L. Sprague de Camp & Lin Carter Conan a barbár
A világhírű film könyve, John Milius és Oliver Stone forgatókönyve alapján Eredeti cím: Conan the Barbarian Copyright © 1982 by Conan Properties, Inc. Címlapfotó © Michael Childers, Sygma-Plus ISBN 963 7841 47 4 Hungarian edition © 1995 by Cherubion Kft. Hungarian translation © 1995 by Cherubion Kft. Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült Debrecenben, 1995-ben
THULSA DOOM Zavar, félelem és harag torzította el Conan vonásait, mert a nyugtalanító kántálás réges-régen szunnyadó emlékképeket villantott fel a szemei előtt. A szívéből feltörő érzelmek annyira keserűek voltak, hogy szinte már nem is látta a menetelők utolsó csoportjait, akik alig egy karnyújtásnyira haladtak el tőle. Ifjak voltak, szinte még gyermekek, akik sápadt, kifejezéstelen arccal tántorogtak az úton, saját meztelen testüket ostorozva. Az ostor, amellyel a hátukat és a vállukat, csapkodták, kígyóbőrből készült, és méregfogak csipkézték, amelyeket olyan ügyesen illesztettek bele a bőrbe, hogy az önmagukat ostorozók hátából minden egyes ütés nyomán vér serkent. Fájdalmat láthatóan egyáltalán nem éreztek, és miközben meneteltek, egyfolytában azt kántálták: „Doom… Doom… Doom… Thulsa Doom… Thulsa Doom…”
ELŐSZÓ Tudod-e, ó Herceg, azután, hogy az óceánok elnyelték Atlantiszt és annak csillogó városait, s azelőtt, hogy Aryas fiai felemelkedtek volna, létezett egy olyan kor, melyről álmodni sem mer senki; tündöklő birodalmak nyújtóztak mindenfelé, mint nagy, kék köpönyegek a csillagos ég alatt. És íme, e korban tűnt fel Conan, a tolvaj, kalóz és gyilkos, s sarujával tiporta a Föld drágakövekkel kirakott trónusait. És tudod-e, ó Herceg, hogy e félig elfeledett korban a világ legbüszkébb királysága Aquilonia volt, mely uralta az egész álmodó Nyugatot. És ugyene Conan volt az, ki Aquilonia trónján kora leghatalmasabb királyaként, Nagy Conan néven uralkodott. Mivel fiatal volt, rengeteg legenda és történet lengte körül alakját, így aztán meglehetősen nehéz az igazságot kiszűrni a sok legenda közül. Neméd Krónikák
I. A KARD Aquiloniában élő írástudó testvéreim közül engem, shamari Kalliast ért az a megtiszteltetés, hogy papírra vessem Nagy Conan megpróbáltatásainak és színes kalandjainak történetét, melyeken keresztülment, mire hatalma mostani pompájában kiteljesedett. A következőkben álljon itt tehát a történet, ahogy uralkodásának késői napjaiban elmesélte nekem… amikor az öregkor szele már megérintette. Egy széltől tisztára sepert, sziklás hegygerincen egy férfi és egy fiú álltak. A karjukat maguk köré fonva próbáltak védekezni a vihar ellen. Körülöttük az éjszakai szél megvadult démonként üvöltött. Villám cikázott keresztül a megkínzott égen, hatalmas sziklatömböket hasított ketté, és tüzes korbácsként ostromolta a remegő földet. A szakállas férfi tagbaszakadt volt, mint egy troll, s ahogy szétvetett lábakkal, bundás köpenyébe burkolózva, mozdulatlanul állt a sziklán, a felvillanó fényben egy hatalmas szoborhoz hasonlított. A fiú, akinek testét szintén vastag állatbőrök borították, talán kilencéves lehetett. A férfi hátralökte köpenyét, amely zászlóként lobogott az éjszakában, s a derekán függő hüvelyből egy óriási kétélű kardot vont ki, egy istenség fegyverét. Miközben egy ősi rúna varázsigéit kántálta, amelyet furcsa szavak és valami földöntúli ritmus alkotott, felemelte a pengét, majd egy hirtelen mozdulattal beledöfte a fergeteg szívébe. Lábai erős oszlopokként álltak ellen
a tomboló szélviharnak, mialatt a szikrázó pengét megforgatta a magasban. A felhők hirtelen lejjebb ereszkedtek, s ott kavarogtak körülötte, mintha átdöfte és megsebesítette volna az egész eget. – Hallgasd, Conan! – kiáltotta a férfi túlharsogva a vihar tomboló zaját. – Tűz és szél születik az égbolt méhében, az égi istenek gyermekei. És az istenek leghatalmasabbika, Crom uralja a földet, az eget és az egész széles, nyughatatlan tengert. Rengeteg titok van, amelyeknek Crom a tudója, de a legnagyobb ezek közül az acél titka, egy olyan titok, amelyet az istenek nem tanítottak meg az embernek, hanem gondosan őrzik féltékeny szívük legmélyén. A fiú felnézett a hatalmas férfi arcába, amely ugyanolyan kemény volt, mint a gránitszikla, amelyen álltak. A férfi gondosan mérlegelte szavait, közben a visító szél vadul rángatta a szakállát, mintha próbálná elnémítani. – Egykor – kezdte újra a mély hang – óriások éltek a föld mélyében. Talán még ma is ott élnek. Bölcsek és ügyesek voltak, ismerték a fa és a kő megmunkálásának titkait, drágakövet és aranyat bányásztak; s a káosz sötétjében elbolondították magát Cromot, az Istenek Atyját is. Fortélyosan ellopták tőle a halhatatlanok legféltettebb tulajdonát: az ezüstös színű fém titkát, amelyet ha meghajlítanak, visszapattan eredeti formájára… Crom iszonyú haragra gerjedt. A föld megremegett, és a hegyek megnyíltak. Crom tüzes villámokkal és szélviharral, sújtott le a föld alatt lakó óriásokra. Az óriások összerogytak, és a föld örökre elnyelte őket. A föld összezárta sziklaajkát, és az óriások a világ gyomrába, egy ismeretlen helyre kerültek, ahol sötét lények csúsznak-másznak, s amelyet ember soha nem ismert. A férfi kék szemei szinte lángoltak, és sűrű, koromfekete haja, amelybe belekapott a szél, szétterült a vállán, mint a sas szárnya. Az ifjú Conan megremegett. – Miután megnyerték a csatát – folytatta a férfi –, az istenek megtértek mennyei hajlékukba, de mérgükben elfeledkeztek a kovácsolható fém titkáról, és otthagyták a csatatéren. Itt találtak rá az első emberek, a legendás atlantisziak, az őseink a történelem hajnalát megelőző időkből. Conan meg akart szólalni, de a férfi figyelmeztetően felemelte a kezét. – Most mi, emberek birtokoljuk az acél titkát. Azonban mi nem vagyunk istenek, sem óriások. Gyenge és ostoba halandók vagyunk, akiknek a napjai még vannak számlálva. Légy óvatos az acéllal, fiam, és tartsd tiszteletben, mert rejtélyt és hatalmat hordoz magában! – Nem értem, atyám – szólt a fiú tétován. A férfi megrázta fekete sörényét. – Majd idővel megérted, Conan. Mielőtt egy férfi megérne arra, hogy acélkarddal vonuljon harcba… oly fegyverrel, melyet az istenek egykor az óriások ellen készítettek és használtak… meg kell ismernie a rejtély nyitját. Ki kell ismernie az acél tulajdonságait. Tudnia azt, hogy ezen a világon senkiben sem bízhat, sem férfiban, sem nőben, sem állatban, szellemben,
démonban és istenben sem. De egy jól megkovácsolt acélpengében mindig bízhatsz. A férfi a tenyerébe zárta fia apró kezeit, és a fiú ujjait a kard markolatára hajlítva azt mondta: – Az ember szíve olyan, mint egy darab nyers, kidolgozatlan vas. Sorscsapások kovácsolják, szenvedések és a meggondolatlan istenek által rámért kihívások edzik meg, egészen a töréspontig. Küzdelmek tüzében perzselődik és keményedik meg. A kétségbeesés és a veszteség üllőjén tisztul meg és formálódik… Csak majd amikor a szíved olyanná vált, mint az acél, akkor leszel érdemes arra, hogy egy ilyen éles karddal szállj csatába, és legyőzd ellenségeidet, ahogyan azt az istenek is tették, amikor legyőzték a sötét óriásokat. És amikor tökéletesen kiismerted az acél titkát, fiam, a kardod a lelkeddé válik. Conan soha nem felejtette el ezeket a szavakat, amelyeket az atyjától hallott azon a viharos éjszakán. Idővel kezdte felfogni a titokzatos mondatokat, megérteni az üzenetet, amelyet az apja átadni igyekezett neki: a szenvedésből születik az erő; csak a fájdalmon és a nélkülözésen keresztül válhat egy szív oly keménnyé, mint az acél. Azonban sok hosszú év telt el addig, amíg ezt a bölcsességet teljességgel a magáénak mondhatta. Conan ugyanígy emlékezett egy másik éjszakára is, egy héttel korábbról, amikor a hold opálos korongként függött a tiszta, fekete égen, mint egy ezüst koponya a gyászos halotti leplen. A hó tompán csillogott a baljóslatú fényben, és csípős, hideg szél süvített a hósipkás hegycsúcsok között, amint Conan keresztülvágott az alvó falun, s végigment a hepehupás úton, amely az apja kovácsműhelyéhez vezetett. Bent tűz égett, vörös izzásával elűzve a sötétséget. A tűz fénye arany- és bíborfénybe borította a kovács bőrkötényét és hamulepte nadrágját, megcsillant izzadt homlokán, és megvilágította a fiú arcát, aki tátott szájjal figyelt az ajtóból. A kovács fáradhatatlanul hajtotta a fújtatót. Majd felragadott egy hosszúnyelű fogót, és a kohó mélyéből előhúzott egy hosszú, fehéren izzó, lapos vasdarabot. Ahogy az üllőre helyezte, és kezdte formára kalapálni, minden egyes csengő ütés nyomán fényes szikraeső támadt, bevilágítva a homályos kovácsműhely falait. Amikor a lassan hűlő fém fehérről sárgára, majd pirosra változott, a kovács visszatette a kohóba, és újrakezdte a fújtatást. Egy idő után a szeme az ajtó felé tévedt, és meglátta a fiút. Kemény arcvonásai ellágyultak. – Mit keresel itt, fiam? Már rég az ágyban lenne a helyed. – Azt mondtad, egyszer végignézhetem, amint a vasból acélt kovácsolsz, apám. – Igen, ezt mondtam. Ha szerencsém van, ma éjjel befejezem a kovácsolást. A környékbeliek azt hiszik, hogy Nial, a kovács valami boszorkánymester, aki a vasat acéllá változtatja; én pedig nem szeretnék nekik csalódást okozni.
A szomszédai szemében a kovács valóban úgy szerepelt, mint valami istenség; délről származott, s ismerője volt egy rejtélyes és értékes tudománynak – az acél titkának –, amelyet az ősi atlantisziaktól örökölt, és amelyről mindenki, aki e sötét korban élt, azt hitte, régen elveszett és feledésbe merült. Ahogy a fiú közelebb lépett, a kovács ismét kivette a vasat a kohóból. – Húzódj hátrébb, Conan; a szikrák nagyon magasra repülnek. Nem szeretném, ha bajod esne. Az üllő úgy csengett, mint egy óriások kovácsolta bronzharang. A szikrák szökőkútszerűen repültek a magasba, majd hullottak a földre a kovács ütései nyomán. A hosszú, izzó vasrúd lassan egy hatalmas kardpenge alakját kezdte ölteni. Felemelve a fémdarabot a fogóval, a kovács összehúzott szemmel végigvizsgálta az élét. Talált is rajta egy apró hibát, amelyet aztán néhány jól irányzott ütéssel kijavított. Egy utolsó hevítés és vizsgálat után Nial az izzó fémet belemerítette egy vízzel teli kádba, hogy lehűtse a képlékeny anyagot az acéllá alakítás végső mozzanata előtt. A fém kígyó módjára sziszegett, és a felemelkedő gőzfelhő a kovácsra – igaz csak egy pillanatra – az istenek fátyolos ruháját terítette. – Hozz még egy vödör faszenet! – szólt oda Nial az áhítatos arccal figyelő fiának. – Ahhoz, hogy az acél erős és mégis hajlékony legyen, a pengét faszén ágyban, egy ideig állandó hőmérsékleten kell tartani. Ez az a titok, amelyet Atlantisz lakói birtokoltak; ez az a tudás, amelyet délről hoztam magammal, amikor elhagytam a törzsemet. Látod, most hagyom, hogy kihűljön a tűz… Miközben a penge napokig feküdt egy réteg forró szén alatt, Conan figyelte az apját, aki a fennmaradó többi dologgal foglalatoskodott. A keresztvasat ügyesen szarvasagancs formájúra alakította. A kétkezes markolatot erdei tigris belével tekerte be. A gomb maga, amely arra készült, hogy az ellenség koponyáját zúzzák be vele, jávorantilop patájának a formáját vette föl. Amikor végre elkészült a fegyver, csodálatos és felejthetetlen látványt nyújtott. A kifényezett penge csillogott, mint a tükör, visszaverve a napfényt és a viharfelhőket, mintha a fém anyaga valamiképp a levegő szellemeivel lenne átitatva. – Kész van már végre, apa? – kérdezte a fiú egy este. – Készen, egyetlen dolog kivételével – morogta a kovács. – Gyere, és meglátod. Az elkövetkező években Conan gyakran felidézte magában ezt az éjszakát. Rohanó viharfelhők takarták el a csillagokat, amint az apjával együtt elhagyták a falut, ahol csupa gerendaház állt, és megindultak a hófedte hegyek csúcsai felé. Ahogy egyre feljebb haladtak, a szél is erősödött, vadul
rángatva a testüket borító szőrmebundát. Fehér szakadékok mellett haladtak el, meredek lejtőkön kapaszkodtak fel, és csúszós sziklákat másztak meg, ahol a lábukat is nehezen tudták megvetni. Mennydörgés csattant, amint elérték a hegycsúcsot. Kitört a vihar. És ekkor az elemek vad őrjöngése közepette történt a misztikus rítus, amely a kardot legyőzhetetlenné tette. Conan már akkor, azon a vad, viharos éjszakán, amikor a ráolvasás megtörtént, megkapta az első leckét szenvedésből. Kegyetlen lecke volt ez és túl korai egy ilyen fiatal gyermek számára. Azonban az északi földek barátságtalanok, az élet itt kemény; és az idegenek a társaik ellen fordulnak. Az éjszaka elvánszorgott, még mielőtt a hajnal halk lépteivel végigosonhatott volna a fagyos földön. A fogyó hold szomorúan rejtette az arcát a felhőfátyol mögé. Csak a fáradt szél zavarta meg a csendet, amint a kopasz fák ágai között sóhajtozott. E némaságot hirtelen lovasok törték meg, ahogy átvágtak a bokrok között. Patkolt lovaik patája megrepesztette a faluval párhuzamosan futó folyó vékony jegét. Vaspikkelyes bőrpáncélt viseltek, kesztyűs kezükben szekerce, íj és kard csillant. A lovasok vadul rontottak a falura. A férfiak és nők álmukban megzavarva arra ébredtek, hogy házaikat lovasok kerítették be. A falusiak rémülten kirohantak az otthonaikból, mellükön összefogva gyapjúkendőiket, és kiabálni kezdtek a lovasokra. Az egyik asszony éles sikoltással rántotta el alig totyogó gyermekét egy ló patája alól. A lovas diadalmas kiáltással kihajolt a nyeregből, és a lándzsáját a menekülő asszony hátába döfte. Amint a lándzsahegy elöl, a két melle között kibukkant, a nő megtántorodott, majd ernyedten, mint egy rongybaba, a földre zuhant, a lovas pedig hangosan káromkodva, egy erőteljes mozdulattal kitépte a testéből a lándzsát. – Vanírok! – ordította Nial, a kovács, és a kalapácsát lengetve kirontott a házából. Conan az ajtóban állt, és próbált valami rendszert találni a körös-körül dühöngő káoszban. Rendszer azonban nem volt. Egy a félelemtől halálsápadt lány rohant el mellette. Mögötte egy fekete véreb vágtatott, a fogai fehéren villogtak, piros nyelve kilógott a szájából. A következő pillanatban utolérte a lányt, és lerántotta a földre, majd nekiesett, és átharapta a torkát. A lány fehér keze úgy verdesett a vérmocskos havon, mint egy partra vetett hal. Egy meztelen kimmériai vadász, kezében csatabárdjával, éles kiáltással vetette bele magát a harcba. A halálkerékként forgatott fegyver csípőn találta az egyik lovast, és tőből lemetszette a lábat. A vanír üvöltve lehanyatlott a nyeregből, vére vastag sugárban ömlött a hóra. Conan a paták dobogásán, a vas csengésén és a vanírok harci üvöltésein keresztül is hallotta az asszonyok sikolyait és a haldoklók hátborzongató nyögéseit. Apja hirtelen odarohant, Conant félretolta az ajtóból, és eltűnt a ház belsejében, majd a következő pillanatban a hatalmas karddal tért vissza. A
varázslattal edzett penge, amely fagyos villámként csillogott, mindent és mindenkit elsepert, aki eléje került. Egyik vanír a másik után zuhant le kifordult belekkel a nyeregből a mocskos, véres hóra. Conan lerázva a rémület okozta bénultságot, felkapott egy elejtett kést, és belevetette magát a forgatagba, végsőkig elszánva, hogy kiáll nemzőatyja mellett. Bár a küzdő férfiak oly szoros közelségben harcoltak egymással, hogy Conan képtelen volt keresztültörni rajtuk, ám a kése átmetszette az egyik lovas térdinát, és így az a kovács kardja elé tántorodott. A betolakodó feje, amelyet a kovács egyetlen mozdulattal lemetszett, pörögve repült a levegőben, és nagy csattanással pontosan Conan lába előtt ért földet. A fiú rémülten hátratántorodott, és kigúvadt szemmel meredt a fejre. Egy másik kimmériainak sikerült átküzdenie magát a harcolókon, és most odaállt Nial, a kovács mellé. A betolakodók azonban lóháton ültek, állig fel voltak fegyverezve és testüket páncél borította, míg a falusiak csaknem mind félmeztelenek voltak, s fegyverként csupán azokat a tárgyakat használhatták, amit hirtelen fel tudtak ragadni. Néhányuknál kapa volt vagy gereblye, mások az elhullott támadók fegyvereit kapták föl. Egyesek fakeretre feszített bőrpajzsot tartottak a kezükben, ez azonban szinte semmi védelmet nem nyújtott a vanírok nehéz vasfegyvereivel szemben. Conan képtelen lévén elérni az apját, az anyját kezdte keresni, a zűrzavar forgatagában azonban sehol sem látta. Futásnak eredt, gyorsan kerülgetve a küzdőket, a lovak hasa alatt bújva át. Körös-körül mindenfelé halottak és megcsonkított testek hevertek. Egy frissen lemetszett kar feküdt a hóban, a csonkjából spriccelt, a vér, és az ujjai még mindig görcsösen markoltak egy lándzsát. Egy asszony rohant el mellette, a karján csecsemőjével. Hirtelen megcsúszott a havon, és elesett. Egy szívdobbanásnyi idő sem telt el, amikor egy nehéz lópata összezúzta a koponyáját, és a gyermek a karjai közül fejjel belezuhant egy vérpettyezte hóbuckába. Egy öregember ordított kétségbeesetten a közelben, de amikor egy bronzhegyű nyílvessző átfúrta a nyelvét, a hang a torkán akadt. Egy másik, aki két kézzel markolászta az arcát, beleesett egy nagy, jeges sártócsába. Conan látta, hogy a férfi egyik szemét csupán néhány izomrost tartja, és a szerencsétlen, akinek a fájdalom valósággal elvette az eszét, megpróbálja visszanyomni a szemét a helyére. Conan a fegyvercsattogáson és a halálsikolyokon túl is hallotta, amint az apja azt üvölti: – A lovakat! Öljétek meg a lovakat! – Majd a kovács meglóbálta a kardját, és lesújtott vele az egyik ló hátára, amely fájdalmas nyerítéssel és törött gerinccel rogyott a földre. Conan végre felfedezte anyja törékeny alakját, aki mezítláb állt a hóban. Volt benne valami méltóság, ahogy szembeszállt az ellenséggel. A szemei csillogtak a haragtól, a haja lobogva hullámzott a hátán, a kezével pedig egy széles kardot markolt. Lábai előtt több vanír és kíméletlen vérebeik holttestei
hevertek. Amikor a fiú megindult az anyja felé, és az asszony megpillantotta kócos, hollófekete haját, ami ugyanolyan dús volt, mint az apjáé, újult elszántsággal szorította meg a kardja markolatát. Conan most felnézett, és egy hatalmas fekete lovas alakját pillantotta meg, amely a falu szélén magasodó szikla tetején állt mozdulatlanul, mint egy szobor. Ló és lovas fenyegetően tornyosult a falu fölé, és figyelte az alant folyó iszonyú öldöklést. A gyermek nem látta a lovas arcát, de a szeme megakadt a jelen, amit a férfi a mellvértjén és hatalmas pajzsán viselt. Furcsa jel volt: két fekete kígyó egymással szemben, a farkuk annyira összetekeredve, hogy szinte eggyé vált, közöttük pedig gyűrűjük által közrefogva egy fekete napkorong. A jelkép, bár ismeretlen volt, félelemmel és rettegéssel töltötte el Conan szívét. Nem messze azok a férfiak és fiúk, akik túlélték az eddigi rohamokat, odagyűltek és valóságos élő pajzsot alkottak a kovácsuk körül. Nial, aki magasabb volt a legmagasabb kimmériainál is, harciasan bátorította az embereit, túlharsogva a kardcsattogást és a haldoklók jajgatását. A vanírok lendülete alábbhagyott, a lovaik rémülten ágaskodtak és nyerítettek a védők kíméletlen fegyverei előtt. Ahogy a lovasok egyre óvatosabbak lettek, a mellvértes alak hirtelen parancsolóan emelte fel az egyik kesztyűs kezét. A sisakján megtört a fény, és az egész alakot valami iszonyatos erő aurája vette körül. – Bevetik az íjászaikat – suttogta Conan anyja. – Le fogják nyilazni az embereinket, ők pedig nem védekezhetnek, hiszen az íjászok a kimmériai acél hatótávolságán kívül lesznek. – Crom segíts! – motyogta a fiú. Conan anyja fagyos pillantást vetett a fiára. – Cromnak nincsen szüksége az emberek imáira. Meg sem hallgatja őket. Crom a fagy, a viharok és a csillagok istene, nem az embereké. Hamarosan bebizonyosodott, hogy Maeve-nek, a kovács feleségének jó volt a megérzése. Több száz nyílvessző hasította keresztül a hajnali levegőt, nekicsapódva a házak oldalának, visszapattanva a pajzsokról és mélyen belefúródva a meztelen testekbe. Újabb és újabb halálos nyílzápor zúdult a védőkre, míg végül az élő pajzs a kovács körül felbomlott. A szirten álló hatalmas alak most megszólalt, a hangja úgy zengett, mint egy öblös vasharang. – A vérebeket! A vörös, kilógó nyelvű kutyák vad csaholással özönlöttek le a domboldalon; karcsú alakjuk élesen kirajzolódott az egyre világosodó hajnali ég előtt. Az egyik kimmériai elvágódott, a torkát egy véreb marcangolta. Egy másiknak sikerült egyet leszúrnia. Egy harmadik felordított a fájdalomtól, amikor a hófehér, hegyes agyarak a karjába martak.
– Íjászok! – kiáltotta a sötét óriás. – Egy újabb sorozatot! Sziszegő halál zúdult a túlélő néhány emberre. Testek vonaglottak a letaposott hóban, a nyílvesszők könnyedén átfúródtak a vékony bőrpajzsokon. Conan egy másodpercre megpillantotta az apját, aki egyesegyedül állt az elesettek között, és a pajzsából a nyílvesszők, mint a sündisznó tüskéi meredtek ki. Azután egy lándzsa belefúródott a lábába, teljesen átszúrva a combját. A sérült láb összecsuklott alatta. Fojtottan felkiáltott, és hanyatt esett a véres hóban. Az egyik kezét lassan a földön heverő acélkard felé nyújtotta, egy nyílvessző azonban a földhöz szegezte a kezét, majd pedig rárontottak a vérebek. Nemsokára elcsendesedett.
II. A KERÉK A következő másodpercben lovasok özönlötték el a falut, s kíméletlenül lemészároltak mindenkit, aki ellenállt. Fáklyák lobbantak a fagyos levegőben, majd puffantak tompán a védtelen házak nádtetején, egy szempillantás alatt lángba borítva mindent. Így aztán azoknak is elő kellett bújniuk, akik eddig a házak belsejében rejtőzködtek. Harci kiáltásokat hallató lovasok vágtattak végig a göröngyös ösvényen, lenyilazva fiatalt, öreget és sebesültet. Maeve a kardjával leszúrta az egyik buján röhögő lovast, aki a nyeregből kihajolva próbálta magával ragadni a nőt. Maeve halványan elmosolyodott, amint az ellenség átszúrt teste lehanyatlott a nyeregből, és elterült a véres sárban. A kimmériai asszony egy másik csapása egy lónak törte el a lábát. Az állat a földre rogyott, és sebzetten rúgkapált. Conan a lovasra vetette magát, aki félig beszorult a lova teste alá, és gyors mozdulattal elmetszette a torkát. A védők azonban nagyon kevesen maradtak, és számuk vészesen fogyott. Ellenállásuk hamarosan megtört. Kábultan és csüggedten egymás után a hódítóik csizmás lábai elé dobták a fegyvereiket, kivéve Maeve-t, a kovács feleségét, Conan anyját. Az asszony szemei izzottak a sápadt arcban, gyorsan kapkodta a levegőt, és görcsösen szorította a kardja markolatát. Conan ott állt mellette, készenlétben tartva a kését. A szirten álló óriás végül megmozdult. Ahogy a sarkantyúk belevágtak a remegő mén csillogó, fekete véknyába, az állat mozgásba lendült. A martalócok parancsnoka azonban visszafogta a lovát, és kimérten léptetve ereszkedett le a domboldalon, ami a szemtanúk számára sokkal borzalmasabb volt, mint bármilyen eszeveszett vágta. Lassan végighaladt a holttestek és a haldoklók között; a ló patája alatt ropogott a véres hó. Bár az arcát eltakarta a sisakrostély, azok számára, akik látták, valóságos démonkirálynak tűnt, aki
mintha nem is egy a földről származó ló hátán ült volna, hanem a pokol mélyének szülöttjén. Amikor a komor látomás elhaladt előttük, a vanír harcosok meghajoltak, és kórusban kiáltották: – Üdv Rexor parancsnoknak! Üdv Rexor! És Doom-nak… Doom… Thulsa Doom… A vezérük lefordult az ösvényről, és egy pillanatra eltűnt a leégett, kormos házak mögött. Mintha egy felhő emelkedett volna fel felőlük, a vanírok arca felderült, és közelebb léptek a magányos asszonyhoz, aki fiúgyermekével együtt mozdulatlanul állt. Két harcos durva gúnyolódás és obszcén ajánlatok közepette a lándzsáikat a félmeztelen asszony melle felé nyújtogatták. Maeve az egyik lándzsát a kardja lapjával félreütötte, mire a harcos hangosan felröhögött. A társa azonban kevésbé volt szerencsés. Maeve a feje fölött meglóbálta a hosszú pengét, lesújtott vele a kínzója kezére, és súlyosan megsebesítette. A férfi félreugrott, s a lándzsa kiesett élettelenül fityegő kezéből. A harcos hangosan szitkozódva és fogait csikorgatva ép kezével a kardja után tapogatózott. E pillanatban azonban a parancsnok sötét alakja – komoran, mint a halál – ismét előtűnt a házak árnyékából. Egyetlen szót sem szólt, a sérült harcos mégis azonnal meghajolt, és hátrahúzódott. A vezér kezének intésére egy másik harcos ugrott elő, megragadta a ló kantárját, mestere pedig egyetlen ugrással a földön termett. Rexor uralkodói mozdulattal arrafelé mutatott, ahol a kovács feküdt, keze alig néhány ujjnyira a fegyverétől, az utolsó mesterművétől. A hatalmas termetű férfi parancsára egy újabb katona ugrott elő, és buzgón végigrohant a füstölgő házak között oda, ahol Nial, a kovács harcolt az utolsó leheletéig. Felemelte a pengét, amelyet ember soha nem vehetett volna el az élő Nialtól, és visszasietett vele a vezéréhez. Maeve összehúzott szemmel figyelte a közeledő alakot. Conan szemei elkerekedtek; csak most döbbent rá valójában, hogy apja már nem él. Rexor átvette a fegyvert, felemelte, és csodálatos formáját kezdte vizsgálgatni a felkelő nap fényében. Ahogy a fémen megcsillant a napsugár, Conan képtelen volt visszatartani a zokogást, amely eddig fojtogatta. Az anyja megérintette a vállát. Egy katona hangosan felröhögött. A levegő hirtelen megremegett, és a legyőzött pár körül állók arcáról azonnal eltűnt a vigyor. Conan felnézett, és magasan a kelő nap előtt egy zászlót látott feltűnni. A finom anyag, amely egy vadállatok agyaraival díszített fakeretre volt feszítve, mozdulatlanul állt a levegőben. Rajta a fiú ugyanazt a jelképet látta, amely később még évekig kísértette az álmaiban… azokat a bizonyos tekergő kígyókat, közöttük a koromfekete napkoronggal. Skalpok szörnyű füzére lengett a zászlókereten, és csupasz koponyák vigyorogtak gúnyosan, amelyek a szerkezet felső szélét díszítették. Még maga Rexor is meghajtotta a fejét, amint ez a titokzatos zászló magába szíva
a keleti fényt, vörösen felizzott. Conan, amikor meglátta a zászlóvivőt, önkéntelenül is hátralépett. Ez a formátlan alak a vassisakja és a bőrvértje ellenére inkább állat volt, mint ember. A büszkeség és a diadal, amellyel ezt a rémisztő jelképet a magasba emelte, világosan mutatta, mennyire hiányzik belőle minden emberi érzés. Emögött az ördög félresikerült ivadéka mögött lovagolt egy lenyűgöző alak. A testét ragyogó pikkelyekkel borított páncél fedte, amely úgy csillogott az opálos fényben, mint a kígyó bőre. A fején drágakövekkel kirakott sisakot viselt, amely eltakarta az orrát és az arca nagyrészét, csak gonosz, tűzben égő szemei világítottak ki belőle. A mén, amelyen ült, sokban hasonlított a gazdájára: karcsú volt, kecses, és kantárját drágakövek ékesítették. A ló szemei izzó széndarabokként parázslottak. Ilyen lovakon ülhetnek az ördögök, gondolta Conan, amikor a pokolból előjönnek, hogy megrohanják a föld zöld mezőit. Ahogy a hatalmas állat a gazdája irányítása alatt elhaladt a harcosai előtt, minden vanír mélyen meghajolt, és egyetlen szót ismételgetett: – Doom… Doom… Doom… A hatalmas termetű Rexor előrelépett, hogy amíg a gazdája leszáll a nyeregből, megfogja a pokolbéli mén kantárját. Néhány szót váltottak egymással, majd mindketten a kimmériai nő felé fordultak, aki feszülten, lesütött szemmel állt, görcsösen szorongatva a kardja markolatát. Amikor Maeve felemelte a tekintetét, és a két alak pillantásában megérezte a fenyegetést, mint egy anyatigris, aki készen áll megvédelmezni a kölykét, felemelte a fegyverét, és vívóállásba helyezkedett. A drágakövekkel kirakott sisakot viselő férfi továbbra is a nőt méregetve lehúzta a kesztyűjét, és a hadnagyától átvette a kovács kardját. Rexor, amint a mesterének átnyújtotta a fegyvert, mélyen meghajolt. – Doom… Doom… Doom! – kántálták a vanírok, és ahogy Conan hallgatta, hirtelen rádöbbent, hogy ez nem csupán egy szó, amellyel a harcosok mesterüket köszöntik. Ez egy vészjósló név… egy varázserejű név, amelytől rettegni kell. Doom, ez a karcsú, kígyókkal díszített mellvértet viselő alak, odalépett a legyőzött kimmériaiakhoz, az anyához és a fiához. Ahogy közeledett, keskeny szemei a kezében tartott fegyver tökéletes formáját vizsgálták. Minden figyelmét a kiváló pengének szentelte, vagy legalábbis úgy tűnt. Erre, arra forgatta, csodálta borotvaélét, tökéletes egyensúlyát, különleges kidolgozását. A tükörfényes acél megvillant a felkelő nap sugaraiban, és a tőle nem messze álló fiút valóságos fényözönbe burkolta.
Ahogy a harcosok gyűrűje szétvált, Maeve kihúzta magát, megmutatva ezáltal csodálatos alakját, és összeszorított fogakkal felemelte a kardját. Mély levegőt vett, ami mintegy jelezte szándékát. Doom hirtelen úgy tett, mintha most vette volna észre az asszonyt. Levette a fejéről a díszes sisakot, felfedve hosszúkás, sötét, előkelő vonású arcát. Az ajka halvány mosolyra húzódott, és koromfekete szemeiben valami csodálatféle villant. A nő úgy állt, mintha megbabonázták volna. Teljesen lenyűgözte, de egyben taszította is a férfi személyiségéből áradó iszonyú parancsoló erő és szexualitás. – Doom… Doom… Doom! – kiáltották a mozdulatlan vanír harcosok egyszerre. Doom egy hosszú pillanatig mélyen belenézett Conan anyjának tágra nyílt szemeibe. A nő telt, formás melle, amelyre a hajnali fény lehelt rózsaszínű csókot, szaporán emelkedett és süllyedt. Majd a férfi nem törődve az asszony felemelt kardjával, elhaladt mellette, az acél hatósugarán jóval belül, mintha az ő számára ez nem jelentene veszedelmet. Karcsú, hajlékony teste, ahogy elhaladt a kimmériai asszony mellett, érzéki volt, hívogató és szinte sütött belőle a férfiasság; Maeve azonban nem mozdult. Tökéletesen mozdulatlan maradt, láthatóan lenyűgözve, mint egy kígyó által megbűvölt állat. Doom ahogy elhaladt a nő mellett, egy könnyed mozdulattal, amely olyan gyors volt, hogy szinte nem is látszott, felemelte a hatalmas kardot. A penge undok hangot hallatva szisszent a hideg csöndben. Maeve egyetlen kiáltás vagy sóhaj nélkül a földre zuhant, ahogyan egy fa dől ki a favágó baltájának ütése nyomán. Conan döbbent rémülettel, hitetlenkedve bámulta az anyja levágott fejét, amely odagurult a lábaihoz. Az asszony sápadt arcán nem látszott sem félelem, sem fájdalom, csak valami álmodó csodálkozás. A fiú szívét iszonyú gyűlölet szorította össze, és egyetlen mozdulattal rávetette magát Doom széles hátára, a vanírok azonban a következő pillanatban már le is szedték róla, belelökték egy hóbuckába, és kicsavarták a kezéből a kést. Elgyötört, egymáshoz láncolt foglyok vánszorogtak a lemenő nap fényében a végeláthatatlan hómezőn, amelyre itt-ott hatalmas fenyők vetettek árnyékot. A rongyos rabokból álló sor az egykor büszke kimmériai klán szomorú maradéka volt, azok, akik túlélték a falujukat ért hajnali rajtaütést. Öregek, asszonyok és sebesültek csúszkáltak a jeges havon, s kiálló sziklákon keresztül a rabszolgaságba. Messze a rabok mögött még mindig füst homályosította el az eget. Miután kifosztották az egész falut, felpakolva a fegyvereket, ennivalót és állatbőröket, a vanírok minden épületet felgyújtottak. Még a forró szenet és
hamut is széttapostattak a lovaikkal, hogy amikor majd elérkezik a tavasz, és új fű sarjad, nyoma se maradjon, hogy itt egykor emberek éltek. Conan is ott vonszolta magát a sorban, görnyedten a lánc súlya alatt, hangosan vacogva a hideg felföldi szélben és a nyakát szorongató bilincs hidegétől. Lassan mozgott, a szemei előtt iszonyú emlékképek peregtek. Túl sok vérontást látott, és fiatal értelme képtelen volt feldolgozni. Bár a szíve hevesen dobogott, nem érzett semmit; érzelmeit teljesen megbénította az aznap történt események valós rémálma. A Vanaheimbe tartó végtelen menetelés Conanban egész életére mély nyomot hagyott. Olyan volt az egész, mint valami borzalmas álom: az állatbőrökbe öltözött lovasok, a magukat alig vonszoló rabok, a lábuk alatt ropogó hó… az égen úszó ijesztő zászló, rajta az összefonódott kígyókkal és a fekete nappal… egy öregember, aki képtelen lévén tovább menetelni, kidőlt a sorból, mire levették róla a láncot, és lándzsával kíméletlenül szíven szúrták… az apró vörös lábnyomok, amelyeket a sebes talpú gyermekek hagytak a hóban… a jeges szél a hegyek közötti szurdokokban…. kimerültség és kétségbeesés. Conan nem tudta, hogy a hatalmas termetű Rexor és titokzatos ura, Doom, mikor váltak el a vanír harcosok csapatától. De eljött az idő, amikor rádöbbent, a két férfi már nincs velük; a levegő hirtelen frissebb lett, a napfény pedig ragyogóbb. A fiú azon kezdett tűnődni, vajon miért ez a két hatalmas, sötét férfi, akik nyilvánvalóan nem vanaheimiek, vezette a faluja elleni támadást. Amikor vette magának a bátorságot, kérdését odasúgta a mellette menetelő rabnak. – Nem tudom, fiú – válaszolta a férfi. – A két sötét alak valószínűleg busásan megfizette a vanírok szolgálatait, de azt nem láttam, hogy pénzt adtak volna nekik. A rabok és foglyul ejtőik észak felé tartottak, keservesen megszenvedve Észak-Kimméria sziklákkal csipkézett hegyvidékén, szeszélyesen kanyargó ösvényein. Komor szirtek meredtek ki a hóból, és az Eiglophianok úgy magasodtak előttük, mint egy sor fehérköpenyes óriás a zafír színű ég háttere előtt. A szurdokban egy elkésett hózápor rontott a rongyokba öltözött rabokra, keserű csókokkal marva a szemüket. A gyermekek lába érzéketlenné hűlt, már nem érezték a sziklák kíméletlen szurkálását a félig megfagyott talpukon. A hó makacsul szakadt tovább, ahogy a kimmériaiak átkeltek a hegyeken, Vanaheim, az ellenségeik birodalma felé. A lovasok és vérebeik kénytelenek voltak vadászatra indulni, hogy friss élelmet szerezzenek. A védett helyeken olvadó hó táplálta patakok vágtak utat maguknak a kérges hóban, kristálytiszta és jéghideg vízzel látva el a táborozó foglyokat. Így maradtak életben. Végre elérték a hegyvonulat túlsó oldalát. Satnya fák kapaszkodtak a kemény földbe, göcsörtös formájuk a barlangjaik mellett őrködő gnómokra
emlékeztették Conant. A tundra hótakaróját helyenként rénszarvasok túrták föl, fagyos fű után kutatva. Mocsári ludak vonultak hosszú sorban észak felé; gyászos rikoltásaik mintha a Conan szívében lakozó kétségbeesett keserűséget visszhangozták volna. Ahogy a rabok keresztülvergődtek az ingoványon, a fiú fűcsomókat látott kiemelkedni a vízből az úszó jégdarabok között, és ezeken a fűcsomókon megpillantotta a tavasz első virágait. Úgy tűnt, a menetelés soha nem ér véget. Egyszer azonban mégis megérkeztek útjuk végcéljához. Egyik alkonyon, amikor a lemenő nap vérvörös sugaraival bíborszínűre festette a ködös vidéket, Conant és a többieket beterelték egy vanír város kapuján. Amint később megtudták, a meglehetősen népes város neve Thrudvang. A magukat már alig vonszoló rabokat úgy hajtották végig az utcákon, mint egy marhacsordát. Ezeket az utcákat félig földbe vájt házak szegélyezték, amelyeknek a tetejét nád borította. Egy idő múlva fallal körülvett udvarhoz értek, amelyen több kunyhó állt. A rabokat beterelték az egyik ilyen rabszolgák számára épült házba, amely igen csekély védelmet nyújtott az időjárás viszontagságai ellen, és otthagyták őket, hogy az éjszakát itt töltsék a koszos szalmával felszórt padlón. Hajnalban, miután elköltötték az egy apró darabka kenyérből és üres levesből álló reggelijüket, az egészségesebbeket és az erősebbeket közülük rozsdás bilinccsel egy nagy kerékhez láncolták, amelynek a küllői emberkezek által fényesre koptatott vastag rudak voltak. Ez a kerék egy óriási malomkövet forgatott egy másikon, gabonát őrölve lisztté iszonyú súlyával. Ehhez a Fájdalom Kerekéhez – ahogyan a rabszolgák nevezték – láncolták Conant több más rongyos, zavaros tekintetű fiú és férfi mellé, akik olyan vidékekről származtak, amelyekről Kimmériában soha nem is hallottak. Faluja asszonyait és lánygyermekeit elvezették. Rájuk másféle, és talán még undorítóbb sors várt. Conan soha többé nem hallott róluk. A kerékfelügyelő egy nagydarab, füstös képű alak volt, aki a kényszermunkára fogott gyermekek szemében valóságos emberevő óriásnak tűnt. Nap mint nap, ahogy a nyikorgó kereket körbe-körbe hajtották, ez az alak ott állt a gödör szélén, amelyben a kerék forgott, és vastag bundájába burkolózva figyelte őket. Komoran és mozdulatlanul állt, mint egy kőbálvány, csak szúrós szemei mozogtak sötét arcában, mint egy sólyomé. Csak amikor egy kimerült fiú térdre esett, nem bírva tovább hajtani a kereket, lendült mozgásba. Felszisszent a gonosz bőrostor, bíborszínű nyomokat hagyva a szánalmas vállakon, míg végül a nyüszítő roncs ismét feltápászkodott, és rogyadozó lábakkal tovább hajtotta a kereket.
Conan és társai nap nap után, hónap hónap után robotoltak, míg végül az idő minden jelentőségét elvesztették. Az arcuk kifejezéstelen, a szemük zavaros volt, a szívükből kihalt minden érzelem, és az idő a jelen pillanatra korlátozódott a számukra. A tegnap kíméletlenül kitörlődött a tudatukból; a holnap egy még meg nem álmodott rémálom volt. Amikor valamelyik kerékhajtó rabszolga elesett, és többé már nem bírt felállni, a felügyelő intett a közelben álló vanír katonáknak, mire azok megragadták a testet, és elvitték… senki sem tudta, hová. Conan néha arra gondolt, hogy a vanírok talán ezekkel a testekkel etették a vérebeiket. Egymást váltották az évszakok; a hónapok évekké duzzadtak. Az elhullott kerék-rabszolgák helyére újak kerültek. Néhány új rab… fiúk és férfiak… a kimmériai törzsből származtak, mások aranyhajú ifjak voltak Asgardból; egy páran pedig hatalmas termetű hybóriaiak, hosszú, göndör hajjal és a szóbeszéd szerint varázserővel. Nem mintha ez itt bármit is segített volna rajtuk. Az élet a nappalok iszonyú robotjából és az éjszakák halálszerű kábulatából állt. A remény úgy hunyt ki bennük, mint a gyertya lángja a szélben. Kétségbeesés kerítette hatalmába Conan érzékeit, míg végül ez is eltompult, és teljesen közömbös lett mindenféle fájdalom iránt. Igaz, ő és társai tűrhető bánásmódban részesültek, mert különben nem használhatták volna őket igavonó állatnak. Jó ételt kaptak, a téli viharok idején tűz égett a kunyhójukban. Ruházatként a katonák rongyos bundáját viselték, amelyet már senki nem tartott érdemesnek megfoltozni. Azonban ennyi volt az egész. Nem volt más, csak a nyikorgó Fájdalom Kereke, a fejük fölött a könyörtelen kék ég, a lábuk alatt a fagyos téli föld vagy a nyári sár. És a vastag, rozsdás bilincs, amely a kerékhez láncolta őket. Conan csak nagyon ritkán sírt, és ez sem volt több, mint egy-egy könnycsepp, amely legördült maszatos arcán, és azonnal meg is fagyott a jéghideg szélben. Hirtelen megcsúszott a keze a Küllőn, és nekitántorodott a keréknek, közben pedig azért imádkozott, hogy legyen már vége ennek a végtelen szenvedésnek, még akkor is, ha ez a halált jelentené a számára. De a pillanat elmúlt. Megrázta kócos, fekete fürtjeit, és letörölte az arcáról a könnycseppet. Minden szívben van egy titkos rekesz, egy hely, ahová a reménytelenség és a rezignáltság nem tud beszivárogni: egy pillanat, amikor az élet és a halál egyenlőek. Ebben a pillanatban egy újfajta bátorság születik még a leggyávább rabszolga szívében is. Ez az érzelem, amely hatalmába kerítette Conan szívét, miközben letörölte a könnycseppet a harag volt – vad és soha meg nem bocsátó harag.
Az ajka vicsorogva húzódott hátra az erős fogairól. Az ifjú kimmériai magában fogadalmat tett az érzéketlen északi isteneinek: „Soha”, ígérte, „sem isten, sem ember, sem ördög nem fog egyetlen könnyet sem csalni többé a szemébe”. És még egy másik fogadalmat is tett: „Ezért emberek fognak meghalni!” Ezután teljes erővel nekifeküdt a Fájdalom Kereke küllőjének. A kerék recsegve, nyikorogva újabb körbe kezdett. A düh tüze, az ebből merített büszkeség és a kitartáshoz szükséges bátorság lassan férfivá érlelte Conant. A hosszú évek kemény robotja, amely megedzette egész testét, és hatalmassá duzzasztotta az izmait, olyan erőt és rugalmasságot kölcsönzött a testének, amilyet a puha vas nyer, amikor a kohóban felforrósítják, majd a kovácsok formára kalapálják. És bár napjait a kerék hajtása töltötte ki, a testét pedig láncok tartották fogva, Conan rájött, hogy a lelke szabad… szabadon repülhet, mint a mocsári lúd a remények szárnyán. Valahányszor a termés kevés volt, vita tört ki a vanírok között. Egyesek amellett voltak, hogy „csökkenteni kell a rabszolgák adagját, mások nem értettek ezzel egyet, mondván, ha a rabszolgák éheznek, nem lesz erejük hajtani az őrlőkereket, és a városban kenyérhiány lép föl. Ezek a viták általában a városiak között folytak, akik a gabonájukat hozták őröltetni; az eszükbe sem jutott, hogy nem a rabszolgák előtt kellene ezeket a parázs veszekedéseket folytatni, mert azt gondolták, úgysem értenek belőle egyetlen szót sem. Conan azonban, aki jó nyelvérzékkel rendelkezett, megértett mindent. Folyékonyan beszélt vanírul, mégha némi akcentussal is, s fogolytársaitól megtanult nemédül és aquilonul is. Az agya máskor aludt, kivéve amikor éhes farkasként a bosszú gondolatán rágódott. Talán többet is tanulhatott volna, ha közeledik a társaihoz, ő azonban hallgatag ember volt, aki nem kereste senki társaságát, s nem is szolgált társaságul senkinek. – Hiba volt részemről – mondta Conan király uralkodásának későbbi éveiben. – Ha bátorítom őket, talán megtanítottak volna írni a nyelvükön. Meg sem álmodtam, hogy egy nap szükségem lehet erre a tudásra, mivel mi Kimmériában egyáltalán nem ismertük a betűket. Most már tudom, a tudást meg kell ragadni, bárhol heverjen is, mert felbecsülhetetlen értékkel bír. Az egyik szűk esztendőben súlyos, ragályos betegség ütötte fel a fejét Thrudvangban. Rengetegen meghaltak, s a sámán állandó dobolása és kántálása sem segített semmit. A ragály elérte a malmot is. Az alultáplált, túldolgoztatott rabszolgák könnyű áldozatoknak bizonyultak. Először köhögni kezdtek, vért hánytak, majd egymás után kiszenvedtek. Eljött a nap, amikor Conan egyedül állt a Fájdalom Kerekénél. Amikor a felügyelő az utolsó holttestet is kivonszolta a kunyhóból, és visszatért a helyére, tanácstalan hangon szólt:
– Nem tudom, mit csináljak veled, kimmériai. Ha nem lesz liszt, éhen halunk; egy ember azonban nem tudja forgatni a kereket. – Hah! – mordult fel Conan. – Azt hiszed? Állíts a küllő külső végéhez, és megmutatom, mire vagyok képes! – Rendben, kapsz egy esélyt. Kimmériai, isteneid legyenek veled! Miután a láncát átcsatolták a küllő külső végére, Conan nagy levegőt vett, minden izmát megfeszítette, és megindult. S a kerék forgott. Több napba is beletelt, mire új rabszolgákat hoztak, a fiatal óriás addig egyedül forgatta az őrlőkövet. A környező falvakból érkező vanírok, akik kevéske gabonájukat hozták őröltetni, hosszan gyönyörködtek a látványban. Mértéket vettek a pompás vállairól, a karjai és a combjai izomkötegeiről. És terjedt a szóbeszéd… Egy nap megtört a munka monotonsága, és egy látogató érkezett. Conan, miközben a kereket hajtotta, észrevette, hogy a felügyelő élénk beszélgetésbe merült egy lovas idegennel, akinek öt segéde póniháton ülve, illendően a malom túlsó oldalánál várakozott. Amíg a kerékfelügyelő sötétbőrű volt, az újonnan érkezett egy teljesen más emberfajtát képviselt, olyat, amelyet a fiatal kimmériai még sohasem látott. A lovas köpcös, görbelábú alak volt, mint aki az egész életét lóháton töltötte. Finom köpenye ismeretlen szőrméből készült, olyan vadállatok bundájából, amelyet a kimmériai nem ismert. Különleges páncélja fényesre lakkozott bőrlapocskákból állt. A szemei keskenyek és ferdevágásúak voltak, a pofacsontjai szélesek; sűrű vörös hajat és szakállát valami furcsa, ismeretlen formára fésülve viselte. Bársonykalapját egy kék és egy topáz színű drágakő díszítette, a nyakában pedig nehéz aranyláncot viselt. A vörös hajú lovas, obszidiánfekete szemeivel úgy méregette a fiatal kimmériait, mint egy lókereskedő a felkínált portékát. Conan rezzenéstelen arccal tovább hajtotta a kereket, mire egy idő után a férfi látható elégedettséggel bólintott, kesztyűs kezét a nyeregtáskájába mélyesztette, és egy marék aranypénzt húzott elő. Odaadta a kerékfelügyelőnek, majd megindult a kerék felé. A felügyelő lesietett a rámpán, hogy megállítsa a malmot. Conan engedelmesen hagyta, hogy a nyakáról lecsatolják a vasbilincset, és egy nehéz fakarikát tegyenek a helyére. Türelmesen várt, hosszú, erős ujjait összekulcsolva, míg a felügyelő bezárta a bilincset, és a lánc végét a lovas kezébe adta. Az idegen hegyes nyelvével megnyalta a szája szélét. – Toghrul vagyok – mondta nehézkesen ejtve ki a vanír szavakat. – Mostantól én vagyok a gazdád. Gyere! A nyomaték kedvéért nagyot rántott a lánc végén, mire Conan csaknem orra esett. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, felnézett a lovasra, aki szélesen elvigyorodott. Vad düh villant a kimmériai szemeiben, a
mellkasából mély hörgés szakadt fel. Egy hirtelen, erőteljes mozdulattal megragadta a láncot, és visszarántotta, kitépve Toghrul kezéből. Conan néhány másodpercig szabad volt; szétvetett lábakkal állt, a szemei lángoltak, ahogy a szabadság forró lehelete vad emlékeket ébresztett barbár szívében. A többiek a meglepetéstől mozdulatlanná merevedtek. Majd éles acél súrlódott a bőrhöz, amint a kerékfelügyelő és Toghrul csatlósai rohantak bekeríteni az ellenszegülő rabszolgát. Conan szemei szikrákat szórtak, amint a meztelen pengék gyűrűjére nézett. Majd a Fájdalom Kerekére pillantott, a fényesre koptatott küllőre, amelyet éveken át hajtott, és az üres bilincsre. Bármi várjon is rá az idő méhében, legalább a Keréktől megszabadul. A düh lassan eltűnt a szemeiből. Mély levegőt vett. Majd némán felemelte a lánc végét, és odanyújtotta új gazdájának. A lovas elvigyorodott. – Az állatnak lelke van! – röhögött fel. – Micsoda ritka látvány lesz a veremben!
III. A VEREM Toghrul végigléptetett a városon, nyomában a testőreivel. A most nyereggombra akasztott lánc a kimmériai rabszolga minden lépésénél nekiverődött a nyakára csatolt vastag fakarikának. Conan lábizmai erősek voltak a több évnyi kerékforgatástól és a mellkasa is masszív volt; a többi testrésze azonban erősen sajgott, és amikor a gazdája ügetésből könnyű vágtába váltott, a lélegzetvétele fojtott zihálássá vált. Éles kövek fúródtak Conan meztelen talpába. Egyszer, amikor megbotlott, a ló addig vonszolta maga után, amíg végül megzavarodva a szokatlan súlytól, lépésre lassított. Az ifjúnak ekkor végre sikerült felállnia, és kényszerítette lehorzsolt és vérző végtagjait, hogy továbbvigyék. Egy idő után a csapat megállt, hogy elköltsék az ebédjüket. Egy tömlő keserű vörösbor, kenyér és sajt járt körbe. Conan miközben evett, hallgatta a testőrök durva beszélgetését, amiből megtudta, hogy új gazdája veremfelügyelő Hyrkániában, egy keleti földön, messze túl Hybória határain. A vörös szakállas férfi kis csapatával járta Asgardot és Vanaheimet, ezt a két országot, amelyet néha közös néven Nordheimnek vagy Északföldének neveztek, s harci játékokat rendezett a helyi főnököknek és harcias cimboráiknak. Néha arannyal vette rá a szomszédos bajnokokat, hogy megküzdjenek a veremharcosaival… a rabszolgákkal, akiknek utolsó ellensége mindig a Halál volt. Amikor az alkony acélszínűre festette az északi eget és piszkosszürkére színezte a keskeny ösvényt szegélyező fákat, a köpcös pónik és a fájós lábú Conan elérték Toghrul táborhelyét. A tábort durva rönkkerítés vette körül,
amelyen belül több ház és melléképület állt, istálló a lovak számára és kunyhók a veremharcosok számára. Ezeket az embereket egyrészt vad kegyetlenségük, másrészt erőteljes testük és kitűnő harckészségük alapján válogatták össze. Toghrul megállt az egyik kunyhó előtt, és valamit kérdezett a fegyveres őröktől, akik a közelben álldogáltak. Bár Conan nem értett meg minden hyrkán szót, annyit ki tudott szűrni belőle, hogy gazdája egy Uldin nevű alakot keres. Nemsokára kiderült, hogy ez az Uldin egy köpcös, hosszú karú, kopasz férfi, aki miután néhány szót váltott Toghrullal – Conan ezúttal nem értett belőle semmit –, letekerte a láncot Toghrul nyergéről, és nagy kezével erősen megragadta. – Gyere velem, te! – szólalt meg idegen akcentussal, vanírul. Amint bevezették egy levegőtlen, bűzös helyiségbe, a fiatal barbárt valami pánikhoz hasonló érzés kerítette hatalmába. Érezte a többiek jelenlétét, de csak homályos árnyékokat látott a sötétben. A következő pillanatban Uldin meggyújtotta a viaszgyertya kanócát. A halvány fényben Conan megpillantotta a rabtársait, ezeket a rongyos, mosdatlan alakokat, akik a mocskos, csupasz földön feküdtek. Némán, mozdulatlanul figyelték őt, zavaros szemükben csekély értelem tükröződött. Uldin kinyitotta Conan nehéz nyakbilincsét, és levette róla. Ezután szembefordult a hosszú meneteléstől elcsigázott ifjúval. – Mi a neved? – ugatta. – Conan. – Honnan való vagy? – Kimmériából. Miért vagyok itt? – Hogy megtanulj küzdeni – válaszolta Uldin. – Mit tudsz a küzdelemről? – Semmit – mordult fel Conan. – Nyolc nyárral ezelőtt estem fogságba, és azóta azt az átkozott kereket hajtottam. Azelőtt, régen, néha verekedtem a többi fiúval. – Akkor a csupasz kézzel való verekedéssel kezdjük. Vedd le a ruhádat! A kimmériai engedelmeskedett, óvatosan hámozta le magáról rongyos tunikáját, különben az elnyűtt anyag szertefoszlott volna. A kiképző kritikusan végigmérte Conan testét, még a viaszgyertyát is felemelte, hogy jobban lásson. – A kerék jó vállakat csinált neked – morogta. – Próbálj meg átdobni! Conan görnyedten közeledett hyrkán mesteréhez, és a karját kinyújtva próbálta megragadni. Egyszerűen nem értette, hogy mi történt ezután. Az alacsony emberke úgy csúszott ki a karjai közül, mintha illékony füstoszlop volna. A következő pillanatban egy láb vágódott Conan bokájának, és a kimmériai a földre zuhant. – Próbáld meg újra! – parancsolta Uldin, mialatt a meglepett ifjú talpra kecmergett.
Conan óvatosan közeledett, miközben arra gondolt: „elkapom a nyakát, és átdobom a csípőmön, ahogy a fiúkkal csináltam”. A mester azonban ahelyett, hogy kikerülte volna Conan karjait, hagyta, hogy a kimmériai a könyökhajlatába szorítsa a fejét. Majd könnyedén, mint egy párduc, hanyatt dobta magát, átrántva Conant a feje fölött. Ahogy Uldin földet ért, felhúzta a lábait, megcélozta Conan hasát, és vadul fölfelé rúgott. Conan átrepült a mester feje fölött, és nehéz puffanással a hátán ért földet. Uldin gyorsan talpra ugrott, és vigyorogva nézett le rá. Conan felállt, és úgy morgott, mint egy sarokba szorított farkas. – Crom verjen meg! – köpte a szavakat, és ismét rárohant Uldinra… hogy újra a földön kössön ki. Ez alkalommal, amikor Conan felállt, Uldin úgy vigyorgott rá, mint egy kopasz majom. – Gyerünk, gyűlölj! – mondta a hyrkán rekedten. – A gyűlölet jobb harcost farag belőled. Azonban neked még nagyon sokat kell tanulnod. Holnap megkezdjük az első leckét. Ezen a nyáron Conan megtanult küzdeni az életéért. A veremben mindenkinek harcolnia kellett, különben meghalt. Conan harcolt, és életben maradt. A kimmériai nem került közeli kapcsolatba a többi veremharcossal. Ahogy az egyikük az elején megjegyezte, értelmetlen barátságot kötni egy olyan emberrel, akit később meg kell ölnöd, mert különben ő öl meg téged. Az első alkalommal, amikor Conant bedobták a verembe, gyors és mindenre kiterjedő pillantással felmérte a halál vagy diadal színhelyét. Toghrul csapatából másokkal együtt megláncolva Skaunba, egy vanír városba vitték. A harcosokat itt beterelték egy magas, csűrszerű épületbe, ahol szénnel táplált tüzek égtek, próbálva enyhíteni a kora ősz harapós hidegét. A verem tíz lépés hosszú, öt lépés széles volt, oldala pedig embermagasságú. A széleit díszes pajzsok, bíborvörösre, égszínkékre és nyers barna színekre festett bőrzászlók szegélyezték. Ahogy felnézett, Conan több vanír törzsfőnököt látott körben ülni, akik tülökkupákból sört vedeltek. Amikor elfáradtak tartani a kupát, hegyes végükkel a puha földbe szúrták a lábuknál. A verem oldalán falitartókba állított fáklyák lobogtak. A fény megvilágította a törzsfőnökök vörös haját és pirospozsgás arcát, ragyogóan megcsillant a drágakővel díszített arany meg ezüst karpereceiken és melldíszeiken. Fojtó füstszag terjengett a levegőben, koszos gyapjú, bőr és izzadtságszaggal keveredve. A törzsfőnökök röhögtek, fütyültek, rengeteget ittak, és obszcén vicceket meséltek egymásnak. Ám mielőtt fogadtak volna, s tétként aranyrudakat, értékes drágaköveket és értékes fegyvereket tettek volna fel, gondosan, sokáig vizsgálgatták a harcosokat. Fél tucat harcos állt a verem túlsó falánál, egy csapat erős férfi, akik nem viseltek mást, csak egy rongyos ágyékkötőt. Széles mellkasuk, válluk és
izmos végtagjaik csillogtak a zsírtól, amely arra szolgált, hogy az ellenfeleik számára megnehezítsék a biztos fogást. Conan egyiküket sem ismerte. Mivel elcsípett néhány szót Toghrul embereinek a beszélgetéséből, akik egy Ivar nevű, asgardi rivális veremfelügyelőről társalogtak, Conan feltételezte, hogy ezek a furcsa harcosok Ivar csapatának a tagjai. Amikor ismét felnézett a vedelő, kiabáló vanírokra, látta, hogy Toghrul egy ősz szakállú alakkal beszél. Conan nem hallotta, mit mondanak, de közben mindketten a verem falánál felsorakozott rabszolgákra mutogattak. A következő pillanatban Uldin és másik két férfi mászott le a létrán, és felzavartak minden rabszolgát, kivéve azt az egyet, akit Conan ellenfeléül választottak. Mindenki gyorsan elhagyta a vermet, a barbárt egyedül hagyva ellenfelével, egy hatalmas négerrel. Conan döbbenten bámult rá; soha életében nem látott még fekete bőrű embert. Egyszer régen az apja mesélte, hogy ezer mérföldre vagy még távolabbra délre, Kush földjén állítólag ilyen emberek élnek. A néger feje simára volt borotválva. Komor vonású, maszkszerű arca mélyén a szemei állati tűzben izzottak. Az állkapcsa ütemesen mozgott; egy marék levelet rágott. Majd amikor a kábítószer bekerült a vérkeringésébe, és elérte az agyát, a tekintetéből eltűnt minden emberi vonás, s úgy nézett Conanra, mint vadállat a prédára. Az ifjú barbár úgy téve mintha megijedt volna, tanulmányozni kezdte az ellenfelét. A vad néger csodálatos emberpéldány volt; olajos teste úgy csillogott a fényben, mint egy obszidiánból faragott szobor. Iszonyatos erő lakozott a széles vállakban és a vastag karokban, míg a törzsén és a lábain duzzadó izmok tekergő óriáskígyóhoz hasonlóan feszültek meg, s ernyedtek el. Amikor a kábítószer teljesen a hatalmába kerítette a néger agyát, egy támadó tigris vadságával vetette magát Conanra. Hatalmas kezei a másodperc töredéke alatt az újonc torkára fonódtak, az ujjai belemélyedtek a húsába, elfojtva a figyelmeztető morgást, amely Conan mellkasából készült feltörni. A kimmériai kezei a fekete csuklójára zárultak, és a két alak nagy nyögések közepette küzdelmes haláltáncba kezdett, előre-hátra hajlongva, szoros ölelésben, mint a szerelmesek. A vanír törzsfőnökök izgatottan huhogtak. Conan kétségbeesetten küzdött levegőért, inas nyakán megfeszítve a kemény izmokat. A tüdeje égett, és vörös köd ereszkedett a szemei elé. A néger egészen közel hajolt hozzá, vastag ajkai baljós vigyorba húzódtak, felfedve nagy, sárga, tűhegyesre reszelt fogait. Forró, a kábítószertől émelyítően édeskés lehelete Conan szemöldökét borzolta. A fekete egyre közelebb hajolt. A küzdők arc arc mellett hajlongtak, és a kushita tűhegyes fogaival megpróbálta elérni Conan nyaki ütőerét. Conan hirtelen elengedte a néger csuklóját, a tenyerét nekitámaszotta a másik mellkasának, és nagyot taszított rajta ugyanúgy, ahogy egykor a Fájdalom Kerekét tolta. Kemény izmai vastag kötegekben feszültek a karja
bronzbarna bőre alatt; a hosszú évek során, mialatt a Kereket tolta, megedződtek, ahogyan a vas edződik a kovács kalapácsa alatt. A fekete arcán csodálkozás jelent meg, mert a vastag karjaiban feszülő iszonyatos erő ellenére is lassan eltolták, miközben az ujjai lecsúsztak ellenfele inas nyakáról. Ebben a másodpercben Conan ismét megragadta a fekete csuklóit, és kétrét görnyedve átrántotta az ellenfelét a hátán. A hatalmas néger átrepült Conan vállai fölött, és tompa puffanással a keményre döngölt földre zuhant. A kushita csaknem abban a pillanatban talpra ugrott. Azonban ezalatt a rövid pihenő alatt Conan értékes levegőt szívott meggyötört tüdejébe. A két harcos most szétterpesztett lábakkal, begörbített térdekkel, szélesre tárt karokkal körözött a veremben. A kimmériai mellkasán vér csordogált végig azokból a sebekből, amelyeket a fekete hegyes körmei téptek a nyakán. Izzadtság gyöngyözött a homlokán, és az arcára folyva, kíméletlenül marta a szemeit. Megrázta a fejét, próbálva lerázni az izzadságot, de csak a sörénye lebbent félre az arcából. A fekete óriás szemeiben vérszomj lobbant. Hegyes fogait kivillantva elvigyorodott, és mint egy nagy macska Conanra vetette magát. Azonban az ifjú kimmériai résen volt. Könnyedén oldalt lépett, az ellenfele elrepült mellette, Conan pedig még röptében hatalmasat vágott ököllel a nyakszirtjére. A fekete kábultan térdre esett, a nézők pedig vadul felüvöltöttek. Egyesek meglepődtek, mások mérgesen ordítoztak attól félve, hogy elveszítik a fogadást. Megint mások bátorító szavakat kiabáltak, mert még soha nem láttak ilyen küzdelmet egy tapasztalatlan ifjú és egy sok küzdelmet nyert bajnok között. Conan egyáltalán nem törődött a tömeggel. Számára a világ a veremre és az ellenfelére szűkült. Amint feltámadt benne az ölni vágyás, újra és újra megütötte a négert, bezúzva az orrát és felrepesztve a száját. A következő pillanatban a fekete felpattant, és csaknem kétrét hajolva az ellenfelére rontott. Kopasz feje nekicsattant Conan gyomrának, mire az a verem oldalának tántorodott. A néger biztatói vadul üvöltötték: – Junga! Junga! Amikor Junga és a kimmériai ismét összekapaszkodtak, Conan megragadta az egyik ébenszínű kart. Nem törődve a gyomrát facsaró fájdalommal, a végtagot a tulajdonosa háta mögé rántotta, és teljes erejéből felfelé húzta. A fekete úgy ordított, mint egy lenyilazott csatamén, amint az inak elpattantak és a csont kifordult a helyéről. Térdre zuhant, kicsavart karja bénán csüngött az oldala mellett. Ezután Conan a fekete hónalja alá nyúlt, és a fejét nekicsapta a verem oldalának. A nézők teljesen elnémultak a feszültségtől; a csendben olyan hang hallatszott, mint amikor elpattan egy pálca. Conan eltörte a néger nyakát, majd megtántorodva a kimerültségtől hagyta, hogy a rángatózó test a
földre zuhanjon. Odébb lépett, nekitámaszkodott a verem oldalának, és mélyeket lélegzett. A tömeg őrjöngött. Törzsfőnökök kapták le arany karkötőiket és melltűiket, s dobták be a verembe Conan lábához. A kimerült kimmériai azonban nem törődött a csillogó tárgyakkal. Egy veremharcos számára pontosan elég jutalom az, ha életben marad. Toghrul lemászott a verembe, és megveregette Conan lehorzsolt, sajgó vállait. A hyrkán vigyorgott, és összefüggéstelen dicséreteket motyogott, miközben a drágaságokat gyűjtögette a földről. – Gyere, fiú! – mondta végül. A kezei tele voltak aranytárgyakkal. – Mindig tudtam, hogy egy nap bajnok leszel! Lemossuk ezeket a sebeket, és annyi sört kapsz, amennyit csak be bírsz vedelni. Conan bizonytalan léptekkel követte a gazdáját fel a létrán és onnan a pihenőszobába. Itt Uldin várta őket egy lavór meleg vízzel, egy törülközővel és egy kancsó hideg sörrel. Az ifjú kimmériai tehát így lett veremharcos, gyilkos, hogy kielégítse a nordheimiek vérszomját. Amikor Toghrul úgy látta, hogy Vanaheimben egyre csökken a bevétel, az embereivel és az állataival megindult kelet felé Asgardba, az aranyhajú Asir hazájába. Amíg a két nemzet gyűlölte egymást, és egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, hogy árthasson a másiknak, a veremharc szeretetében egyek voltak. Nem volt ritka, hogy olyan törzsek tagjai, akik előző hónapban buzgón irtották egymást, a következőben egy veremharc közben egymás hátát veregették, ölelgették egymást, és ittak egymás egészségére. Egy veremharcos élete nem is olyan rossz, fedezte fel Conan. Szemben állni az ellenféllel és megölni, egy múló pillanatig a szabadság illúzióját ajándékozta a harcosnak. Néhány percig ismét egész ember lehetett. A Kerék mellett töltött robot embertelenné tette; a veremben vívott kemény harcok pedig valamennyit visszaadtak az emberségéből és az önbecsüléséből. Toghrul sem bánt rosszul kedvenc rabszolgáival. Mint díjnyertes lovak és kutyák tulajdonosa, a gazdának gondja volt rá, hogy elég ételt és italt kapjanak: zsíros sülteket, sok kenyeret és habzó, fekete sört. Toghrul ugyanakkor gondosan ügyelt rá, hogy harcosai ne szökhessenek meg. Állandó fegyveres felügyelet alatt tartotta őket, és a gazdájuk amikor úgy találta, hogy esetleg megpróbálhatnak kitörni, megláncoltatta őket. Az erős sörnél, a bőséges ételnél és a gazdájuk dicséreténél is mámorítóbb volt azonban a közönség elragadtatása és a tömeg imádata. Conan megtanulta, hogy az élet újabb értelmet nyer azáltal, hogy minden napkelte akár az utolsó is lehet. Minden veremharc után úgy aludt, mint egy kimerült vadállat. Volt azonban egy visszatérő rémálma, amelyben kibelezve fekszik a földön, egész teste sikamlós a vértől, és egy gúnyolódó törzsfőnök a
verem széléről leköpi. Ilyenkor aztán hajnalban hideg izzadtságban fürödve ébredt, s nagyon megörült, hogy életben van és teste feszül az energiától. Nem, nem ez volt a legrosszabb életforma, de kétségtelenül sivárrá tette Conan lelkét. Mivel rengeteg halált látott, teljesen közömbös lett iránta, és már szinte az sem érdekelte, hogy ő maga él-e vagy hal, csak a tömeg ünnepelje hangos kiáltásokkal. Amikor Asgardban beköszöntött a tél, és leesett a hó, a veremharc iránti érdeklődés nagyon visszaesett. A legtöbb rabszolgával házakat építtettek a sátrak helyett, de Uldin, a mester folytatta Conan tanítását. Lassan áttértek a fegyverekre. Bemutatott a kimmériainak egy hat láb hosszú pálcát, amely olyan vékony volt, mint egy kutya lába. Conan már látott ilyet otthon, a falujában, de a használatát nem ismerte. Amikor ennek minden fortélyát kitanulta, áttértek a lándzsára, annak közelharcban való használatára és távolba vetésére. Ezeken a veszélyes gyakorlásokon mindketten védőöltözetet viseltek, és tompa hegyű fegyvert használtak. A lándzsa után a kimmériai megtanulta a dárda, a szekerce és a kard használatát. Az első alkalommal, amikor Uldin egy kardot adott a kezébe, Conan elgondolkozva vizsgálgatni kezdte a pengéjét. Csupán egy darab életlen vas volt, amely egy keresztvasba torkollott, a markolata pedig fából készült. – Ezt nem is lehet kardnak nevezni – mordult fel Conan. – Nem is hasonlít azokra a kardokra, amelyeket apám készített. – Az apád tehát kovács volt? – Igen. Ismerte az acél titkát. Számára az acél ajándék volt az istenektől. Jól edzett acélból készült penge – mondta – az egyetlen olyan dolog a világon, amiben az ember megbízhat. Uldin felmordult. – Az ember értéke nem az acélban van, amit az oldalán hord, hanem saját magában. – Mit értesz ezen? – kérdezte Conan. – Bizonyos értelemben maga az ember az, aki megedződik, nem az acél. Tudom, hiszen én ilyen embert edző mester vagyok. Gyere, állj védekező állásba! Emeld fel a pajzsodat! Mire eljött a tavasz, és Toghrul tábort bontatott, hogy az ország egy másik részében állítsák fel ismét, a fiatal kimmériai már igen jól bánt minden alapvető fegyverrel. Olyan tehetséges volt a használatukban, hogy többé már nem szenvedte át az éjszakákat az Uldin okozta sebek és horzsolások miatt. Azonban annak ellenére, hogy a mester mindent megtett, amit lehetett, Conan biztatóinak tábora nagyon lassan növekedett. Hogy nézőik szadisztikus hajlamait kielégítsék, az északiak rengeteg különböző módját
találták ki a gyilkolásnak. Conan és ellenfele néha összeláncolva harcolt, egy karnyújtásnyira egymástól, a kezükben rövid tőrrel. A változatosság kedvéért Toghrul és a többi veremfelügyelő a harcosaikat időnként állatoknak öltöztették, szőrös bundákat és sisakokat adtak rájuk, amelyeken szarvak meredeztek, a kezükre és a lábukra pedig fémkarmokat erősítettek. Az ellenfelei azonban nem mindig férfiak voltak. – Ma este egy hybóriaival fogsz megküzdeni – mondta Uldin Conannak az egyik nap. – Miféle népek azok? – kérdezte Conan, aki csak annyit tudott erről az országról, hogy valahol Asgardtól keletre fekszik. – Egyszer láttam egyet, mindketten kerékrabszolgák voltunk, de nem tudtunk beszélni egymással. – A legtöbbjük magas, szikár, világos hajú – felelte a mester. – Veszélyes ellenfelek. Állítólag értenek a varázsláshoz és a boszorkánysághoz. Ez alkalommal Conant és ellenfelét ágyékkötőben meg saruban eresztették a verembe, egyik kezükben rövid karddal, a másikban kerek pajzzsal. Conan csodálkozva látta, hogy egy nővel áll szemben. Ellenfele karcsú volt, hosszú lábú, és csaknem olyan magas, mint ő maga, aki most, hogy elérte felnőtt magasságát, szinte mindenkit lehagyott. A nő holdfényszínű haja vastag copfba fonva pihent a vállán, és apró mellei fedetlenek voltak. Bár ruganyos testét egyfajta érzékiség lengte körül, zöld szemei halálosan hidegen villantak. Ahogyan megragadta a fegyverét, mutatta, nagyon jól érti a mesterségét. Felhangzott a sípszó, és megkezdődött a harc. Az ellenfelek eleinte óvatosan kerülgették egymást, majd összecsaptak. Acél csattant acélon, és puffant tompán a pajzsok bőrén, elnyomva még a nézők fülsiketítő ordibálását is. A harcosnőnek hiába voltak erős karjai, Conan izomzata, amelyet megedzett a kerék és megkeményített a verem, erősebbnek bizonyult. Bármilyen gyors, ügyes és találékony volt is a nő, Conan könnyedén hárította minden ütését. Egy jól irányzott csapás kirepítette a kardot a nő kezéből. Föntről, a padokon ülők felől kiáltás harsant: – Drep! – Azaz: ölj! A nő leengedett karral, mozdulatlanul állt, mintha elszánta volna magát a halálra. Conan tétovázott. A kimmériaiak törvényei szerint, amelyeket mélyen beleneveltek Conanba még kisfiú korában, a férfi legfontosabb feladata, hogy védelmezze a törzs asszonyait és gyermekeit. Ugyanis a kimmériaiak lelkesen legyilkolták egy másik klán férfiait, akikkel harcban álltak, de szándékosan lemészárolni egy nőt, aki semmi rosszat nem tett, hallatlan brutalitásnak számított. Conan bizonytalankodása nem tartott tovább két szívdobbanásnyi időnél. A hybóriai nő villámgyorsan lehajolt, felkapta elejtett kardját, és újult erővel
rontott a férfira. Amikor aztán egy vágás felsértette Conan homlokát, és vér folyt a szemébe, kénytelen volt védekezni. Egy idő után a fáradtság lelassította a harcosnő támadásait. Conan felváltva sújtva a karddal és a pajzzsal, az ellenfelét nekiszorította a verem oldalának. Egy erőteljes visszakezes ütés kettéhasította a nő pajzsát, és belefúródott az oldalába. Amint kibuggyant a vér pirosra festve fehér bőrét, a fiatal nő felkiáltott, és lecsúszott a földre, a kezét a vérző sebre szorította, mintha a belső szerveit akarná visszatartani. Conan hátralépett, és felnézett. Toghrul elkapta a pillantását, a nőre mutatott, majd a keze élét elhúzta a torka előtt. Amikor Conan még mindig tétovázott, a veremfelügyelő megismételte a mozdulatot, ezúttal nyomatékosabban. Az ifjú barbár az összegörnyedt nő fölé hajolt, aki úgy látszott, elvesztette az eszméletét. A kardja a magasba lendült, majd lesújtott. Ezután Conan a kardját a hegyével beleszúrta a földbe, majd lehajolt, megragadta a világos fürtöket, és a levágott fejet felmutatta az aesin törzsfőnököknek. A tömeg elégedetten üvöltött. – Abban a pillanatban – emlékezett vissza a király – gyűlöltem magamat. Ezt a történetet még soha nem mondtam el senkinek, mert ez egyike annak a kevés tettnek, amelyért szégyellem magamat. Igaz, a nő haldoklott, és ez a halál talán könyörületesebb volt, mintha lassan szenved ki, azonban ez akkor is aljas tettnek számít, és nem méltó egy kimmériaihoz. Toghrul volt az, aki erre kényszerített. Minden gyűlöletem őrá összpontosult, és megfogadtam, egy nap még megfizetek neki ezért a szégyenért. Az összevarrt sebhely a szemöldöke fölött, amelyet a hybóriai nő kardja ejtett, csak egyike volt annak a számtalannak, amelyet Conan azon a nyáron szerzett a veremben. Az ifjú barbárból kemény harcos vált, nyers erővel pótolva mindazt, amit a finomabb harcművészetből képtelen volt elsajátítani. Ez azonban aggasztotta Toghrult. Attól tartott, hogy ifjú bajnoka egy nap olyan ellenféllel kerül szembe, aki ugyanolyan erős, mint ő, de ügyesebb nála. Akkor pedig Conant megnyomorítják vagy megölik, ám bárhogy legyen is, számára értéktelenné válik. Így aztán amikor az ősz ismét vörösre és aranyszínűre festette az erdőket, Toghrul kelet felé indult a csapatával, keresztül Hybória fekete síkságain, egy városba, amelynek Valamo volt a neve. Itt élt egy kardforgató mester, akit Toghrul fel akart bérelni, hogy Conant a penge még mesteribb használatára tanítsa. Toghrul a helyi rabszolgapiacon néhány új veremharcost is akart vásárolni, mivel a halál a csapat létszámát az eredeti felére apasztotta. A kéthónapos utat egy jól őrzött karavánban tették meg. Ahányszor letáboroztak, az aesirek és a hybóriaiak odagyűltek Toghrul bajnokát csodálni, aki híressé vált győzelmei és hatalmas ereje miatt. Ezen alkalmakkor a veremfelügyelő meztelenre vetkőztette az ifjú barbárt, és egy forgó emelvényre állította, amelyről négy lánc nyúlt fel a nyakán viselt
bilincshez. A nordheimiek és asszonyaik örömmel fizettek, hogy megcsodálhassák Conan pompás testét. A kimmériai kifejezéstelen, unott arccal viszonozta a pillantásaikat. Feltételezte, jól szórakoznának a nők kacér pillantásai és csábító mosolyai láttán támadt merevedésén, de elhatározta, nem szerzi meg nekik ezt az örömet. Gyűlölte valamennyiüket. Valamóban, Hyrkánia távoli határán a kardforgató mester, Oktar megosztotta titkait a kimmériaival. A fiatalember egész télen gyakorlatozott Oktar irányítása alatt. Mire a tavasz elolvasztotta a tél vastag hótakaróját, Toghrul elégedetten nyugtázta magában, hogy tovább nincs mit tanítani a bajnokának. Itt tartózkodása alatt Conan nagyon sok mindent megtanult erről a keleti vidékről, amelyről eddig szinte nem is hallott. Mint Toghrul kedvenc veremharcosának, gyakran megengedték, hogy az estéket a veremfelügyelő jurtájában töltse, ahol gazdája a Valamóba kereskedni, vagy csak pletykálkodni érkező törzsfőnököket szórakoztatta. Toghrult néha egy-egy turániai is megtisztelte a látogatásával. Ezek szintén a hyrkán törzsből származtak, de megelőzték a társaikat a civilizáció művészeteiben és tudományaiban, s a Vilayet-tenger nyugati partján csillogó városokat emeltek. Conan az idő nagyrészében keresztbe tett lábakkal ült gazdája jurtájának szőnyeggel borított földjén. Azonban ha lehetőség adódott, kérdéseket tett fel ezeknek az idegeneknek a szervezett harc módszereiről. Kérdései elképesztették a parancsnokokat, akik azt hitték, a veremharcosok semmi hasznát nem veszik a stratégiának és a taktikának, hiszen az ő sorsuk úgyis az, hogy egyetlen ellenféllel küzdjenek meg újra és újra, míg egy nap legyőzik őket. Conan rájött, hogy minél többet tud ezekről a dolgokról, annál nagyobb az esélye az életben maradásra. Elkezdett előre tervezni. Nem lesz örökké veremharcos, határozta el. Mivel úgy tűnt, a világ állandó konfliktusok helye, ahol az erősek mindent elvesznek, amit akarnak, elhatározta, hogy közéjük kerül. Egyik alkalommal, miután felcsavarta a hatalmas bőrre festett térképet, amely eddig a szőnyegen volt kiterítve, egy hyrkán generális kérdezgetni kezdte azokat, akik ezen a késő esti órán Toghrul sátrában üldögéltek egy pohár finom fehérbor mellett. – Mi a legjobb dolog az életben? – kérdezte egy selyem nadrágot és ezüstszögekkel kivert piros csizmát viselő turániai hercegtől. Drágakő csillant a lámpafényben, amint a herceg kecses mozdulattal kinyújtotta a kezét.
– A nyílt sztyeppén vágtatni a tiszta, kék ég alatt, egy gyorslábú ló hátán, egy jól idomított sólyommal a csuklódon és a friss, hideg széllel a hajadban. A generális megrázta a fejét, és mosolygott. – Tévedsz, Felség! Te mit mondasz, khitáji? Egy apró, középkorú embernek tette fel a kérdést, aki eddig szinte meg sem szólalt. Conan megértette, hogy az illető Khitájból érkezett, amely ország egy évnyi járóföldre volt keletre. Az apró emberke bőre pergamensárga volt és ráncos, az arca lapos, a szemei mandulavágásúak. Gazdagon hímzett köntöst viselt, amelyet szorosan maga köré csavart a csípős, esti hűvösben. – Én azt mondom – válaszolta lassan –, az életben az a legjobb, ha az ember dicsekedhet a tudásával, megfelelő bölcsességre tett szert, és megtanulta értékelni a költészetet. A generális ismét megrázta a fejét. Ekkor azonban elkapta Conan átható pillantását, aki keresztbe tett lábakkal ült a jurta közepére állított sámlin, meleg tunikában, de megláncolva. A hyrkán generális alig leplezett csodálattal nézett rá. – Mit válaszol az ifjú barbár óriás a kérdésemre? – kérdezte. Conan ajka alig látható mosolyra görbült. – Az életben az a legjobb – felelte –, amikor az ember szemtől szemben áll az ellenséggel, látja, amint forró vére a földre ömlik, és hallja asszonya sikoltását. A generális sötét szemeiben helyeslés csillant. – A verem nem törte meg a bajnokod lelkét, sem az akaratát, ó Toghrul. Vigyázz, mert ez a fiatal tigris egy nap megfordul, és ellened támad! – Ez lehetetlen, hiszen láncokat visel – mondta Toghrul nevetve. Conan egy szót sem szólt, csak kék szemei izzottak fel vad tűzzel. Amikor elérkezett a tavasz, Toghrul ismét tábort bontott. Ez alkalommal nyugat felé indultak, újra átvágva Hybórián Aesir és Vanírföld felé. Most is sok veremharcosa volt, és nyereséges évadra számított a nordheimiek között. A karaván megállt egy Kolari nevű faluban, amely alig volt nagyobb, mint egy keresztúti táborhely. Itt a falu kocsmájában közelről és távolról érkezett kereskedők pihentek meg, mielőtt nekivágtak volna a sztyeppéknek és a tundráknak. Kolari magas hegyek között feküdt, és Toghrul talált egy barlangot a hegyoldalban, ahol a bajnokát elszállásolhatta és mutogathatta. A barlang egykor egy szent remete lakóhelye volt, aki a nemkívánatos látogatók kizárására egy vasrácsot szerelt fel a bejáratra. Toghrul, hogy kényelmesebbé tegye a helyet, falvédőket és párnákat vitetett a barlangba a saját sátrából. Oda zárta be a kimmériait, és mindennap órákon keresztül szedte a pénzt a bámészkodóktól, akik a híres veremharcost akarták látni.
Egyik este, amikor elfogytak a kíváncsiskodók, Conan leült a barlang végébe – hatalmas, izmos teste furcsán mutatott a puha párnákon –, és a gyertya lángjánál egy irattekercset kezdett böngészni. Nagyjából megtanulta a hyrkán írást, és most összevont szemöldökkel, lassan mozgó szájjal betűzgette a pókhálószerű jeleket. A tekercsen egy szerelmes vers állt, amely zavarba ejtette az ifjút annak ellenére, hogy a legtöbb szót megértette. Soha életében nem hallott még ilyen érzelgősséget. Hirtelen Toghrul hangjára kapta fel a fejét. A veremfelügyelő egy karcsú, fiatal nővel alkudozott, akinek a testet finom köpeny fedte. A ruhája, az ékszerei és magabiztos fellépése előkelőséget sugalltak. Abból a néhány szóból, amit Conannak sikerült elkapnia, azt vette ki, hogy a nő szerelmi partnerként óhajtja igénybe venni a szolgálatait aznap éjszaka. Meglepetten nagy levegőt vett, mert az ilyesmi teljesen ismeretlen volt a kimmériai törzsön belül. Meglepetése azonban hirtelen haragba csapott át arra a gondolatra, hogy a gazdája még ilyen formában is hasznot akar húzni rabszolgája testéből. Toghrul elvette a pénzt, kinyitotta a vasrácsot, de csak annyira, hogy a lány beférjen a résen, majd gyorsan ismét bezárta. Ahogy a fiatal nő leengedte a válláról a köpenyét, és tétován megindult Conan felé, a kimmériai szeme fel-le járt a karcsú, áttetsző ruhát viselő testén. A vére hevesen dobolt a fülében, ahogy felállt, hogy üdvözölje a fiatal nőt. Ekkor azonban észrevette Toghrult, aki vigyorogva állt a vasrács túlsó oldalán, és csillogó szemmel bámult befelé. – Mire vársz? – mordult fel Conan. – Hogy lássam a szereplésedet, kimmériai – vihogta a veremfelügyelő. – A kilencedik pokolba veled! – hörögte Conan. – Addig úgysem történik semmi, amíg itt mereszted a szemed! Most a lány is megszólalt könnyű, magas hangon. – Igen jól megfizettelek, uram. Most menj el! Ez parancs! Ahogy Toghrul csalódottan vállat vont, és elvonult, Conan így szólt a lánynak: – Most pedig hölgyem, meg kell nekem mutatnod egy-két dolgot. Az emberölésben már nagy gyakorlatom van, de ez a fajta harc teljesen új a számomra… A telihold már aláhanyatlott az égen, amikor egy halk hang törte meg Conan álmát. Félkönyékre emelkedett, és belebámult a sötétbe. Halvány fény hatolt át a vasrács rúdjai között; a hold fénye. A táj vöröses derengésben fürdött. Nehéz csend feküdt a világon, mintha a Természet visszatartaná a lélegzetét, és várna. A Conan mellett alvó lány megmozdult álmában.
A kimmériai nem tudta, mi ébresztette fel, azonban vad ösztönei valami közeledő veszélyre intették. Gyorsan a ruhái után nyúlt, és magára kapkodta azokat. Valahol egy kutya ugatott, majd egy másik. Hamarosan minden hallótávolságon belül lévő kutya gyászos vonyításba kezdett. Egy ló nyerített, majd Conan hallotta, hogy több is felnyerít. Szamarak üvöltöttek és tehenek bőgtek a legelőn. Úgy tűnt, az egész állatvilág valami közeledő katasztrófára figyelmeztet. Hirtelen megremegett a föld. Az elfojtott morgást hangos dübörgés váltotta fel. A föld megnyílt. Sziklák gurultak le a barlang bejárata mellett és végig a hegyoldalon. A lány felébredt, és sikoltozva hívta a szeretőjét, de Conan teljesen felöltözve a barlang bejáratát elzáró vasrácsot markolta, a másik kezét pedig a kőfalnak támasztotta. A föld hevesen remegett és rázkódott alatta. Ahogy ott állt, hirtelen azok a legendák jutottak eszébe, amelyeket az apja mesélt neki, a föld mélyében lakó óriásokról, s azon tűnődött, vajon nem az óriások egyike okozta-e a katasztrófát. A dübörgés egyre hangosabb lett, és Conan odakiáltott a reszkető lánynak, sürgetve, hogy csatlakozzon hozzá. Kolari felől velőtrázó sikoltások érkeztek a szél szárnyán, amint az emberek rémülten, egymás hegyén-hátán rohantak ki a düledező házaikból. Conan és a lány mögött a barlang mennyezetének egy része fülsüketítő robajjal beomlott, kőporral telítve meg a levegőt. Ahogy Conan szitkokat mormolva a rácsot feszegette, amely fogva tartotta őket, a föld megnyílt a lába alatt. Egy vonal, mint egy fekete villám indult meg cikk-cakkban a sziklán, amelybe a vaskapu sarkai illesztve voltak. A kapu Conan egy kétségbeesett rántására kimozdult az alsó sarkából. Még egy rántás, és teljesen kint volt. – Kifelé! – kiáltott rá a lányra, miközben próbálta elfordítani a nagy vasrácsot. A lány átpréselte magát a keskeny nyíláson, és sikoltozva elfutott az éjszakába, köpenyét és finom ruháit meztelen testéhez szorítva. Egy újabb erőteljes rántással Conan kitépte a rácsot a sziklából, és lehajította a hegyoldalon. A föld hevesen rázkódott, és vibrált a lába alatt, míg kitámolygott a holdfénybe, s a szeme elé tárult a vidék látványa. Kolari házai a földdel lettek egyenlők; a parasztok tehetetlenül, fejvesztve rohangáltak fel és alá, mint a hangyák, ha széttapossák a fészküket. – Conan! – szállt felé Toghrul hangja. – Conan! Segíts! Jóval lejjebb, a hegy lábánál Conan megpillantotta a veremfelügyelő fejét, amely egy széles repedésből kandikált ki. Látta, hogy a föld megnyílt a hyrkán lába alatt, és a válláig elnyelte. Láthatóan beszorult a nyílásba, és képtelen volt magát kiszabadítani. – Húzz ki innen! – kérte a veremfelügyelő. – Miért tenném?
– Arannyal fizetek! Visszaadom a szabadságodat! Csak most az egyszer ments meg! – A szabadságomat? – Conan hátravetette a fejét, és felnevetett… először azóta, hogy a vanírok tíz hosszú évvel ezelőtt foglyul ejtették. – A szabadságom már az enyém. Maradj ott, ahol vagy, te disznó! Ha pedig a föld teljesen elnyel, akkor jó utat neked! Conan megfordult, és otthagyta. A holdfényben egy facsoport felé tartott, amely egy távolabbi domb tetején sötétlett. Nem rendelkezett sem felszereléssel, sem fegyverrel, és fogalma sem volt, hogy merre tart, de annyit tudott, hogy délen melegebb van. Mögötte Toghrul könyörgő hangja iszonyú sikoltássá vékonyodott, amint egy utolsó lökés hatására a repedés, amely fogva tartotta, teljesen elnyelte. Conan nem látott senkit – sem élőt, sem holtat – arrafelé, amerre haladt, csak később egyetlen hyrkán harcost, egy kidőlt fa alatt. A fa eltörte a harcos gerincét. Conan letérdelt, és néhány dolgot elszedett a halottól, amelyre szüksége volt; a csizmát, a tűzszerszámot, egy tőrt, a köpenyt és egy zacskó pénzt. Elvette még a férfi tegezét és íját is annak ellenére, hogy a kimmériaiak nem nagyon ismerték az íjat, s Conan soha nem tanult meg lőni. – Úgysem lesz rájuk szükséged a Pokol vörös bugyraiban, hyrkán – mondta vidáman –, nekem pedig még hasznomra lehetnek, mielőtt követlek téged. – Ezzel felöltötte a halott férfi ruháit, és belépett a rak közé. Amikor a hajnal első sugarai feltűntek a keleti égen, Conan meggyorsította a lépteit, és dél felé vette az útját.
IV. A BOSZORKÁNY A síkság dél felé nyújtózott az ón színű ég alatt. Itt-ott fekete foltok tarkították, ahol a szél elhordta a havat róla, felfedve a meztelen földet. Conan megállt, és visszanézett arra, amerről jött. A fülét hegyezve ismét hallotta az árulkodó vonyítást, és tudta, a farkasok még mindig követik a nyomát. A távolból újra felhangzott hátborzongató énekük. Conan felmordult, összeszorította a fogait, és szorosabbra húzta magán a medvebőr bundát. Bárcsak találna ezen a kietlen, lapos vidéken egy sziklás helyet, ahol védekezés közben nekivethetné a hátát valaminek, mert akkor végre szembeszállhatna az üldözőivel. A kimmériai komoran megfordult, hogy folytassa az útját, azonban a mozdulatlan, fémesen áttetsző ködben alig látott valamit a környezetéből. Éles barbár szeme hiába kutatott menedék után az éhes farkasok elől. Végül azonban mégis talált valamit. Egy mélyedés volt csupán, egy ránc a föld bőrén, de körülötte néhány nagyobb szikla állt. Ennek az emelkedőnek a
tetején akart szembeszállni velük, mert a vadállatok itt csak egyesével, legrosszabb esetben párosával ronthattak rá. Ahogy megindult felfelé a sziklák között, csizmás lába megcsúszott egy jégfolton. Hideg szél támadt, és belekapaszkodott a köpenyébe, mintha vissza akarná tartani. Conan azonban állhatatosan mászott tovább, és egy keveset haladt is. Amikor végre megállt, hogy kifújja magát, hátrafordulva egy tucat hatalmas, sötét bundás árnyékot látott közeledni. A farkasok szemei az egyre sűrűsödő homályban úgy izzottak, mint a parázsló szén. Látva, hogy a zsákmányuk megpróbál elmenekülni, a csorda heves morgásban tört ki. Mielőtt a vezérük elérte volna a kőrakás lábát, Conan talált egy sima oldalú sziklát a domboldalon. A szikla alakja furcsán szimmetrikus volt, mintha valami elfelejtett faj művésze faragta volna ki, és helyezte volna ide jelként. Conan azonban ezzel most nem törődött; a szikla olyan dolgot jelentett a számára, aminek védekezés közben nekitámaszkodhatott, hogy megvédje a hátát a támadóitól. A farkasok morogva és nyüszítve nyomultak felfelé a sziklák között, próbálva megverni karmos lábaikat a göröngyös domboldalon. Az egyik előrevetette magát, hogy belemarjon a kimmériai lábába, Conan azonban a tőrének egy gyors mozdulatával mélyen belevágott az állat pofájába. A farkas fájdalmas üvöltéssel zuhant vissza, másodpercnyi pihenőt hagyva a prédájának. Conan, ahogy lassan oldalt araszolt a függőleges szikla előtt, biztosabb támaszt keresve a lábainak, az ujjai egy hasadékot találtak a sziklában. Egy gyors pillantást vetett, és látta, hogy a sötét nyílás pont akkora, hogy egy ember oldalt fordulva beférhet rajta. Ha már bent lesz a nyílásban, bármilyen szűk legyen is, Conan tudta, hogy előnyben lesz az üldözőivel szemben. Könnyedén, mint egy párduc becsúszott a sziklarepedésen, a bundája azonban beleakadt egy kiszögellésbe, és leszakadt a válláról. A nyíláson keresztül látta, amint a farkasok rávetik magukat a medvebőrre, és darabokra szaggatják. Valamilyen okból, amit Conan még csak nem is sejtett, az állatok meg sem próbálták követni a repedésbe. Abból, ahogyan kint vonyítottak és kaparták a földet, a kimmériai megérezte, hogy bár iszonyú éhesek, nem mernek belépni ezen a titokzatos kőkapun. Amikor megfordult, Conan egy sokkal nagyobb térben találta magát, mint amilyenre számított. Egy kőfalú négyzet volt, amelynek a padlója is kőből készült. A falak és a padló szabályossága azt a kényelmetlen érzést keltette az ifjú barbárban, hogy a kamrát intelligens lények, emberek vagy mások készítették. Tapogatózva megindult a sima falak mentén, majd egy nyíláshoz érkezett, ahonnan egy csiszolt lépcsősor indult le a még sötétebb mélységbe. Lassan megindult a lépcsőn. Az alsó szinten a padlót mindenfelé hulladék borította, szétmállott szövetek kemény tárgyakkal keveredve, amelyeket Conan a sötétben nem
tudott azonosítani. Felvett egy maréknyit a hulladékból azon tűnődve, hogy vajon éghető anyag-e. Elővette a tűzszerszámot, amelyet a halott hyrkánnál talált. Nemsokára apró láng lobbant a kezében, mert a szövet száraz volt és könnyen meggyulladt. Ennél a halvány, narancsszínű lángnál Conan meglátta, hogy a falakat simára csiszolt domborművek borítják, amelyek bizarr alakokat és számára ismeretlen formákat ábrázolnak. Megvizsgálva a padlót, számtalan csontot és koponyát látott, egykori emberek maradványait. A csontok tiszták és szárazak voltak, a hús már régen lemállott róluk. Ahogy szemeit erőltetve a helyiség távolabbi vége felé pillantott, egy hatalmas trónszéket fedezett fel, amely márványból, alabástromból vagy valami más opálos színű kőzetből készült. Ezen a trónon egy óriási harcos csontváza ült, talpig furcsa mintázatú rézpáncélba öltözve, amelyet az idő zöldesre színezett. Conan úgy saccolta, hogy az egykor élt emberek, akiknek a csontjai a padlón hevertek, fele olyan magasak lehettek, mint ő, és talán egy régen elfelejtett faj tagjai voltak. Egy combcsontból és némi rátekert málladozó szövetből készült fáklyával világítva Conan megindult a páncélos alak felé. A nehéz sisak alatt a koponya arcára mintha néma sikoly fagyott volna. A páncélos csontváz térdén keresztbe fektetve egy nagy kard feküdt málladozó bőrhüvelyben, amelyből helyenként kilátszott a fém. A markolatot és a keresztvasat kísérteties formák díszítették, kétségkívül egy mester kezének a munkái. Conan felvette a kardot. Az ujjai érintésére a hüvely porrá omlott, és rézdíszei halk csörrenéssel hullottak a padlóra. A kimmériai hosszú vaspengét tartott a kezében, amelyen helyenként barnás pöttyök látszottak, de jelentősen nem károsított a rozsda. Az éle, ahogy Conan kipróbálta, még mindig borotvaéles volt. A kimmériai szemei elfelhősödtek a szívéből feltörő fájdalmas emlékek hatására, miközben a penge tökéletes vonalát és a markolat díszeit simogatta. Eszébe jutott a nagy acélkard, az apja utolsó műve. Megrázta magát elhessegetve az emléket, és a kard súlyát kezdte meregetni. Bár nehéz volt, olyan tökéletesnek találta az egyensúlyát, mintha kizárólag az ő karja számára készült volna. A feje fölé emelte a kardot, és érezte, amint az izmai erővel telnek meg, és a szíve hevesebben kezd dobogni. Egy ilyen pengével egy harcos bármit elérhet. Egy ilyen pengével egy barbár rabszolga, egy halálra ítélt veremharcos is felküzdheti magát a világ uralkodói sorába. Teljesen elmerülve az álmokban, amelyeket a csodálatos fegyver ébresztett barbár szívében, Conan nagyot sújtott vele a levegőbe. Ahogy az éles kard keresztülhasította a halálkamra levegőjét, Conan a kimmériaiak csatakiáltását hallatta. A hangja tisztán és élesen csengett, többször körbejárva a kamrát, megzavarva az árnyékokat és az elporlott maradványokat. Az ifjú barbár elragadtatásában nem gondolt arra, hogy egy
ilyen kihívás olyan gondolatokat és érzéseket éleszthet fel, amelyek több száz éve itt nyugszanak azoknak a csontjai között, akiké ezek a gondolatok voltak. Conan hirtelen egy válasz csatakiáltást hallott. Olyan volt, mintha nagyon távolról, a szél szárnyán érkezett volna. A kamrában azonban meg sem mozdult a levegő. A kimmériai felemelt karral mozdulatlanná merevedett. Talán a farkasok üvöltöttek? Az őrült ordítás ismét felhangzott, most azonban olyan közelről, hogy csaknem megsiketült bele. Conan villámgyorsan megpördült. A haja az égnek meredt, az ereiben megfagyott a vér. A halott ember élt és mozgott. A csontváz lassan felkelt a márványtrónról, és a fiatal kimmériait nézte. Eddig üres szemgödrei most valami démoni tűzzel teltek meg. Csont súrlódott csonthoz olyan hangot hallatva, mint amikor faágak recsegnek a viharban, és a borzalmas, vigyorgó csontváz megindult felé. Conan a rémülettől teljesen megbénult. A csontkéz hirtelen kinyúlt, megpróbálva kikapni a kardot Conan kezéből. A kimmériai még mindig halálra rémülten, lassan hátrálni kezdett. A kamra csendjét csak Conan szaggatott lélegzetvétele és a padlón kopogó csontok zaja törte meg. Conan háta nekiütközött a kamra falának. Annak ellenére, hogy veremharcos volt, készen megküzdeni akár emberrel, akár állattal, nem félve sem a fájdalomtól, sem a halálos ellenségektől, mégis barbárnak számított, és mint minden barbár, rettegett a sír borzalmaitól és a poklot benépesítő szörnyű lényektől. A kezében tartott fáklya egyre halványabban pislákolt. Kint egy farkas üvöltött. Ettől az ismerős hangtól Conan rémülete egy szempillantás alatt elolvadt, mint tavasszal a hó. Nagyot suhintott a karddal, és lemetszette az egyik csontkezet. Villámgyorsan oldalt fordult, és a halvány fényben a lépcsőt kereste, amelyen lejött. A sisakos koponya követte. Conan gyors, erős ütésekkel védte magát. Végül ráakadt a keskeny lépcsőre, fellépett az első fokra, és nagy erővel beleszúrt a rozsdás páncélba. A kardja áthatolt a csupasz bordák között oda, ahol egy élő szív dobogott volna. A sétáló csontváz egy halk sóhajjal, amely alig volt hangosabb, mint egy falevél zörgése az őszi szélben, lépés közben mozdulatlanná merevedett. A hatalmas alak megfordult, két rogyadozó lépést tett a trónszék felé, és összeesett. A helyén egy halom csont és por maradt. A sisak, amikor földet ért, nagyot kondult, mint egy törött harang. A következő pillanatban a fáklya egy utolsót lobbant, és kialudt. A kimmériai egy percig hitetlenkedve meredt bele a sötétbe. Képtelen volt felfogni, hogy természetfeletti ellenfele valóban meghalt, és a kard az övé. Ezután megfordult, és készenlétben tartva a kardot, megindult felfelé a lépcsőn. Amikor Conan kilépett a holdfénybe, látta, hogy a farkasok még mindig ott várják. Üvöltve vetették magukat feléje, vörös nyelvük kilógott a
pofájukból, hegyes fogaik csattogtak. A kimmériai halványan elmosolyodott, megállt a nyílásban, és a feje fölé emelte a kardot. Amikor az első vadállat rárohant, Conan vízszintesen csapott egy nagyot. A kard a levegőben érte az állatot, és messze elrepítette. A farkas a földet érésekor már régen döglött volt. Mielőtt a kimmériai felemelhette volna kardot tartó karját, hogy ismét lesújtson, egy másik farkas ugrott neki tátott pofával. Conan a hold fehér fényénél célzott, és a pengét az állat nyitott pofáján keresztül a torkába döfte. A farkas lábai vadul kaparták a földet, amint megpróbált szabadulni a pengétől. Ebben a pillanatban egy harmadik farkas ugrott Conanra oldalról, próbálva a lábába marni. Mivel a kardja még mindig a másik állat torkában volt, Conan nagyot rúgott, éppen időben, így orron találta a támadóját. A vadállat fájdalmas ordítással hátrált, de a következő pillanatban újra ugrott. Eközben Conan kiszabadította a kardját, és egy vágással kettéhasította a farkas koponyáját. Most hogy három társuk elpusztult, a farkasok visszavonultak. Nyüszítve, behúzott farokkal oldalogtak el, és hamarosan teljesen eltűntek a gomolygó ködben. Conan a hosszú és fáradságos éjszakát a fennsík sziklái között töltötte, két veszélytől is tartott egyszerre: egyrészt az éhes farkasok, másrészt a közeli barlangban látott csontváz támadásától. Amikor a szürke hajnal elérkezett, a kimmériai megnyúzta a három farkast, és az irhájukat összekötve, hevenyészett bundát készített magának a hideg ellen. A hús egy részét megsütötte, és kéjes élvezettel befalta, a többit becsavarta az egyik farkas lábának a bőrébe, hogy hosszú, délre tartó útján legyen mit ennie. A kardot a halott hyrkán harcos övével a hátára kötötte. Amikor mindezzel elkészült, elhagyta a sziklák menedékét, és megindult dél felé. Három nappal később az alacsony tundrát lágyan hullámzó, cserjéssel borított dombvidék váltotta fel. A lába alatt a talaj puha volt az olvadó hótól, és a domboldalakról tisztavizű patakok futottak a tundra felé. A távolban egy lágy füstoszlop emelkedett az ég felé. Conan megindult a füst irányába, és a tisztásra érve egy kőfalú, fűvel benőtt tetejű kunyhót látott a domb oldalában. Furcsa szögben felállított, faragott oszlopok meredtek az égnek a kunyhó körül, gyatra kerítésként szolgálva. A ház körül álló sziklákba valaki grimaszoló és kiabáló emberi arcokat faragott. Conan primitív ösztönei azt súgták, itt valami természetfelettivel van dolga; szinte érezte az ezekből a titokzatos oszlopokból és faragványokból áradó gonosz erőt. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva állt, s a barbár megindult felé olyan halkan és óvatosan mozogva, mint egy vadászó leopárd. Hirtelen mozdulatlanná
dermedt a csodálkozástól; egy görnyedt, rongyos alakot látott egy nagy sziklához láncolva. Egy férfi volt, alacsony, görbe lábú és csaknem meztelen, aki egy sérült állat pillantásával méregette az idegent. Mozdulatlanul és némán, mint a szikla, amelyhez láncolták, az alacsony férfi egy pillanatra sem vette le a mandulavágású, fekete szemét Conanról. Hirtelen egy csengő, tiszta hang szakította félbe Conan vizsgálódását, aki a meglepetéstől összerezzent. – A tűzben melegség van. – A hang lágyan szólt és hívogatóan. Conan felnézett, és egy női alak körvonalait pillantotta meg a kunyhóban égő tűz által megvilágítva. Formás teste, amely a házának ajtajához támaszkodott, veszélyes, de hívogató titokzatosságot sugárzott. Bágyadt, mosolygó pillantását végighordozta az ifjú kimmériai erős testén, és a szemeiből annyi érzékiség áradt, ami felért egy simogatással. – Szeretnél megmelegedni a tüzemnél? – Hosszú, fekete haja által keretezett arca már túl volt a fiatalság virágán, de mégis volt benne valami lenyűgöző szépség, amely oly ősinek tűnt, mint maga az idő. Conan tétovázott, mire a nő titokzatos mosollyal megfordult, és belépve a házba egy marék tamariszkusz virágot szórt a lángokba. Conant vonzotta a nő könnyed viselkedése és a tűz fényében ragyogó ovális arca, így aztán fogta magát, s belépett a kunyhóba. A tűz fellángolt, és vöröses fényénél Conan szemügyre vette a helyiséget. A kőfalakat állatbőrök díszítették, a padlót pedig valami különlegesen puha szőr borította, egy olyan állaté, amelyet a kimmériai nem ismert. Furcsa koponyák lógtak a két oszlopon, amely a tetőt tartotta – hatalmas agyarú medvék, nagyfogú macskák és egyszarvú vadállatok koponyái. A nő a tűz előtt megterítette az asztalt. Volt itt árpakenyér, kecskesajt, egy tál szárított gyümölcs és egy nagy kancsó friss tej. Intett a férfinak, aki hálásan elfogadta a meghívást. Conan evés közben felnézett, és látta, hogy a nő az oszlopnak támaszkodva őt figyeli. Telt ajkain enyhén csodálkozó mosoly ült. – Északról jöttél – mondta furcsa torokhangon. A nő tekintetétől zavartan Conan gyorsan elfordította a pillantását. A keze a mellette heverő kardra csúszott. – Kimmériai vagyok – válaszolta. A nő észrevéve a férfi nyilvánvaló zavarát, hangosan felnevetett. – Rabszolga vagy! Azt hiszed, nem ismerek fel egy rabszolgát a pillantásáról? Barbár rabszolga! Kényelmetlen csend támadt. Azután a nő hátrasimítva hosszú, fekete haját, nyugtalanító, érzéki léptekkel keresztülvágott a szobán. Az árnyékával kapcsolatban – ami nem egészen ott volt, ahol lennie kellett volna – valami zavarta a barbár ifjút. – Merre tartasz, kimmériai? – kérdezte a nő. Conan vállat vont.
– Dél felé. – Miért? – kíváncsiskodott tovább a nő a mosolyában némi gonoszsággal. Conan gyors pillantást vetett rá. – Azt mondjak, ott melegebb van, és nem foglalkoznak az idegenekkel. Különben, aki tudja kezelni a kardot, mindenhol talál munkát. A nő a tűz fölé hajolt, és egy marék furcsa port szórt a forró parázsra. A láng hirtelen magasra csapott, majd elhalványult. A nő mosolyogva tanulmányozta a parazsat, majd megszólalt: – Arany, nők, tolvajlás… ez a civilizáció! Mit tud egy ilyen vadember, mint te, a civilizált életről? De ez nem számít. A gerincedet nemsokára felszegezik egy fára. A nő egy kupa bort töltött a barbárnak, majd egyre fokozódó szexuális érdeklődéssel kezdte méregetni. Puha köntöse alatt kerek mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, amint egyre szaporábban szedte a levegőt. Sötét szemei mélyén furcsa fény villant, és a tűz lángja megvilágította formás kezét, amint egyre fokozódó izgalommal simogatta saját combját. Conan zavartan bámult bele a boroskupájába. A folyadék felszíne fényes ezüstként csillogott. Majd nagyot kortyolt a sötét borból, és a teste azonnal válaszolt a nőből sugárzó vágyra. Azonban továbbra sem bízott benne. Nem tudta volna megmondani miért, hacsak nem azért, mert volt ebben az asszonyban és a lakhelyében valami különös. A nő mosolya most lehervadt az ajkáról, és az arca hirtelen olyanná vált, mint egy fagyos maszk, levetkőzve minden csábító melegséget. A szemeiből pedig, igaz, csak egy pillanatra, eltűnt minden emberi vonás. – Megmondták, hogy jönni fogsz… – Úgy sziszegett, mint egy kígyó, közben foszforeszkáló szemeit egy pillanatra sem vette le az ifjú barbárról. – Észak felől, mondták… érkezik egy nagyerejű ember. Hódító, királyok legyőzője, aki egy nap megszerzi a trónt magának, és megvédi a háborúk vérvörös hullámaitól. Olyasvalaki, aki sarus lábával eltapossa a föld kígyóit… – Kígyók? Kígyókat mondtál? – Conan hangja éles volt, mint a borotva, és a pillantása megkeményedett. A nő visszanézett rá. – Mit keresel délen, barbár? Mondd meg az igazat! – Egy zászlón… vagy pajzson vagy esetleg mellvérten… két kígyó egymással szemben, a farkuk összefonódva. – Az emlék hatására Conan kezei ökölbe szorultak. – Egy fekete napot tartanak – tette hozzá a nő bólintva. – Tudod, miről beszélek? – Conan felugrott, és megragadta a nő karját. Az könnyedén kicsúszott a férfi szorításából; árnyéka nem követte elég gyorsan. – Igen, tudom. De ennek a titoknak ára van, barbár. – Nevezd meg! – mordult fel a kimmériai.
A nő telt ajkai mosolyra húzódtak, szélesre tárta a karjait, és a férfi felé lépett. Conan vére hevesen dobolt az ereiben, amikor magához ölelte, s a mellkasán megérezte a kerek mellek enyhe nyomását. A nő izgatottan próbált megszabadulni a ruháitól és Conant is levetkőztetni. A férfi minden ellenállása szertefoszlott, és átadta magát a szenvedélynek. Meztelen testük fényesen csillogott a tűz fényében, amint a nő kéjesen vonaglott mellette, a lehelete szinte perzselt a vágytól. Conan hevesen reagált. Az érzelmei kitöröltek minden gondolatot az agyából. Érezte, amint a nő ujjai végigkarmolják a hátát és vadul beletúrnak gubancos hajába, azonban a szenvedély teljesen a hatalmába kerítette. Ahogy a csúcshoz közeledett, a nő halkan felmordult. Egy üzenetet suttogott a férfi fülébe, amely semmivel sem volt gyengédebb, mint a mód, ahogyan szeretkezett. – A zamorai Shadizarban, a világ keresztútjainak találkozásánál megtalálod, amit keresel. De nagy bolond vagy, ha odamégy… Csak a bolondok keresik a saját halálukat… Ezután mindkettőjük testét vad gyönyör rázta meg. Valami, fogalma sem volt, hogy mi, arra indította Conant, hogy egy szívdobbanásnyi idővel később kinyissa a szemét. Az előző pillanat szenvedélyét iszonyat váltotta fel. – Crom! – lehelte. Ahogy nézte a karjában tartott nőt, annak fehér fogai hosszú farkasfogakká nyúltak. A szája és a mellbimbói sötétkékké változtak, s a kezek, amelyek a vállát ölelték, hatalmas ragadozómadár karmokká alakultak át. Sötét füst szállt fel sziszegve a disznópofává változott arc orrlyukaiból, és a nyelv, amely kinyúlt a szájából, kígyónyelv volt. Conan, aki egy perccel korábban szerelmes ölelésben feküdt, most a halál karjaiban találta magát. Megpróbált kiszabadulni az iszonyatos lény szorításából, akinek végtagjai vasbilincsekként tartották fogva, mint egy óriáskígyó gyűrűi. És amikor felnyitotta a szempilláit, Conan azon vette magát észre, hogy egy túlvilági nőstény gonosz szemeibe néz. Érezte, az ereje távolról sem elég, hogy elkerülje a sorsot, amely reá vár. Hirtelen eszébe jutottak a verembeli edzések és a trükkök, amelyeket Uldintól tanult. Felhagyott az ellenállással, és hagyta, hogy a démonnő még erősebben szorítsa. Hirtelen, minden erejét összeszedve átfordult, és a nővel együtt a tűz felé kezdett gurulni, belenyomva a gonosz lény hátát a lángokba. A nő hosszú hajfürtjei, amelyek most kígyókként tekeregtek, sziszegve tüzet fogtak. A szörnyeteg visítva próbált felugrani a táncoló lángokból, majd hirtelen zsugorodni kezdett, és megfeketedett. Színes szikrák robbantak a mennyezet felé. Az elhamvadt testből egy súlytalan tűzgömb emelkedett fel, s körüllebegett a szobán, egy pillanatra megvilágítva a falon lógó állatbőröket és a koponyákat. Az ajtó hirtelen kitárult, mintha valami láthatatlan kéz tépte
volna ki a helyéből, és a tűzgömb kisuhant az éjszakába. Gyorsan távolodott, míg végül egy hangos sikoltással semmivé foszlott. Conan az iszonyú feszültségtől elgyengülve és hideg verejtékben fürdő testtel térdre esett, s a ruhái után kezdett tapogatózni. – Crom! – kiáltott fel, majd hosszan káromkodott. Az égő hús bűzét hamar kiseperte a nyitott ajtón beáramló éjszakai szél. A tűz alig parázslott. Ahogy Conan odalépett az ajtóhoz, hogy becsukja, így zárva ki a hideg szelet és a sötét órák gonosz teremtményeit, pillantása egy görnyedt alakra esett, akinek a szeme vörösen izzott a sötétben. Conan a boszorkány okozta rémületében teljesen megfeledkezett erről a szerencsétlen alakról. – Ételt! – nyögte a rab. – Éhen halok, barbár! Napok óta nem ettem semmit. – És ki mondta, hogy most enni fogsz? – mordult fel Conan. – Mit csinálsz te itt? – Vacsora vagyok a farkasoknak, a boszorkány kedvenceinek. Megbabonázott, és ideláncolt. Nem kérek mást, csak adj egy kis ételt, hogy legyen erőm férfiként harcolni, ha jönnek a farkasok. – Ki vagy te? – kérdezte Conan. Az apró ember kihúzta magát, és nyomorát meghazudtoló öntudattal válaszolt a kérdésre. – Szubotáj vagyok Hyrkániából, a Kerlait törzsből. Boldogabb napjaimban íjász, orgyilkos és tolvaj voltam. Conan szemügyre vette a hyrkánt. Alacsony volt és olyan sovány, mint egy kóró. A feje meg a vállai kitartást, vakmerő bátorságot és őszinteséget sugalltak, s ez tetszett Conannak. Ez egy olyan ember, gondolta, aki lehet, hogy belehazudik a képedbe, de soha nem támadna hátba. Az apró, fekete szemek reménykedve követték minden mozdulatát, amint Conan átkutatta a kunyhót, megtalálta a kulcsokat, és a felkelő hold fényénél kinyitotta a bilincseket. Az apró ember mosolyogva indult az ajtó felé, közben pedig a csuklóit dörzsölgette. – Egyél és igyál! – intett Conan. Amíg Szubotáj Conan vacsorájának a maradékán rágódott, és felhajtott egy kupa bort, a kimmériai körbejárta a kunyhót, s kiválasztott néhány dolgot; olyanokat, amelyekre szüksége volt és olyanokat, amelyek megtetszettek neki: egy ezüsttel kivert övet, egy bőrhüvelyt a kardja számára, egy drágakövekkel kirakott karkötőt, egy pár különleges mintájú fülönfüggőt és egy nehéz csuklyás köpönyeget, a lassan bűzleni kezdő farkasbunda helyett. A hajnal érkeztét csupán egy halvány csík jelezte a horizonton, amikor Conan szélesre tárta a boszorkány kunyhójának az ajtaját, hogy szétnézzen.
Ezüst fény csillogott a frissen hullott havon, amely ha felkel a nap, azonnal elolvad, de most királynői köntösbe öltöztette a földet. Az ifjú barbár mélyen belélegezve a friss hajnali levegőt, alig várta, hogy a háta mögött hagyhassa ezt a gonoszsággal átitatott helyet. A társához fordult, aki a térdeit átkulcsolva üldögélt a parázs mellett. – Most, hogy szabad vagy, merre mégy? – kérdezte. – Zamorába – válaszolta a hyrkán vigyorogva. – Fővárosa, Shadizar a tolvajok városa, én pedig tolvaj vagyok. – Nekem azt mondtad, harcos vagy – nézett Conan az apró emberre gyanakvó pillantással. – Az őseim generálisok voltak. A háborúzás lényege a félrevezetés, így aztán végeredményben én is ezt teszem azzal, hogy a tolvajlás művészetét gyakorolom. – Szubotáj csillogó szemmel, mosolyogva nézett Conanra. – Azt mondják, nem egészséges foglalkozás. – És te mit csinálsz, kimmériai? – Gyilkolok. Szubotáj nevetése betöltötte az egész kunyhót. – Hát, mindenesetre vérmesebb foglalkozás, mint a tolvajlás. Azonban a jövője sokkal korlátozottabb. A tolvajokat ritkán fogják el, és még ha el is fogják, legfeljebb megverik. De a gyilkosokat keresztre feszítik. – Akkor belőled hogyan lett farkaseledel? – Nem tudtam, hogy akit meg akarok lopni, az egy boszorkány. Engem is behálózott ugyanúgy, mint téged. Most azonban, hála neked, már nincs szükségem rá, hogy lopjak. Conan kiállt az ajtóba, és a tájat nézte, míg Szubotáj átkutatta a boszorkány holmijait. Kiválaszott magának egy szőrmeköpenyt, egy íjat és hozzá nyílvesszőket, meg egy díszes kardot. Conan helyeslően figyelte, amint a hyrkán a maradék ételt besepri egy zsákba, és a vállára veti. Együtt léptek ki a kunyhóból. Előttük lágyan hullámzó, hajnali fényben fürdő dombok terültek el. – Én is Zamora felé tartok – jegyezte meg Conan kurtán. – Akkor megyünk együtt? – kérdezte Szubotáj. – Jó, ha van az ember mellett egy barát, ha baj van. Conan lenézett az apró emberkére, és megvonta a vállát. – Ismered a Zamorába vezető utat? Szubotáj bólintott. Conan vállára akasztotta az íját. – Akkor induljunk!
V. A PAPNŐ
A zamorai Shadizarba vezető út hosszú volt és fáradságos. A vándorok feje fölött, ameddig a szem ellátott, az üres égbolt nyújtózott nap mint nap ugyanolyan kéken és tisztán; éjszakánként pedig fekete bársonyként, amelyen a bőkezű istenek egy marék gyémántot szórtak szét. A lábuk alatt egy ritkán járt ösvény kanyargott, amely a sík préri és a lágyan hullámzó dombok lábainál futott. Itt a csupasz föld a napégette füvön kívül semmivel sem büszkélkedhetett. Csupán egy-egy bokor törte meg időnként a sztyeppe egyhangúságát. Conan és Szubotáj megfeszített tempóban vágtak keresztül ezen az üres földön, amely gyorsan falta a mérföldeket, így az apró embernek gyakran csaknem futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani a kimmériaival. Néha rohantak. Máskor Conan lazán szökellve haladt, a hyrkán pedig ott pattogott mellette. Egyszer, amikor déli pihenőjüket töltötték, Conan megszólalt: – Alacsony termetedhez képest nagyon erős lábaid vannak, a tüdőd meg olyan, mint egy kovács fújtatója. Szubotáj elvigyorodott. – Ahhoz, hogy valaki tolvaj lehessen, gyorsabban kell tudnia futni, mint az ellenségei. Egy hét menetelés után egy buja, erdős vidékre értek, ahol hatalmas facsoportok magasodtak a tavak partján, amelyeket a gleccserek tápláltak. Leereszkedtek egy völgybe, és a Nezvaya folyó partja mentén folytatták tovább az útjukat. A folyó dél felé tartott, mielőtt Zamora határán kelet felé kanyarodott volna. Amikor a boszorkány házából hozott tartalékok elfogytak, napjuk egy részét ennivaló szerzésével kellett tölteniük. Conan egy faágból faragott dárdával halászott a folyóban, Szubotáj pedig ezalatt felhúzott íjjal járta az erdőt. Egyik nap egy nyúllal tért vissza, máskor egy hóddal. Voltak azonban olyan napok is, amikor éhesen tértek nyugovóra. Ahogy haladtak dél felé, egy idő után elfogytak az erdők, és csak a folyó partján magasodott egy-egy fa. Mindkét irányban végeláthatatlan, színpompás mezők terültek el, amelyeken vidáman bólogattak a tavasz első virágai. Mosolygó égbolt és ragyogó napsütés hirdették, hogy véget ért a zord tél. Amikor Szubotáj nyílvesszője egy vadszamarat ejtett, a két utazó a napját a hús füstölésével töltötte, hogy egy ideig ne kelljen élelemszerzésre fecsérelni az időt. Ahogy ott ültek a tűz mellett, amely fölött száradó húscsíkok lógtak, Conan félretette természetes tartózkodását, hogy többet megtudjon a sztyeppe-lakóról és annak népéről. – A te néped melyik istenséghez imádkozik? – kérdezte. A hyrkán vállat vont. – Én a Négy Szélhez imádkozom, amelyek a földet uralják. Az Égi Szél hozza a havat és az esőt, a vadak szagát, amelyekre vadászunk és a közeledő
ellenség neszeit. És mondd, kimmériai, a te néped imádságaiban melyik istenség neve szerepel? – Crom, a csillagok atyjának, az istenek és az emberek királyának a neve – válaszolta Conan mogorván, mert ilyen dolgokról nem szeretett beszélni. – Azonban az én népem ritkán imádkozik hozzá. Én például soha. Crom fent él az égben, s közömbös a halandók gondjai és imádságai iránt. – És ez a te istened megbünteti a bűnöket? Conan felnevetett. – Ő nem foglalkozik a porszemnyi emberek bűneivel. – Mi haszna van egy istennek, aki nem hallgatja meg az imádságokat, és nem bünteti meg a vétkeket? – Amikor majd végigmegyek a hosszú úton, amely Crom hatalmas trónjához vezet, egyetlen kérdést fog feltenni nekem: „Megfejtetted az életed rejtélyét?” És ha nem tudok válaszolni, kiűz az üres égbe, hogy otthontalan szellemként bolyongjak. Ugyanis Crom kemény és erős, s örökké uralkodni fog. – Az én isteneim az embereket szolgálják. Segítenek, ha szükségem van rájuk – mondta Szubotáj élénken. Conan felmordult. – Crom a te Négy Szeled fölött is uralkodik – vetette oda ingerülten, mintha magát is próbálná meggyőzni. – Ő hajtja őket, mint ahogy az ember a kocsit húzó lovakat. Az apró ember vállat vont. Túl álmos volt, vagy talán bölcsebb annál, minthogy folytassa ezt az értelmetlen vitát. Néhány nappal később egy este, amikor már feljöttek a csillagok, Conan és Szubotáj elérték Zamora határát. Mindkét utazó ezen a titkokkal teli földön, a lopakodó kémek, a filozófusok, az elűzött királyok és a kökényszemű nők földjén remélte megtalálni azt, amit keresett: Conan a fekete napot tartó, egymásba fonódó kígyók jelentését, Szubotáj pedig a gazdagságot. – Zamora! – sóhajtotta Szubotáj szélesre tárt karokkal. – Zamora délen fekszik. Nyugatra tőle Brythunia, míg ha néhány mérföldön keresztül követed a folyót kelet felé, Turán területére érkezel. Zamorán halad keresztül az összes karaván távoli királyságok kincseivel megrakodva: gyönyörű szőnyegek Iránisztánból, fűszeres gyümölcsök Turánból, csodálatos igazgyöngyök Kosalából, drágakövek Vendhya vasdombjaiból és nehéz borok Shemből… Ó, barbár barátom, az itteni civilizáció ősi, gonosz és csodálatosan romlott. Kóstoltad már a civilizáció gyönyöreit, kimmériai Conan, vagy láttad hatalmas tornyait, nyüzsgő bazárjait? – Nem, még nem – válaszolta Conan kurtán. – Érjük el azt a határmenti várost, mielőtt leszáll az éjszaka, és ne vesztegessünk több időt beszéddel!
Szubotáj vállat vont. – Úgy veszem észre, hogy a retorika tudománya ismeretlen a kimmériaiak előtt. Yazdir határváros házai kőből épültek, a tetejüket gyeptégla borította, és magát a várost egy két ember magas fal vette körül. A falakon kívül rengeteg karám, ól és pajta állt, amelyekben a városlakók az állataikat tartották. A két mellvértes kapuőr annyira elmerült a kockajátékban, hogy fel sem pillantottak, amint a két kalandor elhaladt mellettük. Bár az utcák alig voltak valamivel szélesebbek, mint egy sikátor, az ifjú barbárra sokkal nagyobb benyomást tettek, mint szülőfaluja, vagy akár Nordheim és Hybória kisvárosai. Yazdir központi tere lapos kövekkel volt lerakva, és körben nagy házak álltak. Szubotáj megmutatta a tátott szájjal bámuló Conannak a templomot, a bíróságot, a kaszárnyát, a fogadót és a helybéli urak nagy házait. A téren egy tucat különböző nemzetiségű kereskedő kínálgatta egzotikus portékáját. Néhányan már az éjszaka közeledte miatt kezdték összepakolni az áruikat, mások azonban még javában alkudoztak a vevőkkel. Conan vett egy nagy, kerek kenyeret hozzá kolbászt, és jóízűen majszolgatta, miközben a szédítő árukínálatot nézegette. Akadt itt fegyver, ruha, ékszer, rabszolga és olyan hétköznapi dolgok is, mint szerszámok meg főzőedények. Conan bármerre nézett, csodákat látott: vásári szemfényvesztőket idomított majmokkal és táncoló medvékkel, festett kurtizánokat mindkét nemből, egy csoport vágott szemű akrobatát, valami távoli országból és egy könyvárust, aki az életére esküdött, hogy a könyvei évszázadok bölcsességét tartalmazzák. Fabódékban mágusok mutattak be csodákat fillérekét. Komoly csillagászok ajánlottak horoszkópkészítést és jövendőmondást. Ösztövér kereskedők árultak gyapjúszőnyegeket, finom kelméket, tálcákon gyűrűket és karkötőket, míg a nyomorék koldusok fatálakat nyomtak az utazók orra alá, és az éhhalál szélén álló fiúk bohóckodtak fillérekért. A lenyűgözött Conan és a társa most ketrecek mellett haladtak el, amelyekben furcsa állatok voltak: jakok, tevék és hóleopárdok. Folytatták útjukat egy utcában, ahol nagy zengés-bongással kovácsok dolgoztak réz, bronz, ezüst és vastárgyakon. A sarkon túl bőrművesek árultak csizmákat, öveket, nyergeket, hüvelyeket, lószerszámokat és tarisznyákat. Conan időről időre megállt valamelyik árusnál. – Nem ismersz egy olyan jelképet – kérdezte –, amelyen két összefonódott kígyó tart egy fekete napot? Néha meg sem értették a kérdését, mert a kereskedő nem beszélte a hyrkán nyelvet, Conan pedig még nem tanulta meg a zamorait. Máskor udvarias választ kapott.
– Nem, ifjú mester, nem ismerem. De van valódi shemita üvegből készült kelyhem, amely a Sulk folyó tiszta homokjából készült… – Vagy hasonlóan leírták az általuk árult terméket. Yazdir határvárosát elhagyva rendületlenül folytatták az útjukat Zamora nagyobb városai felé. Conan és Szubotáj továbbra is megfeszített tempóban haladtak, egy órát gyalogoltak, egy órát futottak, majd ismét gyalogoltak, de még ez is túl lassúnak tűnt a barbár számára. Hosszú lábaival könnyedén lehagyhatta volna apró, görbelábú társát. A kis emberke mindemellett még amiatt is morgolódott, hogy gyalogolnia kell, mint egy parasztnak ahelyett, hogy hyrkán harcoshoz méltóan lóháton utazna. Akárhányszor az út mellett legelésző lovakat látott, javasolta a társának, hogy lopjanak el kettőt, Conan azonban, aki soha nem ült még semmilyen állat hátán, elvetette az ötletet. Egy idő után aztán megérkeztek a fővárosba, Shadizarba, a tolvajok és szélhámosok városába. Itt élt viszonylagos biztonságban a nyugati világ összes törvényen kívüli gonosztevője: szökött rabszolgák, száműzöttek és olyanok, akiknek a fejére vérdíjat tűztek ki, mert itt el tudtak rejtőzni, s jól ismerték a környéket. Conan egy színes forgatag közepén találta magát. Díszesen öltözött kereskedők, mesterek kínálták a portékáikat: ékszereket, drágaköveket, fegyvereket; szakállas földművesek tartottak a piac felé gabonazsákokkal, félmarhákkal és visítozó disznókkal megrakott szekerekkel; merev hátú katonák, ringó csípőjű szajhák, koldusok és papok sétáltak mindenfelé. Látott alacsony, göndör szakállú shemitákat, fejkendőt viselő zuagírokat, szoknyás brythunokat, csizmás korinthiaiakat és turbános turániakat. Conan le volt nyűgözve. Shadizar legalább annyira felülmúlta Yazdirt nagyságban és változatosságban, mint Yazdir a veremharcos napjainak városait. Még soha nem látott ennyiféle embert egy helyen. A kimmériai számára úgy tűnt, hogy itt a föld minden népe képviselteti magát. Soha nem látott még ilyen széles utcákat, tornyos templomokat, hatalmas palotákat, lakóházakat és gazdagon burjánzó, körülkerített kerteket. Csodálattal töltötte el, hogy ennyi ember képes egy ekkora helyen összezsúfolva élni anélkül, hogy egymásra támadnának és legyilkolnák egymást, mint a vadállatok. A városnak azonban nem minden része volt olyan gyönyörű, mint a nagyurak és a hercegek márványoszlopokkal és buja kertekkel teli negyede. Hátrébb kanyargós sikátorokat látott, tele stricikkel és kerítőnőkkel, akik kifestett gyermekeket árultak a ferde hajlamúaknak. Itt laktak a szegények és a betegek is. A test itt eladó volt, vagy legalábbis bérbe vehető. Ezekben a hátsó utcákban nem volt ritka az erőszak és a hirtelen halál. Egyszer, amint Conan és Szubotáj éppen keresztülfurakodtak a tömegen, női sikoly hallatszott. Körülöttük mindenki szitkozódni kezdett, és gyors léptekkel eltűnt. Egy másodpercen belül egyedül találtak magukat a keskeny
sikátorban, a kezük a kardjuk markolatán pihent. A lábaiknál egy férfi vonaglott a földön, és mindkét kezével egy hatalmas sebet szorongatott a hasán, amelyből vastag sugárban ömlött a vér. – Mi a… – kezdte Conan bizonytalanul. – Ne kérdezz semmit! – suttogta Szubotáj. – Tűnjünk el innen, mielőtt ideér az őrség! Conan vállat vont, és hagyta, hogy a társa berángassa két ház közötti keskeny átjáróba. Az átjáró egy széles, kikövezett sétányra vezetett, amelyet divatos boltok és magas fák szegélyeztek. Az utca közepén körmenet haladt. A két idegen megállt. A körmenetet egy csoport tánclépésben haladó lány és fiatal nő vezette, akik alig nőttek még ki a gyermekkorból, s monoton hangon énekeltek a számtalan tamburin ritmusára. Mindnyájan fehér ruhában voltak, kibontott hajuk lobogott a szélben, és a fejüket virágkoszorú díszítette. Mögöttük egy nagy csapat ifjú haladt mélyhangú dobokkal, cimbalmokkal és fuvolákkal zenélve. Mindannyian kába pillantással meredtek a semmibe, egyáltalán nem véve tudomást a környezetükről, mint az alvajárók. Közöttük hosszú köpenyt viselő, borotvált fejű férfiak lépkedtek, a kezükben bronzedényekkel, amelyekben tömjén égett, és megtöltötte a levegőt kábító illatfelhővel. Conan orrát csavarta az émelyítően édes illat. A bizarr zene rendkívül ellenszenves volt a számára, és a vonulók furcsa viselkedése valami névtelen gonosz jelenlétére figyelmeztette kifinomult barbár idegeit. A disszonáns zene most felerősödött, és egy csapat meztelen ifjú tűnt fel a menet végén. Mindegyikük nyakán vagy vállán egy kígyó tekergett, vastag gyűrűit az ifjak karjára fonva. A fiatalemberek társaiktól elkülönülve haladtak, mintha mindnyájan egy teljesen más világ földjét tapodnák. Napfény csillant a hüllők fényes pikkelyein, amelyek különböző színekben pompáztak, egyik sötétszürke volt, a másik barna, a harmadik fekete, de akadt közöttük gazdagon pettyezett és mintázott is. – Veszélyesek ezek a dögök? – kérdezte Conan a társától. – Némelyik igen. Az a barna ott például, ha nem tévedek egy vendhyai halálos marású kobra. Azok ott, amelyek a karodnál is vastagabbak, trópusi dzsungelekből származnak, a messzi délről. Ezek nem mérgesek, de ha megijednek vagy feldühítik őket, vastag gyűrűik szorításával könnyedén megfojtják a legerősebb embert is. – Fúj! – morogta Conan. Undorodott a kígyóktól; kimmériai otthonának elpusztítására emlékeztettek. Odafordult a társához, hogy kérdezzen valamit, de Szubotáj tátott szájjal bámult egy fiatal lányt a menetben. Conan egy törékeny szépséget látott, akinek kócos haján virágkoszorú ült, és tágra nyílt
szemei álmodozó pillantással meredtek a távolba. A vékony köntös, amit viselt, több helyen szakadt volt, és minden lépésnél kivillant a lány meztelen combja. A tolvaj éhes pillantással méregetve a lányt, megrázta a fejét. – De kár érte! Egy ilyen testnek harcosok ágyát kellene melegítenie a hűvös éjszakákon ahelyett, hogy papok és tekergő kígyók használják játékszernek. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Conan. Szubotáj nagytermetű társára nézett, és látta, hogy az nem ért semmit. – Ez a nőszemély, mint a többi is, Szeth, a Kígyó kultuszának szentelte magát. Mindenféle kígyót utálok és a papok legtöbbjét is, de legjobban Szeth imádóit. – Egy kígyóisten! – kiáltott fel Conan. – Nem lehet ennek valami köze ahhoz a jelképhez, amit én keresek? Szubotáj széttárta a karjait. Ebben a pillanatban több petárda durrant a levegőben, és egy csapat nevetgélő lány tűnt fel a menetben. Ezek a csillogó szemű, mosolygó alakok távolról sem voltak annyira transzban, mint az előttük haladók. – Gyertek velünk! – szólt oda az egyik Szubotájnak. – Én aztán nem – jelentette ki a hyrkán. – Nem érdekelnek sem a kígyók, sem a kígyóistenek. – A kígyóisten karjaiban oly szerelmet találnál, amilyet sehol máshol – suttogta a lány csábítóan kelletve magát. – Ez a szerelem… Szubotáj közbevágott. – Mióta van a kígyóknak karjuk? Miközben a lány otthagyva Szubotájt egy fogékonyabb alany után nézett, egy másik lány táncolt oda Conanhoz, és megsimogatta a karját. – A paradicsom vár rád, harcos – suttogta. – Gyere, kövess… – Hová kövesselek? – morogta Conan, miközben a testében feltámadt a vágy. Egy kereskedő, aki a boltjának ajtajában állt, odalépett hozzá. – Vigyázz, idegen! – súgta oda halkan a kimmériainak. – Szeth szolgálóiban nem lehet megbízni. Ők a halált imádják. – Tényleg? – Conan megdöbbent. Számára a halál volt az örök ellenség. A kereskedő bólintott. – A saját szüleiket is megölnék, mert azt hiszik, ezzel megszabadítják őket az élet terhétől. Conan bólintva megköszönte a kereskedőnek a figyelmeztetést, és mire visszafordult, a lány már beleolvadt a tömegbe. Hirtelen egy árnyék suhant el a nap és az ifjú kimmériai között. Conan felnézett, és egy díszes gyaloghintót látott, amelyet nyolc fiatal nő vitt a vállán. A hintó királykék bársonyfüggönyei aranymadzaggal voltak hátrakötve, benne az ülést trónszékhez formázták; azonban nem a pompa volt
az, amely láttán Conan szemei elkerekedtek és elakadt a lélegzete. A királyi hintóban oly gyönyörűséges nő ült, amilyenről még nem is álmodott. Ahogyan a felkelő nap elhalványítja a holdat, úgy ragyogta túl ez a nő az összes többit, jelentéktelen árnyékká homályosítva őket. Koromfekete hajzuhatag hullámzott a hátán, zafírkék szemei tündökölve ragyogtak formás, ovális arcában; telt ajkai nedvesek voltak, mint a hajnali harmat. Karcsú, erős testét egy papnő arannyal átszőtt köntöse fedte, és amikor – visszaintve az őt üdvözlő tömegnek – a finom kelme szétnyílt, hófehér, csodálatos combok villantak ki alóla. Szubotáj olvasva Conan lenyűgözött tekintetéből, a fülébe sziszegte. – Ne bámulj így! Ez egy királyi hercegnő! A barbár azonban, mintha megbabonázták volna, képtelen volt a szemét levenni a jelenésszerű alakról, s meg sem hallotta a figyelmeztetést. A következő pillanatban a papnő pillantása Conanra tévedt. Fényes, drágakőhöz hasonló szemei felvillantak, és az ajkai szétnyíltak, amint levegő után kapott. Felemelte a kezét, és megállította a gyaloghintót. – Hé, te harcos! – szólt oda a hercegnő Conannak lágy, rekedt hangon, amitől a kimmériai vére a fülében kezdett dobolni. – Igen, hölgyem? A nő hangja úgy folyta körül az ifjút, mint a hullám a tengerben fuldoklót. – Dobd el a kardod, és tarts velünk! Lépj le a háború vörös ösvényéről, s térj vissza az egyszerű életbe… az évszakok örök körforgásába! A világra amúgy is a megtisztulás ideje vár, amikor a régi, elavult dolgok bukása után minden megújul. Csatlakozz hozzánk, s te is megújulhatsz, mint a füvek alatt lakó kígyók, amelyek levedlik régi bőrüket, s újra élnek, fiatalon és gyorsan mozogva, élénken és gyönyörűen. Conan megrázta fürtös fejét, hogy elhessegesse magától a bódító tömjén illatot, és jobban megértse ezeknek a titokzatos szavaknak a jelentését. A nő azonban elutasításként értette a mozdulatát, és amikor Conan ismét felpillantott, már behúzta a gyaloghintó függönyeit, s intett a szolgálóknak, hogy induljanak. Conan kábultan bámult utána. Még soha, egyetlen ilyen kívánatos nőt sem látott. Amikor Szubotáj megrángatta a köpenye szélét, lerázta magáról a kezét, és megindult a távolodó hintó után. Az apró emberke rémülten sietett utána. Egy idő után az utca egy nagy, fasor szegélyezte térré szélesedett. Itt táboroztak a karavánok. Ez tulajdonképpen egy önálló város volt a városban; mindenfelé teveszőr és bőrsátrak álltak. A tér közepén szamarak, öszvérek és tevék álltak összeterelve, míg körben a karavánszerájok falai magasodtak, ahol a fáradt utazók táplálékot találtak és megpihenhettek. Emögött a zsúfolt gyülekezőhely mögött Conan egy karcsú, sötét, ég felé törő tornyot látott. Bár a nap ragyogóan sütött, úgy látszott, a torony körül
árnyékok kavarognak. A menet arrafelé vette az útját. Conan félrelökdösve a járókelőket; megpróbálta utolérni a gyaloghintót és gyönyörű Utasát. Már csupán néhány kőhajításnyi távolság választotta el tőle, amikor Conan megállt, mintha a villám vágott volna belé. Ahogy a menet élén haladók beléptek a torony kapuján, monoton kántálás hangzott fel, és szárnyalt a levegőben, elnyomva minden más zajt. – Doom… Doom… Doom… Zavar, félelem és harag torzította el az ifjú kimmériai arcát, amint ez a nyugtalanító kántálás régen szunnyadó emlékképeket villantott fel a szemei előtt. A szívéből feltörő emlékképek annyira keserűek voltak, hogy szinte már nem is látta a menetelők utolsó csoportjait, akik alig egy karnyújtásnyira haladtak el tőle. Ezek ifjú férfiak voltak, szinte még gyermekek, akik sápadt, kifejezéstelen arccal tántorogtak az úton, saját meztelen testüket ostorozva. Az ostor, amellyel a hátukat és a vállukat csapkodták, kígyóbőrből készült, és méregfogak csipkézték. Ezeket a méregfogakat olyan ügyesen illesztették bele a bőrbe, hogy az önmagukat ostorozok hátából minden egyes ütés nyomán vér serkent. Fájdalmat láthatóan egyáltalán nem éreztek, és miközben meneteltek, egyfolytában azt kántálták: „Doom… Doom… Thulsa Doom… Thulsa Doom…” Conan komoran figyelte, amint a menetelők utolsó csoportjai is bevonulnak a fenyegetést árasztó toronyba. – A zamorai Shadizarban – mondta a boszorkány – megtalálod, amit keresel. És ő meg is találta az imádóit annak az istennek vagy démonnak, akit Doomnak neveznek. – Bolondok! – csattant fel Szubotáj, és nagyot köpött a kövezetre. – Bolondok és őrültek, kígyó-imádók és halál-istenítők! Ezen a földön mindenfelé ilyen sötét tornyokat emelnek, Szeth-citadellákat. Mindig ugyanaz a nóta: becsalják a hálójukba az ártatlan fiatalokat, akik elhagyják a férjüket, a jövendőbelijüket és a családjukat, hogy kígyókkal és őrült papokkal szerelmeskedjenek vad orgiákon. – Ki volt az a nő, akit királyi hercegnőnek neveztél? – kérdezte Conan. – Ő nem a kígyókultusz papnője? – Vággyal keveredő megvetéssel gondolt vissza a nő köntösére hímzett arany és ezüst kígyókra. – Az a nő… ahogyan nevezted – felelte Szubotáj –, Yasimina hercegnő, Osric király leánya, a Rubin Trón várományosa. Láthattad a királyi pecsétet az ékszerein… elég nyíltan bámultad! – Mit csinál egy király leánya a kígyóőrült hívek között? Szubotáj elfintorodott. – Ő is közéjük tartozik, ő Szeth főpapnője. A papok hazugságaikkal és kábítószerekkel behálózták. Mindnyájan csalók, ahogyan az a kereskedő is mondta. Azt suttogják, lesben állnak az út szélén, és álmukban megfojtják
vagy leszúrják a megpihenő utazókat… mindezt tekergő istenük dicsőségére. Halál bujkál azokban az álmodozó szemekben, barbár. – És Osric király is támogatja ezt a furcsa vallást? Ő is közéjük tartozik? – Nem. Rengeteget kesereg egyetlen gyermeke sorsa miatt. – De ha gyűlöli a kígyó-imádókat, miért nem küldi rájuk a katonáit, hogy lemészárolják őket? – A papok hatalmas urak – magyarázta a hyrkán. – Osric nyíltan nem mer szembeszállni velük, mert Zamorában nagyon sokan nem tartják valódi királynak, ugyanis egy másik földről származik. Az apja korinthiai kalandor volt, aki Zamorában egészen a generálisi címig vitte. Megszerezte a trónt, és tőle örökölte a fia, aki alatt már nagyon inog a királyi építmény. De mivel magyarázható hirtelen érdeklődésed ezek iránt a dolgok iránt? Az ő sorsa semmiben nem érinti a miénket. – Furcsa vidék ez – morogta Conan –, és az itt élők még furcsábbak.
VI. A TOLVAJ A két kalandor szorgalmasan járta Shadizar utcáit, további szórakozást keresve. Széles utcákon és keskeny sikátorokban barangoltak, amelyek látványa, zaja és szaga teljesen új volt a barbár számára. Conan azonban eközben egyetlen pillanatra sem feledkezett meg a küldetéséről. Feltételezte, talán helytelenül, hogy a boszorkány, aki a domboldali házban élt, valamiért ide irányította. Eddig azonban azon túl, hogy a menetelők a „Doom” szót kántálták, semmi mást nem talált, ami a vanír harcosokra vagy a vezérük vészjósló jelképére utalt volna, kivéve egy gonosz istenség kígyó-imádó kultuszát. A kígyó mindkét esetben véletlen is lehetett. A nap, ez a hatalmas, narancssárga labda lebukott a magas épületek és a torony mögött. A nagy téren álló sátrakban fények gyulladtak. Kutyák kutattak a szemétben ehető hulladék után, sunyi arcok leskelődtek a kapualjakban és ablakokban. Ahogy a forgalom egyre gyérebb lett, az utcákon mindenfelé tüzek lobbantak, amelyek mellett koldusok melegedtek. A két utazó talált egy fogadót, ahol elköltöttek egy kiadós vacsorát, a halott katonánál talált ezüsttel fizetve érte. Amíg Conan egy nagy darab disznósültön rágódott, a társa a fogadóst kérdezgette. – Kerlaiti vagyok – kezdte a hyrkán a beszélgetést. – Törzsem jelképe a kilenc jakfarok és egy lókoponya. Láttál már ilyen zászlót? A fogadós unott arccal azt válaszolta, hogy nem látott ilyen zászlót még soha, de hallott róla, utazók említették. – Engem nagyon érdekelnek a jelképek – folytatta Szubotáj. – Talán hírnöknek kellett volna mennem. – Rövid szünet után lefegyverező mosollyal így szólt: – Ráakadtam egyre, te biztosan ismered. Két fekete kígyó
egymással szembefordulva, összefonódott farkukon egy fekete napot tartanak. Szubotáj hangja kérdőn csengett. A fogadós unottan ásított. – Ritkán figyelek fel ilyesmikre; engem nem érdekelnek. Errefelé csak Szeth kígyói vannak, az olyan tornyokban imádják őket, mint az itteni. – Ez azt jelenti, hogy másfelé is vannak ilyen tornyok? – vágott közbe Conan éles hangon. A fogadós bólintott. – Nagyon sok van Zamorában. Minden városban legalább egy, de akad, ahol több is. Nemrég épültek, mert a Szeth kultusz az elmúlt néhány évben terjedt el ilyen széles, körben. – Ó – csodálkozott Conan. Érdeklődése további beszédre biztatta a fogadóst. – Nemrég a Szeth kultusznak még alig volt néhány követője, most pedig mindenütt ott vannak. – Tényleg? – álmélkodott Szubotáj, és lopva Conanra kacsintott. – Bizony! De ez itt a főtorony. A „Fekete Kígyó Tornya”, így nevezik, s ezen a néven ismerik közel és távol. A hyrkán szemében huncut fény villant. Már nyitotta a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel, de Conan megelőzte. – Délután a menetelők valami furcsa nevet kántáltak: „Doom”. Ismersz te valami ilyen nevű embert? A fogadós megvonta a vállát. – Én békén hagyom őket, hogy ők is békén hagyjanak engem. Vannak, akik szerint ezek gyilkosok, akik a halált jobban szeretik az életnél és a halálos marású kígyóik ölelését az emberi karok ölelésénél. De én nem mondok rájuk semmit… Nézzétek csak, ifjú uraim, ma reggel kaptam valamit egy easterlingi kereskedőtől. Ezzel a pult alól elővett egy selyemzacskót, amelyben ébenfekete virágszirmok voltak. – Fekete lótusz Khitájból – suttogta. – A legjobb minőség. Szubotáj megnyalta a szája szélét. Ezüstpénzek cseréltek gazdát, és amikor kiléptek a fogadó ajtaján, az apró emberke kinyitotta a zacskót, és egy szirmot a nyelve alá tett, egy másikat pedig odanyújtott Conannak. A kimmériai megrázta a fejét. A következő napokban Conan megpróbált őrként vagy katonaként munkát találni, de mindenhonnan elküldték szegényes zamorai nyelvtudása miatt. Másnap, miután megebédeltek, Conan így szólt Szubotájhoz: – Ezzel elfogyott a pénzünk. Ma éjszakára még ki van fizetve a szállásunk, de holnap mit csinálunk?
A fogadó asztalánál ülve, ahol megszabadultak az utolsó rézgarasuktól is, Szubotáj eltűnődött. – Eladhatnád ezt a pecsétet, ami a nyakadban lóg. Furcsa mintája van, és kétségkívül mestermunka. – A boszorkány házában találtam – tiltakozott a barbár –, és kétségem sincs afelől, hogy a gonosz elriasztására szolgál. Különben is, valami gazdag emberé lehetett, és még azt hinnék, hogy loptam. – A koldusok nem válogathatnak – vonta meg a vállát a hyrkán. – Hacsak ősi kardodat nem akarod eladni. Biztos, hogy szép summát adnának érte. – A kardot soha!, – kiáltott fel Conan. – Ez mentett meg a farkasoktól. És a későbbiekben is jó hasznát fogom venni. Ez olyan fegyver, amelyet akár az apám is készíthetett volna. – Akkor holnaptól kezdve éhezünk – jegyezte meg Szubotáj. – Én jobban hozzá vagyok szokva, mint te. – Ha nem költöttél volna olyan sokat arra az átkozott fekete lótuszra, még most is lenne pénzünk ételre és szállásra. Szubotáj lenyelte a nyelvére toluló ingerült választ, és inkább hallgatott. Kettőjük között egyre szorosabb barátság szövődött, s egyikük sem akarta elrontani holmi ostoba vitával. – Vigyél el egy ékszerkereskedőhöz – morogta végül Conan –, aki távoli vidékről származó dolgokkal foglalkozik. Szubotáj az orra alatt mosolyogva, elvezette Conant Maulba, a tolvajnegyedbe. Ahogy elhaladtak Szeth, a népszerűtlen stygiai kígyóisten tornya mellett, Conan egy pillanatra megállt, és felnézett rá. – Tudod mi van ott bent, mit őriznek a hívek? – kérdezte Szubotáj, sunyi pillantást vetve a társára. – Nem. – Drágakövek… rengeteg kincs. És a legnagyobb a Kígyó Szemének nevezett gyémánt… állítólag elképzelhetetlen hatalma van… És tudod még mi van ott bent? – Nem. – Kígyók. A toronyban él az összes kígyó, amit a felvonuláson láttál. Akarsz egy olyan kígyót, amilyen a Szeth híveknek van? – Elég. Dolgunk van – csattant fel Conan. Azonban szemei… egy hegylakó szemei… önkéntelenül is méregetni kezdték a torony falát, mintha otthon Kimmériában egy megmászásra váró sziklát nézne. Igen, talán meg lehetne mászni… ha valakinek van megfelelő felszerelése, bátorsága és egy jó kardja. Szubotáj számtalan keskeny utcán vezette végig a barátját. Hirtelen egy ráncos, hajlott hátú vénasszony toppant eléjük. – Adakozzatok, hogy ne kerüljetek a pokolra – nyöszörögte. – Nekem ugyanúgy szükségem lenne adományra, mint neked – felelte Szubotáj. – Különben mindegy, én már úgyis odakerülök – nevetett.
– Savanyodjon meg az anyád teje! – csattant fel az öregasszony, és elbicegett. Ahogy a két idegen végighaladt a szajhák utcáján, az egyik kifestett nőszemély a másik után szegődött melléjük. – Itt van a mennyország kapuja – búgta az egyik Conanra mosolyogva, és a ruháját fellebbentve, megmutatta formás combjait. – Sajnos, nincs pénzünk, hogy megfizessük a tarifát – vetette oda Szubotáj. – És attól tartok, csak magunkért nem hajlandók szeretni. – Conan visszaemlékezve a boszorkány házában töltött éjszakára, enyhe undorral nézett a hyrkánra. Az állatok utcájában Conan undora iszonyattá fokozódott. Lépten nyomon olyan állatokat látott, amilyeneket még soha azelőtt. Hörögtek, morogtak, ugattak, vonyítottak, és a földet vastagon borította az ürülékük. Kereskedők alkudoztak és vitatkoztak mindenfelé olyan elmélyülten, hogy észre sem vették a két idegent. – Itt mindig ilyen büdös van? – kérdezte Conan. – Soha nem sepri ki a szél innen ezt az iszonyú bűzt? Szubotáj nem válaszolt, mivel erre a kérdésre nem volt válasz. Néhány perccel később Conan bepillantott egy lepusztult bolt ajtaján. Bent bizarr rituálé folyt, amiből semmit sem értett, s csak annyit látott, hogy több meztelen fiú és egy fehér tehén szerepel benne. – Úgy látom, végtelen a disznóságok sora, amelyeket a civilizáció nevében folytatnak – mondta Szubotájnak. – Shadizarban igen – válaszolta a hyrkán, s a hangjából hosszú évek tapasztalata érződött. Conan némán bámult egy formátlan alakra, aki előttük csoszogott. Úgy érezte, a nyomorék egyben szimbóluma is lehetne mindannak a gonosznak, amit az ember kitalált, amióta városokat épített. Maul a gyilkosok, erőszaktevők és perverz alakok gyülekezőhelye volt. Tömegével nyüzsögtek itt a tolvajok és mindazok, akik lopott holmikat árultak azoknak a kereskedőknek, akik a társaiknál kevésbé voltak finnyásak. A két barát hamar rábukkant a drágakőkereskedő boltjára, amely egy koszos, rozzant bódé volt, de annyi előnnyel bírt, hogy gyorsan el lehetett hagyni, ha a rendőrség az orgazdát kereste. Conan kivette a gyémánttal kirakott pecsétet izmos nyakából, és odaadta a kereskedőnek – ősz, göndör szakálla és turbánja után ítélve, egy öreg shemitának. Az orgazda beható pillantással méregette Conant, behatóbban, mint magát az árut. – Régi, nagyon régi – jelentette ki, miután közelebbről is megnézte a pecsétet. – Valami egzotikus vidékről származik, több ezer mérföldre délre. Látszik rajta az évszázadok nyoma. – Mit jelentenek azok a szimbólumok, ott a rubinok között? Mert szerintem valami mágikus jelek lehetnek. A shemita kutató pillantást vetett az ifjú kimmériaira. Bár a szemeiben vad kapzsiság csillogott, a hangja kimért nemtörődömséggel csengett.
– Ez a valami nagyon régi, és sokat hordták. Nem túl értékes – tette hozzá. – Ami pedig a mágikus erőt illeti, ki tudja, hogy melyik tárgy rendelkezik ilyennel, hacsak hatása nem nyilvánvaló? Adok neked érte két és fél koronát. És akkor még nagylelkű is voltam. – Ezzel a kereskedő elfordult, és porolgatni kezdte az egyik polcot. – Rendben – vágta rá Conan nem törődve vele, hogy rángatják a köpenye szélét. A kereskedő megpördült, és az aranypénzeket Conan tenyerébe számolta. Amikor kiléptek a bódé ajtaján, Szubotáj rátámadt Conanra. – Bolond! Idióta! Minden hülye tudja, hogy az első ajánlatot nem szabad elfogadni! Egy kis alkudozással kétszeres, sőt háromszoros árat is kaphattál volna érte! Conan dühösen felcsattant. – Ezt miért nem mondtad ott? – Te sem mondtad, hogy mit akarsz tenni, és az ember nem rángatja az íjász karját, amikor az már felhúzta a húrt. Conan haragja néhány pillanat múlva sóhajtássá szelídült. – Attól tartok, jogos a dühöd. Én soha nem tanultam a kereskedés szabályait. Legközelebb, ha alkudni kell, rád hagyom a dolgot. – A tudatlanság beismerése – mondta a hyrkán – a bölcsesség kezdete, ahogy azt egy khitáji filozófus megállapította. Ne legyél letörve, a pénzünk így is elég lesz egy hétig ételre. Addig pedig kitalálunk valamit, ebben biztos vagyok, Conan felmordult. – És ha nem, akkor mit csinálunk? Meg kell találnom annak a jelképnek a viselőjét, azt, aki lemészárolta a szüleimet… kimmériai becsületem megköveteli! – A kilencedik pokolba a jelképeddel és a kimmériai bosszúddal! – Szubotáj a sötét torony felé intett, amelyet a maga néma és ijesztő magasságával a város minden sikátorából látni lehetett. – Azt hiszem, van egy tervem, amely olyan gazdaggá tehet minket, mint a királyokat… – Több terved van, mint ahány lába egy szamárnak – morgott Conan. – És mi az a terv? – Ha ez valóban a Fekete Kígyó Tornya, ahogy informátorunk nevezte, akkor én már hallottam róla… szakmai dolgokat a tolvajtársaimtól. – És mit hallottál? – Hogy csodálatos kincseket rejt – suttogta Szubotáj, megnyalva száraz ajkait. – Ide érkezik az adó a királyság minden kultuszhelyéről… arany, bódító szerek, gyémántok, bor és nők! De nagyon szeretik a csiszolt, tiszta drágaköveket, amelyek olyanok, mint a kígyó szeme, amit imádnak. Conan összevonta a szemöldökét. Néhány gyümölcsnél többet még soha nem lopott, azt is gyermekkorában, a kimmériai szomszédjuk fájáról, hacsak
a halott hyrkánt és az eltűnt boszorkány kunyhóját nem számolta. Amíg Szubotájjal nem találkozott, megvetette a tolvajokat. A kimmériaiak nem loptak egymástól, bár a legyőzött törzsek falvait boldogan kifosztották. Most azonban itt volt egy városban, alig néhány garassal az erszényében, szegényes nyelvtudása miatt igen csekély eséllyel, hogy munkát találjon, és tudta, valamit ki kell találnia, hogy kielégíthesse farkasétvágyát. Szubotáj látva a társa tétovázását, folytatta. – Azt mondják, a toronyban rejtőzik minden idők legnagyobb gyémántja. A Kígyó Szeme… így hívják… olyan ritka kő, hogy az árán egy fél birodalmat meg lehet vásárolni. Állítólag varázsereje is van, bár én nem sokat adok a szóbeszédre. Elég a pénzbeli értéke is. Conant azonban még mindig nem győzte meg. – Egy ilyen kincset biztosan gondosan őriznek. – Igen – bólintott Szubotáj bölcsen. – De nem emberek. Kígyók őrzik; szabadon tekeregnek a toronyban és annak kanyargós folyosóin úgy, mint a kutyák az én népem jurtái körül. – Tényleg? – kérdezte Conan. Szubotáj széttárta a karjait. – Te kígyókat keresel, én kincseket. Ebben a toronyban talán mindketten megtaláljuk, amit keresünk. Végül megegyeztek, hogy betörnek a toronyba, bár a kimmériainak nem nagyon tetszett az ötlet. Másnap sovány vacsorát ettek, és közben megbeszélték a tervet. Suttogásuk hangját elnyomta a kandalló tüzének ropogása, amely mellett ültek. Úgy döntöttek, hogy még aznap éjjel megkísérlik a betörést, mivel az égen gomolygó sötét felhők teljesen eltakarták a holdat. A két alakra a sötétség fekete bársonytakarója borult, miközben végigosontak a domb tövében, amelyen az ég felé törő torony állt. Egy vadszőlővel befutott fal magasodott a domb tövén. Egyetlen kötélhágcsó sem szolgálhatott volna nagyobb segítségül a toronykertbe való bejutáshoz, mint ez a falat behálózó indaszövevény. Szubotáj indult elsőnek, mivel ő volt kettőjük közül a könnyebb, és amikor átért, halk huhogással jelzett Conannak. Erre aztán az ifjú kimmériai is megindult. Egy sűrű bokor mögött megbújva, a két tolvaj szemügyre vette a közöttük és a torony között húzódó domboldalt. Göcsörtös fák nyújtogatták fenyegetően az ágaikat, mintha el akarnák őket ijeszteni. Éles kövek meredtek ki csipkés szélükkel a terméketlen földből. A torony, ez a hatalmas kőhenger feketén meredt az égre. Közötte és a takarást nyújtó bokrok között egy csillogó medence tátotta száját némán sikoltva. A behatolók már éppen azon voltak, hogy elhagyva búvóhelyüket, megközelítik a tornyot, amikor
egy gally reccsent a csendben, és egy alak bontakozott ki a torony tövében a homályból. E pillanatban a hold kibukkant a felhők mögül, és ezüstös fényével megvilágította az alakot. Egy fiatal, gyönyörű nő volt. A holdfény végigsimított karcsú vállain, megcsillant egyik meztelen, izmos combján és egy táncosnőhöz vagy akrobatához illő karcsú lábán. Conan lélegzetvisszafojtva figyelte a kívánatos jelenséget. Fekete selyem alsóneműt és rövid, fekete bőrből készült öltözéket viselt, amely a karjait és a lábait szabadon hagyta; a holdfényben Conan látta, hogy a nő egész teste napbarnított és acélosan erős. Rövidszárú csizmája szorosan be volt fűzve, és szőke haját ébengyűrűk fogták össze a hátán. A szemöldökét egy sötétszínű fémpánt védte, az övén pedig egy megcsomózott selyemkötél és egy háromágú csáklya lógott. Egy hajlított kés, csaknem olyan hosszú, mint egy kard, verdeste a combját. Conan most megmozdult, és egy száraz levél megzörrent a talpa alatt. A nő a bokor felé pillantott, és a hajlított penge már neki is szegeződött Conan mellkasának, mintha a nő a sötétben is látna. Mivel a további rejtőzködés értelmetlen volt, Conan lassan felállt, ügyelve rá, hogy a nő mindvégig lássa a kezeit. A kés alakja és egyensúlya után ítélve, ugyanúgy alkalmas volt dobásra, mint szúrásra. Conan és a nő egy percig némán nézték egymást, mígnem ismét felhő takarta el a holdat. – Te nem vagy őr – morogta Conan. – Ugyanúgy, ahogy te sem – vágott vissza a lány. – És az ott ki melletted, aki próbál hangtalan maradni, de úgy szedi a levegőt, mint egy kövér ember? – Egy másik tolvaj – felelte Szubotáj felállva. – És attól tartok, olyan tolvaj, akinek a tehetsége egy kicsit berozsdásodott. – Kik vagytok és honnan jöttök? – kérdezte a lány Conantól hűvös hangon. – Én Conan vagyok, a kimmériai, a hivatásomnál fogva harcos, kényszerűségből tolvaj. Ő Szubotáj, a hyrkán… – Hivatásánál és választásánál fogva tolvaj – szólt közbe a társa büszkén. – Azért jöttünk, hogy a kígyóimádókat megszabadítsuk a kincseiktől. A lány erre szélesen elmosolyodott, fehér fogai villogtak a sötétben. – Szerintem mindketten bolondok vagytok, és a biztos halálba rohantok. Még egy köteletek vagy csáklyátok sincs! Hogyan akartok bejutni a toronyba… csak nem egy repülő sárkány hátán? Az alsóbb szinteken egyetlen ablak sincs. – Nekem megvan a magam módszere –,mondta Szubotáj –, bár a barátom kevésbé felkészült. És te ki vagy, jó hölgyem? – Valeria – válaszolta a nő kurtán. Szubotáj szája tátva maradt. – Csak nem az a Valeria?
A lány bólintott, Conan pedig kérdő pillantást vetett a társára. – Ez egy híres hölgy, Conan. A tolvajok királynőjének tartják. De mondd, hölgyem, hol van a bandád? Csak nem egyedül akarsz behatolni a kígyó tornyába? A lány vallat vont. – Mindnyájan gyávák és bolondok! Vannak, akik a kígyómarástól félnek, mások a démoni Szethtől, s mind rettegnek egy Doom nevű alaktól. Conan felkapta a fejét a név hallatán, és az éles szemű, Valeria azonnal észrevette a hatalmas test rezdülését. – Te nem félsz ettől a névtől, kimmériai. De valamit jelent a számodra, azt hiszem. A toronylakók furcsa isteneket imádnak. Talán te is közéjük tartozol? – Ők nem az én isteneim, hölgyem – mordult fel Conan. A lány vállat vont, és a torony felé fordult. – Borzalmak rejtőznek ezek mögött a sötét falak mögött – suttogta. – És gazdagság – tette hozzá Szubotáj. Valeria elmosolyodott. – Akkor menj te elsőnek, kis ember! Végül úgy alakult, hogy Conan volt, aki elsőnek elindult felfelé a Fekete Kígyó Tornyának falán. A csáklyát csak a harmadik dobásra sikerült biztonságosan beakasztani a torony felső peremébe. Conan megrángatta a vékony selyemkötelet, és úgy találta, hogy megbírja a súlyát. Szubotáj nem törődött Conan próbálkozásaival, azzal volt elfoglalva, hogy karomszerű acéltüskéket erősített lábbelijére, s egy-egy pár fémkampót mindkét csuklójára és alkarjára. Majd a pengéket belesüllyesztette a sima kövek közötti habarcsba, és elvigyorodott. – Nem bízom magam kötelekre – mondta. – Én a saját módszeremmel mászok. – Felőlem – vonta meg a vállát Conan. – Ne beszéljetek annyit! – csattant fel Valeria. – A fél világ kincse itt hever tőlünk egy karnyújtásnyira, ti pedig fecsegésre pazaroljátok a drága időt. Conan felmordult, és mászni kezdett. Valeria követte; karcsú teste könnyedén kúszott fölfelé a kötélen. Nevetve lenézett a küszködő hyrkánra. – Te örökké akarsz élni? – kérdezte. – Olyan gyorsan mászok, ahogy tudok – lihegte Szubotáj, majd az orra alatt halkan hozzátette. – Ez a nő úgy mászik, mint egy macska, de úgy is prüszköl. A felfelé mászók alatt egyre mélyült a sötétség, de ők nem néztek le. A fejük fölött a kelet felől feltámadó friss szél nyomán felszakadozott a vastag felhőtakaró. A hold hatalmas fehér szemével bámult rájuk, mintha láthatóvá akarná tenni őket az egész világ számára. Conan elnyomott egy halk
káromkodást, s lenézett az alant elterülő, alvó városra, amely a tábortüzek és tűzhelyek fényeit, mint topáz, arany és áttetsző gyöngyláncot viselte a testén. Conan ugyanolyan magasan volt a csupasz falon, mint a közeli palota tornyaiban sétáló őrök. Ettől a gondolattól kényelmetlen érzése támadt, és gyorsabban kezdett mászni. Kisvártatva egy keskeny ablakhoz ért, amelyen lüktető fény áramlott ki. Bentről furcsa, disszonáns zene hallatszott és tompa dobolás. Füleit sziszegő hangok kórusa ütötte meg, amely egyáltalán nem hasonlított emberi suttogásra, az orrlyukait pedig émelyítő tömjén illat töltötte be. Hirtelen egy hatalmas fej jelent meg a nyílásban. Hideg, ferdevágású szemek meredtek Conanra, és a villás nyelv tekeregve ízlelgette a levegőt. Conan ijedtében csaknem elengedte a kötelet, de azután rájött, hogy egy üvegtábla választja el az óriási hüllőtől. Conan gyorsan folytatta a mászást, és nemsokára elérte a mellvédet. A falpárták úgy emelkedtek ki a peremből, mint egy korona csúcsai, és a habarcsban millió magasfényű gyémánt csillogott a hideg holdfényben, ezernyi apró szivárványra törve a sugarakat. Conan átlépett a peremen, és nagyot sóhajtott. Ahogy azonban a lába földet ért a csipkés oromzaton belül, egy hatalmas alak – nagyjából emberformájú, eltekintve hosszú majomkarjaitól – rontott rá. A lény – ember, démon vagy majom, Conan nem tudta eldönteni – behúzott neki egy hatalmasat, mire a barbár a földre zuhant. Amikor a kimmériai felugrott, és előhúzta a tőrét, észrevette, hogy bár az ellenfele testét csuklyás köpeny borítja, a kezeit csillogó pikkelyek fedik. Ahelyett, hogy ismét a betolakodóra támadt volna, a lény ráhajolt a peremre, és megpróbálta lelökni a csáklyát, amelyen Valeria kötele lógott. Conan villámgyorsan odaugrott a lényhez, és a tőrét többször egymás után a hátába döfte. A széthasított köpeny kinyílt, és egy gomba formájú kinövés bukkant ki a nyíláson, amely a lény nyaka tövében, két izmos válla között ült. Ez a dudor hirtelen kettévált, és egy vörös szem bámult ki belőle. Conan a rémülettől összerándult, majd a tőrével belevágott a gömbbe. A sebből undorító folyadék spriccelt a barbár mellkasára. Amint Conan éppen újra lesújtani készült, a lény megpördült, és hatalmas, pikkelyes mancsai a kimmériai nyakára fonódtak. Conan az obszcén fejet nekivágta a peremnek, a tőrét pedig belemártotta a szörnyeteg hasába. A lény vért köhögve nekitántorodott a mellvédnek, és a szorítása lazult a kimmériai nyakán. Conan miközben levegőért kapkodott, egy rémálomba illő képet látott. Nyálkától csöpögő vak szemek forogtak mély üregükben; széles, ajaktalan szájnyílás tátogott, pikkelyes, ragyás bőr rángott a testen. Az izmait megfeszítve, mint egy támadó leopárd, Conan megragadta a magatehetetlen alakot, és felegyenesedve áthajította a gyémántberakásos mellvéden. Elhaló sikoly szállt az ég felé, amit tompa puffanás követett.
Közvetlenül Conan mögött női kacaj csendült. Amikor megfordult, Valériát látta, aki közben átmászott a mellvéden, és most kecsesen támaszkodott a peremnek. – Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy, jól gyilkolsz – kuncogott. – Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy, úgy mászol, mint egy hegylakó – válaszolta Conan, miközben megtörölte és eltette a tőrét.
VII. A GYÉMÁNT – Hé! – hallatszott egy rekedt suttogás a peremen túlról. Conan és Valeria megfordultak, s Szubotájt látták, amint éppen felér a torony tetejére. – Látom, nem tétlenkedtél – morogta a hyrkán, miközben átsegítették a mellvéden. – Mi volt az a valami, ami csaknem a fejemre hajítottál? – Crom tudja – válaszolta Conan. – Valami pokolbéli szörnyeteg, amit a papok állítottak ide őrködni. Jól vagy? – Igen, csak egy percet kérek, hogy magamhoz térjek. Valeria végigfutatta az ujjait a habarcsba ágyazott gyémántokon. – Egy vagyon van itt! – sóhajtotta. – És mind a miénk! Valeria előhúzva a tőrét a tokjából, megpróbált kifeszíteni egy hatalmas zafírt az ágyából. Szubotáj levette a válláról az íját, a földre támasztotta, és húrt feszített rá. Majd Valeria felé fordult. – Hagyd azokat a szép kavicsokat – kérte. – Értéktelenek azokhoz képest, amelyek alattunk rejtőznek a toronyban. És különben is, kicsorbítod vele a tőröd élét, pedig hamarosan szükséged lehet rá. – Induljunk – mordult fel Conan –, mielőtt egy pap vagy őr belénk botlik. Valeria a már kifeszegetett gyémántokat beleöntötte az övtáskájába. – Munkára hát! – mondta, és megindult a keskeny ajtó felé, amely megtörte a torony csúcsát borító csillogó lapok folytonosságát. Megragadta a faragott gombot, és ellenállásra számítva erőteljesen megrántotta. Az ajtó azonban könnyedén kinyílt, és a lány csaknem hanyatt esett. Conan gyanakodva figyelte az ajtónyíláson át kiszűrendő zöldes fényt, Valeria azonban nem tétovázott, könnyed léptekkel bátran bemasírozott. Conan követte. A helyiségben, ahová jutottak, térdmagasságig köd gomolygott, körben vastag kőoszlopok álltak, amelyek a mennyezetet tartották, közöttük pedig díszes faragások sorakoztak a falon. A különös, lélek-dermesztő fény, amelyet visszavert a fehéresen kavargó pára, további részleteket fedett fel. Ahogy a köd a nyitott ajtón keresztül lassan kiszökött az apró, kör alakú helyiségből, Conan középen egy kút-szerű nyílást vett észre. Innen sugárzott a zöldes fény, és szűrődött fel a dobolás ritmikus hangja. A köd hátán hirtelen valami dögletes bűz áramlott ki a lyukból. Valeria gyorsan eltakarta az arcát, Szubotáj pedig undorodva fintorgott.
– Milyen növény vagy állat bűzölöghet ennyire? – kérdezte a lány suttogva. – Egy háromnapos csatamező – morogta a kimmériai. – Ez hullaszag, vagy ne legyen a nevem Conan. – Nézzétek! – lehelte Valeria, és a kút belsejére mutatott, ahol egy sor vasrúd látszott, keskeny létrát alkotva. Mellette egy óriási kampó volt a falba mélyesztve, amelyen egy emelőcsiga lógott. A kampóra egy vastag kötelet vetettek át, amelynek két vége eltűnt a mélyben. Conan összevont szemöldökkel tanulmányozta a furcsa szerkezetet. – Az a szörnyeteg, amit megöltem, valószínűleg ezen a létrán jött fel. De az is lehet, hogy a csigával utazott. A kötél egyik végén biztos ellensúly van. Am mi inkább a létrát használjuk, hiszen a másik szerkezetet nem ismerjük. – Én jobban bízom a saját kötelemben – suttogta Valeria komoran. – Ezek a létrafokok túl messze vannak egymástól, és mintha nem állnának biztosan a falban. – Gyerünk, ne tétovázz! – súgta Conan, és leereszkedett a lyukba. – Ha ezek a létrafokok azt a szörnyeteget elbírták, minket is el kell bírniuk. Valeria a félelmét tüntető bátorsággal palástolva leguggolt, megfordult, és a lábát óvatosan a legfelső fokra tette, majd mászni kezdett. Szubotáj az egyik kezében felhúzott íját és egy nyílvesszőt tartva, követte őket. Némán ereszkedtek lefelé az ismeretlen mélységbe. Gyémántberakású, sötét, csiszolt kőlapok űztek gúnyt a torony csúcsa fölött nyújtózó égboltból, mert olyannak tűnt, mintha a valódi égbolt lett volna a kút falára ragasztva. A lentről érkező kántálás hangja minden egyes bizonytalan lépéssel erősebb lett, és közben az undorító dögszag teljesen beburkolta őket. Egy idő után aztán ismét kőpadlót éreztek a talpuk alatt, és meglátták a furcsa, zöldes fény forrását. Egy kör alakú sziklakamrában álltak, amelyből két sötét ajtó nyílt. A harmadik ajtó méretű nyílást vastag acélrudak állták el, és ezek mögül jött a démoni, smaragdszínű fény. Conan nagy meglepetésére nem messze attól a helytől, ahol álltak, egy másik kút szája ásított sötéten. Conan és társai óvatosan megközelítették a vasrácsokkal elkerített nyílást. Bepillantva egy termet láttak, amelyben zöld fényben fürdő oszlopok álltak. A hatalmas kamra padlója úgy csillogott, mint valami zavartalan víztükör. – Hogy férhet bele ez a terem a toronyba? Túl nagy hozzá! – súgta Valeria. – Jóval az utca szintje alatt lehetünk – válaszolta Conan halkan. Ő és Valeria egymásra néztek; a pillantásukban kíváncsiság és félelem keveredett. Azután a lány vállat vont, és karcsú testét átbújtatta két vasrács között. Conannak már nehezebb dolga volt; oldalt kellett fordulnia, s kifújnia a levegőt, hogy széles vállait és mellkasát átpréselhesse a szűk nyíláson. Szubotáj, aki fegyverei ellenére is hajlékonyan mozgott, mint egy angolna, követte őket.
Az árnyékon túl, amelyben a három betolakodó meghúzódott, egy csapat lepelbe öltözött alak állt két oszlopsor között, háttal nekik. A sziklába vájt terem távolabbi végében egy férfi állt egy sziklapárkányon; a teste teljes egészében látható volt a leplet viselő alakok feje fölött. A ráirányuló éles fényben Conan látta, hogy a férfi teste hatalmas és erős, a bőre pedig fekete. Csodálatos példánya volt a férfinemnek. A fekete félmeztelenül, felemelt karokkal és lehunyt szemmel állt egy monoton dallamot ismételgetve. Valeria megbökte Conant. – Ez Yaro. Ő a második a hierarchiában – suttogta. – Csak az a Doom nevű ember áll felette a kultuszban. Conan egy pillanatra megdermedt a név hallatán, de nem szólt semmit. – Hallottam, hogy délen ilyen fekete emberek élnek – súgta Szubotáj. – Ez tehát Yaro, a kushita? Valeria vállat vont. – Azt mondják, Yaro legalább ezer éves, így aztán csak Bel és Istár tudják, honnan származik. – Utunkat elállják a hívek – vetette közbe Conan. – hogy megyünk úgy el mellettük, hogy ne vegyenek észre? – Próbáljunk meg oldalt elsurranni – javasolta Valeria. – Szerintem lennie kell egy még lejjebbi szintnek, ahová lépcső vezet le. Egyik oszloptól a másikig surrant néma árnyékként az árnyékok között, Conan és Szubotáj pedig követték. Amikor már majdnem elérték azt a helyet, ahol a gyülekezet állt, Valeria egy sötéten ásító lépcsőlejáratra mutatott. – Ti ketten menjetek le, és nézzétek meg, mi van ott. Én addig itt maradok, s fedezlek titeket. A két férfi óvatosan nekiindult a keskeny csigalépcsőnek. Ahogy egyre lejjebb értek, a mozdulatlan, állott levegő egyre büdösebb lett. Kisvártatva egy újabb boltíves kamrába érkeztek, amelyet a mennyezetbe vágott lyukon keresztül beáramló halvány fény világított meg. Conan rájött, hogy ez a nyílás összeköti ezt a helyiséget azzal, amelyben a szertartás folyt. Ahogy tapogatózva megindultak a kamrában, Szubotáj hirtelen felszisszent. – Erlik vérére, Conan! Odanézz! A mennyezeten lévő nyílás alatt női és férfi tetemek hevertek. Némelyik még egészen friss volt, mások félig elrothadva, de akadt köztük néhány teljesen csupasz csontváz is. Ahogy Conan és társai közeledtek az oszladozó testekhez, patkányok futottak szét visítozva, majd elbújtak a kamra különböző zugaiban, és ellenségesen izzó szemekkel bámulták a behatolókat. Conan a sötétség takarásából felnézett a nyíláson. Látta a sziklapárkányon térdeplő Yarót. Amikor a fekete férfi felállt, a kántálás suttogássá halkult. Nesztelenül mozogva, mint a vadászó párduc, Conan megkerülte a hullahalmot, és közvetlenül a főpap alá állt, ahonnan anélkül, hogy őt megláthatták volna, megfigyelhette a legelöl álló hívek arcát. Elragadtatástól
ragyogó arcú fiatal férfiak és nők voltak, akiknek a fejét és a testét bő, csuklyás lepel fedte. Mialatt: Conan felfelé nézett, az egyikük kilépett a csoportból, és ledobta magáról a leplet. Egy gyönyörű fiatal nő állt a smaragdszínű fényben, karcsú testét pókhálószerű, átlátszó ruha borította. Határozottan fellépett a sziklapárkányra, és a kántálás ekkor hirtelen felerősödött. Szubotáj megrángatta Conan köpenye szélét, és egy alacsony boltívre mutatott a kamra végében. A kimmériai elvonta tekintetét a nyílás fölött lebegni látszó lányról, és követte a hyrkánt. Négykézlábra ereszkedve átmásztak az alacsony nyíláson, és egy húsz lépés széles, kör alakú helyiségben találták magukat, amelyből nem volt más kivezető út csak az, amin keresztül érkeztek. Két fáklya, amelyek díszes tartókban álltak a falon, világította meg a pompás faragásokkal ékesített falakat. A szoba közepén egy csonka pilon vagy oltár állt, rajta faragott alakokkal és vésetekkel. – A Kígyó Szeme! – sziszegte Szubotáj, és előremutatott. – Odanézz! Conan pillantása engedelmesen követte a hyrkán sürgető kézmozdulatát, és egy hatalmas, rubinvörös, könnycsepp alakú drágakövet látott, amely az oltár közepén feküdt. Ekkor mintha valami megmozdult volna az oltár talapzatánál. A kőre feltekeredve egy hatalmas kígyó pihent. Ekkora kígyóról még soha nem hallott az ifjú kimmériai, de nem is álmodta, hogy létezik ilyen hatalmas példány. A kamrában lobogó fáklyák fénye megcsillant a pikkelyeken, amelyek a szörnyűséges hüllő egész testét beborították, és mérhetetlen méltósággal ruházták fel. – Mitrára, a legritkább drágakő a világon és a leghatalmasabb is – lihegte Szubotáj. – Egy egész emirátust vehetünk rajta Turánban. – Igen, ha egyáltalán a közelébe juthatnánk. Nem látod, mi őrzi? Szubotájnak még a lélegzete is elakadt, amikor észrevette az óriási hüllőt. Conan óvatosan lépett egyet az oltár felé. – Alszik vagy ébren van? – kérdezte. – A szeme nyitva. – A kígyóknál soha nem lehet tudni. Nincs szempillájuk. Conan két újabb lépést tett a kígyó felé, de az továbbra is mozdulatlan maradt. – Talán egy jól irányzott csapással el tudnám vágni a vastag nyakat… – motyogta. – Jaj, ne! – nyögte Szubotáj. – Te nem tudod, milyen soká múlik ki egy ilyen féreg. Vergődésével a fej nélküli test is kilapítana bennünket. – Akkor pedig – mondta Conan – úgy kell elvennünk a követ, hogy ne ébresszük fel a dögöt. Figyelj! Conan olyan halkan mozogva, ahogy csak tudott, áthúzta a fején a kardszíját, és a fegyverét odaadta a hyrkánnak. Ezután megindult az oltár és annak pikkelyes őre felé. Amikor a lába már csak egy tenyérnyi távolságra
volt a hüllő gyűrűitől, kinyújtotta a karját, a rubinvörös drágakövet azonban nem érte el. Conan hátralépett, és gondolkodni kezdett. Ha a felsőtestével nekidőlne az oltárnak, elérhetné a drágakövet anélkül, hogy a kígyót megérintené. Ha azonban nem sikerül, egészen biztosan meghal. Nagy levegőt vett, kimerevítette a testét, és lábujjhegyre állva előredőlt, míg kinyújtott kezei az oltár széléhez érve meg nem állították a testét. A jobb karját megfeszítette, a balt pedig kinyújtotta, hogy kivegye a követ a mélyedésből, amelyben feküdt. Bár a kő érintése jéghideg volt, Conan a tunikájába rejtette. Már éppen azon fáradozott, hogy megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát, amikor egy másik tárgy ragadta meg a figyelmét. A mélyedés mellett, amelyben eddig a drágakő pihent, egy kis bronzmedalion feküdt, amelynek mintázata éles visszhangot keltett a barbár agyában. A két tekergő és összefonódó farkú kígyó látványának hatására Conan lélekben visszatért arra az iszonyatos napra a gyermekkorában, amikor kimmériai faluja letaposott hóval borított utcáin katonák hajszolták végig kutyáikat, s emeltek kardot a védtelen falusiakra. És eszébe jutott az a csillogó ív, melyet Doom kardja – az apja kardja – írt le az anyja feje irányába… Egy komor, eltökélt arcú Conan volt az, aki fogai közé szorítva a medaliont, ellökte magát az oltártól, és ügyesen visszanyerte az egyensúlyát. Megfordult, és megindult az alacsony boltív felé, amikor a hyrkán arcán iszonyú rémület jelent meg. – Mögötted! – suttogta Szubotáj, akinek a hangja is elment az ijedtségtől. Conan megpördült, és látta, hogy a kígyó felébredt. Hatalmas, ék alakú feje, amely akkora volt, mint egy lóé, embermagasságra emelkedett fel. A nyáladzó állkapcsok szétnyíltak, felfedve a két sorban meredező tűhegyes, görbe fogakat. Amikor az óriási test előrelendült, Conan maga elé tartotta hosszú pengéjű tőrét, és ahogy a fej közeledett, egy gyakorlott gyilkos tigrisszerű gyorsaságával szúrt. A hegyes tőr alulról érte a hüllő állkapcsát, és keresztülhatolva a fején, összeszegezte gonosz száját. A sebesült kígyó az egyik gyűrűjét vadul sziszegve a támadójára vetette, így teljesen megbénítva Conan bal karját. A féreg a fejének egy erős rántásával kitépte a tőrt a barbár szorításából, s az már hiába nyúlt utána, nem érte el. Conan próbálva kiszabadulni a halálos gyűrűből, nekidőlt a kamra falának, de minden eredmény nélkül. A kígyó újabb gyűrűt dobott rá. Amint a kíméletlen gyűrűk szinte teljesen kiszorították a testéből a levegőt, Conan arca egyre jobban elfeketedett. A kimmériai a szabad karjával megpróbálta elkapni a hüllő fejét, hogy hozzáverdesse a falhoz, a kígyó azonban olyan hatalmas és erős volt, hogy ez nem sikerült.
Szubotáj rémülten táncolt körülöttük, próbálva úgy megcélozni a kígyót, hogy a társát ne veszélyeztesse. Végül kifeszítette az íját, és lőtt. A lövedék mélyen belefúródott a pikkelyes nyakba, de a hüllő láthatóan meg sem érezte. Egy újabb gyilkos gyűrűt font a kimmériai lábára, csaknem lerántva vele a földre. Conannak sikerült a mellkasának és a vállainak egy erőteljes mozdulatával a hüllő fejét a falhoz szorítania, és a tőr hegye, amely kiállt a lény koponyájából, beszorult két kő közötti habarcsba. A kimmériai minden megmaradt erejét összeszedve a szabad öklével nagyot sújtott a tőr markolatára, ezáltal még mélyebben beleverte annak hegyét a két kő közé. A pillanatnyi haladékot kihasználva Szubotáj újabb nyílvesszőt lőtt ki, majd egy harmadikat. A lövedék átfúrta a hüllő nyakát, és beleállt a habarcsba, mozgásképtelenné téve így az állatot. A hüllő ahogy vergődve próbálta magát kiszabadítani, lazított az ellensége szorításán, és Conan, aki már alig kapott levegőt, ledobta magáról a gyűrűket. – Fogd, Conan, fogd! – kiáltotta Szubotáj odanyújtva a kimmériai kardját. Conan elkapta a fegyvert, és megpördült éppen akkor, amikor a kígyó kirántotta a tőrt és a nyílvesszőket a falból. Amint a pikkelyes test a barbár felé lendült, az felemelte a kardját, két kézre fogta a markolatot, és egy hatalmas csapással leszelte a kígyó fejét. – Vigyázz! – nyögte Szubotáj. A fej nélküli test iszonyú vergődésében felborította Conant, a hyrkánt pedig fellökte az oltárra. A hüllő vonaglása egyre lassult. A viharvert kalandorok összegyűjtötték a fegyvereiket, és megindultak vissza, a hullaszagú terembe. A felső kamrában a szertartás a tetőfokára ért. Conan látta, amint a fekete főpap, Yaro felegyenesedik. Parancsoló mozdulatára a hipnotizált lány kilépett a sziklapárkány szélére, a karjait a magasba emelte, és levetette magát a testekkel teli üregbe. Meglepett kiáltások és babonás félelem hangjai töltötték be a félhomályos termet, mivel ezt követően senki sem hallotta a földet érő test puffanását és a haldokló áldozat nyögéseit. Yaro előrehajolt, és lenézett a sötét üregbe. Az összezúzott test helyett azonban azt látta, hogy a lányt egy óriás, aki zuhanás közben elkapta, sértetlenül a földre teszi. Hallotta, amint a lány, amikor a boltíven át megpillantotta a levágott fejű kígyót, felkiált. – Az istenünk halott! Meghalt! – Látta, amint az óriás felveszi a földről a véres kardját, amit akkor dobott el, amikor a lányt elkapta, majd a mellette álló apró emberkével együtt eltűnik a sötétben. Miközben Szubotáj és Conan a lépcső felé rohantak, a teremben az első döbbenet elmúltával kitört a pánik. Amikor felértek, azt látták, hogy az oszlopok között több, leplet viselő alak egy földön fekvő, kócos nő fölé hajol. Conan hiába nézett körbe, Valériát keresve. Annyit látott, hogy a földön fekvő nő koromfekete hajú, tehát nem lehet Valeria.
– Menjünk az akna felé! – zihálta Szubotáj, mire futva megindultak a vasrácsok irányába, amelyek a nagytermet a toronykúttól elválasztották. – A behatolók! – kiáltotta Yaro mögöttük. – Ott futnak a hitetlenek! Öljétek meg őket, híveim! A tömeg a két szökevény után nyomult, lepleik lobogtak a nagy sietségtől. Közöttük volt Yaro, két borotvált koponyájú íjász és egy baltával felfegyverzett alak is. Conan és Szubotáj gyorsan átpréselték magukat a vasrudak között. – Hol a kilencedik pokolban van az a nőszemély? – mordult fel Conan. – Fussatok! – hangzott fel az ismerős hang a hátuk mögött. – Majd én fedezem a visszavonulásotokat! – Gyere! – kiáltotta Szubotáj fellépve a legalsó létrafokra. Conan vonakodva a hüvelyébe dugta a kardját, és követte a barátját. Az egyik íjász odaért a toronykúthoz, letérdelt, nyílvesszőt illesztett a húrra, és célzott. Hirtelen egy apró, leplet viselő alak ugrott ki az árnyékból, és elmetszette a feszes íjhúrt. A következő pillanatban az íjász ott feküdt elterülve a földön, két hívővel az oldalán. Véres tőrrel a kezében Valeria ledobta lopott álruháját, és a kötél felé futott. – Elfogni! – ordította Yaro. A baltás alak a menekülő lány után nyomult, és amikor utolérte, meglendítette a fegyverét. Valeria lebukott, és a férfi csaknem körbefordult a lendülettől. Valeria a fogai közé kapta a tőrt, az ellenfele nyakára dobta a kötelet, és megszorította. Miközben a férfi próbált megszabadulni a fojtogató kötéltől, a lány gyorsan csomót kötött rá, és belelökte a padlón tátongó nyílásba. Ezután megragadta a legfelső szinten lógó csigán átvetett kötél másik végét. A zuhanó test súlya könnyedén a magasba emelte Valériát. Lentről egyre halkabban hallotta a tehetetlen hívek dühös üvöltéseit. Miközben fölfelé repült, elhaladt Conan és Szubotáj mellett, akik csaknem egymást letaposva másztak a keskeny létrán a torony teteje felé. Két kézzel kapaszkodva a kötélbe, a tőrét a fogai között tartva, a lány hátravetette a fejét, és felnevetett, mintha azt mondaná: – Gyerünk, siessetek, ha utol akartok érni! Percekkel később, amikor a két férfi zihálva felért a torony tetejére, Valériát már ott találták, amint éppen a szájáról és a tőréről törölgette a vért. A két tolvaj levegő után kapkodva leroskadt a kút szélére. – Na, sikerült megszereznetek? – kérdezte a lány. Conan nem válaszolt, csak előhúzta tunikája alól a jeges fényű drágakövet, és magasra tartotta. Valeria arcán elégedett mosoly csillant fel, de hamar el is tűnt, mivel a kútból felhangzott az üldözők hangja. – A létrán jönnek! – suttogta a lány lepillantva a lyukba. – Azt hiszem, valami szörnyeteg is van velük. Gyorsan rejtsétek el a Kígyó Szemét! – Menjetek ki a mellvédre – mondta Conan –, én majd itt maradok, és ahogy felérnek, egyenként lecsapom a fejüket.
– Ne! – kiáltotta Valeria. – Túl kockázatos! Ereszkedjünk le a torony falán, mielőtt még elvágnák a kötelemet. Siessünk! Nemsokára a három alak, mint legyek a falon, a kötélbe kapaszkodva ereszkedtek le a torony oldalán, mély hálát érezve, amiéit a hold most nem világítja meg sietős távozásukat. A kimmériai kivételével mindnyájan biztonságosan földet értek, amikor egy titokzatos arc jelent meg a torony tetején, a mellvéden, és a szőrös kezében fogott késsel nyiszálni kezdte a kötelet, amelyen a szökevények leereszkedtek. Conan látva, hogy a szálak egymás után szakadnak, gyorsan lepillantott, hogy bemérje az alatta csillogó tó pontos helyét. Majd visszafordult, mindkét talpát a falnak támasztotta, és izmos lábaival nagyot lökött a testén éppen abban a pillanatban, amikor a kötél elszakadt. A levegőben megfordult könnyedén, mint egy macska, és sértetlenül csobbant bele a sötét vízbe. Valeria hangosan felnevetett, amikor Conan egyetlen karcolás nélkül kiemelkedett a tóból; nevetését, mint visszhang, dühös ordítások követték a torony tetejéről. – Bolondok! – magyarázta a lány. – Még segítették is a menekülésünket. Most aztán senki sem tud utánunk jönni, hogy megakadályozza a szökésünket erről a bűzös, undorító helyről. Szubotáj kuncogva felcsavarta a kötelet, a vállára akasztotta, majd követte Conant és Valériát át a kert falán. Nemsokára mindhárman beleolvadtak a sötét utcák névtelenségébe.
VIII. A KÜLDETÉS Tűz lobogott a shadizari tolvajnegyed egyik ütött-kopott tavernájának kőből rakott tűzhelyében. Az átható füst, amely lusta macskaként tekergett a kormos gerendák felé, sem tudta elhalványítani a Kígyó Szeme többszáz csiszolt lapocskájáról visszaverődő ragyogó szivárványokat. Három köpenyes alak hajolt a durva tölgyasztalon heverő rubinpiros drágakő fölé, testükkel takarva el azt a kíváncsi szemek elől. – Nergalra mondom, gyönyörű! – sóhajtotta Szubotáj, mohó pillantását a csillogó gyémánton legeltetve. – Igen, tényleg az – mondta Valeria. Az ajkához emelte boroskupáját anélkül, hogy a szemét egyetlen pillanatra levette volna imádata tárgyáról. – Ajánlom is, hogy gyönyörű legyen – morogta Conan. – Csaknem az életünkkel fizettünk érte. Szubotáj kényeskedve elfintorodott. – Muszáj neked alvó emlékeket felébresztened? – kérdezte. – A veszedelmet, ami elmúlt, jobb elfelejteni, ahogy azt mi, hyrkánok mondjuk.
Ennek ellenére az apró emberke volt az, aki elkezdte sorolni az eseményeket, amelyek a felfedeztetésüket követték a Fekete Kígyó Tornyában. Felidézte, hogyan másztak át a kertfalon, miközben a többi hívő, akiket a testvéreik riasztottak a torony tetejéről, dühödten kirontottak az obszcén templom egy láthatatlan ajtaján. Emlékeztette a társait az ezt követő napra, amikor még ennivalót venni sem mertek előbújni, és végül hogyan jutottak át – jobbra-balra forgatva a fejüket, mintha most érkeztek volna a városba – egy olyan negyedbe, ahol nem létezik törvény, s ahová csak nagyon kevés becsületes ember és rendfenntartó mer belépni tolvajok vagy gyilkosok után kutatva. Szubotáj nagyot sóhajtott, és egy pillanatra lehunyva a szemét, próbálta elűzni a kellemetlen emlékeket. Majd kinyitotta, és pillantását tovább legeltette a csodálatos gyémánton. – Megérte – motyogta. – Döntsd el, kimmériai, két grófságot vásároljunke Aquilóniában, két emirátust Turánban vagy két szomszédos alkirályságot Vendhyában? És te, Lady Valeria, mire szándékozod költeni a gyémántból rád eső részt? – Először találnunk kell egy vevőt erre az értékes kőre – súgta Valeria, majd elgyötörten körbenézett. A taverna vörös képű, verejtékező alakok gyülekezőhelye volt, akik durva nótákat óbégattak, és a kupájuk aljával verték a gyalulatlan asztalokat, mialatt egy meztelen táncosnő… olajjal bekent teste csillogott a tűz fényében… vadul rázta magát az alpári zene ritmusára. – Az apró kövek eladásával, amiket a mellvédből feszegettél ki, nem volt semmi gondod, igaz? – kérdezte az apró termetű tolvaj, jelentőségteljes pillantást vetve Valeria övtáskájára, amely tele volt Zamora királyának, Osricnek a képmásával díszített aranypénzekkel. A lány önkéntelenül is ráhúzva a köpenyét a táskára, bizalmatlanul méregette a szórakozó szajhákat, az útonállókat, a kereskedőket, a kerítőnőket és a szolgálaton kívüli őröket. – Halkabban beszélj, te idióta, ne hívd fel ránk a figyelmet! – csattant fel a lány haragosan szikrázó szemmel. Szubotáj vállat vont. Egy sovány felszolgáló fiú surrant oda az asztalukhoz, hogy összeszedje az üres kupákat, mire a hyrkán, az asztal alatt megbökve Conan térdét, elkapta a fiú karját. – Lányokat akarunk, kölyök, karcsú lányokat, gömbölyű csípővel és hegyes mellekkel! Most, miután felderítettem a világ határait, a hús okozta öröm határait akarom felderíteni, amire már régóta várok… túl régóta! A fiú mindentudó mosollyal lehajolt, és sugdosni kezdett Szubotáj fülébe. Conan és Valeria hosszú, jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. – Na, bajtársaim! Én elmentem Madam Ilgához, hogy egy jól megérdemelt, szórakoztató éjszakát töltsek a házában. Neked, Conan, mik a terveid? És neked, Lady Valeria?
– Ami kettőnket illet, nekünk… más terveink vannak – válaszolta Conan nyersen. Szubotáj az egyik csuklyás alakról a másikra nézett, majd lassan elvigyorodott. – Aha! Szóval így áll a dolog! Gondoltam! Hát, mindkettőtöknek jó szórakozást kívánok, barátaim, és jó éjszakát! Minden embernek megvan a maga gyengesége, és én az enyémet, ha lehetőség nyílik rá, szorgalmasan gyakorolom is. Ti is gyakoroljatok a sajátotokat. A hyrkán felállt, és erősen megtántorodott, de Valeria még időben elkapta. A kezébe nyomott egy marék aranypénzt. – Vigyázz magadra, kis ember! – súgta oda neki. – Ne felejtsd el, egy gazdag embernek sok cimborája van, de igazi barátja kevés. Szubotáj láthatóan nem vette komolyan a figyelmeztetést. – Öltem én már máskor is, olyan szörnyeteget is, amelyiknek hátul volt a szeme, mint annak a toronybelinek, ifjú Conan. Különben is, túl drágán szerzett arany ez ahhoz, hogy mások szórakozására költsem. Kizárólag magamra fogom költeni. Egy nemtörődöm legyintés után a görbelábú kis alak átfurakodott a tömegen, és eltűnt a taverna ajtaján kívüli sötét éjszakában. Conan szikrázó pillantása a lány elgondolkodó tekintetét kereste. – Vonuljunk vissza szobánk kényelmébe, kislány! Valeria elmosolyodott a barbár izzó vágya láttán, mivel a sajátja ugyanilyen tüzes volt. Egy hosszú percig érzéki pillantással méregette a rózsás színű gyémántot, majd a keblébe rejtette, és követte Conant. Egy formátlan alak vezette végig Conant és Valériát a sötét folyosón, majd be egy szobába, ahol egy gyertya égett; az alak fogatlan szájával szüntelenül vigyorgott rajuk. Conan egy aranypénzt dobott neki, mire a vénasszony mélyen meghajolt, és kihátrált az ajtón. A barbár ledobta magáról a tunikáját, a tolvajnő pedig megoldotta a derekán az övet, majd levetette a mellvértjét. Valeria letérdelt, és éhes ujjaival végigsimított Conan meztelen testén. – Egy dolgot mondj meg nekem – lehelte. – Egyetlenegy dolgot. Amikor először megláttalak, ott az árnyékban, olyan csodálatosan mozogtál! Hol tanultál így mozogni? Conan megérintette a nő mellét, majd az egyik kezével végigsimított annak feszes hasán és mozgékony csípőjén. Valeria felnyögött a gyönyörtől, és hátrafeszítette a vállait, míg a férfi kezei éhesen kalandoztak remegő testén. – Hol tanultál így mozogni? Conan egy pillanatig érzéketlenül tanulmányozta a lány mohó arcát, majd a nyakán lévő sebhelyekre mutatott, a gonosz bilincs nyomaira. Valeria vadul csókolgatni kezdte a sebhelyeket, majd izzásig felfűtött szenvedéllyel a
férfira vetette magát. Miközben a férfi karjaiban vonaglott, hátradobta hosszú, szőke haját, és ugyanolyan sebhelyeket mutatott a saját nyakán. Ő maga is, mondta, hosszú évekig veremharcos volt. A következő pillanatban kialudt a gyertya, és a sötétségben apró örömsikolyok hangzottak fel. A hajnal a szerelmeseket a kopott fogadó magas mennyezetű közös szobájában találta, amint éhesen falatoztak. Conan lefaragott egy gőzölgő darabot a nyárson forgó húsról, és a tőre hegyére tűzve odanyújtotta Valériának. A lány átszellemült arccal harapott bele a húsba, amelyből zsír folyt a szája szélére, míg Conan egy nagyobb darabot kanyarított le saját farkasétvágya csillapítására. Conan soha nem felejtette el ezt a találkozást. Évekkel később így mesélte az írnokának: – Ha az istenek is gyakorolják a szerelmet, az sem lehet csodálatosabb, mint a miénk volt. Sem előtte, sem utána nem találkoztam ilyen nővel, de ezt akkor még nem tudtam. A hegyekből szállított, hóban hűtött borral öblítették le a húst, és fejezték be a királyi lakomát. A szerelemtől és az erős italtól bódultan Valeria hátradőlt a durva széken, és Conant nézte, amint táplálkozik; a férfi hatalmas izmai úgy mozogtak a bőre alatt, mint egy pompás állat izomzata. Conan a nő érzéki szépségét csodálta, ahogy ott ült a tűz előtt, és félrecsúszott ruhájából kivillant gyönyörű nyaka és vállai. Conan felfedezett egy apró lyukat a Kígyó Szemének felső sarkában, ezen keresztülhúzott egy vékony madzagot, hogy a nő a nyakában viselhesse, és ezzel is csökkentse az elvesztés esélyét. A kő túlvilági fénye beragyogta a nő melleit, megduplázva szépségüket. Ahogy telt a délelőtt, Szubotáj is, akit Madam Ilga vigyorgó rabszolgái hoztak vissza a fogadóba, magához tért a kicsapongást követő bódulatából. Percekig csak nyögdécselt, és a fejét fogta. Mielőtt azonban lement volna a nap, a három tolvaj újabb szórakozó körútra indult. Kopott ruházatukat ekkorra bőrzekére és finom szőrökre cserélték, durva vasdíszeiket mesterek keze által készített fényes bronz és csillogó ezüstgyűrűkkel meg karperecekkel váltották fel, finom bőrcsizmákat vettek kopott fűzős cipőik helyett, s a hyrkán segítségével Conan mindhármuk számára tőrt és kardot választott egy kovácsmester boltjában. Ez a sok szép dolog, a kiadós vacsorákkal és a mulatozásokkal együtt mind azoknak a gyémántoknak az árából volt, amelyeket Valeria gyűjtött a mellvéden. Az óvatos szövetségesek eddig még nem próbálkoztak meg a kígyókő eladásával, mert tudták, a kígyókultusz kémjei és informátorai ott ólálkodnak a shadizari bazárban, próbálva szent talizmánjuk nyomára bukkanni. Turánban vagy esetleg Vendhayában akartak egy kereskedőt
felkutatni, akinek elég pénze van, hogy megvásárolhassa a gyémántot, s elég óvatos, hogy utána melyen hallgasson az üzletről. Szokatlan gazdagságuk ellenére a három szövetséges hamar belefáradt ebbe a semmittevő életbe. A birkózók, a táncoslányok meg a nagy lakomák unalmas és egyhangú szórakozássá váltak a számukra, akiknek az életében korábban a kikapcsolódásra elcsent perceknek a veszély kölcsönzött különösen édes ízt. Azonban hamarosan megszabadultak az unalomtól, bár igen felkészületlenül érte őket. Egyik este, amint a három tolvaj félrészegen, álmosan a kupája mellett üldögélt az elsötétített kocsmában, ahova azután is visszajártak enni és inni, miután rájöttek, hogy jobb szállást is megengedhetnek maguknak, Valériát egy lándzsahegyen megvillanó fénysugár térítette magához a bódulatából. Elfojtott kiáltása a többieket is felébresztette. Az asztalukat egy szempillantás alatt komor arcú, bronz mellvértet és nehéz, fényes sisakot viselő katonák vették körül. Conan a látványtól azonnal magához tért, és félig felemelkedett a székéről. Azt hitte, a katonák a kígyótorony őrei, akik kinyomozták a búvóhelyüket, és már azon járt az esze, hogyan lehetne megszökni. De nem, a katonák forgós sisakján és páncéljain Zamora királyi jelvénye díszelgett; a király légionáriusai voltak. – Mit akartok tőlünk? – mordult fel Conan, komor, gyanakvó arccal méregetve a katonákat. – Mulatoztunk, igaz, de azt biztosan nem tiltja a királyi törvény… – Álljatok fel és kövessetek, mindhárman! – csattant fel az egyik tiszt. – Minden kérdésre válaszolnak majd azok, akik ideküldtek, hogy keressünk meg titeket. Ne csináljatok semmi ostobaságot! Szubotáj kábultan bámulta a mellkasuknak szegezett lándzsahegyeket. Alázatos mosolyra igazítva vonásait motyogta: – Aha, semmi ostobaság… semmi, de semmi ostobaság… – Az asztal szélébe kapaszkodva bizonytalanul felállt. Kényszeredetten követték a felfegyverzett katonákat; kardot vonni kész öngyilkosság lett volna, kiváló harci képességeik ellenére is. Conan, ha egyedül van, megkockáztatta volna az egy a tizenkettő elleni harcot, azonban Valeria iránt érzett bimbózó szerelme teljesen megbénította. Attól félt, a lánynak esetleg valami baja eshet. Pedig mindhármuk szabadsága volt a tét. Holdvilágtalan ég alatt, néma utcákon haladtak végig, amelyek ebben az órában teljesen kihaltak voltak, egyetlen útonálló vagy éjszakai csavargó sem látszott sehol. Végül egy széles utcára értek, amelynek végén a királyi palota csúcsos épülete sötétlett a csillagos ég háttere előtt. A tiszt parancsára kinyílt a külső fal kapuja. Az osztagoszlopos boltívek alatt és kavicsos gyalogutakon vezette végig a három kalandort, amelyek mellett mindenfelé sima, bársonyos pázsitszőnyeg terült el, s apró márvány szökőkutak álltak, amelyek csobogása halk zenével töltötte meg az éjszakát.
A csoport most odaért a palota bejáratához, és Szubotáj – a világjáró – elismerő pillantásokkal méregette az építményt. A zamorai király lakóhelyét úgy tartották, mint Kelet-Aquilonia egyik leglátványosabb épületét, amely a távol-keleti kereskedelemből származó profitból épült. Amikor azonban beléptek az ajtón a feszes vigyázzban álló őrök mellett, Szubotáj éles szemei azonnal észrevették a pusztulás jeleit – repedések és nedvességfoltok a falon. Azonnal rájött, hogy a monarchia tehetetlen az egyre terjedő rothadással, ezzel a különös fekéllyel szemben, amely az állam belsejét rágja. A kígyókultusz csápjai teljesen kiszívták az emberekből a bátorságot és az akaraterőt. Conan, aki nem volt kimondottan filozofikus alkat, éles pillantásokat vetett körbe a termek és kanyargó lépcsők útvesztőjében. Próbálva magát betájolni arra az esetre, ha harcolni kellene a szabadulásukért, nemigen figyelt az elefántcsont és alabástrom korlátokra, a gazdag falidíszekre, a selyembevonatú kanapékra, a különleges lámpákra, amelyekből olyan luxus sugárzott, amilyenről soha álmodni sem mert. Egy idő után azonban feltűnt a számára, még a lámpák és gyertyák imbolygó fényében is, hogy ezek a gyönyörű berendezési tárgyak nincsenek a legjobb állapotban. Szakadások voltak a tapétán, foltok a szőnyegeken, az aranyozás megkopott a bútorokon, mindent egybevetve látszott, hogy elhanyagolták őket. A palota nagyterme annak ellenére, hogy falait gazdag faragások díszítették, úgy visszhangzott, mint egy sírkamra. A lépéseik hangja visszaverődött a falakról, és a padlót vastagon borította a por. Ahogy a kalandorok és kísérőik közeledtek Zamora trónjához, egy alakot vettek észre a baldachin árnyékában, aki az állát a tenyerébe támasztva kuporgott a trónon. A szemei egy harcos szemei voltak, aki régen átadta magát a bornak, a hanyatlásnak és a tétlenségnek. A magányos alak mellett egy szolgáló állt, aki feljebbvalója fülébe sugdosott valamit. Conan látta, hogy Osric királyból – ugyanis abból, ahogyan az őrkapitány szólította, kiderült, hogy ez a magányos alak Zamora királya – hiányzik az életerő és teljesen reményvesztett. A kora ólomsúllyal nehezedett roggyant vállaira. Az arcvonásai csalódottak és fáradtak voltak. Az egyik katona a kalandorok fegyvereit a király lába elé helyezte, a kapitány pedig féltérdre ereszkedett. – A tolvajok – szólt –, akiket látni kívántál, uram. Szubotáj és Valeria, akik járatosabbak voltak az illemszabályokban, mélyen meghajoltak; Conan közömbös arccal állt a király előtt. Az egyik őr oldalba bökte a barbárt, és a fülébe sziszegte. – Hajolj meg, fajankó! – Conan gyilkos pillantást vetett az őrre, de aztán amikor visszafordult, kelletlenül meghajtotta a fejét. Az uralkodó ködös pillantással méregette a foglyokat; láthatóan teljesen máshol járt az esze. Aztán hirtelen észbe kapott, és intett a kapitánynak, hogy
felállhat. A férfi hogy megtörje a merev csendet, igyekezett felfrissíteni a királyi emlékezetet. – Ezek azok a tolvajok, akik kirabolták a Kígyó Tornyát. Ekkor rekedt, felindultságtól remegő hangon, megszólalt az uralkodó. – Tudjátok, hogy mit csináltatok, tolvajok? Miattatok idejött, ide, az én trónom elé Yaro, a fekete pap, és megpróbált megfélemlíteni… nem, megfenyegetni, engem Osricot, Zamora nagy királyát! Micsoda arcátlanság! Micsoda pimaszság! Ezek a Fekete Kígyó papjai már azt hiszik, hogy nagyobb urak, mint a királyok. És ennek ti, a három tolvaj, vagytok az okai! Conan gyors oldalpillantást vetett a társaira. Valeria idegesen nyaldosta a szája szélét, Szubotáj szemei pedig úgy forogtak az üregükben, mint egy sarokba szorított patkányé, amelyik a kijáratot keresi. A barbár teste megfeszült, felkészülve az erőszak kirobbanására. Mivel fegyvertelen volt, nem is voltak illúziói a végkimenetelt illetően, de úgy gondolta, jobb küzdelemmel meghalni, mint engedelmesen odatartani a nyakát a pallosnak vagy a megcsomózott kötélnek. Úgy tervezte, egy vagy két őrt magával visz a sötét túlvilágra. A király továbbra is a tolvajokat méregette, most azonban egy halvány mosoly jelent meg szakállas szája sarkában. Megemelve hosszú bársonypalástja szélét felállt. – Tolvajok, gratulálok! – kiáltotta. – Nemes cselekedet volt, amit tettetek! – A király vakkantásszerű nevetést hallatott. – Látnotok kellett volna a fekete pap képét! Olyan dühös volt, hogy habzott a szája. Ilyen élvezetes látványban a nászéjszakám óta nem volt részem. Ezután odafordult a testőreihez. – Hozass székeket lopós barátaimnak, Kobades kapitány! Te maradhatsz, de ami a többieket illeti, vissza az őrhelyetekre! És hozass bort is… a legjobb fajtából! Egy apród ezüst kelyheket és egy serleg finom vörösbort hozott. Ott, Zamora trónja előtt állva ittak a király egészségére, a király pedig az övékére. Szubotáj teljesen megszédülve ettől a váratlan sorsfordulattól, gyorsan magába döntötte a kelyhe tartalmát; Valeria és Conan, akik jobban hozzá voltak szokva az ünnepléshez a győztes veremharcok után, több méltósággal viselkedtek. – Leülhettek – mondta a király. Merengve bámult bele a boroskelyhébe. Amikor ismét megszólalt, a szavak összefüggéstelenül ömlöttek a szájából, és a hangja panaszosan csengett. – Ez az ember, Thulsa Doom… Már nagyon régóta bosszankodom ennek a félistennek a jelenléte miatt a szerencsétlen birodalmamban. Kígyók az én gyönyörű fővárosomban! Nyugaton, délen, Brythuniában, Korinthiában, mindenfelé kígyók! Mindenhol ezek a fekete tornyok a fekete szívű
papjaikkal! Elrabolják a gyermekeinket, és szörnyetegeket csinálnak belőlük… olyan hüllőket, mint a kígyó, amit imádnak. Romlott fiataljaink pedig méregfogaikat saját szüleikbe mélyesztik… Osric egész testében reszketve, tenyerébe temette az arcát. A három kalandor először egymásra nézett, majd Kobades kapitányra. A király azonban észrevette a pillantásukat. – Az én őreim nem mernek szembeszállni velük. Legbátrabb harcosaim, legvakmerőbb katonáim meghátrálnák a kötelességük elől, megszegik a hűségesküjüket. Egyedül ti mertetek szembeszállni Yaróval a saját citadellájában. Mindenkit, aki ellenáll a kígyópapoknak, elfogjak és kivégzik. Halál az éjszakában… láttatok már ilyesmit? Kezének intésére a szolga egy vékony, bronz markolatú tőrt adott át a királynak, amelynek pengéje olyan hullámos volt, mint egy kígyó teste. Kinyújtott kezében tartva a tőrt a király folytatta: – Ezt a méregfogat döfte az apám szívébe a fiatalabbik fia, az öcsém, akit megbabonázott a boszorkányságuk. És az én saját leányom, birodalmam ékessége, öreg napjaim egyetlen öröme, hasonlóképpen Thulsa Doom bűvöletébe esett. Ellenem és az isteneink ellen fordult. Vajon ő is ilyen tőrt fog a szívemnek szegezni? Vajon rám is ez a sors vár? Conan arca elkomorult, mert eszébe jutott a lefátyolozott gyaloghintóban ülő fiatal nő rendkívüli szépsége. Képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lány egy nap képes lenne a saját atyja ellen fordulni annak ellenére, hogy tudta, a lány a kígyóisten papnője. Osric király hirtelen felindulásában a márványpadlóra dobta a kígyótőrt, és most ott hevert, mindenki számára jól láthatóan. – Minden egyes generáció gyengébb, mint az előtte való. A mai fiatalok a kígyókultuszban, ebben a hamis vallásban dagonyáznak. Arra vágynak, hogy rabszolgák, koldusok, kábítószeres álmodozók lehessenek. Az én fiatalkoromban a fiúk hősök akartak lenni, nem élősködők és rombolók. A király lehajtotta a fejét egy öregember mozdulatával, akinek a vállát olyan problémák nyomasztják, amelyeket nem tud megoldani. – És nekem most tolvajokat kell megbíznom – mondta reszkető hangon –, hogy megmentsék a birodalmamat. Valeria a hangjában tőle szokatlan szánalommal, egy kérdéssel fordult az összefüggéstelenül motyogó uralkodóhoz. – Mi az, amit tőlünk kíván, királyom? – Leányom, az én kis Yasiminám, mindenhová követi, ahová megy… mármint Yarót, a fekete papot. Azt mondja, az igazságot keresi a lelke mélyén… Ezek a zavaros elméjű őrültek megfeledkeznek a régi hatalomról, a régi erkölcsökről. Úgy henteregnek ebben az erkölcstelenségben, mint a disznó a pocsolyában, és vallásnak merik nevezni! E percben a leányom úton van kelet felé, hogy találkozzon egy Doom nevű emberrel kultuszának
fellegvárában, cselszövésből szőtt hálója közepén. Menjetek el a Hatalom Hegyére, és raboljátok vissza nekem a leányomat! A király intett egyet, mire a szolga a néma parancsnak engedelmeskedve, egy korsót hozott elő az árnyékból, és a tartalmát kezdte a földre borítani. Csillogó drágakövek gurultak szét a padlón a kalandorok lábai előtt – rubin, ametiszt, topáz, zafír és szikrázó gyémántok. Egy második királyi intés megállította az áradatot. Valeria levegő után kapkodott, a hyrkán szemeiben pedig kapzsiság csillant. Conan valami átveréstől tartva, mozdulatlanul állt, a királyt nézte. – Gyerünk, szedjétek fel – sürgette őket Osric. – Kedvcsinálónak elég lesz. Ebből vehettek magatoknak fegyvereket és lovakat. Fogadhattok zsoldosokat, hogy értetek harcoljanak. Rátok bízom, mit cselekszetek, de hozzátok vissza az én kicsi Yasiminámat, és megkapjátok az őszes drágakövet ebből a korsóból. Mutasd meg nekik, Vardanes! A szolga körbehordozta a korsót. Amikor odaért Szubotájhoz, ő beledugta a kezét, és körbetapogatta a belsejét. Elégedetten, hogy a korsó nem hamis fenekű, és rengeteg drágakő maradt még benne, a hyrkán bólintott, és visszahúzta a kezét. Valériával együtt nekiláttak felszedegetni a gyémántokat, majd eltették az erszényükbe. Conan figyelte a társait, amint azok a földön keresgélték az elgurult drágaköveket, majd elgondolkozva a királyhoz fordult. – Hogyhogy nem fél a sötétben a tőrtől vagy attól, hogy megmérgezik? Osric keserűen elmosolyodott. – Eljön az az idő, barátom, a királyok számára is, amikor az arany elveszti a csillogását, az étel és ital pedig az ízét. Az az idő, amikor a trónterem, legyen az bármilyen ékes, börtönné válik. Akkor pedig nem marad más, csak a gyermek iránt érzett atyai szeretet. De te… mit tudhatsz erről? Túl fiatal vagy, túlságosan sok benned az életerő… Ha számomra eljön a vég – folytatta –, Doom vagy bárki más keze által, nem fogom sajnálni, csak a lányom szabadulna meg ettől az átoktól, és királynőként szolgálná a népét. Conan bólintott. – Rendben van, Osric király. Végezni fogok ezzel a Doommal, vagy inkább meghalok, ugyanis nekem is van némi lerendeznivalóm vele. Ha meg tudom menteni a lányodat, megteszem. – Akkor tehát megegyeztünk – szólt a király, majd az őrkapitányhoz fordult. – Vezesd a vendégeimet a számukra előkészített szobákba. Gondoskodj róla, hogy minden kívánságuk teljesüljön! Szerencse legyen veletek! A három kalandor követte Kobades kapitányt, otthagyva a merengő királyt a kísértetjárta trónterem emelvényén.
IX. AZ ÚT Két nappal az Osric királynál tett látogatásuk után a kalandorok hullafáradtan estek az ágyba. Rengeteg előkészületet kellett sietősen elvégezni; szárított étel, több tömlő bor, fekvőhely és több száz apróság kellett az úthoz. A drágaköveket arany, ezüst és egyszerű rézpénzre kellett váltaniuk. Aztán még ott voltak a lovak is. Egyik reggel Conan és Valeria a lópiacon sétálgattak, Szubotáj pedig – az egyetlen, aki értett a lovakhoz közülük – hevesen alkudozott. Conan hirtelen egy vad ménre hívta fel Szubotáj figyelmét, amelyik hevesen rángatta a kötőfékjét, és forgatta a szemét. – Ez a ló kell nekem! – kiáltott fel Conan. A hyrkán felnevetett. – Mit gondolsz, meddig maradnál meg ennek a hátán? Mivel még soha nem ültél nyeregben, hagyd, hogy én keressek neked egy olyat, amelyik biztonságos, lassú és elég nagy, hogy elbírja a súlyodat. Conan órákat töltött azzal, hogy megtanuljon megmaradni az állat hátán, amit Szubotáj választott neki. A barátja irányítása alatt begyakorolta az ügetést, a galoppot, megtanulta felnyergelni és megetetni a lovát. Egyszer, amikor egy szél által hajtott ördögszekér megijesztette a lovat, váratlan mozdulatot tett, és ledobta hátáról a lovasát. A barbár szitkozódva feltápászkodott, és megindult a lova után. – Mondtam, hogy használd a térdeidet! – dorgálta Szubotáj. – De sose bánd, ha ez lesz életed legrosszabb esése, akkor szerencsésebb vagy, mint a legtöbb ember. Mi kerlaitok azt mondjuk, egy ember addig nem is lovas, amíg hétszer le nem esik a nyeregből. Aznap este, amint Conan a szobájában fájós izmait dörzsölgette, a király két szolgája egy hatalmas fakádat tolt be. Mások több vödör gőzölgő melegvizet hoztak, és beleöntötték a kádba. Amikor magukra hagyták őket a szobában, Valeria levetkőzött, és elégedett sóhajjal belépett a kádba. – Gyere te is! – mondta. – Elférünk benne mind a ketten. Conan megrázta a fejét. – A forró fürdő egészségtelen. A gőz kárt tesz a tüdőben. – Ostobaság! Egész életemben forró fürdőket vettem, ós nézz meg most. Különben sem lehet azt mondani, hogy rózsaillatod van. Gyere, megmosom a hátad! A barbár azonban még most sem állt kötélnek. – Később talán, majd ha te végeztél. A lány kényelmesen ült a kádban, és karcsú végtagjait mosta. Hirtelen odafordult Conanhoz. – A pokol tüzébe Doommal és a hercegnővel! Az az ember gonosz. Egy boszorkánymester, aki az alvilágból különböző démonokat és olyan lényeket
idéz meg, amilyet például te is legyőztél ott fenn a mellvéden. Ami pedig a hercegnőt illeti, miért kellene nekünk megmentenünk, ha meg akar halni ennek az alaknak a szolgálatában? Viselje a bolondsága következményeit… Különben is azt beszélik, hogy abba a Hatalom Hegyébe, Doom erődjébe lehetetlen bejutni. Több ezer követője él ott. Semmi esélyünk sem lenne annyiukkal szemben. – Valeria felállt a fürdőkádban. – Dobd ide azt a törülközőt, légy szíves! Miután megtörülközött, Valeria elnyúlt a hatalmas ágyon, és egy maréknyi drágakővel kezdett játszadozni. Figyelte, amint a tűz fénye megtörik csiszolt felületükön, majd végigcsorgatta őket nyitott ujjai között. A gyémántok végiggurultak hegyes mellei között, és a hasán álltak meg. Ezután ismét megszólalt. – Beszéltem Szubotájjal, és ő is egyetért. Bolondok lennénk, ha ilyen veszélyes küldetésre vállalkoznánk. Fogjuk amink van, és tűnjünk el, amíg életben vagyunk. Felejtsük el Doomot és az ostoba hercegnőjét. Az, amit a király adott, azzal a pénzzel együtt, amit a Kígyó Szeméért fogunk kapni, gazdaggá tesz bennünket, és végre úgy élhetünk, mint a rendes emberek. Conan az ágy szélén ült a gondolataiba mélyedve, háttal a lánynak. Valeria odamászott hozzá, és a takaróra öntötte a drágaköveket. Gyengéden végigsimította a férfi széles vállait, megcsókolta a tarkóját, a karjait az övé alá fűzte, és a vállára hajtotta a fejét. Látszólag érzéketlenül Valeria hízelgésére Conan mozdulatlanul ült, és ökölbe szorított kezére meredt. – Még soha nem volt ennyim, mint most – mondta a tolvajnő álmodozó hangon. – Egész életemben egyedül voltam. Gyakran néztem bele közelről a halál vigyorgó torkába, de senki sem törődött vele, hogy élek vagy halok. Egyedül a sötétben és a hidegben gyakran benéztem mások sátraiba vagy kunyhóiba, S azt láttam, hogy a férfi és a nő egymás mellett ülnek a meleg tűz fényében, a gyermekük pedig a lábaiknál játszadozik. De én a világot jártam… egyedül. Valeria Conanra pillantott, de a férfi arca sötét volt és komor. – Most itt vagy nekem te. Szenvedély lobog bennünk, és szeretjük egymást. És gazdagok vagyunk. Soha többé, nem kell veszedelmekkel szembenéznünk, hogy aranyat szerezzünk. Üljünk egymás mellett a lámpafényben, amely elűzi a sötétséget. Hagyjuk, hogy egy magányos alak benézzen, és meglásson minket…. Valeria kinyújtotta a kezét, felragadott egy maréknyi fényes követ, és Conan vállaira szórta. – Gyere, éljünk! Conan azonban némán megrázta a fejét, majd lassan kinyitotta eddig összezárt öklét. A tenyerén feküdt a bronzmedalion, amelyet a kígyóisten oltáráról hozott el – rajta Doom jelével, az egymással szembeforduló két kígyóval, közöttük a fekete nappal.
Beszökött a hajnal Shadizarba, arany és rózsaszín fénybe öltöztetve a királyi palota ég felé törő tornyait. Amikor a szobába is bekúszott, ahol Valeria aludt, a lány lassan ébredezni kezdett édes álmából. Álmosan ledobta magáról a selyemtakaróját, és érzéki gyönyörrel kinyújtóztatta a tagjait, élvezve a napsugár meleg csókjait. Ezután meg akarta ölelni szeretője meztelen testét, de senki sem volt mellette. Conan elment. A lány egy másodperc töredéke alatt magához tért. Felült, és az üres párnára bámult. Az ifjú barbár pompás teste helyén csupán egy maroknyi csillogó drágakő feküdt, a kimmériai része az előlegből. A lány keze önkéntelenül is a nyakára csúszott; a Kígyó Szeme ott lógott a mellei között. Gyorsan körbenézett a szobában; Conan ruhája és íja eltűntek. Egy könnycsepp gördült le Valeria arcán, de abban a pillanatban le is törölte. A veremharcosok nem sírnak, mondta magában keserűen. Shadizartól messze keletre egy magányos lovas léptetett a Kezenkiaihegység egyik hágóján, amely hegység lába lenyúlt egészen a Turán északi részén elterülő köves sztyeppéig. Conan volt ez a lovas, de már nem az a nincstelen szökött rabszolga, aki egykor ezt a vidéket tapodta. A hatalmas barbár testét most finom ruhák fedték, a tunikáján vastag láncinget viselt, a fején pedig acélsisakot. Az oldalán az az ősi kard lógott, amelyet a vigyorgó csontváz barlangjában szerzett, pengeélesre kiélezve és gyönyörű hüllőbőrből készült hüvelybe bújtatva. Hogy testét megóvja a hideg tavaszi szelektől, a láncinge fölött finom kidolgozású farkasbundát viselt. Visszagondolva a múltra megdörzsölte erős, fekete szakállát, amely az arcát keretezte. Toghrul, a veremfelügyelő megkövetelte a harcosaitól, hogy borotválkozzanak, ugyanis a szakáll hátrányt jelentett volna az ellenfeleikkel szemben. Conan azóta is szorgalmasan gyakorolta ezt a szokását, most azonban annyira várta a Doommal való találkozást, hogy egy ideje erről is megfeledkezett. A kimmériainak eszébe jutott a gyönyörű nő is, akinek ölelő karjait hátrahagyta. Évekkel később ezt mondta az írnokának: – Tudtam, hogy Valeria soha nem fogja megérteni. Az ő istenei nem északi istenek voltak. Ami engem illet, én keletnek fordultam, de a fejemet meghajtottam a Valhalla előtt. Crom nyugodt közömbösséggel várta a bosszúmat az ellenségeimen. Tudtam, hogy az életem egy vékony hajszálon függ, de nem volt más választásom. Napokon keresztül lovagolt a keskeny ösvényen, amelyet kék, lila és sárga vadvirágok szegélyeztek. Néha mélyen a lova nyakára hajolt, hogy így védekezzen a hirtelen támadt viharok ellen, míg a szelek és a havas eső keményen ostromolták az arcát. Időről időre megállt, és hagyta, hogy az erős ló, amelyet Szubotáj választott a számára, kedvére legelésszen a gyér növényzetből.
Néha Conan attól tartott, hogy letért az ösvényről, amelyen haladnia kellett volna, és ilyenkor megkérdezte azokat, akikkel találkozott; egy magányos pásztort, egy rongyos parasztot, egy nomádot, aki nyikorgó kocsin húzta maga után minden vagyonát, míg a felesége és a fiai csontsovány teheneiket terelgették az út mellett. Mindenkitől azt az útbaigazítást kapta, hogy továbbra is kelet felé tartson. Egy fogatlan paraszt üres tekintettel meredt a hatalmas, lovon ülő alakra. Conan megmutatta neki a kígyókultusz szimbólumát, Doom jelét. Felismerés csillant az elgyötört arcon. – Sokan elmentek… – mondta a paraszt – legtöbben gyermekek… errefelé. – Ráncos kezével intett egyet, majd megfordítva az irányt, hozzátette: – Senki nem jött még vissza. Egyik nap a kimmériai ráakadt egy ösvényre, amelyet sok láb taposott ki. Meggyorsította a lépteit, és naplemente előtt megpillantott egy hatalmas, szürke porfelhőt a kék ég alján. Fáradtan megindult abba az irányba, mindig szem előtt tartva a porfelhőt, és egy idő után megpillantotta az okát. Ahogyan számította, egy zarándokokból álló hosszú menet volt, akik Szeth, a kígyóisten szent lakóhelye felé tartottak. Lerongyolódott ifjak és leányok a fejükön rég elhervadt virágkoszorúval bukdácsoltak az úton, tamburinokat verve és monoton hangon kántálva. Conan ellovagolt mellettük, elgondolkodva szemlélve a menetet. Egyikmásik hívő odaszólt neki. – Gyere, ó harcos! Csatlakozz hozzánk! Dobd el a kardod, és add át magad az időnek meg a földnek, ahogyan mi tettük! Hódolj be a sorsnak! Gyere velünk a Hatalom Hegyére! Conan komoran mosolyogva megrázta a fejét, és továbbment. Elég akkor átadni magát a földnek, ha elfogyott az ember élete, gondolta. Az ösvény egyre emelkedett, míg két hatalmas vulkáni sziklatömbig nem ért. Amikor a kimmériai ezek között áthaladt, a távolban egy ég felé törő csúcsot pillantott meg. A horizonton a Vilayet-tenger kék vize hullámzott. Onnan, ahol állt, a barbár egy újabb zarándokmenetet látott. Félig eltakarta őket egy hatalmas porfelhő, de ritmikus kántálásuk tisztán szállt a szelek szárnyán. Conan megállt a fennsíkon, hogy a lova pihenhessen egy keveset. Amíg a hátas mélyeket lélegzett a friss levegőből, addig a lovasa tanulmányozta a tájat, amely huja, zöld tavaszi ruhájában tárult a szemei elé. A hatalmas tenger partján, a Hatalom Hegyétől jobbra dombokkal tarkított vidék terült el. Conan elhagyva az ösvényt, amelyet a zarándokok lába taposott ki, a hegytől fél mérföldnyire fekvő, hullámzó vidék felé vette az útját. Amikor odaért, rájött, hogy ezek a dombok sírhantok, amilyenek alá a régi népek temették a királyaikat. Az egyik, messze túlszárnyalva a többit, több ember magas volt, a szélessége pedig meghaladta a fél nyíllövésnyit. A domb tövében, egyforma távolságra egymástól egy sor hegyes karó állt, mindegyiken egy felnyársalt
lóval és lovasával. A szél és az idő csaknem mindet csontvázzá csupaszította, csupán ruhájuk maradványai és páncéljuk darabkái zörögtek a csontjaikon. Conan fáradtan körbejárta a földhalmot, és a bensőjében kényelmetlen előérzet támadt. Fogalma sem volt, mióta állhat őrt ez a kíséreties társaság ezen az elhagyatott helyen, de barbár lelke mélyén tartott minden ismeretlentől. A domb túlsó oldalán egy mező terült el tele romokkal és szétszórt kövekkel, amelyek egy rég elpusztult város maradványai voltak. A lovával lassan végigléptetett a kidőlt oszlopok, a felborult kőtáblák, a rombadőlt falak, a törmelékkel teli gödrök és az évszázadokkal azelőtt kiszáradt kutak mellett. A pusztulás teljes volt, az oka emberi ésszel felfoghatatlan. Conan legnagyobb meglepetésére hirtelen egy düledező kunyhót pillantott meg, amely alig volt több botokból összetákolt bódénál, és amelyet állatbőrök fedtek. A bejárat előtt apró tűz égett, és a szél sülő hús illatát sodorta a barbár felé. Ahogy a kimmériai megállította a lovát, egy kopott, piszkos köpenyt viselő, szürke szakállas alak jelent meg a kunyhó nyílásában, és bizonytalanul bámult a betolakodóra. – Üdvözlet, öreg! – kiáltotta Conan, és üres kezét felemelve jelezte becsületes szándékát. – Békével jöttem. – Jól tetted! – válaszolta az öreg olyan energikusan, amely messze meghazudtolta látszólagos korát. Kopasz feje, lapos arca és kopott öltözéke ellenére volt benne valami, ami kivívta a barbár tiszteletét. – Tudd meg, ifjú harcos, én varázsló vagyok, s ez a romváros nagy királyok testét és nyughatatlan lelkét őrzi maga alatt. Az, aki bántalmazni meri a testemet, olyan erőket szabadít magára, amelyeket nem ismer. – Tudsz démonokat idézni, varázsló? – A barbár hangjában jókedv csendült. – Bizony tudok! Vadabb ördögöket, mint a hetedik pokolban tanyázok! – Az öreg dicsekvése heves köhögésbe fulladt. – Micsoda szerencse, akkor barátok leszünk – mondta Conan. Egy ezüstpénzt dobott a varázslónak, aki figyelemreméltó fürgeséggel kapta el. – Ez elég lesz néhány napi szállásra ebben a… a fogadódban. A lemenő nap Conant a kunyhó előtt találta, amint – megszabadulva a sisakjától és a mellvértjétől – egy darab füstölt húson és kovásztalan kenyéren rágódott. A remete ott szorgoskodott körülötte, egy kupa savanyú sört nyújtott neki, és közben egyfolytában magyarázott, mintha évek óta nem beszélt volna senkivel. – Ezek a sírhalmok itt vannak a titánok óta, idegen – magyarázta az öreg. – Nagy királyok alszanak itt, királyok, akiknek a birodalma egykor úgy ragyogott, mint a villámlás a tenger fölött. Átok lapul minden sírhalomban, ezért lakom én a lábuknál.
– Tehát te vagy ennek a temetőnek a felügyelője? – kérdezte Conan. A varázsló nevetett. – Nem, de én énekelek azoknak, akik itt pihennek… régi csatákról, hősökről, kincsekről és asszonyokról. – És hogyan tudsz itt megélni, jó varázsló? – Az emberek hoznak nekem kenyeret és húst, cserébe megmondom a jövőjüket, és rontást űzök. Senki nem molesztál, mert ismerik a hatalmamat. Conan a kócos fejével a Hatalom Hegye felé intett. – És velük mi van? – A kígyóbolond őrültekkel? Ők is jól ismernek engem. De mivel bolondnak tartanak, nem zavarnak. Az a Doom nevű ember minden tavasszal idejön, hogy áldozatot mutasson be az alvó királyaimnak. Láttad őket… Ezzel a lovas csontvázak felé intett. Conan, mivel nem volt benne biztos, hogy a csontok az ősi királyokéi vagy Doom követőié, némán evett tovább. – Nyílik errefelé valamilyen virág? – kérdezte egy idő múlva. Az öregember állkapcsa megállt rágás közben. – Virág? Mi az ördög az?… – Majd felismerés csillant a szemeiben, s így folytatta: – Igen, azt hiszem, gyűjthetsz egy párat. Egy hónappal ezelőtt mindent elborítottak a virágok. Különben mit akarsz velük? – Majd meglátod – válaszolta Conan. Másnap reggel Conan felkelt, megborotválkozott, és a csomagjából előhúzott egy fehér zarándokruhát. Átöltözött, és egy órán keresztül járta a romvárost virágot szedve. Majd visszatért a kunyhóhoz, és elkezdte a virágokat koszorúba fonni. A varázsló undorodva figyelte. Conan nem zavartatta magát, folytatta a fonást. Egy idő után aztán megkérdezte az öreget. – Mit tudsz te erről a Thulsa Doomról? Nyugodt lehetsz, én nem tartozom a követői közé. A varázsló arcán megkönnyebbülés suhant át, és felvillantott egy fogatlan vigyort. – Hát, mit mondjak, egyáltalán nem hasonlítasz egy zarándokra. Ha ebben az öltözetben akarsz bejutni a varba, vigyázz! Doom emberei csalók, vadak és vérszomjasak. A kardodat semmiképpen nem viheted magaddal, még a lepled alatt is messziről kiszúrnák. – Hát, akkor kard nélkül kell mennem. – Conan benyúlt a leple alá, leoldotta a derekáról a kardszíjat, átadta a hüvelyt a varázslónak. – Néha olajozd meg – kérte –, és keress legelnivaló füvet a lovamnak. Megjutalmazlak, ha visszatértem… ha visszatérek. A fejére helyezve a virágkoszorút, Conan megindult a hegy felé. A varázsló az orra alatt védő varázslatokat mormolva, figyelte a távolodó alakot.
Az út egyre meredekebb lett, ahogy haladt felfelé a Hatalom Hegyén. Conan félúton csatlakozott egy csapat ifjúhoz és leányhoz. Az arcuk beesett volt és poros, a szemük kifejezéstelen. Olyannyira szembetűnt a különbség a tiszta leplet viselő robosztus barbár és a megviselt, poros társaság között, hogy Conan attól tartott, semmi sem fogja megmenteni a lebukástól. A kanyargó út mellett helyenként tiszta lepelbe öltözött lányok álltak, bátorító szavakat kiabáltak, énekeltek és integettek a zarándokoknak, hogy folytassák az útjukat. Conan az egyik kanyarban egy apró, fehér márványból épült templomot pillantott meg, amely élesen elütött a komor obszidiántól, amely az alapját képezte. Ennek a fehér kápolnának, Doom kápolnái közül a legkisebbnek az oldalán egy tekergő alakokat ábrázoló fríz volt, obszcén és bizarr; gömbölyű kupolája alatt minden hívőnek át kellett haladnia, hogy megtisztuljon és újjászülessen. A kápolna boltíves bejáratánál egy nő állította meg Conant, hogy friss koszorút adjon át neki, mert az, amelyet ő készített néhány órával azelőtt, már elhervadt. A kimmériai meghajtotta a fejét, hogy elfogadja a koszorút, és már tovább is akart lépni, de a lány megállította. A barbár szívét heves rémület szorította össze, amíg rá nem jött, hogy ez egyfajta rituális köszöntés. – Fel kell adnod mindent, amid van, magas zarándok – mormolta a lány monoton hangon. – Meg kell nézned magad tiszta vízben úgy, ahogy még soha nem láttad. – Meg kívánok tisztulni – válaszolta Conan leutánozva az előtte áthaladó zarándokot. A lány egy halvány mosolyt villantott rá, de Conan észrevette, hogy tulajdonképpen nem is látja őt, így feltételezte, hogy bódító szer hatása alatt áll. A lány semmit sem véve észre a férfi tétovázásából, kifejezéstelen hangon eldarálta az előírt szavakat. – Mostantól kezdve nem fenyegetnek az út veszedelmei. Mi mindnyájan biztonságban vagyunk itt, a hegy árnyékában. Ne félj többé; ez az út a paradicsomba visz! Conan érthetetlen választ motyogott, és továbbsietett. Az út következő kanyarulatánál áthaladt két kőszikla között, és egy természetes amfiteátrumban találta magát. Sátrak és sietve felállított kunyhók álltak mindenfelé. Mindkét oldalon izmos őrök álltak büszkén és tiszteletet ébresztően fényes, fekete bőrvértjükben. Tőlük távolabb Conan fekete leplet viselő papokat látott, vagy vélt látni a Kígyó Tornyából. A kimmériai ösztönösen is hátrébb húzódott, és gyorsan üres pillantású, nyitott-szájú arckifejezést erőltetett magára. Mivel akadályozta a sor továbbhaladását, az egyik papnő odasietett hozzá. – Valami baj van? – kérdezte. Conan az arctalan őrök felé intett. – Ők kicsodák? – A barátaink. Azért vannak itt, hogy megvédjenek minket.
– Hogy megvédjenek? Mitől kell megvédeniük? A papnő halkan, csitítóan válaszolt, mintha egy ijedt gyermekhez beszélne. – Nagyon gyakran saját magunktól. Nagyon ritkán ismerjük fel, hogy mi a legjobb a számunkra. Gyakran gyötörnek kételyek és félelmek. Olyan vakok vagyunk, hogy csak nagyon ritkán látjuk meg az igazság felé vezető utat. Csak a Mester irányíthat bennünket a paradicsomba. Gyengéden megfogta Conan kezét, és visszahúzta a sorba, amelynek az előbb tagja volt, azután pedig otthagyta. A kimmériai egy nagy csapat ifjú között találta magát, akiket több pap próbált egyetlen sorba terelni, és megparancsolták nekik, hogy vessék le piszkos lepleiket. Az amfiteátrum távolabbi végében épp most tűnt el egy nagy csapat nő. A furfangos barbár egy hosszú percig tétovázva állt a hullámzó tömeg közepén. Ha leveti a leplet, a derekára kötött tőr azonnal leplezi a csalást. Ahogy megindult a sor, gyorsan beugrott két sátor közé, és odaszaladt egy karcsú, csuklyás leplet viselő paphoz. – Hová mégy, testvérem? – kérdezte a pap szelíden. – Én… én nem is tudom – dadogta a kimmériai. – Attól félek… – Félsz levetkőzni, igaz? Ó, fiam, pedig büszke lehetnél a pompás testedre. – A pap kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de Conan lesöpörte magáról a kezét. A pap nem zavartatta magát, folytatta a beszédet. – Hogyan akarod elérni a megfelelő ürességet, fiam, ha nem ismered a testedet? Conan most észrevett egy helyet a sziklák között, amelyet máshonnan nem lehetett látni. – Nem beszélhetnénk négyszemközt… ahol mások nem látják? – Ezzel a kimmériai a magányos hely felé intett. Az ajkán halvány, mindentudó mosollyal a pap arrafelé indult, közben pedig tovább beszélt. – Mi, papok, nagyon sokat tudunk az emberi testről és lélekről, tehát nem kell szégyenkezned… Amikor végre odaértek a sziklák közötti helyre, Conan megfordult. – Mondd csak – kezdte megjátszott ártatlansággal – ez a lepel az egyetlen ruhadarabod? – Igen, fiam. Ez az egyetlen… – Helyes – mordult fel a barbár, és a könyökével belevágott a pap oldalába. A csontok recsegése mellett csak egy fojtott sziszegés hallatszott. Ezután a veremharcos kalapácsökle eltörte a pap nyakát. Egy csuklyás lepelbe öltözött magas férfi sietett végig a meztelen zarándokok hosszú sora mellett, és a templom felé tartott. Egy pap, aki akkor lépett ki a szentélyből, ránézett, és az ujjaival túlvilági jelet rajzolt a levegőbe. Conan ügyetlenül utánozta a néma üdvözlést, majd látva a meglepetést a másik arcán, továbbsietett.
Két pap haladt el mellette, tüzes vitába mélyedve. Conan látta, hogy mindkettő mellén olyan medalion lóg, amilyet a Kígyótorony oltárán talált. Benyúlt szokatlan leple alá, előhúzta a jelet, és a hosszú madzag ellenére kívülre akasztotta, hogy mindenki lássa. A templomőrök, ezek a durva, féleszű fickók éles pillantásokat vetettek a hamis papra, majd amikor meglátták a nyakában a két kígyót ábrázoló medaliont, hátraléptek, és hagyták, hogy elhaladjon előttük. Conan pedig belépett a Hatalom Hegyébe.
X. A HEGY Conan egy folyosón haladt végig több alak között, akik ugyanabba az irányba lebegtek. Egy idő múlva a barbár egy leírhatatlan szépségű udvarba jutott. A szivárvány minden színében pompázó virágok nyíltak itt, közöttük különös fákkal. Szökőkút szórta kristálytiszta vizét egy apró tavacskába, amely körül márványpadok álltak. A tavacskán túl egy széles, szertartási lépcsősor vezetett fel a templom bejáratához. Ez a márványfaragásokkal gazdagon díszített kapu egy barlangszerű belső térbe vezetett, amelyet élő sziklából faragtak ki. A hatalmas szentély belsejében Conan félkörívben álló márványpadokat látott, mögöttük pedig egy hegyes, obeliszkszerű oszlopsort. A padok előtt egy emelvény állt, amelyhez egy rövidebb lépcsősor vezetett. A terem mennyezetét képező festett üvegkupolán keresztül ismeretlen forrásból származó fény szűrődött át, amely az egész helyiséget túlvilági ragyogásba burkolta. Áttetsző lepelbe öltözött gyönyörű nők csoportosultak az emelvény lábánál, miközben a tisztelettudó zarándokok helyet kerestek maguknak a márványpadokon. Conan óvatosan csatlakozott a várakozókhoz, majd miután látta, hogy biztonságban van, jól megnézte maga mellett az alázatos ifjakat és leányokat. Finom kelméből készült lepleik és a homlokukon viselt szalag megkülönböztette őket a sziklatermen kívül várakozó tömegtől. Most egy méltóságteljes fiatal nő jelent meg tálcával a kezében, és minden hívőnek egy meggyújtott gyertyát adott át. Ahogy a teremben egyre sötétebb lett, az apró lángok úgy ragyogtak, mint csillagok az éjszakai égen, megvilágítva az ifjú hívők magasztos arcát. Conan annyira elmerült ebben a látványosságban, hogy észre sem vette, hogy két majomszerű őr követi be a templomba. Most a barbár háta mögötti sűrű homályban kézjelekkel tanácskoztak a hatalmas fekete pappal, shadizari Yaróval. A fekete pap a kíséretével együtt azért jött, hogy jelentse a templomi talizmán eltűnését, és azt kihirdetve a híveknek, a rablás híre eljusson minden vidékre, ahol a kígyókultusz virágzik. Yaro reménykedett benne, hogy itt talán megtud valamit a tolvaj hollétéről.
Mellette a majomformájú őrökkel a fekete óriás összehúzott szemmel tanulmányozta a kimmériait. Igaz, csak egy pillanatra látta a tolvajt, aki ellopta a Kígyó Szemét, miközben Conan és Szubotáj felfelé másztak a keskeny toronylétrán, azonban a hatalmas vállak, a dagadó izmok és a vállig érő fekete haj eltéveszthetetlen volt. A fekete pap megfordult, és odasúgott valamit egy másik alaknak, akit teljesen elfedett a sötétség. Most kilépett az árnyékból, és hirtelen láthatóvá vált. Kék acélpáncélt és fekete bőr öltözéket viselt; a mellvértjén két kígyó tekergett, farkuk összefonódva. Rexor – mert ő volt az – megöregedett azóta, hogy a gyermek Conan faluja elleni támadást vezette, és elhurcolta az ifjút, hogy hosszú éveken keresztül a Fájdalom Kerekét hajtsa. Ezzel szemben az eltelt idő mintha megváltoztatta volna a fellépését, és megsokszorozta volna az életerejét. Hihetetlenül vastag izmok feszültek meztelen karjain, masszív combjain és bikanyakán. Az arcvonásai az évek során még kegyetlenebbek, kíméletlenebbek lettek. A szemei jéghideg fénnyel csillogtak; a szája sarkában brutális mosoly játszadozott. A vasszürke haj, amely az arcát keretezte, acélkeménységről árulkodott. Hideg szemei felmérték az előtte ülő kimmériait. Nem emlékezett a gyermekre, akit az anyja mellől ragadott el a gyilkosság után, de ennek nem volt jelentősége. A Kígyó Templomában minden betolakodó ellenségnek számított; minden beavatatlan látogató, aki szemtanúja volt a titkos rituáléknak, szentségtörőnek és istenkáromlónak minősült. A büntetés pedig nem lehetett más, csak halál, lassú és kínos halál. Conan figyelme most a papokra irányult, akik ütemes léptekkel meneteltek az emelvény felé. Torokhangú kántálásuk hirtelen felerősödött, amikor két sorban meztelen lányok bukkantak ki az árnyékból, és végigtáncoltak a padsorok között a cimbalmok meg trombiták hangjára, a mellükön egy-egy feltekeredett kígyóval. Mögöttük egy csoport stygiai pap vonult illatos fáklyákkal, amelyek sűrű füsttel és valami édeskés, émelyítő illattal töltötték meg a levegőt. Utánuk egy macskaszerű alak lépkedett, a Doom nevű ember. Conan vonássá szűkült szemmel nézte a halálos ellenségét. Nem törődve a csodálatos prémszegélyű uszállyal, amelyet Doom a földön húzott maga után, az ifjú barbár a gonosz arcra összpontosított. Az évek hosszú során félig lehunyt pillájú szemei és sovány, aszkéta arca semmit sem veszítettek érzékiségükből, s az idő a csábító mosolyt sem kezdte ki, amellyel a híveit és a gyönyörűségtől félájult lányokat köszöntötte, akik rózsaszirmokat szórtak a lába elé. Doom balján és egy lépéssel mögötte, Conan egy lélegzetelállítóan gyönyörű, fiatal nőt pillantott meg, akinek a testét borító fátyolszövet még jobban kihangsúlyozta csodálatos alakját és aranyszínű bőrét. A szépséges jelenés nyugodt léptekkel haladt, azonban a pillantások, amellyel a mesterét
ostromolta, rejtett tűzről árulkodtak. Conan csaknem hangosan felmordult, amikor felismerte a hercegnőt, akit a shadizari bazárban látott egy pillanatra a lefüggönyözött gyaloghintóban. Minden kétséget kizáróan Yasimina volt, Osric király leánya. Yasimina most alázatos imádattal a szemében letérdelt, Doom pedig előrelépett, uralkodói mozdulattal felemelte a karjait, majd hirtelen lefelé fordította a két tenyerét. A kántálás abban a másodpercben abbamaradt. A síri csendben rezgő hangja úgy emelkedett és süllyedt, mint egy harang kongása. – Ki az közületek, aki fél a halál meleg ölelésétől? Ha én, az atyátok kérem, hajlandóak vagytok életet elvenni értem? Lesújtotok-e a hitetlen szívére, legyen az bár barát, szerető vagy szeretett szíve a korábbi életetekből? Egy pillanatra elhallgatott, és hipnotikus tekintetét a rámeredő elragadtatott arcokra szegezte. – Doom! – zúgta a tömeg jobbra-balra hintázva a ritmusra. – Doom! Doom! A katekizmus tovább folytatódott. – Rácsúsztatjátok-e a selyemhurkot Szeth ellenségeinek a nyakára? Igazak maradtok-e mindenhol a világban, nem törődve vezérekkel, bírákkal és szülőkkel, akik hamisságokra tanítottak? Megragadjátok-e tőrötök markolatát, hogy kiontsátok a hitetlenek szívének vérét, és így az örök békével ajándékozzátok meg őket? Doom delejes pillantása egyik arcról a másikra vándorolt, hosszú pillanatokra fogva tartva a tekintetüket. Most véget értek a kérdések, és megkezdődött a litánia. – Rosszat, de örömöt fogsz érezni, amikor teljesíted a kötelességed isteneddel és uraddal szemben, amikor Szethért és Doomért lesújtasz, amikor a hitetlen meghajol a penge vagy az íjhúr előtt, elfogadva az elkerülhetetlent. Növekedni fogsz a Sötét Mester, a Bölcs Kígyó szeretetében, akinek gyűrűi ölelésében az örök élet és a tökéletes, kimondhatatlan boldogság rejlik; közel Doom napja, a Nagy Megtisztulás. Miközben beszélt, Doom hangja egyre erősebb lett. Lassan lesétált az emelvény lépcsőjén, és közelebb ment a hallgatóságához. A hívek kimeredt szemmel követték a vezérük minden mozdulatát, míg végül üres pillantásuk Conanon állapodott meg. A barbár primitív ösztönei veszélyt jeleztek, és az izmai ugrásra készen feszültek. – A szüleid becsaptak, a tanítóid becsaptak. Tévessz meg másokat, ahogyan téged akarnak megtéveszteni! Gyűlölettől izzó szemeit egyenesen Conanra szegezve, Doom vádlón rámutatott. – Hitetlen, becsaptak – sziszegte –, ahogyan engem akartál becsapni. A mai napon meghalsz.
Conan talpra ugrott, és morogva kivicsorította a fogait. Futó lábak zaja hallatszott mögötte a márványpadlón; a barbár veszélyt érezve megpördült. Bár fürge volt, mint egy macska, mégsem eléggé gyors; egy nehéz bunkósbot lesújtott rá. Az ütés, bár a tarkójának volt irányozva, megcsúszott, és a halántékát találta el. A halál ugyan elkerülte, az erőteljes ütés hatására azonban mintha egy koromfekete lyukba hullott volna bele pörögve, ahova nem ér el a fájdalom. Semmit sem érzett az ezt követő hatalmas ütésekből, amelyeket a veszett kutyaként rárontó őrök mértek a testére. Csizmák rugdosták a bordáit és a hasát, közben pedig kíméletlenül záporoztak a fejére, a törzsére és mozdulatlan végtagjaira az ütések. Ő azonban mindebből semmit sem érzett. A tudata lassan, tétovázva tért vissza, ahogyan egy vonakodó kisfiú az iskolába megy. Minden izma lüktetett, mintha az egész teste egy hatalmas fájó horzsolás lenne. Félig nyitott szempillái alól kilesve látta, hogy süt a nap, és rájött, új nap virradt fel. A fogait összeszorítva végigmozgatta minden tagját, és meglepetten tapasztalta, semmije sem törött el. Bár a verés kemény és alapos volt, nem nyomorodott meg. Végül nagy nehezen sikerült kinyitnia a szemét. Olyan homályos és zavaros volt minden, hogy a közelben álló, kristálytiszta vizét a magasba fecskendező szökőkút fölött játszó szivárványra azt hitte, álmot lát. Ahogy azonban tovább nézett kifelé a vértől és az izzadtságtól összetapadt hajfürtjei alól, mozaik utacskákat vett észre a margaréták, a tulipánok és más színpompás virágok között. Ekkor már tudta, hogy egy kertben fekszik a szabad ég alatt. Észrevette, hogy a kertet egy magas fal veszi körül, és mivel más színű kövekből épült, mint a mögötte álló templom, Conan rájött, hogy ez az úgynevezett Hatalom Hegye, vagyis Doom erődítménye. A kimmériai minden erejét összeszedve felemelte a fejét a járdáról, amelyen feküdt. Látta, hogy a kert tele van ifjakkal és leányokkal. Egyesek a fal tetején lustálkodtak, mások a virágok és bokrok között sétálgattak, néhányan pedig a szökőkút mellett üldögéltek egy hatalmas alak lábainál, aki érett gyümölcsöt falt elmélyülten. A felismerés villámcsapásként hasított Conanba; Rexor volt az, a Doom által kinevezett parancsnok. Az ifjú barbárra hirtelen erős hányinger tört rá. Nagy nehezen térdre emelkedett, a világ megfordult vele, és hányt. Ahogy megpróbált talpra állni, lánccsörrenést hallott, és rájött, meg van bilincselve, mint kerékhajtó és később veremharcos korában. A széles csukló- és bokabilincsek nehéz láncokkal a járdába öntött bronzgyűrűhöz kapcsolódtak. Reszketve a gyengeségtől és a kétségbeeséstől az egykor hatalmas kimmériai a földre zuhant, s ott maradt fekve a saját hányásában. Két ifjú hívő megállt mellette, majd undorodva elfordultak a földön fetrengő alaktól. A többiek rá sem néztek; folytatták a sétájukat. A szél távolról nevetés hangját sodorta Conan felé.
Meddig fekhetett így, Conannak fogalma sem volt, de egy idő múlva Rexor állt meg a fejénél. – A Mester beszélni akar veled – mondta durván –, de ilyen állapotban nem kerülhetsz a szeme elé. – Ezzel a hatalmas alak lehajolt, kinyitotta a bilincseket, majd felegyenesedett, és belelökte a félig eszméletlen rabot a szökőkútba. A jeges víz annyira magához térítette a megviselt ifjút, hogy Rexor parancsának engedelmeskedve, ki tudott mászni a medencéből, utána pedig rárogyott egy közelben álló márványpadra. A következő pillanatban Doom sziszegő hangját hallotta a fülében, és amikor felnézett, a kígyómedaliont látta az orra előtt. – Hogy került ez a jelvény a birtokodba? – kérdezte Doom zengő hangon. – Te voltál az, aki ellopta a shadizari házamból? És mi történt a Kígyó Szemével? Tudod, ki vitte el? Ha igazat mondasz, további verésben nem lesz részed. De ha megtagadod a választ, különleges, válogatott kínok fogják a halál tökéletes eksztázisába repíteni a lelkedet. Conan köpött egy nagyot, véreset, és az állkapcsát megfeszítve, némán meredt az ellenségére. Doom rezzenéstelen pillantása belemélyedt a barbár lázadó tekintetébe, mintha a lelkében próbálna olvasni. Végül a főpap felsóhajtott, megrázta a fejét, és zsebre vágta a medaliont. Majd odafordult a mellette álló Rexorhoz. – Az agya azt mondja, hogy a gyémántot valami nőnek adta. Néhány percnyi kéjért cserébe, efelől nincs kétségem, ám nem törődött azzal, hogy a világhatalom kulcsa rejlik benne. Micsoda veszteség! Ezek az állatok nem értik… fogalmuk sincs a cselekedeteik következményéről. Rexor felmordult, mély hangja elvékonyult az alig leplezett haragtól. – Megölöm helyetted, Mester. Doom megrázta a fejét, és elfordult az összevert, véres alaktól. Amikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt a haragnak. – Betörtél az istenem házába, elloptad a tulajdonomat, megölted a szolgáimat, és legyilkoltad a kedvenceimet. Megzavartad a híveim egyik fontos szertartását; ez szomorít el a legjobban. Doom sötét arcán valami furcsa érzelem villant fel, izzó szemei mélyén pedig egyfajta névtelen gyász szikrázott. – Megölted az oltáromat őrző óriáskígyót. Yarót és engem különösen lesújtott az elvesztése, mivel mi neveltük, amióta kikelt a tojásból. Miért? Miért loptad el azt, ami az enyém volt, és miért vetted el tőlem ezeket az élőlényeket, amelyek oly drágák voltak a számomra? Miért sértetted meg a templomom szentségét, és szakítottál félbe egy szertartást, amit az ostoba agyaddal fel sem bírsz fogni? Miért surrantál be az erődömbe, és ölted meg a papot, akit a testvéremnek tartottam? – Ha Crom néhány perccel többet adott volna, a te életedet is elveszem! – motyogta Conan duzzadt, cserepes ajkaival. – Miért ez az iszonyú gyűlölet? Miért?
– Megölted az apámat és az anyámat. Legyilkoltad a népemet – morogta a barbár. – Elloptad az apám edzett acélkardját… – Á, az acél! – bólintott Doom elgondolkodva. – Sok-sok évvel ezelőtt bejártam a világot az acél miatt, az acél titka után, amelyet akkor értékesebbnek tartottam minden más kincsnél. Igen, megszállottja voltam az acél titkának. – Az acél rejtélye – motyogta Conan visszaemlékezve az apja, a kimmériai kovács szavaira. – Te ismered a rejtély kulcsát, igaz? – A főpap hangja bensőségesen, rábeszélőn csengett. Mintha egy barátjához beszélne, Doom tovább folytatta; a hangja hipnotikusan, csábítóan csengett. – Akkoriban az acélt erősebbnek tartottam mindennél, még az emberi testnél és a léleknél is. De tévedtem, fiam! Tévedtem! Az emberi lélek mindent legyőz, még az acélt is! Nézd, fiam… Doom a fal tetején húzódó járdára mutatott, amelyen egy szépséges, aranyhajú lány sétált, egy jóképű ifjúval kézenfogva. – Szép, ugye? Gyönyörű! És az a pompás ifjú mellette a szeretője. Tudod te, mi az, szeretni egy lányt, barbár? Vagy érezni egy lány szerelmét? Visszagondolva Valériára, akitől oly fájdalmas volt az elválás néhány nappal korábban, Conan összeszorította a száját, és a melléből mély morgás tört föl. – Talán tudod – mondta Doom az arcán egy mosoly árnyékával. – Talán úgy tartod, a szerelem mindent legyőz. De én mutatok neked egy erőt, amely erősebb az acélnál, de még az emberi szerelemnél is. Jól figyelj! Felemelte hipnotikus erejű tekintetét, és a falon fölöttük sétáló, mosolygó lányra szegezte. – Gyere hozzám, gyermekem – sziszegte, alig hangosabban, mint egy suttogás. A gyermeki arcon leírhatatlan öröm ömlött el. Egy pillanatra megállt a fal szélén, majd anélkül, hogy a mellette álló ifjúra pillantott volna, levetette magát a falról, és nehéz puffanással ért földet a kerti sétány kövein. Conan elfordította a tekintetét a tőlük nem messze heverő összetört testről. Doom hangosan felnevetett; a nevetéséből mintha diadal csendült volna ki. – Ez az erő, fiam, ez a hatalom! Ezzel szemben az acél keménysége és az emberi test rugalmassága semmit sem ér. Mert mi az acél a kézhez képest, amely irányítja; mi a kéz az agy nélkül, amely irányítja? Ebben rejlik a mi hatalmunk titka. Acél… ugyan! Thulsa Doom elhallgatott, és Conan kifejezéstelen arcára pillantott. A barbár higgadt viselkedése, hatalmas, sebes vállai valamiképp csökkentették a főpap tekintélyét, kicsorbult rajta a hatalma, és mintha szavak nélkül is megsértette volna azt, aki nem volt sértésekhez szokva. Még egy utolsó
kísérletet tett, hogy megfélemlítse a makacs ifjút, akinek a testét láncok tartották fogva, de a lelke szabad volt. Doom felemelte a kezét, és magára vonta a zokogó fiú figyelmét, aki mozdulatlanul állt a falon, szerelme összezúzott testét bámulva. Doom gonosz szája alig láthatóan megmozdult, és sötét arcán hamis mosoly villant fel, miközben elsuttogta a parancsot. – Kövesd őt a Paradicsomba, fiam. – Az ifjú tétovázás nélkül, lassan mozogva, mint egy alvajáró, előhúzott egy gyémántberakású tőrt, és a saját szívébe döfte. A nap fénye megcsillant a sebből szökőkútként előtörő vérsugáron. A fiú másodpercekig mozdulatlanul állt, majd lassan előredőlt, és a halott lány testére zuhant. Thulsa Doom diadalmas arccal fordult vissza Conanhoz. – Több ezer van belőlük. És mind az enyém – tette hozzá mosolyogva. Conanra láthatóan egyáltalán nem volt hatással a bemutató. Komoran nézett Doomra. – Mit érdekel engem, hogy neked hatalmad van-e a bolondok és gyengék fölött? Soha nem álltál még ki egy igazi férfival, hogy puszta kézzel, egyenlő feltételekkel megküzdj vele. Doom szemeiben a gyűlölet lángjai izzottak, de egy pillanatra mintha valami szégyenféle is átsuhant volna az arcán, amelyet aztán emberfeletti erővel elnyomott magában. Conan közönyösen folytatta. – Legyilkoltad a népemet. A Fájdalom Kerekéhez láncoltál, a vanírok rabságába adtál. Veremharcost csináltál belőlem, aki soha nem tudja, hogy melyik nap lesz az utolsó az életében… Doom büszkén felemelte sötét fejét. – Bizony! És látod mit csináltam belőled? Az élet megkeményítette a testedet és a lelkedet egyaránt. Nézd meg milyen erős az akaratod, milyen bátor vagy! Meg akarsz ölni, hogy bosszút állj a téged ért sérelmekért! Követtél végig az egész világon ide az erődömbe, hogy megtoroljál olyan sérelmeket, amelyek szerinted rajtad estek, amikor az igazság az, hogy egy bajnokot, egy hőst, egy valóságos félistent csináltam belőled. És most ezt az ajándékot, amelyet tőlem kaptál, amelyet a fájdalomból és a szenvedésből nyertél… erőt, bátorságot és akaraterőt… egyszerűen bosszúra akarod pocsékolni. Micsoda kár! Micsoda pazarlás! Doom elhallgatott, percekig szomorúan rágcsálta a szája szélét, majd folytatta: – Adok neked még egy utolsó lehetőséget az életre és a szabadságra. Két kérdésre kell válaszolnod: Hol szerezted a két kígyót ábrázoló medaliont? És hol van a Kígyó Szeme? Beszélj! Conan némán megrázta kócos fejét. – Rendben van – felelte Doom végül. – Akkor engedetlenséged gyümölcseit a Kínok Fáján fogod élvezni.
Hirtelen sarkon fordult, és megindult a templom felé. Rexor odalépett Conanhoz. Amikor a kapuhoz ért, Thulsa Doom még egyszer visszafordult, és mély, dallamos hangján odaszólt hűséges hadnagyának. – Feszítsd meg!
XI. A FA A vörös, lenyugvó nap elé kihalt kép tárult. Mészkősivatag terült el minden irányba, amerre a szem ellátott, fehéren, mint a frissen hullott hó. A talaj fölött, mint lepedőbe öltözött szellemek, hőhullámok járták a halál láncát a mozdulatlan levegőben. Az utazóból – már ha egyáltalán erre tévedt valaki – a kopár föld repedéseiből előszivárgó fémes szagok heves undort váltottak ki. Efölött a kopár senkiföldje fölött magasodott a Kínok Fája; egy göcsörtös, fekete szörnyeteg, amelynek kopár ágai félelmetes karmokként meredtek az égre. Egykor talán egy nemes, árnyat adó fa lehetett, embernek, állatnak egyaránt kedves. Most azonban csupán egy komor csontváz volt; a gonoszság fája. Magasan fenn a fekete törzsön lógott Conan, a barbár. Meztelen testét vastagon belepte a finom mészpor és az alvadt vér, amelyen izzadtságpatakok áztattak hosszú csíkokat. Csapzott haja összetapadva lógott az arcára, erre a felrepedt, napégette maszkra, amelyben csak a szemek éltek. Ezek pedig egy csapdába esett, és haldokló állat haragos, izzó szemei voltak. Szorosan megcsomózott kötelek rögzítették a karjait két szétágazó faághoz, a lábait pedig a fa durva törzséhez. Bár kegyetlenek voltak a kötelek is, de sokkal kegyetlenebb volt az a két hosszú vasék, amely Conan kezeit az ághoz szögezte. Arról, hogy hány óra telhetett el, amióta Doom szolgái kimérték rá ezt a szörnyű büntetést, Conannak fogalma sem volt. Az agyát teljesen megbénította a fájdalom; hosszú időkre elvesztette az eszméletét. A szomjúság egyfolytában kínozta, és a nap kíméletlen sugarai mardosták sebes testét. Kínlódásának egyhangúságát csupán a keselyűk árnyéka törte meg, amelyek lustán lebegtek a kíméletlen nap előtt arra várva, hogy végre elszálljon belőle az élet, és jót lakmározhassanak a húsából. Rajta kívül ezek a prédára leső madarak voltak az egyetlen élőlények a mészsivatagban. Az egyik keselyű lassú szárnycsapásokkal megindult feléje, és letelepedett a kimmériai feje fölött nyújtózkodó egyik ágra. Kopasz nyakát nyújtogatva figyelte a megfeszített alakot, akinek a feje a széles mellkasára csuklott. A dögevő azt hitte, hogy a férfi összezúzott testében már nincsen élet. Közelebb ugrált az ágon, és a fejét ide-oda forgatva először az egyik, majd a másik szemével leste a prédáját.
Conan nem mozdult. Egyik világos pillanatában rádöbbent, hogy ha nem jut hozzá egy korty folyadékhoz, meghal, még mielőtt lemegy a nap. És csupán egyetlen valami volt, amit ihatott ebben az égő pusztaságban. A keselyű elhagyta a leshelyét; magányos alak a mozdulatlan levegőben; lebukott, azután hogy lendületet nyerjen a támadáshoz, hirtelen felemelkedett. Ahogy a kikötözött felé úszott, a horgas csőrét Conan szemének szegezve, a madár árnyéka a kimmériai arcára esett. Conan összeszedve minden maradék erejét, felemelte a fejét. Mozdulatlan maradt, amikor a keselyű karmai végigszántottak a mellkasán, és verdeső szárnyakkal lesújtani készült. Aztán a következő másodpercben Conan feje előrelendült. Az állkapcsai hangosan összecsattanták, amint erős fogai a madár karcsú nyakába mélyedtek. A keselyű meglepett és fájdalmas rikácsolása hamar elhalt. Fekete szárnyak verdesték a barbár napégette arcát; karmok tépték kivörösödött húsát. Conan azonban nem engedett a szorításból, sőt még mélyebbre süllyesztette a fogait a ráncos, kopasz nyakba. Hirtelen csont reccsenése hallatszott, és a madár szárnyai ernyedten lekókadtak. Conan továbbra is összeszorítva a fogait, szívni kezdte a keselyű vérét. Bár meleg volt és sós, a folyadék felért egy kupa legfinomabb borral. Némiképp felfrissülve Conan ismét felemelte a fejét. Látta, hogy a nap, amely lassan a nyugati látóhatár felé csúszik, a kietlen síkságot bíborszínbe öltözteti. Valami azonban hirtelen felhívta magára a barbár lankadó figyelmét. Vajon egy porfelhő, amelyet megvilágít a nap, vagy egy füstoszlop? Akármi is volt, egyre nőtt, és közeledett. Conan egy jó darabig képtelen volt kivenni a közeledő tárgy körvonalait, amely úgy úszott a remegő levegőben, mint a hajótörött a szél korbácsolta tengerben. Egy idő múlva aztán a formátlan alak egy lovas körvonalait vette föl, aki könnyed vágtában közeledett. A lovas, aki úgy ülte meg a paripát, ahogyan csak egy hyrkán tudja, hirtelen még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát. Duzzadt és repedezett ajkai ellenére Conan elvigyorodott. – Erlikre! Mit csináltak ezek veled? – kiáltott fel Szubotáj, s leugrott a lováról, majd a kötőféket egy alacsony ágra akasztotta. Conan megpróbált válaszolni, de olyan száraz volt a torka, hogy egyetlen hang sem jött ki rajta. Szubotáj reszkető kézzel kotorászni kezdett a nyeregtáskában, és talált is egy fogót, amellyel a lova patkójába szorult köveket szokta kiszedni. Gyorsan az öve mellé dugta, és megindult felfelé a fatörzsön oda, ahol a kimmériai lógott. Sietősen nekilátott kihúzni a szögeket Conan kezeiből, amelyek a normális méretük kétszeresére dagadtak. A barbár, hogy fel ne ordítson a fájdalomtól, a szája szélét rágta, miközben Szubotáj húzta, rángatta a szögeket. Végül nagy nehezen sikerült kitépnie a fából. Ledobva a fogót a földre, a hyrkán nekilátott a tőrével elnyiszálni a köteleket, amelyek Conan lábait tartották fogva, és amikor ezek lehullottak, a barátja karjait szorító köteleknek esett neki.
– Egyik karodat akaszd rá az ágra, ha tudod – tanácsolta. – Gondolom, nem akarsz lezuhanni a földre. Végül az utolsó kötél is lehullott, és Conan az apró tolvaj segítségével, ernyedten a földre csúszott. Nekidőlve a fatörzsnek a sérült barbár némán tűrte, hogy Szubotáj végigdörzsölje a horzsolásokkal teli, napégette végtagjait, hogy ismét meginduljon bennük a vérkeringés. Ezután odanyújtott a barbárnak egy vízzel teli tömlőt. – Először öblítsd ki a szádat, és köpd ki! Aztán lassan igyál néhány apró kortyot. Ha annyit innál, amennyit szeretnél, nagyon beteg lennél, vagy talán még rosszabb dolog is történhetne. Láttam már jó néhány olyan embert, aki így halt meg. – Tudom – nyögte a kimmériai. – Nincs valami ennivalód? – Először jelzőtüzet kell gyújtanom Valériának. Már jó ideje vadászunk rád. Egy jövendőmondó azt jósolta, hogy a Hatalom Hegyétől délre találunk, de semmi közelebbit nem tudott. A hyrkán gallyakat és kéregdarabokat gyűjtött a fa alatt, letört néhány száraz ágat, majd a tapló és az acél segítségével nemsokára vígan lobogott a tűz. Ezután a közelből hozott néhány marék száraz füvet, amelyet rádobott a tűzre, és a következő percben vastag füstoszlop kígyózott az ég felé. Miután ezzel megvolt, Szubotáj felvette a döglött keselyűt, és kezdte kitépkedni a tollait. – Cromra, mi az ördögöt csinálsz? – morogta Conan. – Megkopasztom – válaszolta az apró tolvaj. – Csak nem akarod megsütni azt a dögöt? – Miért ne? A hús az hús, és mi mind a ketten nagyon éhesek vagyunk. Conan nagy nehezen legyűrte a hányingerét. – Ha le is tudom nyelni… neked kell megetetned – morogta. – A kezeim használhatatlanok. Szubotáj bólintott, és tüzecskéje fölé hajolt. Hamarosan nagy keselyűhús darabok pirultak nyársra húzva; vidáman sercegett a zsír, és a sülő hús fenséges illata töltötte be a levegőt. Miután Conan elfogyasztotta kíméletes, de már nagyon idejénvaló vacsoráját, mélyen felsóhajtott. Majd hátát a Kínok Fájának támasztva mély álomba merült. Conan, amikor felébredt, a Vilayet-tenger partjának közelében, a halott királyok sírdombjai között találta magát. Valeria hajolt fölé, a sebeit törölgette. Valami halvány emlék – vagy talán egy álom – villant fel a szemei előtt, amelyben Valeria lován ül, a lány mögötte a nyeregben, tartva őt és irányítva a lovat. Lenézett merev, duzzadt, gyulladt kezeire. Egyetlen ujját is megmozdítani iszonyatos fájdalommal járt. – Soha többé nem leszek képes kardot venni a kezembe! – morogta. – Akár meg is halhatnék!
Ezután ismét elvesztette az eszméletét, és a valóság egy ideig számára nem létezett. A Kínok Fáján eltöltött hosszú órák annyira kiszívták a kimmériai életerejét, hogy a társai attól tartottak, nem épül fel a sérüléseiből. A testét forró láz emésztette; saját erejébe vetett hite elpárolgott. – Él még? – kérdezte az idős sámán, megállva a kunyhó ajtajában, amelyben a haldokló feküdt. – Él, de már alig – válaszolta a lány. – Öreg, téged varázslónak szólított. Nincs valami varázslatod, amely segítene rajta? Vagy valamelyik istened nem tartozik neked egy szívességgel? A sámán némán nézte a lányt. Komor pillantását beismerésnek vélve, hogy valóban rendelkezik másvilági hatalommal, Valeria felkiáltott. – Akkor csinálj valamit! Add vissza az erőt a karokba, amelyeknek a bosszú kardját kell forgatniuk! Az öreg arcán fáradtság ült. – Egy ilyen varázslatnak komoly ára van. A szellemek, amelyek ezen a megszentelt helyen kísértenek és őrzik a királyok sírjait, megkérik az árát. – Bármennyi legyen is az ára, én boldogan megfizetem! – mondta Valeria. – Munkára fel, sámán! Furcsa szél vonyított, és árnyak bolyongtak a sírok között. A Vilayettenger ezüst tükre fölött a gömbölyű hold egy nyughatatlan szellem sápadt arcát mutatta, amelynek sötét ragyogása megvilágította a kopasz földet a két legnagyobb sírbolt között. Ezen az elhagyatott helyen, míg Valeria és Szubotáj lenyűgözötten figyeltek, a sámán összekötözte Conan végtagjait egy fekete szövetcsíkkal, majd mozdulatlan testét teljesen beburkolta ugyanebbe a temetési lepelbe. Egy másik csíkkal körbekötötte a fejét, gondosan ügyelve rá, hogy a sebes és napégette szemhéjai is alatta legyenek. Erre a szövetre az öregember egy apró ecsettel egy sor síri jelet festett. A varázsló ezután elküldte Szubotájt a tengerpartra, hogy hozzon egy vödör tiszta vizet; amikor megérkezett a víz, a sámán letérdelt egy szőnyegdarabra meditálni és összegyűjteni az erejét. Valeria, aki gondosan figyelt minden mozdulatot, amelyet az öreg tett, megérezte, hogy a sámán most mélyen lenyúl a lelkébe, hogy felébressze az ott szunnyadó erőt. Végül az öreg magához tért ebből a misztikus transzból. Szertartásos mozdulatokkal Conan testére permetezte a vizet, közben az orra alatt nagyhatalmú neveket mormogott. Miután ezzel megvolt, megparancsolta a hyrkánnak, hogy Conan végtagjait kötözze ki négy karóhoz, amelyek mélyen a földbe voltak ásva. – Ez miért szükséges? – kérdezte Valeria. A sámán komoran figyelte Szubotájt. – Éjszaka ennek a helynek a szellemei – felelte – megharagítva a varázslatom által megpróbálják magukkal vinni az ifjút. Ha sikerül nekik… – Az öreg hangja itt elhalt.
Valeria előhúzta a tőrét, és addig forgatta, amíg a pengéje meg nem csillant a holdfényben. – Ha a szellemeid elviszik, öreg, hamarosan követed te is. – A síri csendben a lány vad szavai egy sarokba szorított puma haragjával rohanták meg a holdat. A sámán megvonta a vállát; az ajkán azonban egy halvány mosoly, az ifjúi hév rég elfeledett emléke remegett. Az éjszaka lassan vánszorgott előre, miközben a három alak kitartóan virrasztott az ősi sírbuckák között. A közömbös hold magasra emelkedett az ég fekete bársonyán, és végigvándorolt a ragyogó csillagok között. Délen a Hatalom Hegye hatalmas, fekete tölcsérként meredt az égre. Egyetlen tücsök sem ciripelt. Tökéletes volt a csend. Valeria hirtelen megragadta a hyrkán karját. Szubotáj, aki szundikált, hangosan szitkozódni kezdett, ahogy a lány hegyes körmei fölsértették a bőrét. De aztán elhallgatott, és ő is tátott szájjal meredt Conanra. A hatalmas kimmériai lepelbe csavart teste mozogni kezdett nyugtalanul, önkéntelenül, mintha óriási, láthatatlan kezek ragadták volna meg. A kötelek, amelyek tartották, megfeszültek és recsegtek; a karók hevesen nyikorogtak a láthatatlan erők hatására. – Széttépik! – sikoltotta Valeria, amint Conan teste vadul ide-oda vergődött, és az egyik karót kirántotta a földből. A sámán nem válaszolt, hanem belekezdett egy furcsa, egyhangú énekbe, amely úgy hangzott, mint egy néma sikoly, és csontos kezeivel titokzatos jeleket rajzolt a levegőbe. Valeria felugrott, Conan testére vetette magát, és kiabálva átkozni kezdte az éjszakát. Miközben a lány vadul küzdött a láthatatlan erőkkel, hörögve, mint egy kölykét védő anyaoroszlán, Szubotáj görbe kardja után nyúlt. Majd előrehajolt, s belevágott az üres levegőbe a kimmériai eszméletlen teste és a lány fölött, aki megpróbálta visszatartani. Valeria legnagyobb meglepetésére a lepelbe csavart test visszazuhant a földre, és nem mozdult. Szél támadt a tenger felől, és az árnyékok, mint a pára, tovalebegtek a szárnyán. – Elmentek – sóhajtott fel a sámán remegve. – A varázslatom hatásos volt, és a szellemek kudarcot vallottak. – Szánalommal teli pillantást vetett Valériára. Amikor a reggel felszökkent az óceán hullámaira, a varázsló levetette Conan testéről a fekete leplet. Szubotáj felnyögött. Valeria a szeméhez kapta a kezét, hogy letörölje a könnyeket, amelyek végigfolytak fáradt arcán. A hatalmas termetű kimmériai felébredt, ásított, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Majd döbbenten tanulmányozni kezdte a kezeit. Eltűntek a vágások, a horzsolások, de még a lyukak is a tenyeréből, mintha istenítélet történt volna. Boldogan vigyorogva forgatta a kezeit az orra előtt, minden lehetséges szögből megvizsgálva őket. A szögek által ütött lyukak apró, jól begyógyult karcolásokká hegedtek; az ujjai, amelyek groteszk,
dagadt hurkák voltak, normál méretűvé zsugorodtak. Ökölbe szorította mindkét kezét, majd ismét kinyitotta, hogy lássa, minden rendben van-e. – Varázsló, nagy hálával tartozom neked – morogta a barbár. Az öreg sugárzó arccal bólintott. Valeria, aki az életét tette fel erre, és aki alig látott a kimerültségtől, karjait a kimmériai köré fonta, és csókolgatni kezdte az arcát. – A szerelmem erősebb a halálnál. Sem az istenek, sem a démonok nem választhatnak el bennünket egymástól! Ha én már halott leszek, téged pedig valami veszedelem fenyeget, ne felejtsd el, visszatérek a túlvilágról, a Pokol legmélyebb bugyrából, hogy segítsek neked, és megküzdjek az oldaladon… Conan elvigyorodott, magához szorította a lányt, és vágyakozva megcsókolta. Valeria azonban ennyivel nem elégedett meg. – Ígérd meg, hogy erről sohasem fogsz megfeledkezni. Conan megmosolyogva az asszonya aggodalmát ismét megcsókolta. – Ne aggódj – felelte –, emlékezni fogok rá.
XII. A SZAKADÉK Miközben Conan és barátai a varázsló egyszerű kunyhójában pihentek, a távoli Shadizarban az éjszaka nevetéstől visszhangzott. A palota nagytermében Osric, Zamora királya mulatozott. Látnokai jelentették; miszerint Conan elérte a Hatalom Hegyét, és sikerült besurrannia annak legtitkosabb templomába; a király most leánya közeli hazatértét ünnepelte. Osric hajlott testét csillogó brokátköntös fedte, görbe ujjain gyönyörű gyűrűk szikráztak; büszkén ült a trónon, és finom bort kortyolt egy vert arany serlegből. A rengeteg gyertya vidám fényében, amelyek közül némelyik olyan magas volt, mint egy ötéves gyermek és olyan vastag, mint egy férfi combja, ünneplőbe öltözött udvaroncok tolongtak a trónszék körül, hogy régen kihűlt barátságokat újítsanak fel az uralkodóval. Osric lábainál bő, átlátszó nadrágot viselő rabszolgalányok ültek lila és bíborszínű párnákon, azokra az évekre emlékeztetve a harcos-királyt meg az ismerőseit, amikor a Szeth kultusz még nem fertőzte meg az országot félelemmel és gyűlölettel. Azonban a király még itt, a trónteremben sem érezte magát biztonságban a főpap, Doom bárgyilkosaitól; így aztán komor képű őrök álltak minden ajtóban és nyitott ablakban, hogy megvédjék az uralkodót az éjszakában lopakodó alakoktól. Amikor főkamarása odalépett a trónhoz, Osric abbahagyta a tőle szokatlan évődést; az ezüst ceremóniapálcán megcsillant a gyertyafény. – Felség – szólalt meg. – Beszélnem kell veled. A király intett a főkamarásnak, hogy lépjen közelebb. – Mi az, Chores?
– Felség, már megint itt van… Yaro, Doom fekete papja. Négyszemközti kihallgatásért esedezik Felségedtől, valami rendkívül fontos államügyben. A király kivicsorította a fogait. – Esedezik, azt mondod? Most nem parancsol? Küldd vissza a fekete kutyát a ketrecébe, és hagyj, hadd élvezzem ki ezt a néhány ritka kellemes percet. – De felség – szólt a kamarás – nekem megsúgta, hogy felséged lányáról, Yasimina hercegnőről van szó. A király arca egy szempillantás alatt elszürkült, szemei kimeredtek. – Rendben van. De nagyon alaposan kutassátok át, beleértve a gyűrűit, a melltűit és más ékszereit is. Ezek a kígyó-imádók ravasz és áruló népség. Az ő kezükben a leghétköznapibb tárgy is halálos fegyverré válhat. Miután a kamarás meghajolt, és visszahúzódott, Osric odaintette magához az őrkapitányt. – Üríttesd ki a termet! A vendégeimnek mondd azt, hogy fontos államügy jött közbe. Nem akarok szemtanúkat; csak Manes és Bagoas, a két legmegbízhatóbb testőröm maradhat bent. Rejtsd el őket egy-egy oszlop mögé arra az esetre, ha a fekete kutya valami árulással próbálkozna. – Értettem, felség – felelte a kapitány. – Ja, és parancsold meg a szolgáknak, hogy a nagy gyertyákat oltsák el. Az erős fény bántja a szememet. A kapitány meghajolt, és elfordult, megismételve a királyi parancsot a trón körül állóknak. Az udvaroncok, őrök és rabszolgalányok hamarosan meghajoltak, és visszavonultak, mindenki kivéve a két jól megtermett őrt, akik behúzódtak a trón mögött álló oszlopok mögé. Ahogy a gyertyák lángjai kialudtak, hosszú árnyékok kúsztak végig a márványpadlón, mint megannyi tekergő kígyó. Osric megremegett, és beharapta a szája szélét, de aztán kihúzta magát, s aggodalmat uralkodói tartás mögé rejtette. Kiitta az utolsó csepp bort is, majd félredobta a kupát, megfeledkezve róla, hogy a szolga, aki elkapta volna, nincs a trónteremben. Mintha harangot kondítottak volna meg, a kupa hangos csattanással ért földet a márványpadlón, és zörögve odagurult Yaro lábához. A fekete pap hangtalanul vonult be a terembe, és most lassú, kimért léptekkel közeledett a trónszékhez. Megállt a király előtt, a karjait összefonta a mellkasán, és borotvált fejét futólag megbiccentette. Osric némán köszöntötte a papot, azonban félig – leengedett pillájú szemeiben félelem és megvetés bujkált. – Felség – kezdte a pap. – Igen? – kérdezte az uralkodó kihívóan, próbálva palástolni hangja remegését. – Szólni kívántál velem. Milyen ügyben? – Nagyon fontos ügyben, felség – válaszolta Yaro, közelebb lépve a trónhoz. – Uram, Thulsa Doom, Szeth, az Örökkévaló igaz prófétája azzal
kívánja megtisztelni a házadat, hogy házasságra lép leányoddal, Yasimina hercegnővel. – Megtisztelni a házamat! – kiáltott fel Osric éles hangon. – Tisztelet! Te visszaélsz ennek a szónak a jelentésével és az én türelmemmel is. – Felség, a házasság tiszteletreméltó állapot… – Micsoda gyalázat! Van merszed idejönni, és ezt mondani? – A király reszkető kézzel belemarkolt a szakállába. – Az arcátlanságod minden képzeletet felülmúl! – Nem állt szándékomban arcátlannak lenni – válaszolta Yaro kifejezéstelen hangon. – A megtiszteltetés, amely ezzel a házassággal ér, nem csupán téged érint. A Nagy Mester kívánsága, hogy ezáltal a szövetség által Zamora legyen Szeth igaz királysága, és állandóan növekvő birodalmának középpontja. Osric dühtől reszketve felállt. – Elég! – kiáltotta. – Amíg én vagyok itt a király, soha nem fogom jóváhagyni ezt a gyalázatos egyesülést, ezt a házassági fogadalom pokoli kigúnyolását. Őrök! A két tagbaszakadt testőr most kilépett a márványoszlopok mögül. Yaro lassan végignézett rajtuk. – Megígérted – jegyezte meg halk, kifejezéstelen hangon –, hogy ketten leszünk ezen a négyszemközti kihallgatáson, Osric király. A király nevetése úgy hangzott, mint egy mérges kutyaugatás. – Azt hiszed, hogy egyedül mernék maradni a kígyókultusz egyik viperájával? Nem őrültem meg, hogy a csupasz sarkamat odatartsam egy tekergő kígyónak! Yaro gúnyos udvariassággal meghajolt. – Ó, bölcs és hatalmas király! – Majd odafordult a két fegyveres testőrhöz. – Ha megkérnélek titeket – szólította meg őket –, legyilkolnátok ezt a hitetlent mesterünk, Thulsa Doom kedvéért? Mint az alvajárók, az őrök előhúzták a kardjaikat, és megindultak a király felé, aki reszketve állt az emelvényen. – Segítség! Gyilkosság! Hozzám, hűséges testőreim… – Azonban hiába kiabált Osric, a hangja nem hatolt át a vastag ajtókon, amelyeket az öreg király parancsára gondosan bezártak. Amint a nehéz pengék húsba vágó hangja elnyomta az uralkodó kétségbeesett kiáltásait, Yaro megfordult, és a terem hátsó kijárata felé indult. A két őr véres kardját beletörölte a halott király palástjába, és követték a fekete papot. Conan, Valeria és Szubotáj továbbra is a tengerparton lakó remetevarázsló vendégszeretetét élvezték. Az elmúlt néhány nap alatt a kimmériai teljesen visszanyerte korábbi erejét; a barátok azóta egyfolytában valami
terven törték a fejüket, amellyel kiszabadíthatnák Yasimina hercegnőt, a mutáns katonaság és a lánynak a főpap iránt érzett elvakult rajongása ellenére. Egyik alkonyatkor, amint a sámán kunyhójában a tűz mellett üldögéltek, Conan így szólt: – Az öreg azt mondja, hogy a Hatalom Hegye alatt egy egész barlangrendszer húzódik meg, némelyik természetes, a többit pedig azok vájták, akik Doom búvóhelyét építették. Láttam is néhányat ezekből a kamrákból, amikor magamat zarándoknak álcázva kószáltam az erődben. – Egy olyan ajtón próbáltál meg bejutni – szólt közbe most Valeria –, amelyik a hívők számára mindig nyitva áll, és csaknem belehaltál. Ha ezt az utat nem merjük megkockáztatni, akkor hol fogunk behatolni? – Van egy titkos bejárat – motyogta Conan. – A hegy túloldalán a folyó egy mély és keskeny szakadékot vájt a sziklába. A szakadék torkában van egy őrizetlen bejárat. Az öreg azt állítja, rajta kívül senki sem tud róla. – Úgy érted – vetette közbe Szubotáj –, hogy egy jó tolvaj bemászik ezen a nyíláson, ellopja a lányt, és eltűnik, mielőtt bárki is észrevenné? – És a varázsló honnan tud erről a nyílásról? – kérdezte Valeria gyanakodva. – A vén sámán ezen a környéken élte le az életét – válaszolta Conan. – Már akkor ismerte az összes hasadékot és sziklát, amikor Doom még sehol sem volt. Szubotáj, aki egy faszilánkkal piszkálta a fogát, hozzátette: – Ki tudja, a pokolnak melyik bugyra köpte ki magából! – Ugyanaz, ahová… ezt Cromra fogadom… vissza fogom küldeni! – A kimmériai szemei haragos szikrákat szórtak, és a kezei ökölbe szorultak, mintha egy kard markolatát szorítaná. Valeria éles pillantást vetett Conanra. Képtelen volt olvasni a férfi komor arcából. – Egyetlen célunk – figyelmeztette a barbárt –, amikor ide indultunk: hogy visszavigyük Yasiminát az apjának, és megkapjuk az ezért járó királyi jutalmat. Később majd talán a bosszúra is lesz idő; később, ha megkaptuk az Osric által ígért pénzt, felfogadhatunk néhány bérgyilkost vagy akár egy egész hadsereget, amellyel lerohanhatjuk az erődöt. Szubotáj egyetértően bólintott. Conan némán ült, a hüvelykujjával képzeletbeli kardpengéjének élét simogatva. Valeria nem szólt többet. Másnap hajnalban elbúcsúztak a varázslótól. A szél vadul borzolta a három ló sörényét; Valeria előre ügetett, szőke haja könnyedén szállt a friss levegőben. Szubotáj még egy pillanatra megállt, hogy előkészítse az íját és jó néhány nyílvesszőt mielőtt követte volna a lányt. Conan szorosan fogva heréltje kantárját, odaügetett a sámánhoz, aki komoran ült a kunyhója előtt.
A varázsló imába vagy elmélkedésbe merülve, göcsörtös kezeit egymáshoz dörzsölte, tudomást sem vett a közeledő kimmériairól. Pillantása a távolba révedt még akkor is, amikor a másik megszólalt. – Kívánj nekünk szerencsét, öreg – kérte a barbár –, mert ma a gondatlan istenek kezébe helyezzük az életünket. Nem lévén biztos benne, hogy a szavait megértették, Conan búcsút intett a hajlott, mélázó alaknak, megfordította lovát, és megindult a többiek után. Az öreg cserzett arcán könnyek csorogtak le, amint a lovas alak után nézett, amíg az el nem tűnt a Vilayet-tenger felől gomolygó párában. A három kalandor keresztülvágott a fennsíkon, majd egy rejtett ösvényt választva, óvatosan megkerülték a Hatalom Hegyét, ám ügyeltek arra, hogy a magaslatokon posztoló őrök ne vegyék észre őket. Egy idő után egy mély repedésekkel tarkított területhez értek, amelynek a közepén húzódott a folyó által vájt szakadék, meredeken emelkedve a magasba. A kopasz sziklafalakkal határolt, források által táplált folyam köveken átugrálva, helyenként több métert zuhanva ömlött le az oldalon, hogy végül csendes tavacskákba gyűljön a hegy lábánál. Itt, ahol törpefák kapaszkodtak a sovány talajba, a három barát lenyergelt, és kikötötték a lovaikat. Szubotáj több titokzatos tárgyat húzott elő a nyeregtáskájából, amelyeket a sámán segítségével készített. Ezek kecskebőr tömlők voltak, a varratuk mellett szurokkal leragasztva. Amíg a két férfi ezeket a groteszk gömböket rajta fel, majd gondosan bekötözték a nyakukat, addig Valeria egy apró tálkában ásványi olajat és szénport kevert össze sűrű, ragadós masszává. Ezután a felső ruháikat levéve, ebből a nyúlós anyagból nagy foltokat mázoltak a testükre, amelyek úgy néztek ki, mint amikor a napfény hosszú árnyékokon táncol. Fekete pántokkal kötötték hátra a hajukat, amelyek mellé apró, zöld leveles ágakat dugdostak, hogy a felületes szemlélő egy bokrot lásson egy emberi alak helyett. A borongós délután szürke fényében a vágtató folyó jéghidegnek és veszedelmesnek látszott, más módja azonban nem volt az erődbe való észrevétlen bejutásnak, így aztán a kalandorok a kedvenc, sötét szövetbe csavart fegyvereiket a hátukra kötötték, a bőrtömlőket pedig magukhoz ölelve, egymás után beleereszkedtek a folyóba. Helyenként úsztak a dermesztően hideg vízben, máshol a sziklákon mászva araszoltak felfelé a vízvájta hegyszorosban. Egy helyen, ahol a víz iszonyatos erővel zuhogott a mélybe, Conan elkapott egy lelógó ágat, és kimászott a meredek partra. Hamarosan Valeria és Szubotáj is követték; a testük bizsergett a szél hideg csókjától, de megindultak felfelé a fenyegető sziklákon. Mellettük a folyó iszonyatos robajjal rohant a medrében; fölöttük a sziklák összezáródni látszottak, kirekesztve a lemenő nap halvány fényét is. Egy nagyobb kiugró teraszon pár percre megpihentek. Felnézve, magasan a
fejük fölött egy tűz fényét látták, mögötte pedig a barlang bejáratát. Ez nem volt több egy repedésnél a falban, magas és keskeny, mint az erőd ablakai. Hirtelen a vízesés mennydörgő robaján túl, lassú, ütemes dobolás hangzott fel. Ahogy kínlódva folytatták az útjukat a sziklákon, a mély, rezgő lüktetés egyre hangosabb, kíméletlenebb lett. Conan odasúgta a mögötte mászó lánynak. – Úgy hangzik, mintha az a gonosz Doom jó éjszakát kívánna a bolondjainak. Bárcsak a kezem közé kaphatnám… Valeria szívét pánik dermesztette meg, amely sokkal hidegebb volt, mint a hátát ostromló jeges szél. Gyorsan odasúgta Conannak. – Csak a lányt, Conan. Mi csak a lányért jöttünk. A kimmériai kurtán bólintott, és folytatta a mászást. Mint árnyékok a szürkületben úgy haladtak, majd amikor elérték a barlang bejáratát, becsusszantak rajta némán, mint kísértetek a temetőkertben. Conan és Valeria behúzódtak egy-egy repedésbe a barlang falában, míg Szubotáj hangtalanul megindult a tűz fénye felé. A dobok hirtelen elhallgattak, és a sötétben lapuló behatolók apró zajok kakofóniáját hallották; éhes patkányok vinnyogását, vízcseppek kopogását egy sziklán és a barlang bejárata felől a szél furcsa fütyülését. Egy idő múlva Szubotáj visszatért a felfedezőútjáról, és izgatottan integetni kezdett nekik. Conanék óvatosan megindultak előre, ügyelve rá, hogy egyetlen kavics se reccsenjen meg a talpuk alatt. – Az ördögbe! – mordult fel Conan hirtelen megtorpanva. – A dobok megint megszólaltak… A keskeny barlang mennyezete fölött, egy kamrából ismét felhangzott a dobok mániákus lüktetése hangosan és követelően, s vele együtt többszáz fiatal hang gyászos kántálása. A mindent elnyomó zaj leple alatt a három kalandor a nagyobb barlang felé tartott, ahol a tűz égett. Előttük, több máglya fénye által megvilágítva, maga a pokol tárult eléjük. Az ugráló lángok sárgára és vörösre f estették a távoli mennyezetet, s ebben a földöntúli megvilágításban egy óriási barlangbelsőt láttak. Akkora volt, mint egy templom, és ahogyan egy ilyen helyhez illik, a kupolás tetőt egy sor hatalmas oszlop tartotta. Ez azonban nem emberi kéz műve volt, annál inkább a megszámlálhatatlan évszázad alatt a mennyezetről lecsöpögő víz munkájának az eredménye. Egy pillanatra még az óvatosságról is megfeledkeztek, annyira lenyűgözte őket a csodálatos látvány. – Őrök! – sziszegte Szubotáj, megérintve Conan karját, mivel a tűz táncoló fényében fegyveres alakok árnyékát pillantotta meg. Conan intésére mindhárman visszahúzódtak az árnyékba, és rejtekhely után néztek. Itt a sötétben a foltos testük teljesen láthatatlanná vált. Óvatosan készülődni kezdtek. A hyrkán elővette az íját a tokjából, és egyik végét a sziklapadlóra
támasztva, gyakorlott mozdulatokkal felhúrozta. Conan letekerte a kardjáról a fekete szövetet, Valeria pedig elővette hosszú tőrét. Tudták, hamarosan szükségük lesz minden harctudásukra.
XIII. A BARLANG Erről a rejtekhelyről tekingetett ki Conan fáradtan az ugráló lángokra és a vasba-bőrbe öltözött tagbaszakadt őrökre. Megnyalta az ajkát, ettől eltekintve azonban teljesen mozdulatlanul állt, mintha valamiféle jelre várna, amelynek láttán kirohan a búvóhelyéről, és nekiesik ezeknek a brutális megszállottaknak. Ugyanis úgy látszott, a barlangba csak erőszakkal lehet bejutni. Szubotáj arcán elkeseredett kifejezés ült. Ő is, mint a többi tolvaj, a lopakodásnak volt nagy művésze, a szemtől szembe küzdelem azonban nem tartozott az erősségei közé. – Be kell verekednünk magunkat, kimmériai? – súgta egy idő után. – Nem vagyok gyáva, Erlik rá a tanúm, de ostobaságnak tűnik szembeszállni ezekkel, amikor némi ügyességgel és furfanggal sértetlenül is elérhetjük a célunkat. Valeria bólintott. – Háttal állnak nekünk. Ez előnyt jelent. Conan beleegyezően felmordult. – Ha az öreg varázsló igazat beszélt, akkor ezek nem tudnak a szakadék felőli bejáratról. – Eddig minden stimmel – suttogta Valeria. Conan motyogott valamit, amit egyikőjük sem értett. Az ifjú kimmériai harcra szomjazott. A vére hevesen dobolt a füleiben, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy megfizethessen az ellenségeinek mindazért a szenvedésért, amelyet számára okoztak. Azt azonban tudta, ha ilyen korán felfedik a jelenlétüket, elveszítik a meglepetéssel járó előnyt. Szubotáj, aki gyors pillantásokkal tanulmányozta a környezetüket, most izgatottan suttogni kezdett. – Nézzetek balra! Látjátok azokat a sziklaoszlopokat ott, nem messze a barlang falától? Fantasztikus helyszínt nyújthatnának nekünk, ha hang nélkül sikerülne végigosonnunk a fal mentén. – Túl keskeny – vetette ellen Valeria –, és helyenként kiugrik a fal. Mi ketten még el is férnénk, de mi lesz Conannal? Conan elvigyorodott. – Ha muszáj, szívesen hátrahagyok egy kis bőrt – súgta. – Legalább megszabadulok ettől a ragacsos masszától a hátamon.
A három tolvaj Szubotáj vezetésével végigaraszolt a barlang fala mellett, állandóan az óriásfogakhoz hasonló sztalagmitok takarásában maradva. Göröngyös útjuk felfelé emelkedett, így aztán amikor egy pillanatra megálltak, hogy kipillantsanak a sziklafüggöny mögül, az egész barlangbelső a szemük elé tárult. Középen négy tömör, megfeketedett sziklatömbön álló hatalmas üstöt láttak, amely messziről úgy nézett ki, mintha kőből volna. Alatta, a sziklába vájt üregekben tűz égett; az ugráló lángok vörös karmokként markolásztak a füstös levegőt. Az üst körül tagbaszakadt, verejtékező alakok dolgoztak, táplálták a hatalmas edény alatt lobogó lángokat, míg a többi szőrös munkás egy furcsa szerkezettel küszködött, amely a fazék gőzölgő tartalmát kavargatta. Nagy darab húsok úszkáltak a bugyborékoló lében, amelyet hajlott hátú, majomszerű hentesek vagdostak le egy nagy tetemről, hogy még ízesebbé tegyék a ragut. A fazékon túl egy hosszú ebédlő nyújtózott, kecskelábú asztalokkal és fapadokkal. A három behatoló hirtelen megdermedt, és hitetlenkedve meresztették a szemüket az eléjük táruló látványra. A hatalmas üst belső oldalán, a gomolygó füstben, húskampókra akasztva, vértelen, kibelezett emberi testeket láttak. A finom, csaknem átlátszó húsból ítélve, amely a sápadt arcokat és mozdulatlan végtagokat borította, világossá vált, hogy az áldozatok egykor a Hatalom Hegyére érkezett zarándokok voltak, a kígyóisten követői. A három döbbent kalandor szeme láttára most két szörnyember nekiesett egy újabb testnek, és miután feldarabolták, a darabjait beledobták a fortyogó lébe. Valeria elsápadt, és az arcát Conan vállába rejtette. A kimmériai hangtalanul átkozódott. Szubotáj hányt. Szerencsére, a dobok ritmikus lüktetése hirtelen felerősödött, és elnyomta az árulkodó zajt. Amint egyre hangosabb lett a dobolás, a szemtanúk figyelme erre a mindent betöltő, kíméletlen dübörgésre összpontosult. A dobok ugyanolyan hatalmasak voltak, mint az üst; a rajtuk feszülő bőrt nem kezek, vagy dobverők hozták rezgésbe, hanem groteszk, ugráló alakok meztelen lábai. A táncoló alakok formátlan testét sűrű, természetes szőr vagy állatbőrök borították. Az ugráló lángok a pokol legmélyebb bugyrában lakó ördögök árnyékát vetítették a falakra. – Mi a nyavalyák ezek, emberek vagy ördögök? – suttogta Szubotáj döbbenten. Conan vállat vont, visszaemlékezve a hatalmas, emberformájú őrökre, akik mellett a templomba tartva elhaladt. A leskelődök suttogásának fegyvercsörgés vetett véget. Gyorsan visszahúzódtak a sötétbe, amint egy csapat mellvértet viselő szőrös alak masírozott be a barlangba, akik ott lekapták a sisakjaikat, és leültek enni.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk néhány későn érkező, akiknek hangos röfögése csak fokozta a zajt. Conan hüvelykujjával megbökte a társai oldalát, hogy indulásra nógassa őket. Körültekintő óvatossággal mozogva, lassan elhaladtak az iszonyatos tartalmú gőzölgő üst mellett, és nemsokára egy másik barlangrészbe jutottak, amely a szőrös alakok szálláshelyéül szolgált. Itt a barlanglakók asszonyai és gyerekei – ugyanolyan undorítóak, mint a hímek – élték mindennapi életüket. – Trollok! – nyögte Szubotáj elkerekedő szemmel. – A népem legendáiban szerepelnek. Valeria megrázta a fejét. – Nem, ők egy ősi faj leszármazottai, akik emberemlékezet óta mindig barlangokban éltek. – Hogyan süllyedhettek le az állatok szintjére? – tűnődött az apró hyrkán. – Ahogyan én hallottam – válaszolta Valeria itt nem erről van szó. Ezek nem emberek, akik állatokká lettek, hanem állatok, akik majdnem elérték az emberi fejlettséget. Az én népem úgy tartja, hogy egykor két fajta ember létezett: a mi elődeink és ezek az árnyék-lakók. Az őseim azért nevezték így őket, mert ezek az ember-állatok nem bírták a napfényt, és ezért föld alatti lyukakban, barlangokban ütöttek szállást. Amikor a mi őseink elterjedtek a földön, napfényt és termékeny földet keresve, ezek az árnyék-lakók még mélyebbre ásták be magukat a hegyek gyomrába. – És emberi hússal táplálkoztak – mondta Szubotáj undorodva. Valeria bólintott. – Ez a Doom szó szerint tenyészti őket, hogy felhasználhassa saját szentségtelen céljaira. Hívei testével eteti őket. Vagy azokkal, akiket a hívei megölnek. Conan komoran nézett maga elé. – Így védelmezi a kígyópróféta az ostoba gyermekeit… egy hadseregnyi kannibál szörnyeteggel, akiknek a gyomra azokkal a bolondokkal van teli, akik követik őt. – Vagy akik már nem akarják követni – tette hozzá Szubotáj. A barlanglakók szálláshelyén túl a három rabló elérte a barlang túlsó végét, és egy kötelekkel összekötözött cölöphíd előtt találták magukat. Ez a keskeny híd egy széles, mély szakadék fölött ívelt át, amely egy több millió évvel azelőtti földrengés eredménye lehetett. A túloldalon egy emberkéz által készített kapu állt, amelyen keresztül valami különös, opálos fény szűrődött ki. Mivel a kalandorok egyetlen őrt sem láttak, előbújtak, és megindultak a hídon. Szubotáj ment elől, készenlétben tartva az íját. Hirtelen a híd túlsó végén egy majomszerű fiú jelent meg. Körülbelül négy láb magas lehetett, de izmos teste már most hatalmas erőről árulkodott.
Az öve mellől előhúzott egy bárdot, felmordult, és hevesen mutogatni kezdett. Azután rohanva megindult feléjük. – Ezek nem tudnak beszélni – mérgelődött Conan, miközben felkészült, hogy megvédje magát és a lányt mögötte. Miközben a kimmériai beszélt, húrpendülés hallatszott; a fiú megtorpant. Majd felsikoltott, megtántorodott, és belezuhant a szakadékba. Szubotáj felsóhajtott. – Szinte még gyerek volt. – Igen, de nemsokára felnőtt volna – jegyezte meg Valeria. – Gyerünk tovább! Követve a zöldes fényt, keresztülsiettek az őrizetlen kapun, és egy keskeny folyosón találták magukat, amilyeneket a szolgák használnak, amikor hívásra az urukhoz sietnek. Senkit nem láttak, aki veszélyt jelenthetett volna rájuk nézve, mégis halk léptekkel, osonva haladtak, kihasználva minden árnyékot és falmélyedést. – Ez lehet Thulsa Doom testőreinek a folyosója – morogta Conan – és azoké, akik Szeth hűséges követőit szolgálják. Szubotáj bólintott. – És mivel mindnyájan a kígyóisten szolgái, Doom nem érzi szükségét ide is őrt állítani. – Azért továbbra is legyünk óvatosak – figyelmeztette őket Valeria. – Nem tudjuk, a továbbiakban mi vár ránk. Végiglopakodtak a folyosón, majd felmásztak egy sziklába vájt lépcsősoron, és legnagyobb csodálkozásukra egy kamra bejáratánál találták magukat, amelynek a közepén áttetsző fátyolszövetből kialakított pavilon állt. Innen szűrődött ki a zöldes fény. Körülötte, félig elrejtve az átlátszó függönyök által a meglepett behatolók kecses fákat és finom-szirmú virágokat láttak termőfölddel töltött mélyedésekbe ültetve, amelyek így együtt egy egész kertet alkottak a barlang belsejében. A földet kékesfekete, fényes márvány borította, amely úgy csillogott, mint egy tó felszíne, az ezüst vázákból pedig tömjénfüst szállt a mennyezet felé a mozdulatlan levegőben. A dobok távoli lüktetése mellett egy fuvola édes, álmosító hangja hallatszott. Ebbe az éteri fényben úszó tündérországba lopakodott be a három fosztogató, anyagtalan árnyékként suhanva egyik bokortól a másikig. A pavilon függönyén túl több tucat, mindkét nembeli fiatalt láttak. Egyesek pókháló vékonyságú lepelbe voltak öltözve, mások teljesen meztelenek voltak. Volt, aki aludt; mások bágyadtan szeretkeztek, a többiek pedig halálszerű transzba merülve ültek, a hátukat a karcsú malachitoszlopoknak támasztva, amelyek a kéj házát alkotó függönyöket tartották. A kéj-keresők olyan lassan mozogtak – ha egyáltalán mozogtak –, hogy Conan a társaira nézett, és hangtalanul szavakat formált a szájával. – Bódító szerek élvezői!
Szubotáj éles szeme először egy, majd még egy őrt vett észre; emberszabású, szőrös testüket kinyújtóztatva, hortyogva aludtak azok mellett, akiket őriztek. Szemmel láthatóan még az oszlopokhoz láncolt leopárdokra is hatással volt a tömjénnel együtt felszálló kábító füst; gyilkos fejüket a mancsaik közé fektették, és lehunyták olvadt aranyhoz hasonlatos szemeiket. Valeria hirtelen megbökte Conant, és előremutatott. A kimmériai megdöbbenve ismerte fel ősi ellenségét. Thulsa Doom egy félkörívű falmélyedésben ült transzszerű állapotban, a kezeit és a lábait keresztberakva, a fejét lehajtva, hogy minél többet beszívhasson a mellette álló faragott tálból spirálisan felszálló kábítószer füstjéből. Előtte térdelt a shadizari Yasimina hercegnő. Az áttetsző lepel lecsúszott a válláról, felfedve ezzel finom ívű melleit. Amíg két szolgálólány valami különös nyelven egy egzotikus hálaéneket zengett, a hercegnő – mintegy érzéki álomba merülve – lassan előre-hátra ingatta meztelen felsőtestét, és simogatta saját combját. A fejét hátrahajtotta, a szemét lehunyta, és a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait. Doom bágyadtan felemelte a fejét, és legeltetni kezdte szemét a lány gyönyörű testén. – A hercegnő? – kérdezte Valeria súgva. Conan bólintott. Kék szemei szikrákat szórtak a haragtól és az undortól. – Tehát ez Szeth Paradicsoma! – morogta Szubotáj. – A próféta esetleg el tudna téríteni Erlik tiszteletétől, ha a nők ugyanolyan éberek lennének, mint amilyen szolgálatkészek. Valeria hűvös pillantást vetett rá. – És most hogyan tovább? – súgta Conanhoz fordulva. Választ azonban nem kapott. – Ha még várunk egy kicsit – morogta Szubotáj –, hamarosan mindnyájan elalszanak. Akkor pedig… Te mit mondasz, kimmériai? Két szempár faggatta Conan arcát, a barbár figyelme azonban a falmélyedésre irányult, ahol Doom és Yasimina aludta narkotikus álmát. Valeria szeme kimeredt. Még soha nem látott ilyen kifejezést Conan arcán. Gyűlölet és állati vadság uralta a kimmériai vonásait olyan szívszaggató fájdalommal együtt, amely túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy könnyekkel ki lehetett volna fejezni. Valeria és Szubotáj kíváncsi pillantást vetettek a főpap és hercegnője mögötti falra. Két ezüstkampón egy nehéz, széles kard lógott, amelynek a keresztvasa szarvasagancs, a markolatának gombja pedig jávorantilop pata alakú volt. A hosszú és tökéletes formájú penge úgy csillogott a halványzöld fényben, mint a tükör. Művészi munka volt; egy tiszta atlantiszi acélból készült fegyver – amelyet Conan apja kovácsolt.
XIV. A SZÖKTETÉS Megfeledkezve a helyzet veszélyességéről, az ifjú kimmériai előrelépett. Semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy visszaszerezze az apja kardját. Valeria és Szubotáj hűségesen követték. Mivel a három fegyveres alak elvágta a menekülés minden lehetőségét, Thulsa Doom erőlködve próbálta lerázni magáról a kábultságot. A szemét összehúzva igyekezett a tőle alig néhány lépésre álló három alak elszánt arcára és fegyverére összpontosítani. Iszonyú harag torzította el a vonásait, olyan, amilyet a két veremharcos sem látott még soha, és ez egy pillanatra megbénította őket. Valeria Conan kardot tartó kezébe mélyesztette a körmeit, és a barbár fülébe súgta. – Nézd! Szubotáj nagy levegőt vett, és az orra alatt valami hyrkán szitkot mormolt. Az egyik oszlophoz láncolt leopárd kinyitotta aranyszínű macskaszemét, és rájuk meredt. Conan dermedten bámult. Doom karcsú alakja eközben különös változáson ment keresztül. A nyaka hullámzani kezdett, és megnyúlni látszott. Arcának alsó része és az állkapcsa előreugrott. A horgas orr összezsugorodott, és eltűnt a homlokával együtt. Aszkétikus arcán repedések jelentek meg, keskeny, sötét vonalak, mint tavaszi áradáskor a folyó jegén. A repedések összefutottak, és hatalmas, egymást fedő pikkelyeket alkottak. Amint a szája egyre keskenyebb lett, majd eltűnt, álmos szemei vörösen izzó, rezzenéstelen golyókká kerekedtek. Sötétlila, villás nyelv csusszant ki a kígyó fejéből – amelyet Doom most viselt – megízlelte a levegőt, majd gyorsan visszahúzódott. – Crom! – morogta Conan, miközben a kígyó feje és a nyaka félelmetesen hullámzani kezdett, ahogyan a kobra hullámzik a kígyóbűvölő sípjának a hangjára. Szubotáj volt az első, aki magához tért. – Ki kell füstölnünk ezt a férget a fészkéből! – suttogta. Conan bólintott. – Az ilyen tisztátalanságot csak tűzzel lehet megsemmisíteni. – De csak majd azután, ha a hercegnőt megszereztük – lehelte Valeria. – És az apám kardját. A kimmériai egy támadó puma gyorsaságával előrelendült, elsuhant a hullámzó kígyófej mellett, és felkapta a hatalmas fegyvert. Ugyanebben a pillanatban Valeria is ugrott, és szétterpesztett lábakkal, karddal a kezében megállt a térdelő Szeth-hívő fölött. – Gyere! – súgta. Yasimina hercegnő felnézett az elszánt, erős harcosnőre, és ijedten felsikoltott.
– Kelj fel! – parancsolta Valeria, és amikor a rémült lány nem engedelmeskedett, lenyúlt érte, s a hosszú hajánál fogva felrántotta. A kábult lány bágyadtan próbált ellenállni, amint Valeria megragadta a karját, és végigrángatta a termen a szenvedélytelenül szerelmeskedő alakok között. Mihelyt a vonakodó hercegnő elhagyta a falmélyedést, Conan és Szubotáj azonnal felragadtak egy-egy fáklyát, és a lángokat a Thulsa Doom pihenőhelyét körülvevő függönyökhöz érintették. A szolgálólányok – akiket az égett szag némileg magukhoz térített a kábulatból – a központi pavilon felé rohantak, de ott sem leltek menedéket. Fedezve Valeria visszavonulását, Conan és Szubotáj mindig csak annyi időre álltak meg, amíg meggyújtottak egy-egy újabb függönyt. A hívek egymás után tértek magukhoz, köhögve és füstmarta szemüket törölgetve. Majd amikor megpillantották maguk körül a megfeketedett függönyöket, kétségbeesetten sikoltozni kezdtek, és egymást taposva igyekeztek a kamra túlsó végében lévő kijárat felé. Az egyik majomszerű őr beékelte magát a behatolók és a lépcső közé, amerre azok menekülni akartak. Hirtelen acél villant, és az emberállat Conan atlantiszi pengéje által kettészelve zuhant a földre. Szubotáj lángoló fáklyát nyomott annak a turbános ifjúnak az arcába, aki tőrrel rohant rá. A fiú sikoltozva és megperzselt homlokát fogva elrohant. Ahogy közeledtek a némi biztonságot nyújtó lépcsőhöz, Conan visszanézett azt remélve, hogy Thulsa Doomot holtan pillantja meg a falmélyedésben. Ezen reménysége azonban egy másodperc töredéke alatt szertefoszlott. A függönyök már nem lángoltak; a füst eloszlott, és a varázslónak – aki mint kiderült, maga volt a kígyóisten – nyoma veszett. A káosztól félreeső helyen, nem messze a lépcsőtől, amelyen a behatolók érkeztek, állt Valeria. A lábainál összekuporodva Yasimina reszketett, kétségbeesetten pillantgatott minden irányba, a menekülés lehetőségét keresve. Duzzadt ajkain hirtelen halvány mosoly jelent meg, amely a következő pillanatban el is tűnt, azonban Valeria számára, aki korábban veremharcos volt, veszélyt sugallt. Csizmatalp csikordult a márványpadlón alig hallhatóan a mélyebbi barlangban lüktető dobok és a szerelmesek számara kialakított egykori meseországot betöltő sikolyok és ordítások mellett. Valeria villámgyorsan megpördült. Kígyónyelvként megvillanó kardjával a kezében egy hatalmas, bőrpáncélba öltözött harcossal találta magát szemben. Bár már nem volt fiatal, az arca komornak tűnt, mint a halál, és a kardot tartó karján acélkeménységű izmok feszültek. Négy szőrös őr állt mögötte, a kezükben hatalmas fabunkókkal. A szemükben állatias vérszomj lobogott.
– Rexor! – sikította Yasimina hercegnő. – Rexor, ments meg! Ments meg Mesterünk számára, aki szeret engem! Valeria a hercegnőt félretolva, ügyesen kivédett egy csapást az egyik őrtől. Majd, mint a villám előrelendült. Görbe kardja megvillant, és halált osztott. Az őr megtántorodott, és a torkához kapott. Szőrös ujjai közül széles sugárban ömlött a vér. Valeria szökellve, hajlongva, félrefordulva, könnyed mozdulatokkal hárította az őrök brutális csapásait, amelyek közül bármelyik szétlapította volna, mint egy szúnyogot. Most egy másik őr is előrelépett morogva és fogait vicsorítva, a karcsú lány azonban kitért az ütése elől, s a kardjával a majomszerű alak páncéljának két lemeze közé döfött. A szőrös őr felnyögött, a hasához kapott, majd összeesett. A lány most már véres pengéje egy másiknak a nyakát találta el. Az alak iszonyatos, vérfagyasztó ordítást hallatva nekirontott. Valeria félreugrott, s hagyta, hogy a lendület továbbvigye a majmot, aki a következő pillanatban nekirohant a szoba közepén lángoló függönynek. Ezután Rexor és a megmaradt őr egyszerre rontottak a lányra. Amint beszorították az egyik sarokba, Valeria tudta, hogy hamarosan semmi hasznát nem fogja venni a fürgeségének, amely a sikereinek alapja. Ekkor Conan – mint egy támadó dzsungel-lakó – átcsusszant két lángoló függöny között, az apja hatalmas kardját tartva maga előtt. A szőrös őr megfordult a kimmériai közeledtére, de a következő pillanatban kettéhasított koponyával zuhant a földre. Valeria most megindult Doom első embere felé, Conan azonban odakiáltotta neki. – Ott fut a hercegnő! Kapd el! Rexort bízd rám! Az óriás szemei vörös szikrákat vetettek a kimmériai láttán. Conant megtörten és a Fájdalom Fájára szögezve hagyta nemrégen; most ép és egészséges. Azonban Rexornak nem maradt ideje ezen a csodán elmélkedni; a Conan kezében tartott hatalmas kard a levegőbe lendült, és lesújtani készült. A két penge iszonyú erővel csapott össze. Amint Rexor fegyvere összetalálkozott az atlantiszi acéllal, a penge hatalmas szikraesőt szórva repült ki a tulajdonosa kezéből, és csörömpölve elgurult a márványpadlón. Rexor a kezében maradt kardmarkolatot Conan felé hajította, és miközben a kimmériai félrehajolt, a kultuszharcos előrelendült, s hosszú, izmos karjait óriási ellenfele köré fonta. Conan elengedte az apja kardját, mivel közelharcban nem vehette hasznát, és így az ellenfele lefogó szorítását töretlen erővel fogadhatta. A két óriás egymást átölelve körbetántorogta a lángokban álló szobát, nem törődve a füsttel és a tűzzel; az izmaik ugráltak a megerőltetéstől, de egyikük sem engedett. Szorították, rúgták egymást. Amikor végül Rexornak sikerült megragadnia Conan nyakát, vastag ujjai acélkarmokként fúródtak bele a kimmériai inas nyakába. Conan az életet jelentő levegőért való küzdelem
során megragadta az egyik vaskos ujjat, és addig feszítette hátrafelé, amíg egy reccsenés nem hallatszott. Rexor a fájdalomtól és a haragtól felbődült, s a barbárt nekilódította a középen álló oszlopnak. Amíg Conan félig kábultan, levegő után kapkodva próbált magához térni, Rexor lehajolt a hatalmas kardért, amelyet a kimmériai apja kovácsolt soksok évvel azelőtt. Ebben a pillanatban azonban az egyik leopárd – megvadulva a tűztől és a füsttől – eltépte a láncot, amely az oszlophoz kötözte, Rexor hátára ugrott, és a földre teperte. A pap hiába küzdött az állat pengeéles karmai ellen. Egy idő múlva aztán ordítva megadta magát, mire a hatalmas macska leugrott róla, és a márványpadlón csilingelő láncát maga után húzva biztonságosabb hely után nézett. Conan a fejét forgatva felállt. Rexor nem messze tőle egy hatalmas vértócsában feküdt, a kezét a nagy kard felé nyújtva, amelyet azonban nem ért el. A kimmériai ifjú miután visszaszerezte a fegyvert, átkutatta a sűrű füsttel telt szobát Valeria és a hercegnő után. Végül egy lángoló függöny mögött pillantotta meg a tolvajnőt, aki a menekülni próbáló foglyát igyekezett féken tartani. Ahogy Conan megindult feléjük, egy hangos reccsenés a feje fölött megállásra kényszerítette. Felnézett, és látta, hogy a pavilont tartó rudak, amelyeken a lángok ijedt egerekként futkároztak, egymás után megrepedeznek, majd lezuhannak. A középen álló kőoszlop is megrepedt, s kőtörmeléket szórt szét a márványpadlón. A barbár nem vesztegette tovább az idejét, Valeria segítségre sietett. Yasimina még most sem adta fel a küzdelmet, s elszántsága és ügyessége ellenére Valeria fáradni látszott. Amikor Conan odaért kimerült harcostársához, hatalmas dörrenés rázta meg a gyorsan kiürülő szobát. A malachitoszlop összedőlt, és lezuhant, ezáltal a földhöz szegezve Rexort, a félig elégett függönyök, pavilonpóznák pedig teljesen beborították a testét. A csodálatos építmény összedőlése és a hatalmas hangzavar, amely ezt megelőzte, egy pillanatra elvonta Valeria figyelmét; s ez az idő elég volt Yasimina számára. Kirántotta a karját a harcosnő szorításából, és elrohant. A kimmériai utánavetette magát. Néhány hatalmas ugrással beérte, elkapta a lányt, és maga felé pördítette. Az elkábított hercegnő szitkokat szórva Conan arcának esett. Conan, mivel tudta, milyen óriási veszély fenyegeti a hercegnőt és vele együtt a megmentőit is, ha újabb őrök érkeznek, félretette barbár lovagiassági szabályait, és keményen pofon ütötte a hercegnőt. A hisztérikus lány döbbenten elcsendesült, és egyetlen további mozdulatot sem tett az ellenállásra, amikor a férfi felnyalábolta a karcsú testét, egyik hatalmas vállára dobta, és Valériával a nyomában futva megindult a kijárat felé. Végighaladtak a termen, gyorsan kerülgetve a kőkupacokat és a rémült hívek csoportjait, akik a füstben kábultan keresgélték az utat vezérük hátsó folyosóinak biztonsága felé. A lépcső közelében, amelyen érkeztek, ott
találták Szubotájt, egy füstölőurna mögé húzódva, s készenlétben tartotta az íját arra az esetre, ha újabb majomőrök rontanának be az égő romok közé, amelyek egykor a kéj kertjét alkották. Amint a társai alakja kibontakozott a maró ködből, Szubotáj odakiáltott nekik. – Erre gyertek, és siessetek, mert különben a tűz elvágja az utunkat! Végigrohanva a keskeny lépcsősoron, visszatértek a hatalmas barlangba, ahol Thulsa Doom majomszerű szolgálóinak családjai éltek. Átsietettek a hídon, és éppen időben rejtőztek el egy falmélyedésben, mert a következő pillanatban egy nagy csapat őr rohant el mellettük, hogy szembeszálljanak a tűzzel. Igyekezve beleolvadni a homályba, Valeria és Szubotáj végigvezették az eszméletlen terhet cipelő kimmériait a keskeny folyosón a nyílás felé, amelyen keresztül beléptek a barlangrendszerbe. Mindez idő alatt a dobok egyfolytában verték őrült, monoton ritmusukat. – Doom! Doom! Doom! Mögöttük ott, ahol egykor a kéj pavilonja állt, most teljes volt a káosz és a pusztulás. A megperzselődött és kimerült szolgálók, akik eddig a tűz ellen harcoltak, most lehajtott fejjel, alázatosan álltak, amint Thulsa Doom ellépett előttük. A testét páncél borította, a feje visszanyerte halálos komorságú arcát, a szemei iszonyú dühtől szikráztak. A majomszerű őrök parancsnoka előrelépett, hogy tisztelegjen neki. – Hála Szethnek, hogy élsz, Mester! – kiáltotta. – Tudtuk, hogy istenünk megvéd téged minden veszedelemtől! A főpap kurtán biccentett, majd az arcát ismét harag torzította el. – Hol van Yasimina papnő? Miért nincs itt, hogy fogadjon? Ebben a pillanatban az egyik törmelékkupac megmozdult, alóla mély morgás hallatszott. Doom parancsára az őrök leemelték róla az oszlop maradványait, és megfeszített erővel félrehúzták az egykor gyönyörű berendezés füstölgő romjait. Lelkes kezek segítettek Rexornak felkelni, aki most véresen és megtörten állt a főpap előtt. Doom haragja lángokat vetett. – Te tudod hol van a hercegnő? – Az az ember, akit keresztre feszíttettél és a társai… megöltek három őrt; engem is leszúrtak, és amíg magatehetetlen voltam, elrabolták a hercegnőt! – Hitetlenek! Gyilkosok! Halálhordozók! – sziszegte a főpap. – Megsértették a szentélyemet, bemocskolták a szentségünket. A saját vérükben fognak fürdeni! Keresd meg jó Rexor, és hozd ide őket, élve vagy holtan! Menj! Rexor tisztelgett, és elfordult. Nyomában az esetlen őrökkel megindult, és hamarosan eltűnt a füstölgő romok között.
A behatolók keresztülvágtak a hatalmas barlangon, a lépteik zaját elnyomta a dobok lüktetése. Nem álltak meg belepillantani a fortyogó üstbe. Nem figyelték a tűz mellett lakomázó szörnyalakokat. Mindnyájan saját istenükhöz imádkoztak, hogy a sztalagmitok, amelyek elrejtették őket, menedéket nyújtsanak a jóllakottan heverésző barlanglakók pillantásai elől. Aztán, mint valami mesében, egy sáv csillagos ég úszott be a képbe. Conan felnyögött a megkönnyebbüléstől, amint keresztülpréselték magukat a keskeny hasadékon, amelyen nemrég behatoltak a Hatalom Hegyébe. Ugyanaz a vízesés morajlott a közelben, üdítő változatosságot hozva a barlangban dübörgő dobok hangja után.
XV. AZ ELVÁLÁS A tiszta, hűvös éjszakai levegő lágyan simogatta mind a megmentők, mind a megmentett elgyötört, horzsolásokkal tarkított testét. Szerelmes ujjakhoz hasonló lágy szellő lebbentette meg Yasimina hercegnő hosszú haját, és a lány mozgolódni kezdett Conan vállán. – Egy kis szerencsével – lihegte Szubotáj – messzire kerülhetünk ettől az elátkozott helytől, mielőtt felfedeznének bennünket. – Azt hiszem, elvesztették a nyomunkat – suttogta Valeria –, és most valami más járatban keresgélnek. Conan komoran megrázta fekete fürtös fejét. – Hallom a páncéljaik csörgését a barlangban. Sietnünk kell! Yasimina tehetetlen testét átemelte a hátára, így most a lány karjai elől lógtak le a hatalmas vállain. – Kösd össze a csuklóit, Valeria! Mindkét kezemre szükségem lesz, ha a sziklákhoz érünk. A tolvajnő leoldotta a derekáról az övet, és a hercegnő ernyedt végtagjait szorosan összekötötte. – Ha lecsúszik a hátadon, megfojt – motyogta közben. Conan elvigyorodott. – Ezt a kiváltságot egyedül neked tartogatom. – Ezzel megragadta a közelben meredező kiszögellést, a lábaival pedig a következő durva lépcsőfok után tapogatózott. Yasimina hercegnő éppen akkor nyerte vissza az eszméletét, amikor a barbár megkezdte óvatos leereszkedését. Kábítószeres álmai szertefoszlottak, és helyüket a rémálomszerű valóság foglalta el. Úgy érezte, a következő pillanatban elnyeli a vízesés. Feneketlen, sötét szakadék tátongott alatta, és egy óriás izzadt, büdös hátára volt kötözve. Amikor fölpillantott, kezében egy íjat tartó alakot és egy harcosnőt pillantott meg. Yasimina felsikoltott, és a sikolya darabokra törte az éjszaka csendjét.
Conan Osricot és egész háza népét elátkozta az orra alatt, majd hangosan hozzátette. – Maradj csendben, különben meghalsz! A hercegnő azonban inkább rémületében, mintsem dacból, hisztérikus hangon sikoltozott. – Mester! Mester! Ments meg! Lord Doom, ments meg! Conan egy ingó, háromszögletű sziklán egyensúlyozva, egy másodpercre elengedte az egyik kezével a falat, de csak éppen annyi időre, hogy meglegyintse a válla gödrébe fúródó arcot. A lány döbbenten elhallgatott. De már későn. A hegy tetején őrtüzek gyulladtak. Arcok néztek le a sötét szakadékba. Lövedékek süvítettek el a barbár mellett, nagyot csattanva a lejjebbi sziklákon; hogy fegyverekből származtak, vagy egyszerűen csak kövek lehettek, Conannak fogalma sem volt. Az egyik eltalálta a vállát, erre hangosan felszisszent. Gyorsabb menekülésre kényszerítette magát, végül leért a lépcső aljára, és itt, miután behúzódott egy göcsörtös fa mögé, társait keresve visszanézett. Valeria fürgén, mint egy hegyikecske szaladt lefelé a sziklalépcsőn, Szubotáj pedig valamivel. feljebb, éppen egy távoli alakra célzott a hegy tetején. Miközben Conan figyelte, egy nyílvessző ívelt a magasba, és hangos pendüléssel célba ért. A találatot hátborzongató üvöltés kísérte, a majomember megtántorodott, és belezuhant a jelzőtűz közepébe. Az első nyílvesszőt egy második követte. Egy másik őr a mellkasából kiálló nyílvesszővel belebukott a keskeny sziklagaratba, és hangos csobbanással a mélyben dübörgő vízesésbe zuhant, mielőtt kiáltásai visszhangja elült volna. Conan látta, hogy az első néhány majomember bentről odaér a repedéshez, és kezdi magát átpréselni a keskeny nyíláson. A sziklafalakról visszaverődő kísérteties kiáltások hallatán a majomemberek egy pillanatra megtorpantak, és igyekeztek kideríteni a forrásukat. Ez a tétovázás lehetőséget nyújtott Szubotájnak, hogy átlendüljön a perem fölött, és elérje a lépcsőzetes sziklákat. Ezután, amikor az őrök visszatértek a barlangba jelenteni a titokzatos eseményeket, a hyrkán sietve csatlakozott a társaihoz ott, ahol a talaj már nem volt olyan meredek. – Erlik főzze meg őket olajban! – morogta Szubotáj, miközben lehorzsolt térdeit és sebes kezeit nézegette. – Volt néhány perc, amikor azt hittem, számomra elérkezett a vég. – Keressük meg a lovainkat, mielőtt ezek az ördögök vészjelzéseket adnak le! – javasolta Valeria. – Valahol itt keltünk át a folyón. A sötétben tapogatózva kutattak a levegővel teli bőrzsákok után, amelyek segítségével átkeltek a gyorsan rohanó vizén, azonban a fogazott sziklák és kövek vidéke tele volt beugrókkal és repedésekkel, amelyekbe a halvány
csillagfénynél nem láthattak be. Egy idő után aztán feladták a reménytelen keresést. – Kövessük a folyót, amíg le nem érünk a síkságra – tanácsolta Conan, majd felkapta Yasimina hercegnőt, és a vállára dobta. – De arrafelé egyre szélesebb lesz a folyó, és mi, sivatagi emberek nem vagyunk úszáshoz szokva – tiltakozott a hyrkán. – Majd mindent megteszel, ami az erődből telik – csattant fel Valeria. – A mi kezünk tele lesz ezzel az ostoba libával. Szubotájjal az élen a három kalandor megindult az ismeretlen folyóparton. Halkan lépkedtek, mély hálát érezve a sötét, holdfény nélküli éjszaka miatt, és hogy sikerült lerázni Doomot és majomszerű fogdmegjeit. Conan terhe lassította a haladásukat, de legalább az alvó hercegnő nem sikoltozott segítségért, és nem hívta fel magukra a figyelmet. Nemsokára – úgy tűnt, szokatlanul hamar – a hajnal fénye derengett fel az égen, elűzve a szövetséges csillagokat. Madarak rebbentek fel a fészkükről, ahogy a kalandorok elhaladtak a fák alatt, árulkodva az útirányukról. Most Valeria állt a kis csapat élére, és figyelmesen tekingetett minden irányba. – Valami utat vagy ösvényt látok a helyoldalban – súgta. – Mit gondoltok, milyen célt szolgálhat? – Szerintem az őrök számára van, és a hegytetőn lévő kilátóhoz vezet – morogta Conan. – Rengeteg őrhelyet láttam az út mellett, amikor a zarándokcsapattal másztam fölfele. – Ma reggel nincs egyetlen őrszem sem – mondta Szubotáj jókedvűen. – Ha ezen a tavon átkelünk, már ott is vagyunk a lovaknál. Olyan nyugodt a víz, hogy ezen még én is át tudok evickélni. – Segítek Conannak átvinni ezt a fekete hajú nőszemélyt. – Valeria belegázolt a tóba, megtörve annak tükörfényes felszínét. – Imádkozzatok Cromhoz, nehogy megint felvisítson! – morogta a barbár, miközben a hercegnőt a társa segítő karjaiba tette. Amikor a hideg víz felébresztette a lányt, Conan szigorúan Yasiminára nézett. – Ha csak meg mersz nyikkanni – szólt hozzá –, én magam fojtalak a vízbe. Valeria és Conan együttes erővel átúsztatták a pityergő hercegnőt a nyugodt vizén. Szubotáj ezalatt átevickélt a túlsó partra, és őrt állt, amíg Conan és Valeria elrángatták a halálra rémült lányt a víztől, és lihegve végignyúltak a földön. Szubotáj egy tolvaj soha nem lankadó figyelmével pásztázta a hegyoldalon kanyargó ösvényt, amely a kilátóhoz vezetett. – Menjünk, Conan, mert megszimatolják a nyomunkat… Ó, Erlik! Odanézzetek! A fölöttük emelkedő domb oldalára mutatott, ahol ebben a pillanatban menetelő alakok jelentek meg.
– Cromra! Ez Doom és Rexor egy csapatnyi ősemberrel – motyogta Conan. – Felfedeztek bennünket – lehelte Valeria. – Doom éppen felénk mutat. Úgy tűnt, Rexor parancsokat osztogat; a majomemberek készségesen bólogattak, majd megindultak lefelé a domboldalban, sziklákon gázolva, nem törődve az ösvénnyel, miközben egyfolytában üvöltöttek. Bár apró, disznószerű szemükben nyoma sem volt az értelemnek, szőrös karjaik hatalmasak voltak, és mancsukban különböző veszélyes fegyvereket szorongattak: bunkókat, buzogányokat és éles baltákat. A nap első sugarai megcsillantak nyáladzó pofájukon, majd visszaverődtek vas szélű bőrpáncéljukról. A három barát harcállásba helyezkedett; Valeria védte Conan hátát, míg Szubotáj előrántva görbe kardját, Conan bal oldalát fedezte. Forogtak, lebuktak, félrehúzódtak, vágtak és szúrtak. Hárították a társaiknak szánt csapásokat, tökéletes összhangban dolgoztak. A szerelemtől és a kétségbeeséstől hajtva Conan és Valeria sokkal ügyesebben harcolt, mint valaha is korábban. Csontok reccsentek Conan pörölycsapásszerű ütései nyomán. Vér patakzott Valeria kardcsapásai alatt. Egy majomember felbukott, aztán még egy, majd még egy. Az egyik csupasz kézzel megragadta Szubotáj görbe kardját. A lény nem törődve a fájdalommal, amint a borotvaéles penge mélyen belevágott a tenyerébe, kirántotta a karcsú fegyvert a hyrkán kezéből, és buzogányát halálos csapásra emelte. Szubotáj szitkozódva hátraugrott, Conan pedig felhasította az előember hasát. Szubotáj hátát egy sziklának támasztva lekapta a válláról az íját, nyílvesszőt illesztett a húrra, és lőtt. Bár az íjhúr nedves volt, a nyílvessző röpte pedig bizonytalan, egy újabb támadó dőlt ki a sorból, két kézzel markolva a testéből kiálló lövedéket. Amilyen hirtelen kezdődött, olyan váratlanul véget is ért a harc. Az életben maradt szőrös alakok hörögve visszavonultak. Mint megvert kutyák, behúzott nyakkal vánszorogtak vissza a kilátóhoz, ahol a főpap és első embere állt. Három fáradt szempár követte az őrök menekülését a kanyargó ösvényen. Három fáradt szempár látta Thulsa Doom uralkodói alakját, amint szétterpesztett lábakkal áll a hegytetőn. Doom villámgyorsan lekapott a nyakából egy kígyót, amely eddig ott tekergett, és egy mozdulattal pikkelyes nyílvesszővé nyújtotta. Ezután elvette Rexortól a feléje nyújtott íjat, és ráillesztve a nyílvesszőt, amely az előző pillanatban még élő kígyó volt, lőtt. A mérges nyílvessző egyenesen Conan szívének tartott. A harcosnő azonban gyorsabbnak bizonyult és élő pajzsként a férfi elé vetette magát, akit szeretett. Így aztán a halálhordozó lövedék Valeria mellkasát ütötte át, és hátul kibukkant karcsú vállai között. Valeria összeesett, de Conan elkapta, még mielőtt teste a földre zuhant volna, majd letérdelt vele, és erős karjai közé zárta. Azután felnézett, és a
szemében ősi gyűlölet lobogott. Doom hadnagyát figyelte, aki a hatalmas íjjal foglalatoskodott. Gonosz arcán halvány, ördögi mosoly játszadozott. Rexor imádattal vigyorgott vissza. – Tökéletes volt a lövésed, Mester. Halál a hitetlenekre! Doom halvány mosolya embertelen grimasszá változott. A hangja kongva szállt a hatalmas nyílt térben. – Halál mindenkire, aki ellenem szegül! Majd sarkon fordult, és elsétált. Conan a sebesült lány fölé hajolt, és megcsókolta sápadt ajkát. Majd észrevette a hátából kiálló nyílvessző végét, és áthúzta a testén. Valeria, mivel ahhoz sem volt ereje, hogy felkiáltson a fájdalomtól, csak hangosan nyögött egyet. A barbár kezében a lövedék visszaváltozott kígyóvá. Conan undorodva hajította bele a hüllőt a tó kristálytiszta vizébe. – Élj! Élned kell! – suttogta a lánynak. – Szükségem van rád. Valeria alig láthatóan elmosolyodott. – A varázsló… megmondta… hogy meg kell fizetnem az isteneknek… – Valeria hangja olyan halkan és erőtlenül hangzott, mint a levelek susogása az elhaló szellőben. – Most… megfizettem. Conan a melléhez szorította a lányt, és nedves hajuk összekeveredett a felkelő nap arany fényében. Szél támadt a Vilayet-tenger felől. – Szoríts magadhoz… szorosabban! – nyögte Valeria. – Csókolj meg… leheld a testembe meleg leheletedet… A férfi vadul, éhesen csókolta a sápadt ajkakat, közben ringatta a lány ernyedt testét, ahogyan egy anya ringatja sérült gyermekét. Valeria arca hirtelen hamuszürkévé vált; hosszú szempillái sötét árnyékot vetettek viaszfehér bőrére. – Hideg van… nagyon hideg – lehelte. – Melegíts!… Az ajkai ismét a férfi száját keresték, majd a következő pillanatban a keze ernyedten hullott vissza a fűre. Conan csak térdelt, és szorította magához a lányt, amíg Szubotáj meg nem érintette a vállát, és némán megrázta a fejét. Azután a barbár a lány hajába temette az arcát. A nap már magasan járt az azúrkék égen, amikor három lovas állt meg a sámán kunyhója előtt. Conan szállt le elsőnek, a karjaiban Valeria ernyedt testével, majd Szubotáj, aki alighogy földet ért, sietett kioldozni a köteleket, amelyek a hercegnőt a nyereghez kötözték. A vén sámán elősietett, hogy köszöntse őket. Lenézett a Conan karjában tartott testre, és megérintette az egyik lelógó csuklót. A pillantás, amellyel Conan néma kérdésére válaszolt, reménytelenséget és együttérzést sugárzott. Valeria halott volt.
A kimmériai bevitte a lány karcsú testét a sámán kunyhójába. Szubotáj a fogoly hercegnőre mutatva utána szólt. – Kint maradok, hogy vigyázzak erre a csomagra. Biztos szeretnél egyedül lenni egy ideig. Az öreg remete segítségével Conan Valeria testét egy takaróra fektette, s lehúzta róla vizes és sáros ruháit, majd lemosta fehér testéről a vérfoltokat. A Kígyó Tornyából ellopott hatalmas gyémánt dermedt szikrákat szórt a harcosnő összezúzott mellére. Conan gyorsan levette a Kígyó Szemét a nő nyakából, a sajátjába akasztotta, és betette a tunikáján belülre. – Hogy került ez a drágakő a nőhöz? – kérdezte a varázsló. – Ez csak egy értéktelen bizsu, amit tőlem kapott – morogta a kimmériai. – Nem akarok róla többet beszélni. A sámán vállat vont, és folytatta Valeria testének előkészítését a feláldozásra. Együtt ráadták azt a finom selyemköntöst, amelyet a lány még Shadizarban vett magának ünnepnapokra. A mellén keresztbefektették a két kezét, és rátették a kardját. Édes illatú növényekkel dörzsölték be a szemöldökét, és megfésülték hosszú haját. – Gyönyörű – suttogta a sámán. – Mint egy menyasszony. – Bárcsak az lenne! – sóhajtotta Conan, és gyorsan kilépett a kunyhóból, hogy segítsen Szubotájnak száraz ágakat gyűjteni a Vilayet-tenger partján. A nap narancssárga tűzgolyóként ereszkedett a nyugati látóhatár felé, amikor az utolsó ágat is a halottégető máglyára helyezték. A legnagyobb domb tetején magasodott ősi harcosok és királyok sírjai között; a kőtáblák, amelyek nyugvóhelyeiket jelölték, őrt állani látszottak körülötte. Conan gyengéden felnyalábolta Valeria testét, és a máglyára fektette. A lány a rózsaszínű naplementében olyan volt, mint egy alvó kislány. Szubotáj segített a lángoló fáklyát reszkető kezében tartó öreg varázslónak felmászni a dombra. Conan szomorú, merengő pillantással nézte szerelmét, és lassan egy gyászos veremharcos dalt kezdett énekelni: Vér és bosszú; Húsba, csontba Kardom dalolva vág. Ám a harcos sorsa A gyötrelmes halál. Utolsó pillantást vetve Valeria testére a kimmériai kinyújtotta a kezét a lángoló fáklyáért, majd előrelépett, és a lángokat a száraz máglyához érintette. A tűz azonnal körülölelte a lány alabástrom szépségű testét. Egy lehelet finomságú szellő érkezett a tenger felől, lágy ujjakkal megemelte a lány haját, majd el is ült. A füst nyílegyenesen emelkedett az ég felé, mintha a csillagokig akarna szállni.
Conan mozdulatlanul állt, mint egy kőszobor. Szubotáj halkan zokogott, könnyek folytak végig az arcán. A varázsló abbahagyva a motyogó kántálást, meglepetten nézett rá. – Te miért sírsz, hyrkán? Olyan sokat jelentett a számodra? – kérdezte. Szubotáj letörölte az arcát, és megköszörülte a torkát. – A barátom volt, de az ő számára a legdrágább kincs – mondta az apró emberke Conanra mutatva. – Ő azonban kimmériai, és ő nem sírhat. Ezért én sírok helyette. A sámán bólintott, és eltűnődött, mennyire különbözőek egyes vidékek szokásai. A máglya először szénné, majd parázzsá égett, és az éjszakai szél messze hordta a hamut. Conan végig mozdulatlanul állt. Amikor aztán az utolsó foszlány is eltűnt a szél szárnyán, Szubotájhoz és a sámánhoz fordult. – Most pedig kezdjünk el készülődni! – mondta. – Mire? – kérdezte Szubotáj. – Arra, hogy megvédjük magunkat.
XVI. A CSATA Aznap éjszaka nem sokat aludtak a sámán kunyhójában. Az öreg varázsló a kopott köpenyébe burkolózva figyelte az ifjú óriást, akinek az életéért annyit küzdött. Conan szénnel haditerveket vázolt a tisztára sepert, döngölt padlóra. Szubotáj egyik szemét állandóan Yasiminán tartotta, aki az öreg fekhelyén feküdt megkötözve. Amint a nap első sugarai beragyogták a Vilayet-tenger sima vizét, az apró házikóban nagy sürgölődés kezdődött. A szalmazsákokat felcsavarták, és a frissen gyújtott tűz fölött lógó üst melegedni kezdett. Szubotáj kisurrant, hogy valami élelemtartalékot szerezzen az ostrom idejére. Az öreg a sarokban felhalmozott régi dolgai között turkált, hátha talál valami használható fegyvert. Yasimina az ágy szélén ült, és a kimmériait bámulta. A szemei dühtől szikráztak; rózsabimbó ajkai haragosan vicsorogtak. – Élvezd ezt a napot, barbár kutya – sziszegte –, mert ez lesz az utolsó a számodra. Conan a lányra pillantott, és felvonta a szemöldökét. – Kígyókirályom tudja, hol rejtőzöl – folytatta a hercegnő. – Látta a tüzedet, és eljön. Ez olyan biztos, ahogyan a nap felkelt. És akkor megöl téged. – Talán csak nem prófétanő vagy? – mordult fel Conan. – Szerintem nem, csak egy ostoba nőszemély. Nem tudom, az apád miért szeret annyira.
Odalépett a haragos hercegnőhöz, hatalmas kezével megfogta az állát, felemelte, mélyen belenézett tüzes szemeibe. – Csatamezőn születtem… – mondta. – Az első hang, amit hallottam, halálsikoly volt… A csata kilátása számomra egyáltalán nem ijesztő. – Számomra sem! – vágott vissza Yasimina. – Mert az én uram nagy sereggel fog a megmentésemre érkezni. Az én uram… és jövendő férjem, Thulsa Doom. Conan komoran elmosolyodott. – Látni fogod a csatát végig. És ott leszel, hogy üdvözöld, amikor eljön érted. A lány kissé elsápadt, amikor a barbár kioldozta a köteleit, és mint egy zsákot, a vállára dobta. Majd kilépett vele a házból, felmászott egy közeli domb tetejére, és odakötözte az ott álló kőtáblához. – Innen jól láthatsz mindent. És aki érted jön, könnyedén rád talál. Szubotáj hangja hallatszott a domb tövéből. Conan leereszkedett, és ott találta a hyrkánt a karjában nagy köteg bambusznáddal. A kis ember nagy zörgéssel a földre dobta. – Ezek jók lesznek nyársaknak – mondta, s felvéve egyet, a végét ferdén lehasította. – Hol találtad? – kérdezte Conan, aki közben szintén elkezdte faragni a bambuszrudakat. – Lent a tengerparton a magas fű között. – Szubotáj amikor az utolsót is kihegyezte, így szólt: – Doom valószínűleg egyenesen a hegyek felől fog érkezni. Nem kellene árkot ásnunk a bucka túloldalán? – De igen – válaszolta a kimmériai. – Lefedjük vékony ágakkal, és földet szórunk rá. – Persze csak ha lesz rá időnk – jegyezte meg Szubotáj keserűen. – Megyek, hozok két ásót a varázslótól. A két férfi hamarosan keményen ásott. Egész délelőtt repült a föld, és az árok lassan kezdett kialakulni. Bár az apró tolvaj kénytelen volt néha megpihenni, Conan úgy dolgozott, mint egy fáradhatatlan gép. Hatalmas izmait emésztő gyűlölet és bosszúvágy mozgatta, ezzel olyan hihetetlen erőt kölcsönözve nekik, amely segítségével háromszor annyit ásott, mint egy közönséges ember. Az árok már készen volt, és a kihegyezett rudak is a helyükön pihentek, amikor a varázsló kenyeret, sajtot és egy-egy kupa saját erjesztésű sört hozott nekik. – Itt szándékoztok megvetni a lábatokat? – kérdezte. – Itt vagy amögött a másik domb mögött – válaszolta Conan. Az öreg pillantása követte Conan kinyújtott kezét, és bólintott. – Az ősi időkben rengeteg csatát vívtak itt – mondta. – Éjszakánként a legyilkoltak árnyai szörnyű csatákról mesélnek.
– De ma olyan csata lesz itt, amilyen még nem volt: ketten egy egész hadsereg ellen. Öreg, ha elesünk, ugye elénekelsz egy dalt értünk? – kérdezte Conan. – Vagy nekünk, ha még maradnánk egy ideig – tette hozzá Szubotáj vidáman. – Viszek egy kis enni- és innivalót Osric tűzköpőjének – vetette közbe Conan. – Jó erőben kell tartanunk, ha meg akarjuk kapni érte a jutalmat. Felmászva a dombra Conan odakínálta Yasiminának a varázslótól kapott szerény ételt. A lány elfintorodott, és megvető pillantást vetett a kimmériaira, de mire Conan kettőt pillantott, már el is tüntetett mindent. Azonban továbbra is durcás maradt. Miután befejezte az ebédjét, gúnyosan Conan után szólt. – Már nem tart soká. – Nem bizony – válaszolta Conan. Ismét Szubotájhoz csatlakozva, aki nyílvesszőket készített, hogy kiegészítse hiányos készletét, Conan nekilátott megélezni a kardjaikat. Miközben a hatalmas atlantiszi pengét csiszolta, a gyermekkorára gondolt, ősi ellensége erejére és arra, hogy egy harcosnak mennyi mindent kell tudnia, ha túlerővel akar szembeszállni. Elégedetten nyugtázta magában, hogy Szubotáj nagyon nagy segítséget jelentett a számára, mivel a ravasz hyrkán különösen jól értett a hadicselekhez. Nomád népe, harcos törzs lévén gyakran kisebbségben volt az ellenséggel szemben, és cselekhez kellett folyamodnia az életben maradásért. Ennek most mindketten nagy hasznát vették az előttük álló csatában. Conan és Szubotáj lelkesen munkálkodtak állásaik megerősítésén. Könnyű ágakat fektettek az árok fölé, és vékonyan beszórták földdel. Az így lefedett árok néhány lépés távolságból teljesen úgy nézett ki, mint körülötte a föld. Majd sorra tanulmányozták a dombokon álló kőtáblákat, és kiválasztották azokat, amelyek a legnagyobb védelmet nyújtották. Mindegyik mögé egy köteg nyílvesszőt, egy kupac követ és egy tömlő ivóvizet helyeztek. Azonban még így is kevesellték az előkészületeket. – A rejtett árok legalább öt lóval és lovassal elbánik – jegyezte meg Szubotáj, megtörölve gyöngyöző homlokát. – Csakhogy ennél sokkal többen lesznek – morogta Conan. – Talán ezek az itt nyugvó szellemharcosok segítenek nekünk – mondta Szubotáj vigyorogva. – Két ember ennél többre nem képes. – Hiába készülődtök, mindketten járkáló halottak vagytok – szólt közbe Yasimina, dacos mozdulattal hátravetve a haját a válláról. – Ha az uram és a katonái ideérnek… Yasimina a mondat közepén elhallgatott. A két férfi egymásra pillantott, és a kardjuk után nyúltak. A domb tövéből fémcsikordulás hallatszott – olyan különös hang, amilyet még egyikük sem hallott soha. Megpördültek, az
izmaik ugrásra készen feszültek. A következő pillanatban Conanból hangos, gurgulázó nevetés robbant Az öreg sámán közeledett lassan feléjük, tetőtől talpig ősrégi páncélba öltözve; a karján mellvérteket, sisakokat és lándzsákat hozott. Szubotáj futva indult feléje, izgatottan kiabált. – Honnan szedted ezt a rengeteg mindent, öreg? – A halottaktól – válaszolta a varázsló vigyorogva. – Ajándék a halottaktól. Lent rengeteg minden van még – tette hozzá, és a fejével a kunyhó irányába intett. Szubotáj lerohant a dombról, hogy összeszedje a kardokat, a bárdokat, a nyílvesszőket és a dárdákat, Conan pedig elvett az öregtől egy finom kidolgozású mellvértet, és vizsgálgatni kezdte. – A halottaktól, azt mondod? De hiszen ez erős vas, frissen csiszolt. Hogy lehet az, hogy ilyen jó állapotban maradt a sírban? – Elfelejted, hogy nekem varázserőm van. Ha már egyszer sikerült felélesztenem benned az alig pislákoló élet szikráját, akkor már nem olyan nagy dolog ajándékért könyörögni azokhoz, akik ezek alatt a dombok alatt alusszák az álmukat. Különben is az istenek meg vannak veled elégedve. Nézni fogják a harcot. – És segítenek is? – kérdezte a kimmériai. – Nem, azt nem tehetik. – Lehet, hogy nem fog tetszeni nekik az előadás, amit majd látnak – morogta Conan. – Hiszen csak ketten leszünk… A varázsló közbevágott. – Hárman. – Velünk akarsz harcolni? – kérdezte Conan meglepetten. – Miért ne? Miért ne? – vágott vissza az öreg. – Ha veszítetek, engem is megölnek, amiért elbújtattalak titeket. – Majd halvány mosollyal hozzátette: – Én is ismerek egy-két cselt. A sámán elindult, hogy megvizsgálja a védőállásokat, Conan pedig felöltött egy finom láncszemekből készült sodronyinget, egy acélsisakot és egy vékony, bronz lábszárvédőt. A saját maga számára kiválasztott állásban elhelyezett egy vastag pajzsot, egy szekercét és egy sor lándzsát, amelyeket egymás után beleszúrt a földbe, hogy kéznél legyenek, ha szükség lesz rájuk. Közben Szubotáj is visszatért tetőtől talpig páncélban, az arcán boldog vigyorral. Kedvenc fegyvereivel körülvéve magát – ott volt a kardja, a hatalmas íja rengeteg nyílvesszővel, a sírokból származó kések, kardok és lándzsák –, megfékezhetetlen önbizalma úgy buzogott, mint egy tisztavizű forrás, felfrissítve ezzel komor társát is. – Vajon miért nem jönnek már? – tűnődött Szubotáj. – Talán félnek tőlünk, vagy már meg is feledkeztek rólunk? Yasimina úgy nézett a hyrkánra, mint valami kártékony rovarra.
– Ostoba, nem tudod, hogy a mai nap szent nap, amelyet Szeth választott ki az imádkozásra és a pihenésre? Senki nem csinálhat semmit, amíg a nap le nem megy. – Ezt miért nem mondtad korábban? – zsörtölődött Conan. – Mindnyájan ehettünk volna addig valamit. – Nem fogom megkönnyíteni a dolgodat, barbár, bármennyit kell is nélkülöznöm emiatt. Te Szeth ellensége vagy. A nap a látóhatáron állt, és lila árnyékok libegtek keresztül az ősi királyok temetkezési helye meg a komoran tornyosuló Hatalom Hegye, Doom láthatatlan birodalmának szíve között elterülő síkságon. Conan, Szubotáj és a varázsló némán lesték az egyre sötétedő síkságot, és vártak. Az idegeik pattanásig feszültek, mert tudták, mihelyt a sötétség elzavarja a haldokló nap utolsó fényeit is, a majomemberek támadnak. – Mi ez a hang? – kérdezte Szubotáj összerezzenve, amint, valami kísérteties kántálás hangzott fel a közelben. Óvatosan kilesve a búvóhelyükről, megpillantották a hercegnőt, aki amennyire kötelékei megengedték, félig felegyenesedve állt a kőtábla előtt, hosszú haját fújta a szél. Az arcát a síkságon túl tornyosuló hegy és a lemenő nap felé fordította. Az utolsó sugarak lágy csókot leheltek az arcára, meztelen karjait és vállait pedig vöröses aranyszínűre festették. A dal, amelyet énekelt, különös dallammal bírt, és ahogy egyre hangosabb lett, tűnődő vágyakozása szenvedélyes csábítássá vált, amely csaknem hatalmába kerítette a hallgatóit. Sáros és tépett ruhája ellenére a lány a sarkától a feje búbjáig hercegnő volt, és az emberek vezetője. – És most mi legyen? – tűnődött a sámán a lány érzéki vonaglását figyelve és megérezve dalában a csábító varázslatot. Szubotájt teljesen lenyűgözte a földöntúli dallam. – Milyen csodálatos! Miről énekel? – Ne foglalkozz vele! – szólt rá Conan. – Ez a kígyóisten valamelyik himnusza, amely arra szolgál, hogy Szethhez és a pusztulásba csábítsák az ártatlanokat. Ne hallgass oda! Ahogy egyre több csillag jelent meg az ég fekete bársonyán, Conan magányos virrasztása közepette felnézett a szélhajtotta felhőkre. Nagyon ritkán imádkozott Crom-hoz, a kimmériaiak istenéhez, mert azt tanulta, hogy a halhatatlan istenek nem sokat törődnek az emberek dolgaival. Most azonban szinte a biztos halál torkában a barbár halk fohászt mormolt. – Crom, én nem tudok imádkozni, a te számodra pedig semmit sem jelent ennek a csatának a kimenetele. Sem te, sem más nem fog rá emlékezni, hogy miért harcoltunk, és hogyan haltunk meg. A hősiességet azonban értékeled, Lord Crom, és számomra ez nagyon fontos. Ma éjszaka három bátor ember száll szembe egy egész hadsereggel, ezt ne felejtsd el!… A bátorságomért és
a véremért cserébe egyetlen dolgot kérek tőled: add, hogy bosszút állhassak, mielőtt meghalok. A hercegnő abbahagyta az éneklést, így némaság borult a sötétedő vidékre. Szél süvített a magas füvek között. Egy nagy csapat vízilúd húzott el a nő feje fölött gyászosan rikoltozva, majd tűnt el a sötétben. Valahol egy tücsök cirpelt. Elringatva a csendtől és kimerülten a nappal végzett herkulesi munkától Conan a fejét a baltája nyelére támasztva pihent. Hirtelen, fogalma sem volt miért, felemelte a fejét, és az egyre mélyülő sötétbe meresztette a szemét. Barbár ösztönei azt súgták, hamarosan történni fog valami. Mintha Conan gyermekkorának rémálmai öltöttek volna testet, az ég alján derengő szürkés sávban hirtelen egy nagy csapat fekete lovas jelent meg hangos patadobogással és fegyvercsörgéssel. A domb felé tartottak, amelyen Conan és Szubotáj a védőállásukat felállították; a zászlóvivő feje fölött ott lobogott a jól ismert, két tekergő kígyót és a koromfekete napot ábrázoló lobogó. Az arcukat díszes sisakok mögé rejtve, a kígyóisten hívei magasra emelt lándzsákkal és kardokkal, üvöltve közeledtek, mint farkasok holdtöltekor. Mielőtt azonban elérték volna a dombot, a föld megnyílt a legelől haladók alatt, és három ló a lovasaikkal együtt belezuhant a meredező karókat rejtő árokba, amelyet a kimmériai és a társa készítettek. Az egyik lónak sikerült kikecmeregnie a gonosz csapdából, és nem törődve a lovasával, aki az árokban fetrengett, elvágtatott a pusztába. A majomember kimászott, és futni kezdett utána, azonban hiába, esélye sem volt, hogy utolérje. A többi ló, mivel éles sarkantyúk fúródtak az oldalukba, átugrották a rejtett barikádot, és megindultak felfelé a domboldalon. A barbár kilépett a kőtábla takarásából, és komor óriásként állt az egyre halványuló fényben, hogy mindenki jól láthassa. Amikor az egyik lovas a közelébe ért, nagy erővel meglódított egy lándzsát, amely hangos pendüléssel célt ért, ledöntötte a lovast a nyeregből. A következő pillanatban pedig már ott is volt a másik lovas. Conan villámgyorsan felemelte hatalmas baltáját, és iszonyatos erővel lesújtott vele az ellenfele mellkasára. A második lándzsa egy lovat talált el. Az állat megbotlott, és ledobta hátáról a lovasát, majd néhány lépés után összeesett. A majomember nem törődve saját biztonságával, hátborzongató harci kiáltást hallatva rárohant a kimmériaira. Szőrös testével az ellenfelére vetődött, a kezében kardot szorongatott. Conan a súly alatt térdre rogyott. E pillanatban íjhúr pendült, és a kimmériai egy nyílvessző fütyülését hallotta. A támadója mindkét kezét az arca elé kapta, azonban már késő volt. A nyílhegy belefúródott az egyik szemébe. Az emberformájú állat ordítva rohant le a dombról.
A következő pillanatban Doom egy másik embere rontott rá Conanra. A lándzsahegy hangos pendüléssel nekivágódott Conan pajzsának, és csaknem körbefordította a barbárt. A ravasz kimmériai azonban még fordultában előkapta atlantiszi pengéjét a hüvelyéből, és felhasította vele a ló hasát. A rémült állat nyerítve és a szemét forgatva két hátsó lábára emelkedett, a lovasát pedig a barbár lábai elé vetette. Az atlantiszi kard következő csapása elválasztotta a fejet a hanyatt fekvő testtől. Egy újabb lovas, megpillantva a sírkő mögött bujkáló hyrkánt, felvágtatott a dombra. Ahogy közeledett Szubotáj hevenyészett barikádjához, az apró emberke felegyenesedett, és útjára bocsátott egy nyílvesszőt. A majomember szétroncsolt torokkal fordult le a lováról, a lovas nélkül maradt állat pedig elvágtatott. Szubotáj diadalmas csatakiáltást hallatva újabb nyílvesszőt helyezett íja húrjára. Két lovas, akik a domboldal közepén jártak, most megfordultak, és levágtattak. Az egyik elérte a domb alját, a másik Szubotáj nyílvesszőjének az áldozata lett. Fájdalmas ordítással felemelkedett a nyeregben, és lezuhant, de csizmás lába beleakadt a kengyelbe, megvadult lova pedig maga után vonszolva a göröngyös földön, elvágtatott vele. Conan és Szubotáj alatt, akik a domb tetején harcoltak, most feltűnt a vén varázsló. Fényes páncélja halványan csillogott a holdfényben. Conan azt hitte, hogy az öreg megrémült a csata hevétől, és most menekülni próbál. A következő pillanatban azonban három lovas megindult az öreg felé, a fegyvereiket csattogtatva. A sámán lándzsája sziszegve szelte át a levegőt, és mélyen belefúródott a legelöl haladó lovas mellébe. A sebesült hátrazuhant keresztül a ló farán, és mivel a kantárt nem engedte el, a ló felágaskodott, néhány pillanatig a hátsó lábain táncolt, majd hanyatt esett, sérült lovasát a földhöz szegezve. A majomember két társa tétovázni látszott, azon töprengve, hogy segítsenek-e bajba jutott társukon, a következő pillanatban azonban a majomszerű arcokból minden csepp vér kifutott. A szárnyas lándzsa a szemük láttára előre-hátra kezdett mozogni, mintha egy láthatatlan kéz próbálná kirángatni a haldokló testéből. A következő másodpercben kiszabadult, és tollas felével előre, belerepült a vén sámán kinyújtott kezébe. A tágra nyílt szemű őrök megfordultak, és villámgyorsan elinaltak. Conan meglepetése sem tartott sokáig, mert újabb majomember – ezúttal gyalogosan – rohant rá. A kimmériai felemelte az apja kardját, és két kézre fogva a markolatot, hatalmas csapással fogadta az ellenfelét. A lény a lándzsájával kivédte a támadást, majd egy jól irányzott mozdulattal leütötte Conan sisakját. A kimmériai ismét meglendítette a hatalmas kardot, kettészelte a lándzsa nyelét; a majomember megtántorodott, elesett, és üvöltve legurult a domboldalon. Ezután, parancsnak engedelmeskedve a támadók visszavonultak, hogy rendezzék a soraikat. Conan felnézett, és látta, hogy Szubotáj egy újabb
nyílvesszőt helyez az íja húrjára. Egyetlen lovas maradt hátra, aki most a kőtábla felé tartott, amelyhez Yasimina hercegnőt kötözték. Ahogy közeledett felé, a lány, aki – halálra rémülve a majomemberek támadásától és az emberrablók bátor védekezésétől – eddig a kőtáblát körülvevő magas fűben húzta meg magát, az ajkán széles mosollyal felemelkedett. – Rexor! Hát eljöttél értem! Vágd el a kötelékeimet, és vigyél hozzá, akit teljes szívemből szeretek! Rexor a lelkendező lány felé irányította a lovát, aki a csuklóit magasra tartva várta a csapást, amely megszabadítja. Rexor arckifejezése azonban komor volt, amint a holdfényben csillogó baltát felemelte. A hercegnő hirtelen rádöbbent, hogy a balta nem a kötelékeit, hanem karcsú nyakát célozza. Ösztönösen térdre vetette magát, és a balta elsüvítve a feje fölött, hangos csattanással a sírkőbe fúródott. Ebben a pillanatban Szubotáj nyílvesszője nagyot koppant Rexor sisakján. A komor lovas szitkozódva visszavonult. A dombot védő három harcos most néhány percnyi haladékot kapott, amikor is kifújhatták magukat. Szubotáj odalépett Conanhoz, a kezében egy ősi karddal. – Ellőttem az utolsó nyílvesszőmet is – jelentette be. A varázsló most ért fel fújtatva a dombtetőre, a kezében egy egész kötegnyi olyan lándzsával, amely belefúródott a célba, majd pedig visszatért abba a kézbe, amely eldobta. – Nem megmondtam, hogy van még néhány trükköm? – kuncogott. – Vigyázzatok! – kiáltott fel Szubotáj hirtelen. – Támadnak! A megmaradt majomemberek leszálltak a lovaikról, és most tömör oszlopban futottak a három védő felé. Nekirohantak a domboldalnak, készen felkutatni a kis csapatot, ha azok ismét a kövek mögött bújnának meg, amelyek a királyok sírjait jelölték. Félúton azonban megtorpantak. – Támadás! – ordította Szubotáj, a lándzsáját magasra tartva, készen szembeszállni a közeledő szörnyalakokkal. Conan azonban gyorsan lehűtötte a társa lelkesedését. – A zavaruk megjátszott, nem valódi. Csapdát sejtek – morogta. – Maradjunk a dombtetőn, így legalább némi előnyünk van velük szemben… A következő pillanatban kardok csaptak össze hangos csattogással. Conan levágta az egyik támadót, de az ő karja is megsérült. Szubotáj torkon döfte az egyiket, szőrös társa azonban odaugrott, kirántotta a lándzsát a hyrkán kezéből, és a véres pengét ellene fordította. Az apró emberke hátraugrott, de megbotlott egy kődarabban, és elveszítette az egyensúlyát. Mielőtt felkelhetett volna, a majomember a saját lándzsájával támadott rá. A penge átszúrta a hyrkán lábszárát, és belefúródott a földbe. Az őr már éppen felemelte súlyos kardját, hogy végső csapást mérjen a földön fekvőre, amikor a sámán lándzsája süvítve belefúródott a majomember szívébe.
Ahogyan korábban is, a lándzsát láthatatlan erők kezdték mozgatni, majd amikor kiszabadult, visszarepült a dobója kezébe. Ezután újra lesújtott a mágikus fegyver, és ismét egy ellenféllel kevesebb lett. A harmadik megfordult, és ordítva lemenekült a dombról, futtában azonban az álcázott árokba zuhant, és a meredező karók felnyársalták. A csata hevétől feltüzelve Conan kiugrott a sírkövek takarásából, remélve, hogy sikerül meglepnie azt a magányos lovast, aki most indult fel a domboldalon. A kimmériai lándzsája nagyot csattant a holdfényben csillogó páncélon, kárt azonban nem tett benne, és a harcos már le is rohanta. Acélszöges patkók taposták a kimmériait; egy jól irányzott csapás kiütötte a kezéből az apja kardját, amely nekivágódott egy sírkőnek. A következő csapástól a barbár elterült a földön. Conan több sebből vérezve térdre emelkedett, de felállni már nem volt ereje. A lovas megfordította a lovát, néhány lépésnyit távolodott, majd visszafordult, hogy végső támadást intézzen az ellenfele ellen. Feltolta sisakrostélyát, és a nyílásban Rexor sötét, vigyorgó arca tűnt fel; gonosz szemei szikráztak a biztos győzelem tudatában. E pillanatban egy sugárzó alak, Valeria csillogó páncélba öltözve, a fején nem e földi fémből készült szárnyas sisakkal jelent meg magatehetetlen szeretője mellett. Izmos végtagjai csillogtak a holdfényben, a kezében tartott görbe kard kék villámokat szórt. Rexor felemelte a fegyverét, hogy leszelje vele a barbár fejét, a karját azonban megállította a lány tüzes kardja. Rexor a fénylő alak láttán néhány lépést hátrált, Valeria azonban utána lépett, és a vakító pengét elhúzta a férfi védtelen szemei előtt. Rexor kesztyűs kezét az arcához kapta, hogy megvédje a szemeit az elviselhetetlen fénytől, és így is maradt. Conan döbbenten meredt a fénylő alakra; a hátán felborzolódott a szőr a természetfeletti iránt érzett mély áhítattól. A ragyogó lány nevetve Conan felé fordult, és a barbár az agyában hallotta a hangját. – Kimmériai, örökké akarsz élni? Conan ereje egy szempillantás alatt visszatért, mire azonban felállt, a természetfeletti, csillogó alak eltűnt, csupán egyre halványuló szellemszerű folt lebegett a helyén. És Conannak ekkor hirtelen eszébe ötlöttek a szavak, amelyeket Valeria súgott a fülébe azután, hogy a varázsló kimentette őt a halál karmai közül… „A szerelmem erősebb a halálnál… Ha én már halott leszek, téged pedig veszedelem fenyeget, a Pokolból is visszatérek, hogy harcoljak az oldaladon.” Ennek a határtalan szerelemnek az emléke óriási büszkeséggel és erővel töltötte el a barbár szívét. Bár minden lépés iszonyú fájdalommal járt, odabicegett a sötét lóhoz, amelyen Doom főembere ült, megvakult szemeit dörzsölgetve. Conan kiakasztotta az óriás lábait a kengyelből, és leszállásra kényszerítette. Amikor Rexor földet ért – talpra esve, mint a macska –, a
kimmériai nagyot sózott a ló farára, mire a rémült állat elvágtatott az éjszakába. Conan kíméletlenül rátámadt Rexorra. A pap megvakulva a kard fényétől, vaktában csapkodva védekezett. Conan könnyedén hárította a csapásokat, ő azonban kemény ütésekkel ostromolta a hatalmas alakot. Aztán két kézre markolta a kardot, és mélyen belevágott a kultista nyakába. Rexor pillanatokig mozdulatlanul állt, mint egy földbe gyökerezett izomhegy, aztán arcra bukott. Conan nagy levegőt vett, és körülnézett. Szubotáj a lábán vastag kötéssel, mellette a varázslóval a domb tetején állt, s a Hatalom Hegye felé menekülő lovasokat nézte. Az éjszaka homálya hamarosan elnyelte őket. A csendet, amely az elhagyott csatamezőre zuhant, Yasimina kislányos hangja törte meg. Amikor a három harcos felnézett, Thulsa Doom sovány, aszkétikus alakját látták a csillagos ég háttere előtt kirajzolódni. Büszkén ült a lova hátán, a testét előkelő, hüllőpikkelyes páncél borította. Most a tetőtől talpig sáros lányhoz fordult, aki Zamora hercegnője, Szeth papnője és az ő menyasszonya volt. – Mester! Mondtam nekik, hogy eljössz értem! – trillázta a lány. – Oldozz el, hogy veled mehessek! – Nem tehetem – jött a főpap hideg válasza. – Megszentségtelenítettek téged is, ahogyan megszentségtelenítették a templomomat. – Nem, Lord Doom, ez nem igaz. Hűséges voltam hozzád, uram. Ne hagyj el! – Többé már nem vagy méltó rá, hogy a menyasszonyom legyél. – Akkor Mester, boldogan leszek a rabszolgád. Ne hagyj itt Szeth ellenségei között! – Ne félj, gyermekem. – Doom hangja lágy volt, mint a bársony és megnyugtató. Thulsa Doom nem szólt többet, hanem levett a nyakából egy tekergő kígyót, és mint már korábban is halálos nyílvesszővé formálta. Yasimina értetlenül figyelte a mozdulatait, Szubotáj azonban tudta, mi következik. Amikor Doom felhúzta mágikus íját, a hyrkán nem törődve a sérülésével, bicegve megindult felé. Amikor aztán a lövedék sziszegve átszelte a levegőt, Szubotáj a pajzsát gyorsan a kígyó-nyílvessző és az áldozata közé tartotta. A nyílvessző belefúródott a pajzsba, visszaváltozott kígyóvá, és tekergőzve a földre hullott. Az apró tolvaj előkapta a kardját, és darabokra vágta. Yasimina az összekötözött csuklóira ejtette a fejét, és hisztérikus zokogásban tört ki. Conan lassan a főpap felé indult. Összehúzott szemekkel méregette az ellenfelét, s a hercegnő és kínzója közé állt. Doom a kimmériai barna kezében szorongatott kardra pillantott – a finom atlantiszi acélpengére, amelyet sok-sok évvel azelőtt egy falusi kovács készített. Majd amikor a barbár elszánt arcára nézett, Thulsa Doom szívét jeges marokkal szorította
össze a félelem. Megremegett, a sarkantyúját belevágta a lova oldalába, majd megfordult, és gyorsan követte seregének maradékát. – Hatalmas szellemek élnek errefelé – mondta az öreg varázsló, majd hozzátette –, és ma értetek harcoltak. – Tudom, öreg, tudom – motyogta Conan, Valeria ragyogó alakjára gondolva. – De te és Szubotáj is sokat tettetek a győzelemért. Az ifjú óriás megfordult, és a kőtáblához lépve, gyengéden két hatalmas keze közé fogta a hercegnő arcát. – Megölt volna téged, és ezt te is tudod. Először a szolgáját küldte, aztán ő maga jött. A lány némán bólintott. – Meg kell ölnöm őt, mert gonosz – folytatta Conan. – És neked kell elvezetned hozzá. Megteszed? A hercegnő ismét bólintott, és egy megtévedt gyermek szomorú mosolya suhant át könnytől maszatos arcán, amikor Conan kioldozta a kötelékeit. – Egy nap… majd megérted… amikor királynő leszel – mondta Conan. Az éjszaka további részében Conan és a sámán felváltva őrizték a hercegnőt meg a sebesült hyrkánt. Hajnalban Conan felébredt, és felnézve a varázslót pillantotta meg maga mellett. – Add ide azt a talizmánt, amit a meggyilkolt harcosnőtől vettél el, hadd nézzem meg nappali világosságnál! – A keskeny napsugársávra mutatva, amely az egyik résen bevilágított a kunyhóba, hozzátette: – A tudásom hasznosnak bizonyulhat a számodra. Conan levette a nyakából a gyémántot, és odaadta az öregnek. A varázsló odalépett vele az ablakhoz, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. – Ez Szeth Szeme, igaz? – kérdezte néhány perc múlva. – Ismered te ennek a varázserejét? – Nem – válaszolta Conan. – Számomra nem egyéb, mint egy közönséges drágakő, amit el lehet adni. – Közöttünk, varázslók között igen nagy becse van. Hogy került hozzád? – A shadizari Kígyó Tornyából loptuk el – vallotta be a kimmériai. – Az életünket kockáztattuk érte. – Nem csoda, hogy a hívek annyira őrizték! És megpróbáltak elpusztítani titeket, hogy visszaszerezzék! – kiáltott fel a varázsló. – Számtalan képessége közül az egyik az, hogy ezzel lehet parancsolni a majomembereknek, akiket Doom rabszolgaként tart. Ha felmutatod, és parancsot adsz nekik, kénytelenek engedelmeskedni. Conan tágra nyílt szemekkel meredt az öregre. – Cromra! Miért nem mondtad ezt hamarabb? Nem kellett volna így megszenvednünk a győzelemért. A sámán széttárta a karjait.
– Próbáltalak a gyémántról kérdezni, de nem válaszoltál, hanem gyorsan elrejtetted. Conan a szája szélébe harapott. – Elismerem, igazad van, öreg. Ez megint annak az alattomos sorsnak a trükkje lehetett, amelyről a tanult emberek szoktak beszélni. Nekem még van egy kis dolgom, és a későbbiekben is hasznosnak bizonyulhat. – Ezzel átbújtatta a fejét a szíjon, és visszarejtette a ruhája alá a gyémántot.
XVII. A BOSSZÚ Szeth hívei a hatalmas templomban a mesterük buzdítását meghallgatni gyülekeztek össze. Több száz gyertya lángja – szerető kezek által óvva – ragyogta be a termet, és verődött vissza a fénye a gyülekezet tagjainak lelkes arcáról. Fiatal énekhangok, fuvolák, trombiták hangja együtt ünnepélyes zenét alkotott, amely belengte az egész hatalmas termet, és Szeth híveiben a szentség érzetét keltette. Amikor azonban Thulsa Doom ragyogó páncélban fellépett az emelvényre, s szembefordult a híveivel, minden és mindenki elcsendesedett. A szemeiből sötét boszorkányság sugárzott, emberségnek azonban nyoma sem volt. A feléje fordított arcok tömege fölött elnézve, mintha a jövőt kémlelte volna, amelyet egyedül csak ő láthatott. – Elérkezett a ítélet napja – szólalt meg. – Végre itt a tisztulás. Mindenki, aki a fentebbi helyeken ellenünk fordult, mindenki, aki hazudott nektek, és megpróbált eltéríteni titeket tőlem… szülők, tanítók, bírák… mindenki eltávozik a tisztulás éjszakáján. Akkor majd megtisztul a föld, és kész lesz fogadni az istent, akit imádunk. – Szeth! – kiáltották a hallgatók eksztázisban. – Ti, gyermekeim, vagytok a tiszta víz – folytatta Doom lágy, simogató hangon –, amely megtisztítja a világot. Elpusztítotok mindenkit, aki szembeszáll velünk. Kezetekben tartjátok az örök fényt, amely Szeth szemeiben ég! – Szeth! – kiáltották a hívek egy emberként. Doom meggyújtotta a gyertyát, amit egy térdelő pap tartott elé. – Ez a láng – mondta – elűzi a sötétséget, és megvilágítja az utatokat a paradicsomba, ha azt teszitek, amit én mondok nektek. Néhány mérföldre Thulsa Doom citadellájától, két ló ügetett egymás mellett. Az egyiken Yasimina hercegnő ült, testén a Valeria nyeregtáskájában talált selyemköntössel. A másikon egy bőrmellvértes, Thulsa Doom őreinek
egész arcot elfedő sisakját viselő férfi. A lódobogáson túl halk szavak röpködtek, mint virágszirmok a tavaszi szellőben. – Szerettem, ő pedig megpróbált megölni. Miért tette ezt? Conan – mert ő volt a másik – vállat vont. – Nem tudom. De amíg ő él, te veszélyben vagy, és bosszúért való imádságaim nem találnak meghallgatásra. Doomnak meg kell halnia. – Bárcsak Szubotáj itt lenne, hogy segítsen neked! – De hiszen ő megsebesült, és a varázslónál maradt, aki ápolja – emlékeztette Conan a nőt. – És én miben lehetek a segítségedre ebben a küldetésben? – Yasimina hangjából ismét kicsendült a korábbi dac. – Elvezetsz a Mesterhez, ahogyan te nevezed. Senki nem ismeri olyan jól a hegy gyomrát, mint az, aki egykor ott élt. A lány a hegyre meredt, amely hosszú ideig az otthona volt. Majd egész testében megremegett. – De hiszen még mindig imádom. Hogyan segíthetnék az elpusztításában? – Meg kell tenned. Magadért és Zamoráért. – Az országomért? És hogyan? – Láttad, amint felkel a nap – válaszolta Conan gyengéden. – A nap fénye elűzi a sötétség rémségeit, a sugarai elől a gonosz erők, amelyek a sötétséget szeretik, elbújnak, mert félnek. Zamora számára neked kell a napfelkeltének lenned. Yasimina bólintott, de a szemében könnyek csillogtak. Yasimina bátran odalovagolt a hegyi citadella kapujához, Conan pedig őrnek öltözve követte. Az őrök nem tudtak semmit a lány elrablásáról, sem arról, hogy a mesterük elutasította őt. A kapuk kinyíltak, a lovaikat elvezették az istállóba. A hercegnő a fejét magasra emelve, ahogyan Szeth papnőjéhez illik, végigment a széles úton, amely a kígyóisten templomához vezetett. Egy pillanatra megállt, hogy az ujjait megmártsa a lépcsősor tövében álló szökőkút vizében, majd futó pillantást vetett az őt követő fegyveres férfira. Ezután hevesen dobogó szívét meghazudtoló lélekjelenléttel ő és kísérője beléptek a szentélybe. A gyülekezőterem sötét falfülkéinek egyike felé tartottak. A gyertyafény egy pillanatra megvilágította a hercegnő tűnődő és közömbös arcát. A hívők tömege mögött tucatnyi fegyveres őr állt, de nem vették észre az újonnan érkezőket. A figyelmüket teljesen lekötötte a főpap, aki felemelt karokkal folytatta a beszédet. – Tudnotok kell, hogy a nehéz úton, amelyen most elindultok, gyakran kell majd fáradtsággal és fájdalommal szembenéznetek. Éhség és magány lesz a társatok, és akiket szerettetek, azok ellenségeitekké válnak. Szeth
azonban mindig előttetek fog járni, s mindenkit, aki ellene szegül, ti öltök meg, amíg az egész világ az övé nem lesz. Conan Yasiminára pillantott. Különös érzelmek – gyász, szerelem és gyűlölet – váltogatták egymást a hercegnő arcán, miközben a szemeit arra a férfira függesztette, akiről azt hitte, szereti őt, az viszont úgy dobta el az életét, ahogyan az ember egy darab húst vet a kutyájának. Sisakrostélya mögött Conan szemei hideg kegyetlenséggel világítottak. Célja most már nem a bosszú volt, hanem megtisztítani a földet ettől a gonosztól. Ez volt az ő sorsa. Életének minden napja, gondolta, a sok-sok év szenvedés és munka a Fájdalom Kereke mellett, a sok-sok hónap edzés és küzdelem veremharcosként, az otthontalan bolyongás hosszú órái kihalt vidékeken, mind csupán felkészülés voltak erre a percre. Thulsa Doom némán és mozdulatlanul állt az emelvényen, a kezében magasra tartva az égő gyertyát. Az arcát felfelé fordította, mintha inni akarna a láng ragyogásából. Az egyik, eddig az emelvény mellett álló pap átvette a rituálé vezetését. Hipnotikus kántálása hangjára a hívők teste ritmikusan előre-hátra ringatózott, mint kígyók a kígyóbűvölő előtt. – Vakítsd meg szemeidet, titokzatos kígyó! – énekelte a pap. – Kabil sabul; Kabil Kabil; Kabil hakim! Emeld vak szemeidet a holdra! Kit hívsz elő az éjszaka árnyai közül? Milyen árnyék esik a fény és közéd? Nézz a szemébe, ó, Szeth atya! Nézz a szemébe, és változtasd porrá a lelkét! Öld meg, öld meg, öld meg! És mindenkit, aki szereti, ölj meg! – Ölj! – ismételte utána a kábult tömeg. Az éneklő pap méltóságteljes léptekkel megindult előre, magasan a feje fölé tartva lángoló gyertyáját. Thulsa Doom, a varázsló, a keletről jött idegen kígyópikkelyes mellvértjében előkelően lépkedve, mint egy hódító követte ministránsát. A hívek egymás után felsorakoztak mögé, vigyázva, nehogy a mesterük gyertyájának lángja kialudjon. A nagy kapunál Doom megállt, és megfordult, hogy még utoljára megáldja a híveit, mielőtt szétszélednének a világban, végrehajtani gonosz parancsát. Amint áldón felemelte a kezét, a megdöbbenés hulláma futott végig a gyülekezeten, ahogyan a tóba dobott kavics megtöri a víz tükrét. Az áhítat varázsa megszűnt, és síri csend vette át a helyét. Egyszerre száz szempár próbált meg áthatolni falmélyedéseket betöltő sötét homályon. Amint Thulsa Doom körülnézett, hogy lássa, mi okozta ezt a zűrzavart, majomszerű őrei már oda is ugrottak közé és a hívei közé. A karjukat egymásba fonva élő láncot alkottak, amelyen senki sem törhetett át, és várták a további parancsokat. Könnyed, halk léptekkel, mint egy vadászó párduc, Conan lépett ki a gyertyafénybe, a jobb kezében az apja kardját tartotta. Különös feltartóztathatatlansággal haladt, mint a tengerpartot elöntő dagály. A rituálét vezető pap megrémülve a Conanból áradó bizonyosságtól, miszerint őt a Sors
vezérli, hátrahúzódott. Doom azonban mozdulatlanul várta a barbárt; hideg hüllőszemeiben sem félelem, sem csodálkozás nem látszott. – Ne féljetek tőle! – mondta Doom. – Ő is csupán egy halandó. Nem akadályozhatja meg a győzelmünket. Őrök! Fogjátok el! Mielőtt a lassú észjárású őrök közül bármelyik is megmozdulhatott volna, Conan magasra tartotta a hatalmas gyémántot, amelyet a shadizari templomból lopott el, és elismételte a sámántól tanult szavakat. – Vissza, Szeth nevében! – mennydörögte a kimmériai. – Podoyhditze, nazad! Vissza, és megfékezni a többieket is! Szeth Szeme láttán az őrök összerándultak, mintha korbáccsal vertek volna végig a hátukon. Hátraléptek, de egymást nem engedték el. A hívek tehetetlen csodálkozással figyelték, amint a pap üvöltve rohan le a széles lépcsősoron. Doom szikár, aszketikus arca kifejezéstelen maradt; azonban a Conan arcát fürkésző szúrós szemek mintha a lelke mélyéig láttak volna. A főpap erőt látott a kimmériai ifjúban, azonban emberséget is felfedezett, és ezt gyengeségként értelmezte. Keskeny ajkán győzedelmes mosoly jelent meg, amint elkapta és furcsa, kígyószerű szemeivel fogva tartotta a barbár tekintetét. – Végre eljöttél hozzám, Conan, mint fiú az apjához – kezdte Doom halk, hipnotikus hangon. – Hiszen ki lenne az apád, ha nem én? Ki adta neked az erőt, hogy küzdj az életért? Ki tanított meg a kitartásra? Én vagyok a forrás, amelyből az erőd táplálkozik. Ha én elmennék, a te életednek nem lenne többé értelme. Az ifjú kimmériai számára úgy tűnt, a Mester szemei egyre csak tágulnak, hogy végül az egész mindenséget elnyeljék. A barbár a csillagok közötti üres semmiben állt, és csak ezeket a lángoló, mozdulatlan szemeket látta. A csábító hang folytatta. – Nélkülem olyan lenne, mintha soha nem is léteztél volna. Fiam, én a barátod vagyok, nem az ellenséged! Doom sötét, földöntúli fénnyel ragyogó szemei hosszú percekre teljesen megbénították Conant. Azután a kimmériai pislogott néhányat, s minden maradék erejét és bátorságát összeszedve, eltépte a tekintetét Doométól. Ugyanebben a pillanatban felemelte a bal karját, és Szeth Szemét odatartotta Thulsa Doom arca elé. Doom meredten bámulta a himbálózó gyémántot, majd a rémülettől tágra nyílt szemei találkoztak Conan bosszúszomjas pillantásával. Doom nyaka a kővé dermedt hívek szeme láttára megnyúlt. Az állkapcsai hosszabbak lettek; az orra összezsugorodott, és eltűnt; a homloka visszahúzódott; az ajkai elkeskenyedtek, majd eltűntek. Sötét szemei szempillátlan golyókká kerekedtek, és egy lila nyelv villant ki a szájából, hogy megízlelje a levegőt. Thulsa Doom az ősi kígyóemberek fejét viselte, azokét, akik amióta világ a világ, ellenségei az emberi fajnak.
A gyülekezet egy emberként hördült fel. Borzongás futott végig a néma tömegen. A hercegnőből, aki az árnyékból figyelte az eseményeket, fojtott sikoly szakadt fel, az arcán pedig a szánalom, a rémület és a megkönnyebbülés könnyei patakzottak. Conan kardja nagyot sóhajtott a levegőben, amint hatalmas ívet leírva leszelte a kígyófejet az emberi testről. A test eldőlt, és még percekig vonaglott a széles lépcsősor tetején, mint egy eltaposott kígyó. A levágott fej lassan, fokról fokra végiggurult a lépcsőkön, és végül a szökőkút medencéje mellett állapodott meg. A véres tárgy Conan szeme láttára olvadt bele az alkony lilás fényeibe. – Az apám volt a nappal fénye – mondta a kimmériai félig magának –, Thulsa Doom pedig éjszakám. Egyvalami azonban igaz volt, amit állított. Nem az az acél számít, amiből a penge készül, hanem az, ami az emberben van. Felrázva magát az elmélkedésből, Conan az őrök felé fordult, akik még most is mozdulatlanul álltak, egymásba karolva. A barbár felemelte a Kígyó Szemét. – Ti, akik Doom őrei voltatok – szólt hozzájuk –, menjetek vissza a barlangokba, ahonnan előhívott titeket… És keressetek valami más táplálékforrást magatoknak. Menjetek! Amikor a majomemberek elhagyták a termet, Conan Thulsa Doom híveire nézett. Néhányan tűnődve forgatták a fejüket, mintha nem tudnák, hol vannak és hogyan kerültek erre a különös helyre. Mások halott mesterüket siratták vagy az elvesztett Paradicsomot. Jajgatásuk úgy hangzott, mint a tengerpartot ostromló hullámverés hangja. Conan kemény szavak mögé rejtette a szánalmát. – Tudom, úgy érzitek magatokat, mint az árvák, de mindnyájatoknak van otthona, ahová hazatérhettek, és ahol szívesen fogadnak. Nekem nincs otthonom, mégis elégedett vagyok, s nektek is annak kellene lennetek, mert ma éjszaka megszabadultunk. Menjetek, és készüljetek fel az útra! A barbár ott állt a templom tövében, amint Doom gyermekei lebaktattak a hosszú lépcsősoron. Egymás után mindegyik beledobta égő gyertyáját a medencébe; a láng még egy utolsót lobbant, majd sziszegve kihunyt. Miután az utolsó is eltűnt, Conan megtisztította a kardot, amely oly sokáig uralta a gondolatait és az álmait. Leült a kapu elé, és figyelte a kialvó apró lángokat. Az apja kardját a térdére fektetve eszébe jutott a múlt, majd azon kezdett tűnődni, vajon mit hoz a jövő. Yasimina, aki a többiekkel együtt eloltotta a gyertyáját – Doom világuralomra törésének a szimbólumát –, megindult felfelé az üres lépcsőn. Lekuporodott Conan mellé, vágyva az erős férfi közelségére, de nem merte megzavarni annak tűnődését. Így telt el az egész éjszaka.
Amikor az új nap hírnökei, az első napsugarak bevilágították a teret, Conan elé furcsa látvány tárult. A kőlépcsők felpattogzottak és szétmállottak, mintha évszázadokon keresztül ostromolta volna őket a kíméletlen időjárás. A kert bokrai és virágai mind elszáradtak, s az üres medence melletti járdát sáros lábnyomok tarkították. A hosszú, szertartások számára épült út megrepedezett, és tele volt gödrökkel, mintha megtört volna valami varázs, amely eddig megkímélte az idő múlásával járó pusztulástól. Conan mögött a templom homlokzata megrepedezett, és a szeme láttára zuhantak le kődarabok róla. A feszültség elmúlt a barbárból; nagy nyugalmat érzett. Azonban ebbe a „beteljesült sors”-érzésbe egy másik is keveredett: a vágy, hogy minél hamarabb eltűnjön erről az elátkozott helyről, és elfelejtse az egészet. Conan felállt. A hercegnő is felemelkedett mellette. – És most? – kérdezte a lány. – Szubotáj és én hazaviszünk – válaszolta Conan mogorván. – Az apád örülni fog neked. – Az apám meghalt – mondta Yasimina. – Öt nappal ezelőtt futár érkezett Shadizarból, és jelentette, hogy Yaro emberei meggyilkolták az apámat. – Akkor pedig te vagy a királynő, és Zamorának szüksége van rád. – És mi lesz Yaróval? Ő nem fog elfogadni engem a trónon. – Ne félj semmit, majd én elbánok Yaróval! Most pedig ideje indulni. – De Zamorában Szethnek több tornya van és mindnek papjai. Velük mi lesz? – makacskodott a lány. Conan némán állt, és gondolkodott. – Sokan elhagyatottak és megtörtek lesznek – felelte végül –, mert Thulsa Doommal életük célja is meghalt. A kultusz még sokáig élhet, mivel a kígyót nehéz kiirtani. Talán egy nap ismét felvirágzik a Szeth-imádat, de mi akkor már rég nem leszünk. Yasimina aggodalmas szemeit a barbár arcára emelte, és elmosolyodott. Amint a nyár magára öltötte az ősz rozsdaszínű ruháját, Conan új öltözékben, csillogó mellvértben, a vállain skarlátszínű palásttal, egy fekete mén hátán Zamora aratásra hamarosan beérő gabonaföldjei mellett lovagolt. Nemsokára utolérte azt, akit követett – egy apró hyrkánt, aki egy köpcös sztyeppe-póni hátán ült. Miután köszöntötték egymást, mindketten leszálltak a nyeregből. – Miért jöttél el szó nélkül? – kérdezte Conan. Szubotáj vállat vont. – Azt mondták, hogy a királynő felajánlotta a maga melletti helyet a trónon. – Az apró ember elvigyorodott, és hozzátette: – Azt hittem, túlságosan el leszel foglalva az… ööö… királyi teendőiddel, és nem lesz időd egy régi harcostársadra. Miért vagy itt? Nem vettem el többet, csak annyit,
amennyi engem illetett a királynő által a Kígyó Szeméért felajánlott jutalomból… bár fogalmam sincs, hogy miért akarta magának. Conan láthatóan zavarban volt. – Ahogyan én is, mielőtt elhagytam a várost. – Úgy érted, elutasítottad a hölgy ajánlatát? Conan felmordult. – Ha én valaha koronát fogok viselni, azt a saját kardommal szerzem meg magamnak, nem pedig hozományba fogadom el. Szubotáj felsóhajtott. – Furcsa népség ez a kimmériai! Hogy szabadultál meg Yarótól? Bárcsak melletted lehettem volna ahelyett, hogy a palotában teljesítek őrszolgálatot! Conan vállat vont. – Nem volt harc. Amikor a shadizariak meghallották, hogy Doom meghalt, a fekete pap követői ellene fordultak. Mielőtt lehetőségem nyílt volna, hogy leszúrjam, a saját emberei szaggatták darabokra a testét. – Most hová mégy? – kérdezte Szubotáj. – Délnek és nyugatnak. A tenger felé tartok – válaszolta Conan. – És te? A hyrkán előremutatott. – Északnak és keletnek, hazatérek. Találkozunk még? Conan elvigyorodott. – A világ nem elég nagy, hogy két ilyen gazfickót sokáig távol tartson egymástól. Találkozni fogunk még, de hogy hol és mikor, azt csak Crom tudja. – Ha máshol nem, majd a Pokol kapujában – nevetett Szubotáj. – Addig is, jó harcot! A két barát megölelte és megveregette egymás vállát. Azután felpattantak a lovaik nyergébe. – Mi van délen és nyugaton, ami miatt arra tartasz? – kiáltott a barbár után Szubotáj. – Arany, drágakövek, gyönyörű nők és finom vörösbor! – üvöltötte vissza Conan. Végül utolsó búcsút intve egymásnak, ellovagoltak, mindketten más látóhatár felé.
