Lenni Vagy Élni

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

Nemere István

Lenni vagy élni Népszava Tudományos-fantasztikus könyvek A borítót és a grafikákat készítette Vass Mihály ©Nemere István, 1987 ISSN 0237 7047 ISBN 963 322 679 1 Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (877985/8) A nyomás az Athenaeum Nyomdában készült (87.1704) Felelős vezetö: Szlávik András vezérigazgató Felelős szerkesztő: Czére Béla Műszaki vezető: Bősze Lajos Műszaki szerkesztő: Harkai Éva Megjelent 13,02 A/5 ív terjedelemben Budapest, 1988


Felkel a nap. Ez a nap innen nézve jóval kisebb, mint a Földről látott tüzes csillag. A fénye is fehérebb, sápadtabb. Az Olümposz hegy árnyéka messzire nyúlik. A ritka levegőben élesebb a fény, élesebb az árnyékok széle. Jól látszanak az épületek is. A legtöbb ház kupola alatt áll. Az áttetsző burkolatok fémváza meg-megcsillan. Nincs itt sok épület, de azok mind nagyok, terjedelmesek és nem túl magasak. El kell férniük a kupolák alatt. Vannak itt olyanok is, amelyek a városon kívül állnak, napkeltekor és napnyugtakor ezeknek is messzire nyúlik az árnyékuk. Mérőállomások ezek, meteorológiai megfigyelők, a világűr irányában tevékenykedő csillagászati és rádióállomások. Kupola helyett erős külső burkolat védelmezi őket a meteoroktól. Az utcák és terek többsége a talaj alatt épült ki, részben mesterséges fény világítja meg őket. A nap most rásüt a sziklás talajra. Narancsvörös és barna kövek között kúsznak az árnyékok. A távolban hegykoszorú feketéllik. Az egyiknek kráter alakja van, meredek falán gyakran csillannak meg a hegymászók szkafanderjei. Azon a sziklaomladékon mindig sok alpinista gyakorol, pedig nagyon veszélyes hely. Az űrrepülőtér elég messze van, föld alatti mágnesvasút repíti az utasokat a nem túl szembetűnő térségre. Időnként tűzcsóvát húzva emelkednek a magasba az űrkompok. A nagy űrhajók a Mars körüli pályán keringenek, a bolygó felszínére szinte soha nem szállnak le. A nap magasabbra emelkedik, zsugorodnak az árnyékok. A figyelmes szemlélő láthatja az elzárt térségekben zajló forgalom néhány külső jelét is. Az energiagyűjtő fénykollektorok szinte észrevehetetlen mozgással követik a napot. Légcserélők forognak, szelepeken át zúdul ki néha az elhasznált földi levegő egy része, más részét a berendezések recirkulálják és ismét felhasználják. Az áttetsző műanyag falak mögött járművek haladnak, gyalogos emberek mozognak. Földről hozott furcsa alakú ritka növények tenyésznek szintén a Földről hozott vizes táptalajon. Hatalmas üvegházak állnak háromnegyed részig a talajba mélyítve, tetejükön besüt a nap, de vannak mesterséges fényforrásaik is. A sziklából itt-ott távközlő berendezések, tévéantennák és rádióadók irányított sugárzói állnak ki, mozdulnak is. A bolygó fölött mesterséges holdak róják örök pályájukat, másodpercenként láthatatlan jelek tízezreit sugározzák az éterbe. És nem ez az egyetlen város a Mars felszínén. Talán csak ez a legnagyobb. A többi a bolygó más pontjain helyezkedik el, bányatelepek, energiatermelő helyek közelében. Állandó köztük a rádiókapcsolat, tévéműsoraikból áll össze a Mars egész bolygóra kiterjedő globális programja, amelynek a felmérések szerint naponta legalább egymillió nézője van. A város keleti szélén áll egy kékeszöld kupola, alatta félig nyitott félgömbhöz hasonló vörös épület. Alapjai körül helyezkednek el a kiszolgálóhelyiségek, a pihenők, a klubtermek, még uszoda és sportpálya is van, bár az itt dolgozók ez utóbbiakat ritkán veszik igénybe. Igaz, ritkán gyűlnek össze a legfelső szintet teljesen kitöltő hatalmas teremben. Az ott elhangzott szavakat minden beszédet, tanácskozást - ilyenkor egy külön tévécsatornán sugározzák. A rossznyelvek szerint sok felszólaló azért beszél oly hosszan, belefeledkezve önnön hangjába és szónoki képességeibe... Nézők is vannak. Aki nem hisz a kameráknak, bármikor eljöhet, van elég hely a karzatokon, kényelmesen szemlélheti az összegyűlt, erre jogosultak felszólalásait. A marsi parlament igen demokratikus intézmény. A bejárat fölött állandóan pereg egy elektronikus óra, a számok könyörtelenül követik egymást, nincs megállás. Az Idő nem vár, nem bocsát meg, nem tart szünetet. Állandóan múlik, és nemegyszer ezek az órák figyelmeztetik a képviselőket; egykor minden ügy elveszti aktualitását. Igaz, nem mindegy, elintézetlenül hal-e meg, vagy azért nem beszélnek róla többet, mert az ügyintézői sikerrel jártak, a probléma megszűnt probléma lenni. Azon a reggelen is peregnek a számok, odabent pedig viharos ülés zajlik. Kevés a közönség, a


korai órában nem sokan érnek rá, inkább otthon nézik tévén. A bejárat fölött az óra nemcsak a múló perceket, hanem a napokat is számon tartja. A mai dátum narancsvörösen csillog: 2458. év 4. hónap 16. nap, 09 óra 17 perc

Aznap reggel egy új marsi lakos érkezett a bolygóra. A harmincéves férfi nem először járt a fővárosban. Sőt már meglehetősen jól ismerte a Mars egyéb tájait is. Sok éve rendszeresen megfordult a bolygó távoli, emberektől lakatlan, vad vidékein is, csakúgy, mint a sűrűn lakott városokban. Életútja kanyargós volt, sokat átélt, sokat tapasztalt. Barnás haja, fehér, de napbarnított bőre európai származásra vallott. Kevesen tudták róla, hogy nem is ebben a naprendszerben született. De ennek most nem volt jelentősége. Szándékosan nem értesített senkit. Csak hivatalos helyen tudtak érkezéséről, ismerősei, akik egykor itt laktak, javarészt már elköltöztek innen, munkájuk máshová szólította őket. A fiatalember tehát gondtalanul nézelődött. Nem sietett, de a figyelmes szemlélő észrevehette volna, hogy céltudatosan halad. Nem szerette a semmittevést. Amint a földre ért űrkompból kiszálltak az utasok, mozgólépcsők vitték őket az átvilágító kamrákba. E helyiségeket hivatalosan egészen másképpen nevezték, de az utasok jobban szerették a saját elnevezésüket használni. A mikrobákat megsemmisítő sugárzás nem ártott az emberi szervezetnek, az újonnan érkezett utasok a szó orvosi értelmében “megtisztulva” jöhettek ki onnan. Közben megérkeztek csomagjaik is; a poggyászszállító robotok, a nem áramvonalas külsejű, inkább robusztus, kerekeken gördülő és a repülőtér épületében remekül tájékozódó, azonkívül viszont használhatatlan gépek közömbösen gördültek utánuk. Itt mindenkinek elég sok poggyásza volt, hisz aki marsi utazásra vállalkozik, általában nem csak pár napra érkezik ide. A szupergyors űrhajókon is több hétig tart az út, a turisták így hetekig maradnak, az itt dolgozókról nem is beszélve. A fiatalembernek viszont meglepően kevés poggyásza volt, és ismerte már a járást, hát elsőként jött ki a repülőtérről. Beszállt a föld alatti mágnesvonatba. A szerelvény mindössze két kocsiból állott, három perccel később már a sötét alagútban száguldott. A férfi órájára nézett. Kilenc óra múlott. Ha akarta, bekapcsolhatta volna az egyik tévékészüléket, de útközben túl sokat nézte a földi és marsi tévét, valahogy elment a kedve tőle. Most inkább az ismerős táj látványára vágyott. A szerelvény hamar beért a városba. A férfi elvitette poggyászát a szállodába; tudta, lakást még nem utaltak ki számára, az első éjszakát mindenképpen szállóban tölti majd. Holnap szép lassan, sietség nélkül elhelyezkedik új helyén. Megállt a hatalmas kupola középpontja alatt. A nap már felkelt, fényfolt volt a kupolán, és mindent elöntött a világosság. Körülnézett. Szerette a Marsot, most is szerette. Amikor régebben idejárt, az űrkiképző egyenruháját hordta, a hajózó személyzethez tartozott, repdesett a feketeségben is, odakünn, amit ők maguk egymás között csak a legritkább esetben neveztek “kozmosznak” vagy “űrnek”. Inkább az a szó járta, hogy “tér”. Gyakorlatoztak eleget a bolygó felszínén is, szélsőséges körülmények között. Szakadékokba ereszkedtek le, hegyeket másztak, kimért oxigénkészlettel hosszú, gyalogos vándorlásokat folytattak. Vészleszállásokat gyakoroltak kimustrált hajókon, amiket bizony nemegyszer össze is törtek... Az információs pulthoz lépett. Képernyők tucatjai sorakoztak, hangfogó fallal elválasztva egymástól. Beállt az egyik kis fülkébe, feje fölött azonnal kigyúlt a fény, megvilágította a klaviatúrát. De most nem így, hanem szóval közölte az okos géppel, kivel szeretne beszélni. A kapcsolat másodperceken belül létrejött. A képernyőn egy íróasztal mögött ülő férfit látott. Egyenruhát viselt. - Szolgálat, tessék.


- Ön az ügyeletes tiszt? - Igen. - Trin Dorg vagyok. Most érkeztem a Földről. A férfi nem csodálkozott. Egy kis képernyőre pillantott, majd kimérten bólintott: - Jelezték az érkezését. Most hol van? - A repülőtérről bejöttem a főtérre. - Küldjek önért valakit? - Köszönöm, nem kell. Ismerem a járást. Kérdés: egyenesen odamenjek-e önökhöz? - Jöjjön, de nem kell sietnie. A főnök még a parlamentben van, délelőtt aligha szabadul. - Köszönöm, elindulok. A képernyő elsötétült, Trin kilépett a fülkéből. A kupola alól kijutva egy másik, ezúttal fehéren áttetsző burkolat alá került. Ez vezetett a teraszra. Innen jól láthatta az Olümposz masszív tömbjét. A távolban feketéllő hegyek éles vonallal váltak el a most már fehéres égbolttól. A kupola anyagába itt-ott szintén erős, de átlátszó darabokat építettek egykor a tervezők, e pontok előtt mindig álldogáltak néhányan. Innen kilátás nyílott a kissé idegenszerű, mégis csodálatos tájra. A marsi sziklák vörösen ragyogtak. “Nem lesz rossz az a pár év, amit majd itt töltök gondolta a férfi -, egy biztos, sokat fogok tanulni az új szakmámban.”

A parlamentben a vita tetőfokára hágott. A tévériporterek már nem is kommentáltak semmit, elég volt, ha vonalba kapcsolták a képviselők hangját. A jelenetek önmagukért beszéltek. Az elmúlt száz évben - mondta egy idősebb tévérendező a stúdióban - nem volt ehhez hasonló tüzes vita ebben az épületben. A közönség is lélegzet-visszafojtva hallgatta az egymást támadó képviselőket. Nem voltak hozzászokva, hogy ilyen éles ellentétek merüljenek fel, és azoknak is ily módon adjanak hangot a honatyák. Eddig a problémákat mindenki ismerte, ezerszer megrágták, mielőtt terítékre kerültek. Javarészt minden marsi lakos ismerte az egymással szemben álló felek érveit is. De most... Most indulatok, szenvedélyek izzottak a háttérben, az érvek mögül előbukkantak hirdetőik érzései és talán érdekei is. Egy nagyon ősz és szemmel láthatóan idős férfi beszélt. A marsi parlamentben - és csak itt! érvényes szokás szerint a mellére tűzte a nevét hirdető kis műanyag tasakot: L. Liondai. A férfi néha csak úgy szűrte a szót fogai között, máskor meg harsogott, e két módszert felváltva alkalmazta. Szemében indulatos szikrák villogtak: - ...Én, mint a jogi bizottság elnöke, nem tudok mást mondani, mint amit már évek óta hangoztatok ezen a helyen és minden más fórumon is. A Mars a miénk, és bár nem megyek olyan messzire a követeléseimben, mint egyes képviselőtársaim és számos bolygólakó társam - mégis azt mondom, a saját otthonunkban tehessük azt, amit akarunk, és tegyük azt úgy, ahogy akarjuk! Vagyis úgy, ahogyan azt a mi szokásaink és szempontjaink megkövetelik, tegyük azt, amit a lelkiismeretünk parancsol. Mert, ha nem így lesz - miképpen nézünk majd unokáink és ükunokáink szemébe? És ezzel nem késlekedhetünk, hiszen mögöttünk már ott jönnek a következő nemzedékek. A harmadik, a negyedik nemzedék is itt él már velünk. A Földön ugyan még mindig sokan mondják ránk: “telepesek”, és ugye, nem mondok semmi újat, ha közlöm önökkel: ezt a szót a földiek megvető hangsúllyal ejtik ki... No, de a lényeg: legyenek a törvényeink a mi törvényeink, ne egy másik világból importált cikkelygyűjtemény! Tapsvihar tört ki, bár sokan nem tudták, mit jelent a “cikkely” szó. Néhány jogtörténész súgva tájékoztatta közelebb ülő társait. A tévériporter úgy tett, mintha nem hallotta volna a szót - bár lehet, ismerte a jelentését, és úgy vélte, minden művelt marsi lakosnak ismernie kellene a


törvények régi nevét. - ...Liondai a nevem, mindenki ismer engem ebben a városban, sőt talán az egész Marson. Már akkor itt éltem, amikor mindössze öt város állt ezen a bolygón! Mégsem állítom, hogy több jogom lenne másoknál, különösen nem arra, hogy oly sok itt élő nevében beszéljek. De az biztos: akik engem megválasztottak, a főváros Ikaro-negyedének lakói, azok azt mondják nekem: menj, védd meg az érdekeinket. És a mi érdekünk az, hogy saját szokásaink, saját törvényeink, saját belátásunk szerint élhessünk ezen a bolygón. A férfi hirtelen leült. Az arca vörös volt a megerőltetéstől, kendőt vett elő, törölgette magát. Többen tapsoltak, valaki elismerően a kezét nyújtotta Liondai képviselőnek. Az elnöki asztal kimagaslott a többi közül. Ezt igazi fából faragták - a sors iróniája, hogy még a Földön készült, onnan került ide, mint a földi Világtanács ajándéka. De most senki sem gondolt erre, az indulatok tovább feszültek. Az asztalnál hárman ültek. Középen Tespoo, a parlament elnöke. Nagyon idős volt már, állítólag száztizennyolc múlott. A kora meg is látszott rajta. A legtöbb százéves nem nézett ki annyi idősnek, mert mindenféle módon - sport, mozgás, egészséges étrend és kozmetikumok tartották formájukat. Tespoóról köztudott volt, hogy soha nem sajnált magától semmit, ezért a szervezete ma már bizony eléggé leromlott, gyakori ittlétét is csak az orvosainak köszönhette, akik mindent megtettek érte. Most ugyan kora reggel volt még, de már látszott rajta a fáradtság, szemét be-behunyta, lassan nyitotta ki, arckifejezése pedig néha olyan volt, mint ha nem is lenne jelen. Lehet, az esze egészen másutt járt? Még mindig nagy tervei vannak, suttogták a beavatottak, de őszintén szólva senki nem tudta elképzelni, milyen tervei lehetnek egy száztizennyolc esztendős öregembernek. Akit legutóbb is csak azért választottak meg elnöknek, mert a két másik jelölt egyformán erős volt, egyforma számú szavazatot kaptak, s végül a kulisszák mögötti tárgyalások eredményeképpen kompromisszumként egy harmadik jelöltet választottak, akitől mindenki azt remélte, nem sok vizet fog zavarni. Megválasztása után érdekes módon Tespoóba új energia költözött, lehet, hogy komolyan vette önnön elnökségét, és arról ábrándozott, lesz még egy lehetősége az életben. Mellette ült a legutóbbi választás ily módon lemaradt két jelöltje; most kénytelenek voltak megelégedni az alelnöki tiszttel. Rikker marsi őstelepesek leszármazottja volt, állítólag a XXI. század közepéig vezette vissza marsi családfáját. Azt soha nem kutatta, kik voltak földi ősei és mit tettek, hol éltek, mielőtt 2054 táján a Marsra költöztek volna az első expedícióval, amely itt huzamosabb tartózkodásra rendezkedett be. Rikkerhez hasonlóan voltak még néhányan az első hajó legénységének leszármazottjai közül, és féltékenyen-büszkén őrizgették ezt a hagyományt. Rikker valóban szerette a Marsot; mélyépítő mérnökként számos talaj alatti mágnesvasút építését vezette, a lakosság egy része kedvelte őt. Pedig nem volt könnyű természete. Most az elnöki asztalnál ült, nagy szőke, oroszlánsörényes feje szinte világított. Figyelmesen szemlélte a szónokokat, de nem szólt egyetlen szót sem. Tespoo bal oldalán Solares ült, napbarnított, fekete szemű, hollóhajú vékony férfi, jóval fiatalabb Rikkernél. Nem dicsekedhetett régi marsi illetőséggel; a szülei telepedtek le itt, és Solares már a Marson született. Ez persze sokkal többre jogosította fel, mint a nemrég érkezett ideigleneseket, vagy a pár évtizede itt élő, de nem marsi születésű embereket. Solaresnek jelentős befolyása volt üzleti körökben, ismerte a kereskedelem minden csínját-bínját, nemrégen őt választották a kereskedelmi kamara élére. A karrierje tulajdonképpen akkor ívelt fel, és nem kétséges, hogy az elnöki székre pályázott. Most ott ült fél méterre a széktől, amelyet - egyelőre még - Tespoo foglalt el. Tespoo az előtte fekvő listába pillantott. Ebből Rikker is megértette, az öreg azért jelen van,


bármennyire is úgy tűnik, elkalandoztak a gondolatai. Tespoo a felszólalásra jelentkezett következő szónokot szólította: - Anholt képviselő. Többen felajzottan kiabáltak. Nem lehetett tudni, a név lelkesítette-e fel őket, vagy már türelmetlenül várták valamelyik másik szónok sorra kerülését. A tévékamerák kis ide-oda kaszálás után kiemelték a padsorok között felemelkedő férfit. Meglepően fiatal volt, és mivel jóképű, a nézők között sok nő felsóhajtott. Anholt orvos és kibernetikus volt, de ezenkívül sok dologhoz értett; olykor nőügyei is felkavarták a kedélyeket. Az biztos, Anholttal szemben senki sem volt közömbös a Marson. Vagy személyesen, vagy hírből mindenki ismerte, arca gyakran jelent meg az elektronikus lapokban, tévéképernyőről sem hiányzott egy-két hétnél tovább. Gyűlölték és kedvelték, egyszóval eleve politikusnak termett. Nem volt rossz szónok sem, és ezt tudta is magáról. Most megvárta, míg minden tévékamera ráirányul - az adást nemcsak a műholdas, de a kábeltévé is átvette, sőt egy különleges, irányított adás révén a műsort a Föld egyes körzeteibe is továbbították. Anholt tehát kivárta, míg a teljes figyelem ráirányul, aztán előbb halkan kezdte, majd hangosabban folytatta. - Liondai képviselőtársam értékes gondolatait szeretném folytatni. Nem titok immár, hogy néhány héttel ezelőtt - éppen az itt folyó jogi vita miatt - sok képviselővel együtt arra az álláspontra jutottunk: valamilyen formában intézményesíteni kell a Földdel való szembenállás gondolatát, annak híveit pedig egységes szervezetbe tömöríteni. Azt is tudják már a jelenlévők, hogy fáradozásunkat siker koronázta: megalakítottuk az elszakadás pártját, amelyet mi, érthető okokból, nem így nevezünk. Érdekszövetségünk neve: Függetlenségi Párt! Tapsvihar tört ki. A közönség soraiban - erről nyilván Anholt már jó előre gondoskodott rengeteg párthíve lehetett. Rikker fanyalgó arccal fogadta a jelenetet, és oldalról Solaresre sandított. A kereskedelmi kamara titkára is éppen őrá nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak hát: veszélyes ellenfél ez az Anholt - nem kellene összefogni ellene? Anholt közben kis szünetet tartott. Csak addig, amíg a kamerákon keresztül a marsi százezrekben is tudatosulhatott, hogy őt, az eszmét, a szavait ünneplik e helyiségben - aztán csendet intett és folytatta: - A most napirendre került jogi vita csak ürügy, ezt mindnyájan tudjuk! (Tetszésnyilvánítás.) Arról van szó, hatalmunkban állhat-e elítélni a saját törvényeink szerint azokat a bűnözőket, akik itt, a mi szeretett Marsunkon követték el tetteiket, vagy nem? Így hát mi nem a bűnözők mellett törünk lándzsát - ahogyan azt a Földön egyes rosszindulatú kommentátorok terjesztik -, hanem arról van szó lényegében: a mi társadalmunk maga dönthet-e fontos ügyekben, vagy sem? Megint kitört a taps, kiáltások hangzottak. Anholt nem is titkolta elégedettségét, arcára volt írva: így kell ezt csinálni. E pillanatban legalább annyian rajongtak érte, ahányan dühösen legyintettek otthon a képernyők előtt: bohóc. A férfi megint kivárta, míg elcsöndesednek hívei, és azonnal folytatta: - Hat emberről van szó. Nem különösebben értékes emberek, erről mindnyájan meg vagyunk győződve. Ráadásul nincs miért szeretnünk őket - aljas tetteket követtek el ellenünk, marsi polgárok ellen. Engedtessék meg nekem, hogy röviden felidézzem a különös eseménysorozatot, hozzátéve a magam kommentárjait is. Tehát: tavaly tavasszal egy férfi a kráterpoliszi lakónegyedben majdnem meggyilkolt egy kislányt. A rendőrség sokáig nyomozott a tettes után, míg végre az idén megbizonyosodtak kiléte felől, és letartóztatták. Földi ember az illető, ideiglenes munkát végzett a Marson. Tavaly ősszel két ismeretlen férfi kirabolt egy elektronikus bankot; igen ügyesen és roppant türelemmel, hosszan és jól előkészített munkával férkőztek az információs főkábelek közelébe, és azt “megcsapolták”, majd az így nyert adatok birtokában, többhetes számítógépes kódjelfejtés után kidolgozták a módszert, amellyel jelentős összegeket vehettek le elektronikus úton az egyik legnagyobb állami bankunk pénztárától, és azt átutalhatták


egy titkos földi számlára... Az idén, az első hónap végén egy asszony szándékosan megaüzemzavart okozott a főváros energiaellátásában; mindnyájan emlékszünk azokra az apokaliptikus jelenetekre, amelyek akkor az éjszakába borult nagyvárosban lejátszódtak. Ez a nő is földi, csak ideiglenesen tartózkodott itt. A harmadik hónapban egy fiatalember pszichodelikus készítmények hatása alatt - ezeket a Földön gyártják illegálisan, onnan kerülnek ide a Marsra! lelökte élettársát egy magas ház kilencedik emeletéről. Gyilkosság vádjával tartóztatták le. A hatodik bűnöző két héttel ezelőtt zsarolni próbálta a mágnesvasutak igazgatóságát, nagyobb összeget követelt, mert ha nem - írta -, nagy kár éri a vasutakat. Mivel az igazgatóság természetesen nem fizetett a névtelen-arctalan zsarolónak, az valóra váltotta fenyegetését: kisiklatott egy mágnesvasutat. Mint kiderült, értett az elektronikus biztonsági berendezésekhez, mert mielőtt idejött a Földről, maga is ilyenek javításával foglalkozott. Talán nem véletlen, hogy mostanában egyre több ehhez hasonló ember kerül ide a Földről. Ott az egyre nagyobb méretű gépesítés, robotosítás miatt mind többen érzik úgy: a földi hatóságok által felajánlott átképzési tanfolyamok, az általuk választható új szakmák nem elégítik ki őket, és azt hiszik, könnyebb és érdekesebb megélhetést találnak a Marson. Többen kiabáltak ismét. “Nem kellenek az efféle fickók!” “Maradjanak csak a Földön!” Rikker maga elé nézett. Az az utolsó eset nagyon fájt neki, hisz a marsi mágnesvasutak a szeme fényét jelentették, az eset alaposan megtépázta a lebegő vonatokba vetett, szinte már babonás hitet: ott senkit sem érhet baleset. Ha akkor azt a férfit a markába kaphatta volna... Ökölbe szorult a keze. De aztán rádöbbent, talán észreveszik mások is - lazított a szorításon, felnézett. Anholt éppen őrá vetett egy pillantást, majd diadalmasan körülnézett. A teremben nőtt a hangzavar. Anholt folytatta: - Mivel földi illetőségűek, a Föld követelte, hogy adjuk ki őket. Ráadásul - és ez a másik fájó pont - földi törvények szerint akarják elítélni őket. Tudják önök, mi jár a Földön egy gyermek meggyilkolásáért? Húsz év egy magányos szigeten, de nehogy azt higgyék, ez igazi büntetés. Az elítéltek ott paradicsomi állapotok közepette éldegélnek, a megélhetésükre nincs gondjuk, meleg az éghajlat, pálmafák nőnek a parton, egész évben csak napoznak, fürödnek, esznek, isznak... Valóságos üdülést kapnak jutalmul azért, hogy itt a Marson, ellenünk, bűntényeket követtek el! Felháborodott zaj nyomta el szavát. Anholt számított erre, hát szünetet tartott. Utána halkabban, szuggesztíven folytatta: - Amiről most beszélek, évtizedek óta nyomja a lelkünket. Mi, akik régóta itt élünk, sőt az őseink is itt éltek, fájlaljuk, hogy nem élhetünk a saját törvényeink, saját belátásunk, saját akaratunk szerint. Mindent a Földről irányítanak és szabnak meg, mi csak engedelmeskedhetünk! Ráadásul a földiek - éppen azért, mert messze vannak és nem ismerik a mi problémáinkat - nem is értik, mi történik nálunk. Azt a hat embert szeretnék hazavinni, és ott elítélni. De még ha beleegyeznének is, hogy itt ítéljék el őket - olyan földi törvények alapján tennék azt, amilyenekről az előbb szóltam. A büntetésük is az lenne, amit az imént lefestettem. Húsz év egy gyönyörű szigeten... Földi szigeten, természetesen. Pedig, ha mi ítélhetnénk el őket, ha a hatalmunkban lenne másféle törvényeket hozni, ha a Mars ... független lenne! Felcsapott a kiáltások hulláma. Rikker magában elismerte: Anholt jól megszervezte a fellépését. Itt vannak a hívei, gondoskodnak a megfelelő “akusztikus aláfestésről”, ahogyan a videofilmek rendezői mondják manapság. Az ülésről szóló írásos beszámolókban - amelyeket a mindig készített videofelvételekhez mellékelnek - a szöveg minden szava pontosan olvasható; az ilyen helyekre teszik majd be a szerkesztők a zárójeles “taps” vagy “tetszésnyilvánítás” szavakat... - Röviden, tehát azt javaslom a tisztelt háznak: ne engedjük ki kezünkből ezt az esélyt. Ha már így hozta a véletlen, ne adjuk ki ezt a hat embert a földieknek, hanem gyorsan alkossunk saját


törvényeket, természetesen a földieknél szigorúbbakat, és ezek szerint ítéljünk el mindenkit, aki a Marson vagy annak kozmikus környékén, bármilyen emberlakta területen - támaszponton, űrhajón és a többi helyen - követ el valamilyen bűntényt. Legyen ez az első lépés a bolygónk igazi függetlensége felé vezető úton! Miénk lesz a győzelem! “A befejezés olyan, mint a középkori legrosszabb népszónokok stílusa”, fanyalgott Solares alelnök. Tespoo most megmozdult. Anholtra sandított, és próbálta túlharsogni a zajt: - Befejezte, Anholt képviselő? Anholt csak intett, hogy igen, és leült. Hívei tomboltak: - Mars! Mars! - Éljen a függetlenség! - Le a földiekkel! - Regionális parlamentből legyünk igazi marsi parlament! - Mars! ... Mars! Tespoo türelmesen várt. Rikker körülnézett. Látta, hogy a képviselők többsége nyugodt maradt. A kiáltások javarészt Anholt karzati híveitől származtak, bár nem kétséges, hogy ez az úgynevezett Függetlenségi Párt megdobogtatja a marsiak szívét. Nagyon elegük van a földiek fennhéjázásából, a távolból érkező utasításokból. Végül is, mi vagyunk mi? - kérdezik sokszor esténként otthon, a családjuk körében. - Csupáncsak a Föld meghosszabbítása, egy Föld-2, egy alárendelt, kihelyezett bolygó, egy távoli tartomány? Milyen jó, hogy akkoriban Solares és ő is egyetértettek - ez is ritkán fordult elő. Így a párthíveik is beleegyeztek, hogy azokat a bűnözőket hibernálják és elzárják a világtól. Hát most nyugodtan vitatkozhatnak az ügyön, amazok mínusz százkilencvennyolc fokos folyékony nitrogénben fekszenek, és nem tehetnek mást, mint megvárják, miképpen döntenek sorsukról. Tespoo nem várt tovább, felvette az asztalról a következő cédulát: - Nivala képviselő! Kevesen ismerték még Nivalát, nemrégen került be a testületbe, egy távoli bázis lakóit képviselte. Ez valahol a déli pólus közelében helyezkedett el, nagyon nehéz körülmények között éltek az ottaniak. A hósapkák jegesen csillognak, és a hőmérséklet csak délután kettő óra tájban éri el a maximumot, ami bizony nem sok: mínusz száz fokot jelent. Embertelen vidék ez, csak nagyon edzettek bírják ki az örökös bezártságot, a közlekedést szkafanderekben, a rettegést, hogy egy meteorit átlyukasztja a városka kupoláját... No és a gyakori homokviharok, amik még harminc kilométer magasra is felröpítik a homokot, a vörös áradat utána persze nehezen ülepedik le, eltakarja a napot, újabb viharok újabb porfelhőket szülnek, az ilyesminek soha sincs vége... Ez a Nivala talán mérsékelt lehet. Legalábbis Rikker ilyennek ismerte meg eddig. Ha ugyan megismerte... Nivala felállt, és habozás nélkül beszélni kezdett.

Volohov egy üvegfülkében ült a terem egy magas pontján, és onnan nézte-hallgatta a beszédeket. Nem nagyon örült a mai témának, tudta, ez megint csak felkavarja az indulatokat. Neki pedig az a szokása, hogy szereti a nyugalmat, szereti, ha semmi sem történik körülötte. “Én már csak ilyen fura rendőr vagyok”, szokta mondogatni, nem csinált belőle titkot. Lehet, hogy ez a korából következett. Nyolcvan múlott, s bár természetesen nem érezte magát öregnek - nem is volt az -, sejtette, neki is jót tesz, ha nem idegeskedik annyira. A legutóbbi kötelező éves vizsgálatnál a számítógép - “Doktor Komputer”, ahogy maguk között félig tréfásan nevezték nem egészen százszázalékos állapotot mutatott ki; az ember-orvos, aki később maga is elemezte a


gép által kiadott hatalmas táblázatokat, a fejét csóválta és megkérdezte tőle, mikor fejezi be aktív pályafutását. “Én vagyok a Mars rendőrfőnöke - mondta neki akkor Volohov -, és amíg bírom, addig csinálom. Különben sem látok itt olyant, akit utódomnak fogadnék el, akire rábízhatnám az egész testületet”. És a közbiztonságot - tette volna hozzá, de erről inkább hallgatott. Az orvos nem szólt hozzá többé. De a nyugtalanság már befészkelte magát Volohov lelkébe, ezek szerint a napjai - a hónapjai - meg vannak számlálva, évtizedek óta csinálta, amit csinált, de úgy látszik, most hamarosan vége lesz. Nyugdíj? Ezt el sem tudta képzelni, görcsösen igyekezett nem is gondolni a következő korszakra, az már nem is az ő élete lesz, legalábbis nem az igazi élete, hajtogatta kezdetben, aztán elhallgatott ott belül is a hang. Most csak várakozott. És dolgozott persze, ahogyan máskor is. Szívügye volt, hogy a Marson rend legyen. Erre tette föl az életét ahogyan azt a tévériportokban szokták mondani. Nem tetszett neki Anholt beszéde, nem tetszett a képviselő sem; nem volt Marsfüggetlenségpárti. Az ő állásában nem is lehetett az. De elismerte, sok igazság van abban, amit mondott. A Földdel a viszony sohasem volt felhőtlen, mióta csak Volohov visszaemlékezett rá. A fülkében egyedül volt. Azért is kért mindig ilyen helyet, így nyugodtan intézkedhetett közben, és a Szolgálattól is ideszólhattak, ha szükség volt rá. Éppen ezen járt az esze, amikor megcsendült a videotelefon. Természetesen a Szolgálattól hívták. Csak ott tudták, hogy itt kell őt keresni. Kelletlenül nyomta meg a kép- és hangfogadó gombot, fél szemmel az üvegablakon át Nivalát nézte. A képernyőn helyettese, Braga arca tűnt fel. A férfi maga sem volt már fiatal, afrikai ősei is lehettek, mert az arca nagyon barna, majdnem fekete volt. Braga mindig igyekezett kifogástalanul viselkedni, ilyen volt a magánéletben is - Volohov néhányszor összejött Bragáékkal, fantasztikus, hogy az emberek néha milyen jól párjukra lelnek, Braga felesége pontosan olyan volt, mint a férje, csak éppen női kiadásban, még a mozgása, viselkedése, a hanghordozása is hasonlított a férjééhez. De persze, ennek nem volt jelentősége Volohov számára, neki csak az számított, hogy Braga mindig elvégezte, amit rábíztak, és ő is szívén viselte a Mars rendjét. - Mi újság? - kérdezte Volohov mogorván. Nemcsak Bragával szemben engedte meg magának ezt a modort - ő “demokratikusan” így bánt mindenkivel, még Tespoóval is. - Baj van - mondta Braga. - Nem is tudom, beszélhetek-e róla így, készüléken keresztül. - Nagy baj? - kérdezte Volohov, színlelt nyugalma még nem hagyta el. - Igen. Jó lenne, ha idejönnél. Kis habozás után válaszolt: - Megyek. Útközben, amerre ment a folyosókon és a liftekben, még hallhatta és láthatta Nivala beszédének egy részét: -... semmiképpen sem érthetünk egyet az úgynevezett függetlenségi mozgalom képviselőivel. Mi mindnyájan a Földről származunk, még biológiai értelemben is a Föld tett bennünket olyanokká, amilyenek vagyunk. A teljes testi felépítésünk, az érzékszerveink is a földi viszonyokból keletkeztek. Az, hogy az agyunk hogyan fogja fel a külvilágból érkező ingereket, szintén a Föld hatása. Ezzel persze nem állítom azt, hogy csak a Földön élhetünk - hisz már bebizonyítottuk az elmúlt félezred alatt: élhetünk másutt is. De bárhová jutunk el, bármilyen messzeségekben telepszünk le, bármilyen körülmények között fogunk élni - soha nem feledhetjük, hogy a Föld lányai és fiai vagyunk. Ez egy olyan kapocs, amely valóban elszakíthatatlan. Még sok tízezer évig érvényes lesz, azt hiszem. Ne fájlaljuk hát, hogy még mindig érvényesek nálunk a Földön uralkodó szokások... Volohov mágneses liftaknában zuhant alá, aztán átszállt egy krémszínű vagonba. Nem sok utas volt, ez holtidőnek számított a Marsnak ezen a vidékén. A szerelvény hangtalanul indult, a


rendőrtiszt is csak azt látta, hogy elmozdultak a fények odakünn, majd máris egy alagútban voltak. A belső képernyők is a parlamentből közvetítettek. A kamerákon keresztül Nivala mintha Volohov szemébe nézett volna: - ...Egyesek a most élő földiek rosszindulatának jeleit látják abban, hogy itt és most, nálunk is, földi törvénykönyvek szerint ítélkezünk. De gondoljatok csak bele: akik annak idején ideérkeztek, az első földi telepesek - milyen törvények szerint éltek volna, ha nem a régi, megszokott földi törvények szerint? Ahogy magukkal hozták a felszerelési tárgyaikat, a ruháikat, bútoraikat, egészségvédő műszereiket - úgy hozták el már jól bevált, ezerszer kipróbált szokásaikat, életmódjukat, szemléletüket is. Az agyukban minden olyan volt, mint annak előtte, mikor még a Földön éltek. Ne higgye senki, hogy valahol a Föld és Mars között létezik valamiféle láthatatlan határvonal, amelyet, ha átlépünk, megváltozik egész viselkedésünk és gondolkodásmódunk... Az első telepes nemzedékek még teljesen földi emberek voltak. Csak a későbbiek változtak meg, de ez a folyamat nagyon lassan zajlott, nagyon lassan zajlik le. Ma már persze élünk itt sokan, akik egészen másképpen látjuk a világot, legalábbis annak egyes dolgait, mint a földiek. De ismétlem: a földiek folytatása vagyunk... Volohov töprengve nézett maga elé. Mint a marsiak többsége, nem döntött még az ügyben. Oly sokáig éltek anélkül, hogy a kérdés egyáltalán felmerült volna és még tudatuk mélyén sem volt az soha oly éles, hogy a “Föld vagy a Mars?” - választás elé állította volna őket. Érezték, hogy a mostani helyzet nem a legjobb, de ösztönösen féltek egy nagyobb változástól is, mert az beláthatatlan következményekkel járhatott. Bár igaz, hogy nem tudták volna pontosan megfogalmazni, mitől tartanak. A szerelvény befutott a következő állomásra, Volohov kilépett a fényesen csillogó peronra. Egy mozgójárda került eléje, enyhén felfelé vitte. A férfi látta magát a reklámtükrökben - ezek sima öltözőtükröknek látszottak, de amint a mozgójárda elhaladt előttük, az utasok bizonyos szögben odapillantva reklámrajzokat és képeket láthattak rajtuk, nagyon rövid ideig. Volohov ezt is unta, világéletében unalmasnak tartotta a reklámszakmát és termékeit. Valahogy mindig az volt az érzése, a reklám hazugságon alapult, a szerepe régóta nem informatív, hanem egyes áruknak más áruk rovására történő előnyhöz juttatása a célja elsősorban - amint azt ő egyszer, kissé bonyolultan ki is fejtette. Lehet, hogy ez is Bragáék társaságában történt? Nem, inkább az ő otthonában. A férfi kissé elkomorult, nem szerette eszébe idézni az otthoni dolgokat, hisz nem minden alakult úgy a gyerekeivel, ahogyan szerette volna. Néha azzal vigasztalta magát, jártak már így mások is. Közben felért a felső terembe. Itt két hatalmas, egész falat betöltő képernyőn a közeli háromdimenziós gömbmozi holofilmjeit reklámozták. Az egyik képernyőn vakmerő felfedező űrhajósok hatoltak be egy idegen bolygó különös állatvilágába, harmonikaujjú lények nyúltak utánuk, lézersugár villant... A másikon egy mai pszichodráma részletét mutatták. Az anya szavaiból kiderült, hogy gyermekét annak idején a Földön örökbe fogadta, nem ismeri a kicsi igazi szüleit, idejött a Marsra élni, és most, hogy a gyerek majdnem felnőtt, megtudja róla, hogy... - nem derült ki, mit tudott meg, mert a holovíziós film e részleténél félbeszakadt a kedvcsináló reklámadás, és megjelent a mozi címe. Volohov ismét liftbe lépett. Már a marsi rendőrkapitányság épülete alatt volt. A liftben is Nivala arcát látta egy kis képernyőn: - ...arra kérek mindenkit, fontolja meg a dolgot, mielőtt kenyértörésre visszük az ügyet. Nagyon nagy felelőtlenség lenne gyors választ követelni a Marson élő emberektől, hiszen még nem igazán ismertettük meg pro és kontra érveinket azokkal, akik ez ügyben is leginkább érdekeltek: a választóinkkal... A lift ajtaja kinyílott. Volohov a legfelső folyosón találta magát. Szemben a folyosóra kitett íróasztal mellett - az asztalon csak egy klaviatúra és képernyő állt - egy rendőr ült. Világoskék egyenruhája mellén a stilizált Naprendszer, középen a Nap sárga gömbjével. Mellette a kék Föld,


a vörös Mars és a többi bolygó. Volohov - bár ő maga mindig civilben járt - szerette a Szolgálat egyenruháját és annak űrváltozatát. Főleg azt a jelet a fiúk mellén. Hát igen, a Mars- és Űrszolgálat azért talán több, mint valahol a Földön, valahol a volt Kalahári sivatagban, vagyis most egy csodaszép zöld, éjjel-nappal öntözött citromültetvény őrszobájában üldögélni. Valaha, fiatal gyakornokként egy évet a Földön kellett leszolgálnia, s az a citromültetvény máig fájó seb volt a lelkén. Főleg azért, mert ott soha nem történt semmi, és az ott eltöltött időt élete legfölöslegesebb és legüresebb szakaszának tartotta. No és... azóta rá sem tud nézni a citromra. - Uram?! - a rendőr felpattant. - Történt valami? - Egy férfi a Földről. Szolgálatra jelentkezik. A titkárságon várakozik. - Köszönöm, Benson - Volohov ismerte minden emberét, állítólag az egész Marson nem volt a Szolgálatnak olyan egyenruhás tagja, akit ő a nevén ne szólított volna. Legalábbis ezt beszélték róla a beosztottjai, és ő bölcsen eltűrte ezt a “pletykát”. Valahol a szíve mélyén szerette saját népszerűségét, bár görcsösen igyekezett, hogy ezért soha ne tegyen semmit. Semmi olyat, amit csak ezért tenne.... Braga a főnöki szoba előtt várta. Nem szóltak egymáshoz, míg be nem csukódott az ajtó. Amint magukra maradtak, szembefordultak egymással. Braga alacsony, izmos, keménykötésű férfi volt, még ma is leúszta a maga öt kilométerét minden hajnalban. Fekete haja, olajbarna arca afrikai, a neve dél-amerikai ősökről árulkodott. A férfi majdnem olyan régóta volt a Szolgálatnál, mint Volohov, és ő is a Marson töltötte egész életét. Jól megértették egymást. Most, a szemébe pillantva, Volohov már tudta, a baj komolyabb, mint azt helyettese a videotelefonban elmondhatta, vagy akár csak érzékeltethette. Sóhajtott: - No, halljuk... - Kiszabadultak a bűnözők! Volohov az első pillanatban nem értette. Nem akarta érteni. “Kiszabadultak a bűnözők?” Hiszen nem csak azok vannak jelenleg elzárva, a marsi sem jobb társadalom a földinél, itt is akadnak még mindenféle csalók, szélhámosok, jogtalan módon másokkal szemben előnyt szerzők... De akárhogy csűrte-csavarta is a dolgot, már Braga arckifejezéséből tudnia kellett, nem ezekről az apróhalakról van szó. Hanem.... Az agya fellázadt, nem volt hajlandó befogadni ezt a szörnyű hírt. Még reménykedett, pedig valahol a tudata mélyén tudta, ennek nincs értelme. Rákérdezett: - Mindnyájan? Braga csak bólintott. És mielőtt Volohov további kérdéseket tehetett volna fel, leült egy fotelbe, és beszélni kezdett: - Mind a hatan egyazon hibernátorállomáson feküdtek. Mivel senki más nincs pillanatnyilag behibernálva, egy teremben voltak mindnyájan, ezt állítólag bizonyos energiatakarékossági rendelkezések is előírják... Egy nyolc férőhelyes teremben feküdtek. Automata vigyázóberendezések, önműködő őrség, plusz egy ember. A miénk. - Neve? - Garron... Csak arra emlékszik, hogy furcsa fejfájást érzett, és elvesztette az eszméletét. Mire magához tért, a kiolvasztott hibernátorok már üresen álltak, a hírközlő berendezéseket megsemmisítették, sőt tűz is kiütött az ellenőrző gépi rendszerben. Garron kénytelen volt először azt oltani, csak utána tudott bennünket értesíteni. - Ki tehette? Semmi nyom? - Volohov a homlokát tapogatta. Megfájdult a feje. Micsoda csapás! És éppen ma kellett bekövetkeznie? Még maga előtt látta a képviselőket, a hatalmas termet. Az egész mai ülés akörül forog, hogyan, kik, milyen elvek alapján büntessék azt a hat embert. Azt a hat földi embert... akik már nincsenek is az igazságszolgáltatás kezében?


- Ellenőrizni minden közlekedési pontot! A Marsot elhagyó űrhajókat, a személyforgalmat... kezdte volna sorolni, de Braga bólintott: - Már kiadtam a parancsokat. Az a hat fénykép is az embereinknél van, a legnagyobb diszkréciót kértem tőlük. - Egyelőre nem adunk ki közleményt - Volohov felpattant, életereje lassan visszatért. Hát igen, ez nem egy földi őrszoba, itt valóban pezseg az élet és kemény döntésekre, sőt harcra van kilátás. Ki is mondta hangosan: - Mivel a hibernátorokat semmiképpen nem manipulálhatják azok, akik behűtve és eszméletlenül bennük fekszenek, nyilvánvaló, a kiolvasztásra a parancsot a berendezések csak kívülről kaphatták. Azok a banditák tehát, csak külső segítséggel szabadulhattak. Vannak szövetségeseik. Nem tudjuk, ezeket milyen érdekek vezérlik.... Egy biztos: azok hatan még itt vannak a Marson, és remélem, sikerül őket elkapnunk, mielőtt fény derül az ügyre. - Kiket küldjünk oda? - Bragát ez aggasztotta. - Ha most nagyszabású akcióba kezdünk, a sajtó és a közvélemény is felfigyel. Nem mehetünk oda mindenkihez, hogy orra alá dugjuk a hat fényképet: Tessék mondani, nem látta mostanában ezeket az embereket? Hiszen azokat az arcokat a tévéből ismerik az emberek. Rögtön pánik törne ki. A hat közül kettő gyilkolt, egy majdnem megtette, és a többiek is sok mindenre kaphatók adott esetben, azt hiszem. - Hat bandita egyszerre még sohasem sétált szabadlábon a marsi városok utcáin - ráncolta a homlokát Volohov. - Most bánom, hogy olyan kevés emberre volt eddig szükségünk. Az a hat bűnöző ismeri az összes tisztünket, hisz egyikük vagy másikuk már biztosan találkozott velük a letartóztatás, a kihallgatások során... Akárkit küldünk, még ha meg is találja őket az illető, felismerik a tisztünket, azonnal lövöldözésre kerül sor közöttük, és az esetet semmi esetre sem intézhetjük el diszkréten. - Óriási botrány lesz! - Braga a fogát szívta. Tudta, ez mindkettőjük karrierjének a végét jelentené. Most, ebben a pillanatban is függelemsértést követnek el: a tudomásukra jutott, rendkívül fontos, a Mars biztonságát érintő információt azonnal közölniük kellene az elnökkel és más fontos személyiségekkel. Ők pedig ezt nem teszik meg, abban Braga már biztos volt. - Szép csendben kéne odaküldeni valakit, aki kinyomozná, mi történt, és a nyomukba eredne. Mi pedig segítenénk innen - vélte Volohov. Braga hirtelen felnézett: - Tudok egy jelöltet...

Üvegszálakon át száguldottak a fényjelek, kódokká sűrűsödtek, az elválasztópontokon másodpercenként tízezrével rohantak át. Mindegyik üzenetet hordozott, és az csak a végső célban állt össze ismét hallható szavakká. Akik így cseréltek információt, nem küldtek egymásról vizuális látványt - hisz ismerték egymást. Elég volt a hanginformáció: - Túl vagyunk rajta. - Minden sikerült? - Pontosan a tervek szerint. - A következő lépésre mikor kerül sor? - Már csak percek kérdése. - Csak óvatosan! - Igen. Vigyázni fogok. Utána majd jelentkezem. - Rendben, itt várok.

Trin Dorg a szoba közepén állt. Amikor belépett, azonnal megérezte a helyiségben uralkodó


feszültséget. Nem volt különösebben alkalmas az ilyesmi érzékelésére, az egyszerű telepatikus gyakorlatokon sohasem ért el jobb eredményeket - de most a két férfi, két leendő főnöke szeméből is sugárzott a feszültség. Valami baj történt, gondolta a fiatalember. - Üljön le - mondta Braga. Volohov levette kezét a szenzoros billentyűzetről. A képernyőn kékesen világítottak a szavak. Oda-odapillantott, miközben összehasonlította a háromdimenziós fényképet a jövevény arcvonásaival. Semmi kétség, ő az! - Trin Dorg, született a Trendalon 2428-ban, vagyis éppen harminc éve... Űrhajós, két éve a Szolgálat alkalmazottja, eddig csak a Földön volt akcióban... Most a Marsra osztották be. Hát, fiatalember, kapóra jött nekünk. Komoly feladat vár önre. - Mikor? - kérdezte Trin egyszerűen. - Négy perc múlva - Volohov kesernyésen elmosolyodott, de hirtelen komollyá vált megint. Egy életveszélyes akcióról van szó. Előre közlöm: nem tudok magáról eleget, a Földről magával kapcsolatban is csak az ilyenkor szokásos adatokat küldték el. Azt tudom, hogy pár évvel ezelőtt a Földön - amikor ön még nem tartozott a Szolgálathoz - egy igen kemény esetben tüntette ki magát. Amiről most szó van, az legalább olyan veszélyes, mint az a földi eset volt, erre készüljön föl lelkileg. Otthagyhatja a fogát - a mondás ősi volt, földi volt, Trin értette. Nagyot lélegzett: - Általában nem szoktam félni. És éppen attól tartottam, hogy a Marson mint újoncnak, eleinte semmi dolgom sem lesz.... - Egy zavaró tényező lehet csak - szólt közbe Braga. - Mennyire ismeri a Marsot? Vagy legalább a fővárost és környékét? - Megfordultam itt az elmúlt években, nem is egyszer. Braga és Volohov összenéztek. A helyettes alig észrevehetően bólintott: nem tehetünk mást. Volohov kikapcsolta a készüléket, kijött íróasztala mögül: - Vállalja? - Vállalom - mondta Trin. - Nos, akkor figyeljen! Beavatom a részletekbe...

Az agyukból kihullott szinte minden, ami előzőleg történt. Arra sem emlékezhettek, ami az utóbbi órákban körülvette őket. Valamilyen eszmélés vibrált még agyukban, aztán a rohanás a félhomályos folyosókon, valaki kiabált rájuk, sürgette-buzdította őket. És most ideértek ebbe a kis szobába, valahol a talaj alatt lehetett, bútorzat semmi, csak hat fotel, megvilágítás alig-alig. Tulajdonképpen most eszméltek. Csak a világ egy-egy szeletét fogadta be a tudatuk, de aztán minden összeállt újból. Már emlékeztek a múltra, és arra a percre is, amely mindnyájuk számára közös volt: a hibernálás kezdetére. Ennek lett hát most vége...? Aki idehozta őket, ott állt velük szemben. Megértően várakozott, tudta, beszédét nem kezdheti el túl korán, információi így nem jutnának célba. Az éppen csak dehibernált ember agyának szüksége van egy kis időre, míg működése ismét olyan lesz, mint azelőtt. Amilyen a hibernálás előtt. Az az ember hát várakozott, bár őt is sürgette az idő. Néha a falba épített biztonsági készülékre pillantott; nem, még nem jelezte, hogy bárki is közeledne rejtekhelyükhöz. Azok végre olyan állapotba kerültek, hogy megérthették minden szavát. Akkor aztán beszélni kezdett.

Braga elsőként szállt ki a járműből. Trin követte. A talaj alá mélyített folyosón csönd volt. És senkit sem láttak - ez még furcsább volt, mint a közlekedési járművek szokatlan csöndje. Tudta


persze, hogy ez nem lehet olyan vonal, ahol utasokat is szállítanak, és nem is tévedett. Braga megtorpant, kis táskát emelt ki az ülés alól: - Én már nem mehetek tovább... Itt van a felszerelése. Mindent megtalál, ami kell. A miniatűr adóvevőt a haja alá tűzöm, megragad a fejbőrén. Forduljon meg! Trin elfordult és megroggyantotta a térdét, hisz jóval magasabb volt a rendőrfőnök-helyettesnél. Ügyes ujjak matattak a hajában, aztán láthatatlan, hajszálvékony, bőrszínű kábel simult a nyakára. - A gégemikrofon akkora, mint egy gombostűfej. Ideragasztom elöl a nyakára, az inggallér alá. Braga egy pillanatig a férfi szemébe nézett, és váratlanul azt mondta: - Úgy igazán nem tudjuk, kicsoda maga. De a földiek szerint bátor ember. Hát fölteszünk mindent egy lapra - magára. Nos, menjen. Ha beszél, minden szavát hallani fogjuk a központban, és két “repülőalakulat” állandóan készenlétben áll, hogy oda menjen, ahová hívja őket. Csak végszükség esetén beszéljen nyíltan, a Marson nagyon sok a kíváncsi rádióamatőr. Hívójelünk a Plutó, a magáé Meteor. Van kérdése? - Csak egy - Trin most a férfi felé fordult, egy pillanatig szótlanul néztek egymás szemébe, aztán a jövevény megkérdezte: - A fegyverhasználati jogom meddig terjed? Braga értette: - Először is, önre a szolgálati szabályzat vonatkozik, mivelhogy a Szolgálat tagja és hivatalos feladattal jár el. Tehát önvédelem, mások életének védelme esetén... hm... használhatja a fegyverét, sebesítésre. A különleges körülmények miatt azonban... nos, Volohov azt mondta, igaz, csak szóban, hogy ezek a bűnözők némelyike gyilkos is, és... - Értem. De remélem, nem kerül rá sor - Trin vállára vetette a táska szíját, és elindult. Braga szótlanul utánanézett. Már az imént megbeszélték, merre kell Trinnek mennie, hát most hallgatott. Furcsa nyomást érzett a szíve körül, amikor a fiatalember eltávolodott a félhomályos betonfolyosón. Jó lenne, ha visszajönne. Ha élve visszatérne. De erre kevés az esély. A képviselőház ülését megszakították. Mivel már órák óta megfeszített figyelemmel kísérték a felszólamlásokat, a legtöbben kimerültek, s ha csak percekre is, de kiszöktek a teremből, megteltek a büfék. Tespoo ezt észrevette. Mintha álomból ébredne - pedig éberen figyelt most mindenre -, az egyik felszólalás végén hirtelen félórás szünetet rendelt el. A tévések megkönnyebbülten kapcsolták ki kameráikat - az előírások szerint a szünetben tilos volt közvetíteni ebből az épületből. Nem tudni, kik és mikor rendelték ezt el - de alighanem attól tartottak, a nadrágjukat húzogató, nyújtózkodó, egymás hátát veregető képviselők látványa esetleg rontaná tekintélyüket választóik szemében... A közönség is kiözönlött a folyosókra. Ők sem találkozhattak a képviselőkkel; azok a nagy épület elzárt részében tartózkodtak. Liondai képviselő néhány barátjától körülvéve kis asztalnál ült a folyóson. Gyöngyöző üdítőital állt előtte, de a férfi még nem vette kezébe a poharat. Beszélt: - Mindenféle cselekvés nagyon meggondolandó. Bármit is teszünk, annak lesznek jó és rossz oldalai, jó és rossz következményei. Ha a teljes “függetlenség” mellett döntenénk, ez csak a könnyen lelkesedők számára tűnne óriási győzelemnek. Valójában - miként azt Nivala is mondta - akkor számolnunk kellene a földiek szándékos és önkéntelen ellenreakcióival. Még ha nem is kifejezetten rosszindulatból, de késnének a kiegészítő szállítmányok, az ott termelt iparcikkek, az élelmiszer és sok más. áru. Rengeteg ember gondolná a Földön: “Ez a szállítmány a marsiaknak megy? Hát minek nekik földi áru, hiszen ők elszakadtak tőlünk?” - és ha bizonyos szerződéseket betartandó mégis elküldenék, akkor is csak nagy késéssel, rosszabb minőségben, hiányosan, bonyolulttá téve a legegyszerűbb ügyeket is. - Ez a veszély, ha kisebb mértékben is, de fennáll már jelenleg is, amikor még csak beszélünk erről a lehetőségről - mondta egy fiatal képviselőtársa. - Földi ismerőseimmel beszéltem tegnap


interplanetáris rádiótelefonon, és tőlük tudom: ott is rengetegen figyelik a mai parlamenti híreinket. Bizonyos ellenérzés máris tapasztalható a Mars és a marsiak irányában. - De ha nálunk győznek a mérsékeltek, ez hamar elmúlik. Mint egy rossz álom - mondta valaki. Liondai végre felvette poharát, belekortyolt. Látszott, hogy nagyon hiányzott már, hogy megnedvesítse ajkát. Megkönnyebbülten folytatta: - Ki hitte volna, hogy néhány bűnöző robbantja majd ki a jó ideje lappangó ellentéteket? Mert hiszen, valljuk be őszintén, az ellentétek már régóta fennállnak, sok marsi ember lelkében fájó szálka a földiek “gyámkodása”... - Liondai elhallgatott, mert Nivala közeledett. A fiatal képviselő arcán látszott, fontos mondanivalója lenne, és mivel le nem vette tekintetét az ősz Liondai arcáról, az megértette ezt. Felállt, odaszólt hallgatóságának: - Ne haragudjanak, de majd később folytatjuk. Úgy látom, Nivala úr beszélni óhajt velem. A fiatal képviselők tisztelettudóan szétszéledtek. Nivala leült a padra Liondai mellé, és csak annyit mondott. - Bár nem vagyunk egészen pontosan egy nézeten az ügyben, azt hiszem, van itt valami, ami érdekelni fogja. Javaslom, alakítsunk vizsgálóbizottságot. - Mi történt? Nivala vékonyka iratcsomót húzott elő. Benne fénymásolatok. - Valaki - nem tudom, kicsoda, gyanítom, hogy egy, a megfelelő helyen dolgozó személy, aki nem akar belekeveredni a dologba - az előbb elküldte nekem ezeket az iratmásolatokat. Liondai nem csodálkozott. Előfordult már ilyesmi, igaz, a Marson ritkábban, mint például a földiek parlamentjében. Itt kevesebben éltek, kevesebb volt a csalás, a megvesztegetés, a bűnügy. Így leleplezésükkel is kevesebben foglalkoztak. - Mit bizonyítanak? - Azt, hogy az a hat ember nem véletlenül került a Marsra. - Nivala kinyitotta az irattartót, a hangja remegett. - Minden jel arra mutat, összeesküvésről, előre eltervezett akcióról van szó...

Trin a marsi földalatti vasutak egyik üzemfenntartó folyosóján haladt. Itt semmilyen jármű sem közlekedett, a folyosót főleg javítórobotok használták. Ha valahol a vonalban üzemzavar keletkezett volna, az utasok egyik menekülési útja vitt volna erre. De ilyesmi emberemlékezet óta nem történt, a közlekedés itt nagyon biztonságos volt. Csak egymástól messze égtek halvány lámpák. A férfi vállát húzta a táska. A legközelebbi lámpa alatt meg is állt, kinyitotta a táskát. Az első, ami a kezébe akadt, egy LA-12-es lézerpisztoly volt, ismerte ezt a fegyvert még a Földről. Ellenőrizte, új elemekkel van-e feltöltve, és mikor meggyőződött róla, ingébe rejtette. Volt ott egy oxigénpalack és a legújabb típusú, egészen kicsire összehajtható űrruha. Ennek legvastagabb részét a csizmák jelentették, no és persze a sisak. Talált egy térképet is, a Mars fővárosának összes közlekedési vonalával. Talán használhatja majd. Braga szóban mondta el, hol találja a hibernátorállomást, onnan kell követnie a nyomokat, ha talál egyáltalán ilyeneket. Lehet - figyelmeztették főnökei -, a kiszabadult banditák valahol elbarikádozták magukat, vagy ezt majd később teszik meg, s ha túszokat is szednek, bizony nem lesz könnyű dolga a Szolgálatnak... “A Szolgálatnak? - mosolygott Trin kínosan. - A Szolgálat egyelőre: én magam vagyok. Én egyedül...” A folyosó többször elkanyarodott, de elágazás sehol sem volt. Hamarosan egy nyitott ajtóhoz ért. A falon néhány kábel húzódott, a felerősítő kapcsok árnyéka kissé elnyúlt a félhomályban. Léptei kongtak, pedig igyekezett halkan járni. Végre újabb ajtóhoz ért, rajta a szám: 839. Igen, ezt mondta Braga is. Innen már jól teszi, ha


óvatos lesz. Ha úgy vesszük, ez ellenséges terület... megtorpant, egy pillanatra az övéi jutottak eszébe. Az anyja, a fivére. Mindketten a Földön vannak most. Bart orvos lett, orvosbiológus, és azt teheti, amire mindig is vágyott. Anyja viszont talán már el is felejtette, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtt ismeretlen űrszektorokat járó felderítő kutatóhajókon volt navigátor. Annyi mindennel foglalkozott azóta... Fellélegzett, aztán továbbment. Egy javítórobotokkal zsúfolt helyiségbe jutott. A hallgatag, kerekeken guruló gépek némán álltak. Egyik sem volt bekapcsolva. A csönd itt nagy volt. Gyorsan átvágott közöttük. A következő helyiségben víz- és gáztartályokat tároltak, infravörös biztonsági berendezések és füstre reagáló riasztók vigyázták a környéket. Aztán lépcsők következtek. Volt persze lift is, de a fiatalember nem akart kockáztatni - minden liftnek van valahol egy központi kijelzője, amely mutatja, hogy a szerkezet működésbe lépett. Ezen a környéken most már jobb, ha észrevétlenül közlekedik. Hat- vagy hétemeletnyi magasságba ment. Kicsit lihegett, amikor egy műanyag ajtólap elé ért. Ez zárva volt, de amikor megérintette a fehér gombot, hangtalanul a falba csúszott. Fényesen kivilágított folyosón csak egy takarítórobottal találkozott, a szerkezet közömbösen haladt a fallal párhuzamosan, és beszívta a piszkot. Óvatosan ment beljebb. Egy feliratból értesült, hogy a hibernátorállomás alagsorában jár. A benyílókban nagy gépeket látott, de most egyik sem működött. Néhol feliratok: NITROGENSZIVATTYÚ NR. 09. GÁZELSZÍVÓ NR. 12. A levegőben füst terjengett. Lassan felment az utolsó lépcsőn, kilökte az ajtót... Hirtelen kialudtak a fények. Vaksötétség lett, és ebben az éjszakainál is sűrűbb sötétségben váratlanul egy férfihangot hallott: - Ne mozdulj! Ki vagy? Állt egy pillanatig. Mivel sötét volt, az ellenfél úgysem láthatta, mozog-e vagy sem. A fények most aludtak ki - gondolta villámgyorsan -, tehát még ellenfele szeme sem szokhatta meg a sötétséget. Sebesen oldalt vetette magát, pisztolya máris a kezében volt. - Maga az, Garron? - kérdezte. - Én vagyok. És maga? - nem lehetett tapasztalt rendőr, mert Trin hallotta a hangból: még mindig ugyanott áll. Persze, az események megviselték. Hamarosan leváltják. - Szolgálat - felelte Trin. Érezte, amaz nem hisz neki. Hisz ezt bárki mondhatja. A fiatalember megint odébb osont, kezével tapogatva maga előtt a terepet. “Egy infraszemüveg is elkelne”, jutott eszébe. Videotelefon csengett. A hangjelzés éles, bántó sípolás volt, különösen ebben a csendben. Mozgás hallatszott. Garron nem gyújtott fényt, de bekapcsolta a készüléket. Nem adott képet magáról, hisz ehhez is fény kellett volna. A terem egyik sarkában kivilágosodott egy képernyő. Volohov arca. - Garron, ne akadályozza a nyomozást! Azt az embert, akinek a hangját hallotta, mi küldtük oda. Meteor, hall engem? - Igen - felelte Trin. - Menjen tovább! Garron pedig várjon, hamarosan ott a váltás és a nyomkeresők csoportja. Trin tudta, mi a dolga. Mire ismét fény öntötte el a termet, ő már éppen kilépett az ajtón, Garront végül nem látta - az sem őt. De talán jobb is volt így. A kerek hibernátorteremben négy “fekvőhelyet” látott. A tartályokhoz csatlakozó hajlékony csövekben most nem áramlott folyékony gáz, az ellenőrző műszerek lámpái sem égtek. Ez volt az egyes számú, ilyen jellegű helyiség, de tudta, nem itt történt a dolog. Átvágott néhány hasonló termen, mindenütt egyenletes, hűvös fény világított. A falak lemoshatók, akár egy kórházban. Idegenszerű volt, élettelen is, pedig olykor éppen emberek életét hosszabbították meg itt. A hibernátorállomásnak volt saját orvosi műtője is. De most minden kihalt volt. Hiszen a


tartályokban nem fekszik senki, senki... Az ötös terem nyolc tartálya közül hatnak fel volt nyitva a fedele, az ellenőrző műszerek még jelezték, hogy a rendszerek most vannak felmelegedőben. Nemrégen kerültek ki belőlük a hibernált személyek. A névtáblákat sem távolította el senki. A levegőben füstszag terjengett, az egyik fali műszerszekrény körül kormos volt a műcsempe. Égett drótdarabok hevertek. Trin közelebb hajolt a tartályok névtábláihoz. “Witon Tulla... Svor Igal... Tarp Hex... Lea Padina... Manuel Utrero... Villen Konar”, olvasta a Volohovtól már hallott neveket. A helyiségnek két ajtaja volt. Az egyik, amelyen belépett - de ez a belső folyosóra vezetett, s ott semmi jelét nem találta, hogy “amazok” erre menekültek volna. Hát a másik ajtó felé indult. Az nyitva állt, egy-egy kormos lábnyom mutatta, hogy a szökevények erre mentek. A férfi észrevette, hogy a falakon is vannak nyomok, piszkos kezek és tenyerek elmosódó lenyomatai. A Szolgálat nyomolvasói minden kétséget kizáróan megállapítják majd, hogy amazoktól származnak - de Trin elgondolkozott a dolgon. A normálisan haladó egészséges ember nem támaszkodik a falnak, a folyosó nem is olyan keskeny. Tehát... tehát az egyensúlyérzékükkel volt baj. Túl korán indultak el, mielőtt szervezetük még teljesen rendbe jött volna a hibernált, kábulatszerű állapot után. “Nyilván nem csak a saját erejükből mentek itt”, gondolta Trin. A hibernált ember nem jöhet ki a tartályból semmiképpen, hiszen mínusz százkilenvennyolc fokra lehűtve nincs is abban a helyzetben, hogy bármiről önmaga döntsön. Eszméletlenül, az élet és halál köztes állapotában lebeg, amit helytelenül szoktak “álomnak” nevezni - hisz agyában semmiféle fiziológiai folyamat nem játszódik le, tehát nem is álmodik, szervezete csupán csak létezik, de nem él... Tehát kívülről segítették őket. És a segítőnek vagy a segítőknek nem állt rendelkezésükre sok idő, igyekezniük kellett. A hibernátorokhoz csak akkor férhettek hozzá, amikor már elintézték Garront, kikapcsolták a riasztóberendezéseket... Sürgette hát őket az idő, a lábukon még alig megálló banditákkal menekültek... Trin követte útjukat.

Sebesen mentek. Az az idegen már mindent előkészített. Jó érzés volt, hogy valakik gondoltak rájuk, a nemlét egész ideje alatt igyekeztek valamit tenni is értük. És most, hogy a nemlét újra létbe fordult, itt van a küldöttük, aki csak azért jött, hogy segítse őket... Ruhák vártak rájuk, egészen másféle ruhák, mint amihez idelent juthattak. Senki sem ismerheti fel őket ezekben, senki sem mondja majd odakünn, hogy ők hatan egyenesen a hibernátorokból jöttek. Hogy a modern idők különleges börtönéből jöttek. Új folyosók, lihegő futás, aztán egy utolsó, apró megbeszélés. Tárgyakat nyomnak a kezükbe, valaki többször elismétel néhány szót. Az agyuk már jól működik, megjegyzik a parancsokat. Ismerik már a célt. Elindulnak.

- Nem tudja, ki lehetett az? - kérdezte Liondai. Ősz hajába túrt, ideges mozdulata elárulta belső nyugtalanságát. De csak az, mert az arca továbbra is sima, mozdulatlan maradt. Ám Nivala nem kételkedett abban, hogy a hallottak megrázták az egyik legöregebb marsi képviselőt. Nivala belül kissé megkönnyebbült, úgy látszik, jól választott. Alig egy órája tud az egész ügyről, de nem vesztegette az időt. Liondai becsületes, tehát lépni fog. - Ismétlem, a küldeményen nem jelölték meg a feladót. Végül is, ennek nincs jelentősége, ha a papírok hitelesek - a “papírok” szó rendkívül régimódi volt, és tulajdonképpen nem is igaz,


hiszen amit a kezükben tartottak, műanyagból készült lapok voltak. Erre fénymásolta valaki az eredeti iratokat, ám azok sem papírból készültek. - Azért ellenőrizzük - Liondai körülnézett. - Mindjárt vége a szünetnek. A titkárom nagyon élelmes ember, mindenhova eljut, mindent megtudhat. Ha beleegyezik, rábíznám a dolgot. Órákon belül kideríti, mi a helyzet. - Feltétlenül megbízik benne? - kérdezte Nivala némi aggodalommal. - Fülig szerelmes a lányomba - mondta Liondai kis mosollyal, ami aztán rögtön el is tűnt az ajkáról. - Ön is tudja, ebben az állapotban a fiatal férfiak nem ismernek akadályt, hogy elnyerjék ne csak a lány, de a leendő após kegyét is. - Az anyósról nem is beszélve - nevetett Nivala is. Liondai arca elborult. - A feleségem már nem él. Özvegy vagyok. - Elnézést. Nem tudtam - Nivala zavarba jött, de Liondai arcán ismét ott volt a barátságos mosoly: - Semmi baj. Szóval odaadom a titkáromnak, és mire vége az ülésnek, referál majd. - Nem kéne bejelenteni a képviselőtársaknak, hogy... ha nem is hivatalosan, ...de vizsgálóbizottságot alakítottunk? - Látszik, hogy ön még újonc köztünk, Nivala. Először is ahhoz, hogy bizottsággá alakuljunk, kell még legalább egy képviselő. Másodszor: lehet, itt is vannak “füleik” azoknak, akik az ügy mögött állnak. Azt hiszi, a képviselők csupa szentek? Hiszen amikor nincsenek a parlamentben, ők is odakint élnek, úgy, mint akárki más, őket is érik bizonyos hatások... - Megvesztegetésre gondol? - kérdezte Nivala. A lélegzete is elakadt. Liondai mosolygott: - Nem vádolok senkit. De gondoljon csak bele, elég ha az érdekek harcára gondol. Az egyes emberek és csoportok érdekeire... Tehát jobb, ha egyelőre nem tudják, mivel foglalkozunk. No és... az is lehet, hogy nincs igazunk. Annál is inkább, mert az egyszerűbb választók szemében ilyenkor az emberrel együtt értékét veszti az ügy is, amit képvisel. Márpedig a Mars békéje, a Földdel fenntartandó jó kapcsolatok mindnyájunk érdeke, igaz, kollégám? - Igaz. - Nivala hálásan pillantott az öregre. Tényleg igaza van. Ekkor megszólalt a dallamos hangjelzés, amely az ülés folytatását jelezte. A képviselők sietség nélkül igyekeztek a nagyterem ajtói felé. Trin csak sejtette, merre járhat. Abban biztos volt, hogy nincs már a főváros alatt. Már Braga is jó messzire vitte, és azóta csak távolodik a központtól. Elővette térképét, mert a hibernálóállomást elhagyva egy többfelé ágazó folyosóhoz jutott. Gyanúja beigazolódott: a város legszélső lakott területein kívül járt. Tőle jobbra kellett lennie a műszaki metróvégállomásnak. A műszaki metró kicsiny, keskeny alagutakban haladó teherszállító vagonokból állt, ezek emberi személyzet nélkül vitték az árukat az ellátópontokra. Odafönt a kupolák alatt kevés volt a hely, azt inkább lakóterületeknek és parkoknak használták. A közlekedést igyekeztek teljesen a föld alá szorítani. Körülnézett. A világítás itt még gyérebb volt; a metróhoz vezető folyosó falán nem látott kéznyomokat. Elindult hát balra. Itt hamarosan emelkedni kezdett az út. Trin tudta, errefelé automata gépek szoktak haladni, az építők azért mellőzték a lépcsőket. Ámbár vannak már lépcsőnjáró gépek is, de azok még mindig lassúak, nehézkesek. Térképén ez a terület nem volt jelölve. Sejtette, hogy a felszín közelében jár, de már a nagy kupolán kívül. Megtapogatta zsebében a fegyvert. Még nem ért fel az emelkedő tetejére, amikor futó lépteket hallott a háta mögött. Ez meglepte, előbb a falhoz lapult, a lézerpisztoly halványan megcsillant - aztán rájött, hogy azok a léptek... távolodnak. Valaki tehát kifutott a középső vagy a metrófolyosóból, és...? Pillanatnyi habozás után halkan futni kezdett visszafelé. Az elágazásnál megtorpant, hallgatózott. A távolból


zakatolást hallott. S mintha a lábdobogás is arra távolodott volna... Rohant tovább. A folyosó kanyargott, de mintha időnként egy árnyat látott volna a falon... Amikor lámpát került a menekülő, árnyéka hirtelen eltűnt, hogy aztán megint felbukkanjon hosszan, elmosódottan... Valaki futott hát előtte. Maga a tény, hogy futott - bizonyította, rosszban sántikál, és bizonyította azt is: az ismeretlen tud az ő ottlétéről. “Nem voltam elég óvatos, elég csendes”, átkozta magát. A dübörgést közelről hallotta, légmozgás csapott az arcába... Kiért a folyosóból. Egy alacsony, szürke kocsikból álló teherszerelvény futott ki éppen a végállomásról. A peronon konténerek álltak. Éppen arra gyanakodott, hogy az illető ott rejtőzhet a konténerek között, amikor az utolsó vagon végén megpillantott egy sötétruhás testet. Az üldözött elkapta a vonat végét, és a vagon kiálló szerelvényein kapaszkodva egyre gyorsabban távolodott tőle. - Plutó! - szólt hangosan. A gégemikrofon továbbította a jeleket: az egész marsi város alatt, minden alagútban elhelyezték az elektromágneses érzékelőket, hisz elég gyakori volt mindenfelé a személyi kis rádióadók használata. - Itt vagyok - Volohov hangja kissé megnyugtatta. Gyorsan elmondta: mit látott. Nem kellett hozzátennie, milyen teendőket lát hasznosnak; ezt a rendőrfőnök nála is jobban tudja. Nyilván küld majd valakit a tehervonat állomására. Vagy a következő vagy egy távolabbi állomására. Visszament a lejtős folyosóra, felment a következő helyiségbe. Szürke, nyers betonfalakkal zárt térségébe érkezett, ahol semmi sem volt. A teljesen üres termek padlóján vegyszernyomokat látott, raktár lehetett ez valaha, ideiglenesen nem használták. Tovább lépdelt. Valahonnan mintha zajt hallott volna, de nem volt benne biztos. Lehet, csak az ereiben lüktető vér tévesztette meg? Egy feliratból megtudta, még mindig a hibernátorállomás területén van, bár ezt a részét már nem így nevezik. Valaki a tábla alá frecskelte permettel: “ÉLŐHALOTTAK VÁROSA.” A férfi úgy érezte, valóban egy halott városba került. Akármerre ment, üres termeket látott. A legtöbben emeletes ágyak, egyszerű asztalok. Jól zárt vasajtók, rajtuk felirat: “ ÉLELMISZERRAKTÁR”. Hamarosan megértette: az úgynevezett vésztartalékos és készenléti helyek ezek. Ha természeti csapás érné a Mars fővárosát, például meteorok rongálnák meg a légtartó kupolát, a lakosságnak ide kellene menekülnie. Ez a kis föld alatti “városka” légmentesen elzárható, rendelkezik nyilván oxigénfejlesztő készülékekkel és hatalmas élelmiszer-tartalékokkal is. Az újabb előírások szerint enélkül már nem is lehet új várost építeni ezen a bolygón. Furcsán érezte magát. Mintha egy nukleáris háború egyetlen túlélője lenne - látott régebben ilyen filmeket. Léptei kongtak a folyosókon, az üres termekben. Aztán gyorsan megváltozott minden - mozgást hallott az egyik teremből. Okulván az előbbi jelenetből, azonnal a falhoz állt, lassan osont a zaj irányába. Remélte, lépteit nem hallja az ismeretlen. Egy videotelefon - kép nélkül - ismét csak akusztikus jelsorozatokat továbbított: - Uram, készen vagyunk. - Elindultak? - Igen. Minden a terv szerint megy. - Egyelőre. - Remélem, nem lesz semmi baj. Bármi is történik, már nem állíthatjuk meg őket. - Tudom, a kapcsolat megszakadt. Bármi is történik, már nem állíthatjuk meg őket. Trin belesett egy nyitott ajtón. A zaj nem embertől eredt. Mégis, emberek jelenlétére utalt. A helyiség az Élőhalottak Városának egyik energiaelosztó központja volt. A férfi látta: a terem közepén álló nagyméretű vezérlőpulton fények villognak. Tehát mégsem annyira halott ez a város...? Ha minden áll, ha semmiféle energiát fogyasztó folyamat nem történik idelent, akkor ezeknek a kijelzőknek sem kellene égniük. Az egyik ráadásul hangjelzéseket is adott - innen eredt a búgó, meg-megszakított


zaj, amit Trin egy ember neszének vélt. Óvatosan a pulthoz ment. A feliratokból tájékozódott: az a jelző egy lift működését regisztrálta, amely az Élőhalottak Városának kijárata felé közeledett. Mivel hamarosan átlépi a veszély esetén rendszeresített levegőintegritás határt, egy zsilipet - hát azért villogott a berendezés. A jelzőberendezések mellett a helyiség falán lógott egy közlekedési séma is. Trin pár másodpercig tanulmányozta a rajzot, aztán hívta Volohovot. Gyorsan közölte: a banditák feltehetően a tizennyolcas kijárat liftaknájában vannak. Közben már nyúlt is a központi energiaelosztó karjához, és amint Volohov egyetlen szóval jóváhagyta döntését, máris lerántotta a kart. Az Élőhalottak Városa sötétségbe borult. Megszűnt az energiaszolgáltatás. Valahol felüvöltött egy sziréna. De pár másodperccel később kigyúltak a fények - üzembe lépett a tartalék, második áramkör, amely ezek szerint nyilván saját áramfejlesztővel vagy külső energiaforrással rendelkezett. Ezek a lámpák halványabban világítottak. Trin már az ajtónál volt, amikor visszapillantott a vezérlőre - látta, a tizennyolcas kijárat zsilipjénél egyenletesen ég egy zöld fény. No persze, a tartalék energiát ilyenkor a vezérlés az aknában lévő liftekhez is irányítja, nehogy ott maradjanak az éppen utazó emberek... Nem érte el célját. Fogai közt káromkodást mormolt, és futott. Kétszer is eltévedt a folyosók és helyiségek bonyolult rendszerében, aztán egy másik liften száguldott felfelé. Amikor a jármű hangtalanul megállt, szinte kirobbant egy folyosóra... Lila fénysugarak villóztak körülötte. Valami feltépte karján a zubbony laza ujját, égett műanyag szaga és halvány füst terjengett... A férfi azonnal a padlóra vetette magát, nem is tudta még igazán, mi történt, csak az ösztöne jelzett veszélyt. Egy sarok mögé gurult. “Lézerfegyverrel lőnek”, vibrált a figyelmeztetés benne. Ajtók csapódtak valahol. Azt hitte, ellenfelei mentek el, kinézett - és nem sok hiányzott, hogy ott fejezze be életét. Egy újabb ibolyaszínű fénysugár száguldott el a halántéka mellett és égetett kicsiny lyukat a falba mögötte. A koherens fénysugarak hihetetlen energiát szállítottak. Tudta már, mi történt. Az ellenfelek hátrahagytak valakit, hogy őt tartsa fel. Úgy látszik, a liftaknában bekövetkezett pár másodperces áramszünet figyelmeztette őket, és amikor kijöttek a liftből, meglátták a másik lift fényjelzését. Tudták, valaki jön utánuk. Lehet, Garronra gyanakodtak? Mindegy. Most tehát harcolni kell, ha nem akarja elszalasztani őket... Fogta táskáját, bal kézzel meglengette, miközben a jobbal a lézerpisztolyt szorítva ugrásra feszítette izmait... Kidobta a táskát a folyosóra. Azonnal villogtak a sugarak, füst is csapott ki a táskából, de a férfi ezt már nem látta, kitette fegyvere sugárvető csövét a fal mögül, és vízszintesen pásztázott... Valaki kiáltott, aztán lábak dobogtak. Trin nem várt tovább, felkapta a táskát, és rohant maga is. A következő sarkon lábbal tolta ki maga előtt a táskát, de az ellenfél már nem hagyta magát becsapni. Lehet, nem is volt ott - mert amikor a férfi mégis kibukkant óvatosan, senki sem lőtt rá. Pár szóval, lihegve beszámolt Volohovnak a történtekről, és rohant tovább. A falakra festett jelekből látta, hogy megint elágazik az út. Egy felszínközeli metróállomás van itt, és egy másik út, amelyik a kupolán kívüli Mars-felszínre vezet. - Menjen tovább, Meteor! - hallotta a füle alá tapasztott mikrohangszóróból. - Merre? - Nézze meg a kifelé vezető zsilipet! Én az egyik csoportomat a kupola szélére küldöm, figyelik majd az onnan érkező metrószerelvényeket. Trin hallgatózott. A bal oldalon több ajtó is nyílott, míg a jobb oldalon egyenletesen olajzöld volt a fal. Az a nesz... Nem, nem gép lehet. Nem takarítóautomata, nem relé váltogatja az áramot, nem mechanikus kapcsolók pattannak a helyükre... Ez... ez ember nesze. Mintha még a lihegését


is hallaná... Úgy döntött, ismét fortélyt alkalmaz. Előbb hangosan, majd ugyanott helyben, de egyre halkabban dobogott, lépteinek zaja végül “elhalt”. Közben ő maga még mindig ugyanott állt, lélegzetét visszafojtva, nehogy amaz meghallja lihegését. Felemelte fegyverét, az ajtósorra szegezte, miközben szinte belepréselte magát a falba. Jól számított. Nem kellett sokáig várnia, az egyik fénynégyszögre árnyék borult. Egy feketébe öltözött alak hajolt ki rajta óvatosan... Trin nem habozott, nem várhatott. Azonnal lőtt. A kihajló alak vállába célzott, de a sugarak eltalálták a nyakát is, mert egyetlen jajszóval lerogyott. Trin még kivárt három másodpercet - így tanulta a földi kiképzőben, magában számolt: “huszonegy, huszonkettő, huszonhárom”, ez volt a három másodperc -, aztán cikázva odarohant. Egy másodpercig a “kommandósiskolában” látta magát, izzó napfény alatt nehéz felszereléssel rohantak étlen-szomjan egész nap, néha megbánták már, hogy ide jelentkeztek. Mindnyájan erős és képzett emberek voltak, mindnyájuknak volt már egy másik, nem is rossz szakmájuk... De valami vonzotta őket a Szolgálathoz. Ő, Trin Dorg, képzett űrhajós volt akkor az egyetlen ilyen a csoportban. Az űr persze ma is vonzza, nem véletlenül kérte, helyezzék a Marsra... Két ugrással ellenfele mellett termett. Kitépte annak gyengülő kezéből a lézerpisztolyt, messzire hajította, vaskézzel kapta el a sebesült vállát, megfordította a testet. Hosszú barna haj, nagy szempillák, finom vonások... Sebesült ellenfele - egy nő volt.

Azon az ülésen nem jutottak dűlőre. Nivala és Liondai már nem szólaltak fel, epigonok hada csapott össze. A következő három és fél órában még vagy tizennégyen szólaltak fel, de ezzel sem az erőviszonyok, sem az érvek nem változtak. Senki sem mondott semmi újat. Tespoo szeme lelecsukódott, az öreg most már nem is titkolta fáradtságát. A karzaton a nézők ritkán pillantottak feléje. Aki száztizennyolc éves, az itt már aligha kelthet szenzációt - gondolták sokan. De senki sem tudta, senki sem tudhatta, milyen gondolatok űzik egymást az elnök fejében. Tespoo bármennyire is csak véletlenül került a székébe - nem tartozott azok közé, akikkel bárki azt csinálhat, amit akar. Nem állt szándékában mások akaratát szolgálni, mások terveiben eszközként szerepelni. Az idős férfi most, a szünet utáni üres viták alatt is éppen ezen gondolkodott, néha pedig két alelnökére sandított. Pártjukra álljon-e, és ha igen, melyikük pártjára? Vagy képviseljen saját vonalat? Ha ezt markánsan tenné, még nem lenne minden veszve. Neki most aligha lesz elég a “mérleg nyelve” hagyományos, ám nem igazi erőt jelentő szerepe. Solares esze is másutt járt. Egyre inkább sejtette: jó üzletnek ígérkezik, ha Anholthoz csatlakozik. Anholt és a Függetlenségi Pártja - bármilyen anakronisztikus még a nevük is jelentik a jövőt. Legalábbis kereskedelmi szempontból. Hiszen a Földön egyre-másra tiltják be az addig igen jövedelmező kezdeményezéseket. Igen, a Föld óhatatlanul egyfajta egalitarizmus és korlátozások felé halad. Eddig a nagyvállalatok legalább regionális szinten egyesíthették erőiket vagyis diktálhatták az árakat is, a Világtanács nem nagyon szólt bele a dolgokba. Az elharapozó “új nacionalizmus”, a kontinentalizmus is csak az ő malmukra hajtotta a vizet. Bizonyos szolgáltató vállalatok büszkén nevezték magukat “afrikainak”, “ázsiainak”, “európainak”, ezzel aztán a saját kontinensükön milliós tábort tudhattak maguk mögött. Egy-egy ügyesen megválasztott jelszóval hatni tudtak az emberek kontinentális érzelmeire, vásárlóik tábora nem volt megvetendő. De egyesek fortélyos ötleteikkel még ezeket is túlszárnyalták. Solares gyakran megfordult a Földön, ismerte a meg nem engedett fogások többségét. Akadt olyan mamutcég is, amely tulajdonképpen egyetlen vállalat volt az egész világon, közös irányítás alatt, mégis, Afrikában “afrikai kontinentális vállalatként” reklámozta magát, az ott élők patriotizmusára


apellált, “csak a mi árunkat vegyétek!”, harsogta reklámjuk a kontinentális televízió háromdimenziós adásában, miközben ugyanaz a cég kissé más néven pontosan ugyanazt az árut reklámozta “európainak”, “amerikainak” vagy “óceáninak” a többi kontinensen... No, de itt a Marsról van szó, gondolta ismét Solares. Hollóhajába túrt ujjaival, sohasem használt fésűt, a felesége néha meg is szidta ezért. A felesége földi nő volt, erről eszébe jutott, hogy milyen megkülönböztetések uralkodnak a Marson, aki nem itt született, nem teljes jogú polgár, hiába van demokrácia. Igazán azok tartanak a kezükben mindent, akiknek már a dédszüleik is itt éltek. Mint ez a Rikker is - sandított örök vetélytársára. Tekintetük találkozott, lehet, Rikker is éppen őrá gondolt? Solares elfojtotta dühét. Ha Anholt és párthívei győznek, kettős haszna lehet ebből neki is. Az egyik: a Marson élők nyilván egyforma jogokat kapnak. Mindenki választhat majd: földi illetőségűnek vallja magát ezután, vagy itteninek. Lehet, a földieket el is küldik haza. “A Mars a marsiaké...” Megszűnnek a kereskedelmi-jogi korlátozások azokkal szemben, akik nem itt születtek. No és a másik, nagyobb haszon: ha a Marson nem a földi törvények lesznek többé érvényesek, rengeteg földi nagyvállalat fekteti majd itt be a pénzét. Elég, ha kedvező adófeltételeket találnak ki. Nem lenne rossz a Naprendszer afféle kis adóparadicsomát létrehozni, erre úgy jönnének ide a nagyvállalatok, ahogy még soha, sehová... Névlegesen itt lenne a székhelyük, ezzel máris milliókat takarítanának meg évente, a Marsra pedig dőlne a pénz, a beruházások hihetetlen méreteket öltenének. A vállalatok ezenfelül nyilván ide is költöznek majd. Itt nincsenek kontinensek, nincsenek regionális tiltások, mindenki szabadon beruházhatja majd a tőkéjét. A reklámok terén sem lesznek kötöttségek, ezt majd ő elintézi, az biztos. És még az is lehet, hogy szerepet vállal ebben a folyamatban, nem is kicsi szerepet. Hisz csak úgy érdemes bármit is csinálnia, ha mindvégig rajta tarthatja kezét a Mars pulzusán, a tűz közelében, a döntéshozók között lesz. Solares másképpen nem is tudta már elképzelni az életét. Elhatározta, rögtön az ülés után felveszi a kapcsolatot Anholttal, diszkréten persze. Rikker oroszlánsörénye alig mozdult az ülés alatt. A férfi nagy önfegyelemmel ült, és valóban meghallgatott minden felszólamlást. Nem töprengett saját célokon, persze, az ő fejében is megfordultak különféle gondolatok. De inkább csak két felszólalás között. Nézte a képviselőket, a legtöbbjük fiatal volt, még mindig jóval több a férfi, mint a nő, lehet azért, mert a nők manapság már nem is igyekeznek parlamenti képviselők lenni. Az egykor hatalmas és századokon át virágzó egyenjogúsági mozgalom elvesztette lendületét, s ahogy mind többet ért el követelései közül, úgy halt el fokozatosan. Ez különben teljesen logikus következmény volt, szociológusok, futurológusok jó előre meg is jósolták - mégis furcsa volt látni, hogy afféle “új hullámként” most meg néhány, olykor zavaros ideológiájú “férfimozgalom” kezd kibontakozni. Rikker ezzel sem törődött, megtanulta már, hogy csak a lényegre szabad koncentrálni, hisz a világ rettenetesen bonyolult, az élet pedig nagyon rövid. Szakmai sikerek nem várták az elkövetkező években, úgy tűnik, lejárt a nagy metróépítések kora, mágneses kéregvasutat sem fognak építeni mostanában. Kivéve egy esetben: ha megváltozna a népesedési és betelepítési politika, és új városokat alapítanának a Marson. Ha Anholt Függetlenségi Pártja győzne - ha egyáltalán népszavazásra kerülne a kérdés: elszakadjunk-e a Földtől minden értelemben -, akkor talán jönnének új telepesek. Hiszen az elszakadás nem jelentené azt, hogy a Földdel megszakadna minden kapcsolat, és a földiek is szívesen engednék ide a munkaerő-felesleget, tíz- és tízezer család jönne. A Mars új kormánya pedig boldogan befogadná őket, hisz most már az lenne az itteniek érdeke, hogy minél nagyobb embertömeget képviseljenek, azt állíthassák szembe a Földdel... No, persze, az élelemtermelés még mindig megoldatlan, már most is, amikor alig egymillió embert kell élelmezni. Ezen a téren gyökeres változtatásokra lesz szükség. Liondai alig várta, hogy befejeződjék az ülés. Nivalát kereste tekintetével, biztatóan bólintott. Ő tudta, miért. Percekkel korábban ugyanis halkan jelzett ülése előtt a kis belső telefon. A leendő


veje kereste. Vannak hírei, mondta. Az utolsó felszólaló leült. Mindenki Tespoóra nézett. A képviselők többsége belefáradt a vitába, látszott az arcokon, a legszívesebben hazamennének. Az öreg elnök remekül megérezte ezt a hangulatot; nagy tapsot aratott, amikor egyszerűen felállt és berekesztette a mai ülést. Ráadásul valamilyen réges-régi marsi ünnepre hivatkozva azt is közölte: másnap nem lesz ülés, csak két nappal később, reggel a szokott időpontban találkoznak. Felszabadult morajjal jöttek ki a képviselők a padsorokból. Nivala azonnal Liondaihoz sietett. - Jöjjön, fiatal barátom - az ősz öreg karon fogta a férfit. Átvágtak a tömegen. Egy kis szobába mentek - ilyeneket éppen a bizalmas beszélgetések érdekében építettek a tervezők az emeleti folyosón. Hamarosan felbukkant mellettük Liondai lányának “fülig szerelmes” udvarlója és egyben az idős képviselő titkára, a fekete bőrű Doffa. A férfi magas volt és sovány, szeme fehérje csillogott. Gyakran nevetett - csak éppen nem most. Tudta már, kicsoda Nivala, hát üdvözölte a képviselőt, és azonnal a tárgyra tért: - Uraim, baj van. Utánajártam a dolognak. Őszintén szólva, nem volt nehéz dolgom. Az iratmásolatok a bevándorlási hivatalból származnak, oda pedig akárki nem férkőzhet be. Kézenfekvő volt, hogy azokat gyanúsítsam, akik ott dolgoznak, és ezek száma egyszerűen nevetséges: a hivatalban mindössze ketten dolgoznak, hisz nincs ott olyan sok munka. Az egyik egy idősebb asszony, ő a főnök, nagyon lelkiismeretes ember. Sohasem vetemedne arra, hogy névtelenül kiszolgáltasson iratokat kívülállóknak... Ezért inkább a munkatársát környékeztem meg. Amint megtudtam a személyi adatait, nem volt nehéz dolgom. Korolla Padina a neve... - Padina? Hol hallottam ezt a nevet? - Liondai az ujjait pattogtatta ingerülten. Haragudott saját agyára, ha az nem működött a megfelelő sebességgel. Ráadásul ilyenkor mindig attól tartott, kezdődik már az aggkori feledékenység. - Így hívják a hat bandita egyikét, azt a nőt. Lea Padina - mondta gyorsan Nivala. Doffa felsóhajtott, papírjaiba nézett, folytatta : - Így van. Kiderült, az a hibernátorba zárt lány, a húga. Amikor kiderült, mit tett a nővére, és letartóztatták, Korollának eszébe jutott néhány dolog, amit Lea érkezése után mesélt. Utánanézett az adatokban, más intézményektől is szerzett információkat. De nem akart vagy nem mert személyesen fellépni az ügyben, félt, nem veszik majd őt komolyan, azt hiszik, csak a nővérét akarja menteni... - Hiszen azt akarja - szólt közbe Nivala. - Igen, persze - Doffa a fiatal képviselő arcába nézett. - Van önnek fivére vagy nővére? - Van. Egy bátyám. - Ön is megtenne érte mindent, nem? A kérdés felesleges volt. Nivala csak bólintott. Doffa folytatta: - ...Korolla azt hitte, nem fogjuk nyomozni az iratok eredetét, megelégszünk azok tartalmával. De most, hogy sarokba szorítottam, kénytelen vállalni a dolgot. Rávettem, hogy ha kell, nyilvánosan is tárja fel az ügyet, hisz ezzel valóban segíthet a húgán. - Ebben nem vagyok olyan biztos... - csóválta fejét Nivala. - Nagy lesz a felháborodás. De lássuk inkább, mi igaz a másolatok tartalmából? - Minden - Doffa gondterhelten ingatta a fejét. - Úgy tűnik, valakik itt a Marson már jó ideje előkészítették ezt az akciót. Lehet, jártak is odaát a Földön személyesen, kiválasztották a lehetséges jelölteket. Idegileg labilis, netán bűnözésre is hajlamos munkanélkülieket kerestek “különleges munkára”. Hirdetéseket is adtak fel, ezt gyakran csinálják rendes munkák esetében is, hogy sok jelölt közt választhassanak... Annyi tény: ez a hat ember mind egy alapítványnak köszönheti, hogy a Marsra jöhetett. Ez az alapítvány fizette ki a Földön adósságaikat, az útiköltséget, és itt ők szerezték nekik a munkahelyet is. Hogy utána mi történt, azt csak sejthetjük.


Valamilyen módon nyilván rávették őket, hogy kisebb-nagyobb bűnöket kövessenek el. - Ha nem valamilyen alapítványról beszélne, azt kellene hinnem, Anholt képviselőtársunk Függetlenségi Pártja áll a dolog mögött - mondta keserűen Nivala. Liondai ránézett és nyersen megkérdezte: - Honnan tudhatjuk, hogy nem éppen erről van szó? Trin kénytelen volt megvárni, míg megérkeznek a Szolgálat emberei. Addig úgy-ahogy ellátta Lea Padina sebét. A sérülés különben nem volt komoly, a sugár majdhogynem csak súrolta a nyakát. Trinnek nem volt kétsége, hogy az egyik körözött bűnözővel áll szemben - a háromdimenziós fényképen kétségkívül ezt az arcot látta. A huszonéves nő egész idő alatt nem szólt egyetlen szót sem. Csak sziszegett néha, amikor a férfi akaratlanul is a sebhez ért. Furcsa volt ez a néma közjáték. Aztán végre léptek dobogtak. Három egyenruhás férfi futott a liftek felől. Trin csak intett nekik, átadta Lea fegyverét, és máris rohant tovább. Elég sok időt vesztett, ideje volt utánanézni, mit csinál a többi ellenfele. A kis rádió segítségével Volohovtól megtudta: “amazok”, vagy egyik csoportjuk kifelé igyekszik a városból. Ki, a Mars üres felszínére. Mit akarhatnak ott...? Persze, nem töprenghetett ezen, sietnie kellett utánuk. Amikor a zsiliphez ért, az már nem jelzett semmiféle mozgást a környéken. Pedig valószínűleg erre mentek ki, húsz perce, félórája? Lea Padina miatt vagy negyedórát vesztett. Ledobta a táskát, előkapta az űrruhát. Sebesen öltötte fel. Ellenőrizte a csatlakozásokat, az oxigénpalackot a hátára dobta, aztán összehúzta a kapcsokat. Mielőtt föltette a sisakot, kiengedte a csapot - az oxigén akadálytalanul áradt. - Itt Meteor. Ha kimegyek, lesz rádiókapcsolatunk? - érdeklődött. - Nem. A sisakrádiót pedig ne használja! Jelentsen, ha visszajött! Végszükség esetén a riadóhullámhosszon hívhatja a Mars központi űrfigyelőjét. Figyelmeztetem őket. - Köszönöm - és máris körülvette a csönd. Furcsa érzés volt. Mióta kora reggel leszállt a bolygón, állandóan hangok vették körül, még az Élőhalottak Városában is. Ha más zajt nem, hát saját léptei neszét hallotta. De itt... Már a zsilipben állt, amikor még mindig ezen gondolkozott. De aztán visszatért régi kedve, megmarkolta pisztolyát. A szivattyúk gyorsan eltávolították a levegőt, a zöld jelzőfény pirosra váltott. Eltelt tíz-egynéhány másodperc - sárga fény jelezte, hogy a zsilipbe már a marsi levegő áramlik be... Ha ezt lélegezné be, bizony egy percnél tovább nem élne, futott át a fején. Kíváncsi volt, mennyi odakünn a hőmérséklet. A Marson hideg van. Régebben - ahányszor még mint űrhajós gyakorlatozott társaival, már megfigyelte, hogy a legmagasabb hőmérsékletet - mint azt a meteorológusok mondták a maguk hivatalos nyelvezetével - helyi idő szerint délután két óra körül mérték. Persze, az, hogy “meleg”, csak relatív volt. Ahol az éjszaka átlaghőmérséklete a mínusz hetven, a nappalé pedig mínusz harminc körül van, hát nagy szó, ha a legmelegebb órában nulla fok körüli a hőmérséklet. No persze, kicsit más a helyzet az Egyenlítő körül; egyszer ott is táboroztak néhány napig, az “űrhajótörés” nevezetű gyakorlatsorozatot folytatták. Ott előfordult, hogy plusz huszonhét fokot is mutatott a hőmérő. A nap innen messzebb van, mint a Földről. Ha nem így lenne, már az egész bolygót légkörrel látták volna el az emberek. Így csak kupolák és talaj alatt élhetnek... Egyelőre. A zsilip ajtószárnyai széthúzódtak. Az első pillanatban elvakította a fény - mégis erősebb volt, mint az Élőhalottak Városa félhomályos folyosóin. Vörösesarany fény volt ez, a férfi egy pillanatra behunyta a szemét. Mögötte becsukódtak a zsilipajtók. Aztán a sisak védőlemezébe épített fényérzékeny lemez a helyére csúszott, és nyugodtan kinyithatta a szemét. Az Olümposz Mons volt az első, amit látott. Emlékezett rá - amikor tegnap űrhajójuk a bolygóhoz közeledett, volt egy pillanat, amikor a már-már éjszakába forduló Mars felszínén csak


ezt a kettős világos gyűrűnek látszó objektumot figyelhette meg a külső kamerák segítségével. Mint űrhajós kolléga, bármikor bemehetett a vezérlőbe. Onnan látta hát ezt a “gyűrűt”: a navigátor, aki már kétszázszor repülte a Föld-Mars távot, mosolyogva magyarázta: az az Olümposz. Huszonöt kilométer magas, hát csak azt látni ilyenkor a természetes magaslatok közül... Huszonöt kilométer? Háromszor magasabb, mint bármelyik földi csúcs. Trin elfordította most a fejét. Egyszer úgyis fel fog menni a kráter szélére, vezetnek oda turistautak is, ő majd gyalog megy, kisebb expedíciót szervez néhány barátjával. Ha ugyan lesznek barátai... No és, el kellene menni majd a Tharsis-vulkánokhoz is. Azt mondják, gyönyörű vidék. Itt az északi félgömbön még több hasonló van. Vörös homokra lépett. Apró kövek ezrei álltak ki a homokból, a rájuk rakódott szemcsék miatt ezek is vörösöknek látszottak. A táj idegen volt - sehol egyetlen növény vagy folyó. Nincs itt szabad víz. Csak itt-ott félembernyi vagy nagyobb sziklák hevertek a talajon. Az égbolt sem kék, inkább enyhén vöröses drappszínű. Ez a Mars. Tett néhány lépést, aztán megint körülnézett. A tájban semmi mozgást nem látott. Mögötte szürke betontömb - a kivezető zsilip nyílása. Ha amazok valóban kijöttek, mit akarhattak, miért tették? A kietlen dombvidéken akarnak elmenni valahová, vagy valami akciót terveznek? Esetleg erre látják a menekülés útját? Jármű nélkül nem jutnak messzire, gyakorlatilag sehová. Persze, ha a segítők gondoskodtak terepjáróról, talán eljuthatnak valamelyik közeli településre. Eljutnának, ha a műholdas megfigyelőknek nem tűnne fel egy bejelentetlen jármű engedély nélküli haladása a bolygó felületén. Felemelte bal kezét, az űrruha ujjába épített műszerek között az egyik kis zöld jelzőfény megnyugtatóan égett - öltözete hermetikusan zár, ezzel hát nem lesz baj. A mágneses iránytű most nem érdekelte, úgy érezte, nem tévedhet el. Segíti a napfény, az árnyékok. A légnyomás és a hőmérsékleti, valamint magassági adatok sem voltak fontosak. A mozdulat inkább ösztönös volt, így tanulta annak idején, és rengetegszer ismételte később. Mindig ahányszor kilépett az űrbe. Mert hiszen ott volt. A Földön ezt nem érezzük, ha a mezőn vagy az utcán járunk, ha tengeren hajózunk - a vastag levegőréteg, úgy hisszük, elválaszt és megvéd a fekete kozmosztól. Itt is volt levegőréteg, mégis, Trin már tapasztalt volt és tudta, tulajdonképpen majdnem védtelenül áll az űrrel szemben. Onnan fentről bármikor érheti csapás - láthatatlan, érezhetetlen, még halálos sugárcsapás is. De persze, ember volt ő is - és az ember századok óta igyekszik kitörölni emlékezetéből-agyából a reális veszélyeket is, ismeretlen és talán millió évekkel ezelőtt beléje ültetett parancsoló ösztön készteti arra, hogy minden veszély ellenére az űrben is keresse boldogulását. A férfi fellélegzett. Rádióját kikapcsolta, csend volt hát. A talajt figyelte. Néhol, különösen a dombok lejtőjén paprikavörös, másutt, ahol a nap jobban érte, halványvörös volt, mint az egykori téglapor. Nem kellett sokáig ide-oda járnia. A zsiliptől nem messze felfedezte az első magányos lábnyomot. - Itt több volt a kő, mint a homok, és “amazok” - tudván már, hogy valaki üldözi őket - igyekeztek a homok helyett inkább a kövekre lépni. De egy űrcsizma sarkának lenyomata a vörös homokon elég volt neki, hogy azt is tudja, merre haladtak ellenfelei. Sietve indult hát ő is arra. Közben érezte, hogy az űrruha mikroprocesszorral vezérelt automata hőegyenlítője máris beszabályozta az űrruha belső hőmérsékletét, kellemes húsz-egynéhány fokos hőmérsékletre állította be a fűtőelemek teljesítményszintjét. Itt a napfényben a külső hőmérséklet mínusz másfél fok volt, mutatta a digitális kijelző az űrruha karján. Kisebb-nagyobb sziklák között ment. Lassan félkört írt le, de még nem gyanította, mit terveztek a banditák. Sem járművet, sem annak nyomait nem látta. Csak amikor egy dombra feljutva, óvatosan körülnézett, kezdte sejteni, hová vezetnek az itt-ott mégis látható nyomok.


A marsi dombok között látta a Város kupoláját, de annál jóval közelebb valami megcsillant, még a szemébe is tükrözött... A naperőmű! Igen, tudta már - eszébe jutott térképe -, künn a felszínen, nem messze a kijárati zsiliptől van a városi metró saját energiatelepe. Most feljebb ment a dombra, óvatosan. És már látta is a nagyméretű napkollektorokat. Negyven-ötven méter átmérőjű kör alakú vasszerkezetekre szerelt hatalmas fényes lapok. A védőréteg alatt tíz- és tízezer kis napelem, mindegyik a legújabb, legnagyobb teljesítményű fajtából. Önműködő berendezések forgatják-mozgatják a hatalmas táblákat, azok pirkadattól napnyugtáig követik a központi csillag mozgását, mindig merőlegesen, a legkisebb elérhető beesési szöggel fordulnak feléje, hogy minél több energiát gyűjtsenek a metró számára. Így tehermentesítik a belső marsi energiahálózatot, amikor csak lehet. Trin óvatosan, lassan haladt. Mit akarhatnak amazok? Baljós érzés kerítette hatalmába, torkát szorongatta. Most egy pillanatra kétségei támadtak. Korántsem volt már olyan biztos választása helyességében, mint két évvel ezelőtt. Lehet, jobb lett volna, ha űrhajós marad? De mit tegyen, ha mindig vonzotta valami a nyomozásokhoz, az elferdült lelkületű bűnözőkhöz? Gyorsított. “Csak el ne késsek”, gondolta. Ugyanakkor aggasztotta, hogy szinte védtelen - itt alig volt lehetősége elbújni. Egy-egy nagyobb szikla került útjába, ilyenkor meglapult, és a környéket figyelte. Minden mozdulatlan volt. A szél fújt ugyan, de elég erőtlenül, a homokszemek sem mozdultak a talajon. Megint megpillantott néhány lábnyomot, szemlátomást frissek voltak. Ott kígyóztak előtte. Két vagy három nyompár lehetett: akik erre mentek, nem egyforma nagyságú űrcsizmákat viseltek. Trin feszülten nézett előre. Letolta a sisak nagyítólemezét - a táj harmincszoros nagyításban ugrott eléje. Lassan körbefordította a sisakos fejét, alaposan megszemlélt mindent. Csak a napkollektorok felé vezető nyomokat látta, mozgást nem észlelt. Továbbment hát.

- Van valami híre? - Még semmi, uram. - Ez aggasztó. - Nem hinném, uram... Azok a... azok az emberek tudják a dolgukat. És meg vagyok róla győződve, hogy eléggé elszántak is. No és... nincs más kiútjuk. Kénytelenek engedelmeskedni nekünk. - Remélem, ezt nem túlságosan éreztette velük. - Ugyan! Azt hiszik, teljesen a saját akaratukból cselekednek, igazi bosszúvágy hajtja őket... - Elég, most ne fejtse ki a többit. Mikor számíthatunk az első hírekre? - Hamarosan, uram. Talán már perceken belül.

A Nap mozdulatlannak tetszett az égen. Trin felnézett. A fényvédő lemez megvédte a szemét de a Nap amúgy is messze volt. Jelenleg kétszázharmincmillió kilométerre lehet. Vigyázott, nehogy megbotoljon a vöröses kövekben, elkerülte őket, az embermagas példányok mögött viszont meglapult, bár tudta, hogy nincs vesztenivaló ideje; így aztán persze, vibrált benne az idegesség. A napkollektorok mögött nagy, lapos betonépületet látott. Akárha egy jókora csövet fektettek volna végig a talajon, csak a felső félköríves rész állt ki. Nem rejtőzködött tovább. Látta, az építménynek nincsenek zsilipes ajtajai, semmiféle zárt nyílást nem látott rajta. Sejtette már, mi lehet. A napkollektorok gépeit is javítani kell időnként, és egyéb feladatok is adódhatnak a


karbantartó személyzet számára. Itt tartják gépeiket, itt csatlakoznak be az energiagyűjtő kábelek. Egy felirat a legközelebbi falon tudatta vele, hogy az ötvenezer voltos kábel közelében tartózkodni életveszélyes, erre csak a szakszemélyzet jogosult. Majdnem elmosolyodott, mert ugyanott egy régimódi halálfej is figyelmeztette. Óvatosan ment a bejárat felé. Homokvédő előfalak álltak ott, kemény műanyagból készültek ugyan, de a homokviharok mégis összekarcolták felületüket. Két ilyen lemez között Trin belesett. A jókora csarnok túlsó végén két embert látott. Az egyik kék, a másik fehér szkafandert viselt. A tetőn át beérkező alaposan szigetelt kábelköteg mellett álltak. Trin kis készüléket látott egyikük kezében. Ismerte, a gyakorlatokon ők is használtak ilyesmit... Robbanószerkezet. A céljuk tehát az, hogy levegőbe röpítik a főkábelt. A metró energiaellátása azonnal megszűnik, s míg a város energiaügyelete máshonnan irányít ide áramot - ha egyáltalán érintetlen marad a fővezeték -, addig sok idő eltelik. A metróban legalább tizenöt vagy húsz szerelvény állandóan úton van. Áram híján ezek mind az alagutakban rekednek; a mágneses vasutakról nem is beszélve. Trin ugyan nem tudta, azok is innen merítik-e az áramot, de ez nagyon is valószínű volt... Az ismeretlen ellenfelek célja tehát a lenti közlekedés megbénítása. De miért...? Nem volt ideje ezen töprengeni. Később maga sem emlékezett, hogyan csinálta - teste egyszerűen előbb engedett az ösztönöknek, mintsem az agy kiadta volna racionális utasításait. Két ugrással odabent termett, gépeket látott. Nagy homokjárók is voltak köztük, előrenyúló terelőlapátokkal. Tudta, mire szolgálnak - nagyobb homokviharok után a karbantartók ezekkel törnek maguknak utat a kollektorok lábaihoz. Amazok nem hallhatták meg, hogy közeledik eszükbe sem jutott bekapcsolni a szkafanderek külső akusztikus érzékelőit. Aminthogy ezt ő sem tette meg eddig. Csak most. Máris az egyik homokjáró mögött lapult, felnyúlt. A szenzoros gombok mellett az összes emberlakta bolygón és támaszponton, valamint űrhajón érvényes egységes jelek - tudta hát, hol kell bekapcsolni az energiát, melyik szerkezettel állíthatja be a haladási irányt. De még nem indította el. Óvatosan átlépett a másikra, a harmadikra... Négy ilyen gép állt itt. Mindegyiket bekapcsolta, aztán az utolsót máris elindította. “Egyenes vonalú haladás” utasítással. Másodpercekkel később indult mind a négy. Szinte csatavonalba fejlődve robogtak a terem túlsó vége felé, elfoglalva annak majdnem teljes szélességét. A negyediken ott lapult ő is... Amazok akkor vették csak észre a veszélyt, amikor a nehéz gépek már egészen közel voltak. Talán a betonpadló remegése figyelmeztette őket. A fehér szkafanderes felpattant. Társa kis késéssel követte. Trin megpróbált célozni robogás közben, lőtt. A lézersugár a másodpercnél elképzelhetetlenül rövidebb idő alatt kötötte össze fegyvere kivetőcsövét és a kék szkafanderes férfi testét. De akkor az egyik általa elindított homokjáró oldalra tért, és elébe vágott, kénytelen volt tüzet szüntetni. A fehér ruhás alak visszalőtt, a homokjáróból füst csapott ki, a szerkezet irányítódoboza nagy lánggal égni kezdett, de csak pár másodpercig, aztán a láng lelohadt, a marsi levegő nem kedvezett az égésnek. Trin előtt felszabadult a látótér, megint lőtt. Közben az egyik homokjáró mamutként rohant a szemközti falnak - ott vége volt az épületnek. Szerencsére nem szaladt a főkábelt biztosító acéloszlopba. Trin szkafanderének külső akusztikus berendezései csikorgó zajt közvetítettek. Tekintetével villámgyorsan ellenfeleit kereste. A fehér szkafandert még látta oldalra ugrani. Volt a falon egy fekete nyílás - ajtó vagy fülke? Közben a gépe lelassult, nyilván meghibásodott a vezérlése. A két másik homokjáró még rohant - az egyik egyenesen a kék szkafander felé... Leugrott a gépről, a főkábel oszlopához lapult. Egy mozdulattal letépte a detonátort, odébbrúgta. Szeme sarkából valami mozgást látott, gondolkodás nélkül odalőtt, csak utána fordult teljes testtel a cél felé. De a fegyvercső elé már nem került senki; üres falra vágott a sugár. Betonajtó. Vasalt szélei akkor húzódtak össze. Odaugrott, de későn. A fehér szkafanderes alak eltűnt. Egy feliratból Trin megértette: ez a főkábel függőleges szervizalagútja. Egyenesen le, a


metró területére vezet, nyilván valamelyik lenti energiaelosztóba. Az egyik homokjárót odaállította a kis ajtó elé, úgy, hogy ezt már belülről senki sem nyithatta ki. Miután bebiztosította magát a fehér szkafanderes újabb támadásával szemben, megnézte, mi van a társával. A férfi a földön hevert. Az egyik homokjáró alighanem elütötte terelőlapátjával, ráadásul Trin első lövése átfúrta az űrruhát. Most mégis szeretett volna ellenállni, de rohamosan csökkent az oxigénje, arca szederjessé vált, a fegyver kiesett a kezéből. Trin előbb elvette fegyverét, csak aztán közeledett. Megismerte a képekről; Svor Igal volt, az egyik elektronikus bankrabló. Negyvenen túl járt már, szőkés haja és napbarnított bőre volt. De most az volt a legszembetűnőbb, hogy ajka szederjesen kapkodott levegő után. Trin csak egy pillanatig habozott. “Megölhetném. Hiszen rám lőtt... Senki sem tudja meg soha, mi történt, nincs tanú. Lyuk van a szkafanderén, lézerütötte lyuk, ezt a vizsgálóbizottság minden nehézség nélkül megállapítja majd. Ez okozta-okozza a halálát...” De mielőtt ezt végiggondolta volna, ösztöne ismét gyors cselekvésre késztette. Felkapta a magatehetetlen testet, szélesebbre nyitotta az űrruha oxigéncsapját, majd megfordította az egyik homokjárót. Felültette rá Igalt, maga is felugrott, és a legnagyobb sebességre kapcsolva száguldott ki a betontető alól. Könnyű szél emelgette a homokot, a jármű mögött két halvány keréknyom maradt csak. Trin sebesen kerülte ki a köveket. A napot felhők takarták el. Furcsák ezek a marsi felhők, a színük szinte sohasem fehér vagy szürke, hanem homokszínű vagy vörös, őt a Trendalra emlékeztették, arra a bolygóra, ahol gyermekkorát töltötte - nem látta saját árnyékát sem. De nem tévedt el, látta a hármas lábnyomot. A két banditáét és a magáét. Mielőtt lefordult volna a dombról, visszanézett - a fehér szkafandert sehol sem látta. A kollektorok éppen odébb mozdultak, a csillagot követő mozgásuk közben egy pillanatra a szemébe dobták a vakítóan visszavert fényt, mikor a zsiliphez kanyarodott. Igal nehezen lélegzett. A lövés deréktájon érte, bár a mikroszkopikus lyukat nem lehetett látni a szkafanderen. Lehet, hogy a sebesülése is jelentős volt. Amikor behúzta a zsilipbe, mondott valamit, de ő nem hallotta. Egy perccel később megváltozott a helyzet. Kilépve a liftből azonnal rádiózott: - Meteor hívja Plutót! Braga jelentkezett: - Itt Plutó! - Svor Igal van itt, sebesülten! - gyorsan leírta, amennyire tudta, hol is vannak most. Még be sem fejezte a mondatot, hallotta, hogy Braga egy másik rádión az embereit riasztja. Utána néhány szóval tájékoztatta őt, hogy hogyan juthat el a legközelebbi metróállomásra. Ott már lakott területre számítson! - figyelmeztette. Ő közölte, visszamegy addig a pontig, ahol a banditák két csoportra oszlottak, s onnan a másik csoportot fogja követni. Gyomrában éhséget érzett, szomjas is volt, de igyekezett nem gondolni rá. Ledobta űrruháját, majd levette Igal sisakját is. A férfi valamivel jobban volt. Trin rászegezte fegyverét: - Mindjárt ideér a segítség. Majd ellátják a sebedet... De addig beszélj! - Mit... mondjak - lehelte a férfi. Kapkodva szedte a levegőt. Trin fenyegetően nézett rá: - Hová mentek a többiek? Beszélj, vagy lelőlek! De Igal makacsul hallgatott. Őszintén szólva, nem volt elszánva rá, hogy használja is a lézerpisztolyt. Minden dühe elpárolgott már, nem lett volna képes lelőni a fegyvertelen ellenfelet. Különben is - egész valója a jövővel foglalkozott, már türelmetlenül rohant volna tovább... Ha persze, Igal megosztana vele néhány információt, amit felhasználhatna...


- Meghozták a húgát - mondta Volohov, és tekintetét a lányra függesztette. Korolla Padina lassan elfordult az ablaktól. A rendőrfőnök szobájában ott ült még Nivala, Liondai és Doffa. A négy férfi mind-mind más földi tájról származott. Volohov kissé kiugró arccsontja szibériai ősökre vallott; de bajban lett volna, ha egy nap parancsba kapja, kutassa ki családfáját. Burjátok, tatárok, jakutok, hantik és európai fehérek keveredtek össze valaha, századokkal korábban, és most itt állt ő, Volohov, aki tulajdonképpen már csak nevében őrizte annak a földnek a hangulatát, ahonnan származott. Itt állt a Marson - és ebben már nem volt semmi csodálatos. Az emberek - bárkik voltak is, bárhonnan eredtek is - génjeikbe kódolt parancsoknak engedelmeskedve indultak a világűrbe. Már nem használták ezt a szót: “meghódítani” - tudták, hogy erre igazán sohasem kerülhet sor, hisz hogy is lehetne uralmuk alá hajtani valamit, ami végtelen...? Nivala fekete haja, barna bőre arra vallott, hogy ősei Dél-Ázsiában élhettek. Őt sem foglalkoztatták ilyen gondolatok, egyszerűen elkönyvelte magában ezt a tényt, és nem törődött vele többet. Manapság a földlakók többsége így tesz. Hisz az elmúlt három-négy évszázadban, mióta mindenki szabadon választhatott lakhelyet, nagyon összekeveredtek az emberek. Ebben talán némi szerepük volt a genetikusoknak is, akik fennen hirdették: az öröklődés szempontjából kifejezetten kívánatos az emberek minél nagyobb arányú keveredése. Liondai tudta, hogy a legtöbb őse a Koreai-félszigeten élt, és egykor a nevüket is másképpen írták. Lion-Dai, Li-On-Dai, s talán még másképpen is. Az anyja viszont az Itáliai-félszigeten született, és ezzel csak betetőzte az ősök előző keveredését, hisz már a nagyapja is egy másik földrészről, Afrikából hozott feleséget. Liondai pedig a régi időkben - amikor fiatal volt, tehát vagy száz évvel ezelőtt - már itt a Marson talált magának asszonyt, akinek a szülei viszont ÉszakAmerikából származtak, de ő maga már a Marson született. “A lényeg az, hogy gyerekeink és unokáink marsiak”, mondta néha Liondai képviselő, ha erre a témára terelődött a szó. Doffa, a titkár viszont azok közé tartozott, akik féltékenyen őrizték őseik képét a szívükben. Ő pontosan tudta négy nemzedékre visszamenően, hogy minden őse dél-amerikai fekete bőrű volt, soha nem keveredtek fehérekkel, és erre - ki tudja miért - büszkék is voltak. Igaz, a családi hagyományok beszéltek egy nagybácsiról, aki sohasem vette komolyan ezt a ki nem mondott tiltást, s egyszer Pekingben évekig élt együtt egy ázsiai nővel; de ennek csak az emléke maradt fönn. Doffa most némi kétségek között élt - Liondai lánya, ugyebár, egy cseppet sem volt fekete bőrű, s a férfi már előre elképzelte, mit fog szólni a családja, ha megtudja a dolgot. De ilyenkor azzal vigasztalta magát: “éppen ideje, hogy ledöntsünk egy értelmetlen korlátot”; elhatározta, ezt közli majd anyjával, ha az csodálkozni merészel a Liondai lány bőrszínén. Volohov természetesen nem mondta meg a jelenlévőknek, hogy Lea Padinát nem a hibernátortartályból hozták ide. Úgy döntött, ezt majd legfeljebb csak Korollával közli, vele is csak abban az esetben, ha beszélni akar a nővérével. Korolla tudta, neki kell döntenie. Senki sem kényszerítheti arra, hogy itt és így találkozzon a húgával. Lea most bajban van, és később talán azzal fogja vádolni őt, hogy segített az ellenfeleinek. Liondai látta a fiatal nő habozását. Nivalára nézett. Fiatal képviselőtársa feltalálta magát: - Talán jobb, ha ön hallgatja ki egyedül - mondta Volohovnak. - Ezt így formális oldalról sem lehet megtámadni. Utána, ha Lea Padina is beleegyezik, találkozhat a húgával és esetleg velünk is. Volohov fellélegzett. Már az előbb is motoszkált benne, hogy itt baj lehet, a letartóztatott személlyel neki kell beszélnie hivatalosan, ezt kihallgatásnak is nevezhetik, csak aztán jöhet minden egyéb szempont és személy.


- Kérem, maradhatnak. Negyedórán belül visszajövök - mondta. Elment egy másik szobába, útközben szólt embereinek, vezessék hozzá a nőt. Itt a szobában a képviselők, a titkár és Korolla maradtak. A lány megint felállt, a tájat nézte. Arcára vetült a kinti vöröses fény; ez a fény beszivárgott mindenhová, a kupola alatt is uralta a tájat, de csak nappal. Este, amikor a főváros a bolygó sötét felére került, a benti mesterséges fények, reklámok, kirakatok és az utcai világítás egészen mássá tették a várost. Ugyanolyanná, amilyenek a földi városok voltak. De most, nappal, az átszivárgó vörösesbarna természetes háttérvilágítás sajátos bájt kölcsönzött a kupolavárosnak. Nivala nézte Korollát. A lány arcán elindult egy könnycsepp, a barna hajkorona megrázkódott. Korolla lehajtotta a fejét. A képviselő már ott állt mellette, meleg hangon szólt: - Kérem... nyugodjon meg. Minden rendbe jön, hamarosan.

Volohov szigorú pillantást vetett Padinára. A lányt a szolgálat egy női alkalmazottja hozta be, majd a kapitány intésére elment. Egyedül maradtak ők ketten. A szobának nem volt ablaka; az egyik falat viszont egy hatalmas képernyő fedte. Amikor erre nem vetült videotelefon vagy emlékezetkristályból vett képsor, mozdulatlan tájképet mutatott. Sok marsi lakásban is volt ilyen, főleg azokban, amelyeknek ablaka közvetlenül a kupolára nézett, így nem sok látnivalóval kecsegtetett. A képernyőn most a Tharsis-vulkánok környékét láthatták; mélybarna szakadék mélyén száraz folyómeder kanyarog, a kanyon sziklaoldalain világosan látni a talaj milliárd éves rétegeit. Lea Padina már magához tért. A csapás erős volt, de a krízis elmúlt. A legrosszabb az a pillanat volt, amikor elkapták, ott a metrót kiszolgáló folyosórendszerben. Most nagyokat lélegzett, igyekezett filozofikusan szemlélni az eseményeket. Három órával ezelőtt még a hibernátorban feküdt, és mit sem tudott a világról. Aztán szabad lett, s egy rövid kis szabadság, egy hosszú rohanás és üldözés után újra elfogták. Csak az dühítette, hogy társai közül elsőként esett ismét a Szolgálat kezeibe; mit fognak róla gondolni a többiek? Első letartóztatásuk idején barátkoztak össze, miközben arra vártak, hogyan dönt ügyükben a marsi bíróság. Ilyen döntés igazából nem született, ezek a marsiak mindenből nagy ügyet csinálnak, elodázták a döntést. Mi lesz most...? Volohov mintha érezte volna, mire gondol a lány. Vagy látta a szemében a kimondatlan kérdést? Rögtön a tárgyra tért hát: - Ez a szökési kísérlet csak növeli majd a büntetés mértékét, Padina. A bűnözőket mindig a vezetéknevükön szólította, a világért sem tegezett volna senkit. Volohov nem szeretett úgy viselkedni, mint sok videofilm álmarcona hőse. - Ügyes az a fickó, akit utánunk küldtek - kezdte Lea, és igyekezett gúnyosan mosolyogni. Mióta szolgál maguknál? - Ma reggel vettük fel - Volohov ezt nem hagyhatta ki. Az ütés pontosan célba talált. Lea szinte összegörnyedt székén. Hát egy újonc kapta el őt? Egy olyan ember, aki csak pár órája dolgozott a Szolgálatnál, lehetséges ez? Volohov hozzátette: - De ne legyen kisebbségi érzése, a “fickó” a kiképzésen a lehető legjobb eredménnyel végzett, és mindenki fényes jövőt jósol neki. - Ha ugyan lesz jövője! - robbant ki Leából az eddig fojtott indulat. - A többiekkel nem lesz olyan könnyű dolga, mint velem! Én nem vagyok igazi bűnöző, csak egy egyszerű nő! De ha szembekerül Manuellel vagy Tarppal, akkor majd kiderül, ki ér közülük többet!

Trin megint egy folyosón rohant, és nem volt ideje azon gondolkozni, milyen helyzetbe keveredett. Nem így képzelte el az első napot a Marson. Most időérzékét is elvesztette. Néha


megtorpant egy lámpa alatt, térképéből próbálta kihámozni, merre jár, aztán sietett tovább. Sejtette, vége a bujkálásnak, hisz már lakott vidékhez közeledett. Levetette űrruháját, kezeslábasán megszorította a vállpántokat, minden felszerelési tárgyát és fegyverét a nagy zsebekbe rejtette, úgy ment tovább. Zajt hallott - közeledő vonat kerekei dübörögtek. Egy elágazásnál a zaj irányába sietett. Egy peronon találta magát. Ez már fényesen ki volt világítva. A szerelvény már megállt, s mivel csak egyetlen utas lépkedett feléje, szinte türelmetlenül indult volna. Trin látott egy fehér szkafandert - ő volt, akit keresett! Az a férfi, a metró itt felszálló egyetlen utasa, az volt hát, akit eddig üldözött. A férfi sisak nélkül, de űrruhában lépett az egyik szerelvénybe, és az ajtók azonnal becsukódtak. Trin futásnak eredt. Már majdnem elérte az utolsó kocsit, amikor látta, nem fog sikerülni a dolog, minden ajtó bezárult, lassított hát. A vonattal párhuzamosan szaladt, kéznyújtásnyira tőle, aztán amikor megpillantotta az utolsó vagon hátsó oldalán kiálló kapaszkodókat és az ütközőt, nem habozott tovább. Izmai megfeszültek, ugrott... Nem nézett lefelé, csak a keze alá, így el is kapott egy kapaszkodót, de lába a semmibe ugrott, teste majdnem lezuhant, karjával tartotta magát. Vállában éles volt a fájdalom, de pillanatnyi idő után felhúzódzkodott. A vonat ekkor már a sötét alagútban rohant. Trin sokáig keresgélt, míg egyik lábával támaszra lelt. Kitapogatta az ütközőt, a mechanikus szerkezetet talán soha nem használták, hiszen a vagonoknak elektronikus vezérlésű ütközésgátló berendezése is volt, ez időben lefékezte az egymás felé tartó kocsikat. Ám műszaki hiba esetére ott meredeztek még ezek az anakronisztikus, régi rugalmas fémlapok is a maguk vaskos védőburkolatával. A szerelvény száguldott a sötétben, néha egy-egy kanyarban jobban kellett kapaszkodnia. Szólt volna Bragának, hogy hol van és merre tart - de hiába hívta “Plutót”, az éterben csönd volt. A készülék csak recsegett. Sejtette, az alagutakban nincs relérendszer, nincs, ami közvetítené az elektromágneses hullámokat, erre a város építői annak idején nem gondoltak. Kénytelen volt hát várakozni. Csak nagy vonalakban sejtette, merre járhatnak. Úgy döntött magában, ezzel egyelőre nem foglalkozik. Sokkal inkább aggasztotta, mit tegyen, ha egy állomásra érnek? Végtére is, ez nem egy kalandfilm. Ott a rendezők és a szereplők megengedhetik maguknak, hogy lézerpisztolyokkal nagy lövöldözést rendezzenek egy forgalmas pályaudvaron. A valóságban ez lehetetlen, a Szolgálat szabályzata megtiltja lőfegyverek használatát akkor, ha vétlen személyek, járókelők, utasok is vannak az akció színhelyén. Csak abban bízhatott, hogy ellenfele nem ismeri fel őt. De hát... az a baj, hogy ő sem látta az emberét! Még négy férfi van szabadlábon a dehibernáltak közül. Próbálta emlékezetébe idézni ezt a négy arcot, hogy majd felismerje az egyiket közülük, amint a szerelvény befut a legközelebbi állomásra.

- Az egyik dolog még nem következett be! - Uram, én sem tudok többet, mint ön. Azóta nem volt információváltás köztünk. És nem is lehetett. Hadd emlékeztessem, hogy éppen az ön utasítása szerint jártunk el így... - Ne emlékeztessen, magam is tudom, mit mondtam!... De miért hallgatnak? Ha valami közbejött... - Ha közbejött, sem tudnak jelentkezni. Nem adtunk nekik egyetlen hívószámot, semmit, ami segítségével jelt adhatnának. A saját biztonságunk érdekében, uram... - Ne oktasson folyton! A metró forgalma zavartalan, jól tudom? - Jól tudja, uram. De lehet, az akció csupán késést szenvedett. - Mindenesetre menjen a gyűjtőpontra. Akár így, akár úgy, de nemsokára ott kéne jelentkeznie az egyes számú csoportnak. - Indulok, uram.


A bolygó szüntelenül száguld az űrben. Ahogy minden bolygó, minden központi csillag, amely összetartja rendszerünket. Minden galaxis, minden csillaghalmaz. Az egész Anyag örök mozgásban van, és ez a mozgás adja törvényeit, viszonyait. A Mars felszínén, messze a fővárostól homokvihar dúl. A vihar hatalmas kiterjedésű; a Marineris krátervidéken keletkezett, és lassan halad nyugatra. Még nem érte el a Labirinthus Noctist, de egyre nagyobb területet forgat fel, ural el, tesz magáévá. Gyors szelek dühöngenek, süvítve száguldoznak, az a mesterséges holdakról jól látható vörösessárga folt kavarog. A meteorológiai műholdak már jelezték a bajt, a felszíni szolgálatokat is értesítették. A kráterekkel borított síkságok fölött szinte forrong a levegő, a szél szelet követ, eltűnnek a felhők is. De nincs most ott semmiféle expedíció, kutatófúrásokat sem végeznek, a vihar útjában nem áll egyetlen működő bánya sem. Felszíni utak sincsenek. Nem messze innen, de jó mélyen a felszín alatt halad el a fővárosból a hatos településre vezető mágnesvasút; azt nem érheti baj, a felszíni vagy légköri viharok működésében nem okozhatnak zavart. A légköri nyomás most mindössze négy millibart tesz ki. Ez a vihar csak egyike a bolygón állandóan zajló hasonló folyamatoknak. Az itt élők régóta tudják, hogy valahol mindig erős szelek dúlnak, olyannyira, hogy a finom marspor sohasem ülepszik le teljesen a felszínre, ezért vöröses-drappos színű az ég is. A levegő tele van porral. Most a szelek húsz-huszonöt kilométer magasra is felvitték a vörös port. Zavarok keletkeztek a felszíni rádióadások vételében, de ezeket a hírközlő mesterséges holdak révén azonnal kiküszöbölték. A bolygó halott anyaga az űrben száguld, mit sem tud a rajta élő emberek gondjairól. A Mindenség - úgy tűnik - nem törődik a benne kifejlődött értelmes lények küzdelmeivel, céljaival, sorsával. E lények élete, túlélése vagy pusztulása számára teljesen közömbös.

Trin érezte, hogy a szerelvény lassít. Fények tűntek fel a távolban, ez a “távol” máris közel volt, az alagút falát is megvilágították a lámpák. Befutottak egy állomásra. A keskeny peronon - a Marson soha nem kellett nagyobb tömegekre számítani, az utasforgalom megtervezésekor az építők tudták, még kevesen élnek a bolygón - csak néhány leendő utas várakozott. Trin máris leszállt, és sietve, de nyugalmat erőltetve magára, igyekezett előre. Az utolsó kocsiban senkit sem látott. Két nő és egy férfi várta a vonatot, ezek beszálltak. Egy idősebb asszony szállt ki. A peron fölött fénybetűkkel világított az állomás neve: JÚNÓ. Ebből Trin már sejtette, a keleti negyed alatt vannak, ugyanis ott nevezték el a megállókat régi mitológiai alakokról. A szerelvény mindössze három kocsiból állt, ezekben belül repülőülések voltak. Az ablakokon át a férfi jól belátott. Egy gyerek ugrott még ki egy ajtón. Trin tudta, be kell szállnia, ha nem akar itt maradni. Fellépett a második kocsiba. Lassan hátulról haladt előre, mintha csak kényelmes ülést kereső utas lenne. Hiába - két fekete nőn, egy ősz öregen és két diákon kívül senkit sem látott ebben a vagonban. Megvárta hát a következő állomást. Az ajtó fölött kivilágított elektronikus térkép mutatta a szerelvény útját, amikor pedig egy állomáshoz közeledtek, oldalt felvillantak a környező utcák nevei, esetleg más metróvonalak számai, amelyekre ott át lehetett szállni. A mozgójárdavonalat sem felejtették ki. A következő állomás az előrejelzés szerint a HÉRA volt. Mikor a szerelvény fékezett, Trin már ott állt az ajtónál, türelmetlenül. Itt jóval többen álltak a peronon. Kilépett, az első szerelvény felé figyelt. Onnan senki sem szállt ki. - Pluto! A Héra állomáson vagyok - mondta a rádióba. A gégéjére tapasztott kicsiny mikrofont nem is érezte. Fülében ott percegett a válasz:


- Értem. “Vajon hol lehet Volohov, hogy most mindig Braga válaszol?”, futott át agyán. Közben kivárt. Hátra is nézett. Mindössze négyen szálltak le itt, és az első kocsiban senki sem mozdult. Megvárta az indulási jelet, fél testtel már belépett az első kocsiba, zsebében fegyverét markolta. Amikor az ajtók öszszecsukódtak, belépett, és elindult előre. A szerelvény meglódult. Lassan lépkedett előre. Egyre újabb és újabb üléssor került a szeme elé. Néhány öreg - a marsi metrót gyakran használták, tudta ezt tapasztalatból -, a belváros felé igyekvő diákok és felnőttek. Már elhagyta a hosszú vagon felét, még mindig nem látta a keresett férfit. Egy idősebb asszony lehetett vagy száztíz éves - rosszalló pillantást vetett rá. Mintha csak azt mondta volna: Ezek a fiatalok nem képesek nyugodtan megülni a helyükön, folyton mászkálnak... Aztán megpillantott egy fejet. Az arcot nem látta, a férfi úgy ült, hogy kifelé nézhessen az ablakon. Pedig ott semmit sem lehetett látni, csak a sötétség rohant együtt a vonattal az alagútban. Trin ezt rögtön gyanúsnak találta. Tudta, az ablakokat olyan üvegből készítik, amelyek nem tükrözik vissza a belső képet, tehát amaz nem vehette észre őt. Leült a másik oldalon, egy sorral mögötte, türelmesen várt. A szerelvény megállt a következő állomáson, a férfi nem mozdult. Trin látszólag nyugodtan, valójában azonban feszülten várakozott, de zsebében nem engedte el fegyverét. Látta a férfi fekete fejét. A leírás szerint kinek van fekete haja...? Másik kezével előhúzta a körözőlistáját, belepillantott. Tarp Hex, igen, csak neki volt fekete haja a hibernálás pillanatában, amikor a külső fizikai jegyeket feljegyezték... De azért jó lenne megpillantani az arcát is. Öt perc telt el idegölő várakozással. A szerelvény ismét állomáshoz közeledett. Már látta is a nevét: IKARO. Az ismeretlen férfi ekkor felállt, és gyorsan a kijárat felé igyekezett. Csak egy villanásnyi időre figyelhette meg az arcát, de ennyi is elég volt. A fényképek közül kiválasztotta a megfelelőt. Ahogy sejtette a hajszín alapján, az a férfi Trap Hex volt. Ő, aki Kraterpolisban kis híján meggyilkolt egy kislányt. “Potenciális gyermekgyilkos, talán nem is egészen normális. Ámbár nyilván megvizsgálták a pszichiáterek, mielőtt...” Nem folytatta még gondolatban sem, leugrott a vonatról. Hex körülnézett, észrevette őt, futásnak eredt. Tudta, most színt kell vallania. Ha ő is futni fog, Hexnek nem lesznek kétségei afelől, hogy üldözik. De ha nem fut, szem elől téveszti... Mire ezt végiggondolta volna, lábai már az agyból jött parancsnak engedelmeskedtek, rohant. “Pluto! Ikaro állomáson Hexet üldözöm!” “Intézkedem” - hallotta Braga válaszát. Milyen jó, hogy van összeköttetés. Ha teljesen egyedül lenne, ha az egész bolygón senki sem állna mellette... Lehet, ezt érzi Hex? Ugyan, hiszen őt valaki kiszabadította, az illetőnek ezzel célja is volt. Fegyvert és feladatot bízott rájuk, nincs hát egyedül Hex, cinkosai is vannak... “Milyen ruhát visel?” - kérdezte Braga hirtelen. Trin közben Hexet nézte, igyekezett nem veszteni el szem elől. Csak pillanatnyi késéssel értette meg a kérdés lényegét. “Hex kávébarna utcai ruhában van, zöld ing, semmi táska!” Braga nem is válaszolt, Trin rohant. Két mozgólépcsőt is elkerült Hex, ez gyanús volt. Aztán a barna ruhás férfi hirtelen megtorpant, egy oszlop mögé vetette magát, a lendülettől hason csúszott a sima műkövön. “Lézer!” Igyekezett elérni maga is egy oszlopot. Égett szag hatolt az orrába, a ruháját érhette egy sugár, szerencsére őt magát nem. Még nem. Lihegve lapult egy oszlophoz. Oktatáson tanult csellel bal kezét kidugta egy pillanatra az oszlop egyik oldalán, miközben fejét a másik oldalon tette ki, hogy legalább fél szemmel lássa, mit csinál ellenfele. De mindez fölösleges és elkésett volt - Hex akkor már a harmadik mozgólépcső felé rohant. Utánastartolt. Most már vigyázott rá, hogy mindig legyen egy-egy oszlop, ami mögé beugorhat. De most erre nem volt szükség, Hex már a mozgólépcsőn volt. Két férfi jött szembe, csodálkozva bámulták a


rohanókat. Ilyesmit ritkán láthattak errefelé. Hex nem lőtt többet, az elsőt is csak ijesztőnek szánta? Talán abban reménykedett, üldözője lemarad... ő mindenesetre résen volt. Nem álltak a lépcsőn, mindketten felfelé rohantak. Még a lépcső közepe táján járt, amikor Hex már felért, és eltűnt a szeme elől. Az állomás második szintjén több metróvonal keresztezte egymást. Vagy negyven ember várakozott a peronon. Lihegve körülnézett - Hexet nem látta. Dühösen, tehetetlenül vizslatott maga körül - megpillantotta az ügyeletes fülkéjét. Több baleset után döntött úgy a metrótársaság vezetője, hogy a figyelőkamerák mellett az emberi tényező sem hanyagolható el. Sőt nélkülözhetetlennek bizonyult. Óriási lendülettel lökte be az ajtót. Egy diáklány külsejű fiatal nő ült a tíz-valahány képernyő előtt. Ahogy a Földön, úgy itt is a forgalmat figyelték az ilyen ügyeletesek, kiképezték őket gyors elsősegélyre is, és persze állandó rádiókapcsolatban álltak a központjukkal. A lány mandulavágású szemében ijedtség látszott. Felpattant székéről, rémülten meredt a férfi kezében lévő fegyverre. - Szolgálat! - mondta Trin. - Egy bűnözőt üldözök, itt van az állomáson! Lehet, a lány nem is értette meg rögtön. Trin félretolta, szeme a képernyőkre meredt. Itt láthatta az IKARO állomás minden szintjét, minden peronját; a lépcsőket, folyosókat. És szinte azonnal megpillantotta Hexet. A férfi az első szint négyes peronján állt, szemlátomást türelmetlenül pillantgatott a háta mögé és a sínekre. A szerelvényt várta, amellyel eltűnhet üldözője elől. - Mikor jön a következő szerelvény a négyesre? - kérdezte Trin idegesen. A lány, a férfinél látott lézerpisztoly hatása alatt még mindig egy videokalandfilmben érezve magát, dadogva válaszolt: - Két... két perc múlva... A HERA felé megy. “Pluto! Szóljon a metróközpontnak, hogy az IKARO-HÉRA felé közeledő szerelvény most ne álljon meg IKARO állomáson. Értette...? “Értettem.” “Hex az első szint négyes peronján áll.” “Már útban vannak az embereink.” - Ha ideér a Szolgálat, mondja meg nekik, a négyes szintre mentem - mondta Trin, és kiugrott az ajtón. A pisztolyt zsebre vágta, őrült iramban száguldott a ráérősen ballagó utasok között. Fényreklámok táncoltak a vetítőtérre kiképzett nagyobb falszakaszokon, kávéautomaták csillogtak: “EDOM KÁVÉ AZ IGAZI MARSI ITAL”; “NE IGYON FÖLDI KÁVÉT - AZ EDOM KÁVÉT ITT TERMESZTETTÉK” - némelyik képen a kraterpolisi hatalmas üvegházakat is lehetett látni. Sötétbarna kávémagvak ömlöttek egy videoreklám mozgóképén. Odébb a központi kupolaterem nagy műsoros estjét hirdették. Robotszínészek ágáltak elektronikusan mozgatott színpadon. Félrelökött két embert, leszáguldott egy kis lépcsőn. Még agyában vibrált Volohov figyelmeztetése: “Nem indíthatunk általános körözést, kutatást, azt szeretném, ha senki sem tudná meg, mi történt azzal a hat emberrel. Természetesen, ha bajba kerül, mozgósítom magáért az erőinket, Dorg. De ha lehet, minél csendesebben csináljuk végig az akciót.” Könnyű ezt mondani, hisz amit harminc rendőrrel megoldhatna, azt most neki kell egyedül elvégezni, és így persze az eredmény is nagyon kétséges. A szerelvény akkor robogott be az állomásra, amikor az első szintre ért. Rohant a négyes peron felé. Látta a vonat ezüstös testét, a vagonok egymás után száguldottak el a szeme előtt... Fékek csikorogtak, de aztán megszűnt a fülsiketítő hang, a vonat, ha lassan is, továbbment. Az utasok értetlenül álltak. Ilyesmi sok éve nem fordulhatott elő errefelé, látszott az arcukon. A Marson -


akárcsak a Földön - a technika maga volt a megbízhatóság. A hangszóróból az ázsiai lány szólt: - Értesítjük kedves utasainkat... hogy a HÉRA állomás felé tartó szerelvény... műszaki okból nem állt meg állomásunkon... Már látta Hexet. A férfi idegesen toporgott, majd amikor a szerelvény elszáguldott, alighanem tudta már, mi történt. Egy pillantást vetett a peron fölött elhelyezkedő kamerák felé, aztán sietett vissza. Trin egy oszlophoz lapult... Hex nem vette észre, elment mellette, Trin hirtelen mögéje osont: - Állj, Hex! És Hex... megtorpant ugyan, de félfordulatból ököllel vágott Trin arcába. Ez meglepte a rendőrtisztet. Valaki hangosan kiáltott. Trin szeme előtt egy pillanatra elhomályosult a világ, megtántorodott - az ütés nagyon erős volt. Mire felocsúdott, Hexnek csak a hátát látta, rohant végig a peronon. Most nem volt utas közöttük, és Trin nem habozott tovább. Hiszen ki tudja, mikor érkeznek Braga emberei, egyáltalán sikerül-e nekik elállni az összes kijáratot, ha nem akarnak feltűnést kelteni. Előkapta lézerpisztolyát, két kézzel fogta, megroggyantotta térdeit, hogy rugalmasan álljon, ne mereven - ahogyan azt annak idején tanulta. A céllövészeten általában álló célpontokra lőttek. Most viszont mozgó volt a cél, élő. Élő ember. Hex lábába célzott. Nem érezte, mikor hagyta el a fegyvert az ibolyaszínű sugár. Ellenfele megtántorodott, de szaladt tovább. Az utasok rémülten kiabáltak. Trin látta, hogy Hex az utasok közé veti magát. Nem lőhetett még egyszer, fegyverrel a kezében megint ellenfele után eredt. Hex egy oszlop mögül lőtt, Trin éles fájdalmat érzett bal kezén. A középső ujjából vér csordult. Lüktető fájdalom, lehet, a csontot is átfúrta a sugár? Lassan gyűlt benne a düh. Eddig nem érzett gyűlöletet Tarp Hex iránt, a bűnöző személye közömbös volt számára. De ez a seb megváltoztatta a helyzetet. Gyorsított. Eszébe jutottak az űrhajósgyakorlatok, amikor nemegyszer órákig futottak idegen égboltok alatt, szkafanderekben, nagy teherrel a hátukon. Embertelen gyakorlatok voltak, kevesen bírták végig, volt úgy, hogy ő sem. De most érezte, az jó iskola volt, sok erőt adott testének. Megint mozgólépcső került eléjük. Hex sántított, nem szaladt már olyan gyorsan. Trin közelebb került hozzá, futás közben vette elő pisztolyát, szándékosan nem célzott pontosan. “körbelőtte” a férfit, a megszakítatlan fénysugár valóságos absztrakt alakzatot rajzolt Hex teste köré. - Állj...! - kiáltott rá. - Add meg magad! Hex hirtelen megperdült. Trin lebukott, de így is alig kerülhette el az ellenfél sugarát. A haja megperzselődött, érezte szagát, felnyúlt, égett-merev szálakat tapintott. A mozgólépcső fémkorlátja mögé húzódott. Hex már a lépcsőn állt, felfelé tartott. “Ha itt vannak a mieink, a karjukba fut...” Nem volt ideje Bragától kérdezősködni. Hex felért a lépcső tetejére. Két férfi futott vele szemben a lépcső felé, a Szolgálat egyenruháját viselték. Hex megtorpant, maga sem tudta miért, de ujjai már önálló életre keltek, mindenáron utat akart magának vágni, a rémület és a szabadulni vágyás uralta agyát, csak ez az ösztön vezette a vélt szabadság felé, nem habozott a legszörnyűbb, sokszoros gyilkosságtól sem, ellenállhatatlannak érezte magát. Őt nem tartóztathatja fel senki... előre! - biztatta magát, és folyamatos sugárral kaszabolta volna a szembefutó férfiakat, látta, hogy felhasad mellükön az egyenruha, de alatta ott a fehér páncélmellény... Égető fájdalom vágott a testébe, elsötétültek szeme előtt a lámpák, a színes reklámok, a mozgóképek kimerevedtek... Már a padlón feküdt, a mennyezetet látta csak. - Ezt nem kellett volna - mondta valaki. Egy rendőr magyarázkodott: - Ránk lőtt. Védekeznünk kellett. - Reméljük, menthető...


“Pluto! Küldött mentőket is?” “Igen, a Szolgálat saját mentői ott vannak a bejáratnál.” “Felső szint, kettes folyosó, elég súlyos.” “Hex?” “Igen, róla van szó. A mieink nem sérültek meg.” Trin a kezére pillantott, még csepegett belőle a vér. No, arról aztán igazán nem érdemes most Bragával beszélnie. Majd a végső jelentésben leírja. Már az első napon a véremet ontom a Marson - elhúzta a száját, önmagát gúnyolva. Még egy pillantást vetett Hexre, a férfi csukott szemmel hevert, melltájékán volt a seb, az egyik rendőr feltépte ingét. Megkönnyebbültek, nem látszott mégsem olyan súlyosnak. A folyosón már rohantak a mentők. Trin elment. Egy perccel később felbukkant az ügyeletes kislány kabinjában. Nem kellett kérdeznie semmit - látta az arcán, hogy a lány figyelte az eseményeket a képernyőkön. Trin felmutatta vérző ujját: - Egy kis elsősegélyt kérek.

Volohov felállt, idegesen fel-alá járkált a szobában. Eszébe sem jutott, hogy tartózkodnia kellene az ilyen viselkedéstől; pedig valaha ő is megtanulta ezt: “Nem mutathatjuk a letartóztatottnak, hogy érzelmeink vannak. Soha ne lássa, hogy viselkedésével dühöt, haragot vagy bármilyen más érzelmet váltott ki belőlünk...” Fújt egyet, megtorpant. Lea Padina látszólag szenvtelenül ült egy széken. De amióta megtudta, hogy a húga volt az, aki a “banda” ideérkezésének körülményeit gyanúsnak találta, kissé megváltozott. De még mindig nem akart beszélni. Volohov hosszan nézte ezt a kemény vonású, makacs arcot. Az összeszorított ajkakat, a homlok függőleges ráncát, a padlóra szegezett tekintetet. Úgy érezte, nem tudja áttörni Lea hallgatásának falát. Talán öregszik...? Nem is olyan régen, csak pár hete, amikor kihallgatta a letartóztatottakat, valahogy több sikerrel járt. Most más a helyzet, úgy látszik. Lea Padina is mássá lett. Csak tudná miért?... De persze nem adta fel, megint odalépett a lány elé: - Órák kérdése és elkapjuk a többieket is. Nincs értelme a hallgatásnak. Lea szeme megvillant. - Mielőtt elkapják, még megtudják a Városban, kik ők és mit akarnak! - Nem tudnak meg semmit - legyintett ő. - Egyenként kihámozzuk őket a Városból, bárhová bújjanak is. Lea csak mosolygott. Ajka keskenyre zárult, mosolya torz volt, ő látta ezt, de nem adta föl: - Vessen számot a körülményekkel, Padina! Maga már biztosan bíróság elé kerül, és akár marsi, akár földi törvények szerint ítélik el, nem lesz kicsi a büntetése. Ráadásul most még ez a szökés is... Nyilván ezért külön is hozzászámítanak valamit. Mától kezdve visszaesőként fogják kezelni, és ez nem kellemes. Ráadásul a húga is tudomást szerzett az előzményekről. Ha valóban létezik egy banda, s már tudjuk, hogy így van, hiszen vannak maguknak külső segítőik is, akkor fennáll a veszély, hogy “amazok” bosszút állnak a húgán is. Padina megrázkódott. Sötét szemét rászegezte: - Hát ne engedjék meg! Ne szivárogtassák ki a hírt! - Mit ad érte cserébe? - Most már nem játszott, egyenesen rákérdezett. De kissé keserű ízt érzett a szájában... “Zsaroló vagyok én is, semmivel sem jobb ezeknél...” Lea Padina egy pillanatig megrökönyödve bámult a Szolgálat marsi parancsnokára, aztán elhúzta a száját: - Persze, maguk sem különbek nálunk... Csak éppen egyenruhát viselnek. Szerencsére jelzett a távhívó. A belső, a közvetlen. “Braga”, gondolta Volohov.


Megkönnyebbülten emelte füléhez a kagylót. - Meteor elkapta Svor Igalt is - jelentette helyettese. - Ép, egészséges? - Igal? Kicsit megsebesült. - A Meteor felől érdeklődöm! - Semmi baja... egyelőre. - Köszönöm. Volohov kapitánynak szeme alatt megrándult a bőr, amint Leára nézett. Hát igen, őt zsarolónak nevezte ez a kisstílű bűnöző, minden egyenruhást annak tart - pedig hát itt van például Meteor, aki az életét teszi kockára minden percben, csupáncsak azért, hogy az ügyet diszkréten és pánikkeltés nélkül intézhessék el. Megpróbálta elképzelni, mi lett volna, ha a hibernátorállomásról történt csoportos szökés után közleményt tesznek közzé a televízióban... A nők és a gyermekek lakásaikba zárkóztak volna, a férfiak sem lettek volna sokkal bátrabbak, megbénult volna az élet a Városban. A közlekedési csomópontokat elálló rendőrök, a tömeges igazoltatás sem tett volna jót a közhangulatnak, sem a Mars hírnevének. No, persze, a Szolgálatot is sokat szidták volna, kormánykörökben pedig név szerint őt, a kapitányt, ez mindig így szokott lenni. Hallott néhány hasonló esetről, amely évekkel korábban a Földön történt. Már akkor sem szeretett volna ottani kollégái bőrében lenni. De most megint a Meteor jutott az eszébe, s elszégyellte magát. Az az egy szál ember harcol igazán, ő meg innen messziről kénytelen ilyen kellemetlen beszélgetéseket folytatni a bűnözőkkel. Akik ráadásul sértegetik is. - Igal lebukott - mondta, és leült Leával szemben. A nő elfordította a fejét. Érezte, ez azért erős csapás volt Padina számára, hát nem hagyta annyiban: - Ha tehát fény derül az ügyre, a húgának is kellemetlenségei lehetnek. Jobb lenne, ha a maga beismerő vallomása alapján idejében nyakon csíphetnénk azokat a segítőket, akik révén maguk idejutottak a Marsra, aztán ma reggel... kiszabadultak a hibernátorokból. Lea Padina hallgatott, makacsul.

Volohov benyitott a szobába. Amazok úgy ültek ott, mintha közben nem is mozdultak volna. Nivala csak tekintetével követte a kapitányt, amint az leült íróasztala mögé. Korolla Padina megpróbálta a férfi arcából leolvasni, mi történt. Liondai nyugodt volt, hosszú életében már megtanulta, hogy a türelmetlenség soha nem segít. Doffának csak a szeme fehérje csillogott. - Nem mondott semmit - közölte a kapitány azonnal. - Nincs más kiút? - kérdezte Korolla csendesen. - De van - Volohov maga elé húzta az okmányokat, melyeket az “önkéntes parlamenti vizsgálóbizottság” bocsátott a rendelkezésére. - Azonnal kiküldök néhány embert, nézzenek utána, mi lehet az a magát emberbaráti társaságnak feltüntető csoportosulás, amely anyagi segélyt folyósított a Marsra települni szándékozó embereknek. Köztük ennek a hatnak is. - Nem ártana megnézni, kiknek adtak még segélyt - Liondai felvonta a szemöldökét. Volohov ránézett, aztán megértés csillant a szemében: - Igaza van. Hiszen könnyen lehet, még több ilyen élő, időzített bomba sétál itt közöttünk... Mindenképpen fel kell vennem a kapcsolatot a Szolgálat földi parancsnokságával is, hogy adatokat kapjak a gyanús bevándorlók előéletéről. - De a mostani helyzetben... - Korolla aggódva nézett körül. - Amikor ugye, a parlamentben is azt követelik, hogy a Mars szakadjon el a Földtől... Volohov mosolya nagyon finom, nagyon fáradt volt: - Kedves Korolla, hallotta azt a régi földi közmondást, hogy nem eszik a kását olyan forrón?


Vagyis, nem megy ez olyan sebesen... Jelen pillanatban a Mars még a Föld fennhatósága alatt áll. Nekem is a Szolgálat földi központja diktálja a parancsokat, igaz, én emiatt egy csöppet sem lázadozom. És különben is, bármi is történjen a két bolygó között, szabadon közlekedhetnek majd az emberek, tehát a bűnözők is... A két rendőrségnek minden körülmények között együtt kell majd működnie. A politikának ehhez semmi köze. - Igaza van, kapitány - Nivala felállt, Liondaira és Doffára nézett. - Azt hiszem, mi megtettük a magunkét. Liondai is felállt: - Hát így valahogy. De azért kapcsolatban maradunk, kapitány. Azt hiszem, a nap folyamán még történik valami ebben az ügyben, ugye? - Liondai a papírmunkára, a rejtélyes segítőket vizsgáló nyomozásra célzott. Volohov viszont közben Meteorra és a Városban még szabadon járó négy banditára gondolt, amikor bólintott: - Biztosan lesznek fejlemények. Majd értesítem önöket. A férfiak sorban kezet nyújtottak Volohovnak és kimentek. Korolla Padina megtorpant a férfi előtt. - Szeretnék beszélni a nővéremmel. “És Lea majd elfecsegi, hogy mind a hatan megszöktek, és még a Városban vannak!”, riadózta a kapitány agya. De ugyanakkor egy másik terv is villámgyorsan kirajzolódott az agyában. Korollában remek szövetségesre lelhet, éppen azért, mert a nővéréről van szó. “Megint zsaroló leszek?”, futott át a fején a kesernyés önvád. De ez csak egy pillanatig tartott. Rákérdezett: - Hajlandó segíteni a nővérének? - Természetesen! - Ma már ne menjen el innen, ne menjen haza! Korolla Padina nem volt olyan kis szürke egérke, amilyennek látszott. Átlátott a kapitány tervén, ki is mondta: - Fél, hogy valami nemkívánatos információkat kivinnék a Városba, igaz? - Igen - Volohov a lány szemébe nézett. Aztán megfogta Korolla könyökét, az ablakhoz vezette. Innen csak a vöröses kupolát látták és az embereket, járműveket. A magasabb irodaépületek között átlátszó műanyagból készült folyosókon mozgójárdák suhantak, látták a rajtuk álló homályos emberalakokat. A kapitány halkan mondta: - Azok ott mind veszélyben vannak. Korolla szinte a lélegzetét is visszafojtotta, miközben a kapitány beszélni kezdett.

Trin úgy döntött, elmegy a kórházba, ahová Hexet vitték. Miután a metróügyeletes bekötözte kis sebét, haladéktalanul felvette a kapcsolatot Bragával, és egy mozgójárdán máris úton volt az Ikaro-negyed közeli kórháza felé. Braga közben értesítette a Szolgálat embereit, így, amikor célba ért, már tudtak róla, senki sem állt útjába. Megtudta, hogy a sebesültet a harmadik szintre vitték, és az orvosok már kezelésbe vették. A műtő előtt ugyanaz a két rendőr állt, akik a metróban az utolsó “csatát” vívták a banditával. Az egyiknek most is rongyokban lógott a mellén az egyenruha, de ezt cseppet sem szégyellte, sőt, egyenesen büszkén feszített benne. Trin sejtette, a férfi így megy majd vissza a kapitányságra, s fel-alá fog parádézni, mutogatván bátorsága és kalandja bizonyítékát. Való igaz, itt a Marson azért nincs annyi bűntény, mint a Földön, ritkábbak az efféle akciók is. Nem csoda hát, hogy egynémely rendőrnek egyenesen hiányoznak az efféle “testmozgások”. - Mit keresel? - kérdezte az egyik. Trin mosolygott: - Elvesztettem egy szálat. Márpedig enélkül nem mehetek tovább.


A rendőrök nyilván sok krimivideót láttak már, mert azonnal kapcsoltak. “Szálat”, vagyis egy ügy nyomait keresi a fiatal, eddig ismeretlen kollégájuk. - Mindjárt összefoltozzák - intett az alacsonyabbik a műtő felé -, és akkor beszélhetsz vele. Braga azt mondta, mindenben segítsünk téged. - Csak egy baj van: az orvosok talán nem engednek a közelébe... - vélte a fiatalember. A magasabbik rendőr - akinek rongyos melle alól előviláglott fehér páncélmellénye - legyintett: - Téged még senki sem ismer itt. A kórház személyzete sem... Szerezz egy fehér köpenyt, s amikor a fickót kihozzák, majd elintézzük, hogy mellette lehess!

Svor Igal Volohov elé került. Az ügyeletet a rádiókészülék mellett Braga folytatta. A rendőrök bevezették Igalt, leültették egy székre. Kis sérülését már ellátták az orvosok, fél órával ezelőtti fulladozását is kiheverte. A férfi azért még furcsán kábult volt. A gyors - és minden letartóztatottnál rutinszerűen elvégzett - vizsgálat megállapította, hogy nem áll kábítószerek befolyása alatt. Mégis, a viselkedésében volt valami, ami erre emlékeztetett... Mintha az agyát zavarták volna meg kábítószerrel, gondolta Volohov. Igal tekintetében némi diadalt vélt felfedezni. Meglepetésére, nem is kellett kérdeznie, a férfi magától kezdett beszélni: - Maga itt a főnök? Persze, hogy maga az, emlékszem, annak idején maga is kihallgatott. Volohov kapitány, látja, a nevére is emlékszem... No, szépen lebuktak, mondhatom. Így hagyták magukat átverni... Az a pasas tényleg okos, nagyon okos. Tudja egyáltalán, kiről beszélek? Ne értse félre, nem a maguk emberéről. Hanem a miénkről. Arról, aki kiolvasztott bennünket... Mindent előre látott. Pontosan tudta, hogy ha maguk egyáltalán észrevesznek valamit, hát a mi csoportunk után vetik magukat. El sem tudják képzelni, hogy lehet nagyobb bombát is robbantani, mint amivel egy energiatelepet lehet a levegőbe röpíteni... vagy egy főkábelt a nem tudom hány tízezer volttal együtt... - Fékezze magát! - Volohovnak baljós érzése támadt. Tehát becsapták őket, amazok egy nagyobb akciót készítenek elő. Minél gyorsabban meg kellene tudni, miről van szó. Igal szemmel láthatóan ideges, talán elfecsegi a dolgot, ha még jobban felidegesíti. Lenéző hangon szólt: - Minek örül ennyire? Hogy megint elkapták, és a szökési kísérletért is külön büntetést kap? Ez kicsit hatott, Igal megviselt arcán elmélyültek a vonások. A férfi homloka gondfelhős lett. De a szeme megint körbeszaladt a szobán, aztán megállapodott rajta. - Maga csak ne papoljon nekem! Ha a mieink győznek, elengedik a büntetésünket, megígérték! Márpedig győzni fognak, méghozzá hamarább, mint gondolná! Ezt is hangkristályra vitte persze, mint minden szót, és tudta, ezt ma még többször le fogja hallgatni. Mi ez a magabiztosság?... Mit ígérhettek nekik “amazok”? És kik? A “mieink”, akik hamarosan “győzni fognak”? Tudta, ha rákérdez, nem kap választ. Megpróbálta hát kerülő úton. A legegyszerűbb feltételezni, hogy ez csak puszta ígéret volt, nincs nagyobb tömeg vagy erő, amely Hex és társai mögött állhat. Igalt megtévesztették, ilyen mesével vitték bele egy kiszámíthatatlan végű ügybe... - Ugye tudja, hogy nem maga az első, akit elfogtunk. Lea Padina sok érdekes dolgot mesélt. Igal vigyorgott. Most nagyon ellenszenves volt. - Ilyen régi, ócska trükkökkel próbálkozik, kapitány? Azt hiszi, mert én csak egy bankrabló voltam, hát túl alacsony az intelligenciaszintem? Jól sejtem, ezt szokták mondani mindenkinek. Lea Padina éppen úgy hallgatott, mint én - közölte, és büszkén kidüllesztette a mellét. A földi kakasokra emlékeztette őt, egyszer állatkertben látott ilyeneket. Nem vette le tekintetét a férfiról, lassan szólt: - Padina még arról is beszélt, hogyan kerültek maguk ide a Földről. Ismerjük már az


“emberbaráti” társaságot is, amelyik ezt az egész ügyet a háttérből mozgatta. Maga itt ne játssza meg a nagy, okos és önálló hőst. Egyszerű robot maga is, Igal, távirányított kis élő szerkezet. Úgy is mondhatnám: akarat nélküli, manipulált gép. Igal arca eltorzult. Olyan vértolulást kapott, hogy Volohov az első pillanatban komolyan megijedt, azt hitte, rosszul van. De a férfi dühösen kitört: - Mit képzel, maga kicsoda? Hogy engem megtaposhat, csak azért, mert most elkaptak az emberei? Igenis, meglátja majd, hogy nem vagyok akárki, a legkevésbé egy manipulált robot! A magam akaratából vállaltam ezt a dolgot! - Valami olyasmire célzott az előbb, hogy maguk csak csalétkek voltak. A másik csoport indult az igazi, célhoz. - Így van, és nagy csapás lesz majd, amit kapnak, kapitány! - Szóval magát csak arra tartották jónak, hogy csalétek legyen. Az igazi akcióra igazi férfiakra volt szükségük, Igal. A bankrabló keze ökölbe szorult. Közben nyílt az ajtó - az ordítozásra bejött kintről Volohov egyik kollégája, Tung. A kelet-ázsiai származású férfi kérdő pillantást vetett előbb Igalra, aztán főnökére. Volohov intett neki, maradjon csak itt. Braga után Tung volt a másik beavatott embere. Igal tovább kiabált: - Akármit fecsegett Lea, az az ember nagyon is jól tudja, mit akar! És mi segítünk neki! Büntetlenséget ígért ezért nekünk!... - Ez magára nem fog vonatkozni és Leára sem! - jegyezte meg a kapitány. Csengett egy telefon. Felvette, belehallgatott, arca felderült, letette, megint Igalra nézett: - És Tarp Hexre sem vonatkozik, merthogy időközben őt is elkaptuk. Igal lendülete kissé megtört. Éppen egy újabb szónoklatra készült, amikor ez a mondat a tudatába hatolt. Motyogott még valamit arról, hogy Hex is az ő csoportjába tartozott, vagyis ő is csak az elterelő hadmozdulatot képviselte - de Volohov közelebb húzta székét, leült a férfival szemben, és meglepően nyugodtan szólt: - Jól figyeljen, Igal, mert nem ismétlem el. Ez az utolsó esélye, úgy vésse az eszébe! Most elviszik egy üres szobába, ahol gondolkozhat. Egy óra múlva - érti? Pontosan hatvan perc múlva - önért küldök! És ha akkor elmond mindent, az előzményekről és arról, ami ma reggel a hibernátorban történt, talán elfelejtjük a szökési kísérletét. Talán még egyéb előnyöket is biztosít magának a bíróság. Maga nem ostoba, Igal! Aki képes volt végigcsinálni azt az elektronikus bankrablást, azt a hetekig tartó munkát és feszültséget - az az ember tud mérlegelni, az tudja, miből származik haszon, és miből lesz kára...Nem is tudom, miért tartana ki a “banda” mellett, hiszen nem is ismeri őket. Maga csak egy embert ismer közülük, nem kell hát kímélnie őket. És ezzel önmagának is sokat segíthet. Ne felejtse, egy óra múlva! - intett Tungnak, vigyék el. Igal némán távozott. Tung egy perccel később visszajött. A kapitány ránézett: - Mit tudott meg, Tung? A negyvenes, alacsony, sárga bőrű férfi majdnem vigyázzba állt. Érdekes, honnan van Tungnak ez a régi beidegződése - futott át a kapitány agyán, már nem először, mióta együtt dolgozott a férfival. Kedvelte Tungot, de soha nem tudta levetkőzni azt a csöppnyi idegenszerűséget, amit érzett vele szemben. Tung mindig kicsit titokzatosnak tetszett. Pedig alapjában véve nyitott ember volt. Ősei nagyon fegyelmezett és törvénytisztelő emberek lehettek, gondolta Volohov. - A társaság neve “Elízium Alapítvány”. Ügyes név, merthogy egyszerre idéz elénk egy valamikori földi, szinte mitológiai dolgot, és egyben a Mars egy tájára, az Elízium-síkságra is utal. A név maga is valami nagyon éteri, de pozitív hangulatot sugall. Reklámpszichológiai szempontból telitalálat, biztosan sok földi ember fantáziáját megfogta. Annyit tudunk már, hogy a társaságot itt a fővárosban jegyezték be hivatalosan is. A Földön hirdetéseket adtak fel, jó marsi


munkahelyekkel kecsegtették az embereket. Kerestek fiatal, vagy maximum negyven körüli szakembereket, de éreztették az ügyesen megfogalmazott szövegekben, hogy ha valakinek nincs jó szakmája, azért ne mondjon le eleve a szándékáról, jelentkezzen csak náluk. Sok száz alkalommal hirdettek, közölte velünk a Szolgálat földi központi információs számítógépe, amely figyeli a tömegtájékoztató eszközöket, és sok évre visszamenően regisztrál minden tévéműsort, rádióhirdetést, szöveget és képet... Volohov türelmetlenül legyintett: - A lényeget, Tung! - Igenis - Tung megnedvesítette ajkát, folytatta: - Ezek hatan is így kerültek ide. És nyilván nemcsak ők. A bevándorlási hivatal rendelkezésünkre bocsátott egy listát a saját komputeréből, ezen van még vagy negyven név, azokat is az “Elízium” hozatta a Marsra. - Ki áll mögöttük? - Mindössze egyetlen nevet sikerült megtudnunk. Egy Lor Nantesi nevezetű itteni lakos írta alá az alapító okiratot, és minden más okmányon is csak az ő neve szerepel. Utánanéztem, ki ez Tung arcán most is látszott még a meglepődés. - Nos, uram, ez egy...senki. - Ezt hogy értsem? - Úgy, hogy egy senki. Egy harmadosztályú szerelő, az elektronikus utcai világításszabályozók és hasonló gépek karbantartására alkalmazta a város. A “senki” szót úgy értettem, hogy egy a sok tízezer itteni egyszerű polgár közül. Nem ismert ember, nem befolyásos, ráadásul nem is politizál. - Gondolom, utánanézett, hol van most - Volohov annyira ismerte Tungot, hogy feltegye ezt a kérdést. Valamilyen formában azért Tung is az ő tanítványa volt, máskülönben nem vette volna maga mellé. Közben a lánya jutott eszébe. Az “elektronikus szerelő” szó juttatta eszébe, mert a lánya a múlt héten azzal állított haza, hogy megismerkedett egy szerelővel, és lehet, hogy feleségül megy hozzá. Az anyja persze azonnal kétségbeesett, “még csak tizennyolc éves vagy, te szerencsétlen!”, mondta, Volohov pedig csak hümmögött, de a lánya jól láthatta az arcán, hogy ő sem örül a dolognak... - Gondolataiból Tung riasztotta fel: - Valami ürüggyel felhívtam a lakását. Nincs családja, egyedül él, és ma szabadnapos. Volohov kinézett az ablakon. Háttal állt Tungnak, úgy mondta: - Van egy tervem, Tung. De ha...szóval, ha fény derül rá, mindkettőnknek távoznunk kell a Szolgálattól. Örökre. Tung nagyot nyelt. Örökre...? Ő már nem is tudta elképzelni az életét másképpen, csak itt. A Marson, a Szolgálatnál. Ugyanakkor érezte, főnöke mennyire bízik benne, ha elő mer hozakodni egy ilyen tervvel. De mi is az a terv? A csönd magáért beszélt. Volohov már tudta, számíthat Tungra. Persze, ha tényleg baj lesz, a törvény szigora úgyis csak rá, Volohovra fog lecsapni. Minden erejével azon lesz, hogy Bragát és Tungot kimossa a dologból. Halkan beszélni kezdett.

Eltelt majdnem egy óra, mire Hexet kihozták a műtőből. A személyzet félszavaiból kiderült, hogy nem volt ez nagy műtét, és már vagy negyven perce befejezték, de az orvosoknak úgysem volt egyéb munkájuk, egy ideig ott, a műtőben figyelték a még eszméletlen beteget. Mikor kiderült, hogy már jobban van és magához tért, kihozták a folyosóra. A kerekes ágyat egy fiatal férfi tolta. Voltak erre a célra robotok is, de a szabályzat tiltotta, hogy éppen műtött beteget gépekre bízzanak. Az egyik orvos kijelölte a különszobát, ahol Hexnek feküdnie kellett. Trin is csatlakozott a rendőrökhöz. Fehér nadrágot és köpenyt viselt. Addig ügyeskedett, míg végül ő


segített a beteghordónak a szoba ágyára helyezni Hexet. Aztán az egyik rendőr valamilyen ürüggyel kihívta a beteghordót, ő pedig egyedül maradt a banditával. A csaknem gyermekgyilkos és kis híján rendőrgyilkos férfi már közel járt az ötvenhez. Most sápadt volt, arccsontjai kiálltak, szeme beesett. Homlokán ritkás haja feszesen tapadt a fejéhez. Trin kivárta, míg elmegy a nővér is. A marsi kórházakban ilyen beosztásban férfiak és nők is szolgáltak, már régóta, míg a Földön jobban kedvelték a csak női ápolószemélyzetet. Amikor végre a beteg egyedül maradt, Trin meghagyta a két rendőrnek, most ne eresszenek be senkit, és Hexhez lépett. - Hex úr! - mondta félhangosan. A beteg magánál volt. Csak kissé mozdította fejét a hangra. Trin egy kicsit utálta önmagát, de azt is érezte, nem tehet másképpen. Lehet, emberek életéről van szó? Ki tudja, miket terveinek meg amazok...! Valamit tennie kell! És csak Hexen keresztül juthat amazok nyomára. De beszéle vele, beszél-e egyáltalán ez a férfi? Hisz nem ismeri őt. Valahogyan a bizalmába kell férkőznie. - Hex úr! - mondta ismét, bizalmas felhangon. - Kicsoda... maga? - kérdezte Hex. - “Ő” küldött! - súgta közelről a fülébe. - Tudja, kicsoda! Baj van, és csak maga segíthet! -“Ő”...? - Igen. A másik csoportról van szó. - Most már folyamatosan mondta a magáért. Sietnie kellett, mielőtt megzavarják, el kell játszania az egész szerepet. Csak legyen rá idő... - Utrero, Tulla és Konar nem mentek oda, ahova kellett volna. - Nem... mentek? - a beteg arcán fájdalmas grimasz futott át. Most nagyon sápadt volt. - Nem. Valami történt velük. Amikor elindultak, nem mondtak magának semmit? Hogy megváltoztatták a tervet? - Nem... - Hex feje lassan fordult, végre meglátta Trin arcát. A rendőrtiszt fehér orvossapkát is viselt, remélte, Hex nem ismeri fel benne üldözőjét. Úgy látszott, ez nem következett be. A sebesült zavaros tekintettel nézte: - Tulla csak annyit... mondott... külön-külön indulnak... A központban... találkoznak... - Melyik központ? - csapott le. Talán túl hevesen, túl mohón. Ez alighanem felébresztette Hex gyanúját. A férfi makacsul összeszorította ajkát, nem válaszolt. Trin még nem adta fel: - Lehet, hogy eltévesztették a célpontot! - Nem... biztosan nem tévesztették el! - Hex nagy erőfeszítéssel nézett Trinre, tekintetében valami felvillant. Megértette a helyzetet? A rendőrtiszt azt remélte, nem, de Hex elhaló hangon tette hozzá kis szünet után: - Ők tudják, hová menjenek. Te meg nem tudod... te kém vagy. Trin felállt. Hosszan nézte Hexet. Két tekintet metszette egymást. Aztán a fiatalember halkan szólt: - Rendőr vagyok. Sarkon fordult, kiment. Hex magára maradt a fehér falú szobában. Nem mozdult, a mennyezetet nézte sokáig, sokáig.

- Ez már tűrhetetlen! - Uram, mi is számoltunk azzal, hogy a csalétekcsoport lebukik. De még ebben sem lehetünk biztosak. Annyit tudok, hogy a kapitányság épületében elég nagy a mozgás, le is tartóztattak valakit, de nem sikerült megtudnom, ki az. - Az egész csoporttal baj lehet, hisz az akciót nem hajtották végre, és utána sem jelentkeztek a megbeszélt helyen. Így van?


- Így van, uram. Annál is inkább, mert e pillanatban a gyülekezőhelyen vagyok, de hármójuk közül még egyik sem jelentkezett. - Tehát vegyük úgy, hogy lebuktak? És ha beszélni kezdenek? - Szinte semmit nem tudnak... Legalábbis annyit nem, ami Volohovéknak támpontot adhatna. De van egy másik hírem is, ez viszont biztos. - Igen? - Két órával ezelőtt Liondai és Nivala képviselők együtt keresték fel Volohov kapitányt. - Hohó, ez valóban érdekes hír. Semmi közelebbit nem tudni? - Nem. Egy fiatal nő és egy fekete volt velük. - No mindegy. Most várjuk a fejleményeket. Magát utasítom, ne maradjon ott! Ne várjon tovább, ha késnek, maga nélkül is mennek valamire. Itt észrevehetik, hogy hiányzik. Jöjjön vissza azonnal! - Máris megyek, uram.

Volohov kapitány egyedül maradt a szobájában. Tung már elutazott a Városba. A sarokban az elektronikus óra számlapján könyörtelen sebességgel futottak a számjegyek. Úgy egyeztek meg Tunggal, hogy körülbelül negyedóra múlva... Hát eljött az idő. De előtte lenyomta a belső telefon egyik gombját: - Braga? - Itt vagyok - hallotta társa megnyugtató, komoly hangját. - Mi hír? - A kórházban van, próbál valamit megtudni. - Jó. Nehogy azt hidd, hogy mi itt semmit sem csinálunk... megpróbáljuk a másik vége felől felgöngyölíteni az ügyet. - Versenyzünk? - Braga kérdésében jóleső vidámság bujkált, ettől ő is megnyugodott kissé. Nem, nem lehet baj, ha ők négyen csak ezzel foglalkoznak, ha Braga, Tung és Meteor is megtesz mindent. Kikapcsolta a telefont, és a terminál klaviatúrája fölé hajolt. Betáplálta a parancsot: TITKOS VIDEOTELEFON-LEHALLGATÁST KÉREK! A gép azonnal visszajelzett: ADJA LE ERRE FELJOGOSÍTÓ KÓDJELÉT! Engedelmeskedett. Megint maga előtt látta Tung aggodalmaskodó arcát. Ha az ügyészség erről tudomást szerez, nagy baj lesz. Velük történő előzetes konzultáció nélkül még soha egyetlen rendőrkapitány sem mert hasonló akciót indítani. Példa nélkül álló eset, nem túlzott, amikor azt mondta Tungnak: állásuk elvesztésével járhat. És ez talán csak a kisebb rossz lesz, hisz ezenkívül a törvény megsértésével is vádolhatják majd őket. Mi lesz a családjával...? Mégsem habozott. KÖSZÖNÖM. A KÓDJEL ÉRVÉNYES. KÉREM A VT-SZÁMOT! Már nem habozott, amikor bediktálta Lor Nantesi számát.

“Meteor hívja Plutót!” “Pluto jelentkezik.” “Kérem az összes olyan fővárosi fontosabb intézmény nevét, amelyet központnak is hívnak, vagy a nevében szerepel ez a szó!” “Ez időbe fog kerülni.”


“Tisztában vagyok vele! Most elindulok a belváros felé. Bármikor hívhat.” “Igyekszem minél előbb összeállítani a listát. Segít a számítógép.”

A titkárjaik kívül maradtak, csak ők ketten ültek le a mély, nagyon kényelmes fotelekbe. Solares egy pillanatra úgy érezte, szívesen letenné fejét a támlára, s talán rögtön el is nyomná az álom. Nappal mindig így volt, ha túl sokat dolgozott. Viszont éjszaka, otthon, alig tudott elaludni, órákig kínlódott. Az orvosát is hiába kérdezte, ezek a mai orvosok már mozdulni sem tudnak a gépeik nélkül, a legszívesebben a nagy diagnosztizáló komputerüket is mindig magukkal cipelnék, ha lehetne. Túl kevés tudás a fejben, túl sok a gépekben. Mivé lesz így ez a világ, ha az orvosok egy sima álmatlanságot sem képesek rendesen gyógyítani... Csak akkor jutott eszébe: Anholtnak is van orvosi diplomája, de ki tudja, gyógyított-e valaha is? Ezt az embert úgy igazán csak a politika érdekli. Anholt még szólt valakinek a belső telefonon - ne zavarják most egy ideig! -, aztán ő is leült. Körülnézett. Ismerte persze jól a saját irodáját, de szerette volna, ha neves vendége is ugyanígy körülnéz és megdicséri a látványt. A képviselő a legmagasabb marsi épület legfelső emeletén rendezte be hivatalát. Nem is titkolta szándékát: azt akarta, hogy a hozzá látogatók lélegzetvisszafojtva nézzék a kupolavárost. Erről a pontról ugyanis - pontosan a Város közepén voltak, a háztetőtől alig tizenöt méterre futottak össze a kupolát tartó erős acélrudak - minden irányba látni lehetett a Várost. A Várost - odalent. Ez a nézőpont akaratlanul is jelentőséget kölcsönzött a látogatók szemében az iroda tulajdonosának. Anholt azzal a régtől ismert, de mindig bevált pszichológiai trükkel élt, amit ma már sokan szégyelltek volna alkalmazni, annyira primitív volt: a fizikai értelemben legmagasabban található ember talán szellemi-hatalmi értelemben is a legmagasabb helyet foglalhatja el a városban. Ezt sugallta a berendezés, a megnagyított, áttetsző műanyag falak, még a bútorok elhelyezése is. A szoba szélein semmi sem gátolta a kilátást, minden bútordarab középen volt. A vendégek pedig forgófotelekbe ülhettek, így bármikor, egyetlen mozdulattal körbefordulva szemlélhették innen az egész Várost. Ritkán látták ebből a magasságból, a trükk általában hatott. De nem most. Egyrészt Solares ismerte már az épületet, egy-két emelettel alább többször megfordult maga is - egy nagy kereskedőség irodái voltak ott -, no és nem volt már olyan naiv, hogy ilyen látvánnyal le lehessen venni a lábáról. Ettől függetlenül, némi csodálatot ő is érzett: becsülte Anholt ravaszságát. Egy politikusnál ez nem utolsó szempont, gondolta. Sejtette, ezzel a férfival vagy sok baja lesz még a jövőben, vagy szövetségesek lesznek. A maga részéről ez utóbbit szerette volna. Ellensége már volt éppen elég. - Becsüljük meg egymást annyira, hogy hagyjunk el minden fölösleges szöveget - mondta Anholt. Ez a rámenősség is tetszett Solaresnek, ugyanakkor óvatosságra is intette... Vigyáznia kell, nehogy ez a sima modorú alak belemanőverezze valamibe, amihez nincs kedve. - Rendben - felelte azonnal a Mars második elnökhelyettese. - A mai parlamenti beszéde adta az ötletet, hogy mi ketten... talán együtt dolgozhatnánk. - Ön kereskedő - vágta rá Anholt. Kegyetlenül, de őszintén. Solares ajkába harapott. Kedvelte ezt a szót, de csak akkor, ha valaki igazán pozitívan használta. Itt és most ebben nem volt egészen biztos. Anholttal soha nem tudja az ember, hányadán áll. - Az vagyok. De azért rendelkezem némi politikai befolyással is. - Ez biztos. Magától értetődik - helyeselt Anholt. - Ez a Függetlenségi Párt... valódi? Solares kérdése bizalmas és szemtelen volt egyszerre, de Anholt nagyon jól felfogta a


jelentőségét. Itt most nem hordószónoklatról van szó, amelyhez pedig olyan jól értett. Itt egy barátságos hajlamú profi tette fel a kérdést egy másik profinak. Lehet, Solares csak tapogatózni jött, de valószínűbb, hogy közeledni próbál. Most nagyon kell vigyáznia, bármit is mond, abból származhat jó, de rossz is. Túlságosan nem értékelheti fel pártját, de azt sem hagyhatja, hogy alulbecsüljék. Kivételesen úgy látta, jobb, ha a teljes igazságot mondja. - Korántsem akkora eddig a létszám, amellyel komolyan megingathatnánk a jelenleg uralkodó marsi politikai viszonyokat. De ez annak is betudható, hogy eddig csak titokban szervezkedtünk, hogy úgy mondjam, baráti körben. Főleg az ismertebb emberek, hangadók, no és a képviselők között. A parlamentben tizennégy képviselőre számíthatok önmagamon kívül, és azokra az emberekre, akik jelentős változásokat sürgetnek. Még előttünk a nagy tömegtájékoztatási kampány, amelynek ma este is lesz már egy érdekes felvonása... Solares töprengett. Valóban, ezek még nem tettek le sokat az asztalra, de ha a jelenlegi tendenciák tovább érvényesülnek, akkor fel fognak törni. Márpedig, ha ez az Anholt nagyobb erőt érez majd a kezében, nehezebb lesz vele alkudozni. “Most még olcsón megvehetem őket, még kisebb árat fizetve is belekerülhetek ebbe az áramlatba”, gondolta Solares. A kérdés csupán az, érdemes-e végigjátszania a dolgot. “No, ha valami nem úgy sül el, ahogyan számítottam, hát szép csöndesen visszavonulok”, morfondírozott tovább. Közben feszülten töprengett azon, hogyan intézze a dolgot. Hiszen jó lenne velük lenni, de úgy, hogy a külvilág egyelőre ne tudjon róla. - Azok az elvek, amiket ma a parlamentben elmondott, nekem tetszenek - kezdte óvatosan. - No persze, egyes túlzásokat kissé lefaragva, szinte minden mondatát aláírnám magam is. Sok dolog még alapos megtárgyalásra szorul. Gondolok itt elsősorban az ipar fejlesztésére kisebb földi támogatással, és mindenekelőtt a jövendő kereskedelmi kapcsolatokra. A Földdel, természetesen. - Azt hiszem, ennek ön a szakértője. - Anholt nem habozott, elébe ment, és máris felajánlott valamit: - Ha megegyeznénk, és mostantól fogva egyazon politikát támogatnánk, a Függetlenségi Párt elfogadná az ön által javasolandó kereskedelmi és ipari rendszabályokat. Ezek a függetlenség elérése után lépnének életbe, de már előtte ki kellene őket dolgozni, hogy a népszavazás előtt ismertethessük a közvéleménnyel. - Addig még hosszú az út - vélte Solares, de jóleső érzéssel nyugtázta, hogy Anholt hajlamos az együttműködésre, sőt ezért még bizonyos árat is hajlandó fizetni. Vagy eddig nem volt senkije, aki a kereskedelmi vonalon tevékenykedett volna? “Én mindenesetre érek már valamit a Marson”, jutott eszébe, s erre most büszke volt. - Persze, hogy hosszú - mondta Anholt. És várakozva nézett az alelnökre.

Trin kiszállt a mágneses vonatból. A fehérszürke alagútból újabb vonatok bukkantak ki. A kocsik hegyes orrú, hosszú lövedékekhez hasonlítottak, majdnem hangtalanul suhantak be a fényesen kivilágított pályaudvarra. Trin régebbi marsi tartózkodásaira emlékezve tudta, hogy innen - ez volt a TITANO fantázianévvel jelölt állomás - bármerre is indul, a főváros központjába jut. A mozgólépcsők ugyanis a belvárosi parkba vittek fel. Sokan voltak itt. Gyerekek és felnőttek, öregek és fiatalok. Azért észrevehető volt, hogy jóval több a fiatal, mint az idősebb ember. A Mars sokak számára olyan volt ma, mint évszázadokkal korábban a Föld még meghódítatlan, feltöretlen, lakatlan területei. Ezrével özönlöttek hát ide az elmúlt évtizedekben. Mostanában kissé lelassult ez az áramlás, de a magukat már marsiaknak valló polgárok általában nagycsaládosak voltak. Így a tősgyökeresek száma szépen gyarapodott. A baj csak az volt hallotta sokszor Trin is -, hogy egyelőre csupán kupolák alá telepedhettek. Pedig már régóta létezett a terv, hogy elolvasztják a sarki jégtakarókat. Ezek vastagsága egyes helyeken a több


kilométert is meghaladta, hatalmas mennyiségű víz szabadult volna fel, és nagy kiterjedésű különleges ültetvényekkel, vagy más, bolygóméretű vegyi-meteorológiai módszerekkel sikerült volna légkört csinálni. Mindenesetre, a régi terveket most ismét elővették, nem kis részben éppen a függetlenséget követelők nyomására. De hát jelszavakkal nem lehetett közelebb hozni, valóssá tenni az ábrándokat. Ehhez anyagi eszközök is kellettek volna, sok, nagyon sok eszköz. És úgy tudta, a bolygó kormányzata ennek igencsak híjával van. Mindenesetre - és ezt most Trin is valahogy érezte a levegőben - a Marson nagy változások voltak készülőben. Izzott, forrott a hangulat. A parkban két kisfiú ment előtte, nagy hangon vitatkoztak valamin. Az egyik attól tartott, hogy ma megint nem fog tudni felelni az oktatógép kérdéseire, márpedig eddig is összeszedett vagy tíz rossz minősítést, és azokat persze a gép nem felejti, sőt azonnal továbbította a nevelési központba, lesz nemulass!... Trin elmosolyodott, valaha neki is voltak ilyen bajai. Berttal együtt járt iskolába, de csak tizenöt éves koruktól, a Földön... De régen is volt... Mennyi minden megváltozott azóta körülöttük. Az életük nem egészen úgy zajlik, ahogyan akkor elképzelték. De elmondhatja-e magáról bárki is, hogy mindent pontosan betervezhetett? A parkban csak földi növények zöldelltek. Trin elhúzta a száját - nem volt híve a marsiak önállósulási törekvéseinek, szerinte erre még nem érett meg az idő. Ebben a parkban remek illusztrációját látta annak, hogy a marsi telepesek kissé elhamarkodottan szeretnének elszakadni a Földtől. “Még saját növényeik sincsenek...” Nem is lehettek. Amikor a huszonegyedik század elején az első ember a Marsra tette a lábát, nem talált életet. Semmilyen életet. Csupán annak potenciális lehetőségét. Így hát a marsi parkban földi növények virítanak, és így lesz ez még talán száz év múlva is. Idebent, a kupola alatt - Trin felnézett - az építőanyagok egy része is a Földről származik. vas, az acél a műanyag - mind földi gyártmány. Csak a kő, a cement és részben az üveg készült már itt, kizárólag itteni nyersanyagokból. Nyitottak néhány nagy automata bányát, főleg az északi félgömbön, egyelőre. Azokban majdnem kizárólag robotok dolgoznak. A park szélén hatalmas hírtábla állt. Ezeket is a Földön találták ki, még a múlt században, sőt ott már kezdenek is kimenni a divatból. Itt még nem. Az egyik sokemeletes épület előtt eltörpült ugyan a tábla, de minden betű vagy kép világosan olvasható, látható volt. Az elektronikus jelek villámgyorsan futottak fentről lefelé, olykor balról jobbra. A képek mindig más és más sarokban villantak fel néhány másodpercre. Afféle gyors elektronikus újságkivonat volt ez, némileg a tévével is keverve. Gyors, rövidített információk, felvillanó képek. Trin is állt egy percig, nézte. A délelőtti parlamenti ülésről közvetítettek részleteket és híreket. Egy szemfüles szerkesztő már azt is kiszagolta, hogy politikai közeledésre lehet számítani az újonnan megalakult Függetlenségi Párt és “egyes felelős marsi politikusok” között. Nem tudni, kire célzott. Trint ez őszintén szólva egy cseppet sem érdekelte. Továbbment. Braga válasza még nem érkezett meg. A kupola nyugati oldalán nagy, vörös folt terjengett - a nap már arrafelé járt, hamarosan beáll az este. Helyi idő szerint tizenhat óra múlott, amikor úgy érezte, nagyon megéhezett. Hisz reggel óta nem evett. Megtorpant egy gyorsétkezde előtt. Csinos fiatal lányok szolgáltak ki, ez errefelé újítás volt. Szintén földi mintát követtek a Marson, amikor újra bevezették a századokkal ezelőtt elhalt szokást: ember szolgáljon ki embert. Annyi sok nemzedéket szolgáltak robotok és automaták, voltak már teljesen gépesített intézmények és hivatalok, sőt éttermek és szállodák is, ahol a portán számítógép, a takarító pedig primitív robot volt, és minden szobában állt egy gépszolga is... Nagy “újításnak” tetszett az, ami évezredeken át mindennapos és tömeges valóság volt a Földön. Ember is kiszolgálhat embert, és nem kell ezt a szabadság, a jog, az önérzet elleni támadásként érzékelni. Ez a nézet kezdett tért hódítani. Egy biztos: ahol a csinos fiatal lányok - vagy éppenséggel jóképű fiatal férfiak szolgáltak fel bármilyen árut, valósággal tolongott a vevők tömege.


Trin sem vonta ki magát ezalól; öröm volt évődni az egyik fekete hajú, barna bőrű leánnyal, percekkel később egy “Olümposz-szendvicsnek” nevezett jókora kenyérrel a kezében ülhetett le az egyik padra. Annyit sikerült megállapítania, hogy a “szendvicsben” algahús, szójakrém és valamilyen földi tengeri állatka, alighanem kril található. És persze sok saláta. Ivott rá egy itteni üdítőt. Észrevette, hogy folyton a járókelők arcát szemléli. Eldobott három fényképet - maradt még három. Utrero, Tulla, Konar. Melyikük lehet a vezér? Lehet, a sötétbőrű Tulla? Ő igazi gyilkos. De Utrero tekintetén látszik, kemény ember. Ő volt az, aki beváltotta a vasúttársasággal szemben a fenyegetést, a sikertelen zsarolást kisiklatás követte. Több ember halálát okozta. Őt mindenképpen el kell kapnia. Konar, a másik elektronikus bankrabló, talán nem veszélyes ellenfél. Igal, a társa sem volt az... Megtapogatta ruhája egyik zsebében a kis lézerpisztolyt. Milyen jó, hogy ezt csak kevesen hordhatják magukkal, még az egyszerű rendőröknek sincs fegyverviselési engedélyük. Csak a nyomozó tiszteknek és azoknak a különleges csoportoknak, amelyek a Szolgálatnál a bűnözők ellen harcolnak. Valaha azt hitték, a jobb világ beköszöntével magától is elsorvad a bűnözés, nem lesznek többé komoly bűncselekmények - az élet rácáfolt a vágyakra. Amíg akadnak olyan területei az életnek, ahol sokat lehet keresni - pénzt vagy más javakat -, addig lesznek is emberek, akik ott bűnöznek. Jelenleg a Szolgálat legnagyobb problémája - tudta már tapasztalatból - úgy a Földön, mint a többi bolygó területén: a kábítószercsempészet. Állítólag egyes távoli támaszpontokon valóságos titkos laboratóriumok működnek, a banditákat szolgáló vegyészek a legkülönfélébb anyagokból - még idegen aszteroidák talajából kivont összetevőkből is - képesek narkót előállítani... Egy alacsony férfi ment el mellette, Trin felkapta a fejét. Jól megnézte, aztán elfordult - nem, ez nem Konar, bár egy kicsit talán hasonlít hozzá, legalábbis az arca. A leírás szerint Konar csaknem két méter magas, vagyis olyan lehet, mint ő. Elhatározta, vár még egy percet, aztán hívja Bragát. De ekkor megpercent füle mellett a miniatűr adóvevő kicsiny hangszórója: “Pluto hívja Meteort!”

Volohov türelmesen várt. A megbeszélés szerint Tung most ér Lor Nantesi lakásához. Mivel percre pontosan rögzítették előre a dolgot, hát nem izgult. De ha valaha is rájönnek, hogy indoklás nélkül hallgatta le egy marsi polgár telefonját, vége a karrierjének. És a dolgot nem lehet titokban tartani; a számítógép, mint minden adatot, ezt is továbbítja a Szolgálat páncéltermébe rejtett központi emlékezettárába. A legközelebbi általános elektronikus ellenőrzésre néhány hét múlva kerül sor... Tung a tervek szerint csupán néhány kérdést tesz majd fel annak az embernek. Minden valószínűség szerint az illetőt csak “fedésre” használják azok, akik a valóságban az ügy mögött állnak. Ha Tung megijeszti a pasast, az nyilván rögtön jelenti megbízóinak. Tung kijön a lakásból, de a közelben marad; ha a férfi nem videotelefonon, hanem személyesen vinné meg a hírt, egy társával követi majd. Mindenképpen hírekhez kell jutniok, különben... különben baj lesz. Helyi idő szerint már tizenhat óra múlott, és semmi, még semmi. Braga jelentkezett: - Megvan a listám, odaadom a másik képernyőre. Nézd meg, kérlek, mi az ezek közül, amit felesleges lenne Meteornak továbbítani. Időt kell nyernünk...! “Őt is ez izgatja, mint ahogy engem is”, suhant át az agyán. Valóságos versenyfutás ez az idővel. Ha valami módon kiderülne, hogy gyilkosok mászkálnak szabadon, fegyverrel a kezükben a Városban... jobbnak látta nem is gondolni erre. A másik képernyőn közben megjelent egy apró


betűs lista: Energetikai Központ, Bányaügyi Fejlesztési Központ, Központi Bank, Vízellátó Központ, Kupolafenntartó Központ, Információs Központ, Szórakoztató Központ, Központi Pályaudvar, Központi Légellenőrző, Központi Kutatóintézet. Központi Algatenyészet, Élelmezésügyi Központ, Mars-Föld Utazási Központ, Marsi Ásványkutató Központ... - Rengeteg központ van - mondta ismét Braga. Volohov összehúzta a szemét, a listát nézte. Még korántsem volt vége, a képernyőre egyre újabb szavak íródtak ki. Lassan szólt: - Azt hiszem, van itt olyan, amit azonnal kidobhatunk. Nyilván nem rendelkezik jelentőséggel az algatenyészet vagy a légellenőrzés, sem a bányászat... Várj csak! Hogy is mondta Lea Padina: “Mielőtt elkapják a többieket... még megtudják a Városban, kik ők és mit akarnak!” Ezt vágta az arcomba, amikor felidegesítettem. - Megtudják a Városban, kik ők... - ismételte Braga elgondolkozva. De nem maradt ideje a további meditálásra, mert Meteor hívta. Megszakította hát a beszélgetést a főnökével, ám Volohov képernyőjén ott maradtak az intézmények nevei. A férfi nézte a listát. A lehallgatókészülék képernyője hirtelen kivilágosodott. Előbb egy szám bukkant fel a képernyő felső szélén, és ott is maradt végig. Ezt a számot hívta valaki Nantesi lakásáról. Volohov már elindította a hang- és képfelvevő videokristályt. Mindent rögzíteni kell. De kép nem érkezett - sem a hívó, sem a hívott nem adtak magukról képet. Az biztos, a hívó Nantesi volt. Halk férfihang szólt: - Itt Nantesi. Endort kérem. A képernyőn egy A betű tűnt fel, géphang szólt: - Háziautomata beszél. Üzenetközvetítésre felkészültem. Nantesi kis habozás után azt mondta: - Lor Nantesi üzeni, hogy Endor azonnal hívja fel őt. Itthon várja a hívását. Egy kattanás, a beszélgetés befejeződött. Volohov kiszólt a titkárságra, hívják rádión Tungot és segítőjét, visszajöhetnek. Utána parancsot adott a számítógépnek, keresse ki a telefonszám gazdájának adatait. Egy perc nem telt belé, ott ragyogott a képernyőn: KLIX ENDOR, 6-os negyed, 11-es utca, 2-es tömb, 37-es lakás. Nevezett negyvennyolc éves, a kormányhivatalban dolgozik. Nézte a feliratot, aztán megkérdezte: - További információt kérek... Mi a pontos beosztása, a hivatala? A gép nem gondolkozott. Minden marsi polgárról tudta az alapvető dolgokat, és az impulzusok iszonyú gyorsan száguldottak a központi emlékezettár és Volohov végkészüléke között. Egy másodperc múlva kiírta: Klix Endor Rikker alelnök személyi titkára.

- Még mindig semmi? - Uram, még nem jött el az idő. Hisz ön sem indult el. - De erre már hamarosan sor kerül. - Még csaknem egy óra a megbeszélt időpontig. - Az első csoport biztosan nem... nem informálta a rendőrséget? - Nem, uram. Még ha el is kapták őket... semmit sem tudtak a második csoport feladatáról. - Reméljük.

“Gyanús tehát a Központi Bank is”, gondolta Trin. Éppen szemben állt az épülettel. Ezek a marsi házak kissé mind különlegesek voltak, másfélék, mint a földiek. Ott lényeges szerep jut a


tetőnek, ami itt majdnem teljesen elhanyagolható; egyszerűen energiatakarékossági szempontból kell csak lefedni a házakat. Nincs hát jellegzetes sátortető ilyen vagy olyan műanyagból készült, régi cserepeket utánzó előre gyártott tető ősi kéményutánzatokkal, ereszekkel. Itt soha nem esik az eső, mindent kupola fed. A házak tehát aszerint épülnek, hogy mennyi hely van a kupola alatt, de biztonsági és esztétikai okokból így is mindig messze vannak attól a fehér-áttetsző védőrétegtől. A Központi Bank amúgy is csak az első két szintjét foglalta el egy nagyobb épületnek. Trin messziről nézte, aztán gondolt egyet, és bement a hallba. Úgy érezte, már nem is kell elővennie azt a három fényképet, megismerné a szökevényeket... Ha itt lennének. Ha itt lennének.

Svor Igal szeme alatt meg-megrándult egy ideg, amikor leült előbbi helyére, Volohov íróasztala elé. A régimódi bútordarab valahogy nem illett ide, ahol minden fal műanyag borítású, hőszigetelő, és ha kell, fényt is áraszt magából. A háromdimenziós marsi tájkép, a hangtalanul csukódó ajtók, a képernyők, a beleülő testformáihoz alkalmazkodó székek világa volt ez - XXV. század. Igal sóhajtott. Maga is érezte, mennyire ideges, és tudta, a kapitány ezt jól látja rajta. Csökkentek hát esélyei, hogy jó benyomást keltsen, hogy kemény embernek mutathassa magát. Soha nem hitte volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Annak idején, amikor ugyanez a Szolgálat hosszas nyomozás után elfogta őt, valahogy másképpen bántak vele. A nagyon ravasz elektronikus szakembert látták benne, és az ilyeneknek mindig volt bizonyos presztízsük az újkori nyomozók előtt. De most más a helyzet, szökés közben fogták el, ráadásul úgy, hogy összeállt mindenféle sötét alakkal, kívülről is segítették őket... Volohov nem kiabált, nem csapkodta az asztalt, egyáltalán, kerülte a játékfilmekből ismert felügyelősémákat. Egy percig némán nézte a bűnözőt, aztán halkan, nagyon halkan kérdezte: - Megúszta, Igal. Tarp Hexet menekülés közben úgy megsebesítették a kollégáim, hogy majdnem egyórás műtéttel foltozták össze az orvosok. Lea Padina és maga is hallott valamit arról, hová indult az a másik három férfi. Kapott több mint egy órát a gondolkodásra. Elég volt? Igal bólintott, majd kissé felfújta az arcát. “Talán még követelhetek”, reménykedett. Volohov arcáról semmit sem olvashatott le, a kapitány olyan volt, mint egy szfinx. Igal látta egyszer ezt az ókori építményt a szaharai narancsültetvények szélén. Nem voltak már kétségei, hogy Volohov ezt a szemébe is mondta: - Elvesztette a játszmát, Igal. Az utolsó esély az, amit most felkínálok. Nem csinálok belőle titkot: egy apró információfoszlány is sokat segíthet most nekünk. Azok hárman valami rosszat tervelnek. Magukat feláldozták. Hex, Padina és maga, anélkül, hogy tudták volna, csupán csalétkek voltak, egy álakciót bíztak magukra, olyasmit, aminek semmi jelentősége nem volt, még akkor sem lett volna, ha sikerül. Mindez csak a figyelem elterelésére szolgált, hiszen tudták, hogy percekkel a hibernátarraktár feltörése után már mi is értesülünk a dologról. Meg kell hagyni, jól kifundálták. De mégsem elég jól. Az a szervező elkövetett egy hibát. Amikor a második csoport instrukcióját mondta, az első csoportbeliek is hallottak ebből néhány szót. Volohov várt. Igal nyugtalanul mozdult. A kapitány hagyta, hogy idegesen töprengjen, ajkát rágva, fészkelődve. Akkor hozzátette: - A hat tettes közül egynek a bíróság szívesen ad jóval kisebb ítéletet, ha ennek alapján a másik öt személyt - s persze a felbujtókat, az akció szervezői. is - keményen és példamutatóan megbüntetheti. Világos beszéd volt. Igal felsóhajtott. Nem nézett Volohovra. Csak a férfi előtt forgó hangfelvevőt látta. Tudta, vannak itt valahol kamerák is. A bíróságon levetítik ezt a filmet.


Mindenki látja és hallja majd, hogy nagy rábeszélésre, bizonyos csábításnak engedve... beszélt. És ekkor döntött. Gyorsan, nehogy meggondolhassa magát, beszélni kezdett: - Olyan gyorsan történt minden. Az az idegen férfi siettetett bennünket: “Gyerünk, gyerünk, csak perceink vannak!” kiabálta. Előbb félrevont bennünket, Hexet, Padinát és engem, és elmondta. mi kell tennünk, hogyan találunk el a tizennyolcas kijáratig. Ha észrevesszük, hogy üldöznek, egyikünk maradjon hátra, és tartsa fel az üldözőket. Aztán már mentünk is. De neki kevés ideje lehetett, mert ott, abban a teremben rögtön elkezdte instruálni a másik csoportot is. Hex már elindult. Lea is követte én még szédültem egy kicsit, a kijáratnál a falhoz támaszkodtam néhány másodpercre... Kicsit ködös volt még előttem a világ, életemben először hibernáltak és ébresztettek abból az állapotból, a kiolvasztás megviselte az agyamat, azt hiszem... Szóval, még hallottam, amint azt mondta az a férfi: “Az a cél, hogy minél nagyobb legyen a pánik. Ti előbb azt teszitek, amit az előbb mondtam, aztán meg te - de nem tudom, ezt melyiküknek mondta megcsinálod a legnagyobb csapást... Csak ne sajnáld a pasast, gondolj bele, ha véghezviszitek, már semmi bajotok sem lesz az életben, gazdagok lesztek, amíg csak éltek...” - Ennyit hallottam. - Igal megnedvesítette az ajkát. Volohov kitartóan nézett a szemébe: - Biztos? Nem volt több? - Nem - rázta fejét a férfi. - Akkor elindultam a többiek után. Amikor utolértem Leát, mondtam is neki, hogy amazok valami nagy dolgot terveznek. Lea azt felelte, tudja ő is. De lehet, rosszul emlékszem, még zúgott a fejem. Volohov felállt, a sarokban álló automatából hozott egy pohár gyöngyözően hűs halványsárga üdítőt. Igal megkönnyebbülten kiitta. A kapitány kiszólt a titkárságon várakozó kísérőknek, elvezethetik a letartóztatottat. Visszament a másik képernyő elé. Még mindig ott világított a marsi “Központok” listája. A kapitány nézte egy ideig, aztán felhívta a rendőrség saját információs csoportját. Itt munkatársai mindenről percre vagy legalábbis órára pontosan értesültek, ami a bolygón az élet bármilyen területén történt. Az esetleges áramkimaradásról egy távoli ércbányában éppúgy, mint a Marsi Nagyszínház próbáján történt apró balesetről - egy baletttáncosnő rosszullét miatt nem vehetett részt a próbán -, de arról is, mikor milyen jelzésű és célú űrhajók érkeztek valamelyik pályaudvarra, és azok mikor, hová indulnak tovább. Feljegyeztek minden közlekedési és időjárási eseményt vagy változást is. Tisztában voltak a művészeti és egyéb programokkal. Szociális alcsoportjuk figyelemmel kísérte a társadalmi változásokat, hangulatokat, minden közvélemény-kutatás eredményét. Volohov röviden kérdezett, rövid, szabatos válaszokat kapott. Akkor visszament a képernyős lista elé, elég volt egy másodperc, és tudta már, mi a teendője. Felemelte a telefont. Előbb Bragával beszélt, aztán utasította egyik emberét, derítse ki, hol tartózkodik jelenleg Klix Endor, Rikker alelnök titkára. Utána utasítást adott a gépeknek: vonják lehallgatás alá a titkár otthoni és hivatali videotelefonját is. “Pluto hívja Meteort!” “Meteor jelentkezik. A Központi Bankban vagyok.” “Hagyja ott! Minden valószínűség szerint megtaláltuk a célpontot. Már mondom is, hogyan jut el oda...”

Korolla Padina a beszélgetőszobában a nővérére nézett. Lea Padina sápadt volt, idegesen gyűrögette ruhája szélét. Most egy cseppet sem emlékeztetett az előző hónapok kemény emberére. Lea, az europoliszi kislány, aki Korolla emlékeiben élt - már örökre eltűnt, szétfoszlott az időben. Korolla annak idején irigyelte Leát, szebb volt nála, a fiúknál is nagyobb sikere volt. Szüleiket nem ismerték, nagykorúságuk napján tudták meg, hogy anyjuk és apjuk egy, öt-


vennyolc évvel korábban szerencsétlenül járt középkorú házaspár volt, akik végrendeletükben meghagyták, hogy befagyasztott embrióikat - leendő gyermekeiket - majd pontosan 2435-ben tegyék be a szülőgépekbe. Huszonhárom évvel ezelőtt, negyedéves különbséggel jöttek hát a világra, és különböző társas gyermekintézményekben nőttek fel. Korolla hosszas hallgatás után megszólalt: - Lehet, engem is okolni fogsz a történtekért. - Mert a te kezedben voltak a bevándorlási papírok? - Lea igyekezett megnyugodni, úgy tett, mint aki túltette magát a dolgokon. De a húgát nem csaphatta be, Korolla volt az egyetlen lény e világokban, aki őt igazán ismerte. Erre gondolhatott, mert kínosan elmosolyodott, és folytatta: Előbb-utóbb úgyis rájöttek volna. Most nem ez számít. - Hát mi számít, Lea? - Az, hogy valahogy kimásszak a bajból. - Aligha fog sikerülni. Néhány év lakatlan sziget lesz belőle, és akkor még elmondhatod, megúsztad a dolgot. Lea dacosan felvetette a fejét: - Kibírom! Utána újrakezdek mindent, tiszta lappal. A régies kifejezésnek ma már nem sok értelme volt. De Korolla így is értette. Nincsenek már tiszta lapok, teleírtak sem, a bűnügyi számítógépek emlékezőkristályaiból pedig semmit sem törölnek ki. Aki valamit elkövetett, az benne marad bizalmas adattárában, és ez így is van jól végeredményben. Élhet akár százharminc évet is, vagy - ha közben-közben hibernáltatja magát néhányszor - élete áthúzódhat két-háromszáz éven is, a bűnüldözőknek mégis mindig tudniuk kell majd, kivel állnak szemben, mire lehet az az ember képes... ismét. De Korolla nem szólt, csak a fejét ingatta kétkedve. - Ha tanácsolhatok valamit... A bíróság előtt majd legyél nagyon őszinte. Mondj el mindent nyíltan, az ilyesmi jó hatást szokott gyakorolni a bírákra. Lea bólintott. Hallották, nyílik az ajtó, jönnek elvezetni a letartóztatottat. Lea akkor halkan, hogy csak a húga hallja azt súgta: - Lehet, hogy megússzuk mind a hatan. Ma még történni fog valami, ami megváltoztat mindent a Marson!

A Szórakoztató Központ nagy épület volt a kupola szélén. A Város délkeleti negyedében terült el, kis park övezte, sőt volt ott egy mesterséges tó is. Ebben éjjel-nappal gyerekek fürödtek, vidám lubickolásuk és kiáltásaik messzire hallatszottak. A Földről hozott szomorúfüzek ágai már rengeteg szerelmi vallomást hallottak; néha kis műanyag csónakok siklottak arra estefelé. A régi földi - irodalmi művekből ismert holdfényt a szerelmeseknek sajnos nélkülözniük kellett. A vörös bolygó két holdja, a Phobos és a Deimos túl kicsik voltak ahhoz, hogy fényükkel bevilágítsák a tájat - ráadásul a nagy kupola amúgy is megszűrt minden külső hatást. A Deimos és a Phobos hát sohasem jelenthette a marsi fiataloknak azt, amit a régebbi évezredekben a Hold a földieknek. Trin megtorpant a park szélén. Az éteren keresztül éppen értesítették: Volohov és Braga új információk birtokába jutott. Braga mondott is valami olyasmit, hogy ne higgye, ők nem csinálnak semmit. Trin is tudta, nem dolgozik egyedül. Volohov megígérte, hogy itt már jobban számíthat a Szolgálat embereire. Csak egy baj van - nem tudják mit terveznek az ellenfelek. Halvány nyomok mutatnak a Szórakoztató Központ felé, mert úgy sejtik: a három szökésben levő bandita valami tömegrendezvényen akar “fellépni”. Márpedig ma délután a Marson ez lesz az egyetlen ilyen jellegű rendezvény. Igaz, a központ nevével ellentétben, szoktak itt politikai és társadalmi gyűléseket, összejöveteleket is tartani. Ma is ilyenre van kilátás, hirdette egy másik


fényújság. A BOLYGÓ LEGMAGASABB VEZETŐINEK RÉSZVÉTELÉVEL... A “FUTURINFO” KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÓ RENDEZÉSÉBEN... A MARSI NÉGYES CSATORNA ÉS A MARS-FÖLD KÖZÖS TÉVÉMŰSORÁBAN... ELSZAKADÁS? VAGY MINDEN ÚGY TOVÁBB, MINT EDDIG? TE IS ELMONDHATOD A VÉLEMÉNYEDET! MEG FOGNAK KÉRDEZNI! SZAVAZHATSZ! HOZZÁSZÓLHATSZ! A FÖLD IS LÁT ÉS HALL MAJD TÉGED! “Valami össznépi vidám est valódi marsi stílusban, vagyis amit politikai gyűlésnek álcáznak”, legyintett magában Trin. Emlékezett rá, hogy a Földön volt része ilyenben, nem is egyszer. Amikor végleg úgy döntött, hogy űrhajós létére mégis a Szolgálatnál helyezkedik el, az első időkben - mint abszolút kezdőt, ahogy mondták - efféle rendezvényekre küldték több tucat más fiatal rendőrtiszttel együtt. Látta hát a nyugat-afrikai környezetvédők luandai óriásgyűlését, ahol a legszenvedélyesebb szavak a mélytengeri halászok ellen hangzottak el; volt az ausztráliai bennszülött történeti emlékekért rendezett vásáron, ahol a sorsolás főnyereménye egy naprendszeri űrutazás volt. Máig nem felejtette el a látványt: amikor a tévékamerák elé tuszkolták a két nyertest - az egyik egy tizennégy éves fiú, a másik egy kilencvenkét éves asszony volt. Nehéz volt elképzelni, hogy ezek ketten bejárhatják a földi űrhajókon a Merkúr támaszponttól kezdve a Vénuszt - ezt csak messziről nézhetik meg, hiszen ott nem tudnak leszállni -, a Mars városait, a Jupiter és a Szaturnusz holdjait... A zajok kizökkentették emlékeiből. Vidám gyerekcsapat vágtatott el mellette. Virágágyások között vitt az út, olyan volt minden, akár a Földön. “Ez az, amit a marsiak még sokáig így fognak csinálni. Ez a betegségük, és bármennyire is tudnak róla, még sokáig nem tudnak kilábalni belőle. Az, hogy mindig mindenben a Földet utánozzák. Ez az első reakciójuk. És amikor észbe kapnak, valamit nagyon másféleképp szeretnének csinálni, de abból ismét csak valamilyen halvány földi utánzat lesz. Nem ismernek igazán másféle világot, csak a földit, hát tudat alatt is mindig arról veszik a mintát...” Először kívülről körbejárta az épületet. Már szürkült, a távoli nap a kupola szélét világította meg, talán negyedóra, és az a fényfolt is eltűnik. A legtöbb épületben már kigyúltak a fények. Trin egy ideig furcsállva nézte a tájat, aztán megértette, mi hiányzik neki. A földi városok felett szüntelenül repdesnek a légitaxik, áttetsző gömbjeikben halvány foltként látszanak az utasok. Ügyesen cikáznak, el-elkerülik egymást, lesüllyednek, felemelkednek... Hát itt nyomuk sem volt. A kupola épségét féltve sehol a Marson nem engedélyezték használatukat. Azok a kupolák az életet jelentették a város sok százezer lakója számára. Épp a másik oldalról jött a főbejárat felé, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Volt a dologban valami abszurd - hisz őt, éppen őt küldték ide másokat figyelni, felfedezni, megtalálni. Ehelyett őt veszik szemügyre? Lassan fordult, mint aki csupán érdeklődve bámészkodik. Akkor már kezdtek áramlani az érdeklődők a központ felé. A parkban egyre több ember tűnt fel. Az, aki őt nézte, egy huszonéves nő volt. Karcsú, fekete hajú, nagy szemű, lágy mozgású asszony vagy lány. Fehér blúzt és nadrágot viselt, egyetlen ékszere egy nagyon diszkrét műgyémánt bross volt, ezt a blúz széles gallérján viselte. Ez is a legújabb marsi divat követelménye volt, Trin a nap folyamán már sok hasonlót látott. Lassan sétált a bejárat felé. Fiatalok vidám csapata után néhány komoly felnőtt jött, ketten féltőn támogattak egy öregasszonyt, aki legalább száztíz éves lehetett. Udvariasan előreengedte őket. A széles feljárat, lépcső helyett, enyhén emelkedett az oszlopos főbejárat felé. Ez is földi épületet utánzott, persze. Újabb fényreklámok kétoldalt a mai műsort hirdették. A MARSNAK KÖRÜLBELÜL EGYMILLIÓ LAKOSA VAN. EBBŐL SZAVAZATKÉPES


FELNŐTT LEGALÁBB HATSZÁZEZER. UGYE, TE IS KÖZTÜK VAGY, TE IS KÖZTÜK VAGY? MA ESTE PRÓBASZAVAZÁST TARTUNK, ITT A KÖZPONTBAN! Fél szemmel látta, hogy a nő állandóan őt nézi. Nem volt még alkalma, hogy alaposabban szemügyre vegye az arcát, de erre nem is volt szükség. A nő ugyanis egyszer csak a háta mögé került, és nesztelenül rászólt: - Hé, Trin! A férfi meglepődött. Egyik keze önkéntelenül bő inge alá csúszott. A Marson őt nem ismeri senki, illetvé... csak Volohov és Braga. Ki lehet hát ez a nő? Hamar megtudta. Amaz mosolyra derült: - Persze, hogy te vagy! Most már biztos vagyok benne! Az előbb, amikor messzebbről néztelek, még kételkedtem. Szóval a Dorg-ikrek egyike a Földről. Még szerencse, hogy nem is hasonlítasz a fivéredre, így könnyű megkülönböztetni benneteket... Körbepillantott, aztán megint a lányra nézett: - Ne haragudj, de... szóval, én nem emlékszem rád. Amaz felnevetett. Csilingelőn, kedvesen, akárha a legjobb viccet hallotta volna. Ilyenkor az arcán két kis gödröcske mélyedt be. Furcsamód, őt éppen ez nyugtatta meg. Nem lehet veszélyben, ez a nő aligha hoz rá bajt. De ki lehet vajon? - Nem csodálkozom, persze, hogy nem emlékszel rám. Sabina Rydde vagyok, Bart fivéred évfolyamtársa a kairói egyetemen. Egyszer eljöttél Barthoz, s az egész társasággal együtt elmentünk hajókirándulásra a Níluson... Nagyon halványan rémlett már neki az egész dolog. Legalább hat év telt el azóta, Bart rengeteg barátját ismerte meg akkor egyszerre. Most viszont kínosan mosolygott. Nem emlékezett a lányra, de minden, amit mondott, nagyon valószínű volt. Közben feladatáról sem feledkezett meg, úgy állt, hogy lássa a főbejárathoz közelítő embereket. Az a három arc már szinte lelki szemei előtt lebegett. Konar, Tulla, Utrero. Ha bármelyikük felbukkanna... - Annak már legalább hat éve - mondta Sabina. Ő éppen ezt akarta mondani, így megkönnyebbülten felnevetett: - Ennyi idő alatt még a csinos nőket is elfelejtettem, úgy látszik. Sabina hálásan fogadta a bókot, és az épületre mutatott: - Ma este te is itt leszel? Tudta, hogy nem beszélhet a Szolgálatról. Fölösleges lenne, s talán a lány odabent elmondaná másoknak is. Mivel Sabina talán emlékszik, mit is tanult ő akkoriban, hát azt mondta neki, űrhajós, és magyarázóan tette hozzá: - Csak ma reggel érkeztem a Földről. - Végül is űrhajós lettél - bólintott a lány. - Manapság nincs is annál szebb szakma. Ha én egészségesebb lettem volna a felvételi vizsgák idején... De hát nem mindenkinek sikerül. Mesélj, mi van veled? - Rendben, de csak távirati stílusban - hol a lányt, hol a bejáratot nézte. - Űrhajósképző, gyakorlórepülések, legényélet, repülések, legényélet, repülések... Most úton vagyok egy új munkahely felé. Sabina megint nevetett, átvette a stílusát: - Én meg elvégeztem a biológiai kutató szakot, de csak két évig voltam a szakmában. Férjhez mentem, a férjem tévés szakember, áthelyezték a Marsra, ideköltöztünk. Újabb két év, elváltunk, de én már a tévénél vagyok. Ma este dolgozom, itt a kupolában, a műsort közvetítjük a négyes csatornának. - Ismered az épületet? - most valódi érdeklődéssel fordult a lányhoz. - Persze, már vagy tízszer közvetítettem innen.


- Van egy ötletem - körülnézett. Senki sem figyelt rájuk. - Úgy tudom, már jóval a közvetítés előtt működnek a kamerák... - Jól tudod. Van kedved benézni a kulisszák mögé? - Természetesen. Ilyen szép idegenvezetőm úgysem lesz többet - bókolt ismét. Sabinának megtetszett az ötlet, energikusan átvette a vezényletet. Megfogta Trin karját: - Akkor meg mit ácsorogsz itt? Gyere, a mieink már elkezdték az előkészületeket. - Ismerősökre várok, nem tudom, mikor jönnek. Eléggé pontatlanul beszéltük meg a dolgokat kesergett, bosszúsnak tettetve magát. Sabina azonban gondtalan volt, úgy látszik ez volt az alaptermészete: - Oda se neki, ahogy az ősidőkben mondták a Földön. Gyere velem, aztán majd időnként kinézel a közönség köré. - Azért kérdeztem a kamerákat, mutatjátok-e a közönséget még a közvetítés előtt is... - Persze, a műszakiak azzal gyakorlatoznak, no meg be is kell állítani a kamerákat, mielőtt az egészet átadják a robotvezérlésnek. Gyere! Bementek a hallba. A nagy, magasan üvegezett termet körül-körül oszlopok szegélyezték, ez is valamilyen földi építményre emlékeztette Trint, de már nem tudta, hol látott hasonlót, Melbourne-ben vagy Helsinkiben? Végül is, mindegy. - Tudod mit? - szólt odabent. - Még el kell ugranom valahová. Hol talállak meg utána? - Gyere fel az emeletre, egészen hátra, a “Műszaki személyzet” feliratú ajtón lépj csak be bátran. - Sabina még egyszer rámosolygott, és elment. Kissé megkönnyebbülten kereste meg a mosdót. Hamar megtalálta, bement egy fülkébe. Tudta, a kis rádió adó-vevőn Braga mindent hallott. Halkan mondta: “Pluto, mi a véleménye erről a lányról?” “Pluto vagyok. Amint a lány bemutatkozott, máris lekértem az adatait a központi számítógéptől. Igazat mondott a nő. Nem hiszem, hogy tartania kellene tőle. Jelenlétével legfeljebb komplikálhatja a maga helyzetét.” “De éppenséggel segíthet is.” “Ez sincs kizárva, Meteor. A tévékamerás figyelés jó ötlet, de csak addig használható, amíg el nem kezdődik a műsor.” “Tudom magam is.” “Figyeljen, Meteor. Most indul oda egy kis csoportunk, Tung felügyelő vezeti. Amint odaérnek, összekapcsoljuk a készülékeinket ugyanarra a hullámhosszra. Ők is hallani fogják, kivel beszél, mit mond, hol tartózkodik éppen. Ezt majd vegye figyelembe. Amint feltűnnek az... az ismerősök, azonnal jelezze. Nem tudjuk ugyan, mit terveznek, mégis azt hiszem, minden perc végzetes lehet!” “Értem.”

Korolla Padina megállt a küszöbön. Nem szólt, csak. az ajkát rágta idegesen. Volohov látta, a keze is remeg. Felpattant, odament hozzá. Szelíden behúzta volna a szobába, hogy leültesse, egy üdítővel megkínálja, és halk szavakkal megnyugtassa - de a lány felszegte a fejét, nem mozdult az ajtó mellől. Rekedten mondta: - Utálom magamat. Már másodszor vagyok olyan, mint egy... spicli. Ismeri ezt a szót, kapitány? - Ismerem - bólintott Volohov. Elhatározta, semmin sem fog csodálkozni. A szót különben még az egyetemen hallotta. alighanem a “történelmi kriminalisztika” órán. - Ma reggel másokat árultam el, nem is tudom, kiket. Az a rejtélyes társaság, amely idehozatta a


nővéremet és a többieket... - Már sejtjük, kik állnak mögötte. - Igen. De most... most a nővérem ellen kell tanúskodnom. - Senki sem kényszerítheti rá. A törvény... - A törvény! - Korolla megrázta a fejét. - Nem érdekel a törvény. Az a fontos, hogy azok a gyilkosok ne tehessék meg büntetlenül, amit akarnak. Én is marsi ember vagyok, és nem szeretnék félve kimenni az utcára... - Ez nagyon természetes. Ha megtudott valamit a nővérétől, mondja el. Hisz nem árt neki ezzel, másoknak viszont használ. Korolla alighanem erre várt... Habozása nem tartott sokáig. Behunyta a szemét, és elmondta, mit hallott az előbb a beszélőn Leától. Azt a bizonyos utolsó mondatot. Lea nagyon magabiztos volt abban a pillanatban. Szóval mégis van valamilyen terv, ami megváltoztathatja a dolgok menetét? Volohov is erre gondolhatott, köztük a csend most nagyon súlyos lett. Korolla még állt egy percig, aztán lassan megfordult, kezét a kilincsre tette: - Az elején meg azt mondta Lea, hogy ők élni akarnak. - Mindenki élni akar - felelte a kapitány józanul. A lány a fejét rázta: - A befagyasztottakra gondolt. Azt mondta: a hibernáltak csak léteznek, de nem élnek. Azt mondta, a tartályban feküdni annyi, mint várni, míg mások döntenek sorsukról. De nekik nem elég létezni, ők élni akarnak, vagyis cselekedni. tevékenykedni... - Amit eddig tettek, az csak ártott mindenkinek - Volohov hangja szomorúan csengett. Korolla Padina lehajtotta a fejét, búcsúzás nélkül távozott. Volohov még állt egy ideig, az ajtót nézte mozdulatlanul.

- Ön is eljön? - kérdezte Rikker. Az alelnök az elnök dolgozószobájában állt. Rikker hatalmas szőke oroszlánsörénye nagyon elütött a szoba sötét berendezésétől, lángoló világos folt volt, apró nap, mely fényével szinte új, saját fényt árasztott. Az elnöki szobát már százötven évvel ezelőtt is erre a célra használták, azt senki sem firtatta, hogy az eddigi elnökök valójában a földi helytartók, afféle kormányzók szerepét játszották. Tespoo személyében tulajdonképpen első ízben került ide olyan ember, aki maga is a Marson született. A szoba a palota első emeletének északi oldalán volt; már-már hagyományosnak tartották, hogy mindig az aktuális első ember dolgozik benne. A bútorokat, a festményeket kissé régies földi stílusban rendezték el, ahogyan az első elnökök idején volt divatban. Rikker háta mögött egy ősmarsi festő, bizonyos Ivan Villanova-Cyr Tithonius krátervidék című monumentális képe függött. A tévénézők jól ismerték; alatta volt az a kanapéhoz hasonló, vörös bársonnyal bevont pad, amelyre a díszvendégeket ültették, amikor a tévéhíradó kameráit is a helyiségbe engedték. Rikker közben azon töprengett, mit is tud Tespoóról. Hiába “bennszülött” ő is, ez a férfi valahogy úgy élt és öregedett meg itt a városban, hogy senki sem figyelt fel rá, egyszer csak százévesen beválasztották valamelyik testületbe, ott nagyon energikusan tevékenykedett, erre beválasztották két másikba is, és így tovább... Hamarosan ismert lett, hát mind feljebb került, senki sem tartott ettől az egykori elektronikai szakértőtől, aki nyugdíjaztatása előtt az oktatási tanácsban volt harmadrangú felügyelő... Tespoo az íróasztalnál ült. Most felnézett. Az arca persze fáradt volt, de Rikkernek olyan érzése támadt, ez az ember nem is olyan elesett, amilyennek mutatja magát. Jó orvosai vannak, a legjobbak. És ha mindez csak álca? - villant az alelnökbe. - Lehet, hogy Tespoo még egyáltalán nem mondott le a harcról? Suttognak róla egyet s mást. Lehet, ebben a korban is van még az


emberben hatalom iránti vágy. De mit tehet már? Nyilvánvaló, hogy a jövő olyanoké, mint ő, Rikker vagy Solares. A fiataloké, akik tele vannak energiával és ötletekkel. Tespoo már leszálló ágban van, ez tagadhatatlan. Aligha kell tőle tartani. Hisz senki sem tart tőle, mindenki tudja, hamarosan elmegy, méghozzá úgy, hogy nem hagy nyomot maga után, a Mars történetébe aligha fogja beírni nevét ez a mindig fáradt aggastyán. - Elmegyek - felelte Tespoo kis késéssel. Nézte Rikkert, és nem lehetett tudni, mire gondol, amikor folytatta: - A szervezők meghívtak engem is, no és persze ott lesz ön, Solares és mások. Már jeleztem, hogy ott leszek, és nem visszakozom. Nem folytatta, hát Rikker is elhallgatott. Nem illett rákérdezni. De meglepetésére, most az elnöknek volt kérdeznivalója: - Mit szól Solares és Anholt egyezségéhez? - Miféle egyezséghez? - Látom, nem tökéletes az információs szolgálata - Tespoo sajnálkozva mosolygott. Ez dühítette Rikkert. - A két nevezett úriember ma délután Anholt főhadiszállásán megegyezett abban, hogy összefognak az úgynevezett Függetlenségi Párt védőszárnyai alatt. Solares beviszi a maga párthíveit, támogatóit, nemcsak a képviselőket, hanem ami még ennél is fontosabb, a befolyása alatt álló üzletembereket is. Cserébe az állítólag hamarosan eljövendő új “marsi kormányban” ő lesz a külkereskedelmi miniszter, sőt szó van arról is, hogy a földi kapcsolatokat is ő intézné, afféle mini-külügyminiszterként... Akar valamit tenni ez ellen? - kérdezte Tespoo kertelés nélkül. És látva Rikker meglepett arcát, szokásos nyerseségével folytatta: - Ne tegyen úgy, mintha még eszébe sem jutott volna sohasem... Solares veszélyes ellenfél. Önnek az egyetlen igazi ellenfele... Ezzel az egész függetlenségi dologgal maga alól rántja ki a szőnyeget. Ma este rendeznek majd egy próbanépszavazást is, akkor majd meglátjuk, körülbelül mennyire lehet számítani a lakosság támogatására. - Rendben van, ott leszek én is - s ezzel Rikker megfordult. Az ajtóban az elnök titkárával találkozott. Az agilis fiatalember beszólt Tespoónak: - Elnök úr, a piros telefon... Ez alighanem a bizalmas, titkos beszélgetések különvonala volt. Kép nélküli, csak hangot adó szerkezet. Rikker és a titkár kimentek. Tespoo magára maradt. Csak akkor emelte füléhez a hallgatót.

Trin a mosdóból jövet észrevett egy lefelé vezető lépcsőt. “Alagsor”, gondolta. Valami arrafelé vonzotta. “Lehet, túl sokat jártam ma föld alatti alagútban”, gondolta tréfásan, de hamar elkomolyodott. Nem látott senkit, hát leszaladt a lépcsőn. Léptei messzire hangzottak, lassított hát, igyekezett csendben menni. A forduló után vasajtót talált, tudta, ez a tűzvédelmi előírás miatt van itt. Az ajtó nem volt bezárva. Bement a következő helyiségbe. Megtalálta a világításkapcsolót. Fény öntötte el a helyiségeket. Nem vennék tőle jó néven az épület karbantartói, ha itt találnák. Idegeneknek nyilván tilos a belépés. Ugyanakkor most vonzotta minden zárt, rejtett, kevéssé szem előtt lévő helyiség. Ösztönösen sejtette, ha valahol - hát ilyen helyen történhet majd valami. Valami, amiről semmit sem tudott, csak sejtette: esetleg a Rossz fészke lesz. Néhány gép állt a betonpadlón, klímaberendezések lehettek. Csövek ágaztak ki belőlük. A gépeken és csöveken feliratok: HALL. NAGYTEREM. ELSŐ EMELET. FÖLDSZINT. A csempés padlón ragyogó tisztaság uralkodott, amit alighanem a sarokban álló takarítórobotoknak köszönhettek. Még egyszer körülnézett, majd lekapcsolta a lámpákat, gondosan becsukta az ajtót, és visszament a hallba.


Ott már egyre többen voltak. Ide mindenkinek szabad bejárása volt, és sokan szerettek volna a helyszínen lenni, nem pedig csak a tévében nézni a műsort. Aki előbb jön, jobb helyet foglalhat magának, ez volt az elv. Viháncoló fiatal leányok nevettek, egy koromfekete bőrű férfi méltóságteljesen vonult a mosdó felé. A helybeliek biztosan több ismerős arcot is felfedezhettek, de ő senkit sem ismert. Akiket ismert, azokat sehol sem látta. Pedig kétszer is átment az egész hallon, figyelmesen. Úgy gondolta, felmegy Sabinához. Már éppen beszállt a liftbe, amikor feltűnt neki egy sötét ruhás férfi. Háttal állt, egy plakátot olvasott. Maga sem tudta miért, de izgatottan kiugrott a liftből, s arrafelé sietett. Sajnos, a férfi egy nagyon barna bőrű, karcsú öregember volt. Hátulról nem nézett ki kilencvenévesnek, csak amikor az arcába nézett, akkor látszott a kora. A lift közben elment, de hát csak egy emeletről volt szó, a széles díszlépcsőn gyalog ment. Odafent a szokásos nyüzsgés fogadta. Az efféle rendezvények “hátországa” volt ezen a szinten; rendezők, irodák, szüntelen csengő-jelző videotelefonok, szaladgáló fiatalemberek. Hátrább egy táncegyüttes tagjai készültek, javarészt most öltötték fel jelmezeiket. Az egyik szobában egy hosszú hajú férfi játszott szintetizátoron, finom ujjai lágyan siklottak a billentyűkön. Olyan szép volt a zene, hogy Trin majdnem elfeledte feladatát, megtorpant a küszöb előtt, hallgatta. Képzeletében messzire repült. Gyerek volt megint, abban az időben, amikor már nem a Trendalon élt, azon a bolygón, ahol született. Az a távoli naprendszer, ahová a Földről a leggyorsabb járatú hajók is majdnem egy évig száguldottak akkoriban, már nagyon kiesett az emlékezetéből. A színes szelek bolygóján lelte halálát az apja... Egyszer majd vissza kell oda mennie. Ahogyan Letta, az édesanyja is elhatározta ezt, úgy ő is szinte sejtjeiben érezte szülőhelye hívását. De most ez a zene földi emlékeket ébresztett benne. Egyszer járt KözépEurópában, egy nagy tó partján. A mélyen benyúló félsziget hegycsúcsán állt, nézte az opálzöld vizet. A felhők árnyéka sötét foltokat terített a tóra, a partok felé világosabb, a mélyebb részeken sötétebb volt a nagy víz. A távolban pára lepte el a túlsó partot, emiatt úgy tetszett, tengert lát. Ma is emlékezett arra a különösen forró napra, fedetlen fővel állt a szikrázó égbolt alatt. Néha a felhők elúsztak a nap előtt, de a hőség semmivel sem csökkent. A nyaralótelep színes házai csak foltok voltak látómezejében, igyekezett nem észrevenni őket, a tájban gyönyörködött. Műgyantaréteggel borítva állt ott egy régi, kéttornyú épület is, “templom” volt valaha, mondták. A szó homályos érzeteket keltett a férfiban, az valami szent hely lehetett, szentély, így mondta az idegenvezető, egy szapora beszédű, de rokonszenves öreg férfi, máig emlékszik az arcára. “Itt valaha halászok laktak”, mutatott le a partra, de ő nem követte tekintetével a mozdulatot, a vizet nézte. Igen, itt lehetne élni. Hajnalban nagyot úszni a felkelő nap fényében, napközben olvasni, tanulni, pihenni, este hosszú sétára indulni, vagy... csak a vizet nézni, semmi mást nem tenni, figyelni, hogyan változik a nappali világosság esti szürkületté, majd hogyan feketednek el a partok, legvégül az eget tükröző víz, és figyelni, ahogy kigyúlnak a fények a szemközti partokon, körös-körül... Igen az orgonaszó. A szintetizátor most orgonahangokat imitált, nagyon szépen, s emiatt jutott eszébe az a műemléképület ott a tóparti hegyen, igen, ott hallotta ugyanezt a toccatát és fúgát... Felocsúdott. Körülnézett. Egy szempillantás alatt ismét a régi volt, no igen, ez nem a Föld, nem az a tópart. Itt a Mars, és neki feladata van. Kemény és veszélyes, talán könyörtelen feladata. Sabina útmutatása szerint elment a folyosó végére. A kanyar után már látta is a feliratot: MŰSZAKI HELYISEGEK. Néhány férfi és egy poggyászhordó lépcsőnjárón automata az átlátszó műanyag dobozokba csomagolt kamerákat rakta le. Egy képernyőt már felállítottak, ezen a hallt láthatták. De sorra gyulladt ki a többi színes ernyő is. A lenti segédszemélyzet a nagyteremben is felállította kameráit. Egy nagy nézőtér egyik végén emelvényt látott, rajta félkör alakú asztal, kényelmes fotelek, üdítők. Tipikus előkészületek egy “kerekasztal-beszélgetéshez”.


De hogy nem lesz ez egyszerű műsor, mutatta a színpad másik, kissé megemelt része, ahol táncparkett, nagyméretű elektronikus vetítőképernyő és egy szónoki emelvény is volt. - Itt vagy már? - Sabina közben átöltözött. Utcai ruhájára majdnem áttetsző műanyag köpenyt öltött. haját kontyba tűzte, ami határozottan előnyös kifejezést adott arcának. Trin rögtön meg is mondta ezt neki. A válasz egy hálás mosoly volt: - Jé, hát te udvarolni is tudsz, Trin Dorg? - Előfordul, még velem is. De a hajad tényleg jó, ezt nem csak bóknak szántam - a férfi arcán lehetett valami feszültség, a nő észrevette. Egy másodpercig kutatva nézte Trin arcát, majd mosolyt erőltetve érdeklődött: - Neked valami gondod van. Eltaláltam? - El. És... segíthetnél nekem. Sabina körülnézett. A mellettük el-elhaladó nők és férfiak lökdösték őket, néha egy targonca robogott terhével, nem volt ez alkalmas hely a beszélgetésre. A nő határozott léptekkel elvezette Trint a folyosón egy kis benyílóig. Alulról csigalépcső kanyarodott ide. Mellette egy keskeny, hangszigetelő réteggel borított ajtó volt, felirat nélkül. Sabina benyitott. Odabent két nagy pálma, néhány fotel. és egy elektronikus, változtatható poszterkép világított a falon. Most éppen egy skandináv fjordot mutatott. Az erdők mélyzöldje és a víz erős kékje uralta a tájat. - Látom, máris felfigyeltél a büszkeségünkre - a nő ránevetett, most nagyon kedves volt az arca a kis gödröcskékkel. Egyáltalán, Sabina kezdett tetszeni neki. - Itt egy kis szoba, ablaktalan folytatta a lány. - Sokszor a lenti program közben itt veszünk fel kis beszélgetéseket egyes fontosabb emberekkel, ezeket később bejátsszuk a lentről közvetített nagy műsorba. Mivel elég gyakran közvetítünk ebből a központból, hát már régóta szükségünk volt rá. - Afféle kis stúdió? - mosolygott Trin. - Úgy is mondhatjuk. A kamerákat elrejtettük, ne zavarják a nyilatkozókat, a hangfelvevő berendezések pedig olyan tökéletesek, hogy a leghalkabb suttogást is önműködően felerősítik, nem kell mikrofonokat alkalmaznunk. Nézd, még a lámpákat is úgy helyezték el, hogy senkinek nem világítanak az arcába, mégis elégséges fényt adnak a kamerák számára is... Sabina becsukta az ajtót, a férfire nézett. Sötét szemében megértés csillant: - Furcsa egy ember vagy te, Trin Dorg. Felbukkansz hirtelen a Marson, és máris csupa rejtély van körülötted. Keresel valakiket, de nem mondod meg, miről is van szó. Annak idején a Földön valahogy... közvetlenebb voltál. Trin vállat vont. A vele egykorúak életformája, viselkedése sokszor nem nyerte el a tetszését, sem a Földön, sem az űrben. Társai, régi társai, az űrhajósok között sem érezte jól magát. Lehet, hogy szülei génjei közül ebben a vonatkozásban az apjáé voltak az erősebbek? Ő sem könnyen barátkozott. Sabina nézte a férfit. Nem sokkal idősebb nála, igaz, a kora meg is látszik rajta. A szőkésbarna haj, napbarnított, de fehér bőr, a szeme, a mozdulatai végeredményben szimpatikusak; bárhová is megy Trin, az emberek nem éreznek iránta ellenszenvet. Biztatóan rámosolygott: - Nos, nem akarsz gyónni? - Még nem - Trin is mosolygott, igyekezett, hogy az esetből a nő ne vonjon le túl messzire menő következtetéseket. - Majd egyszer... később. - Szóval titkolsz valamit - állapította meg Sabina komolyan. Trin arcáról is eltűnt a mosoly, szeme körül kisimultak az apró ráncok. Sabina szemébe nézett: - Ne kérdezz, mert nem felelhetek. - Rendben van. Azt kérted, segítsek neked. - Mielőtt elkezdődik a program, hadd nézzem meg azokat a képernyőket, amelyek a gyülekező közönséget mutatják. És ne csodálkozz, bármi is történik majd.


- Mi történhet... Trin már a félig nyitott ajtóból felelte: - Minden, Sabina. Ma este minden megtörténhet.

Rikker alelnök szigorú ember volt. Legfőképpen önmagával szemben. Ma délután valahogy még több szigorúság gyűlött össze benne. Tulajdonképpen - bár ezt önmagának sem merte bevallani - haragudott önmagára. Úgy érezte, az idő homokként pereg ki ujjai közül, miközben semmi sem történik - legalábbis semmi, ami neki lenne hasznára. Az imént Tespoo közölte vele, hogy Solares lepaktált Anholttal; rögtön eszébe jutott, az elnök nyilván őt is gyanúsítja ugyanezzel. Pedig hát Rikker most maga sem tudta, mit tegyen. És éppen ez idegesítette. Hivatali szobájában ült, a Palota déli szárnyában, majd fel-alá járkált a hatalmas szőnyegen, leszegett fejjel rótta a köröket, gondolkodott. Csak negyedóra múlva hatolt tudatába a szőnyeg mintája, az egymásba fonódó színes vonalak, középen és négy sarkában az ismétlődő díszítések. Ősi írás betűit utánzó minták... No igen, hisz ez is a Földről származik. Körülnézett. Itt majdnem minden a Földről származik. A gondolat meglepetésszerű erővel csapott belé. Ami eddig közhely volt, hirtelen nagyon erős érv lett. Legalábbis annak hitte, és most percről percre jobban meg volt erről győződve. Körbejárta a szobát, megtapogatta a bútorokat, a tárgyakat. A porcelán díszvázát, amit a déli félteke ércbányászaitól kapott egyszer. A Tonner-festményt - “Phobosi fényben” -, amit annyira szeretett, olyan sejtelmes volt az a félhomály, amely a kicsiny holdról sugárzott le a marsi tájra. A kép itt keletkezett ugyan a Marson, de anyagához mindent a Földről hoztak ide. Marsi a fémérc, amiből kiöntötték az ablak díszeit. De az átlátszó anyag a keretek között - szintén a Földről származik. A masszív íróasztalt is onnan hozták. Nyilván számtalan építőanyagot is. Főleg akkor, amikor a Palotát építették. Abban az időben a Marson még annyi ipar sem volt, mint most. No és a szőnyeg... Állítólag kézzel szőtték. Van-e a Marson bárki is, aki nemcsak ilyen tudással, de ekkora türelemmel is rendelkezne? Erre csak a földiek képesek. Legalábbis most még csak ők. Már nem sok idő volt hátra. A fali digitális órára nézett. A kettéosztott lapon két idő pergett egyszerre. Még csak nem is hasonlítottak egymásra. Itt a Marson most délután volt - legalábbis a fővárosban -, de az óralap másik felén a földi idő pergett. Így volt ez minden marsi hivatali helyiségben, ezek a dupla órák is jelezték: nem lehet elvonatkoztatni a Földtől. És nem csupán azért, mert gyakran hívták innen a Földet rádión vagy videotelefonon, tehát tudniok kellett, a hívott kontinensen most nappal van-e vagy éjszaka, hivatali vagy pihenőidő. A dupla órák erős kapcsolatot sugalltak. A Marson egy nap több mint huszonnégy óráig tartott, az eltolódás folyton nőtt, az órák nemcsak a helyi időket mutatták órákra, percekre lebontva, de ott virított mellettük a hónap és a nap is. A teljes dátumok viszont a két világ különbözőségére hívták fel a figyelmet. Rikker azon kapta magát, hogy már jó ideje szinte hipnotizáltan bámulja az órát. Aztán magához tért. Igen, meg kell tennie. Ez a választás csak az övé, senkivel nem oszthatja meg a felelősséget sőt egyelőre azt a hírt sem, hogy ő már választott. Ma este leteszi a garast, ahogyan régen mondták... a Földön. Az ősei. Lenyomta a belső információs hálózat egyik gombját: - Endor! A titkár haladéktalanul jelentkezett: - Itt vagyok, alelnök úr. - Készüljön fel! Tíz percen belül indulunk a Szórakoztató Központba.


Fővárosi helyi idő szerint tizenhét óra negyvennyolc perckor a Szolgálat lehallgató számítógépe a Nantesi-Endor videotelefon-vonalon ismét rögzített egy beszélgetést. Nem automata beszélt az egyik oldalon sem, ám az információkat cserélő személyek ezúttal is csak hangot adtak egymásnak, képet nem. NANTESI Endor, te vagy az? ENDOR Ki más lenne? Megértettem az üzenetedet, de nem tudtalak hívni. Valami baj van? NANTESI A Szolgálattól járt itt egy fickó, olyan ázsiai. Tung felügyelő a neve. ENDOR És mit akart? NANTESI A bevándorlókat segítő társaság iránt érdeklődött. ENDOR Nyugalom! Mire következtettél a kérdéseiből? NANTESI Hát éppen ez az. Vagy nagyon ravaszul fogalmazott, vagy tényleg nem tudnak semmit. Nem lehet következtetni semmire. Azt akarta tudni, mióta működik az “Elízium”, és hogy hány embernek segített eddig, és folytat-e valamilyen reklámtevékenységet a Földön is. ENDOR Mit válaszoltál? NANTESI Elmondtam, amit lehetett. Illetve azt, amit nyilván úgyis tudnak már. Mondtam, hogy a Földön is feladtunk néhány hirdetést. De ami miatt megijedtem, az az utolsó kérdése volt. ENDOR Mondd már, nincs sok időm! NANTESI Azt kérdezte, van-e ismertebb ember is az eddig általunk a Marsra segített személyek között. ENDOR Valóban ravasz kérdés. Mit válaszoltál? NANTESI Azt mondtam, ilyenek nincsenek. ENDOR Jól van. Azt hiszem, megnyugodhatsz. Nem tudnak semmit, legfeljebb valami izgatja őket, de ez csak sejtés lehet mindössze. Nem kell félni a Szolgálattól. Rutinszerűen ellenőriznek mindenkit és minden intézményt, tudod, nagy a felhajtás amiatt a hat ember miatt. Hallottad a parlamenti vitát, nem? Ja persze, téged az ilyesmi nem érdekel. NANTESI Tudom, hogy te nem félsz, hiszen olyan kapcsolataid vannak... ENDOR ...amikkel rajtad is segíthetek, ha bajban leszel. NANTESI Nincs kizárva, hogy máris bajban vagyok. ENDOR Csak semmi pánik! Lapulj nyugodtan, és viselkedj úgy ezután is, mintha semmi sem történt volna! NANTESI Könnyű azt mondani... ENDOR Be kell fejeznem. Ma este már tisztábban látunk majd, hidd el nekem. Most be kell fejeznem. Este hívni foglak, légy a gépnél. NANTESI Ott leszek.

Volohov nem sokat töprengett; parancsára a gép egy külön hangkristályra kimásolta a két lehallgatott beszélgetést. Közben a kapitány behívatta egyik tisztjét. A gondolatok villámgyorsan kergették egymást fejében. “Letartóztatásról szó sem lehet. Ahhoz az ügyészség beleegyezése is szükséges. Bármennyire is szeretném, nem hivatkozhatok rendkívüli esetre, hisz akkor meg kellene magyaráznom mindent. Az ügyész szívszélhűdést kapna, ha megtudná, hogy néhány gyilkos szabadon kószál a városban, és mi csak sejtjük, merre járhatnak... Addig jó, amíg nem tudja senki. De van más megoldás is...” Határozottan fordult a belépő tiszthez: - Egyik emberével induljon azonnal erre a címre! Ezt a férfit hozzák be! - Letartóztatás? - Nem. Úgynevezett azonnali, személyes információkérésről van szó. De - bizalmasan közelebb intette emberét - ha az illető ellenkezne, finoman... rá kell beszélni, hogy mégis


engedelmeskedjen, időveszteség nélkül. Okvetlenül meg kell tudnom tőle néhány dolgot, és ehhez feltétlenül szükséges, hogy erre a beszélgetésre itt, a mi épületünkben kerüljön sor. Ennek, hogy úgy mondjam, pszichológiai jelentősége van. Azonkívül én most bizonyos okokból nem hagyhatom el a kapitányság épületét. Igyekezzenek! Nem zavarta, hogy magyarázkodnia kellett beosztottja előtt. Sohasem volt régimódi, despotikus főnök. Ezt az emberei már eddig is értékelték. Talán kedvelték is érte - remélte most. A tiszt szótlanul átvette a nevet és a címet, és máris eltűnt. Volohov lassan az ablakhoz ment. Szeretett volna most otthon lenni. A házban, ahol mindig halk zene szólt, a bútorok oly ismerősek voltak, és az a melegség... azt nem lehet más szavakkal elmondani. Ehhez a felesége kellett, a lányai, az az egész megfoghatatlan hangulat, amelyet a férfi mindig csak otthon érzett, sehol máshol. Nézte a marsi házakat. A kupola fölött már sötétség terjengett, belülről megvilágították a lámpák a hatalmas építményt. Odakünn tehát eljött az éjszaka, vagy hamarosan eljön, az Olümposz csúcsát ugyan még biztosan megvilágítják az utolsó sugarak, vörös fényben fürdik a hatalmas csúcs, szép lehet. De itt lenn, a meteorbiztos kupola védelmében, a hangyaként nyüzsgő embertömeg sorsában bármelyik pillanatban fontos fordulat állhat be. Mit tervezhetnek az összeesküvők? Homlokát ráncolva töprengett, és várta, hogy ismét történjen valami.

Trin egy kényelmetlen széken ült a kis helyiség hátsó falánál, és a képernyőket nézte. Nyolc kamera működött odalent, egyelőre csak ennyi, a többit most állították fel a szakemberek. Ezt a nyolcat már robotok forgatták a rendező rövidhullámon érkező utasításaira. Itt, a fenti ellenőrző szobában a képernyőket megszámozták. A rendező - egy szakállas fiatalember, a többiek Georgnak szólították - egy társával szintén ott ült; hol a képernyőket nézték, hol műszaki dolgokról fecsegtek egymás között. Szóba kerültek egy fiatal asszisztensnő testi bájai is - úgy tűnt, erről mindkét férfi egyforma szakértelemmel beszélt, mintha csak közös élményeik lennének a lánnyal kapcsolatban. Persze ez sem izgatta most, igyekezett meghúzni magát ott hátul - Sabina figyelmeztette, ne hívja fel magára a figyelmet, mert az zavarná a szakállast, aki ilyenkor kiállhatatlan tud lenni. Közben megérkezett a két riporternő is, a szomszéd szobában csiviteltek, a nyitott ajtón át behallatszott minden szavuk. Az arcukat készítette ki egy-egy ügyesen beprogramozott, személyre szóló sminktervvel betáplált robotgép. A képernyőkön gyakorlatilag látta az egész hallt és a nézőteret is. Az üléseknek legalább a felét elfoglalták már a kíváncsiak, de a hallban is élénk volt az élet. A bejárat mellett egy videokristálybolt is működött, no és az elmaradhatatlan természetvédők marsi tagozata is felállított hamarjában egy információs sarkot. Kedvelt idei jelvényük, a Bulme kráter sematikus rajzát is kiakasztották jó magasra, hogy mindenki lássa. Azt a krátert tavaly egy messziről rádión jött és a rossz vételi viszonyok miatt félreértett utasításra a hatalmas talajásó gépek félig lerombolták. Mire kiderült, mi történt valójában, a kráterből több kilométeres darabot a talajjal egyenlővé tettek a gépek. A terület éppen természetvédelmi rezervátum szélén feküdt, és ahhoz legfeljebb látványként tartozott; de persze a természetvédők panaszáradata hetekre elöntötte az egész marsi hírközlést, sőt átszivárgott a Földre is. Ő is ott hallott róla. A rendező egyelőre olykor pásztázásra utasította a kamerákat, vagy azok éppenséggel mozdulatlanul álltak. Trin így jól megszemlélhette az érkezőket. De türelmetlenül nézett órájára. Múlik az idő, közeledik a program kezdési időpontja. Mi lesz, ha azok nem jönnek el, vagy nem ide jönnek? Hiszen csak Volohov feltételezi, hogy lesz itt ma “valami”. Lehet, tévedés az egész, az összeesküvők valamilyen más intézményt támadnak meg...? Tekintete a képernyők között röpdösött. Tizennyolc óra két perckor hirtelen megpillantott valakit. Érezte, megfeszül a gerince, egész


testét átfutotta valamilyen szokatlan érzés. Maga sem sejtette, mennyire ősember lett most váratlanul. Így reagáltak ősei a szavannák ösvényein, az itatókhoz lopódzó vadak nyomait látván, vagy ha a magas elefántfűben közelgő surrogást gyanítottak. Talán vadállat, talán másik ember közeledett - mindkettő lehetett ellenfél... A négyes számú kamera nem mozdult. A hall egy szögletét látta rajta, abban most megjelent egy férfi. Szürke utcai ruhát viselt, haja kissé zilált volt, de ez nem tűnhetett fel senkinek, a legfurcsább frizurákat viselték egyesek, különösen az úgynevezett művészlelkek, akikből itt is egyre több volt, nemcsak a Földön. A férfi igyekezett nem felhívni magára a figyelmet - éppen emiatt vette őt észre Trin. Annak idején, a rendőrtiszti tanfolyamokon tanították nekik az ilyesmit is. Lélektani és viselkedés-lélektani kurzusokon sajátították el azokat az apró jeleket, amelyek mások zavarát, adaptációs nehézségeit, belső feszültségét jelezték a külvilág számára. A férfi idegesen gyűrögette régimódi nyakkendőjét, látszott, életében először visel ilyen holmit. Aztán zakója zsebében kotorászott, majd annak karjába nyúlt, a hóna alá. Szűk lehetett az ujja, vágta a hónalját. Nem a saját méretét viseli, jutott eszébe Trinnek, és máris felállt. Sabina éppen jött befelé, az ajtóban ütközött össze a férfival. - Mi történt?... Trin egyetlen szó nélkül elrohant mellette a folyosón. A nő tanácstalanul nézett utána, aztán maga is a képernyők elé állt, hátha meglátja valahol Trint. Még maga sem tudta, miért - de féltette a férfit. “Pluto!...” “Jelentkezem. Tung is a hullámhosszon van.” “Éppen jókor. Villen Konar itt van a hallban!” Tespoo elbocsátotta személyzetét. Egyedül jött ki a Palotából. Tudta, nem kell félnie semmitől, és szerette olykor tüntetően megjátszani az “államférfit, aki bírja a tömegek bizalmát”. Ezt egyszer így, szó szerint egy tévériporter mondta. Igaz, nem róla, hanem az elődjéről, aki valóban nagy ember volt. De Tespoo is azzá szeretett volna válni. Beírni nevét a Mars dicsőségkönyvébe. Abba a könyvbe, ami nem is létezett valójában, mégis létezett valahogy. Az emberek tudatában, véleményében. És ez most - hogy az öregség ily alattomosan a közelébe férkőzött - mind fontosabb gondolat, sőt cél lett számára. Azon vette észre magát, hogy mindennap, minden órában erre törekszik, ezért tesz egyes gesztusokat, mond ki szavakat, formál véleményt. Színésznek kezdte magát érezni, persze nem volt hozzá sok érzéke, de hát játszott - ha akarta, ha nem. Állandóan közönség előtt volt. Másnak kellett magát mutatnia, mint amilyen volt. És ez a ma esti színjáték is része, sőt nagyon fontos része a Nagy Játéknak. Már előbb kezdetét vette. Amikor az imént az orvosa beadta a megfelelő gyógyszereket. Ezek nélkül ma este nem lehetne az, aki szeretne lenni Ezek hatása nélkül ki sem állna a közönség elé. Így viszont friss lesz, szellemes, és ami szintén fontos - fizikailag is bírja majd a terhelést. Most egyelőre mégis takarékoskodott erejével. Lement a főlépcsőn, a jelképes őrség tulajdonképpen a Palota személyzete - üdvözölte. Beült az elektrokocsiba, a vezető indított. Nem volt kíséret. Tespoo már előre örült, milyen jó érzés lesz, amikor a park szélén megkezdi majd a nagy bevonulást. Tudta, azonnal fel fogják ismerni. Merénylőktől nem kell tartania, a Marson még soha nem emeltek kezet egyetlen politikusra sem. “Te lehetsz az első - vagy mindjárt a második?!”, mondta egy belső hang, de ezt egy képzeletbeli legyintéssel intézte el. A népszerűség vágya sokkal erősebb volt benne, ennek szívesen átadta magát. Mint ma is, ma este is. Az elektrokocsi sebesen haladt célja felé.


Trin igyekezett gyorsan, de feltűnés nélkül átmenni a hallon, de ez nehezebbnek bizonyult, mint hitte volna. Odafentről is látta képernyőkön, hogy mind többen vannak itt - de most, testközelben érezte csak igazán, mennyire megsűrűsödött a tömeg. Mivel nem akart feltűnést kelteni, nem taszigálhatta szét az embereket - pedig a legszívesebben ezt tette volna. Ráadásul odafent megtévesztő volt a kamerák vetítette kép; ahol képzeletben Konart hitte, ott egészen más emberek álltak, ez a képernyő a hall egy másik részét mutatta, olyan egyforma volt a fal köröskörül; tétován megállt, nézelődött. Ezzel is értékes másodperceket vesztett. Közben egy sárga bőrű, mandulaszemű férfi bukkant fel mellette, a fülébe súgta: - Tung felügyelő vagyok... Hol van? - Eltűnt - kapkodva kezet szorított a felügyelővel, és csak ennyit mondott: - Gyerünk az alagsorba! Hat perccel később dolgavégezetlenül jöttek vissza. Konar úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Trin azt remélte, az alagsorban... De nem. Odalent rezzenéstelenül égtek a sebtében felkapcsolt lámpák, ám sem zaj, sem mozgás nem árulta el Konar jelenlétét. Elsötétítettek hát mindent, és visszasiettek a földszintre. - Nyilván bement a nagyterembe - vélte Tung. Két embere szótlanul állt mögötte. - A mellékkijáratokat már lezártuk, ott is vannak embereink. A főbejáratot figyeltetem. Minden kifelé haladó férfit jól megnézünk, és ha kell, igazoltatjuk. - Rendben van, menjenek csak! - Trin még kétszer körbejárta a hallt, közben gondolkodott. Ha Konar a teremben van, meg kellene keresni. De ott már nem járkálhat feltűnés nélkül, hisz az emberek széksorokba ültek. Vagy mégis...? Hiszen Konar nem ismeri őt. Senki sem ismeri őt. Csak Sabina. Mintegy végszóra, e fiatal nő felbukkant, elkapta a férfi karját: - Hát te hová rohantál? A szakmádhoz illő módon már-már kozmikus sebességgel tűntél el az emeletről - és szelíden magával vonszolta a lépcső felé. Egyelőre követte, valami bocsánatkérés-félét mormogott, és az embereket nézte. Odafönt megint leült a tévéképernyők elé. Megnyugtatta magát: ha Konar az épületben van, már nem távozhat észrevétlenül. A műsor pedig még nem kezdődött el, hát majd csak kitalálnak valamit, Tung és ő, de talán Braga és Volohov is ezen töpreng most? - Hozok egy műkávét, jó? - Sabina úgy érezte, jóságos anyaszerepben kell fellépnie. Látta a férfi zaklatott arcát, szét-szétfutó tekintetét, zavaros viselkedését. “Valami nagy csapás érhette”, gondolta, s máris megsajnálta. Sabina szerette sajnálni a hozzá közelállókat. Mostani munkahelyén, a marsi tévénél is ezzel idegesítette halálra a kollégáit. Többen szabályosan menekültek előle, ha csak felbukkant a közelben. Az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett rosszakarattal gyanúsítani, mindenki tudta, hogy jószívű, és valóban sajnál másokat. De ezzel együtt is sokszor elviselhetetlen tudott lenni. A négyes csatorna munkatársai között új szólásmondás is született: “Nagyszívű, mint Sabina”, mondták a fárasztóan jótékonykodó emberekre. Miközben Trin a nézőteret mutató képernyőket figyelte, Sabina kezébe adta a meleg poharat. Leült melléje, cicásan hozzásimult: - Olyan titokzatos vagy, Trin. Miben sántikálsz? - Keresek valakit. Több embert - mondta eléggé barátságtalanul a férfi, miközben a kávét itta. Sabina oldalról nézett rá: - Én is keresek valakit. De én csak egy embert - mondta. Lehet, Trin nem is hallotta, és ha hallotta volna, akkor sem csodálkozik - a XXV. században a női egyenjogúság az udvarlás terén


is érvényesült. Már mindennapos látvány, hogy nők környékezik meg a férfiakat. No persze, azért szép számmal akadnak még párok, ahol a régi, hagyományos felállás a divat. Ahogyan anyja vagy nagyapja idejében volt. De már vele is előfordult, hogy nők vetettek rá szemet, miközben ő ilyen vagy olyan okból éppen azokat a hölgyeket észre sem vette. Most egészen más járt az eszében. Idegesen, apró kortyokkal itta a kávét. Látta a színpadot is. Már ott volt a két riporternő, a szőke és a fekete. A szőke haja nagyon szőke volt, a feketéé nagyon fekete - Trin gyanította, mindkettő parókát visel, a rendező nem véletlenül válogatta így össze a hajszíneket. Már az űrhajóban hallotta, hogy a leghíresebb marsi színházban - ahol élő színészek adták elő a javarészt hagyományos darabokat - már hetek óta nagy sikerrel fut egy darab. Két főszereplője van: egy szőke és egy fekete nő, az egyik a túlzásba vitt pozitív, a másik az éppúgy túlzásba vitt negatív szerepet játssza. Erre célzott hát a rendező? A sajátságos visszacsatolást persze csak azok értik itt a Marson, akik már látták a darabot. Mivel a közvetítés a Földnek is szól, hát ott aligha lesz bárki is, aki ezt megérti. A félköríves asztal mellett akkor foglalt helyet hat vagy hét férfi. - Látjátok Rikkert? - kérdezte az egyik asszisztens, egy vörös hajú, sovány fiatalember. Georg, a hosszú hajú rendező mosolygott: - Látjuk, látjuk... Mégis eljött, pedig állítólag nem akaródzott neki. - No és Solares már nem is titkolja, hogy Anholttal tart... Figyeljétek, most is egymás mellett ülnek! - Szívélyesen beszélgetnek... Vajon miről? - Lehet, hogy csak a közönség kedvéért teszik. Ne feledjétek, az adás még nem kezdődött el, de ők már az emberek szeme előtt vannak. Egy másik technikus jött be néhány üres videokazettával a zóna alatt. E régimódi szerkezeteket már csak néhol használták, lassan mindenhonnan kiszorították a gomb nagyságú felvevőkristályok. - Tespoo jön a parkon át - közölte vidáman a technikus. - Úgy lépked mint régen a királyok szoktak. Trin fél füllel hallgatta őket, szeme közben a nézőteret fürkészte, de Konart sehol sem látta. Azt a másik kettőt sem. Egyszer feltűnt Tung egyik embere, aztán megint elmerült a tömegben. Akkor már tolongás volt mindkét bejáratnál, emelkedett a hangulat, némi feszültség is vibrált a levegőben. A tévések sem voltak nyugodtak. Nem mindennap adnak egyenesben a Földre és az egész Marsra. Mert abban biztosak lehettek, hogy ezt az adást a bolygón sok százezren fogják nézni. Nem szerettek volna hibát elkövetni. - Biztosan testőrök védik, nem? - évődött egy fiatal lány, a sarokban kezelte a hangrögzítőket. - Egyedül jön, de az előbb egy férfi megsúgta nekem, hogy Tespoo egyik civil ruhás testőre már itt járt, a feljárót kereste - mondta a technikus, és sorban lerakta a videokazettákat. Trin azonnal letette a poharat, felpattant: - Miféle feljárót? - kérdezte rekedten. Sabina csodálkozott: - Trin, úgy érzem, te megint el fogsz rohanni... - A nézőtér fölött van egy magas galéria, ahová még nem szerelték be az új széksorokat... afféle karzat. Trin előkapta a fényképeket: - Nincs ezek között az az ember? A technikus csak odapillantott, aztán Trinre nézett: - Az a középső... De kicsoda maga, és miért?... Nem volt válasz. Trin máris a küszöbön állt, onnan kiáltott vissza: - Hol az a feljáró?


- A folyosó túlsó végén. Trin elrohant. Sabina legyintett: - Ez most már így lesz egész este... Ha ezt tudom, nyugalmasabb körülmények között beszélek meg vele találkozót. - Ezt is sajnálod? - kérdezte a rendező kis félmosollyal. Sabina nem válaszolt. A technikus legyintett: - Hogy mennyi ideges pasas van a világon... Trin akkor már rohant, közben szaggatottan zihálta rádiójába a történteket. Hatalmas ugrásokkal száguldott a folyosón, nem várta be társait. Összegyűlt benne a düh és a félelem - mi lesz, ha elkésik? Vajon mit csinálhat Konar odafent? Baljós sejtését nem tudta elhessegetni. A Földön annyit hallott merényletekről, főleg a Szolgálatnál eltöltött gyakorlóideje alatt beszéltek erről az oktatók nagyon sokat. A kőpadlón csúszva félfordulattal látta, hogy máris elhagyta a keskeny feljáratot. Megfordult, visszaszaladt - a folyosó végén akkor bukkant fel Tung. Trin látta, ez nem a közönség számára készült feljárat, ezen talán a személyzet szokott felmenni, a karzatra alulról nyilván széles lépcsők vezetnek, már amikor az nyitva van a közönség számára. Hármasával vette a fokokat, maga sem tudta, mikor kapta kezébe a lézerpisztolyt, újabb ajtó került eléje, egész testtel vetette rá magát, alig ismert magára, a düh szinte elvette az eszét... Valósággal berobbant a karzatra. Ösztönösen oldalt ugrott, aztán a padlóra vetette magát. Félhomály vette körül, a karzat valójában egy üres térség volt széksorok nélkül, itt a falilámpák sem égtek. Az elülső korlát fölött szivárgott be a nézőtér fénye. Két emelet magasan volt. Lassan emelte fel a fejét. De semmi sem történt. Nem lőttek rá, nem kezdődött öldöklő harc. Kommandós betörését hiába hajtotta végre a tanultak szerint, pontosan és mindent figyelembe véve - nem volt ellenfele. A karzat üres volt. Lassan feltérdelt, még mindig nem hitt a szemének. Akkor ért oda Tung is, neki is fegyver volt a kezében. Megtorpant a küszöbön. Egy percig lihegtek, aztán összenéztek. Nem kellett beszélniök. Tung leszólt embereinek: semmi, vaklárma, keressenek tovább. Trin közben felállt. Tétován tett néhány lépést. Alulról zajt hallott - alighanem most vonul be Tespoo elnök, a közönség soraiban többen tapsoltak, a tévékamerák is a terem szélén a színpad felé tartó férfira irányultak. - Nincs itt - mondta Trin fölöslegesen. Kimentek. Tung behúzta az ajtót. A két férfi lassan ment lefelé a keskeny lépcsőn.

Villen Konar a folyosó végén, egy benyílóban állt. A tévések poggyászhordó robotjai és a karzat már odakészített vadonatúj székhalmai takarták el. Most elégedetten mosolygott: jól tette, hogy nem sietett a karzatra. Hiába, megbízójuk ravasz ember, de ő sem buta. Miután megkérdezte, hol a feljárat, nem ment oda azonnal. Hisz még van ideje. Kivárta, mi történik itt a folyosón. Igazi nyugta csak akkor lesz, ha már elkezdődik a közvetítés. Az ő feladata is csak akkor kezdődik... Látta az elrohanó, majd lassan visszajövő két férfit. Lapult hát tovább rejtekhelyén, fegyverrel a kézben.

Volohov a férfi arcát nézte. Lor Nantesi rettenetesen csodálkozott. Sőt meg volt döbbenve. Legalábbis ezt mutatta kifelé de hogy belül mit érzett, csak ő tudta. De Volohov ebből is sejtett valamit. Megint a lánya jutott eszébe. Tizennyolc éves és már férjhez menne?! Fogalma sincs még arról, milyen csapdákat rejt


két ember együttélése. És az a szerelő is... micsoda ötlet... Most, Nantesi arcába pillantva, Volohov sem érzett túlzott közösséget a szerelők amúgy szükséges, de számára jelenleg kevéssé szimpatikus szakmájával. - Ön itt a főnök? - kérdezte a férfi. Negyvenéves lehetett, az arca pattanásos, “miért nem jár kozmetikushoz?”, futott át a kapitány agyán a türelmetlen gondolat. Látta a gyanúsított kidolgozott kezeit, tömpe ujjait, és megint elcsodálkozott, miért éppen egy ilyen egyszerű marsi embert választottak ki “amazok”. Kik?... Biztosan nem a túltengő demokratikus hajlamaik vezérelték őket, inkább az álcázás igénye. Ki sejtené erről a Nantesi nevezetű, régen bevándorolt egyszerű emberkéről, hogy ilyen sötét erőknek dolgozik? Szemre maga az ártatlanság, a büntetlenség. Az egyszerűség. - Én vagyok a főnök - felelte csendesen -, és ki fogom hallgatni. Amit mond, rögzítem, a bíróság elé kerül majd. - Bíróság? - a szerelő megijedt. De rögtön kisimult az arca, bár lehet, nyugalmát csak tettette: Ne tréfáljon, főnök. Különben mégis, mi a neve? - Volohov kapitány, a Szolgálat marsi vezetője vagyok. - Ahá, szóval a legmagasabb rangú főnök itt... És mivel vádol? - a kérdés már egyenesen agresszív volt. Látta, a férfi pillanatnyi félelme elmúlt, magabiztos lett. Vajon mitől? - Az “Elízium Alapítványról” van szó, mint bizonyára sejti. Hogy ne vesztegessük a drága időt, hallgasson meg két felvételt - megérintette az egyik készülék szenzoros indítógombját. Nantesi arcán megfeszült a bőr, amikor saját hangját meghallotta. A feje lehorgadt. De nem sokáig. Felnézett, tekintetében már közeli diadal ragyogott: - Azt hiszi, bajom eshet emiatt? Egy fenét!... No jó, hát felfedezték, hogy csak falból csináltuk az egészet, illetve én csináltam falból, Endor áll mögötte, ő adta mindig a pénzt is... Nem vagyok én más, mint egy üzleti képviselő, egy ügynök. És nem is tudok semmit, ha erre kíváncsi. - A magabiztossága arra enged következtetni, hogy azért tud még valamit. Olyasmit, amiről azt hiszi, büntetlenséget biztosít önnek - Volohov a maga csöndes, de makacs módján haladt célja felé. Nantesi igyekezett fölényesen visszanézni beszélgetőpartnerére, de a kapitány látta szemében az aggodalmat, akkor is, ha az kicsiny felvillanás volt csupán. - Hát persze, hogy nem félek! Endor azt mondta, minden rendben lesz. Maga is hallotta arról a felvételről, nem? “Ma este mindent tisztábban látunk majd”, valahogy így. - És nem tudja, mit jelent ez? - Nem. Ez őszintén hangzott. De még nem adta fel: - Nem is sejti, mire készül Endor? - Nekem aztán nem szokta elmondani a terveit. - Tudja, hogy önt is elítélik majd? - Engem? Miért? Mert egy emberbaráti társaságot, egy segítségnyújtó alapítványt hoztam létre? - A más pénzén. Bűnös célból. És erről maga is tudott, hisz kiderül az Endorral folytatott beszélgetéséből. Tudott arról a hatról a hibernátorokból, azokról, akikről ma a parlamentben is tárgyaltak. Jóféle alakokat utaztatott a Marsra az “Elízium”, nem gondolja? Nantesi nem felelt. Abban már nem kételkedett, hogy lebukott, de bízott Endorban, és abban a rejtélyes eseményben, amely - talán még ma este - mindent megváltoztat a Marson, és akkor ő ismét visszanyeri szabadságát. A műsort egy tánckar nyitotta meg, régi földi népi táncokat adtak elő zenekar kíséretével. A közönség egyelőre igen hűvösen figyelte a dolgot, sokakat meglepett, hogy a szervezők éppen ma


ilyen tömény földi kultúrát közvetítenek. De nem volt ez véletlen. Így akarták megteremteni a parázs vitákhoz szükséges “hangulatot”. Trin közben lement a hallba, a későn jövőket figyelte. Megint találkozott Tunggal. Az ő emberei fényképekkel a kezükben figyelték a bejáratot. Az a baj - gondolta Trin -, hogy talán a másik kettő, Tulla és Utrero is itt van, csak kissé elváltoztatott külsővel ülnek bent a közönség soraiban. Akkor pedig aligha vehetik őket észre - időben. Ügyet sem vetett a hallba is kitett képernyőkre, nem nézte a műsort, sem a leendő vitapartnerek arcát. A tévérendező az automata operatőrök segítségével gyakran pásztázta a félköríves asztalnál ülő vendégeket. - Hol van a bejárat a színpadra? - kérdezte egyszer csak Trin. Egyedül volt a földszinti bal oldali folyosón. A rádióban Braga hangját hallotta: - Képernyőre hívtam az információs központból az épület alaprajzát, és van itt egy röntgenrajzom is... A színpadra a feljárás a bal oldali földszinti folyosó végéről nyílik egy dupla ajtón. - De ott most nincs senki - vélekedett Tung. - Körülbelül fél órával ezelőtt ellenőriztem. - Fél óra az harminc teljes perc! - mondta Trin, és amazok is értették, mire céloz. Hát persze, azóta annyi minden megváltozhatott... Trin most nem sietett, nyugodtan haladt arrafelé, de a zsebében szorította fegyverét. Hamar megtalálta a dupla ajtót, belépett. Odabent sötét volt. Nem keresett fénykapcsolót, várt, míg szeme megszokja a homályt. Műanyag falakkal osztott kis térség, üres székek, felülről nehéznek tetsző függönyök lógtak le, de csak egy - a legsötétebb - takarta most el a színpadi látványt. Hallotta a zajokból, hogy mögötte már a színpad közönség felé nyitott része van. Egy-egy élesebb reflektor fénykévéje át-átsütött kissé a sűrű anyagon is, foltok mozdultak ott elöl. Valaki beszélt - nem ismerte fel a hangját. Azt gyanította, tudós lehet az illető, de erre is inkább csak a szófűzéseiből következtetett: - ...Nem mehetünk el csukott szemmel a probléma mellett. De mindjárt az elején hadd fosszam meg nézőink, hallgatóink egy részét a káros illúzióktól is. A bűnözés nem könnyen múló, nem könnyen befolyásolható folyamat, rengeteg oka van, ezek között pár száz évvel ezelőtt inkább az anyagiak játszottak nagyobb szerepet, ma inkább a pszichikai tényezőket emelhetjük ki. Legalábbis sok jel erre mutat. És azt sem feledhetjük el, hogy őseink - akikre sokszor oly büszkén hivatkozunk itt a Marson, de a Földön is - bizonyos fokig maguk gyártották azt a bombát, amit bűnözésnek nevezünk. - Ezt hogy érti? - kérdezte egy másik férfihang. - Úgy, hogy őseink genetikai károsodásait nem szüntették, nem szüntethették meg a kutatók, még a legjobb és legfortélyosabb találmányokkal sem. Hogy világos legyen - a génsebészetről beszélek. S arról, hogy valaha az ősök kábítószereket élveztek, agresszív világban éltek, amelynek agresszív természetét maguk is átvették, hisz az ott, akkor, létfeltétel volt. Nem is beszélve a vegyi természetű károsodásokról, amelyek az élet minden területének túlzott kemizálása révén szivárogtak beléjük, és ezért még ma is felbukkannak bennünk is. No persze mi sem vagyunk teljesen ártatlanok, az utánunk következő nemzedékeket mi is rontjuk, hiszen köztünk is akadnak káros szenvedélyek rabjai, nem is kevesen. De mégis, jóval kevesebben, mint azokban az időkben, amelyekre az imént céloztam... És akkor hadd térjek át a következő dologra. Nem titok senki előtt, hogy az emberi szervezet átalakulása nagyon lassú folyamat. Ez érvényes arra is, amit köznyelven öröklődési folyamatoknak nevezünk. Négyszáz, háromszáz, de jórészt még kétszáz évvel ezelőtt is sok ember élt úgy, hogy káros volt önmagára nézve, sokan pusztították a saját szervezetüket. S mi tőlük származunk. Önök is, én is, ennél az asztalnál mindenki, s azok a milliók is, akik remélhetőleg ebben a percben minket néznek a képernyőkön. Tehát a probléma általános. Az öröklődésben minden benne van, hogy ilyen egyszerűen


fogalmazzak. Vagyis a deformálódott emberek deformálódott tulajdonságaikat átörökítették belénk. Hagyjuk most e folyamatok szakszerű leírását, nem azért vagyunk itt, hogy kromoszómákról, mutáns génekről és hasonló dolgokról beszéljünk. De remélem, értik, mire célzok: a krimoid, bűnözésre késztető genetikai örökség mindnyájunkban benne van, de szerencsére a többségben ezt elnyomják az úgynevezett “jó tulajdonságok” jegyei, így többségünkből nem lesz, nem lett bűnöző. Viszont még sokáig fog tartani, míg ez a helyzet megváltozik. Így is örömteli hírrel szolgálhatok: a földi kutatás nyomán úgy véljük, csökkenőben van a bűnöző hajlamú emberek aránya. Azért hivatkozom földi kutatásokra, mert ott igen nagy számú ember él, egy-egy ottani felmérés általában mindig nagyobb létszámú embercsoporton alapszik, tehát hihetőbb eredményeket ad... - Mikor lesz vége? - kérdezte egy nő, alighanem az egyik riporternő. Trin mintha apró neszt hallott volna a színpad túlsó sötét végéről. Arrafelé lopózott. - ...Valaki persze fölvethetné, aminthogy az előbb el is hangzott a kérdés, hogy mikor jön el a jó értelemben vett teljes leépülés ideje, vagyis, génjeinkből mikor szóródnak ki szinte teljesen a bűnözést előidéző tényezők. Ezt persze nem lehet megjósolni, és a helyemben senki sem vállalkozna erre. De feltehető, hogy nagyon hosszú idő múlva - évszázadokról vagy még hosszabb időtartamokról beszélek - ez is bekövetkezik. - Nem lehetne meggyorsítani? - ezt egy másik férfihang kérdezte. Trin halkan ment a nagy függöny mögött. Már jól látott. És az ösztöne is arrafelé vitte... A sötét sarokban valami mozdult. Trin felemelte pisztolyát, ettől magabiztosabb lett. - Bele kell nyugodni, hogy ma még tízezrével élnek közöttünk ilyenek, és naponta újak és újak születnek... Trin apró neszt hallott háta mögül. Mire megfordult volna, éles, átható fájdalom nyilallt koponyájába. Szakadékba zuhant, fehér villanást észlelt, s elvesztette az eszméletét.

- Menj pihenni! - mondta Volohov. Braga a főnökére nézett. Látta arcán a ráncokat, most mintha mélyebbek lettek volna, mint máskor. Felállt, de azért megjegyezte: - Te sem pihentél ma még. - Nem baj. Elegem van a kihallgatásokból, szeretnék valami mást csinálni. Braga hozott magának egy kávét. Aztán észbe kapott, a poharat átadta Volohovnak, s megint elment egy pohárért. Csak utána mondta: - Valami történhetett Meteorral. - Miből gondolod? - Egy-két perce nem válaszol. Tung kérdezett tőle valamit, de hallgat. Összenéztek, rosszat sejtve. Braga magyarázóan folytatta: - Azt mondta, a színpadra megy. Volohov szájához emelte a mikrofont: - Tung! - Itt vagyok. Megyünk a színpadra. - Igyekezzenek ! Meteor mintha szintén odament volna az előbb, nem?! Eltelt két idegesítő perc. Akkor megszólalt Tung: - Megtaláltuk! ...Leütötték! - Él? - Él? A kérdés egyszerre szakadt ki a két tisztből. Már csak egymás szemét látták. A kudarc riadalma


vibrált bennük. Mégis győznek az ismeretlen, sötét erők?... - Él! Elvesztette az eszméletét. Keresünk egy orvost, biztos van itt ügyelet. - Igyekezz! - felelte Volohov, és Bragára nézett. Akkor már elengedte a mikrofon gombját: - Ne küldjünk oda egy mentőt? A sajátjainkból... Nehogy kiszivárogjon valami!... - Nem árt, ha lesz a közelben - helyeselt Braga. Most nem is vette észre, hogy a főnöke tőle kér tanácsot. De hát Volohov ebben a percben nem főnök volt, hanem barát. Ami már évek óta. Eltelt újra néhány idegölő perc, míg végre Tung jelentkezett: - Az orvos megvizsgálta, nincs nagyobb baj. Nemsokára magához tér. - A színpad? - kérdezte Volohov röviden. De Tung értette: - Behívtam még két emberemet, átvizsgáltuk. Alighanem volt itt legalább egy ember, de lehet, hogy kettő is... Az a baj, hogy nem nagyon mozoghatunk itt, nem kutathatunk nyomok után, hiszen pár méterre tőlünk ott ülnek a színpadon a “nagyok”, folyik a műsor... - Értem. Mégis tégy meg mindent, amit lehet! És megint csak az idegölő várakozás maradt hátra számukra.

Tespoo kért szót. Nem kételkedett benne, hogy azonnal meg is adják neki. Neki - igen. Bárhol és bármikor, jól van ez így. Sokan tudat alatt is őt tartják a legokosabb embernek a bölcsek gyülekezetében. Talán azért is, mert ő a legidősebb. Érdekes, milyen mélyen gyökeredzik az emberekben ez az ősi tévhit. Hisz nem mindig bölcs az, aki már több tapasztalatot szerzett. Nemegyszer éppen a sok, de egymással ellentétes tapasztalat tehet valakit bizonytalanná... Tespoo viszont most nem volt bizonytalan. Amikor magán érezte az összes várakozó tekintetet - és a kamerák össztüzét is - megfontoltan kezdett beszélni: - A genetika tehát nem siet segítségünkre. A Földön is vannak bűnözők, és itt is vannak. Lesznek is még, sokáig. Mi hát a teendőnk? Nem szűrhetjük ki őket az életünkből a tudomány segítségével. Marad hát a jog. A törvények. Itt van az a terület, ahol, úgy tűnik, többet tehetünk, több függ tőlünk. Röviden: ha a Marson szigorúbb büntetéseket helyezünk kilátásba, mint amilyenek a Földön vannak érvényben jelenleg - akkor lehet, itt kisebb lesz a bűnözés. Tehát a mi polgáraink nyugodtabban élhetnek majd, mint a földiek... Váratlanul abbahagyta, és intett: ennyi. Kissé meglepődtek. Tespoo Anholtra pillantott, várakozva. A képviselő nagyon jól értette ezt a pillantást, de nem leplezhette csodálkozását. Tespoo, éppen Tespoo segít neki? Nocsak! Ez azt jelentené, hogy nem akarja a mérleg nyelvét képviselni, máris döntött, méghozzá a függetlenségpártiak javára? Vagy ez csak egy játszma, amely csapdákkal van tele? Ha Tespoo kettős játékot folytat, soha nem lehet tudni, mikor ejti csapdába valamelyik ellenfelét. Solares pillantását kereste, de tudta, hiába ülnek egymás mellett, nem számíthat a segítségére. Most nem. Nagyon érzékenyek itt a mikrofonok, még egy-egy odavetett vagy súgott szót is milliók hallanának meg, a tekintetekről nem is beszélve - állandóan a képernyőkön volt az arcuk. De Anholt érezte, nem hagyhatja ki ezt a helyzetet, felemelte a kezét: - Az elnök úrnak tökéletesen igaza van. A Földön pár száz évvel ezelőtt többféle társadalmi rend létezett egymás mellett, ezek sok problémájukat legyőzve végül békésen egyesültek, és termelési módjaik, társadalmi viszonyaik konszenzusát megtalálva egyesítették törvényeiket is. Az egész Földön most egyetlen alkotmány, egyetlen - igaz, több ezer paragrafusból álló törvénykönyv alapján szabályozzák a szervezetek, intézmények, vállalatok, csoportok és egyének életét, kapcsolatait... Amikor a földiek, a mi őseink fokozatosan meghódították a Naprendszert, nemcsak génjeikben vitték magukkal a régi biológiai örökséget, hanem a társadalom felépítmény


rendszerét is meghonosították mindenhol. Így ma egyforma szabályok szerint élnek az emberek a Marson és a Merkúr-támaszpontokon, a kisbolygókra telepített meteorológiai pontokon vagy a Jupiter holdjaira telepített bányákban. Ezen nem is csodálkozhatunk, ez így volt természetes akkor. Ám ma más időket élünk. Ahogyan az elnök úr mondta az imént - ha átalakítanánk törvényeinket, legalábbis azok egy részét, mondjuk ami a büntető törvénycikkelyekre vonatkozik... Akkor hamar elterjedne a híre a Földön és másutt, hogy a Marson nem fizetődik ki a bűnözés, aki ilyesmire akarja adni a fejét, tegye azt inkább a Földön, de ne a Marson, mert ugyanazért ott sokkal keményebb büntetést kap! Megtapsolták. És éppen erre volt szüksége - hadd hallják az egész bolygón és a Földön is, hogy aki ma a Marson változásokat követel, az tömeges támogatásra számíthat. Ezen talán elgondolkodnak az itteniek is. Anholt lopva az elnökre pillantott. “Több tapsot kaptam, mint ő!” Persze Tespoo arcán semmilyen érzelmet nem fedezhetett fel.

Trin úgy érezte, hosszas hányódás után partot ér. A rosszullét hullámai még el-elöntötték testét, de aztán elmúlott ez az érzés, megértette, a hátán fekszik valahol. Óvatosan mozdult. Megrebbent a szemhéja. Éles fény tűzött résnyire nyitott szemébe, ismét becsukta hát. - Oltsa el a nagy lámpát! - mondta valaki. Trin nem tudta még, kik ezek, keze óvatosan mozdult. Ha megkötözték, foglyul ejtették... De végtagjait szabadon mozgathatta; egy férfi közelebb hajolt hozzá. Hogy férfi, azt a Marson is népszerű Adam-parfümről sejtette: - Meteor... Tung vagyok. Leütötték a színpadon. Hogy érzi magát? “Nem várta meg, míg megkérdezem, mi történt, azonnal közölte, hogy megnyugodjak. Ez a Tung jó szakember”, nyugtázta a nyomozó közlését. Megnedvesítette ajkát, előbb lassan, óvatosan kipróbálta tagjait, de mindene mozgott, nem érzett bennük fájdalmat. Ám amikor kinyitotta a szemét és felült, megint beléje nyilallt a szúró kín, önkéntelenül a fejéhez kapott. Egy fehér köpenyes férfi is volt ott, a vállára tette a kezét: - Még ne keljen fel, várja meg, míg elmúlnak a tünetek. Tompa tárgy lehetett, amivel leütötték. A sebe nem mély. Érezte a tapaszt. Lassan jobban lett. Az orvos elment, Tung intett embereinek, azok is kimentek. A kis szobában csak ők ketten maradtak. Hallották Volohov hangját: - Nos, Meteor, mit tegyünk? A mentők ott vannak az épület mellett, egyetlen szavába kerül, és visszavonjuk önt az akcióból. Ma már így is éppen eleget dolgozott. Összeszorította a fogát. Próbálta tudata mélyére lökdösni a fájdalmat, nem is venni róla tudomást. Volohov szavai még inkább erre késztették. Hogy kiszálljon az akcióból, most, amikor három ellenfele még szabadlábon van? És ráadásul valamelyikük éppen leütötte őt?... Meglepődött, hogy a homályos dühből milyen hamar lett bosszúvágy. Nem hitte volna, hogy még ennyire él benne ősei természete. - Nem adom fel! - felelte. - Gyerünk! Most már biztos, hogy amazok többen vannak. Nem csak Konar van itt. A színpad mögött az egyik zajkeltő ember felé mentem, amikor a másik hátulról leütött. - Tehát legalább ketten vannak - Tung a homlokát ráncolta. Aztán így szólt: Amazok nagyon siethettek, amikor magát leütötték. A fegyverét sem vették el. - Biztosan van nekik saját fegyverük... - morogta elégedetlenül, mert a fájdalom megint visszatért, de már halványabban, elég volt összeszorítani állkapcsát, és elmúlott. Nem, nem vehetik észre, hogy nem teljes értékű harcos. És különben is, hamarosan újra azzá válik. Nem adhatja fel éppen most, amikor talán a végkifejletéhez közeledik ez a rejtélyes játszma.


Megkeményítette a hangját is: - Gyerünk!

Rikker és Endor némi késéssel érkeztek. Az első alelnöknek eredetileg nem is állt szándékában felmenni a színpadra, úgy vélte, délelőtt a parlamentben már elmondta véleményét. Tudta persze, hogy ott kevesebben hallgatták, és hiába az egycsatornás tévéközvetítés, délelőtt a tévét csak kevesen nézik. No és, itt a földiek is megtudhatják, miképpen vélekedik... Amikor elindult, még biztos volt a dolgában; útközben kételkedni kezdett. Most a teremben megérezte a feszültté váló hangulatot, és kedvet kapott a beszédhez. Igen, ha itt szól, milliókhoz vagy milliárdokhoz szólhat, sokkal nagyobb hatással, mint a marsi parlamentben. Beszélnie kell hát. - Mit intézzek? - kérdezte Endor. Rikkert néha bántotta, hogy titkára ilyen közvetlen vele. Lehet, másokkal is; ez esetben ezt nem róhatja fel neki. Az újabb marsi nemzedék néha még a földieken is túltenne az álkönnyed viselkedés terén. Ez a legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy az idősebbek iránti tiszteletnek még a leghalványabb jeleit sem mutatják. - Felmegyek, s ha úgy alakul, beszélni fogok. Maga elmehet, talán keressen egy jó helyet mondta Rikker. Megkönnyebbült, hogy végre döntött. A terem atmoszférája percről percre jobban befolyásolta. Eszébe jutottak indulás előtti gondolatai. Igen, beszélnie kell, hisz valójában oly kevesen értik még, mi a helyzet most a Marson! - Itt leszek a közelben - ígérte Endor. Rikker rápillantott. A férfi harmincöt múlott, tehát még nagyon fiatal. Már a Marson született, ez az adat manapság elsőrendűen fontos lett sok állás betöltésénél. Micsoda ostobaság, gondolta az alelnök, mintha attól függene, mire képes valaki. Endor előreugró álla nagy akaraterőről tanúskodott. Hát igen, ebből a fiatalemberből még lesz valaki, látszik, szeretne egyre feljebb jutni, s talán nem is csak tiszta módszerekkel. Rikker gondolatban vállat vont, hogy mi lesz vele később, az már nem az én ügyem, vélekedett, Endort elődjétől örökölte, és bár kicserélhette volna, nem volt alkalmasabb ember az ismerősei körében. Egy fiatal, energikus nőnek jobban örült volna, de abból meg pletykák keletkeztek volna, a felesége talán duzzogott volna, főleg ha a drágalátos barátnői telebeszélik a fejét mindenféle valós és valótlan hivatali pletykákkal. Érdekes, ezek a dolgok sem változtak szinte semmit az évszázadok folyamán, ősi filmeken látta Rikker, már századokkal korábban is így volt. Egy öregedő főnök és a fiatal titkárnője mindig ugyanazokat a gondolatokat ébresztik az emberekben...? Egy másodperc múlva ez a kérdés is kihunyt az agyában, visszatért saját helyzetének elemzésére, néha megütközött azon, hová is került; a politika ingoványos talaj, csak azért vonzotta őt a politikusi pálya, mert remélte, ott is építhet. Többet, jobbat és jobban, mint a marsi kéregalatti mágnesvasutak esetében. A szőke riporternő messziről észrevette, felállt, üdvözölte, s mutatta az egyetlen szabadon maradt helyet. Rikker leült a genetikus szakértő mellé. Az egyik reflektor a szemébe tűzött. Solaresre nézett. Az is őt nézte. “Mi már ellenfelek leszünk?”, kérdezték egymástól gondolatban. Közben a fekete hajú riporternő a közönség felé fordult; mosolya negédes volt: - Kedves közönségünk... itt a Szórakoztató Központ, természetesen önök is hozzászólhatnak majd. Méghozzá kétféle módon. A szünetben a hallban fülkéket találnak, bennük a központ kis kézi termináljait. A képernyőkre írott kérdésekre kell plusz- vagy mínuszjellel válaszolniok, a számítógép összegzi a szavazatokat, így aztán ez a mi kis mai mininépszavazásunk ad majd némi fogalmat arról, hogyan vélekedik a Mars lakossága a bűnözésről, a földi kapcsolatainkról, az esetleges törvényváltoztatásokról, netán arról is, hogy elszakadjunk-e, elszakadhatunk-e a Földtől. Aztán a szünet után természetesen bárki kiállhat ide a kamerák elé, és elmondhatja a véleményét részletesebben is.


Solares felemelte a kezét, jelezve, hogy szót kér. A szőke riporternő rámosolygott. Több is volt ebben a mosolyban, mint a kamerák előtt kötelező udvariasság. A második alelnök még egyszer végigmérte a nő testét, önkéntelenül megnedvesítette ajkát. Alighanem beszélni fog ezzel a nővel, rögtön a közvetítés befejezése után. De most a kamerák jobban izgatták; az utóbbi években, ahogyan mind magasabbra emelkedett, rájött a nyilvános szereplés ízére. Veszélyes vonzás volt ez, tisztában volt vele maga is, de hát azok a kamerák milliók szemei voltak, és ezt az esélyt Solares sohasem hagyhatta ki - beléjük nézett, és beszélni kezdett.

Liondai képviselő egymásra vetette lábait, kényelmesen. Az ő lakásában a videotelefon kamerája előtt nem a szokásos kényelmetlen irodai szék, hanem egy mélyen besüppedő fotel állt. Látszott, a képviselő igazán rendeltetésszerűen használja a készüléket, hosszú és kimerítő beszélgetéseket folytat innen. Volohov látta Liondai háta mögött a lakás egy részletét. Egy fiatal lány színes, háromdimenziós fotója függött a falon, a szigetelőtapéta diszkrét mintái remekül illettek a padlószőnyeghez. “Jó lakberendezője lehet”, futott át a rendőrkapitány agyán. Nem csodálkozott, hogy egy pillanatra egy feszült fekete arc is felbukkant a képernyőn, aztán eltűnt. Doffa, Liondai titkára, úgy látszik, még ilyenkor, estefelé is itt van a lakásban. Nyilván a mai ügy eredményére várnak. Pedig hát... eredmény még nincs. S amiről eddig beszámolhatna, azt sem mondhatja el kívülállóknak, akkor sem, ha ezek azok az emberek, akik fontos közlésükkel új lendületet adtak a nyomozásnak. Sajnos ezzel sem szereztek jogot arra, hogy a nyomozás fázisairól felvilágosítsa őket. Most is azon gondolkozott, hogyan mondja meg ezt nekik. - Eredmény még nincs - közölte Liondaival. Az kissé meglepődött: - No lám, máris válaszol, holott még nem is kérdeztem semmit. - Ezt akarta kérdezni - állapította meg ő komoran. Liondai kényszeredetten mosolygott: - Igen, természetesen. Hiszen... elég fontos ez az ügy. - Azóta mással nem is foglalkoztunk. Én és sok emberem. - S nincs eredmény? - Liondai csalódott volt. Volohov hosszan nézett a képviselő szemébe: - Az ügy nagyon bonyolult. Ne vegye szó szerint, amit mondtam. Persze, hogy vannak eredmények. Majd akkor számolok be önnek is, ha valóban vége lesz. Látott már réges-régi földi várakat? Némelyikben többször elágazó sötét folyosók és csigalépcsők vannak. Ilyeneket ma már sehol sem építenek. De én úgy érzem magamat, mintha egy ilyen labirintusban bolyonganék. Liondai értette: - Szóval mégis eljutott már valahová? - Igen, de még nem tudom, hová. Újabb személyek kerültek gyanúba, volt, aki ezt beismerte a bizonyítékok súlya alatt. - Tehát igaza volt Nivalának. Összeesküvés?... - Összeesküvés - bólintott. - A szálak pedig nagyon... nagyon magasra vezetnek. - Anholt? A név jelszó volt, a kérdés úgy csattant, akár a korbácsütés. Volohov hosszan hallgatott, aztán megrázta a fejét: - A jelek szerint... nem ő, vagy nem csak ő. Mindenesetre a céljuk feltűnően hasonló ahhoz, amit Anholték terveznek. Liondai kérdezett volna még valamit, de Volohov bocsánatkérő mosollyal előrenyúlt, megérintett egy szenzort - a képernyő kialudt. Liondai még sokáig nézte a szürke műanyag lemezt, amely most már őt magát tükrözte vissza.


Amikor Trin belépett a tévésekhez, Sabina felugrott: - Hej! Mi történt?... Azt hittem, már vissza sem jössz! - Ne félj, búcsú nélkül sehonnan sem távozom - e homályos mondat után a férfi körülnézett. Nem járt itt egy idegen? Olyan férfi, akit nem ismersz, de az arca valahonnan ismerősnek tűnt? - Nem - Sabina nyugtalanul nézte Trint. - Mi bajod van? Miért nem érdekel a műsor? Egészen jó dolgok történnek a színpadon. Az előbb Tespoo... - Bocsáss meg - rámosolygott a nőre, üres volt ez a mosoly, és Sabina ezt látta, érezte. De nem akart a férfi útjába állni. Trin egy percig nézte a képernyőket; azok éppen a közönséget mutatták, de az “ismerőseit” nem látta közöttük. Sejtette: amazok mind a hárman itt vannak már az épületben, sőt lehet, itt voltak, mielőtt ő és Tung ideértek volna. Hiszen több mint egyórás előnyhöz jutottak menekülés közben; míg ő Hex műtétjének befejezésére várt a kórházban, csak az elvett tőle legalább egy órát. Aztán, amíg a központot keresték Bragával és Volohovval... De sehol sem látott ismerős arcokat. Amikor kijött a folyosóra, megszólalt a füle alatt a kis mini-hangszóró: - Mi van Endorral? Ott van? Tung válaszolt: - Az imént láttam. Rikkerrel jött. Most valahol a nézőtéren lehet. - Őt is figyeljék! Jelentést kérek róla! Trin nem tudta, ki az az Endor, újonc volt a Marson. Nem is érdekelte a dolog. Amint a folyosó elejére ért Tung egyik embere, a fekete bőrű, vékony, szinte gyerektestű, de állítólag karatebajnok Dayfur szólította meg: - Az imént láttam valakit. - Kit? - Mintha... mintha Tulla lett volna. - Nem vagy benne biztos? - Nem. Olyan... olyan furcsa volt. Ugyanis akit láttam, az egy nő volt. De az arca... - Dayfur fintorgott - Egy transzvesztita is lehetett - vélte Trin. Szeretett volna biztos lenni a dolgában. - Gondolom, itt is van belőlük éppen elég. A Földön néha lépten-nyomon beléjük botlik az ember. - Itt is akadnak, persze - Dayfur még mindig bizonytalankodott, előhúzta a körözöttek fényképét. - Szóval az arc, de a teste... földig érő szoknya volt rajta, a fülében függő, és nem esküdnék meg, hogy a szája nem volt kifestve... Trin ezen sem lepődött meg. Mióta a homoszexuálisok teljes egyenjogúságot harcoltak ki maguknak, és a törvény előtt is szentesíthetik kötelékeiket, együttélésük kevésbé sokkolta az úgynevezett “normális embereket”. Ha Tulla ilyennek öltözött, még azok sem figyeltek fel rá különösebben, akik nem kedvelik az efféle embereket. Egyszerűen elkönyvelték tudatukban, hogy ez vagy egy nő, vagy egy “olyan férfi”... Ám amikor bevonult a terembe más nézőkkel együtt, hiába álltak ott a Szolgálat emberei, aligha ismerhették fel. Most persze a markába röhöghet, gondolta dühösen, ügyes álcázás volt, el kell ismernie, erre nem gondoltak, amikor felalá futkostak, és a három bűnözőt keresték. Dayfur megértette ezt, gyorsan mondta: - Gyere, megmutatom! Az egyik oldalajtóhoz mentek. Akár a színházakban, a műsor idejére itt is becsukták a nagy kettős ajtókat, de persze nem zárták őket kulcsra. Dayfur óvatosan résnyire nyitotta, benézett, majd hirtelen becsukta: - Észrevett, a fenébe is...


Tung kérdezte a rádión: - Miről van szó, fiúk? - Tulla a nézőtéren van. Trin is benézett, de nem látta a “nőt”. Dayfur odadugta a fejét, megint majdnem káromkodott: Most megy ki hátul, a bal kijárónál! - Mindenki oda! - vezényelt Tung. A rendőrök rohantak. A hallban ácsorgó néhány ember - főként a központ rendezői - meglepő jelenetre figyeltek fel. Az egyik ajtón egy sötét bőrű asszony ugrott ki, hosszú szoknyáját felkapta. Alatta nadrágot viselt. Rőt haja lobogott. Táskájából egy hosszúkás tárgyat vett elő, és elrohant a földszinti folyosón balra. De akkor két férfi bukkant fel előtte. Másik kettő a lépcsőkön száguldott le. Egy ázsiai az alagsor lépcsőjénél várakozott, mintha csak tudná, hogy amaz arra fog rohanni. És tényleg arra futott. Az ázsiai fegyvert rántott. - Állj! - kiáltotta, két kézre kapta a pisztolyt. Az “asszony” kezében is fegyver volt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a nézők nem léphettek közbe. Mire a jelenet értelme agyukba hatolt, tulajdonképpen le is játszódott minden. Ibolyaszínű fénysugarak szelték át a levegőt, a hall egyik üvegablaka reccsenve dőlt ki - a koherens fénysugár mérhetetlen energiája szétvágta a vastag lapot, egy falról vékonyka füst csapott fel - a plakátokon csíkok égtek. Az ázsiai az alagsor lépcsőjénél eldőlt. Az “asszony” rohant volna tovább, de a mögötte szaladó két férfi - egy fehér és egy fekete - csaknem egyszerre lőttek. Egy fiatal lány sikított. A menekülő megroggyant. De még nem állt meg. Futtában fél testtel hátrafordult, lőtt. Hullottak a hall mennyezetének műanyag darabjai. - Tulla, állj! - kiáltotta Trin. A bűnöző futott volna tovább, de ereje közben elhagyta. Az előző találatok feltépték ruháját, érezte, folyik a vére. Witon Tulla - fekete és fehér ősök leszármazottja, aki hónapokkal korábban pszichodelikus szerek hatása alatt kilökte élettársát egy toronyház kilencedik emeletéről - térdre esett. De még mindig nem adta meg magát. Alig látott, szeme előtt összefolyt a világ, de felemelte lézerfegyverét... - Feküdj! - kiáltotta Trin. Nem annyira kollégáinak, mint a vétlen nézőknek. Azok engedelmeskedtek - bár nem biztos, hogy hallották kiáltását, hogy az elhatolt tudatukba. Az ösztönös veszélyérzet parancsolt nekik. Dayfur ismét lőtt - utoljára. Tulla eldőlt, és mozdulatlanná vált. A rendőrök kivártak néhány másodpercet, aztán szaladtak... - Pluto, a mentőket a hallba, a bal oldali folyosóra! - szólt Trin a rádióba. Fél szemmel látta, hogy odafent a mennyezeten egy tévékamera fordul rá, tovább beszélt: - Szóljanak a tévéseknek, nehogy adásba kerüljünk, ránk szegezték a kameráikat! Trin csak egy pillantást vetett a női ruhás férfira, hagyta, hogy Dayfur és a többiek megvizsgálják. Ő maga tovább rohant. Tung a lépcső szélén feküdt, mellén két helyen is felhasadt a ruhája. Trin megkönnyebbülten látta a ruha alól előfehérlő páncélmellényt - a férfi bal kézfeje azonban egyetlen seb volt. Tung eszméletén volt, hátát a falnak vetette, és lemondóan szólt: - Ha az orvosok nem lesznek eléggé ügyesek... búcsút mondhatok a szakmának. Ilyen kézzel... - Fő, hogy a jobb kéz megmaradt. Különben is, a mai orvostudomány már ennél súlyosabb sérüléseket is meggyógyított, úgy, hogy nyoma sem maradt! - Trin még mosolygott is, igaz, ideges volt ez a mosoly. - Hé, mentők, először ide! - Oda már úgysem kellenek - Dayfur ott állt mellettük, ránézett Tung kezére, aztán Tulla felé


intett: - Meghalt. Trin is odament. A női ruhás holttest arcán kimondhatatlan kínt látott. Az a fintor, az utolsó fintor, maga a halál jele volt. Tulla teste alatt nőtt a vértócsa. Trin tudta: sem Dayfur, sem ő nem lehetnek majd biztosak életük végéig abban, hogy melyikük lövése adta meg neki a kegyelemdöfést. De jobb is így. Nem tudott uralkodni magán - érezte, elsápad. A falhoz támaszkodott. “Lehet, embert öltem?” Valaha azt hitte, a dolog majd még jobban megrázza. Mert érezte, be fog következni ez a pillanat. Amikor a Szolgálat különleges alakulatához, a legkeményebbekhez jelentkezett, tudta, hogy adódhat számára ilyen helyzet. Most csak az volt a furcsa, hogy már az első napon... Tulla. Halott. Nézte a testet, lassan magához tért. Beszélni kezdett: “Pluto!” “Jelentkezem.” “Szóljanak a többieknek is, és zárják le azt a folyosórészt!” “A nyomkereső csoport már úton van. Motozzák meg a holttestet. Tungot vigyék kórházba. Meteor... Mostantól ön vezeti az akciót!” Trin nagyot nyelt. Dayfur már a halott mellett térdelt, Tungot éppen elvezették a mentők. Trin mélyet lélegzett: “Rendben van, Pluto. Mostantól én vezetem az akciót.”

Solares nem beszélt sokáig. Amit mondott, az sem volt túlságosan érdekes, de vitapartnerei természetesen nem szakították félbe. Az alelnök nem mondott semmi újat, elismételte napközben már többfelé hangoztatott érveit. Mérsékelt sikert aratott, ez kissé elkeserítette, de rögtön megvigasztalta magát: “Nem vagyok a szavak embere, ezt mások nálam jobban csinálják. A lényeg úgyis az, hogy mit tesz az ember.” Akkor a vita ismét megélénkült, jelentkezett a jogi szakértő, és csipkedni kezdte Anholtot, mondván, hogy a “doktor úr” - ezzel nyilván a képviselő eredeti szakmájára célzott - túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, az elszakadási törekvések ugyan szívet dobogtatók, de jogi szempontból aligha kivitelezhetőek, hiszen annak idején a földi Világparlament - amelyben a Marsnak is vannak képviselői! - döntött a Mars jogi státusáról, s így most is annak kell majd döntenie. Aligha várható el, hogy a földiek maguk “engedjék szabadon” a vörös bolygót és lakóit... Tespoo figyelmesen hallgatta, de nem szólt. Anholt elvörösödött, de uralkodott magán. Ha politikus, ha igazi vezető politikus lesz a Marson, olykor sokkal nehezebb helyzeteket, igazi vádaskodásokat is ki kell majd bírnia, tudta jól. A szőke riporternő arcára fagyott udvarias mosollyal hallgatta a jogászt, azt latolgatta, ki fog most szót kérni. Anholtra tippelt, de nem találta el. Rikker emelte fel a kezét. A kamerák azonnal feléje irányultak. Közben azért a rendező a közvetítésbe küldött kép után gyorsan bevágott néhány arcot a nézőtérről; ezek mind egyetértettek a jogásszal, gúnyosan nevettek Anholton. A rendező részéről ez persze nem volt túl dicséretes dolog, hiszen ezzel manipulálhatta a távoli közönséget, annak hangulatát. A képviselő minderről nem tudott, maga is érdeklődve fordult Rikker felé. Az első alelnök arca kissé sápadt volt. Nem szeretett ülve beszélni, és nem kedvelte a rászegeződő kamerákat sem. - Az én véleményem gyökeresen eltér sok előttem szóló véleményétől. Lehet, nem lesz népszerű, amit mondok - a mérnök felsóhajtott. Egy pillanatra maga előtt látta gyerekei arcát, egyszer a legkisebbik megkérdezte - még kicsi volt akkor -: “Apa, a mágneses személyi lapomra az van írva, hogy a Marson születtem, földi gyerekeknek meg az van írva, hogy a Földön születtek?” Kétszáz évvel ezelőtt ez még elég nagy szenzáció lehetett, ma már csak a gyerekek csodálkoznak rajta, vagy azok sem, hisz beleszületnek minden furcsaságba, és szinte rögtön természetesnek fogadják el azokat. Mélyet lélegzett: - Én ugyanis azon a véleményen vagyok,


hogy ne változtassunk semmit. A meglepetés moraja zúgott fel a nézőtéren. Rikker tudta, most ugyanígy reagálhatnak mások is, otthon, a Mars környékén száguldó űrhajókon, sőt a Földön is. De sejtette, ha nem is hallhatta, akadnak szép számmal, akiknek tetszik, amit mond. Valamiféle pozitív sugárzás is áradt feléje a nézőtérről, ezt még a hidegen figyelő kamerák üvegszeme sem tudta lehűteni. - Igen, jól hallották. Mert én ki merem mondani, akkor is, ha mostanában ez nem hangzik “modernül”: a Mars nem élhet a Föld nélkül! Nézzenek csak körül az otthonukban - találnak-e csak egyetlen helyiséget a lakásukban, amelyben nincsenek földi tárgyak? Nem találnak ilyet, földi tárgyak szolgálnak ki bennünket évszázadok óta. Hiába vagyunk négyszáz éve a Marson - ahogy kezdetben a földi technika révén jutottunk ide, úgy most a földi technika, tudomány és szellemi termékek révén élhetünk itt... Többen nemtetszésüknek adtak kifejezést. De Rikkert már nem lehetett megállítani. Ilyen volt régebben is, amikor egy-egy új mágnesvasútvonal építését kellett kiharcolni a marsi döntéshozókkal szemben. - Néhány nyersanyagon kívül semmit sem adtunk az általános emberi fejlődésnek. No persze, akadtak itt is jó ötletek, találmányok, de azok a feltalálók ezekre akkor is rájöttek volna, ha nem a Marson élnek, hanem bárhol másutt a Naprendszerben. A Mars és lakói - szomorú, de így van még semmi különlegessel sem írták be nevüket az emberiség fejlődésébe. - Majd ezután! - Ha függetlenek leszünk! - hallatszott néhány elszórt kiáltás. A többség hallgatott, és Rikker ettől is szárnyakat kapott. Már nem volt sápadt, ellenkezőleg, kivörösödött, a családja sem jutott eszébe. Lehet, az emelvényt, az asztalt, a kamerákat sem látta. De amit látott, azt másokkal is érzékeltette: - Itt élünk ezen a szép bolygón... Mert a Mars valóban szép. Azt hiszem, a Föld után a legszebb bolygója Naprendszerünknek. És ezt nem azért mondom, mert az én őseim már majdnem négyszáz éve telepedtek le itt... Önök is ismerik a Mars tájait. Aki állt már az Argire-síkság közepén, aki látta a felkelő napot az északi jégmezőn, aki kirándult vagy dolgozott a Walles Tithonius környékén, az tudja, mire gondolok. Bár nem szívhatjuk be levegőjét, és gyilkos még a hidege is, azért a Mars a hazánk lett. Itt élünk. A Labirinthus Noctis vidékén éppen úgy, mint az Olümposz Mons tövében. A tájak gyönyörűek, de még a nevük is egy régi földi nyelvből származik, amely már kétezer éve kihalt. Ezen is el kell gondolkozni. A Föld vonzása olyan erős, hogy itt a Marson is minden rá emlékeztet. Nem törölhetjük ki emlékezetünkből, hogy onnan jöttünk, hogy a szónak egy bizonyos, nem is annyira jogi értelmében ma is oda tartozunk... Vannak itt, akik nálam is jobban tudják, miféle veszélyekkel járna az elszakadás. Kereskedelmi harc, akadályoztatás, jogi huzavona, az is előfordulhat, hogy családok szakadnának el egymástól évekre... És az a veszteség, ami anyagi téren érne bennünket, össze sem lenne mérhető a pszichikai veszteségünkkel. Mert ezen a téren csak mi veszthetünk, nem a földiek. Nekik továbbra is megmarad a Föld, és tovább járják, kutatják majd a Naprendszert, újabb és újabb tájakat fognak belakni. De ha mi itt elszakadunk tőlük, nyilván akadályozni fogják, hogy mi is terjeszkedjünk az űrben, a közeli Naprendszerben. Azonfelül elveszítjük pszichikai támaszunkat, azt a tudatot, hogy a Föld mindig, minden helyzetben mögöttünk áll. Ez a tudat adott erőt az első telepeseknek, sőt... ha nem is vallották be soha, ez a tudat benne élt a következő nemzedékekben is. A Föld a biztos hátország, baj esetén a segítség, mert hisz egy az emberiség... Ez az az elv, amit szinte soha senki nem mondott ki, mióta az űrt járjuk, hisz annyira egyértelmű volt, magától értetődő, nyilvánvaló... De ha mi most szakadást idézünk elő, ne áltassuk magunkat, hogy az csak néhány jogi formaságot jelent, s ezt a határt a jövőben sem lépjük túl. Ha elindulunk ezen az úton, nem lesz megállás! Előbb más törvények kellenek, hogy szigorúbban büntethessünk meg


néhány vagy néhányszor tíz bűnözőt. De aztán jön majd a többi követelésünk, s egymást fellelkesítve, mind többen fogják ugyanazt kiabálni, észre sem vesszük, milyen messzire megyünk majd az eszkaláció terén. Most a kereskedők dörzsölik a kezüket, hogy lám, milyen jó is lesz, ha a Marson más törvények lesznek, sőt azokat mi magunk szabjuk meg, majd csinálunk olyan cikkelyeket, amelyek úgy idecsalják a földi vállalatokat, akár az éjjeli fény a földi lepkéket... És majd kereskedünk és fejlődünk, és építünk, és boldogan élünk. Kérdem én, miből, minek alapján? A kereskedő csak a kereskedelmet látja maga előtt, minden mást eltakar a szeme elől az esetleges kisebb vagy nagyobb haszon. Liberális kereskedelmi törvények? Tessék, csinálják meg! Majd meglátják, már az első évben ellepik városainkat azok a kétes földi cégecskék, amelyek ott, a nagy és javarészt becsületes versenyben nem állták meg a helyüket, most hát nagy örömmel vetik majd rá magukat a Marsra. És még mindig nem fejeztem be az érvek sorolását. Nekünk ugyanis szép terveink vannak, hosszú távú tervek, arra, hogyan lehetne a Marsot igazán lakható bolygóvá tenni. Mindnyájan ismerik a legújabb koncepciókat is. Hogy telepített oxigéntermelő növényekkel, valamint a sarkok jégtömegeinek felolvasztásával igazi, számunkra belélegezhető légkört csináljunk a Marson. Légkört és szabad vizeket. Hogy a térképeinken és űrfelvételeinken remekül látható egykori folyók medrében ismét víz legyen, a tavak mélyedései megteljenek igazi vízzel, hogy azt a vörös homokot, amely most a legtöbb helyen ezt a bolygót borítja, termékennyé tegyük! A Mars ebben az esetben a Naprendszer éléskertje lesz, ahogy régiesen mondják, egyetlen hatalmas növénytermesztő telep, ahol persze rengeteg energiát is termelünk majd, s tovább működnek majd a felszín alatti bányák is. De lépésről lépésre eltűnnek a kisebb kráterek, csak a természeti rezervátumokban hagyunk olyan tájakat, amilyen a Marson millió éveken át volt. Mit gondolnak önök, megvalósítható ez a Föld segítsége nélkül? Természetesen nem. Ezért aggódom én... Egyes felelőtlen emberek és azok ráadásul egymással szövetkezett csoportjai oly könnyedén vetik fel a kérdést, hogy ez a könnyedség önmagában is izgatja őket, nem mindnyájunk boldogulása az, amit ezek az emberek maguk elé célul tűztek. Kizárólag saját kicsinyes távlataikról van szó, arról, hogy pár évre megszerezzék a vezetést, apró kis hatalmat szeretnének a kezükbe kaparintani, hogy azzal mintegy uralkodjanak mások fölött - fölöttünk, marsi polgárok fölött. Ennek érdekében gázolnak át mindenen, ami eddig jó volt és bevált, lerombolnák a jövőnket is... Azt mondták itt egy órával ezelőtt: rendezünk majd kis népszavazást, hogy legalább próbát tegyünk arra, hogyan döntene a Mars népe egy igazi népszavazás esetén... Hát gondolják meg, mert amit itt egyesek a Mars függetlenségének neveznek, az nem más, mint elszakadás az egységes emberiségtől, gazdasági csőd a bolygó számára, lelki törés a marsi telepeseknek, lemondás mindarról, ami a Mars szebb jövője lehetne! Hirtelen felállt, és lement a színpadról. Hallotta, hogy Solares dühösen mond valamint Anholtnak, a két riporternő úgy meglepődött, hogy elfelejtettek egymásra nézni, így mindketten egyszerre kezdtek el beszélni. A közönség közben döbbenten ült. Sem Rikker mellett, sem ellene nem hangzott el egyetlen kiáltás sem. Ez a csönd rémesebb volt minden eddigi reakciónál. A rendező odafent az emeleten gyorsan a nézőtér felé irányította a kamerákat, de látva a mozdulatlan csendet, inkább úgy döntött, egészen közelről mutatja a fekete riporternő arcát, csak azt, semmi mást. Abból nem lehet baj. Közben a mikrofonba dörögte: - Jelentsd be a szünetet! Tíz másodperccel később befejezték a közvetítést, egyelőre. A marsi négyes csatornán reklámvideofilmek kezdtek peregni.

A hallba kiözönlött a nép. Egy színes ruhás férfi az egyik telefonfülke közelében egy jól


öltözött emberhez közeledett. Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Körülöttük egyre nagyobb lett a tömeg. Lassan sodródtak egymás felé, aztán a színes ruhás pár szót súgott a másik fülébe. A jól öltözött csupán bólintott, majd elindult felfelé, az emeletre. Dayfur bejött a tévészobába, Trinnek akart valamit mondani. Sabina éppen nem volt ott. A rendező fáradtan nézett körül, meglátta a fekete bőrű, vékony férfit, ráförmedt: - Maga kicsoda, és mit keres itt? Hát ide már mindenki bejárhat? Trin szó nélkül a sarokba ment, leolvasta a videotelefon hívószámát, és azt mondta: “Pluto, hívja fel a 029-1118-as számot, és közölje a közvetítés rendezőjével, miért vagyunk itt!” A rendező tovább kiabált volna, de Trin megfogta a karját: - Fáradjon a készülékhez. - Én, miért? - Mert önt. keresik... Akár egy varázslónak, úgy sikerült a mutatványa - mire odaért a rendező a készülék elé, az hívást jelzett. A kivilágosodó képernyőn Braga ült. Egyenruhája zakóján éppen elég rangjelzés volt ahhoz, hogy a rendező önkéntelenül is vigyázzba álljon. - A mi embereink vannak magánál - mondta köszönés nélkül. - Nagy hálára kötelezné a Szolgálatot, ha mindenben segítségükre lenne. - I-igen... te-természetesen - dadogta a férfi. Idegesen túrt bele afrofrizurájába. A képernyő kialudt. Trin közben Dayfurhoz lépett: - Történt valami? - Tullát megmotozták, mielőtt elvitték. Egy vadonatúj mágneses kulcsot találtak nála - mutatta is, a kis fémlapon egyetlen szó állt: KUPOLATEREM. - Mi ez? - Trin tanácstalanul forgatta a kezében. - Kulcs, nyilván. De nem a hall kulcsa, kipróbáltam. Egyik ajtót sem nyitja. A rendező ott állt mellettük: - Kérem, uraim... nem tudom, miben lehetnék a segítségükre. Trin felnézett. Akkor jött be Sabina. Trin látta áttetsző köpenyét, amit köznapi ruhájára borított. Rajta a marsi tévéállomás kerek, kék-sárga jelvényét a parabolaantennával, a kis műholddal, s az M betűt. - Tudna adni egy ilyen köpenyt? - kérdezte a rendezőt. Mindig jól jöhet, ha van rajta ilyesmi, ezzel bárhová bemehet, még a nézőtérre is, feltűnés nélkül figyelhet bárkit. Legfeljebb valamelyik automata kamera körül fog nyüzsögni, és kész. - Természetesen - a rendező a tévések poggyászából máris kiemelt egy köpenyt. Dayfur tanácstalanul állt a kulccsal. Sabina a rendezőre nézett: - Te, Georg, hallottad, mi történt odalent, még a szünet előtt? Állítólag lövöldöztek, egy ember megsebesült. - Minden lehetséges - a rendező Trinra nézett, behúzta a nyakát. Szemlátomást nem is akart tudni az efféle eseményekről. Mióta tudta, hogy a Szolgálat civil ruhás emberei vannak itt, úgy érezte, jobb, ha nem avatkozik bele az események menetébe. Azok közé tartozott, akik baj esetén a legszívesebben becsukták volna a szemüket. Sabina nagyon meg volt döbbenve. A marsiak, úgy látszik, elszoktak már az erőszakos eseményektől, gondolta Trin. Ezen a téren nem túl jól ismerte a helyi viszonyokat, de sejtette: mivel az egész bolygón mindössze egymillió ember él, vagyis annyi, mint a Föld valamelyik nagyobb városában - hát természetesen ritkábbak a bűncselekmények. Megint a kulcsra nézett töprengve. Hol is látta ezt a feliratot? Valahol, ma, talán éppen itt, ebben az épületben. A szemét behunyta, és ismét látta a csupa nagybetűket... HALL. KUPOLATEREM. ELSŐ EMELET. FÖLDSZINT... Aztán belevágott a felismerés: - Az alagsor!


Dayfurnak sem kellett több. Rohantak, útközben találkoztak egyik emberükkel. Ő is csatlakozott a menethez. Braga közben kérdezősködött volna, Trin hallotta a füle mellett a minihangszóró percegését, de nem tudott rá figyelni. A lépcsőn lefelé rohantában néhányszor érezte, hogy a fájdalom még vibrál a fejében. A hallban akkor már óriási volt a tömeg. A nézőtérről mindenki kiözönlött, odabent csak a szellőztetőberendezések dolgoztak, egyetlen lélek sem volt a teremben A nyitott ajtóknál csak olykor bukkant fel a Szolgálat valamelyik civil ruhás embere. “Most én vezetem az akciót”, dübörgött benne a gondolat. Görcsösen szorította a kulcsot, miközben áttolakodott a tömegen. A szavazófülkék előtt sorok álltak, az automata büfé valósággal aratott, rengeteg mágneses hitelkártyát dugtak a nyílásokba, üdítők csurrantak. Az emberek emelt hangon beszélgettek, mindenki élénk érdeklődéssel várta a vita folytatását. Többen félrehúzódtak, eldöntötték, hogy maguk is jelentkeznek, mozduló ajkukon látszott: mondanivalójukat gyakorolják. Végre az alagsori lépcsőhöz értek. Fél órával ezelőtt itt sebesült meg Tung. Most nem állt itt senki, csak egy rendező, a Szórakoztató Központ embere. Trin tévés köpenyét látva készséggel félreállt: - Baj van az energiakábellel? - kérdezte bizalmaskodva, mutatván, mennyire itthon van ő a központ dolgaiban. Trin csak bólintott, és két emberével együtt leszáguldott a lépcsőkön. - Te a lifthez, te meg velem - rendelkezett. Dayfur tudta, mi a dolga. Előbb óvatosan belesett, vajon az ajtó résén nem szivárog-e ki fény? Némi fényt látott is. Van tehát ott valaki. Összenéztek. Ugyanazt az iskolát járták ki mind a ketten, tudták hát, mit kell tenniök. Csak a szereposztás volt még hátra. Erre egyetlen másodperc is elég volt. Trin önmagára bökött, és felmutatta egy ujját: “Én leszek az első.” Dayfur keze a vasajtó kilincsére kulcsolódott, Trin két kézre kapta pisztolyát, lábai megfeszültek. Dayfur feltépte az ajtót, Trin pedig máris beugrott. A klímaberendezések mellett - igen, ott voltak a feliratok, amik emlékezetében maradtak: HALL. KUPOLATEREM. FÖLDSZINT... és az elágazó széles csövek alatt egy emberalak állt. Manuel Utrero pontosan olyan volt, mint a körözés háromdimenziós képén. Barna arcú, fekete hajú, kissé ördögi kifejezést kölcsönzött neki a bozontos szemöldök és a kis, sötét szakáll. Aki először találkozott vele, színésznek hihette vagy festőnek, s mivel Utrero olykor szélhámossággal is kereste kenyerét, nem magyarázta meg senkinek, hogy tévedett. Mióta kisiklatta azt a mágnesvonatot a Marson, arca kissé beesett, lesoványodott. Ott állt hát a klímaberendezések mellett, az ajtót nézte - és nem mozdult. Akkor sem, amikor előbb Trin, majd két másodperccel később Dayfur ugrott be, pisztolyát markolva. Ez a mozdulatlanság, ez a tétlenség meglepte a rendőröket, cselt gyanítottak, idegességük nőtt. A pillanat talán évekig tartott. Legalábbis ők hárman így érezték. Mozdulatlan volt minden, az egész világ, a levegő összesűrűsödött, talán megállt a bolygók keringése is. Nem tágult a világegyetem, megtorpantak a galaxisok, a csillagok... A szemben állók már csak egymás szemét, arcát látták, bénító volt az a mozdulatlanság, amelynek nem ismerték az okát. Elsőként Utrero mozdult. Mintha nem is lepődött volna meg túlságosan. Lassan, nagyon lassan elővette a pisztolyát, de úgy, hogy amazok lássák: nem akar vele lőni. A lézerpisztolyt csövénél fogva emelte ki a ruhájából. Bő zöld inget és fekete nadrágot viselt, nyaka körül művészien piros sálat és fehér cipőt. A fegyvert leejtette a padlóra, és Trin felé rúgta. Aztán kesernyés mosollyal széttárta karját. A mozdulat is ugyanazt jelezte, mint a fegyver átadása. Trin lassan, nagyon lassan eresztette le a kezét, Dayfur viszont továbbra is sakkban tartotta a banditát. Hiszen lehet, két pisztoly van nála... Utrero mellett a padlón állt egy kis táska. Félig nyitva volt. Trin a műanyag zacskóban


vegyszereket látott. Utrero követte tekintetét, mosolygott: - Ezt kellett volna a berendezésbe szórnom... A szellőzőcsövek elvitték volna a kupolaterembe, kifújták volna a levegővel együtt... - Halálos? - kérdezte a rendőrtiszt röviden. - Nem. Csak elkábultak volna, ez megkönnyítette volna a tervet. - Milyen tervet? - Trin akkor már ott állt mellette. Harmadik társuk az ajtónál maradt. Dayfur is közelebb jött, felvette Utrero pisztolyát. - Amit... amit kigondoltak - Utrero állával valahová határozatlanul felfelé intett, aztán hozzátette: - A klímaberendezés kulcsa Tullánál volt. Itt vártam vagy húsz perce, s hogy nem jött, megértettem, lebukott. Pedig, ha nem sikerül az egyes számú tervet végrehajtani, akkor... én elkábítom a közönséget, a többi Tulla dolga lett volna. - Mi az egyes számú terv? - Dayfur megragadta Utrero ingét. - Nem tudom. Tényleg nem tudom. - Utrero megint mosolygott. Diabolikus arcán a mosoly nem sok jót jósolt. Kis szünet után még azt mondta: - A végén úgyis mi győzünk! Nekem nem eshet bajom. - Biztos ebben? - kérdezte Dayfur. Odakintről csengetést hallottak. Ezer láb dobogott fejük fölött - a közönség visszament a nézőtérre. Trin eltöprengett azon, miért is olyan magabiztos Utrero. Megadta magát, helyesebben nem vállalta a harcot. Lehet, azt mondták neki, Tulla nélkül ne tegyen semmit? Vagy... ez is csak egy figyelemelterelő hadművelet? Az igazi akcióra csak ezután kerül sor? Endor a folyosón várakozott. Elég jól volt öltözve, a legújabb marsi divat szerint a nadrágra kihajtott zakóing volt rajta, és mellén díszként cseppet sem hivalkodó aranylánc. Ez a fém megtartotta egykori jelentőségét, s bár mesterségesen is előállíthatták, ékszerként csak valódit viseltek az emberek. Férfiak, nők, egyaránt. Igaz, sokan csuklójuk körül hordtak egy kis táblás láncot, ezzel próbálták jelezni, hogy nem annyira a dísz, mint a hasznos információközlés eszköze számukra a lánc. A kis táblácskán nevük, elektronikus azonosítószámuk, és legtöbbször egy orvosi információ is volt; a vércsoport vagy valamilyen érzékenység, betegségre való hajlam. A múlt században még sokan azt is rávésték a tábla másik oldalára, hogy haláluk esetén bármelyik testrészük átültethető. Mivel azonban az orvostudomány szinte teljesen lemondott erről a módszerről, s mindinkább a műszerveket, valamint a genetikai és egyéb megelőző módszereket alkalmazták, eltűntek ezek a táblák. Endor titkár nem viselt ilyen táblácskát. De adott a külsejére. Most is észrevett egy tükröt a folyosó szemközti falán, odalépett. Fésűt vett elő, megigazította göndör haját. A nők kedvelték ezeket az erős, makacsul visszahajló szálakat, amelyeket még a legbecézőbb ujjak sem tudtak soha kiegyenesíteni. Endor nagyon szerette a nőket: nem is igen panaszkodhatott e kapcsolatok hiánya miatt. De eddig folyton úgy érezte, kevés még, amit az élettől, a nőktől kapott. “Hatalom kell”, tudta jól. Rengeteg életrajzi videót nézett végig, a múlt évezred minden nagyobb emberének történetét ismerte, nem hiába végzett annak idején a Földön történelem szakot. Ha behunyta szemét, most is maga előtt látta a firenzei egyetemet, látta önmagát, amint az Arno partján sétálgatott - legtöbbször nem egyedül persze -, és újra gomolygott benne az az érzés, amikor a “nagyok” élettörténetét tanulmányozva mindig rábukkant ugyanarra a pontra: a nagy ember elindul felfelé. Ez volt a tananyagnak az a része, amikor Endor szinte kéjes borzongással vette észre: minden későbbi nagy ember életében van egy pillanat, amikor jól dönt, és attól kezdve már senki és semmi sem állíthatja meg. Végigmegy a hatalom pályáin, addig a végpontig, ahol vagy egy hatalmas bukás, vagy a természet erői végeznek vele. Ha minden ellenfele összefog, talán elbukik - bár akkor sem mindig. Ha a természet lesz már csak az ellenfele - hát


ráküld egy járványt, vagy az öregség, a kor végez vele. Volt olyan kedvenc hőse is, akinek életében két ilyen fordulópontot is felfedezett. Napóleon például az itáliai hadjáratban mutatta meg, kicsoda tulajdonképpen, attól kezdve ellenfelei minden gáncsoskodása sem akadályozhatta meg, hogy nagy vargabetűt leírva, Egyiptomon keresztül vegye be a franciák szívét. És a második ilyen pillanat, amikor az Elbáról partra szállva ismét megindult Párizs felé... Akkor már szinte az egész korabeli világ ellene szegült, mégis majdnem sikerült neki... Az a tény, hogy az újabbkori történetírás már egyáltalán nem tartja nagy embernek az egykori császárt, nem izgatta őt. Fogcsikorgatva vette tudomásul, hogy a mai, nagyon is realista szemlélet értelmében Napóleon kisstílű tömeggyilkos volt, akinek milliók hiábavaló halála szárad a lelkén. Ő maga is nagy ember akart lenni. És mindez most megint eszébe jutott, pedig a nőkre gondolt. No igen, a dolgok összefüggenek. Utálta, ha azért járt vele egy nő, mert a férfias külseje tetszett neki. Ez sem volt éppen kellemetlen dolog, de nem az igazi. Azt akarta - nagyon régóta, szinte gyemekkora óta akarta -, hogy erő legyen a kezében. Erő, vagyis hatalom. Hogy ne egyszerű ember legyen, több annál. Nem egy a földi milliárdok, a marsi millió között, hanem valaki, akinek a nevét szinte mindenki ismeri, mindenki féli. Igyekezett nem gondolni a mondásra: “Kitől sokan félnek, annak sokaktól kell félnie.” Hát inkább féljenek tőle, de tudják, kicsoda ő. Ezért is jött a Marsra, a Föld nem elégítette ki. Önként választotta a kisebb életteret, mert itt könnyebben az élre törhet. Ezt remélte. És ezt reméli ebben a percben is. Hisz ezért vállalta ezt a veszélyes játszmát. De biztosan a legjobb lóra tett. Most, most jött el az a pillanat, amelyet oly jól ismer a “nagyok” életéből, amelyet annyit tanulmányozott. Talán nem hiába. Elindult az ösvényen. Most még kanyargós ösvény ez, homályba vész, de így jó, így kell lennie. Kiválasztotta magának azt az embert, akinek a hátán felkapaszkodhat. Az illető persze azt hiszi, irányítja a játszmát; és ő egyelőre valóban azt teszi, amit az a valaki parancsol, pontosan követi az utasításokat, de már régóta azon jár az esze, hogyan léphetne le az ösvényről, az alkalmas helyet és időt várja-számítgatja, ahol és amikor leléphet a másik által kijelölt útról, és saját irányt választhat. De a lényeg, hogy már elindult felfelé, ha sikerül a ma esti terv, ő lesz a második ember a Marson, anélkül, hogy erről bárki is tudna. Az első ugyan cinkosa lesz - de meddig? Amíg ő, Endor kitalál valamit, hogy félreállítsa az útból. Tehát a legjobban halad minden. Most már csak az kell, hogy Konar ne hibázzon.

- Az ott Endor? - kérdezte Trin. Dayfur bólintott. Már elég jó személyleírást kapott az imént telefonon a központtól, no és Volohov azt is közölte vele: ez az ember Rikker alelnök titkára. Hát könnyű volt azonosítania, a szünetben Endor még váltott pár szót Rikkerrel, akinek szőke oroszlánsörényét mindenki ismerte a Marson. A közönség már beözönlött a nagyterembe, látták, Endor is követi az embereket. - Figyeljétek, hová ül, és tartsátok szemmel! - Trin nem sok ügyet vetett a titkárra, nem tudta, miért is kell megfigyelni. “Pluto!” “Hallgatom, Meteor.” “Utrero nem akar beszélni. De nagyon magabiztosan viselkedik, akárcsak a többiek... Ma este itt történik még valami.” “Erről mi is meg vagyunk győződve. Nagyon vigyázzanak mindenre!” Volohov maga is tudta, milyen homályos ez az utasítás. De nyilván nem mondhatott mást. Trin nem tudhatta, hogy a Szolgálat marsi központjában Volohov és Braga tanácstalanul néz össze, feszült bennük a tenniakarás, magukban káromkodva viselik el a beosztásukkal járó


tehetetlenséget. Nem nyomozók ők - valaha régen; igen, azok voltak maguk is, de mikor volt az? Most a helyükön kell lenniük, és a helyük sajnos ott van, a számítógépek termináljai mellett. Volohov a lehallgatógép képernyőjére pillantott. Endor otthoni és hivatali telefonjai süketek, nem beszél, nem beszélhet rajtuk senki, mert az az ember is ott van a Szórakoztató Központban. Már sejtik, hogy körülötte forog minden. De aligha ő a feje ennek a homályos akciónak. Lehet, személy szerint ő szabadította ki a hibernáltakat. Amikor megmutatták a fényképét Lea Padinának, a nő kis habozás után rábólintott. Tehát akár ebben a másodpercben is letartóztathatnák a titkárt. De Braga és Volohov - anélkül, hogy erről maguk között egyetlen szót is váltottak volna öreg rókák módjára hagyták Endort szabadlábon. Csak Dayfur lelkére kötötték: ne veszítsék szem elől, jelentsék, kivel beszél. Az egyetlen ember, akivel Endor a szünet alatt szót váltott, Rikker alelnök volt. Látszott, gratulál főnökének, nyilván a színpadról elhangzott beszédéért. Rikker szavai különben annyira Volohov véleményét tükrözték, hogy a legszívesebben ő is gratulált volna az első alelnöknek. De ez az Endor... Már áttanulmányozta a teljes életrajzát, de nem lett okosabb. Abban reménykedett, most a viselkedésével elárul valamit, de ebben is csalódnia kellett. Endor csak a szünet végén ment ki a hallba - no igen, a kábító gázoktól félt! -, és meglehetősen idegesnek látszott, amikor ismét a nézőtérre szólították a közönséget. Klix Endort tehát bármikor letartóztathatnánk, gondolta ismét Volohov, de nyugtalansága nem múlott el. Ez nem oldana meg semmit, gyanította. És különben is, hirtelen szűknek érezte ezt a szobát. Megint az ablakhoz ment. Braga szobájából mást látott, mint a sajátjából: itt egy parkot kínált a látvány, zöld bokrok nyírott sora terelgette az utakat a tóhoz. A víztükör nem volt nagy, maga a park sem, sajnos, a kupolák alatt mindig kevésnek bizonyult a térség, takarékoskodni kellett. Ha majd atmoszférát teremtenek... Hogy is mondta Rikker? “A Mars a Naprendszer éléskertje lesz...” Milyen szép, régi szó, “éléskert”, ízlelgette félhangosan. De megszólalt egy telefon, Braga felvette, belehallgatott. Volohov még mindig a tavat nézte, és a felesége jutott az eszébe, mostanában alighanem beteg, bár nem szól semmit, úgy hallgat, ahogy mindig is hallgatott a saját bajairól, csak a családi problémákat vállalta magára, most is a lányuk tervezett házasságával foglalkozik, de Volohov látta az asszonyon, hogy nincs rendben, el kellene vinni “Doktor Komputerhez”, a lakónegyed roppant bonyolult, de gyorsan eredményt közlő szupertomográfjához, az előtt aztán nincs titka az emberi szervezetnek. Ha oda befekszik a páciens, percek alatt nemcsak átvilágítja tetőtől talpig, de vért is vesz tőle, és a mellette szinte kiszolgáló, gombokat nyomogató szolgaszerepre alacsonyodott orvosnak - csakis neki! - kiadja a vizsgálat eredményét. Amivel a hozzátartozó vagy a beteg úgysem menne semmire, ezeknek a gépeknek különleges kódnyelvük van, a LINMED, “medicin-nyelv”, az orvosok ezt már az egyetemen megtanulják, akár csak sok száz évvel korábban élt kollégáik a latint. Csak ők érthetik hát, amit ezen a számítógépes nyelvezeten “Doktor Komputer” eléjük tár. - Meghozták Utrerót - jelentette Braga. Látta, hogy barátja még mindig az ablaknál áll, halkan javasolta: - Ha nincs kedved hozzá, kihallgatom én. Volohovnak tényleg nem volt ehhez kedve, a legszívesebben itt maradt volna ebben a csendes szobában, ahol csak néha törte meg a csendet Trin hangja a megafonból. De a kötelességérzet mindennél erősebb volt benne. Ahogy máskor is, annyi éve már. Sóhajtva fordult el a park látványától: - Megyek.

A teremben a feszültséget szinte mérni lehetett volna. Mindenki érezte, aki itt volt, s ez újabb feszültséget eredményezett. A közönség csupán kellemes bizsergést érzett, de a színpadon ülők számára ez több volt annál. Nagyon jól tudták. hogy nem kicsi a játszma tétje. Ez a mai vita nagy


hatással lehet a marsiak gondolkodására, véleményformálására. Vagyis - az ő sorsukra is. Egyikük közben arra gondolt: miért ez a nagy csönd? A Szolgálat miért hallgat? Úgy látszik, azt a módszert választották, hogy nem teszik közzé az eseményeket? Már a reggeli órákban eltűnt a hibernátortartályokból az a hat bűnöző, akik sorsa kiváltotta a Föld-Mars vitát. Közben nyilván elfogták egyiket-másikat, de erről sem jelent meg egyetlen mondat se a marsi hírközlő eszközökben. Az elterelő akciók eddig rendre sikerrel jártak. S az igazi csapás még hátravan... A két riporternő elemében volt. A fekete ismét leültette a vendégeket a félkör alakú asztalhoz, kedvesen mosolygott mindenkire, igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha valódi háziasszony lenne itt, aki nélkül semmi sem történhet meg. Szőke társnője jól látta ezt, és igyekezett szintén nélkülözhetetlennek mutatni magát. Eltréfálgatott a későn jövőkkel, kedvesen rászólt az ajtókban állókra, foglaljanak már helyet, “az sem baj, ha a sorok között a földre ülnek, nagyon jó takarítóautomaták tisztították a padlót a szünetben”, többen nevettek, ettől jobb kedvre derült. Csak arra várt, míg kis rádiójában füle mögött megszólal a rendező hangja. Georg akkor szól ide, ha a négyes csatornán lefutottak a reklámok, és elérkezik a visszacsatolás ideje. A nagy teljesítményű fővárosi tévéadó ekkor egyszerre kétfelé lövi az elektromágneses jeleket: a marsi műholdhálózatra és a Föld felé. Az űrben elhelyezett és mindig a két bolygó között elhelyezkedő, hatalmas antennákkal és adókkal felszerelt kozmikus reléállomások továbbítják a jeleket a legkisebb késedelem nélkül. Így is beletelik néhány percbe, míg a kép és a hang eljut a Földre, az ottani nézők ennyivel később értesülnek az eseményekről, de ezt a kis késést persze nem érzékelhetik. - Most! - mondta Georg, és a szőke riporternő azonnal a legközelebbi kamerába mosolygott: - Kedves nézőink...!

Trin az ajkát rágta. A határozatlanság eluralkodott rajta. Tudta, nem fog sokáig tartani ez az állapot, valahogy mindig döntőképes volt eddig. De most valami nem tetszett neki, biztonságérzetét kissé aláásta az iménti eset. Utrero... Vajon miben reménykedik? Nem volt hajlandó többet mondani, pedig jó lett volna, ha beszél. Trinnek ideje sem volt vele foglalkozni, elküldte hát Volohovékhoz, biztos őrizet alatt. Egy biztos: Konar itt lapul valahol, és aligha fog tétlenül üldögélni. Azt is észrevette: a Marson senki sem fél merényletektől. Ilyesmi a Földön azért még gyakrabban előfordul. Tavaly egy, a kábítószer-maffia ellen erélyesen fellépő államügyészt próbáltak megölni, szerencsére nem sikerült. Amikor a Szolgálathoz jelentkezett, és elvégezte a tanfolyamot, a rendőrtiszti iskolán nemegyszer oktatták az ilyesmit. Hogyan lehet észrevenni egy merénylet előkészületeit, mit kell tenni, ha ilyennek jutunk a nyomára? És mi a teendő akkor, ha híres, ismert vagy más okból célpontnak számító embert kísérünk, hogyan védjük meg? Itt a Marson, úgy tűnik, senki sem gondol ilyesmire, mintha efféle dolog nem is történhetne meg. Hát igen, sok szempontból nagyon különböznek a földiektől, tényleg. Ám itt most minden összezavarodott. Nem tudja, ki lehet a célpont, kit kell megvédenie. Lehet, nincs is egyetlen célpont? Ha a kupolaterem szellőzőberendezésébe kábító mérget akartak szórni, akkor valami hasonló, tömeges méretű dolgot tervezhetnek az épület más részében is. És amire jobb nem gondolni - bombát is robbanthatnak... Bár ilyesmi az ember által lakott bolygókon legalább száz éve nem történt meg, azért hiba lenne azt hinni, hogy már soha nem is történhet meg. Villámgyorsan végiggondolta a nap eseményeit, és kénytelen volt bevallani magának: amit eddig tett, az nem sok volt. Az akció szervezői többször is hamis nyomra vezették. Őt is, a bűnözőket is. Már eleve két csoportra osztották azt a hat embert, de csak az egyik csoport indult az igazi cél felé. Azok is előbb útjába lökték Lea Padinát, remélték, a nő feltartja addig, míg ők


felrobbantják a metró energiakábelét. Amikor velük is leszámolt, és a metróban hosszan üldözte Hexet, a többiek időt nyertek, idejöttek a Szórakoztató Központba, felkészültek a tettükre. De itt is ravaszul megismételték ugyanazt, amit reggel óta szerte a Marson műveltek: elterelő akciókat készítettek elő, miközben valahol már készen állnak a nagy csapásra. Nem kétséges, hogy ez itt fog bekövetkezni, a következő óra leforgása alatt. Itt van a Mars bolygó egész “vezérkara”, és ami talán még ennél is fontosabb: most innen közvetít a televízió. A Marsra és a Földre is. Ami itt most történik, arról szinte azonnal tudomást szereznek mindenütt. Mindenütt, ahol a közvélemény igazán számít. Nem a negyven-ötven főnyi Merkúr-lakosság köre, nem a két bolygó között száguldó űrhajók néhány száz utasa, s nem a mesterséges holdakon és kisbolygókon telepített támaszpontok gyér számú legénysége számít, hanem a két bolygó lakói, az igazi, milliós tömegek. Endor a karzatot nézte. A reflektoroktól megvilágított arcokat. Napóleon jutott eszébe. Hogy fog csodálkozni mindenki. Nagy lesz a döbbenet, de leginkább egyvalaki döbbenete lesz mindennél nagyobb, egyvalakié ebben a teremben. Endor érezte, forróság önti el, a szíve egyre hevesebben vert. Most már egy vagy két perc kérdése csupán. Mit érezhetett Napóleon, amikor ilyen helyzetbe került? Akárki akármit is mond, főleg ezek a mai történészek, az egykori császár nem volt kisstílű, és főleg nem volt buta ember. Ellenkezőleg. Nagyon is tudta, mit akar elérni, és következetesen haladt céljai felé. “Hát én is így megyek előre nagy léptekkel. Ma lesz az első igazi lépésem, és ezzel a kezembe kerül ő is, meg mások is. Először a háttérből fogom irányítani a dolgokat, aztán a kedvező pillanatban ledobom az álarcot, és előlépek. Addigra a többiekkel leszámolok, aláásom pozíciójukat, mindenki előtt lehetetlenné teszem őket. Egy szép napon arra ébred az egész társaság, hogy végük van, és amikor ezt megtudják, már valóban nem is tehetnek az ellen semmit. Erről gondoskodom!” Ökölbe szorult a keze. Meglazította nyakán az inget, ostoba divat, fújtatott. Nem mert felnézni, csak a színpadra, bár nagyon szeretett volna hátra, a karzatra is látni, hiszen ott kell most valaminek történnie...

...Konar már a karzaton volt. Az üres helyiség padlóján kúszott előre. Igyekezett csendben mozogni, bár olyan zaj volt odalent, hogy úgysem hallották volna meg. De óvatos volt. Tudta - a megbízó elégszer a szájába rágta - mi a teendője, és hogy nem hibázhat. Minden, ami eddig történt, amit a többiek tettek, tulajdonképpen elterelő hadmozdulat volt. Ami igazán számít, az most jön, azt most kell megtennie. Konar nem volt gyáva ember. Tudta, hogy itt a rendőrség, tudta azt is, kik azok, hogy néznek ki. Amikor Trin és Tung felügyelő betörtek a karzatra, leshelyéről jól látta őket. Nyilván többen is vannak. No, persze, ahol ennyi fejes gyűlik össze, ott akadnak azért kopók is, ez mindig így volt, mióta világ a világ. De Konar nem tartott tőlük. Amit tudott, az megvédte. Azelőtt ugyan soha nem hitte volna, hogy egy hamarosan bekövetkező esemény ismerete ilyen erőt, ennyi biztonságérzetet adhat. Akárha jós lett volna - hála a megbízónak. Azt elég világosan értésére adta, milyen változásokat okoz majd ez a ma esti tette, és mi mindent jelentenek majd ezek a változások. Konar hát bátor volt, olyan bátor, mint még soha életében. Szüksége is volt erre a bátorságra. “Senki sem hitte volna, hogy a végén én jutok a csúcsra”, gondolta. Meglapult a padlón, közelről látta a faltól falig érő műanyag szőnyeg apró bolyhait. Ilyen volt a bank alatt is, jutott eszébe. Svor Igallal együtt jöttek rá a dologra. Az Elízium Társaság kifizette az útiköltségüket, és eljutottak a Marsra, de a segély, amit szintén a társaság adott, hamar elfogyott. Igal már a Földön is szeretett volna a “bankszakmába kerülni”, ahogy mondogatta, de ott egyszer sem sikerült. Itt


viszont... Nos, igen, a marsiak, úgy látszik, sokkal könnyelműbbek, mint a földiek. Ezeknek itt nincs akkora tapasztalatuk, és őszintén szólva, kitől is félnének. Addig nem is volt kitől félniök, míg Igal és ő ide nem érkeztek. Igal világéletében utálta a munkát, ő hasonlóképpen, bár előtte azért pár évig dolgozott is. Hát ehhez már nem fűlött a foga. Addig sétálgatott a Központi Bank környékén, míg rájött, hogy a helyhiány miatt nagyon sűrűn építették be a területet, a bank alá is benyúlik egy lakóház néhány lakása. Amit a Földön régóta nem csináltak - még a legnagyobb városokban sem -, azt itt kénytelenek voltak megtenni: a legolcsóbb, csak mesterségesen megvilágított lakásokat a talajba mélyítették. Ide csak az igazán szegények költöztek... Igal és ő összedugták a fejüket, s amikor megszerezték a kupola egész elektronikus hálózatának tervrajzát, hamar rájöttek: a bank információs főkábele nincs messze az egyik lakás falától... Még jól emlékszik, milyen nehéz volt hagyományos ásószerszámokat szerezni. Mindenhol csak komoly, nagy építkezésekhez való gépeket ajánlottak nekik, ráadásul nem volt pénzük sem. Az Elízium segített... Elég volt azt mondani nekik, üzleti vállalkozásba kezdenek, az a férfi tárgyalt velük, aki ma reggel is kiszabadította őket a hibernátorokból. Ő nem tudta, ki az, nem is érdekelte. Jobb, ha nem érdeklődik az ember túlságosan, nem fájhat a feje attól, amit nem tud. A göndör hajú férfi nyilván sejtette, nem tiszta a dolog, ez mintha látszott is volna az arcán, de nem volt ellenvetése, adott egy hitelkártyát, azon éppen annyi pénz volt még, amennyire nekik szükségük volt. Megvették a gépeket, kibérelték a lakást. Már az első napon kibontották a falat, és fúrni kezdtek. A kitermelt talajt az egyik szobába halmozták fel, egyelőre, senki sem vett észre semmit, a szemetet zárt tartályokban vitték az égetőbe, a sok száz tonna napi hordalék között úgy eltűnt az a pár száz kiló föld... Most is érzi a szájában a port, pedig volt légzőkészülékük is. Aztán Igal a kábelhez szerelte az elektronikus lehallgatást, kis kézi számítógépükbe áramlott heteken át az információözön. Mikor már elég nagy mennyiséggel rendelkeztek, Igal utasította a gépet, bontsa fel, fejtse meg a kódokat. Ez is eltartott néhány napig. Elég volt nekik néhány nagyvállalat kódrendszere, ott volt a legtöbb pénz, és ott volt a legtöbb esély arra, hogy csak későn fedezzék fel az összegek eltűnését. A kábel aranybánya lehetett volna, de tudták, nem szabad túl sokáig “fejni” ezt a tehenet. Minden perccel nőtt a lebukás veszélye. A gép elkészítette számukra a saját kódot, ő a Központi Bankban egy szerény összeggel elektronikus számlát nyitott egy hitelkártyára, aztán fél órával később Igal utasította a gépet: kapcsolódjon rá a számlák közti átutalások csatornájára, és a nagyvállalatok számláiról jelentős összegeket utaljon át erre a Konar-féle számlára. “Jelentős összegeket”, mosolygott most kínosan. A kifejezést a vádiratból vette. Soha nem volt olyan gazdag, mint akkor. Maga sem hitte el, mikor aznap délután elsétált a bank felé, és az épület előtti egyik automata hitelkártya-fizetőbe dugta a mágneses lapot, próbaképpen. Készen állt arra is, hogy megszólalnak a riasztóberendezések, és rohannia kell majd... De akkor még minden rendben volt, a csel sikerült, a vállalati számlákról hajmeresztően nagy összegek kerültek az ő számlájára, elöntötte a forróság, gyorsan ki is vett belőle pár ezrest, aznap este elmentek Igallal, és mulattak egy jót. Ez volt az egyetlen összeg, ami valóban az övék lett. Aznap éjjel annyifelé jártak...! A börtönben is sokszor gondolt arra az éjszakára, míg be nem tették a hibernátorba. Voltak egy illegális... no, hogy is nevezték a marsiak? “Urak öröme”, vagy valahogy így. Merthogy még ezzel sem számoltak le az erkölcscsőszök, no igen - mosolygott saját emlékein. Volt ott egy szőke nő, akiért ezreket is adott volna, csak hogy vele legyen reggelig, le is feküdt vele, csak egy ezresébe került az az éjszaka. Igal sem panaszkodhatott. Lám, ilyen is van a Marson, de persze csak azoknak, akik meg tudják fizetni. Túl korán örültek, a fenébe is, túl korán. Honnan is tudhatták volna, hogy a bankok elektronikus kábeleit, valamint az átutalásokat intéző számítógépet különleges programok védik? Igaz, jobban is működhetett volna a program, akkor már az első órában elkapták volna őket. De persze nem tartott sokáig az aranyélet. Mint később elmondták neki a rendőrségen a büszke


szakértők személyesen - a számítógép programja szerint jelzi, ha nagyobb összeget utalnak egy olyan magánszámlára, amelyet mindössze negyvennyolc órával az utalás előtt nyitottak. Mivel itt több nagy összeg vándorolt egy éppen ilyen számlára, a szakértők munkához láttak. A kódrendszer, amely az ügyfelek névtelenségét védte, most nekik is akadályt jelentett, időbe került, míg más gépek segítségével megfejtették, kinek a nevére szól, és hányas az a nagy pénzeket mohón elnyelő vadonatúj számla... Mire másnap reggel Igal és ő kábult fejjel előkerült az éjszakai életből, már vártak rájuk a Szolgálattól. De ez régen volt. Hónapokkal ezelőtt - igaz, most úgy tűnik, szinte csak tegnap, hiszen a hibernált időszak kiesik az ember emlékezetéből, olyan, mintha nem is lenne. Az ember akkor nincs is, ahogy Lea Padina mondta. Nem él, csak van. Márpedig nem elég lenni, élni kell. “Hát most viszont élek”, mondta Konar halkan, miközben a karzat korlátjához kúszott. Egy pillanatra behunyta a szemét - maga előtt látta a fényképet, amit reggel mutatott neki a göndör hajú megbízó. Azt a férfit... Igen. Kezében a lézerfegyverrel, lassan emelte fel a fejét. Szeme egy vonalba került a karzat párkányával. Lábát megtámasztotta egy padlóból kiálló sínen, ide szerelik majd az új széksorokat a karzaton, most éppen megfelelő távolságban van, így jól megfeszítheti a testét. A nézőtéren nagyon világos volt, oldalról egy reflektor kissé a szemébe tűzött. Lassan emelkedett tovább. A fegyvert majd később emeli fel, ha már látja a célpontot.

- Már semmit sem hajlandó mondani - mondta Volohov. Most jött vissza Utrerótól. A bandita úgy tett, mintha nem is lenne mondanivalója, mintha csak elkapták volna szökés közben. Nem volt hajlandó egyetlen szót sem mondani arról, ki segítette őket, kitől kapta a fegyverét, kik voltak a cinkosai, s azoknak milyen feladatot osztottak az ismeretlen megbízók. - Nyilván ő is egy fordulatban bízik - mondta Braga töprengve. - De mi lehet az? - elkínzott arcát főnöke felé fordította: - Mi a fene történhet szerintük, ami megváltoztatja az események menetét a Marson? Micsoda óriási változásnak kellene ahhoz bekövetkezni, hogy a hozzájuk hasonló alakokat ne ítéljék el?! Volohov nem válaszolt, ugyanezek a kétségek őt is gyötörték, a rejtély megoldását nem ismerte. Inkább azt a képernyőt nézte, amelyen a négyes csatornán közvetítették a Szórakoztató Központból az eseményeket. A fekete riporternő beszélt: - Kedves nézőink, most felolvasom a szünetben rendezett rögtönzött kis népszavazás eredményét. Lehet, éppen Rikker alelnök úr utolsó beszéde nyomán, de sokkal kevesebben döntenének úgy, hogy a Mars szakadjon el a Földtől, mint azt talán több politikus előzőleg várta... Konar már látta a célpontot. Látta a testét, a fejét. Lassan emelte szemmagasságba a fegyvert. Hosszú, megszakítatlan “vágó” sugárra állította a szabályozót, a másikat a lehető legnagyobb teljesítményre kapcsolta. Ez a sugár mindenképpen halálos, elég, ha létfontosságú szervet érint egy-két másodpercig. Még sohasem ölt embert, egy pillanatig habozott is. De aztán eszébe jutott, mit mondott neki a megbízó ma reggel, amikor félrevonta a többiektől: “Ne sajnáld azt a pasast, megérdemli. Rászolgált. Semmi közöd hozzá, de ő az ellenséged, a mi ellenségünk is. Utána - ha túl vagy rajta - ne félj, bármi is lesz; lehet, letartóztatnak. Csak egy feladatod lesz: hallgatni! És akkor már csak órák kérdése, hogy kiszabadítsunk, és megkapd a részedet. Jókora részedet. Más papírokat, és talán egy gyors plasztikai műtétet is. Mi nem felejtjük el azokat, akik nekünk szolgálatot tettek. Azonkívül... - nos, lehet, hogy még a jövőben is szükségünk lesz rád. Kapcsolatban leszünk!”


Célzott. Habozása elmúlott, a keze sem reszketett. “Hiszen csak pár pillanat az egész”, gondolta még, ujja a sugárkioldóra szorult...

Tespoo álmosan pislogott. Rikker kihúzta magát - szóval, az ő szava mégsem volt hiábavaló? Lehet, valóban igaza van a riporternőnek, ezek az érvek elindítottak a jelenlévőkben egy gondolkodási folyamatot? Talán azokban is, akik távolról nézik a műsort? Solares az ajkát rágta, pedig tudatában volt annak, hogy fékeznie kell magát, hisz soha nem tudhatja, mikor jelenik meg a képernyőn, a rendezők sokszor szándékosan mutatnak ilyen érzelmeket tükröző arcokat, nekik, ahogyan manapság mondja ez az újabb nemzedék, az ilyesmi néha “szenzációsan jó lehet, nem kellene megadni ezt az örömet.. . Az emberek nem rohannak tömegesen Anholt doktor úr zászlaja alá, no persze, ezt nem is gondolta senki komolyan. De ez a műsor, ha rosszul sül el, még azokat is elfordítja tőlük, akik különben szeretik a függetlenségi jelszavakat... Anholt doktor mosolygott. Ez a mosoly már az arcára fagyott, az imént úgy döntött, nem hagyja, hogy bármit is leolvassanak arcáról a tévénézők, most már nem is gondolt ezekkel itt, akik a széksorokban ülnek, ezek leszerepeltek az ő szemében, csak elrontották az egész dolgot, de a lényeg úgysem itt dől el, nem itt, és nem most rögtön. Ha lesz egy kis ideje - és miért ne lenne? -, majd megmutatja, hogy látszólag hátrányos helyzetéből is fel lehet hozni a Függetlenségi Pártot, és... Ebben a pillanatban éles fájdalom fúrta át testét. Amit utoljára érzett, az fájdalommal kevert meglepetés volt, iszonyú döbbenet és csalódás, valami rossz történt, villant agyába, miért éppen most, amikor még annyi mindent kellene... Halálfélelem már nem gyötörhette... Lehet, sikoltott is, a fájdalom már mindent betöltött, hatalmas fehér hegy volt, ráborult, megfojtotta... A szőke riporternő hosszan, áthatóan sikoltott.

Trin is a közvetítést nézte, de csak addig a pillanatig, amíg nem látta a levegőt átszelő zöld színű fénysugarakat. Nem volt kétsége afelől, mit lát. Éppen elégszer volt neki is a kezében ilyen fegyver. Ez egy folyadéklézer volt, a sugárból ítélve benzol-acetátban oldott európiummal működhetett. A nagy teljesítményt csak rubinlézerrel oldhatták meg, hallotta régebben Trin, azt is tudta most, mikor a folyosón rohant, mindez az agyába villant -, hogy vannak már különböző lézeranyagokból álló fegyverek is, ezek egyszerre több hullámhosszon működhetnek. Ez is ilyen lehetett, hiszen - jól látta a képernyőn - egyetlen másodperc alatt szinte szétvágta a politikus testét... - Ez Konar volt! A karzaton! - kiabálta gégemikrofonjába. Dayfur már ott rohant mellette. Most senki sem gondolt Endorra. Braga is hallgatott. Mit is mondhatott volna? Mentőautó és orvos volt a Szórakoztató Központ mellett. Trin és Dayfur felszáguldott a lépcsőn. Még két rendőrtársuk követte őket. Dayfur a felső, keskeny és félhomályos folyosón nem ment a karzatra vezető ajtóhoz, rohant tovább, benézett minden ablakmélyedésbe, kirángatta az oda halmozott székeket. Ha Konar oda rejtőzött... De nem talált senkit. Közben Trin megtorpant az ajtónál. Ismerte már, talán másfél órája, hogy benyomta, és Tunggal együtt vetette magát a padlóra - azt hitte, ott rejtőzik a bűnöző. Most lihegve megtorpant, bevárta társait. Őrültség lett volna egyedül berohannia. Biztos halál. Annál is inkább, mert neki nem volt páncélmellénye, Dayfur embereinek viszont igen. Így megvárta, míg odaérnek. Nem akart meghalni. Máskor talán - nem tudván, milyen fegyvere van az ellenfélnek -


berohant volna így is. De még előtte volt a látvány. A több hullámhosszon működő lézerfegyver félelmetes és szempillantás alatt gyilkoló fegyver, csak gyilkolásra használják... - Nektek kell előremennetek! - mondta. És azok bólintottak: természetesen.

A színpadon óriási volt a felfordulás. Tespoo majdnem rosszul lett. Anholt véres teste félig lelógott a fotelről, már nem élt, mire az első orvos odaért hozzá. Hamarosan megjött a mentőorvos is, a fehér ruhás személyzettel együtt szétlökdösték az embereket. Solares olyan fehér volt, mint a fal. Rikker elfordult. Nem hitte volna, hogy rá is ilyen rossz hatással van a vér látványa. Még sohasem látott ennyire összekaszabolt embert. Egyszer ugyan igen, csak egyszer, a marsi tizenegyes földalattivasútvonal építésekor, sok évvel ezelőtt, az ő felügyelete alatt történt. A rosszul irányított ásógép kilökött egy acéltartót a helyéből, az rádőlt egy munkásra... A munkás úszott így vérében, mint most a szerencsétlen Anholt. A szakértők lementek a színpadról, a rendezők visszatartották a közönséget. Elsőnek a rendező tért magához - Georg onnan fentről elég jól látta, mi történik, azt is tudta már, a riporternőkre nem számíthat, mindkettő rosszul lett Anholt látványától, meg tudta őket érteni. De valakinek a kezébe kellett vennie a dolgokat. Most a rendőrökre sem számíthatott, azok a merénylőt akarták elfogni... De ha kitör a pánik, az emberek halálra tapossák magukat a keskeny kijárati ajtóknál. Mindenáron tennie kell valamit. Bekapcsolta hát a nagy hangszórókat, próbálta megnyugtatni a tömeget. Merénylet történt, közölte, de a nézőket nem fenyegeti veszély, ne tapossák le egymást a széksorok között, ne menjenek a hallba, őrizzék meg nyugalmukat. Tespoo ekkor emelkedett a helyzet magaslatára. Kitépte a szőke riporternő kezéből a mikrofont - a riporternő elnémultan reszketett a színpad közepén -, az emelvény szélére ment. Ősz haján csillogtak a reflektorfények. A közönség nagy része még a teremben volt, látták őt. Sokan megálltak, még a kijáratnál is. Az öreg erőteljesen szólt: - Maradjanak! A Mars lakói sohasem hajolnak meg az erőszak előtt! Nem félünk, önök se féljenek! Tartsunk szünetet, és utána folytassuk beszélgetésünket, de a tévéközvetítést is! Lehet, hogy önök elmennek haza... de én itt maradok! - Én is! - mondta Rikker. Ez jó befejezés volt, a közönség soraiban többen kiáltoztak: - Jól van! - Mi is maradunk! - Csak azért ,is! - Éljen Tespoo! A fekete riporternő a sarokban zokogott. Solares lassan lement a színpadról, érezte, gyorsan egy mosdóhoz kell eljutnia.

Konar tudta, nem jut ki innen, a folyosó tele van rendőrrel. De nem is állt szándékában kijutni. Sejtette, a többiek már lebuktak vagy elmenekültek. Szája megvetően lefittyedt. Hát igen, jó szeme volt a megbízónak, hatuk közül rá esett a választása, azok tényleg csak kevéssé fontos szerepre voltak alkalmasak. Az i-re a pontot ő tette fel, ő, Villen Konar, akinek a neve így vagy úgy, bekerül majd a marsi történelemkönyvbe, a fényképe már ott lesz minden informatikai rendszerben, a gyerekek oktatógépeiben kérdés-felelet játék lesz Villen Konar személye és szerepe... “Te indítod el a Marsot a függetlenség útján!” - mondta ma reggel az a férfi, és jól számított, az a másik férfi odalent már meghalt, ő pedig, Villen Konar, nem az elektronikus bank kirablóinak egyikeként fog élni az itteni köztudatban, hanem olyan valakiként, aki egy történelmi


folyamatot indított el... De ábrándozása csak egy pillanatig tartott. Átlépte a korlátot. Lenézett. Nem, őt nem fogják megint hibernátorba tenni. Törvény tiltja, sőt orvosi előírás is... Sebesültet nem hibernálhatnak, legalábbis nem a bolygókon. Távoli támaszpontokon, ahol nincs orvos, a Külső Övezetben haladó űrhajón igen, hisz társai nem menthetik meg másképpen. De a bolygókon más a szokás. Ledobta fegyverét a karzat padlójára, erre sem lesz szüksége. Odalent kavarogtak az emberek, közülük többen már észrevették őt, Konar áttette másik lábát is, közben a karzatra vezető ajtó felpattant, férfialakok ugrottak be, egyik jobbra, másik balra vetődött, látta a páncélmellényüket. Rendőrök. “Talán csak az egyik lábam törik el”, gondolta Konar, és elengedte a korlátot. Érezte, hogy zuhan, egy pillanatra csodálatos könnyűnek érezte magát. Már nem gondolt semmire, várta a fájdalmat s az elképzelhetetlenül rövid pillanat után oly élesen vágott testébe, hogy azonnal elvesztette az eszméletét.

“Pluto, Konar fegyvertelenül levetette magát a karzatról a nézőtérre! Szerencsére senki sem sebesült meg,” “És vele mi van?” “Még nem tudom, most rohanok le. De súlyos törései lehetnek...” “Küldök még egy mentőt.” Georg, a rendező megtörölte homlokát. De a közvetítést még nem szakította félbe. A közvetlen vonalon állandóan hallotta a marsi tévé vezetőjét, és az ügyeletes műsorfelelős is közbeközbeszólt a rövidhullámú készülékben. De Georg érezte, ez most nagy esély, s nem engedte, hogy félbeszakítsák a közvetítést, könyörgött nekik, a rádióban olykor szaftos káromkodások szálltak, Georg félig önkívületben hörögte a mikrofonba: “Nem értitek ostobák...? Ez a legigazibb tévé, amit a marsiak valaha is láttak! És a földieknek is jót tesz, ha látják, milyen szenvedélyeket ébreszt itt a függetlenség kérdése!” A műsorfelelős gyengülő erővel próbált érvelni: nem éppen a jó hírünket kelti, ha élőben látják a politikai gyilkosságot. “Minden tévés ilyenről ábrándozik egész életében!” - kiáltotta Georg dühösen, miközben a robotoperatőröket utasította. Felváltva adta a képernyőre az Anholt körül csoportosuló orvosokat, a politikusok menekülését a színpadról és az egymást tipró közönséget. A sarokban állt egy készülék, amely nem volt integrálva a közvetítő rendszerhez - a Szórakoztató Központ saját készüléke volt, Georg most azon látta, mi megy adásba a négyes csatornán. Ha a központban a felelősök kikapcsolják a közvetítést, azonnal tudni fogja, még ha azok el is titkolnák előtte. De talán nem tesznek ekkora disznóságot. Micsoda károkat okoznának a tévétársaságnak is...! Ilyen helyzetben óriási hiba lenne az embereket megfosztani az információktól, a közvetlen részvétel lehetőségétől. A részvétel... illúziójától - tudta persze jól. Szétrobbanna a dühtől, ha megszüntetnék a közvetítést... Az egyik távolabb álló, a nézőteret mutató kamerával szerencsére elkapta Konar zuhanását is. Mivel riporter nem volt, a készülékek mellett izguló marsi és földi nézőket senki sem tájékoztatta, Georg maga kért hangot, és izgatottan “közvetített”: kedves közönségünk, az események még nem értek véget, a rendőrség úgy látszik, rátalált a merénylőre, aki menekülni próbált... Lezuhant! Nem fog már lábra állni... Lehet, a gerince tört el. Két rendőr máris ott van mellette, azok a polgári ruhás férfiak is a Szolgálattól lehetnek... Anholt mellől is odasietett az egyik orvos... Sabina halálsápadt volt, hátratántorgott a mosdóba, vizet ivott. A látvány - még így, képernyőn is - megviselte. Előbb az összekaszabolt képviselő, most meg az a másik, aki leugrott a karzatról,


és ott hever mozdulatlanul. Biztosan nem halt meg, hiszen csak tizen-egynéhány métert zuhant, látta Sabina, hogy a lábára esett, de ennyi is elég volt neki, felfordult a gyomra, megfájdult a feje, hányingere támadt. Csak a vörös hajú technikus maradt itt, a folyosóra nyíló ajtóban állt, onnan nézte a képernyőket. Valaki jött a folyosón. Elöl egy férfi, mögötte pár méterrel egy másik. A technikus odapillantott. Ismerte az első férfi arcát, nagyon jól ismerte. Kihúzta magát kissé. - Van itt egy olyan helyiség, ahol nyugodtan beszélgethetünk? - kérdezte a jól ismert férfi. A technikusnak nem jött ki hang a torkán, szolgálatkészen a következő ajtóra mutatott. Azok bementek oda. Georg nem vette észre a jelenetet, teljes valójával maga volt most a közvetítő, az őt hallgató milliókra gondolt, nem ismerte ezt az érzést eddig... Szinte lázban égett, miközben tovább beszélt. A folyosón egy harmadik férfi is száguldott, rohanvást kapta el az ajtófélfát, lihegve benézett. Trin volt. - Hol van Endor? - kérdezte. - Az ki? - válaszolt kérdésre kérdéssel a technikus, de közben a közvetítésre figyelt. Georg valósággal kiabálva mondta, mi történik Konar széksorok között heverő teste körül, és már tudta, győzött, hiszen amint beszélni kezdett, amazok a tévéközpontban nem kapcsolhatják ki a gépet. Sőt a legtöbb, amit tehetnek, hogy a másik öt csatornán is megszakítják az adást, és átveszik ezt a képet - vagyis az ő közvetítését, hadd lássa a Marson és környékén mindenki, mi történik most a Szórakoztató Központban. Georg egy pillanatra letakarta a mikrofont, szólt Sabinának: - Mondd meg a főnöknek, Tespoo folytatni akarja a találkozót, tehát ne is álmodozzon kikapcsolásról! Egyfolytában megyünk, amíg valóban vége nem lesz a gyűlésnek! Ezt a közvetítést még a földi riporteriskolákban is tanítani fogják ebben az évszázadban...! Sabina a mikrofonhoz ült. Trin végre megtudta, hogy Endor melyik ajtó mögött tűnt el. Odanézett, aztán valami eszébe jutott. Az ötlet valósággal letaglózta. Nem sejtette persze, hogy az a villanás, ami most beléje vágott, talán az egész bolygó sorsát megváltoztatja... Berobogott a helyiségbe, elkapta Sabina vállát. A nő éppen befejezte beszélgetését a tévéállomás vezetőjével. - Ugye azt a szobát mutattad nekem? Ahol jó mikrofonok és kamerák is vannak? - Igen. De miért kérded? Trin, te olyan ideges vagy...! - Kapcsold be őket! Azonnal! Hallani akarom! Rögzítsd a képet és a hangot! Georg felfigyelt a vitára. Abbahagyta a közvetítést - most úgysem volt mit mondania, a képek magukért beszéltek -, rászólt Sabinára: - Tedd amit mond, Sabina! - Georg emlékezett Braga hívására, sejtette hát, kicsoda Trin. Sabina ajkába harapott, megsértődött, mi történik itt, mindenki csak neki parancsolgat, miközben senki sem mondja meg, miről van szó... Átment a másik kis helyiségbe, megérintett négy szenzort, sarkon fordult, kijött. Trin ottmaradt. Képernyők gyúltak ki. Megafonok szólaltak meg...

- Nem így egyeztünk meg! Maga... megszegte a megállapodásunkat! - Nyugalom, uram. A lényeg, hogy az akció sikerült! - De hiszen világosan megmondtam: nem Anholtnak kell meghalnia, hanem Solaresnek! Solaresnek, maga elmebeteg! Megszabadultam volna a legveszélyesebb vetélytársamtól! És egy elnökhelyettes meggyilkolása elégséges ok lett volna a rendkívüli állapot kihirdetéséhez! - Kockázatos lett volna a diktatúra bevezetése. Ezért kissé változtattam a terven...


- Önhatalmúlag! Ezért felelni fog! - Ki előtt...? Ne nevettessen. Mellesleg nagyon érdekelne, mit tesz ellenem. Mit tehet egyáltalán...? - kiáltotta Endor, de nem túl idegesen. Csak hogy túlkiabálja a másikat. Amaz az egyik pálmánál állt, reszketett a keze, szeme alatt a bőr rángott. Annyira kikelt magából, ahogyan még soha. És közben megfeledkezett önmagáról, hivataláról, szinte mindenről, abban a percben csak a határtalan düh uralta, nem találta helyét, toporgott, közelről ordított Endor arcába: - Ez aljasság! - Érdekes, azt hittem, csak az az aljasság, ha valaki ily módon tör magának utat a politikai pályán... - Maga engem ne oktasson erkölcsi alapelvekre! Azt mondja meg, miért változtatta meg a célpontot? - Az ügy érdekében, uram. Nyugodjon meg végre, és gondolkozzon! Higgye el, az ön érdekében, helyesebben mindkettőnk érdekében tettem. Solares ugyan ellenfele volt önnek, de itt már másról van szó. Anholt nagyon népszerű lett, és most, hogy meghalt, a függetlenségi mozgalom mártírja lesz. Nem is volt szükségünk másra, csak egy vértanúra! Tanult ön történelmet? Mit érnek a nagy mozgalmak saját dicső halottak nélkül? Ez nemcsak régen volt így, ma is így van, uram, s hála ennek a jól szervezett kis közjátéknak, most már biztos, hogy elszakadunk a Földtől, ön is megteheti a következő lépést! Ráadásul a Függetlenségi Párt vezetője nem Solares, hanem ön lehet, csak most ügyesen kell folytatni a játszmát. Egyszerűen nem maradt más feladata, csak átvenni készen az egész pártot, úgy ahogy van. Az ölébe hull, ha most kinyitja a száját! - Ne tanítson, Endor! Magam is tudom már, mit kell tennem. - Még hálás lesz nekem ezért az apró változtatásért, uram...

Trin nem ismerte a másik férfit. Pedig biztosan azok közül való volt, akik itt ültek ma a színpadon. De őket sohasem nézte, nem is volt a nézőtéren, a képernyőkön pedig csak a hallban nyüzsgő embereket figyelte. A közvetítés hangjaira sem ügyelt. Most csak Endort látta. Hát megvan. A kezében van ő is, a társa is... Hirtelen furcsa gyengeség fogta el. A lábából elszállt az erő. A feje sajgott, egy percre el is sötétült előtte a világ. Tapogatva keresett egy széket, gyorsan leült. Az izgalom lenne rá ilyen hatással?... Inkább a fejsebe lehet az oka, mondogatta magában hangtalan, és szégyellte a helyzetet. Nem szabad, hogy ő gyenge legyen, soha, semmilyen helyzetben nem lehet gyenge. Mélyeket lélegzett, kissé jobban lett, de a lába még remegett. Aztán a képernyőkre pillantott. A pálmákkal díszített rejtett stúdió már üres volt. Apró fényvillanások a készülékeken, de már nem mutatnak embert, csak bútorokat, növényeket. Földi növényeket. Nagyot sóhajtott. Megoldotta a rejtélyt, tudta - mégsem örült. Minden földi rossz átkerült hát a Marsra is. Így vándorol majd a következő századokba is, mindenhová, együtt az emberrel? Nézte az üres képernyőket, csak akkor eszmélt fel, azok már elmentek. Első reakciója az volt, hogy felugrik, és rohan, hogy elkapja mindkettőt..., de aztán elmosolyodott, no igen, hát most már vége a hajszának. Azok hatan a rendőrség kezébe kerültek, a bandának két tagja van még szabadlábon, de ez már csak illúzió, olyan már, mintha börtönben ülnének, hiszen itt van az arcuk és a hangjuk, ezen a felvételen... Sabina bepillantott a nyitott ajtón. Haragja már elmúlott, mint mindig, sohasem tartott tovább öt percnél. A sovány arcon most ugyan nem voltak gödröcskék, de a nő ismét jobb hangulatban volt. - Mi van veled, Trin? Egészen elsápadtál. És mi ez a. tapasz a fejeden? - a férfi nagy hajában eddig nem vette észre, de most, hogy az ült, és Sabina fentről nézhetett le a fejére, megijedt: - Te,


téged valami baleset ért, és semmit sem szóltál nekem? - Most már minden rendben van. De azért adj valamit innom. Mikor kiitta az üdítőt, a másik szobából nagy zajt hallott. Georg képernyőin fél szemmel látta a közönséget is. Már visszaözönlöttek a nézőtérre. A kamerák pásztáztak. Konart már elvitték a mentők, néhány civil ruhás rendőr terelte el az embereket arról a helyről, ahová zuhant, két széksort is lezártak ott. Georg már rekedten beszélt, idehallatszottak kiáltásai: - Kedves nézőink, remek példáját láthatják annak, hogy a marsi emberek nem egykönnyen mondanak le céljaikról. És nemcsak a politikusokra gondolok, hanem az egyszerű emberekre is. Akik most a nézőtéren gyülekeznek, nem szenzációra éhes, alantas ösztöneiket kielégíteni akaró emberek, hanem felelős marsi polgárok, akiket érdekel, mi lesz bolygójuk sorsa. Mindenkit megrázott az aljas tett. A fiatal képviselő, Anholt doktor halála most pontot tett egy korszak végére, ebben az órában új korszak kezdődik. Lehet, nem csak a Marson... Mi itt mindenesetre nagyon komolyan vesszük mostantól ezt az ügyet, amelyért az imént egy polgártársunk az életét kénytelen feláldozni. Dayfur rohant be: - Trin! - Itt vagyok! - a rendőrtiszt Sabinához fordult. - Kérlek, gyorsan másold le nekem ezt a rövid felvételt, ami a gépben van. - Kérlek - Sabina jobb kedvre derült, a készülék fölé hajolt. Sejtelmes mosoly játszott ajka körül. “Meg fogom hívni vacsorára ezt a kiállhatatlan földit”, gondolta kissé gunyorosan, és megrázta a fejét: “No várj csak, megmutatom én neked, hogyan kell bánni a nőkkel!” - Mi történt? - kérdezte Trin Dayfurtól. - Endor most ment le a nézőtérre. Az imént szem elől vesztettük, mert mindenki Konarral foglalkozott... - Sebaj. Megkérdezzük Plutót, mi a véleménye a dologról? - röviden beszámolt az iménti jelenetről. Senki számára nem lehetett kétséges : gyanújuk beigazolódott, a titkár szervezte a merényletet. A rádióban mindketten hallották Braga válaszát: “A választ a parancsnok fogja megadni.” És kis szünet után tisztán, nagyon tisztán hallották Volohov hangját: “Meteor, engedélyezem, hogy Klix Endor titkárt őrizetbe vegye. Küldje a kapitányságra!” - Hallottad hát - mondta Trin. Dayfur fekete arcán hitetlenséget látott, a fiatal rendőr egészen izgalomba jött: - Ez az jelenti, hogy... én tehetem meg? - a fiatal tiszten látszott, még sohasem tartóztatott le senkit. Nagy esemény lesz ez majd az életében, futott át Trin agyán. Lehet, valaha az unokáinak fogja mesélni ez a rokonszenves fiú. - Igen, ez a te feladatod. Vigyázz, nehogy hibázz! Nekem más dolgom lesz - felelte rejtélyesen. Sabina közben a gyorsítóval lepörgette az iménti felvételt, kivette az egyik kristályt, Trin kezébe adta. A másikat visszapergette az előző állásba, hogy amint lesz egy kis ideje, maga is megnézze, mit vett fel a férfi. A kíváncsisága néha túl nagy volt. Trin eltette a kristályt, szó nélkül kiment. Georg közben félszavakat váltott rádión a szőke riporternővel; a lány már eléggé erőre kapott, bejelentette Georgnak, hogy képes folytatni a közvetítést. - Éppen ideje, jönnek! - felelte Georg, és kikapcsolta mikrofonját. A tévéközpont főnöke megint mondott valamit a sarokban álló rádiókészülékben, de már senki sem figyelt rá, a két technikus is elfoglalta helyét az automata kamerákat irányító pultnál. A marsi négyes csatorna adása folytatódott. Sabina ellenőrizte a színpadról felvezető közvetítővonal hangerejét, aztán visszaült székébe.


Egyelőre nem volt dolga. Nézte a képernyőn a politikusokat, ahogy visszamennek, s elfoglalják helyüket a félkör alakú asztalnál. Látta, Solares és Rikker nagy ívben megkerülik azt a véres fotelt, amelyen Anholt kiszenvedett. A szőke nő szólt volna a rendezőnek, vigyék el, de Tespoo felemelte a kezét, és a fejét rázta. A szék maradt. - Milyen szép gesztus - mondta az egyik technikus. - Valóságos kegyelettel néz arra a székre, pedig nem volt éppen Anholt barátja. Lehet, egy tragikus halál ennyire megváltoztatja az embereket? - Egy fenét! Számító az öreg, biztosan nagy beszédet vág le, és folyton a székre fog mutogatni. Most az személyesíti meg Anholtot - így a vörös hajú, kesernyésen mosolyogva. Lehet, cinikus volt. Vagy csak ismerte az életet. - A Földön ilyen esetben az egykori ellenfél a legjobb barátjának is nevezheti a halottat. Ilyenek a politika játékszabályai... Sabina Trinre gondolt. A férfiban volt valami vonzó. Nem csak a külsejében. Titokzatosság lebegett körülötte. Ma valahogy minden titokzatos volt itt, soha nem volt még ennyire izgalmas a közvetítés, és nem csak a szegény képviselő szörnyű halála miatt. Szegény Trin, folyton tevékenykedik, vajon mi lehet az oka? És honnan szerezte azt a sebesülést? - azonnal szétáradt benne a gondoskodási vágy. Biztosan meg kell néznie azt a sebet, még ma este. A férfiak olyan hanyagok, túl könnyen veszik az efféle dolgokat, úgy látszik, e könnyelműség egyes űrhajósokra is jellemző. Tekintete a gépre tévedt. “Mitől lett Trin olyan izgatott? Megnézett valamit a képernyőn, és egészen sápadttá vált, mire bejöttem” - tűnődött. “Az egyik rögzítőkristály most is benne van a gépben. Megnézem én is.” Felállt, bekapcsolta. A képernyőn két férfit látott. Az egyiket nem ismerte. A másikat annál inkább. És amint agyába hatolt a szavak értelme, kezét a szája elé kapta, majdnem kiáltott, nem, ez lehetetlen...! Mozdulatlanná dermedten, rémülten nézte a beszélgetést, se látott, se hallott. Nem vette észre senki, hogy bejött egy férfi. Nem volt már fiatal. Nyugodtan lépkedett. Úgy mozgott, mint aki már ismeri ezt a helyiséget. Bár még sohasem járt itt. Egy pillantást vetett Sabinára, aztán a képernyőre. Rezzenéstelen arccal nézte végig a pálmák mellett álló férfiak szóváltását. Csak az arcába mélyültek a ráncok. Most nagyon szomorú lett. Kivárta a felvétel végét, aztán halkan így szólt: - Kérem a kristályt. Sabina nehezen tért magához. Az első másodpercben nem is hallotta az idegen szavát. Még mindig a látottak hatása alatt állt. Hiszen ez szörnyű, ki hitte volna, hogy... Tekintete idegesen rebbent arra a férfira: - Ön kicsoda? - Ez majd talán igazolja kilétemet - és az idegen fáradt mosollyal a zsebébe nyúlt.

Endor leült előző helyére, az egyik sor szélére. Elég közel volt a színpadhoz, hát jól látta, mi történik. A szőke riporternő reszkető hangon jelentette be: folytatják a műsort, a tragikus esemény nem vethet véget a vitának, sőt annak éppen most új értelmet és még nagyobb jelentőséget kölcsönzött. “Bolygónk jövőjéről van szó, mindnyájan tudjuk. Akik eddig félvállról vették a problémát, most kénytelenek lesznek magukba szállni. Drámai módon derült ki, milyen nagy tét a Mars függetlensége.” Egy fekete férfi jött macskaléptekkel hátulról, Endor nem láthatta. A férfi megállt a sor szélén, és a titkárhoz hajolt: - Klix Endor? Videotelefonhoz kérik. - Itt? Most? - amaz csodálkozott. - És biztos, hogy engem? - Ön Rikker alelnök titkára, ugyebár - mondta a fekete. Dayfur előzékeny mosolya elaltatta a


titkár gyanúját, bár nem volt egészen nyugodt. Lehet, hogy az az ideges Nantesi akar megint valamit tőle. Minek türelmetlenkedik az a fickó?! Persze, látta a tévében Anholt halálát, no mindegy, egyelőre meg kell nyugtatni, aztán, ha mégis idegeskedne, meg kell találni a módját, hogy elhallgattassa, méghozzá végleg. Nem szabad gyenge láncszemet hagyni a láncban, hiszen minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb szeme, Endor ezt már jól megtanulta. Csendben követte a fekete férfit. De amint kilépett a hallba, váratlanul és igen gyorsan több férfi vette körül. Dayfur elővonta igazolványát: - A Szolgálat tisztje vagyok. Parancsom van rá, hogy önt őrizetbe vegyem, és a kapitányságra szállítsam. - De kérem...! Miről van szó? - Endor még tartotta magát. Valamilyen félreértésre gyanakodott. Aztán egy szörnyű gyanú merült fel benne - összeomlott volna minden? De nem, az nem lehet, éppen most kezdődik az új játszma, ő nem bukhat le... Vagy félreértés lehet, valami egészen másról van szó? - A főnököm személyesen akarja önt kihallgatni. Ne csináljon feltűnést! Gyerünk! - A hallban akkor már senki sem volt, még a rendezők is a nézőtérre gyűltek. Dayfur elkísérte őket az elektrokocsiig. Elővigyázatosságból külön is meghagyta helyettesének, hogy a férfit semmilyen nyilvános közlekedési eszközön ne szállítsák, amíg lehet, menjenek ezzel a járművel, és csak a kapitányság közelében kezdjék gyalog kísérni; nem lesz baj, ha rádión kérnek még egy járőrt is biztosításul. Endor mindezt végighallgatta, a vér kifutott arcából. Az elektrokocsiban is volt egy képernyő, menet közben még a rendőrök is fél szemmel a négyes csatorna műsorát nézték.

Tespoo emelkedett szólásra. “Ez a legfontosabb pillanat az életemben”, gondolta, vége már a kisstílű játszmáknak, mostantól fogva tényleg az lesz, aki mindig is szeretett volna lenni. Hiszen tudta, mit beszéltek a háta mögött, jó hírszolgálata volt. Bár száztizennyolc éves, nincs még késő, most majd meglepi a világot, sőt mindkét világot, a Földet és a Marsot is. Ez az utolsó, de nagyon ígéretes esély. Nem akart többé a mérleg nyelve lenni, olyan valaki, akit csak jobb híján választottak elnöknek, és azt hitték, egy-két év, és meghal, akkor aztán jöhetnek az igazi választások, az igazi harcok. Hát nem. Most, most ebben az órában előretörhet. Erre senki sem számít, mindenki megdöbben majd. Annál jobb... - Most nem csupán önökhöz szólok, akik itt vannak a teremben, és nem is csupán azokhoz, akik ezt a tévéközvetítést nézik. Szeretném remélni, hogy mindenkihez szólok, úgy a Marson, mint a Földön. Rendkívül fontos bejelentést fogok tenni. Mindnyájan tudják már, mi történt. Ami még sohasem esett meg bolygónkon, az ma itt, a szemünk láttára játszódott is. Magam is a megrázó esemény hatása alatt állok, de már mindent végiggondoltam és megfontoltam. Az előbb megöltek egy embert, aki a Mars népét új útra akarta vezetni. A szünetben informálódtam, és amit megtudtam, szörnyű volt. Úgy jelentették nekem, hogy a Földről küldtek ide gyilkosokat. Nem egy, hanem több is ólálkodott itt körülöttünk az utóbbi órákban. Azért jöttek, hogy több ilyen aljas tettet elkövetve megfélemlítsék a Mars népét, hogy elvegyék kedvünket a függetlenségtől, attól, hogy ne a Földdel együtt, hanem attól elszakadva járjuk az utunkat! Dühös üvöltés tört fel sok torokból. Az első sorokban az emberek felpattantak, kiabáltak. Tespoót éltették, a Földet átkozták. Javarészt Anholt hívei lehettek, de most az elnök mellé álltak, bár lehet, ezzel még maguk sem voltak tisztában. Ahogy ott állt ősz fejével, nemes arcával, szent felháborodásával, megnyerte őket. Solares növekvő kétségbeeséssel figyelte, hogy az események


irányítása már teljesen az elnök kezébe csúszik át. Minden más irányítás megszűnt, a riporternő szóhoz sem jutott, a kamerák csak Tespoóra szegeződtek, a teremben a nézők, a bolygókon a milliók - csak rá figyeltek. És ő nagyon is tudta ezt, most mindent ennek rendelt alá. Élete nagy pillanata volt ez. Azzal is tisztában volt, hogy ha kimondja azt a szót, azt a formulát, annak milyen jogi következményei lesznek. Míg a népszavazás majd megerősíti, addig is szinte törvényerőre emelkedik az ő akarata, az a döntés, amit itt, ma este, perceken belül kihirdet. - ...A tragédiát tehát sötét földi erők okozták, amelyek a Mars vesztét akarják. De mi nem adjuk meg magunkat! Az efféle gonoszságra csak egyféle választ adhatunk. Tudom, nekem kell kimondanom ezt a szót, és ezzel is tisztában vagyok, hogy ennek milyen politikai és egyéb következményei lesznek, hisz egy órával ezelőtt ennél az asztalnál nyilvánosan megtárgyaltunk... Rikker teste ugrásra készen feszült meg, bár igazából nem tudta, mit kellene tennie. Ha Tespoo tényleg megteszi, formálisan csak egy népszavazással lehet majd jóvátenni a dolgot. Mindenesetre óriási visszhangja lesz az ügynek. Mit csináljon? A történtek után egy népszavazásban sem bízhatnak azok, akik ellenzik az elszakadást, akik egyetlen törzsnek tartják az emberiséget, akik azt szeretnék, egy utat járjon minden tagja a kozmoszban. A marsi közvélemény sokáig fog Anholtra emlékezni, és ez határozza meg majd szubjektív döntéseiket... Mit csináljon, és ebben a helyzetben tehet-e egyáltalán bármit is? Solares a fotel karfáját markolta. A szünetben azt hitte, ő állhat a Függetlenségi Párt élére, már beszélt is Anholt alvezéreivel, de csak kapkodva, gyorsan, rendszertelenül, hiszen mindnyájan még a merénylet hatása alatt álltak, döbbenetük súlya alatt görnyedtek, nem tudtak igazán gondolkozni sem. És most jön Tespoo, és learatja az egész dicsőséget? Lehetséges ez?... Pont ő, és éppen most? Hiszen egész idő alatt azt hitte róla mindenki, félre van állítva, az események rég elrohantak mellette. Nagy és kellemetlen meglepetés. - ...Sokan azt hitték rólam, öreg vagyok és tehetetlen, és ráadásul: fogalmam sincs arról, mi történik. Hát tévedtek! Az utóbbi hónapokban különös figyelemmel kísértem mindent és tudomásom volt az események alakulásáról. Ismertem, és átgondoltam mindkét fél érveit, de hogy igazán állást foglaljak, ahhoz sajnos ennek a szerencsétlen, mégis jelentőségteljes eseménynek kellett bekövetkeznie... Drámai mozdulattal mutatott Anholt véres székére. A kamerák követték a mozdulatot. A közönség ismét őrjöngött, látszott, az öreg elnökbe addig sohasem tapasztalt erő költözött, és máris magával ragadta a közönséget. Nőtt a zaj, javarészt tetszés, de hátul többen fütyültek is. Az egyik oldalajtón bejött egy férfi, határozott léptekkel ment a színpad felé. Most még senki sem figyelt rá. Tespoo fényben, dicsőségben fürdött, ez volt élete legmagasztosabb pillanata. “Most fogom kimondani”, gondolta görcsösen, a zaj az agyába hatolt, de nem hagyta, hogy eltérítse útjától, “most; most”... A fiatalember felugrott a színpadra. Tespoo csak a szeme sarkából látta a mozgást, nem nézett oda. A fényszórók vakították, mélyet lélegzett, hogy kimondja a varázsos “függetlenség” szót, amely miatt azonnal ő lesz ezekben a hetekben a Naprendszer legfontosabb embere, őt fogja emlegetni mindenki, és a Marsot is előtérbe hozza az üggyel. Függetlenség - és övé a legnagyobb népszerűség, amit ember ezen a bolygón valaha is elért. A felelősség és a bűn a földieké, ellenben minden nemes érzelem a Mars pártját fogja. Igazi hatalom kerül a kezébe, ráadásul valódi hatalom, hisz mellette állnak majd azok is, akik eddig haboztak ebben a kérdésben. Anholt minden nyílt és rejtett híve. A politikai ellenfeleket ezzel az egyetlen szóval söpri el útjából... “Függetlenség! Nem vagyunk többé a Föld gyarmata!” - kiáltja majd, most, rögtön... A férfi odaért melléje. Céltudatosan jött, senki sem állíthatta meg. Aztán megszólalt. A mikrofonok éppen olyan erősen közvetítették a hangját, akár az elnökét.


- Összeesküvés és politikai gyilkosság szervezése vádjával... letartóztatom önt! A terem felhördült. Tespoo lendülete megtört, mondott is valamit, de ezt már senki sem hallotta, a zaj szinte az égig csapott. A képernyőkön megjelent a fiatalember arca. “Ki ez?” kiáltották százan is. A férfi nem ijedt meg. Tespoo már nem menekülhetett. Nem tudta korábban, hogy az elnökről van szó. Csak azt tudta, hogy ezt az arcot, ezt a hangot látta, hallotta az imént odafent, a titokban készített felvétel képernyőjén. - Klix Endorral beszélt - mondta, és Tespoo arcát nézte. Látta az öreg szemében a félelmet. Lassan nyúlt a zsebébe, elővette a kristályt, Csak Tespoo látta, olyan közelről csak ő láthatta. És Tespoo arca elszürkült. Trinnek nem kellett mást mondania. Az elnök pedig nem is tudott volna szólni, torka elszorult, megbénult. Összeomlott minden. Pedig az álom... olyan gyönyörű volt. De csak percekig tartott, csak addig tarthatott?... Hát nem ad neki a sors több időt? Hiszen amúgy már olyan kevés maradt. A kamerák, a fényszórók a két emberalakra irányultak. A közönség lassan csitult, de még hallatszott a zaj, hitetlen kiáltások röpködtek, többen előrejöttek a színpad széléig. Rendezők állták útjukat. És Dayfur emberei. Páncélmellényes rendőrök. Akkor a közönség kissé lecsillapodott. Rikker állt fel, odalépett hozzájuk: - Kicsoda ön? - Trin Dorg vagyok, a Szolgálat tisztje. Tespoo félig bénultan dadogta: - Aljasság... ez is a földiek fortélya... ártatlan vagyok...! Rikker a színpad szélén megpillantott egy másik férfit. Éppen jött fel a lépcsőn. A rendőrök sorfala megnyílott előtte. Az alelnök megkönnyebbülten fordult feléje: - Jó hogy jön... Mondja meg, mi történik itt? - Ki ez?! - ordították hátul. - Volohov kapitány vagyok, a Mars rendőrfőnöke - mondta a jövevény. Ekkor nagyon nagy csönd lett. Akik eddig azt hitték, fatális félreértés vagy előre megszervezett botrány történt, most feszülten kezdtek figyelni. Volohov nevét sokan ismerték. Tudták, hogy mérsékelt, befolyásos ember. Ha ő is ott áll a színpadon, akkor aligha lehet szó csalásról, félreértésről. Végre fény derül a rejtélyre? - Ez az ember, akit önök Tespoo néven a Mars elnökének hittek eddig - mondta halkan -, nem egyéb egy ravasz összeesküvőnél, aki hosszú ideje készült aljas tetteire. Nyolc társa volt, ezeket már letartóztattuk. Dayfur, vezessék el! Rémült csönd volt most a teremben. A marsi polgárokban valami eltört. Az elnököt, az elnökhelyetteseket mindig tisztelték, hisz maguk választották őket, bíztak bennük. Most a lélegzetük is elakadt, némán ültek székükön, talán senki sem mozdult, mintha attól féltek volna, még szorítóbbá válnak a jeges bilincsek. Szörnyű ijedtség volt ez - hisz ha ilyen ember vezette őket, hova juthattak volna? És szégyen - most, ebben az órában mindenki, még a Föld millió nézője is egyszerre szerzett tudomást a marsi elnök és cinkosai bukásáról. Arról, hogy ilyesmi itt egyáltalán lehetséges volt. A legszebb szavak leple alatt mi lapult hát? A kérdéseket nem mondta ki senki, de azok ott bujkáltak a teremben. - Ne kételkedjenek a szavamban! - mondta Volohov. Hangjából szomorúság érződött. Mindenre bizonyítékom van, és azt hiszem, egy ilyen rendkívüli napon ennek a bizonyításnak is rendkívüli módon kell megtörténnie. - A kapitány a legközelebbi kamerába nézett. - Kérem a közvetítés vezetőjét, játssza be azt a filmet. Utána pedig elmondom önöknek az előzményeket. A színpad fölötti hatalmas képernyő kivilágosodott, elektronikus jelek, színes csíkok ugráltak rajta, még csak azok. Volohov Trinhez hajolt: - Köszönöm, barátom.


Trin fellélegzett. Akkor hát... vége? A kapitány mintha csak eltalálta volna a gondolatát, csöndesen . szólt: - Nehéz napja volt, Trin. Elmehet... holnap reggel várom. A nagy képernyőn megjelent Tespoo és Endor alakja. A két összeesküvő beszélni kezdett: “...Nem így egyeztünk meg! Maga... megszegte a megállapodásunkat!”

Arról a teraszról messzire ellátott. A síkság fölött a Phobos csillant. A kicsiny hold alig árasztott fényt, szinte szemmel látható gyorsasággal úszott át az égbolton. Naponta háromszor is megkerüli a bolygót - gondolta Trin -, miért ez a nagy sietség? Ott a társa, a Deimos, az szinte másfél naponként bukkan csak fel, igaz, sokkal messzebb van, sokkal kisebb is, s nem is mindig látni. A talaj akkor már fekete volt. A marsi éjszakán is átcsillant valami vörös - talán a homok ragyogta vissza a napközben magába szívott fényt? Trin nem tudta, de gyönyörködött benne enélkül is. Volt valami rejtélyes és egyben fenséges ebben az idegen éjszakában - ő, aki egy másik naprendszerben született, és számtalan lakott és lakatlan bolygót ismert, most szótlanul bámulta a kozmosz csodáját. Hatalmas világok forognak tengelyük körül, és senki sem tudja még, milyen erő hozta mozgásba őket. Csillagok körül bolygók, galaxisok, galaxishalmazok száz és száz milliárdjai mozognak - ő pedig most itt áll, egy apró anyaghalmaz felületén, és nézi azt a kicsiny darabot, amit ebből láthat, amit értelmével befoghat. De befoghatja-e igazán?... Feje fölött ragyogtak a távoli csillagok, mikor megfordult. A teremben halvány fények égtek. A tévéközvetítésnek már vége szakadt. Késő éjszaka volt. A személyzet is eltűnt, egyetlen álmos férfi mozgolódott valahol hátul. Sabina rámosolygott: - Szóval itt fogsz lakni, jó hely ám a Mars, ne félj! Trin visszajött az asztalhoz, leült, de tekintete még a kupola átlátszó lemezére szegeződött: - Itt fogok élni a következő években. Ha csak el nem szólítanak máshová... Lesznek hétköznapok is, amikor semmi érdekes nem fog történni. Abbahagyta, úgy érezte, a többi nem tartozik Sabinára. Mit is mondhatna neki? A Marsot mindig szerette. De talál-e itt igazi társra? Nézte a sötétbe burkolódzott síkságot. Valahol, nagyon messze, néhány milliárd éves seb, kráter magasodott, az Olümposz Mons hihetetlenül magas csúcsa. De inkább csak sejtelem és árnyék volt. Az éjszaka ugyan beborította már a bolygót, de valahol mögötte nagy léptekkel közeledett a hajnal is, hogy ismét napfénnyel s meleggel árassza el a vörös homok és a kráterek világát.


Lenni Vagy Élni

Recommend Documents