Emile M. Cioran A Bomlás Kézikönyve
A fordítás alapjául szolgáló mű: Emile Michel Cioran: Précis de décomposition Gallimard,Párizs, 1949
Š Hungarian Edition: Atlantisz Könyvkiadó,Budapest, 1999 Minden jog fenntartva.
Fordította: Cziszter Kálmán A fordítást az eredetivel egybevetette: Horváth Andor
Kiadói szerkesztés: Miklós Tamás
Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest,Gerlóczy u. 4.) Felelős kiadó: Miklós Tamás
ISBN 963-9165 30 1 ISSN 0866-03552
Bontóterv: Harsányi-Lajta-Miklós Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda, Gyomaendrőd Ez a kötet a Francia Külügyminisztérium, Franciaország Magyarországi Nagykövetsége és a magyarországi Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi Könyvtámogatási program keretében jelent meg.
Az Atlantisz Alapítvány számlaszáma:10200 823-222-14737-00000000
EMILE CIORAN Kortárs Nietzsche ; a pesszimisták fejedelme ; az emberi faj ügyésze”; negatív teológus”; a legillegálisabb szkeptikus” - íme néhány hangzatos méltatás a négy éve elhunyt filozófusról, Emil Cioranról. Életrajza - melyet ő maga kétségkívül tökéletesen irrelevánsnak tekintene - röviden összefoglalható: 1911-ben született, egy Szeben melletti, románok lakta faluban (Rasinariban), ahol édesapja orthodox pap volt. Gyermekéveinek meghatározó élménye a szomszédságukban lévő temető: nem csoda, hogy húsz évesen már a halál kérdésének szakértőjeként határozza meg magát. Szebeni középiskolai évei alatt szembesült először azzal, amit mindig is élete egyik legfontosabb revelációjának tartott: az álmatlansággal. Programját, a totális öntudat, a végletekig fokozott józanság és tisztánlátás elérését erre az élményre vezeti vissza: Az életet csak az alvásnak és a felejtésnek köszönhetően lehet elviselni: az ember túl gyenge ahhoz, hogy huszonnégy órányi józanságot kibírjon.” Édesanyja, kríziseinek láttán, egy alkalommal állítólag kifakadt: ha ezt előre tudtam volna, inkább elvetélek” - és ez őt - időskori visszaemlékezései szerint - különös örömmel töltötte el, mert rádöbbentette, hogy élete nem több egy tévedésnél, egy véletlen balesetnél. Filozófiai tanulmányait 1928 és 1932 között végezte Bukarestben. Érdeklődésének előterében a német idealizmus állt (ritkán is mulasztja el ezen tanulmányainak hiábavaló és meddő voltát felhánytorgatni), szakdolgozatát azonban Henri Bergsonról írta. Egyik elmaradhatatlan szereplője a 30as évek bukaresti kávéházi életének, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Ionesco, Eliade, Benjámin Fondane, és a festő Victor Brauner. Közeli barátja a román értelmiség kiemelkedő alakjának, az akkor még dogmatikus marxista Petre Tuteanak. 1933 és1935 között ösztöndíjjal Berlinben tartózkodik, így szemtanúja a hitleri Németország kialakulásának. A fasizmusban az irracionalitás és a vitalitás kultuszát látja, ami a Nyugat haldoklásán volna hivatott felülemelkedni. Nem kérdéses számára, hogy a fanatizált tömegek miféle démoni végkifejlet irányába terelik a történelem menetét, ezért védekezésképp, egyfajta szellemi higiéniából a buddhizmus tanulmányozására adja magát. Annál meglepőbb, hogy Romániába visszatérve a Zelea Codreanu féle Vasgárdában véli felfedezni Románia megújulásának ígéretét, azét a Romániáét, amelyet akkoriban középszerű, lagymatag és vértelen csirkefogók, lerobbant szkeptikusok és kiégett senkik országának lát. Legalább ennyire megdöbbentő - különösen a magyar közönség számára - Cioran sokat emlegetett magyarellenessége .Sommás értékítélet helyett hallgassuk meg erről inkább a saját szavait: Irigylem szomszédaink arroganciáját, irigylem nyelvüket, mely embertelen gyönyörűséggel hordozza - kulturálatlanul bár - egy más világ hangzását. Hatalmas és bántó, imára, üvöltésre, sírásra alkalmas; a pokolból kelt életre, hogy elhozza a Földre zajait és hangulatát. Noha csak káromkodásait ismerem, a magyar nyelv soha el nem múlóan gyönyörködtet, soha nem untat hallgatnom, eltölt és taszít, megadom magam a bájának és a borzalmának, lágyan hömpölygő és hirtelen ölő szavainak, melyek oly kiválóan illenek a szenvedés szélsőségeihez. Mindenkinek magyarul kellene meghalnia - vagy elutasítania a halált.” Aligha kérdéses, hogy a kétségbeesés ormain” trónoló nihilista antiteológus részéről, aki lírai lendületű fohászaiban többnyire a Sötétség Fejedelméhez magához intézi invokációit - ezek a szavak inkább elismerő fejhajtásként hatnak. A Monarchia népeinek együttéléséről vallott nézeteit illetően tehát inkább a Fejtő Ferenccel folytatott beszélgetéseinek alapvetően toleráns hangvételét kell mérvadónak tekintenünk. Életének a Vasgárda árnyékában eltelt korszakát nem pusztán a kiábrándulás zárja le, hanem egyben korábbi identitásának teljes felszámolása és tagadása. Nem pusztán szülőföldjét hagyja el, de még az anyanyelvét is igyekszik elfelejteni. Így válik életművének egyik központi témájává a fanatizmus kíméletlen ostorozása, a történelemnek való hátat fordítás. 1937-ben érkezik dokturandusz-ként Párizsba, ebbe a hatalmas apokaliptikus garázsba Élete hátralevő részét itt tölti el a Qartier Latinban, a Rue l’Odeon 21 alatti húsz négyzetméteres manzárdjában. Ebben a lakásban található az a rozoga asztal, melynek társaságában négy éves időközönként összehoz egy-egy könyvet a Gallimard kiadó számára - attól a soha nem múló lelkifurdalástól kísérve, hogy már így is többet írt a kelleténél. Francia nyelven 1949-ben debütált A bomlás kézikönyve című művével, melyet azóta sokan a huszadik századi nihilizmus egyik klasszikus alkotásának tekintenek.A kritika visszhangja nem sokáig váratott magára: Maurice Nadeu ezekkel a szavakkal fogadta az újonnan feltűnt szerzőt: íme elérkezett, akire vártunk, a koncentrációs táborok és a kollektív öngyilkosság korának prófétája, akinek eljövetelét a nemlét és az abszurd összes filozófusa készítette elő - elérkezett az átok evangéliumának valódi hirdetője.” A bomlás kézikönyve 1950-ben Rivarol-díjban részesült. Ez volt különben az egyetlen olyan irodalmi elismerés, amit Cioran életében elfogadott, minden egyéb kitüntetését, úgy mint a Saint-Boeuf-, Combard-, és az 1977-ben életművéért odaítélt Nimier-díjat, a kortárs francia irodalmi élettel szemben mélységes undor és csömör” kifejezésképpen, egytől egyig visszautasította. Életműve öt román és tíz francia nyelven megjelent kötetből áll. Ezek a művek időrendben a következők:
A kétségbeesés ormain (1934); Csalódások könyve (1936); Románia színeváltozása (1936); Könnyek és szentek (1937); A gondolatok alkonya (1940); Szenvedélyes útmutató (kéziratban); A bomlás kézikönyve (1949); A keserűség szillogizmusai (1952);
Létezéskísérlet (1956); Történelem és utópia (1960); Zuhanás az időbe (1964); A gonosz Teremtő (1968); Világra jöttünk képtelenségeiről (1973); Felnégyelés (1979); Csodálat-gyakorlatok (1985); Vallomások és átkok (1987).
Cioran azonban, a fenti lista ellenére is, voltaképp egykönyves író: műveiben ugyanazokat az állandóan visszatérő obszessziókat görgeti maga előtt. Ennek oka - mint azt egy 1990-es interjúban kifejtette - az, hogy számára az írás pusztán biológiai, vagy ha úgy tetszik, orvosi szükséglet: mindaz ugyanis, ami kifejezést nyer, elveszti intenzitását, és így elviselhetővé jelentéktelenedik. Melyek hát azok a kétes lelki mélységek melyek irrelevánssá szelídítésével próbálkozik a ciorani életmű? Mindenekelőtt a történelem, mint a mozgásban lévő irónia a véres bohózatok értelmetlensége, mely az emberi élni akarásból fakadó elkerülhetetlenséggel párosul, az egyetemes jelentéktelenség víziója, a sorscsapások közömbös és véletlenszerű volta, a létezéssel szemben kudarcot valló ember mérhetetlen gőgje, a kompromisszumot nem ismerő szellem kibékíthetetlen konfliktusa az egészséges, vérbő” élettel, az öngyilkosság, mint az élet értelemnek kérdésére adott egyedüli értelmes válasz, mindenféle vallásos hit és fanatizmus mélyén megbúvó bestialitás, a misztikusok hajszája a kiüresedés” után, a semmivel” való következetes, illúzióktól mentes szembenézés. Mindezek a témák,és Cioran érvei talán nem minden szempontból tarthatnak igényt a filozófiai eredetiségre (melynek oka elsősorban a rendszeralkotás” visszautasításában keresendő), ezért azonban bőségesen kárpótolja az olvasót Cioran stílusának hol barokkosan túlfűtött, hol aforizmatikusan tömör eleganciája, s az a szenvedélyes merészség, ami a legszélsőségesebb konklúziók levonását is megkockáztatja.
Cziszter Kálmán
A BOMLÁS KÉZIKÖNYVE
I’ll join with black despair against my soul, And to myself become an enemy. III. Richard
A FANATIZMUS CSALÁDFÁJA
Önmagában bármelyik eszme semleges, legalábbis annak kellene lennie; az ember azonban életre kelti, belevetíti a maga fellángolásait és elmebajait; az immár tisztátalan, hitté alakult eszme azután helyet kér magának az időben, esemény rangjára emelkedik, s ezzel a logikát felváltotta az epilepszia… így születnek az ideológiák, a doktrínák, a véres bohózatok. Ösztönös bálványimádókként föltétel nélkül vállaljuk álmaink és érdekeink tárgyát. A történelem: hamis Abszolútumok felvonulása, az ürügy nevében emelt templomok sora, a szellem megalázkodása a Valószerűtlen előtt. Az ember, ha eltávolodik is a vallástól, alávetettje marad; előbb hamis isteneket gyárt, majd buzgón ragaszkodik hozzájuk: oly erős benne az igény a képzelet, a mítosz iránt, hogy az végül felülkerekedik azon, ami nyilvánvaló és nevetséges. Az ember minden bűntettéért az imádatra való képessége felelős: aki túlzottan rajong egy istenért, az másokat is erre fog kényszeríteni, ha pedig ők ezt megtagadják, kész kivégezni őket. Nincs az a türelmetlenség, ideológiai meg nem alkuvás vagy térítő hevület, amely ne a lelkesedés bestiális alapjait tárná fel. Ha az ember elveszti a közömbösség képességét, máris benne lappang a gyilkos; ha pedig saját elképzelését istenné változtatja, a további következmények beláthatatlanok. Mindig valamely isten vagy utánzatai nevében gyilkolunk: Ész Istennő vagy a nemzet, az osztály, a faj eszméje által szított szélsőségek egy tőről fakadnak az Inkvizíció és a Reformáció túlkapásaival. A túlbuzgó hit korszakai élen jártak véres tettekben: Szent Teréz az autodafék kortársa volt, Luther pedig a lemészárolt parasztoké. Misztikus krízisek idején az áldozatok sikolyát az eksztázisok sikolya festi alá… Akasztófák, kínkamrák, börtönök mindig a hit árnyékában terjednek - a hit szükséglete pedig egyszer s mindenkorra megfertőzte a szellemet.
Maga a Sátán is színét veszti ahhoz képest, aki birtokolja az igazságot, aki tudja, hogy szerinte mi az igazság. Méltánytalanok vagyunk a Nérókkal és a Tiberiusokkal szemben: korántsem ők találták fel az eretnekség fogalmát, pusztán züllött álmodozók voltak, akik a vérengzésben leltek szórakozást. Azok az igazi tömeggyilkosok, akik kidolgozzák a vallási vagy a politikai igazhit tanítását, és akik hithűek és szakadárok közt különbséget tesznek.
Ahol elutasítják azt, hogy a gondolatok egymással felcserélhetők - ott bizony vér fog folyni… A kemény elhatározások mögött ott van a döfésre kész tőr; a tűzben égő szempár, az emberölés előhírnöke. Soha tétovázó, Hamlet módjára töprengő elme nem hordozott veszélyt magában: a rossz őselvének székhelye épp, hogy a megfeszülő akarat, a nyughatatlanság, az a prométheuszi megalománia, amely eszményekkel teletömött, meggyőződéseitől szinte szétdurranó fajunk sajátja, amiatt ugyanis, hogy kedvünket leltük a kétely és a lustaság - e minden erénynél nemesebb fogyatékosságok kigúnyolásában, a kárhozat útját, a történelmet választottuk, a banalitás és az apokalipszis e szemérmetlen zagyvalékát. Bizonyosságból itt sosincs hiány: iktassátok ki őket, és főképp a következményeiket, s rögtön visszaáll az édenkert. Mi egyéb a Bukás, mint az igazság keresése és a bizonyosság, hogy már meg is találtuk, mi más, mint a dogma után áhítozó szenvedély, s a benne való megállapodottság? Ennek eredménye a fanatizmus, ez a főbenjáró eltévelyedés, mely az emberben kedvet ébreszt a hatékonyság, a prófécia, a terror iránt - ez a lírába bújtatott lepra, mely megfertőzi, igába hajtja, szétzúzza, vagy rajongásba hozza a lelket… Csak a szkeptikusok (vagy a semmittevők és az esztéta-lelkek) menekülnek meg tőle, ők ugyanis semmit sem ajánlanak, hanem - valódi jótevőkként - lerombolják az emberiség előítéleteit, és elemzik elmebaját. Nagyobb biztonságban érzem magam Pürrhón, mint Szent Pál oldalán, tekintve, hogy a csipkelődő bölcsesség messze szelídebb az elszabadult szentségnél. A lángoló elmében felismerhető az álcázott ragadozó; soha nem lehet eléggé óvakodni a próféták karmaitól… Távozzatok tőle, amint felemeli a hangját, akár az égre, az államra, akár más ürügyre hivatkozik: magányotok szatírja ő, aki nem bocsájtja meg, hogy saját igazságán és rajongásán innen éltek; rá akar venni, hogy javaiban, vagyis hisztériájában osztozzatok, ezt akarja rátok kényszeríteni, és így eltorzítani benneteket. Olyan megszállottja a hitnek, aki ne igyekeznék azt a többiekbe is belesulykolni - ez ismeretlen jelenség a földön, ahol a megváltás rögeszméje teszi fojtogatóvá az életet. Nézzetek körül: mindenütt prédikáló férgek; minden intézmény valamely küldetés letéteményese; a városháza éppúgy a maga abszolútumára hivatkozik, mint a templom; vagy akár az adminisztráció, az ő saját szabályzatával: majmok számára kitalált metafizika. Hogy töri magát mindenki, hogy a többiek életét kiigazítsa: még a koldusok, még a gyógyíthatatlan betegek is csak erre pályáznak: a világ közútjai és kórházai hemzsegnek a reformerektől. Eseményt elindítani: ez a vágy az elmezavar vagy a maguk kereste átok erejével hat mindenkire. A társadalom - megváltókból álló pokol! Akit Diogenész lámpással keresett, az voltaképpen egy szál közömbös ember… Ha csak meghallok valakit, amint őszintén beszél eszményről, jövőről, filozófiáról, amint magabiztos hanghordozással ejti ki azt, hogy mi”, miközben másokra” hivatkozik és magát tolmácsuknak tekinti - ennyi elég is hozzá, hogy az ellenségemet lássam benne. Szememben ő félresikerült zsarnok, majdnem-hóhér, aki a valódi zsarnokoknál és a címzetes hóhéroknál nem kevésbé gyűlöletes. Minden hit csak annál zsarnokibb, minél tisztábbak” ügynökei: Kerüljük a csibészek, csalók, csirkefogók társaságát; pedig a történelem egyetlen megrázkódtatása sem írható az ő rovásukra; minthogy nem hisznek semmiben, nem is kutakodnak mások szívében vagy rejtett gondolataiban; hagyják, hadd éljen mindenki saját nemtörődöm, kétségbeesett, haszontalan módján; az emberiség nekik köszönheti a virágzás ritka pillanatait, amelyben része lehetett: ők a fanatikusoktól elgyötört, az idealistáktól” romlásba döntött népek megmentői. Mert ahol nincs doktrína, ott csak szeszélyek érdekek, alkuba bocsátható jellemhibáik vannak, melyek még mindig ezerszer elviselhetőbbek, mint az elvhű önkényuralom okozta pusztítások; az élet megrontója ugyanis mindig valamely világnézet . Jól képzett politikusnak a régi szofistákat kellene böngésznie, énekórákat vennie - meg persze látogatnia a korrupció iskoláját. Ami ellenben a fanatikust illeti, ő aztán megvesztegethetetlen: ölni tud egy eszméért, de éppúgy képes meg is öletni magát érte. Zsarnok vagy mártír - mindkét esetben szörnyeteg. Nincs veszedelmesebb teremtés annál, aki megszenvedett a hitért: a legádázabb üldözők olyan mártírok közül kerültek ki, akiknek nem csapták le a fejét. A szenvedés nemhogy mérsékelné a hatalomvágyat, csak még inkább felcsigázza; ezért mozog a szellem otthonosabban egy szájhős társaságában, mint egy mártíréban; és nincs annál visszataszítóbb látvány számára, mint amikor valaki meghal egy eszméért. Elege van már e magasztos, vérengző világból, s az egész mindenséget átfogó falusi unalomról álmodik, olyan megrekedt Történelemről, amelyben a kétely is eseménnyel ér fel - és a remény számítana szerencsétlenségnek.
ANTIPRÓFÉTA
Minden emberben egy próféta szunnyad, és amint ez fölébred, a világban máris egy kevéssel több a rossz. Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni. Mindenki arra vár, mikor üt végre számára az óra, mikor rukkolhat elő ő valamivel, legyen az bármi. Hallathatja a szavát: több nem is kell ennél. Drágán fizetjük meg, hogy nem vagyunk sem süketek, sem némák… A szemetesektől a sznobokig mindenkiből csak úgy árad a bűnös nagylelkűség, mindenki a boldogság receptjeit osztogatja, mindenki a többiek
lépteit óhajtja terelgetni: a társas élet ettől elviselhetetlen, de ettől leszünk saját magunknak még elviselhetetlenebbek: ha valaki éppen nem ártja bele magát mások dolgába, saját ügyei annyi nyugtalansággal töltik el, hogy tulajdon személye lesz a vallása, ha ugyan nem ellene fordul, mint fonák apostol: mindannyian az egyetemes játszma áldozatai vagyunk. A lét nagy kérdéseire felkínált megoldások éppoly bőségesek, mint amilyen semmitmondóak. A Történelem: eszmények műhelye…holdkóros mitológia, hordák és magányosok őrjöngése… a valóság megtagadása, halálos szomjúhozás a képzelet szüleményei után. Tetteink forrása abban a tudattalan hajlamban keresendő, hogy az idő középpontjának, értelmének és végső céljának hisszük magunkat. A beidegződések meg a gőg egész planétává növelik azt a parányi húsdarabot és tudatot, amik vagyunk. Ha helyesen érzékelnők a világban elfoglalt helyünket, ha élet nem lehetne összehasonlítás nélkül, össze is roppannánk a felismeréstől, hogy mennyire elenyészőek vagyunk. De aki él, az saját méreteit tekintve vak. Ha pedig minden cselekedetünk - a lélegzéstől birodalmak vagy metafizikai rendszerek létrehozásáig - saját fontosságunk illúziójából táplálkozik, annál inkább érvényes ez a próféta ösztönre. Akinek tiszta képe van arról, hogy mennyire semmi, próbálkoznék-e még hatékony cselekvéssel, felléphetne még megváltóként? Nosztalgiával gondolunk arra a világra, amelyben nincs eszmény”, a haláltusára, amelyet nem környékeznek meg bölcs tanok, az örökkévalóságra, amelyet nem előz meg élet.. A Mennyek Országa… Csakhogy önáltatás nélkül egy percig sem tudnánk élni: igenis ő, a bensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében. Eszményien józan, következésképp eszményien normális ember az lenne, aki nem folyamodnék egyébhez, csak a benne lévő semmihez. Elképzelem, amint így szól: Miután megváltam a céltól, minden céltól, vágyaimat és csalódásaimat már csak szófordulatok formájában őrzöm. Ellenálltam a következtetés kísértésének és ezáltal legyőztem a szellemet, ahogyan az életet is legyőztem, mert viszolyogtam attól, hogy megoldjam. Az ember látványától hányingerem van! A szerelem - két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a maga abszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban… (Egykor nekem is volt énem ; mára azonban puszta tárgy vagyok… Teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem kínált eléggé erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla. S ha egyszer kiöltem a bennem szunnyadó prófétát, ugyan mi keresnivalóm lehetne még az emberek között?)
A DEFINÍCIÓK TEMETŐJÉBEN
Elképzelhető-e, hogy egy nagy elme egyszer csak felkiált: Számomra immár minden tárgytalan, mert minden dolognak megadtam a definícióját”? S ha netán elképzelhető is, hova helyeznők a múló időben? Ami körülvesz, azt könnyebb elviselnünk, ha nevet adunk neki - és megyünk tovább. De valamely tárgyat definícióval megragadni, bármilyen önkényes is az, sőt, csak annál inkább, ha önkényes, mivel ilyenkor a lélek előtte jár a megismerésnek - annyi, mint elutasítani, érdektelenné és feleslegessé tenni, azaz megsemmisíteni. A lusta és tétlen elme - mely csak akkor találja meg helyét a világban, amikor álomba merülünk - ugyan mi másban élhetné ki magát, mint hogy a neveket szaporítja, s a dolgokat így rendre kiüresíti, majd szófordulattal helyettesíti. Útja ettől fogva tetemeik fölött vezet; friss érzetben többé nincs része, ezentúl minden puszta emlék. A szóvirágok mind egy-egy hullát rejtenek; legyen bár élőlény vagy tárgy, rögtön kimúlik, mihelyt ürügye lett valaminek. Ez a szellem frivol s egyszersmind gyászos kicsapongása. Mert a szellem eltékozolja magát azzal, hogy megnevez és körülír. Ő, a szavak szerelmese, mivel gyűlölte a súlyos hallgatásba burkolt titkot, könnyű és áttetsző csendet alkotott: minden súlyát és homályát veszítve így lett maga is könnyű és áttetsző. Bűnös hajlama a definíció iránt: ez tette egyszerre kecses gyilkossá és diszkrét áldozattá. A folt, amelyet a lélek vetett a szellemre, s amely még emlékeztette arra, hogy él, ekként végleg kifakult.
CIVILIZÁCIÓ ÉS FRIVOLITÁS
Hogy is viselnénk el annyi műalkotás, annyi remekmű nyers mélyértelműségét, ha azok anyagába megannyi tiszteletlen, elragadó elme nem szövi bele a könnyed megvetés és a csipkelődő irónia szálait? Hogyan tűrnénk az érzelmet szabályozó számos törvénykönyvet, megszorítást, paragrafust - mindet a tehetetlenség és az illem helyezte az elmés, céltalan emberi bűnök fölébe -, ha nem lettek volna ezek az örömteli lények, akik kifinomultságuk révén nemcsak a társadalom csúcsán helyezkednek el, de a peremén is? Elismeréssel tartozunk azoknak a civilizációknak, amelyek nem éltek vissza a komolysággal, amelyek játékot űztek az értékekből, örömüket lelték abban is, hogy létrehozzák, de abban is, hogy lerombolják őket. A görög és a francia kultúrát leszámítva hol van még példa arra, hogy ennyi tréfás józansággal mutassák ki a dolgok tetszetős ürességét? Alkibiadész százada és a francia XVIII. század - a vigasztalódás két forrása. Míg a többi civilizáció csak végső stádiumában, amikor összeomlott a hit és erkölcs egész rendszere, engedett ama könnyed vidámságnak, amely a haszontalanság zamatát kölcsönzi az életnek - e két század az érettség pillanatában, ereje teljében, amikor még nagy jövő állott előtte, ismerte meg a semmire ügyet nem vető, mindenre fogékony unalmat. Kell-e találóbb jelkép, mint du Deffand asszony, aki öregen, vakon, de tiszta elmével úgy gyűlöli az életet, hogy közben kicsemegézi a keserűség örömeit? Senki számára nem vezet kikövezett út a frivolitásig. Kiváltság az, és művészet; a felületességet csak azok keresik, akik belátták, hogy
bizonyosság nincs, és ezért még a gondolatát is megutálták; menekülnek a mélységtől, az ugyanis természeténél fogva feneketlen, ezért nem is vezethet sehová. Maradnak viszont a látszatok: miért is ne emelnénk őket stílus rangjára? Ebben áll az intelligens korszakok definíciója. Az ember végül többre tartja a kifejezést, mint magát a lelket, amely hordozza, a kecsesen formált szót, mint a magvas felismerést; még az érzelem is kicsiszoltan tör fel. Aki nem több, mint saját maga, és fogalma sincs arról, mi az elegancia szörnyeteg; bensejében csupa homály, de készenlétben ott várakozik a rettegés és a tagadás. Teljes életerőnkkel tudatában lenni, hogy meghalunk, és képtelennek lenni ezt leplezni - merő barbárság. Bármely őszinte filozófia tagadja mindazt, ami büszkesége a civilizációnak, hiszen ennek az a feladata, hogy titkainkat megszelídítse és mutatvánnyá forgassa ki. Ezért lehet a frivolitás a leghatékonyabb ellenszer arra, hogy azok vagyunk, amik: becsapjuk vele a világot és elkendőzzük a hátrányt, saját mélységünket. Elvégre az ő fortélyai nélkül pirulnunk kellene amiatt, hogy lelkünk is van… Túlérzékeny magányával mindenki: pokol mások számára! A látszatot mindig nekik, a többieknek találjuk ki, de néha azért saját magunknak…
ELVESZNI ISTENBEN A maga különálló lényegét védelmező elmére lépten-nyomon veszélyként leselkedik mindaz, amit elutasít. Mivel a figyelem - legszámottevőbb kiváltsága - gyakran hagyja cserben, enged sok olyan csábításnak, amelyet szeretett volna elkerülni, vagy tisztátalan, homályos rejtélyek zsákmánya lesz… Ki ne ismerné mindazt a félelmet, borzongást, örvényt, amely az embert az állattal rokonítja, és érzékennyé teszi a végső kérdések iránt? Térdünk remeg, de nem hajlik meg; egyik kezünk keresi a másikat, de nem kulcsolódnak össze; szemünk a magasba tekint, de nem lát semmit… Állunk büszkén, függőlegesen, s ebből bátorságunk is erőt merít; viszolygunk minden látványos gesztustól, s így védve maradunk a bizonyságtételtől; számítunk a szempillák segítségére, mert elrejtik a tekintetet, amikor éppen a nevetségesen kifejezhetetlent sugározná. Már-már elindulunk a lejtőn, de még meg tudunk állni; a ránk váró ballépés érdekes ugyan, de a legkevésbé sem új; félelmeink láthatárán már feldereng egy mosoly…, mi mégsem zuhanunk bele az imába. Mert végül is Ő nem győzedelmeskedhet; nevének nagybetűjét ki tudja kezdeni az iróniánk; az általa osztogatott borzalmakat szívünk szét tudja foszlatni. Ha az, akiről szó van, valóban létezne, ha gyengeségünk többet számítana döntéseinknél, ha tulajdon mélységünk többet nyomna a latban, mint a vizsgálódásaink, akkor a továbbiakban minek gondolkodnunk, hisz minden nehézségünk megoldódott, minden kérdésünk függőben maradt, minden rettegésünk elcsendesült? Túl könnyű lenne így. Minden - személyes vagy elvont - abszolútum csupán egy-egy módja annak, hogy megkerüljük a problémákat; nemcsak őket, de még a gyökerüket is, ami voltaképp az érzékek pánik félelme. Az isten: merőleges zuhanás tulajdon rettegésünkre, a kereső, de a reménytől meg nem tévesztett ember világába villámként becsapódó üdvösség, vigasztalan és szándékosan vigasztalhatatlan büszkeségünk azonnali eltörlése, az egyén mellékvágányra terelése, nyugtalanság híján tétlenségre ítélt lélek… Van-e nagyobb lemondás a hitnél? Igaz, nélküle kiúttalan utak végtelenjének vág neki az ember. De ha tudjuk is, hogy semmi sem vezet sehová, hogy a mindenség csak szomorúságunk selejtje, miért áldoznánk fel az örömöt, hogy botladozunk, s hogy fejjel megyünk a földnek és az égnek? A ember ősi gyávasága kínálta megoldások: a legcsúfosabb megfutamodás a szellemi tisztesség követelménye elől.. Mert az emberek csakugyan ezt teszik: tévednek, balek módjára élnek és halnak meg. Létezik azonban egyfajta méltóság: ez tart vissza attól, hogy feloldódjunk Istenben, ez alakítja át életünk minden pillanatát olyan imává, amely soha nem hagyja el ajkunkat.
VÁLTOZATOK A HALÁLRA
I - Csak azért ragaszkodunk az élethez, mert nem támasztja alá semmi, mert érvnek még az árnyéka sem fér hozzá. A halál túlságosan precíz; minden érv mellette szól. Amilyen rejtélyes ösztöneink számára, éppoly kristálytisztán, címek vagy az ismeretlen hamis díszei nélkül jelenik meg értelmünk előtt. Az élet, amely halmozza a semmitmondó titkokat és kisajátítja magának az értelmetlent, sokkalta nagyobb rémületet vált ki a halálnál: valójában ő a nagy Ismeretlen. Hova vezethet ennyi sok üresség, ennyi sok érthetetlen? Azért akaszkodunk rá a napokra, mert a halálvágy olyannyira logikus, hogy emiatt hatástalan. Az élet ugyanis, ha csak egyetlen, határozott, vitán felül álló, nyilvánvaló érvet tudna felmutatni, mindjárt semmivé lenne; az ösztönök és az előítéletek szertefoszlanak a Szabatosság érintésétől. Minden, ami él és mozog, táplálékát az alátámaszthatatlanból meríti; némi logikai többlet gyászos volna a létezésre nézve, amely merő erőfeszítés az Értelmetlen irányába… Adjatok pontos célt az életnek: egyből oda a vonzereje. Épp célkitűzéseinek pontatlansága teszi felsőbbrendűvé a halálnál; egy cseppnyi precizitás rögtön leszállítaná a kripták trivialitásának szintjére. Ha ugyanis az élet értelme a pozitív tudomány formáját öltené magára, a föld egy nap leforgása alatt elnéptelenedne; s nincs az a megszállott, akinek sikerülne a Vágy termékeny valószerűtlenségét ismét életre keltenie.
II. - Az emberek a lehető legszeszélyesebb kritériumok szerint osztályozhatók - kedélyük vagy hajlamaik, álmaik, vagy épp mirigyeik alapján. Mindenki úgy váltogatja a meggyőződését, mint a nyakkendőjét: mert minden eszme és minden kritérium kívülről, az idő alakzataiból és esetlegességeiből származik. Van azonban valami, ami belőlünk magunkból fakad, ami épp mi magunk vagyunk, az a láthatatlan, ám belsőleg ellenőrizhető valóság, amely szokatlanul, öröktől fogva jelen van, amelyet bármely pillanatban magunk elé képzelhetünk, de mi mégsem merjük soha elfogadni, holott mindvégig időszerű, mígnem bevégeztetik, ez pedig a halál, a valódi kritérium… Minden élők e legintimebb kiterjedése határolja el az emberek két, egymásra vissza nem vezethető, egymástól oly messze eső osztályát, hogy a távolság köztük nagyobb, mint egy sólyom és egy vakondok, egy üstökös és egy köpet között. E két, egymással nem közlekedő világ között ott tátong a szakadék, hogy az egyik ember érzi a halált, a másik pedig nem. Mindkettő meg fog ugyan halni; az egyik azonban nincs tudatában ennek, a másik viszont igen; az egyik halála csak egy pillanat, a másiké folytonos és szünetlen… Épp közös helyzetüknél fogva szöges ellentétei egymásnak; mert végpontok ők ugyanazon meghatározás belsejében, és egyazon sors vár rájuk, noha kibékíthetetlenek… Az egyik úgy él, mint akinek örök élet adatott; a másik állandóan gondol a maga örökkévaló létére, de minden gondolatával tagadja is azt. Semmi sem alakíthatja át életünket, hacsak nem olyan erők fokozatos belopakodása, amelyek megsemmisítik. Sem a növekedésünk okozta meglepetések, sem képességeink kivirágzása nem visz bele valami új elvet; mindez számára pusztán természetes. És semmi, ami természetes, nem tehet bennünket valami mássá, mint amik vagyunk.
Minden, ami a halált vetíti előre, újdonságértéket kölcsönöz az életnek, módosít rajta és felerősíti. Az egészség megőrzi olyannak, amilyen, meddő önazonosságában; ezzel ellentétben a betegség: cselekvés, méghozzá a legerőteljesebb, amit ember véghezvihet, lázas, de egyben helyhez kötött mozgás, a legpazarabb, mozdulatok nélküli erőkifejtés, ellenséges és szenvedélyes várakozás ama helyrehozhatatlan villanásra.
III. - A remény mesterkedései, akárcsak az ész érvei, tehetetlennek bizonyulnak a halál kínzó tudatával szemben: jelentéktelenségük csak még inkább felszítja halálvágyunkat. Az egyetlen módszer”, amely segít legyőzni e vágyat: ha a végsőkig átéljük, ha minden örömének és rettenetének átadjuk magunkat, ha nem próbáljuk meg kijátszani. Aki a jóllakottságig eltelik valamely rögeszmével, az túltengésében egyúttal fel is számolja. Ha a gondolat hosszan elidőz a halál végtelensége fölött, végül elkoptatja, megutáltatja velünk, ez a negatív telítettség azután senkit és semmit nem kímél, szétfoszlatja és lejáratja a halál tekintélyét is, legvégül pedig feltárja előttünk az élet hiábavalóságát. Aki még soha nem adta át magát a szorongás kéjeinek, aki gondolatban még nem ízlelte meg saját elmúlásának viszontagságait, aki nem érezte még, mennyi könyörtelen és szelíd módja van a megsemmisülésnek, az sohasem fog kigyógyulni a halál kényszerképzetéből: kínozni fogja, amiért ellenállt neki; aki ellenben jártas a rettenet tudományában, aki eltöprengett saját rothadásán és készakarva látta tulajdon hamvait, annak tekintete a halál múltja felé fordul - ő maga pedig immár a tovább élni képtelen feltámadott. A módszer” kigyógyította mind az életből, mind a halálból. Végzetes minden lényegi tapasztalat: a lét rétegeinek nincs kiterjedésük; ha valaki - a szív és a létezés amolyan archeológusa - ásatásokba kezd, kutatásai végeztével üres mélységekkel találja szemben magát. Hiába fogja visszasírni a látszatok csillogását. Az antik Misztériumok - noha állítólag a végső titkok nyilatkoztak meg bennük - ezért nem hagytak ránk voltaképp semmiféle tudást. Való igaz, a beavatottak kötelezték magukat, hogy semmit sem adnak tovább; mégis felfoghatatlan, hogy egyetlen locsogó sem akadt volna köztük; mert ugyan mi ellentétesebb az emberi természettel, mint ilyen fokú megátalkodottság egy titok megőrzésében? Csakis az lehet, hogy titkok egyáltalán nem voltak, hanem voltak rítusok és borzongások. Mihelyt félrelibbent a lepel, mi egyéb tárulhatott fel. mint a következmények nélküli mélység? A beavatás tárgya, nem lehet más, mint a semmi - és az, hogy az emberi élet nevetséges. …Arról álmodom, milyen lenne a kijózanodott szívek Eleuszisze, az istenektől és a tolakodó illúzióktól mentes, tiszta Misztérium.
A PILLANATOK MARGÓJÁRA
A világ dolgai csak azért maradnak számunkra kedvesek és csak azért vannak még, mert lehetetlen sírnunk: ez gátol meg bennünket abban, hogy minden zamatot kiszívjunk belőlük, majd hátat fordítsunk nekik. Amikor jártunkban-keltünkben szemünk száraz marad, ahelyett, hogy könnyben úszna, ezzel a megcsodált tárgyat védelmezi. Mert a könnyek ugyanúgy pazarolják a természetet, mint Istent az önkívület. Végső soron azonban minket magunkat pazarolnak el. Hiszen csak annak köszönhetően vagyunk, hogy nem engedjük szabadjára legfőbb vágyainkat, s ha valami bekerül csodálatunk vagy szomorúságunk körébe, egyedül azáltal marad is ott, hogy nem áldozzuk fel, nem is áldjuk meg cseppfolyós istenhozzáddal. …Ezért van az, hogy minden éjszaka elmúltával, a felvirradó nap láttán rémületbe kerget a szükséglet, hogy okvetlenül kitöltsük, holott ez kivihetetlen; hontalanul tévelygünk a fényben, mintha a világ megrázkódott volna és az égre új Napot tűzött, menekülünk hát a könnyektől - pedig egyetlen cseppjük is ki tudna zárni az időből.
Az Idő Eltorzulása
A pillanatok egymást követik: semmi sem támasztja alá az illúziót, hogy tartalmasak, a látszatot, hogy jelentésteliek; egyszerűen peregnek; pályájuk nem esik egybe a miénkkel; figyeljük áramlásukat, mert fogva tart az ostoba szemlélet. Az üres szív szemben az üres idővel: két tükör szemközt, melyekről egymásra vetül a hiány, a semmisség egyazon képe… Mintha valami ábrándos félkegyelműség hatása volna, minden kiegyenlítődik: nincsenek sem csúcsok, sem szakadékok… Hol keressük a hazugság költészetét, a talány ösztökéjét? Aki nem ismeri az unalmat, az még a világ gyerekkorát éli, melyben születésükre készülnek a korszakok; előtte ismeretlen az önmagát túlélő fáradt idő, amely nevet saját méretein, kimúlik tulajdon jövője küszöbén, és magával rántja az anyagot is, amely hirtelen a tagadás költészetének rangjára emelkedik. Az unalom a darabokra szakadó idő visszhangja bennünk, az üresség feltárulása, az életet fenntartó - vagy inkább kiagyaló - önkívület kimerülése… Az értékek teremtőjének szerepében az ember ízig-vérig önkívületben él: zsákmányul ejti a hit, hogy valami is létezik, holott ha csak visszatartja lélegzetét: leáll minden; ha felfüggeszti érzelmeit: semmi sem rezdül; ha elfojtja szeszélyeit: minden egyszínűvé válik. A valóság túlzásaink, mértéktelenségünk és kilengéseink teremtménye. Fékezzük le szívverésünket: lelassul a világ folyása; ne hevüljünk, és a tér jégbe fagy. Még az idő is csak azért múlik, mivel vágyainkból megfogant e díszlet-mindenség, amelyet a józanság egyetlen szikrája lecsupaszítana. Egy szemernyi tisztánlátás visszatéríti az embert eredendő állapotába: a meztelenségbe; az iróniának már az árnyéka kivetkőztet a remény bohócjelmezeiből, amelyek lehetővé teszik önmagunk áltatását és illúziók kergetését: minden ellenirányú út kifelé vezet az életből. Az unalom csak a kezdete ennek az utazásnak… Megérezteti velünk, hogy az idő túlontúl hosszú, és képtelen bármilyen végcélt vetíteni elénk. Mikor már minden tárgytól elszakadtunk, és nem marad semmi, amit kívülről még befogadhatnánk, lassú ütemben magunkat pusztítjuk el, hisz a jövő immár nem
igazolja életünket. Az unalom feltárja azt az örökkévalóságot, amely nem meghaladása, hanem romhalmaza az időnek; az unalom a babonák híján szétrohadt lelkek végtelenje: lapos abszolútum, ahol a dolgok, addig is, amíg a mélybe buknak, szabadon körbe forognak. Az élet önkívületben jön létre és az unalomban esik szét. (Aki valamely ismert betegségben szenved, annak nincs oka panaszra: van mivel elfoglalnia magát. A nagybetegek sosem unatkoznak: ugyanúgy eltölti őket a betegség, ahogy súlyos bűnök terhe is ébren tartja a lelkifurdalást. Minden felfokozott szenvedés a teljesség utánzata, az iszonyatos valóság pedig, amellyel a tudatot szembesíti, számára nem megkerülhető; ezzel szemben az átmeneti gyász állapotában való ok nélküli szenvedés ami az unalom, semmit sem állít szembe a tudattal, ami termékeny lépésre kötelezné. Hogyan is gyógyulhatna ki az ember olyan nyavalyából, amelyről nem tudni, hol fészkel, amely teljesen megfoghatatlan, nyomot nem hagy a testen, és árulkodó jelek nélkül járja át a lelket? Olyan ez, mint egy betegség, amelyet túléltünk ugyan, ám elszívta előlünk a lehetőséget, figyelmünk tartalékait, és képtelenek vagyunk kitölteni az ürességet, amelyet rettegéseink eltűnése és kínjaink csitulása hagyott maga után. A pokol kikötőrévként követi ezt a száműzetést az időből, ezt a kiüresedett és bódult ernyedtséget, amelyben aligha hívja fel magára figyelmünket bármi is, hacsak nem a világegyetem szemünk láttára elkorhadó színjátéka. Mely gyógymód alkalmazható egy olyan betegségre, amelyre már nem is emlékszünk, és amelynek szövődményei szétburjánzanak a napjainkon? Hogyan találjunk ellenszert a létezésre, s hogyan fejezzünk be egy végeredmény nélküli kúrát? Hogyan épülhetnénk fel a megszületésünkből? Az unalom, ez a kikezelhetetlen lábadozás…)
POMPÁS CÉLTALANSÁG
A görög szkeptikusokon és a hanyatló Róma császárain kívül minden nagy elme valamely parlagi hivatástudat szolgalelkű alattvalójának tűnik. Csak ők szabadultak meg, ki a kétely, ki az elmebaj által, ama szellemtelen rögeszmétől, hogy hasznosak legyenek. Miközben mellékes dolgokat eszmefuttatássá vagy mámorrá léptettek elő aszerint, hogy filozófusok voltak-e vagy ősi hódítók kiábrándult sarjai, semmihez sem kötődtek: ennyiben a szentekre emlékeztetnek. Míg azoknak azonban soha nem kell összeomlaniuk, nekik rá kellett eszmélniük, hogy ki vannak szolgáltatva saját játékaiknak, hogy egyszerre parancsolói és áldozatai a szeszélyeiknek - igazi magányosok, mivel a magányuk terméketlen. Senki nem keresett bennük példaképet, aminek ők maguk sem igen ajánlkoztak; így a magukfajtával” sem érintkeztek, legfeljebb csak az irónia és a terror útján… Egy filozófia vagy egy birodalom felbomlasztójának lenni: képzelhetünk-e ennél szomorúbb és fenségesebb okot a büszkeségre? Végezni egyfelől az igazsággal, másfelől a fenséggel, ezzel a két, a szellemet és a polgári közösséget életben tartó megszállottsággal; aláásni a maszlagok állványzatát, amire a gondolkodók és a polgárok gőgje támaszkodik; az eltorzulásig alakítgatni az öröm, a megértés és az akarat erőtartalékait; lejáratni a szarkazmus és a kínpad kifinomultságával a hagyományos absztrakciókat és a nagyra becsült szokásokat - micsoda kényes, vadállati pezsgés! Nincs semmi báj ott, ahol nem múlnak ki istenek a szemeink előtt. Rómában, ahol idegenből jöttekre cserélték őket, és ahol az ember láthatta hervadásukat, nem akármilyen kedvtelés lehetett a szellemidézés, még ha együtt is járt azzal az egy kockázattal, hogy ez a nagyszerű alkalmazkodóképesség idővel esetleg megadja magát egy szigorú és tisztátalan istenség rohamának… Ami aztán meg is történt. Nem könnyű egy bálványt ledönteni: ugyanannyi időbe telik, mint bevinni a köztudatba és imádattal övezni. Nem elég ugyanis anyagi jelképét megsemmisíteni, ami egyszerű volna; de gyökereit a lélekből is ki kell irtani. Lehet-e elérzékenyülés nélkül tekinteni az alkonyat korszakaira - melyekben a múlt felszámolódik a káprázni már csak az ürességtől képes szemek előtt látván egy civilizáció halomba dőlésének művésziségét? Ezért arról álmodom, hogy egyike voltam a rabszolgáknak, akik valószerűtlen, szomorú és barbár tartományokból odavetődtek, hogy meghempergessék kétségbeesésüket Róma agóniájában. A szobrok üres szemében és a babonák visszaszorulásától összezsugorodó bálványokban feledést találtam volna az őseimre, a szolgasorsomra és a megbánásaimra. Társul szegődve az ősi jelképek melankóliájához visszanyertem volna szabadságomat; az elhagyott istenek méltóságában osztoztam volna, védelmükre kelve a fondorlatos keresztekkel, a cselédek és a mártírok özönével szemben, éjszakáim pedig a Cézárok elmezavarában és kicsapongásaiban keresték volna a nyugalmat. A kijózanodások szakértőjeként, miután az újmódi hevületeket átlyuggattam a szétmálló bölcsesség összes nyilával, a kurtizánok lábainál, szkeptikus bordélyokban vagy az ünnepélyes könyörtelenkedés cirkuszaiban érveimnek erkölcstelenséggel és vérrel adtam volna nyomatékot, hogy a logika hatókörét ezzel általa soha nem álmodott kiterjedésig tágítsam: a haldokló világok méreteire.
A BUKÁS EXEGÉZISE
Mindenki egy adag tisztasággal jött világra, amely eleve arra rendeltetett, hogy beszennyezze a társas érintkezés, e bűntény az emberi magány ellen. Hisz még a lehetetlent is megtennénk, nehogy önmagunknak szenteljük magunkat. Felebarátunk korántsem a végzetet, inkább a bukás kísértését képviseli. Nem tudva kezünket tisztának és szívünket romlatlannak megőrizni, idegen izzadságokkal mocskoljuk be magunkat, és mivel szomjazzuk az undorítót és kedveljük a bűzt, a közfelkiáltás sarában hempergünk. Amikor aztán szenteltvízzé vált tengerekről álmodoznánk, túl késő már beléjük mártózni, túlságosan elmélyült romlottságunk nem engedi, hogy ússzunk bennük: magányunkat végigdúlta a világ; mások belénk mart nyomai kitörölhetetlenek. A teremtmények hosszú sorában kizárólag az ember vált ki szűnni nem akaró undort. Egy állat csak ideig-óráig lehet visszataszító; nem indul
erjedésnek az agyunkban, míg felebarátaink ott kísértenek gondolkodásunkban, és beépülnek a világtól való elszakadásunk mechanizmusába, hogy visszaigazolják elutasításaink és sehová sem tartozásunk rendszerét. Miért van az, hogy egy-egy társalgás után, mely mindössze választékosságával utal civilizációs magaslatokra, lehetetlen nem visszakívánkoznunk a Szaharába, és nem irigyelnünk a növényeket, vagy a zoológia végeérhetetlen monológjait? Csak azért aratunk minden kimondott szavunkkal győzelmet a semmi fölött, hogy annál inkább nyögjük aztán az uralmát. Haldoklásunk egyenes arányban áll a magunk körül szétszórt szavaink számával… Aki beszél, annak nincsenek titkai. És mi mindannyian jártatjuk a szánkat. Eláruljuk és nyilvánosan mutogatjuk a szívünket; a kimondhatatlan hóhérai vagyunk, akik nekibőszültek, hogy végezzenek minden titokkal, mindjárt a magukéin kezdve. Csak azért keresztezzük egymás útját, hogy közösen alacsonyodjunk mind mélyebbre a semmi felé vezető hajszánkban: az eszmecserékben, a vallomásokban és az intrikákban… A kíváncsiság kergetett bele nemcsak a legelső bukásba, hanem a számtalan hétköznapi bukásba is. Az élet nem több e türelmetlenségnél, hogy elbukjunk, és prostituáljuk a lélek szűzi magányát, kikényszerítve tőle a párbeszédet, a Mennyország ezen emberemlékezet óta űzött mindennapos tagadását. Az embernek csak önmagára lenne szabad hallgatnia az átadhatatlan Ige önkívületében, csak a saját némaságaira alkotnia szavakat, és csak egyedül a maga nosztalgiája számára hallható hangzatokat hallatnia. Ám ő a mindenség szószátyárja; mindig mások nevében szónokol; énje a többes számhoz vonzódik. Aki viszont mások nevében szól, az minden esetben szélhámos. A politikusok, a reformerek és mindazok, akik közösségi ürügyek mögé bújnak, csalók. Csak a színészek hazugsága nem teljes, mert ők pusztán önmagukat koholják ki. Túl a közölhetetlennek való ön- átadáson, a kétségek közti hánykolódáson vigasztalan és néma zavarodottságunkban, az élet csak egy dörej, mely egy koordináták nélküli síkság fölött terül szét, a világegyetem pedig csak egy rángógörcsöktől sújtott mértan.
(Az ember” hallgatólagos, és a mi” nyilvános többes száma kényelmes menedék a hamis létezés számára. Csak a költő vállalja az én”felelősségét, csak ő beszél a saját nevében, és egyedül neki van joga erre. A vers abban a pillanatban elkorcsosul, amint teret enged a próféciának és a tanításnak: az elhivatottság” elfojtja a dalt, az eszme lehúzza a repülést. Shelley életművének legnagyobb részét épp nemeslelkűsége” tette roskataggá; szerencsére Shakespeare soha nem vállalt fel semmilyen szolgálatot”. A nem-tulajdonképpeniség diadalát a filozófiai ténykedés teszi teljessé, ez a tetszelgés az ember” általános alanyban, a profetikus megnyilvánulásokban (vallási, erkölcsi vagy politikai téren), a mi” többes számának e mennybemenetelében. Az elvont szellem hazugsága a definíció; a harci szellemé a lelkesítő jelszó-, minden templom alapköve egy meghatározás; s egy jelszó gyűjti feltartóztathatatlanul köré a hívőket. így indul útjára minden tanítás. Hogy is ne fordulnánk hát a költészethez? Annak legalább - akárcsak az életnek - megvan az a mentsége, hogy semmit sem bizonyít.
HALÁLELLENES SZÖVETSÉG
Hogyan képzelhetnéd magad mások bőrébe, ha még a saját életed is majdhogynem felfoghatatlannak tűnik? Ott terem előtted egy lény, és látod, miképpen merül el egy áthatolhatatlan és igazolhatatlan világban, meggyőződések és vágyak egy halmában, mely morbid építményként emelkedik a valóság fölébe. Miután kiépítette a tévedések egy rendszerét, olyan okok késztetik szenvedésre, amelyek jelentéktelenségükkel elborzasztják a szellemet, s olyan értékeknek szenteli magát, amelyek nevetségessége kiszúrja a szemet. Ügyködése mi máshoz fogható, mint csetlés-botláshoz, és elfoglaltságainak lázas szimmetriája mennyivel áll szilárdabb alapokon, mint a fecsegés szerkezeti váza? A külső megfigyelő, minden egyes élet abszolútuma. felcserélhetőnek, és minden sorsszerűség, ha mégoly rendíthetetlen is a maga mivoltában, mellékesnek mutatkozik számára. Mikor már meggyőződéseinkben egy frivol elmebaj gyümölcseit látjuk, hogyan tűrhetnénk el azt a szenvedélyt, amivel mások önmagukat, és mindennapjaik álomvilágában való gyarapodásukat övezik? Miféle kényszerűség révén gubózik be az egyik a kötődéseknek emebbe, a másik meg amabba az egyedi világába? Ha végigtűrjük egy ismerős vagy egy vadidegen bizalmaskodását, titkainak feltárása elképedéssel fog elönteni. Drámába vagy bohózatba illeneke inkább a kínlódásai? Ez minden tekintetben csak a mi kimerültségünk jóindulatától vagy ingerültségétől függ. Mivel minden sors csak egy örökké visszatérő nóta, mely néhány vércseppet zsong körül, így a kedélyállapotunkon múlik, hogy szenvedéseinek felsorakoztatásában egy haszontalan és szórakoztató rendezettséget, vagy egy szánalomra alkalmas ürügyet lásson. Amennyire nehezünkre esik helyt adni az indokoknak, amiket ezek a lények felhoznak, úgy valahányszor búcsút veszünk az egyiküktől, a kérdés, mely elménkben föltolul, mindig ugyanaz: hogy lehet, hogy nem öli meg magát? Hisz mi sem természetesebb, mint mások öngyilkosságáról képzelődni. Miután az ember már rádöbbent egy megrázó és könnyen fölidézhető belátással saját céltalanságára, felfoghatatlan számára, hogyhogy a többiek még ennyire sem képesek. Kioltani magad oly magától értetődő és egyszerű tettnek néz ki! Miért hát olyan ritka, miért mulasztja el mindenki? Azért, mert az értelem hiába utasítja vissza az életkedvet, a cselekvéseket elnyújtó semmi ereje meghaladja minden abszolútumét; ez magyarázza a halandók hallgatólagos szövetségét a halál ellen; ez a semmi nem puszta jelképe a létezésnek, ez maga a létezés; ez a minden. És ez a semmi - ez a minden -, bár képtelen értelmet adni az életnek, mégis arra kényszeríti azt, hogy kitartson abban az állapotban, amiben van: az öngyilkosság-nélküliségben.
A Jelző Főhatalma
Mint ahogy csak korlátozott számú állásfoglalás lehetséges a végső kérdésekkel szemben, a szellemet is korlátok közé szorítja a lényeg természetes határa, a legfőbb problémák vég nélküli megsokszorozásának lehetetlensége: a történelem kitart egy bizonyos számú kérdés és
válasz arculatának váltogatásánál. Az elme csak újabb minősítések sorozatát ötli ki; újrakereszteli az elemeket, vagy kevésbé elkopott jelzőket keres szótáraiban ugyanarra a megingathatatlan fájdalomra. Az emberek mindig is szenvedtek, szenvedésük azonban hol fenséges”, hol igazságos”, hol pedig abszurd” volt, a filozófia pillanatnyi állása által képviselt átfogó nézetek függvényében. Boldogtalanságból áll a szövete mindennek, ami lélegzik; ám átalakulásokon mennek át a módozatai; a leegyszerűsíthetetlen látszatok sorozata, amiket keltenek, készteti arra az egyes lényeket, hogy azt higgyék, ők szenvednek elsőként így és így. Az egyediségnek ez a gőgje veszi rá őket, hogy el legyenek ragadtatva a maguk bajától, és elviseljék. A szenvedés világában, a másokhoz való viszony terén mindegyikük szolipszista. A boldogtalanság azon nyelvi sajátosságnak köszönheti eredetiségét, ami elszigeteli őt a szavak és érzetek teljességén belül. A minősítések változnak: ez a változás a szellem haladása. Vessétek el az összeset: mi maradna a civilizációból? Az értelem és a hülyeség különbsége a jelzők kezelésében rejlik, melynek változatosság nélküli alkalmazása jelenti a semmitmondást. Maga Isten is csak hozzárendelt jelzői révén létezik; a teológia létét is ez teszi indokolttá, így hát az ember, mindig másképp minősítve boldogtalansága monotóniáját, a szellem előtt önigazolásként csak egy új jelző szenvedélyes keresését mutathatja fel. (S mégis, szánalmas ez a keresés. A kifejezés szegényessége, mely egyben a szellem szegényessége is, a szavak ínségében, elhasználódásában és leértékelődésében érhető tetten: a dolgok és benyomások meghatározására használt jelzők végül is verbális dögtetemekként terülnek elénk. Nosztalgiától elnehezült tekintetünket pedig azokra az időkre függesztjük, amikor még csak penészszagot árasztottak. Minden alexandrinizmus kezdetben annak igényéből fakad, hogy kiszellőztessék a szavakat, és egy éber kifinomultság visszafogja a fonnyadásukat; ez azonban egy olyan kimerültségben végződik, amelyben a szellem és a szavak összetéveszthetőek, és bomlásban vannak. (Egy irodalom és egy civilizáció eszményi végkifejlete: képzeljünk el egy Valéryt egy Nero lelkével…) Mindaddig, míg friss érzékeink és hamvas szívünk a minősítések világában maradnak és örömüket lelik benne, a jelző jóvoltából jól megy soruk, az viszont, amint boncolgatni kezdik, oda nem illőnek és fogyatékosnak bizonyul. A térről, az időről, a szenvedésről azt szokás mondani, hogy végtelen; a végtelen viszont semmi többet nem hord magában, mint hogy szép, magasztos, harmonikus, csúnya, stb. Nyakunkba vennénk, hogy a szavak mélyére nézzünk? Semmit sem látnánk, hisz mindegyikük, leszakadva a beszédes és termékeny lélekről, üres és semmis. Az értelem arra fordítja erőit, hogy csillogást vetítsen beléjük, kicsiszolja, és ragyogóvá tegye őket; ezt a képességét, ha egy rendszerré emelkedik, nevezik úgy, hogy kultúra - tűzijáték a semmi háttere előtt.)
A SÁTÁN MEGNYUGTATÁSA
Miért oly egyszínű, erőtlen és kevéssé látványos az Isten? Miért van fontosság, erő, időszerűség híján; miért hasonlít ránk olyan kevéssé? Lehetséges-e ennél kevésbé antropomorf, ennél öncélúbban elérhetetlen árnykép? Hogy voltunk képesek ennyire sápadt fényt, ennyire ingatag erőt vetíteni belé? Hová szivárgott lendületünk, hová torkolltak vágyaink? Ki szívta magába éltető arcátlanságunk túláradását? Talán forduljunk a Sátánhoz? Csakhogy hozzá nem lehet imádkozni: őt imádni egyet jelentene azzal, hogy befelé, magunkhoz fohászkodunk. Nem foglalod imákba a nyilvánvalót: a pontosságot nem övezi kultusz. Hasonmásunkat felruháztuk összes tulajdonságunkkal, és hogy az ünnepélyesség külszínével is emeljünk rajta, feketébe bújtattuk: erényeink és bűneink a gyász színében. Felszereltük uralkodó sajátosságainkkal, gonoszsággal és kitartással, hogy fáradságot nem kímélve minél bővérűbbé varázsoljuk; erőinket felemésztettük azzal, hogy kifaragjuk a képét, és hogy ilyen tetterőssé, fürgévé, értelmessé, ironikussá, és mindenekelőtt ilyen önzővé tegyük. Az Isten létrehozására fordítható erőtartalékaink a semmivel egyenlőek. így a képzelethez, és a bennünk még kerengő kevés kis vérhez fordultunk segítségért: Isten tehát csak vérszegénységünk gyümölcse lehet - reszketeg és kehes képzelődés. Ő szelíd, jó, fenséges, igazságos. Ugyan melyikünk ismerne magára ebben a szinte pacsuliillatú, transzcendenciába utalt keverékben? Akiben nincs kétszínűség, abban nincs mélység és talány; semmit sem rejt magában. A valóság egyedüli ismertetőjegye a tisztátalanság. És ha a szentek nem teljességgel érdektelenek, az pusztán amiatt van, hogy bennük a fenséges összevegyül a regényessel, örökkévalóságuk pedig alkalmas arra, hogy belőle életrajzot írjanak; az életük arról tanúskodik, hogy a világnak egy olyan műfaj kedvéért fordítottak hátat, amely időről időre mindannyiunkat bűvöletébe tud ejteni… Olyannyira túlcsordul benne az élet, hogy a Sátánnak nincsenek oltárai: az embert túlságosan is önmagára emlékezteti, semhogy imádni tudná, ezért minden erejével gyűlöli; ezáltal magát utasítja vissza, és továbbra is Isten szegényes jelzőit élesztgeti. A Sátán korántsem siránkozik ezen, és nem is töri magát, hogy vallást alapítson: elvégre nem vagyunk kéznél mi, hogy bebiztosítsuk az éhhalál és a feledés ellen?
SÉTA A KÖR KERÜLETÉN
Az élőlényeket egyetlen érdek- és reményközösségbe záró körben a délibábokkal szemben ellenséges elme a középpontból a kerület felé veszi útját. Már nem tudja elviselni a nyüzsgő embertömeget; szeretne a lehető legnagyobb távlatból tekinteni arra az elátkozott szimmetriára, amely összeköti őket. Mindenfelé mártírokat lát: egyesek kézzelfogható szükségletek, mások az ellenőrizhetetlen szükségszerűség oltárán áldozzák fel magukat, mindannyian készen arra, hogy egy bizonyosság alá hantolják nevüket; és minthogy ez csak keveseknek adatik meg, legtöbbjük a jelentéktelenséggel bűnhődik a megálmodott vérfölöslegéért… Életük nyersanyaga a halálra való határtalan szabadság, amelyet nem tudtak kiaknázni: elnyeli őket a tömegsír, a történelem eme semmitmondó holokausztja… Azonban az elkülönülés rajongó híve, aki mindig a csürhétől háborítatlan utakat keres, visszahúzódik a kör külső peremére, és annak mentén halad, bár átlépni nem tudja, amíg a test foglya; ámde a színtiszta Öntudat még távolabb lebeg, a lelkes lények és tárgyak nélküli unalomban. Immár nem szenved, fölébe kerekedik a halálba csalogató ürügyeknek, és elfeledi az őt hordozó embert. Csillagközi piruettre emlékeztet, hiszen a
hallucinációban érzékelt csillagnál is valószerűtlenebb - miközben a lélek az élet kerületén sétál körbe-körbe, és útja során mindegyre csak önmagába botlik, tulajdon képtelenségébe, hogy feleljen az Üresség hívó szavára.
AZ ÉLET VASÁRNAPJAI
Ha a vasárnap délutánok hónapokig tartanának, ugyan mivé lenne az emberiség, miután megszabadult az izzadságtól, és lerázta a legelső átok terhét? Pedig a kísérlet megérné a fáradságot. Több mint valószínű, hogy a bűnözés válna az egyetlen szórakozássá, s a kicsapongás olybá tűnne, mint jámbor játék, az ordítozás, mint fülbemászó dallam, a röhögés pedig, mint gyöngéd becézés. Az idő határtalanságának érzete folytán minden másodperc úgy nehezednék az emberre, mint elviselhetetlen kín, mint a halálos ítélet órája. Fásult kannibalizmus, a hiénák mélabúja fészkelné be magát a költészettel átitatott szívekbe; a henteseket és a hóhérokat leterítené a tespedés; a templomokat és a bordélyházakat szétvetné a sóhajok áradata. A mindenségre kiterjedő vasárnap délután’. íme az unalom definíciója - és a világvége… Távolítsátok el a Történelemre aggatott átkot: azon nyomban megsemmisül, mint ahogy az abszolút ürességben a létezésről is kiderül, hogy merő képzelődés. Ha a fáradozás építőanyaga a semmi, amit gyárt és összerak, az csupa mítosz. Ez az elemi megrészegülés szítja fel és ápolja a valóság”-ba vetett hitet; ellenben a tiszta lét szemlélése, e tárgyaktól és gesztusoktól független szemlélődés csakis a nem létezőt fogadja magába… A naplopók sokkal több dolgot átlátnak, és sokkal elmélyültebbek, mint az elfoglaltak: semmilyen tennivaló sem szűkíti be a látókörüket; beleszületvén az örök vasárnapba, csak nézelődnek - és a nézelődésüket is nézegetik. A lustaság fiziológiai szkepticizmus, a hús kételye. A semmittevésbe belebolondult világban egyedül ők nem válnának gyilkosokká. Csakhogy ők nem részei az emberiségnek, és mivel a verejtékezés legkevésbé sem az erős oldaluk, úgy élnek, hogy őket nem sújtják sem az Élet, sem a Bűn következményei. Mivel nem művelnek sem jót, sem rosszat, az emberi nyavalyatörés nézőiként megvetik a hetekre szabott időt és az öntudatot megfullasztó erőlködést. Mi félnivalójuk lehetne attól, hogy végtelenül kiterjed a délutánok egy bizonyos változata, hacsaknem az afölötti bánat, hogy néhány közönséges és elemi igazságot hangoztattak? Akkor pedig az igazság kiváltotta elkeseredés esetleg rávehetné őket arra, hogy a többieket utánozva engedjenek a tevés-vevés lealacsonyító kísértésének. Ez a veszély leselkedik a lustaságra - ami csodálatosképp túlélte az Édent. (A szerelem egyetlen szerepe, hogy segítségével valahogy kibírjuk ezeket a kegyetlen és mérhetetlen vasárnap délutánokat, melyek sem a hét hátralévő napjain - sem az örökkévalóságban nem múló sebeket ütnek. Ha nem oly edzetten gyakorolnánk az ősi rángógörcsöt, könnyeinket elrejteni ezernyi szempár, s lerágni őket mérföldes körmök kellenének… Másképp hogyan üthetnénk agyon a nem múló időt? E végeérhetetlen vasárnapokban mutatkozik meg teljességében a létezés fájdalma. Néhanap megesik, hogy belefeledkezünk valamibe; de hogyan feledkezhetnénk bele magába a világba? Ennek lehetetlenségében áll e betegség definíciója. Akire ez rátört, soha nem fog kilábalni belőle, még ha maga a mindenség egészében kicserélődne is. Egyedül szívének kellene megváltoznia, de az változhatatlan; ezért számára létezni csak egyet jelent: elmerülni a szenvedésben mindaddig, míg a mindennapos Nirvána-járás révén felemelkedik az irrealitás érzékeléséig…)
KÖZVETETT ALLAT
Tévútra tér, aki valamely meggyökeresedett kényszerképzet hatása alatt kitartóan úgy gondolja, hogy az ember létezik, hogy az, ami - és más nem is lehetne. Pedig arról, hogy mi az ember, ezernyi leleplező meghatározás ismeretes, olyan azonban egy sem, amely megállná a helyét, hisz minél mondvacsináltabb egyik vagy másik, láthatólag annál átfogóbb érvényű. A legmagasabb röptű képtelenség és a legmélyenszántóbb közhely egyaránt jól illik rá. Végtelen sok jelzőjéből az elképzelhető legpontatlanabb teremtmény áll össze. Míg az állatok egyenesen törnek a céljuk felé, ő rengeteg kerülőt tesz, ezért ő a kiváltképp közvetett állat. Kiszámíthatatlan beidegződései - ezek lankadása eredményezi az öntudatot - olyan lábadozót faragnak belőle, aki betegség után áhítozik. Semmi sincs benne, ami egészséges, hacsak nem az, hogy valamikor az volt. Akár szárnyait vesztett angyal, akár szőrzetét elhullató majom, a teremtmények névtelenségéből egyedül akadozó egészségének köszönhetően tudott kiemelkedni. Rossz vérképe tette lehetővé, hogy lényébe befészkelte magát a kétkedés és a keresés csírája; rosszul szabályozott életereje nyitott utat a kérdőjeleknek és a döbbenet gondolatjeleinek. Milyen meghatározást adjunk a vírusra, mely kikezdte álmát, és ébrenlétre ítélte a többi élőlény békés ejtőzése közepette? Mely féreg ragadta el nyugalmát, a tudás mely kezdetleges kórokozója kényszerítette arra, hogy tetteit késleltesse, és vágyai elé gátat szabjon? Ki keverte ádáz vadságába a lankadtság első cseppjét? Otthagyva a többi élőlény tülekedését, fortélyosabb felfordulással vette körül magát, és aprólékos gonddal aknázta ki az önmagától elszakított élet minden betegségét. Minden igyekezete, hogy kigyógyuljon önmagából, csak még különlegesebb betegségbe torkollott: civilizációja” sem más,
mint erőfeszítés, hogy ellenszert találjon gyógyíthatatlan - és mégis óhajtott állapotára. Az egészség közelében a szellem elfonnyad: az ember vagy nyomorék - vagy nincs is. Miután mindent végiggondolt, és eszébe jut önmaga - hisz csak a mindenség körbejárása után jut oda, mint utoljára felvetődő kérdéshez meglepődik és összezavarodik. De továbbra is inkább a maga kudarcát választja, semmint a természet vég nélküli kudarcát, az egészséget. (Ádámtól kezdve az ember minden erejével azon volt, hogy módosítsa az embert. A nevelési és reformtörekvések, mikor kikezdhetetlen tények ellenében érvényesülnek, meghamisítják a gondolkodást és kizökkentik a pályáiról. A tudás legbőszebb ellensége a nevelés ama szenvedélyes, optimista ösztöne, melytől a filozófusok képtelenek megszabadulni: hogy maradhattak volna hát tőle érintetlenek a rendszereik? A Jóvátehetetlent leszámítva hazugság minden; hazugság ez a civilizáció, mely szembe akar vele szállni, és hazugság az összes igazság, amivel felfegyverzi magát. Az ókor szkeptikus bölcsei és a francia moralisták kivételével nehezen találni gondolkodót, akinek elmélete, nyíltan vagy kimondatlanul, ne azt a célt követné, hogy pallérozza az embert. De az ember érintetlenül ugyanaz marad, hiába vonultattak fel előtte megannyi nemes előírást, hadd kapjon rajta kíváncsisága, merítsen belőle tüze és tévelygése. Miközben minden élőlénynek megvan a maga helye a természetben, az ember továbbra is a metafizikailag tévelygő, az Életben útját vesztett, a Teremtésben egyedülálló lény. Senki sem talált még a történelemnek elfogadható végcélt; de mindenki előállt egy-egy javaslattal; a széthúzó, hóbortos céloknak ez a hemzsegése magát a finalitás gondolatát szünteti meg, és a szellem nevetséges hittételévé fakítja. Mindenkire ránehezedik az az egységnyi szerencsétlenség, ami az ember, mint jelenség. Az idő múlásának egyetlen értelme tovább sokszorozni az egységnyi adagot, vég nélkül növelni e két lábon járó szenvedések számát, melyek minden támasztéka egy maréknyi anyag, a keresztnév adta gőg és a megfellebbezhetetlen magány.)
TŰRŐKÉPESSÉGÜNK NYITJA
Ha valaki megtehetné, hogy részvéttől túltengő képzelete révén nyilvántartásba vegyen minden szenvedést, jelenvalóként élje át valamely pillanat minden kínkeservét és szorongását - feltéve persze, hogy ehhez fogható lény létezhetne -, a szeretet szörnyetege lenne, és a szív történelmének legnagyobb áldozata. Ám hasztalan ekkora képtelenséget kitalálnunk. Elég az is, ha saját magunkat veszszük vizsgálat alá, ha elvégezzük saját rémületeink régészeti feltárását. Ha nem késztet megtorpanásra a napok kínszenvedése, az arra vall, hogy saját fájdalmainkat leszámítva menetelésünknek semmi sem állja útját; úgy találjuk, hogy a mások fájdalmaira magyarázat is van, és túl is lehet jutni rajtuk: meggyőződésünk, hogy csak azért szenvednek, mert nincs bennük elég akaraterő, bátorság, vagy józanság. Minden szenvedés jogosultnak és nevetségesen érthetőnek tűnik, kivéve a sajátunkat; ellenkező esetben a gyász lenne csapodár érzelmeink között az egyedül állandó. Mi azonban csak magunkat gyászoljuk. Ha képesek lennénk megérteni és szeretni a körülöttünk vonszolt haláltusák végtelen sokaságát, az összes élőhalottat, annyi szívre lenne szükségünk, ahányan a szenvedő lények vannak. Ha pedig természetfeletti emlékezettel jelenvalóként tudnánk tárolni minden egykori kínszenvedést, összerokkannánk a teher súlya alatt. Az életet csak képzelőerőnk és emlékezetünk korlátoltsága teszi lehetővé. Erőnket a feledésből merítjük, és a párhuzamos sorsok sokféleségének átlátására való képtelenségünkből. Senki sem élné túl az egyetemes fájdalom egyetlen pillanatba sűrített felfogását, a szívek ugyanis úgy vannak gyúrva, hogy csak bizonyos mennyiségű szenvedés befogadására alkalmasak. Mintha csak az anyag szabna határt tűrőképességünknek; pedig a szív fájdalma úgy terjeszkedik, hogy nemcsak eléri, de olykor át is lépi e határokat: legtöbbször ez váltja ki összeomlásunkat. Innen származik az a benyomásunk, hogy minden fájdalom és minden bánat végtelen. És valóban az, ám egyedül a mi számunkra, korlátok közé szorult szívünknek; de lenne bár szívünk akkora, mint a tágas tér, bajaink még tágasabb teret igényelnének, mivel minden fájdalom a világgal ér fel, és minden bánat újabb mindenséget követel magának. Az értelem hiába igyekszik rávilágítani, mennyire parányi méretűek a velünk megesett balesetek; mindent kozmikussá növesztő hajlamunkkal szemben vereséget szenved. Ezért van az, hogy a valódi őrület kiváltója sohasem az agy véletlen vagy végzetes károsodása, hanem a szív által a térről alkotott téves felfogás…
MEGSEMMISÜLÉS - MEGVÁLTÁS ÚTJÁN
Bármely üdvtannak csak akkor lehet értelme, ha a létezés és a szenvedés közti egyenletből indulunk ki. Ehhez az egyenlethez nem hirtelen felismerés, nem is sorozatos okoskodás útján jutunk, hanem minden átélt pillanat öntudatlan kiértékelésével, összes tapasztalatunk felhasználásával, a legjelentéktelenebbtől a sorsdöntőkig. Miközben magunkban hordozzuk csírájukban a csalódásainkat és mintegy szomjazzuk, hogy kivirágozzanak, a vágy, hogy a világ lépten-nyomon rácáfoljon reményeinkre, megsokszorozza a rossz kéjes igazolódásának alkalmait. Az érvek csak később kerülnek elő; lám, épülőfélben a doktrína: már csak a bölcsesség” veszélye van hátra. És mi van akkor, ha nem kívánunk mentesülni a szenvedéstől, sem felülkerekedni az ellentmondásokon és az ellentéteken, és ha a befejezetlenség árnyalatait és az érzelmi dialektikákat többre tartjuk egy fenséges zsákutca egyformaságánál? Az üdvözléssel minden véget ér; mi is. Aki már üdvözült, merheti-e még élőnek nevezni magát? Csak azok élnek valódi életet, akik a vallástalanság mintegy vallásos kísértésében elutasítják a szenvedéstől való megváltást. Az üdvözülés gondolata csak a gyilkosokat és a szenteket háborgatja, azokat, akik megölték a teremtettembert, vagy túlléptek rajta; a többiek - megannyi holtrészeg - fetrengenek a tökéletlenségben… A megváltásról szóló összes tanítás hibája, hogy eltörli a költészetet, mivel azt a befejezetlenség levegője élteti. A költő önmagát árulná el, ha megváltás után sóvárogna: az üdvözülés a dal halála, a művészet és a szellem tagadása. Hogyan érezhetnénk közösséget egy beteljesüléssel? A fájdalmainkat finomíthatjuk, gyomlálgathatjuk, de van-e más módja megszabadulnunk tőlük, mint saját magunk felfüggesztése? Szót fogadva az átoknak, csak annyiban létezünk, amennyiben szenvedünk. - Csakis az általa befogadott elviselhetetlen mértékében tud a lélek felemelkedni - és
elpusztulni.
AZ ELVONT MÉREG
Még körülírhatatlan bajainkat, a testivé fajuló homályos nyugtalanságunkat is érdemes fordított művelet útján alávetni az értelem tevékenységének. Miért is ne ajándékoznánk az Unalomnak - e tautologikus világ-érzékelésnek, az idő mogorva kígyózásának - egy szórakoztató elégia méltóságát, és környékeznénk meg a tiszteletreméltó meddőség kísértésével? A lélek ugyanis, ha nem folyamodunk valami nálánál magasabb rendűhöz, belevész a húsba - és attól kezdve az élettan mondja ki filozófiai bódulatunk végszavát. A közvetlenül ölő mérgeket szellemi csereértékké tenni, az érzékelhető romlásból eszközt kovácsolni, minden érzelem és minden érzékelés tisztátalanságát normákkal fedezni: olyan kielégítése ez a szellem elegancia-igényének, hogy emellett a lélek - e patetikus hiéna - csak feneketlen és baljóslatú. Az önmagában vett szellem más, mint felületes, nem is lehet, hiszen természetéből adódóan a fogalmi eseményeknek csak az elrendezésére van gondja, nem pedig azok folyományaira az általuk jelölt dolgok területén. Állapotaink iránt csak annyiban érdeklődik, amennyire át lehet őket lényegíteni. Melankóliánk így felpárolog a zsigereinkből, és belevegyül a kozmikus ürességbe; a szellem viszont csak úgy fogadja magához, ha lepárlódik belőle mindaz, ami érzékeink esendőségéhez kötötte; aztán értelmezi; az pedig ekképp kifinomulva nézőponttá válik: kategoriális mélabúvá. Az elmélet elcsípi és lecsapolja a bennünk keringő mérgeket, és ettől máris kevésbé mérgezőek. Ez lezüllés felfelé, lévén a vegytiszta szédületet kedvelő szellem esküdt ellensége mindennek, ami erőteljes.
A BOLDOGTALANSAG TUDATA Az elemek és az események - minden összejátszik, hogy megsebezzen. Körülbástyáznád magad a megvetéssel, elzárkóznál az undor erődítményébe, emberfeletti közönyről álmodozol? Az idő visszhangjai odáig üldöznének, ahol már nem te vagy, csak a hiányod… S mikor már semmi sem gátolja, hogy kivérezz, maguk a gondolataid fognak vörösre színeződni, vagy daganatokként egymás nyomába tolakodni. A patikákban nem találni gyógyszert a létezésre, csak szájhősöknek készült flastromot. De hol az ellenmérge a kristálytiszta, végtelenül tagolt, büszke és magabiztos reménytelenségnek? Minden teremtmény boldogtalan; de hány van tisztában ezzel? A boldogtalanság tudata túlságosan heveny betegség, semhogy a haláltusák számtana, vagy a Gyógyíthatatlan anyakönyvei feltüntetnék. Csorbítja az alvilág tekintélyét, és idillé varázsolja az idő mészárszékeit. Micsoda bűn terhel, hogy megszülettél, mi az a gaztett, amiért létezel? Fájdalmad éppoly indokolatlan, mint sorsod. Igazán szenvedni annyit jelent, mint az okság mentsége nélkül elfogadni a sok rossz ostromát, mintha az eszelős természet kedvezése, mintha fordított előjelű csoda lenne… Megannyi vessző az ember az Idő körmondatában, te pedig ponttá merevedsz, hogy befejezd.
GONDOLKODÁS INDULATSZAVAKBAn
A végtelen gondolata alighanem a lankadás napján pattant ki, amikor a mértan tudományába kósza bágyadtság szivárgott, az első megismerési aktus pedig egy olyan pillanatban, amikor a beidegződések némaságát baljós remegés zavarta meg, és az érzékelés elszakadt tárgyától. Mennyi utálkozást vagy nosztalgiát kellett felhalmoznunk, míg végül ráébredtünk magányunkra, arra, hogy tragikusan fölötte állunk az evidenciának! Egy elfeledett sóhaj késztetett, hogy túllépjük a közvetlen adottságot; máskor elég volt a banális kimerültség, hogy elszakadjunk valamely tájtól vagy személytől; alig hallható nyöszörgés választott le a szelíd vagy könnyes ártatlanságról. Mindezen alkalmi eltávolodás összege - napjaink és éjeink mérlege - teszi ki azt az eltérést, amely a világtól megkülönböztet bennünket - és amelyet a szellem próbál csökkenteni és törékeny méretarányainkhoz igazítani. De a sok belefáradás munkája érezteti hatását: merre keressük még talpunk alatt az anyagot? Kezdetben azért gondolkodunk, hogy kiszabaduljunk a dolgok szorításából; aztán ha már túlságosan elrugaszkodtunk, azért, hogy belemerüljünk a kitörésünk okozta bánatba… Ettől kezdve fogalmaink álcázott sóhajokként kapcsolódnak egymásba, összes reflexiónk egy-egy indulatszót helyettesít, a logika méltóságát pedig maga alá temeti a siránkozás hangja. A gondolat megfakul a gyász színeitől: nincs bekezdés, amelyet ne öntene el a temető, nincs intelem, amelyen ne érződnék a rothadás bűze, és még az időtlen kristályon is átdereng az őszutó… A szellem védtelen a rázúduló miazmákkal szemben, hisz ahonnan feltörnek, a legromlottabb hely égen és földön, a gyöngédségben megbúvó őrület zuga, az utópiák pöcegödre, az álmok lárvafészke: tulajdon lelkünk. Még ha képesek lennénk is megváltoztatni a világegyetem törvényeit, vagy a szeszélyeit előrelátni, ő, saját lelkünk akkor is igába hajtana bennünket szüntelen panaszával, ragaszkodásával az elvhez, hogy bukás vár rá. Mert van-e nem elveszett lélek? Hadd lássam, hadd vegyem jegyzőkönyvbe - hátha mindjárt nyomába ered a tudomány, a szentség buzgalma, meg a komédia! A HOMÁLY APOTEOZISA
A homályos iránti viszonyulásuk módjából a népekről - inkább, mint az egyes emberről - lényegi felismerésekre juthatunk. Az evidenciák, amelyekben élnek, csak átmeneti alkatuk, peremük, látszataik feltárására alkalmasak. Amit egy nép ki tud fejezni, csak történeti értékre tarthat számot: ez pusztán a valamivé válás folyamatában elért sikere; de amit nem tud kifejezni az örökkévalóságban zajló kudarca - az épp eredménytelen szomjúhozása önmaga után, s mivel igyekezete tehetetlen, hogy a kifejezés révén kimerítse magát, beéri ehelyett néhány szóval - utalásokkal a kimondhatatlanra… Sóvárgás: Sehnsucht-Yearning-Saudade. Értelmen túli csavargásaink során hányszor kerestünk háborgásainkra megnyugvást e szavak árnyékában! Hangzatos gyümölcsök túlérett szívek számára! Lebbentsük fel a fátylat ezekről a szavakról: vajon ugyanaz a tartalmuk? Lehetségese, hogy a meghatározatlan egyazon tövéről sarjadt verbális lombozatban ugyanaz a jelentés keljen életre és lelje halálát? Elképzelhető-e, hogy egymástól ilyennyire elütő nemzetek egyféleképpen élnék meg az elvágyódást? Aki azon iparkodnék, hogy meglelje az elvágyódás betegségének meghatározását, azt maga alá temetheti egy rosszul megtervezett épület. Ha az eredetét kutatjuk a határozatlan homály e kifejezéseinek, érzelmeinkben kell visszautat találnunk lényegük felé, elmerülnünk abban, amire nincs szó, és be kell érnünk a fogalmak foszlányaival. Mihelyt feladtuk az elmélet magabiztosságát és a megismerhetőség gőgjét, kísérletet tehetünk arra, hogy mindent felfogjunk, de csak a magunk számára. Ekkor már örömünket leljük a kifejezhetetlenben, napjainkat a felfoghatóság peremén töltjük, és hempergünk a fenség külvárosában. Aki el akarja kerülni a meddőséget, annak az értelem küszöbén kell keresnie a kibontakozást… Várakozásban és a még el nem érkezettben élni egyet jelent azzal, hogy elfogadjuk azt a serkentő hatású egyensúlyzavart, mely együtt jár a jövő képzetével. Minden elvágyódás a jelen meghaladása. Még a megbánás alakjában is őriz egyfajta dinamikus jelleget: szeretnénk erőt venni a múlton, visszamenőleg cselekedni, és szembeszegülni a visszafordíthatatlannal. Tartalmat csak úgy nyer az élet, ha erőszakot tesz az időn. A máshol” rögeszméje voltaképp a jelen lehetetlensége; ez a lehetetlenség pedig maga az elvágyódás. Van abban valami árulkodó, hogy a meghatározatlanhoz kötődő tökéletlenséget a franciák soha nem voltak hajlandók átérezni, és még kevésbé átültetni a gyakorlatba. Közösségi formában ez a betegség Franciaországban egyszerűen ismeretlen: amit ők cafard-nak, vagyis nyomott hangulatnak neveznek, annak nincs metafizikai vetülete, az unalmat pedig kiváltképp tudják irányítani. Nem akarják semmilyen módon kedvüket lelni a Lehetségesben; a veszélyeivel való cinkos egyetértést még a nyelvükből is kisöpörték. Van-e még egy nép, amelyik ennyire jól érzi magát a nagyvilágban, amelyik számára az otthon fogalma annyira tartalmas és súlyos, amelyik az immanenciában több vonzerőt találna? Csak az tud valami gyökeresen más után vágyakozni, akitől megvonták a teret és az időt, aki az adott hellyel és időponttal szemben a
legcsekélyebb rokonságot tarja fenn. Annak, hogy Franciaország történelmében oly kevés a töréspont, ez a saját lényegéhez való hűség az oka, amely hízeleg a tökéletesség iránti vonzódásunknak, ám leszereli igényünket a befejezetlenre, ami a tragikus világnézet velejárója. Az egyetlen fertőző dolog Franciaországban a józanság, a rettegés, nehogy az embert becsapják, nehogy áldozata legyen valaminek, bármi is az. Egy francia a kalandot is csak tudatosan vállalja; ő dönt úgy, hogy hagyja magát átejteni; ő maga köti be a szemét; az öntudatlan hősiesség szerinte joggal nevezhető ízléstelenségnek, minden eleganciát nélkülöző önfeláldozásnak. Csakhogy az élet brutális kétértelműsége szüntelenül azt követeli, hogy túlnyomórészt felindulásból, nem pedig akaratlagosan legyünk holttestek, metafizikai balekok. Míg a franciák túlterhelték világossággal az elvágyódást, s ezzel meghitt és veszélyes varázserőktől fosztották meg, a Sehnsucht épp ellenkezőleg, felöleli a Szülőföld - Heimat- és a Végtelen közt csapongó német lélek összes feloldhatatlan konfliktusát. Hogyan is találhatna megnyugvásra a német lélek? Egyfelől el akar merülni a szív és a föld osztatlanságában; másfelől olthatatlan szomjúsággal falja a teret. Mivel pedig a kiterjedésnek nincsenek határai, és ezért csak növeli a hajlamot az újabb bolyongásra, ahogy haladunk előre, a cél egyre távolodik. Ebből ered az egzotikum kedvelése, az utazási szenvedély, a tájban mint látványban való gyönyörködés, a belső forma hiánya, a szövevényes mélység, mely egyszerre csábító és taszító. A Szülőföld és a Végtelen közötti feszültséget nem lehet feloldani: olyan ez, mintha valaki egyidőben volna tősgyökeres és gyökértelen, mégsem tudná összebékíteni a családi fészek és a messzeség hívását. Vajon az imperializmus - ez a végső lényegében gyászos állandó - nem épp a Sensucht durván kézzelfogható, politikai lefordítása? Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen történelmi következményekkel járnak a lélek bizonyos közelítő becslései. Márpedig az elvágyódás ezek egyike; meggátolja, hogy nyugalmat leljünk a létezésben vagy az abszolútumban; arra kényszerít, hogy a bizonytalanban lebegjünk, kimozduljunk eresztékeinkből, és fedezék nélkül éljünk az időben. Aki elszakad a földtől, és száműzöttként, gyökereitől elvágva bolyong az időben, az visszakívánkozik az elkülönülés és a kiszakadás előtti őseredeti forrásokhoz. Az elvágyódás pedig pontosan az otthontól való örökös távollét érzése; és mivel hiányzanak belőle az Unalom fénylő arányai csakúgy, mint a Szülőföld és a Végtelen ellentétének tételezése, ezért visszafordulásként nyilvánul meg a végeshez, a közvetlenhez, a föld hívó, anyai szavához. Akár a szellem, a szív is utópiákat szövöget: mind közül a leghóbortosabb az anyaöl-mindenség, amelyben kipihenjük önmagunk terhét, fáradt fejünket e kozmikus kispárnára hajtva. A nosztalgikus elvágyódás nem valami kézzelfoghatóra, hanem egyfajta elvont melegségre irányul, amely elüt az időtől, és közel áll a paradicsom előérzetéhez. Ami a létezést mint olyat nem fogadja el, a teológiával határos. Az elvágyódás: érzelmes teológia, amely a vágy építőkockáiból emel Abszolútumot, Istene pedig a levertség létrehozta Meghatározatlan.
MAGANY: AZ ERETNEK SZÍV
Pusztulás vár ránk, valahányszor nem csodaként tárul fel előttünk az élet, valahányszor a pillanat nem természetfeletti borzongás terhét nyögi. De előidézhetők-e újra meg újra a mámor másodpercei, a teljességérzet, a vulkáni villanások, az áhítat e csodatettei, melyek Istent lefokozzák az agyagból gyúrt ember járulékává? Miféle csellel éleszthetjük újjá ezt a tündöklést, amely még a zenét is felszínesnek láttatja, a bensőnkben áradó orgonahang selejtjének? Nem áll hatalmunkban visszaemlékezni arra az elragadtatásra, amely egyidejűleg támadt bennünk a mozgás kezdetével, uraivá tett az idő első pillanatának, és pillanatnyi kézműveseivé a Teremtésnek. Mára a Teremtés számunkra csupasz, egyszínű valóság: azért élünk, hogy leszokjunk az eksztázisról. És nem a csoda hagyományunk és lényegünk meghatározó eleme, hanem az ember kérődzésének egyedüli tárgya, a kiürült, lobogását vesztett világegyetem, amelyet elnyel tulajdon hiánya: magányos mindenség áll szemben a magányos szívvel, s arra rendeltetett egyik is, másik is, hogy széthúzzon, és szembenállását a végső elkeseredésig feszítse. Mikor a magány addig a pontig fokozódik, hogy már nem annyira tény számunkra, mint inkább kizárólagos hitünk, többé nem tartunk össze a nagy egésszel: a létezés eretnekei lettünk, kiűzettünk az élők közösségéből, ahol az egyedüli erény zihálva várakozni valami egyébre, mint a halál. Mi viszont, akik kibújtunk e várakozás bűvöletéből, és hátat fordítottunk az illúzió egyetemességének, a legeretnekebb szektába tartozunk, hiszen a lelkünk maga is eretnekség szülöttje.
( Mikor a lélek a kegyelem állapotába kerül, szépsége oly emelkedett és oly csodálatraméltó, hogy összemérhetetlenül magasabb rendű mindannál, ami csak szép a természetben, és ekképp maga felé fordítja az Isten és az Angyalok gyönyörködő tekintetét.” Loyolai Ignác) Magam is megpróbáltam eljutni valamiféle kegyelem állapotába; leszámolni a kérdésekkel, és eltűnni a tudatlan fényességben, bármely fényben, mely megveti az értelmet. De hogyan érhető el a földi nyűgök fölött szárnyaló boldog sóhaj, ha egyszer nem ragyog az emberre semmiféle szépség” fénye, az Isten és az Angyalai pedig vakok? Hajdan, mikor Szent Teréz, Spanyolország és a te lelked védőszentje olyan utat írt elő számodra, amelyet kísértések és mámorok szegélyeztek, a földöntúli szakadék úgy bűvölt el, mintha a zuhanás az egekbe röpítene. Azok az egek azonban - s velük a kísértések és a mámorok - eltűntek, a jeges szívekben pedig örökre kihunyt az Avilai lángolása. Miféle furcsasága a sorsnak, hogy bizonyos emberek, mihelyt valamely hit karnyújtásnyira van tőlük, visszahátrálnak, és arra az útra térnek, mely csak önmagukhoz vezethet - azaz sehová? Vajon a félelem okozza, hogy a kegyelem közegében a maguk saját erényei elvesznének? Minden ember a benne rejlő mélység rovására járja be a maga útját, minden ember önmagát tagadó misztikus: elszalasztott kegyelmek és lábbal tiport hittitkok népesítik be a földet.)
AZ ALKONY GONDOLKODÓI
Odalett Athén, és vele a megismerés kultusza. A nagy rendszerek ideje lejárt: mivel a fogalmak tartományára korlátozódtak, kirekesztették magukból a vívódást, a megváltás keresését, a fájdalom feletti kusza elmélkedést. Miután az elmúlásra ítélt városban minden, ami az emberrel történt, átminősülhetett elméletté, a filozófia ősi kérdéseinek helyét most már átvehette bármi, a tüsszentés éppúgy, mint a halál. A gyógyír rögeszméje valamely civilizáció végét jelzi; az üdvözülés gondolatával lezárul a filozófia. Platón és Arisztotelész még csak az egyensúly kedvéért engedett az ilyen irányú érdeklődésnek; őutánuk minden téren ez vált elsődlegessé. A lealkonyuló Róma nem kapott Athéntól mást, csak hanyatlása visszhangjait és végkimerülése visszfényét. Mikorra a görögök kételyeiket megsétáltatták szerte a Birodalomban, a színfalak mögött már eldőlt, hogy a Birodalom ugyanúgy megingott, akárcsak a filozófia. Miután minden kérdésről azt tartották, hogy jogosult, formális korlátok babonája többé nem állhatta útját az önkényesen összehordott furcsaságok burjánzásának. Az epikureizmusnak és a sztoicizmusnak nem volt nehéz beszivárognia: az erkölcstan lépett az absztrakt építmények helyébe, az elkorcsosult érvelés pedig a gyakorlat eszközévé vált. Az epikureusok és a sztoikusok, kezükben a boldogság” receptjeivel, a bölcsesség szakértőiként rótták Róma utcáit, előkelő sarlatánok gyanánt, akik azért bukkantak fel a filozófia peremvidékén, hogy gyógyulást hozzanak a kezelhetetlenül mindenütt eluralkodó lankadásra. Csakhogy gyógymódjuk nélkülözte a mitológiát és ama furcsa történeteket, amelyek az egyetemes elpuhultság közepette később fő erősségévé váltak egy távolabbról származó, s az árnyalatokra nem sokat adó vallásnak. A bölcsesség a kiszenvedő civilizációk végszava, a történelmi naplementék nimbusza. Világlátássá érlelt kimerültség, végsőkig vitt türelem más, frissebb istenek eljövetelét- és a barbarizmust - megelőzően; hiábavaló próbálkozás egyben, hogy dallam zengjen a kimúlást mindenünnen kísérő hörgések közepette. A Bölcs ugyanis - az áttetsző halál elméletalkotója, a közöny hérosza, a filozófia végső állapotának, elfajulásának és kiüresedésének jelképe - megoldotta saját halálának kérdését - és ezzel minden kérdésnek véget vetett. Magán viseli a nevetségesség ritkább jegyeit is, s ekként olyan határeset, amilyen csak történelmi véghelyzetekben fordul elő, mint az általános patológia rendkívüli igazolása. Mivel a mi helyzetünk szimmetrikus az antik agóniával, azonos betegségekben szenvedünk, és hasonlóan kikerülhetetlen bűvöletek sújtanak, mi is szemmel kísérhetjük, amint a nagy rendszereket eltörli saját korlátozott tökéletességük. Számunkra is minden alkalmas tárgya lehet a méltóságát és szigorát vesztett filozófiának… A gondolkodás személytelen sorsa ezernyi lélekbe, a Gondolat ezernyi megaláztatásába szóródott szét… Sem Leibniz, sem Kant, sem Hegel nem tud már rajtunk segíteni. Önnön halálunkkal jöttünk a filozófia kapui elé, és e korhatag kapuk, amelyek immár nem őriznek semmit, maguktól feltárulnak, s bármi lehet a filozófia tárgya. A bekezdések helyét átveszi a kiáltás, az eredmény pedig a fundus animae filozófiája, amely a maga belső tartalmát illetően a történelem látszatainak és az idő külszínének felel meg. Akár láz hajt bennünket, akár megvetés, mi is a boldogságot” keressük: ha lenézzük, annak jele, hogy még emlékszünk rá, s ha elutasítjuk is, gondolataink körülötte keringenek; mi is az üdvözülés” nyomában járunk, ha nem másért, akkor azért, mert nem kérünk belőle. Egy túlérett Korszak negatív hőseiként pedig egyben kortársai is vagyunk: aki elárulja korát és aki rajong érte - bár e kettő látszólag ellentétes -, egyaránt a benne való részvételét fejezi ki. Ki ne fedezné fel magában az emelkedett törődöttség, a kifinomult rozzantság, az időtlen babérok utáni ácsingózás jeleit, egyszóval mindazt, ami a bölcsesség útját egyengeti? Ki ne érezné magát feljogosítva, hogy az őt körülvevő ürességben mindent kimondjon, még mielőtt a világ szertefoszlik valamely abszolútum vagy újmódi tagadás hajnali fényében? A látóhatáron mindig ott dereng egy isten fenyegető árnya. Már kívül estünk a filozófián, mivel hozzájárulásunkat adtuk kimúlásához. Vigyázzunk, nehogy az isten beférkőzzön gondolatainkba, őrizzük meg kételyeinket, ragaszkodjunk az egyensúly látszatához és az immanens sors kísértéséhez, hisz minden önkényes, kerge vágy is többet ér a vaskalapos igazságnál. Váltogatjuk a gyógyszereket, de egyik sem hatékony, egyik sem megfelelő, mert nem bízunk eléggé sem a keresett megnyugvásban, sem a kedvtelésekben, amiket hajszolunk. Csapodár bölcsek - mi vagyunk a modern Rómák epikureusai és sztoikusai… AZ ÖNPUSZTÍTÁS ERŐFORRÁSAI
Mi, börtönben születettek, a vállainkra és a gondolatainkra nehezedő terhek alatt egyetlen napnak sem érnénk meg a végét, ha a kiszállás lehetősége nem késztetne arra, hogy másnap mindent újrakezdjünk. Bilincseivel és fojtogató levegőjével a világ mindentől megfoszt, csak a szabadságot hagyja meg, hogy végezzünk magunkkal; e szabadság jóvoltából pedig akkora erővel és gőggel telünk el, hogy azok felülkerekednek a terheken, amelyek alatt roskadozunk. Ha valaki abszolút értelemben azt teheti magával, amit akar, és mégsem él ezzel a hatalommal - van ennél titokzatosabb képesség? Az öngyilkosság lehetőségének vigasza határtalan térré tágítja az odút, ahol fulladozunk. Önmagunk elpusztításának gondolata, az erre alkalmas eszközök sokasága, elérhetősége és közelsége egyszerre tölt el örömmel és iszonyattal; hisz semmi sem egyszerűbb és borzalmasabb, mint az a tett, amellyel visszavonhatatlanul határozunk magunkról. Egyetlen pillanat - és véget vetettünk minden pillanatnak; maga Isten sem képes erre. De mi, hetvenkedő démonok, egyre csak halogatjuk végóránkat: ugyan hogy is mondanánk le arról, hogy szabadságunkat bontogassuk, fennhéjázásunkat villogtassuk? Aki még sohasem gondolkodott el önmaga megsemmisítésén, aki még soha nem érzett magában indíttatást, hogy a kötél, a golyó, a méreg, a tenger segítségéhez forduljon, az nem több ocsmány gályarabnál, a kozmikus tetemen araszoló féregnél. Ez a világ elvehet tőlünk mindent, megtilthat mindent, de senkinek sem áll hatalmában meggátolni, hogy eltöröljük magunkat a föld színéről. Megannyi eszköz áll készenlétben, megannyi mélység erre szólít; de minden ösztönünk ellene fordul. Ez az ellentmondás kiúttalan konfliktust szül elménkben. Mire elkezdjük végiggondolni, mi is az élet, mire felfedezzük végtelen ürességét, ösztöneink ekkorra már átvették tetteink irányítását és véghezvitelét; ők fogják vissza a röpülni kész ihletet és az elszakadás rugalmas készségét. Ha születésünk pillanatában ugyanannyira tudatosak lennénk, mint a kamaszkor végén, több mint valószínű, hogy az ötéves korban elkövetett öngyilkosság nemcsak megszokott jelenség, hanem becsületbeli ügy volna. Csakhogy túl későn térünk észhez, és szembetalálkozunk azon évek sorával, amelyeket egyedül az ösztönök termékenyítettek meg, ezek viszont elszörnyednek az elmélkedéseinkből és csalódásainkból leszűrt következtetésektől. Ellenállásba is kezdenek; csakhogy időközben mi már elnyertük a szabadság tudatát, és ezzel hatalmunkban áll meghozni azt a döntést, amely csak annál csábítóbb, hogy nem élünk vele. Ez kényszerít rá, hogy elviseljük a nappalokat, s a náluk is terhesebb éjszakákat; nem vagyunk többé földönfutók, sem a balsors kárvallottjai: mindent felülmúló erőforrások állnak rendelkezésünkre. S még ha sohasem aknázzuk is ki őket, és a hagyományhoz híven adjuk ki lelkünket, lemondásaink közepette legalább birtokunkban volt egy kincs: elvégre van-e nagyobb gazdagság annál, hogy mindannyian magunkban hordozzuk tulajdon öngyilkosságunkat? A vallások azért tiltják, hogy életünknek önkezünkkel vessünk véget, mert ebben az engedetlenség példáját látták, amely megalázza a templomot
és az isteneket. Az egyik Orleans-i zsinat még a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek minősítette az öngyilkosságot, hisz a gyilkos megbánhatja tettét, és így üdvözülhet, aki viszont eldobja az életet, az túllép az üdvözülés határain. De vajon az öngyilkos tett eredeténél nem szintén az üdvözülést találjuk, annak egy radikális elgondolását? Vajon a nemlét ne érne annyit, mint az örökkévalóság? A magányos lény nem érzi szükségét annak, hogy a mindenséggel háborúzzon; ultimátumot saját magához intéz. Minek áhítozna továbbra is az után, hogy örökké legyen, ha példátlan tettének pillanatában abszolút módon önmaga volt. Az eget és a földet ugyanúgy utasítja vissza, mint önmagát. Ha nem egyéb, része lehetett a szabadság ama teljességében, mely hozzáférhetetlen mindazoknak, akik végeérhetetlenül a jövőben keresik… Mai napig sem akadt még klérus vagy hatóság, amely az öngyilkosság ellen bár egyetlen helytálló érvet fel tudott volna mutatni. Mit is válaszolhatnánk annak, aki tovább már képtelen elviselni az életet? Senki sem veheti a nyakába mások terheit. És ugyan mekkora erőt szegezhet szembe a dialektika a cáfolatnak ellenálló szenvedések özönével, a vigaszra hiába váró evidenciák ezreivel? Az öngyilkosság egyike az ember megkülönböztető sajátosságainak, és az ő felfedezése; egyetlen állat sem képes rá, az angyalok pedig épp csak hogy megneszelték; nélküle az emberi valóság kevésbé volna érdekes és látványos: hiányozna az a különös légkör belőle, meg a gyászos kimenetelű lehetőségek sora, melyeknek megvan a maguk esztétikai értéke, már csak amiatt is, hogy a tragédiát új megoldásokkal, a végkifejlet nagyobb változatosságával gazdagítják. Az ókor bölcsei, akik öngyilkosságuk elkövetésében az érettség bizonyítékát látták, kidolgozták annak fegyelmét, amit azonban a modernek elfelejtettek. Mi, akikre jellegtelen agónia vár, sem a végpontjaink közti távolságot nem magunk szabjuk meg, sem azt nem mi döntjük el, hogyan veszünk búcsút a világtól; a végső óra nem a mi végóránk: hiányzik belőlünk az egyszeri kezdeményezés kiválósága - amely jóvátehetné a sótlanul, tehetség nélkül leélt életet -, és szintúgy hiányzik belőlünk a fennkölt cinizmus, az elmúlás művészetének antik pompája. A kétségbeesés öreg rókái vagyunk, önmagukkal kibékült hullák, akik mindannyian túlélik saját magukat, és csak azért halnak meg végül, hogy eleget tegyenek egy haszontalan formaságnak. Mintha az életünk csak arra volna jó, hogy minél inkább hátráltassa a percet, amikor végre megszabadulhatunk tőle.
ELLENLABAS ANGYALOK Nem könnyű a legkevésbé filozofikus hajlamú angyal lázadásáról úgy mondani ítéletet, hogy abba ne vegyüljön némi szimpátia, elképedés és visszatetszés. A mindenségen az igazságtalanság az úr. Ami csak benne épül vagy szétesik, az mind magán viseli valami tisztátalan törékenység bélyegét, mintha az anyag az űr bensejében dúló botrány gyümölcse lenne. Minden élőlény egy másik élőlény agóniájából meríti táplálékát; minden pillanat vámpírként tapad a vérszegény időre; a világ a sírógörcsök gyűjtőmedencéje… Ezen a vágóhídon ugyanúgy hiábavaló, ha ölbe tesszük a kezünket vagy ha kardot rántunk. Nincs az a büszke dühkitörés, amely megrázná a tér eresztékeit, vagy megnemesítené a lelkeket. Az ismeretlen törvényt, amely szerint diadalok és kudarcok váltakoznak, sorsnak nevezzük, és filozófiai felvértezettség hiányában ezt a szót használjuk, valahányszor úgy érezzük, hogy tartózkodásunk idelenn vagy bárhol egyebütt kilátástalan, olyan, mint holmi ésszerűtlen, meg nem érdemelt átok. A sors - a legyőzöttek kulcsszava. Külön szókészletet gyártunk a Helyrehozhatatlanra, és nyelvi leleményekben. a szerencsétlenségeink fölé helyezett egyértelmű megnevezésekben keresünk enyhülést. A szavak kegyesek: vékonydongájú valóságuk átejt és megvigasztal… Ezért van az, hogy bár semmit sem képes akarni, mégis a sors akarta mindazt, ami történik velünk… Rajongunk az Értelmetlenért, mint a magyarázat egyedüli módjáért, s elnézzük, amint újabb súlyokat rak sorsunk mérlegére, melynek serpenyőjébe csakis egyazon fajtájú, negatív egységek kerülnek. Honnan meríthetne erőt a gőg, hogy szembeszálljon mindazon hatalmakkal, melyek így döntöttek, mi több, nem is tehetők felelőssé döntésükért? Ki ellen viseljünk háborút, ki ellen indítsunk támadást, mikor igazságtalanság járja át a tüdőnkbe szívott levegőt éppúgy, mint a gondolatban bejárt teret, vagy a csillagok csendjét és döbbenetét? Lázadásunk ugyanolyan rosszul van kitervelve, mint a világ, amely kiváltotta. Hogy is vállalkozhatnánk a világ ferdeségeinek orvoslására, ha a halálos ágyon fekvő Don Quijotéhoz hasonlóan magunk is túljutottunk már az őrültségen, és annyira kimerültünk, hogy sem erőnk nincs, sem illúzióink nincsenek további utak, küzdelmek és vereségek elviseléséhez? És hogyan találjunk vissza a lázadó angyal friss felbuzdulásához, aki akkor, az idők hajnalán semmibe vette ezt a bűzhödt bölcsességet, melytől fulladozik a lendületünk? Honnan merítsünk pezsdítő, vakmerő kedvet, hogy megbélyegezzük a többi angyal alkotta nyájat, hiszen aki idelenn társukat követi, az csak még mélyebbre zuhan, minthogy az emberek igazságtalansága hű utánzata az Istenének, és minden zendülés a végtelennel fordítja szembe a lelket, amely szétroncsolja? Ki merné a névtelenségbe süllyedt angyalokat - akik Isten által mindörökre győztesek és legyőzöttek, akik időtlen szárnyaik alatt kuporogva gyászos furcsaságokra érzéketlenül folytatják a földi nyomorúságokkal párhuzamos álmukat -, ki merné őket kővel megdobálni, kihívóan megszakítani szendergésüket? A lázadás-a bukás állapotának büszkesége - csak hasztalanságából nyeri nemességét: a szenvedés felszítja, majd magára hagyja; a láz fellelkesíti, a csalódás pedig letöri… Nem is lehet értelme egy érvénytelen világegyetemben… (E világ olyan, hogy benne semmi sincs a helyén, elsőként maga a világ. Nincs is mit csodálkoznunk az emberi igazságtalanság színjátékán. A társadalom rendjét egyformán hiábavaló elfogadnunk vagy elutasítanunk: akár jobbra, akár rosszabbra fordul, kénytelenek vagyunk ugyanazzal a kétségbeesett konformizmussal elviselni a változásait, mint amellyel a születést, a szerelmet, az éghajlatot és a halált is elviseljük. Az élet törvényei a bomlás jegyében állnak: porból lettünk, de közelebb is maradunk hozzá, mint az élettelen tárgyak a maguk porához, és előttük is múlunk ki, miután befutjuk pályánkat a látszólag elpusztíthatatlan csillagok tekintetétől kísérve. De ezek is elporladnak egyszer abban a világegyetemben, amelyet csak az emberi szív vesz komolyan, mígnem keserű fájdalommal fizet azért, hogy hiányzott belőle az irónia… Senki sem hozhatja helyre az Isten és az emberek igazságtalanságát: minden emberi tett az eredendő Káoszba illeszkedik, annak látszólag rendezett, sajátos esete. Az idők kezdetéig visszanyúló örvényben sodródunk; ez az örvény pedig csak azért öltötte magára a rend alakját, hogy annál jobban magával ragadjon…) A SZEMÉRMESSEG GONDJA A fájdalom tüskéje felébreszti a húst; a józan és lírai anyag megénekli szétesését. Amíg egy volt a természettel, osztozott az elemek önfeledtségében: az én még nem hatalmasodott .el rajta. A szenvedő anyag felszabadul a gravitációtól, nem tart össze az univerzum fennmaradó részével, és elszigetelődik a szendergő egésztől; hisz a fájdalom, az elkülönülés kiváltója, az egyedivé válás mozgatóereje, tagadja a statisztikai sorsszerűség örömeit. Az igazán magányos lény nem az, akit magára hagytak az emberek, hanem aki emberektől körülvéve szenved, aki még a vásárokba is magával hurcolja sivatagát, és a helyrehozhatatlan ripacsának szerepében közszemlére teszi leprájának nevettető erejét. A régi idők nagy magányosai boldogok voltak, nem ismerték a kétszínűséget, nem volt mit rejtegetniük: kizárólag a saját magányukkal társalkodtak. A dolgokhoz láncoló összes kötelék közt egy sincs, ami ne lazulna és ne szűnne meg a szenvedés hatására, mely minden alól felszabadít, kivéve önmagunk és a visszavonhatatlan egyediség rögeszméjét. Ez a lényeg rangjára emelt magány. Innentől kezdve hogyan másképp érintkezhetnénk a többiekkel, mint a hazugság szemfényvesztése révén? Hiszen ha nem lennénk vásári komédiások, ha nem tanultuk volna ki ezt a tudós sarlatánságot, ha a tapintatlanságig vagy a tragikumig őszinték lennénk - földalatti világaink epe-óceánokat okádnának, amelyekbe becsületbeli ügyünk lenne alábukni: csak így hozhatnánk helyre ennyi groteszkség és fenség faragatlanságát. A szenvedés egy bizonyos fokán tűi minden őszinteség szemérmetlenné válik. Jób épp időben fogta vissza magát: még egy lépés, és többé szóba nem állt volna vele sem Isten, sem a barátai. (Minél civilizáltabb” valaki, annál kevésbé kürtöli világgá betegségét és nyomorát, annál inkább tiszteli a hamisság évszázadok alatt kicsiszolt eleganciáját. Senkinek sincs joga összecsuklani a múló órák súlya alatt… Minden emberben ott rejlik az apokalipszis egy-egy lehetősége, ám mindenki igyekszik elsimítani saját szakadékát. Ha mind szabadon követnék a magány szavát, Istennek újra kellene teremtenie a világot, ennek létezése ugyanis minden tekintetben jólneveltségünk és az önmagunktól való félelem függvénye… - A káosz? - Annyi, mint kidobni az ablakon a neveltetésünket, mint önmagunknak lenni…) AZ ÜRESSÉG FOKOZATAI Láttam, hogy az egyik egyfajta célt kerget, a másik másikat; homlokegyenest eltérő dolgoktól elragadtatott embereket láttam, akik egészében véve alávaló és megfoghatatlan tervek és álmok bűvöletében éltek. Miután minden egyes esetet külön-külön kielemeztem, hogy ennyi elpocsékolt odaadás okáig hatoljak, felfogtam minden mozdulat és erőkifejtés értelmetlenségét. Létezik bár egyetlen élet, amit ne itatnának át az életre
késztető tévedések? Létezik bár egyetlen világos, áttetsző élet, ami ne megalázó gyökereken, ne légből kapott indokokon, ne vágyaink szülte mítoszokon alapulna? Hol egy minden érdektől mentes cselekvés: hol egy sugárzástól irtózó napkorong, egy hitetlen mindenségbe vetődött angyal, egy tétlen féreg valamely, a halhatatlanságnak hátrahagyott világban? Védekezni akartam az emberek összességével szemben, szembeszállni az elmebajukkal, azzal hogy feltárom a forrását; figyeltem és láttam - és félelem fogott el: félelem attól, hogy ugyanazok az indítékok, vagy tetszőleges egyéb indítékok cselekvésre bírjanak, hogy ugyanazon árnyképekben, vagy tetszőleges egyéb árnyképekben higgyek, hogy ugyanabban a részegségben, vagy bármelyik másik részegségben hagyjam magam elmerülni; félelem végső soron attól, hogy közösségben deliráljak, és önkívületek tömegében múljak ki. - Tisztában voltam vele, hogy valahányszor el válok egy lénytől, mintha valami csömörtől könnyebbülnék meg, és szegényebb lennék egy illúzióval, amit benne hagytam… Lázas szavai egy számára abszolút, számomra nevetséges evidencia rabjának tüntették fel; érintkezésbe lépve az ő abszurditásával, levedlettem a magamét… Kihez lehetne önbecsapás és pirulás nélkül csatlakozni? Csak annak lehet igazat adni, aki teljes tudatossággal gyakorolja a bármely cselekvéshez elengedhetetlen esztelenséget, és aki semmiféle álmodozással sem szépíti meg a fikciót, aminek szenteli magát, mint ahogy csak azt a hőst lehet csodálni, aki meggyőződések nélkül megy a halálba, és annál készebb az áldozatra, minél mélyebben átlátja azt. Ami a szeretőket illeti, visszataszítóak lennének, ha fintorgásaik közepette nem legyintené meg őket a halál előérzete. Nyugtalanító arra gondolni, hogy titkunkat vagyis az illúziónkat - magunkkal fogjuk vinni a sírba, hogy egyikünk sem fogja túlélni azt a rejtélyes tévedést, ami életet lehelt belénk, és hogy leszámítva a prostituáltakat illetve a szkeptikusokat, az emberek ki sem látszanak a hazugságból, mivel képtelenek ráébredni, hogy jelentéktelensége következtében egyenértékű minden vágy, illetve minden igazság. El akartam fojtani magamban mindazokat az okokat, amelyek az embereket létezésre és cselekvésre sarkallják. Kimondhatatlanul normális akartam lenni - és nézzenek rám, olyan bárgyú lettem, mint az idióták, és éppolyan üres is.
BIZONYOS REGGELEK De kár, hogy nem te vagy Atlasz, és nem tudod megrándítani a vállad, hogy részese légy e nevetséges anyag összeomlásának… A düh a kozmogóniával ellentétes úton halad. Miféle rejtélyes események révén ébredünk bizonyos reggeleken arra, hogy legszívesebben darabokra zúznánk ezt a tehetetlen és élő egészet? Amikor még az ördög is belefulladna vénánk áramába, amikor gondolataink görcsösen rángatóznak, és vágyaink lemészárolják a fényt, az elemek tüzet fognak és elemésztődnek, az ujjaink pedig már csak a hamut markolják. Miféle rémségeken kellett átmennünk éjszaka, hogy reggel a napfény ellenségeiként ébredjünk? Végeznünk kellene magunkkal, hogy véget vessünk az egésznek? Miféle cinkosság, miféle kötelékek tartósítják meghitt kapcsolatunkat az idővel? Az élet elviselhetetlen lenne az őt megtagadó erők nélkül. A lehetséges kiút, a szökés gondolatának birtokában könnyedén eltörölhetjük magunkat, és az őrjöngés tetőfokán kiköphetjük ezt a mindenséget. …Vagy ha nem, hát imádkozzunk és várjuk ki a többi reggelt. (Érdektelen és haszontalan dolog lenne írni, ha kedvünkre sírhatnánk és utánozhatnánk a dühkitörés áldozatául eső gyermekeket és asszonyokat… Az anyagban, amiből faragtak bennünket, annak is legmélyebb tisztátlanságában, a keserűség olyan őselve található, melyet egyedül a könnyek tudnak megédesíteni. Ha minden alkalommal, mikor a kínok nyakunkba szakadnak, módunkban állna zokogás útján megkönnyebbülni tőlük, a körülírhatatlan betegségek és a költészet egyből eltűnnének. Ám a velünk született tartózkodás, amit a nevelés csak súlyosbít, vagy tán a könnymirigyek hibás működése, a száraz szem mártíriumára kárhoztat. Továbbá sem a kiáltozás, sem az átkozódások vihara, sem az önsanyargatás, sem a húsba vájt körmök, és a vér látványának ezzel együtt járó vigasza nem szerepel immár terapeutikus eljárásaink között. Ennek eredményeképp mindannyian betegek vagyunk, és hogy kedvünkre teleordítsuk, mindünknek egy-egy Szaharára lenne szüksége, vagy épp egy elégikus tenger felkorbácsolt hullámaira, hogy annak féktelen jajszavába belevegyítsük a magunk még féktelenebb jajszavát. Ha elkeseredésünk a tetőfokára hág, olyan keretet igényel, mint amilyen a már-már karikaturisztikus fenség, a vérvörös végtelen, egy akasztás látomása, melyben az égbolt bitóként emelkedik a csontvázunk és az elemek fölé.) DOLGOS GYÁSZ Minden igazság ellenünk szól. Mi azonban élünk tovább, mivel csak önmagukban ismerjük el őket, és nem vagyunk hajlandóak a következményeiket levonni. Mutassanak nekem valakit, aki az asztronómiából vagy a biológiából tanultaknak bár egyetlen folyományát is átültette az életmódjába, és aki a csillagközi méretarányokkal, vagy az univerzum jelenségeivel szembeni lázadás, vagy épp alázat jegyében úgy határozott, hogy többé nem hagyja el az ágyat! Létezett-e valaha is olyan gőg, amit valótlanságunk nyilvánvaló volta gyűrt volna le? És kiben volt akkora merészség, hogy miután belátta, mennyire nevetséges a végtelenhez viszonyítva bármilyen cselekvés, többé nem csinált semmit? A tudományok bebizonyították nemlétünket. De felfogta-e bárki belőlük ezt a végső leckét? Kiből vált eddig a totális lustaság hőse? Senki sem teszi ölbe a kezeit: még a hangyáknál és a méheknél is többet sürgölődünk. De ha teszem azt egy hangya vagy egy méh - valami gondolat csodája vagy a különcködés kísértése folytán - egyszer csak elszigetelné magát a hangyabolyban vagy a kaptárban, és kívülről venné szemügyre gyötrődéseinek látványát, vajon ragaszkodna-e még a gürcöléséhez? Csak az értelmes állat nem volt képes tanulni saját filozófiájából: különálló ugyan - és mégis kitart a hatékony látszat és a semmis valóság ugyanazon tévedései mellett. Kívülről, tetszőleges archimédeszi pontból nézve, az élet - minden hitével együtt - nem pusztán lehetetlen, de egyáltalán fel sem fogható. Cselekedni esik az igazság ellenében lehet Az ember naponta mindent újrakezd, mindannak ellenére, sőt szembeszállva mindazzal, amit tud. Ezt a kétszínűséget az erkölcstelenségig túlhajszolja. Gyászos dolog a tisztánlátás, azonban - micsoda furcsa fertőzés! - ez a gyász maga tevékeny; így vonszolnak bennünket libasorban a Végítéletig; így tettük tevékenykedéssé magát a végső nyugalmat, a történelmet lezáró csendet: mindez az agónia színpadi változata, a tetterő igénye még halálhörgés közben is… (A nagy sietségtől lihegő civilizációk gyorsabban élik fel magukat, mint amelyek az örökkévalóság karjaiba dőlnek. Kína az egyetlen követendő példa azzal, ahogy évezredeken át egyre csak az öregség virágaiba borul; egyedül ő ért el már jó ideje kifinomult, a filozófiánál magasabb rendű bölcsességet: a taoizmus túltesz mindenen, ami.a kötődések felszámolása terén az elmében valaha is megfogalmazódott. - Mi generációkban gondolkodunk: az alig pár százados civilizációk átka, hogy gyorsított ütemük miatt elvesztették az időtlenség tudatát. Minden jel szerint azért vagyunk a világon, hogy semmit se tegyünk; ám ahelyett hogy hanyagul hurcolnánk rothadásunkat, mi izzadságszagot eregetünk, és levegő után kapkodunk a bűzben. A Történelem egésze rothad; csatornaszaga a jövő felé lebben: mi is afelé rohanunk, ha mástól nem, a bomlás belső lázától űzve. Túl késő már, hogy az emberiség megszabaduljon a tett illúziójától, és mindenekelőtt túl késő, hogy felemelkedjék a munkakerülés szentségéig.) A LEMONDÁSSAL SZEMBENI VÉDETTSÉG Minden, ami utalást hordoz az örökkévalóságra, menthetetlenül közhellyé válik. Nincs az a kinyilatkoztatás, amit a világ végül el ne fogadna, nincs az a rémület, aminek át ne adná magát, persze miután a rá illő szóvirágot valaki megtalálja. Az egyetemes hiábavalóság eszméje - ami minden csapásnál veszélyesebb - evidenciává süllyedt: mindenki elfogadja, de senki sem alkalmazkodik hozzá. A végső igazság iszonyata mára megszelídült; refrén vált belőle, amire az emberek gondolni sem szoktak, hisz betéve tudják azt, ami, ha csak félig-meddig volna látható, bizonyára a megváltás felé, vagy a szakadék szélére lökné őket. Az Idő semmisségének látomása adott életet a szenteknek és a költőknek, és néhány elszigetelt ember kétségbeesésének, akik alig várták a kiátkozást. Ez a látásmód a tömegektől sem idegen: újra meg újra hangot adnak neki: mi hasznom ebből?”, mire jó ez?”, várjuk ki a végét”, nincs új a nap alatt” - és mégsem történik semmi, mégsem jön közbe bármi: sehol egy újabb szent vagy poéta… Ha a tömegek egyetlen ilyen szólamot is magukra alkalmaznának, átfestenék a világ arculatát. Az örökkévalóság viszont - mivel egy életellenes gondolatból emelkedik ki - nem válhat emberi beidegződéssé anélkül, hogy a cselekvés gyakorlatát veszélyeztetné: ezért közhellyé válik, hogy a gépies ismételgetésben megfeledkezhessünk róla. A szentség éppolyan kaland, mint a költészet. Az emberek azt mondják: minden elmúlik” - de vajon hányan fogták fel e rémületes banalitás horderejét? Hányan vannak, akik emiatt elmenekülnének az élettől, megénekelnék azt, vagy elsiratnák? Ki nincs átitatva a meggyőződéssel, hogy minden hiábavaló? De ki merne ugyanakkor szembenézni ennek a következményeivel? Ritkábban látni metafizikai hajlamú
embert, mint szörnyeket - és mégis, csírájában minden ember magában hordja e hajlam elemeit. Egy hindu hercegnek elég volt látnia egy nyomorékot, egy vénembert és egy halottat, hogy mindent megértsen; mi, akik ugyanezt látjuk, semmit sem értünk meg, hisz semmi sem változik meg ettől az életünkben. Semmiről sem tudunk lemondani, bármi legyen is az; mindeközben a hiábavalóság evidenciái továbbra is a kezünk ügyében vannak. A reménybe belebetegedve mindig csak várunk valamit; az élet pusztán ez a testet öltött várakozás. Inkább csak várunk akármit legyen bár a Semmi -, semhogy az örök eldöntetlenség, a semleges istenség, vagy a hulla állapotára korlátozódjunk. Ezért a szív, amely a Helyrehozhatatlant axiómájává tette, még mindig vár meglepetéseket tőle. Az emberiség kész örömmel él az őt tagadó események közepette… A VILÁG EGYENSÚLYA Az örömök és fájdalmak szimmetriájának látszata egyáltalán nem méltányos eloszlásuknak köszönhető: ellenkezőleg, annak az igazságtalanságnak, ami egyeseket lesújt és arra kényszerít, hogy csüggedésükkel egyenlítsék ki mások gondtalanságának számláját. Elviselni tetteik következményeit, vagy megkímélve lenni ettől - ez jut osztályrészül a két embercsoportnak. Ez a diszkrimináció mindenfajta szempont nélkül történik: végzetszerű, abszurd, szeszélyes kiválasztás. Senki sem kerülheti ki, hogy vagy boldogságra, vagy boldogtalanságra ítéljék, és senki sem vonhatja ki magát a veleszületett határozat alól e vígjátékba illő törvényszék előtt, melynek döntései a spermától a sírhantig hatályosak. Egyeseknek fizetniük kell minden örömükért, meg kell lakolniuk minden gyönyörért, és számot kell adniuk minden önfeledtségükről: soha nem maradnak adósok a boldogság egyetlen pillanatáéit sem. Számukra ezernyi keserűség teszi fel a koronát egy remegésnyi gyönyörre, mintha joguk sem lenne a megengedett édes örömökhöz, mintha veszélybe sodorná a világ bestiális egyensúlyát, ha átadnák magukat nekik… Boldoggá tette őket egy festői táj? meg fogják bánni ezt a rögtön rákövetkező kíntól; büszkék voltak a terveikre és az álmaikra? - mint valami utópiából, gyorsan magukhoz térnek, mert rendreutasítják őket a túlságosan is tényleges szenvedések. Vannak tehát áldozatok, akik mások öntudatlanságáért fizetnek, és akik nem csak a saját boldogságukat vezeklik le, hanem a vadidegenekét is. Ekképp áll helyre az egyensúly; az örömök és a fájdalmak aránya összhangba kerül. Ha valamely kétes hírű egyetemes elv úgy dönt, hogy ez az ember az áldozatok rendjébe tartozik, akkor élete végéig lábbal tapossa az éden benne rejlő kis darabját, és a csekélyke lendületet, ami tekintetéből és ábrándjaiból sugárzik, bemocskolja az idő, az anyag, és az emberek tisztátlansága. Díszemelvénye a szemétdomb lesz, szószéke pedig a kínpad. Csak leprával szennyezett dicsőségre, csak köpetből font koszorúra lesz méltó. Megpróbál a közelükbe férkőzni azoknak, akiknek minden kijár, akik előtt nyitva minden út? A por és a hamu is fel fog tornyosulni, hogy eltorlaszolja előle az időre nyíló kiutakat és az álom bejáratait. Bármerre indul, a föld besüpped alatta, hangja pusztán a sár himnuszait kiabálja, fejét pedig, amely az önsajnálattal csordultig telt szív dobbanásaira figyel, éppen csak meglegyinti a boldogok lehelete, a névtelen irónia eme áldásban részesült játékszereié, azoké, akik szintúgy nem tehetnek semmiről.
BÚCSÚ A FILOZÓFIÁTÓL Akkor fordítottam hátat a filozófiának, amikor rájöttem, hogy lehetetlen Kant műveiben bármilyen emberi gyengeséget, vagy a szomorúság bármely nyomát felfedeznem; de nemcsak Kant, hanem a többi filozófus műveiben sem. A zenéhez, a misztikához és a költészethez mérten a filozófiát kevesebb életnedv táplálja, és gyanús mélységekben jár, ezért csak gyámoltalan, langyos emberekre tehet benyomást. Máskülönben a filozófiát - e személytelen nyugtalanságot, a vérszegény eszmék e menedékét - csak azok hívják segítségül, akik visszarettennek az élet romlást hozó bujaságától. Majdnem minden filozófus jó véget ért-. íme a legfőbb érv a filozófia ellen. Még Szókratész halálában sincs semmi tragikus: merő félreértés, pedagógusvégzet - ami pedig Nietzschét illeti, ő kizárólag költői és látnoki minőségében omlott össze: nem az érveiért, hanem az extázisaiért bűnhődött. Az ember nem játszhatja ki a létet magyarázatokkal, csakis elszenvedheti, miközben szereti vagy gyűlöli, imádja vagy rettegi, a boldogság és az iszonyat ama váltakozása szerint, mely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserű, hol örömteli lendülete. Van-e ember, akit ne sodort volna valamely váratlan esemény vagy a szükségszerűség olyan tévútra, amellyel szemben nincs ellenvetés, s aki ne emelné ilyenkor magasba imára kulcsolt kezét, hogy még a filozófia válaszainál is üresebben engedje le újra? A filozófia küldetése mondhatni az, hogy gondjaiba vegyen arra az időre, amíg a sors figyelmetlensége folytán utunk a zűrzavar körén kívül vezet, s hogy magunkra hagyjon, mihelyt belekényszerülünk abba. Hogy is lehetne másképp, hisz szemmel látható, hogy az emberiség szenvedései alig szüremlették át a filozófiát. A filozófia művelése nem termékeny, mindössze tiszteletre méltó. Filozófusok bármikor büntetlenül lehetünk: sorstalan szakma ez, amely terjengős gondolatokkal tölti ki a semleges és tartalmatlan órákat, az Ószövetségnek, Bachnak és Shakespeare-nek ellenszegülő perceket. E gondolatokból születette bár egyetlen olyan lap, amely felérne Jób jajszavával, Macbeth rémületével, vagy egy kantáta emelkedettségével? A világegyetemet nem megvitatni kell, hanem kifejezni. A filozófia pedig nem fejezi ki. A valódi problémák ott kezdődnek, amikor valaki már keresztül-kasul végigjárta és kimerítette, amikor a testes kötet utolsó fejezetét lezárja a pont, a végső meghátrálás jele az Ismeretlennel szemben, amiben minden percünk gyökerezik, és amivel azért kell küzdenünk, mert a mindennapi kenyérnél is sokkal közvetlenebb és fontosabb. Itt hagy magunkra bennünket a filozófus, akinek nem kenyere a szerencsétlenség, mivel olyan megfontolt, mint maga az értelem, és éppoly óvatos is. Nem marad más társaságunk, csak egy sokat próbált pestises, a lázálmokban járatos poéta és egy zenész, akinek fenséges muzsikája túlmutat a szív égboltozatán. Csak akkor kezdünk igazán élni, amikor a filozófián már túljutottunk, mikor romokba dől, mi pedig felismertük rettenetes semmitmondását, és hogy felesleges volt hozzá fordulnunk, mert nem nyújthat segítséget. (A nagy rendszerek alapjában véve nem többek ragyogó tautológiáknál. Mi haszna tudnunk, hogy a létező természete vajon az élniakarásban”, az eszmében” ragadható meg, netán Isten, illetve a Kémia szeszélyében. Puszta szószaporítás, kifinomult jelentéscsúsztatások. Az, ami van, eltaszítja a szavak ölelését, a bensőséges tapasztalás pedig nem fed fel semmit, ami meghaladja önnön kitüntetett és kifejezhetetlen pillanatát. Egyébként a létezés sem más, mint hivalkodó Semmi. Meghatározásokat csak jobb híján, kétségbeesésből gyártunk. Szükség van egy szófordulatra; sőt minél többre, pusztán mert ez igazolás ad a szellemnek, a nemlét elé pedig homlokzatot emel. Mind az elmélet, mind az extázis hatástalan. Valahányszor a zene révén alámerülünk a lét bensejébe, hamar fel is emelkedünk a felszínre: az illúzió hatásai szétfoszlanak, a tudásból pedig nem marad semmi.
Mindaz, amit megérintünk vagy elgondolunk, éppoly bizonytalan, mint érzékeink vagy értelmünk; biztosak legfeljebb nyelvünk világegyetemében lehetünk, amely könnyen kezelhető - és hasznavehetetlen. A lét néma, csak a szellem fecseg. És ezt hívják megismerésnek. A filozófusok minden eredetisége kimerül abban, hogy terminusokat gyártanak. Minthogy a világgal szembeni magatartásnak legfeljebb háromnégy lehetséges módja van - és a halálnak is nagyjából ennyi azok az árnyalatok, amelyek tovább osztják és gyarapítják őket, csak szavak közti választásokon múlnak, ezért nem hordoznak semmiféle metafizikai töltetet. Beleveszünk e szószaporító világegyetembe, ahol a kérdések és a válaszok egyre mennek.) A SZENTTŐL A CINIKUSIG A gúnyolódás mindent leráncigált a magasból, és mindenből ürügyet csinált, leszámítva az élet két előfeltételét, a Napot és a Reményt: az egyik a világ, a másik a szív égiteste, az egyik fénylő, a másik láthatatlan. Egy csontváz, ha napfény hevíti és telve van reménnyel, erősebb lenne, mint egy reményevesztett, a fényt megelégelt Herkules; a Reményre tökéletesen befogadókész lény hatalmasabb lenne Istennél, és élettelibb az Életnél. Macbeth volt, aweary of the sun” ( a naptól elcsigázva”), a legvégső teremtmény, hisz az igazi halál nem a rothadás, hanem a csömör bármilyen sugárzástól, az irtózás mindentől, ami kicsírázik, és amit az illúzió melege nagyra növeszt. Az ember megszentségtelenített mindent, ami a nap alatt születik és meghal, magát a napot leszámítva; mindent, ami reményben születik és meghal, magát a reményt leszámítva. Mivel nem volt képe továbbfeszíteni a húrt, határokat szabott cinizmusa elé. A cinikus, ha következetesnek mondja magát, csak szavaiban az: tetteiben viszont nincs nála ellentmondásosabb lény: hisz senki sem maradna életben, ha valóban megtizedelné a babonáit. Legalább akkora, de ellenkező előjelű erőkifejtésre lenne szükség a totális cinizmus eléréséhez, mint a szentségéhez; más szavakkal, képzeljünk el egy szentet, aki mihelyt a megtisztulás csúcsára ért, felismeri kínlódása hiábavalóságát - és Isten nevetségességét… A tisztánlátás egy ilyen szörnyetege átalakítaná az élet adottságait: volna rá ereje és tekintélye, hogy létfeltételeit is megkérdőjelezze; nem leselkedne rá többé annak veszélye, hogy önellentmondásba keveredik; semmi emberi gyengeség nem tompítaná vakmerőségét; minthogy megszűnt benne az a vallásos tisztelet, amivel akaratunk ellenére legvégső illúzióinkat övezzük, játékot űzne a szívéből és a napból…
VISSZA AZ ELEMEKHEZ Ha a filozófia semmit sem fejlődött volna a preszókratikusok óta, nem volna ezen mit siránkoznunk. Ha belefáradunk a fogalmak romhalmazába, mindjárt rájövünk, hogy életünk a világot alkotó elemek által működik, hogy a föld, a víz, a tűz és a levegő szabályoz bennünket, és hogy ez a kezdetleges fizika jelöli ki mind próbálkozásaink mozgásterét, mind lelki viharaink alapelvét. Összebonyolítottuk ezt a néhány elemi adottságot, ezért - az elméletek díszleteinek és építményeinek bűvkörében - elvesztettük a Sors belátását, jóllehet változatlanul most is ugyanaz, mint a világ első napjaiban. Létünk, a lényegére egyszerűsítve, továbbra sem más, mint örökös küzdelem az elemekkel, mely küzdelmet tudásunk a legkevésbé sem teszi szelídebbé. A mindenkori hősök semmivel sem kevésbé boldogtalanok, mint Homérosznál; ha pedig hősökből szereplőkké váltak, ennek oka az, hogy nincs már bennük annyi szufla és nagyság. Méghogy a tudomány vívmányai megváltoztatták volna az ember metafizikai helyzetét? És ugyan hol marad az anyag kifürkészése, az elemző vizsgálódás minden meglátása és gyümölcse a védikus himnuszokhoz - a történelmi hajnal névtelen költői alkotásokba foglalt szomorúságához képest? Ha egyszer a legékesszólóbb dekadencia sem nyújt boldogtalanságunkról épületesebb tanulságot, mint egy hegyi pásztor óbégatása, és ha végső soron több bölcsesség van egy idióta röhejében, mint laboratóriumok kutatásaiban, - nem balgaság-e akkor az igazságot az idő ösvényein, netán a könyvek nyomában keresni? Lao-Ce, akinek csak kevés olvasmányélménye volt, semmivel sem volt együgyűbb nálunk, akik mindent végigolvastunk. Az elmélyültség független a tudástól. Letűnt korok felismeréseit ültetjük át más síkra, a gondolkodás legfrissebb eredményei pedig őseredeti megérzéseket aknáznak ki. Hegel olyan Hérakleitosz, aki olvasta Kantot; a bennünket kísérő Unalom pedig érzelmeinkbe lecsapódott eleai bölcselet, a sokféleség fikciójának leleplezése - most már a szív előtt is. MELLÉBESZÉLÉSEK Csak azok vonják le a végső következtetéseket, akiknek az életében nincs semmi művészet. Az öngyilkosság, a szentség, a bűn - a tehetségtelenség megannyi változata. A nyílt vagy álcázott gyónás, akár a szó közvetíti, akár a hang vagy a színek, visszafogja a belső erők felgyülemlését, és a külső világ elébe lökve elerőtleníti őket. Ez az üdvös érvágás a teremtés minden tényére rányomja a szökés bélyegét. Ám akiben energiák halmozódnak fel, nyomás alatt él, tulajdon többletének rabszolgájaként; őt semmi sem gátolja abban, hogy-hajótörést ne szenvedjen az abszolútum vizein… Az igazán tragikus lét szinte sosem azokban lelhető föl, akik bánni tudnak az őket űző rejtélyes erőkkel; ha a mű felemészti a lelküket, honnan kerítenének még erőt, hogy a végletes tettekig jussanak? Nézzük ezt a hőst: a halál e magasrendű neme csak azért lehetett osztályrésze, mert hiányzott belőle a tehetség, hogy verssorról verssorra fokozatosan múljon ki. Minden hősiesség valamely tehetség hiányának a levezeklése a szívben fészkelő szellem közreműködésével, és minden hős tehetségtelen. Épp ez a fogyatékossága hajtja és gazdagítja, miközben azok, akik a művészettel meglopták a kimondhatatlan rájuk eső részét, létezésük terén háttérbe szorulnak, hiába képes szellemük mindenki másénál magasabban szárnyalni. Van, aki úgy fordít hátat felebarátainak, hogy kolostorba vonul, vagy más eszközhöz folyamodik, amilyen a morfium, az önkielégítés, vagy a kisüsti, pedig egyik vagy másik önkifejezési forma a megmentője lehetett volna. De mivel öntudata egyetlen percig sem szünetel, mivel pontos számlát vezet készleteiről és veszteségeiről, észben tartja élete végösszegét, amiből a művészet nem vonhat le semmi címen, olyannyira behódolt önmagának, hogy minden gesztusa és minden elhatározása totális - ezért csak egész valóját érintő következtetésre képes. A végleteket nem ízlelgeti, hanem elmerül bennük; annyira, hogy belevész a bűnbe, az istenhitbe, vagy saját vérébe, holott az önkifejezés gyáva megtorpanásai meghátrálásra késztették volna a főbenjáró tett előtt. Aki kifejezi magát, az nem tesz kárt önmagában; a végső konklúziókat legfeljebb kísértés formájában ismeri. Márpedig nem az számít szökevénynek, aki eljut a végső következtetésekig, hanem aki magát szétszórja és kifecsegi, attól tartva, hogy a saját magával való szembenézés vesztét, összeomlását okozná.
NE ÁLLJ ELLENT AZ ÉJSZAKÁNAK Kezdetben azt hisszük, hogy a fény irányába haladunk; később, belefáradva a céltalan gyaloglásba, elindulunk a lejtőn: a föld egyre lazább a lábunk alatt, nem bír már a hátán cipelni: megnyílik alattunk. Hiába is próbálnánk valamely napfényes végcélt kitűzni utunk elébe, bennünk is, alattunk is egyre nő a sötétség. Csak süllyedünk, és fény sehol: a mélység szólít, mi pedig engedelmeskedünk. Odafönn még megvan mindaz, amivé válni szerettünk volna, amiben nem volt kellő erő, hogy magasba emeljen. Nemrégiben még a hegycsúcsokért rajongtunk, azután kiábrándultunk belőlük, végül már bukásunkat övezzük szeretettel, igyekszünk mielőbb teljessé tenni, mintha csak valami különös kivégzésnél nyújtanánk segédkezet, megbabonázottan az illúziótól, hogy már elértük a sötétség legszélét, éjbeborult sorsunk határát. Mikor az ürességtől való rettegés gyönyörré változik, elindulhatunk a Napéval ellentétes pályán! Visszájára fordított végtelen, cipőnk sarka alól serkenő isten, önkívület a lét tátongó szakadéka szélén, szomjazás éjsötét hajnalpírra, az Üresség, az a fejtetőre állított ábránd, amiben elmerülünk. Mikor a szédületet tesszük meg törvénnyé magunknak, viseljünk földalatti fénykoszorút, bukásunk koronáját. Mi, akiket trónfosztottá tett ez a világ, ragadjuk magunkhoz a jogart, hogy újfajta szertartással hódolhassunk az éjszakának. (És mégis, ez a bukás - leszámítva a pózolás néhány pillanatát - távolról sem ünnepélyes vagy lírai. Többnyire belesüppedünk az éjszaka sártengerébe, az éppoly középszerű sötétségbe, mint amilyen a fény… Az élet kába botorkálás a félhomályban, gépies mozgás a fény és árnyék mezsgyéjén, tehetetlenség félúton a világosság és a ború között, a bensőnkben világló nap karikatúrája, ez hiteti ugyanis el velünk teljesen alaptalanul, hogy kimagaslunk az anyagi világból. Semmi sem bizonyítja, hogy többek vagyunk a semminél. Hogy állandóan érezzük azt a feszítő erőt, amitől az istenekkel kelünk versenyre, és amitől a láz felülkerekedik bennünk a rettegéseinken, oly magas hőfokon kellene tartanunk magunkat, hogy az pár nap alatt végezne velünk. De a mi villámaink csak szemrebbenésnyiek; egyetlen szabályunk a bukás. Az élet percről percre zajló szétesés, egyhangúan kialvó fény, unalmas felszívódás az éjszakában - jogar meg fénykoszorú meg nimbusz nélkül.)
HÁTTAL AZ IDŐNEK Tegnap, ma, holnap - ezek a cselédség használta kategóriák. Aki tétlenségre adja a fejét és fényűzően berendezkedik a Vigasztalanságban, akinek szenvedés minden pillanat, az a múltat, jelent és jövőt nem tartja többnek egy és ugyanazon betegség változékony látszatainál, mivel e betegség a maga lényegi mivoltában mindig azonos, kitéphetetlenül gyökeret eresztett, és egyhangúan állandó. Kiterjedésében egybeesik a léttel, maga a lét. Voltam, vagyok, leszek: ez nyelvtani kérdés, nem vonatkozik a létezésre. A sors - ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük - maga is ragozható, ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik, akár egy sírfelirat. Hogyan lehet nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk a jelen pillanatnak, mint a megelőzőnek vagy a rákövetkezőnek? A félreértés, amiben a cselédek élnek - márpedig akik elfogadják az időt, cselédek -, igazi kegyelmi állapot, megbabonázott beszűkülés: mint valami természetfeletti fátyol elleplezi a kárhozatot, aminek ki van téve minden vágyból születő tett. - Ám az, aki úgy tétlen, hogy már kinyílt a szeme, az élet puszta tényét, a minden cselekvéstől mentes életet is annyira kimerítő robotnak érzi, hogy szemében a létezést elviselni olyannak, amilyen, már maga is nehéz mesterség, fárasztó életpálya, - bármely további cselekedet pedig kerülendő, meg nem történt és érvénytelen.
A SZABADSÁG KÉT ARCA Ha a szabadság kérdését nem is lehet megoldani, attól még vég nélkül értekezhetünk róla, hol az esetlegesség, hol a szükségszerűség pártjára kelve. Vérmérsékletünk és előítéleteink megkönnyítik a választást, mely véget vet a kérdésnek és leegyszerűsíti azt, anélkül persze, hogy megoldaná. Jóllehet nincs az az elméleti rendszer, melynek sikerülne érzékelhetővé tennie a számunkra, és kiváltania kusza és ellentmondásos valóságának átélését, egyetlen kitüntetett intuíciótól máris a szabadság kellős közepén találjuk magunkat, dacára az összes ellene kitalált érvelésnek. És ettől megijedünk - megijedünk a korlátlan lehetőségektől, hisz nem vagyunk felkészülve egy ennyire hatalmas és váratlan megvilágosodásra, erre a veszélyes kincsre, amelyet áhítottunk ugyan, de ami elől meghátrálunk. Mi lesz velünk, akik béklyókhoz és törvényekhez szoktunk, ha megnyílik előttünk a kezdeményezések végtelenje, ha tobzódhatunk saját elhatározásainkban? Az önkény csábításától megrettenünk. Ha bármilyen tettnek neki tudunk vágni, ha ihletünk és szeszélyünk útjába semmilyen akadály sem áll, hogy kerülhetnénk el vesztünket, megittasultan ekkora hatalomtól? A tudat, amelyet megrendít ez a megvilágosodás, megkérdőjelezi magát, és reszketés lesz rajta úrrá. Kivel nem kezd forogni a világ, ha abban ő az úr minden felett? A gyilkos korlátlanul él a szabadságával, és nem tud ellenállni a gondolatnak, hogy kezében hatalom van. Bárkinek módjában áll, hogy kioltsa mások életét. Ha mindazok, akiket gondolatban megöltünk, valóban jobblétre térnének, a föld már lakatlan lenne. Mindnyájunkban ott él a húzódozó hóhér, a félbemaradt bűnöző. Mindazok pedig, akikben nincs kellő bátorság, hogy önmaguknak bevallják emberölő hajlamaikat, álmukban gyilkolnak, hullákkal népesítve be lidércnyomásaikat. Az abszolút bíróság legfeljebb az angyalokat nem marasztalná el. Hisz nem létezett még földi lény, aki - ha más nem, tudattalanul - ne kívánta volna másvalaki halálát. Mindenki egész temetőt vonszol magával, tele barátokkal és ellenségekkel: aligha számít, hogy valahol a szív feneketlen mélyébe rejtve, vagy épp a vágyak felszínére kivetítve. A szabadság, ha végső összefüggéseiben szemléljük, magában rejti a kérdést: mi a magunk és a mások élete, és két lehetőséget von maga után, az üdvözülést vagy az elkárhozást. Mi azonban csak fellobbanások formájában érezzük szabadnak magunkat, fellobbanások formájában látjuk át a bennünk megtestesülő esélyeket és veszélyeket. Ám mivel e fellobbanások időszakiak és ritkák, ez magyarázza, hogy a világ oly középszerű vágóhíd, és csak képzeletbeli éden. Abból, ha a szabadságról értekezünk, nem következik semmi, se jó, se rossz; arra viszont, hogy felfogjuk: minden rajtunk áll, nem adatik számunkra több pillanatoknál… A szabadság etikai alapelve lényegét tekintve démoni. AZ ÁLOMTÓL KIMERÜLTEN Ha tartalékolni tudnánk azt az energiát, amit éjjelente látott álmainkban elpazarolunk, szellemünk soha nem sejtett mélységet és kifinomultságot nyerne. Kimerítőbb idegi igénybevétel összerakni egy lidércnyomást, mint akár a legárnyaltabb elméleti építményt. Ébredés után hogyan vegyük újra nyakunkba a gondolatok összeillesztésének nyűgét, ha egyszer az öntudatlanság állapotában groteszk és nagyszerű látványosságok részesei lehettünk, és hanyatt-homlok bukfenceztünk a szférákon át a költőietlen Okság kötőféke nélkül? Néhány óra erejéig megrészegült istenekhez voltunk hasonlóak - és hirtelen, felnyíló szemeink egyik percről a másikra véget vetnek az éj végtelenjének, és visszakényszerítenek a középszerű nappal igája alá, mindig ugyanazokat a színtelen kérdéseket őrölni, amiben az éjjel egyetlen képzelődése sem siet a segítségünkre. A dicsőséges és baljós tündérmese tehát hiába volt; az alvás feleslegesen emésztette fel az erőinket. Ébredéskor csak egy másfajta kimerültség vár ránk; alig volt időnk megfeledkezni a tegnap estiről, máris nyakunkon a ma reggeli. Hosszú órákon át robotoltunk a vízszintes mozdulatlanságban, anélkül, hogy agyunk bármilyen hasznot is húzott volna abszurd elfoglaltságából. Egy idióta, aki nem esik e pazarlás áldozatául, akiben felgyülemlik összes erőtartaléka, mivel nem herdálja szét az álmaiban, ezen eszményi ébrenlét birtokában ki tudná bogozni a metafizikai hazugságok rejtett szálait, jártassá válhatna a legszövevényesebb matematikai nehézségekben. Minden éjszaka után még üresebbek leszünk: az álom lecsapolja rejtélyeinket és szenvedéseinket. így az álombéli robotolás nemcsak gondolataink, de titkaink élét is kicsorbítja… A MINTASZERŰ ÁRULÓ Mivel az élet csak az egyediesülés - a magány e legvégső alapja - révén valósulhat meg, minden lény szükségképp magányos, épp annál a ténynél fogva, hogy egyedi. Az egyének mégsem egyazon módon, nem is egyazon fokig magányosak: mindenkinek megvan a maga helye a magány szamárlétráján; a csúcson pedig az áruló áll: ő individualitását a végső elkeseredésig fokozza. Ebben az értelemben Júdás a legmagányosabb lény a kereszténység történelmében, de persze korántsem a magány teljes történelmében. O csak egy istent árult el; jól tudta, mi az, amit elárul; feladott valakit, ahogy mások valamit adnak fel: a hazát, vagy valamely más, többé vagy kevésbé közösségi ürügyet. Nincs semmi titokzatos az olyan árulásban, aminek pontos tárgya van, még ha a becsületvesztés vagy halál is az ára: amit tönkre akarunk tenni, annak képe mindvégig a szemünk előtt lebeg; a bűnösség egyértelmű, akár elismerjük, akár nem. Az embert kitaszítják: ő pedig beletörődik, hogy fegyház vagy a nyaktiló
vár rá… Van azonban az árulásnak egy sokkal összetettebb módja, amiben nincs semmilyen közvetlen vonatkozás, semmilyen összefüggés egy tárggyal vagy személlyel. Mégpedig: feladni mindent, anélkül hogy tudnánk, mit jelent ez a minden; elzárkózni saját környezetünktől; metafizikai válás nyomán elutasítani az anyagot, amiből gyúrtak, ami körülvesz, és ami hordoz. Ki tehetné meg büntetlenül, és miféle kihívás árán, hogy arcul üsse a létet? Ki érhetné el, és miféle erőfeszítés árán, hogy felszámolja saját lélegzetvételének alapelvét? Holott a szándék, hogy aláássuk mindennek az alapjait, ami csak létezik, vágyat ébreszt a negatív hatékonyságra, s az éppoly erőteljes és megfoghatatlan, akárcsak a bűnbánat bűze, ami megrontja a remény ifjú életerejét… Aki a létezést árulja el, mindössze egyfajta rossz érzéssel marad, mivel az aljasság érzetét keltő tárgyhoz nem társul semmiféle, élesen kirajzolódó kép. Senki sem fogja kővel megdobálni; nem esik folt a polgári becsületén; továbbra is örvendhet a közösség nagyrabecsülésének és felebarátai figyelmének; a törvények továbbra is oltalmazzák; semmivel sem lesz alábbvaló, mint akárki más - és közben senki sem látja, hogy ő előre végigéli saját temetését, a halál pedig már semmit sem adhat hozzá végérvényessé vált állapotához. Hisz aki a létet árulta el, csak önmagának tartozik számadással. Ki más vonhatná őt kérdőre? Ha valaki nem egy személyt vagy intézményt ócsárol, nincs mitől tartania; egyetlen törvény sem a Valóságot védelmezi, ha viszont valaki a látszatában tesz kárt, azt minden törvény bünteti. Bárkinek jogában áll aláásni a létet magát, de nem valaki létét; megengedett, hogy lerombolja mindannak alapját, ami van, de börtön vagy halálbüntetés vár arra, aki a legkisebb merényletet is elköveti egyéni erőkkel szemben. Semmi sem szavatolja a Létet: nem vár semmilyen hatósági eljárás a metafizikai árulókra, a megváltást visszautasító Buddhákra, mivel a közfelfogás szerint ők csak saját életüket árulták el. Pedig nincs a gonosztevők közt náluk kártékonyabb: ők nem a gyümölcsöt támadják, hanem a nedveket, egyenesen a világegyetem életnedveit. Hogy mi a büntetésük, azt csak maguk ismerik… Előfordulhat, hogy minden áruló a gyalázatra vágyakozik, és attól függően választja meg árulása módját, hogy mekkora magányra áhítozik. Ki nem érzett soha kedvet magában, hogy példátlan gaztettet vigyen véghez, ami kizárná őt az emberek sorából? Ki ne sóvárgott volna még a közutálatra, hogy végleg felégesse maga mögött a többiekhez láncoló kötelékeit, hogy megfellebbezhetetlen ítéletet mondjanak fölötte, és ekképp elérje a mélység nyugalmát? Vajon amikor szakítunk a mindenséggel, nem épp a megbocsájthatatlan bűn békéje végett tesszük? Júdás, akiben Buddha lelke lakozik: ez aztán a példakép az eljövendő, végóráját élő emberiség számára! VALAHOL EGY PADLÁSSZOBÁBAN Messzetűnt tavaszokról álmodtam, Napról, amely csak a hullámzó tenger habjára vetül s a születésemet elnyelő feledésre. Napról, amely ellensége a földnek, s e betegségnek, hogy az ember bármerre jár, mindenütt csak elvágyódásra lel. Ki mérte ránk e földi sorsot, ki láncolt ehhez a mogorva anyaghoz, amely kővé dermedt könny ugyan, de a mi sírásunk megtörik rajta, mert emez az időben született, míg amaz valamikor az idők kezdetén hullott alá, amikor Istent először járta át reszketés. Gyűlöltem ezen a bolygón a delet és az éjfélt, olyan világ után epedtem, ahol nincs éghajlat, nincsenek kijelölt órák, és ismeretlen a félelem is, amely kitölti őket, utáltam a kor súlya alatt meggörnyedő halandók sóhajait. Hol az a végcélok és vágyak nélküli pillanat, hol az az őseredeti üresség, mely érzéketlen a bukások valamint az élet elő- érzeteivel szemben? A Semmi földrajzát kerestem, megannyi ismeretlen tengert, egy másik Napot, melytől idegen a terméketlen nyarak botránya, a kétség óceánjának ringását kerestem, amiben elmerülnek az axiómák és a szigetek, azt a folyékony, kábító, édes végtelent, amelynek elege van a tudásból. Ez a föld - a Teremtő bűne! De én nem akarom továbbra is mások vétkeit fizetni. Kigyógyulni a születésből, haláltusában távol a kontinensektől, valamely cseppfolyós sivatagban személytelenül szenvedve hajótörést - erre vágyom…”
PONTATLAN ISZONYAT Törékenységünket nem valamely meghatározott betegség fellángolása juttatja eszünkbe: sokkal homályosabb, és sokkal felkavaróbb figyelmeztetések érkeznek, jelezve, hogy a kiűzetés az idő kebeléről küszöbön áll. Amikor megcsap az undor, ez a világtól élettanilag elkülönítő érzet, ráébreszt bennünket, mennyire könnyű lerombolni ösztöneink szilárdságát és kötődéseink összetartó erejét. Amikor egészségesek vagyunk, húsunk a mindenség lüktetését visszhangozza, vérünk pedig felveszi ritmusát; mikor viszont ránk tör az undor, amely mint lappangó pokol leselkedik ránk, hogy aztán egy szemvillanás alatt kezébe kaparintson, éppoly elszigeteltek vagyunk a nagy egészen belül, akár a magány bestiáriumainak képzeletében fogant szörnyetegek. Az életerő nem a betegségtől kerül válságos helyzetbe - hisz azzal megküzdhet -, hanem ettől a tétova iszonyattól, amely mindent visszautasít, és a vágytól elragadja azt az erőt, hogy mindig friss tévedéseket nemzzen. Az érzékek elvesztik életnedveiket, kiszáradnak a vénák, a szervek nem fognak fel egyebet, csak a közéjük és működésük közé ékelt időközt. ízeden lesz minden: az élelmiszerek és az álmok. Az anyag elveszti zamatát, az álmokból pedig kihalnak a titkok; a gasztronómia és a metafizika egyaránt áldozatul esik étvágytalanságunknak. Órák telnek várakozással további órákra, más pillanatokra, amelyek nem futnak ki az időből, amelyek hűségesen velünk maradnak, és visszahelyeznek az egészséges középszerbe, a buktatóit pedig elfeledtetik. (Az egészség térre sóvárog, tudatlanul is jövőt követel - s ez leleplezi, hogy az élet, mint olyan, mennyire felületes, és hogy a szerves egyensúllyal mennyire összeegyeztethetetlen a belső elmélyültség. A szellem, ha szárnyat bont, megbomlott életfunkcióinkból meríti lendületét: annál magasabbra emelkedik, minél előrehaladottabb szerveinkben az üresség térnyerése. Csak az egészséges bennünk, ami nem vagyunk sajátosan mi magunk: undorodásaink tesznek egyedivé; szomorúságunkról kapjuk a nevünket; veszteségeink tesznek énünk bitokosaivá. Csak kudarcaink összege révén vagyunk önmagunk.) ÖNTUDATLAN DOGMÁK Hogy léte tévedés, azt átláthatjuk bárkinek az esetében, és felfedhetjük előtte, mennyire felesleges mindaz, amit eltervez és amibe belevág; de hogyan szakíthatnánk le őt kapaszkodásáról az időbe, mikor az egy olyan megrögzött fanatizmust rejt, mint az ösztönei, és olyan régi, mint az előítéletei? Mindannyian megfellebbezhetetlen kincsként egy halom hitet, megannyi alantas meggyőződést hordunk magunkban. És még akinek sikerül leráznia magáról és legyőznie őket, az is - saját józansága sivatagában - fanatikus marad: önmagával, saját létével szemben; megszabadult rögeszméitől, de a gyökértől, melyből kinőnek, már nem; elvesztette biztos pontjait, de nem azt, ami biztossá teszi őket. Az életnek megingathatatlanabb dogmái vannak, mint a teológiának, hisz minden létező olyan csalhatatlannak hitt igazságok öblében horgonyoz, melyek mögött még az elmebaj és a hitbuzgalom koholmányai is elbújhatnak. Maga a szkeptikus is, aki odavan a kételyeiért, láthatólag a szkepszis fanatikusa. Az ember kiváltképpen dogmatikus lény; dogmái pedig csak annál mélyrehatóbbak, minél kevésbé fejezi ki őket, minél kevésbé vesz róluk tudomást, miközben követi azokat. Sokkalta több dologban hiszünk, mint gondolnánk, ilyen-olyan türelmetlenségnek adunk otthont, vérgőzös részrehajlásokat ápolunk, és miközben a legvégső eszközöket is megragadjuk eszméink védelmében, járunk-kelünk a világban, mint mozgó, bevehetetlen erődök. Mindenki számára önmaga a legfőbb dogma; egyetlen teológia sem pártfogolja annyira a maga istenét, mint mi az énünket: ha mégis kételyeket szabadítunk erre az énre, vita tárgyává tesszük, az mindössze gőgünk hamis eleganciájára vall: hisz ez a játszma előre eldőlt. Hogyan szabaduljunk meg abszolútumunktól, azaz önmagunktól? Ehhez egy olyan élőlényt kellene elképzelnünk, akiben nincsenek ösztönök, akinek neve sincs, és aki saját kinézetét sem ismeri. Csakhogy minden ebben a világban saját vonásainkkal szembesít; még maga az éjszaka sem elég sötét ahhoz, hogy ne tartson tükröt elébünk. Túlságosan is jelen vagyunk önmagunknak, ezért az, hogy sem születésünk előtt, sem halálunk után nem létezünk, csak puszta gondolatként merül fel bennünk, és akkor is csak pillanatokra; az élettartamunk lázát olyan örökkévalóságnak érzékeljük, amely átmegy ugyan változásokon, de lényegében kifogyhatatlan. Még megszületésre vár az az ember, aki magát ne imádná. Ami csak él, bolondul önmagáért - máskülönben honnan jönne az iszonyat, ami bejárja az élet mélyét és felszínét? Mindenki számára önmaga jelenti az egyetlen biztos pontot a világegyetemben. Ha pedig valaki vállalja a halált egy eszméért, akkor az az ő saját eszméje, az eszméje pedig nem más, mint az élete. Semmiféle ész semmiféle kritikája sem fogja felébreszteni dogmatikus álmából” az embert. Megingathatja a meggondolatlan bizonyosságokat, amelyektől csak úgy hemzseg a filozófia, a merev kijelentéseket felcserélheti hajlékonyabb állításokra, azt viszont mi módon érhetné el, ráadásul racionális fellépéssel, hogy felrázza ezt a dogmáitól elszenderedett teremtményt-anélkül, hogy pusztulásba kergetné?
KETTŐSSÉG Van egyfajta közönségesség, ami rávesz bennünket, hogy bármit elfogadjunk ebből a világból, ahhoz azonban kevés a hatalma, hogy a világot magát is elfogadtassa velünk. így hát képesek vagyunk elviselni az élet sok gondját-baját, miközben hátat fordítunk az Életnek; és hagyhatjuk, hogy magával ragadjon a vágy szóáradata, miközben egészében véve visszautasítjuk a Vágyat. A létbe való belenyugvásban van egyfajta alantasság, amelytől ha megmenekülünk, dölyfünket és megbánásainkat illeti a hála, mindenekelőtt azonban azt a melankóliát, amely megóv, nehogy belevesszünk a gyávaságunktól kicsikart végső igenlésbe. Van-e nagyobb hitványság, mint igent mondani a világra? Mi viszont megállás nélkül sokszorozzuk ezt a fejbólintást, ezt a semmitmondó visszajátszást, ezt az életnek tett hűségnyilatkozatot, amelynek egyedül az szegül ellene, ami bennünk mindenestől ellenáll a közönségesnek. Élhetünk úgy, mint a többi élők, pedig a bensőnkben rejtőző nem a világot is meghaladja: ez a melankólia végtelen kiterjedése… § (Csak azt az embert lehet szeretni, aki nem lépi túl az élethez szükséges közönségesség minimumát. Nehéz lenne azonban a közönségességnek
ezt a mennyiségét meghatározni, elvégre nincs az a tett, ami nélkülözhetné. A sors üldözöttjeiről bebizonyosodik, hogy nem voltak kellőképpen gyomorforgatóak… Aki felülkerekedik a felebarátaival való csatározásban, egy trágyadomb tetejéről dobbant, a legyőzött pedig azért fizet, mert tiszta akart maradni. Az emberben nincs létezőbb, nincs igazabb, mint közönségessége, minden elementárisán élettelinek e forrása. Másfelől viszont, minél mélyebben belemerül valaki az életbe, annál megvetésre méltóbb. Aki körül nem terjeng egyfajta sápadt halotti fény, aki haladtában nem hagyja maga után távoli világok melankólia-csóváját, az alsóbb állattan, ezen belül pedig az emberi történelem tárgykörébe tartozik. A közösségesség és a melankólia között oly feloldhatatlan az ellentét, hogy hozzá képest minden egyéb mellékes és mulatságos elmeszüleménynek tűnik; még a legélesebb szembeállításokat is kicsorbítja ez az ellentét, melyben - ki-ki eleve elrendelt fejadagja szerint -lényünk salakja kerül összeütközésbe merengésünk epéjével.)
A HITEHAGYOTT Emlékszik arra, hogy ő is valahol született, hitt a tévedésekben, amelyekbe beleszületett, elveket tűzött ki, és lánglelkű ostobaságokat prédikált. Ma is belepirul…, és töri magát, hogy megtagadja múltját, megannyi képzelt vagy valódi hazáját, a gerincéből fakadt igazságokat. Békére addig nem talál, míg utolsó állampolgári beidegződését, és örökül kapott lelkesedését is ki nem irtja magából. A szív megszokása hogyan is tudná még rabigába verni, hiszen a családfáktól szabadulni kíván, és szemében még a városfalakat ócsárló antik bölcs eszményképe is csak egy üzleti fogás? Aki már képtelen állást foglalni, mert az embereknek szükségképp mindig igazuk van és nincs igazuk, mert minden egyidejűleg indokolt és értelmetlen, az kénytelen saját nevéről is lemondani, lábbal tiporni az identitását, és szenvtelenül vagy kétségbeesetten, új életet kezdeni. Vagy ha nem, hát feltalálni a magány újabb módjait, bevándorolni a légüres térbe, és a száműzetések szeszélyeihez igazodva végigjárni az elgyökértelenedés lépcsőit. Aki minden előítélettől elszakad, az a szó szoros értelmében hasznavehetetlen emberré válik, akit senki sem kér semmire, akitől senki sem fél, hisz épp akkora érdektelenséggel bólint rá bármire, mint amekkorával el is utasítja. Habár egy szórakozott rovar is veszélyesebb nála, az Életre nézve mégis csapás, mivel e szót száműzte szótárából, akárcsak a teremtés hét napját. Az Élet meg tudna bocsátani neki, ha legalább indulása helyszíne, a Káosz iránt némi érdeklődést mutatna. Ő viszont megtagad minden lázas kezdetet, mindenekelőtt a magáét, ami pedig a világot illeti, csak hűvös emlékezést és némi illemtudó sajnálkozást őriz magában. (Hitehagyásról hitehagyásra léte egyre vékonyabb: ami egy sóhajokból álló szillogizmusnál is halványabb és irreálisabb, hogy is lehetne hús-vér élőlény? Olyan vértelen, hogy az Eszmével vetekszik; elvonta” magát ősöktől, barátoktól, a lelkek mindegyikétől, és önmagától; egykor még kavargó vénáiba másvilági fény fészkelte be magát. Miután megszabadult mindattól, amit átélt, arra pedig nem is kíváncsi, ami még vár rá, ledönti az útját szegélyező korlátokat és elszakad az idő sarkköveitől. Soha még egyszer nem fogok szembetalálkozni magammal” - mondja magának, boldogan, hogy legvégső gyűlöletét maga ellen fordítja, és még ennél is boldogabban, attól, hogy - megbocsátva nekik - semmivé foszlat élőlényeket, és tárgyakat.)
A JÖVŐ ÁRNYÉKA Jogunkban áll elképzelni azt az időt, amikor már mindenen túl leszünk, még a zenén, még a versen is, amikor minden hagyományunk és minden lángolásunk lerombolóiként olyannyira elegünk lesz magunkból, hogy a sírgödör gondolatába belefáradva elnyűtt szemfedőbe burkolózunk és úgy járjuk tovább a múló napokat. Amikor egy szonett, amelynek fegyelme egy pompás képzeletbeli kozmosz fölébe helyezi a verbális világot, már nem csal könnyeket a szemünkbe, amikor egy szonáta hallgatása közben elérzékenyülés helyett ásítunk - ekkor a temetőknek sem fogunk többé kelleni, hisz oda csak friss, szinte még meleg, az élet emlékétől átjárt hullákat fogadnak be. Még a vénség évei előtt eljön az idő, amikor visszavonva lelkesedéseinket, a panaszos hús terhe alatt görnyedve úgy vánszorgunk majd, mint félig dögtetemek, félig kísértetek… Félelmünkben, nehogy tévhit cinkosaivá legyünk, addigra elnyomtunk már magunkban mindent, ami megdobogtatná szívünket. De minthogy nem tudtuk életünket úgy lecsupaszítani, hogy fölérjen egy szonettel, csak vonszoljuk tovább saját rothadásunk cafatjait, és mivel messzebbre jutottunk, mint a zene vagy akár a halál, vakon botladozunk a gyászos halhatatlanság felé. A RÖGESZMÉK SZÍNE-VIRÁGA Amíg az ember az elmebaj védelme alatt áll, cselekszik és érvényesül; de mikor a rögeszmék termékeny zsarnoksága alól felszabadul, összezavarodik, és tönkreteszi magát. Lassan mindent elfogad, türelemmel kezel nemcsak enyhébb visszaéléseket, de gyilkosságokat és szörnyűségeket, bűnöket és aberrációkat is: számára minden ugyanannyit ér. Már önmagában véve is romboló engedékenysége minden vétkesre kiterjed, az áldozatokra és a hóhérokra egyaránt; nincs párt, amellyel ne értene egyet, hisz magáénak vall minden nézetet; kocsonyás valóját megfertőzte a végtelen, elveszítette jellemét”, mivel semmilyen viszonyítási pont, vagy megszállottság nem segíti eligazodni. Az egyetemes szemlélet összemossa a dolgokat, ha pedig valaki még különbséget tesz ugyan közöttük, de nincs sem mellettük, sem ellenük, abban olyan viaszszív lakik, mely válogatás nélkül idomul bármely tárgyhoz vagy élőlényhez. Szánakozása nem ezeknek, hanem a létezésnek szól, könyörülete pedig nem szeretetből, hanem a kételyből fakad; szkeptikus jótékonyság ez, a megismerés következménye, mely minden rendellenességet megbocsát. - Ám aki állást foglal, aki a döntés és a választás őrületében él, az sohasem jótékonykodik; alkalmatlan rá, hogy átfogja az összes nézőpontokat, vágyainak és elveinek horizontja korlátok közé szorítja, és elmerül a véges hipnózisában. Hisz a teremtmények csak az egyetemesnek hátat fordítva boldogulhatnak… Valamivé lenni-megszorítások nélkül - mindig az elmebaj egyik formája, s ha az élet - a rögeszmék színe-virága - ezt elhárítja, úgy el is hervad. AZ ÉGI KUTYA” Nem tudhatjuk, mi mindent veszíthetett az az ember, akinek van bátorsága minden konvencióval dacolni, nem tudhatjuk, mit vesztett Diogenész, míg azzá az emberré vált, aki mindent megengedett magának, aki legtitkosabb gondolatait is oly természetfeletti arcátlansággal váltotta tettekre, ahogy azt a megismerés kéjsóvár, de egyben tiszta istene tenné. Nyíltabb nem volt még nála senki; az őszinteség és a tisztánlátás e határesete egyúttal arra is példa, hogy milyenek lehetnénk, ha a nevelés és a képmutatás nem fogná kordába vágyainkat és külső megnyilvánulásainkat. Egy napon gazdagon berendezett ház ura látta vendégül, és a lelkére kötötte: “Semmiképp se köpj a földre! Diogenész azonban szükségét érezte, hogy köpjön, tehát beleköpött az illető képébe, majd panaszosan hozzátette, hogy nem talált más mocskos helyet, ahová köphetett volna.” (Diogenész Laertiosz) Mikor gazdag vendéglátó fogadta házába, ki ne fájlalta volna, hogy szájában nem annyi a nyál, mint a tenger vize, mert mindjárt elárasztaná vele az gazdagokat szerte a Földön. És ki ne nyelte volna vissza köpetét félelmében, hogy az egy tiszteletben álló pocakos tolvaj ábrázatán talál kikötni? Nevetséges, mennyire óvatosak, mennyire félénkek vagyunk: a cinizmust nem tanítják az iskolákban. A büszkeséget sem. Diogenész erénye című könyvében Menipposz beszámol róla, hogy amikor Diogenészt foglyul ejtették, és kivitték a rabszolgapiacra eladni, megkérdezték tőle, mihez ért. ťA parancsolgatáshozŤ - válaszolta és a kikiáltóhoz fordult: ťKérdezd már meg, akar-e valaki gazdát venni
magának?Ť” Az az ember, aki Nagy Sándorral és Platónnal szállt szembe, aki köztéren nyilvánosan elégítette ki magát (Óh egek, ha a hasat is elég lenne csak megdörzsölni, hogy elmúljon az éhség!”), aki már elválaszthatatlan a nevezetes hordótól és a híres lámpástól, aki hamispénz-verő volt ifjúkorában (viheti-e magasabb méltóságra egy cinikus?), milyen tapasztalatokat gyűjtött embertársairól? - Ugyanazokat, mint mi mindannyian, azzal a különbséggel, hogy számára az ember volt gondolkodásának és megvetésének kizárólagos tárgya. Azon fáradozott, hogy levetkőztesse, hogy bármilyen morál vagy metafizika hamisításaitól mentesen, a lehető legmeztelenebbül, az összes komédiánál és apokalipszisnél is fertelmesebb színben állítsa elénk. Meghibbant Szókratész” - ahogy Platón nevezte. Őszinte Szókratész” - így kellett volna hívnia, a Jóról, a Szófordulatokról, az Államról lemondó Szókratésznek, aki végre is csak pszichológus. De Szókratész - minden emelkedettségével együtt - konvencionális marad; továbbra is ő a mester, ő az épületes példakép. Csak Diogenész nem hirdetett semmit; magatartásának és a cinizmus lényegének - alapja egyfajta, a herékből kiinduló iszonyodás az emberlét nevetségességétől. Az emberi valóságot illúziók nélkül szemlélő gondolkodó, ha továbbra is a világon belül kíván maradni, és a misztikát mint kibúvót, elveti, olyan világnézetre fog kilyukadni, amelyben keveredik a bölcsesség, a keserűség és a bohózat; és ha a közteret választja magánya színteréül, ihletét abban fogja kiélni, hogy felebarátaira” ráhúzza a vizes lepedőt, vagy körbesétáltassa undorát, melyet mi maiak, a kereszténységgel és a rendőrséggel a hátunkban már nem is engedhetnénk meg magunknak. Kétezer évnyi szentbeszéd és jogszabály szirupot csinált az epénkből; különben is, rohanó világunkban ki állna meg, hogy arcátlanságunkra megfeleljen, és az ugatásunkban gyönyörködjék? Hogy az emberek legnagyobb ismerője a kutya ragadványnevet kapta, azt bizonyítja, hogy az embernek soha nem volt még bátorsága valódi képmását elfogadni, és az igazságokat megfontolás nélkül mindig is ellökte magától. Diogenész elnyomta magában a pózolást. Micsoda szörnyeteg mások szemében! Ahhoz, hogy megbecsült helyet kapjunk a filozófiában, ripacsokká kell lennünk, akik tiszteletben tartják az eszmék játékát, és álproblémáktól jönnek izgalomba. Mindenesetre az emberrel, úgy, amilyen, nem lehet semmi dolgod. Ismét Diogenész Laertiosz beszél: Az olimpiai játékokon, amikor a kikiáltó közzétette: ťDioxipposz legyőzte az embereket!Ť, Diogenész visszaszólt: ťCsak rabszolgákat győzött le, embereket legyőzni, az az én dolgom.Ť” És valóban, úgy győzte le őket, mint más senki, még a hódítók fegyvereinél is félelmetesebb fegyverekkel, épp ő, akinek egyebe sem volt, mint a tarisznyája, ő, a koldusok közt is legszegényebb, ő, a gúnyos röhögés valódi szentje. Adjunk hálát a vakszerencsének, hogy még a Kereszt eljövetele előtt látta meg a napvilágot. Elvégre lehetett volna ő is, ha kívülállását új oltvány, az emberidegen kaland beteges kísértése vezérli, a sok kanonizált aszkéta egyike, aki belevész a boldogok és a naptári nevek tömegébe. Ekkor lett volna jogos őrültnek nevezni őt, aki a legmélységesebben normális lény, amennyiben minden tanítástól és elmélettől elszakadt. Az ember visszataszító képét egyedül ő tárta elénk. A cinizmus érdemeit elhomályosította és lábbal tiporta az a vallás, amely esküdt ellensége minden nyilvánvalónak. De eljött végre az ideje, hogy az Isten Fiának igazságaival szembeállítsuk az égi kutya” igazságait - ahogyan őt egy kortárs költő nevezte.
A ZSENI KÉTARCÚSÁGA Minden ihlet a túlzás képességéből fakad: a líraiság - és a metafora teljes birodalma - szánalmas izgágaság lenne a hevület nélkül, ami úgy felfújja a szavakat, hogy majd szétdurrannak. Amikor már a kozmosz elemei és méretei is túl jelentéktelennek tűnnek, hogy összehasonlítási alapot kínáljanak lelkiállapotunk számára, a versnek ilyenkor - hogy kilépjen a belső lappangás és a felmerülés szakaszából - nincs is szüksége másra, mint hogy valamelyest letisztuljanak az őt előhívó és világra segítő érzelmek. Minden valódi ihlet a világnál is tágabb lélek rendellenességéből tör elő. Egy Shakespeare, egy Shelley szavakba foglalt tűzvészében a lehetetlen világteremtés szétporladó hamuja szállong. A szótagok egymás hegyén-hátán tülekednek, mintha egyikük sem lenne képes nyomába érni a benső feltárulásnak; a képalkotás sérvet kap, a szegényes szavak pedig, melyek a hétköznapi használatban láttak napvilágot, és most csodálatosképpen a szív magasába emelkedtek, transzcendens darabokra törnek. A szépség minden igazsága olyan túlzásokból táplálkozik, amiket a legfelületesebb elemzés is csak szörnyűségeseknek és nevetségeseknek láthat. A vers: a szókészlet kozmogónikus tévelygése… Keveredett-e valaha nagyobb hatékonysággal sarlatánság és extázis? Hazugság - amely könnyeket fakaszt: ebben áll a zseni szélhámossága, és a művészet titka. Égig növesztett semmiségek; valószerűtlen, mely mindenséget teremt! Minden zseniben karöltve ott találni egy Hetvenkedő Katonát és egy Istent. A BOLDOGTALANSÁG BÁLVÁNYOZÁSA Amit egyszer a nyers létezéshez hozzáépítünk, a sokféle erőt, amely nyomot hagy a világ arcán, mind-mind a Boldogtalanságnak - a különféleség tervezőmérnökének, tetteink értelemmel felfogható mozgatójának - köszönhetjük. Ami nem tartozik a hatókörébe, az minket is meghalad: mi értelme volna számunkra egy olyan eseménynek, ami nem veszélyezteti létünket? Vár ránk a Jövő, hogy feláldozzon: a szellem már csak a lét törését örökíti meg, az érzékeket pedig már csak a rossz kilátás hozza rezgésbe… Ezek után hogy is ne érdekelne Chateaubriand Lucilejének, vagy Günderodenak a sorsa, hogy is ne ismételnénk az előbbi szavait: Halálos álmot borítok sorsomra”, vagy részegednénk meg a kétségbeeséstől, mely az utóbbinak kezébe öngyilkos tőrt adott? Eltekintve a teljes körű melankólia néhány esetétől és néhány páratlan öngyilkosságtól, az emberek - vörös vértestecskékkel kitömött pojácák, ők nemzik a történelmet, minden grimaszával együtt. Midőn bálványozzuk a boldogtalanságot, midőn benne látjuk a fejlődés mozgatóját és szubsztanciáját, máris eljutunk oda, hogy az eleve elrendelt sors áttetszősége körülölel, a csapásokra hajnali fény vetül, a gyehenna pedig termékenységet áraszt. Mikor azonban azt hisszük, hogy már végigjártuk, és attól félünk, hogy netán túléljük, létünk megfakul, és már nem fejlődik tovább. Közben rettegünk, hogy kénytelenek leszünk visszaszokni a Reményhez…, elárulni boldogtalanságunkat, elárulni magunkat… DÉMON
Itt van, a vér parazsában, a sejtek mindegyikének keserűségében, az idegek reszketésében, a gyűlöletet lihegő fonák imákban, mindenütt, ahol csak az iszonyat révén szállást talál. Hagyjam, hogy lekaszálja az óráimat, mikor mint saját megsemmisülésem kínosan aprólékos cinkosa, kiokádhatnám a reményeimet, és visszaléphetnék a jelöléstől az énem posztjára? Bérgyilkos albérlő, aki megosztja velem a fekhelyemet, feledéseimet és virrasztásaimat; hogy elpusztítsam, magamat szükséges elpusztítanom. És minthogy az embernek csak egy teste, csak egy lelke van, az előbbi pedig túl nehéz, az utóbbi viszont túl homályos, hogyan vehetne többlet terheket és sötétségeket a hátára? Hogyan vonszolhatná lépteit tovább a fekete időben? Egy aranyló pillanatról álmodom, kívül a keletkezésen, egy napfényes percről, mely transzcendens a szervek gyötrelméhez, bomlásuk dallamához képest. Hallod a gondolataid közt kígyózó Gonosz haldoklását és örömét kísérő zokogást - és mégsem fojtod meg ezt a betolakodót? Ha pedig lesújtsz rá - haszontalan öntetszelgés. Ő már a te álneved; büntetlen nem tehetsz rajta erőszakot. Minek kerülgetni a dolgot, mikor már közel az utolsó felvonás? Miért is ne szállnál szembe a saját neveddel? (Teljességgel hamis lenne azt hinni, hogy a démoni megnyilatkozástól” életünk teljes tartama alatt elválaszthatatlanok vagyunk; és mégis, amikor ránk tör, elképzelni sem tudjuk, mennyi semleges pillanatot éltünk át korábban. A Sátánra való hivatkozás nem más, mint a teológia maradékaival kiszínezni azt a kétes felindulást, amit a büszkeségünk nem hajlandó akként elfogadni, ami. De van-e ember, akit ne fogna el rettegés a Sötétség Fejedelme előtt állva? Gőgünknek van szüksége egy névre, méghozzá nagy névre, hogy elkeresztelje vele azt a szorongást, mely pusztán biológiai képződményként szánalmas volna. Hízelgőbb a hagyományos magyarázat - a szellemnek jól áll egy kis maradék metafizika… így hát - a túlságosan is közvetlen baj elleplezése késztet arra, hogy elegáns, bár divatjamúlt lényekhez folyamodjunk. Hogy is fogadhatnók el, hogy legrejtélyesebb szédületeink nem többek idegrendszeri szövődménynél, ha egyszer elég csak egy bennünk, vagy rajtunk kívül levő Démonra gondolnunk, hogy máris talpra álljunk? Őseinktől származó hajlam ez legbensőbb bajaink tárgyiasítására; a mitológia átitatta vérünket, az irodalom pedig tartósította bennünk a fogékonyságot a hatásvadászatra…)
EGY ÚJ ÉLET”? NEVETSÉGES! Bedeszkázva magunkba, nincs meg a képességünk rá, hogy letérjünk a velünk született kétségbeesés kijelölte útról. Kibújjunk az élet sorozása alól, amiért az nem az elemünk? Senki sem állít ki nemlétezési bizonyítványt. Kénytelenek vagyunk továbbra is kitartóan lélegezni, érezni, ahogy a levegő égeti ajkainkat, mind több megbánással eltelni ama valóság közepén, melyet soha nem kívántunk, és felhagyni azzal, hogy magyarázatot keressünk a bukásunkat működtető Rosszra. Mikor az idő minden szemvillanása egy-egy tőrdöfés, húsunk pedig a vágyak bujtogatása miatt nem hajlandó kővé dermedni - mihez is kezdhetnénk egyetlen, sorsunkhoz ráadásképp hozzáadott másodperccel? Miféle mesterkedések segítségével tehetnénk szert az illúziók erejére, hogy felkutassuk egy másik, egy új élet lehetőségét? Azok az emberek ugyanis, akik végigtekintenek múltjuk romhalmazán, azt képzelik, hogy - elkerülendő a jövő romjait - hatalmukban áll valami gyökeresen új dologba fogni. Ünnepélyes fogadalmat tesznek, és várják a csodát, ami majd kivezeti őket a középszerű szakadékból, amibe a sors vetette őket. De semmi sem történik. Eztán is mindenki ugyanaz marad, aki volt; legfeljebb annyi változott, hogy a bukásra való hajlam - megkülönböztető jegyük - hangsúlyozottabbá válik. Nem látunk mást magunk körül, csak züllésnek indult ihletet és fellángolást: mindenki mindent megfogad, csakhogy a tapasztalás mindenkit rávezet arra, hogy a fellobbanás mulandó, az életből pedig hiányzik a szellemiség. Az emberi létezés azáltal hiteles, hogy romba dől. Valamivé válásunk virágzó pályája: dicsőségesnek látszó út a kudarc felé; tehetségeink beérése: álruhába göngyölt üszkösödésünk… A döghús tavasza aratja diadalát a nap alatt; a Szépség maga is pusztán a rügyekben páváskodó halál… Ahány új élettel találkoztam, az mind illúzió volt, és eleve elbukott. Az idő múlásával valahány emberi élet, amelyet láttam, szorongással teli kérődzésbe zárkózik, magába roskad, megújulásként pedig csupán saját reményeinek váratlan fintora jut neki… HÁROMSZOROS ZSÁKUTCA A szellem felfedezi az Identitást; a lélek az Unalmat; a test a Lustaságot. A változatlanság egyazon alapelve, amely különbözőképpen nyilvánul meg, az egyetemes ásítás három alakjában. A létezés monotóniája igazolja a racionalizmus alaptételét; olyan törvényszerű mindenséget tár elénk, ahol minden előrelátható és szabályozott; egyetlen barbár meglepetés sem zavarja meg az összhangot. Ha ugyanaz a szellem felfedezi az Ellentmondást, ugyanaz a lélek a Tobzódást, ugyanaz a test az Önkívületet, az a cél vezérli, hogy az irrealitás új formáit hozza a világra, és kitörjön az önmagához túlzottan hasonló világegyetemből; és egyből a racionalista-ellenes alaptétel kerekedik felül. Az abszurditások virágzása olyan létezést leplez le, amely előtt a szemlélet bármely letisztultsága nevetségesen szegényes. Ez nem más, mint amikor az Előreláthatatlan vég nélkül ostromol. E két tendencia között vonultatja fel az ember kétszínűségét: mivel sem az Életben, sem az eszmében nem találja a helyét, azt hiszi, hogy sorsa az Önkény, holott szabadságának részegítő érzése nem több, mint a végzet belsejét borzoló fuvallat^ hisz sorsának formája éppúgy szabályokhoz igazodik, mint egy szonetté, vagy mint egy égitesté.
A VÁGY KOZMOGÓNIÁJA Miután átéltem és kipróbáltam az élet ellen szóló érveket, megfosztottam a zamatától azt, és üledékében fetrengve átéreztem a meztelenségét. Ismerem a nemi aktust követő metafizikát, a hiába nemzett világegyetem ürességét, ismerem a bőven patakzó verejtéket, amelytől az embert egy ősrégi, még az anyag fúriáinál is korábbi hideg járja át.
És hű akartam lenni tudásomhoz, rászorítani ösztöneimet, hogy elcsituljanak, de azt láttam, hogy hiába tud valaki bánni a nemlét fegyvereivel, ha nem képes őket önmaga ellen fordítani. Mert amikor a vágy berobban az őket lefokozó ismereteink körébe, félelmetes konfliktus támad a Teremtéssel szemben álló értelem és a hozzá bilincselő irracionális mélyrétegek között. Mindegyik vágy igazságaink végeredményét alázza meg, és tagadásaink újraértékelésére kényszerít. A gyakorlatban vereséget szenvedünk; alapelveink eközben mit sem módosulnak… Azt reméltük, hogy nem leszünk tovább e világ gyermekei, és íme, mint valami kétes aszkéták, kívánságaink rabjai vagyunk, mi, az idő hűbérurai, de jobbágyai a mirigyeknek. Ám ennek a játéknak sehol sincs vége: bármelyik vágyunk újrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti… A mindennapi életben egymást váltogatja a kozmogónia és a világvége: nap nap után teremtünk és rombolunk, parányi méretekben az örök mítoszok szerint cselekszünk; és életünk minden pillanata ismétli és előrevetíti a mag és hamu sorsát, amely a Végtelen számára rendeltetett.
A TETTEK ERTELMEZESE Az ember még a legparányibb cselekvést sem vinné végbe anélkül, hogy ne azt érezné az egyedüli és kizárólagos valóságnak. Ez az elvakultság az abszolút alapzata, a vitán felüli alapelve mindennek, ami létezik. Aki értekezik róla, csak azt bizonyítja, hogy ő kevésbé van, hogy a kétely aláásta életerejét… De még kételyeitől övezve is éreznie kell a tagadás irányába tett fordulatának fontosságát. Tudni, hogy semmi nem éri meg a fáradságot\ ez közvetve maga is hit, vagyis a cselekvés lehetősége; mert még a legjelentéktelenebb létezés is be nem vallott hitet előfeltételez; a valóság - vagy annak látszata - felé tett legkisebb lépés elárulása a nemlét vallásának, még a légzésben is föllelhető a fanatizmus csírája, mint minden egyébben, aminek köze van a mozgáshoz… A csavargástól kezdve a tömegmészárlásig az ember csak azért járja végig a cselekedetek egész színskáláját, mivel nem érzékeli az értelmetlenségüket: mindaz, ami a földön végbemegy, abból az illúzióból fakad, hogy az ürességben elérhető a teljesség, hogy a semmi valamiféle rejtélyt takar… A világ Teremtésén és Lerombolásán kívül minden vállalkozás egyformán semmi TÁRGYTALAN ELET Eszmék, oly semlegesek, mint a könnytelen szem, komor tekintet, amely eltörli a dolgok domborulatait, hallás, mely bensőnk felé fordul s az érzelmet figyelő készenlétté alakítja, ködös élet, amelyben nincs helye sem sírásnak, sem nevetésnek - hogyan lehetne titeket feldúsítani tavaszi nedvekkel, harsány durvasággal? Hogyan viselni el e lemondó szívet, ezt az eltompult időt, mely képtelen már továbbadni a növekedés és szétesés élesztőjét a rá váró évadoknak?Mivel minden meggyőződést szennynek, minden ragaszkodást szentségtörésnek láttál, nincs már jogod, itt vagy akárhol, olyan sorsra várni, amelyet módosít a remény. Választanod kell vagy egy nevetségesen magányos, eszményi hegyfokot, vagy egy bohózatba illő, a konstellációkkal dacoló csillagot. A szomorúságtól felelőtlen életed szüntelenül gúny tárgyává tett minden percet, holott az élet a múló idővel szembeni jámborság, a táncot lejtő örökkévalóság érzése, az önmagán túllépő, a Nappal versengő idő…
LELKI RESTSÉG A szerveknek ez a pangása, az érzékeknek ez a bárgyúsága, ez a megkövesedett mosoly nem a kolostorok unalmára emlékeztet téged, az Isten által elhagyott szívekre, a szerzetesek kiégettségére és elhülyültségére, amint épp gyűlölik magukat az önkielégítés eksztatikus felfortyanása közben? Te magad is csak egy szerzetes vagy, de istenes feltevések és a magányos bűn gőgje nélkül. A föld és az ég: cellád fala, a mozdulatlan levegőt pedig a fohászok hiánya uralja csak. Te, akire az örökkévalóság kongó órái várnak, a vacogás szeglete és a penészes vágyak, melyek az üdvözülés közeledtére meg is rothadnak, elindulsz a dísz és harsonák nélküli Végítélet felé, miközben gondolataid, ünnepélyesség gyanánt, csak a remények valószerűtlen körmenetét idézik képzeletedbe. A szenvedések jóvoltából a lélek egykor a magasba emelkedett a boltívek felé; téged visszalöknek. És hitetlen csuhásként zuhansz vissza a világba, aki csak vonszolja magát a Korzón, a bukott lányok - és saját bukásod rendházában.
A BÁTORSÁG ÉS A FÉLELEM KÁRTEVÉSEI
Aki fél, az szakadatlanul önmagára gondol, és el sem tudja képzelni, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív menete. A rettenet, az érzés, hogy minden ellened irányul, olyan világ képét feltételezi, amelyben nincsenek semleges veszélyek. A félénk ember - a túlzásba vitt személyesség áldozata - meg van győződve róla, hogy ő a többi embernél sokkal inkább céltáblája ellenséges eseményeknek. Társa e tévedésben szöges ellentéte, a bátor ember, aki viszont mindent saját sebezhetetlensége jelének vél. Mindketten az önmaga körül forgó tudat szélsőséges példái: az egyik ellen minden összeesküszik, a másiknak viszont semmi sem kedvezőtlen. (A bátor csak egy szájhős, aki ragaszkodik a veszélyhez, és maga keresi a bajt magának.) Az egyik negatív, a másik pozitív előjellel helyezi magát a világ középpontjába; de illúziójuk ugyanaz, mert ismereteik kiindulópontja is azonos: a veszély, mint az egyedüli valóság. Az egyik fél tőle, a másik keresi: a dolgokra irányuló határozott megvetésről még csak fogalmuk sem lehet, mindent magukhoz viszonyítanak, túlságosan izgágák (márpedig a világon minden rossz az izgágaság túlhajtásából, a félszegség és a hősködés lendületes képzelgéseiből ered). Ezek azok az egyszerre ellentétes és hasonló példányok, minden viszály okozói, akik felzavarják az idő folyását; még a legjelentéktelenebb esemény-kezdeményeket is érzelmileg kiszínezik, és lázas terveiket kivetítik egy olyan mindenségre, ami - hacsak nem adod át magad valami békés undornak - lealacsonyító és tűrhetetlen. Bátorság és félelem, egyazon betegség két pólusa, mely abban a visszaélésben áll, hogy az életnek jelentést és fajsúlyt kölcsönöz… A nemtörődöm keserűség hiánya teszi szektás vadállatokká az embereket: a legkifinomultabb és legnyersebb bűntényeket mindig azok követik el, akik a dolgokat komolyan veszik. A pancser az egyetlen, akiben nem dolgozik a vérszomj, az egyetlen, aki nem bűnöző…
KIJÓZANODÁS Az emberek titokzatosság nélküli gondjai éppoly világosan kirajzolódnak, mint ennek az oldalnak a körvonalai… Mivel írjam tele, ha nem az undorral a nemzedékekkel szemben, melyek úgy követik egymást, mint állítások egy meddően végzetszerű szillogizmusban? Az emberi kalandnak kétségkívül lesz egy végpontja, amit akkor is elképzelhetünk, ha már nem fogjuk megérni. Aki önmagában már megvalósította a történelemmel való szakítást, annak teljesen felesleges végignéznie a záróráját. Elég az embert szemtől szembe látni - máris leválunk róla, s többé nem kívánjuk vissza csalásait. A szenvedés sok ezer éve, ami még a köveket is meglágyította volna, csak még érzéketlenebbé
tette ezt az acélból készült tiszavirágot, a tünékenységnek és a keménységnek ezt a szörnyeteg példányát, akit ízetlen őrület, megfoghatatlan és szégyentelen létezni akarás hajszol. Mikor rájövünk, hogy egyetlen emberi indíték sem fér össze a végtelennel, és nincs az a mozdulat, amelynek kezdeményezése megérné a fáradságot, a szívünk ütemesen ver ugyan tovább, de üressége lelepleződött. Az emberek hiábavaló, egyforma sorsban mosódnak össze, mint a csillagok a közömbös tekintetek előtt - vagy mint a keresztek egy katonai temetőben. A létezés elé kitűzött célok közül, ha szemügyre vesszük őket, melyik nem bohózatba vagy Hullaházba illő? Melyik nem arra vall, hogy az ember haszontalan és gyászos? Vane még bűvészmutatvány, amely meg tudna téveszteni? (Mikor az embert utoléri a kiűzetés a látható rendeletek hatóköréből, ekkor, akár az ördög, már metafizikailag törvényen kívül kerül; kilép a világ rendjéből: nincs már abban számára hely, ezért csak bámul rá, de fel sem ismeri; beidegződéssé válik az elképedés, miközben a panaszos megdöbbenés, nem lévén tárgya, végképp az Ürességbe mered. Az embernek olyan érzeteket kell kiállnia, amelyek nincsenek megfelelésben a dolgokkal, minthogy már semmi sem ingerként hat rájuk; végül még a Melankólia angyalának álmán is túljut, és szinte sajnálja, hogy Dürer epekedése nem még távolibb szempárnak szólt… Amikor minden, még a legnemesebb látomás is túl kézzelfoghatónak, túl létezőnek tűnik, amikor olyan Meghatározatlan után áhítozunk, amiben nem ismerni sem az életre, sem a halálra, amikor a léttel való bármilyen kapcsolat erőszakot tesz a lelken, ez utóbbi immár kizárta magát az egyetemes igazságszolgáltatásból, és, mivel sem számadással nem tartozik, sem törvényszegésre nincs már alkalma, szomorúsága révén az isteni mindenhatósággal vetekszik.) A GYŰLÖLET ÚTJAI Senkit sem gyűlölök; - de a gyűlölet sötétre festi vérem, és égeti a bőröm, amelyet a múló évek sem tudtak kicserezni. Gyöngéd vagy szabatos ítéletek nyomán szelídülhet-e az ocsmány szomorúság és a felnyársalt ember üvöltése? Szeretni akartam a földet és a mennyet, hőstetteiket és szenvedélyeiket - de semmit sem találtam, ami ne a halálra emlékeztetett volna: arcok, virágok, csillagok - egytől egyig a fonnyadás jelképei, minden lehetséges sírhalmok leendő fejfái! Minden, ami az életben létrejön és nemesebbé teszi, gyászos vagy jellegtelen véget ér. A szív izzása olyan szörnyűségeket idézett elő, amelyhez foghatót egyetlen démon sem álmodott volna. Aki tűzbe jött elmét lát maga előtt, biztos lehet benne, hogy áldozatául esik. Azok nyomában, akik a saját igazukban hisznek - csak ők vésődnek az emberek emlékezetébe -, hullák halmai tornyosulnak. A vallások mérlegét több gyilkosság terheli, mint a legvérengzőbb zsarnokságokét, azok pedig, akiket az emberiség valaha istenített, vérszomjukkal még a leglelkiismeretesebb tömeggyilkosokat is messze megelőzik. Egy új hit hirdetője üldözött, mígnem maga válik üldözővé: minden igazság kezdetben összetűzésbe kerül a rendőrséggel, de később már a rendőrség szerez neki érvényt; mert minden abszurditás, amiért emberek megszenvedtek, törvényessé fajul, és minden vértanúság jogcikkelyekbe, a naptárak jellegtelenségébe és utcanevekbe torkollik. Ebben a világban maga az ég is hatóság lesz végül - és voltak korszakok, amelyek egyedül az égből merítettek, háborúkban még a legzüllöttebb időknél is gazdagabb középkorok, bestiális, a hamis fenség fényével bevont keresztes hadjáratok, amelyekhez képest a hunok betörése dekadens hordák csínytevésének tűnik. A makulátlan hőstettek nagyüzemi vállalkozásokká válnak; a hivatalos elismerés a leglégiesebb nimbuszt is kifakítja. Csendőr őrizte angyal - így múlnak ki az igazságok, így fulladnak ki a lelkesedések. Elég, ha egy lázadásnak igaza van és odaadó hívekre tesz szert, elég, ha egy felismerés terjedni kezd, és akad intézmény, amely kisajátítja, és az egykor magányosan átérzett borzongást - néhány álmodozó újhitű osztályrészét - máris beszennyezi az üzletszerű létezés. Csak egyetlen dolgot mutassanak nekem széles e világban, ami jól kezdődött és ne rosszul ért volna véget! A legnemesebb szívdobbanást is elnyeli a szennyvízcsatorna, ahol abbamarad, hisz elérte természettől kiszabott vége: ez a bukás a szív drámája, és egyben a történelem negatív értelme. Minden eszmény”, amelyet kezdetben a szektaalapítók vére táplál, elkopik és elenyészik, mihelyt: magukévá teszik a tömegek. A szenteltvíztartó köpőcsészévé alakul: ez a haladás” kikerülhetetlen ritmusa. Ilyen körülmények között az ember kire zúdíthatná gyűlöletét? Senki sem felelős azért, hogy létezik, és még kevésbé azért, hogy az, ami. Létezésre vettetve, mindannyian igás barmokként viseljük az ebből adódó következményeket. Ezért van az, hogy ebben a világban, ahol gyűlöletes minden, a gyűlölet a világnál is hatalmasabbra duzzad, és miután tárgyán túlnőtt, megsemmisül. (Nem a gyanús kimerültségek, de nem is a szervek jól meghatározott bajai tárják elénk életerőnk mélypontját; nem is tanácstalanságaink, vagy a testhőmérsékletünk ingadozásai - de elég csak megéreznünk az indokolatlan gyűlölet és szánalom e tolulásait, e nem mérhető lázrohamokat, hogy felfogjuk: veszélyben az egyensúlyunk. Gyűlölni mindent és gyűlölni önmagunkat, szabadjára engedve emberevő dühünket; sajnálni mindenkit és sajnálni önmagunkat - látszólag ellentétes felindulások, eredetüket tekintve azonban azonosak; hiszen csak azt tudjuk megszánni, amit szeretnénk eltörölni a föld színéről, ami méltatlan arra, hogy létezzen. És aki e felindulásokat átérzi, illetőleg a világ, ami ellen irányulnak, egyazon romboló és gyöngéd dühöngés kiszolgáltatottja. Amikor az embert hirtelen elönti az együttérzés, de nem tudja, ki iránt, olyankor a belső szervek fáradtsága veszélyes csuszamlást jelez előre; amikor pedig ez a bizonytalan, egyetemes együttérzés önmaga felé fordul, eljutott a legnyomorultabbak állapotába. Hatalmas fizikai elgyengülésből tör elő ez a negatív szolidaritás, amely, akár a gyűlölet vagy a szánalom formájában, a dolgokhoz láncol bennünket. Ez a két egyidejű, vagy egymást követő roham nem csak bizonytalan tünete, hanem napnál világosabb jele a hanyatlófélben lévő életerőnek, amit minden csak ingerel - a behatárolatlan létezéstől kezdve saját személyünk pontos körvonaláig. De ne áltassuk magunkat: ezek a rohamok ugyan a legvilágosabbak és a legféktelenebbek, de korántsem az egyedüliek: kisebb vagy nagyobb mértékben minden csak patológia, kivéve a Közömbösséget.)
LA PERDUTA GENTE Mennyire hóbortos ötlet bugyrokra osztani a poklot, s ezek függvényében váltogatni a lángok hőfokát, rangsorolni a kínokat! Hisz a fontos csak az, hogy ott az ember: a többi - puszta girland, vagy inkább… égési seb. A fölső várban - ami a lenti szelídebb változata, hisz a kettő gazdája ugyanaz - szintén nem az a lényeges, hogy az ember kicsoda - király, polgár, napszámos hanem hogy beállt-e a sorba, vagy kilóg belőle. Mindegy, hogy mely eszme híve, hogy megállapodott-e vagy földönfutó, attól a pillanattól kezdve, hogy tettei és gondolatai a létező vagy megálmodott állam szolgálatában állnak, bálványozója és rabszolgája annak. A legfélénkebb hivatalnok és a leglobbanékonyabb anarchista, bár eltérő érdeklődést mutat iránta, egyaránt az állam függvényében él: mindkettő legbelül polgár, még akkor is, ha az egyik a papucsot részesíti előnyben, a másik a bombát. A földi állam bugyrai”, akárcsak a föld alattiéi, az élőlényeket elátkozott közösségbe zárják, s a szenvedések egyazon parádéján vonszolják végig, amelyben árnyalatokat keresni hasztalan. Aki hozzájárulását adja az emberi dolgokhoz - mindegy, hogy forradalmi vagy konzervatív módon-e szánalmas kedvtelésben emészti fel magát: mindazt, ami benne nemes vagy közönséges, belekavarja az alakulás zűrzavarába… A nem engedelmeskedő lény, aki innen vagy túl van az államon, aki számára visszataszító, hogy a kis és nagy események menetébe beleártsa magát, a társas élet összes módozatát egyformán megvetendőnek érzi. A történelem lagymatag érdeklődést vált ki belőle, annyit, mint egy kiújuló csalódás, vagy mint egy előre látott átverés. Aki az emberek közt élt és még mindig azt lesi, mikor jön egy váratlan esemény, az semmit sem értett meg, és soha semmit nem is fog érteni. Megérett az Állam számára: mindent felajánlhatnak neki, minden hivatalt és minden elismerést. Minden emberre áll ez - és magyarázatul szolgál arra nézve, miért oly hosszú életű e földi pokol.
TÖRTÉNELEM ÉS SZAVAK Lehet-e nem szeretni a bágyadt és poshadó civilizációk őszies bölcsességét? Egy görög vagy egy császárkorbeli római azért irtózott a hüperbóreus frissességtől és beidegződésektől, mert ellenszenvet érzett a hajnalhasadásokkal, a jövőtől majd kicsattanó barbarizmussal, az egészség ostobaságaival szemben. Minden történelmi szezonvég fényárban úszó romlását beárnyékolja a szkíták közelsége. Egyetlen civilizáció sem képes bizonytalan haláltusában kihunyni; körös-körül ott ólálkodnak a törzsek, s a levegőben illatos hullák bűze szállong… Az alkonyatok rajongója elnézi, ahogy csődöt mond minden kifinomultság, az életerő pedig szégyentelenül tör előre. Nincs más dolga, mint összegyűjteni mindabból, ami létrejön, egy csokorra való anekdotát… Az események rendszere mit sem bizonyít: a nagy hőstetteket tündérmesék és tankönyvek dolgozzák fel. A múlt dicső vállalkozásai és véghezvivőik legfeljebb csak a tetteiket megkoronázó szép szavakkal válthatnak már ki érdeklődést. Jaj a hódítónak, ha nincs benne szellemesség! Még maga Jézus is, aki pedig két évezrede volt közvetett diktátor, csak azokkal a paradoxonmorzsákkal tudott híveiben és ócsárlóiban nyomot hagyni, amelyek oly leleményesen színpadias életútját szegélyezik. Ki tudakozódna egy mártír után, akinek ajkait egyetlen, szenvedéseihez illő mondás sem hagyta el? A múlt vagy a közelmúlt áldozatai közül csak azoknak az emlékét őrizzük tovább, akik szavaikkal tették halhatatlanná a vért, amely rájuk fröccsent. A hóhérok maguk is csak annyiban élnek tovább, amennyiben értettek a színjátszáshoz: Nérót már rég elfelejtettük volna a véreskezű bohóc sziporkái nélkül. Mikor a haldokló fölé hajolnak az ágya mellett álló felebarátai, korántsem végső akaratát próbálják kihámozni a gügyögéséből, sokkal inkább azt az aranyköpést lesik, amit később majd idézgethetnek az elhunyt emlékének tiszteletére. A római történetírók soha nem mulasztják el részletezni császáraik haláltusáját, de csak azért nem, hogy egy általuk mondott vagy mondani vélt útmutatást, felkiáltást még utoljára a szájukba adjanak. Ez minden haláltusára, még a leghétköznapibbakra is érvényes. Hogy az életnek semmi jelentése sincs, azt mindannyian tudjuk vagy sejtjük: legyen mentsége legalább egy szóvirág! Egy frázist életünk minden fordulópontjára - íme, nagyjából ez minden, amit elvárunk kicsitől, nagytól egyaránt. Aki nem veti alá magát e követelménynek, sőt kötelességnek, az egyszer s mindenkorra elveszett; mert mindent, még a gyilkosságot is el lehet nézni, feltéve hogy ragyogó kommentárok kísérik - és persze már a múlté. Ezzel az ember a történelem egészét feloldozza, minekutána már minden ítélkezési szempontja felmondta a szolgálatot és érvénytelennek bizonyult, s ahogy végigtekint az egyetemes hiábavalóságon, méltóságát mentendő, a kudarcok írástudója és a vér esztétája lesz. E világban, ahol a szenvedések összemosódnak és elhomályosulnak, az egyetlen úr a Szó.
FILOZÓFIA ÉS PROSTITÚCIÓ A filozófus, ha már búcsút vett az elméletektől és a babonáktól, ám egyelőre még járja a világ útjait, követendő példát találhat az útszéli pürrhonizmusban, amely a lehető legkevésbé dogmatikus teremtmény: az utcalány sajátja. Ahogy semmihez sem kötődik és mindenre nyitott; ahogy azonosul az ügyfél elveivel és kedély állapotával; ahogy minden alkalommal hangszínt és arcot cserél; ahogy bármikor kész szomorú vagy vidám lenni, hisz az neki egyre megy; ahogy kereskedelmi megfontolásból szórja sóhajait; ahogy felvilágosult és hazug szemmel nézi, mint vonaglik a fölébe hágott, őszinte embertárs - mindezzel a szellem számára a nagy bölcsekéhez fogható magatartási mintát kínál. Mentesülni minden meggyőződéstől, mind az emberekkel, mind önmagunkkal kapcsolatban: íme a tisztánlátás szabadegyeteme, a központi tétel a prostitúcióban, mely ugyanúgy a társadalom pereméhez tartozik, akár a filozófia. Amit csak tudok, az örömlányok iskolájában tanultam” - az igazi gondolkodónak - aki bármit éppúgy elfogad, ahogy el is utasít - ekképp kellene felkiáltania, mikor az ő nyomukba lépve, a fáradt mosolygás szaktekintélyévé válik, az emberek már nem többek számára ügyfeleknél, a nagyvilág utcái pedig vásárcsarnokoknál, ahol keserűségét ugyanúgy áruba bocsátja, mint társnői a testüket. A LÉNYEG RÖGESZMÉJE Amikor minden kérdés mellékesnek és felületesnek tűnik, mikor az elme mind átfogóbb problémák után kutat, megesik, hogy nem akad már semmiféle tárgyra az Üresség körvonalazhatatlan akadályán kívül. Ettől kezdve a filozófiai lendület, minthogy kizárólag a hozzáférhetetlent célozza, kudarcnak néz elébe. Avégből, hogy körüljárja a dolgokat és az ideig-óráig tartó ürügyeket, jótékony hatású nehézségeknek adózik; ám ha egy mindegyre általánosabb alapelv kutatásába kezd, a Lényeg homályában elvész és semmivé válik. Csak az boldogul a filozófiában, aki még kellő időben visszafogja magát, és elfogadja a nyugtalanság ésszerű fokának korlátait és kényelmét.
Bármelyik probléma, ha a legmélyére nézünk, csődhöz vezet, az értelmet pedig fedetlenül hagyja: nincs több kérdés és válasz e horizont nélküli térben. A kérdésfeltevések szembefordulnak az őket kiötlő elmével, és áldozatul ejtik. Ellene tör minden: a saját magánya, a saját merészsége, az átlátszatlan abszolútum, az ellenőrizhetetlen istenek, és a napnál világosabb nemlét. Jaj annak, aki a lényeg valamely pillanatához érve nem tud megálljt parancsolni magának! A történelem azt mutatja, hogy azok a gondolkodók, akik megmászták a kérdések kaptatóját, és a legvégső lépcsőfokra, az abszurditáséra is rátették lábukat, a meddőség példáján kívül semmit sem hagytak az utókorra, miközben félúton megállt társaik megtermékenyítették a szellem haladását; ez utóbbiak felebarátaik igényeit szolgálták, rendelkezésükre bocsátottak egy jól kifaragott bálványt, néhány jól nevelt babonát, néhány alapelvnek álcázott tévedést és a remények egy teljes rendszerét. Ha vállalták volna a mértéken felüli előrelépés veszélyeit, idegenkedésük a jótékony tévedésektől ön- és közveszélyesekké tette volna őket nevüket felírták volna a mindenség és a gondolkodás határköveire - mint valami meddőségre kárhoztatott, beteg elméjű kutatók, a terméketlen szédületek szerelmesei, akik még képzelni sem helyénvaló álmokat hajszoltak… Az emberekre csak a lényeggel szembeszegülő eszméknek van befolyásuk. Mihez is kezdenének a gondolkodásnak egy olyan területével, ahol még az sincs biztonságban, aki természetes hajlamánál, vagy morbid vágyainál fogva kíván ott megtelepedni? Még levegőt sem lehetne venni egy olyan tartományban, ahol nincs helyük a bevett kételyeknek. Ha pedig egyes elmék túlmennek az általánosan elfogadott kérdések körén, az csak azért fordulhat elő, mert vagy az anyag mélységeiben gyökerező ösztön, vagy valami kozmikus betegségből eredő elferdülés kerítette őket hatalmába, és az elmélkedés olyannyira igényes és átfogó nagyságrendje felé sodorta őket, amelyhez mérten a halál jelentéktelennek, a sors összes eleme ócska viccnek, a metafizika apparátusa pedig haszonelvű és gyanús dolognak tűnik. A végső határnak ez a rögeszméje, ez az előrenyomulás az ürességbe a meddőség legveszélyesebb formájával jár együtt, melyhez képest a nemlét valósággal a termékenység ígérete. Annak, aki elégedetlen mindennel, amit csinál - a munkájával, vagy a kalandjaival -, nem kell egyebet tennie, mint áthelyezni a befejezettség iránti igényét egyetemes síkra, és máris képtelenné válik, hogy beteljesítse akár a művét, akár az életét. A metafizikai szorongás egy olyan, végletekig lelkiismeretes mesterember helyzetére emlékeztet, akinek nyersanyaga maga a lét. Addig elemezgeti azt, míg végül képtelenné válik alkotni, akár egy miniatűr mindenséget is létrehozni. A szavak szegényességétől kétségbeesett művész, odahagyva félkész versét, a létezők összességétől körülvett elégedetlen szellem zavarodottságát jeleníti meg. Képtelensége arra, hogy egymás mellé rakja az elemeket - melyekből az íz és a jelentés éppúgy hiányzik, mint az őket kifejező szavakból -, végül az üresség feltárulásához vezet. így aztán a verselő vagy a csendbe, vagy valami kibogozhatatlan mesterkéltségbe vonul vissza. A világmindenséggel szemben a túl igényes elme Mallarmé művészi kudarcához hasonló vereséget szenved. Páni félelem ez a tárgy előtt, amely nem tárgy többé, amely már kicsúszott az ember kezéből, mivel - eszmei síkon - túllépte a határait. Akik nem maradnak meg a használatukban álló valóságon belül, akik túllépnek a létezés mesterségén, kénytelenek lesznek vagy a lényegtelenhez idomulni, hátraarcot csinálni, és beilleszkedni az örök bohózatba, vagy elfogadni a különálló állapotának minden következményét, ami pedig fölösleges időpazarlás, ha az ember csak nézi, vagy tragédia, ha át is éli. AZ EPIGONOK ÖRÖME Lehet-e kifinomultabban kétértelmű gyönyörűség, mint végignézni egy mítosz szétesését? Hány meg hány szívet kellett elpocsékolni létrejöttéhez, az intolerancia mekkora túlkapásai kellettek a tiszteletben tartatásához, micsoda üldözésekben volt részük az ellenszegülőknek, és mennyi reményt kellett feláldozni, hogy végül megérjük… a pusztulását! Az értelem csak olyan korokban virágzik, mikor a hitek elszáradnak, tételeik és előírásaik fellazulnak, és a szabályaik rugalmasabbakká válnak. Minden korszakvég valóságos paradicsom a szellem számára, mely csak bomlásban lévő szervezeten belül képes visszatalálni játékaihoz és szeszélyeihez. Aki szerencsétlenségére egy alkotó és termékeny korba született, kénytelen elviselni annak korlátait, és beállni a sorba; egysíkú látomás rabjaként behatárolt horizont zárja körül. A leg-pezsgőbb történelmi pillanatok voltak egyben a legfojtogatóbbak is; végzetszerűségként léptek fel, mely az együgyű elmékre áldásos hatású, de annál halálosabb a tágasabb értelmi terek kedvelői számára. A szabadságnak nincs másutt mozgástere, csak a kiábrándult és meddő epigonok, csak a késői korszakok gondolkodói körében, amely korokban a stílus fellazul, és nem vált ki többet egyfajta ironikus együttérzésnél. Egy saját istenében elbizonytalanodott egyház tagjának lenni - miután azt hajdanában már tűzzel-vassal kierőltette-, ezt az eszményképet kellene követnie minden független elmének. Mikor egy mítosz bágyadttá és áttetszővé, az azt alátámasztó intézmény pedig kegyessé és megértővé válik, a problémák kellemes rugalmasságra tesznek szert. Egy hit hanyatlásának kezdete, szigorának elernyedése egyfajta szelíd ürességet olt a lelkekbe, ami befogadókészekké teszi őket, azt azonban nem teszi lehetővé, hogy szemet hunyjanak az ólálkodó és a jövőt beárnyékoló babonák felett. A szellem egyedüli bölcsői e történelmi haláltusák, melyek megelőzik a hajnalhasadások elmebaját… VÉGSŐ MERÉSZSÉG Ha igaz, hogy Nero ekképp kiáltott volna fel: Boldog vagy, Priamosz, amiért láttad hazád pusztulását!”, ismerjük el érdeméül, hogy a kihívás fenségéig, a tisztelgő főhajtás legvégső fokáig, a gyászos fennköltségig emelkedett. Ilyen szavak után, amelyek egy császár szájába oly pompásan illenek, jogunk van banalitásokat beszélni; sőt nem is tehetünk egyebet. Ki tudna ezek után még extravagánsnak mutatkozni? Trivialitásunk aprócska balesetei arra köteleznek, hogy csodáljuk a császárt, e könyörtelen komédiást (annál is inkább, hisz az ő elmebaja messze nagyobb dicsőséget aratott áldozatainak megannyi jajszavánál, lévén a történetírás legalább annyira embertelen, mint az események, amikről szól). Az övével egybevetve minden viselkedés majomkodásnak tűnik. Ha pedig igaz, hogy Róma felgyújtásához az Iliász ébresztett benne kedvet, volt-e már része műalkotásnak ennél érezhetőbb hódolatban? Mindenesetre ez az egyedüli példa a mozgásba lendült irodalomkritikára, a tevőleges esztétikai értékítéletre. Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hogy féltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van. De számunkra mindez csak képzelődés, csak holt betű marad; Nero volt az egyetlen, akit látványként ragadott magával az irodalom; ő kortársai és fővárosa hamujával írta meg a recenzióját… Szükség volt rá, hogy ezeket a szavakat és ezeket a tetteket legalább egyszer valaki kimondja és véghez vigye. Egy gazember vállalta magára a feladatot. Ez megvigasztalhat, sőt meg is kell vigasztalnia bennünket, máskülönben hogy tudnánk mindig újra szembenézni megszokott életvitelünkkel, az olyannyira bölcs és leleményes igazságainkkal? A FÉLRESIKERÜLT EMBER KÉPMÁSA
Mivel irtózik bármiféle tettől, egyre ezt ismétli magában: Mozogni, mekkora ostobaság!” Nem annyira az események ingerlik, mint inkább a gondolat, hogy bennük részt vegyen; minden tette arra irányul, hogy kivonja magát azokból. Gúnykacajával már az előtt sivataggá tette az életet, hogy magába szívta volna zamatát. Utcai Prédikátor ő, aki vereségeire az egyetemes jelentéktelenségből meríti mentségét. Erőfeszítései, hogy kimutassa tetszés szerint bárminek a jelentéktelenségét, könnyen célba érnek, hisz a bizonyítékok tömege szól az ő oldalán. Az érvek csatájából mindig győztesen kerül ki, míg a tettek terén mindig ő az, aki alulmarad: igaza” van, mindent elutasít-és minden elutasítja őt. Koraéretten felfogta mindazt, amit az élet érdekében nem szabadna felfogni - tehetségét pedig, mely túlságosan is tisztában volt a rendeltetésével, inkább elpazarolta félelmében, nehogy együgyű műben csapódjék le. Mindannak lenyomatát, ami lehetett volna, úgy hordja magán, mint stigmát és mint dicsfényt, szégyelli, de büszkén is viseli a terméketlenség kiválóságát; a naiv csábítások végképp idegenek tőle; ő az egyetlen, aki megmenekült az Idő helótái közül. Beteljesületlenségei végeláthatatlan tömegéből meríti szabadságát; ő a végtelen és szánni való isten, akinek semmiféle teremtés sem szab korlátokat, akit semmiféle teremtmény sem háborgat imádatával, és akit senki nem is kímél. Amennyi megvetést zúdított másokra, azt vissza is kapja tőlük. Csak el nem követett tetteiért kell vezekelnie, ezek számát pedig még mérhetetlen gőgjének számításai is alul értékelik. Végül, mintegy vigasztalódásképpen, egy elismerés nélküli élet befejeztével, valóságos koronaként viseli majd a hasznavehetetlenségét. ( Mi végre mindez?” - így hangzik a Félresikerült, a halálban tetszelgő példabeszéde… Micsoda ösztökélő erő ez kérdés, amikor rögeszmévé válik! Hisz a halál, mielőtt túlságosan ránk nehezülne, meggazdagít, közeledtére erőink megsokszorozódnak; a bomlás művét később viszi véghez rajtunk. Minden erőfeszítés nyilvánvaló hiábavalósága, jövendő hulla-állapotunknak már a jelenben kimagasló, és az idő láthatárát betöltő érzete végül megbénítja gondolatainkat, reményeinket és izmainkat, úgyhogy az az többletlendület, amit nemrég feltűnt rögeszménk váltott ki - ennek elménkbe való visszafordíthatatlan beépülése után - életerőnk pangásává alakul át. Ez a rögeszme tehát arra késztet, hogy mindenné és semmivé váljunk. Tulajdonképpen az lett volna a dolga, hogy az egyetlen lehetséges választás elé állítson: kolostor vagy kocsma. De minthogy nem tudunk előle sem az örökkévalóságba, sem az örömszerzésbe menekülni, minthogy életünk örvényében kapálódzva az égtől éppoly messze kerültünk, mint a közönségességtől, átváltoztat bennünket e bomlásnak indult hősök fajává, akik sokat ígérnek, de semmit sem teljesítenek: az Ürességben kifulladó Semmittevők; tartásos tetemek, akiknek minden elfoglaltsága kimerül annak elgondolásában, hogy létük egyszer majd abbamarad…) A TRAGÉDIA FELTÉTELEI Ha Jézus pályafutását a kereszten végzi, és nem állt volna neki feltámadni - milyen szép tragédiahős lett volna belőle! Természetének isteni része csodálatos témától fosztotta meg az irodalmat. így az igazak esztétikai szemszögből középszerű sorsában osztozik. Mint minden, ami az emberi szívekben fennmarad, ami kultusz tárgya lehet, és aminek nem helyrehozhatatlan a pusztulása, ő is alkalmatlan rá, hogy a tragikus sorsot fémjelző totális vég látomását keltse. Ehhez az kellett volna, hogy senki se álljon be követőjének, és színeváltozásával ne emelkedjék tilalmas dicsfénybe. Semmi sem idegen annyira a tragédiától, mint a megváltás, az üdvözülés és a halhatatlanság gondolata! - A hősnek, mikor összeroskad saját tettei alatt, nem állhat módjában természetfeletti kegyelem révén kijátszania halálát; semmi szín alatt sem marad fenn - már ami a létét illeti-, különállóságát pedig az emberek emlékezete őrzi, mint a szenvedés egyik látványosságát; nem lévén tanítványai, meddő sorsa legfeljebb mások képzeletét termékenyíti meg. Macbeth mindenféle megváltás reménye nélkül omlik össze: a tragédiában nincs utolsó kenet… Minden hit sajátossága, még ha megbukik is, hogy kijátssza a Jóvátehetetlent. (Mihez kezdett volna Shakespeare egy vértanúval?) Az igazi hős nem valamely vallás, hanem a saját sorsa nevében harcol és vállalja a halált. Léte kiküszöböli minden kibúvó gondolatát; megrekedés számára minden út, ami nem a halála felé vezet; ő az életrajzán” dolgozik; a végkifejletet készíti elő magának, és ösztönösen megmozgat mindent, hogy gyászos eseményekből alkossa meg magát. Mivel tápláló nedve a végzet, bármely kiút hűtlenség lenne pusztulásával szemben. Ezért a sors embere soha nem térhet meg egyetlen valláshoz sem: hisz élete végcéljától fosztaná meg magát. Keresztre szegezetten nem emelgetné szemeit az égre: számára élettörténete az egyetlen abszolútum, az egyetlen vágya pedig a tragédia akarása… AZ IMMANENS HAZUGSÁG Élni annyit jelent: hinni és remélni - hazudni másnak és hazudni magadnak. Ezért van az, hogy az ember leghitelesebb képe, amit valaha is létrehoztak, továbbra is a Búsképű lovag marad, akire ráismerünk még a legtökéletesebb bölcsben is. A Kereszttel kapcsolatos kellemetlen epizód, miként az a másik, valamivel fenségesebb is, amire a Nirvána tette fel a koronát, ugyanabból a valószerűtlenségből táplálkozik, még ha ezekben elismertté vált is egyfajta jelképérték, amit később a szegény hidalgó kalandjaitól már megtagadtak. Nem sikerülhet mindenkinek célba érni: a hazugságok termékenysége más és más… Az egyik átverés diadalt arat: nyomában vallás, tanítás vagy mítosz születik - és hívek hada; egy másik megbukik: ez esetben nem több, mint elhajlás, elmélet, képzelődés. Csak a mozdulatlan dolgok nem toldják meg azt, amik: egy kő nem hazudik: senkit nem is érdekel - ezzel szemben az élet találékonysága kifogyhatatlan: az élet az anyag széphistóriája. Fantomokba szerelmes porszem - ez az ember: eszményien hasonló tökéletes képmását Don Quijote testesítené meg - Aiszkhülosz szemével nézve. (Ha a hazugságok rangsorában az életet illeti meg az első hely, rögtön utána a szerelem, ez a hazugságon belüli hazugság következik. Korcs helyzetünk kifejezőjeként a boldogság és a szenvedés vonzerejével övezi magát - ezek révén egy másikban találjuk meg önmagunk pótszerét. Miféle rászedéssel ragad ki magányunkból egy szempár? Létezik-e ennél megalázóbb kudarca a szellemnek? A szerelem elaltatja a tudást; a magához térő tudás végez a szerelemmel. Nem tarthat bármeddig a valótlan győzelme, hiába alakoskodik a leglelkesítőbb hazugság látszatában. Különben is, kinek lehetnének az illúziói elég erősek ahhoz, hogy másvalakiben találja meg azt, amit hiába keresett önmagában? Vajon a belek melege meg tudná adni azt, amit a mindenség egésze sem adhatott meg? Mégis ennek az általánosan elterjedt, természetfeletti rendellenességnek ez az alapja: kettesben megoldani - vagy inkább felfüggeszteni - minden rejtélyt; a szélhámosság segítségével megfeledkezni erről a képzelődésről, amiben csak úgy lubickol az élet; az általános ürességet páros gügyögéssel kitölteni; és végül - az eksztázis paródiájaképpen elmerülni az alkalmi cinkos izzadságában…) AZ ÖNTUDAT ELJÖVETELE Mennyit kellett tompulniuk ösztöneinknek, finomodni a működésüknek, hogy végül az öntudat ellenőrzése alá vonja tetteink és gondolataink együttesét! A legelső viszszafogott természetes reakció már maga után vonta az élettevékenységek elnapolását, és a közvetlennel szembeni kudarcainkat. Az ember - a késleltetve vágyakozó állat - az a józan nemlét, ami mindent magába foglal, és amit semmi sem foglal magába, ami az összes dolog felett őrködik, de egyik sem a tulajdona.
Az öntudat felbukkanásához viszonyítva minden más esemény csekély jelentőségű, vagy jelentéktelen. Feltűnése azonban, mely meghazudtolta az élet adottságait, az élővilágban veszélyes felfordulást, valóságos biológiai botrányt kavart. Semmi sem jelezte előre: a természetes automatizmus még csak nem is sugallta egy olyan állat lehetőségét, ami túllendül majd az anyagon. Hogy a gorilla elveszti szőrzetét eszmények kedvéért, kezét kesztyűbe dugja, isteneket farag, a homlokát ráncolja és az eget imádja - mennyi szenvedést kellett és mennyit kell még a természetnek kiállnia ekkora bukás láttán! Hiszen az öntudat messzire vezet és bármit lehetővé tesz. Egy állat számára az élet abszolútum; az ember számára viszont abszolútum, de ürügy is. A mindenség evolúciójában nincs fontosabb jelenség, mint az a számunkra fenntartott képesség, hogy minden dologból ürügyet tudunk csinálni, hogy képesek vagyunk játszani mindennapos vállalkozásainkkal éppúgy, mint végső céljainkkal, és hogy a szeszély istenítése révén képesek vagyunk egyazon szinten kezelni egy istent és egy seprűt. Az ember mindaddig nem fogja lerázni az őseit - és a természetet míg a Feltétlen utolsó maradványait is ki nem irtja magából, míg a maga és a többiek életét nem képes bábjátéknak látni, ahol csak a nevetés kedvéért rángatja a szálakat, világvégi szórakozásul. Ekkor lesz belőle tiszta létező. Az öntudat megtette kötelességét… AZ IMA ARROGANCIÁJA Mikor az ember a monológ határára, a magány legszélére érkezik - más beszélgetőtárs híján -, kitalálja az Istent, a dialógus legfelsőbb ürügyét. Ameddig Őt szólongatod, az elmebajod jól álcázva van és… mindent szabad. Az igazi hívő nem sokban különbözik az őrülttől; csakhogy az ő őrültsége törvényes és elfogadott; ideggyógyintézetben végezné, ha eszelős gondolatai mögött nem valamely hit állna. De az Isten fedezi és törvényesíti őket. Egy hódító gőgje elhalványul a buzgó hívő hivalkodása mellett, amint Teremtőjéhez fordul. Honnan vesz magának ekkora merészséget? Még hogy a szerénység a templomok erénye, amikor holmi megrokkant vénasszony azt képzeli magáról, hogy a Végtelen van a keze ügyében, imáival pedig a vakmerőség olyan szintjére emelkedik, amire még egyetlen zsarnok sem formált jogot? A világ minden kincsét odaadnám egyetlen pillanatért, amikor összekulcsolt kezeim titkaink és banalitásaink nagy Felelőséhez könyörögnének. És lám, ez a pillanat bármelyik hívő számára megszokott adottság - mintegy a szolgálat időbeosztása. Aki valóban szerény, csak ezt hajtogatja magában: Lévén túl alázatos az imához, túl tehetetlen, semhogy átlépjem a templom küszöbét, beérem saját árnyékommal, és nem kívánom, hogy Isten kapituláljon imáim hallatán.” Ha pedig valaki a halhatatlansággal kecsegteti, így válaszol: A gőgöm nem kifogyhatatlan: tartalékai korlátozottak. Úgy gondoljátok, hogy a hit nevében legyőzitek az éneteket; voltaképp azonban arra ácsingóztok, hogy átmentsétek az örökkévalóságba, mert nem elégedtek meg az itteni időtartammal. Beképzeltségetek a kifinomultságával túltesz minden evilági becsvágyon. A tietek mellett a dicsőségről szőtt álmok melyike ne bizonyulna füstnek és csalásnak? Hitetek voltaképp a nagyság kábulata, amit a közösség csak azért tűr meg, mert rejtekutakon lopakodik; kizárólagos rögeszmétek, hogy porból vagytok: az időtlenségre vágytok, s emiatt üldözitek az ember porhüvelyét szerteszóró időt. Csak a túlvilág elég tágas a vágyaitoknak; a föld és minden földi
pillanat túl törékeny számotokra. A kolostorok megalomániája meghalad mindent, amit a paloták fényűzési láza valaha is elképzelt. Aki nem nyugszik bele saját nemlétébe, annak beteg az elméje. És mindenki közül a hívőben legkevesebb a hajlandóság rá, hogy elfogadja. Rémülettel tölt el a megmaradás ennyire túlhajtott akarata. Nem engedek a véget nem érő Én beteges csábításának. Igenis henteregni akarok a halandóságomban. Normális akarok maradni.” (Uram, add meg nekem az erőt, hogy sohase imádkozzam, kímélj meg mindenféle imádat elmebajától, és távoztasd el tőlem a szeretet kísértését, amely mindörökre kiszolgáltatna Neked! Szívem és az ég közé bárcsak terülne üresség! Nem kívánom, hogy jelenléted benépesítse sivatagomat, hogy éjszakáim felett a te fényességed zsarnokoskodjék, hogy Szibériáim megolvadjanak a te Napod alatt. A tiednél is nagyobb magányomban azt akarom, hogy tiszták legyenek a kezeim, veled ellentétben, aki mindörökre bemocskoltad őket, amikor földet gyúrtál, és beleavatkoztál a világ dolgaiba. Nem kérek mást a te idétlen mindenhatóságodtól, csak a magányomnak és a kínjaimnak kijáró tiszteletet. Nincs mihez kezdenem a szavaiddal; és félek az őrülettől, amely hallanom engedné őket. Add meg nekem az első pillanatot megelőző csodát, a békét, amit te nem tudtál elviselni, és ami arra késztetett, hogy hasadékot vágj a nemléten és megnyisd benne az időknek ezt a zsibvásárát, ekképp ítélve engem a világmindenségre - arra a megaláztatásra és arra szégyenre, hogy vagyok.) KÉJELGÉS A FÁJDALOMBAN Miért nincs meg benned az erő, hogy kivond magad a légzés kötelezettsége alól? Miért viseled még mindig el ezt a megszilárdult levegőt, ami elzárja a tüdődet, és nekiütközik testednek? Hogyan győzhetnéd le ezeket az átláthatatlan reményeket és megkövesedett eszméket, amikor felváltva hol a sziklák magányát, hol meg a világ határán megkövült köpet elszigeteltségét utánzód? Távolabb vagy önmagadtól, mint egy felfedezetlen bolygótól, a szerveid pedig a temető felé tekintenek, elirigyelve tőle a dinamizmusát… Felvágnád az ereidet, hogy összekend ezt a papírlapot, ami éppúgy a terhedre van, akárcsak az évszakok? Nevetséges próbálkozás! A véred már vízzé vált a sok virrasztástól, többé nem folyik ereidben… Semmi sem fog kedvet ébreszteni benned az élethez és a halálhoz, az eltelt évek-tői kihunytál, és most már mindörökké kerülni fogod ama hangtalan, vonzerő nélküli forrásokat, amelyekből az emberek ivóvizüket merítik. Te néma, cserepes ajkú koraszülött, távol maradsz majd az élet és a halál robajától, távol a könnyek zajától… (A szentek igazi nagysága abban áll, hogy - mások által felülmúlhatatlanul - képesek a Nevetségessé válástól való Félelmet legyőzni. Nem tudunk szégyenkezés nélkül sírni; ők viszont épp a könnyek adományát” emlegetik. Mi száraz szemekkel adózunk a tisztességnek, és ezáltal mozdulatlan nézőivé dermedünk saját keserű, összezsugorodott végtelenünknek, elszalasztott túláradásainknak. A szemeknek mégsem az a rendeltetése, hogy lássunk, hanem hogy sírjunk velük; ahhoz, hogy valóban lássunk, le kell hunynunk őket: ez előfeltétele az önkívületnek, az egyetlen megvilágító erejű látomásnak, miközben az érzékelést felőrli a rettegés az újabb és újabb deja vuktől, a már kezdettől fogva ismert jóvátehetetlentől. Aki előre érezte a világot érő céltalan szerencsétlenségeket, és aki a megismerésnek sem köszönhet többet, csak veleszületett kiábrándultságának igazolását, annak a sírást gátló aggályok csak még inkább elmélyítik eleve elrendeltségét a szomorúságra. Ha van benne némi irigység a szentek hőstetteivel szemben, az nem annyira látszatokkal szembeni undoruknak, vagy a transzcendencia utáni epekedésüknek szól, mint inkább a nevetségessé válástól való félelmük legyőzésének, amelytől ő nem képes szabadulni, és ami visszatartja őt a könnyek természetfeletti kellemetlenségétől.)
NAPI ÁTOK Magadban mindennap ezerszer ismételed: Semminek sincs értéke idelenn”, helyed mindörökké változatlan, és bárgyún pörögsz, mint egy búgócsiga… Mert hisz a gondolatban, hogy hiábavaló minden, nincsen sem fejlődés, sem végkifejlet; merészkedjünk bármilyen messze is e kérődzésben, ismereteink jottányit sem gyarapodnak: jelen állapotukban éppoly gazdagok és éppoly jelentéktelenek, mint a kezdet kezdetén. Veszteglés ez a gyógyíthatatlanban, a szellem leprája, megvilágosodás az elképedéstől. Mintha egy lelki szegény, egy idióta megvilágosodáson menne át, és ott berendezkedne, anélkül, hogy módjában állna kilépni belőle, és helyreállítani korábbi ködös és kényelmes állapotát - ehhez hasonló helyzetbe kerül, aki akarata ellenére belebonyolódik az egyetemes hiábavalóság szemléletébe. Valami fullasztó világosság prédájaként, mint akit az éjszakái magára hagytak, nem tud mit kezdeni e véget nem érő nappallal. Mikor hagyja már abba csóváit ontani a fény, eltakarva az éjsötét világ emlékét, mely korábbi mindennél, ami létezik? Letűnt a Teremtés fortéimét megelőző, pihenést nyújtó higgadt káosz, és ami még sokkal édesebb volt, oda az értelmi nemlét káosza! A ZÜLLÖTTSÉG VÉDELMÉBEN Ha az egyik serpenyőbe tennénk mindazt a rosszat, amit a tiszták” szabadítottak a világra, a másikba pedig azt, ami elvtelen és aggályok nélküli emberektől származott, bizonyára az előbbi oldalra dőlne a mérleg. Minden üdvözülési képlet, hirdetőjének lelki szemei előtt, már üzembe is állította a maga nyaktilóját… Az elzüllött korok szerencsétlenségei súlyosságban elmaradnak a lánglelkű korok okozta sorscsapásoktól; a fertő még mindig kellemesebb, mint a vérfürdő; a kicsapongás kíméletesebb az erénynél, a romlottság emberibb az erkölcsi szigornál. Egy ember, aki uralkodik és nem hisz semmiben: íme a hanyatlás m édenének példaképe, íme a történelemre adott legfőbb megoldás. A népeket mindig a haszonlesők mentették meg; és a hősök döntötték romlásba. Egyívásúnak érezni magad, no nem a Forradalommal és Bonapartéval, hanem Fouchéval és Talleyrand-nal: köpönyegforgatásukból csak a szomorúság adaléka hiányzik ahhoz, hogy tetteikben felismerjük az élet művészetét. Az elfajzott korokat illeti az érdem, hogy lemeztelenítik az élet lényegét és világossá teszik számunkra, hogy minden csak bohózat vagy csalódásés hogy nincs az az esemény, amit érdemes volna szépíteni: gyalázatos az így is, úgy is. A nagy korok, egyik vagy másik század, király, pápa ékes hazugságai… Az igazság” csak néhány pillanat erejéig tetszik át, mikor a szellem, építő jellegű delíriumát sutba vágva, hagyja sodortatni magát a szétzilálódó erkölcsöktől, eszméktől, hitektől. Megismerni annyi, mint látni; nem pedig remélni és belefogni valamibe. A történelem csúcspontjait jellemző idétlenséghez szereplőik ostobaságán kívül semmi sem fogható. Csak kifinomultság hiányában mehet valaki tetteiben és gondolataiban a végsőkig. Az oldott elme irtózik a tragédiától és a mennybemeneteltől: a balsorsok és babérkoszorúk éppúgy kétségbe ejtik, mint a banalitások. Túl messzire menni mindenkor az ízléstelenség csalhatatlan bizonyítéka. Az esztétát utálattal tölti el a vér, a fenséges, és a megannyi hős… Ő csak a tréfacsinálókat képes értékelni… DIVATJAMÚLT MINDENSEG Az elöregedési folyamat sokkal gyorsabb ritmust követ a verbális, mint az anyagi világban. A túl sokat ismételt szavak elerőtlenednek és kihalnak, szemben az anyaggal, amelynek alapszabálya épp a monotónia. Az elmének egy vég nélküli szótárra lenne szüksége, eszköztára azonban néhány, használatban elcsépelt szócskára korlátozódik. Ezért a meghökkentő párosításokat igénylő újszerűség a szavakat váratlan szerepekre kényszeríti: az eredetiség a jelző megkínzásában, és a kifejezően erőltetett metaforában merül ki. Tegyetek minden szót a helyére: íme a Beszéd mindennapos temetője. A nyelv halála, ha valaminek megvan benne a szerepe: az előre sejtett szó - megboldogult szó; egyedül mesterkélt használata lehel némi új erőt belé, addig is, amíg a köz ismét elfogadja, alkalmazza és bemocskolja. A szellem vagy kényeskedik - vagy nem is létezik, míg a természet átengedi magát mindenkor azonos eszközei egyszerűségének. Amit a röviden csak életnek nevezett valamivel szembeállítva, a saját életünknek nevezünk, pusztán divatok szüntelen létrehozatala a mesterkélten forgatott beszéd segítségével; pusztán a sekélyesség burjánzása, mert másként a lelkünket kéne kilehelnünk a történelmet és az anyagot egyaránt elnyelő ásítással. Ha az ember kitalálja a fizika új elméletét, azzal nem annyira a természet magyarázata a célja, mint inkább hogy megszabaduljon a nagyon is ismert, megszokott, már-már közönségesen leegyszerűsíthetetlen világegyetem unalmától, amelyet aztán önkényesen annyi dimenzióval ruház fel, ahány jelző csak aggatható ama mozdulatlan dologra, melyet végképp megelégeltünk mindig ugyanúgy látni és elszenvedni, ahogy azt őseink és közvetlen elődeink ostobasága tette. Jaj annak, aki kiismerve ezt a maszkabált, továbblép! Lábbal tapossa majd önnön életerejének titkát - és eléri a keresettség nélküli, mozdulatlan igazságot, azokét, akikben kiapadtak a Kényeskedés forrásai, és akik elméje, mesterkéltség híján, elsorvadt.
(Nagyon is megvan a létjogosultsága elképzelni azt a percet, mikor az élet megy majd ki a divatból, és úgy elavul, mint a romantika visszaélései nyomán a holdvilág és a tüdőbaj: ő koronázza meg a lemeztelenített szimbólumok és a leleplezett betegségek anakronizmusát; és ekkor lesz újra önmaga: bűverő nélküli betegség, csillogás nélküli végzet. Előreláthatóan eljön a perc, amikor semmiféle remény nem tör fel többé a szívekből, amikor a föld éppúgy eljegesedik, mint az élőlények, és egyetlen álom sem festi szebbre a meddő mérhetetlent. Az emberiség, mikor majd olyannak látja a dolgokat, amilyenek, szégyellni fogja az utódnemzést. A félreértések és hiú ábrándok vérkeringését nélkülöző élet, a divatja vesztett élet a szellem törvényszéke előtt aligha számíthat irgalomra. Végső soron azonban maga ez a szellem is el fog enyészni: hisz voltaképp, ahogy az élet sem több előítéletnél, ez is csak ürügy a nemlétben. A történelemnek csak addig van igazolása, míg átmeneti divatjai fölött, melyek kivetülő árnyékai az események, biztos pontként ott lebeg egy sokkal általánosabb divat; amikor azonban mindenki szemében lelepleződik, hogy ez a biztos pont nem több puszta szeszélynél, amikor közkinccsé, egybehangzó igazsággá válik, hogy az élet: tévedés, akkor honnan merítünk erőt a gyereknemzéshez, vagy akár csak egy mozdulathoz is, amely tettet ígér, cselekvést pótol? Honnan vesszük a művészetet, hogy túléljük éleslátó ösztöneinket és józan szívünket? Miféle csodatétel útján szítható fel a jövő kísértése egy divatjamúlt mindenségben?
A FÉREGRÁGTA EMBER Nem kívánok a továbbiakban együttműködni a fénnyel, sem az élet tolvajnyelvét beszélni. Nem mondom többé: Vagyok” - anélkül, hogy ne szégyellném. A lehelet szemérmetlensége, a légzés botránya, mind egy segédigével való visszaéléshez kapcsolódik…Elmúlt már az az idő, amikor az ember a hajnalhasadás kifejezéseivel gondolkodott magáról; valami vérszegény anyagra támaszkodva, most már fogékony valódi kötelességére, hogy önnön pusztulását tanulmányozza és belerohanjon… ; íme itt áll egy új kor, az Önsajnálat korának küszöbén. Márpedig az Önsajnálat a második bukása, tisztább és megalázóbb, mint az első: ez a bukás megválthatatlan. Hiába kémleli a láthatárt: ezer és ezer megváltó tolakodik elébe, bohózatba illő megváltók, maguk is vigasztalanok. Hátat fordít nekik, hogy túlérett lelkében készülni kezdjen az édes rothadásra… Most, hogy elérte őszének legmeghittebb óráját, a Látszat és a Semmi közt ingadozik, a lét megtévesztő alakja és a hiánya közt: hánykolódás két irrealitás között…Az öntudat foglalja el az ürességet, ami a szellem által szétroncsolt létezés helyén tátong. Egy hívő vagy egy idióta ködben úszó elméjére volna szükség a beilleszkedéshez a valóságba”, amely szertefoszlik a legkisebb kétely közeledtén, a valószínűtlenségnek pusztán a gyanújától, a fejét felkapó szorongástól - az öntudatot előrevetítő valahány kezdeménytől, melyek kifejlődésük során ezt világra hozzák, meghatározást adnak neki, és a végső elkeseredésbe kergetik. Az öntudatnak, e gyógyíthatatlan jelenlétnek a hatása alatt az ember felhág legfőbb előjogáig: önmaga elpusztításáig. - Mint a természet tiszteletbeli betege, megrontja annak életnedveit; mint az ösztönök elvont bűnét, kiöli azok életerejét. Érintése nyomán a mindenség elfonnyad, az idő pedig máris szedelőzködik… Csak az elemek romjain volt képes beteljesülni - és a lejtőn lecsúszni. Művét bevégezte - megérett arra, hogy eltűnjék: hány évszázadon nyúlik át halálhörgés ALKALMI GONDOLKODÓ Az életem várakozás a Gondolatra; előre megérzem, körülzárom, rávetem magam - és nem vagyok képes megfogalmazni, kicsúszik a kezemből, még mindig nem tartozik hozzám: talán távollétemben merült volna fel bennem? Feltörő és zavaros voltából hogyan tehetném jelenvalóvá és ragyogóvá a kifejezés napnál világosabb haldoklása közben? Miféle állapot után kellene reménykednem, hogy végre kibomoljék - és elvirágozzék? Én, az antifilozófus, gyűlölök minden semleges gondolatot: nem mindig vagyok szomorú, tehát nem mindig gondolkodom. Amikor végigtekintek a gondolatokon, még a dolgoknál is haszontalanabbaknak találom őket; ezért csak a nagybetegek agyrémei, az álmatlanság kérődzései, a gyógyíthatatlan rettegés villámai és a sóhajok átjáróházául szolgáló kételyek nyerik el a tetszésemet. Egy gondolat mélységének egyetlen jellemzője az általa magába zárt fény-árnyék együttes, ahogy megigéző voltát is csak a jókedvébe vegyülő kétségbeesett felhang jelzi. Hány virrasztást rejt éjszakáid múltja? - Ez a legelső kérdés, amit egy gondolkodónak fel kellene tennünk. Aki bármikor gondolkodik, amikor csak kedve tartja, nem rendelkezhet számunkra mondanivalóval: a gondolatai fölött - vagy inkább velük egy szinten-á 11, nem felelős értük, egyáltalán nem kötődik hozzájuk, semmit sem nyer vagy veszít egy olyan harc kockázatát vállalva, amelyben nem önmaga a saját ellensége. Semmibe sem kerül neki, hogy higgyen az Igazságban. Másként állunk az olyan elmével, akinek az igazság és hazugság már nem tartozik a babonái közé; aki megdönt minden kritériumot, önmagát pedig, akár a nyomorékok és a költők, egyszerűen csak tudomásul veszi; akkor gondolkodik, ha éppen úgy adódik: beéri a rosszullét vagy delírium dicsőségével. Hát nem sokkal gondolatgazdagabb egy gyomorrontás, mint egy fogalomparádé? A szervi zavarok határozzák meg a szellem termékenységét: aki a testét nem érzi, sohasem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen életteli gondolat is felvetődjék benne; fölöslegesen vesztegeti idejét valami rendbontó esemény jótékony meglepetésére várva… Az érzelmi semlegességben kirajzolódnak a gondolatok körvonalai; de nem képesek alakot ölteni: a szomorúság az, ami a kivirágzásukhoz szükséges légkört megteremti. Szükségük van egy bizonyos hangnemre, egy bizonyos színezetre, hogy rezgésbe jöjjenek, és fény derüljön rájuk. Aki hosszú időn át terméketlen lesben állva vágyakozik rájuk, de nem találja még a formulát, hogy lejárassa őket. A szellem évadjai” egyfajta szerves ritmust követnek; nem az énem”-től függ, hogy együgyű vagyok-e vagy cinikus: lelkesedésem vagy szomorúságom szofizmái az igazságaim. Létezem, érzek és gondolkodom, a pillanat kénye-kedve szerint - és önmagam ellenére. Az Idő az alkotóelemem; hiába minden ellenkezés - vagyok. Nem kívánt jelenem lebonyolódik, azaz lebonyolít engem; ha már parancsolni nem tudok neki, hát megjegyzéseket fűzök hozzá; gondolataim rabszolgájaként csak játszom velük, mint a végzet bohóca…
A SZELLEMI FOGYATÉKOSSÁG ELŐNYEI Az egyén, aki nem több, mint szép példány, jól kidolgozott mintakép, akinek létezése mindenben fedi az élet diktálta sorsát: a szellem világán kívül rekedt. Az eszményi férfiasság - az árnyalatok felismerésének gátja - érzéketlenséget eredményez a mindennapok természetfelettisége iránt, ahonnan a művészet épp a lényegét meríti. Minél közelebb áll valaki a természethez, annál kevésbé művész. Az egynemű, különbségek nélküli, átlátszatlan életerő a legendák világának, a mitológia képzelgéseinek bálványa. Abban a pillanatban, ahogy a görögök spekulációra adták a fejüket, a vérszegény serdülő kultusza felváltotta az óriásokét; még a hősök is, ezek az egykor, Homérosz idejében még fenséges mamlaszok, a tragédiának köszönhetően olyan vívódások és kételyek szószólóivá lettek, amelyek faragatlan természetükkel aligha egyeztethetőek össze. A belső gazdagság olyan feszültségekből származik, amelyeket az ember maga éltet; az önmagát teljességgel uraló életerő azonban csak külső küzdelmet, csak tárgyra irányuló elszánást ismer. A férfiban, akibe egy adag ideges nőiesség is szorult, két törekvés viaskodik: ami benne befogadó, a lemondások egy egész világát belátja; ami benne parancsoló, az törvénnyé emeli akaratát. Mindaddig, amíg ösztönei érintetlenek, legfeljebb csak az emberi faj szempontjából lehet érdekes; amint azonban beléje furakszik valami titkos elégedetlenség, abban a pillanatban máris egy hódító áll előttünk. A szellem igazolja, magyarázza és menti, felveszi őt a hülyék főrendjébe, és átengedi a Történelem kíváncsisága számára amely voltaképp a mozgásba lendült ostobaság vizsgálata… Akinek létezése nem egyszerre erőteljes és homályos betegség, az sohasem fogja tudni, hogyan hatoljon a problémák bensejébe, sem a veszélyeiket nem ismeri meg. Az igazság vagy a kifejezés kereséséhez a megfelelő feltételek félúton vannak férfi és nő között: a szellem székhelye a férfiasság” fogyatékosságaiban keresendő… Ha a mindenféle szexuális vagy lelki rendellenesség gyanújától is mentes tiszta nőstény bensőleg üresebb, mint egy állat, akkor a sértetlen hím kimeríti a kretén” definícióját. - Gondoljon valakire, aki felkeltette a figyelmét, vagy lelkesedést váltott ki önből: szerkezetében előnyére meghibásodott valami. Semmire sem becsüljük, nagyon helyesen, azokat, akik nem aknázták ki hiányosságaikat, és nem gazdagodtak meg a veszteségeikből, mint ahogy azokat az embereket is megvetjük, akik nem szenvednek ember voltuktól, vagy
egyszerűen csak azért, mert léteznek. így hát valakiből nagyobb csúfot űzni nem lehet, mint ha boldognak” nevezzük, sem jobban hízelegni neki, mint ha azt mondjuk rá, hogy van benne valami szomorú”… Hiszen a jókedv egyetlen fontos tettel sincs összefüggésben, és a bolondokon kívül senki sem nevet, amikor egyedül van. A lelki élet” az érzékenyek, a remegő koraszülöttek tartozéka, akik epilepsziájukban sem hanyatt nem vágódnak sem a szájuk nem habzik. A biológiailag ép élőlény idegenkedik az elmélyültségtől”, képtelen ilyesmire, gyanús dimenziót lát benne, ami árt a tettek spontaneitásának. És nem is téved nagyot: abban a pillanatban, amint befelé fordul, kezdetét veszi az egyén drámája - tündöklése és bukása; elhatárolva magát a névtelen áradattól, az élet haszonelvű sodrásaitól, eloldozza magát az objektív céloktól. Sérült” az a civilizáció, amelynek hangadói az érzékenyek; de, hála nekik, végképp két vállra fekteti a természetet - így hát összeomlik. A kifinomultság szélsőséges mintapéldánya egy rajongót és egy szofistát egyesít magában: már nem áll ki nekibuzdulásai mellett, csak gyakorolja őket anélkül, hogy hinne bennük; az alkonyi korok mindentudó szellemi fogyatékossága ez, az ember összeomlásának előképe. Az érzékenyek előrevetítik azt az órát, amikor a házmesterek esztétikai aggályok közt fognak emésztődni, amikor a parasztok, kételyek alatt görnyedve nem találják majd az eke szarvát megragadni, és amikor a tisztánlátás roncsolta, ösztöneiket levedlett emberek mind egy szálig kimúlnak, és még arra sem lesz erejük, hogy illúzióik virágzó éjszakáját visszasírják… ÉLŐSKÖDŐ POÉTÁK I. - Egy költő életében nem lehet beteljesülés. Minden erejét abból nyeri, aminek nem kezdett hozzá, aminek az elérhetetlenség táplálja pillanatait. Ráérez a létezés elégtelenségére? Kifejezőereje annál határozottabb, lélegzetvétele annál tágasabb. Egy életrajz csak akkor hiteles, ha nyilvánvalóvá teszi egy sors hajlékonyságát, a benne rejlő változatok sokaságát. A költő azonban a végzet oly egyenes vonalát követi, amelynek szigorát semmi nem teszi rugalmasabbá. Az őrület a fajankók jussa; mindazt, amiből a költők kimaradnak, az életrajzuk hivatott pótolni… A vers a lényegére tapint annak, amit soha nem birtokolhatunk; végső jelentése: bármilyen jelenvaló” lehetetlensége. Az öröm a legkevésbé költői érzés. (Helye van mégis a líra univerzumának azon területén, ahol a véletlen egyetlen nyalábba ötvözi a lángolást a hülyeséggel.) Akadt-e valaha a reménynek olyan dala, ami ne váltott volna ki fizikai rosszullétet, sőt akár émelygést? Megénekelni valami jelenvalót: hogyan, ha egyszer még a lehetőségre is a közönségesség árnyéka vetül? Vers és remény összeférhetetlensége teljes; a költő ezért lesz a hevesen átélt bomlás áldozata. Merné-e valaki feltenni róla a kérdést, vajon milyennek érezte az életet, mikor ő csak a halál jóvoltából élt? Hiszen ha engedne a boldogság kísértésének - komédiában volna a helye… Ha ellenben lángnyelvek törnek elő a sebeiből, és ezzel együtt mégis a boldogságról - a boldogtalanságnak erről az örömteli izzásáról - énekel, kivonja magát az igenlő hanghordozás közönségessége alól. Ekkor ő az álmok Göröghonába menekülő Hölderlin, aki a szerelmet sokkalta tisztább részegségekké, az irrealitás mámorává lényegíti át… A költő a valóság gyűlöletes szökevénye volna, ha menekülés közben nem vinné a boldogtalanságát is magával. Szemben a misztikussal vagy a bölccsel, nem képes sem megszabadulni önmagától, sem saját rögeszméinek középpontjából kitörni: maguk az eksztázisai is gyógyíthatatlanok, sorscsapásokat jósló tavaszmadarak. Mivel alkalmatlan rá, hogy megváltsa magát, számára minden lehetséges, kivéve azt, hogy éljen… II. - Egy valódi költőt arról ismerek fel, hogy gyakran forgatva, művével hosszú időn át meghitt közelségben élve, valami megváltozik bennem: nem annyira a hajlamaim vagy az ízlésem, sokkal inkább a vérem maga, mintha valami leheletfinom betegség került volna belé, hogy áramlását, sűrűségét és minőségét módosítsa. Valéry és Stefan George ugyanott hagy magunkra, ahol melléjük szegődtünk, vagy csak annyit ér el, hogy formailag szellemünk igényesebb legyen: ők olyan zsenik, akikre nincs szükségünk, akik nem többek művészeknél. De egy Shelley, egy Baudelaire, egy Rilke szervezetünk legmélyébe nyúl bele, és ott olyan gyökereket ereszt, mint a bűnök. Szomszédságukban a test erőre kap, majd elernyed és szétesik. Hisz a költő a bomlás kórokozója, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély, még ha pontatlansága már-már csodával is határos. A társaságukban élni annyi, mint érezni, hogy vérünk megcsappan, annyi mint a vérszegénység édenéről álmodozni, és közben hallani ahogy ereinkben könnyek keringnek… I } III. - Míg a vers mindent megenged, hisz befogad könnyet, szégyent, önkívületet - és persze mindenekelőtt siránkozást -, a próza egyezményes elvontsága tiltja mind az ujjongást, mind a jajveszékelést. Másfajta, ellenőrizhető, kikövetkeztetett és kimért igazságokat követel meg. Mi lenne, ha mégis ellopnánk a vers igazságát, kifosztanánk az anyagát, és mi is olyan messzire merészkednénk, akár a költők? Mért ne ültethetnénk át prózába szemérmetlenségeiket, megaláztatásaikat, grimaszaikat és sóhajaikat? Mért ne lehetnénk a közönségesség nyelvét használva ugyanúgy bomló, rothadó hullák, angyalok avagy Sátánok, mért is ne követnénk el patetikus árulást ennyi fellegekben járó, baljós szárnyalással szemben? Nem a filozófusok, hanem épp hogy a költők iskolájában tanulható el az értelem bátorsága és a merészség, hogy önmagunk legyünk. Kijelentéseik” mellett még a régi szofisták legarcátlanabbul különös mondatai is elhalványulnak. De senki nem fogadja el őket: melyik gondolkodó ment olyan messzire, mint Baudelaire, nekibátorodott-e köztük egy is annyira, hogy rendszerbe foglalja Lear egyetlen villanását, Hamlet egyetlen körmondatát? Nietzsche talán, a halála előtt, de sajnos még akkor is csak a maga prófétai nótáját fújta… Keresgéljünk inkább a szentek között? Avilai Teréz és Folignoi Angéla egynéhány lázas futama jöhetne szóba… Náluk azonban túl gyakran találkozni Istennel, ezzel a vigasztaló képtelenséggel, ami megedzi ugyan bátorságukat, csakhogy leszállítja minőségét. Meggyőződések nélkül, magányosan őgyelegni az igazságok közt nem embernek, de még csak nem is szentnek való; olykor azonban egy költő nagyon is képes lehet rá… Elképzelek egy gondolkodót, amint gőgtől áradozva felkiált: Szeretném látni, hogy egy költő sorsként vállalja gondolataimat!” Ámde kívánsága csak akkor volna jogos, ha előzőleg maga is hosszú időn át foglalkozott volna a költőkkel, hogy magába szívja belőlük az átok élvezeteit, cserébe pedig tulajdon elesettségük és önkívületük képével ajándékozza meg őket; mindenekelőtt azonban el kellett volna buknia a dal küszöbén, és mint az ihleten inneni eleven himnuszt, megismernie a bánatot, hogy nem költő- azaz nincs beavatva a könnyek tudományába”, a szív ostorcsapásaiba, a forma orgiájába, a pillanat halhatatlanságába… …Gyakran álmodtam egy mélabús és művelt, minden nyelvben otthonos szörnyetegről, aki ismeri a világ minden versét, az összes lelkeket, aki mérgekkel, áhítatokkal és önkívületekkel táplálandó magát csak bolyong a világban, keresztül-kasul a halott Perzsiák, Kínák, Indiák földjén, és a haldokló Európában - gyakran álmodtam róla, a költők szerelmeséről, aki kétségbeesésében, hogy nem közülük való, mindegyiküket ismeri. EGY SEHONNAI JÖTTMENT VESZŐDSÉGEI
Ez az ember, ki tudja, miféle istenverte horda szülötte, most a Nyugat körútjait rója. Egymás után több hazát szeretett, ma már egyikben sem reménykedik: belemerevedett az időtlen alkonyba, mint világpolgár - aki egyetlen világnak sem polgára - immár hasznavehetetlen, névtelen és erőtlen. Ha egy népnek nincs saját sorsa, fiainak sem adhat, ők pedig más horizontok után kívánkoznak, valósággal bolondjai lesznek, miután pedig kimerítenek belőlük mindent, maguk is csodálatuk és megfáradtságuk kísérteteiként végzik. Mivel nem volt odahaza mit szeretniük, máshová, más tájak felé fordul szeretetük, ahol áhítatuk ámulatba ejti az odavalósiakat. A túlhajtott érzelmek - mindenekelőtt a csodálat megkopnak és lefokozódnak… A Sehonnai Jöttment pedig, aki úton-útfélen pazarolta már magát, felkiált: Megszámlálhatatlan bálványt faragtam magamnak, mindenfelé oltárokat emeltem, túl sokat is, és az isteneknek egész tömege előtt térdepeltem már. Most, hogy az imádásba belefáradtam, kifogytam a rám eső delírium-adagból. Az emberben csak a saját fajtájának az abszolútumaira van erő, hiszen egy lélek, akárcsak egy ország, kizárólag a saját határain belül boldogulhat: meg kell fizetnem, amiért eljöttem, amiért a Bizonytalant tettem meg hazámmá és idegen isteneket tiszteltem, és végül amiért arcra borultam az őseimet eltörlő évszádok előtt. Honnan is jövök? már nem tudnám megmondani: hisz templomba hit nélkül járok; a polgári közösségen belül sem tudok lelkesülni; felebarátaimra nem vagyok kíváncsi; bizonyosságok nélkül élek a földön. Adjatok nekem egyetlen pontos kívánságot, és én felforgatom a világot. Szabadítsatok meg a cselekvés szégyenétől, attól, hogy reggelente eljátszom a feltámadás, esténként pedig a sírbatétel komédiáját; a köztük lévő időt az unalom szemfedőjébe takart kínok töltik ki… Az álmom az, hogy egyszer akarjak valamit - csakhogy mindent, amit akarnék, értéktelennek érzek. Mint valami melankóliában őrlődő vandál, cél nélkül, önmagam nélkül haladok valami ki tudja, miféle eldugott sárfészek felé… hogy felfedezzek egy elhagyott istent, aki maga is ateista, és végül utolsó kételyeinek, utolsó csodatételeinek árnyékában nyugovóra térjek.”
A HÓDÍTÓK UNALMA Napóleont, saját bevallása szerint, Párizs úgy nyomasztotta, akár egy ólomköpeny”: ebbe halt bele tízmillió ember. Ennyi a század betegségének” mérlege, amikor a nevében fellépő René lóra kap. Ez a XVIII. századi szalonokban, egy túlságosan is józan arisztokrácia elpuhultságában fejét felütő betegség, messzire elharapódzott, még a falvakba is: a parasztok a vérükkel fizették meg ezt a természetükkel ellenkező érzékenységet, és velük együtt fizetett egy egész kontinens. Azok a kivételes képességű emberek, akikbe belefurakodott az Unalom, akiket minden hely iszonyattal tölt el és egy örök máshol kísértéséhen élnek, csak azért szítják a népek lelkesedését, hogy temetőik számát gyarapítsák. Ez a Werther és az Osszián felett könnyező condottiere, ez a maga ürességét a tér egészére kivetítő Obermann, aki Joséphine elmondása szerint csak nagy ritkán volt képes egy-két önfeledt pillanatra, azzal a be nem vallott küldetéssel érkezett, hogy elnéptelenítse a földet. Egy álmodozó hódítónál nagyobb sorscsapás nem is érhetné az embereket, ők azonban csavaros terveitől, kártékony eszméitől és beteges nagyratörésétől bűvöletbe esve buzgón bálványozzák. Egyetlen ésszerű lény sem vált kultusz tárgyává, még a neve sem maradt fenn, és nem volt esemény, amin a kézjegyét rajtahagyta volna. A tömeg minden pontos fogalommal, minden átlátható bálvánnyal szemben rendületlen, csak az ellenőrizhetetlenség, a hamis misztériumok hozzák izgalomba. Volt-e már valaki, aki a szabatosságért áldozta életét? Minden nemzedék az előtte járó generáció hóhérainak állít emlékműveket. Nem kevésbé igaz, hogy az áldozatok csak azért mészároltatták le magukat olyan készségesen, mert hittek a dicsőségben, egyvalaki győzelmében és mindenki más vereségében… Az emberiség csak azokért rajongott, akik a pusztulásba vitték. A történelem említést sem tesz olyan uralmakról, melyek alatt a polgárok békésen hunyták le szemüket, sem az alattvalói által mindenkor lenézett bölcs hercegről; a tömegnek csak a regényesség van ínyére, még ha mindene rámegy is, hisz a közerkölcs botrányaiból áll össze az emberi kíváncsiság szövevénye és minden esemény földalatti hajtóerője. A hűtlen asszony és a felszarvazott férj szolgáltatja a komédia, a tragédia, sőt a hőseposz nagyjából összes témáját. Mivel a tisztességnek nincs sem életrajza, sem vonzereje, az Iliásztól kezdve a vásári komédiákig egyedül a becstelenség ragyogása szórakoztat és ingerel. Tehát mi sem természetesebb, mint hogy az emberiség önként ajánlkozzék eledelül a hódítóknak, hagyja magát lábbal tiporni, hogy egy zsarnokok nélküli nemzetről szó sem esik, és hogy egy nép jelenlétének és életerejének egyetlen jele: hány igazságtalanságot vitt végbe. Egy nemzet ha már nem követ el erőszakot, hanyatlásának teljében van; ösztöneit és az előtte álló jövőt erőszakos fellépéseinek száma mutatja. Járjanak csak utána, melyik háborútól kezdve hagyott fel nagyobb léptékben a bűntények e nemével: máris azonosították hanyatlásának első tünetét; derítsék fel, mikortól vált számára a szerelem szertartássá, az ágy pedig a rángógörcs előfeltételévé, és tetten érték fogyatkozásának kezdetét, egyszersmind barbár örökségének a végét. Az egyetemes történelem: a Rossz története. Szerencsétlenségek nélkül az ember útja olyan, mint a természet évszakok nélkül. Egyetlen katasztrófát sem segített elő: ön észrevétlenül fog eltűnni. A többi embert csak a nyomunkban terjedő boldogtalanság érdekli. Senkinek sem okoztam szenvedést!” - hús-vér teremtmény szájából nem hangozhat el ilyen felkiáltás. Mikor a jelen vagy a múlt valamelyik személyiségéért lelkesülünk, öntudatlanul is az a kérdés motoszkál bennünk: Hány embert tett ez szerencsétlenné?”. Ki tudja, talán mindegyikünk arra a kiváltságra áhítozik, hogy kinyírja valamennyi felebarátját. De csak keveseknek jut ki ez a kiváltság, és nekik is csak részben: ez a megszorítás a magyarázata annak, hogy a Föld még mindig lakott. Mi, áttételes gyilkosok, tehetetlen tömeget alkotunk, tárgyak sokaságát, szemben az Idő valódi alanyaival, a nagy bűnözőkkel, akik elérték céljukat. De vigasztalódjunk: közeli vagy távoli leszármazottaink majd megbosszulnak bennünket. Hisz nem nehéz elképzelnünk a percet, mikor az emberek annyira megundorodnak maguktól, hogy legyilkolják egymást, mikor előítéleteiken és tartózkodásukon felülkerekedik az Unalom, amikor már csak azért mennek le az utcára, hogy vérszomjukat csillapítsák, és amikor a pusztítás oly sok nemzedéken át dédelgetett álmát mindenki tettekre ZENE ÉS SZKEPSZIS A Kételyt kerestem minden művészetben, de egyikben sem találtam meg, csak álcázva, lopva, az ihlet szünetében osonva, megtört lendületekből előbukkanva; lemondottam azonban arról, hogy - akár még ebben a formában is - rátaláljak a zenében; ott ugyanis nincs módja érvényesülni: az iróniát semmibe vevő zene korántsem az értelem furfangjaiból ered, sokkal inkább a Naivitás - a fenség ostobasága, a vissza nem tükröződő végtelen - hol gyöngédebb, hol hevesebb árnyalataiból… Mivel a szellemességnek nincs zenei megfelelője, ha egy zenészről azt mondjuk, hogy intelligens, leszóljuk. Ez a tulajdonság őt lealacsonyítaná, és semmi keresnivalója abban az epekedő kozmogóniában, melyben a zenész, mint valami vak isten, világmindenségeket improvizál. Ha tisztában lenne adottságával, a zsenijével, majd felvetné a gőg; de nem ő tehet arról; aki a jósdában született, soha nem értheti meg önmagát. A terméketlenek dolga, hogy értelmezzék: ő éppúgy nem műítész, ahogy az Isten sem teológus. Az irrealitás és az abszolútum határesete, végtelenül valós fikció, az egész világnál igazabb hazugság - a zene egyből elveszti varázslatát, amint
kiégve és mogorván elszakadunk a Teremtéstől, és még Bach is csak ízetlen csörömpölésnek hallatszik - ez volna a dolgokban való részt-nem-vételünk, elhidegülésünk és lesüllyedésünk végpontja. Kacagni a legteljesebb fenség közepette-ezzel ülné gúnyos diadalát a szubjektív princípium, ami az Ördöggel hoz atyafiságba bennünket! Elveszett, akit többé nem fakaszt könnyekre a zene, aki már csak egykor elhullatott könnyeinek emlékéből él: a meddő tisztánlátás ezzel felülkerekedett az önkívületen - amiből pedig világok támadtak valamikor…
AZ AUTOMATA Egy előítélet folytán veszek levegőt. És az eszmék görcsét szemlélem, miközben az Üresség önmagára mosolyog… A térben nincs már verejték, nincs már élet; de a legkisebb közönségességtől újra felüti fejét: elég csak egy másodpercig várni. Amikor az ember felfogja, hogy létezik, olyasmit érez, mint az elmebeteg, aki rácsodálkozik saját őrültségére, és eredménytelenül próbálja megnevezni. A megszokás eltompította bennünk a csodálkozást azon, hogy létezünk: vagyunk- és ezzel odébb is állunk, hogy elfoglaljuk helyünket a létezők betegotthonában. Konformistaként az utánzás, a játékszabályok tiszteletben tartása, az eredetiségtől való irtózás révén élek, próbálok élni. Egy automata belenyugvása: valami lángolásszerűt színlelni, és titkon kinevetni; csak azért idomulni a konvenciókhoz, hogy suba alatt visszautasítsuk őket; minden nyilvántartásban szerepelni, de állandó lakhely nélkül az Időben; és megőrizni a látszatot, amikor mindennél fontosabb volna elveszíteni… Aki mindent megvet, annak kifogástalan méltóságteljességet kell kifelé mutatnia, hogy mindenkit félrevezessen, önmagát is beleértve: így könnyebben teljesíti élethamisítói küldetését. Mire lenne jó kiteregetnie a hanyatlását, ha egyszer megteheti, hogy jólétet mímeljen? A jó modor hiányzik a pokolból: hiszen mi más az, mint a kétségbeejtő arcát mutató, őszinte és neveletlen ember, mint olyan föld, amelynek elgondolásából kimaradtak az elegancia és az előzékenység babonái. Illemtudásból fogadom el az életet: az örökös lázongás éppolyan rossz ízlésre vall, mint az öngyilkosság fenn-költsége. Húszévesen mindannyian mennydörgünk az ég és a mocsok ellen, amit befed; de aztán belefáradunk. A tragikus póz nem áll jól, csak egy hosszúra nyúlt, nevetnivaló pubertásnak; ám ezernyi próbát kell kiállnod, míg el tudod játszani a lemondás komédiáját. Aki a szokás hatalma alól felszabadulva a legcsekélyebb komikusi adottságokkal sem rendelkezik, a szerencsétlenség valóságos ősképe, maga az eszményien boldogtalan lény. Semmi haszna megalkotni az őszinteségnek ezt a mintapéldányát: az élet csak olyan mértékig elviselhető, amennyire misztifikálással vesszük körül. Egy ilyen példakép azonnal romba döntené a társadalmat, mivel a másokkal való együttélés édessége” épp abban áll, hogy lehetetlen szabad folyást engednünk hátsó gondolataink végtelenének. Minthogy mind egyformán szélhámosok vagyunk, hát elviseljük egymást. Aki nem hajlandó hazudni, annak kicsúszna lába alól a talaj: biológiailag rá vagyunk kényszerülve a hazugságra. Nincs az az erkölcsi hős, aki ne lenne gyermeteg, hatástalan és hiteltelen; hisz a valódi hitelesség nem más, mint henteregni a csalás, az illendő nyilvános talpnyalás, a kulisszák mögötti áskálódás mocskában. Ha felebarátaink beleláthatnának abba, amit róluk gondolunk, a szótárból örökre kitörölhetnénk olyan szavakat, mint a szerelem, a barátság, a ragaszkodás; és ha vennénk a bátorságot, hogy szembenézzünk az önmagunkat illetően felmerülő félénk kételyeinkkel, nem volna senki, aki szégyenkezés nélkül tudná mondani: én”. A maszkabál sodra mozgat mindent, ami csak él, kezdve a barlanglakón, egész a szkeptikusig. Minthogy a dögtetemektől pusztán a látszatokkal szemben viselt tiszteletünk választ el bennünket, a dolgok és a lények mélyére nézni maga volna a pusztulás; elégedjünk meg hát kellemesebb nemléttel: alkatunk csak bizonyos adag igazságot képes elviselni… Őrizzük meg lelkünk legmélyén az összes többit meghaladó bizonyosságot: az életnek nincs, nem is lehet értelme. Azonnal véget kellene vetnünk napjainknak, amint egy előre nem látott megvilágosodás az ellenkezőjéről győzne meg. Ha a levegő megszűnne, mi továbbra is lélegeznénk; de menten megfulladnánk abban a pillanatban, amint elvennék tőlünk a hiábavalóság örömét…
A MELANKÓLIÁRÓL Ha már nem tud valaki önmagától megszabadulni, azzal szórakozik, hogy emészti magát. Hiába idézi meg az Árnyak Urát, aki egyértelmű átokkal sújt: mert beteg ugyan, pedig nincs betegsége, kitaszított, pedig nincs bűne. A melankólia az egoizmus álmodozó állapota: magadon kívül semmi sem foglalkoztat, semmi különösebb ok gyűlöletre vagy szeretetre, mindig csak ugyanaz a süppedés a lagymatag sárba, a pokol nélküli elátkozott egyazon hánykolódása, ugyanazon pusztulási vágy ismétlődése egyre… Míg a szomorúság alkalmi keretekkel is beéri, a melankólia valóságos tér-tobzódást, végtelen tájakat igényel, hogy kiterjeszthesse barátságtalan és párás kellemeit, körvonalak nélküli nyűgét, e betegséget, amely annyira fél a gyógyulástól, hogy mindazt messze elkerüli, ami bomlottságának és hullámzásának határt szabna. Mint az önimádat legkülönösebb virága - kivirul a mérgek között, amelyekből életnedveit, ernyedései életerejét meríti. Mivel épp azzal táplálkozik, ami megrontja, amit dallamos neve alatt rejteget, az a Legyőzöttek Gőgje és az Önsajnálat… VÁGY, HOGY ELSŐK LEGYÜNK Egy Cézár sokkal közelebb áll egy falusi bíróhoz, mint egy fölényesen józan, de hatalmi ösztöntől mentes elméhez. A fontos csak az, hogy parancsolgassunk: majd minden ember erre törekszik. Mindegy, hogy birodalmat, törzset, családot, vagy csak egyetlen szolgálót irányít valaki, máris kiéli - hol dicsőségesen, hol karikatúrába illően - zsarnoki tehetségét: egy egész világ, vagy egyetlen ember az ő parancsait várja. A sorscsapások egész sora abból a szükségletünkből származik, hogy elsők legyünk… Mindenütt csak szatrapákba botlunk: mindegyik - lehetőségeihez mérten - rabszolgák tömegére vadászik, vagy beéri egyetleneggyel. Senki sem elég önmagának: a legszerényebb is mindig talál majd magának egy barátot vagy társat, hogy rajta gyakorolja hatalmi álmát. Aki engedelmeskedik, módot talál, hogy más neki engedelmeskedjék: áldozatból hóhérrá válik; ez mindenkinek a leghőbb vágya. Csak a koldusok és a bölcsek mentesek tőle - ha ugyan nem körmönfontabb játékot űznek… A hatalomvágy teszi lehetővé, hogy a Történelem megújuljon, miközben alapvetően ugyanaz marad; a vallások ugyan megpróbálják visszaszorítani ezt a vágyat, de amit elérnek vele, az csak olaj a tűzre. Ha a kereszténység végcélját mégis elérte volna, a föld most sivatag, vagyis édenkert lenne. A változatos formák mögött, amiket az ember magára ölthet, van valami állandó, önazonos alap, s ez megmagyarázza, hogy a változás minden látszata ellenére körben forgunk - ha pedig valaminő természetfeletti I )beavatkozás folytán megszűnnénk szörnyeknek és pojácáknak lenni, egyből megszűnne a történelem.
Próbáljanak meg szabadok lenni: éhen is halnak. A társadalom csak akkor tűr meg bárkit, ha felváltva hol szolga, hol önkényúr; a világ őrök nélküli börtön - ahonnan mégsem lehet megszabadulni, csak ha belepusztulsz. Hová is menne az ember, ha csak a közösségen belül tud élni, de hiányzanak belőle a kellő ösztönök, és ha már nincs benne elég vállalkozó szellem, hogy koldusnak álljon, sem elegendő kiegyensúlyozottság, hogy a bölcsességnek szentelje magát? - Végül is, mint mindenki más, marad és úgy tesz, mintha nagyon el lenne foglalva; a ravaszság erőforrásai késztetik erre, hisz köztudott, hogy az életet sokkal kevésbé nevetséges tettetni, mint élni. Ameddig él a szenvedély az emberekben a polgári közösség iránt, az álcázott kannibalizmus lesz ott az úr. A politikai ösztön a Bűnbeesés egyenes következménye, a bukás közvetlen megvalósulása. Mindenkinek a maga magányával kellene törődnie, ehelyett inkább a másoké felett gyámkodik. Az angyaloknak és banditáknak is megvan a maguk főnöke: épp csak a köztes teremtményeknek - az emberiség zömének - ne volna? Fosszátok meg őket a vágytól, hogy rabok vagy zsarnokok legyenek: egy szemrebbenés alatt leromboljátok az államot. A majmok egyezménye egyszer s mindenkorra megpecsételődött; a történelem, ez a gyilkosságok és álmok között lihegő horda járja a maga útját. Semmi sem tartóztathatja fel: még akik gyűlölik, azok is vele tartanak… A SZEGÉNY EMBER HELYE Nagybirtokosok és koldusok: két osztály, amely bármilyen változással, bármilyen újító felfordulással egyaránt szembeszegül. A társadalmi ranglétrának ez a két szélsősége ugyanúgy fél jóban és rosszban minden módosítástól, hisz a kettő egyformán megállapodott: egyik a jólétben, másik az ínségben. Köztük foglalnak helyet - névtelen verejtékként, a társadalom alapzataként akik csak hajtják magukat, gürcölnek, kitartanak, és a remény abszurditásában gyakorolják magukat. Az Államot az ő vérszegénységük tartja el; nélkülük a polgár fogalmának nem lenne sem tartalma, sem valóságértéke, nem lenne fényűzés sem és alamizsna: a gazdagok és a kéregetők egyaránt a Szegény Emberen élősködnek. Megszámlálhatatlan gyógyír van a nyomorra, de egy sincs a szegénységre. Hisz mit is lehet segíteni azon, aki megmakacsolta magát, hogy márpedig nem fogja kivárni az éhhalált. Még maga a Jóisten sem tudná merre terelni a sorsát. A szerencse lovagjai és a rongyosok közt ott járkálnak ezek a tisztes éhezők, akiket kizsákmányol mind a pompa, mind a göncök, és kirabolják őket azok, akik, iszonyodván a munkától, szerencséjük vagy elhivatottságuk szerint inkább a szalonokban vannak otthon vagy az utcán. Az emberiség pedig ekképp halad előre: van néhány gazdag, van néhány koldus - a többi meg szegény…
A HANYATLÁS ARCAI Ganz vergessener Völker Müdigkeiten Kann ich nicht abtun von meinen Lidern. Hugó von Hofmannsthal
Egy civilizáció akkor kezd hanyatlani, mikor kizárólagos rögeszméjévé válik az Élet. A csúcsponton lévő korokban önmagukért ápolják az értékeket: az élet csak megvalósulásuk eszköze; az egyén tudatában sincs annak, hogy él, egyszerűen csak él-és boldog rabszolgája az általa életre keltett, gondjába vett és bálványozott formáknak. Az érzelmi élet uralkodik rajta és kitölti. Minden alkotáshoz szükség van érzelmek” erőforrásaira, ezek pedig korlátozottak. De annak a szemében, aki csak a gazdagságukkal találkozott, mégis kimeríthetetlenek: ez az illúzió termeli ki a történelmet. A hanyatlás érzelmi kiégettsége mindössze két módját teszi lehetővé az érzésnek és a megismerésnek: az érzékelést és a gondolatot. Márpedig az ember csak az érzelmei révén adhatja át magát az értékek világának, a kategóriákba és a szabályokba csak általuk vetít életerőt. Egy termékeny pillanatait élő civilizáció tevékenysége abban áll, hogy a gondolatokat kiemeli absztrakt nemlétükből, és mítoszokká változtatja a fogalmakat. A névtelen egyén és az öntudattal bíró egyéniség közti átmenetre mindaddig nem került sor: mégis elkerülhetetlen. Kövessük csak nyomon: Görögországban Homé- i osztói a szofistákig; Rómában a zord korai Köztársaság- (ól a Császárkor bölcsességéig”; vagy a modern világban i katedrálisoktól a XVIII. századi csipkékig. Egy nemzet sem lesz képes a végtelenségig csak teremteni. Arra van hivatva, hogy kifejezést és értelmet adjon értékek egy bizonyos összességének, melyeknek nemzőjük lelkével együtt kell majd elhasználódniuk. A polgár magához tér a termékenység hipnózisából: kezdetét veszi a józanság uralma: a tömegek már csak légüres kategóriákat forgatnak a kezükben. A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás. A következmények meg is érződnek: az egyén élni akar; célokságra cseréli életét, egy apró kivétel rangjára emelkedik. Ám a sok kivétel egyenlege egy civilizáció teljes deficitjét teszi ki, és előrevetíti a felszámolást. Mindenki kifinomultabbá válik - csakhogy a nagy korszakok művét vajon nem épp a balekok fénymámorban úszó ostobasága viszi végbe?
Montesquieu állítása szerint a Római Birodalom hadserege végül kizárólag lovasokból állott. Elmulasztja azonban feltárni ennek okát. Nos hát, képzeljük magunk elé a légionáriust, aki dúskált a dicsőségben, a javakban, a kicsapongásban, számtalan vidéket bejárva elvesztette hitét és életerejét megannyi templommal és bűntanyával való érintkezése során, egyszóval: képzeljük el őt talpon állva/A világot gyalogosként hódította meg; nyeregben fogja elveszíteni. - Minden elernyedés azt mutatja, hogy immár élettani alkalmatlanság folytán megszűnik a további ragaszkodás a polgári közösség mítoszaihoz. A zsoldonkívüli katona és a tisztafejű polgár egyaránt elbukik a barbárral szemben. Az Élet felfedezése semmivé teszi az életet. Amikor egy egész nép, kisebb-nagyobb mértékben, ritka élmények után vadászik, amikor az ízlés kifinomultsága már teljesen felbolygatta a beidegződéseit, a felsőbbrendűség végzetes szintjére ért. A hanyatlás nem több az öntudat hatása alatt tisztátalanná vált ösztönöknél. Ezért nem szabad alábecsülnünk a gasztronómiának egy közösség létezésében játszott szerepét. Az étkezés tudatos aktusa alexandriai jelenség; a barbár pusztán jóllakatja magát. Az intellektuális és vallási eklekticizmus, az érzéki találékonyság, az esztétizmus - és persze a konyhaművészet rögeszméje, mind ugyanazon szellemi alakzat különböző jegyei. Az a Gabius Apicius, aki az afrikai partokig zarándokolt langusztát halászni, de
mivel nem talált ínyére valót, végül sehol sem vert tanyát, kortársa volt azoknak a háborgó lelkeknek, akik messziről jött istenek tömegei előtt hódoltak, bár megelégedést vagy nyugalmat korántsem találtak ebben. Ritka élmények - változatos istenek: egyazon kiégettség, egyazon, belső lendületet nélkülöző kíváncsiság párhuzamos gyümölcsei. Jött a kereszténység: egyetlen Isten - és persze böjt. Kezdődött a trivialitás és a fennköltség korszaka. Egy népnek nyomban vége van, amint újabb isteneket, újabb mítoszokat, újabb képtelenségeket nem tud kitalálni; bálványai megsápadnak és elenyésznek; máshol néz újak után, és az ismeretlen szörnyekkel szemben magára-hagyatottnak érzi magát. Ez is egyfajta hanyatlás. De ha a szörnyek közül mégis felülkerekedik valamelyik, előtódul egy nyers, zavaros, intoleráns új világ, hogy végül ő is felélje istenét, és felszabaduljon alóla; mert az ember azon korokban szabad - és meddő amikor meghalnak az isiének; és akkor rabszolga - és alkotó -, amikor az isteneknek, zsarnokainak jól megy soruk.
Aki érzetei felett elmélkedik - tudatában van annak, hogy eszik -, az olyan öntudatra ébredésen megy át, aminek köszönhetően az elemi cselekvések túlnőnek közvetlen céljaikon. A szellemi undor mellett kifejlődik egy másik, sokkal mélyebb és veszélyesebb: a zsigerekből tör lel, és a nihilizmus legsúlyosabb formájához, az elteltség nihilizmusához vezet. Nincs az a búskomor gondolatmenet, amelynek hatására oly sötéten látnók a világot, mint < -gy dús lakoma után. Minden vacsora, melynek időtartama meghaladja a pár percet, mennyisége pedig a feltétlenül szükségeset, szétzilálja bizonyosságainkat. A szakácsművészet és a jóllakottság sokkal könyörtelenebbül végett a Birodalommal, mint a keleti szekták és a rosszul el-sajátított görög doktrínák. A szkepticizmus igazi rohama csak roskadozó asztal mellett törhet az emberre. A Mennyek Országa” annyi túlkapás után bizonyára valódi kísértésként hatott, avagy elragadóan perverz meglepetesként az emésztés egyhangúságát követően. Az éhség a megváltás útját keresi a vallásban; a jóllakottság viszont mérget. Vírusok által üdvözülni, bűnök és imák váltogatás közben menekülni is a világtól és henteregni is benne egyszerre…, ez az alexandriai keserűségek legteteje. Minden túlérett civilizációban jelen van az elcsökevényesedések teljes skálája. Az ösztönök elpuhulnak, az örömök kitágulnak, és már nem biológiai szerepüket töltik be; a gyönyör öncéllá, az elnyújtása művészetté válik, az orgazmus visszatartása technikává, a nemiség pedig tudományággá fejlődik. Könyvízű eljárások és javallatok a vágy útjainak megsokszorozására, az élvezés előjátékának változatossága érdekében agyongyötört képzelet, a természetétől idegen dolgokba illetéktelenül kontárkodó elme -, megannyi tünete annak, hogy elsatnyult, a testet betegesen átjárta az értelem. A rituáléként felfogott szerelem az értelmet az esztelenség birodalmában juttatja hatalomra. Ezt a beidegződések is megsínylik; kötőféken tartva elvesztik a szégyenteljes vonaglást kirobbantó türelmetlenségüket; az idegek a józanul látó rosszullét és borzongás színházává alakulnak, az érzet pedig a kimódolt élvezet két pribékjének ügyessége folytán túlnő a maga nyers tartamán. íme a fajt kijátszó egyén, íme a vér, amely túl langyos, hogy a szellemet elkábítsa, a vér, amely gondolatoktól halvány, kihűlőben levő, racionális vér… Társalgás roncsolta ösztönök… Párbeszédből még nem származott semmi monumentális, robbanó erejű, semmi nagy”. Ha az emberiség nem lelte volna kedvét erőinek megvitatásában, sohasem lépte volna túl Homérosz világlátását és példaképeit. De a dialektika, amely szétdúlta a reflexek önkéntelenségét és a mítoszok frissességét, a hősből reszketeg figurát csinált. A mostani Akhilleuszoknak már nem csak a sarkukat kell félteniük… Az egykor még csak részleges és következmények nélküli sebezhetőség mára minden élőlény lényege, átkos előjoga. Az öntudat mindenhova behatolt, még a csontvelőbe is; az ember így hát nem a létben, hanem a lét elméletében él… Aki józan, aki megérti, megmagyarázza és igazolja magát, aki uralkodik a tettein, soha nem fog véghezvinni semmi emlékezeteset. A hős sírja a pszihológia. A néhány ezer évnyi vallás és érvelés elgyengítette izmainkat, elhatározásainkat és kalandvágyunkat. Hát lehet nem megvetni a dicsőséges vállalkozásokat? Minden tett, amin nincs rajta a szellem fényes átka, az ősi ostobaság továbbélése. Az ideológiákat azért találták ki, hogy fénnyel vonják be a századok során mit sem változó barbár alapokat, és hogy elleplezzék a minden emberben közös gyilkos hajlamot. Manapság mindig valaminek a nevében ölnek, spontánul senki se mer; minekutána még a hóhérok is szükségét érzik, hogy tettüket megindokolják, és mivel a hősiesség is kiment divatból, aki erre érez indíttatást maciban, inkább egy problémát old meg, nem pedig áldozatot hoz. Az elvonatkoztatás átjárta az életet és a halált; kiesik és nagyok komplexusok” rabjai. Az Iliásztól a pszichopatológiáig- íme az ember által megtett út egésze… Leszálló ágban lévő civilizációkra úgy száll az alkony, mint nemes büntetés tanújele. Az irónia micsoda kéjét is érezheti annak láttára, hogy miután hosszú századokon át 6 szabta meg a hatalom előírásait és az ízlés kritériumait, végül kimarad a világ alakulásából! Egy egész világot visz mindegyikük a sírba. Mit érezhetett az utolsó görög, az utolsó római? Lehet-e nem rajongani a hatalmas naplementékért? Az agónia bája, ami egy civilizációt körülleng, ha az már minden kérdéssel szembenézett, és csodálatosan meghamisította valamennyit, több látnivalóval szolgál, mint kezdeteinek szeplőtlen bárgyúsága. Minden civilizáció válasz a világmindenség által felvetett kérdésekre; a rejtély azonban mindvégig érintetlen marad - jönnek más civilizációk, friss kíváncsisággal nekifeszülnek, de egyformán hiába, hisz egyikük sem több tévedések rendszerénél… A csúcsponton értékek fogannak; alkonyidőben pedig, elhasználódottan és szétesőfélben, eltöröltetnek. Lenyűgöző hanyatlás - korszakok, mikor az igazságokban nincs már több élet…, amikor csontvázakként tornyosulnak a gondolkodó és kiégett lélekben, az álmok csontkamrájában…
Mennyire kedves nekem az az alexandriai filozófus, név szerint Olümpiosz, aki Szerapisz templomában meghallott egy Hallelújára zendítő hangot, és végleg kivándorolt! A IV. század vége felé járunk: a Szellemet kezdi beárnyékolni a Kereszt komor ostobasága. Ugyanebben a korszakban egy grammatikus, Palladész, ezt írta: Mi, görögök, már csak hamu vagyunk. Reményeinket ugyanúgy föld takarja, mint a halottakét.” És ez az összes akkoriban élt értelmes emberre igaz.
A sok Kelszosz, Porphüriosz, Juliánosz Aposztata hiába átalkodik meg, hogy feltartóztassa a katakombákból terjengő ködös fennköltség rohamát: az apostolok már nyomot hagytak a lelkekben, és egyre jobban felforgatták a városokat. Már megkezdődött a nagy Csúfság kora: silány hisztéria borítja el a világot. Szent Pál - minden idők legjelentősebb kampánymenedzsere - végigcsinálta turnéit, és közben leveleivel felforgatta az antik alkony világosságát. Egy nyavalyatörős a filozófia öt évszázadát győzi le! Egyházatyák kobozzák el az Értelmet! És ha a szellem gőgjét a legmélyebben megalázó dátum után kutatva végigfutom az intolerancia leltárait, nem találok semmit, ami 529-hez fogható, mikor is Jusztiniánosz parancsára bezárták az Athéni Iskolát. A hanyatláshoz való jog hivatalosan eltöröltetett: L mm immár kötelezettség… Ez a Kétely történetének legfájdalmasabb pillanata. Mikor egy népnek már egyetlen előítélet sincs a vérében, nem marad más erőforrása, csak az az akarat, hogy magát felszámolja. A zenét, a szétesés szaktudományát utánozva búcsút mond a szenvedélyeknek, a lírai pazarlásnak, az érzelgősségnek, az elvakultságnak. A továbbiakban már nem képes irónia nélkül imádni: a távolság érzete mindörökre megilleti. Az előítélet szervi igazság, ami önmagában ugyan hamis, mégis nemzedékek halmozták fel és adták tovább: büntetlenül nem lehet megszabadulni tőle. Az a nép, amelyik lemond róla, folyamatosan megtagadja önmagát, míg végül már nem lesz mit megtagadnia. Valamely közösség élettartama és összetartása akkora, amekkora előítéleteinek élettartama és összetartása. A kelet népei állandóságukat önmagukkal szembeni hűségüknek köszönhetik: mivel nem léptek előre semmit, árulást sem követtek el magukkal szemben; tulajdonképpen nem is éltek, legalábbis nem ama felgyorsult életritmus értelmében, amely a történelem által egyedül figyelemre méltatott civilizációk sajátja; a hajnalpírok és a hörgő haláltusák szaktudományaként ugyanis a történelem voltaképp regény, mely, jóllehet szigorúan rendszeresnek tünteti fel magát, a vér levéltáraiból meríti anyagát…
Az alexandrinizmus a tudós tagadások időszaka, a hasznavehetetlenség és az elutasítás stílusa, a műveltség és az epés gúny sétája az értékek és a hitek összevisszaságában. Eszményi tere lehetne Hellász és az egykori Párizs metszéspontja, ahol az agóra és a szalon találkozik. Egy civilizáció útja a földműveléstől a paradoxonokig terjed. E két végpont közt zajlik a barbárság és az idegbaj harca: ebből fakad a teremtő korok ingatag egyensúlya. E küzdelem a végéhez közeledik: minden horizont kitárul, anélkül azonban, hogy megfáradt, ugyanakkor mégis éber kíváncsiságot tudna kelteni. A kiábrándult egyénen a sor, hogy az ürességben kibontakozzon, s az értelem vámpírján, hogy a civilizációk megmételyezett vérével oltsa szomját. Komolyan kell-e vennünk a történelmet, vagy legyünk inkább csak a nézői? Egy cél elérésééit tett erőfeszítést lássunk-e benne, vagy a fénynek oly pompáját, amely szükségszerűség és értelem nélkül hol felélénkül, hol elhalványul? A válasz azon múlik, hogy az emberrel kapcsolatban mekkorák az illúzióink, és mennyire kíváncsian firtatjuk, milyen véget ér a keringő és a vágóhíd egyvelege, ami sorsa alakulását kiteszi és ösztönzi. Létezik egyfajta Weltschmerz, világfájdalom, a század betegsége”, amelyben egyetlen nemzedék szenved; van azonban egy másik betegség is, mely a történelmi tapasztalat egészéből ered, és amely az elkövetkező idők egyedüli végkövetkeztetéséül adódik. Ez a lélek borúja”, a világvége” melankóliája. Minden változtatja a külsejét, még a Nap is, és minden öregszik, még a boldogtalanság is… Mint ékesszólásra alkalmatlanok, mi a kézzelfogható kiábrándulás romantikusai vagyunk. Manapság Werther, Manfréd, René tisztában lenne az őt emésztő nyavalyával, és minden felhajtás nélkül kiteregetné. Biológia, fiziológia, pszichológia - megannyi groteszk elnevezés, amely kiiktatja kétségbeesésünkből a naivitást, és dalainkba elemző hangot visz, megvetjük ezért a dagályosságot! Keserűségeink tudós szótára, miután megannyi Értekezésen átszűrődött, magyarázza szégyeneinket és osztályozza őrjöngéseinket. Ha majd az öntudatnak sikerül egyszer összes titkainkon felülemelkednie, ha majd boldogtalanságunk a rejtély utolsó nyomát is levedli, lesz-e még bennünk annyi maradék láz és lángolás, hogy szemlélni tudjuk a lét és a vers romhalmazát?
Átérezni a történelem súlyát, az alakulás terhét, és azt a le-hangoltságot, melytől összecsuklik az öntudat, ha csak végigtekint a megtörtént és lehetséges események összegén és feleslegességén… Hiába szólítja a nosztalgia azt a lendületet, amely nem ismeri a történtekből leszűrt leckét; van olyan fáradtság, melynek a számára maga a jövő is temető, mely ugyanúgy mindenben eleve benne rejlik, akárcsak a létezni készülő dolgok. A századok elnehezülnek, és összenyomják a pillanatot. - Minden korszakénál nagyobb rothadás, minden birodaloménál nagyobb széthullás vesz körül minket. Kimerültségünk értelmezi a történelmet, kifulladásunk pedig meghallattatja velünk a nemzetek szűkölését. Sápkóros színészekként beugró szerepeket próbálunk a körben forgó időben: a mindenig függönyét megették a molyok, a lukakon keresztül pedig csak maszkokat és lidérceket látni… Akik felismerik a hanyatlást, elkövetik azt a hibát, hogy szembe akarnak szállni vele, amikor épp bátorítaniuk kellene: ha ugyanis kifejlődik, feléli magát, és lehetővé teszi új formák megjelenését. A valódi hírhozó nem az, aki felállít egy rendszert, amikor arra senkinek sincs szüksége, hanem sokkal inkább az, aki a Káoszt sietteti, munkálkodik rajta és tömjénezi. Közönséges dolog dogmákat szétkürtölni elsatnyult korokban, amikor minden, a jövőről szőtt álom delíriumnak vagy szélhámosságnak hat. A gomblyukban virággal menetelni a történelem vége felé, - a folyamatosan pergő időben ez az egyedül méltó magatartás. Milyen kár, hogy nincs Utolsó ítélet, nincs alkalom egy hatalmas kihívásra. A hívők: az örökkévalóság ripacsai; a hit: egy időtlen színpad igénye… - Viszont mi, hitetlenek, saját díszleteink közt halunk meg, túl fáradtan ahhoz, hogy a hulláinknak kilátásba helyezett ünnepélyességgel hitegessük magunkat…
Eckhart mester szerint az isteni megelőzi az istent; abban áll a lényege és kifürkészhetetlen alapja. Mit találhatnánk az ember legbensejében, ami szembeállítva az isteni lényeggel, meghatározná a szubsztanciáját. A neuraszténiát; ez ugyanaz az embernek, mint az isteni az Istennek.
A kimerülés légkörében élünk: a teremtés, az alkotás, a munkálkodás tetteinek nem annyira önmagukban, mint inkább az őket követő ürességben és bukásban áll a jelentőségük. Mindenkor és elkerülhetetlenül romlásnak kitett erőfeszítéseink felől nézve a dolgok isteni, kimeríthetetlen benső alapja kívül áll fogalmaink és érzeteink körén. - Az ember születésénél fogva fáradtságra hivatott: amikor két lábra állt és ezzel felére csökkentette támaszkodást felületét, az állat előtt, aki volt, korábban ismeretlen elesettségre ítélte magát. Ennyi anyagot és ennyi hozzá kapcsolódó undort két lábon cipelni! A nemzedékek egyre halmozzák és továbbadják a fáradtságot: apáink a vérszegénység örökségét, az elbátortalanodás tartalékait, a bomlás erőforrásait és a kimúlás energiáját hagyják ránk, ami végül életösztöneink erejét is felülmúlja. A felhalmozódó fáradtságra támaszkodva úgy hozzáidomulunk a pusztuláshoz, hogy a szétfolyó testben végül megvalósíthatjuk a neuraszténiát - az ember lényegét. Nem kell ahhoz hinni egy igazságban, hogy kiállj mellette, és szeretni sem kell egy kort, hogy igazolást adj neki, hiszen az alapelvek egyformán bizonyíthatók, és a történések egyformán jogosak. A jelenségek együttese - akár a szellem, akár az idő gyümölcsei, mindegy - ugyanúgy alkalmas arra, hogy a magunkénak érezzük, mint hogy megtagadjuk, aszerint, hogy pillanatnyilag épp mihez van kedvünk: az érvek, akár a szabatos gondolkodás, akár szeszélyünk találja ki őket, mindenben egyenértékűek. Semmi sem védhetetlen - a legabszurdabb állítástól a legszörnyűbb bűntényig. A gondolatok, és szintúgy a tettek története az esztelenség légkörében pereg: ki tudna jóhiszeműen olyan döntőbírát találni, aki igazságot osszon vérszegény avagy vérszomjas gorillák perlekedéseiben? E földön bármit egyenlő valószínűséggel ki lehet jelenteni: Az axiómák és a delíriumok egymással kölcsönösen felcserélhetőek; a lendületet és a fásultság egyre megy; az emelkedettség és az alávalóság egyazon sodrás része. Mutassanak nekem egyetlen olyan ügyet, ami mellett ne lehetne valamit felhozni! A pokol ügyvédeinek semmivel sincs kevesebb jogcímük az igazságra, az ég képviselőinél.- magam is egyforma odaadással venném védelembe a bölcs és bolond peres ügyét. Az idő romlással sújtja mindazt ami megnyilvánul és hat: egy gondolat vagy egy történés, ha megvalósul, alakot ölt és elfajul. Így hát, amikor mozgásba lendült a teremtmények hada, kezdetét vette a Történelem, és vele az egyedüli, belőle ihletődő tiszta vágy: hogy így vagy úgy, de véget érjen.
Új hajnalokhoz már túléretten, túl sok századot megérve ahhoz, hogy még újabbakat kívánjunk, nem maradt más hátra, mint a civilizációk salakjába belehenteregnünk. Az idő vonulása már csak pelyhező állú ifjakat és fanatikusokat képes ámulatba ejteni…Elaggott nagy öregek vagyunk, ősi álmok alatt roskadozók, utópiákra végleg képtelenek, a fáradtság technikusai, a jövő sírásói, akiket rémülettel töltenek el Ádám apánk sorozatos alakváltozásai. Az Élet Fája már nem él meg új tavaszt: elszáradt; koporsó készül belőle csontjaink, álmaink és fájdalmaink számára. Húsunk megörökölte ez évezredek alatt szereszét elhullott gyönyörű tetemek bűzét. Valósággal csüggtünk a dicsőségükön: az utolsó cseppig magunkba szívtuk. Az alapelvek és a formulák a Szellem temetőjében nyugszanak: meghatározását adtuk a Szépségnek, majd eltemettük. Ugyanígy járt az Igaz, a Jó, a Tudás, és az istenek is. Ott porlad mindegyik a földben. ( A történelem: az a keret, amelyben szétfoszlanak a nagybetűk, és velük együtt az is akik kitalálták, és rajongással övezték őket.) …Itt sétálok ebben a temetőben. Itt, e kereszt alatt alussza álmát az Igazság; őmellette a Báj, kissé távolabb a Szigor, és amott emelkedik, delíriumokat és feltevéseket takaró sírkövek halma felett az Abszolútum mauzóleuma: hamis vigaszok és a lélek öncsaló ormai nyugszanak benne. De a magasban, betetőzve a csendet, a Tévedés lebeg - és feltartóztatja a szofista gyászhuszár lépteit. Tekintve hogy az ember léte a legjelentősebb és a legmeghökkentőbb kaland, amely a természetben valaha végbement, elkerülhetetlen, hogy a legrövidebb is legyen egyben; a vége előrelátható és kívánatos: szemérmetlenség lenne vég nélkül halogatni. Beleszokva kivételessége minden kockázatába, ez a paradox állat még évszázadokon, sőt évezredeken át megjátssza utolsó kártyáját. Tán siránkozni kéne ezen? Elmúlt dicsőségéhez magától értetődően soha nem ér fel újra, hisz semmi sem utal arra, hogy lehetőségei egy szép nap vetélytársat támasztanának Bachnak vagy Shakespeare-nek. A Hanyatlás mindenekelőtt a művészetekben jelentkezik: bomlásukat a civilizáció” már csak bizonyos ideig éli túl. Ez áll az emberre is: folytatja vitézkedéseinek sorát, de szellemi tartalékai, akárcsak ihletének frissessége, már kimerültek. A hatalom és az uralkodás vágya túlságosan mély gyökerei vert a lelkében: mikorra úr lesz mindenen, nem lesz ura többé a rá váró végnek. Mivel még nincs a pusztítás és az önpusztítás összes eszközének birtokában, egyelőre nem is fog elveszni; az azonban kétségtelen, hogy hamarabb hozza létre a totális megsemmisítés fegyverét, semmint felfedezné az általános csodaszert, amely a jelek szerint különben sem fér bele a természet lehetőségeinek keretébe. Mint teremtő fogja magát nemlétezővé tenni: arra kellene következtetnünk ebből, hogy egyszer minden ember eltűnik a földről? Azért nem kell mindjárt rózsaszínben látni a dolgokat. Lesznek túlélők, nem is kevesen, akik tovább vonszolják magukat, mint amolyan emberalatti faj, az apokalipszis potyásai… Az embernek nem áll hatalmában, hogy ne pusztítsa el önmagát. Ösztöne, hogy hódítson és elemezzen, mindenre ráteszi kezét, amihez pedig hozzáér, rövidesen szétesik; mindaz, amit hozzátesz az élethez, ellene fordul. Alkotásainak rabja, s mint teremtőjük, a Rossz hatóoka. Vonatkozik ez az ezermesterre és a tudósra éppúgy, mint abszolút síkon a legapróbb rovarkára és Istenre magára. Az emberiség megmaradhatott volna a pangásban, és az élettartamát is meghosszabbíthatta volna, ha csak vadbarmokból és szkeptikusokból állt volna; csakhogy rákapott a hatékonyságra, és előnyt adott e sürgölődő, pozitív gondolkodású tömegnek, melyet a túlhajtott munkakedve és kíváncsisága eleve pusztulásra ítélt. Saját hamvára oly falánkul éhezik, hogy saját végóráján fáradozott és fáradozik naponta. így közelebb a végkifejlethez, mint a kezdetekhez, nem tartogat fiai számára mást, csak a kiábrándult lelkesedést az apokalipszisért… A képzelet elé nem nehéz olyan jövő képét idézni, amikor az emberek kórusban így kiáltanak: Mi vagyunk az. utolsók: annyira elegünk van a jövőből, és még inkább önmagunkból, hogy kipréseltük a föld levét és kifosztottuk az eget. Sem az anyag, sem a szellem nem képes jóllakatni már az álmainkat: a mindenség éppolyan szikes, mint a szívünk. Sehol semmi lényeg: őseink lerongyolódott lelket és testük féregrágta koncát hagyták ránk örökségül.. A kalandnak vége; az öntudat kiadja leheletét; dalaink kikoptak; a haldoklók napja felragyog!”
Ha véletlen vagy csoda folytán elszállnának a szavak, elviselhetetlen szorongásba és bárgyúságba merülnénk. Ez a hirtelen némaság a legkegyetlenebb kínoknak tenne ki bennünket. Hisz a fogalom használata az, amivel úrrá leszünk a rettegéseinken. Azt mondjuk: Halál - és ez az elvonatkoztatás megkímél tőle, hogy átérezzük végtelenségét és iszonyatát. A dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki a Megmagyarázhatatlan!: a szellem tevékenysége nem több kegyes csalásnál, az eltussolás gyakorlatánál; ez teszi lehetővé, hogy megédesített, kényelmes és pontatlan valóságban mozogjunk. Aki megtanul bánni a fogalmakkal - elfelejti látni a dolgokat… A reflexió a menekülés napján
született; és a szavak pompájába torkollott. De mikor az ember magába fordul és egyedül van - nélkülözve a szavak társaságát újra felfedezi a minősítés nélküli mindenséget, a tiszta tárgyat, és a csupasz eseményt: honnan venné a vakmerszet, hogy szembeszálljon velük? Nem spekulál már a halálról, a halál maga; ahelyett, hogy szépítgetné az életet és célokat adna neki, kivetkőzteti díszeiből és valódi jelentésére korlátozza: a Rosszat körülíró eufemizmussá. A nagy szavakról: sors, balszerencse, kegyvesztettség, a csillogásuk lepereg; a szem ekkor meglátja az embert, amint elsatnyult szerveivel küszködik, és legyőzi őt a végkimerüléses és elképedt anyag. Vegyétek el az embertől a Boldogtalanság hazugságát, és adjátok meg neki a hatalmat, hogy meglássa, mi van e szó mögött: egy pillanatig sem lesz képes elviselni a saját boldogtalanságát. Az elvonatkoztatás, a tartalmatlan, lejáratott, bombasztikusán sápítozó hanghatások gátolták meg abban, hogy felszámolja magát, és nem a vallások, nem az ösztönök. Mikor Ádámot kikergették a paradicsomból, ahelyett hogy kikelt volna elűzője ellen, sietve nekiállt elkeresztelni a dolgokat: ez volt az egyetlen módja annak, hogy megszokja és elfeledje őket; és ezzel lerakta az idealizmus alapjait. És ami a legelső makogó számára csak egy mozdulat, egy védekező reflex volt, elméletté lépett elő Platónnál, Kantnál és Hegelnél, hogy esetlegességünk ne váljon nyomasztóvá, még a nevünket is entitásokká változtatjuk: márpedig hogyan halna meg valaki, akit Péternek hívnak, avagy Pálnak? Mindannyian nevük megingathatatlan látszatát, semmint létük törékenységét tartva szem előtt, átadják magukat a halhatatlanság illúziójának; ha a hangképzés elenyészne, teljesen magunkra maradnánk; a misztikus, aki a hallgatáshoz köti életét, lemond teremtmény voltáról. Képzeljük el, hogy ezenfelül még hite sincs - ő a nihilista misztikus - és ezzel előttünk áll a földi kaland vészterhes koronája….Mi sem természetesebb, mint elgondolni, hogy az ember, belefáradva a szavakba, és torkig az idők fecsegésével, egyszer majd megvonja a dolgoktól nevüket, és a magáéval együtt egy nagy autodaféra veti őket, ahol a reményei is füstbe mennek. Mind e végső példakép felé rohanunk, a néma és meztelen ember felé…
Érzem az élet korát, vénségét, rozzantságát. Időtlen idők óta görög a földgömb felszínén, hála e hamis halhatatlanság, a tehetetlenség csodájának; elidőz még a gyulladt csontozatú Időben, amely nálánál is ősibb, és amelyet végképp kimerített az öregkori mámor, a sok visszakérődzött pillanat, a végiglocsogott tartam. És érzem a faj teljes súlyát, vállaltam teljes magányát. Hogy nem tűnik még el a föld színéről! Haldoklása a rothadás örökkévalósága. Minden percemnek szabad kezet adok rá, hogy elpusztítson: csak egy gazember nem szégyenkezik, amiért lélegzik. Szó sem lehet kiegyezésről az élettel, szó sem lehet kiegyezésről a halállal: kijöttem már a létezésből, beleegyezem hát, hogy eltöröltessem. A Keletkezés - mekkora gaztett! A levegő már keresztülment minden tüdőn, nem tud megújulni. Minden nap kiokádja a másnapot, és én hiába erőlködöm, hogy akár csak egyetlen vágy alakját magam elé képzeljem. Minden a terhemre van: elcsigázva mint egy igás barom, amit befogtak az Anyag elé, a bolygókat vonszolom. Adjanak nekem egy másik mindenséget - különben végem.
A dolgoknak csak a feltörése és az elsüllyedése kedvemre való, csak a tűz, amitől előbb lángra kapnak, aztán elhamvadnak. A világ fennállása kétségbe ejt; születése és pusztulása magával ragad. A szűzi Nap és a roskatag Nap bűvöletében élni; átugrani az idő lüktetését, hogy megragadjuk a kezdetit és a végsőt…, arról álmodozni, miféle rögtönzéssel indult, és hogyan zárul le a csillagok léte; semmibe venni a létezés rutinját, és belerohanni az őt fenyegető két szakadék egyikébe; kimerülni a pillanatok kezdetén és végén… …Az ember felfedezi hát magában a Vadembert és a Dekadenst, ezt az ellentmondásra rendeltetett párost: e két személyiséget, melyet egyaránt vonzáskörében tart az átmenet, az egyiknél a nemlétből a világba, a másiknál a világból a nemlétbe: egy metafizikai léptékű kettős megrázkódtatás szükséglete ez. Történelmi méretekre fordítva ez a szükség nem más, mint a paradicsomból kiűzött Ádám rögeszméje, illetőleg a másik Ádámé, akit kivet majdan a föld is: két szélsősége ez az ember lehetetlenségének. Minden rossz céltáblái vagyunk amiatt, ami bennünk mélyreható”: nincs üdvösség mindaddig, amíg megőrizzük az egyetértést létünkkel. Valaminek el kell tűnnie összetételünkből, valahol egy baljóslatú forrásnak ki kell apadnia; így csak egyetlen kiút van: lelkünket eltörölni, törekvéseivel és szakadékaival együtt; megfertőzte álmainkat; fontos, hogy kiirtsuk őt, akárcsak mélység” iránti szükségletét, belső” termékenységét és egyéb elferdüléseit. Elég lesz nekünk a szellem és az érzékelés; kettejük találkozása a terméketlenség olyan fegyelmét eredményezi, amely megóv bennünket a lelkesedésektől és a szorongásoktól. Többé ne háborgasson minket érzelem”, a lélek” pedig számítson a legnevetségesebb ócskaságnak…
AZ ABSZOLÚTUM GRIMASZAI ÉS A SZENTSÉG Igen, valóban úgy tűnik nekem, démonok labdáznak a lelkemmel… Avilai Teréz
A SZAPORODÁS MEGTAGADÁSA Aki már kiélte kedvteléseit, megközelíti az elkülönülés határesetét, és nincs semmi kedve örökre fennmaradni; még a gondolatát sem állhatja annak, hogy folytatódjon valaki másban, akinek különben sem lenne mit átadnia; a faj rémülettel tölti el; szörnyeteg az - a szörnyek pedig nem szaporodnak. Olykor még lebilincseli a szerelem”: a gondolatai közt felbukkanó elferdülés. Az átlagos állapotba való visszatértéhez keres benne ürügyet; gyerekről azonban hallani sem akar, sem családról, átöröklésről, vagy természettörvényekről. Foglalkozás nélkül, ivadékok nélkül beteljesíti - végső megtestesülésként - a belőle magából adódó végkövetkeztetést. De bármennyire is letudta a termékenységet, őt is túlszárnyalja
egy még vakmerőbb szörnyeteg: a szent - ez az egyszerre magával ragadó és visszataszító példakép, akihez képest mindenkor csak félúton, mindenkor hamis állásponton vagyunk; az övé legalábbis világos: semmi játszadozás, és semmi kontármunka. O az, aki feljutott az undor aranyló bérceire, a Teremtés antipódusára, dicsfénnyé tette a benne lakozó nemlétet. A természetnek nem volt még része ekkora megpróbáltatásban: a fennmaradás szemszögéből nézve ő képviseli az abszolút végkifejletet, a radikális lezárást. Mint Leon Bloy, afölött szomorkodni, hogy nem vagyunk szentek, egyet jelent azzal, hogy az emberiség eltűnése után sóvárgunk… a hit nevében! Ezzel szemben mennyivel több az igenlés az ördögben, aki igyekszik bennünket összeláncolni tökéletlenségünkkel, és így azon munkálkodik - nem szántszándékkal ugyan, saját lényegét megtagadva -, hogy minket életben tartson! Tépjétek ki a bűnök gyökerét: és az élet lombja fog egyből kiszáradni. Egy szép nap nyoma vész a fajfenntartás őrületének - nem annyira a szentség, mint inkább a kimerültség következtében. Az embert nem a tökéletesség utáni törekvése fogja kimeríteni, hanem önmaga elfecsérlése; kiüresedett szenthez fog ekkor hasonlítani, a természet termékenységétől éppoly messzire vetődve, mint a tökéletesség és a meddőség e mintapéldánya. Az ember csak addig nemz utódot, amíg híven követi az általánosan érvényes sorsot. Ha viszont közelit a démon vagy az angyal lényegéhez, meddővé válik, illetve korcsokat nemz. Raszkolnyikov, Ivan Karamazov vagy Sztavrogin számára a szerelem csak ürügy arra, hogy vesztüket siettessék; de még ez az ürügy is elpárolog Kirilov esetében: ő már nem az emberekhez, hanem az Istenhez méri magát. Ami pedig a Félkegyelműt vagy Aljosát illeti, az a tény, hogy az egyik Jézust, a másik az angyalokat majmolja, egyből az impotensek közé sorolja őket… Csakhogy kilépni az élőlények láncából, hátat fordítani a leszármazás, az utókor gondolatának, korántsem jelenti, hogy valaki versenyre kel a szenttel, akinek a gőgje minden földi mértéket meghalad. A döntésben, amivel mindenről lemondunk, az alázatnak ebben a semmihez sem fogható hőstettében tulajdonképp démoni lobogás húzódik meg: a kiindulópont, a szentség kezdete az emberi nemhez intézett kihívás pózát ölti magára; azt követően a szent egyre magasabbra hág a tökéletesség lépcsőin, a szeretetről kezd áradozni, és Istenről, alázatra adja a fejét, felizgatja a tömeget - és kötekedik velünk. Ám tény és való, hogy kesztyűt dob nekünk… A fajjal” és annak szellemével” szembeni gyűlölet a gyilkosok, elmebetegek, istenek és a nagy terméketlenek rokonává tesz. A magány egy bizonyos fokán túl fel kellene hagyni a szerelemmel, és a visszautasítani a párzás elbűvölő mocskát. Aki mindenáron utódra vágyik, nem sokban különbözik a kutyától: része még a természetnek; soha nem fogja megérteni, hogy az ösztönök uralmát el lehet viselni úgy is, hogy közben lázadozunk ellene, és hogy úgy is lehet a faj kínálta előnyökön örvendezni, hogy közben azt magát megvetjük: a faj megszűnte - kedvtelésekkel fűszerezve… Ugyanez a meghasonlás támad abban is, aki imádja a nőket, miközben hányni tudna tőlük, az irántuk ébredő vonzalom és undor közt a végsőkig ingadozva. És mivel nem jutott még el a faj teljes megtagadásáig - úgy enyhít ezen a belső feszültségen, hogy sívó homokról álmodozik fejével két kebelhalom között, és a nagyon is kézzelfogható levek bűzébe némi kolostorillatot elegyít. A hús őszintétlensége révén máris közelebb került a szenthez. A gyűlölet magánya… Pusztítani vágyó, szférákon taposó, habzó szájával az ég azúrját és a csillagképeket összefröcskölő isten érzése…, egy eszement, mocskos és ártó isten mámora - a tér széltében édenkerteket és emésztő- gödröket szertehányó teremtés; a delírium tremens kozmogóniája; görcsökben rángó megdicsőülés, melyben keserű epe koronázza az elemeket… A teremtmények a csúfság ősképe felé rugaszkodnak és az idomtalanság ideálja után epekednek… A grimaszok világegyeteme, vakondok, hiénák és tetvek örömujjongása… Nincsenek távlatok, csakis szörnyetegek és férgek számára. Minden az ocsmányság és az üszök felé halad: a földgolyó egésze gennyesedik, a még életben levők pedig sebeikkel kérkednek, a fénylő fekély sugarai alatt… A SZENTEK ÉLETRAJZÍRÓJA, AZ ESZTÉTA Korántsem az áldás jele, ha a szentek létezése kísért körülötted. E kísértésbe ugyanis belevegyül a betegségekre való hajlam és a romlottság kívánása. A szentek csak akkor nyugtalanítják az embert, ha a földi paradoxonokból már kiábrándult, és más, furcsább tartalmú, ismeretlen igazságok illatával átitatott paradoxonok keresésébe kezd; közben a mindennapos vergődésekből hiányzó, égi egzotikummal terhelt balgaságokban reménykedik - végül a szentek gesztusainál, merészségüknél, az ő világegyetemüknél köt ki. Micsoda páratlan színjáték! Fogadalmat tesz, hogy egész életében kitartóan ezen fog csüggeni, kéjes odaadással tanulmányozza, ellenállva minden más kísértésnek, hiszen végre megtalálta az igazit és a hallatlant. íme így válik valaki esztétából a szentek életrajzírójává, tudós bolyongásra adva a fejét… Immár indul is, és nem sejti, hogy ez csak séta, és hogy ezen a világon minden csalódást okoz végül, még a szentség is… A NŐI SZENTEK TANÍTVÁNYA Volt idő, amikor már pusztán egy női szent nevének hallatára gyönyörűség áradt szét bennem, amikor irigyeltem a kolostorok krónikásait, megannyi kimondhatatlan hisztéria, megannyi megvilágosodás és bágyadozás bizalmasát. Titkáruk lenni - szememben ez számított a legnagyobb karriernek, ami halandó előtt nyitva állhat. Egyre csak egy lángban égő boldogságos szűz gyóntatójának a szerepéről képzelődtem, és azokról az apró részletekről, titkokról, amiket Szent Brigittáról Alvastrai Péter, Magdeburgi Mechtildéről Hallei Henrik, Sziénai Katalinról Kápuai Raymond, Folignoi Angéláról Arnold barát, Montaui Dorottyáról Marienwerderi János, Catherine Emmerichről pedig Brentano hallgatott el előlünk. Úgy tűnt nekem, hogy Diodata degli Ademari, vagy Diana dAndolo önmagában már jól csengő neve miatt emelkedett az égbe: ama másik világ iránt érzéki kedvet támasztottak bennem… Valahányszor felidéztem, micsoda próbákon ment át Limai Róza, Schiedami Lydwine, Ricci-i Katalin, s még ki tudja hányan, valahányszor önmagukkal szembeni rafinált kegyetlenségükre, önsanyargatásuk szerszámaira, vonzerejük és bájaik szándékos lábbal tiprására gondoltam gyűlöltem a kínjaikon élősködő, gátlástalan Vőlegényt, a kielégíthetetlen égi Don Juant, aki az első hódító jogait bitorolta a szívükben. A földi szerelem sóhajtozásaitól és verejtékétől kimerülten mindig hozzájuk fordultam, már csak azért is, mert ők a szerelem másfajta módozatai után kutattak. Ha abból, amit érzek - mondja Genovai Katalin -, csak egy csepp is a Pokolba hullana, azt egyből Paradicsommá változtatná.” S én egyre vártam ezt a cseppet, ami ha lehullott volna, végül csak elért volna engem is… Avilai Teréz mondásainak ismételgetése közben magam előtt láttam őt hatévesen, amint felkiált: Örökkévalóság, örökkévalóság”, majd végigkövettem önkívületei, lángolásai, lendületvesztései sorát. Semmi sem magával-ragadóbb a magánjellegű kinyilatkoztatásoknál, melyek zavarba hozzák a dogmákat, és elképesztik az Egyházat… Bárcsak birtokolhatnám e kétértelmű vallomások naplóját, kedvemre ízlelhetném a benne foglalt sok sóvárgást… Korántsem az ágy az a hely, ahol az ember a gyönyör csúcsaira felhág: hogy bukkanhatnánk a földi önkívületben akár csak a nyomára is annak, ami a női szentek elragadtatott örömei mögött sejlik? Titkuk természetét Bernini tette ismertté számunkra Rómában található szobrán: e spanyol szent láttán az ember hosszasan gondolkodhat azon, mennyire kétértelmű is az ábrázolt női elgyöngülés…
Mikor azt kérdem magamtól, kinek köszönhetem, hogy megízleltem a legszélsőségesebb szenvedélyt, a legzavarosabb és egyben legtisztább remegést, az ájulásnak azt a fajtáját, melynek lángjai elborítják az éjszakákat, és a legkisebb fűszáltól a csillagokig mindent az örömujjongás és az összerándulás egyetlen szólamává olvasztanak - a pillanat fehéren izzó és harsány végtelenévé, amilyet csak egy boldog és esztelen isten képzelhet -, amikor ezt kérdem magamtól, egyetlen név jár a fejemben: Avilai Teréz - és egyik kinyilatkoztatásának szavai, melyeket naponta felmondtam magamban: Emberekkel többé ne állj szóba, csak angyalokkal!” Évekig éltem a női szentek árnyékában, mert nem hittem, hogy egyetlen költő, bölcs vagy bolond is felérhetne velük. Amennyi erő csak volt bennem imádni, életkedv vágyni, tüzes lelkesedés álmodni - azt irántuk való buzgalmamban mind elpazaroltam. És aztán… egyszer csak többé már nem szerettem őket.
BÖLCSESSÉG ÉS SZENTSÉG Az összes nagybetegek közül a szentek tudják legjobban, hogyan húzzanak hasznot a bajaikból. Amilyen akaratos és féktelen természetűek, hozzáértő erőszakossággal aknázzák ki saját egyensúlyhiányukat. Példaképük, a Megváltó, maga is a nagyra vágyás és a vakmerőség mintaképe, példa nélküli hódító, ereje, hogy belopja magát, képessége a lélek fogyatékosságaival és hibáival való azonosulásra, olyan birodalom alapítását tette számára lehetővé, amilyenről soha még szablya nem álmodott. Szenvedélyes volt, de módszeresen: ebbéli ügyességét utánozzák azok, akik őt választották eszményképül. Ám a bölcs, aki megvet minden drámát és fényűzést, éppoly idegennek érzi magától a szentet, mint az élvhajhászt, semmibe veszi a regényességet, és a kiábrándulás illetve az érdektelenség között egyensúlyoz. Pascal: szent, vérmérséklet nélkül: a betegség a bölcsnél valamivel többé, a szentnél valamivel kevesebbé tette. Ez magyarázza ingadozásait, és az áhítatát kísérő szkeptikus árnyékot. Széplélek ő a gyógyíthatatlan közegében… A bölcs szemében nincs tisztátalanabb lény a szentnél; ez utóbbi szemében viszont a bölcsnél üresebb. íme, a különbség: az egyik ember ért, a másik vágyakozik. A NŐ ÉS AZ ABSZOLÚTUM Midőn a Mi-Urunk szólt hozzám, én pedig az ő csodás szépségét szemléltem, feltűnt nekem az az édesség, s olykor az a komolyság, mellyel oly szép és oly isteni ajkairól szavak fakadtak. Hatalmas vágyat éreztem ekkor megismerni szemeinek a színét és termetének arányait, hogy el tudjam majd beszélni azokat: ám sohasem bizonyultam méltónak arra, hogy ezen ismeret birtokába jussak. Minden erre tett erőfeszítés teljességgel haszontalan.” (Szent Teréz) Szemeinek a színe… Mennyire tisztátalan is a női szentség! A nőiség kíváncsiságával tolakodni az égbe, olyasmi ez, ami vigasztalhatja és kártalaníthatja mindazokat a férfiakat - és még inkább nőket akik kimaradtak az isteni kalandból. Az első férfi és az első nő: íme a Bukás állandó alapja, amit semmi, sem a zsenialitás, sem a szentség, jóvátenni nem fog soha. Láttak-e már valaha egyetlen új embert, aki mindenben felülmúlta egykori önmagát? Alighanem maga Jézus számára sem jelentett többet a színeváltozás, mint futó eseményt, útjának egyik következményektől mentes állomását… Szent Terézt és a többi nőt tehát legfeljebb a rajongásra való képesség különbözteti meg egymástól, azaz szeszélyeik hőfoka és iránya. A szerelem - akár emberi, akár isteni - egy szintre hozza a létezőket: egy szajhát szeretni, vagy az Istent, azonos érzelmet feltételez: indítékunk mindkét esetben az, hogy teremtményeik vagyunk. Mindössze a tárgy változik; de ugyan tulajdoníthatunk-e neki bármilyen jelentőséget, ha egyszer csupán ürügye az igénynek, hogy valakit imádjunk, és ha Isten sem több, mint a levezetés egyik eszköze. SPANYOLORSZÁG A maga módján minden nép isteni adottságokat fordít le az alakulás nyelvére. Spanyolország áhítata mégis példátlan; ha abban a világ többi része is osztozott volna, az Isten mostanra már kimerített, Önmagától megfosztott és mentes lenne. És épp azért, hogy el ne tűnjön, azokban az országokban, melyek az övéi, az ateizmust bátorítja - önvédelemből. Annyira retteg a szenvedélyektől, amiket pedig éppen ő ébresztett, hogy maga lép fel fiai ellen, az őrjöngésükkel szemben, amely őt magát kisebbíti; a szeretet, amivel rajta csüggnek, megingatja hatalmát és tekintélyét; csak a hitetlenség hagyja őt sértetlenül; korántsem a kételyek miatt használódik el, hanem a hit által. Az Egyház évszázadok óta banalizálja felsőbbségét, és miközben mindenki számára elérhetővé teszi, a teológia segítségével titkok nélkül halálát, kommentárokkal ellátott, megvilágított haldoklását készíti elő; mikor annyi ima alatt görnyed, hogy ne görnyedne éppannyi magyarázat alatt is? Spanyolországtól éppúgy fél, mint Oroszországtól: mindkét helyen megsokasítja hát az ateistákat. Támadásaikkal ők legalább mindenhatóságának látszatát fenntartják: mégiscsak megmentette egyik tulajdonságát! Ámde a hívők! Dosztojevszkij vagy El Greco: akadt-e náluk hevesebb ellensége? Már hogy is ne Baudelaire-t kedvelje inkább, mint Keresztes Szent Jánost? Fél azoktól, akik látják őt, és akik által Ő lát. Minden szentség többé-kevésbé spanyol: ha az Isten küklopsz volna, Spanyolország lenne a szeme. AZ ÖRÖKKEVALOSAG HISZTÉRIÁJA Azt megértem, hogy egyesek nagyon vonzónak találják a keresztet, de hogy naponta visszajátsszák a Kálvária annyit ismételt eseményét - ez már csodával határos, értelmetlen és ostoba dolog. Hisz még a Megváltó is, ha visszaélnek tekintélyével, éppoly unalmassá válik, mint bárki más. A szentek fölöttébb perverz férfiak voltak, a női szentek pedig csodálatra méltó gyönyörkeresők. Ezek is, azok is - egyetlen rögeszméért bolondulva - vétekké változtatták a keresztet. A mélység” kiterjedése azokra jellemző, akik képtelenek gondolataikat és kívánságaikat variálni, és akik az élvezetnek és a fájdalomnak mindig ugyanazt a tartományát tartják megművelés alatt. Olyannyira csak a pillanatok hullámzására figyelünk, hogy képtelenek vagyunk abszolút eseményt feltételezni: Jézus nem tudja két részre osztani a
történelmet, sem a kereszt feltűnte megtörni az idő pártatlan hömpölygését. A vallásos gondolkodás - mint a rögeszmés gondolkodás egyik formája - a történések összességéből egyetlen időszakaszt ragad ki, és azt ruházza fel a feltétlenség minden jelzőjével. Az istenek és fiaik így váltak lehetségessé… Az élet az elragadtatásaim színtere: mindazt, amit sikerül kicsikarnom a közömbösségtől, szinte egyből hagyom is visszahullani abba. Nem így járnak el azonban a szentek: ők egyszer s mindenkorra választanak. Én azért élek, hogy megváljak mindattól, amit szeretek; ők azért, hogy egyvalamiért rajongjanak; én csak kóstolgatom az örökkévalóságot, ők belevesznek. A földi csodák - annál inkább az égiek - tartós hisztéria termékei. A szentség: a szív földrengése, hit általi megsemmisülés, a fanatikus érzékenység önkifejezésének csúcspontja, transzcendentális idomtalanság… A megvilágosodás és a bárgyúság közt kevesebb a különbség, mint az előbbi és egy szkeptikus között. Ez a távolság választja el a hitet a reményevesztett tudástól, az eredménytelen léttől. A GŐG LÉPCSŐI Nem egyszer fordul elő, a szentek esztelenségei között forgolódva, hogy az ember feledi határait, láncait, terheit, és felkiált: Én vagyok a világ lelke; lángjaimtól piroslik a mindenség. Nem lesz többé éjszaka: mindent előkészítettem a csillagok örök ünnepélyéhez; a Napra nincs semmi szükség: minden ragyog, a kövek pedig légiesebbek az angyalok szárnyainál.” Később, félúton őrjöngés és az áhítat között: Ha nem vagyok is ama Lélek, törekszem, hogy az legyek. Hát nem kereszteltem minden tárgyat a magam nevére? Utánam kiált minden, a szemétdombtól a boltívekig: nem én vagyok-e a dolgok csendje és lármája?” Végül, a részegség elmúltával egészen alacsonyan: Én vagyok a szikrák hantja, a férgek röheje, a levegőt szennyező tetem, az ég farsangi riválisa, néhai Semmi, aminek még az a kegy sem jutott ki, hogy szétrohadjon. Miféle tökélyébe érkeztem a mélységnek, hogy már nincs tér, amelybe zuhanhatnék?” ÉG ÉS EGÉSZSÉG A szentség: a betegség legmagasabb fokú gyümölcse; az egészséges ember szemében szörnyűséges, érthetetlen és kóros állapot. De elég, hogy a Neurózis hamleti automatizmusa követelni kezdje a jogait, s az ég boltozata máris körvonalakat ölt és a nyugtalanság keretévé válik. A szentség ellen úgy védekezhetünk, hogy tisztálkodunk: hisz egyfajta testi és lelki piszok az, ami terjeszti. Ha a kereszténység az Ellenőrizhetetlen helyett a higiénét tűzte volna ki célul, hiába keresnénk történelmében akár csak egyetlen szentet is; ő azonban vigyázott, hogy megmaradjanak sebeink és a szenny, az a belső, villódzó emberi mocsok… Az egészség: a vallásokkal szembeni döntő fegyver. Találjátok ki a mindenre jó csodaszert: és az ég visszavonhatatlanul eltűnik. Hasztalan más eszményekkel bűvölni az embereket: a betegségeknél nincs hatásosabb. Isten a bennünk fészkelő rozsda, anyagunk észrevétlen pusztulása: miközben átjár minket, azt hisszük, emelkedünk, holott épp egyre lejjebb csúszunk; mikor végső határidőnk lejár, bukásunkra ő teszi fel a koronát; és ezzel mindörökre megváltattunk”. Micsoda végzetes babona, dicsfények takarta rákos daganat, amely évezredek óta roncsolja a Földet… Gyűlölök minden istent; de nem vagyok elég egészséges, hogy lenézzem őket. Egy Közönyös számára ez a legnagyobb megaláztatás.
A MAGÁNY BIZONYOS FAJTÁIRÓL Van olyan emberi szív, melybe Isten nem nézhet bele anélkül, hogy ártatlanságát el ne vesztené. A szomorúság a teremtés előtt kezdődött: ha a Teremtő jobban behatolt volna a világba, felborította volna az egyensúlyát. Aki azt hiszi, hogy még meghalhatunk, soha nem ismerte meg a magány bizonyos fajtáit, sem a halhatatlanság borzalmas kínok hatása alatt átélt elkerülhetetlenségének érzetét… Nekünk, moderneknek lehetett részünk abban a boldogságban, hogy önmagunkban leljünk rá a pokol színhelyére: ha ugyanis ősi formájához ragaszkodtunk volna, a kétezer éve tartó fenyegetésre alapozott félelem kővé dermesztett volna bennünket. Nincs azonban olyan rémület, ami ne lenne átültetve szubjektív síkra: a pszichológia a mi üdvözülésünk, a mi egérutunk. Egykor az volt a nézet, hogy a világ az ördög ásításából keletkezett; ma már csak érzéki csalódásról, az értelem előítéleteiről, az érzelmek bűneiről beszélünk. Tudjuk, miként vélekedjünk Szent Hildegardról, aki az Utolsó ítélet, vagy Szent Terézről, aki a pokol látomását hagyta ránk: a fenség - mind az iszonyat, mind a felemelkedés fensége - szerepel bármelyik elmekórtani munkában. És jóllehet ismerjük már minden bajunkat, ez még nem jelenti azt, hogy mentesek volnánk a látomásoktól, csak már nem hiszünk bennük. A rejtélyek kémiájában olyannyira jártasak vagyunk, hogy megmagyarázunk mindent, még a könnyeinket is. Egyvalamire azonban továbbra sincs magyarázat: ha a lélek valóban nem sokat számít, miből származik magányunk érzete? mekkora a térbeli kiterjedése? és hogy képes egy pillanat alatt a semmivé lett hatalmas valóság helyét kitölteni?
INGADOZÁS Hiába keresel példaképet az élőlények közt: azoktól, akik messzebb jutottak nálad, csak az ártalmas, kompromittáló külsőt vetted át: a bölcstől a henyélést; a szenttől az összefüggéstelenséget; az esztétától a fanyalgást; a költőtől a léhaságot - mindegyiktől együttvéve pedig a meghasonlást önmagaddal, a hétköznapi dolgok iránti kétértelműséget, és a gyűlöletet mindazzal szemben, ami csak azért él, hogy éljen. Ha tiszta vagy, hiányzik a szenny; ha mocskos, a rothadás; s ha álmodozó, a durvaság. Sohasem leszel más, csak ami nem vagy, és maga a szomorúság, amiért az vagy, ami. Miféle kontrasztok járták át lényedet, miféle felemás géniusz zavart le a világba? A magad kisebbítésének megátalkodottsága arra késztet, hogy átvedd másoktól bukásuk szomját: egy zenésztől egy bizonyos betegséget; egy prófétától egy bizonyos jellemhibát; és a nőktől - legyenek bár poéták, libertinusok vagy szentek - a melankóliát, a rossz vérüket, a test és az álmok romlottságát. A keserűség, elszántságod alapelve, az a mód, ahogy cselekszel és megértesz, az egyetlen biztos pont a világgal szembeni undor és az önsajnálat közti ingadozásodban. A SZENTSÉG VESZÉLYE
Mivel az ember élni vagy csak az életen innen, vagy csak azon túl képes, két kísértés céltáblája: az elhülyülés az egyik, a szentség a másik: az emberalatti és az emberfeletti, de sohasem önmaga. Míg azonban semmi félelem sincs benne attól, hogy kevesebb legyen annál, ami, az a kilátás rémülettel tölti el, hogy több legyen önmagánál. Olyannyira elköteleződött a fájdalom mellett, hogy retteg, nehogy az véget érjen: hogy is törődhetne bele, hogy belevesszen a tökéletességnek ebbe a szakadékába, ami a szentség, és így ne legyen többé a maga ura? Lecsúszni az elhülyülésbe vagy a szentségbe annyi, mint engedni, hogy az ember önmagán kívül kerül. És mégis, míg az öntudat elvesztése, amely együtt jár az elhülyülés közeledtével, nem tud megfélemlíteni, addig a tökéletességnek már az előérzete is elválaszthatatlan a szédülettől. Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél; és az elvesztésétől való félelem miatt menekülünk a szentség elől! Rettegés egy olyan jövőtől, amelyben nem lehetnénk többé reményvesztettek…, amelyben a minket ért csapások betetőzéseként feltűnne hívatlanul még egy: a megváltás; a szentté válás rettenete… Aki tökéletlenségét imádattal övezi, ijedten gondol az átváltozásra, amit szenvedései készíthetnek esetleg elő a számára. Szétfoszlani egy transzcendens fényességben… Mennyivel jobb is az abszolút homály, a mézédes elhülyülés irányába tartani…
FERDE KERESZT Ez a fennkölt handabanda, a kereszténység, mélyértelműbb - és főleg tisztátalanabb - annál, semhogy még sokáig húzná: az évszázadai meg vannak számlálva. Jézus napról napra laposabb; útmutatása és nyájassága egyre bosszantóbb; csodái és isteni volta mosolyt fakaszt. A kereszt eldől: jelképből újra anyaggá lesz…, és visszalép a bomlás rendjébe, ahol a pusztulás nem tesz kivételt sem az alávaló, sem a tiszteletreméltó dolgokkal. Kétezer évnyi siker! A legizgágább állat elképesztő beletörődése… De fogytán a türelmünk. A gondolat, hogy én is - mint bárki más képes lehettem, ha csak egy másodpercre is, őszintén kereszténynek lenni, megrökönyödéssel tölt el. A Megváltó untat. Olyan mindenségről álmodom, aminek nincs menny-mérgezése, és mentes minden hittől és kereszttől. Lehet-e nem előrelátni azt a percet, amikor nem lesz többé vallás, amikor a józan és kiüresedett ember nem fog már szavakat találni a benne tátongó szakadékokra? - Az Ismeretlen éppúgy megfakul, mint az ismert; ízetlenné és érdektelenné válik minden. A Tudás romjai fölött valami síri levertség mindannyiunkat kísértetekké, a Kíváncsiság-nélküliség alvajáró hőseivé fog avatni…
TEOLÓGIA Jókedvem van: jó az Isten; mogorva vagyok: rossz az Isten; nincs kedvem semmihez-, ő is közömbös. Hogylétem kölcsönzi neki a megfelelő attribútumokat: ha kedvem telik a tudományban, ő is mindentudó, ha viszont az erőt csodálom, akkor mindenható. Úgy nézem, léteznek a dolgok: ő is létezik; vagy mégis csak illúzió minden? máris kámforrá válik. Ezernyi érv szól mellette, és ezernyi ellene; ha lelkesedem, felélénkül, ha zsémbelek, egyből levegőéit kapkod. Lehetetlen ennél változékonyabb képet alkotnunk: úgy félünk tőle, mint egy óriástól, és bármikor eltapossuk, mint egy rovart; bálványozzuk: ő a Lét; elutasítjuk: ő a Semmi. Ha az Ima váltaná fel a Gravitációt, még az sem biztosítana számára egyetemes időtartamot: örökre kiszolgáltatott maradna annak, hogy mikor van rá egy szabad óránk. A sorsa úgy akarta, hogy csak a naivak és a visszamaradottak szemében legyen változatlan. A tüzetes vizsgálat leleplezi: felesleges ok, esztelen abszolútum, a gyagyások ura, a magányosok időtöltése, szalmaszál vagy fantom, aszerint, hogy szellemünket szórakoztatja, avagy lázas képzeletünket borzolja. Nagyvonalú vagyok: dagadozik a sok attribútumtól; megkeseredem: csupa hiány. Minden formájában átéltem őt: sem a kíváncsisággal, sem a kereséssel szemben nem tud ellenállni: rejtélye, végtelensége megcsappan ezektől; ragyogása megfakul; bűvereje elenyészik. Amúgy is elég kopott a ruha, amiből ki kell vetkőznünk: minek öltenénk még egy toprongyos istent is magunkra? Elnyűvődése, haláltusája századok óta tart; minket viszont mái-nem fog túlélni, hiszen ő is öregszik: csak az ő halál hörgése után következik majd a miénk. Ha majd kifogy az attribútumaiból, nem akad ember, akinek lenne energiája újakat gyártani számára; és a teremtmény, aki korábban elfogadta, később elutasította őket, a nemlét ölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével. METAFIZIKUS ÁLLAT Bárcsak ki tudnánk törölni elménkből és szívünkből mindazt, amit a Neurózis vésett beléjük, mindazokat a beteges jegyeket és tisztátalan árnyakat, amelyek kísérik! Ami nem felszínes, az mocskos. Isten: beleink nyugtalanságának és gondolataink korgásának gyümölcse… Csak az Üresség felé törekvésünk tart vissza a beszennyeződés gyakorlatától, amin a hit tevékenykedik. Micsoda józan egyszerűség van a látszatok Művészetében, a célkitűzéseinkkel és a minket ért csapásokkal szembeni közömbösségben! Istenre gondolni, feléje nyújtózkodni, segítségül hívni, vagy elviselni őt egy roncsolt test és egy csüggedt lélek felindulásai ezek! A nemesen felületes korok - a reneszánsz, a XVIII. század - gúnyt űztek a vallásból, megvetették kezdetleges kedvteléseit. De jaj! ott van bennünk a csőcselék szomorúsága, ami elhomályosítja áhítatunkat és fogalmainkat. Hiába álmodunk egy csipke-mindenségről; a mélységeinkből, az üszkös lényünkből feltörő Isten meggyalázza a szépségnek ezt az álmát. A bennünk otthonra találó rothadás tesz metafizikus állatokká bennünket. A gondolkodás története: fogyatékosságaink felvonulása; a Szellem élete: szédületeink sorozata. Hanyatlófélben az egészségünk? A mindenség is velünk sínylődik, életerőnk görbéjét követve. Mindegyre a miért”-en és a hogyan”-on rágódni; lépten-nyomon az Okig - és az összes kis okokig - hatolni - mindez arról árulkodik, hogy az élettani működések és képességek rendje felborult, ez pedig metafizikus delíriumhoz” - a mélység szenilitásához, a szorongás bukfenceihez, a rejtélyek fokozhatatlan csúfságához vezet… A SZOMORÚSÁG SZÜLETÉSE Minden mély elégedetlenség vallásos természetű: bukásaink abból erednek, hogy képtelenek vagyunk a paradicsomról fogalmat alkotni és törekedni feléje, rosszullétünk pedig abból, hogy törékeny az abszolútumhoz fűződő viszonyunk. Vallásos és fogyatékos állat vagyok, így
minden rosszat duplán szenvedek el” - mondja a Bukás példabeszéde, az ember pedig ezzel vigasztalja magát. Mivel azonban ez nem sikerül, segítségül hívja az erkölcsöt, készen arra, hogy épületes tanácsait kövesse, ha nevetségessé válik is. Határozd el magad, hogy nem leszel szomorú.” - hangzik a válasz. Ő pedig majd megfeszül, hogy a Jó és a Remény mindenségéhez tartozzon… …Csakhogy erőfeszítései hatástalanok és természetellenesek: a szomorúság már pusztulásunk gyökereinél ott van…, a szomorúság az eredendő bűn költészete…
KITÉRŐ EGY KOLOSTORBAN Annak számára, aki hiteden, aki a pazarlást és a szétszórtságot kedveli, nincs zavarbaejtőbb látványosság az abszolútum kérődzőinél… Honnan van bennük ennyi megátalkodottság, amivel az ellenőrizhetetlenhez ragaszkodnak, ennyi figyelem, amit a bizonytalanra irányítanak, és ennyi szenvedély, hogy megragadják? Sehogy se tudom felfogni bizonyosságaikat és derűlátásukat. Boldogok, és én épp ezt vetem a szemükre. Legalább gyűlölnék magukat! Ők viszont az egész
mindenségnél többre tartják a lelküket” - ez a hamis értékbecslés a forrása impozánsan abszurd áldozataiknak és lemondásaiknak. Szemben velünk, akik minden folyamatosság és rendszer nélkül teszünk szert tapasztalatokra, ahogy épp jön, vagy ahogy kedvünk tartja, ők mindig csak egyet, örökké ugyanazt élik át, visszataszító egyhangúsággal és elmélyültséggel. Igaz, hogy ennek tárgya Isten; de ugyan mi érdekeset láthatnak még benne? Mivel örökkön önhasonló, azonos természetű végtelen, O nem újul meg egyáltalán; futólag tárgya lehetne az én reflexiómnak is, de csak órákon át! …Még nincs nappal. Cellámból hangokat hallok, az évszázados nótákat, a latin, banális égnek felajánlott áldozati adományokat. Még korábban, az éjszaka kellős közepén, léptek sorjáztak a Templom felé. Persze, a reggeli ájtatosság! Én ilyen hidegben még akkor se dugnám ki az orromat, ha maga a Jóisten is részt venne saját szertartásán. Akárhogy is, neki léteznie kell} különben e hús-vér teremtmények áldozatai, akik lerázzák lustaságukat, hogy imádhassák, oly értelmetlenek lennének, hogy az ész még a gondolatukat sem tudná elviselni. A teológia bizonyítékai sekélyeseknek tűnnek ehhez az ügybuzgalomhoz képest, ami meghökkenti a hitetlent és arra kényszeríti, hogy ekkora erőfeszítésnek valami értelmet és hasznot tulajdonítson. Ha ugyan nem arra szorítkozik, hogy tisztán esztétikai szempontból ítélje meg ezt az előírásos kialvatlanságot, és ennyi virrasztás hiábavalóságában nem épp a leggigantikusabb kalandot látja, kísérletet az értelmetlenség és az iszony Szépségének elérésére… Hogy tündököl az az ima, mely senkihez se szól! De valaminek mégiscsak kell itt lennie: amint ez a Valószínű bizonyossággá válik, a boldogság már több puszta szónál, a nemlétre adott egyetlen lehetséges válasz ugyanis az illúzió. De hogy tettek szert erre az illúzióra, amit az abszolútum síkján úgy hívnak: kegyelem? Miféle kiváltság révén adatott meg nekik, hogy olyasmiben reménykedjenek, amire számítani a világ egyetlen reménye sem jogosít fel senkit? Milyen jogon vertek tanyát az örökkévalóságban, amelyet minden megtagad tőlünk? Ezek a tulajdont birtoklók - az egyedüli igaziak, akikkel dolgom volt valaha - miféle kiskapunak köszönhetően nyertek illetéktelenül beavatást a titokba, legnagyobb örömükre? Az Isten az övék: hiába próbálnánk elcsenni tőlük: maguk sem ismerik azt az eljárást, amellyel a kezükben tartják. Egy szép nap egyszer csak hinni kezdtek. Az egyik egyszerű hívásra tért meg: hitt anélkül, hogy ennek tudatában lett volna: amikor pedig ráébredt erre, felöltötte a csuhát. Egy másik minden kínon átment: aztán hirtelen jött fényesség vetett véget nekik. A hitet nem lehet akarni; mint a betegség, befurakszik vagy lecsap; senki sem tud neki parancsolni; és abszurdum volna vágyni rá, ha valaki nem erre rendeltetett. Az ember ugyanúgy hívő vagy hitetlen, ahogy elmebeteg vagy normális. - Én képtelen vagyok hinni, és arra is, hogy hinni akarjak: a hit a delírium olyan formája, amelyben nem szenvedek. A hitetlen helyzete éppoly áthatolhatatlan, mint a hívőé. Átadom magam a kiábrándulás élvezetének: ez maga az evilágiság lényege: a Kételynél többre semmit se tartok, csak az általa nyújtott szórakozást… És így felelek az összes pirospozsgás vagy falfehér barátnak: Fölöslegesen kötitek az ebet a karóhoz. Én is bámultam az eget, mégsem láttam ott semmit. Hagyjatok fel a meggyőzésemmel: olykor ugyan dedukcióim révén megleltem az Istent, de sohasem találtam őt a szívemben: és még ha rátalálnék is, akkor sem tudnám követni a ti utatokat, a grimaszaitokat, még kevésbé reggeli miséitek és vecsernyéitek balettjét. Semmi nem ér fel a henyélés kellemességével: az ágyamat még akkor sem hagynám el szokatlan időben, ha itt volna a világ vége: hogyan is rohannék hát a sötét éjszakában, hogy álmomat áldozzam fel a Bizonytalanság oltárán? Még ha a kegyelemtől ködbe borulna is az agyam, és szünet nélküli eksztázisoktól remegnék, akkor is elég lenne egy kis rosszmájúság, hogy magamhoz térjek. Óh nem, tudjátok, attól félek, ima közben nem tudnám megállni, hogy ne vihogjak, és így jobban elkárhoznék a hitem, mint a hitetlenségem miatt. Mentsetek fel az újabb terhek alól: akárhogy is, vállaim már túl megviseltek ahhoz, hogy elbírják az eget…” ENGEDETLENSÉGI GYAKORLAT Mennyire utálom, Uram, műved ocsmányságát csakúgy, mint ezeket a nyálas csúszómászókat, akik téged tömjéneznek és terád ütöttek! És mivel gyűlöllek, megszabadultam birodalmad cukorkáitól, és bábjaid blabláitól. Te vagy, aki elfojtja bennünk a lángot és a lázadást, te vagy lobogásunk tűzoltója, te vagy agylágyulásunk elöljárója. Még mielőtt szóvirágokba foglaltalak volna, lábbal tiportam arkánumaidon, megvetettem minden fortélyod és mesterkedésed, melyek a Megmagyarázhatatlan ruhájába öltöztetnek. Nagyvonalúan mérted nekem az epét, amitől rabszolgáidat könyörületességedben megkímélted. Mivel csak a semmisséged árnyékában lehet megpihenni, barmaid számára a megváltáshoz az is elegendő, ha rád, vagy valamelyik utánzatodra bízzák magukat. Nem is tudom, hogy gyertyavivőidet vagy magamat sirassam inkább: hisz egyaránt a te hozzá nem értésed egyeneságú leszármazottai vagyunk: csepp, csipet, csip-csup - a Teremtés szavai, a te gügyögésed hangja… Van-e szánalmasabb a nemléten innen valaha is megkísérelt dolgok közt ennél a világnál, ha nem épp maga a gondolat, amelyben fogant? Bárhol lélegzik valami, eggyel több a rokkant: minden szívdobbanás a lét elégtelenségét bizonyítja; a hús elborzaszt: itt egy férfi, ott egy nő - görcsök közt röfögő béldarabok…; semmi rokonságom ezzel a bolygóval: minden pillanat csak újabb szavazat reménytelenségem urnájában. Hogy műved véget ér vagy fennmarad, az egyre megy! Alattvalóid nem tudják bevégezni azt, amibe tehetség nélkül belevágtál. A vakságból, amibe taszítottad őket, kilábalnak majd, de vajon lesz-e erejük, hogy bosszút álljanak, és vajon lesz-e erő benned - hogy védd magad? A rozsda megette ezt a fajt, és még inkább téged. Az Ellenségedhez állva várom az órát, amikor ő majd ellopja egedről a Napot, és egy másik mindenség fölé aggatja.
A mi igazságaink semmivel sem érnek többet, mint elődeinkéi. Attól, hogy fogalmakkal váltottuk fel a mítoszaikat és a jelképeiket, előrehaladottabbaknak” hisszük magunkat; csakhogy ezek a mítoszok és jelképek semmivel sem fejeznek kevesebbet a mi fogalmainknál. Az Életfa, a Kígyó, Éva és az Édenkert, pont annyit jelent, mint: Élet, Tudás, Kísértés, Öntudatlanság. A jó és rossz mitológiai megtestesítői éppolyan messzire merészkednek, mint az etikán belüli Jó és Rossz. A Tudás - az, ami benne mély - soha nem változik: csak a díszletek cserélődnek. Vénusz nélkül is tart a szerelem, Mars nélkül is dúl háború, az események pedig, attól még, hogy nem avatkoznak közbe istenek, semmivel sem érthetőbbek, vagy kevésbé elképesztőek: szófordulatok készletei lépnek az ősi legendák pompájának helyére, anélkül, hogy az emberi élet állandó tényezői ettől bármiben is módosulnának, hiszen a tudomány a költői elbeszéléseknél semmivel sem tud közelebb férkőzni hozzájuk. A modern elbizakodottság nem ismer határokat: azt hisszük, felvilágosultabbak és mélyértelműbbek vagyunk, mint az összes előző századok, azonban megfeledkezünk arról, hogy egy Buddha tanításai egykor ezer és ezer embert szembesítettek a nemlét kérdésével, amelyet - mivel új szavakkal és egy cseppnyi olvasottsággal látunk hozzá - saját felfedezésünknek vélünk. Csakhogy a Nyugat melyik gondolkodója állná ki az összehasonlítást egy buddhista szerzetessel? Mi elveszünk a szövegekben és a terminológiákban: a meditáció a modern filozófia számára ismeretlen. Ha meg akarunk őrizni egyfajta intellektuális szerénységet, a civilizáció iránti lelkesedést éppúgy száműznünk kell magunkból, mint a Történelem babonáját. Ami a nagy kérdéseket illeti, semmivel sem vittük többre őseinknél és közvetlen elődeinknél: az emberek mindig is tudtak mindent, legalábbis arról, ami Lényeges; a modern filozófia semmit sem tett hozzá a kínai, hindu vagy görög filozófiához. Új kérdések különben
sem vetődhetnek fel, hiába próbál naivitásunk vagy elfogultságunk ennek ellenkezőjéről meggyőzni. Az eszmék játékában messzebb vitte-e bárki is az elvonatkoztatás merész-ségét egy kínai vagy görög szofistánál? Mindig is eljutottak a gondolkodás végső határáig - minden civilizációban. Az Újdonság démonának bűvkörében élve nagyon is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is csak az első, gondolkodni próbáló pitekantrópusz epigonjai vagyunk.
A modern optimizmusért Hegelé a legnagyobb felelősség. Hogy is nem vette észre: a tudatnak csak az alakzatai és a módozatai változnak, maga azonban semmiképpen sem fejlődik? Az alakulás kizárja az abszolút beteljesedést, a végcélt: az időbeli kaland nem követ semmiféle, önmagán kívüli célkitűzést, és akkor fog véget érni, amikor kifogynak az útválasztás lehetőségei. A tudatosság foka a korokkal együtt változik, anélkül, hogy azok előrehaladtával gyarapodna. Semmivel sem vagyunk tudatosabbak, mint a görög-római világ, a reneszánsz, vagy a XVIII. század; minden korszak önmagában teljes - és mulandó. Vannak ugyan kiváltságos pillanatok, amikor a tudat kiéleződik, de soha nem voltak a józanságnak olyan napfogyatkozásai, mikor az ember ne tudott volna lényegi kérdéseket felvetni, hisz a történelem állandó válsághelyzet, mi több, a naivitás csődje. A tagadás állapotai - a végletekig épp ezek fokozzák a tudatot - nem oszlanak el egyenletesen, mégis a történelem minden korszakában jelen vannak; ha ezek kiegyensúlyozottak és boldogok”, előbb-utóbb megtudják, mi az Unalom - a boldogság természettől kiszabott vége; ha egyensúlyuk felborul és minden kavarog, a Kétségbeeséssel kell szembenézniük, és az abból következő vallási válságokkal. A földi Paradicsom gondolatában helyet kapott minden olyan elem, ami a Történelemmel, vagyis a tagadás állapotainak táptalajául szolgáló térrel összeférhetetlen.
A megismerés minden útja, minden módszere érvényes: az okfejtés, a megérzés, az undor, a lelkesedés és a nyögés egyaránt. Egy fogalmakra alapozott világnézet semmivel sem jogosultabb, mint amelyik könnyekből tör elő: érvek vagy sóhajok - ezek éppoly bizonyító erejű, és éppoly semmis módozatok. Felépítem magamban a mindenség egy formáját: hiszek benne, és mégis, ez a mindenség egyből összedől egy másik bizonyosság, egy másik kétely első rohamára. A legutolsó analfabéta és Arisztotelész egyenlő mértékben cáfolhatatlan - és sebezhető. Abszolútnak és roskatagnak éppúgy tekinthető az évek sora alatt kiérlelt mű, mint a kedvező pillanat ihlette költemény. Mennyivel van több igazság a Szellem Fenomenológiájában, mint az Epipszükhidionban? A villámló ihlet és a dolgos elmélyülés eredményei éppoly végérvényesek - és nevetségesek. Ma ezt az írót többre tartom, mint amazt; holnap már egy olyan műre szavazok, amelyet azelőtt semmibe vettem. A szellem alkotásai - és az azokat irányító alapelvek - egyformán hajlamaink, életkorunk, fellángolásaink és kiábrándulásaink sorsát követik. Megkérdőjelezünk mindent, amit egykor szerettünk, és bár mindig igazunk van, mindig tévedünk; hisz minden egyformán helytálló - és semminek sincs jelentősége. Mosolygok: egy világ születik; elkomorodom: már szét is foszlott, és egy másik kezd körvonalazódni. Minden vélemény, rendszer és hit egyszerre igaz és abszurd, aszerint, hogy épp csatlakozunk-e hozzá, vagy elutasítjuk. A filozófiában sem találni több fegyelmet, mint a költészetben, sem a szellemben többet, mint a szívben; fegyelem csak annyiban létezik, amennyiben az ember azonosítja magát az elvvel vagy a dologgal, amihez hozzácsapódik és aminek aláveti magát; kívülről nézve minden önkényes: az érvek éppúgy, mint az érzelmek. Amit igazságnak hívunk, az a nem eléggé átélt, még ki nem üresedett tévedés, mely persze nemsoká megöregszik, újszerű tévedés, melynek újszerűsége várhatóan egy-kettő megkopik. Tudásunk együtt virágzik és együtt szárad el érzelmeinkkel. Ha pedig az összes igazságot bejárjuk, az azért van, mert együttesen kiégtünk - és mert bennük semmivel sem bővebbek az életnedvek, mint bennünk. A Történelem felfoghatatlan, ha eltekintünk bármitől, ami csalódást okoz. így bontakozik ki vágyunk, hogy átadjuk magunkat a melankóliának, és végül belehaljunk…
A valódi tudás a sötétben való virrasztásra korlátozódik: álmatlanságaink együttese tesz csak a barmoknál és felebarátainknál különbekké. Hol az a gazdag vagy meghökkentő gondolat, amelynek egy álomszuszék a szülőapja? Jól alszik? Szépeket álmodik? Ön a névtelenek nyáját szaporítja. A nappal nem fér össze a gondolatokkal, a napfény elhomályosítja őket; gondolatok csak az éjszaka teljében bontanak virágot… Az éjféli tudás végkövetkeztetése: minden ember, aki bármivel kapcsolatban megnyugtató választ talál, vagy beszámíthatatlan, vagy hamisan könyörületes. Találte valaki egyetlen jókedvű igazságot, amely érvényes lett volna? Helyrehozta-e valaki is az értelem tekintélyét holmi nappali kijelentésekkel? Boldog, aki elmondhatja magáról: Amit én tudok, az szomorú.” A történelem maga a mozgásban levő irónia, a szellem embereken és eseményeken átívelő röhögése. Ma ez a hit arat diadalt; holnapra legyőzték, gúnyt űznek belőle és egy másikra cserélik: akik hittek benne, osztoznak vereségében. Máris jön egy új nemzedék: a régi hit újból érvénybe lép; lebontott emlékműveit helyreállítják…, hogy nemsokára majd újfent lerombolják. Semmiféle megingathatatlan elv sem szabályozza a szerencse kegyét és fenyítéseit: váltakozásuk része a Szellem hatalmas bohózatának, amelynek játékában összevegyülnek a szélhámosok és hívők, fondorlatok és rajongások. Nézzetek végig az elmúlt századok polémiáin: nem úgy fest, mintha bármelyik indokolt vagy szükséges lett volna. Mégis, ebből állt annak a századnak az élete. Kálvinizmus, kvietizmus, Port-Royal, Enciklopédia, Forradalom, pozitivizmus, stb…, micsoda sora az abszurdumoknak…, melyeknek meg kellett történniük, micsoda haszontalan, és mégis végzetes pazarlás! Az ökumenikus zsinatoktól kezdve a kortárs politikai csatározásokig, az igaz hit és az eretnekség változatai ellenállhatatlan értelmetlenségük szüntelen rohamával ostromolták az emberi kíváncsiságot. Különböző álarcokban, de mindig lesz pro és kontra, legyen szó akár az Égről, akár a Bordélyról. Több ezer ember szenvedett a Szűz és a Fiú személyét illető szőrszálhasogatások kapcsán; további ezrek gyötrődtek kevésbé érdektelen és öncélú, ám éppoly valószerűtlen dogmák miatt. Minden igazság szektát alapít, amely végül a Port-Royal sorsára jut, előbb üldözik és szétverik, később a romjait, melyek értéke időközben megugrott, felékesítette őket az elszenvedett igazságtalanság glóriája, zarándokhelyekké avatják… Semmivel sem kisebb esztelenség a demokráciával és annak különféle formáival kapcsolatos vitáknak több fontosságot tulajdonítani, mint a középkor huzakodásainak a nominalizmus és a realizmus körül: minden korszak a maga jelentéktelen és egyhangú, ám látszatra egyedi abszolútumával mérgezi magát; az ember nem kerülheti el, hogy valamely hit, politikai rendszer, ideológia kortársa legyen, vagyis saját korában éljen. Csak úgy tehetné tőle szabaddá magát, ha a megvetés istenének hűvösségét birtokolná… *
Még jó, hogy a Történelemnek semmi értelme. Volna-e kedvünk azért kínlódni, hogy a jövő örömteli megoldást hozzon, hogy verejtékünk és szenvedéseink fizessék a végső ünnep árát? Jövendő idióták kedvéért, hogy gyötrelmeinknek hála majd kibújjanak a bőrükből, és viháncoljanak a csontjaink felett? Még a remény legvadabb kilengései sem olyan abszurdak, mint a mennyei beteljesülés látomása. Az Idő mentségére csak az szolgálhat, hogy van benne néhány, a többinél gyümölcsözőbb pillanat: következmények nélküli balesetek ezek a kuszaság elviselhetetlen egyhangúságában. Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumként éli át saját érdemeit vagy semmirekellőségét… Ami létezni látszik, miféle mesterkedéssel vonta ki magát a nemlétező ellenőrzése alól? Egy percnyi figyelmetlenség, tétovaság a Semmi kebelében, és a lárváknak máris bejött a számítása; az éberség kis kihagyása: most aztán nézhetjük magunkat. Ahogyan a nemlétet kiszorította az élet, azt kiszorította a történelem: a létezés így bonyolódott bele az eretnekségek forgatagába, amely aláásta a nemlét ortodoxiáját.
A KÖTÉL Már magam sem tudom, miképpen jutott birtokomba ez a vallomás: Sem rangom nincs, sem egészségem, sem terveim, sem emlékeim, messzire űztem magamtól a jövőt és a tudást, minden vagyonom egy priccs, amelyen felejteni próbálom a napfényt és a sóhajokat. Csak fekszem és az órákat morzsolgatom: körös-körül sok háziszerszám, megannyi tárgy, amely mind arra biztat, vessek véget életemnek. Fülembe súg a vasszeg: döfd át szívedet; a pár csepp vértől, amely kibuggyan, igazán nem kell félned. A kés is körbehízeleg: pengém sosem hibáz: a döntéshez elég egy pillanat, s máris legyőzted nyomorod és szégyened. - Magától nyílik az ablak, nyikorgása beléhasít a csendbe: a város magaslatain az éhenkórászokkal osztozol; ugorj, széttárt karjaim nagyvonalúak: mire szemed rebbenne egyet, az utcakő máris szétzúzta veled együtt az élet értelmét vagy értelmetlenségét. Egy kötél, mint az eszményi nyakra, tekeredik rám, s közben esdeklő hangon szól: öröktől fogva téged vártalak, veled voltam, ha rettegtél, ha elbuktál, ha dühöngtél, láttam gyűrött takaróidat és párnádat, melyet veszett dühödben harapdáltál, és átkaidat is hallottam, melyekkel az isteneknél tetted tiszteletedet. Szánlak könyörületemben, és felkínálom szolgálataimat. Hiszen arra születtél, hogy felkösd magad, mint mindazok, akik magukhoz méltatlannak érzik, hogy kételyeikre választ kapjanak, vagy menekvést keressenek a reménytelenségből.” EGY RÖGESZME KULISSZATITKAI A nemlét gondolata legkevésbé sem az emberiség robotoló felére jellemző: akik belefeszülnek a gürcölésbe, azoknak sem idejük, sem kedvük saját hamvaikat mérlegelni; inkább beletörődnek a sors durvaságába, vagy épp bárgyúságába, és reménykednek: a remény a rabszolgák erénye. Ellenben a hiúak, a beképzeltek és a kacérak, az ősz hajjal, a szarka lábakkal és a halálhörgéssel szembeni félelmükben, mindennapos ürességüket ön-tetemük látvá- nyával igyekeznek kitölteni: ezzel egyszerre gyöngéd ön-szeretetet és kétségbeesést ébresztenek magukban; gondolataik a temető és a tükör közt ingáznak, és arcbőrük veszélyeztetett vonásainak tanulmányozása közben éppoly fajsúlyos igazságokra bukkannak, mint amilyeneket a vallások kínálnak. Minden metafizika a test szorongásával kezdődik, ami aztán egyhamar egyetemessé válik; úgyhogy, akik frivolitásból nyugtalanok, a kínok alatt hitelesen roskadoző elméket előlegezik. Egy felszínes naplopó, aki az öregedés árnyalatain emészti magát, több rokonságot mutat Pascallal, Bossuet-vel, vagy Chateaubriand-nal, mint bármelyik, önmagára mit sem adó tudós. Egy csipetnyi zsenialitást a hiúságba: ez teszi a gőg nagyurát, aki nehezen képes megszokni a halált, hisz a személye elleni sértésnek érzi. Még a minden bölcset túlszárnyaló Buddha is önhitt: isteni nagyságrendben… Felfedezte a halált, a saját halálát, ettől aztán megsértődött, hátat fordított mindennek, és másokat is rávett arra, hogy ezt tegyék. - így hát a legszörnyűbb és a legfölöslegesebb szenvedések ebből a megbántott gőgből születnek, amely úgy száll szembe a Nemléttel, hogy bosszúból Törvénnyé teszi.
SÍRFELIRAT
Volt olyan gőgös, hogy soha nem osztogatott parancsokat, és soha nem rendelkezett semmi és senki felett. Mivel nem volt sem beosztottja, sem gazdája, utasításokat éppúgy nem adott, ahogy nem is kapott. Kívül állt a törvények birodalmán, szinte megelőzte a jó és rossz különbségét - nem is akadt eleven ember, akinek szenvedést okozott volna. Emlékezetében elmosódtak a dolgok nevei; csak nézett, de nem látott, hallgatott, de nem hallott: az ízek és az illatok szájpadlásához vagy orrlukaihoz közeledve elenyésztek. Érzékei és vágyai voltak az egyedüli rabszolgái: tehát nem éreztek semmit, nem vágytak soha semmire. Boldogság és boldogtalanság, kívánság, félelem: már rég megfeledkezett róluk; és ha mégis olykor feltűntek az emlékezetében, undorodott a szájára venni őket, és magát akár a reményhez, akár a bánathoz lealacsonyítani. A legapróbb mozdulat is nagyobb erőfeszítésébe került, mint másoknak birodalmakat alapítani vagy romba dönteni. Megszületett, de tehernek érezte, és később sem akart más lenni, csak árnyék: de hát mikor is élt ő? És milyen születés hibájából? Végül, ha már életében viselte szemfedőjét, miféle csodának köszönhette, hogy sikerült meghalnia?” A KÖNNYEK ÁLLAMOSÍTÁSA A zene csak Beethoven óta szól az emberekhez: előtte kizárólag Istennel társalgott. Bachtól és a nagy olaszoktól távol állt a lecsúszás az emberi szintre, ez a hamis titaniz-mus, amely a süket óriás óta a legtisztább művészetet szennyezi. A nagy hangzatokat felváltotta az akarat feszülése; a naiv szárnyalást az érzelmek összetűzése; a fegyelmezett sóhajt az őrjöngés: az ég kiveszett a zenéből, otthonra lelt viszont benne az ember. Egykor a bűnt édes panaszszavak ecsetelték; de eljött az idő, amikor egyenesen kérkednek vele: az imát szónoklat váltotta fel, és a Bukás romantikája diadalmaskodott a hanyatlás harmonikus álmán… Bach: kozmogonikus levertség; a könnyek lajtorjája, melyen vágyaink Isten felé kapaszkodnak; törékenységünk architektúrája, akaratunk igenlő értelmű - és a lehető legmagasabb rendű - szétfoszlása; a Remény égi romvára; egyetlen módja az összeomlás nélküli pusztulásnak, és a halál nélküli megsemmisülésnek… Túl késő volna már újra megtanulni a visszafogottságot? Kénytelenek leszünk továbbra is orgonaakkordok nélkül elmúlni?
AZ AKARAT HULLÁMAI Ismered-e az akaratnak azt a kohóját, amiben vágyaidnak semmi sem tud ellenállni, és még a végzet és a gravitáció is uralmát veszti és fellazul hatalmad mágikus ereje tői? A biztos tudatban, hogy tekinteted feltámasztja a holtakat, hogy az anyag beleremeg kezed érintésébe, a kövek is lüktetni kezdenének, a temetőket virágba borítaná a halhatatlanság mosolya - magadban egyre ismételgeted: “Mostantól kezdve örök tavasz lesz, csodák járják táncukat, alvásról többé szó sem lehet. Új tüzet gyújtottam: az istenek belesápadnak, az emberek pedig ujjonganak; a boltíveket elfogta a döbbenet, s a lárma leszállt a sírokba.” Az elragadtatás szerelmese már alig kap levegőt, és csak azért hallgat el, hogy kimondhassa, immár a megbékült lélek hangsúlyával a lemondás szavait: Érezted-e már valaha ezt az álmatagságot, ami a dolgok felé áramlik, ezt az elpuhultságot, amitől felhígulnak az életnedvek, és egy minden más évszakot legyőző ősről kezdenek álmodozni? Amerre járok, a remények aludni térnek, a virágok elszáradnak, az ösztönök kihunynak mindenből kiveszik az akarat, és vezekelni, kezd amint valaha is akart. A létezők egyenként a fülembe súgnak ťBárcsak valaki más - akár az Isten, akár egy meztelen csiga - élte volna le helyettem az életem. Ami után a sóhajaim szállnak, az a tétlenség akarata, egy még el-nem-kezdődött végtelenség, az elemek eksztatikus elerőtlenedése, téli álom fényes nappal, amitől minden elzsibbadna, a disznótól a szitakötőig.Ť”
A JÓSÁG ELMÉLETE Hogyha számodra nem létezik egy végső kritérium, egy megkérdőjelezhetetlen alapelv, vagy pedig egy isten, ugyan mi gátolhat meg benne, hogy minden gaztettet elkövess?” Magamban éppannyi rosszra ismerek, mint bárki másban, ám olyannyira irtózom a cselekvéstől - minden bűn szülőanyjától -, hogy senki számára sem vagyok szenvedések okozója. Nem vagyok sem kötekedő, sem Kapzsi, nincs bennem sem elég erő, sem kellő szemérmetlenség ahhoz, hogy másokkal szembeszálljak, így hát mindent úgy hagyok a világban, ahogy találtam. A bosszúállás állandó készenlétet és rendszerező elmét, igencsak költséges folyamatosságot feltételez, ezzel szemben megbocsátás és a megvetés közönye kellemesen üresekké varázsolja az órákat. A jóságra nézve minden morál veszélyes; csak a hanyagság menti meg. Én a hülyék nemtörődömségét és az angyalok apátiáját választottam, s ezzel kizártam magam a tettek mezejéről, és minthogy a jóság nem fér össze az élettel, bomlásnak indultam, hogy jó legyek.”
AMI A DOLGOKAT ILLETI Nagy adag tudatlanság szükséges ahhoz, hogy az ember Minden hátsó szándék nélkül belekezdjen valamibe. A hívők, a szerelmesek, a tanítványok istenük, bálványuk vagy mesterük csak egyik arcát látják. A rajongó menthetetlenül naiv marad. Létezik-e olyan tiszta érzelem, amiben a kegyelem és a hülyeség elegye le ne lepleződne, olyan áhítatos tisztelet, amitől ne borulna homályba az értelem? Aki egyszerre lát egy létezőt vagy egy dolgot minden oldaláról, sosem lesz képes dönteni a lelkesedés és az elképedés között. - Boncoljátok fel bármelyik hitet: micsoda ünnepélye az a szívnek - és micsoda alávalóságok a felszín alatt! Emésztőgödör felett megálmodott végtelen: származásának kitörölhetetlen nyomait, de főleg a szagát azóta is magán viseli. Minden szentben ott bujkál a közjegyző, minden hősben a fűszeres, és a mártírokban a házmester. A sóhajok mélyén mindig fintor bujkál; az áldozatok és a hiszekegyek közé a földi bordélyház kipárolgásai vegyülnek. - Nézzék a szerelmet: van-e nálánál nemesebb megnyilatkozás és kevésbé gyanús fellobbanás? Borzongása már-már a zenével vetekszik, s még a magány és az önkívület könnyeivel is felveszi a versenyt: milyen fenséges is, ám ez a fenség elválaszthatatlan a húgycsövektől: az ürítéssel rokon elragadtatások, a mirigyműködés mennyboltja, a testnyílások röpke szentsége… A figyelem egyetlen másodperce elegendő, hogy a felocsúdás e részegségből visszavessen az élettan szemétdombjára, egy pillanatnyi kimerültség elég megállapítanod, hogy mindez a hatalmas lángolás a takony egy változatát termeli. Az ébrenlét megkeseríti részegségeink ízét, és aki átéli, azt kimondhatatlan ürügyek botladozó látnokává teszi. Nem lehet egyszerre szeretni és megismerni anélkül, hogy a szerelem ne szenvedne és ne múlna ki a szellem tekintetétől. - Vizsgálj át minden csodálatot, kutasd fel imádatod haszonélvezőit, és a bizalmaddal nyerészkedőket: legérdekmentesebb gondolataik hátterében ráismerhetsz az önszeretetre, a dicsőséghajhászásra, a birtoklás- és hatalomvágyra. Minden gondolkodó belebukott a cselekvésbe, és kudarcáéit fogalmakkal áll bosszút. Ők a tetteken innen születtek: magasztalják, vagy becsmérlik a tettet, aszerint hogy az emberek elismerését vagy a dicsőség másik formáját: a gyűlöletüket hajhásszák; ekképp jogosulatlanul saját fogyatékosságaikat, saját nyomorukat emelik törvényerőre, és a sekélyességüket teszik meg alapelvnek. A gondolkodás éppolyan hazugság, akár a szerelem, avagy a hit. Hiszen az igazságok átverések, a szenvedélyek pedig szagok; végső soron csak a hazugság vagy a bűz között választhatunk.
A ROMLOTTSÁG CSODÁI Míg a gondolkodónak - hogy elrugaszkodjon a világtól - hatalmas munkát kell kérdéseibe fektetnie, egy testi vagy lelki fogyatékosság kezdettől fogva az egyedülálló sors záloga. A Romlottság - a magány adományozója - az elkülönülés kiválóságával ajándékozza meg azt, aki bélyegét viseli. Tekintsünk egy homoszexuálist: két ellentétes érzést, undort és csodálatot ébreszt; bukása folytán egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű a többieknél; persze nem képes elfogadni önmagát, percről percre próbál önigazolást találni, szégyen és gőg közt vergődve újabb és újabb érveket eszel ki; mi viszont - a fajfenntartás ostobaságainak hívei - együtt legelünk a nyájjal. Jaj azoknak, akik híjával vannak minden szexuális titoknak! Hogyan tudnánk belelátni a ferde hajlamok áporodott előnyeibe? Maradunk-e mindörökre a természet ivadékai, törvényeinek áldozatai, amolyan emberi cserjék? Az egyéni fogyatékosságok határozzák meg valamely civilizáció rugalmasságát és kifinomultságát. A ritka élmények a szellem kalauzai és ajzószerei: a megtévedt ösztön a barbárság teljes ellentéte. Következésképp egy impotens férfi sokkal összetettebb, mint egy romlatlan beidegződésekkel bíró barom, bárkinél inkább képes felfogni az ember, azaz a zoológia szökevény állatának lényegét, ezenfelül minden elégtelensége, minden képtelensége csak gazdagítja. Szüntessétek meg a hibákat és a bűnöket, küszöböljétek ki a hús minden bánatát, és többé egy lélek sem akad az utatokba; hisz amit így hívunk, nem más, mint a belső botrányok terméke, rejtélyes szégyenek megnevezése, az alávalóság eszményítése… A gondolkodó, naivitásának legmélyén irigyli a megismerésnek azokat a lehetőségeit, melyek minden természetellenesben nyitva állnak; azt hiszi persze, némi undorral - hogy a szörnyetegekének kiváltságaik vannak… Mivel a romlottság szenvedés, és a hírnév egyetlen formája, ami megéri a fáradozást, a romlott embernek szükségképp elmélyültebbnek kell” lennie az átlagembernél, hiszen kimondhatatlanul elkülönült mindenkitől; ő épp onnan kezdi, ahol a többiek abbahagyják… A természetes élvezet, amit a nyilvánvalóból merítünk, már eszközeiben megsemmisül, saját jelenvalóságában kimúlik, szemben egy szokatlan élménnyel, amely átgondolt élmény, reflexió a reflexek között. A romlottság az öntudat legmagasabb fokát közelíti meg - a filozófia közbenjárása nélkül; a gondolkodó csak egy élet munkájával képes elérni azt az érzelmi tisztánlátást, ami a perverzekben már induláskor megvan. Mégis hasonlítanak egymásra abban a közös hajlamukban, hogy kiverekedjék magukat a többiek közül, még ha az egyik az elmélkedést, a másik elferdüléseinek csodáit hívja is segítségül. A MEGRONTÓ Hová lettek életed órái? Egy mozdulat emléke, egy szenvedély nyoma, egy kaland botránya, egy szép, futó elmebaj - a múltadban mindebből semmi sincs; egyetlen delírium sem örökíti meg a nevedet, egyetlen elferdüléssel sem dicsekedhetsz. Nyomok nélkül siklottal; mégis miről álmodoztál?” - A Kétely magvait akartam még a föld méhébe is elhinteni, átitatni vele az anyagot, uralomra emelni ott, ahova a szellem soha még el nem hatolt, és mielőtt még a létezők velejéig érnék, porrá akartam zúzni a kövek békéjét, és beléjük ültetni a szív minden veszélyeztetettségét és fogyatékosságát. Ha építész lennék, templomot emeltem volna a Romoknak; mint igehirdető, lelepleztem volna az imák bohózatát; királyként a lázongás címerét tűztem volna a lobogómra. Mivel az emberek az önmegtagadás titkolt vágyának csíráit hordják magukban, mindenütt az önmagukhoz való hűség ellen uszítottam volna, elképedésbe süllyesztve az ártatlanságot, megsokszorozva azok számát, akik magukkal szemben követnek el árulást, és meggátoltam volna a sokaságot abban, hogy a bizonyosságok latyakjában poshadjon.”
A BARLANGOK ÉPÍTÉSZE A teológia, az erkölcs, a történelem és a mindennapi tapasztalat mind arra tanít, hogy az egyensúly elérésének végtelen sok helyett csak egy a titka: engedelmeskedni. Hajtsd járomba a fejed - ismétlik nekünk -, és boldog leszel; légy ez-és-ez, és megszabadulsz a kínjaidtól.” Való igaz: itt a földön minden mesterség: az idő szakemberei, a légzés hivatalnokai, a remény tisztviselői, már megszületésünk előtt egy poszt várományosai
vagyunk: az anyánk hasában készül a karrierünk. Mint hivatalos mindenség tagjai, bizonyos helyet kell elfoglalnunk valamely merev sorsszerűség mechanizmusát követve, mely csak a bolondokra nézve rugalmasabb: azokat legalább semmi sem kényszeríti rá, hogy higgyenek valamiben, hogy csatlakozzanak egy intézményhez, kiálljanak egy eszme mellett, és valamilyen foglalkozást űzzenek. Mióta a társadalom létrejött, azóta üldözik és csúffá teszik mindazokat, akik ki akarják belőle vonni magukat. Ám mindent megbocsátanak az embernek, ha van mestersége, ha nevéhez kapcsolódik egy cím, ha nemlétén ott a pecsét. Senki sem olyan vakmerő, hogy elkiáltaná: Én semmit sem akarok csinálni” az emberek elnézőbbek egy gyilkossal, mint egy magát a cselekvéstől függetlenítő elmével szemben. Az engedelmeskedés lehetőségeit szaporítva, szabadságáról lemondva, kiölve magából a benne lakozó csavargót - így vitte tökélyre rabszolgaságát az ember, így vált árnyak jobbágyává. Még a megvetése és a lázadásai is csak arra kellettek neki, hogy az uralmuk alá tartozzon, olyannyira szolgája még a saját véleményeinek, cselekedeteinek és hangulatainak. A barlangok babonáit az után is megőrizte, hogy már nem lakhelye; a foglyuk volt, és most az építészük. Kezdetleges állapotát mind nagyobb találékonysággal és kifinomultsággal igyekszik fenntartani; lényegében azonban akár tompítja, akár kiélezi saját karikatúrájának vonásait, arcátlanul plagizálja magát. Ez a sarlatán, aki már kifogyott a trükkökből, a bukfenceivel és a fintoraival még mindig képes illúziókat teremteni…
A LEVERTSÉG TUDOMÁNYA Mint a viasz a napmelegtől, úgy olvadok én is napközben, és úgy szilárdulok meg éjjelente, ez a váltakozás pedig, ez a tehetetlen és henyélő átalakulás felbomlaszt, ugyanakkor magamhoz térít… Hát erre volt jó mindaz, amit olvastam és megtudtam, ez volna virrasztásaim végeredménye? A lustaság eltompította lelkesedéseimet, elpuhította kívánságaimat és elernyesztette a dühömet. Aki nem ereszti szabadjára magát, az én szememben szörnyeteg: minden erőmmel azon vagyok, hogy kijárjam a hanyagság inaséveit, a tétlenségben gyakorlom magamat, hóbortjaimat pedig a Rothadás Művészetének cikkelyeivel szembesítem. Körös-körül az emberek valamit akarnak…; kicsinyes vagy titokzatos célok felé siető léptek álarcosbálja; egymást keresztező szándékok; az egyes ember akar valamit; a tömeg is akar valamit; ezerszám törekednek mit tudom én mire. Képtelen vagyok követni őket, és még kevésbé dacolni velük; elképedve torpanok meg előttük: miféle csoda lehelt beléjük ekkora lendületet? Ijesztő mozgékonyság: hogy férhet ilyen kevés húsba ennyi erő és hisztéria! Megannyi tüsténkedő bacilus, akiket aggály vissza nem fog, bölcsesség nem csillapít, csalódás nem tántorít el… A hősöket megszégyenítő fesztelenséggel szállnak szembe a veszélyekkel: a hatékonyság öntudatlan apostolai, a Közvetlen szentjei…, valóságos istenek az idők kocsmáiban… Hátat fordítok nekik, és odébbállok a világ korzóiról… - Mégis, volt idő, amikor csodálattal öveztem a hódítókat és a méhecskéket, amikor szinte már reménykedtem; jelenleg azonban a mozgás megőrjít, a tetterő pedig elszomorít. Nagyobb bölcsesség, ha hagyom magam sodortatni az árral, mint kapkodni ellene. Mivel túléltem magamat, emlékeim közt az idő úgy szerepel, mint egy gyermeki csínytevés, mint ízlésficam. Nincsenek vágyaim, óráim, amiknek leszakítanám virágát, egyetlen bizonyosságom, hogy örökkön túléltem magam, én a mindentudás bárgyúságától még világrajötte előtt szétroncsolt magzat, halvaszületett tisztánlátó…
VÉGSŐ KOPÁS Van valami, ami túltesz a legrútabb utcanőn is, valami mocskos, kopott, tönkrevert dolog, amitől ökölbe szorul a düh, majd legyint egyet - a végső elkeseredés csúcsa, a leghétköznapibb árucikk: a szó, minden szó, az épp most használt szavak. Azt mondom: fa, ház, én, nagyszerű, hülyeség; de mondhatok bármit, közben a fő- és melléknevek gyilkosáról álmodom, aki kiirtaná mindezeket a tiszteletreméltó böfögéseket. Néha úgy tűnik nekem, mintha már meghaltak volna, mégsem hajlandó senki elföldelni őket. Gyávaságból még úgy teszünk, mintha élnének, és továbbra is elviseljük a bűzüket, sőt még csak be sem fogjuk az orrunkat. Pedig nem is léteznek, nem is fejeznek ki semmit. Ha belegondolsz, hány szájon mentek már keresztül, hány lélegzettől fertőződtek, miféle körülmények közt hangoztak el ez idáig, használhatod-e bármelyiket is anélkül, hogy beszennyeződnél? Már eleve rágva lökik ide őket: ha ételről lenne szó, senki nem merné lenyelni, amit mások visszakérődztek: a szavak használatának megfelelő anyagi aktustól a gyomrunk fordulna fel; mindazonáltal elég a düh egyetlen pillanata, hogy bármelyik szóban ráismerjünk az idegen nyálak mellékízére. A nyelv felfrissítéséhez arra lenne szükség, hogy az emberiség megszűnjön beszélni: bizonyára nagy hasznát venné a mutogatásnak, és még nagyobb hasznát a csendnek. A szó prostitúciója, lealjasodásának legszembeötlőbb tünete; nincs egyetlen érintetlen szótag, sem tiszta kiejtés, és végül még maguk a jelölt tárgyak is lealacsonyodnak a sok szószaporítástól. Miért ne tanulna minden nemzedék új nyelvet, ha másért nem, legalább hogy új ízt vigyen a dolgokba? Hogy is lehetne szeretni, gyűlölni, örülni, szenvedni ennyire vérszegény jelekkel? Az élet”, a halál” metafizikai sablonok, elavult rejtélyek… Az embernek a valóság új illúzióját kellene megteremtenie, és a cél érdekében új szavakat kitalálnia, mivel a sajátjai teljesen vértelenek, és haldoklásuk olyannyira előrehaladott, hogy vérátömlesztésre sincs lehetőség.
A VÁGY TEMETÉSÉN Parányi üreg ásít az összes sejtben… Tudjuk, hová férkőznek be a betegségek, ismerjük a helyüket, és a szervek pontosan körülhatárolt mulasztásait; ám ez a székhely nélküli rosszullét…, ez az ezernyi óceán súlyával felérő nyomás, ez a vágy egy eszményien ártalmas méreg után… A megújulás közönségessége, a nap, a lomb és a testnedvek provokációi… Az én vérem szétalvad, amint a rügyek kinyílnak, a madárkák és a barmok megélénkülnek… Irigylem a komplett őrülteket, a mormoták megdermedését, a medvék teleit, a bölcs ridegségét, és tompa zsibbadásukért szívesen adnám cserébe a bennem fickándozó körvonalazhatatlan gyilkos remegését, aki vértelen bűntényekről álmodik. Ám őket együttvéve sem irigylem annyira, mint a hanyatlás mogorva és kegyetlen császárait, akik épp gyilkosságaik elkövetése közben kerültek maguk is kardélre!
Átadom magam a tér kénye-kedvének, akár a vak ember könnye. Kinek vagyok én az akarata, ki az, aki bennem akar? Bárcsak egy démon összeesküvést szőne az ember ellen: vele tartanék. Miután elégszer zavarba jöttem már a vágyaim temetésén, találnék végre magamnak egy eszményt ürügyként, az Unalom ugyanis azok mártíriuma, akik sem élni, sem meghalni nem fognak egy hitért.
A CÁFOLHATATLAN CSALÓDÁS
Jelenlétének minden bővében van, táplálja, erősíti; megkoronáz - tudást hozva, visszautasíthatatlanul - eseményt, érzelmet, gondolatot; nincs pillanat, amely ne szentesítené, lendület amely ne magasztalná, gondolat, amely ne igazolná. Olyan istenség, akinek határtalan a birodalma, aki hatalmasabb az őt szolgáló és bizonyító végzetnél, kötőjel élet és halál közt, amelyeket egyesít, összemos és táplálékul használ. Az érvei és a bizonyítékai mellett a tudományok hóbortok halmainak tűnnek. Undorának hevét semmi nem képes visszafogni: az axiómák tavaszában virágzik-e olyan igazság, amelyik dacolni tudna látnoki dogmatizmusával, gőgös elmezavarával? Bizonyosságainak sem a heves fiatalság, sem a zilált szellem nem képes ellenállni; győzelmét egy emberként énekli meg a bölcsesség és az őrület. Hiánytalan uralma, határok nélküli hatalma alatt térdet hajtunk: kezdetben mindenki semmibe veszi, mégis mindannyian az alattvalójaként végzik; nincs az a tett, amely ne menekülne tőle, és nincs amely ne épp a karjaiba futna. Ő az utolsó szó e földön, az egyetlen, amely soha nem okoz csalódást.
A MORALISTAK TITKA Ha már teletömtük a világmindenséget szomorúsággal, szellemünket nem tudja más feltüzelni, csak az öröm, a lehetetlen, a ritka, a kirobbanó öröm; amikor már semmit sem remélünk, épp akkor tör ránk a remény bűvölete: az Élet - a haláltól megszállottak ajándéka az élőknek. Mivel gondolkodásunk és szívünk külön utakon jár, titkos vonzalmakat érzünk minden iránt, amit lábbal tiprunk. Van, aki felfigyel a világ gépezetének csikorogására: bizonyára túl sokat ábrándozott az égi Boltozatok összhangzatáról; de mert nem hallja, a környező lárma hallgatásában éli ki alázatát. A keserű mondatok megbántott érzékenységből, sebzett kényeskedésből születnek. Egy La Rochefou-cauld, egy Chamfort csípős nyelvével vett elégtételt egy barmokra szabott világon. Minden keserűségben ott rejlik a bosszú, és rendszerépítésben tör a felszínre: a pesszimizmus - a legyőzöttek kegyetlensége, azoké, akik sohasem fogják megbocsátani az életnek, hogy nem felelt meg a várakozásaiknak. Halálos döféssel sújtó jókedv…, derűs kedély, amely mosoly mögé rejti a tőrt… Eszembe jutnak Voltaire gúnyos telitalálatai, Rivarol replikái, du Deffand asszony porig alázó szellemességei, az elegancián is átütő kacaj, a szalonok erőszakos könnyedsége, azok a sziporkák, melyek egyszerre gyönyörködtetnek és ölnek, a túlzott udvariasságba rejtett rosszindulat… És arra gondolok, milyen lehetne az eszményi moralista-a lírai szárnyalás és a cinizmus keveréke - forrófejű és kőszívű, szétszórt és metszően éles, akihez éppoly közel áll a Magányos sétáló álmodozásai”, mint a Veszedelmes viszonyok”, aki egyesíti magában Vauvenargues-ot Sade-dal, aki maga a tapintat és a pokol… Mivel önmagán végzi az erkölcsök megfigyelését, hiszen nem szorul rá, hogy máshonnan merítsen, a magára irányított legkisebb figyelem is leleplezheti előtte az élet ellentmondásait, amelynek oly kiváló tükröt tart minden arca elé, hogy az restellvén a kettős szerepet, inkább elenyészne… Minden figyelem, amikor ráirányul valamire, annak megsemmisüléséhez vezet: ez a megfigyelés végzete, beleértve mindama kellemetlenségeket, amelyek ebből kifolyólag a megfigyelőre hárulnak, a klasszikus moralistáktól kezdve egészen Proustig. Egy kutakodó szempár előtt minden szétesik: a szenvedélyek, a minden próbát kiálló ragaszkodás, a rajongás csak az egyszerű, önmagukhoz és másokhoz hű elmék osztályrésze. Egy csepp józanságtól a szív” máris színlelt érzések székhelyévé lesz, a szerelmes Adolphe helyett megjelenik az elégedetlen René. Aki szerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a felebarátom”, az annyit tesz, hogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok önmagam”: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek. A hívő, aki mérlegre teszi a hitét, előbb-utóbb az Istent is belerakja a serpenyőbe, imádatát pedig csak akkor őrzi meg, ha fél az elvesztésétől. A moralista - aki a naivitásnak, a teljes és autentikus létezésnek az ellenpólusán áll - minden igyekezetét arra fordítja, hogy önmagával és a többiekkel szemközt kerüljön: ő a tréfamester, a hátsó gondolatok mikrokozmosza, aki nem viseli el azt a mesterkedést, amivel az emberek önkéntelenül élnek azért, hogy élhessenek, és amit a természetük részévé tesznek. Konvenciót lát mindenben: nyilvánosságra hozza az érzelmek és tettek mozgatórugóit, leleplezi a civilizáció színleléseit, mivel szenved, amiért megsejtette és meghaladta őket; hisz e színlelések tartanak életben, sőt ők maguk az élet, míg az ő léte, mely ezek szemlélésével telik, belevész egy nemlétező természet” keresésébe, amely ha netalán létezne is, éppoly idegen lenne tőle, mint a sok hozzáadott művi kellék. Ha bármely lélektani bonyodalmat elemeire bontunk, megmagyarázunk és felboncolunk, a művelet kimenetele sokkal végzetesebb arra nézve, aki végzi, mint arra, akin végzi. Saját érzéseit számolja fel, aki kacskaringóit követi, saját lendületét fogja vissza az, aki mozgását figyeli; és miközben követed mások lépteit, nem ők fognak botladozni… Minden esztelennek tűnik, amiben nem veszünk részt; csakhogy akik mozgásban vannak, nem tudnak leállni, míg a megfigyelő, bármerre fordítsa is figyelmét, csak azért rögzíti hasztalan győzelmüket, hogy mentséget találjon a maga kudarcára. Mert élet csak addig van, amíg hiányzik az életre fordított figyelem.
SZERZETESI KÉPZELGÉS Azok a régi szép idők, mikor a nők, hogy elrejtsék a világ és persze önmaguk elől koruk előrehaladtát, csillogásuk megfakulását, bájaik hervadását, apácafátyolt öltöttek…, és amikor a férfiak, torkig a dicsőséggel és a pompával, otthagyták az Udvart, és az ájtatosságba menekültek… A szemérmesség kiváltotta megtérések divatja a franciák nagy századával együtt odalett: Pascal árnyéka, Jacqueline visszfénye, mint valami láthatatlan varázslat, még a legjelentéktelenebb udvaroncot, még a legfrivolabb szépséget is utolérte. Ámde a Port-Royalokat egyszer s mindenkorra felszámolták, és velük az összes, diszkrét és magányos haldoklásra alkalmas helyet. A kolostorral való kacérkodás kihalt: hanyatlásunk megédesítésére ugyan hol találnánk ma már ennyire komor, egyszersmind fényűző helyszínt? Az epikureus Saint-Evremond képzeletében alkotott ilyet, a maga ízlésének megfelelően: megnyugtató volt és felszabadult, mint egész életművészete. Akkoriban még Istent nem lehetett a számításból kihagyni, a hitetlenséggel összhangba kellett hozni, és a magányba is bele kellett foglalni. Micsoda kellemetes ügylet, és milyen helyrehozhatatlanul elmúlt! Nekünk ugyanolyan kifosztott és üres kolostorokra volna szükségünk, mint amilyen a lelkünk, hogy ott az ég segédlete nélkül múljunk ki, a hiányzó eszmény tisztaságában, olyan kolostorokra, amelyek illenek a kijózanodott angyalokhoz, akik, bukásukban elvesztve illúzióikat, szeplőtelenek maradtak. Reménykedjünk, hogy divatba jön a hitetlenség örökkévalóságába való visszavonulás, a nemlét csuhájának felöltése, ama rejtélyek nélküli Rend, ahol egyetlen barát”-nak sincs semmilyen hitvallása, és a maga üdvösségét éppúgy semmibe veszi, mint a másokét, a megváltás lehetetlenségének szerzetesrendje…
AZ ELMEBAJ TISZTELETÉRE
Gloster fakad ki e szavakkal Lear elmebajának láttán… Hogy megváljunk terheinktől, végül a delíriumhoz kell folyamodnunk; ha tévelygéseinek alávetjük magunkat, többé össze sem futunk saját lelkibánatunkkal: fájdalmainkkal párhuzamosan, a szomorúságunk oldalán téblábolunk a megváltó homályban. Mikor az ember megutálja ezt az életnek nevezett rühöt, és elege van az idő okozta viszketegségből - az az önbizalom, amivel lesújtó helyzetéhez viszonyul egy elmebajos, kísértésbe ejtő és példaértékű lesz a számára: kegyes sors, szabadíts meg az ép eszünktől! De amíg az értelem figyelme nem kerüli el a szív felindulásait, amíg le nem vetkezi ezt a szokását, nincs kiút! Kívánom egy idióta éjszakáit, ásványi szenvedéseit, a közönyös nyögések boldogságát (mintha másvalaki nyögne), kívánom a kálváriát, ahol saját énem: idegen, ahol saját kiáltásaim máshonnan érkeznek, kívánom a névtelen poklot, ahol táncol és röhög mindenki, miközben megsemmisül. Élni és meghalni harmadik személyben…, száműzetni önmagamba, elkülönülni tulajdon nevemtől, hogy végleg megváljak mindattól, ami voltam…, és elérni végül - mivel az élet csak ezen az áron elviselhető - az elmebaj bölcsességét…
AZ ÉN HŐSEIM Fiatalkorában hősöket keres magának az ember: nekem is megvoltak a magaméi: Heinrich von Kleist, Caroline de Guenderode, Gérard de Nerval, Ottó Weininger… Öngyilkosságuk megrészegített, bizonyos voltam benne, hogy csak ők mentek el a legvégsőkig, halálukkal csak ők vonták le tiltott vagy túlcsorduló szerelmükből, elméjük elborulásából vagy épp filozófiai nyugtalanságukból az egyetlen helyes következtetést. Ha egy ember túlélte szenvedélyét, ez elég volt nekem, hogy hitványnak, visszataszítónak lássam: más szóval, elegem volt az emberiségből: elenyészően kevés jelentős elhatározást, ám annál nagyobb előzékenységet tapasztaltam benne az öregedéssel szemben, ezért hátat fordítottam neki, elszántan hogy véget vessek életemnek, mielőtt a harmincat betölteném. De ahogy múltak az évek, elhagyott a fiatalság gőgje: minden egyes nap, mint alázatra intő lecke emlékeztetett, hogy még életben vagyok, és hogy élettől rothadó emberekkel körülvéve, elárulom az álmaimat. Elcsigázottan a várakozástól a nemlétre, kötelességemnek éreztem, hogy átdöfjem testemet, amikor a hajnal szerelmes éjszakára virrad és kimondhatatlan otrombaságnak tekintettem, hogy az emlékezés tönkretegye a sóhajok szertelenségét. Mert mikor máskor gyalázhatná meg az ember jelenlétével az időt, ha nem akkor, amikor mindent felfogott kitáguló énjében, amely az egek trónusaira ülteti gőgjét? Akkoriban úgy gondoltam, az egyetlen tett, amit az ember szégyenkezés nélkül véghezvihet, ha életét levetkezi, mert nincs joga magát kisebbíteni a napok egymásutánjában és a boldogtalanság tehetetlenségiben. Csak azok kiválasztottak hajtogattam - akik a halál karjaiba vetik magukat. Mai napig többre becsülök egy házmestert, aki felköti magát, mint egy élő költőt. Az ember-elhalasztott öngyilkosság: ez az egyetlen dicsősége, ez az egyetlen mentsége. Ám nincs ennek tudatában, és így gyávaságnak minősíti mindazok bátorságát, akik haláluk által felül mertek kerekedni önmagukon. A végső leheletig való kitartás hallgatólagos egyezménye láncol minket egymáshoz: ez az egyezmény megszilárdítja ugyan összetartásunkat, de ítélet is felettünk: egész fajunkat sújtja becstelenséggel. Az öngyilkosságon kívül nincs megváltás. Milyen különös: a halál, bár örök, nem itatta át az erkölcseinket: bár az egyedüli valóság, mégsem tudott divattá válni. Azaz amennyiben életben vagyunk, el vagyunk maradva. LELKI SZEGÉNYEK Figyeljék meg, milyen hangsúllyal ejti ki valaki az igazság” szót, mennyire magabiztosan vagy visszafogottan, mint aki hisz benne vagy kételkedik, és máris összeáll a kép a véleményei természetéről és az értelmi színvonaláról. Nincs üresebb szó ennél - az emberek mégis bálványozzák, és értelmetlenségét egyszerre változtatják kritériummá és a gondolkodás végcéljává. Ez a babona - mely a közönséges embert felmenti, a filozófust viszont lejáratja - abból ered, hogy a remény lába alá tapossa a logikát. Egyre csak azt ismételgetik: az igazság elérhetetlen; ennek ellenére keresni kell, törekedni feléje, kapaszkodni utána. - E megszorítás egyáltalán nem határol el téged azoktól, akik állítják, hogy megtalálták: a fontos csak az, hogy higgy a lehetőségében: az igazságot birtokolni, vagy áhítozni utána, két olyan cselekvés, amely ugyanabból a magatartásból ered. Egyik-másik szóval kivételt teszünk: micsoda szörnyű visszaélés a nyelvvel! Lelki szegénynek nevezek minden embert, aki meggyőződéssel beszél az Igazságról: akinek mindig készletek állnak rendelkezésé nagybetűkből, és azokat naivan, csalás és megvetés nélkül használja is. - Ami a filozófust illeti, őt a bálványimádásnak tett legkisebb engedmény is leleplezi: a polgár felülkerekedik benne a magányoson. Mivel gondolatból tör elő a remény, ez vagy szomorú, vagy nevettető… Szemérmetlenség túl nagy átéléssel használni a nagy szavakat: ez a megismerésért való lelkesedés gyermetegsége. Itt az idő, hogy a filozófia, megfosztva hitelétől az Igazságot, lerázza nyakából a nagybetűket.
A NYOMOR: ELMENK AJZÓSZERE
együtt. A társadalom nem pusztán valami rossz, de egyenesen sorscsapás: mennyire ostoba csoda, hogy egyáltalán élni tudunk benne! Ha félúton düh és a közöny közt szemügyre veszed, megmagyarázhatatlan, hogy ezt az építményt még senki nem tudta szétverni, hogy mindmáig nem akadtak reményvesztett és szerény jótét lelkek, akik a földdel tették volna egyenlővé, sóval hintve be még a nyomát is. Egy garast koldulni a város falai közt, és választ várni a mindenség hallgatásától: a kettő között nem egy hasonlóság van. Fösvénység uralja a szíveket éppúgy, mint az anyagot. Pfuj, ez a zsugori létezés! Csak kuporgatja az aprópénzt és a titkokat: az erszények éppoly hozzáférhetetlenek, mint az Ismeretlen mélységei. De ki tudja, hátha egy szép napon ez az Ismeretlen feltárul és megnyitja kincstárait; viszont soha, míg csak vér folyik az ereiben, a Gazdag nem fogja kiásni pénzét a földből… Készségesen beismeri majd neked szégyeneit, romlottságát, bűntetteit: de vagyonával kapcsolatban mindig hazudni fog; teljesen megbízik benned, a kezedbe teszi az életét, de sosem osztja meg veled legvégső titkát, azt, hogy mennyi a pénze… A nyomor korántsem valami átmeneti állapot: azonos azzal a bizonyossággal, hogy bánni történjen is, soha semmid sem lesz, hogy a javak körforgásán kívülre születtél, hogy még a légvételért is meg kell küzdened, hogy még a levegőt, még a reményt, még az alvást is meg kell hódítanod, és még ha a társadalom eltűnne is, a természet sem volna veled szemben könyörületesebb, sem kevésbé elferdült. Semmiféle atyai elv nem vett részt a Teremtésben: mindenfelé elásott kincsek: íme Harpagon mint démiurgosz, íme a zsugori és titkolódzó Magasságos. Ő ültette el benned a holnaptól való rettegést: nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy a vallás is egy formája ennek a rettegésnek. A mindenkori szűkölködők számára a nyomor olyan, mint valami egyszer s mindenkorra bevett ajzószer, amelynek a hatásait már soha nem tudják kiküszöbölni; vagy mint egy velünk született tudomány, ami már az élet minden tapasztalatát megelőzően le tudja írni minden poklát…
KÖNYÖRGÉS ÁLMATLANSÁGÉRT Tizenhét éves voltam, és hittem a filozófiában. Aminek nem volt köze hozzá, az mind vagy bűn, vagy szenny volt a szememben; a költők? csepűrágók, akik arra szolgálnak, hogy szórakoztassák a nőstényeket; a tett? a hülyeség önkívülete; szerelem, halál? alantas ürügyek, közük sincs a fogalmak előkelőségéhez. Milyen émelyítő a bűz
ebben a mindenségben, mely méltatlan a szellem illatára… A konkrétum, micsoda szégyenfolt! Örülni vagy szenvedni, milyen arcpirító! Úgy találtam, hogy csak az absztrakció dobogtatja meg a szívem: cselédlány-kalandoknak adtam át magam, mert féltem, ha nemesebb tárgy felé fordulok, az esetleg elveimmel ellentétes cselekvésre bír, és kiszolgáltat a szív gyengeségeinek. Egyre azt hajtogattam: a metafizikával csak a bordély fér össze; és közben - hogy fussak a költészettől - pincérnők szemrebbenéseit és szajhák sóhajait lestem. … És akkor jöttél te, ó, Álmatlanság, hogy felrázd a húsom és a gőgöm, te, aki megváltoztatod az ifjú állatot, árnyalod ösztöneit, felszítod álmait, te, aki egyetlen éjszaka alatt több tudást adsz, mint a pihenéssel zárt napok együttvéve, és aki a fájó szemhéjak előtt úgy tárulsz fel, hogy az még a névtelen betegségeknél, még az idők sorscsapásainál is jelentősebb esemény! Engedted hallanom az egészség hortyogását, a hangzó feledésbe merült emberi lényeket, és közben magányom magába zárta a körülölelő sötétséget, és nála is hatalmasabbra duzzadt. Minden aludt, elaludt mindörökre. Hajnal nincs többé: az idők végezetéig virrasztani fogok: várnak majd rám valahol, hogy számot adjak álmaim fehér foltjáról… Minden éjszaka olyan volt, mint a többi, minden éjszaka örökké tartott. Összetartást éreztem ismeretlen testvéreimmel, mindazokkal, akik szintén nem bírnak aludni. Akár a romlottaknak és a fanatikusoknak, nekem is volt egy titkom; akárcsak ők, szívesen alapítottam volna egy nemzetséget, amelynek mindent megbocsássak, mindent odaadjak, amiért mindent feláldozzak: az álmatlanok nemzetségét. Az első jöttmentből is kinéztem, hogy zseni, ha szemhéjaira fáradtság nehezedett, de semmi csodálatot nem éreztem egy jól alvó iránt, még ha személye dicsőségére vált is az Államnak, a Művészetnek vagy az Irodalomnak. Valóságos kultusszal öveztem volna azt a zsarnokot, aki - hogy megbosszulja saját éjszakáit betiltotta volna a pihenést, büntetést szabott volna ki a feledésre, s törvénybe iktatta volna a boldogtalanságot és a lázat. És ekkor a filozófiához fordultam: de nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna, nincs az a rendszer, ami a virrasztásokat kibírná. Az álmatlanság elemzései minden bizonyosságot darabokra törnek. Megelégelve az ilyen mérvű rombolást, odáig jutottam, hogy azt mondtam magamban: nincs vesztegetni való idő: aludni fogsz vagy meghalsz…, visszahódítod az álmot, vagy véged… De korántsem megy olyan könnyen ez a visszahódítás: amikor már a közelébe érsz, csak akkor veszed észre, micsoda nyomokat hagytak benned az éjszakák. Szerelmes vagy?… lendületed végképp megfertőződött; minden önkívületből” úgy fogsz magadhoz térni, mint valami rémületes kicsapongásból: túlzottan testközeli társnőd tekintetével egy bűnöző képét fogod szembeszegezni; szívből jövő örömére mérgezett gyönyörök ingere lesz a válaszod; őszinteségére pedig a bűnösség költészete, hisz számodra minden költészet, csakhogy a bűn költészete… Kristálytiszta fogalmak, gondolatok boldog sorjázása? Verd ki a fejedből: vulkánkitörés lesz az, fogalmak lávája, összefüggéstelen és szaggatott, megannyi kiokádott, erőszakos, a belekből jövő fogalom, megannyi büntetés, amivel a hús fenyíti meg önmagát, hiszen ebből az elme, aki maga is rabja a test nedveinek, ki van rekesztve… Mindentől szenvedni fogsz, és mérhetetlenül: tomboló viharnak érzed majd a szellőt, az érintést tőrdöfésnek; a mosolyt nyaklevesnek; kis semmiségeket pedig világégésnek. - A virrasztások ugyanis véget érhetnek, de világosságuk soha nem huny ki benned: nem lehet bűntelenül látni a sötétben, nem lehet veszélytelenül leszűrni tanítását; vannak szemek, amelyek már semmit sem tanulhatnak a napfénytől, és lelkek, olyannyira betegei az éj szakának, hogy soha nem várhatnak gyógyulásra…
A ROSSZ EMBER ARCÉLE Mitől van, hogy nem tett több rosszat, nem gyilkolt, nem vitt végbe finomabb bosszút? Hogyhogy nem követte a fejébe szálló vér parancsait? - Talán vérmérséklete vagy jó neveltetése a magyarázat? Bizonnyal nem, valami veleszületett jóság pedig még kevésbé; csakis az, hogy soha nem tévesztette szem elől a halál gondolatát. Jóllehet hajlama szerint senkinek sem bocsát meg, mégis mindenkinek megbocsát; a legkisebb sérelem is felajzza az ösztöneit; egy pillanattal később már nem is emlékszik semmire. Elég, ha képzeletében megjelenik a saját hullája, majd ezt az eljárást a többiekre is alkalmazza, és ettől lelki békéje egyből helyreáll: a bomlásban lévő dolgok külalakja elönti jósággal - és gyávasággal: nincs bölcsesség (sem könyörület) a halál lidércnyomása nélkül. Az egészséges ember, aki odavan attól, hogy létezik, a bosszút véghezviszi, a vér és idegei hangját követi, azonosul az előítéletekkel, visszafelesel, pofozkodik és gyilkol. Ezzel szemben a halálfélelem aláásta elme nem reagál a külső ingerekre: felvázol tetteket, és mindet befejezetlenül hagyja; gondolkodik a becsületről, és hagyja odaveszni… Belekóstol a szenvedélyekbe, aztán szétboncolja őket… A mozdulatait kísérő félelem elapasztja az életerejüket; vágyai az egyetemes jelentéktelenség látványával szembesülve szertefoszlanak. Ha már meggyőződésből nem tud, szükségből gyűlöl, áskálódásai és gaztettei még elkövetésük közben véget érnek; mint minden ember, ő is egy gyilkost rejt magában, csakhogy ez a gyilkos telve van beletörődéssel, és ahhoz is túl kimerült, hogy leszámoljon az ellenségeivel, ahhoz is, hogy újakat szerezzen. Tőrére hajtott fejjel álmodik, és kissé csalódott a még el nem követett bűntények miatt; mindenki jó embernek tartja, ő azonban, ha nem tartaná fölöslegesnek, biztosan rossz volna.
NÉZETEK A TOLERANCIÁRÓL Az élet jelei: kegyetlenség, fanatizmus, intolerancia; a hanyatlás jelei: szelídség, megértés, elnézés… Amíg egy intézmény erős ösztönökön alapul, nem tűr meg sem ellenfeleket, sem eretnekeket: lemészárolja, megégeti, vagy lecsukja őket. Máglyák, vérpadok, börtönök! Korántsem a gonoszság műve mindez, inkább a meggyőződésé, mindegy, miben, csak teljes meggyőződés legyen. Fellép valahol egy új hit? Igazságáért” előbb-utóbb a rendőrség kezeskedik. Jézusnak - attól a perctől fogva, hogy elhatározta, győzelmet arat az emberek között - előre kellett látnia Torquemadát - a történelembe átültetett kereszténység kikerülhetetlen következményét. Ha pedig a Bárány nem látta előre jövendő védőbástyáját, a kereszt pribékjét, akkor rá is szolgált a gúnynévre. Az Inkvizíció volt az Egyház bizonyítéka arra, hogy még mindig számottevő életerővel rendelkezik; a királyok részéről ugyanerre szolgált az önkény. Minden elöljáróságnak megvan a maga Bastille-ja: és minél több hatalma van egy intézménynek, annál embertelenebb. Egy kor energiáját azok számán lehet lemérni, akik szenvednek, és egy vallási vagy politikai hit is csak áldozatain keresztül nyer teret, mivel minden időbeli siker elsődleges vonása a bestialitás. Fejek hullanak ott, ahol egy eszme győz; hisz győzni csak más eszmék, az őket kitaláló vagy védelmező fők kárára képes. A Történelem a szkepszist igazolja; ennek ellenére nincs, és nem él, ha el nem tapossa, kételyből még semmilyen esemény nem született, de az eseményekből levont minden következtetés a kételyhez vezet és azt támasztja alá. Ami annyit jelent, hogy a tolerancia a legfőbb jó e világon, de egyben a legfőbb rossz is. Csak az általános kimerültség és meddőség állapota ad helyet minden nézőpontnak, elütő hiteknek, egymásnak ellentmondó véleményeknek. Bekövetkezik a csoda: az ellenfelek békésen együtt élnek - de csak azért, mert már nem lehetnek ellenségek; a szemben álló tanok kölcsönösen elismerik egymás érdemeit, de csak mert egyiknek sem futja
már az erejéből, hogy a sarkára álljon. Egy vallás az utolsókat rúgja, ha megtűri az őt magát kizáró igazságokat; és az az isten is rég kiszenvedett, akinek a nevében emberek már nem öldökölnek. Egy abszolútum elenyészik: bizonytalanul bontakozni kezdenek a földi paradicsom fényei…, de ezek csak röpke villanások, mivel az emberi dolgok alaptörvénye mégiscsak az intolerancia. Közösségek csak zsarnokság idején szilárdulnak meg, enyhébb uralom alatt egyből szétzilálódnak; és ekkor, utolsó erejüket összeszedve, megfojtják saját szabadságjogaikat, és imádni kezdik polgári eredetű vagy épp megkoronázott börtönőreiket. A rettegés évszázadai túlsúlyban vannak a nyugalom korszakaival szemben; az embert jóval inkább zavarja az események hiánya, mint követhetetlen bőségük; a Történelem tehát csak vérgőzös végeredménye annak, hogy nem hajlandó unatkozni. A RUHÁZKODÁS FILOZÓFIÁJA Mekkora elérzékenyüléssel és mekkora irigységgel fordulnak a pusztai remeték és a cinikusok felé gondolataim! Micsoda alávalóság a legjelentéktelenebb tárgyat is birtokolni: ezt az asztalt, ezt az ágyat, ezeket a göncöket… Az öltözet válaszfal köztünk és a nemlét között. Nézzetek csak végig testeteken egy tükörben: megértitek végre, hogy halandók vagytok; ujjaitokkal pengessétek végig bordáitokat, mint egy citerát, és látni fogjátok, milyen közel álltok a sírhoz. A halhatatlansággal azért hízelgünk magunknak, mert fel vagyunk öltözve: már hogy is halhatna meg az ember, ha egyszer nyakkendőt visel? Az ünneplőbe vágott hulla félreismeri magát, és addig-addig képzelődik az örökkévalóságról, hogy végül teljesen beleéli magát az illúzióba. A hús eltakarja a csontvázat, a ruha pedig a húst: a természet és az ember kibúvói, ösztönös illetve közmegegyezéses átverések: egy úriember azért már mégsem lehet sárból és hamuból összegyúrva… Méltóság, köztisztelet, szerénység - csupa menekvés a helyrehozhatatlan elől. Valahányszor fejébe nyomja a kalapot, ki tudná megmondani önről, hogy valaha egy anyaméhben időzött, és hogy zsírja egykor majd férgeket hizlal? …Megszabadulok hát ezektől a rongyoktól, hétköznapi álarcomat félredobva menekülök az időből, amelyben a többiekkel összhangban, azon fáradozom, hogy eláruljam magam. Egykor a remeték azért dobták le ruhájukat, hogy azonosuljanak önmagukkal: a sivatagban tették-e vagy az utcán, egyforma öröm volt meztelenre vetkőzniük, mivel így elérték a legnagyobb gazdagságot: miben sem különböztek a holtaktól… RÜHÖSEK KÖZÖTT Hogy a tétlenség miatti lelkifurdalásomra vigaszt találjak, az aljasság felé veszem az utamat, és már alig várom, hogy lealázkodjam odáig és megmártózzam a csatornalében. Jól ismerem ezeket a fellengzős, orrfacsaró, örökké vigyorgó csirkefogókat; amikor belemerülök a mocskukba, bűzös leheletüket nem kevésbé élvezem, mint a belőlük áradó lendületet. Nincs bennük semmi irgalom azokkal szemben, akik sikerre vitték, ők viszont, akikben a semmittevés szelleme él, csodálatot érdemelnek, még ha a látvány, amit nyújtanak, a legszomorúbb is a világon: tehetségtelen költők, kuncsaft nélküli örömlányok, pénztelen üzletemberek, mirigyek nélküli epekedők, a senki emberfiának nem kellő asszonyok pokla… íme hát, mondom magamban, az emberi beteljesülés negatívuma, íme teljes meztelenségében ez a lény, aki isteni származást tulajdonít magának, íme az abszolútum szánalmas pénzhamisítója… Itt kellett kikötnie, ennél az oly élethű tükörképnél, hiszen sár ő, amit isten keze soha nem érintett, állat, amit egyetlen angyal sem változtat át, röfögések közt fogant végtelenség, görcsös rángásokból kipattant lélek… Elnézem e végső kifejlettségüket elért spermatozoidák tompa kétségbeesését, fajunk e komor ábrázatait. Megnyugtatom magam: nekem még van idáig… Majd elfog a félelem: én is ilyen mélyre süllyedek egyszer? Máris gyűlölöm ezt a fogatlan vénasszonyt, ezt a verstelen rímfaragót, a szerelem és az üzlet impotenseit, a szellem és a hús dicstelenségének mintapéldányait… Az emberi szempárok lesújtanak - friss büszkeséget akartam meríteni az érintkezésből ezekkel az emberroncsokkal: és csak ahhoz hasonló borzongással távozom, amilyet egy élő érezhet, amikor örömében, hogy nem halott, vidáman forgolódik a koporsóban…
AZ ESZMÉK VÁLLALKOZÓJA Mindenbe belefog, és minden sikerül neki; nincs semmi, amiben ne volna naprakész. Ennyi erőt pazarolni az értelem játékaira, ekkora könnyedséggel közeledni a szellem és a divat minden területéhez - a metafizikától a moziig - elkápráztatja az embert. Nincs az a probléma, ami neki ellenállna, nincs olyan jelenség, ami ismeretlen számára, nincs az a kísértés, ami hidegen hagyná. Hódító, és csak egy a titka: hogy érzelemmentes; jöjjön bármi, semmibe nem kerül neki szembenéznie azzal, hiszen semmit nem ad bele. Elgondolásai pompásak, csak éppen sótlanok: bennük a kategóriák bensőséges tapasztalatokat fognak közre olyan rendezetten, mintha szerencsétlenségek puszta nyilvántartásai volnának vagy nyugtalanságok katalógusai. Osztályozva van ott az emberi tépelődés éppúgy, mint a benső meghasonlások költészete. Rendszerbe van itt foglalva, mi több, közszemlére téve és szétteregetve a Jóvátehetetlen, mint valami közkézen forgó árucikk, a szorongás valódi tömegterméke. Ezt várja a nagyközönség, ezt fogyasztja az útszéli nihilizmus és a szájtáti keserűség. E sorstalan, határtalanul üres és bámulatba ejtően átfogó gondolkodó kiaknázza gondolatait, közkinccsé kívánja tenni őket. Őt nem üldözi a végzet: ha a materializmus korában születik, vállalta, sőt nem sejtett méretekre tágította volna a leegyszerűsítést; ha a Romantika idején él, ő állította volna össze az ábrándok Summáját; ha a teológia virágkorában bukkant volna fel, éppoly könnyedén forgatta volna Istent, mint bármelyik más fogalmat. A nagy kérdésekkel való szembenézésben tanúsított találékonysága zavarba ejtő: hisz mindenben figyelemre méltó, csak a hitelessége nem az. Születésénél fogva költőietlen, ha a nemlétről beszél, nem járja át annak rettenete; még undora is átgondolt; kordában tartott kétségbeesése mintha csak utólagos lenne - ám akarata oly természetellenesen hatékony, egyszersmind olyan józan, hogy akár költő is lehetne, ha akarná, sőt azt is megkockáztatnám, hogy szent, ha ragaszkodna hozzá… Semmit nem részesít előnyben, de nem is kerül, ezért meggyőződései puszta véletlenek; hogy mégis hisz azokban, az sajnálatos: egyedül gondolatainak az alakulása érdekes. Nem lennék meglepve, ha egy napon szószéken látnám prédikálni, olyannyira túltette magát minden igazságon, hogy uralja őket, és számára egy sem szükségszem vagy vele szervesen összeforrott… Mint egy felfedező, úgy tör előre, egyik tartományt hódítva meg a másik után; gondolatai, akárcsak léptei: vállalkozások; agya nem ellensége az ösztöneinek; felülemelkedik a többi emberen, mivel nem ismeri a fáradtságot, sem azt a gyűlölettel vegyes önsanyargatást, ami megbénítja a vágyakat. Korának szülötte, annak minden ellentmondása és hasztalan pezsgése kifejeződik benne; amikor pedig meg akarja hódítani, akkora
következetességgel és makacssággal teszi, hogy sikerei és hírneve felér a palloséval, a szellem tekintélyét pedig olyan eszközökkel állítja helyre, melyek mindezidáig gyűlöletesek, vagy ismeretlenek voltak előtte.
A VÉRMÉRSÉKLET IGAZSÁGAI A szenvedélytől, egyéniségtől és sodró lendülettől mentes, koruk formáihoz hozzásimuló gondolkodók mellett mindig feltűnnek olyanok, akikről az ember érzi, hogy bármikor is léptek volna színre, sohasem lettek volna másmilyenek, s hogy gondolataikat, a kort figyelmen kívül hagyva, saját bensejükből, sajátos hibáik örökkévalóságából merítik. Környezetüktől csupán külsőségeket, egy pár stílusjegyet, az adott fejlődési vonal néhány jellegzetes fordulatát veszik át. Végzetükbe szerelmesen olyan kirobbanó erők, olyan tragikus és magányos villámlások képét idézik, amelyek közel járnak a világvégéhez és a pszichiátriához. Egy Kirkegaard, egy Nietzsche, ha a legjelentéktelenebb kor szülötte is, ihletettségében semmivel sem volna kevésbé felkavaró és tűzveszélyes. Önnön lángjuk martalékai lettek; pár századdal korábban máglyák lángjai végeztek volna velük: az általánosan elfogadott igazságokkal szemben eleve eretnekségre voltak ítélve. Mit számít, hogy az embert saját tüze nyeli el, vagy a másoktól gyújtott: a vérmérséklet igazságait így vagy úgy, de meg kell fizetni. Megszületésük érdekében zsigerek, betegségek, a bűnök és a vér játszottak össze. A szubjektivitás olyannyira átjárja ezeket, hogy a hátterükben felsejlik egy én: és ettől kezdve minden csak vallomás: a hús ordít még a legártalmatlanabb indulatszóban is; még a látszólag személytelen elmélet is csak arra szolgál, hogy szerzőjéről, titkairól és szenvedéseiről árulkodjon: nincs az az egyetemesség, ami ne csak az álarca volna: az önéletírás ürügye minden, még a logika is; én”-je belepte összes gondolatát, szorongását tette meg kritériummá, egyedüli valósággá.
ÉLVEBONCOLÁS Értelmének utolsó maradékait elragadta tőle ami még az életből számára megmaradt. Semmiségek és sorscsapások - egy légy röpte és a bolygó rángásai - egyformán nyugtalanítják. Tűzbe borult idegeivel azt szeretné, bárcsak üvegből lenne a föld, hogy szilánkokra törhesse; és micsoda kedvvel vetné magát a csillagokra, hogy egyenként porrá zúzza őket… Szembogaraiban csillog a bűn; összeránduló kezei hiába fojtogatnák: az Élet úgy terjed, mint a lepra: túl sok teremtmény egyetlen gyilkosra. Aki nem képes megölni magát, annak természetéből fakad, hogy bosszút akarjon állni mindenen, ami csak kedvét leli a létezésben. Mivel azonban nem jár sikerrel ebben, csak morgolódik, mint egy kiátkozott, akit a pusztulás lehetetlensége bosszant. Magára maradt Sátánként csak sír, veri a mellét és a haját tépi; a kiontandó vér nem festi pirosra arcát, melynek sápadtsága jól tükrözi undorát a remény váladékaitól, amit a menetelő fajok termelnek. Merénylet a Teremtés napjai ellen - az ő nagy álma ez volt…; és most hogy feladta, magába omlik, és belefeledkezik a bukás elégiájába: ezzel a kicsapongás új fajtája veszi részéről kezdetét. A bőre ég: láz járja át a mindenséget; az agya lángokba borul: gyúlékony lesz a levegő is. Bajai kitöltik a csillagközi tereket; a sarkkörök nyögik kínjait. És minden, ami csak áttételesen is utal a létezésre, az életnek még a legészrevehetetlenebb lehelete is akkora bőgést tép ki a tüdejéből, hogy összezilálódnak a szférák hangzatai és a világok keringése. ÖNMAGUNK ELLENÉBEN Valamely elme csak akkor bilincsel le bennünket, ha van benne valami összeegyeztethetetlen, ha a megmozdulásai egymással feszültségben állnak, ha nézetei és hajlamai közt szakítás következik be. A messzi hadjáratokat vezető Marcus Aureliust sokkal inkább leköti a halál eszméje, mint a Birodalomé; az immár császárrá lett Juliánosz a szemlélődő életet sírja vissza, a bölcselőkre irigykedik, közben pedig arra vesztegeti az éjszakáit, hogy írásaiban a keresztényeket ostorozza; Luther, akit egy vandál életereje fűt, belesüpped a bűn rögeszméjével való bíbelődésbe, nem találva az egyensúlyt kényeskedései és faragatlansága közt; Rousseau, aki még az ösztöneivel sincs tisztában, csak annak a gondolatnak él, hogy ő őszinte; Nietzsche, akinek életműve valóságos himnusz az erőhöz, szívszorítóan egyhangú, erőtlen életet él… Ugyanis egy nagy elme jelentőségét az adja, mennyire tévesen méri fel, hogy mit akar, mit szeret és mit gyűlöl; mivel ő többedmaga, nem tudja önmagát választani. Az önkívületet nem ismerő pesszimista és a remény keserűségektől mentes bajnoka nem érdemel mást, csak megvetést. Egyedül az az ember méltó a figyelemre, aki a múltját, az illendőséget, a logikát és a megbecsülést még tekintetbe sem veszi: egy hódító, aki nem a kudarc hátsó gondolatával veti magát az eseményekbe, vagy egy gondolkodó, aki még nem gyűrte le magában az önfenntartás ösztönét, hogy is lehetne megnyerő? A saját fölöslegessége fölé görnyedő emberből kiveszett a vágy arra, hogy saját élete legyen… Lesz-e valóban vagy nem lesz ez csak a többiekre tartozik… Hangulatváltozásainak apostolaként ő nem zavartathatja magát eszményi énjétől; vérmérséklete az egyedüli tan a számára, pillanatnyi szeszélye pedig az egyedüli tudomány.
EGY KULTUSZ VISSZAÁLLÍTÁSA Mivel ember voltom elkopott, nincs semmi, ami még hasznomra válna. Bármerre nézek, csak haszonállatokat látok, amint egy eszmény csordájába gyűlnek, hogy világgá bégessék reményeiket… Még azokat is, akik különben sohasem éltek másokkal együtt, legalább mint árnyalakokat egybeterelik, hisz mi másra is találták ki a szentek közösségét? Egyetlen igazi magányost keresve végiglapozom a korszakokat, de mást nem találok - és nem is irigylek -, csak a Sátánt… Az értelem száműzi, de a szív hozzá könyörög… A hazugság Lelke, a Sötétség Fejedelme, a Kiátkozott, az Ellenség - mily kellemes felidéznem e neveket, amelyek megbélyegzik a magányát! És mennyire kedvelem őt, mióta az emberek nap mint nap kitagadják! Bárcsak képes lennék visszaállítani őt eredeti állapotába! Hit-re való egész képtelenségemmel Őbenne hiszek. Szükségem van a társaságára: egy magányos lény a legmagányosabb, a voltaképpeni Magányos felé halad… Magamnak tartozom azzal, hogy feléje törekedjem: képességem a csodálatra - attól való félelmében, hogy munka nélkül marad - kényszerít erre. Itt állok példaképemmel szemközt: azzal, hogy hozzá tartozom, magányomat büntetem, amiért nem teljes, és másik, az eddigit is felülmúló magányt teremtek magamnak: számomra ebből áll az alázat… Ki-ki úgy helyettesíti Istent, ahogy tudja; mert bármelyik isten megteszi, feltéve hogy az örökkévalóságra is kiterjeszti vágyakozásunkat a főbenjáró magány után…
MI, BARLANGLAKOK… Az értékek nem halmozódnak egymásra: minden nemzedék csak úgy hoz valami újat, ha lábával tapossa mindazt, ami az előző nemzedékben egyedi volt. A korok egymásutánjára ez még inkább igaz: a reneszánsz nem tudta átmenteni” a középkor mélységét, kiméráit és vadságát; a felvilágosodás szintén nem tudott megőrizni a reneszánszból mást, mint az egyetemesség érzetét, ámde csak híjával annak a pátosznak, ami arculatát meghatározta. A modernitás illúziója belevetette az embert az alakulás szaggatott ritmusába: ő pedig elvesztette az örökkévalóságba nyúló gyökereit, a szubsztanciáját”. Minden vívmány - akár szellemi, akár politikai - valaminek az elvesztésével jár együtt; minden vívmány igenlés… amely gyilkol. A művészet területén - másutt a szellem életéről szó sem lehet - egy eszmény” csak a korábbiak romjain vetheti meg a lábát: minden valódi művész elárulja az elődeit… A Történelemben értelmetlen felsőbbrendűségről beszélni: köztársaság és királyság; romantika és klasszicizmus; liberalizmus és parancsuralom; naturalizmus és absztrakt művészet; irracionalizmus és intellektualizmus; - az intézmények, akárcsak a szellemi és érzelmi áramlatok, egymással egyenértékűek. A szellem egyik alakzata sem sajátíthatja el a szellem egy másik alakzatát; csak kizárásos alapon lehet valaminek lenni: senki sem békítheti össze magában a rendet a fejetlenséggel, az elvonatkoztatást a közvetlenséggel, a lendületet a végzettel. Az összegző korok a legkevésbé sem teremtőek: más korok pezsgését tömörítik zavaros, kusza kivonatokká - minthogy minden eklekticizmus a vég előszele. Minden előrelépés után egy visszalépés: íme a történelem terméketlen fészkelődése - az alakulás… egy helyben topogása… Hogy az ember bedőlt a Haladás délibábjának -ez legalábbis nevetséges fényben tünteti fel igényét éles észre. Haladás? - nem kizárt, hogy a tisztálkodás terén talán rá lehet ismerni… De máshol? Esetleg a tudomány felfedezéseiben? Az csak baljós dicsőségek együttese… Ha őszinte, ki tudna választani a kőbalták és a modern gépek kora között? Egyformán közel a majomhoz az egyikben és a másikban, ugyanazon indítékokból kapaszkodunk a felhőkig, amiért akkoriban a fára másztunk: legfeljebb - tiszta avagy gyilkos szándékú - kíváncsiságunk eszközei változtak, mi pedig - ugyan elkendőzött beidegződésekkel - csak változatosabb módokon vagyunk ragadozók. Egy kort elutasítani vagy elfogadni puszta szeszély kérdése: a történelmet kell egy az egyben vagy elfogadni, vagy elutasítani. A haladás gondolata az idő bércein trónoló önhitté tesz mindenkit; ezek a bércek viszont nem is léteznek: a barlanglakó, akinek egykor a sziklaüregek mélyén a fogai vacogtak a rémülettől, ma is ott reszket egy felhőkarcolóban. Boldogtalanságunk tőkéje érintetlenül vészeli át a korokat; mégis van némi előnyünk az őseinkhez képest: jobb befektetéseket találunk ennek a tőkének azáltal, hogy alaposabban megszerveztük pusztulásunkat.
EGY KUDARC ARCA Szörnyeteg álmoktól hemzsegnek a szatócsbódék és a templomok: még senkivel sem volt dolgom, aki ne delíriumban élt volna. Mivel a legapróbb vágyból is az elmebaj forrása buzog fel, elég csak az önfenntartás ösztönét követned, hogy máris kiérdemeld az elmegyógyintézetet. Az Élet idegroham, ami felrázza az anyagot… Levegőt veszek: bőven van miért lecsukjanak. Képtelen voltam elérni a halál áttetszőségét, hát hasmánt kúszok a napok árnyékában, és csak azért vagyok még mindig, mert azt akarom, hogy ne legyek. Valaha azt képzeltem, hogy egy ökölcsapással szét tudom loccsantani a teret, labdázhatok a csillagokkal, feltartóztathatom az idő múlását, kényem-kedvem szerint szabályozhatom. Szememben a nagy hadvezérek nagy anyámasszony-katonák, a költők meg holmi dadogó fél-nótások voltak; nem ütköztem még bele az ellenállásba, amit a dolgok, az emberek és a szavak állítanak utunkba, és azt hittem, többet megérzek, mint amennyire a mindenség engedélyt adott, ezért belevetettem magam a kétes végtelenségbe, az önmagát befejezni még éretlen kamaszkor szülte kozmogóniába. Milyen könnyű is szívünk révén istennek hinnünk magunkat, és milyen nehéz annak lenni a szellem révén! Illúziók mekkora tömegével kellett születnem, hogy naponta elveszíthessek egyet! Az élet csoda, amelyet szétzúz a keserűség. A saját holttetememtől elválasztó idő sebet ütött rajtam; és mégis, mindhiába áhítozom a csábító sír után: képtelenségem arra, hogy bármitől is megváljak, hogy felhagyjak a szívdobogással, és egyáltalán egész benső valóm arról biztosít, hogy a férgeknek nem sok dolguk marad az ösztöneimmel. Annyira nem értek sem az élethez, sem a halálhoz, hogy gyűlölöm magam, és gyűlöletemben egy másik életről és egy másik halálról álmodom. És amiért olyan bölcs akartam lenni, mint még soha senki, most nem vagyok egyéb, csak egy őrült a sok közül…
EMBERALATTI EMBEREK MENETE Az ember, miután letért a kitaposott útról, kibújt ösztöneiből, zsákutcába jutott. Túlságosan sietett… hogy mielőbb végéhez érjen; jövő nélküli állat, amely megfeneklett a maga eszményében, ráfizetett a saját játékára. Mivel szüntelenül önmagát akaita meghaladni, végleg megrekedt; nem maradt más erőforrása, mint átismételnie őrültségeit, levezekelnie, esetleg újabbakkal megtoldva… Vannak azonban, akik még ehhez az erőforráshoz sem férhetnek hozzá: Mi, akik már leszoktunk róla, hogy emberek legyünk - mondják magukban -, tagjai vagyunk-e még valami törzsnek, fajnak, bármilyen nemzetségnek? Amíg csak megvolt bennünk az élet előítélete, összeforrottunk egy tévedéssel, mely azonos szintre hozott a többiekkel… Csakhogy mi kitörtünk a fajból… Csontvázunkat szétzúzta a tisztánlátás, s ezzel lesüllyedtünk a petyhüdt létezés világába - egy gerinctelen vacakká, amely elnyújtózik az anyagon, hogy nyállal mázgálja össze. Nézzétek, itt vagyunk az éti csigák közt, elértük nevetséges úti célunkat, ahol megfizetünk azért, hogy rosszul sáfárkodtunk a képességeinkkel és az álmainkkal… Az élet nem a mi osztályrészünk: még olyankor is, ha épp részegek voltunk tőle, minden örömünket a fölébe törő felindulásainkban leltük; ő pedig bosszúból mélységeinek fenekére taszított: emberalatti emberek menetelnek az életalatti élet felé…”
QUOUSQUE EADEM? Mindörökre átkozott legyen a csillagzat, amelynek jegyében születtem, ne akadjon égbolt, mely a gondjaiba venné, alantas porfelhőként terjedjen szét a térben! S az álnok pillanat, mely a teremtmények közé lökött, töröltessék ki végleg az Idő listáiról! Vágyaim képtelenek többé összeférni az élet és halál ily elegyével, amelyben nap mint nap mind talmibbá teszi magát az örökkévalóság. Elegem van a jövőből, a napjait bejártam, és ennek ellenére valamiféle olthatatlan szomj kínoz. Mint egy megveszett bölcs, aki a világ számára meghalt, de lázong ellene, csak azért cáfolom meg illúzióimat, hogy még inkább felingereljem őket. Hát soha nem ér már véget az előreláthatatlan - bár mindent csak ismétlő - mindenségben ez a kétségbeesés? Még meddig mondogassam magamban: Gyűlölöm ezt az életet, amelyet bálványozok”? Delíriumaink ürességétől megannyi istenné leszünk, üldözöttjeivé az ízetlen sorsnak. Mire való lázonganunk e világ szimmetriája ellen, ha még a Káosz is csak a rendetlenség rendszere? Mivel a kontinensek és csillagok mellett a mi sorsunk is: rothadás, az idők végezetéig megtört betegekként hordozzuk a világban kíváncsiságunkat az előrelátható végkifejletre, mely rettenetes és hiábavaló.
