NNCL191-282v2.0 DAVID GEMMELL KIRaLY A KAPUN TuL DAVID GEMMELL The King Beyond the Gate Published by Arrow Books, a division of the Random House, he. Copyright (C) 1 98999 by David Gemmel A boriton Luis Royo festmenye lathato Tipografia: Boros-Szikszai Grafikai Studio Cover art copyright C Luis Royo Forditotta: dr. Mayer Julia Hungarian translation copyright (C) 1999 by dr. Mayer Julia Hungarian edition copyrigM (C) by Val-Art-Ia Kiadoi Kit. Felelös szerkesztö: Gaspar Andras Műszaki szerkesztö: Zölley Imre Korrektor: Halmai Levente Minden jog fenntartva, beleertve az egesz vagy resztetek reprodukalasanak jog at All rights reserved! A kötetet terjeszti: a Vannaheim Art Könyvkereskedelmi Kft. (1062 Budapest Andrassy ut 86.) ISBN 963 859578 7 ELSö KIADaS Kiadja a Valhalla Paholy Felelös kiado: Novak Csanad Szedes es tördeles: Valhalla DTP Nyomta: Kaposvari Nyomda Kft – 190501 Felelös vezetö: Pogany Zoltan igazgato Keszült Kaposvarott az ur 1999. eveben PROLoGUS A fak agait ho csipkezte. Az erdö vonakodo menyasszonykent vart a ferfira. Az egy ideig csak alldogalt a sziklak es vandorkövek között: a lejtöt fürkeszte. Ho gyűlt a premszegelyes köpenyen, kalapjanak szeles karimajan, de nem vett rola tudomast, ahogy nem törödött a csontig hatolo hideggel sem. Mintha ö lett volna az utolso elö ember a földön. Szinte kivanta, bar valoban az lenne. Miutan megbizonyosodott rola, hogy nincs a közelben jarör, elindult lefele. ovatosan emelgette labait a hocsapdakkal teli lejtön, lassan mozgott, bar tudta, hogy a hideg egyre veszedelmesebbe valik. Taborhelyre es tűzre volt szüksege. Sűrűsödö felhök mögött tornyosult a Delnoch-hegyseg, elötte Skultik erdeje feküdt, sötet legendak, beteljesületlen almok es gyermekkori emlekek videke. Az erdö csöndbe burkolodzott, amit csak idönkent tört meg egy-egy, a ho sulya alatt elroppano ag reccsenese, vagy egy-egy hokupac tompa puffanasa. Tenka megfordult, es megvizsgalta labnyomait. A nyomok eles hatarai maris elmosodtak, par percen belül betemeti öket a ho. Tovabb indult, szomorkas gondolatokkal, keserű emlekekkel. Egy szűk barlangnyilasban keresett menedeket a szel elöl, es aprocska tüzet gyujtott. A langok hamar eröre kaptak, vörös amyektancosok ringatoztak a barlang falan. A ferfi levette gyapjukesztyűjet, a tűz felett dörzsölgette kezeit es arcat, meg is csipkedte magat, hogy gyorsabban aramoljon a ver az ereiben. Szeretett volna lefeküdni, de a barlangban meg nem volt eleg meleg hozza. A Sarkanynak vege. Megrazta a fejet, behunyta a szemet. Ananais, Decado, elias, Belter. Mind halottak, mert hittek benne, hogy a becsület es a kötelesseg mindenek felett all. Halottak, mert hittek, hogy a Sarkany legyözhetetlen, es hogy a jonak mindig gyöznie kell.
Tenka felrazta magat, es vastagabb agakat tett a tűzre. – A Sarkany halott – mondta ki. Hangjat visszavertek a barlang falai. Milyen különös, gondolta. Hiaba volt igaz, meg mindig nem tudta elhinni. A tűz arnyaira pillantott, es ismet a ventriai palotajanak marvanytermeit latta maga elött. Ott nem egett tűz, hideg kö tartotta tavol a sivatagi nap emberi eröt elszivo forrosagat. Puha szekek es szöttesek. A szolgak jeges boroskupakat hoznak, ertekes vizzel teli vödröket, hogy taplaljak a rozsakertjet es megörizzek viragzo fainak szepseget. Belter volt a hirhozo. A hűseges Belter, a legjobb bar rangu harcos a Szarnyban. – Hazahivnak, uram – mondta, es feszengve alldogalt a tagas könyvtarban, ut-tepett, homoklepte ruhajaban. – A lazadok legyöztek Ceska egyik sereget eszakon. Baris maga küldte a parancsot. – Honnan tudod, hogy Baris volt az? – A pecsetje, uram. A szemelyes pecsetje. es az üzenet: a Sarkany szolit. – Barist tizenöt eve senki sem latta. – Tudom, uram. De a pecset... – Egy viaszdarab mit sem jelent. – Nekem igen, uram. – Visszatersz Drenaiba? – Igen, uram. Hat te? – Hova mennek, Belter? Az orszag romokban hever. Ceska Duvadjai legyözhetetlenek. es ki tudja, milyen ocsmany magikus hatalmakkal kell meg megküzdeniük a lazadoknak? Nezz szembe a valosaggal, ember! A Sarkany tizenöt eve nem letezik, es felettünk is eljart az idö. A fiatalabbak köze tartozom, de mostanra negyven multam. Te lehetsz vagy ötven: ha a Sarkany letezne, reg nyugdijat kapnal. – Tudom en – dünnyögte merev gerinccel Belter. – De szolit a kötelesseg. Egesz eletemben Drenait szolgaltam, most sem mondhatok nemet. – en igen – közölte Tenka. – Az ügy elbukott. Adjatok Ceskanak idöt, es sajat magat pusztitja el. örült. Szethullik mindaz, amit felepitett. – en nem vagyok a szavak embere, uram. Ketszaz merföldet lovagoltam, hogy atadjam az üzenetet. Azt kerestem, akit valaha szolgaltam... de mar nem talaltam meg. Sajnalom, hogy zavartalak. – Belter! – szolt utana Tenka, amikor a harcos az ajto fele indult. – Ha a legkisebb esely lenne a gyözelemre, veled tartanek. De erzem a kudarc szagat. – Azt hiszed, en nem erzem, uram? Hogy nem tudjuk mindannyian? – sohajtott Belter, es odebballt. ...a szel iranya megvaltozott: beszökkent a barlangba, es havat szort a tűzre. Tenka halkan atkozodott. Elöhuzta a kardjat, kiment, kivagott ket vastag bokrot, es visszavonszolta öket a bejarathoz szelfogonak. Ahogy multak a honapok, el is feledkezett a Sarkanyrol. A birtokait kellett igazgatnia, a valo vilag gondjai kötöttek le. Aztan Illae megbetegedett. ö eppen eszakon jart, a fűszerut melletti örjaratok ügyeben rendelkezett, de mikor a hirt megkapta, azonnal hazasietett. Az orvosok nyugtatgattak, hogy a laz elmulik, nincs ok az aggodalomra. am Illae allapota egyre romlott. Tüdösorvadas, mondtak. A husa fogyott, a vegen mar csak feküdt az agyban, egykor oly szep szeme az elmulas fenyeben ragyogott. Tenka napokon at ült mellette, beszelt hozza, imadkozott, könyörgött, nehogy meghaljon. Beszelt hozza, Illae pedig valaszolt neki: vendegseget tervezett, azt latolgatta, kit hivjon meg, es Tenka fellelegzett kisse. – Folytasd – kerte, de az asszony eltavozott mar. Tiz ev közös emlek, remeny es öröm gyorsabban tűnt el, mint a sivatag homokjara öntött viz. Felemelte az agyrol, beburkolta egy feher gyapjutakaroba. Szorosan magahoz ölelte, es kivitte a rozsakertbe. – Szeretlek – ismetelgette, a hajat csokolgatta, es ringatta, mint egy gyermeket. A köreje gyűlt szolgak nem szoltak egy szot sem, csak egy ora mulva mertek ketten elölepni es szetvalasztani öket. A zokogo Tenkat a szobaba vezettek, ahol egy pecsettel lezart tekercs feküdt az asztalon, amely
az üzleti befekteteseiröl adott hirt, es egy level Estastol, a gazdatisztjetöl. A gazdatiszt mindig jo tanacsokat adott a befekteteseivel kapcsolatban, kivalo politikai erzekkel valasztotta ki, hol erdemes befektetni, vagy mit jobb figyelembe sem venni. Szorakozottan nyitotta ki a levelet, vegigfutott a vagriai üzleteken, lentriai kezdemenyezeseken es a drenai rossz hireken, amig az utolso mondathoz nem ert. "Ceska a Sentran-fennsiktol delre leverte a lazadokat. ugy hallottam, a ravaszsagaval dicsekszik. Hazahivatta az öreg katonakat: ugy tűnik, azota felt a Sarkanytol, hogy tizenöt eve feloszlatta. Most mar megnyugodhat, mert az utolso emberig elpusztultak. A Duvadak rettenetesek. Mifele vilagban elünk? " – elünk? – kerdezte magatol Tenka. – Senki sem el. Mindenki halott. Felallt, a nyugati falhoz setalt, megallt egy ovalis tükör elött, es vegignezett elete romjain. Tükörkepe visszapillantott ra, vagott kek szemei vadlon meredtek önmagara, összeszoritott szaja keserű volt es haragos. – Eredj haza – mondta a tükörkep –, es öld meg Ceskat! 1. A kaszamyaepületeket ho boritotta, a betört ablakok friss sebekkent tatongtak. A gyakorloter, melyet tizezrek tapostak simara, mostanra göröngyösse valt, sikjan fűszalak küzdöttek a mindent beborito hoval. A Sarkannyal kegyetlenül elbantak: köszamyait letörtek, agyarait porra zuztak, kepet vörös festekkel mazoltak be. Mintha verkönnyeket sirna, gondolta Tenka, miközben neman tisztelgett elötte. Kinezett a terre, s szines kepek villantak fel emlekezeteben: Ananais parancsokat osztogat embereinek, ellentmondasos parancsokat, az emberek egymasba ütköznek, es a földre huppantak. – Tragyafalo patkanyok! – bömbölte az orias. – Ti nevezitek magatokat katonanak? " A kep elhalvanyult a valosag szellemfeher üressege elött, s Tenka megborzongott. A kuthoz lepett, ahol egy üres vödör hevert, fogantyujarol felig rothadt kötel logott. Beleejtette a vödröt a kutba, hallotta, hogyan törik meg a jeg, majd felhuzta, es a Sarkanyhoz vitte. A festeket nehez volt lemosni, pedig csaknem egy orat dolgozott rajta, az utolso foltokat igy is a törevel kellett lekaparnia. Leugrott a talapzatrol, es megszemlelte az eredmenyt. A Sarkany a festek nelkül is szanalmas latvanyt nyujtott, büszkesege megtört. Tenkanak ismet Ananais jutott az eszebe. – Talan jobb is, hogy meghaltal, es nem kell latnod ezt mormolta. Eleredt az esö jeges tüskek csapodtak az arcaba. Tenka felkapta csomagjat, es az elhagyatott kaszarnya fele iramodon. Az ajto kitarult, s ö belepett a regi tiszti szarnyba. Egy patkany surrant el a sötetsegbe, de Tenka nem törödött vele: a hatso fertaly tagasabb helyisegei fele indult. A. regi szobajaban dobta le a csomagjat, es elmosolyodott a kandallo lattan: csak meg kellett gyujtania az odakeszitett farakast. Az utolso nap, mielött tavoztak, valaki bejött a szobajaba, es megrakta a kandallot. Decado, a segedtisztje? Nem. 0 nem a romantikus hösök fajtajaba tartozott, hanem szenvedelyes gyilkos volt, akit csak a Sarkany vasfegyelme es a csapat iranti hűseg tartott kordaban. Akkor ki? Egy idö mulva feladta. Soha nem fogja megtudni. Tizenöt ev utan a fa eleg szaraz lehet, nem fog füstölni, mondta maganak, es friss gyűjtest tett a gallyak ala. Hamarosan langnyelvek nyaldostak a rakast, s az langra lobbant. Tenka hirtelen ötlettöl vezerelve a falhoz lepett, rejtett melyedes utan kutatott. Valaha a gomb kicsiny erintesere is kinyilt zar, most rozsdasan nyikorgon. A ferfi ovatosan kifeszitette a panelt, mögötte rejtözött az aprocska nyilas: a teglat esztendökkel a Sarkany feloszlatasa elött tavolitotta el. A fal hatoldalara nadir betűkkel a következöt irta: Nadirok Fiatalok
Verontok Fegyverforgatok Örök gyöztesek! Tenka honapok ota elöször mosolyodon el: a lelkeben hordozott teher mar nem is tűnt oly neheznek. Az evek elröppentek, s ismet fiatal fiukent latta magat, aki akkor erkezett a sztyepperol, hogy elfoglalja helyet a Sarkany soraiban. ujra erezte a többiek kutato tekintetet es alig leplezett gyűlöletüket. Egy nadir herceg a Sarkanynal? Elkepzelhetetlen, egyesek szerint valosagos istenkaromlas. Az ö eseteben azonban kivetelt kellett tenniük. A Sarkanyt Magnus, a Sebfakaszto hozta letre egy evszazada, az elsö nadir haboru utan, amikor a legyözhetetlen hadur, Ulric Dros Delnoch, a vilag leghatalmasabb erödje ellen vezette seregeit, ahol a Bronzgrof es katonai megallitottak. A Sarkanyt szantak Drenai fegyverenek a jövendö nadir hoditoi ellen... s most, mikor a masodik nadir haboru emleke meg elevenen elt, mintha egy remalom valosult volna meg: egy törzsi harcost vettek fel a seregbe. Söt, ami meg rosszabb, Ulric leszarmazottjat. Megsem volt mas valasztasuk – a fiunak csak az anyja volt nadir, apai agon Vandorlo Rek, a Bronzgrof dedunokaja volt. Mintha maga a sors probalta volna megneheziteni azok dolgat, akik gyűlölni akartak. Hogyan is gyűlölhettek Drenai legnagyobb hösenek leszarmazottjat? Nem volt könnyű, de sikerült. Kecskevert mazoltak szet a parnajan, skorpiot dugtak a csizmajaba. A nyeregszijat behasitottak, es vegül viperat tettek az agyaba. Majdnem meghalt, mikor rafeküdt: a kigyo fogai melyen a combjaba martak. Felkapott egy tört az agy melletti asztalkarol, megölte a viperat, majd keresztben bevagta a marast, s remelte, hogy a ver majd kitisztitja a sebet. Nem mert mozdulni, tudta, hogy akkor gyorsabban szivodik fel a mereg a szervezteben. Lepteket hallott a folyosorol. Felismerte, hogy Ananais az, az örseg tisztje, aki epp visszater szobajaba. Nem akart szolni – tudta, hogy Ananais nem kedveli –, de meghalni sem akart. Ananais nevet kialtotta, az ajto kinyilt, az oriasi arnyek betöltötte az ajtonyilast. – Megharapott egy vipera – mondta Tenka. Ananais lehajtotta a fejet, hogy atferjen az ajton, csizmas labaval felrerugt a a halott kigyot, es szemügyre vette Tenka sebet. – Mikor? – Az iment. – A vagas nem eleg mely – közölte Ananais. Tenka odanyujtotta neki a tört. – Nem. Ha melyebbre vagnek, az inaid bannak. Ananais elörehajolt, a sebre szoritotta a szajat, kiszivta a merget, majd erszoritot tett ra, es elment a felcserert. A nadir hercegfi meg igy is majdnem belepusztult. Negy napig tarto kabulatba zuhant, s mikor felebredt, Ananaist pillantotta meg az agya mellett. – Hogy erzed magad? – Jol. – Nem latszik. Örülök, hogy eletben maradtal. – Köszönöm, hogy megmentettel – bolintott Tenka, mikor az orias felemelkedett. – Szivesen. De nem örülnek, ha felesegül kerned a hugomat – vigyorgott a masik az ajto fele menet. – Most jut eszembe: harom fiatal tisztet elküldtek a szolgalatbol. Azt hiszem, most mar nyugodtan alhatsz. – Sosem alszom nyugodtan – jegyezte meg Tenka. – A nadirok szerint a nyugodt alvas a halalba vezet. – Nem csoda, hogy ferde a szemetek – felelte Ananais. *
Renya felsegitette az öreget, majd havat szort az aprocska tűzre, hogy kioltsa a langokat. A levegö lehűlt, zord es fenyegetö viharfelhök gyülekeztek felettük. A lany aggodott, mert az öreg mar nem reszketett, csak allt egy fa mellett, es mereven bamulta a talajt a laba alatt. – Gyere, Aulin – kerte, es atkarolta a derekat. – Közel mar a regi kaszarnya. – Nem – dünnyögte az öreg, es elhuzodott töle. – Ott megtalalnak. Tudom, hogy megtalalnak. – Megöl a hideg – sziszegte a lany. – Gyere! Aulin hagyta, hogy a lany tovabb vezesse a hoban. Renya magas volt es erös, de egyre jobban faradt, egyre nehezebben kapkodta a levegöt, ahogy atverekedtek magukat a bokrok között a Sarkany terere. – Csak par perc meg. Aztan pihenhetsz. A pihenes igerete eröt adott az öregnek: gyorsabban botladozott elöre. Ketszer majdnem felbukott, de a lany mindketszer visszarantotta. Renya kirugta a legközelebbi epület ajtajat, es betamogatta az öreget. Levette a kendöjet, vegigsimitott veritektöl nedves, rövidre vagott hajan. Odakint a hideg szel szinte egette a böret. Kigombolta baranybör kabatjat, es hatracsusztatta a vallan. Alatta vilagoskek gyapjutunikat es fekete nadragot viselt – utobbit combig takarta a premes csizma. Oldalan keskeny tör függött. Az öreg a falnak dölve reszketett. – Megtalalnak. Megtalalnak! – nyöszörögte. Renya nem vett rola tudomast, elindult befele. Fekete ruhas, magas ferfi tűnt fel a terem tulso vegeben. Renya megrezzent, töre a kezeben termett. A ferfi hosszukardot viselt, es lassan közeledett felejük. Renya aggasztonak talalta az önbizalmat. Felkeszült a tamadasra, a ferfi szemet fürkeszte. Gyönyörű kekszemek, gondolta, de ferden vagottak, mint az eszaki nadiroke. Az arca szögletes, jokepű lenne, ha nem szoritana össze olyan keserűen a szajat. A lany szeretett volna megszolalni, elmondani, hogy ha közelebb jön, megöli, de egyetlen hang sem jött ki a torkan. A ferfiböl a hatalom erzete aradt, es a lany csak vart. Tenka elhaladt mellette, es Aulin föle hajolt. – Hagyd beken! – kialtotta a lany. Tenka odafordult hozza. – A szobamban eg a tűz. Arra, jobbra – mondta nyugodtan.- Odaviszem. Könnyeden felemelte az öreget, es a szallasara vitte. Lefektette a keskeny agyra, levette a kabatjat es a csizmajat, gyengeden dörzsölgetni kezdte az elkekült bört a bokajan. Egy takarot dobott a lanynak. – Melegitsd meg a tűznel – mondta, es visszafordult az öreghez. Az melyen, egyenletesen lelegzett. – Elaludt? – kerdezte a lany. – Igen. – eletben marad? – Ki tudja? – Tenka, felallt, es kinyujtoztatta a hatat. – Köszönöm, hogy segitettel. – Köszönöm, hogy nem öltel meg – felelte a ferfi. – Mit csinalsz itt? – A tűz mellett ültem, es vartam, hogy elmuljon a vihar. Kersz enni? Leültek a tűz melle, neman megosztoztak a szaritott huson es sütemenyen. Tenka nem faggatozott, Renya pedig megerezte, hogy a ferfi nem kivan beszelgetni. Megsem volt kellemetlen a csönd: a lany hetek ota elöször erezte biztonsagban magat, meg az orgyilkosok is kevesbe tűntek veszelyesnek, mintha a kaszarnyat lathatatlan, de erös magia vedelmezne. Tenka hatradölt a szekben, a tűz tancat figyelö lanyt nezte. Megragado, ovalis arcot latott, finom csontozattal es olyan sötet szemekkel, hogy nem tudta megkülönböztetni a pupillat az irisztöl. Eröt erzett sugarozni a lanybol, de az erö mögött sebezhetöseget, mintha valami titkos felelem vagy titkolt gyengeseg kinozna. Regebben bizonyara vonzonak talalta volna, de mostanra
nem maradt benne sem erzelem, sem vagy. Nincs bennem elet, nyugtazta fasultan. – Üldöznek bennünket – szolalt meg a lany. – Tudom. – Honnan? Tenka megvonta a vallat, es fat tett a tűzre. – Sehova sem vezetö uton jartok, nincs lovatok vagy felszerelesetek, de draga penzen vett ruhatok van. A viselkedesetek nemesekre vall. Feltetelezem, hogy valami vagy valaki elöl futtok, es logikus, hogy ez a valaki üldöz benneteket. – Zavar? – Miert zavarna? – Ha veled talalnak, te is meghalsz. – Akkor engem nem talalnak meg. – Elmondjam, miert üldöznek? – A ti dolgotok. utjaink kereszteztek egymast, de mindketten a sajat vegzetünket követjük. Felesleges barmit megtudnunk egymasrol. – Miert? Attol felsz, hogy erdekelne, mi lesz velünk? Tenka jol meggondolta a valaszt: latta a lany szemen, mennyire dühös. – Talan. De föleg a gyengesegtöl felek, ami ebböl következik. Dolgom van, es nincs szüksegem mas gondjaira. Nem, ez igy nem igaz. Nem akarom mas gondjat a vallamra venni. – Ez önzes, nem? – Persze. De szükseges a tuleleshez. – es az olyan fontos? – csattant fel a lany. – Valoszinűleg. Különben ti sem menekülnetek. – Neki fontos – mutatott Renya az agyon fekvö öregre. Nekem nem. – A halal elöl nem lehet elmenekülni – mormolta Tenka. – Bar vannak papok, akik szerint van tulvilagi elet a halal utan. – Aulin is hisz ebben – mosolygott a lany. – Ezert fel. Tenka lassan megrazta a fejet, majd megdörzsölte a szemet. – Ez kicsit sok nekem – mondta, es ö is mosolyogni probalt. – Jobb lenne, ha lefeküdnenk. Elövette takarojat, leteritette a földre, es kinyujtozott. Feje a csomagjan pihent. – A Sarkanyhoz tartozol, igaz? – kerdezte Renya. – Honnan tudod? – tamaszkodott felkönyekre Tenka. – Ahogy azt mondtad: a szobamban. – Jo megfigyelö vagy. – A ferfi visszafeküdt, es lehunyta szemet. – A nevem Renya. – Jo ejt, Renya. – Elarulod a nevedet? A ferfi eltűnödött, hisz szamtalan erv szolt a hallgatas mellett. – Tenka kan – felelte azutan, es alomba merült. * Az elet kesz komedia, gondolta Faljaro, miközben mind a tiz körmevel kapaszkodott, negyven lab magasan az udvar köve felett. Alatta hatalmas Duvad szimatolt a levegöbe: busa feje jobbra-balra billegett, karmos mancsa fogazott pengejű kardja markolatat szorongatta. Egy jeges szelroham havat szort Faljaro szemebe. – Nagyon köszönöm – suttogta, es felnezett a viharfelhöktöl sötet egre. Vallasos ember volt, de az isteneket szeniliseknek tartotta, akik örökkevalosagukban kozmikusan rossz trefat űznek a halandokkal. A Duvad hüvelybe csusztatta kardjat odalent, es elballagott. Faljaro mely lelegzetet vett, athuzodzkodott az ablakparkanyon, es szethajtotta a nehez barsonyfüggönyöket. Apro dolgozoszobaban talalta magat egy asztal, harom tölgyfa szek, nehany lada, egy könyvespolc es egy kezirattarto között. A dolgozoszobaban rend volt.
Tulsagosan is nagy rend, gondolta Faljaro, amikor eszrevette a parhuzamosan fekvö tollakat az asztal közepen. Silius magisztertöl nem is vart kevesebbet. Az asztallal szemben mahagoni keretbe foglalt, hosszukas ezüsttükör logott. Faljaro megközelitette, kihuzta magat, es felemelte fejet. Veszelyes alaknak latta magat fekete maszkjaban, sötet ujjasaban es nadragjaban. Elöhuzta töret, es tamado allast vett fel. A latvanytol barki megborzongott volna. Tökeletes, sugta a tükörkepenek. Nem szeretnek veled egy sötet sikatorban talalkozni! Visszatette a tört, a dolgozoszoba ajtajahoz lepett, ovatosan felemelte a vaskilincset, es kinyitotta az ajtot. Elötte keskeny köfolyoso kanyargoit. Ket ajtot latott jobbra, kettöt balra. Faljaro a legtavolabbi ajtohoz lopozott a bal oldalon, es lassan megmozditotta a kilincset. Egyetlen hang nelkül tarult ki az ajto, Faljaro a falhoz lapulva siklott be. Meleg szobaba lepett, es bar a kandalloban a fa mar majdnem teljesen leegett, tompa vörös fenye meg megvilagitotta a hatalmas agy körüli függönyöket. Faljaro az agy fele mozdult, majd megtorpant, ugy figyelte a köver Siliust es eppoly köver szeretöjet. A ferfi a hasan feküdt, a nö a hatan, mindketten horkoltak. Miert lopakodom? tette fel maganak a kerdest. Akar dobokat verve is jarkalhatnek. Elfojtott egy kuncogast, megtalalta az ekszeres dobozt egy rejtett szekrenykeben az ablak alatt. Kinyitotta, es tartalmat az övere erösitett fekete vaszonzsakba öntötte. Ha a teljes arat megkapna ertük, öt evig elhetne kenyelemben, igy, hogy egy rosszhirű orgazdanak kell eladnia a nyomornegyedben, jo ha harom honapig elel belöle, vagy talan hat honapig is kihuzza, ha mellözi a szerencsejatekot. Megfordult a fejeben, hogy nem jatszik, de azonnal elvetette az ötletet. Harom honap, hatarozta el. Visszakötötte a zsakocskat, kihatralt a folyosora, megfordult... ...es szemtöl szembe talalta magat egy vaszon haloinges, magas, görnyedt hatu szolgaval. A ferfi felkialtott, es eliramodott. Faljaro is felorditott, es rohant: lefele a csigalepcsön, mig össze nem ütközött ket örrel. Mindkettö hatrahökölt, es hanyatt zuhant. Faljaro atbukfencezett köztük, felpattant es tovabb rohant baba – az örök szorosan a nyomaban. ujabb lepcsö tűnt fel jobbra. Harmasaval vette a fokokat, hosszu labai felelmetes sebesseggel mozogtak. Ketszer majdnem elvesztette az egyensulyat, mire a következö emeletre ert. Egy vasajto zarta el az utjat – a kulcs szerencsere ott logott a falon. A kapu mögül arado bűz kijozanitotta: esszerű felelem vetett veget a paniknak. A Duvadak szallasa! Hallotta, hogy mögötte dobognak az örseg leptei. Felemelte a kulcsot, kinyitotta az ajtot es belepett, majd ujra bezart maga mögött. Elindult a sötetsegben, buzgon imadkozott az örökkevalo Szenilisekhez, hagyjak eletben, hogy meg nehanyszor megtrefalhassak. Ahogy hozzaszokott a szeme a sötetseghez, latta a folyosorol nyilo üregeket, ahol Silius Duvadjai feküdtek szalma derekaljukon. Haladt tovabb, a tuloldali kapu fele, s közben levette a maszkjat. Mar majdnem odaert, amikor felhangzott mögötte a dörömböles, es az örök elfojtott kialtozasa verte fel a csendet. Egy legalabb hat lab magas Duvad botladozott elö az odujabol, izmos vallait es hosszu karjat fekete ször boritotta, tekintete Faljarot kutatta. Hosszukas arcaban eles agyarak kereteztek a szajat. A dörömböles hangosabba valt, Faljaro mely lelegzetet vett. – Nezd meg, mi törtent – mondta a szörnyetegnek. – Te ki? – sziszegte a leny, a szavakat a kilogo hosszu nyelv eltorzitotta. – Ne allj mar itt, nezd meg mit akarnak! – parancsolta Faljaro. A vadallat elindult hatra, a folyosora kilepö többi Duvad követte öt, ügyet sem vetettek Faljarora, aki odarohant az ajtohoz, beillesztette a kulcsot a zarba. Amikor elforditotta es kinyitotta az ajtoszarnyat, vad orditas razta meg a falakat. Faljaro hatrapillantott, latta, hogy eszement üvöltessel közelednek a Duvadak. Reszketö ujjakkal rantotta ki a zarbol a kulcsot, kiugrott az ajton,
becsapta maga utan, es bezarta. A friss ejszakai levegöt melyen beszivva felrohant a nyugati udvarhoz vezetö rövid lepcsön, tovabb a diszes falhoz, ahol sebesen elkezdett lefele maszni, majd leugrott a kikövezett utcara. Mar ervenyben volt a kijarasi tilalom, ezert a fenyeket elkerülve jutott el a fogadoig, felmaszott a rozsalugason a szobajahoz, es megkocogtatta a zsalugatert. Belter kinyitotta az ablakot es besegitette. – Nos? – kerdezte az öreg katona. – Megvannak az ekszerek – közölte Faljaro. – Elkeseritesz – csovalta meg fejet Belter. – Ennyi evet töltöttem a neveleseddel, es mi lett belöled? Tolvaj! – A veremben van – vigyorgott Faljaro. – Emlekszel a Bronzgrofra? – Az csak mese – felelte Belter. – es meg ha igaz is lenne, azota egyetlen leszarmazottja sem elt becstelen eletet. Meg az a nadir fattyu, Tenka sem! – Ne gyalazd, Belter – kerte Faljaro. – A baratom volt. 2. Tenka aludt, es az ismerös almok folytattak megszokott szellemjarasukat. Zöld, fagyott oceankent hullamzott elötte a sztyeppe, egeszen a latohatar peremeig. Ponija felagaskodott, amikor meghuzta a nyersbör zablat, majd del fele vagtatott, patai dobogtak a kemenyre szaradt agyagon. Tenka elvigyorodott, a szaraz szel az arcaba süvitett. Itt – es csak itt – a maga ura volt. Felig nadir, felig drenai, igazaban semmi: a haboru termeke, a kenyszeredett beke hus-ver szimboluma. A törzsek kimert udvariassaggal fogadtak, ez kijart annak, akinek ereiben Ulric vere folyt. De baratsagot nem kapott. A törzseket mar ketszer forditotta vissza Drenai ereje. Valaha regen a legendas Bronzgrof vedte Dros Delnochot Ulric hordai ellen, husz esztendeje a Sarkany tizedelte meg Jongir sereget. Tenka a kudarcra emlekeztette öket, igy hat egyedül lovagolt, es elvegzett minden feladatot, amit kapott. Kard, ij, landzsa, bard – mindegyikkel ügyesebben bant, mint tarsai, mert amikor azok abbahagytak a gyakorlast, hogy gyermekjatekaikat jatsszak, ö tovabb dolgozott. Hallgatta a bölcseket, akik mas szemmel neztek a csatakat, es alaposan megtanulta a leckeket. Egy nap majd elfogadjak. Ha eleg türelmes. De amikor hazalovagolt a satorvarosba, anyja a sator elött varta Jongir tarsasagaban. Sirt. Akkor mar tudta. Leugrott a nyeregböl es meghajolt a kan elött, anyjarol tudomast sem vett, ahogy illik. – Ideje hazaterned – mondta Jongir. Nem szolt, csak bolintott. – Varnak a Sarkany soraiban. Grofi sarjkent jussod, hogy belephess. A kan feszengett, kerülte Tenka pillantasat. – Mondj hat valamit! – csattant fel. – ugy lesz, ahogy kivanod, uram. – Nem könyörögsz, hogy maradhass? – Ha ezt kivanod... – Semmit sem kivanok töled. – Mikor indulok? – Holnap. Unokamhoz melto kiseretet kapsz: husz lovast. – Megtisztelsz, uram. A kan bolintott, Shillatra tekintett, majd elsetalt onnet. Shillat felrehajto tta a satorlapot, es Tenka belepett otthonukba. Megöleltek egymast. – o, Tani – suttogta az anyja könnyein keresztül. – Mi mindent kell meg tenned? – Dros Delnochban talan otthonra lelek – felelte Tenka, de mivel nem volt
bolond, ö maga sem hitte, hogy igy lesz. * Tenkat a vihar ablakok elleni ostroma ebresztette fel. Nyujtozkodott egyet, es a parazslo faszenne halvanyult tűzre pillantott. A lany a szekben aludt, melyeket lelegzett. Felallt, odalepett a kandallohoz, friss fat tett a tűzre, es eletre keltette a langokat. Megvizsgalta az öreget, arcszine nem sok joval biztatta. Tenka vallalt vont, es elhagyta a szobat. Jeghideg volt a folyoso, a fapadlo recsegett a csizmaja alatt. A regi konyha es a belsö kut fele vette az utjat, nehez volt vizet huzni, de elvezte a testmozgast, es a jutalma is meglett , amikor viz kezdett csörgedezni a fadezsaba. Levette sötet zekejet es szürke flanelinget, es megmosta a felsötestet. elvezte a jeges viz majdnem-fajdalmat alomtol meleg bören. Maradek ruhait is ledobta, es atment a tornaterembe. Felugrott es megpördült, könnyeden talpra esett, elöször a jobb keze vagta kette a levegöt, azutan a bal. Az ajtobol, a folyoso arnyekanak vedelmeböl Renya figyelte a ferfit elbűvölten. Tenka ugy mozgott, mint egy tancos, megis erzödött valami barbar öserö a jelenetböl, valami, ami egyszerre volt halalos es gyönyörű. A karok es a labak fegyverkent működtek, sorra gyilkoltak a lathatatlan ellenfeleket, miközben Tenka arca komoly maradt, minden erzelemtöl mentes. Renya megborzongott, szeretett volna visszavonulni a szobaja vedelmebe, de keptelen volt megmozdulni. A ferfi böre a napfenyben lagy aranybarnanak tűnt, alatta ezüst acelkent feszültek meg es ernyedtek el az izmok. Renya becsukta a szemet, es visszabotorkalt a szobaba, bar ne leste volna meg a masikat. Tenka lemosta magarol az izzadsagot, es gyorsan felöltözött, az ehseg marcangolta. A szobaba visszaterve megerezte, hogy a hangulat megvaltozott, Renya, aki az öreg mellett ült, es a hajat simogatta, kerülte a pillantasat. – Nemsokara vege a viharnak – mondta Tenka. – Igen. – Mi baj? – Semmi. Csak Aulin... olyan nehezen lelegzik. Mit gondolsz, rendbe jön? Tenka odalepett az agy mellett allo lanyhoz. Megfogta az öreg sovany csuklojat, a pulzusat kereste. A sziv gyengen es egyenetlenül vert. – Mikor evett utoljara? – Ket napja. Tenka beleturt a csomagjaba, kivett egy kis szaritott hust es nemi zabot. – Bar lenne cukrom – mormolta. – De nincs, ugyhogy be kell ernünk ezzel. Hozz edenyt es vizet! Renya szo nelkül engedelmeskedett Tenka elmosolyodott. A lany latta gyakorolni, es ez valamiert összezavarta. Megrazta a fejet. Renya egy vasedenyt hozott, tele vizzel. – A felet öntsd ki! A lany kilöttyintette a vizet a folyosora, Tenka pedig elkezdte törevel felszeletelni a hust, majd ovatosan a langok föle helyezte az edenyt. – Miert nem szoltal semmit reggel? – kerdezte. – Nem tudom, mire gondolsz. – Amikor gyakorolni lattal. – Nem lattalak. – Akkor honnan tudtad, honnan hozd a vizet es az edenyt? eszrevettem volna, ha ejjel kiosonsz egy felderitöutra. – Ki vagy te, hogy csak ugy faggatozol? – csattant fel a lany. Tenka visszafordult. – Idegen vagyok. Semmi szükseg ra, hogy hazudj vagy tagadj. Csak baratokkal szemben kell alarcot hordanunk. A lany leült, hosszu labait a tűz fele nyujtotta. – Milyen szomoru – mondta halkan. – Nem epp a baratokhoz kene
öszintenek lennünk? – Idegenekkel könnyebb, hisz csak egy pillanatra erintkezik az eletetek. Nem okozhatsz nekik csalodast, mert nem tartozol nekik semmivel, es ök sem varnak töled semmit. A baratokat könnyű megbantani – ök mindent szeretnenek. – Furcsa barataid lehettek – szolalt meg a lany. Tenka megkavarta a levest törevel. Hirtelen kenyelmetlenül erezte magat, mint aki elvesztette a tarsalgas feletti uralmat. – Honnet szarmazol? – kerdezte. – Azt hittem, nem erdekel. – Miert nem szoltal? A lany szeme összeszűkült. Elforditotta a fejet. – Nem akartalak megzavarni. Hazudott, ezt mindketten tudtak, a feszültseg megis csökkent, a csend valahogy otthonosabba valt köztük. A vihar lassan elcsitult, az üvöltö szel nyöszörgöve valt odakint. Amikor a leves besűrűsödött, Tenka zabot kevert hozza, vegül egy kis sot csekely keszleteböl. – Jo illata van. – Renya a tűz föle hajolt. – Mifele hus ez? – Föleg szamar – közölte Tenka. Elment a konyhaba tanyerert. Mire visszaert, Renya mar felkeltette az öreget: epp felülni segitett neki. – Hogy erzed magad? – kerdezte Tenka. – Harcos vagy? – Aulin szemeben felelem szűkölt. – Igen. De nem kell tartanod tölem. – Nadir? – Zsoldos. Föztem neked egy kis levest. – Nem vagyok ehes. – Akkor is meg kell enned. Az öreg megmerevedett a parancsolo hangnem hallatan, majd elforditotta a fejet, es bolintott. Renya lassan megetette, ezalatt Tenka a tűz mellett üldögelt. etelpocsekolas, hisz az öregember meg fog halni. Megsem banta, maga sem ertette, miert. A vegen Renya összeszedte az edenyeket. – Nagyapam beszelni szeretne veled – mondta, es kiment a szobabol. Tenka az agy melle lepett, lenezett a haldoklora. Aulin szürke szemei laztol ragyogtak. – Nem vagyok erös – kezdte Aulin. – Soha nem is voltam az. Mindenkinek csalodast okoztam, aki bizott bennem. Kiveve Renyanak... ö nem csalodott bennem. Elhiszed? – Igen – valaszolta Tenka. Miert erzik a gyengek mindig ugy, hogy feloldozast kell kapniuk? – Megvedelmezed Renyat? – Nem. – Megfizetem. – Aulin megragadta Tenka karjat. – Csak Sousaba vidd el. Öt vagy hat nap delre. – Semmit nem jelentesz nekem. Nem tartozom neked semmivel. es nem tudsz eleget fizetni. – Renya azt mondta, a Sarkanyhoz tartozol. Hol a becsületed? – A sivatag homokja ala temettem. Elveszett az idö kavargo ködeben. Nem akarok beszelgetni veled, öreg. Nincs mit mondanod nekem. – Kerlek, hallgass meg – könyörgött Aulin. – Amikor fiatalabb voltam, a Tanacsot szolgaltam. Ceskat tamogattam, az ö gyözelmeert küzdöttem. Hittem benne, igy hat en is, legalabb reszben, felelös vagyok a zsarnoksagert, ami ezt a földet sujtja. Valaha a Forras papja voltam, bekes eletet eltem. Most meghalok, es mar semmit nem tudok biztosan. De nem halhatok meg ugy, hogy Renyat a Duvadak predajara hagyjam. Nem erted? Az eletem kudarc, legalabb a halalommal segitenem kell. Tenka elhuzta a kezet es felallt. – Most te figyelj ram – szolt. – Azert jöttem, hogy megöljem Ceskat. Nem hiszem, hogy tulelem, es sem idöm, sem kedvem magamra venni helyetted
barmiert a felelösseget. Ha azt akarod, hogy eljusson a lany Sousaba, gyogyulj meg. Hasznald az akaratod. Az öreg varatlanul elmosolyodott, minden felelme es feszültsege eltűnt. – Meg akarod ölni Ceskat? – suttogta. – en ennel is többet ajanlhatok. – Többet? Mi lehet ennel több? – Taszitsd le a tronjarol. Vess veget az uralmanak. – Ha megölöm, megtörtenik. – Persze, de valamelyik tabornoka atveszi a helyet. Tölem megkaphatod a titkot, hogyan pusztitsd el a birodalmat es szabaditsd fel Drenait. – Ha most varazserejű kardokrol es magiakrol akarsz meselni, csak az idödet vesztegeted. Ezeket a meseket mar hallottam. – Nem. igerd meg, hogy Sousaig megveded Renyat. – Meggondolom – felelte Tenka. A tűz ismet kialudni keszült, ratette hat a maradek gallyakat, mielött elment megkeresni a lanyt. Renya a hideg konyhaban üldögelt. – Nincs szüksegem a segitsegedre – mondta, es nem nezett fel. – Meg nem is ajanlottam fel. – Nem erdekel, ha elkapnak. – Ahhoz tul fiatal vagy – terdelt le ele Tenka, es felemelte a lany allat – Gondoskodom rola, hogy eljuss Sousaba. – Biztos vagy benne, hogy eleget tudunk fizetni? – Aulin szerint igen. – Nem kedvellek, Tenka kan. – Üdvözöllek az emberek többsegenek köreben! – felelte a ferfi. Otthagyta Renyat, es visszatert a szobajaba, az öreghez. Felnevetett, es szelesre tarta az ablakot a teli hideg elött. Feher örökkevalosagban tarult fel elötte az erdö. Mögötte az öreg holtan feküdt. * Renya meghallotta a nevetest, es bejött a szobaba. Aulin karja lecsuszott az agyrol, csontos ujjai a fapadlora mutattak, bekes arccal, csukott szemmel feküdt. A lany odalepett hozza, es gyengeden megerintette az arcat. – A futasnak vege, Aulin. Vege a felelemnek is. Vezessen haza a Forrasod! Letakarta a halott arcot egy takaroval. – Mar nem köt az igereted – szolt a nema Tenkahoz. – De igen – felelte az, es bezart az ablakot. – Azt mondta, hogy tudja, hogyan lehet veget vetni Ceska uralmanak. Tudod, mire gondolt? – Nem – fordult el a lany, es üres szivvel kezdte el összeszedegetni a ruhait. Megtorpant, a köpeny kihullott a kezeböl, ahogy a haldoklo tűzre meredt, es megrazta a fejet. A valo vilag elmosodott. Miert eljen? Semmiert? Mi fontos? Semmi. Leterdelt a tűz melle, a szeme sem rebben, miközben fajdalom töltötte be a korabbi üresseget. Aulin mellett az eletet apro kedvessegek, gyengedseg es törödes töltötte be. Sosem volt szandekosan kegyetlen vagy rosszindulatu, sosem moho. Megis egy elhagyatott kaszarnyaban vegezte, űzött bűnözökent, elarulva, istenetöl elhagyatva. Tenka arcan semmifele erzelem nem tükrözödött, ahogy a lanyt figyelte. ö megszokta a halalt. Csendben összecsomagolta a holmijat, felallitotta a lanyt, összegombolta a kabatjat es gyengeden az ajto fele lökte. – Itt varj ram – mondta. Visszatert az agyhoz, levette takarojat a halott teströl. Az öreg szeme kinyilt, mintha a harcost figyelte volna. – almodj igaz almot – suttogta Tenka. – Vigyazok ra. Lezarta a halott szemeket, es összecsavarta a takarot. Kint friss levegö varta. A szel elhalt, gyenge nap ragyogott a tiszta egen. Tenka mely levegöt vett. – es vege – suttogta Renya. Tenka körülnezett. Negy harcos valt ki a fak
arnyai közül, es meztelen karddal a kezükben lassan közeledtek. – Hagyj magamra – mondta a lany. – Csend. Meglazitotta a zsakjat, a hora ejtette, hatracsusztatta a kabatjat a vallan, elöbukkant kardja es vadasztöre. Tiz lepest tett elöre, es varta az ellenseget, probalta felbecsülni az erejüket. Delnoch vörös es bronz jelvenyet viseltek. – Mit akartok? – kerdezte Tenka, ahogy közelebb ertek. Egyik katona sem szolalt meg, ez veteranokra utalt, de lassan szetvaltak, keszen barmi tamadasra. – Beszeljetek, vagy a csaszar a fejeteket veszi! – szolt Tenka. Ez megallitotta öket, pillantasuk egy eles arcvonasu, hideg, kegyetlen szemű ferfi fele fordult a bal oldalon, aki elörelepett. – es miota beszel egy eszaki vadember a csaszar neveben? – sziszegte. Tenka elmosolyodott. A katonak mind megalltak, es a valaszra vartak, elvesztettek az elsö cselekves lehetöseget. – Akkor megmagyarazom – mosolygott tovabbra is, es a parancsnok fele indult. – Az a helyzet, hogy... – Mozdult a karja kifele, felfele, es összetörte a ferfi orrat, az agyaba nyomva a bezuzott csontokat. Tenka megpördült es ugrott, csizmas laba egy masik katona gegejere csapott. Mar ugras közben elöhuzta a vadasztöret. Talpra esett, kivedett egy tamadast, es ellenfele torkaba martotta a töret. A negyedik ferfi magasba emelt karddal rohant Renya fele. A lany mozdulatlanul allt, erdektelenül figyelte a tamadojat. Tenka elhajitotta a töret – nyelevel a katona tarkojat talalta el a sisakja aljan. A ferfi elvesztette az egyensulyat, felbukott a hoban, es elejtette a kardot. Tenka rohanni kezdett, es mielött a masik talpra allt volna, ravetette magat a hatara. Ezzel ismet felboritotta a ferfit, akinek sisakja is legurult a fejeröl. Tenka belemarkolt a hajaba, hatrarantotta a fejet, majd balra csavarta. Akar a szaraz ag roppant el a csigolya. Tenka felemelte töret, letörölte rola a vert es eltette. Körülnezett. Minden csendesnek tűnt. – Mi, nadirok – suttogta, es lehunyta a szemet. – Mehetünk? – kerdezte Renya. A ferfi zavartan nezett a lany szemebe es karon fogta. – Mi a bajod van? Meg akarsz halni? – Nem – jött a szorakozott valasz. – Akkor miert nem mozdultal? – Nem tudom. Megyünk? Könnycseppek gyülekeztek ejsötet szemeben, lassan legördültek, de az arca kifejezestelen maradt. Tenka letörölt egy könnycseppet. – Ne nyulj hozzam – suttogta Renya. – Figyelj ram. Az öreg azt akarta, hogy elj, szeretett teged. – Nem erdekel. – öt erdekelte. – Teged erdekel? – A kerdes ökölcsapaskent erte Tenkat. Elgondolkozott, melyen magaban kereste a valaszt. – Igen, erdekel. A hazugsag könnyen jött, es csak amikor kimondta, akkor döbbent ra, hogy nem is volt hazugsag. A lany melyen a szemebe nezett, es bolintott. – Veled megyek – közölte. – De tudd, hogy atkot hozok mindenkire, aki szeret. A halal üldöz; sosem lett volna szabad megszületnem. – A halal mindenkit üldöz, es mindenkit meg is talal. Elindultak del fele, de megalltak a kösarkanynal. Jeges esö fagyasztott gyemantbundat az oldalara. Tenka lelegzete elakadt, amikor az arcara nezett: a letört fogakra csurgo esöcseppek uj, ragyogo jegfogsort formaltak, a szobor visszanyerte nagyszerűseget, a Sarkany hatalmat. Bolintott, mint aki nema üzenetet hall. – Gyönyörű – mondta Renya.
– Annal is több – felelte halkan Tenka. – el. – el? – Itt bent – valaszolta a ferfi, es megerintette a szivet. Üdvözöl itthon. * Egy egesz hosszu napon at haladtak del fele. Tenka keveset beszelt, a horejtette ösvenyekre összpontositott, es az esetleges örjaratokat igyekezett elkerülni. Nem tudta, hogy a negy katona egy nagyobb csapathoz tartozott-e, vagy akar több csapat is üldözheti a lanyt. Különös modon nem banta. ö szabta meg a tempot, csak ritkan pillantott hatra, hogy Renya jön-e utana. Amikor egy kis szünetet tartott, hogy az eget vagy a talajt vizsgalja, a lany mindig ott volt mögötte. Renya csendben követte, vegig az elötte jaro magas ferfit figyelte, biztos mozdulatait es azt az ovatossagot, ahogy az utat kivalasztotta. Ket jelenet villant fel ujra es ujra az emlekezeteben, a mezitelen tanc az elhagyatott tornateremben es a halaltanc a hoban a katonak ellen. Az egyik jelenet összemosodott a masikkal. Ugyanaz a tanc. A mozdulatok lagyak, szinte folyekonyak, ahogy ugrott es fordult. Ha összehasonlitotta a katonakkal, azok szinte esetlennek tűntek, mint a droton rangatott lentriai babok. es most halottak. Vajon volt csaladjuk? Valoszinűleg. Szerettek a gyerekeiket? Valoszinűleg. Magabiztos emberekkent setaltak a tisztasra, es megis, nehany pillanaton belül halottak voltak. Miert? Mert Tenka kannal akartak tancolni. Megborzongott. Alkonyodert, a fak arnyai megnyultak. Tenka egy szeltöl vedett sziklakupac töveben rakott tüzet. A melyedest göcsörtös tölgyek vettek körül, es ovtak a szeltöl. Renya szaraz faagakat gyűjtött, es gondosan halomba rakta a tűz mellett. Valotlannak erezte az egesz vilagot. Az egesz vilagnak ilyennek kellene lennie, gondolta. Jeggel boritott, hotiszta, minden növeny alszik, a tavasz arany tökeletessegere var, a jeg alatt elsorvad a gonosz. Ceska es demonfattya legioi elhalvanyulnanak, mint a gyermekkor remalmai, es az öröm visszaterhetne Drenai földjere. Tenka elövett egy edenyt a csomagjabol, es a tűz föle tette, havat lapatolt bele, amig felig meg nem telt melegedö vizzel. Egy vaszonzsakocskabol böseges mennyisegű zabot öntött a vizbe es megsozta. Renya csendben figyelte, kek mandulavagasu szemeit nezte. Amikor Tenka odaült a tűz melle, bekes nyugalmat erzett. – Mit keresel errefele? – kerdezte. – Megölöm Ceskat – felelte Tenka, es megkavarta a kasat egy fakanallal. – Mit keresel errefele? – hangzott el ujra a kerdes. Percek teltek el, de a lany tudta, hogy Tenka a valaszon gondolkodik, igy hat vart, elvezte a meleget. – Nincs hova mennem. A barataim meghaltak. A felesegem is... Nincs semmim. Az az igazsag, hogy soha sem volt semmim. – Voltak barataid. Feleseged. – Igen. Nem könnyű megmagyarazni. Ismertem egyszer egy bölcset Ventriaban, ahol eltem. Gyakran beszelgettem vele az eletröl, szerelemröl, baratsagrol, sokszor megszidott, felbosszantott. Agyaggyemantokat emlegetett. – Tenka megrazta a fejet, elhallgatott. – Gyemantok agyagbol? – Nem fontos. Beszelj Aulinrol. – Nem tudom, mit akart elmondani neked. – Tudom – valaszolta Tenka. – Beszelj az emberröl. Ket botocska segitsegevel kiemelte az edenyt a tűzböl, es a földre tette kihűlni. Renya elörehajolt, friss fat tett a tűzre. – Bekes ember volt, a Forras papja. De Arkanista is volt, es semmit sem elvezett jobban, mint a Regvoltak emlekeit kutatni. Hirnevet szerzett. Azt meselte, hogy amikor Ceska hatalomra került, meg tamogatta, elhitt minden
igeretet egy jobb jövöröl. De elkezdödött a terror, es jöttek a Duvadak... – Ceska mindig is imadta a magiat – mondta Tenka. – Ismerted? – Igen. Folytasd! – Aulin az elsök között vizsgalta meg a graveni lelöhelyet. Megtalalta a rejtett lejaratot, aztan a masinakat. Azt mondta, kutatasai meggyöztek arrol, hogy a masinakat a Regvoltak bizonyos betegsegek gyogyitasara hasznaltak. De ahelyett, hogy erre hasznaltak volna, Ceska adeptusai megteremtettek a Duvadakat. Elöször csak az arenakban hasznaltak öket, es a tömeg tombolt, amikor darabokra teptek egymast, de hamarosan az utcakon is feltűntek – pancelban, Ceska testörsegenek jelvenyevel. Aulin sajat magat hibaztatta, es elutazott Delnochba, hogy megvizsgalja a Feny termet az eröd alatt. Megvesztegetett nehany katonat, es a sathulik földjen keresztül akart elmenekülni. Megkezdödött a hajsza, es delnek kenyszerültünk. – Te hogy keveredtel bele? – kerdezte Tenka. – Nem rolam beszelünk, hanem Aulinrol. Most rolad van szo. – Kaphatok egy kis kasat? Tenka bolintott, megizlelte a kasat, es odanyujtotta a lanynak. Renya csendben evett, es visszaadta a maradekot. Tenka is csillapitotta ehet, majd a hideg sziklanak vetette hatat. – Van valami rejtelyes benned, hölgyem. De hagyjuk. Szomoru hely lenne a vilag rejtelyek nelkül. – A vilag szomoru hely – felelte a lany. – Tele van halallal es banattal. Miert erösebb a gonoszsag a szeretetnel? – Biztos, hogy igy van? – kerdezett vissza Tenka. – Te nem Drenaiban eltel. Az Aulinhoz hasonlo embereket bűnözökkent üldözik, a parasztokat lemeszaroljak, ha nem takaritjak be az elöirt mennyiseget, az arenakat üvöltö tömeg tölti meg, amikor allatok tepnek darabokra gyerekeket es nöket. Undorito! – Elmulik – mondta Tenka. – Ideje nyugovora ternünk. A lany fele nyujtotta a kezet, de az visszariadt, hirtelen felelem költözött a szemebe. – Nem bantalak, de ki kell oltanunk a tüzet. Megosztozunk a melegen... de csak azon. Bizz bennem! – Egyedül alszom – közölte a lany. – Rendben. – Tenka kigöngyölte a takarot, atadta a lanynak, majd beburkolozott a köpenyebe, es a sziklahoz visszadölve lehunyta szemet. Renya lefeküdt a hideg talajra, karjat hasznalta parnakent. A tűz kihunytaval egyre hidegebb lett az ejszaka, a lany vegtagjai atfagytak. Arra ebredt, hogy vacog. Tenka kinyitotta a szemet, es a kezet nyujtotta neki. – Gyere ide! A lany engedelmeskedett. Tenka szetnyitotta a köpenyet, beburkolta Renyat es magahoz huzta, mielött mindkettejüket betakarta volna a pokroccal. A lany befeszkelte magat, de meg mindig reszketett. – M-m-meselj az agyaggyemantokrol – kerte. Tenka elmosolyodott. – A bölcset Kiadsnak hivtak. Azt mondta, tul sok ember rohan vegig az eleten anelkül, hogy megallna elvezni, amije van. Meselt egy emberröl, aki kapott egy agyagkorsot egy baratjatol. Vizsgald meg, ha van idöd, kerte a barat. De csak egy kis agyagkorso volt, igy hat az ember felretette, es elte tovabb az eletet: az idejet arra forditotta, hogy vagyont gyűjtsön. Egy nap, mikor mar öreg volt, elövette a korsot, es kinyitotta. Egy nagy gyemantot talalt benne. – Nem ertem. – Kias szerint az elet agyagkorso. Ha nem szanunk ra idöt, hogy a melyere nezzünk, nem tudjuk elvezni a tartalmat sem. – Ha megertjük az eletet, többnyire elveszitünk minden örömet – suttogta a lany. Tenka nem felelt: az ejjeli egboltot nezte es a tavoli csillagokat. Renya alomtalan alomba merült, feje elörebukott, a rövidre vagott hajat fedö kendö lecsuszott. Tenka kinyult, hogy visszahuzza a helyere, de megtorpant, amikor
a keze a lany hajahoz ert. Nem rövidre vagtak – olyan hosszura nött, amilyen hosszura nöhetett. Nem haj volt, hanem sötet ször, puha es finom. ovatosan visszahuzta a kendöt a helyere, es becsukta a szemet. A lany Duvad volt, felig allat, felig ember. Nem csoda, hogy nem erdekelte az elet. Az ilyenek szamara is rejtöznek gyemantok az agyagkorsoban? morfondirozott a ferfi, mielött elnyomta az alom. 3. A Sarkany kaszarnyaja mellett egy ferfi hajtotta kette a bokrok paravanjat. Nagydarab ember volt, szeles vallai keskeny csipöben es hosszu labakban vegzödtek, fekete ruhat viselt, es a kezeben vasvegű elefantcsont botot szorongatott. Csuklyaja alatt fekete böralarc takarta az arcat. Könnyeden, de ovatosan mozgott, atletikus, sima mozdulatokkal, ragyogo kek szeme minden bokrot es arnytakarta fat megvizsgalt. Amikor meglatta a holttesteket, ovatosan körbejarta öket, a nyomokbol olvasta ki a rövidke csata törtenetet. Egy ferfi negy ellen. Az elsö harom szinte azonnal meghalt, es ez gyorsasagra utalt. A negyedik elrohant a maganyos harcos mellett. A magas ferfi követte a nyomokat, es bolintott. A maganyos harcos nem volt egyedül, de a tarsa nem vett reszt a küzdelemben. Kis labnyomok, de hosszu leptek. Egy nö? Igen, egy nö. Egy magas nö. Visszanezett a testekre. – Szep munka volt – mondta hangosan, hangjat a maszk eltorzitotta. – atkozottul szep munka. – Negyen egy ellen. Nem sok ferfi gyözne ilyen eselyekkel, es ez az ember nemcsak gyözött, de sertetlenül hagyta el a terepet. Ringar? Villamgyors gyilkos, döbbenetes reflexek. De ö ritkan probalkozott a nyakvagassal, altalaban a test also reszet valasztotta, a kibelezest. Argonin? Nem, ö halott. Furcsa, milyen könnyű elfeledkezni rola. Akkor ki? Egy ismeretlen? Nem. Egy olyan vilagban, ahol a harci tudasnak döntö jelentösege van, nem nagyon fordulnak elö ismeretlenek ilyen kepessegekkel. Meg egyszer megvizsgalta a nyomokat, elkepzelte a küzdelmet, figyelmet a közeppontban levö elmosodott nyomok fele forditotta. A harcos felugrott a levegöbe es megpördült, mint egy tancos, mielött a halalos csapast bevitte volna. Tenka kan! A felfedezes sziven ütötte az oriasi ferfit. Furcsan villant a szeme a maszk alatt, lelegzete akadozobba valt. A vilag összese embere közül, akit gyűlölt, Tenka kan büszkelkedhetett az elsö hellyel. Vagy ez mar nem igaz? Ellazult, es visszaemlekezett, de az emlekek felidezese sokent marta a behegedetlen sebeket. – Akkor kellett volna megöljelek – mondta. – Akkor mindez nem törtent volna meg velem. Elkepzelte Tenka haldoklasat, ahogy vere a hora folyik. Nem erzett örömet, de ehezett a latvanyra. – Megfizetsz – suttogta. es del fele indult. * Tenka es Renya jol haladtak a masodik napon, senkivel nem talalkoztak, emberi nyomokra sem bukkantak. A szel elcsendesült, a tiszta levegö mar a tavasz igeretet hordozta. Tenka szinte egesz nap hallgatott, Renya sem faggatta. Alkonyattajban, ahogy egy meredek lejtö fele ereszkedtek le, Renya
megbotlott es felbukott, elöregurult a hegy labaig, es beütötte a fejet egy göcsörtös tölgyfa gyökerebe. Tenka odaugrott melle, felrehuzta a kendöjet, hogy megvizsgalja a serülest a homlokan. A lany szeme tagra nyilt. – Ne nyulj hozzam! – sikoltotta, es Tenka kezebe karmolt. A ferfi hatralepett, atnyujtotta a kendöt. – Nem szeretem, ha hozzam ernek – mondta bocsanatkeröen a lany. – Nem nyulok hozzad – valaszolta a ferfi –, de be kellene kötözni a sebedet. Renya megprobalt felallni, de megszedült, es terdre bukott a hoban. Tenka nem mozdult, hogy felsegitse. Körbenezett, taborhelyet keresett, es eszrevett egy elfogadhato helyet harminc lepesre baka: a fak termeszetes keritese zarta el a szel utjat, melyen lelogo agaik a hovihar elöl is vedtek. Arrafele indult, utközben gallyakat szedegette fel a földröl. Renya figyelte az utjat, es megprobalt felallni, de rosszul erezte magat, es visszafoghatatlanul remegett. Fajt a feje, a fajdalom ütemes kalapalasa a rosszullet ujabb es ujabb hullamait inditotta el. Elindult negykezlab. – Nincs szüksegem a segitsegedre – suttogta. Tenka megrakta a tüzet, addig fujta a gallyakat, amig vegre aprocska langok kezdtek reszketni a ho felett. Nagyobb gallyakat rakott ra, vegül agakat. Amikor vigan egett a fa, visszatert a lanyhoz, es felnyalabolta az eszmeletlen testet, a tűz melle fektette , azutan felmaszott a közeli fara, es zöld agakat vagott rövidkardjaval. agyat keszitett a lanynak, rafektette es betakarta a takaroval. Megvizsgalta a sebet, a bör nem repedt meg, de csuf horzsolas kerekedett egy tojas nagysagu pup körül. Megsimogatta az arcat, bamulta a bör selymesseget es a nyak ives vonalat. – Nem bantalak, Renya – mondta. – Barki is voltam, barmit is tettem, amit szegyellnem kell, nöt meg nem bantottam. Gyereket sem. Biztonsagban vagy mellettem... es a titkod is biztonsagban van. – Tudom, mit erzel. es is ket vilagbol szarmazom, felig nadir, felig drenai vagyok, egeszeben sehova nem tartozom. Neked meg rosszabb. De itt vagyok. Higgy bennem. Visszatert a tűzhöz, szerette volna, ha mindezt akkor is el tudta volna mondani, amikor a lany ebren van, de tudta, hogy nem fogja. Egesz elete folyaman csak egyetlen nö elött tarta ki a szivet: Illae elött. A gyönyörű Illae, akit a ventriai piacon vasarolt maganak. Elmosolyodott az emleken. Ketezer ezüstbe került, es csak amikor hazavitte derült ki, hogy a lany nem hajlando megosztani az agyat. – Eleg ebböl az ostobasagbol! – dühöngött. – Az enyem vagy. Testestül, lelkestül. Megvettelek! – Csak a holttestemet! – vagott vissza a lany. – Nyulj hozzam, es megölöm magam. Azutan teged is. – Csalodni fogsz, ha ebben a sorrendben probalkozol felelte. – Ne gunyolodj rajtam, barbar! – Jo. Mit akarsz tölem? Adjalak el egy ventriainak? – Vegyel felesegül. – es akkor szeretni es tisztelni fogsz? – Nem. De lefekszem veled, es igyekszem, hogy jo tarsad legyek. – Hat ezt az ajanlatot nehez visszautasitani. Egy rabszolgalany, aki magasabb arert, de kevesebbet kinal az uranak, amit az mar megvasarolt. Miert tennem meg? – Miert ne? Ket hettel kesöbb összehazasodtak, es tiz eves hazassaguk alatt Tenka boldog volt. Tudta, hogy a lany nem szereti, de ez nem erdekelte. Nem arra volt szüksege, hogy szeressek, hanem hogy ö szerethessen. Illae ezt az elejen megerezte, es könyörtelenül kihasznalta. Tenka sohasem arulta el, hogy tisztaban van a jatek lenyegevel, csak elvezte az eletet. Kias, a bölcs megprobalta figyelmeztetni. – Tul sokat adsz magadbol, baratom. Nekiadod az almaidat es a
remenyeidet, de meg a lelkedet is. Ha elhagy vagy elarul, mid marad? – Semmi – felelte öszinten Tenka. – Bolond ember vagy, Tenka. Remelem, hű marad hozzad. – Hű marad. Olyan biztos volt benne! De nem szamolt a halallal. Tenka megborzongott, es összehuzta kabatjat a hirtelen feltamado szelben. Elviszi a lanyt Sousaba, es tovabbmegy Drenanba. Nem lesz nehez megtalalnia Ceskat, es megölni sem. Senkit nem lehet olyan jol vedeni, hogy sebezhetetlen legyen. Akkor legalabbis nem, ha az orgyilkos kesz meghalni. es Tenka kesz volt ra, varta a halalt, vagyodott a fekete üresseg, a fajdalom hianya utan. Mostanra Ceska mar tudja, hogy Tenka uton van. A levelet egy honapon belül megkapta, hiszen tengeren ment Meshrapurba, es onnan eszakkeletDrenanba. – Remelem, almodsz rolam, Ceska. Remelem, remalmokat almodsz. – Nem tudom, hogy vele mi a helyzet, de az en remalmaimban gyakori vendeg vagy – mondta egy elfojtott hang. Tenka megpördült, kardja megvillant a levegöben. Egy orias allt elötte fekete alarcban. – Azert jöttem, hogy megöljelek – mondta, es elövette hosszukardjat. Tenka elhatralt a tűztöl, a ferfit figyelte, tudatat kiüritette, teste magabiztosan es könnyeden vette fel a harci tartast. Az orias megpörgette a kardjat, szelesre tarta karjait a biztosabb egyensuly erdekeben. Tenka pislogott, amikor felismerte. – Ananais? – kerdezte. Az orias kardja a nyaka mellett szisszent, de Tenka kivedte a vagast, es hatraugrott. – Ananais, te vagy az? – kerdezte ismet. Az orias neman allt egy pillanatig. – Igen – mondta vegül. – en vagyok az. es most vedd magad! Tenka eltette a kardjat, es elörelepett. – Nem akarok harcolni veled – mondta. – es fogalmam sincs, hogy miert akarod a halalomat. Ananais elöreugrott, ökle lecsapott, es Tenka hatrazuhant a hoban. – Miert? – kialtotta. – Nem tudod, miert? Nezz ram! Letepte magarol a börmaszkot, es a tűz imbolygo fenyeben Tenka elö remalmot pillantott meg. Nem arcot, csak egy arc eltorzult, sebhelyes romjait. Az orr es a felsö szaj eltűnt, a maradek bört feher es vörös forradasok szabdaltak. Csak a kek szem es a göndör szöke haj mutatta, hogy ember all elötte. – A feny edes isteneire – suttogta Tenka. – Ezt nem en csinaltam... nem tudtam. Ananais lassan elörelepett, leengedte a kardjat, a hegye Tenka nyakat erintette. – A kavics, ami a lavinat elinditja – mondta rejtelyesen. Tudod, mire gondolok. Tenka felemelte a kezet, es lassan felretolta a kardpenget. – El kell hogy meseld, baratom – mondta es felült. – A pokolba veled! – orditotta az orias, elejtette a kardjat, talpra rantotta Tenkat, es magahoz huzta, amig arcuk csak nehany centimeterre volt egymastol. – Nezz ram! Tenka farkasszemet nezett a jegkek szemekkel, latta az ugrasra keszen kucorgo örületet. elete egy cernaszalon függött. – Mondd el, mi törtent – kerte halkan. – Nem futok el. Ha meg akarsz ölni, legyen. De mondd el. Ananais elengedte, es elfordult, megkereste a maszkjat, hatat forditott Tenkanak. es abban a pillanatban Tenka rajött, mit is kivannak töle. Szomorusag öntötte el. – Nem tudlak megölni – mondta. Az orias visszafordult, könnyek csorogtak a szemeböl. – o, Tani – kezdte, de megtört a hangja. – Nezd, mit tettek velem! – Terdre roskadt, kezevel eltakarta az arcanak maradvanyat. Tenka leterdelt melle a
hoba, es atölelte. Az orias zokogni kezdett, hangosan, fajdalmasan. Tenka a hatat paskolgatta, mintha kisgyerekkel lenne dolga, es sajatjanak erezte a fajdalmat. Ananais nem azert jött, hogy megölje, hanem hogy meghaljon Tenka kezetöl. es a nadir tudta, miert öt hibaztatja. Amikor megkaptak a Sarkany feloszlatasarol a parancsot, Ananais összegyűjtötte az embereket, Drenanba akart vonulni es letaszitani Ceskat a tronjarol. Tenka es a Sarkany parancsnoka, Baris Gan lecsendesitettek az embereket, es emlekeztettek öket, hogy a rendert eltek es harcoltak. A forradalom befejezödött, meg mielött elkezdödött volna. es a Sarkanyt szetvertek, az orszag romokban, felelem mindenütt. Ananaisnak igaza volt. Renya csendben figyelte, hogy a siras csillapodik, majd felallt, es mielött odalepett a ket ferfihez, fat rakott a haldoklo tűzre. Ananais felpillantott, meglatta, es az alarc fele kapott. A lany odalepett melle, leterdelt, finoman megfogta a kezet, ami az alarcot a helyere emelte, es gyengeden, de hatarozottan elhuzta a maszkot, sötet szeme a ferfi tekintetet figyelte. Amikor elöbukkant tönkretett arca, Ananais lehunyta a szemet, es lehajtotta a fejet. Renya elörehajolt es megcsokolta a homlokat, forradasos arcat. A ferfi felpillantott. – Miert? – suttogta. – Mindannyian forradasokat viselünk – magyarazta a lany. – Jobb, ha az arcodon, mintha; a lelkeden. – Felallt es visszatert az agyahoz. – ö ki? – kerdezte Ananais. – Ceska üldözöttje – valaszolta Tenka. – Mint mi mind – jegyezte meg az orias, es visszatette az alarcot. – Igen, de meg meglepjük! – Az szep lenne. – Bizz bennem, baratom. Meg fogom ölni. – Egyedül? Tenka elvigyorodott: – Egyedül vagyok? – Nem! Van valami terved? – Meg nincs. – Helyes. Aggodtam, hogy kettönknek kell megostromolni Drenant. – Akar erre is sor kerülhet. Hanyan elnek meg a Sarkanybol? – Nagyon kevesen. A legtöbben hallgattak a hivasra. en is megtettem volna, ha idöben eler. Decado meg el. – Ez igazan jo hir – mondta Tenka. – Nem igazan. Szerzetes lett. – Szerzetes? Decado? Azert elt, hogy öljön! – Mar nem. Sereget akarsz toborozni? – Nem, az semmit nem erne a Duvadak ellen. Tul erösek, tul gyorsak, tul jok. – Legyözhetöek – mondta Ananais. – Ember altal nem. – en legyöztem egyet. – Te? – Igen. Miutan feloszlattak a csapatot, megprobalkoztam a földművelessel. Nem működött. Sulyos adossagaim gyűltek össze, amikor Ceska megnyitotta az arenakat, igy hat gladiator lettem a hadijatekokon. Gondoltam, harom viadal alatt összeszedek annyit, hogy kifizessem az adossagaimat. De elvezni kezdtem, erted? alnev alatt harcoltam, de Ceska rajött, ki vagyok. Legalabbis erre gyanakszom. Egy Treus nevű emberrel kellett volna megküzdenem, de amikor a kapuk kinyiltak, egy Duvad allt elöttem. Az istenekre, legalabb nyolc lab magas volt! De legyöztem. A pokol minden demonara, legyöztem! – Hogyan? – Közel engedtem, es azt hitte, gyözött. Akkor halt meg. – oriasi kockazatot vallaltal.
– Igen. – De megusztad? – Nem egeszen – felelte Ananais. – Letepte az arcomat. * – Tenyleg azt hittem, hogy meg foglak ölni, tudod? mondta Ananais miközben a tűz körül üldögeltek. – Igazan azt hittem. Gyűlöltelek. Minel többet szenvedett az orszag, annal jobban erösödött a gyűlölet. ugy ereztem, megcsaltak, mindaz, amiert valaha eltem, romokban hevert. es amikor a Duvad... amikor az arcom... elvesztettem az eszemet. A batorsagomat. Mindent. Tenka csendben, nehez szivvel ült. Ananais mindig is hiu ember volt, de önmagan is nevetni kesz humorerzeke elvette a hiusaga elet. es mindig is jokepű volt, a hölgyek imadottja. Tenka nem szakitotta felbe a monologot, az az erzese tamadt, hogy Ananais mar nagyon regen nem ült emberi tarsasagban. aradatkent ömlöitek belöle a szavak, de mindig visszatert a Tenka irant erzett gyűlölethez. – Tudtam, hogy irracionalis, de keptelen voltam valtoztatni rajta, es amikor meglattam a kaszarnyanal a halottakat, es rajöttem, hogy te voltal, elvakitott a düh. Amig meg nem lattalak itt ülni. Akkor... akkor... – Akkor arra gondoltal, hogy az en kezem altal halj meg. – Igen. Jo ötletnek tűnt. – Örülök, hogy ratalaltunk egymasra, baratom. Barcsak masok is itt lennenek! Ragyogo es tiszta reggelre ebredtek, a tavasz melegenek igerete csokolta meg az erdöt, viditotta fel az utazokat. Renya uj szemmel nezett Tenkara, nemcsak szetszabdalt arcu baratja iranti szeretete es megertese valtoztatott iteleten, de az orias erkezese elött hallott szavak is: higgy bennem. es Renya hitt. Söt, ennel is több. Valami eljutott a szivehez, es a lelkeben erzett fajdalom muloban volt. A ferfi tudta. es ennek ellenere törödött vele. Renya nem ismerte a szerelmet, elete folyaman egyetlen ember törödött vele, Aulin, az öreg Arkanista. Most itt allt egy masik ember. Fiatal. Nem marad Sousaban. De mashol sem. Amerre Tenka kan jar, arra megy ö is. A ferfi meg nem tudta. Majd rajön. Aznap a delutan Tenka elejtett egy özet – husz lepesröl dobta szivebe a töret –, es este bösegesen megvacsoraztak. Koran lefeküdtek, hogy bepotoljak az elözö este elmaradt alvast, es a következö reggel megpillantottak Sousa tornyait delkelet fele. – Jobb, ha itt maradsz – javasolta Ananais. – Tartok töle, hogy a szemelyleirasodat mar egesz Drenai ismeri. Mi a fenenek irtad meg azt az atkozott levelet? Ostobasag ertesiteni az aldozatot, hogy uton az orgyilkos! – Ellenkezöleg, baratom. A paranoia art. ebren tartja Ceskat, nem fog vilagosan gondolkodni. es minden nappal, amikor nem kap hirt felölem, csak nönek a felelmei. Elbizonytalanodik. – Szerinted – felelte Ananais. – Mindegy, en viszem be Renyat a varosba. – Rendben. Itt megvarlak. – es Renyanak semmi beleszolasa a dologba? – kerdezte kedvesen a lany. – Nem gondoltam volna, hogy kifogasod lesz ellene lepödött meg Tenka. – Hat van! – csattant fel a lany. – Nem vagyok a tulajdonod, oda megyek, ahova akarok. – Leült egy fatörzsre, összefonta a karjat es a fat bamulta. – Azt hittem, Sousaba akarsz menni – mondta Tenka. – Nem. Ezt Aulin akarta. – Hat akkor hova akarsz menni? – Meg nem tudom. Majd szolok. Tenka megrazta a fejet, karjat szettarva fordult az oriashoz. Ananais megvonta a vallat. – en akkor is bemegyek. etelre van
szüksegünk, es friss hirek sem artananak. Meglatjuk, mit tudok kideriteni. – Maradj tavol a bajtol – figyelmeztette Tenka. – Miattam nem aggodj, beolvadok a tömegbe. Majd keresek nagydarab, fekete alarcos embereket, es elvegyülök közejük. – Tudod, hogy ertem. – Igen. Ne aggodj! Egy felderitesen nem veszelyeztetem hadseregünk felet! Tenka figyelte, ahogy tavolodik, majd visszatert a lanyhoz, lesöpörte a havat a fatörzsröl, es leült melle. – Miert nem mentel vele? – Szeretted volna, ha elmegyek? – kerdezett vissza a lany, es a ferfi szemebe nezett. – Szerettem volna? Nem ertem. A lany hozzasimult. Tenka megerezte börenek illatat, ismet eszrevette nyakanak karcsusagat es szeme sötet szepseget. – Veled akarok maradni – suttogta a lany. Tenka behunyta a szemet, igyekezett kizarni a szepseg varazsat, de az illatot nem tudta elűzni. – Ez örültseg – mondta, es felallt. – Miert? – Mert nem fogok sokaig elni. Nem erted? Ceskat megölni nem jatek. Egy az ezerhez az eselye, hogy tulelem. – Ez jatek – mondta a lany. – Ferfijatek. Nem neked kell Ceskat megölnöd. Nem a te feladatod Drenait megmenteni. – Tudom. Ez szemelyes ügy. De vegigcsinalom, es Ananais is vegigcsinalja. – es en is. Nekem is van annyi okom gyűlölni Ceskat, mint neked es a baratodnak. Halalra hajszolta Aulint. – De te nö vagy – mondta Tenka ketsegbeesetten. A lany felnevetett, vidamsaggal telt meg a hangja. – o, Tenka, hogy vartam, hogy valami ostobasagot mondj! Mindig annyira igazad van. Mindig olyan okos vagy. Meg hogy nö! Hat persze. es több annal. Ha akartam volna, en is meg tudtam volna ölni a katonakat. Legalabb olyan erös vagyok, mint te, talan erösebb is es eppolyan gyors. Tudod jol, mi vagyok: egy Duvad. Aulin Drenanbol ismert, ahol nyomorekkent eltem, pupos hattal, bena labbal. Megsajnalt, es elvitt Gravenbe, es arra hasznalta a masinakat, amire eredetileg szantak öket. Meggyogyitott, Ceska egyik kedvencet hasznalta fel. Tudod, mivel egyesitett? – Nem – suttogta Tenka: Nem is latta, hogyan pattant fel a lany a fatörzsröl. Mar emelte a karjat, amikor elerte az ütes, hatrazuhant a hoban, a levegö bennszorult a tüdejeben. Pillanatok alatt a földre tepertek, küszködött, de keptelen volt megmozdulni. A lany ugy fordult, hogy rajta feküdjön: farkasszemet neztek, arcukat alig par centi valasztotta el. – Parduccal egyesültem – mondta. – Akkor is elhittem volna, ha egyszerűen megmondod szolt – Tenka. – A bemutato teljesen felesleges volt. – Nekem nem – mondta Renya. – Mert most ki vagy szolgaltatva kenyemre-kedvemre. Tenka elvigyorodott, megfeszitette a hatat es mozdult. Renya meglepett kialtassal gurult balra. Tenka megfordult es ravetette magat a lanyra, kezet a teste ala szoritotta. – Senkinek nem vagyok kiszolgaltatva, ifju hölgy – mondta. – es most – kerdezte Renya felhuzott szemöldökkel. Most mi lesz? Tenka elvörösödött es nem valaszolt. De nem is mozdult. erezte a lany testenek meleget, a börenek illatat. – Szeretlek – mondta Renya. – Igazan! – Erre nincs idöm. Nekem nincs jövöm. – Nekem sincs. Mi varhat egy Duvadra? Csokolj meg! – Nem. – Kerlek... Tenka nem valaszolt. Nem tudott. Ajkuk talalkozott.
4. Faljaro a tömegben allt, es nezte a maglyahoz kötözött lanyt, aki nem küzdött, nem sirt, mindössze megvetes sugarzott a szemeböl. Magas volt es szöke, nem gyönyörű, de megkapo. Az örök, akik farakast halmoztak a laba köre, nem neztek ra, Faljaro is erezte szegyenüket. ö is szegyellne magat. A tiszt felmaszott a faemelvenyre a lany melle, es a tömeget figyelte. erezte, ahogy körülöleli haragjuk, es ez boldogga tette. Milyen tehetetlenek! Malif megigazitotta vörös köpönyeget, levette a sisakjat, es eligazgatta a könyökhajlataban. Ragyogott a napfeny, szep nap igerkezett, igazan szep nap. Megköszörülte a torkat. – Ezt a nöt boszorkanysaggal, meregkeveressel es tolvajlassal vadoljuk. Minden vadpontban bűnösnek talaltatott. De ha van, aki szolni kivan az erdekeben, most megteheti! Balrol mozgas kelt a tömegben, odakapta a pillantasat, latta, hogy egy idösebb ferfit visszafog egy fiatalabb. Kar, ebböl sem lesz elöadas! Malif szeles mozdulattal tarta ki a karjat, a Silius magiszter vörös es bronz egyenruhajat viselö Duvadra mutatott. – A törveny eme szolgajat jelöltük ki, hogy a birosag dönteset megvedje. Ha barki ezen Valtaya nevű lany bajnokanak jelentkezik, elöször merje fel az ellenfelet! Faljaro megragadta Belter karjat. – Ne legy bolond! sziszegte. – Megölnenek, nem engedem. – Jobb meghalni, mint ezt vegignezni – sohajtotta az öreg, de abbahagyta a küszködest, faradtan fordult el, es indult kifele a tömegböl. Faljaro a lanyra pillantott. A lany öt nezte, es mosolygott, minden guny nelkül. – Sajnalom – formalta hangtalanul a betűket, de a lany mar elfordult. – Szolhatok? – kerdezte tiszta es erös hangon a lany. Malif ranezett. – A törveny szerint szolhatsz, de ha szavaid zendülönek bizonyulnak, betömetem a szadat. – Barataim – kezdte a lany. – Sajnalom, hogy itt kell lassalak benneteket. A halal nem jelent semmit, de az öröm hianya rosszabb, mint a halal. A legtöbbeteket ismerem. es mindötöket szeretlek. Kerlek, tavozzatok, es ugy emlekezzetek ram, ahogy ismertetek. A nevetesre gondoljatok, es felejtsetek el ezt a gonosz pillanatot. – Erre nincs szükseg, hölgyem! – kialtotta valaki. A tömeg kettevalt, es egy feketebe öltözött magas ferfi lepett a maglya elötti üres terre. Valtaya a ferfi ragyogo kek szemebe nezett. Az arcot fenyes fekete börmaszk takarta, es a lany nem ertette, lehet, hogy egy ilyen szepszemű ferfi a hoher? – Ki vagy te? – követelt valaszt Malif. A ferfi levette a börköpönyeget, es oda sem figyelve a tömeg laba ele ejtette. – Egy bajnokot kertel, nem? Malif elmosolyodott. Termetes ember allt elötte, de meg ö is eltörpült egy Duvad elött. Milyen szep nap! – Vedd le az alarcodat, hogy lathassunk! – parancsolta. – Felesleges, ezt nem irja elö a törveny – felelte a ferfi. – Valoban nem. Hat legyen. A viadalt pusztakezes, fegyvertelen harc dönti el. – Ne! – kialtotta Valtaya. – Kerlek, uram, gondold meg, ez örültseg! Ha meg kell halnom, haljak meg egyedül! Mar beletörödtem, de te megnehezited az utolso pillanataimat. A ferfi nem is figyelt ra, szeles överöl levett egy par börkesztyűt. – Ezeket fel szabad vennem? – kerdezte. Malif bolintott, es a Duvad elörebaktatott. Csaknem het lab magasra tornyosult, karjai gonoszul ivelö karmokban vegzödtek. Torkabol mely hangu morgas tört elö, ahogy kivillantotta agyarait. – Mik a küzdelem szabalyai? – kerdezte a ferfi.
– Nincsenek szabalyok – valaszolta Malif. – Helyes – mondta a ferfi, es öklevel a vadallat allara csapott. Az egyik metszöfog eltört az ütestöl, ver fröccsent a levegöbe. A ferfi elöreugrott, ütesei a Duvad fejere zaporoztak. am a Duvad erös volt, az elsö meglepetes utan kihivoan üvöltött fel, es ö is tamadasba lendült. Egy ökölcsapastol hatracsuklott a feje, de karmos mancsa elörevillant. A bajnok hatraugrott, inge elszakadt, es ver csöpögött egy felületi serülesböl a mellkasan. Az ellenfelek körözni kezdtek egymas körül. Hirtelen a ferfi a levegöbe ugrott, labat magasra lökte, csizmatalpaval a vadallat arcaba rugott. A Duvad a földre zuhant, a ferfi kigurulta az esest, majd elörevetödött, hogy ismet rugjon egyet, de a vadallat a levegöbe kaszalt a mancsaval, es a ferfi elesett. A szörnyeteg felagaskodott, de megtantorodott, kiguvadtak a szemei es logott a nyelve. A ferfi felugrott, ütes ütes utan csattant a teremtmeny fejen, amig arccal a piacter poraba nem zuhant. A ferfi zihalo mellkassal allt felette, majd a döbbent Maliihoz fordult. – Engedd szabadon a lanyt! – mondta. – Vege. – Bűbaj! – kialtotta Malif. – Varazslo vagy! Együtt egsz a lannyal. Fogjatok el! Felhaborodott kialtasok keltek a tömegben, az emberek lassan megindultak a tiszt fele. Ananais elvigyorodott, felugrott az emelvenyre, Malif pedig hatralni kezdett, a kardja fele kapkodott. Ananais megütötte, es lezuhant az emelvenyröl. Az örök megfordultak es futottak, miközben Faljaro is felhuzodzkodott az allvanyon, kese elszelte a fogoly kötelet. – Gyere! – kialtotta, es megfogta Valtaya karjat. – El kell tűnnünk innen. Visszajönnek. – Kinel van a köpenyem? – harsant Ananais hangja. – Nalam, tabornok ur – kialtott vissza egy szakallas veteran. Ananais a vallara teritette a köpenyt, bekattintotta a csatot, majd csendet parancsoloan emelte fel a kezet. – Ha megkerdezik, ki szabaditotta ki a lanyt, mondjatok el, hogy Tenka kan serege volt. Mondjatok el, hogy a Sarkany visszatert. – Erre, gyorsan – sürgette öket Faljaro, es egy keskeny sikatorba vezette Valtayat. Ananais könnyeden leugrott az emelvenyröl es követte öket, csak annyi idöre torpant meg, hogy rapillantson a kitekeredett nyaku Malif elettelen testere. Szerencsetlenül esett, allapitotta meg Ananais, de ha az esesbe nem hal bele, a mereg elintezte volna. ovatosan levette a kesztyűjet, megnyomta a rejtett gombot, es a tüskek visszacsusztak a helyükre. Visszatette a kesztyűket az övere, es a többiek utan futott. A lany es kiseröje az egyik kikövezett szűk utcarol atleptek egy oldalajton, es az öket követö Ananais egy sötet ivoban talalta magat, a zsalukat behuztak, a szekek rendben sorakoztak az asztalok tetejen. A ferfi es a lany a barpult mellett alltak, a kocsmaros – egy alacsony, kopaszodo, köver ember – eppen bort töltött csereppoharakba. Amikor Ananais kilepett az arnyekbol, felpillantott, es reszketö kezeböl a pultra ömlött a bor. Faljaro megrettenve pördült meg. – o, te vagy az! – mondta. – A termetedhez kepest halkan mozogsz! Semmi baj, Larcas, ez az ember mentette meg Valtayat. – Örülök, hogy talalkoztunk – mondta a kocsmaros. – Bort? – Köszönöm. – Az egesz vilag megörült – meltatlankodott Larcas. Amikor megnyitottam a fogadot, az elsö öt evben egyetlen gyilkossag sem fordult elö. Valami kis penze mindenkinek volt. Akkor meg szep vilag volt. De mara mindenki megörült! Bort töltött Ananaisnak, es a sajat poharat is ujra teletöltötte, majd egyetlen huzasra kiitta. – örültek! Gyűlölöm az eröszakot. Azert jöttem ide, hogy nyugalmas eletem legyen. A Sentra-fennsik mellett semmi nem törtenik, gondoltam. es most nezz körül! Vadallatok setalnak az utcan. A törvenyeket senki sem erti, hogyan tudnank engedelmeskedni? Besugok, tolvajok, gyilkosok.
Szellents egyet a himnusz alatt, es maris arulonak kialtanak ki. _ Ananais levett egy szeket az asztalrol, es leült, hattal a többieknek, levette a maszkjat, es kortyolgatni kezdte az italat. Valtaya csatlakozott hozza, mire elforditotta a fejet, lenyelte az utolso kortyokat is, es visszavette az alarcot . Valtaya megerintette a ferfi kezet. – Köszönöm az elet ajandekat – mondta. – Örömömre szolgalt, hogy adhattam. – Nagyon csunyak a forradasaid? – Csunyabbat meg nem lattam. – Mar begyogyultak? – Nagyreszt. A szemem alatti seb neha kinyilik. Kibirom. – Meggyogyitom. – Nem szükseges. – Semmiseg. Szivesen megcsinalom. Ne felj. Lattam mar sebeket. – Ilyeneket nem, hölgyem. Nincs arc a maszk alatt. De valaha jokepű voltam. – Most is jokepű vagy – mondta a lany. A ferfi szeme megvillant, ökölbe szoritott kezzel hajolt elöre. – Ne nezz ostobanak, asszony! – Csak azt akartam... – Tudom, csak kedves akartal lenni. De nincs szüksegem kedvessegre. Vagy megertesre. Jokepű voltam, es elveztem. Most szörnyeteg lettem, de megtanultam elviselni. – Most te figyelj ram! – parancsolta Valtaya, es a könyökere tamaszkodva elöredölt. – Azt kezdtem mondani, hogy a külsö nekem nem szamit. A tettei jobban lefestenek egy embert, mint a csontra es inakra tapado bör. Amit ma tettel, az szep volt. Ananais hatradölt a szeken, összefonta a karjat. – Sajnalom – mondta. – Bocsass meg. A lany elmosolyodott, es megszoritotta Ananais kezet. – Nincs mit megbocsatani. De most mar egy kicsit jobban ismerjük egymast. – Miert akartak megegetni? – kerdezte Ananais, es ratette a kezet a lany kezere, elvezte a bör melegseget. Valtaya megvonta a vallat. – Gyogyfüvekkel es orvossagokkal foglalkozom. es nem hallgatom el az igazsagot. – Ez hat a boszorkanysag es zendüles. Miert a tolvajlas? – Kölcsönvettem egy lovat. Meselj magadrol. – Nincs mit meselni. Harcos vagyok, es a csatamat keresem. – Ezert jöttetek vissza Drenaiba? – Ki tudja? – Tenyleg van seregetek? – Ket emberböl all. De ez csak a kezdet. – Optimista hozzaallas. A tarsad is olyan jo harcos? – Jobb. ö Tenka kan. – A nadir herceg. Az arnyekok kanja. – Ismered a törtenelmet. – Dros Delnochban nöttem fel. – Kortyolt a lany a borbol. – Azt hittem, a Sarkannyal együtt elpusztult. – A Tenka-fele emberek nem halnak meg könnyen. – Akkor te vagy Ananais. Az Aranyharcos? – Valaha ez a megtiszteltetes ert. – Mindkettötökröl legendak szolnak. allitolag ketten husz vagriai harcos gyöztetek le Sousatol nyugatra. es kesöbb Purdolnal körülvettetek, es megöltetek egy nagy csapat rabszolga-kereskedöt. – Nem is husz harcos volt, csak het, es azok közül is egy beteg. es ketszer annyian voltunk, mint a rabszolga-kereskedök. – es nem szabaditottatok ki egy lentriai hercegnöt a nadirok fogsagabol, többszaz merföldes ut utan?
– Nem, de mindig is szerettem volna tudni, honnan terjedt el ez a törtenet. De mindez az elött törtent, hogy te megszülettel, honnan tudsz rolunk ennyit? – Hallgatom Faljarot, nagyszerű törteneteket tud. Miert mentettel meg? – Ez meg mifele kerdes? Nem en vagyok az a ferfi, aki többszaz merföldet utazik, hogy megmentsen egy lentriai hercegnöt? – en nem vagyok hercegnö. – en pedig nem vagyok hös. – Kialltal egy Duvad ellen. – Igen. De az elsö csapasok utan mar haldoklott. Mergezett tüskeket tartok a kesztyűmben. – Meg igy sem tettek volna meg sokan. – Tenka kesztyű nelkül is megölte volna. ö a masodik leggyorsabb ember, akit valaha ismertem. – A masodik? – Azt akarod mondani, hogy nem hallottal Decadorol? * Tenka tüzet rakott, es leterdelt az alvo Renya melle. A lany egyenletesen szuszogott. Gyengeden megerintette az arcat az ujjaval, vegigsimitotta a bört. Majd otthagyta, felsetalt egy közeli emelkedö tetejere, es a Skeln-hegyseg fölött kibukkano nap fenyeben elnezett a deli hegyek es mezök felett. Erdök, folyok es hosszu retek erintkeztek a tavoli kek homallyal, mintha az eg es a föld összeolvadtak volna. Delnyugatra a dacos Koda csucsok döftek at a felhöket, vervörös, ragyogo fenyben uszva. Tenka megborzongott, szorosabban huzta össze a kabatjat. A minden elettöl mentes taj gyönyörű volt. Celtalanul koszaltak a gondolatai, de mindig Renya arca bukkant elö a ködböl. Vajon szerette a lanyt? Születhet szerelem ilyen sebesseggel, vagy ez csak egy maganyos ferfi szenvedelye egy banatos lany irant? Renyanak szüksege volt ra. De neki vajon neki is szüksege volt a lanyra? Különösen most, mindannak fenyeben, ami ra var? Bolond vagy, mondta maganak, amikor elkepzelte hogyan elhetnenek Renyaval a ventriai palotajaban, ehhez mar tul kesö. Mar leugrottal a hegytetöröl. Leült egy lapos köre, es megdörgölte a szemet. Mi ertelme van ennek a remenytelen kalandnak, kerdezte magatol, es elöntötte a keserűseg. Meg tudja ölni Ceskat, efelöl nem volt ketsege. De mi ertelme van? Megvaltozik a vilag egyetlen zsarnok halalatol? Valoszinűleg nem. De mar nem fordulhat vissza. – Mire gondolsz? – kerdezte Renya, es leült melle, karjat a ferfi dereka köre fonta. Tenka szettarta a köpenyet, beburkolta a lanyt. – almodoztam – mondta. – es gyönyörködtem a tajban. – Nagyon szep. – Igen. es most mar tökeletes. – Mikor er vissza a baratod? – Hamarosan. – Aggodsz miatta? – Honnan tudod? – Ahogyan azt mondtad neki, kerülje a bajt. – Mindig aggodom Ananais miatt, tulsagosan is kedveli a szinpadias jeleneteket, es a vegtelensegig bizik a sajat erejeben. Akar egy hadseregnek is nekimenne, bizva a gyözelemben. es egy eleg kicsi sereg ellen meg gyözne is. – Nagyon kedveled, ugye? – Szeretem. – Ezt nem sok ferfi merne igy kimondani – mondta Renya –, hozzatennek, "mint egy baratot". Regota ismered? – Tizenhet eves korom ota, amikor kadetkent csatlakoztam a Sarkanyhoz. Hamarosan baratok lettünk.
– Miert akart harcolni ellened? – Valojaban nem is akart. De nehez eveket elt meg, es engem hibaztatott, legalabbis reszben. Valaha regen Ceska ellen akart vonulni, es akkor meg sikerült volna. en akadalyoztam meg. – Ezt nem könnyű megbocsatani – mondta Renya. – Utolag könnyű okosnak lenni, de egyetertek. – Meg mindig meg akarod ölni Ceskat? – Igen. – Akkor is, ha ez a halalodat jelenti? – Akkor is! – Akkor merre megyünk? Drenanba? Tenka ranezett, a tenyerebe fogta a lany fejet. – Meg mindig velem akarsz tartani? – Persze. – Önzö dolog, de örülök – mondta a lanynak. A hajnal csendjet egy ferfi sikoltasa törte meg, ijedten csiripelö madarak rebbentek fel a fakrol. Tenka kardja megvillant a napfenyben, futni kezdett, Renya mögötte. Vadallati üvöltes nyomta el a sikolyt, es Tenka lelassitott. – Egy Duvad – mondta, amikor Renya beerte. – Mit csinalunk? – A fenebe! – mondta Tenka. – Varj meg irt. Futni kezdett, at egy kisebb emelkedön, ki egy hoboritotta tölgyekkel szegelyezett keskeny tisztasra. Közeptajon egy ember feküdt az egyik fa töveben, veres ruhaban, szetmarcangolt labbal. Elötte oriasi Duvad magasodott. Tenka felkialtott, amikor a szörnyeteg a ferfire akarta vetni magat, es a vadallat megfordult, vereres szeme a harcosra nezett. Tenka tudta, hogy a halallal nez farkasszemet, hiszen senki nem eli tul, ha szembeszall egy ilyen szörnnyel. Renya Tenka melle ert, töret a kezeben tartotta. – Menj vissza! – parancsolta Tenka. A lany tudomast sem vett rola. – es most? – kerdezte hidegen. A vadallat felagaskodott, kimeresztette karmait. Latnivalolag reszben medveböl teremtettek. – Fussatok! – kialtotta a sebesült. – Engem hagyjatok! – Okos tanacs – mondta Renya. Tenka nem szolt, es a leny tamadott, verfagyaszto üvöltese messze visszhangzoit a fak között. A ferfi lekuporodott, a közeledö vadallatot figyelte. Amikor a tamado arnyekaba került, nadir harci üvöltest hallatva felugrott. es a vadallat eltűnt. Tenka visszaesett a hoba, kihullott kezeböl a kardja. Azonnal felugrott, es a sebesült fele fordult, aki mosolyogva allt a fak között. Serülesnek nyoma sem latszott rajta. – Mi az ördög törtenik itt? A ferfi elhomalyosult, majd eltűnt. Tenka Renya fele pördült, aki tagra nyilt szemmel meredt a fara. – Valaki bolondot csinalt belölünk – mondta Tenka, es lesöpörte a havat a ruhajarol. – De miert? – kerdezte a lany. – Nem tudom. Menjünk innen. Az erdö szamomra elvesztette a varazsat. – Olyan valosagosak voltak – mondta Renya. – Azt hittem, vegünk. Gondolod, hogy szellemek voltak? – Ki tudja. Akarkik is voltak, nem hagytak nyomot a hoban, es nekem nincs idöm az ilyen rejtelyekre. – De kell, hogy legyen valami magyarazat – erösködött a lany. – Csak nekünk jelentek meg? Tenka megvonta a vallat, es felsegitette a lanyt a meredelyen. Negyven merfölddel arrebb negy ember ült neman egy kicsi szobaban, csukott szemmel, nyitott elmevel. Lassan kinyitottak a szemüket, egyik a masik utan, hatradöltek a szekben, es kinyujtozkodtak, mint aki mely alombol
ebred. Vezetöjük, a ferfi, aki az aldozat szerepet jatszotta el a tisztason, felallt, e s a keskeny köablakhoz lepett, a lenti mezöket nezte. – Mit gondoltok? – kerdezte, de nem fordult vissza. A masik harom egymasra pillantott, majd egyikük, egy alacsony, tömzsi ferfi dus szöke szakallal megszolalt: – Meltonak tűnik. Nem habozott, hogy a segitsegedre siessen. – es ez fontos? – kerdezte a vezetö, es tovabbra is a tajat nezte. – Azt hiszem. – Magyarazd el, miert, Acuas. – Bar küldetesben jar, megis segitökesz. Az eletet kockaztatta – nem, eldobta volna inkabb, mint egy embertarsat szenvedni lassa. Vele van a feny. – Te mit mondasz, Balan? – Tul korai iteletet mondani. Lehet, hogy csak meggondolatlan – felelte a magasabb, karcsubb, göndör fekete haju ferfi. – Katan? Az utolso ember sovany volt, hosszu aszketa arccal, nagy es szomoru szemekkel. Elmosolyodott. – Ha rajtam mulna, igent mondanek. Melto. A Forrashoz tartozik, meg ha nem is tud rola. – Akkor megegyeztünk – mondta a vezetö. – Itt az ideje, hogy beszeljek Decadoval. – De nem kellene biztosabbnak lennünk, apat ur? – kerdezte Balan. – Semmi sem biztos az eletben, fiam. Csak a halal igerete. 5. A kijarasi tilalom mar megkezdödött, Drenan utcai elhagyatottan asitoztak, a feher varos csendbe burkolozott. A tiszta egen ragyogo majdnem-teli hold tükörkepe ott ragyogott az Oszlopok utcajanak ezernyi esömosta köven. Hat fekete pancelos ember lepett elö a magas epületek arnyekabol, arcukat sötet sisak fedte. Gyorsan mozogtak, celtudatosan haladtak a palota fele, sem jobbra, sem balra nem neztek. Ket fejszevel felfegyverzett Duvad allta utjukat. Hat par szem szegezödött a vadallatokra, akik a fajdalomtol üvöltve menekültek el. A ferfiak tovabbhaladtak. Az ablakdeszkak es vastag függönyök mögül figyelö tekintetek kisertek utjukat, de a kivancsisag gyorsan felelemme valtozott, amikor az emberek felismertek a lent haladokat. A kapuig csendben mentek tovabb, ott megalltak, vartak. Nehany pillanat mulva meghallottak a kapuvasak csikorgasat, es az ajto kitarult. A ket ör fejet hajtott, es a fekete pancelos ferfiak atvonultak az udvaron, be az örökkel szegelyezett, faklyakkal kivilagitott föfolyosoba. Egyetlen ör sem nezett a szemükbe. A folyoso vegen a tölgyböl es bronzbol keszült ajto kinyilt, az elen halado felemelte a kezet, es öt tarsa megallt, vigyazzba merevedett az ajto elött, fekete kesztyűbe bujtatott kezük kardjuk elefantcsont markolatan nyugodott. A parancsnok levette sisakjat, es belepett a következö szobaba. Ceska föminisztere, Eertik egyedül ült az asztalanal. Amikor a harcos belepett, felpillantott, sötet, karikas szemekkel. – Üdvözöllek, Padaxes – mondta szaraz, enyhen femes hatasu hangjan. – Üdvözöllek, tanacsos – felelte Padaxes mosolyogva. Magas, szögletes arcu ferfi volt, szeme a teli egbolthoz hasonlitott. Telt szaja erzeki kifejezes t kölcsönzött arcanak, de nem tartottak jokepűnek. Volt benne valami különös, valami nehezen meghatarozhato romlottsag. – A csaszarnak szüksege van a szolgalataidra – mondta Eertik. Sötet barsonyöltözeke tompan susogott, amikor megkerülte a tölgyfaasztalt. Padaxes felismerte a hangot: mintha kigyo mozogna a szaraz fűben. Elmosolyodott.
– Mindig csaszarom szolgalataban allok. – Ezt jol tudja, Padaxes, es azt is tudja, milyen sokra ertekeled a nagylelkűseget... Letezik egy ferfi, aki artani akar a csaszarnak, azt hallottuk, eszakon jar. Hozd el csaszarunknak, elve vagy halva. – Tenka kan – jegyezte meg Padaxes. Eertik szeme tagra nyilt a meglepetestöl. – Tudsz rola? – Nyilvanvaloan. – Megkerdezhetem, honnan? – Nem. – Tenka fenyegetes a birodalomra nezve – mondta Eertik, es elfojtotta bosszusagat. – Nem több, mint ket labon jaro holttetem attol a pillanattol kezdve, hogy kilepek a szobabol. Tudtad, hogy Ananais is vele van? – Nem – felelte Eertik –, de most hogy mondod, mar ertem a rejtelyt. Azt hittük, Ananais belehalt a serüleseibe. Ez jelent barmi problemat a rendednek? – Nem. Egy, kettö, tiz, szaz, mindegy. A templomosoknak senki nem allhat ellen. Reggel indulunk. – Segithetek barmiben? – Igen. Küldj egy gyermeket ket oran belül a Templomba. Egy tiz evnel fiatalabb lanygyermeket. Vannak bizonyos elvegzendö szertartasok. Tanacskoznom kell a vilagmindenseget uralo erökkel. – Meglesz. – A templomunkat fel kellene ujitani. Azon gondolkodtam, hogy videkre költözünk, es egy uj, nagyobb templomot epitünk – mondta Padaxes. – A csaszar mar gondolt ra – mondta Eertik. – Mire visszatersz, a tervek az asztalodon lesznek. – Tolmacsold köszönetemet öfelsegenek. – Megteszem. Utad legyen gyors, visszaterted pedig örömteli. – A Kaoszlelek akarata szerint – felelte Padaxes, es visszavette a sisakjat. * Toronyszobaja ablakabol az apat a felsö kertet figyelte, ahol huszonnyolc tanitvany terdelt a sajat rozsabokra elött. Az evszak dacara minden rozsa viragzott, szirmaik illata megtöltötte a levegöt. Az apat behunyta a szemet, es felemelkedett, lelke egyre magasabbra szallt. ovatosan leereszkedett a kertbe, a vekony Katan mellett pihent meg. Katan elmeje kinyilt, hogy befogadja az apatot, es mar ketten vandoroltak a virag szirmai között. A rozsa, a vörös rozsa üdvözölte öket. Az apat visszahuzodott, majd egyenkent vegigjarta a tanitvanyokat. Egyedül Balan rozsaja nem nyilt meg ki, de a bimbo szepen gömbölyödött, es csak egy kicsit maradt le a többi mögött. Az apat visszatert testebe a magas toronyszobaba, kinyitotta a szemet, es melyet lelegzett. Megdörgölte a szemet, a deli ablakhoz lepett, es lenezett a masodik szintre, a zöldsegeskertbe. Egy piszkos barna csuhaban terdelö szerzetest latott. Az apat kisetalt a szobabol, leereszkedett a csigalepcsön, es kinyitotta az alsobb szintre vezetö ajtot. Kilepett az alaposan felsurolt kövekre, es lement a kertbe vezetö lepcsön. – Üdvözöllek, testver – mondta. A szerzetes felnezett es bolintott. – Üdvözöllek, apat uram. Az apat leült egy közeli köpadkara. – Kerlek, folytasd – mondta. – Nem akartalak zavarni. A ferfi visszatert a munkajahoz, tovabb gyomlalt, ujjai feketek voltak a földtöl, körme töredezettek a munkatol. Az apat körülnezett. Gondozott kert tarult ele, a szerszamokat tisztan es kielesitve tartottak, az ösvenyeken gyomnak nyoma sem latszott. Kedvtelve nezegette a szerzetest. A ferfi sokat valtozott az ota az öt evvel ezelötti nap ota, amikor besetalt a kolostorba, es kijelentette, hogy szerzetes
akar lenni. Akkor tuldiszitett pancelt viselt, derekarol ket rövidkard logott, a mellkasan atvetett övröl pedig harom dobotör. – Miert akarod a Forrast szolgalni? – kerdezte az apat. – Belefaradtam a halalba – jött a valasz. – Azert eltel, hogy ölhess – nezett az apat a harcos űzött szemebe. – Meg akarok valtozni. – El akarsz rejtözni? – Nem. – Miert ezt a kolostort valasztottad? – en... imadkoztam. – es kaptal valaszt? – Nem. De eredetileg Nyugatnak tartottam, majd az ima utan meggondoltam magam, es eszak fele indultam. es meglattalak benneteket. – Gondolom, hogy ez a valaszod? – Nem tudom – felelte a harcos. – Ez az? – Tudod, milyen rend vagyunk? – Nem. – Az itteni szerzetesek nagy ajandekot kaptak az egtöl, es szamodra felfoghatatlan hatalommal rendelkeznek. Egesz eletüket a Forrasnak szentelik. Te mit tudsz felajanlani? – Magamat. Az egesz eletemet. – Rendben. Maradhatsz. De figyelj ram jol. Nem beszelhetsz a többi szerzetessel, csak nekem valaszolhatsz, ha szolok hozzad. Nem mehetsz fel a felsöbb szintre. Lent kell elned egy kunyhoban az udvaron. Elteszed a fegyvereidet, es-többe meg sem erintheted öket. Ketkezi munkat fogsz vegezni, es feltetlen engedelmesseggel tartozol. – Elfogadom – mondta tetovazas nelkül a harcos. – Minden delutan tanitalak, es meglatom, hogy haladsz. Ha kudarcot vallasz, tavoznod kell a kolostorbol. – Elfogadom. Öt even at elt közöttük a harcos, es ahogy az evszakok multak, ugy halvanyult el az űzött kifejezes az arcarol. Jol haladt a tanulmanyokban, de sosem lett kepes szarnyra bocsatani a lelket. Minden mas tekintetben azonban az apat elegedett lehetett. – Boldog vagy, Decado? – kerdezte most az apat. A szerzetes hatranezett es megfordult. – Igen, apat ur. – Nem bantal meg semmit? – Nem, – Hireket hallottam a Sarkanyrol – mondta az apat es Decado arcat figyelte. – Szeretned hallani? A szerzetes elgondolkozott. – Igen. Ez helytelen? – Nem, Decado. Hiszen a barataid voltak. A szerzetes csendben varta, hogy az apat folytassa. – A Sarkanyt egy szörnyű csataban megsemmisitettek Ceska Duvadjai. Bar jol es hösiesen harcoltak, a vadallatok ellen nem volt semmi eselyük. Decado bolintott es visszatert a munkajahoz. – Mit erzel? – Banatot, apat ur. – Nem minden baratod pusztult el. Tenka kan es Ananais visszatertek Drenaiba, es Ceska megölesere keszülnek, veget akarnak vetni a remuralmanak. – A Forras legyen velük – mondta Decado. – Szeretnel mellettük lenni? – Nem, apat ur. Az apat bolintott. – Mutasd meg a kertedet – kerte. A szerzetes felallt, es a ket ember vegigsetalt a növenyek között, egeszes az aprocska kunyhoig, ahol Decado lakott. – Kenyelmesen elsz itt? – kerdezte az apat. – Igen. A kunyho mögött az apat megtorpant, es meredten nezte az ott növekvö
viragot. – Ez mi? – Az enyem, apat ur. Rosszat tettem? – Hol talaltad? – Harom eve talaltam egy tövet, amit valaki felülröl dobhatott le, es elültettem. Gyönyörű virag, de altalaban kesöbb nyilik ki. – Sok idöt töltesz vele? – Amennyit csak tudok. Megnyugszom itt. – Sok rozsank van a fenti kertben, Decado. De egy sem ilyen szinű. A rozsa feher volt. * Ananais hajnal utan ket oraval ter vissza a taborba, Valtaya, Belter es Faljaro tarsasagaban. Tenka figyelte a közeledesüket, vizsgalgatta az idegeneket. Az öregen latszott, hogy veteran, ovatosan mozgott, keze a kard markolatan nyugodott. A magas, formas lany nem mozdult a fekete ruhas Ananais közeleböl. Tenka elvigyorodott, es megcsovalta a fejet. Az Aranyharcos mit sem vesztett vonzerejeböl. A fiatal ferfi felkeltette az erdeklödeset. Valahogy ismerösnek tetszett, de Tenka biztos volt benne, hogy sosem talalkoztak. Karcsu es magas, tiszta tekintetű es jokepű, hosszu fekete hajat opalkövel ekes vaspant fogta össze. Levelzöld köpenyt viselt, alatta puha böringet, es rövid szaru barna csizmat. Kezeben tartotta rövidkardjat, Tenka erezte, hogy fel. Elölepett a fak közül, hogy üdvözölje a jövevenyeket. Faljaro felnezett, amikor Tenka feltűnt. Szeretett volna odarohanni es megölelni, de ellenallt a kesztetesnek. Tenka nem ismerne fel. A nadir herceg keveset valtozott, allapitotta meg, csupan nehany szal ezüst csillant mar a hajaban. A violaszin szemek meg mindig athatoan neznek, a tartasa meg mindig akaratlanul is arrogans. – Szeretsz meglepetest okozni, baratom – szolalt meg Tenka. – igy igaz – felelte Ananais –, de reggelit is hoztam a zsakomban, es a magyarazat varhat, amig eszünk. – A bemutatkozas nem varhat – mondta csendesen Tenka. – Faljaro, Valtaya es Belter – mondta Ananais es a harom ember fele intett, majd ellepett Tenka mellett es a tűz fele indult. – Üdvözöllek benneteket – mondta Tenka zavartan, es szettarta a kezet. Faljaro elörelepett. – Csak ideiglenes vendegek vagyunk – magyarazta. – A baratod segitett Valtayanak, es muszaj volt elhagynunk a varost. Most, hogy biztonsagban van, hamarosan tavozunk. – ertem – mondta Tenka – De reggelizzetek elöbb velünk! Kenyelmetlen csend uralkodott a tűz körül, de Ananais nem törödött vele, elvitte a sajat adagjat a fak szelehez, es hattal a tarsasagnak levette a maszkj at, hogy elfogyaszthassa reggelijet. – Sokat hallottam mar rolad, Tenka – mondta Valtaya. – A hiresztelesek nagy resze nem igaz – fordult fele a ferfi. – Az ilyen törtenetek melyen mindig ott rejtözik az igazsag morzsaja. – Talan. Kitöl hallottad a törteneteket? – Faljarotol – felelte a lany. Tenka bolintott, es a fiatal ferfi fele fordult, a ki elvörösödött. – es te hol hallottad, baratom? – Itt es ott – felelte Faljaro. – Katona voltam. Semmit több. A hirnevem nagy reszet az öseimnek köszönhetem. Megnevezhetnek jobb kardforgatokat, jobb lovasokat vagy jobb embereket, akik felett azonban nem lobog zaszlokent öseik neve. – Tul szereny vagy – jegyezte meg Faljaro. – Ez nem szerenyseg. Felig nadir vagyok Ulric, felig drenai Rek, a Bronzgrof vereböl. en magam sem kan, sem grof nem vagyok.
– Az arnyekok kanja – mondta Faljaro. – Hogyan lettel az, aki? – firtatta Valtaya. Tenka elvigyorodott. – A masodik nadir haboru idejen törtent. Regnak fia, Orrin beket kötött a nadirokkal. Az egyik feltetel szerint fia, Hogun felesegül vette a kan lanyat, Shillatot. Nem szerelmi hazassag volt. ugy mondjak, nagy esküvöt tartottak Druss kriptaja mellett, az eszaki fennsikon, Delnoch közeleben. Hogun hazavitte a feleseget az erödbe, ahol az boldogtalanul elt harom evig. Ott születtem. Hogun keteves koromban meghalt egy lovasbalesetben, es az apja hazaküldte Shillatot. A hazassagi szerzödes szerint a születendö gyermek nem örökölheti Dros Delnochot, de a nadirok sem vagytak arra, hogy egy felver parancsoljon nekik. – Nagyon boldogtalan lehettel – mondta Valtaya. – Sok boldogsagban volt reszem eletem folyaman. Nem kell sajnalnod, hölgyem. – es hogy lettel a Sarkany tisztje? – Tizenhat eves voltam, amikor nagyapam, a kan Dros Delnochba küldött. Ez is a hazassagi szerzödes miatt törtent. A masik nagyapam azzal fogadott, hogy tiszti posztot szerzett nekem a Sarkanyban. Ilyen egyszerű. Faljaro a tűzbe bamult, gondolatai a regmultban kalandoztak. Egyszerű? Hogy lehet egy olyan borzalmas pillanatot igy jellemezni? Esett, emlekezett vissza, amikor az Eldibar-torony öre megszolaltatta a kürtöt. Nagyapja, Orrin az erödben tartozkodott, harci jatekot jatszott a vendegükkel. Faljaro egy magas szeken kuporgott, figyelte a kockadobasokat es az aprocska seregek mozgasat, amikor a kürtszo vegigvisszhangzott a viharos szelek szarnyan. – Megerkezett a nadir fattyu – dünnyögte Orrin. – Megfelelö napot valasztott, nem mondom... Faljarot olajos börköpenybe es szeles karimaju kalapba öltöztettek, es megindultak az Elsö Falig vezetö hosszu uton. Amikor odaertek, Orrin lenezett a husz lovasra es a feher ponit megülö, sötet haju ifjura. – Ki ker bebocsatast Dros Delnochba? – Shillat fia – kialtott vissza a nadir kapitany. – Csak ö lephet be – közölte Orrin. A nagykapu nyikorogva nyilt ki, a nadir csapat megforditotta lovait, es elvagtatott eszak fele. Tenka nem nezett utanuk, egyetlen bucsuszo sem hangzott el. Megsarkantyuzta a ponijat, es beügetett a kapufolyosoba, at a füves reszen a ket fal közön. Ott leugrott a nyeregböl, es varta, hogy Orrin megszolaljon. – Nem latlak szivesen – mondta Orrin –, de allom a szavam. Helyet szereztem neked a Sarkany soraiban, harom honap mulva indulsz. Addig megtanulsz drenai modon viselkedni. Nem akarom, hogy az unokam kezzel egyen a tiszti etkezdeben. – Köszönöm, nagyapam – mondta Tenka. – Ne szolits igy – csattant fel Orrin. – Soha! Grof urnak szolitasz vagy uramnak. ertetted? – ertettem, nagyapam. es engedelmeskedem. – Tenka a gyerekre pillantott. – ö az en igazi unokan – mondta Orrin. – Minden fiam halott, csak ez a kis kölyök el, hogy tovabbvigye a nevet. Arvannak hivjak. Tenka bolintott, es az Orrin mellett allo sötet szakallas ferfi fele fordult. – ö a Regnak-csalad baratja, az egyetlen valamirevalo tanacsado az egesz orszagban. A neve Ceska. – Örülök, hogy megismerhettelek – mondta Ceska, es kinyujtotta a kezet. Tenka kezet fogott vele, tekintetük talalkozott. – Menjünk be, hagyjuk itt ezt az atkozott esöt – morgott Orrin. Szeles vallara emelte a kisfiut, es elindult a tavoli eröd fele. Tenka megfogta ponija kantarjat, es követte, Ceska mellette haladt. – Ne sertödj meg, ifju herceg – mondta Ceska. – Öreg mar, es szereti, ha minden ugy törtenik, ahogy ö akarja. De tisztesseges ember, hidd el. Remelem, boldog leszel közöttünk. Ha barmiben segithetek, ne tetovazz, szolj nekem.
– Miert? – kerdezte Tenka. – Tetszel nekem – valaszolta Ceska, es megveregette a vallat. – es ki tudja, lehet, hogy egyszer te leszel a grof. – Ez valoszinűtlen. – Igaz, baratom. De ez a csalad mostanaban nem szerencses. Ahogy Orrin mondta, minden fia meghalt Csak arvan el mar. – Erös gyereknek latszik. – Valoban. De a külsö neha csaloka, nemdebar? Tenka nem volt biztos, hogy jol ertette-e a szavakat, de erzett valami rejtet t sötet igeretet. Nem szolt semmit. * Tenka csendben hallgatta Valtaya mesejet a piacteren törtentekröl, es arrol, hogyan vesztegettek meg az ejszakai örseget, hogy engedje ki öket az eszaki kapun. Ananais nagy zsak elelmet hozott, es ket ijat nyolcvan vesszövel. Valtayanak voltak felesleges takaroi, es egy összegöngyölt vaszoncsomagja satornak. Miutan ettek, Ananais es Tenka besetaltak a fak köze. Talaltak egy eldugott tisztast, Tenka lesöpörte a havat a sziklakrol, es leültek. – Kodaban felkeles tört ki – kezdte Ananais a beszamolojat. – Ceska legioi ket falut felperzseltek. Egy helybeli, valami Rayvan összegyűjtött egy kis sereget, es megöltek a portyazokat. Azt mondjak, hogy aradnak az emberek a zaszloja ala, de nem hiszen, hogy kitarthatnak. Hiszen csak egy paraszt! – Ügy erted, nem nemesi verböl szarmazik – jegyezte meg szarazon Tenka. – Semmi kifogasom a közemberek ellen. De nincs meg a megfelelö kepzettsege egy sereg vezetesehez. – Egyeb hir? – Ket kisebb lazadas Nyugaton, de mindkettöt könyörtelenül levertek. Mindenkit lemeszaroltak, a földet soval vetettek be. Ismered az eljarast, nem? – Mi a helyzet Delen? – Nehez megmondani. Keves a hir. De Ceska ott van, keznel, ha barmi törtenik. Nem hiszem, hogy lazongani mernenek. Mondjak, hogy letezik valami titkos tarsasag Ceska ellen, de ez valoszinűleg csak szobeszed. – Mit javasolsz? – kerdezte Tenka. – Menjünk Drenanba, öljük meg Ceskat, es vonuljunk vissza. – Ilyen egyszerűen? – A legjobb tervek mindig egyszerűek, Tani. – es mi lesz a nökkel? Ananais vallat vont. – Mit tehetünk? Azt mondtad, Renya veled akar maradni. Jöjjön. Majd Drenanban baratoknal hagyjuk. Ismerek egyket embert, akiben meg mindig meg lehet bizni. – es Valtaya? – ö nem marad velünk. Miert is tenne? A következö varosban otthagyjuk. Tenka felvonta a szemöldöket. – Miert is tenne? Ananais elforditotta a fejet. – Többe nem, Tani. Valaha regen, talan. – Rendben. Akkor Drenanba megyünk, de del felöl közelitjük meg. Koda gyönyörű az evnek ebben a szakaban. Visszatertek a taborba, ahol harom idegen vart rajuk. Tenka halkan megszolalt. – Menj körbe, Ani. Varhat meg meglepetes a bokrok között. Odalepett az idegenekhez. Ketten harcosok voltak, Tenka , korabeliek. A harmadik egy vak öregember, aki a Keresök rongyos köpönyeget viselte. A harcosok elebe leptek. Zavaroan hasonlitottak egymasra, mindkettö fekete körszakallt hordott es szigoru tekintettel neztek a vilagba, de az egyik egy kicsit magasabb volt. A magasabb szolalt meg. – Galand vagyok, es ez itt a testverem, Parsai. Jöttünk, hogy csatlakozzunk
hozzad, tabornok. – Mi celbol? – Hat hogy legyözzük Ceskat! – Nincs szüksegem segitsegre, Galand. – Nem tudom, hogy mire megy ki a jatek, tabornok. Az Aranyharcos Sousaban azt mondta a tömegnek, hogy a Sarkany visszatert. Ha ez igaz, en is itt vagyok. Nem ismersz fel, ugye? – Valoban nem – felelte Tenka. – Akkor meg nem volt szakallam. Galand vagyok, elias csapatanak Harmadik Szarnyabol. en voltam a Kardmester, es egyszer legyöztelek egy viadalon. – Emlekszem! A felholdas tamadas. Könnyen elvaghattad volna a torkomat, igy csak egy csunya horzsolast kaptam. – A testverem legalabb olyan jo harcos. Szolgalni akarunk. – Nincs kit szolgalni, baratom. Meg akarom ölni Ceskat. Ez orgyilkos munka, nem hadsereg. – Akkor veletek maradunk, amig segithetünk. Amikor jött a hivas, hogy a Sarkany ujra összegyűlik, beteg voltam. Sok jo embert csapdaba csaltak. Nincs ez igy jol. – Hogy talaltal rank? – A vak embert követtem. Különös, nem? Tenka odalepett a tűzhöz, es leült az öreggel szemben. A szent ember felemelte a fejet – A Faklyahordozot keresem – suttogta reszelös hangon. – ö kicsoda? – kerdezte Tenka. – A Sötet Lelek arnyekkent fedi be a földet – suttogta az öreg. – A Faklyahordozot keresem, aki szetoszlatja az arnyakat. – Ki az az ember, akit keresel? – makacskodott Tenka. – Nem tudom. Te vagy az? – Ketlem – valaszolta Tenka. – Eszel velünk? – Azt almodtam, hogy a Faklyahordozo etellel kinal. Te vagy. az? – Nem. – Harman vannak. Az arany, a jeg es az arnyek. Egyikük a Faklyahordozo. De melyikük? Üzenetem van a szamara. Faljaro elörelepett, es az Öreg melle kucorodott. – Az igazsagot keresem – mondta. – Nalam az igazsag – felelte a vandor, es kinyujtotta a kezet. Faljaro beleejtett egy ezüst penzermet. – Bronzbol szarmazol, szellemek es emberek üldöznek, arnyek rokona, sosem pihen, sosem csendes. Fekete landzsak feletted, fekete szarnyak akarnak beboritani. allni fogsz, mikor masok menekülnek. A vörös okan, mit hordozol. – Mit jelent ez? – kerdezte Tenka. Faljaro vallat vont, es arrebb lepett. – Hiv a halal, es nekem felelnem kell – suttogta az öreg. es a Faklyahordozo meg nem erkezett meg. – Mondd el az üzenetet, öreg. Tovabbadom, igerem. – Sötet Templomosok lovagolnak az arnyekok Hercege ellen. Nem rejtözhet, mert a faklya messze vilagit az ejszakaban. De a gondolat gyorsabb, mint a nyil, az igazsag elesebb, mint a penge. A vadallatok legyözhetöek, de csak a Kapun Tuli Kiraly gyözheti le öket. – Ennyi? – kerdezte Tenka. – Te vagy a Faklyahordozo – mondta az öreg. – Mar tisztan latlak. Teged valasztott a Forras. – en az arnyekok kanja vagyok – mondta Tenka. – De nem követem a Forras utjat, sem mas istenet. Nem hiszek az istenekben. – A Forras hisz benned. De most mennem kell. Közel mar a pihenes. Tenka nezte, hogyan botorkal el a taborbol az öreg, mezitelen labat kekre hűtötte a ho. Faljaro csatlakozott hozza. – Mit mondott? – Semmit nem ertettem belöle. – Ismeteld el – kerte Faljaro, es Tenka elismetelte az öreg szavait. Faljaro
bolintott. – Egy reszet könnyű megfejteni. A Sötet Templomosokat peldaul. Hallottal mar a Harmincakrol? – Igen. Harcos szerzetesek, akik eveket töltenek azzal, hogy minel tisztabb szivűek legyenek, majd ellovagolnak, hogy meghaljanak egy tavoli haboruban. A rend evekkel ezelött kihalt. – A Sötet Templomosok a Harmincak megcsufolasa. A Kaoszlelket imadjak, hatalmuk sötet es halalos. Minden kegyetlenseg örömet okoz nekik, es kivalo harcosok. – es Ceska ellenem küldte öket? – ugy tűnik. Egy Padaxes nevű ferfi a vezerük. Tiz templomuk van, mindben harminchat harcos. Nagyobb a hatalmuk, mint a köznapi embereknek. – Szüksegük is lesz ra – mondta zordan Tenka. – es mit tudsz mondani a többi rejtelyröl? – A gondolat gyorsabb, mint a nyil? Okosabbnak kell lenned az ellenfeleidnel. A Kapun Tuli Kiralyrol nem tudok semmit. De neked tudnod kellene. – Miert? – Mert az üzenet neked szol. Összetartoztok. – es mi a helyzet a te joslatoddal? – Mi a helyzet vele? – Mit jelent? – Azt, hogy veled kell tartanom, meg ha nincs is hozza kedvem. – Nem ertem – mondta Tenka. – Szabad vagy, oda megy, ahova akarsz. – Talan – mosolygott Faljaro. – De itt az ideje, hogy megtalaljam a sajat utamat. Emlekszel az öreg szavaira? Bronzbol szarmazol – az en ösöm is Regnak volt, a vandor. arnyek rokona: ez te vagy, kuzin. A sötet landzsak a templomosok. A vörös a Bronzgrof vere. Eleget futottam. – arvan? – Igen. Tenka a masik vallara tette a kezet. – Sokszor gondoltam ra, mi lehet veled. – Ceska halalra szant, es en elmenekültem. Eleg hosszu idöt töltöttem menekülessel. atkozottul hosszu idöt. Nem vagyok valami nagy harcos. – Nem szamit, örülök, hogy latlak. – en is örülök. Mindig figyeltem, merre jarsz, naplot vezettem a tetteidröl. Talan meg mindig Delnochban van. Jut eszembe, az elejen valami mast is mondott az öreg. Hogy harman vagytok. Az arany, a jeg es az arnyek. Ananais az Aranyharcos, te vagy az arnyekok kanja. Ki lehet a jeg? Tenka elfordult, es a fakon tuli messzesegbe bamult. – Volt egyszer egy ember. ugy hivtak, Jeggyilkos, mert csak a halal eltette. A neve Decado. Harom napon at a tarsasag az erdö szelen haladt, delre es nyugatra a Kodahegyseg fele. Az idö melegebbre fordult, a ho visszavonult a tavaszi nap melege elöl. ovatosan mozogtak, es a masodik napon megtalaltak a vak latnok holttestet, egy göcsörtös tölgy elött terdepelt. A talaj tul kemeny volt ahhoz, hogy sirt assanak, ezert inkabb erintetlenül hagytak. Galand es a testvere megalltak a test mellett. – Nem tűnik tul boldogtalannak – vakarta meg Parsai a szakailat. – Nehez megmondani, hogy ö mosolyog-e, vagy a halal merevitette vigyorba az arcat – mondta Galand. – Egy honap mulva mar nem latnad boldognak. – es bennünket? – suttogta Parsai. Galand megvonta a vallat, es a testverek a többiek utan siettek. Galand szerencsesebb es joval eszesebb volt, mint a Sarkany közkatonai. Amikor feloszlattak a csapatot, delnek indult, es melyen hallgatott a multjarol. A delvingi erdö mellett, a fövarostol delnyugatra vasarolt földet, es letelepedett. Amikor a remuralom megkezdödött, öt beken hagytak. Felesegül vett egy lanyt a falubol, csaladot alapitott, de a lany egy hat evvel ezelötti napos öszi reggelen eltűnt. Suttogtak, hogy a Duvadak nöket rabolnak, de
Galand tudta, hogy a felsege soha nem szerette... es egy Carcas nevű fiu a falubol ugyanazon a napon tűnt el. Hallott hireszteleseket arrol, hogy begyűjtik a Sarkany tisztjeit, meg azt is mondogattak, hogy magat Barist is letartoztattak. Mindez nem lepte meg Galandot, mindig is sejtette, hogy Ceska zsarnoknak bizonyul. A nep embere! Miota törödött az urak közül barki is a neppel? A kis birtok viragzott, es Galand megvette a szomszedos földet egy özvegytöl, aki Vagriaba tavozott – Drenanban elö batyja figyelmeztette a varhato valtozasokra –, igy fillerekert kotyavetyelte el mindenet. es akkor erkeztek meg a katonak. Az uj törveny szerint egy nem nemesi születesű ferfi csak negy acre földet birtokolhatott. Az allam a többletet megvette, de a kapott arhoz kepest a fillerek kiralyi valtsagdijnak tűntek. Megemeltek az adokat, es elöirtak a megtermelendö gabona mennyiseget. Az elsö ev utan mar nem lehetett teljesiteni a követelmenyeket, mert rablogazdalkodas folyt a földeken. A parlagon hagyott területeket is bevetettek, es a termes csökkent. Galand mindent elviselt, soha nem panaszkodott. Egeszen addig, amig a kislany meg nem halt. Kiszaladt, hogy megnezzen egy lovast, es a lo megrugta. Galand latta, hogy összeesik, odarohant, es magahoz ölelte a kis testet. A lovas leszallt a nyeregböl. – Meghalt? – kerdezte. Galand bolintott, keptelen volt megszolalni. – Sajnalatos – mondta a lovas. – Ezert több adot fogsz fizetni. A lovas Galand törevel a sziveben halt meg. Ezutan Galand kirantotta a lovas kardjat a hüvelyeböl, es a nekiugrott a masodik lovasnak, akinek a lova megijedt, es a ferfi a földre zuhant. Elvagott torokkal halt meg. A masik negy megforditotta a lovat, es harminc lepest hatraltak. Galand a sötet pejhez lepett, aki megölte a kislanyat, es mindket kezevel belevagta a kardot a nyakaba. A masik lohoz futott, felugrott a nyeregbe, es elvagtatott eszak fele. Vagriaban talalta meg a batyjat, aki eppen köfaragokent dolgozott. Parsai szavai szakitottak felbe elmelkedeset. Nehany lepessel a többiek mögött haladtak. – Mit mondtal? – Azt, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy nadir fog vezetni. – ertem, mire gondolsz, felforralja az ember veret. De ö is azt akarja, amit mi. – Tenyleg? – suttogta Parsai. – Hogy erted ezt? – Mind egyformak, kivaltsagos harcosok. Nekik az egesz csak jatek. – Nem szeretem öket, testver. De a Sarkanyhoz tartoznak, es az több, mint versegi kötelek. Nem tudom megmagyarazni. Bar vilagok valasztanak el bennünket, meghalnanak ertem, ha kell, es en is ertük. – Remelem, igazad van. – Csak nehany dolog van az eletben, amiben biztos vagyok. Ez az egyik. Parsait nem gyözte meg, de nem szolt semmit, az elöl halado ket harcost figyelte. – Mi törtenik, ha megöljük Ceskat? – kerdezte hirtelen. – Ezt hogy erted? – Nem is tudom. ugy ertem, mihez kezdünk? Galand megvonta a vallat. – Ezt a kerdest akkor tedd fel, ha verzö teste a labam elött hever. – Szerintem semmi nem fog valtozni. – Lehet hogy nem, de a fizetsegemet megkapom. – Az sem zavar, hogy belehalhatsz? – Nem! Teged igen? – A fenebe is, hat persze! – Nem kell velünk jönnöd. – Dehogynem! Mindig vigyaztam rad. Nem hagyhatlak itt egy nadirral. es a masik miert visel alarcot?
– Azt hiszem, tele van forradasokkal. Az arenaban harcolt. – Mindannyiunknak vannak forradasai. Egy kicsit hiu, nem? – Semmi sem tetszik neked, igaz? – vigyorgott Galand. – Csak eszembe jutott. Az a kettö is furcsa paros – mormolta Parsai, es Belter es Faljaro fele intett a fejevel. – Hat ellenük aztan semmit nem tudsz felhozni, nem is ismered öket. – Az öreg rendesnek tűnik. – De? – Nem hiszem, hogy a fiatalabb egyedül megtalalna az utat a ködben. – Ha mar itt tartunk, a lanyokrol is tudsz valami rosszat mondani? – Nem – mosolygott Parsai. – Bennük nincs semmi hiba. Neked melyik tetszik? Galand megcsovalta a fejet, es kuncogott. – Ebbe nem megyek bele. – Nekem a sötet haju tetszik – folytatta Parsai zavartalanul. Egy kisebb barlangban ejszakaztak. Renya keveset evett, majd vacsora utan kisetalt, hogy a csillagokat nezze. Tenka csatlakozott hozza, együtt üldögeltek a ferfi köpenyegebe burkolozva. Tenka meselt neki Illae-röl, Ventriarol es a sivatag szepsegeröl. Beszed közben simogatta a lany karjat es hatat, megcsokolta a hajat. – Nem tudom, szeretlek-e – szolalt meg hirtelen. – Akkor hallgass – mosolygott a lany. – Nem banod? Renya megrazta a fejet, es kajat a nyaka köre fonva megcsokolta. Bolond vagy, Tenka kan, gondolta. Csodalatos, szeretni valo bolond. 6 A fekete ember jol szorakozott. Ket rablo a földön feküdt, mar csak öt ellenfelet kellett legyöznie, Megemelte a rövid vasrudat, es megpörgette a hozzaerösitett vaslancot. Egy magas ferfi nagy bottal tamadt ra, es a fekete ember karja lecsapott, a lanc a bot köre tekeredett. Amikor rantott egyet, a tamado megbotlott, es egyenesen egy joliranyzott bal felsö vagasba zuhant, majd a földre rogyott. A maradek negy rablobol kettö eldobta a bunkosbotjat, es görbe töröket huztak elö az övükböl. A masik kettö visszarohant a fak köze, ijakert kapkodott. Ez kezd komolyabba valni. Eddig meg senkit nem ölt meg, de ezen kenytelen lesz valtoztatni. Eldobta a buzoganyt, es elöhuzta dobotöreit a csizmajabol. – Meg akartok halni? – kerdezte a rablokat mely es dallamos hangon. – Senki nem hal meg – szolalt meg egy hang balrol, es a ferfi megfordult. Ket ember allt a fak szelenel, megfeszitett ijaikkal a rablokra celoztak. – epp idöben – jegyezte meg a fekete ferfi. – Megöltek a lovamat. Tenka lassan visszaengedte az ij hurjat, es elörelepett. – Tekintsd tanulopenznek – mondta, majd a rablokhoz fordult. – Tegyetek el a fegyvereiteket, a harcnak vege. – Amugy is több gonddal jart, mint haszonnal – bolintott a vezetöjük, es leterdelt az elesettek melle. – Mind eletben van – mondta a fekete ember, eltette a keseit, es felemelte a lancos buzoganyt. Sikoly hangzott fel az erdöböl, es a rablovezert felpattant. Galand, Parsai es Belter lepett elö. – Igazad volt, tabornok – mondta Galand. – Ketten osontak feletek. – Megölted öket? – kerdezte Tenka. – Nem. De sokaig fog fajni a fejük. Tenka a rablo fele fordult. – Okozol meg barmi gondot nekünk? – Csak nem a szavamat kered? – felelte a ferfi. – Miert, er valamit? – Neha igen! – Nem, nem kell a szavad. Azt csinalsz, amit akarsz. De legközelebb, ha talalkozunk, mind halottak vagytok. Erre en adom a szavamat!
– Egy barbar szava – köpött ki a vezer. Tenka elvigyorodott. – Pontosan. – Hatat forditott, visszasetalt Ananais melle, majd be a fak köze. Valtaya mar tüzet rakott, es Faljaroval beszelgetett. Renya, törrel a kezeben, Tenkaval egyidöben tert vissza a tűzhöz. A ferfi ramosolygott. A többiek is követtek, Galand kivetelevel, aki a rablokat tartotta szemmel. A fekete ferfi erkezett utoljara: szeles vallan ket malhazsakot cipelt. Maga s volt es eröteljes testalkatu, szűk selyemruhat viselt a baranybör kabat alatt. Valtaya meg sosem latott hozza hasonlot, bar hallott mar a tavoli kelet sötet embereiröl rebesgetni. – Üdvözöllek benneteket, barataim – mondta a vendeg, es ledobta a zsakokat a földre. – Minden istenek aldasa legyen rajtatok! – Ennel velünk? – kerdezte Tenka. – Kedves töletek, de van elemozsiam. – Merre tartasz? – kerdezte Ananais, miközben a fekete ferfi belekotort a zsakjaba, es kihuzott ket almat, amelyeket megfenyesitett a kabatujjan. – Bejarom szep orszagotokat. Egyelöre nincs hatarozott celom. – Honnan jöttel? – kerdezte Valtaya. – Messziröl, hölgyem. Hazam sok ezer merföldre keletre fekszik, tul Ventrian. – Zarandokuton jarsz? – kerdezte Faljaro. – igy is mondhatjuk. Egy aprocska szolgalatot kell vegrehajtanom, utana hazaterek a csaladomhoz. – Hogyan nevezzünk? – kerdezte Tenka. – Attol tartok, a nevemet nehezen tudnatok kimondani. De az egyik rablo olyan szot hasznalt ram, ami megpenditett egy hurt a lelkemben. Szolitsatok Poganynak. – en Tenka kan vagyok – mondta Tenka, es bemutatta tarsait is. Ananais kinyujtotta a kezet, Pogany megszoritotta. Tekintetük talalkozott. Tenka hatradölve figyelt. Mindket ferfit ugyanabbol a fabol faragtak: rettentöen erösek es merhetetlenül büszkek. ugy meregettek egymast, mint ket vetelkedö bika. – Dramai hatast kelt a maszkod – mondta Pogany. – Igen. Akar testverek is lehetnenk, fekete ember – valaszolta Ananais, es Pogany melyröl feltörö nevetese jokedvvel telt meg. – Akkor hat legyünk testverek – mondta. Galand lepett elö a fak közül, es Tenkahoz sietett. – eszaknak mentek. Nem hiszem, hogy visszaternek. – Helyes. Szep munka volt. Galand bolintott, es leült a testvere melle. Renya intett Tenkanak, hogy huzodjanak tavolabb a tűztöl. – Mi baj? – kerdezte Tenka. – A fekete ember. – Mi van vele? – Több fegyvert hord, mint barki, akivel valaha talalkoztam. Ket kest lattam a csizmajaban, egy kardot es ket ijat hatrahagyott az erdöben. es egy törött bard hever a lova alatt. Mint egy egyszemelyes hadsereg. – es? – Vajon veletlenül talalkoztunk? – Gondolod, hogy rank vadaszik? – Nem tudom. De gyilkos, erzem. A zarandokutja a halalhoz kötödik. es Ananais nem kedveli. – Ne aggodj. – en nem vagyok nadir, Tenka. Nem hiszek a vegzetben. – Csak ez zavar? – Nem. A ket fiver... nem kedvel bennünket. Nem tartozunk össze, meg csak szoros kapcsolat sincs közöttünk. Nem vagyunk többek, mint a sors altal összeterelt idegenek. – A testverek erösek, es jo harcosok. Tudom, mi a baj. Tudom, hogy
gyanakvassal tekintenek ram, de nem tehetek ellene semmit. Mindig ez törtenik. De közös a celunk, es egy idö mulva bizni fognak bennem. Ami Beltert es Faljarot illeti... nem tudom. De nem artanak nekünk. Poganyt meg, ha rank vadaszik, magam ölöm meg. – Ha tudod. Tenka elmosolyodott. – Ha tudom. – Szamodra olyan egyszerű minden! en nem igy latom a dolgokat. – Tul sokat aggodsz. A nadirok utja egyszerűbb: mi akkor oldjuk meg a nehezsegeket, mikor gondot okoznak, es ritkan aggodalmaskodunk. – Sosem bocsatom meg neked, ha megöleted magad közölte Renya. – Akkor vigyazz ram. Bizom az ösztöneidben. Poganyt illetöen igazad van: gyilkos, es lehet, hogy az ellensegünk. erdekes lesz megfigyelni, hogyan jatszik. – Velünk tart majd – mondta a lany. – Igen, ez erthetö. Idegen a földünkön, es egyszer mar megtamadtak. – Visszautasithatjuk. Fekete alarcos baratod mar igy is feltűnöve tesz bennünket – miert rontsunk a helyzeten egy vilagoskek selyembe öltözött fekete oriassal? – Igaz. Az istenek, ha vannak, most alighanem mulatnak rajtunk. – en nem tudok nevetni. * Tenka alomtalan alombol ebredt. Szeme tagra nyilt, a felelem hideg fuvallatkent borzongatta. Felallt. A hold termeszetellenesen ragyogott, akar egy szellemlampas, a fak agai sirva-nyöszörögve hajladoztak, bar körös-körül szellö sem rezdült. A ferfi körülnezett. Tarsai mind aludtak... s döbbenten vette eszre, hogy takarojaba burkolozva ö is ott fekszik köztük. Reszketni kezdett. Ez volna a halal? A legkegyetlenebb a sors irgalmatlan trefai közül? Halk susogas kelt, mint a tegnapi szellö emleke. Hatrafordult. A fak szelenel hat sötet pancelos ember allt, kezükben kard. Felkörbe rendezödve indultak fele. Tenka a kardjaert nyult, de hiaba: mintha parat probalt volna a markaba kapni. – Elvesztetek – szolt egy tompa hang. – A Kaoszlelek szolit. – Kik vagytok? – kerdezte Tenka, es szegyellte, hogy remeg a hangja. Gunyos nevetes szallt a sötet lovagok felöl. – Mi vagyunk a Halal – mondtak. Tenka hatralepett. – Nem menekülhetsz. Nem tudsz mozdulni – mondta az elsö lovag. Tenka megmerevedett. Labai nem engedelmeskedtek, es a lovagok egyre csak közeledtek. Hirtelen beke öntötte el a nadir herceget, es a lovagok megtorpantak. Tenka körülnezett. Hat harcos allt mellette ezüst pancelban es feher köpenyben. – Gyertek hat, sötetseg kutyai – mondta a hozza legközelebb allo. – Jövünk – felelte a sötet lovag. – De akkor, amikor mi akarunk. – Egyik a masik utan tűnt el a fak között. Tenka lassan megfordult. Elveszettnek erezte magat es felt. Az ezüst lovag, aki idaig is beszelt, a vallara tette kezet. – Aludj – mondta. – A Forras megvedelmez tölük. * A hatodik nap reggelen elhagytak az erdöt, es kiertek a Kodatol Skultikig nyulo szeles siksagra. Messze delre emelkedett Karnak varosa, de csak a legmagasabb tornyok tűhegye latszodott a zöld horizonton. A ho foltokban meg megmaradt, de a tavaszi fű napfeny utan nyujtozkodott. Amikor meglatta a füstöt, Tenka felemelte a kezet. – Nem a fű gyulladt ki – allapitotta meg Ananais, kezevel vetve arnyekot a szeme fölött.
– Egy falu eg – lepett mellejük Galand. – Ez nem ritkasag mostanaban. – Zűrzavaros orszagban eltek – mondta Pogany, es ledobta a csomagjat a földre, melle ejtette a malhazsakokat is. Merev bivalybörböl keszül, bronzszelű pajzsot erösitett a csomagra meg egy antilopszarv ijat, tegezt. – Több a felszerelesed, mint a Sarkany egy osztaganakmorogta Ananais. – erzelmi okokbol – vigyorgott Pogany. – Jobb, ha elkerüljük a falut – mondta Faljaro. Hosszu haja összetapadt az izzadsagtol, szenvedett edzetlen teste miatt. Leült a fűre Pogany zsakja melle. Megvaltozott a szel iranya, es dobogo lopatak hangjat hozta felejük. – Valjatok szet es lapuljatok – mondta Tenka. A tarsasag fedezeket keresett, a fűbe hasaltak. Egy asszony ert fel a dombocska tetejere, minden erejet megfeszitve szaladt, gesztenyebama haja kibontva lobogott. Zöld gyapjuszoknyat viselt es barna kendöt. Kezeben apro csecsemöt tartott, a keserves zokogast az utazok is jol hallottak. Az asszony tovabbfutott, idönkent remült pillantasokat vetett a hata möge. A fak menedeke egy örökkevalosagra volt meg, amikor a katonak elöbukkantak, de az asszony csak futott tovabb, egyenesen a lapulo Tenka fele. Ananais szitkozodva allt fel. Az asszony felsikoltott, es jobbra ugrott, egyenesen Pogany karjaiba. A katonak megallitottak a lovaikat, es vezetöjük leszallt a nyeregböl. A magas ferfi Delnoch vörös egyenruhajat viselte, bronzpancelja fenyesen csillogott. – Köszönöm a segitseget – mondta –, de nem volt ra semmi szükseg. Az asszony elcsendesült, ketsegbeeseseben Pogany szeles mellkasaba temette a fejet. Tenka mosolygott. Tizenket katonaval alltak szemben, tizenegy meg mindig a nyeregben ült. Nem volt mas valasztasuk, at kellett adni az asszonyt. es ekkor nyilvesszö csapodott a legközelebbi katona torkaba, aki lebukott a nyeregböl. Tenka döbbenten nezte, hogyan furodik a masodik nyilvesszö a következö katona mellkasaba, aki hatrazuhant, a lova felagaskodott, es levetette a testet a nyeregböl. Tenka elörantotta a kardjat, es a tiszt hataba döfte, mert a ferfi megfordult, amikor a nyilvesszö becsapodott. Pogany ellökte a nöt, es fel terdre ereszkedett, elöhuzta a dobotöreit a csizmajabol. A török elrepültek, es ket ujabb, a lovanak megfekezesevel bajlodo katona lehelte ki a lelket. Tenka felugrott a lovas nelküli lo nyergebe, felkapta a kantarszarat es elörerugtatott. A het eletben maradt katona fegyvert huzott, es megrohamoztak Poganyt. Tenka összeütközött velük, egy lo terdre bukott, a többiek felagaskodtak, es vadul nyeritettek. Tenka vagasra emelte a kardjat, miközben egy ujabb nyilvesszö süvitett el mellette, es egyenesen az egyik katona bal szemgödrebe furodott. Pogany elöhuzta a rövidkardjat, es balra vetödött, amikor a lovak eldübörögtek mellette, de azonnal fel is pattant, miközben a lovasok megallitottak hatasaikat. Elöre rohant, kivedett egy csapast, es kardjat a tamado oldalaba melyesztette. A ferfi felsikoltott, es lezuhant a nyeregböl, Pogany azonnal a helyere pattant, es a masodik lovas ellen indult, ravette magat, es mindketten lezuhantak a nyeregböl. Nagy puffanassal ertek földet, es Pogany egyetlen randitassal kitörte a katona nyakat. Renya elhajitotta az ijat, es tört ragadva arrafele futott, ahol Tenka es Ananais a katonak maradekaval harcolt. Felugrott az egyik lovas möge a nyeregbe, töret a katona lapockai köze döfte. A ferfi felorditott, es megprobalt megfordulni, de Renya következö ütese a tarkojan erte: ettöl a földre bukott. A ket utolso katona megforditotta a lovat, es menekülni akart a kezitusabol, vissza a hegyek fele. Hirtelen Parsai es Galand emelkedtek fel a lovak elött, akik ettöl megriadtak, egyikük ledobta lovasat. A masik katona vadul kapaszkodott, amig Galand kardcsapasa fel nem hasitotta a torkat. Parsai is kihuzta kardjat a földön fekvö katonabol. – Mondhatom – vigyorgott –, nem unalmas az elet! Galand felmordult: – atkozott szerencsenk volt, en csak ennyit mondhatok. Megtörölte a fűben
a kardjat, begyűjtötte a ket lovat, es visszabaktattak a többiekhez. Tenka elrejtette haragjat, es Poganyhoz fordult: – Szepen harcoltal! – Itt sokat lehet gyakorolni – vigyorgott a fekete ferfi. – en azt szeretnem tudni, hogy ki lötte ki az elsö vesszöt? – kerdezte emelt hangon Ananais. – Felejtsd el, megtörtent – mondta Tenka. – Most jobb, ha tavozunk. Jobb lenne, ha sötetedesig az erdö szelen maradnank. Most, hogy vannak lovaink, behozzuk az elvesztett idöt. – Ne! – könyörgött a megmentett asszony. – A csaladom! A barataim. Lemeszaroljak öket! Tenka odalepett hozza, a vallara tette a kezet. – Figyelj ram. Ha nem tevedek, ezek a katonak egy szazadhoz tartoztak, es ez azt jelenti, hogy legalabb negyven ember van a falutokban. Ez tul sok, nem segithetünk. – Megprobalhatjuk – mondta Renya. – Hallgass! – rivallt ra Tenka. Renya kinyitotta a szajat, de nem szolalt meg. Tenka visszafordult az asszonyhoz. Szivesen latunk magunk között, es holnap elmegyünk a faluba. Megtesszük, amit lehet. – Holnap mar tul kesö! – Valoszinűleg mar most tul kesö – felelte Tenka, es az asszony elhuzodott töle. – Nem varok segitseget egy nadirtol – hullottak a könnyei –, de nehanyan hazamfiai vagytok. Kerlek, segitsetek! – Ha meghalunk, az nem segit senkin – mondta Faljaro. Gyere velünk. Te megszöktel, lehet hogy masoknak is sikerült. es mashova nem is mehetsz. Gyere, felsegitelek egy lora. A tarsasag lora szallt, es az erdö fele indult. Mögöttük karogo varjak köröztek. Este Tenka magahoz hivta Renyat, es a taborbol besetaltak a fak köze. Egesz delutan nem szoltak egymashoz. Tenka hűvösen, tavolsagtartoan viselkedett. Egy holdfenyben fürdö tisztasra ertek, ott a lanyhoz fordult. – Te lötted ki a vesszöt! Soha többe ne cselekedj a parancsom nelkül. – es ki vagy te, hogy parancsolj nekem? – csattant fel a lany. – Tenka kan vagyok, asszony! Ha nem engedelmeskedsz, itt hagylak! – Megöltek volna az asszonyt es a kicsit. – Igen. De miattad akar mind halottak lehetnenk. Annak mi ertelme lenne? – De nem haltunk meg. es megmentettük öket! – Szerencsenk volt. Egy katonanak neha szüksege van szerencsere, de erre nem epithet. Renya, megmondtam: ilyet meg egyszer nem tehetsz! – Azt csinalok, amit akarok – mondta a lany. Tenka tenyerrel arcon ütötte, Renya elvesztette az egyensulyat, elesett, de villogo szemmel, karmokka görbül ujjakkal azonnal fel is pattant. es akkor meglatta a tört a ferfi kezeben. – Kepes lennel megölni, ugye? – suttogta. – Gondolkodas nelkül! – Szerettelek! Jobban, mint az eletemet. Mindennel jobban. – Akkor engedelmeskedsz? – o, igen, Tenka kan. Engedelmeskedem neked. Amig el nem erjük Kodat. Akkor elhagyom a tarsasagodat. – Sarkon fordult, es visszavonult a taborba. Tenka eltette a töret, es leült egy földkupacra. – Meg mindig jobb szeretsz egyedül lenni, igaz, Tani? lepett ki Ananais a fak arnyekabol. – Nincs kedvem beszelgetni. – Kemeny voltal vele, de igazad volt. Csak egy kicsit tul messzire mentel. Nem tudtad volna megölni. – Nem. – Megremiszt a lany, ugye? – Mondtam, hogy nincs kedvem beszelgetni. – Igen, de ez itt Ananais, megnyomorodott baratod, aki jol ismer teged.
Jobban, mint barki mas. Azt hiszed, mert csataba megyünk, nincs helye a szerelemnek? Ne legy bolond, elvezd, amig lehet. – Nem tehetem – mondta Tenka lehajtott fejjel. – Amikor idejöttem, masra sem tudtam gondolni, csak Ceskara. De most egyre többet gondolok... tudod, mire. – Persze hogy tudom. De mi törtent a nadir elveiddel? A holnap majd gondoskodik magarol. – Csak felig vagyok nadir. – Menj, beszelj vele. – Nem. Jobb igy. Ananais felallt, kinyujtoztatta a hatat. – Azt hiszem, lefekszem. – Visszasetalt a taborba, megallt Renya mellett, aki boldogtalanul bamult a tűzbe. Letelepedett melle. – Különösek a ferfiak – mondta. Haboruban, üzletben lehetnek oriasok, hibatlanul bölcsek. De a sziv dolgaiban olyanok, mint a gyerekek. A nök masok, ök latjak a ferfiban lako gyereket. – Megölt volna – suttogta Renya. – Tenyleg azt hiszed? – Szerinted nem? – Renya, szeret teged. Soha nem bantana. – Akkor miert? Miert mondta? – Hogy higgy neki. Hogy gyűlöld. Hogy elhagyd. – Hat, sikerült. – Kar. De akkor is... nem kellett volna kilönöd azt a nyilat. – Tudom! – csattant fel a lany. – en is nagyon jol tudom. De... de nem nezhettem vegig, hogy megölnek egy csecsemöt. – en sem rajongtam a gondolatert. – A tűz fele nezett, ahol az asszony aludt. A fekete orias a hatat egy fanak vetve hevert, öleben a kicsivel. A kisgyerek köver ujjacskait kidugta a takaro alol, es megragadta a halkan dünnyögö Pogany mutatoujjat. – Tud banni a gyerekekkel, igaz? – kerdezte Ananais. – Akar a fegyverekkel. – Rejtelyes ember. Azert rajta tartom a szemem. Renya a fekete maszk mögül kikandikalo kek szemekbe nezett. – Kedvellek, Ananais. – Szeress engem, szeresd a barataimat – biccentett Tenka magas alakja fele. Renya megrazta a fejet, es visszafordult a tűz fele. – Kar – ismetelte meg Ananais. * Hajnal utan ket oraval lovagoltak be a faluba. Galand elörement felderiteni, es jelentette, hogy a katonak del fele, Karnak tavoli tornyai iranyaban tavoztak. A falut felpredaltak, az elszenesedett farönkök sötet füstfelhöket eregettek. Testek hevertek mindenfele, a kiegett epületek szelen pedig tiz keresztet acsoltak, ahova a falu tanacsat akasztottak. Mielött felszögeztek volna öket, mindet felholtra vertek, majd a kereszten eltörten a labukat, a testük összecsuklott es elfogyott a levegöjük. – Barbarok lettünk – mondta Faljaro, es elfordult a latvanytol. Belter csak bolintott, de ö is követte a tarsat a zöld mezök fele. Tenka a falu föteren szallt le a nyeregböl, ahol a testek nagyobb halma feküdt, legalabb harminc nö es gyermek. – Ennek semmi ertelme – mondta, amikor Ananais odalepett melle. – Ki műveli meg a földeket? Ha ez törtenik az egesz orszagban... – Ez – bolintott Galand. Az asszony, akit megmentettek, a fejere huzta a kendöjet, es behunyta a szemet. Pogany eszrevette a mozdulatot, odaleptetett melle, kivette a kantart a kezeböl. – Megvarunk benneteket a falu szelen – szolt oda a többieknek. Valtaya es Renya is velük tartottak. – Milyen különös – mondta Ananais. – evszazadok ota probaljuk
visszaverni az ellenseget, aki ezt művelne velünk, es most mi magunk tesszük meg. Mifele embereket soroznak be manapsag? – Mindig akadnak olyanok, akik elvezik ezt a fajta munkat – felelte Tenka, – A nadirok között, talan – mondta halkan Parsai. – Mit jelentsen ez? – mordult fel Ananais, es a fekete szakallas ferfi fele fordult. – Felejtsd el! – parancsolta Tenka. – Igazad van, Parsai, a nadirok kegyetlenek. De ezt nem a nadirok követtek el. Nem is a vagriaiak. Mint Ananais mondta, ezt mi magunk követjük el. – Felejtsd el, hogy szoltam, tabornok – mormolta Parsai. – Dühös voltam. Menjünk innen. – Valaszoljatok a kerdesemre – szolalt meg hirtelen Galand. – Ha megöljük Ceskat, ez mind megvaltozik? – Nem tudom – felelte Tenka. – El kell tiporni. – Nem hiszem, hogy hat ferfi es ket nö veget vethet a birodalmanak. Szerinted igen? – Nehany nappal ezelött – mondta Ananais – egyedül voltal. – Parsainak igaza van, menjük innen – szolt Tenka. Ebben a pillanatban felsirt egy gyerek, es mind a negyen a tetemekhez ugrottak, felrelökdöstek a testeket. Vegül ratalaltak egy köver öregasszonyra, akinek halott kezei vedelmezön öleltek at egy öt – hat ev körüli kislanyt. A nö hatan szörnyű sebek latszottak, latnivaloan a gyerek föle kuporodott, es öt vedte a fegyverektöl. Egy landzsa megis atszurta a testet es behatolt a kislanyba is. Parsainak elborult az arca, amikor meglatta, mennyi ver aztatta at a ruhacskat. Kivitte a falu szelere, ahol a többiek mar leszalltak a lorol. Valtaya odafutott, elvette töle a terhet. Amikor lefektettek a fűre, a kislany ragyogo kek szeme kinyilt. – Nem akarok meghalni – suttogta. – Kerem? – A szeme becsukodott, a falubeli asszony leterdelt melle, az ölebe emelte a kislany fejet es ringatta. – Minden rendben van, Alaya, en vagyok az, Praise! Visszajöttem erted. A kislany elmosolyodott, de a mosoly fajdalomgrimaszba torzult. A körülallok neztek, hogy szall el belöle az elet. – o, ne! Kerlek, ne! – zokogta Praise. – A feny edes isteneire, ne! – A sajat gyermeke is zokogni kezdett, es Pogany felemelte a földröl, hogy megnyugtassa. Galand elfordult, es terdre borult. Parsai melle lepett, Galand felnezett a testverere, könnyek potyogtak a szemeböl, megrazta a fejet, nem volt kepes megszolalni. Parsai leterdelt melle – Tudom, testver, tudom – mondta gyengeden. – Galand mely lelegzetet vett, es elöhuzta a kardjat – Esküszöm mindenre, ami szent es ami atkozott, minden szörnyetegre, masszon vagy repüljön, hogy nem nyugszom addig, amig ezt a földet meg nem tisztitjuk. – Felallt, az eg fele emelte a kardjat. – Eljövök erted, Ceska! – orditotta. Elhajitotta a kardot, es a fak fele tantorgott. Parsai bocsanatkeröen fordult a tarsaihoz. – A kislanyat megöltek. Gyönyörű gyermek... kislany volt. Komolyan gondolta, amit mondott. es en vele tartok – mondta erzelmektöl erdes hangon es megköszörülte a torkat. – Nem sokat erünk, ö es en. Engem a Sarkanyhoz sem vettek fel. Nem vagyunk tisztek meg ilyesmi. De ha kimondunk valamit, komolyan gondoljuk. en nem tudom, hogy ti mit akartok elerni. De azok az emberek a faluban, azok az en nepem. Az enyem es Galande. Nem gazdagok, nem nemesek. Csak halottak. Az a köver öregasszony ugy halt meg, hogy a kislanyt vedte. Kudarcot vallott, de legalabb megprobalta, es az eletet adta. Hat ezt en is megteszem. – Elcsuklott a hangja, karomkodni kezdett. Elfordult, es a batyja utan sietett. – Hat, tabornok – kerdezte Ananais –, mihez kezdesz hat fös hadseregeddel? – Heten vagyunk – mondta Pogany. – Latod, egyre többen leszünk – mondta Ananais, es Tenka bolintott.
– Miert csatlakozol hozzank? – kerdezte a fekete embertöl. – Az az en dolgom, de a celunk azonos. Több ezer merföldet tettem meg, hogy Ceska bukasat lassam. – Eltemetjük a gyereket, es elmegyünk Kodaba. ovatosan lovagoltak vegig a hosszu utat delutan. Galand es Parsai voltak az oldalved. Alkonyattajban hirtelen vihar szaguldott vegig a sikon, es a tarsasag egy gyorsan szaguldo patak partjan allo elhagyatott kötoronyban keresett menedeket. A lovakat kint hagytak legelni a közeli mezön, összegyűjtöttek annyi fat, amennyit talaltak, eltakaritottak egy reszt a torony elsö emeleten, es ott raktak tüzet. A regi, negyszögletes alaprajzu torony valaha, az elsö nadir haboru idejen husz katonanak adott otthont, akkor örtoronykent szolgalt. A harom emeletes epület felsö szintje nyitott volt, egykor ott alltak az eles szemű örszemek, es a nadir vagy sathuli csapatokat figyeltek. ejfeltajban, amikor a többiek mar aludtak, Tenka magaval hivta Faljarot, es felsetaltak a csigalepcsön a toronyba. A vihar tovabbvonult del fele, az egen ragyogtak a csillagok, es hideg ejjel i szel fujt a delnochi hago hofödte hegyei felöl. Deneverek köröztek a torony körül, lebuktak, felemelkedtek. – Hogy erzed magad, arvan? – kerdezte Tenka, amikor letelepedtek a szel elöl menedeket nyujto beugroban. Faljaro megvonta a vallat. – Meg nem talalom a helyem. – Ez elmulik. – Nem vagyok harcos, Tenka. Amikor felszabdaltatok azokat a katonakat, en csak feküdtem a fűben, es neztem. Megdermedtem! – Ez nem igaz. Minden azonnal törtent, es mi, akik alltunk, gyorsabban cselekedtünk. Erre neveltek bennünket. Megfigyelted a testvereket? Arra a pontra alltak, amerre a katonak menekülhettek, es megakadalyoztak, hogy segitseget hozzanak. Nem mondtam nekik, mit kell tenni, ök katonak. Az egesz összecsapas nem tartott tovabb ket percnel. Mit tehettel volna? – Nem tudom. Elöhuzhattam volna a kardomat. Segithettem volna. – Lesz meg erre is idö. Milyen a helyzet Delnochban? – Nem tudom. Öt eve nem jartam ott, es azelött is tiz evet töltöttem Drenanban. – Ki a parancsnok? – Nem a mi csaladunkbol valo. Orrint megmergeztek, es Ceska a sajat emberet nevezte ki. A neve Matrax. Miert kerdezed? – Eredetileg meg akartam gyilkolni Ceskat. – es most? – Most meg nagyobb ostobasagot tervezek. Sereget toborzok, es legyözöm. – Nincs ember a földön, aki szembeszallhat egy Duvaddal. Az istenekre, ember, meg a Sarkany is elbukott, eselyük sem volt! – Az eletben semmi sem könnyű, arvan. De engem erre tanitottak. Hogy sereget vezessek. Hogy halalt es pusztulast hozzak az ellensegre. Hallottad Parsait es Galandot, igazuk volt. Szembe kell szallnunk a gonosszal, es meg kell tennünk mindent, ami tölünk telik. Nem vagyok orgyilkos. – es honnan akarod megszerezni a seregedet? Tenka elmosolyodott. – Szüksegem van a segitsegedre. El kell foglalnod Delnochot. – Komolyan beszelsz? – Halalosan! – Azt akarod, hogy egymagam foglaljak el egy erödöt? Egy erödöt, ami ellenallt ket nadir hadjaratnak? Ez örültseg! – A Bronzgrof leszarmazottja vagy. Hasznald a fejed. Van ra mod. – Ha mar kitalaltal egy tervet, miert nem te csinalod? – Nem tehetem. en Ulric csaladjabol szarmazom. – Miert vagy ilyen rejtelyes? Mondd meg, mit tegyek? – Nem. Ferfi vagy, ne add magad olcson. Megallunk Kodaban, megnezzük mi a helyzet. Azutan te meg en megszerezzük a hadsereget. Faljaro szeme tagra nyilt:
– Nadir sereg? – suttogta, es kifutott a ver az arcabol. Idehoznad a nadirokat? – Csak ha el tudod foglalni Dros Delnochot! 7. Az apat türelmesen varakozott a könyvtar sötetjeben, rahajolt az asztalra, ujjait szettarta, szemet lehunyta. Vele szemben mozdulatlanul, akar harom elö köszobor ült harom tarsa. Az apat kinyitotta a szemet, rajuk nezett: Acuas, erös, könyörületes, hűseges. Balan, a ketkedö. Katan, az igazi misztikus. Mindharman utaztak, összekapaszkodo lelkekkel kerestek a sötet templomosokat, es lelekködöt szöttek Tenka kan es tarsai köre. Acuas tert vissza legelöször. Kinyitotta a szemet, megdörzsölte szöke szakallat, faradtnak, kimerültnek tűnt. – Nem könnyű, uram – mondta. – A sötet templomosoknak nagy a hatalma. – A mienk is – felelte az apat. – Folytasd. – Huszan vannak. Rablok tamadtak meg öket Skultikban, de öntelt könnyedseggel meszaroltak le a tamadokat. Tenyleg kivalo harcosok. – Igen. Milyen közel jarnak a Faklyahordozohoz? – Alig egy napra. Mar nem tudjuk sokaig megteveszteni öket. – Nem. Meg nehany nap felbecsülhetetlen ertekkel birna – valaszolta az apat. – Probalkoztak ujabb ejszakai tamadassal? – Nem, uram, de szerintem varhato. – Most pihenj, Acuas. Hivd Torist es Lannadot, hogy valtsanak fel. Az apat tavozott a szobabol, a mögötte huzodo folyosorol, lassan lesetalt a masodik szintre, Decado kertjebe. A sötet szemű szerzetes mosolyogva fogadta. – Gyere velem, Decado. Van valami, amit latnod kell. Egyetlen tovabbi szo nelkül sarkon fordult, es a fenti lepcsöhöz es tölgyfaajtohoz vezette a szerzetest. Decado tetovan torpant meg, a kolostorban töltött evei alatt egyszer sem lepett at az ajton. Az apat megfordult: – Gyere! – hivta, es belepett az arnyekok köze. Különös felelem lett urra a kerteszen, mintha a vilaga kisiklana a talpa alol. Nyelt egyet, remegni kezdett. Vett egy mely lelegzetet, es követte az apatot. Folyosok utvesztöjet at vezettek, de nem nezett se jobbra, sem balra, pillantasat az elötte jaro ember szürke köntösere szegezte. Az apat megallt egy level formaju ajto elött, az ajton nem volt kilincs. – Nyilj ki – suttogta az apat, es az ajto visszahuzodott tokjaba. Belül egy hosszu terem vart rajuk, es harminc vakito feher köpeny alatt harminc ezüst pancel. Minden öltözet elött egy kis asztalkan hüvelyben nyugvo kard feküdt feher tollu sisak elött. – Tudod, mit jelent mindez? – kerdezte az apat. – Nem. – Decado izzadt. Megtörölte a homlokat, es az apat aggodalommal vette eszre, hogy az egykori harcos űzött tekintete visszatert. – A Serbitar vezette delnochi Harmincak – azok az emberek, akik az elsö nadir haboruban harcoltak es meghaltak ezt a pancelt viseltek. Hallottal roluk? – Termeszetesen. – Mondd el, mit hallottal? – Hova vezet ez, apat uram? Dolgom van a kertben. – Meselj nekem a delnochi Harmincrol – parancsolta az apat. Decado megköszörülte a torkat. – Harcos szerzetesek voltak. Nem ugy, mint mi. evekig gyakoroltak, majd kivalasztottak egy messzi haborut, hogy ott haljanak meg. Serbitar vezette a Harmincakat Delnochnal, segitettek a Bronzgrofot es a Legendas Drusst. Együtt visszaforditottak Ulric hordait. – De miert nyulnanak szerzetesek fegyverekhez? – Nem tudom, apat uram. Szamomra felfoghatatlan. – Igazan? – Arra tanitottal, hogy a Forras szamara minden elet szent, es hogy az elet elvetele Isten elleni bűntett. – De a gonoszt meg kell allitani.
– De nem a gonosz fegyverevel – felelte Decado. – Egy ferfi all felemelt karddal egy gyermek fölött. Mit teszel? – Megallitanam, de nem ölnem meg. – Ütessel allitanad meg, igaz? – Igen, talan. – Rosszul esik, beüti a fejet es meghal. Bűnös vagy? – Nem... igen. Nem tudom. – ö a bűnös, mert a cselekedete kivaltotta a tiedet, igy hat a sajat cselekedete ölte meg. Bekere es harmoniara vagyunk, fiam, ezert munkalkodunk. De ebben a vilagban elünk, es szembe kell neznünk azzal, amit követel. A nemzet nem el bekeben. A kaosz uralkodik, es szörnyű nezni a szenvedest. – Mit akarsz mondai, uram? – Nem könnyű, fiam, mert szavaim nagy fajdalmat fognak okozni. – Az apat elörelepett, kezet a szerzetes vallara tette. – Ez a Harmincak temploma. es arra keszülünk, hogy hadba induljunk a sötetseg ellen. Decado elhuzodott az apattol. – Nem! – Azt akarom, hogy tarts velünk. – Hittem benned! Biztam benned. – Decado elfordult, de ekkor az egyik pancellal nezett farkasszemet. Visszapördült. – Ezert jöttem ide, hogy ezt elkerüljem, a halalt, az öldöklest. Az eles pengeket es a feltepett sebeket. Itt boldog voltam. es most elvetted tölem. Menj, jatsszal katonasdit. en nem kerek belöle. – Nem tudsz örökre elrejtözni, fiam. – Elrejtözni? Azert jöttem ide, hogy megvaltozzam. – Nem nehez megvaltozni, amikor a legnagyobb gondod az, hogy megfelelöen fejlödnek-e a zöldsegek a kertben. – Ezt hogy erted? – ugy, hogy gyilkos vagy, szerelmes a halalba.. Most felkinalom a lehetöseget, hogy megbizonyosodj rola, valoban megvaltoztal-e. Vedd magadra a pancelt, es lovagoljunk együtt a kaosz eröi ellen. – es tanuljak meg ujra ölni? – Meglatjuk. – Nem akarok ölni. A növenyeim között akarok elni. – Azt hiszed, hogy en szeretnek harcolni? Majdnem hatvan eves vagyok. Szeretem a Forrast, es mindent, ami el es mozog. Hiszek abban, hogy az elet a vilag legnagyobb ajandeka. De letezik a gonosz is a vilagban, es harcolnunk kell ellene. Le kell gyöznünk. es akkor masok is elvezhetik az elet örömeit. – Ne is folytasd! – csattant fel Decado. – Egyetlen atkozott szot se többet! – evek ota elfojtott erzelmek dultak benne, megtöltöttek az erzekeit, elfeledett harag csapkodott benne tűzkorbacsokkal. Micsoda bolond volt, elrejtözött a vilag elöl, a földet turta, mint valami izzado paraszt! Odalepett egy pancelhoz a jobb szelen, lenyult, hogy marka körbeölelje az elefantcsont kardmarkolatot. Egyetlen sima mozdulattal felkapta a kardot, suhintott a levegöben, izmai boldog tancot jartak a fegyver sulya alatt. A penge ezüstös acelbol keszült es borotvaelesre köszörültek, az egyensulya tökeletes volt. Az apathoz fordult, es ahol valaha urat latott, most csak egy könnyes szemű öregember allt. – Ez a küldetesetek, ez Tenka kannal kapcsolatos? – Igen, fiam. – Ne szolits igy, szerzetes! Többe ne. Nem hibaztatlak, en voltam a bolond, hogy hittem benned. Rendben van, szerzetes. Harcolok veletek, de csak azert, hogy a barataimnak segitsek. De ne akarj parancsolni nekem. – Nem leszek abban a helyzetben, hogy parancsolgassak, Decado. A sajat fegyveredet valasztottad ki. – A sajat fegyveremet? – Felismered a sisakon a runat? – Egyes szam a Regvoltak irasaval. – Serbitar pancelja. A tied. – ö volt a vezetö, nem?
– Ahogyan te leszel. – Ez hat a feladatom – mondta Decado –, hogy egy szedett vedett szerzetes csapatot vezessek, akik haborusdit jatszanak. Legyen hat, en tudok jokat mulatni masok trefajan. Decado nevetni kezdett. Az apat lehunyta a szemet, es csendes imadsagot mormolt el, mert erezte a nevetes mögött Decado elkinzott lelkenek fajdalmat. Decado otthagyta, elhagyta a szobat, de az örült nevetes meg sokaig visszhangzott mögötte. Mit tettel, Abaddon? kerdezte magatol. Mire elerte a szobajat, könnyek gyűltek a szemeben, es bent terdre borult. Decado kibotorkalt az epületböl, vissza a kertjebe, hitetlenkedve nezte a zöldsegek rendezett sorat, a szepen nyirt bokrokat es megmetszett fakat. A kunyhojahoz ment, berugta az ajtot. Nem egesz egy oraval ezelött ez volt az otthona, otthon, amit szeretett. Elegedett volt. Most a szobacska sötet lyuknak tűnt, visszament hat a viragoskertbe. A feher rozsa harom uj bimbot hozott. Düh öntötte, el megragadta a viragot, keszen arra, hogy kitepje a földböl. Megmerevedett, lassan elengedte a rozsat, a kezet nezte, majd a viragot. Egyetlen tüske sem szurta meg a kezet. ovatosan visszaegyengette az összegyűrt szirmokat, es zokogni kezdett. * A Harmincak az also udvaron gyűltek össze, felnyergeltek a lovaikat. A lovak, erös hegyvideki allatok, akik ugy futottak, mint a szel, meg teli bundajukat viseltek. Decado egy pej kancat valasztott, gyorsan felnyergelte, majd a hatara pattant, feher köpenyet összefogta maga mögött, es a Sarkany szokasa szerint rendezte el a nyeregben. Serbitar pancelja ugy illett ra, mint a z öve soha, akar egy masodik bör. Az apat, Abaddon egy gesztenye herelt nyergebe szallt es Decado melle leptetett. Decado megfordult a nyeregben, figyelte a harcos szerzeteseket, ahogy lora ülnek, es el kellett ismernie, jol mozogtak. Abaddon sovarogva nezte egykori tanitvanyat: Decado simara borotvalta az arcat es összefogta a tartojan hosszu sötet hajat. A ferfi ragyogo szeme elettel telt meg, enyhen gunyos mosoly jatszott az ajka körül. Elözö este Decadot hivatalosan bemutattak a tisztjeinek: Acuas volt a Harminc Szive, Balan a Szem, Katan pedig a Lelek. – Ha harcosok akartok lenni – mondta nekik, –, akkor azt teszitek, amit mondok, es akkor, amikor mondom. Az apat elmondta, hogy nagyobb csapat üldözi Tenka kant. Elebük vagunk. ugy tudom, akik ellen harcolni fogunk, igazi harcosok. Remenykedjük benne, hogy a küldetesetek nem itt er veget. – A te küldetesed is, testver – emlekeztette gyenged mosollyal Katan. – Nincs olyan ember a földön, aki engem legyözhetne. De ha ti, szerzetesek ugy hullotok, mint buza a kasza alatt, en tavozom. – Nem kötelessege a parancsnoknak, hogy az emberei mellett maradjon? – kerdezte Balan nemi haraggal a hangjaban. – Parancsnok? Ez csak egy szerzetesi komedia, es legyen, vegigjatszom a jatekot. De nem halok meg veletek. – Velünk imadkozol? – kerdezte Acuas. – Nem. Imadkozzatok ertem! Tul sok evemet pocsekoltam el erre a felesleges idötöltesre. – Mi mindig imadkoztunk erted – mondta Katan. – Imadkozzatok sajat magatokert! Imadkozzatok, hogy ha talalkoztok a sötet templomosokkal, a veretek nem valik vizze. es ezzel otthagyta öket. Most felemelte a karjat, es kivezette a csapatot a templom kapujan, ki a sentrai fennsikra. – Biztos vagy benne, hogy jo döntes volt? – kerdezte gondolati uton Katan Abaddontol. – Nem en döntöttem, fiam.
– Emeszti a düh. – A Forras tudja, mire van szüksegünk. Emlekszel Estinre? – Igen, szegeny. Bölcs volt, jo vezetö valt volna belöle. – Valoban. Bator, de kedves, erös, de gyenged, okos volt gög nelkül. De meghalt. es azon a napon, amikor meghalt, Decado erkezett a kapuhoz, hogy menedeket kerjen a külvilag elöl. – De mi van, apat uram, ha nem a Forras küldte? – Többe nem apat uram, Katan. Csak Abaddon. Az öregember megszüntette a kapcsolatot, es Katan csak percekkel kesöbb jött ra, hogy kerdese megvalaszolatlan maradt. Decado ugy erezte, elrepültek az eltelt evek. ujra nyeregben ült, szel futta a hajat, ismet a kemeny talajon dobogo patak robajat hallhatta, es vere buzogasa ujult erövel hozta vissza fiatalsagat... A Sarkany lecsap a nadir tamadokra. Kaosz, zűrzavar, ver es remület. Törött vegtagok, megtört emberek, es a varjak vilagga kialtjak örömüket fent a sötet eg magasaban. es kesöbb, az egyik zsoldoskent vegigharcolt haboru a masik utan, haboruk tavoli nemzetek fiai között. Mindig ugy setalt el a csataterröl, hogy egyetlen sebet sem szerzett, miközben az ellensegei az altaluk hitt pokol fele tartottak, arnyalakkent, elfeledve. Tenka kan alakja idezödött fel lelki szemei elött. ö volt aztan a harcos! Hany ejszaka almodott arrol, hogy egymas ellen küzdenek? Jeg es arnyek a pengek villogo tancaban. Harcoltak, sokszor. Fakardokkal, takart kardhegyekkel. Meg elezetlen kardokkal is. Neha egyik gyözött, neha a masik. De az ilyen parviadalok nem döntenek el semmit, csak akkor derül ki az igazi gyöztes, ha a halal ül a pengeken. Decado gondolatait felbeszakitotta a melle ügetö szöke szakallu Acuas. – Keves az idönk, Decado. A templomosok rabukkantak a nyomaikra egy kipusztult faluban. Reggelre tamadni fognak. – Mikor erhetjük el öket? – Leghamarabb hajnalban. – Akkor vissza az imadsagaidhoz, sargaszakall. es imadkozzatok erösen. Vagtaba ugratta lovat, es a Harmincak követtek. * Hajnal fele jart az idö, es a tarsasag szinte egesz ejjel lovagolt, csak egy orara alltak meg pihentetni a lovakat. Elöttük magasodott Koda, es Tenka minel elöbb szerette volna elerni vedelmet. A keleti latohatar mögött mar megmozdult a nap, es a csillagok elhalvanyultak, amikor enyhe rozsaszin feny festette meg az eget. A lovasok elhaladtak egy liget mellett, es szeles, paraban fürdö füves pusztasagra ertek. Tenka csontjaiban hirtelen jeges erintest erzett, megborzongott, összehuzta a köpenyet. Faradt volt es elegedetlen. Az erdei veszekedes ota nem beszelt Renyaval, de csak a lanyra tudott gondolni. A veszekedes nemhogy kisöpörte volna a fejeböl a lany kepet, de ujabb nyomorusagot okozott sajat maganak. Megsem volt kepes, hogy athidalja a kettejük között nyilt szakadekot. Visszanezett, a lany Ananais mellett lovagolt, es eppen valami trefan nevetett. Tenka elfordult. Elöttük, mint a mult sötet demonjai, husz lovas vart rajuk. Mozdulatlanul ültek a lovaikon, fekete köpenyüket meg-meglebbentette a szel. Ötven lepesre tölük Tenka megallitotta a lovat, hogy tarsai beerhessek. – – Ezek meg ki az ördögök? – kerdezte Ananais. – Engem keresnek – felelte Tenka. – almomban mar lattam öket. – Nem akarok gyavanak hangzani, de egy kicsit tul sokan vannak. Elmenekülünk? – Nem lehet elölük elmenekülni – mondta hangsulytalanul Tenka, es leszallt a nyeregböl. A husz lovas is követte peldajat, lassan setaltak elöre a ködben, Kenyanak
ugy tűnt, mintha halottak arnyai lennenek egy szellemtengeren. Szenfekete pancelt viseltek, arcukat sisak takarta, kezükben sötet kardot tartottak. Tenka elörelepett hogy köszöntse öket, keze a kard markolatan nyugodott. Ananais megrazta a fejet. Különös kabasag vett eröt rajta, ami tehetetlen nezöve akarta alazni. Lecsuszott a nyeregböl, kihuzta a kardjat, es csatlakozott Tenkahoz. A sötet templomosok megalltak, a vezetöjük elörelepett. – Meg nem kaptam megbizast, hogy öljelek meg, Ananais – mondta. – en nem halok meg könnyen – felelte Ananais. Keszült hozzatenni valami sertest is, de a szavak benne rekedtek, amint eszvesztö felelem csapott le ra jeges szel alakjaban. Reszketni kezdett, szeretett volna elmenekülni. – eppoly könnyen halsz meg, mint barmely halando, mondta a ferfi. – Menj vissza! Menj, es keresd meg a rad varo vegzetet. Ananais nem szolt, nagyot nyelt, es Tenkara nezett. Baratja arca csontfeherre valt, latszott, hogy öt is ugyanaz a felelem öntötte el. Galand es Parsai is odaertek, karddal a kezükben. – Azt hiszitek, szembeszallhattok velünk? – kerdezte a vezetö. – Szazan sem allnak meg velünk szemben. Hallgassatok a szavamat, es halljatok az igazsagot! Higgyetek a felelmeteknek! A felelem erösödött, a lovak nyugtalankodni kezdtek, remülten nyeritettek. Faljaro es Belter leugrott a nyeregböl, ereztek, a lovak mindjart megugranak. Pogany elörehajolt, megveregette a lova nyakat, az allat lecsillapodott, de hatracsapta a füleit, latszott, barmikor kitörhet. Valtaya es Renya eppen idejeben ugrottak le a hatasukrol, majd segitettek a falubeli asszonynak, Praise-nek is. Praise felsiro kicsinyet vedte, a földön feküdt, feltartoztathatatlanul reszketett. Pogany is leszallt a nyeregböl, elöhuzta a kardjat, lassan elöresetalt, es megallt Tenka meg a többiek mellett. Belter es Faljaro követte. – Huzd ki a kardodat – suttogta Renya, de Faljaro nem hallgatott ra. Csak annyi batorsagot tudott összegyűjteni, hogy megalljon Tenka kan mellett. A tenyleges küzdelem legcsekelyebb gondolatat is melyre temette a remület. – Ostobak – mondta megvetöen a vezer –, mint baranyok a meszarszeken. – A sötet templomosok megindultak. Tenka küzdött, hogy legyözze a benne uralkodo panikot, de olomneheznek erezte a labait, es önbizalmabol semmi nem maradt. Tudta, hogy sötet magiat hasznalnak ellene, de a tudas nem segitett rajta. ugy erezte magat, mint egy gyermek, akire leopard tamad. Harcolj! mondta maganak. Hol a batorsagod? Hirtelen, akar egy alom, a remület elszallt, es visszatert az erö a vegtagjaiba. Tudta anelkül, hogy megfordult volna, hogy a feher lovagok visszatertek, most mar testi valojukban. A templomosok megtorpantak, es Padaxes halkan atkozodott, amikor a Harmincak elötűntek. Tuleröben voltak ellene, elgondolkozott hat a lehetösegeken. A kaoszlelek erejenek segitsegevel megvizsgalta az ellenfeleit, de falba ütközött, ami minden kutatasnak ellenallt. Az egyetlen kivetel a közepen allo harcos volt, ö nem rendelkezett varazshatalommal. Padaxes jol ismerte a Harmincak legendajat, sajat templomosait az ö mintajukra talalta ki, es felismerte a ferfi sisakjan a jelet. Egy hatalom nelküli vezer? uj ötlet kezdett kibontakozni az agyaban. – Sok ver fog ma folyni – szolalt meg –, ha ezt a küzdelmet nem a parancsnokok döntik el. Abaddon megragadta a kilepö Decado karjat. – Ne, Decado, te nem tudod, milyen hatalommal rendelkezik. – Csak egy ember, ennyi – felelte a masik. – Nem, annal sokkal több, a Kaosz tamogatasat birja. Ha harcolni kell vele, hadd küzdjön Acuas. – en vagyok a vezeretek, vagy sem? – Igen de... Nincs de. Engedelmeskedj nekem! – Kiszabaditotta a karjat, es tovabblepett, csak egy-ket lepesnyire allt meg a fekete pancelos Padaxestöl.
– Mit javasolsz, templomos? – Parviadalt a parancsnokok között, a vesztes serege elhagyja a mezöt. – Többet akarok – mondta hidegen Decado. – Sokkal többet! – Halljuk. – Tanulmanyoztam a misztikusok modszereit. Ez... a korabbi hivatasomhoz tartozott. Azt mondjak, hogy az ösi csatakban a bajnokok hordoztak a seregek lelket, es amikor meghaltak, a seregek is meghaltak. – igy van – mondta Padaxes, jol leplezve örömet. – Akkor ezt követelem. – ugy legyen. Esküszöm a Lelekre! – Nekem ne esküdj, harcos. Az esküd semmit nem er. Bizonyits! – Egy kis idöre van szüksegem. Elvegzem a szertartast, es bizom benne, hogy követsz – mondta Padaxes. Decado bolintott, es visszasetalt a többiekhez. – Ezt nem teheted, Decado – mondta Acuas. – Mindannyiunkat elveszejtesz! – Hirtelen nem tetszik a jatek? – vicsorgott Decado. – Nem erröl van szo. Az ellenfelednek olyan hatalma van, ami neked nincsen. Olvasni fog az elmedben, elöre tudja minden mozdulatodat. Hogyan akarod legyözni? Decado nevetet – en vagyok a parancsnok? Acuas az egykori apatra pillantott. – Igen – mondta –, te vagy a parancsnok. – Akkor, ha befejezte a szertartast, ram bizzatok a Harmincak eleterejet. – Tudni szeretnem, mielött meghalok – mondta gyengeden Acuas –, hogy miert aldozod fel magad ily modon. Miert iteled pusztulasra a barataidat? Decado megvonta a vallat. – Ki tudja? A sötet templomosok leterdeltek Padaxes elött, es ö sorban elkantalta az alacsonyabb rendű demonok neveit, majd a Kaoszlelket hivta, ekkor mar szinte sikoltott a hangja. A nap felkelt a keleti latohatar felett, különös modon megsem esett egyetlen sugar sem a mezöre. – Megtörtent – suttogta Abaddon. – Betartotta a szavat, harcosainak a lelket befogadta. – Akkor rajtatok a sor – parancsolta Decado. Mind a harmincan leterdeltek a vezetöjük elött, lehajtott fejjel. Decado semmit nem erzett, de tudta, hogy engedelmeskedtek neki. – Dec, te vagy az? – kerdezte Ananais. Decado csendet intett es ment, hogy talalkozzek Padaxes-szel. A fekete kard szisszenve reppent ki hüvelyeböl, es a Decado kezeben tartott ezüst penge azonnal talalkozott vele. A harc megkezdödött. Tenka es tarsai csodalattal figyeltek, ahogy a harcosok köröztek es összecsaptak, csattantak a pengek. Mult az idö, es egyre nyilvanvalobb lett Padaxes ketsegbeesese, akinek felelem kuszott a szivebe. Bar elöre latta ellenfele minden mozdulatat, a tamadasok olyan gyorsan törtentek, hogy semmit nem ert a tudassal. Felelemvarazslatot küldött az ellenfele fele, de Decado csak nevetett, hiszen a halal nem jelentett szamara semmit. Ekkor Padaxes tudta, hogy sorsa megpecsetlödött, es gyűlöletesnek tartotta, hogy egy halando okozza a halalat. Egy utolso vad tamadas inditott, es ketszer elte at a halalat: latta az ellentamadast egy pillanattal a tenyleges mozdulat elött. Az ezüst acel felresöpörte a kardjat, majd a lagyekaba temetkezett. Padaxes a földre omlott, eleterejet beitta a föld... es embereinek a lelke vele halt. Napsugar tört at a sötetsegen, es aHarmincak felemelkedtek, meglepetten, hogy meg mindig buzog bennük az elet. Acuas elörelepett. – Hogyan? – kerdezte. – Hogy gyöztel? – Nincs ebben semmi titok, Acuas – mondta Decado nyugodtan. – Csak egy ember volt. – De te is az vagy! – Nem. en Decado vagyok, a Jeggyilkos. Aki követ, sajat felelössegere
teszi. Decado levette a sisakjat, es melyet lelegzett a hideg hajnali levegöböl. Tenka megrazta a fejet, hogy szabaduljon a felelem meg mindig ott csüngö pokhaloitol. – Dec! Decado elmosolyodott, es odalepett, a ket ferfi harcos köszöntessel ragadta meg egymas karjat. Ananais, Galand es Parsai csatlakoztak hozzajuk. – Minden istenekre, Dec, remekül nezel ki – mondta Tenka derűsen. – Te is, tabornok. Örülök, hogy idöben erkeztünk. – Nem mondanad el – kerte Ananais –, hogy miert halt meg minden harcos? – Csak ha megmagyarazod az alarcodat. Nevetseges, hogy aki olyan hiu, mint te, alarc möge rejtse klasszikus vonasu arcat. Ananais elnezett a tavolba, a többiek neman alldogaltak, kenyelmetlen csend keletkezett. – Senki nem mutatja be a megmentönket? – kerdezte Valtaya, es a pillanat tovaszallt. A Harmincak nem jöttek közelebb amikor a beszelgetes elkezdödött, es most hatos csoportokra valtva fat gyűjtöttek tabortüzekhez. Acuas, Balan, Katan es Abaddon egy maganyos nyirfa mellett kerestek helyet. Katan meggyujtotta a tüzet, körülültek, a kivülallo szemeben ugy tűnt, mintha csendben a tűz tancat figyelnek. – Beszelj, Acuas – jött a nema felszolitas. – Szomoru vagyok, Abaddon, mert vezetönk nem közenk valo. Ezt nem nagykepűsegböl mondom, de a rendünk ösi, es mi mindig szep eszmeket vallottunk. Nem a pusztitas örömeert megyünk harcba, hanem azert, hogy a feny vedelmeben meghaljunk. Decado egyszerűen egy gyilkos. – Te vagy a Harminc Szive, Acuas. Mindig is hajlamos voltal az erzelmeid alapjan itelni. Jo ember vagy, törödsz, szeretsz. Ne neha az erzelmek elvakitanak. Meg ne iteld meg Decadot. – Hogy ölte meg a templomost? – kerdezte Balan. – Lehetetlennek tűnt a feladat. – A Harminc Szeme vagy, es megsem latsz, Balan. en nem magyarazom meg. Egyszer majd te mondod el nekem. en hiszem, hogy a Forras küldte hozzank Decadot, es en elfogadtam. Meg tudja mondani valamelyikötök, hogy miert ö a vezetönk? A sötet szemű Katan elmosolyodott. – Mert ö er közöttünk a legkevesebbet. – Ennel többröl van szo – mondta Abaddon. – Ez az egyetlen szerepe – mondta Acuas. – Magyarazd meg, testver – kerte Balan. – Mint lovag, nem tud kommunikalni velünk, nem tud utazni velünk. Minden cselekedetünk megalazo lenne a szamara. es egy olyan haboruba megyünk, amit ö ert a legjobban. Mint a vezetönk, a kepessegeinek hianyat kiegyensulyozza a hatalma. – Nagyon jo, Acuas. es halljuk a Szivet, hol a veszely. Acuas lehunyta a szemet, percekig hallgatott, összpontositott. – A templomosok valaszlepese. Nem engedhetik meg gyözelmünket bosszulatlanul. – es? – es Ceska ezerfös sereget küldött, hogy leverjek a kodai lazadast. Egy heten belül megerkeznek. A tűztöl harminc lepesre Decado üldögelt Tenka, Ananais, Pogany es Faljaro tarsasagaban. – Halljuk, Dec – mondta Ananais –, hogy lettel egy csapat harcos-varazslo vezetöje? Biztos erdekes a törtenet. – Honnan tudod, hogy en nem vagyok varazslo? – kerdezett vissza Decado. – Komolyan kerdezem – suttogta Ananais. – ugy ertem, különös tarsasag. Egyikük sem szolt egy szot sem. – Ellenkezöleg – vilagositotta fel Decado. – Beszelnek, csak szavak nelkül. – Ostobasag! – valaszolta Ananais, es az ovo Kürt jelet rajzolta a szive
föle. Decado elmosolyodott. – Igazat beszelek. – Megfordult, odahivta Katant, aki csatlakozott hozzajuk. – Tessek, Ani, kerdezz valamit – parancsolta. – Ostoban erzem magam- mormolta Ananais. – Akkor en kerdezek – mondta Faljaro. – Mondd, baratom, igaz, hogy ti lovagok szavak nelkül is tudtok beszelgetni? – Igen – mondta csendesen Katan. – Bemutatnad? – Hogyan? – kerdezte Katan. – Az a magas ferfi ott – mutatott ki Faljaro es lehalkitotta a hangjat. – Megkerned, hogy vegye le a sisakjat, es tegye felujra? – Ha kered – felelte Katan, es minden tekintet a negyven lepesre allo harcos fele fordult, aki engedelmesen levette a sisakjat, elmosolyodott, es visszatette. – Hatborzongato – mondta Faljaro. – Hogy csinaljatok? – Nehez megmagyarazni – valaszolta Katan. – Bocsassatok meg. – Bolintott Decado fele, es visszatert a tarsaihoz. – Latjatok, mit akartam mondani? – kerdezte Ananais. Földöntuli. Nem emberi. – A mi földünkön is elnek ilyen emberek- szolalt meg Pogany. – es mit csinalnak? – kerdezte Faljaro. – Nagyon keveset. elve elegetjük öket – felelte Pogany. – Ez nem tulzas egy kicsit? – Talan – valaszolta a fekete ember. – De hiszek a tradiciokban. Tenka otthagyta öket, es odalepett, ahol Valtaya, Parsai es a falusi asszony üldögelt Kenyaval. Renya latta öt közeledni, es a szivverese felgyorsult. – Setalnal velem egy kicsit? – kerdezte. A lany bolintott, es elsetaltak a tűz közeleböl. Erösen, tisztan ragyogott a nap, fenye megcsillant Tenka ösz hajszalain. Renya szerette volna megsimogatni öket, de az ösztöne azt sugta, varjon. – Sajnalom, Renya – mondta Tenka, es kezebe vette a lany kezet. Renya belenezett a vagott violaszin szemekbe, es latta a ferfi kinjat. – Igazat mondtal? Tenyleg hasznaltad volna ellenem a törödet? Tenka megrazta a fejet. – Akarod, hogy veled maradjak? – kerdezte a lany halkan. – Maradnal? – Semmi mas nem szeretnek. – Akkor bocsasd meg, hogy ostoba voltam – mondta. Nem vagyok ügyes az ilyen dolgokban. Soha nem tudtam jol banni a nökkel. – Ezt nagyon szivesen hallom – mosolygott a lany. Ananais nezte öket, majd Valtayara siklott a tekintete, aki Galanddal beszelgetett, es nevetett. Job b lett volna, ha a Duvad megöl, gondolta Ananais. + 8. Az ut Kodaba negy napig tartott, mert a tarsasag ovatosan haladt. Acuas elmondta Decadonak, hogy a katonak halalat követöen Delnoch parancsnoka örjaratokat küldött ki Skultikba es a környezö videkekre, delre pedig lazadokat keresö legios lovasokat kellett elkerülni. Tenka sokat beszelgetett a Harmicakkal, mert minden közismert legenda ellenere nagyon keveset tudott a rendjükröl. Ha hinni lehet a meseknek, csodalatos hatalommal biro felistenek, akik a gonosz elleni haborukban halt halalt valasztjak. Utoljara Dros Delnochban tűntek fel, ahol az albino Serbitar a Bronzgrof melle allt, es visszavertek Ulric, a legnagyobb nadir hadvezer sereget. Bar Tenka sokat kerdezett, keveset tudott kideriteni. Udvariasan valaszolgattak, talan meg baratsagosan is, de a valaszaik megfoghatatlanok voltak, mint a halandok szamara elerhetetlen felhök. Decado sem viselkedett ertelmesebben, csak mosolygott, es masra terelte a
szot. Tenka nem hitt az istenekben, megis kenyelmetlenül erezte magat a harcosszerzetesek tarsasagaban, gondolatai mindig visszatertek a vak jos szavaihoz. – Arany es jeg es arnyek... – Az öreg megjosolta, hogy talalkozunk, ahogyan meg is törtent. Meg a templomosok jelentette veszelyt is elöre latta. utjuk elsö estejen Tenka felkereste az idös Abaddont, es együtt setaltak el a tűz mellöl. – Lattalak Skultikban – mondta Tenka. – Teged tamadott meg a Duvad. – Igen. Bocsanatodat kell kemem a cselszövesert. – Miert csinaltatok? – Probara tettünk, fiam. De nem csak teged, magunkat is. – Nem ertem – csodalkozott Tenka. – Nem is kell ertened. Ne felj tölünk, Tenka. Azert vagyunk itt, hogy segitsünk, ahogy tudunk. – Miert? – Mert ezzel a Forrast szolgaljuk. – Nem tudsz vallasos talanyok nelkül valaszolni? Emberek vagytok, mi hasznotok ebböl a haborubol? – A vilagon semmi. – Tudod, miert jöttem ide? – Igen, fiam. Hogy megszabadulj a bűntudattol es a gyasztol, hogy mindezt Ceska verebe fojtsd. – es most? – Most olyan erök jatekszereve valtal, ami fölött nincs hatalmad. A gyaszodat Renya iranti szerelmed messze fujta, de a bűntudat megmaradt. Nem engedelmeskedtel a hivasnak, hagytad, hogy tarsaidat Ceska Duvadjai lemeszaroljak. Azt kerded magadtol, hogy maskepp törtent volna-e, ha te is ott vagy. Legyözhetted volna a Duvadakat? Ezzel kinzod magad. – Legyözhettem volna a Duvadakat? – Nem, fiam. – es most? – Nem – mondta szomoruan Abaddon. – Akkor mit csinalunk itt? Mi ertelme az egesznek? – Ezt nem nekem kell megmondanom. Te vagy a valodi vezetö. – Nem vagyok faklyahordozo, szerzetes! en csak ember vagyok. en valasztom meg az utamat. – Persze hogy te. Nem is allitottam mast. De becsületes ember vagy, ha rad testaltak a felelösseget, elfutsz elöle? Nem, soha nem tetted, es nem is teszed. Etöl vagy az, aki. Ezert követnek az emberek, meg ha gyűlölik is a vered. Biznak benned. – Nem szeretem a vesztes ügyeket, szerzetes. Lehet, hogy ti szeretnetek meghalni, de en nem. Nem vagyok hös, katona vagyok. Ha a csata elvesztett, visszavonulok, es összegyűjtöm az eröimet, ha a haborunak vege, leteszem a kardomat. Nincs hösi roham, nincs ertelmetlen kitartas a vegsökig! – ertem en – mondta Abaddon. – Akkor tudd meg azt is, hogy akarmilyen lehetetlennek tűnik is ez a haboru, a gyözelemert harcolok. Amit meg kell tennem, megteszem. Ceskanal semmi nem lehet rosszabb. – A nadirokrol beszelsz. Az aldasomat kered? – Ne olvass az agyamban, az ördögbe! – Nem az agyadban olvastam, csak a szavaid mögött. Tudod jol, hogy a nadirok gyűlölik a drenaikat, csak az egyik veres zsarnokot cserelned fel egy masikkal. – Talan. De meg fogom probalni. – Akkor segitünk neked. – Ilyen egyszerűen? Nem kerlelsz, nem könyörögsz, nem adsz tanacsot? – Megmondtam, hogy a terved tul sok veszelyt rejt magaban. Nem ismetlem meg magam. Te vagy a parancsnok, neked kell döntened. – Csak Arvannak szoltam meg. A többiek nem ertenek. – Hallgatni fogok.
Tenka otthagyta az öreget, es kisetalt az ejszakaba. Abaddon leült, hatat egy fanak döntötte. Faradt volt, es neheznek erezte a lelket. Azon gondolkozott, vajon elödei is ennyi ketseget ereztek? Vajon a költö Vintar is ekkora terhet cipelt, amikor Delnochba indult a Harmincakkal? Egy nap, nemsokara, megtudja. Megerezte Decado közeledeset. A harcos aggodott, de a haragja mar halvanyodott. Abaddon becsukta a szemet, fejet a fa durva kergenek tamaszkodva pihent. – Beszelhetünk? – kerdezte Decado. – A Hang ahhoz szol, akihez akar. – Beszelhetünk ugy, mint korabban, amikor a tanitvanyod voltam? Abaddon felült, es kedvesen elmosolyodott. – Gyere hat, tanitvanyom. – Sajnalom a haragomat es a durva szavakat, amiket hasznaltam. – A hangok csak zajok, fiam. Nagy megprobaltatasnak voltal kiteve. – Attol felek, nem en vagyok a vezetö, akire a Forrasnak szüksege van. Lemondanek Acuas javara. Lehetseges? – Varj meg egy kicsit. Meg ne hozz elhamarkodott döntest. Inkabb mondd el, mi valtoztatta meg a velemenyed. Decado hatradölt, a csillagokat figyelte. Halkan beszelt, szinte suttogott. – Akkor törtent, amikor kihivtam a templomost, es kockara tettem az eleteteket. Meltatlan cselekedet volt, es szegyellem magam. De ti engedelmeskedtetek. A lelketeket a kezembe adtatok, es en nem törödtem vele. – es most törödsz, Decado? – Igen. Nagyon. – Örülök, fiam. Csendben ültek egy ideig, majd Decado megszolalt. Mondd meg, apat uram, hogy törtenhetett, hogy a templomosok ilyen könnyen elbuktak? – Azt vartad, hogy meghalsz? – Fennallt a lehetösege. – Akit megöltel, a templomosok hat vezetöje köze tartozott. Padaxesnek hivtak. Gonosz ember volt, valaha a Forras papja, de a vagyai erösebbnek bizonyultak. Igen, volt hatalma. Mindüknek van. Az atlagos emberekkel összehasonlitva legyözhetetlenek. Halalosak! De te, Decado, nem vagy közönseges ember. Te is birsz hatalommal, csak alszik meg. Amikor harcolsz, a hatalmad elszabadul, ezert vagy jobb harcos, mint barki mas. es vedd hozza azt a tenyt, hogy te nem csak magadert harcoltal, hanem a tarsadert, a barataidert, es igy legyözhetetlen lettel. A gonosz soha nem eleg erös, mert a felelemböl taplalkozik. Miert bukott el olyan könnyen? Mert probat tett az eröd ellen, es megerezte a halal lehetöseget. Abban a pillanatban, ha igazan bator, harcol ellened. Ehelyett megdermedt... es veszitett. De vissza fog terni, fiam. es erösebb lesz! – Meghalt. – De a templomosok meg elnek. Hatszazan vannak, es szamtalan tanitvanyuk van. Padaxes es tarsainak halala hullamokat keltett az egesz rendben. Mar most keszülödnek a vadaszatra. es lattak bennünket. Egesz nap ereztem a gonosz jelenletet. Most is, miközben beszelgetünk, a pajzs fölött lebegnek, amit Katan es Acuas hoztak letre a tabor felett. Decado megborzongott. – Gyözhetünk ellenük? – Nem. De nem is azert vagyunk itt, hogy gyözzünk. – Akkor miert? – Hogy meghaljunk – felelte Abaddon. * Argonis faradt volt, es nem is kicsit masnapos. Jo mulatsag volt, es a lanyok... o a lanyok! Egon mindig megtalalja a megfelelö nöket. Argonis visszafogta fekete hereltjet, amikor a vagtazo felderitöt meglatta. Felemelte a kezet, megallitotta a csapatot.
A felderitö visszarantotta a kantart, a lo felhagyott a vagtaval, es felagaskodott, pataja a levegöt kapalta. A ferfi tisztelgett. – Lovasok, uram. Legalabb negyvenen, Koda fele tartanak. Jol fel vannak fegyverezve, regularisoknak neztem öket. A mieink? – Nezzük meg – felelte Argonis, felemelte a karjat, es tovabbintette a csapatat. Lehetseges, hogy egy demochi felderitöcsapattal allnak szemben, de akkor nem a lazadok föhadiszallasa fele tartananak, legalabbis nem negyvenen. Argonis visszanezett az embereire, es önbizalma megnött a szazadnyi legios lovas lattan. Jo lenne vegre csatazni egyet, talan meg a feje is kitisztulna. Regularisok, mondta a felderitö. Üditö valtozatossag lenne a kapaval es kaszaval hadonaszo falusiak utan. Elertek a legmagasabb domb csucsat, es Argonis vegigpillantott a Koda hegyseg labainal elterülö mezökön. arnyekot vette a szeme ele, es megvizsgalta a lent halado lovasokat. A felderitö ott allt mellette. – A mieink, uram? – kerdezte.' – Nem. Delnoch vörös köpenyeket oszt vagy keket a tiszteknek, de feheret soha. Szerintem vagriai betolakodok. Ebben a pillanatban a lenti csapat ügetesbe valtott, a hegyek vedelme fele tartott. – Vagtaba! – orditotta Argonis, elöhuzta szablyajat, es a szaz fekete egyenruhas lovas az üldözesükre indult, a patak hangosan dobogtak a kemeny talajon. A ket csapat közötti tavolsag csökkent, a tamadok elönyere szolgalt, hogy lefele haladtak a lejtön, es oldalrol közelitettek meg az üldözötteket. Izgalom aradt szet Argonisban, melyen a lova nyakara hajolt, a reggeli szel legyezte az arcat, szablyaja elen megcsillant a napfeny. – Nem ejtünk foglyokat! – orditotta. Mar eleg közel jart ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az egyes embereket, latta, hogy harom nö is van közöttük. eszrevett egy fekete embert is, aki az egyik asszony mellett lovagolt, latnivaloan batoritotta, ami ra is fert a nöre, mert nem ült biztosan a nyeregben, es valamit tartott a karjaban. Tarsa kihajolt a nyeregböl, elvette a terhet, es a nö lova felgyorsitott. Argonis elvigyorodott. Micsoda felesleges gesztus, hiszen a legio meg a hegyek elött utoleri öket. A feher köpönyeges lovasok hirtelen megforditottak lovaikat. Tökeletessegre vitt katonai neveles, hiszen azonos ütemben mozdultak, es mielött Argonis reagalhatott volna, mar tamadtak is. Argonis megremült. Csapatai elen jart, ö vezette az üldözest, es hirtelen harminc örülttel kell szembeneznie. Visszafogta a lovat, es az emberei is követtek a peldajat, zavartan, bizonytalanul. A Harmincak ugy tamadtak, mint teli vihar, megvillantak es lecsaptak az ezüst pengek. Lovak agaskodtak fel, a nyeregböl levetett emberek sikoltoztak. Majd a feher köpenyes tamadok ismet megfordultak, es elvagtattak. Argonis feldühödött. – Utanuk! – üvöltötte, de bölcsen visszafogta a lovat, ahogy az emberei üldözesre indultak. A hegyek mar közelebb voltak, es az ellenseg nekiindult az elsö völgybe vezetö emelkedönek. Egy lo megbotlott es elesett, egy szöke lany a fűbe zuhant, es harom legios megsarkantyuzta a lovat, hogy rarontson. Egy feketebe öltözött magas ferfi, akinek arcat alarc takarta, megforditotta a lovat, es elebük vagott. Argonis döbbenten figyelte, hogyan ved ki egy gyilkos csapast, es hogyan belezi ki az elsö tamadot, majd azonnal kifordul a nyeregböl, hogy kivedje a masodik lovas felülröl jövö tamadasat. A ferfi a lova oldalaba vagta a sarkat, es nekirontott a harmadiknak, ledöntve lovast es lovat a labarol. A nö mar talpra allt, futott. Az alarcos alak kivedte a masodik lovas ujabb tamadasat, es viszonzasul felhasitotta a tamado torkat. Az ellenfelek elfogytak. Hüvelyebe csusztatta a kardjat, a nö fele vagtatott, kihajolt a nyeregböl. Kinyult, atölelte a nö derekat, maga ele emelte a nyeregbe, es a következö pillanatban mar el is tűntek a hago mögött. Argonis a csata helyszinere vagtatott. Csapatanak harmincegy tagja a földön hevert, tizennyolcan meghaltak, legalabb hatan halalosan
megsebesültek. Lassan szallingoztak vissza az emberek, elkeseredetten, demoralizaltan. A felderitö, Lepus odalepett Argonishoz, es leszallt a nyeregböl. Tisztelgett, es tartotta parancsnokanak kantarjat, amig a tiszt is leszallt a lorol. – Kik az ördögök voltak ezek? – kerdezte Lepus. – Nem tudom, de gyerekkent bantak el velünk. – Ez lesz a jelentesedben, uram? – Fogd be a szadat! – Igen, uram. – Nehany napon belül ezer legios lovas erkezik. Akkor majd kifüstöljük öket, egy egesz hagot nem vedhetnek. Meg talalkozunk ezekkel a feher köpenyes fattyakkal! – Nem vagyok biztos benne, hogy ennek örülök – felelte Lepus. Tenka megallitotta a lovat egy kanyargo patak mellett, amely a völgy nyugati reszen, szilfak között csordogalt. Megfordult a nyeregben, Ananaist kereste a tekintetevel, latta, hogy a lovat lepteti, Valtaya pedig elötte ül a nyeregben. Egyetlen embert sem veszitettek, hala a Harmincak kiveteles kepessegeinek. Tenka leszallt a nyeregböl, hagyta, hadd legelesszen, meglazitotta a nyerget, es megveregette a lo nyakat. Renya is leugrott a nyergeböl, az arca kipirult, a szeme csillogott az izgalomtol. – Most mar biztonsagban vagyunk? – kerdezte. – Egyenlöre – felelte. Ananais kiemelte a labat a kengyelböl, es lecsuszott a lorol. Megfordult, es lesegitette Valtayat. A lany ramosolygott, es atölelte a vallat. – Örökke keznel leszel, ha meg kell menteni az eletemet? – Az örökke hosszu idö, hölgyem – felelte Ananais, de nem vette le a kezet a lany derekarol. – Mondtak mar valaha, hogy gyönyörű szemeid vannak? – Mostanaban nem – felelte a ferfi, elengedte a lanyt es tavozott. Galand vegignezte a jelenetet, es odalepett Valtayahoz. – Felejtsd el, kislany – mondta. – Ezt az embert nem kaphatod meg. – De teged igen, ugye, Galand? – Hat persze, lanyom. De jol gondold meg, mielött valasztasz, nem vagyok valami nagy fogas. Valtaya felnevetett: – Többet ersz, mint gondolnad. – De a valaszod nem? – Nem hiszem, hogy feleseget keresnel. – Ha lenne ra idönk – valaszolta Galand komolyan, es kinyult a lany kezeert. – Nagyszerű lany vagy, Val, nem hiszem, hogy barmely ferfi talalhatna jobbat. Barcsak szebb idökben talalkoztunk volna! – Olyan idöket elünk, amilyeneket teremtünk magunknak. Vannak meg orszagok a földön, ahol a Ceska-feleket elűzik. Bekes helyek. – Nem szeretnek idegen lenni. A sajat földemen akarok elni, a sajat nepem köreben. Szeretnek... – Galand szava elhalt, es Valtaya latta a fajdalmat a szemeben. A ferfi karjara tette a kezet, de Galand elforditotta a tekintetet. – Mi az, Galand, mit akartal mondani? – Nem fontos, kislany – fordult vissza Galand, mar rendezett arcvonasokkal, tiszta szemekkel. – Mondd meg nekem, mit latsz alarcos utitarsunkban? – Nem tudom. Egy ilyen kerdesre nehez egy nönek valaszolni. Gyere, együnk valamit. Decado, Acuas, Katan es Balan a taborban hagytak a tarsasagot, visszalovagoltak a völgy szajahoz, es neztek a zöld mezöt, ahol a legiosok apoltak sebesültjeiket. A halottakat takaroba göngyöltek, es a nyeregre erösitettek. – Szep munka volt – mondta Decado, levette a sisakjat, es a nyeregkapara akasztotta. – Szörnyű – mondta Katan. Decado megfordult a nyeregben: – Te akartal harcos lenni. Fogadd hat el! – Tudom, Decado – felelte a sötet szemű szerzetes. Szomorkasan
elmosolyodott, es megdörgölte az arcat. – De elvezni nem tudom. – Nem is erre gondoltam. ugy döntöttetek, hogy harcba szalltok a gonosz ellen, es arattatok egy apro gyözelmet. A kisbaba most halott lenne nelkületek. – Tudom. Nem vagyok gyerek. De akkor is nehez. Mind a negyen leszalltak a nyeregböl, es leültek a fűre, elveztek a napsugarak meleget. Decado levette a feher köpenyet, gondosan összehajtogatta. Lehunyta a szemet, hirtelen különös erzes tudatara ebredt, mintha hűvös szellö fujdogalna a fejeben. Megprobalt koncentralni, es különös apalyokat es dagalyokat fedezett fel, a sziklakon megtörö tavoli hullamok dübörgeset. Hatradölt, bekes nyugalom öntötte el, az erzesek forrasa fele indult. Nem is lepödött meg, amikor a suttogo hullamok halk hangokka alakultak, es felismerte, hogy Acuas beszelt. – Meg mindig ugy erzem, hogy Abaddon tevedhet. Ereztetek Decado verszomjat, amikor megtamadtuk a lovasokat? Olyan erös volt, hogy majdnem engem is magaval ragadott. – Abaddon azt mondta, ne iteljünk elhamarkodottan, Katan hangja. – De mar nem ö az apat – mondta Balan. – Mindig is ö a Kardok Apatja. Tisztelnünk kell – ismet Katan. – Engem akkor is zavar – lüktette Acuas. – Hol a tehetsege? A Harmincak törtenete nem ismer olyan vezetöt, aki nem tudott Beszelgetni es Utazni. – Azt hiszem, at kell gondolnunk a lehetösegeket – mondta Katan. – Ha Abaddon tevedett a Hang kivalasztasaban, az azt jelenti, hogy a Kaosz uralmat szerzett a Forras felett. Ennek következteben Abaddon minden döntese helytelen, es a Vegzetünk nem a mienk többe. – Ez nem szüksegszerű – mondta Balan. – Emberek vagyunk. Lehet, hogy Abaddon csak ebben az egyben tevedett. A Forras vezeti, de olyan sok mulik az ertelmezesen. Estin halala es Decado erkezese lehetett veletlen is vagy a gonosz műve. – Vagy a Forrase? – lüktette Acuas. – Valoban. Decado kinyitotta a szemet es felült. – Mire keszülnek? kerdezte hangosan, es a legiosokra mutatott. – A seregük erkeztere varnak – mondta Acuas. – A vezetöjük, ott az az ember, Argonisnak hivjak, azt magyarazza az embereinek, hogy kifüstölnek bennünket a hegyekböl, es együtt pusztulunk a többi lazadoval. Igyekszik lelket verni a legiosaiba. – De nem sok sikerrel – jegyezte meg Balan. – Meselj nekünk a Sarkanyrol, Decado – kerte Katan, es Decado elmosolyodott. – Regmult napok – mondta. – Mintha egy masik elet lenne. – elvezted azt az eletet? – kerdezte Acuas. – Igen es nem. Inkabb nem, mint igen, ugy emlekszem. A Sarkany különös volt. Azt hiszem, bizonyos szempontbol a tietekhez hasonlo kötödest hozott letre, persze nekünk nem voltak különleges kepessegeink es nem tudtunk Beszelgetni es Utazni, mint ti. De egy csaladhoz tartoztunk, testverek voltunk. es vedtük az orszagot. – Nagy banat lehetett, amikor Ceska elpusztitotta a barataidat – mondta Balan. – Igen. De mar szerzetes voltam, es megvaltozott az eletem. Kertem volt es viragaim. A vilagom sokkal kisebb lett. – Mindig csodaltam, hogy tudsz olyan sokfele zöldseget termelni egy akkora kertben – mondta Balan. Decado felnevetett. – Együtt ültettem a krumplit a paradicsommal – mondta. A paradicsom felfele nött, a krumpli lefele. Egeszen elegedett voltam az eredmennyel. – Hianyzik a kerted? – kerdezte Acuas. – Nem, nem hianyzik. es ez elszomorit. – Szerettel szerzeteskent elni? – kerdezte Katan. Decado ranezett a karcsu, kedves arcu, fiatal ferfire. Szeretsz harcos lenni? – kerdezett vissza. – Nem. Egyaltalan nem.
– Bizonyos szempontbol szerettem a kolostorbeli eletet. Jo volt elrejtözni egy idöre. – Mi elöl rejtöztel? – kerdezte Balan. – Azt hiszem, te is tudod a valaszt. A halal a mestersegem, baratom, mindig is az volt. Vannak emberek, akik festenek, masok köböl vagy szavakbol teremtik a szepet. en gyilkolok. De a büszkeseg es a szegyen rosszul illenek egymashoz, es a harmonia hianya zavart. A halaloszto pillanatban a mamor lakik, de utana... – Mi törtent utana? – kerdezte Acuas. – elö ember nem szallhatott szembe velem, igy hat az ellensegeim vedtelenne valtak. Mar nem harcos voltam, hanem gyilkos. Az elvezet csökkent, a ketelyek nöttek. Amikor a Sarkanyt feloszlattak, nekivagtam a vilagnak, es ellenfeleket kerestem, de egyet sem talaltam. es akkor rajöttem, hogy egyetlen ember van a vilagon, aki probara tehet, es elhataroztam, hogy kihivom. Ventriaba tartottam, ahol lakott, amikor harom napra egy homokviharba kerültem. Volt idöm, hogy elgondolkozzam azon, mit is csinalok. Tudjatok, az az ember a baratom volt, es ha nem akaszt meg a vihar, megöltem volna. Ekkor tertem haza Drenaiba, es ekkor akartam megvaltozni. – es mi törtent a baratoddal? – kerdezte Katan. Decado elmosolyodott. – Ma ö a Faklyavivö. 9. A tanacsterem latott mar jobb napokat is, ma fakukacok csufitottak el az intarziat, es a legendas feherszakallas Drusst abrazolo festett mozaikok foltokban hamlottak a falrol, leleplezve a mögötte növekvö szürke peneszt. Legalabb harminc ferfi es egy tucatnyi nö es gyerek ült a fapadokon, es hallgattak a szenatusi szekben ülö asszony szavait. Termetes asszony volt a szonok, erös csontokkal, szeles vallakkal, sötet haja oroszlansörenykent omlott a vallara, zöld szeme haragosan villogott. – Hallgassatok csak meg magatokat! – morrant fel, talpra lökte magat es kisimitotta nehez zöld szoknyajanak a rancait. – Beszed, beszed, beszed. es mi vegre? Bizzuk magunkat Ceska kegyelmere? Ez meg mi az ördögöt jelent? Megadjuk magunkat, azt jelenti. Te, Petar, allj fel! Egy ferfi kaszalodott fel, lehajtotta elvörösödö fejet. – Emeld fel a kezed! – parancsolta az asszony, es a ferfi engedelmeskedett. A kar hianyzott, es a csonk meg mindig viselte nyomat, a sebet egykor lezaro katranynak. – Ez Ceska kegyelme! Az istenekre, hangosan eljeneztetek, amikor a hegyi embereim kiűztek a katonakat a földünkröl. Akkor azt kerdezgettetek, mit is tehetnetek meg ertünk, ugye? De most visszajönnek, hat lapulni akartok es elrejtözni. Nos, nincs hova rejtözni. A vagriaiak nem engednek at bennünket a hataron, es biztosak lehettek benne, hogy Ceska nem felejt, es nem bocsat meg. Egy közepkoru ferfi emelkedett szolasra a szotlan Petar mellett. – Felesleges kiabalnod, Rayvan. Nincs mas valasztasunk. Nem tudjuk legyözni öket. Mind meghalunk. – Mindenki meghal, Vorak – kialtotta az asszony. – Vagy nem hallottad? Hatszaz emberem van, akik azt allitjak, hogy le tudjak gyözni a legiot. es ötszaz masik var arra, hogy csatlakozzon hozzank, ha szerzünk fegyvereket. – es ha vissza is verjük a legiot – mondta Vorak –, mi törtenik, ha Ceska a Duvadakat küldi? Akkor mit erünk a harcosokkal? – Amikor eljö az idö, meglatjuk – igerte meg a nö. – Semmit nem latunk meg. Menj vissza oda, ahonnan jöttel, es hadd kössünk beket Ceskaval. Nem akarunk itt latni! – üvöltötte Vorak. – Mindenki neveben beszelsz, Vorak? – Rayvan lelepett az emelvenyröl, es a ferfi fele indult. Amikor odaert, a ferfi nagyot nyelt, majd Rayvan megragadta a gallerjat, es a fal fele lökte. – Nezz oda, es mondd el, mit latsz – parancsolta. – Egy falat, Rayvan, rajta kepet. Most engedj el!
– Ez nem csak egy kep, te tragyarakas! Ez Druss! Ez az az ember, aki szembeszallt Ulric hordaival. es nem allt meg, hogy megszamolja öket. Hanyingerem van töled! Otthagyta a ferfit, visszasetalt az emelvenyre, es a gyülekezet fele fordult. – Hallgathatnek Vorakra. Foghatnam a hatszaz emberemet, es eltűnhetnenk a hegyek között. De tudom, hogy mi törtenne: mind meghalnatok. Nincs mas valasztasotok, csak a harc. – De nekünk csaladunk van, Rayvan – tiltakozott egy ember. – Igen, es ök is meghalnanak. – Mondod te – mondta a ferfi –, de biztosan meghalunk, ha szembeszallunk a legioval. – Tegyetek, amit akartok – csattant fel Rayvan. – De tűnjetek a szemem elöl, mindannyian! Valaha ferfiak eltek ezen a földön. Kifele! Az utolsokent tavozo Petar megallt az ajtoban. – Ne itelj meg bennünket tul kemenyen, Rayvan – kerte. – Kifele! – harsogta a nö. Az ablakhoz setalt, lenezett a tavaszi nap fenyeben fürdö feher varosra. Gyönyörű, de vedhetetlen. Hianyzik a fal. Rayvan karomkodni kezdett, a szavak fürgen pörögtek a nyelveröl. Jobban erezte magat, de nem sokkal. Az ablakon tul, a kanyargo utcakon, a nyilt tereken emberek gyülekeztek, es bar Rayvan egyetlen szavukat sem hallhatta, megis tudta, miröl beszelgetnek. Megadas. Esely az eletre. es a szavakat mozgato erzelem, a felelem Mi a baj velük? Ceska uralma elmosta volna az emberek erejet? Megfordult, a fako kepeket nezte, rajtuk a legendas Drusst, hatalmas bardjaval a kezeben, mögötte Koda feher süvegű, legyözhetetlen hegyei mintha a ferfi jellemvonasait tükröznek. Rayvan a sajat kezere nezett, rövid, köverkes ujjak, a földműveles nyoma meg latszik a börredökben. Az evek munkaja, megnyomoritoan kemeny munkaja megfosztotta kezet egykori szepsegetöl. Örült, hogy nincs elötte tükör. Valaha a hegyek viraganak neveztek, de az evek – es szep evek voltak – nem kegyelmeztek neki. Sötet hajat mar ezüst szötte at, arca kemeny lett, mint Koda granitja. Keves ferfi erzett iranta vagyat, ha ranezett, de ez igy van jol. Husz ev hazassag es kilenc gyerek utan mar elvesztette az erdeklödeset a szerelem irant.. Visszatert az ablakhoz, a hegyek karikajat figyelte a varoson tul. Honnan jön az ellenseg? es hol szalljon szembe velük? Az emberei biztak magukban, hiszen legyöztek több szaz katonat, es csak negyven embert veszitettek. Valo igaz, de a katonakat meglepetesszerűen erte a tamadas, es gyava banda voltak. Most mas lesz az ellenfel. Rayvan kemenyen törte a fejet, a csatan gondolkozott. Mas? Miszlikbe apritjak öket. Karomkodott egyet, felidezte ujra a pillanatot, amikor a katonak betörtek a földjükre, es lemeszaroltak a ferjet es ket fiat. A tömeg csendben figyelt, amig Rayvan, szeletelökessel felfegyverezve, elö nem rontott, es a tiszt oldalaba nem döfte a fegyvert. Ekkor kitört a pokoli zűrzavar. De most... Most fizetni kell a tancert. atsetalt a termen, csipöre tett kezzel allt meg a falfestmeny elött. – Mindig azzal hencegtem, hogy a vervonaladbol szarmazom, Druss – mondta. – Ez nem igaz, legalabbis szerintem. De bar igaz lenne! Az apam sokat beszelt rolad. Delnochban szolgalt katonakant, es sokat tanulmanyozta a kronikakat. Többet tudott rolad, mint barmely elö ember. Barcsak visszajönnel... Lepj le a falrol! Teged a Duvadak sem allithatnanak meg, igaz? Bevonulnal Drenanba, es letepned Ceska fejet. en erre nem vagyok kepes, Druss. Semmit nem tudok a haborurol. es a fene egye meg, nincs idöm, hogy megtanuljam. Az ajto nyikorogva kinyilt. – Rayvan? Megfordult, a fia, Lucas allt az ajtoban, ijjal a kezeben. – Mi az?
– Lovasok, legalabb ötvenen, a varos fele tartanak. – A fenebe! Hogy kerültek meg az öröket? – Nem tudom. Lake összegyűjti az embereket. – Miert csak ötven? – Nyilvanvaloan lebecsülnek bennünket – vigyorgott Lucas. Rayvan tudta, hogy Lake es ez a jokepű, sötet haju, szürke szemű kölyök a legjobb az alombol. – Majd többre tartanak bennünket, ha talalkoztak velünk – mondta. – Induljunk. Elhagytak a tanacstermet, vegigsiettek a marvanyfolyoson, le az utcara vezetö szeles lepcsön. A hir mar elterjedt, es Vorak vart rajuk legalabb ötven kereskedövel együtt. – Ennyi, Rayvan! – kialtotta, amikor az asszony kilepett a napfenyre. – A haborunak vege. – Ez mit jelentsen? – kerdezte Rayvan, es uralkodott a haragjan. – Te kezdted az egeszet, a te hibad. Most atadunk nekik. – Hagy öljem meg – suttogta Lucas, es egy nyilvesszöert nyult. – Nem! – sziszegte Rayvan, aki mar felmerte a szemben levö epületet, ahol minden ablakban megfeszitett ijjal ellenseg allt. – Menj vissza a terembe, es a Pekek utcajan at tűnj el. Keresd meg Lake-t, es tegyetek meg mindent, hogy atjussatok Vagriaba. Majd egyszer, ha tehetitek, bosszuljatok meg. – Nem hagylak itt, anyam. – Azt teszed, amit mondok! Lucas szitkozodott, de visszahatralt az ajtobol. Rayvan lassan lesetalt a lepcsön, merev arccal, tekintetet Vorakra szegezte. A ferfi hatralepett. – Kötözzetek meg! – kialtotta, es az emberek elörerohantak, hogy hatrafeszitsek Rayvan kezet. – Visszajövök, Vorak. A siron tulrol is visszajövök – igerte meg Rayvan. A ferfi tenyerrel arcul ütötte, az asszony egyetlen hangot sem hallatott, pedig ver csepegett felsertett ajkarol. atrancigaltak a tömegen, ki a külsö varosba, majd a mezöre, ahol mar feltűntek a lovasok. Egy magas, kegyetlen arcu ferfi vezette öket. Leszallt a lovarol, es Vorak odarohant hozza. – Elfogtuk az arulot, uram. ö vezette a lazadast, mar ha egyaltalan lazadasnak lehet nevezni. Mi artatlanok vagyunk, mindannyian. A ferfi bolintott, es Rayvanhoz lepett. Az asszony keskeny vagasu mandulaszemekbe pillantott. – ugy – mondta halkan –, hat mar a nadirok is Ceska szolgalataban allnak? – Mi a neved, asszony? – jött a kerdes. – Rayvan. Emlekezzel ra, barbar, mert a fiaim halott szivedbe karcoljak ezt a nevet. A ferfi Verakhoz fordult. – Mit javasolsz, mit tegyünk vele? – Öljetek meg! Hogy mindenki tanuljon belöle. Halal minden arulora! – De te hűseges vagy? – Igen, igen. Mindig is az voltam. en adtam elöször hirt a lazadokrol. Ismernetek kellene, Vorak vagyok. – es ezek az emberek, a tarsaid, ök is hűsegesek? – Mindannyian. Mindenki Ceska esküdt hive. A ferfi bolintott, es meg egyszer Rayvanhoz fordult. – es hogy ejtettek foglyul, asszony? – Mind követünk el hibakat. A ferfi felemelte a kezet, es a harminc feher köpenyes lovas körülvette a tarsasagot. – Mi törtenik? – kerdezte Vorak. A ferfi elöhuzta a kardjat, kiprobalta az elet a hüvelykujjan. Megpördült, a kardpenge megvillant, es Vorak szeme a remülettöl szelesre tagult, mielött a feje a porba hullott. A fej a parancsnok laba ele gördült, a test a fűre omlott, ver pumpalt kifele a nyakbol. A vele erkezett ferfiak terdre borultak, kegyelemert könyörögtek. – Csend! – kialtotta egy fekete alarcos orias, aki herelt pej lovon ült. A zaj elcsendesedett, bar innen-onnan neha meg hallatszott zokogas. – Nem akarlak mindannyiotokat megölni – mondta Tenka kan. Leviszünk a
völgybe, ott elmehettek, hogy megkössetek a sajat különbeketeket a legiosokkal. Sok szerencset kivanok, tudom, hogy szüksegetek lesz ra. Most alljatok fel, es indulas! A ferfiak a Harmincak kisereteben kelet fele indultak, Tenka pedig elvagta Rayvan kötelekeit. – Ki vagy te? – kerdezte az asszony. – Tenka kan, a Bronzgrof vereböl – felelte a ferfi es meghajolt. – en Rayvan vagyok, a legendas Druss leszarmazottja mondta neki az asszony csipöre tett kezekkel. Faljaro egyedül setalgatott a tanacsterem mögötti kertben. Egy ideig hallgatta, hogyan beszelget Tenka es Rayvan a közelgö csatarol, de egyetlen bölcs megjegyzessel sem tudott hozzajarulni a tervezgeteshez. Szep csendesen kiosont, nehez szivvel. Bolond volt, hogy csatlakozott a tarsasaghoz. Semmit nem er. Nem harcos. Egy köpadra ült le, egy medencet bamult es a liliomok között kergetözö aranyhalakat. Maganyos gyermekkent nött fel. Nem volt könnyű a hirtelen haragu Orrin mellett, Faljaro jol tudta, hogy az öreg melto utod iranti minden remenye es vagya ra összpontosul. A csalad tagjai, egyik a masik utan, szerencsetlenül jartak, es Faljaro volt az utolso leszarmazott, ha nem szamitjuk Tenka kant. es öt a legtöbben nem is vettek szamitasba. De arvan, ahogy akkor Faljarot hivtak, megkedvelte a nadir fiut, minden lehetseges alkalommal a tarsasagat kereste, szivesen hallgatta a sztyeppei eletröl szolo törtenteteket. Bamulata azon az ejszakan valtozott hösimadatta, amikor orgyilkos maszott be a szobajaba. A fekete ruhas, csuklyas ferfi kinyult az agy fölött, es kesztyűs kezet a szajara tapasztotta. arvan, az erzekeny, remült hateves kisfiu elajult a felelemtöl, csak akkor ebredt fel, amint hideg teli szel simitotta vegig az arcat. Amikor kinyitotta a szemet, a varfalrol nezett le az udvar kökockaira. Megrendült a teste, es erezte, hogy lazul az ujjak szoritasa. – Ha kedves az eleted, nem teszed – szolt egy hang. Az orgyilkos halkan szitkozodott, de szorosabban fogta a gyereket. – es ha eletben hagyom? – kerdezte eltorzitott hangon. – Akkor te is elhetsz – mondta Tenka kan. – Csak egy fiu vagy. Teged is megölhetlek. – Akkor hajtsd vegre a feladatod – mondta Tenka –, es kisertsd a szerencsedet. Az orgyilkos hosszan tetovazott, majd lassan visszahuzta Arvant a mellvedre, es letette a kölepcsöre, behatralt az arnyekok köze es eltűnt. arvan Tenkahoz futott, aki eltette a kardjat, es atölelte a fiut. – Meg akart ölni, Tani! – Tudom. De elment. – Miert akart megölni? Tenka nem tudta a valaszt. Orrin sem, de az eset utan minden ejjel ör allt arvan ajtaja elött, es a fiu allando tarsava valt a felelem. – Jo napot. Faljaro felnezett, es egy lebbenö feher, vekony gyapjuruhaba öltözött lanyt latott a kömedence mellett. A lany sötet haja enyhe hullamokban göndörödött, arany pontok pettyeztek zöld szemet. Faljaro felallt es meghajolt. – Miert vagy ilyen borongos? – kerdezte a lany. Faljaro vallat vont. – Inkabb elgondolkozo. Te ki vagy? – Ravenna, Rayvan lanya. Miert nem maradtal a többiekkel? Faljaro elvigyorodott. – Semmit nem tudok a haborurol, csatakrol, hadműveletekröl. – es miröl tudsz? – Irodalomrol, költeszetröl, műveszetekröl, mindenröl, ami szep. – Nem a megfelelö idöben elsz, baratom. – Faljaro. Hivj Faljaronak. – Különös nev, Faljaro. Mindenre felmaszol? – Föleg falakra. – A pad fele intett. – Csatlakozol hozzam? – kerdezte. – Nehany percre. Sok dolgom van. – Biztosan varhatnak. Meseld el, hogyan lett egy nö a lazadok vezere?
– Hogy ezt megertsd, ismerned kellene az anyamat. Az egyik öse a legendas Druss volt, tudod, es nem fel senkitöl es semmitöl. Egyszer elkergetett egy hegyi oroszlant egy nagy bottal. – Felelmetes hölgy – mondta Faljaro. – Valoban. es ö sem tud semmit a haborurol, csatakrol, hadműveletekröl. De meg fogja tanulni. Neked is tanulnod kellene. – Szivesebben tudnek meg mindent rolad, Ravenna, mondta Faljaro, es felvillantotta legmeggyözöbb mosolyat. – Latom, hogy van olyan hadművelet, amihez ertesz mondta a lany, es felallt. – Örülök, hogy talalkoztunk. – Varj! Latlak meg? Ma este? – Talan. Ha megerdemelted a nevedet. * Azon az ejjelen Rayvan szeles agyaban feküdt, a csillagokat nezte, es nagyobb biztonsagban erezte magat, mint barmikor az elmult lazas honapokban. Nem is sejtette, hogy ilyen faraszto a vezerseg. es nem is akart soha vezetö lenni. Nem tett mast, mint megölte azt az embert, aki felelös volt a ferje halalaert, es onnantol kezdve megallithatatlanul csuszott lefele a jeges hegyoldalon az esemenyek fele. A lazadas elsö nehany hete utan Rayvan csekely hadserege csaknem egesz Kodat uralta. Az elsö mamoros napok eljenzö tömegeket es uj baratsagokat hoztak. Majd egyre több pletyka szallingozott a hegyek között a gyülekezö ellenseges hadseregröl, es a hangulat megvaltozott, es Rayvan ostromlott varosban erezte magat meg mielött a hadsereg megerkezett volna. Most megkönnyebbült a szive. Tenka kan nem közönseges ember. Elmosolyodott es lehunyta a szemet, hogy maga ele kepzelhesse a ferfit. A teste fölött tökeletes önuralommal rendelkezö tancoskent mozgott, az önbizalom felhöje lengte körül. Született harcos. Ananaist nehezebben tudta megitelni, de az istenekre, egy sashoz hasonlitott. Egy ember, aki mar megjarta a hegyeket. es ö volt az, aki felajanlotta, hogy kikepzi a katonait, ezert Lake elvezette öt a völgyek köze, a taborba. A ket fiver, Galand es Parsai velük tartott, latszott, hogy megbizhato emberek, nem adjak meg könnyen magukat. A fekete ferfival nem tudott mit kezdeni. ugy fest, mint egy atkozott Duvad, gondolta, de ennek ellenere latszott, hogy jokepű ördög. es ö is tele van önbizalommal. Rayvan megfordult, kenyelmesebbre razta vastag parnajat. Küldd csak a legiodat, Ceska, kiverjük a fogukat! A hosszu folyoso tulso vegen, egy kelet fele nezö szobaban Tenka es Renya feküdtek egymas mellett, kenyelmetlen csendben. Tenka az oldalara fordult, felkönyökölt es a lanyra nezett, de Renya nem viszonozta a pillantasat. – Mi baj van? – kerdezte. – Semmi – felelte a lany. – Ez nyilvanvaloan nem igaz. Kerlek, Renya, beszelj hozzam! – A ferfi, akit megöltel. – Ismerted? – Nem. De fegyvertelen volt, nem kellett volna meghalnia. – ertem – felelte a ferfi, es felült. Az ablakhoz setalt, es a lany jol latta mezitelen alakjanak sziluettjet az ablakon bearado holdfenyben. – Miert tetted? – Erre volt szükseg. – Magyarazd meg. – ö vezette a csöcseleket, nyilvanvaloan Ceska embere volt. A hirtelen halala megfelemlitette öket. Te is lattad öket, fegyvereket viseltek, sokan ijat hordtak. Nekünk tamadhattak volna, de a halal latvanya megrazta öket. – Engem is megrazott, puszta meszarlas volt! Tenka a lany fele fordult. –
Ez nem jatek, Renya. Sokan meg fognak halni, sokan meg ezen a heten. – Akkor sem cselekedtel helyesen. – Helyesen? Ez nem egy hösköltemeny, asszony! es en nem vagyok aranypancelos lovag, aki igazsagot tesz. ugy veltem, hogy a halalaval eltavolitunk egy gennyes fertözest a varosbol anelkül, hogy vesztesegeket szenvednenk. es különben is, megerdemelte a halalt. – es ez teged meg sem erint, igaz? Hogy elveszed masnak az eletet. Lehet, hogy volt csaladja, gyerekei, anyja. – Igazad van, nem erdekel. Csak ket ember el ezen a vilagon, akiket szeretek, te vagy az egyik es Ananais a masik. Ez a ferfi meghozta a maga dönteset. Kivalasztotta, kinek a partjan all, es meghalt erte. Nem banok semmit, es egy honapon belül valoszinűleg el is felejtettem volna. – Szörnyű dolog ilyet mondani! – Jobban örülnel, ha hazudnek? – Nem. Csak azt hittem... mas vagy. – Ne itelj meg. Csak egy ember vagyok, aki megteszi, ami töle telik. Nem cselekedhetek maskent. – Gyere vissza az agyba. – Befejeztük a vitat? – Ha akarod – hazudta a lany. A felettük levö szobaban Pogany elvigyorodott, es ellepett az ablaktol. Különös teremtmenyek a nök. Beleszeretnek egy ferfibe, majd megprobaljak megvaltoztatni. altalaban sikerrel jarnak, es egesz eletükben sajnaljak, hogy ilyen unalmas es megalkuvo emberhez mentek felesegül. Ilyen a termeszet, mondta maganak Pogany. A sajat felesegeire gondolt, felidezte arcukat, de csak harminc jelent meg lelki szemei elött. Öregszel, gondolta. Soha nem ertette, hogyan hagyhatta, hogy ilyen sokan legyenek. Zsufoltabb volt a palota, mint egy bazar. es negyvenket gyerek! Megborzongott. Azutan felnevetett. Furcsa szusszano hang zavarta meg gondolatait, visszalepett az ablakhoz es kikukucskalt a sötetbe. Töle husz labnyira jobbra egy ferfi maszott fel a falon: Faljaro. – Mit csinalsz? – kerdezte töle fojtott hangon. – Kukoricat ültetek – sziszegte Faljaro. – Megis mit gondolsz? Pogany felnezett a fölötte söteten asito ablakra. – Miert nem a lepcsöt hasznalod? – Megkertek, hogy igy erkezzem. Talalkam van. – ertem mar. Nos... jo ejszakat. – Neked is. Pogany visszahuzta a fejet az ablakbol. Furcsa, hogy valaki ennyi eröfeszitest tegyen annak erdekeben, hogy bajba kerüljön. – Mi folyik ott? – harsant Tenka hangja. – Nem lehetne halkabban? – mordult fel Faljaro. Pogany visszatert az ablakhoz, kihajolt, es latta, hogy Tenka felfele bamul. – Talalka vagy ilyesmi. – Ha leesik, kitöri a nyakat. – Soha nem esik le – szolt ki Belter egy balra esö ablakbol. – Kiveteles tehetsege van a falmaszashoz. – Megmondana valaki, miert maszkal egy ember a falon? – kialtotta Rayvan. – Talalkara megy! – orditotta vissza Pogany. – Miert nem a lepcsöt hasznalja? – Ezt mar tisztaztuk. Megkertek, hogy igy erkezzen. – Akkor biztos Ravennahoz tart – nyugodott meg Rayvan. Faljaro erösen kapaszkodott a falba, es egyoldalu maganbeszelgetest folytatott az agyalagyult örökkevalokkal. Eközben a fenti sötet szobaban Ravenna a parnajat harapdalta, hogy visszafojtsa kitörni keszülö kacajat. Sikertelenül. Ananais ket napot töltött a kodai harcosok között: huszfös egysegekbe
szervezte, es kemenyen megdolgoztatta öket. Ötszaznyolcvanket harcost kapott, nagyreszt kemeny, farkasinas embereket. Hegyi embereket. De fegyelmezetlenek voltak es nem szoktak a szervezett hadieletet. Ha van eleg ideje, Ananais Ceska barmely csapataval felerö haderöt letre tudott volna hozni. De keves az ideje. Az elsö reggel a szürke szemű Lake tarsasagaban sorba allitotta az embereket, es megvizsgalta a fegyvereket. Összesen ha szaz kardot talalt. – Nem földműves fegyver – magyarazta Lake. – De van sok fejszenk es ijunk. Ananais bolintott es tovabblepett. Izzadsag gyűlt a maszkja alatt, csipte a gyogyulatlan sebeket, es egyre nött benne az ingerültseg. – Jelölj ki husz embert, akik alkalmasak parancsnoknak utasitotta a masikat, es visszasietett a szallasaul kijelölt szenegetö kunyhoba. Galand es Parsai követtek. – Mi a baj? – kerdezte Galand, amikor mindharman leültek a nagyszoba hűvöseben. – Baj? Van majdnem hatszaz emberünk, akik nehany napon belül halottak lesznek. Ez a baj. – Nem vagy egy kicsit borulato? – kerdezte kimerten Parsai. – Meg nem. De mar majdnem – ismerte el Ananais. Kemeny ferfiak, szivvel-lelekkel harcolnak. De nem küldhetünk csöcseleket a legio ellen. Meg kürtünk sincs. De ha lenne is, egyetlen ember sincs, aki megertene a legegyszerűbb jelzest. – Akkor tamadnunk kell es menekülni, nagy veszteseget okozni, majd kibontakozni – javasolta Galand. – Soha nem voltal tiszt, ugye? – kerdezte Ananais. – Nem. Nem a megfelelö csaladbol szarmaztam – csattant fel Galand. – Akarhogyan is, nem kepeztek ki arra, hogy csapatokat vezess. Nem tudunk tamadni es visszavonulni, mert az megosztana a seregünket. A legio utanunk jönne, es fogalmunk sem lenne, hogy mi törtenik a sereg többi reszevel. Raadasul lehetöve tennenk a legionak, hogy bejusson Kodaba, es felpredalja az ottani települeseket. – Mit javasolsz hat? – kerdezte Parsai, miközben vizet töltött egy kökorsobol, es atnyujtotta a többieknek az agyagpoharakat. Ananais elfordult, levette a maszkjat, es hangosan szürcsölte a vizet. Visszafordult a tarsaihoz. – öszinten megvallva meg nem tudom. Ha együtt maradunk, egy napba sem telik, es levagnak bennünket. Ha szetvalunk, elpusztitjak a falvakat. Nem tul jok az eselyeink. Megkertem Lake-t, hogy keritsen valami terkepet a környekröl. es van talan ket napunk, hogy betanitsuk az embereket, legalabb a legalapvetöbb jelzeseket megertsek. Majd vadaszkürtöket hasznalunk, es kidolgozunk valami egyszerű rendszert. Galand, vegyülj el az emberek között, es valaszd ki a legjobb ketszazat. Olyanokat akarok, akik lovasok ellen is megalljak a helyüket. Parsai, te az ijaszokat ellenörizd. A legjobbakat itt is egy egysegbe akarom szervezni. Tudni akarom, kik a legjobb futok. es küldjetek ide Lake-t! Miutan a ket ferfi tavozott, Ananais levette fekete böralarcat. Teletöltött egy edenyt vizzel, es benedvesitette a haragosvörös forradasokat. Az ajto kinyilt, megpördült, es gyorsan hatat forditott az erkezönek. Visszatette a maszkot a helyere, es hellyel kinalta Lake-t. Rayvan legidösebb fia jo külsejű ferfi volt, erös es vekony, szeme a teli egboltra hasonlitott, allati kecsesseggel mozgott es annak az embernek az önbizalmaval, aki tudja, hogy vannak korlatai, de meg nem erte el öket. – Nem gyözött meg a hadseregünk? – kerdezte. – Meggyözött a batorsaguk. – A hegyek fiai – mondta Lake, hatradölt a szekben, es hosszu labait feltette az asztal tetejere. – De nem valaszoltal a kerdesemre. – Nem volt igazi kerdes – felelte Ananais. – Te is tudod a valaszt. Nem, nem voltam tölük elragadtatva. De meg nem is hadsereg.
– Megallithatjuk a legiot? Ananais elgondolkozott a valaszon. Ha masvalaki ült volna vele szemben, hazudott volna, de most nem lehetett. Lake ehhez tul okos. – Valoszinűleg nem. – Ennek ellenere velünk maradsz? – Igen. – Miert? – Jo kerdes. Nem tudom a valaszt. – Eleg egyszerű kerdes. – Te miert maradsz? – kerdezett vissza Ananais. – Ez az en földem es az en nepem. Az en csaladom sodorta bele öket. – ugy erted, hogy az anyad. – Ha igy tetszik. – Nagyszerű asszony. – Valoban az. De meg mindig szeretnem tudni, hogy miert maradsz velünk. – Mert ez a munkam, fiam, harcolni. A Sarkanyhoz tartozom. erted? Lake bolintott. – Tehat a jo es a rossz közötti küzdelem nem igazan erdekel? – De igen, csak nem tulsagosan. A legtöbb haborut a mohosag okozza, mi itt-es most szerencsesebbek vagyunk: a sajat eletünkert harcolunk es azoknak az eleteert, akiket szeretünk. – es a földert – mondta Lake. – Ostobasag! – csattant fel Ananais. – Senki nem harcol fűert es rögert. De meg hegyekert sem. Azok a hegyek a Bukas elött is itt voltak, es itt lesznek akkor is, ha felborul a vilag. – en nem igy gondolkozom. – Persze hogy nem. Fiatal vagy es tele tűzzel. en? en öregebb vagyok, mint a tenger, megjartam a hegyeket, es beleneztem a Kigyo szemebe. es mar mindent lattam, ifju Lake. es nem vagyok elragadtatva az egesztöl. – Jo! Legalabb megertjük egymast – vigyorgott Lake. Mit kivansz, mit tegyek? – Embereket kell küldeni a varosba. Csak hetezer nyilvesszönk van, es ez keves. Nincs pancelunk, szereznünk kell. at kell kutatni a varost. es szüksegünk van elelemre, gabonara, husra, gyümölcsre. es lovakat is akarok, legalabb ötvenet. Ha van, többet. – es hogyan fizetünk mindezert? – Adj elismervenyt. – A halott ember igerete semmit nem er. – Hasznald a fejed, Lake. El fogjak fogadni, mert ha nem, erövel veszed el, ami kell. Aki visszautasit, azt arulonak minösitjük, es aszerint banunk el vele. – Nem fogok megölni senkit sem azert, mert nem hagyja, hogy kiraboljuk. – Akkor menj vissza az anyadhoz, es küldj magad helyett olyan ferfit, aki gyözni akar – tombolt Ananais. A harmadik nap reggelen megerkeztek az elsö fegyveres elelmiszerszallitmanyok. * A negyedik nap reggelere Galand, Parsai es Lake kivalasztottak az Ananais altal kert ketszaz embert. Parsai a legjobb ijaszokat csaknem szazfös különitmenybe szervezte. Amikor a nap felkelt a keleti csucsok felett, Ananais a tabor alatti nyilt mezöre gyűjtötte az embereket. Sokan mar kardot hordtak, hala a varosi fegyverkovacsnak. Minden ijasz ket tegez nyilvesszöt hordott a vallan, es az uj gyalogsag köreben idönkent meg mellvertet is lehetett latni. Parsallal, Lakekel es Galanddal az oldalan Ananais felmaszott egy szeker hatuljaba, es csipöre tett kezzel szemlelte a körülötte üldögelö katonakat. – Hagyjuk a szep szonoklatokat, fiuk – kezdte. – Tegnap este hallottuk, hogy a legio mar csaknem a nyakunkon van. Holnap üdvözölhetjük öket. Az also keleti völgy fele tartanak, amit hajol tudom, az Ördög Mosolyanak
hivtok. – Ezerketszazan vannak, jol felfegyverezve, jo lovakon. Ketszaz ijasz, a többi landzsas vagy kardja van. – Szünetet tartott, hogy mindenki megemessze az ellenseg letszamarol szolo hirt, figyelte, ahogy a katonak egymasra pillantanak, es elegedetten nyugtazta a felelem hianyat. – Soha nem hittem abban, hogy hazudni kell a katonaknak, igy hat elmondom: nagyon keves az eselyünk a gyözelemre. Nagyon keves. Fontos, hogy ezt megertsetek. Hirböl mar ismertek, mint embert meg nem. De arra kerlek benneteket, hogy hallhassatok ram ugy, mint ha a sajat apatok suttogna a fületekbe. Sokszor elöfordul, hogy egyetlen ember eldönti egy csata sorsat. Közületek barki elbillentheti a merleg nyelvet a veresegtöl a gyözelem fele. A legendas Druss ilyen ember volt. A Skeln-hagoert folyo csatat minden idök legnagyobb drenai gyözelmeve tette. es csak egyetlen ember volt, egy ferfi Kodabol. Egy nap valaki... vagy tizen, vagy szazan közületek... megforditja egy csata kimenetelet. Egy pillanatnyi panikkal vagy egyetlen pillanatnyi hösiesseggel. – Ismet szünetet tartott, majd felemelte a kezet, mutatoujja az egre mutatott. – Egyetlen pillanat! Most nehanyatoktol az elsö bator cselekedetet kerem. Ha van köztetek, aki ugy erzi, kudarcot vallana a holnapi csataban, az meg ma hagyja el a tabort. Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogom elitelni azokat, akik ezt megteszik. Mert letkerdes, hogy akik holnap szembeneznek a halallal, ne inogjanak meg. Ma delutan csatlakozik hozzank egy harcos, akinel jobb nincsen az egesz vilagon, a legügyesebb tabornok, akit valaha ismertem, es a leghalalosabb harcos a nap alatt. Egy csapat harcos erkezik vele, akik különös kepessegekkel birnak, ezek a harcosok elvegyülnek közöttetek es a parancsaiknak tetovazas nelkül engedelmeskedni kell. es ezt komolyan mondom! es vegül sajat magam szamara is kernek valamit. A vilag legjobb hadseregeben a Sarkanynal voltam szarnyparancsnok. Ott volt a csaladom, a barataim s testvereim. es most halottak, elarultak öket, halottak az orszag szamara. De a Sarkany több volt, mint egy hadsereg, a Sarkany egy eszme volt. Egy alom, ha igy jobban tetszik. Erö volt, amely a sötetseggel allt szemben, olyan emberekböl allt, akik kepesek lettek volna egy vödör vizzel bemasirozni a pokolba, tudvan, hogy eloltjak a tüzet. Nincs szüksegetek csillogo pancelra es hadizaszlora, hogy ti legyetek a Sarkany. Csak akarni kell. Megindultak ellenünk a sötetseg eröi, mint viharos szel a gyertyalang ellen. Azt hiszik, hogy birka modjara lapulunk a hegyekben. De en azt akarom, hogy erezzek a Sarkany leheletet a nyakukon, a Sarkany fogait a gyomrukban! Azt akarom, hogy azok a feketebe öltözött kurafiak a Sarkany tüzeben egjenek el! – Most mar kiabalt, ökölbe szoritott keze a nyomatek kedveert a levegöbe csapott. Mely lelegzetet vett, meg egyet, majd hirtelen kitarta a karjait, mintha mindegyiküket at akarna ölelni. – Azt akarom, hogy ti legyetek a Sarkany. Azt akarom, hogy gondolkodjatok ugy, mint a Sarkany. Amikor tamadnak, azt akarom, hogy küzdjetek ugy, mint a Sarkany! Kepesek vagytok ra? Kepes vagy ra? – üvöltötte, es ramutatott valakire az elsö sorban. – A fenebe is, igen! – kialtott vissza a ferfi. – es te? – kerdezte Ananais egy több sorral hatrebb allo ferfire mutatva. A ferfi bolintott. – Hasznald a hangodat! – Igen! – mondta a ferfi. – es ismered a Sarkany üvölteset? A ferfi megrazta a fejet. – A Sarkany üvöltese a halal! Halal! HALaL! Hadd halljalak, egyedül teged! A ferfi megköszörülte a torkat, es kiabalni kezdett. Vörösse valtak a fülei is. – Segitsetek neki – csatlakozott az üvölteshez Ananais is. – Halal, halal, halal! – A hang egyre nött, elszallt a retek felett, visszaverödött a hofödte hegycsucsokrol, gyarapodott az ereje es önbizalma, hipnotikus erövel kovacsolta össze az embereket. Ananais lelepett a szekerröl, odahuzta Lake-t. – Massz fel, kölyök, es mondd el nekik a "földert harcolunk" beszededet!
Az istenekre, most mar keszen allnak. – Szoval a finomkodas ideje lejart? – vigyorgott Lake. – ugy am! Massz hat, fiu, es pezsditsd fel a verüket! 10. Pogany elvitte a falusi asszonyt, Praise-t a varos egyik fogadojaba, ahol harom aranyat adott a fogadosnak. A ferfi szeme kitagult a tenyeren heverö vagyon lattan. – Azt akarom, hogy az asszony es a kicsi a legjobbat kapjak – mondta csendesen Pogany. – Hagyok meg penzt a baratoknal, ha ez keves lenne. – ugy banok majd vele, mint a tulajdon hugommal mondta a ferfi. – Helyes – mosolygott szelesen Pogany, es a fogados fele hajolt. – Mert ha nem, kitepem a szivedet. – Felesleges fenyegetöznöd, fekete ember – mondta a zömök, kopaszodo fogados, kihuzta magat, es ökölbe szoritotta husos ökleit. – Nincs szüksegem utasitasokra, hogy hogyan banjak egy növel. Pogany bolintott: – Nem olyan idöket elünk, hogy az ember a bizalomra tamaszkodhat. – Igen, ez igaz. Kersz egy italt? A ket ferfi leült sörözni, miközben Praise uj szobajanak maganyaban megetette a gyermeket. A fogadost Iltarnak hivtak, es huszonharom eve elt a varosban, azota, hogy egy nagy szarazsag következteben tönkrement a termese. – Azt tudod, hogy tul sok penzt kaptam? – kerdezte. – Tudom – felelte Pogany. Iltar bolintott, es kiitta a maradek söret. – Sosem lattam meg fekete embert. – Az en orszagomban, tul a hold hegyen es a sötet dzsungeleken, az emberek sosem lattak fehereket, bar szolnak rolatok legendak.. – Különös a vilag, igaz? – jegyezte meg liter. Pogany italanak aranysarga melyebe bamult, hirtelen honvagy öntötte el a hullamzo szavanna, a skarlatvörös naplementek es a vadaszo oroszlan üvöltese irant. Visszaemlekezett a Halal Napjanak reggelere. Elfelejtheti-e valaha is? A fekete vitorlaju hajo a Feherarany Öbölben kötött ki, es a tamadok gyorsan megtalaltak az utat az apja falujahoz. Az öregember gyorsan összegyűjtötte a harcosokat, de kevesen voltak, es az utolso emberig lemeszaroltak öket az öreg kiraly kraalja elött. A tamadok aranyat kerestek, hiszen sokfele legenda szolt az öbölröl, de a regi banyak kimerültek, es az emberek mar az aranyszinű kukoricaval es buzaval foglalkoztak. Dühükben a portyazok az asszonyokkal ellen fordultak, sokat megkinoztak, vegül mindet megeröszakoltak es megöltek. Aznap negyszaz lelek tavozott a földröl, köztük Pogany anyja, apja, harom huga, egy öccse es negy lanya. A tamadas elejen egy gyermek elmenekült, es mint a szel futott a Magas Hegyekbe, ahol Pogany es testörsege eppen vadaszott Hatvan emberrel mezitlab futottak at a szavannan, hosszu landzsakkal a vallukon. Nem sokkal a tamadok tavozasa utan ertek el a falut. Pogany elolvasta a nyomokat, es latta, hogy legalabb haromszaz ember tamadta meg az apja kraaljat, es ekkora csapattal nem tudott elbanni. Fogta a landzsajat, kettetörte a terden, es mint rövidkardot megforgatta. Az emberei követtek a peldajat. – Sok halottat akarok, es egy elöt – mondta Pogany. – Te, Bopa, te hozz nekem elve egy embert, mi többiek pedig vert iszunk. – Hallottuk es engedelmeskedünk, Kataskicana – kialtottak az emberek. Sötet szellemekkent tamadtak a hajojuk fele tarto, eneklö, nevetgelö emberekre. Pogany es hatvan embere mint pokolbeli demonok tamadtak, ütöttek, vagtak, azutan eltűntek a dzsungelben. Nyolcvan portyazo halt meg az egyetlen tamadas alatt, es egy eltűnt, felteteleztek, hogy az is halott. Az az egy a következö harom napban nagyon
szeretett volna meghalni. Pogany visszavitte a ferfit a lerombolt faluba, es ott nepenek minden barbar fortelyat felhasznalta, mig vegül az a valami, ami egyszer ember volt, atadta a lelket az üressegnek. Ekkor Pogany elegette a maradvanyokat. Visszatert a palotajaba, összehivta a tanacsnokait, es beszamolt a tamadasrol. – Csaladom vere bosszuert kialt – mondta nekik –, de nepeink tul messze vannak egymastol egy haboruhoz. A gyilkosok egy Drenai nevezetű orszagbol jöttek, a kiralyuk küldte öket, hogy szerezzenek aranyat. en kiraly vagyok, es szivemben hordom a nepemet, igy hat en egyedül vivom meg ezt a haborut, megkeresem a kiralyukat, es megölöm. Fiam, Katasi fog a tronon ülni, ami vissza nem terek. Ha nem terek vissza harom evig... – A mellette ülö harcoshoz fordult. – Itt az ideje, hogy uralkodjal, Katasi. A te korodban en mar kiraly voltam. – Hadd menjek en, apam – könyörgött a fiatal ferfi. – Nem. Te vagy a jövö. Ha nem terek vissza, nem akarom, hogy a felesegeimet megegessek. Egy kiralyt a halala napjan, a halala helyen kell követni. De lehet, hogy hamarosan meghalok, es nem akarom, hogy a felesegeim harom ev mulva tevelyegjenek a ködben. Hadd eljenek. – Hallom es engedelmeskedem. – Helyes! Azt hiszem, jol neveltelek, Katasi. Valaha gyűlöltel, mert Ventriaba küldtelek tanulni, ahogy en is gyűlöltem a sajat apamat. De azt hiszem, azok az evek elönyödre valnak. – Lord Shem lelke örizze kardodat, apam – mondta Katasi, es megöleltek egymast. Több mint egy evbe es a nala levö arany felebe került, mire elerte Drenai földjet. Gyorsan felfogta a vallalt feladat lehetetlenseget... de most az istenek adtak neki egy eselyt. Tenka kan a kulcs. Csak elöbb le kell gyözni a legiot. * Az utolso negyven oraban Tenka kan az Ördög Mosolyaban taborozott. Bejarta a területet loval es gyalog is, gondosan tanulmanyozott minden kanyarulatot es horpadast, az emlekezetebe vesett minden fedezeket es lehetseges tamadasi pontot. Most Rayvan es fia, Lucas tarsasagaban a kanyargo völgy legmagasabb pontjan ült, a hegyeken tuli siksagot figyelte. – Nos? – kerdezte mar harmadszor Rayvan. – Kitalaltal valamit? Tenka megdörzsölte faradt szemet, es felresöpörte a vazlatot, amin addig dolgozott, majd mosolyogva fordult az asszonyhoz. A nö szeles csipöjet lancing takarta, hosszu hajat copfba fonta a sisak alatt. – Remelem, nem gondoltad komolyan, hogy együtt maradsz a harcosokkal, Rayvan – mondta. – Nem tudsz lebeszelni rola – felelte a nö. – Mar döntöttem. – Ne vitatkozz vele, ember – tanacsolta Lucas. – Csak az idödet vesztegeted. – en inditottam el a haborut – mondta Rayvan. – es atkozott legyek, ha hagyom öket meghalni nelkülem. – Ne ringasd maga illuziokba, Rayvan, sokan meg fognak halni. Olcso gyözelmet nem szerezhetünk, ha nem veszitjük el az embereink ketharmadat, szerencsesnek mondhatjuk magunkat. – Ilyen sokat? – suttogta Rayvan. – Legalabb. Tul nyitott a videk. – Nem tudjuk teletűzdelni öket nyilveszökkel, amikor belepnek a völgybe, hogy aztan elmeneküljünk? – kerdezte Lucas. – De igen. Csak akkor a haderejük fele leköt bennünket, a többiek pedig megtamadhatjak a varost es a falvakat. Szörnyű meszarlas lenne. – Mit ajanlasz? – kerdezte Rayvan,
Tenka elmondta, es a nö elsapadt a hallatan. Lucas nem szolt semmit. Tenka összetekerte a vazlatait es jegyzeteit, es egy bördarabbal összekötözte öket. A csend egyre nött. – Vegyes vered ellenere – mondta Rayvan nagy sokara –, bizom benned, Tenka. Ha barki mastol hallanam, azt mondanam, örültseg, de... – Nincs mas esely a gyözelemre. De elfogadom, hogy veszelyekkel terhes a tervem. Kijelöltem a területet, ahol a munkat el kell vegezni, terkepeket keszitettem, es bemertem a tavolsagokat az ijaszok szamara. De minden rajtad mulik, Rayvan. Te vagy a vezer. – Te mit gondolsz, Lucas? – kerdezte Rayvan a fiatol. Az legyintett. – Ne engem kerdezz. Nem vagyok katona. – en talan az vagyok? – csattant fel az asszony. – A velemenyedet szerettem volna hallani. – Nem tetszik a terv, de nincs jobb ötletem. Ahogy Tenka mondta: ha tamadunk es visszavonulunk, megnyitjuk elöttük Kodat. es ugy nem gyözhetünk. De ketharmados veszteseg... Rayvan nehezkesen felallt, felmordult, amikor reumas terde megbicsaklott alatta. Lesetalt a lejtön, leült egy feher kavicsok felett futo, keskeny patak mellett, nezte, ahogy a kövek igazgyöngykent ragyognak a napfenyben. Pancelinge zsebeben talalt egy sütemenyt. A vaslancok harom darabra törtek. Ostobanak erezte magat. Mit keres itt? Mit tud ö a haborurol? Nagyszerű fiukat nevelt fel, es a ferje kiraly volt az emberek között, nagy, gyenged es lagy, akar a tollparna. Amikor a katonak megöltek, gondolkodas nelkül cselekedett. De attol kezdve hazugsagban elt, elvezte uj szerepet, a harcos kiralynöet, aki fontos dönteseket hoz, aki sereget vezet. De csalas volt az egesz, hazugsag, akarcsak az, hogy Druss leszarmazottja. Lehajtotta a fejet, es beleharapott az egyik ujjpercebe, hogy megallitsa a könnyeket. Ki vagy te, Rayvan? kerdezte magatol. Egy köver, közepkoru asszony lancingben. Holnap vagy legkesöbb holnaputan negyszaz ember meghal... miatta, a verük az ö fejere szall. es köztük lesznek a meg elö fiai is. Bemartotta a kezet a vizbe, es megmosta az arcat. – o, Druss, mit tegyek? Te mit tennel? Nem jött valasz. Igaz, nem is szamitott ra. A halottak azok halottak, es nem aranyfüstű arnyak, akik egi kastelyukbol kedvtelve tekintenek leszarmazottaikra. Nem volt senki, aki meghallgassa a kialtasat – senki az elök között. Hacsak a patak es a gyöngyfenyű kövek nem halljak vagy a lagy fű, vagy a lila hanga. Egyedül volt. * Tulajdonkeppen mindig is egyedül volt. A ferje, Laska kenyelmes tamaszt jelentett, es Rayvan szerette öt. De sohasem azzal a mindent felgyujto szerelemmel, amiröl valaha almodott. A ferje tisztesseges, kitarto hegyi ember volt, mint a szikla, akibe belekapaszkodhatott, amikor mas nem latta. Rendelkezett valami belsö erövel, es nem banta, amikor a nyilvanossag elött a felesege parancsolgatott neki, es ugy tűnt, az asszony hozza a csaladi dönteseket. A valosagban szobajuk csendjeben mindig meghallgatta a ferfi velemenyet, es altalaban meg is fogadta. Laska azonban mar tavozott, vele együtt a fia, Geddis is, es most itt ült egyedül, nevetseges lancingeben. A hegyeket nezte, az Ördög Mosolyanak a szajat, es lelki szemei elött megjelentek a fekete ruhas legios lovasok, amint bevonulnak a völgybe, es ismet latta a csapast, ami alatt Laska összeesett. A kut mellett ült, Geddissel beszelgetett, nem szamitott tamadasra. Legalabb ketszaz kodabeli ember gyűlt össze a völgyben, a marhavasarra. Nem hallotta, hogy ferje es a tiszt miröl beszelgetnek, mert harminc lepesnyire allt, eppen hust szeletelt estere. De latta, amikor a kard megvillan a levegöben, es vegignezte, ahogy mely sebet ejt. Rohanni kezdett, a husvago kes kezeben... es most a legio visszater bosszut allni, nemcsak rajta, hanem Koda minden
artatlanjan. Harag pislakolt fel benne – azt hiszik, hogy belovagolhatnak a hegyei köze, es vörösre festhetik a füvet a nepenek a verevel! Felallt, es lassan visszasetalt Tenka kanhoz. A ferfi mozdulatlanul ült, akar egy köszobor, violakek szeme erzelemmentesen figyelte az asszonyt. Felallt. Rayvan pislogott egyet, a mozdulat olyan gyors es gördülekeny volt, Tenka az egyik pillanatban ült, a masik pillanatban mar allt. Tökeletes volt a mozdulat, önbizalmat adott Rayvannak, bar maga sem ertette, miert. – Meghoztad a döntest? – kerdezte. – Igen. Azt tesszük, amit tanacsoltal. De akkor is az emberekkel maradok. – Ahogy akarod, Rayvan. en a völgy szajanal leszek. – Bölcs döntes ez? – kerdezte a nö. – Nem tul veszelyes ez a tabornok szamara? – Ananais közepen lesz, Decado a jobb szarnyra ügyel. Majd visszajövök, hogy a baloldalt erösitsem. Ha elesem, Galand atveszi a helyemet. es most meg kell keresnem Ananaist, mert az embereinek egesz ejszaka dolgozni kell. * A Harmincak vezetöi az Ördög Mosolyanak keleti lejtöjen, egy vedett tisztason gyűltek össze. Alattuk a ragyogo holdfenyben negyszaz ember dolgozott, gyepteglakat vagtak, es csatornakat astak a puha fekete földbe. Az öt szerzetes egymashoz közel körben ült, nem szoltak egy szot sem, miközben Acuas utazott, es meghallgatta az elökeszületeket felügyelö tiz harcos beszamolojat. Acuas magasra szallt az ejjeli egen, elvezte a levegö nyujtotta szabadsagot, itt minden könnyű volt, az izmok es a csont nem fogtak börtönbe, meg lelegezni sem kellett. Itt, a vilag fölött barmit meglathatott, füleben a szelek edes dala szolt. Megmamorosodott, lelke megtelt a vilag minden szepsegevel. Eröt kellett vennie magan, hogy visszaterjen a feladatahoz, de mindig is fegyelmezett embernek neveltek. Gondolatban meglatogatta a külsö örszemeket, akik a templomosok elleni pajzsot tartottak, es erezte a pajzs tuloldalan arado rosszindulatot. – Hogy megy, Oward? – lüktette. – Nehezen, Acuas. Egyre nö az erejük. Nem tudunk mar sokaig kitartani. – Letkerdes, hogy a templomosok ne lassak az elökeszületeket. – Mar a kepessegeink hataran jarunk, Acuas. Meg egy kicsi, es atjutnak. es akkor kezdödik a pusztulas. – Tudom. Tartsatok ki! Acuas tovabbrepült, tul a völgy szajan, le a völgybe, ahol a legio taborozott. Astin lebegett felettük. – Üdvözlet, Acuas! – Üdvözlet. Barmi valtozas? – Nem hiszem, Acuas, de a templomosok kizartak minket, es többe nem tudom a parancsnok gondolatait elolvasni. De bizik a seregeben. Nem szamit komoly ellenallasra. – A templomosok megprobaltak elkapni? – Meg nem. A pajzs kitart. Hogy megy Owardnak es a többieknek? – Mar a kepessegeik hataran jarnak. Ne varj tul soka, Astin. Nem akarom, hogy elvagjanak tölünk. – Acuas... – lüktette a masik, amikor tarsa tavozni keszült. – Igen? – Az emberek, akiket kikisertünk a varosbol... – Igen? – Mindet megöltek a legiosok. Pokoli volt. – Tartottam ettöl. – Felelösek vagyunk a halalukert? – Nem tudom, baratom, attol tartok, igen. Legy ovatos. Acuas visszatert a testebe es kinyitotta a szemet. Vazolta a helyzetet a többieknek, es varta, hogy Decado megszolaljon. – Többet nem tehetünk – mondta Decado. – A kocka el van vetve. Harom oran belül itt a hajnal, es a legio tamadni fog. Mint tudjatok, Tenka azt kerte,
hogy öten közülünk csatlakozzanak az embereihez. Te valasztasz, Acuas. Mi többiek Ananais-szal maradunk közepen. Az asszony, Rayvan velünk marad, Ananais azt keri, hogy vedjük meg barmi aron. – Nem könnyű feladat – mondta Balan. – Nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Decado. Meg kell probalni. Pszichologiai szempontbol nelkülözhetetlen, a kodabeli ferfiak legalabb annyira harcolnak erte, mint a földert. – ertem, Decado – mondta könnyeden Balan. – De nem igerhetünk semmit. Nyilt terepen leszünk, lovak nelkül, nem lesz hova menekülni. – Ez azt jelenti, hogy nem ertesz egyet Tenka tervevel? kerdezte Abaddon. – Nem – felelte Balan. – Mi itt mind csak tanuljuk a haborut, es a strategiaja jo, gyakorlatilag zsenialis. De a legjobb esetben is csak harminc szazalekos eselye van a sikerre. – Hatvan – helyesbitett Decado. Balan felvonta a szemöldöket. – Igazan? Megmagyaraznad? – Elfogadom, hogy az atlagos embereknel többet ertek. Elfogadom azt is, hogy kivetelesen jol ertetek a strategiahoz. De ne ess a tulzott büszkeseg hibajaba, Balan. – Miert tennem? – kerdezte Balan, arcan enyhen gunyos mosollyal. – Mert a kepzesed csak ennyi: tanulas. Ha el kellene jatszanunk a csatat, a becslesedet pontosnak itelnem. De ez nem jatek. Ott lenn Ananais all, az Aranyharcos. Erös es ügyes. De ami ennel is többet er, olyan hatalommal bir masok fölött, ami mar a ti misztikus hatalmatokhoz hasonlit. Ha ö kitart, masok is kitartanak, a puszta akaraterejevel kesztet erre masokat. Ettöl jo vezetö. Egy ilyen csataban a siker sokban függ attol, hogy a hadrend kitart-e, a katonak hajlandoak-e meghalni. Lehet, hogy legyözik öket es elpusztulnak, de nem fognak elmenekülni. – Vedd hozza ehhez Tenka kan gyors gondolkodasat. Akarcsak Ananais, ö is jo harcos, es senki nem er fel hadvezeri kepessegeivel. Emellett tökeletesen idözit. Nem olyan jo vezetö, mint Ananais, de csak a kevert vere miatt. A drenai ferfiak ketszer is meggondoljak, mielött egy nadir parancsait követik. – es vegül ott van az asszony, Rayvan. Az emberei kemenyebben fognak harcolni, mert ö is velük van. Gondold vegig ujra a becslesedet, Balan. – atgondolom, es az altalad mondottakkal kiegeszitem felelte a szerzetes. Decado bolintott es Acuashoz fordult. – Milyen messze vannak a templomosok? – A Forrasnak hala, a holnapi csatara nem ernek ide! Ketnapi lovaglasra szazan közelednek. A többiek Drenanban maradtak, amig a vezetöik Ceskaval targyalnak. – Akkor ez egy uj nap gondja lesz – mondta Decado. – Azt hiszem, lepihenek. A sötetszemű Katan most elöször szolalt meg. – Vezeted az imadsagunkat, Decado? Decado gyengeden elmosolyodott. A fiatal szerzetes szavaibol semmifele megrovas nem erzödött. – Nem, Katan. Te közelebb allsz a Forrashoz, mint en, es te vagy a Harmincak lelke. Te imadkozz. Katan fejet hajtott, es a tarsasag behunyta a szemet nema imajukhoz. Decado ellazult, hallgatta a tavoli, halk tengermorajt. Addig lebegett, amig Katan hangja meg nem erösödött, ekkor fele uszott. Rövid imadsagot hallott, öszintesegeben tökeleteset, es Decadot meghatotta, amikor a fiatal szerzetes az ö nevet emlitette, es a mennyek uranak vedelmet kerte. Kesöbb, amikor Decado a csillagokat bamulva feküdt, Abaddon jött oda, es ült le melle. A harcos felült, es kinyujtoztatta a hatat. – Varod a holnapot? – kerdezte az apat. – Attol tartok, igen. Az öregember egy fanak dölt, es lehunyta a szemet. Faradtnak latszott, mint akinek elapadt az ereje, arcanak egykor pokhalofinom rancai most mely barazdakat szantottak. – Tönkretettelek, Decado – suttogta az apat. – Visszarangattalak a vilagba,
amivel magadtol többe nem kellett volna szembenezned. Vegig imadkoztam erted. Örülnek, ha tudnam, hogy igazam volt. De ez nem adatik meg nekem. – en nem segithetek, Abaddon. – Tudom. Minden nap figyeltelek a kertedben, es szerettem volna tudni. Igazsag szerint inkabb remeny elt bennem, mint bizonyossag. Nem vagyunk valodi Harmincak, soha nem is voltunk. Apam fiatalkoraban feloszlattak a rendet, de önteltsegemben azt hittem, hogy a vilagnak szüksege van rank. igy hat bejartam a vilagot, megkerestem a különleges ajandekkal született gyermekeket. Minden tölem telhetöt megtettem, hogy tanitsam öket, imadkoztam, hogy a Forras vezessen. – Lehet, hogy igazad volt – mondta halkan Decado. – Mar nem tudom. Neztem öket ma este, lattam a gondolataikat. Izgatottsagot talaltam a vart nyugalom helyett, söt csataszomjat. Akkor kezdödött, amikor Padaxest megölted, es ök örültek a gyözelmednek. – Mit varsz tölük? Egyikük sem töltötte be a huszonötödik evet! Soha nem eltek rendes eletet, ittak le magukat... csokoltak nöt. Emberi mivoltukat elfojtottak. – ugy gondolod? en szeretnem inkabb ugy gondolni, hogy emberi mivoltukat kiteljesitettek. – en nem ertek az ilyen vitahoz – ismerte el Decado. – Nem tudom, mit varsz tölük. Meghalnak erted, ez nem eleg? – Nem. Messze nem eleg. Ez a mocskos haboru semmiseg az emberiseg nagy palettajan. Csak nem hiszed, hogy ezek a hegyek meg nem lattak hasonlot? Szamit, ha holnap mind meghalunk? Lassabban forog majd a föld?Ragyogobban pislakolnak majd a csillagok? Szaz ev mulva mar egyikünk sem elne. Szamit ez? Sok-sok evvel ezelött a legendas Druss Dros Delnoch falainal halt meg, hogy megallitsa a nadir hadjaratot. Szamit ez ma? – Drussnak szamitott. Nekem szamit. – De miert? – Mert ember vagyok, szerzetes. Egyszerűen ennyi. Nem tudom, hogy letezik-e a Forras, es nem is nagyon erdekel. Csak en magam vagyok es az önbecsülesem. – Ennel többnek is kell lennie. A fenynek kell gyözedelmeskednie. Az embereket a mohosag hajtja, a kejt, a tiszavirag eletű örömöket keresik. De az emberisegnek a kedvesseg, szeretet es szerelem is resze! – Azt akarod mondani, hogy szeressük a legiot? – Igen. es harcoljunk ellene. – Ez nekem tul bonyolult – mondta Decado. – Tudom. De remelem, hogy egy napon megerted. en mar nem leszek itt, hogy lassam, megis imadkozom erte. – Egyre morbidabb lesz ez a beszelgetes. Ez gyakran elöfordul csatak elött. – Nem vagyok morbid, Decado. A holnapi az utolso napom ezen a földön. Tudom. Lattam. Nem szamit... Csak abban remenykedtem, hogy ma este meggyözödhetem arrol, hogy igazam volt, legalabb veled kapcsolatban. – Mit akarsz, mit mondjak? – Mondani semmit nem lehet. – Akkor nem tudok rajtad segiteni. Tudod, milyen eletet eltem, mielött veled talalkoztam. Gyilkoltam, es elveztem a halalt. Soha nem akartam ilyenne valni, egyszerűen igy születtem. Sem eröm, sem kesztetesem nem volt, hogy megvaltozzam. erted? De akkor majdnem megöltem egy embert, akit szerettem. es eljutottam hozzatok. Kaptam egy helyet, ahol elrejtözhettem, es ezert halaval tartozom. Most pedig visszatertem oda, ahova tartozom, a kezemben kard, es közel az ellenseg. Nem tagadom a Forrast. Csak nem ertem, mifele jatekot jatszik, miert hagyja, hogy a Ceska-felek fennmaradjanak. Nem is akarom tudni. Amig a karom erös, szembeszallok Ceska gonoszsagaval, es ha mindennek a vegen a Forras azt mondja: Decado, nem erdemled meg a halhatatlansagot, akkor igy felelek: legyen. es nem fogok semmit megbanni. Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy holnap meghalsz. Ha a többiek tulelik, majd vigyazok a fiatal harcosaidra. Igyekszem, hogy a te utadat jarjak.
Szerintem nem fognak csalodast okozni neked. De akkor te mar a Forrasnal leszel, töle kell segitseget kerned. – es mi van, ha tevedtem? – kerdezte az apat, elörehajolt es megragadta Decado karjat. – Mi van, ha csak a sajat önteltsegem tamasztatta fel velem a Harmincakat? – Nem tudom, Abaddon. De a hited szerint cselekedtel, nem szemelyes nyereszkedesböl. Meg ha tevedtel is, az istened meg kellene, hogy bocsasson. Ha nem, nem is erdemes követni. Ha valamelyik szerzetesed egy aprobb bűnt követ el, nem bocsatasz meg neki? Vagy te megbocsatobb vagy, mint az istened? – Nem tudom. Többe mar semmiben sem vagyok biztos. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy a hit es a bizonyossag nem tartozik össze. Bizz a hitedben, Abaddon. – Nem könnyű biztosnak lenni a halalod napjan, Decado. – Miert engem kerestel meg? en nem segithetek, hogy megtalald a hitedet. Miert nem Katarinal vagy Acuas-szal beszeltel? – ugy ereztem, te megertesz. – Hat nem ertelek. Mindig olyan biztos voltal magadban, harmoniat, nyugalmat sugaroztal. Csillagok laktak a szemedben, minden szavad bölcsessegröl tanuskodott. Ez mind csak latszat volt? A ketelyeid csak most tamadtak fel? – Egyszer azzal vadoltalak, hogy elrejtöztel a kertedben. en is rejtöztem. Könnyű elnyomni a ketsegeidet a kolostor szilard falain belül. Ott voltak a könyveim, a tanitvanyaim, a feny erdekeben dolgoztam. De most emberhalalt lattam, es a valosag mas. Az az ötven ember, akik elfogtak Rayvant, remültek voltak, elni akartak, de kivittük öket a varosbol, ki a siksagra, hogy masok lemeszaroljak öket. Nem hagytuk, hogy elbucsuzzanak a felesegüktöl es gyerekeiktöl. Csak elvezettük öket, mint marhakat a vagohidra. – Most mar ertem – mondta Decado. – Feher lovagoknak kepzeltel bennünket, akik a tömeg eljenzese közepette felvonulnak gonosz ellen. Ezüstpancelos, feherköpenyes hösöknek. De ez soha nem lehetseges, Abaddon. A gonosz mely veremben el. Ha harcolni akarsz ellene, le kell masznod a nyalkaba. A feher köpenyeken jobban meglatszik a folt, mint a feketen, az ezüst könnyen megfeketedik. Most hagyj magamra, es tarsalogj az isteneddel, ö talan valaszolhat a kerdesedre. – Imadkozol ertem, Decado? – könyörgött Abaddon. – Miert hallgatna ram a Forras, ha teged nem hallgat meg? Imadkozz magadert! – Kerlek! Tedd meg ertem! – Rendben. De most menj, es pihenj le. Decado nezte, hogyan tavolodik a sötetben... azutan hanyatt dölt, es a fakulo ejjeli egboltra bamult. 11 Amikor a verszinű nap felkelt, Tenka kan mar a siksagot figyelte. Szaz, ijjal, karddal es fejszevel felfegyverzett ember vette körül. Csak harmincan viseltek pajzsot – öket Tenka nyilt terepre, a siksag fele nezö lejtöre allitotta. A kis csapat mindket oldalan magas hegyek emelkedtek, mögöttük az Ördög Mosolya szelesedett ki fakkal boritott lankava. Nyugtalanul mozgolodtak az emberek, es Tenkanak nem volt több mondanivaloja a szamukra. A harcosok ovatosan viselkedtek a nadir közeleben, idönkent gyanakvo pillantasokat vetettek ra: harcolnak az oldalan, de csak azert, mert Rayvan erre kerte öket. Tenka felemelte a kezet, arnyekot vezette a szeme ele, es latta, hogy a legi o megindult, latta a landzsahegyeken es kifenyesitett pancelokon megcsillano napsugarakat. A Sarkany utan a legiosok voltak a legjobb haderö Drenanban. Tenka elöhuzta a kardjat, hüvelykujjaval megvizsgalta a fegyver elet, majd fogott egy kisebb fenökövet, es ujra kifente a penget.
Galand lepett melle. – Sok szerencset, tabornok – mondta. Tenka elvigyorodott, es vegigpillantott aprocska haderejen. Az arcok eltökelten megfeszültek. Megszamlalhatatlan evszazadon at ilyen ferfiak tartottak egybe a Drenai Birodalmat, a vilag legnagyobb hadseregeit is visszaforditottak, Ulric hordait, Görben Halhatatlanjait vagy Vagria verengzö lovasait a kaoszhaborukban. Most ismet lehetetlen eselyekkel kell szembenezniük. A szaraz siksagon dübörgö patak mennydörgese mar felhallatszott a hegyekben is, visszhangzott, mint a vegzet dobszoja. A pajzsos harcosoktol balra Lucas, Rayvan fia az ij hurjara szoritotta a nyilvesszö nokjat, nagyot nyelt, ruhaujjaval megtörölte a homlokat. Erösen veritekezett. Milyen különös, hogy ennyire nedves az arcom, mikor a szam teljesen kiszaradt, gondolta. Visszanezett a nadir parancsnokra, latta, hogy az nyugodtan all kardjaval a kezeben, violakek szemevel a közelgö lovasokat figyeli. Egy csepp izzadsag sem gyűlt a homlokan. Fattyu, gondolta Lucas. Barbarfattyu. A lovasok elertek a Mosoly elötti emelkedöt, rohamuk erezhetöen lelassult. Egyetlen nyilvesszö repült fel a levegöbe, de a lovasok elött harminc lepesnyire szarnyaszegetten hullott a porba. – Varjatok meg a parancsot! – üvöltötte Galand, es a mozdulatlan arccal allo Tenkara nezett. A lovasok egyre közeledtek, elöre szegeztek landzsaikat. – Most? – kerdezte Galand, amikor az elöl halado lovas elvagtatott az elsö nyilvesszö mellett. Tenka megrazta a fejet. – Elöre figyeljetek! – kialtotta Galand, mert az ideges ijaszok hatrafele nyujtogattak a nyakukat, vartak a parancsot. A legiosok ötvenen lovagoltak egymas mellett, összesen huszonöt sorban, Tenka a sorok közötti tavolsagot hat lepesre becsülte. Jol begyakorolt rohammal alltak szemben. – Most! – mondta. – Küldjetek öket a pokolra! – orditotta Galand, es szaz nyilvesszö szallt a nap fele. A lovasok elsö sora elbukott, amikor a vesszök a lovakban talaltak otthonra, emberek hullottak a sziklak köze, amikor a sikolto lovak felagaskodtak es összeestek. A masodik sor megingott, de a sorok közötti tavolsag eleg idöt adott a lovasoknak, hogy a földön heverö testeket atugorjak. A nyilveszök masodik seregebe ugrottak, amely megölte, megnyomoritotta vagy megsebesitette a lovaikat. Amikor a kabult lovasok feltapaszkodtak, ujabb vesszök hoztak a halal igeretet, es a vedtelen husba vagtak. A roham meg igy is folytatodott, es a lovasok mar majdnem elertek a vedöket. Lucasnak egyetlen vesszöje maradt, amikor felallt a terdelö testtartasbol. Egy landzsas attörte a vedelem vonalat, es Lucas celzas nelkül kilötte a vesszöjet. Az visszapattant a lo koponyajarol, es bar a lo felagaskodott a fajdalomtol, a lovas tartotta magat a nyeregben. Lucas eldobta az ijat, es elörerohant, vadasztöret mar a kezeben tartotta. Felugrott a lo hatara, es a lovas mellebe szurt, de a ferfi jobbra vetödött, es a ket ember sulya alatt összeroskadt a hatas. Lucas esett felülre, a zuhanas es testenek sulya a markolatig nyomta a tört a testbe. A ferfi felnyögött es meghalt, Lucas megprobalta kihuzni a tört, de az tul melyre hatolt. Elöhuzta a kardjat, es a következö landzsasra rontott. Tenka lebukott egy szuras elöl, majd a lovasra vetette magat, lerantotta a nyeregböl. Egy, a torokra iranyzott visszakezes vagas, es a legios sajat veretöl kezdett fuldokolni. Tenka felmaszott a nyeregbe. Az ijaszok visszavonultak az atjaro szajatol, es megszortak nyilvesszöikkel az atjuto lovasokat. Emberek es hatasok torlodtak össze a völgyben, mindenhol kaosz es zűrzavar. Itt es ott nehany lovas atküzdötte magat, de a kardokkal es fejszekkel felfegyverzett kodabeli harcosok vartak öket. – Galand! – kialtotta Tenka. A feketeszakallu harcos elintezte az ellenfelet, majd ellepett a testvere mellöl, hogy valaszoljon a hivasra. Tenka a tömeg fele intett, Galand meglengette a kardjat, jelezve, hogy megertette.
– Koda, hozzam! – üvöltötte. Testvere es husz masik ember tarsasagaban nekirontott a kavargo tömegnek. A lovasok eldobtak a landzsajukat, es kardert nyultak, amikor az ek elerte öket. Tenka megsarkantyuzta a lovat, es beavatkozott a harcba. Hosszu, veres percen at folytatodott a csata, amikor kürt szolt a siksagrol es a legiosok megforditottak a lovaikat, es tavoztak a meszarszekböl. Galand Tenkahoz futott, a homloka verzett egy kicsit egy aprobb vagastol. – Azonnal ujra rohamozni fognak – mondta. – Nem tudjuk megallitani öket. – Tenka eltette a kardjat. Haderejenek csaknem a felet elvesztette. Lucas lepett melle: – Hadd vigyük hatra a sebesülteket könyörgött. – Nincs ra idö! – felelte Tenka. – Foglaljatok el a helyeteket, de alljatok keszen a visszavonulasra, ha jelt adok. Megsarkantyuzta a lovat, es az emelkedöhöz vagtatott. A legiosok a hegy labanal megfordultak, es ismet ötven föböl allo sorokba rendezödtek. Mögötte az ijaszok ketsegbeesetten huzkodtak ki a halottakbol, szedegettek össze a vesszöiket. Tenka felemelte a karjat, elöre parancsolta öket, es az emberek habozas nelkül engedelmeskedtek. A kürt ismet megszolalt, es a fekete egyenruhas lovasok megindultak. A landzsakat leraktak, fenyes kardokat tartottak a kezükben. A hegyek ujra visszavertek a rohamozo patak robajat. Harminc lepesnyire Tenka felemelte a kezet. – Most! kialtotta. Szaz vesszöt csapott le a celra. – Vissza! – jött az ujabb parancs. A harcosok megfordultak es futasnak eredtek, erejüket megfeszitve rohantak az erdökkel boritott hegyoldal fedezeke fele. Tenka becslese szerint a legio az elsö összecsapas soran haromszaz embert es ennel is több lovat vesztett. Megforditotta a lovat, es a hegyek fele ügetett. Galand es Parsai elötte jartak, Rayvan sebesült fiat tamogattak. Lucas eppen egy nyilveszöt huzott ki az egyik legios testeböl, amikor kiderült, hogy a ferfi meg nem halt meg: mely vagast ejtett Lucas bal laban. – Hagyjatok velem! – kialtotta Tenka, amikor mellejük ert. Lehajolt, maga ele huzta Lucast a nyeregbe, es visszanezett. A legio feljutott az emelkedön, a menekülök üldözesere indult. Galand es Parsai eszak fele futottak. Tenka eszaknyugat fele vette az iranyt, es a legiosok utana forditottak a lovaikat. Elötte tornyosult az elsö hegy, e mögött vart Ananais a teljes haderövel. Tenka megsürgette a lovat, de a ket test sulya kemenyen probara tette az allatot. A hegytetön alig tizenöt lohossznyira jutottak mar az üldözök, de elötte Ananais lapult negyszaz emberevel. Tenka faradt lova tovabb vagtatott. Ananais felemelkedett, balra intette Tenkat. A ferfi meghuzta a kantarszijat, es atvezette a lovat az elözö hosszu ejszaka folyaman epitett akadalyokon. Mögötte megtorpant a szaz legios, parancsra vartak. Tenka lesegitette Lucast a nyeregböl, majd ö is leszallt. – Hogy sikerült? – kerdezte Ananais. Tenka felemelte harom ujjat. – Szebb lett volna, ha ötöt latnek. – Jol szervezett tamadas volt, Ani, soronkent jöttek. – Ezt meg kell adni nekik, mindig is jol kepzettek es szervezettek. De meg fiatal a nap. Rayvan erkezett mellejük. – Sok embert vesztettünk? – Eddig körülbelül negyvenet. De a fak között meg halnak meg nehanyan – felelte Tenka. Decado es Acuas is mellejük ert. – Tabornok – mondta Acuas –, a legios parancsnok mar felmerte az allasainkat. Visszahivja a katonait, frontalisan tamadnak.. , , – Köszönöm. Ebben remenykedtünk. – Remelem, sietni fog – mondta Acuas, es megvakarta sarga szakailat. – A templomosok attörtek a vedelmünkön, es hamarosan rajönnek, mire keszülünk. Akkor elmondjak a parancsnoknak. – Ha ez megtörtenik, vegünk – mormolta Ananais. – A hatalmatokkal nem tudjatok learnyekolni a parancsnokot? – kerdezte Tenka. – Megtehetnenk – valaszolta mereven Acuas –, de aki vegrehajtja a feladatot, nagy kockazatot vallal.
– Ha nem venned eszre – vicsorgott Ananais –, mi mind nagy kockazatot vallalunk. – Meglesz – mondta Decado. – Intezkedj, Acuas. Acuas bolintott, es lehunyta a szemet. – Csinald, fiu! – sürgette Ananais. – Mar csinalja – mondta Decado halkan. – Ne zavard. A legio kürtjeinek eles sivito üvöltese hasitott a levegöbe, es pillanatokon belül fekete egyenruhas lovasok leptek el a hegygerincet. – Vissza közepre – mondta Ananais Rayvannak. – Ne banj velem ugy, mint egy cseledlannyal! – ugy banok veled, mint egy hadvezerrel, asszony! Ha az elsö rohamban meghalsz, vege a csatanak. – Rayvan visszavonult, es a harcosok felajzottak az ijaikat. Egyetlen kürthang jelezte a tamadast, es a lovasok elarasztottak a hegyoldalt. A vedök soraiban remület futott vegig. Ananais megerezte: nyugalom, fiuk – mondta kiegyensulyozott hangon. Tenka felagaskodott, hogy lassa az alakzatot: szazan egy sorban, a sorok között egy lohossz. Halkan karomkodott. Az elsö sor elerkezett a hegy aljaba, de nem alltak meg, mar indultak is felfele, a sebessegük azonban egyre csökkent, ahogy elfogyott a lendületük. A masodik sor egyre közelebb ert az elsöhöz. Tenka elmosolyodott. A vedelmi vonaltol harminc lepesre az elsö sor elerte a rejtett csapdakat, a vekony agakra szort leveleket es földet. A legiosok ugy buktak el, mintha lathatatlan orias taglozta volna le öket. A masodik sor tul közel jart hozzajuk, igy velük együtt zuhant be a vonaglo lovak köze. – Tamadas! – kialtotta Ananais, es haromszaz harcos rohant elöre, csepeltek, szurtak es vagtak. A maradek szaz nyilveszök felhöit küldte tarsaik feje fölött a közelgö lovasok köze, akik mar megallitottak lovaikat, tökeletes celpontot nyujtva az ijaszoknak. A szemközti hegy tetejen a legios parancsnok, Karespa dühöngött es atkozodott, majd megfordult a nyeregben, es visszavonulot fuvatott a kürtössel. Az eles hangok elertek a küzdö feleket, es a legiosok kibontakoztak a csatabol. Karespa felemelte a karjat, bal fele intett, es a landzsasok megforditottak a lovaikat, hogy oldalrol tamadjanak. Ananais visszavonta csapatait a hegytetöre. A legio ujra tamadott, de lovaik az elrejtett kötelcsapdakba kavarodtak. Karespa ismet visszavonulot parancsolt: nem maradt mas valasztasa, leszallitotta katonait a nyeregböl, es gyalog tamadtak tovabb, mögöttük pedig felsorakoztak az ijaszok is. Lassan haladtak, az elöl haladok tetovan es ovatosan lepkedtek, pajzsaik nelkül nem szivesen kerültek volna szembe az ellenseges ijaszokkal. A nyilvesszök lötavolsaganak hataran az elsö sor megtorpant, felkeszült a rohamra. Lake es ötven embere ebben a pillanatban emelkedett föl mögöttük a föld alol, ledobtak fűböl szött takaroikat, es kimasztak a kösziklak tövebe asott, jol elrejtett üregekböl. Karsepa hitetlenkedve pislogott a hegytetön. Lake gyorsan kifeszitette az ijat, az emberei követtek a peldajat, es az ellenseges ijaszokra celoztak. Ötven nyilvesszö celba ert, majd ujabb ötven: kitört a kaosz. Ananais negyszaz embere elen tamadasra lendült, es a legio gyorsan hullott a lecsapo kardok alatt. Karsepa megpördült a nyeregben, hogy kürtösevel visszavonulot fujasson, es a döbbenettöl ellatotta a szajat. Egy feketeszakallas harcos lerantotta kürtöset a nyeregböl, es most ott allt vigyorogva Karespa lova mellett, törrel a kezeben. Mas harcosok is alltak körülöttük, komoran mosolyogva. Galand a szajahoz emelte a kürtöt, es felhangzott a megadast jelzö szomoru hang. A kürtnek haromszor is meg kellett szolalnia, mire az utolso legios is letette a fegyvert. – Vege, parancsnok – mondta Galand. – Kerlek, szallj le a lorol. – atkozott legyek, ha megteszem – mordult vissza Karespa. – Halott, ha nem – igerte Galand. Karespa leszallt a nyeregböl. Lent hatszaz legios ült a füvön, miközben a kodabeli harcosok körbejartak, es megszabaditottak öket a fegyvereiktöl es mellveltjüktöl.
Decado a hüvelyebe csusztatta a kardjat, es odalepett, ahol Acuas terdelt az elesett Abaddon mellett. Az apaton nem latszott serüles nyoma. – Mi törtent? – kerdezte Decado. – ö volt közöttünk a legerösebb. Messze többet tudott, mint barmelyikünk, önkent vallalta hat, hogy elzarja Karsepat a templomosoktol. – Tudta, hogy ma meg fog halni – mondta Decado. – Nem ma fog meghalni – acsargott Acuas. – Nem mondtam, hogy a feladat komoly kockazattal jar? – igy hat meghalt egy ember. Sokan meghaltak ma. – Nem a halalrol beszelek, Decado. Igen, megöltek... de a templomosok elvittek a lelket is. * Faljaro a toronykert magas falan ült, es a tavoli hegyeket figyelte, a legiosok gyözelmenek elsö jeleit kereste. Megkönnyebbült, amikor Tenka megkerte, hogy maradjon hatra, de most elbizonytalanodott. Igaz, hogy nem volt harcos, es nem sok hasznat vettek volna a csataban, de legalabb tudna az eredmenyt. Köver, sötet felhök gyűltek a kert felett, elzartak a napsugarak utjat. Faljaro összebb huzta kek köpenyet a vallan, es boklaszni kezdett a viragagyasok között. A kertet hatvan evvel ezelött egy idösödö szenator epitette, a szolgai harom tonna földet cipeltek fel a toronyba, es most fak nöttek a kertben, bokrok es különfele viragok. Az egyik sarokban borostyan es bodza nött magyal es szilfa mellett, mashol feherbe es rozsaszinbe öltözött cseresznyefak viragoztak a szürke köfal oldalaban. Faljaro fel-ala setalt a viragagyasok között kanyargo uton, elvezettel szivta be a viragok illatat. Renya felsetalt a csigalepcsön, es eppen akkor ert fel a kertbe, amikor a nap ismet elöbukkant a felhök mögül. Latta, hogy Faljaro egyedül alldogal, fekete börszalaggal összefogott haja meg-meglebben a szelben. Nem viselt kardot, es a szikla mellett növö sarga viragot tanulmanyozta. Jokepű ferfi, gondolta Renya. es maganyos. – Jo reggelt – mondta a lany. Faljaro felpillantott. Renya vilagoszöld gyapjutunikat viselt, rozsdaszinű selyemsal takarta a hajat. A laba mezitelen volt, szandalt sem hordott. – Jo reggelt, hölgyem. Jol aludtal? – Nem. Hat te? – Attol tartok, en sem. Mit gondolsz, mikor tudjuk meg? Renya vallat vont. – Hamarosan. Faljaro egyetertöen bolintott, egymas mellett setaltak tovabb a kertben, valami az Ördög Mosolya fele nezö falhoz vonzotta öket. – Te miert nem mentel velük? – kerdezte Renya. – Tenka megkert, hogy maradjak. – Miert? – Feladata van a szamomra, es nem akarja, hogy meghaljak, mielött megkiserelnem vegrehajtani. – Veszelyes feladat? – Miböl gondolod? – Azt mondtad: megkiserelni. Ez ugy hangzik, mintha ketelkednel abban, hogy sikerülhet. A ferfi komoran felnevetett. – Ketelkedem? Nem ketelkedem, tudom, hogy nem sikerülhet. De nem szamit. Senki nem el örökke. es lehet, hogy nem is kell megprobalnom. Elöször le kell gyözniük a legiot. – Gyözni fognak – mondta Renya, es leült egy köpadra, labait törökülesben maga ala huzta. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – Nem olyan emberek, akiket könnyű legyözni. Tenka megtalalja a modjat, hogyan gyözzenek. es ha megkert teged, hogy segitsel, biztos benne, hogy van eselyed. – Milyen egyszerűen szemlelik a nök a ferfiak vilagat jegyezte meg
Faljaro. – Egyaltalan nem. A ferfiak azok, akik a legegyszerűbb dolgot is tulbonyolitjak. – Ez halalos vagas volt, hölgyem. Megadom magam! – Ilyen könnyű teged legyözni? A ferfi leült melle a padra. – en könnyen feladom, Renya, mert szamomra nem fontos a gyözelem. Csak az, hogy eletben maradjak! Futok, hogy tuleljem. Amikor kicsi voltam, orgyilkosok vettek körül. Az egesz csaladomat ök öltek meg. Ceska keze volt benne, most mar tudom, de akkor a baratunknak tűnt. eveken at örök alltak a szobamban, amikor aludtam, megkostoltak minden etelemet, megvizsgaltak a jatekaimat, hogy nincs-e benne mergezett tüske. Nem volt tul vidam a gyerekkorom. – De most mar felnött ferfi vagy – mondta Renya. – Nem igazi ferfi. Könnyen megijedek. De van egy vigaszom. Ha egy kicsit is kemenyebb lettem volna, mar nem elnek. – Vagy gyöztel volna. – Igen – ismerte el Faljaro –, vagy gyöztem volna. De amikor megöltek Orrint, a nagyapamat, elmenekültem. Feladtam a grofi cimet, es elrejtöztem. Belter velem tartott, ö az utolso emberem. Nagy csalodast okoztam neki. – Hogyan sikerült eletben maradnod? Faljaro elvigyorodott. – Tolvaj lettem, igy kaptam a nevem. Bemasztam az emberek hazaiba, es elloptam az ertekeiket. Azt mondjak, hogy a Bronzgrof is igy kezdte a palyafutasat, igy csak a csaladi hagyomanyokat folytatom. – Egy tolvajnak jo idegek kellenek. Ha elkapnak, felakasztanak. – Meg soha nem lattal futni, sebesebb vagyok, mint a szel. Renya elmosolyodott, es felallt, hogy kinezzen del fele. ujra visszaült. – Mit ker töled Tenka? – Semmi bonyolultat. Pusztan csak azt akarja, hogy legyek ujra grof, foglaljam el Dros Delnochot, felemlitsek meg tizezer katonat, es nyissam meg a kapukat a nadir hadsereg elött. Ennyi az egesz! – Beszelj komolyan, mit akar töled? Faljaro elörehajolt. – Elmondtam. – Nem hiszem. Ez örültseg! – Mindazonaltal... – Ez lehetetlen! – Igaz, Renya, igaz. Mindenesetre erdekes jateka a sorsnak ez a terv. Gondold el, az Ulric ellen diadalmas Bronzgrof egy leszarmazottja megbizast kap, hogy foglalja el a varat, es engedje at Ulric leszarmazottjat a hadseregevel együtt. – Honnan szerez sereget? A nadirok legalabb annyira gyűlölik, mint a drenaik. – Igen, de ö Tenka kan – mondta szarazon Faljaro. – es hogyan foglalod el a varat? – kerdezte a lany. – Fogalmam sincs. Talan bemasirozok a varudvarra, bemutatkozom, es felkerem öket, hogy adjak meg magukat. – Ez jo terv, egyszerű es öszinte – mondta komolysagot tettetve a lany. – Mint a legjobb tervek – jött a felelet. – De meseld el nekem, te hogyan keveredtel bele az egeszbe? – Ilyen szerencsesnek születtem – mondta Renya, es ismet felallt. – A fenebe! Miert nem jönnek mar? – Ahogyan te mondtad, hamarosan megtudjuk. Velem reggelizel? – Inkabb nem. Valtaya a konyhaban van, majd föz neked valamit. Faljaro megertette, hogy a lany egyedül szeretne maradni, lesetalt hat a lepcsön, a sült szalonna finom illatat követve. Talalkozott a felfele igyekvö Valtayaval, de folytatta utjat a konyha fele, ahol Belter birkozon egy nagy tal szalonnaval, tojassal es babbal. – A te korodban az emberek mar el szoktak veszteni az etvagyukat – jegyezte meg Faljaro, es leült az idö tepazta harcossal szemben. Belter a homlokat rancolta. – A többiekkel kellett volna tartanunk – mondta. – Tenka megkert, hogy maradjak – magyarazta Faljaro.
– El nem tudom kepzelni, miert – csattant fel Belter, tömeny gunnyal a hangjaban. – Gondold csak el, mennyi hasznunkat vette volna. Faljaro elvesztette a türelmet. – Lehet, hogy korabban meg nem mondtam – szolt –, de kezd elegem lenni belöled, Belter. Vagy fogd be a szad, vagy kerülj el messziröl! – A masodik lehetöseg jobban tetszik – mondta villamlo szemekkel az öreg harcos. – Akkor tegy igy! es kimelj meg az alszent predikacioktol. evek ota szidod a kicsapongo eletemet, a felelmeimet, a hibaimat. De nem hűsegböl maradtal velem, hanem mert te is menekülsz. en megkönnyitettem, hogy elrejtözz. Engem Tenka megkert, hogy maradjak, de teged nem, te mehettel volna. Faljaro talpra ugrott, es kiment a szobabol. Az öregember lehajtotta a fejet, eltolta maga elöl a reggelit. – Azert maradtam, mert hűseges vagyok – suttogta. * A csatat követöen Tenka bekoborolt a hegyek köze. Szive nehez volt, különös kedvetlenseg vett eröt rajta. Rayvan latta, ahogy tavozik, es indult, hogy kövesse, de Ananais megallitotta. – Mindig igy szokta – mondta az orias. – Hagyd el. Rayvan vallat vont, es folytatta a sebesültek ellatasat. A legios landzsakbol es köpenyekböl hordagyakat eszkabaltak. A Harmincak levettek panceljukat, fel-ala setaltak a sebesültek között, es varazslatos kepessegeiket felhasznalva enyhitettek a fajdalmukon. Kint a mezön a halottakat egymas melle fektettek, tekintet nelkül arra, hogy legios vagy kodabeli ferfi. Hatszaztizenegy legios landzsas halt meg, a Koda harcosok közül ketszaznegyvenhat. Rayvan a halottak sorai között setalt, nezte a holttesteket, mindegyiküket ismerte, felidezte a neveket, es elmondott mellettük egy imat. Sokuknak volt földje es haza, felesege es gyermekei, testvere, anyja. Rayvan magahoz szolitotta Lake-t, megkerte, hozzon papirt es szenet, hogy felirjak az összes halottat. Ananais lemosta a vert a ruhajarol, majd magahoz hivatta a legios parancsnokot, Karespat. A ferfi mogorvan allt volt, nem volt kedve beszelgetni. – Meg kell, hogy öljelek, Karespa – mondta Ananais bocsanatkeröen. – Megertem. – Nagyszerű! Velem ebedelsz? – Nem, köszönöm. Nincs etvagyam. Ananais megertöen bolintott. – Melyik modszert reszesitened elönyben? A ferfi vallat vont. – Mit szamit az? – Akkor legyen a kard. Vagy te magad szeretned csinalni? – Menj a pokolba! – Akkor en teszem meg. Hajnalig van idöd, hogy felkeszülj. – Nincs szüksegem idöre. Tedd meg most, amig ehhez illö a hangulatom. – Rendben – bolintott Ananais, es egy pillanatra a pokol tüzeinek fajdalma aradt szet Karespa hataban. Meg akart fordulni, de sötetseg telepedett a vilagra. Galand kihuzta a kardjat, es a parancsnok ruhajaban tisztara törülte, azutan leült Ananais melle. – Milyen kar – mondta a feketeszakallu harcos. – Nem hagyhattuk, hogy elmenjen, tul sokat tudott. – Tudom. Az istenekre, tabornok, gyöztünk! Hihetetlen, nem? – Nem, ha Tenka allitja fel a haditervet. – Ugyan mar, barmi megtörtenhetett volna. Nem kellett volna rohamozniuk, leszallhattak volna nyeregböl, es elöreküldhettek volna az ijaszaikat, hogy visszavonulasra kenyszeritsenek. – Lehet. Talan. De nem ezt tettek. A nagykönyv szerint jartak el, es a Lovassag Kezikönyve szerint lovasoknak a nem regularis gyalogosok ellen rohamozni kell. A legiosok kepzett katonak, es a Kezikönyv szerint kell harcolniuk. Akarod, hogy idezzem a fejezetet?
– Nem szükseges – mormolta Galand. – Gondolom, te irtad. – Nem. A legujabb modositasokat Tenka kan vezette be tizennyolc evvel ezelött. – De mi van ha... – Ennek mi ertelme, Galand? Igaza volt. – De nem tudhatta, hogy Karespa hol fog varakozni a kürtösevel. es megis azt mondta nekem es Parsainak, hogy a hegyen keressük. – Honnan mashonnan nezhette volna a csatat? – Lehetett volna az emberei között. – es a kürtösre bizta volna, hogy meghozza a dönteseket? – A te szadbol minden olyan egyszerűnek hangzik, de a csatak nem ilyenek. A strategia egy dolog, a sziv es az ügyesseg mas. – Ezt nem tagadom. A legiosok nem harcoltak tiszta szivvel. Sok a jo ember közöttük, es nem hiszem, hogy elveztek a feladatot. De ez mar a mult, most megkerem öket, hogy csatlakozzanak hozzank. – es ha megtagadjak? – Akkor elküldöm öket a völgyböl, es a kijaratnal szaz ijasszal együtt te varod öket. Egy sem menekülhet elve. – Kimeletlen ember vagy, tabornok! – De elek, Galand. es eletben is akarok maradni. Galand feltapaszkodott. – Ezt en is remelem, tabornok. es remelem, hogy Tenka kan ismet csodat tesz, ha a Duvadak megerkeznek. – Ezt bizzuk a holnapra – felelte Ananais. – Ma elvezzük a mat. 12. Tenka magasan a hegyen, egy rejtett vizeses töveben talalt nyugalmas helyet. A levegö hideg volt es tiszta, a lejtöket foltokban ho fedte. Kövekböl rakott kör közepen lassan es ovatosan tüzet rakott, majd leült es nezte a langokat. A gyözelem nem okozott örömet, a verözön elmosta az erzelmeit. Egy idö utan a patakhoz lepett, es visszaemlekezett asta kan, a Farkasfej törzs ösöreg samanjanak szavaira: – A vilagot az ember kedveert teremtettek, de minden kettös celt szolgal. A vizek azert folynak, hogy ihassunk belölük, de ugyanakkor az Ember hiabavalosagat is jelkepezik. Rohano szepsegükben a mi eletünk tükrözödik vissza. A forras a hegyek tisztasagaban születik, gyermekkoraban gügyög es szalad, majd bugyog es nö, fiatal, erös folyova erik. Kesöbb kiszelesedik es lelassul, vegül kanyarog, mint öregember, es egyesül a tengerrel. A viz kavarog es keveredik, mint az emberek lelke a Senkiföldjen, amig a nap ereje fel nem emeli az egbe, es esöcseppkent vissza nem ejti öket a hegyekbe. Tenka a sebesen folyo vizbe martotta a kezet. ugy erezte, teren es idön kivül letezik. Egy apro, barna madar ugralt a közeli köveken, ennivalot keresett, es nem vett tudomast a betolakodorol. Hirtelen belevette magat a vizbe, es Tenka felkapta a fejet, a patak föle hajolt, es nezte a különös latvanyt, a viz alatt uszo madarat. A madar feljött a felszinre, egy sziklara szökdecselt, megemelgette a szarnyait, majd visszatert a patakba. Különös modon Tenkat megnyugtatta a latvany. Figyelte egy ideig a madarat, majd hanyattfeküdt a füvön, es nezte az egen gyülekezö felhöket. A meleg szelek hatan kitart szarnyu sas szallt fenn az egen, szinte mozdulatlannak tűnt, ahogy a legaramlattal vitette magat. Egy hofajd repült el elötte, tökeletes alcat nyujto szarnyai meg reszben feherek voltak, hiszen egyes lejtökön meg mindig nem olvadt el a ho. Tenka elmerengett. A madar szarnya telen tiszta feher, mint a ho, tavasszal feher foltos, nyaron pedig szürke es barna, tökeletesen beleolvad a sziklak köze. Egyedüli vedelme a tollazata. A hofajd magasra emelkedett a levegöben, es a sas hirtelen megbillent, kökent zuhant a talaj fele. atrepült a nap elött, arnyeka ravetült a fajdra, aki eppen abban a pillanatban tert ki jobbra, amikor a karmok vegighasitottak mellette a levegöt. A kis pettyes madar visszamenekült a bokrok köze.
A sas egy faagra ült, Tenkatol nem messze. Elvesztette a meltosagat. A nadir harcos hatradölt, behunyta a szemet. A csatat megnyertek, de ez a strategia meg egyszer nem sikerülhet. Idöt nyertek, de többet nem. Ceska legiosai nehany lazadot jöttek kiirtani, ha tudtak volna, hogy Tenka kan is itt van, mas taktikat alkalmaztak volna. Most mar tudjak... Most mar Ceska minden erejet ellenük forditja. Hany embert küld most ellenük? Ott volt a legio maradeka, negyezer ember. A regularis katonak tizezren. A Drenai Pikasok, a legutobbi szamitasok szerint ketezren. es A Duvadak, a legfelelmetesebbek mind közül. Hanyat teremtettek idaig? Ötezret? Tizezret? es hogyan szamoljon velük? Egy Duvad öt katonat er? Meg akkor is felernek huszonötezer katonaval. Ceska meg egyszer nem követi el azt a hibat, hogy alabecsüli a kodai lazadast. Faradtsag telepedett Tenkara. Eredeti terve egyszerűbb volt: megöli Ceskat es meghal. Az egyre bonyolultabba valo terv ködkent kavargott a fejeben. Olyan sokan meghaltak mar, es olyan sokan meghalnak meg. Visszament a tűzhöz, megrakta faval, azutan lefeküdt, a köpenyebe burkolta magat. Illae-re gondolt es ventriai otthonara. Milyen szepek voltak azok az evek. Renya arca tolakodott be gondolatai köze, es elmosolyodott. Szerencses elet jutott neki osztalyreszül. Szomoru, maganyos, de szerencses. Olyan szeretö anya gyermekenek születni, mint Shillat, szerencse. Olyan baratot talalni, mint Ananais. A Sarkany soraiban szolgalni. Illae-t szeretni. Renyat megtalalni. A joszerencse olyan ajandek, ami karpotol a maganyert es a folytonos visszautasitasert. Tenka megborzongott. ujabb adag fat rakott a tűzre, es varta, hogy elmuljon a rosszullete. Elöször a feje kezdett fajni, vakito fenypontok tancoltak a szemheja mögött. Melyeket lelegzett, igyekezett felkeszülni a rohamra. A fajdalom erösödött, tüzes ujjakkal markolaszta az agyat. A fajdalom hullamokban tört ra orakon keresztül, mig szinte zokogott a fajdalomtol. Majd elmult, es elaludt... Sötet, lejtös, hideg folyosoban allt, labanal patkanyok csontvaza hevert. atlepett rajtuk, csontok koccantak a sötetben, es a csontvazak megmozdultak, azutan elmenekültek a sötetben. Tenka megrazta a fejet, probalt emlekezni, hol is jar. Elötte halott ferfi logott lancokrol, a husa mar rohadt. – Segits! – kerte az öreg. – Halott vagy. Nem segithetek. – Miert nem segitesz? – Meghaltal. – Mind meghaltunk. es senki sem segit. Tenka tovabbhaladt, ajtot keresett, közben egyre melyebbre jutott. A folyoso teremme szelesedett, sötet oszlopok nyultak a magasba. arnyekba burkolozott alakok mozdultak, kezükben fekete kardot tartottak. – Most elkaptunk, Faklyahordozo – mondta egy hang. A ferfiak nem viseltek pancelt, es a vezetö arca ismerösnek tűnt. Tenka elmejeben a neve utan kutatott, de az mindig kisiklott a gondolatai közül. – Padaxes – mondta a ferfi. – Belelatok remült elmedbe. Padaxes, aki Decado kardja altal halt meg. De vajon tenyleg halott vagyok? Nem! De te, Faklyahordozo, te hamarosan meghalsz, mert a Kaoszlelek birodalmaba leptel. Hol vannak a templomosaid? Hol vannak az atkozott Harmincak? – Ez csak alom – mondta Tenka. – Nem arthatsz nekem. – Azt hiszed? – Tűznyelv szökkent a pengeröl, megegette Tenka vallat. A nadir, remülten hatraugrott, Padaxes elesen felnevetett. – Most is azt hiszed? Tenka talpra allt, kihuzta a kardjat. – Gyere hat – mondta. – Nezzük, hogy halsz meg masodszor. A Sötet Templomosok elöreleptek, felkörbe rendezödtek körülötte, es Tenka hirtelen raebredt, hogy nincs egyedül. Egy pillanatra azt hitte, hogy mint korabbi almaban, a Harmincak erkeztek meg, de amikor balra nezett, egy magas, szeles vallu, kecskebör tunikaba öltözött nadir harcost es kiseretet
pillantotta meg. A templomosok tetovaztak, es a Tenka mellett allo nadir felemelte a kardjat. – Űzzetek el az arnyakat! – parancsolta a harcosainak. Szaz üres szemű törzsi harcos indult elöre nema csendben, es a templomosok elmenekültek. A nadir Tenkahoz fordult. Szeles, lapos arcabol athato pillantasa kek szemek neztek a vilagra. Az erö es hatalom ugy sugarzott belöle, mint senki masbol, es ekkor Tenka rajött, kivel all szemben. Terdre borult, es mely meghajtasba görbitette hatat. – Felismersz, ver a veremböl? – Igen, nagykan – mondta Tenka. – Ulric, a Hordak Ura! – Figyeltelek, fiu. Figyeltem, hogy nösz fel, mert öreg samanom, Nosta kan meg mindig velem van. Nem okoztal csalodast... De a legjobb ver keveredik benned. – Sokan nem igy gondoljak – mondta Tenka. – A vilag tele van bolondokkal – csattant fel Ulric. Harcoltam a Bronzgrof ellen, es nemes ellenfel volt. Ritka ember. Tele ketelyekkel, de legyözte öket. Dros Delnoch falan allt, es szembeszallt velem nevetseges kis eröi elen, es ezert tiszteltem. Harcos volt es almodozo. Ritka. Milyen ritka! – Talalkoztal vele? – Volt egy masik harcos is, Druss. Halaloszto, ugy hivtuk. Amikor elesett, a testet a taborba hozattam, es temetesi maglyat gyujtottunk neki. Kepzeld el. Az ellensegnek! A gyözelem küszöben alltunk. es aznap ejjel a Bronzgrof, a legnagyobb ellensegem besetalt a taboromba a parancsnokaival, es reszt vett a temetesen. – örültseg! – mondta Tenka. – Elfoghattad volna, es vele az egesz erödöt. – Te elfogtad volna, Tenka? Tenka megfontolta a valaszt. – Nem – mondta vegül. – es sem tettem. Ne aggodj hat az öseid miatt. Hadd fintorogjanak az alsobbrendű emberek. – Meghaltam? – kerdezte Tenka. – Nem. – Akkor hogy kerültem ide? – Alszol. Ezek a templomos fergek idehuztak a lelkedet, de segitek, hogy visszaterj. – Mifele pokol ez, es te mit keresel itt? – A ventriai haboruban a szivem kudarcot vallott, es itt talaltam magam. Ez a Senkiföldje, a Forras es a Kaoszlelek vilaga között. ugy tűnik, egyiküknek sem kellek, igy hat itt elek a követöimmel együtt. Soha nem tiszteltem mast, mint a kardomat es a ravaszsagomat, most megfizetek erte. De elfogadom, hisz ferfi vagyok. – Legenda vagy. – Nem nehez legendava valni, Tenka. Nehezebb utana is legendakent elni. – Latod a jövöt? – Reszben. – Gyözni fogok... fogunk? – Ne kerdezd. Nem valtoztathatok a sorsodon, barmennyire is szeretnem. A sajat utadat jarod, Tenka, jard ugy, mint igaz ferfi. Erre születtel. – ertem, uram. Nem kellett volna feltennem a kerdest. – Kerdezni lehet – mondta Ulric mosolyogva. – Gyere, csukd be a szemed, vissza kell terned az elök vilagaba. Tenka felebredt. ejfel fele jart az idö, de a tüze meg mindig ragyogoan es melegen vilagitott, es valaki takarot teritett ra, miközben aludt. Felnyögött, oldalara gördült es felkönyökölt. Ananais ült a tűz tulso oldalan, a langok tancot jartak alarcan. – Hogy erzed magad? – kerdezte az orias. – Jol. Pihenesre volt szüksegem. – Elmult a fajdalom? – Igen. Hoztal ennivalot? – Persze. Egy ideig aggodtam erted. Halottfeherre sapadtal, es a pulzusod
lassan vert. – Most mar rendben vagyok – ült fel Tenka, es Ananais odadobott neki egy vaszonzsakot tele szaritott hussal es gyümölccsel. Csendben ettek, a vizeses gyemantfennyel ragyogott a holdfenyben. Vegül Ananais megszolalt. – Negyszaz legios csatlakozott hozzank. Decado azt mondja, valoban mellettünk harcolnak majd, a szerzetesei beleneztek az agyukba. Csak harmat küldtek el. Ketszazan ugy döntöttek, visszaternek Ceskahoz. Tenka megdörzsölte a szemet. – es? – es mi? – es mi törtent azokkal, akik vissza akartak terni? – Elküldtem öket a völgyböl. – Ani, baratom, mar jol vagyok. Hallani szeretnem. – A kijaratnal megölettem öket. Muszaj volt, mert pontos tajekoztatast tudtak volna adni a letszamunkrol. – Ezt mar amugy is tudjak, Ani, a templomosok figyelnek bennünket. – Rendben. De akkor is, ez ketszazzal kevesebb ember, akit ellenünk küldhetnek. Csend ülte meg a tabortűz környeket, Ananais levette a maszkjat, megsimogatta a gyogyulatlan forradast. – Tedd le az alarcot – mondta Tenka. – A friss levegö jot tesz a börödnek. Ananais tetovazott, majd letette a fűbe a maszkot. A tűz vörös fenyeben demonnak nezett ki, rettentö, embertelen szörnyetegnek. Kek szemevel feszülten figyelte Tenkat, mint aki az undornak a nyomait kutatja. – Szeretnem hallani a velemenyedet a csatarol – mondta Tenka. – A terv szerint zajlott. Meg vagyok elegedve Rayvan embereivel, a fia, Lake nagy nyereseg. A fekete ferfi jol harcolt. Kivalo harcos. Egy even belül ezekböl a ferfiakbol ujra felallhat a Sarkany. – Nincs egy evünk. – Tudom – mondta Ananais. – Ket honappal szamolok. – igy nem gyözhetünk, Ani. – Van valami terved? – Igen. De nem fogod szeretni. – Ha a gyözelmünket jelenti, szeretni fogom – igerte meg Ananais. – Mi az? – Ide akarom hozni a nadirokat. – Igazad volt, ez nem tetszik. Pontosabban szolva bűzlik, mint a rohadt hus. Ha Ceska rossz, a nadirok meg rosszabbak. Az istenekre, ember, Ceska legalabb közenk tartozik. Elment az eszed? – Csak igy harcolhatunk, baratom. Alig ezer emberünk van. Nem tarthatjuk Kodat, es egyetlen rohamot is nehezen vedenenk ki. – Figyelj ram, Tani! Tudod, hogy nekem soha nem szamitott a szarmazasod. Jobban szeretlek, mint egy testvert. De a nadirokat ugy gyűlölöm, ahogy semmi mast ezen a vilagon. es ebben nem vagyok egyedül, nincs ember, aki harcolna mellettük. es ha eljut ide egy sereg? Mi az ördög törtenik, ha gyözünk? Hazamennek? Legyöztek a drenai sereget, a föld az övek, es egy ujabb haborunak nezünk elebe. – en nem igy latom. – es hogy hozod öket idaig? Nincs titkos ut a hegyeken keresztül, meg a sathulik földjen sem. eszakrol sereg csak Delnochon keresztül erkezhet, es meg Ulricnak sem sikerült attörnie a falakon. – Megkertem Faljarot, hogy foglalja el Dros Delnochot. – Tani, te megörültel! Piperköc es gyava, eddig egyetlen csataban sem vett reszt. Amikor megmentettük a falusi asszonyt, a kezebe temette az arcat, es csak feküdt a fűben. Amikor Poganynal talalkoztunk, a nökkel maradt. Amikor a tegnapi csatat tervezgettük, ugy reszketett, mint fű a szelben, es azt kellett mondjad neki, hogy maradjon a varosban. es ö fogja elfoglalni Delnochot? Tenka agakat tett a tűzre, ledobta a takarot a vallarol. Ezt mind tudom, Ani. De meg lehet csinalni. Faljaro olyan, mint öse, a Bronzgrof. Ketelkedik magaban, es fel, de a felelem mögött egy kivalo ember rejtözik, bator es
nemes, csak eszre kellene vennie. es Faljaro okos, gyors eszjarasu. – A remenyeink töle függjenek? – kerdezte Ananais. – Nem. Az en emberismeretemtöl. – Ne jatssz a szavakkal. Az ugyanaz. – Szüksegem van rad, hogy mellettem allj, Ananais. Ananais bolintott. – Miert ne? Melletted allok, Tani. Mert mit er az elet, ha egy ferfi nem szamithat a barataira, amikor megörül? – Köszönöm, Ani. Komolyan mondom. – Tudom. es faradt vagyok. Most alszom. Ananais hatradölt, a köpenyen nyugtatta a fejet. Az ejjeli szellö kellemesen simogatta sebesült arcat, faradtnak erezte magat, faradtabbnak, mint valaha, es csalodottnak. Tenka terve remalom, de nincs jobb megoldas. Ceska a Duvadak karmaban tartotta az orszagot, es talan, talan egy nadir hoditas megtisztitana a nemzetet. De Ananais ketelkedett benne. Holnaptol olyan kikepzest kapnak az emberei, mint meg soha. Futni fognak, amig össze nem esnek, harcolni, amig a karjukat sem tudjak emelni a faradtsagtol. Kemenyen gyakorlatoztatja öket, egy olyan sereget hoz letre, ami nem csak Ceska seregei ellen kepes harcolni, de remelhetöleg tul is eli a haborut, hogy az uj ellenseggel is szembeszallhasson. Tenka kan nadirjaival. A völgy közepen, ahol az elesetteket hevenyeszve asott sirokba temettek, es kövel, földdel fedtek be, Rayvan imat mondott, es a tulelök leterdeltek a tömegsir elött, bucsuztak barataiktol, fivereiktöl, apaiktol, rokonaiktol. A szertartas utan a Harmincak elvonultak a hegyekbe, otthagytak Decadot es Rayvant. Eltelt egy idö, mire valakinek feltűnt a tavolletük. Decado otthagyta a tabortüzet, es a keresesükre indult, de a völgy tul nagy volt, a feladat remenytelen. A hold mar magasan jart az egen, amikor rajött, hogy szandekosan hagytak hatra, es hogy nem akartak, hogy rajuk talaljon. Leült egy feher kösziklara, ellazult, lebegni kezdett a tudatalatti suttogo oceanjai fele. Csend. Harag kelt benne, megzavarta az összpontositast, de lecsendesitette dühet, es ismet utnak indult. Ekkor hallotta meg a sikolyt, elöször halk, elfojtott hangkent erkezett, majd leleksüketitö, elkinzott sikoltassa valt. Decado hallgatta egy ideig, küszködött, hogy beazonositsa a forrasat. Megtalalta. Abaddont hallotta. es ekkor rajött, hova utaztak a Harmincak: hogy megmentsek a Kardok Apatjat, es kiszabaditsak a lelket. Azt is tudta, hogy ez a lehetö legnagyobb ostobasag. Megigerte Abaddonnak, hogy vigyaz a tanitvanyokra, es alig egy nappal az öreg halala utan otthagytak, hogy hiabavalo utra keljenek, az elkarhozottak vilagaba utazzanak. Szomorusag es gyasz öntötte el Decadot, mert nem követhette öket. Imadkozott, de valasz nem erkezett, es nem is vart valaszt. – Mifele isten vagy te? – kerdezte ketsegbeesetten. – Mit varsz a követöidtöl? Semmit nem adsz, de mindent kersz. A sötetseg eröivel legalabb kapcsolatot lehet tartani. Abaddon erted halt meg, es meg mindig szenved. es most a tanitvanyai is szenvedni fognak. Miert nem felelsz? Csend. – Nem letezel! Nem letezik a tisztasag ereje. Csak az ember szabad akarata letezik, hogy jot cselekszik-e. Megtagadlak. Semmi közöm hozzad! Decado ellazult, melyebbre nyult az elmejeben, azokat a csodakat kereste, amiket Abaddon igert a tanulassal töltött evek alatt. Korabban is probalkozott mar, de soha ilyen ketsegbeesetten. Meg messzebb utazott, zugo emlekei között bukdacsolt, ujra latta a csatakat es küzdelmeket, a felelmet es a kudarcokat. Ment, egyre tovabb es tovabb, keresztül gyermekkora keserű-szomoru emlekein, vissza az elsö moccanashoz anyja meheben, azon is tul, vissza az elvalasztodasig, a maghoz es tojashoz, varva, keresve. Sötetseg. Mozgas. Elpattan egy lanc, szarnyalo szabadsag.
Feny. Decado szabadon lebegett, a telihold tiszta ezüst fenye magahoz vonzotta. Az akaraterejevel megallitotta a röptet, lepillantott az Ördög Mosolyanak kanyargo szepsegere, de egy sötet felhö uszott ala; es eltakarta a latvanyt. eszrevette a sajat testet, feheren es mezitelenül ragyogott a holdfenyben, es a lelket elöntötte az öröm. A sikoltas megdermesztette. Eszebe jutott a feladata, es hideg tűz langolt a szemeben. De nem indulhatott el csupaszon es fegyvertelenül, lehunyta hat lelki szemet, es elkepzelte a Sarkany fekete-ezüst szineivel diszitett panceljat. es a pancel megjelent. De kard nem logott az oldalan, pajzsot nem tartott a kezeben. ujra probalkozott. Semmi. Abaddon messzi-messzi szavai bukkantak elö az evek homalyabol. – Ha a lelek utazik, a Forras harcosa hitenek kardjat viseli, pajzsa hitenek ereje. Decado nem hitt. – A fenebe veled! – kialtotta a vilagejszakaba. – Meg most is gatolsz, amikor a te ügyedben jarok. ujra becsukta a szemet. – Ha hit kell, hat hiszek. Magamban. Decadoban, a Jeggyilkosban. Nincs szüksegem kardra, mert a kezem halalos fegyver. Repült, mint a holdsugar, a sikoly vonzasa fele. Bamulatos sebesseggel hagyta maga mögött az emberek vilagat, sötet hegyek es komor siksagok felett szallt, tompa, hideg fennyel ragyogtak a csillagok. Lent elefantcsont kastely terpeszkedett egy alacsony dombon. Lelassitotta a szarnyalast, a köparkany felett lebegett. Sötet arnyek csapott le ra, felre kellett kapnia a fejet, amikor kardpenge süvitett el mellette. Kinyult, elkapta a tamado csuklojat, megpörgette a az ellenfelet, bal keze tamadasra lendült, es a ferfi nyaka eltört. Eltűnt. Decado megfordult, hogy szembenezzen a masodik tamadoval, aki a templomosok sötet egyenruhajat viselte. Decado hatraugrott, amikor a kard felkörives vagast irt le a gyomra elött. A nyaka elött szisszenö visszakezes vagas elöl lebukott, a templomos allaba öklelt a fejevel. A templomos megtantorodott, Decado karja meglendült, ujjai a tamado torkaba markoltak, es az ellenfel ismet eltűnt. Felig nyitott, a lepcsö fele vezetö ajto allt elötte. Futva az ajto fele indult, majd megtorpant, erzekei ovatossagra intettek. Labbal elöre hatrarugta az ajtot, egy ferfi felnyögött es elörebukott. Decado talpra gördült, mindket labaval raugrott a ferfi mellkasara, es betörte a mellcsontot. Futott, harmasaval vette a lepcsöket, vegül egy hatalmas, kör alaku terembe erkezett. Közepen, szorosan egymas mellett a Harmincak alltak a fekete köpenyes templomosok gyűrűjeben. Csendesen szisszentek a kardok, egyetlen hang sem jelezte a csatat. Az ellenfel jelentös tuleröben volt, a Harmincak az eletükert küzdöttek. es vesztesre alltak. Csak egy megoldas maradt: menekülni. Abban a pillanatban, hogy erre radöbbent, Decado azt is eszrevette, hogy nem kepes repülni, ahogy a zord csatateret erintette a laba, elveszitette a hatalmat. De miert? Azonnal rajött a valaszra, a megoldas abban rejlett, amit Abaddonnak mondott korabban: a gonosz veremben el. Ha harcolni akarsz ellen, le kell masznod a mocsokba, neked is. Lent voltak hat a mocsokban, ahol a feny ereje gyengült, eppugy, ahogy a sötetseg eröi kudarcot vallottak az erös szivű emberekkel szemben. – Hozzam! – kialtotta Decado. – Harmincak, hozzam! A küzdelem egy pillanatra megtorpant, a templomosok körülneztek, a hang forrasat kerestek. Hatan kivaltak a harcolok közül, hogy megrohamozzak. Acuas kihasznalta a rest, es a lepcsö fele vezette a harcos szerzeteseket. A Harmincak utat vagtak maguknak, ezüst pengeik mint faklya fenylettek a sötetben. A hideg kövön egyetlen holttetem sem hevert, akit ebben a vertelen csataban kardpenge döfött at, az azonnal eltűnt, mintha soha nem letezett volna. Mar csak tizenkilenc szerzetes elt. Decado nezte, hogyan közelit a halal. Jo harcos volt, de nem született ember a földön, aki puszta kezzel szembe tud szallni hat felfegyverzett
ferfival, es tul is eli. De megprobalja. Nyugalom aradt szet benne, elmosolyodott. Ket vakito fenypenge termett a kezeben, es Decado szemkapraztato gyorsasaggal tamadott. Vagas balra, vedekezes, visszatamadas, jobb szuras, bal vagas. Harman összeestek es eltűntek, mint könnyű füst a szelben. A maradek harom templomos hatralni kezdett, egyenesen a Harmincak pengei köze. – Kövessetek! – kialtotta Decado. Megfordult, felrohant az elöttük magasodo lepcsön, ki a varfalra, es lenezett a tavol lent heverö fogazott sziklakra. A Harmincak is kiertek a szabad eg ala. – Repüljetek! – parancsolta Decado. – Lezuhanunk – kialtotta Balan. – Addig nem, amig en nem mondom, kurafi! Mozgas! Balan levetette magat a falrol, a tizenhat tulelö követte. Utolsokent Decado csatlakozott hozzajuk. Elöször zuhanni kezdtek, de amint kiertek a kastely vonzasabol, mar emelkedtek, vissza Koda valosaga fele. Decado visszatert a testebe, kinyitotta a szemet. Lassan elindult a keleti erdö fele, odavonzotta a szerzetesekböl arado lüktetö ketsegbeeses. Ket alacsony hegy között egy tisztason talalt rajuk. Kiteritettek a tizenegy testet, lehajtott fejjel imadkoztak fölöttük. – Felkelni! – Decado. – Talpra! – Nema csendben engedelmeskedtek. – Milyen nevetsegesek vagytok! Minden hatalmatok ellenere csak gyerekek maradtatok. Mondjatok, hogy ment a szabaditas, gyerekek? Kiszabaditottuk Abaddont? Most ünnepelhetünk? Nezzetek a szemembe, a fenebe veletek! Acuashoz lepett. – Hat, sargaszakall, most felülmultad önmagad. Elerted, amire sem a templomosok, sem Ceska csapatai nem voltak kepesek. Tizenegy tarsadat ölted meg. – Ez nem igazsagos! – kialtotta Katan könnyekkel a szemeben. – Hallgass! – mennydörgött Decado. – Igazsagos? Ez az igazsag. Megtalaltatok Abaddont? – Nem – mondta halkan Acuas. – Kitalaltatok mar, miert? – Nem. – Mert soha nem ejtettek foglyul a lelket, erre nem lennenek kepesek. Hazug csapdajukba csaltak benneteket, ehhez ertenek. es most tizenegy testveretek halott. es a ti vallatokat nyomja ez a teher. – es te? – kerdezte Katan, maskor komoly arca reszketett a dühtöl. – Te hol voltal, amikor szüksegünk volt rad? Mifele vezetö vagy te? Nem hiszel a hitünkben. Te csak egy orgyilkos vagy! Nincs benned sziv, Decado. Jeggyilkos vagy. Mi legalabb azert harcoltunk, amiben hiszünk, azert mentünk, hogy meghaljunk egy emberert, akit szerettünk. Rendben, tevedtünk, de amikor Abaddon meghalt, nem maradt vezetönk. – Szolhattatok volna – mondta vedekezöen Decado. – Miert? Te vagy a vezetö, ott kellett volna lenned. Kerestünk. Gyakran. De meg amikor felfedezted a tehetsegedet amiert mi mindig is imadkoztunk –, akkor is imaink hataran varakoztal. Soha nem leptel elö. Mikor eszel velünk, mikor beszelsz velünk? Egyedül alszol, tavol a tűztöl. Kivülallo vagy. Mi azert vagyunk itt, hogy meghaljunk a Forrasert. Te mit keresel itt? – Gyözelmet, Katan. Ha meg akartok halni, döljetek a kardotokba. Vagy kerjetek meg engem, megteszem nektek, egy pillanat alatt veget vetek az eleteteknek. Azert vagytok itt, hogy a Forrasert küzdjetek, hogy megakadalyozzatok a gonosz gyözelmet. De nem szolok többet. en vagyok a valasztott vezetö, es nem varok el esküt töletek. Sem igeretet. Akik engedelmeskedni akarnak, keressenek meg reggel. Együtt reggelizünk, es igen, együtt imadkozunk. Aki a sajat utjat akarja jarni, tegye. es most itt hagylak benneteket, hogy temessetek el a holtakat. A varosban a lakossag a gyöztes sereget ünnepelte, a földektöl fel merföldre delre vartak, majd egeszen a varos közepeig, a gyorsan felhuzott kaszarnyakig kisertek öket. Az eljenzes megis halk volt, mert mindenkit
ugyanaz a kerdes foglalkoztatott. es most? Mikor erkezik Ceska a Duvadakkal? Tenka, Rayvan, Ananais, Decado es az uj sereg többi vezere a tanacsteremben gyűlt össze, Rayvan fiai, Lake es Lucas terkepeket vettek elö, mindenki azt nezte. A szenvedelyes vitaval teli delutan vegere mindenki belatta, hogy Koda nagy resze vedhetetlen. Az Ördög Mosolyanal az atjarot befalazhatjak, csapatokat allomasoztathatnak mellette, de legalabb ezer ember kellene, hogy megvedhessek, miközben eszakra es delre meg hat masik atjaro nyujt utat Koda hegyei es völgyei köze. – Olyan, mint megvedeni egy ürgelyukat – mondta Ananais. – Ceska meg a Duvadak nelkül is fel tudna sorakoztatni ötvenszer annyi embert, mint ahanyan mi vagyunk. Tizenhat helyen tamadhatnak. Egyszerűen nem lehetünk ott mindenhol. – A seregünk gyarapszik – mondta Rayvan. – Naponta erkeznek emberek a hegyekböl. Elterjed a hirünk Kodaban, es lazadok gyűlnek a zaszlonk ala. – Igen – ismerte el Tenka –, de ezzel is van egy kis gond. Ceska kemeket küld, ügynököket, felforgatokat, mind bejutnak közenk. – A Harmincak segitenek, kiszűrik az arulokat – mondta Decado. – De ha tul sokan jönnek, lehet, hogy nem gyözzük a munkat. – Akkor minden hagonal ört kell allitani, es felosztani a Harmincakat – mondta Tenka. es igy folyt tovabb. Nehanyan szerettek volna visszaterni a földjükre, hogy elökeszitsek a nyari munkakat, masok csak hirt akartak vinni a gyözelemröl. Lake panaszkodott, hogy keves az elelem. Galand arrol szamolt be, hogy verekedesek fordultak elö a kodabeli ferfiak es az ujonnan csatlakozott legiosok között. Egy egesz hosszu delutanon at kerestek a valaszt a gondokra. Vegül megegyeztek, hogy az emberek fele hazaterhet, ha beleegyeznek, hogy azoknak a földjet is megművelik, akik maradnak. A honap vegen az elsö tarsasag visszajön, es az itt maradok tavozhatnak. Ananais dühöngött. – es mi legyen a kikepzessel? – kerdezte. – Hogy a pokolba keszitsem fel öket a haborura? – Nem hivatasos katonak – mondta Rayvan. – Dolgozo emberek, etetniük kell a felesegüket, gyerekeiket. – Mi van a varos kincstaraval? – kerdezte Faljaro. – Tessek? – csodalkozott Rayvan. – Mennyi penz van benne? – Nem tudom. – Meg kellene nezni. Mivel mi uraljuk Kodat, a penz a mienk. Vehetünk elelmet es arukat a vagriaiaktol. Lehet, hogy nem engednek at a hataron, de a penzünket nem utasitjak vissza. – atkozott bolond vagyok!? mondta Rayvan. – Hat persze. Lake, ellenörizd a kincstarat, talan meg nem fosztottak ki. – öriztettük, anya – mondta Lake. – Akkor is menj es szamold meg. – Egesz ejszakaba beletelik! Rayvan dühösen nezett a fiura, aki sohajtott. – Rendben, Rayvan – mondta. – Megyek. De figyelmeztetlek, ha befejeztem, felkeltelek, hogy megmondjam a vegeredmenyt! Rayvan ranevetett es Faljarohoz fordult. – Neked jol vag az eszed, nem mennel el Vagriaba, hogy megvedd, amire szüksegünk van? – Nem lehet – szolt közbe Tenka. – Mas feladata van. – Nahat, csak nem? – mormolta Ananais. – en azt javaslom – szakitotta felbe Rayvan –, hogy fejezzük be mara, es menjünk vacsorazni. Egy lovat is meg tudnek enni. Talalkozunk holnap? – Nem – mondta Tenka.- es holnap elmegyek. – Elmesz? – kerdezte döbbenten Rayvan. – De te vagy a parancsnokunk. – Mennem kell, hölgyem, szereznem kell egy sereget. De visszajövök.
– es hol talalsz te sereget? – A nepem köreben. Mely csend ült a targyaloteremre. Az emberek aggodo pillantasokat valtottak egymassal, csak Ananais nem mozdult, hatradölt a szekeben, az asztalra tette csizmas labat. – Magyarazd meg – kerte halkan Rayvan. – Azt hiszem, tudod, mire gondolok – mondta hidegen Tenka. – A nadirok az egyetlen nep, ahol eleg harcost talalunk, hogy legyözzük Ceskat. Ha szerencsem van, hozok egy sereget. – Idehoznad Drenaiba azokat a gyilkos vadembereket? Rosszabbak, mint Ceska Duvadjai – pattant fel Rayvan. Ezt nem tűrhetem, inkabb meghalok, de azok a barbarok nem lepnek be Kodaba. Körben mindenki egyetertöleg az asztalt verte. Ekkor Tenka felallt, felemelt kezzel kert csendet. – Megertem mindenkinek az erzeseit. A nadirok között nöttem fel, es ismerem az elveiket. De nem esznek gyerekeket, es nem parosodnak demonokkal. Emberek, harcosok, akiknel az elet ertelme a haboru. Ez az eletük. es van becsületük. De nem azert vagyok itt, hogy a nepemet vedjem, hanem hogy eselyt adjak, hogy tuleljük a nyarat. – Azt hiszitek, nagy gyözelmet arattunk? Ez csak egy apro összecsapas volt. Ceska ötvenezer emberrel indul meg ellenetek, ha eljön a nyar. es ti mivel feleltek? – es ha elbuktok, mi törtenik a csaladotokkal? Ceska sivatagga valtoztatja Kodat, es ahol valaha fak nöttek, akasztofak allnak majd, elhagyatott, megkinzott föld. – Nincs semmi biztositek ra, hogy valoban össze tudok gyűjteni egy sereget a nadirokbol. A szemükben engem megrontott a kerekszemű verem, atkozott vagyok, nem erek fel az igazi ferfiakkal. Mert ök sem különböznek töletek. A nadir gyerekeket a ti kegyetlensegetekröl szolo törtenetekkel ijesztgetik, legendaink a ti nepirtasaitokrol szolnak. – Nem kerek engedelyt, hogy azt tegyem, amit jonak latok. Az igazat megvallva, a fenet sem erdekel! Holnap elmegyek. Nema csendben ült le. Ananais hajolt fele. – Semmi szükseg nem volt ra, hogy kerülgesd a kasat, mondta. – Egyenesen is megmondhattad volna. A megjegyzes önkentelen mosolyt valtott ki Rayvanbol, ami kuncogassa fajult. Az asztal körül a feszültseget nevetes valtotta fel, miközben Tenka keresztbe tett kezzel, kipirult, szigoru arccal ült. Vegül Rayvan szolalt meg. – Nem tetszik a terved, baratom. es azt hiszem, mindenki neveben beszelek. De tisztessegesen bantal velünk, nelküled varjueledel lennenk csupan. – Felsohajtott, athajolt az asztalon, kezet Tenka karjara tette. – Dehogyisnem erdekel, különben nem lennel itt, es ha tevedsz, hat legyen. Melletted allok. Hozd a nadirjaidat, es megölelem az elsö kutyazabalo katonat, aki melletted lovagol. Tenka lenyugodott, es hosszan nezett az asszony zöld szemebe. – Kiveteles asszony vagy, Rayvan – suttogta. – Bölcsen teszed, ha nem felejted el, tabornok! 13. Ananais alkonyatkor kilovagolt a varosbol: szeretett volna tavol kerülni zajos, szűk tereitöl. Valaha szerette a varosi eletet, a vendegsegek es vadaszatok vegtelen sorat. Egy varos tele van gyönyörű, szeretnivalo asszonyokkal, ferfiakkal, akiket le lehetett gyözni birkozasban, jatekos parviadalban. Valaha egymast ertek a solymaszatok, lovagi tornak, tancos mulatsagok, amikor a legcivilizaltabb nyugati nemzet elvezte az eletet. De akkor meg ö volt az Aranyharcos, a legendas hös.
Levette a fekete maszkot összeszabdalt arcarol, es erezte, ahogy a szel vegigsimitja a forradasokat. Egy vadgesztenyefakkal megkoronazott hegytetöre lovagolt, ott leszallt a nyeregböl, leült, es a hegyeket nezte. Tenkanak igaza volt, a legiosok elpusztitasa felesleges aldozat. Helyesen döntöttek, akik vissza akartak terni a csapatukhoz, ez volt a kötelessegük. De a melyen Ananais szivebe vesödött gyűlölet nagy erö. Gyűlölte Ceskat azert, amit az orszaggal tett, es az embereket, mert hagytak. Gyűlölte a viragokat, mert szepek, a levegöt, mert belelegezhetö. De legfökeppen sajat magat gyűlölte, mert hianyzott belöle a batorsag, hogy veget vessen az egesznek. Mit tudtak ezek a helyi parasztok arrol, hogy mit keres közöttük? Megeljeneztek a csata utan, es akkor is, amikor visszaert a varosba. Feketemaszk – igy hivtak, egy hös a multbol, aki a halhatatlan Druss kepzetet idezi fel. Mit tudtak a gyaszarol? Az alarcot bamulta. Meg ebben is a hiusaga nyilvanult meg, mert a maszkot ugy formaztak, mintha orrot takarna. Pedig az is eleg lett volna, ha ket lyukat vag bele. Arc es jövö nelküli ember. Csak a mult okozott örömet, de azzal a fajdalom is együtt jart. Most mar csak a hihetetlen ereje maradt, es az sem soka... Betöltötte a negyvenhatodik evet, egyre fogyott az idö. Ezredszer is felidezte a küzdelmet az arenaban a Duvaddal. Lett volna mas modja is, hogy gyözzön? Megkimelhette volna magat mindettöl a kintol? ujra vegignezte a harcot. Nem volt mas megoldas, a vadallat ketszer olyan erös volt, mint ö, es masfelszer olyan gyors. Csoda, hogy egyaltalan sikerült megölnie. A lova felnyeritett, felcsapta a fület, es megforditotta a fejet. Ananais visszatette az alarcot es vart. eles hallasa pillanatokon belül beazonositotta a setalo lo patainak kopogasat. – Ananais – szolalt meg Valtaya a sötetböl. – Ott vagy? A ferfi halkan atkozodott, nem fűlt foga a tarsasaghoz. – Erre! A hegytetön. Odaert a lany, leszallt a nyeregböl, a kantart atvetette a lo hatan. Aranyhaja ezüstösen ragyogott a hold fenyeben, szemeben a csillagok tükrözödtek. – Mit akarsz? – kerdezte Ananais, elfordult es leült a fűre. A lany levette a köpenyet, leteritette a földre, es letelepedett. – Miert jöttel ide egyedül? – Hogy egyedül legyek. Gondolkozni akartam. – Egy szavadba kerül, es elmegyek – mondta a lany. – Jobb lenne – felelte Ananais, de a lany nem mozdult, es mindketten tudtak, hogy marad. – en is egyedül vagyok – mormolta Valtaya. – De en nem akarok egyedül lenni! es nincs itt semmi keresnivalom. – en semmit nem ajanlhatok, asszony! – mordult fel Ananais erdes hangon, a szavak szinte kiszakadtak belöle. – Legalabb a tarsasagoddal felvidithatnal – mondta a lany, es a zsilipek megnyiltak. Könnyek gördültek a szemeböl, lehajtotta a fejet, es hamarosan zokogni kezdett. – Ugyan mar, semmi szükseg a könnyekre. Mi okod van sirni? Nagyon csinos lany vagy, es Galand bolondul erted. ö jo ember. – Mivel a siras nem csillapodott, Ananais közelebb huzodott, atkarolta a lany vallat, es magahoz szoritotta. Valtaya a ferfi vallaba furta a fejet, a zokogas csendes szipogassa csendesült. Ananais a vallat paskolgatta, simogatta a hajat, a lany karja a ferfi dereka köre fonodott es lassan hatralökte, hogy mindketten a köpenyen feküdtek. Vagy öntötte el Ananaist, jobban kivanta a lanyt, mint barmit, amit az elet nyujthat a szamara. A lany teste hozzapreselödött, erezte kebleinek meleget a mellkasan. A lany az alarcert nyult, de Ananais megdöbbentö gyorsasaggal kapta el a csuklojat.
– Ne! – könyörgött, es elengedte a kezet. A lany lassan megis levette a maszkot. Ananais becsukta a szemet, amikor az eji szellö megfürdette az arcat. A lany megcsokolta a homlokat, a szemhejat, az arcat. Ananaisnak nem volt szaja, amivel viszonozhatta volna a csokokat, zokogni kezdett hat, es a lany szorosan ölelte, amig a könnyek el nem apadtak. – Megesküdtem – mondta Ananais –, hogy inkabb meghalok, de nö igy nem lathat. – A nö a ferfit szereti. Az arc nem a ferfi eppugy, ahogy a lab sem es a kez sem. Szeretlek, Ananais! es a forradasaid hozzad tartoznak. Nem latod? – Nagy különbseg van – mondta Ananais – a hala es a szerelem között. Megmentettelek, de nem tartozol semmivel. Soha nem tartoztal. – Igazad van, halas vagyok. De csak halabol nem adnam magamat oda. Nem vagyok gyerek. Tudom, hogy nem szeretsz. Miert is tenned? Valogathattal Drenani szepei között, es te visszautasitottad öket. De en szeretlek es kivanlak, arra a rövid idöre, ami meg hatravan. – Akkor hat tudod? – Persze hogy tudom! Nem gyözzük le Ceskat, semmi eselyünk. De nem szamit. ö sem el örökke. Elöbb vagy utobb mindenki meghal. – ugy gondolod, hogy amit teszünk, az ertelmetlen? – Nem. Mindig lesznek... mindig kell, hogy legyenek... akik szembeszallnak a vilag ceskaival. Hogy az eljövendök soran tudjak az emberek, hogy mindig is voltak hösök, akik harcoltak a sötetseg ellen. Szüksegünk van az olyan emberekre, mint Druss es a Bronzgrof, mint Egei es Karnak, mint Bild es Ironlatch. Büszkeseget adnak es celt. es szüksegünk van az olyanokra is, mint Ananais es Tenka kan. Nem szamit, hogy a Faklyahordozo nem gyözhet, csak az, hogy egy kicsit vilagit a fenye. – Sok könyvet olvashattal, Val. – Nem vagyok bolond, Ananais. – A ferfi föle hajolt, megint megcsokolta az arcat. Gyengeden a szaja helyere tapasztotta az ajkat. A ferfi felnyögött, es atölelte. * Rayvan nem tudott aludni: a nyomott es meleg levegö viharral fenyegetett. Felrelökte a takarojat es felkelt, vaskos testet gyapjuköntösbe csavarta. Szelesre tarta az ablakot, de egyetlen szellöcske sem erkezett a hegyek felöl. Barsonyosan sötet volt az ejszaka, apro deneverek keringtek a torony körül, leszalltak a kert gyümölcsfainak agaira. A holdfeny megcsillant egy borz hatan, aki felnezett az ablakra, majd eltűnt az aljnövenyzetben. Rayvan mozgasra figyelt fel, az ablakbol eppen hogy ki tudta venni egy feher köpenyes harcos alakjat, aki egy rozsabokor mellett terdelt. A ferfi felallt, a könnyed mozdulat elarulta: felismerte Decadot. Rayvan otthagyta az ablakot, nesztelenül vegigsietett a hosszu folyosokon, le a kanyargos lepcsökön, lei a kertbe. Decado egy alacsony falnak dölve allt, a holdfenyben fürdö hegyeket nezte. Meghallotta Rayvan közeledeset, megfordult, aprocska üdvözlö mosoly tűnt föl a szaja szegleteben. – Maganyra vagytal? – Csak gondolkozom. – Ez megfelelö hely erre. Bekes. – Igen. – Arrafele születtem – mondta a nö, es kelet fele mutatott. – Az apamnak ott volt egy kis farmja, föleg marhakat es ponikat tartott. Szep elet volt. – Nem tudjuk tartani az egesz hegyseget, Rayvan. – Tudom. Ha eljön az idö, vissza kell vonulnunk a magasabb hegyek köze, ahol a hagok keskenyebbek. Decado bolintott. – Nem hiszem, hogy Tenka visszater. – Meg ne mondj le rola, Decado. Ravasz ember. – Nekem mondod? Hat evig szolgaltam alatta. – Kedveled öt? Hirtelen mosoly ragyogott fel a ferfi arcan, messzire űzte az evek nyomat.
– Persze hogy kedvelem. Meg leginkabb ra lehet azt mondani, hogy a baratom. – es mi a helyzet az embereiddel, a Harmincakkal? – Mi van velük? – kerdezte Decado ovatosan. – öket a barataidnak tekinted? – Nem. – Akkor miert követnek? – Ki tudja? Van egy közös almuk: meghalni. Nekem ez tul bonyolult. Meselj a földedröl, boldog voltal? – Igen. Jo ferj, nagyszerű gyerekek, termekeny föld a szabad eg alatt. Mi mast kerhet egy nö az elet es halal közötti uton? – Szeretted a ferjedet? – Ez meg mifele kerdes? – csattan föl a nö. – Nem akartalak megbantani. De soha nem emlited a nevet. – Nem azert, mert nem szerettem. epp ellenkezöleg. Ha kimondom a nevet, mindig eszembe jut, mit is veszitettem. De a szivemben örzöm az emleket, ugye erted? – Igen. – Te miert nem nösültel meg soha? – Soha nem akartam, soha nem vagytam arra, hogy megosszam az eletemet egy növel. Csak akkor erzem magam jol az emberek között, ha en diktalom a felteteleket. – Akkor nagyon bölcs vagy – mondta Rayvan. – Azt hiszed? – Igen. Te es a barataid nagyon hasonlitotok egymasra. Egyikötök sem teljes, mind szomoruak vagytok es maganyosak. Nem csoda, hogy összehozott benneteket a sors! Mi, többiek megosztjuk az eletünket, trefalkozunk, meselünk, együtt nevetünk es együtt sirunk. elünk es szeretünk es felnövünk. Mindennap batoritjuk egymast, ez segit, hogy tuleljük. De belöletek ez hianyzik. Ti ehelyett az eleteteket, a halalotokat ajanljatok fel. – Ez nem ilyen egyszerű, Rayvan. – Az elet ritkan egyszerű, Decado. De en csak egy egyszerű hegyi asszony vagyok, arrol beszelek, amit latok. – Ugyan, hölgyem, nem vagy te egyszerű! De tetelezzük fel, csak egy pillanatig, hogy igazad van. Gondolod, hogy Tenka, Ananais vagy en eldönthettük, hogy milyenek legyünk? A nagyapamnak volt egy kutyaja. Azt akarta, hogy gyűlölje a nadirokat, ezert felberelt egy öreg nadirt, hogy minden este jöjjön el hozzank, es verje meg a kölyköt. Mire a kutya felnött, gyűlölte az öreget, es minden mas vagottszemű embert. Hibaztatod erte? Tenka kan gyűlölet közepette nött föl, es bar ö nem gyűlölte a többieket, a szeretet hianya megvaltoztatta. A feleseget penzert vasarolta, es minden szeretetet razuditotta. A nö meghalt, Tenkanak nem maradt semmije. – Ananais? Csak ra kell nezned, es latod, mifele fajdalmat hordoz magaval. De ez nem minden. Az apja megörült, es a fia szeme elött ölte meg Ananais anyjat. A hugat pedig megeröszakolta, a lany gyermekagyban halt meg. – Ami engem illet, az en törtenetem meg szomorubb es mocskosabb. ugyhogy kimelj meg a következteteseidtöl, Rayvan. Ha a te hegyed lejtöin nöttünk volna fel, biztos jobb emberek lennenk. Rayvan elmosolyodott, felkapaszkodott a falra, es felülröl nezett le a ferfira. – Bolond! – mondta. – Nem azt mondtam, hogy jobb emberek kellene legyetek. A legjobbak vagytok, es mindharmatokat szeretlek. Nem vagy olyan, mint a nagyapad kutyaja, Decado, ember vagy. es az ember legyözheti a multjat, akarcsak egy nehez ellenfelet. Nezz körül gyakrabban, figyeld meg az embereket, ahogy megerintik egymast, ahogy kimutatjak a szeretetüket. De ne hűvös kivülallokent nezz! Ne az elet peremen allj, vegyel reszt benne. Emberek varnak, hogy szerethessenek. Ez nem olyan dolog, amit könnyen visszautasithatsz. – Vagyunk, akik vagyunk, hölgyem, ennel többet ne kerj. Kardforgato vagyok, Ananais harcos, Tenka utolerhetetlen hadvezer. A multunk azza tett, amik vagyunk. ugy van rank szükseged, amilyennek latsz bennünket.
– Talan. De talan meg kivalobbak lehetnetek. – Nem most eljük a kiserletezgetesek idejet. Gyere, visszakiserlek a szobadba. * Faljaro szeles agya szelen ült, a sötet ajtot bamulta. Tenka mar tavozott, de Faljaro meg mindig latta maga elött a nadir harcost es hallotta halkszavu parancsait. Micsoda komedia: csapdaba esett, hösök ügyeibe keveredett. Elfoglalni Dros Delnochot? Ananais kepes lenne ra, egymagaban megrohamozna, kardjan megvillanna a napsugar. Tenka kepes lenne ra, kiötölne valami bonyolult tervet, valami zsenialis ötletet, kellene hozza nehany kavics meg egy fűzfavesszö... ök legendakra születtek, az istenek azert teremtettek öket, hogy legyen kiröl hösköltemenyeket zengeni. De hogy kerül ö ide? Az ablak melletti falon logo tükörhöz lepett. Egy magas, fiatal ferfi nezett vissza ra, vallig erö sötet hajat fekete börkarika fogta össze. Ragyogo es intelligens szem, szögletes all, külseje barmely dalnokot hösköltemenyre kesztethetne. Derekan szeles börövvel összefogott, szegett birkabör bekecse jol illett ra. Bal oldalan tör logott, nadragjat a legfinomabb puha börböl szabtak, legios divat szerint combközepig erö csizmat hordott. A kardjaert nyult, a börhüvelybe csusztatta, es felkötötte az oldalara. – Szegeny bolond! – mondta neki a tükörbeli harcos. – Jobb lett volna, ha otthon maradsz. Probalta meggyözni Tenkat, hogy milyen remenytelen az egesz, de a nadir csak mosolyogott es nem hallgatta vegig. – A veredben van, arvan. Az majd keresztülsegit mindenen – mondta. Szavak! Csak szavak. A ver csak egy sötet folyadek, nem hordoz sem titkot, sem rejtelyt. A batorsag a lelekben rejlik, es ez nem olyan ajandek, amit egy apa tovabbadhat a fianak. Az ajto kinyilt, a felpillanto Faljaro Poganyt latta belepni. A fekete ember üdvözles helyett elmosolyodott, majd beleereszkedett egy szeles börszekbe. A lampas fenyeben oriasinak tűnt, szeles vallai kitöltöttek a szeket. Akar a többiek, gondolta Faljaro, ez az ember is megmozgatna a hegyeket. – Bucsuzni jöttel? – törte meg a csendet Faljaro. A fekete ferfi megrazta a fejet. – Veled tartok. Szinte fizikai erövel csapta meg Faljarot a megkönnyebbüles, de igyekezett leplezni erzeseit. – Miert? – Miert ne? Szeretek lovagolni. – Tudod, hova keszülök? – El kell foglalnod egy erödöt, es kinyitni a kaput Tenka seregenek. – Ez nem olyan könnyű, mint ahogy a te szadbol hangzik – mondta Faljaro, visszatert az agyhoz es leült. A kard a labai köze gabalyodott, megigazitotta. – Ne aggodj, majd kitalalsz valamit – vigyorgott Pogany. – Mikor akarsz indulni? – Ket ev mulva. – Ne legyel ilyen kemeny önmagadhoz, Faljaro, meg megart. Tudom, hogy nehez feladat all elötted. Dros Delnoch egy varos, hat fallal, belül eröd. Több mint hatezer katona allomasozik ott, es legalabb ötven Duvad. De megtesszük, ami tölünk telik. Tenka azt mondta, van egy terved. Faljaro felnevetett. – Ez kedves töle. Mar napokkal ezelött kitalalta, es csak arra vart, mikor jövök en is ra! – Akkor halljuk. – A sathulikra gondoltam, hegyi es sivatagi emberek, függetlenek es batrak. Szazadokon keresztül harcoltak ellenünk a Delnoch-hegyseg birtoklasaert. Az elsö nadir haboruban segitettek az ösömnek, a Bronzgrofnak.
Cserebe birtokot adomanyozott nekik. Nem tudom, hanyan vannak, talan tizezren, talan kevesebben. De Ceska megszegte az eredeti megallapodast, es a hatarvillongasok ismet elkezdödtek. – Akkor a törzsektöl akarsz segitseget kerni? – Igen? – De nincs sok remenyed a sikerre? – Ez igaz. A sathulik sosem szerettek a drenaikat, a ket nep nem bizik egymasban. Ami meg ennel is rosszabb, gyűlölik a nadirokat. es meg ha segitenek is, utana hogy az ördögbe birom ra öket, hogy elhagyjak a varat? – Csak egy problemaval foglalkozz egyszerre, Faljaro! Faljaro felallt, a kard ismet az utjaba került, csaknem elbotlott benne, levette hat es az agyra hajitotta. – Egyszerre egy problemaval? Legyen! Nezzük hat a problemakat. Nem vagyok harcos, nem vagyok kardforgato. Sosem voltam katona. Felek a csataban, es soha nem arultam el semmi tehetseget a strategia irant. Nem vagyok vezetö egyeniseg, meg az is nehezsegbe ütközne, hogy ravegyek ehes embereket, hogy kövessenek a konyhaba! Ezek közül melyik problemaval foglalkozzunk elöször? – Ülj le, fiu – mondta Pogany, elörehajolt a szekben, keze a karfan nyugodott. Faljaro leült, elszallt a merge. – Most figyelj ram! A hazamban kiraly vagyok. Veren es halalon at gazoltam a tronig, a fajtambol az elsö vagyok, aki megszerezte az Opalt. Amikor fiatal voltam, tele büszkeseggel, egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy a pokolban fogok egni a bűneimert. Megparancsoltam a katonaimnak, hogy vagjanak ki egy kisebb erdöt, rakjanak tüzet. Harminc lepesnel jobban nem lehetett megközeliteni a maglyat, a langok az egbe csaptak. Akkor megparancsoltam a katonaknak, hogy tapossak el a tüzet. Tizezer ember vetette magat a langokba, es a tűz kialudt. Ha a pokolba jutok, mondtam a szerzetesnek, az embereim követni fognak, es kioltjak a tüzet. Birodalmam a Lelkek Tengeretöl a Hold Hegyeig terjedt. Tuleltem a mergezett borokat, hamis baratokat es nemes ellensegeket, arulo fiakat es nyari jarvanyokat. es megis hajlando vagyok teged követni, Faljaro. Faljaro nagyot nyelt, nezte a lampas fenyenek tancat az ebenfa arcon. – Miert? Miert követsz? – Mert ezt a feladatot el kell vegezni. es most elarulok neked egy nagy igazsagot, es ha bölcs vagy, a szivedben örzöd. Minden ember ostoba. Mindenki tele van felelemmel es bizonytalansaggal, es ez elgyengit. A többiek mindig erösebbnek, magabiztosabbnak, -többnek tűnnek. Ez a legrosszabb hazugsag, mert önmagunknak hazudunk. – Nezd meg magad. Amikor bejöttem, Pogany voltam, fekete baratod, nagy, erös, baratsagos. De mi vagyok most? Nem gonosz kiralynak latsz, aki messze feletted all? Nem erzel szegyent, mert csekely kis ketsegeidet megosztottad velem? Faljaro bolintott. – es vajon kiraly vagyok? Valoban megparancsoltam a katonaimnak, hogy tapossak el a tüzet? Honnan tudnad? Nem tudod! A sajat ketelyeid hangjara hallgattal, es mert elhitted, hogy a hatalmamban vagy. Ha kihuzom a kardomat, halott vagy! – Ugyanakkor, ha rad nezek, egy bator, jo felepitesű fiatal ferfit latok, ereje teljeben. Lehetnel az orgyilkosok kiralya, a leghalalosabb harcos az eg alatt. Lehetnel csaszar, tabornok, költö... – Nem vagy vezetö egyeniseg, Faljaro? Barki lehet vezetö, mert mindenki szereti, ha vezetik. – en nem vagyok Tenka kan – mondta Faljaro. – Nem abbol a fajtabol szarmazom. – Ezt mondd egy honap mulva. De mostantol jatszd el a szerepet! Meg fogsz lepödni, hany emberböl sikerül bolondot csinalnod. De ne oszd meg senkivel a ketelyeidet! Az elet jatek, Faljaro. Jatssz hat eszerint. Faljaro elvigyorodott. – Miert ne? De aruld el, tenyleg a tűzbe küldted az embereidet?
– Te mondd meg – szolt Pogany, az arca megkemenyedett, es szeme csillogott a lampafenyben. – Nem! Pogany elvigyorodott. – Nem! Hajnalban latjuk egymast, addigra elökeszitem a lovakat. – Csomagolj sok mezes sütemenyt! Belter szereti. Pogany a fejet razta. – Az öreg nem jön. Nem tesz neked jot, megtört a lelke. Itt marad. – Ha engem követsz, azt teszed, amit mondok! – csattant fel Faljaro. – Harom lo, es Belter velünk jön. A fekete ember felvonta a szemöldöket, majd szettarta a karjat. – Rendben. – Kinyitotta az ajtot. – Milyen voltam? – kerdezte Faljaro?. – Kezdetnek nem rossz. Viszlat reggel! Pogany komoly hangulatban tert vissza a szobajaba. Hatalmas hatizsakjat az agyra tette, kiteregette a fegyvereit, amiket magaval visz: ket vadasztör, elesek, mint a borotva, rövidkard, ketelű, negy dobotör vallövben, kezi fejsze, amit a nyeregkapara erösit. Meztelenre vetközött, elövett egy üvegcse olajat a csomagbol, es elkezdte bedörzsölni a testet joi megmasszirozta a vallizmait. Ez az atkozott nyugati levegö beleeszi magat a csontjaiba. Kepzelete visszaszallt evekkel ezelöttre. Meg mindig erezte a maglya forrosagat, hallotta a harcosok sikoltasat, amint berohantak a tűzbe... * Tenka hajnalban lovagolt le a hegyröl, le a vargiai siksag lejtöire. Bal valla fölött kelt fel a nap, feje fölött baranyfelhök gyülekeztek. Hajat szellö borzolta, bekes nyugalom öntötte el, es bar hegynyi problema magasodott elötte, szabadnak es könnyűnek erezte magat. Elgondolkozott, hogy vajon nadir öröksege miatt erzi-e magat kenyelmetlenül a varosokban, a magas falak es zart ablakok között. A szel megelenkült, Tenka elmosolyodott. Holnap megerkezhet a halal egy nyilvesszö hegyen, de ma... ma minden szep. Nem gondolt a kodabeli gondokkal, ezeket Ananaisnak es Rayvannak kell megoldania. Faljaro is a maga ura mar, a sajat vegzete fele halad. Tenkanak csak annyi volt a feladata, hogy eljatssza a maga szerepet a törtenetben. Visszaemlekezett gyerekkorara a törzsek között. Landzsa, Farkasfej, Zöld Majom, Komor Hegy, Leleklopok. Mennyi tabor, mennyi törzs. Ulric törzset tartottak a legjobb harcosoknak, a Sztyeppek Urainak, a Haboruhozoknak. ök voltak a Farkasfejek vagy röviden Farkasok, vad kegyetlensegükröl legendakat meseltek. De vajon ki uralja most öket? Jongir mar biztos halott. Tenka gondolatban felsorolta ifjukora tarsait. Kesbeszel könnyen feldühödött, lassan felejtett. Ravasz, talalekony, nagyra törö. Abadai Igazsagkeresö ördögien ravasz, a samanok utjat követi. Tsuboy, akit Koponyanyeregnek is neveztek, miutan megölt egy lovast, es a ferfi koponyajat nyeregkapajara erösitette. Mind Jongir unokai. Mind Ulric leszarmazottai. Tenka szeme elsötetült, elhidegült, amikor rajuk emlekezett. Mind nyiltan gyűlöltek a felvert. Abadai volt a legellensegesebb, egyszer meg meg is akarta mergezni a Hosszu Kesek ünnepen. Tenka szerencsejere Shillat, eles szemű edesanyja eszre vette, amikor Abadai beleszorta a port a kupaba. Soha senki nem hivta ki nyiltam Tenkat, hiszen mar tizennegyeves koraban kierdemelte a Pengetancos nevet, es minden fegyver forgatasaban jaratos volt. Hosszu esteket töltött a tabortűz körül, hallgatta az öregeket, amint multbaveszö csatakrol meselnek, jol megjegyezte a strategiai es taktikai tanulsagokat. Tizenöt eves koraban kivülröl tudta a Farkasfejek minden
csatajanak es összecsapasanak a törtenetet. Meghuzta a kantarszarat, elnezett a tavoli Delnoch-hegyseg fele. Nadirok Fiatalok Verontok Fegyverforgatok Örök gyöztesek! Felnevetett, megsarkantyuzta a pejt. A lo felhorkant, vagtaba ugrott es megindult a siksagon at, patainak zaja felverte a reggel csendjet. Tenka percekig hagyta, hagy fusson a lo, majd ügetesre lassitott, vegül csak setaltak. Sok merföld allt meg elöttük, es bar kivalo lova volt, nem akarta idö elött kifarasztani. Az istenekre, milyen jo megszabadulni az emberektöl! Meg Renyatol is. A lany gyönyörű volt, es Tenka szerette, de neha maganyra vagyott, szabadsagra, hogy kialakulhassanak a tervei. A lany nema csendbe hallgatta, amikor Tenka arrol beszelt, hogy egyedül szeretne utazni. A ferfi szenvedelyes vitara szamitott, de a lany nem szolt semmit. Ehelyett megölelte, es gyengeden, de szenvedely nelkül szeretkezni kezdtek. Ha tuleli ezt az örült kalandot, hazaviszi a lanyt. Ha tuleli? Eselyet a sikerre egy a szazhoz, talan egy az ezerhez becsülte. Szokatlan gondolata tamadt. Megbolondult? Az öve Renya, nagy vagyon varja Ventriaban. Miert kockaztat mindent? Szereti Drenait? Elgondolkozott. Tudta, hogy a valasz nemleges, de vegigvizsgalta az erzeseit. Az emberek soha nem fogadtak el, meg akkor sem, amikor a Sarkany tabornoka lett. Az itteni föld gyönyörű, de hianyzik belöle a sztyeppek vad szepsege. Akkor hat mit erez? Illae halala, egyidöben a Sarkany pusztulasaval, megzavarta a lelket. A szegyen, hogy elutasitotta a baratait, összekeveredett az Illae tavoztaval erzett kinnal, es az asszony halalat melto büntetesnek erezte, mert nem teljesitette a kötelesseget. Csak Ceska halala – es a sajatja – moshatta el a bűnt. De most maskepp gondolkozott. Ananais akar egyedül is szembeszallna Ceska seregevel, bizna Tenka igereteben, hogy visszater. es a baratsag sokkal erösebb es taplalobb, mint a hazaszeretet. Tenka kan a pokol legmelyebb bugyran is athatolna, a letezö legnehezebb probat is kiallna, csak teljesithesse Ananaisnak tett igeretet. Visszanezett Kodara, ahol hamarosan ezrek halnak meg. Rayvan es csapata a törtenelem keresztutjan all, kihivoan varja Ceska csapasat. Hajnalhasadtaval Ananais kikiserte a varosbol, es a hegygerincen mindketten megalltak. – Vigyazz magadra, te nadir moslekzabalo! – Te is, drenai! Vigyazz a völgyeidre! – Komolyan, Tani, vigyazz magadra! Szedd össze a seregedet, es siess vissza: nincs sok idönk. Azt hiszem, elöször delnochi csapatokat küldenek ellenünk, hogy megpuhitsanak a vegsö összecsapas elött. Tenka bolintott. – Tamadni fognak, majd visszavonulnak. Ki fognak farasztani. Hasznald a Harmincakat, felbecsülhetetlen az ertekük. Van mar terved a masodik vonalra? – Igen, hatravitetem az ellatmanyt fel a hegyekbe, delre a varostol. Van ott ket keskeny hago, amit tarthatunk. De ha oda visszavonultunk, vegünk. Onnan mar nincs hova menekülni. A ket ferfi kezet razott, majd melegen megöleltek egymast. – Szeretnem, ha tudnad... – kezdte Tenka, de Ananais felbeszakitotta. – Tudom, fiu. Siess! Feketemaszkra szamithatsz: kitartunk. Tenka elvigyorodott, es elindult a vagriai siksag fele. 14. Hat napig nyomat sem lattak ellenseges tevekenysegnek Koda keleti
hataran. Menekültek erkeztek szazaval, kinzasokrol, ehezesröl es felelemröl meseltek. A Harmincak, amennyire tölük tellett, megvizsgaltak a menekülteket, es visszaküldtek azokat, akik hazudtak vagy titokban Ceska hivei voltak. A tömeg naprol napra nött, a környezö földekröl özönlöttek az emberek. Több völgyben taborokat allitottak fel, Ananaist elelmezesi es egeszsegügyi problemak foglalkoztattak. Rayvan elemeben volt, munkacsapatokba szervezte a menekülteket, latrinakat astak, fedelet huztak az öregek es betegek föle. Minden oraban ujabb fiatal ferfiak jelentkeztek a hadseregbe, es Galand, Parsai es Lake feladata volt, hogy elosszak öket es megfelelö feladatokat talaljanak a szamukra. De mindenki Feketemaszk, a sötet ruhas orias irant erdeklödött. Ceska atka – igy hivtak, es az ujonnan erkezett költök dala messze szallt az ejben a tabortüzek mellöl. Ananaist bosszantotta a felhajtas, de jol leplezte, tudta, hogy az eljövendö napokban mekkora jelentösege lesz a legendaknak. Minden reggel kilovagolt a hegyekbe, tanulmanyozta a völgyeket es lejtöket, felkereste a hagokat, felbecsülte a tavolsagokat es a lehetseges tamadasi pontokat. Földfalakat asatott az emberekkel, sziklakat mozgatott meg, hogy fedezeket epitsen. Nyilveszöket, landzsakat rejtett el különfele helyeken, es elelemmel teli zsakokat huztak föl a magas faagak köze, a lombok rejtekebe. Minden helyi parancsnok ismert legalabb harom rejtekhelyet. Alkonyatkor Ananais magahoz hivatta a parancsnokokat, kikerdezte öket az aznapi kikepzesröl, batoritotta az ötleteiket, terveiket. Jol megjegyezte, kiktöl szarmaznak a legjobb ötletek, es öket meg marasztalta, amikor a többiek mar tavoztak. Lake minden idealizmusa ellenere intelligens, gondolkodo katonanak bizonyult. ö ismerte a legjobban a területet, Ananais sok segitseget kapott töle. Galand is ravasz harcos volt, emellett megbizhato es hűseges, es az emberek tiszteltek. Testvere, Parsai nem volt nagy gondolkodo, de a batorsagat senki nem vonhatta ketsegbe. A belsö körbe Ananais meg ket embert vont be: Tursot es Thornt. A ket kevesszavu ember egykor portyazokent azzal kereste a kenyeret, hogy at-atcsaptak a vagriai területre, marhakat es lovakat raboltak, hogy azutan a keleti völgyekben eladjak a zsakmanyt. A fiatal, tűzzel teli Turs batyjat es ket hugat akkor öltek meg, amikor Rayvan is fellazadt. Thorn idösebb volt, farkas-karcsu, kemeny. A kodabeli ferfiak mindkettöjüket tiszteltek, ha megszolaltak, mindenki elhallgatott. Tenka tavozasa utan a hetedik napon Thorn hozott hirt a követröl. Ananais eppen Carduil keleti lejtöi jarta, amikor Thorn ratalalt. Kifaradt lovakkal ertek el a Hajnal völgyet, ahol Decado vart ra es hatan a Harmincakbol. Harckeszültsegben allt körülöttük ketszaz Koda harcos, es a siksagot figyeltek. Ananais elörelepett, es felmaszott egy göröngyös sziklaszirtre. Hatszaz harcost latott Delnoch vörös egyenruhajaban, közepen feher lovon, ragyogo kek köpenyben idösebb, hosszu feher szakallu ferfi ült. Ananais felismerte, es keserűen elmosolyodott. – Ki ez? – kerdezte Thorn. – Breight. Tulelönek is nevezik. Nem lep meg, több mint negyven eve tanacsnok. – Ceska embere, ugye? – mondta Thorn. – Barki embere, de bölcs valasztas öt küldeni, mert diplomata es patricius. Ha azt mondja, hogy a farkasok tojasokat tojnak, azt is elhiszed neki. – Idehiyjam Rayvant? – Nem. Majd en beszelek vele. Ebben a pillanatban hat lovas leptetett elöre, es körülfogtak a korosodo tanacsnokot. Köpenyük, panceljuk fekete. Ananais figyelte, ahogy körülneznek, erezte magan a tekintetüket, es erezte, hogy a ver jegge fagy az ereiben.
– Decado! – kialtotta, amikor a felelem szetaradt benne. Azonnal betakarta a baratsag melege, mert Decado es hat szerzetese vedöfalat vont köre. Ananais haragosan szolitotta közelebb Breight-et. Az öreg tetovazott, de az egyik templomos közelebb hajolt hozza, es Breight megsarkantyuzta a lovat, ügyetlenül leptetett fel az emelkedön. – Ennyi eleg! – figyelmeztette Ananais, es kilepett. – Te vagy az, Aranyharcos? – kerdezte a baratsagos barna szemű Breight mely, dallamos hangjan. – en vagyok. Mondd, mit akarsz? – Nem kell baratsagtalannak lenned, Ananais. Nem en voltam az elsö, aki megeljeneztelek, amikor megkaptad az elsö kitüntetesedet? Nem en gondoskodtam rola, hogy a Sarkany tisztje lehess? Nem en voltam az edesanyad vöfelye? – Mindez es meg ennel is több, öreg! De most egy zsarnok lakaja vagy, es a mult halott. – Rosszul iteled meg Ceska nagyurat, ö csak Drenai jövöjet felti. Nehez idöket elünk, Ananais, nagyon nehezeket. Az ellensegeink csendes haborut viselnek ellenünk, ki akarnak eheztetni. Egyetlen szomszedos kiralysag sem kivanja a drenai felvilagosodas diadalat, mert az korrupt uralmuk veget jelentene. – Kimelj meg ettöl az ostobasagtol, Breight! Nem akarom vitara fecserelni az idömet. Mit akarsz? – Latom, hogy a szörnyű sebeid megkeseritettek a lelkedet, es nagyon sajnalom. Csaszari kegyelmet hozok neked! Az uram nagyon fajlalja, hogy ellene fordultal, de multbeli tetteid helyet biztositanak a szamodra a sziveben. Rad tekintettel mindenkinek megbocsat Kodaban. Emellett megigeri, hogy szemelyesen vizsgal meg minden panaszt, legyen az megalapozott, vagy kepzelt. Letezhet ennel tisztesegesebb ajanlat? Breight felemelte a hangjat, hogy a figyelö vedök is jol halljak, es varta a valaszt. – Ceska akkor sem tudna, mi a tisztesseg, ha az a fenekebe harapna – mondta Ananais. – Az az ember egy kigyo! – Megertem a gyűlöletedet, Ananais, nezz magadra, deformalt, embertelen leny lettel. De bizonnyal maradt meg benned valami emberseg? Miert hagynad, hogy a gyűlöleted több ezer artatlan lelket a pusztulasba taszitson? Nem gyözhetsz! A Duvadak mar gyülekeznek, es nincs sereg ezen a földön, ami szembeszallhatna velük. Mindezeket a szörnyűsegeket az emberek fejere hoznad? Vizsgald meg a szivedet, ember! – Nem vitatkozom veled, öreg. Ott lent varnak az embereid, közöttük templomosok, akik gyermekek husaval taplalkoznak. Felallati szörnyeitek gyülekeznek, es naponta ezernyi artatlan lelek erkezik a szabadsagnak ebbe a kis zugaba. A tenyek meghazudtolnak. Meg csak nem is haragszom rad, Breight, a Tulelö! Eladtad a lelkedet egy selyemszekert, de megertelek. Remült öregember vagy, aki soha nem elt, mert soha nem mert elni. Itt a hegyekben arad az elet, es a levegö olyan, mint a bor. Igazad van, amikor azt mondod, hogy nem lehet szembeszallni a Duvadakkal. Tudjuk, mert nem vagyunk bolondok. Itt nem a dicsöseg var rank, de ferfiak fiai vagyunk, akik nem hajtanak terdet senki elött. Miert nem csatlakozol inkabb hozzank, es izleled meg a szabadsag örömet, mielött meg kesö lenne? – Szabadsag? Ketrecben vagy, Ananais. A vagriaiak nem engednek at a hataraikon, keleten pedig mi varunk ratok. Becsapod sajat magad. Mit er a szabadsagod? Nehany napon belül a csaszar csapatai megerkeznek, megtöltik a siksagot. Lattad Ceska Duvadjait – tudd hat meg, hogy meg többen jönnek. Hatalmas szörnyetegek, a kelet nagy majmaibol, eszak medveiböl, del farkasaibol. Mint a villam, ugy csapnak le ratok. Emberhuson elnek. Szanalmas kis seregedet ugy szorjak szet, mint vihar a homokot. Akkor meselj nekem a szabadsagrol, Ananais! A sir szabadsagara nem vagyom. – es megis közeledik, Breight, minden feher hajszalban, minden rancban. Cserkesz mar a halal, es hideg kezet a homlokodra teszi: nem menekülhetsz. Tavozz, öreg, a napjaid elmultak!
Breight felnezett a vedökre, es szettarta karjat. – Ne hagyjatok, hogy ez az ember megtevesszen benneteket! – kialtotta. – Ceska nagyur becsületes! Betartja, amit iger! – Menj haza, es nyugodj bekeben. – Ananais, sarkon fordult, es visszasetalt az embereihez. – Te elöbb halsz meg! – sikoltotta Breight. – es szörnyű halalod lesz! – Megforditotta lovat, es leügetett a domboldalon. – Azt hiszem, holnap kezdödik a haboru – mormolta Thorn. Ananais bolintott, es magahoz intette Decadot. – Te mit gondolsz? Decado megvonta a vallat. – Nem tudtunk athatolni a templomosok emelte falon. – ök atjutottak a mienken? – Nem. – Akkor egy-egy – vont vallat Ananais. – Megprobaltak hamis szavakkal gyözni. Holnap a kardok beszelnek, meg akarnak majd felemliteni bennünket. A kerdes az, hogy hol, es hogy mit teszünk ellene? – Nos – mondta Decado –, a nagy Tertullianust megkerdeztek egyszer, mit tenne, ha egy nalanal erösebb, gyorsabb es ügyesebb ember tamadna ra. – es mit mondott? – Azt, hogy fejet venne a hazugnak. – Jol hangzik – szolt közbe Thorn –, de a szavak disznoszart sem ernek többe. – Igazad van – vigyorgott Ananais. – Mit tanacsolsz hat, hegyi ember? – Vagjuk le az atkozott fejüket! A kunyho lagy, rötes fenyben fürdött, a fa mar csaknem vegigegett. Ananais az agyon feküdt, feje a karjan nyugodott. Valtaya mellette ült: olajat masszirozott a vallaba es hataba, megdolgozta az izmokat, ellazitotta a csomokat es a feszültseget a gerinc körül. Erös ujjakkal, lassu, ritmusos, megnyugtato mozdulatokkal dolgozott. A ferfi felsohajtott, felalomba merült, regi szebb napokrol almodott. A lany felemelte a kezet, amikor az ujjai mar kifaradtak, es a csuklojaval kezdett dolgozni. A ferfi legzese elmelyült. Valtaya betakarta, majd egy szeket huzott az agy melle, es a tönkretett arcot nezte. A szem alatti haragos forradas most kevesbe tűnt vörösnek, szarazabb is volt, Valtaya gyengeden bekente. A ferfi szortyogva lelegzett, ahogy a levegö bearamlott az orra helyen terpeszkedö lyukakon. Valtaya hatradölt, fajo szomorusag nött benne. Ananais nagyszerű ember, nem erdemli meg a sorsat. A lanynak minden önfegyelmere szüksege volt, hogy megcsokolja, es meg most sem tudott undor es borzadaly nelkül az arcra tekinteni. Ennek ellenere szerette Ananaist. Az elet kegyetlen es vegtelenül szomoru. Sok ferfivel osztotta mar meg az agyat. Volt, amikor kedvtelesböl, volt, amikor kenyszerböl. Csuf ferfiakkal is volt dolga, es megtanulta elrejteni az erzelmeit. Most halat adott a leckekert, mert amikor levette Ananais alarcat, ket erzes viaskodott egymassal. Az egyik a szetszabdalt arc fölötti borzadaly, a masik a ferfi szemeben ülö szörnyű aggodalom. Legyen barmilyen erös, Ananais abban a pillanatban atlatszo volt, mint a kristaly. A lany tekintete a ferfi hajara siklott, az ezüsttel pettyezett, göndör arany fürtökre. Az Aranyharcos! Milyen jokepű lehetett egykor. Mint egy isten. Valtaya beleturt sajat szöke hajaba, kisimitotta a szemeböl. Faradtan felallt es megnyujtoztatta a hatat, es szelesre tarta a felig nyito tt ablakot. A karejos hold alatt csendben aludt a völgy. – Barcsak gyereklany lehetnek ujra – suttogta a lany. Felesegül mennek ahhoz a költöhöz. Katan magasan szallt a hegyek fölött. Szerette volna, ha egyszer fizikai valojaban is ilyen magasra repülhetne, szerette volna megizlelni a levegöt, erezni a szelfuvast a bören. Alatta landzsahegyekkent meredezte Koda csucsai. Magasabbra szallt, es a csucsok most uj alakot öltöttek. Katan elmosolyodott. Koda zöld mezön növekvö, fűreszfogas szirmu sziklarozsava valtozott. A
granittornyok gyűrűje oriasi bimbova kapcsolodott össze. eszakkeletre alig kivehetöen latszott Delnoch erödje, delre varosok tornyain csillant meg a holdfeny. Minden olyan gyönyörű volt. Innen nem latszott a kegyetlenseg, a kinok, a banat, itt nem volt helye szűklatokörű, törtetö embereknek. Visszafordult Koda rozsajahoz. A külsö szirmok kilenc völgyet rejtettek, közöttük akar egy hadsereg is masirozhatott volna. Mindet megvizsgalta, megjegyezte a vonalakat es tavolsagokat, elkepzelte a küzdö harcosok sorait, a rohamozo lovasokat, a menekülö gyalogsagot. Miutan mindent az emlekezetebe vesett, a hegyek masodik gyűrűjet kezdte vizsgalni. Itt csak negy fontos völgyet talalt, de veszelyes ösvenyek kigyoztak at a mögötte huzodo hegyekbe. A rozsa közepen a hegyek összeszűkültek, keletröl csak ket uton lehetett megközeliteni, Tarsk es Magadon völgyen at. A feladatat elvegezte, visszatert a testebe, es jelentest tett Decadonak. Tu l sok biztatot nem tudott mondani. – Kilenc fövölgyet lattam, de a külsö gyűrűn at szamtalan mas ut is vezet. Meg Carduil körül is ket ponton tamadhatnak. A csapataink egyiket sem tudjak tartani. Attol tartok, husz az egyhez az esely arra, hogy egyetlen tamadast visszaverjünk. – Ne szolj senkinek – parancsolta Decado. – Beszelek Ananais-szal. – Ahogy akarod – mondta hűvösen Katan. Decado elmosolyodott. – Sajnalom, Katan. – Mit? – Ami vagyok – felelte a harcos, es elindult felfele a hegyen, amig egy magaslati ponthoz nem ert, ahonnan jol be lehetett latni a környezö völgyeket. Szep videk volt, elzart, bekes. A föld nem tul termekeny, nem ugy, mint a Sentran siksagon, de ha jol gondoztak, viragzo termest hozott, es az allatok köverre hiztak a legelökön. Decado keletröl, földbirtokos csaladbol szarmazott, ugy velte, mar születesekor beleplantaltak a szeretetet minden irant, ami növekszik. Lekuporodott, puszta kezevel leasott a talajba. A fű dusra es köverre nött a zsiros földben. – Csatlakozhatom hozzad? – kerdezte Katan. – Kerlek. A ket ferfi csendben ült egy ideig, a tavoli lejtökön legeleszö allatokat neztek. – Hianyzik Abaddon – szolalt meg hirtelen Katan. – Igen. Jo ember volt. – Latnok volt. De nem birt eleg türelemmel es eleg hittel. – Hogy mondhatsz ilyet? – kerdezte Decado. – A hite eleg volt, hogy letrehozza a Harmincakat. – Pontosan! ugy erezte, a gonosz ellen nyers erövel kell harcolni. es a mi hitünk szerint a gonoszt csak szeretettel lehet legyözni. – Ez örültseg. Akkor hogy bansz el az ellensegeddel? – Hogy maskepp, mint barataimma teszem öket? – riposztozott Katan. – Szep szavak, tetszetös ervek. Ceska nem lesz a baratod, vagy a rabszolgaja leszel, vagy meghalsz. Katan elmosolyodott. – es mit szamit ez? Mindennek ura a Forras, es a vegtelenhez kepest semmi az emberelet. – Szerinted nem szamit, ha meghalunk? – Termeszetesen nem. A Forras magahoz emel, es örökke elünk. – es ha a Forras nem letezik? – kerdezte Decado. – Akkor meg inkabb üdvözlöm a halalt. en nem gyűlölöm Ceskat. Inkabb sajnalom. A remületre epitette a birodalmat. es mit nyert vele? Minden nap közelebb hozza a sirhoz. Vajon elegedett? Kepes barmire szeretettel nezni? Katonakkal veszi körül magat, hogy megvedjek az orgyilkosoktol, es a katonakat ujabb katonak figyelik, hogy kiszűrjek az arulokat. De ki figyeli a figyelöket? Micsoda nyomorult elet!
– Tehat – mondta Decado – a Harmincak nem a Forras harcosai? – Azok, ha ebben hisznek. – Mindket megoldas nem lehet igaz, Katan. A fiatal szerzetes elmosolyodott. – Talan. Hogyan lettel harcos? – Minden ember harcos, mert az elet folytonos harc. A farmerek a szarazsag, az aradas, a betegseg ellen harcolnak. A tengeresz ellenfele a tenger es a viharok. en nem voltam ezekhez eleg erös, igy hat harcos lettem. – es mi ellen harcol a szerzetes? Decado a komoly fiatalemberre nezett. – A szerzetes önmagaval harcol. Nem nezhet öszinte vaggyal egy nöre anelkül, hogy bűntudata lenne. Nem ihatja le magat, hogy felejtsen. Nem tölthet egy napot azzal, hogy a vilag szepsegeben gyönyörködik, hiszen arra gondol, hogy helyette valami meltobb cselekedettel kellene foglalkoznia. – Ahhoz kepest, hogy szerzetes vagy, eleg lesujto a velemenyed a testvereidröl. – Ellenkezöleg, sokra becsülöm öket – valaszolta Decado. – Nagyon kemeny voltal Acuas-szal szemben. ö tenyleg azt hitte, hogy Abaddon lelket menti meg. – Tudom, Katan. es bamulom öt erte, mindannyitokat bamullak. Magamra voltam dühös. Nekem nem könnyű, mert nincs meg bennem a hitetek. Szamomra a Forras egy rejtely, amit nem fejthetek meg. De megigertem Abaddonnak, hogy befejezem a küldeteset. Nagyszerű emberek vagytok, es pedig csak egy öreg harcos, aki elvezi a halalt. – Ne legy tul kemeny önmagaddal! Kivalasztott vagy. Ez nagy megtiszteltetes. – Ugyan mar! Veletlenül erkeztem a kolostorba, es Abaddon tul sokat latott ebben. – Nem – mondta Katan. – Gondolkozz: akkor jöttel, amikor az egyik testverünk meghalt. Ami meg ennel is több, harcos vagy, talan korunk legjobb kardvivoja. Könnyeden legyözted a templomosokat. es ami rendkivüli, te kifejlesztettel olyan kepessegeket, ami a mi esetünkben velünk született. A megmentesünkre siettel a Semmi Varaba. Hogyan is lehetne mas a vezetönk? es ha valoban az vagy... mi hozott közenk? Decado hatradölt, gyülekezö felhöket figyelte. – Azt hiszem, esni fog – jegyezte meg. – Probaltal mar imadkozni, Decado? – Biztosan esni fog. – Probaltal mar? – a szerzetes nem tagitott. Decado felül, es nagyot sohajtott. – Persze, hogy probaltam. De nem kaptam valaszt. Akkor is probaltam, amikor a Semmibe utaztatok... de a Forras nem felelt. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem azon az ejjelen tanultal meg repülni? Nem talaltal rank az idön tuli ködben? Azt hiszed, mindezt a sajat erödböl tetted? – Igen. – Akkor te feleltel a sajat imadra? – Igen. Katan elmosolyodott. – Akkor imadkozz tovabb. Ki tudja, mit vihetsz meg veghez? Most Decadon volt a kuncogas sora. – Te gunyolodsz rajtam, ifju Katan! Ezt nem tűrhetem el. Büntetesböl te vezeted ma az imadsagot, azt hiszem, Acuasnak pihenesre van szüksege. – Örömmel. A ret tuloldalan Ananais megsarkantyuzta a lovat. Melyen az allat nyakara hajolt, tovabb hajszolta, a patak kemenyen kopogtak a talajon. A sebesseg röpke mamoraban elfelejtette a gondjait, elvezte a verseny szabadsagat. Galand es Thorn fej-fej mellett haladt mögötte, de a lovuk nem ert fel a herelttel, es Ananais legalabb husz hosszal elöttük ert a patakhoz. Leugrott a fölre, megveregette a lo nyakat, tavol tartotta a viztöl, setaltatta, amig le nem hűlt. A többiek is leszalltak a nyeregböl. – Ez nem igazsagos! – mondta Galand. – Sokkal jobb lovad van,
gyorsasagra tenyesztettek. – De en nehezebb vagyok, mint ti ketten együtt – mondta Ananais. Thorn nem szolt egy szot sem, csak feloldalasan elvigyorodott, es megcsovalta a fejet. Kedvelte Ananaist, es örült a valtozasnak, amit azota vett eszre a ferfin, amiota a szöke lany beköltözött a kunyhojaba. Mintha elettelibb lett volna, nagyobb összhangban a vilaggal. Ilyen a szerelem. Thorn elete soran sokszor volt szerelmes, es hatvanket eves koraban is remelte, hogy ket vagy harom romanc var meg ra. Volt egy özvegy, akinek fent a magas eszakon volt egy maganyos birtoka, Thorn gyakran megallt nala reggelizni. Az asszony meg nem melegedett föl, de elöbb vagy utobb... Thorn ismerte a nöket. Semmi ertelme sietni. Beszelgess. Kerdezd öket magukrol. erdeklödj. A legtöbb ember azzal töltötte az eletet, hogy olyan gyorsan agyba jusson, ahogy a nö engedi. Ostobasag! Beszelgess elöbb. Tanulj. Utana simogass, gyengeden, szeretettel. Törödj velük. Azutan szeress es maradj. Thorn gyorsan megtanulta a lecket, mert csuf embernek született. Sok ferfi haragudott ra a sikereiert, de soha nem jutott eszükbe tanulni töle. Bolondok! – ujabb karavan erkezett Vagriabol ma reggel – mondta Galand a szakallat vakarva. – De a kincstar kezd kiürülni. Azok az atkozottak megduplaztak az araikat. – Az elado diktal – vont vallat Ananais. – Mit hoztak? – Nyilhegyeket, vasat, kardokat. Leginkabb lisztet es cukrot. o igen, es nagyobb mennyisegű bört. Lake rendelte. Egy honapra elegendö elelmünk van, de nem több. Thorn kuncogasa felbeszakitotta Galand beszamolojat. – Mi olyan mulatsagos? – Ha egy honap mulva meg elek, azt sem banom, ha ehes leszek! – Meg mindig erkeznek menekülök? – kerdezte Ananais. – Igen – felelte Galand –, de csökken a szamuk. Azt hiszem, megbirkozunk velük. A seregünk mar ketezer föböl all, de a vonalaink tulsagosan elnyujtottak. Nem szeretek ülni es varni, hol tamadnak. A Sarkanynal azt tanultuk, hogy az elsö csapas a mienk legyen. – Nincs mas valasztasunk – mondta Ananais –, mert akkora területet kell tartani az elkövetkezö hetekben, amekkorat csak lehet. Ha visszahuzodunk, benyomulnak. Most meg nem tudjak eldönteni, mit tegyenek. – Az emberek egyre ingerültebbek – mondta Thorn. – Nem könnyű nyugodtan varni, tul sokat gondolkoznak, kepzelödnek, aggodnak. Rayvan csodat tesz, egyik völgyböl a masikba utazik, batoritja öket, hösnek erzik magukat. De nem biztos, hogy ez eleg. – A gyözelem sokat ert, Ananais, de most mar többsegben vannak, akik egy csataban sem vettek reszt. es ezek az emberek idegesek. – Mit javasolsz? Thorn felvillantotta csuf vigyorat. – Nem en vagyok a tabornok, Feketemaszk. Te mondd meg! 15. Caphas eltavolodott a satortol, es leteritette a köpenyet a szaraz talajra, mint egy takarot, majd levette a sisakjat es letelepedett. Az egen ragyogtak a csillagok, de Caphas nem törödött velük. Gyűlölte a hideg es tiszta ejszaka üresseget, a templom biztonsagara vagyott es az ajzoszeres orgiakra, a kinkamra zenejere, az aldozat könyörgesenek edes hangjaira. Ezen a sivar tajon hianyzott az öröm. A nevetes. Különös kapcsolat jön letre a kinzomester es az aldozat között. Daccal es gyűlölettel kezdödik. Azutan jönnek a könnyek es a sikolyok. Utana a könyörges. Vegül, amikor a lelket mar megtörtek, a furcsa szeretet. Caphas hangosan karomkodott es felallt, a vagy haragba fordult. Kinyitott egy apro börzacskot es kivett egy hosszu Lorassium levelet. Gombocca gyűrte, bekapta es lassan ragni kezdte. Megszedült, amikor az iz szetaradt benne, erezte az alvo katonak almat es az aljnövenyzetben kucorgo borz ehes gondolatait.
Kizart mindent az elmejeböl, azt a jelenetet szerette volna ujraelni, amikor nemregiben egy leanygyermeket hoztak a kinkamraba... Rossz elöerzet szallta meg, visszalepett a jelenbe, a tekintete a fak között imbolygo arnyakat kereste. Ragyogo feny kelt elötte, lassan egy ezüstpancelos harcos alakjat öltötte fel, aki feher köpenyet a vallan atvetve hordta. A Kaoszlelek közelsege megmegrebbentette a jelenes körvonalait. Caphas behunyta a szemet, es kiugrott a testeböl, fekete lelekkardja es pajzsa azonnal a kezeben termett. A harcos kivedte a tamadasat es hatralepett. – Gyere es halj meg – gunyolodott Caphas. – Tizenket tarsad mar ugyis halott. Csatlakozz hozzajuk! A harcos nem szolt egy szot sem, csak kek szeme latszott az ezüst sisak rostelyan at. A harcos nyugodt tekintete es csendes önbizalma Caphas szivebe mart, a pajzsa zsugorodni kezdett. – Nem erhetsz hozzam! – sikoltotta. – A Kaoszlelek erösebb, mint a Forras! Nincs hatalmad ellenem! A harcos megcsovalta a fejet. – A fenebe veled! – orditotta Caphas, amikor a pajzsa eltűnt. Rohamra indult, vadul csapkodott. Acuas könnyeden kivedte a tamadast, majd melyen a templomos mellkasaba döfte a kardjat. A ferfi levegöert kapkodott, amikor a jeghideg kard feltepte a lelek husat. A lelke lassan meghalt, a test a földre zuhant. Acuas eltűnt. Ketszaz lepesnyire a fak között kinyitotta a szemet, es a varakozo Katan es Decado karjaiba tantorodott. – Minden templomos ör halott – mondta. – Szep munka – dicserte Decado. – ugy erzem, bemocskolt a gonoszsaguk. Mar akkor atkozotta valik az ember, ha megerinti öket. Decado csendben visszatert Ananais es szaz harcosa melle. Thorn Ananais baljan kucorgoit, Galand a jobbjan. A szaz harcos köze ötven egykori legiost is bevalogattak, bar bennük Ananais nem bizott meg maradektalanul. Decado ösztöneit tisztelte, de a Harmincak kepessegeiben meg ketelkedett. Ma kiderül, hogy a legiosok valoban mellette allnak-e, de egyenlöre kenyelmetlenül erezte magat kardjuk közeleben. Ananais a fak szeleig vezette a csapatat. Elötte allt a delnochi sereg szaz satra, egy sator hat embernek adott otthont. A satrak mögött kötöttek ki a lovakat. – elve akarom Breight-et es a lovakat is – suttogta Ananais. – Galand, vegy magadhoz ötven embert, es vezesd el a lovakat. A többiek kövessenek. – Megindult, melyen meghajolva, sötet pancelos harcosai szetszorodva követtek. Amikor elertek a satrakat, az emberek szetoszlottak, csendben felemeltek a ponyvaajtokat es nesztelenül beleptek. Török feszültek az alvo emberek torkanak, es hang nelkül erkezett a halal. A tabor szelen egy katonat termeszetes szüksegletei szolitottak, kigördült a. takarojabol, kilepett az ejszakaba. Egy fekete alarcos orias közeledett fele husz katonaval a nyomaban. Felorditott... es azonnal meghalt. Panik tört ki, emberek rohantak ki a satrakbol karddal a kezükben. Ananais ket katonat levagott, közben hangosan atkozodott. Mar közel jart Breight kek selyemböl keszült, a hirnökök feher lovas jelkepevel diszitett satrahoz. – Legio, hozzam! – orditotta, es elöretört. Egy katona tamadt ra landzsaval a kezeben, de Ananais kikerülte a döfest, sajat kardja dühös ivet irt le, es szilankokra törte a ferfi bordait. Ananais ment tovabb, feltepte a satorlapot, es belepett. Breight az agya alatt lapult, de Ananais a hajanal fogva rangatta ki a z ejszakaba. Thorn lepett Ananais melle. – Van egy apro gond, Feketemaszk – mondta. Az ötven legios körülvette Breight satrat, de körülöttük fegyverrel a kezben keszen alltak a delnochi katonak, csak a tamadasra szolito parancsra vartak. Ananais talpra rangatta Breight-et, es az elsö sorba nyomult. – Parancsold meg az embereidnek, hogy tegyek le a fegyvert, vagy
elvagom azt a nyomorult torkodat – sziszegte. – Igen, igen – nyöszörögte az ösz szakallu ember, es felemelte a kezet. – Ceska harcosai, tegyetek le a fegyvereiteket. Az en eletem tulsagosan ertekes ahhoz, hogy igy vesszek el. Engedjetek el öket, parancsolom. Egy sötet templomos lepett elö: – Szamunkra fabatkat sem ersz, öreg! Kaptal egy feladatot, hogy hozd le ezeket a kutyakat a hegyröl. Kudarcot vallottal. – Hatralenditette a karjat, es egy sötet tör csapodott Breight torkaba. Az öreg megtantorodott, es terdre hullott. – Fogjatok el öket! – parancsolta a templomos, es a delnochiak megindultak. A ket csapat összetalalkozott, Ananais vagott es szurt, mint molylepkek a fenyre gyűltek köre az ellenfelek. Kardja gyorsabban mozgott, mint szem követhette. A legio is kemenyen küzdött mellette, az öreg Thorn cselesen harcolt. Hirtelen patak dobogasa nyomta el a kardok csattogasat, es a delnochi sor megingott, amikor meglattak a küzdelem fele igyekvö friss csapatokat. Galand emberei kalapacskent csaptak le hatulrol, es pillanatok alatt szetszortak az ellenseget. Amikor Ananais elörerohant, üvöltve embereinek hogy kövessek, egy kard furodott az oldalaba. Felmordult es visszaütött, a vagas ledöntötte a tamadot a labarol. Decado Ananais fele ugratta a lovat, kinyujtotta a bal karjat. Az orias elkapta, es felugrott a szerzetes möge a lora. A többi legios követte peldajat, es a Koda harcosok kivagtattak a taborbol. Ananais körülnezett, Thornt kereste a tekintete, majd meglatta Galand mögött kapaszkodni. Kemeny öreg ficko, gondolta Ananais. Decado nem szolt semmit. epp az elöbb kapott jelentest Balantol, aki a Drenan mögött fekvö videket deritette fel, Ceska föerejenek gyülekezeset figyelte. Balan nem hozott jo hireket. Ceska nem vesztegette az idejet. A Duvadak mar megindultak, es Tenka nadir csapatainak eselye sem volt elebük kerülni. Balan szerint a sereg negy napon belül tabort fel a Koda völgyekben. Tenka legfeljebb bosszut allhat ertük, mert a földön nincs erö, amely megallithatna Ceska felszörnyeit. * Ananais belovagolt a varosba, egyenesen tartotta magat a nyeregben, bar a faradtsagtol szinte összeroskadt. Egy napot es ket ejszakat töltött a hadnagyaival, tajekoztatta öket Ceska villamgyors meneteleseröl. Sok parancsnok elhallgatta volna az informaciot, felve a szökevenyektöl es a harci szellem hanyatlasatol, de Ananais mindig azt vallotta, hogy a halni keszülö ferfiaknak joguk van tudni, mi var rajuk. De most elfaradt. Hajnal elött ket oraval a varos csendes volt, de meg igy is latott az utcan jatszo gyerekeket, akik megtorpantak, neztek, hogy lovagol el elöttük. Lova majdnem megbotlott a fenyes kövezeten, Ananais megnyugtatoan veregette meg a nyakat. – Legalabb olyan faradt vagy, mint en, igaz, öregfiu? Egy kopaszodo, vastag nyaku öregember lepett elö az egyik kertböl. Vörösre valt, haragos arccal nezett Ananaisra. – Te! – kialtotta, es a lovasra mutatott. Ananais megallitotta a lovat, a ferfi közelebb lepett, legalabb husz gyerek követte. – Velem akarsz szolni, baratom? – Nem vagyok a baratod, meszaros! Csak azt akartam, hogy nezd meg ezeket a gyerekeket. – Megneztem öket. Remek kölyköknek latszanak. – Remek, hmm? Remek szüleik voltak, de most az Ördög Mosolyanal rohadnak. es miert? Hogy villogtathasd a szep kardodat! – Befejezted? – Nem, a fenebe is! Mi törtenik ezekkel a gyerekekkel, amikor a Duvadak
megerkeznek? Valaha katona voltam, es tudom, hogy nem tarthatunk ki a pokolfajzatok ellen, bejönnek a varosba, es minden elölenyt elpusztitanak. Akkor mi törtenik ezekkel a gyerekekkel? Ananais sarkaval megerintette a lo veknyat, mire az engedelmesen elindult. – Helyes! – rikoltotta az öreg. – Menekülj a problematol! De emlekezz az arcukra, hallod? Ananais vegighaladt a kanyargos utcakon, vegül megerkezett a celjahoz, a tanacsteremhez. Egy fiatal fiu lepett elö, hogy elvezesse a lovat, es Ananais felsietett a marvanylepcsökön. Rayvan egyedült ült a teremben, szokasa szerint a kopott falfestmenyeket bamulta. Az utobbi nehany napban lefogyott. Ismet lancinget es szeles övet hordott, sötet hajat hatrafesülte, es a tarkojan összefogta. Ananaisra mosolygott es a mellette levö szekre mutatott. – Üdvözlet, Feketemaszk – mondta. – Ha rossz hireket hozol, varj egy kicsit. epp eleg bajom van anelkül is. – Mi törtent? – kerdezte Ananais. A nö legyintett es becsukta a szemet, keptelen volt megszolalni. Melyen beszivta a levegöt, majd kifujta. – Süt a nap? – kerdezte. – Igen, hölgyem. – Nagyszerű! Szeretem a napot a hegyek felett. Az elet igeretet hordozza. Ettel mar? – Nem. – Akkor menjünk le a konyhaba, es keressünk valamit. Majd a toronykertben eszünk. Egy dus, viragzo bokor arnyekaban ültek le, Rayvan egy vekni fekete kenyeret hozott es nemi sajtot, de egyikük sem nyult az etelhez. Megnyugtatoan hatott rajuk a csend. – Halottam, hogy szerencsesen megusztad – szolalt meg vegül Rayvan. – Hogy van az oldalad? – Gyorsan gyogyulok, hölgyem. Nem volt mely a seb, es az öltesek jol tartanak. – A fiam, Lucas meghalt tegnap ejjel. Le kellett vagnunk a labat... vermergezest kapott. – Sajnalom – mondta ügyetlenül Ananais. – Nagyon bator volt. Most mar csak Lake es Ravenna maradt. Hamarosan senki nem el mar. Hogyan jutottunk idaig, Feketemaszk? – Nem tudom. Hagytuk, hogy egy örült kerüljön hatalomra. – Biztos? Szamomra ugy tűnik, egy embernek annyi hatalma van, amennyit engedünk. Megmozgathatja Ceska a hegyeket? Kiolthatja a csillagok fenyet? Parancsolhat az esönek? Csak egy ember, es ha senki nem engedelmeskedne neki, elbukna. De az emberek nem teszik. Azt mondjak, hogy negyvenezer emberböl all a serege. Emberekböl! Drenai ferfiakbol, akik keszek mas drenai ferfiakat ölni. A nadir haborukban legalabb biztosak lehettünk abban, hogy ki az ellenseg. Most nincs ellenseg. Csak hűtlen barat. – Mit mondhatnek? – kerdezte Ananais. – Nincs valasz. Tenkat kellett volna megkerdezned. en csak harcos vagyok. Volt egyszer egy tanitom, aki azt mondta, a vilag minden vadaszanak elöre nez a szeme: oroszlanoknak, farkasoknak, embereknek, es a vilag minden zsakmanyanak oldalt vannak szemei, hogy könnyebben eszrevegye a vadaszt. Azt mondta, az ember nem különb a tigrisnel, termeszetes gyilkosok vagyunk, es elvezzük. Meg a hösök is, akikre emlekezünk, a haboru iranti rajongasunkat bizonyitjak. Druss volt minden idök legtökeletesebb gyilkologepe, az ö kepet szoktad nezni a falon. – Ez igaz – mondta Rayvan. – De Ceska es Druss különböznek egymastol. A Legendas mindig azert harcolt, hogy masok szabadon elhessenek. – Ne altasd magad, Rayvan. Druss azert harcolt, mert szeretett harcolni. Ehhez ertett a legjobban. Keleten a zsarnok Görben mellett harcolt, akinek a seregei varosokat, falvakat, nemzeteket tettek földdel egyenlöve. Ebben Druss is reszt vett, es nem mentegette magat. Neked sem kellene. – Azt akarod mondani, sosem leteztek igazi hösök? – en nem ismernek fel egy höst, ha a fenekembe harapna, akkor sem!
Nezd, Rayvan, mindegyikünkben benne el a vadallat. eletünk soran megtesszük, ami tölünk telik, de gyakran vagyunk undokok, kicsinyesek vagy szüksegtelenül kegyetlenek. Nem akarjuk, de igy születtünk. A hösök nagy reszere azert emlekezünk, mert gyöztek. Hogy gyözhess, kimeletlennek kell lenned. Celtudatosnak. Druss ilyen volt, ezert nem voltak baratai, csak tisztelöi. – Gyözhetünk, Ananais? – Nem. De okozhatunk akkora vesztesegeket Ceskanak, hogy masok gyözhessenek. Nem eljük meg Tenka visszatertet, Ceska mar elindult. De le kell kötnünk, vesztesegeket kell okoznunk neki, meg kell törnünk a legyözhetetlenseg mitoszat, amit a Duvadak köre epitett. – De meg a Sarkany sem tudott szembeszallni a vadallatokkal. – A Sarkanyt elarultak, nyilt terepen kellett harcolnia. es sokan közülük megöregedtek. Tizenöt ev hosszu idö, ök mar nem az igazi Sarkany voltak. Mi vagyunk a Sarkany! es az istenekre, megemlegetik a nevünket! – Lake keszitett nehany fegyvert, amit szereme, ha megneznel. – Hol talalom? – A deli negyedben, a regi istalloknal. De pihenned kellene elöbb, kimerültnek latszol. – Majd pihenek. – A ferfi feltapaszkodott, egy pillanatra megtantorodott, es elnevette magat. – Öregszem, Rayvan. Nehany lepest tavolodott, majd visszatert, jobb kezet a nö vallara tette. – Nem vagyok tul jo a szavakkal, hölgyem. De sajnalom Lucast. Jo ember volt, hala neked. – Menj es pihenj le. A napok egyre rövidebbek, es szükseged van az erödre. Szamitok rad, mi mind szamitunk rad. A ferfi tavozasa utan a falhoz lepett es elnezett a hegyek fele. Közeledett a halal. es nem banta. * Tenka kan emelygett a dühtöl. Kezeit nyers börszijakkal szorosan hatrakötöztek, öt magat pedig egy karcsu nyarfahoz kötöttek. Öt ember ült elötte a tabortűz körül, es a csomagjaiban kutattak. Az arannyal teli aprocska erszenyt mar megtalaltak, most a vezer, egy felszemű, tömzsi, mogorva gazember mellett hevert. Tenka kipislogta szemeböl a homlokarol csorgo vert, es igyekezett megfeledkezni horzsolasairol. Tulsagosan elmelyedt a gondolataiban, amikor belovagolt az erdöbe. Egy köparittya homlokon talalta, felig eszmeletlenül zuhant le a lovarol, de meg igy is sikerült kardot huznia, es megölni egyet a raronto banditak közül, mielött bunkoikkal levertek volna. Amikor razuhant a sötetseg, meg meghallotta a szavakat: megölte a batyamat. Ne öljetek meg, elve akarom. es most itt volt, alig nehany napra Kodatol, egy fahoz kötözve, alig nehany percre egy csuf halaltol. Tehetetlenül feszitette meg a köteleit, de szakertö kötözte meg. A laba fajt es egett a hata. A felszemű rablo felallt es a fahoz setalt, arcan keserűseg ült. – Te disznofalo barbar, megölted a batyamat! Tenka nem felelt. – Fogsz te meg imadkozni! Apro darabokra vaglak, megsütöm a husodat, es megetetem veled. Hogy tetszik? Tenka nem adta jelet, hogy hallotta volna, es a ferfi ökle ütesre lendült. Tenka megfeszitette az izmait, de a fajdalom igy is belemart. Amikor a feje lecsuklott, a rablo arcul ütötte. – Felelj, te nadir szarevö! Tenka vert köpött a földre, es megnyalta feldagadt ajkat – Beszelni fogsz, mire eljön a hajnal. edes dalokat is enekelsz majd. – Szurd ki a szemet, Baldur! – javallotta az egyik bandita. – Nem. Azt akarom, hogy mindent lasson. – Legalabb az egyiket – kerlelte a rablo. – Jo – mondta Baldur. – Esetleg az egyiket. – Elöhuzta töret, es lepett egyet
Tenka fele. – Ez hogy tetszene, nadir? Ha az egyik szemed az arcodon fityegne? Szellemkialtas visszahangzott az ejszakaban, fülhasito, földöntuli. – A het pokolra, mi ez? – pördült meg Baldur. A többiek vedelmezö jelet rajzoltak a szivük föle es a fegyvereikert nyultak. – Közelröl hallatszott – mondta az egyik, alacsony, homokszinű szakallas ember. – Talan egy macska. Igen, ugy hangzott, mint egy macska – mondta Baldur. – Rakjatok meg a tüzet. – Ket ember sietve szaraz fat halmozott a tűzre, Baldur pedig visszafordult Tenkahoz. – Hallottal mar ilyen hangot, nadir? Tenka bolintott. – Mi ez? – Erdei demon – felelte Tenka. – Nem hiszem. Egesz eletemben az erdöben eltem. Tenka vallat vont. – Akarmi volt, nem tetszett – mondta Baldur. – Gyorsabb halalod lesz: felvagjuk a hasadat, es itt hagyunk elverezni. Lehet, hogy epp az erdei demon talal rad! Meglenditette a karjat... Fekete tollu nyilvesszö csapodott a torkaba, es egy pillanatig döbbenten allt. Elejtette a keset, lassan a nyilvesszöhöz emelte a kezet. Kitagult a szeme, majd a laba nem birta tovabb, a földre zuhant. A masodik nyilvesszö is megerkezett a tisztasra, a homokszin szakalla bandita jobb szemebe furodott. A ferfi sikoltva esett össze. A maradek harom az erdö vedelmebe menekült, meg a fegyvereikröl is elfeledkeztek. Egy ideig csend honolt az erdöben, majd egy karcsu ki alak lepett elö a fak közül. Vilagosbarna tunikat es nadragot viselt, zöld burnusz takarta a hajat, rövid kard függött az oldalan. – Hogy vagy, Tenka? – kerdezte Renya kedvesen. – Örülök, hogy latlak – felelte a ferfi. – Oldozz ki! – Oldozzalak ki? – kerdezte a lany, es leült a tűz melle. Egy ilyen erös ferfit, mint te? Ugyan mar! Csak nem egy asszony segitsegere szorulsz? – Most nem megfelelö az idö erre a beszelgetesre, Renya. Vagd el a kötelemet. – es akkor veled tarthatok? – Persze – felelte Tenka. Tudta, nincs mas valasztasa. – Biztos vagy benne, hogy nem foglak akadalyozni? Tenka a fogat csikorgatta, igyekezett elnyomni haragjat, miközben Renya a fa möge setalt es elvagta a szijakat a kardjaval. Amikor a kötelek mar nem tartottak, Tenka elörezuhant, a lanynak kellett a tűz melle tamogatnia. – Hogy talaltal ram? – Nem volt nehez – tert ki a valasz elöl a lany. – Hogy erzed magad? – elek. eppenhogy! ovatosabbnak kell lennem, ha aterünk a hegyeken. Renya felkapta a fejet, kitagultak az orrlyukai. – Visszajönnek – mondta. – A fenebe! Add a kardomat – körülnezett, de a lany eltűnt a fak között. Tenka atkozodott, nagy nehezen felallt, lassan felemelte a kardjat. Nem volt sok kedve harcolni. Rettentö üvöltes harsant ismet, Tenka vere megfagyott. Renya szeles mosollyal lepett elö a fak közül. – Olyan gyorsan futnak, hogy szerintem meg se allnak a tengerig – mondta. – Miert nem fekszel le? – Ezt hogy csinaltad? – Van meg rejtett tehetsegem – mondta Renya. – Alabecsültelek, asszony – mondta Tenka, es leheveredett a tűz melle. – Vajon hany ferfi mondott effelet a szazadok soran? sohajtott Renya. * ejszaka ereszkedett a tajra, mire Renya es Tenka megpillantottak a Delnoch-hegyseg arnyekaban meghuzodo Dros Corteswain elhagyatott
erödjet. A varat Egei, az elsö Bronzgrof idejeben epitettek a vagriai tamadok ellen, de mar legalabb negyven eve nem hasznaltak. A köre epitett valaha viragzo varost is elhagytak. – Fura, nem? – kerdezte Renya, es szürke hatasat közelebb kormanyozta Tenkahoz. – Corteswaint mindig ostobasagnak tartottam – felelte Tenka, es felnezett a vaskos falakra. – Egei egyetlen tevedese. Nincs mas eröd egesz Drenaiban, ami soha nem latott csatat. A lovak pataja visszhangot vert az ejszakaban, amikor atsetaltak a fökapun. A faanyagot regen eltavolitottak, a könyilas fogatlan szajkent vart rajuk. – Nem taborozhatnank a szabadban? – kerdezte Renya. – Ott tul sok az erdei demon – felelte Tenka, es lebukott a lany trefas ütese elöl. – allj! – szolt egy reszketö hang, es Tenka szeme összeszűkült. A kapuban öregember allt rozsdas lancingben, a kezeben törött hegyű landzsa. Tenka visszafogta lovat. – A nevedet! – szolt az öreg. – Pengetancos a nevem. ö a felesegem. – Baratkent erkezel? – Nem jelentünk fenyegetest senki szamara, aki nem akar artani nekünk. – Akkor belephettek – mondta az öreg. – A tabornok megengedi. – Te vagy az eröd tabornoka? – Nem. ö a tabornok – felelte az öreg, es az üres levegöre mutatott. – Nem latod? – Hat persze, bocsass meg! Üdvözletem a parancsnokodnak. Tenka belovagolt a kapun, es leszallt a nyeregböl. Az öreg santikalva megindult feleje. Legalabb nyolcvanevesnek tűnt, vekony, szallongo feher haja mint hegyi para vette körül sarga koponyajat. Beesett arca volt, kek karikakkal a szeme alatt. – Ne tegyetek ellenseges mozdulatot – figyelmeztetett. ijaszok figyelik minden lepeseteket! Tenka felnezett, a falakon azonban csak alvo galambokat latott. – Nagyon hatekony – jegyezte meg. – Meghivtok vacsorara? – Ha megerdemled. – es megerdemlem? – A tabornok szerint ugy festesz, mint egy nadir. – Ez igaz, de a drenai seregben szolgalok. Tenka kan vagyok, a Sarkany tisztje. Bemutatnal a tabornoknak? – Ket tabornok is van – felelte az öreg. – ö Orrin, az elsö tabornok. Hogun felderitöuton van. Tenka melyen meghajolt. – Hallottam mar Orrin tabornokrol. Bamulatos eröfesziteseket tett Dros Delnoch vedelmeben. – A tabornok azt mondja, szivesen latunk, es csatlakozhatsz hozza a szallasan. Az en nevem Ciall. Ciall Dun. – Az öreg letette a törött landzsat, es elbotorkalt a sötet torony fele. Tenka meglazitotta a nyeregszijat, es hagyta a lovat legeleszni. Renya követte a peldajat, majd elindultak Ciall Dun utan. – örült – mondta Renya. – es egyedül van. – artalmatlannak nezem. es biztos van ennivaloja. Szivesen takarekoskodnek a sajatunkkal. Figyelj, akikröl beszel, Dros Delnoch eredeti parancsnokai voltak, amikor az ösöm Ulric ellen harcolt. Orrin es Hogun voltak a tabornokok, mielött Rek lett a Bronzgrof. Vegyünk reszt a jatekban, legyünk kedvesek vele. A tabornok szobajaban Ciall harom szemelyre teritett meg. Egy üveg vörösbort tett az asztal közepere, es valami forrt az edenyben a tűz fölött. Az öreg reszketö kezekkel töltötte meg a tanyerokat, imadkozott a Forrashoz, es nekilatott a vacsoranak. Tenka megkostolta a levest, kesernyesnek, de kellemesnek talalta az izet. – Mind halottak – mondta Ciall. – Nem vagyok örült, tudom, hogy halottak, de akkor is itt vannak. – Ha latod öket, akkor itt vannak – mondta Renya.
– Ne tarts bolondnak, asszony! Latom öket, es meselnek nekem. Gyönyörű törteneteket. ök megbocsatanak. Az emberek nem, de a szellemek jobbak az embereknel. Okosabbak. Tudjak, hogy az ember nem lehet mindig erös. Tudjak, hogy vannak pillanatok, amikor nem tehetsz rola, de menekülsz. ök megbocsatottak, azt mondtak, lehetek itt katona. Megbiznak bennem, hogy vigyazzak az erödre. Ciall arca eltorzul, es az oldalahoz kapott. Renya lenezett es latta, hogy ve r szivarog a lancok közül, es lassan a fapadra csöppen. – Megserültel – mondta. – Semmiseg. Nem is erzem. Jo katona vagyok mar, azt mondjak. – Vedd le a lancinget – kerte halkan Tenka. – Nem. Szolgalatban vagyok. – Vedd le, azt mondtam! – mennydörögte Tenka. – Hat en nem vagyok tabornok? Nem lesz engedetlenseg, amig en itt vagyok. – Igen, uram – mondta Ciall, es ujjai az öreg kapcsolat bogoztak. Renya segitett neki, es lassan lehuztak a lancinget, közben az öreg egyetlen hangot sem hallatott. Hatan korbacs ütötte sebeket viselt. Renya atkutatta a komodokat es szekrenyeket, vegül talalt egy öreg inget. – Hozok vizet – mondta. – Ki tette ezt veled, Ciall? – kerdezte Tenka. – Lovasok... tegnap. Valakit kerestek. – Az öreg szeme megvillant. – Teged kerestek, nadir herceg. – Elhiszem. Renya visszatert, egy rezedenyben vizet hozott. ovatosan lemosta az öreg hatat majd csikokra hasitotta az inget, es a legcsufabb sebeket bekötözte. – Miert korbacsoltak meg? Azt hittek, tudod, hol vagyok? – Nem – mondta szomoruan Ciall. – Azt hiszem, elveztek. A szellemek semmit nem tehettek, de nagyon sajnaltak, azt mondtak, batran viseltem. – Miert elsz itt, Ciall? – kerdezte Renya. – Elfutottam, hölgyem. Amikor a nadirok tamadtak, elmenekültem. Nem volt hova mennem. – Miota elsz itt? – Regota, nagyon regota. Talan evek ota. Itt nagyon jo, sok ember van, akivel beszelgethetek. Tudod, megbocsatottak nekem. es fontos feladatom van. – Mi a feladatod? – Egei követ örzöm. A kapu mellett all, es az irtak ra, hogy a Drenai birodalom elbukik, ha senki nem allomasozik Corteswainben. Egei sokat tudott, itt is jart, de nem talalkozhattam vele, akkor meg nem voltam itt regota , es a szellemek nem biztak bennem. – Feküdj le, Ciall – mondta Tenka. – Pihenesre van szükseged. – Elöször el kell rejtenem a lovakat – mondta Ciall. – A lovasok visszajönnek. – Majd en intezkedem – igerte meg Tenka. – Renya, segits neki lefeküdni. – Itt nem alhatok, ez a tabornok agya. – Orrin megengedi. Majd Hogunnal alszik az ejszaka. – Jo ember – mondta Ciall. – Büszke vagyok, hogy alatta szolgalhatok. Mind jo emberek, meg akkor is, ha halottak. – Pihenj, Ciall. Majd reggel beszelünk. – Te vagy a nadir herceg, aki megrohamozta a vagriai portyazokat Purdol mellett? – Igen. – Megbocsatasz nekem? – Megbocsatok – mondta Tenka kan. – Most aludj. * Tenka a varudvar köven csattogo lopatak zajara ebredt. Felrerugta a
takarot, felebresztette Renyat, es az ablakhoz lopoztak. Husz lovast lattak az udvaron, akik Delnoch vörös egyenruhajat viseltek, fenyes bronzsisakjukon pedig fekete tollforgo lobogott. Vezetöjük, egy kecskeszakallas, magas ferfi mellett a Tenkat foglyul ejtö egyik bandita allt. Ciall, törött landzsajaval a kezeben, kibicegett az udvarra. – allj! -mondta. erkezese eloszlatta a feszültseget, a lovasok nevetgelni kezdtek. Vezetöjük csendet intve felemelte a karjat, majd elörehajolt a nyeregben. – Ket lovast keresünk, öreg. Itt vannak? – Nem latunk szivesen benneteket az erödben. A tabornok azt parancsolja, tavozzatok. – Nem tanultad meg a tegnapi lecket, bolond? – Kenyszeritenünk kell a tavozasra? – kerdezte Ciall. A bandita sugott valamit, a parancsnok bolintott, es megfordult a nyeregben. – A nyomkövetö szerint itt vannak. Fogjatok el az öreget, es birjatok szora! A lovasok kezdtek lenyergelni. Ciall torkabol harci üvöltes röppent fel. A tiszt felig hattal allt neki, amikor a törött landzsa atszurta az oldalat. Felsikoltott, majdnem leesett a nyeregböl. Ciall kirantotta a fegyvert a sebböl, es ujra lecsapott, de az egyik balra allo lovas megbillentette a landzsajat, elöreugratta a lovat, es Ciall felemelkedett a földröl, amikor a vashegy a testebe hatolt. A landzsa eltört, az öreg a kövezetre zuhant. A tiszt visszakapaszkodott a nyeregbe. – Vigyetek innen, meg elverzek! – es a lovasok? – kerdezte a nyomolvaso. – A fenebe velük! Delnochig mindenütt az embereink varjak, nem menekülhet. Vigyetek innen! A nyomkövetö megfogta a tiszt lovanak kantarszarat, es a csapat kiügetett a kapun. Tenka lerohant az udvarra, leterdelt a halalosan sebesült Ciall melle. – Hösi tett volt, Ciall Dun – mondta, es felemelte a ferfi fejet. Ciall elmosolyodott. – Gyöztek – mondta. – A kö. – Te akkor is itt leszel. A tabornokkal es a többiekkel. – Igen. A tabornok üzenni szeretne neked, de nem ertem. – Mit mond? – Azt, hogy keresd a Kapun tuli kiralyt. Te erted? – Igen. – Volt valaha egy felesegem... – suttogta Ciall, es meghalt. Tenka lezarta az öreg szemet, felemelte a törekeny testet, es a kaputorony melle vitte. Egei sziklaja mellett helyeztek örök nyugovora, a törött landzsat Tenka az öreg kezeben hagyta. – Tegnap este a Forrashoz imadkozott – mondta. – en nem hiszek semmilyen istenben, de ha letezel, kerlek, vedd magadhoz a lelket. Nem volt gonosz ember. Renya az udvaron vart ra. – Szegeny ember – sohajtott Renya. A ferfi megölelte, megcsokolta a homlokat. – Ideje menni – mondta. – Hallottad, mit mondtak, mindenütt örjaratok varnak rank. – Elöször eszre kell venniük. Azutan el kell kapniuk. Csak egy oranyira jarunk a hegyektöl, es amerre en megyek, nem fognak követni. Egesz reggel lovagoltak, a fak szelehez huzodtak, csak ovatosan mereszkedtek ki a nyilt terepre. Ketszer lattak lovasokat a tavolban. Delre elertek a delnochi csucsok labat, es Tenka elindult felfele. Alkonyatra a lovak kimerültek, leszalltak hat a nyeregböl es taborhelyet kerestek. – Biztos vagy benne, hogy itt at lehet kelni? – kerdezte Renya es szorosabbra huzta magan a kabatjat. – Igen. De lehet, hogy a lovakat nem vihetjük magunkkal. – Hideg van. – Lesz meg hidegebb is. Meg legalabb haromezer labnyit kell masznunk.
ejszaka összebujva aludtak a takarok alatt. Tenka alma nyugtalan volt, hiszen lehetetlen feladatot allitott maga ele. Miert követnek a nadirok? ök meg jobban gyűlöltek, mind a drenaik. Ket vilag harcosa. Kinyitotta kek szemet, es a csillagokat figyelte, varta, hogy eljöjjön a hajnal. A reggel giccses pompaval erkezett, karminvörösben fürdött az eg, mintha oriasi seb tatongott volna keleten. A sietös reggeli utan utra keltek, egyre magasabbra kapaszkodtak fel a csucsok között. A reggel folyaman haromszor szalltak le a lorol, es hogy pihentessek öket, gyalog vezettek az allatokat a hofoltos uton. Messze alattuk Renya delnochi lovasok vörös köpenyet vette eszre. – Megtalaltak! – kialtotta. Tenka megfordult. – Tul messze vannak. Ne aggodj. Alkonyat elött egy oraval egy hegytetöre ertek. Alattuk remisztö meredeken ereszkedett a hegyoldal. Balra keskeny ösveny futott vegig a jeges sziklak között, az ut sehol sem volt hat labnal szelesebb. – Ugye nem arra megyünk? – kerdezte Renya. – De igen. Tenka indulasra ösztökelte lovat. Az allat szinte azonnal megcsuszott, de visszanyerte egyensulyat. Tenka magasra kenyszeritette a lo fejet, es megnyugtatoan dünnyögni kezdett. Bal laba a sziklat erintette, a jobb a szeditö melyseg felett lengedezett, nem mert megfordulni a nyeregben, hogy lassa, Renya követi-e. A lo lassan haladt, fület hatracsapta, szeme nagyra tagult a felelemtöl, a nadir vagy sathuli hatasokkal ellentetben nem szokott hozza a hegyekhez. Az ösveny lassan kanyargott a hegyek között, helyenkent kiszelesedett, helyenkent veszelyesen összeszűkült. Az utasoknak egyszer tükörsima jegtabla keresztezte az utjat. epp eleg hely volt ahhoz, hogy Tenka leszalljon a nyeregböl, ovatosan megközelitette, es megvizsgalta a jeget. A felszint frissen hullott ho porozta, de alatta attetszö siman csillogott ajeg. – Visszafordulhatunk? – kerdezte Renya. – Nem, nem tudjuk megforditani a lovakat. es a delnochi lovasok mar elertek az ösvenyt. Tovabb kell mennünk. – Ezen keresztül? – Majd vezetjük a lovakat – mondta Tenka. – De ha megcsuszik, ne fogd vissza. erted? – Ez ostobasag – bamult le a lany a több szaz meterrel alattuk fekvö sziklakra. – Ezzel egyetertek – felelte savanyu fintorral Tenka. Maradj a szikla felöli oldalon, ne csavard a kantarszarat a kezedre. Kesz vagy? Tenka ralepett a csuszos jegre, ovatosan emelgette labait a hoporozta uton. Megrantotta a kantart, de a lo nem volt hajlando elindulni, remülten remegett. Tenka visszalepett, atkarolta a lo nyakat, a fülebe suttogott. – Nincs semmi baj, nemes sziv – sugta. – Tudom, hogy a lelked melyen batorsag lakik. Ez csak egy nehez ösveny. Itt leszek melletted. – Nehany percig folytatta a mondokajat, simogatta a lo nyakat. – Bizz bennem. Setalj velem egy kicsit. Kilepett a lejtöre, meghuzta a kantart, es a lo elindult. Lassan, ovatosan maguk mögött hagytak a biztos talajt. Renya lova megcsuszott, de visszanyerte az egyensulyat. Tenka hallotta, hogy baj van, de nem nezett hatra. A biztonsagos szikla mar csak nehany lepesre volt, de eppen amikor Tenka ralepett, a lo megcsuszott, remülten felnyeritett. Tenka szorosan megragadta a kantart, bal laba lekorcsolyazott a sziklaparkanyra es megakadt egy kiallo köben. A lo visszacsuszott a jeges lejtön. Tenka kar- es hatizmai megfeszültek, ugy erezte, karja mindjart leszakad a vallarol. Szerette volna elengedni a kantart, de nem tudta, mert ösztönösen a csuklojara tekerte a szijat, es ha a lo lezuhan, ö is követi. eppoly hirtelen, mint ahogy megcsuszott, a lo szilard talajra ert, es Tenka segitsegevel visszaküzdötte magat az ösvenyre. Tenka nekiroskadt a sziklafalnak, a lo hozzadugta az orrat, es Tenka megsimogatta. A csukloja verzett, a bör melyen belevagott a börebe.
– Szamar! – mondta Renya, miutan lovaval biztonsagba jutott. – Nem tagadom, de megcsinaltuk – mondta Tenka. – Innen mar kiszelesedik az ut. es nem hiszem, hogy itt a delnochiak atjutnak! – Szerintem szerencses csillagzat alatt születtel, Tenka kan. De ne hasznald el az összes szerencsedet, mielött a nadirokat elerjük. Egy szűk barlangban szalltak meg ejszakara, elöször a lovakat etettek meg, azutan a nyereg möge kötözött fabol tüzet raktak. Tenka levette premes kabatjat, es lefeküdt a tűz melle teritett takarora, hogy Renya megmasszirozhassa a vallat. A loert valo küzdelem megviselte az izmait, es a nadir herceg alig tudta megmozditani a jobb karjat. Renya gyengeden megtapogatta a vallcsontot es a duzzadt izmokat. – Pocsekul nezel ki – allapitotta meg. – Az egesz tested csupa horzsolas. – Belülröl meg rosszabb. – Nem vagy ehhez tul öreg? – incselkedett a lany. – Egy ferfi akkor öreg, ha annak erzi magat, asszony! csattant fel Tenka. – es milyen öregnek erzed magad? – Legalabb kilencvennek – adta meg magat a ferfi. Renya betakarta, es leült melle, nezte az ejszakat. Itt, messze a haborutol minden olyan bekes, gondolta. Az igazat megvallva, nem erdekelte, hogy mi lesz Ceskaval, csak az, hogy Tenka mellett maradhasson. A ferfiak olyan ostobak, fogalmuk sincs a valo eletröl. A szerelem az, ami szamit. Az egymas irant erzett szerelem. A kez erintese, a sziv erintese. A valakihez tartozas öröme, az osztozase. Mindig is lesznek zsarnokok, mert az emberek nem kepesek nelkülük letezni. Mert zsarnokok nelkül nincsenek hösök. es az emberiseg nem elhet hösök nelkül. Renya beburkolozott a takarojaba, es az utolso adag fat is rarakta a tűzre. Tenka melyen aludt, feje a lonyergen pihent. – Hol lennel te Ceska nelkül, szerelmem? – kerdezte, mert tudta, hogy a ferfi nem hallja. – Azt hiszem, nagyobb szükseged van ra, mint ram. Tenka szeme kinyilt, almosan elmosolyodott. – Nem igaz. – es aludt tovabb. – Hazug – kucorodott melle a lany. 16. Faljaro, Belter es Pogany hason fekve figyeltek a drenai tabort. Husz katona ült öt tabortűz körül. A foglyok hattal egymasnak kötözve ültek a tabor közepen, örök jarkaltak körülöttük. – Biztos vagy benne, hogy szükseg van erre? – kerdezte Belter. – Igen – valaszolta Faljaro. – Ha megmentünk ket sathuli harcost jobb eselyeink lesznek, amikor a segitsegüket kerjük. – Jol örzik öket – mormolta az öreg. – Egyetertek – szolt Pogany. – Egy ör vigyazza a foglyokat, ket masikat latok az erdö szelen, es egy negyedik var bent a fak között. – Megtalalod? Pogany elvigyorodott. – Persze. De mi lesz a masik harommal? – Keresd meg az erdeit, es hozd el a panceljat – kerte Faljaro. Pogany eltűnt, es Belter Faljaro melle csuszott. – Csak nem akarsz lemenni? – De igen. Cselt vetek, ebben vagyok jo. – Ez nem sikerülhet. Elkapnak bennünket. – Kerlek, Belter, nem akarok több lelkesitö beszedet hallani, meg elbizom magam. – Nos, en nem megyek le. – Nem is kertelek. Fel ora mulva tert vissza Pogany. Az ör felszereleset a vörös köpenybe burkolta. – Elrejtettem a testet, ahogy tudtam – mondta. – Mikor valtjak öket? – Egy ora mulva, talan hamarabb – mondta Belter. – Nincs eleg idönk. Faljaro kibontotta a csomagot, megvizsgalta a tartalmat, majd felvette a
mellvertet. Nem illik ram tökeletesen, de inkabb legyen nagy, mint szűk, gondolta. – Hogy nezek ki? – kerdezte, es feltette a tollforgos sisakot. – Nevetsegesen – mormolta Belter. – Egy pillanatra sem fogod megteveszteni öket. – Öreg – sziszegte Pogany –, megfajdul a fülem a szavaidtol! Harom napja hallgatom, de mar betegge teszel. Csukd be a szad. Belter csipös valaszt keszült adni, de a fekete ferfi tekintete megallitotta. Az orias kesz lenne megölni öt! Megfagyott a ver az ereiben, es elfordult. – Mi a terved? – kerdezte Pogany. – Harom ört allitottak, de csak egyet a foglyok melle. Megyek, felvaltom. – es a masik kettö? – Azt meg nem talaltam ki. – Kezdetnek nem rossz – mondta Pogany. – Ha sikerül, es a katona lefekszik, közelitsd meg a masik kettöt. Tartsd keszenletben a törödet, es mozdulj, amikor jelzek. Faljaro megnyalta a szaja szelet. Tartsa keszenletben a töret? Nem volt biztos benne, hogy lesz mersze barkibe is beleszurni. A növenyzet rejtekeben a ket ferfi atlopozott a tabor fele. Ragyogott az egen a hold, de neha felhö rejtette el, sötetsegbe taszitva a tisztast. A tüzek mar csak parazslottak, a katonak melyen aludtak. Pogany szajat Faljaro fülehez szoritotta, es ugy suttogta: – Tiz lepes az elsö alvo katona. Legközelebb ha felhö takarja a holdat, lopozz oda, es feküdj le. Ha kitisztul az eg, kelj fel es nyujtozz egyet. Vegyen eszre az ör. Faljaro bolintott. Nema csendben, feszültsegben teltek a percek, mire sötet lett megint. Faljaro azonnal mozdult, abban a pillanatban feküdt le, amikor a hold ujra elöbukkant. Felült, szelesre tart karokkal nyujtozkodott, es intett az örnek. Felallt, lopva körülnezett, es elvette az egyik alvo landzsajat. Mely levegöt vett, es asitozva atsetalt a tisztason. – Nem tudok aludni – mondta az örnek –, nedves a föld. – Meg mindig jobb, mint itt allni – morgott az ör. – Miert ne? – ajanlotta föl Faljaro. – Menj, pihenj le, majd en örködöm. – Rendes töled – mondta a katona. – De nemsokara ugyis levaltanak. – Ahogy akarod – asitott ujra Faljaro. – Meg nem lattalak – mondta a katona. – Melyik csapatba tartozol? Faljaro elvigyorodott. – Kepzelj el egy embert, olyan az arca, mint egy bibircsokos disznonak, es az agya, mint egy retardalt galambnak. – Gideus Dün – mondta a katona. – Balszerencse. – Lattam mar rosszabbat is – tarsalgott Faljaro. – en meg nem – felelte az ör. – Kell, hogy legyen egy hely, ahol tenyesztik ezeket a hülyeket. ugy ertem, miert tamadjuk meg a sathulikat? Mintha nem lenne eleg atokverte bajunk Kodaban, Megall az esz! – Az enyem is – mondta Faljaro. – De amig fizetnek... – Miert, te megkaptad a zsoldot? en negy honapja varok ra! – haborodott fel a masik. – Csak trefaltam – mondta gyorsan Faljaro. – Persze, hogy nem fizettek. – Ezzel ne trefalj, ember, igy is epp eleg bajunk van. A masik ör csatlakozott hozzajuk. – Cal, ez mar a valtas? – Nem, nem tudott aludni. – Hat, en felkeltem öket. Mar eleget acsorogtam itt! mondta a masodik katona. – Ne legy bolond – tanacsolta az elsö. – Ha felkelted Gideust, megbotoznak. – Miert nem pihensz le? – kerdezte Faljaro. – Majd en örködöm, mar ugyis felebredtem. – A fenebe is, azt hiszem, megteszem – mondta az elsö. Ket labon jaro hulla vagyok mar. Kösz, haver – csapott Faljaro vallara, majd elvonult a többiek köze aludni.
– Ha le akarsz dölni az erdö szelen, felkeltelek, amikor keszülödik a valtas – javasolta Faljaro. – Nem, köszönöm. Legutobb, amikor az ört alva talaltak, Gideus felakasztatta. A fattyu! Ezt nem kockaztatom. – Ahogy akarod – mondta közönyösen, dobogo szivvel Faljaro. – A rohadekok megint letiltottak a szabadsagokat – mondta az ör. – Negy honapja nem lattam a felesegemet meg a kölyköket. – Faljaro a kezebe vette a töret. – Nehez az elet a farmon. atkozott adok! Mindegy, legalabb elek. – Igen, ez is valami – bologatott Faljaro. – Moslek ez az elet, nem? es barmikor Kodaba küldhetnek minket, hogy öljük meg a magunkfajtat. Moslek az egesz! – Igen. – Faljaro felemelte a hata mögött a töret, keszen arra, hogy a masik torkaba döfje. A katona atkozodni kezdett. – Megis megfogadom a tanacsodat – mondta. – Ez a harmadik ejszaka, hogy örsegre beosztanak. De megigered, hogy felkeltesz? – Megigerem- mondta megkönnyebbülten Faljaro. De ekkor Pogany lepett elö az arnyekbol, es töre egyetlen pillanat alatt felhasitotta az ör torkat. Faljaro azonnal cselekedett, felfele döfött, a penge az allcsont alatt hatolt a katona nyakaba, es markolatig nyomta az agyba. A ferfi egyetlen hang nelkül esett össze, de Faljaro meg latta az utolso pillantasat, es elfordult. – Pogany odaugrott hozza. – Szep munka volt. Szabaditsuk ki a foglyokat, es tűnjünk el innen. – Jo ember volt – suttogta Faljaro. Pogany megragadta a vallat. – Sok jo ember halt meg Kodaban. Szedd össze magad. Menjünk! A ket fogoly nema csendben nezte vegig a gyilkossagokat. Mindketten a sathulik törzsi ruhajat viseltek, arcukat felig eltakarta a burnusz. Pogany odalepett hozzajuk, kese darabokra szelte a köteleiket. Faljaro csatlakozott hozza, leterdelt az elsö harcos melle, aki elhuzta a burnuszt az arca elöl, es mely levegöt vett. Erös, sötet arc bukkant elö, görbe orr ült a dus fekete szakall felett, melyen ülö szeme feketen villant a holdfenyben. – Miert? – kerdezte. – Majd kesöbb beszelünk – mondta Faljaro. – A lovaink arra vannak. Csendben mozogjatok. A ket sathuli követte öket az erdö sötetjebe. Egy perccel kesöbb megtalaltak Beltert es a lovakat. – Most mondd el, miert – kerte a sathuli. – Azt akarom, hogy vezessetek el a taborotokba. Beszelni akarok a sathulikkal. – Nincs semmi mondanivalod, amit meghallgatnank. – Ezt nem tudhatod elöre. – Tudom, hogy drenai vagy, es ez eleg. – Semmit nem tudsz – mondta Faljaro, levette a sisakot a fejeröl es messzire hajitotta. De most nem vitatkozom. Szallj fel a lora, es vigyel el a nepedhez. – Miert tennem? – Mert az vagyok, aki. Tartozol nekem. – Semmivel nem tartozom. Nem kertem, hogy szabadits ki. – Nem arrol a tartozasrol beszelek. Figyelj ram, ember gyermeke! A holtak hegyeröl tertem vissza a szazadok köden at. Nezz a szemembe! Latod Sheol remsegeit? Joachimmal vacsoraztam, a legnagyobb sathuli herceggel. Elviszel a hegyeitek köze, es majd az uratok dönt. Joachim lelkere, ennyivel tartoztok! – Könnyű a hires Joachimra hivatkozni – mondta a ferfi, de latszott, hogy kenyelmetlenül erzi magat –, hiszen mar több, mint szaz eve halott. – Nem halt meg – mondta Faljaro –, es a lelke elborzad a sathuli gyavasag lattan. Megkert, hogy adjak nektek egy eselyt, hogy magatokra talaljatok, rajtatok mulik, eltek-e vele. – es mit mondasz, te ki vagy?
– Megtalalod a kepmasomat a sirtermetekben, ott allok Joachim mellett. Nezz ram, ember, es mondd meg, ki vagyok! A sathuli bizonytalanul megnyalta a szaja szelet, telve babonas felelemmel. – A Bronzgrof? – Regnak vagyok, a Bronzgrof. es most vezess! Egesz ejjel lovagoltak. A delnochi hagonal balra fordultak, at szamtalan hagon, be a hegyseg szivebe. Negy alkalommal allitottak meg öket sathuli örjaratok, de mindig tovabbmehettek. Vegül delben, amikor a nap a legmagasabbra emelkedett, belovagoltak a rejtett völgy melyet megtöltö, ezernyi feher hazbol allo varosba. Egyetlen epület emelkedett a többi föle, a sathuli hercegi palota. Faljaro meg soha nem jart itt. A drenaik közül csak kevesen kaptak ide meghivast. Gyerekek gyülekeztek az ut szelen, hogy megbamuljak öket, es ahogy közelebb ertek a palotahoz, ötven görbe kardot es feher köpönyeget viselö harcos sorakozott fel ket oldalt mellettük. A palota kapujaban keresztbe font kezzel egy magas, szeles vallu, büszke arcu ferfi vart rajuk. Faljaro megallitotta lovat a kapu elött es vart. A ferfi leengedte a kezet es elörelepett, sötetbarna szemet Faljaro szemebe melyesztette. – Azt allitod, hogy halott ember vagy? – kerdezte a sathuli. Faljaro vart, nem szolalt meg. – Ha ez igaz, nem banod, ha keresztüldöflek a kardommal? – Meghalhatok, mint barki mas – mondta Faljaro. – Egyszer mar meghaltam. De nem te fogsz megölni, ne jatszadozzunk hat a szavakkal. Engedelmeskedj a sajat vendegfogado törvenyeiteknek, es kinalj ebeddel. – Jol jatszod a szerepedet, Bronzgrof. Szallj le a lorol es kövess. A palota nyugati szarnyahoz vezette öket, egy marvanyfürdöbe, hogy lemossak az ut porat. Ferfiszolgak alltak rendelkezesükre, akik illatszereket szortak a vizbe. Belter nem szolalt meg. – Nem maradhatunk sokaig, grof ur – mondta Pogany. Mennyi idöt adsz nekik? – Meg nem döntöttem el. Pogany belemartozott a meleg vizbe, a fejet is a felszin ala dugta. Faljaro egy szolgat szolitott es szappant kert. A ferfi meghajolt, elhatralt majd egy kristalyedennyel tert vissza. Faljaro a fejere öntötte az edeny tartalmat, majd tükröt es borotvat kert, es megborotvalkozott. Faradt volt, de kezdte jobban erezni magat. Amikor felsetalt a marvanylepcsön, egy szolga szaladt ele, es köntöst teritett a vallara. Ezutan egy haloszobaba vezettek, ahol megtalalta gondosan kikefelt ruhait. Elövett egy tiszta inget a zsakjabol, gyorsan felöltözött, es a fejere tette bör hajpantjat. Hirtelen meggondolta magat, levette a börpantot, es addig kutatott a zsakban, amig meg nem talalta az opallal diszitett ezüstpantot. Feltette, es egy masik szolga tükröt hozott. Faljaro megköszönte, elegedetten nyugtazta a ferfi szemeböl arado csodalatot. Felemelte a tükröt es megnezte magat. Elhiszik neki, hogy ö Rek, a harcos grof? Pogany adta az ötletet, amikor arrol beszelt, hogy az emberek mindig könnyen elhiszik, hogy a masik erösebb, gyorsabb, ügyesebb, mint ök. Azt mondta, hogy Faljaro kepes elhitetni, hogy herceg, orgyilkos vagy tabornok. Akkor mar miert ne egy halott hös? Hisz ki bizonyithatja be, hogy hazudik? Faljaro kilepett a szobabol. Az ajto elött allo dardas harcos fejet hajtott, es intett, hogy kövesse. Egy tagas terembe vezettek Faljarot, ahol a kapuban mar latott fiatal ferfi vart ra a ket megmentett sathuli es egy fako barna köntöst viselö öreg tarsasagaban. – Üdvözöllek – mondta a sathuli vezer. – Van itt valaki, aki nagyon szeretne talalkozni veled. – Az öregre mutatott. – ö Raffir, szent ember. Joachim Sathuli vereböl szarmazik, a törtenelem szakertöje. Lenne nehany kerdese Dros Delnoch ostromarol. – Szivesen valaszolok barmilyen kerdesre. – Biztos vagyok benne. Egy masik hasznos kepesseggel is rendelkezik Raffir, kepes szot erteni a holtak szellemevel. Ma este szertartast tartunk, biztos vagyok benne, hogy örömmel csatlakozol hozzank.
– Termeszetesen. – A magam reszeröl – mondta a sathuli – mar nagyon varom. Sokszor hallgattam Raffir lelekbeszedet, gyakran tettem fel kerdeseket. De lehetöve tenni, hogy regi baratok talalkozhassanak... ez büszkeseggel tölt el. – Beszelj nyiltan, sathuli! – szolt Faljaro. – Nincs idöm gyermekjatekokra. – Ezer bocsanat, nemes vendeg. Csak azt akartam mondani, hogy Raffir lelki vezetöje nem mas, mint baratod, a nagy Joachim. erdeklödessel hallgatom majd a beszelgeteseteket. * – Ne ess ketsegbe – mondta Pogany a fel-ala jarkalo Faljaronak. A szolgakat elküldtek, a hirektöl elkeseredett Belter a rozsakertben setalt. – Akkor jön el a ketsegbeeses ideje – mondta Faljaro –, amikor minden mas kudarcot vallott. Most ez a helyzet. – Biztos vagy benne, hogy az öreg nem szelhamos? – Mit szamit az? Ha szelhamos, a herceg megparancsolja, hogy nevezzen hazugnak. Ha nem az, Joachim szelleme nevez annak. Nincs kibuvo. – Kijelenthetned, hogy az öreg csalo – probalkozott Pogany minden meggyözödes nelkül. – Nevezzek csalonak egy szent embert a sajat templomukban? Inkabb nem. Meg a vendegbaratsag se vedene meg. – Nem szeretnek Belterkent karogni, de a te ötleted volt. Vegig kellett volna gondolnod minden eshetöseget. – Gyűlölöm, amikor Belter szavait szajkozod. – Abbahagynad a jarkalast? Egyel gyümölcsöt inkabb! Pogany egy almat dobott fele, de Faljaro elejtette. Kinyilt az ajto, es Belter lepett be. – Bajban vagyunk, ennyi es nem több. Faljaro egy kenyelmes börszekbe roskadt. – Szep kis ejszaka lesz... – Vihetünk fegyvert? – kerdezte Pogany. – Ha akarsz – mondta Belter –, de meg teged sem tudlak elkepzelni, hogy kiverekedned magad ezer sathuli közül. – Nem szeretnek ugy meghalni, hogy nincs fegyver a kezemben. – Bator szavak – dünnyögte Faljaro. – Azt hiszem, megeszem az almat. Nem szeretnek ugy meghalni, hogy nincs egy alma a gyomromban. Befejeznetek a beszelgetest a halalrol? Idegesit. A beszelgetes celtalanul folytatodott, mignem egy szolga kopogtatott az ajton, es kerte, kövessek. Faljaro megkerte a szolgat, varjon, es a falon logo teljes alakos tükörhöz lepett. Megnezte a tükörkepet, meglepetten latta, hogy mosolyog. Dramai hatast keresve a vallara dobta a köpenyet, es megigazitotta az opalköves ezüstpantot. – Jöjj el, Rek – mondta. – Minden segitsegre szüksegem van. Mindharman elindultak a szolga utan, keresztül a palotan, amig el nem ertek a templom elöcsarnokat, ahol a szolga meghajolt es tavozott. Faljaro megtorpanas nelkül haladt tovabb, at a hűvös arnyekok között, be a templomba. Az üleseket minden oldalon megtöltöttek a hallgatag törzsbeliek, közepen egy emelvenyen ült a herceg es Raffir. Raffir jobb oldalan üres szek vart Faljarora. A ferfi kihuzta magat, atvonult a csarnokon. Levette a köpenyet, es gondosan a szek hatara teritette. A herceg felallt es meghajolt. Faljaro latta, hogy rosszindulatu fenyek villodznak a sötet szemekben. – Üdvözlöm nemes vendegünket ezen az esten. Drenai meg soha nem lepett be templomunkba, de ez a ferfi azt allitja, hogy ö a nadirok atka, a Bronzgrof elö szelleme, a nagy Joachim feltestvere, igy hat illendö, hogy ezen a szent helyen talalkozzon ismet Joachimmal. – Beke legyen a lelketeken, testverek, es nyissatok ki sziveteket az Üresseg zeneje elött. Szolitsa meg Raffir a sötetseget! Faljaro megborzongott, amikor a gyülekezet fejet hajtott. Raffir hatradölt a szekeben, a szeme kitagult, a szembogara eltűnt. Faljaro kezdte rosszul erezni
magat. – Szolitalak, lelektestver! – kialtotta Raffir, eles, magas, reszketö hangon. – Jöjj el hozzank szent lakodbol! Adj nekünk bölcsesseget! A templom gyertyai hirtelen vibralni kezdtek, mintha szel süvitett volna at az epületen. – Jöjj, lelektestver! Vezess! Ismet tancba kezdtek a langok, most sok gyertya ki is aludt. Faljaro megnyalta az ajkat: Raffir nem volt csalo. – Ki szolitja Joachim Sathulit? – kerdezte egy melyen rezgö hang. Faljaro összerezzent, mert a hang Raffir torkabol erkezett. – Vered vere szolit, nagy Joachim – mondta a herceg. – Var egy ferfi, aki azt allitja, hogy a baratod. – Akkor szoljon ö – mondta a szellem –, mert a te nyöszörgesedet mar eleget hallgattam. – Beszelj! – parancsolta a herceg Faljarohoz fordulva. Hallottad a parancsot. – Te nem parancsolsz nekem, nyomorult! – csattant fel Faljaro. – Rek vagyok, a Bronzgrof, es en akkor eltem, amikor a sathulik meg ferfiak voltak. Joachim ferfi volt es a testverem. Mondd, Joachim, hogy tetszenek fiaid fiai? – Rek? Nem latlak. Te vagy az? – en, testverem. Itt az arnyak között. Te miert nem lehetsz velem? – Nem mondhatok... olyan regen... Rek! Az elsö talalkozasunk. Emlekszel a szavaidra? – Igen. es mit er az eleted, Joachim? es te azt felelted: egy törött kardot. – Igen, igen, emlekszem. De az utolso, a fontos szavak. Amik Dros Delnochba hivtak. – A halal vart ram az erödben, es ezt megmondtam neked. es azt mondtam: senki nem var ram, csak ellenseg es halal. Szeretnem hinni, hogy legalabb nehany baratot hatrahagyok. Megkertelek, hogy fogjunk kezet, mint baratok. – Te vagy az, Rek! Testverem! Hogy lehet, hogy te ismet elvezed az eletet? – A vilag nem valtozott. A gonosz meg mindig küzd ellenünk. Szövetsegesek nelküli haborut vivok, csak nehany barat all az oldalamon. Eljöttem hat a sathulikhoz, akar annak idejen. – Mit kersz, testverem? – Embereket. – A sathulik nem követnek, Rek. Nem is kötelessegük. Szerettelek, mert nagy ember voltal. De obszcenitas lenne, ha egy drenai vezetne a valasztott nepet. Nehez helyzetben lehetsz, ha ilyen keressel allsz elö. De neked adom a Cheiamot, hasznald öket, ahogy akarod. o, Rek, testverem, bar allhatnek melletted, karddal a kezemben! Meg most is latom a nadirokat az utolso falon, hallom gyűlölködö kialtasaikat. Ferfiak voltunk, igaz? – Ferfiak voltunk – mondta Faljaro. – Meg az oldalsebeddel is nagyszerű voltal. – A nepemnek most rossz sora van, Rek. Baranyok, akiket kecske vezet. Hasznald jol a Cheiamot! Minden dolgok ura aldjon teged. Faljaro nagyot nyelt. – Teged megaldott, baratom? – Azt kaptam, amit erdemeltem. Talan talalkozunk meg. Szomorusag öntötte el Faljarot, terdre rogyott, könnyek csorogtak vegig az arcan. Szerette volna elfojtani a zokogast, de nem sikerült. Pogany futott hozza, talpra allitotta. – Mennyi gyasz volt a hangjaban! – mondta Faljaro. Gyerünk innet. – Varjatok! – parancsolta a herceg. – A szertartasnak meg nincs vege. Pogany egy pillantasra sem meltatta, es felig cipelte, felig vezette Faljaro t kifele. Egyetlen sathuli sem allt az utjukba a szobajukba vezetö uton. Ott Faljaro a selyemboritasu agyra fektette Faljarot, es hideg, edes vizet töltött egy kökorsobol. – Hallottal mar ekkora banatot? – kerdezte Faljaro. – Nem – ismerte el Pogany. – Felertekelte szememben az eletet. Hogy
csinaltad? Az istenekre, utolerhetetlen elöadas volt. – Csak egy ujabb csalas. Rosszul vagyok töle! Mi a nagy tett abban, ha becsapunk egy megkinzott, vak lelket? Az istenekre, Pogany, mar több, mint szaz eve halott! ö es Rek csak ritkan talalkoztak a csata utan, tul különbözö kulturabol szarmaztak. – De ismertel minden szot... – A grof naplojabol. Ennyi. Mindig is erdekelt a törtenelem. Akkor talalkoztak, amikor a sathulik megtamadtak az ösömet, es Rek parviadalt vivott Joachimmal. Sokaig küzdöttek, es vegül Joachim kardja eltört. Rek megkimelte, ezzel kezdödött a baratsaguk. – Nehez szerepet valasztottal. Nem vagy harcos. – Nem, de erre nincs is szükseg. Eleg megjatszani. Azt hiszem, most lefekszem. Az istenekre, elfaradtam... es atkozottul szegyellenm magam. – Nincs okod szegyenkezni. De mondd, mi a Cheiam? – Joachim fiai. Valami kultusz, azt hiszem, nem vagyok biztos benne. Hadd aludjak! – Pihenj, Rek. Megerdemelted. – Magunk között nem kell igy szolitanod. – De igen. Mostantol a szerepünk szerint kell elnünk. Nem ismerhettem az ösödet, de szerintem büszke lenne rad. Ehhez vasidegek kellettek. Faljaro mar nem hallotta a bokot: elaludt. Pogany visszatert a külsö szobaba. – Hogy van? – kerdezte Beker. – Rendben. De adok egy jotanacsot, öreg: hagyj fel a gunyos megjegyzesekkel! Mostantol ö a Bronzgrof, es ekkent banj vele! – Milyen keveset tudsz, fekete ember! – csattant föl Belter. – Nem szerepet jatszik, ö a Bronzgrof. Jog es ver szerint. Azt hiszi, szerepet jatszik. Hagyd. Amit most latsz, az a valosag. en mindig is tudtam. Ez tett olyan keserűve. Gunyos megjegyzesek? Büszke vagyok a fiura, olyan büszke, hogy enekelni lenne kedvem. – Ne tedd – vigyorgott Pogany. – Olyan a hangod, mint egy beteg hienae. Faljaro a szajara tapado durva kez erintesere riadt Nem volt kellemes az ebredes. Ezüst holdsugarak aramlottak be a nyitott ablakon, szel libegtette a csipkefüggönyöket, de a föle hajolo ferfinak csak az arnyekat latta. – Hallgass! – figyelmeztette egy hang. – Nagy veszelyben vagy. – Elvette a tenyeret, es leült az agyra. Faljaro lassan felült. – Veszelyben? – suttogta. – A herceg elrendelte a halalodat. – Kedves. – Azert jöttem, hogy segitsek rajtad. – Örömmel hallom. – Ez nem trefa, grof ur. Magir vagyok, a Cheiam parancsnoka, es ha nem indulsz el azonnal, ismet a Holtak Termeben talalhatod magad. – Induljak, hova? – Ki a varosbol. Ma este. Van egy taborunk a hegyekben, ott biztonsagban leszel. – Halk kaparaszo hang hallatszott az ablak felöl, mint amikor kötel surlodik a köhöz. – Tul kesö! – suttogta Magir. – Itt vannak. Elö a kardod! Faljaro atmaszott az agyon, kirangatta a penget a tokjabol. Egy sötet arny ugrott be az ablakon, de Magirral talalta magat szemben, es a ferfi görbe töret felfele döfte. Remisztö sikoltas verte fel az ejszaka csöndjet. Amikor a következö ket orgyilkos is bemaszott a szobaba, Faljaro torka szakadtabol felüvöltött, elöreugrott es meglenditette a kardjat. A kard husba hatolt, az erkezö egyetlen hang nelkül esett össze. Faljaro megbotlott a testben, igy eppen kikerülte a fele hajitott tört, hanyatt esett es felfele szurt, egyenesen a tamado gyomraba. A ferfi fajdalmas nyögessel tantorodott hatra, es kizuhant az ablakon. – Csodalatos! – mondta Magir. – Meg soha nem lattam ilyen tökeletesen kivitelezett gördülöszurast. Akar a Cheiam tagja is lehetnel. Faljaro hatat a falnak vetve ült, reszketö ujjai közül kifordult a kard. Pogany rontott be az ajton. – Jol vagy, Rek? – kerdezte. Faljaro
megfordult, latta, hogy a fekete orias ebenfa szobor alakja teljesen betölti az ajtonyilast. Az ajtovasak megtörten logtak. – Ki is nyithattad volna- morgott Faljaro. – Ez a tuldramatizalas egyszer megöl. – Jo, hogy mondod – szolt Pogany –, epp most öltem meg – ket embert a szobamban. Belter halott, atvagtak a torkat. Faljaro talpra ugrott. – Megöltek? Miert? – Megszegyenitetted a herceget – mondta Magir. – Meg kell ölnie, nincs mas valasztasa. – es Joachim szelleme? Akkor miert kellett megidezni? – Erre nem felelhetek, grof ur. Most menned kell. – Mennem? Megölte a baratomat, talan az egyetlen embert, akit baratomnak nevezhetek. Mintha az apam lett volna. Menjetek, hagyjatok magamra, mindketten! – Ne csinalj semmi ostobasagot – figyelmeztette Pogany. – Ostobasagot? Minden ostobasag. Az elet egy komedia, ostoba, beteges komedia, ahol bolondok jatszak a szerepeket. Nos, ennek a bolondnak elege van. Kifele! Faljaro gyorsan felöltözött, felcsatolta a kardszijat, a kardot a kezebe fogta. Az ablakhoz lepett, kihajolt. Egy kötel lengedezett az esti szelben, Faljaro megfogta, kilepett az ablakon, es gyorsan valtakozo fogasokkal erkezett a lenti udvarra. Negy ör figyelte nema csendben, amikor leerkezett a marvany kövezetre. Az udvar közepere setalt es felnezett a herceg lakosztalyanak ablakaira. – Gyavak hercege, gyere elö! – kialtotta. – Hazugsagok es csalasok hercege, mutasd magad! Joachim birkanak nevezett. Gyere elö! Az örök egymasra neztek, de nem mozdultak. – elek, herceg. A Bronzgrof el! Minden orgyilkosod halott, es nemsokara te is csatlakozol hozzajuk. Gyere vagy ott rombolom le a lelkedet, ahol vagy! Gyere! Az ablak függönye meglebbent, es elöbukkant a vörös arcu, haragos herceg. A faragott köparkanyra hajolt es lekialtott a katonainak. – Öljetek meg! – Gyere, es ölj meg magad, sakal! – üvöltötte Faljaro. Joachim a baratjanak nevezett, es az vagyok. Magad hallottad a sajat templomodban, es megis orgyilkosokat küldtel ellenem. Gerinctelen diszno! Bemocskolod a sajat ösödet, es megszeged a vendegfogadas törvenyeit. Fereg! Gyere le! – Hallottatok! Öljetek meg! – sivitotta a herceg. Az örök megindultak, elöreszegezett landzsakkal. Faljaro leeresztette a kardjat. Kek szemenek pillantasa a legelöl halado katonara szegezödött. – Nem harcolok ellenetek – mondta. – De mit mondok Joachimnak, amikor legközelebb talalkozom vele? es mit mondtok ti, amikor a Sheolba vezetö uton talalkoztok vele? – A ferfi tetovazott. Ebben a pillanatban Pogany erkezett Faljaro möge az udvarra, ket kardja a kezeben. Magir követte. Az örök felkeszültek a rohamra. – Hagyjatok! – kialtotta Magir. – Nemes ferfi, es a kihivas elhangzott. – Gyere le, gyavak hercege! – orditotta Faljaro. – Eljött az idöd. A herceg kilepett a parkanyra, es leugrott a tiz labnyira alatta fekvö udvarkövekre. Az örseghez lepett, elvette egyikük görbe kardjat, a sulypontjat probalgatta. – Most meghalsz – zihalta a herceg – Tudom, hogy hazudtal. Nem a reg halott grof vagy, csak egy csalo. – Bizonyitsd be! – csattant föl Faljaro. – Lepj elöre! en vagyok a valaha elt legnagyobb kardforgato, visszaforditottam a nadirok hordait, eltörtem Joachim Sathuli kardjat. Lepj elöre, es halj meg! A herceg megnyalta a szaja szelet, es a langolo szemekbe nezett. Izzadsag csurgott le az arcan, tudta, hogy sorsa megpecsetelödött. Az eletet hirtelen nagyon ertekesnek erezte, es magat sokkal fontosabb embernek annal, hogy egy föld alol erkezö demonnal küzdjön. A keze remegni kezdett. erezte az emberei pillantasat, felnezett, es latta, hogy az udvart sathuli
harcosok töltik meg. Megis egyedül volt, senki sem sietett a segitsegere. Tamadnia kellett, de ez egyenertekű a halallal. Vad sikollyal felemelte a kardjat, elörevetette magat. Faljaro a herceg szivebe döfte a kardjat, majd kihuzta, amikor a test a köre zuhant. Magir lepett Faljaro melle. – Most menned kell – mondta. – A hegyekböl kiengednek, de követni fognak, hogy bosszut alljanak a halalaert. – Nem erdekel – mondta Faljaro. – Azert jöttem, hogy megnyerjem öket az ügyemnek. Nelkülük ugyis veszitettünk. – Tied a Cheiam, baratom. A pokolba is követni fogunk. Faljaro lenezett a halott hercegre. – Meg csak nem is probalt küzdeni, csak belerohant a halalba. – Kutya volt, kutyanak kölyke. Köpök ra – mondta Magir. – Nem volt melto hozzad, uram, bar mindannyiunk közül ö volt a legjobb kardforgato. – ö? – kerdezte döbbenten Faljaro. – Igen. De tudta, hogy te jobb vagy, es ez a tudat elpusztitotta, meg mielött a kardod felemelted volna. – Ostoba volt. Ha... – Rek – szolalt meg Pogany. – Ideje mennünk. Hozom a lovakat. – Nem. El akarom temetni Bekert, mielött tavozunk. – Az embereim majd gondoskodnak rola – igerte Magir. De a baratod bölcsen szol, majd en idehozatom a lovakat. Csak egy ora a taborunk, ott pihenhetsz, es beszelünk a terveidröl. – Magir? – Igen, uram. – Köszönöm. – Ez a kötelessegem, uram. Azt hittem, gyűlölni fogom a feladatot, mert a Cheiam nem kedveli a drenaikat, de te igaz ferfi vagy. – Mondd, mi a Cheiam? – Mi vagyunk a Verivok, Joachim fiai. Csak egy istent tisztelünk, Shallit, a halal istenet. – Hanyan vagytok? – Csak szazan, uram. De ne a letszamunk alapjan itelj meg bennünket – szamold inkabb a halott ellenseget, akiket hatrahagyunk. + 17. A ferfit nyakig betemettek, meg a le is döngöltek körülötte a szaraz földet Hangyak maszkaltak az arcan, a nap kegyetlenül tűzött kopaszra borotvalt fejere. Hallotta a közeledö lovak zajat, de nem tudta megforditani a fejet – Pestis rad es a csaladodra! – kialtotta. Azutan meghallotta, hogy valaki leszall a nyeregböl, es üditö arnyek vetült ra. Felnezett, egy magas ferfi allt elötte fekete tunikaban es lovaglocsizmaban, de az arcat nem latta. Egy nö vezette mögötte a lovakat. Az erkezö lekucorodott. – A Farkasok satrat keressük – mondta. Az eltemetett ferfi kiköpött egy hangyat a szajabol. – Na es? – kerdezte. – Mi közöm hozza? Gondolod, hogy utjelzönek hagytak itt? – Gondolkozom rajta, hogy kiassalak-e. – Ne faradj. A hegyek tele vannak Teherhordo Patkanyokkal, es nem vennek jo neven a beavatkozasodat. Teherhordo patkanyoknak a Zöld Majom törzsenek tagjait csufoltak, miutan egy ketszaz evvel ezelötti csataban elvettek a ponijaikat, es arra kenyszerültek, hogy a sajat hatukon vigyek a csomagjaikat. A többi törzs soha nem felejtette el a csufsagot, es nem engedtek, hogy a Majmok valaha is megfeledkezzenek rola. – Hanyan vannak? – kerdezte Tenka. – Ki tudja? Nekem mind egyformanak tűntek. Tenka börkulacsot tartott a ferfi szajahoz, a rab mohon ivott.
– Te melyik törzsbe tartozol? – kerdezte Tenka. – Örülök, hogy a kerdest azutan tetted fel, hogy megitattal – mondta a ferfi. – Subodai vagyok a Landzsaktol. Tenka bolintott. A Landzsakat gyűlöltek a Farkasfejek, hiszen a harcosaik legalabb olyan vadak, kegyetlenek es hatekonyak voltak. A nadirok ritkan tisztelik az ellenfelet. A legyözött ellensegre megvetessel tekintettek, az erösebbre gyűlölettel. A Landzsak, bar nem voltak egyertelműen erösebbek, az utobbi csoportba tartoztak. – Hogyan került egy Landzsa a Teherhordo Patkanyok kezei köze? – kerdezte Tenka. – Balszerencse – felelte Subodai, es ujabb hangyakat köpött ki. – A lovam eltörte a labat es negyen ugrottak ram. – Csak negyen? – Nem ereztem jol magam! – Azt hiszem, kiaslak. – Nem tul bölcs döntes, Farkasfej! Lehet, hogy meg kell öljelek. – Nem aggaszt egy olyan ember, aki hagyta, hogy negy Patkany elfogja. Renya, asd ki. Tenka visszavonult, keresztbe tett labbal leült, es a hegyeket figyelte. Nem tapasztalt semmi mozgast, de tudta, hogy figyelik. Kinyujtoztatta hatat, ami meg mindig fajt, bar az elmult öt napban sokat javult. Renya elkaparta a földet, kiszabaditotta a ferfi összekötözött karjat. Amikor a karok szabadda valtak, a ferfi ellökte, es maga maszott ki a gödörböl. Renyat szora sem meltatta, Tenka melle lepett es leguggolt. – ugy döntöttem, nem öllek meg – mondta Subodai. – Landzsahoz kepest bölcs vagy – mondta Tenka, de nem vette le tekintetet a hegyröl. – Ez igaz. Latom, az asszonyod drenai. Tul puha! – Szeretem a puha asszonyokat. – Ebben van valami – ismerte el Subodai. – Eladsz nekem egy kardot? – Mivel fizetsz? – A Patkanyok egyik lovaval. – Nagylelkűsegedet csak az önbizalmad mulja felül jegyezte meg Tenka. – Pengetancos vagy, a drenai felver – allapitotta meg Subodai, levette a szörmekabatjat, es ujabb hangyakat söpört le izmos testeröl. Tenka nem valaszolt, nezte, hogyan verik fel a port a hegyekben a lora kapo emberek. – Negynel többen vannak – mondta Subodai. – A kard...? – Tavoznak – mondta Tenka. – Majd visszajönnek, ha meg többen lesznek. – Felallt, a lovahoz setalt es felpattant a nyeregbe. – Viszontlatasra, Subodai. – Varj! – kerte a nadir. – A kard? – Meg nem fizetted ki az arat. – Idövel megteszem. – Nincs idöm. Mi mast tudsz felajanlani? Subodai csapdaba került. Ha fegyvertelenül marad, egy oran belül meghal. Fontolgatta, hogy Tenkara vesse magat, de elvetette az ötletet, a kek szemek tul nagy önbizalommal neztek a vilagra. – Semmim nincs – mondta. – De ha van valami ötleted, meghallgatom. – Legy a szolgam tiz napig, es vezess el a Farkasokhoz javasolta Tenka. Subodai megköszörülte a torkat es kiköpött. – Ez csak egy kicsit hangzik jobban, mint itt meghalni. Tiz napig, azt mondod? – Tiz napig. – A mai is beleszamit? – Igen. – Akkor beleegyezem. – Subodai felemelte a kezet, Tenka megfogta, es felrantotta a ferfit maga möge a nyeregbe. Örülök, hogy az apam ezt nem elhette meg – morogta a nadir. Ahogy eszak fele vagtattak, Subodai az apjara gondolt. Erös ferfi es kivalo lovas volt, csak micsoda temperamentum! A szenvedelyes vere ölte meg. Egy loverseny utan, amit Subodai nyert
meg, az apja azzal vadolta, hogy meglazitotta a nyeregszijat az ö lovan. A vita verekedesbe torkollott, elökerültek a kesek. Subodai meg mindig emlekezett apja meglepett arcara, amikor a kese a mellkasaba hatolt. Egy ferfinak mindig tudnia kell, mikor uralkodjon magan. A nadir megfordult a nyeregben, Renyat meregette. Szep nö! Nem a sztyeppera valo, de sok minden masra jo lesz. Meg kilenc napig szolgalja a Pengetancost. Utana megöli, es elveszi az asszonyat. A lovak fele forditotta a figyelmet. Nagyszerű allatok. Hirtelen elvigyorodott, elöntötte az eletöröm. A nöt elveszi, a lovakat megtartja. Mindkettöt erdemes meglovagolni. * Lake erösen izzadt, ahogy tekerni kezdte a vaskos fafogantyut, megfeszitve a balliszta iveit, es hatrahuzta a börszijbol fonott ijhurt a kampora. Egy börkötenyes fiatalember atnyujtott egy ötven nyilvesszöböl allo, lazan összekötözött köteget, amit Lake a vajatba helyezett. Harminc lepesnyire a terem masik vegeben ket seged vastag faajtot erösitett a falra. Ananais egy sarokban ült, hatat a regi istallo hűvös, szürke köfalanak vetette. A masina elökeszitese idaig tiz percet vett igenybe. Felemelte az alarcot, es megvakarta az allat. Tiz perc ötven vesszöert! Egyetlen ijasz is kilö ketszer ennyit fele ennyi idö alatt. De Lake lelkesen dolgozott, es Ananais nem akarta elkedvetleniteni. – Kesz? – kerdezte Lake a segedeit a tulvegen. Mindketten bolintottak, es gyorsan hatalmas, zabbal teli zsakok möge rejtöztek. Lake jovahagyast keröen Ananaisra nezett, majd meghuzta a kioldozsinort. A vaskos kar fellendült, es az ötven vesszö a tölgyfa ajtoba csapodott, nemelyik at is furta, es szikrakat csiholt a falbol. Ananais odalepett, az ütöerö elkapraztatta. Az ajto tönkrement, a közepe, ahol a nyilvesszök harmada celba talalt, teljesen bezuzodott. – Mit gondolsz? – kerdezte Lake aggodalmasan. – Nagyobb szoras kellene – mondta Ananais. – Ha ezt rohamozo Duvadakra löttük volna, a vesszök fele ugyanazt a ket allatot sebesiteti meg. Vizszintesen kellene kiterjeszteni a szorast, meg tudod csinalni? – Azt hiszem. De tetszik? – Van parittyagolyod? – Igen. – Töltsd meg azzal. – Az tönkreteszi a szerkezetet – tiltakozott Lake. – Nyilvesszökre terveztem. Ananais atkarolta a fiatalabb ferfi vallat. – Pusztitasra tervezted, Lake. Probald ki. Az egyik seged egy zsakot cipelt oda, es több szaz, kavics meretű olomdarabot szort a reztartalyba. Most Ananais huzta fel a szerkezetet, es negy percen belül a fegyver kilövesre keszen allt. Ananais oldalra lepett, kezbe vette a kioldozsinort. – El az utbol – mondta. – es felejtsetek el a zsakokat. Menjetek ki az ajton. – A segedek kisiettek, es Ananais meghuzta a kötelet. A kar fellendült, es a lövedekek az ajtoba csapodtak. A fülsüketitö zaj közepette az ajto darabokban hullott a padlora. Ananais ranezett a börböl keszült kilövöre, latta, hogy elszakadt. – Jobb, mint a nyilvesszök, ifju Lake – mondta, miközben az alkoto a szerkezethez ugrott es vizsgalgatni kezdte borhurt es a vajatot. – Majd bronzbol keszitem a tartalyt – mondta Lake –, es növelem a szorast. es mindket oldalon szüksegünk lesz felhuzo szerkezetre. – Mikorra keszül el az elsö? – kerdezte Ananais. – Az elsö? Mar harom keszen van. A kiigazitasokat egy nap alatt elvegzem. – Jo munkat, fiu!
– Jobban aggaszt, hogy hogyan juttatjuk fel öket a völgybe. – Emiatt ne aggodj, az elsö csataban nem lesz szükseg rajuk. Vitesd fel öket a hegyekbe, Galand majd megmutatja, hova. – De segithetnenek, hogy tartsuk a varost! – vitatkozott emelt hangon Lake. Ananais karon fogta, kivezette az istallobol, ki a tiszta ejjeli levegöre. – Jobb, ha elfogadod, fiu: semmi nem segithet, hogy tartsuk a varost. Nincs eleg emberünk. Tul sok a hago es az ösveny. Ha sokaig varunk, bekeritenek bennünket. Jok a fegyverek, es felhasznaljuk öket, de kesöbb. Lake haragjat tompa, faradt beletörödes valtotta fel. Napok ota dolgozott, nem pihent, küzdött, hogy talaljon valamit, barmit, ami megfordithatja a küzdelmet, de titokban mindig is tudta, hogy nem sikerülhet. – Nem vedhetjük meg a varost – mondta vegül. – A varosokat ujja lehet epiteni – felelte Ananais. – De sokan nem lesznek hajlandok tavozni. Attol tartok, a többseg maradni akar. – Akkor meghalnak, Lake. Lake levette a börkötenyet, es leült egy hordora. Kemeny golyova gyurta a kötenyt, es a laba melle ejtette. Ananais együtt erzett vele, tudta, hogy Lake a sajat összetört almait siratja – A fenebe, Lake, bar lenne valami, amivel jobb kedvre derithetnelek. Tudom, mit erzel, a vilag rendje ellen valo, ha minden elöny az ellenseg oldalan van. Emlekszem, egyszer egy öreg tanarom azt mondta, hogy minden sötet felhö mögött ott var a nap, hogy halalra egethessen. Lake elvigyorodott. – Nekem is volt egy ilyen tanarom. Egy fura öregfiu, aki a nyugati hegyek között elt egy kalyibaban. Azt mondta, a vilagon haromfele ember van: gyöztesek, vesztesek es harcosok. A gyöztesek bekepzeltsege undoritotta, akarcsak a vesztesek siramai, es eppilyen undoritonak talalta a harcosok ostobasagat. – es ö melyik csoportba sorolta magat? – Azt mondta, mindharmat kiprobalta, de egyik sem illett hozza. – ö legalabb megprobalta. Egy ember csak ennyit tehet, Lake, megprobalja. Mi is. Tamadunk es vesztesegeket okozunk. Lekötjük öket acellal es tűzzel. es ha szerencsenk van, amikor Tenka visszaer, elsöpri öket a nadir lovasaival. – Eddig nem kenyeztetett el bennünket a szerencse, mutatott ra Lake. – Te vagy a sajat szerencsed kovacsa. en nem bizom az istenekben. Soha nem is biztam. Ha leteznek is, nagyon keveset törödnek velünk, közönseges halandokkal. Magamban hiszek, es tudod, miert? Mert meg soha nem veszitettem! Megszurtak, megvagtak, megmergeztek. Hurcolt mar magaval vad lo, ökleit fel vadkan es harapott meg medve. De sosem veszitettem. Meg az arcomat is letepte egy Duvad, es megis itt vagyok. Gyözni szoktam. – Nehez követni a peldadat, Feketemaszk. en egyszer megnyertem egy futoversenyt, es harmadik lettem birkozasban. o igen, es amikor gyerek voltam, megcsipett a meh, es napokig sirtam. – Megallod a helyed, Lake! Csak tanulj meg jol hazudni! Na, menjünk vissza, es dolgozzunk meg a fegyvereiden. Harom napon at, hajnaltol alkonyaiig jartak Rayvan es segitöi a varost, igyekeztek felkesziteni az embereket az evakualasra. Halatlan feladatot vallaltak. Sokan nem voltak hajlandoak költözni, nehanyan meg ki is nevettek Rayvant a szerintük eltulzott veszelyek miatt. Miert tamadna meg Ceska a varost, kerdeztek. Nincsenek is falai, felesleges megtamadni. Vitak lobbantak fel, ajtok csapodtak be. Rayvan a sertesek es megalaztatasok ellenere faradhatatlanul jarta az utcakat. A negyedik nap reggelen a menekülök a varostol keletre fekvö mezökön gyülekeztek, ingosagaikat szekerekre raktak, a szekerek ele szamarakat, nehol lovakat, de meg ökröket is fogtak. A kevesbe szerencsesek a hatukon cipeltek zsakokba bugyolalt vagyonukat. Összesen ketezren tavoztak, es ketszer ennyien döntöttek ugy, hogy a varosban maradnak. Galand es Lake kivezette a menekülöket a varosbol, fel a hegyekben vezetö
meredek ösvenyen, ahol egy rejtett völgyben haromszaz ember mar menedekhelyeket epitett a szamukra. Lake fegyverei olajos börbe csavarva a menet elejen, hat szekeren utaztak. Rayvan, Decado es Ananais neztek a tavozokat. Rayvan megcsovalta a fejet, atkozodott, majd megfordult, es egyetlen szo nelkül visszasetalt a tanacsterembe. A ket ferfi követte, es amikor beertek, Rayvan kitört: – Mi a kaosz jarhat a fejükben? – dühöngött. – Nem lattak, nem hallottak Ceska remtetteit? Nehanyuk evek ota a baratom. ertelmes, megbizhato emberek. Meg akarnak halni? – Ez nem olyan egyszerű, Rayvan – mondta halkan Decado. – Nem ertik a gonoszt, elkepzelhetetlennek tartjak, hogy Ceska az egesz varost felkoncolja. Ennek szerintük semmi ertelme. es azt kerdezed, nem lattak-e Ceska remtetteit. Nem! Lattak felkaru embereket, de könnyű feltenni a kerdest, vajon nem erdemelte meg? Hallottak, hogy mashol eheznek, hogy jarvanyok vannak, de Ceska erre mindig talalt magyarazatot. Kiveteles tehetseggel tudja masra haritani a felelösseget. es az igazat megvallva, nem is akarjak tudni. A legtöbb ember szamara az elet az otthona es a csaladja, hogy lassa, hogyan növekszenek a gyerekek, es remelje, hogy a következö ev jobb lesz. Del-Ventriaban egy egesz közösseg el egy vulkanikus szigeten. A hegy minden tiz evben forro port es egö sziklakat köpköd, szazakat megöl. Megsem költöznek el, mindig meggyözik magukat, hogy a legrosszabbon mar tul vannak. Ne kinozd magad, Rayvan. Megtettel mindent, amit lehetett. Többet, mint amit barki elvarhat töled. A nö összegörnyedt a szekeben es megrazta a fejet. – Nem sikerült. Több, mint negyezer ember meg fog halni, szörnyűseges halallal. es mindez azert, mert elinditottam egy haborut, amit nem nyerhetek meg. – Ostobasag! – mondta Ananais. – Miert kinzod magad? A haboru azert kezdödött, mert Ceska emberei beözönlöttek a hegyek köze, es artatlan embereket öldöstek. Te csak a tieidet vedted. Hol a pokolban lennenk most, ha hagynank az ilyen gyalazatot? Nekem sem tetszik a helyzet, jobban bűzlik, mint egy tiznapos disznotetem nyaron, de nem en tehetek rola. Te sem vagy hibas. Felelöst keresel? Hibaztasd az embereket, akik megszavaztak az uralmat. Hibaztasd a katonakat, akik most is engedelmeskednek neki. Hibaztasd a Sarkanyt, mert nem döntötte meg az uralmat, amikor tehette volna. Hibaztasd az anyjat, mert megszülte. Ebböl eleg! Minden ferfinak es nönek megvolt a valasztasi lehetösege. Sorsuk a sajat kezükben van. Nem te felelsz ertük. – Nem vitatkozom veled, Feketemaszk. De valakinek ebben a szörnyű sorban vallalnia kell a felelösseget. Azt mondod, nem en okoztam a haborut. De kineveztem magam a vezetöjüknek, es minden halal az en fejemre szall. Maskent nem is akarnam. erted? – Nem – mondta öszinten Ananais –, de elfogadom. – en megertem – mondta Decado –, de most azokkal az emberekkel kell törödnöd, akik hittek a szavadnak, es felköltöztek a hegyekbe. A kivülröl erkezett menekültekkel együtt legalabb hetezer ember van fent. elelmezesi es egeszsegügyi nehezsegeket kell megoldani, betegeket, sebesülteket ellatni. Ki kell dolgoznunk a kapcsolattartasi modszereket. Raktarakat kell felallitani. Ehhez szervezökeszseg kell es emberek. es minden egyes beteg vagy sebesült, akit elveszitünk, eggyel kevesebb harcost jelent Ceska ellen. – Ott leszek, es megszervezem – igerte Rayvan. – Van legalabb husz asszony, akikre szamithatok. – Minden tiszteletem – mondta Ananais –, de ferfiakra is szükseged lesz. Az összezsufolt emberek könnyen összevesznek, lesznek, akik azt hiszik, kevesebbet kaptak, mint a fejadagjuk. A menekültek között sok a gyava, es a gyavak gyakran eröszakos zsarnokok. Lesznek tolvajok is, es ahol ennyi nö van, akad majd ferfi, aki ki akarja hasznalni a helyzetet. Rayvan zöld szeme haragosan villogott. – Ezt mind tudom kezelni, Fetekemaszk. Hidd el! Az en szavamat senki nem kerdöjelezi meg. alarca mögött Ananais elvigyorodott. Rayvan hangjabol mennydörges
szolt, szajat összeszoritotta, mellkasat kidüllesztette. Valoszinűleg igazat mond, eleg bator hozza. es a környek bator emberei veszelyesebb ellenseggel küzdenek. Az elkövetkezö napokban Ananais megosztotta a figyelmet a külsö hegylancot vedö kis csapat es a belsö gyűrű körüli eröd epitese között. Eltorlaszoltak a völgybe vezetö kisebb ösvenyeket, es a nagyobb atjarok ele sietös barikadokat emeltek. A napvilag orai alatt a kemeny munkahoz szokott hegyi emberek az epitkezesen dolgoztak, köveket görgettek le a hegyröl es a völgy szajanal beekeltek öket. A fal lassan növekedett. Az ügyes kezű epitök felvonocsigakat es fatornyokat emeltek, a nagyobb szikladarabokat kötelen huztak fel es illesztettek a helyere, cementkent agyagot es köport hasznaltak. A magas, sötet haju, kopaszodo, faradhatatlan föepitesz, a tervezö, Leppoe Vagriabol szarmazott. Az emberek gyakran kerültek, mert ha egy statikai vagy epitesi problema megoldasa kötötte le, keresztülnezett mindenkin, nem vett tudomast senkiröl. Ha megtalalta a megoldast, elöbukkant meleg, baratsagos termeszete. Kevesen tudtak lepest tartani munkatempojaval, gyakran egesz ejszaka dolgozott, terveket keszitett, vagy atvette az elömunkas szerepet, es kemenyen hajtotta az embereket a holdfenyben. Amikor a fal mar majdnem keszen allt, Leppoe ujabb modositast eszelt ki. Palankokat fektetett le es illesztett a kövek köze a belsö oldalon, a külsö falat pedig sima habarccsal kente be, hogy meg nehezebb dolga legyen az ellensegnek. Leppoe a katapultokat a ket fal közepen helyezte el, miutan Lake es az altala kikepzett tizenket ember tesztelte a tavolsagot es a szorast. olommal teli zsakokat helyeztek a fegyverek melle es több ezer nyilvesszöt. – Eleg erösnek latszik – mondta Thorn Ananaisnak. – De nem egy Dros Delnoch! Ananais vegigsetalt Madagon falanal, meregette a lehetseges tamadasi iranyokat. A fal semlegesitette a lovassagot, de a Duvadaknak nem jelent nehezseget atmaszni rajta. Leppoe csodat művelt, hogy tizenöt lab magasra meg tudta epiteni, de ez sem lesz eleg. Harminc lepesnyire a faltol Lake fegyverei nagy karokat okozhatnak, de közelebb mar semmi hasznuk. Ananais elküldte Thornt lovon Tarsk ket merföldnyire fekvö völgyebe. Majd ket ferfit utasitott, hogy tegyek meg futva az utat. Thorn öt perc alatt odaert, futva legalabb tizenket percre volt szükseg. A hadvezer nehez dilemmaval nezett szembe. Ceska valoszinűleg egyszerre tamad mindket völgyben, es ha az egyik helyen atjut, a masik is elesett. Egy harmadik csapatot is kellene keszenletben tartani a ket völgy között, es a vesztesre allo völgybe iranyitani. De egy falat pillanatokon belül el lehet foglalni. A jelzötűznek sincs ertelme, mert a ket völgyet egy hegycsucs valasztotta el. Leppoe talalta meg a megoldast. Nappal tükröket hasznalnak, elküldik az üzenetet a ket völgy között taborozo csapatnak, akik tovabbadjak a masik völgynek, ha kell. Mindig kell örseget tartani, aki a jeleket figyeli. Ötszaz ember taborozik majd a ket völgy között, es ha jön a jelzes, vad vagtaba fognak. Nappal es ejszaka is elprobaltak a riadot, mig vegül Ananais hiaba szerette volna a felere csökkenteni a varakozasi idöt, belatta, hogy ennel hatekonyabban nem lehet megszervezni. Ha elküldik a segelykerö jelet, negy percen belül megerkezik az erösites. Valtaya visszavonult a hegyek köze Rayvannal együtt, ö felügyelte a kötözöszereket es a gyogyfüveket. Ananaisnek rettentöen hianyzott a lany, különös elöerzet szallta meg, amitöl nem tudott szabadulni. Korabban sosem gondolt sokat a halallal, de most gyakran eszebe jutott. Amikor elözö este Valtaya elbucsuzott, rosszabbul erezte magat, mint barmikor az eleteben. atölelte a lanyt, szerette volna megtalalni a legmegfelelöbb szavakat, hogy kimutassa, mennyire szereti. – en... hianyozni fogsz. – Nem tart sokaig – mondta a lany, megcsokolta az arcat, de nem nezett a ferfi szajara. – Ööö... vigyazz magadra. – Te is.
Amikor felsegitette a lanyt a lovara, lovasok erkeztek a kunyhohoz, es vissza kellett tenni az alarcot. es a lany elment. Nezett utana, amig az ejszaka el nem nyelte. – Szeretlek – mondta, de tul kesön. Letepte a maszkot, es teli torokbol elüvöltötte magat. – Szeretlek! – A szavakat visszavertek a hegyek, Ananais terdre rogyott, es öklevel ütötte e földet. – A fenebe, a fenebe, a fenebe! Szeretlek! + 18. Tenka, Subodai es Renya egy ora elönnyel indult, de az elönyük lassan fogyott, mert barmilyen erös volt Tenka lova, a kettös sulyt nehezen birta. Egy poros hegy tetejen Tenka learnyekolta a szemet a tenyerevel, es megkiserelte megszamolni az üldözö lovasokat, de a felvert porfelhö megnehezitette a dolgat. – Talan egy tucatnyi, nem több – mondta vegül. Subodai vallat vont. – Lehetne kevesebb is. Tenka visszaszallt a nyeregbe, megfelelö helyszint keresett a rajtaüteshez. Felfele a hegyen egy alacsonyan fekvö, az ösveny föle kinyujtott ökölkent emelkedö sziklahoz ertek, ami alatt balra kanyarodott az ut. Tenka felallt a nyeregben, es felugrott a sziklara. A meglepett Subodai elörecsuszott, es megfogta a kantarszarat. – Lovagolj elöre a sötet hegyig, azutan lassan gyere vissza – mondta neki Tenka. – Mire keszülsz? – kerdezte Renya. – Szerzek egy lovat a szolgamnak – vigyorgott Tenka. – Gyere, asszony! – mordult fel Subodai, es elörevagtatott. Renya es Tenka egymasra neztek. – Nem hiszem, hogy elvezni fogom a sztyeppek engedelmes asszonyanak szerepet – suttogta Renya. – en megmondtam – emlekeztette Tenka mosolyogva. A lany bolintott, es megsarkantyuzta a lovat. Tenka hasra feküdt a sziklan, figyelte a közeledö lovasokat, akik Subodai utan par perccel erkeztek. Közelebbröl mar latta, hogy kilencen vannak, sztyeppei emberek baranybör bekecsben es szörmebelesű kerek sisakban. ejfekete szemük hideg kegyetlenseggel nezett a vilagba lapos, szeles arcukbol. Mind landzsat hordott, es keseket es kardot az övükben. Tenka az utovedre vart. Felvagtattak az ösvenyen, a szikla alatti kanyarhoz erve lelassitottak. Amikor elhaladtak mellette, Tenka felkuporodott, maga ala huzta a labat, majd amikor az utolso lovas is odaert, mint egy darab kö zuhant le, csizmas laba a lovas arcaba erkezett. A ferfi lezuhant a nyeregböl. Tenka kigurulta az esest, azonnal felpattant, es a lo kantarjaert nyult. Az allat nem mozdult, orrlyukai remegtek a remülettöl. Tenka megnyugtatta, majd a földön fekvö lovashoz lepett. Levette a halott ferfi bekecset, felvette a sajatja föle, elvette a sisako t es a landzsat is, felpattant a nyeregbe es a többiek utan vagtatott. Az ut jobbra kanyarodott, balra kanyarodott, a lovasok egyre jobban eltavolodtak egymastol. Tenka az elötte halado ferfi möge ert, es a következö kanyar elött megszolitotta: – Ho! – szolalt meg. – Varj! – A ferfi meghuzta a kantart, megallt, a tarsai eltűntek a szeme elöl. – Mi az? – kerdezte. Tenka odaert melle, es felmutatott az egre. A ferfi felnezett, Tenka ezt a pillanatot valasztotta, hogy üssön, es a lovas hang nelkül csuszott le a nyeregböl. Elöl diadalorditas hangzott fel. Tenka atkozodott, gyorsan vagtaba ugratta a lovat, megkerülte a kanyart es latta, hogy Subodai es Renya karddal a kezükben allnak a het lovassal szemben. Tenka villamcsapaskent robbant be a sorba, landzsajaval letaszitott egy harcost a nyeregböl, a masodikat a kardjaval intezte el. Subodai harci üvöltest hallatott es megsarkantyuzta a lovat, kivedett egy
talalomra erkezett tamadast, es kardja vallcsontig hatolo sebet ejtett. A ferfi felnyögött, de kemeny fabol faragtak, visszatamadott. Subodai felrehajolt,. a kard elsziszegett mellette, majd tökeletes technikaval hasba szurta a Patkanyt. Ket lovas Renya fele vagtatott, legalabb öt el akartak kapni. Meglepetesükre vadallati morgassal a lany rajuk vetette magat a nyeregböl, es az elsö tamado lovastul felbukott. Törevel olyan gyorsan vagta el a nadir torkat, hogy az fajdalmat sem erzett, csak nem ertette növekvö gyengeseget. Renya azonnal felpattant, ismet azt a verfagyaszto üvöltest hasznalta, ami a banditakat menekülesre kesztette. A ponik remülten felagaskodtak, a legközelebbi tamado elejtette a landzsajat, mert mindket kezevel a lovat kellett tartania. Renya lendült, öklevel a ferfi homlokara csapott, aki lerepült a nyeregböl, probalt feltapaszkodni, majd eszmeletlenül zuhant vissza a földre. A maradek ket nadir kibontakozott a harcbol, es elmenekült a csataterröl. Subodai Tenkahoz leptetett. – Az asszonyod... – suttogta Subodai, es a halantekara mutogatott –, örült, mint egy holdkutya. – Szeretem, ha örültek – mondta Tenka. – Szep munka volt, Pengetancos! Inkabb vagy nadir, mint drenai, ugy latom. – Vannak, akik ezt nem tartjak boknak. – Bolondok! Nincs idöm a bolondokra. Hany lovat tarthatok meg? – kerdezte a nadir, es a lovakat mustralgatta. – Mindet – felelte Tenka. – Miert vagy ilyen nagylelkű? – igy nem kell megölnöm teged – mondta Tenka. A szavak jeges törkent döftek Subodaiba, de vigyort eröltetett az arcara, es viszonozta Tenka kek szemenek pillantasat. A mindent ertö tekintet megremisztette. Tudta, mire keszülök, ez olyan biztos, mint hogy a kecskeknek szarva van, gondolta. Subodai vallat vont. – Vartam volna, amig lejar az idöm – mondta. – Tudom. Gyere, menjünk. Subodai megborzongott, ez nem is ember! A ponikra nezett: ember vagy sem, Tenka szolgalataban meggazdagszik. Negy napon at haladtak eszak fele, elkerültek a falvakat es települeseket, de az ötödik napon elfogyott az elelmük, es belovagoltak egy satrakbol allo faluba a folyoparton. Kis települes volt, alig negyven ferfi. Eredetileg a Ketszakall törzsböl szarmaztak, messze eszakkeletröl, de egy nezetkülönbseg folytan tavozniuk kellett, es most notak, törzstelenek lettek, mindenki predaja. Gyanakvoan köszöntöttek az utazokat, nem tudtak, hogy vajon egy nagyobb csapathoz tartoznak-e. Tenka ertette a gondolatmenetüket, a nadirok vendegbaratsagra vonatkozo törvenye szerint a vendegnek semmi baja nem eshet, amig a taborban tartozkodik. De ha ujra a sztyeppen lesznek... – Messze van a neped? – kerdezte a nota vezetö, egy tagbaszakadt, forradasos arcu harcos. – Sosem vagyok messze a nepemtöl – felelte Tenka, es elfogadott csesze mazsolat es szaritott gyümölcsöt. – Az embered Landzsa – allapitotta meg a vezer. – A Patkanyok üldöztek bennünket – felelte Tenka. Megöltük öket, es elvettük a lovaikat. Szomoru, hogy nadir nadirt öl. – Ez a vilag rendje – jegyezte meg a nota. – Ulric idejeben nem. – Ulric reg halott. – Vannak, akik szerint ujra eljön közenk – morfondirozott Tenka. – Mindig ezt mondjak a nagy kiralyokrol. Ulric nem több, mint poros csontok. – Ki vezeti a Farkasokat? – kerdezte Tenka. – Akkor hat Farkas vagy? – Vagyok, aki vagyok. Ki vezeti a Farkasokat? – Te vagy a Pengetancos.
– Valoban. – Miert jöttel vissza a sztyeppere? – Miert uszik fel a pisztrang a patakban? – Hogy meghaljon – most elöször mosolyodott el a vezer. – Minden meghal – mondta Tenka. – A sivatag, ahol most ülünk, valaha ocean volt. Meg az ocean is meghalt. Ki vezeti a Farkasokat? – Koponyanyereg a kan. Legalabbis ezt allitja. De Kesbeszelnek nyolcezer harcosa van. A törzs megosztott. – Tehat nemcsak nadir öl nadirt, hanem Farkas is Farkast? – Ez a vilag rendje – ismetelte meg a vezer. – Ki van közelebb? – Koponyanyereg ketnapi jaroföldre eszak-keletre taborozik. – Veletek töltöm az ejszakat. Holnap meglatogatom. – Meg fog ölni, Pengetancos! – Engem nehez megölni. Ezt megmondhatod a fiatal harcosaidnak is. – Hallottalak – a vezetö felallt, hogy elhagyja a satrat, de a kijaratnal megtorpant. – Uralkodni jöttel haza? – Hazajöttem. – Elegem van abbol, hogy nota vagyok – mondta a ferfi. – Veszelyes az utam – mondta Tenka. – Ahogy mondtad, Koponyanyereg a halalomat kivanja. es neked keves az embered. – Az eljövendö haboruban valamelyik part elpusztit bennünket – mondta a ferfi. – De te... te a sasok jelet viseled magadon. Követlek, ha kivanod. Halalos nyugalom szallt meg Tenkat. Belsö nyugalom aradt a földböl a laba alatt, a tavoli kek hegyekböl, erröl suttogott a sztyeppe füve. Becsukta a szemet, kitarta a szivet a csend zeneje elött. Minden idegszala megfeszült, hallgatta a föld szavat. Otthon! Negyven ev utan Tenka megertette a szo jelenteset. Kinyitotta a szemet. A vezetö mozdulatlanul allt, figyelt, latott mar transzba esett embereket, mindig csodalattal nezte öket, es szomoruan, hogy ö soha nem tapasztalhatja meg az elmenyt. Tenka elmosolyodott. – Kövess – mondta –, es neked adom a vilagot. – Farkasok leszünk? – Nem. Mi vagyunk a Felkelö Nadirok. Mi vagyunk a Sarkany. * Hajnalban a negyven nota – a harom ör kivetelevel – Tenka satra elött ült ket sorban. Mögöttük vartak a gyerekek, tizennyolc fiu es harom lany. Mögöttük ült az ötvenket asszony. Subodai a többiektöl tavol allt, ertetlenül az esemenyek fordulata elött. Ennek semmi ertelme. Ki akarna uj törzset alapitani egy testverhaboru elöestejen? es mit nyerhet Tenka a kecsketenyesztöknek ettöl a nyomorult csoportjatol? A Landzsa harcosa nem ertette, elbandukolt hat az egyik satorhoz, szerzett lagy sajtot es egy fekete cipot, es leült enni. Mit erdekli öt az egesz? Amikor a nap a delelöre er, megkeri Tenkat, hogy engedje el a kötelekböl, fogja a hat lovat es hazamegy. Negy lobol vesz egy feleseget, es megpihen a nyugati hegyekben. Megvakarta az allat, elgondolkozott, vajon mi törtenik Tenka kannal. A tavozas gondolata erthetetlen modon kenyelmetlenül erintette. A sztyeppek kimeletlen vilagaban keves igazan erdekes dolog törtenik. Harcolj, szeress, nemzzel gyereket, egyel. Ez a negy cselekedet csak korlatozott izgalmat nyujtott. Subodai betöltötte a harmincnegyedik eletevet, es olyan okbol hagyta ott a törzset, amit senki mas nem ertett meg. Unatkozott. Kilepett a napfenyre. A tabor szelen kecskek boklasztak, magasan fent az egen solyom keringett, lecsapott aldozatara. Tenka kan kilepett a satorbol es megallt a notakkal szemben, karba font
kezzel, kiismerhetetlen arccal. A vezetö odalepett hozza, fel terdre ereszkedett, lehajolt es megcsokolta Tenka labat. Sorban minden nota követte a peldajat. Renya a satorbol nezte vegig a jelenetet. A szertartas aggasztotta, es aggasztotta a valtozas, amit megerzett a szerelmeseben. Elözö ejjel a satorban a szörmetakarok alatt hevertek es szeretkeztek. Ekkor ijedt meg Renya elöször. A szenvedely nem valtozott, sem az erintes izgalma, sem a lelegzetelallito elvezet. De Renya valami ujat erzett Tenkaban, amit nem tudott megfogni. A ferfiban egy ajto kinyilt, es egy masik becsukodott. A szerelem elzarodott. es mi lepett a helyere? Nezte a szeretett ferfit, ahogy a szertartas folytatodott. Tenka arcat nem latta, de uj követöit igen, ragyogott az arcuk. Amikor az utolso asszony is elhatralt, Tenka kan egyetlen szo nelkül megfordult es visszatert a satorba. A Kenyaban pislakolo aggodalomszikrak langra lobbantak. Tenka mar nem ket vilag harcosa, drenai veret a sztyeppe kiszivta belöle, mar tiszta nadir ver folyt az ereiben. Renya elforditotta a fejet. Delre a törzs asszonyai lebontottak a satrakat, szekerekre rakodtak. A kecskeket összeszedtek, es elindultak eszak-kelet fele. Subodai nem hozta szoba a szabadulasat, es most Tenka es a nota vezer, Gitasi mellett lovagolt. Egy fakkal boritott hegyoldalban taboroztak az ejszaka. ejfeltajban, amikor Tenka es Gitasi a tabortűz mellett beszelgettek, patak robaja riasztotta fel az alvokat, akik fegyvereikert kapkodtak. Tenka nem mozdult, keresztbe tett labbal ült a tűz mellett. Valamit sugott Gitasinak, es a forradasos arcu ferfi az embereihez rohant, megnyugtatta öket. A patak zaja hangosabb lett, es szaz ember lovagolt be a taborba, csak a tűz elött alltak meg. Tenka nem vett roluk tudomast, nyugodtak ragcsalt egy szaritott husdarabot. – A Farkasfej földjen jartok – szolalt meg a vezetöjük, es leszallt a nyeregböl. Szörmeszegelyes bronzsisakot viselt es lakkberakasos mellvertet aranyozott diszitessel. Tenka kan felpillantott. Az elötte allo ferfi betöltötte mar az ötvenet, vaskos karjait forradasok szabdaltak. Tenka helyet mutatott neki a tűz mellett. – Üdvözöllek a taboromban – mondta nyugodtan. – Ülj le es egyel. – Nem eszem notakkal – mondta a ferfi. – A Farkasok földjen jarsz. – Ülj le, es egyel – mondta Tenka – vagy megöllek, most. – örült vagy? – kerdezte a ferfi, es szorosabban markolta meg a kardjat. Tenka kan valaszra sem meltatta, es a ferfi dühösen rantotta elö a kardjat. Tenka rugott egyet, hatulrol beakasztotta a labat a masik lababa. A ferfi nagy csattanassal a földre zuhant, Tenka pedig jobbra kigördült, töre megvillant a kezeben. A tör hegye a ferfi torkanak feszült. Dühös üvöltes hallatszott a lovasok felöl. – Csend legyen, a feljebbvaloitok elött alltok! – kialtotta Tenka. – Nos, Ingis, leülsz es eszel? Ingis pislogott, amikor a tör eltavolodott a torkatol. Felült, es eltette a kardjat. – Pengetancos? – Mondd meg az embereidnek, hogy szalljanak le a lorol es nyugodjanak meg – szolt Tenka. – Ma nem lesz verontas. – Mit keresel itt, ember? Ez örültseg! – Hol lennek masutt? Ingis megcsovalta a fejet, pihenjt parancsolt az embereinek, majd visszafordult Tenkahoz. – Koponyanyereg össze fog zavarodni. Nem tudja majd, megöljön vagy kinevezzen a hadvezerenek? – Koponyanyereg mindig is össze volt zavarodva. Csodalom, hogy öt követed. Ingis vallat vont. – ö legalabb harcos. Akkor hat nem azert jöttel vissza, hogy a szolgalataba allj? – Nem. – Lehet, hogy meg kell öljelek, Pengetancos. Tul hatalmas ellenfel vagy.
– Nem azert jöttem, hogy Kesbeszel melle alljak. – Akkor miert? – Te mondd meg, Ingis. A harcos Tenka szemebe nezett. – Most mar biztos, hogy megörültel. Hogyan remeled, hogy uralkodhatsz? Koponyanyeregnek nyolcvanezer harcosa van. Kesbeszelnek csak hatezer, ö gyenge. Teged hanyan követnek? – Mindaz, akiket latsz. – es az mennyi? Ötven? Hatvan? – Negyven. – es ezzel akarod legyözni a törzset? – Tenyleg örültnek latszom? Ingis, te ismersz engem. Lattal felnöni. Akkor örült voltam? – Nem. Te lehettel volna... – Ingis karomkodni kezdett, es a tűzbe köpött. – De elmentel. Drenai ur lett belöled. – Összegyűltek mar a samanok? – Nem. asta kan holnap alkonyatra hivta össze a tanacsot – Hol? – Ulric sirjanal. – Ott leszek. Ingis közelebb hajolt. – Nem erted – suttogta. – Kötelessegem, hogy megöljelek. – Miert? – kerdezte Tenka nyugodtan. – Miert? Mert Koponyanyerget szolgalom. Mar az is arulas, hogy itt ülök es beszelgetek veled. – Ahogy ramutattal, Ingis, az en haderöm nevetsegesen kicsi. Nem arulsz el senkit. De gondolkodj ezen: a Farkasok kanjat esküdtel szolgalni, es öt holnap delutanig nem valasztjak meg. – en nem jatszom a szavakkal, Tenka. Megfogadtam, hogy Koponyanyerget szolgalom Kesbeszel ellen. Nem szegem meg a szavam. – Nem is kell – mondta Tenka. – Nem kerek becstelenseget. De en is Kesbeszel ellen harcolok, tehat szövetsegesek vagyunk. – Nem, nem, nem! Te mindkettö ellen harcolsz, tehat ellensegek vagyunk. – Van egy almom, Ingis. Ulric alma. Ezek az emberek valaha Ketszakall voltak. Most az enyemek. Az a tagbaszakadt ember ott a satornal Landzsa. Most az enyem. A negyven emberem harom törzset kepvisel. Ha egyesülünk, mienk a vilag. Senkinek nem vagyok az ellensege. Meg nem. – Mindig is jol vagott az eszed es a kardod. Ha tudom, hogy jössz, varok az eskümmel. – Holnap meglatjuk. Most pihenj, es egyel. – Nem ehetek veled – allt fel Ingis. – De nem öllek meg. Ma este nem. – A lovahoz lepett, felszallt a nyeregbe. Az emberei követtek, es Ingis intesere eltűntek az ejszakaban. Subodai es Gitasi a tűzhöz rohantak, ahol Tenka kan befejezte a vacsorajat. – Miert? – kerdezte Subodai. – Miert nem ölt meg bennünket? Tenka elvigyorodott, majd szinpadiasan asitott egyet. Faradt vagyok. Most lefekszem. A völgyböl kierve Ingisnek ugyanezt a kerdest tette fel fia, Sember. – Nem tudom megmagyarazni – mondta Ingis. – Nem ertened. – ertesd meg velem! Egy felver, akit nota csavargok követnek. es meg csak meg sem kerte, hogy allj a szolgalataba. – Gratulalok, Sember. altalaban a legegyszerűbb finomsagot sem erted, de most felülmultad önmagadat. – Ezt hogy erted? – Egyszerű. Raereztel arra, hogy miert nem öltem meg. Semmi eselye a gyözelemre, ellenfele sok ezer harcost szolitott a zaszlaja ala. es nem kerte a segitsegemet. Kerdezd meg magadtol, miert? – Mert ostoba. – Vannak pillanatok, Sember, amikor arra gyanakszom, hogy az anyadnak titkos szeretöje volt. Most epp azt is elkepzelhetönek tartom, hogy az egyik kecskem volt az apad.
19. Tenka csendben varta, hogy az aprocska tabor esti mocorgasa lecsendesedjen. Ekkor felnyitotta a sator ajtajat, es az öröket figyelte, akik a tabort körülvevö fakat fürkesztek, am azzal nem törödtek, hogy a taborban mi zajlik. Tenka kisiklott a satorbol, nesztelenül, a göcsörtös fak arnyait felhasznalva, egyre melyebben hatolt a fak sűrű sötetjebe. ovatosan mozgott, es miutan mar több merföldet megtett, a talaj emelkedni kezdett. Harom oraval hajnal elött ert az erdö szelere, es lassan maszni kezdett. Messze fent jobbra mar latszott Ulric marvannyal boritott sirja, valamint Kesbeszel es Koponyanyereg seregei. A testverhaboru elkerülhetetlennek latszott, es Tenka remelte, hogy meg tudja gyözni az uj kant, hogy erdemes segiteni a drenai lazadokon. A sztyeppeken keves az arany, es ez most megvaltozhat. Addig maszott, amig egy sziklaparkanyra nem ert, a hegyoldalt barlangnyilasok pettyeztek. Egyszer, sok-sok evvel ezelött jart itt, amikor Jongir reszt vett egy samantalalkozon. Akkor Tenka Jongir fiaival es unokaival együtt a bejarat elött vart, mig a kan a sötetsegben jart. Azt mondjak, hogy az ösi helyen szörnyű szertartasokat hajtanak vegre, es hogy meghivas nelkül senki nem lephet be. A samanok azt allitottak, hogy a barlangokbol a pokol kapui nyilnak, es minden sarkon demonok lapulnak. Tenka elerte a legnagyobb barlang bejaratat, ahol tetovan megallt, igyekezett lecsendesiteni dobogo szivet. Nincs mas megoldas, mondta maganak. es belepett. Tökeletes sötetseg varta. Megbotlott, de nem allt meg, kinyujtott kezzel tapogatozott. A barlangok kanyarogtak. A jaratok szetvaltak, ujra összefutottak, s Tenkanak igyekeznie kellett, hogy elfojtsa növekvö riadalmat. Mintha kaptarban jarna. Addig vandorolhat ebben a vaksötetben, amig ehen es szomjan nem hal. Tovabbhaladt, a hideg falat tapogatta. A fal hirtelen veget ert, jobbra kanyarodott. Tenka folytatta utjat. Hideg szel simitotta vegig az arcat, megallt es hallgatozott. ugy erezte, nagy barlangcsamokban all, de nincsen egyedül. – asta kant keresem – visszhangzon a hangja. Csend. Balrol es jobbrol is mozgolodas hallatszott, Tenka mozdulatlanul allt, karba font kezzel. erezte, hogy kihuzzak a kardjat a hüvelyeböl, a keset a tokjabol. A kezek visszahuzodtak. – Halljuk a nevedet! – szolt egy hang, ami ellenseges es szaraz volt, akar a sivatagi szel. – Tenka kan. – Reg tavoztal közülünk. – Most visszatertem. – Latom. – Nem önkent mentem el. Elküldtel. – A sajat erdekedben. Meghaltal volna. – Talan. – Miert tertel vissza? – Erre nem könnyű valaszolni. – Van idöd. – Egy baratomnak akarok segiteni. Hadseregre van szüksegem. – Drenai az a barat? – Igen. – es? – es a föld szolt hozzam. – Milyen szavakkal? – Nem szavakkal. Nema csendben, szivhez, lelekhez. Fiakent üdvözölt. – Aki hivatlanul erkezik, meghal.
– Ki dönti el, mi szamit meghivasnak? – en. – Akkor mondd, asta kan, meghivtak? A sötetseg szertefoszlott, Tenka hatalmas teremben talalta magat. Minden oldalon, minden sima, a szivarvany szineiben jatszo kristalyfalon faklyak vilagitottak, a magas mennyezetröl cseppkövek logtak. A termet megtöltöttek a samanok, minden törzs kepviseltette magat. Tenka pislogott, szoktatta szemet a hirtelen vilagossaghoz. A faklyak nem most gyulladtak fel, mindig is egtek, csak ö nem latta a fenyüket. – Mutatok valamit, Tenka – mondta asta kan, es kivezette a teremböl. – Ezen az uton erkeztel. Tenka elött szeles szakadek tatongott, amin egy keskeny köhid ivelt at. – Vakon setaltal at a hidon. Igen, a barlang szivesen lat. Kövess! Az öreg saman atvezette tarsat a hidon, egeszen a barlang bejarata melletti kis szobaig. A ket ferfi kecskebörökre telepedett. – Mit kivansz tölem? – kerdezte asta kan. – Hirdesd meg a samanprobat. – Koponyanyeregnek nincs szüksege a probara. Tuleröben van, harcban is eldöntheti a vitat. – Ezernyi testverünk meghalna. – Ez a nadir ut, Tenka. – A samanproba csak ket halalt jelentene. – Beszelj nyiltan, fiatalember! A proba nelkül neked nincs eselyed, ha meghirdetem a probat, eselyed egy a haromhoz. Tenyleg a testverhaboru zavar? – Igen. en is Ulric almat almodom. Nemzetet akarok epiteni. – es drenai barataid? – ök a barataim. – Nem vagyok bolond, Tenka kan. - Hosszu, hosszu eveket eltem meg, es olvasok az emberek sziveben. Add a kezed, es olvasok a te szivedben is. De tudd, ha arulas lakik benned, megöllek. Tenka kinyujtotta a kezet, es az öreg megfogta. Percekig mozdulatlanul ültek, majd a saman elengedte Tenka kezet. – A samanok hatalma nem szokott közvetlenül megnyilvanulni. altalaban nem igy befolyasoljuk a törzsi dönteseket. Megertetted? – Igen. – Most teljesitem a kivansagodat. De ha Koponyanyereg meghallja, megprobal megölni. Viadalra hivat ki, ennel többet nem tehet. – ertem. – Kivancsi vagy, ki lesz az? – Nem fontos. – Nagy az önbizalmad. – Tenka kan vagyok. + A Sir Völgye ket vasszürke hegy, az oriasok csucsai között terült el. Ulric maga jelölte ki itt a sirhelyet – a hadurnak tetszett a gondolat, hogy ez a ket kortalan ör örizze földi maradvanyait. A sirt homokköböl epitettek, es marvannyal boritottak, alakja koronat formazott, amit Ulric sosem szerezhetett meg. Hat csucsos torony vette körül a feher kupolat, a homlokzatot es a falakat runak boritottak, hogy a vilag es az eljövendö nemzedekek tudtara adjak: itt nyugszik Ulric, a Hodito, minden idök legnagyobb nadir hadura. Negyvenezer rabszolga halt meg az epites közben. Ulric ironiaja meg ebben a holtfeher emlekműben is megmutatkozott. Az egyetlen öt abrazolo szobor ponijan lovagolva, koronaval a homlokan mutatta meg. Hatvan labnyira a földtöl, egy kanyar mögött. A szobor Ulricot Dros Delnoch falainal akarta abrazolni, egyetlen kudarca helyszinen. A fejen azert viselt koronat, mert a vagriai szobraszok el sem tudtak kepzelni, hogy aki millioknak parancsol, ne lenne kiraly. Ulricnak tetszett a trefa. A ket ellenseges sereg, Shirrat Kesbeszel es Tsuboy Koponyanyereg serege
a siremlektöl keletre es nyugatra taborozott. Több, mint szazötvenezer ember varta a samanproba kimenetelet. Tenka is bevezette embereit a völgybe. Egyenesen ült a drenai lo nyergeben, mellette büszken feszitett Gitasi. Mar nem volt nota, ismet ferfinak tekinthette magat. Tenka a sir deli oldala fele lovagolt, ott leszallt a nyeregböl. erkezesenek hire elterjedt a taborban, es ferfiak szazai aramlottak fele. Az asszonyok szorgos satorveresbe kezdtek, a ferfiak a lovakrol gondoskodtak, majd leültek Tenka köre a földre. Tenka kan törökülesben ült, a siremleket figyelte, szeme valahova a tavolba nezett, eszre sem vette az erkezöket. arnyek vetült ra. Pillanatokig vart, hogy nyilvanvalo legyen a sertes, majd könnyeden felallt. Elerkezett a pillanat, a nyitolepest egy nem tul ravasz jatekban. – Te vagy a felver? – kerdezte a ferfi. Huszas evei közepen jarhatott, nadirhoz kepest nagyra nött. Tenka kan hűvösen vegigmerte, felmerte a ferfi tartasat, keskeny csipöjet, szeles vallat, izmos karjait es mellkasat. A ferfi kardvivo volt, aradt belöle az önbizalom. ö lesz a hoher. – es te ki vagy, gyermek? – kerdezte Tenka kan. – en igaz nadir harcos vagyok, nadir harcos fia! Elkeserit, hogy egy korcs Ulric sirja elött allhat. – Akkor menj innen, es valahol mashol ugass – mondta Tenka. A ferfi elmosolyodott. – Hagyjuk ezt az ostobasagot – mondta könnyeden. – Azert jöttem, hogy megöljelek. Kezdjük. – Tul fiatal vagy ahhoz, hogy meg akarjal halni – mondta Tenka. – es en nem vagyok eleg öreg ahhoz, hogy visszautasitsalak. Mi a neved? – Purtsai. Miert kerded? – Ha mar meg kell ölnöm egy testveremet, szeretem tudni a nevet. Legalabb valaki emlekszik majd ra. Elö a kardod, gyermek. A tömeg hatralepett, kört formalt a küzdök körül. Purtsai görbe kardot es tört vett elö. Tenka rövid kardot huzott, es ügyesen elkapta a Subodai altal hajitott tört. es a parviadal elkezdödött. Purtsai jo harcosnak bizonyult, ügyesebbnek a nadirok nagy reszenel. Nagyon jo labmozgassal rendelkezett, es hajlekonysaga ritkasagszamba ment a zömök, tagbaszakadt nadir harcosok között. Villamgyorsan mozgott, es az idegei is jok voltak. Ket percen belül meghalt. Subodai peckesen elörelepett, csipöre tett kezzel megallt a halott felett, belerugott, majd leköpte. A nezöközönsegre nezett es ismet kiköpött Labaval hanyatt forditotta a testet. – Ez volt közületek a legjobb? – kerdezte a tömegtöl. Gunyos sajnalkozassal csovalta meg a fejet. – Mi lesz igy belöletek? Tenka a satrahoz lepett, bement. Bent Ingis varta, aki egy szörmetakaron üldögelt, es nyist, kecsketejböl erjesztett italt iszogatott. Tenka leült a hadurral szemben. – Nem tartott sokaig – mondta Ingis. – Fiatal volt, meg sokat kellett volna tanulnia. Ingis bolintott. – Mondtam Koponyanyeregnek, hogy ne tegye. – Nem volt mas valasztasa. – Nem. Hat... itt vagy. – Ketelkedtel benne? Ingis megrazta a fejet. Levette a bronzsisakjat, es megvakarta ritkulo, acelszürke hajat. – A kerdes az, Pengetancos, hogy mit csinaljak veled? – Ez zavar? – Igen. – Miert? – Mert csapdaban vagyok. Szeretnelek tamogatni, mert hiszem, hogy te vagy a jövö. De nem tehetem, mert mar masnak esküdtem.
– Nagy gond – bolintott Tenka, es töltött maganak is egy pohar nyist. – Mit tegyek? – kerdezte Ingis, es Tenka ranezett az erös, öszinte arcra. Csak egy szavaba kerül, es a ferfi az öve, megszegne esküjet, es Tenkanak adna a harcosait. Tenka kisertest erzett, de legyözte, mert egy esküszegö Ingis nem ugyanaz az ember lenne, szegyenenek az emleke elete vegeig kisertene. – Ma este – mondta Tenka – megkezdödik a samanproba. Aki vezer akar lenni, probat tesz, es asta kan megnevezi a hadurat. Neked öt kell követned. Addig Koponyanyereg embere vagy. – es ha azt parancsolja, hogy öljelek meg? – Akkor meg kell ölnöd, Ingis. – Bolondok vagyunk – mondta keserűen a nadir hadvezer. – Becsület? Mit tud Koponyanyereg a becsületröl? atkozom a napot, amikor esküt tettem! – Most menj, es ne gondolj erre – parancsolta Tenka. – Egy ferfi követ el hibakat, de vallalja öket. Neha ostobasagnak tűnik, de csak igy elhetünk. Az vagy, amit mondasz, amig meg nem szeged a szavadat. Ingis felallt es fejet hajtott. Miutan tavozott, Tenka ujra teletöltötte a poharat, es hatradölt a szönyegen heverö vastag parnakon. – Gyere ki, Renya! – kerte. A lany elölepett a haloresz arnyekai közül, leült a ferfi melle, es megfogta a kezet. – Feltettelek, amikor a harcos parbajra hivott. – Meg nem jart le az idöm. – ö is ezt mondta volna – mutatott ra a lany. – Igen, de tevedett. – Ennyire megvaltoztal? Most mar legyözhetetlen vagy? – Itthon vagyok, Renya. Maskent erzem magam. Nem tudom elmagyarazni, meg vegiggondolnom sem sikerült. De csodalatos erzes. Korabban tökeletlennek, maganyosnak ereztem magam. Most egesz ember lettem. – ertem. – Nem, szerintem nem erted. Amikor maganyrol beszelek, nem rolad van szo. Ne erts felre. Szeretlek, es te vagy a boldogsagom forrasa. De nem volt celom, valoban az voltam, akinek gyerekkoromban a samanok neveztek, az arnyekok Hercege. A valosag vilagaban csak arnyek voltam. Többe nem vagyok az, mar van celom. – Kiraly akarsz lenni – mondta szomoruan a lany. – Igen. – Uralni akarod a vilagot. Nem jött valasz. – Lattad Ceska remuralmat es a tulzott becsvagy eredmenyet. Lattad, mifele szörnyűsegeket hoz a haboru. es most nagyobb borzalmakat akarsz elkövetni, mint amiröl Ceska valaha is almodott. – Nem kell, hogy szörnyű legyen. – Ne csapd be magad, Tenka kan. Csak ki kell nezned a satradbol. Ezek vademberek, elvezik a harcot, a pusztitast. Nem is tudom, miert beszelek egyaltalan. ugysem jutnak el hozzad a szavaim. Vegül is csak egy nö vagyok. – Az en asszonyom vagy. – Voltam. De mar nem. Mar uj asszonyod van. A keblei hegyek, magja kint var, hogy elarassza a vilagot. Mekkora hös vagy, nagy kan! A baratod var rad. Vak hűsegeben arra var, hogy feher lovadon a nadirok elen lovagolva megmented. es akkor a gonosz elbukik, es a drenai nep szabad lesz. Mekkora lesz a meglepetese, amikor megeröszakolod a nepet! – Eleg volt, Renya. Nem arulom el Ananaist. Nem foglalom el az orszagot. – Lehet, hogy most nem. De egy nap nem lesz mas valasztasod. Amikor mar mindent meghoditottal. – Meg nem vagyok kan. – Hiszel az imadsagban, Tenka? – kerdezte hirtelen a lany könnyekkel a szemeben. – Neha. – Akkor tudd, hogy azert imadkozom, hogy veszits, meg akkor is, ha ez a halalodat jelenti. – Ha veszitek, azt jelenti – mondta Tenka kan. De a lany mar fakepnel
hagyta. * Az öreg saman lekuporodott a porba, es vaslabakon allo edenyben parazslo szenbe bamult. Körülötte ültek a nadir törzsfök, a hadurak, a horda vezerei. Tavol a tömegtöl, kövekböl rakott körön belül ült a harom rokon, Tsuboy Koponyanyereg, Shirrat Kesbeszel es Tenka kan. A vezerek erdeklödessel figyeltek öket. Koponyanyereg szeles, eröteljes testalkatu ferfi volt, hajat es szakallat is befonva viselte. Derekig levetközött, felsöteste olajtol csillogott. A karcsubb Kesbeszel hosszu, ezüsttel csikozott hajat összefogta a tarkojan. Hosszukas, gyaszos arcat kihangsulyozta lelogo bajsza, de szeme feszülten, figyelmesen csillogott. Tenka kan nyugodtan ült, tekintetet a holdfenyben ezüstösen csillogo sirra függesztette. Koponyanyereg hangosan ropogtatta az ujjait, hatizmai megfeszültek. Ideges volt. evek ota varta, hogy atvehesse a Farkasok fölött az uralmat, es most, bar serege joval erösebb, mint testveree, kenytelen egy köhajitasra feltenni mindent. Mert a samanok igy döntöttek. Megprobalta figyelmen kivül hagyni a döntesüket, de meg a sajat hadurai, olyan nagytiszteletű hadurak, mint Ingis is, azt tanacsoltak, fogadja meg a szavukat. Egyetlen Farkas sem ölt szivesen Farkast. De micsoda pillanatot valasztott Tenka, a korcs, hogy hazaterjen! Koponyanyereg hangtalanul atkozodott. asta kan feltapaszkodott. Öreg volt, öregebb, mint barki a törzsben, es bölcsessegeröl legendakat meseltek. Lassan a harom ember ele lepett. Mindegyiküket jol ismerte, akar az apaikat vagy a nagyapaikat, es latta közöttük a hasonlosagot. Felemelte a karjat: – Nadirok! – kialtotta, es hangja meghazudtolta korat, zengön es eröteljesen szallt az emberek sorai fölött, es a harcosok ünnepelyesen ismeteltek meg a kialtast. – Erröl a probatetelröl nincs visszaut – szolitotta meg a saman a harom ferfit. – Mind rokonok vagytok. Mindötök ereiben a nagy Kan vere folyik. Nem döntenetek el bekes uton, ki vezesse a törzset? Par pillanatig vart, de a ferfiak hallgattak. – Akkor halljatok asta kan szavat. Arra keszültök, hogy harcoljatok egymas ellen, latom, hogy karotok es fegyvereitek keszen allnak. De a küzdelmet nem verrel kell eldönteni. Elküldelek benneteket egy masik vilagba, ami nem a mienk. Aki visszater, az lesz a kan, mert megtalalja Ulric sisakjat. Közel jar majd hozzatok a halal, mert az ö birodalmaba leptek be. Szörnyű latvanyban lesz reszetek, es halljatok az elatkozottak sikolyat. Meg mindig keszen alltok a probara? – Kezdjük mar! – csattant fel Koponyanyereg. – Keszülj a halalra, korcs – sugta oda Tenkanak. A saman elölepett, kezet Koponyanyereg fejere tette. A hadur szeme lecsukodott, feje elörebukott. Kesbeszel is követte... majd Tenka kan. asta kan leterdelt a harom alvo ferfi ele, es ö is becsukta a szemet. – alljatok fel! – parancsolta. A harom ferfi felallt, kinyitotta a szemet es meglepetten pislogott. Meg mindig Ulric sirja elött alltak, de mar egyedül, a nadirok eltűntek. Eltűntek a harcosok, a satrak, a tabortüzek. – Mit jelentsen ez? – kerdezte Kesbeszel. – Ott all Ulric sirja – felelte asta kan. – Csak annyit kell tennetek, hogy leemelitek a sisakot az alvo kanrol. Koponyanyereg es Kesbeszel futasnak eredt a sir fele. Bejarat nem latszott, ajto sehol, csak a sima feher marvany. Tenka leült, es a saman lekuporodott melle a földre. – Miert nem mentel az unokatestvereiddel? – kerdezte. – en tudom, merre keressek. asta kan bolintott. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. – Honnan?
– Meg volt irva. Tenka nezte, ahogy rokonai körbejarjak a sirt, arra a pillanatra vart, amikor egyikük sincs szem elött. Akkor felallt, es a kupolahoz rohant. Nem volt nehez felmaszni rajta, mert kapaszkodokent hasznalhatta az illeszteseket, ahol a marvanyt a homokköre erösitettek. Mar a fele utat megtette Ulric szobrahoz, amikor a masik kettö eszrevette. Koponyanyereg karomkodasabol Tenka tudta, hogy elindultak utana. Elerte az ivet. Ulric szobra leghatul allt. A kiraly a kapun tul! Tenka ovatosan haladt tovabb. Az ajto a boltives bejarat mögött rejtözött. Meglökte, es az hangos nyikorgassal kinyilt. Kesbeszel es Koponyanyereg szinte egyszerre erkeztek, korabbi ellenteteiket feledtette a Tenka elönye felett erzett felelmük. Meglattak a nyitott ajtot, es odasiettek, de Koponyanyereg az utolso pillanatban lelassitott. Amikor Kesbeszel a küszöbre lepett, hangos csattanas hallatszott, es harom darda hatolt be a mellkasaba, atszurta a tüdejet es a hatabol bukkant elö. Elesett. Koponyanyereg megkerülte a testet, latta, hogy a dardakat egy laphoz erösitettek, a lapot pedig kötelekhez. Visszatartotta a lelegzetet es hallgatozott, de csak a homok pergeset hallotta. Leterdelt, es megnezte az ajto belsö oldalan levö törött homokorat, amiböl lassan hullott ki a homok. Amikor Kesbeszel eltörte a homokorat, becsapodott a halalos csapda. De hogyan kerülte el Tenka a halalt? Koponyanyereg karomkodott, es ovatosan atlepett az ajton. Amit a felver megcsinalt, az neki is sikerül. Amikor eltűnt, Tenka elölepett a szobor mögötti rejtekeböl, megallt, megvizsgalta a Kesbeszel halalat okozo csapdat, majd ö is belepett a sirba. A sirfolyoson sötetnek kellett volna fogadnia, de halvany zöld derenges aradt a falakbol. Tenka negykezlabra ereszkedett, maszva indult elöre, es gondosan vizsgalgatta a falakat oldalt. Kell, hogy legyen mas csapda is. De merre? A folyoso csigalepcsöben vegzödött, ami a sir melyebe vezetett. Tenka megvizsgalta az elsö lepcsöfokokat, szilardnak tűntek. A falat falapok boritottak. Tenka leült a felsö lepcsöfokra. Miert a falboritas? Letepett egy darabot a boritasbol, majd elindult lefele, ovatosan probalgatt a a lepeseket. Feluton, jobb laba alatt bizonytalanabbnak tűnt a lepcsö. Fogta a faboritast, a lep csöfokokra fektette, es rafeküdt. A falap csuszni kezdett. Amikor a gyanus lepcsöfokhoz ert, Tenka hallotta a feje fölött elsüvitö penge hangjat. A csuszda egyre gyorsabban szaguldott, meg harom masik alkalommal csaptak le ra a pengek, de olyan gyorsan szaguldott hevenyeszett szankojan, hogy sertetlenül meguszta. Labait a falnak vetette, hogy lassitsa a szant, alaposan összehorzsolta magat az ut folyaman. A falap a lepcsö aljaba ert, Tenka elörerepült. Ellazitotta az izmait, összehuzta magat, de benneszorult a levegö, amikor a szemközti falnak ütközött. Felnyögött es felallt. ovatosan megtapogatta a bordait, legalabb egy csontja eltört. Körülnezett a teremben. Hol lehet Koponyanyereg? A valaszt egy pillanat mulva megkapta, meghallotta a csattogast a lepcsön, es elvigyorodott, ellepett a lepcsö mellöl. Koponyanyereg elrepült mellette, szanja darabokra tört, ö maga pedig nekiszallt a szemközti falnak. Tenka arca megrandult a becsapodas hallatan. Koponyanyereg nyögdecselve feltapaszkodott, de amikor Tenkat meglatta, kihuzta magat. – Gyorsan rajöttem am a tervedre, felver! – Megleptel. Hogy kerültel mögem? – A holttest mellett rejtöztem. – Hat, itt vagyunk – mondta Tenka es a szarkografra mutatott, ami egy emelvenyen a terem közepen allt. – Mar csak a sisakot kell elvennünk. – Igen – mondta Koponyanyereg ovatosan. – Nyisd ki a koporsot – javasolta mosolyogva Tenka. – Te nyisd ki.
– Ugyan, testver, nem tölthetjük itt a hatralevö eletünket. Együtt nyitjuk ki. Koponyanyereg szeme összeszűkült. A koporso is rejthet csapdat, es nem akart meghalni. De ha engedi, hogy Tenka nyissa ki, akkor a felver nemcsak a sisakot szerzi meg, hanem Ulric kardjat is. Koponyanyereg elvigyorodott. – Rendben – mondta. Együtt! A koporsohoz leptek, es nekifeszültek a nehez marvany fedelnek, ami lassan engedett. A ket ferfi beleadta minden erejet, es a fedel a földre zuhant, harom darabra tört. Koponyanyereg a csontvaz mellkasan heverö kardra vetette magat. Tenka elkapta a sisakot, es atugrott a koporso tuloldalara. Koponyanyereg böszen vigyorgott. – Nos, testver, most hogyan tovabb? – Enyem a sisak – mondta Tenka. Koponyanyereg elöreugrott, vadul csapkodott, de Tenka felrelepett, kihasznalta a koporso vedelmet. – Ezt a vegtelensegig folytathatjuk – mondta Tenka. – Az örökkevalosagig futkoshatunk a koporso körül. Ellenfele megköszörülte a torkat es kiköpött. Tenkanak igaza volt, a kardja nem ert semmit, ha nem tudott tamado tavolsagba erni. – Add nekem a sisakot – mondta Koponyanyereg –, es mindketten eletben maradunk. Ha engem szolgalsz, hadvezeremme teszlek. – Nem, nem foglak szolgalni – mondta Tenka. – De megkaphatod a sisakot, ha elfogadod a feltetelemet. – Mondd! – Adsz harmincezer harcost, hogy Drenaiba vezessem öket. – Micsoda? Miert? – Majd kesöbb megbeszeljük. Megesküszöl? – Igen. Add ide a sisakot. Tenka athajitotta a sisakot a koporso felett, Koponyanyereg könnyeden elkapta, es a fejere tette. Az arca megrendült, amikor a fem eles szele megvagta a fejböret. – Bolond vagy, Tenka. Nem megmondta asta, hogy csak egyikünk terhet vissza? Most minden az enyem. – Semmi nem a tied, fafejű! Halott vagy – mondta Tenka. – Üres fenyegetözes – fintorgott Koponyanyereg. Tenka elnevette magat. – Ulric utolso trefaja! Senki nem viselheti a sisakjat. Nem erezted a fajdalmat, testver, amikor a mergezett tű megszurt? Koponyanyereg kezeböl kihullott a kardja, a laba mar nem tudta megtartani. Szeretett volna felallni, de a halal a melybe huzta. Tenka visszavette a sisakot, es visszatette a kardot a helyere. Lassan felsetalt a lepcsön, atfurakodott a falbol kiallo pengek között. A szabad levegöre kierve leült, az öleben tartotta a bronzbol keszült, premmel szegelyezett es ezüsttel diszitett sisakot. Messze lent asta kan a holdat nezegette, es Tenka egy idö utan lemaszott hozza. Az öreg nem nezett fel a közeledö leptek zajara. – Üdvözöllek, Tenka kan, Seregek Ura! – mondta. – Vigyel haza – parancsolta Tenka. – Meg nem. – Miert? – Van valaki, akivel talalkoznod kell. – Feher köd szallt fel a talajbol, körültancolta öket. A köd melyeböl egy eröteljes alak lepett ki. – Jol csinaltad – mondta Ulric. – Köszönöm, uram. – Betartod a baratodnak adott szavadat? – Igen. – Akkor hat a nadirok a drenaik segitsegere sietnek? – Igen. – Legyen, ahogyan lennie kell. Egy ferfinak ki kell tartania a baratai mellett. De tudod, hogy egyszer le kell gyöznöd öket? Amig a Drenai Birodalom all, a nadirok nem fejlödhetnek. – Tudom. – es kesz vagy ra, hogy veget vess a birodalmuknak?
– Igen. – Helyes. Kövess a ködbe. Tenka engedelmeskedett, es a kan egy sötet folyo partjara vezette. Egy öregember vart rajuk, aki közeledtükre megfordult. Aulin volt az, a Forras egykori papja, aki a Sarkany kaszarnyaja mellett halt meg. – Betartottad a szavad? – kerdezte. – Vigyaztal Renyara? – Igen. – Akkor ülj le mellem, es en is betartom a szavam. Tenka leült, az öreg pedig hatradölt, es a sötet viz bugyborgasat es jatekat figyelte. – A Regvoltak több szerkezetet is megtalaltam. atneztem a könyveiket es a jegyzeteiket. Kiserleteztem, sok titkukat felfedeztem. Tudtak, hogy a Bukas elkerülhetetlen, de hagytak jeleket a kesöbbi generacioknak. A vilag gömb alaku, tudtad? – Nem – felelte Tenka. – Igen, az. A labda tetejen jegsapkat talalunk. Az aljan is. A közepen pokolbeli meleg van. es a labda a nap körül forog. Tudtad? – Aulin, erre nincs idöm. Mit akarsz mondani? – Kerlek, harcos, hallgass meg. Meg szeretnem osztani a tudast, ez nekem nagyon fontos. – Akkor folytasd. – A vilag forog, es a tetejen es aljan levö jeg, millionyi tonna jeg egyre gyűlik, sok ezer eve folyvast több es több lesz. A vegen a gömb megbillen, az oceanok elöntik a földeket, es a jeg egesz kontinenseket borit el. Ez a Bukas. Ez törtent a Regvoltakkal, erted? Az emberek apro kis vagyai mit sem ernek. – ertem. es mit tudsz meg mondani? – A Regvoltak masinai nem ugy működnek, mint Ceska hiszi. Az emberek es a vadak nem fizikailag egyesülnek. Inkabb az eleterö összeolvasztasarol van szo, mely törekeny egyensulyt hoz letre. A Regvoltak tudtak: letkerdes, hogy az ember lelke ur maradjon a test felett. A Duvadak azert szörnyűek, mert az allat kerekedik felül bennük. – Mit segit ez rajtam? – kerdezte Tenka. – Lattam egyszer egy Duvadat, aki ujra emberre lett, es belepusztult. – Mi törtent? – Latott valamit, ami ilyen hatassal volt ra. – Mit latott? – Az asszonyt. A hajdani feleseget. – Ennyi? – Igen. Segit rajtad? – Nem tudom – felelte Tenka. – Talan. – Akkor most magadra hagylak – mondta Aulin –, es visszaterek a Szürkesegbe. Tenka nezte, hogy tűnik az a ködben az öreg. Ulric lepett möge. Sarkon fordult. – A haboru mar megkezdödött – mondta Ulric. – Nem ersz vissza idöben, hogy megmentsd a barataidat. – Idöben visszaerek, hogy bosszut alljak ertük. – Mit mondott az öreg a Bukasrol? – Nem tudom. Valamit a jegröl. Nem fontos – mondta Tenka. * Az öreg saman intett Tenkanak, hogy üljön le, s az uj kan engedelmeskedett. Lehunyta szemet, es amikor ujra kinyitotta, a sir elött talalta magat, sok ezer nadir pillantasanak a kereszttüzeben. Baljan Shirrat Kesbeszel feküdt, sulyos mellkasi sebekkel, lassan csörgö vere megfestette a homokot. Jobbra Koponyanyereg hevert, halantekan apro vercsik. Tenka Ulric sisakjat tartotta a kezeben. asta kan felallt, es a hadvezerekhez fordult. – Befejezödött, es elkezdödött. Tenka kan vezeti a Farkasokat! Az öreg elvette a sisakot, visszatert a tűzhöz, felvette szörme köntöset, es
kisetalt a taborbol. Tenka nem mozdult, a nadirok arcat nezte, erzekelte az ellenseges pillantasokat. Az emberek harcolni jöttek, Koponyanyereg vagy Kesbeszel oldalan. Egyikük sem gondolt Tenkara, mint jövendö kanra. Most uj vezetöjük lett, es ettöl a pillanattol kezdve Tenkanak nagyon kell vigyaznia, etelet masokkal megkostoltatnia, satrat ejjel-nappal öriztetnie. A nadirok közül sokan kivanjak majd a halalat. A mielöbbi halalat. Könnyű volt a kani cimet megszereznie – annal nehezebb lesz utana eletben maradnia. Valaki mozdult a sorok között: Ingis allt fel, es lepett Tenka ele. Kihuzta a kardjat a hüvelyeböl, es markolattal elöre Tenka fele nyujtotta. – A harcosod vagyok. – Üdvözöllek, harcos. Hany testvert hozol magaddal? – Huszezret. – Örülök – mondta az uj kan. A hadvezerek egyenkent elöleptek. Mar hajnal fele jart, mire az utolso is elhatralt, es Ingis közeledett ujra. – Elfogtuk Koponyanyereg es Kesbeszel csaladjat. A taborod mellett tartjuk fogva öket. Tenka felallt, kinyujtoztatta izmait. Fazott, es nagyon faradt volt. Ingis oldalan tavozott a sirtol. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy vegignezzek a kivegzeseket. A foglyok – huszonket asszony, hat ferfi es egy tucatnyi fiugyerek – csendben, sorban terdeltek hatrakötözött kezzel. Subodai lepett elö. – Sajat kezűleg akarod megölni öket? – Nem. – Akkor Gitasi es en majd megtesszük helyetted. – Nem. – Tenka fakepnel hagyta a meglepett Subodait, es megallt az asszonyok, a halott hadurak felesegei elött. – Nem en öltem meg a ferjeteket – szolalt meg. – Nincs köztünk verbosszu. Megis en öröklöm a vagyonukat. Legyen. Ti is a vagyon reszei, matol fogva tehat Tenka kan felesegei vagytok. Engedjetek el öket! – parancsolta. Subodai morgolodva engedelmeskedett. Egy fiatal nö Tenka labai ele vetette magat. – Ha a feleseged vagyok, mi lesz a fiammal? – Engedjetek el a gyerekeket is – mondta Tenka. Mar csak a hat ferfi maradt, a halottak közeli rokonai. – uj nap virradt – mondta Tenka. – Valaszthattok. Ha megigeritek, hogy engem szolgaltok, elhettek. Ha nem, meghaltok. – Köpök rad, felver – kialtotta az egyik. Tenka elörelepett, kinyujtotta a kezet Subodai kardjaert, es egyetlen csapassal levagta a ferfi fejet. Az öt fogoly nem szolt egy szot sem. Tenka vegigjarta öket, es mind meghaltak. Ezutan Ingist szolitotta, es a ket ferfi leült a sator arnyekaban. Harom orat ültek ott, mig Tenka vazolta terveit. Utana a kan aludni tert. Miközben aludt, husz karddal felfegyverzett harcos vigyazta almat. 20. Carsal tovabb maszott, lassan vonszolta magat a magas fűben. A szetroncsolt lababol arado, elözö delutan meg kinzo agonia helyet tompa, lüktetö fajdalom vette at, ami idönkent felhorgadt, es megfosztotta az eszmeletetöl. A hűvös ejszaka ellenere folyt rola a veritek. Mar nem is tudta, hogy hova megy, csak azt tudta, hogy minel messzebb, el innen. A talajt apro kövek boritottak, es egy eles kavics belefurodott a lababa. Felnyögött, es arrebb gördült. Ananais azt kerte, hogy tartsanak ki, amig lehet, utana vonuljanak vissza, es induljanak el Magadon fele. Az elözö delutan emlekei ujra es ujra felbukkantak, hiaba szeretett volna felejteni. Negyszaz emberrel vedte a keskeny atjarot. Elöször a lovassag erkezett meg, öket az ijaszok könnyen megsemmisitettek. A gyalogsagot mar nehezebb volt visszaverni, magasra tartott pajzsokkal vedekeztek a nyilvesszök ellen. Parsai soha nem volt olyan
jo harcos, mint a batyja, de az istenekre, most megmutatta, mit tud! A kodabeli ferfiak oroszlankent küzdöttek, es Ceska gyalogsaga hatralni kenyszerült. Ez volt az a pillanat, amikor el kellett volna rendelnie a visszavonulast. Ostoba, ostoba! De fellelkesült. Büszke volt. Meg soha eleteben nem vezetett haderöt. Amikor a Sarkanyhoz jelentkezett, elutasitottak, a batyjat meg felvettek. es most meghatralt elötte az ellenseg! Bevart hat meg egy tamadast. Mint pokolbeli demonok, ugy indultak ellene a Duvadak. Ha szaz evig el, akkor sem felejtene el ezt a rohamot: szörnyű hangorkan kelt, messzire szallt a hatalmas, vöröslö szemű, karmos mancsu, ragyogo pengekkel felfegyverzett szörnyetegek verszomjas üvöltese. A nyilvesszök alig sebeztek fel a börüket, mig ök ugy szortak szet az ellenfeleiket, mint felnöttek a szofogadatlan gyerekeket. Parsai nem parancsolt visszavonulast. Felesleges is lett volna: a vedök batorsaga ugy parolgott el, mint a homokra öntött viz, es a csapat szetszorodott. Parsai egy Duvadnak rontott, hatalmas csapast iranyzott a fejere, de kardja visszapattant a kemeny koponyarol, a szörny pedig tüstent ellene fordult. Roppant allkapcsa összezarult Parsai bal laban, letepte a csontrol a hust. Egy hösies katona a szörny hatara vetette magat, töret melyen a nyakaba döfte, es a Duvad otthagyta Parsait, hogy feltepje a katona torkat. Parsai felregurult, egy lejtöre került, es addig gurult, amig a völgy aljaba nem ert. Ott kezdödött hosszu menekülese. Most mar tudta, hogy nem gyözhetnek, hogy hiabavalo ostobasagrol almodoztak. Senki sem szallhat szembe a Duvadakkal. Barcsak vagriai farmjan maradt volna, minel messzebb ettöl az örült haborutol! Valami megragadta a labat. Parsai felült, es meglengette a töret. Egy karmos mancs kiverte a fegyvert a kezeböl, es harom villogo szemű, nyalat csorgato Duvad kuporodott melle. Az isteneknek hala, elvesztette az eszmeletet. es megkezdödött a lakoma. * Pogany ovatosan közelitette meg a varos nyugati negyedet, lovat a mögötte elterülö erdöben rejtette el. Az egö hazakbol arado füst ködkent ülte meg a környeket, csak nehany meterre lehetett ellatni. A Duvadak kivonszoltak a holttesteket a varosbol, es a mezön veres lakomaba kezdtek. Pogany korabban nem latott egyet sem a szörnyetegek közül, es most elkepedten bamulta öket: a legtöbbjük het labnal is magasabbra nött, es mind nagyon izmos volt. Pogany nem tudta, mit tegyen. Üzenetet hozott Faljarotol Ananaisnak, de hol adja at? el meg a sötet alarcos egyaltalan? Vagy vege a haborunak? Ha igen, valtoztatni kell a tervein. Megesküdött, hogy megöli Ceskat, es nem az a fajta ember volt, aki könnyen megfeledkezik esküjeröl. Valahol a hadsereg közepen ott a csaszar satra is, csak meg kell talalnia, es ki kell beleznie a kurafit. Ennyi, es nem több. Alattvaloinak halala nehez teherkent ült a lelken – eltökelte, hogy bosszut all ertük. Ha megöli Ceskat, a csaszar lelke örökke az elesetteket szolgalna az arnyak Földjen. Illö büntetes. Pogany nezte a szörnyetegek lakomajat, figyelte a mozgasukat, igyekezett mindent az emlekezetebe vesni, hogy hasznat vegye, ha egy nap harcolnia kell ellenük. Nem voltak illuzioi, tudta, hogy hamarosan felvirrad az a nap. Ember a szörnyeteg ellen. Lehet, hogy a Duvadak erösek, gyorsak es halalosak, de Kataskicana, a kiraly megszolgalta Haboru Ura titulust – szinten erös, gyors es halalos volt, de emellett meg ravasz is. Visszahatralt a fak köze, majd megdermedt: kitagultak az orrlyukai es összeszűkült a szeme, ahogy kezebe vette fejszejet. A lovat ott talalta, ahol hagyta, de az remegett a felelemtöl: fület
hatracsapta, szeme kitagult. Pogany beleturt a börtunikajaba, s rövid, de nehez dobotört huzott elö. Megnyalta az ajkat, es az aljnövenyzetet fürkeszte. Keves alkalmas rejtekhelyet latott, az egyikben ö lapult, igy csak harom lehetöseg maradt, azaz legfeljebb harom ellenfellel kell szembeneznie. Vajon van ijuk? Valoszinűtlen, mert akkor fel kellene allniuk, megfesziteni a hurt, es gyorsan mozgo, közeli ellenfelre löni. Vajon emberek? Nem valoszinű – akkor a lo nem rettegne ennyire. Akkor hat feltehetöen harom Duvad var ra. Pogany meghozta a döntest: felallt, es a lo fele indult. Egy Duvad ugrott ki a jobbrol bokrok közül, egy masik a bal oldalon emelkedett fel. Döbbenetes sebesseggel közeledtek. Pogany megpördült, dobotöre az elsö szörnyeteg jobb szemebe furodott. A masik mar majdnem odaert, mikor a ferfi terdre ereszkedve gancsot vetett neki. A Duvad felbukott, Pogany felregurult, a szörnyeteg combjaba melyesztette fejszeje elet, majd felpattant es futasnak eredt. Lerantotta a kantart a faagrol, nyeregbe szökkent, azutan hatradölt – a remülten felagaskodo lo az epp odaerö Duvad arcaba rugott. A szörny elzuhant, Pogany pedig vagtara ösztökelte a lovat az erdön at. Lebukott az alacsony agak elöl, majd a fak közül kierve elnyargalt nyugat fele. Mellette alltak az istenek, allapitotta meg, mert rosszul merte fel a helyzetet. Ha harom Duvaddal kellett volna megküzdenie, mar halott lenne. A szörny torkara celzott, az azonban oly fürgen mozgott, hogy hajszal hijan elhibazta. Amikor messze maga mögött hagyta az egö varost, lelassitott. Az alföld tele lesz Ceska felderitöivel. Nem szivesen lovagolt volna nagyobb veszely fele, mint ami elöl elmenekült. Megveregette a lo nyakat. Faljarot a Cheiamnal hagyta. Az uj Bronzgrof sokat fejlödött, keszen allt a terve az eröd elfoglalasara. Hogy a fiu sikerrel jar-e vagy sem, mar mas kerdest, de Faljaro legalabb bizott magaban. A fiatal drenai tökeletesen jatszotta a szerepet, mar-mar Pogany is elhitte, hogy ö a legendas grof. Majdnem. Alkonyattajban egy patakhoz ert. Ellensegnek nyomat sem latta, de gondosan felderitette a környeket. Az egyik tisztasra erve meglepetten torpant meg: jo husz gyerek kuporgott a földön egy ferfi teste körül. Pogany leszallt a lorol, es kikötötte. Egy magas fiu lepett elö, törrel a kezeben. – Ha hozzanyulsz, megöllek. – Nem nyulok hozza. Tedd el a tört! – Duvad vagy? – Ember vagyok. – Nem latszol embernek. Fekete vagy. Pogany komolyan bolintott. – Valoban. Te viszont feher vagy, es nagyon kicsi. Nem ketelkedem a batorsagodban, de komolyan azt hiszed, szembeszallhatsz velem? A fiu megnyalta a szaja szelet, de nem mozdult. – Ha az ellenseged lennek, mar megöltelek volna. allj felre! – Pogany tovabbment, nem vett tudomast a fiurol, leterdelt a test melle. A köverkes, kopaszodo ferfi halott volt, keze inge vasznat markolta a szive felett. – Mi törtent? – kerdezte Pogany a legközelebb üldögelö kislanytol, aki azonban elforditotta a fejet, es a kestulajdonos fiu valaszolt helyette. – Tegnap hozott ide bennünket. Azt mondta, itt elrejtözhetünk, mig a szörnyetegek odebballnak. De ma reggel, mikor Melissaval jatszott, a szivehez kapott, es összeesett. – Nem en voltam – suttogta Melissa. – Nem csinaltam semmit! Pogany összeborzolta a kislany egerszöke hajat. – Hat persze, hogy nem. Hoztatok magatokkal ennivalot? – Igen – felelte a fiu. – A barlangban rejtettük el. – A nevem Pogany. Feketemaszk baratja vagyok. – Vigyazol rank? – kerdezte Melissa. Pogany ramosolygott, es felallt. A Duvadak szabadon koszalnak, es gyalog, husz gyerekkel semmi eselye elkerülni öket. Felsetalt egy közeli domb
tetejere, bearnyekolta a szemet, hogy megfigyelhesse a hegyeket. Legalabb ket napig tartana az ut – fedezek es tempo nelkül. Megfordulva latta, hogy a keses fiu ott ül mögötte egy sziklan. Tiz-tizenegy esztendösnek nezte. – Nem feleltel Melissa kerdesere – mondta a fiu. – Mi a neved? – Ceorl. Segitesz nekünk? – Nem tudom, sikerül-e – felelte Pogany. – en egyedül keves vagyok – mondta Ceorl, es szürke szemevel aggodalmasan pillogott ra. Pogany leült a fűbe. – ertsd meg, Ceorl: nincs mod, hogy eljussunk a hegyekig. A Duvadak olyanok, akar az erdö vadjai. Kiszagoljak a preda nyomat, gyorsan haladnak, es messze eljutnak. Üzenetet hoztam Feketemaszknak, fontos szerepem van a haboruban. Van egy feladatom, es megesküdtem, hogy vegrehajtom. – Mentsegek – mondta Ceorl. – Mindenki mentsegeket keres. en elviszem öket a hegyekig, meglasd! – Egy darabon veletek tartok – mondta Pogany. – De figyelmeztetlek, nem szeretem a fecsegö gyerekeket. Idegesitenek. – Melissat nem lehet leallitani. Nagyon kicsi, es nagyon fel. – Te nem felsz? – en ferfi vagyok – mondta Ceorl. – Mar evek ota nem sirtam. Pogany bolintott, es felallt. – Hozzuk az elelmet, es induljunk. Összegyűjtöttek a gyerekeket. Mindegyik egy kis hatizsaknyi elelmet vitt es egy kulacs vizet. Pogany feltette Melissat es ket masik aprosagot a lo hatara, es elindultak a mezök fele. A szel a hatukba fujt, ami jot jelentett, hacsak nem kerültek maris elebük a Duvadak. Ceorlnak igaza volt Melissat illetöen: a kislany megallas nelkül beszelt, alig követhetö törteneteket meselt. Estefele mar meg-megingott a nyeregben – Pogany leemelte, es a karjaban vitte tovabb. Harom-negy merföldet tettek meg, mikor Ceorl Pogany melle futott, es megrangatta a ruhaujjat. – Mi az? – Nagyon elfaradtak. Ariane leült az ösveny melle, es elaludt, azt hiszem. – Rendben van. Menj vissza erte, itt fogunk taborozni. A gyerekek Pogany köre gyűltek, aki lefektette Melissat a fűre. Hűvös volt az ejszaka, de szerencsere nem hideg. – Meselsz nekünk? – kerdezte egy kislany. Pogany halkra fogta a hangjat, es meselt a Holdistennöröl, aki ezüstlepcsön jött le a földre, hogy egy halando eletet elje, es talalkozott a jokepű harcos herceggel, Anidigoval. A ferfi ugy szerette öt, ahogy nöt meg nem szerettek, de a kacer istennö otthagyta, kerek ezüsthintojan felszallt az egbe. A ferfi nem tudta követni, elment hat egy varazslohoz, aki fenylö aranybol keszitett neki hintot, es Anidigo megesküdött, hogy amig nem nyeri el a Holdistennö szivet, nem ter vissza. Kerek arnyhintojan felemelkedett az egbe, akar egy tűzgolyo, es körbe, körbe jar a föld körül, de az istennöt soha nem sikerül utolernie. Mind a mai napig tart az üldözes es meneküles. – Nezzetek fel – mondta Pogany. – Ott megy az istennö, de ha Anidigo megjelenik, elmenekül az egröl. Az utolso gyerek is alomtalan alomba merült, mikor Pogany megkereste Ceorlt, es nehany lepesnyire tavolodott vele a többiektöl. – Jol meselsz. – Sok gyerekem van – vont vallat Pogany. – Miert csinaltad öket, ha idegesitenek? – Ezt nem könnyű megmagyarazni. – Ugyan mar! – morgott Ceorl. – Annyira nem vagyok fiatal. Pogany szusszant egyet. – Egy ferfi szeretheti a gyerekeit, de ugyanakkor idegesithetik is. Minden gyerekem születesenek örültem. Egyikük most a helyemen all, es vezeti a nepemet. De en mindig is vagytam a maganyra. A gyerekek ezt nem ertik. – Miert vagy fekete?
– Azert, mert nalunk nagyon meleg van. A sötet bör ved a napfeny ellen. A te böröd nem barnul le nyaron? – es a hajad? Miert ilyen göndör? – Nem tudom, fiam. Ahogy azt se tudom, miert ilyen szeles az orrom, es miert vastagabb a szam, mint a tied. Egyszerűen ilyen. – Ahonnan te jössz, mindenki egyforma? – Szamomra nem. – Tudsz harcolni? – Tele vagy kerdesekkel, ifju Ceorl. – Szeretek mindent tudni. Tudsz harcolni? – Mint egy tigris. – Az egy macskafele, igaz? – Igaz. Egy jokora, kimondottan baratsagtalan macska. – en tudok harcolni – mondta Ceorl. – Jo harcos vagyok. – Biztosra veszem. De remeljük, hogy nem kell bebizonyitanod. Most aludj! – Nem vagyok faradt. Majd örködöm. – Azt tedd, amit mondok, Ceorl! Majd holnap örködsz. A fiu bolintott, visszament a gyerekekhez, es pillanatokon belül elaludt. Pogany egy ideig ült, es az otthonara gondolt, majd ö is odasetalt, ahol a gyerekek feküdtek. Melissa melyen aludt, es ösregi, felszemű, felig kopasz rongybabajat ölelte. Faljaro sokat beszelt Poganynak furcsa vallasarol. Az istenek, mondta Faljaro, olyan öregek mar, hogy teljesen szenilisek. oriasi hatalmukat most arra hasznaljak, hogy ertelmetlen trefakat űzzenek az emberekkel, tevutra vezessek es lehetetlen helyzetbe keverjek öket. Pogany gyorsan hivöve valt. Tavoli üvöltes visszhangzoit az ejszakaban, majd egy masodik es egy harmadik is csatlakozott a hangzavarhoz. Pogany halkan szitkozodott, es kivonta kardjat. Elövett egy fenökövet, es megelesitette a penget, majd fejszejen folytatta a munkat. A szel iranya megvaltozott, kelet fele vitte a szagokat. Pogany vart, lassan szamolni kezdett. Nyolcszazhetnel tartott, amikor az üvöltes szenvedelyesebbe valt. Ha a szel erejenek a valtozasat is szamolja, a Duvadak nyolc-tizenket merföldre lehetnek mögöttük. es ez atkozottul keves. A legkegyesebb cselekedet az lenne, ha sorra elvagna a gyerekek torkat, es megkimelne öket a szörnyű halaltol. De azt is tudta, hogy a harom legkisebbet elbirja a lova. Elöhuzta töret, es a gyerekekhez kuszott. De melyik harmat? Dühösen visszalökte a penget a tokjaba, majd felrazta Ceorlt. – Itt vannak a Duvadak – mondta. – ebreszd fel a gyerekeket, indulnunk kell. – Milyen közel vannak? – kerdezte Ceorl remülettöl tagra nyilt szemmel. – Egy oranyira... ha szerencsenk van. Ceorl felallt, es elindult a gyerekek között. Pogany a vallara emelte Melissat, aki elejtette a babajat, de Pogany felvette, es zsebre rakta. A gyerekek köre gyűltek. – Latod ott azt a csucsot? – kerdezte Ceorltol. – Masszatok fel oda! Visszajövök. – Megigered? – Megigerem. – Pogany nyeregbe szallt. – Tegyel fel ket kicsit mögem! – Ceorl engedelmeskedett. – Kapaszkodjatok, gyerekek, lovagolni fogunk! Pogany megsarkantyuzta a lovat, es elindult a sötet ejszakaban. Melissa felebredt es sirni kezdett, ezert Pogany elövette a babat, es a kislany kezebe nyomta. Nehany perc vagta utan jobbra megpillantott egy sziklaszirtet. Meghuzta a kantart, es odairanyitotta a lovat. Öt labnal is keskenyebben futott az ösveny, csak a tetejen szelesedett ki egy kicsit. Megkerülni nem lehetett a sziklafaltol. Pogany lesegitette a gyerekeket.
– Itt varjatok ram – mondta, es visszatert a siksagra. Ötször tette meg az utat, es az utolso alkalommal Ceorl es negy idösebb fiu mar gyalog is majdnem odaert a sziklahoz. Pogany leugrott a nyeregböl, es odanyujtotta a kantart a fiunak. – Vidd fel a lovat a tetöre, es ott varj ram! – Te mit csinalsz? – Tedd, amit mondtam, kölyök! Ceorl hatralepett. – Csak segiteni akartam. – Sajnalom, fiu. Tartsd keznel a fegyveredet: megprobalom feltartoztatni öket, de ha atjutnak, öld meg a legkisebb gyerekeket, erted? – Nem hiszem, hogy kepes leszek ra – borzongott meg Ceorl. – Akkor tegy ugy, ahogy a szived diktalja. Sok szerencset! – en... en nem akarok meghalni. – Tudom. Menj fel, es vigasztald meg öket! Pogany elövette fejszejet, kibontotta az ijat es a nyilvesszöket. A vagriai szarvbol keszült fegyvert csak nagyon erös ember tudta felajzani. Pogany leült az ösvenyre, ugy figyelt. Azt mondjak, az Opaltronus kiralyai mindig tudjak, mikor jön el az utolso orajuk. Pogany tudta. Levette az inget, hagyta, hogy a hűvös eji levegö lehűtse a böret. Mely hangjan nekikezdett a Holtak enekenek. * A megbeszelt talalkahelyen Ananais es kapitanyai a haditervröl targyaltak. Miutan visszavonultak az elsö hadallasokbol, a csapatok het reszre oszlottak, es meg-megrohantak a tamadokat a hegyekbe vezetö utakon. Sikeresen zaklattak Ceska csapatait, es lelassitottak elörenyomulasukat. A vedök meglepöen csekely veszteseget szenvedtek, Parsai csapatat kiveve, melyböl egyetlen ember sem menekült meg. – Gyorsabban mozognak, mint vartuk – mondta Katan.es erösitest kaptak Delnoc-bol. – Legalabb ötvenezren indultak ellenünk – loditotta Thorn. – A többi tervet elfelejthetjük: csak Magadonnal es Tarsknal vedekezhetünk. – Meddig tudjatok visszatartani azokat az atkozott templomosokat, Katan? – kerdezte Ananais. – Attol tartok, barmikor atjuthatnak. – es ha atjutnak, öngyilkossag folytatni a tamadasokat. – Tudom, Feketemaszk. De az eselyek es a vegeredmeny nem szamithato ki matematikai pontossaggal. A csatank folyamatosan tart, es visszavonuloban vagyunk. – Tegyetek meg minden töletek telhetöt – kerte Ananais. – Meg egy napig tamadunk, azutan mindenki visszavonul a falak möge. – Vajon miert van olyan erzesem, mintha viharral szemben köpködnenk? – tűnödött Thorn. Ananais elvigyorodott. – Mert azt tesszük, de meg nem veszitettünk. Katan, biztonsagos az ut? A szerzetes magaba melyedt. A többiek percekig vartak a valaszra, es összerezzentek, ahogy Katan szemei tagra nyiltak. – eszakra – mondta. – Azonnal indulnunk kell! Felpattant, megtantorodott, de visszanyerte az egyensulyat, es a lovahoz rohant. Ananais követte. – Thorn! – kialtotta. – Vidd vissza az embereidet a föeröhöz! A többiek kövessenek! Katan örült vagtaban vezette eszak fele Ananaist es husz harcosat. Közeleden a hajnal, a hegycsucsok vörös fenyben fürödtek. A szerzetes vadul hajszolta a lovat. A mögötte jaro Ananais raszolt: – Megölöd szegeny parat, te bolond! Katan tudomast sem vett a figyelmeztetesröl: melyen a lo nyakara hajolt. Alul egy sziklafal varta öket. Katan megalljt intett, leugrott a nyeregböl, es
futva indult tovabb. Ananais kardot huzva követte. Ket halott Duvad feküdt az ösvenyen, torkukbol fekete tollu nyilvesszö meredt ki. Ananais megkerülte öket, es ratalalt a következö, sziven lött szörnyre. A kanyar mögül morgas es kardok csattogasa hallatszott, küzdelemre emelt karddal futott hat tovabb. Meg harom tetemet kellett atugrania, mire megkerülte a sziklat. Ket halott Duvad feküdt elötte, a harmadik eppen Katarira tamadt, ket masik pedig egy ferfival küzdött, akit Ananais nem latott. – Hozzam, Sarkany! – kialtotta. A ket Duvad közül az egyik ellene fordult. Ananais kivedte a tamadast, es a szörnyeteg gyomraba döfte kardjat. A Duvad vadul csapkodott, Ananais hatravetette magat, de mar az emberei is odaertek, es harcba szalltak az oldalan. A Duvad elesett. Katan közben szinten legyözte ellenfelet, mar futott is Pogany segitsegere, de mar nem volt szükseg ra: Pogany bardjaval felig atvagta a szörnyeteg nyakat, es visszatantorgott az ösvenyre. Ananais odaugrott, es latta, hogy Pogany teste csupa seb. Mellkasat felteptek, csikokban logott rola a hus. Bal karjat csak nehany izom tartotta a helyen, arcat szetroncsoltak. A fekete ember kapkodva lelegzett, de tiszta szemmel nezett a vilagba, es megprobalt elmosolyodni, mikor Ananais az ölebe vette a fejet. – Gyerekek vannak fent – suttogta. – Összeszedjük öket. Feküdj nyugodtan! – Minek, baratom? – Csak feküdj nyugodtan... – Hanyat inteztem el? – Kilencet. – Szep. Örülök, hogy megerkeztel: az utolso kettövel... nehez lett volna. Katan Pogany melle terdelt, kezet a ferfi veres homlokara tette, es a haldoklo harcos minden fajdalma messze szallt. – Kudarcot vallottam – mondta Pogany. – El kellett volna inteznem Ceskat a varos alatt. – Majd en megteszem helyetted – igerte Ananais. – A gyerekek jol vannak? – Igen – nyugtatta meg Katan. – Most hozzuk le öket. – Ne lassanak ilyen allapotban. Megremülnenek. – Ne aggodj – mondta Katan. – Gondoskodj Melissa rongybabajarol. Anelkül... fel. – Gondoskodom rola. – Amikor fiatal voltam, a tűzbe parancsoltam az embereimet. Nem kellett volna. Örökke bantam. Hat, Feketemaszk, most mar soha nem fogjuk megtudni. – en mar tudom – mondta Ananais. – Nem tudtam volna legyözni kilenc Duvadat. Sosem hittem volna, hogy lehetseges. – Minden lehetseges – vigyorgott Pogany. – Üzenetet hoztam Faljarotol, de mar felesleges atadnom. Azt akarta tudatni veled, hogy tizezer delnochi katona tart erre, de elöbb erkeztek meg, mint en. Ceorl kuporodott Pogany melle. Szeme könnyben uszott. – Miert? – kerdezte. – Miert tetted ezt ertünk? De Pogany mar nem felelt. Halott volt. Ananais karon fogta a fiut. – Azert tette, mert ferfi volt, igazi ferfi. Nagy ember. – Meg csak nem is szerette a gyerekeket. – Szerintem tevedsz, fiam. – ö maga mondta. Azt mondta, idegesitjük. Akkor miert ölelte meg magat ertünk? Ananais nem tudott mit felelni, de Katan közbeszolt: – Mert hös volt. es a hösök ilyenek, erted? Ceorl bolintott. – Nem tudtam, hogy hös. Nem mondta. – Lehet, hogy nem tudta ö sem – dünnyögte Katan. *
Galand nehezen viselte testvere halalat. Magaba zarkozott, elnyomta az erzeseit, sötet szeme nem arulta el, micsoda kinokat el at. Több tamadast vezetett a drenai lovassag ellen, vesztesegeket okozott nekik, majd visszavonult. Barmennyire is szeretett volna bosszut allni, fegyelmezett katona maradt. Harom szazada elhanyagolhato vesztesegeket szenvedett, es amikor visszaertek Magadon falai ala, csak harminchet tarsukat hagytak az erdöben asott sirokban. Magadon falan nem nyitottak kaput, elengedtek hat a lovakat, es a vedök altal leengedett kötelhagcson masztak fel. Galand ert fel utoljara a falra, fent megfordult, es hosszan nezett kelet fele. Parsai teste valahol ott rohad a fűben, nincs sirja, nem jelzi sirkö. A haboru elvette a kislanyat, es most a testveret. Hamarosan ö következik. Különös, hogy ez a gondolat nem kelt benne felelmet. Az emberei közül negyvenen megsebesültek, öket lekiserte az ispotalyba, ahol Valtaya es a többi asszony ellatta öket. Galand intett a szöke lanynak, aki elmosolyodott, majd visszahajolt, es tovabb varrt egy sebet az egyik harcos combjan. Galand kisetalt a napfenyre, ott az egyik harcosa kenyeret es egy kancso bort hozott neki. Galand megköszönte, es leült, hatat egy fanak döntötte. A kenyeret frissnek, a bort fiatalnak talalta. Egyik alarendelt parancsnoka, egy Oranda nevű fiatal farmer, karjan vastag kötessel, csatlakozott hozza. – Azt mondtak, tiszta seb, csak hat öltes kellett hozza. Meg pajzsot is tarthatok. – Nagyszerű – mormolta szorakozottan Galand. – Kersz bort? Oranda kortyolt egyet. – Egy kicsit fiatal – allapitotta meg. – Tan erlelnünk kene par honapig. – Jo, jo – billentette meg a kancsot ismet Oranda. Egy darabig csendben ültek, es Galandben egyre nött a feszültseg, ahogy az elkerülhetetlen megjegyzesre vart. – Sajnalom, ami a testvereddel törtent – mondta vegül Oranda. – Mindenki meghal – felelte Galand. – Igen. Nekem is voltak barataim a csapataban. A falak erösnek latszanak, nem? Furcsa latvany egy fal ebben a völgyben. Gyerekkoromban itt jatszottam, innen figyeltem a vadlovakat. Galand nem valaszolt. Oranda visszaadta a kancsot, es szeretett volna felallni es elsetalni, de nem akart udvariatlan lenni. Amikor Valtaya csatlakozott hozzajuk, Oranda halas mosollyal üdvözölte, es gyorsan tavozott. Galand felnezett es elmosolyodott. – Gyönyörű vagy, hölgyem. – A lany mar levette a veraztatta kötenyt, es az alakjara simulo kek vaszonruhat viselt. – Faradt lehetsz, feketeszakall. A hajam zsiros, es karikak vannak a szemem alatt. Pocsekul erzem magam. – Az en szememben gyönyörű vagy. A lany leült melle, es a karjara tette a kezet. – Nagyon sajnalom Parsait. – Mind meghalunk – jött a szokasos valasz. – De örülök, hogy te elsz. – Igazan? – kerdezte Galand hideg szemekkel. – Miert? – Milyen különös kerdes ez egy barattol! – en nem vagyok a baratod, Val. en a ferfi vagyok, aki szeret. Nagy különbseg! – Sajnalom, Galand. Nem tudok mit mondani, tudod, hogy Ananaishoz tartozom. – es boldog vagy? – Hat persze, amennyire valaki boldog lehet a haboru közepen. – Miert? Miert szereted? – Erre nem tudok valaszolni. Ezt egy nö sem tudja. Te miert szeretsz engem?,
A ferfi megbillentette a kancsot, nem törödött a kerdes logikajaval. – Az faj, hogy egyikünknek sincs jövöje – mondta –, meg ha ezt a csatat tul is elnenk. Ananais soha nem fog megnösülni es letelepedni. Nem földműves, nem kereskedö... Otthagy valami varosban. es en visszaterek a földemre. Egyikünk sem lesz boldog. – Ne igyal többet, Galand. Buskomorra tesz. – A lanyom vidam teremtes volt, igaz csibesz. Sokszor racsaptam a fenekere, es sok könnyet letöröltem. Ha tudtam volna, hogy ilyen rövid lesz az elete... es most Parsai... Remelem, gyorsan meghalt. Nagyon önzö vagyok – mondta hirtelen. – Nincs mas ember rajtam kivül, akinek az ereiben az en verem folyik. Ha elmegyek, olyan, mintha sosem leteztem volna. – A barataid törödnek veled – mondta Valtaya. Galand elhuzta kezet a lany elöl, es dühösen nezett ra. – Nekem nincsenek barataim. Soha nem is voltak. + 21. A csaszar selyemsatraban ült, tabornokai köreben, közvetlenül hadvezere, Darik mellett. A hatalmas satrat harom reszre osztottak, a legnagyobb reszben, ahol most huszan ültek, akar ötvenen is elfertek volna. Ceska az evek soran elhizott, a böre foltossa, egeszsegtelenne valt. Vadallati intelligencia vibralt a tekinteteben, ugy hirlett, hogy kitanulta a söte t templomosok modszereit, es olvasott a gondolatokban. A kapitanyai folytonos felelemben eltek, mert neha hirtelen ramutatott valakire, es arulot kialtott. Ezekre az emberekre szörnyű halal vart. A csaszar Darikot tartotta a legmegbizhatobb katonajanak, a ravasz hadvezert, akit csak a legendas Barik, a Sarkany parancsnoka mult felül. A magas, vekony, izmos, ötvenes eveiben jaro ferfi mindig simara borotvalva jelent meg, es fiatalabbnak nezett ki koranal. A tanacskozok meghallgattak a jelenteseket, szambavettek a vesztesegeket, majd Darik szolalt meg: – A tamadasok rendszertelennek tűnnek, megis erzek mögöttük valami logikat. Te mit mondasz, Maymon? A sötet templomos bolintott. – Meg nem törtük at teljesen a vedelmet, de igy is sokat lattunk. A hagokat Tarsknal es Magadonnal elfalaztak. eszakrol varnak segitseget, de nem biznak benne igazan. Parancsnokuk, mint szamitottunk ra, Ananais, de az asszony, Rayvan lazitja az embereket. – ö hol van? – kerdezte a csaszar. – Fent a hegyekben. – Nem fertek hozza? – A Semmiböl nem. Vedik. – De a baratait csak nem vedik? – kerdezte Ceska. – Nem, uram – ertett egyet Maymon. – Akkor szerezzetek meg valakinek a lelket, aki közel all hozza. Holtan akarom latni a nöt. – Igen, uram. De elöször at kell tömünk a Harmincak falat. – es mi van Tenka kannal? – kerdezte Ceska. – eszakra menekült. Jongir, a nagyapja ket honappal ezelött meghalt, es kitöröfelben a polgarhaboru. – Küldjetek üzenetet Delnoch parancsnokanak, hogy figyelje a nadir sereget. – Igen, uram. – Most hagyjatok magamra – parancsolta Ceska. – Darik maradjon. A kapitanyok keszseggel engedelmeskedtek, tavoztak az ejszakaban. A sator körül ötven Duvad allt, Ceska seregenek legnagyobb es legvadabb szörnyei. A kapitanyok lesütött szemmel siettek el mellettük. A satorban Ceska percekig csendben ült. – Mind gyűlölnek – mondta. – Jelentektelen emberek jelentektelen gondolatokkal. Mik lennenek nelkülem?
– Semmik, uram – mondta Darik. – Pontosan. es te, tabornok? – Felseg, olvasol az emberekben, mint nyitott könyvben. Belelatsz a szivekbe. Hűseges vagyok hozzad, de azon a napon, amikor ketelkedni kezdesz bennem, elsö parancsodra megölöm magam. – Te vagy az egyetlen becsületes ember a birodalomban. Holtan akarom öket. Azt akarom, hogy Koda olyan meszarszek legyen, amire szazadok mulva is emlekeznek. – ugy lesz, ahogy parancsolod, uram. Nem allhatnak ellent. – A Kaoszlelek segiti a csapataimat, Darik. De verre van szüksege. Sok verre. Vertengerre! Soha nem lakik jol. Ceska tekintete zavarossa valt, elnemult. Darik nem mozdult. A teny, hogy az uralkodo megörült, nem zavarta különösebben, de a folyamatos szellemi hanyatlasa igen. A tabornok különös ferfi volt, csak a haboruert es a haditervekert elt, es a csaszarnak az igazat mondta. Ha eljön a nap es el fog jönni –, amikor Ceska örülete ellene fordul, megöli magat, mert az eletben mar semmi örömet nem lel majd. Darik soha nem szeretett masik emberi lenyt, soha nem gyönyörködött el semmiben. Nem erdekelte a költeszet, festeszet, irodalom, a hegyek vagy a viharos tenger. A haboru es a halal erdekelte. De ezeket sem szerette, csak lekötöttek a figyelmet. Ceska vihogni kezdett. – en voltam az egyik utolso, aki lattam az arcat. – Kinek, uram? – Ananaisrol beszelek, az Aranyharcosrol. Gladiator lett, a tömeg kedvence. Egy nap, amikor ott allt, es elvezte, hogy ünnepelik, egy Duvadat küldtem ellene. oriasi szörny volt, ember, farkas es medve kevereke. De megölte. Ennyi munka, es megölte. – Ceska ismet vihogott. – De elvesztette az arcat a tömeg elött. – Hogyan, uram? A tömegnek a vadallat tetszett? – o, nem. Valoban elvesztette az arcat. Trefaltam! Darik kötelessegtudoan mosolygott. – Gyűlölöm. ö volt az elsö, aki elhintette a ketely magvait. Ellenem akarta vezetni a Sarkanyt, de Baris es Tenka kan megallitottak. A nemes Baris! Tudod, tehetsegesebb volt, mint te. – Igen, felseg. Mar mondtad. – De nem olyan hűseges. Te hűseges vagy, ugye, Darik? – Igen, uram. – Nem szeretnel Baris sorsara jutni, ugye? – Nem, uram. – Különös, hogy egyes tulajdonsagok megmaradnak morfondirozott Ceska. – Felseg? – ugy ertem, most is ö a vezer, nem? A többiek követik. Csak tudnam, miert. – Nem tudom, uram. Hideg van. Ne hozzak bort? – Nem mergeznel meg, ugye? – Nem, felseg, de igazad van; elöbb megkostolom. – Igen, kostold csak meg! Darik bort töltött egy aranykupaba, es kortyolt egyet. Kitagult a szeme. – Mi az, tabornok? – kerdezte Ceska elörehajolva. – Valami van benne, felseg. Sos. – Vertenger – kuncogott Ceska. * Tenka kan hajnal elött egy oraval ebredt. Renya fele nyult, de az agy üres volt. A ferfinak tüstent eszebe jutott minden – felült, es kidörzsölte az almot a szemeböl. ugy emlekezett, mintha valaki a neven szolitotta volna. Biztosan almodott. A hang ujra megszolalt. Tenka leszallt az agyrol, es körülnezett a satorban.
– Hunyd le a szemed, baratom, es lazulj el – mondta a hang. Tenka visszafeküdt. Lecsukott pillai mögött Decado vekony aszketaarcat latta. – Mikorra ersz ide? – Öt nap. Ha Faljaro kinyitja a kaput. – Addigra meghalunk. – Gyorsabban nem megy. – Hany embert hozol? – Negyvenezret. – Megvaltoztal, Tani. – Ugyanaz maradtam. Hogy van Ananais? – Bizik benned. – es a többiek? – Pogany es Parsai halott. Visszavonultunk az utolso völgybe. Harom napig talan kitarthatunk, tovabb biztosan nem. A Duvadak epp olyan szörnyűek, amilyennek mondjak öket. Tenka elmeselte Aulinnal valo talalkozasat, es beszamolt az öreg szavairol. Decado csendben hallgatta. – Akkor hat te vagy a kan. – Igen. – Isten veled, Tenka! Tarskba visszaterve Decado kinyitotta a szemet. Acuas es a Harmincak körben ültek körülötte, segitettek a hatalmukkal. Mindannyian hallottak Tenka szavait, de ami fontosabb, mind jelen volt az elmejeben, s osztozott gondolataiban. Decado mely lelegzetet vett. – Nos? – kerdezte Acuastol. – Elarult bennünket – mondta a harcos szerzetes. – Meg nem – velte Decado. – Idejön. – Nem erre gondoltam. – Tudom, mire gondoltal. De hadd gondoskodjon magarol a holnap! A mi feladatunk enyhiteni a kodaiak szenvedeset – azt, ami azutan jön, egyikünk sem eli meg. – Mi ertelme ennek? – kerdezte Balan. – Valami jonak is kellene következnie a halalunkbol. Csak abban segitünk, hogy zsarnokot csereljenek az emberek? – es ha igen? – mosolygott Decado. – A Forras tudja, mit akar. Ha ebben nem hiszünk, mit sem er az egesz. – Akkor hat hivö lettel? – kerdezte ketkedve Balan. – Igen, Balan, hiszek. Azt hiszem, mindig is hittem. Mert meg ketsegbeesesemben is a Forrast szidtam. Ez a hit jele volt, bar akkor meg nem lattam be. Ma este mar tudom. – A baratod arulasa gyözött meg? – kerdezte Acuas. – Nem, nem az arulas. A remeny. A feny felvillanasa. A szeretet jele. De majd holnap megbeszeljük. Ma bucsuznunk kell. – Bucsuzni? – hüledezett Acuas. – Mi vagyunk a Harmincak – mondta Decado. – Küldetesünket csaknem beteljesitettük. Mint a Harminc Hangja, en vagyok a Kardok Apatja. en itt fogok meghalni, de a Harmincak eszmejenek tovabb kell elnie. Ma lattuk, hogy egy uj fenyegetes növekszik, es hogy Drenainak a jövöben is szüksege lesz rank. Ahogy a multban, ugy legyen megint. Egyikünknek tavoznia kell, elvallalni az apat szerepet, es felnevelni a Forras uj harcosait. Ez az ember Katan, a Harmincak Lelke. – Ne! – esdekelt Katan. – en nem hiszek a halalban es az öldöklesben. – epp ezert lettel te a kivalasztott – mondta Decado. – Azt hiszem, a Forras mindig olyan feladatokra valaszt ki bennünket, ami ellenkezik az alaptermeszetünkkel. Hogy miert, nem tudom... de ö tudja. Rossz vezetö vagyok, a Forras megis engedte, hogy lassam a hatalmat. Elegedett vagyok. Mi mind engedelmeskedünk az akaratanak. Most pedig, Katan, vezesd az utolso közös imadsagot! Könnyek gyűltek Katan szemebe imadsag közben, es szomorusag öntötte
el a lelket. Az ima vegen minden tarsat megölelte, es tavozott az ejszakaban. Hol talalja meg az uj Harmincat? Felszallt a lovara, es elindult a hegyekben Vagna fele. A menekültek tabora fele vezetö hidon Ceorl üldögelt. Katan megallitotta a lovat – Mit csinalsz, Ceorl? – Egy ferfi mondta, hogy itt varjak rad. – Mifele ferfi? – alomember. Katan leült a fiu melle. – Most talalkoztal vele elöször? – Az alomemberrel? – Igen. – Most. De masokat gyakran latok. ök... beszelnek hozzam. – Van magikus hatalmad, Ceorl? – Igen. – Mihez kezdesz vele? – Neha, ha megerintek targyakat, tudom, honnan szarmaznak. Kepeket latok. es neha, ha haragszanak ram az emberek, tudom, mit gondolnak. – Meselj a ferfiröl, aki felkeresett almodban! – A neve Abaddon. Azt mondta, ö volt a Kardok Apatja. Katan fejet hajtott, es eltakarta az arcat a tenyerevel. – Miert vagy szomoru? – kerdezte Ceorl. Katan mely lelegzetet vett, es elmosolyodott. – Nem vagyok szomoru. Többe mar nem. Te vagy az elsö, Ceorl. De lesznek meg masok is. Velem jössz. Megtanitalak sok mindenre. – Hösök leszünk, mint a fekete ember? – Igen – mondta Katan. – Hösök leszünk. Ceska seregei hajnalban erkeztek meg, hosszu menetoszlopban. A legio lovassaga vezette öket. A hadoszlop messze kigyozott a siksagon, majd Magadon hagoja elött kettevalt. Ananais, Thorn, Lake es egy tucatnyi ember alig egy oraval elöttük erkezett – Ananais most a falra könyökölve nezte, hogyan ver satrat a tamado sereg. A csapat masik fele Tarsk fele indult. Huszezer harcedzett veteran maradt Magadon alatt. A csaszarnak es Duvadjainak nyomat se lattak. Ananais a felkelö nap miatt hunyorogva fürkeszte a messzeseget. – Azt hiszem, az ott közepen Darik. Micsoda megtiszteltetes! – Nem hiszem, hogy örülök az ilyen megtiszteltetesnek morogta Thorn. – Az az ember egy meszaros. – Több annal, baratom – mondta Ananais. – Az öldökles mestere. Azaz mester meszaros. Zord csöndben figyeltek a katonak keszülödeset. A sereg nyomaban tarszekerek erkeztek, tele hevenyeszett letrakkal, maszokampokkal, kötelekkel es ellatmannyal. Egy oraval ezutan, amikor Ananais eppen a fűben aludt, Ceska Duvadjai is feltűntek a sikon. Egy fiatal harcos keltette fel a tabornokot, aki megdörgölte szemet es felült. – Itt vannak a szörnyek – suttogta a katona. Latva felelmet, Ananais hatbaverte. – Ne aggodj, fiu! Tarts magadnal egy botot. – Egy botot, uram? – Igen. Ha tul közel kerülnek a falhoz, eldobod, es azt kialtod: hozd vissza! A trefa nem segitett, de Ananais felvidult töle: mosolyogva hagott fel a falra vezetö lepcsön. Decado az oriasi katapult fogantyujanak dölve allt, amikor Ananais csatlakozott hozza. A Harmincak vezetöje faradtnak, megviseltnek, elgyötörtnek tűnt, szeme valahova a tavolba nezett. – Hogy vagy, Dec? Faradtnak latszol. – Megöregedtem, Feketemaszk. – Ne kezd te is ezt a Feketemaszk-dolgot! Van rendes nevem.
– Az uj nev jobban illik hozzad – vigyorodott el Decado. A Duvadak a satrak mögött telepedtek le, szeles kört alkottak egy fekete selyemkupola körül. – Az lesz Ceskae – mondta Ananais. – Semmilyen kockazatot nem vallal. – Az összes Duvadat nekünk szanja – allapitotta meg Decado. – Semmi jele, hogy öket is megosztana Tarsk es miköztünk. – Szerencsesek vagyunk – mondta Ananais. – Az ö szempontjukbol ez a logikus taktika. Nem szamit, melyik falat foglaljak el, csak elessen valamelyik. – Tenka öt nap mulva jön – emlekeztette Decado. – Mi mar nem leszünk itt. – Talan... – Igen? – Nem fontos. Szerinted mikor tamadnak? – Utalom az ilyen embereket. Mit akartal mondani? – Semmit. Felejtsd el! – Mi a fene van veled? Rosszabbul nezel ki, mint egy beteg tehen. Decado kenyszeredetten mosolyogott. – Ahogy öregebb leszek, egyre komolyabban viselkedem. Nem mintha nem lenne okom az aggodalomra, elvegre alig huszezer ellenseggel es egy hordanyi vadallattal allunk szemben. – Azt hiszem, igazad van – ertett egyet Ananais. – De fogadni mernek, hogy Tenka egy szempillantas alatt elbanik velük. – Bar itt lehetnek, hogy lassam. – Ha a kivansagok oceanok lennenek, mi mind halak lennenk. Az orias termetű harcos elsetalt, hogy befejezze a szundikalasat. Decado a falon ülve nezte. Helyesen tette, hogy elhallgatta Ananais elöl, hogy Tenka lett Drenai legnagyobb ellensegenek kanja? Mit ert volna el, ha elmondja? Ananais bizott Tenkaban, es egy ilyen ember bizalma erösebb, mint az ezüstös acel. Ananais el sem tudna kepzelni, hogy Tenka elarulna. Kegyes hallgatas, ha töretlen hittel halhat meg. Valoban? Nincs mindenkinek joga tudni az igazsagot? – Decado! – szolt egy hang az elmejeben. Acuas szolitotta, Decado lecsukta a szemet, es a hangra összpontositott. – Igen? – Az ellenseg megerkezett Tarksba. Duvadaknak nyomuk sincs. – Mind itt vannak. – Akkor odamegyünk. Jo? – Igen – felelte Decado. Nyolc szerzetes vele maradt Magadonban, kilencet elküldött Tarskba. – Megtettük, amit javasoltal, es behatoltunk az egyik szörny elmejebe. Nem hiszem, hogy örülsz, ha megtudod, mit talaltunk. – Mondjad. – A Sarkany! Ceska tizenöt evvel ezelött kezdte begyűjteni öket. A legujabbakat a Sarkany ujjaalakulasakor ejtette fogsagba. – ertem. – Modosit ez barmin? – Nem. Csak növeli a banatom – Sajnalom. ugy lesz minden, ahogy elterveztük? – Igen. Biztos vagy benne, hogy olyan közel kell jutnunk? – Igen – mondta Acuas. – Minel közelebb, annal jobb. – A templomosok? – attörtek a falat. Majdnem elvesztettük Balant. – Hogy van? – Helyrejön. Beszeltel Ananaisnak Tenka kanrol? – Nem.. – Te tudod. – Remelem. Gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok.
Lent a füvön Ananais alomtalan alomba zuhant. Valtaya meglatta, es sült hust keszitett meleg kenyerrel. Odavitte, es együtt besetaltak a fak arnyekaba, ahol Ananais levette az alarcot, es megebedelt. A lany nem birta nezni, elfordult, viragokat kezdett gyűjtögetni, es csak akkor tert vissza, amikor a ferfi befejezte az etkezest. – Vedd fel az alarcot – mondta. – Jöhet valaki. Ananais melyen a lany szemebe nezett, majd elfordult, es felvette a maszkjat. – Igen, valaki erre jart – mondta szomoruan. + 22. A reggel közeledtevel kürtök szolaltak meg az ellenseges taborban, es tizezer harcos indult meg celtudatosan a vagonok fele, letrakat huztak elö, köteleket es kampokat, pajzsokat szereltek fel. Ananais a falhoz futott, ahol Lake hajolt az orias ij föle, ellenörizte a szerkezetet. A völgy tulso oldalan felsorakozott a sereg, napfeny tancolt a kardokon es landzsakon. Felhangzott a dobszo, es a csapatok megindultak. A falakon a vedök megnyaltak szaraz ajkukat, tunikajukba töröltek izzadt tenyerüket. A lassu dobszo messze visszhangzoit a hegyek között. Mint oriasi tengerhullam ömlött vegig a vedökön a panik. Emberek sikoltoztak, voltak, akik leugrottak a falakrol, a lenti fűre gurultak. – A templomosok! – orditotta Decado. – Ez csak illuzio. Hiaba, a remület nem mult. Ananais igyekezett urra lenni a helyzeten, de az ö hangja is reszketett a remülettöl. ujabb emberek ugrottak le a falakrol, miközben a dobok közeledtek. Mar több szaz harcos menekült visszafele, de megtorpantak, amikor egy rozsdas lancinget viselö növel talaltak szemben magukat. – Mi nem menekülünk! – kialtotta Rayvan. – Mi vagyunk Koda! A Legendas Druss fiai vagyunk. Mi nem menekülünk. Elöhuzta rövidkardjat, atsetalt közöttük, fel a falra. Csak egy maroknyi ember tartotta a falat, ök is halottsapadt arccal, remegve alltak. Rayvan felsetalt a lepcsön, a felelem nöttön nött benne, amikor felert a parkanyra. Ananais botorkalt fele, a kezet nyujtotta, amit Rayvan halasan elfogadott. – Nem gyözhetnek le! – mondta összeszoritott fogakkal, tagra nyit szemmel. A kodabeli ferfiak megfordultak, lattak, hogy kihivoan ott all közepen. Felvettek a kardjukat, lassan követni kezdtek, egymas utan hatoltak at az elöttük tornyosulo felelemfalon. Decado es a Harmincak harcba szalltak, pajzsot emeltek Rayvan köre. es a felelem megszűnt! A Koda harcosok visszarohantak a falakra, haragosan, dühösen. Eltökelt arccal, elszantan alltak, megszegyenitette öket a harcos asszony batorsaga. A dobszo elhallgatott. Kürt rivallt fel. Egyetlen üvöltessel tizezer katona indult tamadasra. Lake es emberei visszarangattak a hurt a ket fegyverre, megtöltöttek a tartalyokat reszelt olomhegyekkel. Ötven lepes tavolsagban Lake felemelte a kezet. Negyvennel leengedte, kihuzta a biztositekot. A masodik masina egy pillanattal kesöbb engedte el a lövedeket. A tamadok elsö sorat lekaszaltak, vad eljenzes tört ki a vedök között. Felkaptak az ijaikat, sortüzet sortűz utan küldtek a rohamozo harcosok fele. A tamadok azonban jol panceloztak magukat, pajzsokat is tartottak vedekezesül. Letrak csapodtak a falnak, maszokampok szalltak a falak fölött. – Kezdödik – mondta Ananais. Az elsö katona, aki feljutott a falra, Ananais kardjaval a torkaban halt meg. Zuhanas közben magaval rantotta az utana következöt is. Egyre többen ertek fel, megkezdödött a kezitusa. Decado es a Harmincak egy csoportban harcoltak Ananaistol jobbra. Ott senki nem jutott fel a falakra.
Bal oldalt azonban a behatoloknak sikerült rest nyitni. Ananais közejük rontott, ütött es szurt, ölt es pusztitott. Utat vagott, mint oroszlan a baranyok között, mögötte Koda harcosok gyűltek, es lassan visszavonulasra kenyszeritettek a katonakat. Közepen Rayvan egy katona szivebe martotta a kardjat, am aldozata eses közben meg visszatamadott, kardja felhasitotta az asszony arcat. Rayvan megtantorodott, de mar a következö tamadoval kellett volna szembeneznie. Lake eszrevette a veszelyt, elhajitotta a töret, es markolataval eltalalta a tamadot a füle mögött. Az megbotlott es elejtette a kardjat, igy Rayvan könnyeden vegzett vele, ketkezes vagassal megsebezte a nyakat. – Menj innen, anya! – üvöltötte Lake. Decado meghallotta a kialtast, otthagyta a Harmincakat, Rayvanhoz futott es talpra segitette. – Lake-nek igaza van – mondta. – Te tul fontos vagy, hogy ilyen kockazatot vallaljal. – Mögötted! – kialtott az asszony, amikor egy katona ugrott at a falon magasra emelt csatabarddal. Decado megpördült, es mar lendült is. Kardja felnyarsalta a ferfi mellkasat, de beletört. Ket ujabb katona tűnt fel, es Decado elörevetette magat, felkapta az elejtett csatabardot, majd talpra gurult. Kivedett egy felülröl jövö vagast, majd visszakezböl lelökte az egyik katonat a falrol. A masodik tamadonak sikerült Decado vallat megsebeznie, de a hatulrol erkezö Lake a ferfi koponyajaba döfte a kardjat. A tamadok visszavonultak. – Vigyetek el a sebesülteket a falrol – kialtotta Ananais. Barmikor visszaterhetnek. Ananais vegigsietett a falon, ellenörizte a halottakat es a sebesülteket. Legalabb szaz ember többe nem fog harcolni. Meg tiz ilyen tamadas, es vegük. Galand megindult a bal szarnyrol, közepen talalkozott Ananais-szal. – Jobban jarnank meg ezer emberrel, es magasabb falakkal – mondta keserűen. – Szepen harcoltak. Legközelebb kisebb veszteseget szenvedünk. Ebben a tamadasban a legrosszabb embereink haltak meg. – Csak ennyit jelentenek neked? – csattant fel Galand. Egysegek kardokkal. Jo katona, rossz katona. – Most nincs idönk erre, Galand. – Hanyingerem van töled! – Tudom, hogy Parsai halala... – Hagyj beken – mondta Galand, es arrebb ment. – Ez meg mi volt? – kerdezte Thorn, aki eppen akkor erkezett fel a falra vezetö lepcsön. Szerzett egy fejserülest, de mar bekötöztek. – Nem tudom. – Hoztam ennivalot – vont vallat Thorn, es sajttal töltött cipot nyujtott at Ananaisnak, a ferfinak azonban csak egyetlen harapasra volt ideje, amikor a kürtök ismet megszolaltak. * Öt tamadast inditott aznap az ellenseg, öt tamadast vertek vissza alkonyat elött es egyet ejszaka – ez utobbi okozta a legnagyobb vesztesegeket. Ananais hajnal elött ket oraig a falakon maradt,'es csak akkor tantorgott le, amikor Decado szolt, hogy aznap ujabb tamadas nem varhato. Valtaya szobaja az ispotalyban volt, de Ananais ellenallt a kesztetesnek, hogy megkeresse a lanyt, inkabb besetalt a fek köze, es egy fűvel benött buckanak dölve elaludt. Negyszaz embere valt harckeptelenne, a sebesültek megtöltöttek az ispotalyt, soknak mar csak az epület melletti fűre fektetett takarokon jutott hely. Ananais erösitesert küldetett, ketszazötven embert kert. Mint Acuastol megtudta, Tarsknal csekelyebb vesztesegeket szenvedtek, es ott csak haromszor tamadtak. Trus, a fiatal harcos, aki a tarski csapatokat vezette, szepen megallta a helyet. Nyilvanvalova valt, hogy a fö csapasokat Magadonra iranyitjak. Ananais
remelte, hogy holnap meg nem kell szembenezniük a Duvadakkal, de szive melyen tudta, hogy ez hiu remeny. Az ispotallyal szemben fiatal harcos forgolodott: remalmok gyötörtek. Hirtelen megfeszült a teste, fojtott kialtas halt el a torkaban. Kinyilt a szeme, felült, a töreert nyult, es maga ellen forditotta a penget. Lassan a mellkasaba döfte, mig a szivbe nem hatolt. Kihuzta, es felallt. Egyetlen csepp ver sem csordult ki a sebböl. A halott lassan az ispotalyhoz setalt, benezett a nyitott ablakon. Bent Valtaya küzdött a legsulyosabb sebesültek eleteert. A ferfi ellepett az ablaktol, besetalt a fak köze, ahol ketszaz menekült verte fel satrat. A tabortűz mellett Rayvan ült, egy csecsemöt dajkalt es harom masik asszonnyal beszelgetett. A halott ferfi felejük indult. Rayvan felnezett es meglatta. Jol ismerte a közeledöt. – Nem tudtal aludni, Oranda? Nem kapott valaszt. Ekkor Rayvan meglatta a tört, es a szeme összeszűkült. Amikor a ferfi leterdelt melle, a szemebe nezett. Üres, halott, semmit nem lato szem nezett vissza ra. A tör megvillant. Rayvan felrevetödött, ugy fordult, hogy az alvo gyereket vedje, amikor a penge vegigszantott a csipöjen. Elengedte a kicsit, felkarjaval vedte ki a következö tamadast, masik kezevel allon vagta a ferfit. Az elesett, de mar kelt is fel ujra. Rayvan felpattant. A többi asszony sikoltozott, a csecsemö sirni kezdett. A tetem közeledett. Rayvan hatralni kezdett, erezte a laban vegigcsurgo verpatakot. Hirtelen egy ferfi ugrott közejük, a kezeben tartott kovacs kalapaccsal teljes erejevel lesujtott a halott ferfi fejere. A koponya szethasadt, a ferfi arcan azonban meg mindig nem latszott semmilyen erzelem. Nyilvesszö csapodott a mellkasaba, lenezett ra, es lassan kezdte kihuzni. Galand akkor ert oda, amikor a halott ismet Rayvan fele nyult. Galand lecsapott. A tört tarto kar elvalt a testtöl, a test megtantorodott, elesett. – Nagyon szeretnenek holtan latni – jegyezte mg Galand. – Mint mindannyiunkat – felelte Rayvan. – Holnap teljesül a kivansaguk. Valtaya összevarrta a sebet Rayvan csipöjen, majd sűrű kenöcsöt kent ra. – igy nem lesz forradas – mondta, es bekötötte a sebet. – Nekem mindegy – mondta Rayvan. – Ha valaki olyan öreg, mint en, senki nem veszi eszre a forradast a csipöjen, ha erted, mire gondolok. – Ostobasag. Szemrevalo asszony vagy. – Pontosan. Ritka az a ferfi, aki egy pillantasnal többre meltat egy magamfajta nöt. Te vagy a Feketemaszk szeretöje, ugye? – Igen. – Regota ismered? – Nem. Megmentette az eletemet. – ertem. – Mit ertesz? – Kedves lany vagy, de lehet, hogy tul komolyan veszed az adossagaidat. Valtaya leült az agy szelere, megdörgölte a szemet. Faradt volt, tul faradt ahhoz, hogy aludjon. – Mindig ilyen elhamarkodottan alkotsz iteletet? – Nem. – Rayvan, ovatosan felült, erezte, hogy huzodik a varrat. – De a szerelem az ember szemeben lakik, es egy nö mindig tudja, mikor szerelmes a masik. Amikor Feketemaszkrol kerdeztelek, szomorusag ült a szemedben. es azt mondtad, hogy megmentette az eletedet. Nem nehez levonni a nyilvanvalo következtetest. – Akkora bűn az, ha le akarom roni a tartozasomat? – Nem, nem az, különösen most nem. es Feketemaszk remek ember. – Megbantottam – suttogta Valtaya. – Nem akartam, de faradt voltam. A legtöbbször nem veszek tudomast az arcarol, de most megkertem, hogy vegye fel a maszkjat.
– Lake megpillantotta egyszer az arcat. Azt mondta, szörnyűseges forradasok szabdaljak. – Nincs arca – mondta Valtaya. – Az orrat es a felsö ajkat leteptek, az arca egy merö heg. Az egyik seb nem akar begyogyulni, folyvast gennyedzik. Iszonyu! Olyan, mint egy halon. Megprobaltam, de nem vagyok kepes... – A szavak elhaltak, könnyek potyogtak a lany szemeböl. – Ne gondolj rosszat magadrol. – Rayvan elörehajolt es megpaskolta a hatat. – Megprobaltad. A legtöbb nö meg ennyit sem tett volna meg. – Szegyellem magam. Egyszer azt mondtam neki, hogy nem az arca teszi a ferfit. A ferfit akartam szeretni, de mindig az arca kisert. – Nem hibaztal. A valasz a szavaidban rejlik: akartad szeretni. Tul sokat vallaltal. – De olyan nemes es tragikus. ö volt az Aranyharcos. Mindene megvolt. – Tudom. es nagyon hiu volt. – Ezt honnan tudod? – Nem nehez kitalalni. Gondold csak vegig: gazdag fiatal nemes, aki a Sarkany tisztje, egyik parancsnoka lett. es mi törtent azutan? Beszallt a gladiatorjatekokba, azert ölt, hogy a tömeget szorakoztassa. Ellenfeleinek egy resze fogoly volt, nem volt mas valasztasuk, mint harcolni es meghalni. Neki lett volna. De nem tudott lemondani a tapsrol. Ebben semmi nemesseg nincs. Ferfiak! Mit tudnak ök? Soha nem nönek fel. – Tul kemenyen itelsz. Kesz meghalni erted. – Nem ertem. Sajat magaert. Bosszut akar allni. – Ez nem igazsagos! – Az elet igazsagtalan – mondta Rayvan. – Ne erts felre, en is kedvelem öt. Nagyszerű ember. De a ferfiak- soha nincsenek tiszta aranybol vagy sarbol. A kettö keverekei. – es a nök? – kerdezte Valtaya. – Mi tiszta aranybol keszültünk, lanyom – felelte kuncogva Rayvan. Valtaya elmosolyodott. – igy mar jobb. – Hogy csinalod? Honnet veszed az eröt? – Szinlelek. – Ez nem lehet igaz. Megforditottad a csata sorsat. Nagyszerű voltal. – Ez könnyű. Megöltek a ferjemet es a fiaimat, semmi nem maradt, amivel fajdalmat okozhatnanak. Az apam mindig azt mondogatta, hogy nem lehet megallitani azt az embert, aki tudja, hogy igaza van. Elöször azt hittem, ostobasag, hisz egy nyilvesszö barkit megallit. De most mar tudom, hogy igaza volt. Ceska... termeszetellenes, mint a hovihar juliusban. Nem gyözhet, amig van eleg ember, hogy szembeszalljon vele. Az egesz birodalomban elterjed a lazadas hire, es masok is követik a peldankat. Csapatok tagadjak meg az engedelmesseget, ferfiak nyulnak a kardjukert. Nem gyözhet. – Itt gyözni fog. – Rövid eletű lesz a gyözelme. – Ananais hisz benne, hogy Tenka kan megerkezik a nadir seregevel. – Tudom – mondta Rayvan. – es nem vagyok töle tul boldog. A szomszedos szobaban Decado almatlanul feküdt az agyan, vallsebe fajdalmasan lüktetett. Rayvan szavai hallatan elmosolyodott. Az ilyen asszonyokat nem lehet becsapni. A famennyezetet bamulta, nem vett tudomast a fajdalomrol. Beke vette körül. Katan megkereste, meselt a fiurol, Ceorlrol, es Decado majdnem könnyezett. Lassan minden a helyere kerül, mar a halal sem riasztotta. Decado ovatosan felült. Jobbra, az asztalon feküdt a pancelja. Serbitar pancelja. A delnochi Harmincak. Mondjak Serbitarrol, hogy ketsegek gyötörtek, es Decado remelte, hogy a vegen a szamara eljött a megvilagosodas. Nagyszerű dolog tudni. Utolag csodalkozott, hogyan is lehetett olyan vak az igazsagra, amikor az mindig is ott ragyogott kristalytiszta egyszerűsegeben. Ananais es Tenka, akik a Sarkany kaszarnyaja mellett talalkoztak. Faljaro es Pogany. Decado es a Harmincak. Rayvan.
Mindegyikük egy lancszem a rejtelyek es magia vilagaban. es ki tudja, milyen mas lancszemek birnak epp ekkora jelentöseggel? Valtaya, Renya, Galand, Lake, Parsai, Thorn, Turs? Pogany azert került ide messze földröl, hogy egy különleges gyereket megmentsen. De kit fog a gyermek megmenteni? Lancolat a lancolatban a lancolatban... Lehet, hogy az esemenyek maguk is csak lancszemek. A Dros Delnochi hires csata eredmenye ket emberöltövel kesöbb Tenka kan. es Faljaro. es a Sarkany. Ez mar tul sok volt Decadonak. A vallabol uj fajdalomhullam indult el, es Decado felnyögött, amikor szetaradt benne. Holnap minden fajdalom elmulik. * A hajnal ujabb harom tamadast hozott. Az utolsonal a vedelem vonala csaknem megtört, de a ket kardot forgato Ananais örült dühvei vetette magat a küzdelembe, utat vagott-hasitott maganak a sokasagon at. Amikor visszavertek a tamadast, kürtszo harsant az ellenseg taboraban, es a Duvadak – mind az ötezren – gyülekezni kezdtek. Aztan megindultak, es a legiosok visszahuzodtak, szabadon hagytak az utat a szörnyetegek elött. Ananais nagyot nyelt, ahogy vegignezett a falon. Ettöl a pillanattol felt. De a kodai harcosok elszantnak tűntek, es Ananaist büszkeseg öntötte el. – Ma mindenki meleg szörmen alszik! – üvöltötte. Zord nevetes fogadta a trefat. A szörnyek megvartak, hogy a sötet templomosok körejük gyűljenek. Veres meszarlas kepeit közvetitettek felejük, fellobbantva allati termeszetüket. Felhangzott az üvöltes. Fent a falon Decado magahoz szolitotta Balant. A sötet szemű szerzetes odalepett, es udvari etikett szerint hajolt meg. – Itt az idö – mondta Decado. – Igen. – Te itt maradsz. – Tessek? – szegte fel fejet döbbenten Balan. – Miert? – Mert szüksegük lesz rad. Hogy tartsak a kapcsolatot Tarskkal. – Nem akarok egyedül maradni, Decado! – Nem leszel egyedül. Mind veled leszünk. – Nem! Meg akarsz büntetni? – Dehogy. Maradj Ananais mellett, es vedd meg, ha tudod. es Rayvant is. – Maradjon valaki mas. en vagyok közületek a legrosszabb, a leggyengebb. Szüksegem van ratok. Nem hagyhattok egyedül! – Higgy, Balan. es engedelmeskedj. A szerzetes lebotorkalt a falrol, berohant a fak takarasaba. A siksagon az üvöltes borzalmas kakofoniava valtozott. – Most! – kialtotta Decado. A tizenhet harcos szerzetes lecsuszott a falrol, leugrott a talajra, es a sz az lepesnyire varakozo szörnyetegek fele indult. – Mi az ördög...? – kezdte Ananais. – Decado! A Harmincak szeles arcvonalat alkotva indultak el, a szel megmeglobogtatta feher köpenyüket, kardjukat a kezükben tartottak. A vadallatok tamadasra indultak, mellettük futottak a templomosok, felelmetes erejű szellemi csapasokkal ösztökeltek öket elöre. A Harmincak leterdeltek. A Duvadak vezere, egy csaknem nyolc lab magas szörnyeteg megtantorodott, amikor viziot meglatta. Kö. Hideg kö. Furcsa az alakja. Ver, friss ver, sos husbol csepeg. A szörnyeteg tovabb rohant.
Kö. Hideg kö. Szarnyak. Ver. Kö. Szarnyak. Alig tucatnyi lepes valasztotta el a vadallatokat a Harmincaktol. Ananais nem birta tovabb: hatat forditott, hogy ne kelljen latnia. A Duvadak vezere elerte az elötte terdeplö, ezüstruhas harcost. Kö. Alakja van. Szarnyak. Menetelö katonak. Kö. A szörnyeteg felüvöltött. Sarkany. Kösarkany. AZ eN SaRKaNYOM! A Duvadak lelassitottak. Az üvöltes elhalt. A kep felerösödött. Reg elvesztett emlekek törtek a felszinre. Fajdalom, szörnyű fajdalom egett a varazs torzitotta testekben. A templomosok kemenyen dolgoztak: szellemi csapasokat mertek a Duvadakra. Az egyik szörnyeteg megfordult, lecsapott, karmai leszakitottak a templomos fejet a vallarol. A többieket vezetö hatalmas Duvad Decado elött allt, fejet lehajtotta, nyelve kilogott. Decado felnezett. Folytatta az üzenetet, es latta a banatot a felszörny szemeben. A leny tudta. Karmos mancsa felemelkedett, megveregette a mellkasat. Nyelve küszködött, hogy kimondjon egy szot, amit Decado alig ertett. – Baris. en... Baris! A szörnyeteg megfordult, es üvöltve a templomosokra vetette magat. Mas Duvadak is követtek a peldajat. A templomosok földbe gyökerezett labbal alltak, keptelenek voltak felfogni, mi törtenik. es a szörnyek nekik rontottak. De nem minden Duvad volt valaha Sarkany, es sokan zavartan boklasztak, mignem egyikük felfigyelt az ezüstruhas harcosokra. Elörerohant. Tucatnyian követtek. Transzallapotukban a szerzetesek vedtelenek voltak, csak Decado lett volna kepes cselekedni, de ö nem mozdult. A Duvadak ravetettek magukat, es marcangolni kezdtek. Decado becsukta a szemet, es elmult minden fajdalom. A templomosok szazaval hullottak, miközben a vadallatok vegigdultak a tabort. A hatalmas Duvad, aki valaha Baris volt, a Sarkany Hadura, Maymonra ugrott, amikor az menekülni probalt. Egyetlen harapassal letepte a ferfi karjat. Maymon felorditott. A karmos mancs következö ütese letepte az arcat, es a sikoly verbe fulladt. Baris talpra ugrott, es Ceska satra fele rohant. Darik elhajitotta a landzsajat, es mellbe talalta a tamadot, de a fegyver ne m fiirodott eleg melyre. A Duvad kitepte a landzsat, es folytatta utjat. – Legio, hozzam! – rikoltotta Darik. Az ijaszok vesszök felleget zuditottak a szörnyetegre, de az egyre csak közeledett A csatateren sorra estek össze a Duvadak, halaltusajukban rettenetesen üvöltöttek. Baris meg mindig közeledett. Darik elkepedve nezte, ahogy szeme lattara zsugorodik a teste. Egy vesszö furta at Baris mellkasat. Megbotlott, es Darik ezt kihasznalva hatulrol ledöfte. A szörny megprobalt megfordulni, es közben kiszenvedett. Darik a labaval forditotta at a testet. A leny megremegett, es ö meg egyszer szurt. Akkor jött csak ra, hogy a mozdulat nem az elet jele volt: a fenevad kezdte visszanyerni emberi formajat. Darik elfordult. A siksagon a vadak haldokoltak. Mind, kiveve azt a kis csoportot, akik a zűrzavart okozo ezüstruhas harcosokat marcangoltak. Ceska a satraban ült. Darik belepett, es meghajolt elötte. – A Duvadaknak vegük, uram. – Majd csinalok ujakat. Vegyetek be a falat! * Faljaro a halott templomost nezte. Ket sathuli harcos elfutott, hogy elkapjak a templomos lovat, eközben Magir kitepte a nyilat a templomos
torkabol, majd egy vaszonronggyal azonnal el is allitotta a verzest. Gyorsan kigomboltak a halott mellvertjet, levettek rola. Faljaro letörölte a verfoltokat a szijrol. Ket harcos folytatta a vetköztetest, miközben Faljaro kinyitotta a mellvertbe rejtett börtaskat. Egy tekercset talalt benne, amit pecsettel zartak le. Forgatta, nezegette, majd visszatette a taskaba. – Rejtsetek el a testet – szolt, es visszafutott a fak vedelmebe. Harom napja vartak mar a futarra a Skultikon atvezetö maganyos uton. Magir egyetlen nyilvesszövel intezte el, nagyon szep munka volt. A taborba visszaerve Faljaro megvizsgalta a pecsetet. Zöld viaszbol keszült, ilyet a sathulik között nem talal. Eljatszott a gondolattal, hogy kinyitja, de azutan visszatette a tokjaba. A sathuli lovasok Tenka kanrol is hirt hoztak. Mar csak egy napra jart az erödtöl, ezert Faljaronak azonnal meg kellett valositani a tervet. A pancelhoz lepett, es felprobalta a mellvertet. Egy kicsit nagy volt, levett e hat, atszurta a szijat a töre hegyevel, es megszoritotta a kötest. Most jobb lett. A sisak pontosan illett ra, de Faljaro boldogabb lett volna, ha nem egy templomos sisakjat kell hordania, hiszen ök allitolag szellemi uton is kepesek kommunikalni. Remelte, hogy Delnochban nem talalkozik templomosokkal. – Mikor mesz be? – kerdezte Magir. – Ma. ejfel utan. – Miert olyan kesön? – Ha szerencsem van, a parancsnok mar alszik. almos lesz, es kevesebb kerdest fog feltenni. – Nagy kockazatot vallalsz, grof ur. – Ne is mondd. – Barcsak megtamadhatnank az erödöt ezernyi karddal! – Igen – ertett egyet kelletlenül Faljaro. – Az szep lenne. De ilyen az elet. – Különös ember vagy, uram. Mindig trefalsz. – Az elet eleg szomoru, Magir. Becsüljük meg a nevetest! – Akar a baratsagot – mondta a sathuli. – Valoban. – Nehez volt halottnak lenni? – Nehezebb elni remeny nelkül. Magir komoly arccal bolintott. – Remelem, hogy a küldetesed nem lesz hiabavalo. – Miert lenne? – Nem bizom a nadirokban. – Gyanakvo ember vagy te, Magir. en bizom Tenka kanban. Amikor gyermek voltam, megmentette az eletemet. – Akkor ö is ujjaszületett? – Nem. – Nem ertem. – Nem felnött emberkent szalltam ki a sirbol, Magir. Fel kellett nönöm, akar a többi gyereknek. – Sok mindent nem ertek. De ez egy masik napra tartozik. Most keszülödni kell. Faljaro bolintott, sajat ostobasagan elkepedve. Milyen könnyel elarulja magat az ember! Magir figyelte, ahogy Faljaro felveszi a pancelt, es elgondolkozott. Nem volt ostoba ember, es megerezte a grof bizonytalansagat, tudta, hogy nem minden ugy igaz, ahogy ö gondolja. De Joachim lelke megbizott Faljaroban... Ennyi eleg. Faljaro megszoritotta a nyeregszijat a fekete herelten, felpattant a nyeregb e, a sisakot a nyeregkapara erösitette. – Isten veled, baratom – mondta. – A szerencse istene legyen veled – felelte Magir. Faljaro megsarkantyuzta a lovat, ki az erdöböl. Több mint egy orat lovagolt, mire Delnoch deli kapuja feltűnt elötte, es a nagy fal, ami elzarta a hagot. Regen jart mar itthon.
Ket ör tisztelgett neki, amikor belovagolt a kapun, majd balra fordult, a belsö eröd bejarata fele. Egy katona lepett elö, megfogta a kantart, amig leszallt a nyeregböl. Faljaro megindult elöre, de egy ujabb örjarat közeledett. – Vezessetek a Ganhoz – parancsolta. – Gan Paldin alszik, uram. – Akkor ebresszetek fel! – csattant fel Faljaro, igyekezett hűvösen es közönyösen beszelni. – Igen, uram. Kerlek, kövess, uram – mondta a ferfi. atvezettek Faljarot a faklyaval megvilagitott folyoson, el a Hösök Termeben sorakozo szobrok között, fel a marvanylepcsön Paldin lakosztalya fele. Valaha itt elt a nagyapja. Az örnek sokaig kellett kopognia, mire egy almos hang valaszolt, es az ajto kinyilt. Gan Paldin gyapjuköntöst öltött magara. Alacsony, közepkoru ferfi volt, kidülledö, sötet szemekkel. Faljaro azonnal ellenszenvet erzett iranta. – Nem varhat? – kerdezte Paldin ingerülten. Faljaro atnyujtotta a tekercset, Paldin feltepte, es gyorsan elolvasta. – Hat – kerdezte – mi ez? Vagy van szemelyes üzenet is? – Van egy masik üzenet is, uram. Szemelyesen a csaszartol. eszakrol var segitseget, es at kell engedned a nadir tabornokot a kapukon. Megertetted? – Milyen furcsa – mormolta Paldin. – at kell engedjem? – Pontosan. – Paldin megfordult, felkapott egy tört az agy melletti asztalkarol. A penge felemelkedett, majd Faljaro torkan pihent meg. – Akkor talan megmagyaraznad az üzenet ertelmet? kerdezte, es felemelte a tekercset, hogy Faljaro is elolvashassa. Figyeld a nadir sereget. Kitartas minden aron. – Nem all szandekomban sokaig ugy allni itt, hogy tör szegezödik a torkomnak – mondta jeges hangon Faljaro. Nem szeretnek megölni egy tabornokot. Vedd el azonnal, vagy nezz szembe a templomosok dühevel! Paldin elsapadt, de elvette a tört. Az örjarat kardot huzott, es Faljaro möge lepett. – Helyes – mondta Faljaro. – Most olvasd el ujra az üzenetet. eszreveszed, hogy azt mondja: figyeld a nadir sereget. Akarcsak az üzenetem. Kitartas minden aron. Ez a lazadokra vonatkozik es azokra az atkozott sathulikra. A csaszar azt varja töled, hogy engedelmeskedjel. Szüksege van a nadirokra, megertetted? – Szamomra nem vilagos. – Szamomra igen – csattant fel Faljaro. – A csaszar szövetseget kötött a nadirokkal. Csapatokat küldenek, hogy segitsenek eltaposni a lazadokat, mindenütt. – Ezt valakinek meg kell erösiteni – vitatkozott Paldin. – Igazan? Ezek szerint megtagadod az engedelmesseget a csaszar parancsanak? – Egyaltalan nem. Hűseges vagyok, mindig is az voltam. De ez olyan varatlan... – ertem. Ezek szerint a csaszart hibaztatod, mert nem avatott be a terveibe? – Ne adj szavakat a szamba! Nem ezt mondtam. – Ostobanak nezek ki, Paldin? – Nem, de... – Mifele bolond lennek, ha olyan levellel erkeznek, ami meghazudtol? – Igen. Ezt latom... – Nos, ket lehetöseg van. Vagy bolond vagyok, vagy...? – ertem – dadogta Paldin. – Mindazonaltal – mondta Faljaro kedvesebb hangon –, ovatossagodert nem hibaztatlak. arulo is lehetnek. – Pontosan. – igy hat megengedem, hogy a parancs megerösiteset kerjed. – Köszönöm. – Semmiseg. Szep a lakosztalyod.
– Igen. – Alaposan körülneztel? – Miert? – Rejtett helyeket keresve, ahonnan kihallgathatnak a kemek. – Itt nincs olyan hely. Faljaro elmosolyodott, lehunyta a szemet. – en körülnezek – mondta. Gan Paldin es az örseg nema csendben figyelte, hogy Faljaro lassan körbefordul. A mutatoujja kinyult. – Ott! mondta, es Paldin megrezzent. – Hol? Faljaro kinyitotta a szemet. – Ott, a falnal. Titkos atjaro! – odalepett a faragott falboritashoz, megnyomott egy gombot. A falap kinyilt, mögötte szűk folyoso es lepcsö tűnt elö.~ – Igazan lehetnel ovatosabb is – mondta Faljaro. – en most lefekszem, holnap elindulok vissza az üzeneteddel. Vagy szeretned, ha meg ma egy masik hirvivö indulna el? – Öö... dehogy – mondta Paldin, es a pokhaloval benött folyosot fürkeszte. – Ezt hogy csinaltad? – Ne kerdöjelezd meg a Kaoszlelek hatalmat – intette Faljaro. 23. Ananais lelepett a falrol, es lent a füvön csatlakozott Lake-hez, Thornhoz es Galandhoz. Boroskupakat es sültekkel megrakott tanyerokat hoztak, es a kis csoport faradt csendben evett. Ananais nem nezte vegig, hogyan tepik darabokra regi baratjat, de ahhoz meg idöben fordult vissza, hogy lassa, mikent söprik el a templomosok hatalmat a haldoklo szörnyetegek. A legiosok ugyan tamadasra indultak utana, de csak felszivvel, a vedök könnyeden visszavertek öket. Darik szünetet parancsolt, amig a holttesteket eltakaritjak: ötezer Duvad, haromszaz templomos es ezernel több katona pusztult el a szörnyű percek soran. Ananais eszrevette, hogy Balan, mint a boldogtalansag eleven szobra, egyedül ül a fak alatt, es lehajtott fejjel bamulja a földet. Egy boroskupaval a kezeben lepett hozza, es leült melleje. – Mondd el! – parancsolta. – Mit mondhatnek? – kerdezte a szerzetes. – Az eletüket adtak erted. – Mit csinaltak? – Nem tudom elmagyarazni, Feketemaszk. Olyan kepet küldtek a vadallatok elmejebe, ami felebresztette bennük emberi mivoltukat... es ez elpusztitotta öket. – Nem tehettek volna mindezt a fal biztonsagabol? – Talan. De minel közelebb vagy valakihez, annal erösebb a hatalmad. Ha biztosra akartak menni, közel kellett kerülniük. – es most csak te maradtal. – Igen. Csak Balan. – Mi törtenik Tarskban? – Mindjart kideritem – mondta Balan, es becsukta a szemet. Csak percekkel kesöbb nyitotta ki ujra. – Minden rendben. A fal kitartott. – Hany embert vesztettek? – Haromszaz valt harckeptelenne, de csak szaznegyvenen haltak meg. – Csak – visszhangozta Ananais. – Köszönöm. – Ne köszönd – mondta Balan. – Gyűlölök mindent ebben az örült ügyben. Ananais otthagyta a szerzetest, besetalt a fak köze, levette az alarcat, es hagyta, hogy a hűvös esti levegö lehűtse forro böret. Megallt egy pataknal, belemartotta a fejet, es mely kortyokkal nyelte a vizet. Rayvan itt talalt ra, hangosan megszolitotta, hagyott a ferfinek idöt, hogy feltegye az alarcot. – Hogy allunk? – kerdezte. – Jobban, mint vartam. De a ket falnal több, mint negyszaz ember meghalt. es legalabb negyszaz masik megsebesült. – Hany emberünk maradt? – Haromszaz itt, ötszaz Tarsknal.
– Kitarthatunk? – Honnan az ördögböl tudjam? Talan meg egy napot. Talan kettöt. – Eggyel több napra lenne szüksegünk – mondta Rayvan. – Igen. Csabito, ugye? – Faradtnak latszol. Pihenned kellene. – Szivesen, hölgyem. Hogy vannak a sebeid? – A forradas az arcomon megszepit. Az oldalam faj. – Te mindent megtettel, amit lehetett. – Mondd ezt a halottaknak. – Felesleges – mondta Ananais. – erted haltak meg. – Mihez kezdesz, ha gyözünk, Feketemaszk? – A körülmenyeket tekintve különös kerdes. – Egyaltalan nem. Tehat? – Gondolom, katona maradok. ujjaszervezem a Sarkanyt. – es mi lesz a hazassaggal? – Senkinek nem kellek többe. Nem vagyok különösebben szep az alarc alatt. – Mutasd meg – kerte a nö. – Miert ne? – vette le az alarcot Ananais. – Igen – suttogta Rayvan –, eleg szörnyű. Csodalom, hogy tulelted. A harapasnyomok majdnem a torkodig ernek. – Nem banod, ha visszaveszem az alarcot? Kenyelmetlenül erzem magam. – Egyaltalan nem. Azt mondjak, valaha te voltal a legszebb ferfi a birodalomban. – Igaz, hölgyem. Valaha könnyeden meghoditottalak volna. – Ezzel nem mondtal sokat. Mindig is nehezemre esett nemet mondani... csak a csunya ferfiaknak tudtam ellenallni. Meg Thornnal is aludtam egyszer, bar azt hiszem, ö mar nem emlekszik ra. Harminc eve törtent – megjegyzem, akkoriban meg hajadon voltam. – Nagyon fiatal lehettel. – Milyen udvarias vagy! Fiatal voltam, igen. Itt, a hegyekben, Feketemaszk, keves a szorakozasi lehetöseg. De mondd csak, szereted Valtayat? – Ehhez semmi közöd! – csattant fel a ferfi. – Valoban. Azert valaszolnal? – Szeretem öt. – Amit mondok, fajni fog... – Mar kivancsi voltam, hova akarsz kilyukadni. – Csak oda, hogy ha szereted, beken hagyod. – ö kert, hogy beszelj velem? – Nem. De meg van zavarodva. Bizonytalan. Nem hiszem, hogy szeret teged. Szerintem csak halas, es szeretne kimutatni. – Manapsag azt fogadom el, amit adnak – mondta keserűen Ananais. – Ez nem igaz. – Hagyj magamra, Rayvan. Kerlek! Amikor az asszony tavozott, Ananais orakig ült egyedül, eberen, keptelen volt aludni. ujraelte egykori dicsöseget, de különös modon az emlekek most nem okoztak örömet. eljenzö tömeg, keszseges asszonyok, irigy ferfiak... vajon tenyleg elvezte mindezt? Hol vannak a fiak, akik a magjabol születhettek volna? Hol van szive asszonya? Valtaya? Legy öszinte, ember! Lehetett volna valaha is Valtaya? Ha meg mindig az Aranyharcos lennel, ra se neznel a boldogtalanra! A keleti eget mar megfestette a hajnal, amikor Ananais elmosolyodott, majd felnevetett. A pokolba is! elt, ahogy egy ferfi elhet. Semmi ertelme a sajnalkozasnak. A mult amugy is halott ellenseg, a jövö pedig veres kegyelemdöfes kepeben var ra a Koda-völgyben. Nemsokara ötven lennel, mondta maganak, es meg mindig erös vagy. A ferfiak követnek. A drenai nep bizik benned. Lehet, hogy az arcodat
elvesztetted, de tudod jol, ki vagy. Ananais, az Aranyharcos. Feketemaszk, Ceska atka. Megszolaltak a kürtök. Ananais feltapaszkodott, es visszasetalt a falhoz. * Renya mar harmadik ejszaka forgolodott almatlanul, haragosan, bizonytalanul. Az aprocska sator falai börtönkent zarultak köre, a höseg fullaszto volt. Az elmult ket napban a nadirok haborura keszültek, elelmet gyűjtöttek az utra, gondosan kivalasztottak a legjobb ponikat. Tenka ket hadurat valasztott ki, akik vele tartanak, Ingist es Murapit. Renya mindezt Subodaitol tudta meg, mert egyetlen szo nem hangzott el Tenka es közte a Samanproba ota. Felült, a baranybör takarot a földre hajitotta. Faradt volt, megis feszült, mint az ij hurja. Csapdaba esett, örlödött a ferfi iranti szeretete es a küldetese irant erzett gyűlölete között. es veszitett, mert szüntelenül Tenkara gondolt. Renya gyerekkoraban nem ismert mast, csak elutasitast, hiszen nyomorek volt, es nem vehetett reszt a gyerekjatekokban. Kigunyoltak bena labat, görbe hatat, es ö visszavonult a szobajaba... es önmagaba. Aulin megsajnalta, es a szörnyű masinak reven szepseggel ajandekozta meg. Hiaba valtozott azonban meg kivül, belül Renya ugyanaz maradt, felt a szeretettöl, hatha ellene fordult, felt a szerelemtöl, mert az megnyitja a szivet, es lerombolja a falakat. A szerelem ugy erkezett, mint orgyilkos pengeje, es Renya ugy erezte, becsaptak. Tenka hös volt, akiben megbizott, es szivesen fogadta a penget, most pedig rajött, hogy mergezett volt a tör. Nem elhetett Tenkaval. Nem elhetett nelküle. Kisetalt az ejszakaba. A tabor fel merföld hosszan nyult el, Tenka satra közepen allt. Subodai felmordult es megfordult, amikor a lany elhaladt mellette. – Aludj, asszony! – morogta. – Nem tudok. Subodai karomkodott es felült, megvakarta a fejet. – Mi a baj? – Semmi közöd hozza. – A felesegei zavarnak- allapitotta meg Subodai. – Ilyenek a drenai nök. Mohok. – Ennek semmi köze a felesegekhez – csattan fel Renya. – Ha te mondod! es miert rakott ki a satrabol? – en költöztem ki. – Hmm. Jo külsejű asszony vagy, ezt el kell ismernem. – Ezert alszol a satram mellett? Varod, hogy behivjalak? – Pszt, ilyet meg halkan se mondj! – mondta felemelt hangon Subodai. – Meg elveszitem a fejem vagy annal is rosszabb. Nekem nem kellesz, asszony. Különös vagy, talan meg bolond is. Hallottam, hogy ugy üvöltesz, mint egy vadallat, es lattam, amikor nekiugrottal azoknak az ostoba Patkanyoknak. Nem szeretnelek az agyamban tudni, nem tudnek aludni az aggodalomtol. – Akkor miert vagy itt? – Tenka kan parancsolta. – Akkor hat a kutyaja vagy? Ülj, maradj, aludj a sator mellett! – Igen, a kutyaja vagyok. Büszke vagyok ra. Jobb egy kiraly kutyajanak lenni, mint kiralynak a sakalok között. – Miert? – kerdezte Renya. – Hogy erted azt, hogy miert? Nem nyilvanvalo? Mi mas az elet, mint arulasok sora? Fiatalon kezdjük, tele remennyel. A nap szep, var rank a vilag. De minden ujabb ev megmutatja, hogy milyen kicsi vagy, milyen jelentektelen az evszakok hatalmaval szemben. Azutan megöregszel. Elfogy az eröd, es a vilag a fiatalabb ferfiak kacajan at kinevet. es meghalsz. Egyedül. Anelkül, hogy celt ertel volna. De neha... neha akad egy ferfi, aki nem jelentektelen.
Aki megvaltoztathatja a vilagot, aki megfoszthatja hatalmuktol az evszakokat. ö a nap. – es azt hiszed, Tenka ilyen ember? – Hiszem? – kerdezte Subodai. – Mit tudok en erröl? Nehany napja ö volt a Pengetancos. Egyedül. Azutan jöttem en. Egy Landzsa. Azutan Gitasi. Majd Ingis. es a nep. erted? Nincs semmi, amit ne tehetne meg. Semmi! – Nem kepes megmenteni a baratait. – Ostoba asszony. Semmit nem ertesz. Renya nem vett rola tudomast, elindult a tabor közepe fele. A ferfi követte, tiz lepessel lemaradva. Nem esett nehezere, igy legalabb leplezetlen elvezettel figyelhette, a tekintete megpihent a hosszu labakon, a csipö ringasan. Az istenekre, micsoda asszony! Olyan fiatal es erös. Micsoda allati kecsesseg! Fütyöreszni kezdett, de a hang elhalt az ajkan, amikor eszrevette a kan satrat. Nem latott öröket. Kenyahoz ugrott, megfogta a karjat, hogy megallitsa. – Ne nyulj hozzam – sziszegte a lany. – Valami baj van – mondta Subodai. A lany felemelte a fejet, melyen beszivta az ejszaka illatat. Mindenhol nadirok bűze vette körül, nem erzett semmit. Sötet arnyak mozdultak a sator fele. – Orgyilkosok! – üvöltötte Subodai. Kirantotta a kardjat, es futasnak indult, es berontott a sötet arnyak köze. Tenka kan kihajtotta a satorlapot, ö is kardot tartott a kezeben, es latta, hogy Subodai probal utat vagni fele, de megtantorodik, es összeesik a kardok csapasai alatt. Kilepett, hogy szembenezzen gyilkosaival. Földöntuli üvöltes visszhangzott a tabor felett, es az orgyilkosok lelassitottak. Egy demon ugrott rajuk. Elsö csapasa felrepitett egy ferfit a levegöbe, a masodik ellenfelenek feltepte a torkat. Döbbenetes sebesseggel mozgott. Tenka elörerohant, kivedte egy tömzsi alak szurasat, majd kardja a tamado bordai köze hatolt. Ingis közeledett negyven harcos kisereteben, es a tamadok leengedtek kardjukat, dacosan alltak a kan elött. Tenka letörölte es eltette kardjat. – Tudd meg, ki küldte öket – mondta Ingisnek, es Subodai teste fele lepett. A ferfi bal karjabol ver fröcskölt, es mely vagas erte az oldalat is. Tenka bekötözte a kart. – eletben maradsz – mondta. – De csodalkozom rajtad. Hagytad, hogy nehany eji vadasz legyözzön. – Megcsusztam a sarban – mentegetözött Subodai. Ket ember lepett elö, hogy bevigyek a serült harcost Tenka satraba. A kan felallt, Renyat kereste, de nem latta sehol. Kifaggatta a közelben allo harcosokat, es ketten azt allitottak, lattak nyugat fele futni. Tenka a lovat kerte. Ingis lepett hozza. – Nem biztonsagos egyedül menned. – Nem. De akkor is megteszem. Felszallt a nyeregbe, atvagtatott a taboron. Tul sötet volt, nem latta az ösvenyt, de tovabblovagolt, ki a sztyeppere. A lanynak nyoma sem volt. Többször is lelassitott, szolongatta Renyat, de nem erkezett valasz. Vegül megallitotta a lovat, leült, es a tajat figyelte. Balra elöl aprocska ligetet latott , amit vastag bokrok vettek körül. Megforditotta a lovat, es elindult a liget fele, de hirtelen a lo felagaskodott, remülten nyeritett. Tenka megnyugtatta az allatot, a nyakat simogatta, halkan suttogott a fülebe, de azt nem tudta elemi, hogy egyetlen lepest is tegyen, igy hat leszallt a lorol, es karddal a kezeben elindult. Az esze azt mondta, hogy barmi is van a bokrok között, az nem lehet Renya, hiszen öt a lo ismeri, a szive azonban mast sugott. – Renya! – szolt. Meg soha eleteben nem hallott olyan eles es panaszos hangot, ami valaszkent erkezett. Eltette a kardot, lassan közeledett. – Renya! Tenka vagyok.
A bokrok meghajoltak, a lany teste nagy erövel csapodott neki, hanyatt döntötte a ferfit. Renya egyik keze a torkara kulcsolodott, a masik a szemet kereste, az ujjak karmokka görbültek. Tenka mozdulatlanul feküdt, a lany barna szemet figyelte, a pupillak hosszu, keskeny, ovalis vonalla szűkültek. Tenka lassan felemelte a kezet. A ragadozofeny kihunyt, a torkara nehezedö szoritas enyhült, a lany becsukta a szemet, es összeomlott. Tenka gyengeden a hatara forditotta. A sztyeppen dobogo patak zajara felült. Ingis jelent meg, mögötte negyven lovasa. – Meghalt? – kerdezte. – Nem, csak alszik. Mi ujsag? – A kutyak nem mondanak semmit. Egy kivetelevel mind halott, öt most vallatjak. – Jo! es Subodai? – Szerencses ember. Hamar meggyogyul. – Akkor minden rendben – mondta Tenka. – Most segits hazavinni az asszonyomat. – Minden rendben? – ismetelte Ingis. – arulo van a taborban, es meg kell talalnunk. – Kudarcot vallott, Ingis. Reggelre halott. – Hogyan lehetsz ebben ilyen biztos? – Varj, es meglatod. * Tenka megvarta, amig Renya biztonsagban fekszik a satraban, majd elkiserte Ingist oda, ahol az orgyilkost vallattak. A ferfit egy fahoz kötöztek, egyenkent törtek el az ujjait, es eppen tüzet raktak a laba elött, amikor Tenka odaert, es visszaparancsolta a vallalokat. – Az urad halott – mondta a ferfinak. – Erre mar nincs szükseg. Hogy akarsz meghalni? – Mindegy. – Van csaladod? – ök semmit sem tudnak! – felelem költözött a ferfi szemebe. – Nezz a szemembe, ember, es higgy nekem. Nem bantom a csaladodat. Az urad halott, te pedig kudarcot vallottal – ez eleg büntetes. Csak azt szeretnem tudni, miert. – Kötelessegem engedelmeskedni – mondta a ferfi. – Az a kötelesseged, hogy nekem engedelmeskedj. – Nem. A haduramnak. ö köteles neked engedelmeskedni, de en nem szegtem esküt. Hogyan halt meg? Tenka vallat vont. – Szeretned latni a testet? – Szeretnek mellette meghalni – mondta a fogoly. – A halalba is követem, mert jo uram volt. – Rendben – Tenka elvagta a ferfi kötelekeit. – Vigyünk? – Tudok jarni, a fenebe veled! – köpött ki a ferfi. Megindult Tenka, Ingis es a negyven harcos elött, atvezette öket a taboron, amig Murapi satrahoz nem ertek, ahol ket ör allt a bejarat elött. – Jöttem, hogy megnezzem a testet – mondta a fogoly. Az örök ertetlenül neztek ra, es a ferfi ekkor döbbent ra az igazsagra. Megpördült, hogy szembenezzem Tenkaval. – Mit tettel velem? – kialtotta. A satorajtot felrehajtottak, Murapi lepett ki. Vaskos felepitesű ferfi volt, tu l elete delen. Halvany mosoly derengett fel az ajkan. – Minden ferfi közül – mondta nyugodtan –, rola hittem volna legkevesbe, hogy megtöröd. Az elet tele van meglepetesekkel. A ferfi terdre hullott. – Becsaptak, uram – zokogta. – Nem szamit, Nagati. Majd az uton megbeszeljük. Tenka elölepett.
– Megszegted az esküdet, Murapi. Miert? – Kockazatot vallaltam, Tenka – mondta csendesen a hadur. – Ha igazad van, es Dros Delnoch kapui nyitva allnak, akkor az egesz Drenai birodalom a mienk. De te csak a drenai barataidat akartad megmenteni. – Tudod, mi a kudarc ara? – Igen. Megölhetem magam? – Igen. – es nem bantod a csaladomat? – Nem. – Nagylelkű vagy. – Ha velem maradtal volna, megtudhatnad, milyen nagylelkű. – Mar kesö? – Kesö. Egy orat kapsz. Amikor Tenka megfordult, hogy visszaterjen a satraba, Ingis lepett melle. – Ravasz ember vagy, Tenka kan. – Mast vartal, Ingis? – Egyaltalan nem, uram. Rabizhatom a fiamra, Semberre Murapi farkasainak parancsnoksagat? – Nem. en vezetem öket. – Igen, uram. – Holnap ök örzik a satramat. – Szeretsz veszelyesen elni? – Jo ejszakat, Ingis. Tenka belepett a satraba. Elöször Subodait vizsgalta meg, aki melyen aludt, arcszine megnyugtatta Tenkat. Ekkor a hatso resz fele indult, ahol Renya feküdt. A homlokara tette a kezet, mire a lany felebredt. A tekintete mar kitisztult. – Megtalaltal? – suttogta. – Megtalaltalak. – Akkor tudod? – Tudom. – altalaban uralkodom magamon. De most tul sokan voltak, es azt hittem, meg fogsz halni. Elveszitettem az önuralmamat. – Megmentettel. – Hogy van Subodai? eletben marad? – Igen. – Rajong erted. – Igen. – Faradt vagyok – sohajtott a lany. Lehunyta szemet, a ferfi pedig elörehajolt, es szajon csokolta. Renya kinyitotta a szemet. – Megmented Ananaist, ugye? – Ismet lecsukodtak a pillai. Tenka betakarta, es visszatert a sator közepere. Leült, töltött maganak egy kupa bort, lassan kortyolgatta. Megmenti Ananaist. Tenyleg? Vagy örül, hogy a döntes mar nem az ö kezeben van? Ha Ananais meghal, mi tartja vissza, hogy elfoglalja a drenai földeket? Igaz, nem sietett, de mi ertelme lenne? Decado megmondta, hogy nem tarthatnak ki. Mi ertelme lenne hat ejjel-nappal hajszolnia az embereit, hogy kimerülten erkezzenek a csataterre? Mi ertelme? Elkepzelte Ananaist, ahogy kihivoan all Ceska serege elött, karddal a kezeben, langolo szemekkel. Halkan atkozodott. es Ingisert küldetett. + 24. A legio megindult, es Lake fegyvere kilötte az utolso olomlövedekeket. Tucatnyi ember bukott a földre, föleg labsebekkel, mert a gyalogsag most mar
ovatosabban, magasra tartott pajzsokkal közeledett. ijaszok küldtek nyilfelhöket az ellenseg soraiba, majd letrak koppantak a falakon. A koda harcosok mar tuljutottak minden faradtsagon, mar babukkent harcoltak. A kardjuk eltompult, a karjuk fajt, de kitartottak. Lake meglenditette csatabardjat, a penge kettehasitotta a fal vonalaban megjelenö sisakot. A bard beszorult a koponyaba, es kiszakadt Lake kezeböl, amikor az ellenfele a melybe zuhant. ujabb katona vetette at magat a falon, es Ananais rontott elö, hogy lehajitsa a behatolot a falrol. Ket kardja közül az egyiket Lake kezebe nyomta, majd elfutott,. mert jobbra a vedök vonala megingott. Balan csatlakozott hozza. Galand is. A vedök összeszedtek magukat. Balra harom legios atjutott, leugrott a falrol a lenti fűre, es az ispotaly fele rohanta k. Az elsö elesett, nyilvesszö furodott a hataba. A masodik is megbotlott, amikor egy nyil a sisakjat talalta el, es kisse elkabitotta. Ekkor lepett elö Rayvan az epületböl, karddal a kezeben. A ferfiak elvigyorodtak, es ratamadtak. A nö meglepö sebesseggel vedte ki az elsö tamadast, majd rajuk vetette magat, testsulya a földre lökte a tamadokat. Kardja felhasitotta az elsö legios torkat. A masodik kitert a tamadas elöl. – Köver tehen! – üvöltötte. Rayvan feltapaszkodott, amikor a tamadoja rohamra indult. Ekkor erkezett Thorn nyilvesszöje, melyen a katona combjaba hatolt, aki feljajdult, es megfordult. Rayvan hatba szurta. Az asszony figyelme ekkor a falon folyo küzdelem fele fordult, es latta, hogy a vedök mar nem tartjak magukat sokaig. Galand most Ananais mellett harcolt, mindig ott, ahol a leghalalosabb volt a közdelem. A legiosok megereztek, hogy közel a gyözelem, nem vonultak vissza, hanem a fal alatt tömörültek. Egyre több legios jutott fel a falra. Ananais erezte, hogy elveszitik a csatat, es ez jeghideg haraggal töltötte el. Barmilyen keves volt is az eselyük, barmennyire is tudta, hogy nem gyözhetnek, a kudarc rettentöen dühitette. Nem ert el sokat az eleteben, de mindig gyözött. Most, a halal perceben meg ezt a vigaszt is elvettek töle. Kivedett egy tamadast, modositott a pengetartason, es beszurt egy fekete sisak ala. A ferfi hatrazuhant, elejtette a kardjat, amit Ananais gyorsan elkapott, es a tömeg köze vetette magat, ismet ket penget forgatva, ölve, pusztitva. Több apro sebböl verzett, de ereje nem csökkent. Vad üvöltes hangzott fel a fal mögül. Ananais nem tudott megfordulni, de latta a hirtelen tamadt aggodalmat a tamadok arcan. Rayvan lepett melle, az oldalan pajzs, a kezeben kard. A legio hatralni kezdett. Megerkeztek az asszonyok. Nem ertettek a fegyverforgatashoz, vakon csapkodtak jobbra-balra, de puszta jelenletükkel visszavonulasra kesztettek az ellenseget. Az utolso legiost is lehajitottak a falrol, es a ferfiak ismet ijaikhoz nyulhattak, a legiosok ped ig igyekeztek kihatralni a tűzvonalbol. – Vigyetek a halottakat a falrol! – parancsolta Ananais. Pillanatokig nem mozdult senki: a ferfiak felesegüket, lanyaikat, anyjukat, testvereiket ölelgettek. Masok mozdulatlan testek mellett terdeltek, s nyiltan zokogtak. – Erre nincs idö – mondta Ananais, de Rayvan megfogta a karjat. – Erre mindig van idö, Feketemaszk. Ez tesz bennünket emberre. Hagyd öket. Ananais bolintott, a falnak tantorodott, fajo hatat a köveknek tamasztotta. – Megleptel. – Könnyen meglepödsz – lepett melle Rayvan. A ferfi ranezett es elvigyorodott, – Fogadni mernek, hogy valaha gyönyörű voltal. – Azt hallottam, te is. A ferfi kuncogott, es becsukta a szemet. – Miert nem hazasodunk össze?
– Holnapra halottak leszünk. – Akkor ne legyen hosszu a jegyesseg. – Tul öreg vagy hozzam, Feketemaszk. – Hany eves vagy? – Negyvenhat – mondta Rayvan. – Tökeletes. – Elegge ketsegbe lehetsz esve. es verzel. Tűnj innen, köröztesd be a sebeidet! – Egy leanykeres, es maris parancsolgatsz. – Ilyenek a nök. Menj! Rayvan nezte, ahogy a ferfi az ispotaly fele setal, majd felallt, es a legio t figyelte, mely ismet gyülekezni kezdett. A vedökhöz fordult. – Tisztitsatok meg-a falat a halottaktol, fafejek! – kialtotta. – Gyerünk, mozogjatok! Asszonyok, vegyetek föl kardokat! es szerezzetek sisakokat – tette hozza. Egy halott legios hevert a labanal. Lerangatta a sisakjat, mielött lelökte volna a falrol. A fekete tollforgos sisak bronzbol keszült. Pontosan illik a fejre, allapitotta meg, miközben becsatolta a szijat. – Fenemod jol festesz, Rayvan – mondta a melle lepö Thorn. – Tetszenek a sisakos nök, mi, ven kecske? – Nekem mindig is tetszettel. Különösen azon a napon, ott az eszaki mezön. – o, emlekszel ra? Ezt boknak tekintem. Thorn felnevetett. – Nem hiszem, hogy letezik ferfi, aki elfelejtene. – Nem ismerek senki mast, aki a csata közepen is kepes a szerelemre gondolni. – Micsoda ven kecske vagy! Ananais legalabb udvariasan megkerte a kezem. – Igazan? Ne menj hozza, mindig mashol jar a szeme. – Egy nap alatt nem lenne ideje megcsalni. A legio ismet tamadasba lendült. Egy oran at küzdöttek, hogy megvessek labukat a falon, de a vedök eröre kaptak. Lake kavicsokat gyűjtetett, ezekkel töltötte meg a szerkezeteit. Harom alkalommal süvitettek fel a lövedekek, haromszor tizedeltek meg a legiosokat, amikor az egyik katapult eltörött. A tamadok meghatraltak. Nyugovora tert a nap harmadszor is, es a fal meg mindig kitartott. Ananais Balant szolitotta. – Mi hir Tarskbol? – Különös – mondta Balan –, de csak egyszer tamadtak reggel, azota semmi. A hadsereg csak üldögel. – Adna a menny, hogy itt is ez törtenjen! – Mondd, Feketemaszk, hiszel te? – Miben? – A mennyet emlitetted. – Keveset tudok ahhoz, hogy higgyek. – Decado megigerte, hogy nem maradok egyedül. Megis jgyedül vagyok, a többiek elmentek. Vagy halottak es en bolond vagyok, vagy a Forrashoz kerültek, es en visszautasittattam. – Miert utasitottak volna vissza? Balan vallat vont. – en sosem hittem. Megvolt a magikus tehetsegem, de a hitem a közös hit resze volt csupan. Erted? A többiek hittek, es en ereztem a hitüket. Most, hogy elmentek... Nem tudom. – Nem segithetek, Balan. – Senki nem segithet. – Azt hiszem, jobb hinni, mint hit nelkül elni. De nem tudom megmagyarazni, miert – mondta Ananais. – Mert remenyt ad a vilag gonoszaval szemben – velte Balan. – Valami ilyesmi. Mondd, a ferjek es felesegek együtt maradnak a mennyben?
– Nem tudom. Ezen mar evszazadok ota vitatkoznak. – De van ra esely? – Azt hiszem. – Akkor gyere velem – mondta Ananais, es magaval huzta a szerzetest. atsetaltak a füvön a menekültek satraihoz, ahol Rayvan üldögelt a barataival. Rayvan figyelte közeledtüket. Ananais megallt es meghajolt. – Asszony, itt van velem egy szerzetes. Kivansz meg egyszer ferjhez menni? – Bolond! – kuncogott a nö. – Szo sincs rola. Mindig is szerettem volna megtalalni azt a nöt, akivel az eletem hatralevö reszet szivesen töltenem. Sose sikerült. Most ugy tűnik, eletem hatralevö reszet veled elem le. igy hat arra gondoltam, tisztesseges asszonyt csinalok belöled. – Ez mind szep es jo – allt fel Rayvan –, de en nem szeretlek. – en sem teged. De gondold vegig a remek tulajdonsagaimat, es bele fogsz egyezni. – Legyen – mosolygott szelesen Rayvan –, de csak a harmadik ejjelen halhatjuk el a hazassagot. Hegyi szokas. – Elfogadom – mondta Ananais. – Különben is faj a fejem. – Ostobasag! – csattant fel Balan. – en ebben nem vallalok szerepet. Kigunyoljatok a szent köteleket. Ananais Balan vallara tette a kezet. – Egyaltalan nem, szerzetes – mondta kedvesen. – Ez csak egy vidam pillanat a szörnyűsegek közepette. Nezz körül: mindenki mosolyog. Balan felsohajtott. – Legyen. Lepjetek közelebb mindketten! Menekültek özönlöttek elö a satrakbol, a nök egy resze viragokat gyűjtött es sietös koszorukat fontak, masok bort hoztak. A hir az ispotalyba is eljutott, ahol Valtaya epp befejezte a munkajat, kisetalt hat a terre, meglehetösen bizonytalan erzesekkel. Ananais es Rayvan kez a kezben setaltak vissza a falhoz, es az emberek rekedtre eljeneztek magukat. Amikor elertek a lepcsöket, Ananais a vallara kapta Rayvant es ugy vitte fel a falra. – Tegyel le, te fajanko! – kiabalt a nö. – atviszlek a küszöbön – magyarazta Ananais. Tolongtak körülöttük az emberek, es a nevetes zaja a legios taborig is elert. Ceska Darikot szolitotta. – Mi törtenik? – Nem tudom, felseg. – Rajtam nevetnek! Miert nem foglaltatok meg el a falakat? – Hajnalra a mienk lesz minden, felseg. – Ha nem, megjarod, Darik. Elegem van ebböl a nyomorusagos helyböl. Haza akarok menni! A negyedik nap reggelen harom veres oran at folytatodott a csata, de a legio most sem tudta megvetni a labat a falon. Ananais alig türtöztette örömet, mert meg halalos kimerültsegeben is eszrevette, hogy a csata megfordult. A Duvadak tamogatasa nelkül a legiosok gepiesen harcoltak, nem szivesen kockaztattak az eletüket, mig a koda ferfiak uj önbizalomra kaptak. A gyözelem mamora lüktetett Ananais ereiben, nevetgelt, trefalkozott az emberekkel, serteseket üvöltött az ellenseges katonak fele. De mielött delet ütött volna az ora, menetoszlop erkezett keletröl, es a nevetes elhalt. Husz tiszt erkezett a taborba, s velük ötszaz gladiatorviadalra kikepzett Duvad Drenanbol. Az emberek lelkeböl es eszak medveiböl, kelet majmaibol, nyugat oroszlanjaibol, del tigriseiböl es szürke farkasaibol letrehozott szörnyek nyolclabnyira magasodtak. Ananais mozdulatlanul allt, a homalyos lathatart fürkeszte. – Gyere, Tani – suttogta. – Mindenre, ami szent, ne engedd, hogy igy vegzödjön. Rayvan, Balan, Lake es Galand csatlakozott hozza. – Nincs igazsag – dühöngött Rayvan. Csend fogadta a megjegyzest, a fal egesz hosszaban csend honolt. A szörnyek nem alltak meg a taborban: elnyujtott arcvonalban közeledtek a
falhoz, tisztjeik mögöttük. Thorn megrantotta Ananais ruhaujjat. – Van valami terved, tabornok? – kerdezte. Ananais lenezett az idösebb ferfira, de visszanyelte a szajara tolulo gunyos valaszt, amikor meglatta a felelmet a masik arcan. Thorn összeszoritott szajjal, szürke arccal allt mellette. – Nincs tervem, baratom. A Duvadak nem rohamoztak, csak botorkaltak elöre, kezükben buzoganyok, hatalmas bunkok, fűreszes elű kardok. Tatott szajukbol kilogott a nyelvük, szemük vervörösen izzott. Csendben közeledtek, a lelkeket megtörö csend lassan felfalta a vedök batorsagat. Az emberek mozgolodni kezdtek a falon. – Mondanod kell valamit, tabornok – sürgette Rayvan. Ananais tompa es üres tekintettel razta meg a fejet. Ismet az arenaban talalta magat, a szokatlan felelem keserűseget erezte, nezte, hogy emelkedik fel a racs, hallotta, milyen furcsa csend ereszkedik a tömegre. Tegnap könnyebben szembenezett volna a szörnyekkel. De igy, hogy kezzelfoghato közelsegbe került a gyözelem, hogy erezhette a hűvös erinteset a homlokan... Egy ember leugrott a falrol, es Rayvan megpördült. – Olar! Most nem mehetsz el! A ferfi megtorpant, lehajtotta a fejet. – Gyere, es allj mellettünk, fiu! Együtt halunk meg, egy csalad vagyunk. Mi vagyunk Koda. Szeretünk. Olar felnezett, az arcan könnyek csorogtak. Elövette a kardjat. – Nem menekülni akartam, Rayvan. A felesegem es a fiam mellett akartam maradni. – Tudom, Olar. De legalabb meg kell probalnunk tartani a falat. Lake oldalba bökte Ananaist. – Huzd ki a kardodat, ember! – De az orias nem mozdult. Mashol jart, egy masik idöben, egy masik arenaban harcolt. Rayvan felhuzodzkodott, a fal tetejere allt. – Keszüljetek, fiaim! Gondoljatok arra, hogy uton van a segitseg. Verjetek vissza a szörnyeket, es van eselyünk! Hangjat elnyomta a futasnak eredö Duvadak remisztö üvöltese. Mögöttük a legio közeledett. Rayvan leugrott, amikor a Duvadak elertek a falat. Nem volt szükseg letrakra vagy kötelekre, a szörnyek nekifutasbol ugrottak, atvetettek magukat a tizenöt lab magas falon. Fenylö acel csapott össze agyarakkal es karmokkal: a vedök elsö sorat elsöpörtek. Rayvan egy tatott szajba döfte a kardjat, a Duvad hatrazuhant, de fogsora eltörte a penget. Ananais pislogott, visszarangatta magat a jelenbe. Mindket kardja megvillant a ragyogo napfenyben. A jobb kezeben tartott kardot a felette tornyosulo vadallat gyomraba döfte, es megcsavarta. Hatborzongato üvöltes szakadt ki a Duvadbol: elörebukott, vere beteritette a fekete ruhas harcost. Ananais ellökte a testet, kirantotta kardjat a gyomorbol, es mar szembe is fordult a következö, buzoganyt lengetö szörnnyel. Eldobta a visszaszerzett kardot, ket kezre fogta a masikat, es leszelte a teremtmeny karjat. A karmos kez meg a levegöben is fogta a buzoganyt, gazdaja üvöltött a dühtöl es fajdalomtol, es Ananaisra vetette magat. A ferfi kitert elöle, a meg mindig ket kezzel tartott kardot a szörny gyomraba döfte. Az összeesö test kitepte a kezeböl a fegyvert. Balan leugrott a falrol, hatrarohant nehany lepest, megfordult, leterdelt a fűben, es becsukta a szemet. Kell, hogy legyen ertelem es gyözelem ebben a fajdalomban es remületben. Tegnap a Harmincak hatalma ismet emberre valtoztatta a Duvadakat. Most csak ö maradt. Kiüritette elmejet, messze űzött minden gondolatot, lassan utat kezdett törni a szörnyekhez. Kinyult... ...es visszaborzadt a verszomj es düh lattan. Összeszedte magat, es ujra kezdte. Gyűlölet. Szörnyű, egetö, mindent elborito gyűlölet. erezte, együtt egett ö is, gyűlölte a Duvadakat, urukat, Ananaist, Rayvant, es az egesz vilagot.
Nem. Nem gyűlölet. Nem gyűlölet. Az erzelem atmosta, de erintetlen, mocskolatlan maradt. Nem gyűlöl egy ember altal krealt szörnyet, de meg az embert sem, aki letrehozta. Mindenfelöl gyűlölet aradt fele, de ellenallt. Egyetlen emleket sem talalt, ami eljuthatna a szörnyekhez, hiszen ezek nem egykori Sarkany katonak voltak, de ratalalt arra az erzelemre, amit emberkent ismerniük kellett. Szeretet. Az anya szeretete egy hideg, felelmetes ejszakan, a feleseg szeretete, amikor minden mas hamisnak bizonyul, a gyermek önzetlen szeretete egy gyors ölelesben, egy kisbaba mosolya, egy barat szeretete. Egyre erösödött, hullamokban ostromolta a tamadokat. A fal meszarszekke valt. Ananais, aki tucatnyi sebböl verzett, remülten latta, hogy egy Duvad felkapja Rayvant, aki megfordult a levegöben, es ugy ertek talajt, hogy ö maradt felül, a szörnyeteg alatta. Rayvan sulya egy pillanatra kiszoritotta a levegöt a leny tüdejeböl, es ö elt a lehetöseggel: töret a tamado nyakaba döfte, majd messze gurult, hogy elkerülje a nehez farok csapasat. A szörny tantorogva talpra allt, Ananais csapasa azonban maris veget vetett az eletenek. Fölöttük megtört a vedök sora, a szörnyek elleptek a falat. A koda harcosok futni kezdtek, a Duvadak irgalmatlanul kaszaboltak a menekülöket. A Balanhoz legközelebbi teremtmeny hirtelen megremegett, elejtette a kardjat, es lehajtotta fejet. Ketsegbeesett üvöltes töltötte be a levegöt: a Duvadak, a kodaiak nem kis meglepetesere, megtorpantak. – Vagjatok öket! – kialtotta Galand, kardjat egy szörös nyakba döfve. A döbbenet muloban volt: az emberek a kabult szörnyekre vetettek magukat, tucatjaval öldöstek öket. – Ne – suttogta Balan. – Bolondok! Ket Duvad fordult a terdeplö szerzetes ellen. Celba ert egy buzogany, majd karmos mancsok teptek fel a ferfi gyomrat. Halalakor a szörnyek dühe visszatert: haragos üvöltesük megint elnyomta a kardcsattogas zajat. Galand, Rayvan es Lake tucatnyi harcossal együtt törtetett a fabol epült ispotalyhoz. Miközben Ananais utat vagott felejük, egy karmos mancs feltepte hatan a börkabatot, es eltörte egy bordajat. Hatraszurt, es a Duvad lemaradt. Karok nyultak ki erte, berantottak. A faajto bezarult. Szörös ököl zuzta be az egyik ablak zsalugateret. Galand futott oda, landzsajat atdöfte a behatolo nyakan. Egy karmos kez ragadta meg a kabatjat, es nekirantotta az ablaknak. Galand felüvöltött, mikor az agyarak összecsattantak az arcan, majd az allkapocs szetroppantotta a koponyajat is. Tetemet kirangattak az ablakon. Fejsze törte be a felsö ajtot, epp hogy elkerülve Ananais fejet. Felelemtöl feherlö arccal Valtaya lepett elö egy paravan mögül. Tűt, cernat es veres gyolcsdarabot tartott, de mind kihullott a kezeböl, mikor meglatta a nyitott ablakon atnyomakodo szörnyeket. – Ananais! – sikoltotta. A ferfi hatraugrott, amikor az ajto kiszakadt a helyeböl, es egy fejszet lobalo Duvad ugrott be rajta. Ananais tamadott, szörnyű sebet ejtett a teremtmeny hasan, kardja nyoman belek buggyantak ki. A leny megtantorodott es elesett, lehullo fejszejet Ananais kapta fel. Rayvan latta, hogy ket Duvad tart Valtaya fele, es hösiesen az utjukba allt. Meglenditette kardjat, es beleszedült a valaszcsapasba. Az oroszlanfejű szörnyet Ananais fejezte le, majd Valtaya segitsegere sietett. Fejszejet az elsö szörny hataba vagta, es igyekezett a lehetö leggyorsabban visszarantani a fegyvert, a masik Duvad azonban mar Valtaya föle tornyosult. – Erre, pokolkutya! – üvöltötte Ananais. A leny megfordult, az aprocska alakra meredt. Karsebe ellenere könnyeden felresöpörte a fejszet, majd letepte Ananais maszkjat, es messzire lökte a ferfit. Ananais elvesztette fegyveret, amikor földet ert. A szörny ra akart ugrani, de a ferfi kitert, rugni keszült. Felugrott a levegöbe, mindket labbal szajon talalta a Duvadat. Agyarak törtek, a leny a falnak tantorodott. Ananais
felkapta a fejszet, pengejet gyilkos körives vagassal a Duvad oldalaba melyesztette. – Mögötted! – kialtotta Rayvan, de elkesett: Ananaist dardadöfes erte a hatan. Felnyögött, teljes erejevel kifordult, kitepte a fegyvert a Duvad mancsabol, majd megprobalt hatralni, a darda vege azonban falba ütközött. Leszegte fejet, es megragadta a Duvadat. Agyarak melyedtek Ananais arcaba es nyakaba, de a ferfi teljes erejevel egyre melyebbre szoritotta a mellkasabol kiallo dardahegyet a szörny testebe. A Duvad fajdalmas dühvel orditott fel. Rayvan szamara ugy tűnt, megall az idö. Ember a szörny ellen. Egy haldoklo a sötetseg teremtmenye ellen. Verzett a szive, ahogy nezte az izmok feszüleset, a szellem küzdelmet a szörny mindent lebiro erejevel. Töret a Duvad hataba döfte – ennel többet nem segithetett, de ez is eleg volt. Ananaisnak mar csak egyetlen rantas kellett: a dardahegy celba ert. Patak mennydörgese visszhangzoit a kinti hegyek felöl. A legiosok keletnek fordulva kemleltek, kik közelednek a porfelhöben. Ceska satrabol Darik lepett elö, tenyerevel szemellenzöt formalt. Mi az ördög folyik itt? A delnochi lovassag jön? Szaja elnyilt, mikor az elsö sorok kivaltak a porfellegböl. Nadirok! Odaüvöltött embereinek, hogy vonjanak vedögyűrűt a csaszar köre, majd elörantotta kardjat. Ez lehetetlen! Hogy foglalhattak el ilyen gyorsan Delnochot? Legiosok futottak elö, pajzsaikkal falat emeltek az erkezök ele. De tul kevesen voltak, es hianyoztak a landzsaik: az elsö lovasok maris atugrattak a falon, es hatulrol tamadtak a katonakra. A vedelem összeomlott, a nadirok elarasztottak a tabort. A legiosok menekültek, Darik a csaszari sator bejaratanal esett el, landzsaval a mellkasaban. Tenka kan leugrott a nyeregböl, es kardot markolva lepett a satorba. Ceska selyemtakaroval fedett agyon ült. – Mindig is kedveltelek, Tenka – suttogta. A kan közeledett, szeme különös fenyben egett. – Te lettel volna a Bronzgrof. Tudtad? Megölethettelek volna Ventriaban, de nem tettem. – Ceska lecsuszott az agyrol, es terdre borult Tenka elött. A kezet tördelte. – Ne ölj meg! Hagyj futni, es en sosem haborgatlak többe! A kard lecsapott, behatolt a bordak köze. A csaszar hatratantorodott. – Latod? – zihalta. – Nem ölhetsz meg. A kaoszlelek hatalma ved. Nem halhatok meg! – eles, termeszetellenes kacajt hallatott. – Nem halhatok meg, halhatatlan vagyok. Isten vagyok! – Talpra allt. – Latod? – Megrebbent a szeme, lassan terdre roskadt. – Nem! – sikoltotta, es arcra bukott. Tenka egyetlen csapassal levagta a fejet. Megragadta a hajanal fogva, kilepett a satorbol, es lovara szallt. Megsarkantyuzta hatasat, es a falakhoz ügetett, ahol a legiosok varakoztak. Lent a mezön mar minden legiost megöltek es a nadirok a kan ujabb tamadasra hivo parancsara vartak. Tenka felemelte a veres fejet. – Ez a csaszarotok! Tegyetek le a fegyvert, es nem esik bantodasotok! Egy zömök tiszt szolalt meg: – Miert higgyünk a szavadnak, nadir? – Tenka kan vagyok. Ha vannak meg elö Duvadak, öljetek meg öket. Azonnal, ha elni akartok! Az ispotalyban Rayvan, Lake es Valtaya küzdött, hogy eltörje az Ananaist a halott Duvadhoz szegezö dardat Thorn santikalt be az ispotalyba, mely oldalsebböl verezve. – Menjetek onnan – mondta, es a földön heverö fejszet felkapva egyetlen csapassal kettehasitotta a dardanyelet.Huzzatok le! ovatosan lehuztak Ananaist a dardarol, es az egyik agyhoz vittek, ahol Valtaya igyekezett ellatni sebeit. – elj, Ananais! – esdekelt Rayvan. – Kerlek, maradj eletben! Lake es Thorn egymasra neztek. Valtaya leült az agy szelere, es megfogta Ananais kezet. A harcos szeme kinyilt, suttogott valamit, de senki nem ertette
a szavakat. Könnyek futottak el Ananais szemet, mintha a lany möge nezett volna. Megprobalt felülni, de visszahanyatlott. Rayvan megfordult. Tenka kan allt az ajtoban. Az agyhoz lepett, lehajolt, es ovatosan visszatette az alarcot Ananais arcara. Ananais szaja szavakat formalt, Rayvan arrebb lepett, es Tenka közelebb hajolt. – Tudtam... hogy... megjössz. – Igen, testverem, megjöttem. – Vege... az... egesznek. – Ceska halott. Az orszag szabad. Gyöztel, Ani! Kitartottal. Tudtam, hogy kitartasz. Tavasszal elviszlek a sztyeppere. Megmutatok mindent, Ulric sirjat, az Angyalok Völgyet. Amit csak akarsz. – Nem. Ne... hazudj! – Nem – mondta tehetetlenül Tenka. – Nem hazudok. Miert, Ani? Miert halsz meg? – Jobb... igy. Nincs keserűseg. Nincs harag. Nem vagyok... nagy hös. Tenka torka összeszorult, szabadon hullottak a könnyei, a szetszabdalt alarcra csöpögtek. Ananais lehunyta a szemet. – Ani! Valtaya felemelte a kezet, a pulzusat kereste. Megrazta a fejet. Tenka felallt, arcan harag. – Te! – mutatott Rayvanra, de karjanak lendülete a többieket is beleertette. – Nyomorultak! Ezerrel is felert közületek. – Talan, tabornok – ertett egyet Rayvan. – es mit segit ez rajtad? – Uralomra segit – felelte a nadir, es kisetalt a szobabol. Kint Gitasi, Subodai es Ingis varta több mint ezer nadir harcossal. A legiot lefegyvereztek. Hirtelen kürtszo hangzott fel nyugatrol. Turs es ötszaz koda harcos masirozott be a völgybe, öket tizezer jol felfegyverzett, harci alakzatban menetelö legios követte. Rayvan Turshoz rohant. – Mi törtent? – kerdezte. Turs elvigyorodott. – A legio fellazadt, es csatlakozott hozzank. Jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. – A fiatal harcos vegignezett a falon es a füvön heverö testeken. – Latom, Tenka kan allta a szavat. – Remelem – mondta Rayvan. Kihuzta magat es visszasetalt Tenkahoz. – Köszönöm a segitsegedet, tabornok – mondta mereven. – Szeretnem, ha tudnad, hogy az egesz drenai nep halas neked. Szeretnem felajanlani Dros Delnoch vendegszeretetet egy idöre, es amig ott tartozkodsz, Drenanba utazom, hogy halankat ne csak szavakkal fejezzem ki. Hany embert hoztal magaddal? – Negyezret, Rayvan – felelte Tenka tompan mosolyogva. – Fejenkent tiz arany elfogadhato lenne köszönetkeppen? – Elfogadhato. – Elkisernel? – kerdezte Rayvan, es elindult a fak köze. – Megbizhatok benned, Tenka? – kerdezte. A ferfi körülnezett. – Mi tart vissza, hogy elfoglaljam az orszagot? – Ananais – jött az egyszerű valasz. Tenka bolintott. – Igazad van, arulas lenne. Küldd a penzt Delnochba, es tavozom. De visszajövök, Rayvan. A nadiroknak is be kell teljesiteniük a sorsukat. Megfordult, hogy tavozzon. – Tenka? – Igen? – Köszönöm, amit tettel. Komolyan mondom. A ferfi elmosolyodott, es egy pillanatra visszatert a regi Tenka. – Menj vissza a farmodra, Rayvan. elvezd az eletet! Megerdemelted. – Azt hiszed, nem lennek jo politikus? – Tulsagosan is. Nem szeretnelek ellensegkent latni. – Meglatjuk, mit hoz a jövö – felelte Rayvan. Nezte, hogy a ferfi visszater az embereihez. Amikor egyedül maradt, lehajtotta a fejet. es siratta a halottakat. EPILoGUS
Rayvan uralkodasa nepszerűnek bizonyult, es a drenaik hamarosan elfelejtettek Ceska remuralmat. A graveni szerkezeteket leromboltak. Lake ujjaszervezte a Sarkanyt, kivalo es nepszerű tabornok lett belöle. Faljaro felesegül vette Ravennat, Rayvan lanyat, es elfoglalta posztjat, mint eszak örzöje, Dros Delnoch grofja. Tenka kan szamtalan polgarhaborut vivott, minden legyözött törzset beolvasztott a seregebe. Renya harom fiut szült neki. Tiz evvel Ceska bukasat követöen Renya meghalt a gyermekagyon, Tenka kan pedig sereget gyűjtött, es megindult Dros Delnoch ellen. Faljaro, Lake es Rayvan mar vartak ra. Zart kapukkal.
