Ruth Ware – Sötét -Erdő Közepén

SÖTÉT ERDŐ KÖZEPÉN RUTH WARE

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ruth Ware: In a Dark, Dark Wood First published by Harvill Seeker, London Fordította: Szabó Luca Könyvterv: Malum stúdió | Szabó Vince Copyright © Ruth Ware, 2015 Hungarian translation © Szabó Luca, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-406-139-7

Szeretettel Kate-nek és a másik háromötödnek.

Sötét erdő közepén Sötét erdő közepén sötét, sötét ház áll, Sötét házban sötét kis szoba Sötét kis szobában sötét szekrény őrzi A sötét titkokat. NÉPI MONDÓKA

FUTOK. Futok a sötét erdőben, a hold fényénél. Ágak szaggatják a ruhámat, megbotlom a hófödte páfrányban. Tüskebokor tépi a kezemet. Elakad a lélegzetem. Fáj. Minden fáj. De én futó vagyok. Futok. Meg tudom csinálni. Futás közben mindig valamilyen mantrát hajtogatok. Azt, hogy milyen időeredményt akarok elérni, vagy azt, ami feszültséget okoz bennem, és amit ki akarok szellőztetni a fejemből. Közben talpam az aszfalton csattog. Most csak egy szó, egy gondolat harsog bennem. James. James. James. Oda kell érnem. Ki kell érnem az útra, még mielőtt... Már látom is a fekete aszfaltkígyót, amit megvilágít a hold. Hallom a közeledő jármű motorjának zúgását, és annyira fényes az a fehér csík, hogy fáj tőle a szemem. Csak a fekete fák tompítják a ragyogást. Elkéstem? Erőt veszek magamon, hogy meg tudjam tenni az utolsó harminc métert. Átesem egy kidőlt fán, és a szívem majd’ kiugrik. James. És elkéstem – a kocsi túl közel van, nem tudom megállítani. Kiugrom az útra, és széttárom a karomat. – Állj!

1

Fáj. Minden fáj. Bántja a szememet a fény, fáj a fejem. Még érzem a kezemre tapadt vér illatát. – Leonora! Éppen csak átszűrődik a hang a fájdalom ködén. Meg akarom rázni a fejemet. Képtelen vagyok megszólalni. – Leonora, biztonságban van, a kórházban. Vizsgálatra visszük. Egy nő beszél hozzám tisztán és hangosan. Fáj a hangja. – Felhívjunk valakit? Ismét megpróbálom megcsóválni a fejemet. – Ne mozgassa a fejét! – figyelmeztet. – Megsérült. – Nora – suttogom. – Nórát hívjuk fel? Ő kicsoda? – Én... Az a nevem. – Jól van, Nora. Nyugodjon meg! Nem fog fájni. Mégis fáj. Minden fáj. Mi történt? Mit műveltem?

2 Amint felébredtem, rögtön tudtam, hogy ma olyan nap van, amikor futni kell a parkban, mégpedig a leghosszabb, majdnem tizenöt kilométeres útvonalamon. Az őszi nap sugarai beszűrődtek a rattanredőnyön, és a takaróra estek. Éreztem az éjjeli eső illatát, és láttam a ház előtt álló platánfa leveleit, amelyek lassan aranybarnába fordultak. Lehunytam a szememet, nyújtózkodtam, és hallgattam a radiátor kattogását, a közlekedés halk zaját. Minden izmomat éreztem, és örömmel néztem a nap elébe. Minden reggelem ugyanúgy indul. Talán azért van ez, mert egyedül élek. – Így egyszerűbb beleragadni bizonyos szokásokba, hiszen nincs, aki megszakítsa ezeket. Nincs lakótárs, aki megigya az utolsó deci tejet, nincs macska, aki szőrcsomót köhögjön a szőnyegre. Amit este a szekrényben hagyok, az még reggel is ott lesz. Minden csak tőlem függ. Vagy csak az a magyarázat, hogy itthonról dolgozom. Ha az embernek nincs rendes, kilenctől ötig tartó munkaideje, a napok könnyen formátlanná válnak, összeolvadnak. Az

ember azon kapja magát, hogy még délután ötkor is köntösben lófrál, és egyetlen emberrel találkozott, az is a tejes volt. Előfordul, hogy egész nap nem hallok emberi hangot, legfeljebb a rádióból. Tudják, mit? Jól is van ez így. Pont jó ez egy írónak. Egyedül lehetek a fejemben beszélő hangokkal, a szereplőkkel, akiket én találtam ki. A csendben egészen valóságossá válnak. Persze nem biztos, hogy különösebben egészséges így élni. Azért fontos, hogy az embernek legyen egy életritmusa. Abba lehet kapaszkodni, az jól elválasztja egymástól a hétköznapokat és a hétvégéket. Az én napom így indul. Pontban fél hétkor beüzemel a fűtés, és erre rendszerint felébredek. Vetek egy pillantást a telefonomra – csak hogy lássam, most éjjel sem jött el a világvége aztán csak fekszem ott, és hallgatom a radiátor kattogását. Hétkor bekapcsolom a rádiót – a Négyes csatorna van beállítva, ahol ilyenkor kezdődik a Ma című műsor. Kinyújtom a kezemet, és bekapcsolom a kávégépet. A kávét és a vizet már este beletöltöttem. Tökéletesre őrölt Carte Noire-t és tökéletesre hajtogatott papírt használok. Számos előnye van annak, hogy ilyen kicsi a lakásom. Például a hűtőajtót és a kávéfőzőt is elérem az ágyamból. Általában lefő a kávé, mire elsorolják a legfontosabb híreket. Ekkor kivakarom magamat a finom, meleg paplan alól, megiszom az életadó italt egy csepp tejjel, és megeszem a szelet pirítóst, amire Bonne Maman málnalekvárt kenek. Vajat nem. Nem mintha diétáznék, csak nem szeretem együtt a kettőt.

Hogy ezek után mi történik, az időjárásfüggő. Ha esik, vagy nincs kedvem futni, lezuhanyozom, megnézem az e-mailjeimet, aztán munkához látok. Aznap gyönyörű napunk volt, és már alig vártam, hogy kiszabaduljak a lakásból, nedves levelek ragadjanak a cipőm talpára, és érezzem a szelet az arcomon. Úgy döntöttem, majd futás után lezuhanyozom. Pólót és cicanadrágot vettem fel, a lábamra zoknit húztam, és felrángattam a futócipőmet, amit az ajtó mellett hagytam. Lefutottam a lépcsőn a harmadik emeletről, ki az utcára, ki a világba.

Mire visszaértem, teljesen kimelegedtem, leizzadtam, és alig éreztem a végtagjaimat a fáradtságtól. Sokáig álltam a zuhany alatt, és végiggondoltam, mit kell elintéznem aznap. Be kellett vásárolnom az interneten, mert már alig volt otthon kajám. Át kellett néznem a könyvem szerkesztett változatát – azt ígértem a szerkesztőnek, hogy a héten visszaküldöm neki, de még rá sem néztem. Tudtam, hogy muszáj lesz megnézni azokat az e-maileket is, amelyeket a weblapom „Kapcsolat” füle alól küldtek nekem – ezt időtlen idők óta halogattam már. Persze számítottam rá, hogy a nagy része spam lesz. Akármilyen biztonsági beállításokat alkalmazok, akkor is megtalálnak a robotok. De azért szokott közte lenni hasznos info is, például szoktak fülszöveget vagy recenziós példányt kérni. És néha... néha olvasói leveleket is kapok. Általában azért írnak egy írónak, mert tetszett a könyve, de velem azt is közölték már így, hogy borzalmas ember vagyok. Még ha kedvesek is, akkor is fura és

kellemetlen a helyzet – valaki megosztja velem, milyen érzéseket keltenek benne az én magánjellegű gondolataim. Olyan, mintha véleményezné a titkos naplómat. Nem tudom, képes leszek-e valaha is megszokni ezt az érzést, akárhány könyvet írok is. Talán részben ezért tart olyan sokáig, mire ráveszem magam, hogy megnézzem ezeket az üzeneteket. Miután felöltöztem, bekapcsoltam a laptopomat, és gyorsan végigpörgettem az e-mailjeimet. Menet közben töröltem a szemetet. Viagra. Az új csodamódszerrel végre „kielégíthetem a nőmet”. Orosz csajok. Aztán... Címzett: Melanie Cho; [email protected]. gov.uk; T Deauxma; Kimayo, Liz; info@LNShaw. co.uk; Maria Tatibouet; Iris P. Westaway; Kate Owens; smurphyQshoutlinemedia.com; Nina da Souza; French, Chris Feladó: Florence Clay Tárgy: CLARE LÁNYBÚCSÚJA!!! Clare? Én nem is ismerek Clare-t. Csak egyet... A szívverésem felgyorsult. Nem lehet ő. Őt már tíz éve nem láttam. Egy pillanatig egészen irracionális módon arra gondoltam, olvasás nélkül törlőm az üzenetet. Aztán kattintottam, és megnyílt az e-mail. HAHÓ! Akik nem ismernek, azoknak elmondom, hogy Flo vagyok, Clare legjobb barátnője. Az egyetemen

ismerkedtünk meg. Ezenkívül – tadam! – a koszorúslánya is én vagyok! Ennek megfelelően én szervezem a LÁNYBÚCSÚJÁT! Beszéltem Clare-rel, és mint sejtitek, nem kér műanyag péniszt, sem rózsaszín tollboát. Úgyhogy valami komolyabbal készülünk – eltöltünk egy hétvégét Northumberlandben, azon a környéken, ahol az egyetem alatt leginkább szeretett lógni. Azért majd becsempészünk egy-két ízléstelen játékot, amikor nem figyel! Clare a november 14-16-i hétvégét választotta. Tudom, hogy az UTOLSÓ PILLANATBAN szólok, de nem volt más lehetőségünk – később hol az egyikünk nem ér rá, hol a másikunk, hol megjön a karácsony. Légyszi, azonnal jelezzetek vissza! Puszika – remélem, hamarosan találkozhatok néhány régi baráttal, és néhány újat is szerezhetek!!! Flo Összeráncolt homlokkal ültem, a körömágyamat rágcsáltam, és azon töprengtem, kiről lehet szó. Aztán megnéztem a címzettek listáját. Volt rajta egy ismerős név: Nina da Souza. Nem volt több kérdés. Most már biztosra vettem, hogy ez a Clare az, akit én ismerek: Clare Cavendish. Más nem lehetett. Még azt is tudtam – lehet, hogy rosszul? – , hogy Durhambe járt egyetemre. Vagy Newcastle-be? Mindegy, mindkettő Northumberland környékén van.

Csak bámultam a képernyőt, mintha a pixelekben rejtőzne a válasz a gyomromat felkavaró kérdésre. Most már azt kívántam, bár töröltem volna az üzenetet olvasatlanul. Képtelen voltam tovább ülni. Felálltam, és fel-alá járkáltam az ajtó meg az asztal között. Az asztalnál mindig megálltam, és gondterhelten néztem a laptopot. Clare Cavendish. Miért pont én? Miért pont most? Ezt a Flót nyilván nem kérdezhettem meg. Csak egy ember tudhatta, mi ez az egész. Leültem. Gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magamat, legépeltem az üzenetet. Címzett: Nina da Souza Feladó: Nora Shaw Tárgy: Lánybúcsú??? Drága N, remélem, jól vagy. Bevallom, kissé meglep, hogy Clare mindkettőnket meghívott a lánybúcsújára. Te elmész? Puszi! Aztán csak vártam a választ. A következő napokban igyekeztem még csak nem is gondolni az ügyre. A munkába temetkeztem – a szerkesztő aprólékos javaslatainak szövevényes útvesztőjét bogozgattam -, de Florence e-mailje mégsem hagyott nyugodni. Olyan volt, mint egy seb a nyelvem hegyén, ami a legváratlanabb pillanatokban nyilall, vagy a letört köröm, amit muszáj folyamatosan piszkálni. Az üzenet egyre hátrébb

került az e-mail fiókomban, mégis éreztem a jelenlétét, és szemrehányásként értékeltem a kis zászlót, amely azt jelezte, „megválaszolatlan”. Akárhogy tiltakoztam ellene, az e-mail nyomán ébredt kérdések egész nap a fejemben jártak. Válaszolj, könyörögtem Ninának gondolatban futás közben, meg amikor vacsorát főztem, meg amikor csak úgy néztem magam elé. Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom, de nem tudtam, milyen választ remélek tőle. Néhány nap múlva, miközben reggeliztem, és ráérősen böngésztem a Twittert a telefonomon, egyszer csak felvillant az új e-mailt jelző ikon. Nina írt. Nagyot kortyoltam a kávémból, mély levegőt vettem, aztán megnyitottam az üzenetet. Feladó: Nina da Souza Címzett: Nora Shaw Tárgy: Re: Lánybúcsú??? Hallod, jó rég beszéltünk utoljára} Most láttam az e-mailedet (a héten éjszakás voltam a kórházban). Basszus, őszintén mondom, semmi kedvem elmenni. Az esküvői meghívót már régebben megkaptam, de bíztam benne, hogy legalább a lánybúcsút megúszom. Te mész? Tudod, mit? Kössünk alkut! Megyek, ha te is. N

A kávét szürcsöltem, és a kurzort a „válasz” fölé vittem, de még nem kattintottam rá. Reméltem, hogy Nina legalább néhány olyan kérdést megválaszol, amely napok óta nem hagy nyugodni. Mikor lesz az esküvő? Miért kaptam meghívást a lánybúcsúra, ha az esküvőre nem? Ki a vőlegény? Te, nem tudod esetleg... – kezdtem, aztán kitöröltem. Erre nem lehet csak úgy rákérdezni. Azzal beismerném, hogy halvány lila gőzöm sincs, mi folyik itt. Mindig is túl büszke voltam ahhoz, hogy leleplezzem a tudatlanságomat. Utálok lépéshátrányban lenni. Igyekeztem nem foglalkozni a problémával zuhanyzás és öltözés közben. De amikor legközelebb felnyitottam a gépemet, két újabb olvasatlan üzenet várt. Az egyiket Clare egy barátnője küldte, aki sajnos nem tud részt venni az eseményen, mert születésnapot ünnepel a családja. A második Flótól jött. Csatolta az első e-mailje elolvasásáról szóló visszaigazolást is. Címzett: infoQLNShaw.co.uk Feladó: Florence Clay Tárgy: Re: CLARE LÁNYBÚCSÚJA!!! Kedves Lee! Bocs, hogy nyaggatlak, csak szeretném megkérdezni, megkaptad-e az e-mailemet. Tudom, régen találkoztatok már Clare-rel, de nagyon reméli, hogy eljössz! Sokat beszél

rólad, és bántja, hogy a gimi óta megszakadt köztetek a kapcsolat. Nem tudom, mi történt, de az biztos, hogy nagyon-nagyon szeretné, hogy ott legyél. Kérlek, mondj igent, hogy tökéletes lehessen ez a hétvége! Flo Az e-mail legyezgethette volna a hiúságomat – Clare ennyire akarja, hogy ott legyek, Flo időt és energiát áldozott arra, hogy felkutasson. Mégsem legyezgette. Inkább felbosszantott, hogy nyaggatnak, és az e-mail elolvasását bizonyító visszaigazolás miatt úgy éreztem, a magánéletemben vájkálnak. Mintha ellenőrizgetnének, kémkednének utánam. Becsuktam az e-mailt, és megnyitottam a dokumentumot, amin dolgoztam. Hiába – akármennyire igyekeztem kiverni a fejemből a lánybúcsú gondolatát, Flo szavai akkor is foglalkoztattak, visszhangoztak bennem. Nem tudom, mi történt. Mint valami nyafogós gyerek. Nem, gondoltam keserűen. Nem tudod. Úgyhogy ne is vájkálj a múltamban! Megesküdtem, hogy nem megyek vissza többé. Nina más. Londonban él, és időnként összefutunk Hackney környékén. Ő pont olyan szerves része a londoni életemnek, mint annak idején a readinginek volt. De Clare... Clare teljes egészében a múltam része volt, és azt akartam, hogy ez így is maradjon. Valahol mélyen, nagyon halkan mégis megszólalt a lelkiismeretem, és azt mondta, hogy ő nem ezt akarja.

Clare valamikor a barátom volt. A legjobb barátnőm, hosszú éveken át. Mégis elfutottam, vissza sem néztem, még a számomat sem hagytam meg. Milyen barát vagyok én? Felpattantam, és főztem még egy kávét, csak hogy lefoglaljam magam. A sziszegő, pattogó gép fölött álltam, és a körömágyamat rágcsáltam, miközben az a tíz év járt a fejemben, amióta nem láttam Clare-t. Amikor lefőtt a kávé, töltöttem magamnak egy csészével, és visszamentem az asztalomhoz, de nem folytattam a munkát. Helyette megnyitottam a Google-t, és begépeltem a következőt: „Clare Cavendish Facebook”. Mint kiderült, sok Clare Cavendish él a világon, ki is hűlt a kávém, mire ráakadtam egyre, akiről el tudtam képzelni, hogy ő az én egykori barátnőm. A profilképen egy nő meg egy férfi állt egymás mellett, akik a Ki vagy, doki? szereplőinek öltöztek. A kócos, vörös parókától nem sokat láttam, de volt valami ismerős abban, ahogy a nő hátravetett fejjel nevetett, ezért nem tekertem tovább a végeláthatatlan listán. A férfi Matt Smithnek öltözött, zsíros haja, fémkeretes szemüvege és csokornyakkendője volt. Rákattintottam a fotóra. Sokáig néztem a párt, és próbáltam kivenni a nő vonásait. Minél tovább erőltettem a szememet, annál inkább biztosra vettem, hogy Clare az. A férfit nem ismertem. A „névjegy” fülre kattintottam. Közös ismerős: Nina da Souza. Most már biztos lehettem benne, hogy ő az a Clare. Az is ki volt írva, hogy kapcsolatban van William Pilgrimmel. Először nem is vettem észre, hogy ismerősen cseng ez a név, de amikor mégis, nem tudtam, vajon miért. Talán a suliból? De a mi évfolyamunkra csak egy William járt, Will Miles. Pilgrim. Nem emlékeztem egyetlen Pilgrimre sem a suliból.

Rákattintottam a profilképre, de az csak egy fél pohár sört ábrázolt. Visszatértem Clare fotójára, és miközben azon gondolkodtam, mitévő legyek, Flo szavai visszhangoztak a fejemben. Nagyon reméli, hogy eljössz! Sokat beszél rólad. Elszorult a szívem. Bűntudat ébredt bennem. Vissza sem néztem, úgy jöttem el. Mélyen megráztak a történtek, alig tértem magamhoz. Sokáig csak ahhoz volt erőm, hogy a legalapvetőbb dolgokra koncentráljak, az is erőfeszítést igényelt, hogy egyik lábamat tegyem a másik után, és előre haladjak. A múltat mindenképpen a hátam mögött akartam tartani. Csak ehhez volt energiám. Gondolni sem akartam arra, amit magam mögött hagytam. De most, hogy Clare szemébe néztem, miközben régi barátnőm csábosan tekintett ki a vörös paróka alól, mintha könyörgést és szemrehányást láttam volna benne. Emlékeztem, milyen értékesnek éreztem magamat már csak attól is, hogy egy zsúfolt teremben pont engem választott. Mély, gurgulázó nevetésére, az órai levelezésünkre, kíméletlen humorérzékére. Arra is emlékeztem, amikor hatévesen a hálószobája padlóján aludtam – az volt az első éjszakám, amit nem otthon töltöttem. Hallgattam puha lélegzését. Rosszat álmodtam, bepisiltem, és Clare... Clare megölelt, odaadta nekem a maciját, aztán kilopózott a szekrényhez új ágyneműért, a koszosat meg a szennyestartó kosárba rejtette.

Hallottam, ahogy anyukája álmosan suttog neki a lépcsőn. Azt kérdezte, mit csinál, és Clare habozás nélkül felelt: – Kiborítottam a tejet, anyu, és teljesen eláztattam Lee ágyát. Egy pillanatra visszarepültem az időben. Ott voltam, húsz évvel azelőtt, kicsi voltam, és meg voltam rémülve. Még most is érzem Clare szobájának illatát – éjszakai leheletünk áporodott szagát, az ablakpárkányon egy üvegben őrzött fürdőgolyók, a frissen mosott ágynemű illatát. – Senkinek se mondd el! – súgtam, miközben áthúztuk az ágyamat, és a táskámba dugtam a pisis pizsamanadrágot. A fejét rázta. – Dehogy mondom! És nem is tette. Még mindig a számítógépnél ültem, amikor pityegés jelezte egy újabb e-mail érkezését. Nina küldte. Akkor mi a terv? Flo a fejemen ugrál. Áll az alku? N. Felálltam, elsétáltam az ajtóig, és közben bizsergett az ujjam. Már akkor éreztem, hogy ostobaság, amire készülök. Visszamentem a laptophoz, és mielőtt még meggondolhattam volna magamat, gyorsan bepötyögtem a választ: Oké', áll az alku. Puszi! Nina egy órával később írt vissza. Hűha! Félre ne érts, de hallod, megleptél! De kellemes meglepetés volt. Eszedbe se jusson cserbenhagyni! Ne feledd, orvos vagyok, és legalább három olyan módszerrel tudnálak megölni, ami után nem marad bizonyíték. N.

Mély levegőt vettem, megnyitottam Flo első üzenetét, és ezt válaszoltam rá: Kedves Florence! (Flo?) Köszönöm a meghívást, örömmel elfogadom. Kérlek, köszönd meg a nevemben Clare-nek, hogy gondolt rám! Már nagyon várom, hogy találkozhassak veletek Northumberlandben, és újra láthassam Clare-t. Baráti üdvözlettel: Nora (Clare Lee-ként ismer) Ui.: Kérlek, erre az e-mail címre írj, ha valami változás van! A másikat ritkábban nézem. Ezek után folyamatosan érkeztek az újabb és újabb üzenetek. A többség sajnálkozva utasította el a meghívást, de későn értesültek a lánybúcsúról, már volt programjuk. Egész hétvégére elutazom... Nagyon sajnálom, de dolgoznom kell... Temetésre megyek a családdal... (Nina megjegyzése: Amelyik még egyszer a ,,válasz mindenkinek” gombra kattint, azt magam fogom elásni.) Sajnos Cornwallba megyek búvárkodni! (Nina megjegyzése: Búvárkodni? Novemberben? Ennél jobb kifogás nem jutott eszébe? Basszus, ha tudom, hogy ilyen alacsonyan van a léc, azt mondtam volna, hogy Chilében ragadtam egy bányában!) Megint munka. Megint előre leszervezett program. Közte néhány igen. Végre kialakult a lista. Clare, Flo, Melanie, Tom (Nina megjegyzése: ???), Nina, én.

Csak hat ember. Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű Clare, ezt kevésnek éreztem. Mármint ahhoz képest, amilyen népszerű a suliban volt. De tény, hogy Flo későn szólt. Vajon ezért hívott meg engem? Hogy velem is többen legyünk? De nem, ez nem vall Clare-re. Legalábbis az a lány, akit régen ismertem, pontosan azokat hívta volna meg, akiket csak akar, és úgy csűrte-csavarta volna a dolgot, hogy a végén az derüljön ki, annyira exkluzív a buli, hogy csak maroknyi ember mehet el. Besöpörtem az emlékeket a napi rutin szőnyege alá. Mégis újra és újra felbukkantak – hol futás közben, hol az éjszaka közepén, mindig akkor, amikor a legkevésbé vártam. Miért, Clare? Miért pont most?

3 Félelmetesen gyorsan eljött a november. Nagyon igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni a lánybúcsúval, és a munkámra koncentrálni, de ahogy közeledett a hétvége, ez egyre inkább nehezemre esett. Hosszabb útvonalakon futottam, hogy minél fáradtabb legyek, mire elérkezik a lefekvés ideje, de amint letettem a fejemet, megkezdődött a sustorgás. Tíz év; Azok után, ami történt. Lehet, hogy óriási hibát követek el? Ha nem ígértem volna meg Ninának, hogy elmegyek, kihátráltam volna a dologból, de amikor eljött a tizennegyedike, ott voltam – hideg, borús reggelen szálltam le a vonatról Newcastle-ben, kezemben a csomagommal, oldalamon Ninával, aki maga sodorta cigarettával a szájában morgolódott, hogy mennyivel jobb lenne otthon lenni. Közben én kávét vettem a peronon egy bódénál. Ez már a harmadik lánybúcsú idén (szippantás a cigiből), a legutóbbira majdnem ötszáz fontja ment rá (szippantás), és ha az esküvőt is beleszámolja, ez a mostani nem fog megállni egy ezres alatt (füst kifújása). Igazából kedve lenne inkább írni nekik egy csekket egy nagyobb összegről, és

megtartani az éves szabadságát. És azt sem érti pontosan, miért nem hozhatta el Jesst, pufogott tovább, miközben tűsarkújával eltaposta a csikket. – Azért, mert ez egy lánybúcsú – feleltem. Felhajtottam a maradék kávét, aztán követtem Ninát a parkolóba. – Mert az egésznek az a lényege, hogy mindenki otthon hagyja a párját. Különben, basszus, simán eljöhetne a vőlegény is, nem? Nem szoktam káromkodni, csak ha Ninával vagyok. Valahogy kihozza belőlem. Lehet, hogy van egy másik énem, egy káromkodós, aki alig várja, hogy elszabadulhasson. – Még mindig nem vezetsz? – kérdezte Nina, amikor a bérelt Ford hátsó ülésére hajítottuk a táskáinkat. Vállat vontam. – Ezt az alapvető képességet sosem sajátítottam el, bocs. – Tőlem ne kérj elnézést – csóválta a fejét, miközben beült a kormány mögé, bevágta az ajtót, és a gyújtásba helyezte a kulcsot. – Utálok utas lenni. A vezetés olyan, mint a karaoke. Ha te csinálod, akkor királyi ,de ha más, az ciki vagy ijesztő. – Hát... tudod, csak az van... Londonban élek, és ott inkább luxus kocsit tartani, mint szükséglet. Nem? – Én a szüleimhez is telekocsival megyek. – Hmmm. – Kinéztem az ablakon, Nina pedig kinyomta a kuplungot. A kocsi akkorát ugrott, mint egy nyúl, aztán elindultunk. – Ausztrália jó messze van Volvóval. – Jaj, el is felejtettem, hogy anyukád emigrált. Ööö... A mostohaapáddal. Őt hogy is hívják? – Philipnek – feleltem. Miért érzem úgy magam, mint egy durcás tinilány, ahányszor kimondom a nevét? Semmi baj sincs a nevével. Nina sokatmondóan nézett rám, aztán a GPS felé fordult.

Bekapcsolnád, és beírnád az irányítószámot, amit Flótól kaptunk? Így lesz esélyünk élve kikeveredni Newcastle központjából.

Westerhope, Throckley, Stanegate, Haltwhistle, Wark... ahogy elsuhantak az ablak előtt a táblák, olyan érzésem volt, mintha valami furcsa verset olvasnék. Úgy kígyózott előttünk az út, mint egy ólomszürke szalag, amelyet behajítottak a birkákkal pettyezett lápok és alacsony hegyek közé. Az ég felhős volt. A kis kőházak apró csoportjai, amelyek mellett időnként elhajtottunk, úgy bújtak meg a völgyekben, mintha el akarnának rejtőzni a szemünk elől. Nem volt szükség rá, hogy navigáljak, olvasni pedig nem tudok a kocsiban, mert hányingerem lesz, úgyhogy lehunytam a szememet, és igyekeztem kizárni Ninát és a rádiót. Egyedül akartam maradni a kérdéseimmel. Miért, Clare? Miért pont most? Most, hogy férjhez megy, fel akarja éleszteni a régi barátságot? De ha így van, miért nem hívott meg az esküvőre? Nina kapott meghívót, tehát nem arról lehet szó, hogy csak a szűk család vesz részt a ceremónián. Lelki szemeim előtt a fejét csóválta, és türelemre intett, azt akarta, hogy várjak. Clare mindig is szerette a titkokat. Egyik kedvenc hobbija volt, hogy mindenfélét kiderített az emberről, aztán meg célozgatott. Nem híresztelte el – csak homályosan utalgatott beszélgetés közben, úgy, hogy csak az érintett értse, miről beszél. Így tudatta, hogy tudja a titkodat.

Hexhamben megebédeltünk, és Nina elszívott egy cigit, aztán tovább haladtunk a Kielder-erdő felé, vidékre, ahol az ég egészen alacsonyan függ. Ahogy az út szűkült, úgy tűnt, egyre közelebb lépnek hozzánk a fák. Átlépkedtek a tőzeges gyepen, és az út mellett álltak őrt. Csak egy vékony kőfal választotta el őket tőlünk. Amikor beértünk az erdőbe, a GPS-jel először gyengült, aztán el is vesztettük. – Várj csak! – túrtam a válltáskámba. – Nekem megvan kinyomtatva az útleírás, amit Flo küldött. – Ezennel az év kiscserkészévé nyilvánítalak – gúnyolódott Nina, de azért érezhetően megkönnyebbült. – Mégis mi bajod van az iPhone-nal? – Nincs nekem azzal semmi bajom – mutattam fel a mobilomat, amely folyamatosan és sikertelenül próbálta betölteni a Google térképet. – Csak elég kiszámíthatatlan, mikor tűnik el a térerő. – A papírt néztem. Üvegház, Stanebridge út, ez volt a fejlécben. – Oké, most jobbra. A kanyar után jobbra. Bármelyik pillanatban. .. – Elhúztunk az elágazás mellett, mire én kedvesen így szóltam: – Ez volt az. Itt kellett volna elfordulni. – Kurva jó navigátor vagy ám! – Mi van? – Képzeld, az elágazás előtt kellene szólni, hogy forduljak le! – A GPS robothangját utánozta: – Ötven méter után... fordulj... balra. Harminc méter után... fordulj... balra. Fordulj vissza, ahol lehet. Újratervezés. – Jó, akkor fordulj vissza, ahol lehet, drágám. Túlmentél.

– Leszarom én, hogy hol lehet – közölte Nina, majd a

fékbe taposott, és gyorsan, rosszkedvűen, Y alakban megfordult a következő kanyarban. Becsuktam a szememet. – Mit is mondtál a karaokéról? – Nyugi már, ez zsákutca, nem jöhetett volna senki. – Persze, kivéve a többi hat meghívottat. Óvatosan kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy sikeresen megfordultunk, és az ellenkező irányba hajtunk. – Oké, itt van. A térképen úgy néz ki, mint egy turistaút, de Flo egyértelműen ezt jelölte meg. – Ez tényleg turistaút! Elrántotta a kormányt, befordultunk, és megindultunk a hepehupás, sáros ösvényen. – Na, ezt hívják földútnak – nyögtem ki, amikor végre kaptam levegőt. Nina végighajtott egy olyan kátyú szélén, ami leginkább vízilovaknak való medencére hasonlított, aztán egy újabb kanyarnál elfordult. – Ez lehet a bekötőút? Még majdnem egy kilométerre vagyunk a háztól. Az útleírás utolsó oldalán jártunk. Ez úgy nézett ki, mint egy légi felvétel, és csak azt az egy házat jelölték rajta. – Ha ez a házhoz vezető bekötőút – morgott Nina, miután a kocsit megint megdobta egy gödör -, akkor kurva jó lenne, ha rendben tartanák. Ha megsérül a kocsi alváza, tutira beperelek valakit. Nem érdekel, kit, de csesszem meg, ha kifizetem a kárt! A következő kanyar után egyszer csak ott voltunk. Nina behajtott a keskeny kapun, leparkolt, leállította a motort, aztán mindketten kiszálltunk a kocsiból, és csak néztük a házat.

Nem tudom megmondani, mire számítottam, de nem erre. Talán valami rozoga viskóra, régi gerendákra és alacsony mennyezetre. Ehelyett egy elképesztő fém - és üvegépítmény állt előttünk. Úgy nézett ki, mintha egy gyerek hajította volna be az erdő közepére, miután elunta a minimalista építőjátékot. Annyira nem illett a környezetébe, hogy Ninával tátott szájjal bámultuk. Nyílt az ajtó, megláttam a szőke hajat, és egy pillanatra teljesen pánikba estem. Hiba volt idejönni, de már késő visszacsinálni. Az ajtóban ott állt Clare. Csak... eléggé megváltozott. Végül is eltelt tíz év, gondoltam magamban. Az emberek változnak, meghíznak. Huszonhat évesen már más emberek vagyunk, mint tizenhat évesen voltunk. Ezt én tudhatnám a legjobban. De Clare – mintha megtört volna, mintha kialudt volna a fénye. Aztán megszólalt, és ezzel lerombolta az illúziót. A hangja egyáltalán nem is emlékeztetett Clare-re. Nagyon előkelő és mély volt, míg Clare-é magas és kislányos. – Helló!!! – köszöntött minket olyan hangsúllyal, hogy könnyedén ki lehetett érezni belőle a három felkiáltójelet. Még be sem mutatkozott, már tudtam, kicsoda. – Flo vagyok! Bizonyára ismerik az érzést, amikor meglátják egy híresség testvérét, és olyan, mintha magát a hírességet látnák, csak az elvarázsolt kastély egyik tükrében. A tükör torzít, de nem könnyű megmondani, miben különbözik a két

ember, csak azt látjuk, hogy nem egyformák. Eltűnt a lényeg, hamis hang került a dalba. Ilyen volt az ajtóban álló lány is. – Te jó isten! – kiáltotta. – De jó látni benneteket! Nyilván te vagy... – Egyikünkről a másikunkra nézett, és a könnyebbel kezdte. Nina száznyolcvankét centi és brazil. Pontosabban az apukája Brazíliából származik. Nina Readingben született, az anyukája pedig Dalstonban. Profilból leginkább egy sólyomra hasonlít, és a haja olyan, mint Eva Longoriáé. – Nina, igaz? – Aha – nyújtott kezet Nina. – Te meg ezek szerint Flo vagy. – Ja! Nina olyan pillantást lövellt felém, hogy nehéz volt nem elnevetni magamat. Nem gondoltam volna, hogy van ember, aki az igen helyett azt mondja, ja. Azt hittem, az iskolában kiverik belőlük, vagy legkésőbb az egyetemen leszoknak róla, amikor mindenki rajtuk röhög. Úgy látszik, Flót keményebb fából faragták. Flo lelkesen rázta meg Nina kezét, aztán ragyogó mosollyal fordult felém. – És akkor te csak... Lee lehetsz, ugye? – Nora – feleltem. – Nora? – ráncolta a homlokát értetlenül. – A nevem Leonora. Az iskolában Lee-nek szólítottak, de most már jobban szeretem a Nórát. Ezt írtam is az e-mailben. Mindig is utáltam Lee lenni. Az fiúnév, és elkerülhetetlenül csúfolják miatta az embert a társai. Lee

Lee, a pisis! Lee Lee, a pisis! Ehhez jön még a vezetéknevem, a Shaw. Lee Shaw, a kígyó! Lee meghalt, kész, vége. Legalábbis reméltem. – Ja, tényleg! Van egy Leonora nevű unokatestvérem, őt Leónak szólítjuk. Kirázott a hideg. Csak azt ne! Csak a Leót ne! Csak egyetlen ember szólított így egész életemben. Egyre kínosabbá vált a csend, amelyet végül Flo tört meg kissé erőltetett nevetésével. – Haha! Oké, jól van. Na, hát, hogy ez mekkora buli lesz! Clare még nincs itt, de én úgy éreztem, koszorúslányként az a dolgom, hogy én érkezzek először. – És milyen kínzásokat eszeltél ki számunkra? – kérdezte Nina, miközben átcibálta a táskáját a küszöbön. – Lesz tollboa meg csokoládépénisz? Már most szólok, hogy arra allergiás vagyok, anafilaxiás sokkot kapok tőle, és nincs kedvem elővenni az Epipent. Flo idegesen nevetett. Rám nézett, aztán megint Ninára, és próbálta eldönteni, vajon Nina viccel-e. Ha az ember nem ismeri, ez nem is olyan könnyű feladat. Nina komolyan nézett vissza rá, és láttam rajta, hogy azon gondolkodik, még jobban behúzza-e Flót a csőbe. – Szép ez a... ööö... ház – váltottam témát, pedig valójában nem éppen ezzel a szóval lett volna kedvem jellemezni az épületet. Hiába vették körül fák, mégis fájdalmasan kiszolgáltatottnak éreztem magamat benne. Az üveg az egész völgy előtt feltárta a ház belsejét. – Ugye? – mosolygott büszkén Flo. Megkönnyebbült, hogy már nem Nina allergiájáról van szó. – A nagynéném

nyaralója, de télen nem szokott jönni, mert túlságosan el van zárva a külvilágtól. Erre van a nappali. Átmentünk a magas előszobán, majd be a hosszú, alacsony helyiségbe, amelynek egyik fala teljes egészében üvegből készült, és az erdőre nézett. Furcsán meztelennek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy színpadon állnánk, és a közönség a fák közül leselkedne ránk. Kirázott a hideg. Hátat fordítottam az ablaknak, és körülnéztem. A süppedős kanapék ellenére is üresnek hatott a szoba, és hamarosan rá is jöttem, mi ennek az oka. Nemcsak a rendetlenség hiánya és a minimalista berendezés tette – három cserepes növény a kandallópárkányon, egyetlen Mark Rothko-festmény a falon -, hanem az is, hogy egyetlen könyvet sem láttam sehol. Nem úgy éreztem magam, mint egy nyaralóban. Ahány helyen én eddig nyaraltam, mindenhol volt legalább egy polc Dán Brown és Agatha Christie könyveinek rojtosra olvasott példányaival. Ez a ház leginkább valami bemutatóteremnek tűnt. – Itt a vonalas telefon – mutatott Flo egy régi, körtárcsás készülékre, amely szörnyen kirítt a minimalista környezetből. – Nem nagyon van térerő, úgyhogy használjátok bátran! De én nem a telefont néztem. A modern kandalló fölött valami még kevésbé odaillőre lettem figyelmes – egy polírozott vadászpuska függött a falba fúrt faszögeken. Úgy nézett ki, mintha egy vidéki kocsmából került volna oda. Vajon igazi? Csak ekkor vettem észre, hogy Flo még mindig beszél, úgyhogy minden erőmmel igyekeztem levenni a szememet a fegyverről.

– ... és az emeleten vannak a hálószobák – fejezte be. –

Segítsek vinni a csomagokat? – Nem kell, köszönöm – feleltem, de velem egy időben Nina így válaszolt: – Hát, ha már így felajánlottad. Flo meglepődött, de egy határozott mozdulattal kivette Nina kezéből a hatalmas, kerekes bőröndöt, és felráncigálta a tejüveg lépcsőkön. – Mint mondtam – lihegte -, négy hálószoba van. Úgy gondoltam, én Clare-rel aludnék, ti együtt, Tom meg külön, okéka? – Okéka – felelte Nina, és egyetlen arcizma sem rándult. Rosszul érintett a hír, hogy szobatársat kapok, mert azt hittem, lesz majd lehetőségem elvonulni a többiektől. – És akkor még marad Mels, mármint Melanie. Neki van egy hathónapos babája, úgyhogy azt gondoltam, a lányok közül ő érdemli meg legjobban, hogy külön szobája legyen. – Mi van? Ugye, nem hozza ide a gyerekét? – kérdezte őszinte rémülettel a tekintetében Nina. Flo idétlenül nevetett, aztán a szája elé kapta a kezét, és megpróbált erőt venni magán. Szemmel láthatóan zavarba jött. – Nem, dehogy! Csak szerintem neki lesz leginkább szüksége arra, hogy jól kialudja magát. – Ja, oké – bólintott Nina, és bekukucskált az egyik hálószobába. – Akkor melyik is a miénk? – A két hátsó a legnagyobb. Ti Lee-vel alhattok a jobb oldaliban, mert az kétágyas. A másikban franciaágy van, de nekem nem gond, ha Clare-rel kell aludnom.

Felért az emeletre, és heves zihálás közben a jobb oldali, világosbarna faajtóra mutatott. – Parancsoljatok! Odabent két szép, fehér ágy meg egy alacsony fésülködőasztal várt minket. Olyan személytelen volt, mint egy szállodai szoba, de engem legjobban az ágyak melletti, hátborzongató üvegfal zavart, amely észak felé nézett a fenyőerdőre. Itt még kevésbé értettem a funkcióját. A ház végében emelkedő volt, úgyhogy innen nem nyílt olyan szép kilátás, mint elöl. Rettenetes bezártságérzetet keltett ez a sötétzöld fal, amely egyre sötétedett, ahogy lassan lement a nap. Mindkét oldalon lógott egy-egy nehéz, krémszínű függöny. Kedvem lett volna azonnal elhúzni mindkettőt, de uralkodtam magamon. Flo hangos puffanással tette le Nina bőröndjét. Megfordultam, és ő mosolygott. Ettől a széles mosolytól majdnem olyan szépnek láttam, mint amilyen Clare volt a gimiben. – Van kérdés? – Van – bólintott Nina. – Rágyújthatok? Flo egészen elhűlt. – Sajnos a nagynéném nem szereti, ha valaki a házában dohányzik. De van erkélyetek. – Nagy nehezen sikerült kinyitnia az üvegajtót. – Kint nyugodtan rágyújthatsz. – Szuper – felelte Nina. – Köszönöm. Flo újabb küzdelmet vívott az ajtóval, hogy be tudja csukni, de végül sikerrel járt. Felegyenesedett, egészen kipirult az erőlködéstől. A kezét a szoknyájába törölte. – Jó, akkor most magatokra hagylak, pakoljatok csak ki! Aztán a földszinten találkozunk, ja?

– Ja! – felelte Nina lelkesen. Csak remélni mertem, elég

hangos volt az én számból elhangzott „köszönjük” ahhoz, hogy Flo ne hallja meg Nina gúnyolódását. Valójában annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag rákiabáltam Flóra, és furcsán agresszívnak tűntem. – Ööö, oké – szólt Flo bizonytalanul, aztán kihátrált a szobánkból, majd eltűnt. – Nina... – szólaltam meg fenyegetően. Nina közben az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. – Mi van? – kérdezte a válla fölött. Aztán: – Tehát ez a Tom most már biztosan férfi egyed, tekintve, hogy Flo milyen elszántan igyekszik elzárni dühöngő Y-kromoszómái elől a mi intim testrészeinket. Ettől akaratlanul is felhorkantottam. Ez az érdekes Ninában – olyasmit is megbocsájt neki az ember, amit más nem úszna meg szárazon. – Valószínűleg meleg, különben hogy kerülne egy lánybúcsúra. – Ööö, ellentétben az általad megfogalmazott tévhittel, az a tény, hogy valaki a másik csapatban játszik, nem változtatja meg az illető nemét. Szerintem. Vagy várj csak... – Belenézett a dekoltázsába. – Nem, minden oké. Mindkét D kosár megvan, és jól van. – Nem úgy értettem, te is tudod. Ledobtam a táskámat a földre, aztán eszembe jutott a neszesszerem, és óvatosan elhúztam a cipzárt. Az edzőcipőm volt legfölül. Mindjárt az ajtó mellé is tettem, mintegy emlékeztetőül, hogy van „vészkijárat”. – A lánybúcsú részben a férfiak szeretetéről szól, és éppen ez a közös a nőkben meg a meleg férfiakban.

– Basszus, és ezt csak most mondod? Ha legközelebb

meghívnak minket egy lánybúcsúra, légyszi, kattints már a „válasz mindenkinek” gombra, aztán írd meg, hogy Nina nem tud jönni, mert nem szereti a férfiakat! – Jaj, az ég áldjon meg! Hát mondtam, hogy részben szól arról! – Jól van. – Nina újra az ablak felé fordult. Az erdőt nézte. A fák törzse sötét vonásnak tűnt a zöld lombok közt. Tragikus hangon szólalt meg újra: – Én már úgyis megszoktam, hogy kiközösítenek a heteronormatív társadalomból. – Kapd be! – mordultam rá. Amikor megfordult, nevetett. – Amúgy mit keresünk mi itt? – kérdezte, és ledobta magát az egyik ágyra. Lerúgta a cipőjét is. – Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én már vagy három éve nem láttam Clare-t. Nem feleltem, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Minek jöttém el? Minek hívott meg Clare? – Nina – kezdtem. Gombóc nőtt a torkomban, és egyre gyorsabban vert a szívem. – Nina, ki...? De mielőtt még befejezhettem volna, dörömbölés hallatszott be a szobánkba. Visszhangzott az egész ház. Valaki megérkezett. Egyszerre nem is voltam olyan biztos benne, hogy választ szeretnék kapni a kérdéseimre.

4 Ninával összenéztünk. A szívem úgy vert, mintha a kopogtató visszhangozna benne, de nem hagytam, hogy idegességem kiüljön az arcomra. Tíz év. Vajon megváltozott? És én megváltoztam? Nagyot nyeltem. Hallottam, ahogy Flo a magas előszobán keresztül a bejárathoz siet, aztán fém csikorgott a fémen, és kinyílt az ajtó. Ezt mormogás követte. Füleltem. A hangokból ítélve nem Clare érkezett meg. Flo nevetése nem nyomta el egészen... a férfihangot. Nina az oldalára fordult, és felkönyökölt. – Nahát, nahát... Úgy hallom, megérkezett az Y kromoszóma képviselője, Tom. -Nina... – Mi van? Miért nézel így rám? Inkább menjünk le, köszöntsük a baromfiudvar kakasát! – Nina! Ne! – Mit ne? – Felpattant. – Ne hozz minket kínos helyzetbe! Őt se!

– Ha mi vagyunk a tyúkok, akkor ő a kakas, ezt akármelyik

zoológus megmondja. – Nina! De már el is indult lefelé, még cipőt sem húzott. – Helló, azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást... Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást... Akkor biztos, hogy nem Clare jött meg. Mélyet sóhajtottam, és én is lementem a többiekhez. Először fentről láttam a kis csoportot. A bejáratnál egy lány állt, aki fényes, egyenes haját kontyba kötötte. Feltételeztem, hogy ő lehet Melanie. Mosolygott és bólogatott arra, amit Flo mondott, de közben a kezében tartotta a mobilját, és elmerülten nyomkodta a kijelzőt. Kicsit arrébb egy pasi állt kezében Burberry táskával. Gesztenyebarna, egyenes haja volt, és makulátlan öltözékben jelent meg – fehér ingét valószínűleg mosodában mosatta, mert földi halandó képtelen lenne ilyen tökéletesre vasalni az ingujj hajtókáját – , szürke pamutnadrágjáról pedig üvöltött, hogy Paul Smith. Amikor meghallotta a lépteimet, felnézett és rám mosolygott. – Szia, én Tom vagyok. – Szia, én Nora. – Erőt vettem magamon, hogy meg tudjam tenni az utolsó néhány lépést, és kezet nyújtottam neki. Valamiért hihetetlenül ismerős volt az arca, de nem tudtam hová tenni. A sötét hajú lányhoz fordultam. – Te pedig bizonyára... Melanie vagy. – Ööö, igen, szia. – Felnézett, és idegesen elmosolyodott. – Bocsánat, csak... Egyedül hagytam otthon a párommal a hathónapos kisfiámat. Most először. Nagyon szeretnék hazatelefonálni, megtudni, hogy vannak, de nincs térerő.

– Az nem nagyon van errefelé – rázta a fejét Flo

szégyenkezve. Egészen elpirult, és én nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől vagy az izgalomtól. – Ne haragudj! A kert végében néha el lehet csípni valamicskét, vagy akár az erkélyeken is, ez szolgáltatótól függ. De a nappaliban van vonalas telefon. Gyere, megmutatom. Újból Tom felé fordultam. Még mindig az a furcsa érzésem volt, hogy láttam már valahol. – Szóval... honnan ismered Clare-t? – tettem fel a kérdést. – Jaj, hát, tudod, ilyen a színház, mindenki ismer mindenkit. Amúgy a férjemen keresztül ismertem meg. A férjem rendező. Nina Tom háta mögött teátrálisan rám kacsintott. Dühösen ráncoltam a szemöldökömet, de gyorsan felvettem az eredeti arckifejezésemet, amikor megláttam, milyen furán néz Tom. – Bocs, folytasd – szólalt meg Nina komolyan. – Na, szóval, a Királyi Színházi Társaság jótékonysági eseményén ismertem meg Clare-t. Bruce ott rendezett valamit, és belekeveredtem a szakmai beszélgetésbe. – Színész vagy? – kérdezte Nina. – Nem, drámaíró. Mindig furcsa élmény másik íróval találkozni. Mintha bajtársak lennénk, mintha ugyanabba a szabadkőműves páholyba tartoznánk. Vajon a vízvezeték-szerelők is így élik meg, ha szakmabelivel találkoznak? Vajon titokban a könyvelők is összekacsintanak? Talán azért van ez így nálunk, mert elég ritkán futunk össze. Az írók szakmai életük jó részét egyedül töltik.

– Nora is író – közölte Nina. Úgy méregetett minket, mint

két nehézsúlyú ökölvívót, akik most lépnek ringbe, hogy lebokszolják a nézeteltérést. – Komolyan? – Tom úgy nézett rám, mintha csak most vett volna észre. – Mit írsz? Fúj, de utálom ezt a kérdést! Nem szeretek az írásról beszélni, mert olyan érzés, mintha valaki a csak rám tartozó gondolataim között turkálna. – Ööö... regényeket – feleltem nem túl informatívan. Valójában krimiket, de ha ezt elárulom, akkor az emberek azonnal meg akarják mondani, mi legyen a következő regényem cselekménye, vagy mi legyen a következő gyilkosom indítéka. – Komolyan? Milyen néven írsz? Milyen szépen fogalmazta meg, hogy még nem hallott rólam! Mások sokkal faragatlanabbul fejezik ki magukat. – L. N. Shaw – feleltem. – Az N igazából nem jelent semmit. Nincs második keresztnevem. Csak azért tettem bele, mert az L. Shaw furán hangzott, és az L. N. Shaw izgalmasabb is, ha érted, mire gondolok. Te meg színdarabokat írsz? – Igen. Irigylem a regényírókat, mert ti mindent magatok kontrolláltok. Nektek nem kell megküzdenetek azzal a szituációval, amikor a színészek lemészárolják a legjobb soraitokat. – Természetellenesen fehér fogakkal mosolygott. Vajon porcelán héjat tetetett fel? – De azért jó lehet másokkal együtt dolgozni – véltem. – Úgy megoszlik a felelősség. Egy színdarab elég nagy dolog. – Hát, igen. Ugyan osztozni kell a sikeren, de ha szar repül a ventilátorba, legalább mindenkinek jut abból is.

Válaszolni akartam, de ekkor meghallottuk a telefonkagyló csörrenését – Melanie befejezte a beszélgetést. Tom a hang felé fordult, és a fej tartásából, vagy talán az arckifejezéséből rájöttem, honnan olyan ismerős. A képről! Clare facebookos profilképéről. Vagyis az a másik ember a fotón nem Clare párja, hanem Tom. Még mindig ezen gondolkodtam, amikor Melanie széles mosollyal az arcán visszatért közénk. – Fú, végre elértem Bilit. Otthon minden a legnagyobb rendben van. Ne haragudjatok, hogy nem tudtam rátok figyelni, de még sosem maradtam ki éjszakára, és ez most elég komoly próbatétel nekem. Nem mintha attól tartanék, hogy Bill nem tudja megoldani, mert megfogja, csak... Na, mindegy, túl sokat beszélek. Szóval te vagy Nora? – Mindenki a nappaliba! – kiáltott Flo a konyhából. – Készül az uzsonna. Engedelmesen bevonultunk a szobába. Figyeltem, ahogy Tom és Melanie körülnéz a hatalmas, üvegfalú helyiségben. – Azért nem semmi ez a kilátás az erdőre – szólalt meg Tom. – Aha. – Én is az erdőbe bámultam. Már sötétedett, és az árnyak miatt olyan érzésem támadt, mintha a fák közelebb léptek volna a házhoz, és felénk hajolnának, hogy eltakarják az eget. – Fura. Kiszolgáltatottnak érzem magámat. Talán a függöny hiányzik. – Olyan, mintha az ember szoknyája hátul beakadt volna a bugyijába – közölte Melanie, aztán elnevette magát. – Nekem tetszik – felelte Tom. – Olyan, mint egy színpad. – És mi vagyunk a közönség? – kérdezte Melanie. – Elég unalmas ez a darab. Eléggé fásultak a színészek! – A fákra

mutatott, hátha nem értettük a szójátékot. – Értitek! Fák, fásultak... – Értettük – vágott a szavába Nina savanyúan. – De nem hiszem, hogy Tim ezt akarta mondani. – Tom – javította ki Tom. Mintha kissé ingerült lett volna. – És nem, pont fordítva gondoltam. Mi vagyunk a színészek. – Az üvegfal felé fordult. – A közönség... A közönség odakint van. Szavai hallatán kirázott a hideg. Talán azért, mert az egyre sűrűsödő sötétségben a fatörzsek tényleg úgy néztek ki, mint néma nézők. Vagy csak az okozta, hogy Tom és Melanie hűvös levegőt hozott magával a házba. Akárhogy is, amikor Londonból eljöttem, még ősz volt, de itt, északon az az érzésem támadt, hogy egyik pillanatról a másikra beköszöntött a tél. Erről nem csak a sűrű fenyők tehettek, amelyek eltakarták a fényt, de még csak nem is a hideg, csípős levegő, amely fagyot ígért. Közeledett az éjszaka, és egyre inkább úgy éreztem magamat a házban, mintha üvegkalitkában lennék, amely úgy világít, mint lámpás az éjszakai sötétben. Elképzeltem, amint ezer molylepke köröz körülötte, mert odavonzza őket a fény, hogy aztán a hideg, ellenséges üvegnek csapódva leljék halálukat. – Fázom – váltottam témát. – Én is – dörzsölgette Nina a karját. – Be tudjuk gyújtani azt a kályhát? Gázzal működik? Melanie letérdelt elé. – Fával. – Megküzdött a kilinccsel, de végül kinyílt az ajtó. – Hasonlóm van otthon. Flo! – kiáltott a konyhában tevékenykedő vendéglátónknak. – Begyújthatjuk a kályhát?

– Aha! – kiabálta Flo. – A kandallópárkányon, egy

cserépben van gyújtóforgács. De ha nem megy, mindjárt jövök. Tom a kandallóhoz lépett, belenézett az apró, minimalista cserepekbe, aztán szinte megkövült. Ugyanaz döbbentette meg, mint amitől korábban már nekem is földbe gyökerezett a lábam. – Jó ég! – A vadászpuska volt az, amely a faszögekről lógott, valamivel szemmagasság fölött. – Ezek nem hallottak Csehovról? – Csehovról? – hallottuk Flo hangját az előszobából. Egy tálcát egyensúlyozott a csípőjén. – Az orosz pasiról? Ne izguljatok, csak vaktöltény van benne. A nagynéném ezzel szokta elkergetni a nyulakat. Felzabálják a virághagymákat, és feltúrják a kertet. Ezzel szokott rájuk lőni az ablakból. – Ez kicsit olyan... texasi, nem? – vélte Tom, aztán odasietett Flóhoz, és elvette tőle a tálcát. – Nem mintha nem tetszene a vadnyugati hangulat, de azért ez, hogy így az arcunkba van tolva... Kicsit nyugtalanító annak, aki szereti távol tartani magától a morbid gondolatokat. – Értelek – bólintott Flo. – Lehet, hogy jobb lenne szekrényben tartani. De a nagyapámé volt, úgyhogy családi örökségnek számít. A veteményes közvetlenül az ajtó előtt van, legalábbis nyáron, szóval praktikusabb, ha mindig kéznél van a puska. Melanie begyújtotta a kályhát, Flo pedig teát töltött, és kiosztotta a kekszet. A beszélgetés tovább folyt – szóba került az autóbérlés ára, a lakásbérleti díj, és hogy előbb a tejet vagy a teát kell a csészébe önteni. Én hallgattam, lefoglaltak a gondolataim.

– Teát?

Egy pillanatig nem reagáltam, nem is mozdultam. Flo megérintette a vállamat, amitől összerezzentem. – Teát, Lee? – Nora – javítottam ki. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Bocs, bocsi. Kávé van? Mondhattam volna korábban, de nem rajongok a teáért. Flo arca megnyúlt. – Nagyon sajnálom, kellett volna venni... Nincs kávé. Most már túl késő, a legközelebbi falu negyven percre van, és mire odaérnék, már zárva lenne a bolt. Nagyon sajnálom, én Clare-re gondoltam elsősorban, amikor bevásároltam, és ő imádja a teát... Nem is gondoltam volna... – Semmi gond – vágtam a szavába mosolyogva. – Tényleg. – Elvettem a felém nyújtott csészét, és belekortyoltam. Undorító tea íze volt. Forró tej és barnamártás. – Hamarosan ideér – nézett az órájára Flo. – Átvegyük a tervet, hogy mindenki tudja, mi vár ránk? Mindenki bólintott, mire Flo előkapott egy listát. Nem is annyira hallottam, mint inkább éreztem Nina lemondó sóhajtását. – Tehát Clare hat körül ér ide, aztán kicsit iszogatunk. Van pezsi a hűtőben, és hoztam alapanyagot mojitóhoz és margaritához. Arra gondoltam, nem vesztegetjük az időnket rendes vacsorára.. . – Nina eltátotta a száját -... inkább pizzát meg szószokat vettem. Majd kipakoljuk az egészet a dohányzóasztalra, és mindenki kiszolgálja magát. Közben ismerkedős játékokat játszunk, okéka? Clare-t nyilván mind

ismerjük, de szerintem egymást nem annyira. Sőt már most megejthetnénk egy gyors bemutatkozást, mielőtt Clare ideér. Egymásra néztünk, egymást méregettük. Vajon ki vállalja magára, hogy kezdi? Most először próbáltam meg elképzelni Tomot, Melanie-t és Flót azzal a Clare-rel, akit én ismertem, és nem ment könnyen. Tomot értettem – drága ruhái és színházi háttere elárulták, mi közös van benne és Clare-ben. Clare mindig is szerette a szép embereket, férfiakat és nőket egyaránt, büszke volt a barátai szépségére. Ebben a csodálatban nem volt hamisság – elég szép volt ahhoz, hogy ne érezze fenyegetőnek mások vonzó külsejét -, és szívesen segített másoknak, hogy kihozzák magukból a legjobbat. Még a kevésbé ígéretes jelölteknek is, amilyen én voltam. Emlékszem, egy-egy buli előtt boltról boltra hurcolt, vékony, lapos mellkasom elé tartotta a ruhákat, méricskélés közben csücsörített, és a végén mindig megtalálta a tökéletes darabot. Jó szeme volt ahhoz, hogy meglássa, kinek mi áll jól. Ő mondta, hogy vágassam le a hajamat. Akkoriban nem hallgattam rá, de most, tíz évvel később, rövid frizurát csináltattam, és be kellett látnom, hogy igaza volt. Melanie és Flo már nagyobb rejtélynek tűnt. Melanie még a levelezésben irt valamit, amiből azt gyanítottam, ügyvéd vagy könyvelő lehet, és az volt az érzésem, kevésbé feszengene, ha kosztümben lehetne. A táskája és a cipője márkás volt, de olyan farmert viselt, amit Clare tíz évvel korábban még „maminacinak” nevezett volna – unalmas kék, a derékrésze rojtosra vágva. .. Kinek áll ez jól? Ezzel szemben Flo farmerje márkás volt, de az volt az érzésem, hogy kényelmetlenül érzi magát benne. Mintha egy

kiárusításon kapta volna le az akciós polcról mit sem törődve azzal, jó-e rá, jól áll-e neki. Folyamatosan húzogatta a derekán, ahol az anyag puha párnácskáiba vágott. Ilyen ruhát Clare választana magának, de csak valaki kegyetlen javasolná Flónak, hogy vegye meg. Flo és Melanie furcsa ellentétben álltak Tommal. Nehezemre esett elképzelni az általam ismert Clare-t bármelyikükkel is. Annyi lenne az egész, hogy az egyetemen jóban lettek, aztán együtt maradtak? Vannak ilyen barátságok – a legelső héten egymás mellé sodródunk valakivel, akivel egy idő után rájövünk, csak annyi közös van bennünk, hogy ugyanarra az egyetemre járunk, mégis kitartóan küldözgetjük egymásnak a születésnapi képeslapokat és a lájkokat a Facebookon. Persze eltelt tíz év azóta, hogy utoljára találkoztam Clare-rel. Lehet, hogy most már az az igazi énje, aki Melanie-val és Flóval barátkozik. Körülnéztem, és észrevettem, hogy a többiek pontosan ugyanazt csinálják, amit én – méregetik a számukra ismeretlen vendégeket, és megpróbálják megérteni, hogyan lehetnek ezek az emberek az általuk ismert Clare barátai. Találkozott a tekintetünk, miközben Tom nyílt kíváncsisággal, szinte már ellenségesen bámult. Lesütöttem a tekintetemet. Senki sem akart első lenni, és egyre kínosabbá nyúlt a csend. – Majd én kezdem – szólalt meg végül Melanie. Kiseperte az arcából a haját, és a dekoltázsán babrált valamit. Egy apró ezüstkereszt volt az, amely ezüstláncon függött. Keresztelői ajándék lehetett. – Melanie Cho vagyok, illetve Melanie BlaineCho, de ezt elég nehéz kimondani, úgyhogy megtartottam a leánykori a nevemet, a munkám során most

is azt használom. A kollégiumban Flo és Clare szobatársa voltam, de egy kicsit idősebb vagyok nálatok, mert az egyetem előtt kihagytam két évet... Azt, mondjuk, nem tudom, te mennyi idős vagy,Tom. Én huszonnyolc. – Huszonhét – felelte Tom. – Na, akkor én vagyok a rangidős. Most született meg a kisbabám, illetve hat hónapja. És még szoptatok, úgyhogy előre is elnézést kérek, ha esetleg két hatalmas, nedves folttal a mellemen rohannék ki a szobából. – A mosogatóba fejsz? – kérdezte Flo együtt érzően. A válla fölött láttam, ahogy Nina bandzsít, aztán úgy tesz, mintha meg akarná fojtani saját magát. Elkaptam a tekintetemet, nem hagytam, hogy engem is bevonjon. – Igen. Először arra gondoltam, hogy bezacskózom, de hátha iszom, meg aztán a fene sem akarja hazacipelni. Hmm, mit mondjak még? Sheffieldben élek, ügyvédként dolgozom, de most szülési szabadságon vagyok. Most a férjem vigyáz Benre. Ben a kisfiunk... Nem akarlak ezzel untatni titeket, legyen elég annyi, hogy tündéri. Elmosolyodott. Ettől egy pillanatra eltűnt arcáról a gondterheltség, és két gödröcske képződött az arcán. Elszorult a szívem. Nem mintha irigyeltem volna tőle a gyereket – úgy hiányzik nekem a terhesség, mint púp a hátamra, de azért felsóhajtottam a teljes és bonyodalommentes boldogság gondolatára. – Na, mutass róla képet! – unszolta Tom a kismamát. Melanie megint gödröcskésen mosolygott, és előhúzta a telefonját.

– Hát, ha ragaszkodtok hozzá... Nézzétek, ez akkor készült,

amikor megszületett... A fotón Melanie szerepelt. Egy kórházi ágyon feküdt, arca falfehér volt, a haja csatakosan tapadt a vállához, és ő fáradtan mosolygott a karjában tartott fehér kis csomagra. Muszáj volt elfordulnom. – Itt meg mosolyog. Nem ez volt az első mosolya, azt sajnos nem tudtam lekapni, de Bill pont Dubaiban volt, úgyhogy a következőt lefényképeztem, és elküldtem neki MMS-ben. És most így néz ki. Az arca nem annyira látszik, mert pont odatartotta a tálkáját, kis szívem. A kisbaba nem is hasonlított az első képen látott dühös, kékesfekete porontyra. Pufók, kerek arcú, nevetős apróság volt. Alig látszott ki a narancssárga műanyag tál mögül, és valami zöld trutyi folyt le az arcán. – Drágám! – sóhajtott Flo. – Kiköpött Bill, de nem? – Te jó ég! – kiáltott Tom félig viccesen, félig elszörnyedve. – Üdv a szülők világában! Kérjük, kényesebb ruhadarabjaikat hagyják az ajtóban! Melanie még mindig mosolyogva tette el a mobilját. – Igen, ez tényleg ilyen. De elképesztő, milyen gyorsan meg lehet szokni. Most már tök normálisnak érzem, hogy indulás előtt mindig megnézem a tükörben, nem ragadt-e kása a hajamba. Na, de ne is beszéljünk róla, mert már most honvágyam van, és nem akarom tovább rontani a helyzetet. Most te jössz, Nina – fordult a barátnőmhöz, aki a kályha mellett ült, és átkarolta felhúzott térdét. – Egyszer találkoztunk a Durhamen, nem? Vagy azt csak álmodtam?

Nem, tényleg találkoztunk egyszer, amikor meglátogattam Clare-t. Egy barátomhoz utaztam Newcastle-be, és beugrottam hozzátok. Arra nem emlékszem, hogy Flót láttam volna, de veled összefutottunk a bárban, ugye? Melanie bólintott. – Azoknak mondom, akik nem ismernek, hogy Nina vagyok, és egy gimibe jártam Clare-rel és Nórával. Orvos vagyok, sebésznek készülök. Három hónapot töltöttem a tengerentúlon az Orvosok határok nélkül kezdeményezés keretében, és most sokkal többet tudok a lőtt sebekről, mint valaha is szerettem volna... Annak ellenére, amit a Daily Mail hazudik, nem sok ilyet látni Hackneyben1. Megdörzsölte az arcát, és most először vettem észre rajta, amióta elindultunk Londonból, hogy kicsit repedezik a máz. Tudtam, hogy a Kolumbiában átélt dolgok megrázták, de csak kétszer találkoztunk, mióta hazajött, és egyszer sem beszélt erről, legfeljebb a kaja minőségén viccelődött. Egy pillanatra felsejlett előttem, milyen lehet abból élni, hogy embereket varrogat össze... és milyen lehet megélni, hogy néha kudarcot vall. – No de – erőltetett mosolyt az arcára Nina -, Tim, Timmy fiú, Timbo, rajtad a sor. – Igen... – kezdte Tom savanyú ábrázattal. – Talán a legfontosabb, amit tudni érdemes rólam, az, hogy a nevem Tom. Tom Deauxma. Drámaíró vagyok, mint tudjátok. Nem vagyok borzasztóan híres, de azért csináltam ezt-azt, és –

1

London egyik kerülete

nyertem pár díjat. A férjem a színházi rendező, Bruce Westerly. Talán hallottatok már róla. Hatásszünetet tartott. Nina a fejét rázta. Tom végignézett a társaság minden tagján, aztán reménykedve rajtam állapodott meg a tekintete. Vonakodva bár, de én is megráztam a fejemet. Rosszul éreztem magam, de felesleges lett volna hazudni. Tom felsóhajtott. – Jó, hát aki nem színházi ember, nem ismeri annyira a rendezőket. Clare-t a Királyi Színházi Társaságon keresztül ismertem meg. Bruce elég sokat dolgozik velük, például ő rendezte a Coriolanust. – Jaj, tényleg! – bólogatott lelkesen Flo. Azok után, hogy az előbb szégyenben maradtam, úgy éreztem, nyugodtan tehetek úgy, mintha erről én is tudnék, úgyhogy én is bólogattam. Talán egy kicsit túl lelkesen, legalábbis a hajgumi kicsúszott a hajamból. Nina ezen a ponton hatalmasat ásított, majd felállt, és egy szó nélkül kiment a szobából. – Camdenben élünk. Van egy Spartacus nevű kutyánk, akit Sparkynak becézünk. Kétéves labradoodle. Imádnivaló, de nem éppen ideális egy munkamániás, sokat utazó pár számára. Szerencsére van egy csodálatos kutyasétáltatónk. Vegetáriánus vagyok... Mit mondjak még? Jaj nekem, ez valami borzalom! Két perce beszélek, és nem tudok több érdekességet mondani magamról. Ja! Van egy szív alakú tetkó a lapockámon. Ennyi. Most te jössz, Nora. Valami megfejthetetlen okból kifolyólag fülig vörösödtem, a csésze pedig megbillent a kezemben, és leöntöttem a térdemet teával. A sálam sarkával itattam fel a folyadékot, és amikor felnéztem, azt vettem észre, hogy Nina visszaosont

közénk. Egyik kezében a dohányzacskóját fogta, a másikkal cigit sodort, de közben le sem vette rólam nagy, sötét szemét. Erőt vettem magamon, és megszólaltam. – Nem sok mondanivalóm van. Clare-t a gimiből ismerem, ahogy Nina is. De... De tíz éve nem beszéltünk. Fogalmam sincs, mit keresek itt. Fogalmam sincs, mit keresek itt. Nagyot nyeltem. – De egy kicsit kikerültünk egymás látóteréből. – Megint elvörösödtem. A kályha most már okádta a meleget. A fülem mögé akartam tűrni a hajamat, de rájöttem, hogy már levágattam, úgyhogy csak végigsimítottam rövid tincseimet, amelyek alatt forró és nyirkos volt a bőröm. – Nos, író vagyok. A UCL-re2 jártam. Az egyetem után egy magazinnál dolgoztam, de csapnivaló voltam. Csak magamat hibáztathatom emiatt, hiszen folyamatosan a regényemet írtam ahelyett, hogy kutatásokat végeztem és kapcsolatokat építettem volna. Huszonkét évesen adtam ki az első könyvemet, és azóta főállású író vagyok. – És megélsz csak az írásból? – Tom szemöldöke a hajáig szaladt. – Elismerésem. – Hát, nem teljesen. Azért itt-ott vállalok online szemináriumokat, szerkesztői jelentéseket is írok, ilyesmi. És szerencsém is volt... – Szerencsém? Kedvem lett volna elharapni a nyelvemet. – Mármint nem volt szerencsém, de a nagypapám tinikoromban meghalt, így némi pénzhez

2

University College London

jutottam, amiből meg tudtam venni egy kis stúdiólakást Hackneyben. Egészen aprócska, csak a laptopom és én férünk el benne, de legalább nem kell bérleti díjat fizetnem. – Tök jó, hogy tartjátok a kapcsolatot – vélte Tom. – Mármint te, Clare meg Nina. Én egyetlen gimis osztálytársammal sem beszélek. Többségükkel semmi közös sincs bennünk. Nekem a gimi nem volt éppen felhőtlen időszak* – Egyenesen rám nézett, és én megint elpirultam. Ismét a fülem mögé akartam gyűrni a hajamat, de még idejében leengedtem a kezemet. Vajon csak képzelődtem, vagy tényleg gonoszán csillogott Tom szeme? Lehet, hogy tud valamit? Egy pillanatig haboztam – válaszolni akartam, de nem tudtam, mit mondhatnék, amivel nem hazudok nagyot. Ahogy ott szerencsétlenkedtem, és a csend egyre kínosabbá vált, újra átláttam, milyen kellemetlen helyzetbe kevertem magamat. Mi a francot keresek én itt? Tíz év. Tíz év. – Szerintem a gimi senkinek sem felhőtlen időszak – törte meg végül a csendet Nina. – Én például utáltam. Hálásan néztem rá, ő meg kacsintott. – Akkor mi a titok? – érdeklődött Tom. – Hogyan lehet életben tartani egy barátságot? Hogyan tudtatok tíz éven át kitartani egymás mellett? Ezúttal türelmetlenül néztem rá. Mit erőszakoskodik? De nem tudtam mit mondani – csak őrültnek néztek volna. – Nem tudom – feleltem végül, és nagyon akartam, hogy vidáman csengjen a hangom, de nem volt őszinte a mosolyom. Csak reméltem, hogy a többiek számára nem olyan nyilvánvaló ez a megjátszott könnyedség, mint amilyennek én érzem. – Talán csak szerencse kérdése.

– Van valakid? – kérdezte Melanie. – Nem, egyedül vagyok. Még egy labradoodle-öm sincs. –

Azt akartam, hogy nevessenek, és így is tettek, de kényszeredetten, szánakozva. – Flo? – fordultam gyorsan vendéglátónk felé, hogy mielőbb kikerüljek a rivaldafényből. Flo csak úgy ragyogott. – Hát, én az egyetemről ismerem Clare-t. Mindketten művészettörténetet tanultunk, és ugyanabba a házba osztottak be minket a koliban. Besétáltam a társalgóba, és ott volt ő, éppen az EastEnderst nézte, és közben a haját rágcsálta. Tudjátok, az ujja köré csavar egy tincset, és azt csócsálja. Tök cuki. Megerőltettem a memóriámat. Láttam akár egyszer is, hogy Clare ezt csinálná? Elég undorító szokás. Halványan emlékeztem egy alkalomra, amikor beültünk a suli melletti kávézóba, és ő az ujja köré csavargatta a haját. Talán tényleg rágcsálta is. – Az a kék ruha volt rajta... Még mindig megvan neki, el sem hiszem, hogy belefér. Én legalább hat kilót híztam az egyetem óta! Na, lényeg, hogy odamentem hozzá, köszöntem, ő meg azt mondta: „Tök jó a sálad”, és azóta legjobb barátnők vagyunk. Egyszerűen... csodálatos ember. Inspirál, támogat. Nem sok ember van, aki... – Elcsuklott a hangja, szipogott. Elborzadtam, amikor megláttam, hogy könnybe lábadt a szeme. – De mindegy is. A lényeg, hogy ő az én mindenem, és bármit megtennék érte. Bármit. Azt akarom, hogy király lánybúcsúja legyen, minden tökéletesen sikerüljön. Nincs ennél fontosabb dolog számomra. Végül is ez az utolsó, amit még megtehetek érte...

Könnyes szemmel, olyan lelkesen beszélt, hogy az már szinte ijesztő volt. Körülnéztem, és láttam, hogy nem csak én döbbentem meg. Tom köpni-nyelni nem tudott, Nina szemöldöke meg egyenesen eltűnt a frufruja alatt. Csak Melanie-t nem aggasztotta a jelenet – mintha teljesen normális lenne, hogy valaki ennyire rajong a legjobb barátnőjéért. – Férjhez megy, nem börtönbe – közölte Nina kissé ellenségesen, de Flo vagy nem hallotta a megjegyzést, vagy nem foglalkozott vele. Inkább köhögött, aztán megtörölte a szemét. – Bocsi. Jaj, istenem, milyen szentimentális egy tehén vagyok én! Nézzetek rám! – És... ööö... mivel foglalkozol? – kérdezte Tom udvariasan. Csak ekkor tűnt fel, hogy Flo kizárólag Clare-ről beszélt, magáról szinte semmit sem árult el. – Hát... – Flo lesütötte a tekintetét. – Hát, tudjátok. Csinálok én mindenfélét. Egy kis ezt, egy kis azt. Az egyetem után kicsit pihentem, nem voltam jól. De Clare csodálatos volt. Amikor... De mindegy is. Csak annyi a lényeg, hogy nála jobb barátnőt egyetlen lány sem kívánhatna magának, de komolyan. Jézusom, most nézzetek rám! – Kifújta az orrát, aztán felállt. – Ki kér még teát? Mindenki a fejét rázta, mire ő megfogta a tálcát, és kiment a konyhába. Melanie elővette a mobilját, és megnézte, van-e térerő. – Hát, ez fura volt – jelentette ki Nina kerek perec. – Micsoda? – nézett fel Melanie. – Flo és az (idézem) „tökéletes lánybúcsú”. Nem érzitek, hogy kicsit... túlzásba viszi a csaj?

– Jaa! – felelte Melanie. Előrehajolt, a konyha felé nézett,

aztán azt súgta: – Nem tudom, el szabad-e ezt mondanom, de igazából felesleges szépíteni. Flo harmadévben idegösszeomlást kapott. Nem tudom pontosan, mi történt, de a vizsgák előtt kimaradt, és úgy tudom, nem is fejezte be az egyetemet. Ezért érinti olyan érzékenyen, ha szóba kerül az az időszak. Nem szeret erről beszélni. – Ja, jó – bólintott Nina. De tudtam, mit gondol. Nem az volt igazán ijesztő, ahogy Flo az egyetem utáni időszakról beszélt. Az volt még a legkevésbé fura az egészben. A többi volt hátborzongató.

5 Aludni akarok, de belevilágítanak a szemembe. Vizsgálatokat végeznek rajtam, mindent megnéznek, mindent kinyomtatnak, elveszik csurom véres ruháimat. Mi történt? Mit műveltem? Kerekesszékben tolnak végig a hosszú folyosókon. Félhomály uralkodik, mert éjszaka van, és lecsavarták a lámpák fényerejét. A páciensek alszanak. Néhányan felébrednek, amikor eltolnak a kórtermük előtt, és rémült arcuk tükrözi az arckifejezésemet. Elfordítják a fejüket. Sajnálnak, megijednek tőlem. Az orvosok kérdezgetnek, de én nem tudok felelni, és olyan dolgokat mondanak nekem, amelyekre nem emlékszem. Végre monitorra kötnek, és magamra hagynak. Begyógyszerezve, zavarodottan, egyedül fekszem. Mégsem vagyok egészen egyedül. Nagy kínnal az oldalamra fordulok, és látom, hogy az ajtó ráccsal bevont üvegablaka mögött egy rendőrnő üldögél* Őriznek. Csak tudnám, miért. Fekszem ott, és az ablakon keresztül a rendőr fejét bámulom. Nagyon szeretnék kimenni, kérdéseket feltenni, de nem merek. Részben azért, mert nem tudom, vajon elbír-e remegő lábam,

részben meg azért, mert nem tudom, képes lennék-e elviselni a válaszokat. Sokáig fekszem, hallgatom a gépek halk zúgását, a fájdalomcsillapító-adagoló kattogását. Tompul a fájdalom a fejemben és a lábamban, egyre távolodik. Végre elalszom.

Vérről álmodom. Patakokban folyik, tócsává alakul, eláztat. A vértócsa közepén térdelek, el akarom állítani a vérzést, de nem tudom. Átázik a pizsamám. Egyre terjed a világos parkettán... Ekkor felébredek. Egy pillanatig csak fekszem, a szívem majd kiugrik, és a szemem lassan megszokja a szobám halvány éjszakai fényeit. Rettenetesen szomjas vagyok, és fájdalmasan feszít a hólyagom. A fejem melletti szekrénykén találok egy műanyag poharat. Óriási erőfeszítésbe kerül, de érte nyúlok, és remegő kézzel magam felé húzom. A tartalmának borzalmas, műanyag íze van, de még soha semmi sem esett ilyen jól. Az utolsó cseppig felhajtom, aztán visszahanyatlok a párnámra. Csillagokat látok. Most veszem csak észre, hogy mindenféle csövek állnak ki belőlem – valami gépre kötöttek, amely zölden villog, és halványzöld árnyékokat vet. Az egyik vezeték a bal kezem egyik ujjához vezet, és amikor felemelem, hogy jobban megnézzem, döbbenten látom, hogy a kezem össze van karmolva, csupa vér, és tövig rágott körmeim beszakadtak. Emlékszem... Emlékszem egy autóra... Arra is emlékszem, hogy törött üvegen botorkálok... Az egyik lábamról lejött a cipő...

A takaró alatt összedörzsölöm a lábamat. Az egyik nagyon fáj, a másik meg be van kötve. Az egyik sípcsontom le van ragasztva. Amikor a kezem a jobb vállamra téved, felszisszenek, és odanézek. Hatalmas zúzódás bukkan elő a kórházi hálóing alól, végigfut az egész karomon. Leküzdöm a vállamról a ruhát... Óriási, lila foltot találok, amelynek fekete a közepe. Meg is van duzzadva. Éppen a hónaljam fölött. Mi okoz ilyen fura, féloldalas sérülést? Érzem, hogy karnyújtásnyira van tőlem az emlék – mégis képtelen vagyok megragadni, felidézni. Balesetet szenvedtem? Autóbalesetet? Vagy... vagy megtámadtak? Bár fáj, a takaró alá dugom a kezemet, és végigsimítom a hasamat, a mellemet, az oldalamat. A karom összevissza van vagdosva, de máshol nem olyan súlyos a helyzet. A combomra teszem a kezemet, a lábam közé nyúlok. Valami vastag, pelenkaszerű dolog van rajtam, de fájdalmat nem érzek. Vágás sincs. A belső combomon nincs zúzódás. Bármi történt is velem, az biztos, hogy nem erőszakoltak meg. Visszadőlök, lehunyom a szememet. Fáradt vagyok. Belefáradtam az erőlködésbe, hogy felidézzem az emlékeket, belefáradtam a félelembe. A fájdalomcsillapító adagolója kattog és zúg, és hirtelen úgy érzem, már semmi sem számít. Már félálomban vagyok, amikor belém hasít egy emlékkép – egy vadászpuska, amely a falon lóg. És akkor mindent tudok. Ez a zúzódás a fegyver rúgásának nyoma. A nem túl távoli múltban elsütöttem egy puskát.

6 Flo! – néztem be a konyhába. Flo éppen a csészéket pakolta be a mosogatógépbe. – Ne te csinálj mindent! Segíthetek? Nem! Ne hülyéskedj! Már készen is vagyok. – Azzal becsapta a gép ajtaját. – Van valami baj? Segítsek valamiben? Sajnálom, hogy nincs kávé. – Jaj, tényleg semmi gond. Figyelj csak, mit mondtál, mikorra ér ide Clare? – Hat körül. – A faliórára nézett. – Addig még el kell ütnünk valahogy másfél órát. – Oké, csak mert arra gondoltam... Szerinted van még idom futni egyet? – Futni? – kérdezett vissza döbbenten. – Hát, éppenséggel van... Csak eléggé sötétedik. – Nem megyek messzire. Csak az van... – Feszengtem. Képtelen lettem volna megmagyarázni neki. Magam sem értettem, mi az oka, de úgy éreztem, el kell onnan mennem. Otthon majdnem minden nap futok. Négy különböző útvonalam van – jó időben a Victoria Parkban, sötétben az utcán futok. Minden héten van pár szabadnapom, mert állítólag az izmoknak is szükségük van pihenésre, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor már nem bírom tovább, és akkor futnom kell. Ha nem, akkor... Nem is tudom,

hogyan mondjam, de akkor bezártságérzetem támad. Kicsit klausztrofóbiás leszek. Előző nap nem mentem el futni, mert túl sok volt az intéznivalóm, és most alig bírtam magammal, annyira ki akartam szabadulni abból a dobozszerű házból. Az egésznek nem a mozgás a lényege. Próbáltam már a futó és a taposógépet is, de az nem ugyanaz. Az kell nekem, hogy a szabadban legyek, ne vegyenek körül falak, és kiszakadhassak a környezetemből. – Szerintem még elég időd van – pillantott ki az ablakon Flo. – De azért siess. Ha itt egyszer besötétedik, nagyon-nagyon sötét lesz, az orrodig sem fogsz látni. – Sietek. Van valami jó kis útvonal? – Hmm... Talán az lenne a legjobb, ha az ösvényen indulnál el... Várj csak, gyere be a nappaliba! – Az ablakhoz vezetett, és az árnyas útra mutatott. – Látod? Az az ösvény. Az erdőn át a főútra vezet. Nem olyan süppedős és sáros, mint a bekötőút, sokkal könnyebb rajta futni. Egyenesen előre, amíg el nem éred az aszfaltot. Akkor fordulj jobbra, és kövesd a főutat, amíg el nem éred a bekötőutat! Mire kiérsz az útra, már túl sötét lesz ahhoz, hogy az erdőben fuss, az ösvény két oldalán nincs kerítés, úgyhogy tök könnyű eltévedni. Várj! – Visszament a konyhába, beletúrt az egyik fiókba, és előhúzott valamit, ami leginkább egy rosszul összehajtogatott nadrágtartóra emlékeztetett. – Ezt vidd magaddal! Fejlámpa. Megköszöntem neki, aztán felrohantam a szobába, hogy felvegyem a futóruhámat és a cipőmet. Nina az ágyán feküdt, a plafont nézte, és az iPhone-ján hallgatott valamit. – Ez a Flo tiszta flúgos, nem? – vetette oda kedvesen, és kihúzta a füléből a fülhallgatót.

– Ez orvosi szakszó, dr. Da Souza? – Igen. A latin Fruitus Lupus, vagyis a hold gyümölcse

rövidítése. Eredetileg flúpus, de az alak az idők során kissé megváltozott. Mindenesetre a kifejezés abból a pogány hiedelemből ered, hogy az őrület akkor alakul ki, ha valaki a telihold fényében fürdik. Elnevettem magamat. Lehúztam a farmeromat, és felvettem a téli futónadrágomat meg a felsőmet. A lupus a farkas latin megfelelője. Te a lunára gondolsz. Hol a cipőm? Az ajtó mellett hagytam. – Bevágtam az ágy alá. Amúgy meg a vérfarkasok is teliholdkor őrülnek meg, szóval nem tévedtem sokat. Ha már az őrületnél tartunk... Te most komolyan elmész futni? – Igen. – Benéztem az ágy alá, és meg is láttam a cipőmet vagy egy kilométerre az ágy szélétől. Kösz, Nina. Letérdeltem és utána nyúltam. A hangomat eltompította a fölöttem lévő ágy. – Miért? – Lássuk csak! – Az ujjain számolta az okokat. – Sötét van, nem ismered a környéket, a földszinten ingyen bor és kaja vár, ja, azt említettem már, hogy vaksötét van odakint, baszki? – Nincs is vaksötét – néztem ki az ablakon, miközben a cipőfűzőmet kötöttem. Elég sötét volt, de azért nem vaksötét. A nap már lement, de az ég tiszta volt, és nyugaton még bevilágította a szürke fény, ráadásul keleten lassan előbukkant a fák koronája mögül a fehér hold. – Amúgy is telihold lesz, úgyhogy nem lesz annyira sötét. – Komolyan, Miss Leonora Shaw? Ezt abból következtetted ki, hogy nyolc éve Londonban élsz, és sosem

kerültél még ötven méternél messzebb az utolsó utcai lámpától? – Komolyan. – Dupla masnira kötöttem a cipőfűzőmet, aztán felálltam. – Ne fárassz, Nina! Muszáj kiszabadulnom innen, különben tényleg megőrülök, teliholddal vagy a nélkül. – Hmm. Ennyire rosszul viseled? Nem. Pedig de. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért. Nem mondhattam el Ninának, milyen érzés volt, amikor vadidegenek vájkáltak a múltamban, amelynek Clare is a része. Mintha valaki a körmével kapirgálna egy félig behegedt sebet. Hiba volt eljönni, ebben most már biztos voltam. De itt ragadtam. Kocsi híján kénytelen voltam ott maradni, amíg Nina el nem indult haza. – Nem, minden oké. Csak szeretnék kiszabadulni. Most. Egy órán belül megjövök. A lépcsőn ért utol gúnyos nevetése, és amikor kinyitottam a bejárati ajtót, még hallottam a hangját: – Futhatsz, de el nem menekülhetsz.

Amint kiértem az erdőbe, mélyen belélegeztem a tiszta, csípős levegőt, aztán bemelegítettem. A garázs mellett állva kinyújtóztattam végtagjaimat, és közben az erdőt néztem. A klausztrofóbiás érzés elmúlt, amióta kijöttem a házból, már nem éreztem rosszindulatúnak a fákat sem. Talán csak az üveg okozta a furcsa érzést, hogy bárki ólálkodhat idekint, benézhet az ablakon, és mi sosem tudjuk meg? Vagy csak a

szobák személytelensége miatt jutottak eszembe a pszichológiai kísérletek és a kórházak várói? Most, hogy kijöttem, elmúlt az érzés, hogy figyelnek. Futásnak eredtem. Könnyű volt. Nagyon könnyű. Nem voltak kérdések, nem vájkált a magánéletemben senki. Csak a metsző, édes hideg volt, és lépteim puffanása a tűlevelek alkotta szőnyegen. Korábban nagy eső volt, de ennek a puha szövedéknek a tetején nem tudott úgy megülni a víz, mint a bekötőút tömör, keréknyomos talaján. Alig voltak tócsák, még csak felpuhult részekkel sem találkoztam. Kilométereken át csak a tiszta, ruganyos ösvény terült el előttem. Csak a több ezer tűlevelet éreztem a talpam alatt. A családomban nincs más futó, legalábbis nem tudok ilyenről, de a nagymamám szeretett sétálni. Azt mesélte, lány korában, ha összeveszett egy barátnőjével, krétával felírta az illető nevét a cipő talpára, és addig gyalogolt, amíg le nem kopott az írás. Addigra a haragja is elpárolgott. Én ilyesmit nem szoktam csinálni. Én egy mantrát ismételgetek magamban, és addig futok, amíg már nem hallom, mert kiszorítja a szívem és a lábam dobogása. Akkor este, bár már nem haragudtam rá, a szívem dobogásából egy nevet hallottam ki: Clare, Clare, Clare, Clare. Futottam az erdőn át, az egyre mélyülő sötétségben, és az éj halk hangjai kísértek. Az alkonyi szürkületben láttam denevéreket, és hallottam a rejtekükből előmerészkedő erdei állatok neszét. Egy róka vágtatott át előttem, aztán megállt, és végtelenül arrogáns módon felém fordította keskeny fejét

– követte a szagomat, miközben elfutottam mellette a csendes félhomályban. Könnyen ment – olyan érzés volt lefutni a domboldalon, mintha repülnék a szürkületben. Odakint a fák nem az üveg mögötti néma figyelők voltak, hanem barátságos lények. Szívesen láttak az erdőben, és szétváltak előttem, amikor fürgén, alig lihegve elfutottam mellettük, végig az erdei ösvényen. Tisztában voltam vele, hogy az emelkedő fog csak igazán próbára tenni, amikor már visszafelé tartok a kátyús, sáros bekötőúton. Tudtam, hogy oda kell érnem, mielőtt még annyira besötétedne, hogy már ne is lássam az úthibákat. Keményebb fokozatra kapcsoltam. Nem időre futottam, nem volt különösebb célom. Még azt sem tudtam, mekkora is a táv. De azt igen, mire képes a lábam, ezért igyekeztem hosszú, ruganyos léptekkel futni. Átsuhantam egy kidőlt fa fölött, egy pillanatra lehunytam a szememet – abban a félhomályban őrültség volt – , és úgy éreztem, repülök, és többé sosem érek földet.

Megláttam az utat, amely hosszú, szürke kígyóként terült el az egyre mélyülő árnyak közt. Amikor előbukkantam az erdőből, egy bagoly huhogását hallottam. Flo útmutatását követve jobbra fordultam az aszfalton. Nem sokkal később egy autó hangját hallottam magam mögött. Megálltam, és lehúzódtam az útról. Eszem ágában sem volt elüttetni

magamat valakivel, aki nyilvánvalóan nem számít rá, hogy ezen a kései órán futóval találkozik az erdőben. Egyre közeledett a hang, végül már közvetlen közelről hallottam. Olyan volt, mint egy láncfűrész hangja. Elvakított a fényszóró. Aztán eltűnt a kocsi, elnyelte a sötét, csak a féklámpája világított pirosán, mint két hátráló rubin a feketeségben. Hiába pislogtam és várakoztam, nem szokta meg a szemem a sötétséget. Sokkal feketébbnek tűnt az éjszaka, mint néhány pillanattal korábban. Azon kaptam magamat, hogy félek, bele ne csússzak az út menti árokba, át ne essek egy lehullott faágon. Kitapogattam a zsebemben Flo fejlámpáját, és nagy nehezen felszereltem magamra. Fura érzés volt. Ahhoz elég szoros volt, hogy bevágjon a gumi, de közben elég laza ahhoz, hogy aggódnom kelljen, mikor fog leesni. Azért folytattam a futást. Most legalább láttam magam előtt az aszfaltot és az út szélét jelző, fényvisszaverő fehér csíkot. A jobb oldalon törést vettem észre a fák között, innen tudtam, hogy elértem a bekötőutat. Lassítottam, és ráfordultam az útra. Nagyon örültem, hogy velem van a fejlámpa. Most már kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy jó tempóban fussak. Inkább csak óvatosan kocogtam, kerülgettem a sáros gödröket, és igyekeztem nem kitörni a bokámat. Még így is csupa sár volt a cipőm talpa, és úgy éreztem, mintha egy-egy téglát vonszolnék mindkét lábamon. Jó húsz deka sár ragadt mindkét talpamra. Már előre örültem, micsoda móka lesz letakarítani a futócipőmet.

Megpróbáltam felidézni, milyen hosszú ez a szakasz. Egy kilométer? Most már azt kívántam, bárcsak az erdőn át futottam volna vissza, bármilyen sötét van is ott. De magam előtt már láttam a házat, amely úgy világított, mint egy arany fáklya. A sár úgy húzott le, mintha ott akarna tartani, úgyhogy összeszorított foggal ösztökéltem fáradt lábaimat, hogy még egy kicsit gyorsabban fussanak. Félúton járhattam, amikor hangot hallottam magam mögött. A főúttól jött. Egy kocsi lassított le. Nem volt nálam óra, a telefonomat meg a házban hagytam, de abban szinte biztos voltam, hogy még nincs hat. Még egy órája sem futottam. Mégis ott volt a kocsi, és ráfordult a bekötőútra, majd csikorogva elindult felfelé a dombon, és kátyúról kátyúra pattogott. A sövényhez lapultam, elfordítottam a fejemet a fénytől, és reméltem, hogy a kocsi nem fog tetőtől talpig beteríteni sárral, amikor elhajt mellettem. Meglepetésemre megállt. A kipufogógáz fehér felhőként takarta el a holdat. Hallottam, ahogy a sofőr leengedi az elektromos ablakot! Beyoncé ordított a kocsiban, de gyorsan lehalkították. Hevesen vert a szívem, amikor közelebb léptem – mintha sokkal gyorsabban futottam volna, mint valójában. A fejlámpa a földet nézte, mert nem számítottam arra, hogy beszélgetni fogok valakivel, és hirtelen nem is tudtam rájönni, hogyan kell átállítani. Inkább levettem a fejemről, és a kezemben tartottam, így irányítottam a kocsiban ülő sápadt lány arcára a fényt. Felesleges volt.

Pontosan tudtam, ki az. Clare. Lee? – kérdezte hitetlenkedve. A szemébe világítottam, úgyhogy fájdalmasan pislogott, és az arca elé emelte a kezét. – Te jó ég! Tényleg te vagy az? Én nem is... Mit keresel itt?

7 Hirtelen nem értettem. Valami borzasztó félreértés történt? Lehet, hogy nem is hívott meg, és ez az egész Flo ostoba ötlete volt? – Én... Csak... A lánybúcsúd... – dadogtam. – Te nem is... ? – Azt tudom, ne butáskodj! – nevetett. Láttam a leheletét. – De mit keresel idekint? Sarki expedícióra gyúrsz? – Futok – feleltem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Nincs olyan hi-hideg. Csak kicsit csípős a levegő. – Pedig most, hogy megálltam, tényleg fáztam, amit a reszketésem is elárult. – Szállj be, felviszlek a házhoz! – Áthajolt az anyósülés fölött, és kinyitotta az ajtót. – Hát... A cipőm elég undi... – Sebaj, bérelt kocsi. Szállj már be, mielőtt mindketten idefagyunk! Odacuppogtam az anyósüléshez, beszálltam, és éreztem, ahogy kihűlt, átizzadt nadrágomat elönti a meleg.

Clare sebességbe tette az autót, és egy gombnyomással elhallgattatta Beyoncét, aki éppen a Single Ladiest énekelte. Fülsiketítő volt a csend. – Nos... – fordult felém. Pont olyan szép volt, mint ahogy emlékeztem rá. Őrültség volt azt hinni, hogy nyomot hagyott rajta ez a tíz év. Szépsége csontig hatolt. Még a kocsi félhomályában, régi kapucnis pulcsijában és hatalmas kötött sáljában is lélegzetelállítóan nézett ki. Haját imádnivaló, kócos kontyba halmozta a feje búbján, így elszabadult tincsei a vállára omlottak. Körmeiről itt-ott lepattogzott a vörös festék, mégis így volt tökéletes az összhatás. De hát Clare-től mi mást lehetett volna várni? – Nos – visszhangoztam. Clare mellett mindig úgy éreztem magamat, mint a szegény rokon. Be kellett látnom, hogy ezen az eltelt tíz év sem változtatott. – Rég láttalak – rázta a fejét. Ujjával a kormányon dobolt. – Te jó ég... Örülök, hogy itt vagy, Lee, tudod? Nem feleltem. Szerettem volna megmondani, hogy már nem az vagyok, aki akkor voltam – nem Lee, hanem Nora. Szerettem volna elmondani neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem tartottuk a kapcsolatot, hanem az enyém. Csak ez nem lett volna egészen igaz. Leginkább azt szerettem volna megkérdezni tőle, mit is keresek itt. Mégsem tettem. Nem szóltam egy szót sem. Csak ültem és néztem, ahogy egyre közeledik a ház. – Nagyon örülök, hogy itt vagy – mondta. – Jól tudom, hogy író lettél?

– Igen – bólintottam. Furcsán hatottak a számból a

szavak. Mintha hazudtam, vagy valaki másról beszéltem volna, mondjuk egy távoli rokonról. – Igen, író vagyok. Krimiket írok. – Hallottam. Olvastam rólad az újságban. Annyira... Annyira örülök a sikerednek. Lenyűgöző, tudod? Büszke lehetsz magadra. Megvontam a vállamat. – Ez is csak egy munka. – Merevnek, keserűnek hatottak a szavaim. Pedig tudom, hogy szerencsés vagyok. És azt is tudom, mennyi munkám van abban, hogy ott tartsak, ahol tartok. Büszke lehetnék. Az is vagyok. – És veled mi újság? – PR-os vagyok. A Királyi Színházi Társulatnál dolgozom. PR. Hú, de meglepő. Ezen elmosolyodtam – ezúttal őszintén. Clare már tizenkét évesen is remekül csűrte-csavarta a szavakat. Már ötévesen is. – Nagyon... nagyon boldog vagyok – suttogta. – Figyelj –, sajnálom, hogy megszakadt a kapcsolatunk... De most, hogy látlak... Azért szép idők voltak azok, nem? – Rám nézett a műszerfal kísérteties zöld fényénél. – Emlékszel, amikor elszívtuk az első ciginket? – Nevetett. – Az első csók... az első füves cigi... és amikor először lógtunk be egy tizennyolc pluszos filmre... – És amikor először dobtak ki minket arról a filmről – vágtam vissza, és mindjárt meg is bántam, hogy olyan ellenségesen reagáltam. Miért? Miért védekezem ennyire? De Clare csak nevetett. – Haha, milyen megalázó volt! Azt hittük, nagyon okosak vagyunk, mert Rickkel vetettük meg a jegyeket, és a vécén át

lógtunk be. Ki hitte volna, hogy a moziterem előtt még egy ellenőrzés van? – Rick! Mióta nem gondoltam már rá! Mi van vele? – Tudja isten! Gondolom, börtönben van. Ha van igazság a földön, akkor fiatalkorú megrontásáért ül. Rick egy évig volt Clare barátja, amikor Clare tizennégy vagy tizenöt éves volt, ő meg huszonkettő. Hosszú, zsíros haja, aranyfoga és menő motorja volt. Nekem mindig furcsa és undorító gondolat volt, hogy Clare lefekszik egy ilyen idős pasival, annak ellenére, hogy ő már bemehetett a szórakozóhelyekre, és piát is vehetett. – Brrr, hátborzongató egy pasas volt! – csúszott ki a számon. A nyelvembe haraptam, de Clare ezen is csak vihogott. – Abszolút! El sem hiszem, hogy ez akkoriban nem tűnt fel nekem. Azt hittem, nagyon menő vagyok, amiért egy idősebb sráccal szexelek. Most meg már úgy érzem, az egész nem volt sokkal jobb, mint a pedofília. – Felhorkantott, aztán felkiáltott, amikor kátyúba hajtott. – Hupsz! Bocsi! Egy ideig hallgattunk, miközben Clare az utolsó gödröket kerülgette. Végre elértük az aprókaviccsal felszórt beállót a ház előtt, és beparkoltunk Nina bérelt kocsija és Flo Land Roverje közé. Clare leállította a motort, és egy percig csak ültünk a sötét kocsiban. A házat néztük. Úgy láttuk a bent tartózkodókat, mint a színészeket a színpadon – pontosan, ahogy Tom mondta. Flo a konyhában szorgoskodott, éppen a sütő fölé hajolt. Melanie a nappaliban ült a telefonnal a kezében, Tom pedig az üvegfallal szembeni kanapén feküdt, és egy

magazint lapozgatott. Ninát sehol sem láttam – jó eséllyel az erkélyen dohányzott. Mit keresek én itt? Megint ez a kérdés gyötört. Minek jöttem ide? Aztán Clare felém fordult. Arca aranyos fényben fürdött. – Lee – kezdte. Ezzel egy időben én is megszólaltam: – Nézd... – Tessék? – kérdezte. Megráztam a fejemet. – Nem, kezdd te! – Nem, komolyan. Nem olyan fontos. A szívem olyan hevesen vert, hogy az már fájt. Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok feltenni a kérdést, hiába van ott a nyelvem hegyén. Helyette végül ezt böktem ki: – Már nem Lee vagyok, hanem Nora. – Micsoda? – A nevem. Már nem hallgatok a Lee-re. Sosem szerettem. – Ó – felelte. Egy darabig elgondolkodva hallgatott. – Oké. Szóval most már Nora vagy? – Igen. – Jó, majd igyekszem megjegyezni. Nem lesz könnyű, miután huszonegy éve Lee-ként ismerlek. Nem is ismertél soha, gondoltam, aztán összevontam a szemöldökömet. Hogyne ismert volna? Ötéves korom óta. Éppen ez volt a bajom. Túl jól ismert. Átlátott a vékony, felnőttes rétegen, és tekintete egyenesen a felszín alatt meglapuló, cingár, rémült gyerekig hatolt. – Miért, Clare? – tört ki belőlem. Felnézett. Arca sápadtnak és üresnek hatott a sötétben. – Mit miért?

– Miért vagyok itt? – Jaj, istenem – sóhajtotta, és a kezét nézte. – Tudtam,

hogy ezt meg fogod kérdezni. Gondolom, nem hiszed el, ha azt mondom, hogy a régi idők emlékére, ugye? Megráztam a fejemet. – Nem amiatt, ugye? Az elmúlt tíz évben bármikor megkereshettél volna, ha akartál volna. Miért pont most? – Mert... – Mély levegőt vett. Megdöbbentett a felismerés, hogy ideges. Világ életében magabiztos és összeszedett volt. Már ötévesen elolvadt a pillantásától a legkeményebb tanár is, vagy megtört az akarata, attól függően, Clare számára melyik volt előnyösebb. Furcsa módon éppen ezért voltunk mi barátnők. Benne megvolt az, amire én annyira vágytam: a mindent elsöprő magabiztosság. Ha csak az árnyékában állhattam, erősebbnek éreztem magamat. De ez már elmúlt. – Mert... – kezdte újra. Lepattogzott körme vörösen csillogott, mint a vér. Összefonta az ujjait, és körömlakkján tükröződött a ház fénye. – Mert úgy gondoltam, megérdemled, hogy megtudd, és személyesen, szemtől szemben mondjam meg neked. Megígértem magamnak, hogy így fogom elmondani. – Micsodát? – hajoltam előre. Nem féltem, csak nem értettem. Egészen megfeledkeztem beázott cipőmről és átizzadt ruháimról. Csak egy dologra tudtam koncentrálni, és az Clare aggodalmas arckifejezése volt, az a sérülékenység, amit azelőtt sosem láttam rajta. – Az esküvőről van szó – mondta. A kezét nézte. – Arról, hogy... Arról, hogy ki a vőlegényem. – Miért, ki az? – kérdeztem. Meg akartam nevettetni, enyhíteni akartam a feszültséget, ami egészen megtöltötte a

kocsit, és rám is átragadt, ezért hozzátettem: – Nem Rick, ugye? Mindig tudtam, hogy... – Nem – vágott a szavamba. Végre a szemembe nézett, és nevetésnek a nyomát sem láttam a tekintetében, csak a vasakaratot, az elhatározást. Mintha valami nagyon kellemetlen dologra készülne, amit mégis muszáj megtennie. – Nem. Hanem James.

8 Egy pillanatig csak bámultam rá, és úgy elöntöttem, rosszul hallottam, amit mondott. – Mi? – James... James az. Ő a vőlegényem. Nem feleltem. Csak ültem ott, néztem az őrt álló fákat, és hallgattam, ahogy a fülemben dübörög a vér. Kedvem lett volna sikítani, de egy hang sem hagyta el a számat. Leküzdöttem a késztetést. James? Clare és James? – Ezért hívtalak meg – hadarta, mintha fogyna az ideje, mintha attól tartana, kipattanok a kocsiból, és elrohanok. – Nem akartam... Úgy gondoltam, nem jó ötlet meghívni téged az esküvőre. Úgy éreztem, az túl nehéz lenne neked. De nem tudtam volna elviselni, hogy valaki mástól tudd meg. – De... akkor ki a fene az a William Pilgrim? – tört ki belőlem a kérdés, mint valami vád. Clare egy pillanatig üres tekintettel nézett. Aztán megvilágosodott, megváltozott az arckifejezése, és abban a másodpercben rájöttem, hol hallottam azt a nevet. Elszégyelltem magam, amiért ilyen ostoba vagyok. Billy Pilgrim. Az ötös számú vágóhíd. James kedvenc könyve. – Az csak a Facebook-neve – állapítottam

meg tompán. – Így vigyáz a magánéletére. Így a rajongói nem találják meg a személyes profilját. Ezért nincs rendes profilképe sem. Igaz? Clare elgyötörten bólintott. – Nem akartalak félrevezetni – engesztelt. Meleg kezét elgémberedett, sáros karomra tette. – És James is úgy gondolta, hogy jó lenne, ha még az előtt megtudnád... – Várjunk egy percet! – húztam el a kezemet váratlanul. – Te beszéltél vele erről? Bólintott, aztán a tenyerébe temette az arcát. – Lee... Annyira... – Mély levegőt vett, és az a gyanúm támadt, hogy megpróbálja összeszedni magát, most találja ki, mit mondjon. Amikor megszólalt, dacosnak éreztem, és egy pillanatra felvillant az a Clare, akit valaha ismertem. Az a Clare támadott volna, előbb halt volna meg csatában, mint hogy térdre kényszerítse egy vád. – Nézd, nem fogok bocsánatot kérni. Egyikünk sem tett semmi rosszat. De kérlek szépen, add ránk áldásodat! – Ha semmi rosszat sem tettél – feleltem keményen – , minek kell az áldásom? – Mert a barátnőm voltál! A legjobb barátnőm! Voltál Mindkettőnknek feltűnt a múlt idő, és saját reakcióm tükröződött Clare arcán. Az ajkamba haraptam, olyan erősen, hogy az már fájt. Fogaim a puha bőrbe vájtak. Áldásomat adom rátok. Mondd ki! Mondd ki! – Én... Hangot hallottunk a házból. Nyílt az ajtó, és Flo jelent meg a fénysávban. Kezét szeme fölé tartva nézett a sötétbe.

Lábujjhegyen állt, és kis híján orra bukott, annyira nyújtogatta a nyakát. Látszott rajta, hogy alig tud uralkodni magán izgalmában. Olyan volt, mint egy gyerek a születésnapi zsúr előtt – bármikor hisztérikussá válhat. – Hahó! – kiáltotta. Sokkolóan hangosnak tűnt a csendes éjszakában. – Clare! Te vagy az? Clare reszketve fújta ki a levegőt, aztán kinyitotta a kocsiajtót. – Flopsie! – szólt. Alig észrevehetően remegett a hangja. Nem először éreztem úgy, hogy nagyszerű színésznő. Nem meglepő, hogy színházban dolgozik, csak az furcsa, hogy nem a színpadon játszik. – Clare, macikám! – sikoltotta Flo, és leugrott a lépcső tetejéről. – Te jó ég, te vagy az! Hallottam valami hangot, és gondoltam is... De aztán nem jött be senki. – Botladozva közeledett felénk, nyuszis mamuszával csoszogott az aprókavicson. – Mit keresel idekint, ebben a sötétben, teljesen egyedül, te kis buta? – Lee-vel beszélgettem. Mármint Nórával intett az anyósülés felé. – A bekötőúton botlottam bele. – Remélem, nem szó szerint! Hupsz! – Flo megbotlott valamiben, és a kocsi előtt, a térdén landolt. Felugrott, és azonnal leporolta magát. – Jól vagyok, jól vagyok! – Nyugodj már le! – nevetett Clare, és megölelte a barátnőjét. Valamit belesuttogott a hajába. Nem hallottam, mit, de Flo bólintott. Elgémberedve másztam ki a kocsiból. Hiba volt, hogy nem gyalog tettem meg az utolsó métereket a házig, mert most bekötöttek az izmaim. Alig bírtam kinyújtani a lábamat.

– Jól vagy, Lee? – kérdezte Clare. Hátranézett, amikor

meghallotta, hogy kinyitom a kocsiajtót. – Mintha kicsit sántítanál. Semmi baj – feleltem. Igyekeztem én is olyan vidáman beszélni, mint ő. James. James. – Segítsek bevinni a csomagodat? – Köszönöm, de nincs olyan sok holmim. – Kinyitotta a csomagtartót, és kivette válltáskáját. – Na, gyere, Flops, mutasd a szobámat!

Ninát sehol sem láttam, amikor kínkeservesen felmásztam a lépcsőn a szobánkig. A cipőfűzőjénél fogva vittem a cipőmet. Lehámoztam magamról sáros nadrágomat és összeizzadt felsőmet, aztán melltartóban és bugyiban bebújtam a paplan alá. Feküdtem ott, és néztem az éjjeli lámpa fényét. Hiba volt. Mégis mit hittem? Tíz éve próbáltam már elfelejteni Jamest, igyekeztem magabiztossá és önállóvá válni. Azt hittem, sikerült is. Jó életem lett. Nem, nagyszerű életem. Szeretem a munkámat, a saját lakásomban lakhatok, van néhány jó barátom, és egyikük sem ismeri sem Jamest, sem Clare-t, sem readingi életem többi szereplőjét. Senkinek sem voltam soha lekötelezettje – sem érzelmileg, sem anyagilag, sem más értelemben. Ettől jól éreztem magamat. Kibaszott jól voltam, köszöntem szépen. Erre most ez. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy nem hibáztathattam Clare-t. Igaza volt – ő és James tényleg

semmi rosszat sem tettek. Nem tartoztak nekem semmivel. Egyikük sem. Jamesszel több mint egy évtizeddel korábban szakítottam, az ég szerelmére! Nem. Csak egy embert hibáztathattam, és az én voltam. Mert képtelen voltam továbblépni. Mert nem ment, akárhogy akartam. Gyűlöltem Jamest, amiért még mindig hatással volt rám. Utáltam, hogy ahányszor megismerkedem egy pasival, Jameshez hasonlítgatom. Amikor utoljára feküdtem le valakivel – két éve a pasi az éjszaka közepén a mellkasomra tette a kezét, és amikor felébredtem, a következő kérdést szegezte nekem: „Ki az a James?” Sebzett tekintetem láttán felpattant, felöltözött, és kisétált az életemből. Én meg arra sem vettem a fáradságot, hogy felhívjam. Utáltam Jamesi, és utáltam magamat is. Igen, tudom, hogy ezzel megnyertem a világ legnagyobb lúzere címet – én vagyok a lány, aki tizenhat évesen megismert egy fiút, és a következő tíz évben nem tudott kigyógyulni belőle. Elhihetik, pontosan tudom. Ha összefutnék magammal egy bárban, és szóba elegyednénk, én is rosszul lennék magamtól. Hallottam, hogy a többiek a földszinten beszélgetnek és nevetnek, és hamarosan megcsapta az orromat a pizza illata. Kénytelen leszek lemenni és nevetni. Ehelyett inkább magzatpózban kucorogtam, szorosan lehunytam a szememet, és belül sikítottam. Aztán kinyújtóztattam tagjaimat, hiába tiltakoztak fáradt izmaim, kimásztam az ágyból, és fogtam a törülközőt, amelyet Flo terített az ágy végébe. A fürdő a lépcső tetején volt. Magamra zártam az ajtót, és a földre ejtettem a törülközőt. A kád fölött függönytelen ablak nézett az erdőre. Hihetetlenül rémisztő volt. Igaz,

legfeljebb egy húszméteres fenyő tetejéről nézhetett volna be bárki is, de vetkőzés közben ösztönösen el akartam takarni a mellemet, nehogy meglássa meztelenségemet a némán figyelő sötétség. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy csak átveszem a tiszta ruhámat, de fáradt voltam, sáros, és tudtam, hogy egy forró zuhanytól sokkal jobban fogom érezni magamat. Így aztán beléptem a zuhanyzóba, megnyitottam a csapot, és hálásan nyújtózkodtam, amikor a zuhanyrózsa előbb köhintett egyet-kettőt, majd eláztatott az erős, forró vízsugár. Éppen ki tudtam nézni az ablakon, bár olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam. A fürdőszoba erős fénye tükörré változtatta az ablakot, és a sápadt, kísérteties holdon kívül csak a saját testemet nézhettem a lassan párásodó üvegben, miközben beszappanoztam és leborotváltam a lábamat. Milyen ember lehet Flo nagynénje? Ez a ház kukkolóknak való. Illetve nem, azok bámulni szeretnek. Hogy is hívják a másikat? Ja, igen, magamutogató. Exhibicionista. Lehet, hogy másmilyen érzés itt lenni nyáron, amikor késő estig ragyogóan süt a nap. Lehet, hogy akkor úgy érzi az ember, milyen jól rá lehet látni ebből a házból az erdőre. De most, ebben a sötétben, ennek épp a fordítottja állt. Úgy éreztem magam, mintha egy kirakatba zártak volna, mint valami csodabogarat. Vagy mintha egy ketrecben lennék, mint az állatok az állatkertben. A tigris ketrecében, ahol nem lehet elrejtőzni. Az állatokra gondoltam, amelyek lassan járkálnak fel-alá napokon, heteken át, míg lassacskán megőrülnek.

Amikor végeztem, óvatosan kimásztam a fülkéből, és megnéztem magamat a párás tükörben, aztán a kezemmel letöröltem az ablakot. Megrémített az arc, amely visszanézett rám. Egy harcra kész ember arca volt. Talán a hajam tette – zuhanyzás után összeborzoltam a törülközővel, így most agresszívnak, szúrósnak és dacosnak tűnt, mint a két menet között éppen pihenő bokszolóé. Arcom sápadtnak és merevnek hatott az erős fényben. A szemem sötét volt, vádló, és árnyak vették körül, mintha valaki behúzott volna nekem. Felsóhajtottam, és elővettem a neszesszeremet. Nem használok túl sok sminket, de azért volt nálam szájfény és alapozó. A legfontosabbak. Pirosítót nem vittem magammal, de az arcomra kentem némi szájfényt, hogy enyhítsek a sápadtságon. Aztán felvettem a testhezálló farmert és a szürke topot. Odalent valaki bekapcsolta a zenét. Billy Idol énekelte a White Wedding című számot. Ez valami vicc? Flo a lépcső aljáról kiabált fel, és túlharsogta Billy Idolt is, aki éppen arra biztatott minket, hogy kezdjük újra. – Lee! Ööö... Nora! Nem akarsz enni? – Jövök! – kiáltottam vissza, aztán egy sóhajjal a törülközőmbe göngyöltem a fehérneműmet, fogtam a neszesszeremet, és kinyitottam az ajtót.

9 Mialatt én zuhanyoztam, a lánybúcsú úgy istenigazából elkezdődött. A nappaliban Tom és Clare körbetáncolták a dohányzóasztalt, miközben Billy Idol szólt valakinek az iPhone-jából, Melanie meg a kanapén ült, és nevetett. A konyhában pokoli meleget csinált a sütő, és valaki abban a hőségben ipari mennyiségű pizzát lapátolt több tálcára, és szószokat borogatott néhány öblös tálkába. Egy pillanatra összezavarodtam – azt hittem, Clare az, mert ugyanolyan szürke farmert és ezüstszínű mellényt viselt, mint egy helyiséggel arrébb az igazi Clare. Aztán az illető felállt, kiseperte a haját a homlokából, és kiderült, hogy Flo az. Pont ugyanolyan ruha volt rajta, mint Clare-en. Nem volt időm komolyabban eltűnődni ezen, mert égett szag terelte el a gondolataimat. – Odaégett valami? – kérdeztem. – Te jó ég! A piták! – visított Flo. – Lee, megmentenéd őket, mielőtt még beindul a tűzjelző? Az egyre füstösebb konyhán át rohantam a melegszendvics sütőhöz, és kikaptam belőle a pitákat, aztán a mosogatóba hajítottam őket, majd nagy nehezen

kinyitottam a konyha túlsó végében az ajtót. Zárva volt, és trükkösen oldották meg a kilincsét, de végül én nyertem. Dermesztő hideg áramlott be, és döbbenten állapítottam meg, hogy szinte teljesen befagytak a kisebb tócsák. – Megnéztem a bortartót, és nem találok tequilát – szólt Nina a hátunk mögül. – Basszus, itt meg lehet fagyni! Zárjátok már be azt az ajtót, őrültek! – Odaégett a pita – jegyeztem meg nyugodtan, de azért becsuktam az ajtót. Így legalább kevésbé fáztunk. – Nincs a pincében? – egyenesedett fel Flo, és félresöpörte szemébe hullott, izzadt tincseit. A hőségtől kivörösödött. – Basszus! Hol lehet? – A hűtőben nézted? – kérdezte Nina. Flo bólintott. – A fagyasztóban? – vetettem fel, mire a homlokára csapott. – A fagyasztóban! Hát persze! Most már emlékszem is, hogy úgy gondoltam, ott jobb helye lesz, hátha frozen margaritát akarunk inni. Juj, de hülye vagyok! -Ámen! – tátogta Nina, amikor lehajolt a fagyasztóhoz, és csak én láttam az arcát. – Itt is van! – Kissé túlharsogta őt a gép zúgása. Kezében a fagyos üveggel felegyenesedett, aztán felkapott két lime-ot a gyümölcstálról. – Nora, keress egy vágódeszkát meg egy kést! Ja, meg egy sószórót. Flo, jól emlékszem, hogy azt mondtad, a nappaliban van feles pohár? – Aha, a túlsó végében, a tükrös szekrényben. De szerinted jó ötlet a felessel kezdeni? Nem lenne okosabb inkább a mojitóval melegíteni? – Leszarom, hogy okosabb lenne-e – közölte Nina, majd kiment a konyhából, de előtte még odasúgta nekem: –

Valami nagyon erősre lesz szükségem ahhoz, hogy ezt kibírjam. Amikor beléptünk a nappaliba, Clare és Tom felénk fordultak, Clare örömében felvisított, aztán odatáncolt hozzánk, és elvette Ninától az üveget, tőlem meg a kést. Visszariszált az asztalhoz, és a felsője a félhomályban visszaverte a fényt. Az üveget és a kést is lecsapta az üvegasztalra. – Tequila! A huszonegyedik szülinapom óta nem ittam. Szerintem csak mostanában múlt el az a másnaposság. Nina a többi mellé dobta a lime-okat, aztán poharakat keresett a tükrös szekrényben. Clare a szőnyegre térdelt, és felszeletelte a gyümölcsöt. – A menyasszony kezdi! – kiáltotta Melanie, mire Clare elvigyorodott. Sót szórt a csuklójára, aztán fogott egy szelet lime-ot. Nina csurig töltött egy poharat, és Clare kezébe nyomta. Clare megnyalta a csuklóját, felhajtotta a tequilát, nagyot harapott a lime-ba, és összeszorította a szemét. Aztán a szőnyegre köpte a gyümölcsöt, az asztalra csapta a poharat, és reszketve nevetett. – Jézusom! Úristen, kifolyik a szemem! Ha még egyet iszom, lesírom a sminkem! – Hölgyem – felelte Nina komolyán – , még csak most kezdődik a tánc. Lee... Mármint Nora jön. – Tudjátok – kezdte Tom, és az asztal mellé térdelt – , ha valami puccosabbra vágytok, ihatunk ám tequila royalt is. – Tequila royalt? – Figyeltem, ahogy Nina újabb poharat tölt tele, és az asztalra is jut egy kis pia. – Az meg mi? Pezsgő?

– Lehet. De ha én csinálom, akkor nem. – Tom a

nadrágzsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis zacskót, tele fehér porral. – Akartok valamit, ami kicsit izgalmasabb, mint a só? Jézusom! Az órára néztem. Még nyolc sem volt. Ha így folytatjuk, éjfélre falra mászunk. – Kokain? – kérdezte Melanie karba tett kézzel. Hűvös pillantást küldött Tom felé, és hallani lehetett a hangján, milyen ellenszenvet érez. – Ez komoly? Nem vagyunk már egyetemisták. Vannak köztünk szülők is. Ezen az sem segítene, ha reggel lefejem a fertőzött tejet. – Akkor maradj ki belőle! – javasolta Tom. Vállat vont, de ingerülten beszélt. – Vacsora! – törte meg a kínos csendet Flo, aki ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Karja remegett a hatalmas tálca súlya alatt, amelyen halmokban állt a forró pizza. A hónaljában egy üveget szorongatott. – Valaki lepakolná az asztalt, mielőtt még mindent a nagynéném szőnyegére borítok? – Megmondom, mi legyen – szólalt meg Clare, miközben figyelte, ahogy Ninával egy kis helyet csinálunk a rakománynak, aztán odahajolt Tomhoz, és sós-citrusos csókot nyomott az arcára. – Ez lesz a desszert. – Oké – bólintott Tom vidáman, és zsebre tette a zacskót. – Eszem ágában sincs olyanokra kényszeríteni ezt a drága drogot, akik nem értékelik. Melanie összeszorított szájjal mosolygott, aztán kivette Flo hónalja alól az üveget, hogy a lány le tudja tenni a tálcát. – Hm, ha már így szóba került a pezsgő... – Hát, ez különleges alkalom! – jelentette ki Flo. Csak úgy ragyogott, és látszólag semmit sem érzékelt a Melanie és

Tom közötti feszültségből. – Nyisd ki, Mels, én meg hozom a poharakat. Melanie lefejtette a fóliát a dugóról, Flo meg a tükrös szekrényben kotorászott. Kissé kipirulva került elő, és fél tucat pezsgőspoharat tartott a kezében. Ekkor durrant az üveg, a dugó elszállt, és a vékony képernyős tévéről pattant le. – Hupsz! – kapta a szája elé a kezét Melanie. – Bocsi, Flo! – Semmi gáz – mosolygott Flo, de azért többször is megnézte, nem sérült-e meg a tévé, míg Melanie kitöltötte a pezsgőt. Kicsit meg is dörzsölgette a ruhája ujjával, és dühös pillantást vetett Melanie-ra a válla fölött. Mindenki elvett egy poharat. Mosolyt erőltettem az arcomra. Nem szeretem a pezsgőt, mert megfájdul tőle a fejem, savat csinál, és amúgy sem vagyok oda a szénsavas italokért, de nem lehetett visszautasítani. Flo felemelte a poharát. Tekintetét körbehordozta a kis társaságon, mindenkinek a szemébe nézett. Pillantása végül Clare-en állapodott meg. – Igyunk a nagyszerű lánybúcsúra! – indítványozta. – A tökéletes lánybúcsúra és a világ legjobb barátnőjére! Az én mindenemre. A legjobb barátnőmre. A hősömre, arra, aki inspirál: Clare-re! – És Jamesre – tette hozzá Clare, és mosolygott. – Különben én nem ihatnék. Nem vagyok elég narcisztikus alkat ahhoz, hogy magamra koccintsak. – Ó – nyögte Flo, amikor felocsúdott döbbenetéből. – Hát, én úgy gondoltam... Nem úgy kellene, hogy ez a hétvége csak rólad szóljon? Azt hittem, az a lényeg, hogy egy kicsit

megfeledkezzünk a vőlegényről... De persze, ahogy szeretnéd. Clare-re és Jamesre! – Clare-re és Jamesre! – visszhangoztuk, aztán mindenki ivott. Én is. A torkomban éreztem a buborékokat, alig bírtam nyelni. Clare és James. Clare és James. Még mindig nehezemre esett elhinni. Nem tudtam őket elképzelni egymás mellett. James ilyen sokat változott volna tíz év alatt? Még mindig a poharamba bámultam, amikor Nina oldalba bökött a könyökével. – Mi van, a jövődet próbálod kiolvasni a pezsgőzaccból? Szerintem nem fog sikerülni. – Csak elgondolkodtam – feleltem, és igyekeztem mosolyogni. Nina felvonta a szemöldökét, és egy rettenetes pillanatig azt hittem, mindjárt mond valamit. Messze földön híres érzéketlen beszólásairól, amelyek után az ember sokáig nyalogathatja a sebeit. De mielőtt még megszólalhatott volna, Flo összecsapta a kezét. – Ne fogjátok vissza magatokat! Pizzára fel! Nina fogott egy tányért, és elvett egy szelet pizzát. Én is Így tettem. A húsos pizzán olcsó kolbász volt, amely rossz szagú, vörös levet eresztett a tálcán, de a futás után éhes voltam. Elvettem egy kolbászos meg egy spenótos-gombás szeletet, aztán egy kis égett pitát és humuszt, – Srácok, nyugodtan használjátok a szalvétát, nem örülnék, ha összezsíroznátok a szőnyeget – kérte Flo, aki aggodalmasan figyelte, ahogy a vendégek nekiesnek a

kajának. – Ja, és a vegetáriánus pizza Tomé, abból ne vegyetek, jó? – Flops, szerintem Tom nem bánja – tette barátnője vállára a kezét Clare. – Úgysem tudná mindet megenni. Ráadásul még van pizza a fagyasztóban, ha esetleg ez az adag elfogyna. – Tudom – felelte Flo. Elvörösödött, és bosszúsan fogta összezilált haját a csatjával. – De itt az elv a lényeg. Aki vegetáriánus pizzát kér, az olyat rendeljen! Nem bírom azt a típusú embert, aki rárepül a vegetáriánus kajára, csak mert nem szimpatikus neki a húsos változat. Akkor a vegetáriánus vendégeknek nem marad! – Bocsánat – mondtam. – Egyetlen szeletet vettem a gombásból, de visszatehetem, ha szeretnéd. – Hát, nem kell – vágott vissza ingerülten Flo. – Most már tiszta kolbász az egész. Kedvem lett volna felhívni a figyelmét arra, hogy az egész spenótos-gombás pizza tiszta kolbász, miután mindenre ráfolyt a kolbász zsírja, és ha ez őt annyira zavarja, talán külön tálcára kellett volna tenni a kétféle pizzát. De uralkodtam magamon. – Semmi baj – kapcsolódott be Tom is. Három szelet gombás pizzát és egy jó nagy adag humuszt vett el. – Nekem ennyi bőven elég lesz, komolyan. Ha még többet eszem, Gary mostantól egészen karácsonyig folyamatosan húzódzkodásokat csináltat velem. – Ki az a Gary? – kérdezte Flo. Elvett egy szelet kolbászos pizzát, és leült a kanapéra. – Nem Bruce-nak hívják a párodat?

– Gary a személyi edzőm. – Tom önelégülten nézte kockás

hasát. – Kemény melót választott a szerencsétlen. – Neked személyi edződ van? – kérdezte Flo lenyűgözve. – Drágám, mindenkinek, aki valaki, van személyi edzője. – Nekem nincs – jelentette ki Nina. Teli szájjal folytatta: – Csak lemegyek a terembe, aztán edzek. Nekem nem kell, hogy valami barom ordítozzon közben velem. Na, jó... – Hősiesen nyelt. – Kell, ezért viszem magammal az iPodomat. De azért a következő számra léptetek, ha elunom a refrént. – Ne már! – nevetett Tom. – Kizárt, hogy egyedül legyek! Nora! Neked nincs írósegged. – Nekem? – néztem fel a pizzából. Kényelmetlenül érintett, hogy hirtelen a figyelem középpontjába kerültem. – Nem! Nekem még bérletem sincs, amivel edzőterembe járjak, csak úgy futok. Nekem nem is kiabál semmilyen barom, legfeljebb néhány kölyök a Victoria Parkban. – Akkor Clare? – reménykedett Tom. – Melanie? Ne már! Valaki segítsen már ki! Tök normális dolog, ha valakinek személyi edzője van. – Nekem van edzőm – ismerte be Clare. – De! – emelte fel a kezét, amikor Tom ujjongásban tört ki. – Csak azért, mert fogynom kell egy kicsit, hogy beleférjek a menyasszonyi ruhámba. – Sosem értettem, hogy ennek mi értelme. – Nina újabb szeletbe kezdett bele. Az állán végigfolyt a kolbász zsírja, de még épp le tudta nyalni, mielőtt lecsöppent volna. – Mármint annak, hogy valaki két számmal kisebb ruhát vesz. Gondolom, a pasinak a lánykérés előtt csak feltűnik, hogy a kedvese egy töltött galamb.

– Már

elnézést! – nevetett Clare. Ereztem némi sértettséget a hangjában. – Én már akkor sem voltam töltött galamb! És nem is James miatt döntöttem így, bár hozzáteszem, neki is van edzője. Mindössze annyi az egész, hogy szeretnék a lehető legjobban kinézni az esküvőm napján. – Ezek szerint csak az néz ki jól, aki vékony? – Én nem ezt mondtam. – Hát, azt mondtad, hogy a „legjobb” formád mínusz két ruhaméretre van... – Mínusz két kilóra, legfeljebb – vágott a szavába Clare hevesen. – A két ruhaméretet te mondtad! Különben is, még te beszélsz? Úgy nézel ki, mint egy deszka! – Az csak véletlen – kontrázott Nina gőgösen. – És nem tervezés eredménye. Nekem nem mániám a méret. Kérdezd csak meg Jesst! – Jaj, az isten szerelmére! – Clare letette a tányérját az asztalra. – Nézd, személy szerint én jobban nézek ki, amikor közelebb állok a harmincnyolcas mérethez, mint akkor, amikor a negyvenest közelítem. Oké? Ennek senki máshoz nincs semmi köze. – Nina! – szólalt meg Flo fenyegetően. De Nina teljesen belelovallta magát a vitába, nagy komolyan bólogatott, és csak olaj volt a tűzre, hogy Tom a keze mögé bújva vihogott, Melanie pedig nem túl meggyőzően igyekezett letörölni a mosolyt az arcáról. – Oké, értem én – mondta Nina. – Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy a Nyugat olyan röhejesen idealizálja az anorexiás modelleket, és egyfolytában kákabélű nyomorultakat mutogat a médiában. Sőt valójában...

– Nina! – ismételte meg Flo most már dühösebben.

Felpattant, és lecsapta a tányérját, ami őszintén meglepte Ninát. Annyira, hogy még a mondatát is félbehagyta. – Hogy mondod? – Hallottad! Nem tudom, mi bajod van, de fejezd be, jó? Ez Clare estéje, és én nem hagyom, hogy veszekedést provokálj! – Ki provokált itt veszekedést? Nem én hajigálom a tányért! – közölte Nina hűvösen. – Milyen kár, pedig annyira aggódtál, nehogy valami baja legyen a nagynénéd dolgainak. Mindannyian követtük a pillantását, és láttuk, hogy a tányér, amit Flo olyan dühösen lecsapott az asztalra, középen elrepedt. Lelki szemeim előtt egy támadásra kész, fújtató bikát láttam. – Nézd! – sziszegte Flo mérgesen, mire mindenki elhallgatott. Megállt a kezünkben a pizza, a szánkhoz emelt pohár, és vártuk a robbanást. – Semmi baj – szólt Clare a feszült csöndben. Magához húzta Flót, és elnevette magát. – Most komolyan! Ninának ilyen a humora. Majd megszokod. Nem akart ő velem veszekedni. Annyira. – Ja, bólintott Nina faarccal. – Bocs, csak szerintem tök vicces, ahogy a nőket meghülyíti ez a teljesen irreális, lelket megnyomorító testkép. Flo hosszan nézte Ninát, aztán Clare-t, és látszott rajta, hogy bizonytalan. Aztán nevetett, de ez nem sikerült valami meggyőzőre. – Na, lányok – törte meg Tom a beállt csendet. – Közel sem vagyunk elég részegek és szétcsúszottak. Ki van benne egy második körben? – Körülnézett, és rajtam állapodott

meg a tekintete. Gonosz vigyor terült el barna képén. – Nora, te túl józan vagy. Vacsora előtt kihagytad a tequilát. Felnyögtem. De Nina lelkesen bólogatott, és már a kezembe is nyomta a teletöltött poharat, Tom meg készségesen felém nyújtotta a lime-ot és a sószórót. Nem volt más hátra, mint előre. Csak essek túl rajta, mint amikor muszáj bevenni a gyógyszert! Tom sót szórt a csuklómra, én lenyaltam, felhajtottam a piát, aztán beleharaptam a lime-ba. A gyümölcs íze szétáradt a számban, miközben a tequila végigégette a nyelőcsövemet. Vártam egy pillanatot, amíg rendeződött a légzésem, és nem kellett már összeszorítanom a fogamat a borzasztó íz miatt. Elöntött az a kellemes meleg. Valami mintha fellazult volna a szemem sarkában – kissé tompult a valóság. Lehet, hogy sokkal könnyebb lesz túlélni ezt a hétvégét, ha egy kicsit becsípek. Mindenki engem nézett, mintha várnának valamire. A pohár még mindig a kezemben volt. – Kész! – kiáltottam, majd lecsaptam a poharat az asztalra, és üres tányéromra dobtam a lime héját. – Ki következik? – Jöhet egy tequila royal? – kérdezte Tom huncutul. Elővette a fehér poros zacskót. Clare könyökével oldalba bökött. – Na, gyere, a régi idők emlékére! Emlékszel az első csíkra? Emlékeztem, bár abban szinte biztos voltam, hogy az nem kokain volt. Sokkal valószínűbb, hogy porrá zúzott aszpirin lehetett, és már akkor sem lelkesedtem az ötletért. Csak

Clare-t követtem, ahogy jó birkához illik, mert féltem, hogy különben én leszek a kakukktojás. – Együtt csináljuk – közölte Clare Tommal. – Ninának is csinálj, ő is beszáll, igaz, doktornő? – Tudod, milyenek az orvosok – mosolygott Nina minden melegség nélkül. – Notórius módon gyógyszerezik magukat. Tom az asztalka széléhez térdelt, előkapta a bankkártyáját, ünnepélyesen kiöntötte a port, és négyfelé osztotta. Aztán kíváncsian vonta fel a szemöldökét. – Gondolom, Mel Cho, aki a mosogatóba feji a tejét, nem vesz részt a mókában, de mi a helyzet a háziasszonyok gyöngyével, Flo Clay-jel? Flóra néztem. Fülig pirult, mintha sokkal többet ivott volna annál az egy pohár pezsgőnél, amit láttam nála. – Srácok – mondta feszülten -, nem annyira örülök ennek. Tudjátok, ez a nagynéném háza. Mi lesz, ha... – Jaj, Flops! – Clare arcon csókolta, aztán barátnője szájára tapasztotta a kezét, hogy ne tudjon tovább ellenkezni. – Ne nevettess már! Ha nem akarsz, ne kokózz, de nem hiszem, hogy a nagynénéd beállítana ide egy csapat drogkereső kutyával, és jól feljelentene mindenkit. Flo csak a fejét rázta, aztán elhúzódott Clare-től, és összeszedte a tányérokat. Melanie felállt. – Segítek neked – közölte, és szemrehányóan nézett körül. -Több marad nekünk! – örvendezett Tom kissé agresszívan. Feltekert egy tízfontos bankjegyet, és felszippantotta a maga részét. Aztán megtörölte az orrát, és a maradékot az ínyére kente. – Clare?

Clare is letérdelt, és követte Tom példáját, mégpedig olyan gyakorlott mozdulatokkal, hogy elgondolkodtam, vajon milyen gyakran csinál ilyet. Felállt, kissé megszédült, és nevetett. – Te jó isten! Kizárt, hogy máris repüljek! Biztos a fejembe szállt a tequila. Nina? – nyújtotta oda a tízest. Nina grimaszolt. – Kösz, de kösz, nem. Valami mit sem sejtő eladóra tukmáld a taknyos pénzedet! Letépett egy csíkot a kandallópárkányon talált Vogue Living címlapjából, és felszippantotta a harmadik csíkot. Aggodalmasan néztem a megcsonkított újságot, és reméltem, Flo nem fogja észrevenni, amikor visszajön. – Nora? Felsóhajtottam. Igaz, az első csíkot Clare-rel szippantottam. Ez egyben az egyik utolsó alkalom is volt. Ne értsenek félre, az egyetem alatt én is dohányoztam, ittam, és kipróbáltam mindenféle drogot. De a kokaint sosem élveztem. Nem értettem, mi olyan jó benne. Kissé esetlenül letérdeltem, és néztem, ahogy Nina még jobban megcsonkítja a Vogue Livinget. Úgy éreztem magamat, mint egy abszurd karikatúra. Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm egyik jelenete – a következő pillanatban kellett volna megjelennie a mészárosnak, aki megkéseli az embereket. Már csak egy fiatal pár hiányzott, akik a medence mellett smárolnak – ők lehettek volna az első áldozatok. Felszippantottam a csíkot, aztán felálltam, és már éreztem is, ahogy kifut a fejemből a vér, és elzsibbad az orrom meg a szám. Nagyon furcsa élmény volt.

Öreg vagyok én már ehhez, gondoltam. Sosem voltam oda az ilyesmiért, már a gimiben sem. Első alkalommal is csak azért mentem bele, mert túl gyenge voltam ahhoz, hogy ellentmondjak Clare-nek. Mintha ködön át látnám, megjelent előttem James, amint a többiek képmutatásáról szónokol: – Röhejesek! Szponzorált böjtölésen vesznek részt, tüntetnek a Nestlé ellen, majd kolumbiai drogbárók zsebét tömik a zsebpénzükkel. Majmok! Nem veszik észre, milyen szánalmasak? Nekem jó lesz a saját termesztésű fű is. Lerogytam a kanapéra, becsuktam a szememet, és éreztem, ahogy a tequila, a pezsgő és a kokain összekeveredik az ereimben. Egész este próbáltam összekötni a fiút, akit akkor ismertem, napjaink Clare-jével, és most csak még világosabban láttam, mennyire fura ez az egész. James tényleg ilyen sokat változott? Vajon a londoni lakásukban együtt kokóznak? És vajon közben Jamesnek eszébe jut, mit mondott tizenhat évesen? És vajon érzi, milyen röhejes, hogy most ő is pont ugyanolyan majom, mint azok, akiken akkoriban nevetett? Fájt ez a kép, mint amikor hirtelen megnyomunk egy félig behegedt sebet. – Lee! – Mintha nagyon messziről hallottam volna Clare hangját. Nem szívesen bár, de kinyitottam a szememet. – Lee! Koncentrálj már, kislány! Ne mondd, hogy már most részeg vagy! – Nem vagyok – egyenesedtem fel, majd megdörzsöltem az arcomat. Ki kell ezt bírnom. Csak előre menekülhetek. – Messze nem vagyok eléggé részeg. Hol az a tequila?

10 Én még sosem... Clare a kanapén feküdt, lábát Tom ölében pihentette, és a tűz fénye táncolt a haján. Egyik kezében egy tequilás poharat tartott, másikban egy lime-ot, mintha mérlegelné őket és a lehetőségeit. – Én még sosem... szexeltem repülőgépen. Először csend fogadta a kijelentést, aztán Flo elnevette magát. Tom fintorogva emelte a poharát. – Egészségedre, drágám. – Azzal felhajtotta a tequilát, bekapta a lime-ot, és eltorzult az arca. – Juj! Te és Bruce? – kérdezte Clare. Gúnyos és őszinte mosoly keveréke ült ki az arcára, de azért megőrizte jólneveltségét. – Biztos az első osztályon csináltátok! – A businessen, de értem, mire célzol. – Még egy pohárral töltött magának, majd körülnézett. – Micsoda? Ez most komoly? Egyedül iszom? – Tessék? – nézett fel Melanie a telefonjából. – Bocsi, volt egy kis térerő, gondoltam, akkor gyorsan felhívom Bilit, de már elmúlt. Mit is játszunk? Felelsz vagy merszet?

– Nem, már továbbléptünk – közölte Tom. Kissé kásásan

beszélt. Sok fura dolgot művelt már életében, és ennek ebben a játékban fizette meg az árát. – Most azt játsszuk, hogy „én még sosem”. És én már szexeltem repülőn. – Ja, bocsi. – Melanie felhajtotta a tequiláját, majd megtörölte a száját, de mintha nem lett volna egészen velünk. – Tessék. Figyelj, Flo, használhatom a vonalas telefont? – Nem, nem, nem, nem – intett az ujjával Clare. – Nem úszod meg ennyivel. – Dehogy használhatod! – háborodott fel Flo. – Hogyan és mikor, asszonyom? – Amikor nászúton voltunk Bill-lel. Éjszaka repültünk. Leszoptam a vécében. Az számít egyáltalán? Mindegy, most már ittam. – Hát, gyakorlatilag ő az, aki szexelt már repülőn, és nem te – állapította meg Tom. Nagyon lassan kacsintott. – De mivel már ittál, beszámítjuk. Tovább! Oké, én jövök. Én még sosem... basszus, mit nem csináltam még sosem? Ja, tudom, még sosem próbáltam ki egyetlen vizes sportot sem. Mindenki nevetett, és senki sem ivott. Tom felnyögött. – Mi van, ez komoly? – Vizes sport? – bizonytalankodott Flo. Már felemelte a poharát, de most körülnézett. Nem értette, mi olyan vicces. – De ilyenekre gondoltok, hogy búvárkodás? Én már vitorláztam, az számít? – Nem, drágám – csóválta a fejét Clare, aztán a barátnőjéhez hajolt, és a fülébe súgott valamit. Flo arckifejezése egy pillanat alatt váltott döbbenetből undorba. – Ne már! Ez undorító!

– Ne csináljátok! – fogta könyörgőre Tom. – Valljatok

színt! A kedvemért. Csak lányok vannak itt, nincs mit szégyellni. Mindenki hallgatott, és Clare elnevette magát. – Bocsi, de ezt érdemli az, aki ilyen unalmas társaságban tölti a hétvégéjét. Viseld férfiasán! Tom felhajtotta az italt, újabb pohárral töltött, aztán visszadőlt a kanapéra, és lehunyta a szemét. – Azt a kurva! Most megfizetek ifjúkori kicsapongásaimért! Forog velem a szoba. – Te jössz, Lee – közölte Clare. Kipirult az arca, és haja kócosan omlott a vállára. – Ki vele! Felfordult a gyomrom. Ettől a pillanattól féltem. Az előző körben igyekeztem kikeveredni a tequila, a pezsgő és a rum okozta ködből, és kitalálni, mit mondjak, de valahogy minden emlékem Jameshez kötődött. Eszembe jutott, mi mindent nem tettem meg, nem mondtam ki. Behunytam a szememet, és olyan volt, mintha mozogna a szoba. Egy dolog ezt a játékot barátokkal játszani, olyanokkal, akik úgyis szinte mindent tudnak rólunk, de sokkal kényelmetlenebb így, egymás társaságában feszengő idegenekkel és régi ismerősökkel. Én még sosem... Istenem, mit mondhatnék? Sosem tudtam meg, miért tette. Sosem bocsátottam meg neki. Sosem léptem túl rajta. – Lee – szólított Clare magas és vékony hangon. – Gyerünk már, különben a következő körben nagyon ciki helyzetbe hozlak!

Rossz volt a tequila és a kokain utóíze. Nem ihattam többet. Tudtam, hogy hányni fogok, ha megteszem. Sosem ismertem meg őt igazán. Hogyan veheti el Clare-t? – Még sosem csináltattam tetoválást – nyögtem ki végül. Ebben nem volt kockázat, mert Tom már korábban elmondta, hogy neki van tetkója. – Faszom – morgott, majd felhajtotta az italát. Flo nevetett. – Gyerünk, nem úszód meg ennyivel! Tessék szépen megmutatni! Tom felsóhajtott, kigombolta az ingjét, és felfedte előttünk kidolgozott, barna mellkasát. Az egyik válláról lerázta a ruhadarabot, aztán hátat fordított nekünk. Egy nyíllal átlőtt szív volt a lapockáján, rajta keresztben dőlt betűkkel a következő felirat: „Csak szeretnéd”. – Tessék – mondta. Visszagombolta az inget. – Na, most ti jöttök, nem hiszem el, hogy csak nekem van. Nina egy szót sem szólt, csak feltűrte a farmerjét, és kivillantotta a kis madarat, amelyet a bokája fölé tetováltatott. – Mi az? – hajolt közelebb Flo. – Feketerigó? – Sólyom – közölte Nina. Nem fejtette ki ennél jobban, csak visszahúzta a nadrágszárát, és ivott. – És neked mid van? Flo a fejét rázta. – Nekem semmim, én túl gyáva vagyok ehhez. De Clare-nek van! Clare elvigyorodott, aztán felállt a kanapéról. Hátat fordított nekünk, és felhúzta a felsőjét, amely úgy csillogott,

mint a halpikkely. A farmerjéből két kelta szimbólum bújt elő, és vékony derekára csavarodott. – Ribancrendszám! – vihogott Nina. – Fiatalkori botlás – felelte Clare kissé szomorúan. – Egy részeg brightoni kirándulás emléke huszonkét éves koromból. – Tök jól fog kinézni öregasszony korodban – vélte Nina. – Legalább majd segít az ápolódnak, merre keresse a seggedet, amikor tisztába tesz az öregek otthonában. – Legalább lesz mit néznie a szerencsétlennek – vigyorgott Clare. Leengedte a felsőjét, és nevetve huppant vissza a kanapéra. Megitta a tequiláját. – Mels? – szólt. De Melanie már az előszobában volt. Kivitte a telefont. Csak a kígyózó zsinór és a hangja árulta el, merre kell keresni. – És elfogadta az üveget? És mennyit evett? – Kit érdekel? – vont vállat Nina. – Egy játékossal kevesebb. Oké. Én még sosem... én még sosem... én még sosem... – Előbb rám nézett, aztán Clare-re, és gonosz grimasz jelent meg az arcán. Összeugrott a gyomrom. Ha Nina részeg, nem mindig kedves. – Én még sosem dugtam James Cooperrel. A többiek bizonytalanul nevettek. Clare megvonta a vállát, és ivott. Aztán engem nézett búzakék szemével, és Nina kávébarna tekintete is felém fordult. A néma csendet mindössze Florence and the Machine szakította meg, aki arról énekelt, hogy a pasija koporsókészítő. – Cseszd meg, Nina! – Remegő kézzel emeltem a számhoz a poharat. Felálltam, és kisétáltam az előszobába. Égett az

arcom, és hirtelen nagyon-nagyon részegnek éreztem magamat. – Reggelire adhatsz neki egy fél banánt – mondta Melanie. – De ha szőlőt adsz, azt vágd félbe, és magozd ki! Átnyomakodtam közte és a fal között, és elindultam felfelé a lépcsőn. Még hallottam Flo értetlenkedését: – Micsoda? Mi történt? Berobbantam a fürdőszobába, és bezárkóztam. Letérdeltem a vécé elé, és mindent kihánytam. Jézusom, de részeg voltam! Kedvem lett volna visszamenni a földszintre, és behúzni egyet Ninának, amiért ekkora szarkeverő picsa. Jó, nem tudott mindent rólam és Jamesről, de ahhoz eleget tudott, hogy felmérhesse, milyen rettenetes helyzetbe hoz engem is és Clare-t is. Hirtelen mindegyiküket utáltam. Ninát, amiért szurkálódó kérdéseivel piszkált, Flót és Tomot, amiért megbámultak, miközben ittam, Clare-t, amiért rákényszerített, hogy eljöjjek. Leginkább Jamesi utáltam, aki megkérte Clare kezét, és ezzel elindította ezt az egészet. Még szerencsétlen, ártatlan Melanie-t is utáltam, amiért ott volt. Öklendeztem, de már teljesen kiürült a gyomrom. Csak a tequila borzalmas ízét éreztem a számban. Felálltam, beleköptem a vécébe, aztán lehúztam. A tükörhöz léptem, kimostam a számat, és vizet fröcsköltem az arcomra. Fehér voltam, mint a fal, csak az arcomon égett két vörös folt, és elkenődött a sminkem. – Lee? – kopogtak. Megismertem Clare hangját. A kezembe temettem az arcomat. – Csa-csak egy perc!

Jaj, már megint dadogok! A gimi óta nem fordult elő ilyen. Abban a percben, ahogy elhagytam Readinget, Lee fura személyiségével együtt ezt is levedlettem. Nora még sosem dadogott. Úgy éreztem, lassacskán visszaalakulok Lee-vé. – Lee, sajnálom! Ninának nem kellett volna... Jaj, kopj már le!gondoltam. Kérlek!Hagyjál békén! Valakik beszélgettek a vécéajtó előtt. Remegő kézzel, vécépapírral próbáltam megigazítani a sminkemet. Istenem, de szánalmas! Újra a gimiben éreztem magam. Ott marják így egymást az ostoba picsák. Pedig megesküdtem, hogy sosem térek vissza oda. Hiba volt idejönnöm. Rettenetes, borzalmas hiba. – Sajnálom, Nora! – szólalt meg Nina is. Az alkoholtól kissé kásásan beszélt, de őszinte aggódást éreztem a hangjában. Talán csak megjátszotta. – Nem gondoltam... Légyszi, gyere ki! – Lefekszem – közöltem. A hányástól berekedtem, és alig tudtam nyelni. – Lee... Nora! Kérlek! – kérlelt Clare. – Kérlek, ne haragudj! Ninára se! Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Ott álltak egymás mellett bűnbánó arckifejezéssel a rájuk vetülő fényben. – Kérlek, Lee – fogta meg a kezemet Clare. – Gyere le! – Jól vagyok – feleltem. – Tényleg. De nagyon elfáradtam, ötkor keltem, hogy elérjem a vonatot. – Hát jó... – engedett el vonakodva Clare. – Ha nem haraggal fekszel le. A fogamat csikorgattam. Nyugi! Nem kell, hogy te legyél a középpontban.

– Nem, nem ha-haraggal fekszem le – közöltem, és

igyekeztem minél vidámabban beszélni, mintha mi sem történt volna. – Csak fáradt vagyok. Most megmosom a fogamat. Reggel találkozunk. Átnyomakodtam köztük, bementem a szobámba a neszesszeremért, és amikor visszaértem, még mindig ott álltak. Nina a parkettán dobolt a lábával. – Akkor komolyan mondod? – kérdezte. – Kihúzod magad? Basszus, Lee, csak vicceltem! Ha itt valakinek oka van megsértődni, az Clare, ő mégis könnyedén vette a kanyart. Hová lett a humorérzéked? Végiggondoltam, mit felelhetnék. Ez nem vicc volt. Nina pontosan tudta, hogyan érint ez a téma, és szándékosan hozta fel Jamesi ott és akkor, ahol és amikor nem lehetett kitérni a kérdés elől, és nem lehetett elsimítani az ügyet. De mi értelme lett volna a képébe vágni ezt? Idióta módon bekaptam a csalit, és a várakozásnak megfelelően robbantam. Már mindegy volt. – Nem húzom ki magam – feleltem fáradtan. – Elmúlt éjfél, én meg ötkor keltem. Tényleg csak szeretnék már aludni. Csak beszéd közben vettem észre, hogy kérlelem őket, mentegetőzöm, igyekszem felmenteni magam a bűntudat alól, amiért otthagytam a bulit. Ettől megdermedtem. Nem vagyunk már tizenhat évesek! Nem kell nekünk folyton együtt lógni, mintha összekötne minket egy láthatatlan köldökzsinór. Mindenki járja a maga útját, és mindenki szépen túlélt eddig is. Attól, hogy én alszom, még nem megy tönkre Clare lánybúcsúja, nekem meg nem kell igazolnom a döntésemet, mint valami börtön lakójának.

– Lefekszem – ismételtem meg.

Csend támadt. Clare és Nina összenézett, aztán Clare így szólt: – Oké. Furcsa módon ez az egy szó sokkal jobban idegesített, mint az összes többi együttvéve – nemcsak beleegyezett, hanem mintegy engedélyt adott, és ettől felállt a hátamon a szőr. Te nekem többé nem parancsolgatsz. – Jó éjt – mondtam, aztán bevonultam a fürdőszobába. Még a csobogó víz és a fogkefe csiszatolása sem tudta elfojtani a suttogásukat. De én akkor is bent maradtam. Szokatlan alapossággal töröltem le a sminkemet, és megvártam, míg elhal a hangjuk, és csak a távolodó lépések zaját hallom. Kifújtam a levegőt, kiengedtem a felgyülemlett feszültséget, amelyet addig észre sem vettem. Ellazultak az izmok a nyakamban és a vállamban. Miért? Miért van még mindig ilyen hatalmuk fölöttem, főleg Clare-nek? Miért hagyom ezt? Sóhajtottam, aztán elpakoltam a fogkefémet és a fogkrémemet, majd bementem a hálószobába. Hűvös és csendes volt, ami jólesett a túlhevült, zsúfolt nappali után. Jarvis Cockert hallottam, a hangja feljött hozzám, de amikor becsuktam az ajtót, és lehuppantam az ágyra, csak a basszus szűrődött be nagyon halkan, semmi más. Leírhatatlanul megkönnyebbültem. Ha becsuktam a szememet, egészen el tudtam képzelni, hogy otthon vagyok a kis lakásomban, Hackneyben. Csak a forgalom zaja és a dudálás hiányzott. Olyan erősen kívántam, bárcsak ott lennék, hogy szinte éreztem a tenyeremben a virágos paplanhuzatot, és láttam a

rattanredőnyt, amely nyári éjszakákon csendesen lebeg az ablakom előtt. De aztán kopogtak, és amikor kinyitottam a szememet, az erdő üres feketesége tükröződött az üvegfalon. Felsóhajtottam. Válaszolni készültem, de előbb jött a második kopogás. – Lee! Felkeltem, kinyitottam az ajtót. Flo állt ott csípőre tett kézzel. – Lee, nem hiszem el, hogy ezt műveled Clare-rel! – Mit? – Hirtelen ólmos fáradtság áradt szét tagjaimban. – Mit művelek vele? Azt, hogy lefekszem aludni? – Én nagyon sok energiát fektettem abba, hogy tökéletes hétvégét varázsoljak Clare-nek. Megöllek, ha mindjárt első este tönkreteszed! – Én nem teszek tönkre semmit, Flo. Te csinálsz ebből nagy ügyet, nem én. Én csak szeretnék aludni, jó? – Nem, nem jó! Nem engedem, hogy szabotáld mindazt, amiért én annyit dolgoztam! – Én csak szeretnék aludni – ismételtem, mint valami mantrát. – Hát, szerintem meg te egy... önző picsa vagy – tört ki Flo. Elvörösödött az arca, és a sírás határán volt. – Clare... Clare a legcsodálatosabb ember a világon, oké? És megérdemli... megérdemli... – Itt megremegett az álla. – Aha, oké – feleltem, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, az arcába csaptam az ajtót. Egy percig még hallottam, ahogy zaklatottan kapkodja a levegőt, és eldöntöttem, hogy ha elsírja magát, kimegyek és

bocsánatot kérek. Nem ülhetek tétlenül, miközben ő a szobám előtt összeomlik. De nem tette. Valahonnan elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy összeszedje magát, és visszament a földszintre. Én meg ott maradtam, magam is a sírás határán.

Nem tudom, Nina mikor jött fel, de késő volt már, nagyon késő. Nem aludtam, csak úgy tettem. Fejemre szorított párnával kucorogtam a paplan alatt, miközben a szobatársam úgy közlekedett a szobában, mint egy elefánt, levert néhány krémtubust, majd belerúgott a bőröndjébe. – Alszol? – suttogta. Bebújt az ágyába. Először nem akartam reagálni, de aztán egy sóhajtással felé fordultam. – Nem. Talán azért, mert az összes tubust felrúgtad, ami az utadba került. – Bocsi – felelte. Összegömbölyödött a takarója alatt. Nagyot ásított, és fáradtan pislogott. A szeme megvillant a sötétben. – Figyelj, ne haragudj rám azért, amit mondtam! Komolyan nem akartam... – Semmi baj – vágtam a szavába kimerültén. – Te se haragudj, amiért túlreagáltam! Csak fáradt vagyok, és sokat is ittam. Már elhatároztam, hogy reggel bocsánatot kérek Fiútól. Bárki hibázott is, az biztosan nem ő volt. – Nem, én kérek bocsánatot – felelte Nina. A hátára fordult, és eltakarta a szemét. – Csak hoztam a szokásos szarkavaró formámat. De, tudod, eltelt tíz év. Talán

megbocsátható, hogy azt hittem... – Nem fejezte be a mondatot, de értettem, mit akar mondani. Megbocsátható, hogy azt hitte, egy normális ember ennyi idő alatt túlteszi magát a történteken, és továbblép. – Tudom – feleltem fáradtan. – Azt hiszed, nem tudom? Szánalmas vagyok. – Nora, mi történt akkor? Mert valaminek történnie kellett. Egy sima szakítás nem szokott ennyire megviselni. – Nem történt semmi. Dobott. Történet vége. – Én nem így hallottam. – Újra az oldalára fordult, és éreztem, hogy a sötétben engem néz. – Én úgy hallottam, te dobtad őt. – Hát, akkor rosszul tudod. Ő dobott engem. SMS-ben, ha éppen tudni akarod. Nem sokkal az eset után kihajítottam a mobilomat. A vidám kis „pity-pity” jelzéstől mindig elfacsarodott a szívem. – Jó... de akkor is. Ezt sosem kérdeztem meg, de James. Elhallgatott. Szinte hallottam, ahogy forognak az agyában a kerekek, miközben igyekszik megfogalmazni valami bonyolult dolgot. Nem szóltam semmit. Bármi járt is a fejében, én nem akartam segíteni neki. – Jaj, basszus, ezt nem lehet szépen megkérdezni, de akkor is muszáj lesz. James, ugye... ugye, nem ütött meg téged? – Mi van? Erre nem számítottam. – Oké, tehát nem, bocsi – mentegetőzött Nina, és a hátára gördült. – Ne haragudj! De őszintén, Lee... – Nora!

– Bocsi! Bocsi, ez is Clare miatt van. És igazad van. Tiszta

hülyeség. De őszintén, ahogy reagáltál arra a szakításra... Nem lehet az emberek szemére vetni, hogy elkezdtek kombinálni. – Milyen emberek? – Nézd, tizenhat évesek voltunk... Eléggé drámai volt, ahogy te otthagytad a várost, James meg kiborult. Az emberek beszéltek, érted. – El ne sírjam magam. A plafont bámultam. Teljes csend volt, csak valami halk dobolás jött odakintről, mintha eső esne, de még annál is halkabb. – Komolyan ezt gondoltátok? – Aha – felelte Nina kurtán. – Ez volt a legnépszerűbb elmélet. A második helyezett szerint elkaptál Jamestől valami nemi betegséget. Jézusom! Szegény James! Annak ellenére, amit tett, ezt nem érdemelte meg. – Nem – mondtam végül. – Nem, James Cooper nem vert meg, és nemi betegséggel sem fertőzött meg. Ezt nyugodtan megmondhatod mindenkinek, aki kombinál. Most pedig jó éjszakát, én alszom. – Akkor micsoda? Ha nem ez volt, akkor mi történt? – Jó éjszakát! Az oldalamra fordultam, hallgattam a csöndet, Nina nehéz lélegzését, és a halk dobolást. Aztán végre elaludtam.

11 Hangok jönnek a folyosóról, és még a morfinködön át is beszivárognak az álmomba. Egy pillanatra azt hiszem, hogy az üvegházban vagyok, és Clare meg Flo sutyorognak az ajtóm előtt, remegő kezükben a puskával... Át kellett volna kutatni a házat... Aztán kinyitom a szememet, és eszembe jut, hol is vagyok. A kórházban. Az ajtóm előtt az éjszakai nővérek sertepertélnek, talán az a rendőr is ott van, akit korábban láttam. Csak fekszem ott, pislogok, és igyekszem gondolkodásra bírni fáradt, begyógyszerezett agyamat. Mennyi az idő? A kórházi lámpákat lecsavarták éjszakára. Fogalmam sincs, vajon este kilenc vagy hajnali négy lehet. Elfordítom a fejemet, a telefonomat keresem. Amint felébredek, meg szoktam nézni a kijelzőjén, mennyi az idő. De nem találom az éjjeliszekrényen. Nincs ott. Az ablak alatt álló széken nincsenek ott a ruháim, és a kórházi hálóingnek nincs zsebe. Eltűnt a mobilom. Csak fekszem ott, és körülnézek a kicsi, félhomályba burkolózó szobában. Saját szobám van, amit furcsállok – de végül is lehet, hogy az általános kórterem tele van. Vagy

errefelé ez így szokás. Nincs betegtárs, akit megkérdezhetnék, és nincs óra a falon. Ha a fejem mellett álló, zölden villogó monitor mutatja is az időt, nem látom. Egy percig arra gondolok, hogy kiáltok, megkérdezem az ajtóm előtt álló rendőrnőt, mennyi az idő, hol vagyok, mi történt velem. De akkor feltűnik, hogy valaki mással beszélget. Az ő suttogásuk ébresztett fel. Nyelek – a szám száraz és ragacsos –, és felemelem a fejemet a párnáról, hiába fáj. Szeretnék szólni nekik, még ha feltehetőleg rekedt vagyok is. De mielőtt még bármit is mondhatnék, a következő szűrődik be az ajtó vastag üvegén át, és száraz nyelvemet a szájpadlásomhoz ragasztja: – Jézusom! Akkor most már gyilkosságról beszélünk?

12 A csend ébresztett fel, amelyet csak Nina halk horkolása tört meg. Ahogy ott feküdtem, nyújtózkodtam, és azt kívántam, bárcsak felhoztam volna egy pohár vizet este, lassan sikerült elkülönítenem egymástól az erdő hangjait – madárcsicsergés, ágak roppanása, halk puffanás, amit nem tudtam azonosítani, majd zizegés, mintha papírlapok hullanának a földre. A telefonomra pillantottam – 6:48 volt, térerő még mindig sehol -, aztán felkaptam a kardigánomat, és az ablakhoz siettem. Amikor elhúztam a függönyt, majdnem elnevettem magam. Az éjjel leesett a hó, és viktoriánus képeslappá változtatta a tájat. Hát ez volt az a fura dobolás, amit éjszaka hallottam! Ha felkeltem és kinéztem volna az ablakon, már akkor kiderült volna. Az ég rózsaszínben és kékben játszott, a felhők barackszínben pompáztak, ahogy megvilágította őket a felkelő nap. A talajt puha, fehér szőnyeg borította, amelyet madarak lábnyomai és tűlevelek pettyeztek. A látványtól viszketett a talpam – azonnal belém hasított a felismerés, hogy futnom kell.

A radiátoron várt a cipőm, amely ugyan tiszta sár volt, de legalább megszáradt, ahogy a nadrágom is. Felvettem a meleg pulcsimat és a sapkámat, de úgy ítéltem meg, kabát nem fog kelleni. Még ha nagy hidegben futok is, elég hőt adok le ahhoz, hogy melegen tartsam magam, feltéve, hogy nem támad fel a szél. Csendes reggelre virradtunk. Egyetlen ág sem lengedezett a szélben, csak a gravitáció okozta, hogy itt-ott leesett a hó a fákról, amikor az ágak meghajlottak terhük alatt. Miközben csendben, zokniban osontam le az emeletről, hallottam a többi szobából kiszűrődő halk horkolást. Csak a lábtörlőn vettem fel a cipőmet, nehogy összekoszoljam Flo nagynénjének padlóját. A bejárati ajtót bonyolult zárrendszer védte, ezért lábujjhegyen a konyhába lopakodtam, ahol csak egy sima, kulccsal nyitható zár állta utamat. Könnyedén elfordítottam a kulcsot, és felemeltem a kilincset. Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó – vajon van riasztó? De nem volt, legalábbis nem kapcsolták be, úgyhogy észrevétlenül jutottam ki a fagyos reggelbe. Megkezdtem a bemelegítést.

Nagyjából negyven perccel később értem vissza a házhoz. Lassan kocogtam, arcomat vörösre csípte a hideg, és leheletem fehér felhőként szállt a kék ég felé. Könnyűnek és nyugodtnak éreztem magamat, a frusztrációt és feszültséget valahol az erdőben hagytam. Azért kicsit csalódott voltam, amikor megláttam a vékony, fehér füstoszlopot – mintha

gyorsvonat közeledett volna. Valaki felkelt, és meleg vizet használt. Azt reméltem, lesz még egy órácskám, míg a többiek alszanak, és egyedül reggelizhetek meg anélkül, hogy kínosan kelljen csevegnem másokkal. Amikor közelebb értem, azt is észrevettem, hogy valaki már volt kint a házból. A hátsó bejárattól lábnyomok vezettek a garázshoz és vissza. Ez fura volt. Az összes kocsi a ház előtt parkolt. Minek menne be bárki is a garázsba? Beleizzadtam a felsőmbe, és most, hogy nem futottam az emelkedőn, már fáztam, ráadásul nagyon vágytam egy kávéra, úgyhogy a konyhai bejárathoz léptem. Bárki van is ébren, majd megmagyarázza ezt a rejtélyt. – Hahó! – szóltam halkan, amikor kinyitottam az ajtót. Nem akartam felébreszteni a többieket. – Csak én vagyok. Valaki ült a konyhapultnál, és a mobilja fölé hajolt. Felemelte a fejét – Melanie volt az. – Szia! – mosolygott. Mély gödröcskék rajzolódtak ki az arcára. – Nem hittem, hogy más is fent van. Te futottál ebben a hóban? Nem vagy normális! – Csodálatos volt – feleltem. A kinti lábtörlőn levertem a cipőmről a havat, aztán levettem a cipőt, és a fűzőjénél fogva tartottam. – Hány óra van? – Fél nyolc. Kábé húsz perce keltem. Ez a sors fintora. Egyszer van lehetőségem sokáig aludni úgy, hogy Ben nem ébreszthet fel, és tessék, nem tudok! – Erre kondicionálódtál – feleltem, mire sóhajtott. – Ez így van. Kérsz teát? – Inkább kávét kérnék, ha azt is főztél. – Aztán eszembe jutott.– Jaj, basszus, nincs kávé!

– Nincs. Mindjárt elpusztulok. Én is kávézni szoktam. Az

egyetemen teáztam, de Bill átnevelt. Gondoltam, ihatnék annyi teát, hogy ugyanannyi koffeint vigyek be, de azt nem bírná a hólyagom. Hát, jó. Végül is a tea is forró folyadék. – Akkor kérek szépen teát. Csak előtte gyorsan lezuhanyoznék meg átöltöznék. Ebben a ruhában futottam már tegnap is, úgyhogy, gondolom, bűzlök. – Semmi gond. Pirítóst is csinálok, mire lejössz. Amikor tíz perccel később visszatértem a földszintre, már a pirítás illata terjengett a levegőben, és Melanie egy gyermekdalt dúdolt. – Szia – köszönt, amikor beléptem a konyhába. A hajamat szárítottam egy törülközővel. – Van narancslekvár és eperdzsem. – Málna nincs? – Nincs. – Akkor narancslekvárt kérek szépen. Megkente a pirítást, aztán odaadta a tányért, és többször is a mobiljára pillantott. Az első falat után megkérdeztem: – Még mindig nincs térerő? – Nincs. – Udvarias mosolya megremegett. – Nagyon kezd elegem lenni. Csak hat hónapos a fiam, és amióta elkezdtük a hozzátáplálást, kicsit nyugtalan. Csak... Tudom, hogy tök béna vagyok, de utálom, hogy nem vagyok vele. – El tudom képzelni – bólintottam együtt érzően, pedig igazából nem tudtam. Azért a honvágyat átéreztem, és az biztos sokkal erősebb, ha az embert egy kicsi és tehetetlen

lény várja otthon. – Milyen a kisfiad? – kérdeztem, hátha felvidul. – Jaj, imádnivaló! – mosolyodott el újra, ezúttal kicsit meggyőzőbben. Fogta a telefonját, és képeket mutatott. – Nézd, ezen a képen már kinőtt az első foga! Egy homályos fotón egy holdképű gyerek szerepelt, akinek egyetlen foga sem látszott. Melanie már tovább is lapozott. Egy olyan képhez érkeztünk, ami úgy nézett ki, mintha robbanás történt volna a mustárgyárban. – Jaj, bocsi! – Ez meg mi volt? – Ben a feje búbjáig összekakálta magát. Csak azért fényképeztem le, hogy el tudjam küldeni Bilinek, aki éppen dolgozott. – Bill és Ben?3 – Tudom – nevetett. Zavarba jött. – Még a pocakomban volt, amikor először említettük Benként, de csak viccből, aztán valahogy rajta ragadt. Kicsit rosszul érzem magam emiatt, de talán nem sokszor fogják együtt emlegetni az apjával. Jaj, ezt nézd! Ez az első úszásán készült. Ez a kép kicsit élesebb volt – rémült kis arc a kék medencében, szája dühös „ó”-t formált. – Nagyon cuki – mondtam, és reméltem, nem túl szomorú a hangom. Isten a megmondhatója, hogy nem akarok kisbabát, mégis kirekesztve érzem magam, amikor valaki más boldog családjára nézek, akkor is, ha nem akarnak kirekeszteni.

3

Rajzfilmszereplők

– Tényleg az – mosolygott Melanie boldogan. –

Isten áldása. – Elgondolkodva megérintette a nyakában függő keresztet, aztán sóhajtott. – Csak térerő lenne! Őszintén azt hittem, készen állok már arra, hogy nélküle töltsék néhány napot, de most... Két éjszaka túl sok. Folyamatosan az jár a fejemben, mi lesz, ha valami baj van, és Bill nem tud elérni. – De tudja a vonalas telefon számát, nem? – Tovább majszoltam a lekváros pirítóst. Melanie bólintott. – Igen. Amúgy meg is ígértem neki, hogy reggel hívom. – Megnézte, mennyi az idő. – Bill nem akart korán telefonálni, nehogy felébresszen mindenkit. Nem baj, ha én most... ? – Dehogy! – feleltem. Melanie felállt, felhajtotta a teáját, aztán letette a csészét a pultra. – Ja, egyébként akartam is kérdezni – szóltam utána, amikor már az ajtónál járt – , hogy voltál-e a garázsban. – Nem? – nézett rám meglepetten. Inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. – Miért kérded? Nyitva van? – Azt nem tudom, nem próbáltam benyitni. De lábnyomok vezetnek oda. – Ez fura. De nem én voltam. – Hmm, érdekes. – Elgondolkodva rágtam meg a következő falatot. A nyomok még frissek voltak, tehát valamikor a havazás elállta után kerültek oda. – Nem gondolod, hogy... – kezdtem, aztán elhallgattam. – Micsodát? Át sem gondoltam azt, ami majdnem kibukott belőlem, és most, hogy a fele kint volt, nem is nagyon szívesen fejeztem be a mondatot.

– Hát... Azt gondoltam, valaki kiment a házból a garázsba,

aztán visszajött. De mi van, ha fordítva történt? – Mármint hogy valaki itt ólálkodik? A garázshoz vezettek nyomok? – Nem láttam. De a garázs olyan közel van az erdőhöz, és szerintem ott nincs összefüggő hótakaró, nem látszana semmi, még akkor sem, ha járt volna ott valaki. Azt nem tettem hozzá, hogy ha voltak is nyomok az ösvényen, azokat jó eséllyel az imént semmisítettem meg futás közben. – Mindegy – vettem fel elszántan a teáscsészét. – Tiszta hülyeség. Valószínűleg csak Flo ment ki valamiért. – Igen, igazad van – bólintott Melanie. Vállat vont, aztán átment a nappaliba. Hallottam a halk csörrenést, amikor felvette a kagylót. De a tárcsázás hangja közben csak a „bíp, bíp, bíp” hallatszott, aztán Melanie lecsapta a kagylót. – Az isten szerelmére, nincs telefonvonal! Komolyan mondom, ez most már az utolsó csepp a pohárban! És ha Bennek valami baja van? – Várj! – Betettem a tányéromat a mosogatógépbe, és én is a nappaliba mentem. – Hadd próbáljam meg! Lehet, hogy Bill számával van valami. – Nem lehet. – A kezembe nyomta a kagylót. – Hallgasd csak! Nincs vonal. Igaza volt. Nem volt vonalhang, csak a visszhangos némaságot hallgattam, meg valami távoli, halk klikkelést. – Ez biztos a hó miatt van. – Az ágakra gondoltam, amelyeket lehúzott a terhük. – Gondolom, letört egy ág, és

leszakította a vezetéket. A szakemberek majd nyilván megszerelik, de... – De mikor? – kérdezte Melanie. Rózsaszín arcáról le tudtam olvasni, mennyire zaklatott, és könnybe lábadt a szeme. – Én nem akartam nagy ügyet csinálni ebből Clare előtt, de most hagytam először kettesben a fiamat és a férjemet, és elég szarul érzem magam. Tudom, hogy most odáig kellene lennem, amiért a csajokkal bulizhatok, de nekem elegem van. Elég volt a piálásból és a hülye sértődésekből. Leszarom, ki kivel feküdt le! Haza akarok menni, át akarom ölelni Bent! Tudod, miért keltem olyan korán? Mert kőkemény volt a mellem a tejtől, és iszonyúan fájt, és arra ébredtem, hogy eláztattam azt a kurva ágyat. – Most már rendesen sírt, folyt az orra is. – Fel ke-kellett kelnem, és a mosogatóba fejnem. És az meg tényleg az utolsó cs-csepp, hogy fo-fogalmam sincs, jól vannak-e. Nem akarok itt maradni. Néztem, és az ajkamat harapdáltam. Kedvem lett volna átölelni, de taszított könnyáztatta, taknyos arca. – Na... – kezdtem esetlenül. – Na... Ha rosszul érzed magad... De nem figyelt rám, ezért elhallgattam. Az ablakon át nézte a hófedte erdőt, és töprengett. Lassan alábbhagyott a sírás, és rendeződött a légzése. – Melanie! – kockáztattam meg. Rám nézett, és a köntöse ujjába törölte az arcát. – Hazamegyek – jelentette be. Ez olyan váratlanul ért, hogy hirtelen nem is tudtam mit felelni.

– Flo meg fog ölni, de azt is leszarom. Clare nem fog

haragudni. Nem hiszem, hogy olyan nagyon akarta ezt a lánybúcsút, az egész Flo fura fixációjából jön, miszerint neki kell a világ legjobb barátnőjének lennie. Szerinted kocsival járható a bekötőút? – Persze – bólintottam -, a fák alatt alig van hó. De Tommal mi lesz? Veled jött, nem? – Csak Newcastle-ből. – Ismét megtörölte az arcát. Most, hogy döntött, nyugodtabbnak tűnt. – Biztos, hogy Clare vagy Nina majd visszaviszi. Nem olyan nagy dolog. – Persze – feleltem, és az ajkamba haraptam, mert elképzeltem, mit fog szólni ehhez az egészhez Flo. – Figyelj, biztos, hogy nem akarsz várni még egy kicsit? Biztos, hogy nemsokára megjavítják a telefonvonalat. – Nem. Döntöttem. Hazamegyek. Jó, azt még megvárom, hogy Flo felkeljen, de már most összepakolok. Jaj, de megkönnyebbültem! – Hirtelen elmosolyodott. Egy pillanat alatt derült fel az arca, és újra látszottak a gödröcskéi. – Koszi, hogy meghallgattál. Sajnálom, hogy kiborultam, de te helyre tettél. Igazad van. Ha szarul érzem magam, minek maradnék? Clare nem akarná, hogy itt dekkoljak, miközben ki vagyok akadva. Figyeltem, ahogy lassan felmegy a lépcsőn csomagolni, és az utolsó szavain töprengtem. Tényleg, mi értelme itt lenni? Be kellett látnom, nem akarom, hogy Melanie hazamenjen. Nem azért, mert megkedveltem, vagy attól tartottam volna, hogy hiányozni fog. Ehhez nem ismertem eléggé, bár tény, hogy kedves nőnek tűnt. Azért akartam, hogy itt maradjon, mert titokban arról ábrándoztam, hogy én szököm meg. De ha eggyel

kevesebben vagyunk, az megnehezíti a dolgomat. A túlélőkön annyival nagyobb a nyomás, hogy kárpótolják Flót Melanie hiányáért. És mivel se kocsim, se csecsemőm, akit alibinek használhatnék, vajon milyen ürügyet hozhattam volna fel? Minden magyarázkodásomat úgy könyvelték volna el, hogy savanyú a szőlő James miatt, amiért a jobb nő győzött, és megszerezte a volt barátomat. Azt hittem, már régóta teszek Clare Cavendish véleményére. De most, miközben lassan visszasétáltam a konyhába, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

13 Elmesélem, hogyan ismertem meg Clare-t. Az általános iskola legelső napján történt. Egyedül ültem egy padban, és nagyon igyekeztem nem elsírni magam. A többiek mind ugyanabba az óvodába jártak, én meg nem ismertem senkit. Kicsi, vékony gyerek voltam, és anyukám két szoros copfot font a hajamból, hogy meg ne tetvesedjek. Tudtam már olvasni, de nem akartam, hogy erre bárki is rájöjjön. Anyukám azt mondta, hogy nem leszek népszerű, ha tudálékosnak tűnök, és a tanárok amúgy is rám szólnának, hogy rendesen olvassak, ne úgy, ahogy magamtól kitaláltam. Így aztán egyedül gubbasztottam, miközben a többi gyerek kettesével ült a padokban, és vidáman beszélgetett. Ekkor belépett Clare. Én még sosem láttam olyan szép kislányt, mint amilyen ő volt. Hosszú haját az iskolai szabályok ellenére kiengedve viselte. Úgy ragyogott a napfényben, mint a Pantene reklámok modelljeinek. Körülnézett a teremben, és egy-két gyerek reménykedve odakiabált neki, miközben tenyerével a maga melletti széket ütögette: „Clare! Clare, ülj mellém!” És ő engem választott.

Tudják, milyen érzés az, ha egy Clare kaliberű ember minket választ? Olyan, mintha egy meleg keresőfény rajtunk állapodna meg, és finom sugaraiban fürösztene. Az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, ugyanakkor nagyon hízelgő, hogy rá esett a választás. Mindenki ránk néz, és az arcukra kiül az értetlenkedés: miért pont ő? Clare leült mellém, és éreztem, ahogy senkiből valakivé változom. Olyasvalakivé, akivel a többiek akár beszélgetni, barátkozni is szeretnének. Rám mosolygott, és én viszonoztam a mosolyát. – Helló – szólt. – Clare Cavendish vagyok, és olyan hosszú a hajam, hogy rá is tudok ülni. Én leszek Mária az iskolai darabban. – Én – nyögtem -, én... L-Le... Én Leonora vagyok, ezt akartam mondani. De Clare csak mosolygott. -Szia, Lee! – Clare Cavendish! – dörrent rá a tanárunk, aki a táblatörlővel verte a táblát, hogy magára vonja a figyelmünket. – Neked miért nincs összekötve a hajad? – Mert attól migrénem lesz – felelte angyali mosollyal az arcán Clare. – Az anyukám mondta, hogy nem szabad összekötni. Orvosi papírom is van róla. Ennyiből már láthatják, milyen is volt Clare. Lehet, hogy tényleg volt orvosi papírja? Van orvos, aki papírt ad egy ötéves kislánynak arról, hogy a szabályok ellenére hordhatja kibontva a haját? De ez nem számított. Clare Cavendish kimondta, és ettől igazzá vált. Tényleg ő lett Mária az iskolai darabban. Én meg

Lee lettem. A félénk, dadogós kis Lee. Clare legjobb barátnője. Sosem felejtettem el azt, ahogy Clare az első napon viselkedett velem. Bárkit választhatott volna. Kihasználhatta volna, hogy népszerű, és odaülhetett volna valamelyik lány mellé, akinek Barbie babás csat volt a hajában, a lábán meg Lelli Kelly cipő. Ehelyett ő a csendes lányt választotta, aki egyedül ült, és ezzel átváltoztatott. Clare legjobb barátnőjeként minden játékba bevettek, nem kellett a játszótér szélén álldogálnom egyedül, és várnom, hogy valaki játszani hívjon. Minden születésnapi zsúrra meghívtak, mert Clare azt akarta, hogy ott legyek. Amikor elterjedt a híre, hogy Clare átjött hozzám, és elismerően beszélt a hintámról meg a babaházamról, más lányok is elfogadták szégyenlős meghívásomat. Az ötévesek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Olyan dolgokat mondanak, amiket egy felnőtt sosem – élesen bírálják az ember külsejét, a családját, azt, ahogy beszél, azt, hogy milyen szaga van, még a ruháit is. Ha valaki így beszélne velünk egy irodában, munkahelyi zaklatásért rövid úton kirúgnák, de az iskolában ez a dolgok természetes rendje. Mindegyik osztálynak megvan a népszerűtlen bűnbakja, aki mellé senki sem akar ülni, akit mindenért hibáztatnak, és akit utoljára választanak tornaórán csapatalakításkor. És ugyanilyen törvényszerű, hogy minden osztálynak van egy méhkirálynője. A miénkben ez utóbbi Clare volt, és ha ő nincs, nagyon könnyen előfordulhatott volna, hogy én legyek a bűnbak, aki örök életében egyedül ül

a padban. Az ötéves, aki felnőtt koromra is megmaradt bennem, örökké hálás lesz ezért. Ne értsenek félre, nem azt akarom mondani, hogy mindig egyszerű volt Clare barátnőjének lenni. Azt a meleg fényt és szeretet pont olyan gyorsan el lehetett veszíteni, mint amilyen gyorsan meg lehetett kapni. Az ember könnyen azon vehette észre magát, hogy Clare kicsúfolja és kineveti, ahelyett, hogy megvédené. Sokszor mentem haza sírva az iskolából, mert Clare megbántott valamivel, akár szóval, akár tettel. De vicces és nagylelkű kislány volt, és nem tudtam volna meglenni a barátsága nélkül, ezért a végén mindig megbocsájtottam neki. Anyukám nem szerette Clare-t, de sosem értettem, mi baja van vele. Nagyon furcsa volt, mert Clare sok mindenben arra a lányra hasonlított, akivé anyu alakítani szeretett volna engem – elbűvölő, cserfes, népszerű, nem túl stréber. Amikor eljött a középiskola ideje, anyukám nem titkolta, hogy azt reméli, én bekerülök a helyi gimibe, Clare meg nem. De őt is felvették. Azzal nem vádolhatta senki, hogy különösebben sokat tanulna, de okos volt, ezért megküzdött a vizsgákkal. Anyukám akkor bement az iskolába, és kérte, hogy ne tegyenek minket egy osztályba. Így aztán az órákon új barátnőm lett. Pont olyan furcsa páros voltunk vele is, mint Clare-rel. A mókamester Nina, akinek igencsak felvágták a nyelvét. Vékony, barna lába volt és nagy, sötét szeme. Magas volt, míg én alacsony, és két perc harminc másodperc alatt futott nyolcszáz métert. Vicces volt, és senkitől sem félt. Veszélyes volt a közelében lenni, mert éles nyelve nem kímélt sem barátot, sem ellenséget. Könnyen megesett, hogy

nevettem másokhoz intézett frappáns beszólásain, és az is, hogy ezeket nekem címezte. De azért kedveltem. Bizonyos értelemben nagyobb biztonságban éreztem magamat mellette, mint Clare mellett. Azért a szünetben mindig megkerestem Clare-t. Együtt ebédeltünk. Leléceltünk, és a zsebpénzünket Clare kedvenc zenekarainak CD-ire és csillogós körömlakkokra költöttük, amelyeket az iskola tiltott. Csak egyszer kaptak el minket, tizenöt éves korunkban. Erős kéz jelent meg a vállamon – Mr. Bannington dühösen magasodott fölénk. Megfenyegetett, hogy felfüggeszt minket, szól a szüleinknek, hátralevő életünket büntetésben töltjük. Clare csak ránézett, és kék szeméből áradt az őszinteség. – Elnézést kérek, Mr. Bannington – mondta -, de ma van Lee nagypapájának a születésnapja. Tudja, azé, akivel régebben élt. – Elhallgatott, és jelentőségteljesen nézett a tanárra, mintha azt várná, hogy összeálljon benne a kép. – Lee nagyon szomorú volt, ezért nem tudott bemenni az órákra. Elnézést kérek, ha hibáztunk. Elképedtem. Ma lenne Nagyapa születésnapja? Már egy éve meghalt. Komolyan megfeledkeztem róla? Aztán összeszedtem magamat, és nagyon megharagudtam. Persze hogy nem ma van! Májusban lesz, és most még csak március van. Mr. Bannington a bajuszát rágta, és összevonta a szemöldökét. Aztán a vállamra tette a kezét. – Hát, a körülmények ismeretében... De ilyet nem lehet csinálni, lányok. Tűzriadó esetén a tanáraitoknak az életük kockáztatásával kellene titeket megkeresni. Értitek? Legyetek kedvesek, ne csináljatok ebből rendszert! De a

körülmények ismeretében nem lesz ebből ügy. Most az egyszer. – Elnézést kérek, Mr. Bannington – hajtotta le a fejét Clare szelíden, szégyenkezve. – Csak jó barátnő akartam lenni. Leenek most nagyon nehéz. Mr. Bannington köhögött, mintha fuldokolna, röviden, határozottan bólintott, majd sarkon fordult és elment. Olyan dühös voltam Clare-re, hogy a suli felé vezető úton meg sem bírtam szólalni. Hogy merészelte? Hogy merészelte? A kapunál a vállamra tette a kezét. – Lee, remélem, nem haragszol, de nem jutott eszembe jobb. Én vettelek rá, hogy lógjunk, és úgy éreztem, nekem kell kihúzni magunkat a csávából. Merev arccal néztem rá. Megpróbáltam elképzelni, mit szólna anyu, ha felfüggesztenének, vagy ha megtudná, hogyan mentett ki minket Clare. A májusra gondoltam, amikor majd úgy kell végigcsinálnom a nagypapám igazi születésnapját, hogy egy szót sem szólhatok róla. Soha többet nem szólhatok róla egy szót sem. – Kösz – feleltem kemény, természetellenes hangon. Nem dadogtam. Olyan volt, mintha nem is én beszélnék. Clare csak mosolygott, és a mosolya úgy melegített, mint a napsugár. – Szívesen. Felengedtem, és kénytelen-kelletlen visszamosolyogtam. Végül is Clare tényleg csak jó barátnő akart lenni.

– Nem. – Flo... – Nem mész el.

Melanie a konyha közepén állt, és egy pillanatra lefagyott. Talán azon gondolkodott, mit mondhatna. Végül is hitetlenkedve, horkantva elnevette magát. – És mégis... elmegyek. – A vállára vette a táskáját, és megpróbált átnyomakodni Flo mellett, hogy az ajtóhoz jusson. – Nem! – kiáltotta Flo. Szinte hisztérikus volt. – Nem hagyom, hogy tönkretedd! – Flo, ne csinálj már úgy, mint akinek nincs ki a négy kereke! – csattant fel Melanie. – Tudom... Tudom, mennyire fontos ez neked, de nézz már magadra! Clare le sem szarja,itt vagyok-e vagy sem. El egy kép a fejedben arról, milyennek kell lennie ennek a lánybúcsúnak, de nem kényszerülhetsz rá másokat, hogy úgy ugráljanak, ahogy te fütyülsz! Szedd már össze magad! – Te... – szegezte neki az ujját Flo. – Te... rossz barát vagy. És rossz ember. – Nem vagyok rossz barát – sóhajtott Melanie fáradtan. – Csak anya vagyok. Az életem kurvára nem Clare Cavendish körül forog. És most, kérlek, állj el az utamból! Kikerülte Flo kinyújtott karját, belépett az előszobába, és felnézett. – Clare! Felébredtél? – Mi folyik itt? Clare egy gyűrött len vászon köntösben igyekezett lefelé a lépcsőn. Az ablakon beszűrődő fény úgy fogta körül a fejét, mint egy glória.

– Kiabálást hallottam. Mi folyik itt? – ismételte meg a

kérdést. – Elmegyek – felelte Melanie. Elindult felfelé a lépcsőn. Arcon csókolta Clare-t, aztán megigazította a vállán a táskáját. – Ne haragudj! El sem kellett volna jönnöm. Még nem állok készen arra, hogy magára hagyjam Bent, és így, hogy telefon sincs, sokkal nehezebb az egész... – Miért ne lenne telefon? – Nem működik a vonalas – felelte Melanie. – De nem csak ez a baj. Tényleg. Csak... szeretnék otthon lenni. Nem kellett volna idejönnöm. Nem haragszol, ugye? – Dehogyis! – legyintett Clare. Ásított, és kisimította a haját a szeméből. – Ne butáskodj! Ha rosszul érzed magad, menj csak haza! Az esküvőn úgyis találkozunk. – Igen – bólintott Melanie. Aztán előrehajolt. Gyors pillantást vetett Flóra, majd azt súgta Clare-nek: – Te, Clare, segíts neki, hogy összeszedje magát, jó? Nem egészséges, amit művel. Senkinek sem tesz jót. Kinyitotta az ajtót, majd jól bevágta maga mögött, aztán már csak azt hallottuk, ahogy a kocsija kereke csikorog az apró kavicsokon. Flo elsírta magát. Zokogott, taknya-nyála összefolyt. Egy pillanatig csak álltam ott, és azon gondolkodtam, mit tehetnék, mit kellene tennem. Aztán Clare leért a lépcsőn, ásítozva karon fogta Flót, és bevitte a konyhába. A teáskanna sípolása nem nyomta el teljesen Flo csuklását és öklendezését, sem Clare csitítását. – Megmentetted az életemet – zokogta Flo. – Hogy tudnám ezt elfelejteni?

– Édesem – felelte Clare. Szeretetteljes bosszankodást

éreztem a hangjában. – Hányszor mondtam már... ? Fellopakodtam a lépcsőn, aztán az első fordulónál futásnak eredtem. Tudtam, hogy gyáva vagyok, de nem tehettem róla. A szobánk ajtaja zárva volt, és már majdnem benyitottam, amikor meghallottam odabentről Nina hangját. Egészen szokatlanul gyengéd volt. – Te is hiányzol nekem. Istenem, mennyire szeretnék otthon lenni veled! Fekszel? – Hosszú szünet következett. – Recseg a vonal. Igen, nagyon gyenge itt a térerő. Tegnap próbáltalak hívni, de se kép, se hang, és most is csak egy vonalon áll. – Újabb hallgatás. – Nem, csak egy Tom nevű pasi. Rendben van. Jaj, szívem, Jess, szeretlek... Krákogtam. Nem akartam beletrappolni a beszélgetés közepébe. Nina nem sűrűn engedi el magát, és ha mégis, nem szereti, ha ezt mások is észreveszik. Ezt tapasztalatból tudom. – Úgy szeretnék hozzád bújni! Nagyon hiányzol. Itt vagyok az isten háta mögött... Csak fák meg hegyek vannak. Kedvem lenne elhúzni innen, de szerintem Nora nem... Újból köhintettem, ezúttal hangosabban, sőt a kilincset is megzörgettem, mire Nina félbehagyta a mondatot, és kiszólt: – Igen? Vigyorogva nyitottam be. – Megjött Nora. Egy szobában alszunk. Mi? Már megint recseg! – Hallgatás. – Haha, ne aggódj, dehogyis! Oké, megmondom neki. Most megyek. Alig hallak. Én is szeretlek. Szia! Szeretlek! – Letette a telefont, és a párnák közül mosolygott rám. – Jess üdvözöl.

– Na, örülök, hogy elérted. Jól van?

Szeretem Jesst. Alacsony, telt lány, és a mosolya bármilyen szobát beragyog. Sosem gúnyolódik. Tökéletes ellentéte Ninának, és együtt tökéletes párt alkotnak. – Igen, jól van. Hiányzóm neki. Még jó. – Nagyot nyújtózkodott, csak úgy ropogtak bele a csontjai, aztán felsóhajtott. – De jó lenne, ha itt lenne! Vagy ha én nem lennék itt. Igazából mindegy. – Hát, megüresedett egy hely. – Mi? – Melanie elment. Nem működik a vonalas telefon, és ez volt neki az utolsó csepp a pohárban. – Jézusom! Viccelsz? Ez kezd olyan lenni, mint Agatha Christie Tíz kicsi eszkimó)^. – Néger. – Mi van ? – Tíz kicsi néger. Az a könyv címe. – Eszkimó volt az. – Rohadtul nem – ültem le az ágyra. – Először Tíz kicsi néger volt, aztán egy időben indián, aztán meg katona, amikor kiment a divatból a kisebbségek cseszegetése. De sosem volt eszkimó. – Jó, tök mindegy – legyintett Nina. – Van kávé? – Nincs. Tudod, csak tea van. – Felvettem a pulóveremet, aztán megigazítottam a hajamat. – Clare nem kávézik, ezért mi sem. – Fú, hülye Flo meg a szeretetbuborékja. Hogy fogadta, hogy Melanie elhúzott?

– Hmm. Ha hegyezed a füledet, lehet, hogy... – Itt

elhallgattam, és mindketten meghallottuk a konyhából felszűrődő beszélgetést és sírást. Nina a szemét forgatta. – Teljesen elmebeteg. Komolyan mondom. Már az egyetemen is fura volt. Észrevetted, hogy másolja Clare öltözködését? Ezt már akkor is csinálta. De most... – Szerintem nem elmebeteg. – Kényelmetlenül fészkelődtem. – Clare érős egyéniség, és ha valaki nem túl magabiztos... – Nem fejeztem be a mondatot, mert nem tudtam szavakba önteni azt az érzést, hogy a saját személyiségem egyfajta űr, vákuum, amit egy Clare-hez hasonló ember könnyedén betölthet. Biztosra vettem, hogy Nina nem értené ezt meg. Sok hibája van, de azt nem lehet felróni neki, hogy ne lenne erős személyisége. Csak feküdt ott, és kíváncsian méregetett. Aztán vállat vont. – Clare tökéletes. Érted, hogy értem? – nyögtem ki végül. – Nem olyan meglepő, ha valaki szeretne hozzá hasonlítani, és úgy érzi, ennek az utánzás a módja. – Lehet – felelte Nina. Felült, és megigazította szűk mellényét. – Szerintem Flónak akkor sincs ki a négy kereke. Mindegy. Figyelj, már akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, ami este történt. Fogalmam sem volt arról, hogy ez még mindig ennyire érzékenyen érint. De komolyan, minek jöttél el, ha még mindig ilyen nehéz neked? Felhúztam a farmeromat, aztán felálltam. A szám szélét harapdáltam, és azon gondolkodtam, mit mondtam el Ninának, és mit nem. Világ életemben vigyáztam rá, hogy mások ne lássanak bele a lapjaimba, ez egyfajta ösztön nálam. Nem szeretem, ha mások fogást találnak rajtam. Még a barátaim sem. Mindig is magamnak való voltam, és ez csak

erősödött, mióta egyedül élek és dolgozom. De azt is tudtam, hogy ebbe előbb-utóbb bele is őrülhetek, mint Flo, már ha hagyom. – Azért jöttem el... – Nagy levegőt vettem, és folytattam: – Azért jöttem, mert fogalmam sem volt arról, hogy Clare James menyasszonya. – Mi van? – fordult felém Nina. Döbbenten nézett rám, én meg remegve vontam vállat. Utólag visszagondolva valóban eléggé szánalmasan hangzott, amit mondtam. – Ez komoly? Tehát Clare konkrétan idecsalt, hogy itt öntse a fejedre ezt a szart? – Ne-nem egészen. – Basszus, ne dadogj már! – Azt mondta, szemtől szemben akarta megmondani. Úgy érezte, tartozik nekem ennyivel. – Picsába! – Nina magára rángatott egy inget, úgyhogy csak elfojtva hallottam a hangját, aztán, amikor előbukkant a feje, láttam, hogy egészen elpirult mérgében. – Ha szemtől szemben akarta közölni ezt veled, az lett volna a normális megoldás, hogy elhív inni egy kocsmába! Nem az, hogy idecsődít egy isten háta mögötti erdőbe. Mégis hogy gondolta ezt? – Én... én nem hiszem, hogy rosszat akart. – Te jó ég! Még védem is? – Szerintem csak nem tudta, hogy... – Jaj! – pattant fel. Dühösen fésülködött, csak úgy recsegtek a tincsei a kefe alatt. – Hogy tud ez minden szart megúszni? És a végén mindig kiderül, hogy ő a kis ártatlan! Emlékszel, amikor tizedikben mindenkinek elmondta, hogy bejön nekem Debbie Harry? Aztán közölte, csak azért tette, mert zavarta, hogy „hazugságban élek”, és, cseszd meg, mindenki úgy csinált, mintha szívességet tett volna nekem!

– Én... –

Nem is tudtam, mit felelhetnék. A Debbie Harryeset nagyon durva volt. Még mindig előttem van Nina rémült arca, amikor arra jött be a terembe, hogy Clare azzal a jellegzetes mosollyal a Hanging on the Telephone című számot dúdolja, a többiek meg vihognak. – Mindig minden róla szól. Arról, hogy ő hogyan néz ki, hogyan érzi magát. Akkoriban a gondoskodó, liberális, elfogadó barát szerepében akart tetszelegni, úgyhogy köpött, és közben tett rá, én meg szeretném-e osztani a többiekkel, hogy mi van. Most meg minden bűntudat nélkül szeretne elsétálni a naplementében Jamesszel, és voilá, belekényszerít téged egy olyan helyzetbe, hogy semmi más választásod ne legyen, mint megbocsátani neki. Erre még nem gondoltam, de Ninának tulajdonképpen igaza volt. – Engem nem akaszt ki, amit Clare csinált – mondtam, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem egészen igaz. – Engem igazából az foglalkoztat... – Micsoda? Képtelen voltam kimondani. Újra meztelennek éreztem magam, ezért csak csóváltam a fejemet, aztán elfordultam, és felvettem a zoknimat. Azt akartam mondani, mielőtt inamba szállt a bátorságom, hogy arra vagyok kíváncsi, James vajon mennyit tud erről az egészről. Ő is benne volt ebben? – Mehetünk – közölte semlegesen Nina, miután begombolta a nadrágját, majd felállt, és kinyújtóztatta mind a száznyolcvanöt centijét. – Mi lenne, ha elautóznánk a naplementében, és Clare-t meg Flót itt hagynánk őrültködni?

– Meg Tomot. – Ja, tényleg, meg Tomot. – Azt nem lehet, igaz? – Csábító gondolat volt, és

komolyan el is gondolkodtam rajta, míg Nina újra megfésülködött. De nem tehettük meg. Legalábbis én nem. Ha már az elején nemet mondok, az egy dolog. De ha most kihátrálok, amikor már a lánybúcsú felénél tartunk... Azt csak egyféleképpen lehet megítélni. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy a többiek a távozásom után spekulálnak: szegény Nova, szegény kis liba, annyira rá van csavarodva Jamesre, hogy tönkretette Clare lánybúcsúját, mert még arra sem képes, hogy örüljön az örömének. De ami a legrosszabb – James is megtudná. Elképzeltem, ahogy ülnek ott kettesben a tökéletes londoni lakásukban, összebújnak az ágyban, és Clare csak sóhajtozik, annyira aggódik miattam. Aggódom, James, szerintem még mindig nem tette túl magát rajtad. Ő meg... ő meg... Ökölbe szorult a kezem, és Nina kíváncsian figyelt. Tudatosan ellazítottam az izmaimat, aztán csendesen felnevettem, de ez a nevetés hamisan csengett. – Jó lenne, mi? De nem lehet. Az túl nagy kicseszés lenne annak fényében, hogy Melanie is lelépett. Nina hosszan és keményen nézett, aztán megcsóválta a fejét. – Jól van. Szerintem kicsit mazochista vagy, de legyen. – Már csak egy éjszakát kell kibírnunk – győzködtem magamat. – Még egy éjszakát már kibírok. – Rendben. Akkor legyen így.

14 Bárcsak. Bárcsak hazamentem volna! Bárcsak tudnék aludni, de nem tudok, pedig csak a morfinadagoló kattog és duruzsol halkan. Ébren fekszem, és hallgatom a folyosóról beszűrődő hangokat, ahogy a rendőr meg a nő suttogva vitatják meg az eseményeket, és az az egy szó sikít a fejemben: Gyilkosság! Gyilkosság! Gyilkosság! Igaz ez? Lehetséges, hogy igaz? Ki halt meg? Clare? Flo? Nina? Egy pillanatra eláll a szívverésem. Csak Ninát ne! A gyönyörű, rámenős, életteli Ninát ne! Könyörgöm! Vissza kell emlékeznem. Muszáj visszaemlékeznem arra, mi történt. Biztos lehetek benne, hogy reggel kérdezgetni fognak. Az ajtó előtt várják, hogy felébredjek, és végre beszélhessenek velem. Addigra már tudnom kell, mi történt. De mi is? Kavarognak és lüktetnek bennem az aznapi események, összekeverednek, összegabalyodnak, nem tudom különválasztani az igazságot a hazugságtól. Már csak néhány órám van arra, hogy rendet rakjak a fejemben. Akkor haladjunk lépésről lépésre! Mi történt azután? Végigsimítom a vállamat, az egyre terjedő zúzódást.

15 Mire Ninával leértünk a földszintre, Flo befejezte a sírást, rendbe tette magát, és lekváros pirítóst evett. Feltett szándéka lehetett, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. – Kávé van? – kérdezte Nina ártatlanul, de a hangjából tudtam, hogy csak piszkálódik. Flo elgyötörten nézett rá, és megremegett az ajka. – Elfelejtettem, tudod. De megígérem, hogy ma majd veszek, amikor megyünk a lőtérre. – Hogy hová? – néztünk rá döbbenten. Könnyáztatta mosoly jelent meg az arcán. – Meglepetésnek szántam. Agyaggalamb-lövészetre megyünk. Zavartan nevettem. Nina meg sem moccant. – Ez komoly? – Persze. Miért? – Mert... ez olyan... lánybúcsún? Lőni? – Gondoltam, jó móka lesz. Az unokabátyám is lőni volt a legénybúcsúján. – Jó, de... – Nina nem fejezte be a mondatot, de olyan világosan láttam az agyán átfutó gondolatokat, mintha a homlokára lettek volna írva: Miért nem lehet egy nyomorult fürdőbe menni, aztán meg valami klubba, ahogy a normális emberek szokták? Bár talán csak nem ad ránk

rózsaszín tollboát a lőtérre, igaz? Járhattunk volna rosszabbul is. Azon is eltöprengtem, vajon eszébe jutott-e Kolumbia, az a sok lőtt seb, amit nem is olyan régen kellett ellátnia. – Ööö... oké – szólt végül. – Ezek ilyen agyagkorongok – magyarázta Flo komolyan. – Úgyhogy nem kell aggódni, ha valaki vegetáriánus vagy ellenzi a véres sportokat. – Nem vagyok vegetáriánus – forgatta a szemét Nina, majd a kenyértartóhoz lépett, hogy kenyeret pirítson magának. – Úgy gondoltam, itt reggelizünk, és közben játszunk. Összeállítottam egy kvízt. Nina színpadiasan felszisszent. – Aztán indulhatunk. Amikor visszaérünk, iszunk, meg lesz curry is. – Curry? – Erre mindannyian a lépcső felé fordultunk. Tom vonszolta magát lefelé pizsamában, és a szemét dörzsölgette. Nagyon alacsonyan, a csípőcsontja fölött kötötte meg a nadrágját, így kilátszottak barna izmai. – Tom, nem akarlak elkeseríteni, de nincs rajtad ing – szólalt meg Nina. – Szerintem vegyél fel valamit. Ne kínozd szegény Nórát, még a végén összeroppan. Hozzávágtam egy darab kenyérhéjat, de elhajolt előle, és Flót találtam el. – Hupsz, bocs, Flo! – Fejezzétek már be! – korholt minket Flo. Tom csak ásított, de azért összekötötte magán a köntösét, és rám kacsintott.

– Mi a mai terv? – kérdezte, és elvett egy szelet pirítóst a

tányérról, amit Flo lökött oda neki. – Lőni fogunk – közölte Nina faarccal. Tom szemöldöke a hajáig szaladt. – Hogy mondod? – Lőni fogunk. Flo szerint az tök jó móka. Flo gyilkos szemeket meresztett Ninára, de látszott rajta, hogy nem tudja megállapítani, Nina vajon szívatja-e. – Igazából agyaggalamb-lövészet a program – mondta dacosan. – Nagyon jó lesz. – Oké – vont vállat Tom. Rágás közben körülnézett. – Én keltem utolsónak? Ja, nem. Melanie még nincs fent, ha jól látom. – Melanie – kezdte Flo, és máris felizgatta magát. Ebben a pillanatban lépett be Clare, a nappali felől, és határozott hangon válaszolt, mielőtt még Flo folytathatta volna. – Melanie-nak el kellett mennie. Családi ügy. Ne aggódj, Tom, majd valamelyikünk visszavisz Newcastle-be, én vagy Nina. Az a jó hír, hogy így beférünk egy kocsiba, úgyhogy nem kell az útbaigazítással bajlódni. Majd én vezetek, Flo meg dirigál, mert ő tudja, hová megyünk. – Nagyszerű – mondta Nina. – Szuper. Közben gyerekdalokat éneklünk, és összeveszünk a hátsó ülésen. Alig várom!

Oké, akkor most jöhet a kvíz – jelentette be Flo. Hátrafordult, és végigmért engem, Ninát megTomot. Én középen szorongtam, és máris hányingerem volt. Ezen nem

segített Tom arcszeszének erős illata. Vagy talán Clare parfümjét éreztem. Nehéz lett volna megállapítani azon a szűk helyen. Szerettem volna letekerni az ablakot, de odakint szakadt a hó, és teljes gőzzel ment a fűtés. – Clare az egyik csapat, ti vagytok a másik – folytatta Flo. – Kezeket a nyomógombokra! Jön az első kör. – Várjál, várjál! – kiabált közbe Nina. – Miről szól a kvíz, és mi a nyeremény? – A kvíz témája természetesen James – felelte vidáman Clare. – Így van, Flops? – Persze! – bólintott Flo. Nevetett. Nekem meg egyre erősödött a hányingerem. – A díj... Nem tudom. A dicsőség. Ja, nem, eszembe jutott! A vesztes csapat egész nap ebben parádézik. Beletúrt a hátizsákjába, és előhúzott egy marék szűk alsót, aminek fenekén a következő felirat díszelgett: 10 James Cooper. A dühtől minden izmom megfeszült. Nina köhögött, és együtt érzően nézett rám. – Ööö, Flo... – szólt bátortalanul, de Flo csak mondta tovább a magáét. – Nyugi! Vehetitek nadrágra, vagy a fejetekre is tehetitek, nekem mindegy. Oké, első kérdés. Ez a hátsó ülés csapatának szól, és Clare pluszpontot kap, ha ti nem találtok ki valamit, amit ő tud. Mi James második keresztneve? Behunytam a szememet, mert egyre erősebben kínzott a hányinger, és hallgattam Tom és Nina vitatkozását. – Biztos, hogy C-vel kezdődik – állította Tom. – Akkor tehát Chris, nem? Karl. K-val.

– Dehogyis! – torkolta le Nina. – Oroszországhoz van

köze. Az apja orosz politikát oktatott az egyetemen. Theodor. Vagy mi is Sztálin keresztneve? – Joszif, de az tuti, hogy Jamesi nem így hívják. Különben is, melyik hülye nevezi el a gyerekét Sztálinról? – Jó, akkor nem Sztálin. Mondj még híres oroszokat! A fogamat csikorgattam. Karl. – Dosztojevszkij? Lenin? Marx? – Marx! – kiáltott fel Nina. – Karl! Egész biztos! Hiába volt olyan erős a hányingerem, önkéntelenül is elmosolyodtam azon, mennyire versengő alkat Nina. Egyszerűen képtelen bármiben is veszíteni, legyen szó akár vitáról, akár társasjátékról. Többször elmondta, hogy ezért nem kezd bele versenysportba, hiszen képtelen lenne belenyugodni, hogy valaki jobb nála, még akkor is, ha ez a valaki történetesen Usain Bolt. – Ez a végleges válaszotok? – kérdezte komolyan Flo. Csukva volt a szemem, de éreztem, hogy Nina lelkesen bólogat. – Karl. K-val. – Helyes! Második kérdés. Mi James csillagjegye? – Az év vége felé van a szülinapja – vágta rá azonnal Nina. – Erre emlékszem. Szeptemberben vagy októberben. – Nem, szerintem augusztusban – ellenkezett Tom. – Biztos, hogy augusztusban. Vidáman vitatkoztak, mindegyik a maga igazát bizonygatta, bizonyítékokat említett, aztán Nina egyszer csak megszólalt: – Nora, szerinted... Várj, jól vagy? Kicsit zöld az arcod. – Kicsit rosszul vagyok – feleltem kurtán.

– Jaj, istenem! – húzódott el tőlem rémülten, bár abban a kicsi kocsiban nem tudott túl messzire eltávolodni. – Valaki nyisson ablakot! Tom! Tom! Te is tekerd le az ablakot! – Oldalba könyökölt, és így szólt: – Nyisd ki a szemed! Segít, ha az utat nézed, mert akkor az agyad felfogja, hogy utazol. Kénytelen-kelletlen kinyitottam a szememet. Flo vigyorgott. Clare nyugodtan vezetett, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy mosolyog. Egy pillanatra elkapta a tekintetemet, és megremegett a mosolya. Hirtelen kedvem lett volna felpofozni. Ő meg az a tökéletes, gyönyörű arca! – Biztos, hogy augusztus – folytatta Tom. – Emlékszem, hogy egyik évben elmentünk vele és Bruce-szal a BBC Promsra. – Jaj, az ég áldjon már meg benneteket, szeptember 20-án született! – csattantam fel. – Fogalmam sincs, hogy az milyen csillagjegy. – Szűz – vágta rá Tom. Nem bántotta, hogy úgy rájuk ripakodtam. – Biztos vagy a dátumban, Nora? Bólintottam. – Akkor Szűz. Ez a válaszunk. – Két pont a hátsó ülés csapatának! – örvendezett Flo. – Clare, nem lesz könnyű beérned őket. Következő kérdés! Mi James kedvenc étele? Szerettem volna becsukni a szememet, de nem mertem. Ez már felért egy kínzással. Az ölemet néztem, hogy ne kelljen látnom Clare-t, és a körmömet a tenyerembe vájtam, hátha így nem a hányingerre koncentrálok. Elöntöttek az emlékek. Tisztán láttam magam előtt Jamesi, amint suli után elterül az ágyán, és mandarint eszik. Imádja* Egy pillanatig olyan élesen

éreztem az illatot – a mandarinét és a szobájáét, a gyűrött ágyneműét és az övét. Régen én is szerettem a mandarint, az illatát James ujján, a zsebében megtalált kis héjdarabkákat. Most már hozzá sem érek. – A panang curry? – kockáztatta meg Tom, mire Flo grimaszolt. – Majdnem... De kapsz rá fél pontot. Panang és... ? – Tofu – vágta rá Tom. Flo bólintott. – Három pont. Még két kérdés, aztán jön a második kör, amelyben Clare válaszol. Negyedik kérdés. Melyik színdarabbal debütált James a West Enden? – Mit értesz West End alatt? – kérdezett vissza Tom. – A Nemzetit is oda számítod? Mert én nem számítanám. Flo és Clare suttogva vitatták meg a kérdést, azután Flo ismét felénk fordult. – Jó, akkor átfogalmazom a kérdést. Melyik darabbal debütált Londonban? Egyszer rákerestem Jamesre a Google-ben. Csak egyszer. Tele volt a képeivel – jelmezben, színpadon, nyilvános fotózáson, jótékonysági eseményeken mosolyogva, premiereken. Nem tudtam elviselni azokat, amelyeken közvetlenül a kamerába nézett, egyenesen ki a képből, rám. Amikor elém került az a fotó, amelyen az Equusban meztelenül szerepelt, remegő kézzel zártam be a böngészőt, mintha erőszakos vagy obszcén képre bukkantam volna. Tom és Nina a fejem fölött tárgyalt. – Szerintünk beugrósként szerepelt az Osztályon felülben– mondta végül Nina. Flo a fogát szívta. – Óóóó! Ez közel volt. De sajnos az a második szerepe volt. Clare-é a lehetőség.

– Vincent Brixtonban – felelte Clare. – Egy pont nekem. – Erről nem is hallottam – közölte Nina. Tom áthajolt

rajtam, és a vállába bokszolt. – Megnyerte a legjobb új darabnak járó Laurence Olivier-díjat és a Tonyt is. – Arról sem hallottam. Ki az a Tony? – Jézusom! – emelte fel a kezét megadóan Tom. – Egy nyomorult filiszterrel vagyok összezárva! – Oké! – kiabálta túl őket Flo. – Ötödik és egyben utolsó kérdés Clare köre előtt. Mikor és hol kérte meg James Clare kezét? Lehunytam a szememet, úgy hallgattam a csapattársaim tiltakozását. – Ez nem ér! – Legalább olyan kérdések legyenek már, amiknél van rá egy pici esély, hogy Clare nem tudja a választ! – A születésnapján kérte meg a kezét – mondta Tom. – Ezt tudom. Mert másnap velünk ebédeltek, és Clare megmutatta a gyűrűjét. Hol van, Clare? – Ó, hát... – Clare zavartan fészkelődött, és ügyetlenül váltott, úgyhogy túl gyorsan értünk be egy kereszteződésbe. – Otthon hagytam. Nem szoktam még meg, hogy az ujjamon van, és folyton attól félek, hogy elhagyom. – És hogy hol... – töprengett Tom. Hallottam a hangján, hogy ráncolja a homlokát. – Hát, csak úgy tippelek, és legyen a J. Sheekey étterem. – Jaj, de közel volt! – kiáltott Flo. – A születésnapban igazad volt, de a helyszín az a bár a Southbanknél. Bocs, de ez fél pont mínusz. Tehát... Három és fél pont nektek, másfél Clare-nek.

– Azért ez kicsit becsapós volt – morgott Tom. – De majd

bosszút állunk. – Oké, második kör, első kérdés Clare-nek. Hogy hívták James első háziállatát? – Hűha – lepődött meg Clare. – Ha jól tudom, egy hörcsög volt, de a nevéről fogalmam sincs. – Hátsó ülés? – Ötletem sincs – ismerte be Nina. – Nora? Volt benne annyi, hogy óvatosan kérdezzen, mintha sejtené, mennyire fájdalmas ez nekem. Tudtam a választ, de eszem ágában sem volt elárulni nekik. Csak a fejemet ráztam. – Egy Mindy nevű tengerimalaca volt. Nulla pont. Második kérdés. Ki James kedvenc celebnője? Clare nevetésben tört ki. – Oké, a méltóságom megőrzésének érdekében azt válaszolom, hogy az, aki legjobban hasonlít rám. Aki. ..Tejó ég, kire hasonlítok? Úristen. Mindegy, mit mondok, úgyis beképzeltnek fogok tűnni. Jó, szereti az erős és vicces nőket. Legyen... Billie Piper. – Rá nem is hasonlítasz! – vetette ellen Nina. – Legfeljebb abban, hogy mindketten szőkék vagytok. – Hát, nem Billie Piper – közölte Flo. – Hanem... – A papírjába nézett. – Jesszus, hát ezt ki sem tudom mondani! Jean... Morrow? Clare? – Na, róla sem hallottam még. Tom, ő is valami színházi színész? – Mindjárt ott vagyunk – vetette közbe Flo, miközben gyomorkínzó gyorsasággal vettünk be egy kanyart.

– Jeanne Moreau – felelte Tom. – Francia színésznő.

Abban a Truffaut-filmben is játszott. Talán Jules és Jim volt a címe. De azt nem tudtam, hogy ő James kedvenc színésznője. – Hát, őt azért nem nevezném celebnek – morgott Clare. Átugrattunk egy kis hídon, és újra felgyorsultunk. Megint egyre erősebb lett a hányingerem. Következő kérdés? – Mi James kedvenc ruhamárkája? Kedvenc ruhamárka? Az a James, akit én ismertem, már a feltételezésen is csak nevetne. Ez vajon beugratós kérdés, és Clare azt fogja felelni, hogy Oxfam4? Clare az ujjával dobolt a kormányon. – Nem tudom eldönteni, hogy Alexander McQueen vagy Comme des Garçon – felelte végül. – De legyen, mondjuk... McQueen. Azért, mert az ő ruháit tényleg hordja is. Jézus úristen! – Helyes! – jelentette ki Flo. – Jó, valójában ezt válaszolta erre a kérdésre: „Ha azt kérdezed, kit tartok menőnek, akkor Vivienné Westwood, de ha azok közül kell választani, akiknek a ruháit hordom, akkor McQueen.” Úgyhogy szerintem elfogadható a válasz. Negyedik kérdés. Melyik testrészét... – Vihogásban tört ki. – Melyik testrészét vágta le James véletlenül technikaórán tízéves korában? – A bütykéből vágott le – vágta rá Clare gondolkodás nélkül. – Még mindig megvan a sebhely. Még jobban összeszorítottam a szememet. Jól emlékszem arra a sebhelyre – kis, fehér kör a kisujja bütykén, és egy 4

Jótékonysági bolthálózat.

hosszú, ezüst vonal a csuklója külsején, amely még jobban előugrik, ha James lebarnul. Emlékszem, ahogy végigcsókoltam azt a vonalat, az alkarját, egészen a könyökhajlatáig, és ő csak feküdt ott, megfeszültek az izmai, remegett, és igyekezett nem elnevetni magát, pedig ajkam csiklandozta az érzékeny bőrt. – Helyes! – bólogatott Flo. – Nagyon jól haladsz, kiegyenlítettél. Mindkét csapatnak három és fél pontja van. Úgyhogy az utolsó kérdés dönt el mindent. Ha Clare eltalálja, nyer, és ti veszitek fel a bugyikat. Peregnek a dobok! Hány éves korában veszítette el James a szüzességét? A torkomig emelkedett a hányinger, és kinyitottam a szememet. – Álljunk me-meg! – Mi? – nézett rám Clare a visszapillantóból. – Jézusom, Lee, tiszta zöld vagy! – Álljunk meg! – ismételtem, és a számra tapasztottam a kezemet. – Mindjárt... Többet nem tudtam mondani. Összepréseltem az ajkamat, és az orromon át lélegeztem. Clare hirtelen lefékezett, én meg átmásztam Ninán, és a hóval borított út szélén előrehajoltam, két kezemmel a térdemre támaszkodtam. A hányás utóhatásaként reszkettem. – Jól vagy? – kérdezte Flo idegesen. – Segítsek valamit? Nem bírtam megszólalni. Csak vadul ráztam a fejemet, és azt kívántam, bárcsak békén hagyna. Bárcsak mind eltűnnének! – Jól vagy, Lee? – szólt ki az ablakon Clare. Nora, gondoltam dühösen, te hülye picsa. De nem mondtam semmit. Vártam, hogy rendeződjön a légzésem, és elmúljon a rosszullét.

– Jól vagy, Nora? – kérdezte Nina, aki odajött hozzám, és

a vállamra tette a kezét. Bólintottam, lassan felegyenesedtem, és mély levegőt vettem. A hideg levegő csípte a tüdőmet, de megtisztított, és igazi megkönnyebbülést jelentett a meleg és zsúfolt kocsi után. – Igen. Bocsi. Csak egy kicsit... Azt hiszem, nem tett jót, hogy a hátsó ülésen utaztam. – Szerintem meg Flo undorító kvíze nem tett jót – vélte Nina. Nem is próbált meg suttogni. Felszisszentem, és bocsánatkérően fordultam hátra, de Flo vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte, amit Nina mondott. Teljes lelki nyugalommal beszélgetett Clare-rel. – Flo – fordult hozzá Nina -, szerintem Nora üljön előre, oké? – Ja, persze, abszolút! Szegénykém! Miért nem szóltál* hogy rosszul vagy? – Jól vagyok – közöltem mereven, de azért előre ültem Flo helyére, Clare mellé. Clare együtt érzően nézett rám. Flo lelkesen így szólt a hátsó ülésről: – Szuper! Folytassuk a kvízt! De Clare közbeszólt: – Szerintem maradjunk annyiban, hogy döntetlen, oké, Flops? Egyelőre elég lesz ennyi kvíz. – Ó – nyúlt meg Flo arca. Egészen megsajnáltam. Bárki tehetett is arról, hogy ilyen rosszul alakult ez a hétvége, az biztosan nem ő volt. Neki csak annyi volt a bűne, hogy igyekezett minél jobb barátnője lenni Clare-nek.

16 Leonora! – Valaki rázogat, fel akar ébreszteni. – Leonora, kérem, keljen fel, kislány! Leonora! Szétfeszítik a szemhéjamat, és erős fénnyel belevilágítanak. – Aú! – Pislogok, el akarok húzódni, de megragadják az államat. – Sajnálom, kislány! Most már felkelt? Olyan közel van hozzám az arc, hogy nem is látom rendesen. A szemembe bámul. Megint pislogok, aztán bólintok. – Igen, igen, ébren vagyok. Nem tudom, mikor szundítottam el. Úgy érzem, fél éjszaka fent voltam, figyeltem a rendőr sziluettjét az ajtó üvegén keresztül, és egymást kergették a gondolatok a fejemben. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, ami történt. Agyaggalamb-lövészet. Attól lett az a zúzódás a vállamon. El ne felejtsem elmondani a rendőrségnek... Bárcsak képes lennék józanul gondolkodni! De minél közelebb kerülök ahhoz, ami történt, annál zavarosabb az egész. Mi történt? Hogy kerültem ide? Az utolsó szavakat hangosan mondhattam, mert a nővér kedvesen rám mosolyog. – Egy kis autóbaleset érte, drágám.

– De jól vagyok? – Igen, semmije sem tört el. – A beszédén hallom, hogy

Northumberlandben nőtt fel. – De csúnyán megütötte szegény kis arcát. Csodaszép monoklija van, de szerencsére egy csontja sem tört. Azért keltettem fel, mert néhány óránként ellenőrizni kell, nem rosszabbodott-e az állapota. – Aludtam – jelentem ki ostobán, aztán megdörzsölöm az arcomat. Nagyon fáj, mintha lefejeltem volna egy ablakot. – Óvatosan! – figyelmeztet a nővér. – Szerzett néhány vágást és zúzódást. Megdörzsölöm a lábamat, érzem a koszt, a port és a vért. Undorító. Pisilnem kell. – Lezuhanyozhatok? – kérdezem. Össze vagyok zavarodva. Látom, hogy a szobámból nyílik egy fürdőszoba. A nővér megnézi az igyam végében tárolt kartonomat. – Megkérdezem a doktor urat. Nem mondom, hogy nem lehet, de szeretnék biztosra menni. Elfordul tőlem, és meglátom a sziluettet az ajtó előtt. Emlékszem – kihallgattam egy beszélgetést az éjjel. Olyan volt, mint valami rémálom. Igaz lehetett? Tényleg azt hallottam, amit gondolok, vagy csak álmodtam? – Várjon! – szólok. – Várjon! Éjjel hallottam, ahogy az ajtóm előtt... De már el is tűnt. Becsapódik mögötte az ajtót, és ételszagot enged be a szobámba. Hangokat is hoz. A rendőrnő megfogja a karját, és valamiről beszélgetnek, aztán a nővér komolyan rázza a fejét. – Még nem – mondja. – Majd ha a doktor úr engedélyezi. Várni kell.

– Úgy látom, nem érti meg – suttogja a rendőr, mégis olyan tisztán hallom, mintha híreket olvasna a tévében. Sokkal tisztábban szűrődik be az üvegen, mint a nővér északi búgása. – Értse meg, hogy ez most már gyilkossági nyomozás! – Jaj, ne! – rémül meg a nővér. – Szegénykém nem maradt meg? – Nem. Ezek szerint igaz. Nem képzelődtem. Nem a morfin és a fejsérülés okozta. Igaz. Nagy nehezen ülésbe küzdőm magamat, a párnámnak dőlök. A torkomban dobog a szívem, és nézem, ahogy a monitoron az a kis, zöld vonal pánikszerűen ugrál. Valaki tényleg meghalt. Valaki meghalt. De kicsoda?

17

Üdvözlöm önöket a Tuckett-erdőben! – közölte a férfi unottan. Ausztrál akcentusa volt. Barna bőre és finom vonásai miatt kicsit Tom Cruise-ra emlékeztetett. Flo elkerekedett szemmel és enyhén tátott szájjal bámulta, innen tudtam, hogy nem csak én látom a hasonlóságot. – Grignek hívnak, és én leszek ma a vezetőjük. Elhallgatott, megszámolt minket, aztán így folytatta: – Várjunk csak! A foglalás hat főt ír. Valaki lelécelt? – Igen – felelte Flo feszülten. – Valaki lelécelt. Nem nehéz kitalálni, én kit képzelek majd magam elé, amikor tüzet nyitok. – Akkor öten lesznek? – kérdezte könnyeden a vezető, aki nem foglalkozott Flo idegességével. – Király. Akkor először hadd mutassam be a biztonsági előírásokat... Hosszasan beszélt a fülvédőről, az alkoholról, a fegyverviseléssel járó felelősségről meg a többiről. Miután tisztáztuk, hogy igen, mindenki teljesen kezdő, nem, egyikünknek sincs engedélye vadászpuskára, és igen, mindenki józan és elmúlt tizennyolc, aláírtunk egy felelősségvállalási nyilatkozatot, aztán végre kimentünk a szabadba, és a férfi végigmért minket.

– Azt megmondhatom, nagyon örülök, hogy egyikükön

sincs rózsaszín tollboa, sem egyéb hülyeség. El sem hinnék, mennyi bajunk van a lánybúcsúkkal. Maga – mutatott Flóra -, maga Flo, igaz? Kicsit vékony a kabátja. Vegyen fel valami vastagabbat, különben nagyot fog rúgni a fegyver. – Beletúrt egy ládába, és kihalászott egy bélelt kabátot. Flo fintorogva bár, de felvette. – Ne haragudjon, de muszáj megkérdeznem– szólalt meg, miközben felhúzta a cipzárt. – Magát tényleg Grignek hívják? Ez valami becenév? – Áh, Grig. A Grigory becézése. – Ja, hogy Greg! – sikkantotta Flo, és kissé túl hangosan nevetett. Greg furán nézett rá. – Igen, Grig, én is ezt mondtam. Na, most nagyon fontos dolog következik – folytatta a férfi. Elővett egy működésképtelen vadászpuskát, és a kecskelábú asztalra tette. – A puskát gyilkolásra tervezték. Ezt sose feledjék! Tisztelettel bánjanak vele, és akkor ő is tisztelettel fog bánni magukkal. Aki szórakozik vele, rosszul jár. És ami a legfontosabb, soha, de soha nem célzunk emberre, akár töltve van a fegyver, akár nincs. És ha nem sül el a puska, nem nézegetünk bele a csőbe, hogy mi történt. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de meglepődnének, ha tudnák, milyen sokan képtelenek betartani a legegyszerűbb biztonsági előírásokat is. Jó. Akkor most átvesszük az alapokat, hogyan kell a fegyvert megtölteni, bezárni, kinyitni, aztán megyünk az erdőbe, és lelövünk pár agyaggalambot. Akinek kérdése van, kiabáljon. Na most, legelőször is ezzel a tölténnyel fogunk lőni...

Csendben hallgattuk a gyakorlati információkat, és egészen elfelejtettük az odafelé vezető úton történteket. Örültem, hogy végre nem Clare-re és Jamesre kell koncentrálnom, és úgy éreztem, a többiek is így éreznek, legalábbis a többség. Nina és Clare is témát váltott, amikor Flo a nászútról akart beszélgetni. Tom egy szót sem szólt, és az út maradékát a BlackBerryje nyomogatásával töltötte, de láttam, hogy egyszer rám, majd Glare-re nézett, és tudtam, hogy elraktározza a történteket. Ha ezt meg mered írni, gondoltam, kinyírlak. De nem szólaltam meg, csak bólogattam, miközben Greg a korongvető gépről magyarázott valamit. Végre az eligazítás végére értünk, és Greg vezetésével kiballagtunk a fenyőerdő közepén álló kis faházhoz. Nyitott, váltunkra vetett puskával lépkedtünk. – Te, ha ez bejön neked, vedd fel a vadászpuskát a nászajándékok listájára! – javasolta Flo Clare-nek, és nyihogva nevetett. – Szó szerint veszélyes esküvő lenne! Clare visszanevetett rá. – James ki is tekerné a nyakamat, ha most még nekiállnék módosítgatni a listát. Majdnem egy egész napig tartott, mire a John Lewisban sikerült összeállítani a jelenlegit. El sem hinnéd, mennyit vitatkoztunk rajta! Csak a kávéfőző kiválasztása két órán át tartott. Heston Blumenthal jóváhagyása előny vagy hátrány? Kell rá tejgőzölő? Olyat szeretnénk, amelyik kávébabból főz kávét, vagy kapszulásat. – Jaj, kávébabosat, nem is kérdés – vágott a szavába Tom. – George Clooney mondhat, amit akar, de a kapszulás

kávéfőző egy nagy nulla. Napjaink SodaStreamje. Jól hangzik, de alapvetően értelmetlen és kényelmetlen. – Mintha Jamesi hallanám! – csóválta a fejét Clare. – De oké, legyen kávébabos, csak mit csinálunk, ha tönkremegy benne a daráló. Én ezzel érveltem. Akkor ott állsz egy használhatatlan géppel. De ha külön van a daráló... – Igaz, igaz – bólogatott Tom. – Végül hogy döntöttetek? – Hát, mint tudjátok, én a teára szavazok. James a kávéőrült. Úgyhogy övé volt a döntő szó, és ő a Heston Blumenthal által is ajánlott kávébabos Sage-re szavazott. – Bruce nézegetett olyat tavaly. Jól megtermett szörny, és ha jól emlékszem, belekerül vagy hatszáz fontba. – Valahogy úgy – értett egyet Clare. Nina elkapta a tekintetemet, és bandzsított. Igyekeztem kifejezéstelen arccal nézni, de igazat adtam neki. Hatszáz font egy kávégépért? Én nagyon szeretem a kávét, de hatszáz font? Ráadásul egy ajándéklistán! Tudtam, hogy Clare ebbe nem gondol bele, mégis volt abban valami sértő, hogy feltételezi, a vendégei rá tudnak szánni ennyi pénzt. Vagy akarnak. De lehet, hogy ezt James feltételezi. Ez a gondolat rossz ízt hagyott a számban. – Oké – szólt Greg, amikor a fák közül előbukkant egy tisztás, amit a túloldalon egy alacsony fal határolt. – Mutatom, milyen töltényt fogunk ma használni – folytatta, és éreztem, hogy sokadszor darálja már el ezt a szöveget. – 7.5-öst. Agyaglövészethez kiváló, akár sport, akár szórakozás, akár vadászat a cél. Ez – mutatott fel egy töltényt – egy 7.5-ös. A lőszer az orrában van. – Végigsimította a lekerekített részt. – A lövedék a közepében, a lőpor és a

csappantyú meg ebben a végében, itt, a fémben. Na most, mielőtt még elkezdjük, megmutatom, milyen hatása van egy 7.5-ösnek az emberi testre. – Remélem, nem kér önként jelentkezőt! – kiabálta be Flo. Greg szenvtelen arccal fordult felé. – Nagyon kedves öntől, hogy így ajánlkozik, hölgyem. Flo idegesen nevetett. Megdöbbent, ugyanakkor tetszett is neki a dolog. – Legyen inkább a menyasszony! – tiltakozott, de azért odament Greghez, amikor ő intett a fejével. Flo fülig pirult, és eltakarta az arcát, mint aki nagyon fél. – Nos. Flo önként jelentkezett, hogy segítsen nekem bemutatni, milyen az, ha valakire közvetlen közelről rálőnek. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kacsintott. – Ne aggódjanak, nem ő lesz a puska másik végén. – Felmutatott egy hatalmas papírt, rajta egy ember körvonalaival. – Ezt itt inkább pisztollyal való gyakorlásra szoktuk használni. A zsebébe túrt, gyurmaragasztót húzott elő, és egy közeli fához erősítette a lapot. A törzs a korábbi lövésektől tele volt már sebekkel. Nem volt nehéz kitalálni, mi következik. – Mindenki álljon hátrébb! Flo, fülvédőt fel! – Úgy érzem magam, mint egy DJ! – vigyorgott Flo, miután felhúzta a neon fülvédőt. – Most megtöltöm a fegyvert – folytatta Greg, és egy töltényt csúsztatott a csőbe -, majd összecsukom a puskát, ahogy gyakoroltuk. Flo, jöjjön ide, éppen elém! Most emelje a vállához a puskát! A helyére tette a fegyvert, és megigazította, Flo meg enyhén hisztérikusan vihogott.

– Szexi ez a Greg – súgta a fülembe Tom. – Nem bánnám,

ha az én fegyvertartásomat javítaná. Úgy látom, Flo sem ellenkezik. – Tartsa erősen! – kérte Greg. – Ujjat a ravaszra! – Fogta Flo ujját, és megigazította a tust és a csövet. – És most gyengéden meghúzzuk a ravaszt. Semmi hirtelen mozdulat! Fülsiketítő csattanást hallottunk, Flo felsikoltott, Greg mellkasának tántorodott, a papír meg cafatokra szakadt. – Jézusom! – kiáltotta Tom. Amerikai filmekben láttam már célba lövést. Szép kis lyukak szoktak keletkezni a körvonalazott figura mellkasán. De ez most más volt. A golyó a mellkasán találta el az alakot, és a papír gyakorlatilag megsemmisült. A lábak csendesen vitorláztak a földre. – Így bólintott Greg, és odajött hozzánk. Flo mellette lépkedett, és az arcára kiült a rémület és az izgalom keveréke. Egészen elpirult. Nem tudtam volna megmondani, vajon a lövés okozta, vagy Tomnak van igaza, és Greg kitüntető figyelme. – Mint látták – folytatta Greg –, ez az egyetlen, közelről leadott lövés is óriási károkat okozott. Ha az áldozat egy igazi ember lett volna, talán még a recepcióig sem jutna el élve, de a helyi kórházig egészen biztosan nem. A tanulság tehát, hölgyeim és uraim, az, hogy a fegyvert tisztelni kell. Oké. Van kérdés? Mindenki némán rázta a fejét. Csak Flo arca ragyogott. Nina kissé letértnek tűnt, nekem meg eszembe jutott, hány lőtt sebet láthatott el, amikor az Orvosok határok nélküliéi dolgozott, és eltűnődtem, vajon mi járhat a fejében.

Greg elégedetten bólintott. Csendesen követtük az agyaggalamb-lövészet helyszínére.

18 Hű, de jó volt! – sóhajtott Flo, miután lehuppant a kanapéra, és lerúgta a bakancsát. Rózsaszín, bolyhos zoknit viselt. Kirázta a hajából a havat, merthogy a visszafelé vezető úton megint elkezdett esni a hó. – Király volt! Tom, nagyon menő volt, ahogy lőttél! Tom vigyorogva vetette magát az egyik fotelbe. – Tinikoromban íjászkodni jártam. Ahhoz is hasonló készségek kellenek. – Íjászkodni? – húzta fel a szemöldökét Nina. – Mint Robin Hood? Szűk gatyában nyomtad? – Inkább, mint az olimpikonok – felelte Tom. Nyilván megszokta már a cukkolást, fel sem vette. – Nem szűk gatyában csináltam. Amúgy vívtam is. Nagyon jót tesz, szuper sport. Azóta persze kicsit kijöttem a formából. Kidomborította egyik bicepszét, és ál-szomorú pillantást vetett rá. Azért egyértelműen látszott az arcán az önelégültség. Nina együtt érzően nézte. – Te jó ég, tényleg borzalmas lehet, ha az embernek akkora a bicepsze, mint egy tinilány melle, és még kockás hasa is van. Nem is értem, hogy viseli ezt el Bruce.

– Elég már! – hurrogta le Flo.

Clare a távolabbi kanapéról figyelte a jelenetet, én pedig őt vizsgáltam. Még emlékeztem, mennyire szeretett megfigyelni másokat már régen is. Csak úgy bedobott egy megjegyzést, mint kavicsot a tóba, majd csendben hátralépett, és nézte a hullámzást, ahogy az emberek egymásnak estek. Nem valami szép szokás, de nem ítéltem el érte. Nagyon is megértettem. Én is jobban szeretek megfigyelő lenni, mint megfigyelt alany. Clare felém fordult, és elkapta a tekintetemet. Tudta, hogy néztem, ahogy ő nézi Tom és Nina civakodását, és összeesküvő mosolyt villantott felém. Láttalak. Elfordultam. Mit gondolt, mit ér el azzal, hogy meghív engem? Nina szerint az én káromra akarta megnyugtatni a lelkiismeretét, ahogy a házasságtörés után a férj megvallja a bűneit a feleségének. Én nem értettem egyet. Nem hittem, hogy Clare-nek akár csak egyetlen álmatlan éjszakát is okozott, hogy összejött Jamesszel. Különben sem volt jogom elítélni. Nem tartozott nekem semmivel, hiszen James és én már nagyon régen szakítottunk. Nem. Talán... Talán csak nézni akart. Végignézni, hogyan fogadom a hírt. Talán ezért csődítette ide Ninát is. Mint a gyerek, aki meglát egy nyüzsgő hangyabolyt, és képtelen nem belenyúlni. Aztán hátrébb lép, és csak figyel. – És te, Lee? – kérdezte Flo hirtelen. Megzavarta a gondolataimat, és elfordítottam a fejemet Clare-től. – Tessék?

– Élvezted? – Mondjuk – feleltem, és megdörzsöltem a vállamat, ahol

egyre jobban terjedt a zúzódás. – Csak fáj a vállam. – Jó nagyot rúgott a puska az első lövésnél, mi? Meg is lepődtem rajta. Akkorát ütött, hogy csak úgy reccsent a csont, és elakadt a lélegzetem. – Erősen kell tartani – közölte Tom. – Te meg így csináltál, nézd csak! Leakasztotta a puskát a kandalló fölötti szögről, a vállához emelte, és megmutatta, mennyire lazán tartottam, miért ütött akkorát. A puskacső egyenesen felém mutatott. Megdermedtem. – Hé! – kiáltott Nina élesen. – Tom! – Clare felült a kanapén, és egyikünkről a másikra nézett. – Tedd azt le! Tom csak vigyorgott. Tudtam, hogy poénkodik, mégis minden izmom megfeszült. – Basszus, tisztára úgy érzem magam, mint Jason Bourne – mondta. – Érzem, ahogy fejembe száll a hatalom. Hmm... Hallgassunk ki néhány embert! Kezdetnek például... Nora, miért van az, hogy Clare még sosem említette előttem a nevedet, pedig már évek óta ismerjük egymást? Válaszolni akartam, de annyira kiszáradt a torkom, hogy nyelni is alig bírtam. – Tom! – szólt rá Clare még határozottabban. – Nem érdekel, ha paranoiásnak tartasz, de szerintem rohadtul nem kellene lóbálni azt a puskát azok után, hogy Grig elmagyarázta, mire képes! – Nincs megtöltve – ásított Flo. – A nagynéném csak a nyulak elijesztésére használja.

– Akkor is! – felelte Clare. – Csak viccelek – nyugtatta meg Tom. Elvigyorodott, mint

egy farkas, kivillantak természetellenesen fehér fogai, aztán leengedte a fegyvert, és visszaakasztotta a helyére. Hátradőltem a kanapén. Lassan csillapodott az adrenalinhullám, és ellazultak az ökleim. Remegett a kezem. – Kurva vicces – közölte Clare, és látszott az arcán, hogy egyáltalán nem találja szórakoztatónak a helyzetet. – Ha legközelebb kedved támad lóbálni azt az izét, legalább ne valamelyik barátom legyen a másik végén, jó? Hálásan néztem rá, ő meg a szemét forgatta, mintha azt mondaná: „Barom.” – Bocs – szólt Tom halkan. – Mint mondtam, csak vicceltem, de bocsánatot kérek, ha bárkit is megbántottam. – Gúnyosan meghajolt felém. – Oké, bocsi – ásított ismét Flo ideje, hogy megfőzzem a vacsorát. – Segítsek? – kérdezte Clare, mire Flo arca felragyogott. Különleges mosolya volt, az egész arcát megváltoztatta. – Komolyan? Nem úgy van, hogy te ma királynő vagy? – Dehogyis! Majd felvágok valamit, vagy ilyesmi. Felállt, és együtt kimentek a szobából. Clare barátságosan átkarolta Flo vállát. Tom utánuk nézett. – Furcsa páros, nem? – kérdezte. – Hogy érted? – fordultam felé. – Nem értem, hogy jön össze Clare meg Flo. Annyira... mások. Az lett volna a normális, ha nem értem ezt a megjegyzést, mivel a két nő külsőre eléggé hasonló volt, ráadásul szinte egyformán is öltöztek – mindkettőjükön koptatott, szürke

farmernadrág és csíkos felső volt. Mégis tudtam, mire gondol Tom. Nina nyújtózkodott. – Azért van nekik egy közös érdeklődési körük. – Mi lenne az? – Mindketten azt hiszik, hogy Clare a világ közepe. Tom felvihogott, én meg igyekeztem elfojtani a nevetést. Nina oldalra nézett, és kissé megremegett a szája. Aztán megint nyújtózott, majd megvonta a vállát – mintha ez a két mozdulat egy lett volna. – Na, jó, én felhívom az asszonyt – jelentette be. Előkapta a mobilját, aztán grimaszolt. – Nincs térerő. Nálad, Lee? Nora! De nem lehet mindig kijavítani a többieket, különben még azt hiszik, görcsösen irányítani akarom őket. – Nem tudom – feleltem, és megtapogattam a zsebeimet. – Hmm, ez fura. Nincs nálam a mobilom. Pedig a lövészeten még megvolt, emlékszem, hogy ránéztem a Twitterre. Talán a kocsiban maradt. Mondjuk, ott sem lenne térerő, legalábbis amióta megjöttünk, egyszer sem volt sehol. De te a mi szobánkból egyszer már tudtál telefonálni, nem? – Aha – bólintott Nina. Fogta a vonalas telefont, és a gombokat nyomkodta. – Ez még mindig nem működik. Oké. Ajkkor én most felmegyek, aztán kilógatom magam az erkélyről, hátha úgy sikerül térerőt fognom. Hátha legalább egy SMS-t el tudok küldeni. – Mi olyan sürgős? – kérdezte Tom. Nina a fejét rázta. – Semmi. Csak... nagyon hiányzik. – Jogos.

Néztük, ahogy kettesével szedi a lépcsőfokokat. Tom sóhajtott, aztán elnyújtózott a kanapén. – Te nem hívod fel Bruce-t? – érdeklődtem. Csóválta a fejét. – Az van, hogy egy kicsit... összekülönböztünk, mondjuk úgy. Mielőtt eljöttem. – Ja, értem – feleltem semlegesen. Sosem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Én utálom, amikor valaki beleüti az orrát a magánéletembe, és felteszem, más sem örül. De van, hogy valaki ki szeretné önteni a lelkét, akkor viszont furának és hidegnek tűnik az, aki elhátrál a bizalmaskodás elől. Igyekszem nem megítélni senkit, nem akarom kiszedni senkiből a titkait, de nem is utasítom vissza, ha valamit meg akarnak vallani nekem. Az igazság az, hogy bár nem akarom hallani a kicsinyes féltékenykedéseket és bizarr mániákat, azért kedvem lenne bátorítani őket, hogy mondják el. Ezért hallgatom végig őket, miközben bólogatok, jegyzetelek, és elraktározom az információt. Olyan, mintha betekintést nyernék egy gépezetbe működés közben. Kicsit csalódást keltő, miktől borulnak ki az emberek, ugyanakkor lenyűgöz, ha láthatom a fogaskerekeket. Csak az a gond, hogy másnap szinte kivétel nélkül mindig megorrolnak rám, amiért meztelenül és védtelenül láttam őket. Ezért aztán szándékosan visszahúzódó és tartózkodó vagyok, nehogy megnyíljanak előttem. Mégsem működik. Gyakran megesik, hogy egy-egy partin valaki sarokba szorít, és kénytelen vagyok végighallgatni, ahogy hosszasan kifejti, ki hogyan verte át, és aztán ez azt mondta neki, amaz meg lelépett emezzel, ráadásul még az ex is ilyet csinált...

Azt hihetnénk, az emberek csak óvatosan fecsegnek egy író füle hallatára. Tudhatnák, hogy tulajdonképpen dögevők vagyunk – halott viszonyok és elfelejtett viták hulláiból csipegetünk, és felhasználjuk ezeket a morzsákat a következő műveinkben. Régi énjük zombiként éled újjá, és kényünk-kedvünk szerint öntjük kísérteties formába. Tom pláne tudhatta volna, de ez nem akadályozta meg semmiben. Unott hangon beszélt, mégis egyértelmű volt, hogy még mindig haragszik a férjére. – Azt kell tudni Bruce-ról, hogy ő adta Jamesnek az első nagy lehetőséget, ő rendezte az Öltönyös hazudozókat, mikor is? Jézusom, lehet már vagy hét-nyolc éve is! És hát sosem kérdeztem rá, mi is történt akkor, persze még nem voltunk együtt, de Bruce sosem a szakmai szemérmességéről volt híres. Bruce természetesen úgy érzi, James tartozik neki egy bizonyos összeggel, James meg ugyanilyen természetesen úgy érzi, hogy ez nem így van. Tudom, hogy Bruce nagyon kiakadt azon a Coriolanus-ügyön és azon, hogy Eamonn James pártját fogta... Aztán ott voltak a pletykák róla meg Richardról, és hát azokat csak egy ember terjeszthette el. Bruce viszont megesküdött, hogy ő nem küldött olyan SMS-t Clive-nak. Folytatta, csak úgy dőltek belőle a nevek és helyek, amelyek nekem semmit sem mondtak, és persze az olyan színdarabok címei, amelyekről csak homályosan derengett ez-az, hiába nőttem fel ugyanabban a kultúrában, mint ő. A részleteket nem tudtam követni, de azt azért kihámoztam a szóáradatból, hogy Bruce dühös Jamesre, akivel van valami régi ügyük, bármi legyen is az. Bruce nem akarta, hogy Tom eljöjjön a lánybúcsúra, Tom mégis eljött.

– Úgyhogy bekaphatja – zárta le a témát Tom. Nem

tudtam volna megmondani, Bruce-ra vagy Jamesre utal. Odasétált a pohárszékhez, ahol a gines és vodkás üvegek sorakoztak, na meg az előző esti tequila szánalmas maradványai. – Kérsz inni? Egy gintonikot? – Nem, koszi. Vagy csak egy tonikot. Tom bólintott, aztán kiment jégért és citromért, és hozott két poharat. – Fenékig – utasított. Olyan vonások ültek ki az arcára, amelyektől tíz évvel idősebbnek tűnt. Belekortyoltam az italomba, és köhögtem. Tonik volt a pohárban, meg némi gin. Kiakadhattam volna, de Tom olyan tökéletesen időzítve, olyan komikusan vonta fel a szemöldökét, hogy csak nevettem, miután lenyeltem a kortyot. – Akkor most azt meséld el – kezdte, miután felhajtotta az italát, és újat töltött – , mi történt közted és James között! Mi volt az a tegnap esti jelenet? Először nem feleltem. Nagyot kortyoltam az italomból, apránként lenyeltem, és átgondoltam, mit mondjak. Az ösztönöm azt súgta, rázzam le az egészet, nevessek, de tudtam, hogy akkor Clare-ből vagy Ninából fogja kiszedni a választ. Jobb, ha őszinte vagyok. – James... nos... – A poharamat rázogattam, néztem a benne keletkezett miniörvényt, és hallgattam, ahogy a jégkockák összekoccannak. Közben azon törtem a fejemet, hogyan fogalmazzam meg a mondanivalómat. – James az exem. – Ez igaz volt, de olyan távol esett a teljes igazságtól,

hogy szinte hazugságnak éreztem. – Együtt jártunk a gimiben. – A gimiben? húzta fel a szemöldökét Tom. – Te jó ég! Hát az még a sötét középkorban volt! Szóval ez ilyen gyerekszerelem volt? – Olyasmi. – És barátok maradtatok? Erre mit mondjak? Nem, az SMS óta nem láttam. Nem, mert sosem bocsátottam meg neki azt, amit mondott, amit tett. Nem. – Hát... azt nem mondanám. Megszakadt a kapcsolat. Hirtelen csend nehezedett a szobára, amelyet csak a szomszéd helyiségben beszélgető Clare és Flo duruzsolása és az emeleti zuhany hangja tört meg. Úgy tűnik, Nina nem érte el Jesst, gondoltam. – Akkor a gimiből ismered? – kérdezte Tom. – Tulajdonképpen igen. Együtt szerepeltünk egy darabban... – feleltem lassan. Furcsa érzés volt erről beszélni. Felnőttként nem gyakran beszélünk arról, milyen volt, amikor először törték össze a szívünket. De Tom majdnem olyan jó volt, mint egy névtelen idegen. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy a hétvége után valaha is újra lássam, és megkönnyebbültem a gondolattól, hogy megnyílhatok előtte. – Macska a forró bádogtetőn. Én voltam Maggie, James meg Brick. A sors iróniája. – Ezt miért mondod? – lepődött meg Tom. Nem tudtam mit felelni. Maggie szavai jártak a fejemben, amelyeket az utolsó felvonásban mond arról, hogy igazzá lehet tenni egy

hazugságot. De tudtam, hogy Tom pontosan érteni fogja, mire vonatkoznak ezek a szavak, ha idézem őket. Úgyhogy inkább csak nyeltem egy nagyot, és azt mondtam: – Csak... úgy. – Ne már! – mosolygott Tom, és barna arca ráncokba gyúródott. – Valahogy csak értetted. Sóhajtottam. Eszem ágában sem volt elmondani neki az igazat. Legalábbis azt az igazságot nem, amire gondoltam. Esetleg egy másikat. – Én csak a beugró voltam, Clare kapta Maggie szerepét. Szinte minden színdarabban ő játszotta a főszerepet, már az alsó tagozattól kezdve. – És mi történt? – Mirigyláz miatt ki kellett hagynia majdnem egy egész félévet, és rám lőcsölték a szerepét. Én mindig beugró voltam. Jó memóriám volt, és lelkiismeretes voltam. Tom furcsán nézett, mert még mindig nem értette, hol van ebben a sors iróniája. – Az a sors iróniája, hogy neki kellett volna együtt lennie Jamesszel, és most együtt is van vele? Így értetted? – Nem... nem egészen. Inkább úgy, hogy utálom, ha néznek, erre megkaptam a főszerepet. Szerintem minden író jobban szeret a háttérben maradni, mint a színpadon állni, nem? Tom nem felelt. Csak kinézett a nagy üvegablakon, az erdőbe, és biztos voltam benne, hogy az előző esti megjegyzésére gondol, miszerint olyan, mintha egy színpadon állnánk. Az erdő a közönség, amely az éj leple alatt figyel minket.

Követtem a pillantását. Most máshogy nézett ki az erdő, mint előző este. Valaki felkapcsolta a külső lámpát, és láttam, ahogy a ház körül elterül a fehér takaró, a tökéletes, szűz hó, amelyet csak az őrt álló fák pettyeznek csupasz és tüskés törzsükkel a lombok baldachinja alatt. Ettől akár jobban is érezhettem volna magam, hiszen láthattam a tiszta havat, annak ékes bizonyítékát, hogy egyedül vagyunk, és bárki járt is itt reggel, nem jött vissza. Mégsem nyugodtam meg. Tovább erősödött bennem az érzés, hogy egy színpadon állok, amelyet reflektorokkal világítanak meg, hogy a közönség fekete masszává folyjon össze a fényen túl, és észrevétlenül figyelhessen. Megborzongtam a gondolatra, hogy ezer szempár figyel – rókák, amelyeknek a szeme sárgán világít a lámpa fényében, fehér szárnyú baglyok, rémült cickányok. Pedig a reggeli nyomok nem állattól származtak, nagyon is emberiek voltak. – Elállt a havazás – állapította meg Tom teljesen feleslegesen. – Be kell vallanom, örülök neki. Nem sok kedvem lenne napokra itt ragadni. – Itt ragadni? – kérdeztem vissza. – Novemberben? El tudsz képzelni ilyesmit? – Ó, hogyne – szólalt meg a hátunk mögött Flo. A szívemhez kaptam. Chipset és mogyorót hozott be egy tálcán. Nagyon helyes volt, ahogy kidugta a nyelve hegyét, miközben nagy óvatosan letette a tálat. – Januárban gyakran megesik, ezért sem tölti itt a telet a nagynéném. Nagyobb havazás után járhatatlanná válik a bekötőút. De novemberben nem esik akkora hó, és szerintem ma sem fog. Éjszakára nem jósoltak havazást. Amúgy nagyon szép, nem?

Kiegyenesedett, megdörzsölte a hátát, és mind kinéztünk az ablakon. Láttuk a fekete fákat és a fehér havat. Én egyáltalán nem láttam szépnek, inkább kietlennek és könyörtelennek. De ezt megtartottam magamnak, és inkább feltettem egy kérdést, ami már régóta motoszkált bennem. – Flo, már akartam kérdezni... Azok a lábnyomok reggel a garázs meg a ház között... Az te voltál? – Lábnyomok? – döbbent meg Flo. – Hánykor? – Korán. Amikor nyolc körül visszaértem a futásból, már ott voltak. Lehet, hogy előbb is, de amikor elindultam, nem tűntek fel. – Nem én voltam. Mit is mondtál, hol láttad ezt? – A garázs és a hátsó bejárat között. Flo a homlokát ráncolta. – Nem, biztos, hogy nem én voltam. Ez fura. – Beharapta az ajkát, majd egy pillanattal később így szólt: – Figyeljetek, szerintem én már most bezárok, és akkor később nem felejtjük el. – Hogy érted? Arra gondolsz, hogy valaki idegen lehetett? Akit nem ismerünk? Flo mindig vidám arca most gondterheltnek tűnt. – Hát, a nagynénémnek sok baja volt, amikor ezt a házat építtette. Sokan tiltakoztak ellene. A helyieknek már eleve az sem tetszett, hogy hétvégi háznak készül, és sokan panaszkodtak az építészeti stílus és a helyszínválasztás miatt is. – Ne is mondd! – legyintett Tom. – Ősi indián temető, mi?

Flo odacsapott az összetekert papírtörlővel, és elmosolyodott. – Dehogyis! Itt csak pár birkát temettek el, amennyire én tudom. De védett terület. Nem esküdnék meg, hogy a nemzeti park része, mindenesetre nagyon közel van hozzá. Csak azért adták ki az építési engedélyt, mert egy már meglévő épület átépítéséről volt szó. Egy régi, vidéki ház állt itt. A helyiek nem örültek, hogy nem az eredeti szellemében történik a bővítés... Száz szónak is egy a vége, az építkezés felénél az egész leégett, és azóta is az a többség véleménye, hogy gyújtogatás történt, pedig ezt sosem bizonyították. – Jézusom! – szörnyedt el Tom. Kinézett az ablakon, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat az égő fáklyákat cipelő tömeg a domboldalon. – Jó, nem volt olyan gáz! – nyugtatott meg minket Flo. – Az építkezés közepén történt, senki sem volt a házban, és egész jól jöttünk ki belőle, mert a nagynénémnek nagyon jó biztosítása volt, úgyhogy a végén menőbb házat tudott építtetni. Az eredeti tervek szerint meg kellett volna tartania a régi ház egy részét, de mivel az porig égett, nem kellett ezzel foglalkozni. Szóval tulajdonképpen szívességet tettek neki. De, tudjátok, azóta nem a szíve csücske a szomszédság. – Vannak itt szomszédok? – tudakolta Tom. – Persze. Nagyjából másfél kilométerre innen, az erdőben van pár ház. Arrafelé – mutatta Flo. – Meg egy farm a völgyben. – Tudjátok – gondolkodtam hangosan -, nem is a lábnyomoktól ráz ki a hideg, hanem inkább attól, hogy ha nem esett volna a hó, sosem derül ki.

Együtt néztük a tiszta, fehér takarót, amely betemette az erdei ösvényt. A nyomok, amelyeket a reggeli futásom hagyott, már rég eltűntek. Semmi sem utalt arra, hogy valaha is ember járt arrafelé. Egy hosszú pillanatig csendben álltunk, és ezen gondolkodtunk. Vajon hányszor fordulhatott elő, hogy figyeltek minket, és nekünk fogalmunk sem volt erről? Flo az ablakhoz lépett, és megrázta a zárat. Zárva volt. – Szuper! – bólintott vidáman. – Megnézem a hátsó ajtót, aztán szerintem leállhatnánk ezzel a borongós beszélgetéssel, és ihatnánk még egyet. – Éljen, éljen! – helyeselt Tom. Fogta a poharamat, és dupla gintonikot töltött nekem. Eszem ágában sem volt tiltakozni.

19 Amikor felmentem, hogy átöltözzek a vacsorához, Nina az ágyán ült, és arcát a tenyerébe temette. Meghallotta, hogy beléptem, és felnézett. Az arca elszürkült, és elkínzottnak tűnt. Mindig gúnyosan néz, de most annyira más volt a pillantása, hogy visszahőköltem. – Jól vagy? – Aha. – Kiseperte sötét, csillogó haját az arcából, és felállt. – Csak... Ehh, annyira elegem van abból, hogy itt kell lennem. Olyan, mintha megint a suliban lennék. Minden eszembe jutott, ami miatt akkoriban utáltam magamat. Úgy érzem, mintha tíz évet mentünk volna vissza az időben. Te nem? – Nem tudom. Leültem az ágyamra, és átgondoltam, amit mondott. Bár előző este bennem is hasonló érzések ébredtek, fényes nappal butaságnak tűntek. Az a Clare, akit én gimis koromban ismertem, egy pillanatig sem viselte volna el Flót, csak ha valami nyomós oka van rá, hogy így tegyen. Az a Clare bólogatott volna Flo ostoba megjegyzéseire, belerángatta volna valami fájdalmasan idétlen helyzetbe, aztán hátrébb lépett volna, és ő nevetett volna a legjobban, miközben az áldozatára mutogat.

Ezen a hétvégén nyomát sem láttam ennek a kegyetlenségnek. Egyértelmű volt, hogy Flo sérült, és csodáltam Clare-t, amiért ilyen együtt érző, amiért próbál segíteni neki. Nem voltam benne biztos, meg tudnám-e tűrni magam mellett Flót akár csak tíz napig, nemhogy tíz évig. Be kellett látnom, hogy Clare jobb ember, mint amilyennek gondoltam. – Szerintem Clare sokat változott – mondtam. – Úgy érzem, most már... – Elhallgattam, és a megfelelő szót kerestem. Nem találtam meg. – Most már kedvesebb, azt hiszem. – Az emberek nem változnak – vágott vissza Nina keserűen. – Csak megtanulják, hogyan titkolják el az igazi énjüket. Az ajkamat rágcsáltam, és közben gondolkodtam. Lehet, hogy ez igaz? Végül is én is megváltoztam, legalábbis ezzel áltatom magamat. Sokkal magabiztosabb és önállóbb lettem. A gimi ideje alatt végig a barátaimra támaszkodtam, tőlük vártam a magabiztosságot és a támogatást. A csapat része akartam lenni, be akartam illeszkedni. Végül megtanultam, hogy ez nem lehetséges, és azóta boldogabb vagyok, még ha magányosabb is. De lehet, hogy Ninának igaza van. Lehet, hogy csak megtanultam elrejteni azt a fura kislányt, aki valaha voltam, aki mindent megtenne, hogy befogadják. Lehet, hogy az, akivé váltam, csak egy vékony felszín, és egy pillanat alatt előtűnhetne alóla a régi énem. – Nem tudom – csóválta a fejét Nina. – Csak... Te nem érezted kínosnak az ebédet?

De, tényleg kínos volt. Másról sem esett szó, csak az esküvőről, arról, hol lesz a fogadás, milyen ruhája lesz Clare-nek, milyen a koszorúslányoknak, vajon nem túlzás-e füstölt lazacot kínálni előételként, és miért van az, hogy a vegetáriánusoknak mindig kecskesajtot adnak. Az egész csak még rosszabb lett, amikor rájöttem, hogy átléptünk egy láthatatlan vonalat, és most már nem mondhatom meg csak úgy, hogy engem nem hívtak meg az esküvőre. Már az elején mondanom kellett volna valamit, be kellett volna vallanom, viccel elütni a dolog élét. Már az első este. Most már túl messzire mentünk, most már átverve érezték volna magukat a többiek, engem meg foglyul ejtett az, hogy elhallgattam az igazságot. Clare együtt érző pillantásai semmit sem segítettek. Nem akarom azt mondani rá, hogy menyasszörny – folytatta Nina – , mert inkább Flo a koszorúslény. De ha még egyszer végig kell hallgatnom, milyen ajándékot kapnak a vendégek az esküvőn, ki hogyan fogja gyantáztatni a lábát, és ki milyen beszédet fog mondani... El bírod képzelni Jamest mindennek a közepén? Szándékosan kerültem minden Jamesszel és az esküvővel kapcsolatos gondolatot, mint amikor fáj egy seb, és nem bírjuk elviselni, ha hozzáérnek. De most be kellett látnom, hogy minden hiába. Az a James, akit én ismertem, hátul felnyírta a haját, a maradékot kontyba kötötte, tépett nyakkendőben járt, az apja whiskyjével itta le magát, éjfélkor felmászott az iskolai háborús emlékműre, hogy Wilfred Owen verseit szavalja üvöltve az éjjeli égboltnak, és rúzzsal írt Pink Floyd-dalszövegeket az osztályfőnök kocsijára a nyári szünet előtti utolsó tanítási napon. Ezt a Jamest nem

tudtam elképzelni szmokingban, amint arcon csókolja Clare anyját, és jól nevelten nevet a tanúja beszédén. Annyira fájt ez az egész, hogy hányingerem lett, és a helyzeten az sem javított, hogy Nina időnként lopva rám pillantott. Ha van valami, amit még annál is jobban utálok, ha fáj valami, az az, ha látnak, miközben szenvedek. Inkább elvonulok, és magányosan nyalogatom a sebeimet. De Ninának igaza volt. Ebben az esetben nem arról volt szó, hogy Clare menyasszörny lenne. Sőt Clare tőle szokatlanul csendesen ülte végig az ebédet. A beszélgetést Flo irányította, Tom meg adta alá a lovat. Egy ponton Clare egyenesen azt javasolta, hogy váltsunk témát. Nem tartottam valószínűnek, hogy a gimi óta elmúlt benne a rivaldafény iránti rajongás. Könnyebben el tudtam képzelni, hogy rám szeretne tekintettel lenni. – Ha tökösebb lennék, simán visszautasítottam volna – bánkódott Nina. – Mármint az esküvői meghívást. De Jess ki is nyírt volna. Imádja az esküvőket. Ez valami rendellenesség lehet nála, szinte már kényszerbetegség. Már meg is vette a vállkendőt, amiben majd jönni akar. Most mondd meg! Egy kibaszott vállkendőt! – Megbocsátotta volna – feleltem könnyedén. – Bár lehet, hogy engesztelésül meg kellett volna kérned a kezét. – Lehet, hogy még az is eljön. Ott lennél az esküvőn? – Naná! – A karjába bokszoltam. – Még a lánybúcsúdat sem hagynám ki. Ha lenne olyanod. – Lófaszt! – horkant fel Nina. – Ha valaha is lesz esküvőm, ismétlem, ha, én valami klubba megyek egy estére, és ennyi. Az kéne még, hogy valami isten háta mögötti kunyhóban

bohóckodjak! – Felsóhajtott, majd kiegyenesedett. – Tudod, mit talált ki nekünk Flo ma estére? – Mit? – Ó, csak egy kibaszott Ouija-táblát szerzett be. Én mondom neked, ha kitalálja, hogy legyen egy „szexi” válaszos kör, én megfogom azt a puskát, és feldugom valahová, valami jó fájdalmas helyre, akár töltve van, akár nincs.

Na, hát ez nagyon jó móka lesz – biztosított minket Flo, majd kiterítette a lapokat a dohányzóasztalra. – A kristálygömböm szerint ez esélytelen – motyogta Nina. Clare fenyegetően nézett rá, de Flo vagy nem hallotta a közbevetést, vagy úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Továbbra is lelkesen rendezgette a papírokat, és a félig kiürült borosüvegek közé gyertyákat pakolt. – Van valakinek öngyújtója? Nina elővarázsolt egyet a miniszoknyája zsebéből, Flo pedig ünnepélyesen meggyújtotta a gyertyákat. A lángok visszatükröződtek az ablak üvegében. Flo lekapcsolta a kinti villanyt, úgyhogy az erdő teljes sötétségbe borult, csak a hold adott némi fényt. A szobában félhomály uralkodott, úgyhogy csak a fák sötét tömegét láttuk, a havat meg az enyhén világos égbolt előtt sötétlő lombokat. Olyan volt, mintha apró lidércfények táncolnának a fák koronájában, törékeny, kísérteties kis villanások, amelyek az ablak mindkét oldalán tükröződnek. Az ablakhoz léptem, ráleheltem, aztán odatartottam a kezemet, és kinéztem az éjszakába. Teljes csend honolt az

erdőn. De megint eszembe jutottak a lábnyomok, a süket telefon, és önkéntelenül is többször ellenőriztem, rendesen be vannak-e zárva az ablakok. Be voltak. – Mel kiborult volna ettől – szólt Clare elgondolkodva, miután visszaültem az asztalhoz, és Flo az utolsó gyertyát is meggyújtotta. – Biztosra veszem, hogy mostanra még vallásosabb, mint az egyetemen volt. – Nem értem, miért más az, ha valaki egy képzelt baráttal társalog, mint az, ha valaki meg többel – jegyezte meg Nina csípősen. – Figyelj, neki ez a vallása, és felesleges sértegetni miatta! – Én nem sértegetem! Amúgy is lehetetlen megsérteni valakit, aki nincs is jelen. Ugyanis a sértésen meg kell sértődni ahhoz, hogy sértés legyen belőle. – Ha kidől egy fa az erdőben, amikor senki sincs a közelben, azért még reccsen? – kérdezte Tom barátságtalan mosollyal az arcán. Elterült a kanapén, és belekortyolt a borba. – Hű, évek óta nem csináltam ilyet! A nagynéném nagyon szeretett a lelkekkel társalogni. Suli után át szoktam menni hozzá, és akkor elővette a hagyományos Ouija-táblát, tudjátok, azt, amelyiken betűk vannak. Tudtam, mire gondol – filmekben láttam már ilyesmit. Flóé kicsit másmilyen volt, inkább egy kerekekre szerelt golyóstollra hasonlított. – Így egyszerűbb – közölte Flo, és megint kilógott a nyelve a nagy koncentrálásban. Elhelyezte a tollat a tartóban. – Már próbáltam, és az a baj azzal a mutatóval, hogy ha nem vagy elég gyors, egy csomó betűről lemaradsz. Így viszont mindennek nyoma lesz.

– És kijött valami? – kérdezte Clare. – Úgy értem, amikor

korábban próbáltad. Flo komolyan bólintott. – Bizony! Általában kapok valamilyen üzenetet. Anyukám szerint azért, mert együtt rezgek a túlvilággal. – Aha – bólogatott Nina. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de én tudtam, hogy már a nyelve hegyén van valami gúnyos megjegyzés. – És mi volt a legutóbbi üzenet? – kérdeztem gyorsan, hogy Ninának ne legyen lehetősége megszólalni. – A nagyapámról szólt – felelte Flo. – Meg akarta mondani a Nagyinak, hogy boldog, és szeretné, hogy a Nagyi újból férjhez menjen, ha ő is akarja. Na, minden a helyén van. Készen állunk? – Amennyire csak lehet – bólintott Clare. Felhajtotta az utolsó korty bort, és letette a poharát. – Oké. Mit kell csinálni? Flo közelebb intett minket. – Nos, az ujjúnkat rátesszük az író táblára. Csak finoman, mert nem akarjuk irányítani, csak a túlvilágról érkező impulzusokat akarjuk vezetni. Nina a szemét forgatta, de azért odatette az ujj begyét. Tom és én is követtük a példáját. Clare csatlakozott utolsóként. – Kész? – kérdezte Flo. – Kész – felelte Clare. Flo mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. A gyertyafényben ragyogott az arca, mintha belülről világították volna meg. Szemhéja alatt mozgott a szeme,

egyik oldalról a másikra, mintha keresne valamit, amit nem lát. – Van itt olyan lélek, aki szólni kíván hozzánk? – kérdezte. Az írótábla nehézkes hurkokat és spirálokat írt le, de egyetlen betű sem jött ki az egészből. Biztosra vettem, hogy senki sem tolja a tollat. – Van velünk lélek ma este? – ismételte meg nagy komolyan Flo. Nina elnyelt egy mosolyt. Most határozottabban, mozgott a tábla. I – Hűha! – lehelte Flo. Ragyogó arccal nézett fel. – Láttátok ezt? Olyan volt, mintha mágnes vonzotta volna. Mindenki érezte? Én is éreztem valamit. Nekem úgy tűnt, mintha egyikünk meglökte volna, de nem szóltam semmit. – Mi a lélek neve? – érdeklődött Flo. Az írótábla ismét mozgásba lendült. te... qui... hosszú szünet... te... qui... – A „qui” franciául azt jelenti, „kicsoda” – magyarázta Flo halkan. – Lehet, hogy francia lélek tartózkodik körünkben? ...l... Tom és Nina is elnevette magát, amikor az utolsó betű, az a is a szó végére került. Még Clare-nek is úgy kellett elfojtania a nevetést. Az írótábla a papír széléhez siklott, aztán nagy csörömpöléssel a földre esett. Mindenki nevetett. Flo egy pillanatig a papírt nézte, összevonta a szemöldökét, és nem értette a poént. Aztán megvilágosodott. Ellökte magát az asztaltól, és karba tette a kezét. – Oké! – Clare-re nézett, aztán Tomra, végül rám. Alig bírtam tartani magamat. – Ki volt ez? Ez nem vicces! Jó,

persze, egy kicsit vicces, de sosem tudunk meg semmit, ha szórakoztok! Tom? – Nem én voltam! – emelte fel a kezét Tom. Nina a legártatlanabb kifejezést erőltette az arcára, úgyhogy erősen gyanítottam, hogy ő a bűnös. – Hát, bárki volt is – közölte Flo dühös arccal, vörösen -, nem volt vicces. Elég sok munkám van ebben, és ti tönkreteszitek. – Hé, hé, Flops! – tette a karjára a kezét Clare. – Nyugi, jó? Csak poén volt. De befejezték. Ugye, befejeztétek? – Komolyan nézett ránk, és csupa bűnbánó tekintettel találkozott. – Hát, jó – duzzogott Flo. – De ez az utolsó esélyetek! Ha még egyszer szórakozni mertek, akkor elteszem a táblát, és műveltségi társasjátékot fogunk játszani! – Azt a fenyegetést! – mondta Tom komolyan, de a szája sarka remegett. – Megígérhetem, hogy én mostantól olyan leszek, mint a kisangyal, csak műveltségi vetélkedővel ne fenyegess! – Oké – sóhajtott Flo. Mély levegőt vett, és megvárta, hogy visszategyük az ujjúnkat a táblára. A tábla megbillent, és láttam, hogy Nina válla rázkódik az elfojtott nevetéstől. Az ajkába harapott, és Clare tekintetének hatására végül egészen megnyugodott. – Elnézést kérünk, amiért egyesek olyan komolytalanul viselkedtek – szólt jelentőségteljesen Flo. – Van itt olyan lélek, aki szólni szeretne hozzánk? Ezúttal lassabban mozdult meg a tábla, mintha magától tenné. Újabb l-t formált, aztán megállt. – Valamelyik jelenlévő barátja vagy? – lehelte Flo.

?– kérdezte a tábla. Most nem éreztem úgy, hogy valaki lökdösi a tollat, és a többiek arcán láttam, hogy ők is Így vannak ezzel. Már nem nevettek. Clare feszengett. – Tudod, Flops, én nem vagyok biztos benne, hogy...-kezdte. Tom megpaskolta a kezét. – Semmi baj, drágám. Ezt valójában nem valamilyen lélek csinálja, hanem a csoport tudattalanja formál szavakat. Néha egészen elképesztő eredmények jönnek ki. – Ki van itt? – kérdezte Flo, aki közben lehunyta a szemét. Keze alig ért a táblához. Ha bárki is tologatta, az biztosan nem ő volt. A toll megint megmozdult, és cirkalmas betűket formált. Tom felolvasta őket. – M... A... Vagy ez egy N akar lenni? X... W... E... L... L... Oké, ez mondjuk értelmes szó. Maxwell. Van valakinek Maxwell nevű ismerőse? A fejünket ráztuk. – Talán valamelyik régebbi földbérlő szelleme – vetette fel Nina. – Figyelmeztetni akar minket, amiért a szent birkacsontokon tapodunk. – Lehet – felelte Flo, és kinyitotta a szemét. Kerekre tágult és zölden világított a sötétben. Arca sápadt volt, minden szín kiment belőle, előbbi dühének nyoma sem maradt. Újra lehunyta a szemét, és halkan, tisztelettudóan beszélt. – Szeretnél szólni valakihez, Maxwell? I. – Üzeneted van valamelyikünk számára? I. – Ki lenne az?

F…fl…f... – Nekem? – pattant ki Flo szeme. Megdöbbent, egyenesen megrémült. Szinte bánta már az egész ötletet. – Nekem akarsz üzenni? I. Flo nagyot nyelt. Szabad kezével olyan erősen markolta az asztal szélét, hogy elfehéredtek a bütykei. – Oké – bólintott bátran. Már mozgott is a toll. V.. É... Lassan formálódtak a betűk, aztán a maradék nagyon gyorsan: GY kávét. Egy pillanatnyi csend következett, amit Nina hangos nevetése tört meg. – Kapd be! – kiabálta Flo. Mindenki összerezzent. Engem az lepett meg legjobban, hogy korábban még sosem hallottam káromkodni. Felpattant, és lelökte az asztalról a táblát. Vele zúdultak a borospoharak és a gyertyák. Viasz folyt a szőnyegre. – Ki volt ez? Ez nem vicc, srácok! Elegem van! Nina? Tom? – Nem én voltam! – esküdözött Nina, de közben potyogtak a könnyei a nevetéstől. Tom ügyesebben rejtegette derültségét, de ő is vihogott, hiába próbálta eltakarni a kezével az arcát. – Elnézést – szólalt meg végül, és igyekezett komoly arckifejezést felvenni, de hiába. – Elnézést. Ez n-nem v-v... – De képtelen volt befejezni a mondatot. Flo vádlón fordult hozzám. Én éppen azon igyekeztem, hogy felitassam a szőnyegre borult bort. – Nagyon csendes vagy, Lee, biztos vaj van a fejeden!

– Mi

van? – néztem fel őszinte döbbenettel a tekintetemben. – H-hogy mondod? – Hallottad! Elegem van ebből, hogy ülsz itt, mint valami gonosz kisegér, és kiröhögsz a hátam mögött! – Dehogy röhöglek! – feleltem, de elszégyelltem magamat, mert még emlékeztem rá, hogy nevettem Nina csipkelődésén, amikor megérkeztünk. – Mármint... én nem akartam... – Annyira nagyon tökéletesnek hiszitek magatokat! – Flo levegő után kapkodott, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát. – Annyira csodálatosnak gondoljátok magatokat a diplomátokkal, a munkátokkal meg a londoni lakásotokkal! – Flo... – szólalt meg Clare. Megint a barátnője karjára tette a kezét, de Flo lerázta magáról. – Ne csináld már – békítette Tom. – Figyelj, nem tudom, ki szórakozik, de megígérem, ez volt az utolsó idétlenkedés, jó? – Körülnézett. – Mindenki megígéri? Mostantól komolyan vesszük, jó? Csak segíteni próbált, mégis összeugrott a gyomrom. Már akkor be kellett volna fejezni a szellemidézést, amikor Flo először kiborult. Ezzel az erőszakoskodással csak kihívjuk magunk ellen a sorsot, hiszen Flo felizgatta magát, tajtékzik. – Nem le-lehet, hogy... – kezdtem idegesen. – Le-lehet, hogy jobb lenne, ha befognád – csattant fel Flo. Hátborzongató pontossággal utánozta a dadogásomat. Annyira megdöbbentem, hogy nem is szóltam semmit, csak ültem ott, és tátott szájjal bámultam rá. Olyan érzés volt, mintha arcon köpött volna egy Teletubby.

– Na, elég lesz már – szólt Clare. – Még egy esélyt, jó,

Flops? Megígérem, hogy most mindenki komolyan fogja venni. Ha nem teszik, velem gyűlik meg a bajuk. Flo remegő kézzel hajtotta fel a borát, aztán lehuppant az asztal mellé, és a táblára tette az ujját. – Utolsó lehetőség – közölte fenyegetően. Mindenki bólintott, és kénytelen-kelletlenén is visszatettem az ujjamat a táblára. – Most kérdezzünk tőle – javasolta Tom békítőleg. – Úgy könnyebb koncentrálni. Kérdezzük meg azt, hogy... Clare-nek és Jamesnek hosszú és boldog élete lesz-e. – Ne! – kiáltott fel Clare. Mindannyian meglepetten fordultunk felé, mert senki sem számított ilyen vehemens tiltakozásra. – Ne! Nem... nem szeretném ebbe belerángatni Jamesi, jó? Nem lenne helyes. Tudom, hogy ez csak szórakozás, de nem vagyok kíváncsi rá, ha egy toll közli velem, harmincéves korom előtt elválok. – Rendben – bólintott kedvesen Tom, de azért éreztem rajta az értetlenséget. – Akkor kérdezzük azt, hány házassági évfordulóm lesz nekem Bruce-szal. A tábla lassan megmozdult. Most teljesen más volt, mint korábban. Nem döcögősen mozgott, hanem hosszan, folyékonyan kanyarította a betűket. – P... a... p... a... – olvasta Flo. – Papa? Ez meg mit jelent? Az nem is szám. – Lehet, hogy papír akart lenni – vonta össze a szemöldökét Tom. – Annak viszont semmi értelme. Az talán a második évforduló, amit viszont tavaly ünnepeltünk. Vagy lehet, hogy ez inkább opál. Az első P akár O is lehetne.

Lehet, hogy a nevét akarja elárulni nekünk – vetette fel Flo visszafojtott lélegzettel. Az egy pillanattal korábbi dühe nyom nélkül elpárolgott, és most izgatottnak tűnt, alig bírt nyugton maradni. Töltött magának még egy pohár bort, három kortyban lenyelte, és bizonytalanul a földre tette a poharát. Clare-ével egyforma ezüstszínű felsőjének ujján borfolt éktelenkedett. – Nem mindig cselekszenek parancsra. Kérdezzük meg! Mi a neved, lélek? A toll ismét nekilódult, és óriási, gyorsan kerekített betűkkel terítette be a lapot. Még a korábbi írást is összefirkálta. Pa.. . Aztán a lap túlsó felére a by került, majd a toll megállt. Flo a nyakát nyújtogatva igyekezett elolvasni a szöveget. – Papa... Begby. Hűha. Az meg ki lehet? Körülnézett, de mindenki csak a fejét csóválta meg a vállát vonogatta. – Nora? – kérdezte váratlanul. – Te tudod, ki az? Jézusom, dehogy! – védekeztem. Egészen kilelt a hideg. Az előbbi esetek egyértelműen valaki poénjai voltak, de ez nagyon fura volt. A többiek is összeborzadtak. Clare a haját rágcsálta. Nina teljesen nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy egyik kezét zsebre tette, és az öngyújtójával játszik, idegesen forgatja. Tom arcára kiült a rémület, ezt még a félhomályban is jól láttam. Csak Flo volt izgatott. – Hűha! – suttogta. – Egy igazi lélek! Begby papa. Lehet, hogy az övé volt a kunyhó? Begby papa – szólította meg tisztelettudóan a szellemet -, üzenetet hoztál nekünk? A toll ismét írt, de most időnként megugrott.

GY... Csalódottságot éreztem. Nehogy megint a kávéval jöjjön valaki! GY... GY... GY... Egyre gyorsult, majd hangos csikorgással megállt. Clare felemelte a táblát, és a szája elé kapta a kezét. – Jaj, Flops, sajnálom! Odanéztem. A toll átszakította a papírt, és belevájt a lakkozott fába. – A nagynénéd... – Jaj, kit érdekel! – csattant fel türelmetlenül Flo. Felvette a papírt. – Mit írt? A válla fölött olvastuk a cirkalmas betűkkel írt szót. Ggyggyiiiiiilkosssss. – Jézusom! – Tom eltakarta a száját. – Ez nem vicces – jelentette ki Nina. Elsápadt, és egy lépést tett hátrafelé. Gyanakodva méregetett minket. – Ki írta ezt? – Jó – sóhajtott Tom –, elismerem, a kávés én voltam, de ezt nem én írtam. Eszembe sem jutna ilyesmi! Mind egymást néztük, és a bűntudat jeleit kerestük egymás szemében. – Lehet, hogy tévedtek – vélte Flo. Megint elpirult, de most nem a dühtől, hanem a diadaltól. – Lehet, hogy ez most valódi üzenet volt. Végül is én mindenkiről tudok dolgokat. – Ezt hogy érted? – kérdezte óvatosan Tom. – Clare, miről beszél a barátnőd? Clare nem felelt, csak a fejét rázta. Elsápadt, ajka a szájfény ellenére is vértelen volt. Azon kaptam magamat, hogy levegő után kapkodok.

– Hé! – szólalt meg hirtelen Nina. Furának tűnt a hangja,

mintha messziről beszélne. – Hé, Nora, jól vagy? – Jól – feleltem, illetve csak akartam. Nem voltam biztos benne, sikerült-e kinyögnöm ezt az egy szót. Úgy éreztem, egyre szűkül körülöttem a szoba, és hiába nyitották ki az ablakot, olyan volt, mintha egy hatalmas száj nyílna ki, amely fenyőfa fogaival fenyegetően közeledik felénk, és csak arra vár, hogy lenyeljen minket. Valaki megragadta a karomat, leültetett a kanapéra, és a fejemet a térdem közé nyomta. – Semmi baj – hallottam Nina hangját. Csak most jutott eszembe, hogy ő nemcsak egy barát, akivel néha együtt iszogatunk, hanem képzett orvos is. – Semmi baj. Valaki hozzon egy papírzacskót! – Drámakirálynő – sziszegte mérgesen Flo, majd kivonult a szobából. – Jól vagyok – mondtam. Szerettem volna felülni, ellökni Nina kezét. – Nem kell papírzacskó, jól vagyok. – Biztos? – kérdezte Nina, és kutató tekintettel nézett az arcomba. Bólintottam, és reméltem, hogy meggyőztem. – Teljesen jól vagyok. Bocsánat, nem tudom, mi ütött belém. Túl sok bort ittam. De jól vagyok, tényleg. – Túl sok a dráma – motyogta Tom, és tudtam, hogy nem rám céloz. – Csak... Azt hiszem, kimegyek egy kicsit levegőzni. Túl meleg van idebent. Ez igaz volt, a kályha csak úgy ontotta a meleget. Nina bólintott. – Veled megyek.

– Ne! – feleltem kicsit hevesebben, mint szerettem volna.

Aztán nyugodtabban hozzátettem: – Inkább egyedül szeretnék lenni. Csak szívok egy kis friss levegőt. Jó?

Háttal álltam a konyha elhúzható üvegajtajának. Az ég mélykék volt, a hold lenyűgözően fehér, és mintha halvány jéggyűrű vette volna körül. Átjárt a hideg, éjszakai levegő, lehűtötte forró arcomat és izzadt tenyeremet. Csak álltam ott, hallgattam a szívem dobogását, és igyekeztem lelassítani a pulzusomat, megnyugodni. Milyen abszurd ez a nevetséges pánik! Miért pont nekem szólt volna az üzenet? Várjunk csak, mit is mondott Flo a végén? Én mindenkiről tudok dolgokat. Ezt hogy érthette? Melyikünkre célzott? Ha rám, csak egy dologra gondolhatott. És csak Clare tudja, mi történt akkor. Elárulta Flónak? Nem tudtam, mit gondoljak. Nem is akartam gondolkodni. Megpróbáltam felidézni az összes titkot, amelyet az évek során Clare-re bíztam, és amelyek mindegyikét hűségesen megőrizte. Eszembe jutott, amikor visszamentem a suliba, hogy letegyem a vizsgát franciából, és az egyik lány, aki velem együtt állt a sorban, a karomra tette a kezét. Annyira sajnálom, olyan bátor vagy. Őszinte szánalmat olvastam ki a tekintetéből, ugyanakkor valami furcsa élvezetet is, amit azoknak a tiniknek a szemében látni, akiket egy barátjuk tragikus haláláról kérdeznek a tévében. Ott van a

szomorúság, igazi is, de közben kellemes borzongást okoz a történtekben rejlő dráma, az egész valódisága. Persze nem tudhatom, mire utalt. Lehet, hogy csak a szakításra. De azért ahhoz talán eltúlzott volt a reakciója, és befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy Clare esetleg elárulta valakinek, mi történt. A vizsga közben végig ezen rágódtam. Mire letelt a két óra, tudtam, mit kell tennem, mert ha nem teszem meg, beleőrülök a bizonytalanságba. Soha többé nem mentem vissza. Most lehunytam a szememet, éreztem a hideget az arcomon, vékony zoknim beázott a hótól, és hallgattam az éjszaka hangjait – ágak törtek le a hó súlya alatt, bagoly huhogott, és vérfagyasztót sikoltott egy róka. Sosem éltem vidéken. Reading külvárosában nőttem fel, aztán tizennyolc évesen Londonba költöztem, és azóta is ott voltam. De el tudtam képzelni, milyen lenne itt élni, a magányos csendben, és csak akkor látni embert, ha úgy tartja kedvem. Persze nem egy ilyen üvegburában élnék. Valami kicsi, egyáltalán nem feltűnő házban laknék, ami beleolvad a környezetébe. A kis kunyhóra gondoltam, ami valaha itt állt, mielőtt még porig égett volna. Úgy képzeltem, hosszú, alacsony épület lehetett, az árnyéka, mint a kushadó állaté, mint a fűben meglapuló nyúlé. Ott tudtam volna élni. Amikor kinyitottam a szememet, fájt a házból a hóra vetülő fény. Olyan erős volt, olyan felesleges... Mint egy arany világítótorony. Csak az a különbség, hogy a világítótorony azt üzeni a hajóknak, tartsák magukat távol

tőle. Ez a hely inkább fáklya volt, lámpa, amely magához vonzza a molyokat. Összerezzentem. Miért kell nekem ilyen paranoiásnak lenni? Ez egy szép ház, örülhetnénk, hogy itt tölthetünk néhány napot. Nekem azonban nem tetszik, nem bízom Flóban, és alig várom, hogy reggel elinduljak hazafelé. Vajon mennyire korán mehetek el úgy, hogy ne legyen belőle sértődés? Ninával a délután ötös vonatra vettünk jegyet, de én az enyémet bármelyik másikra áttehettem. – Jól vagy? – érkezett a hátam mögül a kérdés, majd egy adag cigarettafüst. Megfordultam. Nina állt mögöttem egyik kezében egy cigivel, szabad karját pedig maga köré fonta. – Bocs. Tudom, mondtad, hogy egyedül szeretnél lenni, csak... csak muszáj elszívnom egy cigit. Muszáj volt kijönnöm. U, ez a Flo! Kiráz tőle a hideg. Mit hadovái ez arról, hogy tud rólunk dolgokat? – Nem tudom – feleltem. – Lehet, hogy csak úgy mondta – vélte Nina, és beleszívott a cigibe. – Azért azt elárulhatom, hogy gyorsan végiggondoltam, miket mondtam el az évek során Clare-nek, és nem volt jó érzés, hogy esetleg ezt-azt elpletykált Flónak. Tom is eléggé megrendült, nem? Vajon ő mit titkolhat? – Nem tudom – ismételtem meg. Csontomig hatolt a hideg, és reszkettem. – Szerintem Melanie-nak van igaza – szólt végül Nina. – Flo nem normális. Ez, hogy ilyen furán viselkedik Clare-rel... Az nem kifejezés, hogy nem egészséges. Másolja Clare ruháit, mint az Egyedülálló nő megosztanában. Én mondom, csak néhány Xanax választja el attól, hogy előadja a Psycho zuhanyzós jelenetét.

– Jaj, az ég áldjon meg! – csattantam fel. Flo fura volt, de ezt azért túlzásnak éreztem. – Nem pszichopata, csak nem túl magabiztos. Én tudom, milyen az, amikor csak második lehetsz. Nem mindig könnyű Clare barátjának lenni. – Nem. Ne mentegesd, Nora! A ruhák meg a többi... Akkor is fura, de ha Clare-nek ez kell, hát lelke rajta. De ezt a ma esti kis jelenetet nekünk címezte, és én ebből nem kérek. Te, én azon gondolkodtam, hogy holnap... Az ötös vonatra szól a jegyünk, de... – Menjünk korábban? Pont ugyanez jutott az eszembe. – Én torkig vagyok, megmondom őszintén. Ha józan lennék, már ma este elhúznék, de nem vagyok olyan állapotban, hogy vezessek. Mi legyen? Lépjünk le rögtön reggeli után? – Flo ki fog akadni – jelentettem ki határozottan. Vasárnapra még tervezett néhány programot, és bár nem árulta el, mik lennének ezek, az utasítás egyértelmű volt: délután kettő előtt senki sehová. – Tudom. Azon gondolkodtam... – Mélyet szippantott a cigiből. – Azon gondolkodtam, hogy esetleg csak úgy meglógnánk. Az gyávaság lenne? – Igen – bólintottam. – Nyilván. – Hát, jó – sóhajtott. Kifújta a füstöt, amely fehéren szállt a holdfényben. – Esetleg kiagyalhatnék valami kifogást, valami kórházasat. Majd este átgondolom. – És honnan tudnál bármilyen vészhelyzetről? – érdeklődtem. – Mivel nincs térerő, és a vonalas telefon sem működik... – Basszus, ez is milyen már! Mi van, ha tényleg idejönnek az őrült helybeliek a bendzsójukkal meg az égő fáklyáikkal?

Akkor mégis mi a fenét csinálunk? Megdobáljuk őket hógolyóval? – Ne legyél már ilyen drámai! Nincsenek őrült helybeliek. Jó eséllyel Flo nagynénje saját kezűleg égette le a házat, aztán a farmerekre kente, csak hogy csengessen a biztosító. – Remélem, igazad van, mert én láttam a Gyilkos túrát. – Jó neked, de visszatérve a problémára... – Jó, majd azt mondom, valahogy ideért egy kósza SMS az éjjel. Amúgy is, ha Flo nem is hisz nekem, mit tud erre mondani? Mindenfélét, én legalábbis azt gyanítottam, de ha csak el nem barikádozza az ajtót, nem valószínű, hogy visszatarthatja Ninát. Hosszan hallgattunk, és Nina füstkarikákat pöfékelt az éjszakába, én meg fehér pamacsokat leheltem. – Mi volt ez az előbb? – kérdezte végül Nina. – Az a kis pánikroham. Az üzenet miatt volt? – Mondjuk. – De nem hiszed, hogy neked szólt, nem? – nézett rám kíváncsian a szeme sarkából, és újabb karikát fújt. – Most komolyan, te mivel öltél volna meg bárkit is? Vállat vontam. – Nem, nem hiszem. De nem is biztos, hogy bármelyikünknek is szólt. – Hanem? Figyelmeztetés volt? Akkor megint az őrült helybelieknél tartunk. Megint megrántottam a vállamat. – Nem fogok hazudni – mondta egy újabb karika kíséretében -, én gondoltam rá, hogy esetleg nekem szól.

Végül is szándékosan sosem öltem meg senkit, de egy páran az én hibámból haltak meg, ez tagadhatatlan. – Mi? Szerinted valódi üzenet volt? – Ahh – legyintett. – Nem hiszek én az ilyesmiben. Csak az jutott eszembe, hogy valaki esetleg vaktában vagdalkozott, hogy engem feldühítsen. Egyértelműen Flo volt. Szerintem kiakadt, amiért az elejét elhülyéskedtük, és meg akart büntetni minket. A tequilás én voltam, és szerintem ezt ő is tudja. – Gondolod? – . Felnéztem a derült égboltra. Nem fekete volt, hanem mélykék, olyan tiszta, hogy belefájdult a szemem. Egy műhold tartott a hold felé. Megpróbáltam felidézni Flo arcát, amint felolvassa az üzenetet, csukott szemét, lelkesedését. – Nem is tudom. Már egy ideje itt ácsorgók, és ezen töprengek, de nem vennék rá mérget, hogy ő volt az. Őszintén meglepődött. Ráadásul csak ő hisz ebben az egészben. Nem hinném, hogy ujjat akart volna húzni a lelkekkel. – Akkor most te állítod, hogy valódi volt? – kérdezte kétkedve Nina. Megráztam a fejemet. – Nem, nem ezt akarom mondani. Szerintem valaki belenyúlt a táblába, csak nem biztos, hogy Flo volt az. – Akkor? Már csak Tom és Clare maradt. – Nina a földre pöckölte a csikket, amely egy szisszenéssel kialudt a hóban. – Komolyan? – Jó, tudom. Részben ezért borultam ki. Szerintem... – Elhallgattam, és igyekeztem lerázni magamról a nyomasztó érzést, amit ez az egész keltett bennem. – Szerintem nem üzenet volt, hanem rosszindulat. Gondolj, amit akarsz,

mindegy, ki csinálta, ember vagy sem, rettenetes dolog ilyet mondani. Valaki abban a szobában ránk akarta hozni a frászt. – És sikerrel is járt. Megfordultunk, és a házat néztük. Clare a nappaliban járkált, összeszedte a szőnyegről a poharakat és a mogyoródarabkákat. Tomot nem láttam, biztosan felment. Flo idegesen, erőszakosan pakolta be a mosogatógépet a konyhában. Olyan erővel vagdosta oda a poharakat, hogy csoda, hogy el nem törtek. Nem volt kedvem bemenni. A hó és a fagy ellenére egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben, hogy elkérem Nina kulcsát, és a kocsiban alszom, pedig már akkor annyira fáztam, hogy vacogott a fogam. – Na, gyere – sóhajtott végül Nina. – Nem ácsoroghatunk itt egész éjjel. Menjünk vissza, köszönjünk el, és feküdjünk le aludni! Reggel pedig első dolgunk, hogy elhúzunk innen. Oké? – Oké. A konyhaajtón át követtem őt, aztán betettem magam mögött az ajtót. – Zárd be, jó? – vetette oda kurtán Flo. Felnézett a mosogatógépből. A sminkje lefolyt a könnyektől, a haja az arcába tapadt. – Flo, hagyd csak – szólt Nina. – Kérlek! Ígérem, reggel majd segítünk. – Semmi baj – válaszolt Flo. – Nem kell segítség. – Oké! – tárta szét a karját Nina. – Te mondtad. Reggelinél találkozunk. – Megfordult, és azt morogta: – Hülye mártír. – Aztán kiment a konyhából.

20 Nina szinte azonnal elaludt. Úgy feküdt ott, mint egy kiterített kaszáspók, csak közben horkolt. Én ébren feküdtem, mert hiába szerettem volna aludni, az esti események jártak a fejemben, és persze az a fura kis csapat, amelyet Clare maga köré gyűjtött erre a hétvégére. Annyira hazavágytam, hogy szinte fájt. Haza, a saját ágyamba, a saját tárgyaim közé, az áldott csendbe és békébe. Most már számoltam az órákat. Hallgattam Nina halk hortyogását, a ház és az erdő csendjét. Azért nem volt teljes a némaság. Már félálomban voltam, amikor előbb nyikorgást, majd egy puffanást hallottam. Nem volt hangos, csak olyan, mint amikor egy ajtót csapkod a szél. Amikor már majdnem elaludtam, megint meghallottam. Hosszú, lassú íííííí, aztán egy nyekk. Az volta legfurább, hogy olyan volt, mintha a házból jönne. Felültem, visszatartottam a lélegzetemet, és a zajra koncentráltam, amelyet kissé elnyomott Nina horkolása. Ílííííín... nyekk.

Semmi kétség. A hang nem kívülről jött, hanem a lépcsőház felől. Felkeltem, felkaptam a köntösömet, és az ajtóhoz lopakodtam. Amikor kinyitottam, majdnem felsikoltottam – egy szellemszerű figura állt a lépcső tetején, és áthajolt a korláton. Nem kiáltottam, de valami fojtott hangot adhattam, mert az alak megfordult, és az ujját az ajkára szorította. Flo volt az rózsaszín virágos, fehér hálóingben. Hullasápadt arcára vetült a hold fénye. – Te is hallottad? – suttogtam. Bólintott. – Igen. Először azt hittem, talán a kertkapu, de nem, ez idebentről jön. Mögöttünk megnyikordult a padló, és amikor megfordultunk, Clare-t láttuk, aki szemét dörzsölgetve jött ki a szobájából. – Mi van? – Psssszt – csitította Flo. – Van valami a földszinten. Hallgasd csak! Figyeltünk. Ííííííí... nyekk. – Csak valahol csapkod egy ajtót a szél – ásított Clare. Flo vadul rázta a fejét. – Ez itt van bent. Mégis milyen szél fújhat egy házban? Valaki nyitva hagyott egy ajtót. – Kizárt – jelentette ki Clare. – Én mindegyiket megnéztem. Flo a nyakához kapta a kezét, mintha nagyon megijedt volna.

– Kénytelenek leszünk lemenni. – Keltsük fel Tomot! – javasolta Clare. – Ő elég magas, és

veszélyesnek látszik. – Lábujjhegyen lopakodott oda a szobához, és azt suttogta: – Tom! Tom! Valami zaj van a házban! Tom hunyorogva, sápadtan bújt elő, és leosont velünk a lépcsőn. Azonnal tudtuk, hogy valahol nyitva van egy ajtó. Jéghideg volt a földszinten, és a konyha felől hideg szél fújt. Flo elfehéredett. – Én hozom a puskát – súgta alig hallhatóan. – Nem azt mondtad, hogy vaktöltény van benne? – tátogta Clare. – De igen – bosszankodott Flo -, de azt a betörő nem tudja, ugyebár. – A nappali ajtaja felé biccentett. – Te mész elöl, Tom. – Én? – kérdezett vissza Tom rémülten, aztán a szemét forgatta, és nagyon halkan bedugta a fejét az ajtón. Intett nekünk, és mi megkönnyebbülten követtük. A szoba üres volt, a szőnyeg holdfényben fürdött. Flo a kandallóhoz lépett, és leakasztotta a szögről a puskát. Sápadt volt, de elszánt. – Biztos, hogy csak vaktöltény van benne? – kérdezte Clare. – Egészen biztos, de ha van ott valaki, jól rá tudunk ijeszteni. – Ha hozod a puskát, én mögötted jövök, akár vaktöltény van benne, akár éles – sziszegte Tom. – Jó. Bármilyen véleménnyel voltam is Flóról, azt nem lehetett elmondani róla, hogy ne lett volna bátor. Egy pillanatig az

előszobában állt, és remegett a keze. Aztán mély, reszkető lélegzetet vett, és kivágta a konyhaajtót, de olyan erővel, hogy az a csempézett falnak csapódott. Senki sem volt ott, viszont az üvegajtó tárva-nyitva állt, és vékony rétegben hó lepte a járólapot. Clare egy pillanat alatt ott termett. Mezítelen lába egy hangot sem hallatott. – Nézzétek, lábnyomok! – mutatott a ház elé. Nagy, formátlan nyomok voltak, amilyeneket gumicsizma vagy hótaposó hagy. – Picsába – fehéredett el Tom. – Mi történt? – Hozzám fordult. – Te voltál kint utoljára. Nem zártad be az ajtót? – De... De, biztos, hogy bezártam. – Megerőltettem az emlékezetemet. Nina felajánlotta a segítségét, Flo dühösen csapkodott. Világosan emlékeztem arra, hogy a kezemben volt a kulcs. – Bezártam. Egészen biztos vagyok benne. – Hát, akkor nem jól csináltad! – esett nekem Flo. A holdfényben úgy nézett ki, mint egy szobor, arca olyan merev és makacs volt, mint a márvány. – De igen! – Most már én is megharagudtam. – Egyébként nem arról volt szó, hogy Clare minden ajtót megnézett? – Csak megrángattam őket – felelte Clare. Elkerekedett szeme alatt mély árkok sötétlettek. – Nem nyomtam le a kilincseket. Gondoltam, ha a rángatástól nem nyílik ki, zárva van. – Bezártam – makacsoltam meg magamat. Flo dühösen mordult, aztán a hóna alá vette a puskát, és megindult felfelé a lépcsőn. – Bezártam – ismételtem, és előbb Clare-re, majd Tomra néztem. – Nem hisztek nekem?

– Figyelj – szólalt meg Clare -, senki sem tehet róla. – Az

ajtóhoz sietett, bevágta, és elfordította a zárban a kulcsot. – Most már zárva van. Menjünk vissza aludni! Felkullogtunk a lépcsőn. Az adrenalin lassan elpárolgott a szervezetünkből, már csak a keserű rémület maradt meg bennünk. Nina a szobánk előtt állt, és zavartan dörzsölgette a szemét. – Mi történt? – kérdezte, amikor odaértem hozzá. – Flo mit rohangászik ilyen sértődötten, kezében a hülye puskával? – Megijedtünk – felelte röviden Tom, aki mögöttem érkezett. – Valaki – itt rám pillantott – elfelejtette bezárni a konyhaajtót. – Nem én voltam – morogtam. – Hát, akárki volt is, az ajtó nyitva volt, csapkodta a szél, és odakint lábnyomok vannak. – Azt a kurva! – Nina most már éppen olyan éber volt, mint mi. Még egyszer megdörzsölte a szemét, kitörölte belőle az álmot. – És elmentek már? Eltűnt valami? – Szerintem semmi. – Tom rám nézett, majd Clare-re. – Nektek feltűnt valami? A tévé ott van, semmi ilyesmi nem hiányzik. Valaki esetleg elöl hagyta a tárcáját? Az enyém a szobámban van. – Az enyém is – mondta Clare. Kinézett az ablakon. – És a kocsik is megvannak. – Az én táskám a szobánkban van – szóltam. Benéztem az ajtón. – Aha, ott van.

– Hát... Akkor ez nem betörés volt – jegyezte meg Tom

sötéten. – Ha nem lennének ott a lábnyomok, azt hihetnénk, csak rossz a zár. De a lábnyomok ott voltak, ehhez nem fért kétség. – Hívjuk ki a rendőrséget? – kérdezte Tom. – Sajnos nem tudjuk – közölte Nina epésen. – Se vonalas telefon, se térerő. – Neked tegnap sikerült telefonálnod – néztem rá, de csak a fejét rázta. – Az csak valami véletlen lehetett, mert azóta egyszer sem sikerült. Hát, a jó hír az, hogy nincs benzinszag, úgyhogy ha szerencsénk van, akkor nem az őrült környékbeliek jöttek vissza benzineskannával egy jó kis tábortűz kedvéért. Hallgattunk, senki sem nevetett. – Feküdjünk vissza, aludjunk egy kicsit – javasolta Clare. Egyetértettünk. – Áthozod hozzánk a matracodat? – kérdezte Nina váratlanul Tomtól. – Én ezek után nem akarnék egyedül aludni. – Kösz – felelte Tom. – Nagyon... nagyon kedves tőled. De megvagyok. Bezárom az ajtómat, ha valaki az én erényemre pályázna. Mondjuk, nem sok maradt belőle.

Ez szép volt – szóltam, miután Ninával jó éjszakát kívántunk Tomnak és Clare-nek, és visszabújtunk az ágyunkba. – Mármint az, amit Tomnak mondtál. – Ja, persze. Megsajnáltam szerencsétlent. Amúgy is durva lehet a jobb horga, inkább a betörőt kell félteni tőle. –

Sóhajtott, aztán a másik oldalára fordult. – Égve hagyjam a villanyt? – Nem, nem kell. Most már zárva az ajtó, és ez a fő. – Ez igaz. – Lekapcsolta a lámpát, csak a telefonja világított. – Kettő múlt. Azt a kurva! És még mindig semmi térerő. Nálad? A mobilomért nyúltam. Nem volt ott. – Várj csak, visszakapcsolom a lámpát, mert nem találom a telefonomat. Így is tettem, aztán körülnéztem. Kerestem az ágy alatt, az éjjeliszekrény mellett, a táskámban. Semmi. Csak a töltő kígyózott a padlón, de a telefon nem volt sehol. Mikor is volt utoljára a kezemben? A kocsiban? Fel tudtam idézni, hogy ebédnél még használtam. A továbbiakban nem voltam biztos. Amióta megérkeztünk, leszoktam arról, hogy folyton a mobilomat nézegessem, hiszen térerő híján felesleges lett volna. Mintha vacsora előtt felhoztam volna tölteni, de az is lehet, hogy az még pénteken volt. Jó eséllyel a kocsiban esett ki a zsebemből. – Nincs itt– jelentettem ki végül. – Biztos a kocsiban maradt. – Mindegy – ásított Nina. – Csak holnap még indulás előtt keresd meg, jó? – Jó. Szép álmokat! – Neked is! A paplan suhogásából tudtam, hogy elvackolta magát. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam elaludni.

Mi történt azután? Istenem! Mi történt? Nem emlékszem...

Még mindig ott ülök, igyekszem rendezni kusza gondolataimat, amikor nyílik az ajtó, és a nővér betol egy kiskocsit. – A doktor úr szeretné megnézni a vizsgálati eredményeket, de utána valószínűleg lefürödhet. És hoztam egy kis reggelit. – Nézze! Nézze, egy rendőr áll az ajtóm előtt... Értem jött? Feszeng, és a tekintete a szögletes üvegtálkára esik, majd leteszi a kis doboz gabonapelyhet, a tejet meg az egy szem mandarint. – A baleset ügyében nyomoznak – közli végül. – Biztos, hogy önnel is beszélni akarnak majd, de erre a doktor úrtól kell engedélyt kérniük. Megmondtam nekik, hogy ide ugyan be nem jönnek hajnalok hajnalán. Szépen várnak. – Hallottam... – Nagyot nyelek; úgy fáj a torkom, mintha valami ki akarna szökni belőle, talán egy sikoly vagy a zokogás. – Hallottam, hogy arról beszélnek, valaki me-meghalt... – Jaj! – A nővér felháborodik, és szükségtelen erővel csapja be a szekrényfiókot. – Minek izgatják magát, szegény feje? – De igaz? Valaki meghalt? – Ezt nem mondhatom meg, nem beszélhetek a betegekről. – De igaz? – Megkérem, hogy nyugodjon meg – szól, és a csitító kézmozdulattól, amiből sugárzik a sokéves gyakorlat,

üvölteni lenne kedvem. – Nem tesz jót a fejének, ha így felizgatja magát. – Felizgatom magam? Valószínűleg meghalt egy barátom, és maga azt mondja nekem, ne izgassam fel magam? Ki? Az ég szerelmére, mondja már meg, ki halt meg?! És miért nem emlékszem arra, ami a baleset előtt történt? – Ez gyakran előfordul – feleli olyan csitító hangon, mintha kisgyerekhez vagy nehéz felfogású felnőtthöz beszélne. – Fejsérülés után megesik. Az okozza, hogy az agynak a rövidtávú memóriából a hosszútávú memóriába kell áttennie az emlékeket, és ha valami megzavarja a folyamatot, akkor kieshet némi idő. Te jó ég, nekem muszáj visszaemlékeznem! Fel kell idéznem, mi történt, mert valaki meghalt, a rendőrség az ajtóm előtt áll, és ki fognak kérdezni, és honnan tudjam, honnan tudjam, mit mondjak, mit árulok el nekik, ha azt sem tudom, mi történt? Látom magam előtt, ahogy futok, futok az erdőn át, a kezem, az arcom, a ruhám véres... – Kérem – szólalok meg elcsukló hangon. Szinte már könyörgök, és taszít, hogy ennyire gyenge vagyok. – Kérem, mondja el, kérem, árulja el nekem, mi történt! Mi van a barátaimmal? Miért voltam olyan nagyon véres? A fejem nem sérült meg annyira. Hogy került rám annyi vér? Nem tudom – feleli gyengéden, és ezúttal valódi együtt érzést hallok ki a hangjából. – Nem tudom, drágám. Szólok a doktor úrnak, ő talán többet tud mondani. Addig is reggelizzen meg, mert nem szabad legyengülnie, és a doktor úr nem fog örülni, ha azt látja, hogy nincs étvágya.

Kihátrál az ajtón, húzza a kiskocsit, és amikor az ajtó bezárul, magamra maradok a tálammal meg a gabonapelyhemmel, ami lassanként cukros péppé ázik. Fel kellene kelnem. Rá kell vennem gyenge, remegő végtagjaimat, hogy tegyék a dolgukat. Fel kellene állnom, kimenni a folyosóra, és kiszedni a rendőrökből a választ. De nem teszem. Csak ülök ott, könnyek gördülnek végig az arcomon, és az államról a gabonapehelybe csöpögnek. A túlérett mandarin illata bódító, és felidéz bennem valamit, amire nem tudok visszaemlékezni, és amit nem szabad elfelejtenem. Kérlek, gondolom. Kérlek, szedd össze magad, te ostoba picsa! Kelj fel! Derítsd ki, mi történt! Derítsd ki, ki halt meg! De nem mozdulok. Nem csak azért, mert fáj a fejem és a lábam, és olyan, mintha az izmaim helyén elázott papír zsebkendő lenne. Azért nem mozdulok, mert félek. Nem akarom hallani a nevet, amelyet a rendőr ki fog mondani. És attól félek, értem jött.

21 Az agy nem jó emlékező, ezért történeteket talál ki. Kitölti a repedéseket, és ezeket a képzelgéseket emlékekként adja el. Muszáj lenne kiderítenem a tényeket. De nem tudom, arra emlékszem-e, ami történt, vagy arra, amit hinni szeretnék. Író vagyok, profi hazudozó. Nem könnyű leállni. Látok egy lyukat a történetben, és szeretném kitölteni valami értelmes magyarázattal, indítékkal. Minél erősebben próbálkozom, annál könnyebben fosztanak szét az ujjaim között a tények... Tudom, hogy felriadtam álmomból. Nem emlékszem, hány óra lehetett, de még sötét volt. A szomszéd ágyon Nina ült, elkerekedett szeme villogott a sötétben. Hallottad? – suttogta. Bólintottam. Lépések az ajtónk előtt. Halkan nyíló ajtó. A szívem a torkomban dobogott, miközben kibújtam a paplan alól, és felvettem a köntösömet. A tárva-nyitva álló konyhaajtóra gondoltam, a nyomokra a hóban. Át kellett volna kutatni a házat

Egy pillanatig hallgatóztam az ajtónál, aztán végtelenül óvatosan kinyitottam. Clare és Flo már ott állt, szemükben rémület, arcuk sápadt. Flo kezében ott volt a puska. – Hallottatok valamit? – suttogtam olyan halkan, ahogy csak tudtam. Clare egyetlen határozott bólintással felelt, és a lépcsőre mutatott. A fülemet hegyeztem, és igyekeztem megnyugodni, hogy ne reszkessek, és ne dörömböljön a szívem. Kaparászást hallottam, aztán egy határozott kattanást, mintha becsuktak volna egy ajtót. Valaki járt odalent. – Tom? – tátogtam, de még ki sem mondtam, már ki is nyitotta az ajtaját, és kilesett. – Hallottátok ezt a hangot? – súgta. Clare sötéten bólintott. Ezúttal nem a szél csapkodott egy nyitott ajtót. Ezúttal mindenki hallotta a lépéseket – valaki a konyhán és az előszobán át felénk tartott, és a lába alatt megnyikordult az első lépcsőfok. Szorosan egymás mellett álltunk. Valaki a kezemet kereste. Flo állt középen, felemelte a puskát, és remegett a kezében a cső. Szabad kezemmel odanyúltam, és megtámasztottam. Megint nyikorgott a lépcső, és mind visszafojtottuk a lélegzetünket. Egy alak jelent meg a látóterünkben, világosan láttuk őt az erdőre néző ablakon át beszűrődő halvány fényben. Egy férfi volt – egy magas férfi. Kapucni volt a fején, ezért nem láttam az arcát. A mobilját nézte, a kijelző kísértetiesen, fehéren világított a sötétben.

– Takarodj innen, kopj le rólunk! – sikoltotta Flo, majd elsült a fegyver. Fülsiketítő, iszonyatos durranást hallottunk, aztán üvegcsörömpölést, és a puska hatalmasat rúgott. Emlékszem erre, és arra is, hogy többen elestünk. Felnéztem, és láttam... Nem is értettem... A hatalmas ablak ripityára tört, a cserepek egy része a hóba hullott, másik része csörömpölve zuhant a lépcsőre. Emlékszem, a férfi felkiáltott – szerintem inkább döbbenetében, mint fájdalmában – , azután elakadt a lélegzete, összeesett, és úgy gurult le a lépcsőn, mint egy kaszkadőr valami filmben. Nem tudom, ki kapcsolta fel a villanyt, de a lépcsőházat elárasztotta a fény. Elvakított, eltakartam a szememet – aztán megláttam. Megláttam a világos lépcsőn a vért, a kitört ablakot, a hosszú, lassan csordogáló vérnyomot, amit a lépcsőn leguruló férfi hagyott maga után. Úristen! – nyöszörgött Flo. – A puska... A puska meg volt töltve!

Amikor a nővér visszaér, sírok. – Mi történt? – nyögöm ki. – Valaki meghalt... Mondja meg nekem, ki halt meg! – Nem mondhatom meg, drágám – feleli, és látom, hogy tiszta szívéből sajnál. – Bárcsak lehetne, de nem szabad. Ő itt dr. Miller, ő fogja megvizsgálni magát.

– Jó reggelt, Leonora –

mondja, és az ágyamhoz lép. Halkan beszél, mintha nagyon sajnálna. Kedvem lenne az arcába ütni, amiért szánakozik. – Sajnálom, hogy ilyen sírós kedvünkben vagyunk ma. – Valaki meghalt – közlöm vele nagyon tagoltan. Igyekszem nyugodtan lélegezni, nehogy megint úrrá legyen rajtam a zokogás. – Valaki meghalt, és nem árulják el nekem, hogy kicsoda. A rendőrség odakint ül. Miért? – Ezzel egyelőre ne foglalkozzunk... – Hogyne foglalkoznék! – kiáltok rá. A folyosón többen a szoba felé néznek. Az orvos csitítani próbál, megpaskolja a lábamat, amelyet elrejt a takaró. Majdnem felszisszenek. Tele vagyok zúzódással, megsérültem. Hátul nyitott kórházi hálóing van rajtam, és minden méltóságomat, sőt mindenemet elveszítettem. Hozzám ne merjen érni senki, felettem ne atyáskodjon egy ilyen seggfej! Haza akarok menni! – Nézze – szól az orvos -, megértem, hogy kiborult, és remélem, a rendőrség válaszol majd a kérdéseire, de szeretném megvizsgálni magát, megnézni, van-e már olyan állapotban, hogy beszéljen velük, és ez csak akkor lehetséges, ha megnyugszik. Megértette, Leonora? Némán bólintok, aztán a fal felé fordítom a fejemet. Az orvos megvizsgálja a kötést a fejemen, ellenőrzi a pulzusomat és a vérnyomásomat. Lehunyom a szememet, nem foglalkozom már a méltóságommal. Felelek a kérdéseire. Leonora Shaw-nak hívnak. Huszonhat éves vagyok.

Ma... Ebben segíteni kell, és a nővér meg is teszi. Ma vasárnap van. Még nincs tizenkét órája, hogy bekerültem a kórházba. Ez esetben november tizenhatodika van. Ez inkább zavartság, mint amnézia. Nem, nincs hányingerem. A látásomnak semmi baja, köszönöm. Igen, néhány emléket képtelen vagyok felidézni. Vannak dolgok, amelyeket jobb lenne nem is firtatni. – Nos, úgy látom, meglepően jól van – állapítja meg dr. Miller. A nyakába akasztja a sztetoszkópját, és kis elemlámpáját visszateszi a felső zsebébe. – Az éjszakai megfigyelés eredményei is jók, minden biztató. A memória probléma kissé aggaszt. Elég gyakori, hogy az ütközés előtti néhány perc kiesik, de nekem úgy tűnik, itt ennél többről van szó. Vonakodva bólintok. A homályos, hirtelen fel-felbukkanó képekre gondolok, amelyek az éjszaka özönlöttek a fejembe. A fák, a vér, egy kocsi fényszórója. – Lehet, hogy lassan visszatérnek az emlékek. Nem írható minden memória probléma a fejsérülések számlájára. – Érdekes, kerüli az amnézia szót. – Van, amit inkább a stressz okoz. Egyenesen a szemébe nézek. – Ezt hogy érti? – Ez nem az én szakterületem, én fejsérülésekkel foglalkozom. De néha... néha előfordul, hogy az agy elnyom bizonyos eseményeket, amelyekkel még nem tudunk szembenézni. Azt is mondhatnánk, hogy ez egyfajta önvédelmi mechanizmus.

– Milyen eseményeket? – kérdezem barátságtalanul. Az

orvos mosolyog, és újra a lábamra teszi a kezét. Most sem szisszenek fel. – Nem könnyű, amin keresztülment. Van valaki, akit felhívhatnánk? Idehívjunk valakit? Úgy tudom, az édesanyját értesítették, de ő Ausztráliában van. Igaz? – Igen. – Más rokona van? Barátja? Élettársa? – Nincs. Kérem... – Nagyot nyelek, de már nincs értelme tovább halogatni. Egyre fájdalmasabb ez a bizonytalanság, amit az okoz, hogy nem tudom. – Kérem, hadd beszéljek a rendőrseggel! – Hmm. – Az orvos feláll, és a papírjaiba nézr^Nem vagyok biztos benne, hogy készen áll rá, Leonora. Már megmondtuk nekik, hogy még nincs kihallgatható állapotban. – Szeretnék beszélni a rendőrséggel. Ők majd válaszolnak a kérdéseimre. Muszáj beszélnem velük. Nézem az orvost, aki úgy tesz, mintha a vizsgálati eredményeimet nézné, pedig csak gondolkodik. Végül hosszan, bosszúsan sóhajt, és visszateszi a papírokat a helyükre, az ágy végébe szerelt tartóba. – Jól van. Legfeljebb fél órát kapnak, nővér, és ne stresszeljék túl a beteget. Ha Miss Shaw-nak nehezére esik válaszolni... – Értettem – bólint a nővér. Dr. Miller kezet nyújt, amit elfogadok, és igyekszem nem észrevenni a karomon a karcolásokat és a vért. Elfordul.

– Várjon, elnézést! – kiáltok fel, amikor az ajtóhoz ér. –

Előbb lezuhanyozhatok? Szeretnék beszélni a rendőrökkel, de nem akarom így fogadni őket. – Inkább fürödjön – bólint az orvos. – A homlokán lévő kötést ne bolygassa! Ha nem teszi vízbe a fejét, rendben, megfürödhet. Azzal otthagy.

Sokáig tart, mire minden csövet kiszednek belőlem. Érzékelők, tűk, a vastag inkontinencia betét a lábam között, ami miatt elszégyellem magam. Érzem, hogy ott van, amikor felállók. Összepiszkítottam magam éjszaka? Nem érzem a vizelet szúrós szagát, de semmiben sem lehetek biztos. A nővér odanyújtja a karját, amikor felállók, és bár kedvem lenne ellökni magamtól, szánalmas módon hálás vagyok érte. Erősebben támaszkodom rá, mint hinni szeretném, és fájdalmasan kisántikálok a fürdőszobába. A lámpa automatikusan felkapcsolódik, és a nővér vizet enged, majd lesegíti rólam a köntöst. – A többi egyedül is menni fog – közlöm vele. Kiráz a hideg, ha belegondolok, hogy meztelenre kell vetkőznöm egy idegen előtt, még ha ez az idegen egy nővér is. De ő megrázza a fejét. – Nem engedhetem, hogy segítség nélkül másszon be a kádba, drágám. Ha megcsúszik... – Nem fejezi be a mondatot, de tudom, mire gondol. Nem lenne jó, ha még jobban beverném a fejemet.

Bólintok. Leveszem az undorító felnőtt pelenkát (a nővér gyorsabban kapja ki a kezemből, mint hogy megnézhetném, tiszta-e), aztán kibújok a hálóingből. Meztelenül állok és reszketek, hiába van olyan meleg, hogy izzadok. Bűzlök. Micsoda szégyen! Félelem, izzadság és vér szagát érzem magamon. A nővér fogja a kezemet, és besegít a fürdőkádba. Megkapaszkodom a kád szélére szerelt fogódzkodóban, és lassan a forró vízbe engedem magamat. – Túl meleg? – kérdezi gyorsan a nővér, mert elakad a lélegzetem, de megrázom a fejemet. Nem túl meleg. Nem is lehetne az. Ha forró vízzel sterilizálhatnám magamat, megtenném. Végre hátradőlök a kádban, és remegek az erőfeszítéstől. – E-egyedül maradhatnék? – kérem esetlenül. A nővér nyitja a száját, látom rajta, hogy nemet akar mondani, és úgy érzem, nem bírom elviselni. Nem bírom elviselni, hogy a nyakamba liheg, kedveskedik, egy percre sem téveszt szem elől. – Kérem – szólalok meg kicsit nyersebben, mint szerettem volna. – Az ég szerelmére, csak nem fulladok bele tizenöt centi vízbe! – Rendben – egyezik bele a nővér, de hallom a hangján, hogy nem szívesen teszi. – De eszébe ne jusson egyedül kikászálódni! Húzza meg a csengőt, és már jövök is. – Jó – bólintok. Nem szívesen ismerem el a vereséget, de a szívem mélyén tudom, hogy nem lenne jó ötlet egyedül kiszállni a kádból. A nővér kimegy, és résnyire nyitva hagyja az ajtót. Lehunyom a szememet, és elmerülök a gőzölgő vízben. Nem

foglalkozom azzal, hogy bizonyára az ajtó előtt áll, sem a kórházszaggal, sem a fluoreszkáló fénnyel. Végigsimítom a vágásokat, karcolásokat és zúzódásokat. Érintésem nyomán a kisebb csomók és koszfoltok feloldódnak és eltűnnek. Miért futottam az erdőben? Hogy véreztem össze a kezemet? Emlékezni akarok, de nem tudom, el bírom-e viselni az igazságot.

Miután a nővér kisegített, óvatosan megtörülközöm. Nézem ezerszer látott testemet, amelyet most ismeretlen sebek és varratok díszítenek. A sípcsontomon vágások éktelenkednek. Mély sebek, úgy néznek ki, mintha tüskebokorba vagy szögesdrótba akadtam volna bele. A lábamon és a kezemen is vágásokat látok – mezítláb üvegszilánkokon tapostam, és a kezemmel védtem az arcomat a repülő üvegcserepektől. A tükörhöz lépek, letörlöm róla a párát, és a baleset óta először meglátom az arcomat. Utánam sosem fordultak meg a férfiak – ellentétben Clarerel, akinek a szépségét nem lehet nem észrevenni, és Ninával, aki olyan szemrevaló és izmos, mint egy amazon -, de sosem voltam csúnya. Most, miközben a tükörképemet nézem, be kelllátnom, h ogy ha szembe jönnék magammal az utcán, szánalomból vagy rémületemben valószínűleg elfordulnék. A hajam tövében elhelyezett kötés sem sokat segít az összképen – úgy néz ki, mintha az agyamat tartaná a helyén. A homlokom és az arcom kisebb vágásai meg karcolásai csak

rontanak az összképen. De nem ez a legszörnyűbb, hanem a szemem. Az orrnyergemtől két sötét, bronzszínű monokli indul, amely a fél arcomat beteríti, és az arccsontom környékén sárgába hajlik. A jobb oldali feltűnő, a másik kevésbé. Mint akinek behúztak néhányat. De élek, és van valaki, aki ezt nem mondhatja el magáról. Ez a gondolat segít abban, hogy felhúzzam a hálóinget, összekössem magamon a köntöst, és kicsoszogjak a fürdőszobából, hogy szembenézzek a világgal. – A monoklikban gyönyörködött? – nevet a nővér. – Ne aggódjon, alaposan megvizsgálták, nincs alapi törés. Csak kapott egyet az arcába. Vagy kettőt. – A-alapi? – Az egy töréstípus. Nagyon csúnya tud lenni. De ezt már kizárták, úgyhogy ne féljen! A monokli nem szokatlan autóbaleset után, és néhány nap alatt eltűnik. – Készen állok – szólok. – Jöhetnek a rendőrök. – Biztos benne, kedvesem? Nem muszáj beszélnie velük. – De szeretnék – jelentem ki határozottan.

Az ágyban ülök, kezemben egy papírpohárban valami lötty, amiről a nővér állítja, kávé, de – hacsak a fejsérülés következtében nem károsodott az ízérzékelésem – szerintem nem az. Egyszer csak kopognak.

Felkapom a fejemet, amitől lüktetni kezd. Egy rendőrnő mosolyog rám a berácsozott ablakon keresztül. Negyvenes lehet, és olyan gyönyörű, mint egy modell. Döbbenetesen kontrasztosnak érzem, de nem tudnám megmondani, miért. Miért ne lehetne egy rendőrnőnek olyan arca, mint Dávid Bowie feleségének? – Jö-jöjjön be! – szólok. Ne dadogj már, basszus! – Jó reggelt! Még mindig mosolyogva lép be. Vékony, agárszerű alkata van, mint egy hosszútávfutónak. – Lamarr nyomozó vagyok – jelenti be meleg hangon. A magánhangzói szilvaszínűek. – Hogy van ma? – Köszönöm, jobban. Jobban? Mihez képest? Kórházban vagyok, hátul nyitott köntöst viselek, és van két monoklim. Nem tudom, lehetne-e ennél rosszabb. Pontosabban, levettek a gépről, és nem tették vissza a pelenkát. Nyilván bíznak benne, hogy egyedül is tudok pisilni. Tehát mondhatom, hogy jobban vagyok. – Beszéltem az orvosaival, akik szerint talán tud válaszolni néhány kérdésre. De ha túl sok lenne, csak szóljon, és abbahagyjuk. Rendben? Bólintok. Így folytatja: – Az elmúlt éjszakával kapcsolatban... Mire emlékszik? – Semmire. Egyáltalán semmire. Keményebben és durvábban beszélek, mint szeretnék. Rémületemre gombóc nő a torkomban, úgyhogy nagyot nyelek. Nem fogok sírni. Felnőtt nő vagyok, az ég áldjon már

meg, nem valami gyerek, aki lehorzsolta a térdét a játszótéren, és most az apukája után sír. – Hát, ez nem igaz – közli a nő, de egyáltalán nem ellenséges. Olyan gyengéden, bátorítóan beszél, mint egy tanár vagy egy idősebb testvér. – Dr. Miller szerint tisztában van azzal, ami a baleset előtt történt. Kezdjük az elején! – Az elején? Ugye, a gyerekkori traumáimra meg ilyenekre nem kíváncsi? – Majd meglátjuk. – Leül az ágy végébe, hiába tiltja ezt a kórház szabályzata. – Ha van szerepük a történtekben, akkor azok is fontosak. Csináljuk azt, hogy könnyű kérdésekkel kezdünk, bemelegítünk! Például lehetne az az első, hogy mi a neve. Elnevetem magamat, de nem azért, amiért ő hiszi. Tényleg, mi is a nevem? Azt hittem, tudom, ki vagyok, ki lett belőlem. Ez után a hétvége után már nem vagyok ebben olyan biztos. – Leonora Shaw – felelem. – De Nórának szoktak szólítani. – Rendben van, Nora. Hány éves? Ezeket már bizonyára tudja. Lehet, hogy ez valami teszt, arra kíváncsi, mennyire van nagy baj a memóriámmal. – Huszonhat. – Most azt mesélje el nekem, hogy került ide! – Mármint a kórházba? – Akár, vagy úgy általában Northumberlandbe. – Az akcentusából ítélve maga nem északi – állapítom meg, bár ez teljesen lényegtelen. – Surreyben születtem – feleli. Cinkos mosollyal adja tudtomra, hogy a kihallgatásnak nem egészen így kellene történnie, hiszen neki kérdeznie kell, nem pedig az én

kérdéseimre válaszolnia. De ez most fontos nekem, még ha nem is értem egészen, miért. Ad egy darabot magából cserébe azért, hogy én is adtam egy darabot magamból. De ha így fogalmazok, az olyan, mintha már nem lennék egy ép egész. – Tehát – kezdi újra -, hogyan is került ide? – Úgy volt... – A homlokomhoz emelem a kezemet. Meg akarom dörzsölni, de útban van a kötés, és félek, hogy elmozdul. A géz alatt viszket és ég a bőröm. – Lánybúcsún voltunk, és ő itt járt egyetemre. Mármint Clare, a menyasszony. Nézze, kérdeznék valamit... Gyanúsított vagyok? – Gyanúsított? – Gyönyörű, dallamos hangja énekké varázsolja ezt a hűvös, szúrós szót. Aztán megrázza a fejét. – A nyomozás jelenlegi szakaszában nem. Egyelőre információt gyűjtünk, de nem zárhatunk ki semmit. Fordítom: még nem vagyok gyanúsított. – Mondja, mire emlékszik az éjszaka eseményeiből? – tér vissza a tárgyhoz, akár egy szépséges, jól nevelt macska az egérlyukhoz. Haza akarok menni. Szúr és viszket a fejemen a seb, nem tudok koncentrálni. A szemem sarkából meglátom a mandarint, ami reggel óta az éjjeliszekrényen áll, és muszáj elkapnom róla a tekintetemet. -Arra emlékszem... – Pislogok, és elszörnyedve állapítom meg, hogy a szememet elönti a könny. – Arra emlékszem.. . – Vadul nyeldekelek, körmeimet sebes és véres tenyerembe vájom, mert nem akarok emlékezni arra, ahogy fekszik a mézszínű parkettán, és a karomban vérzik. – Kérem... kérem, mondja meg! Ki... ? – De nem fejezem be a kérdést. Képtelen vagyok rá. Nem megy.

Újrakezdem. – Meg... ? Nem tudom kimondani ezt a szót. Lehunyom a szememet, elszámolok tízig, és olyan erősen vájom a körmömet a tenyerembe, hogy az egész karom remeg a fájdalomtól. Lamarr nyomozó sóhajt, és amikor ránézek, most először aggodalmat látok az arcán. – Szeretnénk hallani, ön szerint mi történt, mielőtt mélyebbre ásunk – mondja végül, de látom az arcán, mi az, amit nem mondhat meg nekem. – Rendben van – nyögöm ki. Valami eltört bennem, ki akar szakadni belőlem. – Nem is kell megmondania. Jé-jézusom! Aztán nem tudok többet mondani. Folyik a könnyem, csak folyik és folyik. Ettől féltem. Tudtam, hogy ez lesz. – Nora – szólít meg Lamarr, de csak rázom a fejemet. Összeszorítom a szememet. A könnyek végigfolynak az orromon, és csípik a vágásokat. Lamarr együtt érzően sóhajt, aztán feláll. – Magára hagyom egy pillanatra – szól. Nyikorogva nyílik az ajtó, aztán becsukódik, és kicsit még leng a zsanéron. Egyedül vagyok. És csak sírok és sírok, elsírom az összes könnyemet.

22 Olyan gyorsan rohantam lefelé a lépcsőn, ahogy csak bírtam, és igyekeztem nem belelépni az üvegszilánkokba. A korlátba kapaszkodtam, nehogy megcsússzak a férfi vérén. Ott feküdt a lépcső alján, mint valami szánalmas kis kupac. Még élt. Hallottam a halk nyöszörgést, és tudtam, hogy nehezen kap levegőt. – Nina! – ordítottam. – Nina, gyere ide! Életben van! Valaki hívjon mentőt! – Kurvára nincs térerő! – üvöltött vissza, miközben megindult lefelé. – Leó – suttogta a férfi. Jeges rémület szorongatta a szívemet. Felemelte a fejét, és akkor tudtam. Tudtam. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Még most is megáll bennem az ütő, ha eszembe jut. – James? – Nina szólalt meg előbb, nem én. Az utolsó néhány lépcsőfokon elcsúszott, úgyhogy mellettünk ért földet. Elfúló hangon beszélt, miközben ellenőrizte James pulzusát. – James! Mi az istent csinálsz te itt? Úristen! – Majdnem elsírta magát, de a keze tudta, mi a dolga, megkereste, honnan jön a vér, és pulzust mért.

– James, mondj valamit! Nora, beszéltesd! Ne hagyd, hogy

elaludjon! – James... – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Tíz éve nem beszéltünk, és most... és most... – James, édes istenem, James! Hogyan, miért? – Esem... – kezdte, de nem tudta folytatni a köhögéstől. Kibuggyant a vér a szája szélén. – Leó? Kérdésnek tűnt, de nem értettem, mit szeretne tudni. Leestem, Leó? Csak a fejemet ráztam. Nagyon sok volt a vér. Nina lehúzta a cipzárt James pulóverén. Talált valahol egy ollót, és szétvágta a pólóját. Amikor megláttam meztelen felsőtestét, kis híján lehunytam a szememet. Ezt a bőrt csókoltam és simogattam, minden milliméterét, és most vér és lőtt sebek csúfítják el. – Basszus! – nyögte Nina. – Mentő kell! – Meg... – James erőlködött, beszélni akart, pedig vérbuborékokat fújt. – Megmondta... neked? Mármint azt, hogy James a vőlegény? – Kilyukadt a tüdeje. Valószínűleg belső vérzése is van. Ezt nyomd! – Nina odatette a kezemet egy pólódarabra, amit James combjára nyomott. Ijesztően gyorsan bugyogott a vér. – Mit tudunk csinálni? – kérdeztem sírós hangon. Igyekeztem fegyelmezni magamat. – Jelenleg? Megakadályozhatjuk, hogy elvérezzen. Ha az az artéria így folytatja, James mindenképpen meghal’ Erősebben nyomd, még mindig vérzik! Megpróbálom elszorítani az eret, de... – Úristen! – sikoltott Flo. Úgy állt ott, mint valami szellem, és fogta a fejét. – Úristen! Én... Én nagyon sajnálom... Én

nem... Én nem bírom a vé... A vért... – Elakadt a lélegzete, majd összeesett. Nina hosszan és halkan káromkodott. – Tom! – üvöltötte. – Vidd innen Flót! Elájult. Vidd fel a szobájába! – Kisimította az arcából a haját. Az arca és a szemöldöke is véres volt. – Clare... – szólalt meg James. Megnyalta az ajkát. Mélyen a szemembe nézett, mintha el akarna mondani nekem valamit. Megszorítottam a kezét, és minden erőmmel fegyelmeztem magamat. – Jön már. – Hol a fenében lehet? – Clare! – kiáltottam. Nem jött válasz. – Nem – nyögte ki James. – Clare... SMS... Mondta? – Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem, mit akar mondani. – Micsoda? Lehunyta a szemét, és kezemben elernyedt az övé. – Haldoklik – jelentettem ki, és magam is hallottam, hogy a hangom minden szótaggal egyre hisztérikusabbá válik. – Nina, csinálj valamit! – Szerinted mégis mi a faszt csinálok? Teazsúrosat játszom? Hozz egy törülközőt! Ne, várj! El ne engedd a nyomókötést a combján! Majd én hozom a törülközőt. Hol a picsában van már Clare? Felpattant, a konyhába rohant, és hallottam, ahogy a fiókokat csapkodja. James mozdulatlanul feküdt. – James! – Pánikba estem. – James, maradj velem! Kínkeservesen, de kinyitotta a szemét, és engem nézett. Sötéten csillogott a szeme az előszoba fényében. A pólója úgy nézett ki, mint egy meghámozott gyümölcs héja, véres mellkasát és hasát semmi sem védte a hidegtől. Szerettem

volna megérinteni, megcsókolni, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. De képtelen voltam rá, mert hazugság lett volna. A fogamat csikorgattam, és még erősebben szorítottam a pólót a sebre. Azt akartam, hogy álljon el a vérzés. – Saj.. .nálom – mondta nagyon halkan. Azt hittem, rosszul hallok. – Micsoda? – Közelebb hajoltam hozzá. – Sajnálom. – Megszorította a kezemet, aztán azzal döbbentett meg, hogy felemelte remegő kezét, és megérintette az arcomat. Akadozott a lélegzete, hörgött, és újabb kis vérpatak indult a szája szegletéből. Szorosan lehunytam a szememet, nem akartam sírni. – Ne butáskodj! – böktem ki végül. – Már régen volt, már vége. – Clare... Basszus, hol van már? Az orrom hegyéről egy könnycsepp esett a mellkasára, mire felemelte a kezét, hogy megtörölje az arcomat, de túl gyenge volt, így visszahanyatlott. – Ne... sírj! – Jaj, James! – Mást nem tudtam kinyögni, csak a mellkasomból feltörő hang mondhatta el, amit szerettem volna. James, ne halj meg, kérlek, ne halj meg! – Leó... – mondta gyengéden, aztán lehunyta a szemét. Csak James hívott így. Csak ő. Mindig is ő.

Még mindig sírok, amikor kopognak, de félig ülő helyzetbe küzdőm magam. Csak később jut eszembe, hogy ha megnyomom a gombot, az ágy automatikusan felemelkedik. Végül is a gomb segítségével ülök fel, és mély, reszketeg lélegzetet veszek, majd megtörlöm a szememet. Szabad! Nyílik az ajtó. Lamarr jött vissza. A szemem vörös és könnyes, berekedtem, de nem érdekel semmi. – Mondja meg az igazat! – kérem, mielőtt még megszólalhatna. – Kérem, mindent elmondok, amire emlékszem, de tudnom kell! Meghalt? – Sajnálom – feleli, és én mindent értek. Képtelen vagyok megszólalni. Rázom a fejemet, és várom, hogy megtaláljam a hangomat. De nem sikerül. Lamarr csendben ül, amíg én összeszedem magam. Végül, amikor megnyugszik a légzésem, felém nyújtja a papírtálcát, amit magával hozott. – Kávét? – kérdezi kedvesen. Nem lenne szabad, hogy érdekeljen. James meghalt. Kit izgat a kávé? Kissé kelletlenül bólintok, aztán nagyot kortyolok a pohárból. Forró és erős a fekete. Olyan kevés köze van ahhoz a vizes kórházi löttyhöz, mint a krétának a Gorgonzolához. Érzem, ahogy minden porcikámban szétárad, és felébreszt. Nehéz elképzelni, hogy én élek, James pedig meghalt. Amikor leteszem a poharat, az arcom merev* a fejem fáj. – Köszönöm – mondom rekedten. Lamarr közelebb hajol hozzám, és megszorítja a kezemet. – Ez a legkevesebb. Sajnálom. Nem akartam, hogy így tudja meg, de arra kértek... – Elhallgat és átfogalmazza. –

Úgy gondoltuk, jobb, ha nem mondunk többet, mint amennyit egyébként is tud. Az ön verzióját szerettük volna hallani. Befolyásolás nélkül. Nem felelek, csak lehajtom a fejemet. Egész felnőttkoromban ilyen beszélgetéseket írtam, de nem hittem volna, hogy egyszer magam is ilyen helyzetbe kerülök. – Tudom, hogy fájdalmas – töri meg a kínosra nyúlt csendet Lamarr -, de kérem, próbáljon meg visszaemlékezni a múlt éjjel történtekre! Mire emlékszik? – Mindenre... a lövésig – válaszolom. – Emlékszem, hogy rohanok lefelé a lépcsőn, hogy meglátom őt, ahogy... ahogy ott fekszik... – A fogamat csikorgatom, és egy percre elhallgatok. Sípol a tüdőm. Nem fogok sírni. Inkább iszom a kávéból, és nem érdekel, hogy leforrázza a torkomat. – A lövésről biztos tud – szólalok meg végül. – Elmondták a többiek? Nina meg Clare meg a többiek. – Több eltérő beszámolónk is van – feleli, és érzem, hogy terel. – De mindenki szemszögéből szeretnénk meghallgatni, mi történt. – Megijedtünk – mondom, és igyekszem visszaemlékezni. Mintha száz éve lett volna. Az adrenalin ködébe vesznek az események, és az, ahogy hisztérikus állapotban, részeg izgalommal és őszinte félelemmel járkálunk a házban. – Kaptunk egy üzenetet az Ouija-táblától... Egy gyilkossal kapcsolatban. – Elviselhetetlen a sors iróniája. – Nem hittük el, legalábbis a többség, de azt hiszem, mindenkit felzaklatott egy kicsit. És nyomokat találtunk a hóban, a ház előtt. És amikor felébredtünk, mármint először, nyitva találtuk a konyhaajtót. – Hogyhogy?

– Nem tudom. Valaki bezárta, legalábbis azt mondta.

Talán Flo. Vagy Clare? Mindenesetre valaki megnézte, zárva van-e. De kivágta a szél, és ettől mindenki még idegesebb lett, még jobban megrémült. Úgyhogy amikor meghallottuk a lépéseket... – Kinek az ötlete volt, hogy magukhoz vegyék a puskát? – Nem tudom. Flo már korábban leakasztotta a szögről. Amikor kinyílt az ajtó. De nem tudtuk, hogy meg van töltve. Úgy volt, hogy vaktöltény van benne. – És akkor maga tartotta a fegyvert, igaz? – Én? – Az arcomon őszinte döbbenet tükröződik. – Nem! – Flo volt az, ha jól emlékszem. Igen, biztos, hogy ő volt. – De megtaláltuk a maga ujjlenyomatát a puska csövén. Ujjlenyomatot vettek a puskáról? Rábámulok. Aztán rájövök, hogy választ vár. – A csö-csövön, igen. – Basszus, ne dadogj már! – De a másik... a másik részén nem. Ahol fogni kell. A puskatuson. Flo úgy hadonászott vele, mint valami őrült. Én csak megpróbáltam eltolni magunktól. – Miért tette, ha azt hitte, hogy nincs megtöltve? Elképeszt a kérdés. Hirtelen a napsütés ellenére is kihűl körülöttem a szoba. Szeretném megkérdezni, gyanúsított vagyok-e, de már mondta, hogy nem, és lehet, hogy akkor furcsán néz ki, ha megint megkérdezem. – Me-mert nem szeretem, ha fegyvert fognak rám, akkor sem, ha nincs megtöltve. Oké? – Oké – feleli kedvesen, és lejegyez valamit. Előre, aztán visszafelé is lapoz. – Térjünk vissza egy kicsit Jameshez! Honnan ismerte?

Lehunyom a szememet. Belülről beharapom az arcomat, nehogy elsírjam magam. Olyan sok mindent mondhatnék. Egy iskolába jártunk. Barátok voltunk. Clare vőlegénye. Volt, teszem hozzá gondolatban. Hihetetlen, hogy elment. Ráébredek, milyen önző a gyászom. Csak Jamesre gondolok. De Clare! Clare mindent elveszített. Tegnap még menyasszony volt, ma meg... mi is? Erre még szó sincs. Nem özvegy, csak gyászoló. – Ő... régen együtt voltunk – felelem végül. Biztosan jobb, ha őszinte vagyok, nem? Amennyire csak lehet. – Mikor szakítottak? – Nagyon régen. Hány évesek is voltunk? Tizenhat vagy tizenhét. Ez a közbevetett kérdés kissé őszintéden. Olyan, mintha csak tippelnék. Pedig napra pontosan tudom, mikor szakítottunk. Két hónapja múltam tizenhat, James meg néhány hónap múlva ünnepelte a tizenhetedik születésnapját. – Barátságban váltak el? – Nem, akkoriban nem maradtunk jóban. – De azóta kibékültek? Ugyebár ön ott volt Clare lánybúcsúján... – Elhallgat, és várja a szokásos közhelyeket, hogy az idő mindent megold, és a tizenhat éves korunkban elszenvedett fájdalmon huszonhat évesen már csak nevetünk. De nem mondok ilyesmit. Mit mondjak? Az igazat? Hideg markolássza a szívemet, pedig a kórházban meleg van, és a lenyugvó nap is meleget áraszt. Nem tetszenek nekem ezek a kérdések.

James halála baleset volt. Véletlenül elsült egy fegyver, amiről azt hittük, nincs megtöltve. Akkor ez a rendőr mit kérdezősködik ősrégi szakításokról? – Ennek mi köze James halálához? – csattanódéi. Ezt nem gondoltam át. Felkapja a fejét, szilvaszínű ajka ó-t formál. Meglepődött. Basszus. Basszus, basszus, basszus! – Csak szeretnénk teljes képet kapni – feleli kedvesen. A hideg futkos a hátamon. Jamesi egy állítólag megtöltetlen fegyver találta el. Ki is töltötte meg? Kifut a vér az arcomból. Nagyon-nagyon szeretném megismételni a kérdést, gyanúsított vagyok-e. És hirtelen nagyon szeretnék minél ártatlanabbnak tűnni. – Ez már régen történt – szólok, miután felocsúdtam. – Akkoriban nagyon fájt, de az ilyesmin túlesik az ember, nem igaz? Nem igaz. Az ilyesmin nem. Nekem legalábbis nem sikerült. De nem veszi észre, hogy hazudtam. Gyorsan témát vált. – Mi történt, miután Jamesi eltalálta a golyó? – kérdezi. – Emlékszik, ki mit csinált azután? Becsukom a szememet. – Próbálja meg úgy elmondani, hogy úgy erezzem, én is ott voltam! – kéri. A hangja kedves, bátorító, szinte hipnotikus. – Ott volt vele az előszobában... Ott voltam vele az előszobában. Véres volt a kezem, a hálóingem. Az ő vérétől. Nagyon sok volt a vér.

Lecsukódott a szeme, és néhány perc múlva az arcához hajoltam, hogy megállapítsam, lélegzik-e még. Lélegzett. Akadozva, de éreztem a lélegzetét az arcomon. Mennyire más volt most, mint amikor még jártunk! A szeme körül ráncokat láttam, az álla kissé beesett, az arca vékonyabb és karakteresebb lett. De attól még James volt. Ismertem a szemöldöke körvonalait, az orrnyergét, az ajka alatti gödröcskét, ahol nyári éjszakákon meggyűlt az izzadság. Attól még az én Jamesem volt. De mégsem. Hol az úristenben lehet Clare? Lépteket hallottam, de csak Nina volt, aki egy hosszú, fehér lepedővel a kezében került elő. Letérdelt, és szorosan bekötözte James combját. – Az a legokosabb, ha stabilizáljuk az állapotodat, és kórházba viszünk – közölte hangosan és tagoltan. Jameshez beszélt, de tudtam, hogy nekem is címzi, amit mond. – James, hallasz? Nem felelt. Viasszínű volt az arca. Nina a fejét r ízta, aztán így szólt: – Clare vezet, te navigálsz. Én hátul ülök Jamesszel, és megpróbálom életben tartani a kórházig. Tom itt marad Flóval, aki szerintem sokkos állapotban van. – Hol van Clare? – Megpróbált térerőt találni a kert túlsó végében, állítólag ott néha akad egy kicsi. – De nincs semmi – szólalt meg a hátam mögött Clare. Tej fehér volt az arca, de már ruhában volt. – Tud beszélni? – Mondott pár szót – bólintottam. A sírástól rekedt volt a hangom. – De azt hiszem... Azt hiszem, elveszítette az eszméletét.

– Jaj, basszus! – Még jobban elsápadt, még az ajkából is

kifutott a vér, és könnybe lábadt a szeme. – Előbb kellett volna lejönnöm. Csak azt hittem... – Ne hülyéskedj! – vágott a szavába Nina. – Azt tetted, ami helyes, az a legfontosabb, hogy mentőt hívjunk. Ha legalább lenne térerő! Jó, azt hiszem, ennél jobban nem tudom elszorítani az eret. Mással most nem próbálkozom, el kell vinnünk innen. – Vezetek – jelentette ki Clare. Nina bólintott. – Én meg hátul ülök majd Jamesszel. – Kinézett az ablakon. – Clare, hozd ide a kocsit az ajtó elé, olyan közel, amennyire csak lehet! – Clare bólintott, és a kulcsáért rohant. Nina most hozzám fordult. – Kell valami, amire ráfektetjük, hogy fel tudjuk emelni. Ha csak úgy felkapjuk, az nagyon fog neki fájni. – Mire gondolsz? – Valami lapos dolog kellene, ami hasonlít egy hordágyra. Körülnéztünk, de egyikünk sem talált alkalmas tárgyat. – Vegyünk le egy ajtót! – vetette fel Tom. Nem számítottunk rá, hogy visszajött, mindketten összerezzentünk. Vetett egy pillantást Jamesre, aki most eszméletlenül feküdt egy hatalmas és egyre terjedő vértócsa közepén. Elborzadt. – Flo ájul tan fekszik a szobájában. James rendbe jön? – Őszintén? – kérdezett vissza Nina. Jamesre nézett, és láttam, mennyire fáradt. Amióta átvette az irányítást, most először tűnt fel, hogy fél. – Nem tudom. Lehetséges, hogy túléli. Az ajtó jó ötlet. Keresel egy csavarhúzót? Mintha láttam volna egy szerszámosládát a lépcső alatt.

Tom röviden bólintott, majd eltűnt. Nina a kezébe temette az arcát. – Faszom – nyögte. – Faszom, faszom, faszom! – Jól vagy? – Nem. Igen. – Felnézett. – Jól vagyok. Csak... Istenem! Hogy lehet ilyen kurva hülyén, ennyire értelmetlenül meghalni? Ki a faszom süt el egy olyan fegyvert, amiről nem tudja, milyen töltény van benne? Tom jutott eszembe, aki előző nap még viccből hadonászott a puskával, és elfogott a hányinger. – Szegény Flo – mondtam. – Ő húzta meg a ravaszt? – kérdezte Nina. – Szerintem... szerintem igen. Nem tudom. De ő fogta a puskát. – Azt hittem, te. – Én? – Leesett az állam. Megdöbbentett és megrémített ez a feltételezés. – Jézusom, dehogyis! De bármelyikünk meglökhette a kezét, olyan szorosan álltunk. Kintről morajlást hallottunk, ahogy Clare kocsija az ajtó elé gurult. Ezzel egy időben hangos puffanás jött a nappali felől, majd megjelent Tom, aki egy nehéz tölgyfa ajtót vonszolt maga után. Még a kilincsek is rajta voltak. – Van vagy egy tonna – jelentette ki de csak a kocsiig kell eljutnunk vele. – Oké – bólintott Nina. Ismét magához ragadta az irányítást, mint egy született vezető. – Tom, fogd a vállát! Én fogom a lábát. Nora, te támaszd meg a csípőjét, amikor felemeljük, és rátesszük az ajtóra! Ne mozduljon el a kötés a combján, és bele ne akadjon valamije a kilincsbe! Készen álltok? Háromra! Egy, kettő, három, emeld!

Mindannyian erőlködtünk, és James felnyögött. Újabb vér buggyant ki a száján. A következő pillanatban már az ajtón is volt. Rohantam az acél bejárati ajtóhoz. Most először örültem, hogy ekkora ez a ház, mert így biztosra vehettem, hogy a belső ajtó kifér a bejáraton. Aztán visszarohantam Ninához, és megfogtam az ajtó végét. Rettenetesen nehéz volt, de valahogy átjutottunk vele az előszobán, és kiértünk a farkasordító hidegbe, ahol Clare már járó motorral várakozott. A kipufogógáz fehér felhőként szállt a hideg levegőben. – Jól van? – kiáltott hátra a válla fölött, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Lélegzik? – Lélegzik – felelte Nina -, de nagyon gyorsnak kell lennünk. Oké, vegyük le az ajtóról! Valahogy beküzdöttük a hátsó ülésre. Szörnyű volt, és nagyon sok vérrel járt. Csak feküdt ott összetörtén, és olyan felületesen lélegzett, hogy egészen megrémültem. A lába groteszk módon lógott ki a kocsiból. A vére gőzölgött a fagyban. Ettől a látványtól földbe gyökerezett a lábam, a félelemtől mozdulni sem bírtam. Közben Tom óvatosan beemelte James lábát a kocsiba, és becsukta az ajtót. – Nem férünk be mindketten – állapította meg Nina. Nem értettem, miről beszél, aztán felfogtam. James egymaga elfoglalta az egész hátsó ülést, esélytelen volt, hogy Nina beüljön mellé, hiába tervezte így. – Maradok – jelentettem ki. – Te menj velük! Nina nem vitatkozott.

Nora! – Lamarr hangja gyengéd, de sürgető. – Nora! Ébren van? El tudja nekem mondani, mire emlékszik? Kinyitom a szememet. – Kivittük Jamest a kocsihoz. Nem volt mire tenni, ezért Tom leszerelt egy ajtót. Clare vezetett, és úgy volt, hogy Nina hátra ül Jamesszel, én meg előre, navigálni. – Csak „úgy volt”? – Mert... mert félreértés történt. Nem tudom, pontosan hogy volt. James már a kocsiban volt, amikor kiderült, hogy nem fogunk mind beférni. Mondtam Ninának, hogy menjen velük ő, mert ő orvos, én meg ott maradok. Egyetértett. Visszarohant a házba a telefonjáért, meg hogy hozzon takarókat a kocsiba. De történt valami... – Folytassa! Lehunyom a szememet, és megerőltetem az emlékezetemet. Összemosódnak az események. Emlékszem, hogy Clare beletapos a gázba, és Tom a válla fölött hátrakiált valamit. – Miért ne? – kiáltott vissza Clare. Aztán türelmetlenül: – Jaj, hagyd már, majd hívlak, ha odaértünk! Aztán csikorogtak a kerekek, és csak a piros helyzetjelző lámpát láttam, miközben a kocsi végigdöcögött a göröngyös ösvényen az út felé. – Mi a faszom van? – üvöltötte fentről Nina. Lerohant a lépcsőn, és ordított, ahogy a torkán kifért: – Clare! Mit csinálsz? De Clare már elment. – Félreértés volt – magyarázom Lamarrnak. – Tom állítólag azt mondta Clare-nek, hogy már jövünk, de Clare

valószínűleg úgy értette, nem jövünk, ezért Nina nélkül indult el. – És azután? Azután? Ez az, amit nem tudok pontosan. Emlékszem, hogy Clare kabátja a veranda korlátján lógott. Biztos magával akarta vinni, aztán elfelejtette. Emlékszem, hogy a kezembe vettem. Emlékszem... Emlékszem... Emlékszem, hogy Nina sírt. Emlékszem, hogy ott álltam a konyhában, a mosogató fölött, megnyitottam a csapot, és James vére eltűnt a lefolyóban. Aztán... Nem tudom, hogy a sokk miatt van-e, vagy mi történt velem, de innentől csak emlékfoszlányaim vannak. És minél jobban erőlködöm, annál inkább elbizonytalanodom. Vajon arra emlékszem, ami történt, vagy arra, amiről azt hiszem, hogy történt? Emlékszem, hogy felvettem Clare kabátját. Vagy nem is Clare-é volt? Bevillan egy kép – a lőtéren még Flón láttam egy hasonló, fekete bőrkabátot. Most akkor ez Clare-é? Vagy Flóé? Emlékszem, hogy felvettem a kabátot. Emlékszem a kabátra. Mi az, amire nem emlékszem a kabáttal kapcsolatban? Aztán futok, futok, át az erdőn, és kétségbeesetten meg akarom állítani őket. Valami miatt futásnak eredtem. Valami miatt pánikszerűen felrángattam a lábamra a hideg edzőcipőt, és

botorkálva megindultam a keskeny ösvényen, és az elemlámpa vadul imbolygott a kezemben. De mi volt az ok? A kezemre nézek. Olyan, mintha az ujjaim valami apró, kemény tárgyat markolnának. Talán az igazságot. – Nem emlékszem – közlöm Lamarr-rak – Innentől minden zavaros. Csak arra emlékszem, hogy a fák között futok... Elhallgatok, és megpróbálom összerakni a képet. Az erős lámpafénybe nézek, aztán újra a kezemre, mintha rá lenne írva a megoldás. De nincs, üres. – Tom vallomását már felvettük – szólal meg egy idő után Lamarr. – Szerinte maga fogott valamit, a tenyerében tartotta, nézte, aztán csak úgy futásnak eredt, még a kabátját sem vette fel. Miért? – Nem tudom! – A hangomból hallatszik a kétségbeesés. – Bárcsak tudnám, de nem emlékszem! – Kérem, nagyon fontos lenne! – Tudom, hogy fontos! – kiáltok rá. Sokkolóan hangosra sikerül. Megmarkolom a vékony kórházi takarót. – Ma-maga szerint nem tudom? A barátomról beszélünk, a... a... Nem jön ki több hang a torkomon. Nem tudom megfogalmazni, mit jelent nekem James, mit jelentett. Felhúzott térddel lihegek, és a fejemet a térdemhez verem. Addig nem akarom abbahagyni, amíg a vérrel együtt ki nem folynak belőle az emlékek, de nem megy, nem emlékszem. – Nora – szól Lamarr, és nem tudom eldönteni, hogy megnyugtatni vagy figyelmeztetni akar. Lehet, hogy mindkettőt.

– Emlékezni

akarok! – A fogamat csikorgatom. – Jo-jobban, mint hiszi! – Elhiszem – feleli a rendőr. Szomorú a hangja. A vállamra teszi a kezét, aztán az ajtó egy csattanással kitárul, és a nővér betol egy kiskocsit. – Mi folyik itt? – kérdezi, és egyikünkről a másikunkra néz. Látja könnyáztatta arcomat és a leplezetlen kínt, és kedves arca eltorzul. – Maga, kisasszony, nem fogja nekem kikészíti a betegeimet! – Vádlón Lamarr felé bök az ujjával. – Még huszonnégy órája sincs, hogy kis híján meghalt abban a balesetben. Kifelé! – De nem... – próbálkozom. – Nem azért... Ez csak részben igaz. Lamarr valóban kiborított, és bár tiltakozom, azért örülök, hogy elmegy. Végre magamra húzhatom a takarót, az oldalamra fordulhatok, és nézhetem, ahogy a nővér húst és szottyadt babot szed nekem. Közben motyog valamit magában, aminek az a lényege, hogy a rendőrség túl sokat képzel magáról, mégis mit gondolnak, hogy merészelnek engedély nélkül betörni ide, aztán meg jól kiborítják a betegeket, és napokkal, ha nem hetekkel visszavetik őket a gyógyulásban... Az iskolai ebédek illata tölti be a szobát. A nővér leteszi mellém a tálcát. – Tessék enni, drágám – szól gyengéden. – Csupa csont és bőr. A gabonapehely is nagyon jó, de attól nem fog megerősödni. Ahhoz hús és zöldség kell. Nem vagyok éhes, de azért bólintok. De miután magamra hagy, nem eszem. Csak fekszem az oldalamon, fogom fájó bordámat, és igyekszem megtalálni az értelmet a kuszaságban. Meg kellett volna kérdezni, hogy van Clare, hol van most.

És Nina! Hol van Nina? Vajon jól van? Miért nem jött még be hozzám? Ezt mind meg kellett volna kérdezni, de nem éltem a lehetőséggel. Fekszem, az éjjeliszekrény oldalát bámulom, és Jamesre gondolok. Arra, amit egymásnak jelentettünk, amit tettünk, amit elveszítettünk. Miközben fogtam a kezét, ahogy a földön feküdt és vérzett, rájöttem, hogy a dühöm, amiről azt hittem, fekete, leküzdhetetlen, és sosem fog enyhülni, már múlóban van, James életével együtt szétfolyik a padlón. Olyan hosszú ideig meghatározott az a keserűség, amit a történtek miatt éreztem. És most vége – elmúlt, de vele együtt James is, az egyetlen ember, aki rajtam kívül tudta. Ez egyrészt megkönnyebbülés, ugyanakkor rettenetes teher is. Fekszem, és az első alkalomra gondolok. Nem arra, amikor először láttam, mert akkor tizenkét vagy tizenhárom évesek lehettünk. Arra gondolok, amikor észrevettem. Tizedikesek voltunk, és a tavaszi félévben James játszotta Bugsy Malone-t az iskolai darabban. Clare természetesen Blousey Brown szerepét kapta. Először vacilláltak, ezt vagy Tallulah-t osszák-e rá, de Blousey kapja meg a férfit, akire vágyik, és Clare sosem szeretett vesztest játszani. Korábban is láttam már Jamest órákon hülyéskedni, papírrepülőt dobálni, a karjára rajzolni. De a színpadon... A színpadon valahogy beragyogta a teret. Nemrég múltam tizenöt, James nem sokkal később lett tizenhat. Az egyik legidősebb diák volt az évfolyamunkon. Abban az évben nyírta fel hátul a haját, és kötött a megmaradt fekete tincseiből kontyot. Lazának, igazi lázadónak tűnt tőle, de amikor magára öltötte Bugsey karakterét, zselével simította

le a haját, és már ezzel is elérte, hogy gond nélkül és abszolút lássam benne az 1930-as évekbeli gengsztert, akkor is, amikor a próbákon néztem őt, az iskolai egyenruhájában. Úgy is járt, mint egy gengszter. Úgy is állt, és olyan meggyőzően tartotta a szája sarkában a láthatatlan szivart, hogy éreztem a szagát. Szűkszavúan, orrhangon beszélt. Le akartam vele feküdni, és tudtam, hogy ezzel minden lány így van a teremben, sőt néhány fiú is. Tudtam, mi Clare véleménye, mert elmondta nekem. Előrehajolt a mögöttem lévő székből, és belesúgta a fülembe. Rózsaszínre festett Blousey-szája csiklandozta a hajamat. Meg fogom szerezni James Coopert – közölte. – Így döntöttem. Nem feleltem. Clare általában megkapta, amit akart. A nyári szünetben nem történt semmi, és már arra gondoltam, Clare esetleg elfelejtette az ígéretét. Amikor elkezdődött a következő tanév, ezer apró jel mutatta, hogy Clare nem felejtett semmit, csupán a megfelelő alkalomra vár. Abból tudtam, ahogy dobálta a haját, és több gombot hagyott nyitva a blúzán, mint illett volna. Az első félévben a Macska a forró bádogtetőn került sorra, és amikor James lett Brick, Clare kijárta, hogy az övé legyen Maggie szerepe. Nekem lelkendezett, milyen sok plusz próbára lesz szükség emiatt, és kettesben fognak maradni a stúdióban órák után. De a mirigylázat még ő sem tudta levenni a lábáról a bájaival. Egész félévre kiírta az orvos, és a szerepét a beugró kapta meg. Az voltam én. Így aztán Clare helyett én játszottam el a vonzó, kívánatos Maggie-t. Így hát Clare helyett én voltam az, aki egy hétig minden este Jamesszel csókolózott és dulakodott, és olyan

érzékiséggel vetette rá magát, amiről nem tudtam, hogy bennem van, amíg ő elő nem hívta belőlem. Nem dadogtam, mert már nem voltam Lee. Sem előtte, sem azóta nem játszottam úgy, ahogy akkor. Mivel James Brick volt, a részeges, dühös, zavarodott Brick, engem is Maggie-vé változtatott. Az utolsó estén bulit szerveztek a szereplőgárdának. Volt kóla és szendvics, mindez a zöld szobában, ami valójában egy üres terem volt az aula melletti folyosón. Később kóláztunk és Jack Daniels-t ittunk a suli parkolójában, majd Lois Finchék konyhájában. James kézen fogott, felvitt az emeletre, Lois bátyjának szobájába, és feküdtünk Toby Finch nyikorgós, egyszemélyes ágyán, és olyan dolgokat műveltünk, hogy még most is beleremegek, ha eszembe jut, itt, a kórteremben, tíz évvel később. Ekkor veszítette el a szüzességét James Cooper. Tizenhat évesen, egy téli estén, egy pókemberes takarón. A fejünk fölött repülőgépmodellek pörögtek, miközben csókolóztunk és sóhajtoztunk. És attól fogva együtt voltunk. Egyszerűen így alakult, nem is kellett erről beszélgetni. Istenem, mennyire szerettem! És most elment. Nem tudom elhinni. Hogy mennyire ismertem? Ezt is megkérdezte Lamarr kedves, szilvaszínű hangja. Mit mondhattam volna, ha őszinte akarok lenni? Annyira ismertem, hogy ha megérinthettem volna az arcát a sötétben, azonnal felismertem volna.

Annyira ismertem, hogy pontosan tudtam, hol visel sebeket és anyajegyeket a testén, melyik a vakbélműtét hege, melyik a varrat nyoma, ami az után került oda, hogy leesett a bicikliről. Azt is tudtam, hogy három forgó is van a hajában, és egymásba forognak. Az utolsó porcikájáig ismertem. És most elment. Tíz éve nem beszéltünk, de minden nap eszembe jutott. Elment – és most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, amikor a harag is elszállt, amit annyi éven át dédelgettem, miközben azt bizonygattam még magamnak is, hogy már nem érdekel, az a múlt, lezártam, elmúlt, vége. És most elment. Ha eleget ismételgetem, egyszer talán elhiszem.

23 Akkor éjjel úgy alszom, mint akit leütöttek, hiába pityegnek a gépek a folyosón, hiába olyan erős a lámpák fénye. A nővérek már nem járkálnak be hozzám kétóránként, és én alszom... és alszom... és alszom. Ébredés után először össze vagyok zavarodva. Hol vagyok? Milyen nap van? Automatikusan a telefonom után nyúlok. Nincs mellettem. Csak egy műanyag vizeskancsót találok. Aztán egész súlyával rám szakad a jelen, és nagyon nyomja a koponyámat. Hétfő van. Kórházban vagyok. James halott. – Ébresztő, ébresztő – jön be egy új nővér. Szakértő szemmel nézi át a kartonomat. – Pár perc, és itt a reggeli. Még mindig a kórházi hálóing van rajtam, ezért utánaszólok, amikor kimegy a szobámból. – Várjon! Fél szemöldökét felvonva visszafordul, és szemmel láthatólag semmi kedve rám vesztegetni az idejét.

– El-elnézést – dadogom. – Csa-csak azt szeretném

kérdezni, ka-kaphatnék-e ruhákat. Szeretném felvenni a saját ruhámat. És a mobilomat is elkérném, ha lehet. – Az ilyesmit a rokonok hozzák be – feleli elevenen. – Mi nem a futárszolgálat vagyunk. – Azzal eltűnik, és bevágódik mögötte az ajtó. Akkor nem tudja, mi van velem, mi történt. Most döbbenek rá, hogy a házat feltehetőleg lezárták, mint bűntény helyszínét. Kizárt, hogy Nina, Clare vagy bárki más ott legyen, és lábujjhegyen kerülgesse James alvadó vérét. Biztosan hazamentek, vagy elvitték őket egy panzióba. Ezt majd megkérdezem Lamarrtól, amikor bejön. Már ha bejön. Most először ébredek rá, mennyire a rendőrségre vagyok utalva. Ők az egyetlen kapcsolatom a külvilággal.

Délelőtt tizenegy körül kopognak az ajtómon. Az oldalamon fekszem, és rádiót hallgatok. Szappanopera megy, és ha eléggé behunyom a szememet, és elég erősen szorítom a fülemre a fejhallgatót, majdnem elhiszem, hogy otthon vagyok, mellettem egy csésze kávé – rendes kávé -, és az ablakom alatt hangos a közlekedés zaja. A kopogás után beletelik néhány másodpercbe, mire felismerem Lamarr arcát a berácsozott ablak mögött. Leveszem a fejhallgatót, és lassan felülök. – Jöjjön be! Felmutat egy papírpoharat. – Kávét? – Jaj, nagyon köszönöm! – Remélem, nem túl kétségbeesett a hangom, és megpróbálom nem kikapni a

kezéből a poharat, de elképesztő, milyen sokat tudnak jelenteni ilyen apróságok a kórházban. Úgy érzem itt magam, mint egy akváriumi hal. Már az első pillanatban rájövök, hogy túl forró a kávé, még nem lehet meginni, úgyhogy csak fogom, és azon gondolkodom, hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akarok. Közben Lamarr a szokatlanul szép téli időjárásról beszél, és arról, hogy a hétvégén leesett hó lassan elolvad az utakon. Végül elhallgat, és én megragadom a lehetőséget. – Asszonyom... – Nyomozó. – Elnézést! – Felbosszant ez a hiba, és remélem, nem pirulok el. – Azt szeretném megkérdezni, hogy van Clare. – Clare? – Közelebb hajol. – Eszébe jutott valami? – Tessék? – Eszébe jutott valami azzal kapcsolatban, mi történt, miután elhagyta a házat? – Tessék? Egymásra bámulunk, aztán csalódottan megrázza a fejét. – Elnézést. Csak abból, amit kérdezett, azt hittem... – Hogy érti? Történt valami Clare-rel? – Mondja el, mire emlékszik! – kéri. Egy percig nem szólok semmit, próbálok olvasni szép, de zárt arcából. A szemembe néz, mégsem látok semmit a tekintetében. Elhallgat előlem valamit. – Emlékszem – kezdem halkan. – Emlékszem, hogy futok az erdőben... és egy kocsi fényszórójára is emlékszem, meg üvegre... és arra is emlékszem, hogy a baleset után botorkálok, az egyik cipőmet elhagytam, és az úton üvegszilánkok vannak.

Beszéd közben visszajön néhány emlék. A csupasz ágak, amelyek alagutat képeztek, és sápadtnak tűntek a kocsi fényében. Sántikáltam, de azért rohantam az úton, le akartam inteni valakit. Mindegy, kit, csak segítsen. Jött felém egy kisteherautó, fényszórója kettéhasította a sötétséget. Álltam ott, vadul integettem, az arcom könnyben úszott, és azt hittem, nem fog megállni, hanem elüt. De nem így lett – az utolsó pillanatban beletaposott a fékbe, és letekerte az ablakot. Elfehéredett az arca. Mi az isten? – kérdezte, aztán: – Maga... ? – De nem fejezte be a mondatot. – Ennyi. A kettő között minden olyan zavaros. Egyre jobban felkavarodnak a képek, és aztán ott van az az üres folt. Történt valami Clare-rel? Ugye, nem... ? Istenem! Istenem, az nem lehet! Megmarkolom a takarót, lerágott körmöm olyan erősen váj bele, hogy fáj az ujjam. Meghalt? – Jól van – nyugtat meg Lamarr. – De őt is baleset érte. Együtt szenvedtek balesetet. – De jól van? Láthatom? – Sajnálom, de nem. Őt még nem tudtuk kihallgatni. Előbb tőle szeretnénk hallani, hogy szerinte mi történt, és csak aztán... Elhallgat, de értem, mire utal. Hallani akarja az én igazságomat, aztán Clare-ét is. Külön-külön, hogy össze tudják hasonlítani a két történetet.

Megint jeges rémület mar belém, összeugrik a gyomrom. Gyanúsítanak valamivel? Hogyan lehetne ezt úgy kideríteni, hogy közben ne legyek még gyanúsabb? – Még mindig nincs kihallgatható állapotban – közli Lamarr. – Jamesről már tud? – Nem hinném. – Lamarr együtt érzően néz. – Még nincs elég jól ahhoz, hogy megmondjuk neki. Nem tudom, miért, de ez jobban megráz, mint a nap többi eseménye. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy Clare valahol itt fekszik, ebben a kórházban, és nem is tudja, hogy James meghalt. Vajon gondol arra, miért nem jött még be hozzá a vőlegénye? Vagy annál is rosszabbul van? – Felépül? – kérdezőm, és megbicsaklik a hangom. Egy nagy, fájdalmas korty kávéba rejtem a zaklatottságomat. – Az orvosok szerint igen, de megvárjuk, amíg ideér a családja, és őket is megkérdezzük, szerintük elég stabil-e az állapota ahhoz, hogy megmondjuk neki, mi történt. Sajnálom. Bárcsak többet mondhatnék magának, de semmi jogom az állapotáról beszélni. – Igen, tudom – felelem kedvetlenül. Sírhatnékom van, fáj tőle a fejem, és könnybe lábad a szemem. Dühösen pislogok, mert nem akarok sírni. – És Nina? – kérdezem. – Őt láthatom? – Most hallgatjuk ki azokat, akik még ott voltak a házban. De amint ezzel végzünk, szerintem meglátogathatja magát. – Már ma? – Remélhetőleg igen. De nagyon-nagyon sokat segítene, ha vissza tudna emlékezni arra, mi történt, miután eljött a

háztól. Mi a maga véleményére vagyunk kíváncsiak, nem máséra, és attól tartunk, hogy ha másokkal is beszél, esetleg... összezavarodik. Nem tudom, hogy érti ezt. Amiatt aggódik, hogy talán csak várok, úgy teszek, mintha nem emlékeznék, és majd megbeszélem valamelyik érintettel, mit mondjak? Vagy csak az aggasztja, hogy akaratlanul is valaki más emlékeivel fogom kitölteni az enyémek közti űrt? Tudom, milyen könnyen előfordulhat ez. Hosszú évekig emlékeztem egy családi nyaralásra, ahol szamárháton lovagoltam. Volt is egy kép a kandallópárkányon, ami ezt örökítette meg. Három vagy négyéves lehettem, a naplementében csak a sziluettem látszott, egy fekete folt napsütötte hajjal. De emlékeztem, milyen érzés volt, amikor az arcomba fújt a sós szél, hogyan csillant a nap a hullámokon, és mennyire szúrta a combomat a pokróc. Csak tizenöt éves koromban tudtam meg anyutól, hogy azon a képen nem is én szerepelek, hanem az unokahúgom, Rachel. Én ott sem voltam, amikor készült. Mit akarnak mondani? Köhögjem ki szépen az emlékeket, és akkor megengedik, hogy beszéljek a barátnőmmel? – Nagyon szeretnék emlékezni – közlöm keserűen. – Higgye el nekem, én sokkal jobban szeretném tudni, mi történt, mint maga! Nem kell engem azzal ösztökélni, hogy belengeti Ninát, mint lónak a répát. – Nem erről van szó – javít ki Lamarr. – Csak szeretnénk felvenni a vallomását. De higgye el, hogy ez nem büntetés! – Ha nem láthatom Ninát, legalább a ruháimat meg a telefonomat visszakaphatom? – Tényleg jól lehetek, ha már a telefonom miatt aggódom. Ha belegondolok, mennyi

e-mail és SMS jöhetett, és én nem tudok válaszolni rájuk... Ma hétfő van, munkanap. A szerkesztőm már bizonyára keresett a leadás miatt. És anyukám! Mi van, ha megpróbált hívni? – Nagyon kell a telefonom – folytatom. – Megígérem, hogy nem lépek kapcsolatba senkivel, aki ott volt a házban, ha csak emiatt aggódik. – Hmm – feleli, és tartózkodást vélek felfedezni az arckifejezésében. – Nos, éppen ez lenne az egyik kérésünk. Szeretnénk megnézni a telefonját, ha nem bánja. – Én nem bánom. Utána visszakapom? – Igen, csak nem találjuk. Ez meglep. Ha nem náluk van, akkor hol? – Magával vitte, amikor elindult a háztól? – kérdezi Lamarr. Megpróbálok visszaemlékezni. Biztos, hogy nem volt nálam a mobilom. Sőt a nap nagy részében nem is láttam. – Azt hiszem, Clare kocsijában maradt – felelem végül. – Akkor hagyhattam ott, amikor agyaggalamb-lövészetre mentünk. Lamarr a fejét rázza. – A kocsit alaposan átkutattuk, és ott nem volt. A házat is darabokra szedtük. – Akkor a lőtéren hagytam? – Utánanézünk – válaszolja, és feljegyzi a papírjára. – De hiába csörgetjük, nem veszi fel senki. Ha a lőtéren lenne, valaki csak meghallaná. – Tehát kicsöng? – Fura, hogy ilyen sokáig bírja az akkumulátor. – Várjon, maguk csörgetik a mobilomat? Honnan tudják a számomat?

– Dr. Da Souzától – veti oda. Eltart egy pillanatig, mire

rájövök, hogy Nináról beszél. – És tényleg kicsöng? – kérdezem lassan. – Nem kapcsol azonnal a hangposta? – Én... – Nem fejezi be a mondatot. Látom rajta, hogy az emlékei között kutat. – Ennek még utánanézek, de szinte biztos vagyok benne, hogy kicsöng. – Hát, ha így van, akkor biztos, hogy nem a házban van, mert ott nincs térerő. Lamarr a homlokát ráncolja, és megjelenik egy vonal két tökéletes, vékony szemöldöke közt. Aztán a fejét rázza. – Nos, már rajta vannak a technikusok, úgyhogy hamarosan minden bizonnyal megtudjuk, nagyjából merre kell keresnünk. Azonnal szólunk, amint megtaláljuk. – Köszönöm – bólintok. De nem teszem fel a kérdést, ami felmerült bennem. Minek nekik a mobilom?

Hogy honnan tudom, hogy egyre jobban vagyok? Farkaséhes vagyok. Amikor néhány órája meghozták az ebédet, ránéztem, és az volt az első gondolatom: Ez mind? Mint amikor azokat a játékméretű adagokat adják a repülőn, és az ember eltöpreng, vajon ki eszik egy kávéskanálnyi krumplipüréhez egy kisujjnyi kolbászt. Ez nem kaja. Ez csak egy zsúrszendvics egy túlértékelt bárban. Unatkozom. Istenem, mennyire unatkozom! Most, hogy már nem alszom olyan sokat, nincs mit csinálnom. Se telefon, se laptop. Írhatnék, de hiába – laptop nélkül nem

férek hozzá a készülő regényemhez. Már a rádióra is haragszom. Otthon, ahol csak háttérzajnak használom, szeretem a folyamatos ismétlődést, a nap megnyugtató körforgását. A Hétindító jön a Ma után, a Nők órája pedig a Hétindító után. Ez pont olyan biztos, mint hogy a hétfőt a kedd, a keddet meg a szerda követi. Itt viszont lassan megőrjít. Vajon hányszor kell végighallgatnom a végtelenül ismétlődő híreket, mire beleőrülök? De legfőképpen félek. A komolyabb betegségnek van valami kiegyensúlyozó hatása. Ezt a nagyapámon figyeltem meg, amikor már a vége felé járt. Az embert már nem érdeklik a nagy dolgok. A világ apró kérdésekre szűkül – a köpeny szalagja kényelmetlenül nyomja a bordánkat, fáj a gerincünk, érezzük, hogy valaki fogja a kezünket. Azt hiszem, ez a beszűkülés segít kibírni. A világ már nem számít. Ahogy az ember állapota egyre romlik, a világ egyre jobban összemegy, míg már csak az a fontos, hogy lélegezzünk. Én éppen ellentétesen haladok. Amikor behoztak, csak azzal törődtem, meg ne haljak. Tegnap csak az érdekelt, hogy békén hagyjanak, alhassak, és nyalogathassam a sebeimet. Ma viszont aggódom. Hivatalosan nem vagyok gyanúsított. Írói munkásságomból tudom, hogy ha az lennék, Lamarr egy másik rendőr jelenlétében hallgatott volna ki, ügyvédet ajánlott volna, és ismertette volna a jogaimat. De egyelőre csak szaglásznak, keresnek valamit. Szerintük James halála nem volt baleset.

Még emlékszem a szavakra, amelyek első éjjel beszűrődtek az ajtón: Jézusom, akkor most már gyilkosságról beszélünk? Akkor: sokkoló, de valószerűtlen volt ez a gondolat, jól illett a kába álomvilágba, amiben a gyógyszereknek hála benne ragadtam. Most túlságosan is valóságos az egész.

24 Kis híján nem reagálok a kopogásra. Csukott szemmel fekszem, és a kórházi fejhallgatón rádiót hallgatok. Igyekszem kizárni a szomszédos kórterem zajait és nyüzsgését. Azt képzelem, hogy otthon vagyok. A nővérek nem szoktak kopogni. Illetve szoktak, de csak a rend kedvéért, aztán rögtön benyitnak. Csak Lamarr vár választ a kopogás után. Én most képtelen vagyok Lamarr szemébe nézni, semmi kedvem a kedves, nyugodt, furcsán makacs kérdéseihez. Nem emlékszem. Nem emlékszem, oké? Nem rejtegetek semmit, csak nem em-lék-szem, basszátok meg! Összeszorítom a szememet, de azért fülelek, vajon a rádió hangján át meghallom-e, amikor elmegy. De nem, az ajtó nyikorogva résnyire nyílik, és valaki bedugja a fejét. Lee – suttogja az illető. – Mármint Nora, bocsi. Hirtelen felülök. Nina az. -Nina! – Letépem magamról a fejhallgatót, és fel akarok pattanni. Nem tudom, a fejem vagy az alacsony vérnyomás teszi, de a szoba hirtelen üresnek és távolinak tűnik, és elszédülök.

– Hé! – Mintha messziről beszélnének hozzám, a fülem

csengésén túlról. – Hé, nyugi, nyugi! Most varrták vissza az agyadat, úgy hallottam. – Jól vagyok – bizonygatom, bár nem tudom, hogy magamat vagy őt nyugtatgatom. – Minden rendben. Jól vagyok. Aztán valóban jobban is leszek. Elmúlik a szédülés, és átölelem Ninát. Belélegzem különleges illatát, a Jean Paul Gaultier parfüm és a cigaretta egyvelegét. – Jézusom, mennyire örülök neked! – Én is örülök neked. – Elhúzódik, és kritikus, aggodalmas tekintettel vizsgál. – Tudod, amikor közölték velünk, hogy autóbalesetet szenvedtél, én... hát... Nekem egy volt iskolatárs elvérzését is bőven elég volt végignézni. Összerezzenek, mire lesüti a szemét. – Basszus, ne haragudj! Nem... nem az, hogy... – Tudom. Nem arról van szó, hogy Ninának nincsenek érzései, csak máshogy dolgozza fel ezeket, mint a többség. Ő iróniával védekezik az élet ellen. – Mondjuk úgy, örülök, hogy itt vagy. – Megfogja és megcsókolja a kezemet. Meglep és meg is hat, hogy eltorzul az arca, és védtelennek látom. – Hozzáteszem, hogy néztél már ki jobban is. – Remegő hangon nevet. – Hű, muszáj rágyújtanom! Szerinted észrevennék, ha nyitott ablak mellett elszívnék egy cigit? – Nina, mi a franc történt? – kérdezem. Még mindig fogom a kezét. – Itt a rendőrség, és mindenfélét kérdeznek. Tudtad, hogy James meghalt?

– Igen, tudtam – suttogja Nina. – Vasárnap reggel

odajöttek a házba. Nem mondták meg rögtön, de... Nem készülnek ennyi rendőrrel egy olyan lövöldözés miatti nyomozásra, amiben nem hal meg senki. Miután ujjlenyomatot vettek tőlünk, és megvizsgálták, találnak-e rajtunk lőpornyomokat, elég egyértelmű volt a helyzet. – Mi történt? Hogy lehet, hogy töltve volt az a puska? – Nekem az a véleményem – kezdi szomorú, de nem remegő hangon -, hogy két lehetőség van. Egy – emeli fel a mutatóujját – , Flo nagynénje mégsem vaktöltényt tett a fegyverébe. De a rendőrök kérdéseiből ítélve szerintem ezt nem tartják túl valószínűnek. – Kettő? – Valaki megtöltötte a puskát. Csak azt mondja, amire én is gondoltam, mégis sokkoló, amikor valaki megfogalmazza ebben a kis, elzárt kórteremben. Csendben töprengünk a dolgon. Eszembe jut, ahogy Tom előző este szórakozott a fegyverrel. Azon törjük a fejünkkel, hogyan és miért, és mi lett volna, ha. – Jess hogy bírja? – kérdezem végül. Nem azért, mert annyira érdekel, csak témát akarok váltani. Nina grimaszol. – Képzelheted, a szokásos módon higgadt volt. Csak negyvenöt percig hisztizett a telefonban. Először kibukott azon, hogy itt tartanak, amíg vallomást nem teszek, aztán ide akart jönni, de megmondtam neki, hogy ne jöjjön. – Miért ne? Nina szánakozó, ugyanakkor hitetlenkedő pillantást vet rám.

– Ember, te most viccelsz? Ki tudja, milyen beteg

indítékkal, de Jamest meggyilkolták. Te akarnád, hogy a szívednek legkedvesebb ember belekeveredjen? Nem. Jess ebből kimaradt, hála a jó égnek, és szeretném, ha ez így is maradna. Minél messzebb van innen, annál jobb. – Ez logikus. – Visszaülök az ágyra, felhúzom és átölelem a térdemet. Nina leül a székre, és leplezetlen kíváncsisággal lapozgatja a kartonomat. – Letennéd azt? – szólok rá. – Nem annyira szeretném, hogy lásd, mikor voltam utoljára vécén meg ilyenek. – Bocsi, szakmai ártalom. Hogy van a fejed? Úgy hallom, jól beverted. – Úgy is érzem magam. De azért jól vagyok. Csak... A memóriámmal van egy kis baj. – Megdörzsölöm a kötést, mintha ezzel helyes sorrendbe állíthatnám az összekeveredett képeket. – Csak az a rész nem tiszta, miután eljöttem a házból. – Hmm, poszttraumatikus amnézia. De az csak pár pillanat szokott lenni. Ez meg úgy hangzik... Nem tudom. Szerinted mennyi idő hiányozhat? – Hát, ezt nehéz megmondani, mert, nem tudom, említettem-e már, nem emlékszem – mordulok rá, és bosszant a saját nyűgösségem, de Nina fel sem veszi. – Nem lehet olyan hosszú idő, nem? – Figyelj, én tudom, hogy jót akarsz – kezdem, miközben a halántékomat masszírozom -, de nem lehetne, hogy ne beszéljünk erről? Egész délelőtt egy rendőr társaságában próbáltam felidézni az emlékeimet, és elég volt mára. Nem emlékszem. Attól félek, hogy ha erőltetem, azzal csak azt

érem el, hogy kitalálok valamit, és elhitetem magammal, hogy az a valóság. – Oké. – Egy ideig hallgat. – Te, én megmondtam nekik, hogy együtt voltatok Jamesszel. Nem tudtam, te mit mondanál... – Semmi baj. Nem akarom, hogy bárki is hazudjon. Én is megmondtam Lamarrnak, hogy jártunk. Ő az a nyomozó, aki... – Tudom – szakít félbe Nina. – Velünk is ő beszélt. Tudja, hogyan lett vége? – Hogy érted? – Tudod, a nagy titok. Az STD. Vagy nevezd, aminek akarod. – Utoljára mondom, hogy nem kaptam STD-t senkitől. – Persze, mindig ezt hajtogatod. De elmondtad neki? – Nem, nem mondtam semmit. És te? – Nem, mert nem volt mit mondanom. Csak annyit említettem, hogy jártatok, aztán szakítottatok. – Így van. Nincs is mit mondani. – Összeszorítom az ajkamat. – Igen? Hmm, lássuk csak! – A kezén számol. – Szakítottatok, te otthagytad a sulit, a barátaid nagy részével megszakítottad a kapcsolatot, és tíz évig nem álltái szóba Jamesszel. Tényleg nincs mit mondani? – Nincs – ismétlem meg makacsul, és a térdem körül összekulcsolt ujjaimat nézem. Sötétednek és varosodnak a vágások. Hamarosan begyógyulnak. – Mert az van – folytatja Nina – , hogy James meghalt, és indítékot keresnek.

Erre felkapom a fejemet. Mélyen a szemébe nézek, és ő visszanéz. Egy izma sem rándul. – Mit akarsz ezzel? – Csak azt akarom mondani, hogy aggódom érted. – Te arra utalsz, hogy én öltem meg Jamesi! – Cseszd meg! – Feláll, és fel-alá járkál a szobában. – Dehogyis! Én csak azt akarom... csak azt próbálom... – Se-semmit sem tudsz semmiről – csattanok fel. Basszus, ne dadogj már! Ez egyébként tényleg így van, Nina semmit sem tud. Senki sem tud semmit arról az időszakról, még anyu sem. Csak Clare, és még ő sem tudja a teljes igazságot. És Clare. Clare kórházban van. Clare... Mit is mondtak? Nincs kihallgatható állapotban. Lehet, hogy kómában van? Biztos, hogy fel fog ébredni. – Clare-t láttad? – kérdezem nagyon halkan. Nina a fejét csóválja. – Nem. Elég rosszul lehet. Bármi történt is abban a balesetben... – Megint megrázza a fejét, de most azért, mert bősszús. – Tudod, mi a legrosszabb az egészben? James valószínűleg túlélte volna. Nagyon súlyosan megsérült, de legalább ötven százaléka volt a túlélésre. – Ezt hogy érted? – A balesetbe halt bele. Esetleg a késlekedésbe, amit a baleset okozott. De a kettő lényegében ugyanaz. Hirtelen megértem, miért akarja Lamarr ilyen nagyon tudni, mi történt azokban a percekben. Az, ami a házban játszódott le, csak a történet egyik fele. Az igazi gyilkosság később következett, az úton. Muszáj felidéznem, mi történt.

Nem kellett volna eljönnöm. Annyira tudtam! Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy megérkezett az az e-mail. Sosem szabad visszanézni. Mégis. Jamesre gondolok, ahogy fekszik a földön, sötét tekintete összekapcsolódik az enyémmel, és mindkettőnket az ő vére áztat. Vértől csúszós kezére gondolok. Úgy markolta az enyémet, mintha fuldokolna, és csak én menthetném meg. Arra gondolok, milyen hangon mondta: Leó... Ha már akkor is tudtam volna, amit most tudok, kitöröltem volna azt az e-mailt? Nina meleg kezébe veszi az enyémet, és erős ujjával végigsimítja a vágások és horzsolások mintázatát. – Minden rendbe jön – mondja. De elcsuklik a hangja, és mindketten tudjuk, hogy hazudik, hiszen bármi történjen is velem, Lamarr-ral és a nyomozással, esélytelen, hogy bármi is rendbe jöjjön. Akár felépül Clare, akár nem, akár engem gyanúsítanak, akár nem, James halott. – Ho-hogy van Flo? – kérdezem. Nina az ajkát rágja, mintha azon gondolkozna, mennyit mondjon, aztán hangosan kifújja a levegőt. – Nem túl... jól. Szerintem idegösszeomlást kapott. – Clare-ről tud? – Igen. Meg akarta látogatni, de nem engednek be hozzá látogatót. – Volt bent nála valaki? Mármint Clare-nél. – Ha jól tudom, a szülei. – És... – Nagyot nyelek. Nem fogok dadogni. Nem. – És James szülei? Ők voltak már itt?

– Azt hiszem, igen. Tegnap jöttek, és... – A kezemet nézi, és

gyengéden végigsimítja a leghosszabb vágást. – Azonosították a holttestét. Úgy tudom, utána hazamentek. Én legalábbis nem találkoztam velük. Hirtelen felvillan előttem egy kép: James édesanyja, amilyennek tíz éve láttam. Hosszú, göndör haját csattal fogta össze, és frufruja bólogatott, miközben a nő valakivel telefonon beszélgetett és nevetgélt. A sálját borzolta a nyitott ablakon befújó szél. Emlékszem, a vállára tette a kagylót, amikor James bemutatott neki: Ő Leó. Sokat fog idejárni. Jobb, ha megszokod, mire az anyukája nevetett, és azt mondta: Tudom én, mit jelent ez. Megmutatom a hűtőt, Leó. Nálunk nem főz senki, úgyhogy ha éhes vagy, szolgáld ki magad! Annyira más volt az élet náluk, mint nálunk. Mindig nyüzsgés volt. Az ajtó mindig nyitva állt, és mindig volt náluk valami barát vagy egyetemi hallgató, aki szobát bérelt tőlük. Mindenki mindig vitatkozott, nevetett, csókolózott, ivott. Az étkezéseknek nem volt megszokott ideje. Nem volt takarodó. James és én fényes nappal feküdtünk az ágyában, és senki sem kopogott be az ajtón, senki sem ripakodott ránk, hogy fejezzük be, bármit is csinálunk. Emlékszem James apjára is, akinek körszakálla és tangóharmonikája volt. Marxista elméletet oktatott a helyi egyetemen, és mindig csak egy hajszál választotta el attól, hogy felmondjon vagy kirúgják. Sötétedés után mindig hazavitt engem ütött-kopott kocsiján, olyan hévvel káromkodott, hogy közben alig kapott levegőt, és fárasztó szóviccekkel szórakoztatott. James volt az egyetlen gyerekük.

Szinte elviselhetetlen volt a gondolat, hogy most mindkettőjüket megtöri a gyász. – Figyelj – szorította meg a kezemet még egyszer Nina -, jobb, ha megyek. Csak egy órára van parkolójegyem, és mindjárt lejár. – Köszönöm. Köszönöm, hogy bejöttél. – Esetlenül ölelem meg. – Nem hoztad el véletlenül a ruháimat, amikor eljöttél a házból? Nina megrázza a fejét. – Nem, sajnos. Nagyon szigorúan meghatározták, mit hozhatunk el. Magamnak is csak egy váltás ruhát tudtam eltenni. De tudok venni neked egy melegítőt, ha gondolod. – Koszi, az nagyon jó lenne. Majd kifizetem. Nina gúnyosan horkant, és legyint. – Jaj, hallgass már el! S-es vagy, ugye? Van valami különleges kívánságod? – Nem, bármi jó lesz. Csak ne legyen túl rikító! Ismersz. – Oké. Tudod, mit? Addig is itt hagyom ezt. – Leveszi tengerészkék, kötött kardigánját, amelyen virág alakú gombok vannak. Hiába rázom a fejemet, a vállamra teríti. – Tessék. Legalább ki tudod nyitni az ablakot, és nem fagysz meg. – Koszi – mondom, és összehúzom magamon a ruhadarabot. El sem hiszem, mennyire jó érzés olyan ruhában lenni, ami nem kórházi. Mintha visszakaptam volna a személyiségemet. Nina vállat von, sietve megcsókol, aztán az ajtó felé veszi az irányt. – Őrizd meg a józan eszedet, Shaw! Még csak az kéne, hogy két ember is megbuggyanjon! – Flo? Ennyire rosszul van?

Nina vállat von, de az arcára szomorúság ül ki. Elfordul. Nézem, ahogy végigmegy a folyosón, és észreveszek valamit. Eltűnt az ajtóm elől a rendőr.

25 Fél óra múlva ismét kopognak, és megjelenik egy nővér. Először azt hiszem, vacsoraidő van, és megkordul a gyomrom. De sajnos nem csapja meg az orromat a kórházi étel szaga. – Jött magához egy fiatalember – közli minden bevezetés nélkül. – Matt Ridout. Szeretne beszélni önnel, ha beleegyezik. Pislogok. Fogalmam sincs, ki lehet az a Matt Ridout. – Valami rendőr? – Nem tudom, drága, de nem egyenruhában van. Szeretném visszaküldeni, hogy további kérdéseket tegyen fel az illetőnek, de türelmetlenül toporog, nyilvánvalóan nem ér rá egész nap itt állni. Az a legegyszerűbb, ha túlesünk ezen a látogatáson. – Küldje be! – felelem. – De csak fél órát maradhat – figyelmeztet. – A látogatási időnek négykor vége. – Rendben. Jó. Így legalább megvan az ürügy, amivel kidobhatom a látogatót, ha kellemetlennek bizonyul. Felülök, összefogom magamon Nina kardigánját, és kisimítom az arcomból a hajamat. Pont úgy nézek ki, mint aki balesetet szenvedett, úgyhogy kár a gőzért, de az

önértékelésem szempontjából fontos, hogy megtegyem, amit lehet. Lépések közelednek a folyosón, és valaki bizonytalanul, szégyenlősen kopog. – Jöjjön be! – szólok, és egy férfi lép be az ajtón. Velem egykorú lehet, legfeljebb néhány évvel idősebb. Farmert és kopott pólót visel. A karján hozza a kabátját. Látszik, hogy melege van, és kínosan érzi magát a kórház trópusi hangulatában. Bozontos szakálla és rövidre nyírt haja van. Nem géppel nyírták. Kicsit úgy néz ki, mint egy római katona. Rövid, göndör haja lelapul. Az rajta a legfeltűnőbb, hogy sírt. Nem jut eszembe, mit mondhatnék, és neki sem. Csak áll ott az ajtóban zsebre vágott kézzel, és látom az arcán, hogy sokkolja a kinézetem. – Nem vagy rendőr – jegyzem meg végül teljesen ostobán. A hajába túr. – Matt vagyok. Én... legalábbis... – Elhallgat, és legörbül a szája, mintha valami nagyon erős érzelemmel küszködne. Mély levegőt vesz, és újra nekifut. – Én lettem volna James tanúja. Nem felelek. Egymást nézzük. Én úgy szorítom össze a nyakamon Nina kardigánját, mint valami páncélt, ő meg feszülten és mereven áll az ajtóban. Aztán végigfut az arcán egy könnycsepp, amit dühösen töröl le, amikor az orrához ér. Közben így szólok: – Gyere be! Gyere, ülj le! Kérsz inni? – Whisky van? – kérdezi, és remegő hangon nevet. Én is nevetni akarok, de csak valami csuklásszerű hang jön ki a torkomon.

– Az jó lenne. De csak kórházi teát vagy kávét lehet venni

az automatából, meg van vizem. – A kancsóra bökök. – Öszességében a vizet javaslom. – Köszönöm, nem kérek – feleli. Leül az ágyam mellett álló műanyag székre, de a következő pillanatban már fel is pattan. – Basszus, elnézést, nem kellett volna idejönnöm. – Ne! – Elkapom a csuklóját, amin magam is meglepődöm. Hitetlenkedve nézek a kezemre. Mégis mi a fenét művelek? Azonnal elengedem, mintha megégetett volna a bőre. – Én... én bocsánatot kérek. Csak azt akartam... – Nem fejezem be a mondatot. Mit akartam? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, nem akarom, hogy elmenjen. Kapocs James és köztem. – Kérlek, maradj – bököm ki végül. Marad is. Áll, és engem néz. Aztán röviden bólint, és leül. – Elnézést – ismétli meg. – Nem számítottam arra, hogy... Úgy nézel ki... Értem, mire gondol. Úgy nézek ki, mint akit félholtra vertek, aztán valahogy összefoltozgattak. Rosszul. – Nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek tűnik – felelem, és legnagyobb meglepetésemre elmosolyodom. – Csak horzsolások meg zúzódások. – Az arcod – mondja. – A szemed. Én elég sok családon belüli erőszakkal találkozom a munkám során, de ez a két monokli... – Tudom. Jó feltűnőek. De nem fájnak. Egy ideig csendben ülünk, aztán megszólal: – Tudod, mit? Mégis kérek egy kávét. Hozzak neked is? – Köszönöm, nem kérek. – Még mindig van a Lamarrtól kapott kávéból. Még nem vagyok eléggé kétségbeesve ahhoz, hogy az automata löttyére fanyalodjak.

Matt nehézkesen lábra áll, és kimegy a szobából. Látom a vállán, mennyire feszült. Amikor már azon töprengek, vajon visszajön-e, megjelenik. – Kezdjük újra? – kérdezi, és leül. – Elnézést, úgy érzem, eléggé elszúrtam a bemutatkozást. Te vagy Leó, igaz? Összerezzenek. Sokkoló az ő szájából hallani a nevet, amit James tol kaptam. – Igen, én vagyok. Akkor James... mesélt rólam? – Igen, egy kicsit. Tudom, hogy te voltál a... Nem is tudom, hogy hívják az ilyet. A gyerekkori szerelme? Ettől hirtelen elszorul a torkom, és remeg az ajkam. Csak bólintok, de nem szólok semmit. – Basszus! – A kezébe temeti az arcát. – Elnézést. Csak... Csak olyan hihetetlen. Néhány napja még beszéltünk. Tudtam, hogy valami baj van, nincs minden rendben, de ez... Hogy baj van? Szeretnék kérdezősködni, de nem tudom kibökni a szavakat. Matt különben is folytatja. – Nagyon sajnálom, hogy így rád törtem. Ha tudom, mennyire rosszul vagy, nem jöttem volna be... De a nővér nem mondta. Csak azt kérdeztem, bejöhetek-e, ő meg mondta, hogy megkérdezi. James anyukájától tudom, hogy vele voltál, amikor.. . – Elakad a szava, de erőt vesz magán. – Amikor meghalt. És tudom, milyen sokat jelentettél neki, és azt akartam... Újra elhallgat, de ezúttal nem szólal meg újra. A pohara fölé hajol. Sír, és nem akarja, hogy lássam. – Elnézést – mondja végül rekedten. Megköszörüli a torkát. – Csak tegnap este tudtam meg. Nagyon... Nem

hiszem el. Azt hittem, tévedés történt, de most, hogy téged látlak... Most már hihetőnek tűnik. – Honnan... honnan ismerted Jamest? – Együtt jártunk Cambridge-be. Mindkettőnknek szenvedélye volt a színház, a színjátszás, a színdarabok, ilyesmi. – Megtörli az arcát, aztán felnéz, és elszántan mosolyog. – Mondanom sem kell, csapnivaló színész vagyok, de erre még idejében rájöttem. Nem sokat segített a helyzeten, hogy James mellett játszottam. Mellette különösen bénának érezhettem magam. – És az egyetem után is tartottátok a kapcsolatot? – Igen. Időnként megnéztem egy-egy darabban. Az évfolyamunkról mindenki bankár, köztisztviselő vagy hasonló lett. Egyedül James futott be, és ezért büszke vagyok rá. Ő nem hozott szégyent az egyetemre. Lassan bólintok. Igen, én ilyennek ismertem Jamesi. Olyan ismerős a férfi, akiről Matt beszél, hogy elszorul a szívem. Ő az én Jamesem. Kicsit sem hasonlít arra a valószerűtlen, anyagias emberre, akiről egész hétvégén beszéltek a többiek. Azt hittem, James megváltozott, de talán mégsem. Vagy nem teljesen. – Mi történt? – kérdezi Matt. – A... A házban. Azt mondják, elsült egy puska, de ez az egész... Mit keresett ott egyáltalán James? – Nem tudom – felelem. Lehunyom a szememet, és a forró, izzadság áztatta kötésre téved a kezem. – Nem kérdeztem. Amikor hallottuk, hogy járkál, betörőnek hittük. – A részletekbe nem megyek bele, nem mesélem el, hogy előtte magától kinyílt az ajtó, azt sem, hogy ostoba módon bepánikoltunk. Olyan az egész, mint egy klisés, röhejes

horrorfilm. – Szerintem viccnek indult. A vőlegény megjelenik a menyasszony ágya mellett. – Nem – rázta a fejét Matt. – Nem hinném. Nem ment volna oda, ha nem hívják. – Miért? – Hát, ez egyrészt nem szokás. Nem szokás csak úgy betoppanni a menyasszonyunk lánybúcsújára. Bunkóság. Akkor hajadon életében utoljára, és ahhoz elég nagy suttyónak kell lenni, hogy ezt elvegyük tőle. Igaza lehet, de nem reagálok. Várom a másik ökot. Matt nagy levegőt vesz. – Másrészt, hát, nem voltak olyan nagyon jóban. – Mi? – Azonnal érzem, hogy túl hangosan, túl érzelemmel teli hangon, túl meglepetten kiáltottam fel. Matt döbbenten néz rám. – Jó, hát nem akarok túlozni, de... ja. Clare nem mondta? – Nem, én nem emlékszem. – Megerőltetem a memóriámat, hátha szóba került. De ismerem Clare-t. Sosem vallaná be, hogy problémája van. A felszínnek mindig tökéletesnek kell lennie, az álarc sosem csúszhat félre. – Mi volt a baj? – Azt nem tudom. – Matt kínosan érzi magát. – Nem sokat beszéltünk erről. Szerintem csak a szokásos, az esküvő előtti feszültség. Elég barátom nősült már meg ahhoz, hogy tudjam, hogy megy ez. Az addig tökéletes barátnő kifordul önmagából, átmegy sárkányba, mindenki ideges, a család is beleszól, a barátok is belefolynak, minden apróságból hatalmas veszekedés lesz, és mindenki állást foglal. – Akkor mit keresett ott? – kérdezem. – Nem tudom. Arra tippelek, hogy valaki odahívta.

– Odahívta? De... de...

De ki? Clare? Nem, az kizárt. Ha valaki, hát ő tudhatta, mit jelentene, ha James megjelenne a házban. Nem létezik, hogy azt akarta, mi ketten akár csak két óráig is össze legyünk zárva, nem hogy egy egész napon át. Akkor én otthagytam volna a bulit, vagy istentelenül összeveszünk, és Clare ezt pontosan tudta. Ezért sem hívott meg az esküvőre. Valaki más lehetett. Vagy azért, mert annyira ostoba, vagy azért, mert annyira rosszindulatú. De az kizárt, hogy Clare szándékosan tönkre akarta volna tenni a saját lánybúcsúját. Mi oka lett volna erre? Flo? Lehet, hogy ez valami viccnek készült részéről? Ő nem tudta, mi volt köztem és James között. Elképzelhető, hogy ezzel a hatalmas poénnal akarta megkoronázni a „tökéletes” hétvégét. Végül is Melanie már hazament, tehát volt is egy üres szoba a házban. Ez magyarázhatná azt is, miért készült ki annyira. Nem csak azért lehetett bűntudata, mert egy töltött fegyverrel hadonászott, hanem azért is, mert az ő fejéből pattant ki ez az egész csíny, ami olyan nagyon rosszul sült el. De akkor csak tudta volna, hogy valószínűleg James az, aki felfelé jön a lépcsőn. Minek lőtt volna, még ha azt hitte is, hogy vaktöltény van a puskában? Láttam az arcát, amikor felbukkant a sötét alak. Őszintén megrémült. Vagy őrült, vagy a világ legjobb színésznője. Lehet, hogy Tom volt? Lehet, hogy amiatt a James és Bruce közti vita miatt akart rosszat Jamesnek? Vagy Nina, akinek olyan fura, morbid humora van? Lehet, hogy ő szervezte meg ezt a csínyt? De miért? Miért tenne ilyet bármelyikük is?

Megcsóválom a fejemet. Mindjárt megőrülök. Senki sem hívta oda Jamesi. Senki. Kizárt, hogy elsüljön az a fegyver, ha valaki tudja, hogy jön. – Tévedés – töröm meg a csendet. – Egészen biztosan tévedés. Biztos csak úgy eldöntötte, hogy odajön. Ha veszekedtek Clare-rel, lehet, hogy rendbe akarta hozni a dolgot, nem? Mindig olyan... – Hülye volt? – vág a szavamba Matt. Nevet, de remeg a hangja. – Lehet, hogy igazad van. Nem arról híres, hogy nagyon átgondolná, mit tesz. – Ökölbe szorul a keze. – Nem arról volt híres. – Hallgat. Mindketten arra a Jamesre gondolunk, aki bennünk, az emlékeinkben él. – Emlékszem – szólal meg Matt -, egyszer felmászott az egyetem tetejére, és mikulássapkát tett a vízköpők fejére. Marha. Meg is halhatott volna. Amikor kimondja az utolsó szavakat, tudatosul benne, mit mondott, és összerezzen. Mielőtt még észrevehetném magam, a kezére teszem a kezemet. – Megyek – szól. – Remélem, hamarosan meggyógyulsz. – Meg fogok – bólintok. Aztán, mert tudom, hogy megbánom, ha nem teszem fel a kérdést: – Még... még visszajössz? – Reggel visszautazom Londonba – feleli. – De jó lenne kapcsolatban maradni. A kartonomban van egy toll. Matt kiveszi, és az egyedüli elérhető helyre írja a telefonszámát – a kávéspohara oldalára. – Igazad volt – mondja, és leteszi az éjjeliszekrényre a poharat. – Jobban jártam volna, ha vizet iszom. Szia, Leó. – Szia.

Az ajtó lassan becsukódik mögötte, és az üvegen keresztül látom, ahogy eltűnik a folyosón. Fura. Ahhoz képest, hogy egyedül élek, és amióta csak bekerültem ide, folyton arra vágyom, hogy egyedül lehessek, most hirtelen nagyon magányosnak érzem magamat. Szokatlan, különös érzés.

26 Éppen vacsorázom, amikor megint kopognak. Már vége a látogatási időnek, ezért meglep, amikor Nina kezében egy szatyorral beoson az ajtón. Az ajkához illeszti a mutatóujját. – Psszt! Csak úgy tudtam bejutni, hogy kijátszottam a „tudja maga, ki vagyok én?'’-kártyát. – Már megint Salma Hayek unokatestvérének hazudtad magad? – Maradj már! Ő nem is brazil. – És nem is orvos. – Igaz. A lényeg, hogy azt ígértem, gyors leszek, úgyhogy tessék. – Az ágyra dobja a szatyrot. – Sajnos nem valami márkás holmi, és még örülhetsz, hogy nem velúr. De azért nagyon igyekeztem. – Szuper lesz – hálálkodom, és szemügyre veszem a márkátlan, szürke melegítőt. – Komolyan! Csak az a fontos, hogy ne legyen hátul nyitott, és ne legyen rajta a kórház pecsétje. Tényleg nagyon-nagyon hálás vagyok ezért, Nina. – Cipőt is hoztam. Jó, igazából csak papucsot, de tudom, milyen gáz tud lenni egy kórházi zuhanyfülke, meg aztán, ha váratlanul kiraknak, legalább lesz mit a lábadra húzni. Harminckilences a lábad, igaz?

– Harmincnyolcas, de a harminckilences is tökéletes.

Tessék! – Kibújok a kardigánból, és felé nyújtom. – Ezt visszaadom. – Á, hagyd csak! Majd visszaadod, ha előkerültek a saját ruháid. Pénzt adjak? Megrázom a fejemet, de azért előhúz két tízfontost, és a szekrénykére teszi őket. – Baj nem lehet belőle. Így legalább tudsz magadnak venni egy paninit, ha ráunsz a kórházi kosztra. Na, jó, megyek. De nem megy. Csak áll ott, és rövid, szögletes körmét nézi. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, de tőle szokatlanul ideges, és képtelen megszólalni. – Akkor szia! – szólok. Remélem, hogy ettől megered a nyelve, de csak elköszön, aztán hátat fordít nekem. Már az ajtón van a keze, amikor visszafordul. – Figyelj, amit az előbb mondtam... Nem úgy értettem... – Mit mondtál? – Jamesről. Az indítékról. Én tényleg nem gondoltam egy percig sem, hogy te... Basszus! – Gyengéden a falba öklöz. – Nem jól jön ki ez az egész. Nézd, én továbbra is azt gondolom, hogy baleset történt, és Lamarrnak is ezt mondtam. Fel sem merült bennem, hogy neked bármi közöd lenne ehhez. Csak aggódom, jó? Érted. Nem miattad. Eddig fel sem tűnt, hogy visszafojtom a lélegzetemet, de most kifújom. Felállók, és bizonytalan léptekkel odamegyek hozzá. Megölelem. – Semmi baj. Értettem, hogy értetted. Én is aggódom. Mindnyájunkért. Végigsimítja a hajamat, aztán leengedem a karomat, és ő rám néz.

– De szerintük nem baleset volt. Miért ne lett volna az? – Valaki megtöltötte a fegyvert – felelem. – Ezért. – De akkor is, bárki megtehette. Lehet, hogy Flo nagynénje

véletlenül éles lőszert rakott bele, és most annyira megrémült, hogy nem meri bevallani a rendőröknek. Ezek meg teljesen rácsavarodtak az agyaggalamb-lövészetre, hogy a töltényeket rendesen biztosították-e, elképzelhető-e, hogy valaki feltűnés nélkül lenyúlt egyet-kettőt. Egyértelműen azt hiszik, hogy az a töltény onnan származik, ezt próbálják bebizonyítani. De ha valamelyikünk meg akarta volna ölni Jamesi, minek hívta volna oda az isten háta mögé? – Nem tudom – csóválom a fejemet. Elfáradt és remeg a lábam. Elengedem Nina kezét, és visszacsoszogok az ágyamhoz. Émelygek ettől a beszélgetéstől, sok lesz már nekem a puska meg a töltény. – Tényleg nem tudom. – Szerintem... – kezdi Nina, de nem fejezi be a mondatot. – Igen? – Szerintem... Jaj, basszus! Figyelj, bármilyen szörnyűség is történt köztetek Jamesszel, szerintem akkor is jobb lenne, ha megmondanád nekik. Tudom – emeli fel a kezét – , hogy nem tartozik rám, és azt is tudom, hová dugjam fel a kéretlen tanácsomat, de szerintem könnyen lehet, hogy bármi történt is, nem olyan rettenetes, mint amilyennek te érzed, és sokkal jobban jöhetnél ki a dologból, ha még most megmondanád nekik. Fáradtan hunyom le a szememet, és megdörzsölöm a kötést a homlokomon. Pokolian viszket. Sóhajtok, és Ninára nézek, aki csípőre tett kézzel áll, és látom az arcán a jóindulatot és az aggodalmat. – Átgondolom – felelem – , jó? Megígérem.

– Jó – bólint Nina. Előretolja az alsó ajkát, mint egy gyerek, és hamég meglenne a nyelvpiercingje, most a fogához ütögetné. Emlékszem a hangjára, sokszor hallottam vizsgákon. Hála a jó égnek, hogy kivette, amikor elvégezte az orvosi egyetemet! Gondolom, a betegei nem voltak oda a kilyuggatott fejű sebészekért. – Most már tényleg megyek. Vigyázz magadra, Shaw! És ha egyik pillanatról a másikra kirúgnak, hívj fel, oké? – Köszönöm.

Miután elment, lefekszem, és átgondolom, amit mondott. Valószínűleg igaza van. A kötés alatt viszket és éget a bőr. Töltény, vér, lőpor – ilyen szavak járnak a fejemben. Nem bírom tovább. Felkelek, nénikés járásommal kivonszolom magam a fürdőszobába, és felkapcsolom a villanyt. Még ijesztőbb a tükörképem, mint tegnap volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Az arcom sokat javult, de a tegnap még lila zúzódások sárgásbarnába fordultak, helyenként bezöldültek. Minden szín megtalálható az arcomon, amelyet egy festő felhasználna a northumberlandi táj megfestéséhez. Ezen szomorúan elmosolyodom. De nem is a zúzódások érdekelnek, hanem a kötés. Megpiszkálom a ragasztószalag szélét, aztán letépem. Micsoda megkönnyebbülés! Persze fáj, mert vele együtt lejönnek a homlokomon és a halántékomon található apró szőrszálak is, de mondhatom, hogy ez édes fájdalom. Még azt sem bánom, hogy a géz kissé beleragadt a sebbe, és most húzza.

Azt hittem, varratot fogok találni, de nem. Egy hosszú, csúnya vágás éktelenkedik a homlokomon, amelyet kicsi ragasztódarabkák tartanak össze. Azért csak nem pillanatragasztóval rögzítették? Nagyon pici félkört borotváltak a hajamba, mert még ott is tart a seb, de már nő is az új hajam. Megérintem – olyan puha, mint egy kisbaba hajkeféjének szőre. Micsoda megkönnyebbülés! Jólesik a hideg levegő, és végre nem viszketek, és nem húzza már a bőrömet a kötés. Kidobom a véres gézdarabot, majd visszasétálok az ágyamba. Ninára és Lamarr-ra gondolok. Meg Jamesre. Annak, ami köztünk történt, semmi köze ehhez az egészhez. Ettől még lehet, hogy Ninának igaza van. Lehet, hogy jobb lenne mindent elmondani. Talán meg is könnyebbülnék ilyen hosszú hallgatás után. Senki sem tudta a teljes igazságot, csak én és James. Olyan sokáig dédelgettem a haragomat, és most elmúlt, mint ahogyan James is elmúlt. Lehet, hogy beszélek Lamarr-ral, amikor bejön. Megmondom neki az igazat. Nem mintha nem lett volna igaz minden, amit eddig mondtam neki. De most megtudja a teljes igazságot. Ez pedig a következő. James dobott engem. És igen, SMS-ben tette. De a haragomat nem ez táplálta tíz éven át, hanem az, amiért ezt megtette velem. Azért hagyott el, mert teherbe estem. Nem tudom, mikor történt, nem tudom, melyik szeretkezésünkből lett kisbaba. Vigyáztunk, legalábbis azt hittük.

Csak arra emlékszem, hogy egy napon arra eszméltem, hogy késik a menstruációm. Túl sokat késik. Vettem egy terhességi tesztet. James tetőtéri szobájában voltunk, ott mondtam él neki, az ágyán ülve. Elsápadt, fekete szeme elkerekedett. Teljesen kétségbe esett. Az nem lehet! – tiltakozott. – Nem lehet, hogy esetleg... ? – Hogy esetleg tévedek? – fejeztem be helyette a kérdést. Megráztam a fejemet. Keserűen nevettem. – Nekem elhiheted, hogy nem tévedés. Vettem vagy nyolc tesztet. – Akkor vegyünk esemény utáni tablettát? – kérdezte. Meg akartam fogni a kezét, de felpattant, és fel-alá járkált a kis helyiségben. – Ahhoz már túl késő. De igen, el kell… – Elszorult a torkom, de igyekeztem visszafojtani a sírást. – El kell dö-döntenünk... – Nekünk? Ez a te döntésed! – De én veled is beszélni akartam. Én tudom, mit akarok csinálni, de ez a te ba... Ez a te babád is, ezt akartam mondani, de nem jutottam el odáig, mert James olyan hangot hallatott, mint akit mellbe vágtak, és elfordította a fejét. Felálltam, és az ajtó felé indultam. – Leó – szólt fojtott hangon. – Várj! – Figyelj! – Egyik lábam már a legfelső lépcsőfokon volt, a táskám a vállamon. – Tudom, hogy ez most hirtelen jött. De ha majd készen állsz, hívj fel, jó? Nem hívott. Amikor hazaértem, Clare keresett telefonon. Dühös volt.

– Hol a fenében voltál? Jól felültettél! Fél órát vártam rád a

mozinál, és még a mobilodat sem vetted fel! – Ne haragudj – feleltem. – Csak... csak dolgom volt... – Mi? Mi történt? – kérdezte, de képtelen voltam válaszolni. – Átmegyek. James nem hívott fel, de még akkor este küldött egy SMS-t. Egész délután Clare-rel voltam, és azon kínlódtam, mi legyen, szóljak-e anyunak, le fogják-e csukni Jamesi – tizenöt éves voltam, amikor először lefeküdtünk, igaz, mostanra már néhány hónapja elmúltam tizenhat. Nyolc körül kaptam meg az üzenetet. Lee, nagyon sajnálom, de ez a te bajod, nem az enyém. Oldd meg! És többet ne keress. J.

Úgyhogy megoldottam. Anyunak sosem mondtam meg. Clare... Clare nagyszerűen viselkedett. Igen, hirtelen haragú, nem mindig őszinte, sőt manipulativ, de ebben a krízisben úgy védett, mint egy anyatigris a kölykét. Ha erre gondolok, megértem, miért voltunk barátok annyi éven át. Ilyenkor döbbenek rá, milyen önző módon viselkedtem később. Eljött velem a kórházba. Busszal mentünk be kora reggel. Bevettem a gyógyszert, és meglepően gyorsan túlestem az egészen. Nem az abortusz miatt borultam ki. Emiatt nem hibáztatom Jamesi, hiszen magam is ezt akartam. Még csak tizenhat éves voltam, nem akartam gyereket, és bármi történt is, én ugyanolyan hibás voltam, mint ő. Még csak

nem is mardos a lelkiismeret egy sejtcsomó miatt. Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni. Nem erről volt szó. Nem is tudom megfogalmazni, mi akasztott ki. Azt hiszem, a büszkeségem sérült. Nem akartam elhinni a saját hülyeségem mértékét, a gondolatot, hogy én annyira szerettem őt, és ekkorát tévedtem. Hogy lehettem ilyen buta? Hogy ítélhettem meg őt ilyen hihetetlenül rosszul? Ha visszamentem volna a suliba, ezzel együtt kellett volna élnem. Sosem szabadultam volna meg attól, hogy a többiek számára mi egy pár vagyunk. Százszor is el kellett volna mondanom: Nem, már nem vagyunk együtt. Igen, kidobott. Nem, jól vagyok. Nem voltam jól. Hülye voltam. Egy szánalmas kis idióta. Hogy lehet ekkorát tévedni? Mindig is azt hittem, jó emberismerő vagyok, és Jamesi bátornak, szeretetteljesnek tartottam, azt gondoltam, szeret engem. Ebből semmi sem volt igaz. Gyenge volt, gyáva, és még annyi sem volt benne, hogy a szemembe nézzen, és személyesen zárja le a dolgot. Ezek után képtelen voltam bízni a saját ítélőképességemben. Éppen a kisérettségire készültünk, amikor történt, tanítási szünetünk volt. Csak vizsgázni mentem vissza a suliba, aztán soha többé. Az eredményekért sem, az őszi bálra sem, és a tanáraimat sem kerestem fel, akik felkészítettek a vizsgákra, és biztattak. Inkább átiratkoztam egy másik iskolába kétvonatnyira otthonról, ahol biztosan senki sem ismer. Iszonyú hosszú napjaim voltak – hajnali fél hatkor indultam, és este hatra értem haza. Minden egyes tanítási napon.

Aztán anyu elköltözött, mert Phillel akart élni. Haragudnom kellett volna rá, amiért eladta a nagyapám házát, amelyben felnőttem, ahol olyan sokáig éltünk együtt, ahová az emlékeink kötöttek. Egy kicsit haragudtam is. De inkább megkönnyebbültem, mert ezzel elvágta az utolsó szálat, ami még Readinghez és Jameshez kötött. Így már biztos lehettem benne, hogy soha többé nem kell látnom őt. Egyedül Clare tudta, mi történt, és még előtte is elhallgattam az SMS-t. Másnap azt mondtam neki, úgy döntöttem, nem tarthatom meg a babát, és szakítok Jamesszel. Sírva ölelt magához, és azt mondta: Annyira bátor vagy! Nem éreztem magam annak. Én is gyáva voltam, mint James, mert nem néztem szembe vele, nem kérdeztem meg tőle, miért. Hogy tehetett ilyet? Félt? Gyáva volt? Később azt hallottam róla, mindenkit lefektet, aki csak él és mozog Readingben, fiúkat-lányokat vegyesen. Ez csak megerősítette azt, amit egyébként is tudtam. Az a James Cooper, akit én ismertem, sosem létezett. Csak a képzeletem szüleménye volt. Egy hamis emlék, amit a saját reményeim alkottak. De most... Most, amikor visszanézek... Nem tudom. Nem mentem fel Jamesi, mert érzéketlenség és kegyetlenség volt részéről, hogy elküldte azt az SMS-t, de már látom, milyen voltam én – dühös, becsületes és nagyon szigorú. Mindkettőnkhöz. De magamat felmentem a hibám alól, amit azzal követtem el, hogy szerettem Jamesi. Nagyon fiatalok voltunk, szinte még gyerekek. A gyerekek pedig kegyetlenek, és fekete-fehérben látják a világot, azt, hogy mi helyes, és mi nem az. Amíg fiatalok vagyunk, nincs átmenet. Csak jó és

rossz emberek vannak, jó és rossz tettek. A szabályok világosak – az erkölcs tiszta vonalak mentén rajzolódik ki, pontosan lehet tudni, mi hiba, miért jár büntetés. James rosszat tett. Én meg bíztam benne. Tehát tévedtem. De most már látom a rémült gyereket, akit egy nehéz morális kérdéssel szembesítenek, amelynek megválaszolásához nincsenek meg az eszközei. Már sejtem, hogyan csapódhattak le benne a szavaim – úgy érezhette, ennek a megmásíthatatlan döntésnek a súlyát az ő vállára akarom helyezni, pedig ő nem akarta ezt a felelősséget, és nem is állt rá készen. Magamat is látom – pont ugyanannyira féltem, és pont ugyanolyan felkészületlen voltam. És mindkettőnket nagyon sajnálom. Amikor Lamarr bejön reggel, elmondom neki a teljes igazságot. Így, a nap utolsó sugarainak fényénél nem is olyan szörnyű, mint gondoltam. Nem egy gyilkosság indítéka, csak valami régi, megfáradt fájdalom. Ninának igaza volt. Végre elalszom.

De Lamarr arcán eddig nem látott, sötét felhők gyülekeznek, amikor reggel megjelenik. Egy kollégát is hoz magával, egy nagydarab férfit, aki folyamatosan ráncolja kövér homlokát. Lamarrnak van valami a kezében. – Nora – kezdi -, meg tudja mondani nekem, mi ez?

– Igen – felelem meglepetten. – Ez a mobilom. Hol találták

meg? Lamarr nem válaszol. Leül, bekapcsolja a diktafonját, és síri, hivatalos hangon kimondja azokat a szavakat, amelyektől annyira rettegtem. – Leonora Shaw, gyanúsítottként hallgatjuk ki James Cooper halálának ügyében. Nem köteles vallomást tenni, de a védelemnek árthat, ha elhallgat valamit, amit később a bíróságon beismer. Bármi, amit mond, bizonyítékként felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet hívni. Megértette?

27 Aki ártatlan, annak nincs mitől félnie. Akkor én miért félek? Az eddigi beszélgetéseinket nem rögzítették, és egyik előtt sem ismertették velem a jogaimat. Azokat a beszélgetéseket nem lehetne bizonyítékként felhasználni a bíróságon, ezért az első néhány percben átvesszük, amit korábban már elmondtam Lamarrnak, hogy az is meglegyen a szalagon. Nem kérek ügyvédet. Tudom, hogy ostobaság, de valamiért úgy érzem, hogy Lamarr az én oldalamon áll. Bízom benne. Ha őt meg tudom győzni arról, hogy ártatlan vagyok, minden rendben lesz. Mégis mit tehetne itt egy ügyvéd? Amikor a már korábban megbeszéltek végére érünk, Lamarr új vizekre evez. – Kérem, nézze meg ezt a mobiltelefont! – Leragasztott műanyag tasakban tartja elém. – Felismeri? – Igen, ez az én telefonom – felelem. Uralkodom magamon, nehogy rágni kezdjem a körmömet, pedig erős késztetést érzek rá. Az utóbbi néhány napban tövig rágtam mindegyiket. – Ebben biztos? – Igen, felismerem a hátulján lévő karcolást.

– És a hozzá tartozó telefonszám a következő... – A

jegyzetei között lapozgat, aztán felolvassa. Bólintok. – I-igen, így van. – Szeretném, ha elmondaná nekem, kit hívott utoljára, és kinek küldte az utolsó SMS-eket. Ez váratlanul ér. Elképzelni sem tudom, mi köze lehet ennek James halálához. Talán csak azt vizsgálják, ki mikor hol volt. Tudok róla, hogy a mobilom segítségével meg tudják határozni, mikor hol jártam. Megerőltetem a memóriámat. – Nem sokat telefonáltam, SMS-t sem küldtem. A házban nem igazán volt térerő. A lőtéren lehallgattam a hangpostámat, és megnéztem a Twittert. Azt hiszem, más nem volt. – Nem küldött SMS-t? – Nem... nem hinném. – Erősen töröm a fejemet. – Nem, biztos, hogy nem. Utoljára Ninának írtam meg, hogy a vonaton várom. Ez pénteken volt. Szemrebbenés nélkül vált témát. – Kérem, meséljen még a James Cooperrel való kapcsolatáról! Bólintok, és igyekszem nyugodtnak tűnni, segíteni. Erre persze számítottam is. Lehet, hogy Clare magához tért. A gyomrom összeugrik. – A gimnáziumból ismeri, igaz? – Igen. Tizenöt-tizenhat évesen ismerkedtünk meg. Egy rövid ideig jártunk, aztán szakítottunk. – Mennyire rövid ideig? – Négy-öt hónapig.

Ez nem teljesen igaz. Fél évig jártunk. De már azt mondtam, hogy rövid ideig, és fél év nem annyira rövid idő. Nem szeretném, hogy úgy tűnjön, máris önellentmondásba keveredtem. Szerencsére Lamarr nem firtatja a pontos dátumokat. – A szakítás után tartották a kapcsolatot? – kérdezi. – Nem. Arra vár, hogy ezt kifejtsem. Én is várok. Lamarr az ölében összekulcsolja a kezét, és engem néz. Nem tudom, mit akar, de ha valamiben jó vagyok, hát a számat nagyszerűen be tudom fogni. Kínossá válik a csend. Hallom, ahogy drága óráján halad a másodpercmutató, és eltűnődöm, vajon honnan van pénze. A szoknyáját biztosan nem rendőri fizetésből vette, és a nagy arany fülbevalót sem. Nekem valódinak tűnik. De ez nem tartozik rám. Csak találtam valamit, amin gondolkodhatom, miközben telik az idő. De Lamarr is tud várni. Erről a türelemről egy macska jut eszembe – pislogás nélkül, higgadtan várja, hogy az egér kétségbe essen, és megpróbáljon elmenekülni. Végül is a másik rendőr, Roberts nyomozó az, aki nem bírja tovább a hallgatást. – Maga azt állítja, hogy tíz éven át nem tartották a kapcsolatot – kezdi nyersen – , és James Cooper mégis meghívta az esküvőjére. Basszus! Felesleges hazudni. Két perc alatt utánakérdeznek Clare anyjánál, vagy annál, aki a vendéglistát kezeli. – Nem, Clare meghívott a lánybúcsúra, de az esküvőre nem.

– Ez elég furcsa, nem? – kapcsolódik be Lamarr.

Mosolyog, mintha ez az egész csak egy csajos beszélgetés lenne egy kapucsínó fölött. Kerek, rózsás arca van, arccsontja magas, és ettől úgy néz ki, mint Nefertiti. Szélesen, melegen, nagylelkűen mosolyog. – Nem annyira – hazudom. – James exe vagyok. Gondolom, Clare is érezte, hogy kínos lenne, ha ott lennék az esküvőn. Neki is, nekem is. – Akkor miért hívta meg a lánybúcsúra, ahol a közelgő esküvőt ünnepük? Ez nem kínos? – Nem tudom. Ezt Clare-től kell megkérdezni. -Tehát a szakítás óta egyáltalán nem lépett kapcsolatba James Cooperrel? – Nem, egyáltalán nem. – SMS-ben? E-mailben? – Nem. Egyet sem küldtem. Egyre kevésbé értem, hová akarnak kilyukadni. Azt akarják bizonyítani, hogy gyűlöltem Jamesi? Azt, hogy nem bírtam megtűrni a közelemben? Megint mogyorónyira zsugorodik a gyomrom, és egy hang azt suttogja a fejemben: Még mindig nem késő ügyvédet kérni. – Nézze – nyögöm ki, és én is érzem a feszültséget a hangomban -, nem hinném, hogy nagyon furcsa, ha valaki nem tartja a kapcsolatot az exeivel. Lamarr nem felel. Megint témát vált. Őrjítő. – Elmesélné, mikor merre járt a hétvégén? Volt olyan, hogy elhagyta a házat? – Hát, voltunk agyaggalamb-lövészeten – kezdem bizonytalanul -, de erről már tudnak. – Úgy értem, egyedül. Elment futni, nem igaz?

Futni? Ezzel teljesen kihúzza a lábam alól a talajt. Utálom, hogy fogalmam sincs, mit akar ezzel a sok kérdéssel. – Igen – felelem. Magamhoz ölelem a párnát. Eszembe jut, hogy jobb lenne, ha együttműködőnek tűnnék, ezért hozzáteszem: – Kétszer is. Egyszer pénteken, az érkezésünk után nem sokkal, egyszer pedig szombaton. – Meg tudja mondani, nagyjából mikor? Gondolkodom. – Azt hiszem, pénteken valamikor fél öt körül. Talán valamivel később. Már eléggé sötétedett. Visszafelé a bekötőúton futottam össze Clare-rel, hat körül. Szombaton meg... kora reggel. Szerintem nyolc előtt. Nem tudom ennél pontosabban, de biztos, hogy hatnál később, mert már világos volt. Melanie már ébren volt, lehet, hogy ő emlékszik. – Rendben – bólint Lamarr, és lejegyzi az időpontokat. Nem bízik a felvételben. – És futás közben nem használta a telefonját? – Nem. – Mi a fene ez? Ujjaimat a párna puha szőrébe vájom. – És szombat este? Akkor elment valahová? – Nem. – Aztán eszembe jut valami. – A többiek szóltak a lábnyomokról? – Milyen lábnyomokról? – néz fel döbbenten a jegyzeteiből. – Lábnyomokat láttam a hóban, amikor szombat reggel visszaértem a futásból. A garázstól a hátsó ajtóhoz vezettek. – Hmm, köszönöm, utánanézek. – Leír valamit. Aztán megint vált. – Eszébe jutott még valami arról, ami az után következett, hogy szombat este elhagyta a házat? Amikor a kocsi után rohant.

A fejemet rázom. – Sajnálom. Emlékszem, hogy az erdőben futok. Vannak emlékfoszlányaim autókról meg törött üvegről, de nem, semmi konkrétum. – Értem. – Becsukja a jegyzettömbjét, majd feláll. – Köszönöm, Nora. Van még kérdés, Roberts? A társa nemet int, mire Lamarr felmondja a szalagra a helyszínt és az időpontot, kikapcsolja a diktafont, majd távozik. Gyanúsított vagyok. Ezt nehéz felfognom. Egyedül üldögélek, és gondolkodom. Vajon azért lettem gyanúsított, mert megtalálták a telefonomat? De mi köze lehet ennek James halálához? Aztán rájövök valamire, amit már régóta tudhattam volna. Mindvégig gyanúsított voltam. Csak azért nem hallgattak ki hivatalosan, mert kevés lett volna bizonyítéknak, amit mondtam. Miután memóriaproblémáim vannak, akármelyik ügyvéd mérföldes lyukat üthetett volna a vallomásomon. Információt akartak, mindent, amit csak el tudok mondani, mégpedig gyorsan. Ezért vállalták a kockázatot, hogy beszéljenek velem, hiába nem voltam kihallgatható állapotban. De most az orvosok szerint teljesen beszámítható vagyok, és nyugodtan ki lehet engem hallgatni. Úgyhogy most megkezdték a bizonyítékok gyűjtését. Nem tartóztattak le. Ez legalább megnyugtató. Nem vádoltak meg semmivel. Egyelőre. Bárcsak fel tudnám idézni azt a néhány percet, ami kiesett! Mi történt az erdőben? Mit csináltam?

Egyre kétségbeesettebben akarok emlékezni. Gombóc nő a torkomban, erősen markolom a tiszta, fehér párnát, és belefúrom az arcomat. Annyira emlékezni akarok, hogy az már fáj. Ha nincs meg az a néhány perc, hogyan győzzem meg Lamarrt arról, hogy igazat mondok? Lehunyom a szememet, és megpróbálom elképzelni, hogy újra ott vagyok azon a csendes tisztáson, az üvegből épült háznál, amely fáklyaként világít át a sötét, sűrű erdőn. Érzem a lehullott tűlevelek illatát, érzem az ujjamon és az orromban a maró hideget. Emlékszem áz erdő hangjaira, arra, ahogy a hó lehullik a túlterhelt ágakról, a bagoly huhogására, és a sötétbe olvadó kocsi hangjára. És látom, ahogy lefelé botorkálok azon a hosszú, egyenes ösvényen, amely a fák közé vezet, és érzem a tűlevelek ruganyos puhaságát a talpam alatt. De nem emlékszem, mi történik azután. Olyan, mintha egy vízfelszínen tükröződő kép után kapnék. Felvillan egy-egy foszlány, de amikor kinyújtom felé a kezemet, ezer apró darabra törik, és csak a vizet markolom. Valami történt velem ott, a sötétben. Velem, Clare-rel és Jamesszel. Vagy valaki. De ki? Mi?

Nos, Leonora, nagyon elégedett vagyok – mondja dr. Miller, és elteszi a tollát. – Egy kicsit aggaszt, hogy még mindig nem tért vissza teljesen az emlékezete, de az alapján, amit elmondott, ezek az emlékek is visszajönnek lassacskán, úgyhogy semmi okom rá, hogy még sokáig itt tartsam.

Szükség lesz felülvizsgálatra, de azt a háziorvos is elvégezheti. Még fel sem fogtam, ami elhangzott, már folytatja is: – Van valaki, aki segíteni tud önnek otthon? – Micsoda? Ne-nem – nyögöm ki. – Egyedül élek. – Jó lenne, ha néhány napra egy barátjához költözne, vagy egy barátja önhöz. Nagyon szépen gyógyul, de nem szívesen engedném haza egy üres lakásba. – Londonban élek – jegyzem meg teljesen feleslegesen. Mit mondhatnék neki? Nincs senkim, akinek egy hétig a nyakán ülhetnék, és nem túl valószínű, hogy én most elvándorlók Ausztráliába anyám ölelő karjai közé. – Értem. Valaki haza tudja vinni? Gondolkodom. Talán Nina. Megkérhetem, hogy vigyen haza. De... de csak nem dobnak ki ilyen hirtelen? Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék elmenni. – Nem értem – mondom a nővérnek, miután az orvos kiment. – Erről eddig szó sem volt. – Ne aggódjon – nyugtat meg a nő. – Nem dobjuk ki úgy, hogy nincs hová mennie. De az ágyra szükségünk van, és a maga állapota már nem súlyos, így aztán. Így aztán nem tartanak rám igényt. Furcsa, mennyire mellbe vág ez a hír. Úgy tűnik, abban a néhány napban, amit itt töltöttem, intézményesítődtem. Igaz, olyan ez a hely, mint egy kalitka, de most, hogy az ajtó nyitva áll, már nem is akarok kiszabadulni. Megszoktam, hogy az orvosok és nővérek, a kórház mindennapjai megvédenék a rendőrségtől, a valóságtól, attól, ami történt. Mit csinálok, ha kitesznek? Lamarr vajon hazaenged?

– Beszéljen a rendőrséggel – mondom. Olyan, mintha

kívülről látnám magamat. Fura. – Nem tudom, örülnének-e, ha elhagynám Northumberlandet. – Ja, igen, el is felejtettem, hogy maga az a szegény lány, aki balesetet szenvedett. Ne aggódjon, szólunk nekik. – Lamarr nyomozó foglalkozik velem – közlöm. Nem szeretném, hogy Robertscel beszéljen, azzal a vastagnyakú, állandóan a homlokát ráncoló pasival. – Szólok neki. Ne aggódjon, ez még úgysem ma lesz! Miután kiment, megpróbálom feldolgozni a helyzetet. Ki fognak dobni, lehet, hogy már holnap. És aztán? Vagy visszaengednek Londonba, vagy... vagy nem. És ha nem, az azt jelenti, hogy letartóztatnak. Megpróbálom felidézni a jogaimat. Ha lecsuknak, hány órán át is hallgathatnak ki? Harminchat? De ha jól emlékszem, ezt bírósági végzéssel meghosszabbíthatják. Nem emlékszem pontosan. Basszus! Krimiíró vagyok! Hogy lehet, hogy ilyeneket nem tudok? Fel kell hívnom Ninát, de nincs nálam a telefonom. Az ágyam mellett van egy, de csak bankkártyával lehet egységeket vásárolni rá, és az én tárcám minden más tulajdonommal együtt a rendőröknél van. Lehet, hogy a nővérpulttól telefonálhatnék, biztos megengednék, ha olyan fontos dologról van szó, mint hogy haza kell jutnom valahogy, de nem tudom Nina számát. Minden szám a mobilomban van. Kiét tudom fejből? Nina szüleiét, csak ők azóta elköltöztek. Tudom az otthoni számomat is, ami nem sokat segít, mivel ott nincs senki. A régi házunk számát is tudom,

ahol felnőttem, de az már mindegy. Anyu ausztrál számára nem emlékszem. Bárcsak lenne valakim, mint Ninának Jess, akihez ilyen helyzetben nyugodtan fordulhatok, és szégyenkezés nélkül mondhatom, hogy szükségem van rá! De nekem nincs ilyen ember az életemben. Mindig azon a véleményen voltam, hogy az önállóság erősség, de most kénytelen vagyok beismerni, hogy gyengeség is. Mégis mi a frászt csináljak? Kérjem meg a nővért, hogy a Google segítségével keresse meg a szerkesztőmet? De ha elképzelem, hogy ilyen ábrázattal kell elé állnom, kiráz a hideg a szégyentől. James szüleinek telefonszámára tökéletesen emlékszem. Vagy százszor tárcsáztam, mert James folyton elhagyta a mobilját. Tudom, hogy még mindig ott laknak, ahol tíz éve. De őket most nem hívhatom fel. Ha visszamegyek Londonba, muszáj lesz. Beszélni akarok velük a temetésről. Muszáj... muszáj... Lehunyom a szememet. Nem fogom elsírni magam. Majd ha kikerültem innen, akkor lehet, de egyelőre cselekednem kell. Nem gondolhatok sem Jamesre, sem a szüleire. Felcsillan a szemem, amikor meglátom az éjjeliszekrényen a papírpoharat. Matt száma. Óvatosan letépem és zsebre teszem a telefonszámot. Nem hívhatom fel, hiszen már úton van London felé. De azért megnyugtató, hogy legalább egy ember van, akit vész esetén megkereshetek. Két napja azt sem tudtam, hogy a világon van. Most meg az egyedüli kapcsolatom a külvilággal. De azért nem lesz baj. Nina visszajön, vagy ha ő nem is, Lamarr biztosan. Tudok nekik üzenni is. Csak várni kell.

Még mindig ülök, és a semmibe bámulok, miközben viharvert körmömet rágcsálom, amikor a nővér benéz hozzám. – Telefonon keresik, drága. Kapcsolom a hívást. – Az ágy melletti fehér telefonra mutat, majd elmegy. Ki lehet? Ki tudja, hogy itt vagyok? Lehet, hogy anyu? Az órára nézek. Nem, Ausztráliában éjszaka van. Kiver a víz, amikor felmerül bennem, hogy esetleg James szülei azok. Ők biztosan tudják, hogy itt vagyok. Megszólal a telefon. Inába száll a bátorságom, és majdnem fel sem veszem. De aztán összeszorítom a fogamat, erőt veszek magamon, és felemelem a kagylót. – Halló! Rövid hallgatás után egy hang így szól: – Nora? Te vagy az? Nina. Leírhatatlanul megkönnyebbülök, és egy pillanatra még azt is el tudom képzelni, hogy talán mégis létezik a telepátia. – Nina! – Nagyon örülök, hogy hallom a hangját, mert most már biztos, hogy nem ragadok itt. – Hála az égnek, hogy hívtál! Képzeld, ki akarnak rakni, és senkinek sincs meg a száma. Ezért kerestél? – Nem – feleli kurtán. – Figyelj, nem akarok kertelni. Flo öngyilkosságot kísérelt meg.

28 Szóhoz sem jutok. – Nora? – szólal meg Nina néhány másodperc múlva. – Nora, ott vagy még? Basszus, megszakadt ez a szar? – Igen – felelem kótyagosan. – Igen, igen, itt vagyok. Csak... Jézusom! – Nem akartam csak így rád zúdítani a hírt, de azt sem akartam, hogy a nővérektől vagy a rendőröktől tudd meg. Abba a kórházba viszik, ahol te is vagy. – Istenem... És... és túléli? – Szerintem igen. Én találtam rá a panzióban, a fürdőszobában. Nagyon ki volt bukva, de nem hittem... Én... – Hallom a hangján, mennyire megrázta az eset, és csak most gondolok bele, micsoda feszültségben él napok óta ő is. Mi Clare-rel kórházban vagyunk, így a kihallgatás nagy részéből kimaradunk, de Ninát, Flót és Tomot feltehetőleg éjjel-nappal faggatják. – Csak a szerencsének köszönhető, hogy korábban visszaértem, mint amit neki mondtam. Észre kellett volna vennem. Rettenetes ez az egész, de nem gondoltam volna... – Nem a te hibád.

– Basszus, Nora, én orvos vagyok! – kiált fel elgyötört

hangon. – Jó, régen nem foglalkoztam már a mentális egészség témakörével, de hát nem azért van az általános orvosi képzés, hogy aztán elfelejtsük, amit ott tanultunk! Basszus! Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. – De túléli, nem? – Nem tudom. Bevett egy csomó altatót, mellé egy kis Valiumot meg rengeteg paracetamolt, és az egészet whiskyvel öblítette le. A paracetamol aggaszt, nagyon durva szer. Az ember magához tér, úgy érzi, jól van, aztán mire rájön, hogy az öngyilkosság tulajdonképpen nem is fér bele a sűrű programba, a mája beadja a kulcsot. – Úristen, szegény Flo! Mondta... mondta, hogy miért csinálta? – Hagyott búcsúüzenetet, amiben azt írta, nem bírja tovább. – Szerinted... ? – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, ezért inkább elhallgatok. – Micsoda? Szerintem bűntudata van-e? – Szinte hallom, ahogy vállat von. – Nem tudom. De arról azért tudj, hogy az ő kezében volt a fegyver, és Lamarr meg Roberts nem nagyon kímélték. – Hogy szerezte a gyógyszereket? – A diazepámot meg az altatókat orvos írta fel neki. Tudod, Nora, nagyon stresszes volt nekünk az elmúlt néhány nap. Flo látta, ahogy valaki lőtt sebet kap. Poszttraumás stressz szindrómában szenved. Becsukom a szememet. Én itt végig biztonságban voltam a saját tudatlanságom védőburkában, Flo meg közben összeroppant.

– Megszállott volt – jelentem ki nagyon lassan. –

Folyamatosan azon idegeskedett, hogy Clare lánybúcsúja tökéletes legyen. – Igen – feleli Nina. – Hidd el, ezt eleget hallottuk az utóbbi napokban. Flo főleg sírt meg magát hibáztatta a történtekért. – De komolyan, mi történt, Nina? – Olyan erősen szorítom a kagylót, hogy fáj az ujjam. – Lamarr szerint gyilkosság volt, ebben biztos vagyok. Furákat kérdeznek a mobilommal kapcsolatban, és ismertették a jogaimat. Gyanúsított vagyok. – Mindenki gyanúsított – sóhajt fáradtan Nina. – Ott voltunk a házban, amikor lelőttek valakit, aki később bele is halt a sérüléseibe. Nem te vagy az egyetlen gyanúsított. Basszus, mennyire várom már, hogy vége legyen ennek! Annyira hiányzik Jess, hogy alig bírok másra koncentrálni. Mi a picsának jöttünk mi ide, Nora? Elhiszem, hogy fáradt. Mindenből elege van. Látom magam előtt, ahogy ő meg Tom a panzióban ülnek, mindkettő a maga szobájában, és várják, hogy választ kapjanak, várják a híreket Flóról, Clare-ről meg a többiről. Megkérték, hogy ne hagyja el a várost. Ugyanúgy csapdába esett, mint én, és erről az tehet, ami abban a házban történt. – Figyelj, most mennem kell – mondja végül. – Ez ilyen szar, feltöltőkártyás mobil, és nem hinném, hogy sok pénz van rajta. De visszahívom a kórházat, és megadom a számomat, jó? Mondd meg nekik, hogy hívjanak fel, ha ki akarnak paterolni.

– Oké – felelem. Elszorul a torkom, és hogy ezt

palástoljam, köhögök. – Vigyázz magadra, hallod? És ne hibáztasd magad Flo miatt! Fel fog épülni. – Tényleg nem vagyok olyan biztos ebben – mondja sötéten. – Láttam már néhány paracetamol túladagolást az egyetem alatt, és tudom, hogy megy ez. De koszi, hogy megpróbáltál megvigasztalni. És Nora... – Elhallgat. – Igen? –Hát... Jaj, basszus, mindegy, felesleges is beszélni róla. Hagyjuk! – De mi van? – Csak azt akartam mondani, hogy próbáld meg felidézni, mi történt, miután elrohantál, jó? Nagyon sok múlik ezen. Ne görcsölj rá! – Nevet, de remeg a hangja. – Igen, tudom – felelem. – Szia, Nina! – Szia! Leteszi, én meg az arcomat dörzsölöm. Nina azt mondta, ne görcsöljek rá. Gondolom, viccelni akart. Pontosan tudja, micsoda nyomás alatt vagyunk mindannyian. Emlékeznem kell. Emlékeznem kell. Lehunyom a szememet, és emlékezni próbálok.

– Nora! – Valaki a vállamra teszi a kezét, és felráz álmomból. – Nora! Pislogok, megpróbálok felülni. Azt sem tudom, hol vagyok, és mi történik. Lamarr az. Elaludtam. – Hány óra van? – kérdezem bizonytalanul.

– Majdnem dél – feleli. Csípős a hangja, mosolynak nyoma

sincs. Nagyon komolyan néz. Roberts is itt van vele, a szeme sem rebben, miközben néz. Lehet, hogy kezében ceruzával, arcán savanyú kifejezéssel született. Nem bírom elképzelni, hogy valaha bújós kisbaba volt, és azt sem, amint a szeretőjét csókolja. – További kérdéseink vannak – mondja Lamarr. – Kér néhány percet? – Nem, nem, megvagyok – felelem. Megrázom a fejemet, igyekszem felébredni. Lamarr figyel. – Kezdhetjük. Lamarr bólint, bekapcsolja a diktafont, és újra elmondja a jogaimat. Aztán elővesz egy papírt. – Nora, kérem, olvassa ezt el! Ezek azok az SMS-ek, amelyeket az elmúlt napokban az ön telefonjáról küldtek Jamesnek. Odaadja a papírt. Kihúzom magamat, kidörzsölöm az álmot a szememből. Még összefolynak a szemem előtt a betűk. Egy csomó szöveget látok, mindegyik előtt a küldő telefonszáma és a dátum, az időpont és még valami információ, amit nem tudok értelmezni, talán a helyszín GPS-kódja. Az első üzenet előtt az én számom szerepel, az időpont péntek, 16:52. LEONÓRA SHAW: James, én vagyok az, Leó. Leó Shaw. JAMES COOPER: Leó? Jézusom, tényleg te vagy az? LEONÓRA SHAW: Igen, én vagyok. Nagyon szeretnék veled találkozni. Itt vagyok Clare lánybúcsúján. Idejönnél? Nagyon sürgős. JAMES COOPER: Mi? Ez komoly?

JAMES COOPER: C elmondta? LEONÓRA SHAW: Igen. Légyszi, gyere ide! Telefonon nem mondhatom el, amit akarok, de nagyon fontos, hogy beszéljünk! JAMES COOPER: Tényleg menjek oda? Nem várhat ez addig, amíg visszaérsz Londonba? LEONÓRA SHAW: Nem. Nagyon sürgős. Kérlek! Semmit sem kértem tőled, de ennyivel tartozol. Holnap? Vasárnap már késő. James válasza 23:44-kor érkezik. JAMES COOPER: Holnap van egy matiném meg egy esti előadásom, 10-11 lesz, mire elszabadulok. Odamehetek, de az több mint 5 óra. Az éjszaka közepén érnék oda. Komolyan menjek oda? Szombat, 7:21. LEONÓRA SHAW: Igen. Szombat, 14:32. JAMES COOPER: Oké. LEONÓRA SHAW: KÖSZÖNÖM! A kocsit hagyd az úton! A hátsó bejáraton gyere be, nyitva hagyom a konyhaajtót. A szobám az emeleten van, jobbra a második ajtó. Mindent megmagyarázok, ha már itt vagy.

Hosszú szünet után 17:54-kor érkezik a válasz, és amikor elolvasom, úgy érzem, megszakad a szívem. JAMES COOPER: Oké. Nagyon sajnálok mindent, Leó. Puszi, J. Aztán 23:18-kor: JAMES COOPER: Elindultam. És ennyi. Amikor Lamarra nézek, könnyben úszik a szemem, és képtelen vagyok megszólalni. – A gyanúsított elolvasta az átiratot – mondja csendesen a diktafonba. Aztán: – Nos, Nora? Megmagyarázná ezt? Gondolta, nem fogjuk megtalálni az SMS-eket? Tudja, hiába törli őket, a szolgáltató szerveréről vissza lehet nyerni. – Én... én... – makogok. Mély levegőt veszek, összeszedem magam, és újra nekifutok. – Ezeket ne-nem én küldtem. – Tényleg. – Nem is kérdés, inkább csak fáradt kijelentés. – Tényleg. El kell hinnie! – Tisztában vagyok vele, hogy kár a gőzért. – Valaki más küldhette ezeket. Lehet, hogy lemásolták a SIM-kártyámat! – Elhiheti nekem, Nora, hogy ezt már megszoktuk. Ezeket az SMS-eket a maga telefonjáról küldték, és a válaszai elküldésének időpontjai egybeesnek azokkal az időpontokkal, amelyekben állítása szerint futott az erdőben, valamint az agyaggalamb-lövészet időpontjával. – De én nem vittem magammal a telefonomat, amikor futni mentem!

– A GPS elég meggyőzően bizonyítja ennek ellenkezőjét.

Tudjuk, hogy kiment a házból, fel a dombra, míg térerőt nem talált. – Nem én küldtem ezeket – ismétlem. Szeretném a fejemre húzni a takarót. Lamarr előttem áll, úgy néz le rám. Most már nem ül az ágyam szélére. Kemény az arca, mintha ébenfából faragták volna. Együttérzést vélek felfedezni rajta, de valami olyan kérlelhetetlenséget is, amit még sosem láttam. Olyan könyörtelenül néz, ahogy egy angyal nézhet – nem a kegyelem angyala, hanem a végítéleté. – A kocsi elemzése is elkészült, Nora. Tudjuk, mi történt. – Mi történt? – kérdezem. Igyekszem nem pánikba esni, de tudom, hogy a hangom éles és remeg. Tudják. Tudnak valamit, amit én nem. – Mi történt? – Clare felvette magát, és amikor már úton voltak, és megfelelően felgyorsult az autó, maga megragadta a kormányt. Emlékszik? Megragadta a kormányt, hogy a kocsi lesodródjon az útról. – Nem. -Tele van az ujjlenyomatával a kormány. A keze össze van karmolva, a körme letört, ugyanis dulakodott Clare-rel. Az ő karján védekezés nyomait találtuk. A maga bőre ott volt a körme alatt. – Nem! De amint ezt kimondom, felvillan előttem egy kép, mintha egy rémálom törne elő fényes nappal: Clare rémült arcát megvilágítja a műszerfal zöld fénye, és én dulakodom vele. – Nem! – zokogok fel. Mit tettem? – Mit mondott magának Clare, Nora? Elmondta, hogy James a vőlegénye?

Nem jutok szóhoz. Csak csóválom a fejemet, de nem azért, mert tagadok, csak azért, mert nem bírom tovább, nem tudom elviselni a kérdéseket. – A gyanúsított a fejét csóválja – mondja morcosan Roberts. – Flo elmesélte, mi történt – közli Lamarr könyörtelenül. – Clare megkérte őt, hogy ezt hallgassa el. Ezen a hétvégén akarta elmondani magának, igaz? Istenem! – Magának a szakítás óta nem volt párkapcsolata, igaz? Nem. Nem. Nem. – Mániákusan szerette. Clare azért halogatta, hogy elmondja magának, ki a vőlegénye, mert félt a maga reakciójától. Igaza is volt, ugye? Szeretnék felébredni ebből a rémálomból. – Ezért aztán odacsalta Jamest a házba, aztán agyonlőtte. Nem. Jézusom! Mondanom kellene valamit. Muszáj mondanom valamit, hogy Lamarr végre elhallgasson, és abbamaradjanak ezek a szilvaszínű, gonosz vádak. – Így történt, igaz, Nora? – kérdezi gyengéden, és végre leül az ágyam szélére. Kinyújtja a kezét. – Igaz? Ránézek. Könnyben úszik a szemem, de a könnyeimen át is látom Lamarr együtt érző tekintetét, nehéz fülbevalóját, és nem is értem, hogyan bírja el azt az ékszert az a kecses nyak. A diktafon kattog és zúg. Végre megtalálom a hangomat. – Ügyvédet kérek.

29 Megpróbálom felidézni azt az időpillanatot, amikor az első SMS elment a mobilomról. 16:52. Akkor éppen futottam, és a telefonomat őrizetlenül hagytam a szobámban. Ki férhetett hozzá? Clare még nem érkezett meg. Ebben biztos vagyok, mert akkor futottam össze vele, amikor a futás végén a ház felé tartottam. Rajta kívül bárki lehetett. De miért? Miért akar valaki így tönkretenni engem – és Jamesi? És Clare-t? Átgondolom a lehetőségeket. Melanie nem tűnik túl valószínűnek. Igen, ott volt, amikor én futottam, és rajta kívül nem sokan voltak ébren, amikor szombat reggel elindultam. De nem tudom elképzelni, hogy annyira érdekelném őt, vagy akár James annyira foglalkoztatná, hogy ilyesmire vetemedjen. Miért tenne kockára mindent, csak hogy bemártson valakit, akit még soha életében nem is látott? Ráadásul ő már ott sem volt, amikor James megjött, amikor... amikor... Lehunyom a szememet, és próbálok nem gondolni arra, ahogy James a vértócsa közepén fekszik a lépcső alján. De a töltényt éppen kicserélhette, suttogja egy hang a fejemben.

Bármikor megtehette. Lehet, hogy ezért távozott olyan sietősen. Ez igaz. Tényleg kicserélhette a töltényt. De a többit nem láthatta előre – a nyitott ajtót, a puskát, a dulakodást... Akkor Tom. Neki volt lehetősége, hiszen a házban volt, amikor magára hagytam a mobilomat, és ott volt akkor is, amikor elsült a fegyver. És most jut eszembe, ő volt az, aki elküldte Clare-t egyedül. Clare miért húzott el olyan hirtelen? Csak Tomtól tudjuk, hogy mit mondott neki, és most, a történtek fényében, kissé talán gyanús ez a történet, hogy Clare félrehallotta a szavait. Tényleg csak úgy elrobogott volna, visszakérdezés nélkül? Végül is Nina az orvos. Ő volt James egyetlen reménye a túlélésre. Mi van, ha Tom azt mondta Clare-nek, hogy menjen? Bármit is mondhatott – például, hogy Nina nem jön, és azt üzeni, Clare induljon el, majd a kórházban találkoznak. És az indíték. .. Ha visszagondolok arra a részegen folytatott beszélgetésre, amiben a férjéről és Jamesről beszélt... Bárcsak odafigyeltem volna! De untam. Untam azt a rengeteg ismeretlen nevet meg a hülye színházi politikát. Lehet, hogy van valami, hogy Bruce és James haragszanak egymásra? Vagy épp ellenkezőleg. Ez azért elég valószínűtlennek tűnik. Még ha Tom tényleg elküldte is Clare-t, mit ért el ezzel? Nem láthatta előre, mi fog történni. De ami a legfontosabb, nem tudhatott arról, mi volt köztem és James közt. Hacsak... hacsak valaki el nem mesélte neki. Clare elmondhatta. Ezt nem lehet kizárni. De látni kell, hogy a gyilkosságot úgy rendezték meg, hogy abba ne csak James haljon bele, hanem engem és Clare-t is tönkretegyen.

Nem hinném, hogy ez csak járulékos veszteség lenne. Valami hihetetlenül gonoszát és személyeset érzek abban, ahogy szándékosan belerángattak engem ebbe, és mindkettőnket rég elfeledett fájdalmakra emlékeztetnek. Ki tenne ilyet? Miért tenne ilyet bárki is? Igyekszem úgy szemlélni a történteket, mintha ez az egyik regényem lenne. Ha ezt én írnám, akkor el tudnék képzelni olyan okot, ami miatt Tom bántani akarja Jamest. Még akár indítékot is eszkábálhatnék, hogy Clare-t is bántsa. De engem? Miért fektetne valaki ennyi energiát abba, hogy tönkretegyen egy olyan embert, akit nem is ismer? Ilyen csak olyasvalakiben merülhetne fel, aki mindhármunkat ismeri. Aki akkoriban végig ott volt. Mint például... Nina. De erre gondolni sem akarok, összerezzenek a gondolatra. Nina fura, éles a nyelve, gyakran gúnyolódik és tapintatlan. De kizárt, hogy ilyesmire vetemedjen. Biztosan? Az arcát látom magam előtt, a meggyötört, gyászos kifejezést, ami akkor ült ki rá, amikor eszébe jutottak a lőtt sebek, amelyeket Kolumbiában kezelt. Azért él, hogy másokon segítsen. Csak nem csinálna ilyet! De az a kis hang mégis a fülembe duruzsol, és arra emlékeztet, milyen szívtelen tud lenni Nina. Emlékszem, egyszer nagyon sokat ivott, és azt mondta: „A sebészt nem az ember érdekli, nem ilyen nyálas. A sebész olyan, mint egy gép – fel akarja vágni az embert, megnézni, hogyan működik, darabjaira szedni. Az átlagos sebész olyan, mint egy kisfiú, aki szétszedi az apja óráját, hogy lássa, hogyan működik, aztán többet nem bírja összerakni. Minél ügyesebb

leszel, annál ügyesebben tudod újra összerakni a darabokat. De mindig sebet hagysz.” Az is eszembe jut, hogy időnként döbbenetesen lenézően nyilatkozik Clare-ről. Arra gondolok, milyen ellenszenvvel beszélt arról, hogy Clare szurkálódik, piszkálódik, aztán élvezi a többiek reakcióját. Milyen keserűséggel idézte föl, hogy Clare sok-sok évvel ezelőtt kiadta őt! Lehet, hogy valamiért sosem bocsájtott meg neki? Végül pedig ott van az, amit első este művelt, az „én még sosem”-játék közben. Szándékosan, gonoszságból mondta: Én még sosem dugtam James Cooperrel. Hirtelen vacogni kezdek a túlfűtött szobában, amit az előbb még valódi szaunának érzékeltem. Mert pontosan ilyen kegyetlenség, gyűlölet van az egész őrület mögött. Nem egyszerűen kíváncsi volt rám és Jamesre. Nem tapintatlanságból csinálta. Direkt kegyetlenkedett velem és Clare-rel. Most akkor ki az, aki szurkálódik, piszkálódik, aztán élvezi a többiek reakcióját? Elhessegetem ezt a gondolatot. Nem vagyok hajlandó ilyeneket gondolni Nináról. Nem. Ebbe bele is őrülök, ha nem állok le még időben. Flo. Mindig hozzájutok vissza. Flo kezdettől fogva ott volt. Ő hívta meg a vendégeket. Flo kezében sült el a fegyver. Ő állította azt, hogy vaktöltény van benne. Flo rajong olyan betegesen Clare-ért. Teljesen kattant. Bármikor megtudhatta, mi volt köztem és James között, hiszen Clare legjobb barátnője már az egyetem óta. Eléggé valószínű, hogy Clare mesélt neki rólam és Jamesről. Vajon ezért adagolta túl magát? Felfogta, mit tett?

A semmibe bámulok, megpróbálom végiggondolni mindezt, amikor a szemem megakad valamin. Valaki megmozdult az ajtóm előtt. Tudom is, hogy ki. Újra megjelent az őr. Csak most már kétségem sincs a felől, hogy nem azért van itt, mert engem véd. Azért van itt, hogy ne engedjen ki. Nem haza fogok menni, amikor kitesznek, hanem a rendőrségre. Letartóztatnak, kihallgatnak, és jó eséllyel hivatalosan is megvádolnak, ha úgy látják, a bíróság előtt is megáll a vád. Hideg fejjel, érzelemmentesen veszem elő az utolsó embert, aki ott volt a lánybúcsún – saját magamat. Én is ott voltam. Akár el is küldhettem azokat az SMSeket Jamesnek. Kicserélhettem a töltényt. A kezem a fegyveren volt, amikor Flo elsütötte. Mi sem egyszerűbb, mint James felé lökdösni a puskacsövet, amikor tudom, hogy ő jön felfelé a lépcsőn. Ami ennél is fontosabb, én James meggyilkolásának második részénél is ott voltam. Ott voltam a kocsiban, amikor letértünk az útról. Mi a fene történt abban a kocsiban? Miért nem tudom felidézni? Eszembe jut, amit dr. Miller mondott: Néha előfordul, hogy az agy elnyom bizonyos eseményeket, amelyekkel még nem tudunk szembenézni. Azt is mondhatnánk, hogy ez egyfajta önvédelmi mechanizmus. Mi az, amivel nem tudok szembenézni? Az igazság? Úgy vacogok, mintha nagyon fáznék, pedig továbbra is fojtogató idebent a hőség. Felkapom Nina kardigánját az ágy

végéből, és beleburkolózom. Belélegzem a cigi és a parfümje illatát, és megpróbálom összeszedni magamat. Nem az a gondolat rémített meg ennyire, hogy letartóztatnak, és vád alá helyeznek. Még mindig nem hiszem el, hogy ez meg fog történni. Ha mindent megmagyarázok, hinni fognak nekem, ugye? Ugye? Az rázott meg igazán, hogy valaki annyira gyűlöl, hogy ilyesmire képes. De kicsoda? Nem akarok a legutolsó lehetőségre gondolni. Túl borzasztó ahhoz, hogy beengedjem az agyamba. Csak úgy tudom elviselni, ha apránként, suttogásként kerül elő, amikor valami másra gondolok. Összekuporodom a kórházi takaró alatt, szorosan összefogom magamon Nina kardigánját, és meghallom a suttogást: Mi van, ha igaz?

Lassan telik a nap, mintha melaszban vonszolnám magam. Olyan érzés, mint azokban a rémálmokban, amikor olyan nehezek a végtagjaim, hogy képtelen vagyok mozgatni őket. Valami üldöz, menekülnöm kell, de beleragadtam a sárba, a lábam elzsibbadt, lelassultam, és fájdalmasan lassan evickélek át az álmon, miközben a névtelen rémség egyre közelebb és közelebb ér hozzám. A kis szobát egyre inkább börtöncellának élem meg. Az ajtón lévő üveget ráccsal erősítették meg, és odakint egy őr áll. Tudom, mi fog történni, ha kiengednek. Nem mehetek haza. Őrizetbe vesznek, elvisznek a rendőrségre, és

valószínűleg vád alá helyeznek. Az SMS-ek elég bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy fogva tartsanak, főleg, ha hozzávesszük, hogy tagadtam, hogy én küldtem volna el őket. Emlékszem, réges-rég, amikor az első könyvemet írtam, egy rendőrrel beszéltem a kihallgatási technikákról. Csak hallgatni kell, mondta akkor. Ha figyelmesen hallgat, meghallja a hazugságot. Lamarr és Roberts is megtalálta a maga hazugságát – azt mondtam nekik, nem én küldtem el az SMS-eket, amelyek mégis ott vannak. Enni próbálok, de az étel íztelen, úgyhogy a nagy részét meghagyom. Keresztrejtvényt akarok fejteni, de nem jutnak eszembe a szavak, csak értelmetlen betűhalmazokat látok, és a fejemben képek cikáznak. Magamat látom a vádlottak padján, aztán a börtöncellámban. Flót, aki most ebben a kórházban fekszik gépekre kötve. Jamest a vértócsa közepén. Megtelik az orrom a vér szagával – olyan szaga volt, mint egy hentesüzletnek. Véres lett a kezem, a pizsamám, és a vér beitta magát a padlóba... Ledobom magamról a takarót, és felállók. Kimegyek a fürdőszobába, vizet fröcskölök falfehér arcomra. Le akarom mosni a vér bűzét és a rám törő emlékeket. De csak nem jönnek azok az emlékek, amelyekre szükségem van. Lehetséges... Lehetséges, hogy mégis én küldtem azokat az SMS-eket, csak eltemettem magamban ezt az emlékképet azzal együtt, ami a kocsiban történt? Kiben bízzak, ha már magamban sem bízhatok?

A kezembe temetem az arcomat. Felegyenesedek, a tükörbe nézek, és szemügyre veszem magamat a könyörtelenül fluoreszkáló fényben. A szemem körül még ott a monokli, de már halványul. Egészségtelen sárga színem van, és beesett a szemem. Az árkok sötétek, ahogy az orrom töve is, de legalább már nem vagyok olyan ijesztő. Ha lenne alapozóm, el tudnám tüntetni az árnyékokat. De nincs. Eszembe sem jutott, hogy Ninától kérhetnék. Vékonynak és öregnek látom magamat. Az arcomat meggyűrte a kemény kórházi ágynemű. Azon gondolkodom, ki vagyok én legbelül. Tíz éve hiszem magamat tizenhat évesnek. Sokszor hiszem, hogy a hajam még mindig hosszú. Ha ideges vagyok, még mindig a fülem mögé akarom gyűrni, pedig már rég levágattam. Azt hiszem, James még mindig él. Nem tudom elhinni, hogy halott. Ha kérném, megmutatnák nekem a testét? Kiráz a hideg. Nedves kezemmel kócos hajamba túrok, aztán szürke melegítőnadrágomba törlőm a tenyeremet. Visszamegyek a szobába. Valami megváltozott, de nem tudom, mi lehet az. A könyvem ott van az ágyon. A papucsom az ágy alatt. A vizeskancsóm az éjjeliszekrényen, félig tele. A kartonom ferdén áll az ágyam végében, a tartójában. Végül rájövök. Eltűnt az őr. Az ajtóhoz lépek, kinézek a rácsos ablakon. A szék még ott van, egy pohár tea gőzölög rajta. De az őr nincs ott. Elönt az adrenalin, feláll a hátamon a szőr. A testem tudja, mire készülök, még mielőtt az agyam felfoghatná. A

papucsért nyúlok, felveszem. A kezem magától gombolja be Nina kardigánját. Végül fogom a két tízfontost, amely összehajtva fekszik a szekrényke sarkán. Vadul ver a szívem, amikor óvatosan kinyitom az ajtót. Bármelyik pillanatban rám kiálthatnak, Megállni! Bármikor megkérdezheti egy nővér: Jól van, drága? De senki sem szól semmit. Senki sem tesz semmit. Kisétálok a szobából, végig a folyosón, el a többi szoba mellett, és a papucsom csattog a linóleumon. El a nővérpult mellett – ott sincs senki. Egy nővér bent ül a kis irodában, de háttal az ablaknak. Adminisztrál. Csitt-csatt, csitt-csatt. Ki a duplaszárnyú ajtón, a főfolyosóra, ahol kevésbé van fertőtlenítőszag, és erősebb az ételek illata. Megszaporázom a lépteimet. Egy felirat mutatja, merre találom a kijáratot. Befordulok a sarkon, és megáll bennem az ütő. Ott van a rendőr, a férfi mosdó előtt áll, és a rádiójába motyog. Inába száll a bátorságom, majdnem megfutamodom. Szeretnék visszarohanni a szobámba, mielőtt még észrevenné, hogy eltűntem. De nem teszem. Összeszedem magam, és gyorsan továbbsietek. Csitt-csatt, csitt-csatt. A szívem hevesen ver, a ritmusa egyezik a lépteimével. A rendőr észre sem vesz. Vettem – mondja a rádióba. – Értettem. Aztán befordulok egy újabb sarkon, és eltűnik a szemem elől.

Továbbmegyek, de nem túl gyorsan, nem is túl lassan. Valaki csak megállít! Csak nem lehet ilyen simán kisétálni egy kórházból! Újabb felirat mutatja a kijáratot – néhány fülke mellett kell elmennem, és ott lesz, a folyosó végén. Amikor már majdnem a liftekhez vezető ajtónál járok, meglátok valamit, pontosabban valakit a vékony üvegen keresztül. Lamarr. Elakad a lélegzetem, és gondolkodás nélkül behátrálok egy elfüggönyözött fülkébe. Imádkozom, hogy a beteg aludjon. Óvatosan behúzom a függönyt. A torkomban dobog a szívem, és csak állok, várok, fülelek. Nyílik, majd csukódik az ajtó, és hallom, ahogy Lamarr tűsarkai elcsattognak mellettem. A nővérpultnál áll meg, majdnem szemben a fülkével, ahol rejtőzöm, és én remegő kézzel várom, hogy félrerántsa a függönyt, és megtaláljon. De aztán csak udvariasan mond valamit a szolgálatban lévő idős nővérnek, és tovább csattognak a sarkai a folyosón, a mosdók és a szobám felé. Hála istennek, hála istennek, hála istennek! A lábamból kifut az erő, remeg a megkönnyebbüléstől. Azt hiszem, el fogok esni. De muszáj megállnom a lábamon. Ki kell jutnom innen, mielőtt még Lamarr odaér a szobámhoz, és észreveszi, hogy megszöktem. Hirtelen azt kívánom, bárcsak úgy rendezgettem volna el a párnákat az ágyban, mintha feküdne benne valaki, vagy legalább elhúztam volna az ajtó ablakán a kis függönyt.

Veszek két-három mély levegőt, aztán megfordulok, és készen állok rá, hogy bocsánatot kérjek az ágyban fekvő betegtől. De amikor meglátom, ki az, elakad a lélegzetem. Clare. Clare fekszik ott csukott szemmel, aranyhaja szétterül a párnán. Nagyon sápadt, az arca még jobban össze van vagdosva, mint az enyém. Valamilyen műszert csíptettek az ujjára, és a takarója alól csövek állnak ki. Jaj, Istenem! Jaj, Clare! Tudom, hogy őrültség, de nem tudok tenni ellene, félresimítok egy tincset az ajkáról. A szemhéja alatt mozog a szeme. Visszatartott lélegzettel figyelem, de aztán újra ellazul. Alszik? Vagy kómában van? Nagyot sóhajtok. Clare – suttogom olyan halkan, hogy senki meg ne hallja, de az álmaiba beszivároghasson -, Clare, én vagyok az, Nora. Esküszöm, kiderítem, mi az igazság. Ki fogom deríteni, mi történt, ígérem. Nem felel. Megint megmozdul a szeme, és eszembe jut Flo, amint a szeánszon csukott szemmel keresett valamit, amit egyikünk sem látott. Megszakad a szívem. Nem állhatok meg, mert lehet, hogy máris keresnek. Óvatosan kikukucskálok a fülke függönye mögül. Üres a folyosó, a nővérpultnál sincs senki. Mindenki betegeket lát el, és az idős nővér is eltűnt. Kilopakodom, visszahúzom magam mögött Clare függönyét, aztán berohanok az előtérbe, a liftekhez.

Megnyomom a gombot, de nem egyszer, hanem ötször, tízszer, tizenötször, újra és újra, mintha attól gyorsabban jönne a lift. Hirtelen reszelős hangot hallok, aztán halk csengetést, és a tőlem legmesszebb eső lift ajtaja kinyílik. Berohanok, a szívem csak úgy dörömböl. Egy beteghordó van a liftben egy kerekesszékes nővel, és Lady Gagát dúdol. Könyörgöm, hadd sikerüljön! A lift megáll, és egy lépést teszek hátra, hogy kiengedjem a beteghordót meg a beteget, aztán követem a jeleket a főbejáratig. A recepción egy unott nő lapozgatja a Hello magazint. Amikor elmegyek mellette, megszólal a telefonja, én meg kicsit meggyorsítom a lépteimet. Ne vedd fel! Ne vedd fel! Felveszi. – Halló, recepció! Tudom, hogy túl gyorsan lépkedek, de nem tehetek róla. Biztos, hogy úgy nézek ki, mint egy beteg. Hogy nem tűnik fel neki, hogy papucs van a lábamon, az ég szerelmére? A normális emberek, a látogatók nem papucsban jönnek novemberben. Nem is vesznek fel szürke melegítőnadrághoz kék, kötött kardigánt. Meg fog állítani, ebben biztos vagyok. Mondani fog valamit, megkérdezi, jól vagyok-e. A tenyerem úgy izzad, hogy eláztatja a két tízfontost, amit markolok. – Tényleg? – kérdezi élesen a recepciós. Az ujjára tekergeti a zsinórt. – Igen, igen, rendben. Majd figyelek.

Majd’ kiugrik a szívem. Most már tudja. Nem bírom tovább. De fel sem néz, csak bólogat. Lehet, hogy nem is rólam beszélnek. Már majdnem az ajtónál járok. Egy felirat arra figyelmeztet, hogy érkezéskor és távozáskor fertőtlenítsük a kezünket. Megállják? Az a feltűnőbb, ha megállók, vagy az, ha nem? Nem állok meg. A recepciós még mindig beszél, és közben csóválja a fejét. A forgóajtóban vagyok. Felvillan előttem a kép, amint félúton megáll, és én ott fogok csapdába esni, abban a kis háromszögben, és csak akkora rés lesz, hogy a kezemet ki tudjam dugni, de ne juthassak ki. De persze semmi sem történik. Az ajtó akadálytalanul körbeforog. Mellbe vág a hideg levegő. Igazi áldás. Szabad vagyok. Kijutottam a kórházból. Megszöktem.

30

Csípi a hideg az arcomat, és egészen elveszettnek érzem magam. Nem ismerem a környéket – belém hasít a felismerés, hogy eszméletlen állapotban hoztak ide, így aztán fogalmam sincs, milyen úton jöttem, és merre menjek el innen. A kórházi meleg után reszketek. Szállingózik a hó. Körülnézek, mint aki csodát vár, és még is kapom egy taxi felirat és egy nyíl formájában. Lassan megkerülöm az épületet, ráz a hideg, és megtalálom a taxidrosztot. Egyetlen taxi áll csak bent, a tetején világít a felirat. Egy férfi ül a kocsiban, legalábbis azt hiszem – nehezen látom, mert az ablakok bepárásodtak. Közelebb sántikálok – a papucs már most töri a lábamat –, és bekopogok az üvegen. A sofőr résnyire lehúzza az ablakot, és vidáman rám mosolyog. – Mit tehetek magácskáért? – kérdezi. Indiai, a fején elegáns, fekete turbánt visel, rajta a taxitársaság kitűzőjét. A pandzsábi és a newcastle-i akcentus furcsa keverékét beszéli, amitől hirtelen nevetni támad kedvem. – El kell.., el kell jutnom... Fogalmam sincs, hová mehetnék. Londonba?

Nem. – Az üvegházhoz kell eljutnom – folytatom. – Ez egy kis ház Stanebridge határában. Ismeri azt a falut? Bólint, és kiteszi a kezéből a papírt. – Ja, ismerem. Pattanjon be, drága! Nem pattanok. A hideg és a reszketés ellenére habozom. A kezem már a kilincsen, de még nem döntöttem. – Mennyi lesz? Csak húsz fontom van. – Általában huszonöt lenne – feleli, és alaposan szemügyre veszi a zúzódásaimat -, de magát elviszem húszért. Hála az égnek! Mosolyt erőltetek az arcomra, pedig úgy érzem, mintha elfagytak volna az arcizmaim. Attól tartok, a nagy erőlködésben még elrepednek. – Kö-köszönöm – hálálkodom. Kivételesen csak azért dadogok, mert vacog a fogam. – Ugorjon be, drága! – nyitja ki az ülése mögötti ajtót. – Még a végén megfagy itt nekem. Szálljon már be! Engedelmeskedem. A kocsi belsejének melege átölel. Elnyűtt műanyag és fenyőillatú légfrissítő, régen elszívott cigaretták és a taxik jellegzetes szaga keveredik. Szeretnék összegömbölyödni a meleg ülésen, elaludni, és többé fel sem ébredni. Megpróbálom becsatolni az övemet, de remeg a kezem. Csak most döbbenek rá, mennyire fáradt vagyok, és mennyire legyengültem a kórházban töltött pár nap alatt. – Elnézést – szabadkozom, amikor a férfi hátrapillant, hogy lássa, bekötöttem-e már magamat. – Elnézést, mindjárt sikerül. – Semmi gond, én nem sietek sehová.

Végre sikerrel járok. Hátradőlök. Nagyon fáradt vagyok, és minden porcikám fáj. A sofőr beindítja a motort. Lehunyom a szememet. Elmegyek innen.

Eh, drága! Keljen fel, kisasszony! Kinyitom a szememet. Össze vagyok zavarodva, minden homályos körülöttem. Hol vagyok? Nem otthon, és nem is a kórházban. Eltart egy darabig, mire rájövök, hogy egy taxi hátsó ülésén ülök a kórházi ruhámban, és megálltunk. – Itt vagyunk – mondja. – De nem tudok felmenni a házhoz, mert lezárták az utat. Pislogok, és letörlöm a párát az ablakról. Igaza van. Valóban lezárták a feljárót, rendőrségi kordon van az alumínium sorompón. – Semmi baj – felelem. Megdörzsölöm a szememet, és a zsebembe túrok. – Tessék, húszat mondott, igaz? Elveszi a pénzt, de azt kérdezi: – Biztos, hogy minden rendben lesz? Nekem úgy tűnik, lezárták a házat. – Minden rendben lesz. Biztos? Muszáj, hogy így legyen. Csak be lehet jutni valahogy. Gondolom, hogy a rendőrség biztosította az épületet, de nem hinném, hogy erőddé változtatták. Minek? A semmi közepén van, nem áll fenn a veszély, hogy valaki idejön, és összejárkálja a helyszínt. A sofőr nem örül annak, hogy kiszállok. Járó motor mellett figyeli, ahogy megkerülöm a sorompót. Ennek meg

én nem örülök. Nem akarom, hogy lássa, ahogy végigbotorkálok a gidres-gödrös úton a szánalmas papucsomban. Megállók, egyik kezem a sorompón, igyekszem erőt venni magamon, hogy ne reszkessek, és elszántan intek neki. Lehúzza az ablakot, a hidegben látszik a lehelete. – Biztos, hogy minden rendben? Ha szeretné, itt maradhatok, visszaviszem Stanebridge-be, ha nincs itt senki. Ingyen elviszem, úgyis arra mennék vissza. – Nem kell, köszönöm – felelem. Összeszorítom a fogamat, hogy ne vacogjon. – Minden rendben. Köszönöm szépen, viszontlátásra. Nehéz szívvel bólint, aztán elindul. Nézem, ahogy a hátsó fényszóró megvilágítja a szállingózó hópelyheket, aztán eltűnik a szürkületben.

Jézusom, de hosszú ez a bekötőút! El is felejtettem, mennyire. Emlékszem a futásra, amikor Clare-rel találkoztam, arra, mennyire elfáradt a lábam, és arra, milyen érzés volt a hideg a bőrömön. Az semmi sem volt ehhez képest. Mi történt az izmaimmal a kórházban? Még félúton sem járok, és már úgy remeg a lábam, mint amikor túlhajtom magam. Vérzik a lábujjam a kemény műanyag papucsban, de annyira elfagyott a zimankóban, hogy nem is érzek fájdalmat. Csak onnan tudom, mi történik, hogy piros nyomokat hagyok a fehér hóban.

Legalább megfagyott a föld, úgyhogy nem húzza le a lábamat a rátapadt sár. De egyszer csak megbotlom, belelépek egy különösen nagy kátyúba, a lábam alatt betörik a vékony jégréteg, és a fagyos, sáros vízben kötök ki. Elakad a lélegzetem, és nyöszörögve húzom ki a lábamat. Nagyon fáj, megvág az éles jég. Vékony, szánalmas a hangom, mint az egéré, amit most ragadott el a bagoly. Fázom. Nagyon-nagyon fázom. Nagy hülyeséget csináltam? De mennem kell tovább. Nincs értelme visszafordulni. Még ha le is tudnék inteni valakit, hová mehetnék? Vissza a kórházba, ahol Lamarr bilinccsel vár? Megszöktem, leléptem. Most már végig kell csinálnom. Nincs visszaút. Nem állok meg, elszántan teszem egyik lábamat a másik után, és magam köré fonom a karomat. Hála az égnek és Ninának a kék kardigánért. Csak ez ment meg a kihűléstől. Feltámad a szél, halkan süvölt a fák között, és hallom, ahogy a fák ágain meggyűlt hó a földre esik. Még egy lépés. Azután még egy. Nem tudom, mennyire lehetek közel. Most, hogy üres a ház, nem segítenek a fényei. Azt sem tudom, mióta botorkálok a csontig hatoló hidegben. Csak azt tudom, hogy muszáj továbbmennem – ha nem teszem, meghalok. Még egy lépés. Ahogy egyre közelebb érek, képek villannak fel a fejemben. Flo, akinek a félelemtől eltorzul az arca, és magához szorítja a puskát. Nina rémült arckifejezése, véres keze, miközben megpróbálja elállítani a vérzést.

James. James, aki egy hatalmas vértócsa közepén fekszik, a saját vérében, és haldoklik. Már tudom, mit akart mondani, amikor azt nyöszörögte: Esem... Leó? Nem azt akarta mondani, „leestem”, hanem azt, „SMS”. Azt kérdezte, minek hívtam ide, és miért hagytam, hogy így haljon meg. Miattam jött el. Azért jött, mert én hívtam. Én hívtam? Már nem is tudom. Istenem, mennyire fázom! Nagyon nehéz logikusan gondolkodni. Emlékszem az SMS-ekre, amelyeket Lamarr mutatott nekem, és már nem tudom, hogy azért emlékszem rájuk, mert ő megmutatta nekem azt a lapot, vagy azért, mert korábban is láttam őket. Én hívtam ide Jamesi? Csak akkor tudtam meg, hogy James Clare vőlegénye, amikor Clare a kocsiban elmondta. Előtte fogalmam sem volt róla. Akkor minek küldtem volna neki SMS-t? Ebbe kell kapaszkodnom – abba, amit biztosan tudok. Csak Flo lehetett. Ő az egyetlen, aki e mögött állhat. Ő választotta ki a vendégeket, az ő ötlete volt a helyszín, ő tudott a fegyverről. A házban volt az SMS-ek elküldésének időpontjában. Tudta, hogy futni mentem. Újra átgondolom a furcsa viselkedését, az óriási, robbanékony, rémisztő szeretetet, amivel körülvette Clare-t. Lehet, hogy úgy érezte, James elveszi tőle a legjobb barátnőjét? Lehet, hogy nem bírta elviselni, hogy James

közéjük álljon? Ki lehetne jobb bűnbak, mint én, aki James volt barátnője és Clare valamikori legjobb barátnője vagyok? Aztán... aztán ráébredt, mit művelt. Nemcsak a riválisát pusztította el, hanem vele együtt Clare-t is. Tönkretette az életét. És ezt képtelen volt elviselni. Istenem, mennyire fázom! És milyen fáradt vagyok! Az út szélén meglátok egy kidőlt fát. Mi lenne, ha leülnék? Csak egy percre, csak amíg abba nem marad a lábam remegése. Lépésenként, nagy nehezen odavonszolom magam, és lerogyok a durva, mohos törzsre. A térdemre hajolok, a lábamat lehelgetem, és kétségbeesetten igyekszem legalább egy kicsit átmelegedni. Lehunyom a szememet. Bárcsak elaludnék! Nem. Kívülről jön a hang. Tudom, hogy nem hallhatom, mégis hallom. Nem. Aludni akarok. Nem. Ha elalszom, meghalok. Ezzel tisztában vagyok, de már nem érdekel. Végtelenül fáradt vagyok. Nem. Aludni akarok. De valami nem enged. Van bennem valami, ami nem enged pihenni. Nem az élet utáni vágy – már nem érdekel az élet. James meghalt, Clare megsérült, Flo haldoklik. Csak egy dolog maradt, és az az igazság.

Nem fogok meghalni. Nem fogok meghalni, mert valakinek meg kell ezt tennie. Valakinek ki kell derítenie, mi történt valójában. Felkelek. A térdem annyira remeg, hogy alig állok a lábamon, mégsem esem el. Megkapaszkodom a kidőlt fában. Lépek egyet. Aztán még egyet. Nem állok meg. Nem állok meg.

31 Nem tudom, mennyi ideje megyek. Közben besötétedett. Összefolynak az órák, összemossák őket a fagyott sarat pettyező hópelyhek. Fáradt vagyok, annyira fáradt, hogy nem bírok gondolkodni. Szemembe fúj az ismét feltámadt szél, és könnyezem. Megbénult az arcom, a látásomat elhomályosítják a könnyek. Felnézek, és ott áll előttem az üvegház. Már nem az az arany fáklya, aminek első este láttam. Most sötét és néma, beolvad a fák közé, szinte láthatatlan. Felkelt a hold. A félhold visszatükröződik az egyik hálószoba ablakán. Ott aludt Tom. A holdat fényudvar veszi körül, innen tudom, hogy az éjszaka még hidegebb lesz. Nem csak azért más a hely, mert most sötét van. Rendőrségi kordon zárja le a bejárati ajtót, és a lépcsőház betört ablakát berácsozták, mint a keményebb környékeken álló, lakatlan házakét. Nagyon fájdalmas az utolsó néhány méter, amit az aprókavicsos úton kell megtennem. Reszketve állok, és nézem a sötét üvegfalat. Most, hogy itt vagyok, már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom tenni, be tudok menni, és újra látni bírom James halálának színhelyét. De muszáj lesz. Nemcsak James miatt, és

nemcsak azért, mert másként sosem tudom meg az igazat, hanem azért is, mert ha nem húzódom védett helyre, kihűlök és meghalok. A bejárati ajtó zárva, és nincs ablak, amit benyomhatnék. Felveszek egy nagyobb követ, és azon gondolkodom, hogy bezúzom a nappali üvegfalát. Belátok, látom a hideg kandallót és a tévé fekete képernyőjét. Elképzelem, hogy betöröm a kővel az üveget, de nem teszem meg. Nemcsak azért, mert az túl nagy zajjal és rombolással járna, hanem azért sem, mert nem hiszem, hogy be lehetne törni. Dupla-, ha nem triplaüveg. Egy puskalövés kellett ahhoz, hogy betörjön a lépcsőházi ablak. Egészen biztos vagyok benne, hogy simán lepattanna a falról a kövem. El is dobom, és lassan, kínok közt megkerülöm a házat. Teljesen elgémberedett a lábam, botladozom, és vérzik a lábujjam köze. Nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogyan jutok majd el innen bárhová is. Gyalog nem mehetek, ez biztos. Az a rettenetes érzésem van, hogy rendőrautó fog vinni, ha nem valami még szörnyűbb. A ház hátsó traktusa sem kecsegtet semmi jóval. Megpróbálkozom a nappali hátsó felében lévő ablakkal. A körmömmel próbálom meg eltolni, és kétségbeesetten reménykedem, hátha nyitva van. De meg sem moccan, és csak annyit érek el, hogy még jobban beszakítom tövig rágott körmömet. Felnézek a házra. Vajon fel tudok mászni az erkélyre, ahol Nina szokott cigizni? Egy percig komolyan mérlegelem ezt a lehetőséget. Ott egy ereszcsatorna. De aztán belém hasít a felismerés, hogy esélyem sincs felmászni a csúszós üvegen. Akkor sem, ha mászócipőben és hevederben próbálkozom, hát még

papucsban és elgémberedett ujjakkal. Már a suliban sem ment a kötélmászás, csak lógtam a kötél alján, aztán lepottyantam a tornaszőnyegre, és ott feküdtem, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a többi lány simán felmászott a kötél tetejéig, és tenyerével megérintette a fakeretet. De itt még tornaszőnyeg sincs, és az ereszcsatorna jóval csúszósabb és barátságtalanabb, mint a tornatermi kötél. Ha leesem, vége mindennek, örülhetek, ha törött bokával megúszom. Nem, az erkély nem opció. Végül a teljes reménytelenségtől bénultan megpróbálkozom a hátsó ajtóval. És kitárul. Feláll a szőr a hátamon – megdöbbenek, hitetlenkedem, vadul fellelkesülök. El sem hiszem. Nem hiszem el, hogy a rendőrök nem zárták be. Tényleg lehet, hogy ennyire egyszerű bejutni, miután minden más olyan nehéz volt? A rendőrség ezt az ajtót is kordonnal zárta le, de átbújok a szalag alatt, és félig kúszva érkezem meg a konyhába. Felegyenesedem, azt várom, mikor szólal meg a riasztó, mikor áll fel egy rendőr a sarokban elhelyezett székéből. De a ház sötét és néma, csak a hópelyhek szállingóznak be a nyitott ajtón át. Becsapom az ajtót, de nem záródik. Nekiütközik a keretnek, majd visszalendül. Újra megpróbálom, és ekkor megakad valamin a szemem. A zár nyelvét valaki celluxszal ragasztotta le, így nem is csoda, hogy nem lehet bezárni az ajtót.

Most már értem, miért csapkodhatta a szél azon az éjszakán. Hiába zártuk kulcsra, nem záródott be. A zár csak arra jó, hogy megállítsa a kilincs mozgását, hogy ne húzhassa vissza a zár nyelvét. De ha maga a zárnyelv nem működik, hiába a kilincs. Ha az ember megrángatja, stabilnak tűnik, de az ajtót csak a saját tehetetlenségi ereje tartja a helyén. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy letépem a celluxot, de aztán felismerem, mekkora butaságot csinálnék ezzel. Ez végre bizonyíték. Előttem, az ajtókeretben ártatlanul bújik meg a sziklaszilárd bizonyíték, hogy valaki James halálát akarta, mégpedig az, aki odatette azt a celluxdarabot. Óvatosan, hogy meg ne sérüljön a bizonyíték, behajtom az ajtót, és odatolok egy széket. Aztán végre körülnézek. A konyha furcsán érintetlennek tűnik. Nem tudom, mit vártam – ujjlenyomatok utáni kutatás nyomát, azt a szürke port mindenütt. De azonnal ráébredek, mennyire felesleges lett volna ezzel tölteni az időt – egyikünk sem tagadta egy percig sem, hogy a házban tartózkodott. A ház tele van az ujjlenyomatunkkal, szóval semmit sem bizonyítana, ha valamelyikünkét megtalálják a konyhában. Nagyon szeretném felvonszolni magam az emeletre, jó lenne befeküdni az egyik ágyba, és aludni. De nem szabad. Lehet, hogy nincs sok időm. Mostanra már biztosan észrevették, hogy üres a szobám. Tudják, hogy saját erőmből nem juthattam messzire, mert se pénzem, se cipőm, se kabátom. Nem tarthat sokáig, hogy megtalálják a taxist, és azután...

Átmegyek a konyhán, a lépteim visszhangoznak a csendben. Mély levegőt veszek, és kinyitom az előtérbe vezető ajtót. Többé-kevésbé feltakarítottak. A vér és az üvegszilánkok nagy része eltűnt, bár egy-egy kis darab még most is recseg műanyag papucsom talpa alatt. Jeleket látok a földön és a falakon, ragasztószalag darabkáit, amelyeken nem tudom elolvasni az írást, mert túl sötét van. Nem merem felkapcsolni a lámpát. Nincs függöny, amit elhúzhatnék, úgyhogy a völgy túloldaláról is látszana, hogy itt vagyok. Itt-ott rozsdavörös pettyeket találok. Annak a vérnek a nyomát, ami valaha Jamesé volt, és már nem az. Milyen fura, hogy ő többé már nincs, de a vére még itt van. Letérdelek a puha parkettára, a lépteink alatt porrá morzsolt, a padlóba dörzsölt szilánkok közé, amelyeket a vér jelölt meg, és megérintem a fa vörös mintázatát. Ez volt James. Néhány napja ez mind a testében volt, életben tartotta őt. A bőre rózsaszín volt, és vert a szíve. Most már mindennek vége. Itt a vére, pocsékba ment, csak ennyi maradt belőle. Lehet, hogy éppen most boncolják a testét. Aztán eltemetik, vagy elhamvasztják. De egy része örökre itt marad, ebben a házban. Erőt veszek magamon, és felállók, bár a lábam hideg és fáradt. Bemegyek a nappaliba, és leveszem a kanapéról az egyik pokrócot. Még mindig ott vannak az asztalon a mosatlan borospoharak, amelyekből szombat este ittunk. Csikkek úszkálnak a bor maradékában. Nina sodort cigije összepöndörödött, mint valami fehér kukac. Az Ouija-táblát elpakolták, a papír is eltűnt. Összeborzadok, amikor elképzelem, hogy egy rendőr azokat az őrült firkálmányokat

olvasgatja. Mit jelentett az a cirkalmas, elnyújtott betűkkel írt ggyggyiiiiiilkosssss? Valaki direkt írta? Vagy csak a csapat közös tudattalanjából úszott a felszínre, mint egy tengeri szörny, amely egy ember legbelső félelmeiből tör elő, aztán visszasüllyed ugyanoda? A pokrócnak állott cigiszaga van, mégis a váltamra húzom. Ránézek a kandalló fölötti szögekre, aztán elkapom onnan a tekintetemet. Bele sem birok gondolni, mire készülök. De muszáj megtennem, másként nem deríthetem ki, mi történt.

A lépcső tetején kezdem, ahol együtt álltunk akkor éjjel. Flo tőlem jobbra volt, és emlékszem, hogy a puska felé nyúltam. Clare és Nina a másik oldalon volt, Tom mögöttünk. Olyan világosan előttem van a jelenet ebben a csendben és sötétben, amit csak a szívem dörömbölése szakít meg, hogy majdnem elájulok. Az orromon át veszem a levegőt, és abba a gondolatba kapaszkodom, hogy már vége van, James nem jön felfelé a lépcsőn. Megöltük. Együtt, mert részegek voltunk, és hisztérikusan rettegtünk. Mindannyian fogtuk azt a puskát. Nem akaródzik belegondolni, mi történt azután, de muszáj. James lezuhant a lépcsőn, Ninával botladozva rohantunk utána. Most lassan megyek lefelé, és a korlátba kapaszkodom. Még mindig vannak szilánkok a lépcsőn, és nem bízom a papucsomban a csúszós üvegdarabkák közepette. Itt próbálta Nina újraéleszteni Jamesi.

Itt térdeltem a vérében, miközben ő beszélni próbált. Elered a könnyem, de letörlöm. Most nincs idő gyászolni. Egyre közeledik a hajnal, amikor értem jönnek. Mi történt azután? Tom leszakította a nappali ajtaját, és nagy nehezen kimentünk vele a bejáraton át a kocsihoz, amiben Clare ült. Az ajtót nem zárták le, belülről könnyedén ki tudom nyitni. A szél kis híján az arcomba vágja az acélajtót, és a hó úgy süvít be, mintha élne. Ki akarja szorítani azt a maradék meleget is, ami még a házban van. Hunyorogva lépek ki a hóviharba, és szorosan összefogom magamon a plédet. A tornácon állok, ahol akkor éjjel Ninát vártam. Emlékszem, Tom mondott valamit Clare-nek, mire Clare elhajtott. És arra is emlékszem, hogy megláttam a kabátját a korláton. Kinyújtom a kezemet, mintha megfognám a kabátot. Reszketek, de megerőltetem a memóriámat, mert emlékeznem kell arra, mi történt akkor éjjel. Valami kicsi és kerek dolgot találtam a zsebében. Kinyújtom a kezemet. A hófúvásban könnyezik a szemem. És hirtelen felvillan előttem az emlék. Emlékszem, mit tartottam a kezemben. És tudom, miért eredtem futásnak. Egy töltényhüvely volt. A vaktöltény, ami rejtélyes módon eltűnt a fegyverből. Ott állok, ahol akkor éjjel is álltam, és cikáznak a gondolatok a fejemben, ahogy akkor éjjel is. Emlékszem, mire gondoltam – olyan, mint amikor olvad a hó, és előbukkan alóla az ismerős táj.

Az agyaggalamb-lövészetkor is odakerülhetett. De most, a lövészet után már eleget tudok, már meg tudom különböztetni a vaktöltényt az élestől. Az éles töltény kemény, a benne lévő golyócskák miatt nehezebb, mint azt ránézésre, kis méretéből gondolnánk. Akkor éjjel az a töltény olyan könnyű volt, mint egy darab műanyag. Nem voltak benne golyócskák. Egy vaktöltény volt. A vaktöltény. Az, amelyiknek a puskában kellett volna lennie. Clare cserélte ki éles töltényre. Most meg elhajtott Jamesszel, aki a kocsi hátsó ülésén haldoklik. Miért? Miért? Akkor még nem értettem, és még most sem értem, de akkor nem volt időm elgondolkodni. Csak egy lehetőségem volt – utolérni őket, szembeszállni Clare-rel. Most van időm. Lassan megfordulok, visszamegyek a házba, és bezárom magam mögött az ajtót. Leülök a nappaliban, a kezembe temetem az arcomat, és igyekszem összerakni a darabkákat. Hajnalig nem mehetek el innen, hacsak... Felkelek, bár egészen elgémberedtek a tagjaim a hidegtől, és felveszem a telefont. Nem, még mindig süket, csak sistereg és pattog a vonal. Akkor itt ragadtam, amíg fel nem jön a nap. Vagy akár vissza is botladozhatok a jeges, egyenetlen bekötőúton, a sötétben, de nem biztos, hogy meg tudnám csinálni. Visszaülök a kanapéra, és még jobban összefogom magamon a plédet. Hasztalan próbálom megmelegíteni végtagjaimat. Istenem, de fáradt vagyok! De nem alhatok. Előbb meg kell értenem a történteket.

Clare kicserélte a töltényt. Tehát Clare ölte meg Jamesi. De ennek semmi értelme. Clare-nek nincs indítéka, és ő az egyetlen ember, aki nem küldhette el azokat az SMS-eket. Muszáj gondolkoznom. Újra és újra felmerül a kérdés: miért. Miért ölte volna meg Clare Jamesi nem sokkal az esküvőjük előtt? Aztán hirtelen végigfut a hideg a hátamon, mert eszembe jutnak Matt szavai. James és Clare között nem volt minden rendben. Ezt szinte azonnal lerázom. Nevetséges. Igen, Clare életének mindig tökéletesnek kell lennie, elképesztően magasak az elvárásai, de az ég szerelmére, szakított már vele más is. Tudom, hogy nagyon megharagudott, mert ott ültem mellette, amikor beregisztrálta Rick e-mail címét minden létező pornóoldalra és Viagra hírlevélre, amit csak talált. De kétségtelenül nem ölte meg a srácot. Viszont van egy nagy különbség. Amikor Rick dobta Clare-t, Flo még nem volt képben. Mit is mondott Flo, amikor első este a fürdőszoba előtt zokogott? Ő az én mindenem, és bármit megtennék érte. Bármit. Bármit? Hogy reagált arra, hogy én elmentem aludni? Teljesen kiakadt, szabotázzsal vádolt. Megöllek, ha tönkreteszed! Ezzel fenyegetőzött. Nem vettem komolyan, pedig lehet, hogy érdemes lett volna. És az csak egy lánybúcsú volt. Mit csinálna akkor a férfival, aki arra készül, hogy az oltár előtt hagyja faképnél a legjobb barátnőjét?

És kire is lehetne rákenni az egészet, ha nem a hűtlen volt legjobb barátnőre, aki tíz éve ellopta Clare jogos tulajdonát, majd eltűnt a balfenéken? Kicsúszott a kezéből az irányítás. Flo akkor este ugyanolyan ruhát viselt, mint Clare. Mi van, ha az a kabát ott a korláton nem is Clare-é volt, hanem Flóé, és Clare csak véletlenül kapta fel? Flo. Flo kezében volt a fegyver. Flo mondta azt nekünk, hogy nincs megtöltve. Flo szervezte meg ezt az egész hétvégét, ő győzött meg arról, hogy jöjjek el, és ő tervel te ki ezt az egészet. És Flo elküldhette azokat az SMS-eket. Úgy érzem, szorul körülöttem a hurok. Minél jobban kapálódzom, annál jobban belegabalyodom. James meghalt. Clare haldoklik. Flo is haldoklik. Nina meg az idegösszeomlás határán ül egy panzióban, és olyan kérdésekkel kínozzák őt meg Tomot, amelyekre nem tudnak válaszolni, és nem rázhatják le magukról a gyanú árnyékát. Hadd ébredjek fel! Összegömbölyödöm a kanapén, az oldalamon fekszem, felhúzom a térdemet, és betakarózom. Át kell gondolnom a dolgokat, el kell döntenem, mit tegyek, de ebben a zavart, kimerült állapotban csak körbe-körbe járok. Két dolgot tehetek – megvárhatom a rendőrséget, és megpróbálhatom megmagyarázni, mit keresek itt, elmondhatom nekik, hogy akkor éjjel megtaláltam a

vaktöltényt Flo zsebében, és reménykedhetek benne, hogy hinni fognak nekem. Vagy kora hajnalban elindulhatok, és imádkozhatok, hogy ne vegyék észre, itt jártam. De hová mennék? Londonba? Ninához? Hogyan jutok el bárhová is? A rendőrség persze meg fog találni, és akkor már jobban járok, ha itt bukkannak rám. Szinte akaratom ellenére leragad a szemem. Fáradtságtól reszkető lábaim végre megnyugszanak. Az izmaim néhány percenként megremegnek, miközben lassan elalszom. Nem tudok gondolkodni. Majd holnap mindent megoldok. Mélyről tör fel egy óriási ásítás, és azon kapom magam, hogy már nem reszketek, A papucs leesik a lábamról. Az ásítástól kicsordul a könnyem, de túl fáradt vagyok, annyi erőm sincs, hogy letöröljem. Muszáj aludnom. Majd mindent átgondolok... holnap...

Éjszaka van. A lövés éjszakája. A fényárban úszó előtérben térdelek, James vérében. Az orromban érzem a vér szagát, beitta magát a kezembe, a körmöm alá. Engem néz kerekre tágult, könnyben úszó, sötét szemével. – SMS... – krákogja rekedten. – Leó. Meg akarom érinteni az arcát, de eltűnik ő is, a vér is, a fény is. Felriadok. Sötét van, és hevesen ver a szívem.

Egy percig csak fekszem, hallgatom a szívem dübörgését, és azon töprengek, vajon miért ébredtem fel. Nem hallok semmit. De amikor elfordítom a fejemet, két dolog is feltűnik. Először is az üvegfalon túl, a ház homlokzati oldalán megpillantok egy sötét alakzatot, ami eddig nem volt ott. Szinte biztos, hogy egy autó. Másodszor pedig zajt hallok a konyha felől. Lassú, reszketős, kapirgáló hangot. A szék csúszik végig a járólapon, mert valaki kinyitja az ajtót.

32 Van valaki a házban. Felülök, a pléd lecsúszik a vállamról, a szívem a torkomban dobog. Mindjárt rosszul leszek. Felmerül bennem, hogy kiáltok, a betolakodó tudtára hozom, tudom, hogy itt van. De ez őrültség lenne. Bárki is az, bármiért is jött, nem a jó szándék vezérelte ide. Nem a rendőrség az. Ők nem az éjszaka közepén jönnének, és nem a hátsó ajtón keresztül lopakodnának be. Nem, két eshetőség van – vagy valami betörő az, akinek szerencséjére pont nyitva volt az ajtó, vagy a gyilkos jött vissza. Mennyire szeretném, hogy betörő legyen! Ez sokat elárul arról, mennyire kifordult önmagából az életem. Nem normális, ha még az a jobbik eset, hogy egy idegen tör be a házba az éjszaka közepén. A szívem mélyén tudom, hogy nem erről van szó. A gyilkos van itt. És értem jött. Nagyon-nagyon halkan felkelek, pajzsként tartom magam előtt a pokrócot, mintha a puha, piros gyapjú megvédhetne. Csak az nyugtat meg, hogy a betolakodónak sem lesz sok kedve ahhoz, hogy felkattintsa a villanyt. Talán a sötétben kikerülhetem, elmenekülhetek. Basszus, hová menjek?

Az ablakok a kertre nyílnak, de biztosra veszem, hogy zárva vannak. Kívülről hiába próbáltam kinyitni őket, és emlékszem rá, hogy Flo akkor este bezárta mindegyiket. Kulcsa volt hozzájuk, és nekem fogalmam sincs, hol lehet most az a kulcs. Hallom, hogy az a valaki ott van a konyhában. Halkan oson. Két nagyon erős késztetés küzd bennem egymással. Az első, hogy fussak – ki az ajtón, fel a lépcsőn, és zárkózzak be a fürdőszobába, mindent tegyek meg azért, hogy eltűnjek innen. A másik, hogy itt maradjak és küzdjek. Futó vagyok. Ezt szoktam csinálni – futok. De van olyan, hogy nem lehet elfutni. Állok ott ökölbe szorított kézzel, a fülemben dobol a vér, és alig kapok levegőt. Menekülni vagy küzdeni? Menekülni vagy küzdeni? Menekülni... Cipőtalpak alatt recseg az üveg az előtérben. Aztán az a valaki megáll. Tudom, hogy ott van a gyilkos, és fülel. Utánam hallgatózik. Visszatartom a lélegzetemet. Aztán kitárul a nappali ajtaja. Valaki áll az ajtóban, de nem látom, ki az. Csak a körvonalait tudom kivenni az acélkeretben. Bárki is lehet – kabát van rajta, az arca beleolvad az árnyékokba. De aztán megmozdul, és aranyszőke haján megcsillan a fény. Szia, Flo – szólok. A torkom elszorul, alig bírok beszélni. Elneveti magát. Csak nevet és nevet, és én nem értem, miért.

Még egy lépést tesz felém, és mosolyogva lép ki a holdfényre. Talpa alatt csikorog az üveg. Már tudom, miért nevet. Azért, mert nem Flo az. Hanem Clare. A falnak támaszkodik – ő is éppen olyan gyenge, mint én. Talán nem volt olyan rosszul, mint ahogy mutatta, amikor láttam őt a kórházban, de tény, hogy nincs jól. Úgy néz ki, mint a saját öreganyja, mint akit összevertek, de már félig felgyógyult. – Minek jöttél vissza? – nyögi ki. – Miért nem bírtad annyiban hagyni? – Clare? – kérdezem rekedten. Nem értem. Ezt az egészet nem értem. Odatámolyog a kanapéhoz, és nagy nyögéssel lehuppan rá. A gyenge, felhőkön átszűrődő fényben látom, hogy borzalmasan néz ki, még rosszabbul, mint én. Az arca csupa vágás, és hatalmas, duzzadt zúzódás díszíti a homlokát, amely ebben a megvilágításban feketének tetszik. – Clare... miért? Képtelen vagyok megérteni. Nem felel. Az asztalon még ott van Nina dohánya meg a cigarettapapír. Clare nagy nehezen érte nyúl, és megkönnyebbülten sóhajt, miután visszaereszkedik a kanapéra. Lassan sodor magának egy cigit. Kesztyű van rajta, ennek ellenére remeg a keze, és kétszer is kiszóródik a dohány, mire végre rá tud gyújtani. – Évek óta nem dohányoztam. – A szájához emeli a cigit, és mélyet szív belőle. – Úristen, de hiányzott! – Miért? – kérdezem újra. – Miért jöttél ide?

Még mindig képtelen vagyok felfogni azt, ami történik. Clare itt van, tehát ő a gyilkos. De hogyan és miért? Kizárt, hogy ő küldte az első SMS-t, mert ő volt az egyetlen, akinek nem volt rá lehetősége. Futni kéne. A kanapé mögött kellene guggolnom, kezemben a kenyérvágó késsel. De képtelen vagyok elfogadni mindezt. Clare az, hajtogatja az agyam, a barátnőd. Amikor felém nyújtja a cigit, szinte félálomban veszem el tőle, beleszippantok, és lent tartom a füstöt, míg remegő lábam megnyugszik, és kissé elszédülök. Vissza akarom adni, de Clare csak megvonja a vállát. – Tartsd meg! Sodrok másikat. De rohadt hideg van! Kérsz teát? – Köszönöm – felelem. Még mindig nem tértem magamhoz ebből a fura, ködös állapotból. Clare a gyilkos. De hát az nem lehet! Képtelen vagyok végiggondolni, mit csináljak. Úgyhogy ezzel az udvariaskodással nyugtatom meg magamat, mert ez nem kerül túl nagy erőfeszítésbe. Nagy nehezen feláll, és kisántikál a konyhába. Néhány perc múlva hallom, hogy sípol a teáskanna, mert felforrt a víz. Mit csináljak? A cigit elszívtam, a csikket óvatosan leteszem az asztalra. Nincs hamutálca, de már ez sem érdekel. Becsukom a szememet, az arcomat dörzsölöm, és közben újabb kép villan be – James és a vér, ami a lámpa fényében olyan élénk színű, mint a festék. Még most is érzem a szagot, amit álmomban, és hallom rekedt hangját.

Fiaik zajt hallok, az ajtó felé fordítom a fejemet. Clare csoszog be két bögrével a kezében. Mindkettőt leteszi az asztalra, én pedig felveszem az egyiket. Leül, kivesz a zsebéből egy levél gyógyszert, két szemet beledob a teájába, igaz, ez nem megy könnyen a gyapjúkesztyűben. – Fájdalomcsillapító? – kérdezem, csak hogy mondjak valamit. Bólint. – Igen. Egészben kellene lenyelni, de képtelen vagyok rá. – Belekortyol a teába, és kirázza a hideg. – Úristen, de gusztustalan! Nem tudom eldönteni, hogy a gyógyszer ilyen rettenetes, vagy megromlott a tej. Én is iszom egy kortyot. Borzalmas íze van. A teának, mondjuk, mindig, de ez még a szokásosnál is rosszabb. Egyszerre savanyú és keserű, és ezt még a cukor sem tudja elnyomni. De legalább meleg. Csendben iszogatunk, aztán amikor már nem bírom tovább, megtöröm a csendet. – Mit keresel itt, Clare? Hogy kerültél ide? – Flo kocsijával jöttem. Kölcsönadta a családomnak, ők meg a szekrényemen hagyták a kulcsot, hogy majd visszaadjam Flónak. Csak hát... nem jött érte. De nem ám. Mert... Clare felnéz. A bögre fölött összeszűkül és csillog a szeme. Annyira szép még most is, ebben a régi kabátban, összekaszabolt, összezúzott arccal, smink nélkül. – Egyébként én is kérdezhetném tőled, hogy mit keresel itt. Tényleg, mit keresel itt? – Azért jöttem vissza, hogy felidézzem az emlékeket – felelem.

– És

sikerült? – kérdezi könnyeden, mintha arról beszélgetnénk, mi történt a Jóbarátok egy régi epizódjában. – Igen – nézek a szemébe a sötétben. Forró a bögrém. – Eszembe jutott a töltény. – Milyen töltény? – kérdezi kifejezéstelen arccal, de a szeme furcsán villan. – Amit a kabátodban találtam. A zsebedben. A fejét rázza, engem meg elönt a düh. Nagyon-nagyon-nagyon dühös vagyok. – Ne idegesíts, Clare! A te kabátod volt. Tudom. Miért jöttél volna vissza, ha nem a tiéd lett volna? – Talán... – A bögréjébe pislog, aztán rám. – Talán azért, hogy megvédjelek saját magadtól. – Mi a jó fenéről beszélsz? – Nem emlékszel, mi történt, igaz? – Ezt miből gondolod? – A nővérektől tudom. Pletykálnak. Főleg akkor, ha a beteg alszik, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha aludna. – És? És akkor? – Nem emlékszel, mi történt az erdőben, igaz? A kocsiban. – Mit hadoválsz? – Megragadtadé kormányt – suttogja. – Azt mondtad, nem tudsz James nélkül élni, már tíz éve képtelen vagy túltenni magad rajta. Elmondtad, hogy szoktál álmodni róla, és nem tudsz túllépni a történteken, azon az SMS-en. Levitted a kocsit az útról, Lee. Összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Elvörösödöm, mintha az arcomba vágott volna. Aztán elsápadok, és levegő után kapkodok.

Mert ez az igazság. Miközben beszél, nagyon élesen felvillan előttem a kép, amint kezem a kormányon, és Clare úgy küzd velem, mint egy megszállott, én meg a bőrébe mélyesztem a körmömet. – Biztos, hogy erre jól emlékszel? – kérdezi nagyon kedvesen. – Láttalak, Lee. A puskán volt a kezed. Te lökted James felé. Egy percig nem jutok szóhoz. Csak ülök ott, tátogok, mint egy hal, és úgy szorítom a bögrét, mint egy fegyvert. Aztán megrázom a fejemet. – Nem. Nem, nem, nem! Ha így lett volna, most minek jöttél ide? Akkor miért nem leplezel le a rendőrség előtt? – Honnan tudod – kérdezi nagyon halkan hogy nem tettem meg? Úristen! Megbénít a rémület. Nagyot kortyolok a teámból, a foganva bögre széléhez koccan. Megpróbálok gondolkodni, kifésülni az összegabalyodott szálakat. Nem igaz. Clare csak szívat. Normális ember nem teázgatna ilyen békésen azzal, aki meggyilkolta a vőlegényét, és levitte az útról a kocsit, amiben utaztak. – A töltény – ismétlem makacsul. – A te kabátod zsebében volt. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondja elfúló hangon. – Kérlek, Lee, én szeretlek téged. Megijeszt, ami veled történik. Bármit műveltél is... Nem tudok gondolkodni, fáj a fejem. Furán érzem magam, és a szám íze is rossz. Még egy kortyot iszom, hogy kimossam azt a borzalmas ízt, de csak még erősebb lesz.

Lehunyom a szememet, és magam előtt látom Jamesi, aki a karomban haldoklik. Vajon most már egész életemben ezt a képet látom majd, ahányszor becsukom a szememet? SMS, fuldokolja. SMS, Leó. Vér van a tüdejében. Aztán hirtelen megragad egy gondolat a fejemben a kusza emlékek és zavaros gyanakvás közepette. Tudom, mit akart mondani James. Leteszem a bögrét. Tudom, mi történt, és azt is tudom, miért kellett meghalnia.

33 Jézusom, de ostoba voltam! El sem hiszem, milyen ostoba voltam tíz éven át. Ennyi ideig nem tűnt fel. Olyan mereven ülök, mint egy szobor, és végiggondolom, mi lett volna, ha. Milyen más lehetett volna minden, ha akkor, régen feltűnik az, ami mindvégig ott volt a szemem előtt. – Lee – szól Clare. Engem néz, az arcáról lerí az aggodalom. – Lee, jól vagy? Úgy nézel ki... Elég rosszul nézel ki. – Nora. Engem Nórának hívnak – vágok vissza rekedten. Tíz éven át. Tíz éven át hordtam a szívembe vésve azt a rohadt SMS-t, és egyszer sem vettem észre. – Lee – mondom. Kortyol egyet a teából, és a bögre fölött néz rám. Szép, vékony szemöldökét meglepetten vonja össze. – Lee – ismétlem. – Nagyon sajnálom, de ez a te bajod, nem az enyém. Oldd meg! És többet ne keress. J. – Mi van? – Lee. – Mi bajod van? – Lee. Ő soha életében nem szólított Lee-nek. James sosem hívott így.

Teljesen értetlenül bámul rám, és nekem eszembe jut, milyen nagyszerű színésznő volt. Még mindig az. Nem Jamesnek kellett volna színészként dolgoznia, hanem Clare-nek. Lenyűgöző az alakítása. Szomorúan teszi le a bögrét. – Jézusom, Lee, az már nagyon régen volt. Ez nem beismerés, illetve nem egészen az. De elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, akár beismerés is lehet. Már nem tiltakozik. – Tíz év. De lassú vagyok! – jegyzem meg keserűen. Nemcsak az keserít el, hogy a saját hibámnak köszönhetően tönkrement az életem, hanem az is, hogy ha gyorsabb lett volna a felfogásom, James még most is élhetne. – Miért csináltad, Clare? Felém nyújtja a kezét, de én elhúzódom tőle. – Nézd, nem mondom, hogy helyesen cselekedtem. Fiatal voltam és hülye. De, Lee, csak a jó szándék vezérelt. Mindkettőtök életét tönkretettétek volna. Aznap délután átmentem hozzá, mert szerencsétlen srác teljesen beszart. Nem állt készen az apaságra. Te sem álltái készen az anyaságra. És tudtam, hogy ha rajtatok múlik, sosem szeditek össze magatokat eléggé ehhez a döntéshez. – Nem – szólok remegő hangon. – Mindketten ezt akartátok. – Nem! – Felzokogok. – Nyugodtan tagadd – folytatja halkan -, de te voltál az, aki lelépett, ő meg hagyta. Csak egy SMS-be, egy üzenetbe, egy hívásba került volna, és kiderült volna az igazság. De ti még erre sem voltatok képesek. Az a helyzet, hogy ki akart

hátrálni ebből, csak túl gyáva volt ahhoz, hogy egyedül megtegye. Én csak jót akartam. – Hazudsz – állapítom meg. Teljesen berekedtem. – Téged semmi sem érdekel, soha nem is érdekelt. Neked csak James kellett, én meg útban voltam. Emlékszem arra a napra, amikor álltunk az iskola folyosóján, a forró nap betűzött a magas ablakon, és Clare szenvtelenül kijelentette: Megfogom szerezni James Coopert. Mégis az enyém lett. – Rájött, mi? – Csak nézem sápadt arcát. Hosszú haja ezüstfehér a holdfényben. – Rájött, hogy elküldted azt az SMS-t. Hogyan? Felsóhajt. Végül előrukkol azzal, ami talán tényleg az igazság. – Elmondtam neki. -Mi?! – Elmondtam. Az őszinteségről és a házasságról beszélgettünk. Azt mondta, mielőtt összeházasodunk, szeretne nekem bevallani valamit. Azt kérdezte, elmondhat-e valamit, és ha elmondja, megbocsátok-e neki. Én pedig azt feleltem, persze, bármit, akármit. Mondtam, hogy szeretem, ezért bármit elmondhat nekem. Ő meg elmesélte, hogy azon a bulin, ahol újra találkoztunk, a barátjának nagyon megtetszettem. Emlékszem is, hogy egész este flörtöltünk. Meg is adtam a számomat annak a srácnak, és James azt mondta, megtalálta a papírfecnit a barátja zsebében, és eltette. A barátjának azt mondta, mégsem érdekel engem, és inkább ő küldött nekem SMS-t, hogy Juliántól kapta meg a számomat, és ha gondolom, megihatnánk valamit.

Megint sóhajt, és kibámul az ablakon. – Azt mondta, ez mindvégig bántotta – folytatja. – A kapcsolatunk egy hazugsággal kezdődött, mert a barátjának kellett volna összejönnie velem. De azt is elmondta, hogy Julián nagy nőfaló, és bár részben önző érdekből cselekedett, részben azért értem is tette. Nem tudta volna elviselni, hogy Julián magába bolondítson, aztán megcsaljon és kidobjon. Azt várta, hogy megharagszom, de én végig csak arra tudtam gondolni, ez az ember hazudott és csalt, hogy megszerezzen, félretette a gátlásait. Te is tudod, milyen James. Milyen volt. Bólintok. Ettől elszédülök, de tudom, mire gondol Clare. James furcsa keverék volt – anarchista volt, de nagyon szigorú erkölcsökhöz tartotta magát. – Fura – mondja Clare nagyon lassan. Talán el is felejtette, hogy itt vagyok. – Azt hitte, ettől a vallomástól majd kevésbé szeretem. De nem, csak még jobban belé szerettem. Pontosan értettem, mit tett értem, azért, mert szeretett. És felismertem, hogy ez rólam is elmondható. Én is hazudtam már azért, mert szerettem őt. És úgy gondoltam... ha én meg tudok bocsátani neki... Értem. Értem ezt a kicsavart, beteg logikát. Micsoda kivagyiság! Te ezt tetted értem, de én még rosszabbat is tettem érted. Én még jobban szeretlek, mint te engem. De nagyon csúnyán félreértette Jamest. Megpróbálom elképzelni, milyen képet vághatott James, amikor Clare bevallotta neki, mit tett. Vajon előtte is igazolni akarta ezt a csalást, mint előttem? James még nem állt készen az apaságra – ebben teljesen igaza van. De Jamest ez nem ingatta meg. Ő csak azt látta, milyen kegyetlen volt Clare átverése.

– Mit mondtál neki? – kérdezem végül. Egyre jobban

szédülök a fáradtságtól. Furcsa érzésem van, mintha kikerültem volna a testemből. Az izmaim úgy ellazultak, mintha gyapjúból lennének. Clare is elég rosszul néz ki. Olyan vékony a csuklója, hogy egy mozdulattal el lehetne törni. – Hogy érted? – Még valamit mondanod kellett neki, különben felhívott volna. Mit mondtál? – Ja! – A halántékát masszírozza, és kisimít az arcából egy előrehullott tincset. – Nem emlékszem. Valami olyasmit, hogy azt mondtad nekem, egyedül akarsz lenni, mert elcseszte az életedet, és látni sem akarod. Ne hívjon, majd te szólsz, ha készen állsz. De persze nem szóltam. Csak vizsgázni mentem vissza a suliba, és Jamesről makacsul tudomást sem vettem. Aztán elköltöztem még a környékről is. Szeretném megütni, amiért ilyen ostoba volt, és ilyen könnyen beugrott Clare-nek. Miért nem győzte le a gátlásait, és hívott fel? De tudom a választ. Pontosan azért, amiért én sem hívtam fel őt. Büszkeségből, szégyenből, gyávaságból. És talán az is közrejátszott, hogy mindkettőnket mélyen megrázta a másik viselkedése, és így könnyebb volt továbbmenni, vissza sem nézni. Olyasmi történt az életünkben, amire egyikünk sem volt felkészülve. Egyikünk sem tért még magához a veszekedés után, nem akartunk túl sokat gondolkozni, túl sokat érezni. Egyszerűbb volt lezárni magunkban az ügyet. – És ő mit mondott? – nyögöm ki. Fáj a torkom, egészen kiszáradt a szám, úgyhogy iszom még egy kis teát. Most,

hogy kihűlt, még borzalmasabb az íze, de talán a cukor meg a koffein ébren tart reggelig, amikor megérkezik a rendőrség. Annyira fáradt vagyok, nagyon-nagyon fáradt. – Mármint utána. Amikor rájött. Clare sóhajt. – Le akarta fújni az esküvőt. Én meg kérleltem és könyörögtem, megmondtam neki, hogy úgy csinál, mint Angel az Egy tiszta nőben. Tudod, amikor Angel bevallja a házasságtörést, de nem bírja elviselni, amikor Tess elmondja neki, hogy Alectől van a gyereke. A gimiben vettük a regényt. Még most is emlékszem, milyen könnyedén ítélte el James Angeli az osztály előtt. Képmutató rohadék! – kiabálta, mire a tanár káromkodásért kiküldte az óráról. Gondolkodási időt kért, és azt mondta, csak akkor fogja egyáltalán fontolóra venni, hogy megbocsásson nekem, ha elmondom neked az igazat. Ezért mondtam neki, hogy meghívtalak a lánybúcsúmra, és ott beszélek veled. – Bizonytalanul nevet, mint akinek csak most esik le a vicc csattanója. – Most jöttem csak rá, hogy ez a sors iróniája. Mindig úgy gondoltam, ezek a lánybúcsúk tök gagyik, de James kitartóan győzködött, és végül ő beszélt rá, csak nem azzal, amivel hitte. Ha nem rágta volna annyit a fülemet, ez az egész eszembe sem jut. Már értem. Mindent értek. Clare nem tűnhet fel rossz fényben. Valaki másnak kell elvinnie a balhét. Valaki másnak kell a bűnbaknak lennie. Vajon James valóban ismerte? Vagy csak egy illúziót szeretett, amiről azt hitte, hogy az Clare? Abba a képbe szeretett bele, amit Clare mutatott felé? Csak mert én húsz

éve ismerem Clare-t, innen tudom, esélytelen volt, hogy bejöjjön James terve. Előbb fagy be a pokol, mint hogy Clare bevalljon egy ekkora blamázst. Nemcsak azért volt ez lehetetlen, mert előttem besározódott volna, hanem azért, mert mindenki előtt befeketítette volna magát. Nem várhatta tőlem, hogy majd befogom a számat – minden kiderült volna, tíz év minden hazugsága és átverése, és ami a legmegalázóbb, mindenki megtudta volna, hogy Clare Cavendishnek annak idején cselhez kellett folyamodnia, hogy megszerezzen egy pasit. Bizonyára azt is tudta, hogy James döntése pengeélen táncol. Nem tudom, James mit mondott Mattnek, de nyilvánvaló, hogy nagyon mélyen érinthette a dolog, ha beszélt a helyzetéről. Semmit sem ígért Clare-nek – annyit mondott, hogy talán megbocsát, ha Clare beismeri előttem, mit tett. Nem hiszem, hogy megbocsátott volna. Ismertem Jamest. Nem. Clare mindent elveszített volna, ha őszinte, és nem nyert volna semmit. Két választása volt – elmondani az igazságot, leleplezni magát, vagy visszautasítani James kérését, és ezzel elveszíteni a vőlegényét, amely esetben szintén kiderült volna az igazság. Akárhogy is, őt tönkretette volna a dolog, és leomlott volna a látszat, amit annyi éven át olyan szorgosan építgetett. A jó barát, a szerető barátnő, a gondoskodó, tiszteletreméltó ember látszata szilánkokra robbant volna. Én tudom, milyen nehéz hátat fordítani a múltnak, és mindent elölről kezdeni. Ehhez hozzá kell venni, hogy Clare élete boldog, csillogó és sikeres. Nyilván végiggondolta, mi

mindent tett, épített és nyert, és mérlegre tette a hazugsággal. Tönkremehet – vagy megölheti Jamest, és tragikus, inspirálóan bátor, az újrakezdésre kész özvegyként jöhet ki a dologból. Jamesnek meg kellett halnia. A kivégzése szükséges rossz volt. De az enyém – az enyém büntetés. Nem elég, hogy James meghalt. Valakinek el kell vinnie a balhét. Kizárt, hogy Clare hibája legyen, még akkor is, ha úgy néz ki, mintha baleset történt volna. Nem, valaki más lesz a bűnbak. És most én lettem az a valaki. Miért én? Majdnem kibukik belőlem a kérdés, de végül megtartom magamnak, mert tudom a választ. Elloptam tőle a pasiját. Tíz éve Clare Cavendish és az ő jogos tulajdona közé álltam, az orra elől nyúltam le, ő meg beteg volt, így aztán nem tudott küzdeni azért, ami az övé volt. És most újra megtörtént. A múltból emelkedtem elő, és még egyszer, utoljára közé és James közé álltam. Most már tudom, hogy nem hagyhatom el élve ezt a házat. Clare nem engedheti meg magának, hogy futni hagyjon. Nagyon erősen ver a szívem, olyan erősen, hogy szédülök, attól tartok, el fogok esni. Imbolyogva felállók, fogom a bögrémet, aztán megtántorodom, és elejtem. Clare érte nyúl, el akarja kapni, mielőtt még kiborulna, de kesztyűs kezéből kicsúszik a porcelán, és a dohányzóasztalra esik. Az utolsó korty kilöttyen, és az üvegen meglátom... meglátom a fehér port, ami a bögre alján volt. Nem cukor, az

már feloldódott. Ez valami más. Ezért volt még a szokásosnál is rosszabb íze a teának. Értem már, miért szédülök. Értem, miért mondott el ilyen sok mindent Clare, miért hagyott életben ilyen sokáig. Istenem, istenem, már a kesztyűt is értem! A bögrére néz, aztán rám. Hupsz – mondja, és elmosolyodik.

34 Először semmit sem teszek. Csak állok, ostobán nézem a bögrét, érzem a zsibbadást a karomban és a lábamban, aztán a kavargó zavarodottságot a fejemben, ami miatt eddig nem tűnt fel a gyógyszer hatása. Mi lehet ez? Fájdalomcsillapító? Altató? Imbolygók, és próbálom összeszedni magamat. Igyekszem megtalálni az egyensúlyomat. Aztán az ajtó felé támolygok. Nem vagyok gyors, sőt olyan lassú vagyok, mint valami rémálomban. De Clare hiába veti rám magát, a végtagjai nem engedelmeskednek neki. Megbotlik a szőnyegben, elesik, és csípőjét beüti az asztal szörnyen hegyes sarkába. Felsikolt, és a sikoly visszahangzik a házban. Még furábban érzem magamat. Kibotorkálok az előtérbe. Küzdők a bejárati ajtó zárjával, ami néhány órája még olyan egyszerűnek tűnt. Lecsúszik a kezem a kulcsról, ami nem fordul el a zárban. Végre sikerül, odakint vagyok, áttörök a rendőrségi kordonon, és az áldott hideg, friss levegőre érkezem. Mintha gumiból lenne a lábam, és hányingerem van, és szédülök.

De erre még képes vagyok. Futok. Menni fog. Teszek egy lépést. Még egyet. Aztán még egyet és még egyet. Aztán elnyel az erdő. Hihetetlenül, leírhatatlanul sötét van. De nem állhatok meg. Nagyon hideg van, és a fákat lehetetlenség megkülönböztetni a háttértől, mert minden egyformán fekete. Váratlanul teremnek előttem, úgy kell őket kerülgetni, elhajolni az ágaik elől. A kezemet magam előtt tartom, hogy védjem az arcomat. Tövisek és tüskék tépik a lábamat, felszakítják a bőrt, de annyira elgémberedtem a hidegtől, hogy alig veszem észre a vágásokat, csak azt érzékelem, hogy lelassítanak a tövisek. Mint a rémálmomban. Csak most nem Jamesi próbálom menteni, hanem magamat. Valahol mögöttem kocsiajtó csapódik, és felbőg egy motor. Fényszóró szűrődik át a fák között, nagy ívben pásztázza az erdőt, miközben a kocsi megfordul, és végigdöcög a gödrös bekötőúton. Az az út körkörösen halad, hogy ne kelljen túl meredeken felkaptatni a dombra, de az erdei ösvény egyenes. Ha elég gyorsan futok, sikerülhet, előbb érhetek ki az útra, mint Clare. És azután? De erre most nem gondolhatok. Hangosan veszem a levegőt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy mindent kihajtsak remegő izmaimból. Én csak túl akarom élni. Egyre gyorsulok. Itt meredekebben ereszkedik lefelé az ösvény, úgyhogy nem kerül akkora erőfeszítésbe a futás, inkább az az izmaim dolga, hogy visszafogjanak, nehogy

leguruljak. Átugrom egy letört ág, aztán egy borz odúja fölött – sötét lyuk a vékony hóréteg alatt. Aztán hirtelen egy fának ütközöm. Elakad a lélegzetem. Négykézlábra érkezem, és cseng a fülem. Vérzik az orrom, pirossal pettyezi a fehér havat. Lihegek, lihegek, és észreveszem, hogy Nina kardigánját teljesen eláztattam vérrel. Megrázom a fejemet, hogy eltűnjenek a szemem elől a fekete foltok, és fröcsköl a vér. Nem állhatok meg. Az egyetlen esélyem, ha előbb érek ki az útra, mint hogy Clare elvághatná előlem. Egy fának támaszkodom, és igyekszem összeszedni magamat. Úrrá akarok lenni a szédülésen. Újra futásnak eredek. Futás közben képek villannak fel lelki szemeim előtt, mint amikor a tájat néhány pillanatig fényárban füröszti egy-egy villám. Clare, amint kora reggel kioson a házból a gumicsizmájában, hogy elküldje az SMS-eket a telefonomról. Messzire kell mennie, ahol már van térerő, ezért találom meg később a lábnyomait. Clare, amint megvárja, hogy Nina biztonságos távolba kerüljön tőle, és elhajt a sötétben. Vajon mire készült? Félreállt volna valahol, és megvárta volna, hogy James elvérezzen? Clare, akinek arca falfehér a rémülettől, amikor előtörök a fák közül, és azt sikítom, hogy álljon meg, engedjen be a kocsiba. A fékbe taposott, én bemásztam az anyósülésre. Amikor becsaptam az ajtót, előbb rám nézett, aztán Jamesre. Egyikünk sem volt bekötve. Aztán szó nélkül beindította a motort, és tövig nyomta a gázt.

Először nem is értettem. Egy fa felé robogtunk, ami lassan kivált a sötétből. Aztán megértettem. A kormány után kaptam, belékarmoltam, és dulakodtunk. Aztán minden elsötétült. Úristen, ki kell érnem az útra, mielőtt még Clare is kiérne! Ha az ösvény végén parkol le, és elvágja a menekülés lehetőségét, végem. Mindenem fáj. Jézusom, mennyire fáj minden! Azért egy előnye is van annak, hogy Clare begyógyszerezett – eléggé eltompul a fájdalom ahhoz, hogy tovább tudjak menni. Ebben persze a saját félelmemnek és az adrenalinnak is nagy szerepe van. Túl akarom élni. Eddig nem is hittem volna, hogy ennyire. Istenem, túl akarom élni! Észre sem veszem, és már az úton is vagyok. Az ösvényről egyenesen az aszfaltra érkezem, olyan gyorsan, hogy megbotlok, miközben lassítani akarok, nehogy kocsi alá fussak. A térdemre támaszkodva, meggörnyedve állok, lihegek, levegő után kapkodok, és azon gondolkodom, merre menjek tovább. Hol van Clare? Zajt hallok – egy motor búgása az. Egy kocsi közeledik nagy sebességgel kátyúkon és kanyarokon át. Nincs már messze. Már majdnem elérte a bekötőút végét. Nem fog sikerülni, mert képtelen vagyok tovább futni. Túlságosan meggyötörtem a testemet. Nem megy több. Futnom kell, különben meghalok. És nem tudok. Nem és nem. Alig állok a lábamon, képtelen vagyok egyik lábamat a másik után rakni.

Fuss! – sikítok magamban. Fuss, te ostoba picsa! Meg akarsz halni? Clare mindjárt kiér az útra. Már látom a fényszóróját az utolsó kanyar mögött. Nappali világosságba borul az erdő. Aztán rettenetes fékcsikorgás következik, és egy olyan csattanás, amilyet még soha életemben nem hallottam. Gumi és fém csikorog – két kocsi ütközött össze. Visszhangzik az erdő, mintha sosem akarná abbahagyni, és úgy érzem, megsüketülök. A rémülettől elkerekedik a szemem, és a baleset irányába meredek. Aztán csend lesz, csak a hűtővíz sistereg az éjszakában. Nem tudok már futni, de járni még képes vagyok, bár a lábam remeg. A papucs már nincs rajtam, az aszfalt jéghideg lehet, de semmit sem érzek. Valaki levegő után kapkod, olyan* mintha sírna, és rádió recseg. Aztán olyan hirtelen, hogy visszahőkölök és megbotlom, a fákat kísérteties, kék láng világítja meg. Még egy lépés. Még egy. Nem engedem pihenni a lábamat, míg a kanyarhoz nem érek, mert látni akarom, mi történt. Még nem értem oda, de már hallom egy nő remegő hangját. Beszél, talán a telefonjába. Közelebb érve látom, hogy valójában egy rendőrségi rádiót tart a kezében. Lamarr az. A rendőrautó nyitott ajtaja mellett áll. Vérzik az arca, amely a megkülönböztető jelzés kék villogásától feketének tűnik. A rádióba beszél. – Központ, sürgős üzenet! – Remeg a hangja, és nincs messze attól, hogy elsírja magát. – Azonnal erősítést és mentőt kérek a B14146-osra, Stanebridge határába, vége. – Végighallgatja a recsegő választ. – Vettem. Nem, nem

sérültem meg. De a másik sofőr... Csak küldjék a mentőt! Meg egy tűzoltóautót, és hozzanak feszítővágót! Lassan leteszi a rádiót, aztán a másik kocsihoz lép. – Lamarr! – szólok rekedten, de nem hallja meg. Annyira nehéz a lábam, hogy egy tapodtat sem tudok már mozdulni. Egy útszéli fának dőlök. – Lamarr! – nyögöm ki, és remeg a hangom, miközben a hűtővíz sistereg, a rádió meg recseg. – Lamarr! Megfordul, rám néz, és végre kicsúszik alólam a lábam. Térdre esem a hótól ázott aszfalton. Már nem kell futni. Nora! – hallom a ködön túlról. – Nora! Úristen, megsérült? Megsérült, Nora? De nem tudok válaszolni. Lamarr odarohan hozzám, erős karjával a hónom alá nyúl, miközben elnyúlok, és megtart, óvatosan enged le a földre. Vége. Mindennek vége.

35 – Nora! – szólít egy gyengéd, de határozott hang. Beleakad zavaros, nyugtalan álmomba, mint egy horog, és visszaránt a valóságba. Ismerem ezt a hangot. Ki az? Nem Nina, neki nincs ilyen mély hangja. – Nora! – ismétli a hang. Kinyitom a szememet. Lamarr ül az ágyam melletti széken. Sötét szeme ragyog, fényes haját hátrasöpörte szép homlokából. – Hogy érzi magát? Nagy nehezen ülésbe küzdőm magam, és csak most veszem észre, hogy nyakmerevítő van rajta. Egyáltalán nem illik selyemruhájához. – Tegnap is átjöttem – mondja -, de elküldték. – Magát is befektették? – kérdezem rekedten. Vizet nyújt felém, én meg hálásan kortyolok bele. A fejét rázza, és táncol a fülében a nehéz arany fülbevaló. – Nem, járóbeteg vagyok. Tegnap reggel engedtek haza a balesetiről. Ennek eléggé örültem, mert a gyerekeim utálják, ha kimaradok éjszakára. A legkisebb még csak négyéves. Gyerekei vannak? Ezt az információt békeajánlatnak veszem. Változott valami a kapcsolatunkban.

– Akkor én... –

kezdem, aztán nyelek egyet, és újra nekifutok. – Vége van? – Semmi baja nem lesz – felel Lamarr – , ha így érti. És az ügyről annyit mondhatok, hogy egyedül Clare érdekel minket James halálával kapcsolatban. – Hogy van Flo? Nem tudom, csak képzelem-e, de mintha egy árny futna át Lamarr arcán. Nem tudnám megmondani, miért gondolom ezt, mert a kifejezése nem változik meg, ugyanolyan nyugodt, mint eddig, de megjelenik valami a szobában. A félelem. – Küzd – feleli Lamarr. – Meglátogathatom? Megrázza a fejét. – A... a családjával van. Az orvosok nem engednek be hozzá más látogatót. – Maga látta? – Igen, tegnap. – Akkor mára rosszabbul lett? – Ezt nem mondtam – szabadkozik Lamarr, de a szemén látom, hogy valamit elhallgat előlem. Tudom, mi az, amit nem akar kimondani. Emlékszem még, mit mondott Nina a paracetamol túladagolásról, és tudom, hogy Clare destruktív tetteinek utórengései még most is tartanak. Azt hiszem, mind közül ez volt a legkegyetlenebb Clare-től. Annak, amit Jamesszel tett, és amit velem akart tenni, legalább volt oka. De Flo – Flónak csak annyi volt a bűne, hogy szerette Clare-t. Nem tudom, Flo vajon ráébredt-e a valóságra, rájött-e, miért is kellett elküldenie azt az SMS-t a telefonomról, amikor megérkeztem. Eléggé ártatlan kis üzenet volt: James,

én vagyok az, Leó. Leó Shaw. Nem tudom, mit mondhatott neki Clare. Gondolom, valami hülyeséget. Talán azt, hogy ez valami kis csíny a lánybúcsú alkalmából. Akkor sejthetett meg valamit, amikor Nina elpletykálta neki, mi volt köztem és James között. Talán eltöprengett, vajon miért akarná éppen Clare felkavarni az állóvizet. Aztán Lamarr telefonokról és SMS-ekről kezdett kérdezősködni, és Flo ebből még inkább gyaníthatta, hogy nem stimmel valami. Nem hiszem, hogy rájött az igazságra, legalábbis eleinte. Meg akarta látogatni Clare-t a kórházban, de nem engedték be hozzá. Clare rossz állapotban volt, és a rendőrség amúgy sem volt oda a gondolattól, hogy a panzióban tartott szemtanúk bejárkálnak a kórházba. Nina azt mondta, úgy kellett kibuliznia, hogy bejöhessen hozzám, és még így is csak akkor engedték meg neki, amikor századjára is átvették a vallomását. Clare akkortájt még úgy tett, mint aki egyelőre nem tért magához teljesen, és amúgy is össze van zavarodva. Várta, mi lesz velem meg Lamarr-ral, gondolom, csak azután akart „felébredni”. Nem. Flo a panzióban gyötörte magát, gondolkodott, és nem kérdezhette meg Clare-t, hogy mit mondjon. Hazudott. Belegabalyodott a hazugságaiba. Nem tudta, mit tett, mit indított el. Már kételkedett Clare indítékaiban. Kétségbeesett. – Tudja? – kérdezem. Nagyot nyelek, és nem akarok arra gondolni, hogy Flo valahol ebben az épületben küzd az életéért. – Tudja, mi történt? Clare elmondta?

– Clare nincs olyan állapotban, hogy bármit is elmondjon

– feleli Lamarr sötéten. – Legalábbis az ügyvédje szerint. De már elég információnk van ahhoz, hogy rekonstruáljuk, mi történt. Az, amit maga mondott nekünk, a toxikológiai elemzés, amiből kiderül, hogy Clare begyógyszerezte magát, és főként Flo vallomása már elég bizonyíték. Tudja, egyáltalán nem hívott mentőt. – Ezt nem értem. – Amikor James meghalt, Clare meg sem próbálta tárcsázni a 999-et a mobiljáról. Erre fel kellett volna figyelnünk, de túlságosan másra koncentráltunk. – Sóhajt. – Természetesen szükség lesz hivatalos vallomástételre, ha már elég jól érzi magát. De erre majd máskor gondolunk. – Azt hittem, Flo tette – szólalok meg. – Amikor megtaláltam Clare kabátját, és benne a töltényt. Azt hittem, hogy az Flo kabátja. Azt hittem, ő cserélte ki a töltényt. Nem értettem, miért tenne ilyet Clare. Végre megkapta, amit akart, a tökéletes életet, a tökéletes vőlegényt. Miért dobná el mindezt? Csak amikor átgondoltam azt az SMS-t, amikor rendesen átgondoltam, akkor jöttem rá, hogy James sosem szólított engem Lee-nek. Clare másodszor már nem követte el ezt a hibát, de nekem akkor is rá kellett volna jönnöm. – Már korábban is csinált ilyet – mondja Lamarr. Olyan a hangja, mint egy puha, meleg takaró, amely elfedi szavai hidegségét. -Vagy legalábbis hasonlót. Eltartott egy darabig, mire előástuk az esetet. Az egyetemen volt egy oktatója. A professzort kirúgták, mert illetlen e-maileket küldött a hallgatóinak, arra utalt bennük, hogy jobb jegyet is kaphatnának, ha lefeküdnének vele, és esetleg rosszul járhatnak, ha bárkinek is szólnak. Végig tagadta, de a

hallgatók kétségtelenül megkapták az e-mailjeit, és amikor lefoglalták a számítógépét, az üzenetek ott voltak egy törölt mappában. Mindegyik, noha nem túl ügyesen megpróbálta megsemmisíteni őket. Most már világosan látszik, hogy Clare keze volt a dologban, de akkoriban senkiben fel sem merült a gyanú. Ő nem kapott e-mailt, de néhány héttel korábban a professzor kifejezte abbéli aggályát, hogy Clare egyik dolgozata plágium, és azzal fenyegette, hogy továbbítja az ügyet az egyetem vezetésének. Persze a felfordulás közepette mindenki elfeledkezett erről a vádról, de a professzor egyik kollégája még emlékszik, hogy ez szóba került köztük. Azt mondja, mindig érezte, hogy bűzlik valami. Lehunyom a szememet, és az arcomon végiggördül egy könnycsepp. Nem tudom, miért sírok, de nem megkönnyebbülésemben, és azt sem hiszem, hogy Jamesi gyászolom. Talán csak dühít és frusztrál, mennyire felesleges volt ez az egész, és haragszom magamra, amiért nem jöttem rá előbb, amiért ennyire ostoba voltam. És ha rájöttem volna? Akkor az én véremben úszott volna a világos parketta meg az üveg? – Magára hagyom – szól Lamarr halkan, és feláll. Megnyikordul a szék műbőr bevonata. – Holnap visszajövök egy kollégámmal. Felvesszük a vallomását, ha beleegyezik. Nem felelek, csak bólintok, de nem nyitom ki a szememet. Miután elmegy, csak a csend marad utána, amit csupán egy szappanopera beszűrődő főcímdala tör meg. Ülök, hallgatom, és az orromon át lélegzem. Aztán a nyugalmamat kopogás zavarja meg.

Kinyitom a szememet, és arra számítok, hogy Lamarr jött vissza, de nem, egy férfi áll odakint. Felgyorsul a szívverésem, de csak Tom az. – Kopp-kopp – dugja be a fejét az ajtón. – Gyere be – felelem. Még mindig ki van száradva a szám. Becsoszog. Bátortalan, mint aki nem biztos benne, hogy szívesen látják. Sápadt, köze sincs ahhoz az ápolt, nagyvárosi fickóhoz, akivel pár napja megismerkedtem. Kockás inge gyűrött, és valami folt van rajta. De az arckifejezéséből arra következtetek, hogy én még nála is rosszabbul festek. A monoklik már sárgásbarnák, de azért még mindig elég ijesztőek, ha valaki először látja őket. – Szia, Tom – szólok. Felhúzom a kórházi köntöst, mert lecsúszott a vállamról, ő pedig mereven, hidegen mosolyog, mintha elhagyta volna minden jól neveltsége. – Figyelj, muszáj ezt elmondanom neked – tör ki belőle. – Én azt hittem, te voltál. Tudod, neked dolgod volt Jamesszel, és amikor a rendőrség elkezdett a telefonodról meg az SMS-ekről beszélni, én azt hittem... – Elcsuklik a hangja. – Én... én nagyon sajnálom. – Semmi baj – mondom. A székre mutatok. – Ülj le! Ne aggódj! A rendőrség is azt hitte, hogy én voltam, pedig ők nem is voltak ott. – Nagyon sajnálom – ismétli meg, és megremeg a hangja. Furcsán ül, a mellkasához szorítja a térdét. – Csak... csak nem hittem volna... – Elhallgat, és nagyot sóhajt. – Tudod, Bruce sosem kedvelte Clare-t. Jamesi imádta. De úgy komolyan, rendesen, még ha voltak is összetűzéseik. Clare-t viszont sosem tartotta nagyra. Amikor tegnap felhívtam, és

elmeséltem neki, mi volt, azt felelte: „Sokkoló, de nem lepődtem meg. Az a csaj folyamatosan színészkedett.” Csendben ülünk, és átgondolom Bruce szavait, egy általam nem ismert férfi ítéletét egyik legrégebbi barátnőmről. És igaza van. Clare folyamatosan színészkedett. Már kisgyerekként is szerepet játszott – a jó barát, a tökéletes diák, az ideális lánygyerek és a csodálatos barátnő szerepét. Hirtelen megvilágosodom, és rájövök, hogy talán ezért volt olyan nehéz összeegyeztetnem az általam ismert Clare-t ezekkel az új emberekkel. Mert mindenki előtt más és más embernek mutatta magát. Vajon mi lesz most vele? Lehetséges, hogy az esküdtszék elítéljen egy ilyen elbűvölő, kedves, gyönyörű nőt? – Vajon... – kezdem, aztán elhallgatok. – Tessék? – kérdezi Tom. – Azon gondolkodom, mi lett volna, ha nem mondok igent. Mármint a lánybúcsúra. Annyira kévésén múlt, hogy eljöttem. – Nem tudom – feleli lassan Tom. – Ninával pont erről beszélgettünk tegnap este. Szerintem nem te voltál a lényeg, hanem James. Te csak a hab voltál a tortán. -Akkor szerinted... – Kattog az agyam, és ő bólint. – Szerintem, ha te nem lettél volna ott, akkor valaki mást márt be. – Flót – mondom szomorúan. – Végül is ő küldte el az első SMS-t. Tom bólint. – Clare-nek nem esett volna nehezére csavarni egyet az igazságon, és azt mondani, félt Flótól, mert Flo féltékeny volt

Jamesre, és irracionálisan viselkedett. Az a legrosszabb az egészben, hogy feltehetőleg mellé is álltunk volna. – Voltál Flónál? – kérdezem. – Be akartam menni, de senkit sem engednek be. Szerintem, de ez nem biztos. Elakad a szava, de mindketten tudjuk, mit akart mondani. – Ma este visszamegyek Londonba – szólal meg végül. – De nagyon jó lenne, ha tartanánk a kapcsolatot. – A tárcájába túr, és előhúz egy vastag, fényes névjegykártyát, amelyen a neve, a mobiltelefonszáma és az e-mail címe áll. – Ne haragudj – felelem -, nekem nincs névjegykártyám, de ha van nálad toll... Odaadja a telefonját, én meg beleírom az e-mail címemet, és figyelem, ahogy elküld nekem egy szöveg nélküli üzenetet. – Így – bólint, majd feláll. – Hát, én elindulok. Vigyázz magadra, Shaw! – Vigyázok. – Hogy jutsz vissza Londonba? – Nem tudom. – Én igen – szól egy hang. Az ajtóban Nina áll, és egy cigi lóg ki a szájából, persze nem gyújtotta meg. Úgy beszél, mint egy olcsó ponyvaregényben a nyomozó. – Velem jön.

36 Otthon. Milyen rövid szó, mégis, amikor beteszem és bezárom magam mögött a lakásom ajtaját, hihetetlenül megkönnyebbülök. Hogy lehet, hogy ez csak egy hatbetűs szó? Otthon vagyok. Otthon! Jess hozott haza minket. Londonból jött fel Nináért, és engem is elhozott. Amikor a ház elé értünk, mondták, hogy szívesen feljönnek, felhozzák a bőröndömet a harmadikra, de én visszautasítottam őket. Alig várom, hogy egyedül lehessek. – És ez igaz is volt. Ráadásul tudtam, ők is alig várják már, hogy egyedül legyenek, kettesben. Láttam azt a szeretetteljes, néma gesztust a kocsiban. Nina Jess combjára tette a kezét, és Jess megsimogatta Nina térdét, amikor sebességet váltott. De nem éreztem magam kirekesztve, egyáltalán nem. Csak mostanáig nem is tudtam, mennyire szeretek magamban lenni. Flo pár órával az után halt meg, hogy Tom bejött hozzám. Három nappal a túladagolás után. Ninának igaza lett. Abban is, hogy Flo a végére meggondolta magát. Én többet nem találkoztam vele, de Nina meglátogatta, és végighallgatta,

hogy sír és hogy tervezgeti a jövőt, hogy beszél arról, mit fog csinálni, ha majd kiengedik a kórházból. A szülei vele voltak, amikor meghalt. Nem hiszem, hogy békésen ment el – Nina nem volt hajlandó válaszolni az erre vonatkozó kérdésemre, és ez elég sokatmondó. Sóhajtok, és a földre ejtem a bőröndöt. Fáradt vagyok, kiszáradtam és elgémberedtem a hosszú kocsikázástól. Felnyitom a kávéfőzőt, vizet öntök bele, és beleteszem a kávét. Aztán kinyitom a kávéskannámat, és beleszagolok. Már egyhetes a zacc, de még mindig elég friss ahhoz, hogy igazi illatorgiának érezzem. A kávéfőző kotyogása az otthon hangja, a lefőtt kávé illata pedig az otthon illata. Végre leteszem összetört testemet az ágyra, nem érdekel, hogy a bőrönd kicsomagolatlanul áll a szőnyegen, és belekortyolok a kávémba. A téli napsütés átszűrődik a rattanrédőnyön, és halkan morajlik az ablakom alatt az utca. Ahhoz túl messze van, hogy zavarjon, inkább olyan, mint a tenger zúgása a parton. Az üvegházra gondolok, ami nagyon távol van tőlem, az erdő csendjére, a madarak röptére, és az erdei állatok halk lépteire a kertben. Az üvegfalakra gondolok, amelyek visszatükrözik a fák sötét alakját, és a fák között átszűrődő holdfényre. Flo nagynénje persze eladja a házat. Nina ezt Flo szüleitől tudja. Túl sok vér tapad hozzá, túl sok emlék. És ha a rendőrségtől visszakapja az Ouija-táblát, a nagynéni azonnal elégeti. Ezt még most sem értem. A szeánszot. Minden másnak úgy kellett lennie, minden más a terv része volt. De az Ouija-tábla és az a hátborzongató üzenet?

Még most is látom a kacskaringós, széthúzott betűket a lapon. Ggyggyiiiiiilkosssss Lamarr szerint fontos szerepe volt, azért volt rá szükség, hogy jól ráijesszen mindenkire, kellőképpen felingereljen mindenkit, hogy amikor kivágódik a hátsó ajtó, könnyebben pánikba essünk, és kapva kapjunk a javaslaton, hogy fogjuk a puskát. De én nem vagyok olyan biztos ebben. Megint eszembe jut, amit Tom mondott – szerinte az üzenet a tudattalanból bukott a felszínre. Vajon Clare írta akaratán kívül? Belőle jött elő az, amit annyira szeretett volna elnyomni? Lehunyom a szememet, és nem akarok arra az estére gondolni. De képtelen vagyok teljesen kizárni a tudatomból. Flo meghalt, és a többieknek, Tomnak, Ninának és nekem együtt kell élnünk a történtekkel, azzal, amit Clare tett, azzal, amit tettünk. Életünk végéig nem szabadulhatunk tőle. Kinyitom a bőröndömet, és kiveszem belőle a laptopot. A mobilom még mindig a rendőröknél van, de legalább az e-mailjeimet meg tudom nézni. Több mint egy hete annak, hogy elindultam Londonból, úgyhogy száznyolcvanhét új üzenet fogad. Végigpörgetem őket. írt a szerkesztőm. Aztán megint. Kétszer az ügynököm. Egyszer anyu – ennek az üzenetnek a tárgya: MINDEN OKÉ? Végül megérkeznek a weblapom e-mailjei is. „Szexis thai lányok”, „Így lehet lapos hasad!”, „Három komment elfogadás alatt”. És a spam mappában egy üzenet vár Matt Ridout-tól, amelynek tárgya: „Kávé”.

A zsebembe nyúlok, megtapogatom a gyűrött papírdarabot, amelyet egy pohárról téptem le. Már szinte olvashatatlan rajta a telefonszám. Elmosódott a toll nyoma, és két számjegyet félbetör egy hajtás, de azt hiszem, mindkettő hetes, esetleg egyes. Úgy gondoltam, majd eldönti a sors. Ha visszakapom a telefonomat, mielőtt teljesen lekopik a szám... Erre ez. Emlékszem, ahogy a tenyerébe temette az arcát, és Jamesi siratta. Emlékszem a mosolyára. Emlékszem a szemére, ahogy nézett, amikor elbúcsúzott. Nem biztos, hogy menni fog. Nem biztos, hogy el tudom engedni a történteket, és újra tudom kezdeni. Egy percig ostoba módon a törlés gomb fölött tartom a kurzort. Aztán kattintok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is szeretném megköszönni a Vintage-nél dolgozó barátaimnak, hogy a hosszú úton megtett minden egyes lépésnél ott voltak és szurkoltak, és tapintatosan nem kérdezgették túl gyakran, hogy haladok. Egy telefonkönyvet is meg lehetne tölteni azok nevével, akiknek köszönettel tartozom, de mindenképpen meg kell köszönnöm a Harvillnél dolgozók fáradozását. Köszönöm Alison Hennessey, zseniális szerkesztőm munkáját (tényleg igaz, hogy ő a krimik királynője). Ő mondta ki először a lánybúcsú szót, és ezzel elindított bennem egy folyamatot. Köszönöm Liznek, Michalnak és Rowenának, akik a szerkesztő munkatársai, Bethannak és Fionának, akik sajtófelelősök, Janenek, Monique-nak, Samnek és Pennynek, akik a szerzői jogokkal foglalkoznak, és az eladási osztály minden munkatársának (túl sokan vagytok ahhoz, hogy mindegyikőtöket felsoroljam, de tudjátok, hogy mindenkit imádok!), Simonnak, aki a gyártásért felelős, a csodálatos dizájncsapatnak, főként Rachaelnek és Vickinek, valamint a zseniális marketingcsapatnak. És mindenki másnak is köszönöm – Clarának, Poppynak, Susannah-nak, Parisának, Beckynek, Christiannak, Dannek, Lisának, Cerinek, Alexnek, Frannek, Rachelnek, Clarának (még egyszer) és mindazoknak, akiknek a neve nem fér ki. Bárcsak mindenkit felsorolhatnék, de kérlek, tudjátok, hogy

mindenkit szeretek, és mindenki hiányzik. Főleg a tehetséges, sokat látott, szerény és általában nagyon vidám sajtóosztály. Köszönöm az első olvasóimnak, Megnek, Eleanornak, Katenek és Alice-nek, hogy kellően brutálisak és támogatóak voltak, és mindig jó kérdéseket tettek fel. És nagyon köszönöm az íróknak és a barátaimnak, akik időt szántak az életükből arra, hogy az én problémáimon gondolkodjanak, akár online, akár élőben. Eva, Emma, Leila, Eve, Jenn, Geri, Jess és a BF és a YAT többi dolgozója, nektek üzenem, hogy minden nap szebbé teszitek az életet. Örökké adósa leszek Samnek, Jonnak, Richardnak és Lornának a technikai kérdésekben nyújtott segítségért. Ők világosítottak fel a rendőrségi, a kórházi munka részleteiről és a fegyverekről. Mondanom sem kell, az esetleges tévedések az én számlámra írandók, és elnézést kérek, amiért kissé szabadosan használtam fel néhány tanácsukat. Óriási köszönet illeti Eve-et és Jacket, az Eve White irodalmi ügynökség munkatársait, amiért annyit törődtek velem, és olyan lelkesen támogattak. Végül köszönöm drága családomnak, főleg Iannek és a gyerekeknek, hogy hagytak békében pötyögni a dolgozószobában, amikor pedig sokszor máshoz lett volna kedvük. Szeretlek benneteket.