Kathryn Croft - A _lány Akinek Nincs Múltja

KATHRYN CROFT A lány, akinek nincs múltja

Ulpius Baráti Kör Budapest

A mű eredeti címe: The Girl With No Past Fordította: Loósz Vera Copyright © Kathryn Croft, 2015

Hungarian translation © Loósz Vera, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 978 615 5676 482

Köszönetnyilvánítás

Sokaknak tartozom határtalan hálával a támogatásukért meg a segítségükért, hogy a harmadik regényem létrejöhetett. Mindenekelőtt ügynökömnek, Madeleine Milburnnek és az ügynökség teljes csapatának, akik valamennyien fáradhatatlanul dolgoznak, hogy támogatást nyújtsanak a szerzőiknek. Óriási köszönet illeti csodálatos szerkesztőmet, Keshini Naidoót, amiért hitt bennem, s értékes meglátásaival segített a lehető legütősebbé tenni a könyvet. Külön köszönet a Bookouture csapat többi tagjának: Oliver, Claire és Kim, köszönöm, hogy bevettetek és barátian fogadtatok a csapatban. Végtelenül izgatott vagyok, és büszke, hogy a Bookouture szerzője lehetek. Továbbá mindazoknak a szerzőknek is szeretnék köszönetet mondani, akikkel az elmúlt néhány évben megismerkedtem, akik bátorítottak, támogattak és megértették az utazást, főleg A. J. Wainesnek és Mel Sherrattnak. Végül, mint mindig, köszönöm a férjem, a családtagjaim és a barátaim kitartó szeretetét és támogatását.

Ajánlás Grace-nek és Philipnek

Bevezetés 2003 Minden csöndes, egy pillanatig azt hiszem, meghaltam. Ám akkor éktelen csikorgást hallok, fogalmam nincs, kitől vagy mitől származik a zaj, csak azt tudom, hogy nem tőlem, mert ki tudja, miért, jól vagyok. El akarom fordítani a fejem, hadd lássam, mi maradt a roncsból, de nem tudok megmozdulni, mert fájdalom hasít a nyakamba, és meleg vér csorog az arcomon. Fura szag van: égett gumi, benzin és valami sokkalta rosszabb, a halál szaga. Szükségtelen körülnéznem, tudom, hogy én vagyok az egyetlen a kocsiban, aki lélegzik. Pánik fog el, összepréseli a mellkasomat, ami rosszabb az elszenvedett fizikai sérüléseimnél. Ez nem lehet igaz. Óriási, pókhálószerű repedések húzódnak a szélvédőn, a vonalak útvesztőjén át álló és villogó fényeket látok, kéket, sárgát meg pirosat, és arcok bámulnak befelé, a szájak néma ó-t formálnak, miközben az emberek próbálják megérteni, mi történhetett. A rémült sikolyok, kiáltások tompán jutnak el hozzám, olyan, mintha egy buborékban volnék, csak a hanghullámokat kapom el. Azt viszont tudom, hogy akik odakint vannak – hozzám hasonlóan – egész életükben emlékezni fognak erre a pillanatra. A kormánykerék a bordáim közé ékelődik, nem mozdulhatok.

De talán nem is akarok, mert biztonságosabb idebent, mint kívül, ahol szembe kell néznem a következményekkel. Már tudom, mire számíthatok: némi rokonszenvre, hiszen baleset történt, ám többnyire vádaskodásra és gyűlöletre, elvégre én vagyok a sofőr, nekem kell vállalnom a felelősséget. Valakinek sikerül fölfeszítenie az ajtót, majd erős egyenruhás karok kiemelnek és rátesznek valamire, minden bizonnyal egy hordágyra. Keskeny és kemény, de legalább vízszintesen fekszem. Becsukom a szemem, és azon tűnődöm, miként lehetséges, hogy én nem haltam meg.

Első fejezet 2014 Aznap este, miközben hazafelé ballagtam, rossz érzésem támadt. Nem tudtam megállapítani, mi nem stimmel, mert minden normálisnak tűnt. Pusztán egy voltam a számos járókelő közül, akik hazafelé tartottak a munkából, vagy… mindenesetre igyekeztek valahová. Kutyahideg volt, reggel pedig a lépcsőkorláton felejtettem a sálamat. Novemberben azért számítani lehet ilyen hidegre, nincs ebben semmi rendkívüli. Az érzést, amelyet nem tudtam lerázni magamról, csupán a másnap okozhatta. Nem felejtettem el, hanyadika lesz. A balsejtelem talán valami másban testet öltött aggodalomként mutatkozott meg. Ám még ennek sem volt értelme, hiszen megtanultam kezelni ezt a dolgot. Ugyanazt tettem, mint minden évben: tudatosan nem gondoltam rá, amíg el nem érkezett, akkor viszont rám rontott, akár egy hurrikán. Már jól értettem hozzá, miként tartsam zárva azt az ajtót. A Garratt Lane forgalmas volt, mint mindig, és elvegyültem a London látképéhez tartozó járókelők között. Hazafelé gyalogolva, egész idő alatt olyan érzés fogott el, mintha bábu volnék, semmi több, akit valaki más mozgat egy díszletben. Talán csak azért éreztem furán magam, mert a megszokottnál később jöttem el a munkahelyemről, és rosszul viseltem, ha

változtatnom kellett a szokásos menetrendemen. Nekem rendre és rendszerre volt szükségem, máskülönben szétesne minden. Pusztán azért voltam késésben, mert bent maradtam segíteni Mariának. Nem hagyhattam, hogy egyedül vesződjön a könyvekkel, amelyeket megrendeltünk, még akkor sem, ha a munkaidőm három órával korábban kezdődött a könyvtárban, mint az övé. Mellesleg mihez kellett hazasietnem? Elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy a könyvek pakolása és felcímkézése közben egy új férfiról mesélt, akivel összeismerkedett. Maria alig néhány hónapja dolgozott csak a könyvtárban, de ez idő alatt valószínűleg az élete minden kis részletét megismertem. A szöges ellentétem volt: nyitott és bőbeszédű, míg én tartózkodó, és a lehető legkevesebbet árultam el a magánéletemről. Tudtam róla, hogy szingli, gyakran randizik, és szerettem hallgatni a történeteit. Az új pasit Dannek hívták, s miközben Maria a legcsekélyebb dolgokról is áradozva mesélt, amit a férfi mondott, engedélyeztem magamnak, hogy megmártózzam az életében. Így mentek a dolgok: ő beszélt, én meghallgattam. De hébehóba észrevettem, hogy azzal a nézéssel bámul rám. Az a pillantás pedig arról árulkodott, hogy nagyon szeretné, ha beengedném az életembe. A könyvtár mindössze rövid sétára esett az utcámtól, így nem tartott soká hazaérnem. A lakásom kicsi volt – dehogy kicsi, pirinyó –, egy átépített ház felső szintjén, viszont Londonhoz képest megfizethető, és egy önálló bejárati ajtót is a magaménak mondhattam, jóllehet a szomszédé gyakorlatilag

összeért az enyémmel. És saját lépcsőházam is volt, amely valamivel tágasabbá tette a teret. Mégsem olyan gyakorlatias dolgok alapján döntöttem el, hogy kibérlem, mint az ár vagy a környék. Az utca neve győzött meg: Allfarthing Road. A régi pénzérme neve olyan korszakot elevenített föl – jóval a születésem előtti időket –, amelyet csak az olvasmányaim révén képzelhettem el. Olyan kort, mikor az emberek köszöntek egymásnak az utcán, és az összes szomszédjukat ismerték. Ez érzelgősség, tudom, és egyáltalán nem vágytam ilyesmire, nem illett a megkövetelt életvitelemhez, mégis jólesett egy hajdani időre gondolni. Voltaképp nem tűntek el igazán azok a régi idők. Fölmentem az ajtómhoz vezető öt lépcsőfokon, s a táskámban kotorásztam a kulcscsomóm után. Röhejesen kicsi, átvetős táska volt, de mivel sosem kellett sok cuccot cipelnem magammal, másodpercek alatt rájöttem, hogy a kulcscsomóm nincs benne. Pénztárca, mobiltelefon, némi kézfertőtlenítő igen, a kulcsaim azonban nem. Tépelődtem, próbáltam nyugodt maradni, és számba venni a lehetőségeimet. Aznap reggel határozottan nálam volt, hiszen a bejárati ajtót kétszer kellett rázárnom, amit sosem felejtek el. A könyvtárban nem lehetett szükségem rá, ott tehát semmiképp sem láthattam, így két eshetőség maradt: munkába menet elejtettem, vagy a könyvtárban esett ki a táskámból, és pillanatnyilag ott porosodik valahol az épületben. Az első lehetőség riadalommal töltött el. Miután gyorsan körbecserkésztem a lépcsőket meg a beton díszkertet, előkaptam a mobilomat, és a munkahelyemet tárcsáztam.

Fülemhez szorítottam a készüléket, hogy megkíséreljem kizárni a forgalom lármáját, de alig hallottam a csörgést. Mintha egy örökkévalóságig berregett volna a fülemben, míg Maria végre fölvette, és próbáltam kitalálni ziháló szavait. – Maria? Leah vagyok. Hallhatóan megkönnyebbült, mivel nem segítséget kérő ügyfél voltam, és időt kapott, hogy kifújja magát, de minden eltelt másodperc csak fokozta bennem a riadalmat. Már így is késésben voltam, ráadásul most be sem tudtam jutni a lakásba. Az egész estémet tönkrevágta valami, ami fölött elveszítettem az irányítást. – Nyugi! – felelte Maria, miután elmagyaráztam, hogy nem találom a kulcsaimat. – Megyek és körülnézek. Visszahívlak – mondta, s ezzel bontotta a vonalat. Alig várta, hogy lerakhassa a telefont és segíthessen nekem. A jeges novemberi levegő csípte az arcomat, de nem tehettem mást, mint kétségbeesetten vártam, hogy bejussak az épp csak valamivel melegebb lakásomba, és rázárjam az ajtót egy újabb kimerítő napra. Az egy helyben ácsorgáshoz túl hideg volt, ezért a néhány somolygó járókelőre rá se bagózva, föl-le rohangáltam a lépcsőn. Teltek-múltak a percek, és közel félóra ketyegett el, mire Maria végre-valahára telefonált. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy azt mondja, nem találta meg a kulcsaimat. – Itt van – mondta, és bizonyítékul megrázta a kulcscsomót. Nagy kő esett le a szívemről. – Hol volt? – Noha előbb meg kellett volna köszönnöm, feltétlenül tudni akartam, hol bukkant a kulcsokra.

– Hát nyilván egy ügyfél adta le, Sam pedig felakasztotta az irodában. Oda is benéztem, sosem lehet tudni… – Kösz. Sehogy nem értettem a dolgot. Mindig annyira elővigyázatos vagyok, nem tudtam felfogni, hogy eshetett ki a táskámból egy kulcscsomó. – Egyébként mindjárt indulok, és odaviszem neked. A Garratt Lane mellett laksz, igaz? Tíz perc és ott vagyok, csak… – Nem! Úgy értem, ne fáradj vele, majd én visszasétálok. A könyvtárban találkozunk? Sosem hívtam meg Mariát a lakásomba, pedig az utóbbi időben célozgatott rá, hogy átjönne, azonban minden alkalommal sikerült kivédenem a látogatását. Egy pillanatra elhallgatott. – Rendben. De akkor a kávézóban találkozzunk. Most kell bezárnom, és ahhoz túl hideg van, hogy kint ácsorogjak. – Ott és akkor néma fogadalmat tettem, hogy kárpótolom őt ezért. Szorosabbra fogtam magamon a vastag gyapjúkabátot, és elindultam visszafelé, amerről jöttem. Gyorsan szedtem a lábam, bár tudtam, hogy Mariának beletelik egy kis időbe a zárás előtti alapos ellenőrzés. Pusztán azt akartam, hogy újra a kezemben legyenek a kulcsaim. Nem vártam el tőle, sem bárki mástól, hogy megértse ezt, de a napi rutinom megzavarása sebezhetővé tett. Rendre volt szükségem. Arra, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy lennie kell, semmi tévelygés. Ma este viszont könnyen becsúszhat egy. A dolgok állása szerint bizony kisiklottam a rendes kerékvágásból. Mostanra már

odabent kéne lennem, és főznöm a vacsorát, mielőtt bejelentkezem a honlapra, és újra a mások életéből nekem jutó kis részt élem. A kávéházhoz érkezve bekukkantottam az ablakon, de nyomát sem láttam Mariának. A munka után betérő tömeg az összes helyet kikövetelte magának, kényelmesen beszélgettek, szemlátomást nem siettek haza. Ellentétben velem. Irigység nyilallt belém, pedig tudtam, hogy soha nem lehetek olyan, mint ezek az emberek. Noha szomjas voltam, úgy döntöttem, nem megyek be. Bármennyire is kedveltem Maria társaságát, ha beülnénk ide, eltelne az este, nekem pedig föl kellett mennem a hálózatra. Ezért tovább dacolva a hideggel, amely kegyetlenebb volt, mint néhány perccel azelőtt, a könyvtár felé fordulva türelmetlenül lestem Mariát, hogy megkaparintsam a kulcsaimat és hazamehessek. Húsz perccel később pillantottam meg, úgy lépkedett, mintha egy tengerparti fövenyen kószálna, semmi sietség, hogy visszaadja a kulcsaimat. – Nahát, idekint vagy? – kérdezte, amikor odaért hozzám. – Azt hittem, megihatunk egy kávét. – Igazán sajnálom, Maria, de haza kell mennem. Szörnyen fáradt vagyok. Mit szólnál a jövő héthez? – Fontolóra vettem, hogy elfojtok egy műásítást, de úgysem sikerült volna. Maria arcáról eltűnt a mosoly. – Oké. A szavadon foglak. – Kesztyűs kezével kihúzta zsebéből a kulcscsomómat, s a kezembe nyomta. – Legközelebb légy óvatosabb – mondta.

Hazafelé gyalogolva azon tűnődtem, mennyire gondolta komolyan a megjegyzését. Mindig nyugtatóan hatott rám, amikor becsuktam a lakás ajtaját, s egy percre megálltam az előszobában, mintha egy buborékba léptem volna, abban a tudatban, hogy kizártam a világot, és biztonságban vagyok. Ez az én terepem volt, ahol csak ritkán fogadtam látogatókat. Egyszerűbb volt így. Természetesen akadtak ritka alkalmak, amikor áthívtam anyámat, de olyankor mindig vibrált a levegő. Londont szidta – olyan förtelmes hely, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni –, és makacsul hajtogatta, hogy sokkal kényelmesebb lenne nekem odahaza, úgyhogy hetekig kellett felkészülnöm lelkileg a látogatására. Nem tudta elfogadni, hogy most ez a kis wandsworth-beli lakás az otthonom. Nem volt más. Egy halom levél hevert az elnyűtt lábtörlőn. Felnyaláboltam őket, és már robogtam is fölfelé a nyikorgó lépcsőkön, mert alig vártam, hogy az estém visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba. Rendes körülmények között nem csináltam semmi mást, amíg ki nem nyitottam a leveleket, de korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy töltsem meg étellel, mégpedig gyorsan. Először történt meg, hogy a konyhapulton hagytam a borítékokat. Sosem kaptam még olyan fontos levelet, amely ne várhatott volna. Noha inkább léteztem, mint éltem, minden percet kitöltöttem valamivel. A tétlen idő méreg volt számomra, olyankor fölém kerekedtek a gondolataim, és túl sokáig hagytam, hogy így legyen. Most gátat akartam vetni ennek, legalábbis ez volt a célom.

Heti egy alkalommal önkéntesként dolgoztam a szomszéd utcában működő idősek otthonában. Vacsora után felolvastam a lakóknak, és társaságot nyújtottam nekik. Ha megengedhettem volna magamnak, ezt csináltam volna a hét minden napján. Pusztán a felderülő arcuk látványa, amikor beléptem, elegendő volt ahhoz, hogy kiemeljen a bizonytalanságból. Ám még így is hosszú órákat kellett kitöltenem. Mariának köszönhetően egy hónappal ezelőtt rátaláltam a Kettőből egy lesz honlapra. Mivel nem szégyellte, hogy olyan férfit keres, aki egy hétnél tovább megmarad mellette, minden teketória nélkül elmesélte, hogy fölfedezett egy randi-honlapot. Azon az összes férfi diplomás, az egymás iránt érdeklődők pedig úgy törik meg a jeget, hogy chatszobákban beszélgetnek, mielőtt eldöntenék, akarnak-e személyesen találkozni a másikkal. Mariát hallgatva, rémülettel töltött el az ötlet, hogy az interneten ismerkedjek. Olyan volt, mintha társat vásárolnék magamnak. Mégis honnan tudhatod, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat? Honnét lehetsz biztos a szándékaik felől? Kirázott az ötlettől a hideg. Nem azért, mert előítéleteim voltak, egyszerűen a puszta gondolat, hogy bármilyen férfival bárhol találkozzam, aggodalommal töltött el. Ám egy este legyőzött a kíváncsiság – vagy tán a magány –, megkerestem a honlapot, és addig szörföztem rajta, míg rá nem jöttem, mire megy ki a játék. Ezalatt biztonságban éreztem magam: egyedül voltam a lakásomban, nem láthatott és nem érhetett hozzám senki. Miközben mások beszélgetésének tanúja voltam, irigyeltem

ezeket az embereket a fesztelen viselkedésükért, aztán szép lassan beszippantott ez a dolog. Néhány hét múlva létrehoztam a saját fiókomat. Anyám lánynevét, a Harlinget használtam, s egy olyan képet töltöttem fel magamról, amelyről meggyőződésem szerint nem ismerhettek föl a múltamból. A hajam olyan világosnak látszott rajta, mint még soha, az arcom jórészét eltakarta, és oldalról ábrázolt. Ezt meg kellett lépnem, ha beszélgetni akartam az oldalon, viszont ez volt a legtöbb, amit megengedhettem magamnak. Ha nem lehetett saját életem, legalább egy fantázialétben élhettem. A kulcs incidensről szinte teljesen megfeledkezve, a szófán ültem, s a térdemen egyensúlyoztam a laptopot. A dohányzóasztalon egy csésze tea állt. Noha egyszerűbb lett volna a kicsi konyhaasztalon használni a számítógépet, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy egy kemény faszéken üljek. Beléptem a csevegő-szobába, és hallgatagon olvastam a beszélgetést. Jelenlétemet azonban mindig feltűnő kék betűkkel közhírré tették, amit számos üdvözlés követett. Bármennyire is elfogott a kísértés, hogy csak most az egyszer válaszoljak, figyelmen kívül hagytam a köszöntéseket, és vártam, amíg újra elkezdődött a beszélgetés. Tizenheten voltak a szobában, a munkájukról meg a lakóhelyükről kérdezgették egymást. Láttam, amint ketten, egy Melissa nevű nő meg egy Rich nevű férfi eltűnik egy privát csevegő-szobában. Hát így ment ez. Másoknak mennyire egyszerű! Aznap este a szokásosnál is többen látogatták az oldalt; a péntek jobban kidomborítja a magányosságot, olyankor az

emberek képébe bámul a szingli lét. Én azonban megtanítottam magamnak, hogy immúnis legyek erre az érzésre. Minden csak nézőpont kérdése, és mi az egyedüllét, amikor sokkal rémesebb dolgok is léteznek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy élveztem. Imádtam volna, ha az a normális, hogy közel kerülök valakihez, és válaszolok az üzeneteire, amelyekkel örökösen bombáz. Szándékomban állt beszélgetéseket kezdeményezni, de mindig kővé dermedt a kezem, amikor választ akartam írni egy üzenetre. Teáscsészémmel melengetve a kezem, a profilképeket böngészgettem, s történeteket eszeltem ki a képeken látott férfiakról. Persze sosem volt igazam, amikor összehasonlítottam az elképzelésemet az általuk megadott adatokkal, mindazonáltal segített elütni az időt. Fütty hallatszott a laptopomból, de nem rezzentem össze. Régebben kaptam privát üzeneteket, onnan ismertem fel a hangot. A képernyő sarkában máris villogni kezdett a boríték ikon, és ekkor láttam, hogy egy moderátor üzent nekem. Tudtam, hogy ott időznek, és ellenőrzik a csevegő-szobák biztonságát, de még eggyel sem kerültem kapcsolatba. Talán közlik velem, hogy nem látnak többé szívesen az oldalon, mert nem játszom a játékot, nem folyok bele a beszélgetésbe, tehát meglesznek nélkülem. Mély lélegzetet vettem, és rákattintottam a borítékra. Moderátor 34: Szia! Jól vagy? Zavaromban kifújtam a levegőt, és újraolvastam az üzenetet. Nem rúgnak ki. A csaj vagy a pasi mindössze azt kérdezi, jól

vagyok-e. De miért? Fogalmam sem volt, szokásos-e az ilyesmi. Gondolkodás nélkül gépelni kezdtem. Leah H: Köszönöm a kérdést, jól vagyok. És te? Semmi más nem jutott az eszembe. Moderátor 34: Csak aggódtam miattad. Már korábban is észrevettelek az oldalon, de úgy tűnt, senkivel nem akarsz beszélni?? Tehát így állt a helyzet. Mégiscsak kirúgnak. Gyorsan próbáltam kitalálni valami mentséget, hogy miért nem kommunikálok. Leah H: Bocs. Kicsit félszeg vagyok. Tüstént érkezett a válasz. Moderátor 34: Hidd el, semmi okod a félszegségre. Csodás a fotód. Egyébként férfi vagyok, ha érdekelne… Leah H: Mondhatsz ilyeneket? Moderátor 34: Valószínűleg nem, de úgy vélem, megéred a kockázatot. Itt kellett volna leállnom. Máris túl messzire mentem. Vissza akartam írni, hogy téved, az én személyem semmiféle kockázatot nem ér meg, ám ehelyett folytattam a beszélgetést. Néhány percig sütkéreztem az érzésben, hogy normális vagyok.

Kérdéseket zúdítottam rá, miközben lövésem sem volt, miért érdekel ennyire. Még azt sem tudtam, milyen a külseje. Elárulta magáról, hogy Julian a neve, harminchat éves, és Bethnal Greenben lakik. Könyörögve kért, nehogy a munkája alapján ítéljem meg, majd elárulta, hogy köztisztviselő, a Whitehallban dolgozik. Amikor ő kezdett felőlem kérdezgetni, idegesség fogott el. Körülnéztem a lakásomban, s azon tűnődtem, mennyire akarnám megosztani egy idegennel. Az otthonom padlótól a plafonig zsúfolásig volt könyvekkel, csekély hely maradt benne bútoroknak. Jómagam beértem egy szófával meg egy dohányzóasztallal, pusztán azért, hogy még több könyvet vehessek, és ne kelljen aggódnom, hová teszem őket. A szófáról beláthattam az egész lakást, hiszen amerikai konyhás nappalim volt. A hálószoba és a fürdőszoba ajtaját mindig nyitva hagytam. Nem tudatosan, de mindig ezt csináltam. Azon tűnődtem, mit szólna a lakásomhoz Julian. Azonnal tudná, hogy „kölcsönveszem” az olvasott sztorik szereplőinek életét? Vagy a csevegő-szobában lévő emberekét? Kételyeimet figyelmen kívül hagyva, tovább beszélgettem vele, és kezdte fölkelteni a kíváncsiságomat. Humorérzéke lenyűgözött, szavai színes képet alkottak róla. Másmilyennek tűnt, mint azok, akikre eddig akadtam rá az oldalon, sokkal természetesebbnek, olyannak, aki nem akar másnak mutatkozni, hanem önmagát adja. Vicces volt, és elbűvölő, anélkül, hogy félelmetes vagy rámenős lett volna, s ettől valami felsajdult bennem. Szomorúság, vágyakozás, netán a kettő keveréke.

Tüstént ki kellett kerülnöm ebből a lelkiállapotból. Nem történt velem ehhez hasonló, mióta a Kettőből egy lesz profiljait böngésztem, meg a csevegő-szobákban leskelődtem, és bizony nem tetszett az érzés, ami megmozdult bennem. Azt a kifogást hoztam fel, hogy el kell mennem, és ki sem jelentkeztem, csak bezártam a honlapot. Noha űrt hagyott bennem, a Juliannel való találkozás elvonta gondolataimat a másnapról. Bár tudtam, hogy úgysem történik más, pusztán elárasztják agyamat az emlékek, mégis minden évben ugyanolyan fájdalmas volt, mint az előzőben. Mintha egyáltalán nem múlna az idő. Újabb csésze teát készítettem magamnak – némi vigasz ezért a napért –, odavittem az ablakhoz és térdre ereszkedtem, hogy kiláthassak az Allfarthing Roadra. Ez volt a másik esti időtöltésem, amikor nem mentem az idősek otthonába: az ablakom előtt elhaladó életet figyeltem. Hatalmas sóhajjal figyelmeztettem magam, mint minden este, hogy ennek így kell lennie. Most azonban volt némi különbség – egy pirinyó részem harcolni akart a büntetésem ellen. Érezni akartam, hogy élek. Csak a lefekvés előtti mosakodás közben jutott eszembe, hogy nem nyitottam ki a postámat, a konyhapulton maradtak a levelek. Fölmarkoltam őket, s leültem az asztal mellé. Mindössze három levél volt, az elsőt fel sem bontottam, egyenesen a szemétbe hajítottam. Nem érdekeltek egy olyan katalógus különleges ajánlatai, ahonnan sosem rendeltem, sőt nem is hallottam róla. Azzal a levéllel sem törődtem, amelyikről tüstént láttam, hogy önkormányzati adószámla.

Inkasszóval történtek a kifizetéseim, így ezzel kapcsolatban nem volt aggódnivalóm. Az utolsó boríték azonban fejtörést okozott. Halványsárga volt, tapintásra üdvözlőkártyának tűnt. Furcsa. Kizárólag anyától kaptam üdvözlőlapokat a születésnapomra és karácsonyra, viszont a szülinapom hónapokkal ezelőtt volt, a karácsonyi üdvözlet pedig még túl korai lenne. Ráadásul a sárga nem is karácsonyi szín. A piros meg a zöld igen, de a sárga semmiképp. Visszatért az a rossz érzés, ami hazafelé jövet elfogott, és azonnal tudtam, hogy olyat tartok a kezemben, amit nem akarok látni. Ennek ellenére ujjaim megtalálták a behajtás szélét, és föltéptem a borítékot. Kicsúsztattam belőle az üdvözlőkártyát, és meredten néztem a kékkel írt, csillogó szöveget. Boldog évfordulót! A pezsgőspalack képe a belőle kirobbanó, színpompás szalagokkal némán gúnyolódott velem. Epe ízét éreztem a torkomban, mégis szétnyitottam a kártyát. A jobb oldalán vastag fekete filctollal a nevem állt: Leah. Semmi több, csak a keresztnevem. Az írás gyerekesnek tetszett, mindegyik betű más-más méretű volt. Visszacsúsztattam az üdvözlőkártyát a borítékba, az asztalra hajítottam, majd úgy löktem el a tenyerem élével, mintha fizikai fájdalmat okozna, ha még egyszer meg kéne fognom. Bizonytalanul egyensúlyozott az asztallap szélén, de nem hullott a földre. Szinte zsugorodni látszott a lakásom, mintha össze akarna roppantani, és alig kaptam levegőt. Utolért a múltam.

Második fejezet 1995 Elfordulok anyától, s a főépület hatalmas üvegajtaja felé igyekszem. A levélben az állt, ide kell mennem, amikor megérkezem, úgyhogy mély levegőt veszek, és kénytelenkelletlen továbbmegyek. Ez nem kelti bennem egy iskola benyomását, százszor nagyobb a régi sulimnál, és mindegyik tantárgynak saját épülete van. Hogy a csudába fogom valaha is megkülönböztetni a matekblokkot az angoltól, amikor mindegyik tök egyforma? Már megint azt kívánom, bárcsak ne lennék még annyi idős, hogy elkezdjem a középiskolát. Tízéves vagyok, de egyáltalán nem állok készen erre. Az sem segített, amikor félórával később csak egy vagyok a diákok tengerében, akik a díszteremben ülve az igazgatót, Mr. Curtist hallgatják, aki monoton hangon a viselkedésről és a következményeiről beszél. Egyetlen szavát sem fogom fel, mert rajtam van a sikító frász, hiszen csupa idegen vesz körül, akik láthatóan valamennyien ismerik egymást. Gyűlölöm anyát és apát, amiért ideköltöztünk. Derby​ben boldog voltam, akkor miért kellett mindennek megváltoznia? Őket egyáltalán nem izgatja, hogy most nincsenek barátaim? Még odahaza is eléggé nehezemre esett beszélgetni az emberekkel, akkor itt milyenek az esélyeim? Még lejjebb csúszom a székemen, mintha láthatatlanná tehetném magam,

és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy a pokolba érkeztem. Annyira elveszem a gondolataimban, hogy észre sem veszem, amikor Mr. Curtis elkezdi a névsorolvasást, és közli velünk, melyik tanárt kövessük az osztálytermünkbe. Vajon már szólított engem? Azt hiszem, mindjárt elájulok. Szemlátomást mindenki tudja, mi a teendő. Miért vagyok én az egyetlen, aki nem? Ám akkor meghallom a nevem: Leah Mills. Micsoda megkönnyebbülés! Körülnézek, és látom, amint egy szőke hajú tanárnő fölemeli a kezét, hogy jelezzen az osztályának. Elég kedvesnek tűnik, no, nem mintha lenne más választásom, mint vele menni. Valószínűleg ez az a tanár, akit el kell majd viselnem, amíg ide járok, hacsak nem lép ki, nem hal meg, vagy ki tudja... Olyan sokáig tart, amíg átpréselem magam a zsúfolt széksorok között, hogy mire a folyosóra érek, a tanárnő már peckesen lépked, a diákok pedig úgy kígyóznak mögötte, mint a hamelni patkányfogót követő patkányok. Igyekszem beérni őket, de még akkor is jóval mögöttük kullogok, amikor az osztályteremhez érünk. Ilyen lesz a középiskola? Állandó viaskodás, hogy lépést tartsak? Máris utálom. Az osztályban sem alakulnak jobban a dolgok. A szőke tanárnő mindenkinek kijelöli a helyét, egyedül nekem nincs padtársam. Ráadásul leghátul, az egyik falnál, a sarokban ülök, mintha teljesen mellékes volnék, s az égvilágon senkit nem izgatna, ott vagyok-e, vagy sem. A mellettem lévő üres széket bámulom, olyan, mintha kicsúfolna, és mindössze annyi telik tőlem, hogy visszafojtom a kitörni készülő könnyáradatot. Elhal a zsivaj, mindenki a tanárnő felé fordul, arra várva, hogy

megszólaljon. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, ám amikor végre kinyitja a száját, hangja erélytelen és bizonytalan. Egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. Az általánosban az összes tanár úgy beszélt, mintha hangszórón keresztül harsogtak volna, megsüketítve azokat a szerencsétleneket, akik elég közel ültek hozzájuk. Talán új tanár? Meglehetősen fiatalnak tűnik, még anyánál is fiatalabbnak, szóval elképzelhető, hogy most tanít először. Sajnálnom kellene, hiszen ha ő is új, ugyanabban a cipőben járunk, nem igaz? És attól, hogy felnőtt, még nagyon is félhet. Másrészt viszont az osztály végébe suvasztott, és miért pont engem kellett… Legalább harmincan vagyunk, de Mrs. Akárki engem pécézett ki, hogy egyedül üljek. Azt hiszem, ezt nem tudom neki megbocsátani. – Öö... Miss Hollis vagyok – sikerül kinyögnie, de csak akkor fogom fel, mit mondott, mikor a táblára is fölírja. Utána máris közli, hogy mindenki álljon össze párba, és mondjon el a társának három érdekes dolgot magáról. Máris életre kel a helyiség, mindenki úgy cseveg, mintha örök idők óta ismernék egymást, csak én ülök egyedül, társ nélkül. Már Miss Hollist sem látom, talán úgy döntött, elege van, és meglépett. Azt kívánom, bárcsak én is megtehetném. De nem. A tanárnő ott van a sarokban, s a számítógépe mögül aggodalmasan szemléli az osztályt. Hát nem veszi észre, hogy nekem nincs társam? Épp, amikor elhatározom, hogy önmagamnak kell három érdekes dolgot elmondanom önmagamról, alacsony, duci lány fordul hátra az előttem lévő padból.

– Majd én dolgozom veled – mondja félénk mosollyal. – Ezek hárman dolgozhatnak együtt. – A padsorában lévő másik három tanulóra mutat, s csak most veszem észre, hogy mindnyájan fiúk. Ettől kicsit jobban érzem magam, hiszen nem én vagyok az egyetlen, akit kínos helyre ültettek. Bemutatkozom, és nézem, amint a lány csikorogva megfordítja a székét, hogy szembe kerülhessen velem. Szép szeme van, nagy, sötét és fénylő, az orra pedig kicsi és pisze. – Imogen vagyok – mondja –, és az egyetlen érdekes tény, ami az eszembe jut, hogy alig egy órája vagyok itt, és már utálom ezt a helyet. Először mosolyodom el aznap – talán abban a hónapban –, és jobb kedvre derülök. Ez a lány a barátnőm lesz. Tudom.

Harmadik fejezet 2014 Alig aludtam, de mi másra számíthattam volna, amikor ott tornyosult előttem az évforduló napja. Nem jó olyan eseményeken rágódni, amelyeket már nem lehet visszacsinálni, és rendszerint nem is töprengtem rajta, hiszen begubóztam az új életembe. Amikor bármi azzal fenyegetett, hogy az eszembe juttatja, kegyetlenül ellöktem magamtól. Ez a nap azonban mindig más volt. Rákényszerített az emlékezésre. Segített emlékeznem. Most viszont kinyitottam azt a borítékot meg a zsilipeket valamihez, amit nem tudtam megfejteni, és minden megváltozott. Az üdvözlőkártya beszennyezte a napot, mérgező anyaggal vonta be, és más lett az atmoszférája, mint az összes többi november 12-ének. Nem az én napom volt többé, hogy csöndesen, titokban emlékezzem a történtekre, mivel most valaki más is a magáévá tette. Természetesen mások is voltak, akiknek ezen a napon minden évben megállt az idő, de mostanáig senki nem keresztezte az utam a fájdalmával. Még arról sem voltam meggyőződve, hogy ez az egész a bánatról vagy a fájdalomról szólt-e. Az üdvözlőkártya sokkal nyilvánvalóbbá tette. Nem akartam latolgatni, mit jelent, ennek dacára, mielőtt aludni tértem, bedobtam a fehérneműs

fiókomba, mégpedig olyan mélyre, hogy ne láthassam minden reggel. Több értelme lett volna kidobnom, mégsem tettem meg. Addig nem, amíg nem bogozom ki, mit jelent. Kénytelen voltam megtanulni, hogy kirekesszek dolgokat, és ezt is csináltam. Amikor pityegett az ébresztés, fölkeltem, lezuhanyoztam, reggelire müzlit ettem túl sok mazsolával, s próbáltam azt színlelni, hogy ez a nap pontosan ugyanolyan lesz, mint tavaly. A munkahelyemen könnyű volt fenntartanom ezt a látszatot. Mire beértem, összeomlott a számítógéprendszer, mindenki pánikban futkározott, és rám szakadt a feladat, hogy megpróbáljam kideríteni a hiba okát. Jóllehet nem vagyok komputerzseni, csak elég tűrhetően értek az informatikához, s az alkalmazottak között én voltam az Alfa Csákó. Még le sem vettem a kabátomat, már tudtam, hogy képtelen leszek megoldani a gondot, de azért tettem egy próbát. Legalább segített kitörölni a memóriámból azt, ami otthon, a fiókom mélyén lapult. Maria elvonta figyelmemet a locsogásával, de szerencsére nem hozta szóba, hogy tegnap este vonakodtam beülni vele egy kávéra. Számtalanszor szóra nyitottam a számat, próbáltam volna elmagyarázni… megértetni vele, de mindannyiszor elhaltak a szavak, mielőtt formát nyertek volna. Ezért inkább engedtem neki, hogy segítsek könnyebbé tenni a napját. Sietve intéztem a saját feladataimat, hogy utána segíthessek neki. Miközben azt hallgattam, hogy szerinte nem fognak összejönni a dolgok Dannel, elámultam a szívósságán. Harminckilenc volt, de az állandó elutasítások és megpróbáltatások ellenére sem

hagyta eltántorítani magát a céljától, hogy találjon valakit. A lelki társát, ahogyan ő nevezte. Gőzöm sem volt, miként rázódik minden alkalommal helyre, de csodáltam, hogy képes rá. – Te tényleg hiszel abban, hogy létezik egy férfi, akit kizárólag neked szánt a sors? – kérdeztem tőle egyszer, s láttam, amint a gondolattól fölragyog a szeme. – Természetesen. Miért? Te nem? – Kételkedett benne, hogy én nem így gondolom. – Szerintem csak kijövünk

valakivel,

akit

találunk,

és

működtetjük a kapcsolatot – feleltem, de igazából nem tudtam a választ. Ha Mariának van igaza, akkor Adam volt a lelki társam? El nem tudtam képzelni, hogy ez igaz legyen, meg egyébként is, mire jutottam volna vele, ha mégis? Annak dacára, hogy imádom a könyveket, olykor furcsának tartottam, hogy miközben szüntelenül egyedüllétre vágytam, épp egy könyvtárt választottam munkahelyemül. Itt állandó zsongás volt, jóllehet, halk – a szüntelen ténykedés alapzaja –, és hetenként több százan fordultak meg nálunk. Noha akadt néhány rendszeres látogató, az arcok legtöbbje ismeretlen volt, ami megfelelt nekem. Annak ellenére, hogy válaszoltam a kérdéseikre, és mindenben a rendelkezésükre álltam, megmaradt köztünk a három lépés távolság. Jöttek és mentek, a jelenlétük pedig semmilyen tekintetben nem volt rám hatással. Bár csak rövid ideje ismertem, egyre jobban megszerettem Mariát. Pusztán a hangjával földobta a hangulatomat, még akkor is, ha teljesen más világban éltünk, és egyáltalán nem kutakodott az életemben. Tudtam, hogy léteznek kérdések,

amelyeket föl akar tenni, mégsem kérdezett soha. Ezért néztem el a titkos pillantásait, amikor azt hitte, nem veszem észre. Mindössze próbált kiismerni. Megütögette a vállamat, erre hátrafordultam a székkel, hogy szembekerüljek vele. – Az a srác nagyon fitt – jegyezte meg a számítógép-szerelőre mutatva, akit kihívtunk, miután nem jártam szerencsével a hiba feltárásában. A fiatalember arcát fürkészve megértettem, mire gondol Maria. Csakugyan vonzó volt a makulátlan bőre, a széles mosolya. Óhatatlanul eltűnődtem, hogy Julian a honlapról hasonlít-e rá. De mit számít, ha ilyenforma? Soha senkit nem engedhetek be az életembe, és nem számít, mennyire magányos vagyok, avagy milyen jó érzés, ha átölelik az embert. Megvontam a vállam, s figyeltem, ahogy egy ránc redőződik Maria homlokán. Alighanem csodálkozott, hogy lehetek ennyire immúnis a jó külsejű szerelőre, amikor neki arcába szökött a vér. A következő néhány órában mindketten végeztük a magunk dolgát, ám én kezdtem nyugtalankodni. Szorongtam miatta, egyszersmind alig vártam, hogy hazamenjek. Elkerülhetetlenül közeledett az évforduló estéje, de nem rettegtem tőle. Többé már nem. Olyasvalami volt ez, amit végig kellett csinálnom. Ám, egy másik ok is belopózott a gondolataimba, amiért akartam, hogy gyorsabban múljon az idő. Amint befejezem azt, amit el kell végeznem, bejelentkezem a Kettőből egy lesz oldalra, és meglátom, fent van-e Julian.

Aznap este sajtos szendvicset készítettem, fölkarikáztam egy hatalmas paradicsomot, a szeletekkel befedtem a sajtot. Nem volt kifejezetten tisztességes étel, de azon a napon sosem ettem sokat. Miután elfogyasztottam a szendvicset, mindent előkészítettem, majd az alacsony dohányzóasztallal szemben, törökülésben a padlóra telepedtem. Leoltottam a villanyt, viszont széthúztam a függönyöket, s az utca túloldalán álló lámpa fénnyel árasztotta el a helyiséget. Annak ellenére, hogy valami másnak tűnt – más volt –, meggyújtottam mindegyik gyertyát. Aki futó pillantást vethetett rám az ablakon keresztül, biztos afféle fura szeánsznak képzelte, amit látott, pedig nem az volt, hanem elmerengés. Némán, mozdulatlanul álltam, becsukott szemmel, hogy újra átélhessem, mígnem a tapasztalat azt súgta, már elolvadhatott a viasz, leéghettek a gyertyák. Összetakarítottam, a gyertyatartókat visszatettem a konyhai fiókba, ám eközben nehezebb volt figyelmen kívül hagynom, hogy ezúttal megváltoztak a dolgok – nem én irányítok. Mihelyt elfogadtam ezt, még biztosabb lettem abban, hogy ma este fölcsatlakozom a netre. Rendes körülmények között eszembe se jutott volna – rendszerint csak olvastam, amíg álomba nem szenderültem a szófán –, de egyre jobban szorongtam, és szükségem volt valamire, ami elvonja a figyelmemet. Julianre. Idegen volt a számomra, el sem tudtam képzelni, milyen lehet a külseje, mégis egész álló nap ott időzött a gondolataim

mezsgyéjén. Ez összezavart, hiszen arra gyúrtam, hogy mindenkitől távolságot tartsak, főleg a férfiaktól, így nem készültem föl ezekre az érzésekre. Még abban sem voltam biztos, mi ez az érzés. Talán kíváncsiság? A kezét is réges-régen fogtam meg valakinek. Hát nem természetes, hogy hiányzott az emberi kapcsolat? Fölkaptam a konyhaasztalról a laptopomat, a szófához vittem, és tüstént bejelentkeztem a honlapra, bár semmi nem garantálta, hogy Julian fönt lesz ma este, és nem tudtam, mitévő legyek. Úgy döntöttem, settenkedem és várok, benézek néhány csevegő-szobába, és reménykedem, hátha észrevesz. Ekkor láttam meg, hogy új üzenetem érkezett. Úgy véltem, olyasvalakitől jöhetett, akivel nem akarok beszélni, így minden lelkesedés nélkül kattintottam rá. De Julian küldte, mégpedig alig két perce. Üzenete rövid volt, ám mielőtt még elolvastam volna, észrevettem az üzenethez mellékelt fényképet. Addig kattintgattam a kisméretű fotóra, amíg be nem töltötte a teljes képernyőt. Hát ott volt Julian: fehér fogsor, széles mosoly, hátravetett fej, mintha nevetés közben kapták volna lencsevégre. Vagy egy percig csak néztem, alaposan szemügyre vettem minden arcvonását, éppúgy, mint a hátteret. Mintha valami mezőn lett volna, s egy piknikasztal mellett ült. Maria nem nevezte volna fittnek, de volt benne valami, ami tüstént megtetszett, bár nem tudtam megmagyarázni, mi az. Talán számított, hogy beszélgetés közben futólag képet kaptam az egyéniségéről. Vajon vonzónak találtam volna akkor is, ha máshol látom ezt a képet? Ezt képtelen lettem volna megmondani.

Leginkább az tetszett benne, hogy egy cseppet sem hasonlított Adamre. A haja világos volt, a szeme kék, Adamé pedig sötétbarna, a szeme pedig majdnem fekete. Nos, ezt jó jelnek véltem. Gyorsan elolvastam Julien üzenetét, s közben egyfolytában vigyorogtam. Szia, Leah H, mizu? Eltűntél előlem az este. Mellesleg ez én volnék, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok háromfejű szörnyeteg. Julian fotóját fürkésztem a laptopomon, és percek alatt minden óvatosságom elpárolgott. Tudtam, hogy újra beszélnem kell vele. A megjegyzésével mit sem törődve, miszerint a múlt este sebtében kijelentkeztem, egyszerűre és lazára vettem a választ: Ismét üdv. Úgy tettem, mint aki éppen csak belemártja a lábujját a vízbe, hogy gyorsan kikaphassa, ha bármi gáz van. Végtére is fogalmam sem volt, mit akar tőlem Julian. Rányomtam a „Küldésre”, majd visszafogott lélegzettel vártam, hogy meghalljam az értesítő pityegést: Üzenete érkezett. De csak nem jött. Pusztán a zuhogó esőt meg a forgalom távoli zümmögését hallottam. Öt perccel később, már-már eluralkodott rajtam a csalódottság. Julian biztos fönt van az oldalon, akkor miért nem válaszol? Elvégre ő talált meg engem. Hogy elvonjam a figyelmemet, a dohányzóasztalra tettem a laptopot, és készítettem magamnak egy csésze feketekávét. Abba kell hagynom, nem engedhetem, hogy egy férfi kerüljön a

fókuszomba, főleg egy olyan, akit alig ismerek, gondoltam. Ki kellene kapcsolnom a laptopot, ágyba bújni a könyvemmel és elfelejteni ezt az egészet. A Manderley-ház asszonyát olvastam immár századszor, de még mindig úgy imádtam, mintha először vettem volna kézbe. Az olvasás minden egyébről elterelné a figyelmemet. Miért is gondoltam, hogy valami mást is csinálhatnék, mondjuk, kapcsolatot teremthetnék valakivel, még ha csak kismértékben is? Az életem úgysem változhatna meg. Ám amikor a kávé javát elkortyolgattam, és a laptop fölé hajoltam, hogy kijelentkezzek, kis kék boríték villant fel a képernyő felső sarkában. Julian! Olyan gyorsan kattintottam rá, hogy a poharat sem tettem le a kezemből, és majdnem kilöttyent a megmaradt kávé, a mellkasom pedig úgy összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. Szia! Remélem, nem riasztottalak el a fényképemmel. Amikor valamennyire összeszedtem magam, ráébredtem, hogy gőzöm sincs, mit válaszoljak. Julian flörtöl velem? Ez teljesen új volt a számomra, hiszen évek óta nem beszéltem így egy férfival – Adam óta nem –, azt viszont tudtam, hogy folytatnom kell a beszélgetést. Julian azonban moderátor, úgyhogy mit jelenthet, amit csinál? Talán egy csomó nőnek bemutatkozik az oldalon, és csak az idejét múlatja. Miután egy pillanatig tűnődtem ezen, rájöttem, hogy nem izgat, elvégre én is ugyanezt csinálom. Úgysem lehet vele kapcsolatom, tehát nem számít, mit mondok vagy teszek. Minden további gondolkodás nélkül átadtam ujjaimnak az irányítást, és verni

kezdtem a billentyűket. Szükségem volt erre. Szükségem volt egy másik emberre, még akkor is, ha ez csak a ma estére szólt. Nem… Kösz, hogy elküldted. Jó egy arcot kötni a névhez. Már amennyiben ez az igazi neved. És arcod… Ez gyönge volt. Még egy gyerek is hatásosabbat tudott volna összehozni, nekem azonban nem volt időm ennél jobbra. Nem vállalhattam a veszélyt, hogy Julian elunja a várakozást, és kijelentkezik. A válasza gyorsan jött, meghívott egy privát csevegő-szobába, így nem kellett oda-vissza üzeneteket küldözgetnünk. Moderátor 34: Biztosíthatlak, ez az én ábrázatom. Ha nem az enyém volna, tényleg azt hiszed, hogy olyat választanék, aki így néz ki? Leah H: Miért is ne? Jó kép… Moderátor 34: Hű, de örülök. A verítéket itatom le a homlokomról, miközben beszélünk. Leah H: Nem kéne dolgoznod? A chatszobákat ellenőrizned, nehogy helytelenül viselkedjenek vagy ilyesmi? Moderátor 34: Csak tudni akartam, szóba állsz-e még velem. Leah H: Bármikor… Moderátor 34: Hát jó volt újra beszélni veled, Leah H. Jobb lesz, ha most visszamegyek, de remélem, még látlak.

Leah H: Szia! Még akkor is, amikor az üzenetváltásunkra meredve újra meg újra elolvastam minden egyes sort, alig tudtam elhinni, hogy újra beszéltem Juliannel, ha csak írásban is. Jóllehet ezúttal nem sokat mondtunk, de valamennyit mégis. Most pedig, miután tudtam, milyen a külseje, még jobban izgalomba hozott, amit csináltam. Mindennek dacára helyesnek tűnt. Később, aznap este immár másodszor, eltértem a megszokott rítustól. Muszáj volt – nem akartam az üdvözlőkártyára gondolni. Noha reggel már zuhanyoztam, megtöltöttem a kádat nagyon forró vízzel, annyi fürdőhabot nyomtam bele, hogy szinte kicsordultak a szélén a buborékok. Mindez lelketlenségnek tűnt ezen a napon, de szükségem volt rá, hogy kitöröljem az elmémből. Megpróbáltam relaxálni, meg akartam feledkezni az üdvözlőkártyáról és erről a napról, mert az első év volt a történtek óta, amikor azt éreztem: menekülnöm kell. Bemásztam a kádba, olyan mélyre merültem a vízben, hogy minden porcikámat ellepje, csak az arcom látszott ki belőle. Rengeteg könyv hivatkozik arra, hogy a víz képes megtisztítani egy embert a bűneitől, ám miközben ott feküdtem a finoman szétpukkanó buborékokat szemlélve, tudtam, hogy az én bűnöm alól nem lehet feloldozás. És az életem a penitenciám. Kizárólag ezen a napon engedtem meg magamnak a sírást. Lebuktam a víz alá, addig maradtam ott, amíg kibírtam levegő nélkül. Nem akartam érezni arcomon a könnyeket. Így legalább eggyé váltak a vízzel, és nem hagytak nyomot maguk után. Órákkal azelőtt, hogy az ébresztőórámnak meg kellett volna

szólalnia, valami fölébresztett. Aki Londonban él, annak hozzá kell szoknia a zajokhoz, én már annyira megszoktam, hogy szinte észre sem vettem, ám ez a hang más volt, kilógott az ismerős éjszakai háttérhangokból. Nem tudtam beazonosítani. Ismét behunytam a szemem, és próbáltam visszaaludni, egyáltalán nem akaródzott fölkelnem és megnéznem, mi az, amikor amúgy is három órámba telt, amíg el tudtam aludni. Nem hallottam több zajt, ám a tény, hogy valami fölébresztett, mégsem hagyott nyugodni. Utána kellett járnom. Nem tudtam volna újra elaludni, ha nem derítem ki az okát. A kis lakásban nem tartott sokáig a keresgélés. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Ámde aztán eszembe jutott az üdvözlőlap, és úgy döntöttem, megnézem a földszinti előszobát. Amikor hazaértem a munkából, nem várt semmilyen levél, valami mégis lekényszerített a lépcsőn. Először nem tűnt fel – csak a hálószobából szűrődött ki némi fény –, de közelebb érve tisztán láttam a fehér borítékot, úgy világított a sötétszürke lábtörlőn, mint valami arra vezető jelzőtábla. Rajta filctollal és ugyanazzal az írással, mint az üdvözlőkártyán, a nevem állt. Nehéz megmondani, mit éreztem abban a pillanatban. Talán számítottam rá, hogy a kártya csak a kezdet. Ám abban az esetben ezt figyelmeztetésnek kellett volna tekintenem, hogy ne vegyek tudomást az új borítékról. Ha nem nyitom ki, nem bánthat. Fölvihettem volna az emeletre, ahol darabokra tépem és bedobom a szemétbe, hogy soha ne tudjam meg, mit tartalmazott. Igen, ezt kellett volna tennem. Ehelyett azonban úgy téptem föl

a borítékot, mintha a lottófőnyeremény csekkje lett volna benne. Egy fényképet húztam ki belőle. Éjszakai utat ábrázolt. Egy utat, amelyet nagyon jól ismertem. Látnom sem kellett a kis jelzést a fotó alján, amely hitelesítette, hogy ez a High Elms Lane. A lépcsőn ültem, s noha nem akartam megnézni, tekintetem a fotóra tapadt. Jó ideig félelem és döbbenet uralta elmémet. De nem engedtem, hogy megbénítson a rettegés. Fölrohantam a hálószobába, kivettem az üdvözlőkártyát a fehérneműs fiókból, a konyhába vittem, előbányásztam az öngyújtót – néhány órája ezzel gyújtottam meg a gyertyákat –, majd a leveleket a mosogató fölé tartva mindkettőnek meggyújtottam a sarkát, s néztem, ahogy elfeketednek és szétporladnak. Csak akkor bújtam vissza az ágyba, miután az összes hamut kitakarítottam a mosogatóból. Fejemre húztam a paplant, s azt mondogattam magamnak, nem történt semmi, ez is csak egy szokványos évforduló volt.

Negyedik fejezet 2014 Hétfőn Fulhambe mentem. Megbeszélt időpontom volt dr. Redfieldnél, amit, ha nem lett volna az üdvözlőkártya meg a fotó, valószínűleg áttettem volna máskorra – ugyanis rendszerint ezt csináltam. A bizonyítékot megsemmisíthettem, győzködhettem magam, hogy nem történt semmi, ám a memóriámból képtelenség volt kitörölnöm. A Fulham Palace Roadon baktatva próbáltam felidézni, mikor tartottam be utoljára a megbeszélt konzultáció időpontját. Halványan emlékeztem rá, hogy kényelmes topot viseltem, mert örökösen lecsúszott a vállpántja, és állandóan vissza kellett rángatnom, vagyis nyilvánvalóan nyár volt. Most azonban az év vége közeledett. Vajon azonnal át fog látni rajtam? Rájön, hogy pusztán azért keresem fel, mert ő az egyetlen, akinek említést tehetek mindarról, ami történt? Ámbár úgy gondoltam, ez nem számít. Redfield doktornő nem volt a barátom, így nem kellett aggódnom az érzései miatt. Pénzt kapott azért, hogy meghallgasson. Dr. Redfield az otthonában dolgozott, és mindig megdöbbentett, hogy idegeneket enged be a családja házába. Csodaszép háromszintes, viktoriánus épület volt a Rigault Roadon, s ha az enyém lett volna, a közelébe sem engedek senkit. A doktornő az egyik földszinti szobában dolgozott,

amelyet rendelővé alakíttatott át, de a bejárati ajtóból a többi szobát is látni lehetett, és nem akadályozta meg senki, hogy arra kószáló páciens bele ne kontárkodjon az életébe. Utáltam belegondolni, milyen sokat fizet anyám a vizitekért. Idestova tíz éve jártam megszakításokkal dr. Red​fieldhez, és tudtam, hogy anyámnak hozzá kellett nyúlnia apám hagyatékához. Számtalanszor próbáltam meggyőzni, hogy remekül megvagyok pszichológus nélkül is, de sosem hallgatott meg. Havonta egy alkalommal mentem konzultációra – legalábbis kellett volna –, de összeadódott a költség, és aggódtam, miként tudja anyám kigazdálkodni. Ő azonban sosem akart beszélni erről. Anyám olvasatában a pénzügyeket nem beszéljük meg a gyerekekkel. Akkor sem, ha az illető gyermek már felnőtt, és minden rosszért, ami az életében történt, ő maga a felelős. Dr. Redfield már az ajtóban állva nézte, ahogy fölfelé caplatok az ösvényen. Most is makulátlanul volt felöltözve, mint mindig, ezúttal szűk szoknyát és kardigánt viselt, nyakában csinos fekete-fehér sálat. A pontos korát sosem tudtam megállapítani, az ötvenes éveit taposhatta, de jobban öltözködött nálam. Az én ruháim nem voltak slamposak, pusztán jellegtelenek. Farmernadrág, enyhén bő szabású pólók vagy tréningfelső, csizma vagy tornacipő. Semmi olyan, amivel kitűnhettem volna, viszont olyan sem, ami miatt rám lehetett sütni a trehány bélyeget. Minden az elvegyülésről szólt. – Ne aggódj, nem ácsorgok itt régóta, csak láttam az ablakból, hogy jössz – fogadott mosolyogva dr. Redfield, és betessékelt a rendelőbe. – Örülök, hogy eljöttél, Leah, rég nem láttalak.

Az órámra pillantottam. Csak 9:55-öt mutatott, de a pszichiátert nem zavarta, hogy plusz öt percet szánjon rám. Kedves volt, és figyelmes, amitől még pocsékabbul éreztem magam, hiszen oly sok találkozót mondtam le. A rendelőben az egyik fekete bőr karosszékbe telepedtem, ő pedig nekilátott teát készíteni. A látogatásaim rendszertelensége dacára emlékezett rá, hogy teázni szeretek a terápia alatt. – Hogy vagy mindig? – Helyet foglalt a másik székben, és belekortyolt a magának készített italba. Szerettem volna tudni, azért készít-e innivalót a pácienseknek, hogy úgy érezzük magunkat, mintha csak kellemesen csevegnénk, nem pedig terápián volnánk. Mindenesetre bevált. Azt feleltem, megvagyok, de rám hunyorítva összeráncolta a homlokát. – Egyáltalán eljársz te valahová? Találkozol emberekkel? Embereken persze férfiakat értett. Erről a kérdésről megvolt a véleménye, mármint arról, hogy régóta nem engedtem a közelembe senkit, viszont jól megvagyok így. Én választottam ezt. Egészen Julianig. Őt azonban nem akartam szóba hozni, miként azt sem, hogy heteken át szörföztem a honlapon, elvégre nem történt semmi. És nem is történhet soha. – Nem úgy értettem, hogy jól vagyok, csak nekem megfelel így. Dr. Redfield bólintott, arra várt, hogy folytassam. Két kezébe fogva a bögrét keresztbe rakta a lábát, és felém irányította. Kétségtelenül szakértője a testbeszédnek, minden egyes helyzetét szándékosan vette fel, s eszközként használta egy bizonyos cél felé. De nem izgatott. Ellenben hálás voltam, amiért nem jegyzetelt. Persze megtehette később is. Hogyan

emlékezne másként mindenre az összes páciensével kapcsolatban? Legalább annyira udvarias volt, hogy megvárta, amíg a konzultáció véget ér. Amikor nem szólaltam meg ismét, folytatta a kérdezősködést. – Hogy állsz a munkával? – Rendben van. Megbirkózom vele. Legalább az nem okoz semmilyen problémát. Dr. Redfield ismét bólintott. – Még a könyvtárban vagy? Kétségkívül élvezetes munka olyasvalakinek, aki annyira szereti a könyveket, mint te. Újfent nagy hatást tett rám a memóriája, és azon elmélkedtem, vajon tanulható-e, hogyan tároljunk el több információt. Noha rajtam ez nem segített volna, nekem épp arra volt szükségem, hogy minél kevesebb információ teremtsen zűrzavart a fejemben. – Nyugodt életet biztosít – feleltem fészkelődve, mert egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a kérdéseitől. Ezeket már amúgy is tudta rólam. Tisztában volt vele, hogy sosem dolgoztam máshol, csak a könyvtárban, amióta otthagytam az egyetemet, ez az egy munkahelyem volt. Mintha a legelső konzultációnkon lettünk volna, és mindent a legelejéről kezdenénk. – Az idősek otthona? Még mindig önkénteskedsz? Bólintottam. – Amennyit csak lehet. Szeretek ott lenni és szórakoztatni a lakókat. Dr. Redfield elmosolyodott. Máskor is beszéltünk az önkéntes munkámról, és azt mondta, nagyon örül, hogy csinálom, és

végtelenül önzetlen dolog. Igyekeztem elmagyarázni neki, hogy éppen annyit profitálok ebből, mint az idősek, mire azt mondta, túl kemény vagyok önmagammal. Amit teszek, jó dolog. Meg akartam kérdezni tőle, szerinte ez kárpótol-e bármiért, de inkább hallgattam, mert féltem a válaszától. Miután egy örökkévalóságig tartó ideig hasonló kérdéseket tett fel, amelyekre annak rendje és módja szerint válaszoltam, hiszen nagyon kedveltem a doktornőt, és tartoztam neki, dr. Redfield kibökött valamit, amire nem számítottam, bár kellett volna. – Megkérdezhetem, mit csináltál tegnap munka után? Rámeredtem, de állta a pillantásomat, tágra kerekedő szeme arról tanúskodott, hogy mindketten pontosan tudjuk, mire gondol. Először haboztam, de mégis mi másért mentem oda, mint azért, hogy tanácsot kérjek tőle. Rendszerint nem mondta meg, mit tegyek, azt preferálta, ha magam hozom meg a saját döntéseimet, viszont útmutatást adott. Így aztán meséltem neki az üdvözlőkártyáról meg a fényképről, ő pedig hallgatott, s közben mindent elraktározott az agyában lévő iratszekrényben, hogy a következő alkalommal hivatkozhasson rá. – Nos, úgy gondolom, a dátum lehetett a felbujtó. Talán ezzel vége is lesz az egésznek. – Ujjaival dobolt a bögrén. – Másrészt viszont, ha folytatódik, kénytelen leszek azt hinni, hogy ez a dolog sokkal komolyabb annál, mintsem valaki csak megpróbáljon felzaklatni. Egy percig tűnődtem ezen. Gondolni sem akartam rá, hogy ennek talán folytatása lesz. Legalábbis november 12-e után nem. Amikor aznap délelőtt elindultam, már kézbesítették a

postát, és nem kaptam újabb levelet, így hát meggyőztem magam arról, hogy vége. Ám dr. Redfield felvetése után már távolról sem voltam biztos ebben. – Tehát mit gondol, mit kellene tennem? A pszichiáter beharapta az ajkát, majd némi szünet után válaszolt: – Azt hiszem, a rendőrséghez túl korai fordulnod, elvégre egyik küldemény sem tartalmazott nyílt fenyegetést. – Összevonta a szemöldökét. – Pontosabban senki másnak nem. Ezt fölösleges volt mondania, mert amúgy sem mennék a rendőrségre, még akkor sem, ha kereken megfenyegettek volna. Ez teljesen kizárt. Fölidegesített a téma, próbáltam másról beszélni. – Majd meglátom, mi lesz – feleltem. – Semmi értelme, hogy elragadtassam magam, nem igaz? Láttam, hogy csalódást okozok, de dr. Redfield értette a dolgát, és vette a célzást. Gyorsan anyámra terelte a szót. Közös barátok révén találkoztak néhány alkalommal, s amennyire tudom, jól megértették egymást, ámbár a doktornőnek szakmai szinten kellett tartania a kapcsolatukat. Egyébként én akkor is megbíztam volna benne, ha összebarátkoznak. Jóllehet, nem voltam mindig lelkes a terápiámmal kapcsolatban, azt viszont tudtam, hogy dr. Redfield soha nem hagyna cserben. Annak dacára sem, amiket tudott rólam. – Gyakran látogatod meg édesanyádat? – kérdezte, miközben az asztalra tette a csészéjét. – Amikor csak tehetem – feleltem, majd hozzátettem: – De nem elégszer.

Igazság szerint több mint két hónapja nem találkoztam anyával, pedig csak Watfordban lakott, alig egyórányi távolságra. Általában kéthetente mentem el hozzá, de az utóbbi időben húztam-halasztottam a látogatást, nem is tudom, miért. – Értem – mondta dr. Redfield, s aznap először láttam ítélkezést átfutni az arcán. Megértett mindent, amit elkövettem, azt azonban nem tudta megbocsátani, hogy elhanyagolom anyámat. Persze sosem mondta volna ki, de nem is kellett. – De hamarosan megint elmegyek hozzá – fűztem hozzá gyorsan, és meglepetten konstatáltam, hogy komolyan is gondolom. Bármennyire feszült volt közöttünk a helyzet, hirtelen hiányoltam anyámat. Aztán dr. Redfield döbbentett meg engem. – Beszéltél valaha is édesanyádnak arról, ami történt? Erre a kérdésre nem számítottam. Rendszerint nem hozta szóba váratlanul ezt a témát, rendes körülmények között lassan vett rá, hogy én magam hozzam fel. Ez merőben szokatlan volt tőle. Fészkelődni kezdtem a fotelban, így adtam magamnak némi időt, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. – Nem, de azt hiszem, nehezére esne beszélni róla. Én pedig nem akarom erőltetni. – Hiszen szeret téged, Leah. Talán ezért kellene esélyt adnod neki és elmondani mindent. – Egyáltalán hogyan fogjak hozzá? Hogyan beszélhetnék vele arról, hogy tönkrement az élete? Nem voltam sem nehéz természetű, sem hisztis. Én vittem a

káoszt meg a felfordulást abba a világba, amelyet anya mindig tisztán és rendben tartott, mintha nem csupán a mi otthonunknak lett volna a háziasszonya, hanem sokkal többnek. Dr. Redfield igyekezett bizonygatni, hogy nem erről van szó, hogy nincs igazam, de még ő sem tudott meggyőzni. Az órámra pillantottam, tíz percünk volt hátra. Ebben a tíz percben akart beszéltetni arról, ahová fájdalmat okozott a visszatérés. – Lehet bűntudattal élni? – kérdeztem. Letettem kezemből a csészét, s a táskám szíját fogtam meg helyette. – Még akkor is, ha minden egyes nap fenyegetően fuldoklom tőle? A pszichiáternek tágra kerekedett a szeme. Amikor én magam hoztam föl a témát, az mindig erős jelzés volt, hogy haladunk. – Azt hiszem, egészségtelen ehhez az érzelemhez ragaszkodnod. Másrészt viszont, a te körülményeid közt, elkerülhetetlen. Az én körülményeim. Ezt a címkét aggatta rá? Nekem is így kellene gondolkodnom róla? – Ne légy kemény magaddal, Leah – folytatta. – Alakíts ki magadnak egy életet, és élj! Teljes életet. Ez minden, amit tehetsz. A múltat nem törölheted el, az viszont rajtad áll, hogy ne szabja meg a jövődet. Ha bünteted magad, attól még nem változik semmi. És már elég régóta ezt teszed. El akartam mondani neki, hogy boldog vagyok a jelenlegi életemmel – a tetteim nincsenek hatással senkire, nem bántanak senkit a környezetemben, és oly módon vagyok szabad, amit ő sosem volna képes megérteni. Csakhogy magam is kezdtem kételkedni ebben. Bólintottam, majd biztosítottam

a doktornőt afelől, hogy ismét rendszeresen ellátogatok anyámhoz. Csekély felajánlás volt, de szemlátomást kielégítette. Amikor lejárt az időnk, kezet fogtam dr. Redfielddel, és megígértem, hogy a jövő hónapban eljövök a megbeszélt konzultációra. Tényleg szándékomban állt. Nem akartam cserbenhagyni, valami mégis azt súgta, hogy eltelik némi idő, mielőtt ismét idejövök. Odakint egy percre megálltam a járdán, mélyen beszívtam a levegőt, és próbáltam lerázni magamról a terápiát. Mindig ezt csináltam, a megmagyarázhatatlan rítusaim közé tartozott, de szükségem volt rá, mielőtt hazafelé vettem az irányt. Ezúttal azonban nem sikerült. Úgy döntöttem hát, gyalog vágok át a hídon, az East Putney állomáshoz, hogy legyen időm csakugyan lerázni magamról az iménti beszélgetést dr. Redfielddel, ami keserű ízt hagyott a számban. A Putney-hídon a korlátnak dőltem, s a Temzén tovasikló hajókat szemléltem. Ha egyáltalán létezett olyan hely, akkor nekem ez volt a biztonságos helyem. Amikor Londonba költöztem, sokáig tartott a beilleszkedés, ám amikor eljöttem ide, mindig megnyugodtam. Olyan volt, mintha a mindenség kellős közepén lennék, sok száz emberrel körülvéve, de még így is valahogy láthatatlanul. Cseperegni kezdett az eső, így nem ácsorogtam ott soká. Csak a délelőttöt kértem ki szabadságnak, és be kellett kapnom valamit, mielőtt elkezdem a munkát. Arról beszámoltam Samnek, hogy orvoshoz megyek, ami igaz is volt, azt viszont nem kellett tudnia, miféle orvoshoz. Továbbsétálva azt

kívántam, bárcsak az lenne a legnagyobb gondom, hogy bőrig ázom. Sokan haladtak el mellettem, ám csak azokat vettem észre, akik az esővel mit sem törődve, kéz a kézben vagy egymást átkarolva baktattak. Próbáltam elképzelni, hogy nekem is van párom, olyan erősen kötődöm valakihez, hogy az élete összefonódik az enyémmel, de hasztalan erőlködtem. Fölöttem mindig ott lesz egy árny, és az csak rontana a helyzeten, ha valaki részese lenne az életemnek. Mindazonáltal, amikor Julianre gondoltam, nem tudtam vagy nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Ússzál az árral! – így szokták mondani. Én is ezt akartam. Nem izgatott, ha semmi nem sül ki belőle, pusztán élvezni akartam a férfival való beszélgetést. Még akkor is, ha egy kiberfal és számos további állt közöttünk. Julian puszta gondolata – bármily furának tűnt is, elvégre alig ismertem – segített magam mögött hagyni a dr. Redfieldnél töltött időt, s amikor Wandsworth Townnál leszálltam a vonatról, már jobban éreztem magam. Fél óra múlva kellett csak beérnem a könyvtárba, betértem hát a szomszédos kávézóba, s egy sonkás-sajtos ciabattát rendeltem, meg forró csokoládét, hogy fölmelegítsen. Nem volt túl sok vendég, így nem éreztem szükségét, hogy megfutamodjak. Elővettem a Manderley-ház asszonyát, és zavartalanul olvastam, amíg a telefonom pittyegése nem jelezte, ideje fölvennem a munkát. Mindig beállítottam az ébresztést, ha a könyvtárba indulás előtt olvastam, máskülönben órák teltek volna el, mire egyáltalán fölpillantok

a könyvből. Hiába szerettem a munkámat, egész álló délután megint csak türelmetlen voltam, hogy hazaérjek, és lássam, fönt van-e Julian a honlapon. Úgy véltem, nem lesz nehéz ismét csevegnem vele, lesz mit mondanom neki, és jobban fogom érezni magam. Fogalmam sincs, mitől voltam ennyire biztos ebben, de úgy éreztem, szinte ismerem őt. Már majdnem fél tízre járt az idő, amikor végeztem az idősek otthonában, és abban a percben, amint beléptem az ajtón, késedelem nélkül bejelentkeztem a weboldalra. Megint korgással tiltakozott a gyomrom, amiért elhanyagoltam, de nem törődtem vele, sőt italt sem készítettem magamnak, pedig kiszáradt a torkom. Kezdett szokásommá válni, hogy eltérek a rutinomtól. Egykettőre kiderítettem, hogy nem jött üzenet Juliantől, és privát csevegő-szobába sem kaptam felkérést. Csalódottan zártam be a laptopot, majd úgy döntöttem, főzéssel fogom elvonni a figyelmemet. Óhatatlanul arra gondoltam, mennyivel egyszerűbben folyt előtte az élet. Azelőtt nem volt miért csalódnom. Élveztem a főzés szertartását, a gondosan megtervezett lépéseket, amelyeket ha pontoson követsz, semmi nem sikerülhet rosszul, semmi sem fordulhat a visszájára, vagy nem kólinthat főbe valami váratlan dolog. Dr. Redfield beszélt nekem erről, mármint arról, hogy mivel félek a váratlan dolgoktól, rendszerre és szertartásokra van szükségem. Igaza volt. Ma este azonban mégsem fűlt a fogam a főzéshez, inkább a szekrényben kotorásztam valami ehető után, és találtam egy

csomag Uncle Ben’s tojásos sültrizst. Dr. Redfield délelőtti szavai ott köröztek az agyamban, ezért a néhány fölösleges percben, mialatt a rizs a mikróban melegedett, fogtam a telefonomat, és felhívtam anyámat. Úgysem lesz otthon, gondoltam, de legalább hagyhatok neki üzenetet. Tévedtem. Abban a pillanatban érkezett haza a könyvklubból, lihegett, nem tudta leplezni a döbbenetét. – Leah, jól vagy? Elfacsarodott a szívem. Azt hitte, csak azért hívom, mert valami baj van. Megismételtem a dr. Redfieldnél előadott műsorszámomat: biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és hálás, amiért tapintatos velem. Anyának nem maradt energiája újabb bajokra, s még azelőtt éreztem a megkönnyebbülését, mielőtt kifújta a levegőt. Elhadarta, mi mindent tervez a hétvégére, s miközben hallgattam, azon tűnődtem, hogy marad ideje aludni. Anya és lánya voltunk, mégis szöges ellentétben zajlott az életünk. Mi voltunk szöges ellentétei egymásnak. Ő ritkán volt egyedül, miközben én magányra vágytam. Anya oly módon „reteszelte” apa halálát és minden mást, hogy körülvette magát emberekkel, amit meg is értettem, én azonban jobb technikákat dolgoztam ki, és megtanultam úgy „reteszelni” a dolgot, hogy ne legyen szükségem senki másra, aki eltereli a figyelmemet. Egészen mostanáig. Jelzett a mikro, és annak dacára, hogy biztos voltam benne, anya is hallotta, szomorúnak hangzott, amiért le kellett tennem a telefont.

– Hamarosan eljössz? – kérdezte. Azt feleltem, igen, és szeretem őt, miközben máris nőtt bennem a szorongás, hogy vissza kell mennem Watfordba.

Lefekvés előtt ismét fölnéztem a Kettőből egy lesz oldalra, de még mindig nem jött hír Juliantől. Egy darabig az egyik csevegő-szobában időztem, elolvastam a beszélgetést valamiféle televíziós valóságshow-ról, amelyről még csak nem is hallottam, de Julian eközben sem bukkant fel. Alighanem talált valaki mást, akivel beszélget, sőt esetleg találkozott is valakivel, és nem akar többé velem csevegni. Végtére is nem erre számítottam? Azzal hülyítettem magam, hogy van köztünk valami, de sosem tévedhettem volna ennél nagyobbat. Utáltam magam, mert azt merészeltem hinni, hogy távolról is normális lehetek, hogy olyan lehetek, mint Maria, és esélyt kaphatok valakivel. Tudnom kellett volna, hogy lehetetlen. Amikor becsuktam a honlapot, egy e-mailt vettem észre a bejövő fiókomban. Soha semmi érdekeset nem küldtek nekem, de azért mindig megnéztem az e-mailjeimet, majd gyorsan kitöröltem őket, mert örökké csak szemét érkezett. Ezt is annak gondoltam, amikor rákattintottam a [email protected] nevű feladótól érkezett levélre. De ismét csak tévedtem. Az oldal egy netes link kivételével teljesen üres volt. Rendes körülmények között kitöröltem volna, de a név olyannyira szembeötlött, mintha vastag, csillogó nagybetűkkel írták volna. Évek óta nem láttam, sőt nem is hallottam ezt a nevet. Egy pillanatig meredten néztem, majd lélegzet-visszafojtva rákattintottam a linkre.

Mikor egy archivált újságcikkhez vezetett, rögtön bezártam, mert úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem. Szóba se jöhetett, hogy elolvassam azt a riportot. Szóba se jöhetett, hogy újra átéljem... Ám a nő fényképe, amellyel a sztorit illusztrálták, erősen az agyamba vésődött.

Ötödik fejezet 1998 Még szól a csengő, amikor kiszáguldok a mateképületből. Nem vagyok egyedül, már az összes blokkból rontanak ki a gyerekek, mintha hozzám hasonlóan, kétségbeesetten vágynának a szabadságra, még akkor is, ha január van, és metsző hideg. Ha angol az utolsó óránk, sosem sietek, imádok Mrs. Owennel a legújabb könyvről beszélgetni, amelyet olvas az osztály. Ezúttal a Legyek ura az, és imádom. Könnyedén azonosulok Röfivel, mert én is örökké a peremen vagyok, sohasem illeszkedem be egészen. De nekem legalább ott van Imogen. Nélküle még pocsékabb pokol volna ez a hely. Azt hiszem, bizonyos tekintetben most Corey is velünk van. Valamikor nyolcadikban – nem emlékszem, hogyan történt –, odacsapódott hozzánk, és már a barátunknak tekintjük. Legalábbis én. Imogenért nem kezeskedhetem, mivel az utóbbi időben olyan érzésem van, mintha szeretné, ha Corey több volna ennél. Talán később kifaggatom a dologról. Pizsamapartit rendezünk náluk, úgyhogy rengeteg időnk lesz beszélgetni. Most pedig, mintha a puszta gondolatommal odavarázsoltam volna, Corey bukkan fel, és megpaskolja a vállamat. – Szia! Hazamész? – Nem, Imogent várom, hozzájuk megyünk. – Ó! – mondja homlokráncolva.

Átfut az agyamon, hogy talán meghívásra vár. – Tudod, ez olyan csajos buli, náluk töltöm az éjszakát. Corey úgy néz körül, mintha azt várná, hogy Imogen bármely másodpercben feltűnik. – Oké. Itt találkozol vele? – Nem, a művészeti blokknál. Velem jöhetsz, ha akarsz. Corey megvonja a vállát. – Hétfőn mindkettőtökkel talizom – mondja, s már ott sincs. Szinte repül a kapu felé, jól megtömött hátizsákja minden lépésnél föl-le ugrál. Furcsa, hogy ilyen gyorsan elrohant, de nincs időm túl sokáig rágódni ezen. A művészeti blokk a suli túlsó oldalán van, s ha nem igyekszem, Imogen még azt hiszi, nem is jövök. Jól sejtettem, már ott van, mire megérkezem, fejét a tenyerébe temetve a lépcsőn ül. Nem tűnik boldognak. Csak most veszem észre, mekkora ostobaság volt ide megbeszélnünk a találkozót, hiszen a matekblokk egészen közel esik az iskola kapujához. De ez most cseppet sem számít, hiszen együtt vagyunk, és csak most kezdődik a víkend. – Éppen ideje volt, Leah – mondja fölpillantva. Már-már szabadkozásra nyitom a számat, amikor észreveszem, hogy Imogen vigyorog, teljesen megváltozik arca, mert itt vagyok. Fölugrik, és megragadja a karom. – Menjünk! Annyi mindent kell elmondanom neked.

Imogen mamája még dolgozik, amikor odaérünk hozzájuk, így az egész ház a miénk. Igazi luxus, ami nálunk sosem adatik meg, mivel apa többnyire otthon alkot. Építész, nem kell olyan

sokat az irodában tartózkodnia, amikor pedig máshol van dolga, anya mindig úgy intézi, hogy ő legyen otthon helyette. Kisebb koromban szerettem a társaságukat, de már tizennégy vagyok, úgyhogy kell a saját életterem, de ők ezt egyszerűen képtelenek felfogni. Noha kedvelem Imogen mamáját, minden percet ki akarok használni, amikor nincsenek körülöttünk szülők. A két nagy szófán terpeszkedünk a nappaliban, mik​róban pattogtatott kukoricával tömjük magunkat, és a suliról dumálunk. – Utálom Miss Hollist – mondja Imogen. A levegőbe dob egy szem kukoricát, és elkapja a szájával. – Egyetlen szót sem volt képes elmondani a mai osztályfőnökin, nem igaz? Senki nem figyelt rá, ez az egész csak pocsékba ment idő. Feltűnt neked, hogy a többi osztály minden infót megkap, mi pedig nem tudunk semmit? Ez azért van, mert Miss Hollis képtelen csendet tartani, még addig sem fogja be mindenki a száját, amíg elmondhatná a dolgokat. Bólintok, és lenyelek némi kukoricát. Én nem utálom annyira a tanárnőt, mint Imogen, bár már engem is kezd bosszantani, hogy olyan sok idő megy veszendőbe az osztályfőnökin. És ez hetedik óta így megy. – Azt hinné az ember, mostanra már megtanult tanítani – jegyzem meg. Imogen fölhorkan. – Több esélye lenne rakéta nélkül fölrepülni a Holdra. Hisztérikus röhögés tör ránk, és szétszórjuk a kukoricát a szófán meg a földön. Csak akkor hagyjuk abba, amikor Imogen mamája

hazaér. Mrs. Bannerman magas és csinos, elegánsan szögletes alakú. Fiatalabb korunkban úgy gondoltam, ha léteztek istennők, akkor Imogen mamája olyan, amilyenek ők lehettek. Mesebelinek, szinte tökéletesnek tűnt mély, dallamos hangjával, könnyed beszédével. Ám azóta felnőttem, s már tudom, hogy ő is csak egy anyuka. Egyáltalán nem olyan, mint az enyém vagy Corey-é, de mégiscsak egy anyuka, aki ebben a pillanatban halálosan idegesít. Már készített nekünk vacsorát, és ragaszkodott hozzá, hogy velünk egyen, ami rendben is volna, ha már dolgozott a főzéssel, csakhogy most odaül mellénk a kanapéra, és kénytelenek vagyunk meghallgatni a panaszait, miszerint Imogen papája soha nem tesz érte semmit. Nem tudom felfogni, mi a baja, hiszen gyönyörű, bár túl sokat beszél. Milyen esélye lehet Imogennek vagy nekem, ha a férfiak még a gyönyörű nőket sem értékelik? Kiborító ez a gondolat. El akarom kapni Imogen kezét, és fölrobogni a szobájába, hogy egyedül lehessünk és beszélgethessünk mindarról, ami zavar. Elég egyetlen pillantást vetnem a barátnőmre, láthatóan ugyanígy érez, mert fölvonja a szemöldökét, és bocsánatkérőn vonja meg a vállát. Amikor végre megszabadulunk Mrs. Bannerman tirádájától, már majdnem fél tíz van, és elvárják, hogy egyenesen aludni menjünk. Szóval kénytelenek leszünk suttogni, elvégre eszem ágában sincs alvásra elpocsékolni az itt alvást. Nem ám, amikor ki kell faggatnom barátnőmet Corey-ról, és el kell mondanom neki néhány nagyon is személyes dolgot. Nem a szülők fülének

való témákról. Ami azt illeti, nem szeretném, ha bárki más meghallaná. Imogen az ágya mellé húzza a felfújható matracot, s amikor menta ízzel a számban előkerülök a fürdőszobából, már be is fészkelte magát a paplanja alá. Csak a kis kerek lámpa világít az éjjeliszekrényen, annak fénye vezet a matracig. Lehuppanok rá, és magam köré tekerem a vastag gyapjúlepedőt. Megismerkedésünk óta olyan sokszor aludtam már Imogenék házában, hogy furának találom, miért nem jutott az eszükbe még egy paplant venni. Ma este azonban nem érdekel. Egyszerűen örülök, hogy itt lehetek. – Ne haragudj a mamám miatt – mondja Imogen. Egy csomag Haribót húz elő a paplan alól, és megkínál az édességgel. – Csak magányos, mert a papám örökké dolgozik. Anya szeret társaságban lenni. Egy kólásüveg alakú cukrot veszek ki, és a számba tömöm, de a mentás fogkrém után vacaknak érzem az ízét. – Finom – hazudom. – Most beszélgethetünk, igaz? – Valamit már megtanultam: a barátság áldozatokkal jár, és jó érzés, hogy ma hoztam egy áldozatot. – Suli után összefutottam Corey-val. Azt hiszem, téged keresett. Imogen arcát tanulmányozom, próbálom felmérni a reakcióját, de csak sóhajt, és tovább rágcsálja a szájába lapátolt édességet, úgyhogy képtelen vagyok kihámozni, mire gondol. Végül csak megszólal: – Szerinted helyes srác? Tudod, abban az értelemben. Felülök, majdnem félrenyelem a cukrot. – Tudtam, hogy tetszik neked. Tetszik, igaz?

Imogen az arca elé húzza a paplant. – Fogd be! Nem tetszik Corey. Nem igazán. Természetesen barátként… – Elhallgat, én pedig odahajolok, és visszahúzom a paplant. Barátnőm vonásait szemlélve, először tűnődöm el azon, hogy talán azért fél bevallani, hogy tetszik neki Corey, mert nem tartja szépnek magát. Még sosem foglalkoztam Imogen külsejével, hiszen számomra ő csak Imogen. A barátnőm. Az a lány, aki megmentett a magánytól. Szóval egy csöppet sem számít, hogy néz ki, vagy hogyan öltözik. Mindig is eléggé dundi volt, de ezt nem lehet azonnal észrevenni rajta. Sulin kívül rendszerint farmert hord és pólókat, de az összes lány ilyet visel, úgyhogy ez nem gond, még akkor sem, ha Imogenen mindig kicsit rosszul áll a ruha. A haja sűrű és szőke, ami bizony a javára írható. Elvégre minden fiú a szőke hajat szereti, nem igaz? Beletúrok sötét hajamba, és hálát adok az égnek, mert nem érdekel, mit gondolnak rólam a fiúk. Egyetlen srácot sem tudnék megnevezni az iskolánkban, akit vonzónak találok, és nem először tűnődöm el azon, hogy valami nincs rendben velem. Mi van, ha egyáltalán nem vonzódom a fiúkhoz? Ezen eltűnődöm egy pillanatig, de le is rázom magamról a témát. Szóba se jöhet, hogy a lányokat szeretem, tehát csakis arról lehet szó, hogy egyetlen nagyon helyes srác sincs a suliban. – Oké, tetszik. De légyszi, ne áruld el neki – kérlel Imogen. – Tudtam! De miért ne? Miért nem akarod, hogy tudjon róla? Imogen elfintorodik. – Ugyan már! Nézz rám! Mi a csudáért érdekelném Corey-t?

– Azért, mert barátok vagytok. És mert elképesztő vagy. Csodálatos ember vagy. – Amint kibököm, tüstént meg is bánom. Ezzel az erővel, akár azt is mondhattam volna, hogy nem számít, hányas ruhát hord, mert hatalmas egyéniség. Mi a csudát képzelek? Imogen azonban nevet. – Kösz a próbálkozást, de nem szeretném, ha tudná. Nekem okés így. Jó, hogy hármasban lógunk, nem igaz? Egyet kell értenem vele. Közeli barátok lettünk, s ez azt jelenti, hogy a suliban nem számít senki más. A többieknek talán tonnányi barátjuk van, és úgy kérkednek a népszerűségükkel, mintha az életük múlna rajta, nekünk azonban nincs szükségünk senki másra, mert a három jobb a kettőnél, jobb az egynél. – Én egy mukkot sem mondok neki, de a helyedben elgondolkodnék rajta. Mégis mit veszíthetsz? Imogen újra nevet. – Ó, csak a méltóságomat meg a barátomat. Nem nagy ügy. – Ezt imádom benne: tudja, hogyan nevessen önmagán. – Egyébként te könnyen beszélsz, tök jól nézel ki. Most rajtam a kuncogás sora. – Aligha. Nézd meg, milyen lenyalt a hajam, zsíros és úgy lóg, mint valami függöny. Imogen újra fintorog. – Ja, persze… És neked nem tetszik senki? Mi van Tom​myval? – Hutchinson? Dehogy! Förtelmes. Imogen elhadarja a szóba jöhető ismerős srácok nevét, de egyikük sem arat nálam sikert.

– Föladom – mondja végül. – Tutira leszbi vagy. Ettől mindkettőnkből kitör a röhögés, Mrs. Bannerman pedig megdöngeti a falat, hogy vegyük lejjebb a hangerőt. – Elfelejtettem, hogy a szüleid hálószobája a szomszédban van – mondom. – Hallod őket, amikor csinálják? – Fuj, dehogy! Ez beteges! – feleli nevetve Imogen. – Egyébként már semmiképp nem csinálják, a mamám majdnem negyven. Hasra fordulok, és elfordítom a fejem, hogy láthassam Imogent. Annyi mindenről szeretnék beszélni neki, de hiába vagyunk meghitt barátnők, nehezemre esik kinyögni a szavakat. Örökösen olyan gondolatok és aggodalmak zizegnek a fejemben, amelyekre gondolni is alig merek, úgyhogy beszélgetés közben előhozakodni velük képtelen feladatnak tűnik. Inkább visszaterelem a témát Imogenre. – Te meg akarod tenni? Úgy értem, Corey-val? Megfordult már a fejedben? Kuncog, de aztán leesik nála, hogy komolyan beszélek. – Nem tudom. Azt hiszem, igen. Néha álmodom Co​rey-ról. Arról, hogy azt csináljuk. Amikor pedig fölkelek, olyan érzés, mintha tényleg megtettük volna, és esküszöm neked, belepirulok… – Velem nem stimmel valami. – Olyan kétségbeesetten mondom ki, hogy még a suttogásról is megfeledkezem. A mosoly lehervad Imogen arcáról, miközben próbál valami értelmet kihámozni a minden átmenet nélkül közbevetett megjegyzésemből. – Mi van? Beteg vagy? Mi a baj? – Nem… dehogyis… semmi ilyesmi. Csak arról van szó, hogy a

suliban mindenki állandóan a szexről beszél, arra gondol, vagy mit tudom én, de… – Elhallgatok. Bizonytalan vagyok, miként fogalmazhatnám meg a gondolataimat, hogy Imogen megérthesse. – Szóval… én nem. Soha. – Fölnézek a barátnőmre, aki újabb cukorkát csócsálva az ágy oldala fölött engem bámul. – Ó! Hát ez nem jelent semmit. Ne felejtsd el, én idősebb vagyok. Elképzelhető, hogy csak később jönnek rád ezek az érzések. Nem lehetsz örökké tizenöt éves. Eltűnődöm ezen, de aligha nyugtat meg. Én pusztán normálisnak akarom érezni magam. Érezni akarok. Bármit. – Ráadásul a mi sulinkban a legtöbb fiú egy fityinget sem ér. Nincs igazam? Kivéve persze Corey-t. És Jason sem rossz. Vagy Dwayne. Ez sem segít. Igazából még furábbnak érzem magam. Legalább egyetlen srácot találnék vonzónak, hiszen Imogennek három is tetszik. Sőt talán annál is több. Abbahagyja a cukorrágcsálást. – Tudom, hogy az előbb vicceltünk, de tényleg nem… a lányokat szereted? Nem számítana, engem nem érdekel… Megrázom a fejem. – Ugyan már! Nem vagyok leszbi. Csak nem érdekel senki. – Adj magadnak időt, Leah – feleli Imogen, és újra rágcsálni kezd. – Igazad van, valószínűleg csak a suliban nincs senki, aki tetszene. – Nem teszem hozzá, hogy a tévében sem izgat különösebben egyik énekes vagy színész sem. Amikor Imogen bedobja, hogy hallgassunk zenét a

fejhallgatóján, legalább egy órára elvonom figyelmemet az aggodalmaimról. Az I Believe I Can Fly-t választjuk, végtelenre állítjuk, Imogen pedig a tolltartóját használva mikrofonként, az ágyon ugrál, és némán „énekli” a szöveget. Azt kívánom, bárcsak örökre ebben a pillanatban élhetnénk, hogy ne kelljen szoronganunk az iskola, a szüleink, a fiúk vagy bármi egyéb miatt. Miért ne lehetne mindig olyan, mint most? Imogen végül belefárad, összegömbölyödik a paplanja alatt, én pedig egyedül maradok az aggodalmammal, hogy mi a gond velem.

Hatodik fejezet 2014 Elkerülhetetlen volt, hogy utolérnek a dolgok, mindazonáltal még nem álltam készen, hogy szembenézzek velük. Évekig senki nem avatkozott az életembe, most azonban nyilvánvaló volt: valaki akarja, hogy érezzem a jelenlétét. Az üdvözlőkártyát figyelmen kívül hagyhattam volna, azt viszont képtelenség volt elfelejteni, hogy elküldték nekem azt az újságcikket. Képtelenség volt látni a nevét anélkül, hogy beleborzonganék, anélkül, hogy egyenesen ott lennék megint. És az arca! Zavaros tekintete némán engem vádolt. Szerencsére a könyvtár most is lefoglalta a figyelmemet, így minden más gondolatot hátralökhettem az agyam hátsó fertályába, bár tökéletesen tudatában voltam, hogy ez csak ideiglenes, és végül kénytelen leszek szembenézni az alkalmatlankodóval. Maria szabadnapot kapott, és pont ebédidő előtt egy falkára való egyetemista özönlött be. Lármásak voltak, rendetlenek, sokkal inkább általános iskolásokra emlékeztettek, mintsem fiatal felnőttekre, de addig néztem rájuk fenyegető tekintettel, míg végre lecsillapodtak és hozzáfogtak a kapott kutatási feladataikhoz. Csak később jöttem rá, hogy a saját könyvtáruk biztosan zsúfolt, ezért kénytelen-kelletlen szabadultak ránk. Kettő körül elszállingóztak, amikor Sam jelent meg, és sűrűn

szabadkozott, amiért egyedül hagyott. Felajánlotta, helyettesít egy kései ebédszünet idejére, ám épp csak megfogtam a táskám, amikor éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Hátrafordultam, s egy sovány, szemüveges férfival találtam szemben magam. Korombelinek látszott, és szemlátomást nem vette észre, hogy ki akartam jönni a pult mögül. Szemüvegét levéve azt kezdte magyarázni, hogy több doboz könyvet akar nekünk adományozni. – Csak szerettem volna megkérdezni, elfogadják-e, mielőtt becipelem a dobozokat a kocsiból – mondta. Sam felé pillantottam, ő azonban már odébb ment, és a komputernél segédkezett valakinek, úgyhogy tudtam, egyhamar nem fogok ebédelni. Ismét a férfihoz fordultam. Megkérdeztem, hány doboz könyve van, és előre rettegtem a válaszától. – Öt. Elfogadják? Széles mosollyal bólintottam, és máris visszaraktam a táskám a pult mögé. Bárki legyen is a férfi, rendes dolog, amit tesz, és hálás voltam érte. A költségvetésünket állandóan megnyirbálták, így nagymértékben függtünk az adományoktól. Még akkor is segítettem volna neki becipekedni, ha száz dobozt hozott. Miközben a teherautója felé tartottunk, egyfolytában beszélt, így megtudtam, hogy Ben a neve és a Királyi Állatvédő Egyesületnek dolgozik. – Ezért van nálam a furgon – mondta, és rámutatott egy RSPCA{1} feliratú kocsira a parkolóban. – Mázlista vagyok. Néhány hét múlva költözöm, és rám fért egy alapos

nagytakarítás. Képtelen voltam megérteni, hogy szabadulhat meg bárki is a könyveitől – én sokkal inkább a bútoraimat dobálnám ki –, de nem akartam kritizálni, nehogy hálátlannak tűnjek. Többnyire Ben beszélt, én pedig lenyűgözve bámultam, milyen lazán cseveg egy idegennel. Elég helyesnek tűnt, mégis alig vártam, hogy túl legyek a feladaton, és elköszönhessek tőle. Ő azonban nem iparkodott, úgy csevegett, mintha régi barátok volnánk, s mire a dobozok a pult mellett sorakoztak, megfeledkeztem az éhségemről. – Jaj! – mondta, amikor hátralépve felmérte a szépen halomba rakott dobozokat. – Csak most fogom fel, mennyi pluszmunkát adtam önnek. Azt feleltem, sose aggódjon, és benyúltam az egyik dobozba, amelyből vékony, keménytáblás könyvet húztam ki. Megfordítottam, hogy lássam a borítóját. Akármi legyen is a könyv, sokkal többet fog elárulni Benről, mint bármi más. Meglepetten láttam, hogy az Egerek és emberek az, a kedvenc könyveim közül való. A kiadás pedig, amelyet a kezemben tartottam, ugyanaz volt, mint amit az iskolában olvastam. Óhatatlanul kifakadtam: – Rajongok ezért a könyvért. Ezt nem adhatja tovább. Nem szereti? Bennek tágra

kerekedett

a

szeme. Talán

a

kitörésem

döbbentette meg. Vagy talán az, hogy két szónál többet mondtam. – Ó, szeretem, csak van belőle még egy példányom, és fölösleges kettő. Még iskoláskoromban olvastam, és azóta

kísért. Az én gondolataimat visszhangozta, pedig ritkaságnak számított, hogy bárkivel közös nevezőt találjak. – Engem is. Az a fajta regény, amely az emberrel marad, nem igaz? Amint kimondtam, már meg is bántam. Idiótának éreztem magam. Visszatettem a könyvet a dobozba, és elfordultam a férfitól. – Tökéletesen egyetértek – mondta, és kénytelen voltam visszafordulni hozzá. Abban a pillanatban megkedveltem a férfit. Na, nem úgy, ahogy Julian tetszett, egyáltalán nem úgy, de ki tudja, miért, Ben valahogy nyugtatóan hatott rám. Megköszöntem a könyveket, majd a munkámra hivatkozva elbúcsúztam tőle, és odamentem Samhez. A hátam mögött hallottam Ben távozó lépteit, és rossz érzés volt, amiért ilyen kurtán és hirtelen fejeztem be a beszélgetést.

Amire letelt a munkaidőm és elindultam hazafelé, teljesen megfeledkeztem Benről meg a könyvadományáról. A könyvtár figyelemelterelése nélkül ismét emésztett az aggodalom az üdvözlőkártya, a fotó és az újságcikk miatt. Nagyon hozzászoktam már, hogy semmi másra nem kell gondolnom, pusztán arra, hogy mit főzök magamnak vacsorára, vagy milyen olvasnivalót vigyek legközelebb az idősek otthonába, és most az eddiginél is rosszabbul éreztem magam, amiért más dolgok miatt is szoronganom kellett. Kinyitottam a bejárati ajtót, tekintetem tüstént a lábtörlőn

szétszóródott borítékhalomra esett. Már-már átléptem rajtuk és elindultam fölfelé, ám legyőzött a napi rutin iránti vágyam. Fölnyaláboltam és felvittem magammal a leveleket. Nagyot sóhajtva néztem át a postát, de csak számlák érkeztek meg egy bankkivonat. E-maileket sem kaptam, úgyhogy bárki próbált is meggyötörni, beleunt és továbblépett. Talán csakugyan vége. Sajtos makarónit készítettem, és néhány szelet fagyasztott fokhagymás kenyeret tettem a sütőbe, mindezt fütyörészve – ezzel győzködtem magam, hogy minden visszazökkent a normális kerékvágásba. Julianre gondoltam, próbáltam elképzelni, mit csinál abban a pillanatban. Valószínűleg hazafelé tart a munkából, vagy a barátaival találkozik egy pofa sörre. Esetleg valamelyik nővel randizik a weboldalról? Elhessentettem a belém hasító féltékenységet. Julian nem volt az enyém, tehát jogom sem volt azon aggódni, hogy hol és kivel van. Elfelejtettem beállítani a sütőidőzítőt, a fokhagymás kenyérnek kicsit megégett a széle, ennek dacára befaltam, hiszen kihagytam az ebédet, és farkaséhes voltam. Még falatoztam, amikor megszólalt a telefon, és hagytam, hadd csörögjön. Biztos valami automatahívás, s egy robothang közölné velem, hogy tartozom a hitelkártya-biztosítással vagy ehhez hasonlóval, amit soha életemben nem vennék igénybe. Anyának semmi oka nem lehetett, hogy ma felhívjon, még akkor sem, ha aggódott miattam, elvégre tegnap beszéltünk. Egyébként vészhelyzet esetén üzenetet hagyott volna. Vártam a sípolásra, de a hívó bontotta a vonalat. Tehát nem anya volt. Ő

sose hagyná ki a lehetőséget, hogy rosszul érezzem magam, amiért nem vettem föl a telefont. Elmosogattam – a kicsi konyhában nem volt hely mosogatógépnek –, a tányérokat a mosogatóban hagytam lecsöpögni. Körülnéztem, és jónak ítéltem, hogy Julian sosem lesz jelen a lakásomban másként, csak a laptopomon. Soha nem kell azon tűnődnie, miként élhetek úgy, hogy könyvek foglalják el a bútorok helyét, és alig van modern készülékem. Én azonban jól megvoltam azzal, amim van, és inkább olvasásra költöttem, mint csilivili készülékekre. Laptopom azért volt, egy kapcsolat a külső világhoz, amelyet ellenőrizhettem. A laptop segítségével eldönthettem, kit engedek be az életembe, és abban a pillanatban Juliant akartam beengedni. Pusztán attól jobban éreztem volna magam, ha üzenet vár tőle, és tudom, hogy valamilyen módon még velem van. Aznap este szemlátomást a szerencse volt velem, mert amint bejelentkeztem a honlapra, üzenetem érkezett, meghívó egy csevegő-szobába. Egyszerre voltam riadt és izgatott: nem gondoltam át, mit mondok majd neki. Semmi nem jutott az eszembe. De legyőzött az elszántságom – miért? Egy férfi miatt, akit alig ismerek? –, és végül elkezdtem gépelni. Leah H: Szia, idegen… Beharaptam az ajkam, és vártam. A másodpercek, miközben a választ írta, óráknak tűntek. Moderátor 34: Szia, Leah. Mizu?

Bárki másnál ez a szöveg zavart volna, de Julian esetében nem tűnt fontosnak. Nem ám, amikor egy olyan nagyszerűnek tűnő ember beszélget velem, mint ő. És nem ám, amikor évek óta először mertem vállalni a kockázatot, és kezdtem közel engedni magamhoz valakit. Leah H: Kösz, minden oké. Nálad? Moderátor 34: Nem túl jó, munkahelyi ügy, bosszantó, de örülök, hogy itt vagy. A szokásos izgalmat éreztem Julian bókjától, és azon tűnődtem, viszonozzam-e, mondjak-e valamit, bármit, amivel felvidíthatom. Leah H: Tehetek érted valamit? Összerezzentem a saját szavaimtól, de túl késő volt visszaszívnom őket. Hogyan szántam rá magam erre? Julian rájön, hogy semmi nem jár a fejemben, naiv vagyok, és nincs tapasztalatom férfiakkal. Moderátor 34: Az is elég, ha beszélgetek veled. Mintegy másfél órán keresztül röpködtek ide-oda az üzeneteim, és hamarosan kezdtem kellemesen érezni magam. Szorongás nélkül gépeltem, Julian pedig minden alkalommal folytatta a beszélgetést, amikor azt hittem, ideje befejeznünk. Való igaz, hogy néha olyanokká válunk, mint azok, akik körülvesznek bennünket, mert minél több üzenetet váltottunk, annál jobban

kezdett felszínre törni rég eltemetett humorérzékem. Tetszett az érzés, amit Julian váltott ki belőlem. Nem tudtam volna megmagyarázni, de határozottan tetszett. Szükségem volt rá. Beszélgetés közben mindent elmondtam, amit felfedhettem az életemről. Persze elbagatellizáltam, hogy egyedül élek, és mindent, ami azelőtt történt, mielőtt elhagytam Watfordot, vagyis Julian úgy tudta, Londonban születtem és nevelkedtem. Már majdnem tíz óra volt, amikor elbúcsúztunk egymástól. Noha ilyen sokáig beszélgettünk, találkozásról egyetlen szó sem esett köztünk, sőt arról sem, hogy újra csevegjünk az oldalon. De bármi történt is közöttünk, számomra elegendő volt. Nem gondoltam a csevegésen túlra. Én úgy hagytam volna a dolgokat, ahogy vannak. Megbékélten, egy csésze teát készítettem a lefekvéshez. Rendben volt ez a nap. Semmi meglepetés levél, és csak az imént órákig beszélgettem Juliannel. A legtöbb ember számára talán jelentéktelennek tűnhetnek ezek a dolgok, hogy boldoggá tegyék őket, számomra azonban óriásiak voltak. És ekkor hatalmas hibát követtem el: megnéztem az emailjeimet a mobilomon. A java szemét volt, ám aztán megláttam egy levelet a [email protected] feladótól, a tárgy sorát ismét üresen hagyta. Tudtam, hogy a kínzómtól érkezett – jobb szó híján így tituláltam a férfit vagy nőt –, és törölnöm kellett volna, de valami kényszerített, hogy rákattintsak, és akkor már túl késő volt. Két sor állt a keretben, és ez az üzenet rosszabb volt, mint az eddigiek. Sokkal rosszabb. „Tényleg azt hiszed, hogy létezik olyan férfi,

akit érdekelhetsz mindazok után, amit elkövettél?” Újraolvastam az üzenetet. A szavak ugyanazok maradtak, de újraolvasva talán segíthettek megértenem. A gond az volt, hogy nagyon is értettem. Pontosan tudtam, mire utalnak ezek a szavak, miként azt is, hogy ennek nem lesz vége. És akkor kólintott főbe a gondolat, hogy bárki legyen is az illető, tud a honlapról. Óhatatlanul tud róla. A szavai csakis arra vonatkozhattak, hogy Juliannel beszélgettem. Régóta nem éreztem tehetetlennek magam. Gondoskodtam róla, hogy soha ne kerüljek olyan helyzetbe, és ez egészen mostanáig működött. Ezért ért felkészületlenül, ezért éreztem úgy, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Fontolóra vettem a választ az e-mailre. Elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra vagy máshová, de ezzel csak bátorítottam volna. Felfogta volna, hogy hatással van rám, s erre igazán nem volt szükségem. Nem, ez nem jöhetett szóba. Anyát sem hívhattam fel, hiszen eddig kihagytam ebből, és nem akartam visszarángatni a saját slamasztikámba, jóllehet ő legalább megértene. Kikerestem a nevét a mobilomban, s mármár lenyomtam a hívás gombot, amikor valami megállított. Szinte hallottam a szavait, a pánikot, a heves könyörgését, hogy lakjam nála egy ideig, majd a csüggedt hangját, amikor visszautasítom. Nem tehettem ki ennek. Az egyetlen dolog, amit sosem értett meg, hogy miért kell Londonban élnem, és nem az ő házában. Watfordból be lehet járni vonattal, úgyhogy ezt a kifogást nem fogadta el. Addig szörföztem a nevek között, mígnem rábukkantam dr. Redfieldére. Évekkel ezelőtt megadta a mobilszámát, de még

sosem használtam. Abban sem voltam biztos, hogy még mindig ugyanaz a száma, de nem volt más választásom. Néhány csörgés után bekapcsolt az üzenetrögzítője. Sebtében elmagyaráztam, mi történt. Nem tudtam, mire számíthatok a részéről, abban viszont biztos voltam, hogy ezzel nem tudok egyedül megbirkózni. Már Julianen sem járt az agyam, föl-alá járkáltam a sötét nappalimban, és próbáltam nem megbotlani a könyvekben, miközben vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Fél óra telt el, dr. Redfield azonban nem hívott vissza. Nem hibáztathattam, hiszen megvolt a saját élete, nem kellett mindig a rendelkezésemre állnia, főleg amikor arra sem vettem a fáradságot, hogy betartsam a megbeszélt konzultációk időpontját. Végül föladtam a várakozást. Úgy döntöttem, lefekszem, bár tudtam, hogy nem fogok elaludni. Sok mindent éreztem, miközben lehunyt szemmel feküdtem: félelmet, szomorúságot, aggodalmat. De mindennél jobban azért haragudtam, mert az élet, amelyet gondosan fölépítettem magamnak, széthullóban volt körülöttem, s visszakényszerített egy olyan időszakba, amelyre nem lett volna szabad emlékeztetnem magam.

Hetedik fejezet 2014 Nem szerettem a kliséket vagy a közhelyeket, de az, amelyik azt állítja, hogy sosem lehet tudni, miként fogsz reagálni egy adott helyzetben, igaz. Azt hittem, bármivel elboldogulok mindazok után, amin keresztülmentem, de az e-mail rám hozta a sikítós frászt. Bizonyos értelemben erőszakot követtek el rajtam, bebizonyították, hogy szemmel tartanak, és figyelik, mit csinálok. Beleborzongtam a gondolatba. Másnap reggel pedig olyat tettem, amit azelőtt soha. Fölhívtam Samet, és beteget jelentettem. Hallgatott, miközben felsoroltam a tüneteimet: láz, hányinger, hidegrázás. Azt mondtam, megfázásnak tűnik. Örültem, hogy a beszélgetésünk telefonon folyik, különben nyilván átlátott volna az ügyetlen hazugságomon. De a megdöbbenés után, azt hiszem, hitt nekem. Biztosított az együttérzéséről, azt mondta, ne siessek vissza dolgozni. Pocsék érzés volt elfogadni a kedvességét, de már hozzászoktam a hazudozáshoz. Szakértő voltam az igazság elferdítésében és a folytonos titkolózásban, szóval az apró hazugság a betegségemről semmi nem volt a hazugsághoz képest, ami én magam voltam. Miután a munkahelyemet pillanatnyilag elintéztem, egy könyvekkel teli bevásárlószatyrot lóbálva elhagytam a házat, s

az idősek otthona felé indultam. Mick és Elsie üdvözölt, a kávézóban üldögéltek az előcsarnokban, amikor megláttak, felcsillant a szemük. Néhány órára rájuk fókuszálhattam, és megfeledkezhettem mindarról, ami otthon várt rám.

Este, már ismét a lakásban, fogalmam nem volt, mitévő legyek, hogyan birkózzam meg a kínzómmal. Lehetséges, hogy meghackelte a számítógépemet, de várnom kellett, hogy lássam, mit lép legközelebb. Az ösztöneim ordítoztak velem: Hagyd a fenébe! Bárki legyen is, végül biztosan feladja. Másrészt viszont nyugtalanított, hogy nagy vesződséggel kiásta a múltamat, és kételkedtem benne, hogy egykönnyen feladná. Maria SMS-t küldött, kérdezte, fölhívhat-e, és örömmel üdvözöltem a figyelemelterelést. A hírei talán tompítják a dolgok élét, és esetleg a segítségére lehettem valamiben. – Ó, te szegény! – sajnálkozott, amikor fölvettem a kagylót. – Fura, hogy nem vagy idebent, de olyan a hangod, mintha elkaptál volna valamit. Szerinted hol szedted össze? Itt senki más nem kapta el. Legalábbis egyelőre. Próbáltam erőtlen, náthás hangon beszélni. Szerencsére Maria nem foglalkozott sokáig a betegségemmel, pillanatokon belül elárasztott a munkahelyi problémákkal. Nem sok mindenről maradtam le, de mégis, mire számítottam? A könyvtárban ritkán történt izgalmas dolog. Pontosan ezért szerettem ott lenni. Maria megkérdezte, ettem-e, s amikor nemmel feleltem, szörnyülködve ragaszkodott hozzá, hogy muszáj ennem

valamit, ha mást nem, legalább levest. – Megleszek. Holnapra már valószínűleg visszatér az étvágyam. Ismét szörnyülködött: – Ugyan már, mit nem mondasz? – Majd: – Gondolod, hogy már holnap be tudsz jönni? Valószínűleg csak pihenésre van szükséged, de ha nátha, hosszú időre kiüthet. Volt valami Maria hangjában. Hitetlenkedés? Csak paranoiás vagy, gondoltam magamban. Amikor egyetértettem vele, hogy aligha leszek jobban, egy pillanatra elhallgatott. Ám hamarosan belevágott egy pasiról szóló sztoriba, akit aznap délelőtt szúrt ki magának a könyvtárban. – Ha legközelebb bejön, odaadom neki a telefonszámomat – mondta, én pedig ismét elámultam a magabiztosságán meg a tempóján, és nevettem. – Mennem kell – sóhajtott aztán, és csalódottság lett úrrá rajtam. Meglepett, milyen jó volt beszélgetni vele, még akkor is, ha most idegennek tűnt ez az érzés. – Gyógyulj meg mielőbb! Maria szóba hozta az evést, s ettől eszembe jutott, milyen éhes vagyok, de még annyi időre sem akartam felkelni a szófáról, hogy megtegyem azt a pár lépést a konyháig. Eltökéltem magam: moccanni sem fogok, amíg nem találok valami kiutat ebből a kutyaszorítóból. Már sötét volt odakint, így nem tudtam felbecsülni, mennyi idő telt el, ám végül megfogalmazódott bennem egy ötlet csírája. Noha elvetettem a gondolatot, hogy válaszolok az e-mailre, ám ha jól válogatom meg a szavaimat, talán eljuthatok az üzenet mögött lévő emberhez. Próbáld meg kitalálni a szándékát, de

ne érezze, hogy aggódsz. A laptop a konyhaasztalon állt, ám mielőtt lehetőségem lett volna megmozdulni, csengettek. Lemerevedtem. Olyan ritkán szólalt meg a csengő, hogy már-már elfelejtettem, milyen fülsértő a hangja, mennyire nem illik a rendszerint zajtalan lakásomhoz. Abban a hiszemben indultam a lépcső felé, hogy bárki legyen is odakint, rossz ajtót választott, és a szomszédot keresi. Maria volt az utolsó, akire a küszöböm előtt számítottam. De ott toporgott a kezét dörzsölgetve. Pislogtam, azt hittem, az éhségtől hallucinálok, s mire kinyitom a szemem, Maria eltűnik, és csak az üres betonkertet meg az utca ismerős képét látom. Ám akkor megszólalt: – Ó! Leah! Olyan betegnek hallottalak a telefonban, hogy utáltam volna magam, ha nem jövök át, és nem nézlek meg. – Egy tescós bevásárlószatyrot emelt a magasba. – Vásároltam ezt-azt, levest fogok főzni neked. Muszáj enned, igaz? Na. Akkor beengedsz? Tudod, nem nézel ki valami jól. Legyőzött a kedvessége, ám hirtelen rádöbbentem, hogy nem adtam meg neki a címemet. Szóra nyitottam a szám, de megelőzött. – Samnél voltak a fizetési ívek az étkezdében, arról néztem le a címedet. Bocs, de ide akartam jönni, hogy lássalak. Félreálltam, ő pedig úgy jött be, mintha már sokszor járt volna nálam. Miközben lépkedtem mögötte, ott zsongott az agyamban minden, ami nem úgy volt, ahogy lennie kellett volna: az e-mail, Julian, az hogy anyámon kívül valaki más is tartózkodik a lakásomban, és minden egyéb…

– Nahát, ez… szép – mondta a nappali ajtajában Maria. – Ennyire szereted a könyveket? – Alaposan körülnézett, láttam, hogy összehasonlítja a lakásomat mindazzal, amit rólam tudott. Fogalmam sem volt, miféle következtetésre jutott, de le mertem volna fogadni, hogy távolról sem ilyennek képzelte a lakásomat. Azt tudta, hogy egyedül élek, de nem gondolta volna, hogy egy ilyen egyszerű és lélektelen helyen lakom. – Egyelőre megteszi – jegyeztem meg, a szófára ülve. – Később majd szerzek valami jobbat. Maria továbbra is állt. – Öö... látnod kellene az én kéglimet, igazi odú. Majd át kell jönnöd hozzám vacsorára. Nyilván hazudott, hogy jobban érezzem magam, de jól​esett a tapintata. – Jó. Te itt

maradsz

és

pihensz,

én

elboldogulok

a

konyhádban… már amennyiben nem bánod – folytatta. Megráztam a fejem. Természetesen nem utasíthattam el az ajánlatát. Állítólag beteg voltam, és különben is, csak hálát éreztem a kedvességéért. Maria már a konyhából szólt ki nekem. – Tudom, hogy a leves unalmas, de állítólag jót tesz a náthának, és nem voltam benne biztos, akarsz-e bármi mást enni. A szófáról szóltam vissza, hogy a leves nagyszerű lesz, majd ajkamat beharapva füleltem, ahogy a fiókjaimban meg a konyhaszekrényekben zörög, ugyanis egyszerűen nem éreztem helyénvalónak. Talán ha jóval régebben ismerjük egymást, nem

lett volna annyira fura érzés, de csak néhány hónapja dolgoztunk együtt – ámbár igazság szerint hiába ismersz valakit évek óta, mégsem ismered meg. Ha valaki, akkor én nagyon jól tudtam ezt. Egyszerű lett volna azt mondanom Mariának, hogy sokkal jobban érzem magam, sőt akár segíteni neki a levesfőzésben, de képtelen lettem volna másnap bemenni a könyvtárba, hiszen el kellett intéznem az e-mailügyet. Tehát fenntartottam a látszatot. A konyhaasztalnál ettünk, és szemeztem a bagettel, amelyet Maria hozott mártogatónak a leveshez. Nagyon szerettem volna letörni belőle egy darabot, de a hazugságom védelmében kénytelen voltam megelégedni csak a levessel. A következő napot is ki akartam venni, nem engedhettem, hogy Maria gyanakodjon rám. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy eljár a szája Samnek, ha esetleg úgy gondolja, csak megjátszom a beteget, de honnan is tudhattam volna biztosan, mikor a barátságunk – ha egyáltalán ez rá a megfelelő szó – annyira új volt. – Szerencsés vagy, tudod? – jegyezte meg Maria, miközben a levesbe tunkolta a kenyerét. Majdnem elnevettem magam, mert sosem volt rám jellemző ez a szó. – Miért? Azért, mert kivettem néhány napot? Inkább bemennék dolgozni, mintsem betegen a házhoz legyek kötve – feleltem, noha, tudtam, hogy nem erre gondolt. Maria abbahagyta az evést. – Úgy értem, mennyi idős vagy? Huszonhét? Huszonnyolc? Amikor megmondtam, égre meresztette a szemét.

– Harminc?! Tudod, mekkora mázlista vagy? Még előtted állnak a legjobb évek, és minden esélyed megvan rá, hogy találkozz valakivel. Csak bólintani tudtam. Pontosan ilyennek láttak mások. Elég normálisnak tűntem, rendesen néztem ki, bármiről el tudtam beszélgetni, miért is ne feltételezték volna, hogy könnyedén találhatok valakit, akivel megállapodhatok. A felszínen talán még előttem álltak a legjobb évek, de nem mondhattam el Mariának, sem másnak, hogy a jövőm minden esélyét szétzúzta a múltam. – Ahogy neked is – próbáltam elterelni magamról a témát. – Csak ne stresszeld magad, és ne tűnj… – Elkeseredettnek? Ja. Tudom, de nem könnyű, amikor tényleg az vagy. Már betöltöttem a harminckilencet, Leah. A francba! Harminckilenc! Maria nevetett, de szemlátomást csak tettette magát. Zavarta, hogy senki mellett nem képes megállapodni. – Hagyj fel a kereséssel – mondtam. – Pusztán ennyit kell tenned. – Úgy hangzott, mintha tudnám, miről beszélek, és szélhámosnak éreztem magam. Évek óta egyetlen férfi sem volt a közelemben, csekély ismereteimet a honlapról meg Mariától szereztem. Bólintott, s ahogy körülnézett a konyhában, átsuhant valami az arcán, amit haragnak véltem. Csak nem beszéltem vele pimaszul? Mindig annyira nyitott volt, hogy azt feltételeztem, nála nincs tabutéma. – Igazad van – szólalt meg végül. – Amúgy valamivel jobban érzed magad? Készítsek magunknak teát vagy kávét?

Miközben Maria vizet forralt, a tiltakozása dacára elmosogattam. Szükségem volt valamire, ami segít eltölteni az időt, mert bármennyire is kedveltem őt, egyedül kellett lennem, hogy kitaláljam, mit kezdhetnék a gondommal. Fogalmam nem volt, milyen soká szándékozik maradni, és gyűlöltem a bizonytalanságot, melyet a váratlan látogatásával okozott. Mintha nem volna már amúgy is szerfölött változóban az életem. – Csak megiszom a kávét, aztán haza kell mennem – mondta Maria, mintha olvasott volna a gondolataimban. A szófához vittük a bögréket, s miközben kávét kortyolgatva azon tűnődtem, milyen más az íze, pusztán attól, hogy valaki más készítette el, Maria szétnézett a könyveim között. Nem volt ott semmi, ami miatt aggódnom kellett volna, mégis számított és megriasztott a betolakodás. Amikor kiment a fürdőszobába, átvittem a bögréinket a mosogatóhoz. Az enyém ugyan még negyedig volt kávéval, de azt a lefolyóba öntöttem és mosogatószert spricceltem bele, a gondolataimat azonban már azok a lehetőségek foglalták le, hogy miként oldom meg a kapott üzenetek dolgát. Maria olyan halkan osont a konyhába, hogy majdnem a mosogatóba ejtettem a bögrét, amikor megszólalt. – Elintéztem volna. Felé pördültem. – Nem, ne aggódj, jó ez így. Kösz, hogy átjöttél, meg a vacsorát, igazán rendes volt tőled. – Szóra sem érdemes. Remélem, hamarosan jobban leszel. – Miközben ezt mondta, kicsit összehúzta a szemét, én pedig

kénytelen voltam a padlóra fordítani a tekintetemet. – Bármelyik férfi jól járna veled, Maria. És rá fogsz találni. Nem azt mondtad, hogy mindenki számára létezik valaki? Maria megrázta a fejét. – Hát biztosan részeg voltam. Te csak maradj itt, és pihenj, egyedül is kitalálok. Kifelé igyekezve ismét körbepásztázta a lakásomat, majd a lépcső előtt homlokráncolva fordult vissza. – Azért egy kicsit jobban nézel ki. Ez jó, nem igaz? Miután elment, föl-alá járkáltam a lakásban, és képtelen voltam lerázni magamról a látogatását. Tudtam, hogy esztelenség, hiszen Maria egy barátságos munkatárs csupán, és soha nem történt közöttünk visszás dolog, aznap este valami mégis más volt, és nem tudtam pontosan eltalálni, mi az. Talán még nem ocsúdtam föl teljesen az e-mail hatása alól, és ez helyezte más megvilágításba a látogatását? Vagy csak arról volt szó, hogy ilyen hosszú magányosság után fölöttébb furcsának éreztem egy másik ember jelenlétét a lakásomban. Mindazonáltal élveztem a társaságot, és azon tűnődtem, hátha meg lehetne ezt ismételni. Túl sok lett volna azt remélnem, hogy valaha is férfit hívhatok meg ide – például Juliant –, de a kibontakozó zűrzavar dacára, talán megtettem egy kis lépést. De bármivel indokoltam is a dolgokat, Maria határozottan nem volt önmaga, s ennek csupán az lehetett az oka, hogy elszomorítottam őszinte szavaimmal. Most azonban nem töprenghettem ezen, meg kellett írnom egy e-mailt, mégpedig jól. A laptoppal az ölemben bejelentkeztem

a Hotmail fiókomba, és megnyitottam az üzenetet. Nem állt szándékomban újra elolvasni, pusztán a fejlécre akartam rákattintani, de ott volt a szöveg, gúnyolt, csúfolódott velem, és nem tudtam elszakítani róla a tekintetemet. „Tényleg azt hiszed, hogy létezik olyan férfi, akit érdekelhetsz mindazok után, amit elkövettél?” És újraolvasva, a szándékom, hogy megőrzöm a nyugalmamat és kitalálom, mi legyen, elpárolgott. Egész testemet átjárta a düh, s olyan gyorsan száguldottak a billentyűkön az ujjaim, mintha egy lépéssel az agyam előtt jártak volna. Hogy merészeli? Talán igaz, de egyedül én gondolhatom ezt, senki más. Visszaolvastam a szavaimat. „Igen, azt hiszem. Tedd túl magad rajta.” Még volt idő megnyomni a törlés gombot és újragondolni a stratégiámat, de természetesen nem ezt csináltam. Másodperceken belül már az üzenetet néztem, amely arról tájékoztatott, hogy postázták az e-mailemet. Nehéz elmondani, mit éreztem utána, ahogy ott ültem a képernyőre meredve. Nem bántam meg, csak szorongtam, mivel nem szoktam ilyen ösztönös módon cselekedni. Jobban szerettem alaposan végiggondolni a dolgokat, mérlegelni az összes következményt, de az utóbbi időben mintha szokásommá vált volna ez a spontaneitás, hiszen ugyanígy viselkedtem Julian esetében is. Hát most már túl késő volt

merengeni ezen. Vagy a többin. Julian eszembe juttatta, hogy belépjek a Kettőből egy lesz oldalra. Ha ő nincs fönt, beleolvasok néhány beszélgetésbe a csevegő-szobában, és az is segít elvonni a figyelmemet a zűrről, amit csináltam. Ha pedig fönt van, ez a legjobb módja, hogy visszavágjak annak, aki az e-mailt küldte nekem, bárki legyen is az, hiszen bebizonyítom neki, hogy tévedett. Noha nem hittem ebben, vagy abban, hogy egyáltalán érdekelhetem Juliant, hallani akartam felőle. Nem volt fönt az oldalon, ám amikor ellenőriztem a bejövő postámat, megtaláltam az üzenetét. Rövid volt, mégis kiemelt a körülöttem lévő ködből. Szavai teljesen mások voltak, mint azé, aki az e-mailt küldte. Hiányoztál ma este. beszélünk.

Reméltem,

cseveghetünk.

Hamarosan

Rögtön válaszoltam, hiszen ezúttal nem kellett gondolkodnom, hogy mit akarok mondani. Adam óta először a szívemet követtem, és jó érzés volt. Önámítás, de jó. Holnap este itt leszek, remélem, akkor cseveghetünk. Egy percig tanulmányoztam a válaszomat, biztos akartam lenni benne, hogy nem látszik sem csüggedtnek, sem követelőzőnek. Megtanultam Mariától, hogy ezt gyűlölik a férfiak. Amikor biztosan jónak ítéltem az üzenetet, elküldtem, majd kiléptem az oldalról, és elmentem aludni. Nem okozott meglepetést, hogy ismét nem sikerült elaludnom. Próbáltam Julianre gondolni, és arra, hogyha másmilyen

volnék, esetleg találkozhatnánk, de gondolataim visszaszálltak az e-mailezőre. Nem lehettem biztos benne, milyen hatást vált ki a válaszom, de már túl késő volt ezen aggódnom.

Nyolcadik fejezet 1999 Az osztályban uralkodó hangzavartól szokás szerint nem lehet hallani Miss Hollist. Imogennel hátul ülünk, és összedugjuk a fejünket, nehogy valamelyik osztálytársunk kihallgathasson bennünket. – Várj! – mondom. – Ezt ismételd el, de lassan. – Noha pontosan hallottam, amit mondott, biztosra kell mennem, mert ez óriási dolog. – Tegnap este – suttogja. – Végre! Hátborzongató volt, de jó értelemben hátborzongató. Úgy értem, tetszett. Persze azért, mert Corey-val csináltam. Számíthattam volna erre. Imogen hónapok óta kizárólag arról beszél, hogy Corey-val akarja elveszíteni a szüzességét. Ennek ellenére sokkol a hír. Nem érint rosszul, nem igazán, hiszen Imogen a barátnőm, és azt akarom, hogy boldog legyen, mégis szomorú vagyok. Magam miatt. Semmi reményem rá, hogy valaha is bármimet elveszítsem egy fiúval. És azért is meglepődtem, mert azt hittem, Imogen legalább vár a tizenhatodik szülinapjáig. Persze örülnöm kell az örömének, főleg mindazok után, amiket értem tesz. – Ez óriási! – mondom. És nem nehéz komolyan gondolnom, hiszen látom arcán az izgatottságot. – És most… másként érzel?

Imogen vállat von. – Egy kicsit. Mondjuk. Igen. Azt hiszem, igen. Én viszont kételkedem ebben. Biztosan csak lelkileg van így, mert fizikailag nincs semmi különbség. Legalábbis kívülről nem látszik. Természetesen nem vagyok szakértő, így inkább tartom a számat. Még csak nem is csókolóztam. Kivágódik az ajtó, és Mr. Faulkner, az évfolyam-igazgatónk vonul be. Mi csak Faulkner őrmesternek hívjuk, mert mindig úgy üvölt, mintha kiképzőtáborban volna, de egyáltalán nem rossz fickó. Ráadásul a szigorúsága többre becsülhető, mint Miss Hollis tehetetlensége, aki képtelen rendet tartani. Mögötte egy fiú lép a terembe, még sosem láttam. Az egyenruhánkat viseli, tehát ide jár, pedig azt hittem, mindenkit ismerek az évfolyamunkban, ha névről nem is, arcról biztosan. Elhallgatunk, Miss Hollis gyorsan feláll, talán most, hogy Mr. Faulkner itt van, megpróbál „jelen lenni”. Az évfolyamigazgató fenyegetően néz az osztályra. Lefogadom, jobban haragszik az osztályfőnökre, mint ránk, elvégre mi csak azt csináljuk, amit a gyerekek szoktak, és Miss Hollis feladata rendet vágni közöttünk. – Tizedikesek, ő itt Adam Bowden – mondja Mr. Faulkner, elég hangosan ahhoz, hogy beleremegjenek az üvegtáblák. – Egy másik iskolából jött át hozzánk, és ebbe az osztályba fog járni, fogadjátok szeretettel. – Adam Bowden pocsék tartással áll mellette, bennünket néz, úgy fest, mint akit a legkevésbé sem izgat, szeretettel fogadjuk-e. Azon tűnődöm, hogy lehet ennyire magabiztos. Ha nekem kellene ott állnom Mr. Faulkner mögött, azt kívánnám, nyíljon meg alattam a föld.

Adam Bowden azonban nem ilyen. Nem ám. Egyenként szemügyre vesz bennünket dús, fekete haja alól, úgy bólogat, mintha titkos ítéletet hozna felettünk, majd hátrajön és leül egy üres székre. Még csak meg sem várja, hogy Miss Hollis kijelölje a padját. Nagy hatást tesz rám, és egy kicsit meglep a viselkedése. A srác felém és Imogen felé fordul, ahogy lehuppan a székére, közben mosolyogva felvonja a szemöldökét. Mosolya egyáltalán nem gúnyos, sokkal inkább barátságosnak mondanám. Ekkor ébredek rá, hogy bárki legyen is a srác, azt hiszem, tetszik nekem. Mr. Faulkner, miután kiselőadást tart arról, hogy esőben a sportpálya megközelítése tilos, az ajtót becsapva távozik, mi pedig valamennyien csöndben ülünk, s várjuk, mit fog mondani Miss Hollis, ha egyáltalán megszólal. – Elnézést… Adam? Ez lesz a helyed – mutat egy üres székre az első padban. Az Nicholas helye, de ő már régóta nem jött iskolába. Adam válasza határozott és magabiztos, illik a megjelenéséhez. – Köszönöm, kisasszony, de jól megvagyok itt. – Két tenyerébe támasztva fejét mered a tanárnőre, ezzel bosszantja, hogy legyen mersze tiltakozni. Miss Hollis egy pillanatig döbbentnek tűnik. Idegesen fürkészi az osztályt, mintha támogatást várna valakitől, de a tanulók legtöbbje már kuncog. És akkor a tanárnő mindnyájunkat meglep. – Gyere vissza ide! Most! – Nem kimondottan ordít, de még sosem hallottuk ilyen hangosan beszélni.

Döbbent csendben ül az osztály, mindenki Miss Hollisra mered. Még abban sem vagyok biztos, kihez beszél, ám aztán az új fiúhoz fordul, aki felvont szemöldökkel megvonja a vállát, de nem mozdul, hogy lemondjon a helyéről. Miss Hollis megmakacsolja magát. – Nem mondtam, hogy odaülhetsz. Meg kell várnod, amíg kijelölöm a helyedet. Ez hallatlan! Miss Hollis provokál egy tanulót. Évek óta az osztályfőnököm, de még soha senkivel nem beszélt így. Nyilván megjött neki. Minden szem Adam Bowden felé fordul. – Szeretnék itt maradni, kisasszony – mondja, mintha joga lenne hozzá. Udvariasan beszél, de a szavai mögött megbúvó gúny elárulja igazi szándékát. Általában nem szeretem a kihívó magatartást, de Adam valahogy más. Túlságosan magabiztos ahhoz, hogy csak egy újabb sötét idióta legyen, aki rossz magaviselettel palástolja tudásbeli hiányosságait. Ismét nagy benyomást tett rám. – Kifelé! – visítja Miss Hollis. – Most! Kifelé! Egy pillanatig Adam döbbenten néz, majd gyorsan összeszedi magát, és kirohan, most azonban nem néz senkire, mint alig néhány perccel ezelőtt. Az ő döbbenete viszont semmi ahhoz képest, amit én és nyilván az egész osztály érez, amikor tanúi vagyunk Miss Hollis kirohanásának. Ezzel az erővel akár tüzet okádó sárkánnyá is változhatott volna, mert úgy meredünk rá, amíg ki nem megy, hogy a folyosón beszéljen Adam Bowdennel. Még azután is legfeljebb csak suttogni merünk, miután behúzza maga mögött az ajtót.

Délelőtt már nem látom az új fiút, ebédidőben azonban kizárólag róla beszélgetünk Imogennel és Corey-val. A művészeti épület lépcsőjén ücsörgünk, reszketünk a hidegtől, mivel nem vagyunk hajlandók a menzára menni vagy fölvenni a blézerünket. Az ebédidő az egyetlen, amikor felmentést kapunk a kiskabát viselése alól, úgyhogy nem számít, milyen az időjárás, soha nem szalasztunk el egy lehetőséget, amikor megszabadulhatunk a béklyónktól. – Délelőtt együtt voltunk töriórán – meséli Corey. – Miss Hollis nem volt undok vele, úgyhogy biztosan elintézték azt a dolgot. – Miss Hollis nem lehet undok velünk, végtére is tanár – vetem közbe, majd beleharapok a sajtos bagettembe. – Egyébként látnod kellett volna, az osztály előtt alázta le a srácot. A legelső napján! – Egész délelőtt morfondírozhattam ezen, így már biztos vagyok benne, mi az, ami történt. Lealázás. Nem több, nem kevesebb. Engem biztosan meggyötört volna, ha velem történik, Adam Bowden azonban jól kezelte a helyzetet. Imogen megböki Corey-t. – Ezek szerint mellette ültél. Milyen a srác? Örülök, hogy ő teszi fel a kérdést. Ha nekem kellett volna megkérdeznem, mindketten azonnal tudnák, mit érzek – vagy gondolom, hogy mit érzek. – Okés. Én bírom. Azt hiszem, van esze. Miért? – Corey olyan pillantást lövell Imogen felé, amit csak a tulajdonjoga megerősítéseként tudok értelmezni. Persze kifejezhetném kevésbé drámaian is, de többé-kevésbé ugyanazt jelentené. – Fogalmam sincs. Csak jó fejnek látszik. Persze nem úgy. – Imogen belekarol Corey-ba, és úgy folytatja a chipsropogtatást.

Ahogy fürkészem őket, nehéz elhinnem, mekkora lépést tettek meg a hétvégén. De nem irigykedem, legalábbis nem nagyon, elvégre Imogen és Corey a legközelebbi barátaim. Mellesleg Adam Bowden képében feltűnt egy reménysugár a láthatáron. Magamban ismételgetem a nevét, bizony jól hangzik, mintha valahogy illene hozzám. És rám mosolygott, nem igaz? Vagy csak képzeltem? Most nem lehetek biztos benne, ám némi tűnődés után úgy döntök, hogy határozottan rám mosolygott. Bárcsak kettesben lehetnék Imogennel! Szóba se jöhet, hogy bármit is mondjak neki Corey előtt. Más dolgokról természetesen igen, fiúkkal kapcsolatban azonban semmit. Főleg arról a srácról nem, aki mellette ült történelemórán. Majd később fölhívom Imogent. Ez olyan végtelenül fontos ügy, hogy az első adandó alkalommal el kell mondanom neki. Nagyon elmélyedünk a beszélgetésben, mikor az órámra nézek, már csak négy perc van becsöngetésig. Angol​órám lesz, onnan semmiképp nem késhetek el. Fölpattanok, futtában odakiáltom nekik, hogy majd később talizunk, és már rohanok is, mert bármelyik pillanatban meghallhatom a csengőt. Ma fejezzük be az Egerek és embereket. Eddig ez a kedvenc könyvem, de gyanítom, hogy George és Lennie számára nem lesz jó a vége. Milyen lenyűgöző, amikor egy író az összes szereplője sorsát irányíthatja, mintha ő maga lenne az isten. Egy szép nap talán írok egy regényt, és élvezettel bontakoztatom ki elmémből a szereplők sorsát. Olyannyira leköt a gondolat, hogy az angolblokk előtt nagy puffanással beleütközöm valakibe. Kábán pillantok fel, bárkivel is csattantam, bocsánatot kell kérnem, ám amikor meglátom, ki

az, torkomra forrnak a szavak. Adam Bowden. Ájulás környékez, miközben igyekszem elnézést kérni, de már túl késő, mivel Adam kér bocsánatot tőlem. Vajon az ő hibája volt? Biztos vagyok benne, hogy én ütköztem neki, de hosszasan szabadkozik, és megkérdezi, nem történt-e valami bajom. – Oké – sikerül kinyögnöm. – Kösz. Bocsi. Megpaskolja a vállamat, de azután is ott érzem a tenyere súlyát, miután elvette onnan a kezét. – Ugye, ott voltál reggel az osztályomban? Bólintok. – Igen. Sajnálom, ami történt. Miss Hollis teljesen lökött. Adam mosolyog. – Ja. Hallottam, hogy max suttogni szokott… Nem tudom, mi a frász ütött belé ma reggel. Biztosan utál. – Beszéd közben megvonja a vállát, nyilván nem érdekli, utálják-e vagy sem. – És ez milyen? – Mrs. Owen? Jó fej. Szigorú, de rendes. Adam bólint, de nem tudnám megállapítani, mi jár a fejében. Kíváncsi vagyok, vajon milyen benyomást tettem rá. Mindenesetre jó jel, hogy itt beszélget velem, pedig bármelyik másodpercben megszólalhat a csengő, az osztály már fel is sorakozott odabent. Ebből persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A srác nem olyannak tűnik, mint aki aggályosan betartja az iskolai előírásokat. – Be kéne menni – jegyzem meg, épp, amikor a csengő hangja belehasít a levegőbe, és hanyatt-homlok rohannak a későn

jövők. – Ha te mondod. Fölnézek

Adamre,

mert

nem

tudom,

mire

véljem

a

megjegyzését, de mosolyog. Képtelen vagyok megmagyarázni, amit abban a pillanatban érzek, csak azt tudom, hogy réges-rég várok erre az érzésre.

Kilencedik fejezet 2014 Négy nap telt el, és nem érkezett válasz az e-mailemre. Nem tudtam, megkönnyebbült vagyok-e, vagy csalódott, mindenesetre próbáltam azt hajtogatni magamnak, hogy bevált a merészségem. Végtelenül zavarba hoztam az e-mail küldőjét, és a meghátrálás mellett döntött. Talán nem is hackelték meg a számítógépemet, csak én hittem, hogy Julianre vonatkozik az e-mail szövege. Az illető talán tudta, hogy szingli vagyok, és ki ne szeretne valakit az életébe? Nem foglalkoztam azzal, hogy ez így túl egyszerű, és bárki legyen is az illető, van valami terve, és aligha fogja feladni pusztán azért, mert váratlanul megválaszoltam az üzenetét. Négy nap alatt azonban mégis meggyőztem magam: talán vége lehet ennek az egésznek. Másrészt viszont Julian felől sem hallottam, ami zavarba ejtett. Elvégre ő küldte az utolsó üzenetet, én csak válaszoltam rá, mondván, másnap este fönt leszek az oldalon, de elvesztettük egymást. Mindazonáltal nem tudtam rájönni, miért nem hagyott legalább üzenetet, és mi ez a hallgatás. Természetesen akadt egy sor ártalmatlan magyarázatom: hivatalos utazás, nyaralás, megbetegedett szülők… Ezek mindegyike hihető volt, így aztán meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz. Julian válaszol, amikor tud.

Visszamentem dolgozni, és minden megint a rendes mederben haladt. Maria szemlátomást örült nekem, továbbra is nagy hűhót csapott körülöttem, rendszeres időközönként ellenőrizte, jól vagyok-e. Hálás voltam ezért, mert ha meg is bántottam aznap este a lakásomon, már kétségtelenül túllépett rajta. Hamarosan beletemetkeztem a munkába, és megfeledkeztem a külvilág létezéséről. A pihenőidőmben némi forró vízzel és citrommal ültem be a kávészobába, mert bármennyire ironikus, kezdtem fölfedezni magamon a közelgő nátha tüneteit. Háttal ültem az ajtónak, és úgy belemerültem a Zabhegyezőbe, hogy csak akkor vettem észre Samet, amikor köhintéssel magára vonta a figyelmemet. – Örülök, hogy itt vagy – mondta, majd becsukta az ajtót, és odajött hozzám. – Ejthetnénk néhány szót? Az első gondolatom az volt, hogy leleplezte a hazugságomat. Mégis hogyan? Maria még ha gyanította is, hogy nem voltam tisztességes, biztosan nem árult volna el Samnek. És amúgy sem volt bizonyítéka rá. De mi másért akarna zárt ajtók mögött beszélni velem? Hacsak nem tett rám panaszt egy ügyfél. – Már régóta dolgozol a könyvtárban, Leah – kezdte Sam, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a lényegre térjen. – Nos, van itt valami, amit szeretnék megbeszélni veled. – Hogyne, természetesen. Mi lenne az? Próbáltam közömbösnek tűnni, de már biztos voltam benne, hogy ki akar rúgni. Csakis erről lehetett szó. Pedig nem veszíthettem el a munkámat. Ez az egyetlen dolog tartotta bennem a lelket. Ájulás fogott el a gondolatra, hogy nem

dolgozhatom tovább a könyvtárban. Számomra nem csupán egy munkahely volt, hanem az életem. – Adódott egy vezető könyvtárosi poszt, és úgy vélem, tökéletesen alkalmas lennél rá. Több felelősséggel jár, de meg tudnál birkózni vele. Mi a véleményed? Egy percbe is beletelt, mire megemésztettem Sam szavait, aztán a legszívesebben megöleltem volna. Nemcsak a munkám volt biztonságban, hanem előléptetésről beszélt. Eddig nem foglalkoztam a karrieremmel vagy a jövőmmel. Egyik napról a másikra éltem, és a tőlem telhető legjobb módon evickéltem át rajtuk. És tessék! Egy pillanatig meg sem tudtam mukkanni, amikor pedig összeszedtem magam, csak ennyit mondhattam: – Szívesen elvállalom. Nagyszerű. Köszönöm. Sam kuncogott. – Természetesen lesz egy kötelező állásinterjú, de az csak formaság. És meg kell kapnom a szükséges iratokat. – Rendben – feleltem, de még mindig alig hittem a fülemnek. Az efféle dolgok nem velem történtek meg. Ám akkor eszembe villant valami, ami földhöz vágott. – És mi a helyzet Mariával? Csak néhány hónapja dolgozik itt, tudom, de mielőtt idejött, évekig egy másik könyvtárban dolgozott. Sam beharapta az ajkát. – Hát… szerintem Mariában nincs meg az az elkötelezettség, ami benned. De ez maradjon ennek a szobának a falai közt. Egyébként ő is jelentkezhet, ez egy nyílt pályázat. Csak ne felejtsd el kitölteni a jelentkezési lapot, még ma délután elküldöm e-mailben. – Ezzel kiviharzott, és otthagyott a kételyemmel

megint:

Vajon

én

találtam

ki

az

egész

beszélgetést? A könyvtáros pult felé tartva láttam, hogy Maria elmélyülten beszélget egy fekete dzsekis férfival. Nem tudtam volna megmondani, ki az, de ismerősnek tűnt. – Itt is van – mondta Maria, és rám mutatott. A férfi ekkor felém fordult, és tüstént felismertem. Ben volt az, aki egy héttel korábban sok könyvet adományozott nekünk. Reméltem, nincs semmi gond. Csak nem gondolta meg magát az adományozással kapcsolatban? Ez cikis volna, hiszen a könyveket már bevezettük a rendszerbe, sőt néhányat ki is kölcsönöztek, úgyhogy semmiképp sem adhattuk volna vissza őket. Ám amikor odaértem, a férfi széles mosolya elárulta, hogy nem emiatt jött. – Jó napot! – köszönt, s egy jókora bevásárlószatyrot emelt fel. – Ezeket kicsomagolás közben találtam. Jobban szemügyre véve a szatyrot, láttam, hogy dugig van könyvekkel. Újfent kétféle érzés közt gyötrődtem. Egyrészt hálás voltam Ben adományáért, másrészt viszont bosszantott, hogy ilyen tiszteletlenül képes megválni ennyire fontos dolgoktól. Miközben megköszöntem neki a könyveket, elfordultam Maria kérdő tekintetétől. – Kiveszem az ebédidőmet, Leah – közölte, megpaskolva a karomat. – Ugye, foglalkozol az úrral? Semmi kétségem nem volt afelől, mire célozgat, s csak reméltem, hogy Ben nem veszi a lapot. Szegény fickó, pusztán azért kért engem, mert a múltkor én voltam itt. De szerencsére

a táskájában keresgélt. – Hoztam néhány DVD-t is, ha kellenek – mondta, miközben Maria távozóban visszafordult, s újabb sanda pillantást vetett rám. Azt feleltem, minden segítség jól jön, de megzavart Maria néma feltételezése. Bennek mielőbb távoznia kellett. Elég helyes férfi volt, de nem akartam, hogy Maria bárkivel is megpróbáljon összehozni. Kiraktam a táskából a könyveket – amolyan életre szóló, hatalmas Sainsbury szatyor volt –, és beszélgettünk közben. Ben elmesélte, hogy ki kellett szabadítania egy cicát a Garratt Lane-en. A bérlő nyaralni ment, a nyomorult macskát bezárta a lakásba, neki pedig meg kellett várnia, amíg a háziúr előkerül a kulcsokkal. Tetszett a szenvedélye, amivel némelyik megmentett állatról beszélt. Annyira magával ragadtak a történetei, hogy észre sem vettem, milyen hosszú sor áll már mögötte, mígnem valaki köhintett, mint nemrég Sam. – Ó, jobban teszem, ha nem tartom fel – jegyezte meg félreállva Ben. – Hány órakor ebédel? Meghökkentett a kérdése. – Ö… ö… egy óra körül. Miért? – Hadd hívjam meg egy kávéra és egy szendvicsre a köszönetem jeléül. A mögötte álló férfi, aki az imént köhintett, dobolni kezdett a kezében tartott könyvön. Nem vettem róla tudomást, mert a szóba sem jöhet szavak üvöltöttek a fejemben, ám aztán eszembe jutott valami. A Bennel töltött óra amolyan gyakorlásféle lehetne. Ha valaha is összegyűjtök annyi

bátorságot, hogy találkozzam Juliannel, több tapasztalatra lesz szükségem a férfiakkal kapcsolatban. Nem láthattam előre, sor kerül-e rá valaha, még abban sem voltam biztos, Julian akarjae, de mégis mit árthat, ha hozzászoktatom magam a férfitársasághoz. Morgolódni kezdtek a sorban állók, így nem maradt időm belső viaskodásra. Azt feleltem Bennek, rendben van. Semmi hűhó, csak rendben van. Azon sem értem rá töprengeni, mibe egyeztem bele, s mire elfogyott a sor, már túl késő volt. Együtt ebédelek egy férfival, akit alig ismerek, és romantikus értelemben egyáltalán nem érdekel. Mi a csudát művelek?

– Mi bajod lehet belőle? – kérdezte Maria, amikor elmeséltem, mi történt. – Rendesnek tűnik. Hol itt a gond? Ez volt az a kérdés, amire nem adhattam választ. – Egyszerűen nem látom értelmét. Ha vele ebédelek, még azt hiheti, hogy tetszik nekem. – Ha magától értetődő, hogy nem jön be neked, nem lehet semmi gond. Csak menj, egyél egy szendvicset, jól eldumáltok, és ennyi. Hacsak nem… – Semmi hacsak! Nem izgat a pasi. Úgy semmiképp. – Jól van, jól van, vettem a lapot. Csak érezd jól magad, ennyi. A két óra alatt, mielőtt Ben visszajött, körbejártam a könyvtárat, és elrendeztem a szétszórt könyveket. Teljesen mindegy, hányszor csináltam végig ezt az ellenőrzést, a következő alkalommal, amikor ezzel töltöttem az időt, megint összekutyulva találtam a köteteket. Nem értettem, mi történik velem. Az elmúlt néhány napban

számos olyan dolgot tettem, ami egyáltalán nem jellemző rám, nem illett az életvitelembe, mintha egy hullámvasúton ültem volna, amelyet nem állt hatalmamban megállítani. Először is ott volt Julian, és a felfoghatatlan vágyam, hogy fenntartsam vele a kapcsolatot. Aztán az e-mail, amelyre anélkül válaszoltam, hogy bármi fogalmam lett volna, mit érek el vele. Majd beengedtem az otthonomba Mariát, akit még nem ismerek elég jól, és megengedtem neki, hogy lássa azt a részemet, amelyet nem mutatok meg senkinek. Most pedig beleegyeztem, hogy Bennel kávézom, és nem készültem fel rá. Julian felszította bennem a vágyat, hogy változtassak az életemen, de ez meg is rémített. Azt jelentette, hogy feladom az irányítást, ami kockázattal jár. Ezen rágódtam, de úgy vélekedtem, nem származhat különösebb baj abból, ha Bennel ebédelek. A legrosszabb, ami történhet, ha többet akarna barátságnál, de semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy ezért hívott meg. Barátságosnak tűnt, miért ne hinnék a szavának, hogy csak meg akarja köszönni a segítségemet? És jól kijöttünk egymással, nem igaz? Ritkán fordult elő, hogy jólesett beszélgetnem valakivel. Talán rendben lesz minden. Még az is lehet, hogy jól fogom érezni magam. Amikor elérkezett az egy óra, és Ben megjelent, nem tudtam elhessegetni magamtól az érzést, hogy nem érdemlem meg ezt a közös ebédet. Befuccsolt a karmám. Most egyedül kellene ülnöm az étkezőben a Marmite szendvicsemmel meg a Zabhegyezővel. Ez az egész nem volt rendjén. – Mehetünk? – kérdezte Ben, miközben esőcseppeket söpört le

a dzsekije ujjáról. Valahogy másként nézett ki, de hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, miért. Aztán csodálkozva állapítottam meg, hogy nem viseli a szemüvegét. – Hozzon magával ernyőt – mondta. A Caffé Néróban kötöttünk ki, s ez megnyugtatott, hiszen ha Ben randinak tekintette volna a meghívást, aligha oda visz. Ennek dacára túlzottan ideges voltam az evéshez, és azzal mentettem ki magam, hogy épp az érkezése előtt ettem meg a szendvicsemet, mert rendkívül éhes voltam. Csak egy forró csokoládét rendeltem, és Ben bármennyire is tiltakozott, ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek. – Mi lett a kimentett macskával? – kérdeztem, miután rendeltem és visszatértem az asztalhoz. Bennek fölcsillant a szeme. – Ideiglenes otthont és örökbefogadó apát kapott. Elámultam. – Ez gyorsan ment. – Tulajdonképpen én vagyok az. Annyira kevés helyünk van a kennelekben, hogy úgy döntöttem, magam gondoskodom róla, amíg nem találunk neki állandó helyet. Nemrég vettem az új bőrdíványomat, de az állatok minden bútornál fontosabbak, nem igaz? Bólintottam, ámbár nem voltam biztos benne, hogy jómagam hoztam volna-e ilyen áldozatot. Nem voltam oda a macskákért, a kutyákért sem, vagy bármilyen más állatért, mindazonáltal ez nem azt jelentette, hogy rosszat akartam volna nekik. – Maga már nagyon sok mindent tud rólam – folytatta Ben –,

én azonban önről csak azt, hogy a könyvtárban dolgozik. Ez bizony nem fair. Hát, igen. Ez az, amitől rettegtem, az ok, amiért nem szerettem az efféle ügyeket – az életembe való betolakodás. Kutakodtam az agyamban, mit mondhatnék Bennek, bármit, hogy egy átlagos nőnek gondoljon, de vajmi kevés volt, amit képes lettem volna elmondani neki, vagy egyáltalán meg akartam osztani vele. – Hát azt is tudja, hogy könyvfüggő vagyok. – Mindketten azok vagyunk. – Igaz, de én nem mondok le az enyémekről – vágtam rá, pedig nem állt szándékomban ilyet mondani vagy tapintatlannak lenni. Bennek tágra kerekedett a szeme. – Nos, ezért kizárólag Pippát okolhatja. Minden helyre szüksége van, amit csak megkaparinthat. Pippa. Ezek szerint van barátnője. Megkönnyebbülés áradt szét bennem, és elernyedt a vállam. Kérdezni akartam a nőről, ám a pincér épp akkor hozta ki az italokat meg a sajtos-pestós melegszendvicset, amelyet Ben rendelt. Amikor megláttam, azt kívántam, bárcsak én is kértem volna valami ennivalót. – Megkínálhatom? – kérdezte elkapva a szendvicsét gusztáló tekintetemet. – Hús persze nincs benne. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Ki tudja, miért, nem lepett meg, hogy a férfi vegetáriánus. Forró csokoládémat kortyolgatva térítettem el figyelmemet az éhségről, miközben ő a szendvicsét majszolta.

Minél többet beszélgettünk, annál nehezebb lett elővigyázatosnak maradnom. Ben kedvesen viselkedett, talán túlságosan is, de nem volt ellenemre. Kellemesen éreztem magam a társaságában, szinte meg is feledkeztem magamról. Mintha két szereplőt néztem volna a televízióban. Elsodródott a múlt, jövő nem volt, ami miatt aggódhattam volna, csak a jelen, az adott pillanat. Semmi romantikus vagy szexuális érzés, sokkal inkább meghitten családias, jobban mondva az a fajta kellemes érzés, aminek egy családban lennie kellene. Na, ekkor hangzott el az a kérdés, amely visszataszított a valóságba. – És jár valakivel? Adamre gondoltam. Ő az egyetlen, akinek joga lehetett a barát titulusra, azaz nem volt más, akire hivatkozhattam volna. Ez bizony nevetségesnek tűnt. Annyira régen történt, és szinte még kislány voltam, azonban ez a tény. Fejemet csóválva próbáltam félvállról venni a kérdést. – Nem, ahhoz túlságosan lefoglal az olvasás. Ben az állát dörzsölgette. – Ja. Azt hiszem, olykor jobb valaki másnak az életében élni. Nincs igazam? Mindketten nevettünk, de a férfinak fogalma se lehetett arról, mennyire közel került az igazsághoz, hogy milyen közel jutott hozzám. – Vissza kell mennem dolgozni – mondta az órájára pillantva. – Délután ki kell mennem Actonbe, továbbképzésre. Köszönöm, hogy velem ebédelt. – Üres bögrémre tévedt a tekintete. – Ámbár, maga nem is evett.

Ragaszkodott hozzá, hogy visszasétáljon velem a könyvtárig, s mire odaértünk, mindketten bőrig áztunk. A zsebemben rezegni kezdett a telefon. Kihalásztam, ujjam vizes csíkot húzott a kijelzőn. Láttam, hogy új e-mailem érkezett, és már akkor tudtam, ki a feladója, mielőtt még tisztán elolvashattam volna. Letöröltem az esőcseppeket, majd megnyitottam a levelet, és elolvastam a választ. „Ne képzelj be magadnak semmit. Szó sincs arról, hogy többet akarna tőled, mint eltölteni valakivel az ebédidejét.” Úgy éreztem, mindjárt megroggyan a térdem, de gyorsan összeszedtem magam, és körülnéztem. Semmi kétség, valaki megfigyel. Valaki látta, hogy Bennel megyek ebédelni. Pedig senki nem fordított ránk különösebb figyelmet, még pillantásra sem méltatott senki. – Leah? Mi a baj? – Ben megfogta a karom. Leráztam magamról. – Én… Minden rendben.

Csak

szükségük

van

rám

a

könyvtárban. Elnézést, rohannom kell. Viszlát! – Várjon! Tessék, ezt vegye el. – Névjegyet halászott ki a zsebéből. – Arra az esetre,

ha beszélgetni szeretne…

könyvekről… bármiről. Vagy ha bajban lévő állatot talál. Udvariasságból elvettem a névjegyet, de csak nehezen tudtam megfékezni kezem remegését, és egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Távozóban magamon éreztem Ben tekintetét, nyilván azon tűnődött, mi a csoda történhetett.

Attól fogva képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Maria látta rajtam, hogy nem stimmel valami, de azzal oszlattam el

az aggodalmát, hogy valószínűleg még nem lábaltam ki teljesen a betegségből. Azt hiszem, nem vette be, én pedig egész délután nagyon igyekeztem elkerülni őt, és kifogásokat kerestem, hogy miért kell mindig ott lennem, ahol neki nem. Mindazonáltal, amikor valami ürüggyel a közelembe került, magamon éreztem a pillantását. Amikor eljött a hat óra, fogtam a kabátomat meg a táskámat, és kirohantam a könyvtárból az átható hidegbe. Csak arra tudtam gondolni, hogy hazaérek, magamra zárom az ajtót, és megtervezem a következő lépésemet. Még sosem gyalogoltam ilyen sietősen haza. Nem láttam magam körül semmit, csak a talajt meg a két lábamat. Még mindig szakadt az eső, de azt is alig érzékeltem. Bent a lakásban bereteszeltem az ajtót, felnyaláboltam a postámat, és szaladtam fölfelé. Csak akkor lassult le a légzésem, amikor letelepedtem a díványra. Még a kabátomat sem vettem le, a táskám is ott lógott a vállamon. A laptop a szófa karfáján pihent, fogtam és bejelentkeztem a Hotmailbe. Tudtam, a szöveg mit sem változott, mégis reméltem, ha újraolvasom, levetkőzi mérgező hatását. A szavak jelentése ugyan nem változhatott, de a nézőpontom esetleg igen, és hátha találok valami módot rá, hogy elintézzem ezt a dolgot. De nem számított, milyen sokáig meredtem a két mondatra, azon a tényen nem változtatott semmi, hogy valaki megfigyelt, mialatt Bennel a kávéházban ültem. Eszkalálódtak a dolgok, vagyis a rendőrség komolyan venné az üzeneteket, de nem fordulhattam hozzájuk. A világért sem! Bárki csinálta ezt, akár

szemtől szemben is állhatna velem, de még akkor sem volnék képes egy rendőr segítségét kérni. Tehát nem maradt más választásom, mint egyedül megbirkózni a helyzettel. Jóllehet, a reggelim óta egy falatot sem ettem, nem volt semmi étvágyam, és már majdnem elmentem lefeküdni, amikor eszembe jutott Julian. Hátha fent van a honlapon, vagy talán hagyott üzenetet. Bármelyik lehetőség segített volna kitörölni gondolataimból az e-mailezőt. Miután bejelentkeztem, igyekeztem megfeledkezni róla, hogy valaki alighanem az összes internetes tevékenységemet megfigyeli. Fogalmam sem lehetett, hogy aznap este Julian moderálja-e a honlapot, ám amikor ellenőriztem az üzeneteimet, találtam egyet, amelyet ő küldött. Cseppnyi izgalom áramlott szét bennem, s legyőzte minden félelmemet. Rövid üzenet volt, azt tudakolta, fönt leszek-e másnap, de még ez is fénysugárnak hatott a sötétben, amely beborított.

Tizedik fejezet 2014 Mindig nehezemre esett visszatérni Watfordba. A vonaton ültem, az ablakhoz húzódva, s azt szajkóztam, hogy anyáért teszem. Úgy ismételgettem magamban, mint valami mantrát, amíg szinte már elhittem. Persze ha valami jót cselekszem, azt a karma majd visszafizeti nekem valahogy? Talán még az email üzeneteknek is véget vet? De tisztában voltam vele, hogy túl sokat remélek, egyetlen jótett nem fogja kárpótolni a múltam förtelmes tetteit. Egy késő délelőtti vonatot választottam, feltételeztem, hogy nem lesznek rajta sokan, és szerencsém volt: mindössze két utas ült rajtam kívül a kupéban, újságokba temetkező öltönyös férfiak. Szinte láthatatlan voltam, egyedül a gondolataimmal. Az ablakon át néztem, ahogy kifelé haladunk Londonból, s az épületek helyét átveszik a fák. Csak húsz perc volt a menetidő a Watford Junctionig, de jobban szerettem volna, ha a szerelvény az egész országot átszeli, sőt akár Skóciáig robog. Bármi, ami késleltette a pillanatot, amikor le kellett szállnom a peronra, és megint szembe kellett néznem azzal a hellyel, amely egykor az otthonom volt. Az otthon nem csupán annak a helynek a nevét jelenti, ahol nyugovóra térsz, hanem egy olyan helyet, amely vigaszt és jólétet nyújt, nem pusztán az épületet, hanem az egész várost vagy falut. Egy helyet, ahol táplálják és becsben

tartják az emlékeket. Watford számomra soha többé nem lesz az a hely. A házban semmi nem változott, mióta ott laktam, s miközben a küszöbön álltam, akár tizenkét éves is lehettem volna. Vagy tizenöt. Sőt tizenkilenc. Összemosódtak az évek, mint minden alkalommal, amikor idelátogattam. De nem akartam az az ember lenni, aki akkoriban, azokban az esztendőkben voltam. És anya látogatásától eltekintve, egyáltalán nem akartam Watfordban lenni. – Nahát, megjöttél! Nem gondoltam, hogy sikerül – mondta, az ajtót fogva anya. Soványabbnak tűnt, a fekete nadrág meg a lila blúz szinte lógott rajta. Csak néhány hete jártam itt, ezért döbbentett meg a változás. Anya mindig csinosan öltözködött, sosem számított, hogy érzi magát. Fogalmam sem volt, miért ezekkel a szavakkal üdvözölt, amikor alig két órája telefonáltam, hogy már úton vagyok. Ezt szóvá is tettem, de csak felvonta a szemöldökét. – Néhány hétig nem jöttél, és tudom, mennyire lefoglal a munkád. Akárhogy is, bújj be. Nincs nálad táska, nem alszol itt? Azt is elmondtam neki, hogy rövid lesz a látogatás, legfeljebb ebédre maradhatok, de úgy tűnt, semmit nem jegyzett meg abból, amit mondtam. Anya csak azt hallotta meg, amit ő akart. Bementem utána a házba, s az előszobába lépve megborzongtam. Újrajátszottam a mantrát a fejemben: Anya kedvéért teszem. Miatta vagyok itt. Miként a külsején, a belsején sem változott semmi, s ez mindig megzavart. Jó

néhány év eltelt már azóta, amikor itt laktam, de minden látogatásom alkalmával olyan volt, mintha megállt volna az idő, vagy inkább anya rekedt volna benne. Miért nem akar semmin sem változtatni? Kifestethetett volna, vagy átrendezhette volna a bútorokat, bármit, hogy új hangulatot adjon a helynek. Miért ejtette csapdába magával együtt a múltat? Csak egyvalami hiányzott, az apám jelenléte. A konyhában anya megkérdezte, kávét vagy teát kérek-e. Nem voltam szomjas, viszont csalódást sem akartam okozni az elutasítással, így teát kértem, sőt felajánlottam, hogy megcsinálom, s miután elkészült, feszélyezetten ültünk le az asztalhoz. Szerencsére anya mindig értett a csend kitöltéséhez, most sem tett másként, ódákat zengett egy balettelőadásról, amelyet néhány napja látott. Figyeltem, miközben beszélt, és rájöttem, hogy ő az egyetlen a házban, ami megváltozott. Arca, amely nagyon hasonlított az enyémhez, nyúzott volt, a bőre ráncos, pedig alig múlt ötvenöt éves. Alapozót használt – én sosem vettem erre a fáradságot –, ám még az sem leplezhette a megpróbáltatások szülte barázdákat. Elfordítottam a fejem, képtelen voltam olyasmit nézni, amiért én magam voltam a felelős. Miután részletesen beszámolt a balettről, anya sétát javasolt. – Csak a Cassiobury parkba. Tudom, hogy hideg van, de nincs messze, és elég vastag a kabátod. Meglátod, jó lesz, Leah. Mindkettőnknek jót fog tenni a friss levegő. – Úgy beszélt, mint aki ritkán megy el otthonról, pedig épp az ellenkezője volt igaz. Valójában azt akarta, hogy többet lássak Watfordból, hozzászokjam, és ismét méltányoljam a szülővárosomat.

Nem tudtam volna megindokolni, miért ne akarnék sétálni egyet. A Cassiobury park nem tartogatott számomra emlékeket, csak kisgyerekként etettem ott a madarakat anyával és apával, mindazonáltal mindig megvolt az esélye, hogy összeakadok valakivel. Lehet, hogy én mélyen eltemettem magamban a múltat, sokan mások azonban nem. Képtelenek voltak rá. És ha meglátnának, csak föllángolna bennük a harag. A zaklatás is ezt bizonyította. Anya felé fordultam. Noha lebiggyesztette az ajkát, pillantása mintha könyörgött volna: tegyem meg ezt érte. Mérlegeltem az esélyeket. Mekkora lehet a sansz rá, hogy egy dermesztően hideg munkanapon, majdnem ebédidőben, belefutok a parkban egy ismerősbe? El kellett mennem anya kedvéért. – Oké, egy rövid séta. Anya szája feszes maradt, de a szeme fölragyogott. Séta közben egyfolytában fecsegett, az életemről faggatott. Igyekeztem pozitív fényben megvilágítani a dolgokat, amikor választ adtam a kérdéseire, de most is ugyanaz történt, mint minden alkalommal. Soha nem volt elégedett a válaszaimmal. Földre szegezett tekintettel, elvégre nem akartam egyetlen ismerőst sem látni, ugyanazt feleltem, amit mindig. Nem, nem járok senkivel. Nem, semmilyen szép helyen nem jártam az utóbbi időben. Igen, a munkával minden rendben. Megemlítettem, hogy kilátásban van az előléptetésem, mire mosolyra húzódott az arca, s egy pillanatra kevésbé látszottak pókhálószerű ráncai. – Még nem biztos – tettem hozzá, de már túlságosan izgatott volt, hogy a figyelmeztetésem elvegye a kedvét.

Elértünk egy gyalogúthoz, amelynek közepén úgy hajoltak össze a két járdáról a fák, mintha csókolóznának a fejünk felett. Sosem fordítottam különösebb figyelmet a környezetemre, de elámultam ezen a szépségen, és megkérdeztem anyától, leülhetnénk-e. A közelben észrevettem egy padot, s mert senki nem járt arra, biztonságosnak tűnt, ha ott időzünk pár percet. Anyának felragyogott az arca. – Hát persze. Meseszép itt, nem igaz? Meglepett, hogy egyetértek vele. Eddig veszélytelen volt a sétánk. Kevés embert láttunk, s akik mellett elhaladtunk, nem figyeltek fel ránk. Mindazonáltal gyanakodva szemléltem mindenkit, mert lehet, hogy nem ismertem valakit, rólam azonban tudhatják, ki vagyok. Anya behúzta a nyakát, és maga köré fonta a karját. – Apáddal szoktam kijönni ide – mondta. – Utána. – Hunyorogva fordult felém. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy bármit is szóba hozott a történtekkel kapcsolatban, s ez annyira megdöbbentett, hogy szóhoz sem jutottam. A hallgatásom azonban nem térítette el anyát. – Órákig ücsörögtünk itt, és beszélgettünk. Azt hiszem, próbáltuk megérteni azt az egészet. Fölösleges lett volna megkérdeznem, miért nem otthon beszélgettek, nyilván azt akarták, hogy még véletlenül se hallgathassam ki őket. Csendben maradtam, hagytam, hadd adjon ki anya magából mindent. Olyan sokszor vágytam rá, hogy beszéljen róla, de mindig csak hallgatott, és azt mondta, hagyjuk. Talán ezért erőltette rám dr. Redfieldet, hogy legyen

valaki, akire lerakom a terhet, akinek kiöntöm a szívemet. Most azonban másként álltak a dolgok. Rendben voltam. Nem kellett mesélnem semmiről. Kivéve persze arról, ami mostanában történt. Anya újsütetű beszédessége a témáról elgondolkodtatott. Vajon ő tudna-e nekem segíteni. – És mire jutottatok? – kérdeztem, miközben próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot. Elfordította a tekintetét, egyenesen maga elé nézett, s csak a körmeit pattogtatta. Mindig is megvolt ez a szokása, de szorongatott helyzetben többször csinálta. – Hát először is, magunkat okoltuk. Úgy értem, a gyerekek a szüleiktől tanulnak, nem igaz? Szóval, azzal indokoltuk, hogy valamikor mi lehettünk rád rossz hatással. – Dehogy, anya, ez nem igaz! – méltatlankodtam fejcsóválva. Nem engedhettem, hogy önmagát hibáztassa. Kizárólag én voltam felelős a tetteimért. Anya felém fordult. – Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy rájöjjünk, mit kellett volna másként csinálnunk, de nem jutottunk dűlőre. Úgy éreztük, jó utat mutattunk neked, és mindent megtettünk érted, amit csak tehettünk… Magadnak való voltál. – Így igaz. – Hadd fejezzem be. Most, hogy belevágtam, szeretnék mindent kiadni magamból. Csak hallgass végig, kérlek. – Hangja komoly volt, s ettől ismét gyereknek éreztem magam. Bólintottam, de elfordítottam róla a tekintetemet. Épp elég rossz volt a szavait hallani. – Úgy éreztük, jó szülők vagyunk, Leah – folytatta. – Apádnak

még akkor sem volt fogalma róla, miért tetted, amikor belehalt abba a szörnyű infarktusba. Én a mai napig nem tudom. Erre nem adhattam választ. Számtalanszor próbáltam kibogozni utána, de semmi nem volt egykönnyen megmagyarázható. Szerettem Adamet. Nem akartam látni, ahogy tönkremegy. Ahogy megváltozik a szemem előtt. Ahogy az idő múlásával egyre felismerhetetlenebbé válik. De talán mégsem volt ez ilyen egyszerű. Hátha csak én akartam ezt hinni, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen – mert a gondolat, hogy a félelmen túl nem indokolta más, még annál is rosszabb volt. Anya abbahagyta a körömpattogtatást, és felém fordult. – Egyébként most miattad aggódom. Semmi értelme újra végigmenni mindezen. Elmúlt, és nem változtathatsz rajta. Boldog vagy? Mégis hogy lehetnél, amikor örökösen egyedül vagy. Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ezzel büntesd magad? És ezzel visszakanyarodtunk a már sokszor lefolytatott beszélgetéshez. Elszigetelt életstílusom bosszantotta anyát, pedig minduntalan tiltakoztam, mondván, jól vagyok. Fogalmam sincs, mi késztetett rá, hogy éppen ezt a pillanatot válasszam kitárulkozásra; talán az, hogy a változatosság kedvéért anya megnyílt nekem. – Jól vagyok, csak… – Tudtam, hogy van valami. Mi az? Mi folyik itt, Leah? Nekiláttam elmesélni a történteket, de csakhamar rájöttem, hogy Julianről és Benről is beszélnem kell anyának, máskülönben az e-mailező üzeneteinek nem lenne értelme, nem illenének a történetbe. Egy arcizma sem rándult, amikor

Juliant említettem, bár azt mondtam, hogy egy könyvbarát oldalon ismertem meg, és átsiklottam az iránta érzett érzelmeim felett. Bent egyszerűbb volt megindokolnom, hiszen a könyvtárban találkoztunk, és nem volt köztünk az égvilágon semmi. Anya nem szólt közbe, hagyta befejeznem a sztorit, mialatt beszéltem, figyelmesen fürkészett. Mikor a végére jutottam, megfogta a kezemet. – Ó, Leah, bárcsak korábban beszéltél volna erről. Miért kell mindent eltitkolnod előlem? Olyan vagy, akár egy csukott könyv. Lásd be végre, ez nem tesz jót neked. Sok mindenre számítottam, ám erre semmiképp. Anya soha nem értett hozzá, hogyan fejezze ki az együttérzését, de úgy véltem, ez a helyzet eléggé fontos a számára ahhoz, hogy legalább igyekezzen megérteni és segíteni nekem. – Csak néhány nappal ezelőtt kezdődött – mondtam, s próbáltam elfojtani a bosszúságomat. – Most pedig itt vagyok, és elmondok neked mindent. Anya elengedte a kezem, és megint maga elé bámult. Egy fiatal anyuka jött el mellettünk, totyogós kicsije kezét fogva ránk mosolygott, nyilván azt képzelte, jól elbeszélgetünk. Anya és lánya. Ám abban a pillanatban inkább úgy éreztem, mintha idegenek volnánk, és nem ugyanannak a családnak a tagjai. – Igen, azt hiszem, ez több annál, mint amennyit általában elmondasz, és hálás vagyok ezért. Máskülönben mindössze annyit tehetsz, hogy nem veszel tudomást az illetőről. Csak megpróbál kiborítani. Többé ne válaszolj az üzenetekre. Biztos vagyok benne, hogy amint magad mögött tudod az évfordulót, vége lesz. – Azt mondta, „magad mögött”, nem magunk mögött.

Ez összefoglalta anya érzéseit: az én problémám, nekem kell megbirkóznom vele. Meg akartam kérdezni, hogy szerinte ki lehet, de neki épp abban a pillanatban kellett felállnia a padról. – Ideje visszamennünk. Készítek magunknak ebédet, rendben? És amilyen gyorsan elkezdődött, véget is ért a beszélgetés. Valahogy sikerült bólintanom, bár zavarba hozott anya hozzáállása. Állandóan azt mondogatta, hogy legyek nyitottabb, amikor viszont az voltam, ráadásul egy ennyire személyes dologban, lerázott és továbblépett. Egy szép kis rekeszbe „lerakta” a problémát, és megfeledkezett a létezéséről. Hazafelé tartva egy barátnőjéről, Nancyről fecsegett, akit meg kell műteni. Soha nem éreztem magam ennyire egyedül. Hát ez történik, ha a bizalmadba fogadsz valakit.

A házban anya sajtos-sonkás szendvicset készített, és az ebédlőben ültünk asztalhoz, ami túlzás volt az alkalomhoz képest. Kínos helyzetemről nem esett több szó, és anya nem tett föl további kérdéseket Julianről vagy Benről. Inkább Maria felől érdeklődött, s arról kérdezett, hogy a barátomnak tekintem-e. – Bizonyos szemszögből igen – feleltem. – De nem ismerem még olyan régen. Ez inkább afféle munkahelyi barátság. Anya lehámozta a szendvicse héját. – Értem. Hát a barátságnak idő kell. Igazam van? – Aztán ismét más témát hozott fel, arról beszélt, hogy a jövő héten Derbybe készül, virágokat ültet apa sírkövére. – Gyere velem, Leah. Már nagyon rég nem voltál ott, azt hiszem, jót tenne neked.

Fura, hogy abban a városban temettette el apát, ahol mindketten gyerekeskedtek, de ő Watfordban maradt. Sosem tudtam rávenni magam, hogy ezt megkérdezzem tőle. Gondolom, a fő magyarázat az volt, hogy nem akart búcsút mondani apa emlékének. Persze egy másik lehetőség is megfordult a fejemben: Watford éppen annyira beszennyezte őt is, mint engem, ezért nem akarta apát itt örök nyugalomra helyezni. – Dolgoznom kell szombaton – feleltem –, de ígérem, legközelebb eljövök veled. Anya nem hitt a mosogatógépben, csak akkor kapcsolta be, amikor tele volt a ház vendégekkel, úgyhogy miután befejeztük az evést, segítettem neki elmosogatni, majd mondtam, hogy mennem kell. Tiltakozásra számítottam, de csak bólintott, és arra kért, hívjam föl, miután hazaértem. – Szeretnék mutatni neked valamit, mielőtt elindulsz – mondta aztán. Fölvezetett az emeletre – uralkodnom kellett magamon, minden lépcsőfokon egyre nehezebben kaptam levegőt. Sosem mentem föl, amikor látogatóba jöttem, nem akartam látni a szobámat, amelyet anya változatlanul hagyott, amióta elköltöztem. Most kinyitotta az ajtaját, belépett, s intett, hogy kövessem. Mégis mi választásom lehetett volna? Végtére is nem rendezhettem jelenetet. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hagytam ott a szobát, de nem tudtam felidézni. Volt benne bármi, ami arra emlékeztethetett? Beléptem, és megdöbbentett, ami a szemem elé tárult. Ez nem az én szobám volt. A falakról leszedték a kék tapétát meg a

ráfestett lilát, az ablak mellett, az én keskeny ágyam helyén kétszemélyes ágy állt, a többi falnál pedig egymáshoz illő gardróbszekrény és komódok. Se poszter, se ruhák, se CD-k. Semmi, ami egykor az enyém volt. Anya felé fordultam, de nem vette észre a döbbenetemet. – Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb – mondta. – Így talán csakugyan itt akarsz majd aludni néha.

Hazafelé a vonaton jutott időm gondolkodásra, hogy kibogozzam összekuszálódott gondolataimat, és megpróbáljak mindent értelmezni. Noha éveken keresztül akartam, hogy anya átrendezze, mégis sokként ért ennyire másnak látni a szobámat. De jó volt. Már el tudtam képzelni, hogy anya kedvéért ott töltsem az éjszakát. S most, miután a nehezén túljutott, megvolt rá minden esély, hogy az egész házat felújítja. Ám amint bezártam magam mögött a lakásom ajtaját, elárasztott az e-mailező iránti gyűlölet. Minden pozitív lépést, amelyet próbáltam megtenni, tönkretett a zaklatásával. Nem engedem ennek a névtelen alaknak, hogy beleavatkozzon az életembe. Kizárt dolog. Én a saját dolgommal törődtem, nem okoztam bajt senkinek, akkor neki honnan van joga megrendíteni a világomat? Jóllehet, vajmi keveset tehettem, hogy kivédjem a további leveleit, de mégsem ülhettem gyáván, nem hagyhattam, hogy azt higgye, egy sarokban reszketek. Tehát főztem magamnak egy erős feketekávét, majd a laptopommal a konyhaasztalhoz ültem, és megválaszoltam az utolsó e-mailt.

Nem érdekel, mit akarsz, de neked segítségre van szükséged. Nem tettem hozzá többet, ennyi épp elég volt, hogy visszaszerezzek némi irányítást. Erősnek tűnhettek ezek a szavak, mintha az összes üzenet és minden egyéb nem tett volna rám semmi hatást. Kételkedtem benne, hogy ezzel vége, de legalább jó érzés volt megalázni az illetőt, bárki legyen is. Aztán úgy döntöttem, kitörlöm agyamból az e-mailezővel kapcsolatos gondolatokat, legalábbis addig, amíg nem ír valami mást, amivel szembe kell szegülnöm. Bejelentkeztem a Kettőből egy leszre, s egy csevegő-szobában töltöttem az időt. Még mindig nem jött üzenet Juliantől, de talán ma este ő lesz a moderátor. Azonban nem érdekeltek a beszélgetések, s már azon voltam, hogy kijelentkezem, képernyőmön.

mikor

egy

üzenet

pityegett

a

Moderátor 34: Már azt hittem, elhagytál. Sosem vagy idefent. Leah H: Úgy tűnik, állandóan elkerüljük egymást. Moderátor 34: Hát most itt vagyunk. Akkor mesélj a hetedről. Leah H: Hosszú volt. Csak a munka, semmi különös. Moderátor 34: Akkor engedd meg, hogy elvigyelek valahová, és megfeledkezel róla. Ismét elolvastam Julian utolsó mondatát, s azon tűnődtem, félreérthettem-e. De nem volt benne semmi félreérthető: arra

kért, találkozzam vele. Nagyon vágytam erre, most azonban összeszorult a gyomrom. Szóba se jöhetett a találkozás. Viszont ha nemet mondok, az talán a beszélgetéseink végét jelentené, az egyetlen dolognak a végét, ami némi fényt kezdett vetni a létezésemre. Ám amint hozzáfogtam az íráshoz, rájöttem, hogy nem kell őt szükségszerűen elutasítanom. Leah H: Nagyon szeretnék. A következő két hétben távol leszek, de mit szólnál azután? Julian válasza olyan gyorsan érkezett, hogy alig maradt időm kitalálni, hová megyek a képzelt utazásra. Moderátor 34: Semmi gond. Szép helyre mész? Leah H: Csak Olaszországba a mamámmal. Magányos, és gondoltam, felvidítom. Julian: Nagyon rendes nő vagy. Ha tudta volna, mekkorát tévedett. Anya meg én gyerekkorom óta nem nyaraltunk együtt… Most pedig már nem is szeretné. Leah H: Csak a gyermeki kötelességemet teljesítem. Juliannek szemlátomást tetszett a történetem, ami elvonta a figyelmét arról, hogy csak kifogást kerestem. Amúgy is elég nehéz interneten megbízni az emberekben, így szükségtelen volt azon aggódnia, hogy őszinte vagyok-e vagy sem. Én pedig így könnyebben éltem együtt az anyáról kitalált

hazugságommal. Julian a családjáról kezdett el mesélni: két lány és egy fiú testvére volt, a szülei mindketten éltek, és még mindig házasságban. Csak úgy ittam minden kis részletet, és elképzeltem, milyen lett volna, ha vannak testvéreim. Másként alakultak volna a dolgok? Ha lett volna egy fivérekből és nővérekből álló szövetség, talán eleve nem keresem olyan kétségbeesetten Imogen barátságát, hiszen lett volna társaságom. Sokáig folytattuk a beszélgetést, már majdnem éjfélre járt, amikor Julian bejelentette, hogy ideje aludni egy keveset. Másnap korai megbeszélése volt, frissnek kellett lennie. Ám mielőtt elköszönt volna, még elkérte az e-mail címemet, hogy könnyebben kommunikálhassunk. Először izgalomba hozott ez a hatalmas előrelépés, úgyhogy megadtam neki. Mégis mi baj származhatna ebből? Elvégre a kínzómnak már megvolt a címem, sőt minden valószínűség szerint a hozzáférése a számítógépemhez, és ez volt a legrosszabb forgatókönyv. Fontolóra vettem, hogy új laptopot veszek, de pillanatnyilag nem engedhettem meg magamnak. Mellesleg hadd lássa csak a férfi vagy a nő, milyen boldog vagyok, hogy találkoztam valakivel, akivel jól alakulnak a dolgaim. Azonban miután elbúcsúztunk Juliannel, rádöbbentem, hogy mi ketten nem találkozhatunk személyesen. Ez azt jelentette, hogy nincs többé Julian.

Tizenegyedik fejezet 1999 – Corey hol van? – kérdezem Imogent, miközben a házunk felé sétálunk. Az elmúlt két hónapban elválaszthatatlanok lettek, fura volt nélküle látni a barátnőmet. Egyébként nem is bánom, így jóval többet találkozhatom Adammel. Most pedig érzem, hogy a topon vagyunk. Titoktartásra eskettem Imogent, megígértettem vele, hogy egyetlen szót nem mond Corey-nak vagy Adamnek. Kizárólag én tudom, mikor lesz alkalmas rá az idő, hogy szóba hozza. – Azt mondta, nálatok találkozunk nyolc óra körül. Ugye, a mamádék biztosan elmennek? Bólintottam. Izgalommal töltött el a szülők nélküli este kilátása. Ma van a házassági évfordulójuk, ez az egyetlen ok, amiért apa meggyőzte anyát, hogy néhány órára jól megleszek egyedül. – Ja. Minimum tízig nem jönnek haza. – El sem hiszem, hogy tényleg egyedül hagynak – mondja Imogen. Megáll, kezét a karomra teszi. – Muszáj megkérdeznem tőled valamit, és tudom, hogy heccellek ezzel, de szerinted kettesben lehetek egy kicsit Corey-val az este? Alig vagyunk egyedül, és soha nincs esélyünk…

– Rendben – felelem, mert nem akarom hallani a részleteket. Elég nehéz Imogen szexuális életéről hallanom, amikor én még csak nem is csókolóztam fiúval. – Hé, talán ha te és Adam kettesben lesztek, történhet valami. Érdekes gondolat. Mindig négyesben vagyunk, vagy csak Imogen meg én, így sosem maradunk egyedül Adammel. A lehetőségek sora végtelen, nem igaz? Ha Imogen és Corey ma este félrevonul, talán lesz esélyem beszélni Adammel az érzelmeimről. Az ötlettől lendületet kapva magam után húzom Imogent. Már csak néhány óra, míg a fiúk odaérnek hozzánk, és tisztességesen kell kinéznem.

– Azt hittem, már sosem indulnak el – mondja Imogen. Az ágyamra ugrik, s a mennyezet felé tárja a karját. – Végre készülődhetünk. Bevásárlószatyrot húz elő az iskolatáskájából, majd gondosan kivesz belőle néhány szépen összehajtogatott ruhát. Melléülök az ágyra, és közelebbről szemügyre veszem, mit hozott. Egy vadiúj, csillogó topot meg egy új fekete farmernadrágot, s mosolyra késztet a gondolat, hogy amióta együtt vannak Coreyval, kénytelen nagyobb gondot fordítani a ruhái megválasztására. Nem vetkőzte le a duciságát, de Corey-nál ez nem számít. Imádom ezért. – Mit veszel fel, hogy jó benyomást tegyél Adamre? – kérdi Imogen. Fölpattan az ágyról, s a gardróbom felé veszi az irányt. Miután mindketten átöltöztünk, és hamarjában kisminkeltük magunkat – Imogen csórta el a mamája cuccát –, lemegyünk. Izgatottan várjuk a fiúkat.

– Biztos vagy benne, hogy Adam is eljön? – kérdem, pedig jó néhányszor feltettem már ezt a kérdést. – Ja. Csak nyugi. Persze könnyebb mondani, mint csinálni, amikor úgy érzem, hogy mindjárt lehányom az új, ragyogó tunikatopomat. Imogen mellé telepszem a díványra, és figyelem, hogy tömi magába a sós-ecetes chipset. Az ebédcsomagjából maradhatott, mert a mi házunkban tutira nincs ilyesmi. Megkínál, de nemet intek. Hogy volnék képes enni, amikor kevesebb mint tíz perc múlva esélyem lesz egyedül maradni Adammel? Talán arra kellene fordítanom ezt az időt, hogy eltervezzem, mit mondok majd neki. Miképpen dobhatok be egy ilyen óriási témát? De leblokkol az agyam, és inkább Imogent hallgatom, aki felsorolja, hány alkalommal tették meg Corey-val. Azon tűnődöm, vajon én beszélek-e neki valaha is ilyesmiről. A fiúk jó félóra késéssel állítanak be, de nem izgat, és végtelenül boldog vagyok, amikor meglátom őket. Idegességemben még arról is megfeledkezem, hogy innivalót kínáljak, de szerencsére Imogen megteszi helyettem. – Nem, kösz, van kólám – feleli Adam, s egy kólásdobozt varázsol elő a zsebéből. – Nekem is – teszi hozzá Corey, majd leutánozza Adam mozdulatát. Nem először tűnt fel, hogy Corey majmolja Adamet. Imogenre pillantok, ő azonban szemlátomást nem vette ezt észre, és éppen magához húzza Corey-t. – Tartsatok már egy kis szünetet – mondja vigyorogva Adam. Corey

abban

a

pillanatban

kiszabadítja

magát

Imogen

öleléséből, és elnézést kér Adamtől, de a barátnőm úgy tűnik, nem bánja. Egy percig még a hallban ácsorgunk, nem igazán tudjuk, mit kezdjünk ennyi szabadsággal, mígnem Adam előáll egy ötlettel. – Hallgassunk zenét! Elhoztam az új Robbie Williams CD-t. Ismét a zsebébe nyúl, majd úgy lengeti meg az orrunk előtt a lemezt, mintha egy köteg bankjegy volna. Nem árulom el neki, hogy nem vagyok oda Robbie Williamsért. Csak mosolygok és elindulok fölfelé. – Várjatok! – szólal meg Imogen. – Azt hittem, Corey meg én kettesben lehetünk egy kicsit. Adam már válaszra nyitja a száját, de Corey megelőzi. – Talán később. Menjünk, hallgassunk Robbie-t. Föltrappolunk az emeletre. Imogen marad utolsónak, először látok ma csalódást az arcán. Együtt érzek vele, hiszen egész álló nap arra várt, hogy egyedül lehessen Co​rey-val. – Hát ez a szobád. Szép – közli a szobámba lépve Adam. Érzem, hogy elpirulok, pedig a bókja valójában nem is nekem szólt. Abban a pillanatban örülök, hogy mégsem a csajos rózsaszín falat választottam, amit anya javasolt. A világoskék sokkal felnőttesebb. Adam megkeresi a CD-lejátszómat, beleteszi a lemezt, még csak meg sem kérdezi tőlem, szabad-e. De annyira megrészegít a jelenléte, hogy tőlem akár az összes cuccomat is szétdobálhatná a szobámban, és valószínűleg csak nevetnék. Nyugtalankodnom kellene, hiszen nagyon belezúgtam, de annyi éven át semmit nem éreztem a fiúk iránt, és hálás vagyok, mert végre normálisnak érzem magam.

Adam és Corey a hifitorony mellé telepszik a padlóra. Dumálnak, alig figyelnek a zenére, Imogen pedig a párnámat ölelgetve mellettem ül az ágyon, és tutira türelmetlenül várja, hogy az utolsó szám is lemenjen. Ismét megsajnálom. Végtére ritkán van esély rá, hogy egyedül legyenek Corey-val, másrészt viszont örülök. Még azt sem bánom, ha nem maradok kettesben Adammel ma este. Nekem már az is örömet okoz, ha nézem őt, és pillanatnyilag megelégszem ennyivel. Mellesleg amúgy sem találtam még ki, hogy mi a csudát mondok majd neki. – Ez az utolsó szám – jelenti be Adam. – Zseniális album, nem igaz? – Imogen arca felderül, lefogadom, hogy szinte semmit nem hallott az egészből. Mindnyájan bólogatunk, lelkesnek mutatjuk magunkat, főleg Corey, de kétlem, hogy bármelyikünk is őszinte lenne. – Próbálom rávenni a mamámat, hogy engedjen el a nyári koncertjére, de eddig nem adta be a derekát. – Adam a padlót fürkészi. – Úgyis kibulizom nála. Ha osztályzataimat, kénytelen lesz elengedni.

meglátja

az

Ezt is csodálom Adamben. Alig figyel az órán, mégis mindenből jelest és jót kap. Nekem bezzeg keményen kell tanulnom a jelesekért, és az angolon kívül ez bizony fárasztó feladat. De csak így lehet belőlem valaki. Egyetemre akarok menni – elképzelhető, hogy Adam meg én ugyanarra az egyetemre járjunk? – és karriert csinálni. Nem szeretnék olyan lenni, mint anya: háziasszony, aki sokkal többet kezdhetett volna az életével. Imogen a padlóra ül Corey mellé, és odasúg neki valamit. Fejrázást kap válaszul. Nem túl nehéz kitalálnom, mit kérdezett

tőle, és megint csak együtt érzek a barátnőmmel. Corey szereti őt, efelől semmi kétségem, de Adam jelenléte megszédít; nem számít, fiú vagy-e avagy lány, egyszerűen remek érzés a társaságában lenni. – Elmesélte Adam, mit csinált ma Miss Hollisszal? – kérdezi Corey. Nyilván így próbálja leszerelni Imogent, aki szeretne eltűnni vele. – A ribanc – motyogja Adam, miközben kiveszi a CD-t a lejátszóból, és gondosan visszateszi a tokjába. – Mi történt? – kérdezi Imogen. Adam dühösen fújja ki a levegőt. – A múlt héten dogát írtunk, és ma kaptuk vissza. Miss Hollis kiosztotta a dolgozatokat, közben azt mondta, hogy nagyon büszke Simonra és Elliottra, akik nyolcvankilenc százalékot értek el… – Ja. És aztán Adam megnézi a saját dogáját… kilencvenhat százalékos lett! Később mindenkiét megnéztük, és az övé lett a legjobb. Mekkora egy ribanc! – Imogen meg én, mindketten egyetértettünk abban, hogy Miss Hollis rosszul tette, amikor nem dicsérte meg Adamet, ha egyszer ő érte el a legmagasabb százalékot az egész osztályban. – És mit gondoltok, mit csinált? Adam feláll. – Majd én elmondom, Corey. A szünetben bementem Miss Hollis tantermébe, igazából nem tudtam, mit fogok csinálni, de aztán láttam, hogy felírta a táblára a következő óra vázlatát. – A drámai hatás kedvéért elhallgat egy pillanatra. – Szóval az egészet letöröltem, és kidobtam az asztalon talált jegyzeteit.

Rengeteg anyagot írt, gyakorlatilag egy esszé volt, úgyhogy tutira elcsesztem vele a következő óráját. – Adam nem kárörvendő, inkább komoly hangnemben számol be a tényekről, mintha újságból olvasná. – Uramisten, ez jó! – lelkendezik Imogen. – És tudja, hogy te voltál? Mindnyájan Adam felé fordulunk. – Dehogy! Honnan tudná? – feleli a fejét rázva. – A mi óránk sokkal régebben volt, és nem tettem szóvá neki, hogy meg sem említette a dogámat. Amennyire ő tudja, fogalmam sincs, mekkora szemét volt velem ma reggel. Nehezemre esik jó képet vágni. – Azt viszont tudja, hogy utálod, szóval légy óvatos – vetem közbe. Nem értek egyet azzal, amit tett, de ennél többet nem merek mondani. Ha ellentmondok neki, biztosan nem fog szeretni. Úgy tűnik, nem bosszantja a megjegyzésem. – Ne aggódj, Leah, tudom, mit csinálok. – Ja. Adam tartogat még trükköket Miss Hollisnak – fűzi hozzá Corey. – Például? – kérdezi Imogen, mintha megfeledkezett volna a tervéről, hogy kettesben legyen Corey-val. Nem akarom hallani Adam terveit, inkább lemegyek italért. Még mindig szeretem – naná, hogy szeretem –, de ettől még nem kell mindent helyeselnem, amit csinál. Corey és Imogen, azt hiszem, egy húron pendülnek vele. Anya és apa gyakran nem ért egyet bizonyos dolgokban, de ettől még házasok, vagyis emiatt nem kell szakítani. Éppúgy akarom Adamet, mint eddig.

Miközben kézbe veszek egy üveg limonádét, megnézem a sütő óráján az időt. Öt perc múlva kilenc. Kevesebb mint egy óránk maradt, mielőtt a fiúknak el kell tűnniük. Már ezelőtt is jártak itt, de olyankor mindig itthon volt valamelyik szülő. Anya infarktust kapna, ha korábban érnének haza, és itt találnák őket. Soha többet nem engedne el sehová. Adam azonban megéri a kockázatot. Amikor ismét fölmegyek az emeletre, egyedül találom őt a szobámban, az ágyon ül, hátát a falnak vetve. Bő farmernadrág meg piros kapucnis felső van rajta, és mindig furának találom, ha nem iskolai egyenruhát visel, pedig mostanra már hozzászokhattam volna. – Hol van Imogen és Corey? – kérdezem. – Mondtam nekik, hogy legyenek egy kicsit kettesben – feleli olyan lazán, mintha ő irányítaná a világot. – A vendégszobában vannak. Semmi gond, igaz? Gyere, ülj ide mellém. – Már-már felvilágosítom, hogy az nem vendégszoba, dolgozószobája, de meggondolom magam.

hanem

apa

Egy pillanatig azon tűnődöm, mit tenne, ha nem volnék hajlandó mellé ülni. Mi lenne, ha én volnék az első – persze Miss Hollison kívül –, aki ellenállna neki? Természetesen sosem tennék ilyet, és mielőtt tovább gondolkodnék, a lábam már unszol is felé. Az ágyra huppanok, felfészkelődöm a falig, de figyelek rá, hogy legyen közöttünk némi hely. Nem tudom, milyen közel akar tudni magához. Most kell elmondanom neki, talán ez az egyetlen alkalom, mielőtt elválunk a nyárra. Mesélte, hogy a szülei három hétre Amerikába viszik családlátogatásra, vagyis ha ma este nem

nyitom ki a számat, túl késő lesz. Még megtetszik neki valaki a suliban – légyszi, csak ne Dionne legyen! –, vagy Amerikában találkozhat valakivel. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Adamet nekem szánta a sors. És akkor támad egy ötletem. Próbára tehetem, ha rákérdezek, tetszenek-e neki csajok a suliban. Ha igennel felel, nem tárom fel az érzelmeimet, és megőrzöm a méltóságom. Ám amint kinyitom a számat, Adam megelőz, és szóáradatot zúdít rám, hogy mennyire gyűlöli Miss Hollist. Néhány percig hallgatom, hadd adja ki magából, de aztán elfáradok a tirádájától. Már negyed tíz van, és nem akarok több időt elvesztegetni. Ez mégsem tűnik a megfelelő pillanatnak, hogy a lányok felől kérdezzem, ezért úgy döntök, inkább a családjáról derítek ki többet. Ritkán beszél róluk, mindössze annyit tudok, hogy a mamája meg a papája még együtt él, és van egy bátyja, aki New Yorkban lakik. – Mit csinál a tesód Amerikában? – bököm ki, amikor lélegzetvételnyi szünetet tart. – Jeremy? Egyetemre jár. Kosárlabda ösztöndíjjal. A máz​lista köcsög. Bárcsak tudnék játszani! – Nem tudsz? – kérdezem megkönnyebbülten, amiért sikerült eltérítenem a figyelmét, és nem Miss Hollisról beszél. – Hát, egy kicsit. Olyan jól azért nem megy. Annyira nem, mint Jeremynek. Rengeteget tanított, de azt hiszem, én inkább elméleti ember vagyok. Fura, hogy így beszél önmagáról. Noha mindenki tudja, milyen okos, elbagatellizálja, és utálja, ha valaki szóba hozza. Nekem

viszont imponál ezzel. Sosem fogom elárulni neki, de imponál. – Hűha, akkor miután befejezed a sulit, talán te is odamehetsz… – Gőzöm sincs, miért mondom, hiszen a legkevésbé sem szeretném, hogy elköltözzön, de talán szondázom az ötletet. Felém fordul, és nem tudom megfejteni, mit látok az arcán. Szomorúságot? Dühöt? A kettő elegyét? – Nem, a szüleim sosem járulnának hozzá. Már közölték velem, hogy épp eléggé feldúltam az életüket, amikor Watfordba kellett költöznünk. Nekem ugyan nem beszélt erről, de Corey-tól tudom, hogy gondja volt a régi londoni iskolájában, azért kellett a miénkbe jönnie. Szeretném megkérdezni, mi történt, miféle bajba keveredhetett egy ilyen éles eszű fiú, de majd elmeséli, ha azt akarja, hogy tudjam. – Anya és apa örökösen kiborítanak – folytatja Adam. – Pusztán azért, mert nem voltam hajlandó magániskolába járni. Mégis mi a fenének? Miért akarnám sznob seggfejként végezni egy olyan helyen? Szóba sem jöhet. Boldog vagyok ott, ahol vagyok. Még akkor is, ha némelyik tanár hülye picsa. Megdöbbent a trágárkodása. Még sose hallottam tőle ezt a förtelmes szót. Szerencsére nem veszi észre a hüledezésemet, mivel egyszer sem pillantott rám, miközben beszélt. A kapucnis felsője cipzárjával játszik, föl-le húzogatja, mintha nem tudná eldönteni, mit kezdjen vele. Mivel eszem ágában sincs újabb kirohanást hallani Miss Hollisról, megkérdezem, mihez akar kezdeni érettségi után. – Egyetemre megyek. – Úgy mondja, mintha ostobaságot

kérdeztem volna. – Ügyvéd akarok lenni. – Most rám néz, tehát olyan témánál vagyunk, amitől nem érzi kellemetlenül magát. Meglep a válasza. Fogalmam sem volt róla, mi szeretne lenni, de ez valahogy nem illik hozzá. Az ötlet jó, hiszen okos fiú, mégsem olyan foglalkozás, amelyben el tudnám képzelni. – Nagyszerű – mondom. – És te mit csinálsz majd? Megvonom a vállam. – Mindenképpen egyetemre megyek. A többiben még nem vagyok biztos. Talán tanár leszek, vagy újságíró. – Ja, újságíróként el tudlak képzelni – mondja mosolyogva. A tanítással kapcsolatos ötletemet nem kommentálja. – Hé, mit gondolsz, mit művel Corey és Imogen? – kérdi, és vigyorog. Elég, hogy utal rá, máris arcomba szökik a vér. – Jó lesz, ha belehúznak, mert alig félóra múlva el kell tűnnötök innen Corey-val. Adam vihogni kezd. – Corey-nak az rengeteg idő – mondja, mire mindkettőnkből kitör a nevetés. Imádok így együtt lenni vele, amikor megosztozunk egy viccen, ami csak a miénk. Ez a megfelelő pillanat. Most kell kérdeznem Adamet a lányok felől. Nagy lélegzetet veszek, és belevágok: – Adam… Újra félbeszakít. Ezúttal maga felé húz, és szájon csókol. Fura érzés, egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam, de jó. Adam ajka puha és bársonyos. Hozzásimulok, próbálok úgy tenni, mintha tudnám, mit csinálok.

Tizenkettedik fejezet 2014 Másnap szombat volt. Egész éjjel szakadt a hó, ropogós, fehér takaró borította a talajt. Az ablakomból néztem, és annak ellenére beleborzongtam a látványba, hogy flanelpizsamát és vastag frottírköntöst viseltem. Úgy tűnt, egész évben tél lesz, pedig már nagyon vágytam rá, hogy meleg levegőt érezzek a bőrömön. Az út túloldalán három kiskölyök hóembert épített, széles mosoly ült az arcukon, nevetésük széttörte a csendet. Más gyerekek jutottak eszembe, akik mi voltunk egykor, egy rég eltemetett időben, és azon tűnődtem, vajon ennek a háromnak mit tartogat a jövő. Dolgoznom kellett volna, de Sam fölhívott, hogy cseréljünk szabadnapot. Noha szükségem lett volna erre az időre a lakásomban – volt egy listám a teendőkről, amely egyre csak nőtt, ahelyett hogy rövidült volna –, a könyvtárban akartam lenni. Ahol emberek vettek körül. Bizonyos távolságra ugyan, de mégis ott voltak. Ám jobban belegondolva, talán megfelelőbb volt itthon, elvégre nyilvános helyen könnyen kémkedhettek utánam. Itt nem érhettek el kíváncsi szemek. A tegnap esti eltökéltségem dacára, mely szerint nem hagyom, hogy az e-mailező fölém kerekedjen, nyugtalan voltam, mintha csak várakoznék. Egy újabb e-mailre. Arra, hogy valami rosszabb történjen, mivel már nem kételkedtem benne, hogy

úgy lesz. Se tervem, sem elképzelésem nem volt, csupán annyi, hogy várok a következő fenyegetésre, és abból indulok ki. Anya tegnapi hozzáállása széttörte a reményeimet, őt nem vonhattam bele, így nem maradt más, akivel beszélhettem, csak dr. Redfield. A telefonja azonban üzenetrögzítőre kapcsolt, amikor hívtam. Rámondtam, hogy elég sürgősen szükségem lenne a tanácsára. Az „elég” szót azért tettem hozzá, mert nem akartam ok nélkül aggasztani, elvégre biztosan voltak más páciensei, jóval szorongatóbb ügyekkel. Miután fölmondtam az üzenetet, ez is amolyan „aki bújt, aki nem” játék lett, amelyre rákényszerültem. És nem csupán ez az ügy zavart. Julian arra kért, találkozzam vele, s bár pillanatnyilag leállítottam a sztorimmal, hogy nyaralni viszem anyát, két hét gyorsan elrepül, és utána mi lesz? Kételyeim voltak. Ha megint elodázom a találkozást, Julian egyetlen percet sem fog rám vesztegetni, viszont hogyan vághatnék bele valamibe, mikor az csak egyet jelenthet: föltárom előtte, ki vagyok. Időre volt szükségem, alaposan át kellett gondolnom ezt a dolgot, mert akár egyetlen hibának is szörnyű következményei lehettek. A padlóra telepedtem, a radiátor mellé, amely csekély meleget sugárzott. Pillanatnyilag félretettem a Juliannel kapcsolatos gondolataimat, és feltöltöttem a laptopot, hogy megnézhessem az e-mailjeimet. Nagyon is lehetséges volt egy újabb üzenet, és meg kell majd találnom a módját, hogy elbánjak az illetővel. Ám amikor bejelentkeztem a Hotmailre, az egyetlen üzenetem

Samtől érkezett, aki arra emlékeztetett, hogy adjam be a jelentkezést a vezető könyvtárosi állásra. Mellékelte a jelentkezési nyomtatványt, így a következő órát annak a kitöltésével töltöttem. Igyekeztem a lehető legalaposabb és legrészletesebb lenni, eladni magam, noha éreztem, hogy minden bizalomkeltő szó, amit leírok, hazugság. Sam azt mondta, csak formaság, mégis minden erőmet bele akartam adni, hogy meggyőzzem magam, talán a tehetségem miatt fogom megkapni az állást, nem pusztán azért, mert Sam így akarja. Nem tudtam biztosan, hogy Maria szintén pályázike, de nem volt merszem fölhozni a témát. Miután kitöltöttem, és kétszer is végigolvastam az űrlapot, átküldtem Samnek, majd próbáltam nem gondolni rá. Tudtam, hogy nem táplálhatok hiú reményeket, de ha netalán mégis… Óhatatlanul az járt a fejemben, milyen jól jönne a pénz. Talán kifesthetném a lakást, esetleg vehetnék néhány új ruhát. Már nem is emlékeztem rá, mikor vásároltam utoljára bármi mást élelmiszeren vagy piperecikkeken kívül, és izgalmasnak találtam a lehetőséget. Valószínűleg interneten rendelnék, mert bármennyire is csábító volt a „jutalom”, a tömeg gondolata elrémített. Későre járt az idő, de dr. Redfield nem jelentkezett. Gyorsan lezuhanyoztam, majd fogtam egy tál kukoricapelyhet, és víztől csöpögő hajjal leültem a konyhaasztal mellé. Próbáltam nem gondolni másra, csak a reggelimre. Ám nem számít, milyen keményen igyekeztem, képtelen voltam elhessegetni az agyamba befurakodó Juliant. Miként lehetséges, hogy állandóan kísért egy idegen? Hiszen még csak

nem is találkoztam vele. Igen, láttam a fényképét, de a fotó a valós személynek pusztán egy csekély százaléka. Mi van, ha találkozunk, és nem tetszem neki? Semmire nincs garancia. Nem lenne jobb megmaradni inkább ebben a fantáziavilágban? Mondhatnám neki, hogy szeretném úgy folytatni a dolgokat, ahogy most vannak, csak amíg jobban megismerjük egymást, de biztos megértené? Ez persze megint egy őrült gondolat, elvégre randioldalt moderál, és az összes ott lévő szingli nőhöz hozzáférése van. Semmi nem akadályozza meg, hogy valamelyikkel fölvegye a kapcsolatot, voltaképp énrám is így bukkant. Nem volt ínyemre ez az érzés. Adam óta senki és semmi nem zaklatott fel ennyire, ami furcsának tűnt, mint az utóbbi időben annyi minden. Bármennyire gyűlölöm a gyámoltalanság érzését, megpróbálok találkozni vele, gondoltam. Még akkor is, ha nem jön össze a dolog, de legalább tudni fogom, hogy megpróbáltam. Leszedtem az asztalról a kukoricapelyhes tálkát meg a kávésbögrét, és épp nekiláttam mosogatni, amikor pityegett a mobilom. E-mailem érkezett. Nagy sóhajjal nyitottam meg a beérkező üzenet mappát. Julian küldte. „Remélem, még mindig akarsz találkozni.” Tüstént válaszoltam, azt írtam, igen, majd egész délelőtt azon kérődztem, hogy az ördögbe leszek képes betartani a neki és az önmagamnak tett ígéretet.

Rendbe raktam és kitakarítottam a lakást, ezzel próbáltam

félrevezetni, ámítani magam, hogy az életem olyan, amilyennek lennie kell. Persze nem akadt sok tennivaló – a könyveken kívül vajmi kevés holmim volt –, úgyhogy már majdnem végeztem, de még mindig nem jutottam közelebb a válaszhoz. Az utolsó polc tetejéről kezdtem letörölni a port, amikor megláttam az Egerek és embereket. Erről Ben jutott az eszembe, meg az, hogy éppannyira lelkesedik ezért a regényért, mint jómagam, és milyen jó volt ezt hallani. Nos, ettől támadt egy ötletem. Őrült ötlet, sok tekintetben berzenkedtem tőle, viszont segítene megszerezni az önbizalmat, hogy találkozhassak Juliannel. Ben névjegye még ott lapult a kabátom zsebében, és megkönnyebbülten fedeztem föl rajta a mobiltelefonja számát. Nem szerettem volna a lakását hívni, és a barátnőjével beszélni. Mi is a neve? Pippa. Igen, az. Ben rögtön válaszolt. – Ben? Jó napot, Leah vagyok. A könyvtárból. – Meglepett, hogy eddig milyen könnyen ment. Pillanatnyi tétovázás után szólalt meg: – Leah? Jó napot, hogy s mint? Minden rendben? Nem kellett volna meglepődnöm, hogy ennyire kedves és udvarias a telefonban. Mindkét alkalommal, amikor találkoztunk, mindvégig barátságos volt. Csak nem szoktam hozzá, hogy férfiakkal beszélgetek, így nem tudtam, mire számíthatok; bármi meglepetést okozott volna. Ez még inkább biztosított afelől, hogy helyesen cselekszem. Megkérdeztem, mit tervezett ma délutánra, s amikor azt felelte, semmit,

előadtam az ötletemet. – Ebéd? Igen, ez jól hangzik. Mit szólna a West Endhez? Hideg van, tudom, de elállt a havazás, és nem annyira rossz az idő. Legalább süt a nap. Ez leforrázott. Azt reméltem, hogy Wandsworth-ben vagy Putney-ban találkozunk, annál távolabbra nem akartam merészkedni. Sosem mentem a West Endre, túlságosan zsúfolt volt, ami elrémített. Már majdnem tiltakoztam, ám aztán rájöttem, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek Benért, ha ilyen hirtelen hajlandó találkozni velem, és segít rajtam, pedig csekély haszna van belőle. Mellesleg amúgy sem várhattam volna el a Bethnal Greenben lakó Juliantől, hogy megtegye idáig az utat. Ezt most afféle edzésnek kellett tekintenem. Mondtam Bennek, hogy egykor találkozzunk, és akkor javasolta, hogy a Piccadillyn, a Waterstones előtt. – Van ott egy nagyon hangulatos tetőterasz kávézó, ráadásul mindig jó szétnézni a könyvek között, nem igaz? Azzal lepleztem aggodalmamat, hogy közöltem vele, én állom az ebédet, s amikor tiltakozni próbált, a szavába vágtam. Majd később elrendezzük, mondtam végül, és már majdnem bontottam a vonalat, amikor eszembe jutott valami. – Pippának ugye, nem lesz kifogása? – Dehogy! Valószínűleg hálás lesz, hogy övé az egész ház.

Noha tovább tartott az út, úgy döntöttem, arra a buszra szállok, amelyik egyenesen a Piccadilly Circusre visz. Ily módon elkerülhettem a zsúfolt metrót, ahol a hátsó sarokban

meghúzódva, kerültem a szemkontaktust a többi utassal. Az emeleten ültem egy könyvbe temetkezve – a Bíborszínt kezdtem el, régebben persze olvastam már, de nemigen emlékeztem a cselekményre –, és olyannyira elmerültem benne, hogy alig érzékeltem a fel- és leszálló utasokat. Eddig minden jól ment, s az agyam hátsó fertályába száműztem a gondolatot, hogy valaki megfigyelhet. Bennek igaza volt. A kávéház kellemes helynek látszott, meglepő módon nem is volt tele. Az egyik hátsó asztalnál ültünk, s a könyvekről beszélgettünk, amelyeket olvasunk. Mindketten lazacot rendeltünk, és elámultam, milyen nyugodt vagyok. Juliannel is ennyire könnyen megy majd? Ki tudja, miért, nem hittem ebben. Bennel egyszerű volt fesztelennek lennem, mivel nem vonzódtam hozzá, és nem akartam tőle mást, csupán a társaságát. Ezen az ebéden nem múlt semmi, a Julian-randin viszont minden. Benne volt a lehetőség, hogy megváltozzon az életem. Erről eszembe ötlött, hogy létezik valaki, aki eltökélte: nem leszek képes megváltoztatni az életemet. De ismét félretoltam a gondolatot, és Benre koncentráltam. – Mióta van Pippával? – kérdeztem, miközben egy jókora lazacdarabba szúrtam a villámat. Ben arca földerült, s ez meggyőzött, hogy szereti a barátnőjét, tehát nincs miért aggódnom. Szavak mögé könnyű elrejteni az igazságot – én csak tudom –, de a férfi arckifejezése nem volt színlelt. – Ó, már hat éve. Remek teremtés. A családom is oda van érte, és higgye el, ez segít. – Elhallgatott, én pedig azon tűnődtem,

hátha rosszízű tapasztalatot szerzett, mielőtt megismerte Pippát. – És ön? Boldog szingli, vagy egy különleges embert keres? – kérdezte. Adam képe villant fel előttem, de hunyorítottam, és eltűnt. Mindig minden hozzá kanyarodott vissza. Gőzöm nem volt, hogyan válaszoljak erre a kérdésre, de mielőtt megszólalhattam volna, Ben fölvonta a szemöldökét, s a szemüvege lejjebb csúszott az orrán. – Elnézést kérek, nem kell válaszolnia. Semmi közöm hozzá. Azt viszont muszáj elmondanom, mennyire meglep, hogy nem jár senkivel. „Nem csodálkozna, ha ismerne.” Ezt akartam felelni, a számon voltak a szavak, veszettül kikívánkoztak, de nem tehettem meg vele. Inkább, gondolkodás nélkül, Julianről kezdtem el mesélni. – Ígéretesen hangzik – mondta Ben, miután beavattam a részletekbe. – Feltétlenül találkoznia kell vele. Ne aggódjék, aminek meg kell történnie, megtörténik. Ha illenek egymáshoz, jól fog sikerülni a randevú. Maga nem irányíthat semmit. Alaposan fontolóra vettem, amit mondott. Valóban hiszek a végzetben? Abban, hogy minden okkal történik? Aligha hihettem benne, egyébiránt meg mi jelentősége volt azok számára, akiket bántottam? Az én számomra? Egymás mellé raktam a kést meg a villát, és megcsóváltam a fejem. – Nem hiszek ebben. Túl egyszerű. Szerintem saját magunk irányítjuk a tetteinket. Ben egy pillanatig engem fürkészett. – Talán. Viszont, ha ez a helyzet, meg kell dolgoznia érte, hogy

működjenek a dolgok ezzel a férfival. Már amennyiben, ezt szeretné. Ebéd után a könyveket böngészgettük, Ben három krimit vett. – Hamarosan beviszem őket a könyvtárba – mondta. – Hacsak nem akarja kölcsönkérni. Azt feleltem, én többnyire klasszikusokat vagy szépirodalmat olvasok, mire rosszalló képet vágott, de nem tett megjegyzést. Nem akartam, hogy úgy érezze, kritizálom, ezért gyorsan hozzátettem, hogy nyitnom kell, és többféle műfajt felfedeznem. Miután kifizette a könyveket, Ben az üzlet előtt azt mondta, gyalog megy az Oxford Circusig, ott száll fel a Central Line-ra. Én az út túloldalán ülök buszra, feleltem, s amikor elbúcsúztunk, meghagyta, hogy keressük egymást. Ám amint elment, és egyedül maradtam a tömegben, meggondoltam magam. Úgy döntöttem, elmerészkedem metróval az Earl’s Courtig, ahonnan egyenesen Wands​worh Townba visz a vonat. Tudnom kellett, hogy meg bírom csinálni. Kis lépés volt ugyan, de bármeddig vezethetett. Három szerelvényt elengedtem, zsúfoltak voltak a kocsik. Mindössze egy zugra volt szükségem, ahol nem nyomakszik nekem egy másik test. Akkor sem szállok fel, ha számos szerelvényt kell elengednem, gondoltam. Senkire nem figyeltem a peronon, így nem láthattam előre, mi fog történni. Egy lélek nem állt a közelemben, s amikor valaki belém ütközött és a peron széléhez lökött, nem tudtam kivédeni a zuhanást. Sikoltást hallottam, s már ott is feküdtem elterülve a síneken, hideg fém vágott az arcomba. Nem volt

időm megijedni, sem bármi másra, mert valaki hirtelen fölrántott, majd átemelt a peron szélén, vissza a biztonságba. Semmit nem éreztem. Mintha csak végignéztem volna, amint ez valaki mással történik. – Azt hiszem, nő volt – mondta valaki, de olyan távolról hallottam, mintha egymérföldnyire lett volna tőlem. – De olyan gyorsan történt. Jól van a hölgy? Nem tudtam volna megmondani, ugyanaz az ember beszélt-e, de nem is érdekelt, csak behunytam a szemem, s azt reméltem, amikor kinyitom, megint a lakásomban leszek, és ebből az egészből nem történt meg semmi. Huzat kényszerített hátra, majd befutott egy metrószerelvény, és megállt. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy fölemeltek a sínről. Valaki egy székhez terelt, és fokozatosan kiélesedett a kép. Nem gondoltam, hogy súlyosan megsérültem, hiszen fel tudtam állni és jártam, viszont a megvágott arcomból vércseppek hullottak a földre. Egy metróalkalmazott jött oda, kérdezte, jól vagyok-e, és azt mondta, mentőt hívnak. – Ne! – Szinte kiabáltam. – Jól vagyok. Megleszek. Csak haza akarok menni. Könyörgésem azonban süket fülekre talált, miközben a férfi papírmunkáról meg a követendő eljárásról motyogott. Végül meggyőztem, hogy elég, ha megnéz egy elsősegélynyújtó, mire az alkalmazott magában dünnyögve elrobogott, hogy kerítsen valakit. Mialatt várakoztam, kérdő tekinteteket éreztem magamon. A

földre meredtem, arra vártam, hogy kicserélődjenek az utasok a peronon, olyan emberekre, akiknek fogalmuk sem volt az imént történtekről. Csak ekkor vettem észre, hogy valami nem stimmel. Nem lógott rajtam a táskám. A peron széléhez bicegtem és lenéztem a vágányokra, de ott nem volt, ahová estem. Még ha szét is lapította volna a vonat, maradnia kellett volna némi bizonyítéknak. Megpaskoltam a kabátom zsebeit, és felsóhajtva tapintottam ki a kulcsaimat és a telefonomat. Általában egyiket sem tartottam a kabátomban, de hála az égnek, aznap, ki tudja, miért, mégis oda tettem. A sors, mondta volna Ben. Ismét fölbukkant a metróalkalmazott, ezúttal egy nővel, aki zöld színű elsősegélytáskát cipelt. Vagy egy percig egymással beszéltek, miközben felém néztek, aztán a nő azt mondta, kövessem, én pedig vita nélkül mentem utána. Ez jobb volt, mint a másik lehetőség. – Tehát mi történt? – kérdezte menet közben, pillantása az arcomon sajgó vágást fürkészte. – Valaki véletlenül meglökött, és elestem – válaszoltam, s igyekeztem hihetőnek hangzani. Arról semmiképp nem beszélhettem, hogy kiraboltak. Az a rendőrség bevonását jelentette volna, tanúvallomásokat, rendőrőrsöket. Csupa olyan dolgot, amire még csak gondolni sem akartam. Végtére is Londonban voltunk, ahol folyton kifosztanak embereket, és elkapták valaha is az elkövetőket? A pénztárcámon kívül nem sok értékes holmi volt a táskámban, s bár időrabló letiltani a hitelkártyát, nagyon egyszerű lesz elintéznem. És életben voltam. Noha talán csak néhány

másodpercen múlt, Ben azt mondaná, nem volt megírva, hogy elüssön az a vonat. Ám mialatt a nő a sebemet tisztogatta, azon morfondíroztam, hátha kifejezetten engem pécéztek ki.

Otthon pokrócba bugyolálva feküdtem a szófán, reszkettem a hidegtől és a félelemtől. Próbáltam vitába szállni önmagammal: a baleset vaktában elkövetett rablás volt, merő véletlen, semmi több. Amikor azonban erre gondoltam, egy erősebb hang mindannyiszor azt mondta: Szándékosan történt. Véletlenek nincsenek. Végül azt a következtetést vontam le, hogyha nem beszélek róla senkinek, és nem is gondolok rá, talán azzal áltathatom magam, hogy meg sem történt. Mégis mi jó származna abból, ha kérődzöm rajta? Nem történt semmi baj. A fürdőszobaszekrényben találtam altatót, néhányat, hogy gyorsan utolérjen az álom.

és

bevettem

Tizenharmadik fejezet 2014 A következő két hétben nem hallottam az e-mailező felől. Igyekeztem óvatos maradni, de valahogy ezúttal olyan érzésem volt, mintha vége lenne. Még arról is meggyőztem magam, hogy a metróbeli rablás határozottan véletlenszerű volt. Mindennap e-maileztem Juliannek, úgy tettem, mintha Olaszországban lennék anyával, ő pedig mindegyik levelemre válaszolt, hosszú beszámolókat küldött mindenről, ami a munkahelyén és az otthonában történt. Noha még nem találkoztunk, a szavai révén kezdtem megismerni őt. Ez pedig csak alátámasztotta a szándékomat, miszerint találkozom vele és kiderítem, vajon lehet-e ebből komoly kapcsolat. Természetesen még mindig kételkedtem benne, hogy valóban lehet-e normális életem. Járhatok-e valakivel, és jól érezheteme magam anélkül, hogy nyomasztana a bűntudat súlyának terhe. Úgy tűnt, túl sokat remélek. Másrészt viszont vállalnom kellett a kockázatot. Julian volt az esélyem. Bár jól tudtam, nem érdemlem meg, egyre erősebbé vált a kényszer, hogy hús-vér valójában lássam. De akadt egy gond. Hiába ismertem a külsejét – elég sokáig nézegettem a fényképét ahhoz, hogy minden egyes vonását az emlékezetembe véssem –, ahányszor magam elé képzeltem az arcát, mindig Adamet láttam.

Abban maradtunk, hogy szombaton találkozunk a Hammersmith metróállomáson, Julian választotta ezt a helyet. Noha nem akartam olyan messzire menni, két busszal elég könnyen odaértem. Eltökéltem, hogy a rablás nem veheti el a kedvemet a találkozástól, főleg akkor nem, amikor ilyen óriási haladást értem el. Amióta lefixáltuk a napot és az időt, úgy határoztam, meg se próbálok változtatni a külsőmön. A szokásos farmernadrágot fogom viselni, és nem csinálok nagy hűhót a hajammal. Önmagamat kell adnom, máskülönben mi értelme? Amikor Adammel voltam, akkor sem akartam átváltoztatni magam, most sem teszem. Ám szombat este, közvetlenül indulás előtt meggondoltam magam, azt kívántam, bárcsak lenne néhány jobb göncöm, amit fölvehetnék. Olyan ruhák, amelyek bizonyítanák, hogy kitettem magamért, de túl késő volt. Miközben a buszmegálló felé baktattam, zsebemben megcsörrent a mobil. Ben neve villant fel a kijelzőn, és azonnal válaszoltam is, mert örültem, hogy hallok felőle. Azt mondta, csak sok szerencsét akar kívánni, de nem beszélhettünk sokáig, mert Pippát vitte valahová. Miután befejeztük a beszélgetést, ráébredtem, hogy amolyan barátként gondolok Benre. Noha nem meséltem neki a metróbeli incidensről, sem bármi egyébről, mégis kezdtem úgy érezni, hogy olyasvalaki, akire támaszkodhatok. Többé-kevésbé olyan, mint Maria. Sosem gondoltam, hogy két embert is a barátomnak nevezhetek, de kettejüket bárki annak vélte volna. Csak reménykedtem benne, hogy Julian még annál is több

lehet. A buszon döbbentem rá, hogy némi szépséghiba csúszott a tervembe. A metró bejáratánál beszéltük meg a találkozót, de mi van, ha Julian be akar ülni valahová egy italra? Nemigen csinálhattunk mást azon a környéken, így aligha tiltakozhattam volna ellene. De mit gondolna rólam, ha ezt udvariasan elutasítanám, és valami egyebet ajánlanék? Bármit, csak pubot ne! Persze biztosan csodálkozna rajtam. Ez csak az egyik paranoiás gondolat volt, ami átcikázott az agyamon, miközben nyakamat behúzva az ablak mellé telepedtem, és azt kívántam, egyetlen fölszálló utas se üljön mellém. A bevásárlóközponton áthaladva, minden irányból hatalmas tömeg sietett el mellettem, amitől összezavarodtam. Túlzottan forgalmas hely volt, és kezdtem pánikba esni. Mégis hogy gondoltam, hogy találkozom egy férfival, akit alig ismerek? Ebből nem sülhet ki semmi jó. Sarkon fordultam, s a buszmegálló felé indultam volna, de egy kéz nehezedett a vállamra. – Leah? Julian volt. És most már túl késő visszakozni. Noha tüstént felismertem, nem úgy nézett ki, mint a fényképen. Nem rosszabbul, nem jobban, csak másként. Megszoktam már, hogy két dimenzióban látom, és furcsán vette ki magát, ahogy hús-vér valójában ott állt előttem. Az első gondolatom az volt, mennyire más, mint Adam. Julian szinte szőke volt, és nagyon világos bőrű, Adam viszont fekete hajú, bőre örökösen napbarnított, mintha valami egzotikus helyen

élt volna. Julian rám mosolygott, várta, hogy megszólaljak. Mondanom kellett valamit, nehogy tönkretegyek mindent. Még mielőtt ráébred, mekkora hibát követett el. Súlyos hibát. – Igen, szia! – Kinyújtottam a kezem, nem tudtam, ezt kell-e csinálnom egy efféle szituációban. Nincs annyi tervezés, amennyi fölkészíthetett volna erre a pillanatra, a feszélyezettségre, amely mindig hatalmába kerített, mikor egy idegennel találkoztam. Egy férfival. Aki nem Adam volt. – Hát, ez elég bizarr, nem igaz? – mondta Julian, és keményen megrázta a kezem. Talán éppannyira feszélyezett volt, mint én, abban viszont kételkedtem, hogy éppolyan tapasztalatlan is. – Egész úton idefelé azt terveztem, mit mondok, amikor meglátlak, de mindent elfelejtettem. Akárhogy is, kösz, hogy eljöttél. Alig hittem a fülemnek, hiszen nekem kellett volna hálásnak lennem. Talán éppen ő az, aki segíthet normális életet élnem. – Kicsit fura – mondtam, és elengedtem a kezét. – Hová szeretnél menni? – Nos, nem ismerem különösebben ezt a környéket. Mit javasolsz? Most esélyt kaptam rá, hogy bárhová vigyem, ami nem pub, de a kávéházon kívül egyetlen más hely nem jutott az eszembe. – Mit szólnál egy sétához? – Gőzöm sem volt, hova lyukadhatnánk ki, de a séta még mindig jobb, mint ülni valahol, ahol Julian felmérhet. Beleegyezett, sőt jó ötletnek nevezte, és kérte, mutassam az utat.

Mindössze egyetlen irányt ismertem onnan, mégpedig Fulham felé. Csak mehetünk az orrunk után, és ha elérünk a Putneyhídhoz, onnan szép a kilátás, amiről lehet beszélgetni. – Ha kimegyünk a hidegbe, szükségünk lesz valamire, ami fölmelegít – jegyezte meg Julian, és kacsintott. Nem tudtam, mire gondol, ám aztán a Costába vitt, és forró italokat vásárolt. Miközben a Fulham Palace Roadon baktatva, mindketten a meleg poharunkat szorongattuk, kezdtem megnyugodni. A mellettem lépkedő férfi nem tűnt idegennek többé. Az a Julian volt, akivel immár hetek óta beszélgettem, és már nem tűnt annyira magabiztosnak. Én pedig az a személy voltam, akit megalkottam. Könnyen elfeledkeztem róla, hogy ki vagyok, amikor csüngtem minden egyes szaván, amely elhagyta a száját, viszont minden alkalommal, amikor nem néztem rá, egyre nehezebb volt elterelnem a gondolataimat Adamről. – Tudod, még sosem sétáltam első randin – mondta Julian, s ezzel visszatérített önmagához. – No, nem mintha tiltakoznék. Üdítő, valami mást csinálni. Csak nagyon bírom a bárokat meg a pubokat. És az éttermeket is. Minél távolabb jutottunk, annál kevesebben voltak körülöttünk, és egyre jobban éreztem magam. Talán nem volt hagyományos randevú, de kockáztattam, s ez jólesett. – Éhes vagy? – kérdezte Julian, és megállt egy fish and chips büfé előtt. Egész nap ideges voltam, így nem sokat ettem, de most sem akartam, őelőtte semmiképp. Épp csak annyira szedtem össze a bátorságomat, hogy beszélgessek vele.

– Még nem, de talán nemsokára. – Ez volt a legjobb, amivel előrukkolhattam. Julian csalódottnak tűnt. – Persze, semmi gond. Csak… szóval én egy falánk disznó vagyok, örökké a hasamon jár az eszem. Oldalba böktem. – Nem vagy falánk disznó, pusztán itt a vacsora ideje. Tüstént mosolyra húzódott az arca, és jó érzés volt azt gondolnom, hogy bármily triviálisra sikerült is a beszélgetés, ez nekem köszönhető. Valami elkezdődött. Séta közben rájöttem, hogy nem érzem magam furcsán Julian társaságában. Már nem zavart a tapasztalatlanságom terhe, egyszerűen lekerült a vállamról. És nem aggasztott, mit mondok, és szabadnak éreztem magam, mert önmagam lehettem. Már amennyire... – Fejtörést okozol, Leah – mondta a Fulham Palace Roadon sétálva Julian. – Meg kell mondanom, nem jut eszembe senki, aki valaha is elbűvölt volna. Úgy értem, természetesen voltak kapcsolataim, de csak amolyan… nem komolyak. Amikor azonban veled kezdtem el beszélgetni… nem is tudom… egyszerűen nem tudtam leállni. Úgy éreztem, feltétlenül meg kell ismerjelek. Nem bírtam válaszolni. beleszédültem.

Feldobódtam

a

szavaitól,

és

– Tudom, mire gondolsz – feleltem, amikor összeszedtem magam. – Én is ugyanezt éreztem. Julian ismét elmosolyodott, felém fordult, és megfogta a kezem. Sokkolt, mikor a bőre az enyémhez ért, de egy arcizmom sem

rándult. Jó érzés volt. Elvigyorodott. – Hála az égnek, hogy ezt mondtad. Egy pillanatig azt hittem, elbaltáztam. Mire elértük a Putney-hidat, már nem fáztam. Julian keze még mindig az enyémre kulcsolódott, és élveztem a testemben szétáradó melegséget. Furcsa, hogy bizonyos emberek társaságában milyen kellemesen érzi magát az ember, annyira otthonosan. Azt hiszem, Maria és Ben is ilyen. Én azonban Julian társaságára vágytam. Szemlátomást tetszett neki a látvány, egy helyen a korláthoz terelt, éppen ott, ahol oly sokszor ácsorogtam egyedül. Így jobb volt, és ennek így kéne lennie. Beesteledett, a pislogó fények még látványosabbá varázsolták a folyót, s ahogy áthajoltunk a mellvéd fölött, Julian hozzám simult. Megint elámultam az érzéstől, ahogy teste az enyémhez ért, de örültem neki, és összeszedtem magam. Élveztem a pillanatot. – Ez gyönyörű! – lelkendezett Julian. – Ahol én lakom, nem látsz ehhez foghatót. Egymás mellett álltunk, a folyót bámulva, s arra koncentráltam, ahogy Julian karja az enyémhez ért. De tudtam, ha továbbra is magam elé meredek, nem ő lesz az, aki mellettem áll, hanem Adam. Őrá azonban nem akartam gondolni. Egy láthatólag rendes férfi állt mellettem, és mégsem voltam képes másra fókuszálni, mint egy olyan ember árnyképére, akit nem láthatok többé. – Mit szólnál ahhoz – szólalt meg kisvártatva Julian, mire felé fordultam, így kényszerítve rá Adamet, hogy tűnjön el –, ha

vennénk néhány dolgot, fölmennénk hozzád, és főznék magunknak? Nem vagyok ugyan egy Jamie Oliver, de össze tudok ütni egy jó curryt. Mondanám, hogy menjünk énhozzám, de az egy kicsit messze van. Rendes körülmények között nemet mondtam volna, kismillió kifogással álltam volna elő, miért nem jöhet fel, de Adam gondolata még mindig ott ólálkodott az agyam hátsó fertályában, és készületlenül ért Julian ötlete. Nem akartam elbaltázni vele a dolgokat, és mégis hogy érezné magát, ha nemet mondanék? Bizonyára azt hinné, valami rejtegetnivalóm van, és nem találkoznánk többé. Maria most járt nálam, és az sem volt annyira vészes, talán megbirkózom ezzel is. Meg kellett próbálnom. És ez bizonyítaná az emailezőmnek is, hogy erősebb vagyok, mint valaha. – Rendben. De óva kell intselek, a lakásom amolyan „átmeneti” állapotban van, szóval… – Észre sem fogom venni – felelte. – Lefoglal majd a főzés. És Julian ismét megnyugtatott.

Fura érzés volt, hogy ott van a lakásomban. Maria múltkori látogatása segített ugyan, de ez mégis más. Julian férfi, és nem Adam. Ráadásul a konyhában sürgött-forgott, és olyan extravagáns ételt készített, amelyet én meg se kíséreltem volna. A zöld thai curry illata töltötte be a lakást, és éppannyira nem illett ide, mint Julian. Még abban sem voltam biztos, hogy éhes vagyok, de nem akartam megsérteni. Nem is tudom, hányszor szabadkoztam a lakásom állapota miatt, Julian azonban mindannyiszor azzal hárított, hogy az

övét jobb nem is látni. Mintha Maria is valami hasonlót mondott volna. Sejtettem, hogy Julian hazudik. Aki ennyire jólfésült, nem élne kupiban. Vett egy üveg bort a Tescóban, s miközben sorban állt, rengeteg időm maradt kitalálni valami jó ürügyet, hogy miért nem iszom. Azt mondtam, antibiotikumot szedek, és próbáltam elhessegetni a bűntudatot, amikor csalódott képet vágott. Végül elrobogott, majd néhány palack bod​zaitalt hozott nekem. – A második legjobb – közölte. A pici konyhaasztalom mellett ültünk, s mire elém került az étel, már nem voltam ideges az étkezés miatt. A legelső falat pedig meggyőzött, hogy éppolyan jó az íze, mint az illata meg a külseje. Kell itt lennie valami bökkenőnek, gondoltam. Egyetlen férfi sem lehet ennyire tökéletes. – Szerintem Jamie Olivernek aggódnia kéne – jegyeztem meg, s élvezettel néztem, ahogy a bókom széles mosolyt csal Julian arcára. – Legközelebb steaket készítek – felelte. – Már amennyiben… szeretnéd, hogy legyen következő alkalom. Bólintottam, de képtelen voltam megszólalni, úgy tettem, mintha épp lenyelnék egy villára való rizst. Tudtam, hogy össze kell omolnia valaminek körülöttem, lesz valami, ami lerombolja az örömömet. Amióta megérkeztünk a lakásba, sikerült félrelöknöm Adam állandóan felmerülő képeit, amelyek nem hagytak békén. Ám amikor nem az arcát láttam, minden átmenet nélkül az ő hangját hallottam, Juliané helyett. Vacsora után ez még rosszabb lett. Julian javasolta, hogy üljünk át a szófára az italokkal. Olyan közel voltunk egymáshoz a

kétszemélyes kanapén, hogy a lábszárunk összeért. Próbáltam Julian szavaira összpontosítani – a munkájáról mesélt –, de igazából nem voltam jelen. A régi szobámban voltam, anya házában, Adammel. Majd Adam hálószobájában. Juliannek láthatóan nem tűnt fel, hogy máshol jár az eszem, talán az sem, hogy az enyémhez nyomja a lábát. Azt javasolta, nézzünk meg egy filmet. Nem volt DVD-m, sőt lejátszóm se, így aztán a tévécsatornák közt szörföztem, és kiszúrtam, hogy épp akkor kezdődött el A függetlenség napja. A film ugyan nem érdekelt, de jó volt ott üldögélni Juliannel. – Kényelmesen ülsz? – kérdezte hátradőlve. Bólintottam, de persze nem ültem kényelmesen. Már nem. Nem számoltam azzal, hogy ilyen erősen fogom érezni Adam jelenlétét, és egyre nehezebb volt nem gondolnom rá. Julian semmiben sem hasonlított hozzá, és idősebbek voltunk, az érzés mégis ugyanaz maradt. – Idehajthatod a fejed – mutatott a vállára Julian. Először nem voltam biztos benne, akarom-e, bár vonzódtam hozzá. Ha közelebb húzódnék, még inkább olyannak érezném őt, mint a múltam kísértetét. Végül mégis a vállára hajtottam a fejem. Néhány perccel később Julian puha ajkának érintését érzékeltem a homlokomon. Olyan sokáig volt nem helyénvaló számomra az érzés, hogy testem nem tudta, miként reagáljon, és megdermedtem. Juliannek nyilván feltűnt, mert hirtelen abbahagyta, és visszafordult a tévéhez. Ezután nem csókolt meg. Azt mondta, kávét inna, megkérdezte, kérek-e. Amikor azt válaszoltam, inkább zöldteát szeretnék, mosolyogva indult a konyhába.

– Akkor én is teát iszom – felelte. – Jót tesz az egészségtelen curry után. Amikor visszaült a szófára, a teánkat kortyolgattuk, és tovább néztük a filmet. Ez minden, amire emlékszem. Fény áradt be az ablakokon, amikor fölébredtem. A szófán feküdtem, összegömbölyödve, Juliannek semmi nyoma nem volt. Tudtam, hogy nincs a fürdőszobában, hiszen túl nagy csend honolt. Minden helyiségbe benéztem, így vettem észre, hogy a konyhában makulátlan tisztaság van, mindent, amit a főzéshez használt, visszatett a helyére. Még a csészéket is, amelyekből a teánkat ittuk. Se cetli, se üzenet, semmi, mintha nem is járt volna a lakásomban.

Tizennegyedik fejezet 1999 – Átjöhet ma Adam? Anya bólint, de nem pillant föl az újságból, én pedig magamon érzem apa tekintetének súlyát. Fontos megbeszélése lesz, csak későn ér haza. Kérlek, ne engedd, hogy cirkuszoljon! – Csak tegnap járt itt, igaz? – kérdezi. – Nem. Imogen volt itt. Már elfelejtetted? Bekapok egy falatot az omlettből, amelyet anya sütött. Finom, de égeti a torkomat. Karácsonyi szünidő van, és apa napok óta mogorva meg nyűgös. Jobban szereti, ha suliban vagyok, mert akkor kizárólag övé a ház, és gyakran célozgat is rá, hogy olyankor béke honol és nyugalom. – Szerintem túl fiatal vagy ahhoz, hogy barátod legyen. Még rengeteg időd lesz rá. Minek ez a sietség? Kivagyok apa képmutatásától. Ő és anya csak tizenhat évesek voltak, amikor megismerkedtek egymással, úgyhogy mi a különbség? Rájuk más szabály vonatkozik, mint énrám, és ezt egyszerűen nem bírom. – Hiába hajtogatom, hogy nem járunk? – felelem, de szajkózhatnám nekik ezt a hazugságot, amíg ki nem szárad a torkom, úgysem hinnék el.

– Semmi gond – mondja végre felpillantva anya. – Én egész nap itthon leszek. Némán köszönetet mondok, amiért megment, és nem kell még egy napot Adam nélkül töltenem, majd apára meredek. Elfordítja a fejét, mintha tudná, hogy igazságtalan. Fogalmam sincs, mi baja, hiszen Adam soha nem tett semmi rosszat – vagy legalábbis ők nem tudnak róla –, és előttük mindig a lehető legjobban viselkedik. Egyébként meg kit izgat? Adam átjöhet, most csak ez számít. Szótlanul esszük meg az omlettet. Anya aztán az esti könyvklub előkészületeivel foglalkozik. Nagyon komolyan veszi, részletes kérdéseket ír mindenről, amelyeket megvitathatnak az asszonyok. Olykor szívesen elmennék vele, de minden szabadidőmet Adam számára tartogatom. Alig van esélyünk kettesben lenni, úgyhogy amikor csak tudom, megragadom a lehetőséget. Hallom, amint anya mindenkit felhív, és közli velük, hogy a könyvklub ma este nem Lorraine-nél, hanem a mi házunkban lesz. Semmi kétség, egyik szülőm sem bízik meg bennem. Apa elrohan a találkozójára, indulás előtt puszit nyom az arcomra. Még nem múlt el egészen a haragja, sosem fogja elfogadni Adamet.

– Miért kell nyitva tartanod az ajtót? Már nem vagy kisbaba. A szobám ajtajára nézek, és azon morfondírozom, észrevennée anya, ha becsuknám. Valami desszertet süt a könyvklubos barátainak a földszinten, és egyszer sem volt idefent, amióta Adam megérkezett. Ez a jó anyában, az ő figyelmét könnyen

elvonják a teendői. Egy csomó dolog, amit fontosnak gondol, pedig valójában nem azok. Kérlek, ne engedd, hogy ilyen legyek! Ám egyszer csak lépteket hallok, majd a hangját a lépcsőforduló felől. – Ki kell ugranom, maximum egy félórára, rendben? Csak egy félóra. Adam felé fordulok, mindkettőnknek fülig ér a szánk. – Most teljesen az enyém vagy – mondja, majd előrelendül, és rám veti magát. Testem bizsereg, miközben szorosan ölelem, s mélyen magamba szívom az izzadság meg a Lynx keverékének illatát. Sokáig csókolózunk, egészen elveszek benne, s tökéletesen megfeledkezem arról, hogy rajtunk kívül is van élet. Aztán Adam elhúzódik tőlem, és a karom hajlatába fészkeli a fejét. – Le kell állnunk – mondja. De én nem akarom. Készen állok. Hónapok óta készen állok rá, akkor meg miért kell leállnunk? Meg is mondom neki, a hajába beszélek, mert nem látom az arcát. – Nem volna helyes. Majd ha tizenhat leszel. Hihetetlen, hogy ezt mondja. – De fél év múlva annyi leszek. És Imogen meg Corey… – Mi nem ők vagyunk. Azt akarom, hogy a mi első alkalmunk kifogástalan legyen. Ostobán hangzik, tudom, de szeretném, ha különleges lenne. – Fölemeli a fejét, szemtől szembe kerülünk egymással. – Neked az lesz az első, és azt akarom, hogy örökké emlékezz rá, hogy örökké emlékezz énrám. Elolvadok a szavaitól. Merőben rosszul gondolkodtam erről.

Noha úgy gondoltam az első alkalomra, mint valami rendkívüli dologra, amelyben Adammel osztozom, ez azért arról is szól, hogy meg kell szabadulnom valamitől, hogy én is éppolyan normális lehessek, mint Imogen. De nem kell sietnünk. A mi kapcsolatunk sokkal mélyebb ennél, és jóval különlegesebb, mint ami Imogen és Corey között van, hiszen ennyi ideje tart, és nincs szükségünk szexre. – Örökké emlékezni fogok rád – felelem, a mellkasába fúrva a fejem. – Menjünk korizni – mondja váratlanul Adam, miközben az oldalamra fordít, és leugrik az ágyról. – Mi van? Most? – Aha. Hívjuk fel Corey-t és Imogent, mondjuk meg nekik, hogy ott talizunk. Még sosem korcsolyáztam. A frászt hozza rám a gondolat, de nem akarok nemet mondani Adamnek. – Én… nem tudok korcsolyázni – jegyzem meg. – Semmi para, majd megtanítalak. Menni fog. – Hát, telefonálnom kell anyának, hogy elmehetek-e. – Miközben kimondom, már tudom, hogy anya sokkal boldogabb lesz, ha nyilvános helyen vagyunk, mint a szobámba zárkózva. – Oké, de igyekezz! És hívd fel Imogent is. Fölkelek, hogy lemenjek telefonálni, mögöttem Adam már bújik is bele a kabátjába. Kilépünk a szobámból, s csak ekkor fogom fel annak a jelentőségét, amit az imént mondott. Azt akarja, hogy az én első alkalmam különleges legyen. Arról egy szót sem szólt, hogy az övé is.

A Planet Ice zsúfolt, hangos, és tetszik nekem. Sosem hittem volna, hogy ekkora itt a nyüzsgés, de a hangszórókból bömböl a zene, és remek a hangulat, szóval megjósolhatom, nagyszerű lesz az este. Ameddig képes vagyok elhessegetni a gondolatot, hogy Adam már szexelt. Imogen és Corey nehezen, de megtalál bennünket, és keskeny fapadokon ülve átvesszük a koricipőt. Ők már mindannyian jártak itt, én vagyok az egyetlen, aki imbolyog, és úgy kapaszkodik a korlátba, mintha az élete múlna rajta. Adam megpróbál segíteni, de hamarosan alig várja, hogy elcikázzon, én pedig egyedül maradok, és úgy tűnik, az egyetlen vagyok a pályán, akinek fogalma sincs, mit kell csinálnia. Még mindig a korlátba kapaszkodva, épp sikerül megtennem egy félkört, amikor Imogen siklik felém, pördül egyet, majd közvetlenül előttem megáll. – Hányszor mondtam már neked, milyen jó móka ez? – kérdi. – Mindig el kellett volna jönnöd velem. Halványan emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt elhívott ide a mamájával, de valahogy sosem vonzott a korcsolyázás. Ahogyan most sem. Imádom ezt a hangulatot, de a csúszkálás nélkül. – Gyere, hadd segítsek! Imogen megfogja a kezem, én pedig szorítom az övét, és hagyom, hogy körbevezessen. Máris jobb, mert nem vagyok a korláthoz tapadva. Könyörgök neki, hogy el ne eresszen, s amikor megígéri, rábízom magam, mert még sosem hagyott cserben. – Szóval te és Adam… tudod? – Közel hajol a fülemhez, hogy

hallhassam őt a zenétől. – Nem, Adam várni akar. – Legalábbis velem, gondolom. Imogen lelassít, az arcomat fürkészi, talán azon tűnődik, hazudok-e. – Hát… ez nem rossz. Biztosan szeret. Meglep a válasza, mert hónapok óta makacskodik, hogy legyek már túl rajta. Amikor azt feleltem, még nem állok készen rá, mindig lehülyézett. Semmi kétség, hogy hülye vagyok, a döntést azonban nem én hozom meg, hanem Adam. – Tudni fogjuk, mikor lesz itt az ideje – mondom, és igyekszem hinni is ebben. – Hé! Menjünk fagyizni! – Imogen átvezet a kijárathoz, és megkönnyebbülök, hogy ismét a padlón állok. A korlát mellől pásztázzuk a pályát, Adamet és Corey-t keressük. Amikor végre kiszúrjuk őket, egymással versenyeznek, rémült korizók között szlalomoznak, és Adam vezet Corey előtt. – Hagyjuk, hadd csinálják – mondom, mert nem hiszem, hogy Adam boldogan lejönne a pályáról holmi fagyi miatt. Mindketten mentás csokichippet választunk, és jéggel alaposan megtöltött kólát, s bár amúgy is hideg van itt, bekanalazzuk a fagyit. – Ugye, még mindig tetszik neked Adam? – kérdezi Imogen, miután lenyeli az utolsó kanálka fagylaltot. – Hát persze. Miért? Bővebben is kifejthetném és elmagyarázhatnám neki, hogy a nap huszonnégy órájában nem gondolok másra, csak Adamre. Elképzelem, amint együtt járunk az egyetemre, és megosztozunk egy lakáson. Egy nap pedig összeházasodunk. De

nem mesélek erről Imogennek, még akkor sem, ha a legjobb barátnőm. Bizonyos dolgokat meg kell tartanom magamnak. – Jó, csak soha nem beszélsz róla. Ez minden. Persze mindketten tudjuk, hogy ez nem minden, és jóval több mondanivalója van. Még mindig nagyon közel állunk egymáshoz, és bármit megtennék érte, de minél idősebbek vagyunk, annál inkább különbözünk egymástól. Győzködöm magam, hogy ez nem számít, a felnőtt barátságnak nem kell feltétlenül azon alapulnia, hogy ugyanazt a zenét hallgatjuk vagy ugyanazok a ruhák tetszenek. A közös élményeink sokkal erősebb alapot jelentenek ennél. Néha azonban mégis zavar, hogy ez történik velünk. Imogen kinyitja a pénztárcáját, aprópénzt vesz elő. – Kell még egy fagyi – mondja. – Te is kérsz? Megrázom a fejem. Innen hamburgerezni megyünk, úgyhogy nem szeretném túlságosan megtömni a gyomromat, főleg, mert Adam fizet. – Ahogy tetszik – mondja Imogen, és elbiceg a pulthoz. Nem udvariatlan, mégis tudom, hogy valami piszkálja a csőrét. Amikor visszajön, ezúttal csokifagyival, megkérdezem, mi baja. Először úgy tesz, mintha meglepné a kérdésem, de kisvártatva bevallja, hogy van valami. – Aggódom, hogy szakítani fogsz Adammel, vagy ő szakít veled, vagy tudom is én. Szóval mindig négyesben vagyunk, és mi lenne, ha szakítanátok? Olyan szar volna Adam nélkül, nem igaz? Figyelem Imogen mozgó ajkát, de annyira bizarr, amit mond, mintha nem lenne szinkronban önmagával.

– Mi van? Ezt meg miből gondolod? Mi folyik itt, Imogen? – Óhatatlanul bosszús a hangom. – Semmi. Az égvilágon semmi. Csak egyikőtök sem beszél sokat a másikról, és… hát ez annyira más, mint amilyenek mi vagyunk Corey-val. Nem próbálom azt mondani… – Adam meg én jól megvagyunk, oké? Nincs semmi baj, de hidd el, tudnál róla, ha lenne. – S miközben ezt mondom a barátnőmnek, azon tűnődöm, vajon ellenkező esetben ő is beszámolna nekem erről? Úgy tűnik, a szavaim megnyugtatják Imogent. Behabzsolja a második adag fagyit, ledönti a maradék kóláját, és félretolja a poharat. Olyan hatalmasak az italok, nem is értem, hogy sikerült meginnia, amikor én még a negyedénél sem tartok. Imogen, mint aki teljesen megfeledkezett arról, amiről az imént beszélgettünk, a karácsonyi szünet előtti utolsó napról kezd beszélni, részletesen előadja, mit művelt Helena Fletcher. Csak fél füllel hallgatom, mert látom, amint Adam hosszú léptekkel felénk igyekszik, de ügyetlenek a mozdulatai, hiszen pengén gyalogol. Corey, szokás szerint valamivel mögötte próbál lépést tartani vele. – Kurvára nem fogjátok elhinni, ki van itt – mondja Adam, és megrántja a ruhám ujját. Nem vesződik azzal, hogy kihúzzon egy széket, az asztalra telepszik. – A kicseszett Hollis. Egymásra nézünk Imogennel. Ez csak bajt jelenthet. Corey is megpróbál felülni az asztalra, de nincs elég hely, így kénytelen beérni az Imogen melletti székkel. – Na, mit szóltok ehhez? Mi a francot keres itt? Nem tudja, hogy ez a diákok helye? – Adam dühösen, egyszersmind

izgatottan beszél. Mindnyájan felé fordulunk. A karját vakarássza. Észrevettem, hogy sokszor csinálja ezt az utóbbi időben, de fogalmam sem volt, miért. Persze nem hoztam szóba. Nem akartam, hogy azt higgye, belekötök. – Mégis mit képzel magáról? – mérgelődik. – És ámuljatok, egy fickóval van. Ismét Imogenre nézek, ezúttal azonban nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt gondolja, amit én: tökmindegy, itt van-e az osztályfőnökünk, attól mi még jól érezhetjük magunkat. – Biztosan őrült a fickó – folytatja Adam. – Ki az ördög akarna hozzáérni ehhez a nőhöz? Elveszítem a türelmemet. Régóta hallgatom, ahogy Miss Hollist csepüli, és már tele van vele a hócipőm. A suliban nem beszél semmi másról, és igazán jó lenne, ha legalább egyetlen estére abbahagyná. Kinyitom a számat, de szétesnek a szavak, elfojtja őket a gondolat, hogy esetleg felbosszantom Adamet. Inkább próbálok rendes barátnő lenni, aki megérti a dühét. Azt hiszem, az ő olvasatában Miss Hollis egy boszorka. – Gyertek! Nézzétek meg! – mondja aztán. – Úgy kori​zik körbe, mintha övé volna a hely. Mit képzel ez a nő, ki ő? – Leugrik az asztalról, észre sem veszi, hogy az üres fagylaltos tégelyt meg a kólámat lesöpri a földre, s már indul is a pálya széléhez. Elsőként Corey követi. Olyan kifejezést látok az arcán, amit még soha: túlságosan is élvezi ezt. Imogen vállat von, és utánuk indulunk. Én vagyok az egyetlen, akit nem izgat a korcsolyázó Miss Hollis látványa? Joga van a magánélethez, miért nem tudjuk egyszerűen észre sem venni?

Adam számára azonban ez képtelenség, és mire beérjük, gúnyos vigyorral mutat egy irányba. – Ott! Nézzétek! A szőke boszorkány. Beletelik egy időbe, mire megtalálom őket, ám úgy vélem, Adam tévedett. A szőke nő, aki egy férfiba karolva korcsolyázik, nem lehet Miss Hollis. Ez a nő túlságosan magabiztos, túlságosan szép. Miss Hollis a korlátnál húzná össze magát, nem igaz? Ám ahogy közeledik felénk, felismerem, csakugyan ő az. Más kiadásban ugyan, de a mi tanárnőnk. – Nézd meg, milyen sok smink van rajta – jegyzi meg csípőre tett kézzel Imogen. Még sosem láttam Miss Hollist kifestve, ezért közelebbről is szemügyre veszem. Imogennek igaza van. Legalábbis féligmeddig. Miss Hollis csakugyan sminket visel, de egyáltalán nem sokat, és jól áll neki. A társaságában lévő férfi sokkal magasabb nála, de ez sem tűnik furcsának. Tulajdonképpen nagyon is jól néznek ki egymás mellett. És boldognak tűnnek. Miss Hollis a férfihoz hajol, aki nevet valamin, amit mond neki. Bár a tanárnő ezerszer idősebb nálam, mégis féltékenységet érzek. Kételkedem benne, hogy Adam meg én ilyen meghittnek látszanánk együtt. – Akkora a tömeg, hogy még észre sem vett minket – mondja Corey. Adam bólint. – Nekem ez jól jön. Menjünk! – Ezzel ellöki magát a jégen, hátra se fordul, követjük-e. Corey természetesen ott van a nyomában, maga után húzza Imogent, aki visít, és elejti a kóláját, de senki nem veszi észre.

Akkora itt a nyüzsgés, hogy senki nem vesz észre semmit. Én ott maradok, hiszen mindhárman veszett gyorsasággal rohantak el, hogy közelebbről is szemügyre vegyék Miss Hollist. Sehogy nem tudok lépést tartani velük. Sőt követni sem tudom őket, mert egye nagyobb lesz a jégen a tömeg. Összemosódnak a színek, a fehér teljesen eltűnik. Végül kiszúrom Adam piros dzsekijét, és próbálok utána eredni, miközben a korcsolyázók között kígyózik. Corey és Imogen alig maradnak le tőle, és egyre közelebb érnek Miss Hollishoz. Fogalmam sincs, mit tervez Adam, de alig tudom elhinni, hogy tényleg odamegy, és mond neki valamit. Néhány perc múlva olyan erősen nézem az alakokat a jégen, hogy könnyezni kezd a szemem. Valami történik a pályán, de nem tudom kivenni, mi az. A korcsolyázók lelassítanak, megállnak, s egy sötét tömegre mutogatnak a jég közepén. Néhányan felbuktak, percekbe telik, mire föltápászkodnak. Csak ekkor fogom fel, hogy Miss Hollis igyekszik fogást találni a barátja karján. És azt is látom, hogy csak kis híján kerülte el a fejét egy korcsolya. Adamet és a többieket keresem, de csak akkor veszem észre őket, amikor ott vannak mellettem. – Hűha! Láttad? Miss Hollis seggre esett – hahotázik Adam. A mosolyának akkor is örülök, ha más kárán nevet. Visszanézek a pályára, s látom, amint a barátja lesegíti Miss Hollist a jégről. Mindkettejük számára véget ért az este. De nagyot tévedek, ha azt képzelem, hogy Adam talán jól fogja érezni magát. Másodpercekkel később elkapja a karom, közli, hogy elege van, és menjünk a Burger Kingbe.

Adam hazakísér, a házunk előtt állunk, a túl magas sövénynek dőlve, amelyet apának sosincs ideje lenyesni. Itt rejtve vagyunk a szüleim tekintetétől. Adam átkarol és megcsókol. Ajka hideg, de még így is szeretem, és azt kívánom, bárcsak bejöhetne velem. Amikor elhúzódik tőlem, mosolyog. – Láttad azt a ribancot ma este? El se hiszem, hogy ilyen könnyen ment. Homlokráncolva kérdezem, mire gondol. – Miss Hollisra, természetesen. Először nem hittem, hogy meg tudom csinálni anélkül, hogy észrevenne, de akkora volt a tömeg, ő meg annyira elmerült a pasijában… – Azt hittem, baleset történt. – Igen, az. Csak besegítettem egy kicsit a sorsnak, ez minden. – Valaki

majdnem

belerohant

Miss

Hollis

fejébe

a

korcsolyájával. Adam grimaszt vág, és elengedi a kezem. – Ja. De elkerülte. Miss Hollis jól van. Néhány karcolással megúszta, legfeljebb sajog a segge. Nem nagy ügy. Ismét magához húz, ezúttal melegebb az ajka. Én pedig tüstént elfeledkezem Miss Hollisról, mert Adam boldog. Ő az enyém, és ez minden, ami számít.

Tizenötödik fejezet 2014 Az éles nappali fényben nem nehéz gyanakvással szemlélni az előző este történteket. Julian eltűnése után, én is így voltam ezzel. Először arra gondoltam, ellopott valamit, de a laptopom, az egyetlen értékes tulajdonom, pontosan azon a helyen állt a konyhapulton, ahol hagytam. Sosem tartottam a lakásban készpénzt, s az egyetlen ékszerem, a feszületmedálos lánc, amely valamikor a nagymamámé volt, a nyakamban lógott. Maria gyakran mesélt olyan férfiakról, akik csak szexet akartak, és amint megkapták, leléptek. Csakhogy Julian meg én szinte alig érintettük egymást… Azon tépelődtem, hátha úgy érezte, elutasítom, ámbár ennek sem volt értelme, hiszen nem próbálkozott semmi mással, csak a homlokomat csókolta meg, és ő volt az, aki abbahagyta, nem én. Vagyis egyetlen lehetőség maradt: Julian megváltoztatta a rólam alkotott véleményét. Zúgott a fejem, szédültem, mintha egy hordó bort ittam volna a bodzaszörp meg a zöldtea helyett, de nem volt fájdalomcsillapítóm. Éppúgy nem szerettem, ha gyógyszer áramlik a szervezetemben, mintha alkohol. Csapvizet ittam, de vajmi keveset segített véget vetni a fájdalomnak, úgyhogy visszakóvályogtam a díványhoz, s a karfára hajtottam a fejem. Ahogy körülnéztem, nem volt nehéz megértenem, miért lépett

le Julian. A lakásom lélektelen kagylóhéj, nem utal a személyiségre, és bár jól kijöttünk egymással, nem vagyok az a vidám, flörtölős típus, akihez nyilván hozzászokott. Önmagamat adtam. Győzködtem magam, hogyha nem tetszett neki az, aki vagyok, akkor ez az ő baja, én egyetlen férfi kedvéért sem fogok megváltozni, de azért ott fortyogott bennem a sajnálkozás, amiért nem tettem több erőfeszítést. Megint havazott. Kis, kecses hópelyhek szállingóztak az ablak előtt, és megborzongtam. Fölkeltem, hogy bekapcsoljam a villanyradiátort, és megnézzem, mennyi az idő. Legfeljebb félórát hagyhatom bekapcsolva, különben egetverő számlát kapok. De amint előléptetnek, biztosan jobbra fordulnak a dolgok, talán egy szebb lakásba is költözhetek. Egy karakteresebb, központi fűtéses lakásba. Amint kipattant az ötlet, máris kételkedtem benne, hogy veszem-e rá a fáradságot. A környezetemet képes vagyok megváltoztatni, engem azonban nem változtat meg semmi. Még volt két órám, mielőtt el kellett indulnom a könyvtárba, de bizonytalan voltam, mivel üssem el. Vasárnap délelőtt anya sosem ült otthon, a weboldalra pedig nem akartam fölmenni. Julian valószínűleg odafent van, és valaki mást keres. Most az egyszer nem volt hangulatom a könyvekhez. Miközben azon töprengtem, mit csináljak, összeütöttem egy tojásos pirítóst, majd még mindig a tegnap este viselt ruhában a konyhaasztalhoz ültem. A pólómon még éreztem Julian illatát, ezért nem akartam átöltözni. De tisztában voltam vele, hogy bármi is volt közöttünk, már akkor vége lett, mielőtt elkezdődött volna, viszont kellett nekem néhány pillanat, hogy

elengedjem. A rántotta túl nyúlósra sikerült, mégis befaltam, mert reméltem, hogy evés után kicsit csillapodik a fejfájásom. Most úgy álltak a dolgok, ahogy lenniük kellett: egyedül eszem a kicsi konyhaasztalomnál. Ostoba voltam, mert elhittem, hogy bármi megváltozhat. De legalább az e-mailező felől nem hallottam. Most megint a rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok. Mire elérkezett a munkába indulás ideje, a fejfájástól eltekintve, valamivel jobban éreztem magam, s amikor csatlakoztam Mariához a pult mögött, őszinte mosolyt küldtem felé. Mielőtt megismertem Juliant, jól voltam. Semmi nem indokolta, hogy most másként legyen. – Sam arra kért, tegyük fel a karácsonyi dekorációt – fogadott Maria. Már december elejét írtuk, nem lepett meg Sam kérése. Igazából máskor nem hagytuk ilyen későre. – Ugye, imádod ezt az időszakot? – folytatta Maria. – A hangulatát. Ilyenkor még azok is barátságosak, akik többnyire nem azok. Mosolyogva úgy tettem, mint aki egyetért vele. A karácsony olyasvalami volt, amin túl kellett esnem. Azt feleltem, ebéd után dekorálhatunk, talán akkor nagyobb nyugi lesz, s közben titokban azt reméltem, hogy a díszeket ellopták, elvesztek vagy hamuvá égtek. Néhány órán keresztül a polcokat töltöttem fel, és rendezgettem a könyveket. Teljesen belefeledkeztem a munkába, nem hagytam, hogy bármi más befurakodjon a gondolataimba. Amikor valaki megveregette a vállamat,

fölsikoltottam ijedtemben, s a földre ejtettem a kezemben lévő könyvet. Megfordultam, és Ben állt előttem. Már fel is kapta az elejtett kötetet, és visszaadta nekem. – Elnézést kérek. Úgy tűnik, mindig ezt váltom ki az emberekből. – Semmi baj. Hozzám jött? – Igen. Csak kihívtak valahová, és gondoltam, beugrom megkérdezni, hogy sikerült a szombat. Nem volt szükségem erre az emlékeztetőre. Egész álló nap minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megfeledkezzem Julianről, és tessék, most aztán nem kerülhettem ki. Mielőtt válaszolhattam volna, Maria dugta be fejét a polcok közé, és megtorpant, amikor észrevette Bent. – Ó, elnézést… én öö… csak kíváncsi voltam, hol vagy. Nem láttalak az asztaltól. – Kezet nyújtott Bennek. – Ismét jó napot! – Mariának jéghideg lett a hangja, és fogalmam sem volt, miért. – Szükséged van rám? – kérdeztem, de megrázta a fejét, és újra eltűnt. Amikor visszafordultam Benhez, a homlokát ráncolta. – Mi volt ez az egész? – Nem tudom biztosan, talán azt hiszi, ráhagyom az összes munkát. – Ámbár kimondtam, tudtam, hogy Maria ezt nem gondolhatta. Ben halványan elmosolyodott. – Ó, sajnálom. Nem kellene megzavarnom munka közben. Már megyek is. – Majd megnyugszik – mondtam –, és különben sem volt még

szünetem. – Igazából csak azért jöttem, hogy odaadjam ezt. – Kis bevásárlószatyrot nyújtott felém. Zavartan vettem el tőle, s egy könyvet húztam ki a táskából. Olyan szerző írta, akitől még sosem olvastam, és nyilvánvalóan krimi volt. Ben kuncogott. – Gondoltam, hátha ad neki egy esélyt – tette hozzá. – Esetleg meglephetné magát. Óhatatlanul felnevettem, megdöbbentett a férfi nyájassága. Talán örültem, hogy most, miután Julian kilépett a képből, visszatérek a magányomba, de azért még mindig hálás voltam, hogy megismertem Bent. Évek óta nem akadt senki, akit a barátomnak nevezhettem volna. Úgy gondoltam, Mariára számíthatok, de azért voltak fenntartásaim. Azon túlmenően, hogy az életében megforduló férfiakról mesélt, őróla vajmi keveset tudtam. Bennel kapcsolatban még résen kellett lennem, de minél jobban megismertem, annál inkább kedveltem. Persze nem úgy, ahogyan Juliant. Megköszöntem a könyvet, és azt ígértem, el fogom olvasni. Jóllehet, tervbe vettem már a következő néhány regényt, de az övét olvasom el először. Ennyivel tartoztam neki. Szemlátomást örült. – Ki fogom kérdezni, hogy biztos legyek benne. Egyébként… – Jaj, ne! – Megláttam valakit, aki épp belépett a könyvtárba. Rá a legkevésbé sem számítottam. Julian volt. A korlát, amelyet egész délelőtt építettem, leomlott, és nem tehettem róla, de örültem neki. Julian egészen idáig eljött, hogy

találkozzon velem. De ettől még tudnom kellett, mi történt az éjszaka. Visszafordultam Benhez, s elmondtam neki, hogy a pult felé igyekvő férfi Julian. Akkor épp kikerült a látóteremből, és nem mertem megmoccanni. Mi van, ha meglát Bennel, és a barátomnak hiszi? De nem volt időm kigondolni, mit tegyek, mert Maria – akinek csodálkozó ábrázata arról árulkodott, hogy zavarba hozza a helyzet – már kísérte is felém Juliant. Hónapokon keresztül egyetlen férfiról sem tettem említést, most meg ketten is jöttek hozzám. Még vicces is lett volna, ha nem aggódom amiatt, hogy mit gondol Julian. – Jó lesz, ha hagyom dolgozni – mondta Ben, és rám kacsintott. Ám mielőtt bármelyikünk mozdulhatott volna, Julian már ott állt előttem, kinyújtott kezében egy csokrot tartott. Nem tudtam volna megmondani, milyen virág, mert semmit sem tudok a virágokról meg a növényekről, de drágának tűnt. Még soha életemben nem kaptam virágot, fogalmam sem volt, mit kellene éreznem. Talán izgatottságot. De mindössze arra tudtam gondolni, hogy mit keres itt Julian, és miért nyújt felém egy csokor virágot, amelyet nem érdemlek meg, hiszen alig néhány órája leírtam őt. – Ezt neked hoztam – mondta elvörösödve, hiszen még mindig nem vettem el tőle a csokrot. Maria visszasétált a pulthoz, Ben pedig hátul kószált, de még így is nehéz lehetett Juliannek egy ilyen megnyilatkozás. Elvettem tőle a virágot, de még mindig nem voltam biztos benne, mi történik. – Én… köszönöm. Gyönyörűek. Nem gondoltam, hogy látlak

még… azután, hogy… – Ne haragudj a tegnap este miatt. El kellett mennem, és nem akartalak felébreszteni. Tollat kerestem, hogy üzenetet hagyjak, de egyet sem találtam a lakásban. A telefonszámod pedig nincs meg. Julian a cipőjét nézte, de szükségtelen volt kerülnie a tekintetemet, én legalább annyira zavarban voltam, mint ő, hogy egyenesen ránézzek. Rengeteg kifogást hozott fel, és mindegyiknek volt értelme. Az egyetlen tollat a kabátzsebemben tartom, és mindketten elfelejtettük megadni a telefonszámunkat. Az e-mail címem azonban megvolt neki. Akkor miért nem küldött e-mailt? És még mindig furának tűnt, hogy elaludtam mellette. – Tudom, e-mailt kellett volna küldenem neked – mondta, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – De akkora idióta vagyok, hogy csak akkor jutott eszembe, amikor már útban voltam idefelé. – Hát most már igazán nem számít – feleltem, mert elhatároztam, hogy nem csinálok belőle ügyet. – És még egyszer kösz – emeltem fel a csokrot, és beleszagoltam. – Felvidítják majd a lakásomat, de hazafelé menet vennem kell egy vázát. Ó… ő itt Ben. Ben előrelépett, és kinyújtotta a kezét Julian felé. – Örvendek. Leah említette, hogy köztisztviselő vagy. Biztos érdekes a munkád. Julian összevonta a szemöldökét, s egy pillanatig nem mozdult. Visszafojtott lélegzettel vártam, mi fog történni, ám akkor lassan előrehajolt, és lazán megrázta Ben kezét.

– Igen, így igaz. És te? – Ben vagyok, Leah barátja. Évek óta senki nem nevezett a barátjának, és furán éreztem magam. Azon tűnődtem, ki volt az utolsó, aki ezt mondta rólam. Imogen? Corey? Adam? Amikor Julian nem felelt, Ben vette a célzást, és odébbállt. Reméltem, felfogta néma hálámat és bocsánatkérésemet, amikor elköszöntem tőle, bár Julian gorombasága után olyan érzésem volt, hogy többet nem hallok felőle. Miután elment, Julian láthatóan megkönnyebbült, és ismét bocsánatot kért az eltűnéséért. – Elvihetlek vacsorázni? Kiengesztelésül. Magunkon éreztem Maria tekintetét, ezért újra elkezdtem feltölteni a polcokat. – Igazán nincs szükség erre. Komolyan, nincs semmi baj. – De szeretném. Csak… Nem érdekes. Ráérsz péntek este? Örömmel töltöttek el Julian szavai. Adam óta a legcsekélyebb kilátásom sem nyílt randevúzni, második randiról nem is beszélve. Félelmetes volt, egyszersmind izgalmas. Noha így éreztem, egy kurta pillanatig fontolóra vettem, hogy nemet mondok. Ha beengedem Juliant az életembe, ez bonyodalmakkal jár, és korábban egyszerűen mentek a dolgok. De még egy olyan elcseszett alak is, mint én vagyok, nem érdemel meg egy csöppnyi boldogságot? Eljött az ideje, hogy felépítsek magamnak egy életet. További tépelődés nélkül beleegyeztem a vacsorába. Azt tudtam, hogy nem mutathatom ki, mennyire felajzott vagyok, hiszen mindenből okultam, amire Maria akaratlanul kioktatott

a fecsegései közben. Julian végre elmosolyodott. – Remek. Akkor nálad találkozunk, és beülünk valahová. Miközben ezt mondta, magam elé képzeltem lehangoló kis lakásomat, és kettőnket, amint ismét tévét nézünk a kényelmetlen, kétszemélyes díványomon. Nem lenne jobb esetleg hozzá menni? Szorongás fogott el, hogy egészen Bethnal Greenig utazzam, de Julian lakása biztosan sokkal lakályosabb, mint az enyém. Ráadásul, ha látom, milyen színűre festette a falait, és hogyan rendezte el a bútorait, újabb betekintést nyerhetek a jellemébe. Persze az sem számított volna, ha egy dohos, omladozó kalyibában lakik. Már horogra kerültem. Ám amikor javasoltam, hogy nála találkozzunk, grimaszt vágott. – Hm, lehetne, de pillanatnyilag festés van, és jókora kosz. Majd legközelebb. Csalódottan bólintottam, viszont meg is könnyebbültem, hogy nem kell Kelet-Londonba utaznom. Legalábbis még nem. – Jó lesz, ha visszaengedlek a munkádhoz – jegyezte meg Julian. Előrehajolt, egy pillanatra azt hittem, arcon csókol, ehelyett azonban a kezemet fogta meg, és azt mondta, hogy pénteken hétkor találkozunk. Amikor megfordult, eszembe jutott valami. – Nem kellene telefonszámokat cserélnünk? – kérdeztem. – Tudod, ha bármi történne péntek előtt. Butaságnak tűnik, ha csak e-mailben beszélünk. Julian visszajött hozzám.

– Igazad van, teljesen kiment a fejemből. Hiszen ez volt a másik ok, amiért idejöttem. Egy idióta vagyok. – A zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, és bepötyögte a számokat, amelyeket mondtam neki. – Most megvan a tiéd, úgyhogy rád csöröghetek, és neked is meglesz az enyém. A távozó Julient figyelve toltam vissza az üres köny​veskocsit a raktárba, ám amikor elhaladtam előtte, kerültem Maria tekintetét. Sor kígyózott a pultnál, úgyhogy pillanatnyilag nem mondhatott semmit, de tudtam, hogy a fejében hemzsegnek a kérdések. Biztos talál rá lehetőséget, és még ma kifaggat. Sajnos hamarabb került sor rá, mint reméltem. Az összes ügyfelet kiszolgáltuk, már közeledett a zárás ideje, amikor Maria szóba hozta, amit korábban látott. – Elmondod, mi folyik itt, Leah, vagy találgatnom kell? – Egyáltalán nem viccesen kérdezte, inkább fagyosan, ahogy Julian beszélt Bennel. – Nem emlékszel? Bennel már találkoztál. Egy csomó könyvet adományozott nekünk. összebarátkoztunk.

Azt

hiszem,

mostanra

eléggé

Maria hunyorítva nézett rám. – Barátok? Oké. És ki a másik pasi? Egyáltalán mit akart a virágokkal? Nem állt szándékomban hazudni, viszont nem avathattam be őt ennél jobban. Már így is kínos kérdéseket tett föl, s ha tudna Julianről, soha nem volna egy percnyi nyugalmam. Olyan lennék, mint ő. Kitárnám a szívemet, hogy összetörjék. Minél több az olyan ember, aki bármely részletét ismeri az életemnek,

számomra annál rosszabb. Már Bennek is többet mondtam el, mint amennyit akartam vagy terveztem, és nem tehettem meg ugyanezt Mariával. – A rokonom – feleltem. És ha egyszer már kint volt a hazugság, azt lehetetlenség visszavonni. – A rokonod? Tényleg? És a virágok? – Maria elhúzta a száját. Arra várt, hogy hazugságon kapjon. – Hát nem mondtam el, de tegnap meghalt a nagymamám. Ő azért hozta a virágot, hogy fölvidítson. Tudod, nagyon közel állunk egymáshoz. Ez mindent megváltoztatott, mert Maria arca hirtelen ellágyult. – Sajnálom. Igazán elmondhattad volna. Azon tűnődtem, vajon elhitte nekem, vagy csak nem akart érzéketlennek látszani, de mindenképpen el kellett térítenem a tárgytól. – Egyébként mi újság? Mi történt az utolsó pasival? Ha jól emlékszem, nagyon tetszett neked. Maria szemlátomást nem örült, hogy másra tereltem a témát. Fintorgó arcát nézve mintha összemosódott volna Imogenével, és olyan időkre emlékeztetett, amikor meg kellett volna harapnom a nyelvem a jelenlétében. Ez nem volt mindig így, ám ahogy idősebbek lettünk, Imogen kezdett egyre állhatatlanabb lenni. És én milyen lettem? – Tehát mégis vannak rokonaid? Sosem említettél egyet sem – mondta a kérdésemre ügyet se vetve Maria, és beütött valamit a számítógépbe. Nem tudtam volna megmondani, csakugyan dolgozik-e, vagy csak úgy tesz, mintha dolgozna, és nem mertem a válla fölött a képernyőre nézni.

Szerencsére miközben meg akartam fogalmazni a választ, egy idősebb úr csoszogott a pulthoz, s egy könyvlistát adott át neki. Megragadtam hát a lehetőséget, és leléptem.

Már sötét volt, amikor eljöttem a könyvtárból, s a hó java lefagyott. Lassan lépkedtem, igyekeztem a látható betonfoltokra lépni. Fölhúztam a kapucnimat, s a földre összpontosítva, nem figyeltem senkire, aki elhaladt mellettem. Valaki nekem ütközött, mire tüstént megfordultam és elnézést kértem. Valamiféle válaszra várva fölpillantottam, de az előttem álló magas alak csak rám meredt, és idétlen vigyor ült az arcán. Ő is kámzsát viselt, így nem sokat láthattam belőle, de a bőre puffadt volt, és pattanások pettyezték. El akartam futni, mert tudtam, hogy nem stimmel valami, de a lábam nem akart mozdulni. A férfi előkapott valamit a háta mögül. Egy fehér műanyag palackot. Levette a kupakját, fölemelte, s akkor már tudtam, mi fog történni velem. A palackban lévő folyadék sav volt. Hallottam olyan férfiakról, akik ezt teszik a nőkkel, hogy örökre sebhelyes legyen az arcuk, de nem voltam sem szépségkirálynő, sem modell, akinek féltékeny a fiúja. Ám ez mit sem számított, nekem ott volt az e-mailezőm. A jeges folyadék az arcomba loccsant, olyan érzés volt, mintha rám ragadt volna, rám fagyott volna örökre. De a savnak nem kéne égetnie? Miért nem érzem a hőt? Bizonyára a sokk teszi. Már hallottam, hogy efféle helyzetekben a szervezet kikapcsol. Másodperceken belül a férfi ledobta a palackot és elrohant, úgy

futott a jégen, akár egy olimpiai gyorskorcsolyázó. Térdre rogytam, arcomon a könny keveredett a savval. Kiáltoztak, sikoltoztak körülöttem, emberek gyűltek körém, fontoskodtak, és kérdések záporoztak rám. Egy nő elkiáltotta magát, hogy az arcomba öntöttek valamit. – Sav! – próbáltam kinyögni, de a hangom halk volt és reszelős, kételkedtem benne, hogy bárki meghallott. Aztán a szemem sarkából egy férfit láttam, aki felemelte a földről és az orrához tartotta a palackot. Nagyot szippantott belőle, majd bólintott. – Semmi baj – mondta nekem vagy mindenkinek, aki ott állt körülöttem. – Ez csak víz.

Tizenhatodik fejezet 2000 A szülők úgy szállják meg az iskolát, mint valami sáskahad. Mindenütt káosz uralkodik. De mondtam Adamnek, hogy ez jó, mert mialatt ők buzgón beszélgetnek a tanárainkkal, mi elosonhatunk, és kettesben lehetünk. Alighanem egy faliszekrényben fogunk kikötni, de nem érdekelt. Beszélnem kell vele, mégpedig ma este. Már így is túl sokáig halogattam. Adam késik. Abban maradtunk, hogy a természettudományi épület mögött találkozunk fél hatkor, és már háromnegyed múlt öt perccel. Senki nincs a környéken, de beszélgetésfoszlányokat hallok, és cipők kopogását az épületek körül. Adam azonban edzőcipőt visel, és nem fogom meghallani, ha közeledik. Egyfolytában forgatom a fejem. Ismerem Adamet, mögém oson majd, és megpróbálja rám hozni a sikítós frászt. Hideg van idekint. A vászondzsekim túl vékony a januári időjáráshoz, viszont csinos, és jól akarok kinézni, amikor Adam iderobog. Próbálok lazítani, elvégre jól kellene éreznem magam, hiszen az összes tanárom dicshimnuszt zengett rólam ma este apának és anyának. Mr. Atler volt az egyetlen ünneprontó, mert elmondta, hogy túl sokat beszélek Imogennel biológiaórán, de miután arról is beszámolt, hogy az elmúlt három dolgozatot én írtam meg a legjobb eredménnyel,

megfeledkeztek erről. A biológiát ugyan nem szeretem, de jól akarok teljesíteni, mert jó munkát szeretnék kapni az egyetem után. Pusztán azért, hogy csináljak valamit várakozás közben, az épület egyik sarkától a másikig sétálok, de hátul maradok, nehogy meglássanak. A lépteimet számolom, s amikor kétszázötvenhez jutok, Adam, mint valami szellem, mögém oson, a tornacipője nem csap zajt. Kinyitom a számat, tiltakozni szeretnék a késése miatt, de megelőz. – Az a rohadt ribanc! – Meg se kell kérdeznem, kire utal. – Esküszöm, ezúttal túl messzire ment. El tudod képzelni, mit csinált? Noha már hallottam róla, hagytam, hogy előadja zavaros tirádáját. Mindig az a legjobb, ha kiadja magából. Már megszoktam, hiszen azóta ilyen, amióta ismerem. Azt gondoltam, tizedikben már túlteszi magát ezen az egész Miss Hollis ügyön, de csak rosszabb lett. Sem én, sem az előttünk tornyosuló GCSE{2} nem tudja letéríteni a gyűlölete ösvényéről. Nem ő Miss Hollis kedvenc diákja, ezt tudom, de kétlem, hogy olyan sokat foglalkozna vele, hogy a tanárnő uralja az egész életét. Adam már egy éve nem száll le róla, és pontosan ez az, amiről beszélni szeretnék vele. Egyáltalán nem örülök, hogy megint egy újabb gyűlölködő sztorival jött ide. – Tökre eláztatott anyánál és apánál, úgy állított be, mintha én lennék az ördög. Miért nem hagy nekem egy kicsit békét? Mindenből jó jegyeket kapok, de ő leszarja. – Adam szinte kiabál, remeg a hangja. Még sosem láttam ennyire dühösnek.

De ez több mint düh. Teljesen kifordult magából. – Csak nyugodj meg – mondom, és magam felé húzom, de eltol magától, és folytatja a tirádát. – Most nagy szarban vagyok. Apa azt mondja, a nyáron emiatt nem enged Amerikába. – Villog a szeme, zihálva beszél. Bármennyire is zaklatott, én örülök, hogy nem utazik el. Gyűlölöm magam az önző gondolatért, de talán ez a nyár lesz az első esélyünk, amikor igazán kettesben lehetünk. Csak mi ketten, anélkül hogy Miss Hollis beárnyékolná Adam minden gondolatát és tettét. Nem mondom ki, magamban tartom. – Nézd, próbálj ne pánikolni. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid csak ebben a pillanatban mérgesek, de holnap másként fogják látni a dolgokat. Az én apám… – Nem, Leah. Ez nem olyan, mint a te papád. Ha az én szüleim mondanak valamit, azt komolyan is gondolják. Én nem tudom megdumálni őket, mint te a szüleidet. Adam megjegyzése fáj, de emlékeztetem magam, hogy ez most nem rólam szól. Támogatnom kell a barátomat. – Tudom… De talán ha látják, hogy erőfeszítéseket teszel… – Te

komolyan

azt

hiszed,

hogy

az

a

ribanc kitűnő

bizonyítványt ad nekem? Én értem el a legjobb eredményt történelemből, és ez sem számít. Az első nap óta kipécézett magának. Szeretném azt mondani, hogy téved, pusztán békén kellene hagynia Miss Hollist, és minden rendbe jönne, de magam sem bízom benne, hogy csakugyan így lenne. Miss Hollisnak tényleg baja van vele, bár Adam követett el hibát, amikor ez az egész elkezdődött. Szóval, inkább azért unszolom, hogy tegyen egy

próbát, és meglátja, mi történik. Az iskola túloldalán zsongó beszélgetésre figyelek. Egyetlen szót sem tudok kivenni, a hang azonban megnyugtató, mert sötét van idekint. Adam itt van velem, tudom, de pocsék hangulatban, és nem lepődnék meg, ha egyszer csak eltűnne. Végül azonban megszólal. – Tudom, mit kell tennem – mondja, majd megfogja a kezem, s az alacsony falhoz vezet. Amint leülünk, érzem, ahogy a hideg átszivárog a szoknyámon. Olyan érzés, mintha egy jégtömbön ülnék. Adam láthatóan észre sem veszi, és mellém fészkelődik. – Ki kell moslékolnom magamból ezt az egészet. – Két kezébe fogja az arcomat, és megcsókol. Noha jó érzés, azon tűnődöm, hol tanulta ezt, és szinte kuncogok, amiért egyáltalán erre gondolok. Ma száraz az ajka, de nem törődöm vele, próbálok az érzéseimre koncentrálni, hiszen nagyon ritkán van esélyünk ilyen percekre. Úgy tűnik, mintha egy örökkévalóságig csókolóznánk. Már sajog a szám, amikor Adam elhúzódik tőlem, ám aztán a fülemhez hajol. – Azt hiszem, meg kellene tennünk. Nem akarok tovább várni. És te? Azon tűnődöm, hátha félreértettem, és valami másról beszél. Hetek óta meg sem említette a szexet, és abban a hiszemben voltam, hogy várunk a születésnapomig. Már hozzászoktam a gondolathoz, és jóleső érzés volt, hogy megvárom, amíg betöltöm a tizenhatot. De mindössze öt hónap van addig. Húsz hét nem akkora különbség, nem igaz? És ha ez segít kisöpörni

Adam agyából a Miss Hollisszal kapcsolatos összes gondját, akkor meg kell tennem, ami tőlem telik, hogy segítsek neki. – Hová mehetünk? – kérdezem. Izgatott vagyok, egyszersmind dermedt is. – Az én szüleim mostanra már otthon lesznek. A tieid is. Adam elmosolyodik, s a vállamra teszi a kezét. – Sehová nem kell mennünk. Itt van a tökéletes hely. Körülnézek, hátha nem vettem észre valamit, de nem látok mást, csak a természettudományi épület hátsó részét, egy alacsony falat meg egy füves rézsűt. Mögötte pedig a High Elms Lane-t. – Hol? – kérdem. – A természettudományos blokkba nem mehetünk be. Adam föláll és maga után húz. – Nem kell bemennünk. Gyere velem! Mintegy két métert megy, aztán megáll. Csak akkor veszem észre a rést a falban, amely elég nagy ahhoz, hogy jó néhányan bepréselődjenek oda. Mintha az építőknek elfogyott volna a téglája, ezért egy szögletes formát kihagytak az épületből. Tátott szájjal nézek, mégpedig két okból. Először is, soha nem hallottam erről, másodszor pedig képtelen vagyok elhinni, hogy Adam azt szeretné, ha itt tennénk meg, amikor mínusz ötven fok dühöng idekint. – Ne mondd nekem, hogy nem tudtál erről – mondja vigyorogva. – A fél suli itt lóg ebédidőben. A tanárok sosem jönnek ide. Túl messze van a dagadt seggüknek idáig eljönni a tanáriból. Adam szellemeskedése nem nyugtatja meg az idegeimet.

Mindjárt megtesszük. Itt. A dermesztő hidegben. Biztosan érzi, hogy feszült vagyok, mert meglágyul a hangja. – Csak nem tudom, mikor lesz újabb esélyünk. Rá akarok mutatni, hogy most miénk lesz az egész nyár, hiszen valószínűleg nem utazik Amerikába, de nem szeretném emlékeztetni a korábban történtekre. Egyébiránt meg akarom tenni. Talán közelebb kerülünk egymáshoz Imogennel is, mert végre tudni fogom, milyen érzés. Az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, talán ha ez közös lesz bennünk, visszazökkenünk a régi kerékvágásba. – Rendben – mondom előrelépve, hogy kövessem Adamet a résbe. Lehámozza magáról a kabátját, a földre teríti, majd ráül. – A jég miatt – mondja. Hát jócskán van belőle. Azt kívánom, bárcsak megduplázhatnám a réteget, sőt megtriplázhatnám. Ámbár minél több ruha van rajtam, annál félszegebb lehet ez az egész. Ezerszer is elképzeltem már ezt a percet, de soha nem így. Mindig ágyban vagyunk – nem tudom, kiében –, és meleg van meg kényelem. Romantika. Ez egyszerűen bizarr. Hideg és kényelmetlen. De ő itt Adam. A fiú, akivel örökre együtt akarok lenni, úgyhogy mit számít ez? Lehet, hogy ez az első alkalom, de rengeteg lesz még. Számtalan lehetőség, hogy jobban csináljuk. – Esetleg ide jönnél? – kérdezi Adam, mire rádöbbenek, hogy úgy állok ott, akár egy szobor, és szótlanul meredek rá. Nem akarom, hogy azt higgye, nem szeretném megtenni, vagy őt nem akarom, így aztán letérdelek a kabátjára, és hozzábújok

a hideg ellen. Ezután minden hihetetlenül gyorsan történik, egyszersmind lassan is. Adam a szoknyámmal babrál, szinte bénult vagyok a félelemtől, úgyhogy nincs semmi izgalom, még akkor sem, amikor éles fájdalmat érzek, és Adam rajtam mozog. Képtelen vagyok elhinni, hogy azt tesszük. Megkérdezem tőle, mire nevet. – Naná! – mondja, és abban a pillanatban nincs többé kétségem afelől, hogy már korábban is megtette. Utána nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Adam forró lélegzetét érzem a nyakamon, s már nem is fázom. Tehát végre megtettük. Semmi különbséget nem érzek, csak nagyon fáj. Mégis örülök, hogy megtettük, legközelebb könnyebb és jobb lesz, ebben biztos vagyok. Adam megkérdezi, jól vagyok-e, mire bólintok, hiszen tudom, ha megszólalnék, csak valami ziháló sipításra futná tőlem. Még mindig teljesen felöltözve összebújunk, mindketten elveszünk a saját gondolatainkban. Szeretném megkérdezni, boldog-e, de nem akarok amolyan rinyáló lány lenni. Szerencsére ő szólal meg először: – Különleges vagy – mondja. Megrészegít a bók, súlytalannak érzem magam. Ám néhány másodperc múlva Adam felugrik. – Jó lesz, ha megyünk. Nem kell, hogy valamelyik tanár itt találjon bennünket. Főleg az a kurva Hollis nem. És ezekkel a szavakkal ismét megrohanta őt mindaz, amit korábban érzett, mert újra azt a baljós kifejezést látom az arcán. Talán ideiglenesen el tudtam terelni róla a gondolatait, most azonban pontosan ott volt, ahonnan elindult, ahogyan

én is. Egy baráttal, akit jobban érdekel a tanára elleni gyűlöletkampány, mint én. Amint hazaérek, fölsietek a lépcsőn, hogy elkerüljem a szüleimet. Rájönnek, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy nem érzem magam másként, de talán másképp nézek ki. Vagy másként járok? Még azt sem néztem meg, vajon vérzek-e. De alig vagyok néhány percet a szobámban, amikor anya lehív. Magamon hagyom a dzsekimet, és lebaktatok a lépcsőn, hogy szembenézzek a következményekkel. Tudják. Meggyőződésem, hogy tudják. – Miért szaladtál fel? – kérdezi anya. – Szerettük volna elmondani neked, mennyire büszkék vagyunk rád. Egyébként hová tűntél? Imogennel voltál? Anya olyan sok kérdéssel bombáz, hogy azt sem tudom, melyikre feleljek először. De legalább nem gyanítja, hogy mit tettem. – Igen – felelem. – Csak lógtunk egy kicsit. – Apára pillantok, és összehúzza a szemét. Nem hisz nekem. De még ennél is rosszabb, hogy csalódás ül ki az arcára. – Apa kimegy fish and chipsért – mondja anya. – Arra gondoltunk, megvendégelünk. – Kösz – mondom, bár egy csöppet sem vagyok éhes. – Csak megyek és átöltözöm. Egy kicsit fázom. – Hát elég csacskaság ilyen vékony szoknyát hordani ebben az időjárásban. – Anya végigmér, és felszaladok, mielőtt esélye lenne bármit is kitalálni. Valamivel tizenegy óra előtt apa bekopog az ajtómon, és

megkérdezi, ébren vagyok-e. Megjátszhatnám az alvást, de erőt vesz rajtam a kíváncsiság. Mostanában apa úgy kerüli a szobámat, mint a pestist. – Csak azt szeretném elmondani, mennyire büszke voltam ma este, amikor dicséretet hallottam a tanáraidtól – mondja, miközben bejön és leül az íróasztalszékemre. – De ahhoz, hogy folytasd a jó munkát, nem lehet leereszteni. Néhány hónap, és itt a GCSE. – Tudom, apa. Mindennap tanulok a vizsgára. Bólint, nem cáfolhatja az állításomat. – Csak ne tereljék el a figyelmedet. Ezt próbálom elmondani. Most vált világossá a látogatása igazi oka. Tüstént leállíthatnám, ha megígérem, hogy senki nem fog zavarni, de hallani szeretném, mi a gondja. – Apa, nem terelik el a figyelmemet. Miért gondolod ezt? – Rákényszerítem, hogy kiterítse a lapjait. – A fiúk elvonják a figyelmet – feleli a padlót vizsgálva. Felülök az ágyban. – Adamre gondolsz? Miért piszkálod mindig? Semmi rosszat nem tett, csak hagyd őt békén. – Már kiabálok, és anya mindjárt berohan apa védelmére. – Nyugodj le, és beszélj halkan. Azt akarod, hogy a szomszédok huligánoknak gondoljanak minket? Azt csinálom, amit mond, halkabbra fogom a hangomat, de még mindig hisztérikus vagyok. – Miért pikkelsz Adamre? Apa először néz rám, és látom arcán a csalódottságot. – Mert nincs rád jó hatással, Leah. Most a vizsgáidra kell

koncentrálnod, és felkészülnöd a jelesekre, és nem tesz jót neked, ha ennyire… zaklatott vagy. Azt felelem, ez nevetséges. Adam jól teljesít a suliban, igazából még nálam is jobban tanul. De süket fülekre találok. – Nem hagyhatom, hogy hibát kövess el, Leah – mondja apa, amikor kimegy a szobámból. – Többet ne találkozz vele iskolán kívül. Nagyon furcsa tőle hallanom ezt a kérést. Rendszerint anyára hagyja a fegyelmezést, úgyhogy tudom, ezt komolyan gondolja. Azon tűnődöm, tudhatja-e, mit tettünk Adammel ma este, de mégis honnan tudhatná? Végtére is nem ragasztottak jelet a homlokomra, amely közhírré tenné, hogy már nem vagyok szűz. Még mindig anyát várom, de nem jön, ebből arra következtetek, hogy ezt együtt tervelték ki, vagyis nem csak apának van gondja Adammel. Lekapcsolom a lámpát, az oldalamra fordulok, és nedvesre bőgöm a párnát. Ez annyira nem fair. Keményen hajtok a suliban, soha nem keveredem bajba, erre azért büntetnek meg, mert szerelmes vagyok. Úgy érzem, elárultak. Elszigetelődtem. Még csak meg sem hallgatták az én nézőpontomat. De nem izgat, mit mondanak. Sosem mondok le Adamről. Öt hónap múlva szabadon azt tehetem, amit csak akarok, és nem kell többé szót fogadnom nekik. Azon az estén, miután elapadtak a könnyek, azt képzeltem, hogy Adammel vagyok a nyáron, a szülői korlátoktól megszabadulva. Előttünk az egész élet, és miénk a világ.

Tizenhetedik fejezet 2014 Hétfőn bementem dolgozni. Rákényszerítettem magam, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek és kimenjek az ajtón, még akkor is, ha minden ösztönöm azt üvöltötte, rohanjak vissza, csukjam be az ajtót, és zárjam ki a világot. De szóba sem jöhetett, hogy megint szabadságot kérjek. A rablás után már beteget jelentettem, és nem akartam felbosszantani Samet. Mellesleg gondolnom kellett az előléptetésre is. A támadás azonban minden ízemben megrázott. Noha csak víz volt, mégis azok a másodpercek, amikor nem tudtam, hosszúra nyúltak előttem, és bepillantást nyertem egy olyan életbe, aminek még a gondolatától is iszonyodtam. Másokat becsaphattam, magamat azonban nem tudtam abba a hitbe ringatni, hogy ártatlan áldozat vagyok. Tudnom kellett, kivel állok szemben. Esélyt akartam kapni, hogy megvédhessem magam. Reggel hét óra volt, amikor elértem a Garratt Lane-re. Csak fél kilencre kellett beérnem a könyvtárba, viszont alig aludtam néhány percet, így aztán nem sok értelme volt az ágyban maradnom. A séta segített gondolkodni, a tevékenység pedig olyan érzetet keltett bennem, hogy legalább csinálok valamit. Immár meggyőződésemmé vált, hogy az e-mailező nem akarja feladni. Olyan volt, mintha láthatná minden egyes

mozdulatomat és hallaná a gondolataimat. Ugyan miért szemelte ki épp azt a pillanatot, amikor csakugyan jól éreztem magam? Juliannel megbeszéltünk egy újabb találkozót, és most az egyszer jóra fordultak a dolgok. Hát ettől lett még rosszabb. Most minden egyes ébren töltött másodpercben úgy éreztem, mintha tekintetek tapadnának rám. S még ennél is baljóslatúbb volt a tény, hogy nem tudtam, kinek a tekintete. Fölhúztam a kapucnimat, s menet közben egyfolytában figyeltem a körülöttem lévőket. Számítanom kellett rá, hogy bármi megtörténhet, és muszáj volt felkészülnöm. Bárki legyen is az illető, ha nem tud meglepni, ugyebár nem is győzhet le. Ám aznap reggel nem történt semmi rendkívüli, csak a megszokott dolgozók tartottak az irodákba meg az üzletekbe. Senki nem vetett rám egy második pillantást. A tegnap este megmutatta, hogy tennem kell valamit. Nem ülhetek tétlenül, miközben valaki megpróbálja tönkretenni a jelenlegi életemet. Nem volt valami remek élet, de az enyém, és nem engedem, hogy bárki megszabja, hogyan éljem. Odaértem a kávéházhoz – meglepően üres volt –, forró csokoládét rendeltem croissant-nal, majd, miután gyorsan körülnéztem, az egyik hátsó asztalhoz indultam. Onnan tisztán láthattam, ha bejön valaki. Csupán még egy asztal volt foglalt, és nem gondoltam, hogy a két, festékfoltos overallt viselő férfi bárminemű veszélyt jelentene. Újságjaikba temetkezve, ropogós kiflit tömtek a szájukba, és egyszer sem pillantottak felém. Mindazonáltal résen kellett lennem. Ezzel az új hozzáállással erősebbnek éreztem magam. Olyan volt, akár valami páncél, amely mindentől megment, ami vár

rám, mert lesz ez még sokkal rosszabb is. Ebben biztos voltam. Mire a pincérnő kihozta a reggelimet, már egy terv csírája is megfogant bennem. Segítségre volt szükségem, és csak egyetlen embertől kérhettem. Nem lehettem biztos benne, vajon hibát követek el, vagy sem, de kifogytam a lehetőségekből. Az szóba sem jöhetett, hogy Juliant terheljem mindezzel, annak a segítségnek pedig, amit dr. Redfield kínálhatott, szintén megvoltak a maga korlátai. Mellesleg még mindig nem tudtam elérni. Maria sem jöhetett szóba, s bár nem igazán értettem, mi az, de volt valami, ami megakadályozta, hogy kitárulkozzam előtte. Szóval csak Ben maradt. Majd ebédidőben fölhívom. Beleharaptam a croissant-ba, s a kabátomra hulló süti​forgácsokat figyelve próbáltam megszabadítani elmémet minden más gondolattól.

A könyvtár csak kilenckor nyitott, így csend volt, amikor beértem. Mariát nem láttam, a táskája viszont a pult alatt hevert, és már bejelentkezett a számítógépére. – Hát itt vagy – szólalt meg Sam, és ugrottam egyet ijedtemben. Megfordultam, és közvetlenül ott állt mögöttem. Ha ez példa volt arra, hogy ébernek kellett volna lennem, most komoly gondban lennék. Sam valahogy másként festett, és néhány másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy jó néhány centit levágatott a hajából. – Beszélhetnénk? – kérdezte. Semmi szia vagy jó reggelt. Csak egy parancs. Nem jó jel. Még csak meg se várta a válaszomat, hanem gyorsan megfordult, és elindult fölfelé az irodájába.

Ritkán kellett Sam irodájába mennünk, amely inkább afféle raktárra emlékeztetett, és nem volt jó érzés ott tartózkodni. Azon tépelődtem, talán az előléptetéssel kapcsolatban vannak hírei, és úgy döntöttem, csakis erről lehet szó. Más oka nem lehetett ennek a váratlan megbeszélésnek. Pusztán Sam hivatalos hangneme zavart. – Foglalj helyet – mondta, egy műanyag székre mutatva, amely úgy nézett ki, mintha egy iskolából lopták volna el. Alig ültem le, máris folytatta: – Attól tartok, nem fogunk behívni állásinterjúra a vezető könyvtárosi posztra. Sajnálom. Csak néztem őt tátott szájjal, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Erre nem számítottam, hiszen nem is volt semmi értelme. Alig pár nappal ezelőtt ő maga sürgetett, hogy adjam be a jelentkezést az állásra. – Én öö… Sam arckifejezése hűvös volt, de azért megerőltetett egy félmosolyt. – Természetesen

ez

semmit

nem

változtat

a

jelenlegi

beosztásodon. Ezt szeretném leszögezni. Egy halom kérdés versengett figyelemért az agyamban, de egyetlenegyet sem tudtam megformálni. Továbbra is csak meredten bámultam Samet, láttam, amint a homlokát ráncolja, amikor nem szólaltam meg. Végül egy bólintásra futotta, és ki tudja, miért, egy köszönömre. Megköszöntem neki, amiért elrabolt egy ritka boldogságfoszlányt, amely az utamba tévedt. Odalent Maria a komputernél ült, és föl sem emelte a fejét, amikor megjelentem. Arra gondoltam, nem veszek róla

tudomást, de fogalmam sem volt, miért játsszuk ezt a játékot. – ’Reggelt – mondtam, s próbáltam vidámnak hangzani. Maria meglepetten nézett föl. – Nem is vettem észre, hogy itt vagy. Csak kilenckor kezdesz, nem igaz? Elmondtam neki, hogy korán ébredtem, és úgy gondoltam, a lehető legtöbbet hozom ki a délelőttből, de nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna. Alighanem arra gondolt, hogy még több mindent titkolok előle, ami nem okozott volna neki meglepetést. Csukott könyv voltam, valószínűleg lakattal. – Ellátod a pultot délelőtt? – tudakolta. – Sam arra kért, ellenőrizzem az olvasótermet. – Nem nézett rám, miközben beszélt, csak verte a billentyűzetet. Azt feleltem, részemről rendben, de előtte még el kell intéznem valamit. Mindvégig magamon érezve a tekintetét, a mosdóba mentem, és imádkoztam, hogy üres legyen. Miután bezárkóztam egy fülkébe, a földre rogytam, s az ölembe temettem a fejem. De nem sírtam. Sok éven át csak bőgtem, és olyan lettem, akár egy kiszáradt kút, sírásra képtelen. Azt hiszem, szerettem volna, alighanem szükségem is lett volna rá, de a szemem száraz maradt. Mialatt Sam elmondta a hírt, föl sem fogtam, milyen sokat jelentett nekem az előléptetés. Most azonban, amikor nem volt meg a lehetőség, úgy tűnt, nem tudok szabadulni a csalódottságtól. Volt egy esélyem – bármilyen kicsi is –, hogy változtassak az életemen. És most mihez fogok kezdeni? Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet igazából elfelejteni. Nem tehettem úgy,

mintha ez az álláslehetőség nem is létezett volna. Mostantól minden egyes nap, amit a könyvtárban töltök, rosszízű lesz. Próbáltam rájönni, miért gondolta meg magát Sam. Talán kivettem néhány napot, de évek óta, amióta itt dolgozom, ez volt az első alkalom, tehát nem valószínű, hogy ez lenne az ok. Valami más kényszerítette erre a döntésre. Ebben biztos voltam. Valakinek a célpontja lettem. Zűrössé vált az életem. Bármilyen volt is azelőtt, ennél biztosan jobb volt. Lépések csoszogtak a padlóburkolaton, és közvetlenül a fülkém előtt álltak meg. Nem láthattam cipőt az ajtó alatt, de egy pillanattal később, bárki volt is, a szomszédos fülkébe zárkózott be. Nagy nehezen föltápászkodtam, letéptem némi vécépapírt, és úgy tettem, mintha az orromat fújnám. Össze kellett szednem magam, visszamenni és folytatni. A pultnál Maria a retiküljében kotorászott. – Akkor odafönt leszek. – Még mindig nem nézett a szemembe, de amikor elindult, visszafordult. – Sajnálom, hogy nem kaptad meg az állást. – Már ott sem volt, amire válaszolhattam volna. A következő néhány órában valahogy sikerült a munkára koncentrálnom. Minden feladatra rávetődtem, kitértem a saját utamból, hogy a lehető legsegítőkészebb legyek. A munkanap végén még föl is porszívóztam, bár aznap este vártuk a takarítókat. Viszont tudtam, hogy sértődöttség munkálkodik bennem, sőt fortyog, s csak akkor fékezhetem meg, ha egyetlen gondolatot sem vagyok hajlandó többet az előléptetésemre pazarolni. Nem engedhettem, hogy tönkretegye az örömet, amit a munkám mindig is nyújtott nekem. És most mindennek a tetejébe el kellett magyaráznom Mariának, miért nem

beszéltem neki arról, hogy jelentkeztem a vezető könyvtárosi állásra. Amikor kiléptem az épületből, annyira lefoglalt, hogy bebugyoláljam magam a csípős hideg ellen, hogy egy percbe is beletelt, mire észrevettem a lépcsőn ülő alakot, aki a nyakát behúzva a falnak támaszkodott. Julian volt. Értetlenül néztem rá. Mégis mit csinál itt már megint, hiszen csak tegnap járt a könyvtárban. Hacsak nem azért jött, hogy szakítson, hogy közölje velem, lemondja a pénteket, és ez az egész tévedés volt. A mai napomból kiindulva, meg se lepődtem volna. – Szia, Leah! – Fölállt és elindult felém. Mosolyogni próbáltam, úgy készítettem fel magam a bejelentésére. – Ne haragudj, szabadnapot

hogy megint csak úgy váratlanul… de

kaptam,

és

meglátogattam

egy

barátomat

Richmondban, és arra gondoltam, ez igazán nincs messze Wandsworth-től. A péntek pedig még olyan távolinak tűnt… – Julian elhallgatott, arra várt, hogy megszólaljak. – Oké. – Nagyon meglepődtem, hogy ott látom, és nem tudtam, mit mondhatnék. Egyáltalán hogy nézek ki? A slampos fekete munkanadrágot viseltem, a hajamra is ráfért volna a mosás. Ha eddig be is jöttem neki, most már biztosan nem fogok. Julian arca elfelhősödött. – Ugye, nem baj? El is mehetek… – Dehogy. Örülök, hogy látlak. Mit szeretnél csinálni? Ettől felvidult a képe, és közelebb lépett.

– Tulajdonképpen nincs semmi ötletem. Csak látni akartalak. Tehát most rajtam állt. Ahhoz, hogy ott ácsorogjunk, túl hideg volt, és az sem vonzott, hogy beüljünk valahová egy kávéra. Én csak otthon akartam lenni. Biztonságban. Aztán eszembe jutott, mi történt a múltkor, amikor Julian nálam volt, és mi biztosít arról, hogy nem lesz megint olyan fura az egész? Noha egyedül imádtam a lakásban lenni, társaságban megmagyarázhatatlanul másnak tűnt a légköre. – Hm… hát… – Mehetnénk hozzád? Esetleg rendelhetünk valamit? Túl sokáig tartana eljutni Bethnal Greenbe, és farkaséhes vagyok. Julian szavai kivették kezemből a döntést. Az utóbbi időben mintha mindennel ez történne. Végigsétáltunk a Garratt Lane-en, kerülgettük a hóbuckákat, amelyek olyanok voltak, mintha a járdából nőttek volna ki. Julian a richmondi barátjáról mesélt, én pedig kezdtem óvatlan lenni. Majdnem elfeledkeztem róla, hogy bárki szemmel tarthat. Amikor megérkeztünk, próbáltam Julian szemével látni a lakásomat: telis-tele zsúfolva könyvekkel, sivár és lehangoló. Tényleg el kellene költöznöm, de mivel semmi esély az előléptetésre, ez valószínűtlennek látszott. Julian a környezetről megfeledkezve csevegett. Még jobban elvontam a figyelmét, amikor töltöttem neki a borból, ami a múltkor megmaradt, én azonban almalét választottam helyette. Ha Julian ezt furának vélte, nem tette szóvá. – Igazán rám hagyhattad volna az italokat – jegyezte meg. – Te egész nap dolgoztál.

Kínai kaját rendeltünk, amikor meghozták, Julian kifizette a futárt, s már rohant is a konyhába tálalni. Különös volt látni, mennyire otthon érzi magát, de nem panaszkodtam. Inkább befészkeltem magam a szófára, és ráhagytam a tálalást. Ismét azon kaptam magam, hogy Adamre gondolok. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtett volna ilyen apró-cseprő dolgokat, de akkor még nagyon fiatalok voltunk, úgyhogy ezt igazán nem hozhattam fel ellene. Félretolva az Adammel kapcsolatos gondolatokat – amelyek szemlátomást mindig akkor törtek felszínre, amikor Juliannel voltam –, bekebeleztem az ételt, és belefeledkeztem a beszélgetésbe. – Tudod, segíthetnék neked kifesteni a lakást, ha szeretnéd – mondta Julian. – Nagyon jól bánok az ecsettel. Tehát feltűnt neki a lakás állapota. A sárga falakra, a mennyezetet borító kopott tapétára néztem. – Már gondoltam rá. Tudom, hogy rendbe kell hozni. Bérelt lakás, de amikor beköltöztem, a tulaj azt mondta, átfesthetem. Julian rám mosolygott, átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta a kezem. Váratlan érintésétől izgalom áradt szét a testemben. – Ó, nem így értettem, csak arra gondoltam, ha segíthetek festeni, többet lehetek itt. Sokkal többet. – Akkor talán a szavadon foglak. – És valamikor tényleg el kell mennünk vacsorázni – mondta, és villájáról rizsszemek hullottak az ölében egyensúlyozott tányérjára. – Szeretnélek megvendégelni egy szép étteremben. – Az remek lenne.

Noha nem akartam hazudni, képtelen voltam elképzelni. Már kezdtem hozzászokni, hogy Julian itt van a lakásomban. Minden, amit mondott, úgy hangzott, mintha járnánk, de én mindezt csak Adammel mérhettem össze. Mariának biztos lett volna mersze megkérdezni, hogy állnak köztünk a dolgok, tőlem azonban csak egy bólintásra futotta, majd folytattam az evést. Úgy tettem, mintha ez éppoly természetes lenne számomra, akár a reggeli fölkelés. Mikor már egy morzsa sem maradt a tányérokon, nekiláttam elmosogatni, Julian pedig kiment a fürdőszobába. Mindössze néhány percet töltöttem a konyhában, ám amikor visszamentem az utcai szobába, Julian a lépcső tetején állva épp a kabátját vette fel. Szóval ennyi volt. Egy újabb rövidre zárt este. Mindazok után, amiket csak az imént mondott… – Ki kell ugranom borért – magyarázta. – Egy perc, és itt vagyok. Ezzel elment, én pedig azzal az érzéssel maradtam ott, hogy egy paranoiás hülye vagyok. Miért kell örökösen a legrosszabbra gondolnom? Így semmiképp sem vághatok bele egy kapcsolatba, vagy bármi is az, ami köztünk alakul. Julian azért van itt, mert itt akart lenni, nekem ezt kell elfogadnom, és föl kell hagynom a negatív gondolkodással. Az ablakhoz rohantam, néztem, amint átvág az úton, és elindul a Garratt Lane felé. Addig követtem a tekintetemmel, amíg már csak egy apró pont lett. Ahogy ott álltam, eszembe jutott az emailezőm. A férfi vagy a nő ebben a pillanatban is figyelhet, láthatja, amint Julian távozik. Még mindig nem telefonáltam Bennek, most azonban nem lehetett. Ma este a teljes figyelmem Juliané. Nem vonhatta el a

figyelmemet az az őrültség, ami velem történt. Visszaültem a szófára. Valami szappanoperát adtak a tévében, a szereplők veszekedtek, kígyót-békát hánytak egymásra. Levettem a hangot, és nevettem a röhejes grimaszaikon. Annyira belemerültem, hogy nézem a szereplőket és megpróbálom kitalálni, mit üvöltöznek egymásnak, hogy csak a szappanopera végén jöttem rá, hogy eltelt az idő, de Julian még nem ért vissza. Az üzlet legfeljebb öt perc járásnyira esett a lakásomtól. Korábbi eltökéltségem, miszerint pozitív leszek, elpárolgott, és már-már biztos voltam benne, hogy Julian vissza sem jön. Jó néhány percig mozdulatlanul ülve kérődztem ezen. A televízió vibráló képét nézve könnyes lett a szemem. Akárcsak az előléptetésnél, elutasítottak, nekem pedig el kell ezt fogadnom, hagynom kell, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. De mindegy, hányszor próbáltam győzködni magam, hogy nem számít, azt nem rejthettem el, amit a szívem akart. Végül fölálltam, behúztam éjszakára a függönyöket, de tudatosan nem néztem ki az utcára. Alváshoz még túl korán volt, hát főztem egy kávét, és visszaültem a szófára. Tekintetem egyik könyvespolcról a másikra cikázott, majd megállapodott az Egerek és embereken. Fölálltam, levettem a könyvet, és visszavittem magammal a szófához. A regényről ismét Ben jutott eszembe, de ez vajmi kevés megnyugvást hozott. Kedveltem őt, de mégsem volt Julian. Néhány sort sikerült csak elolvasnom, amikor megszólalt a csengő. Az ablakhoz rohantam és kikukkantottam. Julian föl-alá járkált odalent, s a kezét dörzsölgette.

– Végtelenül sajnálom – szabadkozott, mikor kinyitottam az ajtót. – Már visszafelé jöttem, amikor fölhívott a bátyám. Valami gondja akadt a barátnőjével, és rám volt szüksége, hogy… járjak közbe, azt hiszem. Egész idő alatt itt toporogtam a küszöbödön. Nem hallottál? És akkor elnevettem magam. A megkönnyebbüléstől vagy a gondolattól, hogy milyen paranoiás lettem, nem tudom, de jólesett. Julian összevonta a szemöldökét, de nem kérdezett rá a reakciómra. Odabent egyenesen a konyhába ment, hogy kinyissa a bort. – Tényleg nem kérsz egy pohárral? – Nem, most főztem kávét. Kezdődő torokgyulladásom van, úgy gondoltam, egy forró ital segíthet. Ha furának gondolt is, megint nem tette szóvá. Talán ha az ember együtt van valakivel, aki iránt erős érzelmeket táplál, minden cécó nélkül elfogadja a furaságait. Hát nem ezt csináltam Adammel? Már megint megtörtént. Adamre terelődtek a gondolataim, pedig százszázalékosan jelen akartam lenni Juliannel. Noha sosem ismertem el, talán ezért kerültem olyan sokáig a férfiakat. Tudat alatt biztosan tisztában voltam vele, hogy minden érintkezés őrá fog emlékeztetni. – Leülhetnénk a szófára? – kérdezte a pici konyhaasztalomra pillantva Julian. Vállat vontam, és előrementem. Gondtalannak kellett látszanom, pedig merő görcs volt a gyomrom. Kockázatos Juliannel üldögélni a szófán. A múltkor is kurta-furcsán

végződött a dolog, és nem akartam megismételni azt a „mutatványt”. Fogalmam sem volt, mire van szüksége. – Szeretlek, Leah – mondta, amint helyet foglaltunk. – Tudom, hogy szókimondó vagyok, de… van benned valami… – A cipőjét nézte, és örültem ennek. Ez új terület volt a számomra. Még Adam sem beszélt ilyen nyíltan az érzelmeiről. – Én is. – Úgy kellett rákényszerítenem magam, hogy kimondjam. Noha ez volt az igazság, nehezen formálódtak a szavak. Julian csókja váratlanul ért. Ajka hideg volt, a csókja borízű, de valahogy fölmelegített. Jólesett az érzés. Még ennél is jobban meglepett, hogy nem jutott eszembe Adam, amikor Julian fölhúzott a szófáról és bevezetett a hálószobába. Nem kapcsolta fel a lámpát, de a sötétben is, miközben levettük a ruháinkat, ő teljesen más volt. Minden más volt. Végül átengedtem magam az elfeledett érzés élvezetének, ahogy egy mezítelen test a bőrömhöz ér, és úgy éreztem, mintha ez lenne a legelső alkalom, és nem veszett volna el korábban semmi. Gyógyultnak éreztem magam. Utána nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. A för​telmesnek induló nap – Sam közölte a hírt, hogy nincs esélyem előléptetésre – az ellenkezőjébe fordult. Alig mertem elhinni, hogy igaz, hogy itt van az ágyamban egy férfi, akit szeretek, pedig ott volt. Úgy mondják, könnyebb megbirkózni a dolgokkal, ha valaki ott van melletted, mostanáig azonban elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Visszafordultam Julianhez, ő is mosolygott, és engem

fürkészett. A boldogságom azonban gyorsan megfakult. Most már bármelyik pillanatban hűvös lesz velem, és elhúzódik tőlem. Valószínűleg azt mondja majd, el kell mennie. Talán nem kapok magyarázatot, csak itt maradok, azon tűnődve, mit csináltam rosszul. Ám félórával később még mindig egymás mellett feküdtünk, gyermekkorunk kedvenc tévéműsorairól beszélgettünk, és Julian keze az enyémre kulcsolódott. Bensőséges volt. Helyénvaló volt. Még kezdődő fejfájásom sem zavarhatta meg a pillanatot.

Tizennyolcadik fejezet 2000 Egész nap arra vártam, hogy kicsöngessenek, véget érjen a tanítás, és láthassam Adamet. Tudnom kell, okés-e minden azután, amit tegnap megtettünk. Tudnom kell, hogy még mindig akar-e. Azzal tisztában voltam, hogy ebédidőben semmi esélyem elkapni, mert akkor focizik, így tehát egyetlen választásom maradt. Reggel egy cetlit nyomtam Corey kezébe, és megkértem, adja oda neki. A matekkönyvem hátlapját téptem le, arra írtam az üzenetet, miszerint tanítás után a művészeti blokknál találkozzunk. Nem akartam követelőzőnek hangzani, így hozzátettem még egy sort: Megértem, ha nem akarod. Ily módon kapott egy „kiszállás záradékot”, a lehetőséget, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a dolgot, ami jó móka volt, amíg tartott. Remélem, nem fogja félreérteni. Végre iskolaszerte megszólal a csengő, és végtelen nyugtalanság lesz úrrá mindenkin, miközben a kapuk felé csődülve máris élvezik a szabadság ígéretét egy újabb estére. Én azonban nem. Épp az ellenkező irányba indulok, az izgalom és aggódás keverékétől görcsbe rándul a gyomrom. Kiszúrom az angol blokkból kifelé igyekvő Imogent, s ahogy felé sprintelek, üvöltök, hogy várjon. Megfordul, amikor észrevesz, földerül az arca, majd megölel. Örökösen ezt csinálja, még

akkor is, ha csak néhány órával korábban látott. – Átadta Corey az üzenetemet Adamnek? – kérdezem zihálva. Imogen egy pillanatig tűnődik ezen. – Ja, igen. Persze hogy odaadta. Megint együtt voltak töriórán, akkor adta oda neki. Megkönnyebbülés árad szét bennem, egy aggodalom letudva. Már csak abban kell reménykednem, hogy eljön. – Szóval másként érzed magad? – tudakolja Imogen. – Felnőttnek? Mint egy igazi nő? – Annyira hangsúlyozza a nő szót, hogy viccesen hangzik, még csak nem is igazi szónak. Ma reggel meséltem el neki iskolába jövet, de már megbántam. Valami csip-csup semmiséggé fokozza le azt, ami számomra igenis óriási dolog. A legfontosabb, amit idáig megtettem. – Nem – felelem komoly ábrázattal, hogy fogja már fel, amit Adam meg én tettünk, az komoly. – Nem igazán. Csak… látnom kell őt. Imogen ugyanmározik, s az égre mereszti a szemét. – Ugye, nem azért aggódsz, hogy szakít veled, miután megvoltál neki? Ez hülyeség. Ezer éve együtt vagytok, úgyhogy miért… – Dehogy, természetesen nem. Csak mondanom kell neki valamit. – A cipőm orrát bámulom, eddig észre se vettem, hogy hámlik róla a bőr. Ne felejtsem el megmondani anyának, hogy egy új párra lesz szükségem. Imogen beszívja az arcát. – Nem vagy… terhes, igaz? – Szélesen elvigyorodik. – Ne marháskodj, Imogen! – Erre ma nincs időm. Miért nem képes ezt komolyan venni? – Egyszerűen csak beszélnem kell

vele. Semmi különös. – Oké. Majd később talizunk. – Megöleljük egymást, jóllehet, holnap reggel találkozunk, és nézem, amint a barátnőm elrobog, valószínűleg Corey-val találkozik. Egyikük szüleinek sincs gondjuk a kapcsolatukkal, ezért engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Amikor befordulok a művészeti blokk sarkánál, Adamnek semmi nyoma, csak Charlie Woodsot és Richard Seymourt látom. Ott ökörködnek, valami harcosat játszanak, és úgy tűnik, egyikük sem siet haza. Állandóan a suli körül lógnak, még jóval azután is, amikor mindenki más hazament, és fogalmam nincs, miben sántikálnak. Kérlek, ne engedd, hogy megszólítsanak! Lelassítom a lépteimet, azt kívánom – nem először, amióta ebbe a suliba járok –, hogy szeretnék a föld alá süllyedni. Mi van, ha tudják? Mi van, ha valahogy megtudták, mit tettem előző este Adammel? Összerezzentem. Amikor Tommy Scott lefeküdt Anna Proctorral, órákon belül híre ment az iskolában. Még ma sem tudok úgy ránézni, hogy ne az jusson az eszembe. Ám abban a pillanatban, amint a fiúk meglátnak, elhúzzák a csíkot, kétségtelenül azt hiszik, hogy bajba fogom sodorni őket azért, amit művelnek. Amint eltűnnek, letelepszem a lépcsőre, és előveszem a könyvemet. Két hét múlva dolgozatot írunk, és még egyszer el akarom olvasni A salemi boszorkányokat, csak a biztonság kedvéért, nehogy kihagyjak valamit. Tíz perc telik el, és Adam még mindig sehol. Megfájdul a hasam. Már tudom, hogy nem jön, egyszerűen tudom. Azért adok még neki fél órát, hátha valaki más miatt késik. A focisták

szüntelenül próbálják rádumálni, hogy vegye komolyabban a focit, és csatlakozzon hozzájuk a tanítás utáni meccseken. Mikor veszik már észre, hogy Adamet ez egyszerűen nem érdekli? Ő csak ebédidőben szórakozásból játszik, de ez a maximum, amíg el akar menni. „Nem vagyok annyira jó – mondta egyszer –, de úgy látszik, így is kellek.” Nem mondtam el neki, de tudom, miért. Mindenki a közelében akar lenni, kivételezettnek érzik magukat, ha a társaságukat választja. De igazából senki nem kapja meg Adamet. És most, ahogy itt ülök rá várakozva, kezdem azt hinni, mintha én magam sem kapnám meg. Újabb félórába telik, mire beismerem a vereséget, mire elfogadom, hogy nem jön el. Döntött, és nem az vagyok, akit akar. Lassan fölállok, úgy érzem, a testem szétporlad, ha gyorsabban mozgok. Hányinger kerülget. Amíg eljutok az iskolakapuig, olyan, mintha a vesztőhelyre mennék. Hogy alakulnak a dolgok Adam nélkül? A barátom volt, és minden más. Most mindezt elveszítettem.

A vacsoraasztalnál anya és apa engem néz, miközben csak piszkálom a tányéromon az ételt. Az ennivaló mindig gyönyörűen fest, amikor föltálalják, de hamarosan ronda katyvasz lesz belőle. Anya a kedvencemet készítette ma este, sült csirkét krumplipürével, de egy falatot sem fogad be a gyomrom. – Nem vagy éhes? – kérdezi. Kecsesen a szájába helyez egy villányi húst, mintha kísértésbe jönnék, ha látom, mennyire ízlik neki.

Megrázom a fejem. – Sajnálom, azt hiszem, túl sokat ettem ebédre, még dugig vagyok. Ezt úgysem fogja bevenni. Ezzel az erővel azt is elmondhatnám, hogy Adam lapátra tett, mert az legalább örömet okozna nekik. Persze az okot nem tehetném hozzá, mert azt nem tudhatják meg. Végül képtelen vagyok rávenni magam, hogy bármit is mondjak. A gondolkodás is épp elég nehezemre esik. A béke kedvéért megerőltetem magam, és annyit lapátolok be, amennyit csak tudok, bár anyának még ez sem elég. Amikor leszedi az asztalt, hallom, ahogy morog, miközben a szemétbe kaparja, amit meghagytam. – A harmadik világ országaiban éheznek az emberek – mondja apának. – Micsoda pocsékolás. Egyiküket sem láthatom, mert fölfelé megyek a lépcsőn, de apa kétségtelenül egyetértően bólint. Szólok, hogy tanulnom kell, és visszavonulok a szobámba. Rázárom az ajtót arra a napra, amely eddigi életem legrosszabb napja volt. Csak most kezdek el bőgni. És gyűlölöm magam, amiért nem fékezem meg a patakzó könnyeket. Én is olyan lettem, mint azok a lányok, akiket megvetek, akiket csak a fiúk érdekelnek, és ha a barátjuk otthagyja őket, szétesnek. Csakhogy ez nem akárki, ez Adam.

Nem jön álom a szememre. Fölkapcsolom az éjjelilámpát, s a hátamra fekve a mintás mennyezetet bámulom. Ki a csudának

jutott eszébe örvényeket rajzolni a festésbe? Röhejes ötlet, s az idétlen körökbe bámulva megfájdul a fejem. Már éjfél is elmúlt, a szemem ég a sírástól, a tengernyi könnytől, és alig található száraz folt a párnámon. Áthajolok az ágyon, A salemi boszorkányok után kotorászom az iskolatáskámban, s azt remélem, ha elveszek John Proctor problémáiban, megszabadulok a sajátomtól. Épp csak elkezdek olvasni, amikor valami éles koppanással nekiütődik az ablaknak. Megdermedek, várom, lesz-e következő. Igen, ráadásul ez sokkal nagyobbat koppan. A függönyök be vannak húzva, fogalmam sem lehet, mi az, de kibújok a takaró alól, lábujjhegyen az ablakhoz osonok, és alig résnyire elhúzom a függöny szélét. Adam áll odalent. A járdán toporog, s épp egy újabb követ készül földobni az ablakra. Amikor meglát, elmosolyodik, leereszti a karját, majd hosszú léptekkel bejön a kertbe. Torkomban dobog a szívem. Meggyőződöm róla, hogy nem ébredtek fel a szüleim, s csak azután nyitom ki az ablakot, óvatosan, hogy ne csináljak semmi zajt. – Mit keresel itt? – Halkan kell beszélnem, de csöndes az éjszaka, gond nélkül hallja, amit mondok. – Engedj be, Leah. Beszélnünk kell. Kidugom a fejem az ablakon, annyira hajolok ki, amennyire csak tudok, és úgy érzem magam, mint Júlia az erkélyen. – Nem lehet. Apa és anya felébred. Mit keresel itt? – Hát, ha nem engedsz be, akkor feljövök. – Mielőtt megállíthatnám, már fel is húzza magát a veranda tetejére, s

amint ott van az ablakpárkányon, felém nyújtja a kezét. – Megtennéd, hogy kinyitod az ablakot? Amilyen szélesre csak tudod. Erőt vesz rajtam az izgalom. Adam itt van, és becsempészem a hálószobámba. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, helytelennek, egyszersmind helyesnek is érzem. Túl nagy zajt csap, ahogy bemászik, s az ajkamra szorítom az ujjamat: egyelőre ne beszéljen. A szobám ajtajához megyek, és rátapasztom a fülem. De a folyosó felől semmi hangot nem hallok. Biztonságban vagyunk. Visszafordulok Adamhez, aki föl-alá járkál a szobámban. – Miért jöttél? – kérdezem. Próbálok mérgesnek tűnni, pedig igazából nem izgat, mi hozta ide, csak oda szeretnék rohanni hozzá és átölelni őt. – Figyelj, Leah! Találkozni akartam veled suli után. Már el is indultam, de Hollis megállított. – Mély lélegzetet vesz, annyi levegőt szív be, amennyit csak tud. – Azt mondta, tartozom neki egy bezárással, mert a múlt héten nem jelentem meg, amikor megbüntetett, és ezt a büntetést most rögtön megkapom. – A fejét csóválja, mintha megpróbálná kitörölni az emléket. – El tudod ezt képzelni? Mondtam neki, hogy ezt nem teheti velem, hogy előre értesítenie kellene a szüleimet, és tudod, mit felelt? – Rám néz, mintha arra várna, hogy elkezdek találgatni. – Hát… – Azt, hogy már telefonált nekik. Mi a fene? A féreg ribanc ezt az egészet kitervelte anyámmal. A kib… – Shhhh… Csak halkan. – Adamnek még a suttogása is túl

hangos. Rám se hederít, nem fogja vissza a hangját. – Egy órát ott tartott, Leah. Egy teljes órát. Melyik tanár zár be ilyen hosszú időre? Esküszöm neked… – Nem fejezi be a mondatot, és belemerül a gondolataiba, mielőtt végre megnyugodna. Megfogja a kezem, az ágyhoz vezet, törökülésben ülünk le egymással szemben, a térdünk összeér. – Mi van a szemeddel? Csak nem… – Örülök, hogy nem fejezi be a mondatot. – Jól vagyok – felelem, és megdörzsölöm a szemem, amitől valószínűleg csak még rosszabbul néz ki. – Ez az egész az ő hibája, Leah. Ő tette ezt veled, miatta hitted azt, hogy nem jövök, hogy nem akarok többé tudni rólad. Érted ezt? Bólintok és mosolygok, noha ostobaságnak tartom, amit mond. Végül is büntetésből zárták be. Eszembe jut, hogy megkérdezem tőle, mit követett el eredetileg, de meggondolom magam. Minél előbb elterelem a figyelmét erről a témáról, annál jobb. – Csókolj meg! – mondja hirtelen. – Hadd legyen sokkal jobb. Szót fogadok neki. Már meztelenül fekszünk az ágyban, Adam teste hideg a bőrömön, valószínűleg azért, mert odakint volt, én pedig közelebb húzódom hozzá, hogy fölmelegítsem. Ezúttal más érzés, jobb, hiszen egyszer már megtettük, most könnyebben kell mennie. Kisebb a nyomás. Csak el kell engednem magam. Először, azt hiszem, képtelen vagyok rá. Túl

sokat jár az agyam, pedig csak lazítanom kellene és elengedni magam, de aztán érzem, hogy Adam izgalomba jön, és ez jó érzés. Átengedem magam neki. Ebben a pillanatban az övé vagyok, ő pedig az enyém. Semmi más nem számít. Miután vége, nem tudom letörölni a vigyort a képemről. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Adam nem jött el a randira, és a tényről, hogy a szüleim a szemközti szobában alszanak. Biztos vagyok benne, hogy ő is minden baját maga mögött hagyta. A bezárást, Miss Hollist. Már egyik sem számít. Adam először mosolyog, ám hamarosan a homlokát ráncolja, s az ismerős zárkózott kifejezés ül ki az arcára. Mozdulatlanul és csöndben fekszünk. Annyi kérdést szeretnék föltenni neki, de nem merem. Imogen azt mondja, hogy Corey rendszerint túl fáradt utána, és egy darabig nem is szeret beszélni. – Ideje mennem – szólal meg végül Adam. – Nem szeretném, ha elkapnának a szüleid. – Lehúzza magáról a takarót, és keresni kezdi a ruháit. – De holnap látlak. Találkozzunk délben a művészeti blokknál. Bólintok, s közben arra gondolok, mekkora mázlisták a felnőttek, nekik nem kellenek lopott pillanatok ahhoz, hogy együtt legyenek. Ők rendelkeznek az idejükkel, és úgy töltik el, ahogy nekik tetszik. De egy szép napon velünk is így lesz. Hamarosan. Noha csalódott vagyok, amiért Adamnek mennie kell, nem panaszkodom. Semmiképp sem maradhat tovább. Nem engedem, hogy kimásszon az ablakon, inkább vállalom a veszélyt, hogy leosonunk és kinyitom a bejárati ajtót. Nem is

tudom, anya és apa hogy nem hallja meg a kattanást, amikor bezárom, de senki sem moccan. Megúsztuk. Amikor ismét az ágyamban vagyok, hasra fordulok, hogy beszívjam Adam még ott időző illatát, a veríték és dezodor keverékét, amely csak az övé. És próbálom elfelejteni, hogy ma este sem teljesen rám koncentrált, hogy sokáig nem tudtam kiverni a fejéből Miss Hollist.

Tizenkilencedik fejezet 2014 A Juliannel töltött éjszaka feldobta a hangulatomat. Másnap reggel munkába menet úgy éreztem, mintha a mosoly ráragadt volna a képemre. Olyan voltam, akár egy szerelmes tinédzser, ez az érzés kísértett, ugyanakkor boldoggá tett. Ám még ekkor is óva intettem magam – ha így folytatom, csakis a bukás felé haladhatok. Egy teljesebb, kielégítőbb életet nem lehet óriási kockázatok nélkül tervezni. Mondogathattam ezt magamnak, makacs mosolyom mégis az arcomon maradt, egészen addig, amíg beértem a könyvtárba, és megint a földbe döngöltek. – Leah! Hol voltál? Ma nyolcra kellett volna bejönnöd, hogy segíts a szanálásban. – Sam csípőre tett kézzel állt előttem, miközben záporoztak rám a szavai. Az órámra néztem, nyolc ötvenet mutatott, de csak kilencre kellett beérnem. Ezt meg is mondtam Samnek, ő azonban fölhorkant, és összehúzta a szemöldökét. – Nyolcra kellett bejönnöd, és nyolc óra tíztől egyfolytában próbáltalak hívni a mobilodon. Ez elfogadhatatlan, Leah! Maria csak tizenkettőre jön, így kénytelen voltam egyedül megcsinálni mindent nyitásig. Ezért hivatalos figyelmeztetést kapsz. A gyanakvón összehúzott szeme még ennél is rosszabb volt,

ahogy

szinte

köpte

rám

a

szavait.

Ez

több

volt

bizalmatlanságnál, ez utálat volt, semmi kétség. Az utóbbi időkig mindig jól kijöttünk egymással, és fontolóra vettem, hogy megkérdezem tőle, mit csináltam rosszul. De most nem volt alkalmas rá az idő. Pillanatnyilag annyit tehettem, hogy bebizonyítom, nem késtem, és kilencre kellett bejönnöm, nem pedig nyolc órára. Aznap reggel egy régi táskámra bukkantam a gardrób végében, már teljesen megfeledkeztem róla, s most abban kotorásztam az előjegyzési naptáramért. Minden héten szőrszálhasogató pontossággal jegyeztem föl a beosztásomat, és azt akartam megmutatni Samnek. Ő azonban nem várt a bizonyítékra vagy a magyarázatomra. Már el is viharzott, csak a hátát néztem. Végre megtaláltam az előjegyzési naptárt, és addig lapoztam, amíg megtaláltam a mai dátumot. Kilenc óra. Tudtam. Még soha nem hibáztam a beosztásommal kapcsolatban. Mérlegeltem, hogy Sam után megyek és hozzávágom a naptárt, de előbb még ellenőriznem kellett az online beosztást. Sosem lehet tudni. Percekkel később bejelentkeztem az ügyfélpult számítógépén, és végigfutottam a jelenléti ívet, amíg el nem jutottam a nevemig. Megkerestem a mai napot, ám a nevem mellett az időpont egyértelműen nyolc óra volt, nem kilenc. Újra ellenőriztem az előjegyzési naptárt, de nem cáfolhattam meg. Biztos rosszul írtam be az időt. Zavaromban próbáltam kitalálni, hogy követhettem el ezt a hibát, amikor mindig annyira gondos vagyok. De nem kaptam választ. Idősebb férfi csoszogott a pulthoz egy halom visszahozott könyvvel, így aztán bezártam a jelenléti ívet, és minden tőlem

telhetőt megtettem, hogy az ügyfélre koncentráljak. Megkérdezte, bent van-e egy bizonyos könyv, de alig hallottam a szerző nevét. Túlságosan lefoglalt a gondolat, miként kárpótolhatnám Samet, és mindössze arra jutottam, hogy egész nap extra keményen fogok dolgozni, és tovább maradok bent. Ámbár abból kiindulva, ahogy az utóbbi időben viselkedett velem, biztos voltam benne, hogy észre sem veszi az erőfeszítéseimet. Nem sokkal Maria érkezése után, Sam küldött egy e-mailt, hogy délután fönt van rám szükség az olvasóteremben. Egyszerűbb lett volna szemtől szemben megmondania, ő mégis ezt a személytelen módszert választotta az óhaja közlésére. Valami nem stimmelt. És ma már nem lesz esélyem bocsánatot kérni a hibámért, mert az unalmas csöndbe leszek száműzve, ahol nincs más teendő, mint nézni, hogyan tanulnak az emberek. Négy körül, mikor már nem bírtam elviselni a csendet meg az időnkénti papírsusogást, Maria végre feljött és megszabadított. Próbáltam kérdezni Sam felől, ki akartam deríteni, vajon vele is undok volt-e, de csak elsietett mellettem, és figyelmeztetett, hogy az olvasóteremben nem beszélünk. Olyan rideg tekintettel nézett rám, amely óva intett, hogy ne erőltessem a dolgot. Egy órával tovább maradtam, hogy behozzam a reggeli késést, ám amikor elérkezett az öt óra, tüstént rohantam ki a hidegbe, s megkönnyebbültem, mert odakint vagyok. Azon morfondíroztam, mi az ördög ütött Sambe és Mariába. Csak akkor jutott eszembe, hogy résen kell lennem, mikor egy férfi viharzott el mellettem, aki a könyvtárba igyekezett. És

ekkor kólintott főbe, hogy mennyire egyedül vagyok. Tegnap este jól mentek a dolgok Juliannel, de ebbe mégsem rángathatom bele. Túl korai volna. Először meg kell ismernie, ráér azután megtudni, mekkora katyvasz az életem. Letelepedtem a lépcsőre, az államhoz húztam a térdem, hogy megvédjem arcomat a széltől, és Bent tárcsáztam.

– Köszönöm, hogy eljött – mondtam, amikor az asztalomhoz ért. A könyvtárhoz közeli kávéházban voltunk, hátul ültem, a szokásos asztalomnál, a bejárattal szemben. Ben levette s a szék karfájára terítette a kabátját meg a sálját. – Semmi gond. Elnézést, amiért ilyen sokáig várakoztattam, de nem tudtam korábban elszabadulni. Már három teát ittam, még egyet nem bírt volna el a gyomrom, de Bent meghívtam egy kávéra. Most, hogy itt volt, kezdtem elbizonytalanodni, hogy csakugyan képes leszek-e megnyílni előtte. Olyan rövid ideje ismertem, miként várhattam volna el tőle, hogy megértsen, hogy segítsen nekem? Ráadásul nemigen tudtam, hol kezdjem. Mélyen érintett Sam és Maria mai viselkedése, és fölöttébb nehéznek találtam, hogy megbirkózzam vele. A munkahelyem volt az egyetlen, ahol minden simán ment, amelyre támaszkodhattam, most azonban minden összekuszálódni látszott. – Majd én hozok magamnak kávét, maga ne moccanjon – felelte Ben, s mielőtt tiltakozhattam volna, elindult a bárpult felé. Követtem a tekintetemmel, és próbáltam összeszedni magam. Talán mindössze némi társaságra volt szükségem. Lehet, hogy

nem is kell beszélnem semmiről egészen addig, amíg nem maradok egyedül… Milyen ironikus, hiszen éveken át kizárólag magányra vágytam. – Pippa hogy van? – kérdeztem, amikor Ben visszajött. Hatalmas bögre cappuccino volt a kezében, egészen a karimáig megtöltötték, s a csokival megszórt hab majdnem lecsorgott az oldalán. Ivott belőle egy kortyot, mielőtt helyet foglalt. – Pillanatnyilag beteg. Csúnya rovarcsípés, de egy-két nap alatt rendbe jön. – Mosolygott, ajka azonban feszes maradt, és azon tűnődtem, Pippa betegsége esetleg komolyabb, mint amennyit elárult róla. Csak ekkor ötlött az eszembe, hogy a férfi talán nem akar megnyílni előttem magánügyekben. Tehát úgy döntöttem, nem is erőltetem. Bólintottam, s valami témát kerestem, amivel húzhatnám az időt. Keményebb dió volt kitárulkozni Ben előtt, mint elképzeltem, és azt sem tudtam, hol vágjak bele. Viszont ha már iderángattam, tartozom neki némi beszélgetéssel. Ám az égvilágon semmi más nem jutott eszembe, amit szóba hozhatok, mint a munkája. Egy ideig a kedvemet kereste, ám nem lehetett őt becsapni. – Jól van, Leah? – kérdezte, majd újabb kortyot ivott a cappuccinóból. – Csak azért kérdem, mert a telefonban szomorúnak tűnt. Történt valami? Figyelmesen fürkészett, és tudtam, semmi értelme tagadnom. De mégis hogyan vágjak bele, hogy meséljem el a történteket? Ráadásul meg sem említhettem: tökéletesen tudom, miért történik mindez. A combomra tettem a kezem, eldugtam Ben szeme elől, mert nagyon elkezdett remegni. Még ki se

nyitottam a számat, s lám, máris megrémített, hogy beszéljek neki. Úgy éreztem, egyre szűkül körülöttem a helyiség, és hirtelen kétségbeesetten vágytam a friss hideg levegőre. Az ajtó felé pillantottam, szinte láttam, ahogy kifutok rajta, de mégis jobb volt idebent beszélgetni, ahonnan láthattam, ha bárki bejön. Visszafordultam Benhez. – Jól vagyok, csak… azt hiszem, nem volt valami jó hetem. Rám villantotta kedves mosolyát. – Azt látom. Segíthetek valamiben? Most jött el a lehetőség. Felajánlotta a segítségét, mindössze el kellett fogadnom, és először hajlandónak mutatkoznom rá, hogy megnyílok valaki előtt. De nem lehetett. Ha bármit elmondanék neki arról, amit tettem, egy másodperc múlva csak a hűlt helyét látnám, mintha soha nem ült volna ott. – Rendbe fogok jönni – mondtam, s lenéztem, hogy lássam a kezemet. A remegés alábbhagyott, így megfogtam a csészém. – De köszönöm az érdeklődést. Ahogy néztem őt, láttam, mennyire csalódott. Eljátszotta, hogy nem az, iszogatta a cappuccinóját, és áradozott, mennyire finom, de már túl késő volt. Láttam, amit láttam. Megpróbált valami barátságfélét kialakítani velem, én pedig ellöktem magamtól. Néhány perccel később azonban újra próbálkozott. – Nézze, Leah, tudom, hogy csak nemrég ismertük meg egymást, de tényleg szeretem magát. Mármint barátot. Nekem

természetesen ott van Pippa, de ha úgy érzi, hogy beszélnie kell valakivel, rám számíthat. Szeretném, ha ezt tudná. Teljesen mindegy, miről van szó. – Sétálhatnánk egyet? – Nem terveztem el, hogy erre kérem, maguktól formálódtak a szavak. Bent szemlátomást meglepte a kérésem, de beleegyezett. Amikor felálltunk, láttam, hogy a cappuccino fele a bögréjében maradt, ami jó érzést keltett bennem, de irigyeltem is az önzetlenségéért. Engem, egy idegent tett az első helyre, s ez jobb emberré tette, mint amilyen én voltam. Amint kiléptünk az utcára, tüstént jobban éreztem magam. Még mindig nem hittem, hogy meg tudnék nyílni Ben előtt, de még nem álltam készen az egyedüllétre. Mindketten hallgattunk, miközben a régi jégfoltokat kerülgetve trappoltunk a friss havon. Ben hamarosan megtörte a csendet, én pedig hálás voltam, hogy hallom a hangját. Eleinte nem számított, miről beszél. – Amikor megismertem Pippát, azon aggódtam, mit fog gondolni rólam, ha mindent megtud a régi kapcsolataimról. Ő azonban mindenre kíváncsi volt. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy mindent tudjon. Nekem ez magas volt, mert engem egyáltalán nem érdekeltek az ő múltjának részletei. Mit mondhattam volna erre? Vajmi kevés tapasztalattal rendelkeztem ezen a téren, ezért úgy éreztem, nem tudnék jó megjegyzést hozzáfűzni. Mindazonáltal megdöbbentett, hogy személyes dolgokról, a barátnőjéről mesél, hiszen alig percekkel korábban attól tartottam, nehogy úgy érezze, a nő betegségéről faggatom.

– És… volt valami… annyira rossz, amiről nem beszélhetett neki? – Amint kiejtettem a számon, már meg is bántam a szavaimat. – Á, dehogy, semmi. Pusztán arról van szó, hogy… nagyon szerettem valakit, és nem akartam, hogy Pippa latolgassa az érzelmeimet. Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy nem bírtam volna elviselni, ha kiderül Benről, hogy nem az az ember, akinek gondoltam. Persze még mindig óvatos voltam, de iránta éreztem egy csöppnyi bizalmat. – És mit mondott neki? – Pusztán annyit, hogy voltam már szerelmes, és… Nos, ez banálisan hangzik, de már törték össze a szívem. Pontosan így mondtam, de Pippának ez nem tetszett. Egy darabig kicsit zárkózott volt, most azonban minden rendben. Ez évekkel ezelőtt történt. A lényeg az, hogy bíztam az ösztönömben, és helyesen cselekedtem. Gyakran segít, ha megnyílik az ember. Nem vettem észre, hogy véget ér a járda, és óvatlanul leléptem az úttestre. Ben hátrarántott, s alig egy másodperccel később hangos csikorgással fékezett le egy autó, centiméterekkel onnan, ahol az imént álltam. – Jól van? – kérdezte, még mindig a karomat markolva Ben. – I-igen… jól vagyok. – De nem voltam. Még arra sem tudtam koncentrálni, hogy átmenjek az úttesten. Segítségre volt szükségem. Ben elengedte a karomat, és átindultunk a túloldalra. – Leah, azt hiszem, jobb lesz, ha elmondja, mi folyik itt.

Ránéztem és tudtam, a segítségét kell kérnem. Ám csak akkor kezdtem beszélni, miután biztonságosan átjutottunk az út másik oldalára, és folytattuk a sétát. – Azt hiszem, követnek. Nos, nem tudom pontosan, mi ez, de valaki… elkövet dolgokat. Mondhatni, kínoz. – Hangosan mondva furának tűnt, triviálisnak, mintha nem is lenne olyan nagy ügy. Arra számítottam, Ben kinevet. Ehelyett azonban megállt, s a járda szélére vont. – Mondja el ezt még egyszer, és meséljen el mindent. Így is lett. Beszéltem neki az üdvözlőlapról, az e-mailekről, az ál-savtámadásról. Elmondtam mindent. Ben mindeközben figyelt, egyetlenegyszer sem szakított félbe, és le nem vette rólam a tekintetét, még akkor sem, amikor olyat mondtam, ami nyilván úgy hangzott, mintha elrugaszkodnék a valóságtól. Csak rövid ideje ismertük egymást, honnan is tudhatta volna, hogy nem vagyok amolyan őrült nőszemély, aki csak figyelmet akar. Azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű volna. Miután elhallgattam – mindent elmondtam

neki,

a

legfontosabb részt kivéve, miszerint pontosan tudtam, miért vettek célba –, Ben megfogta a kezem. – Ez rémes! Miért nem beszélt róla korábban? Hihetetlen, hogy ez történik önnel. Hiszen maga annyira… rendes. Távolról sem voltam az, és iménti csalárdságom újabb bizonyítékát adta, hogy Ben jellemzése fölöttébb sántít. Próbáltam nem foglalkozni ezzel, és csöndben maradtam. Mégis mit mondhattam volna anélkül, hogy túl sokat eláruljak magamról? Nem tehettem úgy, mintha rendben lennék, mintha tudnám kezelni a helyzetet, hiszen kézenfekvő volt,

hogy nem tudom. Most azonban megnyíltam Bennek, és úgy éreztem, lecsupaszítottam a lelkemet. Másrészt viszont megosztottam a terhemet is. – Némi vigasz, hogy nem sérült meg. De valamit lépni kell ezzel az alakkal kapcsolatban. És akkor eszembe jutott a metróbeli rablás. Eddig azt akartam hinni, hogy véletlenszerű volt, de mi van, ha ezért is az emailezőm a felelős? Nem sok esélyt láttam rá, de nem lehetett lebecsülni a lehetőségét. Nem terveztem ugyan, mégis elkezdtem mesélni Ben​n ek a rablásról. Dühösnek tűnt, a fejét csóválta, elvörösödött az arca. Azon tűnődtem, vajon azért haragszik-e, mert korábban nem beszéltem erről, ráadásul a megismerkedésünk napján történt, de nem akartam megkérdezni. Igazából nem is volt fontos. Miután befejeztem a történetet, egy darabig tűnődött, majd bólintott. – Túl sok az egybeesés, hogy ez véletlenszerű rablás legyen. Nézze, Leah, el kell mennünk a rendőrségre. Most. A zsebemben rezegni kezdett a mobilom, de nem törődtem vele. Valami logikus magyarázatot kellett kitalálnom, hogy miért nem akarom a zaklatómat följelenteni, mégpedig olyat, amit Ben elfogad. – Várni akartam, hogy több bizonyítékom legyen. Úgy értem, eddig elég gyönge, amim van, nem igaz? És nem jelentettem a rendőrségen sem a rablást, sem a vizes esetet. Ben körülnézett, majd azt mondta, sétáljunk tovább. – Nem éhes? Bekaphatunk egy burgert vagy valamit? A vendégem rá. – Az utca túloldalán lévő Burger Kingre

mutatott. – Tudom, hogy vacak kaja, de nincs más a környéken, és legalább nem leszünk hidegben. Bólintottam. – De csak akkor, ha én fizetem. Ezzel köszönöm meg, hogy végighallgatott. Ben szóra nyitotta a száját, alighanem tiltakozni akart, ám aztán csak ennyit mondott: – Majd meglátjuk. Óvatosan keltünk át ismét az úttesten, megvártuk, míg egy nagyobb rés keletkezik a forgalomban. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy abban a pillanatban, amint leülünk, Ben győzködni fog, hogy jelentsem föl a zaklatót, de még ezt is jobb hallgatni, mint hazamenni az üres lakásba. Nem kérdéses, miért éreztem így annyi év után. Tudtam, hogy megint történni fog valami, és nem akartam egyedül lenni, amikor megtörténik. Jóllehet, nem lehettem örökösen Bennel, de legalább egy-két órára nem kellett szembenéznem a magánnyal. Tömérdek ennivalót rendeltünk, s az egyik ablak melletti asztalhoz vittük a tálcát. Ben kicsomagolta a cheese-burgerét, beleharapott, s közben engem figyelt. – Nem kényszeríthetem rá, de tényleg azt hiszem, hogy ezt be kéne jelentenie, Leah. Legalább fontolja meg. Nem volt értelme tiltakoznom, azzal csak gyanút kelthettem volna, ezért biccentettem, és bemártottam néhány szem sült krumplit Ben ketchupjébe. A zsebemben pityegett a telefon, de ismét figyelmen kívül hagytam. Majd evés után megnézem. Némán fejeztük be az étkezést, meglepett, milyen éhes voltam. Amikor Ben felállt, és kiment a mosdóba, azon tűnődtem, mi

módon téríthetném el attól, hogy a rendőrségre fókuszáljon. Természetesen igaza volt, és a legtöbben bejelentenék a történteket, ő azonban nem tudta, hogy számomra lehetetlen újra szembenézni a rendőrökkel. Egyszerűen nem tehettem meg magammal. Inkább arról kellett meggyőznöm, hogy segítsen lenyomozni az e-mailezőmet, ami nem volt könnyű feladat, elvégre nem lehettem őszinte vele. Megcsörrent a telefonom, s ez eszembe juttatta, hogy pár perccel korábban üzenetem érkezett. A képernyőn dr. Redfield neve villant fel. Most nem beszélhettem vele, majd visszahívom. Hagytam, hadd csörögjön a telefon, s amikor végre abbahagyta, megnéztem az üzenetemet. E-mail volt. Görcsbe rándult a gyomrom. Mint mindig, most is azonnal tudtam, hogy tőle érkezett. Fura, de mindig férfiként gondoltam az illetőre, pedig éppolyan könnyen nő is lehetett. Ezúttal azonban nem akartam megnézni a levelet. Nem akartam megküzdeni a szavaival. Ám amikor Ben bátorító mosollyal az asztal felé közeledett, mégis rákattintottam. A szöveg most más volt, de az üzenete egyértelmű. „Szemet szemért, életet életért.”

Huszadik fejezet 2000 Nincs ennél hatalmasabb érzés. Levizsgáztunk, és hat szabad hét áll előttünk. Ráadásul betöltöttem a tizenhatot, már nem vagyok gyerek. Apa nem tilthat el Adamtől, sőt ahhoz is elég idős vagyok, hogy hozzámenjek, ha akarok. Az utcánk sarkára szerveztem meg a találkozót, éppen oda igyekszem, a nap melengeti bőrömet. A legjobb a házunktól távolabb találkozni, mert apa szokás szerint otthon van, és bár nem tilthatja meg, hogy találkozzam Adammel, hiszen túl vagyunk a vizsgákon, a házban még mindig nem akarja látni. Egyébként gőzöm sincs, mit képzel, hogy miben sántikálunk Imogennel meg Corey-val, de szokás szerint túlspilázza a dolgot. Ezekben a hónapokban, mialatt Adam nem jöhetett át, kicsit feszült lett a kapcsolatunk, de azt nem hagytam, hogy apa teljesen eltiltson tőle. Megtanultuk, hogyan lopjunk el minden lehetséges percet, és a hátuk mögött kinevettük a szüleimet, mivel nem tudtak távol tartani bennünket egymástól. És túléltük. Mi bármit túlélünk. Adam megígérte, hogy mostantól jobban mennek majd a dolgok, nem lesz annyira zárkózott, mert némi nyomás lekerült a válláról. Kérlek, engedd, hogy igaz legyen! Imogen és Corey már ott van, amikor a sarokhoz érek, olyan

szorosan ölelik egymást, hogy egy embernek látszanak. Bizonyos értelemben talán így is van. Némi irigységet érzek, amiért nekik annyira könnyű. Mindig is az volt. Adamnek semmi nyoma. Fura, elvégre ő hívott föl az este, hogy találkoznunk kell ma délután, és mindenki legyen pontos. Titokzatosan hangzott, és alig aludtam az éjszaka, annyira kíváncsi voltam, mit tervez. Először arra gondoltam, valami meglepetést nekem, ám ha erről volna szó, biztosan nem akarná, hogy Imogen és Corey is jelen legyen. Velük ellentétben Adam nem szereti közszemlére tenni az érzelmeit. – Azt hittem, Adam veled van – fogad Corey, amikor odaszökdécselek hozzájuk, és átölelem Imogent. Parfümtől illatozik, s ahogy közelebbről szemügyre veszem, látom a sminket az arcán. Az alapozó túl sötét a bőréhez, úgy fest, mint aki most kelt föl a szolárium-ágyról, de inkább nem mondok semmit. Ha ő így érzi jól magát, nem rontom el az örömét. – Nincs – felelem. – Azt hittem, már itt lesz. – Az órámra nézek, pontban kettőt mutat. Adam azt mondta, ne késsen senki, kettőre kell itt lennünk. A házat, amely előtt állunk, alacsony kerítés szegélyezi. Imogen és Corey azon ücsörög, egyáltalán nem zavarja őket, hogy birtokháborítást követnek el. – Gyere, Leah! Csüccsenj le! – hív Imogen, és megpaskolja maga mellett a követ. – Lehet, hogy csak jó későn jön. Egy pillanatig tétovázom, aztán melléjük telepszem a falra. Csak a szélére ülök, hogy felugorhassak, ha a ház tulajdonosa esetleg megjelenik. Várakozás közben Corey a nyári terveiről beszél. A mamájának

Spanyolországban van üdülési joga, és meghívták Imogent, hogy idén tartson velük. – Imád a mamája – veti közbe Imogen, és oldalba böki Corey-t. Nem vagyok meglepve, hogy Mrs. Bannerman elengedi Imogent. Végtére is rugalmas anyuka, egyáltalán nem olyan, mint az enyém. Jóllehet, már tizenhat vagyok, engem sehová sem engednének el Adammel, még egyetlen éjszakára sem. De Adam legalább nem utazik Amerikába. Noha nem szabadna örülnöm ennek – ő nagyon el akart menni –, mégis boldog vagyok, mert itt lesz velem. Már egy egész listát írtam össze, mi mindent csinálhatunk, de még nem mutattam meg neki. Túlságosan aggaszt, hogy egyetlen ötletem sem fog tetszeni neki, vagy rájön, hogy örülök, amiért nem utazik olyan messzire. Fél órával később bukkan fel. Komótosan kószál felénk, mintha egyáltalán nem izgatná, milyen régóta várunk rá, pedig ő szabta meg a találkozó időpontját. – Bocsi – mondja. – De meglátjátok, hogy érdemes volt várni. – Közel hajol, és gyors puszit nyom a képemre. Öröm látni azt a bohócos mosolyát, biztosan jó napja volt. – Gyertek, menjünk! Egyikünk sem kérdezi, hová tartunk, csak felugrunk és követjük, szinte tapintani lehet azt a megmagyarázhatatlan izgalmat, amely Adam közelében úrrá lesz rajtunk. Tudom, hogy nemcsak engem, hanem valamennyiünket magával ragad. Gyalogolunk egy ideig, elhagyjuk Imogen régi általános iskoláját, és idegen utcákban baktatunk. Adam megy elöl Coreyval, Imogen meg én igyekszünk lépést tartani velük, s közben képbe hozzuk egymást. Nem sokat találkoztunk a vizsgák

kezdete óta, így rengeteg a mesélnivaló. – Szóval jól megvagytok Adammel? – kérdi. – Nagyon remélem, hogy rendben vagytok. Azon tűnődöm, mennyit mondjak el neki. Ha hónapokkal korábban teszi fel ezt a kérdést, minden kis részletet elmeséltem volna, de azóta megváltoztak a dolgok. Nem tudom, azért-e, mert több időt tölt mostanában Corey-val, vagy azért, mert az én figyelmemet elvonja Adam, de valahogy nem állunk annyira közel egymáshoz, és nem tudok úgy tenni, mintha másként volna. – Remekül – felelem. – És mostantól többet láthatom. Apa már nem tilthat el tőle. Nem mintha igazából eltiltana, de a bujdosással már tele van a hócipőm. Imogen közelebb hajol, halkabbra fogja a hangját. – Igaz, amit a matekvizsgájáról hallottam? Gondolom, rémesen dühös. Számítottam erre a kérdésre. Amikor utoljára beszéltünk telefonon, akkor is szóba próbálta hozni, de kikerültem a választ. Most azonban Adamre nézek, és azon tűnődöm, bánná-e, ha beszélnék erről. Akkor teljesen ki volt borulva, de úgy tűnik, már kibékült a helyzettel, úgyhogy villámgyors döntést hozok, és elmondom Imogennek, mi történt. Nagyra kerekedett szemmel figyel, miközben elmesélem, hogy Adam mindössze öt percet késett a matekvizsgáról, de Miss Hollis, aki a vizsgát felügyelte, nem volt hajlandó beengedni, aztán pedig mindenkinek azt mondta, hogy Adam jóval később érkezett, ezért nem engedhette beülni a vizsgára. Most kénytelen lesz novemberben pótvizsgázni, hiába van minden egyéb tárgyból

jelese. Neki is a matek volt az utolsó vizsgája, tehát mostanra már ő is levizsgázott volna mindenből, mint mi, többiek, most ez a vizsga még ott lóg a feje felett. – Hűha! Az a ribanc! Akkor most tutira még jobban utálja. Nem válaszolok. Annyit hallottam már Miss Hollisról, hogy egy életre elég lesz. Előttünk a két srác beugrik egy újságárushoz, és utánuk megyünk. A cukorkáspultnál szúrom ki őket, édességet lapátolnak egy papírzacskóba. Mellettem Imogen felsikolt, hozzájuk robog, majd ő is megfog egy üres zacskót. – Gyere! – mondja Adam. – Föl kell szerelkeznünk kajával a délutánra. Már-már megkérdezem, miért, de gyorsan meggondolom magam. Semmi értelme erőltetnem, hamarosan amúgy is megtudjuk. Amikor őkelme úgy akarja. Körülnézek az üzletben, és válogatok a csemegék közül. Adam is ezt csinálja, ragadós az izgalma, és megadom magam. Nem kedvelem ugyan a meglepetéseket, de kit érdekel? Végtére is nyár van, és hat hétig szabadok vagyunk. Mindnyájan egy-egy jól megtömött szatyorral indulunk kifelé, és ismét hagyjuk, hogy Adam vezessen minket. Ezúttal egymás mellett megyünk, teljesen blokkoljuk a járdát, de nem izgat bennünket, hiszen ott vagyunk egymásnak. Legyőzhetetlenek vagyunk. Adam minden előzetes figyelmeztetés nélkül váratlanul megtorpan, és a tőlünk balra eső utcára mutat. – Megjöttünk – közli diadalmas mosollyal. Megnézem az utcatáblát: Kytes Drive. Nekem nem mond

semmit, s ahogy Imogen és Corey csodálkozó ábrázatát látom, ők éppannyira tanácstalanok, mint én. – Mi van itt? – kérdezi Corey, miközben próbálja jobban szemügyre venni az utcát. – Itt csak házak vannak. Adam még mindig ugyanazzal a mosollyal az arcán továbbindul, és befordul az utcába, amely nem jelent nekünk semmit. – Mindent a maga idejében, barátaim – mondja, és ma először ébredek tudatára, hogy nekem ez nem tetszik. Az utca szinte kört formál, a közepén terjedelmes füves térség. Adam mintegy a feléig vezet el bennünket, majd egy jókora földszintes ház előtt megáll. Összehúzott szemmel vizslatja az épületet, aztán minden magyarázat nélkül átvág az úttesten a füves területre, ahol a járda szélére telepszik, és vár, hogy kövessük a példáját. – Jó lesz, ha kényelembe helyezitek magatokat – mondja. – Lehet, hogy sokáig leszünk itt. Összenézünk Imogennel és Corey-val, tekintetünk némán azt kérdezi, miféle játékot játszik Adam. Amikor egyikük sem szólal meg, rám marad, hogy feltegyem neki a kérdést. Átvágok az úttesten, leülök mellé, a többiek jönnek utánam. – Mi folyik itt? Mit csinálunk itt, Adam? – Próbálok határozottnak tűnni, pedig már a gyomorszájamban érzem az aggodalmat. Adam egy doboz kólát vesz elő a bevásárlószatyorból. – Nevezzük terepszemlének – feleli, és óriási vigyor terül szét az ábrázatán. Hirtelen teljes bizonyossággal tudom, mit keresünk itt, hogy a

ház, amellyel szemben ülünk, Miss Hollisé, Adamnek pedig esze ágában sincs távozni innen, amíg meg nem látja a tanárnőt. – Miss Hollis… – jegyzem meg görcsbe ránduló gyomorral. – Tényleg? Komolyan? Ez Hollis háza? – kotyog közbe Corey. Ő és Imogen még áll, most mindketten megfordulnak, s a házra merednek. – Így igaz – feleli Adam, majd iszik egy kortyot. Corey visszafordul hozzá. – De hogy… hol sikerült… – Nem adhatom ki a titkaimat, igaz? Adam kuncog, én pedig arra gondolok, hogy sosem láttam még ennyire nyugodtnak. Mindig stresszel valamin, aminek rendszerint köze van ahhoz a nőhöz, akinek a háza velünk szemben áll. A karjára teszem a kezem. Bőre meleg a naptól, jó érzés megérinteni. – De, ugye, nem tervezel semmit? Bajba kerülhetünk, Adam, komoly bajba. Nem szabad itt lennünk. – Valakinek muszáj rámutatnia erre, s ahogy Imogen meg Corey mosolygó képét nézem, ők biztosan nem hozták volna szóba. Adam felém fordul, és lefagy arcáról a vigyor. – Természetesen nem csinálok semmit. Csak ülünk itt. Kicsit ráhozzuk a frászt, mert itt vagyunk a háza előtt. Semmit nem tehet ellene, és nem kerülhetünk bajba, mert ez a fű itt ugyebár nem magántulajdon. Kétségtelenül ő is gondolt erre, és bármit mondok, meglesz rá a válasza, vagyis mindezt eltervezte. Félrefordítom a tekintetem, s a táskámban kotorászom, hogy elterelje a figyelmemet. Rossz

érzés fog el, amiért itt vagyok, de ezt nem mondhatom el Adamnek. Inkább magamat győzködöm, hogy abból nem lehet semmi baj, ha csak itt ücsörgünk. Vagy lehet? Órák telnek el. Csemegézünk, s a nyárral kapcsolatos álmainkról fecsegünk. Már majdnem elfelejtem, hol vagyunk, amikor egy kék Toyota hajt be Miss Hollis kocsifelhajtójára. Mindnyájan megdermedünk, csak Adam nem, aki továbbra is csámcsog. Minden roppanás hangosabbnak tűnik, mivel mi, többiek visszatartjuk a lélegzetünket, igyekszünk csöndben lenni és észrevétlennek maradni. Magas férfi száll ki az autóból, rögtön felismerem, ő volt Miss Hollisszal tavaly a jégpályán. A haja ugyan rövidebb, de határozottan ő az. Mellettem Adam arckifejezése megváltozik, abbahagyja az evést, és táskájába dobja a félig üres chipses zacskót. Nem nehéz megállapítani, hogy füstölög, mert csendben van, s a homlokát ráncolja. A férfi kopog a bejárati ajtón, amely másodpercek múlva kinyílik, majd becsukódik utána. Mindnyájan nyújtogatjuk a nyakunkat, hogy jobban lássunk, de nem láthatjuk, ki engedte be. Pár perccel később a pasi újra megjelenik, óriási bőröndöt cipel, amelyet betesz az autóba. Adam elmosolyodik. – Végre megjött az esze – motyogja, mert valószínűleg ugyanarra gondol, amire én: Miss Hollist faképnél hagyták. Ám másodpercekkel később ő is megjelenik az ajtóban, és kijön a házból. Széles karimájú kalapot visel, sortot, szandált, s a férfira mosolyog, mielőtt kulcsra zárja az ajtót. Miközben az autóhoz megy, a pasi az utasülés oldalánál várja, tartja az ajtót,

és sugárzó mosolyt küld felé. Mielőtt Miss Hollis beszáll az autóba, szájon csókolja, aztán elhajtanak, bármelyik országba repülnek is szabadságra. Szerencsére egyikük sem vett észre minket, és nagyot sóhajtok. Corey most Adamhez fordul. – Milyen könnyű a tanárok élete, nem igaz? Láttad őt? Meg a lökött barátját? Egyáltalán nem izgatja, amit veled tett. Imogen rácsap a karjára. – Mégis mit csináljon? Bőgjön miatta? Akkora egy ribanc! Adam az utolsó, akire gondol… – Elhallgat, s amikor Adam fölpillant rá, megfogja Corey karját. Arra számítok, Adam mond valamit, bármit. De hallgat. Egyetlen szó nélkül feláll, és a földön hagyva a bevásárlószatyrát, elindul. Átvág az úttesten, megáll Miss Hollis háza előtt, úgy méregeti, mint egy ingatlanos, aki az értékét akarja felbecsülni. Egy frászos pillanatig azt hiszem, csinálni fog valamit, mondjuk, betöri az ablakokat, de nem. Csak elsétál, mi pedig ott maradunk a füvön azon tépelődve, mitévők legyünk. – Gyertek! – mondja Corey, és felugrik. – Utána kell mennünk. Imogen azonban megrázza a fejét. – Ne, hagyjuk. Corey már-már tiltakozik, ám aztán ő is belátja, hogy jobb teret adni Adamnek.

Este megpróbálom fölhívni, de a mamája veszi fel a kagylót, és azt mondja, a fia elfoglalt. Nem udvariatlanul, hanem sajnálkozva, ebből tudom, hogy Adam nem akar beszélni

velem. Leteszem a telefont, úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt, és észreveszem, hogy apa itt van, engem figyel. Egy szót sem szól, pusztán szomorúan csóválja a fejét. „Én megmondtam” – olvasom ki a tekintetéből.

Huszonegyedik fejezet 2014 Ben másnap fölhívott, és minden tőle telhetőt megpróbált, hogy rábeszéljen, menjek el a rendőrségre. Felajánlotta, eljön velem, és addig marad, amíg szükségem van rá. Amikor tiltakozva azt feleltem, neki is megvan a saját élete, biztosított róla, hogy Pippa egyáltalán nem bánná. Mesélt neki a zaklatásokról, és osztotta a véleményét, miszerint feltétlenül segítenie kell nekem. – Szeretne találkozni önnel – mondta, és beleborzongtam a gondolatba. A barátnője féltékeny volna a figyelemre, amelyet Bentől kapok? Nem hibáztathatnám ezért, hiszen az ő helyében én biztosan így éreznék. Mindkét felvetést elhárítottam, és biztosítottam Bent, hogy várok, hátha történik még valami, majd akkor fontolóra veszem, elmegyek-e a rendőrségre. Azt hiszem, épp csak egy kicsit, de sikerült megnyugtatnom, mindenesetre nem nyaggatott tovább. – Ha nem akar a rendőrségre menni, legalább adja meg ennek az alaknak az e-mailcímét. Ismerek néhány technikust, hátha a nyomára tudnak bukkanni. Semmit nem ígérhetek, mindenesetre megpróbálom. Bediktáltam a címet, hiszen már emlékezetből tudtam, és

hallottam, amint Ben lejegyzi. – Köszönöm, igazán nagyra értékelem, amit értem tesz. Az utolsó üzenetre gondoltam, amelyet kaptam. Szemet szemért, életet életért. Erről a levélről nem tettem említést Bennek. Tüstént tudta volna, hogy ez közvetlen fenyegetés, és addig noszogatott volna, amíg válaszokat kap. Noha nem ismert jól, azt bárki észrevenné, hogy nem véletlenül pécéztek ki, és nyilvánvalóan tettem valamit, amivel kivívtam a zaklatást. Julian felől azóta nem hallottam, amióta együtt töltöttük az éjszakát. Ez hétfőn történt, ma pedig szerda volt, vagyis nem nézett ki jól a dolog. Talán új voltam ezen a terepen, de a józan ész azt diktálta, hogyha valaki nem hív vissza, miután lefeküdtetek egymással, akkor az illető valószínűleg nem érdeklődik irántad. Jóllehet, tisztában voltam ezzel, mégsem akartam elhinni. Újra meg újra visszajátszottam fejemben azt az éjszakát, fölidéztem, milyen szeretetteljes volt utána Julian. Teljesen más, mint Adam. Kell lennie valami magyarázatnak. Elvesztette a számomat, és még nem volt esélye bejönni a könyvtárba vagy a lakásomra. Elvégre nem a közelben lakott. Kétségeimmel mit sem törődve, telefonáltam neki, de a mobilja ki volt kapcsolva. Mindössze egyetlen dolgot tehettem, bár minden erőmre szükségem lesz hozzá. Ha vége, ha csak egy éjszakáról szólt ez az egész, akkor Julian mondja a szemembe.

Valahogy eljutottam Bethnal Greenbe. Harcoltam a félelem ellen, amely szinte összepréselt, és próbáltam elfojtani az

érzést, hogy valaki figyel. Julian említette, hogy a Broadway Marketen lakik. Az utat elég könnyen megtaláltam, a házszámra azonban nem emlékeztem. A lakás száma 6/b volt, viszont nem tudtam, melyik épületben. Miután gyorsan végigpásztáztam az utcát, két lehetőségre szűkítettem a keresést: csak két házban volt 6-os számú lakás. Az első előtt megnyomtam az ajtócsengőt. Hevesen dobogott a szívem, miközben várakoztam. Adam óta nem éreztem hasonlót, és nem bírtam az ilyen kezelhetetlen érzéseket. Akár el is mehettem volna, mielőtt ajtót nyitnak, és betudhattam volna ezt az egészet tapasztalatszerzésnek. Igen, ezt kellett volna tennem. Viszont tudtam, hogy a végére kell járnom ennek a dolognak. Könnyebben ment, amikor eszembe jutott, hogy Julian kétszer is bejött a könyvtárba. Én most ugyanezt tettem meg érte. Visszafojtottam a lélegzetemet, amikor nyílt az ajtó, s egy férfi arca jelent meg a nyílásban. Egy másodpercig azt hittem, Julian az, de pusztán az elmém űzött kegyetlen játékot velem. A rám meredő férfi magasabb volt, idősebb, arckifejezése komor és barátságtalan. Biztos a rossz lakásba csöngettem be. – Tessék! – mondta. – Bocsánat… elnézést a zavarásért, egy barátomat keresem, azt hittem, ez a címe. Julian Greene. A férfi továbbra is csak nézett, de egy szót sem szólt, sőt elkezdte bezárni az ajtót. Ám aztán meggondolta magát, és nagy lendülettel újra kinyitotta. – Kicsoda maga? – kérdezte. Kezdett nyugtalanítani. Ha arra nem felelt, ismeri-e Juliant,

miért kérdezi, hogy én ki vagyok? Elismételtem a sztorimat, miszerint Julian barátja vagyok, és meg kell találnom őt. A férfi hallgatott, majd összeráncolta a homlokát. – Maga Leah, igaz? Valami nem stimmelt. Honnan tudta a nevemet? Mi folyik itt? – Én… én… – Maga az, igaz? Maga az a beteg, pszichopata kurva, akiről Julian beszélt. Többet ne jöjjön ide, a rohadt életbe, és tartsa távol magát az öcsémtől! Ezzel bevágódott az ajtó, olyan közel az arcomhoz, hogy bőrömön éreztem a huzatot.

Otthon, a lakásom biztonságába befészkelve magam próbáltam megérteni a történteket. A férfi, aki ajtót nyitott, Julian bátyja, közölte velem, hogy tartsam távol magam a testvérétől. Ennek semmi értelme. Semmit nem tettem Juliannel, és az utolsó alkalommal, amikor láttam, minden rendben volt közöttünk. Sőt. De talán tévedtem, amikor ezt feltételeztem. Elképzelhető, hogy annyira rosszul ítéltem meg a helyzetet – mint Adam esetében is –, és nem ismertem fel, hogy Julian nem érdeklődik irántam? Talán az ő olvasatában afféle kiéhezett szukának tűntem, aki rászállt, és elijesztettem. De minél többet töprengtem ezen, annál inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem erről van szó. Julian azon az éjszakán hozzám simult, miközben aludtunk, ebben nincs semmi tévedés. Annyira más volt utána, mint Adam, ezt biztosan nem érthettem félre. A konyhában teavizet forraltam. Bár nem voltam szomjas,

reméltem, a teakészítés ismerős, bensőséges rutinja már önmagában megnyugtathat, de semmivel nem enyhítette a bennem lévő ürességet. Sokkal rosszabb volt, hogy megéltem azt a pillanatot Juliannel, pusztán azért, hogy elragadják tőlem. Azelőtt jó volt. Most nem tudtam, hányadán állok. Bevittem a bögrét a nappaliba, és elhelyezkedtem a szófán. Szinte olyan volt, mintha transzban lettem volna, mígnem a dohányzóasztalon rezegni kezdett a telefon, s ettől egy csapásra éber lettem. Amikor fölvettem, láttam, hogy hangüzenetem van. Nem hallottam csöngeni a telefont, de rotyogott a vízforraló, így meg se hallhattam. Csakis Julian lehetett, azért hívott, hogy elmondja, a bátyja kegyetlen tréfát űzött velem, és igazán sajnálja. Megtáncoltatlak ezért a viselkedésért, gondoltam, mikor a fülemhez szorítottam a telefont, és vártam, hogy elkezdje lejátszani az üzenetet. Annyira vágytam hallani a hangját, hogy fel se fogtam azonnal, nem ő beszél. Ez a hang mélyebb volt, és ismeretlen. Az újabb üzenet pedig a csontom velejéig hatolt. „Na, milyen érzés, ha mindent elvesznek tőled? Tik-tak, tik-tak.” Eddig a pillanatig tartottam magam, most azonban minden védelmem összeomlott, s a padlóra zuhantam. Ennyi volt. Már nem vehettem semmibe a fenyegetést, hogy veszélyben az életem. Ez a sors szava volt, ami elől nincs menekvés. Túl sokáig tartott, amíg összeszedtem magam, és egybefolytak a percek. Aztán lassan kezdtem ráébredni, hogy nem kell beadnom a derekamat, nem fogom hagyni, hogy legyőzzenek. Visszavágok, szemtől szemben küzdök meg vele, és visszaszerzem az életemet.

Ebben pedig csak egyvalaki lehetett a segítségemre.

– Jól vagy? Nagyon aggódtam, Leah. Miért nem mondtad el a telefonban, miről van szó? Abban a reményben sóhajtottam, hogy nem követtem el hibát. Nem lesz könnyű ez a menet. – Bejöhetnék? Anya oldalra lépett, hogy beengedjen, majd becsukta mögöttünk az ajtót. – Látom, legalább egy darabban vagy. Teát vagy kávét? Azt feleltem, csak egy pohár vizet, és anya láthatóan csalódott. Talán nem érezte eléggé vendégszeretőnek magát, ha nem készíthetett nekem egy forró italt. A konyhában felvont szemöldökkel nézte, amint megiszom a vizet, mintha arra várna, hogy végre megszólaljak. Az szóba sem jöhetett, hogy mindent elmondhatnék neki. Csak elrángatna a rendőrségre, és ragaszkodna hozzá, hogy vele maradjak a házban, amíg nem jön egyenesbe minden. Ez volt a baj anyával: mindazok után, amin keresztülment miattam, még hitte, hogy végül egyenesbe jönnek a dolgok, „rendbe hozzák önmagukat”, és soha többé nem fognak háborgatni. De valamit mondanom kellett, hiszen szükségem volt a segítségére. – Anya, tudom, hogy nem szeretsz beszélni erről, de meg kell kérdeznem valamit azzal az estével kapcsolatban. Arcából kifutott a vér, és elfordult tőlem. – Miért akarod megint előrángatni ezt az egészet? – Egyetlen dolgot kell csak megkérdeznem tőled. Ez minden, megígérem.

Homlokát ráncolva kihúzott egy konyhaszéket, de nem ült le rá, hanem úgy markolta a támláját, mintha afféle járókeret volna. Nyilvánvalóan feszélyezve érezte magát, én pedig utáltam, amiért ezt teszem vele, de nem volt más választásom. – Mi az? – kérdezte, hangja kásás volt a balsejtelemtől. Nagy levegőt vettem. Soha semmit nem volt könnyű megbeszélni azzal az estével kapcsolatban. – Szerinted létezik valaki, aki esetleg tudhat rólam? Az ő családjától eltekintve? Bárki? Anya előbb emésztette, amit mondtam, s csak azután válaszolt, tekintete szinte üveges volt, ahogy újraélte a saját szerepét. – Nos… nincs. A te nevedet bizalmasan kezelték. Honnan tudhatná bárki? De miért kérdezed? – Rám meredt, mintha az arcomon kutatott volna valami után. Talán az igazságot kereste. – Csak… pusztán

biztos

akartam

lenni

benne. Rosszat

álmodtam, ez minden. – Gyönge hazugság volt, jobban fel kellett volna készülnöm a kérdéseire. – Nézd, valószínűleg az évforduló az oka, nem igaz? Ahhoz kötődik… Mikor voltál utoljára dr. Redfieldnél? Túl sok találkozót mondtál le, és képtelen vagyok megérteni, miért. A doktornő remek ember. Te pedig… – Nem vesződött vele, hogy befejezze a mondatot, pedig kíváncsi lettem volna rá. Egy csődtömeg? Ennyire nyilvánvaló, hogy segítségre van szükségem? Nem normális örökösen egyedül lenni? – Mostanában jártam nála. És jól vagyok. Mindössze kíváncsi voltam, nincs-e valaki, akit esetleg kihagytam az… érintettek közül. Vagy esetleg te beszéltél valakinek, anélkül hogy… Anya az asztalra csapta a csészéjét.

– De tényleg, Leah, mit képzelsz rólam? Miért gondolod, hogy fecsegnék róla, amikor ennyi éven át úgy tettem, mintha meg sem történt volna? Fölállt, a mosogatóhoz vitte a bögréjét. Hagyta, hadd legyen bűntudatom, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy esetleg beszélt róla. Tudhattam volna, hiszen még nekem sem akart említést tenni erről, akkor miért vitatná meg valaki mással? Mindazonáltal biztosra kellett mennem. Olyan erővel nyitotta ki a csapot, hogy erősen felfröccsent a víz, talán ezzel demonstrálta, mennyire ki van borulva. Mindennek a tetejébe épp erre nem volt szükségem, így aztán fölálltam, s odavittem neki a poharamat. Nem nézett föl, csak elvette tőlem, és nekiállt mosogatni. – Ne haragudj, anya, nem akartalak kiborítani. – Nézd, Leah, nem tudom, mi folyik itt, de nem hiszem el, hogy csak egy ostoba álomról van szó. Mégsem erőltetem, hogy elmondd nekem. Majd beavatsz, ha egyszer úgy döntesz, megérdemlem, hogy része legyek az életednek. – Még mindig nem nézett rám, hanem a hűtőszekrényhez ment, kivett belőle egy zacskó sárgarépát, és visszahozta a mosogatóhoz. – Egyébként meg sem fordult a fejedben, hogy ő beszélt? Mégis mi gátolná meg benne? És az ellen nem tehetsz semmit. Természetesen gondoltam erre is. Viszont tudtam, hogy ő nem mondaná el senkinek. Nem volt rá észszerű magyarázatom, de a zsigereim azt súgták, hogy amint megtörtént, eltemette ezt az egészet. Mindazonáltal föl kellett tárnom az összes lehetőséget. Ideje volt témát váltani. Amennyit lehetett, kiszedtem anyából, és nem szerettem volna még több stresszt okozni neki.

– Maradhatok éjszakára? – Egészen addig a pillanatig fogalmam sem volt, meddig szándékozom Watfordban maradni, de ott kellett lennem a közelben. Ráadásul nagyobb biztonságban éreztem magam, mint egyedül a lakásomban. Anya ekkor felém fordult, és megfogta a karomat. – Hát persze. Ez az otthonod. Az emeleten a régi szobámban hálás voltam, amiért drasztikusan megváltoztatott mindent. Az egész szoba olyan légkört árasztott, mintha sosem lett volna az enyém, mintha sose lett volna a szentélyem. A cipőmet a földszinten hagytam, anya nem szerette volna, ha bepiszkolódik a szőnyeg. A földre telepedtem, kinyújtottam a lábamat, fölé hajtottam a fejem, és beszívtam az új illatot. Olyan érzésem volt, mintha egy szőnyeg-bemutatóteremben lettem volna. Anya végül megengedte, hogy fölhozzak magammal egy bögre forró kakaót, bár ragaszkodott a poháralátéthez, s arra kért, jó szorosan fogjam a bögrét, nehogy egy csepp is kilöttyenjen. Olyan volt, mintha megint gyerek lettem volna. Egy újabb indok, amiért rendszertelenek voltak a Watfordba tett látogatásaim. Kölcsönvettem egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, kinyitottam magam mellett a szőnyegen, és elkezdtem összeírni egy listát mindazokról, akiknek közük volt a történtekhez. Jóval többen voltak öt főnél, hiszen a családtagokat is bele kellett vennem. Imogennek csak szülei voltak, de mi a helyzet a rokonokkal, nagybácsikkal, nagynénikkel? Miként zárhattam volna ki ezeket a távoli rokonokat, ha nem folytatok alapos kutatást? Kérdőjelet tettem Imogen neve mellé, és aláhúztam a nevét.

Aztán ott volt persze Corey. Emlékeztem a három nővérére, akik valamennyien jóval idősebbek voltak nála, tehát mindnyájukat ellenőriznem kell. A mamája egyedül nevelte a gyerekeit, Corey alig ismerte az apját, így nem is tartottam valószínűnek, hogy ez az idegen lehetne a felelős. Továbbá nem tűnt valószínűnek, hogy egy szülő művelné ezt velem. Még azután sem, amit elkövettem. Adamnek a szülein kívül volt egy bátyja, de soha nem említett senki mást. Az ő neve mellé is tettem egy kérdőjelet. Így már csak egyetlen személy maradt: Miss Hollis. A családjáról vagy a barátjáról, akit láttunk, nem tudtam semmit. Két kérdőjelet írtam a neve mellé. Ez bizony nem lesz egyszerű. Mire elkészültem a listámmal, lüktetett a fejem, és gusztustalan föl ráncosodott a forró kakaón. Az éjjeliszekrényre raktam a bögrét, hadd hűljön az ital. Fáradt voltam, alvásra volt szükségem. Végtelennek tűnt ez a nap, és alig hittem el, hogy alig néhány órával ezelőtt ott álltam Julian lakásának küszöbén, és a bátyja leüvöltötte a fejemet. Kivettem zsebemből a mobilt, a nevéhez tekertem, és mielőtt túl késő lett volna meggondolni magam, lenyomtam a hívás gombot. Ezúttal nem üzenetrögzítőre volt kapcsolva, hanem az automata közölte velem, hogy ismeretlen szám. Bebújtam az ágyba, a fal felé fordultam, és becsuktam a szemem. Nem hoztam magammal pizsamát, sem más holmit, így magamon hagytam a farmernadrágomat. Abban a pillanatban nem izgatott, csak pihennem kellett. Holnap kezdődik a kemény munka. Ki fogom deríteni, ki az, aki fenyeget. Fogalmam sem volt, mit

teszek, miután rájöttem, de vissza akartam kapni az életemet. Pontosabban azt az új életet, amelyben már el tudtam képzelni magam. Egyszer minden büntetésnek véget kell érnie.

Huszonkettedik fejezet 2000 Már két hete otthon unatkozom, nem tudom, mit kezdjek magammal. Anya már feladta, meg sem kérdezi, jól vagyok-e, és miért nem járkálok el a barátaimmal. Tudja, hogy Imogen elutazott Corey-val, ami pedig Adamet illeti, épp az imént pattintott le egy újabb kifogással, hogy miért nem találkozhatunk ma sem. Ezúttal azért, mert el van havazva a matekfeladataival a novemberi vizsgára. Én viszont tudom, hogy ez nem igaz. Ad 1: Adamnek fölösleges átnéznie a feladatokat, még akkor is át tudna menni a GCSE-n, ha el se olvasná a kérdéseket. Ad 2: a vizsga még olyan messze van, hogy miért mondana le a nyárról? Apa szokás szerint itthon dolgozik, velem szemben ül az asztalnál, s az újságja széle fölött kukucskál ki, miközben én a kukoricapelyhet tologatom a tálkámban. – Ma nincs Adam? – kérdi. Elcsodálkozom a kérdésén, hiszen hallgatólagos megállapodás van köztünk, hogy nem hozzuk őt szóba, és töröm a fejem, mit válaszoljak. – Nem ér rá – mondom végül. – Tanul. Nem számít, milyen magának való lett Adam az utóbbi időben, attól még szeretném, ha apa szemében jó fiú lenne. Még mindig remélem, hogy egyszer majd elfogadja Adamet a barátomként.

Mostanában már-már kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy együtt vagyunk, és nem szeretném, ha bármi visszavetné ezt az előrelépést. Apa leteszi az újságot, gondosan összehajtja, mintha frissen vasalt ing lenne. – Nézd, Leah, tudom, hogy nem könnyű… de nagyon fiatal vagy. Mindketten azok vagytok. Rengeteg fontosabb dolog létezik, amire koncentrálhatnál. Nem kéne itt ücsörögnöd arra várva, hogy egy srác felhívjon. Élni kellene az életedet. Nem tudom, honnan jött ez a prédikáció, de ha most hozzáteszi, hogy más fiúkkal is kellene találkozgatnom, visítani fogok. De nem mond többet, így békén hagyom. Kétségkívül rengeteget gondolkodott ezen. Bármennyire is szeretnék, nem tudok haragudni rá, hiszen csak vigyáz rám. Most már megértem. – De én… szeretem őt, apa. – Úgy mondom, mintha ez volna a megoldás mindenre, mintha semmi más nem számítana, csakis a szerelem. – Igen, azt hiszed… – Apa! Nem mindenki idősebb korában találkozik az igazival. Te és anya sem a megfelelő időben találkoztatok. Pusztán azért, mert fiatalok vagyunk, Adam lehet számomra az igazi. – Nem akartam fölemelni a hangomat, de meg kell védenem magunkat. Apa felsóhajt, majd lassan bólint. – Tudom… tudom. És a szívnek nem lehet parancsolni. De Adam rendes hozzád? Jól bánik veled? Mert az utóbbi időben csak azt látom, hogy idehaza őgyelegsz, és arra vársz, hogy

fölhívjon. Vitatkoznék, de ebben igaza van. – Szeretem őt, és ez minden, ami számít – mondom végül. – Nézd csak meg magadat és anyát. Egyikőtök sem tökéletes, mégis elnézitek, mert szeretitek egymást. – Elképedek, hogy így beszélek apával. Nem felel, de mosolyog, vagyis egyetért velem. Ismét kézbe veszi az újságját, éppolyan gondosan hajtja szét, mint ahogy összehajtotta, és folytatja az olvasást. Nincs kedvem újabb lelki fröccshöz, inkább magamba tuszkolok még néhány kanálnyi kukoricapelyhet, majd felállok. – Ma egyébként nem fogok itthon őgyelegni, Adammel találkozom. Csak most ötlött az eszembe, hogy nem kell várnom a meghívásra. Végül is a szívemet kell követnem, s a szívem azt mondja, látnom kell őt, mégpedig most. Apa meglepettnek látszik, de azt mondja, érezzem jól magam. Ez egyszer nem kérdezi meg, hányra érek haza.

Egy kézen meg tudom számolni, hányszor jártam Adamék házában. Közel háromnegyed órás sétára esik a miénktől, és legalább kétszer akkora. Adam nagyon homályosan fogalmaz a szülei foglalkozását illetően, de biztos remek munkájuk van, ha megengedhetik maguknak, hogy ilyen hatalmas házban lakjanak. Azt hiszem, Mr. és Mrs. Bowden kedvel, de elég nehéz eldönteni, szívelnek-e vagy sem. A közöny a legrosszabb, nem így mondják? Átfutott az agyamon, hogy azt hiszik, csak egy

barát vagyok, amilyen Imogen meg Corey, de alighanem így a legjobb. Legalább békén hagynak bennünket. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? Elmegyek egy Costcutter előtt, és beugrom csokit venni Adamnek. Imádja a Malteserst, úgyhogy egy családi csomagot veszek kettőnknek. A pult mögött az eladó furán néz rám, valószínűleg azért, mert úgy vigyorgok, mint egy eszement bohóc. Amikor befordulok Adamék utcájába, idegesség veszi át az izgalom helyét. Még sosem jöttem ide váratlanul, és nem tudom, milyen lesz a fogadtatás. Örökösen attól tartok, nehogy amolyan levakarhatatlan, rinyáló lány legyek, mint Anna Proctor, aki szinte titokban követi a fiút, akivel jár, viszont látni szeretném Adamet. Azt akarom, hogy a legtöbbet hozzuk ki a nyári szünetből, hiszen egykettőre vége lesz, és megint küszködhetünk a jelesekért. A kifogáskeresés kellős közepén vagyok, amikor meglátom Adamet. A házukból jön kifelé. Még mindig elég messze vagyok onnan, így nem láthat engem. Elindul az utcában a maga megszokott lassú lépteivel. Adam soha nem siet sehová. Egy pillanatra megállok, és próbálom újrarendezni a gondolataimat. Bár egy percig sem hittem el a tanulás ürügyet, most mégis megdöbbent, hogy elmegy otthonról. Nem kéne csodálkoznom, hiszen oda megy, ahová akar, és nem kell minden lépéséről beszámolnia nekem, de ha elmegy valahová, miért nem akarja, hogy vele legyek? Már rászántam magam, hogy visszafordulok és hazamegyek, ám aztán támad egy ötletem. Helytelennek érzem, hogy követem Adamet, mégis utána

indulok. Az agyam ugyan azt üvölti, forduljak meg és menjek haza, a lábam azonban visz tovább. Először arra gondolok, hogy csak kiugrik a boltba, és nincs miért aggódnom, viszont a legközelebbi üzlet a Costcutter, ahol én voltam az imént. Imogen és Corey nincs itthon, Adam pedig senki mással nem haverkodik. A suliból egy csomó gyerek próbált a barátja lenni, de neki csak ránk van ideje. Miközben tovább baktatunk, kétség kezd gyötörni. Valami nincs rendjén. Adam egy lánnyal találkozik. Biztosan valakivel a suliból. Zakatoló szívvel gyorsítom meg a lépteimet, de vigyázok, hogy biztonságos távolság legyen közöttünk. Legalább tudni fogom, hányadán állunk. Hát nem jobb, ha tudom? Ha nem kellek neki, nem fogom erőltetni. Ahogy apa mondja, fiatal vagyok. Akadnak majd mások is a számomra. Legalább húsz percig ismételgetem ezt magamnak, halkan suttogom a szavakat, miközben Adam hátát nézem. És akkor mintha felismerném az utcát, ahová befordul. De rosszul tájékozódom, így nem lehetek egészen biztos benne. Ámde elhaladunk egy üzlet előtt, ahol már jártam. Már biztos vagyok benne, hogy nem csal meg. Ez sokkal, de sokkal rosszabb. Noha tudom, hová tart, tovább követem, csak a biztonság kedvéért. És azért, hogy lássam, ezúttal mit csinál. Miss Hollis meg a barátja már nyilván visszajöttek a szabadságról. Gyanakvásom igazolást nyer, amikor Adam befordul a Kytes Drive-ra, és egészen a tanárnő házáig folytatja az utat. Ott, miként legutóbb, közvetlenül az épület előtt megáll, és alaposan szemügyre veszi. Megtorpanok, ha egy lépéssel is

közelebb megyek, biztosan meglát, és semmivel sem tudnám megmagyarázni, mit keresek ott, miért követem titokban. Adam letelepszik, pontosan arra a helyre, ahol a múltkor ültünk, s egy könyvet vesz elő a zsebéből. Nem látom a borítóját, de ahhoz túl kicsinek látszik, hogy matek feladatgyűjtemény legyen. Egy fának dőlök, remélem, eléggé elrejt, és onnan figyelem. Senki nem jön ki a házból, Adam azonban néhány percenként fölpillant. Fogalmam sincs, mennyi ideig akar ott időzni, de én nem vehetek részt ebben. Bármit csinál is itt, ebből nem sülhet ki semmi jó.

Huszonharmadik fejezet 2014 Adamék háza előtt állva elárasztottak az emlékek. A mi házunkhoz hasonlóan az övék is vajmi keveset változott, olyan, mintha megállt volna az idő. Még abban sem voltam biztos, hogy Bowdenék egyáltalán itt laknak-e. Amikor ma reggel megkérdeztem anyát, azt felelte, gőze sincs róla. Ő kitért az útjukból, és vice versa. Tehát ott álltam, hatalmasat ugrottam az ismeretlenbe, amire egyáltalán nem készültem fel, viszont tudtam, hogy nemigen van más választásom, mint szembenézni Bowdenékkel. Úgy tűnt, rendszert csinálok abból, hogy mások küszöbén ácsorgok, de hozzá kellett szoknom, mert többször lesz részem ebben. A nő, aki ajtót nyitott, nem Adam édesanyja volt. Annyi idősnek tűnt, amennyi Mrs. Bowden lehetett, de semmi másban nem hasonlítottak egymásra. Ennek a nőnek kedves arca volt, ovális alakú, lágy vonásokkal, Mrs. Bowdené azonban szigorú és szögletes. – Segíthetek? – kérdezte a nő. Hangja éppoly barátságos volt, mint az ábrázata. Fura volt a kérdése, régimódi, és nem is illett ide. – Jó napot. Elnézést a zavarásért, Bowdenéket keresem, de ha jól sejtem, már nem laknak itt. A nő ekkor elmosolyodott.

– Így igaz. Két évvel ezelőtt költöztünk be. Csodaszép ház, nem igaz? – Igen, az. – Meg akartak rohanni a házzal kapcsolatos emlékek, de sikerült leküzdenem őket. – Esetleg megadták a postacímüket? A nő a fejét csóválva fonta össze a karját. – Sajnálom, nem hagytak meg címet. Amerikába költöztek. Azt hiszem, el kellett volna kérnünk a címüket, hiszen mind a mai napig érkezik a nevükre küldemény, és nem tehetünk mást, mint gyűjtögetjük. Sajnálom. – Semmi gond. Mindenesetre köszönöm. – Noha csalódott voltam, legalább nem kellett szemtől szemben találkoznom Bowdenékkel. – Viszont Londonban él egy fiuk. Talán vele fölvehetné a kapcsolatot. Összeszorult a szívem, úgy éreztem, mindjárt elájulok, de erőt vettem magamon, és visszafordultam a nőhöz. – Azt hiszem, Jeremy a neve. Az a baj, hogy az ő címe sincs meg, és azt sem tudom, hol dolgozik. Mintha azt mondták volna, hogy ügyvéd. Elköszöntem a nőtől, és visszaindultam anyához, ráérősen, hogy legyen időm kitalálni a következő lépést, mielőtt faggatni kezd, hogy hol voltam. Adam bátyja tehát Londonban van. Eltűnődtem, vajon miért nem költözött Amerikába a szüleivel. Amikor megismertem Adamet, a bátyja ott tanult, kosárlabda ösztöndíjjal, ezért lepett meg, hogy visszajött ide. Ámbár ez nem számított, legalább elindulhattam valahonnan. Anya a konyhában ebédet készített, amikor visszaértem.

Lazacillatot éreztem, és összefutott számban a nyál, pedig nem akartam evésre pazarolni az időmet. Visszaadtam a kölcsönkért tartalékkulcsát, s láttam, ahogy elszomorodik az arca. Több százszor láttam már ezt a tekintetet, a könyörgő pillantást, hogy magyarázzam meg neki, miért nem tartom magamnál a kulcsot. – Mi van, ha baleset ér, és sürgősen be kell jönnöd? – kérdezte mindig. A rendes kifogásom az volt, hogy túlságosan aggódnék, hogy elveszítem. Az igazat persze nem mondhattam meg neki – egy darabkát sem akarok ebből a házból. A kulcs csak ott csücsülne a lakásomban, s arra az életre emlékeztetne, amit olyan keményen próbáltam magam mögött tudni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak, ami történt, az égvilágon semmi köze nem volt ehhez a házhoz, legalábbis nem igazán. Számomra azonban mindig is kapcsolódott hozzá. Anya ezúttal hallgatott, csak elvette tőlem a kulcsot, és felakasztotta az egyik kampóra, a konyhaajtó mellé. – Használhatom a számítógépedet? – kérdeztem, mielőtt szóba hozhatta volna, hol jártam. Neki azt mondtam, sétálok egyet, de úgysem hitte el. – Csak ellenőriznem kell valamit a könyvtárral kapcsolatban. – Hát persze. Csak igyekezz, mert negyedórán belül elkészül az ebéd. Furcsa volt újra apa irodájában lennem. A szobámmal ellentétben itt semmi nem változott, az összes könyve még mindig ott sorakozott a plafonig érő polcokon. Nem csoda, hogy ekkora könyvmoly vagyok, hiszen apa is az volt. Az utóbbi időben azonban túlzásba vittem, az olvasás egyfajta menekülés

lett a számomra. Néhány percig a polcokat fürkésztem, odaképzeltem apát a szófára, amint olvas, ám aztán túl fájdalmas lett az emlék, és elhessentettem magamtól. Beletelt egy időbe, amíg felállt a rendszer, s mire begépelhettem a Google-be: Jeremy Bowden ügyvéd, már csak öt percem maradt, mielőtt anya ebédelni hív. De szerencsém volt, mert az első eredmény egy londoni ügyvédi irodát hozott ki, a Slater és Gordont. A linkre kattintottam, és szemügyre vettem a honlapot. Újabb linket találtam az alkalmazottak listájához, s arra kattintva láttam, hogy fényképek is szerepelnek a nevek mellett. Lefelé haladtam, mígnem megtaláltam Jeremy nevét, és megdermedt a kezem. Noha jóval idősebb kiadásban, pontosan úgy nézett ki, mint Adam, és nem voltam felkészülve erre. Arra, hogy szembetalálom magam a felnőtt Adammel, mármint amilyen most lehetne. Miután bemásoltam a címet a telefonomba, becsuktam a komputert és dermedtséget éreztem. Mi lenne, ha másként alakulnak a dolgok, és sikerült volna Adamnek meg nekem? Vajon mit csinálnánk ebben a pillanatban? Talán házunk lenne és gyerekeink, bár Adam nem volna ilyen sablonos. Vagy talán nem is lenne ugyanaz az ember, hiszen még felnőttek sem voltunk, amikor utoljára láttam. Nem szabad erre gondolnom. Éveken keresztül sikeresen elkerültem a múltat, most azonban visszaszippantott. A földszinten elfogyasztottuk anyával a lazacot, és bár nagyon menni akartam, pompás íze volt. Anya nem beszélt sokat, de ahányszor ránéztem, mosolygott, s ennyi elegendő volt nekem.

Örült, hogy ott vagyok. – Mit tervezel délutánra? Remélem, maradsz még egy éjszakát. Felálltam, megkerültem az asztalt, és átöleltem őt. – Nem lehet. Sajnálom. Holnap dolgoznom kell. Igazából már este be kell ugranom ellenőrizni valamit, úgyhogy ebéd után indulok. De ígérem, jobban meg fogom erőltetni magam. Komolyan. – Elengedtem anyát, s miközben visszaültem a helyemre az arcát fürkésztem, hátha kitalálom, mi jár a fejében, de úgy tűnt, teljesen magába fordult. Az igazság az, hogy családi vészhelyzetre hivatkozva néhány nap szabadságot kértem Samtől. Noha azt mondta, reméli, minden rendben, a hangja hideg volt, és színtelen, mintha csak magára kényszerítette volna a figyelmes munkaadó szerepét. Maria még arra sem vette a fáradságot, hogy SMS-t küldjön, jól vagyok-e, de próbáltam nem törődni ezzel. Sokkal fontosabb dolgokat kellett elintéznem, mielőtt a munkahelyi feszültségre fókuszálhattam volna. – Jól van – mondta a tányérját nézve anya. – Később amúgy is könyvklubom lesz. Rossz érzés volt hazudnom neki, de nem árulhattam el, hová megyek, mert úgysem értette volna, sőt meg akarta volna akadályozni, hogy oda menjek. Miután befejeztük az ebédet, segítettem leszedni az asztalt, s igyekeztem leplezni előle, hogy már tűkön ülök. De természetesen látta rajtam, és nemsokára mondta is, csak menjek, majd ő befejezi. – Nem szeretném, hogy bajba kerülj a munkahelyeden – jegyezte meg, de tudtam, csak el akar engedni.

Amikor elhagytam a házat, ismerős utat követtem, átvágtam a kis parkon, ahol gyerekkorunkban játszottunk. Semmi nem változott itt azóta, csak a lelkemet terhelte súly, miközben arra mentem. S aztán ott állt előttem Imogenék viktoriánus háza, amely éppúgy megrekedt az időben, mint Adaméké vagy a sajátunk. Abban a pillanatban, amint megláttam, azt kívántam, bárcsak inkább telefonáltam volna. Akkor viszont esélyt adtam volna Mrs. Bannermannek, hogy lecsapja rám a kagylót. Persze még a képembe csaphatja az ajtót, de így sokkal nehezebb lesz nem tudomást vennie rólam. Megnyomtam a csengőt, s a küszöbön állva igyekeztem megfékezni a lábam remegését. Az előbb kaptam némi szünetet, mivel nem kellett szembenéznem Adam édesanyjával, most azonban biztos voltam benne, hogy ezúttal nem lesz ilyen. Szakállas, mogorva ábrázatú férfi nyitott ajtót, akit még sosem láttam. Anyától hallottam, hogy Mrs. Bannerman újra férjhez ment, miután Imogen apja elhagyta őt, így feltételeztem, hogy ez a férfi az új házastárs. – Nézze, bármit is árul, nem vagyunk vevők rá. Rendben? – Fogta a kilincset, hogy bezárja az ajtót az orrom előtt. Egy lépést tettem felé. – Ó, nem… Én Mrs. Bannermant, Silviát keresem. – Életemben először használtam a keresztnevét, és eléggé feszélyezett. Nekem ő mindig Mrs. Bannerman vagy Imogen anyukája volt, semmi egyéb. A férfi mogorvaságát tüstént mosoly váltotta fel. Máris jóval

barátságosabbnak tűnt, mint amilyen Imogen apja volt. – Ó, rendben. A konyhában van. Mit mondjak, ki keresi? Hát ez volt a gond. Ha megmondanám a nevemet, vagy minden további kérdés nélkül, rögtön rám csapná az ajtót, vagy ha még nem hallott rólam, Mrs. Bannerman kurtán közölné vele, hogy szabaduljon meg tőlem. De nem volt más választásom. Csak annyit tehettem, hogy megpróbálom nem elárulni a nevemet. – A lánya barátja vagyok. Csak ismerősöket jöttem meglátogatni, és szerettem volna látni, hogy van Mrs… Silvia. A férfi homlokráncolva mérlegelte, higgyen-e nekem, vagy sem, végül arra kért, várjak. Nyitva hagyta a bejárati ajtót, és elindult a konyha felé. Noha az az ajtó zárva volt, kihallatszottak az elfojtott hangok, majd egyre hangosabbak lettek, mígnem kinyílt a konyhaajtó, és Mrs. Bannerman jelent meg. Hunyorogva közeledett felém, mert bár fagyott odakint, ragyogóan sütött a nap. Teljesen másként festett: kövérebb volt, mint emlékeztem rá, és távolról sem az a szépasszony. Slampos nadrágot viselt bő felsővel, ámbár nem hibáztathattam azért, ha kényelmesen öltözik a saját otthonában. Vagy egy percbe is beletelt, mire felfogta, ki áll a küszöbén, de abban a másodpercben hátrahőkölt. – Mi van? Mit keresel te itt? – Megfordult, valószínűleg a férjét akarta hívni, mintha félnie kellene tőlem. – Kérem, Mrs. Bannerman, végtelenül sajnálom, de muszáj beszélnem magával. Mindössze öt percet. Kérem, bejöhetek? Vagy inkább üljünk be valahová egy kávéra? – Remegett a gyomrom, de sikerült előadnom a gondosan kigondolt szöveget.

Mrs. Bannerman visszafordult hozzám, szemében merő rémület és szomorúság ült. Igazán nem hibáztathattam ezért. – Nem… nem. Menj el, Leah. Nem szabadna itt lenned. Ha már egyszer ott voltam, nem mehettem el. Rá kellett vennem őt, hogy álljon szóba velem. – Ígérem, öt perc az egész. Ez minden, amit kérek. – Reméltem, kihallja hangomból az őszinteséget. Vagy kétségbeesés volt? Mrs. Bannerman a fejét rázta, és ismét a férjét kereste, így biztos voltam benne, hogy rám akarja csapni az ajtót. Ám aztán szemlátomást beadta a derekát, egész teste megroggyant az erőlködéstől, hogy elutasítson. – Akkor gyere be. Öt perc. A nappaliban új volt a bútor: a kényelmes szövetdíványokat, amelyekre emlékeztem, rideg, repedezett bőrgarnitúrával cserélték fel, amelytől hidegnek és üresnek éreztem a helyiséget. Mindketten leültünk, de csak a szélére. – Tehát miről van szó, Leah? Miért vagy itt? A bevezető szöveggel fölkészültem, de arról fogalmam sem volt, mit mondok, ha beenged. Talán elutasításra számítottam, arra, hogy az ő ajtaját is becsapják az orrom előtt. – Én… tudom, milyen nehéz látnia engem, de egyszerűen fogalmam sincs, mi mást tehettem volna. Nem számítottam együttérzésre, de

Mrs.

Bannerman

keresztüldöfött a tekintetével. Egészen megdermedtem. – Akkor térj a tárgyra, aztán tűnj el innen. Nem érek rá. – Ez aligha volt valószínű, hiszen anya elmondta, hogy gyakorlatilag már nem foglalkozik semmivel. Nagy levegőt vettem, és elmeséltem mindent, ami történt. Nem

hagytam ki semmit. Az ő esetében szükségtelen lett volna, hiszen a legrosszabbat már tudta. Tisztában volt vele, miért lettem célpont. Mire befejeztem a mondandómat, Mrs. Bannerman arckifejezése teljesen megváltozott, a jéghideg tekintetet gúnyos váltotta fel. – Hát mire számítottál? – kérdezte. – Azt hitted, békén fognak hagyni? Azután, amit tettél? – Most halkabban, magabiztosabban beszélt, s egy villanásra azt az erős nőt láttam, aki valaha volt. Az asszonyt, akit istennőnek gondoltam. – De… – De mi? Szegény, ártatlan áldozat vagy, aki ezt nem érdemli meg? Ezt akartad mondani? Mert ugyebár ez egyáltalán nem igaz. Rám támadt, de hogy is várhattam volna bármi mást? – Igaza van – feleltem. – Rászolgáltam a büntetésre. De megbűnhődtem. Mit gondol, Mrs. Bannerman, milyen az életem? Férjhez mentem? Gyerekeim vannak? Gyönyörű házban élek egy jó férjjel? Vagy sikeres üzletasszony vagyok, és a pénz lehúzza a zsebeimet? – Pontosan tudom, hogyan élsz, Leah. Egy vacak kis lakásban, a munkádhoz túlképzett vagy, és nincs férfi, akit érdekelnél. Arra számítasz, hogy sajnálni foglak? Vajon honnan tudhatott minderről? Azt el sem tudtam képzelni, hogy anya beszélne a lakásomról vagy arról, hogy Adam óta nem jártam senkivel. Azokban a körökben, ahol anya mozog, mindennapos a pletykálkodás, ő azonban annyira magának való volt, és mindent megtett azért, hogy ő maga meg

én is kimaradjunk ebből. Mellesleg Mrs. Bannerman még csak nem is tartozott ahhoz a társasághoz. – Nem, nem számítottam erre. Elfogadtam, hogy ilyen az életem. A fenyegetések azonban másról szólnak. Vagy azt mondja, megérdemlem a halált? – Túl drámai voltam, de mindenképpen el kellett jutnom a lényeghez. – Igen, Leah, pontosan azt mondom. Szeretném tudni, ki műveli ezt veled. És tudod, miért? Azért, hogy személyesen megköszönjem neki. Mert azt kívánom, bárcsak én magam intéztelek volna el. – Ezzel felállt, jelezvén, hogy lejárt az idő, és kiment a szobából. Engem magamra hagyott a hideg, kemény szavaival. Mielőtt időm lett volna megemészteni, amit mondott, a férje jelent meg, s közölte, távoznom kell. Most, azonnal. Korábbi mosolya eltűnt, már biztosan tudta, ki vagyok. – Ne jöjjön még egyszer ide, és ne háborgassa a feleségemet – mondta, majd mielőtt válaszolhattam volna, rám csapta az ajtót.

Amikor beléptem a lakásba, körülnéztem. Nem éreztem többé a szentélyemnek, egy biztonságos helynek, amely távol állt a régi életemtől. Most megsértette a múlt, és biztos voltam benne, hogy nemsokára kopogtatni fognak az ajtaján. Az e-mailezőm készült valamire, és nem állt szándékában üzenetekhez és szavakhoz ragaszkodni. A metróbeli rablás meg a vizes támadás csak előzetes figyelmeztetés volt, hogy mi jöhet még. Annyit mindenesetre tudtam, hogy Mrs. Bannerman​n ek semmi köze ehhez, őt kihúzhatom a listámról. A konfrontációnk

azonban rávilágított, hogy milyen sokan gyűlölnek. Egyébként sose gondoltam másként. Holnap meglátogatom Adam bátyját. Nem lesz egyszerű, de ő legalább nem ismerhet fel. Mindvégig Amerikában élt, amikor Adammel jártam, és nem voltak közös fényképeink, amelyeket az öccse megmutathatott volna neki. Igyekeztem nem gondolni Julianre. Azt hiszem, eddig föl sem fogtam teljesen, mit érzek iránta. Most azonban eltűnt az életemből, ellopták tőlem, ahogy szemlátomást minden mást, és fogalmam nem volt, miért. Ben legalább még megvolt. Úgy határoztam, felhívom, azt reméltem, talán lesznek hírei az e-mailekkel kapcsolatban, ámbár tisztában voltam vele, hogy csak megpróbálna rávenni, menjek el a rendőrségre. Mindazonáltal hallanom kellett egy barátságos hangot. Közel egy percig csörgettem a mobilját, de nem válaszolt. Amikor végül bekapcsolt az üzenetrögzítő, bontottam a vonalat. Valószínűleg Pippával volt, élte a normális életét, és igyekezett tudomást sem venni a súlyos teherről – hiszen az lettem. Mint mindenki más, alighanem ő is meglépett előlem.

Huszonnegyedik fejezet 2014 A Slater és Gordon ügyvédi iroda előtt dideregtem egy padon. Az óriási modern épület Holbornban volt, minden szinten mennyezetig érő ablakokkal. Jeremynek valószínűleg jól ment a sora. Legalább neki sikerült normális életet élnie. Adam is ügyvéd akart lenni, azt viszont soha nem említette, hogy a bátyjának is ez az álma. Talán akkor nem ez volt. Öt óra múlt, és senki nem tudta volna megmondani, milyen sokáig kell még ott ücsörögnöm. Amikor odatelefonáltam az ügyvédi irodába, hogy meggyőződjem róla, Jeremy bent van-e, a recepciós igennel válaszolt. Tehát előbb-utóbb ki kell majd jönnie az épületből. Feltételeztem, hogy a legtöbb ügyvéd ennél tovább dolgozik, és annak ellenére, hogy lassan jéggé fagytam, felkészültem a várakozásra. Meg kellett tudnom, ha Adam testvére az a férfi, aki meggyötör. Miközben egy nagy café mochát melengettem a kezemben, melyet a Starbucksból hoztam, az arra haladó embereket figyeltem. Látszólag mindenki sietett, mintha attól félnének, hogy ha akár egy percre is lelassítanak, beéri őket az idő. Valamennyien elegánsan, az utolsó divat szerint öltözködtek, ezzel is bizonyítva összetartozásukat, miként azt is, hogy mennyire kézben tartják a saját életüket. De igazából egyikük sem irányította az életét, csak becsapták önmagukat. Ennek

dacára óhatatlanul irigyeltem őket. Végtelennek tűnt a várakozás. A könyvem ott lapult a táskában, de nem mertem elővenni és megkockáztatni, hogy belemerülök, és elpuskázom Jeremyt. Átfutott az agyamon, hogy hiába tudom, milyen a külseje, fogalmam sincs, mit várhatok tőle. Adam testvére, igaz, de nem tudtam róla semmit – sem most, sem akkor. Ha viszont ő áll a fenyegetések mögött, kétségtelenül fel fog ismerni. Akkor mi lesz? Ez a lehetőség eddig meg sem fordult a fejemben. De nyilvános helyen voltunk, és több száz tanú előtt úgysem merne csinálni semmit. Végül megformálódott bennem egy terv. Gőzöm sem volt róla, működik-e, viszont egy próbát megért. Továbbra is az arra haladó arcokat vizslattam, s amikor Jeremy feltűnt, tüstént tudtam, hogy ő az a figura a távolban. Olyan alaposan tanulmányoztam a fényképét az ügyvédi iroda honlapján, hogy minden vonása belevésődött az elmémbe. Gyorsan közeledett. Tudtam, ha nem teszek valamit, bármelyik másodpercben elmehet mellettem. Minden merészségemet összeszedve fölálltam, s az útjába kerültem. Csak egy esélyem volt, és reméltem, a mosolyom inkább barátságos, mintsem rosszat sejtető. – Nahát! Jeremy Bowden? Rám pillantott, de nem állt meg. – Igen? Az arcát kutattam a felismerés bármi jele után, de nem fedeztem föl semmit. Csak zavartnak tűnt. Ha ő volt az emailezőm – amit nem zárhattam ki –, úgy csinálta, hogy nem tudta, milyen most a külsőm. Ez azért nem tűnt valószínűnek.

A tervem második szakaszába léptem. Felé nyújtottam a kezem. – Anna Proctor vagyok. Együtt jártam iskolába a fivérével. Jeremy megtorpant. – Ó, igen. – Lassan megfogta és röviden megrázta a kezem. Most sem láttam semmi jelét annak, hogy felismert volna, vagy nem hitt volna nekem. – Volna esetleg ideje beszélgetni egy kicsit? – Reméltem, a hangom nem árulja el, mennyire émelygek. Idáig eljutottunk, de nem voltam biztos benne, hogy végig is tudom csinálni. Jeremy fölvonta a szemöldökét, azt hittem, mindjárt elküld a pokolba. – Jogi segítségre van szüksége? Boldogan segítek, de reggel kellene időpontot kérnie. Megráztam a fejem. – Nem, nem erről van szó. Külföldön éltem, Franciaországban. Sosem volt lehetőségem Londonba jönni, és tudja, Adammel nagyon közel álltunk egymáshoz az iskolában. – Továbbra is próbáltam olvasni az arckifejezéséből, de úgy tűnt, elkalandoztak a gondolatai. – Említette valaha is a nevemet? Végre rám összpontosított, óvatosan fürkészett, próbálta kisilabizálni, mit akarok. – Hát nem állíthatnám. Elnézést. Én akkor évekig Amerikában éltem, és alig beszéltünk akkoriban. Tudja, csak a szokásos sekélyes fecsegés… Amíg… nem tért le a helyes útról, azt hiszem. Próbáltam nem tudomást venni a keserű ízről a torkomban. Kényszerítettem magam, hogy elhiggyem, csakugyan Anna Proctor vagyok. Ha tényleg Adam barátja lett volna, vajon

milyen érzés lenne most a bátyjával beszélgetni? És hogyan érezne velem kapcsolatban? – Mondja, volna ideje egy gyors kávéra? Jeremy a kezemben tartott kávéspohárra pillantott, majd az órájára, és megrázta a fejét. – Elnézést, de haza kell érnem, különben megöl az asszony. Azt ígértem, ma korán hazaérek, és még föl kell vennem valamit a Covent Gardenen. De merre megy? Ha beszélgetni szeretne, tartson velem. Jeremy kedvességétől elárasztott a bűntudat. Helytelen volt ily módon félrevezetnem, de ki kellett zárnom őt a gyanúsítottjaim listájáról, és nem találtam más megoldást. – Remek – mondtam. – Majd ott szállok metróra. – Nem kellett tudnia, hogy soha többé nem megyek le a föld alá. Jeremy nagyon gyorsan ment, és annyival magasabb volt nálam, hogy szinte futnom kellett, ha nem akartam lemaradni. De jólesett a séta, kicsit kiengedtem a gőzből, és el tudtam fordítani róla a tekintetemet. – Tudja, ez az egész nem Adam hibája volt. Leah Millst hibáztatom érte. Ha nem találkozik vele, minden másként alakult volna. – Lenyeltem a torkomban formálódó gombócot. Jeremy egy kicsit lelassított, és kifújta a levegőt. – Köszönöm, hogy ezt mondja. – Elhallgatott. – Jó rég nem hallottam azt a nevet. – Elnézést, nem akartam… – Nincs semmi baj. Nem tehetünk úgy, mintha Leah nem létezne, bár valamennyien megpróbáltuk. Ez jobban alakult, mint reméltem, és minél többet beszélt

Jeremy, annál inkább meggyőzött arról, hogy nem ő áll a fenyegetések mögött. Ez persze még nem azt jelentette, hogy elhitte rólam, hogy én vagyok Anna Proctor. – Sosem szerettem őt az iskolában – mondtam. – Mindig azt hitte, hogy jobb mindenki másnál. Mintha valami különlegesség volna. – Ez távol állt az igazságtól, és nem terveztem, hogy ilyet mondok, de áradtak belőlem a szavak, és nem tudtam, mi lesz ezután. Óvatosnak kellett lennem. – Hát az öcsém szerette őt. Alighanem tényleg szerelmes volt belé. Annál nagyobb bolond… Szinte megdermedtem a szavaitól. Túl fájdalmas volt hallanom. Adam csupán egyszer mondta ezt nekem, gyorsan hozzá is tette, hogy nehéz volt kimondania, és valószínűleg nem csinál szokást belőle. De el kellett hinnem neki. Csakugyan hittem neki? Az idő rászedi az emlékezetet, úgyhogy most nem voltam biztos benne, de el kellett hinnem. Utána azonban muszáj volt meggyőznöm magam, hogy nem szeretett. Úgy könnyebb volt. Összeszedtem magam és bólintottam, bár Jeremy nem láthatta, mert egyenesen maga elé meredt. Azon tűnődtem, fölfogott-e bármit is abból, amit mondtam, vagy csak a testvérét képzelte maga elé. – Tudja, mi a legrosszabb? – kérdeztem visszazökkenve Anna Proctor szerepébe. – Leah Mills valószínűleg éli a világát szabadon, felelősségre vonás és vizsgálódás nélkül, míg a többiek… – Nem bánná, ha témát váltanánk, Anna? Komolyan nem szeretnék Leah-ról beszélni vagy rá gondolni. Mindnyájan keményen dolgoztunk, hogy annak idején magunk mögött

hagyjuk ezt az egészet. Inkább nem eleveníteném most fel. Ugye, nem gond? – Felém fordult, könnyes volt a szeme. Jeremy nem az e-mailezőm. Ennek újabb bizonyítékát adta, amikor elértünk a Covent Garden állomáshoz, és névjegyet vett elő a zsebéből. – Ha bármikor szüksége volna valamire – mondta, majd az öltönyzsebébe nyúlt, kivett egy tollat, és írni kezdett a kártyára. – A mobilszámomat is megadom arra az esetre, ha kérdezni szeretne valamit… Adammel kapcsolatban. – Köszönöm – mondtam, és elvettem a kártyát. Miközben követtem őt a tekintetemmel, majdnem utána szaladtam, hogy visszaadjam neki. Úgy éreztem, minden tettem közül az volt a legrosszabb, hogy hazudtam neki.

Később otthon, a notebookomat nézegetve próbáltam kiértékelni, amit eddig megtudtam. Noha nem jutottam közelebb a fenyegető kilétéhez, Imogen és Adam családját kizárhattam. Tökéletesen nem lehettem biztos benne, de ennél tovább úgysem mehettem. Corey-ék régi házába nem juthattam be, anyának fogalma sem volt, egyáltalán itt él-e még a családja, de ki tudja, miért, még ennyi idő után is úgy gondoltam, hogy képes vagyok felidézni a telefonszámát. Imogen és Adam számára természetesen emlékeztem, de Corey-t csak nagy ritkán hívtam fel. Akadt azonban néhány dolog, amit nem engedett az agyam elfelejteni. Csekély volt rá az esély, hogy még mindig használatban van a szám, de tényleg mindent meg kellett próbálnom, amit csak lehetett.

Egy nő válaszolt a hívásra, úgy hangzott, mintha fölöttébb rosszkor hívnám, bármit is kellett félbeszakítania. – Tessék! Előadtam, hogy Juliette Pierce-t próbálom elérni, mire belelihegett a telefonba. – Csakugyan? Évek óta nem lakik itt. – Ó – mondtam, és nem tudtam leplezni csalódottságomat. – Történetesen tudja, hová költöztek? Nagyon fontos lenne beszélnem vele. – Igen, tudom. De maga kicsoda? – Egy barátja vagyok, csak elvesztettük a kapcsolatot. Szünet következett, már azt hittem, bontani fogja a vonalat. – Most Írországban él a családjával. Nem tudom sem a telefonszámát, sem a címét. Meg akartam köszönni neki, de már nem volt a vonalban, csak a búgó hangot hallottam. Beírtam a notebookomba, amit megtudtam. Ha Corey családja Írországban lakik, aligha lehetnek felelősek a fenyegetésekért. Mégis hogyan tudták volna onnan megszervezni, hogy valaki elrabolja a táskámat? Ha jobban belegondoltam, nem tűnt akkora képtelenségnek, de döntést kellett hoznom, így áthúztam a nevüket. Már csak Miss Hollis maradt. Őt hagytam utoljára, mert ezt lesz a legnehezebb kinyomoznom. Semmit nem tudtam róla, mármint arról, hogy mit csinált azután, miként a családjáról sem. Továbbá nem akartam visszaemlékezni a tekintetére, arra, ahogy azon az estén nézett. A szeme olyan tágra kerekedett, mint egy megfélemlített állaté, miközben könyörgött és

rimánkodott. Nem, ez egyáltalán nem lesz könnyű menet. Megint a sötétben ültem, nem bírtam elviselni az éles fényeket, és Julianre gondoltam. Nem bántottam meg, és nem tettem semmit, amiért pszichopatának hihetett volna, aminek a bátyja nevezett. Ő semmit nem tudott a múltamról, a testvére szavai azonban túlságosan is az elevenemre tapintottak. Csakhogy ennek nem volt értelme. Ennek az egésznek nem volt értelme, és kezdtem úgy érezni, hogy legyőztek. Feltápászkodtam a szófáról, és behoztam a konyhaasztalról a laptopomat. Sosem volt állandó kezdőoldalam, mindig az utolsóként használt lap nyílt meg. Bejelentkeztem a Kettőből egy lesz honlapra, rákattintottam a bejövő postára, és a Juliantől érkezett régi üzeneteket kerestem. Megnyitottam az utolsót, majd választ kezdtem írni. Pusztán annyit kérdeztem, hogy van, ám amikor rákattintottam a küldésre, jelentés villant fel a képernyőn: „Ismeretlen felhasználó.” Még inkább leeresztettem, mintha kiszívták volna a véremet, és nem volnék más, csak egy bőrzsák. Amikor Juliannel voltam, újra megpróbáltam élni, és ezt vették el tőlem. Ez rosszabb volt, mintha sose találkoztunk volna, hiszen akkor nem tudom meg, milyen jó ismét érzéseket táplálni valaki iránt. A bejövő postára kattintva újraolvastam a levelezésünket, jeleket kerestem, az után kutattam, hogy sosem szeretett igazán. De nem találtam semmit. Semmi mást, csupán valaminek a kezdetét, amely olyan érzést keltett, hogy tart valahová. Ekkor Maria jutott az eszembe. Talán ő segíthet megértenem, miért tűnt el Julian.

A fülemhez szorítottam a mobilt, de néhány perc után tudtam, hogy Maria nem fogja fölvenni. A nevem mindig felvillant a kijelzőjén, és biztos csak megvárta, amíg abbamarad a csörgés. Ehhez kétség sem fért. Kétségbeesetten kerestem valakit, akivel megoszthattam a félelmeimet, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz. Ben mobilját tárcsáztam. Korábban nem vette fel, de most talán válaszol. – Leah? Jó napot! – Meleg és barátságos volt a hangja, pont ezt kellett hallanom. – Jól van? Igennel akartam válaszolni, megjátszani, hogy tökéletesen rendben vagyok, és senkitől sincs szükségem semmire, de képtelen voltam rá. – Hát tudja… még mindig aggódom. – Történt valami? – Nem, dehogy, semmi. Van most valami dolga? – Megígértem Pippának, hogy elviszem valahová. De ha szüksége van rám, szólhatok neki, hogy közbejött valami. – Kérem, ne. Majd rendbe jövök. – Fölvettem a kapcsolatot egy barátommal az e-mail-címmel kapcsolatban, azt mondta, utánanéz, de beletelik némi időbe. Nem vette mégis fontolóra, hogy elmegy a rendőrségre? – Mindent fontolóra veszek – hazudtam. – Épp feljegyzést készítek mindenről, ami történt. Tudja, dátumok, időpontok. Erre mind szükségünk lesz, nem igaz? Jó kifogás volt, de nem úgy hangzott, mintha meggyőztem volna. – Igen, de nem kellene halogatnia.

– Tudom, tudom, nem fogom halogatni. – Nézze,

mennem

kell,

de holnap felhívom,

rendben?

Dolgozik? Bár úgy terveztem, kiveszek még egy napot, és folytatom a kutatást, most azonban, hogy Ben szóba hozta, rájöttem, mennyire hiányzik a könyvtár. Ott talán jobb lesz. Legalább biztonságban leszek. Azt feleltem, dolgozom, ő pedig megígérte, hogy este felhív. Miután bontottuk a vonalat, mogyoróvajas szendvicset készítettem, s a szófán ettem meg olvasás közben. De reménytelen volt. Először fordult elő velem, hogy összefolytak a betűk a szemem előtt. Lüktető fejfájásom gondoskodott róla, hogy ne legyen nyugalmam. Becsuktam a szemem, és reméltem, hamar alábbhagy a fájdalom. Aztán megcsörrent a mobilom, széttörte a csendet, s rákényszerített, hogy kinyissam a szemem. Nem ismertem a számot, tehát nem lehetett jó hír. Először haboztam ám aztán, mint mindig, erőt vett rajtam a kíváncsiság. Fölkaptam a telefont, és vártam, hogy beleszóljon valaki.

Huszonötödik fejezet 2000 Közeledik a nyár vége, de még mindig nem mondtam el Adamnek, hogy néhány héttel ezelőtt követtem, és láttam Miss Hollis háza előtt ücsörögni. Bele se merek gondolni, mit csinált ott, és mire várt. Imogen, Corey meg én Imogenék kertjében üldögélve őrá várunk. Megint késik, de szemlátomást én vagyok az egyetlen, akit ez zavar. A szülei este elmennek hazulról, és egyedül hagyják a házban, úgyhogy óriási bulit szervezett, melyre az összes gyereket meghívta a suliból. A legtöbbjüket nem is ismeri. Tegnap este rákérdeztem telefonon, mire azt felelte, nem számít. „Itt az ideje megünnepelnünk a szabadságunk kezdetét, Leah.” Nem mutattam rá, hogy csupán egy dologra kaptunk szabadságot, hiszen a következő években azzal leszünk elfoglalva, hogy jeles osztályzatokat szerezzünk, utána pedig az egyetemmel. Mindazonáltal sejtem, mire gondol. Talán arra, hogy meglehetősen ritkán találkozunk. Imogen és Corey hatalmas fürdőlepedőn ül, kissé összegabalyodva, én pont ezért inkább egy nyugágyat választottam a könyvemmel, néhány méternyire tőlük. Ez mindent elmond. Mármint azt, hogy mennyire megváltoztak a dolgok, hogy milyen elszigeteltnek érzem magam a többiektől,

még Adamtől is. – Gyere, csüccs ide, mellénk – invitál Imogen. – Rengeteg itt a hely. Az olvasás nem éppen társaságba való, nem igaz? És miért nem jön már Adam? Nélküle túl nagy a nyugi. Készen állunk némi mókázásra, ugye, Corey? – Oldalba böki a barátját, aki egyetértően bólint. – Gőzöm sincs, hol van – felelem. Imogen mostanra már igazán tisztában lehetne vele, hogy én vagyok az utolsó, aki tudja, merre járhat Adam. Nem mozdulok a nyugágyból, de rámosolygok, nehogy azt higgye, bármi gond van. Azt kell hinnie, hogy ugyanaz a Leah vagyok, aki mindig is voltam. Amikor Adam még félórával később sem bukkan fel, Corey azt mondja, elmegy és megkeresi. – A házuk felé indulok. Azon az úton valószínűleg összefutok vele – közli. Meg sem említem, hogy senki nem tudja, melyik irányból érkezik Adam, mivel valószínűleg nem is volt otthon. Mihelyt Corey elmegy, fölállok és Imogen mellé ülök a fürdőlepedőre. Megfogja a karom, keze meleg és ragacsos. – Úgy érzem, mintha ezer év óta nem láttalak volna – mondja. – Legalábbis kettesben nem voltunk. Egyszerűen nem jut idő önmagunkra. Ismét csak hallgatok, nem világosítom fel, hogy ez azért van, mert minden idejét Corey-val tölti. Nem érzek keserűséget emiatt, örülök, hogy valakivel megosztja a dolgait, de attól még, hogy fiúja van, miért kell feláldoznia a velem való barátságát? Talán azt hiszi, én is elmondok mindent Adamnek,

jóllehet, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztam vele, amióta kitört a szünidő. Ám minél többet gondolkodom ezen, annál inkább úgy vélem, ez nem Imogen hibája, nem is Corey-é, vagy Adamé. Ez az én hibám. Én vagyok az, aki elsodródik, mintha egy erős áramlat húzna el tőlük, és nem tudnék visszaúszni hozzájuk. – Sajnálom – mondom. – Változnak a dolgok. Imogen a homlokát ráncolja, és elengedi a karom. – Mit akarsz ezzel mondani? Mi változik? Nehéz szavakba öntenem a temérdek gondolatot, amelyek egész álló nap ott cikáznak a fejemben, de meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, amíg ketten vagyunk. – Mi változunk. Mind a négyen. Nem gondolod? Imogen az orrát ráncolja, mérlegeli, amit az imént mondtam, és úgy néz ki, akár egy kisgyerek. – Szerintem nem – szólal meg végül. – Mit értesz ezalatt? És mielőtt tudnám, mit mondok, akár egy gátja vesztett folyó, úgy áradnak belőlem a szavak, és nincs erőm leállni. – Már alig beszélgetünk egymással. Úgy értem, beszélünk, mondjuk telefonon, de nem beszélgetünk, ha érted, mire gondolok. Imogen a fejét rázza. – Dehogynem beszélgetünk. Most is beszélgetünk. Mi folyik itt, Leah? – Jaj, ne haragudj. Semmi. Pusztán Adam miatt aggódom, ez minden. – Valójában nem akartam fölhozni, de a hév, amellyel a barátságunkról beszélek Imogennel, egyszerűen feléget. – Miért? Mi történt? Jól megvagytok ketten?

Bombáz a kérdéseivel, fogalmam sincs, melyikre feleljek először. Elképzelem Adamet, amint ott ül Miss Hollis házával szemben, és viaskodom magammal, eláruljam-e Imogennek, hogy azon a napon követtem őt. Mégis mit fog gondolni rólam? De nincs sok választásom, mert ha egyedül kell megbirkóznom ezzel, felemészt. Tehát elmesélem neki. Mindent elmondok. Olyan dolgokat Adam viselkedéséről, amiket mostanáig még magamnak sem vallottam be. Amikor elhallgatok, Imogen úgy húzza el a száját, mintha azt kérdezné: mi ez a nagy hűhó? Meg se kell szólalnia, már tudom, hogy egy mukkot sem ért az egészből. – Leah, Adam teljesen okés. Szerintem a semmi miatt aggódsz. Utálja ezt a ribanc Hollist. Mindannyian utáljuk, nem igaz? Ez nem azt jelenti, hogy Adammel van gond. Ő a legösszeszedettebb ember, akit ismerek. Ránézek, és arra gondolok, tudom, hogy sokra fogja vinni az életben. Egyszerűen bízom benne, mert tudja, mit csinál. A barátnőmre meredek, megdöbbent, hogy nem érti, miről beszélek. – De… befejeztük a sulit, történelemből nem kapta meg a jelest, és még mindig ez izgatja. Miért? Soha többé nem lesz dolga Miss Hollisszal. Miért nem érti meg ezt Imogen? Ez az egész annyira értelmetlen… Most ő tűnik zavartnak, mintha nem értené, hogy én miért nem fogom fel. Aztán összeráncolja a homlokát, és anyára emlékeztet, amikor ki akar oktatni engem. – Adam a barátod, Leah. Akárhogy érzel, támogatnod kell.

Egyébként mit gondolsz, mit akar csinálni? Gondolom, nem kell emlékeztesselek rá, hogy az a nyavalyás Anna Proctor hónapok óta koslat utána. – Lehervad arcomról a mosoly. – No, nem mintha Adamet érdekelné a csaj, de ki kell állnod mellette. Ahogy én kiállok Corey mellett. Nem tudom, honnan a csudából jött ez a szöveg, hol szedte össze ezt az 1950-es háziasszony gondolkodást, de én nem akarok részt venni ebben. – Talán – mondom, és úgy döntök, nem mondok többet, amíg nem ötlöm ki, mitévő legyek. Aztán csak annyit mondok, hogy be kell fejeznem a könyvemet. – De a bulira ne hozd el – mondja, majd hanyatt fekszik, és élvezi a napsütést.

Estére szinte el is felejtem, milyen érzés kerített korábban hatalmába. Kitörölte a zene, és Imogennel táncolok Adamék utcai szobájában. Christina Aguilera énekel, próbáljuk utánozni a mozdulatait a videóról, de nem túl sikeresen. Több időt töltünk kétrét görnyedve röhögéssel, mint tánccal. Imogen odasúgja, hogy valaki piát öntött az összes limonádéba meg kólába, de csak félig-meddig hiszek neki. Soha életemben nem ittam alkoholt, így nem tudom, milyen érzés, ha becsíp az ember, de biztos vagyok benne, hogy csak a zene pörgetett fel. Sok százan vannak itt, a fele nem is a mi sulinkból, így fogalmam sincs, honnan hallottak a buliról. Tutira csak azért jöttek el, hogy elmondhassák, ott voltak Adam Bowden partiján. De eddig senki nem csinált zűrt, és óriási a hangulat. – Ugye, jó móka? – üvölti a fülembe Imogen, és bólintok, mert

igaza van. Képtelenség nem jól érezned magad, amikor bömbölve lüktet a zene, és mindenki remekül szórakozik. Mindenki, Adamet kivéve. Néhányszor megpillantom, mindannyiszor épp elrohan mellettem, mondván, csinálnia kell ezt vagy azt, most nem állhat meg. Ekkor döntöm el, hogy soha az életben nem leszek házigazda a saját partimon. Képtelenség élvezned a bulit, amikor mindenki más miatt kell stresszelned magad. Felveszem a földről a poharamat, és alaposan meghúzom a kólát. Szagolgatom, de semmi szokatlant nem érzek. Biztos vagyok benne, hogy Imogen tévedett. Később a lépcső tetején ülve találom Adamet, egyenesen maga elé mered, a semmibe. Most inkább szomorúnak tűnik, mintsem feszültnek, és megsajnálom. Mindent bedobott, és még csak élvezni sem tudja a saját buliját. – Jól vagy? – kérdezem, miközben lehuppanok mellé. Közelebb fészkelődik a falhoz, és magával húz, hogy elférhessenek mellettünk, akik fölmennek a fürdőszobába. A földszinten is van egy mosdó, de megengedte a vendégeknek, hogy az emeletit is használják. Én soha nem hagynám, hogy idegenek kóvályogjanak a szüleim házában, még azok sem, akiket a suliból ismerek, de óhatatlanul úgy érzem, Adam azért bünteti a szüleit, mert ezen a nyáron nem küldték Amerikába. Megcsókolja a hajamat, aztán az arcom, majd gyorsan a számat, s azt feleli, jól. A jól azonban nem azt jelenti, hogy remekül, igaz? Nem azt jelenti, hogy boldog vagy elégedett, pedig én azt szeretném. – Biztos? – kérdem. Lassan bólint, felém fordul, és széles vigyor ül a képére.

– Segíts megtalálnom Corey-t és Imogent. Beszélnem kell veletek. Te hozd Imogent, én pedig becserkészem Corey-t. Azt hiszem, a kertben van. Odakint találkozunk. Adam lelkesedése ragályos. Fogalmam sincs, mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást, vagy mit tervez, de ha ettől mosolyog, én nem panaszkodom. Bowdenék kertje hatalmas, kétszer akkora, mint a miénk, és jobb állapotban is van. Adam szerint a mamája imád kertészkedni, de még sosem láttam idekint, és el sem tudom képzelni, hogy bepiszkolná a földdel a kezét. Alighanem kertészük van, csak Adamet túlságosan zavarja, hogy elismerje. Fura ez a világ, ha az emberek szégyellik, hogy gazdagok. Imogennel a kert végébe robogunk, ahol alacsony kerítés választja el a mögötte elterülő földektől. Eddig észre sem vettem, milyen szerencsés Adam, amiért itt lakik, és hirtelen késztetést érzek, hogy átugorjak a kerítésen, és amilyen gyorsan csak tudok, keresztülrohanjak a mezőkön, pusztán azért, hogy lássam, milyen messzire húzódnak. Talán mégiscsak megspékelték a kólát? – Itt vannak! – visítja Imogen, a két srácra mutatva, akik a kerítésnél ülnek a földön. – Mi tartott ilyen soká? – kérdezi Adam, de mosolyog, tehát tudom, hogy nem haragszik. Imogen leteszi magát a földre, rövid szoknyája még feljebb csúszik. – Na, mi ez a nagy titkolózás? – tudakolja, miközben megfogja Corey kezét. Adam hátravetett fejjel nevet.

– Ó, csak az évszázad terve. Mellette Corey bőszen bólogat, vigyora éppolyan széles, mint Adamé. Egy pohár limonádét fog, és megint csak azon tűnődöm, hogy nincs-e valami alkohollal „ízesítve”. – Adam azt tervezi… – Nyugi. Majd én elmondom nekik. – Felénk fordul. – Figyeljetek. Tudjátok, hogy az utóbbi időben egy kicsit… stresszes voltam. Nos, mindenekelőtt elnézést kérek ezért. Imogenre pillantok, de minden figyelme Adamé. – Akárhogy is – folytatja –, ez a Hollis ribanc alaposan keresztbetett nekem, és úgy érzem, túl messzire ment, amikor nem engedett be a matekvizsgámra. Már az is elég pocsék, hogy éveken keresztül gyötört, és megúszta, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Emiatt voltam az utóbbi időben egy kicsit… távol. Meglep, amit mond. Nem Miss Hollisszal kapcsolatban – abban nincs semmi rendkívüli –, hanem hogy elismeri, mennyire kifogásolható volt a viselkedése az utóbbi időben. Arra vágytam, hogy ezt halljam tőle, viszont zavar, amiért így mondja el, és mindnyájunknak. Nem várhatott volna, amíg kettesben vagyunk? – Naná, hogy stresszes voltál, amikor így kicseszett veled az a ribanc – mondja Imogen, mielőtt megszólalhatnék. Adam bólint. – Ja. Hát tudom, hogy magam mögött kell hagynom ezt az egészet és továbblépnem, de meg kell tennem valamit, ami segít, hogy képes legyek rá. És mindnyájatok segítségére szükségem lesz hozzá.

Összenézünk. Adam mindig is értett hozzá, hogyan kell fölcsigázni a kíváncsiságot. – Tudjátok, hogy figyeltem a házát? – Ezt minden szégyenérzet nélkül jelenti ki, mintha tökéletesen észszerű viselkedés volna titokban leselkedni a tanárunkra. – Hát kiderítettem, hogy egész hétvégén távol lesz. Az idióta pasija fölviszi a tóvidékre vagy valahova máshová. És… be fogok törni a házába. Holnap este. Imogen fölszisszen, de mosolyog. Nyilván azt hiszi, Adam csak viccelődik. – Nagyon vicces – mondja, majd Adam tekintete láttán hozzáteszi: – Hűha! Komolyan mondod. – Naná, hogy komolyan. – De nem törhetsz be a házába – vetem közbe. Először szólalok meg, amióta kijöttünk ide, és mindenki felém fordul. Tömérdek gondolat kergeti egymást a fejemben: honnan tudja Adam, hogy a tanárnő elutazik a tóvidékre? Hány alkalommal járt a házánál? Adam megfogja a kezem, és tüstént ellágyulok, megfeledkezem mindenről, amit meg akarok kérdezni tőle. – Figyeljetek! Nem hozok el onnan semmit, csak felforgatom a helyet, kicsit ráhozom a frászt, amikor visszajön, és kupit talál. Ennyi az egész. – Ja, ez nem rossz – jegyzi meg Corey. – Egykettőre bemegyünk, és kint is leszünk, senki nem fog meglátni bennünket. Imogen előrehajol. – Miss Hollis megérdemli. És ha ez segít, hogy magad mögött hagyd ezt az egészet, Adam, akkor én benne vagyok. Nagyon

izgi. Tudom, hogy Imogen beszél, de a szavak nem lehetnek az ő szavai. Hogy távolodhattunk el így egymástól, hogy ennyire másként érzünk Adam ötletével kapcsolatban? – Nem! Ez őrült ötlet! – csattanok fel, és elengedem Adam kezét. Megdöbbent, hogy én vagyok az egyetlen, aki így vélekedik. Adamhez fordulok. – El kell engedned ezt az egészet. Többet nem fog tanítani, igaz? Semmit nem kell csinálnod vele. – De az iskolában ott lesz, nem igaz? És gúnyosan néz majd rám, amikor elmegyek mellette a folyosón. Mert tudja, hogy ő győzött. Fölállok. – Miben? Itt nincs mit megnyerni vagy elveszíteni. Egyáltalán miről beszélsz? Adam úgy néz rám, hogy megáll bennem az ütő. Tekintete csalódott, sőt talán van benne valami más is, amit nem akarok beismerni. – Te nem érted? Nem értesz meg engem? Megfordulok és otthagyom őket, különben olyat mondanék, amit nem szívhatnék vissza.

Huszonhatodik fejezet 2014 – Leah, én vagyok az, Maria. Kerestél. – Nem kérdés volt, hanem rideg, érzelemmentes hangon közölt, határozott állítás. Először összezavarodtam, nemigen tudtam, miről beszél. Ő volt az utolsó, akire számítottam. Amikor nem vett tudomást a hívásomról, olybá vettem, hogy bármilyen barátság alakult is közöttünk, annak vége lett, mielőtt elkezdődhetett volna. De legalább nem az e-mailezőm hívott. Az ő hangjára nem voltam felkészülve. Megköszöntem Mariának, hogy visszahívott, mire horkantással válaszolt. Most, amikor ott volt a vonal túlsó végén, nem tudtam, mit mondjak neki. Azt reméltem, kikérhetem a tanácsát Juliannel kapcsolatban, de amilyen hangulatban volt, mégis hogy hozhattam volna föl neki? Úgy döntöttem, inkább a munkáról beszélek, ám amikor szóra nyitottam a számat, megelőzött. – Máskülönben örülök, hogy hívtál, beszélni akarok veled, de nem telefonon. – Egy pillanatra elhallgatott, zizegett valamivel, ami a táskájában lehetett. – Átugrom hozzád. Mindössze fél órára lesz szükségem. Ez nagyon nem stimmelt. Napok óta nem is beszélt velem, most pedig meghívja magát a lakásomra? Már megint? – Nem – feleltem még mindig döbbenten. – De én átmehetek

hozzád. Amikor Maria nem válaszolt, gyorsan hozzátettem, hogy festik a lakásomat, és nincs olyan állapotban, hogy látogatókat fogadhassak. Mindketten tudtuk, hogy hazugság, de nem pazarolt időt nyegle megjegyzésre. – Oké, elküldöm SMS-ben a címemet – mondta, és meg sem kísérelte leplezni a bosszúságát. – Fél óra. Légy szíves, gyere el, mert fontos. Miután bontotta a vonalat, a telefonomra bambulva azon tűnődtem, talán megbolondultam, és csak képzeltem az egész beszélgetést. Az órámra néztem, háromnegyed nyolcat mutatott, vagyis kilenc után érek Mariához. Azon tűnődtem, hátha valami bajba került, és a segítségemre van szüksége. De mégis milyen segítség lehetnék, mikor a saját életemet sem tudom egyenesbe hozni? Megérkezett az SMS a címével, még sosem hallottam arról a helyről: Heathfield Gardens. Megnéztem a mobilomon a Google térképet, és láttam, hogy közel van Wandsworth Commonhoz. Ha megkockáztatnám, hogy odasétálok, inkább a tíz órához lenne közelebb, mire odaérek, így aztán taxit hívtam. Egy nő vette fel a rendelést, és közölte, hogy minimum tíz percet kell várakoznom. Magamra dobtam a kabátot meg a sálat, és fölkaptam a táskámat. Inkább odalent várok, a folyosón, mintsem az utcán. Így legalább volt egy korlát közöttem és aközött, aki szemmel tartott. Amikor beültem a taxiba, úgy éreztem magam, akár egy marionett, akit valaki más mozgat. Nem akartam Maria lakására

menni, hiszen fogalmam sem volt, miért megyek oda. És azt az embert sem akartam kézre keríteni, aki úgy döntött, megkínoz, és beszivárog az életembe. Mindössze annyit akartam, hogy hagyjanak békén. Félórával később Maria hatalmas háza előtt állva azon tűnődtem, hogy engedhet meg magának ilyen csodás otthont a mi fizetésünkből. Először azt hittem, több lakássá alakították át a házat, de ez volt a tízes szám, és amennyire meg tudtam ítélni, egyetlen ingatlanból állt. Nem kellett volna meglepődnöm, elvégre vajmi keveset tudtam róla azonkívül, hogy az igazit keresi. Talán már meg is találta, de a sors összeesküdött ellenük, hogy ne kerülhessenek össze. Senki nem akarta fontolóra venni ezt a lehetőséget, nekem azonban nem volt más választásom, mint erre gondolni. Maria farmernadrágban és kapucnis felsőben nyitott ajtót, fura volt ilyen szabadidő-öltözékben látni. A szája sarka fölfelé húzódott, de ez nem volt mosoly. Nem tudtam, minek nevezzem, de újfent azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt. Szótlanul odébb lépett, hogy beengedjen. Az előszobában nem volt sokkal melegebb, mint az ajtó túloldalán, így aztán nem vettem le a kabátomat vagy a sálamat, és Maria sem ajánlotta fel. – Kávét? – kérdezte a folyosó vége felé indulva. Követtem a konyhába, amely kisebb volt, mint amekkorára egy ekkora házban számítottam, és úgy festett, mintha csak nem régen rendezték volna be. – Foglalj helyet. – Maria megnyomta a vízforraló gombját, és két csészét vett elő a szekrényből.

Nem volt kedves, szavai inkább neheztelőn hangzottak. Még mindig nem tudtam biztosan, mit követtem el, mi az oka a köztünk lévő feszültségnek. A fehér konyhaasztal túl nagy volt a helyiség méreteihez képest, és hat szék állt körülötte. Csodálkoztam, miért kell Mariának, aki tudomásom szerint egyedül élt, ekkora hely, de nem tettem szóvá. Ez nem a személyes kérdések ideje volt. Kihúztam az egyik széket, de csak a szélére telepedtem, képtelen voltam túlságosan kényelembe helyezni magam. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, és amíg nem tudtam meg, mi az, tűkön ültem. Maria az asztalra tette az italomat, s ahelyett, hogy leült volna, visszament a munkapulthoz és nekitámaszkodott. – Jól hazudsz, nem igaz, Leah? – Szinte köpte a kérdését. Kérdő tekintettel fordultam felé, de nem tudtam, mit feleljek. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, amire képes voltam kinyögni néhány szót. – Miről… miről beszélsz? Nézd, ha az előléptetésről van szó… – Ugyan már! – folytatta Maria. – Tényleg azt hiszed, hogy engem az érdekel? Elégedett vagyok a munkámmal. A mellkasomban formálódó pánikot visszafojtva próbáltam csillapítani hangom remegését. – Akkor miről van szó? Maria a fejét csóválta. – Azt akartam, hogy barátok legyünk, Leah. Tényleg azt szerettem volna. Még akkor is, ha nem voltál túlságosan nyitott. Úgy gondoltam, ha többet dolgozunk együtt, ez majd megváltozik, ezért igyekeztem mindent megtenni, hogy

működjön a barátságunk. De valahol mélyen tudtam… Fogalmam sem volt, hová akar ezzel kilyukadni, de azt akartam, hogy bökje ki végre. – Mit tudtál? Mi ez az egész, Maria? Elmondod végre vagy nem? A mennyezetre meresztette a szemét. – Tudtam, hogy valami nincs rendben veled kapcsolatban. Az a dolog az unokatestvéreddel gondolkodóba ejtett. Egyszerűen nem állt össze. Tulajdonképpen veled kapcsolatban semmi nem állt össze. A helyzet az, hogy miközben mindenkitől távolságot tartottál a könyvtárban, én tényleg erőltettem a barátságot, és bár beletelt egy időbe, tényleg megszerettem Samet. Tisztelem őt. És megérdemel annyit, hogy tudja, kit alkalmaz. Abban a pillanatban összeszorult a szívem. Megfeszült a mellkasom, alig tudtam Maria szavaira figyelni. Tudja. Mindent tud rólam. – Az a férfi. Julian. Nem a rokonod – közölte, majd komolyan, kihívóan nézett rám, hogy tagadjam. Nem tette volna fel ezt a kérdést, ha nem tudna mindent. Fölálltam. Épp eleget hallottam, és úgy éreztem, hogy összedőlnek körülöttem a falak. – Ülj le! Hidd el, meg akarod hallgatni a mondandómat. Ahogy néztem őt, az jutott eszembe, hogy ez a nő, aki itt áll előttem, az e-mailezőm. Az, aki meggyötör. Csakis ő lehet. De nem azelőtt kezdtek jönni az üzenetek, mielőtt Maria a könyvtárban találkozott Juliannel? Nem. Ennek semmi értelme. – Honnan… honnan tudod? Maria tekintete szinte égetett.

– Ezt tényleg megkérdezed? Ez a legfontosabb? Tudod, mi ebben az egészben a legrosszabb? Az a sztori, amit a nagymamád haláláról kitaláltál. Emlékszel, mit mondtál a virággal kapcsolatban? Hogy tudsz együtt élni önmagaddal? – Én… – Tartsd meg magadnak a baromságokat, Leah. Ne vesződj ezzel. Mert az igazság az, hogy ennél sokkalta, de sokkalta rosszabbat követtél el. Nem igaz? És akkor kitálalt. Olyan dolgokat mondott, amelyeket éveken át keményen próbáltam elrejteni mindenki elől, beleértve önmagamat is. Miközben beszélt, becsuktam a szemem, s újraéltem minden egyes pillanatot, pedig Maria csak dióhéjban mondta el. Amikor befejezte, súlyos csönd telepedett ránk, és ürességet éreztem. Bizonyos tekintetben megkönnyebbültem. Bármit akar is, hamarosan túl leszünk rajta. – Tudod, azon tűnődtem, miért olyan lélektelen a lakásod. De már mindent értek. Hozzászoktál a kopár, minimalista külsőhöz, nem igaz? – Csak mondd meg, mit akarsz. – Hangom pontosan úgy remegett, mint a lábam, és csoda, hogy ilyen sokáig állva tudtam maradni. Maria rám sem bagózott, hanem folytatta a mondandóját: – Egyáltalán megbántad? Ekkor felé fordultam, reméltem, a szememből kiolvashatja az igazat, ha nem hisz a szavaimnak. – Életem minden egyes napján. Úgy tűnt, egy pillanatig tűnődik. Az asztalra könyökölt, állát tenyerében pihentette.

– Tudod,

amikor

felhívtalak,

nem

állt

szándékomban

szembeszállni veled. Csak kíváncsi voltam, helyesen cselekszele, és őszintén bevallasz-e mindent. De nem tetted volna meg, igaz? Eljött az őszinteség órája, így megráztam a fejem. – Nem. Valószínűleg nem. – És a jelentkezési lapon is hazudtál. Kihagytál olyan dolgokat, amelyekről kötelességed lett volna tájékoztatni a munkaadódat. Bólintottam, ismerős szégyen és bűntudat áradt szét bennem. – Annyi ember, annyi tönkretett élet. Miért nem hozod most helyre? – Maria hangja lágyabb volt, amikor ezt mondta, s reménnyel töltött el, hogy egy darabban kerülök ki innen. – Meg kell mondanod Samnek, hogy kilépsz. Holnap. Nem érdekel, ha elmondod neki az igazat, de menned kell. – Tessék? – El kellett ismételtetnem vele, amit az imént mondott, mert nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Mindezek után valóban ennyi az, amit akar? Miért engedi, hogy ilyen könnyen megússzam? Elismételte, és nem maradt semmi kétségem, amikor azzal fejezte be a mondatát, hogy hagyjam el a házat. Máris rohantam végig a folyosón, kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a hideg, frissítő levegőre. Teleszívtam a tüdőmet, mert másodpercekre voltam attól, hogy elhányjam magam. Maria utánam jött, az ajtóban állt, a félfának támaszkodva. Visszafordultam felé. – Ennyi? Nem teszel semmit? Összeráncolta a homlokát. – Mégis mit tegyek? Ha közlöd Sammel, hogy azonnal kilépsz,

és eltűnsz a könyvtárból a pokolba, semmit. Soha többet nem akarom látni a képedet. Ismét az ajtó felé fordultam, mert még mindig magamon éreztem a tekintetét. – Valami hasonló történt a nővéremmel. Az az illető is megúszta, és tudod, mit? Nap mint nap kénytelen együtt dolgozni azzal az illetővel. Most menj előlem a pokolba! – Honnan tudtad meg? – kérdeztem, ismét szembefordulva vele. – Ki vagy te? – Ezt a kérdést a legelején kellett volna föltennem, de túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy az eszembe jusson. – Az e-mailből. Mindenről beszámolt. Többről is, mint amennyit tudni akartam. És mit akarsz azzal mondani, hogy ki vagyok? Te még elfuseráltabb vagy, mint gondoltam. Ajtócsapódás visszhangzott a néma éjszakában. Hívnom kellett volna egy taxit. Már majdnem tizenegy órára járt az idő, és túl üres volt az utca – ilyenkor nem tanácsos sétálni, nekem meg főleg nem –, de képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy Maria háza előtt várakozzak. Visszanéztem az épületre, és ott állt az ablakban, egy sötét árny figyelt, nem is próbált elrejtőzni. Ez segített elhatároznom magam. Megkockáztattam, hogy hazasétálok. Eleinte nem is volt annyira rossz, és minél távolabb kerültem Maria lakásától, annál jobban kitisztult a fejem. Tehát nem ő a kínzóm, viszont bárki legyen is az, mindent elmesélt neki, és rákényszerített, hogy feladjam az állásomat. Ha bevallanám az igazat Samnek, nem lenne más választása, mint elengedni. Eltekintve attól, amit tettem, hazudtam a pályázati

nyomtatványon. Ez azonnali elbocsátást von maga után. Ha viszont hallgatnék, Maria mondaná el neki. Baktatás közben végtelennek tűntek az utcák, úgy éreztem, pirkad, amire hazaérek. Ironikus, hogy éveken át alig volt életem – ezzel büntettem önmagam –, ám abban a percben, amikor fel akarom magam szabadítani, apránként lopkodják el az életem. Bármennyire is fájt, Julian hiányával meg tudtam birkózni, viszont a munkám volt az egyetlen biztos pont az életemben. Ez így nem mehetett tovább. A kínzóm nyerésre állt. Elvett tőlem az égvilágon mindent, és meg kellett találnom, mielőtt ő talál meg engem, mert már csak egyvalami maradt, amit elvehetett. Végre rákanyarodtam a Garratt Lane-re. Most többen jártak az utcán, ám ez vajmi kevés megnyugvást hozott, hiszen könnyebb volt ébernek lennem, amikor kevesebb arcot kellett fürkészni. Mindannyiszor összerándultam, ha valaki elhaladt mellettem, testem bárminemű támadásra felkészülve megfeszült. De nem történt semmi. Még csak rám sem nézett senki, holott továbbra is ideges voltam. Amint befordultam az Allfarthing Roadra, felgyorsítottam a lépteimet, szinte száguldottam a pár percnyire lévő biztonság ígérete felé. Valahogy győzelemként éltem meg, hogy eljutottam az utcámba. Odabent a lakásomban átöltöztem, felvettem a hálóingemet, fölé pedig a vastag frottírköpenyt. De így sem tudtam átmelegedni. Bekapcsoltam a villanykályhát, s a nappali szoba ablakánál állva vártam, hogy melegebb legyen.

És akkor pillantottam meg. Egy alacsony kőfalon ült az utca túloldalán, kezét zsebre vágva nézett föl az ablakomra. Árnyékban volt, de semmi kétség, fölismertem a tengerészkék dzsekiről, ezt viselte, amikor először találkoztunk a Hammersmith-ben. Julian. Miközben lefelé rohantam, Adam képe motoszkált a fejemben, mikor a házunk előtt köveket dobált az ablakomra, hogy felhívja magára a figyelmemet. De nem gondolhattam erre. Ő itt Julian, nem pedig Adam. Nem gondolhattam Adamre. Kirohantam az utcára, tekintetem a falat pásztázta. De nem volt ott senki. Julian ismét eltűnt.

Huszonhetedik fejezet 2014 Fölébredtem, és néhány percig teljesen kába voltam. Ez pillanatnyi békét hozott, mígnem eszembe jutottak a történtek. Jeremy. Maria. És Julian. Miután néhány óra eltelt, azon tűnődtem, talán csak odaképzeltem Juliant. Olyan elkeseredetten akartam találkozni vele, hogy az agyam elővarázsolta. Csupán ennek volt értelme. Az ébresztőórára néztem, csak hajnali három volt, és sötét. Behunytam a szemem, de túlságosan éber voltam ahhoz, hogy ismét elaludjak. Átnyúltam az éjjeliszekrényre, a könyvem után kotorásztam, de nem volt ott. Az este biztosan olvastam, ezzel próbáltam elfelejteni, hogy láttam Juliant, de nem tudtam tisztán visszaemlékezni. Rémesen fájt a fejem, így elképzelhető, hogy egyenesen elmentem aludni. Miért nem tudok emlékezni rá? Biztos az aggodalom az oka. Ám akárhogy volt, most olvasnom kellett, hogy segítsen ellazulni, és később alhassak még néhány órát. Kimásztam az ágyból, átmentem a nappaliba, és felkapcsoltam a lámpát. Valami nem volt rendben. Nem tudtam rögtön megállapítani, mi a gond, mégis tudtam, hogy valami megváltozott. Ahogy körülnéztem, beletelt egy

percbe is, amire felfogtam, mi az. A szófa és a dohányzóasztal látszólag a szokásos helyén állt, ám amikor közelebbről megnéztem, egy kicsit mindegyik el volt mozdulva, s a szőnyegben, ott ahol eddig álltak, látszottak a bemélyedések. Legfeljebb pár centi különbség lehetett, de én nem mozdítottam el a bútorokat. Ez tehát csak egyet jelenthetett: valaki volt a lakásomban. A könyvszekrényt nem mozdították el, viszont a könyveimet mindegyik polcon átrendezték. Noha nem tartoztam azok közé, akik ábécérendben rakják sorba a könyveiket, nagyjából tudtam, melyik könyvem hol volt, attól függően, hogy mikor vásároltam. Amit láttam, az egyáltalán nem stimmelt. Mozdulni sem mertem. Azt nem tartottam valószínűnek, hogy bárki még a lakásban legyen – ebben a kis lyukban nem volt hová elbújni –, de szinte kővé dermedtem. Még akkor is, ha most nem volt ott senki, valaki járt a lakásomban, és ezt a tudomásomra is akarta hozni. A konyha érintetlennek tűnt, ám amikor kinyitottam a szekrényt, az összes bögrét és poharat fölborítva és nem a saját polcán találtam. Ha addig lettek volna is kétségeim, ez határozott bizonyítéka volt annak, hogy valaki betolakodott a lakásomba. Talán félnem kellett volna, de elmúlt a rettegés. Harag lépett a helyébe, és már csak véget akartam vetni ennek az egésznek. A laptopom a konyhaasztalon állt, bekapcsoltam, s amíg vártam, hogy betöltődjön a Google, remegett a gyomrom. Aztán olyat tettem, amire nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek rá: beütöttem a nevét a keresőbe, s minden egyes betű

mintha vádlón, egyszersmind szomorúan meredt volna rám. Natalie Hollis. A néhány első keresési javaslat nyilvánvalóan nem az a nő volt, akit kerestem, de az oldal végére érve megtaláltam. Miss Hollis. Egy újságcikk volt 2000-ből, és azon tűnődtem, vajon ugyanaz az írás-e, melyet az e-mailezőm elküldött nekem. Mély lélegzetet vettem, és elkezdtem olvasni, próbáltam úgy tenni, mintha csak egy olyan hírlap-sztori lenne, amelyhez semmi közöm. És akkor valahol az oldal felénél megláttam a férfi nevét, a tanárnő barátjáét. Tim Fletcher. Olyan közönséges névnek tűnt, annyira nem illett a történetbe, mintha az az iszonyat nem lehetett volna hatással az életére. De bizony hatással volt rá. És elképzelhető, hogy most fizetteti meg velem az árát. A cikk említette, hogy Mr. Fletcher a West Herts Col​lege-ben üzleti tudományokat ad elő, csakhogy ennek már tizennégy éve. Nem tartottam valószínűnek, hogy még mindig ott dolgozik, de néhány óra múlva odatelefonálhatok és kideríthetem. Ha még mindig ott dolgozik, elmehetek a főiskolára és szemtől szemben beszélhetek vele, ahogyan Adam testvérével is. Biztos voltam benne, hogy egy rövid beszélgetés során meg tudom állapítani, hogy ő teszi ezt velem, vagy sem. Mihelyt ezt eldöntöttem, máris jobban kezdtem érezni magam. Még mindig nem akartam a lakásomban lenni, rossz és feszélyező érzés volt, mint amikor egy idegen ruháját viseli az ember. De máshová nem mehettem. Ám ahelyett, hogy visszabújtam volna az ágyba, fogtam a paplanomat, s az utcára néző szobában ültem le az ablak mellé. Nem tudtam

megmagyarázni, miért, de ott valahogy biztonságban éreztem magam, a paplanom fészkében. Az alváshoz túlságosan éber voltam, így megpróbáltam olvasni. Még mindig nem fejeztem be a Bíborszínt, pedig rendes körülmények között pár nap alatt újraolvastam volna, ezúttal azonban nem mélyedtem el Celie történetében, mert néhány soronként a gondolataim minduntalan visszasuhantak Miss Hollishoz, és ahhoz, aki a lakásomban járt. Néhány órával később lezuhanyoztam, ettem egy kis kukoricapelyhet, és elütöttem az időt, mielőtt felhívhattam a főiskolát. Volt azonban egy másik hívás is, amelyet el kellett intéznem. Be kellett adnom a felmondásomat. Maria nem hagyott más választást. Ámde bármennyire szerettem a munkámat, először az e-mailezőm megtalálására kellett koncentrálnom, s csak azután aggódhattam Sam és a munka miatt. Vonakodva e-mailt küldtem Samnek, hogy családi vészhelyzet miatt, azonnali hatállyal fel kell mondanom. Miután elküldtem az üzenetet, igyekeztem leküzdeni a bánatot, és még egyszer végigvettem gondolatban a teendőimet. Fél tízig vártam, akkor hívtam fel a West Herts Col​lege-ot. Amikor felvették a kagylót, meglepetten hallottam, hogy Tim Fletcher még mindig ott dolgozik, és egész nap bent lesz. Miután bontottam a vonalat, nem voltam biztos benne, vajon megkönnyebbültem-e vagy csalódott vagyok. Most vele fogok szembenézni, s ez még keményebb lesz, mint Imogen édesanyjának és Adam bátyjának a szemébe nézni. Amikor azonban elhagytam a lakást s az állomás felé

igyekeztem, nyugalom áradt szét bennem. Odakint nagyobb biztonságban éreztem magam, még a rablás és a másik támadás után is, mert most éber voltam, figyeltem mindenkit, s amennyire tudtam, felkészültem bármire, ami történhet. Anyának nem szóltam, hogy visszamegyek Watfordba, s a főiskola felé baktatva azért imádkoztam, nehogy belebotoljak. Mégis mivel magyaráznám az ittlétemet, ha meglátna? Azonnal tudná, hogy sántikálok valamiben, s ennek csakis Miss Hollishoz lehet köze. Arra sosem tudtam rávenni magam, hogy Natalie-nak nevezzem, az volt a legjobb, ha mindig a tanáromként gondoltam rá, olyasvalakire, aki nem volt kifejezetten emberséges. Tudom, hogy ettől kőszívűnek tűnök, de így könnyebb volt. A főiskolához érve hirtelen meggondoltam magam. Ha Tim Fletcher az e-mailező, abban a pillanatban felismerne, amint megjelenek előtte. Ez volt a helyzet akkor is, amikor Jeremyvel néztem szembe, és azt mondtam magamnak, hogy nyilvános helyen vagyunk, tehát semmit nem tehet, amivel árthatna nekem. És legalább tudnám. Arra nem gondoltam, mit teszek azután, pillanatnyilag erre az egy lépésre voltam képes. Megkerestem a recepciót, és megkérdeztem, hol találkozhatnék Tim Fletcherrel. A recepciós az ötvenes évei végét taposhatta, s azon morfondíroztam, hogy itt volt-e ezekben az években. A nő ellenőrzött valamit a számítógépben, majd rám villantott egy mosolyt. – Szerencséje van. Tíz perc múlva véget ér az előadása, aztán lyukasórája lesz. Az 54-es teremben elcsípheti, az új épületben, hátul. Csak menjen körbe a folyosón, az majd kivezeti az

épületből. – Balra mutatott manikűrözött ujjával. Ez túl könnyen ment. Bárki lehetnék, és megengedi, hogy mászkáljak a főiskola területén? Vajon nem törődik a biztonsággal? De pillanatnyilag hálás voltam a biztonság hiánya miatt. – Adok egy belépőt – mondta a nő, és elém tette a látogatók könyvét. – Itt írja alá, legyen szíves. – Ez már valami, de még mindig nem biztonság. Anna Proctor nevét írtam alá, majd elvettem a belépőmet, s amint kikerültem a nő látóteréből, megfordítottam. Nem tűnt valószínűnek, hogy bárki felismerhet engem vagy a nyakamban lógó nevet, de nem vállalhattam semmilyen kockázatot. A recepciós által mutatott irányt követve elég könnyen rátaláltam az 54-es teremre. Keskeny ablak volt az ajtóban, azon átkukucskálva diákokkal teli osztályt láttam, mindnyájan elmélyedtek az előadásban. S aztán megláttam őt. Rengeteget öregedett, de semmi kétség, az a férfi volt, akivel Miss Hollis járt. Ösztönösen elhúzódtam az ablaktól, s a falnak dőltem, bár értelmetlen volt elbújnom, hiszen néhány perc múlva szemtől szemben fogok állni vele. Tizenegy óra ötvenöt perc volt, vagyis öt percem maradt felkészíteni magam bármire, ami megtörténhet. Gyötrelmesen lassan telt az idő, majd végre az első diákok kicsoszogtak a teremből, még csak nem is néztek felém. Visszafogott lélegzettel vártam, számoltam őket, amíg mindnyájan kiözönlöttek a helyiségből. Most hangosak voltak, hiszen lehetett zajongani. Huszonkettőt számoltam meg, s

azon tűnődtem, vajon Miss Hollis jobb főiskolai tanár lett volna, mint amilyen a középiskolában volt, ha másként alakulnak a dolgok. Vajon miért választotta azt a korcsoportot, amikor nyilvánvalóan egy másodpercét sem élvezte a tanításnak? – Segíthetek valamiben? – kérdezte egy mély férfihang, s tüstént visszatértem a révedezésből. Fölpillantottam, és Tim Fletcher állt előttem, szinte fölém tornyosult. Az ajtóban állt, termetes alakja elzárta a bejáratot. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen nagydarab lett volna, de akkoriban nem voltam jó megfigyelő. Barátságtalannak nem mondhattam a hangnemét, de úgy festett, mint aki jól meglenne, ha nem kéne beszélgetnie egy idegennel. – Én… öö… Elnézést. Tim Fletchert keresem – mondtam, mintha nem tudnám, hogy már megtaláltam őt. – Én volnék. Segíthetek valamiben? – A férfi szeme úgy járt, mintha föl akarna mérni és véleményt akarna formálni rólam, mielőtt egyáltalán megmondom, ki vagyok. Mögé pillantva ellenőriztem, hogy az osztályterem üres. – Volna ideje egy gyors beszélgetésre? Talán itt. Az órájára nézve halkan fölsóhajtott. – Igen, lehet. De megkérdezhetem, miről van szó? Maga diák? Ekkor

kellett

elmondanom

neki,

nem

húzhattam-

halaszthattam tovább. – Nem, én… én évekkel ezelőtt… ismertem Natalie Hollist. – A neve úgy döfött a torkomba, akár egy kés. – Tulajdonképpen tanított, és erre jártam, és csak azt szerettem volna mondani… mennyire sajnálom…

– Jobb lesz, ha bejön – mondta falfehér arccal a férfi. A tanteremben hideg volt, és a vastag gyapjúkabát ellenére át kellett ölelnem magam. Tim Fletcher az íróasztalához ült, majd felém fordult. – Elnézést – mondta –, mindig kikapcsolom a fűtést. Így nem alszanak el a diákjaim. – Félszívvel kuncogott, majd ismét rám nézett, s azon tűnődtem, hátha elvárja, hogy vele nevessek. De nem tűnt illendőnek, hiszen elmondtam, miért jöttem. – Kérem, foglaljon helyet – mutatott a férfi az íróasztalával szemközti padra. Leültem vele szemben, és úgy éreztem, ismét az iskolában vagyok. Megborzongtam. Azok az idők örökre beszennyeződtek. Tim Fletcher elfordult tőlem, s a két kezét nézte. – Tehát Nat diákja volt? – kérdezte. Bólintottam. – Igen, de előző évben végeztem… tudja… mielőtt az történt. – Mi a neve? Talán említette? – Anna

Proctor.

De

kétlem,

hogy

említette

volna.

–

Tanulmányoztam a férfi arcát, de nem láttam rajta, hogy felismert volna. – Hát nem állíthatom, hogy ismerős a neve, de rengeteg diákot tanított. – Nagyszerű tanár volt – mondtam, s próbáltam nem elengedni a férfi tekintetét. Amit ezután mondott, igencsak meglepett: – Bár nem vagyok biztos benne, igaz-e, azt hiszem, rengeteget küszködött. Sosem élvezte igazán a tanítást, viszont úgy érezte, ki kell tartania mellette. Azt hiszem, át kellett volna

képeztetnie magát ápolónőnek. Bárcsak lehetősége. – Végtelenül sajnálom, ami vele történt.

lett

volna

rá

– Hát köszönöm, hogy ezt mondja. – A férfi elhallgatott, és láttam rajta, hogy az emlékeiben kutat. Jók vagy rosszak, mindkettő fájdalmas lehetett. – De ezért keresett meg? Hiszen az nagyon-nagyon régen történt. Már felkészültem a kifogásra. – Tudom, de nem sokkal utána külföldre költöztünk a szüleimmel, és csak most tértem vissza. És a tanárnő olyan benyomással volt rám, hogy le akartam róni a tiszteletemet. A férfi elhallgatott, miközben a szavaimat mérlegelte, és láttam, hogy nehéz számára ez a helyzet. – Megvan az édesanyja telefonszáma, ha ez esetleg segít. Igazából az anyám barátnője volt, így hosszú ideig kapcsolatban maradtam vele utána, bár évek óta nem beszéltünk. Natnek kicsi a családja, és azt hiszem, már senki nincs közülük életben. Az igazat megvallva sokáig tartott, de továbbléptem. Megnősültem, tizenéves gyerekeim vannak, s őszintén mondom, a legkevésbé sem szeretném újraélni a múltat. Természetesen imádtam Natet, de semmit nem csinálhatok vissza, és már nagyon régen történt. – Tökéletesen megértem. Köszönöm az idejét. – Fölálltam, hiszen már meggyőződtem róla, hogy ez a férfi nem az emailezőm. Nem üvöltött róla, hogy hazudik, és csak annyit tehettem, hogy megbíztam az ösztöneimben. – Hadd adjam oda azt a telefonszámot. – Elővette a mobilját, és keresgélni kezdett. Furának találtam, hogy ennyi év után is a

mobiljában őrzi Miss Hollis édesanyjának a számát. Lehetséges, hogy ahányszor új készüléket vett, ellenőrzés nélkül csak átmásolta az összes számot. – Meg is van – mondta, és fölírta egy darab papírra. – De meg kell mondjam, meglehetősen idős, és amikor utoljára beszéltem vele, nem volt kristálytiszta az elméje, úgyhogy ha fölhívja, nem tudom, mennyi értelmet sikerül kiszednie belőle. Ez évekkel ezelőtt volt, és tudom, hogy az alzheimeres állapota gyorsan romolhat. Elvettem a papírt, megköszöntem neki, és a lehető leggyorsabban eliszkoltam onnan. Tehát ennyi. Az esély, hogy Miss Hollis családjának köze volt ehhez, szinte a nullával egyenlő. Ahogy elsiettem a recepciós pult előtt, nem vesződtem azzal, hogy visszaadjam a belépőmet.

Amikor hazaértem, a lakásom még a szokásosnál is hidegebbnek és üresebbnek tűnt. Főbe kólintott, mennyire sivár a környezetem, és miként bukott el a kísérletem, hogy több legyen ennél. Vajon miért gondoltam, hogy lehet köztünk valami Juliannel? Mindazonáltal még mindig zavart, hogy nem kaptam magyarázatot a tettére, s a szívem harcolt az eszemmel, amely eldöntötte: nem enged továbblépni. Annak dacára, hogy tudtam, már nem ő moderálja a Kettőből egy lesz oldalt, még mindig föl-fölmentem rá, s lenyeltem a csalódottságomat, amikor nem volt semmi nyoma. Aztán pedig, bár tudtam, borzasztó így gondolkodnom, ráébredtem, hogy én rosszabbul jöttem ki ebből az egészből. Imogen, Corey és Adam könnyen megúszták. Én voltam az egyetlen, akit még mindig büntettek.

Az ágyba vittem a laptopot, és kiadó lakásokat kezdtem nézegetni. Putney-ben. Sosem engedhettem meg magamnak, mindazonáltal megnéztem a kínálatot. Miközben a világos, modern lakásokat nézegettem, a magnólia színű falakat, a vakítóan fehér konyhákat, pillanatnyi betekintést kaptam abba az életbe, amelyet Adammel élhettem volna. Elképzeltem, amint összekucorodunk a bőrszófán, bort iszogatunk, és arról beszélgetünk, milyen napunk volt a munkahelyünkön. S csak ekkor kezdtek el áramlani az eddig elzárt könnyeim, úgy hullottak a laptopba, akár az esőcseppek.

Hirtelen kinyílt a szemem. Hallottam valamit. Dörömbölést? Valaki döngeti az ajtómat? Majdnem éjjeli egy óra volt, és végre sikerült aludnom egy kicsit, most azonban határozottan zajra ébredtem. Dermedten füleltem, ám néhány percnyi csönd után meggyőztem magam, hogy biztosan csak álmodtam az egészet. Amíg meg nem hallottam újra. Ezúttal nem volt semmi kétségem. Valaki ököllel verte az ajtómat. Próbáltam nyugodt maradni, a tény hogy az illető odakint van, jó volt, viszont képtelen voltam megmozdulni. A mobilom az éjjeliszekrényen hevert, s amint kézbe vettem, egy e-mail érkezett. Izzadt a tenyerem, miközben megnéztem. Nagyon szeretném újra látni a lakásodat. Nem engedsz be? Odakint volt, az ajtóm előtt, és nem tehettem semmit. Minden ide vezetett. Miért nem tettem többet annak érdekében, hogy megelőzzem ezt? Aztán üvegtörést hallottam, és valami puffant odalent a padlón. A telefonnal a kezemben a fürdőszobába rohantam, bevágtam

és magamra zártam az ajtót. Ez persze nem fogja őt sokáig kint tartani, de legalább egy korlát közöttünk. És nálam volt a telefonom. Reszkető kézzel Ben mobilját tárcsáztam. Valószínűleg aludt, így kicsi volt az esély, hogy meghallja a csörgést, de nem volt más, akit felhívhattam volna. Föl-alá járkáltam, azt akartam, hogy gyorsan vegye föl a telefonját. Néhány, óráknak tűnő másodperc után válaszolt. – Helló! Leah? – Hangja rekedtes volt az álomtól, de nem volt időm bűntudatot érezni. Elmondtam, mi történik, miközben, bárki volt is odalent, tovább döngette az ajtót, és Ben hirtelen éber lett. – Tessék? Biztos benne? Hívja fel a rendőrséget! Most azonnal! Adja meg a címét, és máris odamegyek. Amikor megmondtam neki, hol lakom, azt felelte, legalább húsz percbe telik, mire ideér. – De hívja a rendőrséget, most. Rendben? Aztán szóljon vissza, hogy addig is kapcsolatban maradhassunk, amíg odaérek. Megígértem, hogy úgy lesz, és befejeztem a beszélgetést. Odalent folytatódott a zaj, de tudtam, hogy van némi időm, hiszen az erős bejárati ajtó nem adja meg magát egykönnyen. Ám ahelyett, hogy a rendőrséget hívtam volna, megkerestem az imént kapott e-mailt, és rákattintottam a válaszra. „Hívtam a rendőrséget.” Nagy levegőt vettem és vártam, reméltem, hogy az e-mailem majd elijeszti. Beletelt néhány percbe, ám végül abbamaradt a dörömbölés. Öt percig csönd volt, de nem mertem elhagyni a fürdőszobát. Addig nem, amíg Ben meg nem érkezik.

A kád mellett ültem a földön, s éppen vissza akartam hívni őt, amikor észrevettem, hogy piros a telefonom telepe. Nem hagyhattam lemerülni, ezért inkább SMS-t küldtem, s arra kértem, hívjon, amint megérkezik. Túl nagy volt a csend, miközben ott ültem Benre várva. Miközben zajongott, legalább tudtam, hol van az illető. Most fogalmam sem volt, hogy tényleg elment-e, vagy esetleg sikeresen bejutott a lakásba. Csak akkor mertem megmoccanni, amikor Ben hívása végre megtörte a csendet. Azt mondta, idekint van, és biztosított róla, hogy most nincs ott senki, és nem történt más kár, mint a betört üveg és a megrongálódott bejárati ajtó. Lementem, hogy beengedjem, átléptem az üvegtörmelékeket, amelyek szétszóródtak a padlón. Amikor pedig Ben belépett az előszobába, szorosan átöleltem, s tudtam, ideje elmondanom neki az igazat.

Huszonnyolcadik fejezet 2000 Senki nem elégedett velem. Mindnyájan folytatni akarják, és azt hiszik, le akarom állítani őket. De nem tudom, igaz? Épp eleget tiltakoztam, ennek dacára meg fogják csinálni. Ma este. Adam eltervezett mindent, mintha egy katonai műveletről volna szó, s az a legrosszabb, hogy sosem láttam még ennyire izgatottnak. Nekem kellene ezt a mosolyt az arcára csalnom, nem pedig annak a gondolatnak, hogy betörünk a régi tanárunk házába. Ezen a délután is otthon búslakodom, apa pedig egyfolytában azt kérdezi, mi baj. Elhessentem az aggodalmát, hiszen ha elhitetem vele, hogy csak egy változékony hangulatú tini vagyok, végül feladja. Muszáj volt csinálnom valamit, hogy ne gondoljak Adamre meg a többiekre, de semmi nem segített. Korábban kikönyörögtem apától egy kis pénzt, és bementem a városba néhány könyvet venni, amelyekre szeptemberben lesz szükségem. Ez működött ugyan, de most megint idehaza vagyok, és nem vonja el a figyelmemet semmi. Nem akarom bevallani, de az is zavar, hogy úgy érzem, már nem tartozom a bandánkhoz. Nélkülem is megteszik, és szemlátomást egyiküket sem zavarja, hogy nem leszek ott. Imogen fölhívott délelőtt, kedvetlenül az iránt érdeklődött, meggondoltam-e magam, de közönyös viselkedése csak

megerősítette bennem az elhatározást, hogy nemet mondjak. Talán a barátságunk korlátait feszegetem, ezzel teszem próbára őket. Vagy megszívom, vagy erősebb lesz a barátságunk. Olyan veszettül ki akarom tölteni az időt, hogy készítek egy csésze teát apának, és fölviszem a dolgozószobájába. Szinte kocsányon lóg a szeme, amikor meglátja. Én azonban csak vállat vonok, és úgy teszek, mintha rendszeresen ezt csinálnám. Apának igazán nem kell tudnia, hogy majd beleőrülök, s ez nem is lesz másképp, amíg meg nem tudom, hogy mindnyájan hazaértek, és ennek az egésznek egyszer és mindenkorra vége, és egyikünk sem gondol Miss Hollisra soha többé. Imogen elmesélte, hogy éjfélkor találkoznak, és mindhárman titokban lopóznak ki otthonról. Baj, ha abban reménykedem, hogy nyakon csípik őket? Nem kedvelem Miss Hollist, de ezt mégsem érdemli. Adam megígérte, hogy nem hoz el semmit, de bízhatom-e bármiben is, amit mond, amikor eleve ilyen vakmerő és meggondolatlan dolgot művel. Az első néhány órában a tévét bámulom, csak nézem a vibráló képeket, de nem fogom fel, mit mondanak vagy csinálnak. Kizárólag Adamre gondolok, meg arra, hogy minden egyes másodperccel eltávolodik tőlem. Még csak tizenhat vagyok, de tudom, hogy örökre vele szeretnék lenni. Nem akarok senki mást, és küzdenem kell kettőnkért. Amint felfogom ezt, kirohanok az előszobába, és anélkül kapom fel a telefont, hogy fölkiabálnék apának, és engedélyt kérnék. Adamék házában nem veszik fel, így aztán Imogent próbálom hívni, s amikor válaszol, megmondom neki, hogy

várjanak meg. Velük megyek.

Hűvös az este, azt kívánom, bárcsak lenne rajtam egy dzseki. Rosszul éreztem magam, amikor kiosontam a házunkból, és lassan húztam be magam mögött az ajtót, hogy ne kattanjon olyan hangosan, mint szokott. Mi lenne, ha elkapnának? Tutira szobafogság a szünidő hátralévő részére. Azért be kell vallanom, van abban némi izgalmas is, hogy koromsötétben gyalogolok az utcánkban, és Adam vár a sarkon túl. Csak azt remélem, nem fog elkésni, mint rendesen. Amint bekanyarodom a következő utcába, tüstént meglátom, zsebre vágott kézzel támaszkodik egy kerítésnek. Amikor észrevesz, elmosolyodik, én meg elolvadok. Most már minden rendben lesz. Tudom. – Örülök, hogy eljöttél – mondja. Magához húz, és puszit nyom a fejem búbjára. Fölemelem a fejem, ajka az enyémet súrolja. – Miattad vagyok itt – felelem, majd körülnézek, nem követteke a szüleim. – Ott találkozunk a többiekkel. Menjünk, különben elkésünk. – Elkapja a kezem, és gyakorlatilag maga után húz, annyira siet, hogy odaérjünk Miss Hollis házához. Mintha tovább tartana az út, mint a többi alkalommal, amikor ott jártam, s ahogy közelebb érünk, kezd erőt venni rajtam az idegesség. – Mi van, ha visszajön? – kérdem. – Vagy ha meglát bennünket egy

szomszéd?

Akkor

mit

fogunk

csinálni?

–

Abban

reménykedem, Adamnek van B terve egy ilyen eshetőségre. Ám elég egy pillantást vetnem az arcára, hogy lássam, nincs. Igazából a vállrándítása árulkodik arról, hogy nem számít semmi bökkenőre, így nem is vette fontolóra ezeket a lehetőségeket. – Csak nyugi. Oké? Minden rendben lesz. Hinni akarok neki, bólintok, és megszorítom a kezét, de önmagamnak nem tudok hazudni. Befordulunk Miss Hollis utcájába, s a sötétben hunyorogva Imogent meg Corey-t keresem. – Ne aggódj. Itt lesznek – mondja Adam, de rám sem néz. Ez csak újabb bizonyítéka, hogy egyszerre jár az agyunk. Először Imogent veszem észre, a járdaszegélyen ücsörög Miss Hollis házával szemben. Corey-t azonban nem látom. Adam maga után húz, egyre gyorsabban szedi a lábát. – Azt mondtam, a fánál várakozzanak – súgja. Amikor meglátnak bennünket, mindketten elénk jönnek, és úgy öleljük meg egymást, mintha valami különleges tettre készülnénk, mondjuk, nekivágnánk megmászni a Mount Everestet. Imogen és Corey arcát fürkészem, mindketten éppolyan izgatottnak tűnnek, mint Adam. Biztos én vagyok az egyetlen, akinek remeg a gyomra. – Remek – mondja Adam. – Ellenőriztem a házat, és van egy kapu, amelyik a kertre nyílik. A ház oldalában, a konyhaajtón nincs dupla üveg, azt könnyen betörhetjük. Az egyik hátsó bokorban már elrejtettem egy téglát. – Te aztán mindent alaposan kitaláltál – mondja élénken Imogen, miközben Corey karjába csimpaszkodik.

– Naná – veti közbe Corey. – Hetek óta ezen dolgozott. Adam egy kicseszett zseni. Engem is magával ragad a türelmetlenségük. Egyetértek abban, hogy Adam zseni, de nem emiatt. Nem számít, milyen jól tervelte ki ezt a ma estét, attól még ugyanolyan hülyeség marad. Csak azt akarom, hogy legyünk túl rajta, és elkezdhessük élni az életünket. Corey dicséretét elengedve a füle mellett Adam a ház felé biccent. – Jól van. Mindenki felkészült? Imogen és Corey mindketten bólintanak, arcuk merő lelkes türelmetlenség. Adam felém fordul, és nagyon igyekszem mosolyogni, ám olyan ideges vagyok, hogy inkább grimasszá sikeredhetett. Ő azonban észre sem veszi, már indul is a ház felé, mi hárman pedig úgy követjük, akár a csatába induló katonák. Előreengedem őket, és egyenesen magam elé, Corey farmernadrágjának fenekére bámulok. Túlságosan lötyög rajta, s megfordul a fejemben, hogy kölcsönkérte, mert Adam azt az utasítást adta, hogy mindnyájan feketét viseljünk. Azt mondja, így kevésbé vehetnek észre bennünket, de ettől csak még pocsékabbul érzem magam. Attól azonban, hogy ilyen gondosan kitervelte, egyenesen hányinger kerülget. De már túl késő visszafordulnom. Átmegyünk az úton, s aztán már a tanárnő ingatlanán vagyunk, átlépve ezzel egy fizikai és képletes határt. Körülnézek, de egyik közeli házban sem ég a lámpa. Kétségbeesetten reménykedem, hátha valaki észrevesz

bennünket, és kikiabál, hogy elriasszon minket, de erre kicsi az esély. Mintha Adam szabad utat kapna. Kinyitja a kaput, és libasorban bemegyünk Miss Hollis kertjébe. Noha a sötétben nem láthatok sokat, annyit mégis, hogy rendben tartja: a füvet lenyírták, a virágágyásokban rengeteg a színes virág. Elképzelem, amint idekint kertészkedik, s egy fojtogató gombócot érzek a torkomban. A tanárnő emberi lény, nem szabadna itt lennünk. – Hozom a téglát – suttogja Adam, s eltűnik a hátsó kertben, mi pedig az ajtónál ácsorgunk. Számos cserép áll a földön, Corey kotorászni kezd bennük. – Sejtettem – mondja túl hangosan. – Itt hagyott egy tartalék kulcsot! Adam visszasiet hozzánk, kikapja a kulcsot Corey kezéből. – Milyen ostoba ribanc! – Előrelép a hátsó ajtóhoz, s a zárba illeszti a kulcsot. Kattanás hallatszik,

mindnyájan

hitetlenkedve

nézünk

egymásra. – Akkor erre nem lesz szükség. – Adam föltartja a téglát, majd visszafut a pázsitra, és ledobja. – Pedig vártam, hogy betörhessem az ajtaját. Összerezzenek, amikor ezt mondja, túlságosan is élvezi. Inkább dühösnek kellene lennie, mintsem izgatottnak. – Menjünk! – súgja, és megint azt tesszük, amit mond. Amikor bent vagyunk, nem gyújthatunk lámpákat, de Adam persze gondolt erre is. A zsebébe nyúl, kis elemlámpát húz elő, és fényköröket rajzol, ahogy föl-le mozgatja. – Suttognunk kell – figyelmeztet bennünket –, nehogy

meghallja egy szomszéd. Ez azonban nem túl valószínű, mert a ház különálló, s a legközelebbi szomszéd jó néhány méternyi távolságra van. Azon tűnődöm, Adam vajon ideges-e, most, amikor ténylegesen idebent vagyunk. – Menjünk – folytatja –, a nappalival kezdjük. Ezzel már válaszolt is a kérdésemre. Belöki a legelső ajtót, s a sötétbe világít az elemlámpájával. Mindnyájan bekukucskálunk, és azonnal rosszullét környékez, keserű epét érzek a torkomban. Ez nem a nappali szoba. Miss Hollis hálószobáját bámuljuk. És itt van. Az ágyában fekszik, elkerekedett, rémült szemmel néz ránk. – Basszus, basszus, basszus! – töri meg Corey hangja a csendet. – A kurva életbe, Adam! Egyikünk sem mozdul. Nem tudom, Adam mit csinál, vagy mit gondol, az elemlámpa fénye azonban még mindig Miss Hollist világítja meg. Felül az ágyban, látom, hogy vörös a szeme meg az orra, s egy halom összegyűrt papír zsebkendő hever mellette az ágyon. – Ki az? – kérdi. – Mit csinálnak itt? – Rekedtes és alig hallható a hangja. Most azonnal el kell tűnnünk innen, futnunk kell az életünkért, hiszen a sötétben nem láthatta meg az arcunkat. Megbököm Adamet, és próbálom hátrahúzni őt, de lesöpri magáról a kezem. Mellettem nem mozdul senki, sem Corey, sem Imogen. Adam ekkor előrelép, s már túl késő elfutni. – Jó estét, Miss Hollis! – mondja. Hangja mély, szinte idegen,

és csak egy másodpercre azzal bolondítom magam, hogy ez csak egy rossz álom, és bármely percben fel fogok ébredni a saját ágyamban. Ám akkor minden reményemet összetörve Miss Hollis megszólal: – Adam Bowden? Mit keresel itt? Miért vagy itt? Nem ezt kellene mondania. Miért nem parancsolja meg, hogy tűnjünk el, miért nem mondja, hogy hívja a rendőrséget? Miért nem üvölt és visít? Hallottam arról, hogy a sokk fura dolgokat művel az emberrel, talán azt is a sokk okozza, hogy szinte a földbe gyökerezik a lábam. – Azért, mert egy kibaszott ribanc vagy – feleli Adam. – És nem érdemled meg ezt a szép életet. A tanárnő még följebb ül az ágyban. – Mit akarsz? Vigyél el bármit, aztán menj el, kérlek. – Még mindig túl nyugodt a hangja, s azon tűnődöm, honnan szedi a bátorságát. Elvégre nem ő az a nő, aki Adamet már az első iskolában töltött napján a helyére tette? Ahogy belemered a sötétbe, összeráncolja a homlokát. – Imogen? Corey? Ti mit… – Ám aztán meglát engem, és tátva marad a szája. – Leah? Kiabálni akarok, hogy ez az egész csak egy félreértés, nagyon sajnálom, nem kellene itt lennünk. El akarok futni, Adam azonban előrelök. – Mindnyájan azért vagyunk itt, mert meg kell leckéztetnünk téged – mondja. Olyan nyugodt, mintha mindvégig tudta volna, hogy Miss Hollis itt lesz. Nem azért szövögette a tervét, hogy balul süljön el. Miss Hollis őt nézi, majd ismét engem. Miért engem választott

ki? – Leah, miről beszél Adam? Kérlek, most mindnyájatoknak el kell mennetek. Máris tudom, hogy óriási hibát követett el azzal, hogy nem akart tudomást venni Adamről, akinek haragtól tüzelt, groteszk kifejezés ült ki az arcára. – Mi a francért Leah-val beszélsz? Én vagyok az, akinek a megbocsátásáért könyörögnöd kell. A tanárnő fel akar kelni, Adam azonban felé rohan, s úgy fölé tornyosul, hogy visszahátrál a párnájára. – Nézd, Adam, nem vagyok jól. Légy szíves, menjetek el. Mégis mit csináltam? – Csak kelj fel!

Ki

az

ágyból!

Nem

beszélhetünk

a

hálószobádban, ettől mindjárt kidobom a taccsot. Menjünk a nappaliba. Miss Hollis a fejét rázza, de elég egyetlen pillantást vetnie Adam arcára, és tudja, azt kell tennie, amit a fiú mond. Lassan kikászálódik az ágyból. Rövid, pánt nélküli hálóinget visel, alighanem selyem. Szép darab. Aztán remegő lábakkal elindul a folyosó felé. Mindnyájan oldalra lépünk, hogy átengedjük, Adam azonban követi. – Mit művel? – súgom Corey-nak. – El kell tűnnünk innen. Corey kuncog. – Jaj, hát szórakozik egy kicsit. Nem fog csinálni semmit. Rá akarok üvölteni, hogy ez már amúgy is túl messzire ment, de a szavak megakadnak a torkomban. – Gyere, Leah – mondja Imogen. – Ezt nem hagyhatjuk ki. Nem válaszolok, rá sem bírok nézni.

Adam után megyünk, a nappaliba, Miss Hollis a szófán húzza össze magát. Egyikük fölkapcsolta a lámpát, és Adam mindössze néhány centire áll a tanárnőtől. – Évekig pokollá tetted az életemet – mondja. – Miért vagy ekkora ribanc? A tanárnő sírva rázza meg a fejét. – Nem csináltam veled semmit. Ez az egész csak a te fejedben létezik, Adam. Kérlek, csak… – Csak az én fejemben? – üvölti Adam, már nem izgatja, hogy meghallhatják. Elhadar egy listát mindazokról a dolgokról, amelyeket Miss Hollis az évek során tett, de a tanárnő szemében nincs jele bocsánatkérésnek, sőt beismerésnek sem. Csupán ekkor ébredek rá, hogy csak jó tanár próbált lenni, aki megfegyelmezte Adamet, amikor úgy gondolta, rászolgált. Ez sosem volt személyes vendetta. – Kipécézte magának – mondja Imogen, olyan hangon, mint egy veszekedős gyerek. – Miért nem kér tőle bocsánatot? – Aztán elmentek? – kérdezi csöpögő orrát törölgetve Miss Hollis. Tényleg nem fest valami jól. – Tegyen egy próbát, és meglátja – feleli Adam, s már nem ismerek rá. Tennem kell valamit. Meg kell állítanom. De túlságosan félek. Most olyan közel hajol a tanárnőhöz, hogy arca csak néhány milliméterre van az övétől. – Még sosem gyűlöltem senkit annyira, mint téged. – Úgy köpi a szavakat, hogy a tanárnő ösztönösen hátrakapja a fejét. – Csak hagyj békén. Menjetek el. A barátom mindjárt visszajön… – Elhal a hangja. Tisztában van vele, hogy Adam nem hisz neki.

És ekkor a tanárnő olyat mond, amivel mindnyájunkat megdöbbent. – Terhes vagyok. Kérlek… Gyereket várok. – Megsimogatja a hasát, amely elég kicsi ahhoz, hogy előrehaladott állapotban legyen. Amint kimondta ezeket a szavakat, olyan csend telepszik a helyiségre, mintha senki nem venne levegőt. Minden szem Adam felé fordul, mert tudjuk, hogy ettől még inkább dühbe gurul, és azt gondolja, hogy Miss Hollisnak nagyszerű az élete, és teljesen elfelejtette, amit vele művelt. Az arca elvörösödik, és ma este először úgy tűnik, hogy elvesztette az önuralmát. – Mit mondtál? – Tekintete a tanárnő hasára villan, miként az imént az enyém, és megfordul a fejemben, hogy nem hisz a tanárnőnek. – Négy hónapos terhes vagyok. Adam megrázza a fejét. – És örülsz ennek, igaz? Azt tervezed, hogy megtartod? – Természetesen. Akarjuk ezt a babát. Kérlek, csak menjetek el. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, hogy itt voltatok. Csak menjetek. Ekkor visszatér Adam arcára a nyugalom, és megkönnyebbülten arra gondolok, feladja ezt az egészet. Rájön, hogy el kell tűnnünk innen. De tévedek. – Állj fel! – mondja kimért hangon. – Tessék? Miért? Légy szíves… – Csak állj fel! A tanárnő rám pillant, könyörgő tekintetem unszolja, hogy azt

tegye, amit Adam mond. Így lesz jobb neki. Lassan feláll a szófáról, és összefonja maga előtt a kezét. Bizonyára zavarban van, amiért ilyen hiányos öltözékben látjuk. Adam egy percig csak nézi őt, majd fölemeli a térdét, és belerúg Miss Hollis hasába, aki hátratántorodik a szófára. Először azt hiszem, ő sikolt, ám aztán ráébredek, hogy jómagam. Én vagyok az egyetlen, aki sikít, miközben Miss Hollis csöndesen nyögdécsel. – Mit tettél? – üvöltöm. – Mit csináltál? Adam azonban rám sem hederít. Még nem végzett Miss Hollisszal, újra meg újra a hasába rúg, miközben a tanárnő könyörög, hogy hagyja abba. Odarohanok, próbálom elrántani Adamet, Corey azonban megállít. – Megérdemli a ribanc – mondja. Imogen felé fordulok, látom, hogy szeme tágra kerekedik a hitetlenkedéstől, de csak annyit mond, hogy Corey-nak igaza van. Most különös hang hagyja el Miss Hollis torkát: velőtrázó sikoly, majd a bébijéről kiált valamit. Adamre üvöltök, hogy hagyja abba, ő azonban ehelyett megrántja Miss Hollis hálóingét, annyira lehúzza, hogy kilátszik a melle. Levegő után kapkodva másfelé nézek, nem akarom látni, ahogy megalázza a tanárnőt. Ám ekkor hangosabb lesz a sikoly, s rákényszerítem magam, hogy ismét odanézzek. Ekkor látom, hogy Adam a nadrágját lerángatva rámászik Miss Hollisra. Ekkor futni kezdek, gyorsabban, mint valaha, belebotlom

dolgokba, hiszen a ház többi része még mindig sötétbe burkolózik. Átviharzok a konyhaajtón és ki a kertbe, alig kapok levegőt, úgy érzem, fuldoklom. És ott, Miss Hollis makulátlan kertjében hányni kezdek, de ilyen hevesen még akkor sem hánytam, amikor tizenkét éves koromban ételmérgezést kaptam. Amint odakint vagyok az utcán, átmegyek a túloldalra, és Imogent meg Corey-t várom. Nyilván nem akarnak részt venni ebben. Bármelyik pillanatban itt lehetnek. De nem jön senki.

Huszonkilencedik fejezet 2014 Ben megfogta a kezem, amikor leültünk a lépcsőre. Ez segített megnyugodnom, és képes voltam elmondani a történetemet. Még sosem kellett elmondanom, hiszen akik tudtak róla – Mariától eltekintve –, ott voltak akkor. De valamiért, helyesnek éreztem, hogy elmesélem Bennek. Ideje volt szembenéznem a ténnyel, hogy többé már nem tudok megbirkózni ezzel, és nem várhatom el a segítséget, hacsak nem vagyok őszinte. Miközben beszéltem, kerültem a tekintetét. Agyamat túlságosan lefoglalták annak az éjszakának a képei: Miss Hollis riadalma és Adam gonoszsága. És a csalódottságot sem akartam látni Ben arcán, amikor rádöbben, ki vagyok valójában. Ki voltam. Meleg keze még akkor is nyugtatóan hatott rám, miközben arról beszéltem, mit tettünk a tanárnőnkkel. Csak akkor mertem rápillantani, miután befejeztem az elbeszélésemet, de csak aggodalmat láttam az arcán. – Ez nem a maga hibája volt – mondta –, hiszen csak gyerekek voltak. Maga éppannyira megrémült, mint a tanárnő. Ezért nem segített neki. Egyszerűen megrémült. A fejemet ráztam. Adamtől féltem? Nem gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű volt. Az az oldala, amelyet aznap este láttam, a frászt hozta rám, de nem azt a fajta rettegést, amit Miss Hollis érzett. Az én félelmem annak a közelében sem volt. Az én

rettegésem inkább arról szólt, amit elveszítettem. Adam nem az az ember volt, akinek gondoltam. Ezt elmagyaráztam Bennek. Tudnia kellett, hogy aznap este csak egyetlen áldozat volt. – Ne feledkezzen meg a sokkról – mondta. – A sokk bizarr dolgokat művel az emberrel. Sosem tudjuk, miként fogunk reagálni egy bizonyos helyzetben. Ismét csak megráztam a fejem. – Ez egyébként nem számít. Megtörtént, és részt vettem benne. Nem tettem semmit, hogy megállítsam. Ben fölállt. – Nézze, most ne gondoljon erre! Valaki nyilvánvalóan bántani akarja, és nem lehet tudni, mit tesz legközelebb. El kell mennünk a rendőrségre. Most legalább elmagyarázhattam, miért lehetetlen. Képtelen volnék rá, épp eléggé kivettem már a részemet a rendőrségi kihallgatásból, és majdnem tönkretett. – Aztán mi történt? – kérdezte Ben. – Letartóztatták magukat? – Ez a legrosszabb. Nem történt semmi. Napokig faggattak bennünket, nem találkozhattunk sem a szüleinkkel, sem egymással, ám aztán hirtelen elejtették a vádat. – Értem. Nyilván nem ejtették volna a vádat, ha úgy gondolják, hogy bármilyen módon is felelős volt. – Nem érti. Egyikünket sem vádolták meg. Ben a homlokát ráncolta. – Ó… én… de miért… – Ez van. Soha senki nem mondta meg nekünk. Talán nem volt bizonyíték.

Ben előrehajolt, és felsegített a lépcsőről. – Nézze, innen mindenképpen el kell jönnie. Miért nem jön át hozzám, és próbál meg aludni egy kicsit? – És Pippa? Hogy magyarázza meg neki? – Vele nem lesz gond. Majd kiötlök valamit. Nem mehettem Benhez. Épp elég rossz volt, hogy már tudta rólam, de a barátnőjét igazán nem rángathattam bele. – Nem lehet, sajnálom. Nem szeretnék magának gondot okozni. Egy pillanatig mélázott ezen, alighanem a lehetőségeket latolgatta. – Jó. Akkor kiveszek magának egy hotelszobát. Lehet, hogy csak néhány óra múlva jelentkezhetünk be, de legalább biztonságban lesz, amíg kitaláljuk, mitévők legyünk. Legszívesebben átöleltem volna. Annak ellenére, hogy minden összeomlóban volt körülöttem, őrá számíthattam. Meg sem érdemeltem a kedvességét. Faképnél kellett volna hagynia, ehelyett segített nekem. Az órámra pillantottam, hajnali hármat mutatott, vagyis néhány órát még nálam kellett időzni. – Oké. Köszönöm. Ben mindkettőnknek főzött kávét, s miközben a hálószobába mentem összepakolni néhány holmit, hallottam, amint szállodaszobát foglal nekem ma éjszakára. Vajon többre lesz szükségem ennél? Visszajöhetek ide valaha is? De emiatt nem aggódhattam, hiszen meg kellett találnom, aki bántani akar, és most, hogy Ben velem volt, és mindenről tudott, nagyobb esély kínálkozott a sikerre. Miután telefonált, csatlakozott hozzám a hálószobában, amíg

bedobáltam a holmimat egy táskába, ha nem is a legnagyobba. Mondta, hogy a Premier Innben foglalt szobát, Putney-ban, és hozzátette, hogy a lakásomtól ugyan elég messze esik, viszont közel van az övéhez és a könyvtárhoz. Arról még nem beszéltem neki, hogy Maria mindent tud, és a felmondólevélről sem, amelyet Samnek küldtem. De ez várhatott. A szállodában mondták neki, hogy a szokásos bejelentkezési idő délután két óra, ám amikor elmesélte, hogy a lakásomat elárasztotta a víz, és nincs hová mennem, kivételt tettek. Volt egy üres szobájuk, csak rendbe kellett tenniük, úgyhogy reggel hétkor el is foglalhatjuk. Lementünk a földszintre, és megnéztük a bejárati ajtóban keletkezett kárt. – Majd kitaláljuk, mi legyen ezzel – mondta Ben, s egy szemetes zacskót ragasztott az üres helyre, ahonnan hiányzott a betört üveg. Aztán mindketten ismét a lépcsőre telepedtünk, a tönkretett ajtómat néztük, egyikünk sem javasolta, hogy a szófa sokkal kényelmesebb volna. Végül fél hétkor Ben azt mondta, mehetünk. Egy szemernyit sem aludtunk, fekete karikák éktelenkedtek a szemünk alatt. Még csak tudni sem akartam, hogy nézek ki. De egyébként is, mit számított? Sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnom. Imogen jutott az eszembe, s hogy mennyire hiú lett, miután összejött Corey-val. Furán éreztem magam az állatmentők furgonjában, két lábszáram között a nagy utazótáskámmal, ám minél távolabb kerültünk a lakásomtól, annál kisebb lett az aggodalmam.

Miközben a szemerkélő esőben ütemesen mozogtak előttem az ablaktörlő lapátok, elmeséltem Bennek, mi történt Juliannel. És akkor, miután felidéztem a részleteket, bár az együtt töltött éjszaka részleteitől megkíméltem, üresnek éreztem magam Nem kellett volna ilyen gyorsan beleszeretnem, de megtörtént, és nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, ahogy Adam esetében sem. Harcoltam, de hiába hadakoztam. Hogy is mondta egyszer apa: A szívnek nem lehet parancsolni. – Valóban szerette – mondta hirtelen felém fordulva Ben, majd ismét az útra figyelt. Nem tudtam válaszolni. Valamivel hét óra után érkeztünk meg a szállodához. Ben leparkolt, és ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön velem. – Meg kell győződnöm róla, hogy elhelyezkedett a szobájában – mondta, a karját nyújtatta. Bármely más férfi esetében eltűnődtem volna, miért csinálja, Bennel azonban biztonságban éreztem magam. Menet közben pittyegett a zsebemben a telefon. Egy újabb e-mail. Biztosan tőle jött. Még nem töltöttem fel a telefont, így gyorsan el kellett olvasnom, mielőtt elfeketedik a kijelző. „Még messze a vége.” Tudhattam volna, hogy nem lesz vége. Pusztán azért, mert Ben velem volt, ő nem adja fel. Egyetlen szó nélkül megmutattam az e-mailt Bennek, s a telefon akkor merült le, amikor visszaadta a készüléket. – Ne aggódjon. Megoldjuk – mondta, gyorsabb léptekkel a bejárat felé haladva.

A portáspultnál odaadtam a recepciósnak a hitelkártyámat, Ben azonban kivette a kezemből, s az övét adta oda helyette. Megöleltem. Ott, a szálloda halljában úgy csimpaszkodtam belé, mintha el tudná tüntetni az összes szomorúságomat. És akkor, abban a pillanatban jöttem rá, hogy ez az, amit éreztem. Ezt éreztem annyi éven át. Okosan álcáztam az elhatározással, hogy hűvös és távolságtartó leszek a magam védelmében, most azonban, miután levetettem, a fájdalom úgy vált láthatóvá, akár egy nyers seb. Fogalmam sincs, mit gondolt Ben, de hagyta, hogy átöleljem, s csak akkor szabadította ki magát, mikor a recepciós visszaadta a bankkártyáját. – Köszönöm – mondtam, s a lift felé indultunk. Minden végtagomat súlyosnak éreztem, és hálás voltam, amiért velem van. A szobában az ágyra ültem, amíg Ben betelefonált a munkahelyére, hogy késni fog. Kilencre kellett volna odabent lennie, de azt mondta, nem akar elrohanni és otthagyni engem. – Ráadásul most rémes a forgalom – tette hozzá, mielőtt esélyem lett volna tiltakozni. A vízforralóra és két csészére mutatva a szoba sarkában, megkérdezte, innék-e valamit. Megráztam a fejem, s néztem, ahogy kávét készít magának, majd az ablaknál leül egy székre, és kinéz a Putney-hídra. Több százszor haladtam el a hotel előtt, de sosem gondoltam volna, hogy itt ülök majd egy szobában. Főleg nem ezek között a körülmények között. – A barátom még mindig azon dolgozik, hogy lenyomozza az emailt – mondta, majd belekortyolt a kávéba. – De van valami

fogalma arról, ki műveli ezt? Elmondtam mindent, amit az utóbbi időben kiderítettem, és felsoroltam azokat, akiknek a nevét át tudtam húzni a listámban. Ő eközben a csészéjébe meredt, alighanem próbálta értelmezni az elmondottakat. De ha én magam nem jutottam dűlőre, mégis hogy várhatnám el tőle? Végül előállt egy ötlettel. – Mi van, ha nem ismeri az illetőt? Úgy értem, a tanárnőjének nyilván volt családja vagy barátai. Közülük bárki szórakozhat magával. – Tudom, de egyáltalán hol fogjak hozzá? Hogyan derítsem ki a kapcsolatait? – Hát nem lesz könnyű. Pontosan ezért gondolom, hogy el kellene mondania a rendőrségnek. Ők nyomozhatnak, és megtalálják az illetőt, nem igaz? Ez a munkájuk. Elnémultam. Miért noszogat, hogy jelentsem a dolgot a rendőrségnek? A segítségére volt szükségem, hogy kiderítsem, ki akar bántani. Nyilván érezte a feszélyezettségemet, mert nem erőltette tovább. Ehelyett Miss Hollisról kérdezett. – Esetleg beszéljen róla, hátha kiugrik valami szikra – javasolta. – Nem tudom. Az utóbbi időben leginkább csak ő járt a fejemben, de nem segített. – Kedvelte? Úgy értem, tudom, mi történt… tudom, mit tett az a fiú, de ön csakugyan ennyire gyűlölte? Meglepett a kérdése. Nem voltam biztos a válaszban. Ha az iskolai éveim alatt tette volna fel ugyanezt a kérdést, akkor közönyösen közöltem volna, hogy ki nem állhatom. De csakugyan így volt? A tinédzser elképzelése a gyűlöletről – és a

szerelemről – igencsak távol esett a felnőtt nézőpontomtól. – Akkor így gondoltam – feleltem. – De talán inkább Adam vetítette rám a saját fékezhetetlen érzelmeit. Talán csak gondoltam, hogy gyűlölöm, de ettől még rosszabb ez az egész. – Az ön szájából úgy hangzik, mintha a gyűlölet ragályos betegség volna – jegyezte meg Ben, és újra kinézett az ablakon. – Jaj, dehogy. Nem így gondoltam. Csupán nem lehetek meggyőződve arról, mit éreztem. – Arra utal, hogy nem tud visszaemlékezni? Csodálkozva néztem rá, összezavart a kérdezősködése. Mit remélt abból, ha megtudja ezeket a válaszokat? Aztán eszembe jutott, hogy a szörnyűség, amelyet elkövettem, csak most ülepedik le benne. Már több ideje volt eltöprengeni a történteken, és nemsokára közölni fogja velem, hogy nem segíthet. Nem adtam választ a kérdésére, inkább próbáltam témát váltani. – Nagyra értékelem a segítségét, Ben. Ezt itt – mutattam körbe a szobában. – Néhány óra múlva rendben leszek. Készen állok rá, hogy csináljak valamit. Már csak azt kell tudnom, mi legyen az. Ben fölállt. – Hát, elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek, és rendbe hozzam ezt az egészet. Nagyot sóhajtottam. Tehát

nem

gondolta

meg magát.

Legalábbis még nem. – Most azonban be kell mennem dolgozni. De munka után egyenesen visszajövök.

Tudtam, hogy nem tarthatom ott magammal, viszont az egyedüllétre még nem álltam készen. Csak néhány perc kellett. Minden világosabbnak tűnt, amikor velem volt. Már-már szóra nyitottam a számat, hogy megkérjem, maradjon, de nem mondtam ki. Ezt nem várhattam el tőle. – Tudja, van itt még valami, amit nem értek – mondta. Már az ajtónál volt, onnan fordult vissza. Valahogy nem bántam, ha többet akar tudni, ha további felvilágosításra van szüksége. Egyszerűen hálás voltam, mert mindazok után, amiket elmondtam neki, még segített. – Mi volna az? – Hogy lehetséges az, hogy nem tudta, mire képes Adam? – Furcsa volt a szájából hallanom Adam nevét. Valahogy nem tűnt helyesnek. – Én nem… én… Ben felém indult. – Ez a gond, nem igaz? Pusztán arról van szó, egyszerűen képtelen kiismerni az embereket. Abban a pillanatban értettem meg. Persze túl későn, de megértettem. Tudtam, amikor nekilódult a lába, és akkora erővel rúgott az orromba, hogy úgy éreztem, kiszakad az arcomból. Ben volt az e-mailező.

Harmincadik fejezet 2014 Kinyitottam a szemem, és fogalmam nem volt, hol vagyok. Aztán Ben arca jelent meg fölöttem, a szeme hideg és fekete. Megesküdtem volna, hogy kék, eddig nem vettem észre, mennyire sötét. A földön feküdtem elterülve, nehéznek éreztem a testem. Nyilván így zuhantam el, amikor kiütött. Minden porcikám sajgott, még a lábam is, pedig csak arra emlékszem, hogy orrba rúgott. Meleg vért éreztem a bőrömön. – Ideje magadhoz térned – mondta. A gúnyos fintor teljesen megváltoztatta korábban mindig barátságos arcát. – Miért? – sikerült kinyögnöm. A vérnek fémes íze volt a számban. Ben leguggolt, arca még közelebb került az enyémhez, éreztem leheletén a kávészagot. – Azt hiszem, már tudod, Leah. Vagy mégsem? Igaza volt. Azért voltam ott, hogy számot adjak a tetteimért, és ő – bárki legyen is – megfizettesse velem a bűneimet. – Kicsoda maga? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. Cserébe ő sem válaszolt a kérdésemre. – Akkor beszélgessünk Natalie Hollisról! – mondta. Fölállt, odahúzta a széket, melyen ezelőtt ült, és közvetlenül

elém állította. Kénytelen voltam fölnézni rá. Ő uralta a helyzetet. Átfutott az agyamon, hogy Miss Hollis is így érezhette magát, amikor Adam föléje tornyosult. Azt azonban elképzelni sem tudtam, mit tett vele Adam, miután kirohantam a házból, mit tettek vele valamennyien. Később természetesen hallottam, milyen kínzásoknak vetették alá, mégpedig a legutolsó kis részletig, és miként hagyták ott hárman szinte élettelenül a nappali padlóján. – Jó tanár volt. – Ben hangja visszakényszerített a jelenbe. – És fiatal. Fiatalabb, mint mi vagyunk. Tudtad ezt? Szép jövő várt rá, bármit elérhetett volna. És gyönyörű volt. Noha rám szegezte a tekintetét, úgy tűnt, mintha keresztülnézne rajtam. Zavarba jöttem. Talán Miss Hollis rokona? Ki más tenne ilyet? Viszont úgy beszélt róla, akár egy szerető, nem, mint egy családtag. – Ki maga? – próbálkoztam újra, bár tudtam, hogy hasztalan. Itt ő irányított. Megrázta a fejét. – Te nem tehetsz fel kérdéseket, Leah. – Túlságosan nyugodt volt. Eltervezte, mit csinál velem, és tudta, hogy nem tehetek ellene semmit. – Tisztában voltatok azzal, hogy terhes? Azt hiszem, igen. Mindnyájan tudtátok. Jól mondom? De ugyebár ez sem állított meg benneteket. – Én nem… – Kuss legyen! Fogd be azt a kurva szádat! – Ben higgadtsága elpárolgott, láttam, amint egy vastag ér jelenik meg a homlokán. – Te tudtad? – És egy csapásra ismét nyugodt lett. Bólintottam, nem mertem kinyitni a számat.

– De csak álltál ott, és nézted, amint a fiúd… megerőszakolja. – Amikor ezt mondta, azt hittem, megfulladok. Nyomtatásban már láttam a szót, de se anya, sem pedig apa nem mondta ki azt. Vajon tudta Ben, hogy ennek a szónak a kimondása elég büntetés nekem? Vagy egy percig hallgatott, és azon tűnődtem, megengedi-e, hogy beszéljek. – Én… nem tudtam, mit tervez Adam. Mindnyájunknak azt mondta, a tanárnő nem lesz otthon, mindössze betörünk a házába, hogy egy kicsit megrémüljön, amikor hazaér. És eljöttem. Abban a pillanatban kirohantam, amikor ráébredtem… Úgy tűnt, fontolóra veszi a mondandómat, de nem vette le rólam a szemét. – A rendőrséget azonban nem hívtad ki, igaz? Akkor pontosan magyarázd el nekem, miért nem vagy éppannyira bűnös, mint a többiek. Nem tudtam, mit feleljek, mert éppolyan bűnös voltam. Amikor nem válaszoltam, Ben előrehajolt és gyomron vágott, visszaestem az ágy lábához. – Ugye, fáj? Akkor képzeld el, milyen érzés, ha négy hónapos terhes vagy. – Kirázta a kezét. A förtelmes fájdalom dacára, amelyet okozott, egészen addig nem sírtam. Talán sokkos állapotban voltam. Ám amikor újra hallottam azokat a szavakat, ezúttal a terhesség idejét is… ez valóságossá tette a babát. Képtelen voltam visszafojtani a könnyeimet. Bennek ez természetesen mit sem számított. Sőt láthatóan

élvezte, hogy sikerült megtörnie. – Nos, Leah, ha valakitől elveszel egy életet, nem gondolod, hogy a sajátoddal kell fizetned érte? Ebben a pillanatban eltűnt a sokk, mert az egész testemben remegni kezdtem. Ben, már amennyiben ez volt a valódi neve, meg akar ölni. Az évek alatt sokszor nem akartam semmi mást, mint összekuporodni és meghalni. Egyszer elég közel kerültem hozzá. Most azonban, amikor belebámult a képembe, eldöntöttem, hogy harcolni fogok az életemért. Bármilyen volt is az életem, a másik lehetőségnél mindenképpen jobb. De mégis mit tehetnék? Ha csak egy kicsit is elmozdulok, újra megüt, és a következő ütés talán végzetes lehet. Nem, maradjon csak nyugodt, teszem, amit mond, s közben kitalálom, hogy a csudába tudok kijutni innen. – Szomjas vagy? – kérdezte váratlanul, groteszk mosollyal. – Hozok neked vizet a fürdőszobából. Felállt, s a fürdőszoba ajtajára nézett. Ez volt az esélyem. Abban a másodpercben, amikor hátat fordít, az ajtóhoz rohanok. Abban reménykedtem, hogy elvisz odáig a lábam. És működött. Amint Ben elérte a fürdőszobaajtót, kihasználtam az esélyt, föltápászkodtam, s az ajtó felé száguldottam volna, a sérüléseim azonban lelassítottak, és másodperceken belül Ben a hajamnál fogva rángatott vissza a földre, az ágy lábához. – Szép próbálkozás – jegyezte meg gúnyosan, azzal a torz mosolyával. – Azt hiszem, szükségünk lesz erre. – Vastag köteleket mutatott, és úgy taszított a földre, hogy a fejem a padlónak ütődött. Nem fog soká tartani, gondoltam. Képtelen leszek sokáig kibírni az ütéseit.

Talpra kényszerített, hátracsavarta a karomat, összekötözte a két csuklómat, olyannyira erősen megrántotta, hogy úgy éreztem, kirántja helyéről a karomat. Aztán az arcomba köpött, megalázással tetézve a fájdalmat. Miután már nem tudtam használni a karomat, egy másik darab kötéllel a lábszáramat kötötte össze az ágy lábához. Meg sem moccanhattam. Nem volt menekülés. Visszaült a székre, egy darabig csak nézett, de nem szólalt meg. Ez még rosszabb volt. Megsüketített a csend, és gyötört a gondolat, hogy mi következik. Megerőszakol, mielőtt elveszi az életemet? Azt tartja jogos büntetésnek, amit Miss Hollis elszenvedett? De bármi volt is a terve, előbb meg akart kínozni. – Állíthatod, hogy jó életed volt, Leah? Nem feleltem, a szőnyegre koncentráltam. Nem akartam megszerezni neki azt az örömet, hogy kihallja hangomból az elkeseredést. Nem akartam könyörögni neki, hogy – majd én válaszolok helyetted. Úgy mondanám, nagyon szar. Egy lyukban laksz, nincsenek barátaid, és olyan munka mellett kötöttél ki, amelyet becsukott szemmel is el tudnál végezni. Ja, igazából már az sincs meg. Ugye? Igazam van? – Persze nem várt válaszra. – Az egyetlen ember az életedben az anyád, de vele is alig találkozol. Nem jársz senkivel, ugye Adam óta nem volt senkid? Ja, hacsak nem számítjuk Juliant. Ekkor ránéztem. Nem véletlenül hozta fel őt. – Csakugyan szeretted, igaz? Biztosan kiborultál, amikor már nem akart tőled az égvilágon semmit. A visszautasítás, a megaláztatás. De igazából mindez csak egy csepp az óceánban.

– Mit művelt? – kérdeztem, s még mindig éreztem a vér ízét. Ben felnevetett. – Ó, az könnyen ment. Mindössze elmondtam rólad az igazat. Csak ennyi kellett hozzá, hogy elijesszem. Nem undorodott meg tőled, de gondolom, csak azért nem, mert csakugyan szeretett. Köztetek tényleg alakulhatott volna valami. – De láttam őt… Ott volt a házam előtt csütörtök éjjel. Újabb gúnyos kacaj töltötte be a szobát. – Ezt komolyan kétlem. De megértem, miből gondoltad, hogy őt látod. Az a tengerészkék dzseki, amelyet örökösen visel, igencsak feltűnő. Nem igaz? De könnyen beszerezhető. Úgy értem, a sötétben bárki, aki olyan magas, mint Julian, összetéveszthető vele. Görcsbe rándult a gyomrom, de nem hagyhattam, hogy Ben lássa, mit váltott ki belőlem. – Még mindig nem érted, Leah? Mindent elvettem tőled, ami akár csak távolról is élhetővé tette a nyomorúságos életedet. Előbb az előléptetést, aztán a munkádat. Az egyetlen barátod Maria. És ehhez is vajmi kevés erőfeszítésre volt szükség a részemről. És mit árul el mindez rólad? Még mindig képtelen voltam megszólalni. Nagyon sok minden nyert értelmet. Az utóbbi időben történt megmagyarázhatatlan dolgok mind Benhez kötődtek. Bizonyos értelemben ez segített nekem, és azon tűnődtem, mire gondolt, ha egyáltalán tudta, hogy szívességet tesz ezzel nekem, ad egy lezárást, mielőtt véget vetne mindennek. Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna ezt, de nem akartam leállítani. Azt akartam, hogy valljon be mindent, amit velem tett.

Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, de magamon éreztem a tekintetét. Ki ez az ember? Meg kellett tudnom, és bár kockázatos volt, úgy döntöttem, megkérdezem tőle. – Nem gondoltam, hogy felismersz – felelte, és meglepett a válaszával. – Mármint ki figyel oda az iskolában a fiatalabbakra? Még azt is nehéz volt követni, hogy ki jár a saját évfolyamodra. Nem igaz? Kivéve Adamet. Adamet természetesen. Őt mindenki ismerte. Zavartan néztem rá. – Az én sulimba jártál? De… – Mint mondtam, nem ismerhettél. Egy évvel alattad jártam. Én azonban ismertelek. Mindent tudtam a fiúdról, aki vegzálta Natalie-t. – Te… – A tanárom volt, mégpedig jó. Egészen addig, amíg ti… – Elakadt a hangja, és félrefordította a tekintetét. – Mi a franc jogosított fel benneteket… Ennek nem volt semmi értelme. – De miért műveled ezt, ha nem volt más, csak a tanárod? – Ő nem csak egy tanár volt – mondta a hangomat utánozva –, hanem egy csodálatos ember, ha esélyt adtatok volna neki. Valamennyien. – Előrehajolt. – Tudod, milyen volt számomra az utolsó tanév nélküle? Ő volt a legnagyobb védelmezőm, az egyetlen, aki visszafogta a többi gyereket attól, hogy péppé verjenek. Nélküle nem voltam semmi. Ő akkor is hitt bennem, amikor senki más. A földre szegezte a pillantását, ám előbb még észrevettem a vadságot a szemében. Ha eddig nem tudtam, mennyire

tébolyodott, most már tisztában voltam vele. – Hiszel a karmában? – kérdezte hirtelen témát váltva, és ismét engem nézett. Sikerült bólintanom. – Az jó. Akkor meg fogod érteni, miért csinálom ezt. Életet életért. Másra kellett terelnem a figyelmét. – Ezek szerint minden hazugság

volt?

Nem

is

az

állatmentőknél dolgozol? – De igen. Ez az igazság. Itt nem én vagyok a hazug, Leah. – És a barátnőd, Pippa? Egyáltalán létezik? – Ha továbbra is tudnám beszéltetni, talán lelassíthatnám az elkerülhetetlent. Ben hátravetett fejjel nevetett. – A jó öreg Pippa. Természetesen létezik. A labra​do​rom​at hívják így. – Grimaszt vágott. – Most mennyire érzed ostobának magad, te elcseszett kurva? – Tehát hazugság. Még közelebb hajolt hozzám. – Nem. Én nem hazudtam. Ez a te feltételezésed volt, én pedig rád hagytam. Mint említettem, ez mind túlságosan könnyű volt. Ekkor eszembe jutott valami. Az e-mailek. Legalább hármat akkor küldtek, amikor vele voltam. Talán valaki mást is bevont? Nekiszegeztem a kérdést, és összerezzentem a nevetésétől. – Késleltetésre állítottam be azokat az e-maileket. Könnyű megcsinálni. El kellett nyernem a teljes bizalmadat, ehhez az kellett, hogy biztos legyél benne, nekem semmi közöm nem lehet hozzá. Az első perctől megbíztam benne, egyetlenegyszer sem fordult

meg a fejemben, hogy köze lehet az e-mailekhez. – És a betörés a lakásomba? Veled beszéltem telefonon, amikor valaki döngette az ajtómat. Ezt hogy csináltad? – Jaj, Leah. Igazán nem nehéz megfizetni néhány bűnöző kölyköt, hogy okozzanak némi zűrt. Ekkor megkockáztattam egy mosolyt. Mégis mit veszíthettem? – Nem hagytál figyelmen kívül valamit? – Csakugyan? Mi volna az? – A sors. Téged ki fog megbüntetni azért, amit most velem teszel? Ezek a szavak hagyták el utoljára a számat, mielőtt leütött, és rám borult a sötétség.

Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam. Bennek sehol semmi nyoma, és zajt sem hallottam. Nagy nehezen fölálltam, megrándult az arcom az egész testemet átjáró fájdalomtól. Ki kellett jutnom innen. Ám akkor megjelent Ben, egy árnyék a fürdőszoba ajtajában, fokozatosan élesebben láttam. – Hiányoztam? – kérdezte, miközben fölvette a kabátját. – Attól tartok, egy kis időre el kell mennem, de jól megleszel, igaz? Egyébként tudod, mit? Erre ne is válaszolj. Ki se nyisd a szád. Ez majd segít. – Odajött hozzám, lehajolt, s egy ragasztószalagot tett a számra, amelyet nem is vettem észre a kezében. Küzdöttem a levegőért. – Nyugi – mondta. – Vegyél levegőt az orrodon. Az ajtónál visszafordult.

– Egyébként ne támadjanak ötleteid, ez nálam van. – Meglengette felém a mobilomat. – Már feltöltöttem a telefonodat, és van néhány nem fogadott hívásod. Dr. Redfieldtől. Milyen kár, hogy nem fogsz beszélni vele. Gondolom, ha orvos az illető, valószínűleg fontos ügy. Ezzel elment, bezárta az ajtót, és sötétség borult a helyiségre. Odakint még biztosan világos volt, de a vastag függönyökön nem hatolhatott át semmi fény. Visszaengedtem fejemet a padlóra, és anyára gondoltam, meg arra, hogy soha többé nem látom.

Harmincegyedik fejezet 2003 November van, de ragyogóan süt a nap, és izzadok a négyrétegnyi ruha alatt. Az egyetemi könyvesboltban őgyelgek, és kiszúrom Beckyt, a pultnál beszélget a pénztárossal. Jó fej. Igazából nem beszélgetünk túl sokat, de ugyanazt a fokozatot végezzük, és többnyire ugyanazokat a modulokat választottuk. Tetszik, hogy olyan csendes, és nem tesz fel tonnányi személyes kérdést. Amikor beszélgetünk, csak a tanulmányainkról vagy az olvasmányainkról esik szó. Megfordul, észreveszi, hogy nézem őt, integet, majd zavartan visszafordul a pénztároshoz. Nem mozdulok onnan, ahol állok, nem indulok el felé. Bármennyire is rendes, nem vagyok beszédes hangulatban. Csak meg akarom venni a könyveimet, aztán fölmenni a szobámba és olvasni. Előveszem a könyvlistát, a címek felét már kihúztam, mert amint lehet, megveszem őket, még akkor is, ha nincs szükségem azonnal az összesre. A szobalány meséjével kezdünk holnap, és bár az elejét már a nyáron elolvastam, meg kell vennem az ajánlott kritikákat is. – Szia! – Valaki megütögeti a vállamat. Fölnézek, és Beckyt pillantom meg, kezében egy nagy halom könyvvel. – Jól sikerült a hétvégéd? – kérdi.

Bólintok, és megerőltetek egy mosolyt. Szóba se jöhet, hogy elmondjam neki, minden egyes perce maga volt a pokol, mert Watfordban voltam, abban a házban anyával, de apa nélkül. – És veled mi van? – kérdezem. Vállat von, azt feleli, okés volt, de egyfolytában tanult. Arra vár, hogy mondjak valami mást is, ám amikor szótlan maradok, föladja, és sietősen búcsúzik, holnap találkozunk. Mély lélegzetet veszek. Ez nem volt annyira rémes.

A szobámban szörnyű hideg van, bekapcsolom a radiátort. A diákszálló negyedik emeletén vagyok, itt melegebb van, mint az alsóbb szinteken, mindazonáltal meggyőződésem, hogy olyan alacsony hőfokra állítják be a fűtést, hogy épp csak ne fagyjunk halálra. Magamon hagyok minden réteget, pedig csak percekkel korábban megizzadtam tőlük, majd letelepszem az ágyra olvasni. Biztosan elszunyókáltam, mert a következő dolog, aminek tudatában vagyok, hogy csörög és vibrál mellettem a mobilom. Anya lesz az, senki másnak nincs meg a számom. Ám amikor kezembe veszem a készüléket s a kijelzőre pillantok, ismeretlen számot jelez. Különös. Talán anya hív egy másik számról? Esetleg valamelyik könyvklubbeli barátnője telefonját kérte el. – Halló! – Nagyot sóhajtok, nincs hangulatom végighallgatni egy kioktatást anyától, hogy mennyire antiszociális vagyok, pedig az egyetemi idők arról szólnak, hogy új barátokat találjak, és éljek egy kicsit. Még azt sem kérdezem meg tőle soha, mit jelent „élni egy kicsit”. Nyilván nem azt tanácsolja, hogy fűvelfával ágyba bújjak, mert rengeteg diák itt ezt csinálja. Engem a

gondolattól is kiráz a hideg, hogy hozzám érjen valaki. – Leah? Végre megtaláltalak. – A hang egyszerre ismerős és ismeretlen. Nem anya az. – Ki… ki vagy? – kérdezem, de alig tudom kinyögni a szavakat, mert már rájöttem. Eltartom a mobilt a fülemtől s a kijelzőre meredek, ujjamat a beszélgetés vége gomb fölött tartom. – Leah! Ott vagy? Te vagy az? Ki tudja, miért, ráveszem magam, hogy ismét a fülemhez emeljem a telefont. – Tudom, hogy sokkollak. De komolyan beszélnünk kell. Kérlek! Végre megtalálom a hangomat. – Nincs mit mondanom, Imogen. Mit akarsz? – Próbálok erősnek, bátornak hangzani, mindannak, ami nem vagyok abban a pillanatban. – Találkozhatnánk ma este? Watfordban. Légy szíves. Nagyon fontos, hogy beszéljünk. Legszívesebben ráüvöltenék. Miért csinálja most ezt, amikor három éve nem beszéltünk egymással? Egyetlen szó sem hangzott el közöttünk azóta az éjszaka óta, amikor elmenekültem Miss Hollis házából. Remekül elkerültem őt és a másik kettőt is, most azonban itt van, és összezavar. – Nem! – mondom. – Nem! – Nézd, Leah. Nem kérnélek rá, ha nem volna annyira fontos. Tudom, évek óta nem beszéltünk, de már tizenkilenc évesek vagyunk, és tudom magamról, hogy felnőttem. Másmilyennek hangzik. Valahogy érettebbnek. Talán éppolyan alapvetően megváltoztatták a történtek, mint engem. – Figyelj! Nyolc órakor a Fehér Oroszlán pubban leszek. Légy

szíves, gyere el. Kérlek! És ezzel bontja a vonalat. Nekem kellett volna. Még arra sem lett volna szabad esélyt adnom neki, hogy megszólaljon. A karórámra nézek, két órát mutat. A forgalomtól függően Cambridge-ből kevesebb mint két óra az út Watfordba, vagyis könnyedén odaérhetnék. Bárcsak ne így lenne, de a lehetőség adott. A következő néhány órában próbálok nem Imogenre meg a Fehér Oroszlán pubra gondolni. Mindazonáltal ott motoszkál az agyam hátsó fertályában, és gúnyolódik velem, bármi legyen is annyira fontos a számára, hogy könyörögve kérje a találkozást. Amikor aztán nem halogathatom tovább, végül meghozom a döntést, és fölkapom a kocsikulcsot az íróasztalról. Miközben elhagyom a szobámat, azt mondogatom magamnak, hogy egészen addig jól leszek, amíg nem gondolok túlságosan arra, amit csinálok. A kocsim négyéves, VW Polo. Anya vette nekem abból a pénzből, amelyet apa ránk hagyott, és bár távol van a tökéletestől, még soha nem hagyott cserben, amikor Watfordba utaztam és vissza. Voltaképp nem is használom másra, hiszen nem kell máshová mennem, csak az egyetemre, s mivel a campuson lakom, miért is használnám az autót. A lényeg az, hogy anya örül neki, én pedig pillanatnyilag hálás vagyok ezért. Csöndben vezetek, egész idő alatt Imogen jár a fejemben, a barátságunkra emlékezem. Még azelőttről. Vajon másképp néz ki? Mi lesz, ha föl sem ismerem? A gondolattól, hogy besétáljak a pubba és idegenek arcát fürkésszem, erősen kezd verni a szívem.

Amikor odaérek, leparkolok, a pub ott magasodik előttem, miközben a kocsiban ülve a befelé igyekvő és távozó embereket figyelem. Korán érkeztem, még csak negyed nyolc van, és abban reménykedem, hogy észreveszem Imogent, amikor megérkezik. Ki tudja, miért, de jobban fogom érezni magam, mert attól, ha előbb látom őt, előnyben leszek. De senki sincs, aki akár távolról is hasonlítana rá, így aztán csak ülök és várok, amíg a műszerfal órája nyolcat mutat. Nehezebb bemennem a pubba, mint gondoltam. Zsúfolt, és állott a levegő, cigaretta-, izzadság- és alkoholszaggal keveredik. Végigpásztázom az arcokat, de Imogent nem látom. Mély lélegzetet veszek, felkészülök rá, hogy átvágjam magam a tömegen, a helyiség végébe. Ám akkor valaki megrántja a kabátom ujját. Imogen. Pontosan olyan, amilyen volt, legfeljebb még szebb és karcsúbb. Sokkal karcsúbb. Mintha levetette volna magáról a gyerekhájat, amelyet úgy viselt mindig, mint egy elnyűtt farmernadrágot. – Leah! Úgy örülök, hogy eljöttél. – Előrehajol, mintha ölelésre számítana, én azonban nem akarom, hogy megérintsen, és olyan hevesen hátrálok, hogy nekiütközöm valakinek. – Vigyázz! – mondja Imogen. – Jól vagy? Nem kellett volna idejönnöm. Már megbántam, és ez csak rosszabb lehet. – Mondj valamit! Kérlek! – Nem kellett volna idejönnöm – mondom, s már fordulok is vissza az ajtó felé.

– Ne! Várj! Ha már itt vagy, hadd hívjalak meg egy italra. Egyetlen szó nélkül követem őt a bárpulthoz, miközben vékony lábát szemlélem. Rövid kötött ruhát visel, de nem ízléstelenül kihívó. Jól áll neki. Illik a korunkhoz. Nekem is ilyet kellene viselnem a farmer meg a slampos tréningfelső helyett. – Mit kérsz? – kérdezi, mikor a bárpulthoz érünk. – Kólát légy szíves. Furcsán néz rám, de megzörgetem a kocsikulcsomat. – Jó. Remek, hogy vezetsz. Nekem még nem sikerült rávennem magam, hogy órákat vegyek, de szeretnék. Megrendeli az italomat, magának pedig egy vodka-narancsot. Nem lep meg, hogy már alkoholt iszik, jómagam még sosem kóstoltam. Imogennel kapcsolatban semmi nem lep meg. – Üljünk ide. – Kihúz egy bárszéket, és mutatja, hogy kövessem a példáját. – És hogy vagy mindig? Hogy megy a sorod? – kérdezi vodkát kortyolgatva. Ez hihetetlen. Úgy viselkedik, mintha a legjobb barátnők lennénk, akik rég nem látták egymást. Mintha nem történt volna semmi. Megfordul a fejemben, hogy elkapom a torkát és ráüvöltök. Azt ordítom, hogy nem akarok fecsegni vele. Azok után nem, amit elkövetett. Elárult engem. Aztán kisétálok innen, és itt hagyom tátott szájjal, és abban a tudatban, hogy soha többet nem mer kapcsolatba lépni velem. De nem ezt teszem, hanem megfogom a kezét, és azt mondom, örülök, hogy látom. Meglepettnek látszik. – Tényleg? Boldog vagyok, hogy ezt mondod. Olyan ideges voltam.

De egyáltalán nem tűnik idegesnek, és biztos vagyok benne, hogy nem érez úgy, mint én. – Tudod, hogy állatorvosi asszisztensnek tanulok? – folytatja. – Hát nem remek? Hamarosan szakképzett leszek. És eljegyeztük egymást Corey-val. – Kinyújtja a kezét, kis gyémánt csillan meg az ujján. Csak bámulok rá, semmit nem fogok fel abból, amit mond. – Ő is remekül van, autószerelőnek tanul, és majd megnyitja a saját műhelyét. Adam pedig… – Hirtelen elhallgat, pedig egy szót sem szóltam, és az arcom sem árult el érzelmeket. Ehhez értek. – Hát… szóval mindnyájan remekül megvagyunk. Iszom egy korty kólát, s közben igyekszem megfékezni kezem remegését. – Nagyon

örülök

–

mondom.

És

látom

arcán

a

megkönnyebbülést. – És veled mi van? A mamád említette, hogy egyetemre jársz. Tudtam, hogy felvesznek. Ez fantasztikus. Te mindig is okos voltál. Elpirulok a bók hallatán. – Élvezem, de keményen kell dolgoznom. Imogen bólint, de nem igazán figyel rám. – Keressünk egy sarokasztalt – mondja körülpillantva. Meg sem várja, hogy beleegyezem-e, már száll is le a bárszékről, és fogja a félig üres poharát. Én pedig követem a lányt, aki valamikor a legjobb barátnőm volt, aki valahol mélyen még biztosan ugyanaz az Imogen, akit szerettem. Befordulunk a sarok felé, és hirtelen megáll az idő. A szememet dörzsölgetem, biztos akarok lenni benne, nem hallucinálok-e,

de még mindig ott vannak. Egy négyszemélyes asztalnál, sörrel a kezükben azon nevetgélnek, amit az egyikük mondott. Csak nézem őket, de nem vagyok döbbent. Akkoriban hármasban jártak, most miért lenne másként. Imogen felém fordul. – Ne légy dühös. Csak hallgasd meg őt, légy szíves. Adam és Corey felpillant, én pedig úgy érzem, mintha megnyílna alattam a föld. Ugyanúgy néznek ki. Nem változott semmi, mégis minden más, és ez túl sok. Mindnyájan megdermedünk, s ekkor fogom fel, hogy ők éppannyira döbbentek, mint jómagam. Ezt Imogen szervezte meg titokban, és nem beszélt róla egyikünknek sem. Adam úgy mered rám, mintha a hamvaimból támadtam volna fel. Miközben le nem veszi rólam a szemét, Imogent kérdezi. – Mi folyik itt? – Csak úgy gondoltam, itt az ideje. Nem is tudom. Nevezzetek szentimentálisnak, de akárhogy is, most mindnyájan itt vagyunk, úgyhogy hozzuk ki belőle a legjobbat. – Bepréseli magát Corey mellé, aki hozzáhajol és súg neki valamit. Megpaskolja a fiú térdét, majd hangosan azt mondja neki, rendben van. Még mindig van választásom. Megfordulok, és egyetlen szó nélkül elmegyek. A távozásom nem szorul magyarázatra. De nem mehetek el. Adam itt van, és bár három éve volt, éppolyan erős a vonzása, mint mindig. Tehát leülök, s igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ő közelebb húzódik az ablakhoz, és távolabb tőlem. – Tehát Leah, mesélj, mi mindent csinálsz? – mondja a pohara

mögül Imogen. – Sokat kell behoznunk. – Csak tanulok – felelem a székemen fészkelődve. – Nincs sok időm semmi másra. – Ez persze hazugság. – Rengeteg időt töltök könyvvel a kezemben. – Lefogadom, már egy csomó barátod van, igaz? – szólal meg Corey. Váratlanul magával ragadja a meglepetés-találkozás hangulata. – Jó lehet az egyetemen. Micsoda élet! Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Tanulok, aztán hazamegyek az üres szobámba, néha meglátogatom anyát, amikor nincs más választásom. Ez az életem. De csak bólintok, igen, nagyszerű az életem. – Tudod, Adam is egyetemre jár – mondja Imogen. – Jogot tanul. Adam megvonja a vállát, és továbbra is kibámul az ablakon. Dühít az igazságtalanság. Úgy viselkedik, mintha én tettem volna valami rosszat, pedig ő a szörnyeteg. Kényszerítenem kell magam, hogy nyugodt maradjak. Minden rendben lesz. Mikor egy szót sem szólok, Imogen folytatja: – És megismerkedett egy nagyszerű lánnyal. Mionénak hívják. Adam haragos tekintettel fordul felé, Corey pedig Imogen karjára csapva megint a fülébe súg valamit. De nem érdekel, mit mond neki, mert lefoglal Adam fürkészése. Bár úgy érzem, mintha kitépnék a szívemet, nem vagyok féltékeny, inkább arról van szó, hogy ez nincs rendjén. Nem fair, hogy Adam mindazok után, amit tett, büntetlenül élvezi az életét, ahogyan Imogen és Corey. Ahogy nézem őket az asztal körül, emelkedik bennem a harag. Miért én vagyok az egyetlen, aki fizet a történtekért? Mindnyájunknak szenvednünk kellene.

– Nézd, Leah – szólal meg Corey –, kibékülhetnénk egymással? Évek teltek el, és… Szóval azt hiszem, mindnyájan felnőttünk. Hibát követtünk el, de ennek nem kell tönkretennie a barátságunkat. – Az asztal alatt Adambe rúg, arra készteti, hogy felénk forduljon az ablaktól. A legkurtább pillantást veti rám, meg egy félmosolyt. Gondolom, ez a legtöbb, amit kapok. Corey barátságot említett, de ez sosem volt az. Vagy mégis? Mindössze Adam követői voltunk, hagytuk, hogy megmondja, mit tegyünk, és hogyan érezzünk. Ez nem barátság. Annak ellenére, amit a zsigereimben érzek, mérlegelem a mondandóját, és tudom, hogy döntést kell hoznom. Kisétálok innen és vissza se nézek, vagy kimutatom, hogy megbocsátok nekik. Anya mindig arról beszél, mennyire fontos, hogy ne cipeljünk magunkkal haragot. „Fölemészt”, mondja mindig. Talán igaza van. Négyünknek közös a történetünk, jó és rossz, de akkor is közös a múltunk. A régi idők kedvéért el kell engednem a haragomat. Mindnyájunk érdekében. – Igazad van – mondom előrehajolva. Valamennyien felém fordulnak. – Elég idő telt már el. Mindezt magunk mögött kell hagynunk. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de hajlandó vagyok megpróbálni. Imogen szélesen elvigyorodik. – Jaj, Leah, boldog vagyok, hogy ezt hallom. Hiányoztál. Mindnyájunknak hiányoztál. – Adamre pillant, de ő nem szólal meg. A következő két órában úgy beszélgetünk, mintha semmi nem történt volna, és hallgatom, hogy milyen jól megy a soruk. Végül Adam is csatlakozik a beszélgetéshez, de főleg a

többiekhez beszél. De nem számít. Talán így a legjobb. Nem akarok újra érezni iránta valamit. Annak ellenére, hogy miként alakult az este, megkönnyebbülök, mikor a csapos az asztalunkhoz jön. Záróra, már elmúlt tizenegy óra, és fáradt vagyok. Már aludnék. Odakint hideg a levegő, örülök, amiért rajtam van a tréningfelső meg a két trikó. – Hát ez az enyém – mondom, a kocsimra mutatva. – Hogy juttok haza? Imogen egy pillantást vet Corey-ra. – Valószínűleg gyalog. Az utolsó buszok már elmentek. – Könyörgő tekintettel néz rám, és tudom, mit akar. Bizonyítékot arra, hogy visszatérek az életükbe. Sóhajtva felajánlom, hogy mindegyiküket hazaviszem – bár tudom, úgyis meg fogom bánni –, és majdnem megsiketít Imogen rikoltozása. – Köszi, Leah! Sztár vagy. Még Adam sem tiltakozik, és mindnyájan beszállnak, Imogen az anyósülést választja mellettem. Ez jó is így, nem akarom, hogy Adam üljön mellém, már az is elég fájdalmas, hogy a kocsimban ül. – Hová megyünk először? – kérdem, amúgy mindenkitől. – Azt hiszem, én lakom a legközelebb ide – mondja Corey. – Emlékszel rá? – Hát persze – felelem, miközben kihajtok a parkolóból. Az útra összpontosítok, de nem fogok fel semmit. Azt mondogatom magamnak, csak nézz előre. Ne törődj a kocsit betöltő hangos csevegéssel. Ne törődj a ténnyel, hogy már majdnem a High Elms Lane-en vagy, és hamarosan elhagyod az

iskola épületét. Lélegezz mélyeket. Elvégre nem itt történt. Minden rendben van.

Harminckettedik fejezet 2014 Nem tudtam volna megmondani, milyen sokáig feküdtem ott gúzsba kötve, leragasztott szájjal. Óráknak tűnt, de ugyanúgy lehetett néhány perc is, vagy akár napok. Minden eltorzult, és fájdalmasan égett a torkom. Szinte megkönnyebbültem, amikor Ben megjelent. Néztem, amint bejön, és kulcsra zárja az ajtót, egy pillanatra sem mertem levenni róla a szemem. Az egyik felem föl akarta adni. Hadd csinálja, amit akar, és legyünk túl rajta. Ám aztán eszembe jutott Julian. Végül is én nem bántottam Miss Hollist, és lehetett volna egy esélyünk, ha Ben nem forgatja ki a dolgokat. Ki tudja, hogyan festette le az eseményeket Juliannek. Bármit mondott is, az nem lehetett a nyers igazság. Nagyobb bűnösnek állíthatott be előtte. Sőt azt is sugallhatta, hogy az egész az én ötletem volt. Ha élve megúszom ezt, talán volna rá esély, hogy mentsem, ami menthető. Bár a szabadulás nem tűnt valós lehetőségnek. Ben odajött hozzám, s a fejem mellett leguggolt. Fölemelte az állam, így kényszerített, hogy ránézzek. – Jól figyelj! Egy perc múlva elhagyjuk ezt a szobát. Az épület hátsó részén van egy vészkijárat, ott megyünk ki. Ne aggódj, nem fog megszólalni a tűzjelző, arról gondoskodtam. A

legkisebb cirkusz nélkül, szépen odasétálsz velem a kocsihoz. Rendben? És aztán meglepetés vár rád. Bólints, ha megértettél. Nem mozdultam, mire akkorát csavart a karomon, hogy némán sikoltottam a ragasztószalag mögött. Nem volt más választásom, mint bólintani, bármit, csak ne legyen újabb fájdalom. Végre elhagytuk a szállodaszobát. A szabadban talán több esély kínálkozhat a menekülésre, gondoltam. Elképzeltem, amint kivetődöm az autóból, mialatt Ben vezet, s ez némi reményt adott. – Jól van, most leveszem a szádról a szalagot, és kioldom a köteleket. De csak hogy tudd, ez nálam van. – Kinyitotta a dzsekijét, s egy jókora kés állt ki a nadrágja zsebéből. Egyetlen emberrel sem találkoztunk, amikor kiértünk az épületből, és Ben egész idő alatt olyan erősen szorította a karomat, hogy biztosan újabb sérüléseket okozott. Kétségtelenül ez volt a szándéka. De alig tudtam vonszolni magam, így nem tiltakoztam a támogatása ellen. Egyikünk sem beszélt, s amikor keresztültolt a vészkijáraton, meglepett, milyen sötét van odakint. Vagyis egész álló napra otthagyott a szobában. Beleborzongtam a gondolatba, hogy miben sántikál. Nem akartam elhinni, hogy egy helyet keresett, ahol eltemetheti a testemet, mégis pusztán erre tudtam koncentrálni. A furgonjához érve a hátsó ajtóhoz irányított, s a zsebében kotorászott, nyilván a kulcsot kereste. Felé fordultam. – De… – De mi? Csak nem gondoltad, hogy előre ülhetsz velem?

Ezúttal nem, Leah. – Gyűlöltem, ahogy egyre-másra kimondta a nevem. Ezt még nagyobb sértésnek éreztem, mint bármi mást, amit csinált. Kinyitotta a hátsó ajtót, s egy hatalmas fémketrecet láttam. Egy kutyának elég nagy volt, de nyilván nem állt szándékában engem bedugni oda. – Befelé! – mondta, és előrelökött. – De én nem férek… – Helyezkedj el, vagy én raklak be. Melyik a jobb? Bebotorkáltam az autóba, és előremásztam, próbáltam bepréselni amúgy is fájó testemet a kis helyre, de sehogy sem sikerült. – A rohadt életbe! – mondta Ben, majd hátrébb tolt, s olyan helyzetbe rakta a végtagjaimat, hogy végül csak befértem. Legszívesebben elbőgtem volna magam a fájdalomtól, a megaláztatástól, mindentől. De nem engedhettem meg, hogy lássa a könnyeimet. Lelakatolta a ketrecet, bevágta a furgon ajtaját, majd a fogantyúkat is lenyomta. Sötét és némaság vett körül. Vártam, hogy beinduljon a motor, de nem történt semmi. Úgy gondoltam, biztosan visszament a szállodába kijelentkezni. Azon tűnődtem, hogy a csudába fogok kijutni innen. Képtelenség volt. Mindössze abban reménykedhettem, hogy amikor majd kienged, esélyem nyílik a menekülésre. Végül beindult a motor, sajgó testem beleremegett a vibrálásba. Visszatartottam a levegőt, s arra gondoltam, készen állok, bármi történjék is. Ismét nem tudtam megállapítani, mennyi idő telt el, mialatt

Ben vezetett, annyit azonban sejtettem, hogy már nem lehetünk Londonban. Az autópályán lehettünk, mert a kocsi felgyorsult. Próbáltam elaludni, az álom talán némi pihenést nyújthatott volna, de csak hol elszenderedtem, hol felébredtem. Végre megállt a furgon, és hallottam, amint Ben bevágja az ajtót. Másodpercekkel később nyíltak a hátsó ajtók, és bekukucskált. – Kényelmesen utaztál? – kérdezte kuncogva. Levette a ketrecről a lakatot, azt mondta, szálljak ki, de képtelen voltam megmozdulni. Úgy éreztem, eltörnének a csontjaim, ha megpróbálnám, ezért nem mozdultam. A menekülés minden reménye elpárolgott. Mégis hogy tudnék futni, hiszen a karomat alig bírom megemelni. Ben türelmetlen lett. – Azt mondtam, szállj ki, a kurva életbe! – sziszegte, és nem értettem, miért beszél ilyen halkan. Ám amikor nem mozdultam, megragadta és kiegyenesítette a lábamat és maga felé rángatott, ki a ketrecből, s mikor a szélére értem, ledobott a földre. És akkor sikítottam. Sikolyom a csöndbe hatolt, aztán Ben arcon rúgott a csizmájával, és több hang nem hagyta el a számat. Talpra kényszerített, újra megragadta a karomat, és magával húzott, el a furgontól. Akkor vettem észre, hol vagyunk. Nem valami távoli mezőn vagy erdőben, ahol senki se fedezné fel a holttestemet. Egy utcában voltunk, mindkét oldalát házak szegélyezték. Ez embereket jelentett. Rengeteg embert.

Próbáltam megkérdezni, hol vagyunk, de rá se bagózott a kérdésemre. – Csak fogd be! – mondta. Megkerültük a kocsit, és bevezetett az egyik ház előkertjébe. Bizonyára az ő háza, gondoltam. Itt egyszerűbb lesz megkínoznia és megölnie, mint egy szállodaszobában. Hazudott arról, hogy Londonban lakik. Végigrángatott az ösvényen a bejárati ajtóig. Sötétkék volt, a kedvenc színem, de ha valami csoda folytán túlélem ezt, soha többé nem tudnék erre a színre nézni anélkül, hogy ne emlékeznék vissza erre a jelenetre. Vártam, hogy megcsörrenjenek Ben kulcsai, ehelyett azonban megnyomta a csengőt. Csilingelést hallottam, és összezavarodva vártam, mi történik. Majdnem egy percig ácsorogtunk némán. Ben keze a karomat markolta. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálok elfutni, de túl szorosan fogott. Még akkor is, ha sikerülne kiszabadulnom a szorításából, abban az állapotban, amelyben voltam, úgysem jutnék messzire, és elkapna. Aztán pedig… Nyilvánvalóan labilis volt, így nem kockáztathattam, hogy még jobban feldühítem. Ismét arra figyeltem, hogy ki fog neki ajtót nyitni. Mostanáig nem foglalkoztam azzal a lehetőséggel, hogy valaki segít neki. Már majdnem vállaltam a kockázatot és feltettem neki ezt a kérdést, mikor egy árnyék jelent meg az ajtó üvege mögött. Még azt is képtelenség volt megállapítani, hogy az illető férfi-e vagy nő. Aztán kinyílt az ajtó. És akkor pontosan tudtam, ki az illető. Minden megváltozott rajta: egykor szőke haja sötét volt, szinte

fekete, és jóval vékonyabbnak látszott. Túlságosan soványnak. Mintha kiszívták volna belőle az életet. Hevesen kezdett verni a szívem, és összeszorult a torkom. Nem volt szükség Benre, hogy megöljön, biztos voltam benne, hogy azon nyomban holtan rogyok össze Miss Hollis küszöbén. Elkerekedett szemmel nézett Benre, engem észre sem vett. – Ben? Mit csinálsz… Akkor látott meg, s a szeme valahogy még nagyobb lett. Az ajtófélfába kapaszkodott támogatásért. – Mi folyik itt? Mi ez? – Egyikünkről a másikra nézett, de rajtam időzött tovább a pillantása. Ben előrelépett. – Natalie, mondtam, hogy mindent elintézek önnek. Igaz? Engedjen be, idekint nem bízom benne. Miss Hollis a homlokát ráncolva nem mozdult, csak az ajtóba kapaszkodva engem nézett. Ugyanezt tettem én is. Ő volt az utolsó, akire számítottam. Még akkor is, ha ő volt a legfontosabb. Számtalan kérdés cikázott az agyamban, és egyiknek se volt semmi értelme. – Nem kellene itt lenned, Ben. És nem vele. Most mit kellene tennem? – Nem mozdult, hogy beengedjen minket. – Bemehetnénk? Jobb, ha odabent vagyunk. – Ben olyan kedvesen beszélt, amilyennek még sosem hallottam a hangját. Még akkor sem, amikor megjátszotta a jó barátot. – Nem hinném… – Miss Hollis lesütötte a szemét, s mintha Ben karomra kulcsolódó kezét nézte volna. Egy újabb szó nélkül hátralépett, szélesebbre tárta az ajtót, és engedte, hogy berángasson a lakásba.

Amint az előszobában voltunk és bezáródott az ajtó, Miss Hollis – képtelen voltam Natalie-ként gondolni rá – Benhez fordult. – Miért hoztad őt ide? Nem akarom, hogy a házamban legyen. És mi történt vele? – Lenéztem a karomra, s a folyosó éles fényében döbbenten láttam, hogy csupa kék és lila a csuklóm. Ben kinyújtotta a másik kezét, s a tanárnő vállára tette. – Kérem, Natalie, bízzon bennem. Ezt önért teszem. Meg kell kötöznöm őt. Használhatnánk az utcai szobáját? – Szeme a jobb oldali ajtó felé villant. Miss Hollis elhúzódott tőle. – Nem, nem, nem, Ben. Ez az egész nincs rendjén. Vidd el őt innen. Ben azonban a fejét rázta. – Nem tehetem. Tudja, milyen keményen dolgoztam azért, hogy idehozhassam? Van némi elképzelése? Az egész tervezés meg a kockázat. Mindezt önért csináltam, Natalie. Ahogy Ben arcát fürkészte, nem lehetett megállapítani, hogy milyen következtetésre jutott Miss Hollis. Ám aztán megszólalt. – Csak menjetek be oda – mondta halkan. Ben kinyitotta az ajtót, és belökött a helyiségbe. Végre megszabadultam a satuszorítástól. Próbáltam masszírozni a karomat, de a földre lökött. Most nem volt szőnyeg, csak a csupasz padlódeszkák, és hangos puffanással értem földet, az egész testem beleremegett. Miss Hollis az ajtóban állt, ám aztán lassan közelebb jött, majd a szófa karfájára telepedett. Nem bírtam ránézni. Nem akartam látni az arckifejezését, amikor Ben ismét összekötözte a

csuklómat meg a bokámat. Nyilván a zsebében volt a kötél. A kezében nem láttam. – Máris jobb – mondta, majd Miss Hollis mellé ült a szófára. Jómagam a padlót fürkésztem, gondolatban végigkövettem a famintázatot, bármit, hogy amennyire lehet, ne velük foglalkozzam. Ben hangját azonban nem tudtam kikapcsolni, miközben beszámolt mindarról, amit velem művelt. Nem lepett meg, hogy mindent egyedül követett el. A betörést, a vizes támadást, a metróbeli rablást. Mindenhez neki volt köze. És végighallgattam, ahogy elmesélte Miss Hollisnak, miként tette tönkre a munkahelyen az előléptetésemet. – Elég volt egyetlen szó a főnöke fülébe – dicsekedett. Nem kellett ránéznem, tudtam, hogy mosolyog. Olyan büszke volt, mintha óriási teljesítményt vitt volna véghez azzal, hogy tönkretette az életemet. De a leginkább Juliannel kapcsolatban volt elégedett magával. – Tudja, tényleg azt gondolta, hogy esélye lehet a boldogságra azzal a férfival. De én elvettem ezt tőle. Pontosan úgy, ahogyan ő tette magával. Elégedett, Natalie? Mondja, hogy örül. És ekkor feléjük néztem. Látnom kellett Miss Hollis reagálását. Ben térdére tette a kezét, és gyöngéden megsimogatta. – Nagyszerűen csinálta, Ben. Köszönöm. Ben szája fülig ért, ám amikor felém fordult, gyorsan eltűnt arcáról a mosoly. – Azt hiszem, ideje bocsánatot kérned, Leah. Ennyi idő telt el, és egyszer sem próbáltad meg rendbe hozni a dolgokat Natalieval. Ez nem helyes. Igaz? Rajta! Mire vársz? Nem számít, mit tett velem, ebben igaza volt. Bocsánatot

kellett kérnem, mégpedig itt és most. Nem tudtam, mennyi időm van még hátra, ezt az esélyt azonban nem hagyhattam ki. Egykori tanárnőm felé fordultam, s egy pillanatra a szőke nő képe villant fel előttem. – Sajnálom – mondtam, hangom éppúgy reszketett, mint a testem. – Tudom, ez nem elég, sosem lesz az, de… kérem, higgyen nekem. Fogalmam nem volt Adam tervéről. Nekünk azt mondta… – Engem nem érdekel, mit mondott neked – mondta, rám szegezve a tekintetét. – Épp elég szörnyű, hogy ennyi éven át együtt kellett élnem a tettével, szükségtelen most még többet hallanom erről. Tudsz róla, hogy megölte a babámat? Fölzokogtam, hiszen egészen más érzés volt tőle hallani, mint Bentől. Sokkal valóságosabb. – Nézz körül – mondta. – Fülelj. Mit hallasz? Amikor nem feleltem, üvöltve ismételte el a kérdését, így kénytelen voltam válaszolni. – Semmit. Nem hallok semmit. – Pontosan. Nincs férj. Nincs gyerek. Nincs semmi. Ez az életem. Timmel nem maradtunk sokáig együtt, hogy is maradhattunk volna, amikor azt sem bírtam megengedni, hogy hozzám érjen. Nem az ő hibája volt. Ő mindent megpróbált, de ellöktem magamtól, és azóta nem volt senkim. Még tanítani sem tudtam. De téged ez nem zavart, igaz? – Sajnálom – ismételtem meg újra, bár tudtam, haszontalan volna, bármit is mondok. Ben fölhorkant. – Korábban beszéltünk a karmáról, igaz, Leah? – Ismét Miss

Hollishoz fordult. – Vagyis tudja, hogy fizetnie kell a tettéért. Tisztában van ezzel. – Helyes – mondta egyenesen a szemembe nézve Miss Hollis. – Jó. Ben előrehajolt, és a fülébe súgott valamit, de csak néhány szót tudtam kivenni belőle: híd, folyó, öngyilkosság. Minden egyes szó bombaként robbant a mellkasomban, de legalább volt valami sejtésem arról, hogy mire készül. Arról, hogy mire készülnek. Ben odajött hozzám. – Gondolom, szerinted ez tisztességtelen, igaz, Leah? Úgy véled, te nem vagy felelős, mert kimentél a házból? Hogy mindenről Adam, Corey és Imogen tehet? De tudod, velük már egyenesbe kerültek a dolgok, mivel ők már halottak. Nem igaz? – Az… az baleset volt… egy borzalmas… – Milyen kár. A közúti balesetek annyira szívbemarkolóak. Igaz? Nem csoda, hogy soha többé nem ültél volán mögé. Egyébként én úgy vélem, hogy ők már megfizettek a tettükért, és most te kerülsz sorra. – Ekkor fölállt, leült a lábamhoz, elővette a kését, és meglengette előttem. Megrázkódtam, szorosra zártam a szemem, mintha az megmenthetne a fájdalomtól. De nem ezt tervezték el. Miért változtattak a dolgokon? Ám aztán éreztem, ahogy a bokám körül lazul a kötelék szorítása. Kinyitottam a szemem, csak hogy meggyőződjek róla, még nem vagyok halott. – Jó lesz mielőbb indulnunk – jegyezte meg Miss Hollis. Ben fölállt és odament hozzá. – Csak előbb ki kell mennem a mosdóba. Azóta tartogatom,

amióta elhagytuk Londont, és már majd szétrobban a hólyagom. Miss Hollis fölállt. – Akkor igyekezz. Első ajtó balra, a lépcső tetején. Siess. Ben rám nézett. – Vigyázzon rá. Sőt, tessék. – Miss Hollis felé nyújtotta a kést. A tanárnő először nem mozdult, ám aztán lassan kinyújtotta érte a kezét. – Jobban fogja érezni magát, ha használja – mondta, miközben megszorította a vállát. Aztán kirohant, és kettesben hagyott bennünket. Amint becsukódott az ajtó, Miss Hollis maga előtt tartva a kést hozzám lépett, egyenesen felém tartotta a hegyét. – Sajnálom. Kérem. Bocsánatot kérek. – Fogd

be,

Leah!

–

suttogta

Miss

Hollis.

–

Hatvan

másodpercünk van, mielőtt visszajön ide, úgyhogy maradj csöndben. Mielőtt megérthettem volna, miről beszél, lehajolt és átvágta a kötelet a csuklóm körül, majd talpra segített, s az ajtó felé irányított. – Rajta! Meg tudod csinálni, csak próbálj gyorsan mozogni. Támaszkodj rám. – Kisegített a szobából, s már a folyosón voltunk. Egy pillanatra megállt, fölnézett az emeletre, majd bólintott. – Minden rendben, még odabenn van. Menjünk. Odakint úgy csapott meg az éjszakai levegő, mintha újra gyomorszájon vágtak volna. Lüktetni kezdtek a sebeim, de nem érdekelt. Miss Hollis segített rajtam, azon volt, hogy elvigyen Bentől. – Az út túloldalán áll a kocsim – mondta. – Meg kell

próbálnunk futni, Leah. – És már húzott is maga után, egyikünk sem mert visszanézni a házra. Megnyomta az indítógombot, majd felvillantak az autó lámpái, aztán besegített az anyósülésre, rám csapta az ajtót, és rohant a másik oldalra. Úgy éreztem, mindjárt szétrobban a szívem. Visszafordultam a ház felé, és Ben ott volt. A bejárati ajtóban állva üvöltözött, de nem tudtam kivenni a szavait. Végigrohant az ösvényen, ám Miss Hollis éppen akkor csukta be és zárta le az ajtaját. Elfordította az indítókulcsot, s a motor akkor kapott életre, amikor Ben odaért hozzánk, és öklével kezdte verni az ablakot. – Natalie! – kiáltotta. – Mit művel? Nyissa ki az ajtót! De kilőttünk onnan, s az oldalsó tükörből néztem, ahogy Ben egyre kisebb ponttá zsugorodik a távolban.

Egyikünk sem szólalt meg, amíg nem kerültünk biztonságos távolságra Miss Hollis utcájától. Legalább tíz percig autóztunk, amikor behajtott egy benzinkúthoz, majd előhalászta zsebéből a mobiltelefonját. – A rendőrséget kérem – mondta, s egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy miattam hívja őket, azért, hogy elvigyenek. Hát ez a gond a bűnös lelkiismerettel. Ám amikor megadta nekik Ben személyleírását és elmondta, mit tett, lelassult a lélegzetem. – Sajnálom, Leah – mondta, miután befejezte a telefonálást. – Hihetetlen, amit művelt veled. – De miért? Hogyan? – Valamikor tanítottam Bent. Alattatok járt egy évvel, és

mindig is ragaszkodott hozzám. A szüneteket meg az ebédidőt örökké az én osztálytermemben töltötte, csak fecsegett. Nem lett volna szabad megengednem neki, már tudom. De fiatal voltam, és nem vettem észre, hogy megszállott lett. Gyanítom, úgy gondolta, mindketten számkivetettek vagyunk az iskolában, és szerettem volna segíteni neki, megakadályozni, hogy bántsák. És később is… tudod… tartotta velem a kapcsolatot. Először ártatlan dolognak hittem, ám aztán túlságosan védelmező lett, és bizarrá vált ez az egész. Soha nem volt illetlen velem, de mindig hívogatott vagy e-mailt küldött, hogy lássa, hogy vagyok. Úgy gondolom, elhittem, hogy csak kedves velem. Fogalmam nem volt arról, amit veled művelt, arról, hogy a rögeszméjévé vált, hogy megbüntet téged, hogy ennyire zavarodott. Pedig észre kellett volna vennem. Azt hittem, csak rendes velem mindazok után, ahogy a legtöbb gyerek kezelt. Megint csak azt tudom mondani, sajnálom. Hallottam a szavait, de nem akartam, nem volt szükségem a bocsánatkérésére. Ő volt az utolsó ember, akinek valaha is bocsánatot kellett volna kérnie tőlem. – Mit gondol, miért várt ilyen soká erre? Hiszen évek teltek el. Miss Hollis megrázta a fejét. – Nem vagyok biztos benne. Néhány hónappal ezelőtt azonban azt mondtam neki, hogy nem kellene többet beszélnünk egymással, és azt a kifogást hoztam fel, hogy a barátságunk csak a múltra emlékeztet. Talán ez indította be. Egy darabig hallgattunk, mindketten a benzinkút pénztárosát figyeltük. Alig tudtam elhinni, hogy Miss Hollisszal ülök egy autóban ennyi év után. És ez még inkább sokkolt, mint a tény,

hogy ő mentett meg Bentől. – De… nem gondolja, hogy büntetést érdemelnék azért, ami történt?

–

kérdeztem.

Tudnom

kellett,

hogyan

érez

irányomban. A kormánykeréken dobolt az ujjaival. – Azt hiszem, már megbűnhődtél. Kétszeresen. Sőt triplán. Ráadásul elveszítetted a barátaidat abban a förtelmes balesetben. Mindent hallottam róla. Nem lehetett könnyű azzal a tudattal élni… – Nem kellett befejeznie a mondatot. – Szeretnék megkérdezni valamit, amit sosem értettem. Miért ejtette a rendőrség a vádakat? – Az én kérésem volt. Visszavontam a vallomásomat. Döbbenten

küszködtem

a

következő

kérdésem

megfogalmazásával. – De… miért nem akarta börtönbe záratni Adamet azért, amit tett? Vagy Imogent és Corey-t, amiért… végignézték? Vagy engem? Mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt. – Először azt akartam. Ám aztán rájöttem, hogy ha bírósági ügy lesz belőle, újra meg újra át kell élnem a történteket. Képtelen voltam megbirkózni ezzel. Mindazonáltal nem volt könnyű döntés. Felém fordult, s láttam megcsillanni könnycseppeket. – Sajnálom, végtelenül sajnálom.

szemében

a

– Gyűlöltelek, Leah. Hosszú ideig. Igazából mindvégig. Pedig… tudom, hogy te voltál az egyetlen, aki együttműködött a rendőrséggel. A te vallomásod mindent megváltoztatott volna,

ha végigcsinálom. Te elmondtad az igazat, miközben a többiek összefogtak, és ugyanazt hazudták. Ez jelent valamit. – Tényleg nagyon sajnálom – mondtam ismét. – Most már mindenesetre rendben leszel. Ezt megígérem neked, Leah. Éld az életedet, ne pazarold el. Ne csináld azt, amit én. Egyikünknek sem kell többet szenvednünk annál, mint amennyit eddig szenvedtünk. Mondani akartam valamit, amivel kifejezhetném a hálámat, de nem formálódtak a szavak. Pusztán bólintottam, és reméltem, hogy kiolvassa szememből a hálát. – Hazaviszlek – mondta. – Londonban laksz, igaz? Innen három órába is beletelik. Van valakid, akinél ellakhatsz? Csak a biztonság kedvéért. Úgy értem, fogalmam sincs, mennyi idő múlva találják meg Bent, úgyhogy nem kéne egyedül lenned. Zavarba hozott a kedvessége. – Hol vagyunk? – sikerült kinyögnöm. – Dudley-ban, West Midlands. Ez az édesanyám háza. Néhány évvel ezelőtt halt meg, és beköltöztem. Beindította a motort, és megkezdődött a hosszú utazásunk. Csak akkor fordultam felé, amikor kiértünk az autópályára. – Ha nem bánja, úgy értem, ha megfelel önnek, kitenne az édesanyámnál, Watfordban? – Amint kimondtam, megbántam, hogy ennyire önző vagyok. Hogy is várhatnám el tőle, hogy visszamenjen arra a helyre, amelynek köze van a fájdalmához? – Semmi gond – felelte szomorú mosollyal.

Hajnalodott, mire anya házához értünk, de szinte még sötét

volt. – Ha nem bánod, nem várakoznék – mondta Miss Hol​lis, amikor kisegített az autóból. – De itt a telefonszámom, ha szükséged volna bármire. És a rendőrség fel fogja venni a vallomásodat. Csak mondj el nekik mindent. Amilyen hamar csak tudsz, menj el a helyi rendőrőrsre. – Köszönöm. – Ez az egyetlen szó természetesen nem volt elegendő ahhoz, amit tett. – És mihez fogsz most kezdeni? – kérdezte. – Hát a könyvtárban már nincs meg a munkám, de az idősek otthonában továbbra is önkénteskedem, amíg találok valami mást. Bólintott. – Hát sok szerencsét, Leah. Próbáld meg magad mögött hagyni ezt az egészet. Rendben? Követtem a tekintetemmel, ahogy elhajtott, s tudtam, szembe kell néznem a félelmemmel és megtenni a vallomást a rendőrségen. Akkor talán végre szabad lehetek. Miközben anya bejárati ajtajához baktattam, azon tűnődtem, hogy csakugyan lehetőség volt-e a karma. És azon nyomban eldöntöttem: nem akarom, nem engedhetem, hogy higgyek ebben. Többé már nem.

Harmincharmadik fejezet 2003 A High Elms Lane – a Magas Szilfa köz – gyönyörűen hangzik. Olyan utca képzetét kelti, ahol gazdagok laknak, ahol jó a közösség, ahol összetartanak az emberek. Korábban sosem gondoltam erre. Az utat figyelem, nem törődöm Imogen kísérleteivel, hogy bevonjon a beszélgetésükbe. Már nem is hallom, miről folyik a szó. Túlságosan lefoglal a múlt. Bármelyik másodpercben jobb oldalon feltűnik majd az iskolaépület, és vele sok ezer emlék, amelyeket becsben akarok tartani. Azokat nem szabad elfeledni vagy elutasítani. És nem fognak beszennyeződni, hiszen valamennyi azelőttről való. Abból az időből, amikor csak mi négyen voltunk. És most újraírhatom azokat az emlékeket, és színlelhetek, mintha Adam nem lett volna Miss Hollis megszállottja. Ettől sokkal jobb az emlékezet. A hátsó ülésen a többiek szemlátomást nem veszik észre, hol járunk, kuncognak és egyre hangosabban beszélnek, kétségtelenül az elfogyasztott alkohol fűti őket. Mikor kezdhettek inni? Vajon együtt voltak, amikor először ment le alkohol a torkukon? Annyi mindent nem tudok a tizenkilenc éves Imogenről, Corey-ról és Adamről. És mennyi mindent nem tudnak ők rólam. Azt hiszem, vissza akarják kapni. Mármint a barátságunkat. Hiszen erről szól a ma este, nem igaz?

Természetes, hogy Adam kicsit tartózkodó, végtére mindig is az volt, még a legjobb időkben is. De idővel talán megváltozik. Többé nem lehetek a barátnője, és nem csupán azért, mert valaki mással jár. Mionéval. Nem. Túl sok minden történt ahhoz, hogy valaha is lehetséges legyen. A visszapillantó tükörben látom, hogy Adam most laza, visszatért arcára a mosoly, amelyet csak nagy ritkán láttam, amikor együtt voltunk. Arra gondolok, talán tennem kéne ezzel valamit. Imogen hátrafordítja a fejét, hogy lássa a fiúkat a hátsó ülésen, és észreveszem, hogy állandóan kinyújtja a karját, hogy megérintse Corey kezét. Aranyos, hogy még mindig ennyire szeretik egymást. Azt hiszem, mindig is egymásnak voltak teremtve. A történtek egyáltalán nem befolyásolták a kapcsolatukat. Az iskolához közeledünk és lelassítok, hogy egy pillantást vessek arra a helyre, ahol utoljára boldogok voltunk együtt. Semmit nem változott, de más egy kocsi ablaka mögül szemlélni, mint a járdáról. Soha többé nem sétálunk azokon az ösvényeken. Soha többé nem fogok a művészeti blokk lépcsőjén Imogenre vagy Adamre várni. Szinte látom a fagyiskocsit, amely télen és nyáron, mindig megjelent. Hallom a szabadság izgatott kurjantásait és visításait, hiszen megtömhetjük a képünket fagyival anélkül, hogy a szüleink azt mondanák, nem lesz étvágyunk vacsorázni. Ismét a visszapillantó tükörbe nézek, de még mindig nem vették észre, hol vagyunk. Úgy kapcsolom ki a gondolataimat, ahogy a rádiót, hogy egy pillanatra hallhassam a többieket. A

többiek. Már hosszú ideje így gondolok rájuk. Valami partiról folyik a szó, ahová a jövő héten mennek. Egy Karen nevű lány, Imogen barátnője tartja, vad bulira számítanak. Corey azt mondja Imogennek, ne vegye fel még egyszer azt a vászonszoknyát, amelyik inkább tűnik övnek, és Adam egyetértően nevet. – Mindenki azt gondolná, hogy megpróbálsz fölszedni valaki mást, Imogen – mondja, és oldalba böki Corey-t. – Fogd be! – mondja Imogen, de ő is nevet. – De igazatok van, egy kicsit tényleg rövid. És akkor megbeszélik, hol találkoznak, és hányra érnek oda. – Nem akarunk túl korán érkezni, legyenek elsők a lúzerek. A jelenben és a jövőben élni fontosabb, mint újraélni a múltat. Végtelenül elmerülnek egymásban, senki nem veszi észre, hogy az autó gyakorlatilag megállt. Az oldalsó ablak felé fordulva egy utolsó pillantást vetek egykori helyünkre. Olyan erővel nyomom a pedált, hogy majd szétreped a bokám, és mindnyájan hátralódulunk. Még erősebben taposom, a kocsi felgyorsul, a motor bömböl. A sebességmérőre meredek, látom, hogy kúszik fölfelé. Nyolcvan-száz-száztíz. A lihegésekre és könyörgésekre, hogy lassítsak, rá sem hederítek, összemosódnak a hangok, azt sem tudom, ki mit mond – ugyanúgy nyomom a gázpedált. Százharminc-száznegyvenszázhatvan. Most vagy soha. Egy pillanatig ezt a sebességet tartom, majd hirtelen balra rántom a kormányt, mindenki hatalmas puffanással az ajtóknak csapódik.

Az időzítésem tökéletes, épp egy fa van előttünk, a törzse hatalmas, masszív és vastag, s úgy tűnik, mintha felénk száguldana. Értünk jön. Becsukom a szemem, és várom, hogy mindnyájunkon beteljesüljön a sors.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András Nyomás és kötés (nyomdai adatok) A nyomda igazgatójának neve

RSPCA – Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals.

GCSE – General Certificate of Secondary Education. A Brit Nemzetközös​s égben elismert középiskolai minősítő vizsga.