Chuck Palahniuk-Cigányút

Chuck Palahniuk

CIGÁNYÚT

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: CHUCK PALAHNIUK / CHOKE London, 2001, Vintage Fordította: Varró Attila

A fordítást az eredetivel Lázár A. Péter vetette össze

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007 Felelős kiadó: Szász Zsolt Copyright © Chuck Palahniuk, 2001 Hungarian translation © Varró Attila, 2007 ISBN 978-963-7448-78-2

LUMPNAK. ÖRÖKKÉ.

1. fejezet

Ha el akarnád olvasni ezt a könyvet, ne fáradj. Néhány oldal után úgyis elmegy tőle a kedved. Hagyd a francba. Menekülj. Tűnj el, amíg szépen vagy. Kíméld meg magad. Biztos akad valami jobb a tévében. Vagy ha már ennyi szabad időd van, végezz el egy esti tanfolyamot. Szerezz orvosi diplomát. Hozz ki valamit magadból. Csapj egy görbe estét. Válts hajszínt. Te sem leszel már fiatalabb. Ami itt vár rád, először piszkosul felbosszant majd. Utána még rosszabb lesz. Meg még rosszabb. Ez a könyv idióta történet egy idióta kiskölyökről. Megtörtént eset, főszerepben egy érdektelen senkivel. Képzelj magad elé egy nyeszlett takonypócot, kábé a derekadig ér, maroknyi szőke haja takarosan félrefésülve. Képzeld el a nyálas kis seggdugaszt, ahogy rád vigyorog a régi osztályképekről, kócos fogsorában tejfoghíjak.

Képzeld rá az idióta kardigánját, a szülinapi kedvencét, kék-sárga rombuszmintákkal. Alig múlt tízéves, de máris tövig rágta az összes körmét tömpe ujjain. Le se rohad a lábáról a szandál. A szája folyton tele azzal a kurva pálcás hot doggal. És most képzeld magad elé ezt a csenevész kölyköt, amint biztonsági öv nélkül kuporog egy lopott iskolabusz anyósülésén, amit az anyja vezet hazafelé egy gyorséttermi vacsoráról, hogy aztán százhússzal elhúzzon a motelszobájuk előtt parkoló rendőrautó mellett. Ez a történet erről a kis nyomoroncról szól, akinél szánalmasabb fosadékot isten bizony sose hordott a hátán a föld. Egy kis pöcsről. Anyu csak annyit mond: – Sietnünk kell – és máris felfelé száguldanak egy szűk hegyi úton, a hátsó kerekek ide-oda csúszkálnak a vékony jégrétegen. A reflektorok fényében kéknek tűnik a vastag hótakaró az út menti rengeteg sötét fái közt. Képzeld hozzá, hogy mindez az ő hibája. Ezé a kis abortuszreklámé. Anyu megállítja a buszt pár lépésre egy széles sziklacsúcs talpától, a fényszórók beragyogják a sápadt kőzetfalat, és ennyit mond: – Végállomás. – A szavak terebélyes fehér felhőkben üzennek tágas tüdejéről. Behúzza a kéziféket és azt mondja: – Most már kiszállhatsz, de a kabátod hagyd a buszban. Képzeld el ezt a kis ökörpalántát, ahogy anyukája odaállítja az iskolabusz elé. Ezt a ványadt zsebcserkészt, amint a fényszórókba pislogva hagyja, hogy lehámozzák róla a kedvenc pulóverét. Ott vacog félmeztelenül a hóban ez a szaros

mamakedvence, a motordübörgés visszhangzik a kopár sziklafalról, miközben Anyu eltűnik a háta mögött a jéghideg sötétben. Elvakítja a reflektorfény, a busz fülsiketítő zaja elnyomja a széltépte erdő összes hangját. A levegő olyan hideg, hogy csak apránként lehet belélegezni, ezért a kis nyáladék kénytelen kétszer olyan gyorsan kapkodni belőle. De nem szalad el. Nem csinál semmit. A háta mögött megszólal Anyu hangja: – Mostantól semmiképp sem szabad megfordulnod. Azután mesél neki egy csodaszép leányról, aki az ókori Görögországban élt, fazekasmester volt a papája. Valahányszor kiengedik az anyját a börtönből és érte jön, minden éjjel más motelben alszanak. Mindig gyorséttermekbe járnak, úton vannak reggeltől estig a hét minden napján. Aznap ebéd közben olyan forró volt a pálcás hot dog, hogy túl gyorsan nyelte le, megakadt a torkán, se szóhoz, se lélegzethez nem jutott, amíg Anyu a segítségére nem sietett az asztal túloldaláról. Két kar ölelte át hátulról, és talpra rántotta, Anyu a fülébe súgta: – Lélegezz! Gyerünk, a rohadt életbe! Utána a kölyök elbőgte magát, és az egész étterem köréjük sereglett. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fontos lenne a világnak. Mindenki körbeölelgette, simogatta a fejét. Egytől egyig kérdezték, hogy érzi magát. Az a pillanat mintha örökké tartott volna. Úgy tűnt, az életveszély a szeretet ára. Mintha a szakadék legszéléig kellene merészkedni, hogy valaki visszarántson. – Jól van na, látod – mondta Anyu, miközben megtörölte a száját. – Most megint életet adtam

neked. Aztán a következő percben a pincérnő megismerte a maszatos arcát egy régi tejesdobozról, s Anyu máris száguldhatott a kis köcsöggel haza a motelszobába, óránként százhúsz kilométerrel. Útközben letértek a sztrádáról, hogy vegyenek egy flakon fekete falfestéket. Aztán a nagy rohanás végén kikötnek a semmi szélén, az éjszaka közepén. A kis húgyos hallja, ahogy anyukája rázza a festékflakont a háta mögött, a golyó ide-oda koccan a fémdobozban, miközben folytatódik a mese a görög lányról, aki egyszer beleszeretett egy ifjúba. – Ám az ifjú más országból jött, és haza kellett térnie – meséli Anyu. Aztán hosszú szisszenés következik, némi festékszag kíséretében. A motor hangja felcsuklik, felpörög, egyre hangosabb lesz, miközben a busz megrándul az olvadó havon. – Így hát az utolsó együtt töltött éjjelen – meséli Anyu – a leány egy olajmécsest állított a szerelme elé, hogy az árnyéka rávetüljön a falra. A festékszóró fel-felszisszen, hol rövidebben, hol hosszan. Anyu elmeséli, hogy a lány körberajzolta szerelme árnyképét a falon, hogy mindig emlékezzen rá, hogy nézett ki, amikor elváltak, megörökítve a pillanatot, az utolsó együttlét pillanatát. A mi nyeszlett szarjankónk pedig csak bámul a reflektorfénybe. A szeme könnybe lábad, hiába hunyja be, még akkor is látja a fényköröket, vörösen izzanak át a szemhéján, saját húsán és vérén át. – Másnap a szeretett ifjú örökre elment, de az árnyéka ott maradt – meséli Anyu. A kölyök egy pillanatra hátranéz, és látja, ahogy Anyu gondosan követi a sziklafalon a távolságtól

óriásra nőtt hülye árnyéka körvonalát. Ványadt karjai megvastagodtak. Kurta lábai megnyúltak. Csapott vállai kiszélesedtek. – Ne nézz ide – szól rá Anyu. – Meg se moccanj, mert tönkreteszed az egész munkámat. Ez a süket kis júdás meg újra belemered a fényszórókba. A festékszóró nagyot szisszen, Anyu pedig elmondja, hogy a görögök találták ki a művészetet. Így született a festészet is. Elmeséli, hogy a leány apja a test körvonalai alapján megmintázta agyagból az ifjút, így született a szobrászat. – A művészet sohasem boldogságból fakad – jelenti ki Anyu az utókornak. Így születtek a szimbólumok. A kiskölyök egyre jobban vacog a fényárban, de próbál mozdulatlan maradni, miközben Anyu tovább alkot, és azt magyarázza a hatalmas árnyéknak, hogy egyszer majd mindent megtaníthat az embereknek, amit tőle tanult. Egy szép nap orvos lesz belőle, életeket menthet. Visszaadhatja a boldogságukat. Vagy valami még fontosabbat: a békéjüket. Tisztelni fogják. Egy szép nap. Mondja ezt, miután a húsvéti nyusziról kiderült, hogy sohasem létezett. Miután kiderült, hogy hazugság a Télapó és a Fogtündér és Szent Kristóf és Newton összes törvénye és Niels Bohr atommodellje, ez a mákszemagyú kölyök még mindig hisz mindenben, ami Anyu. Egy szép nap, mikor már nagy lesz – mondja Anyu az árnyéknak –, majd visszatér ehhez a sziklafalhoz, és meglátja, hogy pontosan beleillik a körvonalba, amit ezen az éjjelen anyukája készített neki. A kiskölyök csupasz karjai reszketnek a hidegtől.

Anyu rászól: – Uralkodj magadon, a francba is. Ha sokat mocorogsz, még tönkreteszed az egészet. A szerencsétlen seggdugasz próbál felmelegedni, de bármilyen vakítóan égnek a reflektorok, hideg a fényük, akár a jég. – Éles körvonalra van szükségem – figyelmezteti Anyu, – ha folyton remegsz, teljesen elmosódott leszel. Csak évekkel később, mikor ez a hülye kis pancser már kitüntetéssel elvégezte a főiskolát és kezétlábát törte, hogy bejusson a Dél-Kaliforniai Orvostudományi Egyetemre, amikor huszonnégy esztendősen, másodévesen megtudta, hogy anyja gyógyíthatatlan, és kinevezték törvényes gyámjának, csak akkor derengett fel ennek a kis húgyagyúnak, hogy tudást, hatalmat és pénzt szerezni csupán az első fele az élettörténetnek. De most még ott áll a hóban, fülei lassan lefagynak. Szédül, alig kap levegőt. Horpadt mellkasát libabőr borítja. Mellbimbói kőkemény vörös kiütésekké zsugorodtak a fagytól, és ez a kis előváladék arra gondol: „Komolyan... megérdemlem.” – Legalább próbálj egyenesen állni – szól rá Anyu. A kölyök hátrafeszíti vállait, és kivégzőosztagnak képzeli a reflektorokat. Rászolgált a tüdőgyulladásra. Kijár neki egy kiadós tuberkulózis. Lásd még: hipotermia. Lásd még: tífusz. – Mától kezdve nem járok többet a nyakadra – jelenti ki Anyu. A busz motorja lefullad, hosszú, kék füstorkánt ereszt ki magából. – Szóval bírd ki még egy kicsit, különben elfenekellek.

Márpedig erre a kis fososra alaposan ráférne egy fenekelés. Kapjon bármit, megérdemli. Ez a kis mamlasz, aki tényleg azt hiszi, hogy a jövő jobbat tartogat. Csak meg kell dolgozni érte. Sokat kell tanulni érte. Küzdeni kell érte. A végén minden jóra fordul, és kiderül, hogy volt miért élni. A viharos szél kemény hópelyheket kavar fel a fákról, arcába és fülébe marnak. Cipője lassan megtelik hólével. – Meglátod, megér egy kis szenvedést – ígéri Anyu. Lesz mit mesélni erről az éjszakáról az unokáknak. Ez ám a szép nap. – A görög leány – folytatja Anyu – soha többé nem látta a szerelmét. A kiskölyök pedig épp elég idióta, hogy elhiggye: egy festmény, szobor vagy történet pótolhatja, akit szeretünk. – Annyi minden vár még rád – ígéri Anyu. Nehéz elhinni, de történetünk hőse éppen ez az ostoba, röhejes kisköcsög, aki itt reszket és toporog a reflektorfényben, a motorzajban, és azt hiszi, ragyogó jövő vár rá. Képzeljünk el valakit, aki olyan hülyén nő fel, hogy meg se fordul a fejében, a remény is csak egy gyermekbetegség. Aki azt hiszi, az életben akadnak soha el nem múló teljesítmények. Az egész élete akkora baromság, hogy még felidézni se érdemes. Csoda, hogy idáig húzta. Szóval: ha el akarnád olvasni ezt a könyvet, ne tedd. Nem valami bátor, kedves, lelkesedni tudó pasasról szól. Akkor se szeretnél bele, ha az utolsó ember lenne a Földön. Csak hogy tudd: ez a könyv egy szenvedélybeteg csonkítatlan és könyörtelen története. Azért született, mert a tizenkét lépcsős kezelési

programok negyedik lépcsője legtöbbször leltárkészítés az addigi életedről. Veszed az összes béna, szánalmas eseményt, és szépen leírod egy jegyzetfüzetbe. Elkészíted bűneid teljes lajstromát, hogy mindig ott legyenek a kezed ügyében. Hogy egyenként helyrehozhasd mindet. Így megy ez az alkoholistáknál, a drogfüggőknél, a bulimiásoknál, így megy a szex-mániásoknál. Így aztán bármikor előveheted és visszajátszhatod az összes mélypontodat. Mert állítólag akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy megismételjék. Szóval az igazat megvallva, nem neked készült. Ez a kis balfasz, a havas éjszaka, az egész történet csak arra lesz jó, hogy legyen mire gondolnod kefélés közben, ha nem akarsz elsülni. Már ha férfi vagy. Hősöd ez a szerencsétlen nyamvadék, akit anyukája épp arra kér, tartson ki még egy cseppet, szedje össze magát, és minden a legnagyobb rendben lesz. Naná. Akinek Anyu megígéri: – Egy szép nap beérik a munkánk gyümölcse. Ez a kis ondófolt, ez a tátott szájú vakarék meg csak áll ott fogvacogva, félmeztelenül a hóban, és tényleg elhiszi, hogy akár csak ígéretként is tehet valaki egy ilyen valószínűtlen kijelentést. Szóval, ha netán azt hiszed, ez a könyv megmenthet bármitől... Ha azt hiszed, bármi megmenthet... Kérlek, tekintsd ezt utolsó figyelmeztetésnek.

2. fejezet

Sötét éjszaka van, épp elered az eső, amikor a templomhoz érek. Nico már ott várja, hogy valaki kinyissa az ajtót, a hidegben szorosra húzza magán a kabátját. – Ugye vigyázol rá kicsit? – kérdezi, és a kezembe nyom egy maroknyi meleg selymet. – Csak arra a néhány órára, nekem nincs zsebem. A kabátja valami narancsszínű szarvasbőrutánzat, élénksárga prémgallérral. Kilóg alóla a virágmintás nyári ruha. Alatta semmi. Felimbolyog a meredek lépcsősoron a templomajtóig, fekete tűsarkú cipőbe szorított lábait óvatosan oldalra fordítva lépked. A kezembe nyomott ruhadarab forró és nyirkos. A bugyija. Rám mosolyog. Az üvegajtón túl egy vénasszony a padlót mossa. Nico megkopogtatja az üveget, aztán a karórájára mutat. A takarítónő vödrébe csapja a felmosórongyot. Alaposan kicsavarja. Aztán a

bejárat mellé támasztja a felmosófát, és előkotor egy kulcscsomót a köpenyzsebéből. Miközben kinyitja a zárat, átkiált az üvegtáblán: – Maguk a 234-es teremben lesznek ma este – harsogja lelkesen. – A vasárnapi iskola tantermében. Időközben a többiek is összegyűltek a parkolóban. Néhányan nekivágnak a lépcsőnek, rám köszönnek, sietve begyömöszölöm Nico bugyiját a zsebembe. Mögöttem többen nekilódulnak, hogy elérjék az ajtót, mielőtt becsapódik. Talán nem hiszed el, de egytől egyig ismered őket. Ezek az emberek élő legendák. Valamennyi itteni férfi és nő ismerős a napi társalgásból. Az ötvenes években a vezető porszívógyártó cég bevezetett egy aprócska újítást. Hozzátettek a gépekhez egy borotvaéles propellert, néhány centi mélyen a porszívócsőben. A beáramló levegő forgásba hozza a pengéket, amelyek felaprítanak bármilyen madzagot vagy szövetet vagy macskaszőrt, ami eltömítené a csövet. Vélte a műszaki leírás. A gyakorlatban a kórházak baleseti osztályán elszaporodtak a megcsonkított farkú férfiak. Tartják a városi legendák. Vagy ott a csinos háziasszonynak rendezett meglepetésbuli esete: a barátok és rokonok elrejtőznek a hálószobában, s mikor váratlanul előugranak, hogy kórusban Isten éltessen-t kiáltsanak, ott találják az ünnepeltet hanyatt fekve a kanapén, miközben a család kutyusa mogyorókrémet nyalogat a combjai közül... A történet hősnője hús-vér. Akárcsak a mesebeli barátnő, aki vezetés közben szopta a pasit, míg az egyszercsak olyan hirtelen lépett a fékbe, hogy a fél farka bánta. Mindkettőt ismerem.

Itt vannak mind, az összes férfi és nő. Miattuk kötelező felszerelés valamennyi baleseti sebészeten a gyémánthegyű fúró. Lyukat ütni a pezsgős-, sörös-, kólásüvegek vastag alján. A nyomást csökkenteni. Ezek vonszolják be magukat az éjjeli ügyeletre azzal, hogy megcsúsztak a konyhapadlón, és alájuk került egy cukkini, teatojás, barbibaba, biliárdgolyó, villanyégő, kóbor hörcsög. Lásd még: biliárddákó. Lásd még: tengerimalac. Szappanra léptek a tusolóban, és pont telibe találtak egy síkosított sampontubust. Rendre összeakadnak egy vagy több ismeretlen tettessel, akik gyertyát, biliárdgolyót, kemény tojást, zseblámpát, csavarkulcsot felejtenek bennük, amelyet aztán műtéti úton kell eltávolítani. Köztünk van az egyszeri ember, aki beleszorult a maszszázskád lefolyójába. Félúton a 234-es terem felé Nico a falhoz szorít. Megvárja, amíg a többiek elmennek mellettünk, aztán a fülembe súgja: – Tudok egy nyugodt helyet. Mindenki ott van már a pasztellszínű tanteremben, Nico utánuk küld egy mosolyt, mutatóujját megforgatja a halántékán, ami a világ minden nyelvén egyet jelent, annyit mond: – Balfaszok. Azzal beránt a női vécébe. A 234-es teremben ott vár az ál-tisztiorvos is, aki tizennégy éves lányokhoz kopogtat be, és arról faggatja őket, hogyan néz ki a vaginájuk. Itt van a pompomlány, akinek fél kiló ondót kellett kimosni a gyomrából. A neve Lou-Ann. Itt az a fickó a moziból, aki a farkára húzta a popcornos zacskót, mielőtt megkínálta belőle a

mellette ülőket, a neve Steve, ma este a vasárnapi iskola színes műanyag székeinek egyikébe préselődve egy festékpöttyös asztalnál kuporog megadóan. Nem, ez nem vicc, ez mind komoly. Tessék, basszus, itt az alkalom körülröhögni őket. A nevük kóros szexuális megszállott. Akikről azt hiszi mindenki, csupán városi legendák. Nos, a legkevésbé sem. Van nevük és arcuk. Munkájuk és családjuk. Diplomájuk és priuszuk. A női mosdóban Nico leránt a hideg csempére, az ölemre guggol, cibálni kezdi a nadrágomat. Másik kezével a tarkómba markol, nyitott szájához nyomja az arcomat, a számat. Nyelve az enyémnek feszül, ujjbegyével megnedvesíti a makkomat. A farmerem térdig letolva. Kicsiny pukedlivel megemeli szoknyáját, szemei lehunyva, a feje finoman hátrabillenve. Ágyékát keményen az enyémhez nyomja, és valamit a nyakamba mormol. – Istenem, de szép vagy – dicsérem, mivel az elkövetkező öt percre így is lesz. Nico hirtelen hátradől, és rám mered: – Ezt meg hogy érted? Mire én: – Nem tudom. Sehogy. Felejtsd el. A padló fertőtlenítőtől bűzlik, kidörzsöli a seggemet. A falak zaj szigetelt mennyezetben érnek véget, a szellőzőcsöveken vastagon áll a por és a redva. A használt papírtörlők rozsdás fémládájából ismerős vérszag árad. – A kimenőpapír? – kérdezem csettintve az ujjammal. – Magaddal hoztad? Nico felemeli pár centire a csípőjét, majd visszaereszkedik, újra felemeli és elhelyezkedik rajtam. A feje még mindig hátrahajtva, szemei szorosra zárva, beletúr a dekoltázsába, kihalász egy

négyrét hajtott halványkék papírt, és az ölembe ejti. – Okos kislány – mondom, és előveszek egy tollat az ingzsebemből. Egyre magasabbra emelkedik, egyre erősebben zuhan rám, miközben finoman előre-hátra tolja csípőjét. Tenyerével combjára támaszkodva kinyomja magát, majd visszahullik. – Hátra arc – szólok rá. — Gyerünk, Nico, hátra arc. Résnyire nyitja a szemét és lenéz rám, én pedig úgy csinálok a tollammal, mintha megkevernék egy csésze kávét. A csempe mintázata még ruhán keresztül is a hátamba mélyed. – Fordulj már meg – nógatom. – A kedvemért, kicsikém. Nico ismét lehunyja a szemét és a derekához gyűri ruháját, teljes súlyával rám nehezedik, majd az egyik lábát átemeli a hasam felett. Aztán a másik lábát is áthelyezi, és máris háttal fordult anélkül, hogy leszállt volna rólam. – Remek – mormolom, majd széthajtom a halványkék nyomtatványt. Kisimítom Nico meggörnyedt hátán, és szignálom az alján, ahol a „Pártfogó neve” áll. A ruháján keresztül érzem a melltartó rugalmas pántját, az öt vagy hat apró fémhurokkal. Érzem a bordáit a feszes izomréteg alatt. Ezalatt a 234-es teremben ott üldögél a legjobb haverod unokaöccsének a barátnője: a lány, aki majdnem halálra kefélte magát egy Ford Pinto sebváltóján, miután kőrisbogárport kevertek az italába. A neve Mandy. Ott ül a fickó, aki besétált orvosi köpenyben egy abortuszklinikára, és ott vizsgálatokba fogott. Ott ül a fickó, aki rendszeresen addig hever meztelenül, merevedésével alvást színlelve a szállodai szobában, amíg reggel rá nem nyit egy

takarítónő. A pletykákból ismert összes barátom barátjának a barátja ott ül a csoportban. A férfi, akit megnyomorított az automata fejőgép, a neve Howard. A lány, akit félholtan szedtek le a zuhanyfüggöny nádjáról, ahová meztelenül felakasztotta magát egy fulladós maszturbáció során. A neve Paula, és szexmániás. Jónapot, Paula. Itt van a kedvenc metrós taperoló, itt a helyi mutogatós. A férfi, aki webkamerát szerelt a női vécék csészéjébe. A fickó, aki a pénzautomaták borítékjain ondót dörzsölt a ragasztócsíkra. Az összes leskelődő, nimfomán, szatír, vécéfalfúró, köztéri zsebhokizó. Valamennyi perverz mumus, akikkel a szüleid ijesztgettek. Megannyi megelevenedett elrettentő történet. Mind itt vagyunk. Épen és betegesen. Ez itt a szexuális szenvedélybetegek tizenkét lépcsős világa. A kóros nemi megszállottaké. A hét minden estéjén összegyűlünk valamelyik templom hátsó helyiségében. Valami közösségi ház kistermében. Minden este, minden városban. Még virtuális gyűléseket is tartunk a világhálón. Dennyt, a legjobb barátomat egy ilyen szexmániás csoport gyűlésén ismertem meg. Eljutott arra a pontra, amikor naponta 15-ször kellett maszturbálnia, csak hogy az adagja meglegyen. Már ökölbe sem tudta szorítani a kezét. Azon aggódott, milyen káros mellékhatásokkal járhat a vazelin, ha ipari mennyiségben használják. Gondolta, átáll valami testápolóra, de minden, ami

puhította a bőrét, kontraproduktívnak bizonyult. Denny és társai, az a sok annyira ijesztőnek, röhejesnek vagy szánalmasnak tűnő férfi és nő itt végre elengedheti magát. Azért járnak ide, hogy megnyílhassanak. Akadnak köztünk prostituáltak és szexuális bűnözők háromórás eltávozáson a fogházakból, egy asztalnál olyan nőkkel, akik nem érik be egyszerre öt pasasnál kevesebbel, és olyan férfiakkal, akik szexboltok padlóin szopnak. Egymás mellé kerül kurva és állandó kuncsaftja, erőszakoskodó szembe kerül áldozatával. Nico már rendre lecsusszan a farkam hegyéről, de mindig visszatalál rá. Fel és le. Tövig rám szorul, úgy jár, akár a légkalapács. Combomra támaszkodó karjain egyre jobban kidagadnak az izmok. A lábam elgémberedik a tenyere alatt, kifut belőle az összes vér. – Most, hogy ismerjük egymást, igazán mondhatnád, hogy bejövök neked – javaslom a hátának. A válla felett hátrasandít rám, és azt kérdezi: – Ha majd orvos leszel, bármilyen gyógyszert felírhatsz, igaz? Már ha egyszer visszakeveredek az egyetemre. Nincs is jobb egy orvosi diplománál, ha csajozni akar az ember. Felfelé fordítom mindkét tenyeremet, és hófehér combjai alá csúsztatom őket. Szeretnék csökkenteni a terhén, de félreért, és hideg, selymes ujjai közé fonja a kezemet. Szorosan farkamra tapad, hátra sem néz, amikor azt mondja: – Fogadtam a haverokkal, szerintük nős vagy. Fehér fenekébe markolok. – Mennyi a tét? – kérdezem. Aztán azt mondom neki, talán a haveroknak van

igazuk. A helyzet az, hogy minden fiú, akit egyedülálló anya nevelt, gyakorlatilag házasember. Amíg az anya meg nem hal, az összes nő a fia életében legfeljebb szerető lehet. A modern Ödipusz-történetben az anya végez az apával, hogy megkapja a fiát. Ráadásul az anyjától még el sem válhat az ember. Sőt meg sem ölheti. Nico azt kérdi: – Hogy érted azt, hogy az összes nő? Jézusom, hány csajjal kavartál már? Még jó, hogy gumit húztunk. Szexpartnereim teljes listájához csak utána kell néznem a negyedik lépcsőfokomon. Az erkölcsi leltárjegyzékemben. Függőségem komplett és könyörtelen kórtörténetében. Már ha egyszer teljesítem azt a rohadt lépcsőfokot. A 234-es terembelieknek ez a tizenkét lépcsős program a szexfüggőségi terápia létfontosságú eszköze ahhoz, hogy megértsék magukat, és megszabaduljanak attól... na szóval érted. Számomra viszont nem több kiváló önképző kurzusnál. Tippek. Módszerek. Stratégiák olyan szexuális élményekhez, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Személyes konzultációk. Mikor ezek a megszállottak beszámolnak betegségükről, őrületük mögül felragyog a zsenialitás. Bónusznak pedig ott vannak azok a börtön-cafkák a háromórás szexterápiás eltávozáson. Mint például Nico. A szerda esték Nicóról szólnak. A péntek esték Tanyáról. Vasárnap ott van Leeza, aki már sárgát izzad a nikotintól. Két kézzel át tudom fogni a derekát, hasizma kőkemény a rengeteg köhögéstől.

Tanya folyton becsempész valami szexjátékszert, egy vibrátort vagy egy füzérnyi latex gyöngysort. Olyanok, mintha valami perverz zabpehelymárka meglepetésajándékai lennének a doboz aljáról. A régi bölcsesség, miszerint a szépség öröme örök időre szól, saját tapasztalataim szerint így hangzik: a legnagyobb szépségnek is legjobb esetben három órán át lehet örülni. Azután elkezd mesélni a gyermekkori traumáiról. Ezekben a lányokban pont az a legvonzóbb, hogy olyan jólesik az órára nézve arra gondolni, bő fél óra múlva ismét rács mögött lesznek. Csupa Hamupipőke, csak épp éjfélkor szökött rabbá változnak. Nem mintha nem szeretném ezeket a nőket. Pont annyira rajongok értük, akár egy poszterért a férfimagazinokban, internetes pornófilmért vagy felnőtt oldalért, pedig a szexmániások világában ez nem csekély rajongás. Meg aztán Nico sem olvad el tőlem, annyi szent. Az egész csak egyszerű lehetőség, nem holmi románc. Aki képes összezárni estéről estére egy csapat szexmániást, számoljon a következményekkel. Meg aztán ott vannak azok a helyszínen kapható szexterápiás kézikönyvek, bennük amit csak tudni akartál a dugásról, de gőzöd se volt, hogy láss hozzá. Természetesen csak azért írják le az összes fogást, hogy kideríthesd, valóban szexmániás vagye. Akár azok a kérdéssorok, amelyeknél „ha igazak Önre az alábbi állítások, forduljon szakemberhez”. A praktikus ötletek tárházai. Kivágja Ön a bélést a fürdőnadrágjából, hogy átlátsszon a pénisze? Előfordul, hogy nyitott sliccel beszélgetést színlel egy telefonfülkében, hogy szétnyíljon a ruhája, és

kiderüljön, nem visel alsóneműt? Szokott Ön hiányos ruházatban nyilvános helyen sportolni, hogy ezzel szexuális partnereket szerezzen? Válaszom ezekre a kérdésekre: Most már igen! Ráadásul itt nem a te hibád, ha perverz vagy. A kóros nemi megszállottság nem csupán annyi, hogy minden nő szájába bepakolnád a farkad. Komoly betegség. Fizikai függőség, már csak annyi hiányzik, hogy megkapja az azonosító kódját a diagnosztikai kézikönyvekben és a kezelésére kiterjedjen az egészségbiztosítás. Úgy tartják, hogy még Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták alapítója sem tudott megszabadulni a szexuális függőségétől, ezért józan élete nagy részét házasságtöréssel és bűntudatban töltötte. Úgy tartják, a nemi megszállottságot egy közösüléskor a szervezetben felszabaduló anyag okozza. Az orgazmus endorfinnel árasztja el a testet, ami nyugtató és fájdalomcsillapító hatású. A szexmániások az endorfin rabjai, nem a szexé. A szexmániásoknál alacsonyabb az oxidált monoamin szintje. Valójában a peptid-feniletil-aminért sóvárognak, amit elsősorban a veszélyérzet, az eksztázis, a rettegés termel az agyban. A szexmániásnak a dudák, farkak, csiklók, nyelvek, popsilyukak olyanok, mint a heroin, csak mindig kéznél vannak, készen állnak. Nicóval épp annyira szeretjük egymást, akár egy drogos a napi adagját. Nico egész mélyen magába szív, farkam hegyét a hüvelyfalának nyomja, miközben nedves ujjhegyével a csiklóján ügyködik. – Mi lesz, ha ránk nyit a takarítónő? – faggatom. Nico kavar egyet belül a farkamon és azt feleli: – Attól aztán durván begerjednék. Én bezzeg nem tudok szabadulni a gondolattól,

hogy milyen szép fényes seggnyomot hagyunk a frissen vikszelt padlócsempén. Egy sor mosdókagyló figyel a képembe. Vibrál a neoncsövek fénye, a falhoz szerelt krómacél vízvezetékekben tükröződik Nico torka, mintha egyetlen hosszú cső lenne, a feje hátrahajtva, szemei lehunyva, mellei mintha a plafonig emelkednének. Virágmintás halmok. A nyelve egyik oldalon kilóg. Hüvelyváladéka jó forró. Újabb kérdést teszek fel, nehogy hamarabb elsüljek: – Beszéltél rólunk a szüleidnek? – Szeretnének megismerni – feleli Nico. Eltűnődöm, mi lehetne a tökéletes mondat ilyenkor, de gyorsan feladom. Nem számít, itt bármit mondhatsz. Beszélhetsz beöntésről, orgiáról, állatszexről, beismerhetsz bármilyen perverziót, senki sem lepődik meg. A 234-es teremben folyik az élménybeszámoló. Egymást licitálják túl kalandjaikkal. Ez a gyűlések felvezető része, a bemutatkozás. Azután elolvassák az olvasnivalókat, lemennek az imák, kitárgyalják a nap témáját. Mindannyian megteszik a soros lépést a cél felé. Az első lépcsőfokon be kell ismerni a gyengeséged. Függő vagy, nem tudsz leállni. Be kell számolnod a legsötétebb részekről, a legalantasabb titkokról. A szexszel pont ugyanaz a gond, ami a többi függőséggel. Folyton csak gyógyulóban vagy. Folyton csak visszacsúszol. Megjátszod magad. Amíg nem találsz valamit, amiért küzdhetsz, beéred azzal, ami ellen küzdhetsz. Valahányszor azt hallom, hogy meg akarnak szabadulni a nemi megszállottságtól, csak megrántom a vállam. Ugyan már, mi lehet jobb a szexnél? Annyi szent, hogy a legpocsékabb furulyázás is ezerszer jobb, mint beleszagolni a legszebb rózsába... Végignézni a legcsodásabb naplementét...

Hallgatni a csilingelő gyermekkacajt. Az tuti, hogy egyetlen verset sem találnék olyan elragadónak, mint egy észvesztő, seggfeszítő, faszrobbantó orgazmust. Az ember csak addig festeget tájképeket, komponál operát, amíg hozzá nem jut a következő készséges testnyíláshoz. Amint valaki talál jobb elfoglaltságot a szexnél, hívjon fel. Vagy várom az emailt. A 234-es teremben nem találni egyetlen Rómeót, Casanovát vagy Don Juant. Sehol egy Mata Hari, egy Salomé. Naponta kezet fogsz velük. Nem rondák, nem szépek. Élő legendák mellett álldogálsz a liftben. Kávét tesznek az asztalodra. Ezek a mitológiai lények kezelik a vonaljegyed. Ők számfejtik a fizetésed. Ők teszik nyelvedre az ostyát. A női mosdóban, tövig Nicóban, tarkóra tett kézzel hátradőlök. Az elkövetkező kis időre megszűnnek a gondjaim. Nincs anyám. Nincs kórházi számla. Nincs szaros meló a skanzenban. Nincs az a faszverő legjobb barátod. Nincs semmi. Semmit sem érzek. Belekapaszkodom a pillanatba, próbálom visszatartani az elsülést, úgyhogy beszélni kezdek Nico virágmintás hátához, hogy milyen gyönyörű, milyen édes, mennyire szükségem van rá. A bőrére és a hajára. Bár tovább tartana, mert ez az egyetlen perc, amikor őszintén ezt mondhatom. Mert amint elmúlik, ismét utálni fogjuk egymást. Abban a pillanatban, ahogy ott találjuk magunkat hideg verejtékben a mosdó padlóján, túl a csúcson, többé egymásra sem akarunk majd nézni. A másiknál csupán magunkat gyűlöljük majd jobban.

Csak ebben a néhány percben érezhetem embernek magam. Csak ilyenkor nem vagyok végtelenül magányos. Nico a farkamon lovagolva kérdi: – Szóval mikor mutatsz be anyádnak? – Soha – vágom rá. – Kizárt dolog. Rám szorulva egész testével, forró, nedves belsejével utolsókat préselve a farkamon, Nico tovább kérdezget: – Börtönben ül, diliházba csukták, vagy ilyesmi? Igen, kábé ebben a sorrendben. Faggass egy férfit az anyjáról szex közben, és ítéletnapig késleltetheted az ősrobbanást. – Vagy tán halott? – kérdezi Nico. – Valahogy úgy.

3. fejezet

Egy ideje már nem is próbálok úgy tenni, mintha én lennék, amikor meglátogatom az anyámat. A pokolba is, már az se nagyon megy, hogy úgy tegyek, mintha tudnám, ki vagyok. Már nem megy. Úgy néz ki, ezen a ponton anyám egyetlen elfoglaltsága a sorvadás maradt. Sovány teste annyira összement, hogy beállhatna marionettbábunak. Mint valami speciális effektus. Egyszerűen nem maradt annyi elsárgult bőréből, hogy elférjen benne egy igazi ember. Vékony ágkarjai a takarón hevernek, gézdarabkákat tépdesnek. Össze-zsugorodott koponyája úgy tapad a szájából lógó szívószálra, mintha bármelyik pillanatban behorpadhatna a nyomáskülönbségtől. Mikor még saját bőrömben jártam hozzá, mint Victor Mancini, az ő egyszülött fiúgyermeke, tíz perc se telt el, máris hívta a nővért, hogy nagyon fáradt és

pihenni szeretne. Egy szép nap aztán anyám összetévesztett valami hivatalosan kijelölt védőügyvéddel, aki néhányszor képviselte a bíróságon, Fred Hastingsnek hívták. Teljesen kivirult az arca, amikor meglátott, hátradőlt a párnahegyre, és vidáman csóválta a fejét: – Emlékszel, Fred. Tele voltak azok a hajfestékes dobozok az ujjlenyomataimmal. Gondatlan veszélyeztetésnek minősült, szimpla ügy... de azért politikai tiltakozó akcióként is mesésen megállja a helyét. Azt feleltem, az üzlet biztonsági kameráján távolról sem úgy festett a helyzet. Plusz ott volt még az emberrablás vádja – a videofelvétel nem hazudik. Felnevetett, tiszta és csengő hangon: – Fred, te mekkora hülye voltál, hogy megpróbáltál kihúzni a pácból. Majdnem fél órát bájcsevegett velem, főleg arról a félresikerült esetről a hajfestékkel. Aztán arra kért, hozzak neki egy napilapot a társalgóból. A folyosón ott álldogált valami doktornő, fehér köpenyben, mappával a kézben. Hosszú, sötét haját szoros kontyba csavarta, mintha egy kis fekete briós nőtt volna a tarkójára. Nem viselt sminket, az arca sima bőr, semmi több. Egy összehajtott fekete keretes szemüveg lógott ki a felső zsebéből. Ön felügyel Mrs. Mancinire? – kérdezem tőle. A doktornő a mappába mélyedt, feltette a szemüvegét, újra átfutott a listán, miközben egyre ismételgette anyám nevét. – Mrs. Mancini, Mrs. Mancini, Mrs. Mancini... Golyóstollát szünet nélkül csattogtatta. – Miért fogy hetek óta egyre? – faggattam. Bőre a hajában lévő választéknál, a füle körül olyan fehér és tiszta, amilyen a teste legrejtettebb

hajlataiban lehet. Ha a nők tudnák, hogy néz ki a fülkagylójuk, azok a húsos cimpák, a hegyes csúcsok, a spirálvonal, ahogy beszippantana a sötét mélységbe, azt hiszem, többen hordanák leengedve a hajukat. – Mrs. Mancini – felelte – mesterséges táplálásra szorul. Még mindig érez éhséget, de nem tudja, mit jelent. Következésképp nem eszik. – Mennyibe kerülne a táplálás? Egy nővér odakiáltott hozzánk a folyosó végéről: – Paige! A doktornő rám nézett, ahogy ott álltam bricsesznad-rágban és mellényben, felül rizsporos paróka, alul csatos cipő, és megkérdezte: – Micsodának van beöltözve? A nővér megint rákezdte: – Miss Marshall? Semmi kedvem nem volt a munkámról mesélni, csak annyit mondtam: – Én lennék a gyarmati Amerika fundamentuma. – Pontosabban? – Szerződéses ír szolga. Bólogatva végigmért. Aztán újra a listáiba mélyedt. – Vagy tápláló szondát vezetünk a gyomrába – jelentette ki —, vagy egyszerűen éhen hal. Belebámultam éjsötét hallójáratába, és azt kérdeztem tőle, nem beszélhetnénk-e meg valami áthidaló megoldást. A folyosó végén a nővér csípőre tett kézzel elkiáltotta magát: – Miss Marshall! A doktornő összerezzent. Felemelt mutatóujjával belém fojtotta a szót, és azt mondta: – Nézze, most be kell fejeznem a vizitet. Beszéljük meg a legközelebbi látogatásakor.

Megfordult, és odasietett a pár lépésre álló ápolónőhöz. – Gilman nővér! – zsúfolódtak össze a szájában a szavak. – Legalább annyi tiszteletet tanúsíthatna, hogy doktor Marshallnak nevez. Kiváltképp látogatók jelenlétében. És főleg akkor, ha végigüvölt az egész folyosón. Apró udvariasság csupán, Gilman nővér, azt hiszem, megérdemlem… Talán ha hajlandó lesz szakmájához méltó módon viselkedni, meglátja, eredményesebb együttműködést tapasztal majd a kollégái részéről… Mire visszaértem az újsággal, anyám már mélyen aludt. Szörnyen elsárgult kezeit összefonta aszott mellkasán, csuklóján műanyag kórházi karkötő virított.

4. fejezet

Alighogy Denny előrehajol, parókája belepottyan a sárba meg a lószarba, és máris kétszáz japán turista gyűlik körénk nevetgélve, hogy videóra vegyék simára borotvált fejét. – Elnézést – mormolom, és a paróka után nyúlok. Fehérnek már nem nevezném, és a szaga sem a legjobb, mivel legalább egymillió kutya és csirke hugyozik ide naponta. Denny kétrét görnyed, kravátlija az arcába lóg, semmit se lát tőle. – Haver – suttogja —, elmondanád, mi a fasz van? Ez lennék én, a gyarmati Amerika fundamentuma. Ez a szaros meló, amiből élünk. A kisváros főterének szélén Charlie őlordsága, a gyarmati kormányzó, le sem veszi rólunk a szemét, karba tett kézzel, kétméteres terpeszben feszít. Fejőlányok sürögnek körülöttünk teli csöbrökkel. Suszterek kalapálják a cipőket. A kovács ugyanazt a fémlemezt püföli, miközben a többiekkel együtt úgy

tesz, mintha nem a főtér közepén görnyedő, a héten már harmadszor kalodába zárt Dennyt figyelné. – Rajtakaptak, hogy ragozok – ismeri be Denny a lábszáramnak. A takony kezd az orrába gyűlni, nagyot szív rajta: – Az tuti – szipogja –, hogy őlordsága ezúttal bemószerol a városi tanácsnál. A nyakára illesztem a kaloda súlyos felső lapját, óvatosan, nehogy odacsípje a bőrt, és odasúgom neki: – Sajnálom haver, ez most hideg lesz. Aztán rákattintom a lakatot, majd előhalászok egy rongyot a mellényzsebemből. Apró, áttetsző takonycsepp remeg az orra hegyén, elé-tartom a zsebkendőt és azt mondom: – Fújd bele, haver. Denny megereszt egy kiadós, sűrű trutymót, érzem, ahogy a kendőbe csapódik. A rongy mocskos és rég elhasznált, de elég lenne elővennem egy tiszta papír zsebkendőt, és máris én lennék a következő a kalodában. Számtalan módon elcseszheti itt az ember. Denny tarkójára vörös filctollal ráírták: „Seggfej”. Megrázom hát párszor azt a rohadt parókát, és eltakarom vele a feliratot, noha a fürtök szivacsként szívták magukba a piszkos barna pocsolyalét, ami ettől kezdve apró patakokban fut végig a homlokán, és az orrhegyéről a földre csöpög. – Simán kirúgnak innen, az tuti – szipogja felém. Denny reszket a hidegben, arra kér, gyűrjem vissza az ingét a térdnadrágba, mert befúj alá a szél. Tényleg kilóg az inge, máris turisták gyűltek a hátsó feléhez, hogy minden szögből lefényképezhessék a segge vágatát. A gyarmati kormányzó ránk mered, mialatt a videokamerák

előtt felrántom Denny övét, és visszagyűröm az inget. – Az a legjobb a kalodában, hogy már legalább három heti absztinenciát felhalmoztam – újságolja Denny. – Mivel nem járhatok ki félóránként a klotyóra, ma még egyszer sem tudtam, érted, kiverni. – Azért csak óvatosan azzal az önmegtartóztatással, haver – javaslom halkan. – A végén még felrobbansz. Fogom a bal kezét és a kalodába zárom, azután a jobbat is. Denny idén nyáron annyi időt töltött fenyítésben, hogy a csuklóin és a nyakán fehér csík virít a naphiánytól. – Hétfőn – meséli –, véletlenül magamon hagytam a karórámat. A paróka megint lecsúszik, a sárba toccsan. Takonytól, verejtéktől foltos kravátlija az arcába tapad. A japán turisták úgy nevetgélnek, mintha egy előre begyakorolt magánszámmal szórakoztatnánk őket. A gyarmati kormányzó árgus szemmel figyel bennünket, szeretne megint rajtakapni valami anakronizmuson, hogy aztán addig járjon a tanács nyakára, amíg mindkettőnket kirúgnak a városból, aztán mehetünk a vadonba, ahol a vérszomjas őslakosok szétlövik nyilaikkal a munkanélküli valagunkat. – Kedden – folytatja Denny –, őlordsága lebuktatott: szőlőzsírt talált a számon. Valahányszor felveszem a földről azt a hülye parókát, egyre nehezebb lesz. Ezúttal néhányszor a csizmaszáramhoz csapom, mielőtt ráterítem a SEGGFEJ-re. – Ma délelőtt – szipogja Denny, majd egy adag barnás turhát köp a sárba –, Landson asszonyság

rajtakapott, ahogy rágyújtottam a tanácsterem mögött. Aztán mialatt itt rohadtam, valami húgyagyú iskolás kölök levette a parókámat, és a fejemre írta ezt a szart. Kitöröltem a mocskot a szeméből és a szájából, már amennyire sikerült csurom húgy zsebkendőmmel. Egy csapat fekete-fehér csirke gyűlik körém, vannak köztük vakok, féllábúak és más torzszülöttek, hogy lecsipegessék a fényes gombokat a csizmámról. A kovács még mindig ugyanazt a fémlapot kalapálja, két gyors, majd három lassú ütéssel, újra és újra, a kedvenc Radiohead számának alapritmusára, csúcsra pörög a napi bogyóadagjától. Az egyik ismerős fejőlány, Ursula, elkapja a pillantásomat, gyorsan megrángatom az öklömet az ágyékom előtt, ami a világ minden nyelvén kézimunkázást jelent. Ursula elpirul a kikeményített fehér főkötő alatt, majd kivillantja tejszínfehér kezét kötényzsebéból, és beint a középső ujjával. Majd távozik, hogy egész délután valami szerencsés tehénen kézimunkázzon. Tudom speciel, hogy a királyi konstábler már megfordult a bugyijában, mert egyszer hagyta, hogy megszagoljam az ujjait. Hiába a trágyabűz, még a tér túloldaláról is érzem a belőle áradó fűszagot. Attól a rengeteg fejestől és vajköpüléstől ezek a fejőlányok isteni csuklómunkával verhetik habosra a farkad. – Landson asszonyság egy büdös kurva – suttogom Dennynek. – A lelkész faszi biztos benne, hogy tőle kapta el azt a kiadós herpeszt. Persze, a nagyságos asszony munkaidőben kékvérű, tősgyökeres jenki, de a háta mögött mindenki tudja róla, hogy a nyomornegyedben járt

középiskolába, és az egész futballcsapat megfordult benne. A mocskos paróka végre megtapad Denny fején. A gyarmati kormányzó beleun a megfigyelésbe, és vissza bújik a vámházba. A turisták új filmtémát keresnek maguknak. Elered az eső. – Minden rendben, haver – mondja Denny. – Nem kell idekint álldogálnod velem. Érzem, hogy ez is csak egy újabb szaros nap lesz a 18. században. Elég egy fülbevaló, máris mehetsz a fogdába. Elég egy hajfestés. Orrpiercing. Dezodor. Irány a fogda. A kormányzó őméltósága hetente legalább kétszer kalodába záratja Dennyt, mert bagózott, mert illatszert használt, mert kopaszra borotválta a fejét. – Az 1730-as években senki sem viselt kecskeszakállt – oktatja ki Dennyt a méltóságos úr. – Kivéve a leglazább fasza gyarmatosítókat – felesel Denny. És máris mehet a kalodába. Közös kis viccünk szerint 1734 óta elválaszthatatlan cimborák vagyunk Dennyvel. Ilyen nagy múltú a barátságunk. Egy szexmániás csoportgyűlésen ismerkedtünk össze. Denny mutatott egy újsághirdetést, aztán mindketten elmentünk az állásinterjúra. Az állásinterjú alatt puszta kíváncsiságból rákérdeztem, megvan-e már a falu kurvája. A városi tanács rám meredt. A felvételi bizottság hat öreg fószerből áll, akik akkor is rizsporos parókát viselnek, ha senki sem látja őket. Mindent tintába mártott, valódi lúdtollal írnak. A középen ülő gyarmati kormányzó felsóhajt. Előre dől, és a szemembe néz drótkeretes pápaszeme mögül. – Dunsboro falunak – feleli halálos komolysággal – nincs szüksége prostituáltra.

– És mi van a falu bolondjával? – faggatom tovább. A kormányzó megrázza a fejét. – Zsebtolvaj? Nincs. – Hóhér? Természetesen nincs. Ez a legnagyobb baj ezekkel a skanzenekkel. Mindig kihagyják a legjobb részeket. Mint a tífusz. Az ópium. A skarlátbetű. Ördögűzés. Boszorkányégetés. – Figyelmeztetnünk kell – mondja a kormányzó –, hogy külsejének és viselkedésének a legapróbb részletig összhangban kell lennie a történelmi korszakkal. Munkaköri leírásom szerint szerződéses ír szolga vagyok. Óránként hat dollárért, ennyit a történelmi hitelességről. Alig kezdődött el az első hetem, az egyik fejőlányt máris fogdába zárták, mert egy Erasure-slágert dúdolt köpülés közben. Na jó, az Erasure mára történelem, de nem eléggé. Még egy olyan őskövület, mint a Beach Boys is komoly bajba sodorhat. Ezekben a vénemberekben fel sem merül, hogy a paróka, bricsesz, csatos cipő sem más, csak retró. Őlordsága tiltja a tetoválást. Az orrkarikát az öltözőszekrénybe száműzte. Tilos a rágógumi. Tilos Beatlesnótákat fütyörészni. – Aki kilép a szerepéből – jelenti ki a kormányzónk –, számítson az azonnali büntetésre. Miféle büntetésre? – Vagy elbocsátjuk – feleli –, vagy két órára a kalodába zárjuk. Kalodába? – A falu főterén. Akár a kötözős szex. A szadizmus. Szerepjáték és

nyilvános megalázás. A kormányzó arra kényszerít, hogy szúrós harisnyát viseljünk, és nem lehet alsónadrág a szoros gyapjúbricsesz alatt, persze pusztán a hitelesség kedvéért. Fiatal nőket zárat két órára a kalodába egy kis körömlakk miatt. Vagy akár ki is rúghat ajánlás, végkielégítés nélkül. Az holtbiztos, hogy senki sem szeretné, ha bekerülne az életrajzába, milyen pocsék volt gyertyaöntőnek. Egyedülálló, huszonöt éves férfiemberként viszonylag kevés lehetőség közül választhattunk a 18. században. Inas. Segéd. Sírásó. Csiszár, bármi is legyen az. Pintér, akármi is az. Kéményseprő. Gazda. Amint azt mondták, kisbíró, Denny rögtön lecsapott rá: — Rendben, azt hiszem ez menne. De tényleg, higgyék el, én aztán elég kicsit bírok. Őlordsága szigorúan Dennyre pillant, és azt kérdi: — Szüksége van arra a szemüvegre? — Csak a látáshoz – feleli Denny. Elvállalom a melót, mert rosszabb dolgot is el tudok képzelni annál, hogy a legjobb barátommal dolgozom együtt. Azaz a jobb híján barátommal. Különben is eleinte úgy tűnt, remek móka lesz együtt melózni egy csapat amatőr színjátszós, drámakörös típusú fazonnal. Erre jöttek ezek a közveszélyes retardáltak. Egy rakás puritán álszent. Nem tudom, mit szólna a kedves borókaágas városi tanács, ha tudná, hogy Plain kisasszony, a varrónő, másféle tűkkel is szurkálja magát. A molnár metadont főz a tűzhelyén. A fogadós fű alatt savat árul az unatkozó iskolai csoportoknak, akiket tanulmányi kirándulás címén hurcolnak ide otthonaikból. Aztán a srácok tágra nyílt szemmel bámulják, ahogy Halloway kisasszony gyapjút foszt és rokkát hajt, miközben kiselőadást tart a

birkatenyésztésről, és kilóg a szájából a hasissütemény. Ezek az emberek, a kokainista fazekas, a ketaminos üvegfúvó, a bogyófaló ötvös, mind megtalálták a helyüket. Vagy ott az a szerencsétlen istállófiú a háromszögletű kalapja alá rejtett fülhallgatókkal, ahogy a szalmabálák közt vonaglik valami saját kis partizenére, az egész gárda egy nagy rakás kiégett hippi, a szánalmas „vissza a gyökerekhez” mániájukkal – persze az én véleményem is csak egy a sok közül. Még az idős Reldon gazdának is megvan a maga kis minőségi marihuánaültetvénye, hátul a kukorica, a futóbab és a szemétdomb között, csak éppen gyógyfűnek nevezi. Az a legmulatságosabb Dunsboro faluban, hogy talán még hitelesebb is a kelleténél, csak nem úgy, ahogy első látásra tűnik. Itt ez a csapat idióta és balfék, akik a valódi világ, a rendes munka elől rejtőztek el ide – hát nem épp ezért hagytuk el annak idején Angliát? Létrehozni egy saját kis alternatív valóságot. Alapító atyáink talán nem saját koruk hippi seggfejei voltak? Az egyetlen különbség, hogy azok a szerencsétlen hülyék, akikkel együtt dolgozom, nem vallási nézetkülönbség miatt lógnak ki a sorból, inkább különféle kényszeres viselkedésmódokban keresik a megváltást. Vagy épp különféle porokban és hatalmi játszmákban. Charlie őlordsága a horgolt függönyök mögött nem más, mint egy lecsúszott drámatanár. Itt viszont minden szava törvény, fehér kesztyűs kezével a farkát markolászva kéjesen nézi kalodába zárt szabálysértőit. Biztosan nem tanítják a történelemórán, hogy akiket egész éjjelre álló kalodába zártak, szabad prédái lettek bármelyik arra járónak. Legyen férfi vagy nő, ha ott görnyedt előre leláncolt kezekkel, számíthatott egy kiadós

seggbekúrásra, s még azt sem tudta, kinek köszönheti. Főként ezért számított súlyos büntetésnek, hacsak nem akadt egy családtag vagy barát, aki egész éjjel őrt állt a kalodánál, hogy védje a támadásoktól. Hogy vigyázzon a seggére. – Haver – szólít meg Denny. – Megint lecsúszott a gatyám. Visszahúzom rá. Az esővíztől Denny inge rátapad sovány hátára, átlátszanak a lapockái és minden egyes csigolyája, fehérebbek a legtisztább gyapjúszövetnél. Facipője bokáig elmerült, a sár minden oldalról belecsurog. Hiába van kalap rajtam, a ruhám már teljesen átázott, a nyirkos gyapjúnadrágba préselődött csupasz farkam, összenyomott golyóim iszonyatosan viszketni kezdenek. Még a torzszülött csirkék is bemenekültek az eresz alá. – Haver – szipogja Denny –, komolyan mondom, megvagyok egyedül is. Ha jól emlékszem a diagnosztikai tankönyvre, Denny kóros sápadtsága májdaganatra utalhat. Lásd még: Leukémia. Lásd még: Tüdőödéma. Az eső egyre erősebben zuhog, a felhők már olyan sötétek, hogy odabent lámpát gyújtanak a többiek. Kormos füst ereszkedik ránk a kéményeikből. A turisták mind egy szálig a fogadóban ülnek, isszák az osztrák árpasört az Indonéziában gyártott ónkorsókból. Az asztalosműhelyben a ládaműves egy papírzacskóból ragasztót szagolgat a kováccsal és a bábaasszonnyal, aki énekes szeretne lenni a régóta tervezgetett közös bandában, de persze sohasem lesz belőle semmi. Mindannyian csapdába estünk. Mindennap 1734 van. Beszorultunk egy időkapszulába, akár azokban a népszerű tévéshow-kban, ahol egy csapat túlélő

reked egy lakatlan szigeten, és harminc évadon át nem menekülnek, nem öregszenek, csak a smink egyre több rajtuk. Talán azok a sorozatok is hitelesebbek a kelleténél, de erre jobb nem is gondolni. Akárcsak arra, hogy életem végéig itt ragadhatok ebben a sárban. Itt álldogálnánk ketten Dennyvel, és ugyanarra a szarra panaszkodnánk örökre. Gyógyulóban lennénk, örökre. Nem a legjobb itt strázsálni, de ha igazán őszinte akarok lenni, még mindig szívesebben látom Dennyt a kalodában, mint hogy kirúgják, és magamra maradjak. Nem nevezném magamat jó barátnak, inkább orvos vagyok, aki hétről hétre örömmel rakja helyre a csigolyáidat. Vagy díler, akitől heroint veszel. A „parazita” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Denny parókája ismét a sárba csúszik. A SEGGFEJ vérvörös betűi rózsaszín patakokban csordogálnak végig elkékült füle mögött, belefolynak a szemébe, az álláról a tócsákba csepegnek. Csak az eső zuhogását hallani, az ezernyi vízcseppet, ahogy belehullanak a pocsolyákba, verik a zsúptetőket, elmos minket az erózió. Nem nevezném magam jó barátnak, inkább megváltó vagyok, aki elvárja, hogy örökké imádják. Denny hatalmasat tüsszent, hosszú, sárgás trutyi száll ki az orrából, és egyenesen a sárba süllyedt parókán áll meg. – Haver, inkább ne tedd vissza többet azt a redvás szart a fejemre – szipog és köhög Denny, aztán a szemüvege is lepottyan róla és a tócsában végzi. Az erős orrfolyás jelenthet rubeolát. Lásd még: szamárköhögés. Lásd még: tüdőgyulladás.

A szemüvegről eszembe jut dr. Marshall, és beszélni kezdek arról, hogy új lány lépett az életembe, valódi orvos, és tényleg megéri az erőfeszítést, hogy ágyba vigyem. – Te még mindig a negyedik lépcsőnél jársz? – kérdezi Denny. – Segítsek összeszedni, mit írj fel a listádra? Szexuális függőségem hiánytalan és könyörtelen krónikája. Pontosan. Az összes béna, szar, ciki pillanattal. – Semmit sem szabad elsietni, haver – válaszolom neki. – Még a gyógyulást sem. Nem nevezném magam jó barátnak, inkább az a szülő vagyok, aki nem akarja, hogy felnőjön a gyereke. Denny a földet nézi, és azt tanácsolja: – Sokat segít, ha felidézed az első alkalmakat. Amikor először kivertem a farkam, azt hittem, én találtam ki a dolgot. Csak bámultam a markomba ragadt gedvát, és arra gondoltam: ebből meg fogok gazdagodni! Az első alkalmak. Bűneim hézagos leltárjegyzéke. Újabb hiány egy hiányokban bővelkedő életben. Denny még mindig lefelé néz, az egész világból csupán a sártengert látja, miközben szólongatni kezd: – Haver, te, itt vagy még? Mocskos kendőmet ismét az orrára nyomom, és annyit mondok: – Fújd, ne szívd.

5. fejezet

Fogalmam sincs, milyen világítást használt a fényképész, de erős volt, és az árnyékokat mintha szikével vésték volna a durva falra. Sima, seszínű cementfal valami pincehelyiségben. A majom fáradtnak látszott, rühes bundájából foltokban hiányzott a szőr. A faszi hasonlóan leharcoltnak tűnt, a bőre sápadt volt és hurkákba gyűrődött a derekán, de mégis nyugalom ült az arcán, ahogy négykézláb, lelógó sörhassal támaszkodott az ágyon, és válla felett hátranézve a kamerába vigyorgott. Az „üdvözült” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Hogy a kiskölyök olyan korán vonzódott a pornográfiához, annak semmi köze nem volt a szexhez. Semmi köze nem volt az egymáson fetrengő gyönyörű testekhez, a hátrahajtott fejekhez, az orgazmust színlelő fényes arcokhoz. Eleinte még nem. Már akkor százával nézegette

ezeket a képeket az interneten, mikor még fogalma sem volt a szexről. Ott volt a világháló minden iskolában. Ott várta minden közkönyvtárban. Akárcsak minden városban, ahová nevelőszülőkhöz került, azonnal belebotlott egy szóról szóra ugyanazzal a vasárnapi misével szolgáló katolikus templomba, épp ilyen könnyen talált internet-hozzáférést. Igazság szerint, ha Krisztus a rómaiak szemébe nevet, arcába köp vagy bármi mást csinál a kereszten a szenvedésen kívül, a kölyök egészen megkedvelte volna az egyházat. Szóval a kedvenc pornóoldala távolról sem volt izgató, legalábbis számára. Elég volt belépni, máris tucatnyi fénykép várta erről az ócska Tarzankosztümbe öltözött köpcös pasasról meg arról a hülye orangutánról, akit arra tanítottak be, hogy sült gesztenyét dugdosson az előtte tátongó segglyukba. A pasas leopárdmintás ágyékkötője takarosan oldalra hajtva, a gumiszalag belemélyed hájas húsába. Combjánál ott kuporog a majom, tettre készen a következő gesztenyével. Nem igazán nyújtottak izgató látványt. A számláló mégis több mint félmillió látogatót jelzett. A „zarándoklat” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Az orangután és a sült gesztenye ugyan sokáig rejtélyt jelentett a kiskölyöknek, de azonnal egyfajta csodálatot érzett a fickó iránt. Nem volt túl sok esze, mégis tudta, hogy valami különleges szemtanúja. Az emberek nagy többsége még attól is irtózna, hogy egy majom meztelenül lássa őket. Rettegnének attól, hogyan festene a segglyukuk, nem látszana-e túl vörösnek vagy ráncosnak. Kizárt dolog, hogy lenne bennük elég vállalkozó kedv, hogy előre

hajoljanak egy majomnak, főként ha a majom mellett ott egy kamera és néhány reflektor; de ha mégis, hát előtte biztosan lenyomnának pár millió felülést, beállnának egy turbószoláriumba, és levágatnák a hajukat. Azután egy hétig hajlonganának a tükör előtt, hogy megtalálják a legelőnyösebb profiljukat. Arról nem is beszélve, hogy hiába csak sült gesztenyéről van szó, órákon át meg kellene őrizniük, hogy is mondjam, a belső nyugalmi állapotukat. Már a puszta gondolata iszonyú, hogy egy majom dönt arról, ki a legalkalmasabb. Milyen megalázó lenne, ha egyik majom a másik után tagadná meg az együttműködést. Elég a megfelelő összeget fizetni, és akad ember, aki ezt-azt a seggedbe dugdos vagy lefényképezi a műveletet. De egy majom megvesztegethetetlen, egy majom őszinte kritikus. Az egyetlen reményed az lehet, hogy ugyanezzel az orangutánnal hoz össze a jó sors, mivel nem tűnt túl válogatósnak. Vagy pedig kivételesen jól tanították be. A lényeg az, hogy nincs mindebben semmi, ha szép és szexi az ember. A lényeg az, hogy egy olyan világban, ahol mindig mindenki szép kell, hogy legyen, ez a pasas nem volt az. A majom sem volt az. Amit műveltek sem volt az. A lényeg az, hogy nem a szex vonzotta ezt a süket kis-kölyköt a pornográfiában. Hanem a magabiztosság. A bátorság. A szégyenérzet teljes hiánya. Az a keresetlenül otthonos őszinteség. Kiállni a világ elé és nyíltan vállalni: Igen, legszívesebben így töltöm a szabadidőmet, kamerák előtt egy majommal, aki sült gesztenyét tömköd a

valagamba. És leszarom, hogy nézek ki. Hogy mit gondoltok. Szokjatok hozzá. A világot alázza meg azzal, hogy magát így megalázza. Az is lehet, hogy a pofa cseppet sem élvezte minden pillanatát, de képes volt mosolyogva úgy tenni, amitől még nagyobb elismerést érdemel. Akárcsak a pornófilmforgatásokon, ahol egy rakás ember ácsorog a képen kívül szendvicset zabálva, kötögetve, karórájukra pillantgatva, ásítozva, miközben a pornószínészek meztelenül nyüstölik egymást. A kis idióta számára ez maga volt a megvilágosodás. Ilyen magabiztosan és otthonosan élni a világban olyan lehet, akár a nirvána. A „szabadság” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Ilyen büszkeségre és határozottságra szeretett volna szert tenni a kölyök. Egyszer. Ha ő lenne azokon a majmos fényképeken, mindennap megnézné őket, és azt gondolná: Ha erre képes voltam, bármire képes leszek. Nem számít, mit tartogat számodra a sors, ha lelkesen mosolyogni tudsz, miközben egy büdös majom sült gesztenyét dugdos a fenekedbe valami dohos pincében, ráadásul fényképeznek közben – nos, ettől kezdve jöhet bármi. Akár maga a pokol is. Apránként az idióta kiskölyök arra jutott: Hogy ha elég ember néz, nem lesz szükséged mások figyelmére. Hogy ha egyszer lelepleztek, megmutattak, kipellengéreztek, nem kell elrejtőzni többet. Megszűnik a különbség a nyilvános és magánélet között.

Hogy ha elég sok mindent megtettél és megszereztél, többé nem vágysz semmire. Hogy ha eleget alszol és eszel, nem lesz szükséged többre. Hogy ha elég sokan szeretnek, nem kell több szeretet. Hogy egyszer lehetsz elég okos. Hogy egyszer betelhetsz a szexszel. Ezeket az életcélokat tűzte maga elé a kölyök. Ezek az illúziók, amiket hátralévő életében kergethet. Ezeket az ígéreteket látta meg a kövér pasas mosolyában. Ettől kezdve bármikor megrémült, elszomorodott vagy egyedül érezte magát, minden éjjel, mikor pánikban riadt fel egy újabb nevelőszülőnél, kalapáló szívvel, nedves lepedőn, valahányszor újabb iskolába kezdett egy ismeretlen városban, amikor csak Anyu megjelent és elrabolta, minden nyirkos motelszobában, minden bérelt kocsiban, a kiskölyök maga elé képzelte azt a négykézláb vigyorgó dagadt pofát ábrázoló tizenkét fotót. A majmot, a sült gesztenyét. És ez a szánalmas szarjankó azonnal megnyugodott. Lám, milyen bátor, erős és boldog lehet egy ember. Látta, hogy a kínzás és megalázás csak akkor kínzás és megalázás, ha a szenvedést választjuk. A „megváltó” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Különös, hogy ha megmentik az embert, nyomban szeretne másokat megmenteni. Mindenki mást. Mindenkit. A kölyök sohasem tudta meg a fickó nevét, de sose felejtette el azt a mosolyt. A „hérosz” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe.

6. fejezet

Amikor legközelebb meglátogatom anyámat, ismét Fred Hastings vagyok, régi védőügyvédje, és az egész délutánt átfecsegi velem. Amíg azt nem mondom, hogy még mindig agglegény vagyok. Erre elkeseredik: szégyen-gyalázat. Aztán bekapcsolja a tévét valami szappanopera kedvéért, ahol valódi emberek mímelik, hogy kitalált személyek kitalált problémákkal, hogy valódi embereknek legyen mit nézniük, és megfeledkezzenek valódi problémáikról. Következő alkalommal még mindig Fred Hastings vagyok, de ezúttal nős, három gyerekkel. Nem is rossz, csak az a három gyerek... Túl sok a jóból. Minden családban elég két gyerek, jelenti ki anyám. Legközelebb két gyerekem van. Minden alkalommal egyre kevesebb marad belőle is a takaró alatt. Akárcsak egyre kevesebb Victor Mancini ül az ágya mellett, csak éppen más értelemben. A következő nap ismét én vagyok, de elég néhány

perc, és anyám máris csenget a nővérnek, hogy kikísérjen a társalgóba. Szótlanul ülünk a szobában, amikor a kabátom után nyúlok, megszólal: – Victor? Valamit mondanom kell neked. Kicsiny gézgombolyagot görget az ujjai között egyre kisebbre és szorosabbra, s mikor végre felnéz rám, csak annyit mond: – Fred Hastings meglátogatott. Emlékszel még Fred-re, ugye? Igen, hajszál pontosan. Mostanában felesége van és két szép gyermeke. Öröm hallani, mondja anyám, hogy ilyen jól alakult az élete annak a rendes embernek. – Mondtam is neki, hogy vásároljon földet – tűnődik el. – Abból tudniillik nem csinálnak már többet. Megkérdeztem, mégis kikről beszél – mire csengetett a nővérért. Kifelé menet belefutottam dr. Marshallba a társalgóban. Anyám szobája előtt várakozott, a jegyzeteit lapozta a mappájában, aztán felnézett rám – szemei óriásinak tűntek a vastag lencsék mögött. Bal kezében a golyóstollat kapcsolgatta villámgyorsan. – Mr. Mancini? – kérdezte, majd levette a szemüvegét és gondosan összehajtva a köpenye felső zsebébe tette. – Mielőbb meg kell beszélnünk az édesanyja ügyét. A mesterséges táplálás. – Kíváncsi volt, akadnak-e egyéb lehetőségek. A nővérszoba ajtajából a folyosó legvégén három ápolónő figyeli kettősünket, majd összedugják a fejüket. Egyikük, akit Dinának hívnak, odaszól nekünk: – Ne hagyjuk édes kettesben az álompárt? – Törődjön a saját dolgával, ha kérhetem – feleli dr.

Marshall. Majd nekem odasúgja: – Ezekben a magánintézményekben a személyzet úgy viselkedik, mint egy csapat középiskolás. Dina megvolt nekem. Lásd még: Clare, főnővér. Lásd még: Pearl, nővér-asszisztens. Az alkalmi szex varázsa: a gyarapodás a birtoklás terhe nélkül. Nem számít, hány nőt visz haza az ember, sohasem lesznek raktározási gondjai. Dr. Marshall formás fülének és ideges kezeinek azonban csak annyit mondok: – Nem egyezem bele az etetőcsőbe. A nővérek még mindig figyelnek. Dr. Marshall belém karol, távolabb sétálunk tőlük. – Beszéltem az édesanyjával – közli velem –, nagyszerű asszony. Azok a politikai demonstrációk. Bizonyára nagyon ragaszkodik hozzá. – Azt azért nem mondanám. Megtorpanunk és dr. Marshall suttog valamit, kénytelen vagyok közel hajolni hozzá, hogy halljam. Talán közelebb a kelleténél. A nővérek még mindig figyelnek. A doktornő szinte sóhajtja szavait, egyenesen a nyakamba: – Mit szólna, ha teljesen visszaadnánk az édesanyja szellemi épségét? – Egyre gyorsabban csattogtatja a tollát. – Mi lenne, ha újra az az intelligens, erős, színes egyéniség lenne, amilyen volt? Anyám, amilyen volt. – Van rá lehetőség – suttogja dr. Marshall. Gondolkodás nélkül vágom rá: – Isten ments. Azután – még gyorsabban – azt mondom, talán nem a legjobb ötlet. A folyosó végén a nővérek összenevetnek, kezüket

szájuk elé kapják. Még ebből a távolságból is tisztán hallható, ahogy Dina azt mondja: – Megérdemelné a fickó. Következő látogatásomon ismét Fred Hastings vagyok, srácaim színötös tanulók. Az asszony épp most festette ki halványzöldre az ebédlőt. – A kék jobban megfelelne – tanácsolja anyám – egy olyan helyiségnek, amiben ételek fordulnak meg. Attól kezdve ebédlőnk enciánkék. A kertvárosban lakunk, közel a templomhoz. Katolikusok vagyunk. A szövetségi bankban tartjuk a pénzünket. Chryslerrel járunk. Megfogadjuk anyám minden javaslatát. A következő látogatás után jegyzetelni kezdek, leírom a részleteket, nehogy elfelejtsem, ki is vagyok a jövő héten. Hastingsék rendszeresen a Robson-tóhoz járnak nyaralni, vésem a füzetembe. Imádunk pisztrángosban pecázni. A Packersnek szurkolunk. Soha nem eszünk osztrigát. Földet vásárolunk. Minden szombaton előbb a társalgóban átfutom a jegyzeteimet, mialatt az ápolónő megnézi, ébren van-e anyám. Valahányszor Fred Hastings bőrében belépek a szobájába, azonnal a tévére szegezi távkapcsolóját és elzárja. A bukszus jó választás a sövénykerítésnek, de a fagyal még jobb lenne. Már írom is. A jobb ízlésűek skót whiskyt isznak, jelenti ki. A csatornát októberben kell kitisztíttatni, majd novemberben még egyszer, tanácsolja. A kocsi légszűrőjét érdemes vécépapírba csavarni, úgy tovább tart. Az örökzöldeket csak az első fagy után szabad megmetszeni. A kőrisből lesz a legjobb tűzifa.

Mindent leírok az utolsó szóig. Számba veszem, mi maradt belőle, a májfoltokat, a ráncokat, petyhüdt bőrét, a korpát és a kiütéseket, mialatt emlékeztetőket írok magamnak. Napi teendők: Használj napvédőt. Fesd be az ősz hajszálakat. Ne őrülj meg. Egyél kevesebb zsírt és cukrot. Csinálj több felülést. Ne felejtsd el a dolgaid. Vágd ki a szőrt a füledből. Szedj kalciumot. Hidratálj. Naponta kétszer. Állítsd meg az időt, egy helyen, örökre. Kurvára ne öregedj meg. – Nem hallott valamit Victorról, a fiamról? – kérdezi. – Emlékszik még rá? Feladom. Érzem, hogy megsajdul a szívem, de már elfelejtettem, mit jelent ez az érzés. Victor sohasem látogatja meg, panaszolja anyám, ha mégis, egy szavára sem figyel. Victor elfoglalt, zaklatott, nem érdekli semmi. Kimaradt az orvosi egyetemről, és éppen tönkreteszi az életét. Egy gézdarabot kapirgál a takaróján. – Valami éhbéres munkája van, idegenvezető vagy ilyesmi – közli velem, felsóhajt és a távkapcsoló után nyúl. – Talán a fia nem törődik magával? – kérdem. – Nincs joga, hogy a saját életét élje? Talán Victor azért olyan elfoglalt, mert esténként szó szerint öli magát, hogy fizethesse a kórházi számlákat a bentlakásért. Havi háromezer dollár épp hogy fedezi. Lehet, hogy az egyetemet is ezért hagyta ott. Talán feltéve, de meg nem engedve, Victor kibaszottul kitesz magáért.

Nem kizárt, hogy Victor sokkal többet tesz annál, mint amennyit kinéznek belőle. Miután befejezem, anyám rám mosolyog és azt mondja: – Lárifári, Fred, maga még mindig a reménytelen esetek bajnoka. Azután bekapcsolja a tévét, ahol egy flitteres estélyi ruhás gyönyörű nő pezsgőspalackkal halántékon vág egy másik gyönyörű fiatal nőt. Az üveg érintetlenül hagyja az áldozat frizuráját, de totális amnéziát okoz. Előfordulhat, hogy Victornak is megvannak a maga problémái, jelentem ki. Az első gyönyörű nő ezek után elhiteti az amnéziás gyönyörű nővel, hogy egy gyilkolásra programozott robot, akinek végeznie kell közös ellenségeikkel. A gyilkos robotnő olyan könnyedén fogadja új személyazonosságát, hogy az emberben felmerül a gyanú, talán csak színleli az egész amnézia-dolgot, mert évek óta csak a lehetőségre vár, hogy belevesse magát egy kiadós mészárlásba. Addig magyarázok anyámnak, hogy végül a dühöm és sértettségem valahogy elpárolog, s mindketten belefeledkezünk a sorozatba. Anyám rántottái folyton tele voltak a teflonborítás apró, fekete felpattogzott pelyheivel. Alumíniumedényekben főzött, és alumíniumkulacsokból ittuk a limonádét. Ezüstpapírból kapargattuk ki az olvadt csokoládét. Legalább egymillió úton juthattunk volna idáig. A reklámblokk alatt anyám arra kér, csupán egyetlen jó dolgot mondjak Victor magánéletéből. Hogyan szórakozik? Milyen életet jósol magának a jövő évre? A jövő hónapra? A jövő hétre? Már fogalmam sincs. – Azt hogy a pokolba értette – kérdezi anyám –,

hogy Victor minden este szó szerint öli magát?

7. fejezet

Miután a pincér távozik, a bélszín maradékát a villámra tűzöm, és megpróbálom egészben a számba tömni. – Haver – szól rám Denny –, itt ne. Körülöttünk csupa elegáns ember fogyasztja vacsoráját. Gyertyafény és csilingelő kristály. Tízféle villa. Mindenki gyanútlan. A szám majdnem szétreped, ahogy próbálom átgyömöszölni rajta a húsdarabot, úszik a zsíros, fűszeres szaftban. Hátrahúzom a nyelvem, hogy több helyet szorítsak a húsnak, körülötte összegyűlik a nyál, majd a szafttal együtt végigcsorog az államon. Akik úgy tartják, a vörös hús halálos, nem is sejtik, mennyire igazuk van. Denny gyorsan körbesandít, majd összeszorított fogai közt rám sziszeg: – Kezdesz mohó lenni, cimbora. – Megrázza fejét. – Haver, nem szép átveréssel barátokat szerezni

magadnak. Mellettünk egy házaspár ül, jegygyűrű, őszülő haj, lehajtott fejjel eszik az előételt valami színdarab vagy koncert programfüzetébe mélyedve. Amikor az asszony pohara kiürül, az üvegért nyúl és tölt magának. Csak magának. A férfi csuklóján vastag aranyóra. Denny látja, hogy kiszúrtam az idős párt. – Esküszöm, szólok nekik – figyelmeztet. Ismerős arcok után kutat a pincérek között, nehogy lebukjunk. Felső ajkába harap, és aggódva rám néz. Akkora a falat a számban, hogy nem tudom összezárni az állkapcsomat. Kidagad a képem. Ajkamba ráncokat mélyít az erőlködés, csak az orromon kapok levegőt, mialatt rágni próbálok. A pincérek talpig feketében, karjukon csinosan összehajtott asztalkendő. Halk hegedűfutamok. Ezüst és porcelán. Ilyen helyet ritkán választunk, de lassan kezdünk kifogyni az éttermekből. A legnagyobb városban is véges a készlet, ezt a trükköt pedig nagyon nem tanácsos kétszer ugyanott előadni. Iszom egy kis bort. Jobb oldalunkon fiatal pár ül, evés közben sem engedik el egymás kezét. Talán ma este ők a szerencsés nyertesek. A sarokban öltönyös férfi vacsorázik a semmibe bámulva. Talán ő lesz a nap hőse. Iszom egy újabb kortyot, és nyelni próbálok, de a falat túl nagynak bizonyul. Megakad a torkomon. Elakad a lélegzetem. A következő pillanatban olyan gyorsan pattanok talpra, hogy a szék messzire repül alólam. Két kézzel a torkomhoz kapok. Kétségbeesetten tátogok

a festett mennyezet felé, a szemem fennakad. Állam a terem végéig nyúlik. Denny villájával átnyúl a tányéromba, és ellop egy brokkolit. – Haver, azért ne játszd túl – figyelmeztet. Talán az a tizennyolc éves borfiú vagy a kordbársony zakós fickó a magas nyakú pulóverben... de valaki ebben a teremben élete végéig dédelgetni fog. A vendégek már mind engem figyelnek, a karfát markolva. Talán a hölgy a csuklócsokorral. Talán az úriember a fémkeretes szemüvegben. A hónapban már három születésnapi üdvözlőkártyát kaptam, pedig még a felénél sem járunk. Múlt hónapban négy jött. Előtte hat. A legtöbb feladójára már nem is emlékeztem. Isten áldja őket, nekik örök emlék maradok. A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon. Arcom lángvörös, tűzforró. Verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Izzadságfoltok ütnek át az ingemen. Szorosan markolom a torkomat, ami a világ minden nyelvén azt jelenti, fuldoklom. Még olyan emberek is küldenek üdvözlőkártyát, akik nem beszélnek angolul. Az első néhány másodpercben mindenki a másiktól várja, hogy hős legyen. Denny ezalatt a köretemet dézsmálja. Kezemet a torkomra fonva közelebb tántorgok hozzá és bokán rúgom. Lerántom a nyakkendőmet. Feltépem a galléromat. – Ez fájt, haver – panaszolja Denny. A borfiú visszavonul. Nem kenyere a hősiesség. A hegedűs és a főpincér felém tart, fej fej mellett. A másik irányból egy fekete koktélruhás nő

átnyomakszik a tömegen. A megmentésemre siet. Szemben egy férfi letépi a felöltőjét és nekilendül. Valaki felsikolt. Sohasem tart sokáig. Az egész kaland nem hosszabb egy-két percnél. Ami nem is baj, mert körülbelül eddig bírom ki levegő nélkül, teletömött szájjal. Ha választhatnék, az arany karórás fickót kérném, aki értelmet adna az estének és nemcsak a számlánkat állná. Ha a szívemre hallgatnék, a koktélruhás kellene, mert formás mellei vannak. Lehet, hogy végül mi fizetjük a számlát, de életfilozófiám szerint költeni kell, ha keresni akarsz. Denny két pofára zabál és azt mondja: – Miért kell neked ez a gyerekes baromság... Tántorgás közben megint bokán rúgom. Azért kell, hogy visszacsempésszem a kalandot az emberek életébe. Azért kell, hogy hőst csináljak belőlük. Próbára tegyem őket. Anyja fia. Azért kell, hogy pénzt keressek. A megmentőd örökre szívébe zár. Egy régi kínai szokás szerint, ha valaki megmenti az életedet, halálodig felelős lesz érted. Mintha a gyerekévé tenne. Élete végéig írni fog. Üdvözlőlapot küld az ünnepekre. Születésnapi kártyát. Lehangoló, milyen egyformán gondolkodik mindenki. Rendszeresen felhív és megkérdezi, hogy érzed magad. Nincs-e szükséged egy kis derűre. Vagy némi készpénzre. Nem mintha százdolláros prostikra szórnám a pénzt. Anyám kezelése a Szent Antal szanatóriumban havi háromezerbe kerül. Ezek a jó szamaritánusok tartanak életben, hogy életben tarthassam anyámat. Ilyen egyszerű. Erőt nyerek abból, hogy gyengének mutatom

magam. A kontraszttól mindenki erősebbnek érzi magát. Megmentem őket azzal, hogy megmenthetnek. Elég csak törékenynek és hálásnak mutatkoznod. Maradj alul. Mindenki szereti jobbnak érezni magát a többinél. Légy szerencsétlen. Az embereknek kell valaki, akinek küldhetnek egy csekket karácsonykor. Légy nincstelen. A Jótékonyság talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Te leszel bátorságuk élő bizonyítéka. Tanú a hősiességükre. Sikerük bizonysága. Azért játszom ezt, mert mindenki szeretne száz ember szeme láttára életmentő lenni. Ezüstkése hegyével Denny vázlatot készít a fehér abroszra, egy terem alaprajzát, párkányzattal és padlóburkolattal, tört oromzattal az ajtók felett, miközben állkapcsa megállás nélkül őröl. Tányérját a szájához emeli, és csak lapátolja bele az ételt. Az előírásos gégemetszéshez előbb meg kell találnunk az ádámcsutka alatti mélyedést, rögtön a gyűrűsporc felett. Éles késsel végezzünk egy másfél centis, vízszintes irányú bemetszést, majd nyissuk szét a sebet mutatóujjunkkal. Helyezzünk be egy ideiglenes lélegeztető csövet: legjobb egy szívószál vagy egy betét nélküli golyóstoll. Ha már nem lehetek kiváló orvos, aki betegek százait menti meg, így legalább kiváló beteg lehetek, aki alkalmi orvosok százait teremti meg. Úgy tűnik, egy szmokingos fickó is beszállt a versenybe, egymás után löki félre a bámészkodókat, kezében zsebkése és golyóstolla. Fuldoklásom legendát varázsol megmentőim köré, amit haláluk napjáig mesélnek majd büszkén és rendszeresen. Úgy érzik, életet adtak. Te leszel a

nagy jócselekedet, ami a halálos ágyon értelmet ad létüknek. Légy agresszív áldozat, a nagy vesztes. A hivatásos kudarc. Az emberek akár egy karikán is átugranának, ha ettől istennek érezhetik magukat. Ez lenne Szent Én mártíromsága. Denny átkaparja a vacsorámat saját tányérjára, és falni kezdi. Befut a főpincér. Fölém hajol a fekete koktélruha. Felém nyúl az arany karóra. Ekkor váratlanul erős karok ölelnek át hátulról. Egy ismeretlen szorosan átkarol, ökleit a bordáim alá szorítja és a fülembe suttog: – Minden rendben. Fülembe súgja: – Mindjárt jobban lesz. A két kar szorosan tart, kicsit talán meg is emel, az ismeretlen azt suttogja: – Nagy levegőt! Lélegezzen, az istenit neki! Aztán valaki hátba vág, ahogy az orvosok az újszülötteket, és a félig rágott falat nagy ívben kirepül a torkodból. Mindketten a padlóra zuhantok. Elbőgöd magad, mire valaki vigasztalni kezd. Minden rendben. Életben vagy. Megmentettek. Majdnem meghaltál. Istened erős mellkasára hajtod a fejed, finoman ringatni kezd, és azt mondogatja: – Üljenek vissza a helyükre. Egy kis helyet kérünk. Nincs semmi látnivaló. Máris a gyermekük lettél. Hozzájuk tartozol. Egy pohár vizet emelnek a szádhoz, egy hang azt mondja: – Nyugodjon meg. Jól van... Túl van a dolgon. Jól is van. Éveken át leveleket és telefonokat kapsz majd ettől az embertől. Üdvözlőlapokat, talán csekkeket

is. Legyen akárki, mindig szeretni fog. Büszke lesz rád. Még ha a szüleidnek sincs oka rá. Ez az ember büszke lesz rád, mert neked köszönheti, hogy büszke lehet magára. Kortyolsz a vízből és felköhögöd, csak azért, hogy a hősöd letörölhesse az álladról. Kövess el mindent, hogy megszilárdítsd a friss köteléket. Az örökbefogadásod. Ne feledkezz meg az apró részletekről. Kend össze a gallérját takonnyal, hogy nevetve elnézze neked. Kapaszkodj, fogódzkodj belé. Bőgj, ahogy csak tudsz, hogy felszáríthassa könnyeid. Semmi baj a sírással, ha csupán színleled. Ne fogd vissza magad. Ez lesz a fénypont valaki életében. Csak arra vigyázz, hogy ha nem akarsz egy ronda sebhelyet a torkodra, jobb, ha láthatóan levegőhöz jutsz, mielőtt odaér valaki egy éttermi késsel, svájci bicskával, sniccerrel. Arra is érdemes odafigyelni, hogy mikor megszabadulsz végre a torkodba szorult falattól, a nyálas trutymót egyenesen Denny arcába köpd. Térdig gázol szülőkben, nagyszülőkben, bácsikákban és nénikékben és unokafivérekben, tengernyi rokon veszi körül, akiknek dolga, hogy vigyázzanak rá. Ezért nem érthet meg sohasem. A többi vendég az étteremben – a publikum – rendszerint tapsviharban tör ki. Néhányan elsírják magukat a megkönnyebbüléstől. Elősereglik a konyhai személyzet. Perceken belül megindulnak az élménybeszámolók. Mindenki meghívja a nap hősét egy pohár italra. Elpárá-sodnak a tekintetek. Egytől egyig kezet ráznak a hőssel. Sorban megveregetik a vállát. Noha sokkal inkább a megmentőd születik újjá

aznap, a közös évfordulótokon ő küld neked születésnapi lapokat éveken át. Újabb taggal bővül a tágabb, igen tág értelemben vett családod. Denny pedig csak a fejét csóválja és kéri a desszertlapot. Hát ezért játszom ezt. Ezért a sok vesződség. Sztárt csinálni egy újabb bátor ismeretlenből. Megint megmenteni valakit az unalomtól. Nem csak a pénz miatt. Nem csak a sikerélményért. Na persze egyik sem árt. Olyan könnyű az egész. Nem kell, hogy jól mutass, legalábbis nem a felszínen – mégis nyerő vagy. Csak legyél bátran megtört és megalázott. Csak mondogasd életed végéig az embereknek: Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom...

8. fejezet

Eva végig a sarkamban liheg a hosszú folyosón, zsebei megtömve pulykasülttel. Cipőjében félig megrágott bécsi szelet. Zilált arcán púderes törtbársony bőre ezernyi apró ráncban gyűrődik szája köré, kitartóan kerekezik utánam, azt kiabálja: – Hé, te! Ne rohanj előlem! Kézfején kidagadnak a kék vérerek, ahogy a tolószékét hajtja, görnyedten, saját hatalmasra dagadt lépétől viselősen. Nem tágít, tovább kiáltozik: – Nagyon fájt, amit csináltál. Ne is tagadd! Nyakában ételfoltos partedli lóg. – Nagyon fájt, és megmondalak anyának! – fenyegetőzik. Anyámnak jelenlegi helyén karkötőt kell viselnie. Nem valami elegáns ékszert, egy vastag műanyag csíkot, amit ráerősítenek a csuklójára, hogy soha ne tudja leszedni. Még levágni sem lehet. Se

cigarettával leolvasztani. Sokan próbáltak már megszabadulni tőle, de semmi sem használt. Elég végigsétálni ebben a karkötőben az előtérben, és minden kijárat zárja aprót kattan. A karszalagba ültetett mágnescsík kiad valami elektromos jelet. Bezáródik előtted a liftajtó. Egy méter távolságból aktivál valamennyi ajtózárat. Nem hagyhatod el a számodra kijelölt szintet. Nem léphetsz ki az utcára. Kimehetsz a kertbe vagy a társalgóba vagy a kápolnába vagy az ebédlőbe, de a világon minden egyéb tiltott terület. Ha netán valahogy mégis átjutsz egy kijáraton, a karkötő beindítja a riasztót, arra mérget vehetsz. Ez itt a Szent Antal szanatórium. A szőnyegek, a függönyök, az ágyak és nagyjából minden más tűzbiztos. Anyaguk folttaszító. Jóformán bármit művelnek velük, elég letörölni őket. Az ilyen helyeket hívják „otthon”-nak. Nagy kár, hogy mindezt most el kell mondanom neked is, mert így oda a meglepetés. Magad is meglátnád, elég hamar. Csak túl soká kell élni. Vagy idejekorán fel kell adni és megőrülni. Anyám, Eva, te is, előbb-utóbb mindenki kap egy karszalagot. Ez a hely pedig nem valami rémes, koszos elfekvő. Nem fogad húgyszag a bejáratnál. Ez a legkevesebb havi háromezer dollárért. Száz évvel ezelőtt még zárda volt, az apácák gyönyörű rózsakertet rendeztek be az udvarban, csodaszép hely, magas falakkal és szökésbiztos tetővel. Minden sarokból biztonsági kamerák figyelnek. Amint belépsz az előtérbe, azonnal megindul feléd a bentlakók zombilassú vándorlása. Minden tolószék, valamennyi járókeret megelevenedik, élőhalottak sereglenek elő a látogató csodájára járni.

A magas, ragyogó tekintetű Mrs. Novak meztelenkedő. Anyám szobaszomszédja idült hörcsög. A meztelenkedőknek az a mániájuk, hogy minden lehetséges alkalommal ledobálják magukról az öltözéküket. Könnyű megismerni őket csinos ingnadrág együttesnek álcázott kényszer zubbonyukról, amit a nővérek húznak rájuk reggelente. A nadrágba tűrt ing szegélyét sűrű öltések rögzítik. A gombok, a slicc csak díszítőelem. Az egyetlen kiút belőle egy hosszú cipzár a hát közepén. Mivel ezeknek az öregeknek többnyire elég behatárolt a mozgáslehetőségük, egy meztelenkedő, még az igazán agresszív fajtából is, háromszoros csapdába került. A ruháéba, a karkötőébe, az otthonéba. A hörcsög onnan kapta nevét, hogy állandóan eszik, de rég elfelejtett nyelni. Megrágja az ételt, aztán fogalma sincs, hogyan tovább. Így hát gondosan elhelyezi a megrágott falatokat a zsebeiben, a cipőjében vagy a retiküljében. A dolog messze nem olyan aranyos, mint ahogy elsőre hangzik. Mrs. Novak anyám szobatársa. Eva, a hörcsög, a közvetlen szomszédja. A Szent Antal első szintje olyan ápoltaké, akik elfelejtik a neveket, meztelenül rohangálnak, zsebükbe köpik az ételt, de ettől eltekintve jobbára egészségesek. Akad köztük néhány fiatal beteg is, akik durván szétdrogozták az agyukat vagy csúnyán beütötték a koponyájukat. Járkálnak is, beszélnek is, bár mondataik csupán szósaláták, találomra összeválogatott kirakós darabkák vég nélküli sorozata ömlik belőlük. – Füge testvér úton pirkad jó kis madzag dalos bíbor fátyol vége – ilyesmiket mondanak.

A második szinten kezelik az ágyhoz kötött betegeket. A harmadik szintre csak halni járnak. Anyám az első szinten lakik, de ez mindenkinél csupán átmeneti állapot. Eva úgy került ide, hogy akadnak emberek, akik magatehetetlen szüleiket egyedül hagyják valami nyilvános helyen egyetlen papír nélkül. Csupa öreg Dorothy és Erna, akiknek fogalmuk sincs, kicsodák és hol vannak. Egyesek úgy gondolják, az önkormányzat, az állam vagy valami szervezet dolga, hogy összeszedje őket. Valahogy úgy, mint a háztartási hulladékot. Valahogy úgy, mint amikor a régi verdáról leszedik a rendszámtáblát, és a közterület-fenntartókra bízzák, hogy elvontassák a roncstemetőbe. Még nevet is kapott ez a szép szokás, nagyselejtezésnek hívják. A Szent Antalban külön szárnyban tartják a leselejtezett nagyikat, együtt az ecstasy-károsult utca-kölykökkel és a szuicid hajléktalanokkal. Csak éppen a hajléktalanokat nem becézik zsákos embereknek sem a szétkokszolt kamaszlányokat fruska-prostiknak. Sejtésem szerint valaki egyszerűen lassított egy útkereszteződésnél, és kilökte Evát a kocsiból, egyetlen könnycsepp nélkül. Mint azokat a kutyákat, akik makacsul a szoba sarkába szarnak. Eva még mindig követ, anyám szobájához érek, de nem találom bent. Anyám helyett csak egy nagy, nedves mélyedést találok a vizeletszagú matracban. Elvitték zuhanyozni, ha jól sejtem. Egy nővér betolta egy tágas, csempézett falú helyiségbe és tisztára mosta a slaggal. A Szent Antalban minden péntek este levetítik a Pizsama party című filmet, és minden péntek este ugyanazok a bentlakók gyűlnek össze, hogy életükben először megtekintsék.

Van itt bingó, kézműves szakkör, kisállat simogató. És itt van dr. Paige Marshall. Bárhová is tűnt el jelenleg. Van tűzbiztos partedli, ami az álltól a bokáig ér, nehogy dohányzás közben a beteg felgyújtsa magát. Van itt egy rakás hiperrealista festményreprodukció. Hetente kétszer házhoz jön a fodrász. Az pluszköltség. Akár a vizelet-visszatartási zavar, a vegytisztítás, a veseellenőrzés. A mesterséges táplálás. Mindennap újra megtanítják, hogyan kell befűzni a cipőfűzőt, begombolni a gombot, bekapcsolni a kapcsot. Becsatolni a csatokat. Bemutatják, hogyan tépjék fel a tépőzárat. Hogyan működik a cipzár. Minden reggel bemagoltatják a neveket. Régi barátok, akik hatvan éve ismerik egymást, újraismerkednek. Minden reggel. Akadnak itt orvosok, ügyvédek, cégvezetők, akiken nap mint nap kifog a cipzárjuk. Napi tananyaguk jobbára kárenyhítés. De nem ér többet, mint kifesteni egy égő házat. A Szent Antal szanatóriumban a kedd a borsófőzelék napja. A szerda a gombás csirkehúsé. A csütörtök a spagettié. A péntek a bécsi szeleté. A szombat a marhahúsé. A vasárnap a pulykasülté. Van itt ezerdarabos kirakójáték, amin életed végéig eldolgozhatsz. Nincs az egész épületben egyetlen betegágy, amelyikben legalább tíz ember ne halt volna meg. Eva végre odaért tolószékével anyám ajtajához, ott gubbaszt sápadtan és fonnyadtan, mintha valaki kicsomagolt volna egy múmiát, aztán bebodorította volna a haját. Bólogató feje a halványkék, göndör frizurával lassú, szűk köröket ír le, akár meccs közben a bokszolóké. – A közelembe ne gyere! – mondogatja,

valahányszor ránézek. – Dr. Marshall nem hagyja, hogy bánts. Anyám ágya szélén várom, hogy visszajöjjön az ügyeletes nővér. A faliórán minden kerek órát különböző madárdal jelez. Felvételről. Egy óra: amerikai vörösbegy. Hat óra: északi aranymálinkó. A dél a házi pinty. A horgas csőrű fenyőrigó nyolc órát jelent. A mellényes kékharkály tizenegy órát jelent. Satöbbi. Az egyetlen gond ezzel az órával, hogy ha egyes időpontokhoz madárhangokat kötsz, esetenként igen zavaró lehet. Főleg a természetben. Megfordulhat a sorrend. Valahányszor meghallod egy fehértorkú pacsirta trilláit, az jut eszedbe: Máris tíz óra? Eva közelebb merészkedik. – Bántottál – motyogja. – De nem árultam el anyának. Ez a sok vénember. Ezek az emberi romhalmok. Húsz perccel múlt füstifecske, nekem pedig el kell érnem a buszom, hogy munkába lépjek, mielőtt megszólal a kékszajkó. Eva azt hiszi, én vagyok a bátyja, aki megerőszakolta megközelítőleg egy évszázaddal ezelőtt. Anyám szobatársa, Mrs. Novak, természetellenesen hatalmas, lelógó mellével és lapátfülével, azt hiszi rólam, a szélhámos üzlettársa vagyok, aki kigolyózta valami szabadalmi jogból, talán a szövőgépéből vagy a töltőtolléból, tudom is én. Itt én vagyok minden nő mindene. – Bántottál – húzódik még közelebb Eva. – Egy percre sem felejtettem el. Valahányszor belépek a szanatóriumba, egy mazsolaarcú vénasszony szúrósan rám néz kócos

szemöldöke alól, és Eichmannak nevez. Egy másik öregasszony, köntöse alól kilógó katétercsövekkel, amelyekben sárgán cirkulál a napi vizelete, folyton azzal vádol, hogy elloptam az uszkárját, és visszaköveteli. Bármikor elmegyek a rózsaszín pulóverekbe csomagolt tolószékes banya mellett, odasziszeg nekem: – Láttalak jól – mondja, és végigmér hályogos szemével. – A tűz éjszakáján ott voltál velük. Kár vitatkozni. Minden egyes ember, akivel hosszú élete során Évának dolga volt, valami módon a bátyjára emlékeztette. Tudta vagy sem, egész életében arra számított, hogy a férfiak majd meggyalázzák. Aszott, ráncos múmia létére még mindig nyolcesztendős. Úgy maradt. Akárcsak Dunsboro település kiégett, szánalmas gárdája, St. Anthony lakói is a múlt csapdájában ragadtak. Én se vagyok kivétel, és szerintem te sem. Akárcsak Denny a kalodában, Eva is benne maradt a régiben. – Hé te... – mutat rám reszkető ujjal. – Te bántottad a nunimat. Ezek a megrekedt vénségek. – Azt mondtad, csak játszunk – folytatja Eva fejét forgatva, a hangja egyre éneklősebb lesz. – Hogy megint csak a titkos játékunkat játsszuk... de aztán belém dugtad azt a nagy, felnőtt micsodádat. – Csontos, meggörbült ujjával egyre az ágyékom felé bökdös. Komolyan mondom, a nagy, felnőtt micsodám Eva gondolatától is sikítva rohanna ki a szobából. Az a baj, hogy bárhová megyek ebben az otthonban, ugyanez fogad. Újabb korhadt csontváz követeli rajtam az ötszáz dollárját. Egy újabb vén szatyor nevez sátánnak. – Annyira fájt – motyogja Eva.

Nehéz megállnom, hogy ne járjak ide magamra vállalni a történelem összes rémtettét. Legszívesebben bele-üvölteném fogatlan pofájukba: Igen, én raboltam el a Lindbergh bébit! A Titanic, az is az én hibám. A Kennedy gyilkosság az én lelkemen szárad. Az a második világháborús szerkentyű, az atombomba, vagy mi. Képzeljék csak, nekem köszönhetik. Az AIDS-vírus? Bocs, azt én kezdtem. A legjobb módszer ilyen helyzetekben a figyelemelterelés. Zavarjuk meg a beteget a vacsora említésével, kezdjünk el az időjárásról beszélni, dicsérjük meg a frizuráját. Figyelme nem terjed tovább néhány percnél, könnyen át lehet terelni kellemesebb témákra. Valószínűleg így szerelték le Eva támadásait egész életében a férfiak. Elterelték a figyelmét. Átlendítették a kritikus pillanaton. Elkerülték a konfliktusokat. Szedték a sátorfájukat. Nagyjából mindenki így boldogul az életben. Nézi a tévét. Füvet szív. Meditál. Eltereli a figyelmét. Önkielégít. Tagad. Eva egész testével előredől, rám szegezett vékonyka ujja remeg a levegőben. Csessze meg. A Halál már úgyis eljegyezte magának. – Igen, Eva – bólintok megadóan. – Megdugtalak. – Arcába ásítok. – Az ám. Amikor csak lehetett, beléd tömtem a slagomat és megöntöztelek. Az ilyesmit hívják pszichodrámának. A szememben ez is csak a nagyiselejtezés egyik formája. Göcsörtös ujja lehervad, visszaereszkedik a tolószékbe. — Szóval beismered végre. – Igen... a francba – folytatom. – Oltári jó numera voltál, hugicám.

Tekintetét egy üres foltra szegezi a linóleumon, és halkan megismétli: — Szóval beismered végre, annyi év után. Csupán egy szerepjáték-terápia, Eva számára azonban minden szava szent igaz. A feje még mindig apró köröket ír le, de a szemét le sem veszi rólam. – És meg se bántad? – kérdezi. Nos, ha Jézus hajlandó volt meghalni a bűneimért, talán én is magamra vehetek párat mások válláról. Előbb-utóbb mindenkiből lehet bűnbak. Vállalhatja mások terhét. Szent Én mártíromsága. Az emberiség összes vétke egyenesen a nyakamba szakad. – Eva – felelem –, csillagom, tündér kishúgom, szemem fénye, hát persze, hogy megbántam. Bocsáss meg, egy féreg voltam. – Órámra nézek. – De annyira dögös kis buksza voltál, hogy elvesztettem a fejemet. Mintha nem lenne elég bajom. Eva csak mereszti rám bazedóvos szemeit, azután hatalmas könnycsepp buggyan ki az egyik sarkából, és lassan csíkot húz a púderbe ráncos arcán. Felnézek a mennyezetre, és azt mondom: – Rendben, bántottam a kis nunidat, de eltelt azóta nyolcvan nyavalyás év, szóval tedd már túl magad rajta. Lépj tovább. Arcához emeli borzasztó kezét, olyan barázdált és elkínzott, akár a gyökér vagy az öreg sárgarépa. – Ó, Colin – motyogja a tenyerébe. – Ó, Colin... Felemeli a fejét, arca könnyben úszik. – Ó, Colin – suttogja –, megbocsátok neked. – Azután ismét lekókad apró koponyája, nagyokat bólint a zihálástól és szipogástól, iszonyatos kezeivel felemeli partedlije alját, hogy

zsebkendőként használja Üldögélünk egy darabig. Jézusom, legalább egy rágó lenne nálam. Az órám fél egyet mutat. Miután megtörölte a szemét, szipog még párat, majd ismét rám néz. – Colin... – kérdi tőlem. – Szeretsz még? Ezek a nyavalyás vénemberek, uram jézus. Mellesleg megjegyzem, nem vagyok szörnyeteg. Mintha valami kurva könyvből olvasnám, azt felelem: – Igen, Eva. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Így igaz. Eva ismét felzokog, arcát ölébe hajtva előre-hátra dülöngél. – Annyira boldog vagyok — szipogja, potyognak a köny-nyei, orrából valami szürke váladék csöpög egyenesen a tenyerébe. – Annyira boldog vagyok – ismétli sírva, orromba kúszik a cipőjébe rejtett disznóhús és a zsebében rohadó tegnapi gombás csirke szaga. Az a nyavalyás nővér sohasem hozza vissza anyámat a zuhanyzóból, nekem pedig egy órára a 18. században kell lennem. Egyre nehezebb felidézni a múltamat, ideje lenne elvégeznem azt a negyedik lépcsőfokot, mielőtt végleg összekeveredik mások múltjával. Azt se tudom már, melyik védőügyvéd vagyok ma. A körmeimre nézek. – Vajon bent van ma dr. Marshall? – kérdezem Évát. – Nem tudja, férjnél van? Tudni szeretném az igazságot magamról, ki vagyok én, ki az apám, meg a többit, már ha anyámat nem gyötri túlzottan a bűntudat, hogy elmondja. – Nem tenné meg, hogy valahol máshol sírja ki magát?

De túl késő már. A falon megszólal a kékszajkó. De Eva az istennek sem hagyná abba, zokog és imbolyog, partedliját az arcához nyomja, a műanyag karkötő reszket a karján és azt mondogatja: – Megbocsátok, Colin, megbocsátok, megbocsátok, Colin, megbocsátok neked...

9. fejezet

Az idióta kiskölyök és nevelőanyja egy bevásárlóközpontban hallották meg a bejelentést egy nyári délután. Közelgett a szünidő vége, éppen iskolafelszerelést vásároltak, a kölyök abban az évben lett ötödik osztályos. Abban az évben csíkos inget kellett hordani az embernek, ha nem akart kilógni a sorból. Sok éve történt. Akkor került első nevelőszüleihez. Függőleges csíkok kellenek, magyarázta éppen, amikor meghallották. A bejelentést. – Kérjük, dr. Paul Wardot – közölte a hang minden vásárlóval –, fáradjon a Woolworth illatszerosztályához, a felesége várja. Ez volt az első alkalom, amikor Anyu visszajött érte. — Dr. Ward, a felesége várja a Woolworth illatszerosztályánál. Ez volt a titkos jel.

Így hát a kiskölyök azt hazudta, ki kell mennie a mosdóba, de helyette a Woolworthhöz sietett, és ott találta anyukáját, amint sorra nyitogatta a hajfestékes dobozokat. Sárga parókát viselt, amiben egész kicsinek tűnt a feje, cigarettaszagtól bűzlött. Körmeivel feltépte a dobozok tetejét, kivette a barna festéktégelyeket. Azután újabb dobozokat nyitott fel és újabb tégelyeket vett ki belőlük. Majd kicserélte az összest. Ezt követően újabb dobozokat vett le a polcról. – Ez egész csinos – mondta Anyu az egyik dobozon mosolygó nőre. Majd egy másik tégelyt tett a dobozba. Az összes üvegtégely egyforma barna színben fénylett. – Szerinted csinos? – kérdezte Anyu, miközben tovább nyitogatta a hajfestékeket. A kiskölyök pedig olyan ostoba volt, hogy megkérdezte: – Kicsoda? – Tudod te azt jól – felelte Anyu. – És egész fiatal. Láttam, ahogy a ruhákat nézegettétek. A kezét szorongattad, úgyhogy ne hazudozz nekem. És ez a kölyök olyan hülye volt, hogy eszébe sem jutott elrohanni. Még csak fel sem merült benne, hogy elgondolkozzon rajta, milyen feltételekkel került Anyu szabadlábra, mire is vonatkozott a bírósági tiltó végzés, vagy pontosan miért is került három hónapra börtönbe. Miközben szőkéknek való hajfestéket pakolt a vörösök dobozaiba, és feketéknek valót tett a szőkék helyére, Anyu feltette a nagy kérdést: – Szóval szereted? – Kicsodát, Mrs. Jenkinst? – kérdezett vissza a nagyon hülye fiúcska. Anyu kissé kapkodva visszapakolta az enyhén megrongált dobozokat a polcra, és megismételte a

kérdést: – Szereted azt a nőt? Mintha megúszhatna egy kitérő válasszal, a kis vajgerinc azt felelte: – Ő csak a nevelőanyám. Anyu le sem vette a szemét a dobozokon mosolygó nőről, csak annyit mondott: – Azt kérdeztem, szereted vagy sem. Bevásárlókocsi fékezett mellettük, és egy szőke hölgy levett egy hajszínéhez illő dobozt, amelyben valami egész más hajszín várta. A kocsiba tette és továbbállt. – Ez a nő szőkének tekinti magát – mondta Anyu. – A mai küldetésünk, hogy megzavarjuk kissé ezeknek az identitástudatát. Anyu annak idején úgy hívta: Szépségipari Terrorizmus. A kiskölyök addig nézett a szőke hölgy után, amíg olyan messze nem ért, hogy a segítség szóba sem jöhetett. – Itt vagyok neked én – mondta Anyu. – Hogy hívod ezt a pótmamát? Mrs. Jenkins. – És megkedvelted? – kérdezte ismét, de most először nézett rá. A kiskölyök pedig úgy tett, mintha elhatározásra jutott volna, és annyit mondott: – Nem. – Szereted? – Nem. – Gyűlölöd? Mire ez a gyáva kis féreg azt mondta: – Igen? – Azt jól is teszed – bólintott Anyu, és egész közel hajolt hozzá. — És mennyire gyűlölöd Mrs. Jenkinst? – Nagyon-nagyon? – suttogta a kis köcsög.

– Nagyon-nagyon, és még annál is jobban – mondta Anyu és odanyújtotta a kezét. – Most pedig rohannunk kell, mert lekéssük a vonatunk. Ahogy végigvezette a polcsorok között, puha kis karjánál rángatva az üvegajtókon túl ragyogó napfény felé, Anyu annyit mondott: – Az enyém vagy. Csak az enyém. Most és mindörökre, ezt sohase felejtsd el. Majd az ajtó túloldalán még hozzátette: – Arra az esetre pedig, ha a rendőrség vagy bárki más később kikérdezne, most szépen elmesélem neked, milyen mocskos ronda dolgokat művelt veled az úgynevezett nevelőanyád, valahányszor kettesben maradt veled.

10. fejezet

Anyám házában, ahol jelenleg élek, átnéztem az összes régi papírját, a főiskolai leckekönyvét, a birtokleveleit, nyilatkozatokat, számlákat. Megőrizte a periratokat. Naplója kulcsra zárva. Ott áll az egész élete. Következő héten már Mr. Benning vagyok, aki az iskolabuszos ügy után az emberrablási vádban képviselte. Rákövetkező héten Thomas Welton ügyvéd vagyok, aki vádalkuval hat hónapra csökkentette büntetését, miután anyám az állatkertben kárt tett az állományban. Utána polgárjogi képviselő vagyok, aki elsimította a szándékos rongálás vádját abban a balettszínházi botrányban. A déja vu-nek van ellentéte, jamais vu-nek hívják. Akkor történik, ha valaki rendszeresen ugyanazokkal találkozik, ugyanoda jár, de mindig úgy érzi, hogy első alkalommal. Mindenki mindenütt idegen. Semmi sem ismerős.

– Hogy van Victor? – kérdezi anyám minden látogatáskor. Legyek akárki, bármelyik védőügyvéd, á la carte. Legszívesebben megkérdezném: melyik Victor? – Jobb, ha nem tudja – mondom ilyenkor. Összetörném a szívét. Inkább megkérdezem: – Milyen volt gyereknek? Mit várt a jövőtől? Volt valami nagy álma? Mostanra kezdem úgy érezni, mintha egy szappanoperában játszanék, ami egy szappanoperában játszódik, amit egy szappanoperában néznek, ami előtt valódi emberek ülnek, valahol a világban. Valahányszor meglátogatom az otthont, folyton a folyosókat járom, hogy elcsípjem azt a doktornőt a szoros fekete kontyával, lássam a füleit, a szemüvegét. Dr. Paige Marshall, azzal a mappájával meg a mentalitásával. Az ijesztő álmával, hogy hozzásegíti anyámat még tíz-húsz évnyi élethez. Dr. Paige Marshall, egy újabb adag szexuális érzéstelenítés lehetősége. Lásd még: Nico. Lásd még: Tanya. Lásd még: Leeza. Egyre inkább saját harmadrangú paródiámnak érzem magam. Életemnek nincs több értelme, mint egy Zen költeménynek. Dalra fakad egy ökörszem, már nem is tudom, vajon igazi vagy csak négy óra van. – A memóriám nem a régi – panaszolja anyám, ujjaival a halántékát masszírozva. — Lassan el kellene mondanom Victornak az igazságot. – Párnáira dől, és azt mondja: – Joga van hozzá, hogy megtudja, kicsoda valójában, mielőtt túl késő lesz.

– Akkor beszéljen vele – javaslom. Egy doboz csokoládépudingot tartok a kezemben, és megpróbálom a szájába csempészni a kanalat. – Kimehetek telefonálni, Victor perceken belül ideér. A puding hideg, a sötét felszín alatt világosbarna, és nem kifejezetten illatos. – Képtelen lennék rá – feleli anyám. – Olyan szörnyű bűntudatom van, a szemébe sem tudnék nézni. Fogalmam sincs, hogy reagálna. Majd azt mondja: – Talán jobb, ha sohasem tudja meg. – Akkor mondja el nekem. Szabaduljon meg a tehertől. Megígérem, sohasem árulom el a fiának, csak ha ön kér rá. Rám sandít, fakó bőre apró ráncokba fut a szeme körül. Csokoládépudingtól maszatos szájával kérdi: – Már miért bíznék meg magában? Azt se tudom pontosan, kicsoda. – Ne aggódjon, megbízhat bennem – mosolygok rá. Aztán a szájába nyomom a kanalat. A puding az állára csorog. Még mindig jobb, mint a kényszertáplálás. Na jó, olcsóbb. Elveszem keze ügyéből a távkapcsolót és azt mondom: – Nyeljen. Azt mondom: – Figyeljen rám, bíznia kell bennem. Azt mondom: – Én vagyok az. Victor apja. Az egész arc egyetlen hatalmas, felhős szempárrá válik. Szörnyű kezével keresztet vet, a szája tágra nyílik. – Hát visszajöttél hozzám – suttogja. – Ó, atyám, mennybéli atyám. Kérlek, bocsáss meg nekem.

11. fejezet

Megint nekem kell Dennyt a kalodába zárnom: ezúttal egy pecsét maradt a kézfején valami éjszakai klubból, s miközben előrehajol, annyit mondok neki: – Haver, ez nagyon fura. Denny már a félkörökbe tette kezét, és várja, hogy rázárjam a kaloda tetejét. Az inge rendesen begyűrve. Rájött, hogy ha kicsit behajlítja a térdét, kevésbé fájdul meg a háta. Nem felejtett el vécére menni előtte. A mi Dennynk igazi szakértője lett a bűnhődésnek. A jó öreg Dunsboro településen a mazochizmus értékes szakmai előnynek számít. Akár az összes többi munkában. Tegnap az otthonban, mesélem neki, pont olyan volt, mint abban a régi filmben, amiben a pasas, a főhős átmúlatja az életét vagy száz éven át, és mégis ugyanúgy néz ki, a portréja meg közben egyre öregebb, rondább, kiütköznek rajta az idült alkoholizmus összes jegyei, még az orra is leesik a szifilisztől vagy milyen nemi bajtól.

A Szent Antal valamennyi lakója mostanában behunyt szemmel dúdolgat magában. Mindenki mosolygós, elnéző. Engem kivéve. Én vagyok a hülye arcképük. – Gratulálhatsz, haver – újságolja Denny. – A sok kaloda miatt már négy hét lemondásnál tartok. Esküszöm, ez majdnem négy héttel több, mint ameddig legtovább bírtam az elmúlt húsz évben. Anyám szobatársa, Mrs. Novak, azóta is elégedetten bólogat, hogy beismertem neki, én loptam el a fogkrémszabadalmát. Egy másik öreglány boldogan fecseg, akár egy papagáj, mióta rábólintottam, hogy én hugyozok az ágyába minden éjjel. Igen, én voltam, mondom mindenkinek. Én égettem porig a házát. Én bombáztam szét a faluját. Én deportáltam a húgát. Én adtam el azt a szétrohadt kék színű törpeautót 1968-ban. Igen, én mérgeztem meg a kutyáját. Lépjünk hát tovább! Tessék, zúdítsák rám az egészet. Hadd legyek bűntudatbulijuk csoportos orgiáján nagy, passzív köcsög. Verjék csak belém szemrehányásaikat, az utolsó cseppig. És miután már mindenki nyavalyája rajtam szárad, megnyugodnak a kedélyek. Mindenki mosolyog, dúdol, körém gyűlnek, hogy megveregessék a karom, és nagy kegyesen megbocsássanak. Az összes lakó rendesen eszik. Az egész baromfiudvar hozzám sereglik, az a nyakigláb ápolónő odaszól, amikor elmegy mellettem: – Nahát, milyen népszerű fiú lett valaki. Denny szipogni kezd. – Kell egy zsebkendő, haver? – kérdem. A legfurább az egészben, hogy anyám az egyetlen kivétel. Nem számít, hányszor játszom el a kollektív

bűnbakot, könnyítve a többieken. Nem számít, mennyi szemrehányást szívok magamba, anyám már nem hiszi el, hogy a fia vagyok, Victor Mancini. Így hát nem szabadulhat meg a szörnyű titkától. Így hát hamarosan jöhet az etetőcső. – Semmi bajom az önmegtartóztatással – szólal meg Denny —, de szeretnék végre olyan életet élni, ahol csupa jó dolgot csinálok, nem olyat, amiben nem csinálok rossz dolgokat. Érted? Ami még furább, folytatom, hogy napok óta azon tűnődöm, hogyan segíthetne hozzá friss népszerűségem egy gyors menethez azzal a magas nővérrel a partvisok között, talán még a szájába is be tudnám játszani a farkam. Ha egy ápolónő kedves, törődő fickónak néz, aki türelmes a rászoruló öregekkel, máris félúton vagy a bugyijába. Lásd még: Caren, főnővér. Lásd még: Nanette, kisegítő ápolónő. Lásd még: Jolene, kisegítő ápolónő. De bárkivel kefélek mostanában, a fejemben mindig azt a másik lányt látom. Azt a dr. Paige Hogyishívjákot. Marshallt. Szóval mindegy, kit kefélek, folyton ronda, fertőzött állatokra gondolok, elgázolt macskákra, akik felfúvódva hevernek az autópálya szélén, miután a tűző napon áthajtott rajtuk egy kamion. Vagy erre koncentrálok, vagy azonnal elélvezek, hát kábé ilyen dögösnek látom magamban ezt a dr. Paige Marshallt. Fura, hogy milyen ritkán gondol az ember azokra a nőkre, akik megvoltak. Mindig azokra emlékszik, akikkel nem jött össze. – Sajnos a bennem lévő szenvedélybeteg olyan erős — magyarázza Denny –, hogy félek szabadon lenni. Azért másról is szólhatna az életem azon kívül, hogy nem verem a farkam.

Amikor más nőkre gondolok, mindegy melyikre, csak azt látom magam előtt, hogyan verem beléjük. Olyasmiket, hogy meglovagol egy kocsiban, mit tud a G-pontja, milyen ívben hajlik a hüvelycsatornája, mit szólna a vastag, forró farkamhoz. Vagy ahogy meztelenül előrehajol a kádba, hogy kihúzza a dugót. Tudod, kis életképek a magánéletéből. De dr. Paige Marshall valahogy felette áll ezeknek a kefélős fantáziáknak. Valami keselyűfélék köröznek felettünk. Madáridőszámítás szerint ez két órát jelent. Egy szélroham hátulról Denny arcába fújja kabátszárnyait, visszaigazítom őket. – Néha – szipogja Denny – már szinte várom, hogy megbüntessenek. Odáig rendben van, hogy nincs Isten, meg ilyenek, de szükségem lenne valakire, akit tisztelhetek. Nem akarok a saját világom közepe lenni. Mivel Denny egész délutánját a kalodában tölti, egyedül kell felvágnom az összes tűzifát. Egyedül kell ledarálnom a kukoricát. Besózni a disznóhúst. Megnézni a tojásokat. Felverni a tejszínt. Felmosni az ólat. Ki hinné, hogy ilyen macerás volt a 18. század. Tekintve, hogy kettőnk helyett gályázok, mondom Denny görnyedt hátának: a legkevesebb az lenne, hogy meglátogatja anyámat, és eljátssza a szerepemet. Meghallgatja a gyónását. Denny felsóhajt. Vagy harminc méter magasból az egyik keselyűszerűség bűzös, fehér kupacot pottyant a háta közepére. – Haver, nekem igazi küldetésre van szükségem – feleli. – Tekintsd nemes cselekedetnek – javaslom. – Segítesz egy idős hölgyön. – Hogy haladsz a negyedik lépcsőfokkal? – kérdez

rá váratlanul. – Haver, piszkosul viszket a hátam itt oldalt, megkérhetlek? Ügyelve a madárszarra, vakarni kezdem.

12. fejezet

A telefonkönyvemben egyre szaporodnak a vörös jelek. Egyre több éttermet kell kihúznom vastag vörös filctollal. Azokat, ahol kis híján meghaltam. Olaszok. Mexikóiak. Kínai éttermek. Esténként egyre kevesebb lehetőség közül választhatok, ha a vacsora mellé szeretnék egy kis mellékes keresetet is. Ha szeretnék átveréssel új barátokat szerezni. A kérdés mindig ugyanaz: Ma este mi akadjon a torkomon? Lehet francia konyha. Maláj étel. Karibi vacsora. Anyám háza nagyjából úgy fest, akár egy koszlott kis régiségüzlet. Az a fajta, ami olyan zsúfolt, hogy folyton oldalazva kell járnod, mint azokon az egyiptomi falfestményeken. Az összes bútor fából faragott, a hosszú ebédlőasztal, a székek, szekrények, komódok, ládák, mindegyikre arcokat véstek, mindegyik vastagon politúrozva valami szirupos lével, ami sok ezer éve megfeketedett és

felrepedezett. Az öblös foteleken golyóálló vastag a kárpit, a világ minden kincséért nem ülnél rá meztelen fenékkel. Miután hazaértem, első dolgom átnézni a postám. Számba venni az üdvözlőlapokat. Összesíteni a csekkeket. Mindent szétterítek több hektáros ebédlőasztalán, a főhadiszállásomon. A holnapi letéti bizonylat kitöltésre vár. Ma csak egyetlen lapot kaptam. Egyetlen rühes üdvözlőlap egy ötvendolláros csekkel. Ez egy újabb köszönőlevelet jelent. Plusz ott van még a következő adag megalázkodó, seggnyaló levél, amit postára kell adnom. Nem vagyok hálátlan típus, de ha képes vagy ötven dollárral kiszúrni a szemem, legközelebb hagyj inkább meghalni. Rendben? Vagy még jobb, ha félreállsz és hagyod, hogy egy milliomos mentsen meg. Az biztos, hogy ilyesmit nem írhatok le egy köszönőlevélben, de akkor is. Anyám háza olyan, mintha egy várkastély berendezését begyömöszölték volna egy kétszobás szerelmi fészekbe. A heverők, festmények, órák a hozományát jelentették volna, az Óhazából. Olaszországból. Anyám a főiskola miatt költözött Amerikába, de miután közbejöttem, soha nem tért haza. Nincs benne semmi olaszos. Se fokhagymaszag, se dús hónaljszőr. Orvosi iskolába jelentkezett. Egy nyavalyás orvosi iskolába, Iowa államban. Őszintén szólva a friss bevándorlók sokkal jobban kötődnek Amerikához, mint akik itt születtek. Az igazat megvallva, én voltam anyám letelepedési engedélye. A telefonkönyv fölött úgy döntök végül, ideje lenne magánszámommal előkelőbb körökben megfordulni.

A pénzt kell követni, különben felkopik az állunk. Nehogy már egy gyorsétkezdében fulladjak meg a csirkefalatoktól. A francia éttermek jómódú vendégei ugyanúgy szeretnek hősök lenni. A lényeg az előnyös megkülönböztetés. Tanácsom: határozd meg a célközönséged. Bőven akadnak még a telefonkönyvben halbüfék, albán grillcsirkések. A név a mai csekken valami nőé, aki tavaly áprilisban megmentette az életemet egy svédasztalnál. Egy olyan önkiszolgáló étteremben. Mégis mire számítottam? Olcsó kifőzdékben fuldokolni nem épp a legokosabb üzletpolitika. Van egy nagy füzetem, amiben pontos nyilvántartást vezetek mindenről. Benne van az összes adat, ki, mikor és hol mentette meg az életem, és mennyit költöttek rám azóta. Mai adományozónk Brenda Munroe, aláírás az üdvözlőkártya alján, sok szeretettel. Remélem e kis segítségnek is hasznát veszi – firkantotta a csekk szélére. Brenda Munroe, Brenda Munroe. Hiába erőltetem az agyam, nincs meg az arca. Semmi más sem. Nem várhatják el az embertől, hogy emlékezzen minden egyes halálközeli élményére. Talán bővítenem kellene a nyilvántartást, kiterjeszteni legalább a haj és szem színére, de az istenért, nézzenek rám: így is nyakig ülök a papírmunkában. A múlt havi köszönő leveleim megrázó beszámolók voltak arról, hogy milyen nehezen fizetem a tudomisénmit. Talán a lakbért írtam vagy a fogorvosi számlát. Netán a tejesembert vagy a pszichiátert. Néhány száz levél megírása után már nincs sok kedvem visszaolvasni őket.

Tevékenységem egyfajta helyi megfelelője a nemzetközi segélyakcióknak. Egy csésze kávé áráért megmenthetsz egy bennszülött kisfiút. Támogasd az éhezőket. A csapda az, hogy nem elég valakit egyszer megóvni az éhhaláltól. Engem például nap mint nap meg kell, hogy mentsenek. Akárcsak a való világban, nincs happy end. Ahogy az orvosin tanítják: olyan számtalanszor van, hogy megmented valaki életét, de csak egyszer, hogy nem. Ezt hívják az orvostudományban Peter-elvnek. Ezek az idegenek a csekkjeikkel valójában a hősiesség árát törlesztik részletekben. Akadhat torkomon marokkói kebab. Szicíliai lasagna. Minden este. Miután megszülettem, anyám az Egyesült Államokban maradt. De még nem lakott ebben a házban. Csupán az utolsó szabadulását követően költözött ide, az autóbusz-eltérítés, kocsilopás és emberrablás börtönbüntetése után. Nincsenek gyermekkori emlékeim erről a házról, ezekről a bútorokról. Az egész berendezést a szülei küldhették utána Olaszországból. Bár akár egy tévévetélkedőn is nyerhette őket. Egyetlen alkalommal kérdeztem a családjáról, olaszországi nagyszüleimről. Máig emlékszem a válaszára: – Ők semmit sem tudnak rólad... szóval ne keverj bajba. Márpedig ha nem tudnak a törvénytelen fiáról, bizonyosan nem tudnak az obszcén viselkedés vádjáról, az emberölési kísérlet vádjáról, a gondatlan veszélyeztetésről, az állatok zaklatásáról. Bizonyosan elmebetegek ők is. Elég ránézni ezekre a bútorokra. Valószínűleg rég megőrültek és meghaltak.

Ide-oda lapozgatok a telefonkönyvben. A szomorú helyzet az, hogy havonta három lepedőbe kerül anyám ellátása a Szent Antal Szanatóriumban, ahol egyetlen pelenkacsere ötven dollárba kerül. Isten tudja, hány halált kell halnom még, hogy kifizethessem a mesterséges táplálást. Számításaim szerint hőseim nagy füzetében eddig úgy háromszáz név szerepel, és még így is ritkán jön be háromezer havonta. Ráadásul ott van minden este a vacsoraszámla. Plusz borravaló. A rohadt rezsi, teljesen kikészít. Akár minden épkézláb piramisjátéknál, nekem is folyton új emberekre van szükségem az alapokhoz. Olyan, mint a társadalombiztosítási rendszer, itt is egy nagy adag életképes ember feladata eltartani az életképteleneket. Lelejmolni ezeket a jó szamaritánusokat, ez az én kis szociális védőhálóm. A „pilótajáték” nem a legjobb kifejezés, de elsőre ez jut eszembe. A szomorú helyzet az, hogy továbbra is minden éjjel át kell lapoznom a telefonkönyvet, hogy másnap is legyen hol majdnem meghalnom. Olyan az egész, mint egy nagy Victor Mancini Tévé-maraton. Ez sem rosszabb a fennálló rendszernél. Csak éppen a Victor Manciniről elnevezett jóléti államban egyetlen adófizető sem panaszkodik. Büszkén állják a számlát. Sőt még dicsekednek is vele a környezetüknek. Ez egy adományozós piramisjáték, ahol én állok a csúcson, és egyetlen Heimlich-manőverrel bárki beléphet az aljára. Élősködöm a sok aranyszívű jótét lelken. Nem mintha kábítószerre vagy szerencsejátékra menne el a pénz. Még egy vacsorát is ritkán tudok

befejezni. Többnyire a fő fogás elején munkához kell látnom. Leadni a fuldoklós-csapkodós műsort. Előfordul, hogy egyesek egy fillért sem küldenek utána. Legtöbben letudják egyszeri adományozással. Egy idő után pedig még a legbőkezűbb idegen sem küld több csekket. A könnyes rész viszont, amikor bőgve, zihálva bújok megmentőm karjaiba, az egyre könnyebben megy. Gyakran megesik mostanában, hogy nehezebben tudom abbahagyni, mint elkezdeni. A telefonkönyvemben jelöletlenül állnak még a pizzé-riák. A thai éttermek. A görög tavernák. Etióp büfék. Kubai falatozók. Bőven akad hely, ahol még nem fordultam meg felfordulni. A bevételek emeléséhez minden éjjel legalább kéthárom friss hős kellene. Megesik, hogy egy este négy helyen vacsorázom, mire egyszer jóllakom. Performance-művész vagyok a vacsoraszínház műfajában, esténként több fellépéssel. Hölgyeim és uraim, egy önként jelentkezőre lenne szükségem a nézőtérről. – Nagyon köszönöm, de inkább nem – szeretném mondani halott rokonságomnak. – Teremtek én magamnak saját családot. Halas vagy húsos vagy vega étterem. Ma este is a bevált módszert választom, és behunyom a szemem. Ujjamat a telefonkönyv fölé tartom. Lépjen elő és váljon hőssé, hölgyem, uram. Lépjen elő, mentsen meg egy életet. Aztán elengedem a kezem, és hagyom, hogy a sors döntsön helyettem.

13. fejezet

A hőség elviselhetetlen, Denny előbb a kabátjától szabadul meg, majd a szvetterétól. Anélkül, hogy kigombolná az ujjakat és a gallért, sikerül áthúznia fején az ingét is, és ott áll kifordított vörös flanelbe csomagolt fejjel. A póló egészen a hónaljáig felgyűrődött az inggel folytatott küzdelemben, beesett csupasz hasát kiütések tarkítják. Hosszú, göndör szőrszálak libegnek száraznak és pállottnak tűnő apró mellbimbói körül. – Haver – hallom hangját az ing alól –, nem bírok ezzel a sok réteggel. Miért kell itt ilyen melegnek lennie? Mert ez egy szanatórium. Otthon. Olcsó alsónadrágja kilóg a farmeréből. A kilazult gumin narancssárga foltok ékeskednek a kifakadt sömör-hólyagoktól. Vastag szőrök rugói merednek ki a pamut alól. Hónaljában sárgás izzadságfoltok. Orrunk előtt ott ül a recepciós csaj, arca öklömnyivé zsugorodik orra körül, ahogy végigmér

minket. Mentem a menthetőt, és visszagyűröm az inget nadrágjába, a köldökében ott virít a beszáradt, sokszínű kosz. A munkahelyi öltözőben gyakran látom, ahogy kifordítva lehúzza a nadrágját alsógatyával együtt, pont, mint én, mikor még nyolcéves voltam. Ingével még mindig fejére szorulva, Denny kérlelni kezd: — Haver, nem segítenél? Kell itt lennie egy gombnak valahol, de nem találom. A recepciós csaj előveszi legszúrósabb pillantását, miközben a telefon után nyúl. Ahogy nő a levetett ruhák halma a padlón, Denny egyre soványabb lesz, mígnem csak savanyú szagú pólója és koszos térdű farmere marad rajta. Teniszcipője dupla csomóra kötve, a fűzőlyukakban egy életre megkötött a mocsok. Azért van legalább 35 fok idebent, mert a legtöbb ápoltnak már alig működik a vérkeringése, magyarázom Dennynek. Ez a hely dugig van öregekkel. A folyosónak tiszta a szaga, ami azt jelenti, hogy csak a tisztítószereket, fertőtlenítőt és illatszereket érezni a levegőben. Nem árt tudni, hogy a fenyőillat rendszerint székletszagot leplez. A citromillat hányásra utal. A rózsaillat vizeletet rejt. Elég egy délután a Szent Antalban, egy életre elmegy a kedved a rózsakertektől. Az előtér tele van párnázott bútorokkal meg műnövényekkel meg plasztikbokrétákkal. Amint viszont belépünk a zárt ajtók mögé, a lakberendezői lelkesedésnek nyoma vész. – Hozzápiszkálnak a cuccomhoz, ha itt hagyom? – érdeklődik Denny a recepciós csajtól, mintha lenne mit félteni ledobált ócska ruháin. – A nevem Victor

Mancini. – Rám pillant. – És az édesanyámat jöttem meglátogatni... Fejemhez kapok. – Figyelj haver, nem neki van agykárosodása. – A recepcióshoz fordulok. – Elnézést, én vagyok Victor Mancini, rendszeresen járok az édesanyámhoz, Ida Mancini, 158-as szoba. A nő megnyomja a telefon gombját, és beleszól a készülékbe: – Remington nővért kérik a bejárati pulthoz – hangja átdübörög a mennyezeten keresztül. Felmerül bennem, vajon Remington nővér létező személy-e. Felmerül bennem, talán a recepciós azt hiszi Dennyről, hogy a zárt osztály krónikus meztelenkedőinek egyike. Barátom ezalatt berugdalja a ruháit az egyik karosszék alá. Dagadt fickó kocog le a lépcsőn, egyik kezét tollakkal teletömött ingzsebéhez szorítja, másikkal már a riasztó spray után nyúl. Kulcscsomó csilingel az oldalán. – Mi a probléma? – érdeklődik a recepcióstól. – Van itt egy mosdó? – kérdezi Denny. – Mármint civileknek. Denny a probléma. Neki kell meghallgatnia anyám vallomását, találkoznia kell azzal, ami megmaradt belőle. Azt tervezem, hogy őt mutatom be Anyunak Victor Manciniként. Így Denny megtudhatja, ki vagyok valójában. Így anyám végre megbékélhet magával. Felszedhet pár kilót. Megspórolhatja nekem a kényszertáplálást. Életben marad. Miután Denny visszatér a mosdóból, az őr elvezet minket a Szent Antal szívébe.

– Itt nincs zár a mosdóajtón – meséli Denny. – Alighogy leültem a klotyóra, egy vénasszony rám nyitott. – Dugni akart? – kérdem. – Hogy mondod? – kérdez vissza. Átmegyünk egy sor ajtón, amit az őr egyenként kinyit előttünk, majd egy újabb adag következik. Menet közben a vaskos kulcscsomó a csípőjét veri. Még a tarkóján is vastagon áll a háj. – A mutterod hasonlít rád? – kezdeményez Denny újabb társalgást. – Egy kicsit – felelem. – Eltekintve attól, hogy, tudod... – Hogy az éhhalál szélén áll és elszállt az agya? – Állj már le – válaszolom. – Rendben, pocsék anya volt, de nincs több belőle. – Bocs, haver. És nem fog feltűnni neki a különbség? Ebben a szanatóriumban a függönyöket még sötétedés előtt be kell húzni, mert ha valamelyik ápolt meglátja a tükörképét az ablaküvegben, leskelődőnek nézi. Úgy nevezik: „napnyugtázás”. Amikor naplementekor megtébolyulnak az öregek. Nyugodtan oda lehetne állítani őket egy tükör elé, és azt mondani nekik, itt egy különleges tévéműsor egy szánalmas haldoklóról, valószínűleg órákig néznék. Az a probléma, hogy anyám nem beszél velem, amikor Victor vagyok, és nem velem beszél, amikor valamelyik ügyvédje vagyok. Egyetlen reményem, ha én ügyvédnek adom ki magam, Denny pedig engem játszik el. Én megadom a kezdőlökést. Denny figyel rá. Akkor talán megered anyám nyelve. Olyan ez, mint valami Gestalt-kelepce. Útközben az őr megkérdezi, nem én erőszakoltam meg Mrs. Field kutyusát?

Nem, válaszolom. De ez egy hosszú történet. Legalább nyolcvan év hosszú. A társalgóban találjuk anyámat, előtte egy kirakós játék szerteszórt darabjai. Legalább ezer elemből áll, és sehol egy doboz, amiről kiderülne, mit ábrázol. Bármi lehet. – Ő az? — kérdezi Denny. – Haver, cseppet sem hasonlít rád. Anyám a színes darabkákat tologatja, néhány szürke felével felfelé fordítva hever előtte, próbálja összeilleszteni őket. – Haver... — Denny egy széket fordít az asztalhoz, majd a háttámlájára dőlve a kirakós fölé hajol. – Nekem az a módszerem, hogy először a keretet kell összerakni a sima oldalúakból. Anyám tekintete végigkúszik Denny borotvált fején, az arcán, repedezett ajkain, a pólója varrásán nyílt lyukakon. – Jó reggelt, Mrs. Mancini – üdvözlöm. – A fia, Victor, eljött meglátogatni önt. Látja? Nincs számára valami fontos mondandója? – Az ám – bólogat Denny. – Én vagyok az, Victor. – Keresgélni kezd a kirakósban. – Ez a kék darab vajon az ég vagy a tenger akar lenni? Anyám megtört, halványkék szeme megtelik könnyel. – Victor? – kérdezi, majd megköszörüli a torkát. Dennyre mered. – Hát eljöttél. Denny meg csak tovább kotorász sima oldalú elemek után, és takarosan oldalra gyűjti őket. Borostás tarkóját vörös flanelszálacskák díszítik. Anyám átnyúl az asztalon, és megmarkolja Denny kezét. – Annyira örülök, hogy látlak – suttogja. – Hogy vagy? Régen láttalak. Apró könnycsepp buggyan ki szeme sarkából és

végigfut az egyik ráncban, egészen a szájáig. – Jesszusom – rántja vissza a kezét Denny. – Jéghideg a keze, Mrs. Mancini. Anyám elnézést kér tőle. A teremben konyhaszag terjeng, teljesen péppé főzött káposzta vagy bab. Én meg csak állok ott. Denny ezalatt összerak pár centit a keretből, és odaszól hozzám: – Na és mikor találkozunk azzal a te orvosistennőddel? – Máris menni készülsz? — kérdezi anyám, miközben a tekintete elfátyolosodik, bozontos szemöldöke összefut az orra felett. – Annyira hiányoztál. – Haver! – kiált fel Denny –, mázlink van, találtam egy sarkot. – Elnézést, Mrs. Mancini – fordulok anyámhoz –, de nem akart valamit elmondani a fiának? Anyám előbb rám néz, azután Dennyre. – Maradnál még egy kicsit, Victor? – kérdi. – Beszélnünk kell. Magyarázattal tartozom neked. – Lásson hozzá — bátorítom. – Szerintem ez itt egy szem – jelenti ki Denny. – Akkor ez az izé egy arc lenne? Anyám felemeli reszkető kezét, és a szemembe néz: – Fred, ez csak rám és a fiamra tartozik. Fontos családi ügy. Menjen és foglalja el magát. Keressen egy tévét, hagyjon minket magunkra. – De hát... – Menjen. – Itt van még egy sarok – szól közbe Denny, aki időközben kiválogatta magának az összes kék elemet. Csupa egyforma, cseppfolyós kereszt. Olvadt szvasztika. – Menjen és keressen magának másvalakit, akit

megmenthet – mondja anyám, miközben már rám se néz, Dennyt figyeli. – Victor majd megkeresi, ha végeztünk. Figyeli, ahogy kihátrálok a folyosóra. Aztán mond valamit Dennynek, amit már nem hallok. Remegő kezével megérinti kékes fényű koponyáját az egyik füle mögött. Pizsamaujja alól kibukkanó aszott csuklója vékony, barna és inas, akár egy főtt pulykanyak. Denny rendíthetetlenül tologatja a kirakós darabkáit, az érintéstől összerezzen. Ázott pelenkaszag csap meg, és egy reszelős hang támad hátba: – Te dobtad az olvasókönyvemet a sárba! Próbálom leolvasni anyám szájáról a mondatait, épp csak odavetem: – Aha, meglehet. – Legalább őszinte vagy. – Kiszáradt, gombaforma vénasszony karol belém csontváz kezével. – Gyere, menjünk. Dr. Marshall nagyon szeretne beszélni veled. Egy csendes helyen. Csak most veszem észre, hogy Denny vörös kockás ingét viseli.

14. fejezet

Dr. Paige Marshall hátrahajtja a fejét, vele a kis fekete brióst a tarkóján, majd felmutat a boltíves, vajszínű mennyezetre: – Ott régebben angyalok voltak. Állítólag káprázatos látványt nyújtottak a kék szárnyaikkal és az arany glóriákkal. A vénasszony vezetett be a Szent Antal kápolnájába, ami a zárda megszűnése óta kong az ürességtől. Egyik fala egyetlen hatalmas mozaikablak az arany százféle árnyalatával. A másik falat hatalmas faragott feszület díszíti. A kettő között ott áll Paige Marshall, fehér orvosi köpenyben, aranyfényben, haján a kis fekete brióssal. Felnéz rám fekete keretes szemüvege mögül. Az egész nő csupa aranyfény és éj sötét. – A második vatikáni zsinat értelmében – magyarázza – átfestették a templomi freskókat. Az angyalokat és szenteket. Kiirtották a szobrokat. Felszámolták a hit összes felséges misztériumát. Minden eltűnt.

Rám néz. A vénasszony köddé vált. Mögöttem halk kattanással bezárul a templomajtó. – Szánalmas, mennyire nem tudunk együtt élni a talányainkkal – sóhajt Paige. – Ha nincs valamire magyarázatunk, inkább elutasítjuk. – Megtaláltam a módját, hogyan menthetnénk meg az édesanyját – folytatja rövid szünet után. – De lehet, hogy önnek nem fog tetszeni. Paige Marshall elkezdi kigombolni munkaköpenyét, alatta egyre több látszik csupasz bőréből. – Előfordulhat, hogy kifejezetten visszataszítónak találja az ötletet. Szétnyitja a köpenyt. Alatta anyaszült meztelen. Csupasz bőre egész testén olyan sápadtfehér, akár hajszálai tövénél. Ott áll pőrén, tejfehéren, alig négy lépés távolságban. Kézzelfoghatóan. Hátralöki válláról a köpenyt, lágy hullámait már csupán könyöke tartja a testén. Alkarja a ruhaujjakba rejtve. Feltárulnak azok a szűk, bolyhos árnyak, ahová mindennél jobban vágyakozunk. – Csupán ez a keskeny ösvény vezethet a megoldáshoz – bólint felém. Majd odalép hozzám. Szemüvege még mindig rajta, akárcsak aranysárgának látszó fehér kórházi klumpája. Igazam volt a fülével kapcsolatban: a hasonlóság lenyűgöző. Ez is egy nyílás, amit képtelen összezárni. Eldugott, finom bőrredők közt, selymes szőrzettel szegélyezve. – Ha szereti az édesanyját – mondja Paige –, ha szeretné, hogy éljen, meg kell tennie velem. Most? – Nem is lehetne jobbkor – feleli. – Olyan vastag a nyálkahártyám, hogy megállna benne a kiskanál.

Itt? – Máshol nem találkozhatunk. Gyűrűsujja olyan csupasz, akár az egész teste. – Férjnél van? – kérdezem. – Miért, az gondot jelentene? — kérdez vissza. Csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy végigsimíthassam csípője csodás ívét. Karnyújtásnyira két formás melle, csúcsán sötét, kerek bimbókkal. Egy mozdulattal megérinthetném a combjai közt parázsló máglyát. – Nem, semmit az égvilágon – felelem gyorsan. Kezei összetalálkoznak legfelső gombomon, majd a következőn, a következőn. Szétnyitja ingemet és a vállamról a földre löki. – Gondoltam nem árt, ha tudja – hebegek –, mivel ön orvos, meg minden. Szóval épp gyógyulófélben lévő szexmániás vagyok, ha minden igaz. Kikapcsolja az övemet, és azt mondja: – Akkor csak tegyen mindent úgy, mint máskor. Illata nem rózsa, nem citrom, sem fenyő, nem hasonlít semmire, még a bőrére sem. Egyszerűen csak nedves illata van. – Azt hiszem, nem értett meg – folytatom. – Már majdnem két napja megtartóztattam magam. Melegnek és ragyogónak látom az aranyló fényben. Mégis úgy érzem, ha megcsókolnám, olyan lenne, mintha fagyos fémhez ragadnának az ajkaim. Hogy lassítsak a tempón, rákos daganatokra gondolok. Fertőző bőrbetegségek ótvarára. Szaruhártyafekélyre. Arcomat a füléhez húzza, és azt súgja: – Nemes elhatározás. De mi lenne, ha csak holnap kezdené el a gyógyulását... Letolja derekamról a nadrágot, és kér: – Szeretném, ha belém helyezné a bizalmát. Azzal körém fonja hűvös karjait.

15. fejezet

Ha valaha megfordulsz egy luxushotelben és megszólal a Kék Duna keringő, menekülj. Ne gondolkozz. Rohanj. Manapság már semmi sem az, aminek látszik. Ha kórházban jársz és a hangosbemondón Láng nővért hívják valamelyik osztályra, nagy ívben kerüld el. Ha Feuer doktort keresik, távolról sem orvosra van szükségük. A hotelekben a keringők azt jelentik, azonnal evakuálni kell az épületet. Legtöbb kórházban Láng nővér neve tűzesetet takar. Dr. Feuer neve beszédesebb, mint hinnéd. Dr. Green az öngyilkosság kódneve. Dr. Blue azt jelenti, valakinek leállt a légzése. Ilyesmikkel tömte Anyu az idióta kiskölyök fejét a kocsiban. Ennyire nem volt ki az összes kereke. Egyik nap a kölyök ül az osztályteremben, amikor az iskolatitkár belép és közli vele, hogy a fogorvosa lemondta a mai kezelését. Egy perccel később

jelentkezik, kiké-redzkedik a mosdóba. Nem volt semmiféle kezelés. Valóban kapott egy telefonhívást, de nem a fogorvostól. Az üzenet titkos jelszó. A büfé mögött kisétált az oldalbejáraton, ott várta Anyu egy aranysárga szedánban. Ez volt a második alkalom, amikor Anyu elszöktette. Letekerte az ablakot, és megkérdezte: – Tudod, hogy Anyut ezúttal miért csukták le? – Mert összecserélted a hajfestékeket? Lásd még: szándékos károkozás. Lásd még: rongálás. Kinyitotta a kiskölyöknek az ajtót, és beszélni kezdett. Napokig abba sem hagyta. Ha egy Hard Rock Caféban azt hallod a hangszórókból, hogy „Elvis elhagyta az épületet” – mesélte –, nincs semmi gond, a pincéreket várják a konyhába, hogy közöljék velük, mi fogyott el az aznapi étlapról. Az emberek ilyesmikkel tömik a fejedet, ha nem akarják elmondani az igazságot. A Broadway-n az „Elvis elhagyta az épületet” mondat tűzriadót jelent. Ha egy hipermarketben Mr. Casht kérik a kasszához, fegyveres biztonsági őrt értenek alatta. Ha fuvardíjszámlát kérnek a csemegepulthoz, bolti szarkát fogtak. Egyes üzletekben női nevekkel kódolnak. „Sheila jöjjön a bejárathoz” azt jelenti, egy tolvaj készül távozni a boltból. Mr. Cash, Sheila és Láng nővér mindig rossz hírek hozói. Anyu leállította a motort, jobb kezével megszorította a kormányt, fent „tizenkét óránál”, bal kezével csettintett egyet a kiskölyöknek, hogy ismételje el, amit hallott. Belül az orrlyukában alvadt vér sötétlett. Összegyűrt papír zsebkendők szerteszét a padlón, beléjük száradt vérrel.

Műszerfalra tüsszentett apró rubincseppek. Vörös pöttyök a szélvédőn. – Az iskolában semmi fontosat nem tanulsz – közölte Anyu. – Amit tőlem hallasz, megmentheti az életed. Újabb csettintés: – Mr. Amond Silvestri? – kérdezte. – Mit teszel, ha ezt a nevet hallod? Egyes reptereken ez a név olyan terroristát jelez, akinél bomba van. „Mr. Amond Silvestrit várják a D szárnyon a tízes kapunál” azt jelenti, a terrorelhárító egység itt találja a célpontját. Mrs. Pamela Rank-Mensa neve ugyancsak terroristára vonatkozik, de csupán lőfegyver van nála. A „Mr. Bemard Wellist várják az F szárnyon a tizenhatos kapunál” jelentése: itt éppen valaki kést szorít egy túsz nyakához. Anyu behúzta a kéziféket és megint csettintett. – Gyerünk, kapásból: Miss Terrilyn Mayfield? – Ideggáz? – találgatott a kölyök. Anyu megrázta a fejét. – Ne mondd meg – próbálkozott tovább. – Veszett kutya? Anyu megrázta a fejét. A szedán körül színes mozaikképbe sűrűsödött a járműforgalom. Helikopterek gyűltek az autópálya fölé. A kölyök halántékán dobolt, és újat tippelt: – Lángszóró? – Erőltesd már meg magad – felelte Anyu. – Kérsz segítséget? – Drogcsempész? – Nem. – Rendben, kérek. Mire Anyu: – Gondolj a tehenekre és lovakra... – Anthrax! – kiáltotta boldogan a kis idióta, és öklével a homlokára csapott. – Lépfene! Anthrax.

Anthrax... Hogy mehetett ki máris a fejemből! Szabad kezével Anyu összekócolta a kiskölyök haját, és azt mondta: – Nagyon ügyes vagy. Még így is minden másodikra emlékeztél: gondolj bele, hány embert túlélsz majd ezzel a tudással. Anyu mindenütt rátalált a legnagyobb forgalomra. Hallgatta az útjelentésekben, mit jobb elkerülni, aztán kerített magának egy közlekedési dugót. Egy torlódást. Forgalmi akadályt. Kereste az autótüzeket, a lezárt sorompókat. Nem szívesen vezetett gyorsan, de szeretett elfoglaltnak látszani. Egy megrekedt kocsisorban nem tehetett semmit és nem tehetett róla. Csapdába szorult. Rejtve volt és biztonságban. – Most kapsz egy könnyűt – mondta Anyu, behunyta szemét, elmosolyodott, majd hirtelen a kölyökre nézett. – Mit jelent valamennyi üzletben, ha „az ötös kasszánál kifogytak a húszcentesekből”? Mindketten ugyanazt a ruhát viselték, amit a szöktetés napján. Esténként, amikor a soros motelben a kiskölyök bemászott az ágyba, Anyu csettintett az ujjával, ő pedig egyenként kiadogatta neki a nadrágját, ingét, zokniját és alsóneműjét a takaró alól. Amikor reggel visszakapta őket, előfordult, hogy ki voltak mosva. Amikor a pénztáros húszcenteseket kér, felelte a kölyök, azt üzeni, csinos nő áll a sorában, akit mindenkinek látnia kell. – Nos, ennél valamivel többet jelent – mondta Anyu –, de helyes a válasz. Anyu néha álomba merült a kocsiajtónak dőlve, és a kocsik lassan elfogytak körülöttük. Ha járt a motor, a műszerfalon sosem látott vörös fények gyulladtak ki, olyan vészhelyzetekről tudósítva, amelyekről a kiskölyöknek fogalma sem volt.

Ilyenkor néha füst tört fel a motorháztető alól, és a kocsi lefulladt. Mögéjük szorult autók dudáltak dühösen. Majd a rádióban beszámoltak egy újabb dugóról, ahol egy középső sávban lerobbant autó feltartja a forgalmat a körgyűrűn. Emberek dudáltak mindenfelől, benéztek rájuk az ablakon, a rádió róluk beszélt, a kis hülye pedig arra a következésre jutott, hogy lám, híresek. Egyfolytában integetett a kocsiból, amíg Anyu fel nem riadt a hangzavarra. Visszagondolt a hájas Tarzanra, a majomra és a sült gesztenyékre. Arra az üdvözült mosolyra. Arra, hogy a megaláztatás csak akkor megaláztatás, ha a szenvedést választjuk. Így hát a kiskölyök belemosolygott az indulattól eltorzult, fényes arcokba. Csókokat dobált. Aztán egy kamion rájuk dudált, és Anyu felriadt. Egy pillanattal később megszokott, nyugodt mozdulatával kisimította arcából hajfürtjeit, fehér műanyag tubust nyomott orrlyukához, és nagy levegőt vett. Eltelt egy hosszú perc, azután kivette orrából a tubust, előbb a mellette ülő kiskölyökre sandított, majd a villogó vörös kijelzőkre a műszerfalon. A tubus kisebb volt, mint Anyu szájrúzsa, egyik oldalán apró lyuk, belsejében valami büdös massza. Minden szippantás után véres lett a teteje. – Hányadikos vagy most? – kérdezte Anyu. – Elsős? Másodikos? Ötödikes, felelte a kölyök. – És hány kiló ebben a korban az agyad? Másfél? Kettő? Színötös tanuló az iskolában. – Akkor most mennyi idős is vagy? Hétéves? Tíz lesz. – Na akkor, okostojás, mindent felejts el nyugodtan, amit azok a drágalátos nevelőszüleid

mondtak – dőlt hátra Anyu. – Fogalmuk sem lehet arról, mi fontos igazán. Elrepült felettük egy helikopter, a kiskölyök előrehajolt, és a szélvédő kékre színezett szegélyén keresztül utána nézett. A rádióban ezalatt egy arany Plymouth szedánról beszéltek, ami eltorlaszolja a középső sávot a déli körgyűrűn. Az autó feltehetőleg túlhevült. – Francba a történelemmel. Ezek a kitalált nevek sokkal fontosabbak lesznek az életedben – mondta Anyu. Miss Pepper Haviland más néven az ebola vírus. Mr. Turner Anderson fedőnév arra, ha valaki elhányta magát. A rádió szerint az autómentők már útnak indultak, hogy elhárítsák a forgalmi akadályt. – Felejtsd el, amit a matematika- meg környezetismeret-órán tanítanak – javasolta Anyu. – Áruld el nekem, mit érsz azzal, hogy gyököt vonsz egy háromszögből, miközben egy terrorista gépfegyvert nyom a fejedhez? Az égvilágon semmit! Tőlem majd megkapod a megfelelő oktatást. Autók kerülték meg szedánjukat, majd szélsebesen elszáguldottak a lehető legmesszebb tőlük. – Csak azt tanítják meg neked, amiről úgy gondolják, nyugodtan elmondhatják – mondta Anyu. – Szeretném, ha ennél többet tudnál. – Például mit? – kérdezte a kiskölyök. – Például azt, hogy amikor életed hátralévő részére gondolsz – mondta Anyu –, mindig csak néhány évet jósolj magadnak. Aztán még hozzátette: – Harmincéves korára az ember önmaga legnagyobb ellensége. Végül azt is mondta:

– A felvilágosodásnak vége. Amiben most élünk, az a homályosodás kora. A rádió szerint értesítették a rendőrséget a lerobbant járműről. Anyu felhangosította, és dühösen azt kiabálta: – A rohadt életbe... mondd, hogy nem rólunk beszél! – Azt mondta, egy aranyszínű Plymouth – felelte a kölyök. – A mi autónk. – Ebből is látszik, hogy nem tudsz te semmit – sóhajtott Anyu, kiszállt a kocsiból, majd rászólt a kiskölyökre, hogy másszon ki utána. Egy ideig figyelte a mellettük semmibe tűnő autókat, majd annyit mondott: – Ez nem a mi autónk. A rádió azt üvöltötte, hogy az utasok állítólag az imént elhagyták a járművet. Anyu a kiskölyök keze után nyúlt. – Én nem vagyok az anyád — mondta. – Messze nem. Körmei alá alvadt vér száradt. A rádió utánuk kiabált: az aranyszínű Plymouth vezetője és egy kisgyerek életveszélyes kísérletet tesz arra, hogy a forgalom közepén átvágjon a négysávos autópályán. – Mindig úgy számoltam, hogy körülbelül harminc nap boldogság áll rendelkezésünkre az életben – mondta Anyu. – Azután lejár a hitelkeretünk. – Harminc nap, ha el nem kapnak előbb. Kocsik dudáltak és kanyarogtak körülöttük. A rádió utánuk kiabált. Helikopterek ereszkedtek föléjük. Anyu pedig annyit mondott: – Most pedig tegyünk úgy, mint a Kék Duna keringőnél: fogd szorosan a kezem, és ne gondolkozz. Csak rohanj.

16. fejezet

A következő páciens huszonkilenc éves nő, a combja belső felén szemölcs, ami nem fest túl biztatóan.-Elég rosszul látszik ebben a fényben, de nagyobb a kelleténél, aszimmetrikus és barnáskékben játszik. Széle szabálytalan. Körülötte kisebesedett a bőr. Megkérdezem, szokta-e vakargatni. Előfordult már bőrrák a családjában? Denny mellettem ül sárga írótömbbel az ölében, és egy dugót forgat öngyújtója lángjában, amíg a vége feketére nem perzselődik. – Haver, most komolyan – panaszolja. – Olyan furán ellenséges vagy velem ma este. Becsajoztál? Kefélés után mindig gyűlölöd az egész világot. A páciens négykézlábra ereszkedik, térdeit szélesre tárja. Hátrahajtott fejjel lassan mozgatni kezdi a testét, mintha csak felfújná magát nekünk. Izmait megfeszíti, kitolja vállait, mellét, szeméremdombját. Bőre alatt hullámokat vet

kőkemény húsa. A melanóma tüneteit az ABCD betűsorról lehet legegyszerűbben megjegyezni. Aszimmetrikus forma. Bőr elszíneződés. Cikcakkos szélek. Diaméter hat milliméter felett. Betegünk simára borotvált. Fényesre olajozott, napbarnított, olyan sima és tökéletes, mintha nem is nő lenne, csupán olyan hely, ahová becsúsztathatod a hitelkártyádat. Arcunkba tolja testét, a vörös és fekete reflektorfények kavalkádjában sokkal jobban néz ki a valóságosnál. A vörös fény láthatatlanná teszi a sebeket, zúzódásokat, a pörsenéseket és egyes tetoválásokat, a narancsbőr fajtáit. A fekete fény fehérebbé varázsolja a fogakat és a szemet. Különös, hogy a művészetben a szépségnek mennyivel több köze van a kerethez, mint magához a műalkotáshoz. A trükkös világításban még Denny is egészségesnek látszik, fehér pólójából kilógó csirkecsont karjaival. Jegyzettömbje sárgán ragyog. Alsó ajkát rágcsálja, miközben a betegről munkájára néz, majd vissza a betegre. Miközben a lány tovább pumpálja magát a képünkbe, megpróbálja túlkiabálni a zenét: – Tessék? Úgy tűnik, természetes szőke, ami komoly kockázati tényező, ezért megkérdem tőle, nem veszített-e mostanában túl sokat a testsúlyából. – Haver, tudod mennyibe kerülne egy rendes modell? – szegezi nekem Denny a kérdést anélkül, hogy felnézne. – El ne felejtsd odarajzolni a benőtt szőrszálakat – felelem. Majd megkérdezem a betegtől, nem tapasztalt-e

változást a havi ciklusában vagy az emésztésében. Elénk térdel, feketére lakkozott körmeit két oldalt bőrébe mélyeszti, miközben hátrahajlik, és tekintete végigsöpör ívben meghajló testén. — Tessék? – üvölti ismét. A bőrrák különféle fajtái — ordítom fel a színpadra – a leggyakoribb rákos megbetegedésnek számítanak a huszonkilenc és harmincnégy év közötti nők körében. – Szeretném megtapogatni a nyirokcsomóit! – harsogom. Denny közbeszól: – Nem is vagy kíváncsi rá, mit tudtam meg a mutte-rodtól? — Szeretném kitapintani a lépet! — üvöltözöm a nőnek. Denny fekete dugója villámgyorsan cikázik a jegyzetlapon, miközben odaveti nekem: – Ez most valami bűntudatféle nálad? A szőke lány hátrafeszített könyékkel a hátára gördül, mellbimbóit hüvelyk- és mutatóujja között csavargatva. Száját hatalmasra nyitja, és kidugja begörbített nyelvét. — Daiquiri — mondja. – A nevem Cherry Daiquiri, és nem érhetsz hozzám. De hol van az a szemölcs, amiről szövegelsz? A rutinvizsgálatok menetét legegyszerűbben a KAP EGY DACOST kifejezésről lehet megjegyezni. Az orvosin ezt hívják betűkódnak. A rövidítés szavai: Kórtörténet. Allergiák. Panaszok. Előzmények. Gyógyszerezés. Drogok. Alkohol.

Cigaretta. Otthoni körülmények. Szociális/Társadalmi helyzet. Csak a betűkódok segítségével vészelhető át az orvosi egyetem. Az előző lány szintén szőke volt, de azzal az elavult, kőkemény mellimplantátummal, amire akár rá is könyökölhetsz. A szám egy cigaretta rendhagyó elszívására épült, ezért megkérdeztem tőle, nem gyötri-e mostanában hát vagy hastáji fájdalom. Tapasztal-e étvágytalanságot, általános rosszullétet? Ha ebből a számból él, tanácsoltam, jobb, ha a biztonság kedvéért rendszeresen vetet hüvelykenetet. – Főleg ha legalább napi egy csomaggal elszív – mondtam. – Úgy értem, alul. A konizáció sem lenne rossz ötlet, javaslom hangosan, vagy legalább egy méhnyakszűrés. Négykézlábra áll, széttárt fenekével előttem köröz, ráncos rózsaszín csapóajtaja lassított mozgásban hullámzik, majd válla felett hátranéz és azt kérdezi: – Mi ez a konizációs trükk? Valami új perverzió, fiúk? – Azzal egy füstfelhőt lehel arcomba. Na nem a szájával. Egy kúp alakú szövetmintát metszenek ki a méhnyakból, magyarázom. Rögtön elsápad, még a vastag smink alatt, a vörösfekete hangulatvilágításban is jól láthatóan. Gyorsan összezárja combjait, a sörömbe pottyantja a cigarettáját, és annyit mond, mielőtt továbbáll a következő kuncsafthoz: – Tiszta beteg vagy, ha így vagy a nőkkel. – Minden nő újabb probléma – kiáltom utána. Kezében a dugóval Denny felemeli a sörömet, és annyit mond: – Haver, inkább pocsékba, mint kárba. Azzal az

egészet belezúdítja saját poharába, csak a csikk marad az alján. – Anyád egy csomót dumált valami dr. Marshall-ról, állítólag a pasas megígérte neki, hogy megfiatalítja. De csak akkor, ha te is segítesz. – Nem pasas. Paige Marshall doktornő. Újabb páciens lép a színpadra, egy fürtös barna, kora huszonöt körül, krónikus fólsavhiány tüneteit mutatja, nyelve lángvörös és olyan, mintha mázréteg fedné, hastájon enyhén puffadt, tekintete üveges. Megkérdezem tőle, meghallgathatom-e a szívét. Nincs-e ritmuszavara vagy heves szívdobogása. Nem érzett mostanában hányingert, nem szenved hasmenéstől? – Haver? – kérdi Denny. A fájdalommal kapcsolatos kérdéssor röviden IKER EKE: Időtartam, Karakter, Elhelyezkedés, Rohamszerűség, Enyhülés, Kiterjedés, Egyéb tünetek. – Haver? – szólongat Denny. Az anyáról magzatra öröklődő betegségek összefoglaló neve KACAT: Kanyaró, AIDS, Cytomegalovirus, Altesti fertőzések, Toxoplazmózis. Könnyen megjegyezhető arról a sok kacatról, ami anyánktól marad ránk. Nézd meg az anyát, vedd el a fiát. Denny csettint egyet az arcom előtt: – Mi ütött beléd? Valami baj van? Csupán az igazság. Ilyen világban élünk. Én csak tudom, elvégre felvételiztem az Orvostudományi Karra. Elég hosszú ideig tanultam orvosnak a DélKaliforniai Egyetemen, hogy tudjam, egy szemölcs sohasem csak egy szemölcs. Hogy egy hétköznapi fejfájás utalhat tumorra, ami látási zavarral, bénulással, hányással járhat, eredményezhet agyvérzést, alvászavart, halált. Egy apró izomrángás utalhat veszettségre, ami

jelenthet görcsöket, szomjúságot, idegzavart, nyáladzást, követhetik rohamok, kóma, halál. Az akné jelezhet petefészekcisztát. A fáradtság tuberkulózist. A véres szemek meningitiszt. Az álmosság a tífusz első jele. Azok a nyári napokon a szemünk előtt elúszó színes foltok előjelei lehetnek a retina leválásának. A megvakulásnak. – Nézd csak a körmeit – mutatom Dennynek. – Lehet, hogy tüdőrákos a csaj. Ha zavartságot érzel, nem kizárt, hogy súlyos veseproblémák elé nézel. Mindez vizsgaanyag másodév végén, diagnózistanból. Elég egyszer megtanulnod, nincs visszaút. A tudatlanság tényleg áldás. Egy zúzódás utalhat májcirrózisra. A böfögések jelezhetnek vastagbélrákot, nyelőcsőtumort vagy legalábbis egyszerű gyomorfekélyt. A lágy szellők pikkelyes övsömörről susognak füledbe. A madárkák heveny hisztoplazmózisról csicseregnek az ágakon. Bármikor meglátsz egy meztelen testet, tulajdonosa azonnal pácienssé válik. Lehet egy sztriptíztáncosnőnek ragyogó tiszta szeme és kemény, barna mellbimbója, ha rossz a lehelete, azonnal leukémiára gyanakszol. Lehet sötét, sűrű, fenékig érő hajkoronája, ha többször megvakarja, máris sejthető, hogy Hodgkin-kórban szenved. Denny egymás után tölti meg az oldalakat akttanulmányokkal, gyönyörű mosolygó nőkkel, karcsú lányokkal, akik csókokat dobálnak, lehajtott fejű szépségekkel, akik fürtjeik alól csábosan felnéznek rá. – Ha elveszíted az ízlelésedet – mondom neki –, közel a szájrák.

Denny tekintete ide-oda siklik az új táncosnő és vázlata között, majd anélkül, hogy rám pillantana, ennyit mond: – Haver, neked már régóta az van. Hiába halna meg anyám, akkor sem valószínű, hogy visszamennék az egyetemre, mielőtt érvényüket vesztik a tanegységeim. Így is jóval többet tudok a kelleténél. Miután már megtanultad, mi minden tönkremehet, az élet élvezetét átveszi a várakozás a halálra. A rákra. A szenilitásra. Elég egy pillantás a tükörbe, és rögtön vörös kiütések után kutatsz arcodon, ami jelezhet övsömört. Lásd még: bélféreg. Lásd még: rühösség. Lásd még: Lyme-kór, agyhártyagyulladás, reuma, szifilisz. A következő beteg ismét csak szőke, karcsú, tán vékonyabb is a kelleténél. Valószínűleg gerincdaganat. Ha ráadásul gyakran fáj a feje, láza van és gyulladt a torka, borítékolható a polió. – Csinálj így – kiált fel Denny, és kezével eltakarja szemüvegét. A beteg engedelmeskedik. – Csodás! – Denny keze szánkázik a papíron. – Mi lenne, ha kicsit kinyitnád a szád? Úgy tesz. – Haver – áradozik Denny –, a modellek a szakkörben fele ennyire sem dögösek. Nekem csak annyi jön le az egészből, hogy a lány csapnivaló táncos, és ezek a mozgáskoordinációs zavarok hétszentség, hogy laterális agyérelmeszesedés eredményei. Lásd még: Lou Gehrig-kór. Lásd még: paralízis. Lásd még: légzészavarok.

Lásd még: görcsök, fáradtság, sírógörcs. Lásd még: halál. Denny tenyere élével elmaszatolja a sötét vonalakat, árnyékokat, mélységet adva az idomoknak. A jegyzetlapon megelevenedik a táncosnő, kezei arca előtt, ajkai finoman szétnyílva, a művész gyors mozdulatokkal tovább tökéletesíti, szemei újabb részletek után kutatnak, köldök születik, csípő domborul. Csak az a baj, hogy Denny rajzai sokkal szebbek a valóságnál: a löttyedt combok kőkeményen feszülnek, a zavaros szemek alól eltűnnek a táskák, finom kontúrt kapnak, tiszta fény költözik beléjük. – Maradt még készpénz nálad, haver? – kérdezi Denny. – Nem lenne jó, ha máris továbbállna. Sajnos egy fillérem sem maradt, a lány máris egy pasassal arrébb vonul a színpadon. – Na mutasd, Picasso – nyúlok a rajzért. Denny megvakarja az arcát, szeme alatt nagy koromfolt marad. Oldalra fordítja a tömböt, feltűnik a meztelen nő, karcsú testén acélsodronyokból az izomzat, mintha sohasem árthatna neki a gravitáció, az ibolyántúli sugárzás, a rossz táplálkozás. Tükörsima, de porhanyós. Feszesen fesztelen. Maga a teljes fizikai önellentmondás. – Haver, sokkal fiatalabbnak rajzoltad. A következő beteg ismét Cherry Daiquiri, ezúttal azonban az öltözőben hagyta mosolyát, egyik oldalt mélyen beszívja az arcát, és nekem szegezi a kérdést: – Az a szemölcs a combomon biztosan rák? Nekem gőzöm sincs ezekről, de figyelj, mennyire kell beszarnom? Rá se pillantok, csak felemelem mutatóujjamat, ami a világ minden nyelvén ugyanazt jelenti: Kérem várjon, a doktor úr azonnal megnézi.

– A bokái képtelenül vékonyak – mondom Dennynek —, a segge pedig öt számmal nagyobb, mint ezen a képen. A rajztömb fölé hajolok, majd a színpadra nézek, egyenesen az előző betegre. – A térde is csupa dudor – mutatok rá. A táncosnő rosszindulatúan rám mered. Denny tovább firkál, felnagyítja a szempárt, lekerekíti a vállakat. Mindent rosszul csinál. – Haver, te aztán nem vagy egy nagy művész – legyintek. – Most komolyan: te ezt látod? – Mielőtt az egész világot elkezded fikázni, fel kellene hívnod a pártfogódat – feleli Denny. – És ha netán még érdekel, anyád azt mondta, nem ártana megnézned a memóriáját... Közelebb hajolok az előttem kuporgó Cherryhez: – Ha komolyan meg szeretné menteni az életét, minél előbb beszélnünk kell négyszemközt. – A memoárját, nem a memóriáját – helyesbít Denny. – Mindent megírt részletesen egy naplófélében, memoárnak mondta, abból megtudhatod, hogy honnan jöttél. Cherry ezalatt átveti lábait a korláton, és elkezd lemászni a színpadról. Mi van abban a memoárban, kérdezem Dennyt. Miközben tovább firkálgatja agyszüleményeit, csak ennyit válaszol: – Memoár, persze, napló. Megírta benne, hogy ki az igazi apád.

17. fejezet

A Szent Antal recepciósa tenyere mögé rejti hatalmas ásítását, kérdezem tőle, nem akar-e meginni valahol egy csésze kávét, rám sandít a szeme sarkából és annyit mond: – Magával biztos nem. Esküszöm, nem próbálom felszedni. Majd vigyázok az asztalára, amíg elugrik valahová egy feketére. Nem akarok ismerkedni. De tényleg. – Fáradtak a szemei – sajnálkozom. Egész nap csak annyi a dolga, hogy bejelenti azt a néhány látogatót. Figyeli monitorján a szanatórium összes folyosóját, a társalgót, az ebédlőt, a kertet. Tíz másodpercenként vált a kép, minden csatorna szemcsés és fekete-fehér. Egyik pillanatban még a kihalt ebédlőt látni, az asztalra pakolt székek krómacél lábai a levegőbe merednek. Rá tíz másodperccel már a hosszú főfolyosó látszik, egyik padján valami ottfelejtett szerencsétlennel.

Aztán az egyik hangyás, fekete-fehér adásban tíz másodpercre feltűnik dr. Paige Marshall, amint egy kerekes székben végigtolja anyámat az egyik keresztfolyosón. – Egy percre elugrom – szólal meg a recepciós. A monitor mellett öreg hangszóró pihen. Kopott bársonykárpitja régi típusú kihangosítót rejt, oldalán számtárcsával. Minden szám a Szent Antal egy-egy helyisége. Mögötte egy hosszú mikrofon, a bejelentésekhez. Elég egy számra állítani a tárcsát, és máris belehallgathatunk bármelyik szoba életébe. Pár pillanatra felhangzik anyám harsány monológja a folyosóról: – Egész életemet az határozta meg, ami ellen harcoltam... A recepciós a kilencesre állítja a tárcsát, az előteret megtölti egy spanyol rádióadás és az egymáshoz ütődő serpenyők hangja a konyhából, ahol a kávé készül. – Nem kell sietnie – biztatom a lányt. – Ne higgyen annak a néhány megkeseredett vénembernek, nem vagyok szörnyeteg. Hiába minden kedvesség, a recepciós a fiókjába zárja kézitáskáját, mielőtt elindul. – Nem tart tovább pár percnél, rendben? Rendben. Már el is tűnt a biztonsági kapu mögött, én pedig azonnal az asztalánál termek. Nyomon követem a monitoron a kertet, a társalgót, a folyosókat, tíz másodpercenként váltogatva. Keresem Paige Marshallt. Bal kézzel számról számra tekerem a tárcsát, és várom, hogy meghalljam a hangját. Várom, hogy feltűnjön anyám. Feketén-fehéren, szinte élőben. Paige Marshall és az a gyönyörű bőre.

Újabb kérdés a szexmániás kérdőívhez: Kivágja-e Ön a nadrágzsebét, hogy nyilvános helyen önkielégíthessen? A társalgóban néhány szürke képdarabka pihen arccal lefelé a kirakósban. A hangszóróból csak a rádiózörej szól. A fehér zaj. Tíz másodpercre feltűnik a szakköri szoba egy csapat vénasszonnyal az asztal körül. Öreglányokkal, akiknek elrontottam a kocsiját, tönkretettem az életét. Saját bevallásom szerint. Feltekerem a hangerőt, és a hangszóró szövetéhez szorítom a fülem. Fogalmam sincs, melyik szám mihez tartozik, egyenként ugrálok végig rajtuk, feszülten hallgatózom. Jobb kezem bedugva hajdani nadrágzsebem helyére. A hármas számon valaki hangosan zokog, bárhol is van az. Az ötösön káromkodás. A nyolcason valaki imádkozik, akárhol is legyen az. Jön a kilences, megint a konyha, a spanyol zene. A monitor előbb a könyvtárat mutatja, majd egy folyosót, aztán engem szemcsés monokrómban, amint a recepciós pulthoz kuporodva egy monitorra meredek. Engem, egyik kézzel a tárcsát markolászva. Másikkal könyékig térdnadrágomban valami egész mást. Figyelem a képernyőt. A mennyezeti kamera engem figyel. Engem, amint Paige Marshallt figyelem. Fülelek. Keresem, hol lehet. A „kukkoló” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. A monitoron egyik vénasszony tűnik fel a másik után. Majd tíz másodpercre ismét felbukkan Paige, anyámat tolja az egyik folyosón. Dr. Paige Marshall. Addig tekerem a tárcsát, míg rá nem találok az odaillő hangra.

– Igen – mondja anyám –, mindig valami ellen küzdöttem, de egyre inkább érzem, hogy sajnos egyszer sem valami mellett. A képernyőn feltűnik a kert, öregek görnyednek járókeretükre. Bokáig gázolnak a sóderben. – Persze semmibe sem kerül kritizálni, elítélni, kifogásolni mindent, de mit érek vele? – anyám narrátorhangja végigkíséri a biztonsági kamerák felvételeit. A képernyőn az ebédlő, üresen. A képernyőn a kert, egyre több öregemberrel. Akár egy különösen nyomasztó weboldal. HalálCam. Valami fekete-fehér dokumentumfilm. – Elégedetlenkedni nem ugyanaz, mint valami újat létrehozni – folytatja anyám a képen kívül. – Háborogni egyszerűbb, mint építeni. Leszólni valamit könnyebb, mint jobbra cserélni... – lassan elhalkul. A képernyőn a társalgó, szürke kis nő, arccal a kirakósban. Tovább forgatom a tárcsát, folytatom a kutatást. A hetesen visszakúszik anyám hangja: – Az én nemzedékem beérte azzal, hogy nevetségessé tett mindent, de nem tette jobbá a világot. Túl sok időt pazaroltunk arra, hogy mások eredményei felett ítélkezzünk, így szinte semmilyen eredményt nem tudtunk felmutatni... A lázadás egyfajta rejtőzés volt. A bírálat egyfajta látszólagos közreműködés. A narrátorhang folytatja: – Csak első pillantásra tűnt úgy, véghez vittünk valamit. .. Magam részéről semmivel sem gyarapítottam a világot. Tíz röpke másodpercre feltűnik a képernyőn Paige és anyám, éppen a szakköri szoba előtt járnak. A

hangszóróból kiszűrődik a doktornő hangja, recsegve és távolról: – És mi van a fiával? Orrom a monitorhoz nyomódik. A képernyőn ekkor ismét magamat látom, fülem a hangszórón, bal kezem hevesen mozog a nadrágszáramban. Paige narrátorhangja megismétli: – Mi van Victorral? Hajszál választ el az elélvezéstől. – Victor? – kérdi anyám. – Neki is megvan a saját menekülési módja. Azután rekedten felnevet: – A szülőség a tömegek ópiuma! Ekkor a monitoron feltűnik a recepciós kisasszony, mögöttem áll egy csésze kávéval a kezében.

18. fejezet

A következő látogatásomkor anyám még soványabb, noha ez szinte már lehetetlen. A nyaka olyan vékony, akár a csuklóm, sárgás bőre horpadtan tapad a torkára. Arca már semmit sem rejt a koponyájából. Oldalra fordítja a fejét, hogy lásson, amikor belépek, szeme sarkába szürkés váladék száradt. Takarója petyhüdten lóg csípőcsontjai körül, ágya domborzati térképén a másik tereptárgy két aszott térde. Szörnyűséges ág-karjai egyikét átdugja az ágy rácsai közt, a felém nyúló borzalom vékony, akár egy csirkeláb. Nagyot nyel. Állkapcsa már alig mozdul, ajkain nyálhártya, erőlködve nyögi ki szavait: – Morty, esküszöm, nem stricheltem. – Kezei ökölbe szorulnak, megrázza őket az ég felé. – Meggyőződéses feministának tartom magam. Nem lehet szó prostitúcióról, ha egyszer a nők már régen

nem élnek. Ezúttal hoztam egy csokor virágot és egy üdvözlőlapot. Egyenesen a munkából jöttem, mellényben és bricseszben feszítek. Csatos cipőm és vézna lábszáramra tapadt térdharisnyám sárral fröcskölve. – Morty, ezt az ügyet peren kívül kell elintéznie – sóhajtja anyám, azzal visszadől párnáira. Csordogáló nyála halványkékre színezte a fehér pamuthuzatot arcánál. Egy „jobbulást” kártya ide kevés lesz. A levegőbe markol, és kérlelni kezd: – Jaj, Morty, kérem, kerítse elő Victort. A szobában ismerős szag terjeng, mint amikor Denny szeptemberben leveti az egész nyáron zokni nélkül hordott tornacsukáját. Ezen egy csokor kardvirág leheletnyit sem segít. Mellényzsebemben ott lapul a naplója. A memoárban pedig egy kifizetetlen szanatóriumi számla. Ágytálába tűzöm a csokrot, amíg körülnézek egy váza után: remélem, akad valami útközben, amit hajlandó megenni. Mondjuk akkora adag a múltkori csokoládépudingból, amennyit csak elbírok. Bármi, amit a szájába kanalazhatok, és rá tudom venni, hogy lenyelje. Olyan elkeserítően néz ki, hogy nem tudom elviselni, ha itt vagyok, és nem tudom elviselni, ha nem vagyok itt. Útban kifelé utánam szól: – Vesse be minden erejét, és találja meg nekem Victort. Rá kell vennie, hogy segítsen dr. Marshallnak. Kérem. Segítség kell a doktornőnek, hogy meg tudjon menteni. Véletlenek pedig nincsenek. Odakint a folyosón belefutok Paige Marshallba, szemüvege az orrán, elmélyülten tanulmányoz valamit mappájában.

– Gondoltam, érdekli – mondja, miközben a folyosót szegélyező korlátnak támaszkodik –, az édesanyja negyvenegy kilóra fogyott a héten. Mappáját a háta mögé rejti, szorosan a korláthoz fogja mindkét kezével. Feszes testtartásától maroknyi keblei előre merednek. Ágyékát felém tolja. Paige Marshall végigfuttatja nyelvét alsó fogsorán és azt kérdi: – Hajlandó végre tenni valamit az ügy érdekében? Életben tartó berendezések, mesterséges táplálás, lélegeztető gép – az orvosszakmában ezeket hívják heroikus erőfeszítéseknek. Nem tudom, felelem. Tovább álldogálunk, várjuk, hogy a másik tegye meg az első lépést. Két mosolygós vénasszony sétál el mellettünk, egyikük rám mutat, és azt mondja: – Nézd csak, erről a kedves fiatalemberről meséltem. Ő fojtotta meg a kiscicámat. Mire a másik, félregombolt kardigánjában rátromfol: – Na ne mondd, nekem a nővéremet verte félholtra annak idején. Tovább csoszognak. – Kedves magától, hogy ilyen áldozatkész – mondja dr. Marshall. – Segít ezeknek az embereknek lezárni legnagyobb gondjaikat az életükben. Olyan észbontóan néz ki, hogy minimum egy tömegkarambolra kell gondolnom. Két frontálisan ütköző rohammentőre. Elég egy pillantást vetni rá, és máris egy élveboncolás részletes elképzelése szükséges ahhoz, hogy legalább fél percig nyeregben maradjak. Éreznem kell nyelvemen a romlott macskakonzervek, gyulladt fekélyek, hűtés nélkül tárolt donorszervek ízét.

Hát ilyen csodálatosan festett. Bocsásson meg, de keresnem kell egy kis pudingot. – Az a gond, hogy van barátnője? – kérdezi Paige. – Ez az oka? Annak az oka, hogy pár napja nem szeretkeztünk a templomban. Annak az oka, hogy hiába kínálkozott fel anyaszült meztelen, csődöt mondtam. Annak az oka, hogy elmenekültem. Szimultán barátnőim listája ügyében kérem, forduljon bizalommal negyedik lépcsőfokomhoz. Lásd még: Nico. Lásd még: Leeza. Lásd még: Tanya. Dr. Marshall előretolja ágyékát, és azt kérdezi: – Tudja, hogyan halnak meg az édesanyjához hasonló betegeink? Éhen vesznek. Elfelejtik, hogyan kell nyelni, így előfordul, hogy tévedésből belélegzik a csokoládépudingot, az erőlevest. Tüdejük megtelik romlásnak indult táplálékkal, tüdőgyulladás alakul ki, és halált okoz. Igen, tudom, felelem. Talán rosszabb dolgokat is tehetünk annál, hogy engedjük meghalni az ilyen idős embereket, jegyzem meg. – Itt nem egyszerűen egy idős emberről van szó – szegezi rám átható tekintetét. – Hanem a maga édesanyjáról. Aki majdnem hetvenéves. – Csak hatvankettő – helyesbít Paige. – Ha semmit sem tesz a megmentéséért, pedig módjában állna, az olyan, mintha gondatlanságból a halálát okozná. – Ezzel most arra céloz – kérdezem tőle –, hogy feküdjek le magával? – Hallottam a maga rekord teljesítményéről

néhány itteni nővértől. Úgy sejtem, nincs ellenére némi szabadidős szex. Vagy velem van baja? Nem vagyok az esete, ennyi? Hallgatunk egy ideig. Egy képesített segédápolónő suhan el mellettünk nagy halom összegyűrt lepedőt és nedves törülközőt tolva maga előtt. Cipőjén gumitalp, kocsiján gumikerekek. A padló ősrégi parafaburkolat, amelyet simára csiszolt a helyi forgalom, némán surran végig rajta, csak az állott vizeletszag kondenzcsíkja árulkodik ittlétéről. – Ne értsen félre — mentegetőzöm —, nagyon szívesen megdugnám magát. Ezer örömmel megdöngetném. A zöldfülű ápolónő megtorpan a folyosó végén, és visszanéz. – Hé, Rómeó, miért nem hagyod békén szegény dr. Marshallt? – Minden rendben, Miss Parks – kiált vissza Paige. – Ez az ügy csak kettőnkre tartozik Mr. Mancinivel. Addig bámulunk utána, amíg morogva el nem tűnik a folyosó végén. A neve Irene, Irene Parks, és igen, a kocsijában csináltuk tavaly ilyenkor, a személyzeti parkolóban. Lásd még: Caren, főnővér. Lásd még: Jenine, helyettes ápolónő. Akkortájt mindegyikükre úgy gondoltam, mintha egyediek és különlegesek lennének, de ruhátlanul teljesen felcserélhetővé váltak. Mostanra Irene formás feneke körülbelül olyan hívogató számomra, mint egy ceruzahegyező. Dr. Paige Marshallnak csak ennyit mondtam: – Fogalma sincs, milyen messze jár az igazságtól. Annyira szeretném megdugni, hogy szinte a számban érzem. És cseppet sem kívánom senki halálát, csak éppen semmi kedvem ahhoz, hogy anyám újra olyan legyen, mint rég.

Paige Marshall nagyot sóhajt. Ajkait szoros kis csomóba csücsöríti, és elmélyülten arcomba bámul. Mappáját karba font kezével melléhez szorítja. – Tehát ennek semmi köze a szexhez – vonja le a következtetést. – Egyszerűen csak nem akarja, hogy meggyógyuljon az édesanyja. Irtózik az erős nőktől, s úgy véli, ha meghal az anyja, magával viszi az ön problémáját is. Anyám kiszól a szobájából: – Morty, minek fizetem magát? Paige Marshall folytatja: – Hazudjon csak nyugodtan a betegeimnek és oldja meg a konfliktusaikat, de magának legalább ne hazudjon. És nekem se. Majd azt mondja: – Inkább látná holtan az édesanyját, mint gyógyultan. – Igen. Úgy értem, nem. Vagyis nem tudom. Születésemtől kezdve inkább túsza, mint gyereke voltam anyámnak. Társadalmi és politikai kísérletezésének szenvedő alanya. Saját, személyes tengerimalaca. De most a kezemben van, és nem szökhet meg a halállal vagy holmi gyógyulással. Nekem is kell valaki, akit megmenthetek. Akarok valakit, aki rám szorul. Aki nem élhet nélkülem. Akár azon az áron, hogy kripli marad, de én akarok lenni állandó megmentője. – Tudom, tudom, tudom, hogy milyen szörnyen hangzik – folytatom. – De ha egyszer... Így érzek. Itt az alkalom, hogy őszintén beszámoljak Paige Marshallnak arról, hogyan gondolkodom. Úgy értem, kezdek belefáradni, hogy soha sincs igazam, csak azért, mert pasi vagyok. Úgy értem, hányszor vághatják arcodba, hogy elnyomó, előítéletes ellenség vagy, amíg feladod a harcot, és tényleg az leszel. Úgy értem, a férfiak

nem születnek hímsoviniszta disznónak, valaki azzá teszi őket, és az a valaki egyre gyakrabban nő. Egy idő után behúzod a farkad, és inkább elfogadod a tényt, hogy férfisoviniszta, bigott, érzéketlen ördög vagy, a kretének kreténje. Igaza van a nőknek. Tévedtél. Hozzászoksz a gondolathoz. Megfelelsz az elvárásoknak. Ha szorít a cipő, a lábadból faragsz. Egy isten nélküli világban az anyák a mindenhatók. Övék az utolsó felszentelt, támadhatatlan piedesztál. Hát nem az anyaság az utolsó mágikus csodánk? Egy csoda, ami megtagadtatott a férfiaktól. Lehet, hogy a férfiak örömmel lemondanak a gyermekszülésről, a vérről és fájdalomról, de valójában csak savanyú a szőlő. Az biztos, hogy minden teljesítményük eltörpül emellett. Fizikai erő, absztrakt gondolkodás, fallosz – a férfiak összes előnye pusztán totem. Még egy szöget sem lehet beverni a farkunkkal. A nők természetes adottságok dolgában születésüktől kezdve messze az élenjárnak. Amint a férfiak is szülhetnek, majd elkezdhetünk beszélni az egyenlő jogokról. Ezt persze nem mondom el Paige-nek. Inkább arról beszélek, mennyire fontos nekem, hogy valaki őrangyala legyek. A „bosszú” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. – Akkor mentse meg őt azzal, hogy szétkefél – ajánlja fel dr. Marshall. – De azt nem akarom, hogy teljesen megmeneküljön – magyarázom. Félek, hogy elveszítem, de ha nem teszem, talán magamat fogom. Anyám vörös naplója még mindig a

mellényzsebemben lapul. Még mindig nem szereztem csokoládépudingot. – Szóval nem akarja, hogy meghaljon, és nem akarja, hogy ismét egészséges legyen – foglalja össze a doktornő. – Ez kell magának? – Sokkal inkább egy olasz fordító – felelem. – Hogy mi? – Tessék – rángatom elő a naplót. – Ez anyámé. Olaszul van. Paige kiveszi kezemből, és átpergeti a lapokat, a füle vörösen lángol az izgatottságtól. – Az egyetemen négy évig tanultam olaszul. Én elolvashatom magának. – Szeretném én kézben tartani a dolgokat — jelentem ki. – A változatosság kedvéért most én akarok lenni a felnőtt. Dr. Paige Marshall még mindig a naplót lapozgatja, miközben kijelenti: – Szóval azért nem hagyja erőre kapni, hogy gondoskodhasson róla. – A szemem közé néz. – Nagyon úgy hangzik, mintha Isten szeretne lenni.

19. fejezet

Fekete-fehér baromfihad kóvályog Dunsboro település utcáin, deformált fejjel, fél szemmel, szárnyatlanul. Vannak köztük lábatlan csirkék, rövid szárnyaikkal eveznek előre az istálló sártengerében. Vak tyúkok, nem találnak szemet. Csőr nélküli jércék, születésüktől fogva. Fogyatékosok. Apró csirkeagyuk azóta rántotta, hogy kibújtak a tojásból. Az a láthatatlan határvonal tudomány és szadizmus között nálunk láthatóvá válik. Nem mintha az én agyam olyan sokáig húzná. Elég ránézni anyámra. Dr. Paige Marshall igazán vethetne egy pillantást erre a csirke-létre. Nem mintha értene belőle. Denny mellettem áll a sárban, farzsebéből elővesz egy hirdetési oldalt, csinos kis négyzetbe hajtva. Ez ám a tiltott portéka. Ha őfelsége, a Királyi Főkormányzó meglátja nála, menten száműzik a munkanélküliségbe. Erre ez az idióta fogja magát, és a baromfiudvar kellős közepén, az itatóvályúnál

kezembe nyom egy újságoldalt. Eltekintve az apróhirdetésektől, mindketten olyan hitelesek vagyunk, hogy a rajtunk lévő ruhákat még ki sem mosták ebben az évszázadban. A látogatók szorgosan fényképeznek, hogy aztán hazavigyenek belőlünk egy darabkát szuvenírnek. Videokamerákat szegeznek ránk, hogy saját nyaralásuk csapdájába ejtsenek. Lekapnak minket, lekapják a nyomorék csirkéket. Mindenki azon fárad, hogy a jelen minden percét megörökítse a halhatatlanságnak. Konzerválja a pillanatot. A marhaistállóból kihallatszik, ahogy valaki mélyet szív egy spangliból. Lelki szemeim előtt látom, ahogy néhány balfasz szótlanul körbeáll, és próbálják visszatartani lélegzetüket. Egy lány elkrákogja magát. Ursula, a fejőnő. Olyan sűrű füst van odabent a fűtől, hogy még egy tehén is felköhög. Az erre a napszakra kijelölt munkánk a száraz marhalepények begyűjtése, egyszóval kitrágyázunk, Denny oldalba bök: – Olvasd már el haver, amelyiket bekarikáztam. Széthajtogatja az oldalt. – Ezt itt. Középtájt vörössel kiemelt rövid hirdetés. Pár lépésre a fejőnőtől. A turistáktól. Kábé egymilliárd módon bukhatunk le. Komolyan mondom, Denny akár a homlokára is tűzhetné. A papír még meleg cimborám alfelétől, próbálom visz-szaadni neki: – Ne most, haver... Denny azt mondja: – Ezer bocsánat, nem akartalak, izé, téged is belesodorni, ha akarod, fel is olvashatom. Kisiskolások csapata szabadul ránk, nekik még nagy élmény nézni, hogyan ülnek tojásaikon a kotlósok egy tyúkszaros baromfiólban. Az már igaz,

hogy a rendes csirkék messze nem olyan érdekesek, mint egy félszemű vagy egy nyaktalan vagy egy elsatnyult lábú, ezért a kiskölykök minden egyes tojást jól megráznak, mielőtt visszatennék. És akkor mi van, ha nyomorék, agyhalott csibék kelnek ki belőlük? Mindent az oktatásért. Az igazán mázlisták halva születnek. Kíváncsiságból vagy kíméletlenségből, nem is tudom, de dr. Marshall-lal hosszasan elsétálgatnánk itt. Fellapátolok egy halom tehénlepényt, vigyázva, nehogy kettétörjenek, mert akkor nedves belsejükből feltör a szarszag. Könyékig trágyásan kétszer is meggondolom a körömrágást. Denny hangosan olvasni kezd mellettem: – Huszonhárom éves, nehezen beilleszkedő, de szobatiszta, önfertőző férfi gyógyulófélben, minimálkeresettel új otthont keres. – A végén egy telefonszám. Denny száma. – Ezt a szüleim adták fel, haver, a mi telefonszámunk áll itt – közli velem. – Ez olyan célzásféleség. Előző este találta a takarójára tűzve. – Az én nevemben írták. Igen, mondom neki, vágom a dolgot. Egy szálkás nyelű lapáttal hányom a szart vég nélkül valami fonott izébe. Egy olyan kosárszerűbe. Esetleg hozzád költözhetnék, szegezi nekem a kérdést. – Persze csak ha minden kötél szakad. Úgy értem, legvégső esetben mennék hozzád. Azért, hogy ne legyen terhemre vagy mert őrültség lenne velem lakni, már meg sem kérdezem. Denny leheletén érzem a sajtos chipset. Újabb szennyfolt a történelmi hitelességen. Vonzza a bajt. Ursula, a fejőnő kijön az istállóból, teljesen betépve

ránk néz, szeme két véres pocsolya. – Ha lenne egy lány, aki tetszik – kérdezem Dennyt –, és szeretne lefeküdni veled, hogy teherbe essen, te belemennél? Ursula felmarkolja szoknyája szegélyét, és átcsattog fapapucsában a tehénszaron, útközben félrerúg egy vak csirkét a lába alól. Az egyik turista megörökíti a pillanatot. Egy házaspár odalép hozzá, hogy megkérjék egy közös fotóra a kisbabájukkal, de talán meglátják zavaros szemtükrét. – Nem is tudom – tűnődik Denny. – Egy kisgyerek nem olyan, mint kutyát tartani. Egy gyerek sokkal tovább él, haver... – És mi van akkor, ha nem tervezi, hogy fel is nevelje? Denny egy ideig tanácstalanul forgatja a szemét, belebámul a büdös nagy semmibe, majd megkérdezi: – Nem értem, haver... Úgy érted eladná, vagy ilyesmi? – Úgy értem, feláldozná, vagy ilyesmi. – Haver... – ettől leesik az álla. – Tegyük fel – magyarázom halkan –, hogy összetur-mixolja ennek a kis magzatnak az agyát, felszívja egy nagy fecskendőbe, és beinjekciózza a cuccot egy agykárosult fejébe, hogy meggyógyítsa. Denny tátott szájjal hallgat: – Haver, ugye most nem rám célzól? Anyámra célzok. Neurális transzplantációnak hívják. Egyesek szívesen emlegetik agyátültetésként, pillanatnyilag az egyetlen lehetséges megoldást jelenthetné arra, hogy ebben az előrehaladott állapotban helyreállítsák anyám szellemi épségét. Szélesebb körben is alkalmazná az orvostudomány, ha nem lenne ilyen komplikált beszerezni – hogy is mondjam – a fő hozzávalót.

– Úgy érted, a darált csecsemőt – mondja Denny. – Magzatot – helyesbítek. A magzatszövetet, ahogy Paige Marshall nevezte. Dr. Marshall, azzal a gyönyörű szájával. Ursula odaér hozzánk, és egyenesen rámutat az újságra Denny mancsában. – Remélem 1734-ben adták ki, különben nagy szarban vagy. Megsérted a figura hitelességét. Denny karja teljesen csupasz, eltekintve néhány benőtt, vérvörös, gennyfehér pattanások csapdájába szorult szőrszáltól. Ursula folytatja útját, egy pillanatra visszafordul: – Victor, ha kellenék, elmentem vajat köpülni. Majd benézek, ígérem – mire elslattyog. Denny újabb kérdéssel lep meg: – Haver, akkor ez most olyan, hogy választanod kell anyukád és elsőszülött kisbabád között? Dr. Marshall nézőpontja szerint nem nagy ügy. Naponta megtesszük. Végzel egy magzattal, hogy megments egy öreget. A kápolna arany fényözönében Paige fülembe suttogja észérveit. Amikor elégetünk egy liter benzint vagy egy hektár esőerdőt, nem pont a jövőt gyilkoljuk meg a jelenért? – kérdezi. A társadalombiztosítási rendszer piramisjátéka. Kemény mellecskéi közénk ékelődnek, az édesanyja javát akarom, súgja. Igazán betehetné a maga kis részét a közösbe. Majdnem megkérdeztem, mit ért pontosan kis rész alatt. Denny arra kér: – Áruld el, mi az igazság veled kapcsolatban? Nem sok. Azon kívül, hogy nem tudtam végigcsinálni. A kefélést. – Nem úgy, haver – szól közbe Denny –, azt kérdem, elolvastad már a mutterod naplóját?

Még nem tudtam. Cseppet leragadtam ennél a necces kis magzatgyilkolós problémánál. Denny keményen a szemembe néz és azt kérdi: – Valld be őszintén, te valami android vagy? Ez a mut-terod nagy titka? – Hogy micsoda? – Tudod, egy olyan műember, amit korlátozott élettartammal gyártottak le, és hamis gyermekkori emlékeket ültettek a memóriájába, szóval most azt hiszed, valódi ember vagy, csak éppen nemsokára meghalsz, vagy ilyesmi? Keményen visszanézek rá és megkérdezem: – Szóval anyám azt mondta, hogy robot vagyok, haver? – Ezt írja abban a naplóban? Két nő lép oda hozzánk, lenne szíves, kérdezik. – Mosolyt kérek – kiáltom, majd lefényképezem őket, ahogy boldogan feszítenek az istálló előtt, azután elsétálnak gépükben egy újabb futó emlékképpel, ami ezúttal nem menekült. Még egy kővé vált pillanat a vitrinbe. – Nem, még nem olvastam a naplót – mondom dühösen. – Még nem dugtam meg Paige Marshallt. Lófaszt se tudok addig csinálni, amíg nem döntöttem erről. – Jól van, értem – mondja Denny, de mintha nem is hozzám beszélne. – Akkor talán egy csupasz agy, az vagy, valami tálcán, és árammal meg vegyi anyagokkal elhitetik veled, hogy igazi életet élsz? – Nem – felelem –, határozottan nem vagyok egy csupasz agy. Nem talált. – Oké – folytatja kitartóan –, akkor mesterséges intelligencia vagy egy számítógépben, és együttműködsz más programokkal valami virtuális valóságban. – És akkor mi vagy te? – kérdezek vissza.

– Egy másik számítógép – feleli, majd rövid csend. – Azt hiszem, értelek, haver. Én még a buszjegyem árát sem tudom kiszámítani. Hirtelen elszűkül a szeme, fejét félrehajtja és rám mered, bal szemöldökét magasra húzva. – Itt az utolsó tippem. Szóval valami kísérleti alany lehetsz, az egész világ körülötted csupán egy díszlet, tele színészekkel, akik eljátsszák az ismerőseid szerepét, az időjárás egy rakás speciális effekt, a kék égbolt meg a távoli tájak pedig csak festve vannak. Na eltaláltam? – Micsoda? – Én pedig valójában egy kivételes tehetséggel megáldott színész vagyok — folytatja —, és csak megjátszom a szerencsétlen idióta barátodat, aki folyton a pöcsét veri. Valaki elkattint rólam egy képet, ahogy csikorgatni kezdem a fogsoromat. Mélyen Denny szemébe nézek, és azt mondom: . – Haver, te nem játszol meg semmit. Hátam mögül kilép egy turista, és rám vigyorog: – Victor... szóval itt dolgozol! Halvány gőzöm sincs, honnan ismer. Orvosi kar. Főiskola. Másik meló. Vagy az is lehet, hogy egy másik szexmániás a csoportból. Különös. Nem látszik annak – de hát a többiek sem. – Hé, Maude – könyökével megböki a mellette álló nőt. — Ez az a pofa, akiről már annyit meséltem. Megmentettem az életét. Mire a nő: – Atyavilág... tehát igaz? – Vállai közé húzza madárfejét, szeme az ég felé fordul. – Reggie egyfolytában magával hősködik. Tudja, mindig azt hittem, csak vetít. – Nem hazudott – bólogatok. – Ő mentett meg, a jó öreg Reg.

– Beállhat a sor végére — mormolja Denny. – Jól megy a sora mostanában? – érdeklődik Reggie. – Próbálok küldeni kis pénzt néhanapján, de nem telik sokra. Elég volt legutóbb arra a begyulladt bölcsességfogra? – Ezt nem hiszem el – morogja Denny. Egy vak, torz fejű, szárnyatlan csirke nyakig tehénsza-rosan nekimegy a csizmámnak, s mikor lehajolok megsimogatni, finoman megremeg a tollréteg alatt. Apró, elcsukló bugás tör fel belőle, mintha csak dorombolna. Annyira jó látni valamit, ami e pillanatban még nálam is szánalmasabb. Aztán észreveszem, hogy egyik körmöm már a számban jár. Vele a tehéntrágya. A csirkeszar. Lásd még: hisztoplazmózis. Lásd még: galandféreg. – Ja, a pénz – vágom rá –, hát persze, nagyon köszönöm. Majd a földre köpök. Kétszer. Reggie egy apró kattanással megörökít. Még egy hülye pillanat, aminek valaki szerint örökké kell tartania. Denny az újságoldalt tanulmányozza, majd újra hozzám fordul: – Szóval haver, akkor beköltözhetek hozzád a mutterod lakásába? Igen vagy nem?

20. fejezet

Anyu háromórás kuncsaftja sárga fürdőlepedőt szorongat, gyűrűsujján körben az ismerős fehér bemélyedés. Amint becsukódik az ajtó, máris előveszi a pénzt. Kezdené lehúzni a nadrágját. Neve Jones. Keresztneve Mister. Minden főszer ugyanúgy kezdi. Anyu felvilágosítja, hogy csak a végén kell fizetni. Hogy kár kapkodni. Nem kell levetkőzni. Nincs oka sietségre. Elmondja neki, hogy az előjegyzési naptára tele van Mr. Jones-zal, Mr. Smith-szel, John Doe-val és Bob White-tal, ezért máskor próbáljon jobb benyomást tenni egy kreatívabb álnévvel. Megkéri, hogy feküdjön az ágyra. Húzza el a sötétítőt. Oltsa el a lámpát. Egy halom pénzt keres ezzel. Ráadásul a feltételes szabadláb szabályait sem szegi meg, mivel a próbaidő-bizottságnak szerencsére nem elég élénk a fantáziája. – Kezdhetjük? – kérdi az ágyon heverő pasast.

Ha akad is olyan kuncsaft, aki azt állítja, nem szexre vágyik, Anyu akkor is megkéri, hogy hozzon magával törülközőt. Készpénzt, törülközőt. Hiába is kérnék, hogy fogadjon el csekket vagy küldje a számlát valami biztosítóhoz, mert meg sem hallaná. Készpénzzel fizetsz, aztán benyújtod az igényedet. Csupán ötven percet kapsz. Egy férfi tudja, hogy mit akar. Döntsd el, kit szeretnél, milyen pozícióban, hol és milyen játékszerrel. Ne lepd meg az utolsó pillanatban valami hóbortos ötlettel. Anyu megkéri Mr. Jonest, hogy feküdjön a hátára. Hunyja be a szemét. Hagyja, hogy a feszültség elszálljon arcizmaiból. Kezdje a homlokával, lazítsa el. Aztán engedje, hogy csökkenjen a nyomás a két szeme közötti ponton. Képzelje, hogy homloka kisimul és elernyed. Izmai a szeme körül kisimulnak és elernyednek. Izmai a szája körül kisimulnak és elernyednek. Minden sima és ernyedt. Hiába mondják, hogy csak fogyni szeretnének, szexet akarnak. Hiába mondják, hogy a dohányzásról próbálnak leszokni. Szabadulni szeretnének a stressztől. Abbahagyni a körömrágást. Kigyógyulni a csuklásból. Felhagyni az ivással. Kitisztítani a pórusaikat. Bármilyen problémával küzdenek, a gyökere mindig az elégtelen nemi élet. Bármi ürüggyel jönnek, arra számítanak, hogy egy kiadós dugás majd megoldja a gondot. Nehéz eldönteni, vajon Anyu érző szívű zseni vagy közönséges kurva. A szex nagyjából mindenre gyógyír. Anyu volt a legjobb terapeuta a szakmában, vagy a legjobb prostituált, aki gondolatokkal kéjelgett. Tény, hogy nem szívesen csapta össze a munkáját,

de azt sem tervezte, hogy sokáig ezen a pályán marad. Ez a sajátos típusú kezelés, a szexuális hipnoterápia, szinte véletlenül született meg. Az egyik kuncsaft, aki le akart szokni a dohányzásról, szeretett volna visszamenni a múltba, tizenegy éves koráig, amikor elszívta az első cigijét. Hogy felidézze, milyen rosszul esett. Hogy visszamenjen, és tiszta lappal kezdjen. Körülbelül így szólt az elképzelés. A második alkalommal a kuncsaft találkozni akart a tüdőrákban meghalt apjával, hogy elbeszélgessen vele. Ez eddig rendjén is volt. Az emberek szívesen találkoznak híres halottakkal, hogy tanácsot, támogatást kérjenek. Ezért aztán nem is volt meglepő, mikor a harmadik találkozón a vendég találkozni akart Kleopátrával. Anyu minden fickót arra kér, engedjék, hogy a feszültség távozzon az arcukból a nyakukba, a nyakukból a mellkasukba. Lazítsák el a vállaikat. Ejtsék az ágyra, és érezzék a súlyát. Képzeljék, hogy egy hatalmas nehezék nyomja testüket a matracba, egyre mélyebbre merül a fejük, a karjuk. Engedjék el felkarjukat, könyöküket, kézfejüket. Érezzék, ahogy a feszültség ujjbegyig csordogál, majd lazítsanak és képzeljék el, ahogy kicsepeg belőlük. Anyu nem tesz mást Mr. Jones-zal, csak transzba ejti, hipnózist idéz elő, és irányítja a folyamatot. Jones nem megy vissza az időben. Minden képzeletben történik. És ami a legfontosabb, minden az akarata szerint zajlik. Anyu csupán a történetet adja, lépésről lépésre. A pontos leírást szolgáltatja részletről részletre. Csupán színes kísérőszöveg. Képzeljünk el egy futballmeccset a rádióban. Képzeljük el, milyen

valóságosnak hangzik. Most helyezzük át ezt az élményt egy olyan mély transzállapotba, ahol érezni lehet a szagokat. Az ízeket, az érintéseket. Képzeljük el, amint Kleopátra végighever a szőnyegen, csupaszon és tökéletesen, mindent, amire csak valaha vágytunk. Képzeljük el Salomét. Marilyn Monroe-t. Visszamehetünk bármelyik korba, és kipróbálhatunk bármelyik nővel bármit, amit valaha elképzeltünk. Káprázatos nőkkel. Világhírű nőkkel. Az elme revüszínháza. A tudattalan kuplerája. Hát így kezdődött. Anyu vitathatatlanul hipnoterapeuta volt, de nem a hagyományos regressziós értelemben. Tevékenysége sokkal közelebb állt az irányított meditációhoz. Azt kéri Mr. Jonestól, koncentráljon a feszültségre a mellkasában, és engedje, hogy visszahúzódjon. Hagyja végigfutni a derekán, a csípőjén, a lábain. Képzelje tiszta víztölcsérnek egy lefolyóban. Lazítsa el minden egyes tagját, hagyja a feszültséget végigáramlani lábszárán, térdein, vádliján, lábfején. Képzelje szétosztó füstfelhőnek. Engedje elpárologni. Figyelje, ahogy köddé válik. Eltűnik. Felbomlik. Előjegyzési naplójában Jones neve mellett az áll, Marilyn Monroe, hasonlóan a legtöbb pasashoz az első alkalmak egyikén. Egyedül Marilynből megélhetne. Egyedül Diana hercegnőből megélhetne. Azt mondja Mr. Jonesnak, na most nézzen fel a kobaltkék égre, és képzelje azt, hogy egy apró repülőgép Z betűt rajzol rá. Aztán hagyja, hogy a szél szétfújja a betűt. Azután a kisgép egy Y-t ír az égre. Hagyja, hogy szétfújja a szél. Azután egy X-et. Fújja el. Azután egy W-t.

Hagyja, hogy elfújja a szél. Csupán berendezi a színpadot. Bemutatja a férfiaknak saját ábrándképüket. Randevút szervez tudatalattijukkal, mivel nincs jobb a képzeletnél. Senki sem olyan szép, ahogy lelki szemünkkel látjuk. Semmi sem olyan izgalmas, mint a fantáziánkban. Itt olyan lehet a szex, amilyennek megálmodja az ember. Anyu elrendezi a helyszínt és elvégzi a bemutatást. A hátralévő időben csupán az órát figyeli, talán olvasgat vagy keresztrejtvényt fejt. Anyunál sohasem csalódhat az ember. Mélyen a transzállapotba süllyedve a pasasok csak hevernek az ágyon, néha megrándulnak vagy homorítanak, akár a kutyák, amikor álmukban nyúlra vadásznak. Egyik-másik hajlamos sikoltozni, nyögdécselni vagy hörögni is. Érdekes lenne tudni, mit gondolhatnak olyankor a szomszéd szobában. Az előtérben várakozók mindenesetre teljesen begerjednek tőle. Mire végeznek, a pasik teljesen leizzadnak, csatakos ingük hátukra tapad, nadrágjukon verejtékfoltok. Néhánynak még a cipője is tocsog az izzadságtól. A hajukról is folyik. Az ágy a rendelőben impregnálva van, de az első nap óta így sem tud rendesen megszáradni. Egy ideje műanyag védőhuzat is fedi, bár inkább a kuncsaftokat óvja a megviselt kárpittól. Szóval minden pasasnak hoznia kell egy törülközőt — az aktatáskában, egy papírzacskóban, netán egy sportzsákban – a váltás ruhával együtt. Két kuncsaft közt mindig előkerül a légfrissítő spray. Szellőztetésre nyílnak az ablakok. Gyűjtse össze minden feszültségét a lábujjaiba, majd eressze ki magából, kéri Anyu Mr. Jonestól. Az utolsó cseppig szabaduljon meg tőle. Képzelje el,

hogy egész teste ellazult. Elernyedt. Összeroskadt. Elernyedt. Elnehezedett. Elernyedt. Kiürült. Elernyedt. Gyomorból vegye a levegőt, ne a tüdejéből. Beszív, majd kienged. Beszív és kienged. Belégzés. Majd kilégzés. Simán és egyenletesen. Lábai fáradtak és elnehezednek. Karjai fáradtak és elnehezednek. Amennyire az ostoba kiskölyök vissza tud emlékezni, Anyu első munkája háztisztítás volt, de nem a porszí-vózós-felmosós fajta, hanem spirituálisan. Okkult értelemben. A munka legnehezebb része az volt, hogy Anyu rábeszélje az Arany Oldalakat, hogy leközöljék a hirdetését, „Ördögűzés” címszó alatt. Házhoz ment, és zsályalevelet égetett. Fennhangon imádkozott, és körbejárta a házat. Néha magával vitt egy agyagdobot. Végül tisztának nyilvánította a házat. Az emberek még fizettek is érte. Hideg zugok, szokatlan szagok, nyugtalanító érzések – a legtöbb embernek nem kell ördögűző. Új szobabútor, vízvezeték-szerelő, netán egy belsőépítész, az kell nekik. A lényeg, hogy nem az a fontos, mit gondolsz. Fontosabb, hogy a kuncsaftok úgy érezzék, valami baj van. A legtöbb megbízás ingatlanközvetítőkön keresztül érkezett. Ebben a városban érvényben van egy ingatlan-bejelentési törvény, s a tulajdonosok a legostobább problémát sem merik eltitkolni, nemcsak az azbesztet vagy a szivárgó fűtéscsöveket, de a szellemeket és hazajáró lelkeket sem. Meg aztán mindenkinek jár egy kis izgalom az életében. A vevőkre utolsó pillanatban mindig ráfér egy kis biztatás, ilyenkor jelentkezik az ügynökség, Anyu csap egy kis műsort, éget némi zsályát, és mindenki jól jár.

Megkapják, amit akartak, ráadásnak egy kis felhajtást, egy jó sztorit az ismerősöknek. Életre szóló élményt. Azután jött a Feng Shui, a kiskölyök emlékei szerint, a kuncsaftok nemcsak ördögűzést akartak, de tanácsot is, hová tegyék a heverőt. Tudni akarták, hova kerüljön a franciaágy, hogy ne legyen az öltözőszekrény irányából áradó chi útjában. Hová akasszák a tükröket, hogy a chi ki ne pattanjon rajtuk az ajtókon. Anyu munkája alakot váltott. Kiderült, mi mindenre jó egy bölcsészdiploma. Már a szakmai önéletrajza is mutatta, hogy létezik reinkarnáció. Ez után Anyu elindul Mr. Jones-zal visszafelé az ábécében. Arra kéri, képzelje magát egy füves mezőre, a felhők ereszkedni kezdenek, egyre lejjebb jönnek, amíg végül teljesen beborítják, mintha csak ködben állna. Sűrű, fénylő ködtengerben. Képzelje el magát ebben ragyogó, hűvös ködben. A jövő a jobb oldalán. A múlt bal kézről. A köd hűs cseppekben lecsapódik arcán. Forduljon balra és induljon el. Képzeljen el – mondja Mr. Jonesnak – egy alakot maga előtt a ködben. Tartson felé. Érzi, ahogy a köd kezd felszállni. Érzi a nap fényét és melegét a vállain. Az alak egyre közeledik. Minden egyes lépéssel egyre tisztább lesz. Az ember elméjénél nincs tökéletesebb intim szféra. Nincs határvonal létező és elképzelhető között. Nem kell nemi betegségektől tartani. Vagy lapostetűtől. Vagy razziától. Vagy attól, hogy be kell érnünk kevesebbel, mint legmerészebb álmaink. Bármit megtehetünk, amire csak valaha vágytunk. Anyu arra kéri vendégét, lélegezzen mélyeket. Bárkit választhat. Bárhol.

Belégzés. Majd kilégzés. A Feng Shui után jött az üzenetközvetítés. Ősi istenek, megvilágosodott harcosok, elgázolt kiskedvencek, Anyu utánozni tudott bármit. A közvetítést a regressziós hipnózis követte. A regresszió vezetett ehhez a munkához, naponta kilenc kuncsafttal, fejenként kétszáz dollárért. A pasasok egymásnak adják a kilincset. A nejek a telefonban üvöltöznek a kiskölyökkel: – Tudom, hogy ott van. Fogalmam sincs, mit mondott, de házasember! Feleségek állnak lesben a ház előtt, és felhívják a kocsijukból: – Jól tudom, mi folyik odafent. Követtem a férjemet. Pedig nem is Anyu állt elő az ötlettel, hogy felsorakoztassa a történelem leghatalmasabb nőalakjait és kézimunkára fogja őket. Farkakat nyomjon a szájukba. Alul-felül megtömje őket. Hátra arcot vezényeljen nekik. Egyszerű lavina-effektus. Az első kuncsaftnak megeredt a nyelve. Jelentkezett egy barátja. Aztán telefonált a barát barátja. Először mindig valami legális kéréssel hozakodtak elő. Bagózás. Bolti lopás. Nyilvános köpködés. Aztán gyorsan kilyukadtak a szexre. Clara Bow-t akarták és Greta Garbót és Tudor Erzsébetet és Sába királynőjét. Anyu pedig fél napját a könyvtárban töltötte, hogy minél többet megtudjon a vágy másnapi tárgyáról, Eleanor Rooseveltről, Amelia Earhartról, Harriet Beecher Stowe-ról. Belégzés, majd kilégzés. Jöttek, hogy megfarkalják Helen Hayest, Margaret Sangert és Aimee Semple McPhersont. Tövig nyomják Edith Piafba, Pallasz Athénébe, Theodóra császárnőbe. Eleinte nagyon zavarta Anyut, hogy a

pasik csupa halott nővel akarták csinálni. Hogy soha nem kérték ugyanazt a nőt kétszer. És nem érdekelte őket, mennyi háttér-információt vitt egyegy találkozásba, nem akartak mást, csak tekerni és tömni, dugni és kúrni, fűrészelni, kefélni, fúrni, reszelni és alávágni. Néha szó szerint. Néha egy szépítő kifejezés durvább annál, amit takargat. És az egész nem csupán a szexről szólt. Ezek a pasasok komolyan gondolták, amit kértek. Nem érdekelte őket a beszélgetés, a kosztümök, a történelmi hitelesség. Emily Dickinsont akarták egy szál tűsarkú cipőben egyik lábával íróasztalán, hogy előredőlve egy lúdtollal cirógassa a segglyukát. Kétszáz dollárt fizettek, hogy transzállapotban rányissanak Mary Cassettre, amint felpróbál egy push-up melltartót. Mivel nem mindenki engedhette meg magának szolgáltatásait, Anyu rendszerint ugyanazzal a típussal találkozott. Hat tömbbel arrébb leparkolták a családi furgont, majd a fal mentén a bejárathoz osontak, sarkukban saját árnyékukkal. Megbotlottak a lépcsőn az arcukat rejtő sötét napszemüveg miatt, azután egy magazin mögé bújva várták, hogy meghallják a nevüket. Az álnevüket. Ha Anyu vagy a hülye kisköcsög összefutott velük az utcán, a fickók átnéztek rajtuk. Az utcán velük volt a feleségük. A szupermarketben fogták a gyerekeik kezét. A parkban kutyával voltak. Nyilvános helyeken az igazi nevüket viselték. Fizetéskor nyirkos húszasokat és ötveneseket kotortak elő átizzadt tárcáikból, amelyek duzzadtak a csatakos családi fotóktól, könyvtárjegyektől, hitelkártyáktól, klubtagságiktól, jogosítványoktól, aprópénztől. A kötelezettségektől. A felelősségektől. A realitásoktól.

Képzelje el – kérte Anyu a kuncsaftot –, hogy a nap melegíti a bőrét. Érezze, hogy a napsütés egyre melegebb és melegebb és melegebb minden egyes lélegzetvétellel. A forró sugarak beragyogják arcát, mellkasát, vállait. Belégzés, kilégzés. Be és ki. Visszatérő vendégei egy idő után leszbi-showkat akartak, édeshármast Indira Gandhival és Carol Lombarddal, Margaret Meaddel és Audrey Hepburnnel és Dorothea Dixszel. Az állandó kuncsaftok egy idő után már nem is önmaguk akartak lenni. A kopaszodók dús hajkoronát kértek. A dagadtak feszes izomzatot. A ványadtak napbarnított vállakat. Néhány találkozó után mindegyikük ragaszkodott a duzzadó, harminccentis erekcióhoz. A hangsúly nem az előző életek tapasztalatain volt. Nem a szereteten. Nem a múlton és nem a jelenen. Televíziózás lett belőle, csak éppen belső képernyővel. Az adást pedig Anyu sugározta. Prostitúcióról szó sem volt. Anyu csupán idegenvezető volt az erotikus álomban. Hipnosztriptíztáncosnő. A pasasok magukon hagyták a nadrágjukat, kárenyhítés végett. Menteni, ami menthető. Senki sem távozott vőlegénybetegséggel. És az üzlet egy vagyont hozott. Mr. Jones a szokásos Marilyn-élményt kapja. Mereven fekszik az ágyon, dől róla a verejték, a száján át veszi a levegőt. Szemei a plafonon. Ingén sötét foltok ütnek ki a hóna alatt. Nadrágja árbocos lesz. És íme Marilyn, jelenti be Anyu Mr. Jonesnak. A köd felszállt, ragyogó, meleg napunk van. Érezze a szellőt csupasz karján, lábszárain. Érezze, ahogy

felmelegszik minden belégzéssel. Érezze, ahogy megnő és megvastagszik. Máris kőkemény és ólomnehéz, lilább és lüktetőbb, mint valaha. Anyu órája szerint még negyven perce maradt a következő vendégig. A ködnek nyoma sincs, Mr. Jones, az árnyalak Ön előtt maga Marilyn Monroe, szűk szaténruhában. Aranybarnán és mosolygósan hátrahajtja fejét, szemei félig lehunyva. Lábai körül apró vadvirágok, felemeli karjait, és ahogy közelebb lép, ruhája a földre csúszik. Anyu mindig azt mondta a hülye kiskölyöknek, hogy ez nem szex. Ezek a nők nem valódiak, csupán jelképek. Kivetülések. Szexszimbólumok. A szuggesztió hatalma. Anyu annyit mond Mr. Jonesnak: – Csak tessék. Annyit mond: – Teljesen az Öné.

21. fejezet

Első éjszaka Denny megáll anyám ajtaja előtt, kezében egy rózsaszín gyerekplédbe csavart valamivel. A kémlelőlyukon át nézem: Denny hatalmas kockás kabátjában, Denny valami csecsemővel a karján, kidomborodik az orra és kidomborodik a homloka a kukucskáló lencséjétől. Minden vonása eltorzítva. Rejtélyes csomagját szorongató kezei fehérek az erőlködéstől. Hangosan üvöltözik: – Haver, engedj már be! Ajtót nyitok, amennyire a biztonsági lánc engedi. – Mi az ott nálad? – kérdezem. Denny megigazítja a plédet kicsiny csomagján, és visz-szakérdez: – Miért, minek látszik? – Egy csecsemőnek, haver – felelem. – Az jó. – Megemeli a rózsaszín batyut. – Engedj már be, leszakad a karom. Kiakasztom a láncot. Denny beront mellettem, egyenesen a nappali sarkába, ahol a műbőr borítású

heverőre ejti a kisbabát. A rózsaszín pléd kibomlik, kigurul belőle egy szikla, szürke gránitszerűség, tisztára sikált és simára csiszolódott. Kisbaba sehol, csak ez a darab kő. – Kösz a csecsemő-tippet, haver – fújtat Denny –, ha az emberek meglátnak egy fiatalembert egy kisbabával, rögtön kedvesek lesznek hozzá. Ha viszont meglátnak egy szikladarabbal, mindenki ideges lesz. Főleg, ha fel akarsz szállni vele egy buszra. A rózsaszín pléd egyik csücskét az álla alá szorítja, és elkezdi összehajtani. – Ráadásul ha gyerekkel vagy, rögtön átadják a helyet. Ha meg nincs nálad pénz, nem dobnak le a buszról. – A vállára dobja az összehajtott plédet. – Ez lenne a mutterod kérója? Az ebédlőasztalon szerteszét hevernek az aznapi üdvözlőkártyák és csekkek, köszönőleveleim, nagyalakú füzetem a nevekkel és helyszínekkel. Mellettük anyám ósdi számológépe, azzal a hosszú karral az oldalán, mint azoknál a nyerőgépeknél. Visszaülök hozzá, és elkezdem beütni a mai bevételeket. – Még egyelőre igen, mielőtt az ingatlanadó hátraléka miatt ki nem rúgnak innen pár hónapon belül. – Tök jó, hogy az egész ház a tied, mert a fateromék velem együtt a kőzetgyűjteményemet is kidobták. – Hány darabból áll, haver? – kérdezem. Pontosan annyi, ahány napja nem nyúlt magához, feleli. Éjjelenként ezzel foglalja el magát, köveket keres. Megmossa őket. Hazacipeli. Így aztán gyógyulása többé nem arról szól, hogy nem csinál jelentéktelen, káros dolgokat, hanem hogy valami fontos és hasznos célt követ.

– Nem kamuzok, haver – meséli. – Gőzöd sincs, milyen nehéz jó köveket találni egy nagyvárosban. Szóval nem csak betontörmeléket, meg nem azokat a kerti plasztiksziklákat, amibe a pótkulcsot dugják az emberek. A mai csekkek összbevétele rongyos hetvenöt dollár. Néhány idegentől, akik ezer éve valami étteremben alighanem bemutatták rajtam a Heimlich manővert. Ha így haladok, jövőre sem jön össze a mesterséges táplálás költsége. – Szóval hány napja már, hogy nem nyúltál magadhoz? – Százhuszonhét sziklával ezelőtt vertem ki utoljára – jelenti ki büszkén. Megkerüli az asztalt, mellém áll, a kártyákra néz, a csekkekre, és így szól: – Szóval megmutatod a mutterod híres naplóját? Felvesz egy kártyát. – Nem lehet elolvasni — mondom. – Elnézést, haver – gyorsan visszaejti az asztalra. Nem a kártyát nem lehet. A naplót. Nem angolul van. Ezért nem lehet elolvasni. Énnekem sem lehet. Anyám valószínű épp azért írta így, hogy ne lapozhassak bele a háta mögött. – Haver – folytatom –, szerintem olasz. – Olasz? – Igen. Tudod, mint a spagetti. Denny még le sem vetette kockás kabátját. – Ettél már? — kérdezi. Még nem. Összesöpröm a csekkeket. – Szerinted kirúgnak holnap? – kérdezi Denny. Igen. Nem. Talán. Ursula meglátta nála az újságot. A csekkek beváltásra készen. Az összes köszönő levél, a hálálkodások leragasztva és megcímezve várnak a feladásra. Felkapom a kabátom a heverőről. Mellette Denny sziklája préseli az

ágyrugókat. – Szóval mi van ezekkel a kövekkel? – kérdezem. Kinyitja a bejárati ajtót, és várja, hogy leoltsam a villanyokat. Majd azt feleli: – Nem is tudom. Valahogy olyanok, szóval, mint a föld. Mintha minden szikla egy készlet darabja lenne. Föld, de olyan összerakható. Így neked is lehet földed, és ki sem kell lépned a szobából. – Bizonyosan – bólintok. Kilépünk, bezárom mögöttünk az ajtót. Az éjjeli égbolt csillagoktól bolyhos. Mindegyik elmosódott. Sehol a hold. Denny a járdáról felnéz a fényes zűrzavarra, és azt mondja: – Szerintem amikor Isten nekilátott, hogy megteremtse a káoszból a Földet, először is kerített magának egy rakás sziklát. Útközben máris átragad rám az új kényszeres viselkedés, tekintetem az üres telkeket pásztázza begyűjthető kövekért. Denny vállán ott az összehajtott rózsaszín takaró, a buszmegállónál megszólal: – Csak azokat a köveket viszem haza, amik senkinek sem kellenek. Minden éjjel csak egyet. Aztán majd kitalálom, hogy mi legyen, tudod, a következő lépés. Már a gondolata is hátborzongató. Édes kettesben köveket viszünk haza. Földbirtokot gyűjtünk. – Emlékszel, ott volt az a csaj, a Daiquiri? – kérdezi Denny. — A táncosnő azzal a rákos szemölccsel. Lefeküdtél vele, ugye? Ingatlant lopkodunk össze apró részletekben. Földbirtokot szerzünk. – Honnan tudod? – kérdezem. Mi leszünk a talajrabló Bonnie és Clyde. – Igazából Beth-nek hívják – feleli Denny.

Ahogy Denny észjárását kisbolygóban gondolkodik.

ismerem,

már

saját

22. fejezet

Dr. Paige Marshall valami fehér szálat feszít ki sebészkesztyűs kezével. Az orvosi székben ülő összement öreglány fölé hajol, és azt mondja: – Mrs. Wintower? Kérem, nyissa ki a száját, amekkorára csak tudja. A latexkesztyűkben olyan sárga az ember keze, akár a holttestek bőre. A bonctermi hulláké az elsőéves anatómiagyakorlaton, simára borotvált fejükkel, ágyékukkal. Az apró sörtékkel. Bőrük, akár a csirkebőr, az olcsó bontott csirkék bőre, elsárgult és szőrtüszőktől érdes. Tollak vagy haj, mindkettő keratin. A combizmok akár a sötét pulykahús. Az első szemeszterben elég volt ránéznem egy tál csirke- vagy pulykahúsra, máris úgy éreztem, hullát eszem. Az öregasszony hátrahajtja fejét, és kivillantja megbarnult ínyébe ékelt fogsorát. Nyelvén tejfehér lepedék. Szemei lecsukva. Így néznek ki a vénasszonyok áldozáskor a misén, amikor

ministránsfiúként az ember végigmegy a pap mögött, és minden öreg nyelvre egy ostyát helyez. Az egyház szerint saját kézzel is bevehető a szent ostya, de ezeknél a múmiáknál szó sem lehet róla. Mise végén lenézel az áldozósorra, és kétszáz éhes szájat látsz, kétszáz vénasszonyt, amint nyelvüket nyújtják az üdvözülés felé. Paige Marshall előrehajol, és az öreg nő fogai közé erőlteti a fogselymet. Megrántja, és mikor a selyemszál kipattan, szürke darabkákat repít szerteszét. Újabb két fog következik, a selyem vörösen pattan ki közülük. Fogínyvérzés, lásd még: szájrák. Lásd még: előrehaladott daganatos ínygyulladás. A ministrálásban egyedül az a jó, hogy te tartod a kehelytányért mindenki álla alá az áldozáskor. Rövid nyelű aranytányér, amibe az ostya hullik, ha netán lepottyanna. Mivel akkor is meg kell enni, ha véletlenül a földre esik. Addigra megszentelt lett. Krisztus testévé vált. Az Ő Húsává lényegült. Hátulról figyelem, ahogy Paige Marshall újra és újra visszatér a véres fogselyemmel az öreglány szájába. Szürke és fehér pöttyök gyűlnek orvosi köpenyére. Aprócska vörös foltok. Egy nővér benéz az ajtón és megkérdezi: – Minden rendben idebent? — Az öregasszonyra néz. — Paige nem bántja magát, ugye? A nő valami választ hörög. – Mit mondott? – kérdi a nővér. Az öreglány nyel egyet, és azt feleli: – Dr. Marshallnak aranykeze van. Sokkal ügyesebben csinálja, mint maga. – Mindjárt kész is – szól közbe dr. Marshall. – Nagyon rendesen viselkedett, Mrs. Wintower. A nővér megrántja a vállát és távozik. Az is remek még a ministrálásban, amikor valakit véletlenül

torkon vágsz a tállal. Az emberek imára kulcsolt kézzel térdelnek, aztán a szemük kidülled egy pillanatra, miközben épp olyan átszellemültek. Imádtam. Ahogy a pap a nyelvükre helyezi az ostyát, azt mondja: – Krisztus teste. Az áldozó pedig annyit válaszol: – Ámen. Ha elég jó pillanatban ütöd meg a torkukat, ebből az ámenből sok minden lehet. Rövidke csecsemő gügyögés. Kacsahápogás. Csirkekotyogás. Csak arra kell vigyázni, hogy ne tűnjön szándékosnak. Nem szabad elnevetni. – Kész is – jelenti ki dr. Marshall, felegyenesedik, s mikor a szemétbe ejti a fogselymet, tekintetünk összetalálkozik. – Remélem, nem zavarom – mondom köszönés helyett. Kisegíti a vénasszonyt az orvosi székből, és arra kéri: – Mrs. Wintower, beküldené hozzám Mrs. Tsunimitsut? Mrs. Wintower bólint. Arcbőrén keresztül látszik, ahogy nyelvével végigtapogatja fogsorát, ajkait időnként beszívja. Mielőtt kilép a folyosóra, odaszól nekem: – Howard, megbocsátom, hogy megcsaltál. Nem kell többet meglátogatnod. – Ne feledkezzen meg Mrs. Tsunimitsuról – kiált utána dr. Marshall. – Szóval? – kérdezem. – Egész nap dentálhigiéniai kezelések várnak rám – mondja Paige Marshall. – Miben segíthetek? Abban, hogy kiderüljön, mit írt anyám a naplójában.

– Vagy úgy – mondja. Lerántja ujjairól a latexkesztyűt, és egy VESZÉLYES HULLADÉK feliratú dobozba ejti. – Abból a naplóból csupán az derül ki, hogy az édesanyja már a maga születése előtt hallucinációktól szenvedett. Miféle hallucinációktól? Paige Marshall a faliórára pillant. Majd a szék felé int, a műbőr borítású orvosi szék felé, amiben még ki sem hűlt Mrs. Wintower helye. – Foglaljon helyet. — Elővesz egy újabb kesztyűt. Nekem is megtisztítja a fogsorom? – Jobb lesz tőle a lehelete – feleli. Legömbölyít egy újabb fogselymet. – Dőljön hátra és elmesélem magának, mit ír az a napló. Beülök a székbe, fenekem alól apró bűzfelhő száll fel. – Nem én voltam — mentegetőzöm. — Mármint ez a szag. Nem tőlem van. Paige Marshall azt kérdi: – Mielőtt megszületett, az édesanyja Olaszországban élt, igaz? – Ez lenne a nagy titok? – Micsoda? – kérdezi Paige. – Hogy olasz vagyok? – Nem – válaszolja. – Az édesanyja ugye hívő katolikus? A fogselyem az ínyembe vág. – Mondja, hogy csak viccel – hörgöm ujjai közt. – Nem lehetek olasz is, meg katolikus is! Ez már túl sok. Ezzel sem mondott semmi újat. – Hallgasson már — szakít félbe, majd felegyenesedik. – Szóval ki az apám? — kérdezem. Újra a nyitott szám fölé hajol, a selyemszál hátsó

fogaim közé mélyed. Vér ízét érzem a nyelvem tövén. Paige ferdén a szemembe néz, hosszan és mélyen, majd annyit mond: – Na, hogyha hisz a Szentháromságban, akkor maga a saját apja. A saját apám? – Úgy gondolom, édesanyja betegsége visszanyúlik az ön születése előttre. A napló szerint harmincas évei végén kezdődtek hallucinációi. Kirántja a szálat, apró ételdarabka pattan a köpenyére. De mi az, hogy Szentháromság, kérdezem. – Tudja: Atya, Fiú, Szentlélek. Három és egy. Szent Patrick és a lóhere – sorolja, majd arra kér, nyissam nagyobbra a számat. Nézzen nyugodtan valami nyavalyás idiótának, és árulja el szépen, világosan, mi áll abban a naplóban. A számból kilógó véres selyemre néz, aztán a köpenyét pettyező vérre és ételmaradékra, majd így szól: – Anyáknál meglehetősen gyakori ez a tévképzet – azzal ismét megrántja a fogselymet. Nyomában apró, félig emésztett ételdarabkák szabadulnak ki, amelyekről fogalmam sem volt, hogy ott vannak. Ahogy a számat rángatja a fogselyemmel, akár fel-szerszámozott igásló is lehetnék Dunsboro településen. – Szegény anyja – néz rám Paige Marshall vérrel pety-tyezett szemüvege mögül – olyan súlyos elmebeteg, hogy magát véli Krisztus második eljövetelének.

23. fejezet

Valahányszor egy új kocsi fékezett mellettük, Anyu csak annyit mondott a vezetőnek: – Nem. Ott álltak az út szélén, és nézték, ahogy elhúz az új Cadillac vagy Buick vagy Toyota, és Anyu azt mondta: – Az új kocsi szaga a halál szaga. Ez a harmadik vagy negyedik gyerekrablási kísérlet idején történt. Az új kocsiknak az a bűzös ragasztószaga, az formaldehid, magyarázta az ostoba kiskölyöknek, ezt az anyagot használják a holttestek konzerválására is. Érezni lehet az új házakban, a frissen vett bútorokon. Ezt hívják kipárolgásnak. Még egy új kiskosztümből is beszívhatunk egy adag formaldehidet. Elég pár szippantás és jön a gyomorgörcs, hányinger, hasmenés. Lásd még: májbaj. Lásd még: sokk.

Lásd még: halál. Ha a megvilágosodást keresed, mondta Anyu, egy új kocsi nem jelent megoldást. Az autóút szélén gyűszűvirágok nyílnak, lila-fehér kelyhek hosszú szárakon. – A digitálisz sem válik be – teszi hozzá. A gyűszűvirág-mérgezés tünetei: émelygés, delírium, homályos látás. Felettük égbe nyúló hegycsúcs akad a felhőkbe, oldala fenyőborítású, teteje hóval porozva. Olyan hatalmas, hogy több órás gyaloglás után sem mozdul a helyéről. Anyu kivette fehér tubusát a táskájából. Rátámaszkodott az idióta kiskölyök vállára, hogy megtartsa egyensúlyát, és egyik orrlyukán keresztül kiadósat szippantott belőle. Azután a kiürült tubust az útszéli sóderre ejtette, majd percekig csak nézte a hegyet, földbe gyökerezett lábbal. Akkora hegy volt, mintha lehetetlen lenne elmenni mellette. Amikor Anyu továbbindult, a hülye kölyök felvette a tubust. Ingujjával letörölte a vért, és visszaadta Anyunak. – Metil-kloroform – mondta Anyu, szeme elé tartva a tubust. — Vizsgálataim szerint ez a szer a lehető leghatásosabb a túlzott emberi tudás kezelésére. Visszadugta a táskájába. – Ott van az a hegy például – folytatta, és ujjai közé fogta a kiskölyök állát, hogy a szemébe nézhessen. – Az a hatalmas, diadalmas hegy. Egy múló pillanatra majdnem azt hittem, hogy talán tényleg látom. Újabb kocsi lassított, négyajtós barna, valami idei modell, Anyu elhessentette. Egy röpke pillanatra Anyu meglátta a hegyet, anélkül hogy bevillantak volna a sípályák, a

fakitermelők, a lavinák, a tájvédelmi körzet, a rétegtan, a mikroklímák, az esőárnyék vagy a yinyang harmónia. Meglátta a hegyet kiszakítva a nyelv kontextusából. Az asszociációk ketrecén kívül. Anélkül látta, hogy átnézett volna a hegyekről igaznak tartott valamennyi tudás lencséjén. Amit abban a tizedmásodpercben látott, még csak nem is hegy volt. Nem egy természeti képződmény. Még neve sem volt. – Ez a szent cél – mondta Anyu. – Ellenszert találni a tudásra. A tanulásra. Koponyánk otthonos csapdájára. Kocsik húztak el a sztrádán, Anyu és kicsi hülye kölyke pedig csak gyalogoltak a hegy végtelen kíséretében. Ádám és Éva bibliai története óta az emberiség egyfolytában okosabb kicsit a kelleténél, mondta Anyu. Amióta megették azt a rohadt almát. Anyu életcélja arról szólt, hogy ha ellenszert nem is, de legalább kezelést találjon, ami visszaadja az emberiség ártatlanságát. A formaldehid nem vált be. A gyűszűvirág nem vált be. A természetes drogok sem váltották be reményeit, sem ha szerecsendiót, jósmentát vagy mogyoróhéjat szívott. Nem segített sem a kapor, sem a hortenzialevél, sem a fejessalátalé. Éjjelenként Anyu becsempészte a kiskölyköt vadidegenek hátsó kertjébe. Megitta a sörüket, amit a csigacsapdákban hagytak, megrágcsálta a kerítés mellett nőtt maszlagot, ebszőlőt, macskamentát. Odaosont a leparkolt autókhoz, és beleszagolt a benzintankokba. Lecsavarta a fűnyírók tetejét, és szippantott párat az olajból. – Meggyőződésem, hogy ha Éva ekkora bajba tudott keverni minket, én segíthetek kimászni belőle

– mondta Anyu. – Isten értékeli az elhivatottságot. Újabb kocsik lassítottak, megtömve családokkal, bőröndökkel, kis kedvencekkel, de Anyu mindet elküldte. – Az agykéregben és a kisagyban rejtőzik a baj gyökere – jelentette ki. Ha valahogy elboldogulna pusztán az agytörzsével, megszűnne minden problémája. Átjutna valahová, a bánaton és boldogságon túlra. Sose látni hangulatváltozásoktól gyötört halat. A szivacsoknak soha sincs rossz napjuk. A sóder kifordult a talpuk alól. A kocsik elszáguldottak, forró széllökéseket hagyva maguk után. – A célom – mondta Anyu – nem az, hogy leegyszerűsítsem az életemet. Magamat szeretném leegyszerűsíteni. A hajnalka magjai sem váltak be, mondta Anyu az idióta kiskölyöknek. Próbálta őket, de a hatás nem tartott sokáig. Az édesburgonya levelei sem segítettek. Kudarcot vallott a krizantémokból nyert piretrinnel. Hiába szívott propángázt. Semmit sem értek a rebarbara és azálea levelei. Amerre megfordultak, reggelre minden kerti növényből hiányzott egy harapásnyi. Azok a gyógykozmetikumok, a kedélyjavítók és antidepresszánsok csupán egy nagyobb probléma tüneteit kezelik. A szenvedélybetegségek, mondta Anyu, ugyanezt a gondot próbálják enyhíteni. A kábítószer vagy az alkohol vagy a falánkság vagy a szex mind arra irányul, hogy békére leljünk. Hogy elmeneküljünk mindattól, amit tudunk. A tudásunktól. Hogy beleharaptunk az almába. A nyelv csupán arra való, hogy megpróbáljuk magyarázni a világ dicsőségét és csodáit. Célja a

dekonstrukció és elutasítás. Az emberek nem képesek mit kezdeni a világ valódi szépségével. Hogy mindez megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan. Feltűnt előttük egy étterem, amit kétakkora kamionok vettek körül. Néhány új kocsi is parkolt mellette, azok közül, amelyek Anyunak nem kellettek. Orrukban érezték az ugyanabban az olajban sülő különféle ételek illatát. A járó kamionmotorok bűzét. – Régóta nem a valódi világban élünk – mondta Anyu. – A jelképek világába száműzettünk. Hirtelen megállt, és a táskájába nyúlt. Ismét megragadta a kiskölyök vállát, állt, és a hegyet nézte. – Még egy röpke kis pillantás a valóságra — mondta –, azután ebédelünk. Azzal orrába nyomta a fehér tubust, és mélyen megszívta.

24. fejezet

Paige Marshall elmondása szerint anyám már terhesen érkezett Olaszországból. Abban az évben, amikor valaki betört egy észak-olasz templomba. Így szerepelt anyám naplójában. Paige Marshall szerint. Anyám valami újfajta megtermékenyítési módszerrel próbálkozott. Közel járt már a negyvenhez. Hajadon volt, nem akart férjet, aztán valaki megígérte, hogy csodát tesz vele. Ugyanez az egy vagy több ember ismert valakit, aki ellopott egy cipősdobozt egy pap ágya alól. Abban a dobozban egy férfiember utolsó földi maradványát őrizték. Egy híres emberét. Konkrétan az előbőrét. Szent ereklyét, ami csalétekként szolgált, hogy tömegeket vonzzon a templomba a sötét középkorban. Egyike azoknak a máig meglévő híres péniszeknek. 1977-ben egy amerikai urológus több mint négyezer dollárért vásárolta meg Bonaparte

Napóleon pár centis szárított fütykösét. Raszputyin alkarnyi farka állítólag bársonnyal bélelt fadobozban pihen valahol Párizsban. John Diliinger negyed méteres monstrumát egy üveg formaldehidben őrzik a Walter Reed Katonai Kutatóintézetben. Paige Marshall elmondása szerint anyám naplója azt állítja, hat nőnek felajánlották, hogy megszülhetnek egy embriót, amit ebből a génkészletből klónoztak. Öt magzat nem jutott el a születésig. A hatodik én vagyok. Jézus Krisztus előbőréből bújtam ki. Ennyire meghibbant szegény anyám. Már huszonöt évvel ezelőtt ilyen beteg volt. Paige nevetve ráhajolt a következő öreglány fogsorára. – El kell ismernem, édesanyjának eredeti fantáziája van – mondta. A katolikus anyaszentegyház szerint Jézus újraegyesült előbőrével feltámadása és mennybemenetele alkalmával. Avilai Szent Teréz története szerint amikor Jézus megjelent előtte és eljegyezte, az előbőrét használta jegygyűrűként. Paige újabb adagnyi vért és ételmaradékot fröccsent saját fekete keretes szemüvegére. Kontyának kis fekete briósa ide-oda billeg tarkóján, ahogy felderíti a vénasszony felső fogsorát. – Még ha igaz is lenne az édesanyja meséje, semmi bizonyíték arra, hogy a génkészlet valóban a konkrét történelmi alaktól származik. Sokkal valószínűbb, hogy maga egyszerűen valami zsidó fűszeres utóda. Az öreglány az orvosi székben, szájában könyékig dr. Marshall kezével, szeme sarkából rám bámul. – Remélem, most már beleegyezik a közreműködésbe – mondta Paige Marshall.

Miféle közreműködés? – Az édesanyja gyógykezeléséről beszélek – emlékeztet. Megölni egy meg nem született gyermeket. Lehet, hogy nem vagyok Jézus, de biztos vagyok benne, hogy ő sem helyeselné, mondtam. – Dehogynem – felelte Paige. A fogselyem megfeszült, és egy darabka lepedék pattant rám. – Isten is feláldozta egyszülött fiát, hogy megmentse az emberiséget. Nem így szól a történet? Megint itt tartunk, a vékony határvonalnál tudomány és szadizmus között. Bűntett és áldozat között. A különbségnél saját gyermeked meggyilkolása és Ábrahám elhatározása között. Az öreglány elfordította arcát dr. Marshalltól, nyelvével kipiszkálta a selymet és néhány véres ételmaradékot a foga közül, majd azt mondta nekem: – Ismerem magát. Automatikusan, mintha csak tüsszentenék, azt mondtam, bocsánat. Bocsásson meg, hogy megdugtam a macskáját. Bocsásson meg, hogy áthajtottam a virágágyásán. Bocsásson meg, hogy lelőttem a férje vadászgépét. Bocsásson meg, hogy lehúztam a vécén a hörcsögét. A lista végén felsóhajtottam: – Nem hagytam ki semmit? Paige közbeszólt: – Mrs. Tsunimitsu, nyissa nagyra a száját. – A fiam családjával vacsoráztunk egy étteremben, és magának a torkán akadt a falat. A fiam megmentette az életét. Annyira büszke voltam rá. Azóta is mindenkinek elmeséli. Paige Marshall felnézett rám. – Azt hiszem, a lelke mélyén – folytatta az öreglány – Paul fiam mindig gyávának tartotta magát. Egészen addig az estéig

Paige leült, hol a vénasszonyra, hol rám nézett. Mrs. Tsunimitsu a tenyerébe könyökölt, behunyta szemét, és elmosolyodott. – A felesége már készült beadni a válópert, de miután látta, ahogy Paul megmenti önt, ismét beleszeretett. Rövid szünet. – Tudtam, hogy maga csak játszik. Mindenki más azt látta, amit látni akart. Rövid szünet. – Ön rettentően igényli a szeretetet. — Az öreglány rám mosolygott az orvosi székből. – Higgye el nekem, önnek hatalmas, önzetlen szíve van. Reflexből, mintha tüsszentenék, azt feleltem: – Maga meg egy kibaszott, ráncos seggű agyalágyult. Paige arca megrándult. Elegem van abból, hogy mindenki rángat, kiabálom. Értik? Ne játsszuk meg magunkat. Egy faszt van nekem szívem. Hiába erőlködnek, nem tudnak érzéseket kicsalni belőlem. Sohasem jutnak a közelembe. Csak egy ostoba, érzéketlen, kétszínű szemétláda vagyok. Ennyi. Itt ez az ezeréves Mrs. Tsunimitsu. Paige Marshall, Ursula, Nico, Tanya, Leeza. Anyám. Néhanapján úgy érzem, egyedül harcolok a rohadt világ összes eszetlen picsája ellen. Megragadom Paige Marshall karját, és az ajtóhoz repítem. Senki nem mézesmázoskodhat krisztusivá. – Figyeljen rám — üvöltöm az arcába —, ha érezni akarok valamit, beülök egy szaros moziba! Mrs. Tsunimitsu arcáról le sem fagy a mosoly, annyit mond: – Az ön természete eredendően tele van jósággal,

le se tagadhatja. Pofa be, kiáltok rá, Paige Marshallnak azt mondom: – Gyerünk. Majd én bebizonyítom neki, hogy nem vagyok Jézus Krisztus. Az eredendője természet baromság. Az embernek nincs lelke. Az érzelmek idiótáknak valók. A szerelem csak duma. Végigrángatom Paige-et a folyosón. Ma élünk, holnap meghalunk, minden más csak hallucináció. Az érzelmek, az érzékenység csupa baromság a sok gyenge, kiszolgáltatott, alárendelt nőnek. Jól kitalált, szaros önáltatás. A lélek nem létezik. Isten nem létezik. Csak döntések vannak, betegségek és halál. Én pedig nem vagyok más, mint egy mocskos, aljas, reménytelen szexmániás, nem tudok megváltozni, nem tudok leállni, és ez már így is marad. Mindjárt bebizonyítom. – Hová visz? – kérdezi Paige, mellettem botladozva a köpenyére és szemüvegére száradt véres ételmaradékokkal. Máris elkezdtem a szokásos óvintézkedést, gondolatban benzinbe mártott kisnyuszik közé égő gyufát dobok. Magam elé képzelem a hájas Tarzant és idomított majmát. Arra gondolok, tessék, megint egy tétellel bővül az a rohadt negyedik lépcsőfok. Próbálom megállítani az időt. Kimerevíteni a pillanatot. Örökkévalóvá tenni. A kápolnába viszem – válaszolom Paige-nek. Egy elmebeteg fia vagyok. Nem a Mindenhatóé. Bizonyítsa be Isten az ellenkezőjét. Sújtson le rám mennydörgő villámaival. Egyenesen ahhoz a kurva oltárhoz viszem.

25. fejezet

Talán gondatlan veszélyeztetés volt, vagy felelőtlen elhagyás, netán bűnös mulasztás. Az ostoba kiskölyök képtelen volt eligazodni a számtalan törvény között. Talán gondatlan zaklatás vagy előre megfontolt semmibevétel vagy szándékos háborgatás, annyi volt belőlük, hogy a rettegő kiskölyök nem mert semmi mást csinálni, csak amit a többi ember. Ami csak új, szokatlan vagy eredeti, az nagy valószínűséggel törvénybe ütköző. Bármi, ami kockázatos vagy izgalmas, bizonyára rács mögé juttat. Ezért is lelkesedett mindenki azért, hogy Anyuval beszélhessen. Ez alkalommal alig pár hete jött ki a börtönből, máris beindultak az események. Rengeteg a törvény, és számtalan módon megszeghetőek, az holtbiztos. A rendőrség először kihallgatta a kuponok miatt.

Valaki egy belvárosi nyomtatószalonban számítógépen megtervezett, majd sokszorosított egy éttermi kupont, amely beváltható egy kétszemélyes étkezésre, hetvenöt dollár értékben, korlátlan lejárati idővel. Minden kuponhoz egy köszönőlevelet hajtogattak, mely szerint a hűséges vásárló a mellékelt szelvény birtokában részese lehet egy speciális reklámakciónak. Beváltható kizárólag a Clover Inn étteremben. Elég, ha jól megvacsorázik, majd a végén átadja a kupont a fizetőpincérnek. A kupon tartalmazza a borravalót is. Valaki több száz kupont küldött szét a városban. Az akció pontosan beleillett Ida Mancini profiljába. Anyu próbaideje első hetében felszolgáló volt a Clover Innben, de aztán kirúgták, mert olyasmiket mesélt a vendégeknek az ételekről, amit nem szívesen hallottak. Azután nyoma veszett. Pár nappal később egy ismeretlen nő rohant ki sikoltozva egy földszinti széksorból, valami díszes balettgála legunalmasabb részének áhítatos csendjében. Ennek köszönhetően az idióta kiskölyköt az osztályteremből vitte be a rendőrség egy belvárosi őrszobára. Kikérdezni arról, hogy mikor hallott utoljára róla. Az anyukájáról. Arra voltak kíváncsiak, nem tud-e a rejtekhelyéről. Körülbelül ezzel egy időben több száz indulatos vásárló tódult be egy szőrmeüzletbe, postán kapott ötvenszázalékos bonokat lobogtatva. Körülbelül ezzel egy időben majd ezer riadt állampolgár özönlött be a helyi nemibeteggondozóba, és azt követelték, hogy vizsgálják meg őket, mivel figyelmeztető levelet kaptak a közegészségügyi szolgálat fejlécével, amely szerint egy volt szexuális partnerüknél halálos fertőzést

diagnosztizáltak. A rendőrök a belvárosba vitték a kis besúgót egy civil járőrkocsiban, felkísérték az emeletre egy civil épületben, majd leültek vele és nevelőanyjával, hogy megtudják tőle, mikor lépett vele kapcsolatba utoljára Ida Mancini. Van elképzelése arról, miből finanszírozza az akcióit? Van valami ötlete arról, miért műveli ezeket a szörnyűségeket? A kisfiú pedig csak várt. Tudta, hogy közel a segítség. Anyu gyakran mondogatta, hogy ne haragudjon rá. Az emberek olyan régóta dolgoznak azon, hogy a világ biztonságos, jól szervezett hely legyen. A végén már észre sem vették, hogy milyen unalmas lett. Az egész világ immár termékellenőrzött és sebességkorlátozott és zónákra osztott és megadóztatott és beszabályozott, minden lakója minősítve és nyilvántartva és címmel ellátva. Sehol nem maradt hely a kalandra, kivéve a megvásárolhatóakat. A hullámvasúton. A moziban. De ezek csak amolyan hamis izgalmak. Mindenki tudja, hogy a dinoszauruszok nem eszik meg a kisiskolásokat. A tesztközönség csírájában elfojt minden eshetőséget egy valamirevaló tragédiára. Még a látszatára is. És mivel nincs lehetőség igazi bukásra, valódi kockázatra, esélyünk sem maradt egy valamirevaló megváltásra. Igazi diadalmámorra. Valódi lelkesültségre. Élvezetre. Felfedezésre. Újdonságra. A biztonságunkat óvó törvények örök unalomra kárhoztatnak. Ha nincs módunk megtapasztalni a valódi káoszt, soha nem nyerünk valódi békét. Anyu ilyesmiket mondogatott neki állandóan.

Folyton azt mondta: – Egyetlen ismeretlen vidék maradt nekünk, a kézzelfoghatatlan dolgok világa. Minden más simára vasalva és élére hajtva. A törvények rács-erdejébe zárva. Anyu „kézzelfoghatatlan” alatt olyasmiket értett, mint az internet, filmek, zene, mesék, művészet, szóbeszéd, számítógépes programok – mindent, ami nem valóságos. A virtuális világokat. A kitalációkat. A kultúrát. A képzeletbeli sokkal hatalmasabb, mint az anyagi világ. Mert semmi sem lehet jobb annál, ahogy elképzeled. Mert csupán a megfoghatatlan ötletek, elgondolások, hitek, fantáziák elég tartósak. A kövek elporladnak. A fa elkorhad. Az emberek, mint tudjuk, meghalnak. De az olyan törékeny dolgok, mint egy gondolat, egy álom, egy legenda, sohasem múlnak el. Bár megváltoztathatnád az emberek gondolkodását, mondta Anyu. Az önképüket. A világlátásukat. Ha ez sikerülne, megváltozna velük az életük is. És ez az egyetlen maradandó teljesítmény. Különben is, mondogatta rendszeresen Anyu, egyedül az emléked, meséid és kalandjaid maradnak meg utánad. Az utolsó tárgyalásán, mielőtt utoljára börtönbe küldték volna, Anyu kihúzta magát a vádlottak padján, és annyit mondott: – Célom, hogy én legyek az izgalom motorja az emberek életében. Mélyen a hülye kis szaros szemébe nézett, és azt mondta neki: – Rendeltetésem, hogy káprázatos történetekkel szolgáljak az emberiségnek.

Mielőtt az őrök megbilincselve kivezették, azt kiáltotta: – Elítélésem értelmetlen és felesleges. Törvényeink és rendszerünk a világot már így is jól működő és biztonságos munkatáborrá tették. Azt kiabálta: – Rabszolgák nemzedékeit neveljük ki! Így került vissza Ida Mancini ismét a börtönbe. A „javíthatatlan” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Az azonosítatlan nő, aki sikoltozva végigrohant a színháztermen a balettgála alatt, azt sikította: – Védtelen áldozatokat nevelünk gyermekeinkből! Útban a vészkijárat felé azt üvöltötte: – Olyan beszabályozottak és jól strukturáltak lettünk, hogy ez már nem is élet, csupán egy nyomorult szervezett hajóút! A nyomozók között várakozva az a kis szaros képű bajkeverő megkérdezte, vajon nem lehetne-e jelen Fred Hastings, a védőügyvédjük is. Mire az egyik nyomozó elmormolt egy káromkodást a bajsza alatt. Abban a pillanatban megszólalt a tűzjelző sziréna. A nyomozók azonban nem is zavartatták magukat, és folytatták a kérdezősködést: – NEM TUDOD, HOGYAN LÉPHETNÉL KAPCSOLATBA ÉDESANYÁDDAL? Túlkiabálták a szirénát: – NEM IS SEJTED, KI LEHET A KÖVETKEZŐ CÉLPONTJA? Nevelőanyja is bekapcsolódott a hangzavarba: – NEM SZERETNÉL SEGÍTENI, HOGY SEGÍTHESSÜNK RAJTA? A tűzjelző elhallgatott. Egy nő dugta be fejét az ajtón, és azt mondta: – Csak semmi pánik, fiúk, megint téves riasztás

volt. Már a tűzjelzők sem tüzet jeleznek. Így hát a kis hülyegyerek illedelmesen megkérdezte: – Elmehetek a mosdóba, kérem szépen?

26. fejezet

A félhold felnéz ránk, egyenesen egy sörrel töltött ezüstszínű bádogtálcából. Valami vadidegen hátsó kertben térdelünk, Denny félrepöcköl mutatóujjával néhány csigát. Felemeli a tálcát, a sör egészen a pereméig ér, tükörképe és valódi arca egyre közelebb kerül, míg hamis és igazi ajkai egymáshoz érnek. Denny félig kiissza a csaléteknek kitett sört, majd így szól: – Haver, Európában így isszák a sört... Csigacsapdából? – Dehogy, haver. – Átnyújtja a tálcát. – Állottan és melegen. Szájon csókolom tükörképemet, és szürcsölni kezdek, a Hold átkukucskál a vállam felett. Odakint a járdán egy babakocsi vár ránk, kerekei hátul szélesebbre állítva. Alja egészen a földig dudorodik, benne egy rózsaszín plédbe csavart homokkő monstrum, amit egyikünk sem bírt

megemelni. Rózsaszín babafej billeg odabent a pléd tetején. – Az a kefélés a templomban, haver — szólal meg Denny –, mondd, hogy nem csináltad. Csináltam volna. De nem tudtam. Nem tudtam dugni, kamatyolni, beverni. A sok szalonképes szinonima közül pontosan ezekre nem voltam képes. Denny meg én, két rendes, hétköznapi fickó, épp lehoztuk a babát egy kicsit levegőzni az éjszaka közepén. Két jóravaló pasas sétál ezen a remek környéken, csupa nagy ház a rendezett pázsit közepén. A sok összkomfortos, klímaberendezéses ház között, amelyekből csak úgy árad a biztonság önelégült illúziója. Dennyvel oly ártatlanok vagyunk, mint két ma született tumor. Ártalmatlanok, mint két légyölő galóca. Olyan finom környék, hogy még a csigacsapdának kitett sör is német import. Átlendülünk a kerítésen a szomszéd kertbe, és körülszaglászunk a fák alatt a következő körért. Benézek minden bokor és levél alá. – Hé, haver – mondom –, te ugye nem tartasz arany-szívűnek? – Kurvára nem, haver – feleli. Annyi birtokháborítás, a sok lopott kerti sör után, biztos vagyok benne, hogy Denny őszinte hozzám. – Ugye nem hiszed, hogy a tökéletes Szeretet krisztusi megnyilvánulása vagyok, csak titokban tartom az érzékeny oldalamat? – Isten ments, haver – feleli. – Igazi seggfej vagy. – Kösz szépen, csak rutinellenőrzés volt. Denny lassan feltápászkodik, kezeit nem használja, mivel az éjjeli égbolt újabb tükörképét tartja köztük. Azt súgja:

– Telitalálat, haver... Visszatérve a templomi ügyre, mondom Dennynek, sokkal nagyobbat csalódtam Istenben, mint magamban. Le kellett volna sújtania rám egy tüzes mennykővel. Elvégre Isten mégiscsak Isten. Én meg csak seggfej. Le sem vettem Paige Marshall ruháit. Ott lógott a sztetoszkóp a nyakában, mellei közt táncolt, miközben hanyatt döntöttem az oltáron. Még a nyavalyás köpenyéből sem hámoztam ki. A sztetoszkóp saját melléhez nyomódott, Paige azt lihegte: – Csináld gyorsan. Szeretném, ha egy ritmusban maradnál a szívemmel. Nem tisztességes, hogy egy nőnek sohasem kell híg fosra gondolnia, hogy ne élvezzen el. Én meg egyszerűen csődöt mondtam. Az a Jézusdolog kinyírta az erekciómat. Denny átnyújtja a sört, hogy belekortyoljak, miközben kiköp egy döglött csigát, és azt javasolja: – Jobb, ha összeszorítod a fogad közben, haver. Hiába a templomi helyszín, hiába oltár az ágyunk, hiába a gyönyörű teste alattam, Paige Marshall, dr. Paige Marshall, nem akarom, hogy belőle is csak egy kóbor numera legyen. Mert semmi sem olyan tökéletes, ahogy elképzeljük. Mert semmi sem olyan izgató, mint a fantáziánk. Belégzés. Kilégzés. – Haver – dünnyög Denny –, legyen ez az utolsó piánk mára. Fogjuk a sziklát, és húzzunk haza. Csak még egy háztömböt, rendben? Csak még egy pár hátsó kertet. Rám férne egy kiadós lerészegedés, hogy megfeledkezzek a mai napomról. Igazán remek ez a környék. Átlendülök a kerítésen, és fejjel belezuhanok egy rózsabokorba. Valahol

felcsahol egy kutya. Miközben próbáltam felállítani a zászlót azon az oltáron, a kifakult, simára csiszolt feszület végig ránk bámult. Nem volt rajta szenvedő emberalak. Nem volt töviskoszorú. Sehol verejték meg döglegyek. Semmi bűz. Se vér, se kín, ebben a kápolnában ugyan nem. Sehol egy véreső. Sehol egy sáskajárás. Paige fülében végig ott a sztetoszkóp, saját szívverését hallgatta. A mennyezeti angyalokat lefestették. A mozaikablakon átsütő fény sűrű és arany és porszemek táncoltak benne. A nap vastag, tömör sugárban áradt be, meleg, súlyos sugárban ömlött szét rajtunk. Figyelem, figyelem, dr. Freud, kérjük, vegye fel a fehér házitelefont. Ez a jelképek világa, nem a valóságé. Denny végigmér, ahogy a tövisektől véresen, szakadt ingben ott heverek a rózsabokor csapdájában, aztán annyit mond: – Oké, nincs vita. Ez az utolsó kör. A rózsák illata az ágybavizelés illata a Szent Antalban. A kutya hangosan ugat, a hátsó ajtót kaparja, hogy kijusson a házból. Fény gyullad a konyhában, egy alak körvonalát vetíti az ablakra. Bentről felgyújtják a veranda lámpáját, engem is meglep, milyen sebesen ugrom ki a rózsabokorból, s már az utcán is vagyunk. A járdán szembetalálkozunk egy szerelmespárral, összebújva sétálnak, karjuk egymás körül. A lány arcát a fiú hajtókájához dörzsöli, a fiú csókot lehel a lány feje búbjára. Denny olyan erővel indítja útnak a babakocsit, hogy az első kerék megbillen egy repedésben, a

műanyag babafej nagy ívben kirepül. A rózsaszín kobak tágra nyílt üvegszemeivel elpattog a boldog pár mellett, és egy csatornában végzi. – Haver, visszahoznád nekem? – kérdezi Denny. Ruhám cafatokban lóg, ragacsos a vértől, tüskék fúródtak arcomba, elügetek a pár mellett, és előkotrom a fejet a levelek és szemét közül. A fiú felnyikkan és hátralép. A lány azt mondja: – Victor? Victor Mancini... Úristen... Bizonyosan megmentette az életemet, mert halvány fogalmam sincs, ki a franc lehet. Miután feladtam a próbálkozást a kápolnában, és állig begomboltuk a ruhánkat, azt mondtam Paigenek: – Hagyjuk a magzatszövetet. Hagyjuk, hogy irtózom az erős nőktől. Akarja tudni, valójában miért nem tudtam megkefélni? Térdnadrágom sliccével bajlódok. – Talán az az igazság, hogy szeretném inkább megkedvelni. Két kezét tarkójához emelte, hogy újra apró brióst formáljon sötét hajából, és azt felelte: – Elképzelhető, hogy a szex és az érzelmi ragaszkodás nem zárják ki egymást. Felnevetek, ujjaim a nyakkendőmön, de még mennyire, hogy kizárják, mondom. Dennyvel a 700-as számhoz érünk, egy táblán az áll, Nyírfa utca. – Rossz irányba indultunk el, haver – szólok rá a babakocsival elfoglalt Dennyre, és ujjammal hátrafelé bökök. – Anyám háza visszafelé van. Denny csak lohol tovább, a kocsi alja csikorgó hangokat ad ki a járdán. A boldog pár leesett állal figyel minket, két tömbnyi távolságból. Sarkában lihegek, kézről kézre dobálva a rózsaszín babafejet.

– Haver, fordulj már meg. – Előbb látnunk kell a 800-as házszámot – mondja. Miért, mi van ott? – Ha minden igaz, semmi – feleli Denny. – De valaha Don bácsikám telke volt. A házak elfogynak, a 800-as szám foghíjtelek, utána újabb házak sorakoznak. A telken derékig érő fű, körben öreg almafák, kérgük ráncos és felfelé pödörödött a sötétségbe. Néhány cserje szederág, szúrós bozót, ágain töviserdő, a telek közepe megtisztítva. A telek sarkában hirdetőtábla fehérre festett furnérle-mezekből, rajta vöröstéglás házakat és virágládás ablakokból integető embereket ábrázoló kép. A házak alatt fekete betűkkel az áll: Hamarosan itt épül a Menningtown Lakópark. A tábla alatt lepergett festék pikkelyei. A felső sarka megvetemedett, a téglaházak repedezettek, rózsaszínre fakultak rajta. Denny kiborítja a sziklát a járda melletti magas fűbe. Kirázza a plédet, a két sarkát kezembe nyomja. Közösen összehajtjuk, Denny megszólal: – Ha van olyan, hogy antipéldakép, az csakis Don bácsikám lehet. Azzal bedobja a plédet a babakocsiba, és elindul hazafelé. – Haver, a sziklád nem kell? – kiáltom utána. Meg sem hallja. – Az „Anyák az ittas vezetés ellen” mozgalom helyi tagjai biztos nagy bulit csaptak, amikor az öreg Don Menning feldobta a talpát – mondja. Szél borzolja fel a magas füvet. Már csak növények élnek a telken, sötét vákuumán keresztül látni a túloldali házsor verandafényeit. Közöttük az öreg almafák fekete ákombákomjai. – Akkor ez most egy park? – kérdezem.

– Nem igazán. – Denny már messze jár. – Az enyém. Hozzávágom a babafejet: – Nem hülyülsz? – Amióta a szüleim felhívtak pár napja – feleli, miután elkapja a fejet és a kocsiba ejti. Lassan sétálunk az utcai lámpák alatt, végig az emberek sötét házai előtt. Csatos cipőm megcsillan, kezemet zsebre dugom. – Haver... – kezdem újra. – Ugye szerinted se vagyok olyan Jézus Krisztus-féle? Azt kérdem: – Ugye nem? Tovább sétálunk. Majd Denny a babakocsi rúdját markolva így szól: – Nézz szembe a tényekkel, haver. Majdnem szeretkeztél Isten asztalán. Durván merülsz az örvénybe, annyi szent. Útközben kezdünk kijózanodni. Meglepő, milyen hűvös az éjjeli levegő. – Kérlek, haver, mondd meg az igazat – mondom. Nem vagyok jóravaló és kedves és gondoskodó vagy bármi efféle boldog baromság. Nem vagyok más, csak egy felelőtlen, agyhalott, örök vesztes. Ezzel együtt tudok élni. Ezzel azonosulni tudok. Egy reménytelen puncifaló, seggdöngető szexmániás seggfej vagyok, és ezt soha, de soha nem szabad elfelejtenem. Azt mondom: – Kérlek, mondd megint, hogy egy érzéketlen seggfej vagyok.

27. fejezet

Úgy tervezem a mai estét, hogy először is elrejtőzöm a hálószoba gardróbban, amíg a csaj zuhanyozik. Aztán belép, fénylik rajta a verejték, a levegő párás és nehéz a parfümtől vagy hajspraytől, szóval teljesen meztelen lesz, eltekintve egy csipkés köntöstől. Akkor előugrom harisnyával a fejemen, napszemüvegben. Az ágyra dobom a csajt, kést szorítok a torkához. Végül megerőszakolom. Ilyen egyszerű. Az örvény még mélyebbre húz. Folyton az jár az eszemben: Mit NEM tenne Jézus? Csak arra kell vigyáznom, hogy nem csinálhatom az ágyon, mert a selyempaplan sápadt rózsaszín és könnyen szennyeződik. Azt is mondta, hogy a földön meg utálja, mert a szőnyeg kidörzsöli a bőrét. Megállapodtunk a padlóban, de egy törülközőn. Persze nem a vendégeknek fenntartott törülközőn, majd hagy egy ócskát az öltözőasztalon, csak terítsem előre a padlóra, hogy menet közben nehogy megtörjük a varázst.

Nyitva hagyja nekem a hálószoba ablakát, mielőtt elmegy zuhanyozni. Szóval elrejtőzöm a gardróbban, a csupasz bőrömhöz tapad a sok vegytisztított holmi, harisnyát és napszemüveget viselek a fejemen és a legéletlenebb kést szorongatom, amit találtam. Várok. A törülköző a padlóra terítve. Majd megfulladok a harisnya forró szorításában, arcomról patakzik a verejték. Fejbőröm viszketni kezd. Ne az ablak mellett, és nehogy a kandallónál, kérte. Arra kért, a szekreternél erőszakoljam meg, de ne túl közel hozzá. Azt is kikötötte, hogy lehetőleg ne a szőnyeg legkopottabb részén. A lányt Gwennek hívják és az EGÉSZSÉG, ÉLETMÓD osztályon ismerkedtünk meg egy könyvesboltban. Nehéz megmondani, ki szedett fel kit, mindenesetre ő úgy tett, mintha egy tizenkét lépéses szakkönyvet olvasgatna a szexuális függőségről, én pedig a terepszín nadrágomat viseltem, és követni kezdtem egy ugyanolyan könyvvel a kezemben, s éreztem, itt jön az újabb veszedelmes viszony. A madarak is. A méhek is. Nagyon kell az a nagy löket endorfin. Nyugalomra vágyom. Megőrülök egy kis peptid feniletilaminért. Ilyen vagyok. Szenvedélybeteg. De tényleg, most ki számolja? A könyvesház kávézójában Gwen azt mondta, szerezzek egy darab kötelet, de nehogy nejlont, mert az nagyon tud fájni. A kendertől sajnos kiütéseket kap. Fekete ragasztószalagról lehet szó, de a szájára nem tehetek, és véletlenül se szigetelőszalagot vigyek. – Letépni a bőrről egy szigetelőszalagot – mondta – pont annyira erotikus élmény, mint legyantázni a lábamat.

Időpontot egyeztettünk, a kedd rögtön kiesett. Péntekenként tartják a szexmániás csoportgyűlést. Ezen a héten vad csajok nélkül. A szombatot a Szent Antalban töltöm. Vasárnaponként Gwen besegít a templomi bingó-ban, szóval végül kiegyeztünk a jövő hétfőben. Hétfőn kilenckor, nem nyolckor, mert aznap túlórázni fog és nem tízkor, mert másnap korán reggel kezdek a skanzenben. Eljön a hétfő. A ragasztószalag készen áll. A törülköző a padlóra terítve. Amikor előugrom a szekrényből a késsel, azt kérdezi: – Ugye nem az én harisnyámat húztad fel? Hátracsavarom a karját és a fagyos pengét a torkához szorítom. – Az ég áldjon meg – panaszkodik —, ezt jól elszúrtad. Abban állapodtunk meg, hogy megerőszakolsz. Nem abban, hogy szétcseszed a harisnyámat. Kezemben a késsel megragadom a csipkés köntöst, és megpróbálom lecibálni a válláról. – Állj, állj, állj – Gwen félreüti a kezemet. – Hagyd, majd én, mielőtt tönkreteszed. Kitépi magát a szorításomból. Megkérdem, levehetem-e a napszemüveget. – Nem – feleli, és kibújik köntöséből. Azután a gardróbhoz lép és beakasztja egy párnás fogasra. Nem sokat látok belőle. – Ne légy olyan önző – mondja Gwen. Teljesen meztelen, megragadja a csuklómat és csípőjéhez húzza. Azután két karját háta mögé téve megfordul, a farkam egyre keményebb, hozzádörzsöli meleg, síkos fenekét. – Azt akarom, hogy arctalan támadó legyél. Kínos lett volna vennem egy női harisnyát, magyarázom neki. Egy harisnyát vásárló férfi vagy bűnöző vagy aberrált: egyik esetben sem túl

valószínű, hogy kiszolgálják. – Jézusom, de puhány vagy – jelenti ki. – Aki eddig megerőszakolt, mind saját harisnyát hozott magával. Arról nem beszélve, folytatom, hogy az üzletek polcai tele vannak ezekkel a harisnyákkal, minden színben és mintában, szénfekete, bézs, kakaóbarna, kobalt, bőrszínű, de egyiket sem árulják „fej méretű” címkével. Elfintorodik és felnyög: – Mondhatok valamit? Csak egy dolgot. Mit, kérdezem. – Nagyon büdös a szád. Mialatt a könyvesház kávézójában a részleteket terveztük, Gwen arra kért: – Mindenképp tedd be a kést előtte a fagyasztóba, azt akarom, hogy kegyetlenül hideg legyen. Talán használhatnánk gumikést, javaslom. – A kés nagyon fontos része az illúziónak – feleli. – Nem árt, ha minél hamarabb a torkomhoz szorítod, még mielőtt átveszi a szoba hőmérsékletét. – Csak arra vigyázz, nehogy véletlenül megvágj – folytatja, majd áthajol az asztalon, állát nekem szegezi. – Ha csak egy karcolás esik rajtam, esküszöm, börtönben találod magad, mielőtt lekókad a pöcsöd. Aprót kortyol kínai gyógyfüves teájából, majd gondosan leteszi a csészét. – Testnyílásaim hálásan megköszönnék, ha nem használnál semmiféle arcszeszt vagy kölnit, ugyanis érzékeny vagyok az ilyesmikre – mondja. Azt bírom a szexmániás csajokban, hogy az égvilágon mindent elviselnek. Egyszerűen nem lehet elvenni a kedvüket a dugástól. Képtelenek abbahagyni, bármilyen megalázóvá fajulnak a dolgok.

Istenem, hogy imádom a kölcsönös függőséget. A kávézóban Gwen ölébe veszi a retiküljét, és kotorászni kezd benne. – Tessék – nyújt át egy fénymásolt listát a legfontosabb tudnivalókról. A lista így kezdődik: A nemi erőszak lényege az erőszak. Nincs benne semmi romantikus. Nem szabad belém szeretned. Nem csókolhatsz szájon. Ne is számíts arra, hogy utána nálam alhatsz. Nem használhatod a fürdőszobámat. Hétfő este a hálójában a farkamhoz dörzsöli meztelen seggét és így szól: – Azt akarom, hogy üss meg. Ne túl erősen, de azért érezzem. Csak üss meg elég keményen, hogy begerjedjek. Fél kézzel hátrafeszítem a karját. Segge körbejár rajtam, feszes kis teste oltári jó napbarnított, kivéve az arcát, ami sápadt és viaszos a túl sok hidratálótól. A tükrös szobaszekrényben szemből is látom, arcom kikandikál a válla fölött. Haja, meleg verejtéke felgyűlik a háta és mellkasom közt kialakult keskeny völgyben. Bőrén érzem a napozóágyak forró műanyag szagát. Másik kezemben a kést szorítom, úgyhogy kénytelen vagyok megkérdezni tőle, azzal megüthetem-e. – Dehogy – feleli. – Az már késelés lenne. Késsel megütni valakit késelésnek számít. Tedd le azt a szart, és használd a tenyered. Körülnézek, hova dobhatnám. – Csak ne az ágyra — közli. Az öltözőasztalra ejtem a kést, és felemelem a kezem, hogy pofon csapjam. Nem lesz könnyű a háta mögül. – Ne az arcomat – figyelmeztet. Lejjebb eresztem a kezem. – És nehogy megüsd a mellemet, hacsak nem

akarsz csomókat hagyni benne. Lásd még: cisztás emlőgyulladás. – Mi lenne, ha csak a fenekemre csapnál? És mi lenne, ha befogná végre a száját és hagyná, hogy a magam módján erőszakoljam meg. – Ilyen hozzáállással jobb, ha máris behúzod a farkincád, és hazatépsz. Mivel az imént lépett ki a zuhany alól, bukszusa puha és tömött, nem olyan lelapult, mint mikor lehúzod a bugyit a csajról. Szabad kezem becsúsztatom a combjai közé, tapintása hamis, gumiszerű és műanyag. Túl sima. Furán csúszós. – Mi van a vagináddal? – kérdezem. – Tessék? – Gwen lenéz magára, majd azt mondja: – Ja értem, a Femidom. Olyan, mint a koton, de nőknek. Egy kicsit kilóg a széle. Nem szívesen kapnék el bármit tőled. Lehet, hogy velem van baj, mondom, de azt hittem, a nemi erőszak rendszerint spontánabb dolog, amolyan indulatos fellángolás. – Ebből is látszik, neked fingod sincs arról, hogyan kell megerőszakolni valakit – feleli. – Az igazi profi aprólékosan kitervel minden részletet. Szinte rituális részletességgel. Olyannak kell lennie, mint egy vallási ceremóniának. Ami itt történik, mondja Gwen, az szent dolog. A könyvesházban átadta nekem a listát és megkérdezte: – Beleegyezel ezekbe a feltételekbe? A papíron ez állt: Nem kérdezheted meg, hol dolgozom. Nem kérdezheted meg, fáj-e. Nem gyújthatsz rá az otthonomban. Nem töltheted nálam az éjszakát. A biztonsági jelszó: Pudli. Kérdezem tőle, mi az a biztonsági jelszó.

– Ha eldurvul a játék, vagy valamitől nem működik egyikünknek – magyarázza –, elég annyit mondani, „pudli”, és leállunk a dologgal. Elélvezhetek-e a végén, kérdem. – Ha neked olyan fontos – feleli. Rendben, hol írhatom alá, bólintok. Ezek a szánalmas szexőrült tyúkok. Mindenük csak az a nyavalyás bráner. Ruha nélkül kicsit véznának tűnik. A bőre meleg és nyirkos, mintha langyos szappanos vizet csavarhatnál ki belőle. Lábai olyan vékonyak, hogy csak a seggénél érnek egymáshoz. Kis, zacskós mellei bordáira lógnak. Karjait még mindig egymáshoz szorítja a háta mögött, és ránk néz a földig érő tükörben, hosszú nyaka és csapott vállai láttán egy borosüveg jut az eszembe. – Kérem, ne – könyörgi –, ne bántson. Kérem, vegye el a pénzem, csak hagyjon békén. Mennyi van nála, kérdezem. – Ne tegye – folytatja –, különben sikítok. Gyorsan elengedem a karját és hátra lépek. – Ne sikíts, csak azt ne. Gwen nagyot sóhajt, megfordul és beleüt a mellkasomba. – Te féleszű, mondtam, hogy „pudli”? Visszabújik a szorításomba. Odaaraszolunk a törülközőhöz. – Várj egy kicsit – mondja, és az öltözőasztal fiókjából kihúz egy rózsaszín vibrátort. – Na várj csak, azt belém nem dugod. – Eszemben sincs – feleli —, ez az enyém. – És mi van velem? – kérdezem méltatlankodva. – Bocs, de legközelebb hozz magadnak egyet – javasolja. – Úgy értem, mi van a farkammal? – Mi lenne a farkaddal? – Hogy kerül a képbe?

Miközben elhelyezkedik a törülközőn, Gwen a fejét rázva morog: – Miért kell ez nekem? Hogyan tudom ezerből is kifogni ezeket a rendes, sablonos pasikat? Esküszöm, még öt perc, és megkéri a kezem. – Felnyög. – Csak egyszer az életben, egyetlenegyszer, ne élne velem vissza valaki. Majd ismét hozzám fordul: – Önkielégíthetsz, miközben megerőszakolsz, de csak a törülközőn, és egy csepp sem mehet rám. – Feszesre húzogatja segge alatt a törülközőt, és tenyerével megpaskol egy darabka frottírt maga mellett. – Ha itt az ideje, ide facsarhatod a farkad. Keze alól tompa puffanások szállnak fel. Jó, rendben, mondom, most hogyan tovább? Gwen felsóhajt, és az arcomba tolja a vibrátort: – Használj! – kiáltja – Alázz meg, te tompa agyú pöcs! Aljasíts le, balfasz! Vegyél semmibe végre! Sehol nem találom a kapcsolóját, Gwen kénytelen megmutatni. Felzümmög, olyan erővel, hogy elejtem. Körbeugrál a szőnyegpadlón, alig tudom elkapni a kis rohadékot. Gwen felhúzott térddel széthajtja combjait, nyitott könyv előttem, a törülköző szélére térdelek, és a zümmögő szerszám hegyét beleillesztem puha, műanyag nyílásába. Másik kezemmel a farkamat gyúrom. Vádlija simára borotválva, domború lábfeje kékre lakkozott körmökben ér véget. Kisimult mindene, behunyt szemmel, széttárt lábakkal hever előttem. Két kezét összefonja tarkóján, mellei maroknyi dombocskává formálódnak, és így szól: – Ne, Dennis, ne tedd. Nem akarom, Dennis, ne. Nem kaphatsz meg. – A nevem Victor – helyesbítek. Hallgassak és ne zökkentsem ki folyton, szól rám. Igyekszem szerezni mindkettőnknek egy jó estét,

de olyan az egész, mintha megpróbálnád körbesimogatni a hasadat, miközben a fejedet ütögeted – csak éppen szexverzióban. Vagy rá koncentrálok, vagy magamra, de mindkét esetben olyan, akár egy félresikerült édeshármas. Valaki mindig háttérbe szorul. Ráadásul a vibrátor annyira nyálkás, hogy folyton kicsúszik a markomból. Kezd túlmelegedni, és olyan kozmás füstszagot áraszt, mintha valami odaégett volna a belsejében. Gwen résnyire nyitja a szemét, Marok Marcsára sandít, és annyit mond: – Előbb engem! Fényesítem a farkam, pumpálom Gwent. Pumpálom rendületlenül. A helyzet inkább emlékeztet vízvezetékszerelésre, mint erőszakos nemi közösülésre. A Femidom széle kezd becsúszni, szünetet tartok, hogy két ujjal kipiszkáljam és helyreigazítsam. – Dennis ne, hagyd abba, Dennis – nyögdécsel Gwen torka mélyéről, saját haját tépi és zihál. A Femidom megint becsúszik, hagyom a francba. A vibrátor egyre mélyebbre döngöli. Gwen arra kér, hogy tekergessem a mellbimbóit. Amint lesz harmadik kezem, felelem. Farkam szétfeszül, robbanásra készen, csak azt ismételgeti: – Igen, jaj, igen, igen, igen, jaj, igen. – Meg ne próbáld – sziszegi Gwen, és megnyálazza két ujját. Tekintetét szemembe fúrja, ujjaival lába közt maszatol, hogy megelőzzön. Nekem azonban elég Paige Marshallra gondolnom, a titkos fegyveremre, és gond nélkül nyerem a versenyt. Egy másodperccel azelőtt, hogy elsülnék, alighogy ökölbe szorul a segglyukam, a törülközőn kijelölt célpont felé fordulok. Úgy érzem magam, mintha puskáznék egy vizsgán, fehér csapataim támadásba

lendülnek, de véletlenül elvétik a helyes irányt, és a barackszín lepedőre támadnak. Gwen tágas és puha és bolyhos barackszín harcmezejére. Magasba röppennek az ívek, forró görcsös sugarak minden méretben, telefröcskölik az ágytakarót, a párnahuzatot és a selyemlepedőt. Mit NEM tenne Jézus? Spermagraffiti. A „vandalizmus” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Gwen lihegve, csukott szemmel visszahanyatlik a törülközőre, zümmögés szűrődik ki belőle. Fennakadt tekintettel nyögdécsel ujjai közé: – Én nyertem – suttogja. – Te szemétláda, megvertelek. Magamra rángatom a nadrágomat és felmarkolom a kabátom. Fehér seregem benépesíti az ágyat, tábort üt a függönyön, a tapétán, Gwen pedig csak zihál a padlón, a vibrátor ferdén kilóg belőle. A következő pillanatban kicsúszik, és verdesni kezd a padlón, akár egy csillogó, nedves halacska. Gwen ekkor nyitja ki a szemét. Felkönyököl, arcát az ágy felé fordítja... Útban kifelé az ablakon még hátraszólok: – Majd elfelejtettem... „Pudli”! Még épp meghallom hátam mögött az első velőtrázó sikolyt.

28. fejezet

1642 nyarán egy kamaszfiút megvádoltak azzal, hogy meggyalázott egy kancát, egy tehenet, két kecskét, öt birkát, két borjút és egy pulykát. Megtörtént eset, benne van a krónikákban. Híven Leviticus bibliai törvényeihez, a fiút vallomása után arra kényszerítették, hogy végignézze barmai lemészárlását. Azután kivégezték, és testét az állattetemekkel együtt jeltelen sírba temették. Manapság itt a szexuális szenvedélybetegek csoportterápiája. Ennek a kamaszfiúnak a negyedik lépcsőfoknál aztán rendes méretű füzete lenne teleírva. – Van kérdés? – pillantok körbe. A negyedikesek rám merednek. Egy kislány a második sorban felteszi a kezét: – Mi az, hogy meggyalázni? Kérdezd meg a tanár nénit, felelem. Félóránként kiselőadást kell tartanom egy rakás kisiskolásnak, akik nagy ívben tojnak a témáimra. Hogy kell tüzet

rakni. Hogy kell csuhébabát készíteni. Hogy nyerhető fekete tinta a szerecsendióból. Ilyesmikkel nem igazán lehet bejutni egy jó egyetemre. Túl azon, hogy a kiskölykök szándékosan deformálják a csirkéket, behoznak magukkal egy csomó kórokozót. Nem csoda, hogy Denny folyton köhög és az orrát fújja. Hajtetű, bélféreg, klamídia, ótvar – nem vicc, ezek az osztálykirándulós kiskölykök az apokalipszis pónijai. Így hát ősatyáink ezernyi hasznos tapasztalata helyett inkább arról mesélek nekik, hogy kedvenc „körbe-körbe-rózsa” játékuk az 1665-ös pestisjárványról szól. A fekete haláltól kemény, duzzadt csomók nőttek a betegeken, amit a köznyelv rózsáknak, régies néven búboknak hívott, és rendszerint a bőr sápadtfehérré vált körülöttük. Innen a bubópestis elnevezés. A fertőzötteket saját házukba zárták elpusztulni. Fél év alatt százezer embert temettek tömegsírba. A körjáték dalocskájában emlegetett „bokréta zsebemben” azokról a csokrokról szól, amiket a londoniak hordtak a borzasztó bűz miatt. A tűzrakáshoz nem kell más, mint néhány vastagabb ág és egy maroknyi száraz fű. Egy tűzkő, szikrát csiholni. Egy fújtató, lángra lobbantani. Nem mintha az egész tűzgyújtó akciótól akár csak egy pillanatra felcsillanna a szemük. A kiskölykök a földön kuporogva nyomogatják video-játékaikat. Egyenesen a képembe ásítanak. Vihorásznak és bökdösik egymást, pofákat vágnak rám mocskos ingemben és térdnadrágomban. Jobb híján elmesélem nekik, hogy a Fekete Halál 1672-ben több mint négyszázezer emberrel végzett az itáliai Nápolyban. 1711-ben pestisben félmillió ember halt meg Rómában. 1781-ben milliók pusztultak el világszerte

egy influenzajárványtól. 1792-ben a Fekete Halál Egyiptomra csapott le, és nyolcszázezer áldozatot szedett. 1793-ban a szúnyogok elterjesztették a sárgalázat Philadelphiában, amibe emberek ezrei haltak bele. – Ez még a szövőszéknél is rosszabb – suttogja az egyik kiskölyök hátul. Néhányan előkotorják uzsonnásdobozaikat, és belenéznek a szendvicseikbe. Az ablak előtt Denny görnyed a kalodában. Ezúttal pusztán megszokásból. A városi tanács kihirdette, hogy ebéd után száműzni fogják a faluból. A kalodában legalább biztonságban lehet önmagától. Ajtaja tárva-nyitva, Denny mégis engedelmesen hajtja fejét a hónapok óta megszokott mélyedésbe. Útban idefelé a szövőnőtől az egyik kölyök ceruzát dugott Denny orrába, aztán megpróbálta a szájába nyomni. Egy másik megdörzsölte borotvált fejét, hogy szerencsét hozzon neki. A tűzrakás legfeljebb negyed órát tölt ki, ezért kénytelen vagyok egyenként megmutogatni a csapatnyi kiskö-csögnek a nagy főzőüstöt meg a cirokseprűt meg az ágymelegítőt meg a többi szart. A kölykök óriásoknak tűnnek az alacsony plafontól, egyikük felmordul hátul: – Megint ezt a kibaszott tojássalátát csomagolták. Itt ülök a 18. században egy nyitott családi tűzhely peremén, lábamnál a szokásos antik kínzószerszámok, nyársak és piszkavasak, kampók és billogvasak. Lobog takarosan megrakott máglyám. A legmegfelelőbb pillanat, hogy kivegyem a hosszú fogót a parázsló széndarabok közül, és elmélyülten tanulmányozni kezdjem fehéren izzó hegyét. A kölykök egy emberként hátrébb lépnek. Mire megkérdezem tőlük, hé, srácok, tudja-e valaki közületek, hogyan kínozták halálra a 18. században

a csupaszra vetkőztetett kisfiúkat. Ettől mindig kikerekedik a szemük. Senki sem jelentkezik. – Na, valaki? – kérdezem és le sem veszem szemem a fogó hegyéről. Nincs jelentkező. – Ugyan már – mondom, miközben nyitogatni kezdem a felhevített fogót. – A tanár néni biztosan mesélt nektek arról, hogyan végeztek akkoriban a rossz kisfiúkkal. A tanár néni odakint álldogál, mit sem sejtve. A helyzet az, hogy mialatt a csoport gyapjút kártolt néhány órával ezelőtt, a füstölőbe rejtőztünk, és ejtettünk néhány ondófoltot a becsületén, most meg bizonyára valami románcról álmodozik... na ne már. A fejem nyakig a porhanyós combok közt, kicsúszik a számon egy szeretlek, ezek meg máris azt hiszik, hogy most fogadtam nekik örök hűséget. Ha egy faszi azt mondja, „szeretlek”, tízből tíz alkalommal úgy érti, „szeretem veled”. Az ember felvesz egy puha gyolcsinget, bricseszt és kravátlit, máris az egész világ az arcára akar ülni. Megosztoztok derék, forró léceden, és máris a borítón vagytok valami múlt századi puhafedelű leányregényen. – Hadd szeljem fényes tajtékod, kincsem – hörgöm a fülébe —, ez az, tárd fel nekem, serényen. Trágár szöveg a romantika korából. A tanár néni neve Amanda vagy Allison vagy Amy. Valami, nagy Á-val az elején. Folyton az jár az eszemben: Mit NEM tenne Jézus? Az osztály előtt állok, kezem immár kérges és kormos, visszatolom a fogót a tűzbe, majd két ujjal integetni kezdek magam felé, ami a világ összes nyelvén annyit tesz: gyere közelebb. A hátul álló kölykök lökdösni kezdik az első sort. Az

elöl álló kölykök hátraforognak, tekingetnek, valaki felkiált: – Miss Lacey? Az árnyék az ablakban minden bizonnyal a kíváncsi Miss Lacey, de amint odanézek, gyorsan hátralép. Tovább hívogatom a kiskölyköket. Az a régi mondóka a kedves Georgie Porgie-ról, mesélem nekik, valójában IV. György királyról szól, akinek sohasem volt elég. – Miből? – kérdezi egyikük. – Kérdezd meg a tanár nénit – felelem. Miss Lacey az ablakból figyel. – Mit szóltok ehhez a jó kis tűzhöz? — kérdezem a csoporttól. – Tudjátok, akkoriban gyakran kellett tisztítani a kéményt, de ezek a fránya kémények igen szűkösek és kanyargósak ám odabent, ezért kisfiúkat zavartak be, hogy tisztára kapargassák a belsejüket. Ám a kürtők olyan kicsik voltak, hogy a kisfiúknak csupaszra kellett vetkőzniük, ha nem akartak csúnyán beszorulni. – Így hát, akár a jó öreg Télapó – folytatom –, ezek a kisfiúk szépen felmásztak a kéménybe... – megmarkolom az egyik piszkavasat – ...meztelenül. Vörös hegyére köpök, a nyál hangosan sistereg a néma csendben. – És tudjátok, hogyan végezte? – kérdezem. – Na, valaki? Nincs jelentkező. – Ki tudja, mi az a herezacskó? Senki nem felel, egy bólintást sem látok, ezért nyájasan annyit mondok: – Majd kérdezzétek meg a tanár nénit. Meghitt reggeli légyottunkon Miss Lacey fényesre kente farkam hegyét gömbölyű ujjbegyével.

Egymásba nyomtuk a nyelvünk, egymásra csorgott belőlünk a nyál és a verejték. Aztán hátratolt egy pillanatra és az arcomba nézett. Méteres műanyag sonkák lógtak körülöttünk a füstös, halvány fényben. Combja közé húzta tenyerem, és szánkázni kezdett rajta, teljes súllyal, szavakat zihálva. Megtörli száját és azt kérdi, van-e nálam óvszer. – Semmi pánik – nyugtatom meg –, 1734-ben vagyunk, ne felejtsd el. A gyerekek fele meghal születéskor. Kisimít egy arcába hulló fürtöt, és annyit mond: – Nem is attól tartok. Végignyalom a mellét, a torkát, aztán fülére tapasztom a számat. Ujjaim még mindig tövig merülnek benne, azt kérdem: – Netán valami gonosz kórság rág, amiről tudnom illene? Széthúzza a farpofáimat és benyálazza néhány ujját. – Nem szeretnék összeszedni valamit – feleli. – Nagyon helyes – bólintok. – Csak hogy tudd, engem ezért kirúghatnak – mondom, miközben gumit húzok a farkamra. Mutatóujját apránként belém tolja, másik kezével nagyot csap seggemre. – Szerinted én nem kockáztatok? – kérdezi. A mélyből megindul a robbanás, döglött patkányokra gondolok, rohadt káposztára, nyári pöcegödrökre. – Úgy értem, a latexet csak egy évszázaddal később találják fel — magyarázom. A piszkavassal a negyedikesekre mutatok, és azt mondom: – Szegény kisfiúk nyakig kormosan másztak elő a kéményekből. A korom beletapadt a tenyerükbe, a térdükbe, a könyökükbe és akkoriban még nem volt

szappan, ezért örökre feketék maradtak. Erről szólt egész életük. Mindennap bezavarták őket a kürtőkbe, estig mászkáltak a sötétben, korom ragadt a szemükbe és szájukba, sohasem mehettek iskolába, nem volt se tévéjük, se videojátékaik, se multivitamin ivólevük, nem volt semmi zenéjük, se cipőjük, se bármi, amihez távirányítót adnak, és minden egyes nap ugyanúgy telt. – Ezek a kisfiúk – mutatok végig a csoporton forró piszkavasammal – éppen olyan kisfiúk voltak, akárcsak ti. Pontosan olyanok. Minden egyes szempárba egyenként belenézek pár pillanatra. – És egy szép nap mindegyik kisfiú arra ébredt, hogy valami nagyon fáj a combjaik között. Éget és viszket és sohasem múlik el. Sőt aztán tovább terjed, fel egészen az ondóhólyagig, szétárad az összes kis kéményseprő alhasá-ban, és akkorra már nem lehet semmit sem tenni ellene. Íme orvosi tanulmányaim megmaradt párlata. Tudásom morzsái. Elmesélem nekik, hogy néha úgy próbálták meggyógyítani a kisfiúkat, hogy lemetszették a herezacskójukat – de akkoriban még nem voltak kórházak és gyógyszerek. A 18. században úgy hívták az ilyen kicsiny daganatokat, hogy „koromszemölcs”. – Ezek a szemölcsök jelentették a rák első felfedezett fajtáját – mosolygok. Aztán megkérdezem tőlük, ki tudja, miért hívják ráknak. Nincs jelentkező. – Ne kelljen nekem felszólítanom valakit! – nézek körül. A füstölőben Miss Lacey nyirkos hajcsomóiba túr, és azt kérdi:

– Szóval? – mintha csak ártatlanul érdeklődne. – Mit csinálsz, amikor nem itt dolgozol? – Hagyjuk a felesleges köröket, rendben? Rizsporos parókámmal szárazra törlöm a hónaljamat. Combjait belegyömöszöli a harisnyába, és azt mondja: – Az ilyesfajta személytelen, alkalmi szex szenvedélybetegségre utal. Szívesebben tekintem magam amolyan James Bond-féle gondtalan playboynak. – Nem kizárt, hogy James Bond is szexmániás volt – jelenti ki Miss Lacey. Itt kellene beismernem neki, hogy oda vagyok a szenvedélybetegekért. Egy olyan világban, ahol mindenki attól retteg, hogy lesújt rá valami váratlan sorscsapás, egy katasztrófa vagy végzetes nyavalya, a szenvedély-betegeknek legalább megvan az az előnyük, hogy tudják, nagy valószínűséggel mi vár rájuk az út végén. Némiképp kezükben van a saját sorsuk, a szenvedélyük megóvja őket attól, hogy csupán az utolsó pillanatban nézzenek szembe halálukkal. Bizonyos tekintetben a szenvedélybetegség igen hasznos lehet. Egy jó kis mánia megkímél a találgatástól. Segít, hogy előre lássuk a menekülési útvonalat. Most komolyan, micsoda ostobaság abban bízni, hogy az emberi élet a végtelenségig nyújtható. Lásd még: dr. Paige Marshall. Lásd még: Ida Mancini. Az igazság az, hogy a szex csak akkor működik, ha nem csináljuk kétszer ugyanazzal. Csak első alkalommal vagyunk jelen testben és lélekben. Sőt, ha túl hosszúra nyúlik, már akkor elkalandozik az ember. Nincs jobb érzéstelenítő egy igazi, névtelen egyéjszakás kalandnál.

Mit NEM tenne Jézus”? De magyarázkodás helyett inkább hazudok Miss Lacey-nek, és megkérdem tőle: – Hogy érhetlek el? A rák azért kapta ezt a nevet, mesélem a negyedikeseknek, mert amikor növekedni kezd a testetekben, amikor megduzzad a bőrötök alatt, úgy fest, mint egy vörös kis rák. Azután felhasad, és belülről csupa vér és genny. – Bármivel próbálkoztak az orvosok — mesélem a síri csendben álldogáló kölyköknek —, az összes kisfiú mocskosan, betegen és a fájdalomtól üvöltve szenvedett. És ki olyan okos, hogy megmondja, mi történt utána? Nincs jelentkező. – Hát meghaltak – mondom –, nyilvánvalóan. Visszaejtem a piszkavasat a tűzbe. – Van kérdés? – nézek körül. Nincs jelentkező, így hát mesélek még nekik azokról a kuruzslókról, akik lótúrót kentek csupaszra borotvált egerekre, hogy bebizonyítsák, az előbőr rákot okoz. Kezek erdeje lendül magasba, csak annyit mondok: – Kérdezzétek meg a tanár nénit. Micsoda kibaszott meló lehetett egereket borotválni. Keríteni egy csomó körülmetéletlen lófaszt. A kandallópárkányon álló óra szerint lejárt a harminc percünk. Denny még mindig kalodájába görnyed az ablak előtt. Nincs már sok ideje egy óráig. Az egyik kóbor kutya megáll mellette, felemeli a lábát, és máris gőzölgő sárga sugár zúdul a klumpájába. – Még annyit tudnotok kell – fejezem be –, hogy példaképetek, a derék George Washington

rabszolgákat tartott, soha nem vágta ki azt a híres cseresznyefát, és valójában nő volt. Mialatt az ajtó felé tolakodnak, még utánuk szólok: – Senki se szórakozzon többé azzal a kalodás pasassal. És a csirketojásokat se merjétek rázogatni. Hogy kicsit keverjem még a szart, emlékeztetem őket, hogy mindenképp kérdezzék meg a sajtkészítőt, miért olyan véresek és dülledtek a szemei. Kérdezzék meg a kovácsot azokról a gusztustalan sebekről, amik végigfutnak a karján. Utána kiáltom a sok kis fertőző görénynek, hogy minden szeplőjük és szemölcsük szunnyadó rákos daganat. Utánuk üvöltöm: – A napfény az ellenségetek. Maradjatok mindig az árnyékos oldalon!

29. fejezet

Alighogy Denny beköltözik hozzám, egy hamuszínű gránitsziklát találok a hűtőszekrényemben. Denny bazaltdarabokat hurcol haza, tenyerét vörösre fogja a vasoxid. Rózsaszín gyerektakarójába csavarva fekete gránitkockák, sima, gömbölyű folyami kövek, szikrázó csillám-kvarcitlapok, ölébe rejti őket a buszon. Denny örökbefogadott kisbabái. Egy egész nemzedék gyűlik körénk. Denny a karjaiban cipeli haza a homokköveket és mészköveket, rózsaszín csomagba bugyolálva őket. A kocsifelhajtón slaggal tisztára mossa, a nappaliban a dívány mögé tornyozza, a konyha sarkába halmozza őket. Arra érek haza egy nehéz nap után a 18. századból, hogy egy tízkilós lávakövet találok a tálalón, a mosogató mellett. Kis szürke szikla pihen a hűtőm második polcán. – Haver – kérdezem –, mit keres egy kődarab a

frigóban? Denny a konyhában sürög, tisztára mosott langyos sziklákat vesz ki a mosogatóból, és egy konyharuhával szárazra törli mindet. – Megegyeztünk, hogy az az én polcom – feleli. – És az nem egy kődarab, hanem igazi gránit. – De mért van a hűtőben? – kötöm az ebet a karóhoz. – Mert a sütő már tele van – válaszolja. A sütő színültig tele sziklákkal. A hűtőt megtöltik a kőzetek. A konyhaszekrény rogyásig megrakva bazalttal és gránittal. A terv úgy szólt, hogy csak naponta egy kőről lehet szó, de Denny függősége reménytelen. Már naponta fél tucat sziklát kell hazahordania, ha nem akar elvonási tüneteket. Mindennap megy a mosogatógép, a tálalón anyám régi törülközői szétterítve, rajtuk kőzetminták száradnak. Gömbölyű szürke sziklák. Szögletes fekete sziklák. Törött barnák és erezett sárgák. Forrásvízi mészkövek. Amint Denny hazahoz egy újabb halmot, a mosogatógépbe tömi rakományát, az előző napi száraz, patyolattiszta köveket pedig lehordja a pincébe. Először csak a pincepadlót nem látni a kőszőnyegtől. Aztán sziklák népesítik be a lépcsőfokokat. Ez után a helyiség félig megtelik kövekkel. Mostanra elég kinyitni az alagsori ajtót, és kövek gurulnak szerteszét a konyhában. Pincém megszűnt létezni. – Haver, lassan már mozdulni sem tudunk ezektől – mondom. – Mintha egy homokóra alján élnénk. Mintha lassan kifogynánk az időből. Mintha elevenen eltemettek volna. Mocskos ruhában, foszladozó mellényben és rojtos kravátliban Denny egész nap megállókban álldogál, rózsaszín csomagokat szorítva mellkasához. Kifáradt, erőtlen karjaiból a földre potyognak és szétgurulnak

szikla-fiai. Összemaszatolt arccal horkol a buszkorlátokhoz dőlve, gyermekeit makacsul magához szorítja. Reggelinél emlékeztetem: – Haver, napi egy kőről volt szó! – Így igaz – bólogat. – Csak egyet hozok haza. – Haver, te tisztára rákattantál – mondom –, ne hazudj nekem, tudom, hogy már napi tíz szikla az adagod. Denny már köveket rak a zuhanytálcába, a fürdőszobaszekrénybe, de csak annyit mond erre: – Jól van, talán egy kicsit előreszaladtam. Köveket találtam a vécétartályban, sóhajtom. – Attól még, hogy csak kövek, fennáll a túladagolás veszélye — figyelmeztetem. Köhögve támasztja a megállókat, csöpögő orral és kopaszra borotvált fejjel öleli magához esőáztatta gyerekplédjét. Egyik karjáról a másikra helyezi kőcsecsemőjét. Egészen közel hajol hozzá, megigazítja rajta a takaró rózsaszín szaténszélét. Messziről úgy tűnik, a széltől óvja kisbabáját, valójában próbálja eltitkolni, hogy csupán vulkáni tufa. Az eső patakokban csorog háromszögletű kalapjáról. Kavicsok szakítják ki a mellényzsebét. A napi nehéz cipeléstől Denny egyre inasabbra szikkad izzadt ruhái alatt. Egész nap az utcán mászkál azzal a gyerekforma plédcsomaggal, csupán idő kérdése, hogy valaki a szomszédból feljelentse gondatlan veszélyeztetés vagy gyermekkínzás miatt. Az emberek örömest nyilvánítanak bárkit alkalmatlan szülőnek, hogy aztán szegény gyermekét nevelőotthonokba küldjék, de hagyjuk ezt a témát, talán én kicsit elfogult vagyok. Esténként egy újabb kiadós fuldoklás után hazajövök, és ott találom Dennyt a napi adag kőzetével. Kvarccal vagy acháttal vagy márvánnyal.

Földpáttal vagy obszidiánnal vagy agyagpalával. Esténként dolgos hátam mögött újabb hamisított hőssel hazaérek, és zúg a mosogatógép. Nekiülnék, hogy átnézzem a napi bevételt, összesítsem a csekkeket, megírjam a köszönőleveleket. A székemen egy szikla gubbaszt. Papírjaim az ebédlőasztalon kövek alá szorultak. Először kikötöm Dennynek, hogy a szobámban egyetlen kődarabot sem akarok látni. A többi helyiség szabad préda. Tegye őket a folyosóra. Tegye a szekrényekbe. Végül már csupán annyit kérek: – Legalább az ágyamba ne tedd be őket. – De hát soha sem alszol a bal oldalon – feleli. – Nem ez a lényeg – erősködök –, a lényeg az, hogy nem alszom egy ágyban ásványokkal. Hazajövök egy Nicóval vagy Leezával vagy Tanyával töltött mozgalmas csoportterápia után, és egy követ találok a mikróban. Sziklák hevernek a szárítóban. Ásványok a mosógépben. Előfordul, hogy Denny hajnali négykor áll neki slaggal lemosni az új szerzeményeit, máskor hatalmas kődarab riaszt fel álmomból, amint végiggurul a felhajtón. Kő-piramisok tornyosulnak a fürdőszobámban, alagsoromban, anyám szobájában. Ez lett Denny napi elfoglaltsága, teljes munkaidőben: hegyeket mozgat. Denny utolsó munkanapján, mielőtt száműzték a településről, a Kormányzó őlordsága kiállt a vámház elé és felolvasott egy kis bőrkötésű könyvből. Majdnem elveszett a tenyerében az a fekete könyvecske, a lapok széle aranyozott, színes szalagok libegtek gerincéről, egy zöld, egy vörös és egy fekete. – A mint a füst elszéled, úgy széleszted el őket; a mint elolvad a viasz a tűz előtt, úgy vesznek el a gonoszok Isten elől — olvasta fennhangon. – Ez a szöveg a füstről és a viaszról – hajolt közelebb

Denny – szerintem nekem szól. Déli egy órakor a település főterén Charlie őlordsága, a gyarmati kormányzó könyvébe mélyedve hangosan ítéletet hirdet. A hideg szél kiszívja az összes füstöt a kéményekből. Minden fejőnő jelen. Minden cipőfoltozó jelen. Minden kovács jelen. Ott állnak mind a főtéren, ruháik és hajuk, leheletük és parókájuk hasistól bűzlik. Tömény fűszagú. Szemük vörös és ködpárás. Landson asszonyság és Plain kisasszony a kötényükbe zokognak, mivel a siratás munkaköri kötelességük. Őrök sorfala áll, két kézzel szorongatott muskétákkal, hogy sorsára hagyják Dennyt a parkoló vadonjában. A gyarmati lobogó félárbocra eresztve csapkod a vámház felett. Turisták figyelnek kíváncsian videokameráik mögül. Két pofára tömik a zacskós popcornt, a mutáns csirkék a lábuknál kapirgálnak. Vattacukrot nyalogatnak le ragadós ujjaikról. – Száműzetés helyett választhatnánk a megkövezést – kiáltja Denny. – Mi lenne, ha mindenki dobna egyet? Legalább eltehetném a köveket búcsúajándéknak. A dobna egyet hallatán a sok betépett gyarmatosító felkapta a fejét, a kormányzóra néztek, aztán tanulmányozni kezdték a cipőjük orrát, amíg a pír ki nem futott arcukból. – Ezennel átadjuk a földnek e testet, mely a bűn útjára lépett... – olvassa a kormányzó, de egy túl alacsonyan szálló repülőgép elnyomja a hangját. Az őrök Dunsboro falu kapujához kísérik Dennyt, két sorban körülveszik, előre szegezett puskával. Át a kapun, át a parkolón, egészen a buszmegállóig, a huszonegyedik század határáig. – Hé haver! – kiáltom utána –, most hogy halott vagy, mihez kezdesz majd azzal a rengeteg szabad időddel? – Az a lényeg, hogy mit nem csinálok – kiált vissza. – És hogy többé nem játszom magam, az százas.

Ami annyit tesz, hogy farokverés helyett inkább köveket gyűjt. Olyan fáradt, éhes, elfoglalt és szegény próbál maradni, hogy semmi energiája ne maradjon pornófilmekre, rejszolásra. Száműzetését követő éjszakán Denny egy sziklával a karján és egy rendőrrel a sarkában jelenik meg az ajtómban. Ingujjával törölgeti csöpögő orrát. – Elnézést kérek, ismeri ezt az úriembert? – kérdi a rendőr. Majd így folytatja: – Victor? Victor Mancini? Jézus! Victor, hogy megy a sorod? – nyitott tenyerét felém fordítva magasra emeli. Időbe telik, míg feldereng, hogy azt akarja, csapjak bele, de olyan magas, hogy fel kell ugranom hozzá. Még így is elvétem. – Igen, Denny a haverom, velem lakik – felelem. – Képzelje, megmentettem ennek az úrnak az életét, és még csak nem is emlékszik rám – újságolja a rendőr Dennynek. Még szép. – Majdnem megfulladtam – inkább mondom, mint kérdezem. – Szóval emlékszik! – lelkesedik a rendőr. – Hát, ezer hála, hogy hazahozta Dennyt teljes épségben – behúzom lehasznált barátomat a házba, és a kilincs után nyúlok. – Minden rendben veled, Victor? – kérdi a rendőr. – Nincs szükséged semmire? Az ebédlőasztalhoz sietek és felírok egy nevet egy cetlire, majd átnyújtom a rendőrnek: – Pokollá tudnád tenni ennek a faszingernek az életét? Talán elintézhetnéd, hogy bevigyék egy kiadós testüregmotozásra. A papíron a gyarmati főkormányzó, Charlie őlordsága neve áll. Mit NEM tenne Jézus?

A rendőr elmosolyodik: – Meglátom, mit tehetek. A képébe csapom az ajtót. Denny a padlóra ejti a sziklát, és kér néhány dollárt. Látott egy darab szép gránitkockát. Kiváló, nagy nyomószilárdságú építőanyag, tonnája egy vagyon, de Denny úgy számolta, ekkora darab nem kerülhet többe egy tízesnél. – A kő csak kő – mondja –, de a faragott kockakő ritka kincs. A nappali már lavina sújtotta terület. A sziklák először a heverőt vették körül. Aztán beborították a kisasztalokat, csak az állólámpák csúcsa látszik ki alóluk. Gránit és homokkő. Szürke és kék és fekete és barna kövek. Van olyan szoba, ahol már a mennyezet alá görnyedve közlekedünk. Mégis mit akar építeni, kérdezem. – Adj egy tízest, haver – feleli –, és beszállhatsz. – Mégis, mi a célod ezzel a sok hülye kődarabbal? – Itt nem a cél számít – válaszol –, ez a cselekvésről szól, érted, az út a lényeg. – Rendben, de mit csinálsz ezzel a nagy halom kővel? – Majd megtudom, ha már elég sok összegyűlt – mondja. – És mennyi lesz az elég? – faggatom. – Nem tudom, haver – Denny hajthatatlan. – Csak azt szeretném, ha a napjaim nem telnének feleslegesen. Napjaink nyomtalanul szállnak el, semmivé válnak a tévé előtt, Denny minden napot egy kővel akar megörökíteni. A sziklák kézzelfoghatók. Dolgok. Apró emlékművei minden felélt napnak. Ami farokverés nélkül telt el. A „síremlék” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. – Így talán nem múlnak feleslegesen a napjaim – ismétli Denny –, hagyok valamit magam után, ami

időtálló. Kellene egy tizenkét lépcsős program a kőzetfüggőségre is, mondom. – Mintha az olyan sokat érne – feleli Denny. – Apropó haver, mikor jutott eszedbe legutóbb a negyedik lépcsőfokod?

30. fejezet

Anyu és a porbafingó kiskölyök egy szép nap betértek az állatkertbe. Ez az állatkert olyan híres volt, hogy több hektárnyi parkoló vette körül. Valami nagyvárosban állt, valami autósztráda mentén, sok ezer anyuka és kiskölyök várt a kapujában, hogy elkölthesse pénzét. Nem sokkal a hamis rendőrségi riadó után történt, amikor a nyomozók egyedül kiengedték a kölyköt a mosdóba, anyukája pedig odalent várta egy parkoló autóban, és azt kérdezte tőle: – Szeretnéd megszabadítani az állatokat? Ekkor jött el érte negyedszer vagy ötödször. Ezt az esetet nevezték később a bíróságon a „városi köztulajdon szándékos megrongálásának”. Aznap Anyu arca olyan volt, mint azoknak az álmos képű kutyáknak a kifordult alsó szemhéjukkal meg a pofájukon ráncokba gyűrődött bőrrel. – Akár egy rohadt bernáthegyi – mutatott magára Anyu a visszapillantó tükörben.

Fehér pólót viselt, amit nemrég szerzett valahonnan, mellén kövér betűkkel az állt: bajkeverő. Vadonatúj darab volt, de máris elcsúfította az ujját az orrából szivárgó vér. A többi anyu és gyerek lelkesen társalgott egymással. A sor a végtelenbe nyúlt. Rendőrnek nyomát sem lehetett látni. Miközben lassan araszoltak előre, Anyu elmesélte neki, hogy szállhat fel elsőként a repülőgépre, és mit kell tennie, ha a kis kedvencével együtt szeretne utazni. Mindkét problémára ugyanaz a megoldás, és pofonegyszerű. A légijáratokon a személyzetnek meg kell engednie, hogy az elmebeteg utas felvigye a kisállatait. Az ölében tarthatja, törvény van rá. Újabb létfontosságú információ a jövőre nézve. A sorban állva Anyu a kezébe nyomott egy adag kupont és gépelt levelet, amiket bele kellett hajtogatnia néhány előre megcímzett borítékba. – Csak szólnod kell a beszállás előtt – okította Anyu –, hogy mindenképpen szükséged van a stresszoldó állatodra. Így nevezik a légitársaságok kódnyelvén. Lehet kutya, majom, házinyúl, de macska semmiképpen sem. A törvény kizártnak tartja, hogy egy macska alkalmas lenne stresszoldásra. A légiszemélyzet nem kérheti, hogy igazoljuk az elmebetegséget, meséli Anyu. Óvakodnak a hátrányos megkülönböztetés vádjától. Vakon hinniük kell minden világtalannak. – Ha őrült az ember – folytatta Anyu –, bármit mondhat vagy tehet, nem lehet felelős érte. A kuponokon annyi állt: Vendégünk egy ingyenebédre a Clover Innben. Anyu elmesélte, hogy a dilinyósok és nyomorékok elsőbbséget élveznek az ülésválasztásnál, így aztán egy majommal a nyakadban bátran végigsétálhatsz a

várakozók sora mellett, és először léphetsz be az utastérbe. Ezalatt oldalra húzva a száját nagyot szívott kitágult orrlyukán, majd a másik oldalon megismételte a mutatványt. Egyik keze folyton az orrán babrált, húzgálta, dörzsölgette vele. A hegyét csavargatta. Fényesre lakkozott körmei alól beleszimatolt a levegőbe. Az ég felé fordította arcát és viszszaszippantott egy kicsordulni készülő vércseppet. Az elmebetegek, mondta, komoly hatalom birtokában vannak. Zacskónyi bélyeget adott a kiskölyöknek, hogy felragassza őket a borítékokra. A sor megint megmozdult pár lépést előre, Anyu beszólt a pénztárablakon: – Kaphatnék egy papír zsebkendőt? – Majd betolta a pénztárosnőnek a felbélyegzett borítékokat. – Feladná őket, ha szépen megkérjük? Az állatkert tele volt acélrácsok és vastag plexifalak mögé zárt állatokkal, vizesárkokkal csapdába ejtett állatokkal, akik elterülve hevertek a földön vagy hátsó lábaikra ereszkedve kókadoztak. – Az ég szerelmére – kiáltott fel jól hallhatóan Anyu –, itt ez a sok vadállat egy szép, tiszta és biztonságos lakóhelyen, finom tápláló ételekkel tömik őket és tessék, így hálálják meg. A többi anyuka lehajolt és súgott valamit gyereke fülébe, azután sürgősen továbbálltak a madárház felé. Előttük majmok markolászták magukat és sűrű fehér sugarakat eregettek a szélbe. Fehér patakok csordogáltak az átlátszó plasztikfalakon. Régi fehér csíkok tapadtak a belső oldalra, átlátszó vékonyra száradva a nyári hőségben. – Amint nem kell többé megküzdeniük az életben maradásért – méltatlankodott Anyu –, ennyi marad belőlük. A tarajos sülök is szoktak rejszolni, mesélte Anyu,

ahogy benéztek a ketrecükbe, csak kell nekik egy faág, amit meglovagolhatnak. A lábaik közé veszik, ahogy a boszorkányok a seprűnyelet, és az alfelükhöz dörzsölik, amíg büdös és ragacsos nem lesz a vizelettől és a többi testváladéktól. Ha elég büdösnek találják, többé meg nem válnak tőle. – Ezt akár metaforának is tekinthetjük – mondta Anyu, tekintetét a fa ágán lovagló tarajos sülre szegezve. A kiskölyök ezalatt elképzelte, milyen lenne szabadon engedni az összes állatot. A tigriseket és pingvineket, ahogy egymásnak esnek. A párducokat és orrszarvúkat egymásba marva. A nyamvadt öcsisajt egészen mámoros lett az ötlettől. – Egyetlen dologban különbözünk az állatoktól – mondta Anyu –, és az a pornográfia. Csak még több szimbólum, folytatta. Csak azt tudná, vajon ettől jobbak lettünk az állatoknál vagy rosszabbak. Az elefántok, sorolta Anyu, az ormányukkal csinálják. A pókmajmoknak ott van rá a farkuk. A kiskölyök csak arra vágyott, hogy végre elszabaduljon valami veszély. – Az önkielégítés – mondta Anyu – az egyetlen kiút számukra. De most eljöttünk hozzájuk, gondolta a kiskölyök. Mindenütt szomorú állatok egy végtelen after-partin, zavaros tekintetű medvék és gorillák és vidrák kuporogtak a napon, apró, üveges szemük félig lehunyva, szinte már nem is lélegeznek. Fáradt kis mancsuk olvadófélben. Alig látnak a csipájuktól. A delfinek és cetek a víztartályuk sima falához dörzsölik magukat, mondta Anyu. A szarvasok a harmatos fűvel simogatják az agancsukat, mondta, amíg el nem élveznek. Az orruk előtt egy maláj napmedve kerek fenekét

egy meleg sziklához nyomta, majd csukott szemmel hátratolatott rajta. Nyomában apró tócsa maradt, halálra ítélve a tűző napon. – Most szomorú? – kérdezte a kiskölyök suttogva. – Rosszabb – válaszolta Anyu. Majd mesélt egy híres gyilkos cetről, aki egy filmben is szerepelt, aztán beköltöztették valami szép új akváriumba, de folyton az üvegfalhoz dörgölte magát. Az ápolói kínosan érezték magukat. Annyira eldurvult a helyzet, hogy azóta megpróbálják visszaszoktatni a tengerbe. – Maszturbálás mint szabadságharc – mondta Anyu. – Michel Foucault imádna ezért. Amikor két kutyus közösül, mesélte Anyu, a fiúkutya péniszének megdagad a vége, a lánykutya vaginája pedig összehúzódik. Még a szex után is egymáshoz tapadnak, nyomorultul és kiszolgáltatottan, hosszú percekig. Anyu szerint dióhéjban pontosan ilyen a legtöbb házasság. Addigra már egyetlen anyuka sem maradt a közelükben, minden kisgyerek messze járt. Kettesben maradtak, és a kiskölyök suttogva megkérdezte, honnan szereznek kulcsot, hogy kiszabadítsák az állatokat. – Arra nem lesz szükség – felelte Anyu. A majomház ketrecei előtt Anyu a táskájába kotort, és kivett egy marék tablettát, kis lila pirulákat. A rácsok közé hajította őket, a bogyók szétgurultak a húgyfoltos padlón. Néhány majom lejjebb mászott a kötelekről. Egy bénító pillanatig a kiskölyök még a suttogásról is megfeledkezett: – Az méreg? – kérdezte hangosan. – Micsoda merész ötlet – nevetett Anyu –, nem, kicsikém, annyira azért nem szeretnénk

megszabadítani a majmokat. A majmok összegyűltek a padlón, és rágcsálni kezdték a pirulákat. – Csak nyugi, kölyök – mondta Anyu, majd kihalászta az ismerős fehér tubust a táskájából, a metilkloroformot. – Az ott – folytatta – csupán a jó öreg szivárványos LSD. Azzal a triklóretán csövét mélyen az orrába nyomta. Vagy talán nem. Lehet, hogy egészen másképp történt.

31. fejezet

Denny már a színpad szélénél ül a sötétben, ölében sárga rajztömbje, asztalán három és fél üres sörösüveg. Fel sem néz a táncosnőre, a csokoládébarna lány négykézláb pózol előtte. Ideoda rángatja a fejét, a színpadot csapkodva hollószín hajával, ami a vörös reflektorfényben lilán fénylik. Tenyerével arrébb simítja arcába hulló tincseit, egészen a színpad széléig mászik. A zene valami fülsüketítő ipari techno, kutyaugatás, autóriasztó, neonáci üvöltözés keveredik benne nagyjából egyenlő arányban. Helyenként üvegcsörömpölés és pisztolylövések vegyülnek bele, női sikolyok és tűzoltószirénák tarkítják. – Hé, Picasso – szól le a lány Dennynek, arca előtt megbillegeti a lábfejét. Denny fel sem néz a papírról, csak farzsebéből előkotor egy dollárt, és a lábujjak közé tűzi. A mellette álló széken friss szikladarab hever rózsaszín plédbe csavarva.

Komolyan mondom, fenekestül felfordult ez a világ, ha már tűzoltószirénákra táncolunk. A tűzriadó hangja már nem tűzesetet jelent. Ha valóban tűz ütne ki, csupán egy kedves tenort hallanánk, amint azt búgja a hangszórókból: – A BRK-773 rendszámú Buick furgon fényszórói égve maradtak. Ha valódi atomcsapásra kerülne sor, a hangszórók azt harsognák: – Austin Lettermant telefonon keresik, fáradjon a bárhoz. Austin Lettermant telefonon hívják. A világ nem halálsikolyokkal vagy egyetlen robbanással ér véget, csupán egy illedelmes és választékos bejelentéssel: – Bill Rivervale-t keresik a kettes melléken. – A többi néma csend. A táncosnő egy mozdulattal kikapja a bankjegyet lábujjai közül. Hasára fordul, két könyökére támaszkodik a színpad peremén, és melleit összenyomva annyit kérdez: – Mutasd, hogy sikerült? Denny néhány gyors vonás után feléje fordítja a rajztömböt. – Ez én lennék? – kérdezi a lány. – Nem – feleli Denny, és tanulmányozni kezdi saját rajzát. – Ez egy kompozit oszlop lenne, ahogy az ókori Rómában építették. Nézd csak – maszatos ujjával a kép közepére mutat –, a rómaiak ötvözték a ión oszlopfők csigavonalait a korinthoszi akantuszlevelekkel, de pontosan megtartották mindkettő arányait. A táncosnő Cherry Daiquiri, akivel legutóbb megismerkedtünk, csak azóta fakószőke haja koromfeketébe váltott. A combja belső felén apró, kerek ragtapasz virít. Időközben odaértem Denny háta mögé, válla felett a rajztömbre nézek.

– Hello, haver. – Haver... – köszön vissza. – Úgy hallom, megint a könyvtárban töltötted a napot – mondom neki, Cherrynek pedig csak annyit: – Jól tetted, hogy leszedetted azt a szemölcsöt. Cherry Daiquiri szétteríti hajkoronáját, akár egy legyezőt. Előre dobja fejét, a fekete zuhatag vállaira ömlik. – És a hajamat is befestettem – mondja. Bal kézzel hátranyúl néhány tincsért, előrehúzza nekem és morzsolgatni kezdi az ujjai között. – Látod, most fekete. Csak a biztonság kedvéért, tudod, te mondtad, hogy a szőkék közül többen kapnak bőrrákot. Ezalatt sorra rázom az asztalon álló sörösüvegeket, hátha maradt pár korty, miközben tekintetemet Denny-re szegezem. Denny csak tovább rajzol, mintha nem is hallana, mintha itt se lenne. A korinthoszi toszkán oszloppárkányzat gerendázat-díszítése... Esküszöm egyeseket csak orvosi receptre szabadna könyvtárba engedni. Denny jobban rágerjedt az építészeti albumokra, mint régen a pornómagazinokra. Persze az elején még csak néhány kődarab. Aztán nyakig ülünk a legyezőboltozatokban. Azt hiszem, pont erről szól Amerika. Elég egy kicsivel több kézimunkázás, másnap már párcserés orgiákon találja magát az ember. Szakítunk egy kis füvet, aztán nem győzzük pénzzel a hernyót. Az egész kultúránk alapja, legyél nagyobb, jobb, erősebb, gyorsabb. Kulcsszó a haladás. Amerikában ha nem elég fejlett és korszerű a függőséged, reménytelen vesztesnek néznek. Megütögetem a homlokomat Cherry felé fordulva,

aztán a combjára mutatok. – Okos kislány – kacsintok rá. Megpróbálja egyik lábát a tarkója mögé hajlítani, miközben azt mondja: – Az ember nem lehet elég óvatos. Ágyéka változatlanul tükörsimára borotvált, bőrén halványvörös pörsenések. Lábkörmei ezüstre festve. A háttérzene gépfegyverdübörgésbe megy át, azután zuhanó bombák sivítására vált, míg Cherry megszólal: – Szünet – azzal egy pillanat alatt eltűnik a függönynyílásban. – Mi sem vagyunk épek, haver — fordulok Dennyhez –, elég, ha a nők leveszik a ruhájukat, és mi nekik adjuk az összes pénzünket. Mégis, bassza meg, miféle rabszolgák vagyunk? Denny áthajtja a rajztömbjét, és újabb műbe fog. A földre teszem a szikláját, és a helyére ülök. Belefáradtam, mondom neki. Úgy látom, minden nő csak engem ugráltat. Előbb anyám, aztán dr. Marshall. A kettő között Nico és Leeza és Tanya várja, hogy boldoggá tegyem. Gwen, aki még azt se hagyta, hogy rendesen megerőszakoljam. Mindegyik csak önmagára gondol. Úgy vélik, a férfiak ideje lejárt. Semmi hasznuk. Csak valami szexuális eszközök. Egyszerű létfenntartó eszközök, amíg a merevedésük kitart. Amíg a pénztárcájuk bírja. Mostantól – mondom Dennynek – rajtam nem élősködnek többet. Sztrájkba lépek. Mostantól nyissák ki a nők maguknak az ajtót. Húzzák ki maguknak a széket a vacsoraasztalnál. Többé nem tologatom senki dögnehéz heverőjét, nem én. Nem csavarom le a megszorult kupakokat.

És soha ebben a büdös életben nem hajtok le még egy vécéülőkét. A pokolba is, ezentúl folyton a deszkára hugyozok. Felemelem két ujjamat a pincérnőnek, ami a világ minden nyelvén kettőt jelent. Még két sört, legyen szíves. – Meglátom, hogy boldogul nélkülem a tisztelt gyengébb nem – folytatom. – Elvezettel figyelem majd, hogyan csikordul utolsót a szép kis női világuk. A meleg sörön érzem Denny szájízét, fogfehérítőjét és szőlőzsírját, mégis tovább iszom, mert nagyon rám fér már egy kis pia. – Megesküszöm neked – mondom –, ha egyszer egy süllyedő hajón találom magam, elsőként szállok be a mentőcsónakba. Semmi szükségünk a nőkre. A világon egy csomó más dologgal lehet kefélni, elég néhányszor beülni egy szexmániás terápiára és szorgosan jegyzetelni. Ott van például a mikróban melegített dinnye. Ott van a motoros fűnyíró remegő fogantyúja, éppen ölmagasságban. Ott vannak a porszívók és a babzsákfotelek. Ott az internet, azzal a temérdek kiéhezett vén szatírral, akik tizenhat éves szűzlánynak hazudják magukat a chatszobákban. A kiöregedett FBI-zsaruk a legdögösebb cyberszexmacák, nem viccelek. Mutasson valaki akár egyetlen dolgot ezen a világon, ami az, aminek hinnéd. Elég a süket dumákból, mondom Dennynek, a nők soha nem akartak egyenlő jogokat, sokkal több hatalmuk van, amíg elnyomottak. Úgy kell nekik az a rengeteg férfi ellenségképnek, akár egy falat kenyér. Ezen alapszik az önazonosságuk. Denny erre felém fordítja fejét, akár egy nagyra nőtt kuvik, rám mered összehúzott szemöldöke alól,

és azt mondja: – Haver, kezded elveszíteni a fejed. – Dehogy, komolyan beszélek – felelem. Legszívesebben kinyírnám azt a fószert, aki kitalálta a vibrátort, mondom neki, saját kezemmel fojtanám meg. A háttérzenében légiriadó szirénái harsannak. Új táncosnő pattan a színpadra, rózsaszínen virít babydoll fehérneműjéből apró bozótja, mellbimbói kikandikálnak. Lerántja válláról az egyik pántját. Mutatóujját tövig szájába szívja. Lehull a másik pánt, csupán égnek meredő dudái tartják a helyén a melltartóját. Meredten nézzük Dennyvel, a melltartó hirtelen a földre hullik.

32. fejezet

Amint megérkezik a vontató az autóklubtól, a recepciós nőnek ki kell mennie elé, megnyugtatom, hogy addig vigyázok a pultra. Amikor ma délután leszálltam a buszról a Szent Antal előtt, észrevettem, hogy két kerék is lapos a kocsiján. Nem tréfálok. A két hátsó abroncs a keréktalpig le van eresztve, mondtam neki, és igyekeztem közben végig a szemébe nézni. A biztonsági kamerák képernyőjén az ebédlő tűnik fel, vénasszonyok nyamnyognak a szürke minden árnyalatában pompázó pép-ebédjükön. A hangszóró tárcsája az egyes számon áll, liftzene szól belőle és vízcsobogás. A kamera végigsiklik a szakköri szobán, sehol egy lélek. Eltelik tíz másodperc. Következik a társalgó, a tévéképernyő koromsötét. Tíz másodperc múlva feltűnik a könyvtár, Paige tolószékben gurítja anyámat a poros könyvekkel telezsúfolt polcok között.

Addig tekerem a tárcsát, amíg a hatos számhoz érve meghallom őket. – Bárcsak lenne elég bátorságom, hogy feladjam az állandó harcot, és ne kételkedjek mindenben – mondja anyám, és kinyújtott kezével megérinti az egyik könyv gerincét. — Bárcsak egyetlenegyszer azt mondhatnám: ez az, ez most elég jó, helyesen választottam. Leveszi a könyvet, elolvassa a borítóját, majd a fejét rázva visszateszi a polcra. A hangszóróból tompán és reszelősen szűrődik elő anyám hangja: – Miért döntött az orvosi pálya mellett? – Valamire be kell cserélnie az embernek az ifjúságát – rántja meg a vállát dr. Marshall. A monitoron feltűnik az üres parkoló az intézet mögött. Anyám narrátorhangja tovább szól: – De mi alapján választotta a gyógyítást? – Nem tudom – feleli Paige narrátorhangja. – Egy szép nap egyszer csak orvos akartam lenni... – majd lassan elhalkul. A képernyőn megjelenik a bejárat előtti parkoló, ahol egy vontató áll, és egy overallos férfi térdel egy kék autó mögé. A recepciós nő ott feszít mellette, karba tett kézzel. Egyenként továbbfordítom a tárcsát, fülelek a kiszűrődő hangokra. A képernyőn magamat látom, ahogy fülemet a hangszóróra tapasztom. Az ötös csatornán írógép kalapálása hallatszik. A nyolcason egy hajszárító süvít, akár az északi szél. A kettesen anyám csacsog: – Ismeri azt a mondást, hogy aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy megismételje? Hát szerintem, akik nem felejtik el, azoknak még rosszabb.

– Szerintem akik nem felejtik el a múltat, hajlamosak alaposan elszúrni mindent – feleli Paige narrátorhangja. A képernyőn az egyik folyosó végén tűnnek fel, anyám ölében nyitott könyvecske. Még feketefehérben is azonnal kivehető, hogy a naplója van nála. Mosolyogva olvassa. Hirtelen felkapja a fejét, és hátracsavarja a nyakát, hogy Paige-re nézzen. – Szerintem pedig – bólogat –, akik nem felejtik el a múltat, azokat megbénítja. – És ahhoz mit szól – javasolja Paige, miközben lassan kitolja a képből –, hogy akik képesek elfelejteni a múltat, egy fejhosszal előttünk járnak. Azután elhalkul a hangjuk. A hármas csatornán valaki horkol. A tízesen egy hintaszék nyikorog. A képernyőn ismét a bejárati parkoló látszik, a recepciós éppen aláír egy ívet. Mielőtt újra ráakadnék Paige-re, visszaérne a pulthoz, és beszámolna róla, hogy a kerekei teljesen rendben vannak. Aztán megint szúrósan méregetni kezdene. Mit NEM tenne Jézus? Csak annyi történt, hogy valami rohadék kicsavarta a szelepeket.

33. fejezet

A szerda Nico napja. A péntek Tanya napja. A vasárnap Leezáé, a parkolóban találkozunk a közösségi ház előtt. Két ajtóval arrébb a szexterápiás gyűléstől gerincre vágom a takarítószerek között, mellettünk partvis ágaskodik egy koszos vízzel teli felmosóvödörből. Leeza a vécépapír kartondobozaira támaszkodik, miközben olyan erővel döfködöm farba, hogy minden mozdulatnál beveri a fejét a törlőrongyos polcba. Lenyalom a hátáról az izzadságot, némi nikotin reményében. Ilyen az élet nekem a Földön. Durva szex egy vaksötét helyen, ahol legszívesebben újságpapírokat terítenél előbb a padlóra. Így próbálok visszajutni a régi szép időkbe, mikor még nem ismertem dr. Paige Marshallt. Ez az én skanzenem. Elszánt kísérlet, hogy helyreállítsam az életem a néhány héttel korábbi állapotába. Amikor

még működési zavarom olyan zavartalanul működött. – Ugye szólsz, ha túl kedvesnek találsz? – kérdezem Leeza bozontos tarkójától. Farkamra rántom csípőjét. – Most őszintén... – Egyenletes ütemben kefélem a seggét, és tovább faggatom. – Ugye nem érzed úgy, hogy elpuhultam? Fejemben légi katasztrófák zajlanak, gondolatban százszor is szarba lépek, nehogy túl korán ellőjem napi adagomat. A farkam lángol, szemem előtt tömeges karambolok és lőtt sebek rendőrségi felvételei peregnek. Keményen dugom a csajt, nehogy bármit is érezzek. Ledugom a farkam, eldugom az érzelmeimet. A szexmániásoknál a dugás mindkét értelemben létszükséglet. Tövig Leezában előrenyúlok a hóna alatt, és mindkét kezemmel megmarkolom peckes mellbimbóit. Sötét árnyéka beleizzad a világos kartonfedelekbe, minek úgy erőlködni, kérdezi, mit akarsz bebizonyítani. Azt, hogy egy érzéketlen barom vagyok. Hogy nagy ívben leszarok mindent. Mit NEM tenne Jézus? Leeza, a háromórás eltávozásra kiengedett lány, belemarkol a klozettpapírokba és köhög és krákog, tenyerem alatt hullámokat vet kőkemény hasizma. Hüvelye görcsösen farkamra záródik, szorítása bénító. Lásd még: Grafenberg-pont Lásd még: Istennő-pont. Lásd még: a tantra szent pontja. Lásd még: a tao feketegyöngy-pontja.

Leeza szétterpeszti tenyerét a falon, és keményen magába szív. Számtalan néven nevezik ugyanazt a helyet, csupa szimbólum utal egyazon dologra. A Feminista Egészséggondozó Intézetek Szövetsége húgycsőfalnak hívja. Regnier de Graaf, a 17. századi holland anatómus ugyanezt a könnyen izgatható szövet-, ideg- és mirigycsoportot női prosztatának nevezte. Mennyi név egyetlen pár centis vezetékdarabnak a nemi szerv elülső falánál. Egy darabka hüvelyfalnak. Ritkább elnevezéssel: hólyagnyaknak. Az egész egy babszemnyi terület, mégis mindenki saját nevet szeretne adni neki. Kitűzni rá a saját lobogóját. A saját jelképét. Próbálom visszatartani az orgazmusom, ezért felidézem az elsőéves anatómiaórákat, gondolatban felnyitom a hüvelyt, a csikló tövénél szétválasztom a V alakú szárakat, amelyek egyenként néhány centisek. Fejemben felboncolom a barlangos testek érrendszerét, a pénisz merevedésért felelős izomkötegeket. Kiemelem a petefészkeket. Eltávolítom a heréket. Megtanultam, hogyan kell kimetszeni az idegeket, és szépen oldalt elhelyezni. A tetemek formalintól, formaldehidtől bűzlenek. Akár a frissen vett autók. Az ilyen boncolós fantáziákkal órákig is eltart a menet, és mégsem jutsz el sehová. Egy életet elüthetsz azzal, hogy semmit nem érzel a másik bőrén kívül. Ebben rejlik a szexmániás csajok varázsa. Szenvedélybetegként semmi mást nem kell érezned, csak a részegséget, drogmámort, ehetnéket. Elég összehasonlítani ezeket a többi érzelemmel, a bánattal, haraggal, félelemmel, szorongással, kétségbeeséssel, depresszióval, máris

nem tűnik olyan utolsó dolognak egy kis függőség. Sőt, kifejezetten életképes választásnak bizonyul. Hétfőn otthon maradtam munka után, és átnéztem anyám régi magnófelvételeit a terápiás kezeléseiről. Kétezer évnyi nősereg egyetlen polcon. Anyám előadásában, mély, egyenletes hangján, amilyen még taknyos koromban volt. A tudatalatti bordélyháza. Esti mesék, lefekvéshez. Képzeld el, hogy mázsás súly nehezedik a testedre, fejedet és karjaidat egyre mélyebben a heverő párnáiba nyomja. A szalag egy fejhallgatóból szól, eszedbe jut, ahogy álomba merültél egy törülközőn fekve. Az egyik szalagon a Mary Todd Lincoln név áll. Kizárt. Túl ronda. Lásd még: Wallis Simpson. Lásd még: Martha Ray. Itt van a három Brontë-nővér. Nem igazából, mindösz-sze jelképes értelemben, a nevük csupán üres vászon, amire tetszés szerint vetíthetsz, megtöltheted ósdi klisékkel és sztereotípiákkal, tejfehér bőrrel és turnűrrel, gombos cipőkkel és krinolinszoknyákkal. Meztelenül állnak, ha akarod. Egy szál halcsont fűzőben és horgolt hajpántban, Emily és Anne és Charlotte Brontë unottan hanyatt fekve a lószőr pamlagon egy pállott szagú nyári délutánon a szalonban. Szexszimbólumok. Bármit hozzájuk tehetsz, a kellékeket és pózokat, az oboát, az arcpakolást. Bújj Heathcliff vagy Mr. Rochester bőrébe. Csak tedd be a kazettát, és engedd el magad. Mintha csak halvány elképzelésünk is lenne a múltról. A múlt, a jövő, a távoli bolygók, minden csak saját életünk kiterjesztése, vetített tükörkép önmagunkról. A szoba ajtaját magamra zártam, Denny odakint

jön-megy egész nap. Mintha csak véletlenül történt volna, azon kapom magam, hogy a telefonkönyvben keresgélek a Marshallok között. Paige nincs köztük. Néhanap este a munka után a Szent Antal felé kerülök a buszon. Paige-et egyetlen ablakban sem látom. A buszról lehetetlen kitalálni, melyik lehet a kocsija. Soha nem szállok le. Nem tudom eldönteni, hogy szétvágjam a kerekeit vagy hagyjak egy szerelmes levelet a szélvédőjén. Denny egész nap ki-be mászkál a lakásban, és a sziklák egyre fogyatkoznak. Minél ritkábban látsz valakit, annál jobban észreveszed rajta a változásokat. Az emeleti ablakból figyelem, hogy Denny egyre nagyobb kődarabokat tologat bevásárlókocsijában, miközben napról napra nagyobbnak tűnik elnyűtt kockás ingeiben. Arca barnább, mellkasa lassanként kitölti ingeit, már nem lógnak gyűrötten a vállairól. Nem lett egy kolosszus, de magához képest Denny határozottan gyarapodott. Az ablakból figyelem, akár egy kőszikla. Egy szikla, egy sziget, á la Simon és Garfunkel. Lekiáltok neki, nincs szüksége segítségre? Denny tanácstalanul körülnéz a járdán, egy szikladarabot szorít melléhez. – Itt vagyok, fent – kiáltom neki. – Ne segítsek? Denny a bevásárlókocsiba ejti a sziklát, és megrántja a vállát. Felnéz rám, megrázza a fejét, egyik kezével árnyékot tartva a szeme előtt. – Egyedül is elboldogulok – szól fel. – De gyere csak, ha van kedved. Inkább hagyjuk. Nekem az kell, hogy rám szoruljanak. Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad

időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki az én szenvedélybetegem. Kölcsönös függőségem. Lásd még: Paige Marshall. Akár a kábítószer, egyszerre áldás és átok. Nem eszel. Nem alszol. Ha kinyalom Leezát, attól nem lakom jól. Ha lefekszem Sarah Bernhardt-tal, attól nem alszom ki magam. A szexuális függőség varázsa abban rejlik, hogy az ember nem érez éhséget, se fáradtságot, se unalmat, se magányt. Az ebédlőasztalon magasra tornyosulnak az üdvözlőkártyák. A csekkek és jókívánságok egy rakás idegentől, akik szeretnék hősnek érezni magukat. Akik azt hiszik, szükség van rájuk. Néhány nő azt írta, hogy imaláncot indítottak értem. Spirituális piramisjátékot. Azt hiszik, sok liba meggyőzi Istent. Hogy zsarolható a Mindenható. Vékony vonal választja el a könyörgést a nyüstöléstől. Kedd este üzenet várt a telefonomon, azt kérdezte egy hang a Szent Antalból, hogy felköltöztethetik-e anyámat a harmadik szintre. Oda, ahová csak halni járnak a lelkek. Elsőként arra gondolok, miért nem dr. Marshall hív fel. Még szép, üvöltöm az üzenetrögzítőnek. Vigyék csak fel a hülye vén ribancot. Helyezzék kényelembe, de én nem fizetek egyetlen hősies erőfeszítésért sem, legyen az etetőcső vagy lélegeztetőgép. Kedvesebben is reagálhatnék, de az ügyintézőnő hangja olyan lágy, olyan megnyugtató. Mintha biztosra venné, hogy egy kedves pasassal van dolga. Azt felelem negédes hangfelvételének, legközelebb csak akkor hívjon, ha Mrs. Mancini már mindkét lábbal a sírban van. Amikor nem pénzért gürcölök esténként jobban

szeretem, ha inkább gyűlölnek sajnálat helyett. Az üzenet hallatán nem érzek sem dühöt, sem bánatot. Mostanában csak és kizárólag kanos vagyok. Márpedig minden szerda Nico napja. A női mosdóban párnás vénuszdombjába verem az orromat, Nico feltörli és összekeni arcommal a combjai közt nyílt kifutót. Két órán keresztül összefonja ujjait tarkóm mögött, és magához szorítja a szám, amíg fulladozni nem kezdek a szeméremszőrben. Nyelvemmel kisajkai között dr. Marshall fülkagylójába képzelem magam. Az orromon veszem a levegőt, és egyre beljebb tolom nyelvemet az üdvözülés felé. A csütörtök Virginia Woolf, kezdetnek. Aztán jön Anais Nin. Utána még pont elég idő marad Pocahontasra, mielőtt felvirrad a reggel és munkába kell indulnom 1734-be. Két légyott közt megörökítem múltamat a jegyzetfüzetemben. Munkálkodom a negyedik lépcsőfokomon, bátor és mindenre kiterjedő erkölcsi leltárjegyzékemen. A péntek Tanya napja. Péntekre egyetlen kő sem marad anyám házában. Tanya házhoz jön, számomra ő a heti anális élvezet. A seggbedugás varázsa abban rejlik, hogy minden héten olyan szűk a nyílás, mintha szűz lenne. Ráadásul Tanya a játékszereit is hozza. Gyöngyöket, pálcikákat és rudakat, mindnek fertőtlenítőszaga van, kocsija csomagtartójában fekete bőrtáskában csempészi őket át a városon. Tanya fél kézzel és ajkaival a farkamat masszírozza, miközben másik kezével belenyomja egy hosszú, csúszós latex gyöngysor első vörös golyóbisát a végbelembe.

Behunyt szemmel próbálom ellazítani magam. Belégzés. Kilégzés. Eszembe jut a majom és a sült gesztenye. Lassan és egyenletesen: belégzés, majd kilégzés. Tanya elfordítja bennem a nyálkás golyót, és azt kérdezi: – Ugye szólsz, ha túl követelőző vagyok? Az első golyó teljesen eltűnik bennem. – Miért nem hiszi el senki – válaszolom –, amikor azt mondom, hogy nem érdekel? A második golyónak is nyoma vész bennem. – Toronymagasról leszarok mindent, de tényleg – mondom. Újabb golyó merül belém. – Mondom, semmi bajom sem lesz — bizonygatom. Valami más csúszik be a segglyukamba. Tanya tövig nyeli a farkam, keze ökölbe szorul a gyöngysoron és meglódul befelé. Képzeld el, amint egy nőtől még a beled is kilóg. Lásd még: haldokló anyám. Lásd még: dr. Paige Marshall. Tanya még egy golyót belém nyom, és elsül a farkam, fehér csapataim beterítik a tapétát az arca felett. Újabb golyó, és a farkam már csak szaggatottan, szárazan köhög. – A francba, ezt tényleg éreztem – nyögöm két száraz élvezés közt. Mit NEM tenne Jézus? Nyitott tenyérrel a falnak támaszkodom, térdem enyhén behajtva. – Csak finoman – nézek le Tanyára —, nem egy csónakmotort kell berántanod. Tanya alám térdel, szemét le sem veszi a padlóra poty-tyant nyálkás, bűzlő gyöngysorról. – Hűha – mondja, és arcomhoz emeli a zsinóron himbálózó golyóbisokat, hogy jól lássam. – Nincs meg mind a tíz.

Mindössze nyolc golyót látok, és egy gyanúsan hosszú zsinórt alattuk. Majd szétreped a seggem, óvatosan hátranyúlok, majd megnézem, hogy nem véresek-e az ujjaim. A pokoli fájdalomból ítélve azon sem lepődnék meg, ha mindketten vérben úsznánk. – Jó buli volt, nem? – kérdezem fogcsikorgatva. – Alá kell írnod a kimenőpapíromat, hogy idejében visszaérjek a sittre – feleli Tanya, miközben beleengedi a gyöngysort fekete lakktáskájába. – Neked meg mielőbb be kéne menned egy ügyeletre. Lásd még: vastagbél-elzáródás. Lásd még: szorulás. Lásd még: görcsök, gyulladás, vérmérgezés, szívbénulás. Öt napja nem éheztem meg. Nem voltam fáradt. Sem ideges vagy ijedt vagy szomjas. Nem törődtem a bűzzel, a rossz levegővel. Csak Tanyáról tudom, hogy péntek van. Paige és a fogselyem. Tanya és játékszerei. Gwen a biztonsági jelszavával. Az összes nő zsinóron rángat, mint egy végbélgolyót. – Ugyan már – mondom Tanyának, miközben aláírom a PÁRTFOGÓ felett. – Tényleg semmi baj az ég világon. Nem érzem, hogy maradt volna bennem bármi. – Azt kötve hiszem – feleli Tanya, és elteszi a papírt. Különös, de valahogy én sem vagyok olyan biztos benne.

34. fejezet

Se biztosításom, se jogosítványom nincs, egy taxit hívok, hogy segítsen beindítani anyám régi tragacsát. A rádióban a forgalmi dugókat sorolják, frontális ütközés egy bekötőúton, lerobbant nyerges vontató a reptéri sztrádán. Miután feltankolok, keresek magamnak egy karambolt, és beállok a sorba. Érezni szeretném, hogy tartozom valahová. Forgalmi dugóban üldögélve a szívem újra normális ritmusban verhet. Nem vagyok egyedül. Lakályos csapdám-ban lehetnék akár valami egyszerű családapa, útban hazafelé az asszonyhoz, a srácokhoz. Úgy tehetek, mintha többről szólna az életem, nem csak a következő kudarcot várnám. Mintha tudnám, hogyan kell működnöm. A óvodások papás-mamást játszanak, én ingázóst. Meló után benézek Dennyhez az üres telekre, ahol a szikláit tartja, a romos Menningtown Lakópark épületsora mögött, ahol a felhalmozott kövekből hosszú sorokat rak egymásra, mintha csak falat

emelne maga köré. – Hé, haver – üdvözlöm. – Haver – köszön vissza. – Hogy van a mutterod? Kit érdekel, válaszolom. Denny egy réteg szürke sarat pakol a legfelső sorra. Vakoló-kanala hegyével addig ütögeti a maltert, amíg teljesen egyenletes lesz. Egy léccel lesimítja a frissen felrakott sziklasor oldalát. Egy lány ül az egyik almafa alatt, elég közel ahhoz, hogy ráismerjek Cherry Daiquirire a sztriptízbárból. Alatta kockás pléd, ölében barna papírzacskó, amiből egymás után szedi ki és egyenként kibontja a hófehér ételdobozokat. Denny újabb köveket helyez a friss malterba. – Mit építesz? – kérdezem tőle. Csak megrántja a vállát. Egy szögletes barna homokkövet présel mélyen a sárhabarcsba. A vakolókanállal betöm egy apró rést két szikla közt. Sok nemzedéknyi kisgyermekéből valami nagyot rak össze. – Nem kellett volna előbb papíron megtervezni? – kíváncsiskodok. – Nem kell ehhez valami alaprajz? Engedélyek, jóváhagyások? Illetékdíjak? Egy rakás építési előírás, amit be kell tartani? – Mégis minek? – kérdez vissza. Lábával válogat a sziklák közül, amíg megtalálja a követ-kező jelöltet, és helyére illeszti. Egy festményhez sem kell hivatalos engedély, mondja. Egy regényhez sem kell terv. Pedig akadnak könyvek, amelyek több kárt okoznak, mint amire ő valaha képes lenne. Egy vershez sem kell kivitelezési engedély. Erről szól az alkotói szabadság. – Gyereket szülni is engedély nélkül szokás – sorolja Denny –, miért kellene akkor jóváhagyás a házépítéshez? – Mi van akkor, ha egy ocsmány és életveszélyes

házat építesz? – kérdezem. – És mi van akkor, ha egy visszataszító, veszélyes seggfejet nevelsz fel? – kérdez vissza. – Remélem ezt most nem rám értetted — mondom, és arcához emelem az öklöm. Denny a fűben megtelepedett Cherry Daiqurire néz, és annyit mond: – Beth-nek hívják. – Egy percig se hidd, hogy a városi tanácsnál vevők lesznek az amatőr alkotmányértelmezésedre – folytatom. – Cseppet sem olyan szép lány, amilyennek látod. Ingaljával letörli arcáról az izzadságot, hasfalán hullámos páncéllá keményedtek az izmok. – Menj és nézd meg végre – mondja. Innen is elég jól látom. – Nem őt, az édesanyádat. Már azt se tudja, ki vagyok. Hogy is hiányoznék neki. – Nem is miatta – mondja Denny. – Magadért kellene végigcsinálnod. Denny megfeszülő karizmain táncot járnak az árnyak. Bicepszére, hátára rátapad savanykás pólója. Vézna felkarja megtelt. Csapott vállai kiszélesedtek. Minden egyes sorral egyre magasabbra kell felemelnie a szikláit. Minden egyes sorhoz erősebbnek kell lennie. – Nem eszel velünk egy kis kínai kaját? – kérdezi Denny. – Le vagy pusztulva. – Együtt élsz ezzel a Beth csajjal? – kérdezem. Talán felcsinálta vagy ilyesmi. Denny derekáig emel egy félmázsás szürke mészkövet, és vállat von. Emlékszem erre a kőre, egy hónapja ketten is alig tudtuk megmozdítani. Itt áll anyám régi kocsija, ha netán szüksége lenne valamire, javaslom neki. – Látogasd meg a mutterod – feleli –, aztán visszajöhetsz segíteni.

Dunsboro üdvözletét küldi, mondom neki. Mire csak annyit válaszol: – Ne hazudj nekem, haver. Inkább magadat próbáld felvidítani.

35. fejezet

Gyorsítva áttekerek anyám üzenetrögzítőjén, ugyanazt a puha hangot hallom, nyugtató és megértő duruzsolás, „egészségügyi állapota romlik”...azután „kritikus”... azután „édesanyja” ... azután „beavatkozni”. Csak nyomogatom tovább az „előre” gombot. Ma este a polcon Colleen Moore vár, legyen az bárki. Ott vár Constance Lloyd, csak tudnám, kicsoda. És ott vár Judy Garland. Eva Braun. Csupa maradék, a másodvonalból. A rögzítő elhallgat, majd újra kezdi. – ...felhívtam néhány termékenységi klinikát, amelyek szerepeltek édesanyja naplójában... Ez Paige Marshall. Visszatekerek. – Halló, itt dr. Marshall – csendül fel. – Victor Mancinivel szeretnék beszélni. Kérem, mondják meg neki, hogy felhívtam néhány termékenységi klinikát, amelyek szerepeltek az édesanyja naplójában, és mindegyik teljesen törvényes keretek közt működik.

Valódi orvosokkal. Ami nagyon különös, az az, hogy mindenütt azonnal idegesek lettek, amint kiejtettem Ida Mancini nevét. – Pillanatnyi csend. – Úgy tűnik, mégis többről van szó egy idős asszony tévképzeteinél. – Paige? – hallatszik egy hang a háttérből. Egy férfihang. – Kérem – folytatja Paige –, megjött a férjem, szóval szóljanak Victor Mancininek, hogy keressen fel a Szent Antal Szanatóriumban, amint lehetséges. A férfihang már közelebbről szól: – Paige? Mi ez a suttogás, és miért idekint ... Majd megszakad a hívás.

36. fejezet

Így hát szombaton meglátogatom Anyut. A Szent Antal előterében azt mondom a recepciós kisasszonynak, hogy Victor Mancininek hívnak és az édesanyámhoz jöttem, Ida Mancinihez. – Hacsak – teszem hozzá –, meg nem halt időközben. A kis hölgy előveszi ismerős tekintetét, azt a leszegett állal történő végigmérést, amitől olyan nagyon szánalmasnak kellene éreznem magamat. Elég lehajtani az arcod, és alulról felnézni az illetőre. Mintha tudomást sem vennél róla. Majd felhúzni a szemöldököd, egészen a homlokod tetejéig. Mintha magasról lesajnálnád a szerencsétlent. Végül szorítsd össze a szádat fagyos arccal, és máris megkapod a recepciós teljes műsorszámát. – Talán mondanom sem kell, de édesanyja természetesen még nem távozott körünkből – feleli. – Kérem, ne értsen félre – magyarázom de nagyjából én is ebben reménykedem.

Az arca megfeledkezik egy pillanatra a lesajnálásról, ajkai apró mosolyra húzódnak. Ha meg akarod szakítani egy nővel a szemkontaktust, elég körbenyalnod a szádat. Ha ettől sem kapja le rólad a tekintetét, én mondom, nyert ügyed van. Csak menjek a szokott helyre, tanácsolja a kis hölgy. Mrs. Mancini még mindig az első emeleten tartózkodik. Csak Miss Mancini, javítom ki, anyám sohasem volt házas, hacsak nem abban a kínos ödipuszi értelemben. Megkérdezem, Paige Marshall itt van-e ma. – Már hogyne lenne – feleli a recepciós, tekintetét régen levette rólam, s inkább a szeme sarkából méreget. Mintha nem bízna bennem. A biztonsági kapun túl az összes vén agyalágyult Irma és Laverne és Violet és Olive megkezdi lassú vándorlását, mankókra támaszkodva és tolószékekbe szorulva áradnak felém. Az összes krónikus meztelenkedő. Valamennyi leselejtezett nagyi és valamennyi tömött zsebű hörcsög, akik már elfelejtettek nyelni, és a tüdejük lassan megtelik étellel, itallal. Mindegyik vigyorog rám. Sugárzik a mosolyuk. Csuklójukon a szökésgátló karkötő műanyag szalagjával még mindig jobban festenek, mint ahogy én érzem magam. A társalgót belengi a rózsa-, citrom- és fenyőillat. Egy zajos apró világ próbálja felhívni magára a figyelmet a tévékészülékből. Szétszórt kirakósdarabkák. Még nem költöztették fel Anyut a harmadik emeletre, a halálszintre, megszokott szobájában fekszik, mellette Paige Marshall egy szövetborítású forgószékben mappájába mélyed szemüvege mögül, amint meglát, rám támad: – Látnia kellene magát. Azt hiszem, nem csak az

édesanyjára férne rá egy gyomorszonda. Megkaptam az üzenetét, felelem. Íme anyám. Az ágyban hever, mély álomban, a hasa puffadt kis halom a takarók alatt. Karja már csupán csont és bőr. Feje a párnába süllyedt, szemei szorosra zárva. Állkapcsa kidagad, mikor egy-egy pillanatra összeszorítja fogsorát, mintha minden erejét összeszedve nyelni próbálna. Aztán hirtelen felpattan a szeme, és szürkészöld ujjait felém nyújtja, kísérteties lassúsággal, mintha víz alatt mozogna, a keze finoman remeg, akár a fény, amikor megtörik az úszómedencék alján, valami ócska útszéli motelben, ahol gyerekfejjel annyi éjszakát átvirrasztottam. A műanyag karkötő hátracsúszik csuklóján, reszelős hangon annyit mond: – Fred. Majd ismét nyelni próbál, arca megfeszül az erőkifejtéstől, és megismétli: – Fred Hastings. – Szemgolyói oldalra siklanak, rámosolyog Paige-re. – Tammy – bólint. – Hát persze, Fred és Tammy Hastings. Régi védőügyvédje és becses neje. Fred Hastingsről készített jegyzeteim otthon lapulnak. Arra sem emlékszem, Fordom vagy Dodge-om van. Sem arra, hány gyerekünk. Milyen színűre festettük végül az étkezőt. Egyetlen apró részletére sem emlékszem állítólagos életemnek. Paige meg sem mozdul a forgószéken, mellé lépek, és orvosi köpenye vállára ejtem a kezemet. – Hogy érzi magát, Mrs. Mancini? — kérdezem. Borzasztó szürkészöld keze megáll a levegőben és billegni kezd, ami a világ minden nyelvén azt jelenti, megvagyok. Behunyt szemmel elmosolyodik és annyit mond. – Azt reméltem, Victor látogat meg.

Paige lerázza válláról a kezemet. – Azt hittem, engem jobban kedvel — felelem nyájasan. – Victorért senki sincs túlzottan oda. Anyám ujjai Paige-re szegeződnek. – Szereti ezt a férfit? – kérdezi tőle. Paige rám néz. – Ezt itt – folytatja anyám –, szereti Fredet? Paige csattogtatni kezdi golyóstollat, egyre gyorsabban. Mappájába mélyed, és csak annyit mond: – Igen. Anyám elmosolyodik. Ujjai átvándorolnak rám. – És maga szereti ezt a nőt? Nagyjából úgy, akár a tarajos sül a bűzös kis lovaglópálcikáját, már ha ezt szerelemnek lehet nevezni. Nagyjából úgy, ahogy a delfin rajong a medence oldaláért. Annyit mondok: – Azt hiszem. Anyám a párnára szorítja az állát, és szúrósan rám mered: – De Fred. – Rendben, igen — válaszolom —, szeretem. Iszonyú szürkészöld keze végre megpihen felpuffadt hasán, és azt mondja: – Maguk ketten olyan szerencsések – szemei lezáródnak. – Victor nehezen boldogul az emberekkel. Attól félek a legjobban, hogy miután meghalok, senki sem marad a világon, aki szeretni fogja a fiamat. Ezek a nyavalyás vénemberek. A sok emberi roncs. A szerelem nagy baromság. Az érzelmek szart se érnek. Kőszikla vagyok. Faszkalap. Érdektelen seggfej vagyok és büszkén vállalom. Mit NEM tenne Jézus?

Ha választanom kellene, hogy soha ne szeressenek, vagy legyek örökké sebezhető és érzékeny és túlcsorduló – tudod, hová mehetnétek a szerelmetekkel. Nem tudom, hogy amit az imént mondtam Paigeról és a szerelemről, vajon hazugság vagy ígéret volt. Az biztos, hogy csúnyán csőbe húztak. Most aztán sugárban dől rám a sok lelkizős női baromság. Nincs emberi lélek, és kurvára halálbiztosan a leghalványabb esély sincs arra, hogy elbőgjem magam. Anyám szemei lehunyva, mellkasa felemelkedik és lesüllyed, hosszú, kitartó körökben. Belégzés. Kilégzés. Képzeljük el, hogy mázsás súly nyomja a szívünket, ránehezedik homlokunkra, karunkra, egyre mélyebbre süllyedünk. Anyám elaludt. Paige felpattan a székből, fejével az ajtó felé int, követem gyors lépteit a folyosóra. – Bemenjünk a kápolnába? – kérdezi, miközben körülpillant. Most nem vagyok abban a hangulatban. – Úgy értem, beszélni – igazít ki. Rendben, bólintok, majd elindulunk a folyosón. – Köszönet az előbbiekért – lihegem a sarkába. – Úgy értem, a hazugságért. – Ki mondta, hogy hazudtam? — kérdezi. Ezek szerint szerelmes belém? Micsoda képtelenség. – Rendben – helyesbít –, talán egy kicsit túloztam. De kedvelem magát. Néha. Kilégzés. Belégzés. A kápolnában Paige magunkra zárja az ajtót és azzal kezdi: – Tapintsa meg – kezem lapos hasához szorítja. – Ellenőriztem a testhőmérsékletem, leállt a

menstruációm. Hasamban napok óta gyűlik az akadályok mögé kényszerült széklet. – Valóban? – kérdezem Paigetől. Nos, lehet, hogy bennem is érik már valami. Tanya és a rohadt kisjátékszerei. Paige megfordul, és elsétál tőlem, hátra sem néz, amikor azt mondja: – Fogalmam sincs, hogy beszéljek erről magával. A festett ablakokon beszűrődő napfényben az egész helyiség az aranysárga árnyalataiban fürdik. A feszület mézszőke. Minden csupa jelkép. Az oltár és az áldozóasztal. Paige letelepszik az egyik padra, és felsóhajt. Jobb kezével a mappát markolja, bal kezével felhajt benne néhány papírt, hogy kivillanjon egy vörös borító. Anyám naplója. A kezembe nyomja és arra kér: – Nézze meg saját szemével a tényeket. Szívből ajánlom. Ha másért nem is, legalább a lelki békéje érdekében. Szétnyitom a könyvecskét, lapjain ugyanaz az ákombákom. Azóta legalább tudom, hogy olaszul van. – Az egyetlen pozitívum, hogy nincs meggyőző bizonyíték a genetikai anyag eredetére, talán nem is attól a bizonyos történelmi személytől származik. Mindent leellenőrzött, folytatja. A dátumokat, a klinikákat, a szakorvosokat. Még a megkérdezett egyházi személyek is azt állították, hogy az ellopott anyag, amelyből a klinikán a szövettenyészetet nevelték, az egyetlen eredeti előbőr volt. Paige szerint az eset hatalmas politikai botránysorozatot indított a Vatikánban. – A másik pozitívum pedig az – folytatja Paige –, hogy senkinek sem beszéltem arról, ki maga. Jézus Krisztus — sóhajtom. – Úgy értem, jelenleg kicsoda...

Én pedig csak fohászkodtam. Úgy érzem magam, mintha most kaptam volna meg a negatív leleteimet egy biopszián. – És mégis mit jelent ez az egész? – kérdezem Paige-től. – Jobban belegondolva, semmit az égvilágon – feleli vállat vonva. – Ha nem akarja tönkretenni az életét, legjobb, ha elégeti az egész naplót. És mivel jár a dolog kettőnkre nézve? – faggatom tovább. – Többé nincs miért találkoznunk, ha erre kíváncsi. Ugye egy szót sem hisz az egész baromságból, kérdezem. – Láttam a betegeim között, mintha béke szállt volna rájuk, miután beszéltek magával. Könyökét a térdére támasztva előre dől, állát a tenyerébe ejti. – Egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül a lehetőségét, hogy igaza van az édesanyjának. Nem lehet minden olasz, akivel beszéltem, egyazon téveszme megszállottja. Úgy értem, mi van, ha maga mégis a Mindenható gyönyörűséges egyszülött fia? Isten áldott és tökéletes emberi manifesztációja. Öklendezés tör fel elzáródott beleimből, a szám megtelik savas ízzel. A „reggeli rosszullét” nem a legjobb kifejezés, de elsőre ez jut az eszembe. – Ezzel most arra céloz, hogy kizárólag halandókkal hajlandó ágyba bújni? – kérdezem tőle. Paige előrehajol, arcán azzal a sajnálattal, amit a recepciós kis hölgy olyan tökélyre fejlesztett leszorított állával és homlokig húzott szemöldökével, majd annyit felel: – Sajnálom, hogy betolakodtam az életébe. Ígérem, senkinek sem beszélek erről.

És mi van az anyámmal? – Mi sem egyszerűbb – ránt egyet a vállán –, rögeszmés az öreglány, egy árva lélek sem hisz neki. Úgy értem, mennyi van hátra az életéből. – Nem sok – feleli Paige. – Már csak egy csoda segíthet.

37. fejezet

Ursula megáll egy percre, hogy kifújja magát, és felnéz rám. Jobb kezén megrázogatja az ujjait, miközben bal kezével a csuklóját markolja, és azt mondja: – Ha most köpülnék, már fél órája kész lenne a vaj. Elnézést kérek. Tenyerébe köp és megmarkolja a farkam. – Ez aztán nem vall rád – panaszkodik. Sejtelmem sincs arról, milyen vagyok, és többé nem is próbálok úgy tenni, mintha tudnám. Ami biztos, hogy ez is csak egy tetű lassú nap 1734-ben, ezért összebújtunk egy halom szénán az istálló sarkában. Én tarkóra tett kézzel hanyatt fekszem, Ursula pedig mellém kuporodik. Nem sokat mozgolódunk, különben a száraz szálak belénk fúródnak a ruhán keresztül. Mindketten a tetőgerendákat bámuljuk, a zsúpfedél alatt futó széles tartófákat. Pókok libegnek tenyérnyi hálóikban.

Ursula ismét verni kezdi a farkam és azt kérdi: – Láttad Dennyt a tévében? Mikor? – Tegnap este. Mit csinált? – Épít valamit. Ursula tanácstalanul a fejét rázza. – Állítólag bepanaszolták, azt hiszik, valami templomot emel, de nem hajlandó megmondani, mifélét. Szánalmas, mennyire képtelenek vagyunk együtt élni azzal, amit nem értünk meg. Elkeserítő, milyen égető szükségünk van arra, hogy mindent felcímkézzünk és tisztázzunk és részekre szedjünk. Akkor is, ha nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan. Mint mondjuk Isten. A „hatástalanítás” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe. Szó sincs templomról, mondom Ursulának. Kravátlimat oldalt a vállamra hajítom, és ingemet kihúzom a térdnadrágból. – A tévében tutira templomnak mondták – ellenkezik Ursula. Ujjam hegyét a hasamra nyomom, középtájt a köldökömnél, de a kézi kitapintás eredménytelennek bizonyul. Finoman megütögetem a hasfalam, és azt fülelem, nem jelez-e valahol a hang tömör testet odabent, de a hallás utáni diagnózis szintén eredménytelennek bizonyul. A nagy záróizom, ami bent tartja az ürüléket – a belgyógyászok „rektális polcnak” nevezik –, egyfajta kapu: ha egyszer valamit áttolnak rajta, attól utána nem szabadulnak meg egykönnyen. A baleseti ügyeleteken az ilyesfajta beavatkozást „végbélidegen tárgy eltávolítása” kódnéven ismerik. Megkérem Ursulát, szorítsa a fülét csupasz hasamra, és szóljon, ha valami szokatlant hall.

– Denny azért sose volt olyan nagyon rendben — bólogat, és hozzám szorítja meleg fülkagylóját, egyenesen a köldökömre. A púpomra. Az umbilicusra, ahogy az orvosok hívják. A végbélidegen tárgyakat eltávolító műtétek leggyakoribb alanyai negyven és ötven év közötti férfiak. Az idegen tárgy leggyakrabban önkezűleg került a végbélbe, orvosi szakkifejezéssel élve. – Mit kellene hallanom? – kérdezi Ursula. A szokásos bélhangokat. – Korgást, gurgulázást, bugyogást, ilyesmiket – felelem. Bármit, ami egészséges bélműködést jelez, amitől megnyugodhatok, hogy nem gyűlik fel a székletem egyre mélyebben valami torlasz mögött. A klinikai statisztikák szerint a „végbélidegen tárgy eltávolítása” évről évre egyre gyakoribb beavatkozásnak számít. Egyes esetekben az idegen test évekig a bélben marad anélkül, hogy perforációt okozna vagy bármilyen károsodással járna. Hiába hallaná Ursula a szokásos hangokat, az sem lenne meggyőző érv. Minimum egy al-hasi röntgen kellene, netán egy végbéltükrözés. Képzeld csak el, ahogy a vizsgálóasztalon fekszel hanyatt, térdeid a mellkasodhoz felhúzva, szakzsargonnal „bicska-pozícióban”. Farpofáid szétnyitva és ragasztószalaggal rögzítve. Valaki hastáji nyomást alkalmaz, miközben társa egy fogóval megpróbálja transzanálisan eltávolítani a végbélbe ékelődött idegen testet. Természetesen számíthatsz helyi érzéstelenítésre. Természetesen senki sem készít kuncogva fényképeket rólad. De akkor is. Mégiscsak rólam beszélek. Képzeld el a végbélszonda képét a monitoron, fényes pontocska halad előre az összeszorult bélcsatorna nyálkás, rózsaszín falai között,

benyomakszik a sötétség mélyére, mígnem feltárul a kíváncsi tekintetek előtt: egy halott hörcsög. Lásd még: a görkoris barbi kobakja. Lásd még: egy vörös gumigolyó. Ursula abbahagyja a dögönyözést, és azt mondja: – Hallom, ahogy ver a szíved. Elég ijedten kalimpál. Nem, dehogy, felelem, istenien érzem magam. – Látom, hogy nem élvezed túlzottan – hallom a hangját, forró lehelete gyomorszájamat perzseli. – Én meg közben ínhüvelyt kapok. – Mármint ínhüvelygyulladást — helyesbítek. – De attól ne félj, csak az ipari forradalom után fedezték fel. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy egy idegen tárgy felkerüljön egészen a vastagbélbe, választhatjuk a Foley-katétert is, amikor felhelyezünk egy ballont a tárgy mögé, majd levegőt fújunk bele. Gyakran előfordul, hogy légüres tér keletkezik a tárgy mögött – rendszerint ez történik az önkezűleg felhelyezett üvegpalackok esetében. Ursula ismét a hasamra szorítja fülét, ezúttal azt kérdezi: – És tudod már, ki a szerencsés apa? Ez nem olyan vicces, válaszolom. Amennyiben a palack szájával befelé került a bélcsatornába, egy Robinson-katéteren keresztül levegőt kell juttatni mögé, hogy megszűnjön a vákuum. Ha a száj kifelé néz, egyszerűen helyezzünk el benne egy sebészhorgot, töltsük meg az üveget folyékony gipsszel, majd amint a gipsz megköt a horog körül, húzzuk ki vele a palackot. A beöntés sem rossz megoldás, bár kevésbé megbízható. Mialatt Ursulával az istállóban fekszünk, odakint megered a zápor. Esőcseppek koppannak a

zsindelyen, a víz patakokban csorog az utcára. Az ablakok mögött egyre halványabban pislákolnak a fények, lassan elszürkülnek, apró, ütemes loccsanások hallatszanak be, ahogy valaki éppen az eresz alá igyekszik. A fekete-fehér csirkeszörnyek egy törött deszka résén át az istállóba tolakodnak és lerázzák fóliáikról az esővizet. – Mit mondtak még Dennyről a tévében? – kérdezem. Denny és Beth. – Szerinted Jézus automatikusan tudta magáról kezdettől fogva, hogy ő a megváltó, vagy csak a mamája vagy valaki más közölte vele, és fel kellett nőnie a feladathoz? – teszem fel a következő kérdést. Halk moraj hangzik fel hastájékról, de sajnos nem belülről. Ursula újabb levegőt vesz és tovább horkol. Keze ernyedten lecsúszik rólam. Én is elernyedek. Haja beborítja combjaimat. Meleg, selymes füle hasamra tapad. A szalmaszálaktól egyre jobban viszket a hátam. A csirkék kapirgálnak a porban. A pókok hálójukat szövik.

38. fejezet

A legegyszerűbb fülgyertyához elég egy vékony csővé összesodort papírlap. Nem csalás, nem ámítás. Legjobb mindent az ismerős alapokról kezdeni. Ez is csak amolyan kósza ismeret, ami az orvosi karról megmaradt. Tudásom párlata, amit most tovább adhatok a Dunsboro faluba látogató kisiskolásoknak. Lehet, hogy a vérbeli csodákig csak lépésről lépésre lehet eljutni. Denny felkeres az egyik este, miután egész álló nap sziklákat pakolt egymásra a zuhogó esőben, és elpanaszolja: annyi zsír gyűlt össze a fülében, hogy lassan egy hangot sem hall. Anyám konyhájában kuporog egy összecsukható széken, mögötte Beth álldogál a hátsó ajtó mellett, fenekével finoman a mosogatóra támaszkodva. Denny oldalt fordítja a székét, jobb kezével a konyhaasztalra könyökölve elhelyezkedik rajta.

Arra kérem, hogy maradjon egy kicsit veszteg. – Tegyük fel – mondom, miközben az újságpapírt vékony csövecskévé sodrom –, hogy Jézus Krisztusnak is bele kellett tanulnia a megváltóságba, ha nem akarta elbaltázni. Megkérem Beth-t, kapcsolja le a villanyt, miközben a papírcső végét belecsavarom Denny szűk, sötét hallójáratába. A haja hosszabbra nőtt a szokásosnál, de ez a műtét még így is kisebb tűzveszélynek teszi ki, mint a nagy többséget. A csövet apránként addig nyomom a fülébe, amíg úgy érzem, szilárdan a helyén marad, ha elengedem. A koncentrálás kedvéért agyamból megpróbálom kizárni dr. Paige Marshall ingerlő fülkagylóinak a képét. – Mi van, ha Jézusnak fel kellett nőnie a feladathoz – beszélek tovább a süket fülekhez –, és hibát hibára halmozott, mire sikerült végrehajtania az első rendes csodát? Denny csak kuporog a széken, a sötétben világít a füléből kilógó fehér papírcső. – Vajon miért nem írtak sehol Jézus kudarcba fulladt kísérleteiről? – folytatom. – Hogy lehet az, hogy egyetlen épkézláb csodával sem tudott előállni harmincéves koráig? Beth felém nyomja farmerbe bújtatott ágyékát, gyufát gyújtok a cipzárján, és az apró tűznyelvet Denny fejéig egyensúlyozom. Aztán az égő gyufaszállal lángra lobbantom a papírcső végét. A fellobbant gyufától a konyhában kénszag terjeng, Füst kígyózik elő az égő papírcsőből, Denny csak annyit kérdez: – Ugye vigyázol rá, hogy ne fájjon? A láng egyre közelebb araszol a füléhez. Az elégett papír felkunkorodik és szétnyílik, elfeketedett széléből narancsszín szikrák szabadulnak el, forró

pernye száll a mennyezet felé. Elhamvadt újságpapír-maradványok hullnak a padlóra. Pontosan az, aminek nevezik. Fülgyertya. – Mi van akkor, ha Jézus kezdetben csupa jó cselekedettel kezdte: tudod, átkísérte az öreg hölgyeket a zebrán, figyelmeztette az autósokat, ha égve maradt egy reflektor – tűnődök tovább hangosan. – Persze nem pont ilyesmiket, de érted a lényeget. A tűz egészen közel jár Denny füléhez, bűvölten figyelem. – Szerintem éveken át kellett dolgoznia ahhoz a kenyeres-halas csodatételhez – folytatom. – Például az is kizárt dolog, hogy rögtön csak úgy feltámassza azt a Lázárt. Nem igaz? Denny riadtan sandít oldalra, hogy lássa, milyen közel jár hozzá a lángnyelv. – Beth, ugye nem éget meg ez az izé? – kérdezi. Beth kérdőn rám néz: – Victor? – Semmi gond – bólintok felé. Beth szinte belenyomja magát a konyhaszekrénybe, fejét oldalra fordítja és annyit motyog: – Olyan, mint valami fura kínzás. – Talán előfordulhat – folytatom –, hogy eleinte még Jézus sem hitt magában. Azzal Denny arcához hajolok, és egy szuszra elfújom a lángot. Szorosan megmarkolom az állát, hogy ne mozogjon, a másik kezemmel kihúzom a papírcső maradékát a füléből. Szétnyitom neki, a papír ragad belül a nyúlós, sötét fülzsírtól, amit a tűz kiszívott a hallójáratból. Beth felkapcsolja a villanyt. Denny megmutatja neki az égett csövet, röviden megszagolja, és annyit mond, elég büdös.

– Talán a csodatevés is olyan, mint a többi adottság, fokozatosan kell kifejleszteni. Denny tenyerével letakarja kitisztított fülét, majd elengedi. Néhány ismétlés után azt feleli: – Határozottan jobb. – Nem azt mondom, hogy Jézus is kártyatrükkökkel kezdte – mondom tovább a falnak. – De talán kezdetnek annyi is elég, ha nem okozok többet fájdalmat az embereknek. Beth odalép Dennyhez, haját tenyerével felfogva lehajol hozzá és belekukkant a fülébe. Ide-oda tekergeti a fejét, hogy minden szögből jól megfigyelhesse. Újabb vékony papírcsövet sodrok és azt mondom: – Hallom haver, a múltkor voltál a tévében. Majd hozzáteszem: – Szívből sajnálom. A cső egyre vékonyabb és vékonyabb lesz ujjaim között – Az én hibám volt. Beth felegyenesedik és az arcomba néz. Haját kirázza a szeméből. Denny kisujját a tiszta fülébe dugja, mélyen beletúr, majd megszagolja a hegyét. – Mostantól megpróbálok jobb emberré válni – jelentem ki a papírcsővel a markomban. Nem fuldoklom többet azokban a kurva éttermekben, nem verem át embertársaimat, felhagyok ezzel. Nem hentergek minden jöttmenttel, azt is hagyom a francba. – Felhívtam a városi tanácsot és bepanaszoltalak. Felhívtam a televíziót, és mindenfélét összehordtam rólad. Görcsöl a hasam, de fogalmam sincs, vajon a bűntudattól vagy a felgyűlt széklettől. Egyre megy, mindenképp nyakig ülök a szarban. A legkönnyebb megoldást választom, és kibámulok a mosogató fölött ásító konyhaablakon, bele a vaksötét éjszakába. Az ablaküvegben ott áll a

tükörképem, olyan nyúzott és csontsovány vagyok, akár az anyám. Az újdonsült, erkölcsös kvázimegváltó Szent Én. Beth karba tett kézzel figyel. És ott ül Denny a konyhaasztalnál, könyékig a fülébe nyúl, majd vizsgálni kezdi, mi gyűlt a körme alá. – Szóval szükségem volt rá, hogy szükséged legyen rám – mondom neki. – Azt akartam, hogy a segítségem kelljen kérned. Beth és Denny végre csak rám figyel, én pedig hármunkra a konyhaablak tükrében. – Naná, még szép – mondja Denny —, persze, hogy segítened kell. Azután Beth-hez fordul. – Hogy volt ezzel a televízióval? Beth megrántja a vállát: – Azt hiszem, kedden volt... Vagy várj csak, milyen nap van ma? – Szóval kell a segítségem? – szólok közbe. Denny a székben kuporogva a papírcső felé bólint, ami készen vár a bevetésre. Koszos fülét felém fordítva annyit mond: – Haver, ez tök jó volt. Csináld meg a másikkal is.

39. fejezet

Sötét volt és eleredt az eső. Amikor a templomhoz értem, Nico már ott várt a parkolóban. Elkeseredetten küszködik valamivel a kabátja alatt, egyik percben még üresen lóg az egyik ujja, majd visszatalál bele a karja, belenyúl a másik ujjba, végül kihalászik belőle valami fehéret és csipkéset. – Vigyázol rá egy percet... – mondja, és máris kezembe nyom egy maroknyi csipkét és rugalmas pántot. A melltartóját. – Csak pár órát – folytatja. – Egyetlen zsebem sincs. Mosolya féloldalas, felső fogsora egy leheletnyire alsó ajkába mélyed. Szemében csillognak az esőcseppek és az utcai lámpák. Hagyjon békén a cuccaival, mondom neki, keressen mást magának. Nico vállat von, és visszagyömöszöli melltartóját a kabátujjba. Minden szexmániás odabent ül már a

234-es teremben. A folyosók üresen állnak, padlójuk frissen fényezve, a falakon zsúfolt hirdetőtáblák. Templomi hírek meg gyerekszakkörök poszterei. Zsírkrétarajzok Jézusról és az apostolokról. Jézusról és Mária Magdolnáról. Útban a 234-es felé egy lépéssel Nico előtt loholok, hirtelen megragadja az övemet és félreránt egy hirdetőtáblához. A görcs szinte elviselhetetlen, felfúvódtam a szorulástól, a hasamba mélyedő övtől kegyetlen fájdalmat érzek, a szám megtelik a felöklendezett gyomorsavval. Nico háttal a falnak lök, lábát combjaim közé erőszakolja, karjával tarkóm mögé nyúl. Mellei melegen és puhán közénk ékelődnek, a szája rám tapad, mindketten parfümfelhőjében úszunk. Nyelvéből máris több van az én számban, mint a sajátjában. Combját erekcióm helyett puffadt al-hasamhoz dörzsöli. Görcseim végbélrákot jelenthetnek. Akut vakbélgyulladást. Hyperparathyreoidizmust. Mellékvese-elégtelenséget. Lásd még: bélelzáródás. Lásd még: végbélidegen tárgy. Láncdohányzás. Körömrágás. Valaha minden bajomra a szex volt a gyógyír, de most hiába tempózik rajtam Nico, az istennek se megy. – Rendben, keressünk egy jobb helyet — javasolja. Hátralép, én pedig kétrét görnyedek a fájdalomtól, és bebotorkálok a 234-es terembe, hátam mögött Nico dühödten pisszeg. – Észnél vagy? – sziszegi. A 234-es terem ajtajában a csoportvezető azzal fogad: – Ma este a negyedik lépcsőfokkal foglalkozunk. – Nehogy bemenj – suttogja Nico, mialatt az ajtóban állunk, a többiek egy hatalmas asztal köré

telepedve figyelnek minket, festékfolt-tavak és beszáradt gyurma-dombok mögül. A műanyag gyerekszékek olyan alacsonyak, hogy mindenkinek a nyakában a térde. Tekintetük kereszttüzében állunk. Arcunkba bámul az összes férfi és nő, a soksok városi legenda, seregnyi szexmániás. – Akad még valaki, aki nem jutott túl a negyedik lépcsőfokon? – teszi fel a csoportvezető a beugró kérdést. Nico hozzám simul, fülembe suttog, ha most beülsz ezek közé a balfaszok közé, sistergi, örökre búcsút mondhatsz nekem. Lásd még: Leeza. Lásd még: Tanya. Én pedig megkerülöm az asztalt, és beleereszkedem az egyik műanyag székbe. Mindenki engem figyel, üdvözletem, a nevem Victor, mutatkozom be. Mélyen Nico szemébe nézek, és azt mondom: – A nevem Victor Mancini, szexuális szenvedélybeteg vagyok. Majd elmesélem, hogyan rekedtem meg a negyedik lépcsőfokon, már magam sem tudom, mióta. Nem úgy érzem, mintha valami véget érne, inkább mintha elkezdődött volna. Nico még mindig az ajtófélfának támaszkodik, szeméből valódi könnycseppek folynak, patakokban ömlenek feketén a szemfestéktől, szétmázolja őket az arcán, miközben azt üvölti: – Én viszont nem! Mire kabátujjából a padlóra pottyan a melltartója. – Ő pedig Nico – bólintok felé. – Mind baszódjatok meg! – kiabál Nico, és felkapott melltartójával elviharzik. Hello, Victor, üdvözöl a csoport.

– Rendben – folytatja a csoportvezető. – Mint mondtam, ahhoz, hogy függőségünk mélyébe lássunk, idézzük fel azt a helyet, ahol elvesztettük a szüzességünket...

40. fejezet

Valahol odafent, Los Angelestől északészakkeletre, elkezdtem sajogni, meg kellett kérnem Tracy-t, engedjen el egy percre. Mintha egy egész élet telt volna el azóta. Vaskos, tejfehér nyálhíd köti össze makkomat alsó ajkával, arca forró és kipirult a légszomjtól, görcsösen markolja kidörzsölt farkam, Tracy visszaereszkedik a sarkára, és mesélni kezd a Káma-Szútrából, arról a részről, ami szerint az ajkak tűzvörössé válnak, ha egy fehér csődör heréiről vett tajtékkal dörzsölik be őket. – De tényleg – erősködik. Furcsa íz gyűlik a nyelvemen, szemem az ajkaira szegezem, épp olyan érdes bíborban fénylenek, akár a farkam. – Ugye te nem szoktál ilyesmiket? – kérdezem. Valaki megrázza a kilincset, mindketten gyorsan odapillantunk, hogy biztosan bezártuk-e. Ez az a legendás első alkalom, ahová minden függőség visszanyúlik. Az első alkalom, amivel többé

soha nem ér fel semmi. Az a legrosszabb, ha egy kiskölyök nyitja ránk az ajtót. A második legrosszabb, ha ránk tör egy pofa, és nem áll össze a kép benne. Hiába vagy egyedül, ha benyit egy kölyök, azonnal össze kell rántanod a combod. Úgy kell tenned, mintha véletlen lenne. Ha felnőtt férfiről van szó, hiába csapja rád az ajtót, hiába üvölti be, legközelebb zárd magadra, féleszű barom, kettőtök közül akkor is ő vörösödik fülig. Az is majdnem ilyen rossz, folytatja Tracy, ha a Káma-Szútra szakkifejezésével élve elefánt nőnek bizonyulsz. Főleg, ha a partnered ugyanezen a skálán nyúl férfinek minősül. Ez az állatzsargon a nemi szervek méretét jelöli. – Esküszöm, ezt nem célzásként értettem – mentegetőzik Tracy. Ha ránk nyit egy idegen, legalább egy hétig ott leszünk lidérces álmaiban. A legjobb mentséget ilyenkor az jelenti, hogy bárki legyen az illető, akinek arcába tolod magad a mellékhelyiségben, ha nem szándékosan tette, önmagát hibáztatja majd. Saját hülyeségét okolja. Akárcsak én. Valaha rendszeresen nyitottam rá a vécében ülő nőkre és férfiakra, repülőgépen, vonaton, távolsági autóbuszokon vagy akár azokban az egyszemélyes uniszex éttermi mellékhelyiségekben. Felrántottam az ajtót, és elém tárult valami vadidegen, észbontó szőke égszínkék szemekkel és vakító fogsorral, köldökékszerrel és tűsarkú cipőben, falatnyi tangája térdei közt feszül, a többi ruhája a melltartóval együtt takarosan összehajtva a kézmosó melletti pulton. Valahányszor ez megesett, folyton azon tűnődtem, mi a francért nem képesek magukra zárni a vécéajtót? Mintha csak szándékosan tennék. Semmi sem történik véletlenül.

Előfordul, hogy munkából hazafelé az elővárosi vonaton benyitsz egy mosdóba, és ott találsz egy fekete hajú szépséget, hosszú fülbevalói hattyúnyakát verdesik feltűzött fürtjei alatt, letolt szoknyával, harisnyával, bugyival üldögél odabent, kigombolt blúza alatt semmi, kivéve tenyerében tartott mellei, a körme, az ajka, a mellbimbói egyazon színárnyalaton osztoznak valahol a borvörös és mélybarna közt, combjai selymes-sápadtak, akár a nyaka, és olyan simák, mint azok a sportkocsik, amikkel háromszázzal döngethetsz. A lány alul-felül gesztenyebarna, rád néz, és a száját nyalogatja. – Sajnálom – nyögöd, és rácsapod az ajtót. – Ne sajnáld – mintha ez hallatszana odabentről a mélyből. És továbbra sem zárja magára az ajtót, a kis táblán az áll: Szabad. A dolog úgy indult, hogy Los Angeles és a keleti part között ingáztam, amikor még a Dél-Kaliforniai Egyetem orvosi karára jártam. Minden tanítási szünetben megtettem az utat oda-vissza. Hat alkalommal nyitottam rá ugyanarra a pipaszárlábú vörös bukszára, amint deréktól lefelé anyaszült meztelenül lótuszülésben kuporgott a vécédeszkán, a körmeit reszelgette egy gyufásdoboz oldalán, mintha csak megpróbálná lángra lobbantani magát, selyemblúzát csomóra kötötte mellei alatt, s mind a hatszor lenézett vörös pöttyökkel borított ágyékára, hátterében a köztisztasági-narancssárga gumiszőnyeggel, aztán ólomszürke szemeivel lassan felpillantott rám, minden alkalommal ugyanazzal a mondattal fogadva: – Ha nem zavarja, még nem végeztem. Hatszor csaptam rá az ajtót. Mindig ugyanaz a kérdés járt az eszemben: nem ért angolul?

Mind a hatszor. Az egész egy percig sem tart. Nincs idő gondolkodni. De egyre gyakrabban fordul elő. Egy másik repülés alkalmával, utazómagasságban valahol Los Angeles és Seattle között, nyitom a vécéajtót, erre ott találok mögötte egy szőke szörfkirályt, aki két napbarnított markába fogja térdig érő lila lomposát, aztán a Hullámok Hercege kirázza arcából izzadt hajtincseit, a kotonba préselt dorongot rám szegezi, hogy farkasszemet nézzek vele, még hallom, ahogy belekezd: – Hé pajtás, esetleg kivárnád... Lassan minden alkalommal, amikor a vécére mész, az ajtózár szabadot jelez, mégis bent találsz valakit. Egy újabb nőt, ujjai tövig merülve magába. Egy másik pasast, slagja hüvelyk- és mutatóujja közt bólogat, beélesítve, készen, hogy apró fehér sereget fröcsköljön szerteszét. Eltűnődsz rajta, ezek vajon mit értenek azon a feliraton, hogy szabad? Ha netán üresen áll a mellékhelyiség, akkor is megtölti a spermaölő szaga. Az összes papírtörülközőt elhasználták. Meztelen lábnyomot találsz a mosdótükör felső szélén, egy méter nyolcvan centi magasan, egy női talp keskeny ívének lenyomatát a lábujjak után maradt öt apró folttal, felteszed magadban a kérdést: itt meg mi történt? Akár a rejtjeles nyilvános bejelentéseknél, a Kék Duna keringőnél és Láng nővérnél, ezúttal is tudni szeretnéd: mi folyik itt? Azon jár az eszed, vajon mi lehet a háttérben? Találsz egy rúzsnyomot a falon, szinte a padló magasságában, és csak találgathatsz, mi zajlott idebent előtted. A műanyag falon ott szárad egy fehér felszálló sáv, kijelölve a legutóbbi égnek álló farokból útnak indított légiflotta röppályáját.

Néhány járaton a fülkék falai örökké nedves tapintásúak, tükreiket folyton pára borítja. Ragad a padlóborítás. A lefolyók eltömődtek a százféle göndör szőrszáltól. A kisszekrényen, a mosdókagyló mellett, szabályos karikalenyomat fénylik fogamzásgátló gélből és hüvelyváladékból, amit pesszárium hagy maga után. Van olyan légijárat, ahol több különböző méretű ilyen karika számolható össze egyetlen úton. Ezek sokórás repülőutak, transzatlanti vagy sarkkört átszelő utak, tíz-tizenhat órás utak. A Los AngelesPárizs közvetlen járatok. A Sydneybe tartó repülések a világ bármely pontjáról. Hetes számú Los Angeles-i utamon a jógázó vörös felkapja szoknyáját a padlóról, és utánam siet. A cipzárat rángatja hátul a ruháján, sarkamban liheg egészen a helyemig, majd leül mellém, és azt mondja: – Ha az a célja, hogy a lelkembe gázoljon, piszkosul jól csinálja. Frizurája merev és csillogó, akár a szappanoperákban, a blúzát nagy, laza masni tartja össze elöl, egy közepére tűzött ékköves brossal. – Bocsánatot kérek — ismétlem meg. A gép nyugatnak tart, valahol észak-északnyugat irányban Atlanta felett. – Idehallgasson – folytatja –, túl keményen dolgozom én ahhoz, hogy eltűrjem az ilyen szemétkedést. Ért engem? – Bocsásson meg — válaszolom. – Havonta három hetet úton vagyok. Törlesztek egy házat, amit jóformán sohasem látok... fizetem a fiam futballtáborait... alig bírom fedezni apám gondozásának a költségeit. Hát még ennyit sem érdemlek meg? Elég jól nézek ki. A legkevesebb, amit tehet, hogy nem csapja az arcomra az ajtót. Komolyan ezt mondta. Előrehajol, hogy bedughassa fejét a magazin elé,

amit a látszat kedvéért olvasok. – Ne tegyen úgy, mintha nem értené – mondja a nő. – Nincs mit titkolni a szexen. – Miféle szexen? – kérdezem. Tenyerét szájára tapasztja és hátradől. – Te jó ég, annyira sajnálom. Csak azt hittem... – azzal a magasba nyúl, egyenesen a légi kísérő vörös gombja után. Amint felbukkan a stewardess, a vörös nő két dupla bourbont rendel. – Remélem, mindkettővel elboldogul – figyelmeztetem. – Igazság szerint magának szántam őket – feleli. Ez lett az első eset. Az a bizonyos első alkalom, amivel többé nem ér fel semmi. – Hagyjuk a civakodást – hűvös, fehér kezét felém nyújtja. – A nevem Tracy. Jobban járunk, ha mindez egy Lockheed TriStar 500ason történik, ahol egész kis bordélyt alkot a turistaosztály végén, az utastértől távol rejtőző öt tágas mellékhelyiség. Nagyok és kényelmesek. Hangszigeteltek. Mindenki háta mögött, nincs szem előtt az állandó forgalom. Ezzel ellentétben nehéz elképzelni, miféle szerzet tervezhette a Boeing 747-400-as belső elrendezését, ahol minden vécéfülke egyenesen egy ülésre nyílik. Ha magányra vágyik az ember, hátra kell vándorolnia a turistaosztály kijáratánál lévő fülkéig. Jobb, ha messziről elkerüli a business osztály luxusfülkéjét az alsó szinten, hacsak nem szeretné az összes utas tudomására hozni, mit művel odabent. Pofonegyszerű a stratégia. Amennyiben a férfi nemhez tartozunk, elég beülni a vécére, és elővenni a furkósbotot, addig simogatni a nagy vörös kandúrt, amíg kézhez nem szokik, és ha már elég magasan áll a zászló, várhatjuk az apró

műanyag szentélyünkbe toppanó látogatókat, bízva a legjobbakban. Mintha csak pecáznánk. Ha katolikus az ember, olyan lesz, mintha egy gyónta-tófülkében ülne. A várakozás, a megkönnyebbülés, a megváltás. Mintha csak visszadobálnánk a kifogott halakat. Ezt hívják a szakzsargonban „sporthorgászatnak”. A másik módszer lényege, hogy addig nyitogatjuk a fülkeajtókat, amíg valami kedvünkre valót nem találunk. Mint azokban a régi tévés vetélkedőkben, ahol választani kellett egy ajtót, és a nyertes hazavihette a mögötte talált díjat. Olyan, akár a nő meg a tigris egy bűvész-showban. Akadhat az ajtó mögött akár egy elegáns hátsó is az első osztályról, akinek a szegénynegyedben támadt kedve körülnézni, megmerítkezni a turistavécék fülledt fertőjében. Ráadásul itt ismerősökre sem kell számítania. Egy másik ajtó mögött keménykötésű öregfiú fogad, barna nyakkendője vállára hajítva, szőrös térdei a fülke falának feszülnek, ernyedt kobráját masszírozgatva annyit mond: – Ne haragudj, nem neked szól... Ilyenkor annyira elfog az undor, hogy annyit sem tudok mondani, még szép. Vagy legalább annyit, álmodban, tata. Ugyanakkor a nyeremény olyan csábító, hogy folytatni kell a hazárdjátékot. A szűk helyiség, a vécé, a karnyújtásnyira ülő kétszáz utas, az egész olyan izgalmas. Alig van hely a manőverezésre, sokat segít, ha hajlékony vagy. Használd a képzelőerődet. Elég egy kis fantázia és néhány nyújtó-lazító gyakorlat, máris ott kop-kopkopogtatsz a mennyország ajtaján. Magad sem hiszed majd, milyen gyorsan elszáll az idő. Az élvezet felét a kihívás adja. A veszély és kockázat.

Jó, ez nem a Vadnyugat meghódítása, nem az Északi-sark felfedezése, nem olyan, mint első emberként a Holdra lépni. A feltárandó tér ezúttal tenyérnyi. Másfajta vidék vár feltérképezésre. Önmagad határtalan belső tartománya. Ez az utolsó feltáratlan vidék, a többiek, mások, idegen karjaik és lábaik dzsungele, hajuk és bőrük vadonja, illatuk és sóhajaik őserdeje. Mindenki fehér folt, akit még nem mocskoltál be. Ők a nagy ismeretlenek. Az utolsó elpazarolható kincsek. Itt megtalálsz mindent, amiről korábban csak álmodoztál. Kolumbusz Kristóf lettél és vitorlát bontasz a látóhatár felett. Te vagy az első ősember, aki a szájába mer venni egy osztrigát. Talán ebben akonkrét osztrigában nincs semmi új, de neked újat jelent. A semmi közepén, félúton a Heathrow és Johannesburg közötti tizennégy órában akár tíz valódi kalandot is átélhetsz. Tizenkettőt, ha rossz filmet vetítenek. Többet, ha tele van a gép, kevesebbet, ha gyakoriak a légörvények. Többet, ha férfiszájakkal is beéred, kevesebbet, ha nem hagyod ki az étkezéseket. Az egyetlen zavar az első alkalom élményében, amikor tökrészegen összejöttem a vörös Tracyvel, egy légtölcsér volt, amibe belekerült a gépünk. Riadtan markoltam a vécéülőkét, együtt zuhantam a géppel, Tracy viszont lerobbant rólam, akár egy pezsgősdugó a belsejébe szorult gumióvszerrel, fejét a műanyag mennyezetbe ütötte. Ugyanabban a pillanatban élveztem el én is, spermapászmám egy pillanatra a levegőbe dermedt, a fehér sereg súlytalanul lebegett köztünk félúton, ő még mindig a mennyezethez szorult, én továbbra is görcsösen kapaszkodtam a vécébe. Aztán ismét egymásnak csapódtunk, a nő és

az óvszer, én és az ondóm, mind a hatvan-valahány kilójával visszatalált a farkamra, úgy összeillünk, akár egy kirakós darabkái. Azóta akadt pár ilyen élményem, csak azt csodálom, hogy máig nem kell sérvkötőt viselnem. Tracy nevetve azt mondja: – Imádom, amikor ez történik. Ez után már csak a szokásos turbulenciák kavarják arcomba haját, lódítják mellét a számba. Lengetik gyöngysorát a nyakában. Az aranyláncot a nyakamban. Golyóimat az üres csésze felett lüktető herezacskómban. Utazásaim során apránként bővítem tapasztalataimat, hogy javítsak magánszámom színvonalán. Ott vannak például azok az ósdi francia Super Caravelles gépek, háromszögletű ablakaikat rendes függöny takarja, de egyetlen vécéfülke sincs az első osztályon, csak kettő a turistaosztály mögött, szóval ezeken nem érdemes sokat cifrázni a dolgot. A jól bevált indiai tantra-pozitúra épp megfelel. Szemben álltok egymással, a nő egyik lábát a csípődig emeli, egyfajta ollópozitúra, akár a klasszikus flanquette. Írd meg a saját Káma-Szútrád. Használd a fantáziád. Gyerünk. Tudod, hogy te is akarod. Ehhez a pózhoz persze nem árt a nagyjából azonos magasság. Egyébként magára vessen a partner. Ilyen helyzetben nem számíthatunk túl sok megértésre, jobb, ha mindenki tisztában van az alapokkal. Még egy Boeing 757-200-as elképesztően szűk mellékhelyiségében is megvalósítható egy némiképp módosított kínai pozíció, ahol a vécére ülsz és a nő háttal fordulva elhelyezkedik rajtad. Valahol Little Rock felett észak-északkeletre Tracy azt mondja: – A szivattyúzást mintha egyenesen erre találták

volna ki. Így hívják, amikor az albán nők egyszerűen megfejnek a hüvelyizomzatukkal. Kiverik belülről a farkam? – Valahogy úgy – feleli Tracy. Az albán nők? – Igen. – Van az albánoknak légitársaságuk? – kérdezem. Azt sem árt tudni, mihez kezdj, ha például a stewardess kopogtatni kezd az ajtón, a firenzei módszerrel például felgyorsíthatod az ügymenetet, elég, ha a nő szorosan megmarkol alul, és erősen hátrahúzza a bőrt, ettől sokkal érzékenyebb lesz a farkad. Határozottan rövidebb időre lesz szükség az orgazmushoz. Ha lassabban szeretnél a csúcsra jutni, elég nagyobb nyomást gyakorolni a pénisz alsó oldalára, egészen a tövénél. Ha nem is tart ettől örökké, legalább visszaömlik a hólyagba a kisfröccs, és megkímél mindkettőtöket a kényelmetlen tisztálkodástól. A szakértők ezt hívják szász módszernek. A vörös nővel együtt kuporgunk egy McDonnell Douglas DC-10-es tágas mellékhelyiségében, és megmutatja nekem a négerasszony-pozíciót, feltérdel a mosdókagylóra, én pedig nyitott tenyérrel sápadt lapockáira támaszkodom. Leheletétől bepárásodik a tükör, a hosszú guggolástól vöröslő arccal Tracy azt mondja: – A Káma-Szútra szerint, ha egy férfi gránátalma, sütőtök és uborkamag levével alaposan bedörzsöli a szerszámát, a duplájára dagad és fél évig úgy is marad. Nyomasztanak az ilyen Hamupipőke-féle határidős varázslatok. Észreveszi a tükörben arckifejezésemet, és felcsattan: – Ugyan már, nem kell mindent azonnal magadra

értened. Valahol Dallas felett próbálok összegyűjteni egy kis nyálat, miközben vörös tanárnőm elmondja annak a titkát, hogyan lehet örök életre megtartani egy nőt: takarjuk be a fejét csalánlevéllel és majomganéval. Én meg: ez most komoly? Ha pedig bivalytejben és marhaepében fürdeted meg az asszonyod, egyetlen férfinak sem áll fel majd tőle a farka. Ezen egy percig sem csodálkozom. Ha egy nő tevecsontot áztat körömvirág-kivonatban, majd a folyadékot szempilláira csepegteti, minden férfit megbabonáz a tekintetével. Jobb híján használhat páva-, kerecsen- vagy keselyűcsontot is. – Nézd csak meg — bólogat —, mind benne van a nagykönyvben. Valahol dél-délkeletre Albuquerque felett arcom már dagadt és zsibbadt a sok nyalástól, ajkamat sebesre dörzsölte borostás ágyéka, Tracy pedig éppen arról mesél, hogy a cukrozott tejben főtt koshere helyreállítja a férfiasságot. – Ezt sem célzásnak szántam – teszi hozzá. Meglátásom szerint derekasan állom a sarat, tekintve, hogy két dupla bourbon után már három órája talpon vagyok. Valahol dél-délnyugatra Las Vegas felett már mindkettőnk lába remeg a fáradtságtól, mintha láz gyötörne, Tracy megmutatja, mit nevez a Káma-Szútra pillangószárnynak, mangószívásnak, külső szorításnak. Egymásba gabalyodva vállszélességű, tisztára nyalt műanyag fülkénkben, felfüggesztve térben és időben, korlátok nélkül, nos talán nem ezt hívják kötözős szexnek, de nem állunk távol tőle. Hol vannak már azok a régi szép Lockheed Super Constellation-ok, ahol a géptörzs mindkét oldalán

tágas, két helyiségből álló mosdók sorakoztak, a vécéfülke különálló öltözőre nyílt, zárható ajtóval. A vörös nő puha testén patakokban csorog a verejték. Kitartóan közösülünk, mintha két tökéletes gépezet végezné feladatát. Néha percekig csak egymáson csúszkáló felületeinknél érintkezünk, Tracy szélei lassanként kiroj-tosodnak, vállam a műanyag falhoz szorul, csípőtől lefelé vad lökésekben érek véget. Tracy egyik elfáradt lábát feltornássza a mosdókagylóra és térdére támaszkodik. Egyszerűbb a tükörben figyelni magunkat, üveg mögött és két dimenzióban, akár egy filmet, magazinképet, letöltést, valaki mást, nem minket, két tökéletes lényt, akiknek sem élete, sem jövője nincs ezeken a pillanatokon túl. A Boeing 767-esen a legjobb választás a turistaosztály végében elhelyezett vécésor egy számmal nagyobb középső fülkéje. A Concorde igazi szívás, mellékhelyiségei mikroszkopikus méretűek, persze csak a magam nevében beszélek. Aki mindössze vizelni megy be, kontaktlencsét cserélni vagy fogat mosni, annak bizonyára épp elég tágas. De ha szívesen kipróbálnád a Káma-Szútrából megismert holló-egyesülést vagy a hagyományos ollópozíciót vagy bármi mást, amihez nem elég hatcentis mozgástér, reménykedj benne, hogy egy European Airbus 300/310-esre vet a jó sors, ahol a turistavécékben akár orgiát is tarthatsz. Ha a választott testhelyzethez nagyobb pult kell vagy több hely lábmagasságban, nincs is jobb, mint a British Aerospace 1-11-esének két hátsó mellékhelyisége. Valahol Los Angeles felett észak-északkeletre már irtózatosan sajog a farkam, ezért arra kérem Tracy-t most már engedjen el. – Ezt meg miért kellett? – kérdezem. – Mit? – kérdez vissza.

Ezt. Tracy elmosolyodik. Akikkel nyitva hagyott vécéajtók mögött ismerkedsz össze, belefáradtak már a felesleges csevegésbe. Elegük van a biztonságból. Túl sok házat alakítottak már át maguknak. Napbarnítottak, régen lemondtak a dohányzásról és répacukorról és sóról, zsírról, húsról. Látták, ahogy szüleik és nagyszüleik végigtanulják és átdolgozzák az életüket, csak hogy a végén semmijük se maradjon. Feláldoztak mindent egy csendes vegetálásért a lélegeztető gépen. Azt sem tudják már, hogyan kell rágni és nyelni. – Apám orvos volt – meséli Tracy –, most egy kórházban fekszik és a saját nevére sem emlékszik. Ezek a nők és férfiak a nyitott ajtók mögött jól tudják, hogy a nagyobb lakás nem megoldás. Sem a jobb élettárs, több pénz, feszesebb bór. – Amit csak megszerzel magadnak – mondja Tracy –, mind eggyel több, amit elveszíthetsz. A válasz az, hogy nincs válasz. Ez aztán igazán kritikus pillanat. – Nem úgy értettem – mondom, és végigsimítok combja között. – Erre gondoltam. Miért borotválod csupaszra magad? – Vagy úgy? – Mosolyogva körbeforgatja szemeit.– Hogy tangát hordhassak. Miközben elhelyezkedek a vécékagylón, Tracy a tükörben vizsgálja arcát, pontosabban sminkje maradványait, majd megnedvesített ujjával megigazítja elkenődött rúzsát. Eldörzsöli az apró harapásnyomokat mellbimbói körül. Ezt hívják a Káma-Szútrában „szétfoszló felhőknek”. – Azért választottam az ingázást – mondja tükörképének –, mert jobban belegondolva mást sem érdemes csinálni. Semminek nincs értelme.

Ezeknek az embereknek csupán arra kell egy orgazmus, hogy felejthessenek. Bármit. Elfelejtsék magukat, két percre, tíz percre, húszra, netán egy fél órára. Talán ha nem kezelnek embernek, nem is kell úgy viselkedned. Talán az egész csak kifogás. Lehet, hogy csupán unatkoznak. Talán senki sem azért él, hogy egész nap emberekkel tömött rekeszekben üljön, és egyetlen izmát se mozdítsa. – Egészséges, fiatal, eleven emberek vagyunk – mondja Tracy –, ha jobban megnézzük, melyik a természetellenesebb? Magára igazítja blúzát, felhúzza harisnyáját. – Miért csinálnék bármit? – kérdezi. – Elég tanult vagyok ahhoz, hogy lebeszéljem magam bármilyen életcélról. Hogy ízekre szedjek bármilyen vágyat. Értelmét vegyem bármilyen tervnek. Elég okos vagyok ahhoz, hogy megtagadjak minden álmot. Meztelenül és meggyötörten ülök a vécén, a kapitány bejelenti a leszállást, beléptünk Los Angeles légterébe, felolvassa a repülési adatokat, majd jönnek a csatlakozásokra vonatkozó tudnivalók. Egyszer csak ott állok ezzel a nővel, és pár pillanatra az égvilágon semmivel sem törődünk. – Azért csinálom ezt, mert egyszerűen jó érzés – mondja Tracy, miközben begombolkozik. – Talán magam sem tudom a valódi okát. Valószínűleg pontosan ezért végzik ki a gyilkosokat. Mert ha egyszer már átléptél egy határt, máskor is megteszed. A háta mögé nyúl és felhúzza a cipzárt szoknyáján. – Igazság szerint cseppet sem érdekel, miért vonzódom az alkalmi szexhez – jelenti ki. – Csak csinálom és kész, mert amint jó okot találsz valamire, máris elrontod az örömét. Belelép a cipőjébe, megigazítja a frizuráját, és azt mondja:

– Ne hidd, kérlek, hogy ez valami kivételes alkalom volt – azzal kinyitja a fülke ajtaját. – Csak engedd el magad, és hamarosan minden, amit az imént műveltünk, elveszti fontosságát. Miközben kioldalaz a folyosóra, még hátraszól: – Ma lépted át először azt a bizonyos határt. Meztelenül magamra hagy, és csak annyit mond: – Ne felejtsd el bezárni mögöttem az ajtót. Nevetve azzal búcsúzik: – Mármint ha magadra akarod zárni.

41. fejezet

A recepciós nőnek épp semmi szüksége kávéra. Nem kíváncsi a parkolóban álló kocsijára. – Ha bármilyen baja esik az autómnak – sziszegi –, pontosan tudom, kinek a műve. Lepisszegem. Majd figyelmeztetem, hogy valami szokatlan zajt hallok, talán a gáz szivárog vagy valahol egy csecsemő sír. Csak anyám hangja szűrődik ki tompán és elgyötörten a hangszóróból, valami távoli szobából. A Szent Antal recepciós pultjánál egy pillanatra mindketten fülelni kezdünk, anyám azt mormolja: – Amerikában az a jelszó, hogy „Semmi sem elég jó”. Minden lehetne gyorsabb. Minden lehetne hatalmasabb. Semmivel sem vagyunk elégedettek. Mindig csak fejlődni akarunk... A recepciós felcsattan: – Nem hallok semmiféle gázszivárgást. – Egész életemben csak támadtam – folytatja a

fáradt, távoli hang –, csupán azért, mert nem volt elég bátorságom teremteni... A recepciós elzárja a hangszórót, és megnyomja a mikrofon gombját: – Remington nővért kérik a bejárathoz – mondja, majd megismétli: – Remington nővér fáradjon azonnal a bejárathoz. A dagadt biztonsági őr a mellényzsebébe tűzött toll-készlettel. De amint a recepciós befejezi a közleményt, újra felhangzik a távoli suttogás: – Nekem semmi sem volt elég jó – mondja anyám –, ezért maradtam életem végére üres kézzel. Azután elhal a hangja. Nem marad semmi. Csak a fehér zaj. Rádiózörej. És most meg fog halni. Hacsak csoda nem történik. A biztonsági őr beront a folyosó ajtaján, a recepciós hölgyre néz, és azt kérdi: – Na... mi a probléma? A monitor szemcsés, fekete-fehér képén látni, ahogy a nő rám mutat — én kétrét görnyedek a fájdalomtól, és kezem feldagadt hasamra szorítom –, és annyit mond: – Az ott. Majd így folytatja: – Azt az urat azonnali hatállyal ki kell utasítanunk az intézmény területéről.

42. fejezet

Az előző esti híradóból ítélve torkom szakadtából üvöltöztem és integettem a tévékamerának. Denny valamivel mögöttem állt, és egy újabb kődarabot illesztett a falba, Beth pedig egy kicsit hátrébb egy sziklatömböt kalapált elszántan, hogy szobrot faragjon belőle. A tévében olyan volt, mintha sápkóros lennék, púpos háttal rohangálok a puffadástól és a gyötrő kíntól, amit lassacskán darabokra szakadó beleim okoznak. Előregörnyedve belenézek a kamerába, már alig karvastagságú kitekert nyakam a gallérom alá kunkorodik, kiálló ádámcsutkám mintha egy könyök lenne. Tegnap munka után történt, ezért van rajtam lenvászon ing meg térdnadrág. Hozzá csatos cipő és kravátli, nem túl előnyös az összkép. – Haver – Danny a fejét csóválja, ahogy ott ül Beth mellett a lány lakásában, és mindhárman a tévét figyeljük –, elég leprán nézel ki. Úgy festek, mint az a tömzsi Tarzan a negyedik

lépcső-fokomról, aki négykézláb görnyedve várta, hogy a majom gesztenyét dugjon a segglyukába. Pocakos megváltóm, sugárzó mosolyával. Hősöm, akinek már nem maradt titkolnivalója. A tévében csak azt próbáltam megmagyarázni az embereknek, hogy nincs semmiféle közfelháborodás. Meg akartam győzni a nézőket, hogy én kezdtem az egészet, amikor felhívtam a városi tanácsot, és azt mondtam nekik, valami idióta engedély nélkül építkezni kezdett a szomszédságomban, és a jó ég tudja, miféle épület lesz. Azt mondtam, ez az illegális építési terület veszélyt jelent a környékbeli gyermekekre. Ráadásul az építkező pasas sem tűnik túl bizalomgerjesztőnek. A nyakamat rá, hogy valami sátánista templomot emel. Azután felhívtam a tévécsatornát is, és ugyanezt meséltem el nekik. Így kezdődött az egész. Arról a részről, hogy csak ki akartam Dennyből húzni, mennyire kellek neki, nos arról mélyen hallgatok. A televíziós adásban. Az a rész ugyanis a stúdió vágószobájában végezte, mivel a tévé számára én csak egy izzadó, felpuffadt eszelős vagyok, aki mindenáron el akarja takarni a kamera lencséjét, ordibálva próbálja elzavarni a riportert, és a folyton a képbe belógó mikrofonrúd felé kapkod. – Haver... – ismételgeti Denny. Beth videoszalagra vette pár percnyi örök életű hírnevemet, újra és újra végignézzük. – Úgy nézel ki, mint akit megszállt az ördög, vagy mi. Valójában egy egészen más földöntúli hatalom költözött belém. Éppen megpróbáltam jót cselekedni. Próbálok végrehajtani valami apró

csodát, hogy legyen honnan elindulnom. A heverőn ülök egy lázmérővel a számban, jelenleg 39 fokot mutat. Patakzik rólam az izzadság, azt mondogatom Beth-nek: – Sajnálom, hogy tönkreteszem a kárpitot. Beth vet egy pillantást a lázmérőre, hűvös kezét a homlokomra teszi. – Ne haragudj, hogy üresfejű lotyónak tartottalak – mondom neki. Ha az ember Jézus, mindig őszintének kell lennie. – Semmi baj – feleli Beth –, sohasem érdekelt, mit gondolsz rólam. Nem úgy, mint Denny. Lerázza a lázmérőt, és visszadugja a nyelvem alá. Denny visszatekeri a szalagot, és íme, itt jövök megint. Ma este a karom is fáj, kezeimen sebek és hólyagok, mert egész nap a meszet kevertem a habarcsba. Nos Denny, kérdezem, milyen érzés híresnek lenni? Mögöttem a képernyőn a kőfal egyre magasabb, és lassan kezd toronyformát ölteni. Helyenként rések maradnak az ablakoknak. A széles kapun keresztül belátni a spirálban emelkedő lépcsősorra. A falak minden irányban szertefutnak, épületszárnyakat sejtetnek, újabb tornyokat, udvarokat és oszlopsorokat, teraszos úszómedencéket, süllyesztett hátsó kerteket. A riporter éppen azt kérdezi: – Lakóházat építenek? Fogalmunk sincs, felelem. – Valami templomot? Nem tudjuk. A riporter belép a képbe, barna haja takaros hullámba fésülve a homlokán. Mikrofonját a számhoz tolja és azt kérdi: – Akkor mégis mit

építenek? Majd megtudjuk, ha az utolsó kő is a helyére kerül. – És az mikor lesz? Honnan tudjuk. Annyi egyedül töltött év után olyan jólesik többes számot használni. Amint ezt mondom, Denny a készülékre mutat és kijelenti: – Tökéletes. Denny szerint minél tovább építünk, minél tovább tart ez a teremtő folyamat, annál több lehetőségünk lesz. Minél tovább elviseljük tökéletlen mivoltunk, késleltetjük a kielégülést. Olyan ez, mintha egyfajta tantra-építészet lenne. A tévében éppen azt magyarázom a riporternek: – Az egész a folyamatról szól. Nem a végeredmény a lényeg. Ami a legfurcsább, tényleg azt hiszem, hogy ezzel segítek Dennyn. Minden egyes kő egy hasznosan töltött nap Dennynek. Simára kopott folyami gránit. Szögletes sötét bazalt. Minden szikladarab egy apró sírkő, kicsiny emlékmű a dolgos napoknak, amikor az emberek munkája semmivé lesz, feleslegessé válik, vagy abban a pillanatban elavul, amint eredményt hoz. Erről nem beszélek a riporternek, s azt sem kérdezem tőle, szerinte mi lesz a munkájával, miután lement az adás. Leadják. Elszáll az éterbe. Letörlik. Egy olyan világban, ahol a legtöbb ember papírmunkát végez, ahol gépeken végezzük feladatainkat, ahol befektetett időnk és energiánk és pénzünk olyan ritkán hoz kézzelfogható eredményt, Denny egymáshoz illesztett szikladarabjaiban semmi kifogásolható sincs. De ezt se mondom el a riporternek. Ott állok a kamera előtt, integetek, és azt

kiabálom, még több kőre van szükségünk. Hálásak lennénk, ha minél több követ hoznának. Örömmel vennénk, ha segítenének. A hajam csatakos és sötét az izzadságtól, a hasam kidudorodik a nadrágomból, azt mondogatom a kamerának, hogy mindössze azt nem tudjuk, mi fog kisülni az egészből. Sőt mi több, nem is vagyunk rá kíváncsiak. Beth kimegy a konyhába, hogy pattogtasson egy kis kukoricát. Majdnem éhen halok, de nem merek többet enni. A tévé a záróképet mutatja a falról, egy hosszú oszlopsor alapjairól, amelyek egy szép napon tetőben érnek majd véget. Talapzatok várnak szobraikra. Majdan. Medencékből szökőkutak sarjadnak. A falakból támpillérek, oromzatok, csigalépcsők, kupolák nőnek majd. Ívek hajolnak össze bolthajtásokká. Vártorony szökik az égbe. Egy napon. A bokrok és fák már készen állnak, hogy benőjék a repedéseket. Ágak bújnak majd át az ablaknyílásokon. Gyomok és vadvirágok érnek majd derékig termeiben. Minden itt kezdődik, ebben a sziklaalapzatban, a végeredmény talán még emberöltők távolában. Erről sem beszélek a riporternek. A kép széléről behallatszik az operatőr hangja: – Victor, halló, emlékszik még rám? – kiabálja. – Én vagyok az, a Chez Buffetból. Amikor majdnem megfulladt... Megszólal a telefon, Beth kisétál, hogy felvegye. – Haver – mondja Denny, és újra visszatekeri a szalagot –, amit most mondtál a tévében, attól néhányan biztos bekattannak. Beth bekiált a szobába: – Victor, édesanyád kórházából hívnak. Mindenütt keresnek. – Egy pillanat! – kiáltom vissza. Azután megkérem Dennyt, hogy nézzük meg újra

a felvételt. Már majdnem készen állok arra, hogy szembenézzek anyám problémájával.

43. fejezet

A következő csodámhoz pudingot vásárolok. Van itt csokoládé-, vanília-, pisztáciapuding, karamella, mindegyik tele zsírral és cukorral és tartósítószerekkel, szorosan lezárt műanyag dobozkákban. Elég letépni a tetejüket és kikanalazni őket. Anyámnak tartósítószerekre van szüksége. Úgy érzem, minél többet kap belőlük, annál tovább húzza. Egész reklámszatyornyi pudinggal a karomban meg sem állok a Szent Antal szanatórium kapujáig. Olyan korán van még, hogy üresen áll a recepciós pult. Mélyen a párnájába süllyedve anyám felnéz rám a szeme legmélyéről, és azt kérdezi: – Ki az? Én vagyok, felelem. – Victor, te vagy? – Igen, azt hiszem.

Paige-nek nyomát sem találom. Egy nővér sincs a szárnyban szombaton kora hajnalban. A nap épp most kezd besütni a redőnyökön. Még a társalgóban álló tévé is hallgat. Anyám szobatársa, a meztelenkedő Mrs. Novak összegömbölyödve alszik a másik ágyon, suttogni kezdek, nehogy felébresszem. Lehúzom az első pudingos doboz tetejét, és előhalászok a szatyorból egy műanyag kanálkát. Széket húzok az ágy mellé, leülök rá, kezemben egy kanál csokipudinggal azt mondom édesanyámnak: – Azért jöttem, hogy megmentselek. Elárulom neki, hogy végre megtudtam magamról az igazat. Hogy eredendően jó embernek születtem. A tökéletes szeretet megtestesüléseként. Hogy megjavulhatok, de apránként kell hozzálátnom. A kanál becsúszik ajkai közé, és ötven kalóriától könnyebben távozik. A következő kanálnál azt mondom anyámnak: – Tudom, hogy mit kellett megtenned értem. A puding nem mozdul, barnán csillog kiszáradt nyelvén. Sebesen pislogni kezd, majd lenyeli a második falatot, hogy megszólalhasson: – Óh, Victor, tényleg tudod? Szájába kanalazom a következő ötven kalóriát, és arra kérem: – Ne érezd magad kínosan, csak nyelj egy nagyot. Átbugyborékol hangja a csokoládémasszán: – Folyton az jár a fejemben, milyen szörnyűséget műveltem. – Életet adtál nekem – felelem. Fejét elfordítja az újabb kanál pudingtól, hogy ne kelljen a szemembe néznie, amikor azt mondja: – Szükségem volt az amerikai állampolgárságra. A lopott előbőr. Az ereklye. Nem számít, vigasztalom.

Odahajolok hozzá, és a szájába dugom a kanalat. Denny szerint lehet, hogy nem Isten dönt arról, mikor kerül sor Krisztus második eljövetelére. Talán az emberekre hagyta a feladatot, hogy önerejükből visszahozzák Jézust az életükbe. Az is lehet, Isten ránk bízta, hogy megtaláljuk saját megváltónkat, amint készen állunk rá. Amikor a legnagyobb szükségünk van a segítségére. Denny szerint lehet, hogy ránk vár, hogy saját messiást teremtsünk magunknak. Hogy megváltsuk magunk. Újabb ötven kalória csúszik le anyám torkán. Talán a sok apró erőfeszítésből a végén megszületnek az igazi csodáink. Újabb adag barna massza tűnik el anyám szájában. Felém fordul, ráncai keskeny csíkká préselik a szemét. Nyeli a csokoládépudingot, barna patak csordogál a szája sarkából. – Miféle hülyeséget hordasz itt össze? – kérdezi. – Tudom, hogy én vagyok Jézus Krisztus – felelem. Elkerekedik a szeme, gyorsan újabb adag pudingot tömök belé. – Tudom, hogy Olaszországból a szent előbőrtől megtermékenyítve jöttél vissza. Még egy kanál puding. – Tudom, hogy azért írtad olaszul a naplódat, hogy sohase tudjam elolvasni. Még egy kanál puding. – De most felismertem a valódi természetem. Tudom, hogy szerető és érzékeny ember vagyok. Még egy kanál puding lecsúszik. – És tudom, hogy megmenthetlek — fejezem be. Anyám döbbenten mered rám. Azután tekintete megtelik végtelen megértéssel és együttérzéssel. – Hová a pokolba akarsz kilyukadni ezzel? –

kérdezi, majd így folytatja: – Egy babakocsiból loptalak el az Iowa állambeli Waterlooban. Meg akartalak menteni az ott rád váró élettől. A szülőség a tömegek ópiuma. Lásd még: Denny és a babakocsija tele lopott homokkövekkel. – Elraboltalak – közli velem. Szegény zavaros, bomlott agyú pára, már azt sem tudja, mit beszél. Szájába kanalazok újabb ötven kalóriát. – Ne aggódj – nyugtatgatom —, dr. Marshall elolvasta a naplódat, és elmondta a teljes igazságot. Szájába kanalazok egy újabb adag barna masszát. Szétnyitja ajkait, hogy megszólaljon, mire kap egy újabb kanállal. Szemei kidüllednek, könnyek csorognak végig arcán. – Semmi baj, megbocsátok – vigasztalom. – Szeretlek, és azért jöttem, hogy megmentselek. Félúton a következő kanál pudinggal arra kérem: – Csak annyit tegyél meg nekem, hogy nyeld le szépen. Zihálni kezd, orrában barna buborék pukkan. Szemei felakadnak. Bőre elkékül. Egyre erősebben kapkodja a levegőt. – Anya? Keze-lába remegni kezd, a nyaka hátrafeszül, egyre mélyebbre nyomódik a feje a párnába. Hevesen zihál, barna massza bugyborékol a torkában. Az arca és keze már szederjes színű. Szeméből csupán a fehérje látszik. Minden átható csokoládészagot áraszt. Megnyomom a hívógombot. – Ne ess pánikba! – figyelmeztetem. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom –

ismételgetem. Csapkodni kezd karjaival, majd megmarkolja a torkát. Pont így csinálom én is, amikor fuldokolni kezdek az éttermekben. Hirtelen dr. Marshall tűnik fel az ágy túloldalán, hátraszorítja anyám fejét és ujjaival pudingot kanalaz ki a szájából. – Mi történt? – kérdezi tőlem. Csak meg akartam menteni. Félrebeszélt. Nem emlékezett rá, hogy én vagyok a messiás. Hogy a megmentésére jöttem. Paige előrehajol, és anyám szájába fújja a levegőjét. Felegyenesedik, majd újból hozzálát a mesterséges lélegeztetéshez. Minden lélegzetvételénél egyre több pudingot maszatol szét az arcán. Mindene csokoládés. Kaparja torkunkat az émelyítő illat. Kezemben még ott szorongatom a pudingos dobozt meg a kiskanalat. – Ne aggódjon, bízza csak rám – indítványozom. – Csináltam már ilyesmit Lázárral, most is menni fog. Tenyeremet anyám ziháló mellkasára helyezem. – Ida Mancini – mondom tagoltan –, hatalmammal életre keltelek. Paige egy lélegzetvételnyi szünet alatt rám néz és maszatos arccal azt mondja: – Van itt egy kis félreértés. Ismét nekilátok: – Ida Mancini, kelj fel és járj. Paige áthajol az ágyon és mellém tenyerel anyám mellkasára, majd minden erejével nyomkodni kezdi, újra meg újra meg újra meg újra. Szívmasszázs. – Erre igazán semmi szükség – szólok rá. – Bízza csak rám, Isten fiára. Paige kétségbeesetten suttog: – Lélegezzen! Gyerünk, a rohadt életbe! És akkor valahonnan Paige felkarjáról, a fehér

köpeny felgyűrt ujja alól egy műanyag karkötő csúszik le a csuklójáig. És aztán az összes zihálás és csapkodás és hörgés és markolászás, minden egyszerre abbamarad. A „megözvegyülés” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe.

44. fejezet

Anyám halott. Anya meghalt, Paige Marshall pedig közönséges elmebeteg. Minden mondata hazugság volt, maga találta ki az egészet. Beleértve azt is, hogy én lennék, szóval... hogy mondjam ki... a Megváltó. Beleértve azt is, hogy szeret. Azaz hogy megkedvelt. Meg hogy eredendően kedves embernek születtem. Óriási tévedés. Ha pedig az egyetlen megmaradt szentség, az új Istenünk, az édesanyánk, nos akkor ráadásul istengyilkos vagyok. Az a bizonyos jamais vu. A déja vu ellentéte, amikor mindenki idegen, nem számít, milyen rég ismered. Számomra semmi más nem maradt, csak a munkám. Dunsboro utcáin ténfergek, agyamban újraélem a múltat szakadatlan. Ujjaimon érzem a ragacsos csokoládé-pudingot. Beszorulok a

pillanatba, amikor anyám szíve leállt és Paige-et elárulta a karkötője. Paige, nem pedig anyám vesztette el az eszét. Engem tévesztettek meg. Az igazság pillanatában Paige felnézett a csokoládéval összemaszatolt ágyról, egyenesen a szemembe, és annyit mondott: – Fuss. Rohanj. El innen. Lásd még: Kék Duna keringő. De én csak bámultam a karkötőjét. Paige megkerüli az ágyat, és a karomba markol: – Hadd higgyék, hogy én tettem – suttogja, és az ajtó felé rángat. – Vagy csak higgyék azt, hogy magától halt meg. Végignézett a folyosón. — Letörlöm az ujjlenyomataidat a kanálról, és a kezébe teszem. Azt mondom majd, hogy még tegnap hagytad itt neki a pudingot. Ahogy elszáguldunk az ajtók mellett, hallom a zárak kattanását. Paige karkötője okozza. A kijárati ajtóra mutat, és azt mondja, nem mehet tovább, különben nem fog kinyílni nekem. – Ma nem is jártál nálunk, érted? – mondja. Számtalan egyéb dolgot is mond, de az most nem számít. Nem szeretnek. A lelkem nem szépséges. Nem vagyok eredendően jóságos, önzetlen természet. Nem vagyok senki megmentője. Az egész csak kamu, és az a lényeg, hogy Paige elmebeteg. – Én öltem meg az anyádat – mondja. A nő, aki az imént meghalt, a csokoládépudingba fulladt, még csak nem is az anyám volt. – Baleset volt – mondja Paige. – Ezt sohasem fogjuk megtudni – mondom. Időközben rátaláltak a holttestre, mert amint kilépek az előtérbe, felcsendül a hangszórókból:

– Remington nővér azonnal a 158-as szobába. Remington nővért várják a 158-as szobában. Még csak olasz sem vagyok. Csupán egy árva. Dunsboro utcáin csatangolok, körülöttem születési rendellenességektől eltorzult baromfik, kábítószerfüggő telepesek meg tanulmányi kirándulásra ítélt kisiskolások, akik még elhiszik, hogy ennek a trágyadombnak köze van a történelmi múlthoz. A múltat sehogy sem lehet rekonstruálni. Csak a látszatát. Csupán az illúzióját teremthetjük meg – ami elmúlt, örökre eltűnik. A főtéren üresen áll a kaloda. Ursula egy fejőstehenet hajt az istállóba, amikor elmennek mellettem, érzem a belőlük áradó fűszagot. Még a tehén szemei is véreresek, pupillája kitágult. Ezen a helyen mindennap ugyanaz a nap, s ebben azért van valami megnyugtató. Olyan, mint azokban a tévésorozatokban, ahol ugyanazok az emberek tengődnek ugyanazon a lakatlan szigeten évadról évadra, nem öregszenek, nem menekülnek, csak a smink egyre vastagabb rajtuk. Erről szól életünk hátralévő része. Egy falka negyedikes rohan el mellettem sikoltozva. Mögöttük egy férfi és egy nő. A férfinél sárga jegyzetfüzet, azt kérdezi: – Maga Victor Mancini? – Igen, ő az – feleli helyettem a nő. A férfi feltartja a jegyzetfüzetet, és felteszi a nyerő kérdést: – Ez a magáé? A negyedik lépcsőfokom a szexmániások terápiás csoportjából, életem könyörtelen és minden részletre kiterjedő erkölcsi leltárjegyzéke. Nemi életem krónikája. Valamennyi bűnöm időrendbe szedve. – Szóval? – kérdi a nő, majd a férfihez fordul. – Azonnal tartóztassa le.

De csak újabb keresztkérdést kapok: – Ismeri a Szent Antal Otthon Eva Muehler nevű lakóját? Eva, a hörcsög. Minden bizonnyal meglátott ma reggel, és beszámolt róla, mit tettem. Hogy megöltem az anyámat. Na jó, nem az anyámat. Egy öregasszonyt. – Victor Mancini, letartóztatom nemi erőszak vádjával – jelenti ki a férfi. Az a szerepjátékos lány. Úgy látszik, feljelentett. Az a lány, akinek tönkretettük a rózsaszín selyemlepedőjét. Gwen. – Na várjunk csak – tiltakozom. – Ő akarta, hogy megerőszakoljam. Nem az én ötletem volt. – Hazug disznó – szól közbe a nő. – Van pofája bemocskolni édesanyámat. A férfi hozzálát, hogy felolvassa a jogaimat. – Maga Gwen lánya ? – kérdezem elképedve. Elég a bőrére néznem, máris nyilvánvaló, hogy ez a nő legalább tíz évvel idősebb Gwennél. Ma az egész világnak elment az esze. – Az én anyám Eva Muehler! – sikítozza a nő. – Elmondta, hogy maga lefogta, és valami titkos játékról hazudozott neki. Vagy úgy. – Ja, róla van szó – mondom megkönnyebbülten. – Már azt hittem arról a másik erőszakról beszél. A férfi félbeszakítja a felolvasást, és azt kérdezi: – Figyel maga egyáltalán a jogaira? Minden benne van a sárga jegyzetfüzetben, mondom nekik. Hogy mit tettem. Hogy magamra vállaltam a világ minden bűnét. – Tudják – sóhajtok fel –, egy darabig komolyan azt hittem, hogy én vagyok Jézus Krisztus. A férfi előrángat a háta mögül egy bilincset. – Aki képes megerőszakolni egy kilencvenéves asszonyt, biztos hogy nem normális – mondja a nő.

– Nekem mondja... – kontrázok gonosz fintorral arcomon. – Ezzel most arra céloz, hogy édesanyám nem elég vonzó nő? – kérdezi. A férfi rákattintja a karperecet az egyik csuklómra, majd megfordít és a hátam mögé bilincseli a kezemet. – Mi lenne, ha egy nyugodt helyen tisztáznánk ezt az egészet? – javasolja. Dunsboro teljes balfasz lakossága előtt, a drogosok, a csonka csirkék és a félrevezetett kisiskolások meg Charlie őméltósága, a gyarmati kormányzó szeme láttára letartóztatnak. Mint amikor Dennyt kalodába zárták, csak ez most véresen komoly. Szeretném felvilágosítani őket, hogy alapvetően semmiben nem különböznek tőlem. Hogy ezen a helyen bizonyos értelemben mindenki le van tartóztatva.

45. fejezet

A Szent Antalban töltött utolsó percben, egy perccel azelőtt, hogy a bejáraton kilépve rohanni kezdtem, Paige megpróbál mindent megmagyarázni. Valóban orvos. A hadarástól szavai összetorlódnak szájában. Valóban egyike a zárt osztály lakóinak. Villámgyorsan kattintgatja golyóstollát. Egy genetikai intézet kutatóorvosa, akit azért zártak az őrültek közé, mert elmondta az igazságot. Nem akart fájdalmat okozni nekem. A szája még mindig maszatos a pudingtól. Csupán szerette volna a munkáját végezni. Az előtérben eltöltött utolsó közös percünkben Paige szorosan megmarkolja a ruhám ujját, hogy odafigyeljek rá, majd azt mondja: – Hinned kell nekem. Szeme kidülled, az írisz kerek sziget a zavaros fehér tükörben, tarkóján az apró fekete briós szétzilálódott.

Orvos volt, magyarázza, öröklődéstan-specialista. Az Úr 2556-os esztendejében. Azért utazott vissza az időben, hogy egy tipikus 21. századi férfi teherbe ejtse. Hogy megőrizzen és dokumentáljon egy ebből a korból származó genetikai mintát. Égető szükségük volt egy ilyen mintára a pestis gyógyításához. A 2556-os pestisjárványhoz. Méregdrága és veszélyes utazásról van szó. Az időutazás a jövőben körülbelül olyan procedúra, mint manapság egy űrutazás. Költséges és kockázatos hazárdjáték, ezért amennyiben nem sikerül egy sértetlen magzattal a méhében visszatérnie, minden jövőbeli küldetést törölnek. Ott állok 1734-es jelmezemben, kétrét görnyedve a szorulástól, és még mindig nem tudok napirendre térni Paige elképzelése fölött a tipikus férfiről. – Azért kerültem ide, mert mindenkinek elmondtam az igazat a küldetésemről – folytatja egyre sebesebben. – Te voltál idebent az egyetlen nemzőképes hím. Vagy úgy, sóhajtok fel, így máris sokkal jobb. Így minden a napnál is világosabb. Azért vallott be mindent, mert ma este vissza kell térnie 2556-ba. Most látjuk egymást utoljára, ezért szerette volna elmondani, mennyire hálás. – Végtelenül hálás vagyok – mondja. – És teljes szívemből szeretlek. Ott állunk az előtérben, besüt az ablakokon a felkelő nap ragyogása, köpenyzsebéhez nyúlok és kihúzok belőle egy fekete filctollat. Árnyéka még egyszer utoljára rávetül a hófehér falra, hozzálátok, hogy megörökítsem a körvonalát. – Ez meg mire kell? – kérdezi Paige Marshall. Így született a művészet. – Sose lehet tudni. Arra az esetre, ha mégsem vagy őrült – felelem.

46. fejezet

A legtöbb tizenkét lépcsős kezelési program negyedik lépcsőfoka teljes és könyörtelen leltár készítése a függőségről. Veszed az életed összes béna, vérciki, szánalmas eseményét, és szépen leírod egy jegyzetfüzetbe. Elkészíted bűneid teljes listáját, hogy mindig ott legyenek a kezed ügyében. Majd hozzálátsz helyrehozni mindet. Így megy ez az alkoholistáknál, a drogfüggőknél, a bulimiásoknál, és így megy a szexmániásoknál. Így aztán bármikor előveheted és visszajátszhatod az összes mélypontodat. De azért akik nem felejtik el a múltat, nem járnak szükségszerűen jobban. Sárga jegyzetfüzetem, lapjain valamennyi tudnivalóval rólam, a hatóság kezébe került a házkutatáskor. Benne van Paige és Denny és Beth. Nico és Leeza és Tanya. A nyomozók a nagy keményfa asztal túloldalán ülve egy hangszigetelt helyiség zárt ajtaja mögött gondosan átolvassák. Az

egyik fal hatalmas tükör, bizonyára egy videokamerával a túloldalon. Aztán megkérdezik, hogy mire volt jó magamra vállalni vadidegenek bűneit. Azt kérdik, mit akartam elérni? Le akartam zárni a múltat, válaszolom. Egész éjjel a leltárjegyzékemet olvassák, és folyton arról faggatnak, mit jelentsen mindez. Láng nővér. Feuer doktor. A Kék Duna keringő. Amit akkor mondunk, ha nem mondhatjuk el az igazat. Többé semmiről sem tudom eldönteni, mit jelent. A nyomozók megkérdezik, tudom-e, hol tartózkodik egy Paige Marshall nevű beteg. Ki kell kérdezniük egy Ida Mancini nevű páciens állítólagos fulladásos haláláról. Állítólagos anyám haláláról. Miss Marshall múlt éjjel eltűnt a zárt osztályról. Szökésnek semmi látható jele. Szemtanúk nincsenek. Sehol egy nyom. Egyszerűen köddé vált. A Szent Antal személyzete tréfából belement a játékába, meséli a rendőrség, és úgy tettek, mintha valódi orvos lenne. Hagyták, hogy felvegyen egy elhasznált kórházi köpenyt. Ettől könnyebben kezelhetővé vált. A személyzet szerint nagyon összemelegedtünk. – Nem igazán – magyarázom –, néha elbeszélgettünk, de szinte semmit nem tudtam róla. A nyomozók szerint nem örvendek túlzott népszerűségnek a nővérek körében. Lásd még: Clare, főnővér. Lásd még: Pearl, nővér-asszisztens. Lásd még: Dunsboro. Lásd még: Szexmániás csoportok. Meg sem kérdem, utánanéztek-e Paige Marshallnak 2556-ban.

A zsebemben turkálva kezembe akad egy tízcentes. Lenyelem, de simán lecsúszik a torkomon. Azután egy gémkapcsot találok a zsebemben. Az is simán lecsúszik. Mialatt a nyomozók belefeledkeznek anyám vörös kötésű naplójába, körülnézek valami nagyobb tárgy után. Legyen akkora, hogy megakadjon a torkomon. Évek óta gyakorlom a fulladásos halált. Ma már megy, mint a karikacsapás. Kurta kopogás után behoznak a helyiségbe egy ebédlőtálcát. A tányéron hamburger. Mellette szalvéta. Egy üveg ketchup. A szorulásom, a puffadás és a fájdalom miatt az éhhalál szélén járok, még sincs étvágyam. – Mi van ebben a naplóban? – kérdezik. Szétnyitom a hamburgert. Kinyitom a ketchupot. Ennem kell az életben maradáshoz, de torkig vagyok a saját szarommal. Olaszul van, felelem. A nyomozók a naplót lapozgatják, és arra kíváncsiak: – Mi ez a sok térképféleség benne? Ezek a vázlatrajzok? Különös, hogy megfeledkeztem róluk. Valóban térképek, én rajzoltam őket porbafingó, hiszékeny kisköcsög koromban. Tudják, a mamám mindig azt mondta, hogy újrateremthetem a világot, ha akarom. Hogy hatalmamban áll. Hogy nem kell olyannak elfogadnom, ahogy most működik, felparcellázva és kézi vezérelve. A saját igényeimhez formálhatom. Ilyen eszelős volt szegény anyám. Én meg hittem neki. Azzal lekapom a ketchuposüveg kupakját, és a számba tömöm. Aztán lenyelem. A következő pillanatban olyan gyorsan pattanok

talpra, hogy a szék messzire repül alólam. Két kézzel a torkomhoz kapok. Kétségbeesetten tátogok a festett mennyezet felé, a szemem fennakad. Állam a terem végéig nyúlik. A nyomozók rögtön egy emberként ugranak talpra. A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon. Arcom lángvörös, tűzforró. Verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Izzadságfoltok ütnek át az ingemen. Mindkét kezemmel szorosan markolom a torkom. Mivel nem tudok senkit se megmenteni, sem orvosként, sem szerető fiúként. Ha pedig másokat nem tudok megmenteni, magamat se tudom. Mivel mostantól árva lettem. Se munkám, se szeretteim. Mivel gyötör a görcs, és egyébként is haldoklom, kívül-belül. Mivel kell egy menekülési útvonal. Mivel ha átléptél egy határt, újra és újra meg kell tenned. Márpedig a folytonos meneküléstől nem menekülhetsz. Az önámítástól. A konfliktuskerüléstől. Az érdektelenségtől és felületességtől. A farokveréstől. A televíziótól. Az állandó tagadástól. Az egyik nyomozó felnéz a naplóból és így szól: – Ne izguljatok. Benne van a sárga jegyzetfüzetben. Csak megjátssza, hogy fuldoklik. Szótlanul figyelnek. A torkomat szorongatom, egyáltalán nem kapok levegőt. A hülye kisfiú, aki mindig farkast kiáltott, aztán mikor tényleg jött, nem hitték. Mint az a vénasszony, a félrenyelt csokoládépudinggal. Aki soha nem volt az anyja. Már az idejét se tudom, mikor történt utoljára, de most hirtelen eltölt a nyugalom. Nem vagyok boldog. Nem vagyok szomorú. Nem aggódom. Nem

vágyom szexre. Egyszerűen csak az agyközpontom bezárja a boltot. A nagy agykérgem. A kisagyam. Ahonnan a gondjaim fakadnak. Leegyszerűsítem magam. Rátalálok a tökéletes egyensúlyra a boldogság és bánat között. Elvégre a szivacsoknak soha sincs rossz napjuk.

47. fejezet

Mint minden reggel, az iskolabusz megállt a ház előtt, az ostoba kiskölyök felszállt, miközben nevelőanyja az út széléről integetett neki. Aznap azonban ő volt az egyetlen utas, a busz pedig százhússzal elhúzott az iskola előtt. A vezetőülésben Anyu ült. Ez volt az utolsó alkalom, amikor visszajött érte. A malomkeréknyi kormány mögül felnézett a visszapillantó tükörbe, és hátraszólt neki: – El se hinné az ember, milyen könnyű egy ilyen iskolabuszt szerezni. Nekivágott egy autópálya-felhajtónak, és így folytatta: – Legalább hatórányi előnyünk lesz, mire a busztársaság jelenti, hogy ellopták ezt a pléhkasznit. A busz már az autópályán száguldott, a város elmaradt mögöttük, és miután az épületek is elfogytak az út mentén, Anyu maga mellé ültette. Elővette vörös naplóját egy málhazsákból, majd egy

összehajtogatott térképet halászott ki belőle. Mialatt Anyu fél kézzel szétterítette a kormányon, másik kezével letekerte az ablakot. A buszt térdeivel kormányozta. Feje mozdulatlan, csupán a tekintete cikázott a beton és a színes vonalak között. Kis idő múltán összegyűrte a térképet, és kidobta az ablakon. Az idióta kiskölyök le sem vette a szemét róla. – Hol az a vörös füzet? – kérdezte tőle Anyu, de mikor oda akarta adni, megrázta a fejét. – Nem nekem kell. Nyisd ki a következő üres oldalnál. Hogy keressen egy tollat a kesztyűtartóban, de gyorsan, mert mindjárt egy folyóhoz érnek. Az autópálya átszelte a tanyákat, az erdőket, a házcsoportokat, s máris egy hídon suhantak, széles folyó nyúlt a busz mindkét oldalán a végtelenbe. – Siess – mondta Anyu. – Rajzold le a folyót. Tegyen úgy, mintha most fedezte volna fel ezt a folyót, az egész világot maga körül, javasolta Anyu, és rajzoljon egy új térképet az egészről, készítsen saját világatlaszt. Rajzolja meg saját, személyes világát. – Azt akarom, hogy ne fogadd el késznek ezt a világot – mondta Anyu. – Találd ki magadnak. Tanuld meg, hogyan kell megteremteni saját valóságodat. A saját szabályaiddal. Szeretnélek erre megtanítani. A kiskölyök kezében már ott a toll, Anyu arra kéri, rajzolja bele a folyót a vörös füzetbe. Rajzolja meg a folyót, aztán a hegyeket előttük. Adjon nevet nekik. Ne az ismert szavakból válasszon, találjon ki újakat, amelyek még nem jelentenek ezerféle ócska dolgot. Hozza létre saját szimbólumrendszerét. A kiskölyök eltűnődött a toll végét rágcsálva, ölében a nyitott füzettel, majd kis idő múlva rajzolni kezdett.

De amilyen ostoba volt, a kiskölyök hamarosan megfeledkezett az egészről. Csak sok évvel később, mikor a nyomozók megtalálták a térképet, akkor jutott eszébe, mit csinált annak idején. Hogy mire volt képes. Mi állt hatalmában. Anyu ránézett a térképére a visszapillantó tükörben, és annyit mondott: – Tökéletes. Aztán az órájára pillantott, és erősen a gázra lépett, a busz nekilendült. – Most pedig írd be a füzetbe – mondta. – Rajzold be a folyót a térképedre. És készülj fel rá, hogy rengeteg új dolognak kell majd nevet adnod. – Mivel az egyetlen megmaradt feltérképezetlen vidék a megfoghatatlan dolgok világa, az ötleteké, meséké, muzsikáé és művészeté – mondta. – Mivel semmi sem olyan tökéletes, mint amilyennek elképzeled. – Mivel nem lógok majd örökké a nyakadon. De az igazat megvallva, a kiskölyöknek nem sok kedve volt felelősnek lenni magáért, egy saját világért. Igazság szerint a kis szaros idióta folyton terveket szövögetett, hogy a következő étteremben jelenetet rendez, hogy a rendőrség elkapja Anyut, és akkor örökre megszabadul tőle. Mivel már belefáradt a sok kalandba, szerette volna drágalátos ostoba és dögunalmas életét háborítatlanul leélni. Már régen választott anyukája és a biztonság, védettség, elégedettség között. Térdével kormányozva az iskolabuszt, Anyu átnyúlt az anyósülésre, és megszorította a kiskölyök vállát. – Mit szeretnél ebédre? – kérdezte. A kiskölyök pedig a világ legártatlanabb hangján felelte: – Pálcás hot dogot.

48. fejezet

A következő percben két kar szorít hátulról. Az egyik nyomozó szorosan átkarol, ökleit a bordám alá szorítja, a fülembe suttog: – Lélegezzen, gyerünk, a rohadt életbe! Majd azt súgja: – Minden rendben... Két kar ölel át és emel a magasba, talpra állít, egy idegen azt suttogja: – Mindjárt rendbe jön. A hastájéki nyomás. Aztán valaki hátba vág, ahogy az orvosok az újszülötteket, és a műanyag kupak nagy ívben kirepül a torkomból. A beleim teljes tartalma a nadrágszáramba robban, élen a két vörös golyóbissal, mögöttük a napok óta halmozódó szartömeggel. Magánéletem nyilvánossá vált. Nincs több rejtegetni valóm. A majom és a sült gesztenye. A következő pillanatban a padlóra zuhanok. Hangosan bömbölök, valaki vigasztalni próbál.

Életben vagyok. Megmentettek. Majdnem elpatkoltam. A fejemet magukhoz szorítják, ringatnak és azt mondják: – Engedje el magát. Egy pohár vizet emelnek ajkamhoz. – Jól van, na. Azt mondják, már vége.

49. fejezet

Legalább ezer ember gyűlt össze Denny vára körül, egyikükre sem emlékszem, de én mindegyikük számára örök emlék vagyok. Mindjárt éjfél. Bűzhödten és elárvulva – se munka, se szeretet – átfurakszom a tömegen, egyenesen a közepén álló Dennyig: – Haver. – Haver – köszön vissza, miközben le sem veszi szemét az emberekről, mindegyik egy követ ölel magához. – Határozottan rossz ötlet volt ma este idejönnöd – rázza a fejét. Hála a tévéadásnak, meséli, egész álló nap özönlenek a mosolygó emberek, kezükben egy-egy kődarabbal. Gyönyörű, hihetetlen sziklákkal. Gránittömbökkel és bazaltkockákkal. Faragott mészkövekkel és homokkövekkel. Egymás után jönnek, habarccsal és lapáttal és vakolókanállal. – Hol van Victor? – kérdezi mind kivétel nélkül. Annyian vannak, hogy teljesen megtöltik a telket,

mozdulni sem lehet, nemhogy építkezni. Mindegyik személyesen szeretné átadni kődarabját. Az összes nő és férfi végig azt kérdezgeti Dennytől meg Beth-től, hogy mi van velem. Azt mondják, szörnyen néztem ki a televízióban. Már csak az hiányzik, hogy valamelyik eldicsekedjen hőstettével, és elmesélje, hogyan mentette meg egy étteremben Victor életét. Hogy mentette meg az életemet – aha. A „puskaporos hordó” tökéletesen illik a helyzetre. A tömeg szélén néhány hős máris szikrát pattintott. Még a sötétben is tisztán követhető, ahogy az embereken végighullámzik a felismerés. Láthatatlan határvonal a még mosolygók és a már nem mosolygók között. Akik még hősök, és akik már tudják az igazságot. Megfosztva életük legnagyobb büszkeségétől, az emberek tanácstalanul tekingetni kezdenek. Miután egyetlen pillanat alatt hősből bolonddá zsugorodtak, mindegyikük kicsit megtébolyul. – Most aztán szedd a lábad – suttogja Denny. Olyan sűrű a tömeg, hogy semmit sem látni Denny művéből, a falakból és oszlopokból, szobrokból és lépcsőkből. Aztán valaki elkiáltja magát: – Hol van Victor? – Victor Mancinit akarjuk – csatlakozik hozzá egy másik hang. Megérdemlem, annyi szent. A kivégzőosztagot. Az én nagy családomat. Valaki felkapcsol egy autóreflektort, ragyogó fénykör csapdájába szorulok a kőfal előtt. Árnyékom fenyegetően magasodik a tömeg fölé. Ott áll ez az önáltató kis suttyó, aki azt hitte, lehetséges elég sokat keresni, elég sokat tanulni, elég sokat birtokolni, elég gyorsan futni, elég jól elbújni. Eleget dugni.

A reflektor ellenfényében ezernyi arctalan árnyalak szorít a falhoz. Olyanok, akik azt hitték, szeretnek. Akik azt hitték, visszaadták az életem. Legendás hőstettük semmivé foszlott. Egyikük magasra emel egy kődarabot, összeszorítom a szememet. A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon. Arcom lángvörös és tűzforró. Tompa puffanást érzek a lábamnál. Egy kő. Újabb szikla puffan a földre. Azután egy tucat. Még száz puffanás. Kőeső hullik, megremeg alattuk a föld. Kőhalom emelkedik körém, mindenki hangosan üvölt. A Szent Én mártíromsága. Behunyt szemem egyre nedvesebb, a reflektorok fénye átsüt a szemhéjamon, saját húsomon és véremen. Köny-nyeimen. Egyre több puffanást hallok. Reng a föld, emberek kiabálnak torkuk szakadtából. Lavina zúdul rám. Szitok-özön. Aztán hirtelen minden elnémul. – Haver – szólok oda Dennynek. Csukott szemmel, szipogva kérem. – Mondd el, mi történik. Aztán valami puha, gyapjúszerű, mocskos szagú anyagot érzek az orromon, Denny annyit mond: – Fújd, haver, ne szívd. Azután mindenki eltűnik. Majdnem mindenki. Denny várának falai ledöntve, a kövek széttörtek vagy szétgurultak a zuhanástól. Az oszlopok lerombolva. A folyosók romokban. A szobrok összetörve, talapzatuk szétzúzva. Törmelék, habarcs, kődarabok borítják az udvart, töltik meg a szökőkút medencéit. Még a fákat is ledöntötte, széthasogatta a kőzápor. A leomlott lépcsők a semmibe vezetnek. Beth nagyobbacska sziklán ül, egy összezúzott szobrot néz, amit Denny faragott róla. Nem ahogy tényleg kinéz, inkább arról, ahogy ő látja. Hogy milyen gyönyörű az ő szemében. Tökéletes. Jelenleg csupán torzó.

Földrengés volt? – kérdezem. – Majdnem eltaláltad – feleli Denny. – De másfajta isteni beavatkozás tanúi voltunk. A telken kő kövön nem maradt. – Szarszagod van, haver – szimatol Denny a levegőbe. További értesítésig nem hagyhatom el a várost, újságolom. A rendőrség kérésére. A reflektorfényben egyetlen sziluett maradt. Fekete árnyék görnyed a telek szélén, míg a távozó autó magával nem viszi napsárga fénykörét. Denny, Beth és én próbáljuk megállapítani a sápadt holdfényben, ki lehet az. Paige Marshall. Fehér orvosi köpenyén szennyfoltok, ujjai könyékig felgyűrve. A műanyag karkötő a csuklóján táncol. Klumpájából víz csordogál. – Sajnálom, de szörnyű félreértés történt – kiabálja Denny biztos távolból. Nem, hagyd csak, nyugtatom meg, semmi baj. Másról van szó. Paige közelebb lép, és azt mondja: – Még mindig itt vagyok. Fekete haja rendezetlen, sehol apró, briósra emlékeztető kontya. Szemei vörösek és duzzadtak, szipogva vonogatja a vállát, és így folytatja: – Ezek szerint tényleg csak megőrültem. Lenézünk a szétszóródott kövekre, csak egy rakás szikladarab, egy halom barna, jelentéktelen semmi. Az egyik nadrágszáram teljesen átázott a szartól, most is szorosan a combomra tapad. – Hát – válaszolom Paige-nek –, én sem vagyok egy megváltó. – Az igaz. Felemeli a jobb kezét, és azt kérdezi: – Nem tudnád leszedni rólam valahogy ezt a vacakot?

Dehogynem, mondom, megpróbálhatjuk. Denny elrugdossa a köveket az útjából, lábával szétgurítja őket, amíg az egyiken megakad a szeme és lehajol érte. Beth a segítségére siet. Egymásra nézünk Paige-dzsel, végre tisztán látjuk a másikat. Most először. Úgy is eltölthetjük az életünket, hogy a világ mondja meg nekünk, kik is vagyunk. Épeszűek vagy őrültek. Szentek vagy szexmániások. Hősök vagy áldozatok. Rábízhatjuk a történelemre, hogy eldöntse helyettünk, jók voltunk vagy rosszak. Engedhetjük, hogy a múltunk határozza meg jövőnket. Vagy akár magunk is dönthetünk. Talán épp az a dolgunk, hogy valami jobbat találjunk. A fák között megszólal egy vadgalamb. Ezek szerint éjfél van. – Figyelj! Jól jönne egy kis segítség – kiáltja Denny. Paige nekiindul, én követem. Mind a négyen megmarkoljuk a szikladarab szélét, a sötétségben érdes és hűvös a tapintása, mintha örökké tartana ez az érzés, ahogy közös erővel nekiveselkedünk, hogy építsünk valamit. – Emlékszel még arra az ókori görög lányra? – kérdezi Paige. Aki körülrajzolta távozó kedvesét. Hát hogyne, válaszolom. – És azt tudtad – folytatja –, hogy idővel elfelejtette a hapsit, és inkább feltalálta a tapétát? Riasztó gondolat, de itt állunk négyen, zarándokok egy őshazából, korunk zakkantjai, és megpróbáljuk létrehozni saját alternatív valóságunkat. Világot építünk kövekből és káoszból. Fogalmam sincs, mi lesz belőle. A nagy rohanás végén az éjszaka közepén kikötöttünk a semmi szélén.

Talán nem is fontos mindent előre tudnunk. Ahol most állunk, a romok között a vaksötétben, bármit felépíthetünk.

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Szász Zsolt A borítót tervezte: Bányász Éva Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. A nyomdai munkálatokat a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Megjelent 19,5 A/5 ív terjedelemben ISBN 978-963-7448-78-2