Levia Anne - A Múlt Ára

LEVIA ANNE  A múlt ára

Copyright © Levia Anne Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! Borítóterv: Barna Gergely Szerkesztette: Soós Tibor Korrektor: Hoppe Adrienn Tördelés: NovaBook sro. Felelős kiadó: Nagypál V Vik iktor tor ISBN: 978-615-525-262-4 978-615-525-262-4 Álomgyár Kiadó, Budapest, 2014 www.alomgyar.com

Sok szeretettel ajánlom ezt a könyvet   Páromnak, aki mindig mellettem áll, és akkor is hisz bennem, amikor már én sem. Köszönöm!

A baleset Hideg van. Borús, szürke az idő, a szemerkélő eső lassan áztatja el a környéket. Alkonyodik, de a sűrű felhők miatt már alig venni észre a nap elköszönő sugarainak vörös-narancsos fényét. Teljessé válik a sötét. Csúszik az úttest. Szűkös az út, mindenütt szemétkupacok, romok. A környék bűze összeolvad az eső friss illatával. Egy vörös hajú, karcsú, ázott lány rohan kétségbeesve az úton. Menekül… Valamikor fehér színű sportcipője a sártól szürkévé vált, a farmerjából csöpög a víz. Mögötte megvillannak egy autó reflektorai.  Máris utolértek? Talán nem, ha elérem az úttest szélét. Akkor eltűnhetek. Összeszedi maradék erejét, megfeszíti sajgó izmait. A szíve a torkában ver. Már csak lépések vannak hátra… A cipő megcsúszik… az autó nem fékez… Késő. Egyetlen pillanatra, mielőtt a szélvédőnek csapódik, megpillantja a sofőr arcát. Árulás érzése és félelem hasít a szívébe. Mindent elborít előbb a fájdalom, utána pedig a sötétség.

ELSŐ FEJEZET

Lebegés 1 héttel később Fájdalom. Csakis a fájdalom. Semmi más, csakis ez. Nem, mégsem. A fertőtlenítőszagtól elnehezült levegőt lélegzek be. Zajokat hallok: fémcsörgést, sípolást. Mindenki kapkodva sürög körülöttem. Kiabálnak egymásnak, bántja a fülemet a zaj. Fény… Erős fény! Ez is fáj. Próbálom kinyitni a szemem. Nem megy, csak résnyire.  Kórház. Talán kórházban vagyok? Ismét hív a sötét. Már ismerős. Nincs fájdalom. Szeretem.

1 hónappal később Zsibbad a karom… Zsibbad a lábam… Picit megmozdítom, de félek, hogy ismét belenyilall. Érzem, de a fájdalom már elviselhető. Kinyitom a szemem. Égeti a retinámat a hirtelen támadt, erős fény. Lassan tudatosítom, hogy csak az éjszakai világítás egy… kórteremben? kórteremben? Látom, vagy legalábbis látni vélem a hófehér falakat. Szemben egy üres ágy, a karomba infúzió van bekötve, mellettem melle ttem szívmonitor, szívmonitor, a mellkasom ell kasomon on tappancsok. Megpróbálom a lehetetlen feladatot: a felülést. A következő pillanatban be kell fognom a fülem, mert irtózatos sípolás veszi kezdetét. Nem telik bele pár pillanat, és egy ijedt, fehérbe öltözött fiatal lány ront be az ajtón lélekszakadva. Aztán arcán hatalmas mosoly váltja fel a riadalmat, amikor meglát.  – Szép estét! estét! – mondja, mondja, majd majd odalép odal ép az ágy ágyhoz, hoz, és finoman finoman visszafekt visszafektet et rá. – Sally Sall y nővér nővér vagyok. vagyok. A Chicagói Megyei Kórházban van. Eszméletlen állapotban szállították be hozzánk. Cserbenhagyásos gázolás történt. Tudja a nevét? Vagy azt: milyen nap van ma? Hirtelen túl sok az információ…

A nevem… A nevem… Itt van a nyelvemen… Annyiszor elmondtam már életemben. Tudom, hogy szép, dallamos. De… A nevem… Megköszörülöm a torkom. Teljesen ki van száradva, akárcsak a szám. Sally Sal ly odalép oda lép hozzám hozzám,, egy e gy kortyn kortynyi yi vizet vi zet ad.  – Ne aggódjon, aggódjon, előfordul ily il yesmi esmi egy ilyen súlyos súlyos baleset bales et után. után. Egy Egy telje teljess hónapot hónapot töltött töltött kóm kómában. ában. Ne aggódjon! – ismétli meg, és rám mosolyog. Begyakorolt mosoly, semmi melegség. – Minden szépen az eszébe fog jutni. Nem találtunk önnél semmilyen iratot, sem mobiltelefont, de ez nem meglepő. Valószínűleg kirabolhatták, mert az a környék, ahol önre találtunk… Mindig mondom, hogy a külváros veszélyes… – És folytatja a csivitelést a közbiztonság hiányáról. Egy szám, illetve egy számpár – 22-45 – kúszik be a tudatomba. Mi a csuda lehet ez? Valamiért nagyon fontos, de nem emlékszem, hogy miért! Mintha valami derengene. FÉNY! Hát persze, reflektor! Egy autó! Biztosan érzem a csontjaimban, hogy nem baleset volt. Próbálok koncentrálni, mert ismerem a sofőrt, de nem látom az arcát. Fogalmam sincs, ki vezett ve zette, e, pedig pedi g tudnom tudnom kellene. kelle ne. A monoton zaj mellett újra álomba merülök.

MÁSODIK FEJEZET

Ébredés Álmodom. Álmomban anya vagyok. Gyönyörű kisbaba van a karomban, állok a hatalmas ablak előtt, és bámulok egy szép kis fás területet. Közben énekelgetek. Szépséges rózsaszín arcocskájával és ragyogó zöld szemeivel néz rám a babám. Egy férfi lép a szobába, hátulról átkarol. Ismerős az ölelése, belesimulok a biztonságot adó karokba. Tudom, hogy ez nem valóság, csak egy ostoba vágyálom, ami soha nem válhat valóra. Én tettem tönkre. Tudom, hogy ez nem történt meg, és már nem is fog soha… A lelkembe szúró fájdalomtól felgyorsul a szívverésem. Izzadság lepi el a bőröm. Félelem tépázza a tudatomat. A hasamhoz szorítom a kezem, éles nyilallást érzek. Az arcomon, mint két végtelen patak, folynak a könnyeim. Zokogva ébredek fel.  – A babám! babám! – sikítom sikítom bele a kórterembe. kórterembe. Egy eddig nem látott nővér jön oda, középkorú, hosszú, barna haja szoros copfba fogva. Ugyanaz a fehér ruha. Megpróbál visszafektetni.  – Nyug Nyugodjon odjon meg! meg!  – A babám! babám! A babám! babám! – sikoltozom sikoltozom tovább, mint mintha ha ezzel ezzel visszahozh visszahozhatn atnám ám..  – Nem tudtu tudtukk megm megment enteni. eni. Elvesztet Elvesztette te a balesetben. Sally nővér érkezik, fecskendővel a kezében. Szúrást érzek, majd másodpercek alatt elalszom.

Mikor végre felébredek, még világos fénnyel vakít el a nap – vagy már ismét nappal van? –; nyugodt vagyok, kiábrándult, üres. Gyászolom a babám, aki meg sem született, és akinek az apjára nem is emlékszem. Kavarogn Kavar ognak ak a gondola gondolataim. taim. A következő napok egyhangúságban telnek, próbálok erősödni és emlékezni. Már görcsöt kap a fejem a sok gyötréstől és fojtogató kérdéseimtől saját magamhoz. Mindennap jön hozzám egy gyógytornász, aki segít újra lábra állni, edzeni. Ha tehetem, nem nézek tükörbe: van valami mélyen fájdalmas abban, amikor az emberlánya saját magát sem ismeri fel. Elborzaszt a saját arcom. Ha tudnám, ki vagyok, akkor is nehezen ismernék magamra a sok kötés alatt. A hajam egyenes és vörös, és ez egyáltalán nem vicces: az az igazi, feltűnő rókavörös. És, sajnos, nem festett. Olyan valódi, mint a különleges, smaragdzölden világító macskaszemeim. A

bőröm, ahol nem kék és zöld a sérülésektől, nem vörös a horzsolásoktól, vagy nem borítja kötés, ott hófehér, sűrűn tarkítva szeplőkkel. Az arcom szív alakú, kicsi orral. Nem vagyok magas, talán csak százhatvan centi körül, és nagyon vékony testalkatú, jelentős mellmérettel. A kórháznak köszönhetően soványan és sápadtan állok, alig élek, csak árnyéka lehetek egykori önmagamnak. Megtudtam, hogy komoly fejsérülést szenvedtem, sérült a lépem, és eltörött több bordám. Viszont rohamosan gyógyulok. És ég bennem a bosszúvágy. Az orvosom, dr. Alan Murdack – egy harmincas évei közepén járó, jóképű, szigorú tekintetű férfi –, kicsit sem szimpatikus. Mindig gyanúsan méreget. A nővérektől megtudom, hogy egy héttel utánam került az osztályra. Mindennap bejön, furcsa keresztkérdésekkel zaklat, amikre nem is akarok válaszolni.

Éjjel arra riadok fel, hogy nem a saját szobámban fekszem, és a kezeim, lábaim le vannak szíjazva. A szobában sötét van, csak egy lámpa világít felülről. Olyan, mint egy műtő. A szívem hevesen ver, elfog a pánik. Mielőtt azonban segítségért kiálthatnék, az árnyékból ismerős alak lép elő, és befogja a számat.  – Látom, felébredtél, drága Carolina! – tölti be a csendet dr. Murdack hangja. – Vége a játéknak! Mielőtt azonban beleharaphatnék a kezébe, elveszi a számról. Válogatott szitkokat szórok rá. Erre a szobában felcsendül egy mély, rekedt hangú nevetés. Nem dr. Murdacké, de kétségkívül ismerős. Teljes lényemmel megborzongok, melegség jár át belülről, a szívem még veszettebb ütemet ver – egy szemernyi kétségem sincs, hogy a szobában mindenki hallja. Kétségbeesetten, összezavarodva megfeszegetem a szíjakat, de egy millimétert sem mozdulnak el. Attól tartok, egy elefántot is egy helyben tartanának. Ekkor veszem magamnak a fáradságot, hogy körbekémleljek. A helyiségben rajtam kívül – a mozgolódásokból kiindulva – valószínűleg még hárman tartózkodnak. A furcsa szögben rám vetülő fény miatt nehéz megállapítani.  – Nem tudom, miről beszél. Azonnal engedjen el! – közlöm vele felháborodottan. Ízlelgetem az általa említett nevet, a nevemet : „Carolina”…? Ismerős a csengése, dallama. Talán… – Ki a fene maga? Honnan tudja a nevem? A rekedt férfi ismét felkacag. Végigfut a hideg a hátamon a hangjától. Tudom, hogy hallottam már valahol. Összeszorul a gyomrom, és próbálok emlékezni.  – Ne dühíts fel jobban, Carolina! Még mindig elég zabos vagyok rád! Tudom, hogy csak megjátszod az amnéziát, de most beszélni fogsz. Nem kérek tőled sokat, csak azt, hogy mondj el mindent, amit megtudtál Christian Lancesterről. Aztán újra eltűnök az életedből. Borzongok a fájdalmasan keserű hangtól. Valamit megérint egészen mélyen a belsőmben – ez az

érzés rettenetesen felkavaró. Olyannyira, hogy nehéz eldöntenem, jó-e, vagy rossz. Mintha minden gondolatot, érzést ezzel a férfival kapcsolatban átjárna ez a kettősség.  – Még a név sem ismerős – suttogom elhaló hangon. – Kik maguk? Ismernek engem? Mondják meg az igazi nevem!  – Édesem, felesleges a színjáték, egy ideje már eljátszottad a bizalmamat. Most amúgy sincs kedvem ehhez, sietek. – Kezd kifejezetten ingerültté válni a rekedt hangú férfi. Nem tudom értelmezni sem a dühét, sem a keserűségét, amikor az elveszett bizalmát említi. – Pontosan tudod, hogy minél előbb elő kell kerítem a föld alól is azt a mocskot. Örülök, hogy felébredtél csipkerózsika-álmodból, de veszélyes játékokat játszol. Szállj ki, amíg Roberto hagyja! Ha nem, a gyerekünk sorsára fogsz utni te is.  – Az nem lehet! – Teljesen ledöbbenek, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Ez a fickó nem lehet! Vagy igen? Túl ismerős a hangjának dallama, túl dühös rám, túl vonzó… – Ki vagyok? – kérdezem ismét, újra rátalálva a hangomra.  – Pontosan tudod, hogy a neved Carolina Megan Foster, és újságíró vagy a Chicago Journalnél. Kicsit mélyre merültél a helyi alvilágban, cicus. Te, és az az átkozott, minden lében kanál húgod is, aki, mielőtt elkaphattuk volna, felszívódott. Kérdések cikáznak a fejemben. A húgom. Tudnom kellene róla. Az ember nem felejti el a húgát. Egy kedves, vidám lány homályos arcképe ugrik be, göndör, barna hajjal. A nevét is tudnom kellene… Mi lehet a neve? Hatalmas pofon csattan az arcomon. Ég a bőröm a jobb oldalon. Dr. Murdack visszalép a helyére. Alig észrevehetően megrázza csuklóból a kezét. Remélem, igencsak fáj neki, mert az arcom, az ütés nyomán ég.  – Csak visszahoztam közénk újra, Carlos, mert elkalandozott a kicsike – mentegetőzik a „jó” doktor.  – Ha még egyszer hozzá mersz érni, darabokra töröm azt a mocskos kezedet, és baszhatod a francos orvosi karrieredet! – förmed rá a dokira a Carlosnak nevezett rekedt hangú. Kis szünet után, halkabban, de még mindig dühösen folytatja, immáron hozzám intézve a szavait: – Három napod van, vöröske, hogy átgondold a dolgokat, és elmesélj mindent nekem, amit tudni akarok! Ha letelik a három nap, és még mindig nincs mesélnivalód, akkor dr. Murdack gondoskodik róla, hogy beszámíthatatlannak minősítsenek, és életed hátralevő részét zárt osztályon töltsd. Világos voltam? –  Majd az orvosnak odaszúrja: – Oldozd el, és vidd vissza a szobájába! Indulóban, mikor odalép mellém, egy pillanatra úgy világítják meg a lámpák, hogy meglátom magas, széles vállú, kisportolt alakját, férfiasan szép profilját, sötét szemeit, fekete haját és érzéki száját. Az arca és lebilincselő szemei fáradtságot tükröznek, az állát legalább kétnapos borosta

borítja. Viszketni kezd a tenyerem, hogy végigsimítsak rajta. Annyira önkéntelen a mozdulat, hogy csak azt veszem észre, megfeszítem a szíjakat. Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek! „Hé, én itt veszélyben vagyok!” Carlos vagy a legjóképűbb férfi, akit el tudok képzelni, vagy kaptam egy adag hallucinogén szert is a kedves dokimtól. Ismerősek a vonásai. Érzem, hogy valami fontosat tudnom kellene róla! Mielőtt továbbfűzhetném kusza gondolataimat, egy névjegyet csúsztat a kórházi hálóing nyakkivágása alá, véletlenül a tenyere élével végigsimítva a melleimen. Az érintésére felszikrázik a bőröm. Az egész azonban csak egy kósza pillanatig tart, ő egyből elhúzódik, majd hátat fordít, és szinte táncos léptekkel távolodik el. A nyomában pedig egy szintén magas, széles vállú férfi lépked. Egyedül maradok a szobában dr. Murdackkal. Nehéz eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene-e. Odalép, leoltja a lámpát, és a képembe vigyorog.  – Most itt vagy velem kettesben, teljesen kiszolgáltatva nekem. Akármit megtehetnék veled…  – Nem hiszem! – találom meg újra a hangom, és mint egy sarokba szorított macska, támadok. – Azt hiszem, Mr. Carlos nem engedett téged ilyen hosszú pórázra, ölebkém. Csak ugatsz, barátom, de nem harapsz! – Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot ehhez. Egy pillanatra el is gondolkodom, hogy nem az életemmel játszom-e. Aztán rájövök, hogy az alaptermészetem szerint nem lehetek egy túl kedves lány. Mikor nem csattan újabb pofon, csak hangos fújtatást hallok és dühös morgást, rájövök, hogy piszkosul ráhibáztam. Nem bírom elfojtani a mosolyomat. A jókedvem viszont hamar elpárolog, mikor dr. Murdack fogja magát, és ajtócsapkodás mellett elhagyja a szobát, engem pedig „ottfelejt” kikötözve, egyedül. Nem tudom, mennyi idő telik el, de óráknak érzem, mire nyílik az ajtó, és megjelenik Sally nővér.  – Hát önnel meg mi történt? – kérdezi látszólag meglepve. Van valami őszintétlen ebben a kedvesnek tűnő lányban. Nem válaszolok. Módszeresen kioldja a szíjakat, felsegít, majd visszakísér a szobámba, és megtámogat, amíg visszafekszem az ágyamra.  – Tudom, hogy nem tartoznak rám a dolgai, de a bátyám, Peter Jones, egy magánnyomozó. Talán segíthetne önnek – mondja aztán. „Micsoda véletlen: éppen olyan nővért kapok, akinek detektív a bátyja”  – fut át az agyamon a szarkasztikus gondolat, de rögtön le is szidom magamat a paranoia miatt. Lehet, hogy kezdek bekattanni? De csak ennyit mondok hangosan:  – Szívesen találkoznék a bátyjával. És köszönöm, ha szakít rám időt.  – Szólni fogok neki, és azt is megmondom, hogy sürgős. – Ezzel magamra is hagy. Teljesen elfeledkeztem a névjegyről. Undorodva veszem ki a hálóingből. Csak annyi áll rajta, hogy

Carlos Ortega, és egy mobilszám. Ezzel nem lettem okosabb. Viszont, amikor bejön a másik ügyeletes nővér, Mary, támad egy remek ötletem.  – Nővér, hozzáférhetnék egy internettel rendelkező számítógéphez valahol? Először meglepődik, de némi gondolkodási idő után válaszol:  – Sajnos csak a nővérszobában van egy, de azt a betegeknek tilos használniuk. Eszébe jutott esetleg valami?  – Igazából semmi konkrét, csak a Chicago Journal telefonszámát keresném ki. Mintha valami közöm lenne a laphoz.  – Ezt meg tudom önnek keresni – mosolyodik el segítőkészen. – Pár perc, és itt vagyok. A nővér állja is a szavát, tíz perc múlva egy cédulával a kezében lép be.  – Használhatja a belső telefont, de csak helyi hívásokhoz. Távozáskor a kórházi számlához csatoljuk a költségét. Megméri a vérnyomásom, lázam, feltesz pár rutinkérdést, majd magamra hagy. Dobogó szívvel tárcsázom a központi számot. Most kiderül, hogy igazat mondott-e az én „latin szeretőm”. Nem tudom, honnan jött a gondolat, teljesen letaglóz, de mielőtt elmerülhetnék benne, kapcsolják a központot.  – Chicago Journal telefonközpont, Jenny Kentmitcki vagyok. Miben segíthetek?  – Jó napot. Carolina Megan Foster irodáját vagy közvetlen kollégáját legyen szíves kapcsolni.  – Miss Foster kb. másfél hónapja nem jelentkezett, előtte betegszabadságra ment, de kapcsolhatom Nancy Woodsot, a kolléganőjét.

A szívem a torkomban dobog… Búgás… Zene… Majd egy ismerős női hang „vakkant” bele a telefonba:  – Nancy Woods.  – Szia, Nancy! – suttogom remegő hangon.  – Úristen, Carolina! Tényleg te vagy az?! Hova a francba tűntél, te nő? Halálra aggódtam magam miattad. Azt hittem, elkaptak a helyiek vagy a japánok. Sosem lett volna szabad elkezdened azt a rohadt oknyomozást a drogügyletek után! Ezek veszélyes alakok! Szerencse, hogy élsz! – Nagy levegőt vesz, lehalkítja a hangját. – Carolina, jól vagy?  – Nem, Nancy, nem vagyok jól. Elgázolt egy autó, mindenem összetört, és kómában voltam. – Majd kis szünet után hozzáteszem: – És nem emlékszem semmire… Figyelj, mielőtt bármi mást mondanál, mindent tudni akarok, amit neked meséltem az ügyről.  – Érted menjek? Elvigyelek valahova?

Nagyon nagy a kísértés, de egyetlen „új” ismerősömet sem akarom bajba keverni.  – Nem kell. Ha egyedül bele tudtam mászni, egyedül ki is fogok. Nem kockáztathatom a te épségedet is. – Nem tudom, miért mondom neki ezeket, de ahogy elhagyják a számat, érzem, hogy helyesen teszem, és hogy igazam is van: nem kell több áldozat. – Mondj el mindent!  – Az a baj, Carolina, hogy csak a jéghegy csúcsát mesélted el. A helyi alvilág vezetője Roberto Ortega, aki mindenben utazik: fegyverek, drogok, szerencsejáték… Eddig egyeduralma volt, minden ellenfelét különös kegyetlenséggel végezte ki. Egy fickó a bandájából, aki Christian Lancester álnéven fut, igyekszik megdönteni az uralmát. Onnan tudjuk, hogy helyi lehet, mert mindig a szervezet gyenge pontjaira ugrik rá. Most éppen lepaktált a japánokkal… Pattanásig feszült a helyzet, bármikor bandaháború törhet ki. Az a fickó idecsődítette a jakuza embereit is. Nem lehet tudni, hogy ki áruló és ki hű Ortegához. Teljes a káosz… Te találtál magadnak egy informátort, aki képben van, belső ember, ráadásul Christian Lancesterről is tud valamit. A húgoddal, Maggie-vel, Adam Morten és Julian Smith nyomozóval, és még vagy két emberrel együtt, akiket nem ismerek, összegyűjtöttetek egy elég vaskos anyagot a bűnbandáról, és már a végén jártatok, amikor mindenki eltűnt. Legalábbis te és a húgod, Maggie. Ha eljutottak volna az ügyészségre a bizonyítékok, elkezdődhetett volna a razzia, a letartóztatások és a per. Most lebeg az egész, senki nem mond semmit, nem lép. Patthelyzet van… Adam holttestét egy héttel az eltűnésetek után dobta partra a víz. Szitává lyuggatott mellkassal. Mi meg csak vártunk, hogy a ti holttestetekkel mi lesz… – Itt elcsuklik a hangja. A döbbenettől nem jutok szóhoz.  – Carolina, ott vagy még? – kérdezi.  – Igen. Vagyok – felelem bizonytalanul.  Halottak. Fegyverek. Drogok. Vér… Istenem! – Hol lehet a bizonyíték?  – Drágám, azt csak te és Adam tudtátok. De ha elfogadsz két tanácsot: ne bízz senkiben, és amint tudsz, tűnj el! – Nancy már szinte kiabál, magából kikelve.  – Nem tehetem, te is tudod. – Egyre jobban gyengül a hangom, a torkom teljesen kiszáradt. Amit hallottam, elborzaszt, ugyanakkor dühvel tölt el. Ezt nem hagyhatom ennyiben, ezt be kell fejeznem! Adamért és a többiekért, akik ártatlanul meghaltak. Az emlékeimen további életek múlnak! Kezdem megérteni, hogy mekkora darázsfészekbe is nyúltam. Valahol ott van a fejemben mindenre a válasz, csak rá kell lelnem. És addig életben is kell maradnom, hogy legyen esélyem megállítani a további pusztítást. Kis szünet után, a választól rettegve megkérdezem:  – Mielőtt elütöttek, terhes voltam. Nagyon fiatal, csak hathetes. Nem tudod, hogy ki…  – Nem, Carolina, nem tudom. – Sóhajt egyet, és keresgéli a szavakat. – Sosem mondtad. Nem voltunk olyan jó barátnők, csak kollégák. Annyit sikerült félszavakból kiderítenem, hogy volt valami

alkalmi dologban részed, de azt is mondtad, hogy nem volt jó ötlet az egész. Mikor egyenesen rákérdeztem, hogy Carlos Ortega-e az apja, azt mondtad, nem. De nekem akár hazudhattál is. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy a rosszfiúsan jóképű férfi az életem része volt, és hogy valószínűleg okkal és joggal dühös rám, mert megbántottam. Nem is vettem észre, hogy még mindig a névkártyáját szorongatom a bal kezemben. Meg kell kérdenem. Fáj, de tudnom kell:  – Mit csináltam én Carlos Ortegával?  – Tudod, ő Roberto Ortega legidősebb fia. Van neki egy öccse, Miguel, és egy húga, Theresa. Ez nem fontos, bocsi, tudom, hogy nem a családfára vagy kíváncsi, csak elkalandoztam… A lényeg, hogy elég mélyre, vagy inkább stílusosabb, ha azt mondom: elég magasra – kicsit kuncog is a telefonba –  merültél a sztoriért, drágám… De ne emészd magad! Nagyon jó pasi, annak ellenére, hogy egy erőszakos bűnöző!  – Nancy, mit csináltam? – A hangom jéghideg, és a félelem végigfut rajtam.  – Carolina, nyugodj meg! Nem nagy ügy! Együtt jártatok Carlosszal. Hosszabb-rövidebb szünetekkel majdnem egy teljes évig. Nem egyszerű eset a fickó sem és te sem. Olyan se veled, se nélküled, hangos, veszekedős módon. Nem tudom, neki milyen szerep jutott az egészben. Azt tudom, hogy az apja vasmarokkal kell hogy kézben tartsa, mert a fickó kiszámíthatatlan és veszélyes. Egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy ha az apja eltűnne a képből, Carlos gond nélkül beülne a székébe, mielőtt a kedves papára rácsukódna a koporsó… Viszont az utolsó szakításotok elég komoly volt, véglegesnek tűnt. Tudom, hogy a nyomozás miatt jöttél vele össze, de azután… – Itt elhallgat. Nancy nem tudja, hogy hogyan folytassa, én pedig nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy halljam, mi az a de. Legalább egy percig megszólalni sem tudok. Majd, mikor kicsit összeszedem magam:  – Nancy, kérlek, diktáld le nekem a címemet, és Adam Mortenét is!  – Biztos vagy benne, szívem? Nem akarsz inkább eltűnni?  – Nem. Ezt meg kell oldanom! – Most már biztos vagyok benne, hogy addig nem is lesz nyugtom, amíg a végére nem járok. Tartozom ennyivel Adamnek. Ismét bevillan valami. Egy jóképű, csupa mosoly, szalmaszőke fiút látok. Gyorsan váltogatják egymást a képek, mintha valaki pörgetne előttem egy albumot. Felvillan egy jelenet róla: öltönyben, béna csokornyakkendővel, arcán a csodás mosollyal keringőzve táncoltat. A felnőtt fiút is megpillantom, FBI feliratú pólóban, kezében egy tortával. Felvillan egy újabb kép: komoly felnőtt, fehér póló, sötét farmer, a vállán fegyvertok, veszi fel a zakóját, de a szeme ekkor is mosolyog rám. BARÁTOK. Ezek voltunk mi egymásnak. Gyerekkorunk óta a legjobb barátok. ADAM. A szalmaszőke férfi, akire mindig számíthattam, halott. Elment. VÉGE! És valószínűleg az én hibám. Egész biztos, hogy én rángattam bele!  Istenem, mit tettem?!

Közben rájövök, hogy Nancy még mindig beszél hozzám. Félbeszakítom:  – Nancy, Adam Morten szőke volt?  – Igen, Carolina. – Szinte hallom a telefonba, hogy hogyan olvadozik az emlékektől. – Hihetetlen szalmaszőke hajjal. A FBI szervezett bűnözési osztályán dolgozott, és azt hiszem, gyerekkori barátok vagytok… Vagyis voltatok… Sajnálom! Nem nagyon tudok mit kezdeni a sajnálkozással. Tovább gyűrűzik a lelkemben az üresség.  – Megismételnéd a címeket? Kicsit elkalandoztam.  – Persze! – És lediktálja újra. Gyorsan megköszönöm, megígérem, hogy nemsokára jelentkezem, és leteszem a telefont. Fáradtan hanyatlom az ágyra. Nagyon kimerített a beszéd és az izgalom.

Esti vizitnél ismét Mary nővér jön.  – Jó estét! – köszönt kedvesen. – Sikerrel járt?  – Mondhatjuk. De nagyon keveset tudok még mindig. Sajnos.  – Ne aggódjon, legyen türelemmel – biztat, miközben elvégzi a rutinvizsgálatokat. – Azt hiszem, itt az ideje levennem a kötéseit. – És komótosan neki is lát letekergetni a gézt, lemosni, bekenegetni a gyógyuló horzsolásokat, varratokat. Amikor végzett, hoz egy tükröt.  – Szeretné látni az arcát? A fejemmel óvatosan biccentek, veszek egy nagy levegőt, és belenézek. Rosszabbra számítottam. Kicsit kék-zöld még, de ismerős arc. Most csodálkozom rá, hogy milyen zöldek a szemeim. Azt mondanám, bájos arcom van. Még mindig a tükröt nézegetem, amikor Mary nővér már régen kiment. Majd finoman az asztalra helyezem, és mély álomba merülök. Zaklatott az álmom.

 Hideg volt, egy mólónál álltam, szemerkélt az eső. Két férfi strázsált mellettem, és erősen szorították a karomat. A móló végén egy szőke férfi térdelt megkötözve, és neki is két erős, feketébe öltözött férfi tartotta a karját. Nem volt jó állapotban. A móló szélén álló egyetlen lámpa fénye megcsillant szalmaszőke haján. Lassan felemelte a fejét, a szemembe nézett, csendben búcsúzott  tőlem. Láttam, ahogy a vér lecsordogált a homlokáról. A férfi, aki fogta, felemelte a pisztolyt, és az egész tárat beleürítette a szőke férfi mellkasába.  A beszédet, a hangokat nem hallottam, csak a szemeit néztem. Folytak a könnyeim, majd

sikoltani kezdtem, amikor elszállt az ismert szemekből az élet, és a teste belemerült a vízbe. Szinte hisztériásan sikítottam, rúgtam, haraptam, csapkodtam. Kicsúsztam a férfiak kezéből, végigszaladtam a mólón, és fejest ugrottam a tóba. Hallottam, ahogy lövések dördülnek el a hátam mögött. A víz alatt úsztam. Sokkal később a partra kecmeregtem. Megtaláltam az utat, menekültem. Utánam eredt egy autó, reflektorfény… Becsapódás…

Felébredek. Már világos van, de még nagyon korán. Nem tudok visszaaludni. A visszakapott pillanatképeken derengek. Próbálom felidézni a gyilkosok arcát, de nem sikerül.  – Ó, Adam! Annyira sajnálom! – Némán sírdogálok.

Órákkal később ismét Sally nővér jelenik meg.  – Jó reggelt! Hogy van ma? – csicsergi jókedvűen. – Itt van a bátyám. Ha azt mondja, jöhet, elmegyek érte a recepcióhoz, és beküldöm.  – Próbáljuk meg! – döntöm el. – Rosszabb már nem lesz a helyzet. Kimegy, és kisvártatva hangokat hallok az ajtóból.  – Beszélgessetek csak nyugodtan, de nekem mennem kell dolgozni – mondja Sally, és betessékeli a bátyját. A belépő férfi arca ismerős, de az ösztöneim rosszat jeleznek. Valahol már láttam ezt a kisfiús arcot, a barna szemeket és szőkésbarna hajat. Egy percig bámul, majd odaszalad az ágyhoz, és megölel. A hideg is kiráz az ölelésétől. Amit ő persze rögtön félreért, és még szorosabban fog, szinte fojtogat.  – Drága Carolina! El sem hiszem! Te életben vagy! – Érzem, ahogy a kórházi hálóinget átnedvesítik a könnyei. – Azt hittem, sohasem látlak többé! – Még vagy percekig zokog. – A kisbabánk? – kérdezi végül remegő hangon. Mintha jeges vízzel borítanának nyakon. Taszítok is rajta egyet, sikertelenül. „Mi a francot akar tőlem ez a fickó?” De hangosan csak azt mondom:  – Ismerjük egymást? – És megpróbálom még egyszer ellökni magamtól. De erre csak még szorosabban záródnak körém a karjai.  – Peter vagyok, szerelmem! Emlékezned kell! Gyorsan próbálom összegezni a dolgokat. Megbízhatom benne? A válasz egyértelműen: nem. Mit tudhat ez a fickó? Valószínű, a telefonhívásról nem értesült. Hirtelen remek ötletem támad. Dr. Murdacknál bevált a visszatámadás.

 – Itt járt egy Carlos Ortega nevezetű férfi, ő is azt állította, övé a baba. Most ez valami új játék? Ki tudja jobban elhitetni az amnéziás lánnyal, hogy a pasija? Igazán undorító játékokat játszotok! Ez betalált. Peter majdnem teljesen elsápad, és szerencsére el is enged.  – Ne haragudj, Carolina. Biztos szörnyű trauma ért, de bennem megbízhatsz. Én szeretlek. Együtt nyomoztunk Ortegáék ellen. A húgod, te és én.  – Igazán? Hárman a világ ellen? – Érzem, ahogy a gúny szinte csöpög a hangomból, és Adam búcsúzó arca villan be ismét…  – Hát, ha őszinte akarok lenni, egy FBI-os is segített nekünk, de a szerepe az enyém mellett elhanyagolható. Meg volt egy besúgód a belső körökből. Most őt kellene megtalálnunk először. Valami itt nagyon nem stimmel. Persze a besúgóm előkerítése az emlékeimnél is fontosabb. Különös… Mielőtt valami ostobaság hagyná el a számat, gyorsan összepréselem az ajkaimat, és rendezem a gondolataimat. Meg kell szabadulnom ettől a „baráttól”. Megtalálom a tökéletes megoldást.  – Peter, megtennél nekem egy szívességet? – Nagyon kedves a hangom, szinte dorombolok.  – Bármit, szerelmem! – búgja vissza.  – Mondj el mindent, amit tudsz rólam, hátha attól visszajönnek az emlékeim.  – Körülbelül a baleseted előtt hat héttel szerettünk egymásba. Addig csak kollégák voltunk.  – Nem ez a része érdekel… – vetem közbe keményen. Kicsit megszeppen, átgondolja, és más irányból fog neki:  – Van egy húgod, Maggie, aki elutazott. Volt egy bátyád, aki egy évvel ezelőtt meghalt, drogtúladagolásban. Rossz társaságba keveredett. Akkor találkoztunk, és kezdtük el a nyomozást.  – Hol van Maggie? Hova utazott?  – Nem tudom, de megtalálom neked, megígérem! Mit szólnál hozzá, ha hazavinnélek a lakásomba, és ott ápolgatnálak, míg teljesen felépülsz? Megkérhetném Sallyt, hogy vegyen ki szabit, és mindig melletted lenne. Ugye milyen remek ötlet? Ennyire nem tűnhetek elesettnek, vagy ha igen, akkor iszonyat nagy baj van. Rögtön nemet akarok mondani, de aztán meggondolom magam.  – Gondolkodom rajta, Peter. Viszont most kérlek, hagyj magamra! Elfáradtam. – És elfekszem az ágyon, elfordulok, majdnem a fejemre húzom a takarót is.  – Pihenj jól, szerelmem! – mondja, és odahajol, hogy megcsókoljon. Mivel félig be vagyok borítva takaróval, így csak a takaró kap egy puszit. Még egy sóhajtás, és lassan becsukva az ajtót, távozik.

Nagyon gyorsan el kell tűnnöm innen!

A nap további részében felmérem a szintet, ahol elhelyeztek. Keresek egy olyan lakott szobát, ahol hasonló alkatú nő fekszik, mint én. Ahogy haladok, és sorban bekukucskálok a szobákba, már éppen kezdek elkeseredni, mikor felfedezem Mrs. Marksot. Nem érzem túl jól magam attól, amit elkövetni készülök, de muszáj ruhákat szereznem magamnak. A cipőm, a zoknim és a kabátom kivételével, ami ott lóg a szekrényben, mindent levágtak rólam. Csak egy nadrágra van szükségem. Ahogy bekukkantok, látom, hogy Mrs. Marksnál látogatók vannak. Negyvenes évei közepén járó, aprócska hölgy. Egy fiatal férfival beszélget elmélyülten, aki valószínűleg a fia lehet, mert eléggé hasonlítanak egymásra. A hölgy kicsit biceg, de látom, ahogy nyitja a szekrényét: ott rengeteg ruha sorakozik, nadrágok szépen a vállfán, a pulcsik pedig rendben, oszlopokban. Váratlan szerencse ér, amikor felfedezem, hogy átnyújt vagy három nadrágot a fiának – valószínűleg a szennyest –  hazavitelre. Nem gondolkodom sokáig. Észreveszem, hogy nem messze tőlem áll egy ágyneműs zsúrkocsi, tele lepedőkkel, huzatokkal. Odakészítem az ajtóhoz. Amikor látom, hogy kilép a férfi, „véletlenül” úgy esem neki, hogy a zsúrkocsi teljes tartalma, valamint én is rázuhanunk. Miközben lassan feleszmél, és elkezdi magunkat kiszabadítani az ágyneműkupacból, mélyen a szemébe nézek, és a szemkontaktus megszakítása nélkül leemelem a felső nadrágot, majd ugyanazzal a lendülettel, egy párnahuzattal együtt a zsúrkocsiba dobom.  – Elnézést, kisasszony! Nem esett baja? – kérdezi az idegen döbbenten. Csinos, fiatal fiú, szőkésbarna hajjal és nagy, barna szemekkel. Szörnyen zavarba hoztam az eséssel.  – Nem, semmiség, csak kicsit megszédültem – válaszolom halkan, még a hangomat is sikerül megremegtetnem. Szépen vállon veregetem magam az ügyes próbálkozásért, és egyben megígérem, hogy kárpótolom ezt a szegény Mrs. Marksot a veszteségért, amit okozok neki. Nagy nehezen sikerül meggyőznöm a fiatalembert, hogy jól vagyok, és amint elhagyja a folyosót, gyorsan kikapom a nadrágot, és beszaladok vele a szobámba. Még rosszabbul érzem magam, amikor rájövök, hogy pénz is volt a nadrág zsebében. Estig megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy senki se lássa az izgatottságomat. Lassan fogy a Carlos által kijelölt idő is. Tényleg el kell tűnnöm! Ugyan a kórház első emeletén vagyok, de az ablakok rácsosak. Felfedezem, hogy egy szűk ablakú takarítóhelyiség van öt ajtóval balra tőlem, aminek nincs rácsa, és egy elég masszív tölgyfa áll tőle nem messze. Talán, ha elég ügyes vagyok… Mielőtt meggondolhatnám magam, gyorsan felveszem a nadrágot. Egyszerű, fekete szövetnadrág, elég furcsán áll, de a célnak tökéletesen megfelel. Tovább ront az összképen, amikor beletűröm a kórházi hálóinget, hogy ne lógjon túl a kabát hosszán, majd felveszem a zoknim és a „baleset” óta kiszáradt cipőmet. Az összhatást tovább rontja fekete széldzsekim. Egész biztos vagyok benne, hogy soha életemben nem voltam ilyen rosszul öltözve. Egy kézlegyintéssel elintézem. Gyorsan felhúzom a

cipzárt egészen az arcomig, veszek egy mély lélegzetet, és elindulok. Kikémlelek a folyosóra. Nem látok egy lelket sem. Szorosan a fal mellé simulva lépkedek a takarítóhelyiségig. Gyorsan kinyitom az ajtót, és beslisszolok. Nem gondolkodom, egyenesen az ablakhoz lépek, kinyitom, és kimászom a párkányra.  – Nincs tériszonyom! Nincs tériszonyom! Az nem lehet, hogy tériszonyom van! – mantrázom magamnak. De lenézni nem merek. Óvatosan lépkedek a párkányon, hogy közelebb jussak a faághoz. –  Ha leesem, legalább elmondhatja dr. Murdack, hogy igaza volt: tényleg őrült voltam. – Összekaparom a maradék bátorságomat. – Végül is alig lehet már több sérülésem, mint amiből eddig is felgyógyultam. – Nagy levegő, és ugrás. Próbálok a sűrű rész felé vetődni, de a becélzott ág kicsúszik a kezemből. Az alatta lévők tompítják az esést annyira, hogy egy alsóbbat sikeresen elkapok. A lendület megtörik, a zuhanás lassul, az ág meghajlik és eltörik. Hatalmas reccsenés, halk sikoly, és már a földön is vagyok a szépen gondozott gyepen. Még egy percig fekve maradok. Szerencsére a lábam nem tört el, és talán semmi másom sem. Feltápászkodom, irány a kerítés. Az ugráshoz képest kész gyerekjáték. A forgalmas utca felé veszem az irányt, majd leintek egy taxit. Bediktálom a Nancytől kapott címemet. Rövid, alig félórás út vár rám, majd megállunk egy ismerősnek tűnő társasház előtt. Masszívnak látszó téglaépület. A „zsebpénzből” kifizetem a taxit. Felsietek a lépcsőn, de csak, mikor a kapucsengőhöz érek, akkor eszmélek rá, hogy nincs nálam a kulcsom. Hirtelen ötlettől vezérelve a házmester csengőjét nyomom meg.  – Mit akar? Nem veszek semmit! – förmed rám a mikrofonból egy idős férfi hangja.  – Jó estét! Elnézést a zavarásért Mr. Chandrick – olvasom le gyorsan a kis céduláról. – Carolina Megan Foster vagyok, és elvesztettem a kulcsaimat. Tudna nekem segíteni?  – Maga az, Miss Foster? – lágyul el az öreg hangja. – Már azt hittem, valami baja történt! Így eltűnni majd két hónapra! Várjon meg, jövök, és beengedem. Kisvártatva megjelenik egy idős, hatvanas évei végén járó öregúr, rengeteg kulccsal és egy dobozzal.  – Jöjjön, kedves, utánam! – És int, hogy kövessem. – Merre járt, Miss?  – Nagyon hosszú történet, és nem túl szívderítő. Baleset történt, és eszméletlen voltam – csúszik ki a számon az igazság, mielőtt átgondolhatnám.  – Hát igen, tényleg sápadtnak tűnik – mormogja, mint aki nem igazán hisz nekem. – Magammal hoztam a dolgait, amiket rám bízott, és az összegyűlt postáját is. – Ismét hümmög, majd átnyújtja a dobozt. – Jut eszembe, valaki betört önhöz, de ne aggódjon: kicseréltettem a zárat a kaucióból, amit nálam hagyott. Odaérünk az ajtóhoz, és kinyitja, majd átnyújtja a kulcsokat, egyet a lépcsőházhoz, egyet a lakáshoz. Még egyszer végigmér, hosszan elidőzik az arcomon. Tépelődik egy sort, és végül nem bírja ki,

megjegyzi:  – Én mondtam, hogy rosszféle alak az a maga barátja. Hagyja ott, drágám, mielőtt komolyabb kárt okoz önben. Teljesen ledöbbenek a szavain, aztán belépek a lakásomba. Mintha hurrikán szabadult volna el: mindenem szétdobálva, a kanapém széthasítva, ágyneműm szétszórva; a könyvespolcom felborítva. Nekidőlök az ajtónak, és minden létező zárat, lakatot bezárok, leengedem a redőnyöket, és még a sötétítőfüggönyöket is behúzom. Szinte lázálomszerű állapotban leszaggatom magamról a ruhákat, beszaladok a fürdőbe, amiről azt sem tudtam, hogy ott van, beállok a zuhanykabinomba, és megengedem a forró vizet. Annyira melegre állítom, amennyire csak bírom. Hosszan dörzsölöm a bőrömet, majd elzárom a csapot. Némiképpen megnyugodva felveszem felakasztott köpenyemet, majd gyorsan a dobozhoz sietek, és feltépem a tetejét. Rengeteg levelem jött. Külön kupacba dobom a számlákat, külön kupacba a reklámokat, és a többit, ami két darab levél, félreteszem. A levelek alatt, meglepetésemre, egy mobiltelefont találok, aztán az irataimat és a határidőnaplómat. Gyorsan átpörgetem, a végéről kezdve. A gázolás napjára nincs semmi beírva.  – Ezek szerint nem egy megbeszélt találkozón voltam – hümmögöm, csak úgy magamnak. Összeszorul a szívem, amikor felfedezem, hogy a legtöbb beírás „Adam” és „helyszín” megjelölés alatt fut. Találok jó pár „Maggie”-t is, de a legszembetűnőbb egy bizonyos „M. S.”. Általában esti időpontokban. A helyszín többnyire nincs is megjelölve, csak annyi, hogy „nála”. Kis kutatás után megtalálom a mobiltöltőmet, és rádugom a telefont, majd bekapcsolom. Próbaképpen ütök be számokat. Kicsit megmosolygom saját magamat, amikor a 1-1-1-1-nél kiírja, hogy „a PIN elfogadva”. Amint észhez tér a mobil, őrült csipogásrohamba kezd. Millió nem fogadott hívás és SMS vár. Van nem fogadott hívásom Maggie-től, a Chicago Journaltől, Nancytől, furcsa módon Carlostól, Petertől, egy „Julian Smith nyomozó”-tól és a titokzatos „M. S.”-től is. A végzetes napon kapott SMS-ekkel kezdem az olvasást. „M. S.”-től, délután ötkor: „Ne menj ki a kikötőbe! Nem fogják Mortent életben hagyni. Ha megöleted magad, akkor sem! Tűnj el, és vidd jó helyre a pendrive-okat is!” Milyen kár, hogy ezt nem olvastam el előbb… Bár attól tartok, semmin sem változtatott volna. Megcsörgetem a számot, amiről a SMS-t kaptam. Két csörrenés után hangposta kapcsol. Csak egy „hívj fel”-t suttogok a sípszó után, és leteszem. Hívom a húgomat. Továbbra sincs szerencsém, ki van kapcsolva. Itt viszont hosszabb üzenetet hagyok: összefoglalva elmesélem neki az autót és az amnéziát, meg a szökést. A többi SMS nem túl fontos, mindenki aggódik, hogy eltűntem, és mindenki visszahívást kér.

Nagyjából három hét után mindenki feladja – gondolom, elkönyvelték, hogy elvesztettem a telefont. A szívem teljesen összeszorul, amikor az SMS-ekkel a balesetemet megelőző hat héttel korábbiakhoz érek. Carlos üzeneteitől teljesen elpirulok, és nagyon melegem lesz. Nem értem, miért tartottam meg ezeket a szakítás után. Sok minden érthetetlen vele kapcsolatban, de most nincs erőm ezen rágódni. Később – ha életem romjait újra összeszedtem. A laptopom szőrén-szálán eltűnt, csak a töltője árválkodik az íróasztalomon, ezt már fel se veszem. Beletörődve sóhajtok, odalépek a polc maradványaihoz, és kis keresgélés után rábukkanok fotóalbumokra. Négy-öt éves fotók. Az ágyon fekve nézegetni kezdem. Sok-sok ismeretlen arc mellett feltűnik Adam és Maggie. Mérhetetlen fáradtság tör rám, és úgy, ahogy vagyok, köpenyben, az albumokkal, megváltó, álomtalan álomba zuhanok.

HARMADIK FEJEZET

Otthon Csörgés… Nem akarja abbahagyni. Pedig biztos nem állítottam ébresztőt.  Ki lehet az az őrült? Még sötét van. Lassan rájövök, hogy le vannak engedve a redőnyök. Lehet, hogy már reggel van… Lehet, hogy fontos… Odanyúlok, meg sem nézem a hívót, és felkapom a telefont. Semmi értelmes nem jut eszembe egy „tessék”-en kívül. Hosszas csend a vonal túloldalán.  – Carolina? – szól bele bizonytalanul egy mély, kellemes hang a telefonba. Hirtelen kimegy minden álom a szememből, és eltűnik a fáradtság. Teljesen tiszta a fejem.  – Én vagyok… – suttogom. Gyorsan megnézem a hívót. Hát persze: a titokzatos „M. S.”-sel beszélek!  – Azt hittem, meghaltál, Carolina! – Egyre dühösebb a hangja. – Halálra aggódtam magam. Mondtam, hogy ne menj a kikötőbe, de neked beszélhet az ember! Tudom, hogy nem vagyok fontos helyen az életedben, de pontosan tudod, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni… A gondolataim szabadon szállnak közben: tudnom kellene, hogy néz ki, mikor találkoztunk.  – Most már jól vagy? Ez értelmes kérdés, válaszolhatnék is rá.  – Nem, nem vagyok jól. Nem emlékszem semmire. – Meglepem saját magamat is az újabb őszinteségi rohamommal.  – Akkor honnan az ördögből tudtad, hogy kit kell felhívni? – teszi fel a logikus kérdést.  – A SMS-edből. Tegnap éjjel visszakaptam a telefonomat a házmestertől. Ismét rövid szünet a vonal túlvégén, majd azt hiszem, bizalmat szavazott a férfi:  – Sajnálom, Carolina! Akkor azt hiszem, úgy lenne fair, ha elölről kezdenénk. Michael Sherwood vagyok. Az „informátorod”. Roberto Ortega unokaöccse. Az indokaim csak rám tartoznak, a segítségem csak Ortega bandájának leleplezésére, felszámolására vonatkozik. Mivel Adam Morten halott, így a társának, Julian Smithnek kellene eljuttatnod az összeszedett anyagot, amiből majd a cikkedet is írod. A japánokkal folytatott üzelmekbe nem avatkozol bele, se te, se Smith.  – Hol vannak ezek az anyagok? – Megdicsérem magam, sikerült a hangját kizárni a szívemből, és tiszta gondolatokat megfogalmazni. Ha állnék, biztos remegne a térdem.  – Öt pendrive tartalmazza az összes adatot, a könyveléstől kezdve, az ügyféllistán át a végtelenig.

Ebből egy Adam Mortennél volt, egyet a húgod vitt biztonságos helyre, egyet megszerzett Carlos, és a Victoria Line-on álló házának a második emeleti hálószobája széfjébe zárta. Én nem férek hozzá, mert retinaszkenneres, de van egy ismerősöm, akinek talán ez sem fog majd gondot okozni, ha már ott tartunk, hogy csak ez kell. Továbbá egy van nálad, és egy van nálam. Össze kell gyűjteni őket, és eljuttatnod Smithnek.  – És te közben…?  – Én nem találkozhatom Smithszel, mert akkor oda az álcám. Addig intézem tovább, amit eddig, hogy Roberto Ortegának ne legyen ideje veled és az ellopott adatokkal foglalkozni.  – Miért hangzik ez veszélyesen?  – Azért, Carolina, mert a kettős, sőt a hármas játék mindig veszélyes. Legalábbis, ha nem elég körültekintő az ember. – Kicsit elcsendesedik, majd a háttérből furcsa huppogó, csörömpölő hangokat hallok. – Lassan mennem kell – mondja. – Hamarosan újra jelentkezem… Apropó! Ha elfelejtetted volna – hallom a hangján, hogy mosolyog –, az ágyad alatt, a padlószéfben tartod a pisztolyodat. Mellette van a fegyverviselési engedélyed is.  – Ezek szerint ismerős vagy a hálószobámban… – Kicsit elgondolkodom. – Jártál az ittlévő ágyamban is?  – Úriember ilyesmiről nem beszél! – A hangja ismét teljesen komoly, eltűnik belőle még a melegség szikrája is. – És ha igent is mondanék, honnan tudnád, hogy nem hazudok?  – Nem vagy ügyvéd véletlenül? Mindig kitérő választ adsz, vagy kérdéssel felelsz. Már kezdem érteni, miért mehet ilyen jól a kettősügynökösködés! Ennyi ki nem mondott hazugságot… Igazán profi!  – Kissé felháborodom, főleg a mondatai igazsága miatt.  – Akkor tessék, itt egy egyenes: amint visszanyered az emlékeidet, megtudod. Addig úgyis teljesen feleslegesen bizonygatom akár ezt, akár az ellenkezőjét. – Mikor már érezhetően szikrázni kezd a levegő, megjegyzi: – Nagyon szívesen megmutatnám, hogy hogyan kell a fegyverrel lőni, de most nem tudok eltűnni még legalább két napig.  – Valószínűleg, ha van rá engedélyem, akkor tudok lőni – mondom félvállról.  – Amikor legutóbb találkoztunk, úgy tűnt, hogy nagyon jól lősz, Carolina. – Ismét szeretetteljes és meleg a hangja. Mint aki egy kedves emléken kezd merengeni. De van egy olyan érzésem, hogy ez is csak a játék része, amit velem játszik.  – És mi lesz két nap múlva? Találkozunk? – ragadom meg a lehetőséget.  – Amikor Adam Mortent elkapták, majdnem én is lebuktam. Erősen szorult a hurok a nyakam körül. Az elmúlt másfél hónap alatt azon dolgoztam, hogy visszaépítsem a bizalmukat. Talán sikerült is, de továbbra is figyelnek rám. Minden lépésemet meg kell fontolnom… Keresd meg a pendrive-okat, és elentkezni fogok, amint tudok. – Rövid szünet, majd hozzáteszi: – Vigyázz magadra, Carolina! –  Aztán köszönés nélkül leteszi.

Percekig némán figyelem a telefonomat. Annyi mindent meg kellett volna kérdeznem Michaeltől. Például, hogy milyen ember voltam? Barátok voltunk-e? Ott volt-e, amikor Adamet elkapták? Ki az oka, hogy sikerült? Mit tud Carloshoz fűződő kapcsolatomról? Jól gondolom-e, hogy Peter csak a bolondját járatja velem?  – Nem baj – nyugtatom meg magam –, majd legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, abban biztos vagyok. Bemászom az ágyam alá, és pár percnyi keresgélés után megtalálom a padlószéfet. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem találtam volna meg. Legalább húsz percembe telik, mire ki is tudom nyitni. Ahogy Michael ígérte. Magamhoz veszem a pisztolyt. Tudnom kellene, hogy milyen márkájú, de nem emlékszem. Könnyű, női fegyver. Becsukom a szemem, koncentrálok, a kezem szinte magától mozog, ahogy ellenőrzöm. Kiveszem a tölténytárat, a töltényeket, majd visszatöltögetem őket. Ekkor felfedezem, hogy van valami a csőben. Kiszedem a puha anyagot, amivel be van dugaszolva, és ahogy mozdítok rajta, kicsúszik belőle valami, és kis koppanással a padlóra zuhan. Egy minipendrive. Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, majd szépen visszateszem az adathordozót a széfbe.  – Egy már meg is van! Megújult lelkesedéssel nekivágok az előttem álló feladatoknak. Ismét zuhanyozom, majd keresek magamnak fehérneműt és ruhát. Vörös melltartót és hozzá passzoló bugyit veszek, testhez simuló fekete farmernadrágot, és hozzá egy sötétzöld blúzt, ami remekül megy a vörös hajamhoz. Sötétzöld, vékony vászonkabátot és fekete, lapos talpú cipőt választok, felkészülve arra, ha esetleg futnom kellene. Találok készpénzt is a lakásban, a sajtóigazolványommal együtt zsebre teszem. Gyorsan bezárom a lakást, szinte szaladva hagyom el. Leintek egy taxit, és bediktálom Adam címét. Már éppen azon kezdek agyalni, hogy a nálam lévő összes pénzemet a taxisnál kell hagynom, mire végre elérünk egy ismerős környékre, és lefékez egy kicsi, egyszintes, könnyűszerkezetes ház előtt. Kiszállok, kifizetem a taxit, és odasétálok a bejárathoz. Végigsimítom a virágcserepek peremét, és az egyik alatt megtalálom Adam kulcsát. Beugrik egy emlék róla…

 Itt ültem a tornácon, és vártam. Futásból érkezett, izzadtan, fülhallgatóval a nyakában. Hatalmas mosollyal az arcán nézett rám:  – Miért nem mentél be, Carolina? – És még jobban vigyorgott. – Megint elhagytad a kulcsot?  Én is vigyorogtam:  – Meglehet…

 – Akkor most mutatok egy trükköt, amit csak a legtitkosabb FBI-kiképzéseken tanítanak meg.  Figyelj! – Leemelt a korlátról és talpra állított, majd odalépett a virágládához, amiben örökzöld tuják voltak, és kivette a kulcsot. – Úgy hívják: pótkulcs! Az ilyen vészhelyzetekre, amikor az udvariatlan házigazda hajnalban futni megy, és nem számít a hirtelen betoppanó, türelmetlen és feledékeny Vörös Démonra.

A mosolygó pillanatkép elhalványul, visszatérek a jelenbe. Elhessegetem az emlékeket. Most még nincs itt a könnyek ideje. Belépek a házba, és a kellemes melegség, baráti légkör Adammel együtt el is tűnik. Csak a hideg épület marad, és az üresség. Átkutatom a házat. Nem nehéz. Egy modern, amerikai konyhás nappaliból, egy kicsi hálószobából, egy még kisebb irodából, fürdőszobából és mellékhelyiségből áll. Valószínűleg itt is jártak már, csak itt vigyáztak, hogy ne legyen feltűnő a kutakodás. Ezek szerint Adam rokonai még nem jöttek el a cuccaiért  – állapítom meg. Az irodával kezdem, és ott is az íróasztallal. A szívem összeszorul, amikor felfedezem, hogy az asztalon a sok fotó között áll egy közös képünk is. Középen Adam, Maggie és én pedig a két oldalán. Fürdőruha van rajtunk, de nem emlékszem a nyaralásra. Van egy másik fotó, amin Adam egy szőke lánnyal csókolózik, de ahogy nézem a képet, nem önt el féltékenység. Most már szinte biztos vagyok benne, hogy mi tényleg csak barátok voltunk. Elhessegetem ezt az emléket is, és nekilátok a kutatásnak. Egy óra után még mindig semmi. Próbálok koncentrálni, hátha az emlékeim segítségemre sietnek, mint legutóbb, de semmi. Bosszúságomban belerúgok az éjjeliszekrénybe, amiről leesik egy szintén keretes fénykép, és eltörik. Szörnyen elszégyellem magam, de amikor takarítom össze a darabokat, elmúlik a mérgem: a törött keretből kipottyan egy ugyanolyan mini-pendrive, mint amit a saját lakásomon találtam. Felkapom, kapkodva elbúcsúzom Adam házától, bezárom, és visszateszem a kulcsot a helyére. Húsz perc alatt sikerül taxit szereznem és hazavitetnem magam. Gyorsan elrejtem a pendrive-ot a másik mellé. Lehuppanok szakadt kanapémra, és éppen a következő lépésen töröm a fejem, amikor megszólal a mobilom. Ismét csak úgy felkapom, anélkül hogy megnézném, hogy ki hív. Megdorgálom magam, hogy erről sürgősen le kell állnom, amikor felismerem a rekedt hangot.  – Szia, vöröske! Kellemes bizsergés fut végig a bőrömön. Fülledt éjszakákat és forró csókokat ígérő hang. A

melegség gyűlik a gyomrom tájékán, és egyre lejjebb is.  – Mit akarsz tőlem? – förmedek rá újonnan meglelt bátorságommal.  – Hú, de hevesek vagyunk ma, cicám! – kuncog Carlos. – Csak nem rosszul aludtál? Állok rendelkezésedre, ha férfira van szükséged. Nem engesztelhetsz ki békülős szexszel, de a kedvemen avíthatsz, és ezer örömmel duglak eszméletlenségig. Bár attól tartok, hogy hosszú sorokban kígyóznak a jelöltjeid. – És gúnyosan felkacag. Mintha egy emlék kezdene úszni a felszínre: ismerem ezt a nevetést, ismerem ezt a férfit. Fel sem veszem az ajánlatot.  – Ismét megkérdezem: mit akarsz tőlem? – válaszolom kellően higgadtan. – Még mindig nem emlékszem semmire. Ha akarnék, se tudnék neked segíteni.  – Ahhoz képest, hogy állításod szerint semmire sem emlékszel, egész könnyen eltaláltál a lakásodra és Mortenére is… – Dühös a hangja, szinte érzem, hogy a telefon is olvadni kezd, de nekem, mint egy megbűvölt tininek, a gondolataim messze szállnak: „Istenem, ennek a fickónak telefonszexszel kellene keresni a kenyerét, már régen milliomos lenne. Ilyen érzéki hangot! Hiába a dühe, akkor is simogat…”  Mielőtt mindezt neki is elmondanám, tart egy lélegzetvételnyi szünetet, és kisvártatva megkérdezi: – Lassan elkapom, de gyorsíthatnál a dolgon, ha elárulnád: Christian Lancesterről akarok tudni mindent. MOST! – Ez teljesen kijózanít, mintha hideg vízzel öntenének nyakon.  – Elhiheted, én is az emlékeimet akarom, de nem megy! A címemre onnan jöttem rá, hogy te említetted, hogy újságíró vagyok a Chicago Journalnél, így kikerestettem a számukat, és lenyomoztam a címem. Ellenőrizheted, hogy a kórházi szobámból telefonáltam… – A hangom elhal, mert rájövök, hogy már tudja… – Hiszen te már meg is tetted, nem? Rájöttél, hogy tényleg nem emlékszem semmire, ezért hagytál nyugton a lakásomban, hátha emlékezni kezdek… A hirtelen támadt feszült csend a vonal túlsó végén igazolja a gyanúmat. Folytatom:  – Nem jöttek vissza az emlékeim, sem itt, sem pedig Adam Morten házában.  – Kényelmes helyzet, vöröske! – vakkantja oda mérgesen. – Lehet, hogy segítenem kellene neked feleleveníteni legalább a kettőnk viszonyát. – Ismét a higgadt önmaga, a telefonba nevet: – Igen, minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik. Hiába vagyok még mindig dühös rád, tudod, bármikor szívesen látlak újra az ágyamban. Új emlékeket is adhatok a régiek mellé. – Sajnos nem tudom megsaccolni, hogy tényleg teljesen komolyan gondolja-e az ajánlatot, vagy csak gyötörni akar. De ismerem ezt a hangszínét, és a játékot is, amit játszani szeretne. – Még mindig nem zártuk le a mi ügyünket, Carolina.  – Kihagyom – válaszolom csöndben. A nevetés újra erőre kap, a komolyság tovaszáll, de érzem ébredező haragját is; a szorongás erősödni kezd gyomrom tájékán. Valami fontosat tudnom kellene… De nem emlékszem. Már hasogat a fejem, úgy próbálok koncentrálni.

 – Rendben, akkor játsszuk így: adok még egy kis időt, de rendszeresen telefonálni vagy látogatni foglak. Sajnos adódott egy másik zűr, amivel foglalkoznom kell, addig úgysem tudok teljesen rád figyelni. Ha azonban nem hívsz, amint derengeni kezd bármi is, vagy én unom meg a várakozást, onnantól másfajta szabályok lépnek életbe. Félredobom az úri modoromat, és akkor sírni fogsz és könyörögni, cicám! Azt kívánod majd, hogy bárcsak olyan könnyedén megúsztad volna, mint Adam Morten: csak pár pofonnal és néhány lövéssel. – Nem hallgatja végig a reakciómat. Mielőtt igazán belejöhetnék a bősz káromkodásba, szitokáradatom közepén, mint aki jól végezte dolgát, nevetve leteszi a telefont…

NEGYEDIK FEJEZET

Morzsák, avagy bele a közepébe Amint összeszedem magam a felkavaró telefonhívás után, rájövök, hogy nincs további nyom, amin elindulhatnék. Kérdeznem kellett volna Carlostól, és kinyomozni, amennyit csak lehetséges, de az esélyem elszállt, és isten bizony, hogy nem hívom vissza, ha addig élek is! Ismét próbálom tárcsázni a húgomat, de sikertelenül. Akkor eszembe villan az a bizonyos szám: 2245. Vajon mi a csuda lehet? Kezd megfájdulni a fejem, és sajog minden tagom. Mielőtt végleg elkeserednék, sétálni indulok. A társasház utcájában találok egy internetkávézót. Kifizetek egyórányi netezést, rendelek mellé kávét és két sonkás szendvicset.  – Milyen jó lenne, ha most meg tudnám nézni az e-mailjeimet – merengek, de a címemet sem tudom. Felmegyek a Chicago Journal oldalára, és rákeresek az újságírókra. Megtalálom magamat, és gyorsan megnézem az elérhetőségeket. Győzelem! Az e-mail cím már megvan! Meg is keresem az oldalt, beírom, és meredten bámulom a képernyőt, mert a jelszót még mindig nem tudom. Itt is próbálkozom egy ideig, sikertelenül. Feladom. Megnyitom a keresőoldalt, és találomra beírok szavakat, ahol a Chicago, a 22 és a 45 szerepel. A „Chicago 22”-re érdekes találatot kapok. A 45.(!) utca sarkán áll egy bizonyos vendéglátóegység, aminek a neve 22-es Bár. Valaki nagy Vin Diesel-rajongó lehet: a fotókat elnézve a 22 évente sötétség  című film adta a berendezéshez az ötletet. Muszáj oda elmennem! Valahogy ismerősnek tűnik az egész. De lehet, hogy csak sokszor láttam a filmet. Mielőtt azonban felkerekedek, még van tíz percem a kifizetett egy órából. Átnézem a mobilomat. Egy lánynak, akinek a PIN kódja 1-1-1-1, és gyakran elhagyja a kulcsait, le kell jegyeznie a találkozóit, biztos fel vannak írva valahova a jelszavai is. A telefonomon jegyzetek címszó alatt meg is találom. Éljen a kiszámíthatatlanság! Gyorsan belépek, de vészesen fogy az időm: Maggie-től van sok e-mailem. A legrégebbiben tájékoztat, hogy két hónapra el fog tűnni. Ne keressem, mert ellenőrizni akarja az adataink egy „bizonyos részének” – így írja – igaz voltát. Majd ő keres. Egy héttel előttről van az utolsó, amiben leszid, hogy e-mailt tud olvasni, jól halad, lassan hazajön,

ha biztossá válik, jelentkezni fog. Gyorsan bepötyögök pár sort, nagyjából ugyanazt, amit már a hangpostáján is hagytam. Majd veszem a kabátomat, és a 22-es Bárba indulok. Ezúttal tömegközlekedésre adom a fejem. Felhúzom a kabátom cipzárját, amennyire csak lehetséges, egészen az arcomig. Lehajtott fejjel közlekedem. Előzőleg leellenőriztem az útvonalat. Persze vagy háromszor eltévedek. Ha követtek is Carlos emberei, tuti elhagytam őket, mert magamat is majdnem sikerült. A céltalannak tűnő lődörgés közben elgondolkodom, hogy ha a jogsimat megtaláltam, talán az autóm is meglehet még. Nem tudom, honnan, de biztosra veszem, hogy volt egy autóm. Mikor meglátom a bárt, ismerős minden. Tudom, hogy hol van a hátsó bejárat, tudom, hogy biztos menekülő-útvonalat jelent a szemközti metrólejáró. Még korai az időpont, este hat óra van, csak a törzsvendégek lézengenek a bárban, és néhányan szállingóznak ki-be. A bejárat felett a film részletei rajzolódnak ki, csodásan élethű graffitikkel. Kicsit mosolygok rajta, és belépek. Nagydarab kidobóember áll a bejáratnál, de csupán odabiccent nekem üdvözlésképpen. Sötét helyiség, olajlámpásszerű dekorvilágítással és rengeteg apró LED-del szerelték fel – az ember lányának olyan érzése van, mintha barlangban lenne. A bútorok masszív tölgyfából készültek, a bárpult is egy emelvényen, magasan helyezkedik el, és a sötétbe vész, csupán a hátsó falon lévő italokat világították meg. Odamegyek, és amennyire tőlem telik, elegánsan felkecmergek az egyik bárszékre. Mielőtt azonban italt rendelhetnék, megszólít a pultos:  – Szia, Carolina! De régen láttalak! Már azt hittem, nem is jössz többet. – Majd egészen közel hajol hozzám, és lehalkítja a hangját. Nagydarab, majd két méter magas, negyvenes évei közepén járó, tagbaszakadt fickó. Az a típus, akivel nem szívesen futna össze az ember a sötétben egy zsákutcában… – Mike nincs itt, és legalább öt napja nem is láttam. De szerintem hamarosan be fog ugrani. Kéred a kulcsot? Teljesen meglepődöm, aztán rájövök, ha működik minden magától, akkor minek magyarázkodnék.  – Igen, kérem – felelem halkan. Nem kérdez, csak odanyújt egy kulcscsomót.  – Ismered a járást, ugye? A mosdókon túl, fel a hátsó lépcsőn, második emelet, második ajtó. –  Majd dörmög magába egyet-kettőt, de hangosan csak ennyit mond: – Tudom, hogy nehéz megállnod, de légy olyan kedves, és NE PAKOLJ! Mike nem szereti, ha átrendezed a dolgait, és rajtam fogja leverni. Kissé furcsának hat, hogy van valaki, aki egy ekkora óriásban félelmet kelt. Megköszönöm, és a jelzett irányba indulok. Gyorsan megtalálom a mosdókat és a lépcsőfeljárót is.

Természetesen kulccsal nyílik a lépcsőház ajtaja. Gyorsan szedem a fokokat, és pillanatok alatt bejutok a szobába. Viszont ami ott fogad, az megdöbbentő: ennyi holmi csak egy raktárban lehet! Percekig tart, mire rájövök, hogy nem törtek be, hanem ez a természetes állapot. Itt csak az talál meg valamit, aki elrejtette, de valószínűleg ez is a cél. Egy nagyjából harminc négyzetméteres „lakás”, mert egy pici fürdőszoba is tartozik hozzá, valamint egy térelválasztóval elkülönített „konyha”, ami csupán egy kis hűtőből, egy villanyrezsóból és melegszendvicssütőből áll. A fő helyiségben kihúzható kanapé foglal el nagy helyet. És a falra egy elég nagy átmérőjű plazmatévét függesztettek. Körös-körül, a falak mellett dobozok sorakoznak, a térelválasztót pedig bepolcozták, és könyvek borítják. Kis körülnézés után felfedezem, hogy egy villanyradiátor bújik meg az egyik sarokban a dobozok között. Most már végképp nem tudom, hogy mi a fenének jöttem ide. Amikor sarkon akarok fordulni, észreveszem az ajtó belső felét. Tele van üzenetekkel. A fele az én írásom, a másik fele pedig egy lendületes férfiírás. Beleolvasgatok, hátha okosabb leszek, de csak időpont-megjelölések és furcsa rövidítések. Teljesen elmerülök az olvasgatásba, így észre sem veszem, hogy nagy lendülettel nyílik az ajtó. Csak akkor, amikor az addig olvasott üzenet helyett a világ legkékebb, legcsodásabb szemeivel nézek farkasszemet. A tengernek van ilyen mély kékje, amikor közeleg a vihar. Olyan mélység, amibe legszívesebben fejest ugrana az ember, és alámerülve odaveszne.  – Szép estét, Carolina! Micsoda meglepetés! – mondja mosolyogva azon a kellemes, búgó hangján, de ezzel meg is töri a varázst. Nagyon magas, majd százkilencven centi, még a széles válláig sem érek. Félhosszú, sötétbarna haja és kreolbarna bőre van. Az arca nem tipikusan szépfiús, inkább ellegzetesen határozott, egyenes orral és érzéki szájjal. Ismerős. Tudom, hogy ismerem! Miután összekaparom leesett államat a padlóról, egy értelmes „Neked is szép estét!” mondattal elállok az útból, és beengedem a saját szobájába. Lányos zavaromban hablatyolni kezdek, pedig azt hittem, ebből már rég kinőttem.  – Emlékeztem egy számra a baleset után, 22-45, és rákerestem a neten. Kidobta a bárt, és idejöttem.  – Sejtettem, hogy nem tértek vissza az emlékeid, mert Bill mondta, hogy furcsán viselkedtél. – Kis szünettel hozzáteszi: – Bill a pultos. Bólintok. Átkarolom magam, és az időközben bezárt ajtónak dőlök. Feszült csend áll be közénk.  – Kérsz kávét? – kérdezi végül.  – Az attól függ, hogy mennyi ideig tervezed, hogy ébren leszünk. – Ismét gondolkodás nélkül dőlnek belőlem a szavak. Mi van ebben a férfiban, amitől én rögtön elkezdek zöldségeket beszélni? Legszívesebben leharapnám a nyelvem, és visszaszívnám az előbbieket is. Michael Sherwood csak szélesen elvigyorodik, majd alaposan végigmér:  – Természetesen egész éjjel, és még hajnalban is. – Hatásszünet után folytatja. Lehet, hogy csak

képzelem, de enyhe csalódottsággal a hangjában: – Mire minden kérdésedre válaszolok, újra feljön a nap.  – Ez esetben kérek kávét. – Most már én is mosolygok. Nem értem, honnan fakad ez az ösztönös bizalom. Főleg egy olyan alak iránt, aki elismerte, hogy informátor. Az alakjában és a mozgásában valami bensőségesen ismerős nekem, de nem áll össze minden részlet. Lehet, hogy ő az, de talán mégsem. Ismét kezdődik a fejfájásom. Nem kérdezi meg, hogy hogyan iszom a kávét, hanem csak elvonul a „konyhába”, és pár perc alatt áthatja az egész lakást a friss kávéillat. Aztán megjelenik két bögrével, és hellyel kínál a kanapén.  – Meg sem lepődöm, hogy jobban tudod, hogy hogyan szeretem, mint saját magam. – Nevetve veszem el a bögrét. Majd rájövök, hogy megint mit mondtam, és elkomorodom.  – És nemcsak a kávét. – Michael jobban érti a saját reakcióimat, mint én magam. Nem jön zavarba, hanem rögtön visszavág. Ezúttal féloldalas mosolyra húzódik az az érzéki szája. Szörnyen zavarban vagyok, így belekortyolok a kávéba, ami isteni finom: pont elég édes, pont elég tejszínes. Na, ettől csak fokozódik a zavarom, kínzóm arca pedig egyre derűsebb. Aztán szerencsére megszán.  – Reggel tízkor van a következő kötelező találkozóm, addig rendelkezz velem. – Kényelmesen hátradől a kanapén, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra. És én még egy teljes másodpercig azt hittem, hogy megkegyelmezett! IDIÓTA!  – Mit tudsz rólam? – kérdezem. Felvonja a szemöldökét, de mielőtt bármi olyat mondana, hogy „szereted, ha végigcsókolom a nyakadat” vagy valami hasonlót, pontosítok a kérdésen:  – Hogy kerültem bele ebbe az egész ügybe?  – Arra biztos már rájöttél, hogy van egy húgod, Maggie, de volt egy bátyád is, Jonathan. Ő került bele először. Csúnya ügy, a vége drogtúladagolás lett. Innen indult a nyomozás egy jó sztorihoz, kettőtöknek. Majd, mikor kezdtél eredményesen mélyre ásni, bevontad az ügybe a gyerekkori legjobb barátodat, Adam Morten nyomozót a FBI szervezett bűnözés osztályáról, és társát, Julian Smitht. Ez egy éve volt. Nem sokkal ezután megfeneklett a nyomozásotok, de csak a kishalak szintjéig jutottatok el. Ekkor az a remek ötleted támadt, hogy felszeded Carlos Ortegát. A baj csak az volt, hogy őt könnyű felszedni, minden bajba jutott nőnek szíves örömest a rendelkezésére áll, de nehéz lekoptatni: mint a kutyaszart az ember cipőjéről.  – Nem kedveled különösebben – vetem közbe teljesen feleslegesen.  – Nem, tényleg nem kedvelem. Pedig egy csupa szív fickó, nagy, tiszta lélekkel, és telve szeretettel.  – A hangjából csöpög az irónia.  – Bocsáss meg, nem az én dolgom. Folytasd, kérlek!  – A carlosos időszakban találkoztunk Lebuktál, de én fedeztelek. Onnantól figyelgettelek, és

amikor rájöttem, milyen komoly segítséged van, és meddig jutottál, segíteni kezdtem. Nagyon régóta tervezgetem, hogy kiszállok, és leszámolok ezzel az egésszel. Nagyjából ez ugyanaz a hónap volt, amikor egy régi barátom által a japánoktól is elkezdtem segítséget kapni. Bátor voltál és meggondolatlan. Te is, Maggie is és Morten is. Kockáztattatok. Felégetted a hidakat, dobtad Carlost. Meglettek a vágyott adatok, de hiba csúszott a gépezetbe. Nincs rá bizonyítékom, de Peter Jonest gyanúsítom az árulással. Ő a nyomozás közben szegődött mellétek, rólam nem is tudott, azért vagyok még életben. – Rövid szünet és egy megadó sóhaj. – Akkor éjjel én is elindultam menteni titeket, de beállított hozzám négy verőlegény, és kicsit megdolgoztak Ortega-módra. Nem volt komoly bizonyítékuk, különben nemcsak az arcomat rendezik át, a kezemet és pár bordámat törik el. –  Felemeli a kezét, mikor szólni akarok. – Ne szabadkozz, magamnak köszönhetem. És különben is: én túléltem. A törés összeforrt. Azóta Roberto bácsikám bocsánatot is kért, hogy elragadtatta magát.  – Carlosszal mikor szakítottam végleg? – kérdezem hirtelen.  – A baleset előtt egy hónappal. Nagyjából. Miért?  – És szerinted lehetséges, hogy én meg Peter…?  – Nem hiszem. De nem is értem, mire akarsz kilyukadni? Beáll köztünk a csend. Ez a bizalomról szól. Meg tudok ennyire bízni benne? Nem tudom, de a kérdést azért felteszem:  – Hathetes terhes voltam, amikor elütöttek. Lehetséges, hogy te vagy az apa? Vágni lehet a csendet köztünk. Nem néz a szemembe, nem néz rám. Eszembe jut Nancy, aki azt állította, az apa nem is tudott a babáról. Mikor már azt hiszem, nem is fog válaszolni, megszólal:  – Nem hiszem. – De sem erő, sem meggyőződés nincs a hangjában. Hozzáérek a karjához, szinte ösztönös a mozdulatom. Nem rántja el, de nem is mozdul felém. Kinn, mintha csak a mi hangulatunkat utánozná, dörögni kezd és villámlani. Szakad az eső, és a cseppek kopognak az ablakon. Még közelebb húzódom Michaelhoz, teljesen hozzábújok, és átölelem a derekát. Érzem, ahogy az egész teste megremeg a karjaimban. Amikor megszólal, a hangja rekedt és elgyötört:  – Ne tedd ezt velem, Carolina! Nem lenne tisztességes, ha kihasználnám a kétségbeesett helyzetedet. Egy fránya belső hang azt súgja nekem, hogy tennem kell egy próbát, meg kell róla győződnöm, hogy ő-e az, akire mindenképpen emlékeznem kell. Igaz, a másik belső hang egészen halkan azt suttogja, hogy hiába klappolna minden, nem szeretném, ha az ő csókja lenne az, ami felébreszt ebből az amnéziás csipkerózsika-álomból. Hirtelen megrohan egy emlék…

 Meleg test simult hozzám, átjárt a hőség. Végigsimítottam tökéletesen kidolgozott mellkasán, a kezem megpihent zakatoló szívén, majd lázasan csókoltuk egymást, mintha az életünk függne tőle.  Megszakította a forró csókot, majd a szájával végigsimogatta a nyakam vonalát. A fülcimpámat  finoman kényeztette, majd kedves dolgokat suttogott a fülembe, hogy rá mindig számíthatok, itt  lesz nekem, vigyáz rám. Ez a hang semmi mással össze nem téveszthető. Michael hangja volt. Tudtam, hogy nem kellene itt lennem, tudtam, hogy nem kellene ezt tennem, tudtam, hogy azt  sebzem meg, akit igazán szeretek, de hiába akartak előtörni a könnyeim, elfojtottam őket. Tudtam, hogy meg fogom tenni, már eldöntöttem… Magamhoz szorítottam Michaelt…

Annyira meglepődöm a felismerésen, hogy legnagyobb sajnálatomra kiesem a kábulatból. Nem mintha nem sejteném, hogy hova tart a jelenet, de akkor is jó lett volna legalább gondolatban végigélni. Ezek után viszont végképp nem értem Michaelt. Vagy időt akar hagyni, hogy tisztázzam magammal, hogy mit is akarok – na persze, nem lehetek ennyire naiv –, vagy nagyon csúnya volt a szakításunk. Esetleg csak egyetlen éjszaka volt, és mind a ketten megbántuk. Vagy egyikünk csak… Nem hagy nyugodni a dolog, hogy valamiképpen elárultam Michaelt, hogy felhasználtam valamihez. Hiába záporoznak az agyamban a kérdéseim, egyiket sem teszem fel neki. Ehelyett kétségbeesve cselekszem. A kezem, ami eddig a derekát fogta át, elindul felfelé.  – Carolina… – szólal meg ismét rekedten. – Ha ezt nem hagyod abba, nem állok jót magamért. –  Két másodpercnyi időt ad, aztán már az ölében ülök, ő pedig vadul csókol. Mielőtt igazán elmélyíthetné a csókot, megszólal az az átkozott mobilom. Szorosabban ölelem, hátha az az ostoba telefon elhallgat és visszakerülök a bódulat ködébe, de csak csörög. Michael zihálva lazít az ölelésen, én is úgy lihegek, mintha maratonit futottam volna. Felkecmergek az öléből, visszaigazítom a ruhámat, és felveszem a telefont. Jó szokásom szerint megint elfelejtem megnézni előre, hogy ki keres. Bár az is csoda, hogy a vágytól remegő kezemmel be tudom nyomni a hívás fogadása gombot. Megköszörülöm a torkom, hogy elmúljon a rekedtségem, és beleszólok:  – Igen.  – Drága szerelmem, jól vagy? – Peter az, elönt a méreg. – Hogy érzed magad? Én annyira aggódtam érted, hogy el sem tudom mondani. Eltűntél a kórházból, mindenki téged keres. Ha megtaláltad a mobilodat, hívhattál volna. Nem hiszem, hogy bármikor szándékosan bunkó lettem volna emberekkel, de a szexuális kielégítetlenség nem túl jó tanácsadó:  – Kivel beszélek? – kérdezem mérgesen.

Közben egy pillantást vetek Michaelre. Felállt a kanapéról, odasétált az ablakhoz, és nézi az esőt. Az arcáról nem tudok érzelmeket leolvasni, talán csak a feszültséget. Ahogy végigfut a tekintetem rajta, már tudom, hogy hiába ismerem a testét, valami, amitől egy érintés, egy csók többé válik, amikor a test mellett a szív is beszáll, hiányzik. Nem hagy nyugodni ez a titok. Tudom, hogy nem ő az, de akkor mégis, kicsoda nekem…?  – Jaj, drága szerelmem, annyira örültem, hogy felvetted a mobilodat! Egy percre azt hittem, hogy visszatértek az emlékeid, pedig ha így lenne, már biztos, hogy a karjaimban lennél. Sejthettem volna, hogy nem. Peter vagyok, a barátod, társad, szerelmed. Még mindig az ablakban álló Michael hátát figyelem. „Barát, társ, szerelem? Volt nekem vajon ilyenem? Ha igen, miért nem emlékszem?”  – Peter, hagyj békén! – A névre Michael felkapja a fejét, és rám néz. A szeme kiismerhetetlen mély, haragos kék. Lassan elveszem a tekintetében, mint egy sötét veremben, ahonnan nincs kiút, nincs menekvés. Nagy levegőt veszek, és kis szünettel folytatom csak a mondandómat, ennek a Peter nevű patkánynak: – Nem emlékszem rád, egy fél emlékképem sincs rólad. Azt sem tudom, hogy hol áll a fejem, ismeretlenek fenyegetnek, követelőznek. Nincs szükségem rád mint plusz bonyodalomra…  – Jaj, szerelmem, én a megoldás vagyok, nem a bonyodalom. Gyere el hozzám, én majd vigyázok rád! – búgja negédesen. A hangja nemhogy csalogatna, hanem egyenesen taszít. Végigfut a hideg a hátamon.  – Lehet, hogy nem emlékszem semmire, de határozottan érzem, hogy nem voltam egy hercegnő típusú lány. – Lehet, hogy nem jól hallottam, de mintha Michael fojtott hangon felnevetett volna, különös… – A hercegnők sohasem keverednek ilyen zűrbe. Ha pedig meggondolnám magam és valakinek a védelmét igényelném, ismétlem: ha, egy nálad erősebb, befolyásosabb fickóhoz fordulnék. – Nagy levegőt veszek, és beviszem a kegyelemdöfést. – Carlos Ortega is felajánlotta magát. Jól gondolom, hogyha valaki, ő biztos erősebb, befolyásosabb. Nem? Néma csönd a vonal túloldalán. És mintha a szoba is hidegebb lenne. Beleborzongok. Nem várok választ, leteszem köszönés nélkül.  – Sajnálom! – mondom most már Michaelnek.  – Én nem – válaszol a „rendes”, kimért, „hivatalos” hangján. Nyoma sincs az előző szenvedélynek, újra Mr. Rejtély. – Elvesztettem a fejem, ne haragudj! Többet nem fordul elő. – Kis szünetet hagy, majd folytatja: – Nekünk múltunk van, Carolina. Érvek, indokok, döntések. Nem lenne fair tőlem, ha kihasználnálak anélkül, hogy ezzel tisztában lennél.  – Akkor mondd el a mi sztorinkat! – kérlelem.  – Nem. Az csak az én szemszögem lenne. Olyan, mint bármelyik hazugság, amivel találkozol. Nem leszek második Peter, én tudok várni…

 – És ha én nem akarok várni? – kérdezem vonakodva.  – Nem tudod, mit kérsz, nem tudod, mit szeretnél – dörmögi jéghidegen. – Viszont ilyen viharban nem engedlek haza, pláne úgy, hogy nem tudlak elkísérni. Roberto Ortega figyeltet, és engem nem láthat meg veled… Későre jár, hozok pár szendvicset, addig zuhanyozz le. – Majd kis keresgélés után átnyújt egy pólót és egy törülközőt. – Elég nagy lesz az ágy kettőnknek is, és becsületszavamra: jól fogok viselkedni. – Nem vár választ, elhagyja a szobát. Bemegyek a fürdőbe, és sokat szöszmötölök, mert még mindig remeg a kezem, így mindent leejtek. A pólón, amit adott, a Yale Egyetem Jogi Karának emblémája terpeszkedik, kék színű, és a térdemig simán leér. Mire végzek, a kanapé kihúzva, és rajta az ágyneműk. A dohányzóasztal félretolva, egy tányéron két melegszendvics várakozik. Nem néz rám, amikor kilépek, és nem néz akkor sem, amikor elhalad mellettem, majd bemegy a fürdőbe. Fél perc sem telik el, hallom, ahogy erős sugárban folyni kezd a víz. Megeszem a szendvicseket. Találok egy fogkefét és fogkrémet is a tányértól nem messze, megmosom a fogam, és bebújok a takaró alá. Ekkor lép ki a fürdőből. Fekete bokszeralsót és szürke pólót visel, eléggé morcos hangulata van. Leül az ágy túloldalára, és ő is bemászik a takaró alá. Hátat fordít nekem:  – Jó éjt, Carolina! Aludj jól! – És elcsendesedik.  – Szép álmokat, Michael! – felelem. Persze nem tudok elaludni. Michael hátát nézem, és erős a késztetés, hogy felébresszem. Éppen kinyújtom a kezem felé, amikor megszólal:  – Az én önuralmam sem sziklaszilárd, és a hideg zuhany sem használt. A saját érdekedben ne érj hozzám!  – Neked hátul is van szemed? – kérdezem meglepetten.  – Nem, de már vagy negyedórája forgolódsz, ami nem lenne gond, de úgy recseg az ágy, hogy nem tudok én sem aludni. Kitaláltam, mi jár a fejedben…  – Beszélgess velem, kérlek, míg elálmosodom!  – Miről szeretnél beszélni?  – Rólad. Mesélj magadról! Hogy kerültél ebbe az egészbe?  – Beleszülettem. Roberto Ortega előtt Frank Ortega nagypapa volt a „család” feje. Anyám Julia, Roberto húga volt. Szépen kezdődött a sztori, szerelemmel és lányszöktetéssel. Apám, Jack Sherwood, ügyvéd volt. Rosszkor, rossz helyen, így zsarolással kényszerítették, hogy a „családnak” dolgozzon.  – Akkor a Yale póló, ami rajtam van…  – Igen. Apám nyomdokain járok: én is jogot végeztem… Szóval így találkoztak anyámmal. Naiv

volt és hiszékeny. Beleszeretett, és megszökött vele, mikor kiderült, hogy teherbe ejtette. Összeházasodtak Vegasban, azt hitték, így majd az Öreg eltűri a kapcsolatot. Négy évig bujkáltak, a családjuk kiegészült velem és a húgommal, Sandyvel. Viszont a „család” elől nem lehet elfutni. Frank papa megtalált minket, és apámat személyesen végezte ki, pedig általában erre külön embereket tartott. Az első emlékeim között őrzöm azt a mészárlást… Ezután fogta anyámat, és hazacipelte. Keresett neki egy „megfelelő” férjet. Enrico Cardoza nem volt egy kedves ember, anyám gyűlölte, és onnantól a haláláig boldogtalanul élt. Frank volt a gyámom, és elég különösen alakult a viszonyunk. Meglehetősen szigorú volt az öreg, és nem szerette az ellentmondást. – Látom, ahogy a múltba réved, és újraéli a gyerekkorát, ami elmondása alapján sem tűnik felhőtlennek. Rövid szünet után folytatja: –  Szerencsémre, anyám fekete haját és kék szemét örököltem, semmiben nem emlékeztettem az árulóra, így anyámat látta viszont bennem. A húgom nem volt ilyen szerencsés. Szőke volt, különleges, borostyánszínű szemekkel, mint Jack Sherwood. Anyám mindig mondogatta, hogy az a feladatom, hogy vigyázzak rá, mert baja lesz. Bemutatott apám barátainak, megtanítgatott az üzletre, kapcsolatépítésre. Ekkorra már nem volt az a naiv, gondtalan, csupa mosoly teremtés. Frank papa megelégedésére igazi játékossá vált. Tíz év érdekházasság után eltette láb alól Enricót, mikor az elkezdte zaklatni Sandyt. Mondanom sem kell, Frank papa nem törődött vele, és anyám is megúszta. A rákövetkező évben meghalt az Öreg. Roberto vette át a helyét, és azt képzelte, hogy anyám majd úgy ugrál, ahogy ő fütyül. Hát tévedett. Már ekkor elkezdte szövögetni a szálakat a „család” szétverésére. Hiába voltam még gyerek, a három évvel később bekövetkezett halálakor tizennyolc éves, nekem kellett volna átvettem anyám helyét. Egészen Sandy „balesetéig” nem vettem komolyan. Kényelmes volt nekem az egyetemen, a barátokkal. Megígértem, hogy vigyázok a húgomra. Nem sikerült. Roberto hálójába került, egyik buliból a másikba vitte, míg végül drogtúladagolásban meghalt, de addigra már nagyon mélyre került. Ez öt éve történt. Most lenne huszonhét éves. – Szünetet tart. – Nem túl szép történet, ugye?  – Sajnálom, Michael, nehéz lehet.  – Az volt. Roberto Ortega mindenkit gyűlöl…  – Még a gyerekeit is? – A félhomályban is látom, hogy hogyan szalad ráncba a szemöldöke. Már azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, amikor mégis megtörténik.  – Csak Carlost. A kisebbik fiát, Miguelt szereti, azt hiszem. Ő a család szentje. Theresa lázadó, de kedves lány, én is kedvelem. Ő olyan féktelen. Rövid csend áll be köztünk. Mind a ketten tudjuk, hogy én miről akarok kérdezni, és ő kiről nem akar mesélni. Már előzőleg is észrevettem, hogy egy bizonyos név említésére megfagy a levegő. Végül megszakítja a beálló csendet:  – Kérdezd meg! Nagyfiú vagyok, túlélem.  – Carlos… – kezdek bele, de elképzelésem sincs, hogy milyen formában fogalmazzam meg és

hogy egyáltalán tudni akarom-e. Michael pedig megérti ennyiből is, nem kell kimondanom, mit akarok. Sokára és nehezen szánja rá magát, de mesélni kezd:  – Carlost imádta az öreg Frank Ortega. Minden volt, ami a fia, Roberto, nem. Ő volt a kedvence. Akármihez kezdett, Frank papa szemében biztosan jól csinálta. Senki nem léphetett a nyomába sem. –  Egy kis irigységet érzek a hangján, de amibe igazán belefájdul a szívem, az a megfelelni akarás. –  Még nyolcéves sem volt, amikor megtanította lőni, tárgyalni vitte, és nem hagyott kétséget afelől, hogy kit szán a helyére. Roberto féltékeny volt a saját fiára. Innen indult a nagy ellenségeskedés. Amikor Frank meghalt, Carlos élete pokol lett. Az apja megkeserítette az életet, de elsöpörni nem tudta. – Itt hanglejtéséből egy „sajnos” szót még kihallok. – A szépfiú külső alatt az unokatestvérem veszélyes. Persze Carlos ott állt bosszút, ahol csak tudott. Egy percre se féltsd vagy sajnáld, nem érdemli meg! Akkor lett vége még a törékeny békének is közöttük, amikor Carlosék anyja meghalt és Roberto újranősült. Egy fiatal libát vett el. Innen ki tudod találni, mi történt… Válás lett a vége.  – Húúú… – ennyi telik tőlem, de merem remélni, hogy azért arra mégsem volt képes…  – Ha nem lenne benne annyira az üzletben, és nem lenne ennyi lekötelezettje, Roberto már eltüntette volna. Azóta fegyverszünet van köztük, és csak a szükséges minimumot beszélik.  – Miért nem szervezted be őt is Roberto ellen?  – Ugye most viccelsz? Nem viccelek, de ahogy ránézek Michaelre, eldöntöm, nem mondom el neki.  – De a vége jó lesz. A bűnösök megbűnhődnek! – mondom meggyőződéssel a hangomban.  – Úgy legyen! – feleli, majd közelebb húz magához. A mellkasára hajtom a fejem, átölel, és ebben a meghitt közegben pillanatok alatt elalszom. Érzem, hogy sokat jelentett és még jelent is nekem. Az álmom viszont csöppet sem nyugodt, a múltam egy újabb darabjával kell farkasszemet néznem.

Jonathan halála után dühös voltam. Tenni akartam valamit. Azt akartam, hogy senki másnak ne kelljen elveszítenie egy testvért, egy szülőt vagy gyereket.  Azzal tisztában voltam, hogy egyedül kevés vagyok a megváltáshoz, de elszánt voltam, és kicsit  őrült. A chicagói helyzetet javíthatom – gondoltam, így elkezdtem a nyomozást. Korábban már írtam egy cikksorozatot a drogterjesztésről és korrupcióról, ami nagy botrányt kavart anno, így felkerestem az akkori informátoraimat. Sajnos nem jutottam tovább, mint akkor. Mindenki tudta, hogy a drogüzletet és a prostitúciót Chicagóban egyes-egyedül Roberto Ortega uralja. A szerencsejátékokból és szórakozóhelyekből, valamint a fegyverüzletből évekkel ezelőtt kiszállt, mert a fia átvette, és azt rebesgették, hogy apa és fia kapcsolata nem a legrózsásabb.  Meguntam az egy helyben toporgást, bevontam a gyerekkori barátomat, Adam Mortent is az

ügybe, aki az FBI szervezett bűnözés elleni osztályán dolgozott. Elmentem a lakására, vittem magammal a teljes dossziét, amit addig sikerült összeszednem. Emlékszem, a kanapén ülve találtam rá, amikor zaklatottan berontottam: tévét nézett, valami bugyuta, huszadrangú akciófilmet. Szürke melegítőnadrágot és szürke pólót viselt, szalmaszőke haja kócosan állt, mikor meglátott, felderült az arca:  – Szia, Carolina! Mi szél hozott?  – Segítened kell! – Nem köntörfalaztam, előálltam az eredményeimmel és a terveimmel.  – Lehetetlent kérsz! – vélekedett. – Évek óta dolgozunk Roberto Ortega kézre kerítésén, eddig senki sem tudta elcsípni. Minden fedett ügynökünket jóval az előtt elkapta, hogy bármi terhelőt  összeszedtek volna. Nem kegyelmezett, a folyóból szedtük ki az összevert, szétlőtt hulláikat. A legjobb ügynökeink is odavesztek.  – És mi a helyzet a besúgókkal? Biztos van a szervezetnek olyan tagja, aki megfelelő pénzért  tanúskodna – vetettem fel.  – Nem, Carolina, nincsen. Mindenki retteg. Az a hír járja, hogy Carlos Ortega szokott  tisztogatni, és azt senki sem meri bevállalni.  – Nem értem…  – Az a fickó okos is, nemcsak kegyetlen és veszélyes. Volt egy férfi, William Carter szállító, és hajlandó lett volna tanúskodni. Védőőrizet alá vettük egy tényleg szuperbiztos FBI-lakásban.  Egyetlen éjszakát sem élt túl. Jártam a helyszínen – borzongott az emlékektől –, a falra a vérével felírta valami mocsok, hogy a „Hallgatás madarának szebbek a tollai” {1}. És nem részletezem, hogy mik voltak még kiterítve és hol. Ezek után senki sem mert lépni ellene.  – És mi van a női ügynökökkel? – kérdeztem, mert már kezdett megfogalmazódni bennem a végzetes ötlet.  – Mi lenne velük? – Adam összeráncolta a homlokát, és úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Leeshetett neki, mit is akarok.  – Nem próbált női ügynök beépülni?  – Carolina! NEM! – kiabált rám. – Határozottan megtiltom! Sőt, ezt nem is hallgatom tovább! –   Ingerülten felállt, és fölém tornyosult. Általában ezt teszik a szálas férfiak, akiket ismerek. Csak  azért, mert nem vagyok túl magas – na jó, jelentsük ki merészen: alacsony vagyok –, így feltételezik, hogy ha fölém tornyosulnak és érvényre juttatják a fizikai különbséget, meghátrálok.  Hatalmas tévedés! Ritkán láttam Adamet dühösnek – így inkább ez kellett volna, hogy megállítson  –, de már túl voltam azon a ponton, hogy bárki vagy bármi megállíthatna.  – Figyelj, Adam, nem vagyok egy elveszett kislány, és egyelőre csak beszélünk róla. Vakon repülni sokkal rosszabb, és tudod, hogy képes vagyok rá, és meg is teszem.  – Nem engedem, hogy kurvának állj! – Mérgesen járkálni kezdett, mint egy ingerült, ketrecbe

 zárt tigris. – Itt nincs olyan, hogy megy pár ügynök, és eljátssza, hogy ügyfél. Nem olyan könnyű a helyzet. Fél Chicago sorba állna, mire csak a peremére érnél az információknak.  – Eszembe sem jutott prostinak állni! Ne légy nevetséges! – vetettem közbe, hogy megnyugtassam kicsit. Szinte láttam, hogy fellélegzik és megnyugszik, ellazultak az arcizmai.  Mikor folytattam, akkor viszont elsápadt.  – Sokkal magasabban gondoltam kezdeni…  – Most szívatsz, ugye? – hitetlenkedett Adam. – Pontosan tudod, hogy Roberto Ortega nős. Az első felesége, akitől Carlos, Miguel és Theresa született, tíz éve meghalt. Azóta már volt neki egy második is, és jelenleg egy, a fiatalabb fiánál épphogy idősebb nő tölti be a harmadik feleség szerepét. Nem fog menni – fejezte be olyan hangon, mintha ezzel kimondta volna a megmásíthatatlan ítéletet.  – Nem Robertóra gondoltam…  – Ez még viccnek is rossz. Carlos Ortegát nem fogod tudni addig megtartani, hogy eredményt  érj el. Az a fickó egy igazi szívtipró. Egyetlen éjszaka vagy egy hét alatt nem találsz semmit, ha egyáltalán fel tudod kelteni a figyelmét. Ráadásul percek alatt kideríti, hogy újságíró vagy, akkor edig lőttek az egésznek. És szerencsés leszel, ha csak egy menettel úszod meg, nem mással…  – Akarsz fogadni? – jött meg a harci kedvem. – Teljesen jó feltételekkel indulok. Úgy tudom, a vörösek a gyengéi.  – Szerintem lassan nincs olyan vörös az államban, aki ne járt volna az ágyában… – próbálta a hárítást. – Lehet, hogy ha befekszel, azzal zárul is a kör. Újra kell kezdenie, vagy másik állam után nézni.  – Adam, ne legyél nevetséges! Ennyire egy férfi sem kapós. Igaz, hogy jóképű, de azért van a nőkben tartás – mondtam, majd mosolyogva hozzátettem: – Legalábbis némelyikben.  Adam sem bírta megállni, a feszültség ellenére elmosolyodott. De gyorsan újra komoly lett az arca.  – Kérlek, ne tedd meg!  – Figyelj, ebben egyelőre semmi sincs. A terv annyi, hogy megismerkedünk. Ha nem sikerül, vagy észre sem vesz, esetleg lesz egy jó éjszakám. – Próbáltam elviccelni, de láttam, hogy nem dőlt  be.  – Jobban félek attól, hogy mi van, ha másnap felhív…  – Akkor kezdődik a macska-egér játék.  – És ki lesz a macska, Carolina?  – Csak remélhetem, hogy én…  – Tetszik neked, ugye?

 – Ne légy nevetséges! – Vágtam a fejéhez ma már másodszorra, csak az volt a baj, hogy ő Adam, aki mindent tudott…  – Ismerlek már ezer éve. – Pont, amitől tartottam! – Ne tagadd le a nyilvánvalót: pontosan tudom, hogy az a mocsok gazfickó épp hogy a zsánered! Magas, jóképű, és tipikus rosszfiú, aki összetör, elhagy.  – Erre nem is válaszolok! – próbáltam duzzogva lezárni.  – Vigyázz, Carolina, mert sokkal többet kockáztatsz, mint amit szeretnél veszíteni.  – Ugyan kérlek! – feleltem fellengzősen. – Majd úgy csinálom, hogy nekem ne fájjon! – Mielőtt  közbevághatott volna, folytattam: – Lehetőleg minél kevesebbet fogok hazudni. Carolina Megan  Foster maradok, az újságíró, és amiről lehet, mindig igazat mondok. Így nem fog hazugságon érni.  – Nem tetszik nekem ez az egész…

És hogy mennyire igaza lett, bele sem merek gondolni.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ismerős idegen Valami őrült dörömböl az ajtón. Pillanatok alatt kimegy az álom a szememből, Michael kiugrik az ágyból, és mire észbe kapok, egy töltött, kibiztosított pisztollyal a kezében a bejáratnál áll. Int, hogy bújjak a kanapé háttámlája mögé.  – Ki az isten vagy ilyenkor? – üvölt ki. Japánul valami iszonyat hosszú és rendkívül mérges válasz jön mély, férfias hangon. Leesik az állam, amikor Michael ugyanazon a nyelven folyékonyan válaszol. Int nekem, hogy felállhatok, majd kinyitja az ajtót, és félreáll. Felkapja a farmerét, és betűzi a pisztolyt a nadrág derekába.  – Angolul, kérlek, vendégem van – mondja a belépőnek. A csodálkozásom nem múlik el, amikor kiderül, hogy egy Michaellel hasonló magasságú férfi lép be. Tetőtől talpig feketében. Farmer, garbó van rajta, és bőrkabát. Jóképű arcán vegyülnek a japán és az európai vonások. Horkant egyet – mert hogy ezt a lekicsinylő hangot másként nem lehet nevezni –, majd mond valamit még japánul. Michael felvonja erre a szemöldökét:  – Ti még nem ismeritek egymást. Carolina Foster, bemutatom Kenan Yakamotót. Kenan, ő itt Carolina.  – Örvendek – felelem nem túl lelkesen, és nem nyújtok kezet. – Kicsoda ez az alak, Michael?  – Az életbiztosításod, kislány! – feleli tökéletes angolsággal, lenézően. Már azt hiszem, hogy nem kapok magyarázatot, mikor Michael mégis kommentálja:  – Amikor majdnem lebuktam Morten halálakor, Roberto kirendelte mellém a szerinte legmegbízhatóbb emberét, hogy figyeljen, jelentsen. Szerencsémre ez a személy megegyezik az én egyik jó barátommal.  – Egy újabb kettős játékos? Nem meglepő, hogy barátok vagytok – vetem közbe egyre kevésbé higgadtan. Kezd elég lenni a titkokból.  – Nemcsak egy sima kettős ügynökről van szó, Carolina. Ő az összekötőm a japánokkal.  – Ha úgy tetszik, akkor még választhatok is, hogy kivel végeztetem ki ezt a seggfejet – közli Kenan mosolyogva, de ebben nincs semmi melegség, csak jéghideg magabiztosság. Michael ezen is csak vigyorog:  – Micsoda szerencse, hogy a fejem épsége a te gondoskodó kezeid között van. – Ez valami régi poénjuk lehet, mert nem igazán értem az egészet. De annyiban hagyom. Mintha valami filmbe csöppentem volna az utóbbi időben, amit viszont csak a felétől látok. Különös és rendkívül

nyugtalanító. Ha eddig bármi kétségem is volt, most már tuti, hogy ez a jeges féljapán idióta tuskó és Michael bajtársak. A szó legvalódibb értelmében.  – Na várjuk csak egy kicsit! Ő az a Carolina? – Michael erre nem felel, csak bólint. – Mike, el fogunk késni a találkozóról! – Nem magyarázza meg a kérdését, csak folytatja: – Remélem, kiszórakoztad magad a nőcskéddel, mert ez fontosabb.  – Ne sértegesd Carolinát! – kel a védelmemre Michael. – Nem mész vele semmire. Félhet tőled, megutálhat, de nem fog kiszállni. Továbbá még a húgával is számolnunk kell: napok kérdése, és újra a városban lesz. Kenan kérdő tekintettel végigmér:  – És ha egy cseppnyi erőszakot is alkalmazok, mondjuk, mind a kettőn?  – Ez esetben lelőlek. – Nem folytatja, felesleges mindenfajta más fenyegetés. Kenan csak bólint. Michael kutat a szekrényben, felkapja a cuccait, és a fürdő felé megy.  – Ez megbonyolítja a dolgokat – mondja Kenan. – Tudod, hogy nem lehet megbízni egyik nőben sem. Mindig a kritikus helyzetben omlanak össze vagy kapnak hisztirohamot. Michael nem reagál, csak becsukja a fürdőajtót.  – Nem szoktam hisztizni – felelem, és egyre kevésbé kedvelem ezt a jégembert. Amikor azt hiszem, hogy mélyebbre nem süllyed, megjegyzi:  – Azt állítják, hogy amnéziád van. Ezek szerint a hisztijeidre, illetve azon szituációkra, amikor kitört volna belőled, de nem így történt, világosan emlékszel? Elég érdekes… – még az állát is megvakargatja, mint egy professzor. Oké, most jött el a pillanat, hogy megütöm, de ekkor Michael kijön a fürdőből, teljesen felöltözve. Méretre szabott szürke öltöny simul a vállaira és az izmos combjaira, hófehér inget visel, tökéletesen megkötött, szeme színével megegyező árnyalatú nyakkendővel. Azt hiszem, egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Most Michael átváltozott Mr. „Yale-en végeztem jogot”-tá. Ahogy rám néz az izzó kék szemeivel, semmi kétségem nincs afelől, hogy tisztában van vele, mennyire piszkosul vonzó. Annyi arca van ennek a férfinak. Vajon melyik lehet a valódi? A pillanatot az szakítja meg, hogy komótosan beilleszt két egyforma pisztolyt a vállán lévő tokba. „Mr. Yale” átvált egy pillanat alatt valami veszélyessé, és a baj ezzel csak az, hogy ettől nem lesz kevésbé kiismerhető.  – Veszélyes lesz? – kérdezem. Nem is kell említenem, mind a hárman tudjuk, hogy a találkozóról van szó.  – A japánokkal mindig veszélyes, de ott lesz Kenan, és fedezi a hátam. Ne aggódj! – Ránéz ezüstszínű Rolex órájára. – Ha öt perc alatt elkészülsz, elvihetünk egy rövid távon, ha nem, akkor

Billel hívatok neked taxit, és az hazavisz.  – Igyekezni fogok – felelem. Felkapom a tegnapi ruháimat, kényszeredetten megállapítom, hogy elég gyűröttek, de gyorsan belebújok, fogat mosok, és már kinn is vagyok. Halk vita folyik ismét japánul. Értetlen arcomat látva Michael szabadkozik:  – Ne haragudj! Ha Kenan dühös, mindig az anyanyelvére vált. Én pedig nem mindig veszem észre magam, ha azon válaszolok neki.  – Ezek szerint folyton japánul beszél… – jegyzem meg. Nagyon jó poén, de érdekes módon csak Michael nevet velem rajta. Úgy tűnik, egyéb hiányosságai mellett Kenannek humora sincs.  – Mehetünk – mondom. Michael kinyitja az ajtót, és előreenged. Kenan jön ki utolsónak. Bezárja az ajtót, majd előremegy.  – Hozom a kocsit a hátsó bejárathoz – közli. Michael odalép a pulthoz, és a sörcsap mellé leteszi a kulcsot. Nagyon korán van még, a bár zárva van. Elkísér a hátsó ajtóhoz, itt is előreenged. Amint megpillantom a kocsit, leesik az állam: egy csodaszép, fekete, sötétített üvegű Hummer. Michael a hátsó ülés ajtaját nyitja ki és besegít, majd átsiet a túloldalra, és mellém ül. Kenan vezet. Michael szorosan mellettem helyezkedik el, megfogja a kezem, és összekulcsolja az övével, majd a combjára teszi. Furcsa érzések kavarognak bennem, bizsereg a bőröm, ahol hozzám ér, lopott csókunk emléke kísért. Ahogy a szájára téved a tekintetem, átforrósodik a testem. Elkapom a szememet, és a forgalmat kezdem nézni, hogy eltereljem a gondolataimat. Amikor elfordulok, Michael finoman megszorítja a kezem, és a combja is megfeszül összekulcsolt kezeink alatt, mintha érzékelte volna a bennem zajló vihart. Így tesszük meg az utat, egysaroknyira a társasháztól. Kenan beáll egy mellékutcába, egy bútorbolttól nem messze. Michael átsétál, és kinyitja az ajtómat.  – Ennek a boltnak két bejárata is van. Az egyik itt, a másik az épület túloldalán. Itt nincs kamera. Menj be, és a túlfelén menj ki, onnan már csak pár száz méter. Nagyon vigyázz magadra!  – Te is – köszönök el. – Hívj, ha tudsz! Már indulni készülök, amikor megfogja a felkaromat, és visszaránt. A kezembe csúsztat egy minipendrive-ot.  – Erre szükséged lehet. – Majd a másik kezével megfogja az arcomat, és közelebb húz magához. –  Annyira szép vagy! – suttogja. Lassan felemeli az államat, majd gyengéden megcsókol. Mielőtt észbe kapnék, már véget is ér. Nem is igazi csók, mert az ajka éppen csak érinti az enyémet, de felkavaró. –  Nagyon komoly veszélyt jelentesz az önuralmamra! – mondja, majd beül az autóba, oda, ahol eddig én ültem, és elhajtanak.

Átvágok a bútorbolton, és ahogy közelítek a lakásom felé, három gyanúsan lézengő alakot fedezek fel. Így irányt váltva, ismét az internetkávézóban kötök ki. Veszek magamnak reggelit, egy csokis croissant-t kávéval, és elfoglalom az eddig is használt gépet. Kicsit nyugtalanít a fickók jelenléte, de elhessegetem a rossz érzésemet. Mindjárt az e-mailjeimnek ugrok neki. Mielőtt bármit is elolvasnék, írok Julian Smithnek, hogy találkoznunk kell minél előbb. Gyorsan keresek fotókat róla, nehogy összetévesszem bárkivel is. Majd megnézem a bejövő maileket. Végre! Egy üzenet Maggie-től! „Két nap múlva érkezik a gépem! 20.25 perckor száll le. Mindent megbeszélünk majd személyesen.” A levelet tegnap este küldte. Gyorsan bevásárolok a közeli közértben. Mikor újra megközelítem a lakásomat, az alakoknak már hűlt helye, így hazaérve nekiállok főzni. Megnyugtat, és főzés közben támadnak az embernek a legjobb gondolatai. Csak egyszerű bolognait készítek, de már elmúlik déli egy óra, mire végzek. Kényelmesen, egyedül elfogyasztom. A Michaeltől kapott pendrive-ot a többi mellé teszem. Délután aztán a kellemes szendergésből riaszt fel katasztrofális csengőhangom. Felkapom a telefonomat.  – Fél órád van, hogy összepakold a cuccaidat és eltűnj a lakásodból! – Kenan kérlelhetetlen hangja szól a telefonból. – Ennyi idő kell, hogy Roberto Ortega takarítóbrigádja odaérjen, és elhurcoljon magával.  – Ez nem vicces, Kenan. Nem tudok hova menni, nem ismerek senkit – mondom még mindig álmosan.  – Az a helyzet, hogy ez nem vicc. Lassan valami balhét kell kevernünk, mert sokáig pihentünk, és Robertónak volt ideje elkezdeni a tisztogatást. Azonnal felébredek, és futva keresek egy utazótáskát. Egyik kezemmel a telefont tartva belehajítgatok elég fehérneműt, ruhát, kabátot, tisztálkodószereket.  – Hova menjek? – kérdezem.  – Diktálom Mike címét, mert a 22-esbe nem mehetsz. De itt is maximum pár napig időzhetsz, mielőtt gyanút keltenél. Vigyázz, hogy ne lássanak meg! Mire odaérsz, Mike ott lesz, és beenged. –  Határozott hangjába némi rosszallás vegyül. – Tudod, hogy én ezt sem tenném meg érted. Felesleges kockázat vagy, egy időzített bomba. Ne rántsd magaddal Mike-ot! Túl rendes fickó ahhoz, hogy másodhegedűs legyen, és piszkosul kihasználd, amíg újra a herceged karjaiba nem futsz.  – Nem értem, miről beszélsz…

 – Meg fogod érteni. De tudd, hogy cseppet sem kedvellek.  – Tudom. Pont ezért köszönöm, hogy segítesz!  – Ne hálálkodj! – És köszönés nélkül lerakja. Villámsebességgel összepakolok, magamhoz veszem a pendrive-okat és a pisztolyt is, majd tömegközlekedéssel megyek Michael házáig. Jobban szemügyre véve, egy kétszintes, takaros, téglából épült sorházhoz érkezem, rendezett előkerttel. A csengetés után Michael nagyon gyorsan nyit ajtót. Még mindig azt az öltönyt viseli, mint reggel, de ezúttal nyakkendő nélkül, és az ingen a felső két gomb ki van gombolva. Kiveszi a kezemből a táskát, és beinvitál.  – Sajnálom. – Hirtelen nem is tudom, hogy miért kérek bocsánatot, de helyénvalónak tűnik, elvégre betörtem az életébe, és nemcsak a bosszúját veszélyeztetem, hanem az életét is.  – Én nem – válaszolja, és izzó tekintettel néz rám. – Amíg velem vagy, tudom, hogy életben vagy. –  Semmi köntörfalazás, semmi érzelgősség, csak a puszta valóság. – Gyere, megmutatom a szobádat. Miközben felvezet a lépcsőn, megjegyzi:  – Nemsokára vendégeim lesznek, pár egészen gyanús külsejű, de megbízható alak. Nem azt kérem, hogy ne hallgatózz, mert ismerlek, azt úgysem tudod majd megállni, csak lehetőleg ne mutatkozz előttük.  – De azt mondtad, hogy megbízhatóak… – vetem közbe.  – Igen, de jobb, ha az ember megbízható emberei sem tudják, hogy van gyenge pontja… – és itt hagyja abba a mondatot. Döbbenet! Az alsó szinten egy apró konyha-nappali-étkező együttes helyezkedik el, egy fürdő és egy mellékhelyiség. Az emeletre érve egy kisebb nappali részből két szoba és egy fürdőszoba nyílik. Semmi felesleges dekoráció, semmi, ami érzelmeket, benyomásokat válthatna ki. Csak tölgyfa bútorok, natúr színű falak, függönyök, szőnyegek vannak, persze jó ízléssel, de minimál dizájnnal összeszedve. A hálószoba, amibe vezet, szintén nagyon egyszerű. Franciaágy, vajszínű ágytakaróval, egy szekrény, kicsi asztal, egy íróasztal, egy komód, tévé a falra rögzítve, és egy szintén vajszínű fotel.  – Nem igazán kedveled az élénk színeket, ugye? – kérdezem a láthatót. Elmosolyodik, és beletúr a hajába.  – Az az igazság, hogy így vettem a házat, és sem kedvem, sem időm nem volt átrendezni… Szóval még valami, ami „Mr. Rejtélyről” újra nem mond semmit. Ezen ismét kicsit felbosszantom magam.  – Michael, te olyan szinten kiismerhetetlen vagy, hogy teljesen feldühít! Szeretnék csak egy kis

részletet, ami tényleg te vagy, és nem álca, hanem a hús-vér valód. Nem értelek, és nem tudok rajtad kiigazodni! – Tudom, hogy igazságtalan vagyok, és ez már közel áll a hisztihez, de egyszerűen kihozza belőlem a sárkányt. – Azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán érzéseid… – Folytatnám a megkezdett, nem túl kedves monológomat, amikor magához ránt, felemel, és megcsókol. Beletúrok a hajába, és hozzásimulok. Mielőtt azonban magával ragadhatna a pillanat varázsa, érzékelem, hogy már nem vagyunk egyedül a házban.  – Lancester! – üvölt valaki lentről. – Itthon vagy? Talán Kenan hangja? Michael elkezd káromkodni. Azt hiszem, soha életemben nem hallottam ilyen cifra kombinációkat. Vesz egy nagy levegőt, hátrább lép tőlem, és lekiabál:  – Azonnal ott vagyok! Sör a hűtőben, helyezzétek magatokat kényelembe! – Majd hozzám fordul, óval halkabban: – Mennem kell. Nem válaszolok, csak bólintok. A hajában elég jelentős károkat okoztam, de nem törődik vele. Kicsit beletúr, amitől még szexibb, „most keltem az ágyból” hatása lesz.  – Ez el fog tartani egy ideig. A következő minimum egy hétre munkát kell adnom Roberto embereinek, előkészítve neked és a pendrive-oknak a lehetőséget. Erre szintén nem mondok semmit, csak bólintok. Az ajtóból visszanéz: ismét a kiismerhetetlen férfi. Nem tudok olvasni a tekintetében. Talán sosem tudtam, mert sohasem ismertem vagy akartam volna megismerni igazán. Valami olyan ismerős benne, de mintha a részletek nem stimmelnének. Ismerősek az arcvonások, ismerősek a gesztusai, de mintha nem a megszokott módon látnám. Mintha nem az a személy lenne, csak hasonlítana valakire, akit igazán magam mellett akarok tudni. Gyorsan elhajtom a rossz érzéseimet, és blokkolom a gondolataim irányát. Halkan behajtja az ajtót, de nem csukja be.  – Na végre, Lancester! Azt hittem, már sosem érsz le! – röhög fel egy férfi – Csak nem megzavartunk valamit?  – Szerintem semmi olyat, amit ne folytathatna, amint kiléptünk az ajtón – válaszol helyette Kenan. –  Gondolom, egész éjjelre kifizetted a ribancot – veti még oda, de pontosan tudom, hogy ez nem Michaelnek, hanem nekem szól. Ő azonban nem reagál a sértésre.  – Ha megittátok az első kört, akár kezdhetjük is! – mondja fagyosan.  – Te vagy a főnök, Lancester! – kiált egy másik. Most esik le, hogy Michael vezetékneve nem Lancester, hanem Sherwood! Pedig ezek az alakok mind így szólítják. És ekkor beugrik, hogy honnan ismerős a név: „Christian Lancester”. Amikor a kórházban Carlos kikérdezett, róla akart tudni. Őt akarja elkapni. Ő szervezkedik a család ellen, ő bratyizott le a japánokkal.

A helyzet még sokkal veszélyesebb, mint gondoltam. Szinte mindenki Michael fejét akarja…

A következő három órában néha belehallgatok a beszélgetésbe. Többnyire a kikötőbe érkező szállítmányok eltulajdonítása és a terjesztők kiiktatása körül folyik a csevely. Michael végig határozott, parancsoló, könyörtelen. Már este nyolc is elmúlik, mire Kenan kivételével távoznak az emberek.  – Carolina! – kiált fel. – Már lejöhetsz. Lezuhanyozva, melegítőben és pólóban indulok le. Mikor megérkezem, látom, hogy Kenan még mindig a konyhaasztalnál ül, szedegeti össze a papírokat, Michael pedig a konyhában készít szendvicseket. Mielőtt leülnék, a kezembe nyom egy bögre tejeskávét, majd kisvártatva megjelenik egy nagy tányérnyi kajával. Kenan előtt egy bögre tea van. Belekortyolok a tejeskávémba, nagyon finom, de ezen már meg sem lepődöm.  – Hogyan tovább? – kérdezem, miközben helyet foglalok.  – Nekünk Kenannel pár napra Japánba kell repülnünk. Goro ojabun{2} személyesen akar találkozni velem. Szeretném, ha ez idő alatt itt laknál nálam, és kerülnéd a feltűnést. Normál esetben vitába szállnék vele, csakhogy most teljesen egyetértek. Viszont valami eszembe ut:  – A húgom azt írta e-mailben, hogy holnap este érkezik vissza a városba. Vele mi legyen? A fiúk összenéznek. Kenan japánul mond valami elég hosszút. Michael összeráncolja a szemöldökét.  – Őt is hozd nyugodtan ide, de nagyon vigyázz rá, mert a húgod igazi bajkeverő.  – Rendben.  – Ha szükséged lenne egy gépre, a szobádban, az íróasztal fiókjában van egy laptop, a házban pedig van internet.  – Mikor indultok?  – Nem így terveztem, de felmegyek, becsomagolok, és holnap hajnalban. Goro szama{3} nem szeret várni.  – Ó! – Nem tudok mást mondani. Ez igencsak hirtelen van.  – Megleszel egyedül, ugye? Küldjek valakit, aki őrködik?  – Nem kell, azzal csak feltűnést keltenél. Tudok vigyázni magamra.  – Bízom benned. – Lehajol hozzám, és megcsókol. Egy fékevesztett tornádó sebességével átöltözik melegítőbe, összecsomagol, és mire észbe kapok, ismét kettesben vagyunk. Nyoma sincs a délutáni heves érzéseknek, de sejtem, hogy ez csak olyan

háború előtti csend.  – Akarsz tévét nézni? – kérdezem mintegy feloldva a csendet.  – Persze – feleli, és leheveredik a kanapéra. Melléülök, és nekidőlök. Felemeli a kezét, és átkarol. Kapcsolgatom a tévét, mígnem valami megfelelően unalmas filmet nem találok. Élvezem a békét, a nyugalmat, az illatát. Hallom szapora szívverését, ebből tudom, hogy közel sem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik. Nyitja a száját, hogy valamit mondjon, de mielőtt elkezdené, közbevágok:  – Ha ismét bocsánatot akarsz kérni a délutániért, akkor el se kezdd! Tudom, majd ha emlékezni kezdek, akkor lehet nekünk bármilyen kapcsolatunk vagy jövőnk, vagy akkor sem, ugye?  – Te szakítottál velem, Carolina, és megvoltak a magad indokai. Hiba volt az egész köztünk. Túl dühös voltál Carlosra, és velem álltál bosszút.  – Tehát azt elismered, hogy volt köztünk valami? – ragadom meg a lehetőséget, és szándékosan nem veszek tudomást a mondat második részéről.  – Igen. Mindig tetszettél – mosolyodik el. – És igen, együtt voltunk egyetlen rövid éjszakáig. De nem működött volna. Ha akarnék, se tudnék most kiszállni. Benn vagyok a sűrűjében, és továbbra sem vagyok hajlandó téged ebbe még jobban belerángatni.  – Ismét Carlos? Lassan az az érzésem támad, hogy vele kellene az életemről elbeszélgetnem. Erre nem válaszol, feszült lesz a csend.  – Nagyon igazságtalan ez az élettől, hogy tálcán kínál nekem, a múltad nélkül felszabadultan, a „mi lett volna, ha…” csodával, és nem tisztességes élnem vele – mondja végül. – Most viszont, hogy a haláltól is visszakaptalak, nem vagyok benne biztos, hogy újra olyan készségesen el tudlak engedni, mint akkor. És ez megijeszt. Hozzátartozik az, hogy az emlékeid nélkül sérülékeny vagy, és tényleg csak a jéghegy csúcsát látod. Egy aljas mocsok vagyok, ki akartam használni a helyzetedet ma délután. De megfogadtam, ha valaha a szemedbe akarok még nézni, emelt fővel, adnom kell neked egy lehetőséget, hogy a teljes képpel tisztában léve dönts, hogy akarsz-e. – Az elhatározása véglegesnek tűnik. Még egy ok, hogy mielőbb emlékezni kezdjek. De gyorsan hozzáteszi: – A délutánt igazából nem bántam meg. – És már vigyorog.

Az este további része beszélgetéssel és nevetéssel telik. Nagyon jól érzem magam. Egyikünk sem beszél a ránk váró feladatokról, csak a most létezik. Egy idő után elálmosodom, mert már későre –  vagy koránra – jár az idő, és kényelmesen elszundítok Michael mellett a kanapén. De az álmom ismét nyugtalan.

 nagy találkozásra Carlosszal egy jótékonysági bálon került sor.  Nagyon viccesnek találtam, hogy Chicago legveszélyesebb bűnözőivel egy, a harmadik világbeli árváknak rendezett gyűjtésen találkozom. Csodálatos volt a parti, mindenhonnan folyt a pezsgő, lágy zene szólt, élénk beszélgetés zajlott, minden pazar és fenséges volt. Nem tudtam úgy lépni, hogy hírességbe ne ütközzek, néhányukat még ismertem is személyesen. A sajtóigazolványomat  lobogtatva nem jutottam be – ennek ellenére, mikor beléptem, kitűztem a derekamnál lévő övrészre  –, így lefizettem az ajtónállókat. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy direkt erre az alkalomra vásároltam magamnak egy fantasztikus piros nagyestélyit, természetesen új cipővel és táskával együtt, akkor rá kellett jönnöm, kész anyagi csőd az egész, és a jövő hónapban nagyon vissza kell fognom a költségeket. Viszont minden fillért megért, mert határozottan jól néztem ki. Már legalább a tizedik ajánlatot utasítottam vissza. Tudtam, hogy Carlos Ortega már itt van valahol, mert ellenőriztem a piros kabrióját kinn, a arkolóban. Sajnos nem érkeztem kész tervvel. Azt sem tudtam, hogy mit fogok neki mondani, ha arra kerül a sor, hogy találkozunk.  Egyórányi értelmetlen keresgélés után meguntam a mindenhol körülvevő, „vetkőztető” tekinteteket, és kisétáltam a teraszra. Felfedeztem, hogy egy kerthelyiség nyílik innen, amit kültéri lámpák világítanak meg. A zene egészen halkan csilingelt az éjszaka sötétjébe. Kihúzódtam egészen a giccses szökőkútig, ahol kicsi szárnyas kupidók köpték magukból a vizet millió sugárba.  Ezen nevetnem kellett, annyira, rémes volt…  Hirtelen megéreztem, hogy már nem vagyok egyedül. Egy középkorú, ittas fickó közelített felém dülöngélve.  – Hát ide jöttél! Mindenütt kerestelek, te vörös ruhás démon! Kísértesz, de tudtam én, hogy az enyém akarsz lenni. – A részeg gagyogást alig értettem, de nagyon nem tetszett.  – Tűnjön innen a francba! – förmedtem rá. – Sokkoló van a táskámban, és használni is fogom. –   De a biztonság kedvéért azért távolabb húzódtam tőle. Nagyon nem volt kedvem a magas sarkúmban futni.  – Akkor csak egy csókot, démon! – kuncogott a saját szellemességén, és annyira dülöngélt, hogy kis híján el is botlott a saját lábába.  – Menjen vissza, jóember, ha jót akar! Tett egy bizonytalan lépést felém, amikor egy rekedt, mély, férfias hang megállította.  – Hallottad, Charles! Hagyd békén a nőt! – A parancsoló hangtól megborzongtam. – Hívjak  valakit, aki visszakísér, vagy egyedül is betalálsz?  Láttam, ahogy nagyon lassan odafordul az érkező férfi felé, és fókuszálni próbál. Hatalmasra nyíltak döbbent szemei, meg a szája is, amikor felismerte az érkezőt.

 – Carlos… bocsáss meg… nem tudtam! – hebegte, és amilyen gyorsan csak lehetséges volt, összeszedte magát, és betámolygott.  A lámpák tompa fényében alaposan megnéztem Carlos Ortegát. Amit eddig róla tudtam mendemondákból, azt, akkor úgy éreztem, mind elhihetem. Ez a fickó maga a két lábon járó szex.  Elképesztően magas, széles vállakkal, kisportolt testtel. Sötét, majdnem fekete haja volt, férfiasan szép arccal, de az egész pasin a leghihetetlenebbnek a fekete szemei tűntek. Két mély örvény, amibe ha egyszer elmerülsz, nem szabadulsz többé.  A baj az volt vele, hogy ezek a szemek könyörtelenségről és határozottságról beszéltek. Tudta, milyen hatással van a nőkre, de ezt csak akkor vettem észre, amikor láttam az érzéki száját  félmosolyra húzódni.  Nem tudtam, mennyi ideig bámulhattam, de egészen zavarba jöttem, majd dühös lettem rá.  Micsoda szemét egy alak! Megköszörültem a torkom, hogy a zavaromat leplezzem, mielőtt  megszólaltam. Kezdtem érezni, hogy sokkal nagyobb zűrbe keveredem, mint elsőre számítottam volna. Eszembe sem jutott, hogy hatni fog rám egy bűnöző sármja.  – Gondolom, meg kell köszönnöm a gáláns, lovagias szolgálatát, hogy megmentett?  Hangosan felkacagott. Nevetésének hangja belül megérintett, simogatott. Azt hiszem, teljesen világossá vált, hogy ki megy először lépre. Nehéz dolog az önuralom, de nem voltam kezdő játékos.  Egy olyat, azt hiszem, megenne reggelire.  – Angyalom, inkább szegény Charlest mentettem meg a sokkolótól. Gyenge a szíve, itt halt volna meg önt csókolva és sokkolva.  Majdnem ismét elállt a szavam, amikor a nevetéstől csillogó szemeibe néztem. A ború nem múlt  el teljesen, de már jókedv is csillogott a két fekete tengerben. Elindult lassan felém. „Oké, kislány, csak megfontoltan, te itt dolgozol” – biztattam magam.  – Akkor mégsem a herceg vagy fehér lovon? – próbáltam tovább vinni a viccet, hogy a letaglózottságomat leplezzem. Olyan közel állt meg előttem, hogy szinte csak egy sóhajtásnyi volt a távolság közöttünk. A kezét  nyújtotta.  – Herceg fehér lovon biztosan nem, inkább a gonosz fekete lovag, aki trónra tör és ártatlanokat  csábít. Hercegnőket rabol, rengeteg bűnös dologra rávesz, és akivel sokkal jobban szórakozol, mint az unalmas herceggel. Carlos vagyok!  Elfogadtam a felém nyújtott kezet. Bizsergett a bőröm az érintéstől. Éreztem, hogy ebben a illanatban rám talált a végzetem.  – Carolina – feleltem.  A szükséges formalitásnál tovább tartott a kézfogás. Vonakodva elengedtem. Láttam, ahogy a

tekintete lassan végigsimogatott, az udvariasnál talán éppen hogy kicsit tovább időzött a dekoltázsomon és a szájfénytől csillogó ajkaimon. Végül a sajtóigazolványomon állapodott meg. Közelebb hajolt, a kevés fényben nehezen láthatta a kártyát, mikor azonban elolvasta, ráncba szaladt a szemöldöke, majd az egyiket felvonva kérdőn rám nézett.  – Carolina Megan Foster, Chicago Journal – mondta ki hangosan. Nem tudom, hogy miért  hangzott olyan jól a szájából a nevem. – Azt hiszem, részemről a nagy szerencse, hogy megismerhetem. Olvastam a szervezett bűnözésről folyó cikksorozatát nemrég. Mondhatom, mély hatást gyakorolt rám. Teljes pókerarc: érzelmeknek még csak a töredékét sem tudtam róla leolvasni, de éreztem, hogy vagy viccelt és jól szórakozott rajtam, vagy egészen egyszerűen tesztelt. Még nem tudtam, hogy mire megy ki a játék, de a bennem élő újságíró alig várta, hogy a mélyére ásson. Főleg a ruhája alá, és az ölelése mélyére feltétlenül…  Elhessegettem ezeket az ide nem vágó gondolatokat. Tudta, hogy tisztában vagyok azzal, hogy kicsoda, de bele kellett mennem a játékba.  – Örülök, hogy tetszett. Mindig jó dolog olvasókkal vagy rajongókkal találkozni – feleltem a legszebb lefegyverző mosolyommal körítve. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de hiába a magas sarkú, így is jócskán fel kellett néznem rá. A fenébe ezekkel a kívánatos, magas férfiakkal…!  – Még nem vagyok a rajongója, de lehetek… – Pimasz vigyor szaladt végig a csókolni való száján. Óvatosan felemelte az egyik kezét, és a tenyerével megérintette az arcomat. Mintha villám csapott volna belém. Végigbizsergett a bőröm, és akaratlanul, mint egy macska, belesimultam a kezébe.  Még nem tört meg, a testbeszédem ellenére dacosan hozzáfűztem:  – Igen, egy nagyon kedves barátom mondta, hogy a legtöbb nőnek nagy rajongója, különösen a vöröseknek.  – Csakugyan? – Már a szeme is vidám lett, és az ajkai egyre közelebb értek az enyémhez. Vészesen fogyott az a csekélyke távolság is köztünk.  – Igen, és azt is, hogy én vagyok talán az utolsó hiányzó a listáról, végig a megyében, 21 és 40 év között.  – 18 és 50. Ha már idézi a kedvenc pletykalapszerkesztőm, akkor tegye pontosan, a forrásra hivatkozva. Ezt egy újságírónak tudnia kell… – feddett meg játékosan. – Nem is gondoltam, hogy mindenfajta szennylapokat is olvasol, cica, és el is hiszed, amit összevissza írnak. – Már olyan közel volt, hogy éreztem a meleg leheletét a számon. Lassan megnedvesítettem kiszáradt ajkaimat.  – Még nem döntöttem el… – suttogtam.  – Akkor teszek egy próbát, hogy meggyőzzelek: én egy igazán kedves fickó vagyok.

 Érzéki ajkai elérték a számat. A levegő szikrázott köztünk, a hidegnek még a morzsája is eloszlott, amikor az egyik kezét a derekamra csúsztatta, és határozottan magához ölelt. A testem feléledt, a lelkem szinte dalra fakadt, melegem lett a hőségében. A csókja szenvedélyes volt, mint ő  maga. A játék kezdett igencsak komolyra fordulni – lassan el kellett döntenem, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Pillanatok alatt azt vettem észre, hogy vadul visszacsókolom. Igazi csatát vívott a szánk és a nyelvünk.  A vágy elborított, magával ragadott. Átkaroltam a nyakát, és közelebb bújtam, ő pedig felemelt  magához a forróságba. Olyan könnyedén vett fel, mintha nem is lenne súlyom. Teljesen belefeledkeztem az ölelésbe. Bentről hatalmas csörömpölés hallatszott. Vonakodva szakította meg a csókot. Alig találtam rá a hangomra. Óvatosan tett le. Hiába vagyok komoly újságíró, egy percre még én is kísértésbe estem. Ebben a pillanatban elhittem, hogy Adamnek minden szava igaz volt: ez az egész cseppet  sem játék. Olyan kihívás, amiben nem bukhatok el: vagy ez lesz életem sztorija, vagy a halálomat  hozza.  – Attól tartok, minden pletyka igaz kell hogy legyen rólad, de még nem döntöttem el, hogy fel akarok-e kerülni arra a listára… – Nem tudom, végzetes baklövést követtem-e el, de sosem voltam az a lány, aki nem veszi fel a kesztyűt.  – Ezek szerint kopik a sármom, ha még nem könyörögsz, hogy felkerülhess rá. – Rekedt, mély hangja és a tekintete is simogatott. Vágytól csillogó szemeiben gonosz fény lobbant. – Ezen avítani kell! – folytatta, és ismét megcsókolt.  Ha lettek volna még kétségeim, a második csók mindent elsöpört. A lábam elgyengült, de nem is volt rájuk szükség, mert szilárdan tartott a karja, elvesztem benne. Bentről jövő, recsegős hangosítás zaja zavar meg minket ismét, majd hallom, hogy valakit felkonferálnak.  Nagy nehézségek árán összekapartam a megmaradt józan eszemet, és kibontakoztam az öleléséből. Vonakodva bár, de rögtön elengedett, ami meglepő egy gonosz csábítótól. Alig távolodtam el, máris hiányzott a melege – megrázkódtam a hidegtől.  – Azt hiszem, ideje bemennem – suttogtam vacogva.  – Én is azt hiszem, mielőtt valami, még az én hírnevemhez képest is merészet teszek. – Rám mosolygott: – Látlak még, cica?  – Lehet – feleltem. – Örültem a találkozásnak, Mr. Ortega! – És azonnal menekülőre fogtam.  – Nem is kapok telefonszámot, sem címet? – kiáltott utánam, de hallottam a hangján, hogy nevet.  – Van egy olyan érzésem, hogy nincs szükséged egyikre sem, hogy megtalálj, ha meg akarsz…  Azzal felsiettem a teraszra. A fülembe csilingelő kacaja mellett vonultam be a lehető  legméltóságteljesebben a terembe.

 Mondanom sem kell, egy csokor virág fogadott a munkahelyemen másnap reggel, és egy a lakásomon, amikor hazaértem a munkából. Amikor pedig este megszólalt a telefonom, egy ismeretlen telefonszámmal a kijelzőn, tudtam, hogy megtalált, mert meg akart… De hogy ennek  örülnöm kellene-e, azt nem tudtam. És ezzel a különös, gyomorszorító érzéssel sem tudtam mit  kezdeni…

Hajnalban az ébresztőóra hangja riaszt fel a mély álomból. Takaró gyanánt Michael oltalmazó karja fekszik a derekam körül, így cseppet sem fázom. Valószínűleg ő is elaludt velem a kanapén. Még álmában is közelebb húzódott hozzám, szorosan hozzám bújt. Iszonyatosan zavarba jövök, de nem az intim helyzettől, hanem attól a rideg, idegen érzéstől, ami az álom maradványa, és nem az ölelésé. Még mindig a hatása alatt vagyok.  – Jó reggelt! – köszön mosolyogva, és kinyomja az ébresztőt. Szeretem ezt az igazi, őszinte mosolyát, amikor nemcsak a száján, de a szemében is látszik. – Gyönyörű vagy ma reggel álmosan és kócosan. Zavartan mosolygok én is, és lehetetlen csatába kezdek a megzabolázhatatlan hajammal, hogy kicsit rendezzem. Gyorsan feladom.  – Indulnod kell, ugye? – kérdezem meg a nyilvánvalót.  – Igen… – Mintha még mondani akarna valamit, de inkább elhallgat. Megrázza a fejét, akárha ki akarná űzni az eszébe ötlő gondolatokat onnan, és elindul zuhanyozni, felöltözni. Megvárom a kanapén ülve, amíg visszatér. Csak egy kézitáskával utazik. A kényelmes melegítő helyett ma ismét üzletembernek öltözött. Az ajtóban búcsúzom el tőle.  – Jó utat, vigyázz magadra! – kezdek bele a búcsúzásba, de egy lépéssel elém áll, és mire észbe kapok, óvatosan magához húz, és megcsókol. A fogkrémje mentolízét érzem az ajkain, a lelkemet pedig átjárja a biztonság érzése. Annyira hozzátartozik, mint az élethez a levegővétel. Tudom, hogy ő a támaszom, tudom, hogy vele biztonságban vagyok, és mindig is úgy leszek. A csók pillanatok alatt bensőségessé válik. Teljesen öntudatlanul az ujjaim a hajába siklanak, a karjaim a nyakába, a mellem pedig a mellkasának feszül, ahogy még közelebb húzódom. Szeretem a közelségét, szeretem az illatát. A szenvedély magas hőfokon lobog, mielőtt azonban túllépnénk azon a bizonyos határon, amikor már nincs visszaút, finoman leemeli a kezeimet a nyakából, és egy lépést hátralép. Mind a ketten zihálunk. A szemei csillapíthatatlan vágyakról mesélnek, és valami sokkal többről, amit nem is merek megfogalmazni.  – Bocsáss meg nekem, de annyira gyönyörű vagy, hogy… – kezdene bele rekedt, mély hangon, de

gyorsan közbevágok:  – Semmi baj! Indulnod kell, mert Kenan idejön, és csak úgy szórakozásból lepuffant. – Próbálom elviccelni és komolytalanná tenni az iménti intim helyzetet. Mintha nem lenne jelentősége, mintha nem elentett volna semmit, mintha nem forrna a bőröm minden négyzetcentimétere, és bizseregve nem kívánná az érintését. Michael ismét megrázza a fejét, de nem szól semmit.  – Vigyázz magadra, Carolina! – búcsúzik az iménti szavaimmal. Kicsit beletúr a hajába, hogy rendezze, és feleslegesen megigazítja a nyakkendőjét, melyen mintha nem is hagyott volna nyomot az iménti közjáték. Érzem, hogy csak azért csinálja, hogy lefoglalja a kezeit. Szemeinek kék tüze csillapítatlanul lobog. Az ajtóból végignézem, ahogy elegánsan az autóhoz sétál, és beszáll a Kenan vezette járműbe. Már azt hiszem, hogy vissza sem fog nézni, de az utolsó pillanatban mégiscsak felém emeli a tekintetét. A kékség mély óceánja tele van ígérettel, megbánással, és még valamivel, amit nem merek megnevezni. Sokáig nézek utánuk, amíg teljesen el nem nyeli őket Chicago forgataga.

HATODIK FEJEZET

Mr. Végzet Nagyon egyedül vagyok nélküle. Szinte hihetetlen, hogy mennyire tud hiányozni valakinek a jelenléte, akire jóformán nem is emlékszem. A nap semmittevéssel, töprengéssel és pihenéssel telik. Előkeresem a nekem szánt laptopot, és a pendrive-ok teljes tartalmát átmásolom egy itt talált háttértárra, amit ezután a ruháim közé rejtek. Felhívom a kórházat, hogy rendezzem a számlát, de felvilágosítanak, hogy egy Carlos Ortega nevű férfi kifizette helyettem, és hogy a papírokat sem kell aláírnom. Dr. Murdack kitöltötte, hogy elengedtek gyógyultan. Ez elég érdekes, de ennyiben hagyom. Átnézve az e-mailjeimet, látom, hogy Julian Smith is küldött egyet. Holnap szeretne találkozni velem Adam otthonában. Szörnyen fáradt vagyok, hiába töltöttem majd két hónapot kómában. Főzök magamnak ebédet, sokat pihenek, de alváskor újra visszatérnek az álmaim:

  lakásomon voltunk Michaellal, a „másnap reggel” irtózatosan kínosra sikerült. Az ágyban minden tökéletesen ment, adakozó, odaadó szerető volt, gyengéd és hihetetlen élmény. De amikor felébredtem, mint egy besurranó tolvaj, összekapkodtam szétszórt ruháimat, és gyorsan felöltöztem. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan hagyhattam eddig fajulni a dolgokat. Totálisan össze voltam zavarodva: akartam ezt a férfit, de nem így. Semmi sem stimmelt.  Felpillantottam. Michael gyönyörű és csalódott tengerkék szemeivel néztem farkasszemet.  – Ennyi volt? – kérdezte hidegen. – El sem akartál köszönni? – Sosem hallottam még ennyire dühösnek.  – Mind a ketten tudjuk, hogy hiba volt. – Legalábbis biztos voltam benne, hogy Michael meg fogja bánni. Ennél ő sokkal jobb.  – Azt hiszem, egyedül te vagy, aki ezt így eldöntötte magában – felelte immáron kiüresedett  hangon.  – Bocsáss meg nekem! – kezdtem volna bele, de csak legyintett egyet, mintha nem is számított  volna másra. Mintha tudta volna, hogy úgyis megfutamodom. Az érzéseimet irányába nem mertem szavakba ölteni. Nem, főleg nem így, mert Carlos… Erre még gondolni sem mertem.  – Vigyázz magadra, Carolina! – köszönt el, miután gyorsan magára kapkodta a ruháit és előkereste a kocsikulcsát.

 – Isten veled, Michael! – válaszoltam, és magam sem értettem, hogy miért nem viszlátot  mondtam. Végighallgattam, ahogy a léptei egyre távolabb kopognak a lépcsőkön, a kezemet a számhoz tapasztottam, hogy ne kiáltsak utána és ne állítsam meg. Magával vitte egy részemet…  Eltaszítottam, vele együtt… A léptei minden egyes koppanásával egy újabb darab hasadt le a szívemből, és amikor a lépcsőház ajtaja becsapódott, a földre rogytam, és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Átkaroltam magam, ahogy az életemből távozó férfit szerettem volna…

Ezután csak felületesen merek szunyókálni. A fájdalom kísért, fojtogat. Miért tettem? Miért? Összekaparom a maradék erőmet, mert indulnom kell a húgomért a reptérre. Ahhoz képest, hogy nem emlékszem semmire a múltamból, elég aktív vagyok – de már csak nevetek magamon. A problémáim sajnos nem oldódnak meg maguktól. Ismét a tömegközlekedést használom. A kijáratnál várom Maggie-t. Rögtön felismerem. Ahogy a pár felvillanó emlékképben láttam, nagyjából olyan magas – vagy helyesebb úgy mondanom: alacsony? –, mint én; vékony lány, telt mellekkel, enyhén hullámos, világosbarna hajjal, mosollyal az arcán.  – Szia, Carolina! – lép oda hozzám, és megölel.  – Szia, Maggie! – felelem, és visszaölelem. – Jó téged látni!  – Ezek szerint visszatértek az emlékeid, drága nővérkém? – kérdezi mosolyogva.  – Sajnos nem…  – Akkor honnan vagy benne biztos, hogy Maggie vagyok? Lehetek akár a gonosz Nyugati Boszorkány is. – Már nem is mosolyog, hanem kacag.  – Van pár emlékképem rólad. Úgyhogy hiába vagy akár a gonosz Nyugati Banya, attól még a kishúgom is te vagy! – Ezen már mind a ketten nevetünk. – Sikerrel jártál? – szakítom meg a szép pillanatot.  – Igen, de menjünk valami biztos helyre, és ott mindent elmesélek.  – Michaelnál lakom most, oda megyünk.  – Az a kurafi nem világosított fel arról, hogy ti nem keféltek, ugye? – kérdezi dühösen, magából kikelve. – Kihasznált?  – Nem. Bajba kerültem, és éppen elrejt. De majd mindent útközben elmesélek. Úgy is lesz: mire „hazaérünk”, tud mindent a „balesetről”, Adamről, Carlosról, a kórházról, Peterről, Julian Smithről, és felületes infókat Michaelről is. Adamet megsiratja. Percekig nem is beszél, nem is reagál. Majd lassan összeszedi magát. Felháborodik Peteren, és osztja Michael gyanúját, hogy ő lehetett az árulónk. Megdicsér Julian Smith

miatt, és eldönti, hogy velem jön a találkozóra. Furcsa, de Carlos Ortegáról egy szót sem szól. Mintha olyan messze és gyorsan akarná száműzni a témát, amennyire csak lehetséges. Végül elárulja, hogy ő mire jutott, és átad egy hatodik pendrive-ot az új adatokkal, amiket szerzett.  – Ezt is odaadjuk Smith ügynöknek – mondja lelkesen.  – És felteszem a nagy kérdést: hol van az a pendrive, amit neked adtam?  – Rossz hírem van. – Kis szünetet tart, mérlegeli, hogy a rossz hírt hogyan közölje velem. – Carlos medencéjének alapjában van bebetonozva. Csak nézek rá vagy fél percig: azt hiszem, viccel. De nem nevet, csak visszanéz rám a zöld szemeivel, melyek olyanok, mint az enyémek.  – Hogy történt? – kérdezem.  – Nálam volt a pendrive, amikor indulni készültem a reptérre, és Roberto Ortega emberei elkaptak.  – Sóhajt. – Tudom, hogy marhaság volt, de Carlos házába vittek, megkötöztek és bezártak. Mikor sikerült szabadulnom, menekülés közben észrevettem, hogy épp készül a medence. A tárolót egy fémkazettába dugtam, és gyorsan elrejtettem a friss betonban. Szerencsémre nem volt otthon Carlos. Azt hiszem, ez a „baleseted” előtti napon lehetett… Valahogy meg kellene szereznünk a Carlos széfjében lévő pendrive-ot, még a Julian-féle találkozó előtt. Igaza volt Michaelnek: a húgom született bajkeverő, de ezúttal egyet kell hogy értsek vele.  – Van egy tervem! – jut hirtelen eszembe egy remek gondolat. – Felajánlotta a védelmét. Mi lenne, ha én, mint a bajba jutott hölgyike, besétálnék, és a segítségét kérném?  – Nagyon jó, Carolina! Bár egy kissé veszélyesen hangzik – feleli kétkedve.  – Nincs veszítenivalóm – próbálom megnyugtatni őt is és saját magamat is.  – Kezdesz belejönni! Az amnéziád miatt teljesen ártalmatlannak tűnsz majd. Én pedig fedezlek, és kimentelek, ha nagy a baj! Engem viszont elfog a félelem, hogy újra találkoznom kell Carlosszal.

Michael házában, a saját szobámban szállásolom el. Nem érzem helyénvalónak, hogy akár ő, akár én Michael szobájába telepedjünk… Tiltakozásom ellenére fekete, térdig alig érő szoknyába öltöztet, és egy selyemblúzba. Persze ezek nem az én ruháim, de mivel egyforma a méretünk, így nincs kegyelem. Finoman kisminkel, és feltűzi a hajamat. Az egész megjelenésemet egy elég magas sarkú csizmával és hatalmas napszemüveggel egészíti ki.  – Ebben nagyon nem tűnsz veszélyesnek – magyarázza. – Ha így meglát, nem fog gondolkodni. –  Furcsának találom, hogy minden Carlost érintő témát, amint lehet, rövidre zár, mintha titkolnivalója lenne vele kapcsolatban

 – Én is attól félek, hogy gondolkodni, azt nem fog. Rögtön leteper – válaszolom mérgesen. – Nem akarok lefeküdni Carlos Ortegával! Egy pillanatra érzelem fut át a húgom arcán. Valami nagyon nem stimmel! Egyre idegesebb vagyok.  – Nem is fogsz, mert megmentelek. Bízz bennem! – mondja.– Adok egy fülbevalót, amibe egy sima eladó van építve. Ha megnyomod, akkor tudom, hogy baj van, és indul a mentés… Nagyon szép vagy, Carolina! Nagyon nő, és nagyon bajba jutott! Koncentrálj! – És a szemét húgom mosolyog rajtam. –  Viszont, mielőtt bemész, tudnod kell valamit.  – Igen?  – Te és Carlos majd egy évig jártatok. Tudom, hogy csak Jonathan bátyánk miatt tetted, hogy az infókat megszerezd, de akkor is. – Fintorog, és keresgéli a szavakat, de mintha nem lenne teljesen őszinte. – Ti egy pár voltatok, és nagyon sokáig kijátszottad. Olyan jó voltál, hogy mind a mai napig nem tudja, pontosan milyen szereped volt, vagy egyáltalán volt-e szereped bármiben. A vége pikánsra és robbanóra sikerült. De nem kell tudnod a részleteket, hiszen nem emlékszel, ugyebár… A szavai valamennyire gondolkodóba ejtenek, de még mindig bizonytalanul ülök be a taxiba, és megyek Carloshoz a Victoria Line-on álló házba. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben. Tudom, hogy Maggie közel sem mondott el nekem mindent, így el kell döntenem, megbízom-e benne. A válaszom egy talán, de most másra kell koncentrálnom. Még Michael mondta, hogy a pendrive a második emeleti hálószoba széfjében van. Addig dörzsölöm a szememet, míg úgy néz ki, mintha sírtam volna. A kialvatlanság és a rossz álom miatt ez nem igényel nagy erőfeszítést – persze a szemfestékemre nagyon vigyázok. Kiszállok, kifizetem és elküldöm a taxit. Bizonytalanul lépek a bejárathoz, bekopogok. Egy nagydarab, kopasz, öltönyös, napszemüveges fickó nyit ajtót. Fülében adóvevő, mint a titkos ügynököknek.  – Mit akar? – kérdezi nem túl udvariasan.  – Carlos Ortegával szeretnék beszélni. Itthon van? – kérdezem sírós hangon.  – Nem ér rá! – röffenti oda.  – De beszélnem kell vele! – könyörgök nagy átéléssel. – Azt mondta, hogy bármikor jöhetek hozzá.  – Tűnés! – kiabál rám.  – Akkor csak annyit mondjon meg neki, hogy Carolina kereste. Rám néz, én pedig leemelem a napszemüveget. Most először a beszélgetés alatt komolyabban, és tényleg rám néz. Látom a szemén, hogy felismer. Hiába vagyok a saját árnyékom, tudja, hogy ki vagyok.  – Elnézést, ha durva voltam, Miss Foster, nem ismertem meg. – Egészen megváltozik a hangja is. –  Fáradjon be a hátsó nappali helyiségbe, amíg megkeresem a főnököt.

 – A hátsó nappali? – kérdezem zavartan. – Merre? Kicsit ő is zavarba jön – furcsa, hogy egy ekkora férfit sikerült meglepnem –, majd beleszól a fülesébe, és kisvártatva megjelenik egy szobalány. Csinos, mexikói vonásokkal rendelkező, gömbölyű, harminc év körüli nő.  – Fáradjon utánam, Miss Foster! – mondja. Átvezet a fényűző előcsarnokon, a csigában futó hatalmas lépcsősor mögött nyíló ajtón keresztül egészen a ház hátsó felébe, ahol csupaüveg ablakok néznek ki a szépen gondozott kertre és egy nagyobb, valamint egy időközben elkészült kisebb pezsgős medencére. Nem emlékszem, honnan, de tudom, hogy az eddig nem volt itt… A medence mellett nyugágyak és napernyők. Még nem elég meleg az idő a fürdőzéshez, de már szépen tűz a nap, csillog ezer fényben hívogatóan a víztükör, és illatoznak a virágok. Hiába küzdök, beugrik egy emlékkép…

 Egy magas, napbarnított bőrű férfi lépett ki a medencéből, a vízcseppek végigfolytak izmos testén.   nap sugarai simogatták bronzszínű bőrét. A napágyon feküdtem bikiniben, és élveztem a napsütést. Amikor odalépett hozzám, lefröcskölt a sötét hajából csöpögő vízzel. Hangosan sikoltozni kezdtem, ahogy felhevült bőrömhöz ért a hideg permet. Nem sokat teketóriázott, víztől hideg testével betakart, a csókjával pedig felmelegített, és elfojtotta méltatlankodó sikolyaimat…

Erőszakkal szakítom ki magam az emlékből. Kellett hogy legyenek „szép” pillanataink is, különben biztos nem bírtam volna addig vele. Viszont, bár nem emlékszem, de mindenki azt mondja, hogy nem ilyen volt általában a kapcsolatunk. A húgom és Michael is állítja, hogy Carlos egy arrogáns, erőszakos, kegyetlen alak, akinek ritkán, de vannak jó pillanatai… Helyet foglalok az alacsony, széles kanapén. Vidám színű takarók borítják, ahogy a kényelmes foteleket és az ülőpárnákat is. A falakon erotikus és egzotikus képek lógnak, az asztalon, dekoráció gyanánt, egy gyümölcskosarat helyeztek el. Minden narancs-, citrom-, vörös és sötétzöld színű. Mintha a mediterrán vidék egy szelete csöppent volna ide Chicagóba. Nem bírok ülve maradni. Újra odaállok a földig érő ablak elé, és inkább a kertet bámulom. Első alkalom a balesetem óta, hogy próbálok nem emlékezni. „Meggyőzőnek kell lennem. Meg tudom csinálni!” – biztatgatom magam szorgalmasan, de mindhiába. Remeg a gyomrom, elborít a félelem és a bizonytalanság. Percekkel vagy órákkal később – nem tudom, nem érzékelem az idő múlását – lépteket hallok.

Hátra sem kell fordulnom, bizsereg a bőröm, összeszorul a gyomrom: tudom, hogy Carlos megérkezett. Ennek ellenére összerezzenek az ijedségtől, amikor meghallom a jellegzetes, rekedt hangot. Érzem a felszín alól előtörni akaró emlékeimet. De minden erőmmel visszafojtom őket.  – Helló, Carolina! – köszönt hidegen. Gyorsan, mint egy ijedt kisegér, aki felfedezte, hogy a nyomába ért a vérére szomjazó macska, megfordulok. Félelem fog el, és rájövök, hogy már nem is megjátszom a szorongást, hanem ez a saját reakcióm.  – Mi szél hozott, vöröske? – kérdezi vigyorogva. – Miért sétáltál be az oroszlánbarlangba? Összerezzenek szavai gúnyosságától, de nem kockáztatom meg a visszavágást. Egyelőre nem. A fickó sajnos még mindig veszettül jóképű, ilyen arcot legfeljebb festeni lehetne. A szeme a legmélyebb fekete mélység, de a szép vonások mögött ott a kegyetlenség, könyörtelen határozottság, és némi elfojtott düh is: olyan férfi benyomását kelti, akinek nem szabad nemet mondani. Hasonlítanak egymásra Michaellel: az arcvonásaik, a járásuk, a testalkatuk – hát persze, hiszen unokatestvérek! Laza, fehér inget visel, fehér vászonnadrággal. Az ing nincs teljesen begombolva – ettől aztán az ember lányának bűnös gondolatai támadnak. Ha nem rettegnék ennyire, lehet, hogy el is csábulnék.  – Te is megijesztesz! – mondom szándékosan sírós hangon, de valahogy a játékom kezd nagyon is valóságossá válni. – Nem tudtam, hova mehetnék, hogy mit tehetnék. Egyfolytában rémálmaim vannak… Segítségre van szükségem, és nem tudom… Határozottan elindul felém, aztán megáll közvetlenül előttem, és néz áthatóan a sötét szemeivel, amik olyanok lehetnek, mint a lelke. Most értem meg, hogy mennyire veszélyes játékot játszom. Elég egy kis hiba, és már az emlékeimre sem lesz szükségem – ugyanis halott leszek. Hátat fordítok neki: úgy könnyebb, ha nem néz a szemembe. Éget a tekintete, érzem a hátamon, ahogy végigmér, szépen, alaposan, mint egy zsákmányát fürkésző vadász.  – Vészesen lefogytál, vöröske! – mélázik hangosan. – Nem tett jót neked a kórház… Nem veszek tudomást a kórház felemlegetéséről, folytatom, most már a hangom egyértelműen remeg.  – Rémálmaim vannak, és nem tudom, mi a valóság és mi nem az.  – Meséld el őket! – mondja nagyon közelről, majd érzem a kezét a csípőmön, és az ajkait a nyakamon. Közel lép, de nem bújik hozzám, csak a keze és a szája érint. Ha tehetném, elszaladnék olyan messzire, amíg csak a lábam bírja, és meg sem állnék, amíg össze nem esek. Az, hogy rettegek, nem fejezi ki eléggé, amit érzek. Nem kapok több csókot, de a kezével nem enged el. Aztán hirtelen egyikkel mégis a hajamba túr, és kiszedi a csatokat. A loboncom a vállamra omlik.  – Így sokkal jobban szeretem – dörmögi a hajamba. Ahogy mélyen belélegzi az illatát, a keze visszatalál a csípőmre – szinte lyukat éget az érintése a

bőrömbe. Lassan teljes testemben remegni kezdek. Nagyon rossz irányba haladunk. Próbálnék ellépni, de szorosan fog, előttem pedig az ablak miatt nincs szökési lehetőség.  – Eressz el, kérlek! – vetem be az utolsó esélyemet. Ha nem szabadulok ki azonnal a karjai közül, pendrive ide vagy oda, én sikítani, harapni, rúgni fogok, és elmenekülök. Hangosan felkacag. Kellemes, mély, rekedt hangja borzolja az idegvégződéseimet, és megérint belül. Ha lehet, a szívem még gyorsabb tempóban verdes, olyan vagyok, mint egy riadt kismadár: reszketek. Éppen eldöntöm, hogy kész, vége, elbuktam, amikor elenged, és egy lépést hátrább lép. Mintha olvasna a gondolataimban.  – Tényleg nem vagy önmagad, drágám! – Még mindig rajtam nevet, majd a jókedve egy félelmetes mosollyá szelídül az arcán. – Szerettem benned a vadmacskát. Remélem, együtt visszatalálunk hozzá.  – Komollyá válik a hangja. – Mondd el, igazából miért jöttél, aztán én is elmesélem, hogy mit akarok. És amit én akarok, azt ketten együtt fenn, a hálószobámban meg is valósítjuk. Utána pedig jön az a régóta esedékes beszélgetésünk, hogy miért tetted, amit. Tartozol az igazsággal, Carolina! – Nem kérdés, nem kérés: kijelentés.  – Hiba volt idejönnöm! – suttogom. Nagy levegőt veszek, hátha sikerül elég erőt összeszednem a színjáték folytatásához. – Azt álmodom folyton, hogy valakit lelőnek, és én megsiratom. Álmodok a balesetről, hogy elütnek, és zuhanok a sötétbe. Néha képek villannak be emberekről, de nem tudok senkit sehova tenni. Az a Peter nevű tag egyfolytában zaklat, a szerelmének hív, és követeli, hogy emlékezzem rá, de nem megy. Teljesen elveszett vagyok. – A szemeimet égetik a valódi könnyeim, a hangomban kétségbeesés.  – Peter Jonest majd elintézem, nem zaklat többé – feleli szinte fagyos hangon. Még a levegő is éghideggé válik. Tudatára ébredek a hibámnak: most ölettem meg ezzel az egy mondattal egy embert. Carlos sosem viccel. – Nem voltatok soha együtt – jegyzi meg, mintegy mellékesen. Tudom, hogy Peterről beszél.  – Honnan tudod? Felsőbbségesen elmosolyodik, de a tekintete még mindig jéghideg.  – Tudom. – De nem magyarázza meg.  – Mi ketten együtt voltunk? – kérdezem meg a nyilvánvalót.  – Igen. A baleseted előtt egy hónappal elment az eszed, és szakítottunk.  Inkább megjött az eszem –   teszem hozzá, de csak magamban. Gyorsan számolok: ezek szerint, ha nem hazudik, akkor akár tényleg lehetett Carlos a gyermekem apja. Lehetséges lenne? Már nem tudom, hogy mit remélek. De Nancynek egyértelműen letagadtam… Na, szép kis cafka voltam, ha Carlos ágyából fejest ugrottam Michaeléba! Valaminek történnie kellett, hogy elhagytam. Érzem, hogy valami

fontos dolog. Rá kell jönnöm! Hiába cikáznak összevissza a gondolataim, hallgatom, ahogy folytatja:  – De visszajöttél volna úgyis. Mindig visszajöttél. Nem ez volt az első, s nem az utolsó szakításunk.  – Tudtál a babáról? – kérdezem félve. Tisztában vagyok vele, hogy nem ezért vagyok itt, nem is tudom, hogy mit művelek, de hallanom kell a választ.  – Nem. Akkor tudtam csak meg, amikor már késő volt. Te összetörve feküdtél kómában, a kislányom pedig nem volt többé. – Egy pillanatra, mintha fájdalom cikázott volna át az arcán, de lehet, hogy csak képzeltem, hiszen Carlosnak nincsenek valódi érzései. – Ha tudom, akkor nem lett volna lehetőséged elmenni. Vagy még a föld alól is előszedlek, és nem hagylak hülyeségeket csinálni, mert bezárlak valahova. Ismét közelebb lép, szemtől szemben állunk egymással. Hirtelen elkapja a derekamat, és magához ránt. Vadul és birtoklón megcsókol. Semmi finomkodás, semmi gyengédség, csak szenvedély, csupa ajkak, nyelv és forróság. Mielőtt végleg magával rántana a mámor és az éledező vágy az ismerős karokban, összeszedem magam, és ellököm. Ha nem lett volna olyan piszkosul magabiztos és önhitt, nem sikerült volna eltérítenem, de így egy pillanatra meginog, és ezt kihasználom. Kisiklom a karjai közül, teljes erőmből elkezdek szaladni előle. Hiábavaló a próbálkozásom. Még a lépcső alját is alig érem el, máris újra a karjában vagyok. Igazi ősember stílusban felkap a vállára, hiába tiltakozom, csapkodok, szitkozódom, mint egy kocsis, és sikoltozom torkom szakadtából, elkezd felcipelni a lépcsőn, mint egy súlytalan rongybabát.  – Úgy látom, kezdesz magadra találni, drágám! Adok neked még egy kis emlékeztetőt! – A hangja, ha lehet, még mélyebb, mint pár perce volt, és a vágy már ott izzik az egész lényében. Azt hiszem, nem az én súlycsoportom. Nagyon veszélyes játékba kezdtem, és ahogy sejtettem, elbukom. Most pedig megfizetem az önhittségem árát. Utolsó reménysugárként felötlik a fülbevalóm. Kevés hittel, de megnyomom a gombot, sokszor, hosszan. Belépve a második emeleti hálószobájába, egy mozdulattal átlendít, és rádob az ágyra. Nem teketóriázom, lepördülök róla, és a sarokba húzódom. Utánam ugrik, elkapja a derekamat, együtt az ágyra esünk. Ő kerül felülre, és teljes súlyával rám nehezedik. A fejem felett leszorítja a két karomat, a szoknyám felcsúszik, a combjaim közé fekszik. Érzem teljes nagyságában. A szívem vadul kalapál, adrenalin borít el. Szabadulni próbálok, de a legkisebb fáradság nélkül hárítja el. Pár perc után kifulladva, erőt gyűjtve felfüggesztem a hiábavaló küzdelmet. Erősen zihálok. Veszélyes a tekintete, vad szex ígérete izzik benne, de nem mozdul, mélyen a szemembe néz. Sokkal erősebb nálam, de nem bánt, csak lefog. Túl intim a szituáció. Túl közel van, túl sok. Minden porcikámmal érzem tökéletes, izmos testét, a combjaim közrefogják keskeny csípőjét, a mellem a mellkasához simul, és egy pillanatra elveszek a

szeme fekete mélységében. Nagyon lassan közelít a szájával, és ártatlan, szinte szűzies csókot lehel az ajkaimra. A megdöbbenéstől mozdulatlanná válok. A csókot egy másik, majd még egy követi. Lassan, ráérősen kóstolgat, időt hagyva nekem, hogy… Leállítsam? Nem, az lehetetlen…! Mielőtt végleg, önszántamból megadnám magam a kényeztetésének, erőteljes kopogást hallok:  – Uram, elnézést, hogy megzavarom, de az apja keresi telefonon. Azonnal kellenek neki a szállítmány adatai. Be kellene őket diktálnom.  – Mondja, hogy várjon! – kiáltja ki még a szokásosnál is rekedtebb hangon. Még mindig a szemembe néz. Látom, ahogy a vágy tüze a csodálatos feketeségben haraggá változik. Azt hiszem, ha fegyver lenne nála, és előtte a fickó, akkor már a saját vérében feküdne az illető.  – Uram, nagyon sajnálom, de tudja, hogy az apja nem vár semmire! Az új titkárnő azt mondja, hogy nagyon sürgős. – A fickó is érzékeli, hogy közeleg a vég. Vagy Carlos öli meg, vagy a telefonáló, de nagy lehet a gond, ha felvállalja a főnöke haragját.  – Megyek! – mondja, de a hangja semmi jót nem ígér. Elereszt, legördül rólam. – Itt folytatjuk, ha visszajöttem. Nehéz eldönteni, hogy ez ígéret-e, vagy fenyegetés. Kinyitja a falon lévő festményt, aktiválja a retinaszkennert, majd beüti a kódot. Feszülten figyelek, és látom a mozdulatait… Felismerem a számokat! Megráz a felismerés, hogy ki tudtam volna nyitni a széfjét… Kiveszi a papírokat, és csak a számkódot csukja vissza. Kiviharzik a szobából, és válogatott szitkok közepette, ingerülten becsapja az ajtót. Azonnal nekiesek a széfnek. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, amikor sikerül kinyitnom. Előrelátó voltam, hoztam magammal egy másik pendrive-ot. Kicserélem az eredetit a falsra, amit nem lehet megnyitni. Majd kinyitom az ablakot, és kimászom. A fejemben kavarognak az elmúlt fél óra képei. Elbizonytalanodtam Carlosszal kapcsolatban. Már nem hiszek el semmit, még magamnak sem. A lugason leereszkedem. Szerencsére elbír. Átszaladok a kerten, ahogy Maggie tanácsolta. Nem nézelődöm, csak az ösvényt látom, amin futok. Mintha évek telnének el, mire elérem a kőkerítést, amin pedig már Maggie segít át, és taxival elmenekülünk. Michael házától jó messze állunk meg, és tömegközlekedéssel jutunk el oda. Amikor már otthon vagyunk, csendben együtt, nem beszéljük át a történteket. Nem akarok Carlosról beszélni, sem az érzéseimről vele kapcsolatban. Próbálok nem emlékezni rá, hogy tudta: lányunk lett volna. Ami azt jelenti, hogy olvasta az orvosi látleletet. Jó mélyen elzárom a tényeket. Nem akarom ilyen oldaláról látni. De egy biztos, ha Maggie még egyszer ilyen veszélybe küld, kinyírom.

HETEDIK FEJEZET

Senki sem tökéletes… Julian Smith egy teljesen átlagos külsejű, középkorú férfi, barna hajjal, barna szemmel, aki tipikus FBI-os szerelésben jelenik meg: fekete öltönyt és fehér inget visel. Megvillantja a jelvényét, és csak egy pillanatra látom a pisztolytáskáját, benne a szolgálati fegyverével, mielőtt helyet foglalna a széken velem szemben. Nem amatőr, és bizonyára sejti, hogy senkiben sem bízom. Rögtön szimpatikussá válik számomra, hiába nem tudunk sokat beszélgetni. Alapos embernek tűnik, aki szereti a munkáját. Abszolút profizmusra vall, hogy egyetlen szóval sem említi Adamet. Kicsit aggódom, hogy bajba keverjük őt is, de megnyugtat, hogy neki nem lesz semmi baja.  – A munkámat végzem, Miss Foster. Általában nem kiscserkészekkel játszadozom.  – Akkor sem tetszik nekem ez az egész! Nem akarok újabb áldozatokat.  – Ne aggódjon, ennek lassan vége lesz. – Nem a pendrive-okat adom át neki, hanem a háttértárat az összes adattal. Erre időközben rákerült a negyedik tartalma is. Megfogja, és az öltönye belső zsebébe süllyeszti. – Most elviszem ezt, egy megbízható barátom átnézi, olyan, aki ért is hozzá, majd az ügyésznő, Natalie Mason elé terjesztjük. Amint lehetséges, kérjük a letartóztatási parancsokat, és kezdetét veszi a razzia, a rosszfiúk begyűjtése. Köszönöm a segítségüket!  – Várjon, milyen nevet mondott? – A névvel kapcsolatban beugrik valami. Egy magas, harmincas éveiben járó, karcsú nő, sötét keretes szemüveggel, szigorú konttyal és jéghideg szemekkel.  – Natalie Mason. Sokan úgy is hívják: a Jégkirálynő. – Halványan elmosolyodik – Ő a legjobb a városban, és vele vette fel Morten ügynök a kapcsolatot. Már találkoztak… – Habozik, hogy hogyan is folytassa.  – Mindegy, nem érdekes – szakítom félbe, mielőtt mind a ketten kínos helyzetbe kerülnénk. Újabb rejtély. Mi a fene foglalkoztat Natalie-val kapcsolatban? Valamire emlékeznem kellene.  – Szeretném, ha néhány napon belül elhagynák mind a ketten a várost. Lehet, hogy tanúskodniuk is kell az ügy során, de csak az után, ha rács mögött van az összes rosszfiú. Addig igyekezzenek nem bajba keveredni, és kerüljék a feltűnést. Nem ártana, ha tartanának maguknál valamilyen önvédelmi eszközt.  – Természetesen egyetértek. – Nem is figyelek már, az agyam teljesen máshol jár. Majd gyorsan elköszönünk tőle, és visszamegyünk Michael házához. Milyen szerencse, hogy nálam maradt a pisztolyom. Lassan ezzel kellene aludnom. A nap további részét beszélgetéssel töltjük, közben összeszedjük Maggie autóját egy bevásárlóközpont parkolójából, ahol hagyta. Pár graffitivel gazdagodott, de teljesen használható. Egy

metrómegállónyira parkoljuk le ismét Michael házától. Mikor átnézem az e-mailjeimet, látom, hogy ő is írt: holnap reggel reggel érkezik érkezik vissza. viss za. Az este is eseménytelenül zajlik, bár a híreket nézve kicsit aggasztó a helyzet Chicagóban. Bandaháborút és sok s ok áldozatot áld ozatot emlegetnek emlegetnek,, főleg főle g a kikötőnél kikötőnél és környékén. környékén. Furcs Furcsa. a. Este, mikor elalszom, az álmom ismét nyugtalan…

  kemény, hideg téli időben kicsit megkegyelmezett nekünk a természet. A fagyos, jeges hó olvadásnak indult, minden az út koszától szürke latyakká változott, ami a csizmám orrát áztatta.  Reméltem, addig nem vizesedik vize sedik át, amíg az étteremhez ét teremhez érek. Meleg Mel eg és elegáns kabátom alatt al att puha, kék pulóvert viseltem, hogy ne fagyjak meg. Hiába az egyik kedvenc ruhadarabom, nem hozott  szerencsét. Ma semmi sem jött össze.  Egész álló héten azon küzdöttem, küzdött em, hogy egy interjút inter jút összehozzak összehoz zak azzal az ócska, gazdag libával, libáv al, aki ittasan vezetve balesetet okozott. Sok volt a sérült, de mivel senki sem halt meg, a szőnyeg alá akarja söpörtetni. Természetesen ezt nem hagyhattam, de mindenkinek jár ebédszünet. Carlosszal itt az étteremnél beszéltünk meg találkozót. A pultnál várt rám. Elegáns, fehér inget és fekete farmert viselt, a kabátját már elvitték. Váltottam pár szót a recepcióssal, kedvesen mosolyogtam, és megkérdezem, hogy Kimberly  Kinsey itt ebédel-e. ebédel- e. Nagyon segítőkésznek segít őkésznek bizonyult, bizonyul t, pláne egy kis kenőpénz után. Azért  választottam ezt az éttermet, hogy a közelébe kerüljek a tyúknak, de nem volt további tervem. Egy elég távoli asztalt kaptunk, alig láttam onnan. Éppen indulni készültem Carlos felé, de már mellettem állt.  – Ne flörtöl f lörtöljj annyit annyi t azzal azz al a recepcióssal, recepcióssal , mert kénytel k énytelen en leszek le szek kiverni a fogait, fogai t, és akkor lejjebb lejj ebb  zuhan a népszerűsége népsz erűsége a foghíja f oghíjass mosollyal – morogta mély, rekedt hangján.  – Nem flörtöl fl örtölök, ök, csak megköszöntem a segítségét! segít ségét! Elvégre nagyon nagy on rendes tőle, t őle, hogy hog y információt  inf ormációt  osztott meg velem Kimberly Kinsey-ről – feleltem. felelt em. Carlos Carlos és a legendás jó modora!  – Akkor ezért választottál választ ottál te éttermet, étte rmet, hogy elcsíphesd elcsí phesd egy interjúra? inter júra? Sejthettem Sejth ettem volna. Egész héten ez a rögeszméd. – De a hangja inkább játékos volt, mint sértett. Ismert már: nekem a munkám az életem.  – Tévedés! – Na jó, j ó, talán nem, de elvből nem adtam neki igazat. igazat . – Különben sem vállal be egy interjút. Viszont tudnom kellene, hogy hova megy este, és elcsíphetném. Akarom azt a cikket. Az igazság számít, és az olvasóknak meg kell tudniuk.  – Kérj meg, és megszerzem. – Hihetetlen Hihetetl en ez a magabiztosság, magabiztos ság, de neki jól állt. állt . Vonzott, onzott , mint  lepkét a láng.  – Nem tudod. – Erre még ő sem volt képes. – Amúgy Amúgy ott ül ü l az a lotyó lot yó – mutattam Kimberly felé. f elé.

 – Akarsz Akarsz fogadni, f ogadni, hogy megszerzem? megszer zem?  – Persze. Veszíteni Veszí teni fogsz. f ogsz. Mi legyen a tét? t ét?  A fekete feket e szemek elsötétü els ötétülnek, lnek, amint a vágy vág y hullámai elérték el érték őket. ő ket. Szinte Szi nte égetett éget ett a tekint t ekintete. ete.  – Legyen egy kívánság. kív ánság. A vesztes veszt es teljesí tel jesíti ti a győztes győz tes egy óhaját. óha ját.  – Ez nem túl konkrét. konkrét . Jókedv csillant a szemeiben. Egy újabb piszkos alku következik, magával az alvilág sötét szemű  hercegével.  – Már nem is vagy olyan biztos biz tos a győzelmedben? győz elmedben?  – Nem vagy ennyire jó! – Majdnem Majdn em biztos voltam vol tam benne.  Kinyújtotta  Kinyújt otta előre a kezét az asztal felett. fele tt. Még egy másodpercet haboztam, de aztán felé  nyújtottam az enyémet.  – Ám Ám legyen!  – Figyeld a mestert mest ert munka közben! – felelte fel elte vigyorogv v igyorogva, a, majd felállt felál lt az asztalt as ztaltól. ól.  – Selyemfiú! Selyemfi ú! – morogtam morogtam utána. Erre felkacag f elkacagott. ott.  Határozottan odament a pulthoz, pultho z, és elegánsan elegáns an rátámaszkodott. rátámaszkodot t. Láttam, ahogy flörtölés flör tölésii üzemmódba üzemmódba lépett, mintha egy rejtett kapcsolón feltekerte felt ekerte volna a karizmáját. kari zmáját. Nem telt el fél perc, perc, és irult-pirult irult -pirult a gömbölykés idomú idomú mixerlány, mixerlány, majd nevetett, azzal az idegesítő vihogással, amivel a nők Carlosra reagáltak. Nem voltam messze attól, hogy odamenjek, és azonnal megpofozzam azt  a kis cafkát.  Láttam, hogy pénzt csúsztatott csúszt atott át a pulton p ulton a lánynak. l ánynak. Kisvártatva Kisvárt atva kapott egy kötényt, kötényt , egy tálcát  tálcá t  két pohár színes koktéllal, és egy jegyzettömböt tollal. Felkötötte a köpenyt, feltűrte az ingujját, i ngujját, és meglazította a nyakánál a gallért. Felém fordult, és kacsintott, majd felkapta a tálcát. Félelmetes, ahogy egyszerre egyszerre pincérfiú lett. Láttam, hogy az asztaloknál ülő nők utánafordultak, utánafordultak, és még néhány férfi is megnézte. Sajnos az a bűnös karizmája mindenkinél mindenkinél működött. Odalépett Kimberlyhez. Nagyon közel. TÚL közel, ha engem kérdeznének. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nő hormonjai az egekbe szaladnak, és az ájulás kerülgeti. Végig a szemébe nézve, letette elé az italt – kis beszélgetés, amit nem hallottam, hogy a fene vigye el! –, majd előkerült a egyzettömb. Kimberly szorgosan körmölt rá valamit. Aztán letépte a lapot, és Carlos farzsebébe csúsztatta.  RIBANC!  RIBANC! Carlos felnézett felné zett,, és kihívóan kihí vóan rám mosolygott. mosolygott . Elköszönt Kimberlytől, Kimberlytől , majd a ultoslányhoz lépett. Visszaadott Visszaadott mindent, majd elindult felém fel ém táncos léptekkel… Persze vagy száz női szempár kísérte figyelemmel. Féltékeny? Ki? ÉN?…

Nyugodtan ébredek, pár pillanatig még meg sem mozdulok. Nem értem. A kedves, vicces Carlosra nem akarok emlékezni. Könnyebb úgy, ha csak egy bűnözőnek látom, mert akkor az ellene elkövetett tetteim igazolhatóak. Semmi sem stimmel, semmit sem értek.

Korán regg re ggel el kimegy kimegyün ünkk a reptérr re ptérree MaggieMaggie-vel vel.. Végre megérkezik a gép, és utasok özönlik el a kijáratokat. Öröm tölt el, amikor kiszúrom a nagy tömegben a két, öltönyt viselő, napszemüveges, ismerős alakot. Michael megáll előttem, ledobja mellém ell ém a táskáját, átölel á tölel,, magához magához szorít. Amikor Amikor újra levegőt lev egőt kapok, gyorsan gyorsan megk megkérd érdezi: ezi:  – Minden Minden rendben rendben zajlott? zajlott?  – Okozh Okozhatu atunk nk mi bármi bajt? – mondom mondom csípőből. csípőből . Nem válaszol, csak mosolyog, majd leveszi a napszemüveget, és Maggie-hez fordul.  – Szia! Jó, hogy hogy újra újra találk talál kozun ozunk!  – Én még még nem nem döntöt döntöttem tem el, hogy hogy örülök-e örülök-e neki… – Nem gondolkodik, gondolkodik, csak beszél. Tipikus Tipikus húg… húg…  – Az majd attól függ függ,, hogy hogy mire veszed ve szed rá a nővéremet nővéremet… …  – Magg Maggie! – kiáltok kiáltok rá. Michael nem reagál a sértésre, de Kenan megteszi helyette.  – Szóval ez a népszerű, népszerű, hírhedt, hírhedt, bajkeverő húgocska… úgocska… – És a napszem napszemüveg üvegen en át végigm végigméri Maggie-t. – Egész máshogy képzeltem. Azt hittem, csinosabb. Ha egy nő se nem okos, se nem szép, akkor minek foglalkozna vele az ember? – Még csak a hangsúly sem változik, úgy dobja oda a sértést. Karba fonja a kezét, és – megkockáztatnám azt mondani – várja a tornádó kitörését… De attól tartok, a húgomat sem kell félteni.  – Ki ez a seggfej, seggfej, Mike? Mike? – A hangjában hangjában elfojtot el fojtottt indulat. indulat. Maggie Maggie tartja magát, agát, de remeg remeg a térde, amit leplezni igyekszik. A férfi a lelkébe gázolt azzal, hogy azt mondta, nem tartja csinosnak. Látom, ahogy megfeszülnek az arcizmai… Pedig érzem rajta, hogy Maggie-t teljesen lenyűgözte a találkozás ezzel a vonzó, napszemüveges fickóval. Tökéletes test, érzéki száj, még az a gúnyos mosoly is rajta –  van benne valami vad, valami veszélyes. Olyan férfi, aki nem ismer tréfát. – Beújítottál egy agyatlan vérebet? A régebbit jobban kedveltem, annak volt humora.  – Ez pedig halálo halálosabb sabb – feleli félvállról félvál lról Kenan, Kenan, akiről akiről lepereg leper eg a sértés.  – Elég! – szól közbe közbe Michael, Michael, mielőtt ielő tt a húgom úgom erre kontráz kontrázhat hatna. na. – Maggie, Maggie, hadd mutassam utassam be neked neked Kenan Yakam Yakamotót! otót! Kenan, Kenan, ism is merd meg Margaret „Bajkeverő” „Bajkever ő” Fostert! Foster t!  – Nagyon Nagyon vicces, vi cces, Mike. Mike. Tudod, hogy csak cs ak anyám anyám hívott Margaretn Margaretnek ek – durcáskodik durcáskodik Magg Maggie. Én pedig azon mulatok, hogy nem is a „bajkeverőn” akadt fenn.  – Nem mondhatn ondhatnám ám,, hogy hogy örvendek… örvendek… – felel Kenan. Kenan. De ismét ismét nem nem vár választ, vá laszt, felkapja felkapja a táskáját, táskáját,

majd Michaelét is, és elindul. – Hozom a kocsit a bejárathoz. – És már el is tűnik. Maggie sokáig figyeli távolodó alakját. És alig hallhatóan felsóhajt.  – Ez nehéz ügy lesz… – Nem tudom eldönteni, hogy az előttünk álló feladatra vagy Kenanra vonatkozóan mondja. A kishúgomnál sohasem lehet tudni.  – Ne vedd a szívedre, Maggie! – nyugtatja Michael. – Mindenkivel ilyen, ez nem személyes. Megsajnálom, amikor látom, hogy ha lehet, ettől a húgom még jobban elkenődik. De alig mutatja.  – Én nem vagyok mindenki. Michael bölcsen nem megy bele a vitába – jó helyzetfelismerés: az eleve vesztésre ítélt csatákat meg sem kell vívni –, hanem kikísér minket a kocsihoz. Nagyon meggondolatlanul Maggie-nek nyitja ki az anyósülés ajtaját, és besegíti, aztán rájövök a dolog valódi céljára, amikor szorosan mellém ül hátra. Még elkapom Kenan dühös pillantását, amit Michael felé küld a visszapillantó tükörben. Szabályosan megijedek tőle. Helyből kétszázzal indulunk, és hasonló sebességgel hagyjuk el a reptér területét. Michael átkarol, a fejemet a vállára hajtom.  – Baj van, Carolina? Sötét karikák vannak a szemed körül. – Finoman megsimogatja az arcomat.  – Sose mondj olyat egy nőnek, hogy fáradtnak tűnik – felelem nem túl komolyan. – Nem alszom jól, Michael. Kísért a múltam.  – Meghallgatlak, ha el akarod mesélni. Azon veszem észre magam, hogy tényleg el szeretném neki mesélni, hogy amint behunyom a szemem, Carlos tűnik fel az álmaimban. Ő kísérti a gondolataimat, nem tudok tőle szabadulni. És minden józan eszem azt sikoltja, hogy ne! Nem lehet, nem szabad! És nem is lenne igazságos mindent elmesélni Michaelnek. Hiába akarom, hogy legyen a támaszom, ezt nem veheti magára. Elég nehéz a saját gondjaival megküzdenie, nem viheti a vállán az enyémeket is. Óvatosan, szinte alig láthatóan megrázom a fejem, és visszahanyatlom a mellkasára. Mielőtt szólásra nyitnám a számat, a kishúgom felsikolt:  – Te vezetni sem tudsz normálisan? – dühöng, miközben a fájós térdét simogatja. Valószínűleg az előző kanyar nem százharmincra volt tervezve. Szorosan tartja a kapaszkodót. – Ha gondot okoz betartani a sebességkorlátokat és épségben szállítani a célba az utasokat, akkor szívesen átveszem a kormányt, és megmutatom, hogy hogyan kell.  – Én nem ülök olyan autóba, amit nő vezet – morogja Kenan.  – Ki lehet szállni… – kezd bele a húgom. Ekkor Kenan hirtelen sávot vált, lehúzódik, satufékez, mindannyian a tehetetlenségi erőnek áldozatul esve előrebukunk, ő azonban áthajolva Maggie-n, kinyitja az anyósülés ajtaját.  – Ha nem tetszik, ahogy vezetek, kifelé! – Még csak fel sem emeli a hangját, izzó szemeit a napszemüveg mögé rejti. Igazi jégember, állapítom meg, de látom, hogy a húgom agya lassan forráspontjához ér.

 – Kenan! – Michael közbeszól.  – Igaz is, tartsd csak pórázon a vérebedet, Mike, mert kezd elszabadulni – sziszegi a kis boszorkány, és közben próbálja megsaccolni, hogy gyalog meddig jutna.  – Maggie! – Ezúttal én kiabálok. – Olyanok vagytok, mint az olaj és a tűz. De ki kell hogy bírjátok egymás mellett egy ideig. Sajnálom.  – Kenan, csukd be az ajtót, és menjünk! Nem kell a feltűnés – mondja Michael határozottan. Legnagyobb meglepetésemre Kenan megteszi, és visszasorol a forgalomba. Amikor azonban bekanyarodunk a ház utcájába, több autót látunk az épület előtt. Észreveszem, hogy Kenan nem teketóriázik, egy mozdulattal az ölébe rántja Maggie fejét, és hiába sikolt fel a húgom, ott is tartja. Az arcizmai megfeszülnek, és látom, hogy Maggie ficánkol az ölében. Engem Michael ennél lényegesen finomabban buktat le az ülés mögé.  – Roberto Ortega van itt? – kérdezi Kenant.  – Igen – feleli az, és gyorsan visszatolat a sarokig. Erre már Maggie is abbahagyja a tiltakozást, és engedelmesen odahajtja a fejét Kenan ölébe. Látom a tükörben, hogy Kenan erre összeszorítja a száját, de a kezét a húgom haján felejti. Érdekes…  – Észrevettek? – kérdi Michael.  – Nem hiszem – feleli Kenan fagyosan, de egy kissé rekedt hangon. Miután megáll az autó, folytatja: – Nekünk be kell oda menni.  – Tudom – feleli Michael. – Lányok, szálljatok ki! Azt hiszem, ti oda nem jöhettek vissza. Összepakolom a cuccaitokat, és utánatok viszem.  – Hova menjünk? – kérdezem. – Az én lakásomba?  – Oda semmiképpen.  – Akkor szállodába?  – Nem! – És kérdően Kenanra néz.  – Szó-sem-le-het-róla! – A másik minden szót tagoltan ejtve mond ki.  – Csak egy-két nap.  – Nem!  – Az adósod leszek, bármikor behajthatod. És különben sincs más választásod… – dönti el a vitát Michael. Folyik még egy kis vita japánul, nő a feszültség, majd Kenan angolul bemond egy címet.  – Délután kettőre gyertek oda.  – Látnom kellene Roberto Ortegát! – ötlik fel bennem hirtelen. – Muszáj látnom újra az arcát, hogy tudjam, ki ez az ember, mert nem emlékszem rá. Hátha akkor…  – Nem mehetsz be, Carolina, az öngyilkosság lenne – dühödik be Maggie, mielőtt

elmagyarázhatnám, hogy kell valami, ami visszahozza az emlékeimet. És talán Roberto az a személy.  – De…. – kezdek bele, mert meg kell magyaráznom, hogy nekem tudnom kell, ki ez az ember.  – Elég lenne, ha hallanád? – kérdezi Michael, mindannyiunkat meglepve.  – Talán. A semminél több – hezitálok, és látom, hogy ő is, mintha szakadékba ugrana. Végül dönt, és alig észrevehetően bólint. – Van a kesztyűtartóban egy rövid hatótávú lehallgató készülék. A zsebembe teszem. Ha a szomszéd utcánál nem mentek tovább, hallani fogod az egészet. Kenan felhorkant, és szinte hallom, hogy azt mondja, hogy „idióta”.  – Köszönöm! Nagyon hálás vagyok.  – Ne köszönd – feleli, és elteszi a lehallgatót, majd a kezembe adja a vevőt. Becsukom utánuk az ajtót, a torkom összeszorul, nem bírok már mást kinyögni.  – Mielőtt elmentek – kiált utánuk Maggie –, jobb, ha tudjátok, hogy Carolinával megszereztük a Carlosnál lévő pendrive-ot.  – Hogy mit csináltatok? – kérdezi Michael visszafojtott haraggal.  – Később elmesélek mindent! – ígérem meg csitítólag. – De most mennetek kell! A ház takarásából figyeljük, ahogy befordul az autó a feljáróra. Kenan kiszáll, és kinyitja Michaelnek az ajtót, majd csatlakozva hozzá, eltűnnek a házban. Mi meghúzódunk a saroknál Maggievel, szorosan a falhoz lapulva. A gyomrom görcsbe rándul, rosszat sejtek…

NYOLCADIK FEJEZET

Ami a házban történik… Tudom, hogy belül Michael ideges, de kívülről jéghidegen, határozottan lép be a házába, nyomában Kenannel.  – Jó napot, bácsikám! Minek köszönhetem a látogatást? Ráadásul ilyen nagy díszkísérettel –  kérdezi. Csupa kimértség és hideg a hangja, alig ismerek rá. Összeszorul a torkom, annyira rettegek, hogy észreveszik a lehallgatót – én és a hülyeségeim –, vagy hogy rosszat fog mondani, és baja esik… Több jó barátot nem veszíthetek el!  – Akad egy nagyobb problémám, kedves unokaöcsém, és elvárom a segítségedet!  – Miről van szó? – kérdezi gyanakodva Michael. Szinte látom magam előtt, amint próbál uralkodni magán, hogy ne törjön ki. Nem hiszem, hogy jót jelent, ha a családi kapcsolatukat felemlegeti az „öreg”. Valami itt nem stimmel.  – Az az átkozott Christian Lancester! A kikötőben balhét rendezett! Egy teljes rakományt elkaptak azok a mocskos zsaruk, és a lövöldözésben több remek emberem szörnyethalt. Szóval nagy a veszteség. – Rövid szünet után folytatja. – Azt akarom, hogy a sitten lévőket hozd ki, majd tudd meg, mit köptek. És járj utána az incidensnek. Mindenki, aki áruló lett, családostul halott legyen! – Roberto hangja dühtől csöpög. Félek tőle. Ez az ember egy utolsó mocsadék.  – Ezeket a munkákat Carlos szokta elvégezni – veti közbe Michael habozva.  – Carlosnak nincs jogi végzettsége, és különben is: miért kérnék tőle szívességet? Éppen elég azzal a rohadékkal minimális kapcsolattartás. Már régen ki kellett volna nyuvasztatnom… De ne térjünk el a tárgytól! Hát ezért taníttatott ki ügyvédnek az apám, hogy aztán ne vegyük hasznodat?  – Nem arra a részre gondoltam… – Teljesen lemondó a hangja, mintha már beletörődött volna az elkerülhetetlenbe.  – Ha a jogi tudásod nem elég – folytatja Roberto, mintha nem hallott volna semmit –, akkor zsarolj, ajánlj fel kenőpénzeket. Ha ez sem, akkor a sitten intéztesd el őket.  – Miért én? – kérdezi Michael félvállról, mint aki csak az időt sajnálja a munkára.  – Mert még mindig nem vagyok teljesen biztos a hűségedben, drága unokaöcsém!  – Mi kell még, bácsikám? Yakamoto el sem mozdul mellőlem, lassan beköltözik hozzám. Nem küldi folyton a jelentéseit, nem tud minden lépésemről? Ez sem elég? – Nagyon jó alakítás. Ha nem félteném ennyire, megtapsolnám.  – Ha ezt a csekély kis feladatot megoldod, akkor lazítok a gyeplőn. Főleg azután, ha Carlos végre elkapja Lancestert. Több dolgot kellene előásnom arról a striciről, mert a vesztegetés nem használ

nála, de a zsarolás néha betalál. Szinte sajnálom, hogy a vörös cicababa eltűnt a képből… Jaj, ez a gennygombóc rólam beszél? Csak nem…? Gyanítom, hogy odébb lépett, mert távolabbról hallom a hangját:  – Ja, és nem akarok több kirándulást, mikor munka van! Világos voltam?… Veled még kinn beszélgetünk! – Úgy vélem, ez Kenannek szólt. Elvonul a kis csapata élén, látom a leshelyünkről, ahogy kicsörtetnek. Valószínű, Michael az ajtóban van, mert még mindig hallom őket, bár nagyon halk, és nem minden szó tiszta.  – Valamikor az este folyamán szeretném, ha elintéznél valakit.  – Nincs más embere erre, Mr. Ortega? – kérdezi Kenan, a ház felé biccentve. – Jelenleg nyakig ülök egy másik megbízásában  – Te vagy a legjobb bérgyilkosom, ehhez te kellesz.  – Értem, uram. Vegye elintézettnek. – Kenan átvesz egy borítékot. – Baleset, vagy gyilkosság? Az előbbihez idő kell. – Nincs semmi érzelem a hangjában, mintha gép beszélne.  – Gyilkosság. Sürgős az ügy. Jut eszembe: hogy boldogulsz Michaellel?  – Elég unalmas egy alak.  – Gondoltam. Furcsa, hogy megfordult a fejemben, hogy áruló is lehet… – Elgondolkodik. –  Valószínű, azért, mert azt hittem, több tulajdonságot örökölt az anyjától… – Majd egy elbocsátó kézmozdulat. – Menj vissza, és őrizd tovább! Gondoskodj róla, hogy lássa el a kijelölt feladatot! Kenan teljesen merev arcizmokkal belép a házba. Kaparászást hallok, mintha Michael ki akarta volna kapcsolni a készüléket. Lelkiismeret-furdalásom támad, hogy az enyémet nem kapcsolom ki, mikor neki nem sikerült. Nem biztos, hogy ezt hallanom kellene, mert nem az én fülemnek szánják, de vérbeli újságíró lévén nem tudom rávenni magam, hogy „elforduljak”.  – Gond van? – kérdezi Michael aggódva.  – Nincs, én is munkát kaptam. Este valakit ki kell nyírnom. Szerintem ez ilyen hűségpróba ettől a mocsoktól, mint mindig.  – Megteszed?  – Mint eddig mindig, és ezután is, amíg szükséges. Tudod, hogy ez az életben maradásunk kulcsa. És amúgy is: nekem nincsenek érzéseim, hiszen tudod.  – Nem értem, hogy hogyan lehet ilyen higgadtan végigcsinálni. Nincsenek soha rémálmaid? Nekem voltak, és még vannak is.  – Jobb ember vagy, Mike, mint én. Pontosan tudod. – Megint az az érzelemmentes géphang.  – Vannak neked korlátaid, Kenan? – Michael hangja kétkedő. Közben felnézek Maggie-re, aki a szája elé kapta a kezét és könnyben úsznak a szemei, de egy szót sem szól.  – Igen. – Majd kis szünet után folytatja: – Gyereket sosem ölök… De most mennem kell, hogy a nődet és a húgát beengedjem. Meg fel kell készülnöm az esti feladathoz.

 – Sajnos nem a nőm, és az okokkal te is tisztában vagy. Rendes leszel Maggie-vel, ugye?  – Persze. Amennyire ő rendes lesz velem. – Mellettem Maggie hisztérikusan felkacag.  – Ne öld meg! – veti oda búcsúzóul Michael. – Én meg megyek a bíróságra, kiderítek ezt-azt Roberto sitteseiről.

KILENCEDIK FEJEZET

„Ha a halál árnyékának völgyében  járok is, nem félek a gonosztól…”  – A franc, Carolina, fuss! – kiáltja Maggie. Menekülnünk kell, ahogy csak a lábunk bírja. Túl soká időztünk – az az átkozott kíváncsiságom! –, azt hiszem, az egyik gorilla észrevett. Sosem jön Chicagóban taxi, amikor kellene, és azon veszem észre magam, hogy egy fekete kabátos alak elkapja a derekamat, a sikátor felé tuszkol, és a falnak csap. A fejem tehetetlenségében nekivágódik. Alig van időm megnézni, de talán azt mondanám, hogy egy teljesen átlagos külsejű, negyvenes férfi, barna hajjal és szakállal. Maggie-t a társa, egy nagyon vékony testalkatú fickó vonszolja magával, aki hasonló bőrkabátot visel.  – Te minden lében kanál pióca! Most megvagy! – üvölti a fickó az arcomba. – Mr. Ortega egy vagyont fizet érted. Élve vagy holtan.  – Mit akar Carlos? – Megfagy az ereimben a vér. Mi van? Az nem lehet, hogy…  – Ki beszél itt Carlosról? Roberto Ortega a főnököm, nem a drágalátos aranyifjú. Gazdaggá teszel engem, te ribanc! – tolja még jobban az arcomba a képét. Dühös leszek magamra, ahogy érzem a megkönnyebbülést, amit az vált ki, hogy nem Carlos áll emögött. Viszont akkor nagyobb katyvaszban vagyok, mint amiből ki tudok mászni. Nem tetszik a „holtan” rész. Nem akarok meghalni. Mellettem Maggie kezét hátraszorítják. Legalább egy fejjel magasabb a férfi, mint a húgom, de nem sokkal testesebb. Maggie vergődik, mint egy kismacska, de szabadulni nem tud. Elborít a harag.  – Bűzlik a szád, seggfej! A pénzen feltétlenül vegyél szájvizet! – mondom higgadtan az arcába. Visszakézből pofon vág. Felreped a szám széle, érzem a vérem fémes ízét. Azt hiszem, sikerült a nyelvemet is elharapni. Megtántorodom az ütéstől, egyensúlyomat elvesztem, így négykézlábra esem a mocsokba. Nem hagyja annyiban, forr a fickó agya, és kíméletlenül hasba rúg. Lábadozó testem élénk fájdalommal reagál, és rájövök, hogy még nem vagyok teljesen gyógyult sem. Milyen szerencse, hogy elegáns cipőt visel, és nem acélbetétest. Annyira sikerült oldalra húzódnom, hogy csak a cipője orra ér el. Felsikoltok, és kétségbeesve kutatok a szemétben valami után, ami megmenthet. Hirtelen beugrik valami…

Carlos kellemes hangulatú irodájában ültem egy fotelben, előttem az asztala, és az asztal mögött  maga a düh megtestesült és életre kelt szobra. Soha életemben nem láttam a mindig higgadt, megfontolt Michaelt ilyen mérgesnek. Na jó, tudtam, hogy veszélyes dolgot csinálok, és kegyetlenül lebuktam, amint kutattam a „pasim” cuccai között, de meglepett a heves reakció.  Mivel kimagyaráznom nem sikerült magam, pedig elég jó beszélőkém van, és még mindig nem hívta oda sem Carlost, sem pedig Robertót, elkezdtem bizakodni, hogy talán mégiscsak élve megúszom. Csak türelem. Mindig is szimpatikus volt Michael, és folyton az az érzésem támadt, hogy sokkal több, mint egy maffiának dolgozó ügyvéd. Az újságíróösztöneim itt is sztorit sejtettek, de gyorsan leállítottam magam. Azt hiszem, elérkezett a kockázatvállalás ideje. Mindent egy lapra! Tegyük meg a tétjeinket…! Mielőtt azonban megszólalhattam volna, ő elkezdte:  – Carolina, hogy a picsába gondoltad, hogy ujjat húzol a bácsikámmal? Teljesen megőrültél?  Le kell állnod!  Ez váratlanul ért, de ki vagyok én, hogy vitatkozzam az isteni gondviselés ajándékával. A fő  hitvallásom, hogy az ölünkbe pottyant lehetőséggel élni kell. Nem vagyok a saját ellenségem.  – Michael… – kezdtem békítőleg.  – Ne Michaelezz itt nekem! Ez kicsit sem játék. Ne kutakodj utána, mert mindenkit, aki az útjába kerül, eltapos. Nem lesz kíméletes veled sem. Azt hiszed, én nem akarok évek óta kiszállni? Azt  hiszed, olyan egyszerű elmenekülni? Azt hiszed, a vakmerőségnek nincs ára?  – Neked sosem ártanék, a barátom vagy és…  Ismét a szavamba vágott:  – Ez nem rólam szól. Évek óta keresem a lehetőséget, hogy eltűnjek, és ne tudjon utánam nyúlni, ha borítom az asztalt. De te mit készítettél elő, Carolina? Mi fog történni, ha lebuksz? Mi lett  volna, ha ezen az ajtón nem én lépek be, hanem Carlos? Miattad komolyan aggódom. Senki sem éli túl, aki nem elég óvatos. – A haragja csillapodott, de nem múlt el nyomtalanul. – Sok embernek  ártottam, rengeteg az ellenségem, a bácsikám gyűlöl, de hasznos vagyok számára. Feltételezem, hogy nálam azért egy pillanatra mérlegelne, mielőtt fejbe lő. Ne akard magadat a frontvonalba állítani, mert dupla oka lesz felhasználni. És egy percig se legyenek kétségeid, mert meg fogja tenni. Még egyszer megkérlek, hogy hagyd abba, amit csinálsz. Most azonnal!  – Nem vagyok egyedül, Michael! Van védőhálóm – feleltem, hogy lecsillapítsam a dühét. De nem ártam sikerrel, ettől még inkább kiakadt.  – Nem tudok olyan emberről, sem Chicagóban, sem az államban, aki szembe merne szállni egy Ortegával.  – Adam Morten az FBI szervezett bűnözési osztályáról, és a főnöke, Aaron Roth is támogatja.  Láttam, hogy percekig mérlegelte a szavaimat és azok igazságtartalmát. Ha most találkoztunk 

volna először, azt mondtam volna, hogy nem fog hinni nekem. De már lassan négy hónapja ismertük egymást, és a barátomnak tartottam. Különös vonzódás volt közöttünk, de nem engedtem kiteljesedni. Nem, amíg Carlos cicája voltam. És nem, nem rángathattam bele még jobban. Nem, nem kockáztathattam még többet.  – Segítek, Carolina – mondta nagy sokára, mint aki minden egyes eshetőséget mérlegelt.  – Nem kértelek rá – feleltem, mert nem akartam, hogy úgy érezze, tennie kell valamit. Michaelt  nagyon könnyen ki lehetne használni, mert szinte a világ minden rosszáért felelősséget érzett, és avíthatatlan „tegyük jóvá a rosszat, és segítsünk az ártatlanoknak” típus. Hiába voltam néha kérlelhetetlen újságíró, egyszerűen nem tudtam megtenni. Vele nem…  – Nem hagyhatom, hogy a vesztedbe rohanj azzal a szörnyű igazságmániáddal.  – Nekem nincs igazságmániám – kezdtem ismét magyarázatba. Még ő mert engem ezzel vádolni?  Kérdőn felvonta a szemöldökét.  – Persze. – Lehiggadt, kimért, csupa kétség, valamint irónia. És jaj! Felmutatta a pendriveomat! – Ezt megtartom.  – Nem teszed meg. Azonnal add vissza! Szükségem van rá, hogy…  – Akkor csak figyelj! – Betette a belső zsebébe, és kihívóan rám pillantott. – Átnézem, és rámentem, amiket eddig összeszedtem. Roberto Ortega engem is holtan akar látni, pedig én biológiailag a vére vagyok. Legyél sokkal óvatosabb! Szerinted mit csinálna veled, ha kiderülne ez?  – Megölne – feleltem egyszerűen.  – Inkább megöletne. A lehető legritkábban mocskolja be a kezét…

Jó nagy slamasztikában vagyok. Valószínűleg Roberto Ortega kiderített valamit… Felnézve, a tekintetem találkozik Maggie-ével. Látom a haragot megcsillanni zöld szemeiben. Megfigyelem a földről, ahogy óvatosan oldalra billenti a fejét. Rögtön megértem: az ösztönök működnek. A húgom ki tud szabadulni, ha esélye adódik. A fickó előkapja a telefont.  – Kapcsold a nagyfőnököt, szivike! – szól bele, és egy kicsit oldalra fordul. – Sürgős! Persze, ajándékom van neki, és érdekel, hova vigyem. Sajnos a beszélgetésnek csak az egyik résztvevőjét hallom.  – Jó napot, Mr. Ortega.  – …  – Igen, elkaptuk a lotyót és a húgát is.  – …

 – Ezer örömmel!  – …  – Igen, egyelőre majdnem sértetlen. Kicsit felrepedt a szája. – Látom, hogy a férfié pedig mosolyra húzódik. Nagyon élvezi, hogy ő most valaki. Ez a híres tizenöt perc hírnév, ami mindenkinek jár. Mint egy felcicomázott pávakakas, kidülleszti a mellkasát, és még jobban oldalra fordul. A kezem rátalál valami nehéz, csőszerű anyagra. Istenem, köszönöm! Megszorítom. Tovább már nem hallok semmit, elborít az adrenalin. Lüktet a véráram a fülemben, a saját szívverésemtől kicsi híján megsüketülök. Biccentek Maggie-nek, és két kézben fogva a csövet, a férfi térdkalácsára célzok. Remélem, ha el nem töröm, akkor legalább súlyos testi sérülést okozok. Egy pillanattal később üvöltés kíséretében összecsuklik. A húgom ezt a pillanatot használja ki, talán érezve, hogy akaratlanul is meglazul a férfi keze a karján. Kitépi magát a társa kezéből, a kabátját hátrahagyva a meglepődött fickónál. Felránt, és magával vonszol. Utánunk veti magát a másik férfi, de elvéti, és elterül mögöttünk. Futásnak eredünk újra. Bele a forgalomba, az autók közé. Dudálás, tülkölés és átkozódás követi az akciónkat. Fáj az oldalam, és lüktet a szám. Ezért megfizetsz, Roberto Ortega! És még nem is beszéltünk a sok ártatlan életről, amelyeket a parancsodra oltanak ki… Nem merek rágondolni sem. Ha valahogy figyelmeztethetném őket… De nem. Rajtuk már nem tudok segíteni. Viszont elérhetem, hogy ne folytatódjon, amit ez a fickó művel… Szinte biztos vagyok benne, hogy annak ellenére, hogy Michaelt beavattam a dolgaimba, nem álltam le. Az is valószínű, hogy piszkosul lebuktam Roberto előtt… A kérdés csak az, hogy mikor és mivel. Mennyit tud a készülő letartóztatásokról? De erről majd ráérek gondolkodni akkor, ha a pillanatnyi veszély elmúlt. Szúr az oldalam, fáj a szám, és érzem a bordáimon a rúgás hatását. Már éppen feladom, de a második csoda egy taxi érkezésével eljön. Beugrunk, és gyorsan címet diktálunk. Mindegy, hova, csak el innen…

Maggie-vel már az ajtó előtt várakozunk, mire végre Kenan megérkezik. Nem köszön, nem szól semmit, mintha észre sem vette volna enyhén feldagadt képemet. Csak ellép előttünk, és kinyitja az ajtót. Sokkal barátságosabb az otthona, mint amit vártam. A gond az, hogy itt is csak két szoba van.  – Majd Maggie alszik a kanapén – mondja Kenan. – Nem vagyok tömegszállásoltatáshoz szokva. Erre csak azért nem reagál egyikünk sem, mert mégiscsak ő tesz nekünk szívességet. Még mindig morcosan mutogat, hogy arra a konyha.  – Ne csináljatok koszt! – De azért kikap a fagyasztóból némi zacskós zöldséget, és a kezembe

nyomja. – Arra a fürdő, nem akarok mindenütt hajszálakat és női cuccokat látni. A WC-ülőkét mindig hajtsátok oda, ahol hagytam. És a legfőbb szabály: aki bemerészkedik a szobámba, azt lelövöm. Világos? Egy percre megfordul a fejemben, hogy nevetek, mert ez csak vicc lehet, de gyorsan rájövök, hogy komolyan gondolja.  – Este dolgom van, se rendetlenséget, se koszt ne lássak! Átjön majd Mike valamikor, de lehet, hogy csak reggel. Akkor majd magyarázkodhattok, hogy mit csináltatok Carlosszal. – A hangjában mintha egy leheletnyi rosszindulat csengene. – Erről jut eszembe: melyikőtök feküdt önként a hírhedt „latin szerető” ágyába? – Nyomatékosan Maggie-re néz, kicsit morcosabban, mint azt a helyzet indokolná.  – Egyikünk sem, kedves bunkó barátunk! Megoldottuk másképpen – feleli Maggie fensőbbségesen.  – Tudod, gondolkodtunk, kidolgoztunk egy tervet, és precízen végrehajtottuk. Kenan csak egy „Na persze!” félmondattal bemasíroz a szobájába, és határozottan becsukja az ajtót. Miközben a zöldséget párolom, Maggie nagyon rosszkedvű. De hiába kérdezgetem, nem hajlandó válaszolni, hogy miért. A borongós hangulata pedig, ha merhetek így fogalmazni, a tetőfokára hág, mikor Kenan előkerül a szobájából talpig feketében, bőrkesztyűvel és nyakig fegyverben. És sajnos ez nem vicc: mielőtt magára kapja a bőrkabátot, láthatjuk a teljes arzenált. Meg merném kockáztatni, hogy el is sápadt szegény húgocskám, amikor a férfi feltehetőleg egy mesterlövészpuska tokját veti át hanyagul a vállán. Kenan megigazítja a kesztyűt a kezén, majd mikor a jéghideg szemeivel kérdőn felnéz, látom, hogy egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetük. A varázst persze a férfi töri meg, egy olyan fagyos mosollyal, amitől az én ereimben megállna a vér.  – Mi az, Maggie hercegnő? Látom a félelmedet. Így sokkal jobb. Végre egy szokványos reakció, és ráadásnak nem is beszélsz. Nem ma van a születésnapom, csak gondoltam, szólok. – Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, Kenan dühös.  – Seggfej! – kiabál rá Maggie. – Ráadásul egy gyilkos seggfej!  – Újra a régi udvariassági körök! Mégiscsak megvan a hangod, kislány! – Morcos, határozottan morcos… – Mire számítottál? Nem babazsúrba indulok parádézni. Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna, hogy mi vagyok!  – Látni egészen más, mint tudni, Kenan – szállok be a vitába. – Hova mész? Kit fogsz megölni?  – Számít ez? – Nagy sokára leveszi a szemét Maggie-ről, és rám néz.  – Nem tudom… – És így is gondolom. Nem tudom, hogy attól, hogy valaki olyat öl meg, aki „rossz”, változik-e a tény, hogy amit csinál, az helytelen.  – Nem kérdeztem, hogy ki az illető. Roberto Ortega odaadta az aktát, én pedig eltakarítom az útból.

 – Mind a ketten megdöbbenünk. – Sohasem kérdezek, mert nem érdekel. Lehet akárki az illető, a munkát attól még valaki el fogja végezni. Ha nem én, akkor más. Ha valakit Ortega holtan akar látni, az halott is lesz.  – Ezt nem teheted! Egy mocskos, érzéketlen, rohadt gyilkos vagy! – sikoltja Maggie, és csapkodni kezdi Kenant. Kevés az erő az ütéseiben, mert Kenan egyszerűen elkapja a kezeit, összefogja, és a mellkasához szorítja.  – Csak nem lerombolom a rózsaszín lelkivilágodat, kislány? – kérdezi, de már közel sem olyan hűvös a hangja. Maggie nem válaszol, de lehajtja a fejét.  – Gyenge vagy, Maggie! Ez a valóság, a maga csöppet sem rózsaszín módján. Nőj fel! – És elköveti azt a hibát, hogy a dühös Maggie-t elengedi. A következő pillanatban hatalmas csattanást hallok, de kell egy perc, mire rájövök, hogy Maggie megpofozta. Hát igen, az én kishúgom jóval erősebb, mint amilyennek tűnik. Ezt bizonyítják a vörös csíkok Kenan arcán. Ha jól veszem ki egy pillanatra, még a mi „kedves” gyilkosunk sem jut szóhoz. Összeszorítja érzéki ajkait, hogy szinte csak egy vonal látszik belőle, és szó nélkül sarkon fordul. Kisvártatva annyit hallunk, hogy a bejárati ajtót határozottan becsukja. Maggie beviharzik a fürdőszobába. Nem mernék rá megesküdni, de mintha csendes zokogást hallanék odabentről. De ez nem lehetséges, mert a húgom sohasem sírna…

KITEKINTÉS

Az éjféli randevú Maggie & Kenan Maggie ébren hánykolódik a sötétben. Már vagy tizedszer rúgja le a takarót, és veszi újra vissza. Nem a kanapéval van baj, mert még életében nem feküdt ilyen kényelmes ülőalkalmatosságon, és nem is az idegen környezettel.  – Idegen környezet! Hah! Jó vicc! – Annyira otthonosan érzi magát, hogy szinte fájdalmas. Mindennek Kenan-illata van… – Nem lehet így aludni! Az összes érzéke kihegyezve, a bőre bizsereg egy érintésért. Hogy lehet, hogy a világegyetem legjóképűbb, legszexibb férfija ilyen jéghideg gyilkos. Ráadásul ez a lelkiismeret-furdalás! Nem volt teljesen jogos a pofon… Nagy nyögéssel elhessegeti a feltóduló képeket, és szorosan lecsukja a szemét. Kulcscsörgés töri meg az éjszaka csendjét. Puha, szinte hangtalan léptek, majd becsukódó ajtó. Ismét fordul a kulcs a zárban. Halk puffanással valami – talán egy kabát? – zuhan a padlóra, azután két kisebb, ami csak a bakancs lehet. Léptek a fürdőszobáig, vízcsobogás. Maggie fejét képek özönlik el arról, hogy festhet Kenan a zuhany alatt. Az álom utolsó szikrája is tovarepül a szeméből. Abbamarad a vízcsobogás, némi halk csörömpölést hallani. Majd csend. Maggie egyre kíváncsibb. Úgyis bocsánatot kellene kérnem tőle, lehetséges, hogy jobb is lenne túlesni rajta most.  Az arcán ördögi mosollyal végleg lerúgja a takarót, és elindul a fürdőszobába. Szándékosan csak röviden kopog, és beviharzik. Pár pillanatnak el kell telnie, mire a szeme hozzászokik a hirtelen világossághoz, de a látványtól földbe gyökerezik a lába. Kenan a kád szélén ül, csak egy fehér törülköző simul a dereka köré. Tökéletesen kidolgozott felsőtestét szinte teljes egészében egy sárkánytetoválás borítja, a haja nedves még a zuhanytól, a kezében is egy fehér törülköző, amit a vére borít. Újabb pillanatoknak kell eltelnie, mire Maggie rájön, hogy megannyi vágás húzódik végig a bal vállától indulva egészen a csuklójáig, egy-két apró az arca bal oldalán, és egy nagyobbacska vágás a bal szemöldöke felett.  – Mi az isten van rajtad? – kérdezi ingerülten, amint végigméri Maggie-t. Még csak fel sem háborodik a jogtalan betolakodásért. A lány teljes zavarban van, mezítláb hol egyik, hol másik lábára áll, és végigméri saját magát.  – A szárítón találtam… – kezdi bizonytalanul, és megfogja a Kenantől „kölcsönvett” póló

szegélyét. – Elfelejtettem pizsamát csomagolni magamnak. Remélem, nem baj… Kimosom, és vissza fogom adni…  – Van valami egyáltalán a póló alatt? – Kenan fagyos hangja egyre rekedtebb.  – Csak a bugyim… – De amint Maggie kiejti a száján, rögtön meg is bánja.  – Visszakérhetném, akár most rögtön is… – A levegőben sistereg a feszültség.  – De nem fogod. – Maggie újra rátalál a saját hangjára.  – És miért nem fogok ilyet tenni?  – Mert ha most nem kéred vissza, akkor ellátom a sérüléseidet.  – Hmmmm… Nővérke végzettséged is van, kislány? – A férfi tekintete elkalandozik, át a csodaszép pofikán, a csókolni való szájon, végig a karcsú testen, a gömbölyű melleken, amik a melltartó hiánya miatt nem sok teret hagynak a képzeletnek; a formás lábakon, amiket éppen csak a térd felettig takar a póló vékony anyaga. Nagy sokára visszatér a zölden izzó szemekre. Maggie figyelmen kívül hagyja a buja tekintetet.  – Fertőtlenítőd van valahol?  – Alsó polc. A lány gyorsan meg is találja, lekapja a polcról. Kenan magában szitkozódik kicsit, és megfogadja, hogy azt a nyavalyás fertőtlenítőt a felső polcra száműzi, mert így Maggie-nek csak annyit kellett nyújtózkodnia, hogy icipicit emelkedett meg a póló, és csak egy pillanatra feszült rá a kerek fenekére, sajnos. Ha feljebb kerül, akkor nemcsak magasabbra kellene nyújtóznia, hanem tovább is, és akkor az a rohadt póló annyira fellebben, hogy a formás, fehér combokat is szemügyre vehette volna… A helyzet kezd kifejezetten kényelmetlen lenni, főleg hogy csak egy törülköző fedi. Maggie mosolyogva lép mellé, és nekilát lemosni a vágásokat. A férfi összeszorítja a száját, de egyszer sem szisszen fel, és nem rántja el a kezét. A lány megköszörüli a torkát, de mielőtt kérdezne, Kenan megválaszolja a fel sem tett kérdést:  – Egy üveg vagdosott össze. Ismét beáll a csend. Mikor Maggie végzett a karján és a vállán, áttérne a szemöldöke feletti részre. Meglepődve felsikkant, mikor Kenan megfogja mindkét csuklóját, és szétterpesztett lába közé húzza, majd félrebillenti a fejét. Maggie alaposan szemügyre veszi a hibátlan arcélt, az egyenes orrot, az érzéki szájat, és egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra siklik lejjebb a szeme a mellkasa kidolgozott izmaira. A csodaszép sárkánytetoválásra, amit kedve lenne végigsimogatni, és a törülközőbe csavart csípőre. Hiába a lenge öltözet, nagyon melege lesz a fürdőszobában. A párás levegő szinte fojtogató. A férfi, szoborszerű testéből kiindulva, maga a nyugalom, és ha nem érezné a mellkasán a szaporán dobogó szívét, még el is hinné, hogy nincs hatással rá. Újult erővel csillan a felismerés, mint az előbújó napsugár a felhős égen: Kenan kívánja!

Finoman félresimítja a haját az arcából, ami sokkal erősebb, mint amilyennek tűnik, és kitisztítja a sebeket. Rácsavarja a fertőtlenítőre a kupakot, és a kád szélére teszi.  – Kész is van! – kiáltja, majd megpróbál hátrább lépni. A tekintetük összekapcsolódik. Az aranybarna mélység a zöld izzással. Fellobban köztük a mindent elsöprő vágy. Kenan villámgyors mozdulattal elkapja Maggie derekát, magához rántja a menekülni akaró lányt, szorosan átfogja, és megcsókolja. Maggie keze beletúr Kenan hajába, és ha lehet, még közelebb húzza, megadja magát a férfi tomboló éhsége előtt. Kenan kezei bejárják a lány testét. Végigsimogatják az oldalát, és a póló aljához csúsznak. A nyelvük vad csatája csak addig a pillanatig marad abba, amíg Kenan egy mozdulattal lehúzza a pólót Maggie-ről. Hatalmas csattanásra ijedten rebbentek szét. A fertőtlenítő folyadék barnás színe betölti a kád fehérségét. A szívük még egy ritmusban ver, de a pillanat varázsa már megszűnt, a mindent elborító szenvedélyt a zavar váltja fel. Maggie karját összefonja meztelen mellei előtt. Kenan nem érti, mi történt vele az imént. Olyan régen volt, hogy elragadták az érzései. Mostanában kezdte már úgy gondolni, hogy neki olyan nincs is, és akkor e miatt a nő miatt kifordul magából… Maggie-nek olyan csodás illata van, és buja teste, rajta csak az ő egyik kedvenc pólója és ez az aprócska bugyi – mintha az álma válna valóra. Csókolni való szája pedig mintha még mindig érintésért könyörögne. A picsába! Hiszen visszacsókolt!  – Ez nem történt meg! – suttogja rekedten a kínossá váló csendben.  – Eressz el! – kiált a szükségesnél jóval hangosabban Maggie. Amint a férfi ölelő karjai a törzse mellé esnek, felkapja azt az átkozott pólót, és a melle elé húzva villámgyorsan, a méltósága morzsáit összeszedegetve elhagyja a fürdőt. A fürdőajtó csapódása után tér magához Kenan. Az arcát a kezébe temetve próbálja összeszedni a gondolatait.  – Hogy én mekkora barom vagyok! – mormolja magának, és a létező leghidegebbre állítja a zuhanyt.

TIZEDIK FEJEZET

Tigrisliliom Álmodom, egy éjszakáról, ami lehet, hogy csak a gondolataimban létezett…

 Egy gyakorlott kéz gyors mozdulatokkal kigombolta a blúzomat, az ajkak elindultak végig a nyakamon, vörös foltokat hagyva fehér bőrömön. Könnyedén igazított rajtam, és már lovagló ülésben az ölében voltam. Beletúrtam sötét fürtjeibe; jólesően, ismerősen puhán simultak az ujjaimra.  A melltartómból pillanatok alatt kiszabadította a melleimet, és a tenyerébe fogta. Az agyam teljesen kikapcsolt, amikor a szájába vette az egyik mellbimbómat, és szívni kezdte. Mély sóhaj szakadt fel a belsőmből, ekkor egy pillanatra elengedte, és finomabban folytatta a kényeztetést.  Lebegtem az érzések kavalkádjában. Ismerős ölelés, ismerős csókok, otthon voltam. A feszültség egyre nőtt a testemben, és mindenem a megkönnyebbülésért kiáltott. Belenéztem a szeretőm tengerkék szemeibe, és elvesztem bennük…

Álmaim ködét a telefonom hangja töri meg. Hasít, a hajnal felkelő pislákolásával együtt, és kitölt mindent. Alvástól ittasan veszem fel, és szinte elkínzottan szólok bele:  – Mondd, hogy azért hívsz, mert a halálodon vagy! – A szemem még csukva, nehezen enged az önkívület ki a karmaiból. – Ezt az egy kifogást fogadom el! A rekedt kacagástól pillanatok alatt felébredek, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.  – Jó reggelt, Carolina! – köszönt Carlos semmivel össze nem téveszthető hangja. A karom libabőrös lesz, és fázni kezdek. Lerázom magamról az álmom hatását. – Tudom, hogy nem szeretsz korán kelni, de ez most fontos!  – Mit akarsz tőlem? – kérdezem elgyötört hangon.  – Attól tartok, bocsánatot kell kérnem tőled, több ok miatt is… – Rövid szünetet tart. – El kell ismernem, hogy eddig nem igazán hittem a te amnéziádban. Azt gondoltam, csak mindannyiunkat kijátszol. – Mielőtt szabadkozhatnék, folytatja: – Nem ez lenne az első eset.  – Azt mondtad, hogy több dolog miatt! – Tudom, hogy szemét vagyok, de felébresztett, és morcos vagyok. És egyetlen pillanatra sem bízom benne. – Hallgatlak. A jól ismert, rekedt nevetést kapom válaszul.

 – Tudod, drágám, pont ezek miatt a visszavágásaid miatt nem voltam róla meggyőzve, hogy nem emlékszel… – Ismét becézget, és nem hív Carolinának, tehát a közvetlen veszély elmúlt. Jól megdorgálom magam: micsoda ötlet? És ezt megint honnan az ördögből szedtem.  – És mi győzött meg? – Most már tényleg érdekel a mondandója, és teljes figyelmemet ráfordítom.  – A múltkor nálam… – kezdi, de nem is akarok belegondolni. Próbálom elhessegetni a félelmetes képeket, amiktől most is kiráz a hideg: hogy mennyire közel kerültem valamihez, mennyire veszélyes ez a férfi. Ő azonban rendíthetetlenül folytatja: – Egy igazi riadt kiscica lettél, amikor előadtam az ősembert. Ha tényleg önmagad lennél, akkor az lett volna a minimum, hogy megpofozol. A harmadik hideg zuhany után rájöttem, mert hogy ennyi kellett, mire lehiggadtam, hogy ez csak úgy lehetséges, ha tényleg nem emlékszel semmire. – Hallom a telefonban, hogy nagy levegőt vesz. – Szóval ez a másik ok, amiért bocsánatot kell hogy kérjek tőled.  – Milyen nagyvonalú lettél hirtelen… – A hangom csupa kétely és dac.  – Ha tudnám, hogy hol vagy, küldtem volna egy csokor tigrisliliomot fehér rózsával kötve.  – Azt hiszed, attól ellágyulnék? – Már szinte fröcsögök. – Nem tudsz te rólam semmit.  – Igazán? Akkor kérdezz! – Már kezd ő is dühös lenni. Nem baj, telefonon keresztül nem árthat nekem. – Tudom, hogy a húgod nem kedvel engem túlságosan, így túl sok kedvezőt nem mondhatott rólam.  – Ne rángassuk ebbe bele a húgomat! Ha nem kedvel, annak bizonyára megvan a maga oka! – kötöm az ebet a karóhoz. Maggie alapvetően egy barátságos lány, valamit tennie kellett Carlosnak, hogy ennyire berágott rá.  – Kérdezz! – utasít jéghidegen. Már nem játszik, kezdek félni. – Vagy nem is! Várj csak! Majd mesélek, úgy könnyebb. Szeretsz sokáig aludni, nem vagy korán kelő típus.  – Ez nyilvánvaló! – vágok közbe, de kegyetlenül folytatja.  – Pólóban és hosszú pizsamanadrágban szeretsz aludni, mert folyton fázol. – Rekedt hangja furcsán dallamossá válik, átjárja minden szavát a vágy.  – Ez is minden második lányról elmondható – próbálok küzdeni a hatás ellen, mint amikor Évát a kígyó csábítja.  – A fehérborokat szereted, és a fekete csokoládét. Két cukorral és sok tejszínnel iszod a kávédat. Utálod a kínai, thai vagy japán konyhát.  – Ez még mindig nem személyes…  – Szereted, ha a nyakadat csókolgatom, a füled alatt különösen érzékeny. A melleid tökéletesen illenek a tenyerembe, sokkal jobban felizgat, ha lágyan csókolom őket, mintha durván nekiesnék. –  Érzéki és csábító a szemét, szinte ellenállhatatlan. Közel járok hozzá, hogy beleborzongjak a szavaiba. – Azért akartam tigrisliliomot küldeni, mert az a kedvenc virágod. Mindig azt mondogattad,

hogy te nem vagy egy „egyszerű rózsalány”: sosem tudhatom, meddig leszel mellettem. A fehér rózsa pedig emlékeztető nekem, hogy ezt sose felejtsem el. Kíméletlen, gyilkos és szemét alak vagyok, de te sem vagy különb nálam, cicám. Hozzám tartozol. Mindig az enyém leszel.  – Egy francokat! – Igyekszem meggyőződéssel a hangomban válaszolni, de akaratlanul hallani, hogy félek. Nem vagyok képes Carlosszal ezt a játékot játszani. Az emlékeim nélkül fogalmam sincs, mit tudhat, mennyit árthat, és mennyire gyűlöl.  – Amikor, bár még jobb, ha mielőtt apám vagy valamelyik embere elkapna, gyere vissza hozzám, vagy hívj! Én vagyok talán az egyetlen, aki meg tud védeni tőle. Legyek bármilyen mocsok alak, velem biztonságban leszel. – A hangja határozott és kemény. Ellentmondást nem tűrő, durván parancsoló.  – Felejts el, Carlos…!  – Nem tudlak, szépségem, pedig hidd el, próbáltam. Az enyém vagy, és én nem adom oda senkinek, ami az enyém. Látod, azok után is akarlak, hogy elárultál és elhagytál. Olyan vagy, mint a drog: és én függővé váltam. Mindig velem vagy, a gondolataimban, szinte érzem az ízedet a számban, és hiányzol, ha nem melletted ébredek.  – Nem bírom ezt hallgatni… – Kóválygó fejjel, köszönés nélkül leteszem. Teljesen összezavar és megrémít ez a férfi. Még percekig fekszem a telefont bámulva, mígnem a fejemet a párnámba verem egyszer-kétszer-háromszor, mert megérdemlem, aztán a takaró alá temetem. Nagy nehezen kikecmergek az ágyamból, és miután a fürdőben is végeztem, a konyha felé veszem az irányt, ahol, ha lehet, a még nálam is morcosabb Kenanbe ütközöm. Friss kávé illata lengi be a kis helyiséget. Kenan teljesen felöltözve áll az ablaknál, és bámul ki az ébredező városra. Sötét színű farmert és fekete pólót visel, a haja tökéletesen áll, de valószínűleg nem azért, mert órákig igazgatta: egyszerűen ilyen piszok szerencsés pasas. Csak egy pillantást kell vetnem a profiljára, és láthatom a „ha hozzám szólsz, azonnal lelőlek!” arckifejezést és pár horzsolást. Utánam fél perccel a húgocskám is beront a konyhába. Ha éppen nem Kenan arcát fürkészném, fel sem tűnne, hogy megfeszül a szája széle egy pillanatra, és a szeme sarkából végigméri a húgomat. Aki még álomittas és zavart. Most kell kivallatnom, míg esélyem van rá.  – Maggie! Mi volt a kedvenc virágom? – szegezem neki a kérdést, mielőtt bármit is átgondolhatnék.  – Hogy jön ez ide? – röffenti vissza még nálam is morcosabban.  – Ne kérdéssel felelj, hanem válaszolj! – A szükségesnél lényegesen ingerültebb hangot ütök meg, de ez egy cseppet sem érdekel. Carlosszal van tele a fejem, és az az érzéki, rekedt hangja ismételgeti folyton a fejemben, hogy hiányzom neki… Ebbe bele lehet őrülni!  – Liliom. Bár nem értem, miért fontos ez.  – Hogyan? – Teljes letaglózottság. Ez nem lehet igaz Görcsbe rándul a gyomrom félek a

folytatástól.  – Azt hiszem, a tigrisliliom, hogy pontos legyek. Nagyon szép és különleges virág. Mindig azt mondtad, hogy te nem vagy egyszerű rózsalány. A narancsos színe emlékeztet a hajadra, az illata pedig a kedvenc samponodé. De hogy jön ez most ide? Mit nem mondasz el, Carolina? Fordul egyet velem a világ. Kicsit át kell értékelnem a dolgokat körülöttem, de semmire nem jut idő, ugyanis Michael szinte berobban a lakásba.  – Kenan, azonnal indulnunk kell! – Ismét rosszat sejtek.  – Mi a gond? – kérdezi Kenan feszülten. Semmi jót nem ígér a tekintete.  – Mennyire értesz az időzítőkhöz és a bombákhoz?

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Bomba  – Eléggé. Hozok szerszámokat, és útközben elmeséled a részleteket! – feleli higgadtan. Michael rám néz az átható, kék szemeivel, de mielőtt belekezdhetne, gyorsan közbevágok:  – Igen, jól gondolod, mi is megyünk! – A hangom ellentmondást nem tűrő. Farkasszemet nézünk a beállt csendben.  – Mióta értenek az újságírók a bombákhoz? – kérdezi Kenan megtörve a pillanatot, miközben egy nagy fekete utazótáskába dobálja be a szerszámait. Nincs olyan vita, amit a kishúgom nem örömtánccal fogadna, így egyből beszáll:  – Nem értenek. Legalábbis ez a kettő nem. Viszont, ha nem visztek, akkor utánatok megyünk. Nem hiszem, hogy a terveitekben szerepel, hogy felrobbanjon az a bomba, úgyhogy biztonságban leszünk. Ráadásul vigyázni is akartok ránk, aztán itt, egyedül meg bárki… valaki megtalálhat…  – Jól gondolom, hogy minden perc drága, és úgysem értek rá vitatkozni velünk? – kérdezem a létező legártatlanabb hangomon. Miután Michael hosszas szitkozódásba kezd, már tudom, hogy nyertem. Mindannyian beülünk a kocsiba. Kivételes módon Michael vezet, és Kenan a hátsó ülésen rendezgeti az eszközöket.  – Nem lenne jobb kihívni a tűzszerészeket? – kérdezi Maggie, miközben összeráncolt szemöldökkel figyeli Kenan minden mozdulatát.  – Ezt most komolyan kérdezed? Gondolkozz egy kicsit: vajon miért nem hívjuk a zsarukat? Mellesleg nyugodtan megbízhatsz a képességeimben. Maggie összeszorítja a száját, és látom rajta, hogy valamit nagyon mondani szeretne, de tőle teljesen szokatlanul magában tartja. Megsajnálom a húgomat, látom az érzelmeit kiülni az arcára, de attól tartok, nagyon rossz lóra tett. És elhallgattatom a belső hangot, ami azt szajkózza, hogy bagoly mondja verébnek… – de most nem én vagyok terítéken. Ez a titokzatos férfi sohasem lesz senkié. Túl hosszúra nyúlik a csend köztük, a feltett kérdés megválaszolatlan marad. Ahogy hátranézek egy egészen kicsi pillanatra, mintha átfutna Kenan arcán a megbántottság, de annyira röpke a pillanat, hogy nem is vagyok benne egészen biztos, hogy láttam-e egyáltalán…  – Hol van a bomba? – kérdezem inkább Michaelt, hogy megtörjem a hidegséget, ami lassan jéggé dermeszti az autó hátsó ülését.  – Az egyik raktárunktól nem messze, egy régi szobor talapzata alatt. Ha robban, akkor hatalmas tűzijáték lesz, mert a raktár többek között lőszerrel van tele… Már intézkedtem, hogy ha ezzel kész vagyunk, átszállítják az összes ládát egy másik raktárba.

 – Mit tudunk még? – kérdezi Kenan profin, semlegesen.  – Akkora, mint egy nagyobb doboz, és a külső része valószínűleg hermetikusan záródik.  – Nem nyúlt senki hozzá, ugye?  – Nem – nyugtatja meg Michael.  – És megmondanátok, hogy a francba került oda az a bomba? – kérdezi Maggie remegő hangon. Látom, hogy Kenan már készül a csípős válasszal, de Michael időben belefojtja a szót:  – Valószínűleg valaki kiderítette, hogy itt van egy raktárunk, ami többek között fegyverekkel van tele.  – Ne is folytasd! Nem akarom tudni! Én biztosan nem szeretnék bűnrészes lenni! – dühöng Maggie.  – Állampolgári kötelességem lenne bejelenteni a rendőrségen… – Jelentőségteljesen rám néz. A mondat befejezetlenül lebeg az autó csendjében. Mi a csudába keveredtem? Mikor történt, hogy a ózan eszemet felülírta valami vad bizonyítási vágy, és a nagy igazságkeresés közben valahol úgy eltévedtem, hogy most épp úton vagyok egy épülethez, ahova bombát tett a rosszfiúk egyes számú csoportja, hogy leszámoljon a kettes számú csoporttal. És én mindezt az első sorból végigasszisztálom!  – Épp te beszélsz? – kérdezi gunyorosan Kenan. – Ó, micsoda álszentség! Hisz te akartál a leginkább jönni, kislány! Innentől kezdve feszült csend kíséri az utat. Odaérve Kenan és Michael overallt ölt és szemüveget vesz fel, Kenan pedig még kesztyűt is. Nem húzzák az időt, váltanak pár szót az őrökkel, akiket valószínűleg Michael állított oda. A férfiak megjelenésében semmi egyedi nincsen: középmagasak, harmincasok, maximum negyvenesek, farmerban, bőrkabátban és pólóban. Gyanítom, hogy fegyvert viselnek, de a fejemet nem tenném rá, hogy legálisan. Amint befejezik a beszélgetést, kocsiba szállnak, és nagy sebességgel elhúznak a helyszínről. Szerencsés fickók. Egyre kevésbé értem, hogy mi a francot keresek itt. Egy kihalt, nem túl gazdag részén vagyunk a városnak. A gyárteleptől nem messze, itt főleg hosszú tömbökben állnak a garázsok és tárolók, néhol elszórva konténerek, mintha egy furcsa ipartelep lenne. Az egész négyzetes felépítésű, és a középpontjában áll ez az ominózus szobor. Vagyishogy volt szobor: mára csak az alapzata maradt a valaha impozáns műremeknek. A fiúk bemásznak a talapzat alá. Látó- és hallótávolságon belül várakozunk, mindent megfigyelhetek az első sorból. A gyomromat összeszorítja a félelem. Azt hiszem, mégsem volt akkora nagy ötlet idejönnünk. Azonkívül, hogy kockáztatjuk a fejünket, nem érnek velünk semmit. Már többedszerre átkozom el magamban a meggondolatlanságomat. A francba! Az teljesen kizárt, hogy ez a bomba felrobban, ilyen balszerencsém nem lehet. Vagy igen? Futni, vagy nem futni, ez itt a

kérdés… Kenan elővesz egy vékony, de éles pengét, és finoman elkezdi kapirgálni a burkolatot. Látom, hogy egy kis lámpával ellátott műanyag csövet erőltet be alá, át a szigetelésen, amiben egy optikai szálas kamera van egy apró monitorhoz csatlakoztatva. Kisvártatva hallunk egy pergő, idegen nyelvű, hosszú mondatot. Váltanak pár szót Michaellel, aki aggódó hangon kiszól nekünk.  – Lányok, mind a kettőtöknek ide kellene jönnie, akadt egy kis problémánk. El sem tudom képzelni, hogy milyen ok vezethet ahhoz, hogy megmozduljak és bemásszam oda. Maggie arcán is hasonló érzelmek szaladnak át.  – Muszáj segítenetek, különben itt fogunk meghalni – mondja Michael feszült hangon. Egymásra nézünk a húgommal: „ha bátor leszel, akkor az leszek én is” – üzeni a tekintete. Némán biccentek, és elindulunk a bomba felé.  – Mi a gond? – kérdezi Maggie rettegve.  – A bomba azért hermetikusan zárt, mert egy olyan, valószínűleg vörösfoszfor vegyületet helyeztek el belülre, ami rögtön lángra kap, ha levegő éri. Ez a kettes számú gyújtószerkezete. A fő viszont egy elektromos időzítővel ellátott technika. A gond az, hogy nagyjából tizenöt perc, aztán az időzítő berobbantja, és akkor garantáltan lemossa a fél raktárépületet a föld színéről is. De mielőtt Kenan megpróbálhatná megbütykölni az időzítőt, el kell távolítanunk a gyúlékony anyagot.  – És azt mégis hogyan? Valaki bebújik úgy, hogy ne érje levegő? – kérdezi Maggie most már inkább félelemmel a hangjában.  – Miben segítsünk? – kérdezem, mielőtt részletesen elmagyaráznák a következő negyedóra történéseit. Jobb, ha nem tudom. Boldog tudatlanság!  – Carolina, te gyere ide belülre, segíts mozdulatlanul tartani a dobozt! – Teketóriázás nélkül be is mászom, stabilan elhelyezkedem Michael mellett. Ketten két oldalról szorítjuk. Közben egymást nézzük. Egyikünk sem szól, de a tekintetünkkel próbálunk mindent elmondani, amit szavakkal nem merünk. Csak némán, de elbúcsúzunk.  – Mihez kellek én? – kérdezi egyre értetlenebbül Maggie.  – Óvatosan elvékonyítottam a szigetelést, és az utolsó millimétereket már a műanyag bevonatos, száloptikás kamerával törtem át, így nem jutott be levegő. Nem tudom csak úgy kihúzni, mert akkor a felbontott burkolatnál oxigént kap, és robban – világosítja fel Kenan. – Ezt kellene tartanod, amíg én kiszedem a vegyületet, mert Mike nem éri el onnan.  – Mutasd, hogyan? – Tipikus Maggie: előbb cselekszik, aztán veszi észre, hogy veszélyes. Nagyon kevés a hely a talapzat alatt.  – Várj, előtte az oldalsó zsebemből vegyél ki szigetelőszalagot, kicsit rögzítem neked. Maggie-nek a veszélyes helyzet ellenére a gondolatai egészen messze szállnak, az arckifejezéséből kiolvasom. Koncentrálj, hugi!  Finoman végigsimítja Kenan oldalát, és átkutatja a zsebeket.

Feltételezem, hogy legnagyobb sajnálatára a másodikban megleli a szigetelőszalagot. Már Kenan hangja is egyre mélyebb. A hátára gördül.  – Mássz be ide, Maggie! – mondja, és maga fölé mutat. Maggie egy perc gondolkodási idő nélkül cselekszik. Csak mikor már Kenanen fekszik, látom, feltűnik neki, hogy a felsője talán egy kicsit kivágottabb, mint amit a helyzet „indokolna”. A térdeit a férfi csípője két oldalán tartja, nem mer Kenan szemébe nézni, pedig a sötét tekintet egyre sötétebb és sötétebb lesz, ahogy a lány próbál helyezkedni. Amikor Kenan felemelkedik kissé, hogy rögzítse a kamerát, Maggie melle teljesen a mellkasának feszül.  – És most? – kérdezi a húgom. Már az ő hangja sem csak a félelemtől fátyolos.  – Most ezt megfogod, és nem mozdítod meg! Ez egy kamera. Ha így tartod, akkor a kijelzőn keresztül látom, hogy mit csinálok belül – feleli Kenan, és a kezébe adja a szálat. Aztán elővesz egy másik műanyag csövet. – Utána fogom ezt – felmutatja a kezében tartott tárgyat –, bedugaszolom az egyik oldalát, kiszívom belőle a levegőt, és a másik oldalát is bedugaszolom. Így vákuum keletkezik benne. Átlyukasztom a burkolatot úgy, hogy belefeszüljön a cső, és továbbra is hermetikusan zárjon. Aztán bent, a burkolaton lepattintom a dugót, és a csőben lévő vákuum kiszívja a begyújtó vegyületet. Ekkor kihúzom a csövet, és remélem, elég gyorsan bedugom, mielőtt lángra kapna. Ez a terv. Készen álltok? Mielőtt bárki megszólalhatna, Kenan neki is lát. A cső végén lévő dugót úgy rögzíti, hogy amellett, hogy jól zárjon, legalább a fele túllógjon a csövön. Amikor a burkolat alá kerül a cső, belenéz a kamerába, amit Maggie tart. A lány keze érezhetően megremeg, látom a helyemről. Félelem szorítja össze a torkom. „Maggie, az istenért, nehogy megmozdulj!”  – sikoltom a fejemben, de kimondani semmit sem merek, nehogy megijesszem. Ez már a sokadik halálközeli élményem ebben a félévben. Az embernek egy is sok ezekből egy életre. Egyre szaporábban vesszük a levegőt. Lassan testet ölt bennem és Maggie-ben is a pánik. Kenan észreveszi, és megtorpan. Ebből nagyon nagy baj lehet…  – Csináljatok valamit! – kérlelem a fiúkat. Teljes döbbenettel fogadom, amikor Kenan megszólal:  – Maggie! Nem mintha nem élvezném, hogy itt fekszel rajtam szétterpesztett combokkal, és a belátás is tökéletes a csodaszép melleidre, de majd akkor ficánkolj ennyit rajtam, amikor kinn leszünk, és kevesebb lesz rajtunk a ruha! A húgom mélyvörösre pirul, majd méregbe gurul.  – Egy öntelt, egoista, nőgyűlölő alak vagy! – kiabálja.  – És ebből melyiket nem bóknak szántad? – kérdez vissza a férfi.  – Csak azért vagyok itt, mert a nővérem is idebent van! Egyébként hagynálak felrobbanni!

Maggie annyira mérges, hogy a remegése teljesen elmúlik. Újra stabilan tartja a kamerát, már nem válaszol, csak halkan dörmög, hogy mit fog csinálni Kenannel, ha innen kikerülnek. Persze egyik verzió sem túl szép halállal ér véget. Kenan visszatér a művelethez. És pillanatok alatt pontosan végrehajtja. A dugó is a helyére kerül. Elveszi Maggie-től a kamerát. A lány a megkönnyebbüléstől, hogy megúszta élve, átkarolja a férfi nyakát, de nem szól semmit. Az óvatosan, mint aki tisztában van az erejével, átfogja Maggie derekát. Talán egy egész perc így telik el. A pillanatot Kenan töri meg, de hallatszik a hangján, hogy nem szívesen.  – Mióta vagyunk ilyen jóban?  – Seggfej! – válaszol Maggie, és kibontakozik az ölelésből.  – Megúsztuk? – kérdezem félve.  – Még nem, csak az első kapun vagyunk túl – felel Michael. Maggie kissé nehézkesen lemászik Kenan öléből, de nem megy messzire. A fiúk együtt pillanatok alatt eltávolítják a borítást. A bomba belsejében, az aljához rögzítve, rengeteg kábelt helyeztek el.  – És most? – kérdezi Michael. Kenan felmutatja a kését:  – Játsszuk a szokásos játékot, mint a filmekben. Melyiket vágjam el? Van itt rengeteg: piros, zöld, fekete, fehér, kék, barna. Melyik legyen?  – Kenan, ez egyáltalán nem vicces! Egy bombán ülünk! – háborodom fel.  – Semmi gond! Ha nem akartok tippelni, akkor legyen kizárásos alapon: a fekete és a zöld a kapcsolótáblába vezet. A kék a bal elosztóba, a piros a jobb elosztóba, a fehér pedig eltűnik valahol a burkolatban, a barna pedig egy kis kapcsolóhoz vezet.  – Mi van, ha mindegyiket elvágjuk?  – Érzékeny a bomba, úgyhogy repülünk, mert rövidzárlatot okoz. Ha kizárásos alapon vesszük, akkor a fekete és a zöld nem lehet, mert ki az a hülye, aki a kapcsolótáblán át akarna időzítőt rákötni. A fehér eltűnik, és ami eltűnik, az nem is fontos. A barna a kapcsolóhoz vezet, de ez így túl egyértelmű lenne… Maggie, mi a kedvenc színed?  – A piros, miért? – kérdezi meglepve a lány.  – Na mármost miért pont Maggie kedvenc színe lenne a jó? Szerintem vágjuk el a kéket!  – Minden filmben a pirosat vágják el! – vetem közbe.  – Még egy okkal több arra, amit mondtam.  – Ennek már úgyis mindegy. Két perc, és robban! – szól közbe Michael, de a hangja már olyan ideges, ahogy még soha életemben nem hallottam.

 – Válassz egyet, és vágd el! – kiabál Maggie magából teljesen kikelve.  – Na persze! Aztán még a pokolba is utánam jössz, és hallgathatlak! – szúrja oda Kenan. – Melyiket vágjam? Mike?  – Pirosat!  – Maggie?  – Pirosat!  – Carolina?  – Nekem teljesen mindegy, csak csináld már! – Hisztérikus magasságokba repül a hangom. Mindenki feszült csendben. Kenan kése a dróton. Senki sem mer odanézni. Egy halk kis kattanást hallok, ziháló lélegzetvételünk csendes ütemében. Szöszmötölés…  – Carolina, valamit el kell neked mondanom! – szólal meg Michael.  – Pont most? – kérdezem.  – Miért, programod van mostanra?  – Nem! Bár most, hogy mondod, éppen teadélutánra készülök az angol királynővel, így kicsit sietek. De azért hallgatlak!  – Én… hogy is mondjam, hogy ne legyek közhelyes… Újabb kattanás. Szitkozódás, már Kenan is ideges. Oda a jeges nyugalom, már az ő hangja is remeg.  – Felpörgött a számláló! – kiabál Michael, neki sem kezdve a vallomásnak. – Tíz másodperc van vissza. Csinálj valamit! Újabb kattanás, majd néma csend. Mindannyian elfelejtünk egyetlen percre levegőt venni. Semmi sem töri meg a hálapillanatot, csak a forgalom távoli zaja. Mintha megállt, majd lassított felvételben újraindult volna az idő. És én csak zuhanok a balesetem előtti közvetlen emlékeim tengerébe…

 Robertót láttam a találkozóhelyen. Tudtam, hogy akar tőlem valamit, és azt is, hogy meg akar ölni.  Lebuktam, és bosszút akart állni. Elképesztően önelégült volt. Hozzávágtam egy követ, majd futásnak eredtem, ki, egészen a mólóig. Csúszott az a régi fapalló, mert a víz tajtékát felhordta az erős szél. Ott utolértek, elfogtak, és földre rántottak. Fájt, ahogy odacsapódtam, a vállam is majdnem kificamodott. Sajogott az arcom, mert lenyomták egészen a fára. Majd durván álló helyzetbe rángattak, hogy nézhessem az első sorból, ahogy Adamet kivégzik.

Tele volt sérülésekkel, az arca teljesen kék és zöld. Emberfeletti erőt gyűjtöttem össze, vad dühöt és élni akarást. Szerencsés pillanat lehetett, mert kiszakíthattam magam a szorításból, majd gondolkodás nélkül a hideg vízbe ugrottam. Úsztam, aztán kievickéltem. Fogyott az erőm. Éreztem a félelmet és a fájdalmat! … Elestem, de talpra álltam újra.  – Meg kell mentenem a gyermekem! – sikított egy hang a fejemben. Kettőnkért futottam… Folyt  a víz a ruhámból, csúszott az úttest. Reflektor fénye… Üldözött az autó… Becsapódott…  Láttam a sofőrt: Peter az…  Fájdalom. Jött egy másik autó is szemből.  – Ha megáll, talán Peter nem mer maradni, és megmenekülök… Sötétség.  Meleg kéz feszült a nyakamhoz, és a pulzusomat érintette.  Ideges, de halk beszédhang hallatszott: egy ismeretlen férfié talán, aki valószínűleg telefonált. lig értettem. De ahogy felelgetett, egyértelmű, hogy mentőt hívott.  Még hallottam a távolból a szirénákat, tudtam, hogy ébren kell maradnom, hogy küzdenem kell magamért, a gyermekemért…  Felbőgött egy autó motorjának a hangja…

 – Carolina? – Michael hangja térít magamhoz. Kinyitom a szemem. A könnyeim fátylán át megpillantom Kenant és Maggie-t, ahogy egymást nézik. Ők időközben kimásztak már. Szinte vibrál közöttük a levegő.  – Melyiket vágtad el? – förmedt rá Maggie.  – Nézd meg!  – Látok három elvágottat! Melyik volt a jó? – A húgom hangja vészjóslóan halk lett.  – Találd ki!  – A piros, biztosan a piros! – Egyre magasabbra emelkedik a lány hangja.  – Akkor minek kérdezed, ha úgyis tudod? – Szinte félvállról érkezik a felelet.  – Nem az volt, ugye? Hanem a kék! – Maggie hangja már nemcsak magas, de egyre hangosabb. A pasi helyében már fedezékbe vonultam volna.  – Te tudod! – Mintha Kenan pontosan érzékelné, hogy hogyan őrjítse meg a húgom.  – Szemét alak! Azt mondtad, a fehérrel nem érdemes foglalkozni! Az volt! Ugye?

 – Ahogy gondolod. Neked mindig igazad van. Úgy, ahogy az előbbi beszélgetésben végig… Vagy várjunk csak, nem is! Háromból egy, az nem jó arány. Ne lottózz, kislány!  – Követelem, hogy azonnal mondd meg! – üvölti magából kikelve Maggie, de már csak Kenan hátának. Közben mi is kimászunk. Olyan, mintha ismét kómából ébrednék. Minden ingerre teljesen tompán reagálok. Jár az agyam. Mit ártottam Peternek, hogy ezt tette? Roberto Ortegának dolgozik, ahogy Michael gondolja? Feladatot kapott, vagy saját szakállára tette? Már amikor a kórházba bejött, akkor is nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Megrázom a fejem. Később. Később lesz időm mindent átgondolni.  – Nagyon gyorsan tűnjünk el innen! – mondom, de közben elkapom Maggie-t a könyökénél fogva, mert félő, hogy neki fog ugrani Kenannek, és jelenleg más sem hiányzik nekünk. Nem sokon múlott, hogy megúsztuk élve, nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a kishúgom újra kockáztassa az életét. Minden vakmerőségnek van határa – azt hiszem, az enyém itt ért véget. Michael elintéz pár telefont, hogy jöjjenek a bombáért, és szállítsák el.  – Tudod, hogy kinek köszönhetitek ezt a szép ajándékot? – Miközben autóba szállunk, feléled bennem az újságíró, és elnyomja ismét a túlélőösztönöket.  – Nem egyértelmű? – kérdezi Michael.  – Nekem nem – feleli Maggie. Már ketten nézünk Michaelre jelentőségteljesen.  – Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy Carlos tette, mert közel jár ahhoz, hogy felfedje: én vagyok Christian Lancester. Mint említettem: nagyon sajnálatos, hogy az unokatestvérem nem ostoba. Könnyebb lenne az életem.  – Mi fog történni, ha rájön az igazságra? – kérdezem, de minden porcikám érzi, hogy nem akarom tudni a választ.  – Hármat találhatsz, Carolina! Szerinted mi fog történni? – Kenan hangja olyan gúnyos, hogy összerázkódok tőle. De, mintha még nem lenne elég, folytatja: – Eltüntetik, vagy példát statuálnak vele. Én egyikre sem jelentkeznék önként. Hosszan nézem Michael zord vonásait, de mintha egészen máshol járna, mintha nem akarna tudni az egész „mi lesz, ha” őrületről. Ezt követően az autóra csend telepedik. Michael vezet, én az anyósülésbe süppedek. Egyfolytában a balesetemen jár az agyam. Mit akart Peter ezzel elérni? Nos, azt hiszem, ez nyilvánvaló: engem holtan látni. De miért? Miért? Miért? A helyszínen, a kikötőnél Roberto volt, és nem Carlos. Egészen biztos lehetek benne, hogy Peter Roberto Ortega embere. Tehát valahogy lebuktam, és amilyen idióta vagyok, Adamet rántottam magammal. Lehet, hogy Carlos nem is tudott róla, hogy bajba kerültem? Ez lehetséges, mert akkor már több mint egy hónapja szakítottunk. Ennek

az estének Robertóhoz és hozzám van csak köze. Meg persze Peterhez, aki átnyergelt a másik csapathoz, és elárult. Emlékeznem kell! Gyerünk, miért nem jön már?… Lehet, hogy Carlos végig az én oldalamon állt? Michael meg próbált megmenteni, mikor megneszelte, hogy bajban vagyok. Honnan tudta, hogy bajban vagyok? Ki áll az én oldalamon? Van olyan, hogy az én oldalam? Ez a fajta belső monológ kezd nagyon nevetséges lenni! Még mindig nem tudom, kiben bízhatok. Nem, mintha bármit változtatna a dolgokon, hogy Carlos tudja, mi a kedvenc virágom. Na és? Nem nagy ügy… Viszont ma, a bomba előtt, felajánlotta, hogy megvéd az apjától. Lehet ennek bármihez köze? Nem különös, hogy hirtelen megmentésre szoruló kislány lettem? Nevetséges lenne? Valahogy nincs kedvem nevetni… Szükséges? Erre pedig az a válasz, hogy talán… És itt van Michael. Miért nem meséli el a történetünket teljes valójában? Mit tettem? Vagy inkább mit tett ő? Azt mondta, ő volt a bosszúm eszköze, de most több akar lenni ennél. Nem, nem hiszem, hogy bosszút akartam. És ekkor megfogalmazódik bennem a gondolat. Találkoznom kell Carlosszal! Ez sajnos elkerülhetetlen. Méghozzá úgy, hogy az én szabályaim szerint játszunk. Tudnom kell az igazságot. Már nem egy homályos bosszú miatt Jonathanért, hanem Adamért, és mindenkiért, aki számít rám. Az igazság eszköze vagyok, fel kell vennem a kesztyűt! Teljesen összezavar, hogy nem tudom, mi a helyes és mi a helytelen. Ráadásul ez a bomba… Nem vagyok sehol sem biztonságban. De valamit minden jelenlévőnek tudnia kell:  – Peter vezette az autót, ami elütött – suttogom bele a csendbe. Közben Michaelt figyelem. A kezével megszorítja a kormánykereket, és a szája is megfeszül. Maggie káromkodásba kezd, de hirtelen abbahagyja, és egészen közel hajol hozzám.  – Emlékszel már? – kérdezi bizakodó hangon. – Emlékszel mindenre?  – Arra az éjszakára igen. Amikor a bomba visszaszámolt, hirtelen beugrott. Roberto Ortega is ott volt a mólónál, ahol az utasítására megölték Adamet. Beugrottam a vízbe, és úsztam, majd amikor a partra evickéltem, futni kezdtem. Ekkor jött Peter kocsival, és elgázolt. Szándékosan. – Furcsa a hangom: egyáltalán nem remeg. Olyan közömbös, mintha nem is a saját történetemet mesélném.  – Kinyírom azt a mocskot! – fogadkozik Maggie. – Vagy még jobbat tudok: úgyis van itt valaki, akinek ez a hobbija. – És felhúzott szemöldökkel Kenanra néz.  – Nem vagyok a házi bérgyilkosod, kislány, és nem is tudnál annyit fizetni. – Még csak fel se emeli a hangját. Szinte látom, ahogy a húgom agyát ellepi a düh köde.  – Miért nem teszed meg csak úgy Carolináért? Eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Vagy csak Roberto vérebe vagy? Akkor teszel bármit is, ha a gazdi utasít? Kenan szája megfeszül, mintha mondani akarna valamit, de akkor Michael félrerántja a kormányt, beletapos a fékbe, hátrafordul, szembe a húgommal.  – Fogd-végre-be-a-szádat, Maggie! – Elfojtott harag érződik a hangjában – Azt sem tudod, mit

beszélsz! Én is dühös vagyok Peterre, nemcsak te. De tényleg azt hiszed, hogy az a megoldás, ha ebben az elkényeztetett csitri stílusban utasítod Kenant, hogy kövessen el egy gyilkosságot csak úgy? Gondolkozz már egy percet! Maggie lefagy, nem válaszol. Michael, újraindítja az autót.  – Még valamit el kell nektek mondanom – folytatom az idegek borzolását. – Ma reggel hívott Carlos Ortega. Felajánlotta, hogy megvéd az apjától… A bejelentésemet döbbent csend fogadja.  – El kellene fogadnod, Carolina! – szólal meg Kenan. Michael megsemmisítő pillantással sújtja a visszapillantó tükörben, de Kenan nem hagyja abba: – Hiába keménykedsz, Mike, tudod, hogy bármekkora mocsok is az unokatestvéred, bántani nem fogja. Könyörgöm: egy éven át kefélte, és még itt van. Carlos vigyáz arra, ami az övé, ezt te is tudod. Carolina bőven adott indokot arra, hogy felbassza az agyát, és egyetlenegyszer sem rajta  állt bosszút. – Furcsa, ahogy ezt a „rajta” szót kihangsúlyozza… De mielőtt elemezhetném, folytatja: – Nagyobb biztonságban lesz vele, mint veled, és ezt te is tudod.  – Ne hallgass rá, Carolina! – mondja Maggie. – Ne menj vissza hozzá! Nem, nem és nem! Egész egyszerűen nem teheted!  – Elég! – üvöltöm tehetetlen és irányíthatatlan dühömtől megvadulva. – Ezt nem hiszem el! Úgy kezeltek, mint egy gyereket, aki előtt titkolóznak a szülei, mert nem érti meg a felnőttek dolgait! Kezdem azt hinni, hogy próbáltok irányítani. Cáfoljátok meg, tessék! Még Kenan is többet tud a múltamról, mint én! Mi olyan rossz Carlos Ortegában, hogy a neve említésétől megfagy a levegő, és mindenki megnémul? Emberek, nem tudom, így van-e, de nekem ismernem kellett ezt az embert, mert az életem része volt egy éven keresztül. Nem működik ez a némaság! Utolsó szemetek vagytok mindannyian, ha bizonytalanságban hagytok! – Nagy levegőt veszek, és visszaszorítom a mérgemet. –  Mellesleg köszönöm, Kenan. Végre valaki őszinte velem. Időközben odaérünk a lakáshoz. Senki sem kezd magyarázatba. Erről ennyit. Köszi, mindenki, a nagy semmit!  – Fel fogom hívni Carlost – döntöm el, amint kiszállok a kocsiból, és dühösen becsapom magam után az ajtót. – A végére kell járnom!  – Veled fogok menni, Carolina! – mondja Maggie tántoríthatatlanul. – Ha nem tudlak távol tartani tőle, legalább vigyázni fogok rád!  – Nincs rá szükségem – felelem nem túl meggyőzően. Michael is kiszáll az autóból, mélyen a szemembe néz. Szinte izzanak a kék szemei.  – Akkor ezzel vége? Velem végeztél, és visszaszaladsz hozzá? – kérdezi fáradtan és csalódottan.  – Nem mondhatsz ilyet! Sohasem szaladok sehova és senkihez. A kérdésedre a válaszom: nem! – 

De magam sem tudom, hogy melyik kérdésére válaszoltam.  – Így lesz a legjobb, Mike – mondja Kenan. – Carlos vigyáz rá, amíg lezajlik a hatalomátvétel.  – Ha Carlos elkezd vigyázni rá, akkor nekem már nem lesz esélyem. Mert az unokatestvérem mindig megkapja, amit akar… Nem akarom kommentálni, sem cáfolni – már nem akarok itt semmit. Ez a megfelelő végszó számomra, hogy otthagyjam őket a kocsinál. Maggie persze velem tart, gyorsan becsomagolunk. Nem szólok egy szót sem, amikor látom, hogy a húgom „véletlenül” Kenan egyik pólóját is elteszi. Közönyösen megvonom a vállam. Repesek az örömtől – persze ironikusan –, hogy tudom, azt várja, a férfi utánavesse magát, hogy visszaszerezze tőle. Olyan gyerekesek ezek ketten, hogy mosolyra húzódik a szám. Viszont rögtön abbahagyom, amikor eszembe jut, hogy a neheze még hátravan. Hogy is mondta legutóbb Carlos: „Csak nem besétálsz az oroszlánbarlangba, cica?”

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A hajó Kiküldöm a szobából a húgomat – kicsin múlik, hogy nem kényszerülők fizikai erőszak alkalmazására, mégpedig a hajánál fogva való kirángatás gyakorlati megvalósítására, elég szóba hoznom –, majd végre csend lesz. De percekig bámulom a telefont. Nagy sokára sikerül összekaparnom annyi bátorságot, hogy bepötyögjem a számot. Elég hosszan cseng ki, már mindenféle gondolatok támadnak meg, és attól kezdek félni, hogy fel sem veszi.  – Micsoda kellemes meglepetés, cicám! – szól bele Carlos higgadtan. A háttér nagyon csendes, nem szűrődik be a forgalom zaja sem.  – Nem hallom a meglepődést a hangodon. Ezek szerint tudtad, hogy fel foglak hívni. – Újra hideg vagyok és üzleties. Pedig szívességet fogok kérni, és ezt mind a ketten tudjuk.  – Maradjunk annyiban, hogy bíztam benne. – Szinte látom magam előtt az arcán elterülő mosolyt. A farkas mosolyát, aki elől nem szökhet el a nyúl.  – Azt hiszem, jobb lesz tiszta lapokkal játszani.  – Drágám, abban alig van némi élvezet. Régebben inkább zsaroltál és vesztegettél, mi ez a hirtelen behódolás? Egészen elkedvetlenítesz. – Tudom, hogy jól szórakozik rajtam. Tudom, hogy megkönnyíteni nem fogja, de bizakodom, hogy szándékosan megnehezíteni sem. A francba!  – Ha unalmas vagyok, Carlos, akkor eressz utamra, és hagyj örökre békén!  – Ezt te sem szeretnéd igazán, vöröske. – Persze hogy nem. Ki szeret unalmasan élni? – Különben nem hívtál volna.  – Pontosan tudod, hogy a segítségedet szeretném kérni. Rettegek, hogy apád elkap, és kivégez. Féltem magamat és a húgomat is. Mondd, mit akarsz cserébe? – kérdezem, mert elfogyott a türelmem.  – Fáradt vagyok, és nagyon elgyötört. Nem akarok játszmákat. Az igazságot akarom, nyersen, nem pedig szép fóliába csomagolva, kipárnázva.  – Teljesen egyértelmű, téged. – Na jó, ettől azért leesik az állam. Mielőtt azonban tiltakozhatnék, hozzáteszi: – De hajlandó vagyok várni valameddig. Nem a végtelenségig, de egy kis időt fogok neked hagyni. Bízom benne, hogy az emlékeid előbb térnek vissza, mint hogy az önuralmam elfogy.  – Ez nem fair, ugye tudod?  – Angyalom, én nem Michael vagyok. Már annyiszor elmondtam neked, hogy az életben semmi sem fair. De úgy látszik, hogy sosem tanulod meg.  – Mi köze Michaelnek akármihez is? Ő mindig is úriember.  – Igazad van. Épp ezért kettőnk között nincs is helye!

Ezt válaszra sem méltatom.  – A húgomat is magammal akarom vinni. Ő is veszélyben van.  – Tudod, hogy nem vagyok a fehér páncélos lovag, Carolina. Mindennek ára van.  – Ha biztonságban leszünk, hajlandó vagyok megfizetni az árát.  – És ebbe Maggie beleegyezett? Ez nagyon mulatságos lesz! – Hangosan nevet a telefonba. –  Tudom, hogy nem emlékszel, de a kedves húgod gyűlöl engem, cicám.  – Velem jön. Saját maga kérte.  – Rendben. Ha készen állsz, szólj Kenan Yakamotónak, hogy hozzon el a jachtomhoz. Ismeri az utat.  – Micsoda? – Teljesen ledöbbenek.  – Már pontosan tudom, hogy hol vagy, drágám! Alig várom az újabb találkozást! – És nevetve leteszi a telefont. Ezzel, azt hiszem, fény derült a bomba történetére. Carlos pontosan tudta, hogy hol vagyok, az egész reggeli telefon csak egy játék volt. Odatette a bombát, hogy a maradék biztonságérzetem is elszálljon, és ne legyen más választásom, mint segítséget kérni. Egy kanál vízbe bele tudnám fojtani a szédítő külsejével és a velejéig romlott szívével együtt! A hangulat, ha lehetséges, még feszültebb lesz, amikor elmondom Kenannek Carlos utasítását. Rólunk tudomást sem véve, a férfiak megvitatják a lehetőségeket.  – Ezek szerint vége a játéknak… – mondja Michael.  – Még nem, csak változnak a szabályok és a játékosok – vélekedik Kenan. – Mivel még nincs itt Roberto Ortega kivégzőcsapata, így bizton állíthatom, hogy ő még nem értesült róla. Tehát egyedül Carlosnál buktál le, és nem biztos, hogy ő is rájött arra, hogy te vagy Lancester. Lehetséges, hogy azt hiszi, egyszerűen csak van egy kis mellékesed, mint neki a prostik.  – Sajnálatos módon nem ostoba. Minden csak idő kérdése. Fel kell gyorsítanunk a tárgyalásokat Goro szamával.  – Mike, szerintem Carlos be akar szállni az apja kiiktatásába. Ilyen egyszerűen.  – És valószínű, be akar ülni a helyére. – Hiába nem kérdezi senki, Maggie-nek folyton-folyvást ártatni kell a száját. Minden tekintet rászegeződik. – Mi van? Én csak kimondom, amit gondolok. Ha nem utálnám ennyire azt a mocskot, azt mondanám: bravó! Elkapott titeket, és sakkban tart. Ráadásként, amint leszállítotok neki minket, rögtön újabb adu ász kerül a kezébe Carolina személyében. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, én bárkinek is számítok. – Szegény Maggie egy pillanatra Kenanre néz, de a férfi tüntetően nem foglalkozik vele.  – Ne viccelj, Maggie! – mondja Michael békítőleg. – Mindenki fontos! Kenan ezt már nem tudja válasz nélkül hagyni:

 – Mellesleg neked oda sem kellene menned. Téged nem hívott, csak nem tudsz megülni a seggeden. Ha nem szeretnél folyton a figyelem középpontjába kerülni, és eljátszani a bajba jutott hercegnőt, nem lenne rá szükség, hogy bárki is megmentsen… – Felkapja a kabátját a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz indul. – Lenn várok a kocsinál. Feltételezem, hogy ha nélkülem fel tudtátok hozni a csomagokat, akkor lefelé is menni fog. – Semmi köszönés, semmi búcsúzkodás, halkan becsukja maga mögött az ajtót. Miután felocsúdunk, a döbbenettől zavartan magamhoz veszem a táskáimat, és elindulok a bejárat felé. Meglepődöm, mikor Michael finoman megfogja a könyökömet, megállít, kiveszi a kezemből a táskákat, majd felveszi mellé Maggie-ét is.  – Vigyázz magadra, kérlek, Carolina! És legyél nagyon óvatos!  – Ne aggódj! A titkaid biztonságban vannak nálam! – nyugtatom meg.  – Nem amiatt aggódom. Szerintem, már tudja.– Nem kell mondania, ugyanarra gondolunk. – Én csakis miattad aggódom.  – Nekem nem lesz semmi bajom! – De kevés meggyőződés van a hangomban. – Michael, egy teljes évig túléltem mellette. Most ez a pár nap már nem oszt, nem szoroz.  – Tönkre fog tenni végleg – suttogja fojtott hangon. – Egyszerűen a zsigereimben érzem, hogy hiba odamenned, és kiszolgáltatnod magad neki. Féltelek.  – Ne aggódj! Jól leszek, és visszatérek hozzád. – Lábujjhegyre állok, a kezemmel átfogom a tarkóját, lehúzom magamhoz. Óvatosan szájon csókolom. – És legközelebb, amikor mindennek vége –  suttogom az ajkaiba –, megejtjük azt a régóta esedékes beszélgetést. Mielőtt elmélyíthetné a csókot, hátralépek. Látom, hogy minden akaraterejére szüksége van, hogy ne akadályozza meg. Feleannyira se vagyok biztos magamban, mint amit itt előadtam neki azért, hogy megnyugtassam. Senki vagyok az emlékeim nélkül. Egy partra vetett hal, vagy annál is kevesebb. De mielőtt odamegyek, valamit tudnom kell. Továbbra is suttogok, mintha csak titkokról beszélnénk:  – Mondd, Michael, szerettelek? Látom, hogy meglepődik. A kérdés ott lebeg a levegőben, hosszan, csendesen. Mikor már azt hiszem, hogy válasz nélkül marad, csak annyit felel:  – Én szerettelek téged… Ez nem válasz a kérdésemre, és ezt ő is tudja, de nem folytatja. Michael, aki örökké őszinte velem. Aki sosem hazudna és sosem verne át. Aki hajlandó elengedni, mert tudja, hogy mennem kell.  – Köszönöm – felelem. A másik kérdés, ami ott rezeg a levegőben megkérdezetlenül, válaszolatlanul, tanácstalanul: vajon Carlost szerettem-e? De attól tartok, a csend, ami e kérdés körül kialakul, magában hordozza a választ is, és ez az, amitől igazán rettegek. A hatalmas félelem mögött, amit ébreszt bennem, létezik valami?

Az őrült vágyon túl létezett a szerelem? Vajon kivé válok, ha ismét önmagam leszek…

Michael nem jön velünk. Kenan kényelmes tempóban hajt a jachtkikötő felé, mintha el akarná odázni az elkerülhetetlent. Maggie-vel a hátsó ülésen ülünk, gondolatainkba mélyedve. Aztán a férfi leparkolja az autót az ott várakozó másik Hammer és egy piros kabrió mellé, egy kaviccsal felszórt, fedett parkolóhelyre. A jachtkikötő csodálatos. Körös-körül homokos partszakasz, zöld növényzet és a tó szépségesen csillámló vize. Az ég tiszta kékje üdítő látvány. A mélyen a tóba ívelő stég sötétbarna lécei törik meg a nagy kékséget. Magánkikötő – természetesen –, csak egy hatalmas, fehér jacht várakozik benne. Az oldalán vörös betűk hirdetik a nevét: „Tigrisliliom”. Ettől még jobban zavarban vagyok. Tudom, hogy jártam már itt, voltam már rajta, és valamit tudnom kellene ezzel kapcsolatban, ami igencsak fontos, de nem emlékszem. Kenan óvatosan felsegít a lépcsőn a fedélzetre. Tiltakozásának csak azzal ad „hangot”, hogy nem segít vinni a táskáinkat, így Maggie-vel kénytelenek vagyunk cipekedni. A lépcső tetején két nagydarab, öltönyös férfi várakozik, az egyikőjük rögtön odalép, és elveszi a táskámat.  – Jó napot! Erre parancsoljanak, Miss Foster! – mondja. Ekkor felismerem: múltkor is ő fogadott a bejáratnál.  – Önnek is jó napot! – köszöntöm. A szabad kezét Kenan felé nyújtja, aki elfogadja. Egy pillanatig tart csak a kézfogás.  – Neked is jönnöd kell, Kenan, a főnök beszélni akar veled. – Egyszerű utasítás, nem kérés.  – Tudok róla. A másik férfi Kenan elé lép, és ő is a kezét nyújtja felé. Mikor már azt hiszem, hogy baráti kézfogásra kerül sor ismét, csalódnom kell.  – Nem fogom odaadni a fegyverem, Sam, ne is álmodj róla! – közli Kenan jéghidegen, és hosszan rámered a második fickóra. Én minden bizonnyal futnék, ha ennyire dühös figyelem középpontjába kerülnék.  – Nem vállalok érted felelősséget, ember! Ide a fegyvert! – háborodik fel a Sam nevű pasas.  – Próbáld meg elvenni, haver! – A hanghordozása utánozza az előtte szólóét, ráadásul ijesztő, amikor Kenan mosolyog, pedig a szemét nem is látom a napszemüveg mögött.  – Sam csak a munkáját végzi, Kenan! – szól közbe az első férfi, akinek még mindig nem tudom a nevét… Vagy mégis?… Hugh … Basszus…! Tudom a nevét! De honnan a fenéből jött ez? – Ne okozz a szükségesnél több bajt, ember!

Az őrök döbbenten állnak, leesett állal. A kajüt felől nevetést hallok, egyre közelebbről. Pillanatokon belül nyílik az ajtó, és kilép a jókedvű Carlos. Világosra koptatott farmert és fehér pólót visel, ami rásimul az izmos mellkasára. A haja nedvesen csillog: nemrég végezhetett a zuhanyzással. A megfogalmazódott gondolat nyomán, hogy meztelenül áll a zuhany alatt, buja képek borítják el a fejemet arról, ahogy végigsimogatja a testét a víz, és különös melegség kígyózik át rajtam. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk, és elmerülök nevető fekete szemeinek tengerében. Bizseregnek az ujjaim, hogy végigsimíthassanak az arcán, majd szépen lassan az izmain. Vajon sercegne a tenyerem alatt a borostája? Olyan kellemes meleg lenne a bőre, mint amilyennek tűnik? Ha a karjába vonna, azt érezném, hogy hazaértem? Vagy összeszorítaná a szívemet a félelem, és rettegnék? A jóképű arc mögött milyen ez a férfi? Az a szörnyeteg, akinek mindenki gondolja, vagy sokkal több ennél? Én vagyok az, aki megszakítja a szemkontaktust, és félrekapja a fejét – ezt a tekintetet nem lehet sokáig állni. Bizonytalan önmagamnak túl sok a jelenléte.  – Sam, nem a megfelelő embert húzod fel! Nálad jóval nagyobb férfiak is fülük-farkuk behúzva szoktak menekülni Kenan elől. – A nevetése vérfagyasztó mosollyá szelídül, majd egy kézmozdulattal int, hogy engedjenek át minket, ők pedig maradjanak a helyükön. – Üdvözöllek újra itt, szépségem! Mindjárt megmutatom a kabinodat, és a kedves húgodét is! Fáradjatok beljebb! Udvariasan félreáll, de közben érzem magamon a tekintetét, mint a nyúl, akit kiszemelt és becserkészik a farkas. A lecsapás előtti pillanatot, amikor már tudja, hogy közeleg a veszély. Előbb nekem, majd Maggie-nek is tartja az ajtót, hogy beléphessünk. A kajüt kényelmes, világos, középen egy dohányzóasztal, körülötte drapp bőrrel bevont, félkör alakú kanapé és egy ugyanilyen színű fotel. A falnál végig szekrénysor, egy komód és egy bárpult. Mögötte a fali polcon italok jó ízléssel összegyűjtött garmadája. A falak hófehérek, egyetlen, napnyugtát ábrázoló képpel díszítve. Mikor Kenan is belép a kajütbe, Carlos határozott mozdulattal elé áll, és kinyújtja a kezét.  – Ide azt a kurva fegyvert, vagy behajítalak a vízbe! Legalább egy teljes percig farkasszemet néznek egymással.  – Vagy legalábbis megpróbálsz behajítani – feleli Kenan elfojtott dühvel, de azért előszedi a válltokból a két fegyvert, és markolattal előre odanyújtja. Nem örülök ennek a fordulatnak: valahogy megnyugtatott a tudat, hogy valaki közbe tud avatkozni, ha bármi történne. Oda a védőhálóm. Tudom, hogy Kenan nem az a férfi, aki felesleges kockázatot vállalna. Carlos elveszi a kelletlenül felé nyújtott fegyvereket, és jól láthatóan a falnál álló komódra helyezi.  – És most le a kabátodat!  – Ne engem vetkőztess, Carlos! Van itt két nő! – Fagyos és higgadt Kenan hangja.

Carlos ismét hidegen mosolyog – megfagy az ereimben a vér, pedig csak oldalról látom.  – Ne hízelegj magadnak! Nálad sokkal jobb numera is van a hajómon. De ha jól tippelek, kések vannak a kabátod belső részében, és nem vagyok öngyilkos típus. Ám, hogy lásd, milyen rendes vagyok, a bokatokban lévő pisztolyt nálad hagyom. – Nem először és nem másodszor láthat ilyet, hogy ránézésből megállapítja. Vagy csak ismeri Kenant  – hűtöm le rögtön túláradó lelkesedésemet. Elég ijesztő gondolat, hogy az itt lévő férfiak minimum egy fegyvert maguknál hordanak. Kenan nem felel, csak leveszi a kabátját, a napszemüveget a zsebébe csúsztatja, majd a mellettük álló fogasra akasztja.  – Ne hidd, hogy nem tudnálak így is minden nehézség nélkül megölni – sziszegi összeszorított szájjal.  – Tisztában vagyok vele, seggfej, de így legalább kétszer meggondolod, mire belekezdesz… Foglaljatok helyet! Leülök a kanapé egyik szélére, Maggie közvetlenül mellém telepszik. Kenan meg csak áll mellettünk, nem mozdul. Carlos odamegy a bárpulthoz, benyúl mögé, elővesz három poharat, majd a hűtőből egy üveg fehérbort. Megtölti a három poharat, átnyújt egy-egyet nekünk Maggie-vel, aztán hoz egy üveg sört, és odaadja Kenannek. Majd leül a fotelba, és kényelmesen hátradől. Hallom, hogy Kenan kinyitja a sört, de nem iszik belőle. Nem merek ránézni, csak Carlost figyelem.  – Az elkövetkező sikeres üzleti megállapodásunkra! – mondja, majd megemeli a poharat, és belekortyol a borba.  – Még nem mondtam, hogy megegyezünk. Előbb tudnom kellene, mit akarsz – feleli Kenan.  – Elég józan eszed van ahhoz, hogy kitaláld: társulni akarok. Tudom, hogy te vagy az összekötő a apánokkal, a kedves unokatestvérem pedig a helyi vezér. Apám fejét akarjátok, és hatalomátvételt. Én is ezt akarom. Segíthetek, elvégre már pár éve benne vagyok a sűrűjében. A japánoknak is zökkenőmentesebb lesz az átállás, ha gyakorlott kéz tartja a markában a gyeplőt.  – Nem biztos, hogy Goro szama beleegyezik – vélekedik Kenan. Nem tudom eldönteni, hogy rideg bérgyilkosunk hajlik-e rá vagy sem, hogy „bedobja magát”, és meggyőzze a japánokat a Carlosszal való együttműködésről.  – Meg tudod oldani, hogy tárgyaljon velem, ebben biztos vagyok. Amennyiben nem sikerül, kénytelen leszek jelentést tenni Christian Lancesterről az apámnak. És persze véletlenül megemlítelek téged is, akkor már tényleg csak én maradok, akivel alkudozni lehet. – Most már az ő hangja is éghideg. Már nem az udvarias házigazda, hanem a könyörtelen üzletember. Hogy lehet egy ilyen óképű férfi ennyire kegyetlen? Mi mindent láthattam és élhettem át az alatt az egy év alatt? Lehet,

hogy nem véletlenül került zár a múltam kapujára?  – Erről tárgyalnom kell, nem tudok nyilatkozni senki nevében – zárja le a beszélgetést Kenan, de érzékelem, hogy nem túl boldog attól, hogy sarokba szorították. Várom a pillanatot, hogy kitörjön.  – Tedd azt, és értesíts! De ne húzd sokáig az időt! Hamarosan elő kell állnom Robertónak valami eredménnyel, és csakis akkor vállalom az időhúzásért a kockázatot, ha nekem is megéri. Ellenkező esetben oldalt váltok ismét, és mentek a hullaházba Michaellel. Remélem, világos voltam.  – Nem bírom a zsarolást, Mr. Ortega! – sziszegi a fogai között Kenan.  – Még jó, hogy ez nem zsarolás, Mr. Yakamoto, hanem kőkemény üzlet. Úgy érzem, mintha a levegő a kellemes kinti napsütés ellenére is megfagyna. Szinte várom, hogy ki rántja elő előbb a fegyverét, mint a régi westernfilmekben. Hogy az idegességemet enyhítsem, belekortyolok a boromba. „ Atyavilág! Ez nagyon finom!” Nem tudom megállni, felsóhajtok. Amikor látom, hogy Carlos észreveszi az önkéntelen reakciómat, és rám néz mindentudó mosollyal. Elpirulok. Hogy ezt leplezzem, lehajtom a fejem. A következő pillanatban azt veszem észre, hogy Carlos felemelkedik.  – Hívj, ha van eredmény, de ne várakoztass sokáig! Nem vagyok egy türelmes típus. – Kis szünet után hozzáteszi: – Amikor kimész, visszaveheted a fegyvereidet. – És a helyi király ezennel elbocsátotta a futárt. Kenan dühe, attól tartok, a tetőpontjára ért.  – Ha bármit sikerül is elérnem Goro szamánál, abban biztos lehetsz, hogy találkozni akar majd veled. De nem lehet tudni előre, hogy mikor hívat, így egy ideig itt kellene lennem. – Nem merném a fejemet tenni rá, hogy tényleg ezek a valós indokok, vagy egyszerűen csak ezt találta ki, hogy szemmel tarthassa a játszma egyik legveszélyesebb, kulcsfontosságú szereplőjét.  – Ha így áll a helyzet, szólni fogok Robertónak, hogy egy időre átveszlek Michael mellől. Nem fog ellenkezni, elég meggyőző tudok lenni. Halkan csukd majd be az ajtót! – Mikor már azt hiszem, hogy befejezték a tárgyalást, még hozzáfűzi: – Nem fogok hozzányúlni! Kenan az ajtóból visszafordul, és hidegen Carlosra néz.  – Nem tisztem megmondani, hogy mit tehetsz Carolinával… Carlos kellemes, rekedt hangján felnevet:  – Nem Carolináról beszélek. Ahhoz tényleg nincs semmi közöd! Vele azt teszek, amit csak akarok.  – Borzongok még a gondolattól is, és nem jó értelemben. Ennyi érzelmet még sohasem láttam átsuhanni Kenan arcán. Mintha egy teljes percre lehullott volna az álarca. Leesett állal bámulunk Maggie-vel, mikor felfogjuk az utolsó mondatok értelmét. „A francba! Ez a fickó veszélyes.”  Kenan nem szól egyetlen szót sem, de ha szemmel ölni lehetne… Felkapja a fegyvereit, és halkan becsukja maga mögött az ajtót.  – Egy igazi rohadék vagy, Carlos! – szólal meg Maggie, először, mióta beléptünk a kajütbe.  – Nem voltam biztos benne, de szeretek hazardírozni. – Nagyon elégedett magával. – Ezek szerint

Kenan Yakamotónak is van gyenge pontja. Milyen különös véletlen! Nagyon érzékeny pontján kaphattad el, Maggie drága!  – Dögölj meg, Carlos! – Mielőtt azonban nekiugorhatna, elkapom a könyökénél fogva, és visszarántom magam mellé. Úgy tűnik, ez válik állandó feladatommá a húgom mellett.  – Elég legyen, Maggie! Türtőztesd magad! Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre! – Miután megdorgálom, lassan felállok, és Carlosra nézek: – Kabinjainkat emlegetted, mikor bejöttünk, hogy megmutatod. – Szinte látom, ahogy felcsillan a szeme.  – Az enyémet nagyon szívesen megmutatom, és még sok mást is mellette, bár nem biztos, hogy az ágyig eljutnánk… – Hagyja kicsit lebegni az elhangzottakat, de túl kimerült vagyok a visszavágáshoz, így folytatja: – Ám, mivel megígértem, hogy jófiú leszek, ki kell várnom, amíg magadtól jössz.  – Ne várj rá lélegzet-visszafojtva, vagy talán mégis…  – Gyertek, megmutatom a kabinotokat. – Odalép elém, és a kezét nyújtja. Amikor belecsúsztatom az enyémet, mintha áram hasítana végig rajtam. Hatalmas, meleg tenyere van, egészen elvész benne az én kicsi kezem. Különös, de cseppet sem szokatlan barna bőrének kontrasztja az én fehér bőrömmel. Hosszan nézem az összefonódott kezeinket, amikor derengeni kezd valami…

 – Azt mondtam, hogy nem fogsz elhagyni! – üvöltötte Carlos magából kikelve. Indulatosan fölém tornyosult, de engem ez már nem ijesztett meg. Tudtam, hogy nem fog bántani. Még sohasem bántott. Rengeteg dolgot láttam már, hogy megtesz vagy végignéz szemrebbenés nélkül, de még soha, egyetlenegyszer sem nyúlt hozzám erőszakosan. Vadul és hevesen – természetesen, szenvedélyesen? – szinte mindig, de sosem emelt rám kezet. – Még nem végeztünk!  – De igen, Carlos, végeztünk! Elég volt! – feleltem. – A döntésem végleges. Felhívtam hajnalban damet, már a mólónál vár, hogy elvigyen.  – Én még nem végeztem! Csak akkor léphetsz le, amikor én azt mondom!  – Keress magadnak másik játékszert! Hosszú sorokban állnak a jelentkezők. Miért kellenék én?  – Nem érdekel más! Te kellesz! – dühöngött tovább. – Van valakid, ugye? Megcsaltál?  – Nem – feleltem, már cseppet sem kimérten. – Még a feltételezésed is sértő! Nem vagyok olyan ostoba, hogy bárkire rázúdítsam az erőszakos, megvadult személyiségedet, csak azért, mert  megtetszett!  – Meg fogom találni az illetőt. – Nyers hangja, mint a kés pengéje, halálos.  – Képzelődsz, Carlos, egyszerűen képzelődsz! Amiből végképp elegem lett, az te magad vagy, és az életed! Nem bírom tovább! Ép eszű nő ezt nem bírja sokáig. Prostik, drogok, gyilkosságok?  Mondd, hogyan élsz? Látod kívülről magad? Amit csinálsz, az rossz!

 – Én ebbe születtem, angyalom. Nekem nem volt más választásom. Innen nem lehet kiszállni. A vér kötelez.  – Nem, Carlos. Egy felnőtt embernek mindig van választása.  – Akkor én téged választalak. – Átkarolta a derekamat, és erősen magához húzott. Mire észbe kaptam, már a szája az enyémen, és olyan vadul csókolt, hogy szinte teljesen kifulladtam. – Nem mész sehova…

Gyorsan megrázom a fejem, hogy elűzzem az emlékeket. Annyira küzdök az emlékezésért, de amikor Carlosról van szó, mindig tudatosan próbálom elfojtani őket. Pedig lehet, hogy ő a kulcs a múlthoz. De attól tartok, ez olyan, mint Pandora szelencéje: hiba kinyitni. Nem emlékszem ugyan, de biztosan érzem, hogy ez a férfi mindent megváltoztatott. Türelmesen vár, amíg újra „visszatérek”. Nem engedi el a kezem, de éget a tekintete.  – Carolina, jól vagy? – kérdi félénken Maggie.  – Persze, semmi bajom! – Összeszedem magam, és Carlos kezébe kapaszkodva felállok, majd feltűnik, hogy csak vonakodva engedem el.  – Mit láttál? – kérdezi Carlos, még mindig engem figyelve.  – Miből gondolod, hogy… – felelem habozva, de félbeszakít.  – Ne játssz velem, cicám! Jobban ismerlek, mint te magadat.  – Honnan veszed, hogy láttam bármit is?  – Az arckifejezésedből. Meséld el, én pedig kiegészítem vagy befejezem.  – Nem kell semmit mesélned, nem láttam… – habogom.  – Ezek szerint szexeltünk. Kevésbé hoználak zavarba, ha csak egyetlen alkalom jutna eszedbe, amikor itt szeretkeztünk. De ki kell hogy ábrándítsalak: rengeteg volt. Adj valami támpontot…  – Carlos, elég! Fáradt vagyok én is és Maggie is. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy kínozz. Látom, ahogy összeszorítja az érzéki száját, és tudom, hogy dühös, de nem szól, csak elindul a másik ajtó felé. Teljesen elcsigázva követjük. Nem is kell mondania, tudom, hogy ezen a szinten van a konyha és egy kis étkezősarok, üvegfallal elválasztva egy kültéritől. Pontosan tudom, hogy egyszintnyit megyünk lejjebb, és egy hajóhoz képest kellemesen tágas közlekedőből négy kabin nyílik. Egy jobbról és három balról. A jobb oldali mellett van a takarítóhelyiség. Még arra is emlékszem, hogy ezek a „vendég”-kabinok. A lépcsőházból lejjebb vezető fokok pedig elvisznek a személyzeti részre, és a „raktár”-helyiségekhez. Nem lepődöm meg, amikor az első, bal oldalra nyíló ajtót kitárja Maggie előtt.

 – Érezd otthon magad, Maggie drága! Van tévé, internet, laptop, és küldetek le neked ebédet.  – Szóval legyek láthatatlan, seggfej?  – Nem is feltételeztem, hogy képes lennél ilyesmire a kedvemért. Azt gondoltam, pihenni szeretnél. Körülnézhetsz, ha akarsz, de holnap örömmel körbevezetlek. Ne köss bele senkibe, ha sétára indulsz. A felső részen van egy kis jakuzzi, és napágyak is, ha kedved támadna. Nem kell megköszönni semmit! – Hátat fordít Maggie-nek, és továbbindul. Persze a húgomat sem kell félteni: úgy becsapja az ajtót, hogy szerintem a hajó is beleremeg. A jobb oldali kabin bejárata az utolsó bal oldalival szemben van. Szinte érzem, hogy jobbra fogunk fordulni, és igazam is lesz. Kitárja nekem az ajtót, és félreáll. Belépek előtte, de vigyázok, hogy véletlenül se érjek hozzá. Ismét nem tévedek, amikor a szemem sarkából felfedezem, hogy belép ő is, és halkan becsukja az ajtót maga mögött. Ismerős, otthonos látvány fogad. Vastag, fehér plüss padlószőnyeg, amiről tudom, hogy mezítláb kellemesen belesüpped az ember lába. Hatalmas fehér-arany színű franciaágy, drapp ágytakaróval, beépített, tükrös ajtajú szekrények, egy íróasztal székkel és laptoppal, a falon felfüggesztve plazmatévé és házimozirendszer, mellette pedig egy terebélyes DVD-gyűjtemény. Mellette egy ajtó, ami a fürdőszobába visz. Tudom, hogy különleges, mert hatalmas, kétszemélyes kád áll benne, és pazar berendezés. Mindent én választottam. Szorítást érzek a mellkasom tájékán. Odalépek az egyik tükrös szekrényhez, és elhúzom a tolóajtót. Meghökkenek, amikor felfedezem, hogy női ruhák sorakoznak szép rendben a vállfákon és a polcokon. Végigsimítok rajtuk, de mielőtt felháborodásomnak hangot adnék, hogy mit gondol, meddig maradok itt, rádöbbenek, hogy ezek mind az enyémek: egy „másik” életemhez tartoztak, így hagytam itt őket, mikor elhagytam Carlost.  – Miért nem dobtad ki őket? – kérdezem a ruháimra mutatva.  – Már mondtam, vöröske, mindig visszajössz hozzám. Egymáshoz illünk. Egyikünk sem válogat az eszközökben, ha akar valamit, és legalább annyira önfejű és kezelhetetlen vagy, mint én. Nem ez volt az első alkalom, hogy leléptél, de tudtam, hogy úgysem maradtál volna távol sokáig. Ha nem gázol el az az autó, pár héten belül újra együtt vagyunk. – Kis szünet után még hozzáfűzi: – Hiányoztál! – Az fáj a legjobban, hogy őszintének tűnik a hangja.  – Na persze! – próbálom lerázni a hatását magamról. Elfordulok a szekrényemtől. A másikba be se kell néznem, tudom, hogy az ő ruhái lógnak ott. A régi közös szobánkban szállásolt el… Odalépek a kicsike, kör alakú hajóablakhoz, és kinézek a tóra. Csak bámulom a szélfútta, finom hullámokon megcsillanó napfény játékát. Nézem a madarakat, az eget, és próbálok nem emlékezni semmire, mert az emlékeimben ott a vágy mellett a rengeteg fájdalom is. Villámgyorsan repülök vissza a múltba. Ugyanitt állok, ugyanennyire kétségbeesetten…

 Nem hallottam, csak éreztem, ahogy Michael lassan mögém lépett. Nem ért hozzám, de szinte a bőrömet simogatta a belőle sugárzó forróság.  – Carolina, kérlek, ne sírj! – szólalt meg rekedten. Addig észre sem vettem, hogy folynak végig az arcomon a könnyek.  – Kérlek, Michael, menj el! – könyörögtem neki. – Ez most túl sok nekem! Nem bírom tovább.  Ismét megtettem. – A csendes sírásból lassan csukladozó, visszafojtott lett.  Finoman megérintette az arcomat, maga felé fordított, óvatosan letörölte a kézfejével a könnyeimet, és egy nagyon lassú, finom csókot lehelt a számra. Csak az ajkaink találkoztak, a keze az államon, de sehol máshol nem ért hozzám. Mikor már azért könyörögtem volna, hogy mégis maradjon, elengedett, és az ajtó felé indult.  – Egyetlen szavadba kerül, és kimentelek innen. Tudod, ugye? – A szavai megnyugtatták sérült  lelkemet, és megcsillant a remény.  – Még nem mehetek el, te is tudod. Még nem tehetem. Ha most itthagyom, akkor minden hiába volt.  – Nekem te többet számítasz, mint az egész ügy – válaszolt keményen. Láttam, ahogy összeszorította a száját, és megfeszült az állkapcsa. – Nem te vagy az egyetlen, aki nem bírja már ezt sokáig.  – Mit kellett megtenned, Michael? – estem ismét kétségbe. Elfeledkeztem a saját problémámról.  – Ki kellett hoznom egy erőszaktevőt, Carolina. – A hangja üres lett és érzelemmentes. Tudtam, hogy a lelkét veszíti el minden cselekedettel, minden perccel. – Szörnyű dolgokat tett, és nekem hála, ismét meg fogja tenni. Lassan nem fogok tudni aludni, minden éjjel rémálmaim vannak.  Felemészt, ahogy téged is.  – Már nem tart sokáig – győzködtem. Odaszaladtam hozzá, és megöleltem. Nagyon szorosan magához szorított, majd pár másodperc múlva elengedett. Tudtam, hogy lassan választanom kell köztük. De még jobb, ha elengedem Michaelt. Nálam sokkal jobbat érdemel.

 – Átköltöztem ideiglenesen a szemben lévő kabinba, ha bármire szükséged lenne. Vagy ott, vagy a fedélzeten megtalálsz. – Hirtelen nem is tudom, hogy hol vagyok. A múlt és a jelen összekeveredett, nem bízom magamban, nem merek újra Carlosra nézni. Óvatosan letörlöm a könnyeimet, hogy ne láthassa őket. – Egy óra körül lesz kész az ebéd, ha jobban érzed magad, szeretném, ha velem ennél fenn. Ha nem jössz, leküldetem neked is. – Ezzel a zárszóval, és a kétségbeesett, bizonytalan önmagammal együtt itt hagy egyedül, ahogy kértem. Nem vagyok egy sírós típus, legalábbis úgy érzem, de elnyúlva az ágyon nem tudok parancsolni a

könnyeim árjának. Miért van az, hogy pont ő az, aki mellett igazán emlékezni kezdek? Félek tőle, vagy inkább félek önmagamtól, amivé mellette válok. „Te jó ég, mit tettem ismét!” Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg át akartam adni azokat az átkozott pendrive-okat a rendőrségnek. Ha viszont visszatartom az adatokat, akkor bűnrészessé válok. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy figyelmeztetem Carlost, de aztán elsöpröm a gondolatot. Még egy hét áll rendelkezésemre, mire beindul a gépezet, addig gátat lehet szabni a történéseknek. Szerettem vajon annyira, hogy ha visszatérnek az emlékeim, vele akarjak maradni? Az viszont egy nagy kérdés, hogy mit tud Carlos, és hogy miért uszít Maggie folyton ellene. Lebuktam előtte, de vajon mikor? A baleset előtt? A szakítás előtt? Vagy valahol félúton? Hogy ez miért fontos? Mert rájöttem, hogy mindennek oka van. Vajon elég ok ez arra, hogy kivégeztesse Adamet, és megölessen a gyermekemmel együtt? És hirtelen beugrik még valami. Fájdalmat okoztam neki, és nem tiszták előttem az okok. Szenvedett ő is, a bűntudattól pedig én is. „Egyikünk sem válogat az eszközökben, ha akar valamit…” Teljesen igaza van. Hisztérikusan felnevetek. Remek ember vagyok, egy „igazi jellem”. Annyi bizonyos, hogy elkezdtem nyomozni az Ortega család után, amikor Jonathan meghalt. Összejöttem Carlosszal szintén emiatt, de valami félúton megváltozott, félresiklott, nem sokkal a cél előtt. Sokszor elhagytam, ilyenkor mindig újult erővel vetettem bele magam a nyomozásba. De szinte biztos, hogy nem tudtam nélküle lenni, hiányzott, ezért újra és újra feladtam az elveimet érte. De történhetett valami, ami miatt végül mégis elhagytam, Michaellel ágyba bújtam, Roberto elkapott, és Peter árulásának eredményeként Adamet megölték… Úristen! Én mindenkire, aki kapcsolatba kerül velem, bajt hozok! Nincs mese: ha ezt túl akarom élni, emlékeznem kell! Az emlékeim kulcsa viszont a játék legveszélyesebb ragadozója kezében van. A tét pedig nemcsak az életem, de a szívem is. „Hát akkor, Carolina! Felkészültél a csatákra?”

TIZENHARMADIK FEJEZET

Miért? Nagyon sokáig tart, mire kellően összeszedem magam ahhoz, hogy felkeljek az ágyról. Hiába tiszta az ágynemű, az egész szobának Carlos-illata van, és az érzékeim táncot járnak, az idegeim pattanásig feszülnek. Gyorsan lezuhanyozom, hajat mosok és felöltözöm. Mondanom sem kell, hogy a fürdőben a saját samponom, tusfürdőm és fogkrémem fogad. A törülköző is a sajátom, bolyhos és nagyon puha. Ezeken meg sem lepődöm. Tudom – vagy inkább érzem –, hogy ha voltak is más nők az elmúlt két hónapban az életében és az ágyában – nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, hogy nem –, ide nem hozott egyet sem. Ez a hajó mindig is csak a miénk volt. Megint ez az érzelgős melodráma, ami folyton elfog, ha csak rágondolok. Gyorsan el is hessegetem, és próbálom kitalálni, hogyan is legyen tovább. Egy pillanatra még azon is elgondolkodom, hiba volt idejönnöm. De attól tartok, ezzel még mindig a kisebbik rosszat választottam. Roberto Ortega példát statuáltatna velem, és simán kivégeztetne. Mintha villám csapna belém, beugrik, hogy hogyan kerültem a raktárba. Már emlékszem rá!

 nyomozás során csapódott mellénk Peter Jones. Igen, itt követtük el a végzetes hibát: azzal, hogy engedtük. Elméletileg ő egy kis zsaruspicli volt, Adam egyik helyi embere, a raktárakról, aktuális drogszállítmányokról kellett volna tudósítania minket.  Akkor vált a mocsaras talaj futóhomokká, amikor Peter úgy döntött, Roberto többet fizet neki…  Nagyon nyugodtnak tűnt az este, sápadtan fénylett a hold, és rengeteg csillag ragyogott az égen.  lakásomon ültem, és a másnapi cikkemen dolgoztam, amikor megszólalt a kapucsengő. Már ettől rossz érzés kerített hatalmába.  – Ébren vagy még, Carolina? – kérdezte Peter a telefonból.  – Persze, még csak tizenegy. Mit akarsz? – Elég barátságtalanul viszonyultam ehhez a fazonhoz, valami sosem stimmelt vele. A kisfiús arca és a sanda mosolya mögött ott lapult valami rossz, valami számító. Tudtam, hogy pénzért csinálja az egész kémkedést, de a tapasztalataim és a józan eszem is azt mondta, hogy akit én megvásárolhatok, azt a többet kínáló elviheti. Sose bízz abban, akinek a PÉNZ az istene.  – Valamit mutatni akarok. Öltözz fel, lenn várlak, itt a kocsim – mondta idegesen.  – Hívom Adamet – feleltem neki próbaképpen, mert mindig érdekes volt megfigyelni a reakcióit.  – Nem fontos, előbb neked akarom megmutatni. És ha tetszik, akkor ráérsz odacsődíteni a

asidat.  – Adam nem a pasim, Peter – válaszoltam már vagy századjára.  – Ja persze, mindig elfelejtem, hogy a „latin szerető”-vel nyomulsz. Pedig tudhatnád… – kezdett  bele ebbe is vagy billiomodjára. Komolyan mondom, ez a fickó rém unalmas, semmi tehetsége semmihez.  – Nem tőled fogok párkapcsolati tanácsokat kérni, és pláne nem éjjel tizenegykor, kaputelefonon keresztül. – Ezzel lecsaptam a telefont, azonban a jó döntést egy végzetes hiba követte. Mert  öltözni kezdtem. Nem voltam ostoba, ezért írtam egy SMS-t Adamnek, hogy készüljön, mindjárt  beugrunk érte. Szinte azonnal válaszolt, hogy öt perc alatt elkészül.  Felöltöztem kényelmesen: farmer, póló, vékony kabát, majd leérve nagy lendülettel beültem a kocsiba, és hangosan, türelmetlenül becsaptam az ajtót.  – De gyors legyen, mert még be kell fejeznem egy cikket – morogtam rá. Annyira tudtam, hogy nem szabadna mennem. – Ugorjunk be Adamért, úgysem alszik még, és mindjárt elkészül.  Peter láthatóan összerándult.  – Rendben – felelte halkan, és láttam, hogy megfogja a telefonját. – Gyorsan írok egy üzenetet  az ismerősömnek a raktárnál, hogy mindjárt indulunk. – Újabb hiba, mert válaszul csak vállat  vontam. Meg kellett volna néznem azt a rohadt üzenetet!  Adam már a háza előtt várt, mire mi odaértünk. Mióta nem voltam Carlosszal, és kiszálltam a frontvonalból, sokkal elviselhetőbb lett a hangulat kettőnk között. Megbeszéltük, hogy az adatokat  egy rövid ideig még visszatartjuk, hogy Michaellel biztosítva legyünk – és főleg neki legyen ideje biztos helyre vonulni, mielőtt elkezdődik a tisztogatás…  Peter a kikötőbe vitt minket, egy elhagyatott raktárba. Kinyitotta nekem az ajtót, és udvariasan előreengedett – legalábbis akkor azt hittem. Adam elém lépett, elővette a szolgálati fegyverét és egy elemlámpát, bevilágított a raktárba, és elsőként bement. Mögöttem Peter elkapta a karomat, és átfogta. Egy hatalmas csörrenést, majd huppanást hallottam, és láttam, ahogy az elemlámpa elgurul Adam kezéből, furcsa fényeket és árnyékokat keltve a sötét épületben. Peter élesen füttyentett egyet a levegőbe, ami visszhangot vert a régi, huzatos falak között.  Hirtelen felkapcsolódott a villany, elvakított a fényár. Adam vérző fejjel, kiterülve feküdt a adlón, tőle egy fél méterre a fegyvere, az elemlámpa pedig, elvesztve jelentőségét, egészen tovagurult.  És Roberto Ortegával találtam szembe magam, aki egy kényelmes széken ült. Lazának, de mégis félelmet keltőnek hatott minden mozdulata.  A kinézetéről sajnos azt kellett mondanom, hogy Carlos, idősebb kiadásban. Hatvanas éveiben árva, már őszülni kezdett a halántékán dús, szinte fekete haja, a vonásai markánsabbakká váltak  a ráncoktól. Kevésbé volt szépfiús az arca, mint a fiának, inkább Michael keményebb, szögletesebb

vonásai köszöntek vissza, de a hasonlóság letagadhatatlannak tűnt. Az ilyen gondolatokkal csak  róbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy milyen óriási nagy katyvaszba kerültem.  Nekem annyi… És Adamnek is! Mi az ördögöt műveltem ismét?  – Ennél okosabbnak gondoltalak, Carolina, és kiderül, hogy pont olyan ostoba vagy, mint a legtöbb nő. Végzetes hibát követtél el. Velem senki sem húzhat ujjat, mert keményen megfizet –  merengett Roberto hangosan. A hangszíne is kicsit a fiáéra emlékeztetett, de hiányzott belőle a Carlos-féle rekedt, gúnyos-erotikus hangzás.  – Mit akar tenni, Mr. Ortega? Ezt a lavinát már nem állíthatja meg!  – Ó, édesem, te olyan naiv vagy! Éppen most állítom meg. Eltakarítom a szemetet. – Azzal elegánsan Adam felé mutatott. – És persze téged is. Ha ti eltűntök, még el kell intéznem a húgodat, és ezzel a kör bezárul. Vége van.  – Nem! – kiáltottam kétségbeesetten.  – Dehogyisnem! Beleavatkoztál az ügyeimbe, te ostoba ribanc. Remélem, nem gondoltad, hogy a fiam mindentől megmenthet?  – Carlos nem tudott semmiről. Csak felhasználtam az adatgyűjtésnél. – Legalább őt próbáltam kivonni az egyenletből. Láttam, hogy ezen egy percig elgondolkodik, majd olyan fagyos mosolyra húzódott a szája, hogy az ereimben megfagyott a vér.  – Mindent meg fog tudni, édesem. Mindent. Személyesen mesélem el neki, hogy hogyan vezette a farkánál fogva egy ostoba ribanc.  – Aljas, mocskos szemétláda! – Peter szorítása erősödött a karomon, miközben szabadulni róbáltam. – Ezt nem fogja megúszni!  – Dehogyisnem! Mindig mindent megúszok. A tó pedig, remélem, örökre elnyeli a holttesteteket, a bizonyítékokkal együtt. De mielőtt még kisétálunk együtt a mólóra, mint egy csendes gyászmenet   – felnevetett azon a hátborzongató hangon, ami csak a velejéig romlott emberek sajátja –, kicsit  elbeszélgetünk Morten nyomozóval. – És odakiabált az embereinek: – Kötözzétek meg, és térítsétek észhez!  – Ne!!!! – Kapálóztam, ordítottam, de nem tudtam megakadályozni. Ahogy semmi mást aznap este…

Olyannyira folynak a könnyeim, hogy azt hiszem, sosem apadnak el. Istenem, Adam! Mit tettem? A lelkem borújára rácáfolva kinn szépen süt a nap, és még az évszakhoz képest is meleg az idő. Próbálom összeszedni magam. Nem azért vagyok itt, hogy összeroppanjak. Azért jöttem ide, hogy emlékezni kezdjek és tovább küzdjek. Adam számít rám, Michael számít rám!

Úgy döntök, hogy csinosan felöltözöm. Egy krémszínű rövidnadrághoz egy feszes, piros topot veszek, és felkapom rá Carlos egyik lenge, fehér ingét, feltűrve az ingujjakat. Sminket csak annyit használok, amennyi elfedi a sírás nyomait. A hajamat egyszerű copfba kötöm. Találok egy nagyon szép, piros pántos szandált, és készen is állok. Teszek egy békülőpróbát: kopogtatni kezdek Maggie ajtaján. Erre felhangosodik benn a zene – úgy tűnik, indulhatok neki egyedül az ebédnek. Lassan felkapaszkodom a lépcsőn a fedélközbe. Az utolsó lépésnél egy férfikéz elkapja a karomat, és óvatosan felsegít.  – Óvatosan, Miss Foster, most mosták fel a fedélzetet, el ne essen! – Hugh dörmögő hangját már azelőtt felismerem, hogy ránéznék ijesztő arcára.  – Köszönöm a segítséget! – próbálok mosolyt erőltetni magamra. Kevés sikerrel. Egyből észreveszi a vonakodásomat, azonnal elereszti a karomat, és egy teljes lépést hátrál tőlem.  – Elnézést, Miss Foster! Csak segíteni akartam.  – Semmi gond! – igyekszem megnyugtatni az óriást. – Az emlékeim nélkül kicsit elveszett vagyok. –  Nem tudom, miért érzem szükségét mentegetőzni. Mióta Carlost ilyen közelségben tudom, teljesen összezavarodtam.  – Ez érthető – bólint elgondolkodva. – Nem akartam rosszat, el szerettem volna mondani, hogy őszinte részvétem Morten miatt. Tudom, hogy barátok voltak.  – Köszönöm! – felelem, de gondolatban már távol járok. – Ismerte Adamet? – kérdezem aztán, csak hogy fenntartsam a beszélgetést. Valami különös ok miatt van valami szilárd és megnyugtató a zord külsejű Hughban.  – Igen, Miss Foster. Többször összefutottunk. Két hétig őriztem önt, amikor egy helyi suhancbanda a leleplező cikke miatt a nyomába szegődött. Előbb szétverték a kocsiját, aztán betörtek a lakásába. Egészen az elfogásukig őriztem önt, mert szükség volt rá. Már évek óta vagyok Carlos Ortega mellett, így bennem bízott csak meg annyira, hogy vigyázzak magára. Elkerülhetetlen volt a találkozás Adam Mortennel, és eléggé emlékezetes is. Rendesen összeverekedtünk. Nem felejtem el azt a jobbhorgot, amíg csak élek: majdnem eltörte az állkapcsom, pedig az nem egyszerű feladat. – Elgondolkodva dörzsöli meg az említett állát. – Nagyon ritkán fordul elő, hogy így elkapnak. Könnybe lábad a szemem Adam emlékétől. A mosolygós külseje mögött nagyon kemény fickó volt, mindig meglepte az embereket. A küzdelmekből pedig általában győztesen került ki. Halványan derengeni kezd az az ominózus verekedés is: a feldúlt nappalim, az összetört vázám és a megrepedt ablakom… Közelebb érzem magamhoz, mint eddig a baleset óta bármikor. És mérhetetlenül fáj az elvesztése…  – Tudja, mi történt vele? – kérdezem meg félve.  – Igen, láttam a rendőrségi jegyzőkönyvet. Nagyon csúnya eset volt. Elég sokáig eltűntként kezelték

Mortent is és önt is, Miss Foster. Amikor feldobta a víz Adam holttestét, olyan szétroncsolt volt, hogy csak a dögcédulájáról tudták azonosítani hamarjában. Akkor indult meg a nyomozás az ön eltűnése után is. – Itt rövid szünetet tart, de a csend mindent elmond nekem. – Mikor megtudtuk, hogy elgázolták, és összetörve kómában van, a főnök kiakadt. Azt az ámokfutást nehéz elfelejteni. – Látom, ahogy kirázza a hideg. – De nem mennék bele a részletekbe, Miss Foster. Abban az időben sokat ártam kórházba…  – Ön is bajba keveredett? – kérdezek vissza, hogy elviccelődhessem, mert a nyomás a mellkasomban erősödik. Számítottam Carlosnak. Hiába szakítottunk, hiába hagytam el, akkor is számítottam… Biztosan érzem, hogy nem tudott akkor még az árulásomról. De nem sokkal később megtudta az apjától, mert a kórházba már úgy jött be.  – Nem én, hanem Michael Sherwood. – Hirtelen nem is értem, hogyan merül fel Michael neve. De gyorsan összerakom.  – Nekem azt mesélték, hogy Roberto ráküldte a verőembereit, és kicsit elintézték… – Nem fejezem be a mondatot, mert látom, hogy Hugh összevonja a szemöldökét, és gyanúsan méreget.  – Attól tartok, nem pontosak az információi. Azt hittem, tudja. Ha nem, akkor nem az én tisztem beavatni… – különös hangsúlya miatt gyanú ébred bennem.  – Carlos volt, ugye? – esik le gyorsan a tantusz. – Hányan voltak, akik összeverték?  – Miss Foster, kérem…  – Hányan voltak? – erősködöm kitartóan.  – Négyen. Többszörös törései lettek, és megrepedt egy bordája. A törés összeforr, Miss Foster, de a bizalom már nehezebb ügy.  – Most rám céloz, Hugh, vagy Michaelre.  – Is-is, Miss Foster. De én nem alkotok véleményt. Azt viszont tudnia kell, hogy Carlos Ortegához vagyok elsősorban hű, és ez nálam nemcsak a pénzről szól. Viszont, ha megenged egy megjegyzést: ha legközelebb megpróbálja átbaszni, akkor lépjen le rendesen, és ne táncikáljon vissza. Húzzon el, mert az árulókat hosszú vallatás utáni kegyetlen halál várja, és ez kellene legyen az ön sorsa is.  – Sajnálom, Hugh, a sok kellemetlenséget, amit okoztam. – A hangom olyannyira tele van iróniával, hogy lehetetlen nem érteni.  – Oké, Miss Foster. Amit nem értek, az az: ha felégette azokat a bizonyos hidakat, akkor miért úszott vissza ugyanoda?  – Elvesztettem a lábam alól a talajt…  – És ha visszatérnek az emlékei, velük együtt pedig az, úgymond: „nyomós érvei”, akkor újra futni fog, rombolni és „hidat égetni”?  – Nem tudom… – suttogom, és egyszeriben megértem, hogy micsoda egy önző liba is vagyok valójában.

Igaza van, nem tudom, hogy mi a francot csinálok itt. Hiába jelenti Carlos az emlékeim kulcsát, ezt nem lett volna szabad megtennem. Biztosan lenne másik lehetőség is, hogy elbújjak az apja elől, amikor kitör a vihar… Csak az a baj, hogy semmi sem jut eszembe. Még nem mehetek el, ez is világos. Nem hozhatok meg egy végleges döntést információmorzsák alapján. Mióta itt vagyok, mintha cseppenként jönnének vissza az emlékeim. Időt kell nyernem magamnak.  – Bocsásson meg, Hugh, de azt hiszem, Carlos már vár. – Gyáván elfutok, pedig tudom, hogy igaza van velem kapcsolatban. Inkább elindulok arra, amerre az étkezőt sejtem.

Mikor megérkezem a szikrázóan napsütéses fedélzetre, látom, hogy Carlos a külső asztalnál, egy nekem háttal álló széken hanyagul hátradőlve ül, és elmerülten telefonál. Előtte egy laptop hever, és időközönként az ujjai végigtáncolnak a billentyűzeten. Egy pillanatra belefeledkezem a szép, hosszú, barna ujjak játékába, majd a tekintetem továbbsiklik. Ugyanazt az öltözetet viseli, mint amikor megérkeztünk, egy napszemüveggel kiegészítve. Újabb percre van szükségem, hogy rájöjjek, spanyolul beszél, és én minden egyes szót értek. Egy szórakozóhely bevételénél adódott némi hiányprobléma, és egy belső embert gyanúsítanak, de már nem is figyelek a részletekre – így, hogy csak az egyik felét hallom a beszélgetésnek, közel sem köt le. Óvatosan megközelítem az általam legszexisebbnek ítélt férfit az univerzumban. Hiába próbálom halkan véghezvinni, a cipőm kopogása elárul – bár gyanítom, már azelőtt tudta, hogy itt állok, hogy bámulni kezdtem volna. Ahogy közelebb érek hozzá, kinyújtja a kezét, és hiába tiltakozom, óvatosan az ölébe húz. A legmorcosabb, leggyilkosabb tekintetemmel nézek rá, de – valószínű, a napszemüveg miatt – nem érti a célzást, mert válaszul egy ragyogó mosolyt kapok. A keze a derekamra téved, az ing és a top alatt a csupasz bőrömhöz ér. Beleborzongok, amikor lassan simogatni kezd. Mielőtt azonban a szája elérné a nyakam hajlatát, felpattanok, és a korláthoz sietek. Zavaromat leplezendő, nézni kezdem a napfényben táncoló víztükröt.  – Kegyetlen vagy! – kiált nekem angolul, amire kicsit összerezzenek. Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatja spanyolul a beszélgetést. Amint lehetséges, rövidre zárja, és elköszön. Közben végig magamon érzem a tekintetét: simogat, és égeti a bőrömet. Elmerülten bámulom a csillogó vizet, meghitt csend telepszik ránk. Úgy tűnik, én elégelem meg előbb, mert gyorsan megkérdezem, ami először eszembe jut:  – Valami üzleti gond van?  – Semmi komoly, csak a szokásos: nem a megfelelő ember került a pénz közelébe, és lenyúl belőle.

Hétköznapi probléma, és könnyen orvosolható. – Kis szünet után fojtott hangon folytatja. – De ezeket már mind tudod, Carolina. Vagy az amnéziád a spanyoltudásodat is magában foglalja? Sajnos elkövetem azt a hibát, hogy elszakítom a tekintetemet a nyugodt víztől, és megfordulok. A szemem láttára változik át az arca: érzéki száját összeszorítja, férfias vonásait mintha kőből faragták volna ki. Örülök, hogy a szemét a napszemüveg takarja, mert biztos vagyok benne, hogy látnám, ahogy szikrázik a tekintete az indulattól.  – Nem felejtettem el spanyolul, csak udvarias társalgást akartam kezdeményezni veled. –  Szerencsére gyorsan forog az agyam, de rájövök, hogy ismét lépre mentem, amikor fagyosan elmosolyodik.  – Sosem mondtad, hogy beszélsz spanyolul, de kitaláltam. Nem most, már korábban… – Habozik egy percet, látom rajta, hogy mérlegel. – Az este a WestRockban… Az irodámban találkoztunk, úgy volt, hogy elviszlek vacsorázni. Már indulni is készültünk, amikor egy mexikói idiótát beengedtek, mert azt mondta, hogy señor Ortegával akar beszélni, és nagyon sürgős. Gyorsan rájött, hogy nem a megfelelő Ortegával társalog, de addigra már elkotyogta, hogy a kábszer hol akadt el. Még aznap lekapcsolták a szállítmányt. Másnap találkoztam az apámmal, őrjöngött és vagdalkozott. A letartóztató tiszt Adam Morten volt. A besúgó pedig te, angyalom. És ez csak úgy lehetséges, ha kiválóan értesz spanyolul, mert a betévedt fickó az idegességtől hadarva beszélt, és veszekedett, mielőtt kidobattam… Hirtelen elborítanak az este emlékei, mint amikor a függöny gördül fel…

 Nagyon fárasztó napom volt, és a legkevésbé sem hiányzott a parti, ami a WestRockban várt. Ez Carlos egyik legnépszerűbb éjszakai klubja, állandó tömeggel, elképesztő bulikkal, jó DJ-kkel. Ez a szórakozóhely az elitklubja, a büszkesége. De ezen kívül több, kevésbé jó nevű hely is az övé, köztük sztriptízbárok és illegális játékbarlangok is. Persze azt nem kifejezetten szerette, ha azok  bármelyikében találkoztunk, vagy egyáltalán betettem oda a lábam. Sokat tréfálkoztam annak idején, hogy biztosan van felvételiztető dívány az irodáiban, de ilyenkor mosolygott, és megnyugtatóan közölte, hogy már más a felvételi bizottság elnöke. Vagy más alkalmakkor megkérdezte, hogy jelentkezni szeretnék-e állásra, mert akkor bemutatót  tarthatnék az ő rúdján, mielőtt a színpadra enged. Carlos és az ő humora…  Kifejezetten zsémbes voltam, hogy aznap a WestRockba kellett mennem, de Carlosnak  apírmunkája adódott, nem akartam veszekedni vele. Éppen elég egyéb dolog miatt álltunk  hadilábon egymással, és egyébként is, általában én várattam meg.  Az irodája a klub fő tánctere felett helyezkedett el, üvegpadlóján át látni lehetett a táncosokat, a kusza fényeket. Könnyen bejutottam, a bár biztonsági személyzete ismert, az egyikőjük egészen az

irodáig kísért.  Mikor beléptem, Carlos az íróasztalánál lévő számítógépen dolgozott. Üdvözlésképpen a „bugyileolvasztós” mosolyával fogadott, amitől azonnal gyorsabban kezdett verni a szívem, és a bosszúságom is tovaszállt. Ez a része sosem volt nehéz a feladatnak. Könnyű volt Carlosszal lenni, mert ha akarta, nagyon szórakoztató tudott lenni. Sajnos ezt az oldalát nagyon megkedveltem. Talán túlságosan is.  – Gyönyörű vagy ma, angyalom! Adj még öt percet, és a tiéd vagyok.  – Mérem az időt, ne várass meg, különben… – nyafogtam fáradtan. De nem tudtam befejezni, mert az ajtón erős dörömbölés hallatszott, majd meglepődve láttam, ahogy egy fiatal, csapzott, mexikói kinézetű fiú, túljutva a verőembereken, berobban.  Felötlött bennem, hogy persze, hiszen Hugh szabadnapos, és ilyenkor minden a feje tetején állt.  fiatal férfi vadul gesztikulálva magyarázott, és Carlos minden mondattal egyre dühösebb lett. Az apjával, Roberto Ortegával akart beszélni, mert a kábítószert szállító kamion egyszer csak leállt, nagy nehézségek árán egy sikátorba vontatták be, de ott nem maradhatott. Carlos pokoli mérges lett, a legmocskosabb szavak kíséretében közölte a fickóval, hogy semmi köze az apja üzletéhez, és csak azért nem hívja a rendőrséget, mert akkor neki is a kihallgatószobában kellene töltenie az estéjét, és más tervei vannak. Egyetlen percre sem hittem el, hogy lehetne olyan körülmény, ami Carlos Ortegát arra sarkallja, hogy a rendőrséghez forduljon, de ezt szegény fiú nem tudhatta. Majd a „pasim” szemrebbenés nélkül megadta az apja otthoni címét, sőt odáig ment a dolog, hogy a privát telefonszámát is. A jelenet azzal ért véget, hogy kiszólt a biztonsági személyzetnek, és kidobatta a hátsó sikátorba, ahova a szemetet. Csak álltam ott, és hallgattam a spanyolul folyó társalgást. Igyekeztem közömbös arcot vágni, de felesleges volt, mert Carlos közben nem nézett rám. Amikor kidobták a srácot, gyorsan a mosdóba szaladtam, mielőtt meggondoltam volna magam, és írtam egy SMS-t Adamnek a címmel, és hogy legyen nagyon óvatos. Túl kockázatos volt megtenni, de nem tudtam ellenállni az ölembe ottyant lehetőségnek.  Próbáltam megnyugtatni a háborgó lelkiismeretemet azzal, hogy tulajdonképpen nem sodrom magam semmilyen veszélybe, és még Adamnek is segítek. Megigazítottam a sminkemet, és kiérve Carlos ölelő karja várt. Bűntudattól sújtva szorosan hozzábújtam. Tudta, hogy valami nem stimmel, de nem engedtem sem magyarázkodni, sem szabadkozni.  – Sajnálom, angyalom! – suttogta a hajamba, amitől én még szorosabbra fontam a karjaimat a dereka köré. „Könyörgöm, ne kérdezz!” – ismételgettem, szuggeráltam magamban.  – Ne mondj semmit! – vágtam közbe, mikor meg akart szólalni, és az arcomat a mellkasához szorítottam.

 – Kirúgom azt az idiótát, aki beengedte ide… – ismét hallottam az elfojtott dühöt szexi, rekedt  hangjában.  Nagyon sokáig csak szorosan a karjában tartott. Bár cseppet sem csökkent a bűntudatom, ellazítottam a testemet. Aztán az ölelő karjaiból felnéztem rá, és rettegve megkérdeztem:  – Hogyan tovább, Carlos?  Egy pillanatra valami megcsillant a tekintetében, de ahogy jött az árny, úgy el is tűnt. Láttam rajta, hogy valami nem tetszik neki. Tudtam, hogy az egész játékom csupán egy ingatag kártyavár, amit a legkisebb szellő is lerombolhat, és nem tettem volna rá a fejem, hogy nem kavartam-e meg a levegőt.  – Elvihetlek vacsorázni, ha még szeretnéd, de kezdhetjük mindjárt a desszerttel is. Helyet is választhatsz hozzá: hajó, lakás, íróasztal…? – Szemében a kihívás gonosz szikrája csillant. Én edig tudtam, hogy ezt a kihívást el kell fogadnom.

Itt megszakad a jelenet.  – Hogyan tovább, Carlos? – Nem tudatosan, de ugyanazokat a szavakat használom, mint akkor. Gyorsan zavarba jövök, és még el is pirulok, amiért pedig borzasztóan dühös leszek. Carlos szemtelenül elvigyorodik, leveszi a napszemüveget, mélyen a szemembe néz, és lassan, alaposan végigmér.  – Cicám, hogy neked milyen piszkos a fantáziád…  – Emlékszem az irodádra és a fickóra. – Próbálok témát váltani, és kihátrálni a forró helyzetből, amíg lehet. – Mesélj még valamit, kérlek! – Lehet, hogy egy leheletnyit kétségbeesett a hangom, de nem bánom, mert a helyzetem is az. Érzem, hogy a múltamhoz ez a férfi a kulcs. Carlos megrázza a fejét, majd egy széles kézmozdulattal a szemközti székre mutat.  – Foglalj helyet! Ebédeljünk meg, közben elmesélem, hogy hogyan találkoztunk. Nem sokat habozok, gyorsan letelepszem a felkínált székre. A köztünk lévő feszültség nem múlt el nyomtalanul, még ott parázslik a felszín alatt. Hugh ekkor érkezik meg két tányérral, rajta az ebédünk. Csendben látunk neki az evésnek. Észreveszem, hogy Carlos elgondolkodva rajtam felejti a szemét, mintha felidézné a vonalaimat, vagy próbálná egy életre emlékezetébe vésni. Nem merem viszonozni a pillantását, meredten a tányéromat bámulom.  – Emlékszem a találkozásunkra – suttogom alig hallhatóan, hogy megtörjem a meghitt békét közöttünk.  – Pontosan mire emlékszel? – Nehéz megmondani, hogy mit hallok a hangjában: kíváncsiságot,

esetleg kihívást?  – A partira. Álmodtam róla. Kinn, a kertben, a szökőkútnál megszabadítottál egy kötekedő alaktól. Elég önzetlen tett egy férfitól, aki soha semmit nem tesz ok nélkül.  – Megvolt az okom, angyalom. Gyönyörű voltál abban a ruhában. Rengeteg nő bulizott ott, elegánsan, vagy akár kurvásan, de csak rajtad akadt meg a szemem. Először a hajadon. – Hanyag mozdulattal átnyúl az asztalon, finoman megfogja egy hajtincsemet, és játékosan morzsolgatni kezdi. –  Majd, amikor megfordultál, a dekoltázsodon. Az a ruha alig takart el valamit. – És jelentőségteljesen a mellemre néz. Nem értem saját magam. Halálosan veszélyes bűnöző ül velem szemben, de a tekintetéből sugárzó ígéretektől elborít a vágy. Bizseregnek a mellbimbóim, és az érintéséért sikolt minden porcikám. Muszáj összeszednem magam, és újra kizárni a gondolataimból.  – Nos, ennyit a lelkek kölcsönös összefonódásáról, és az egyéb hasonló maszlagról…  – Hmmm… – Elengedi a hajam, lassan hátradől a székben, így növelve ismét a távolságot közöttünk. – Az is áll, drágám. A testünk mellett a lelkünk is összeforrt. De először a vágy fogott el, hogy megismerjelek…  – Hogy lefektess… – vágok gyorsan közbe, hogy megacélozzam magam hihetetlenül erős vonzása ellen, ami olyan, mint a legerősebb elektromágnes: szinte magához ránt.  – Az is. – Mielőtt újra beleszólhatnék, hogy örülök az őszinteségének, halkan hozzáteszi: – De meg is akartalak ismerni. Hitetlenkedve nézek rá. Ekkor találkozik először a tekintetünk. Megfigyelhetem, hogy tengermély fekete szemein hogyan suhannak végig az érzések, és hogyan veszi át a vágy helyét előbb a düh, majd a csalódás.  – Erre nem tudok mit mondani – felelem, és egy jeges kéz szorítja össze a szívemet. Valamit ismét elrontottam, de ha száz évig élek, akkor sem fogom tudni megmondani, mit. Carlos arca újra zárkózott, nyoma sincs rajta az előző közlékenységnek.  – Hol voltunk az első randin? – kérdezem, próbálva menteni a menthetőt, hogy újra információkra tehessek szert. Egy percig habozik, majd némán felnyitja a laptopját. Figyelem, ahogy a hosszú, napbarnított ujjai siklanak a billentyűkön. Nem telik bele talán egy perc sem, felém fordítja a monitort, és meglepetésemre egy újságcikket fedezek fel.  – Olvasd el ebéd közben! De ha most megbocsátasz, nemsokára tárgyalásom lesz a WestRockban, és már így is késtem. – Azzal feláll, felveszi a napszemüvegét, és elegánsan távozik. Vissza sem néz rám. Belefeledkezem mozgása tanulmányozásába, ahogy könnyed léptekkel eltűnik a szemem elől. Michael és az ő testfelépítése a megszólalásig hasonlít egymásra. Olyan, mintha ő sétálna el előlem.

Egyedül maradok az ebédemmel, ami már közel sem ízlik annyira, mint két perccel ezelőtt. Nem nagyon értem, mi történt, de ahogy olvasni kezdek, elfog egy nagyon rossz érzés. Az újságcikket én írtam, kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt. A cikk alatt hatalmas fotó egy illegális gyorsulási versenyről. Egy könnyed hangvételű bevezető után – amiben ecsetelem, hogy egy álomba csöppentem, mert a kísérőm ragaszkodott hozzá, hogy bekötött szemmel vigyen oda – írok az eseményről. A tudósításom lelkes, és közel sem annyira elítélő, mint amit egy tisztes újságírótól elvárnának… Beletelik egy kis időbe, mire megértem, miért mutatta meg a cikket Carlos. Ez volt az első randink! Egy illegális gyorsulási verseny a semmi közepén, és én jól éreztem magam a környék legjóképűbb rosszfiújával… Összeszorul a gyomrom, és újra – nem is számolom már, hányadszor – félelem fog el. Istenem, mit tettem? Mi mindent engedtem és láthattam? Ismét eljött az a pillanat, hogy egyetlen percre, de hálás vagyok boldog tudatlanságomért. Még arra sincs erőm, hogy kutakodni kezdjek a számítógépén, fogom, és lecsukom az egészet. Teljesen elment az étvágyam. Visszasietek a kabinomba, miután még egy elkeseredett kísérletet teszek a húgom kiengesztelésére. Persze tökéletesen sikertelenül. A kezembe fogom a telefont, és Michaelt hívom. Tudom, hogy veszélyes, de hallanom kell a hangját. Első csengetésre felkapja:  – Történt valami? – kérdezi rögtön. Teljesen elbizonytalanodom. Saját magamban sem tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Vágyom Carlos Ortegára, de mélységesen taszít benne valami, amit megfogalmazni sem tudok. Michaelt pedig biztosan többnek gondolom, mint egy egyszerű barát. Nem is igazán akarok róla mesélni, nem is értem, hogy miért hívtam fel.  – Nem – igyekszem megnyugtatni. – Jól vagyok. – Közben tudom, hogy ez hazugság.  – Bántott? – Nem a szavaimra válaszol, hanem a hangszínemet ismeri fel.  – Nem fizikailag – felelem olyan halkan, ami szinte csak egy kósza suttogás.  – Öt perc múlva ott vagyok.  – Nem! Én…– Nem jöhet ide! Ha Carlos elkapja, akkor…  – Ne aggódj, a hajóra tartok. Híreim vannak a nagyfőnöknek, csak éppen nem érhető el. Általános szabály, hogy ilyen esetben a „trónörökösnek” kell jelenteni.  – Úgy tudtam, hogy nem túl jó a viszony kettőjük között.  – Carolina, itt üzletről van szó. És tudhatnád, hogy ez a szó mindent felülír. Ilyenkor nincs harag, nincs becsület, nincs önérzet, és nem számít mások élete sem. – A hideg kiráz a gondolattól is, és olyan rossz érzés fog el, amitől nem tudok szabadulni. Egészen beeszi magát a bőröm alá, és megfagyasztja a csontjaimat is. Halál!… Láttam valamit, de az emlékek homályosak. Mint általában a traumát szenvedett emberek, igyekszem elzárni.

 – Most állítottam le az autót. Hol vagy? – töri meg Michael hangja az elmélkedésemet.  – Az alsó szinten, a legnagyobb kabinban – felelem. Nem tudom sem azt mondani, hogy a „kabinjában”, sem azt, hogy a „kabinunkban”. Megint ez a gyomorszorító érzés…  – Átverekedem magam az őrökön, és ott vagyok.  – Várlak. Idegességemben fel-alá kezdek járkálni. Nézem az órámat, és számolom a perceket. Egyre feszültebb vagyok minden egyes másodperccel. 20 perc után, mikor már azon vagyok, hogy megyek és megkeresem, határozott kopogás hallatszik az ajtón. Nem is felelek, egyszerűen feltépem az ajtót. A ronggyá kopott idegeim vadul isszák be a látványt, ahogy Michael elegánsan, egészségesen és egy darabban áll előttem. Magas, izmos testalkatán fantasztikusan áll a sötét öltöny. Kék szemei ezúttal a viharra készülő, morajló tenger színévé váltak. Óvatlan vagyok: körül sem nézek, egyszerűen átkarolom a derekát, és az arcomat a mellkasára fektetem. Egész testében megfeszül, ahogy ölelem. Finoman beterel a szobába, miközben az egyik kezével átkarol.  – Kopogj, vagy ronts be, ha látod lejönni a lépcsőn – mondja a mögötte állónak.  Hogy én milyen ostoba vagyok!  – dorgálom meg magam. Iszonyat bajba fogok valakit keverni a meggondolatlan, érzelgős, amnéziás mivoltommal. Ahogy mögé nézek, felismerem Kenant, és megnyugszom. Még semmit sem csináltam, ami végzetes lenne. Bár attól tartok, hogy japán ismerősöm nem így vélekedik. Michael halkan becsukja az ajtót.  – Semmi baj! – suttogja megnyugtatóan. Állát a fejem tetejére hajtja, és nagy levegőt véve beszívja a hajam samponillatát. Simogatja a hátamat, és még szorosabbra fűzi a karjait körülöttem. A világ megszűnt létezni.  – Tarts ki! Kérlek, tarts ki! – ismételgeti. – Odaadtad a pendrive-okat, már nem tarthat sokáig.  – És veled mi lesz? – Mert nem én vagyok az egyetlen, akinek a fejét akarják.  – Adam főnöke tud rólam. Billen, a pultoson keresztül tartjuk a kapcsolatot.  – Nem erre gondoltam. Neked már hét határon túl kellene lenned. Miért nem mész?  – Kenannek szüksége van a segítségemre – feleli, majd megrázza a fejét, és nagyot sóhajtva hozzáteszi: – De ha nem így lenne, akkor sem hagynálak itt téged. Tarts ki, már nem tart sokáig!  – Egyetlen percet még adj, és elengedlek. De most te vagy nekem az egyetlen valóság! – suttogom, és az az igazság, hogy tényleg így is gondolom. Felemelem az arcom a mellkasáról, és szikrázó tekintete találkozik az enyémmel. Kicsit közelebb hajol hozzám, de ekkor kopogást hallunk az ajtón. Úgy rebbenünk szét, mint két tizenéves. Hátrálok, és leülök a székre, Michael pedig az ajtó melletti falat támasztja.  – Belezúgtam Carlosba, ugye? – Tudom, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá, de meg

kellett kérdezem, mert tudnom kell az igazat.  – Igen – adja meg a várt választ végre valahára. – Vannak bizonyos dolgok, amiket nem irányíthatunk, és az unokatestvérem elég elbűvölő tud lenni, ha akar. Elvakított téged a szerelem, és kezdtél ellenünk dolgozni. De történt veled valami, mert felrúgtál mindent, és elhagytad. – Váratlanul elhallgat, mintha számolta volna, hogy mennyi idő kell valakinek végigcsörtetni a folyosón. Kisebb szóváltás támad odakinn, gondolom, Kenan megpróbál még egy kis időt nyerni nekünk. Én semleges arckifejezést öltök magamra, Michael irányából pedig érzem, hogy szinte tapinthatóan megfagy a levegő. Feleslegesen megigazgatja a nyakkendőjét, és kinyitja az ajtót.  – Mi a picsát keresel a csajom kabinjában? – üvölti szinte azonnal Carlos.  – Valószínű, hogy dugom az orrod előtt – felel Michael élesen. Egy ideig farkasszemet néznek egymással.  – Úgy tűnik, a múltkori verés nem volt elég, mert nem tanultál belőle – mondja Carlos dühvel átitatott hangon. Michael válaszként felhördül:  – Hogy baszódnál meg! Erre Carlos fagyosan elmosolyodik, majd megszakítja a szemkontaktust. Belép a szobába, egyenesen hozzám. Lehajol, és erőszakosan szájon csókol. Nem az a fajta csók, amitől elgyengülnek az ember térdei, de tiszta lelkiismerettel nem mondhatom, hogy nem hat rám. Elmosolyodik, felhúz, és helyet foglalva a széken az ölébe ültet.  – Mit akarsz, Michael? – kérdezi, miközben lassú köröket ír a combomra, egyre közelebb rövid sortom aljához. Próbálok nem remegni az ölében, de egyszerűen kezd sok lenni.  – Pontosan tudod, hogy csak nyomós indokkal jövök ide. – A hangja hideg, üzleties, és egyenesen Carlos szemébe néz. Látom, hogy egyetlen pillanatra sem rám, nehogy bármit eláruljon. – Apád nem elérhető, és híreim vannak a sitteseiről.  – Hallgatlak. – A kezek elérik a nadrágom szárát, és játszadozni kezdenek vele.  – Nincs óvadék. Lehetetlen – feleli Michael kimért hangon. Csodálattal kell hogy adózzak a hidegvére előtt. A szeme sem rebben, pedig én vagyok az, aki biztosan tudja, hogy szíve szerint darabokra szaggatná Carlost azért is, amit velem tesz, és azért is, amire őt kényszeríti.  – Nem ismerem ezt a szót, hogy lehetetlen – válaszolja Carlos. – Javaslom, te is töröld a szótáradból!  – Eléggé agyoniskolázott lettél, seggfej! – kezd bedühödni Michael. – Ez egy elég szépen összerakott mondat volt. És „baszd meg” nélkül? Különös…  – Igyekszem a fennkölt társaságodhoz igazodni – vág vissza Carlos. – Mi okozza a problémát?  – Az, hogy idióták gyülekezete. A rendőr meleg holtteste fölött kapták el őket, fegyverrel a kezükben, és vagy 10 kiló kokainnal. Szerinted mégis milyen problémába ütközne a feltételes

szabadlábra helyezés?  – Megmondtam, hogy vesztegess, ha másképpen nem megy.  – Zsarugyilkosoknál nem működik a vesztegetés.  – Akkor végeztesd ki őket benn.  – Az előzetesben nincs emberetek.  – Akkor küldjél be valakit, mert ha nem, úgy éljek, elintézem, hogy te legyél az, és személyesen kell csinálnod. És le merném fogadni, hogy ahhoz nincs gyomrod.  – Ó, téged gond nélkül kinyírnálak, kedves unokatestvérem. – A feszültség az egekbe szökik, elég lenne egyetlen gyújtószikra, és az egész hely felrobbanna.  – Takarodj a hajómról, és akkor gyere vissza, ha már intéztél valamit – sziszegi a fogai között Carlos, és feláll a székről, végre utamra engedve. El sem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbülök. Michael bólint, majd először, mióta Carlos bejött, felém néz.  – Szép napot, Carolina! – Semmi személyes, semmi érzelem, és gyorsan távozik.  – Mindjárt jövök, cica, csak kikísérem! – köszön el Carlos. A következő, amit érzékelek, hogy halkan becsukódik az ajtó. Aznap már nem tér vissza ő sem. A nyugtalanságom nem enyhül. Már estére hajlik az idő, amikor valaki határozottan kopogni kezd az ajtómon. A szívem rögtön a torkomban dobog.  – Szabad! – szólok ki erőtlenül. A csalódottságom elmondhatatlan, amikor észreveszem, hogy Maggie lép be az ajtón. A kishúgom szörnyen néz ki. Vörösek a szemei a sírástól.  – Carolina! Nem akarok itt lenni! Menjünk innen haza, vagy szállodába, vagy akárhova! Húzzunk el Chicagóból, mindegy, csak innen el!  – Ne légy gyerekes, Maggie! Tudod jól, hogy ezt most nem tehetjük. Felborítana mindent. Mondd inkább el, hogy mi a baj!  – Minden! Carlos, ez a hajó, az utánunk szaglászó bűnözők… Besokalltam, nővérkém!  – Akkor menj el! Téged semmi sem tarthat itt…  – De téged sem! Te is tudod, hogy kamu az egész, ami miatt itt vagyunk. Hol érdekeljük mi igazán Robertót?  – Ezt nem értheted! A múltam, az emlékeim idekötnek! Mindennek Carlos a kulcsa. Amikor vele vagyok, közelebb érzem magamhoz, amit elvesztettem.  – Ne hagyd, hogy újra behálózzon! Megígérted!  – Nem erről beszélek! Ez a férfi, legyen bárki is, része a múltamnak.  – Egy nagyon rossz része! Életed legjobb döntése volt, mikor elhagytad! Hát nem érted? Magával

rántott a mocsokba! Még az összegyűjtött anyagot is megnyirbáltad érte! Te mindent eldobtál, mindent feláldoztál és megsemmisültél mellette. El kellett hogy hagyd, mert már nem voltál önmagad! –  Maggie nem érvel, hanem vagdalkozik, gondolkodás nélkül.  – Te sem játszol tisztességesen! És akkor sem voltatok őszinték velem, mikor azt mondtátok, nem Carlos a gyermekem apja…  – Mire emlékszel? – kérdezi elkerekedett szemekkel a húgom. Látom a félelmet a tekintetében.  – Nem volt senki másom, Maggie! Egyszerűen nem lehetett más. Carlos kellett hogy az egyetlen férfi legyen az életemben akkoriban. Nem férhetett bele más. De történt valami, ami miatt el kellett őt taszítanom. Mikor Michaellel megtörtént… – Elcsuklik a hangom, de gyorsan újra megtalálom a szavakat: – Már terhes voltam. Ha utánaszámolsz, rájössz: hathetes terhesen gázoltak el. Miért hagytam el? Maggie kétségbeesve lerogy az ágyunkra. Majd undorodva feláll, és inkább a széket választja.  – Tudni akarom az igazat, Maggie! Tartozol az igazsággal.  – Mit meséljek el? – néz rám nagy, könnyes szemekkel, amivel szinte könyörög, hogy inkább ne akarjam.  – Mindent – felelem egyszerűen.  – Nem ismerem az indítékaidat. Kicsit eltávolodtunk egymástól akkoriban, mert nem kedveltem Carlost, te pedig megszállottan védted. Bármi áron. Sokszor szakítottatok, mert nem tudtad elviselni a birtokló természetét, a vad féltékenységét. Ő pedig puha csomagolópapírba akart bugyolálni, hogy bajod ne essen… Egyik alkalommal annyira kiborultál valamin, hogy sírva jöttél hozzám az éjszaka közepén, de egy szót sem szóltál, akármennyit is kérdezgettelek. Lecserélted a telefonszámod, és nem beszéltél róla többet. Egészen egy hétig bírtátok. Aztán megjelent az ajtóban, nem akartam beengedni, de egyszerűen felemelt, és odébb tett. Érted??? Engem! Felkapott, és félrerakott! Kopogott a szobaajtódon, kiabáltál, hogy tűnjön el, de rád törte. Üvöltöztetek egymással, rögtön hívtam Adamet. Fél óra volt, mire odaért, de addigra… Kellemetlen neki a helyzet, mert elpirul, de azért mondja tovább:  – Minden folytatódott tovább. Aztán, mintha mind a ketten lehiggadtatok volna kicsit. Majdnem rendes pár lettetek. Teltek a hónapok, és egyszer csak ismét kisírt szemekkel és a táskáddal jöttél a lakásomra, és közölted, hogy végeztél vele. Nem drámáztál, mint legutóbb. Hideg voltál, mint a jég, és némán összetört. Azt hittem, ezúttal az a rohadék ejtett. De jöttek a virágok, jöttek a levelek, folyton szólt a telefonod, de semmire sem reagáltál. Olyan fájdalmasan véglegesnek tűnt a részedről a szakítás, mintha muszáj lett volna, és ki akarnál tartani. Carlos egyszerűen nem adta fel… Egészen addig, amíg nem jött Michael… Onnantól nem keresett többé. Annyira összeszorul a torkom, hogy alig kapok levegőt. Mit tettem? Mit tehettem?  – Lehetséges, hogy az a mocsok volt a gyereked apja. De kérdezted már erről Michaelt?

Jelentőségteljesen megrázom a fejem.  – Nem beszél. Azt mondta, hogy majd ha újra emlékszem, tudni fogom.  – Sosem szoktál egyéjszakás kalandokba keveredni. Nem hiszem, hogy akkor sorozatban nekikezdtél volna. Viszont azt tudom, hogy nem egyszer és nem kétszer próbáltak engem elrabolni akkoriban. Emlékszel, meséltem már neked, hogy Roberto emberei el is kaptak, de könnyen meglógtam, mert figyelmetlenek lettek. Mást nem tudok. Érzem ennek az információnak a fontosságát, de még mindig nem állt össze a kirakós játék. Pedig olyan közel vagyok! Szörnyű balsejtelem fog el, és visszhangzik a fejemben: Carlos addig nem adta fel, amíg nem jött Michael. Sokszor próbáltak elrabolni akkoriban… Nem, a rossz érzés nem múlik, sőt gyökeret ver egészen a lelkemben. A válasz itt van az orrom előtt. De csak futok elmém labirintusában, és keresem. De valamit még muszáj megkérdeznem.  – Miért gyűlölöd Carlost?  – Nem hozzád való! Michaellel jobban jártál volna – feleli, de érzem, hogy nem mondja el az igazságot erről.  – Nem hiszem, Maggie. Van még valami, amit tudnom kell?  – A lényeget már tudod. – Ezzel feláll, és az ajtóhoz sétál. – A sok lényegtelen, apró információ pedig úgysem számít. Már nem számít! – Ismétli, mintha saját magát győzködné.  – Ne menj még, hugi! – kérlelem, mert félek egyedül lenni, de ezt neki nem vallanám be. – Nézzünk meg egy filmet együtt. Nem kell semmiről mesélned, kiscserkész becsszóra!  – Nem is voltál kiscserkész! – feleli már megkönnyebbülve.  – Vagy csak nem emlékszem rá! – válaszolom én is nevetve. Mivel Maggie kényelmetlenül érzi magát ebben a kabinban – el tudom képzelni, miért –, átmegyünk az övébe. Kényelmesen elhelyezkedünk, a húgom választ egy jó kis vígjátékot, mert dráma és akció is bőven akad az életünkben, nevetésből pedig nem lehet elég. Nagyon későn ér véget a film, de így is nehezen akaródzik elválni tőle, hosszan búcsúzkodom. Ennél alkalmatlanabb pillanatot viszont keresve se találhattam volna a távozásra, mert egyenesen a végzetembe futok. Carlos lép ki a kabinjából. Átkozom a folyosó éjszakai világítását, mert csak ront a helyzeten. Fürdőnadrágot visel, a nyakában pedig törülközőt. Az éjszakai fény megcsillan nap csókolta bőrén, és meghitt árnyékba vonja az éjsötét szemeit.  – Nincs késő az úszáshoz? – kérdezem meg az első dolgot, ami eszembe jut. Mint mindig: gondolkodás nélkül. Válaszul elmosolyodik.  – Nem tudok aludni – feleli forró ígéretekkel átitatott, rekedt hangján. – A jakuzzi meleg vizes. Nincs kedved csatlakozni? – Kihívással felvonja a szemöldökét.

 – Nincs Nincs – felelem, felelem, és érzem, érzem, hogy a hangom hangom megremeg, egremeg, de közel közel sem a félelemtől. félelemtől. A szívem hevesen ver, az agyamat buja képek borítják el arról, hogy mi mindent tennék ezzel a félmeztelen, tökéletes testű Adonisszal, ha a kezeim közé kapnám. Tudom, hogy tudja, mire gondolok. Látom magam előtt a képet, ahogyan végigkóstolom a mellkasát; a köldökénél csak rövid ideig maradnék, éppen csak addig, hogy kicsit megharapjam… – Nincs – ismétlem meg már magamnak is. Ahogy elszakítom a tekintetem a testéről, és újra a szemébe nézek, látom, hogy könnyűnek találtattam.  – Gyáva! Gyáva! – suttog suttogja ja a fülem fülembe, be, ahogy ahogy elhalad mellett elle ttem em,, majd finoman finoman végigsimít végigsimít az oldalam oldal amon. on. –  Szép álmokat, angyalom! – kiáltja még oda a folyosó végéről. – Álmodj rólam! Hát ezek után nem csoda, ha egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Az ismerős ágy és otthonillat megnyugtat, majd felizgat: még mindig őt látom magam előtt, buja képeket az együtt töltött forró éjszakákról, amitől szörnyen dühös leszek magamra. Végül a fáradtságt fáradtsá gtól ól gyötrel gyötrelm mes álom álo mba zuhan zuhanok ok órákkal később. későb b.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Lángok és megbánás Másnap kialvatlanul, kielégítetlenül és nyűgösen ébredek. Nem túl jó kombináció. Ma senki se merjen velem ujjat húzni! Még felöltözni is kínlódás. Minden ismerős és idegen egyszerre. Sokáig kutatok a szekrényben, míg végül egy szűk csípőfarmert veszek fel, és hozzá egy testhez simuló, sötétzöld felsőt. Tudom, hogy Carlos szereti, ha zöldet viselek, mert eleve odavan a vörös hajamért, és ettől a színtől csak még jobban érvényesül. Nem tudom, ez megint honnan jutott eszembe, és hogy hogy egyáltal egyáltalán án számít-e számít-e valam val amit… it… Gondolatban jól fejbe kólintom magam! Ne legyek ilyen önhitt! Persze hogy számít! Ki ne akarna tetszeni? Egyfolytában Carlos teste kísért, ha csak egy percre behunyom a szemem. És hatalmas a kísértés! Pokoli dühös kezdek lenni rá, hogy cseppet sem könnyíti meg a helyzetemet! Csatlakozni fogok Carloshoz ebédnél, és rögtön el is kezdem lassan körvonalazódó tervem végrehajtását. Nagyon enyhe sminket teszek fel, csak annyit, hogy kiemeljem a szemem. A hajamat leengedve hagyom. Az egész megjelenésemet megkoronázom egy majd tizenöt centi magas sarkú, pántos, sötétzöld cipővel. Először elbizonytalanodom, de gyorsan rájövök, hogy tudok benne menni, méghozzá szexin és magabiztosan. Senki ne mondja, hogy a cipő nem számít! A cipő jelent mindent. Lehet az emberlánya szakadt farmerban és lógós felsőben, ha egy igazán szuper magas sarkút visel, igazi nőnek érzi magát tőle, és úgy is viselkedik – de ami fő: a környezet is így viszonyul hozzá. Újonnan meglelt magabiztosságommal elindulok. Miért legyen szerencsém? Éppen kinyílik Maggie ajtaja, és amikor meglát, végigmér, grimaszol, majd az arcomat ar comat megpill megpillantva antva egészen hátrahőköl. hátrahőköl.  – Mi az istent csinált csi nált veled megint? egint? Nem hiszem hiszem el! el ! Egy Egy napot, napot, ha vele voltál, és ennyi ennyi idő már elég neked egy teljes agymosáshoz?! – Azt látom, hogy dühös, de nem is akarom érteni az okát.  – Szállj le rólam, r ólam, Maggie! Maggie! Nagylán Nagylányy vagyok, vagyok, és tudom tudom,, hogy hogy mit csinálok!  – Azt Azt kétlem, kétlem, Carolina, mert amikor amikor ezz ezzel el a mocsokkal ocsokkal vagy, vagy, sohasem tudod! tudod! Ne higg higgy el neki neki semmit, amit mond! Félrevezet és hazudozik! Nem mondtál igent, nem voltál a menyasszonya igazából! – Maggie szeme elkerekedik az ijedségtől, és a szájára csap, amikor meglátja a döbbent arckifejezésemet.  – Tessék? Mit Mit mondt mondtál? ál? – Enny Ennyit tudok tudok kiny kinyögn ögni.i.  – Semm Semmi fontosat, fontosat, Caroli Carolinna, felejtsd el!  – Nem, Nem, Maggie, Maggie, az ilyet nem nem lehet elfelejteni! elfelejteni! Meny Menyasszon asszonyy? ÉN? A húgom, persze a legjobbkor, teljes visszavonulót fúj, és be is zárkózik az orrom előtt. Hiába

dörömbölök teljes erőmmel az ajtón.  – Ak Akkor pedig megy megyek, ek, és megk megkérdezem érdezem az egyet egyetlen len embert embert a hajón, aki aki el fogja fogja mondani mondani az igazat igazat!!  – kiabálok be olyan olyan hang hangosan, osan, ahogy ahogy a torkom torkomon on kifér, kifér, és forrongó forrongó dühvel dühvel elindulok elindulok felfelé. felfelé. Carlosnak nincs szerencséje. Totális, tehetetlen haragommal a nappalinak kialakított kajütben találom, a kanapén ülve, telefonálás közben. Elveszem a kezéből a mobilt, és se szó, se beszéd, kinyomom.  – Mi a szart képzeltél képzeltél magadról? magadról? El kellett volna volna mondan mondanod! od! – üvöltöm üvöltöm.. Látom, hogy valószínűleg fontos megbeszélés lehetett, mert ő is pokoli dühös lesz pillanatok alatt. Felemelkedik a kanapéról, és fölém tornyosul mind a százkilencven centijével. Azt hiszem, ez ismerős terep mind a kettőnk számára. A dühvel tudunk mit kezdeni – hazaértünk!  – Ó, én reng re ngeteg eteg minden mindentt nem mondok mondok el neked, neked, angy angyalom, mert mert nem akartam akartam sokkoln sokkolnii a kis sérült sér ült lelkedet! Mit tudtál meg az elmúlt – az órájára néz – pár órában? Most éppen melyikre gondolsz?  – A meny menyasszon asszonyod yod voltam voltam?? Miért nem nem mondtad? ondtad? – Izzik Izzik a haragom haragom,, mint mint a felszított felszított parázs. parázs.  – Visszaadtad a kibaszott kibaszott gyűrű gyűrűm met, és félrekeféltél félrekeféltél az unokat unokatestvérem estvéremm mel. Az összes lehetséges lehetséges módon elárultál, mégis mire gondoltál? – A hangja olyan mély és rekedt, hogy szinte látom, ahogy beleremeg a kabin… és én is.  – Nem keféltem keféltem félre, mert nem voltunk voltunk MÁR MÁR együ együtt! tt! Megm Megmondom, ondom, mire gondoltam gondoltam:: hogy hogy őszinteséget vártam vár tam tőle tőled! d! – Ujjam jj amm mal megbököm a mellizm melli zmát. át. Erős Er ős és elmozdíthatatlan. elmozdíthatatlan.  – Jóval több őszinteség őszinteséget et kaptál, kaptál, mint én annak annak idején! idej én! A picsába is ezz ezzel, el, veled és az egésszel! egésszel! Nem való nekem a hős szerepe, amit rám osztasz. Teljesen nevetséges! – Már régen a személyes teremen belül van, minden dühödt lélegzetvételemmel a mellem a mellkasának feszül. Bizsereg a bőröm, az arcom teljesen kipirul. – Különben is, számított volna egyáltalán, ha tudod? Azt hittem, hogy ennél már nem lehet feszültebb a helyzet, de most kezd totálba elszállni az agyam, kijelentk kijel entkezett, ezett, szabadságra szabads ágra ment.  – Anny Annyira ira gyűlöllek, gyűlöllek, hogy hogy az már már fáj! – sikítom sikítom a világ vilá gnak. nak.  – Rendben, Rendben, mert mert néha néha én is gyű gyűlöllek löll ek téged téged – menn mennydörg ydörgii vissza. viss za. Nem veszem észre, hogy teljesen elfogy köztünk a távolság, de érzem a pillanatot, amikor végleg átszakad az önuralma gátja, és teljes erőből magához ránt. A szája pillanatok alatt megtalálja az enyémet, és borzongatóan jóleső, vad csókban forrnak össze. Átkarolom a nyakát a kezemmel, a csípőjét pedig átkulcsolom a lábammal. Elindul velem a karjában, mintha nem is lenne súlyom, és felültet a közelben álló alacsony komódra. Végigsimítja a kezét a combomon, megfogja a fenekemet, és még közelebb húz. A csípőm az ágyékának simul. Nehéz szavakkal kifejezni az érzéseimet: szeretek hozzáérni, szeretem az illatát, és élvezem nyers, kiéhezett csókjait. Elborít a tűz, bőröm szinte lángol, minden porcikám őt akarja. A szenvedély és a vágyunk nem ismer határokat, hisz itt vagyunk, újra együtt, az egyetlen olyan

„nyelven” „beszélünk”, amin mindig megértettük egymást, és mindig ugyanazt akartuk. Kigombolja – szinte széttépi – a blúzomat – hallom, ahogy a gombok a padlón koppannak –, én pedig heves mozdulatokkal lehúzom róla a pólóját. Ez is csatlakozik az egyre gyűlő ruhakupachoz. Az övével együtt kirántom a derekán lévő fegyvertokot, ami hangos csattanással ütközik a földdel, úgy, ahogy van, pisztolyostul. Mint amikor karácsony reggel a gyerek az ajándékát bontogatja, olyan öröm tölt el a meztelen mellkasa láttán. Birtoklón, nedves csókokkal, apró harapásokkal ösvényt ír le az állam vonalán át a nyakamra és a kulcscsontomra. Szenvedélyének egész biztosan nyoma marad érzékeny, fehér bőrömön, de eszemben sincs tiltakozni. Észre sem veszem, hogy mikor simítja le és kapcsolja ki a melltartóm, csak amikor a hideg megérinti a melleimet. Elviselhetetlen forróságba csap át, amikor a kezébe veszi őket, és felsikoltok, ahogy a szájával gyengéden kényeztetni kezdi. Először óvatosan, majd egyre erősebben, már fogakkal finoman karistolva az érzékennyé vált bimbókat. Lecsukott szemhéjam alatt szikrák robbannak –  bármit megtehetne velem, nem tiltakoznék, teljesen a rabja vagyok. Visszatér a számhoz, és újabb heves csókba von. Végigsimítom meztelen mellkasát, finoman a körmeimmel is karistolom. Az ajkaink egy percre sem hagyják el egymást. Ismét felemel, de csak annyira, hogy a nadrágot lerántsa rólam, majd a keze újra elindul felfelé a térdemtől a combom belső oldalán, nagyon lassan, de így nincs elég erőm ahhoz, hogy megállítsam. A fülébe sóhajtok, majd finoman beleharapok, hogy nyomatékosítsam és biztassam, hogy haladjon gyorsabban. Belélegzem a napfény illatát a bőrén, csókolom a nyakát, és a vállába kapaszkodva próbálom még közelebb húzni, hogy eggyé olvadjunk és elvesszünk egymásban. Kigombolom a nadrágot, lehúzom a sliccet, és becsúsztatom a kezem. Az érintésemtől libabőrös lesz, még követelőzőbbé válik a csókja. A keze eléri a vágyott pontot, és hozzáértő módon lassan simogatni kezd bugyin keresztül. Kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Csókolom és harapdálom a nyakát, az állát, miközben félrecsúsztatja a bugyit, és folytatja a simogatást. Még nem merítkezik el bennem, csak a csiklómat simogatja, de már teljesen készen állok. A hüvelykujjával megtalálja a legérzékenyebb pontomat, és enyhe nyomással tovább kényeztet, miközben egy másik ujját, majd még egyet lassan belém meríti. Robbanásszerűen tör rám az orgazmus. Szorosan ölelem, a szájával fojtja el a sikolyomat… Egy mozdulattal letépi a bugyimat, majd letolja a nadrágját a bokszerével együtt. Az előző orgazmusomat meglovagolva, vad szenvedélyünk ellenére is lassú és finom mozdulatokkal belém hatol. Teljesen végigér, kitölt, újra egész vagyok. Egyszerre sóhajtunk fel. A szája egyetlen percre sem szakad el az enyémtől, időt hagy nekem, hogy hozzászokjam a méreteihez és a kellemes feszítéshez, amit okoz. A hátát simogatom, és erősen kapaszkodom, hogy még közelebb húzzam. A körmeimet is belemélyesztem. Millió szikra szabadul el a belsőmben,

amikor mozogni kezd bennem. Egyre fokozódik a tempó, de erősen tartja a csípőmet, mind a két kezével. Lehetetlen mozognom, lehetetlen elszöknöm, de ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Robbanásszerűen tör rám a következő orgazmus, magával ragad, és teljesen kicsavar. A szájába sikoltok. Carlos még egy mélyet lök rajtam, a remegésem ködén át érzem, hogy elégedett hörgéssel feljut ő is a csúcsra. Szorosan magához ölelve tart, a fejem a mellkasán pihen, és hallgatom szapora, majd egyre inkább nyugvó szívverését. Az egyik kezével óvatosan kisimítja az elszabadult tincseket az arcomból. Meglepődöm, mikor aggodalommal telt sötét szemeivel lenéz rám.  – Jól vagy, angyalom? – kérdezi. De mielőtt bármit is válaszolhatnék, mint egy tornádó, úgy ront be a helyiségbe Maggie.  – Annyira tudtam! Mennyi időre sikerült távol tartanod magad tőle? Egy napra? Nem! Nézd már! –  A falon lévő órára mutat. – Még egy kibaszott napja sem vagyunk a hajón! Azt feltételezem, hogy nekem beszél, főleg az előző kis jelenetünk miatt, amit lenn lejátszottunk, de aztán rájövök, hogy a kedves húgom minden haragját Carlosra zúdítja. Carlos kihúzza magát belőlem, egy gyors csókot hint a számra, majd óvatosan leemel a komódról. Akkor esik le, hogy elfeledkeztünk az óvszerről, amikor érzem a nedvességet a combomon. Csak akkor enged el, amikor már biztos benne, hogy megállok remegő lábaimon. Felhúzza a bokszerét és a nadrágját – nagy nehézségek árán, mert még mindig félig merev –, és csak ezután fordul szembe a tomboló Maggie-vel – arra végig ügyelve, hogy eltakarjon. Gondoskodó gesztus, nagyon figyelmes a szemét: így lényegesen nehezebb haragudni rá. De amúgy is teljesen össze vagyok zavarodva. Mivel a pólójával nem foglalkozik, és félmeztelenül áll előttem, így látom, hogy mit műveltem a hátával. A kezemet a szám elé kapom, és sikerül egy hangos nyögést elfojtani. Remegő kezekkel belebújok a farmerembe, szakadt bugyimat gyorsan a farzsebembe csúsztatom, és felveszem a melltartómat. Közben látom a megannyi vörös foltot a cicijeimen, amitől, ha lehet, még obban elpirulok. Az ingemet is felkapom, de csak egy gomb úszta meg Carlos rohamát, így ezt begombolom, majd jobb ötlet híján összekötöm a blúz alját. A fél mellem és a hasam kilátszik, valamint a melltartóm szegélye is, de nem számít. Így már majdnem szalonképes vagyok. Bűntudat kínoz, és bizonytalanság. Mi a francot csináltam már megint? Nem tudom, ez hogy történhetett meg, de az biztos, hogy nem vagyok e mellett a férfi mellett beszámítható. Gondolkodnom kell, és észhez térni! Atyavilág, ha ilyen jó volt vele mindig a szex, akkor már értem, hogy miért  bocsátottam meg folyton…! Jól megdorgálom magam gondolatban. Nincs kedvem sem a húgom, sem Carlos szemébe nézni. Kilépek a férfi mögül, és elindulok az ajtó felé. Megragadja a csuklómat, és visszahúz magához.  – Nem teheted ezt, cicám! Még nem végeztünk, így nem mehetsz el! – Jellegzetesen rekedt hangja parancsoló, és egyre mélyül.

 – Eressz el, kérlek! – A hangomban alig van erő. Maggie odalép, és kiszakítja a karomat a szorításából.  – Nem hallottad? Hagyd békén! – förmed rá Carlosra.  – Elég ebből! – Lerázom magamról az ő kezét is. – Neked, kedves húgom, ehhez semmi közöd. Mikor legutóbb az igazolványomat néztem, már nagykorú, döntésképes felnőtt voltam! Most bemegyek a kabinomba, és nem akarom, hogy bármelyikőtök utánam jöjjön. Gondolkodnom kell! Világos? –  Válaszra nem várva elviharzom mellettük, ki az ajtón, le a kabinokhoz, és beérve magamra zárom az ajtót.  Istenem, mit tettem ismét? Csak ezt kérdezem magamtól, amikor megrohan a valóság. Gyomrom teljes tartalmát kiadom a WC-be, és még tovább öklendezek, amikor már nem jön fel semmi. Pontosan emlékszem, hogy miért volt ez életem második katasztrofális baklövése. Emlékszem már, hogy miért is szakítottunk. A hányinger apró csomóba szorítja ismét a gyomromat, görcsbe rándul az egész hasam. Feszít a fejem, robbanással fenyeget, és minden pórusomat Carlos illata borítja. Nem tudom, hogy hol csúsztak ki az események az irányításom alól. Hát persze: Carlosszal a dolgok mindig csak úgy megtörténnek, mert ő egy két lábon járó elemi erő, ami magához vonz, én pedig egy akaraterő nélküli báb leszek. És ez nehezebb, mint hittem. Hogy fogok ebből kikeveredni ép ésszel? De úgy tartja a mondás, hogy ki mint veti ágyát… És nekem úgy tűnik, ebbe az ágyba kell belefeküdnöm. Annyira zaklatott vagyok, hogy semmi sem csitít le. Nem bírom elviselni az illatát a bőrömön –  szabályosan megőrülök. A józan eszem megőrzése érdekében le kell zuhanyoznom. Előbb forróra, majd hidegre állítom a vizet. Miért van az, hogy az ember sosem azt kapja tőle, amit várna? Én, az ostoba liba, tényleg belehabarodtam a szépfiúba. A kedves szavaiba, a vonzó külsejébe, és olyan vak voltam, hogy nem láttam meg a nyilvánvalót. Magam sem hiszem el! Csak azt vettem észre, amit észre akartam venni. Céltudatosnak láttam, holott kegyetlen, határozottnak véltem, közben pedig erőszakos. A valóság kijózanító pofonként ért, vagy mint egy vödör jeges víz, egyenesen az arcomba. A szenvedély utolsó szikrája is kihunyt a realitások keménységétől. Elzárom a vizet, és egy puha törülközőbe csavarom magam. Átöltözöm melegítőnadrágba és vékony, egyszerű pólóba…

 Hihetetlen izgalmasan kezdődött az az éjszaka. Egy rossz hírű klubba, a RedFire-be készültem

besurranni, ahol minden nehézség nélkül találni drogdílert, és prostik dolgoznak minden sarkában, sötétebb zugában. Hajtott a be nem vallott igazságmániám. Tudtam, hogy pénzzel lógnak helyi rosszfiúknak: egy barátomtól jött a füles. Nem ez volt az első alkalom, hogy az esti nyitás előtt várakozásteljesen besurrantam, és csendesen figyeltem a bárpult feletti széles szellőzőnyílásban. De az első olyan este volt, amikor történt valami.  Hirtelen változás állt be a hangulatban. A zene lekapcsolt, az emberek rémülten menekültek, támolyogtak kifelé, akinek meg ez sem sikerült, azt a bejövő fegyveresek dobták ki. Élesre állítottam a fényképezőgépet, és vártam tovább. Percek teltek el, közben halkan kattogtattam a gépemet: nem akartam semmiről lemaradni.  Megírtam az SMS-t Adamnek, hogy készüljenek, akció indul, de elszállt az a rohadt térerő. A telefonom néma volt, és a „Küldés… Küldés… Küldés…” villogott szakadatlanul. Az az átkozott  szellőző leárnyékolta a vételt.  Nem tudtam hova menni, elfogott a pánik, és attól rettegtem, hogy fel ne gyújtsák a helyet, mert  akkor én is itt fogok szénné égni.  Nem volt más választásom, mint végignézni a történteket.  A tulajt az irodából rángatták ki, a pultost a bár mögül, és még vagy öt srácot, akikről messziről üvöltött, hogy „drogot árulok”. A fegyveresek mindössze öten voltak, de hiába a helyiek  erőfölénye, biztos voltam benne, hogy nem fognak ellenállni. A behatolókon látszott, hogy nem kegyelmeznek.  – Most, hogy ilyen szépen összegyűltünk – hallottam meg egy ismerős, rekedt hangot, és majdnem felsikoltottam, amikor megláttam Carlos Ortegát. Mindkét kezemet a számra tapasztottam –, beszélgessünk kicsit a hűségről és a becsületről.  – Kérem… – kezdte a tulaj.  – Ne vágj a szavamba, mert kitöröm az összes fogadat! – kiabált rá Carlos. – Elvárom, mindenkitől, aki tőlünk szerzi be az anyagot, hogy fizessen érte. Pontosan tudtad, ha átversz, annak mik a következményei. A működéshez védelem, a védelemhez pedig pénz kell, és te, George, már másodszor tagadtad meg, hogy teljesítsd a kötelességed. Mit gondolsz, mi lesz akkor, ha a többiek megneszelik, hogy ilyen elnézőek vagyunk veled?  – Én… én nem… – hebegte a férfi.  – Van pénzed, George, hogy törlessz? Mert akkor ide vele! Felszámolok némi kamatot is. – A hangjától, ami máskor simogatott, ami azt suttogta, hogy „szeretlek”, és ami kedveseket mondott  nekem, kényeztetett, most kirázott a hideg. Hogyan lehet, hogy ennyire nem ismertem a férfit, akivel egy éve együtt élek? El kellett gondolkodnom, hogy ki vezetett meg kit ez alatt az idő alatt.  Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy a lelkem mélyén és valahol az agyam egy távoli zugában mindezt tudtam, de eddig a pillanatig nem érdekelt. Mentegettem ezt a férfit, óvtam a barátaim

haragjától, bosszújától, félretettem bizonyítékokat, hogy kevésbé keverjem bele, és mindezt azért, mert egy ostoba, naiv, szerelmes liba voltam. Tessék, Carolina, megtalált a valóság, és itt van, hogy egy jót nevessen rajtad!  – Törjétek el mind a két lábát! – Közben lemaradtam a beszélgetés egy részéről, de erre felkaptam a fejem. – Példát kell statuálnunk valakivel, és a rossz hírem az, George, hogy te leszel az. – Elképzelhetetlen, hogy ez a száj csókolt, ezek a kezek érintettek!  – NEEEE! – üvöltötte a férfi, és fájdalmas sikolyai visszhangot vertek a fülemben, amint  tehetetlenül néztem, hogy egyik ütés követi a másikat, egészen addig, amíg már a látóteremből is igyekszem kizárni a helyet, ahol a lába van.  – Mássz ide féregként, mint ami vagy! – mondta Carlos ridegen. Szegény George próbálkozott  keményen, de a fájdalomtól és a sokktól újra és újra összecsuklottak a kezei. Befogtam a fülemet, a ólómba haraptam, és lehajtottam a fejem, hogy semmit se lássak, amikor Carlos elővette a fegyverét.  A kamera tovább pörögött, de nekem nem kellett ezt sem látnom, sem hallanom.  A percek óráknak, az órák szinte napoknak tűntek, amikor újra fel mertem nézni.  Már nem láttam semmi mást, csak a diszkólámpák fénycsóváit, amint végigpásztáznak a kihalt  termen, és megcsillannak a holttesten, majd a körülötte vöröslő vértócsán. Több lövés végzett vele, az arcát úgy eltorzították, mintha az egész személyiségét akarták volna kitörölni… Példát  statuáltak. Már a gondolatra is megborzongtam.  Ránéztem a telefonomra, és kényszerítettem magamat, hogy várjak még félórát, mielőtt  kimászom. A fényképezőgép memóriakártyáját kivettem, és a sminkcuccaim közé tettem.  Amilyen gyorsan és óvatosan csak bírtam, elhagytam a helyet. Kétsaroknyira buszra szálltam, nem törődve azzal, hogy hova visz. Nem számított, csak el akartam tűnni, és kitörölni még a gondolatát is a fejemből mindennek, ami kapcsolatban van Carlos Ortegával.  Elküldtem az SMS-t Adamnek, és a végállomásról taxival Michael házába siettem. Csengettem, de nem vártam meg, hogy ajtót nyisson, erőszakosan dörömbölni kezdtem rajta.  – Eressz be! – kiabáltam, mert már a szomszédok sem érdekeltek.  Nyílt az ajtó, és szinte zuhantam Michael karjaiba. Némán öleltem, mert a RedFire klubban elfogytak a könnyeim. Finoman bevitt a nappaliba, leültetett a kanapéra, és csak akkor, mikor kicsit magamhoz tértem, jöttem rá, hogy – egy fekete bokszert kivéve – teljesen meztelen. A kezében lévő pisztolyt leszámítva. Már a látványtól megborzongtam.  Követve a tekintetemet, rájött, hogy mi a gond, és letette a pisztolyt. Amikor eltávolodtam tőle, gyorsan felállt, kerített egy pólót, majd egy pohár itallal tért vissza, és leült mellém. Nemet  intettem az italra. Egyszerűen nem szabad most innom, tiszta fejre van szükségem. Nem kérdezett,

csak türelmesen várt. Sok mindent becsültem Michaelban, de a türelme és a kitartása szerintem legendás is lehetne.  – Láttam, ahogy védelmi pénzt szed, és megveret valakit. Talán meg is ölte, de azt már nem bírtam nézni – tört ki belőlem egy szuszra. Erre óvatosan biccentett.  – Nem szokott ilyet csinálni, úgyhogy biztos megint balhéztak az apjával, és azért kapta ezt a szar melót.  – Egek, Michael, hiszen úgy tűnt, hogy élvezi a kegyetlenkedést!  – Nem akarom mentegetni, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem élvezte. Nincs olyan normális ember a földön, aki ezt élvezné.  – Te is megtetted már?  – Nem. – Fagyosan elmosolyodott. – Abban a helyzetben vagyok, hogy mondhatok nemet az öregnek. Bár szerinte túl érzékeny a gyomrom, nem tart ezért sokra. De, őszintén szólva, nem is vágyom az elismerésére. Ilyen áron semmiképpen. – A nevetésem szinte hisztérikus volt. Michael gyorsan bocsánatot kért: – Ne haragudj, sem a hely, sem az idő nem alkalmas a humorizálásra. –   Rövid szünetet követően újra megszólalt: – Köszönöm a bizalmat, amivel megtiszteltél, Carolina.  Kérdőn néztem rá. Hirtelen érzékelni kezdtem a jelenlétét. A majdnem meztelen, erős, biztonságot adó férfit magam mellett, akinek számítok, akire mindig számíthatok. A csodás kék  szemek fókuszában izzottam.  – Mennem kell! – ugrottam fel hirtelen.  – Várj egyetlen percet, felöltözöm, és hazaviszlek. Ilyen állapotban nem engedhetlek egyedül hazamenni.  Nagyon bizonytalanul felálltam, és a kijárat felé indultam. Hátat fordítottam neki, a szememet  ellepték a könnyek.  – Ha szükséged van valaki támaszra, egy barátra, és szeretnéd, itt vagyok – mondta ki pont  azokat a szavakat, amiket hallanom kellett.  – Vigyél haza, kérlek! – könyörögtem neki a sírás küszöbén. Percek alatt elkészült, és csendesen tettük meg az utat a lakásomig. Egészen az ajtóig kísért. Remegő kezekkel képtelen voltam kinyitni a zárat, így óvatosan elvette a kulcsaimat, és megtette helyettem. Megálltam az ajtóban, és nem bírtam mozdulni. Annyira szükségem volt rá, hogy szinte fizikailag fájt. Kellett a támasza, kellett  az ereje – kellett Michael.  – Ha szeretnéd, akkor… – megfogtam a kezét, behúztam a lakásba, és becsaptam az ajtót. Mire feleszmélt volna, megöleltem. Tudtam, hogy mocskosul kihasználom, de nem tehettem mást. tkaroltam a nyakát, hozzábújtam, és a számat erősen érzéki ajkaira tapasztottam. Azonnal vadul visszacsókolt, egyetlen percig, de aztán lefejtette a kezeimet a nyakáról.  – Ne tedd ezt, Carolina, ha nem gondolod teljesen komolyan. – A hangját már a vágy színezte.

Válasz nélkül újra megcsókoltam, és az egyik kezemet a pólója alá csúsztattam.  – Ennyire nem vagyok erős, hogy ellenálljak neked – suttogta. – Kegyelmezz meg nekem, és engedj el!  – Nem tudlak! – feleltem, és már a nadrágja derékszíját bontogattam. Megfogta mind a két  kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudom, mit láthatott benne, de a következő pillanatban finom csókokat hintett az arcomra, végig az állam mentén, le, egészen a nyakamig. A karjaimat  ismét átkulcsoltam a tarkóján, kezemmel beletúrtam a hajába, majd a csodás szájára tapasztottam az ajkaimat. A szenvedély felszikrázott körülöttünk. A csókunk hamar követelőzővé vált, mi pedig egymás rabjává. Kit érdekel bármi más?! A mai este a miénk, nem létezik holnap.  – Ágyba most! – követeltem, amint sikerült kiszabadítanom a számat az édes rabságból.  Michael az arcát a nyakamba fúrta, éreztem a nevetése remegését a bőrömön.  – Ahogy parancsolod! – felelte, és mire észbe kaptam, már az ölében is voltam. Szinte minden egyes métert egy csókkal pecsételt meg. Pár perccel később pedig már az ágyamon feküdtem.  Lerúgtam gyorsan a cipőimet, és néztem, ahogy Michael megszabadult a pulóverétől, kigombolta és ledobta az ingét, levetette a cipőt és a zoknit. Türelmetlenül feltérdeltem, a nadrágját már én bontottam ki. Mielőtt a bokszertől is megszabadíthattam volna, megfogta a csuklómat.  – Türelem – suttogta a számba. Teljesen eszemet vesztettem. Kiszabadítottam a kezeimet, és végigsimítottam a nap csókolta bőrén, végig a csodás izmain. Az illata teljesen megrészegített, szükségem volt rá. Egy lépést hátralépett, majd mögém simult. Összefogta a hajamat, és finoman a bal oldalamra söpörte. Csókokkal borította be a vállamat és a nyakamat. Csókolva lesimogatta sorban a ruháimat. Szinte észrevétlenül a melltartóm is a földön kötött ki.  Hátulról átkarolt, finoman magához húzott, a mellemet a kezébe fogva óvatosan cirógatni kezdett.  Mintha nem lennék több, mint egy látomás, amit a képzelete szült, és eltűnne, ha erősebben nyúl hozzá.  – Gyönyörű vagy! – suttogta mély hódolattal a fülembe.  Megfordított, és lassan dőltünk el az ágyon, szenvedélyesen csókolózva. Finoman végigkövette a szájával a keze útját.  A gyengéd birtokbavétel maga volt a teljesség: egyek vagyunk, én pedig teljesen az övé. A illanat örök, legalábbis szerettem volna, ha örökké tart.  De a reggel hamar eljött, és követelte a magáét: a bűnök árát, a múltam árát. Még a másnap gondolatát is elhessegettem, mélyebbre fúrtam magam az ölelő, meleg karokban, és hozzásimultam  Michaelhez, élvezve törékeny boldogságomat.

Halk kopogásra leszek figyelmes, a feltörő emléket messze űzöm. Most nem alkalmas a pillanat, hogy átgondoljam az érzéseket és a félelmet, amit kelt. Játszanom kell ezt a játékot, vagy odaveszek.  – Ki az? – lépek oda az ajtóhoz, és kiáltok ki, mielőtt kinyitnám.  – Szobaszerviz – mondja Carlos a túloldalról. – Békejobbot és ebédet hoztam.  – A kaja maradhat, te viszont tűnj el! – válaszolok durván. Nem tudom kiűzni a fejemből az emlékeket.  – Nem lehet, cicám. Beszélnünk kell. Nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna. Ráadásul övök neked egy vallomással, és itt van nálam a gyűrűd is, amivel megkértem a kezed.  – Hogy került vissza hozzád? Teljesen felcsigáz. Ez nem lehet igaz!  – Mikor szakítottunk, hozzám vágtad, de megőriztem. Ezt neked szántam. Ha hordod, ha nem, ez a tiéd.  – Akkor a gyűrű és a kaja maradhat, te viszont tűnj el!  – A gyűrű csak velem együtt megy be azon az ajtón, ez az utolsó ajánlatom. Ellenkező esetben visszarakom a széfbe… Elég hosszan mérlegelem a lehetőségeimet. Nagyon nehezen szánom rá magam, de látnom kell a gyűrűt. Számító vagyok? Hát persze. De az okaim sokkal kevésbé prózaiak: hátha újabb emlékeket ébreszt bennem. Mélységesen undorodom saját magamtól, attól, amit az imént megtettem – és csalódtam a férfiban is, aki hagyta, hogy mindezt megtegyem. Kinyitom az ajtót, és megkönnyebbülten veszem észre, hogy közben megtalálta az „elveszett” pólót, és szerencsére fel is vette. A vállával lazán nekitámaszkodik az ajtófélfának, a kezében egy burával letakart tálcát egyensúlyoz. A haja kócos, arcán a „most dugtam” mosollyal. Teljességgel ellenállhatatlan – legalábbis majdnem –, és félelmetesen lehengerlő. De szerencsére van akaraterőm. Kinyitom az ajtót, és betessékelem. Látom, hogy alaposan végigmér, a szemével vetkőztet. Nem bírom megállni, meg kell kérdeznem:  – Elégedett vagy? – Felvonom a szemöldököm, és igyekszem úrrá lenni a hangom remegésén.  – Azt szeretem, amikor csak én vagyok rajtad, nem pedig ruha. – Rekedt, érzéki hangja hatása alá kerülök, de csak egy pillanatra.  – Valami olyasmit ígértél, hogy jófiú leszel, és időt hagysz nekem…  – Angyalom, az azelőtt volt, hogy rám ugrottál, letépted a ruháimat, és magadévá tettél. – Úgy mosolyog, hogy kilátszik az összes hófehér foga, és megjelenik a két gödröcske is az arcán.  – Érdekes, én nem így emlékszem… – El kell döntenem, hogy felháborodok-e és felpofozom, vagy nem veszek róla tudomást. Ez utóbbira szavazok: most nem törhetek össze. Nagyon sok minden, köztük emberek élete is múlhat azon, hogy titokban tartsam, amit tudok.

 – Cicám, neked mostanában nem olyan jó a memóriád, így meg kell bíznod abban, amit mondok. Ekkor már végképpen felháborodom.  – Ez nagyon szemét volt! Odalép az asztalhoz, egy elegáns mozdulattal leteszi rá a tálcát, és leemeli a burát. A szobát isteni illatok borítják be. Steak, jól átsütve, tört burgonyával és párolt zöldségekkel, ínycsiklandozó szósszal leöntve.  – Egyél gyorsan, mert nemsokára közös barátunk megérkezik, és gondoltam, ott szeretnél lenni, amikor beszámol, hogy mit intézett.  – Kenan máris jutott valamire?  – Vagy ez, vagy csak a húgodat akarja látni.  – Kegyetlen vagy!  – Ha engem kérdezel, teljesen rákattant. Végül is, a Foster lányok ellenállhatatlanok, és Maggie is csinos lány…  – Carlos, nem mondtam…  – Bár részemről a vöröseket jobban szeretem, de meg kell hagyni… – folytatja, mintha közbe sem szóltam volna.  – Fenntartom az iménti véleményem: kegyetlen vagy – ismétlem meg, és próbálok nem reagálni az elhangzottakra. Majd nekiállok az ebédemnek. Hallom, de nem látom – mert közben hátat fordítok Carlosnak –, hogy kényelembe helyezi magát az ágyunkon. Gyenge vagyok, egy pillantást muszáj, hogy vessek rá a vállam felett. Pontosan tudom, milyen, emlékszem, de velem szemben sosem AZ a Carlos. Én csak a szexi csábítót ismerem. Félig ülő, félig fekvő helyzetbe dől, a könyökére támaszkodva, szétterpesztett lábbal, és engem néz izzó szemekkel. Olyan érzés, mintha gondolatban már teljesen meztelenre vetkőztetett volna. Gyorsan elkapom a tekintetemet, és visszatérek az evéshez. Az ebéd legalább annyira finom, mint amilyen az illata volt. Gyorsan elpusztítom, majd megtörlöm a számat, és iszom rá egy kis vizet. Összeszedem az erőmet, megerősítem az akaratomat, lassan megfordulok.  – Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt! – udvariaskodok feleslegesen.  – Egészségedre! Mindig öröm a kedvedben járni. – Még mindig mosolyog, mint a macska egy tálnyi tejszín körül.  – Ugye nem bántottad Maggie-t? – Sajnos meg kell kérdeznem. Sosem lehetek semmiben elég biztos.  – Persze hogy nem. – Eltűnik a mosoly az arcáról. – Vannak dolgok, amiket a kedvedért nem teszek meg, bármilyen vonzóak is legyenek. Amúgy csak félt téged, és utál engem, mert balhés fickó vagyok. Végül is érthetőek az indokai…

 – Hagyd abba a balhékat, és kezdjünk együtt új életet! – próbálkozom.  – Már egy párszor elmondtam, édesem, hogy innen nem lehet kiszállni. Mellesleg, akkor honnan lenne pénzem? Nem vagyok benne biztos, hogy ha nem biztosítanám a kényelmedet, még velem lennél.  – Minek képzelsz engem, Carlos? Egy kurvának? – Pillanatok választanak el attól, hogy odalépjek és felképeljem, de fegyelmezem magam, és visszaterelem a szót a húgomra: – Mondd, mit tettél, hogy így felbosszantottad?  – Nagyon-nagyon sok mindent, angyalom, és az a gond, hogy csak a kisebbik felét szándékosan. –  Egyenesen a szemembe néz, majd hozzáteszi: – Gyere ide egy kicsit hozzám! Ellenállhatatlanul vonz a közelsége. Érinteném, simogatnám, csókolgatnám mindenütt. A kezemet ökölbe kell szorítanom, hogy visszafogjam magam.  – Félek tőled, Carlos, és félek saját magamtól is a közeledben. És ekkor elhangzik a bűvös szó a bűnre csábító ajkairól:  – Kérlek… – Majd hozzáteszi: – Ígérem, hogy hozzád sem fogok érni, csak te hozzám. – Nem tartott sokáig, meggyőzött, mert én legalább annyira akarom ezt, mint ő. Lassan közelítek felé, és belépek szétnyitott lábai közé. Előrehajolok, és megtámasztom magam a vállain. Jó érzés hozzáérni, a tekintete szinte felfal. Miért olyan nehéz ellenállni neki? Ismerem, tudom, ki ő, tudom, mit tett. Semmi, de semmi nem menti vagy mentheti fel, és mégis… Lehajolok hozzá, a hajam finom függönyként körülölel minket. Régi és új találkozik, ismerős és idegen, álom és valóság. Múlt és a borús jövő. Nem emlékeket kapok, hanem érzéseket. Vágyat, félelmet, csalódást, árulást, bánatot. Ezek jelképezik nekem Carlost. Érzem a benne feszülő erőt és a hihetetlen önuralmat a lobbanékony személyiség mögött. Hangos kopogás vagy inkább dörömbölés riasztja meg a pillanatot:  – Carolina, bemegyek, muszáj beszélnünk! – Maggie tornádó ismét lecsap.  – Várj, mindjárt nyitom! – Tudom, hogy ha nem megyek, beront, és mára egy rajtakapás elég volt. Otthagyom Carlost. Egy teljes percre becsukja a szemét és összeszorítja a száját is. Látom a testén végigfutó remegést. Egy gyors puszit adok az arcára, és máris az ajtóhoz rohanok, nagy lendülettel feltépem.  – Mit akarsz, Maggie? – rivallok rá ingerülten.  – Bocsánatot akarok kérni… – suttogja nagyon halkan. – Engedj be, kérlek!  – Itt is elmondhatod… – próbálkozom, de kedves húgom faltörő kos módjára megpróbál félrelökni. Ám én még kitartok.  – Ne csináld, Carolina, ez fontos! Muszáj neked elmondanom mindent, amit Carlosról tudok. Például, hogy megcsalt azzal az ócska színésznőcskével, Nora Bockkal, aki a… – Ekkorra sajnos átjut rajtam, és kiszúrja, hogy Carlos is a szobában van. Ledöbben, még a szája is tátva marad. Pedig

Carlos volt olyan rendes, hogy felkelt az ágyról. Az lett volna szép, ha ott találja elterülve.  – Nem csaltam meg, Maggie drága, csak Nora szerette volna. Amíg együtt voltunk, végig hűséges voltam Carolinához. – Azt hiszem, itt a hangsúly az „amíg” szón van, szívet tépő féltékenykedésemet pedig elmondani sem tudom.  – Egyetlen szavát se hidd el! A város teljes női lakosságán végigment, attól függetlenül, hogy veled volt-e, vagy sem.  – Akkor, Maggie, veled elég felejthetőre sikerült a szex, mert rád nem emlékszem. Vagy esetleg nem tartozol a női lakossághoz? Külön kategóriába sorolják a bajkeverő libákat? – Maggie-nek semmi esélye a vitában, mert Carlos kezd dühös lenni, és olyankor kíméletlen.  – Biztosan én vagyok az egyetlen kivétel! – feleli kipirulva a húgom.  – Majdnem sajnállak – válaszolja Carlos gyilkos mosollyal. – De annyira azért nem, hogy pótoljuk.  – Majd felém fordul. – Bocsáss meg, cicám, azt hiszem, jobb, ha megyek, mielőtt olyat teszek vagy mondok, amit magam is megbánok. – Távozóban még a válla felett visszaszól: – Jó is, hogy jöttél, Maggie, éppen meg akartalak keresni, hogy este hat órára vendégeket várunk. Legyél nagyon csinos!  – Baszd meg, seggfej! – förmed rá a húgom.  – Azt hittem, az előbb tisztáztuk, hogy annyira nem jössz be. És különben is: akkor megszegném Kenan Yakamotónak tett ígéretemet is. Ismét nekem kell Maggie-t megfékeznem. Már kezdek belejönni: a húgom igencsak lobbanékony lett mostanában. Kapálózva próbál Carlosnak ugrani, közben – kifulladva az erőlködéstől, hogy visszafogjam – megkérdezem:  – Kik jönnek ma este, Carlos?  – Kenan biztosan. Hogy az unokatestvérem ide meri-e tolni a képét, az még kérdéses… De azt hiszem, most magatokra hagylak titeket. A kültéri étkezőnél találkozunk. – Kis szünet után hozzáteszi:  – Ja, és Maggie: meg ne próbáld elriasztani, mert nem állok jót magamért.  – Meg merjem kérdeni, hogy ez megint mi volt? – Maggie hangja kétkedő, miután Carlos távozott. Sőt, ha nem ismerném, azt mondanám, leereszkedő.  – Nehéz neki ellenállni – felelem őszintén –, és sajnos ezt ő is tudja. Olyan, mint a lepkének a láng: hiába a veszély, akkor is vonzza.  – Elég nagy szarban vagy, kedves nővérkém, mert a lepke, amely a lángba repül, elég. No, ezt igyekszem elereszteni a fülem mellett. Nem mindig szeret az ember szembesülni az igazsággal.  – Gyere, keresünk neked valami szépet estére!  – Ne szórakozz velem már te is, Carolina! Esélyem sincs Kenannél, még ha akarnám sem – feleli kétségbeesetten. – Mondjuk, nem is biztos, hogy a legjobb választás. De valami megfogott benne.  – A bunkó stílusa, a durvasága, vagy pedig az, hogy embereket gyilkol? – kérdezem, hogy végképp

eltereljem a figyelmet az én incidensemről valaki mással, aki szintén bunkó, durva és embereket gyilkol.  – Ott a pont! – feleli Maggie nagy bosszúságomra. De gyorsan váltok ismét:  – Ez elég érdekes. Eddig azt hittem, hogy téged semmi sem állíthat meg. Ezek szerint félreismertelek, vagy tévedtem? – Kis szünetet tartok, a nyomatékosság kedvéért. – Vagy… és ez a valószínűbb… nem is akarod igazán…  – De igen, nagyon akarom! – fakad ki, majd az arcát a tenyerébe temeti. – Megcsókolt, és fantasztikusan szuper volt!  – Micsoda? – Ha arról nyilatkozna, hogy apácának akar állni, sem lepett volna meg jobban.  – Tudod, a lakásán, múltkor – kezd bele, de még jobban elpirul tőle. – Még ébren voltam, mikor hazaért, és elláttam a sebeit. Aztán csak úgy megesett. Nem bántam volna azt sem, ha tovább megy, de közölte, hogy ez meg sem történt. Nagyon meglepődöm, de hirtelen remek ötletem támad:  – Ezek szerint olyan csinosnak kell lenned, hogy ne tudjon gondolkodni se. Gyerünk, Maggie, lássunk hozzá! Látom, hogy a húgom megértette, amit mondani akarok, és ő is cinkosan elneveti magát.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Vacsora, holdfény, emlékek A kültéri rész pont olyan pazar, mint az egész jacht, aminek a legmagasabb pontját foglalja el. Egy kellemes ernyő alá tették az asztalt, körülötte kipárnázott székek, és remek rálátás nyílik innen a medencékre és a napágyakra, ahova egy lépcsőn lehet lejutni. Május vége lévén már bőven világos van este hatkor, de az idő kezd csípős lenni, pláne itt, a tavon, a lengedező szélben. Mire megérkezünk, látom, hogy Kenan és Michael már helyet foglalt az asztalnál Carlosszal szemben. Érkezésünkkor mindannyian udvariasan felállnak, és Carlos kihúzza nekem a mellette lévő széket. A másik oldalamra Kenan kerül, Maggie pedig természetesen a férfi másik oldalára. Egy üres szék választja el Michaelt és Carlost, de ahogy egymásra néznek, ez a kicsi távolság elég kevésnek tűnik. Carlos szürke öltönynadrágot vett fel zakóval és fehér inggel, persze nyakkendő nélkül. A felső gomb lazán kigombolva, így láthatom tökéletes, napbarnított mellkasának egy kicsi háromszögét. Látszatra ő a léhűtő, unatkozó milliomos, amíg nem nézel intelligens, könyörtelenül csillogó, gyönyörű szemeibe. Michael fekete öltönyt, világoskék inget és a szeme kékjét idéző nyakkendőt visel. Jóképű ügyvéd benyomását kelti. Kenan a szokásos fekete garbó, fekete nadrág, napszemüveg öltözetében nagyon nem illik a sorba, ráadásul a kabátja nélkül látom hóna alatt a két üres fegyvertokot is. Ezek szerint ezt már nélkülünk lemeccselték Carlosszal. Maggie végül egy fekete, spagettipántos miniruhát választott magának, ami olyan rövid, hogy éppen csak takarja a harisnyája csipkéjét, és minden egyes lehajlásnál félő, hogy kivillan a bugyija. Eléggé elszégyellem magam, hogy ilyesmit fellelt a szekrényemben. Hozzá egy nagyon magas sarkú, aranyszínű cipőt és egy ugyanilyen színű bolerót vett. A haját ügyesen feltűztük, csak pár kósza tincs libeg a homloka körül. Az enyhe smink pedig még bájosabbá teszi a húgom arcát. Mivel végig Kenant figyelem, látom, ahogy megfeszül a szája, mikor észreveszi Maggie-t. Még a napszemüveg ellenére is szembetűnő, hogy elidőzik tekintete a húgom lábain, mellén, és megpihen az arcán. Ezután pedig, mintha külön figyelne rá, hogy csak az arcát nézze, véletlenül se kalandozzon el, a tartása megfeszül. Elégedetten elmosolyodom, és csak akkor veszem észre, hogy miközben én ezt a rövidke közjátékot figyeltem, Carlos csakis engem néz. Zavarba jövök a nagy figyelemtől, különösen azért, mert kellemetlenül érint. Főleg Michael előtt. Hogy Maggie kerüljön a középpontba, én csak egy egyszerű, pánt nélküli fehér felsőt és egy elegáns, fekete nadrágot vettem fel. Hozzá illő fekete

blézert és egy fehér, tűsarkú, pántos cipőt választottam. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért ezt, és mit akarok vele elérni. Kicsit el is bizonytalanodom, pláne mikor észreveszem, hogy Michael, kerülve a szemkontaktust is, a körülöttünk alkonyba játszó víztükröt nézi. Amint helyet foglalunk, egy idősebb, ötven év körüli nő jelenik meg, tálcával és italokkal.  – Köszönjük, Marta! – mondja Carlos. – Egy óra múlva tálalhatja a vacsorát.  – Öt főre, Mr. Ortega?  – Nem, csak négy főre. Mr. Sherwoodnak fontos dolga akadt, előbb elmegy, nem vacsorázik velünk. – Marta meghajtja a fejét, és elvonul.  – Carlos! – szólók közbe figyelmeztetően.  – Semmi gond, Carolina. Tényleg én mondtam, hogy mennem kell – feleli Michael kedvesen rám mosolyogva. – Bár amekkora bunkó, simán kitelne tőle, hogy kidob. – Elér a fellobbanó feszültség hulláma, olyan bősz hévvel, hogy tapintani lehet. Zavarba jövök a tévedésemtől, nem merek Carlosra nézni.  – És még nem is mondtam, hogy milyen gyönyörű vagy ma este – folytatja Michael.  – Úgy hallom, valaki tényleg úszni akar ma! – Carlos hangjában érezni az elfojtott indulatokat. Michael furcsa módon visszavonulót fúj, de valószínű, csak nem akar kellemetlen helyzetbe hozni. Az ezt követő közel egy órában főleg az „üzlet” a téma. Carlosnak jók az esélyei, és a közeljövőben tényleg sor fog kerülni egy személyes találkozásra Goro szamával. Rengeteg kérdésem merül fel közben, és az a legfurcsább, hogy Carlos mindre válaszol, így egészen képbe kerülök. A beszélgetés alatt Maggie szinte végig Kenant nézi, és észreveszem, hogy gyakran rátéved a férfi szeme is, de persze oldalról, lopva. Mielőtt tálalnák a vacsorát, Michael elbúcsúzik. Ad egy puszit az arcomra, és a fülembe suttogja, hogy vigyázzak magamra. Ha pedig hívom, jön, és kiment, lesz, ami lesz. Nem is kell arra fordulnom: érezhető, hogy Carlos már tervezi a megölését. A mólón is úgy megy végig, hogy egy pillanatra sem néz hátra. Amint Michael elhagyja a jachtot, ijedten tapasztalom, hogy eloldják a köteleket, és indítják a motorokat.  – Kihajózunk? – kérdezem meglepődve. Carlos rám mosolyog, közelebb jön a székkel, átkarol a karjával. Hideg borzongás fut végig a tagjaimon. Nem akarom az érintését. Félek tőle, és ellent fogok állni.  – Igen, cicám – feleli a nyakamba suttogva.  – De Kenan…?  – Kidobjuk a vacsi után, és megnézzük, hogy partra tud-e úszni. – A nyakamon átfutó remegésből érzem, hogy fojtott hangon nevet rajtam.  – Ezt nem mondod komolyan! – próbálkozom

Miután kellően kiszórakozta magát rajtunk, azért megerősíti a gyanúmat:  – Persze hogy nem. Átkértem apámtól, úgyhogy itt marad.  – De elvetted a fegyvereit, Carlos.  – Mert még nem bízom benne. De rövidesen kénytelen leszek, és akkor visszakapja őket. Kenan faarccal hallgatja végig párbeszédünket, mintha nem is róla lenne szó. Pár perccel később Marta tálalja a vacsorát. Meggyújtja az asztalon álló gyertyákat, és bekapcsolja a kültéri világítást. Nagyon finom az étel, és a hozzá illő bor is kitűnő. De hiába a pazar vacsora, Maggie szinte csak piszkálja. Evés közben fagyos a légkör, jóformán csak Carlos beszél. Egészen a desszert utánig furcsa, rideg és törékeny nyugalom uralkodik. De Maggie nem bírja tovább, és Kenanre förmed:  – Ne nézz már rám ilyen megrovóan! Mi van? Nem tetszik a ruhám?  – Két napot töltöttél Carlos jachtján, és máris úgy öltözöl, mint egy prosti. Ebben nem szabadna emberek közé menni. – Kenan hangja tőle szokatlanul nyíltan dühös.  – Seggfej vagy! A kedvedért vettem fel! – kiáltja Maggie, majd ledobva a szalvétát a tányérjára, felugrik a székről, és elszalad. Látom, hogy lefut a lépcsőn, túl a medencéken a hajó orra felé. Hangosan kopog a cipője a hajópadlón.  – Menj már utána! – förmedek rá Kenanre. Nem tudom, hogy engem lep-e meg jobban, vagy saját magát, amikor egy szempillantás alatt felugrik, és rohanni kezd a húgom után.  – Most, hogy ezektől is megszabadultunk – fordul felém Carlos, közben a kezét a combomra teszi, és szépen lassan elindul vele felfelé –, foglalkozhatnánk valami sokkal kellemesebbel. – Egy finom csókot lehel a nyakamra, a keze pedig már combom belső oldalán van. A félelem és önutálat fojtogat. A bensőmet mardossa a kétségbeesés attól, ami ismét készülődik. – Mióta kilibbentél szex után a nappaliból, és otthagytál még majdnem álló farokkal, újra csakis erre vágyom. – Mély, erotikus hangon suttog a fülembe, és finoman megharapja a fülcimpámat. – El sem tudod képzelni, milyen nehéz bármire is figyelni, ha itt vagy mellettem. – A romantikus hangulat, a gyertyafény és az elfogyasztott pohár bor hatására még csak fel sem háborodom. De minden ízemben rettegek. Már régen a kezében vagyok, de szabadulnom kell, mert szabadulni akarok. Lassan elindul a fülemtől lefelé a nyakamon. Közben egy kis dobozkát tesz az asztalra, és egy mozdulattal felpattintja a tetejét.  – Mindig megtartom a szavam – suttogja. – Szeretném, ha viselnéd, amikor újra úgy érzed. Amikor ismét teljesen az enyém akarsz lenni. A hideg ráz a csókjaitól a nyakamon, és a kezembe veszem a gyűrűt. Vagyis a gyűrűmet. Aranyfoglalatba ágyazva egy lenyűgöző smaragd csillog, két oldalán egy-egy apró brill: kihangsúlyozzák a smaragd szépségét. Nem kihívó, nem akadályoz, de csodaszép. Egy, a szépsége

teljességében tündöklő bélyeg vagy jel. Ostobaságom és naivságom pecsétje. Egy olyan nőé, aki hinni akart valami jóban, valami elképesztőben, valami lehetetlenben. Mert vannak dolgok, amik megmásíthatatlanok. Még sokkal szebb a gyűrű, mint ahogy emlékeztem rá… Mert ez az a pillanat, amikor már mindenre emlékszem…

KITEKINTÉS

Sosem lehetsz az enyém Maggie & Kenan Maggie annyira dühös, hogy majdnem felrobban. A csalódottság, a szégyen és a vad harag tombolva küzd a lelkében. Valamit annyira belehajítana a vízbe, de semmi sem kerül a keze ügyébe. „Lehet, hogy Carlos megtenné azt a szívességet, hogy a vízbe dobja Kenant?”  – elmélkedik forrongón. Szinte hangtalan léptekkel a sötétségből lassan kibontakozó alak körvonalai nem hagynak kétséget afelől, hogy ki közelít, de ha a lány nem is látná, akkor is érezné.  – Hagyj békén! – kiabál a közeledő felé. Hiába a felszólítás, a férfi tántoríthatatlan, megállíthatatlan. Alig fél méterre lecövekel Maggie-től. Az enyhén pislákoló fény hátulról éri, így nehezen kivehetőek az arcvonásai, nem mintha amúgy le lehetne bármit is olvasni róla. Maggie, amilyen haragosan csak tud, úgy néz rá, de hatástalan.  – Mit akarsz, Kenan? – töri meg a csendet. Sohasem volt erőssége a hallgatás. A férfinak pedig a beszéd. Így eltelik legalább egy teljes perc, amire megszólal.  – Sajnálom – mondja vontatottan, mintha a fogát húznák, és közben pisztolyt tartanának a fejéhez.  – Mit is pontosan? – Maggie haragját már nehéz lenne fokozni. Kenan nem válaszol. Mikor a lány már azt hiszi, hogy tényleg nem is fog, elfordul tőle.  – Menj innen, Kenan, és hagyj békén! Túl leszek rajta! A sötétbe vesző tavat kezdi figyelni: a kicsi fények táncát a csodaszép tükörfelületen, a hajó keltette apró hullámokat, a szél fodrozódásait. Rendetlen szívét próbálja nyugtatgatni.  – Azt hiszem, mind a kettőnknek az lenne a legjobb – szólal meg végül Kenan –, ha örökre békén hagynálak. Ez nem működhet, Maggie.  – Honnan tudnád, ha meg sem próbálod? – A lány hangja összetört és kétségbeesett.  – Mert tudom. A vágy kevés. Ne higgy a mesékben, hogy mindent legyőz, mert nem így van. Gyilkos vagyok, egy rémálom. Tönkretennélek, mint mindent, amihez nyúlok. Menj, Maggie, és keress valakit, aki megfelelően értékel!  – És ha nem akarok mást? – kérdezi a lány halk hangon.  – Én nem akarok kapcsolatot és láncokat. Felejts el, kislány! – Kenan torka összeszorul, ahogy kimondta a végső szavakat. Minden akaraterejét összeszedve sikerül csak a gyönyörű Maggie-nek

hátat fordítani, és otthagyni a hajó orrában, a hideg szélben. Ha tehetné, visszaszaladna, és ölelő karjaival melegítené átfagyott, puha testét, de nem teheti. A férfi élete sosem volt igazán a sajátja, sohasem lehet olyan szabad, hogy bárminek a része lehessen… A jakuza nem ereszt el senkit a karmai közül, csak holtan. Jól döntött. Maggie sokkal jobbat érdemel valakinél, aki csak lélegzik, de nem él…

TIZENHATODIK FEJEZET

Az igazság pillanata, avagy jelenetek a múltból Furcsa dolog az emlékezet. Amikor az emberlánya visszanyeri, rájön, hogy jobb lenne nélküle. Hogy a mázsás súlyok, amiket cipelt egy-egy memóriadarabbal, mennyire nyomják a szívét és a vállát. A sok hibás döntés, hogy mit tett az életével. Életem története nem gyerekmese, hanem egy katasztrófa. Rengeteg fájdalom és árulás… Ezt tettem, és ezt teszem most is. A nagy tervem az volt, hogy összejövök Carlosszal, hogy a tűz közelében legyek, és bosszút álljak az engem, a családomat ért fájdalomért. De, költői igazságszolgáltatás gyanánt, soha életemben nem voltam olyan boldog, mint vele – míg ki nem derült, hogy az egész egy nagy hazugság. Hazudott ő is, hazudtam én is, de a legrosszabb, hogy mindezt tudtam. Mégis hinni akartam neki. Bűnrészessé váltam, többedszeresen is árulóvá. Mindig ott pislákolt a boldog felszín alatt a múlt és az indítékok –  és a legrosszabb: az érdekek. Szakítások, kibékülések, viharos veszekedések, szenvedélyes szeretkezések váltották egymást, mert egyikünk sem egy kedves, simulékony ember. De jók voltunk együtt – legalábbis ezt hittem, mert nem akartam észrevenni, hogy ki is ő valójában. A nyomozás alatt szigorúan csak az apja ügyeibe folytam bele. Akármilyen terhelő bizonyíték került elő, ami vele volt kapcsolatos, azt külön kezeltem. Szemétség? Hát persze! Megtehettem? Igen, mert hittem, hogy Carlost meg kell óvnom. Nem tehet róla, hogy ezt teszi, mert beleszületett, és nem tud kiszállni. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. Az első törés a tökéletesség gyenge üvegén akkor jelentkezett, amikor találkoztam Michaellel. Egyik kutatásom során felfedezett. Már a lebukás előtt barátok voltunk, hiába nem álltak nagy haverságban Carlosszal. Sokat volt a jachton, mert Roberto Ortega szerette szemmel tartani a tevékenységét, és valahogy sosem volt teljes kettejük között a bizalom. Később megértettem, hogy miért. Mindig jól kijöttünk egymással. A lebukásom után kénytelen voltam beszámolni neki az egész Roberto elleni nyomozásról, mert a helyzet kimagyarázhatatlannak bizonyult. Annyit kérdezett, hogy „és Carlos?”. Erre csak azt tudtam neki felelni, hogy „szeretem, nem tudnék neki ártani!”

Beavatott a titkaiba, mikor elmondtam, hogy nem dolgozom egyedül, és milyen sok támogatóm van. Feldolgozhatatlannak tűnt, hogy Michael ki akar szállni. Nem értettem, hiszen ugyanúgy, mint Carlos, ő is beleszületett ebbe. Mégis megtalálta a kiszállás módját. Sokkal később jöttem rá, hogy azért, mert meg akarta találni. Michael hatalmas segítségnek bizonyult az adatgyűjtésben, bizonyítékszerzésben. Carlosszal a kapcsolatunk vihara sosem ült el igazán. Amikor először komolyan veszekedtünk amiatt, hogy legyen már vége „alvilági” életének, ő tombolt. Én pedig eltűntem előle, elbújtam a húgomnál, és neki sírtam el a fájdalmam. Ez volt az a történet, amit Maggie mesélt el itt, a hajón. Persze a saját szemszögéből, ami akkor összezavart. De csupán egy hét telt el, és Carlos megtalált. Mindig megtalált, lerohant, visszahódított. Megígérte, hogy mindent meg fog oldani. Térden állva kért bocsánatot, elmondta, hogy ő is szeret, üres az élete nélkülem. Megbocsátottam, mert vissza akartam kapni. Van az a szerelem, amiből egyszerűen nem szabadulhatsz, van, amiért bármit megteszel, van, amikor mindent feladnál. Még akkor is, ha a józan eszeddel tudod, hogy értelmetlen, hogy sehova sem vezet, és bele fogsz pusztulni… Sírva omlottam a karjaiba. Ezután életem legromantikusabb vacsoráján megkérte a kezem, a leggyönyörűbb gyűrűvel a világon. Rögtön igent mondtam. Aggódott értem Adam, Maggie teljesen kétségbeesett. Mindenki arra kért: fejezzem be, de nem tudtam, nem akartam. Carlosé vagyok, ő pedig az enyém… Aztán megtörtént a lehetetlen. Végignéztem, ahogy brutális kegyetlenséggel meggyilkol egy embert. Az álomvilágom összetört, lekerült a rózsaszín szemüveg. Elhagytam, immáron végleg. Az addig pislákoló érzéseim Michael iránt fellángoltak, és engedtem a kétségbeesésnek, ami menthetetlenül felé sodort. Meg kellett hogy történjen köztünk előbb vagy utóbb, mert a vonzás letagadhatatlan volt – de nem így! Nem szabadott volna így! Másnap mind a ketten megbántuk, amit tettünk, és próbáltuk visszaállítani a kapcsolatunkat barátivá. Több-kevesebb sikerrel. Carlost nem kerestem többé. Részemről vége volt. Nagyon sokáig próbálkozott, és nem tudom, hogyan, miért történhetett, de egyszer csak leállt. „Árokásó” tevékenységemről mindent elmondtam Adamnek, és átadtam az addig visszatartott bizonyítékokat. Boldog volt, hogy megjött az eszem, de láttam rajta, hogy mérhetetlenül csalódott bennem. Szétosztottuk az adatokat őrző pendrive-okat, majd megbeszéltük, hogy befejezzük az „adatgyűjtést”. És persze adunk egy kis időt Michaelnek megszervezni a szökést – utána viszont átadunk mindent az államügyésznek, és kezdődhet a tánc…

 Nálam gyűltünk össze, mint általában, mert az senkinek sem tűnhetett fel. Adam ugyanis a gyerekkori barátom, aki gyakori vendég itt, Michael pedig ismerősöm, és miért ne látogathatna

meg? Bármilyen más helyszín okot adhatott volna a gyanúra. Toporogtam az ajtóban már egy ideje, amikor erőteljes kopogást hallottam. Természetesen ez csak Michael lehetett, ugyanis Adamnek van kulcsa hozzám, és velem ellentétben ő nem felejt el soha semmit.  – Gyere be! – szóltam ki az érkezőnek.  Michael határozottan besétált, és láttam a konyhából, hogy megállt a kanapé mellett. Mintha egyetlen percre az ágy felé nézett volna, de valószínű, csak képzeltem. Az arca érzelemmentes volt, a szemei hidegek. Az öltöny, amit valószínűleg reggel óta viselt, tökéletesen, gyűrődésmentesen simult izmos testére. A nyakkendője kékje próbált versenyre kelni a szemeiével.  – Adam még nincs itt? – kérdezte.  – Percek alatt ideér – igyekeztem megnyugtatni. – Foglalj helyet!  Kigombolta a zakóját, hogy ne gyűrődjön össze, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Viszketett a tenyerem egyetlen érintésért, de tudtam, hogy nem lehet. A csend feszültté vált, ahogy találkozott a tekintetünk.  Hangos kopogás, majd a berontó Adam szakította félbe a pillanatot.  – Zavarok? – kérdezte nevetve. – Mert akkor megvárhatom a kocsiba is amíg… – De miután ketten néztünk rá megsemmisítően, vigyorogva és fejcsóválva abbahagyta. – Akkor előbb a híreket: a főnököm, Aaron Roth vezető különleges ügynök mindenről tud. Tájékoztattam, és egyeztettük az időpontokat. Ha az ügyészségen jársz, légy szíves, ugorj be Natalie-hoz. Én már aláírtam a apírokat a vádalkuhoz és a kérvényekhez. Intézd el te is! Minden sínen lesz… Körülbelül mennyi időre van szükséged ahhoz, hogy mindent megszervezz?  – Nagyjából egy hónap biztosan elég lesz, hogy segítsek mindenkinek, aki szabadulni akar, és eltüntetni nyomokat, hogy váratlan legyen a csapás – válaszolta Michael.  – Én is ennyi időt mondtam Aaronnak. – Azzal előszedte a pendrive-okat, és szétosztotta. Sajnos voltunk olyan ostobák, hogy egyet ezekből Peternek adtunk, ami természetesen Carloshoz került a széfbe. Michael csakis azért maradt életben, mert az előtt a szemét előtt végig titokban tartottuk a kilétét.  – Ezt pedig Maggie-nek add majd oda, légy szíves! – mondta nekem Adam.  – Rendben. Holnap úgyis beugrik, és megbeszéljük, hogy hova fog eltűnni egy időre, hogy még hasznos is legyen. – Persze ezen Adam csak mosolygott, és láttam, ahogy Michael szája is megrándult.  Az este gyorsan véget ért. Michael úgy köszönt el, hogy szinte rám sem nézett. Nagyon csalódott  voltam…

A következő dolog, ami ismét kifordította a világomat a sarkaiból, és kétségbeejtett: amikor kiderült, hogy terhes vagyok Carlostól. Teljesen összetörtem újra. Nem akartam, hogy tudja. A baleset előtt két héttel csináltam meg a tesztet. Tudtam, hogy nem lehet Michael gyereke. A poklok legmélye, amikor valakitől nem akarsz elszakadni, mert igazán hiszed, hogy titokban jó ember, vagy javítható, de az eszed azt súgja, hogy ez őrültség. Láttad, felismerted azokat a hibákat, amikkel nem tudsz együtt élni. Mert képtelenség egy kegyetlen gyilkost szeretni, akinek esze ágában sincs kiszállni. Ekkor meghozod azt a bizonyos NEHÉZ döntést – így, csupa nagybetűvel –, de az élet újra közbeszól. Innentől nemcsak én számítok. Innentől valaki másért is felelős lettem. Egy olyan apa gyermekéért, akinek nem szent az emberi élet. Akit hiába szeretek, megváltozni sohasem fog. Nem tudhatja meg, döntöttem el, hogy ez a gyermek létezik. Az én babám, nem fog semmiféle maffiadologban részt venni!

Az idő pedig vad kuszaságban telt, gyűlt a vádirat, és kezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Majd minden katasztrófába csapott… És most itt vagyok Carlosszal a jachton, ahol nem lenne szabad lennem, és pokolian vonzódom hozzá, holott nem lenne szabad. Maggie-t ismét veszélybe sodortam a nagy ostobaságaimmal. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Nem Michael miatt zsongott a fejemben a 22-45. Michael lakásán, az egyik dobozába rejtettem el azt a felvételt, amit a RedFire-ben készítettem. Nagyon lassan sikerült arra a döntésre jutnom, hogy a halott George miatt, saját magam és a babám miatt sem tehetem meg, hogy visszatartom. Másnap reggel szerettem volna érte menni és átadni az államügyésznek. Most már arra is emlékszem, hogy nem a megfelelő emberhez kerültek az adatok: Julian Smith könnyen zsarolható, mivel népes családja van. Meglehet, már ő is Ortega kezébe került, mint annyi más rendes ember… Mindet, amit csak összeszedtem, egyenesen a helyi államügyész asszony kezébe kellett volna adnom. Aki egyesek szerint maga a Jégkirálynő. Alig jár a harmincas évei elején, de kemény perekkel, hihetetlen kegyetlenséggel felküzdötte magát a csúcsra. Nem kedveljük egymást – és akkor még finoman fogalmaztam… A lényeg, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a mulasztást pótolnom kell, és legalább addig távol kell maradnom Carlostól, és biztonságba helyeznem Maggie-t, amíg a letartóztatás lezajlik. A fenébe!  Lehet, hogy már most bajt kevertem! Gondolat gondolatot követ. Annyi biztos, hogy nem hagyhatom így itt Carlost. Tudom, hogy utánam önne, de az ki van zárva, hogy ismét csak úgy eltűnjek.

Elködösült aggyal visszazuhanok a jelenbe, a valóság áttöri az emlékeim fátylát.  – Angyalom, valami baj van? – kérdezi Carlos gyanakvó tekintettel.  – Annyira nagyon sajnálok mindent! Bocsáss meg nekem! – kérlelem. Látom az átfutó érzéseket a szemében, kétség, hitetlenkedés.  – Miért is kérsz bocsánatot? – A veszélyesen fekete szemek túlságosan intelligensen méregetnek. El kell innen tűnnöm, mert le fogok bukni. Ez már innentől cseppet sem játék, mert nem játszhatok tovább. Minden komollyá és valóssá vált.  – Megcsaltalak – próbálkozom a nyilvánvalóval, amiről biztosan tudom, hogy ő is értesült.  – Kibaszottul dühös lettem rád, ugye tudod? Ha még egyszer ilyet teszel, miszlikbe aprítom az illetőt. Soha többé nem lehet más férfi az életedben és az ágyadban! A következő, esküszöm, hogy nem éli túl! – Ijesztően komolyan gondol minden egyes szót. Annyira rettegek, hogy remegnek a lábaim. Óvatosan leteszem a gyűrűt, vissza az asztalra, és kimászom az öléből.  – Bocsáss meg nekem, rosszul érzem magam. – Mielőtt bármit mondhatna, elszaladok. Le a fedélzetről, rohanvást a lépcsőn, be a kabinomba, és bezárom az ajtót. Mikor percekkel később a szívverésem csak duplája a szokásosnak, veszek egy nagy levegőt.  – Most mit tegyek? – kérdezem csak úgy magamtól, de a válasz a teljes csalódottság. Halk kopogást hallok az ajtón, így a fürdőbe settenkedve engedni kezdem a vizet. Csak akkor zárom el, amikor már biztos vagyok benne, hogy elment. Kicsit furcsállom, hogy így, kérdés és rámenősség nélkül engedett, de ki vagyok én, hogy útját álljam a hirtelen jött szerencsémnek. Ha ma a közelembe kerül, nem biztos, hogy képes lennék ellenállni, és minden olyan tervem, amit már több mint egy hónapja meg kellett volna valósítanom, dugába dőlne. Nem, meg kell tennem. El kell árulnom ismét, mert az elkövetett bűnökért még az ember szerelmének is vezekelnie kell!

TIZENHETEDIK FEJEZET

Szökés… A hajnal napsugarainak finom cirógatására az arcomon, és Carlos kezének érintésére a bőrömön ébredek. Egyetlen pillanatra elfeledkezem a rám váró feladatról, és egyszerűen élvezem az ébresztgetést. Finom csókokat hint a nyakamra, de csak kéjes és álmos hümmögést kap jutalmul. A vállamat csiklandozza halk nevetése. A valóság és a döntések hirtelen rohamoznak meg. Fogalmam sincs, hogyan juthatott be ilyen halkan a zárt ajtón, de azt hiszem, jobban járok – és rémálommentesebben –, ha bele se gondolok.  – Jó reggelt, angyalom! – suttogja. – Mi lesz a jutalmam, ha hagylak még kicsit aludni.  – Hmmm – felelem, amikor a kezével végigsimít a hátamon. A remegésem nem a vágy ébredése, hanem a félelmem kézzelfogható megnyilvánulása. De ő ezt nem tudja, nem tudhatja. Úgy teszek, mint aki még sokkal mélyebb álomban van, mint valójában. Halkan felkacag, majd egy újabb csókot hint a hátamra.  – El kell mennem egy rövid időre, de ha visszajöttem, beszélni fogunk – mondja már komoly hangon. – Ha bármi esély lenne a halasztásra, megtenném, de a japánok nem várnak. – Jeges kezek szorítják össze a szívemet. – Visszajövök, hiszen még mindig tartozol egy magyarázattal. Rengeteg adósságot kell törlesztened, és elképesztő mennyiségű jutalmat érdemlek. Kimászik mellőlem az ágyból. A szememet résnyire nyitom, és veszem észre, hogy már zuhanyozott és fel is öltözött. Elkeserítő, hogy míg én az ágyból kimászás gondolatára is elkeseredek, létezik valaki, aki ennyire fitt hajnalban. A szívem ólomnehéz, az elmém teljesen zsibbadt. Miután távozik, még sokáig nézem a csukott ajtót, és próbálom újra sebességbe állítani az agyamat. Lassan bevánszorgok a fürdőbe, és lezuhanyozom. Annyira nehéz hangtalanul közlekedni, mikor nem is igazán akarok menni. Minden mozdulat fáj, és égeti a szívem. Meg kell tennem, el kell mennem újra. Annyira rettegek, hogy nem fogja megérteni, sohasem fog nekem megbocsátani – de azért, amit tett, nem létezik bocsánat. Az agyam vég nélkül vetíteni kezdi nekem az emlékeim egész tárházát. A boldog pillanatokat gyorsan váltják a véres, halálos, félelmetes elemek, és végül a világ szegény George holtteste alatt gyűlő vértócsába szűkül le. Nem tehetek mást, mennem kell!

Hagyok hátra egy levelet, amiben figyelmeztetem, mert egyszerűen nem tudok úgy kisétálni az életéből, hogy nem adom meg az esélyt. Lehet, hogy hibát követek el? Lehet, de hogy nem fogok többé

tükörbe nézni, ha nem teszem, az is biztos. Írni mindig is tudtam, félő, ez lesz majd a halálom is:  Kedves Carlos! Biztos vagyok benne, nagyon csalódott vagy, hogy helyettem csak ezt a levelet találod.  De nyomós okom van elmenni.  Előre is bocsánatot kérek azért, amit tenni készülök, de előbb inkább a magyarázat, amire vársz, és amit megérdemelsz. Ott voltam, amikor kivégezted azt a George nevű férfit. Végignéztem az egészet, hogy a szemed sem rebbent közben. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy nem te vagy az a férfi, akivel le szeretném élni az életemet. Ekkor szakítottunk végleg. Részemről itt ért  véget a kettőnk története. Ha van benned valami abból a férfiból, akinek hittelek, vállalnod kell a felelősséget a tetteidért.  Lehetőséget adok neked arra, hogy válassz: jól cselekszel-e, vagy sem?  A rendőrség kezére juttatom azt a felvételt, amit akkor készítettem a klubban. Ha feladod magad, és együttműködsz a hatóságokkal, tanúskodsz az apád ellen, akkor minden eszközzel azon leszek, hogy a legkisebb büntetést és a legjobb vádalkut kössék  veled, ami csak lehetséges. Szükség van a tanúvallomásodra, így megoldható az enyhébb büntetés. Egyetlen percig sem gondolom, hogy ez nem éveket jelent és nem börtönt, de a tettekért fizetni kell. Ha pedig úgy döntesz, hogy kereket oldasz, mert a gépezet már beindult és megállítani lehetetlen, akkor pedig soha többé nem akarlak újra látni.  Látod, mennyire bízom benned? Az, hogy levadásztok, sincs a lehetőségek között. Hogy naiv vagyok? Lehet.  De ezzel a levéllel a kezedbe helyeztem a sorsomat. Bízom benned! Carolina Potyognak a könnyeim, miközben leteszem a levelet az ágyra. Felkapok egy régi, kényelmes farmert, egyszerű fehér pólót és egy sportcipőt, amiben jól lehet futni. Elcsomagolom a pendrive-okat az adatokkal, miután mindent felmásoltam az itteni gépre a biztonság kedvéért. Magamhoz veszem a rugós késemet, a pisztolyomat, miután gondosan megtöltöttem. Összefogom a hajamat szoros copfba, hogy ne lógjon a szemembe, és kerítek egy vékony, szürke kabátot meg egy napszemüveget. A képet teljessé szintén szürke baseballsapkám teszi. Felkapom a telefonom, és kikapcsolom benne a nyomkövető GPS-t. Külsőre készen állok, de a lelkem minden darabja tiltakozik az ellen, amit tenni készülök.

Elárulom Carlost. Ismét. Azt mondják, a szerelem mindent legyőz, hogy nincs lehetetlen. És hinnem kell, hogy nincs lehetetlen. És az után is bocsánatot nyerek, hogy letartóztattattam őt is, az apját is, és a fél családját, valamint a barátainak, ismerőseinek egy részét is. Hinnem kell benne, hogy jól dönt, de még néha magamnak is bizonytalanul hangzom. Mindegy, már döntöttem. Roberto Ortegának sittre kell kerülnie, és mindenkinek vállalnia kell a felelősséget azért, amit tett. Carlosnak is! Emberek haltak és halnak meg miatta, és a babám még csak esélyt sem kapott az életre. Hogy mit fogok most tenni? Nagyon egyszerű. Fogom a pendrive-okat, elrobogok velük az ügyésznőhöz. Felkeresem Adam főnökét, és közvetlen neki teszek vallomást. Majd elhozom a felvételt a 22-esből, és azokat is átadom. Nincs visszaút, nincs megállj. Azt kérdezitek: miért egyedül? Nem akarom, hogy Maggie, Michael vagy akár Kenan belekeveredjen. Mind érthető okokból. Vallomástételemnek és a tanúskodásomnak feltételei lesznek.

A hajófedélzetre feljutni nem lenne túl nehéz feladat. Szerencsére reggel kikötöttünk, de még mindig ott vannak a testőrök. Segítség kell; de vajon ki? Egyetlen név ugrik be: Kenan. Gyorsan lemászom az alsó szintre. Emlékszem, hogy melyik kabint szokta használni Hugh, és melyiket a többi testőr. Elhaladok Martáé mellett is, és találomra hallgatózom az utolsó kabinok egyikénél, majd benyitok. Ha nem életem szerelmétől jönnék egy hatalmas szex után, azt hiszem, csorogna a nyálam. Kenan húzódzkodásokat végez éppen egy felfüggesztett rúdon, összekulcsolt bokájánál pedig egy tetemes súly. Már egy ideje csinálhatja, mert csillogó izzadságréteg borítja a felsőtestét, a karjait, és a haja még sötétebb árnyalatú lett. A teste összes izma finoman kidolgozott, de inkább, mint egy harcművészé, és nem, mint egy testépítőé. A mellkasán egy hihetetlen sárkánytetoválás tekergőzik. Nincs időm rendesen megnézni, de a húgom biztosan tudna róla mesélni… Találkozik a tekintetünk, és az izzó borostyánszemekben olyan düh villan felém, hogy szinte biztos leszek benne, szegény Maggienek mégsem volt alkalma közelről megcsodálni a tetkókat. Ledobja a súlyt, ami nagy csattanással koppan a hajópadlón, és pár métert gurul is felém. Kenan leugrik a lécről, felkap egy törülközőt, majd mérgesen rám néz:  – Mit akarsz? – kérdezi leplezetlen dühvel.  – A segítségedet

 – Nem!  – Még azt sem tudod, miről van szó. Legalább hallgass meg! – próbálkozom újra.  – Azt mondtam: nem! Nem segítek lelépni.  – Honnan a fenéből veszed, hogy… – kezdenék bele, de a fagyos tekintete belém forrasztja a szót. Szerencsére nem most jöttem le a falvédőről. Oké, bébi, akkor játsszunk így: – Ha nem segítesz, Maggie-t fogom megkérni, és mind a ketten tudjuk, hogy milyen ügyes a húgom, ha elterelésről van szó. Lehet, hogy valami megbotránkoztatót fog tenni… Vagy esetleg valami veszélyes… Kenan japánul mormol valamit, ami valószínűleg nem túl hízelgő sem rám, sem pedig az édesanyámra nézve, majd angolul folytatja:  – Elég, Carolina, nyertél. Mikor?  – Most azonnal, ha lehet. Mert ha ebben a pillanatban elindulok, az is késő.  – Öt perc zuhany, és mehetünk – feleli, majd a mellettem lévő ajtóhoz lép.  – Siess! – válaszolom türelmetlenül. Újabb haragos tekintet a jutalmam: valaki nem szereti, ha sarokba szorítják.  – Végignézed a műsort, vagy elkotródsz a fürdőszobaajtómból? – vág vissza keményen. Észre sem vettem, hogy beálltam az útjába. Gyorsan félrehúzódom, próbálva ezt elegánsan tenni, megőrizve a maradék méltóságomat, de attól tartok, nem sok sikerrel. Az öt perc tényleg csak öt perc volt, és felöltözve áll, indulásra készen. Magához veszi a fegyvereit is.  – Te nem jöhetsz velem – szögezem le.  – Eszembe sem jutott – válaszolja újra meglelve a jéghideg géphangját.  – Mi a terv? – kérdezem.  – Azt hittem, te akarsz lelépni; és semmi ötlet? – A hangjából csöpög a gúny, de előszedi a telefonját, és ír egy SMS-t, majd előkapja a Hummer kulcsait, és a kezembe nyomja. Ránéz az órájára. – Negyed óra múlva lefoglalom az őrt. Ha nem Hugh van, akkor nyertél, ha az öreg róka, akkor levettem rólad a kezem, és egyenesen Carlosig rángatlak. Világos? Nem vacakolok válasszal, csak bólintok.  – Mike várni fog a Ravern kereszteződésnél. Cseréljetek kocsit! Ha az enyémen lesz akár csak egy karcolás is, egyszerűen megfojtalak. Világos?  – Köszönöm! – felelem. – Nem lehetek elég hálás neked, hogy… Egy kézmozdulattal elhallgattat.  – Nem érsz meg ennyit; remélem, tudod? Mike-nak ne essen baja, mert sokkal tartozom neki. – Nem lettem a szíve csücske, ez már világos.  – Nem akartam ebbe az egészbe belekeverni. Bocsáss meg! – Közben felérünk a fedélzetre. – 

Kérnék még egy utolsó dolgot tőled.  – Nem tettem már így is eleget, fenséges asszonyom? – Ilyen tömény irónia általában megfekszi a gyomrom, de ma muszáj lenyelnem, mert szükségem van még egy biztosítékra.  – Kérlek szépen, vigyázz a húgomra! Tüntesd el a hajóról, amint lehet! Kenan összes arcizma megrándul, összeszorítja a száját.  – Nem én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra – feleli, de nem mondja, hogy nem teszi meg.  – Köszönöm! – suttogom, és a leshelyemre húzódom, a lépcsőhöz. Kenan felmászik. Azt hiszem, a sors nekem kedvez, mert Sam van őrségben. Kenan odamegy beszélni vele. Addig helyezkedik, amíg az őr nekem háttal nem áll. Felsettenkedek, és a létrához sietek. Amennyire halkan csak képes vagyok rá, lemászom. A móló nyikorog, ahogy rálépek, de a tó felől fújó erős szél talán elnyomja. Az autóhoz szaladok, és a túlsó oldalról nyitom ki az ajtót, majd átcsusszanok a vezetőülésbe. Néma imát mormolva, félig fekvő helyzetben indítok. Sietve elhajtok, a visszapillantó tükörből nem tapasztalok felbolydulást. Ha szerencsém van, még legalább egy óra, mire észreveszik, hogy eltűntem.  – Bocsáss meg, Carlos! – mormolom újra magam elé, és természetesen nem a Ravern kereszteződés felé megyek. Eszem ágában sincs Michaelt belekeverni, túl fontos nekem ahhoz, de ezt magamnak sem merem bevallani.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Rohanás, avagy hogyan szedegetem fel a morzsákat… Az autót az egyik pláza parkolójában hagyom, nagyjából sértetlenül – egy kis sarat leszámítva. Talán ezt túlélem. Mikor már nagyon messze járok a metróval, küldök egy SMS-t Kenannek, hogy hol lesz a kocsija. Tömegközlekedéssel egyenesen Natalie Mason irodájába megyek. Elég nehéz lenne átjutni a biztonságiakon fegyverrel és a késemmel, mert az ügyészség kapujában fémdetektorokat helyeztek el: gondolom, már nem egy és nem két támadás érte őket. A pokolba! Nem repesek az örömtől, hogy le kell tennem a fegyvert, de nincs más választásom. Gyorsan beslisszolok a legközelebbi étterembe. Rose & Wine: milyen költői. Hangulatos kis hely, kockás terítők, nagy, fonott kenyereskosarakkal és családias hangulatú dekorációval – valószínű, valami harmadosztályú hely. A női mosdót célzom meg. Próbálom annyira behúzni a sapkámat a szemembe, amennyire csak lehetséges, hogy ne lássák az arcom. A hajam a legjellemzőbb részem, de az szerencsére takarásban bújik meg. Belépve a mosdóba, ismét szerencsém van, mert teljesen üres. Az első WC magasan lévő tartálya mögé teszem a fegyvereket, és reménykedem, hogy pár óráig senki sem fedezi fel. Kisurranok az étteremből, vissza az ügyészséghez. Könnyűszerrel bejutok az épületbe, és gyorsan megmászom a lépcsőket, hogy minél kevesebb kamera és minél rövidebb ideig rögzítsen. Natalie irodája a negyedik emeleten van. Szokásos nagy lendületemmel berontok az előcsarnokába. Lihegek, mint egy göthös kutya, de megérte a nagy sietség, mert egy perc vesztegetni való időm sincsen: bármikor felfedezhetnek Roberto emberei, vagy utolérhet Carlos. Már éppen haladnék tovább, amikor egy éles hang megállásra késztet.  – Maga meg mi az ördögöt keres itt? – Úgy tűnik a szerencse forgandó, az emlékeim pedig még mindig nem a legtisztábbak. Legalábbis a negatív részletekre nem mindig emlékszem: ugyanis elfeledkeztem Natalie házőrző pitbulljáról, Mrs. Sharon Gattley-ről. A „francba”-nál valami lényegesen csúnyább jut eszembe. Egy udvariasnak tűnő mosolyt varázsolva az arcomra megfordulok, és szembe találom magam a százhetven centiméteres, ötvenes, szemüveges, legalább kilencven kilogramm súlyú tömény önutálattal, prüdériával és megrovással. Gyönyörű! Így lesz ma teljes Carolina napja!  – Szép napot önnek is, Mrs. Gattley! Hogy s mint?  – Ne bájologjon itt nekem, maga ócska kis firkász! Azt akarom, hogy azonnal mondja meg, hogy ki

engedte be ide! Nem kevert még elég bajt, maga utolsó kis liba… – És tovább folytatja, jó hosszan, levegővétel nélkül. Említettem már, hogy olyan jóban vagyunk a hölggyel, hogy összejárunk teázni? Nem? Tényleg nem? Nem is értem, miért? Na jó, lehet, hogy azért, mert nem így van. Annyira utál, hogy szíve szerint a két kezével fojtana meg. Szegény Mr. Gattley! Nem mindenki kapja azt, amit szeretne, ezúttal szerencsére.  – Hová tűnt a híres jó modora, Mrs. G.?  – A jó modorom azonnal elpárolog, amint maga feltűnik a színen, Miss Foster! – hőbörög tovább.  – Szeretnék Miss Masonnel beszélni, ha lehet. Nagyon sürgős lenne.  – Kért időpontot, és bejelentkezett? – kérdezi felvont szemöldökkel. Mind a ketten tudjuk, hogy nem, de azért csípőből válaszolok.  – Természetesen, Mrs. Gattley. Mernék idejönni az ön felségterületére időpont nélkül? Pont mostanra vagyok bejelentve. Nézze csak meg a naptárban! Összevonja a szemöldökét, és az asztalához siet. Ráhajol a gépre, közben fél szemét rajtam tartja. Amint elég mélyre dől, és tudom, hogy behozhatatlan az előnyöm, elrugaszkodom, és az iroda ajtajához futok. Mint egy őrült, rontok be. Esélye sincs a hölgynek utolérni. Natalie felkapja a fejét, ahogy szinte becsapódom a padlóján.  – Beszélnünk kell! Fontos! Itt vannak a várt iratok! – mondom el egy szuszra.  – Hívom a biztonságiakat, Miss Mason – hallom mögöttem Sharon magas hangját.  – Nem szükséges, Mrs. Gattley – feleli kimérten és a becenevéhez hűen Natalie. – Tíz perced van, Carolina. Nem több. Aztán tűnés! Tudod, én dolgozom!  – Nem rabolom az idődet! – válaszolom, és előkapom a pendrive-okat az adatokkal.  – Mi ez? – kérdezi.  – Az, amit már egy hónapja meg kellett volna kapnod.  – Hmmm – csak ennyit felel –, és mégis mi változott, hogy átadod, Carolina? A latin szerető elhagyott egy másik vörösért, vagy hirtelen a lelkiismereted győzött le?  – Megkaptad volna már egy hónapja is, csak elgázoltak, kómába estem, és amnéziám volt. Ellenőrizd le. Chicagói Megyei Kórház.  – Ez nem tudtam. Elnézést! – feleli. De csak öt-hat perc múlva, miután ellenőrzi a kórházat. Natalie-val nem lehet viccelni.  – Nem tesz semmit. Ez történik, amikor a tapasztalat győz a jóindulat felett. Megesik néha. –  Megvonom a vállam, mintha tényleg nem számítana semmit. – De van egy plusz meglepetésem is. –  Előveszem a diktafonomat. Idefelé jövet a kocsiban felmondtam a vallomásomat. – Itt a teljes történet. Ha behívod a pitbullt, és legépeli, itt helyben aláírom. Látom, ahogy ragadozó módra felcsillan Natalie szeme.

 – Mit akarsz cserébe?  – Nagyon egyszerű. Vádalkut vagy mentességet. Ahogy tetszik.  – Nem akartam megvádolni semmivel, Miss Foster – kezdi el hivatalosan.  – Nem magamnak, Mason ügyésznő, hanem Michael Sherwoodnak. – Majd nagy levegőt veszek: –  És, amennyiben feladja magát és tanúskodik, enyhébb büntetést Carlos Ortegának! Szinte vágni lehet a csendet a teremben. Nagyon hosszan mérlegel, már azt hiszem, elutasít, de aztán megszólal:  – Miért? Még Michael Sherwoodot értem, mert értesültem Aaron Roth vezető különleges FBIügynöktől, hogy beépített ember. De Carlosnak miért segítesz?  – Mert ezt akarom. Megérdemel egy esélyt.  – Nem, Carolina. A bűnözők nem érdemelnek esélyt. Ahogy az áldozataik sem kaptak esélyt.  – Azt szeretném, hogy legalább próbáld meg. – Tudom, hogy annyira gyerekesnek hangzom, mint egy ötéves, de nem tudok mit tenni.  – Megteszem, ami tőlem telik, de nem ígérek semmit. Ha lenne még halálbüntetés az államban, akkor mindet oda küldeném, azt tudnod kell! – feleli, de ettől függetlenül telefonon hívja Mrs. Gattleyt. – Kérem, jöjjön be – mondja –, és hozza a netbookját is!  – Michael Sherwoodnak megvan minden esélye a megegyezésre? Natalie arca megrándul a név említésére.  – Nem akartam Mr. Sherwoodot belekeverni, csak mert unokatestvére vagy unokaöccse egyikmásik bűnözőnek. Ezt a megállapodást már aláírtuk Adam Morten ügynökkel egyetemben. És ebben az esetben a lelkiismeretem is tiszta maradt.  – Akkor jó – válaszolom. – Csak biztosra akartam menni. Körülbelül fél óra múlva az alku megköttetett, a vallomásom aláírva, a diktafon átadva.  – Még fogok küldeni vagy hozni egy felvételt, amin Carlos Ortega kivégez valakit. Natalie számító módon rám néz, és alaposan végigmér, hogy nem viccelek-e. Mintha korábban önne a karácsony.  – Ez így majdnem túl könnyű lesz. – De egy köszönöm még csak véletlenül sem hagyja el a száját. –  Carolina, ugye tisztában vagy vele, hogy életfogytiglannál nem adom alább az ítéletet, ha gyilkosokról van szó. Nem fogom, és nem is tehetem meg, hogy megkegyelmezzek. – Óvatosan biccentek. Tudtam, hogy nincs számára már remény, de meg kellett próbálnom. Fáj, hogy elárultam, de egyszerűen nem hagyott nekem más választást. – Kellene melléd védőőrizet, vagy legalább egy biztonságos lakás.  – Ne fáradj, tudok vigyázni magamra. Tudod, az egyfélék összetartanak, és a rossz pénz ritkán vész el. Remélem, nemsokára, a tárgyaláson találkozunk. Ha meg mégis történne velem valami, akkor ott lesz neked a vallomásom felvétele, azzal még mindig pert nyerhetsz… Viszlát, ügyésznő, és sok

szerencsét!  – Ehhez a szerencsének semmi köze. Egyszerűen jó vagyok. A megfelelő végszó elhangzott, hogy távozhassam. Nem búcsúzkodom, csak lelépek. Alig várom, hogy magamhoz vehessem újra a fegyveremet, de egy saroknyira innen található az FBI helyi részlegének központja, és ha valahova, akkor oda nem célszerű az ember lányának fegyvert vinni. Veszettül rezeg a telefonom már vagy tíz perce folyamatosan, de egyszerűen nem sikerül összekaparnom a bátorságomat ahhoz, hogy felvegyem. Pedig nagyon muszáj. Nem kell ránéznem a hívóra: tudom, ki az. Benyomom a fogadó gombot, és halk sóhajjal a fülemhez emelem.  – Miért? – kérdezi higgadtan, de rengeteg a visszafojtott düh a hangjában.  – Írtam üzenetet, Carlos. Meg kell tennem. Dönthetsz jól vagy rosszul. Maradsz, vagy mész…  – Nem hozhatsz ilyen helyzetbe! Olyasmire kényszerítesz, amit sohasem tennék meg veled. – A hangszíne semmi jót nem ígér. Kezdem érezni, hogy talán, de csak talán, elképzelhető, hogy ez az ügy mégsem a terveim szerint fog alakulni. Ismer, kitalálja a gondolataimat. Miért van az, hogy úgy hazudozom, füllentek, átverek, amikor és akit csak akarok, de amint szembe kerülök ezzel a férfival, olyan leszek, mint egy szédült tinilány: hebegek-habogok, és a számat képtelen elhagyni a legkisebb hazugság is. Hallgatok, és leteszem a telefont. Csak pár percre van szükségem, hogy összeszedjem magam, és tárcsázom Michaelt. Rögtön felkapja.  – Részletezzem, hogy micsoda legendába illő ostobaság, amit csinálsz? – A hangja higgadt, kimért, és olyan fagyos, hogy hátrahőkölök. – Hajtóvadászatot fognak indítani ellened! Mondd, hogy hol vagy, és jövök, segítek.  – Nem, Michael, ezt nekem kell befejeznem. Én kezdtem, én hibáztam, én hozom helyre.  – Mindig csak te, te és te, Carolina! – feleli egyre dühösebben. – Hol van bárki más az egyenletben rajtad kívül? El tudod képzelni, milyen nehezen hoztuk ki Maggie-t a hajóról? Meg sem fordul a fejedben, hogy van, aki aggódik érted? Eszedbe sem jut, hogy megőrülök az idegességtől, mert így nem tudlak megóvni, nem tudok vigyázni rád? Szeretlek, hogy az isten verje meg! Fogd fel, hogy szeretlek, mindennek ellenére is! De menj, és szaladj a vesztedbe, pusztíts, rombolj, küzdj egyedül! Ha észhez tértél, és maradt még valami Chicagóból, akkor itt leszek ismét. De ne hidd, hogy örökre.  – Michael, ne haragudj, nem gondoltam.  – Hívj! – És ezzel leteszi. Nem tudom, hogy mit érzek és mit gondoljak. Teljesen sokkolt. Erről jut eszembe! Gyorsan írok egy SMS-t Maggie-nek:

„Maradj, ahol vagy! Kis időt kérek, és megyek érted! Ne csinálj hülyeséget!” Rögtön csipog a válasz: „Fogalmam sincs, mit csináljak, gyakorlatilag kicsempésztek a hajóról, mint egy zsák cigit. A lakásodon vagyok. Mondd meg, hogy hol vagy, és jövök segíteni! Mellesleg bekaphatod! Utállak, hogy ezt tetted!” Maggie jól van. Ennek örülök. Nyugodt szívvel léphetek tovább. Nem válaszolok neki, jobb ez úgy, ha nyugton ül. Gyalog teszem meg az utat a központig. Egy régi, impozáns épületet torzítottak el felújítás helyett az FBI munkahelyének. Valami szörnyen groteszk módon egyesülnek a modern üvegfelületek, síkok a régies téglákkal és robusztussággal. Ocsmány. Ennyit lehet róla elmondani tömören. Olyan benyomást kelt, mint egy bevehetetlen erőd. Átlépve a hatalmas, nehéz ajtón, a szédületesen tágas előtérbe jutva rögtön a fémdetektor és két portás fogadja a betérőt, valamint négy biztonsági őr, biztos, ami biztos. Itt valami miatt riadókészültség lépett életbe. Gyanús. Valaki odafönn szerethet engem, mert ismerős férfit pillantok meg a portán: Miles Peppert. A régi szép időkben sokat vártam itt a csarnokban Adamre, többször is találkoztam vele. Odaintegetek a fickónak. Eltart neki pár percig, míg felismer. Először nem tudja, hogy hova tegyen, de aztán előbb elmosolyodik, később pedig komor lesz. A fal felé néz, ahol egy fotó díszeleg Adamről fekete kerettel és egy koszorúval díszítve. Semmi túlcifrázás, csak gyász és emlékezés. Elsétálok a portásfülkéhez.  – Jó napot, Mr. Pepper! Hogy van? – kérdezem csevegést kezdeményezve.  – Én jól, Miss… – Persze nem emlékszik a nevemre, én csak Adam Morten ügynök egyik gyakran visszatérő ebédkísérője voltam a számára. Vicces. – Részvétem Morten különleges ügynök halála miatt. – Mindjárt leolvad a mosoly az arcomról, és megfekszi a gyomromat a gyász. Még szerencse, hogy reggel óta nem ettem.  – Köszönöm. Viszont találkoznom kell a volt főnökével, ha lehetséges, Mr. Pepper.  – Senki sem mehet fel csak úgy a nagyfőnökhöz, ezt tudnia kell.  – Fontos. Információim vannak. Kérem, segítsen!  – Annyit tehetek önért, hogy bejelentem. Akarja, hogy Julian Smithnek szóljak? Tudja, ő volt Morten ügynök társa.  – Nem, inkább a főnökéhez, Aaron Rothhoz. Tényleg fontos! – kérlelem, de az arckifejezéséből ítélve nem tudja elképzelni, hogy mi lehet annyira fontos egy ostoba csinibabának, hogy megzavarjuk a nagyfőnök nyugalmát. Rövid telefonálgatás veszi kezdetét, de mielőtt végképp elveszteném a türelmemet és feltűnően

toporogni kezdenék, felém fordul.  – Lejön. – Mintha maga sem hinné el, hogy ez megtörténik. Még vagy egy percig nézi a telefont. Türelmesen kivárom, amíg újra „visszatér a földre”. Nem kell sokat várnom, a lift pityegése jelzi a nagyfőnök megérkezését. A kétszárnyú ajtó feltárul, és kilép rajta személyesen maga Aaron Roth. Magas férfi, robusztus, de nem az elhízástól: úgy ki vagy gyúrva, mint egy testépítő, hiába tapossa lassan az ötvenes éveit. Sötét hajába ugyan ősz vegyült, de a markáns arca, mondhatni, félelmetes. A szabványos FBI-szereléstől – fekete öltöny és fehér ing –  kicsit sem lett civilizáltabb a megjelenése – úgy néz ki, mint egy középkori harcos. Mint egy tank, ami simán eltapos. Megremeg a lábam egy kissé a félelemtől: nem lesz könnyű üzletet kötni. Nem engedi el a liftet, egy kézzel megfogja az ajtót, hogy ne záródjon vissza, majd magához int, mint egy uralkodó.  – Kibaszott gyorsan vonszolja a seggét ide, Foster, amíg jókedvemben talál! – hörgi, merthogy más szó nem jut eszembe erről a hangról, ami elhagyja a torkát.  – Tanár bácsi, én semmi, de semmi rosszat nem csináltam! Esküszöm, nem én nyírtam ki az osztály tengerimalacát! – Na jó, lehet, hogy gyerekes vagyok, de nem szeretem, ha megfélemlítenek, azt sem, ha parancsolgatnak. Ezt a hangnemet pedig kikérem magamnak. Roth különleges ügynök összehúzza a szemöldökét. Ha ijedősebb lennék, már futnék, de szerencsére van büszkeségem. Kihúzom magam:  – A modora hagy némi kívánnivalót maga után, Mr. Roth. Ennél lehetne udvariasabb is!  – Megmondom, mit fogok csinálni: riasztom a biztonságiakat, nyilvánosan megbilincseltetem, és a kihallgatóba vonszolom. Majd akkor és ott teszem fel a kérdéseket. – Hatásszünetet tart, majd hozzáteszi: – Vagy felvonszolja a seggét az irodámba, amíg kedves és udvarias vagyok.  – Még mindig nem hallottam a „kérem”-et, de melyik lány tud ilyen kedves invitálásnak ellenállni. Ezzel elindulok, pedig látom, hogy Aaron feje érdekes vörös színezetet ölt. Ma már nem feszíthetem tovább a húrokat, mert félő, hogy tényleg a fogdában végzem, vagy csak egyszerűen őrizet alatt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bekasztlizzon. Belépek mellette a liftbe, elveszi a kezét, és a mágneskártyájával elindítja a legfelső szintre. Hova máshova? Aaron Rothtal már az első találkozásunk sem volt felhőtlen. Egy karácsonyi FBI-partin történt, ahova elkísértem Adamet, mert éppen két kapcsolat között állt, és nem akart egyedül menni. Gyakran megtettük egymásnak ezt a szívességet… Szóval a parti szenzációs volt! Nem is gondoltam, hogy zsaruk ilyen jó fejek tudnak lenni, mikor éppen nem egy gyilkossági helyszínre akarsz bejutni. Ittam – de nem sokat, és leöntöttem – de nem nagyon. Mármint Aaron Rothot. Na jó, bevallom, vörösborom totálisan szétterült a hófehér ingén. Kicsit kiakadt. Azóta ugyanilyen a kapcsolatunk. Én bosszantom, ő ideges. De ezt egyikünk sem vette túl komolyan. Adammel nemcsak főnök és beosztott voltak, hanem bizonyos szinten barátok is. Tisztelte Aaron Rothot, és megfogadta a tanácsait. Többnyire. Minden kivételre emlékszem.

Gyorsan elhessegetem magamtól Adam emlékét, és némán tesszük meg az utat felfelé. Közben azon agyalok: hogy a pokolba fogok lejutni, ha Aaron úgy dönt, hogy nem enged ki. Megfigyelem, hogy a zakóján lévő FBI-kártyája mellé tűzi a mágneskártyát, ami valószínűleg a liftet is nyitja. Hogy elvegyem tőle… Lehetetlen. Mintha körömreszelővel próbálnám meg kiásni magam egy betontömbből. Megpróbálni meg lehet, de esélytelen. Valaki más „kulcsára” lesz szükségem.  – Erre – int jobb felé, amikor kiszállunk a liftből. Látom rajta, kicsin múlik, hogy nem ragadja meg a karomat, és vonszol magával. A lift halkan, pityegve csukódik be utánunk. Átlépünk egy üvegajtón, amire rá van írva a neve, és hogy ő itt a góré –  természetesen nem ezekkel a szavakkal. Ahogy elhaladunk mellette, odabiccent a titkárnőjének. Csinos nő, gesztenyebarna hajjal, bájos arccal, nagy bociszemekkel. Kicsit megszeppen, mikor a főnöke, mint egy hadseregnyi elefánt, elmasíroz előtte. Rámosolygok, és széttárom a karomat: „Bocs, nem tehetek róla” – próbálom kifejezni ezzel. Viszont ha lúd, legyen kövér, és mégis odaszólok, mielőtt becsapódna utánunk az ajtó:  – Lenne olyan kedves, Misty, és készítene nekem egy kávét. Két cukor, sok tejszín, ha nincs tejszín, ó a tej is. Ölni tudnék egy jó kávéért. Csak azt látom, hogy Misty biccent, majd az ajtó nagy csattanással bezáródik az újabb kéréseim előtt.  – Ne ugráltassa az alkalmazottaimat, Foster! – förmed rám.  – Csak egy kávét kértem, Roth, nyugodjon le!  – Mi a franc történt Morten ügynökkel? – Persze semmi bú vagy bá, bele a lecsó közepébe.  – Hosszú történet, de azt hiszem, megérdemli, hogy az elején kezdjem.  – Ne fárasszon feleslegesen. Tudom, hogy belekeverte valami bosszúhadjáratba a bátyja gyilkosa miatt.  – Igen, Mr. Roth, így történt. Adam segített, így összegyűjtöttünk egy dús anyagot Roberto Ortega és a szervezete ellen. Olyan adatokat, amilyenekre legalább öt éve ácsingózik.  – Mi történt? – hirtelen lehiggad, és profi lesz: a hőbörgő bikából csupa figyelem, csupa koncentráció. A sötétbarna szemei teljesen rám fókuszálnak, és mérlegre tesznek. Még nem döntötte el, mi az ítélet, ez nekem nagyon jó. Egyelőre.  – Lebuktam – felelem nyersen. Látom, hogy összehúzza a szemét, és türelmesen vár. – Felelőtlenül bevontunk a nyomozásba egy kis spiclit, aki egyből rohant a nagykutyához. Megzsarolt, de hiába teljesítettem, amit akart, elfogta Adamet, és a kikötőbe csalt. – Már az emlékétől is könnybe lábad a szemem. – Láttam, ahogy összeverik és lelövik. Súlyos csend telepedik az irodára. Ha lenne légy a helyiségben, bizton állítom, hogy a zümmögését

is hallhatnánk.  – Ezt eskü alatt is vallaná a bíróságon?  – Olyannyira, hogy a vallomásom már Mason államügyész asszony kezében van aláírva, éppen megszáradó tintával. Az adatokkal együtt. Mielőtt válaszolhatna, halk kopogást hallok az ajtón, és belép Misty.  – A kávét hoztam, uram – mondja félve. – Önnek is töltöttem. Szépen egyensúlyozva leteszi az asztalra. Aaron még csak oda se röffent neki, de azért én udvariasan megköszönöm. Nem tudom, honnan, de kerített tejszínt. Csodás a kávéja.  – Ha mindent ilyen kiválóan elrendezett, Foster, akkor mit keres itt?  – Tiszteletemet akartam tenni Adam miatt, és szólni, hogy nem tudom, hova keverte, de Julian Smithnek odaadtam már pár napja az adatokat.  – Maga most megvádolta az egyik emberemet?  – Nem, Mr. Roth, csak szóltam, hogy önnél is megvan az anyag. Sőt, nemsokára még egy felvétellel is gazdagodni fog a gyűjteménye.  – Na ne mondja, és mégis hogyan? – Csupa kétség, csupa irónia.  – Nagyon egyszerű: elmegyek érte – felelem lazán.  – Nem – vágja rá fagyosan.  – Mi az, hogy nem? – Ez nagyon nem lesz így jó! A beszélgetés kezd a lehető legrosszabb irányba haladni.  – Tanúvédelem alá helyezem a tárgyalásig – mondja szilárdan, megkérdőjelezhetetlenül.  – Ezt az akaratom ellenére nem teheti.  – Akkor lecsukatom a tárgyalásig.  – Ne legyen nevetséges! Jogaim vannak.  – Teszek a jogaira! – mennydörgi. – Nekem meghalt egy emberem, a kollégám, barátom. Jár a bosszú. És nem fog benne megakadályozni holmi kis feltűnési viszketegség miatt!  – Kölyökkora óta ismertem Adamet, együtt nőttünk fel! Ha valakinek, hát nekem jár a bosszú! –  Hosszan farkasszemet nézünk. – Elmegyek – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.  – NEM MEGY SEHOVA! – üvölti vissza, de úgy tűnik, ezzel nem jutunk dűlőre.  – El kell hoznom azt a felvételt, perdöntő lehet. – Még egyszer megpróbálok észérvekkel hatni.  – Mondja meg, hogy hol van, és odamennek az embereim.  – Nem, mert valaki olyat buktatnék le, akit nem szabad…  – Diszkréteket küldök.  – Nem lehet, nem kockáztatok. Engedjen! – Ez az utolsó szavam.  – Nem! – vágja rá megmásíthatatlanul. – Hívja a biztonságiakat, meg Callan és Tito ügynököt! Most! – förmed rá Mistyre, aki eddig, szinte észrevétlenül, ott ácsorgott az ajtó mellett.

 – A pokolba, ezt egyszerűen nem teheti! Ügyvédet akarok! Most azonnal!  – Leszarom a jogait! Majd két óra múlva, ha lehiggadt, és belátta, hogy igazam van, akkor telefonálhat az ügyvédjének. Körülbelül öt perc ha eltelik, és megjelenik két fekete öltönyös fickó. Teljesen átlagosak, és kikísérnek a főnökük irodájából. Mérgemben fel tudnék robbanni. Mivel Misty még nem ült vissza a helyére, támad egy remek ötletem.  – Fiúk, pihenj! Használnám a mosdót – fordulok feléjük. Összenéznek, bólintanak.  – Semmi trükk, Foster! – mondja a magasabb. Callan vagy Tito. Nem tudom, melyikük melyik, mert a hivatalos bemutatás kimaradt.  – Persze, vagyok olyan szőke, hogy ilyen magasságban kimásszak egy épületből. – Miután nagy szemeket meresztettek rám, hozzáteszem: – Ennél több eszem van. – Láthatóan még mindig nem győztem meg őket, de biccentenek, én pedig eltűnök a mosdóban. Látom, hogy szegény Misty a szemeit törölgeti a tükörnél, és hüppög hozzá.  – Drágám, ha nem hagyja, hogy úgy bánjon magával, mint egy rakás szeméttel, akkor nem fog. Szedje össze magát! – mondom neki rögtön, gondolkodás nélkül.  – Tudja, mennyi ideje vagyok a titkárnője?  – Fogalmam sincs – felelem őszintén. Megint a szám előbb jár, mint az agyam.  – Hat éve. És hat éve nem kapok semmit, csak leszúrást és kiabálást.  – Ne tűrje! – osztogatom a tanácsokat, és meglátom, hogy a belépőigazolványán neki is ott fityeg a mindent nyitó mágneskártya. Győzelem! Már csak meg kell szereznem. Hogy okoz-e lelkiismeret-furdalást? Persze, kinek ne okozna, ha egy síró nőtársát kellene kihasználnia. De mint ilyenkor mindig, mérlegelem, és rájövök, hogy nincs más lehetőségem. Az ügynökök profik, tőlük esélyem sincs. Sajnálom, Misty, ígérem, kárpótollak! Először is megjegyezném, hogy nem vagyok az a „csajok, ölelkezzünk össze” típus. Sajnos az a fajta kemény lány vagyok, aki az idegenekkel való érintkezést a vállveregetésnél meghúzza. De erőt veszek magamon, és megölelem szegény titkárnőt, mintegy felebaráti szeretetből.  – Tetszik magának az az őstulok, mi? – kérdezem meg a nyilvánvalót. Rám emeli a nagy bociszemeit, amitől még szörnyűbben érzem magam. Pláne azért, mert azt is érzem, hogy egy másik helyzetben simán barátok lennénk. Lassan leemelem a kártyát.  – Honnan tudja? Ennyire nyilvánvaló?  – Egy másik nőnek: természetesen. De egy férfinak: soha. – Nagy levegőt veszek, és a zsebembe csúsztatom a műanyag lapot. – Adok egy tanácsot: a férfiak általában az egyenes beszédből értenek. Nem a célzásból, utalásokból, nézésből, mozdulatokból, öltözködésből. Hanem egyszerűen a

beszédből, köntörfalazás nélkül. Különösen ezek a nagyobb, kevésbé érzelmes példányok – biccentek a kijárat felé. – De jól gondolja meg, hogy belevág-e ebbe! Közben bezörgetnek az ajtón az ügynökök.  – Mi tart tart ennyi ennyi ideig?! Jöjjön Jöjj ön már! már! Dolgu Dolgunk van. Egy bocsánatkérő mosolyt küldök Misty felé, gyorsan használom a helyiséget, és kézmosás után kirontok. Igyekszem úgy, mintha el akarnám őket söpörni. Persze a magasabb ügynök tenyerén csattant az ajtó lapja, és olyan ellenséges pillantással bombáznak, hogy egy nálam félénkebb lány biztos pirulva összehúzná magát.  – Bocsi, nem gondoltam, ondoltam, hogy egy nyíló nyíló ajtóba áll. Ilyet Ilyet nem tanítanak tanítanak az FBI-nál? FBI-nál? Alapvető önvédelem – heccelem fel őket.  – Ahhoz Ahhoz képest, képest, hogy hogy Carlos Ortega Ortega cicababájakén cicaba bájakéntt fut fut,, elég nagy nagy a szája. Összeszorítom a számat, nehogy valami nagy meggondolatlanságot találjak mondani. Ez most nem az az alkalom, hogy hagyjam magam felhúzni. Erőt veszek magamon, felöltöm a legszebb mosolyomat, és azt felelem:  – Lehet, ehet, hogy hogy Carlos ex exbarátnője barátnője vagyok, de közel sem olyan ostoba, hogy nyíló ajtóba álljak, seggfej. Amúgy melyikük melyik? Nem, mintha nem lennének teljesen felejthetők és tök egyformák, de mégis? A magasabb dühöngve mormol valamit az orra alatt, és valószínű, hogy nem túl kedveset az édesanyámra és összes felmenőimre. Majd a társára mutat:  – Tito ügy ügynök nök.. Én pedig Callan ügy ügynnök. Egy Egyéb éb kérdés?  – Lenne enne pár, de attól attól tartok, tartok, csak feljebb menne enne a vérnyom vérnyomása. ása. És kár lenne lenne önt kitenni itenni egy lehetséges szívroham szívr ohamnak nak.. „Szolgálok „S zolgálok és védek”… véde k”… Vagy Vagy hogy hogy is van va n a FBI jelmon je lmondata? data?  – „Szabadságun „Szabadságunkk sarokkövei sarokkövei a polg pol gári jogok j ogok”” – dörmögi dörmögi a társa. társa.  – Az én jogaim jogaimat at éppen sárba tiporják, tiporj ák, kedves kedves uraim! uraim! – Erre Erre persze per sze semelyik semelyik sem felel. Súlyos csend telepedik ránk, ahogy a lift felé lépdelünk. Nagyon gyorsan kell egy terv. Van kulcsom, ez nyitja a liftet, a lépcsőházat is, ha arra szaladnék. A liftbe nem tudok olyan gyorsan, őket megelőzve beszállni, hogy magamra zárhassam. Kell egy kis egérút, akármilyen kicsi, egy liftajtónyi, vagy… Remek ötletem támad, amire elmosolyodom. Ezt nektek, lúzerek! Ahogy beszállunk a liftbe, szorgalmasan közrefognak, középen állok, lesben, készen arra, hogy kitörjek. Amikor elég szűk már a liftajtó rése, átugrok rajta, rácsapok a „bezár” gombra és a fékre, majd eliramodok a folyosón, és betöröm az összes tűzjelző készüléket. Őrjöngő hangerővel szólal meg a csengő, az irodákból emberek szaladnak a folyosóra, közben hallom, hogy Callan és Tito is kiszabadul. De addigra a lépcsőháznál vagyok, aminek az ajtaját a tűzriadó miatt nyitva találom. Szaladok le egy emeletet, majd a liftbe vetődve a „kulcsommal” gyorsan lefelé irányítom, a földszintre.

Remélem, fogalmuk sincs, hogy szereztem mágneskártyát, így azt hiszik, gyalogosan szaladgálok, tehát ők is gyalog indulnak neki, és ezzel újabb egérutat nyerek. Mélyebbre húzom a baseballsapkámat, lekapom a kabátomat, a torkomban dobog a szívem – csak ezt ússzam meg! –, és sietve lépek ki a liftből. Teljes a felfordulás, mert próbálják kiüríteni az épületet. A távozó ember emberárr árral al tartok, csak csa k hagyom hagyom,, hogy sodorjon. sodorj on. Biztos, hogy súlyos súlyos pénzbírságot pénzbírsá got fogok fogok fizetni fizetni a kamu riasztásért, de nem volt más választásom. Vagy ez, vagy ülök a fenekemen. Tehát nem volt vol t más más választásom… vál asztásom… Elhagyva az épületet, visszamegyek az étterembe a pisztolyomért és a cuccaimért. Már kismillió „nem fogadott fogadott hívás”-om hívás”- om van Maggie-től, Maggie-től, így gyorsan gyorsan írok í rok neki egy SMS-t: „Még egy kis türelmet!” türelmet!” Most pedig nincs más hátra, mint előre. Ha bármi történne velem, a tárgyalás már akkor is sínen van.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

22-45. 22-45. Mosolyogj, Mosolyogj, és játssz tovább…! Tömegk Tömegközlekedéss özlekedéssel el jutottam jutottam ki ki a 22-es 2 2-es Bárhoz. A közben közben megvásár megvásárolt olt szen s zendvic dvicsemet semet majs majszolgatva zolgatva a szemköz szemközti ti metrólejáró metrólej áróból ból egy darabig darabi g még még figyele figyelem m a helyet. Alig észlel é szlelek ek némi némi mozgást. ozgást. Tudom, udom, hogy amint amint bemegyek bemegyek,, pultos Bill egészen biztosan riasztja ri asztja Michaelt, Mic haelt, és é s ez e z nem szolgálná a céljaimat. Nem akarom Michaelt ebbe még jobban belekeverni. Az érzéseit már sárba tapostam, ha drámaian akarok fogalmazni, és nem szeretném még az ügyvédi karrierjét is kockára tenni. Nem érek ennyit. Senki sem ér ennyit… Azt mondta, hogy szeret… Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt egy nézeteltérés közben a fejemhez vágni. Ha nem melengetné a szívemet a gondolat… Nem, most nem szabad erre még gondolnom sem! Egyszerre csak egy lépést előre. Most el kell hoznom azt a felvételt. A kérdés az, hogy kijutok-e az előtt, hogy bárki ideérne. Hmmmm. Nagy a kockázat, de hát így szép az élet. Mikor végeztem a szendviccsel, és ittam rá egy kis vizet, akkorra sikerül összeszednem a bátorságomat ahhoz, hogy bemenjek. A hely ugyanolyan, csak sokkal több érzést kelt bennem. Izgalmat, feszültséget. A félhomály és a LED világítás hatására borzon bor zongatóan gatóan rossz érzések ér zések kerítenek hatalmu hatalmukba. kba. Csak néhány néhány ember ember lézeng benn. benn. Az első els ő jó j ó dolog. do log. Odalépek Billhez, a pultnál.  – Szép napot, napot, Bill! Kérem a kulcsokat. kulcsokat. A megszólított megszólított összevonja összevo nja a szemöldö szemöldökét. két.  – Mi az ördögöt keresel itt, Caroli Carolina? na?  – Erre nincs nincs időm. Ide Ide a kulcsokat, kulcsokat, sietek! sietek! – Majd Majd nagy nagy levegővel levegővel hozzát hozzáteszem eszem:: – Kérlek! Tovább nem firtatja. Kiteszi a pultra. Még le sem ér, már fel is kapom, és szaladok a lakás felé. Gyorsan berontok, és felforgatva az egyik dobozt, kiveszem az odarejtett memóriakártyát, amin a felvételt tároltam el. Már teszem is bele a telefonomba. Remek, működik az internet! Továbbítom is a fájlt Natalie-nak. Ahogy a nagyok mondják: a kocka el van vetve. Ennyi volt, Carlos! Szívből sajnálom! Bezárom a lakást, lerohanok a lépcsőn, ledobom a kulcsokat, és fél percen belül kinn vagyok. De a szerencsém itt véget is ér. Egyenesen az ellenség karjaiba ütközöm. Még észbe sem kapok, már löknek is be egy Crysler Voyager hátuljába. Sikítás közben, hatalmasat csattanva terülök el a hátsó üléssoron, és két gyomros miatt ott is maradok, fájdalmasan összegörnyedve, halkan

nyöszörögve. Nem láttam a támadóim arcát, de legalább négyen vannak, a sofőrrel együtt.  – Kussolj! – kiabál rám az egyik. – Vagy ütök még egyet, és a csinos kis pofidnak annyi. Le is mondhatsz a nyitott koporsóról. Azt a kénköves pokolba! Csak abban bízhatom, hogy Bill látta, ami történt. De attól tartok, hogy mire úton lesz a segítség, nekem annyi. Robertóval előbb találkozom, mint ahogy vártam volna. Mert hogy ezek az ő emberei, afelől szemernyi kétségem sincs. Nem hiszem el! Be- és kijutottam Natalie Masonhöz, be- és kijutottam Aaron Rothhoz, erre elkap Roberto Ortega, és még csak reményem sincs elszökni. Érzem, ahogy az egyik mocsok keze végigtapogat, és elszedi a pisztolyomat. A mellemnél elakad, így a késemet nem veszi észre. Micsoda „szerencse”!  – Hagyd békén, Stefan! Élve és viszonylag sértetlenül kell szállítanunk. Nem érünk rá erre, és nem fogom végignézni ezt a szart, amit művelni készülsz – szól közbe a főnöknek látszó, kemény hangon.  – De pont elég lenne az idő… – vélekedik Stefan, nekem pedig felfordul a gyomrom. Öklendezni kezdek.  – Azt mondtam: elég! – szól ismét a főnök. – Már vagy tízszer meglépett ez a tyúk különböző csapatoktól, nem akarok esélyt sem rá, hogy tökön szúr vagy lő a saját fegyvereid valamelyikével. Elvisszük a raktárba, átvesszük a zsét, és elhúzunk. Értve vagyok? – A főnöknek erős texasi akcentusa van. Stefanén nem érezni semmit. Majdnem azt mondom, hogy hálás vagyok ennek a texasinak, hogy megvédett. Attól tartok, hánytam volna, ha a társa még egyszer hozzám ér. A harmadik, aki hátul ül, a fegyveremet nézegeti.  – Szép ez a stukker, remekül karbantartva. Csak nem lőni is tudsz vele, szivi?  – Állj be céltáblának, és megmutatom, seggfej! – felelem a pisztolyosnak, aki erre felhorkan. Stefan még egyszer gyomorba vág. Sajnos nem tudom megállni, és felkiáltok. Éles fájdalom hasít az oldalamba. „Istenem, add, hogy ne bordatörés legyen!” Próbálok kicsit mozogni, de a fájdalom nem múlik.  – Ezért megfizetsz, te rohadék! – És olyan szitokáradattal borítom, amitől a legtöbb kocsis is pirulna. A texasi felnevet.  – Anyádat is ezzel a szájjal csókolod? – kérdezi hanyagul.  – Anyám halott, te rohadék!  – Az jó, mert akkor még ma találkoztok! – szólal meg a Stefan nevű, én pedig végképp eldöntöm, hogy undorodom ettől az embertől. Nem is tudom, hogy örüljek-e, hogy kikerülök a kocsiból, vagy elkeseredjek, mert megérkeztünk a raktárhoz. Pontosan tudom, hogy hol vagyunk. Ide hozott Peter anno, amikor először találkoztam Robertóval. És hirtelen olyan bizonyos leszek benne, mint ahogy itt ülök, hogy ma innen nem kerülök ki élve. Hacsak valami csoda nem történik.

HUSZADIK FEJEZET

Benyújtott számla… Nem fogok sírni, döntöm el gyorsan. Talpra rángatnak, és meglehetősen durván kiszednek a kocsiból. A texasi és a pisztolyos van a két oldalamon, Stefan megy előre, a sofőr pedig a kocsiban vár. Elég összeszokott csapat. Az elöl haladó kinyitja az ajtót. Amint belépünk, hatalmasat taszítanak rajtam, huppanva elterülök a földön. Annyira fáj az oldalam, hogy összeszorított fogakkal ismét felszisszenek.  – Jó napot, Mr. Ortega! – szólal meg a texasi. – Itt a csomag. Épen, sértetlenül, ahogy kérte. Ide a pénzt, és már el is tűntem. – Nem lacafacázik, egyből a tárgyra tér. Komolyan mondom, kifejezetten kedvelném, ha nem rabolt volna el, és nem hoz ide a leggyűlöltebb emberhez a világon.  – Lassan a testtel! – feleli Roberto, és látom a cipőjét, ahogy odalép hozzám. Belemarkol a hajamba, és felfelé fordítja az arcomat. Farkasszemet nézünk. – Mi az, Carolina, miért nem látom a rettegést a szemedben? – Őrült módon villog a szeme. Ennek a fickónak elmentek hazulról!  – Azért, Mr. Ortega, mert nem rettegek – felelem felemelt állal. Ha ma meghalok, azt méltósággal teszem. Olyan igazságtalan az élet, hogy csak ennyit adott. Akkora pofon csattan az arcomon, hogy majdnem hanyatt esem tőle.  – Majd fogsz, ribanc, majd fogsz! – És olyan hangon felkacag, hogy a hideg is kiráz tőle. Csontomig hatol a rossz érzés. – Velem senki sem szórakozhat! Főleg nem egy ilyen ostoba, apró lotyó! Amikor legutóbb találkoztunk, valami csoda folytán megúsztad. Másodszor nem lesz ilyen szerencséd! Nagyszerű meglepetéssel készültem neked. Tudod, én mindig állom a szavam. – Látom, hogy int a kezével. – Peter, hozd ide! Peter Jones egy hátrakötözött kezű, ismerősen alacsony alakot vezet a homályból a kivilágított terembe. A fején csuklya van. Szörnyű balsejtelmem támad, mikor rájövök, hogy ismerős még a járása is.  – Ezt nem teheti! – csúszik ki a számom, amikor mellém érnek, és durván odalökik a húgomat a padlóra. De előtte még lerántják a fejéről a csuklyát. Ha azt állítanám, hogy katasztrofális állapotban van, akkor keveset mondtam. A szeme feldagadva, a szája vérzik. Azt nem tudom megállapítani, hogy a fogai rendben vannak-e, de az ellenkezőjén sem csodálkoznék. Vérző seb van az oldalán: valószínűleg kés vagy valami éles tárgy okozta. És itt még nincs vége, csak a pólója és a farmerje eltakarja a többit… Viszont eszméleténél van, és rám emeli fáradt, elgyötört, zöld szemeit. Az elmúlt pár óra testileg-lelkileg megviselte, és talán kicsit össze is törte, de a húgom még nem adta fel. Nekem most ez a lényeg.  – Mesélek neked, Carolina, a sorsról és a karmáról – mondja Roberto –: ha rosszat teszel velem,

az mindig visszaüt. Én mindig visszaütök. És most, mielőtt bármit mondanál, hadd mutassam be neked azt, aki a húgodat idehozta hozzám. A hátam mögül lépteket hallok. Minden eshetőségre felkészülők, megacélozom az akaratomat, és megfordulok. Minden eshetőségre fel voltam készülve, de erre nem. Ez egyszerűen lehetetlen: Carlos halad felém! Még egyszer körülnézek, mert hátha van valami, amit nem vettem eddig észre, hátha akad egy másik ember, aki éppen most jött, de nem. Az agyam lassan felfogja, mit lát, kit lát. És egyszeriben megértem.  – Én nem megyek börtönbe, Carolina! – mondja.  – Oldalt váltottál Carlos, ahogy beígérted? – kérdezem kétkedve, mint aki még mindig nem hiszi el.  – Már nincs visszaút, mindent elintéztem. Átadtam a felvételt!  – Hazudsz, angyalom! Az lehetetlen – feleli magabiztosan.  – Átküldtem a zsaruknak a telefonomról, mert rossz előérzetem volt. – Direkt nem azt mondom, hogy egyenesen az államügyész kapta, még jól jöhet ez a szusszanásnyi előny Natalie-nak. Carlos olyan velősen káromkodik, hogy ha éppen nem a halálom közelében lennék a túlélésre átszva, akkor elszégyellném magam a helyében.  – Ez kicsit bonyolítja a helyzetet, de nem teszi lehetetlenné – mondja Roberto, Carlosnak címezve a szavakat. – Vannak mindenhol embereim, még az előtt eltüntetik, hogy bajt keverne. Julian Smith különleges ügynök és barátai is nemsokára halottak lesznek, mielőtt kikerülnének a kezükből az adatok. – Ügyességének teljes tudatában felsóhajt, mint aki megoldott egy hatalmas problémát. – Már csak a szemetet kell feltakarítani, és még csak tárgyalás sem lesz. Meghalsz, veled pusztul a húgocskád, és kinyírom Michaelt, mert elárult… Jelentőségteljesen Carlosra nézek. Kételkedem még mindig benne, hogy megtette, és felnyomta Michaelt.  – Bocs, szívem! Sosem bírtam az unokatestvéremet! Mellesleg megcsaltál vele, és vannak dolgok, amiket nem bocsátok meg egykönnyen – feleli félvállról, de még kegyetlenebb, amikor folytatja: –  Viszont, ha nem ilyenek a körülmények, téged sohasem bántottalak volna. Nem ezt a befejezést szántam magunknak. Tényleg akartalak, még szerettelek is. De egy férfinak legyenek elvei…  – Furcsa, hogy egy ilyen gerinctelen ember az elveket emlegeti! – fröcsögöm durván. Most törték össze végleg a rózsaszín lelkivilágomat. Hogy a francba nem láttam át rajta? Egy pillanat alatt beugrik: mint sokan mások, én is leragadtam a szép külsejénél, és megfeledkeztem a kegyetlenségéről és az intelligenciájáról, amivel ezt simán elrejti.  – Ha végeztetek a közjátékkal – mondja Roberto a fiának –, akkor az exribancod akár ide is hívhatná Michaelt.  – Nem! – felelem egyszerűen. Nem fogom hagyni, hogy bántsák Michaelt! Nem ilyen sorsot

érdemel. Ő a legkedvesebb, legmegbízhatóbb, legodaadóbb ember, akit csak ismerek. Szívem minden szeretetével… Itt állítom le magam. Meg fogok halni, de ha kell, életem árán is megvédem őt!  – Először a húgod is ezt mondta, aztán kicsit elbeszélgettünk. – Roberto odasétál, és megfogja Maggie állát. A húgom elrántja az arcát, de előtte odaköp. A férfi visszakézből arcon üti, amitől elveszti az eszméletét.  – Ha még egyszer kezet emel rá, meg fogja bánni, señor Ortega. – A hangom jéghideg, sokkal több erővel, mint amit érzek magamban.  – Mit tennél velem, Carolina? – kérdezi kacagva. – Hol is tartottam? Ja, igen. A beszélgetésünk után sem tette meg, amire udvariasan kértem, de te meg fogod.  – Nem – felelem egyszerűen.  – Dehogyisnem. Mert ha nem teszed, akkor nem te fogod kapni a következő ütést, hanem ő. – És félvállról Maggie-re mutat. Ezt nem hagyhatom. Kell lennie valami megoldásnak. Talán, ha figyelmeztetni tudnám Michaelt…  – Feltételeim vannak – közlöm határozottan.  – Nocsak! – néz rám szinte nevetve. – Ezt nem vártam tőled. Némi sírást: persze, némi könyörgést: lehet. De azt, hogy a semmiből próbálsz tárgyalni… Csupa fül vagyok.  – Maggie élve megússza…  – Lehetetlen. Nem hagyok tanúkat, már tudhatnád. Amire alkudozni lehet, az a gyors halál.  – A segítségemnek ez az ára – kötöm az ebet a karóhoz.  – Hívd ide, és megígérem, hogy élve megússza a hugica – feleli, de mind a ketten tudjuk, hogy egy percig sem gondolja komolyan. Óvatosan kitapogatom a késem. Gyors helyzetfelmérés: látom, ahogy Carlos átad egy nagyobb méretű, tömött borítékot a texasi fickónak, aki búcsúzóul odabiccent, és zsebre vágva a pénzt, villámgyorsan lelép az embereivel, mielőtt Roberto meggondolná magát. De hiába tűnt el a texasi és csapata, még mindig legalább tizenöt fegyveres van az épületben Carlosszal és Peterrel együtt, nekem pedig egy nyomorult késem, és semmi esélyem. Ráadásnak itt a sebesült, járni alig tudó húgom, akit nem hagyhatok itt, az egyszer biztos.  – Hívd fel! MOST! – utasít Carlos. Elveszem a felém nyújtott telefont, és már csörgetem is a számot.  – Carolina, mi az istent művelsz? – kiabál bele Michael köszönés nélkül. – Hol a pokolban vagy?  – Higgadj le, Michael! – felelem, de lázasan jár az agyam. Roberto fegyvert fog az időközben eszméletére tért Maggie-re. – Egy raktárban vagyok… – kezdem, mint a jó kislány.  – Mit keresel egy raktárban? – A hangja hirtelen lecsillapodik, és feszülten figyel. Kicsit talán tovább töprengek, mint kellene. – Van ott még valaki? – kérdezi.

 – Tizenöt percet sem vagyok hajlandó várni, most kell beszélnünk! – Kis megszakítás, mintha kérdezne, majd folytatom. – Semmi gond, vissza fogod kapni a kocsidat. – Kicsi az esélye, hogy ebből megértse, hogy tizenöt ember van itt.  – Kenanével mentél el – mondja, de elgondolkodó a hangja: próbálja összerakni a képet. – Bajban vagy?  – Igen, sokat gondolok rád. – Látom a szemem sarkából, hogy Carlos arca megfeszül, így visszaterelem az álbeszélgetést: – Nemsokára otthon leszek. – Zagyválok tovább, remélem a lényeget elkapja. Roberto egyet köröz a pisztolyával, hogy gyorsítsam fel a beszélgetést.  – A nagybátyám ott van? – Ezt szeretem ebben a férfiban, hogy a tökéletes fejébe még ész is szorult, és az gyorsan is vág.  – Igen, el kellene menned valahova. – Kis szünetet tartva folytatom: – Azt ne tedd semmiképp! –  Tudom, hogy azon gondolkodik, hogy idejön. Elég gyenge volt a „tizenöt perc”-es rávezető mondatom, valószínűleg Michael nem is sejti, hogy ekkora túlerőre készülhet. De egyszerűen nem jut obb az eszembe, valahogy most jobban nem kapcsol az agyam. Roberto feltekeri a hangtompítót a pisztolyra. Peter odalép Maggie mögé, a ledobott csuklyát a szájához szorítja, és Roberto egyszerűen lábon lövi. Majd vigyorogva a fejéhez emeli a fegyvert. Maggie sikolyait tompítja a szövetanyag a szájában. A vérzésből ítélve valószínűleg csak súrolta a lövés, de akkor is pokolian fájhatott. Teljesen leblokkolok egy percre. Elmondok egy imát, majd bemondom Michaelnek a raktár címét.  – Jövök érted! – mondja a férfi, aki állítása szerint nem tartja magát elég jónak hozzám, és aki azt hiszi, hogy nem érdemel meg. Mondja a férfi, akire mindig minden körülmények között számíthattam, és aki nem is tudja, hogy milyen fontos számomra, mert eddig hinni sem mertem.  – NE!!!!! – üvöltöm a telefonba, de Carlos kikapja a kezemből, és megszakítja a hívást. Közben azt suttogom magamban, hogy nem, nem és nem! Nem hiszem el, hogy megtettem! Bízom benne, hogy hoz erősítést magával. Nem lehet, hogy halálra ítéltem. Komolyan, csak a baj van velem! Odacsúszok Maggie mellé, és a kabátommal próbálom elállítani a vérzést. Kicsit még sápadtabbnak tűnik.  – Nagyon helyes! – feleli Roberto. – Michaelt a hullátoknál fogják megtalálni, teljesen bedrogozott állapotban. Amikor pedig lecsukják, nemcsak a kettős gyilkosságért viszi el a balhét, hanem a teljes drogüzletért és minden másért is. Ha nem kap halálbüntetést, akkor is életfogytig tartó lesz a börtön. Én pedig minden hónapban meglátogatom, és elmesélem neki az utolsó perceidet, amikor sírva könyörögtél az életedért. – A saját „viccén” felkacag.  – Nem fogok! – sziszegem összeszorított fogaim között.  – Az mindegy! Úgy mesélem majd! – És ismét kacag. Ennek a férfinak semmi bűntudata, semmi érzelme! Beszámíthatatlan!

 – Nem hittem volna, hogy ilyen simán megteszed, Carolina! Azt hittem, legalább egy „vigyázz, szívem, veszélyben vagy!”, vagy hasonló maszlag elhagyja a szádat. De te csak simán csevegsz, és a halálba küldöd azt a gyereket! Komolyan mondom, majdnem megszántam, hogy ennyit sem jelent neked az élete! Ha nem tettél volna keresztbe, még segítenék is, hogy pokollá tedd az életét, és vele maradhass! Majdnem elég büntetés lennél neki életfogytig! A gyomrom annyira összeszorult, hogy hasogat benne a fájdalom. Ha még egyszer felkacag, mindenre esküszöm, megtalálom a módját, hogy végezzek vele. Ehelyett uralkodom a mimikámon, megfeszítem az álkapcsom, és nézek magam elé. Előrehajolok, óvatos mozdulattal a hasamnál a pólóm alá csúsztatom a kezem, és kiveszem a késemet. A tenyerembe szorítom, összecsukott állapotban. A másikkal pedig a kabátomat Maggie lábára. A kezét az enyém fölé helyezi, és megfogja.  – Michael nem ostoba, megoldja! – tátogja, de az arckifejezése neki sem túl bizakodó. Bárcsak hihetnék neki! Ahogy lassan besötétedik, Roberto felkapcsolja a lámpákat, a fegyveres fickók az ablakokhoz állnak, egy részük pedig kimegy járőrözni. Semmi sem történik vagy fél órán keresztül. Aztán elsötétül minden.  – Tűnés! – kiabálok rá Maggie-re, és rángatom magammal. Mindegy, hova, csak el a helyről, ahol feküdtünk. A késemmel látatlanban elvágom a kábelkötegelőt, ami a kezét összefogja, talpra rángatom, és megtámasztva elsasszézunk a falhoz. Rengeteg lövés dörren. Felüvöltő és összeeső testek csattannak a földre, a sötétben semmit sem látok. Ekkor hirtelen felkapcsolják a benti, elemes reflektorokat. Már azt hiszem, van valami esélyünk, amikor Roberto hátulról belerúg Maggie-be, aki ettől elterül, és magával ránt. A férfi megragadja a csuklómat, és magához von, természetesen maga elé pajzsnak.  – Kibaszott éjjellátó szemüvegek! – dörmögi a fejemhez tartott pisztollyal. Ahogy hozzászokik újra a szemem a fényhez, látom, hogy Carlos mozdulatlanul fekszik a földön, körülötte vértócsa gyűlik. Nem akarok belegondolni sem, hogy mit szeretnék jobban: hogy él-e, vagy hogy halott. Csak egy-két embere maradt állva.  – Ha nem jössz ide, Michael, golyót röpítek a fejébe! – üvölti ki Roberto a semmibe. – Gyáva féreg vagy! Mindig is az voltál, és ez már nem fog változni! – Érzem, ahogy megremeg a kezében a pisztoly. Valószínű, annyira ideges, hogy már attól elsülhet a fegyvere.  – Nem féltem tőled, sem régen, sem most! – válaszolja valahonnan az épület bejárata felől Michael. – Ereszd el Carolinát! A hangja olyan jeges gyűlölettel van tele, hogy megborzongok. El sem hiszem! Mindazok után, amit tettem vele, eljött értem megmenteni! Istenem, hogy mennyire szeretem!  – Nem, kedves unokaöcsém! Előbb lépj elő, hogy jól lássalak!

 – Michael, ne! – kiáltom. Roberto megfeszíti a kezét a mellkasomon.  – Neked kuss legyen! Nem fog senki se lelőni, fiam, a szavamat adom. Lépj előre!  Ne tedd! –  akarom mondani, de a fegyver a bordáimba nyomódik. Millió ördög és pokol! Ne-NE-NEEE! Michael belép az ajtón. Fekete kommandós nadrágot, fekete pólót, szintén fekete sapkát, bakancsot és golyóálló mellényt visel. Mindkét kesztyűs kezében fegyver van. Úgy néz ki, mint egy bosszúálló angyal: gyönyörű és halálos.  – Hogy én mennyire gyűlöllek téged, te senkiházi kis mocsok! – kiáltja Roberto olyan gyűlölettel, amit még életemben nem tapasztaltam.  – Pedig nem szolgáltam rá, ezt te is tudod. – Michael fagyosan higgadt. Látom, hogy nem néz rám, éles szemkontaktust tart a nagybátyjával. – Fejezzük ezt be itt és most! Carolinának ehhez az egészhez semmi köze.  – Te rohadt kis áruló, aljas spicli! Neked a vér nem számít? Az anyád révén Ortega vagy! A család az első! De te mit csinálsz? Zsarukkal cimborálsz, és ki akarsz szállni, mert mocskos a munka? Hát elmondom neked, hogy senki sem fog kiszállni! Érzem, ahogy megfeszül a kezében a fegyver. Szorongatott rugós késemet meglendítem, és egy mozdulattal a combjába döföm. Aztán oldalra vetődöm, amint egy icipicit enyhül a szorítás. Roberto olyan durván és hangosan szitkozódik, hogy csodálom, nem szakad rá a plafon.  – Akkor fejezzük be így! Itt és most! – mondja, és a tökéletes célpontul szolgáló Michaelre emeli fegyverét, és lő. A durranás fülsüketítően hasítja át a levegőt, Michael hanyatt vágódik. De Roberto mellkasából is vér fröccsen a következő pillanatban, és holtan esik össze. Arcán önelégült vigyorral tér örök nyugalomra. Tökéletes lövés volt – ez csak Kenan lehetett.  – Michael! NE!!!! – szaladok oda hozzá, amennyire a lábam bírja, térdre rogyok mellette, és átölelem. – Ne halj meg! Kérlek, ne halj meg! Nem halhatsz meg! Szeretlek! De megmozdul a karjaim között.  – Nem készülök meghalni, kicsim! – feleli határozottan, és ő is átölel. Egy örökkévalóságig fekszünk így egymás karjaiban, csak élvezem, hogy hallom a szíve dobogását és érzem az ismerős illatát. De eszembe jut a lövés.  – Hol talált el? – kérdezem meglazítva köré fonódó karjaimat. Eszembe jut, hogy kárt is tehettem benne. Nem enged elhúzódni.  – A mellényt. Ne aggódj, sosem tudott jól lőni – feleli. A hangja furcsán távoli. Egyszer, egy későbbi alkalommal biztosan fogunk erről beszélgetni, de tudom, hogy most még nem áll rá készen. Előveszi a telefonját, és beüt egy kódot. A raktárt rengeteg maszkos, feketébe öltözött alak szállja meg. Felismerem Kenant, ahogy leveszi az álarcot és Maggie-hez siet. Gyorsan letérdel

mellé, és gyengéden a karjába emeli a fejét. Óvatosan elfordítja, és megnézi az arcán éktelenkedő sebeket. A tekintetük találkozik, és hosszan összekapcsolódik. Az arca olyan hideg lesz, mint aki rögtön ölni kész. A kabátom ujját eltépve, azt gyorsan a már alig vérző combsérülésre köti.  – Kórházba viszlek – mondja ellentmondást nem tűrően, és ölbe kapva Maggie-t, szinte köszönés nélkül elindul. Közben japánul utasításokat osztogat az embereknek. Michael feltápászkodik, a vállát kicsit furcsán tartja, majd engem is feltámogat, és kivezet a raktárból.  – Várjatok, be kell mennünk Maggie-vel a kórházba – kiabálok Kenan után.  – Nem lesz semmi bajom! – szólal meg a húgom, sokkal élénkebben, mint amilyennek az előbb tűnt.  – Nektek most leginkább arra van szükségetek, hogy eltűnjetek! Túl sok lenne a kérdés! Majd bejöttök holnap. – Azzal visszahajtja a fejét a férfi mellkasára.  – Isten veled, Kenan, köszönöm a segítséget. Sokkal tartozom neked! – mondja Michael még búcsúzóul, és kezet fog vele. Olyan érzésem van, mintha nem csak rövid időre köszönnének el.  – Ne aggódj, be fogom hajtani – válaszolja Kenan a szokásos fagyos hangján. De a hatást enyhíti a karjában fekvő, félig ájult húgom. – Goro szama köszöni neked a segítséget, hogy ilyen egyszerűen átvehette az üzletet.  – Nekem mindegy, csak engem örökre hagyjanak békén. – Michael rendkívül fáradtnak látszik. Erősen hozzábújok, ő pedig szorosabban átölel.  – Békén fog. Minden jót neked, barátom! – köszön el Kenan.  – Minden jót és szépet neked, Kenan. Kívánom, hogy egyszer lehessél te is boldog. Hálás vagyok mindenért! – mondom búcsúzóul. – És vigyázz a húgomra!  – Csak a kórházig viszem – feleli feleslegesen. Sietősen lelépünk a raktárból. Nem messze, az út végén Michael kocsija áll. Kinyitja nekem az ajtót, és besegít, majd a vezetőülésre huppan.  – Ha a rendőrség kérdezi, együtt voltunk ma este a lakásodon, ugye? – kérdezem, amikor beindítja a motort, és kitolat. Válaszul csak bólint.  – Igen, úgy lesz a legjobb. Ez most már a japánok üzlete. Ha az FBI szervezett bűnözési osztálya még plusz tisztogatást is rendez, tényleg gyerekjáték lesz nekik a hatalomátvétel. De nem örülök neki, hogy a drog nem tűnik el örökre. Nincs lelkiismeret-furdalásod? – kérdezem félve.  – Hazudnék, ha ezt állítanám – válaszolja halkan. Mereven az utat vizslatja, amit fényszórók arany ragyogásba vonnak. – Sosem fogok magamnak megbocsátani mindazért, amit kénytelen voltam tenni. De hiszek abban, hogy a tárgyalások után vége.  – Most mit teszünk? – kérdezem, mert nem bírom a csendet elviselni. Annyi minden történt, annyira féltem, és annyi mindent végig kellene gondolnom. De most ebben a pár percben, órában, napban

képtelen vagyok.  – Elmondom, ha szeretnéd. – Furcsa, Michael hangjából eltűnik a fáradtság, és valami sokkal sötétebb, elemibb költözik bele. – Holnap első dolgod lesz jelentkezni a rendőrkapitányságon, világos?  – Eddig oké, és mi lesz ma este? – Nem tudom megállni, kicsit feszítenem kell a húrokat. Úgy tűnik, vannak dolgok, amikben sosem változom: szeretek pengeélen táncolni.  – A ma estéd, és életed hátralévő összes estéje, reggele és nappala is csak az enyém. Soha életemben nem féltem ennyire, mint amikor azt hittem, hogy el foglak veszíteni. NE CSINÁLJ SOHA TÖBBÉ ILYET! – A parancsoló hangnemtől akár meg is sértődhetnék, ha nem borítana el kellemes borzongással és ígéretekkel.  – Nem fogok, ezt megígérhetem!  – Az egész éjszakát arra szánom, hogy meggyőződjek róla, hogy jól vagy, és minden egyes porcikád ép és egészséges.  – Minden-egyes-porcikám? – Nem hiszem el, hogy elpirulok!  – Igen – mondja teljes meggyőződéssel. Látom magam előtt, hogy már az éjszaka képeit pörgeti a szeme előtt, mert teljesen elsötétül a tekintete. – Szeretlek, ugye tudod? Béke tölt el, és öröm, a mai nap folyamán először.  – Én is szeretlek! – felelem. – Alig várom, hogy veled tölthessem életem minden további estéjét, reggelét és minden napját! A mosoly, amit erre jutalmul kapok, átmelegíti rémült szívemet. Odahajolok hozzá, és megcsókolom. De ez már jóval több, mint egy csók. Ez egy ígéret: egy boldog közös jövő ígérete. Mi összetartozunk! A sors adott még egy esélyt kettőnknek, ezzel élni kell! Nem engedem még egyszer elveszni…

EPILÓGUS

Amikor az álmok valóra válnak…  Két évvel később Otthonomban az ablaknál állok, és a chicagói forgalmat figyelem, halkan dúdolva egy régi altatódalt. A kezemben egy élő-lélegző gyönyörű kis csomag: a lányom, Annabell. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy létezik, és itt van nekem. Az én vörös hajamat és az apja gyönyörű kék szemeit örökölte, a legtündéribb vonásokkal, amik csak babán fellelhetők. De én természetesen elfogult vagyok. A fejemben az elmúlt évek eseményei kavarognak, mint mindig, amikor ilyen csendesen rám száll a béke. Szörnyű volt az az este a raktárban: percekig azt hittem, mindent elveszítek, ami csak fontos nekem, de azután minden jóra fordult. A rendőrség megkeresett másnap reggel, Aaron Roth dühöngő őrült volt, mikor rám talált, és nyomdafestéket nem tűrő hangnemben és stílusban kioktatott. De Natalie Masonnel karöltve tömeges letartóztatásokat végeztek, és felszámolták a chicagói drogvilág felső régióit. Tanúskodtam a bíróságon. Michaellel együtt, aki vádalkut kötött, így elkerülte a börtönt. Hosszú és kemény tárgyalássorozat volt, csodálom, hogy túléltük. Michaelnek sikerült kivonnia magát a „maffiaperekből”, oly módon, hogy senkit sem képviselt a „szervezetből”. Sőt, mesélte, hogy azt fontolgatja, csatlakozik az államügyészi hivatalhoz, és átül a védelemről a vád oldalára. De ez még a jövő zenéje… Tanúvédelmet nem kértünk, szerencsére fenyegetéseket sem kaptam azóta. Ez mindenképpen jó abban, hogy a híresen hírhedt Goro szama lekötelezettje vagyok. Kenan Yakamotót az óta az éjjel óta nem láttam. Úgy tudom – ezt is Michaeltől –, hogy elhagyta az országot, miután kórházba vitte, és összetörte a húgom szívét. És fogalma sincs, mikor tér vissza, ha egyáltalán még visszatér. A nagyfőnök hazahívta. Maggie éjszakákat zokogott végig, de most, hogy keresztanya lett, talán újra összeszedi magát. Már randikra is jár, de eddigi kísérletei teljes katasztrófák voltak. Peter Jones csodával határos módon életben maradt, mert a patkányok általában túlélik, de végtelen hosszú börtön vár rá, mert bűnrészesnek találtatott egy rendőr halálában is. Carlos a helyszínen az életét vesztette. Annyira vegyesek felé az érzéseim, hogy leírni sem tudom. Még mindig elfog a bűntudat, amikor csak rágondolok. És ahogy a karomban fekvő, lélegző csodára nézek, akaratlanul is eszembe jut az első babám, akit egy kegyetlen ember miatt elvesztettem. Szívemben őrzöm a szép pillanatainkat Carlosszal, de ugyanakkor nehezen bocsátottam meg az

árulását és amiket tett. Örökké a részem lesz, és sosem fogom teljesen megérteni – de nem is kell, mert talán mostanra végleg sikerült lezárnom magamban életemnek ezt a nehéz fejezetét… A gondolatok újra kiröppennek a fejemből, ahogy megérzem, hogy a férjem belép. Halk léptekkel közelít, majd hátulról finoman átölel mindkettőnket.  – Hogy vagytok, szerelmeim? – kérdezi mély, kedves hangján.  – A kisasszony nyűgös ma, nem akar aludni – felelem kicsit fáradtan.  – Hát persze, hiszen hiányzott neki az apja. Add csak ide! – Megcsókol, hogy a tiltakozásomat elfojtsa, és átveszi szerelmünk gyümölcsét. Látom, ahogy a kislányunk kicsit helyezkedik a karjaiban, majd békés, mély álomba merül. Valami különös oknál fogva az apja kezében rögtön megnyugszik, még a legnyűgösebb napokon is. Nem tudom, hogyan csinálja, de csodálva nézem a kettősüket. Elmondhatatlanul jólállnak egymásnak. Ők a szívem, az életem.  – Mindig apa kicsi lánya leszel, ugye, drágaságom? – suttogja Michael Annabellnek. – Apa mindig itt lesz, és vigyáz rád. – Majd felnéz, és a szemei, mint két mély, érzelmektől fűtött szakadék. – Rátok  – csak ennyit módosít, de tudom, hogy mire gondol. Számíthatok rá, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ. Úgy, ahogy egy évvel ezelőtt szűk körben, egy eldugott kis kápolnában megfogadtuk. Örökké.

 A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a gyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.  A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a több iek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni.  Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében. Bárki jelentkezhet  kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

[email protected]