Azazel

ISAAC

ASIMOV AZAZEL

A fordítás alapját képező kiadás: Isaac Asimov: Azazel Bantam Books, 1991 Fordította: Bagi Gábor, Damokos Katalin, Füssi-Nagy Géza, Joó Attila, Mohácsi Enikő, Németh Attila, Sarkadi Zsuzsanna, Sohár Anikó, Szente Mihály, Tamás Dénes Borító: Burger István

TARTALOM BEVEZETŐ

6

A KÉT CENTIMÉTERES DÉMON

10

ÉNEKHANG EGYETLEN ESTÉRE

21

A MOSOLY, AMELY ELVESZEJT

29

A GYŐZTES

41

A TOMPA MORAJ

50

AZ EMBERISÉG MEGMENTŐJE

63

ELVI KÉRDÉS

76

AZ ITAL KÁRTÉKONY HATALMA

92

AZ ÍRÁS IDEJE

104

SZIKRÁZIK A HÓ

120

A LOGIKA AZ LOGIKA

139

AZ UTAZIK A LEGGYORSABBAN...

152

MÁS SZEMMEL NÉZVE

164

TÖBB DOLGOK VANNAK FÖLDÖN ÉS ÉGEN

179

A LÉLEK ALKATA

193

TAVASZI BUNYÓK

207

GALATEA

222

RÖPKE ÁBRÁND

236

SZERZŐKRŐL

254

JEGYZETEK

256

Sheila Williamsnek, az Isaac Asimov’s Science Fiction Magazine legkedvesebb szerkesztőjének

Bevezető

M

éG 1980-ban egy Eric Protter nevű úriember megkért, hogy írjak kriminovellákat havi rendszerességgel az általa szerkesztett magazinba. Beleegyeztem, mert általában nehezemre esik nemet mondani kedves embereknek (és az összes szerkesztő, akivel életemben találkoztam, kedves ember volt). Az első történetem egy amolyan fantasy-krimi volt, a főszerepben egy körülbelül két centiméteres, aprócska démonnal. A „Getting Even” címet adtam neki, Eric Protter pedig elfogadta, és leközölte. A narrátor egy Griswold nevű férfi, és még három úr szerepel a novellában (köztük egy egyes szám első személyű figurával, aki én magam lennék, bár név nélkül), közönség gyanánt. Négyükről azt írtam, hogy minden héten összegyűlnek a Union Clubban, és úgy gondoltam, sorozatot kerekítek az ötletből, a főszerepben Griswolddal és a klubbal. Amikor azonban megpróbáltam írni egy második történetet is a „Getting Even” kis démonával (az új novella az „Énekhang egyetlen estére” címet kapta), Eric azt mondta: nem. Kiderült, hogy míg egy csipetnyi fantasztikummal semmi gond nincs, azért szokást nem szívesen csinálna belőle. Így aztán félretettem az „Énekhang egyetlen estére” történetét, és írni kezdtem egy krimisorozatot mindenféle fantasztikus elem nélkül. Harminc ezek közül (Eric ragaszkodott a 2000-2200 szavas hosszúsághoz) végül kötetbe gyűjtve is megjelent The Union Club Mysteries (Doubleday, 1983) címmel. Ebbe a könyvbe nem vettem bele a „Getting Even”-t, hiszen szerepelt benne az a bizonyos kis démon, és ezért nem passzolt a többi novellához. 6

ISAAC ASIMOV

Mindeközben egyre az „Énekhang egyetlen estére” járt az eszemben. Gyűlölöm a pazarlást, és nem állhatom, hogy ne jelenjen meg, ha valamit írok, amennyiben bármit is tehetek a helyzet orvoslása érdekében. Ezért aztán megkerestem Ericet, és azt mondtam neki: „Ott az a novella, amit visszautasítottál, az »Énekhang egyetlen estére«... kiadathatnám máshol?” „Természetesen – felelte –, amennyiben megváltoztatod a szereplők nevét. A Griswoldról meg a hallgatóságáról szóló történeteket kizárólag a saját magazinomban szeretném látni.” Hát így történt. Megváltoztattam Griswold nevét Georgera, a hallgatóságból pedig egyetlen alakot tartottam meg: az egyes szám első személyű narrátort, saját magamat. Ezek után eladtam az „Énekhang egyetlen estére” című írásomat a Magazine of Fantasy and Science Fictionnek (F&SF). Majd írtam egy újabb történetet a ma már csak „George és Azazel” címen emlegetett sorozatba, amiből Azazel a démon neve. Ezt, „A mosoly, amely elveszejt”-et szintén az F&SF-nek adtam el. Csakhogy van egy saját SF-magazinom is, az Isaac Asimov’s Science Fiction Magazine (IASFM), és Shawna McCarthy, az akkori szerkesztőm nemtetszését fejezte ki, amiért az F&SF-ben publikálom a novelláimat. Erre én azt mondtam: „De Shawna, ezek a George és Azazel-történetek fantasyk, az IASFM pedig csupán science fictiont közöl.” „Hát akkor változtasd át a kisdémont meg a mágiát egy kis földönkívülivé meg a fejlett technológiájává, és add el a novellákat nekem!” – felelte ő. Így tettem hát, és mivel továbbra is érdekelt George és Azazel, tovább írtam a történeteket róluk, míg össze nem gyűlt az a tizennyolc, amelyet a jelen gyűjteménybe összerendeztem. (Azért csak tizennyolcat, mert Eric rövidségi megszorításai nélkül kétszer olyan bő lére ereszthettem őket, mint a Griswoldokat.) AZAZEL

7

Ám ebbe a kötetbe sem vettem bele a „Getting Even”-t, mert nem ugyanazt a hangulatot hozta, mint a későbbi elbeszélések. Miután két különböző sorozat is megszületett belőle, az eredetsztorinak az a szomorú sors jutott, hogy két szék közt a pad alá esett, hiszen egyik leszármazottjához sem passzolt eléggé. (Azért nem kell sajnálni, antológiában megjelent már, és a jövőben talán más formában is napvilágot lát.) Van néhány dolog, amit szeretnék leszögezni a következő novellákkal kapcsolatban; dolgok, amelyeket nyilván ön is észrevesz majd, de szeretem jártatni a számat. 1) Mint már említettem, kihagytam ebből a gyűjteményből az első elbeszélést, amelyet a kis démonról írtam, mert egyszerűen nem illett bele. Gyönyörű szerkesztőm, Jennifer Brehl viszont ragaszkodott hozzá, hogy készüljön egy eredettörténet, mely elmeséli, hogyan találkoztam először George-dzsal, és a kis démon hogyan lépett be az ő életébe. Mivel Jenniferrel – noha a kedvesség élő szobra – nem kívánatos packázni, ha kis kezét ökölbe szorítja, megírtam „A két centiméteres démon”-t az igényeinek megfelelően, és első helyen bele is került a kötetbe. Továbbá Jennifer úgy döntött, Azazel határozottan démon lesz, nem pedig földönkívüli; visszatértünk a fantasy területére. (Az Azazel vagy Azázél máskülönben bibliai név, a Szentírás szakértői rendszerint egy démonnak tulajdonítják, bár a helyzet ennél némiképp bonyolultabb.) 2) George a történetekben amolyan naplopónak tűnik, és én általában gyűlölöm a naplopókat – de őt egyszerűen imádom. Remélem, ön is megkedveli. Az egyes szám első személyű mesélőt (aki valójában nem más, mint Isaac Asimov) George gyakran megsérti, sőt, időnként egy-két dollárt is kicsal tőle, de én nem bánom. Mint azt az első novella végén elmagyarázom, a történetek megérik: sokkal többet keresek velük, mint amennyit ő elkunyerál – különösen, hogy adakozásom merőben képzeletbeli. 8

ISAAC ASIMOV

3) Kérem, tartsa észben, hogy ezek a novellák humoros, szatírikus hangvételűek, ezért ha stílusukat kissé túlírtnak és „nem asimovinak” találja, a dolog szándékos volt. Vegye ezt figyelmeztetésnek! Ne vásárolja meg úgy a könyvet, hogy valami másra számít, mert akkor csak bosszúságot okoz magának. Mellesleg pedig, ha helyenként P. G. Wodehouse hatása érződik a szövegen, higgye el, az sem a véletlen műve.

AZAZEL

9

A két centiméteres démon

G

EORGE-DZSAL egy irodalmi rendezvényen ismerkedtem

össze sok évvel ezelőtt, és már akkor mély nyomot hagyott bennem a kerek, középkorú arcán ülő különös, ártatlan és őszinte kifejezés. Ő az a fajta ember lehet, döntöttem el egyből, akire nyugodtan rábízhatjuk a tárcánkat, míg úszni megyünk. Fölismert engem a könyveim hátsó borítóját díszítő fényképekről, boldogan üdvözölt, és közölte, mennyire imádja a novelláimat és regényeimet. Ez természetesen kedvező színben tüntette fel előttem intelligenciáját és ízlését. Szívélyesen kezet ráztunk, aztán így folytatta: – A nevem George Bitternut. – Bitternut – ismételtem, hogy rögzítsem az agyamban. – Nem egy mindennapi név. – Dán eredetű – felelte –, és nagyon arisztokratikus. Családfámat Kanutig tudom visszavezetni, ismertebb nevén II. Knut dán királyig, aki a század elején meghódította Angliát, sőt, még német területen is szerzett birtokokat. Vérvonalunk az ő fiával indult, aki, mondanom sem kell, a lepedő rossz oldalán jött a világra. – Mondania sem kell – mormoltam, bár nem értettem, miért kellene természetesnek venni egy ilyen közlést. – Apja után a Knut nevet kapta – folytatta George –, és amikor megmutatták a királynak, ő dán királyi felsége azt mondta: „Mindenre, ami szent, hát ez lenne az én trónörökösöm?” „Nem egészen – felelte a kis Knutot ringató udvaronc –, mert hát törvénytelen a lelkem, lévén anyja az a mosónő, akivel ön...”

10

ISAAC ASIMOV

„Ah – mondta a király – donnerwetter!” És a gyermeket onnantól fogva Donnerwetterknutnak hívták. Majd később rövidebben Wetterknutnak. Én magam atyai ágon örököltem a nevet, csak hát a korok viszontagságai során az fokozatosan átalakult Bitternuttá. Kék szeméből olyan hipnotikus erővel sugárzott a becsületesség, hogy története hitelességéhez kétség sem férhetett. – Csatlakozna hozzám ebédre? – kérdeztem, kezemmel egy gazdagon díszített étterem irányába intve, amelyről lerítt, hogy nem vékony pénztárcájúaknak való. – Nem gondolja – jegyezte meg George –, hogy az a bisztró kissé hivalkodó? Az önkiszolgáló a másik oldalon épp olyan... – Mint a vendégem – tettem hozzá. Mire George összeszorította a száját, és azt mondta: – Most, hogy kedvezőbb megvilágításban látom, az a bisztró egészen otthonosnak tűnik. Igen, megfelel. A főétel fölött szólalt meg legközelebb: – Az ősömnek, Wetterknutnak, született egy fia, akit Svendnek nevezett el. Ez is egy közismert dán név. – Igen, tudom – feleltem –, Knut király atyját hívták Villásszakállú Svendnek. A mai modern időkben persze mi már ezt csak Svennek mondjuk. George a homlokát ráncolta. – Semmi szükség rá, öregem, hogy a tudását csillogtassa előttem. Elfogadom a tényt, hogy a történelmi alapismereteket jól elsajátította. Elszégyelltem magam. – Ne haragudjon! Főúri megbocsátást hintett felém kezével, újabb pohár bort rendelt, és így folytatta: – Svend Wetterknut bolondult a fiatal nőkért, mely tulajdonságát azóta minden Bitternut örökli, és hozzáteszem, nagy sikereket ért el náluk... ahogy mi mindannyian az eltelt századok során. Fennmaradt egy jól dokumentált történet róla, miszerint sok nő utólag is AZAZEL

11

elismerően nyilatkozott arról, mennyire „benne volt minden Svendliben”. És igazi bűbájosnak tartották. – Szünetet tartott, majd hirtelen kibökte: – Tudja, mi az a bűbájos? – Nem – hazudtam, nem akarván megint a tudásomat csillogtatni előtte. – Árulja el! – A bűbájos az amolyan varázslóféle – magyarázta George, tisztán hallható megkönnyebbült sóhaj kíséretében. – Svend beleásta magát a misztikus és titkos tanokba. Akkoriban ez lehetséges volt: még nem ütötte föl a fejét a mai kor szkepticizmusa. Svend elszánta magát, hogy valamiképp rábírja a fiatal hölgyeket az általa oly kívánatosnak tartott kifinomult és engedelmes viselkedésre, s kiűzi belőlük a nyakasság és hárpiatermészet mételyét. – Ó – mondtam, szándékom szerint rokonszenvezőn. – E célhoz démonokra volt szüksége, ezért kifejlesztett egy módszert a megidézésükre bizonyos fűszercserjék égetése, illetve egyes félig elfeledett hatalmasságok nevének emlegetése által. – És bevált a módszer, Mr. Bitternut? – Kérem, szólítson George-nak! Természetesen bevált. A démonok csapatokban, rajokban dolgoztak neki, mert mint gyakran panaszkodott, akkoriban a nők öszvérhez méltóan csökönyösek voltak, ráadásul valahányszor arra hivatkozott, hogy egy király unokája, rosszindulatú megjegyzéseket tettek származása hátterére. Azonban amint egy démon elvégezte a munkáját rajtuk, a lányok-asszonyok megértették: van, amiben törvényes és törvénytelen között nincs különbség. – Egészen bizonyos ön ennek a történetnek a hitelében, George? – kérdeztem. – Maximálisan, mivel tavaly nyáron megtaláltam ősöm recepteskönyvét a démonok megidézésére. Egy régi angol kastélyban bukkantam rá, mely mára már romokban hever, de valamikor a családomé volt. A könyv felsorolja a szükséges cserjéket, elégetésük módját, a szertartás részleteit, a hatalmasságok nevét, a ráolvasásokat. Mindent. 12

ISAAC ASIMOV

Óangolul írták, tudja, a régi angolszász nyelven, de mivel nyelvész vagyok, és... Enyhe szkepticizmus uralkodott el rajtam. – Ugye csak viccel? – kérdeztem. Dölyfösen mért végig. – Miből gondolja? Kuncogok talán? A könyv hiteles. Magam is kipróbáltam a receptet. – És megidézett egy démont. – Ahogy mondja – mutatott jelentőségteljesen zakójának mellzsebére. – Odabent van? George megérintette a zsebet, és már éppen bólintott volna, amikor ujjai valami fontos dologra akadhattak, vagy éppenséggel semmire, aminek ott kellett volna lenni. Bekukucskált. – Eltűnt – mondta csalódottan. – Dematerializálódott... Meglehet, nem is hibáztatható érte. Tegnap este még velem volt, mert tudja, érdekelte ez a rendezvény. Egy szemcseppentőből megitattam whiskey-vel, és ízlett neki. Talán túlságosan is, mert egyszer csak meg akart küzdeni a bárpult mögötti kalitkában tartott kakaduval, és szörnyűséges szavakkal szidalmazni kezdte. Szerencsére elaludt, mielőtt a sértett madár visszavághatott volna. Ma reggel nem volt a legjobb formában, és azt hiszem, most hazament, bárhol legyen is az otthona, kúrálni magát. Föllázadt bennem az értelem. – Tényleg azt várja tőlem, hogy elhiggyem ezt a maszlagot? Azt akarja mondani, hogy egy démont hordott a mellzsebében? – Örömmel tölt el, hogy ilyen gyorsan fölfogta a helyzetet – felelte George. – Mekkora volt? – Két centiméteres. – De az kevesebb, mint egy hüvelyk. – Tökéletesen igaza van. Egy hüvelyk az kettő egész ötvennégy század centiméter. AZAZEL

13

– Úgy értem, miféle démon az, aki csak két centiméter magas...? – Kicsike – ismerte el George –, de amint a régi mondás tartja, egy kis démon is jobb, mint a semmilyen. – Azért ez a hangulatától függ szerintem. – Ó, Azazel (mert így hívják) barátságos démon. Gyanítom, az otthonában mindenki lenézi, mert itt rendkívül igyekszik, hogy elkápráztasson az erejével. Az egyetlen bibi, hogy nem tehet engem gazdaggá, amit pedig barátságból már régen fölkínált volna. Azt mondja, a hatalmát kizárólag arra vehetem igénybe, hogy másokkal jót cselekedjek. – Ugyan már, George! Ez igazán nem a pokolhoz illő filozófia. George a szája elé kapta mutatóujját. – Ne mondjon ilyeneket, öregem! Azazelt nagyon bántaná, ha meghallaná. Azt állítja, hogy a hazája kedves, tisztességes és rendkívül civilizált hely, uralkodójáról pedig, akit nem nevez meg, csupán Minden Az Egybennek hív, határtalan tisztelettel beszél. – És valóban kedves dolgokat cselekszik? – Amikor csak tud. Vegyük például a keresztlányom, Juniper Pen esetét... – Juniper Pen? – Igen. Látom a szemében a kíváncsiság csillogását; nyilván szívesen meghallgatná a történetet... és én el is mesélem.

Juniper Pen (kezdte George) csodálkozó szemű, másodéves egyetemista volt – ártatlan, kedves lány, akit elvarázsolt a kosárlabdacsapat, mely csupa magas, jóképű fiatalemberből állt. A csapatnak különösen egy tagjára irányult bakfisos rajongása: egy bizonyos Leander Thomsonra. Magas, nyúlánk fiú volt; két hatalmas kezével körbeérte a kosárlabdát, és minden más kosárlabda formájú dolgot is, 14

ISAAC ASIMOV

amiről valamiért megint csak Juniper jut eszembe. A lány kétségkívül feléje fókuszálta sikoltozását, amikor a mérkőzések alkalmával ott ült a lelátón. Nekem is gyakran beszélt édes kis álmairól, mert mint minden fiatal nő, még azok is, akik nem az én keresztlányaim, ő is feltétel nélkül rám bízta titkait. Barátságos, ugyanakkor méltóságteljes viselkedésem valahogy ezt csalja elő mindenkiből. – Ó, George bácsi – mondta egyszer –, ugye nincs abban semmi kivetnivaló, hogy közös jövőt képzeltem el Leanderrel? Már most úgy látom őt, mint a világ legnagyobb kosárlabdázóját, a profik legtehetségesebbikét, egy hosszú távú, nagy összegű szerződés büszke birtokosát. Úgy érzem, nem túlzottan nagy igény ez. Az élettől csupán egy kis, indákkal befutott kúriát szeretnék, egy picinyke kertet, mely addig ér, ameddig a szem ellát, egyszerű, csapatokba szervezett cselédséget, a ruháimat ábécérendbe rakva a hét minden napjára, az év minden hónapjára, és... Kénytelen voltam félbeszakítani bájos csacsogását. – Kicsikém – mondtam –, a tervednek van egy aprócska hibája. Leander nem valami jó kosárlabdajátékos, ezért valószínűtlen, hogy bármelyik csapat jövedelmező szerződést kínálna neki. – Ez annyira tisztességtelen! – duzzogott. – Miért nem lehet belőle nagyon jó kosaras? – Mert ez a világegyetem rendje. Miért nem választasz rajongásod tárgyául olyasvalakit, akinek jobban megy a játék? Vagy ha már itt tartunk, akár egy őszinte, fiatal Wall Street-i brókert, aki esetenként hozzá-hozzájut bizalmas információkhoz? – Ami azt illeti, már gondolkodtam a dolgon, George bácsi, de én Leandert önmagáért szeretem. Időnként, amikor eszembe jut, azt kérdezem magamtól: „Vajon valóban olyan fontos a pénz?” – Csitt, kicsikém! – intettem le döbbenten. A mai nők annyira szókimondók! AZAZEL

15

– De miért nem lehet nekem is pénzem? Hát olyan nagy kérés lenne? És tényleg, az lett volna? Hiszen ott volt az én démonom. Parányi, persze, de hatalmas szívvel. Biztosan örömmel segítené az igaz szerelem beteljesülését, hogy boldogságot és fényt csepegtessen két lélekbe, s két szív végre egy ütemben verhessen a közös csókok és közös vagyon gondolatára. Azazel végighallgatott, amikor a megfelelő varázsigével megidéztem... – Nem, természetesen nem árulhatom el. Hát nincs önben nyoma sem az alapvető erkölcsiségnek?... Nos, mint mondtam, végighallgatott, de láthatóan hiányzott belőle az elvárható őszinte rokonszenv. Elismerem, erőszakkal rángattam át saját kontinuumunkba a lehető legrosszabbkor, miközben épp valami törökfürdőszerű élvezetnek hódolhatott, mert aprócska törölközőbe burkolózott, és vacogott. Hangja magasabbnak és visítóbbnak tűnt, mint addig bármikor. (Ami azt illeti, nem is hinném, hogy ez igazából az ő hangja. Inkább talán telepátiával kommunikál, de eredményként mégiscsak azt a sipítozó hangot hallottam, vagy legalábbis véltem hallani.) – Mi az a kosárlabda? – kérdezte. – Egy kosár alakú labda? Mert ha igen, akkor nem tudom elképzelni. Megpróbáltam elmagyarázni, de démon létére elég nehéz felfogású. Csak bámult rám, mintha nem kristálytiszta részletességgel taglaltam volna a játék alapvetéseit. Végül így szólt: – Lehetséges volna megnéznem egy kosárlabdamérkőzést? – Hát persze – vágtam rá. – Ma este is lesz egy. Leandertől kaptam rá jegyet, te pedig elférsz a zsebemben. – Rendben – mondta Azazel. – Akkor szólíts, amikor indulásra készen állsz! Most pedig szeretném befejezni a zymjigemet. – Ezalatt, feltételezem, a törökfürdőjét értette. S azzal eltűnt. 16

ISAAC ASIMOV

– Be kell vallanom, nagyon idegesítőnek tartom, amikor valaki a kisszerű, jelentéktelen ügyeit az én igazán fontos terveim elébe helyezi... Erről jut eszembe, öregem, a pincér mintha az ön figyelmét igyekezne magára vonni. Ha nem tévedek, a számlát hozza. Kérem, rendezze, aztán hadd folytassam a történetem! Szóval aznap este elmentem a kosárlabdameccsre, Azazellel a zsebemben. Folyton kidugdosta a fejét, hogy lássa a mérkőzést, és ha bárki felfigyel rá, nagyon meglepődött volna. A bőre ugyanis fénylő vörös, a homlokán két kis szarvacskával. Természetesen nagy szerencse, hogy nem bújt elő teljesen, mivel centiméter hosszú, izmos farka a legszembetűnőbb és legémelyítőbb vonása. Én nem vagyok nagy kosárlabda-rajongó, így aztán hagytam, hadd bogozza ki Azazel egymaga a történések értelmét. Elméje, noha nem emberi, csupán démoni, mindazonáltal igen éles. A mérkőzés után azt mondta nekem: – Úgy tűnik, már amennyire a nagydarab, kétbalkezes és legkevésbé sem érdekes figurák folyamatos rohangászása közepette meg tudtam állapítani, a nézők érdeklődése mindig akkor hágott tetőfokára, amikor az a furcsa labda áthaladt a hálóval ellátott karikán. – Úgy van – mondtam. – Azzal ér el a csapat kosarat. – Ezek szerint a védenced valóságos hősévé válhatna ennek az együgyű játéknak, ha minden alkalommal betalálna a karikába? – Pontosan. Azazel elgondolkodva tekergette a farkát. – Az nem lesz nehéz. Csak a reflexeit kell korrigálnom, hogy jobban ítélje meg a dobás ideális szögét, magasságát, erejét... – Tűnődve elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Lássuk csak, lejegyeztem és rögzítettem a teljes személyes koordinátahálóját a mérkőzés alatt... Igen, megoldható... Ami azt illeti, már meg is oldottam. A ti Leanderetek ezentúl gond nélkül beletalál majd a karikába. AZAZEL

17

Némi izgalommal vártam a következő mérkőzés napját. Egy szót sem szóltam a kis Junipernek, mert addig még sosem használtam fel Azazel démoni erőit, így nem tudhattam biztosan, mennyire érnek majd föl tettei a szavaihoz. Különben pedig meglepetést akartam szerezni neki. (Mint végül kiderült, nagyon is meglepődött, hozzám hasonlóan.) Azután elérkezett a mérkőzés napja, és világossá vált, ez lesz a szezon meccse. Helyi egyetemünk, a Nerdsville Tech, melynek kosárcsapatát Leander is erősítette (szerény képességeihez mérten), az Al Capone Főiskola és Javítóintézet hórihorgas izompacsirtái ellen lépett pályára, és a harc epikusnak ígérkezett. De hogy mennyire epikus lesz, azt senki nem sejthette. A Capone Ötös rögtön vezetést szerzett, én azonban le nem vettem a szemem Leanderről. Úgy tűnt, nehezére esik eldönteni, mit tegyen, és eleinte a keze folyton elvétette a pattogó labdát. Arra gondoltam, biztosan annyira módosultak a reflexei, hogy egyáltalán nem képes uralkodni az izmain. Egy idő után azonban mintha kezdett volna hozzászokni új testéhez. Megragadta a labdát, és az mintha azonnal ki is csúszott volna a kezéből – de hogyan! Magasan fölívelt a levegőbe, majd lezúgott, át a gyűrű közepén. Vad ujjongás rázta meg a lelátót, miközben Leander elgondolkozva bámulta a palánkot, mintha próbálná megemészteni a történteket. Bármi történt is, megtörtént újra – és újra. Amint Leander hozzáért a labdához, az a magasba ívelt. És amint a magasba ívelt, bele is hullott a kosárba. De olyan hirtelen, hogy senki nem látta őt se célozni, se semmilyen erőt kifejteni. A nézősereg szakértelemnek könyvelte el mindezt, és egyre hisztérikusabban tombolt. Aztán persze bekövetkezett az elkerülhetetlen, és a játék totális káoszba torkollott. A lelátóról füttyök harsantak; a Capone Javítósoknak drukkoló sebhelyes, törött orrú 18

ISAAC ASIMOV

szurkolók heves vérmérsékletű, lekicsinylő megjegyzéseket tettek az ellenfélre, amelyek nyomában itt is, ott is ökölharcok törtek ki a közönség soraiban. Mert tudja, csak azt nem mondtam el Azazelnek – tévesen magától értetődőnek vélvén –, hogy a két kosár a pályán nem egyenértékű: egyik a házigazdáké, a másik a vendégeké, és mindegyik csapat a másikét veszi célba. A labda az élettelen tárgyak sajnálatos tudatlanságával mindig a közelebbi felé ívelt, valahányszor útnak indult Leander kezéből. Ennek eredményeként időről időre a rossz kosárban kötött ki. Leander ragaszkodott ehhez az érthetetlen szokáshoz, még a nerdsville-i csapat edzőjének, Claws („Tata”) McFangnek barátságos dorgálásai ellenére is, amelyeket a szakember diszkréten habzó ajkai közül süvöltött kétbalkezes játékosa felé. Tata McFang szomorú sóhaj kíséretében letisztította fogait, és lehozta Leandert a pályáról, majd nyíltan elsírta magát, amikor lefejtették ujjait a fiatalember torkáról, hogy az elvonulhasson az öltözőbe. Barátom, ez a Leander teljesen kifordult magából. Először természetesen arra gondoltam, az alkoholban keres majd vigaszt, és komor, búsongó borissza lesz belőle. Azt meg is értettem volna. Csakhogy ő még mélyebbre süllyedt. A tanulmányaiba menekült. Hallgatótársai megvető, sőt néha szánakozó pillantásainak kereszttüzében óráról órára slattyogott, arcát könyvekbe temette, és alászállt egy ösztöndíj nyirkos kazamatáiba. Mindezek ellenére azonban Juniper kitartott mellette. „Szüksége van rám” – mondogatta, és szemét elfelhősítették a kiontatlan könnyek. Mindent föláldozva végül a diplomaosztó után hozzáment feleségül. És akkor is ragaszkodott Leanderhez, amikor az minden addiginál mélyebbre süllyedve megbélyegeztette magát egy fizika PhD-fokozattal. Ő és Juniper most egy kis társasházi lakásban laknak valahol az északnyugati városrészben. Leander fizikát tanít, AZAZEL

19

és a kozmogónia területén végez kutatásokat, amennyire tudom. A fiú keresete évi hatvanezer dollár, és a nevét csak döbbenten suttogva ejti ki bárki, aki ismerte őt tiszteletre méltó sportoló korából, hiszen mára nyomorult Nobel-díjvárományos lett belőle. Juniper sosem panaszkodik, hűséges bukott bálványához. Se szóval, se tettel nem fejez ki megbánást, de öreg keresztapját nem verheti át. Nagyon is jól tudom, hogy alkalmanként vágyakozva gondol az indákkal befuttatott kúriára, amit mindörökre elvesztett, meg kis, álombéli birtokának a láthatárig hullámzó, zöld dombjaira.

– Hát ennyi a történet – mondta George, miközben besöpörte a pincér által hozott visszajárót, és lemásolta a számla adatait (gondolom, hogy később levonhassa az adóalapjából). – Az ön helyében – tette még hozzá – bőséges borravalót adnék. Kábult állapotomban megfogadtam a tanácsát, mire George rám villantotta mosolyát, és elsétált. Nem igazán érdekelt a visszajáró elvesztése. Úgy éreztem, hogy míg George csak egy ebédet kapott, én egy remek történetet, melyet sajátomként mesélhetek tovább, és így ennek az éttermi számlának a sokszorosát kereshetem meg vele. Sőt, úgy döntöttem, máskor is együtt ebédelek vagy vacsorázom George Bitternuttal.

20

ISAAC ASIMOV

Énekhang egyetlen estére

T

ÖRTÉNETESEN van egy barátom, aki olykor célozgat arra,

hogy démonokat tud előszólítani a végtelen mélyből. Vagy legalábbis egy démont – egy aprócskát, szigorúan korlátozott hatóerővel. Néha mesél erről, de csak azután, hogy benyakalta a negyedik szódás whiskyjét is. Kényes egyensúlyi helyzet ez: háromnál még semmit sem tud a démonról (a természetfölötti fajtáról), az ötödik után pedig elalszik. Aznap este úgy véltem, elérte az eszményi állapotot, ezért rákérdeztem: – George, emlékszel a démonodra? – He? – hörrent fel George a palackra pillantva, mintha azt hinné, onnan kell kiszabadítania. – Semmi köze a palackhoz – folytattam. – Az a kicsi, nagyjából kétcentis démon, akiről egyszer azt mesélted, hogy sikerült előszólítanod a létezés valami másik síkjáról. Tudod, az, amelyiknek érzékfölötti ereje van. – Á! – felelte George. – Azazel. Természetesen nem ez a valódi neve. Gondolom, azt ki sem tudnám ejteni, de mindig így szólítom. Persze hogy emlékszem rá. – Gyakran látod? – Nem. Az veszélyes. Túlságosan veszélyes. Mindig nagy a kísértés, hogy az ember eljátszadozzon a hatalmával. De én elővigyázatos vagyok, átkozottul elővigyázatos. Mint tudod, fölöttébb emelkedett erkölcsi elveim vannak. Ezért is éreztem egyszer azt, hogy segítenem kell egy barátomon. Hogy az mekkora bajt okozott! Szörnyű! Gondolni sem szeretek rá. – Mi történt?

AZAZEL

21

– Gondolom, jobb, ha feltárom előtted, mint ha a szívemet nyomja – jelentette ki tűnődve George. – Az ilyesmi meg is mérgezhet belülről...

Akkor még sokkal fiatalabb voltam, és abban a korban a nők fontos szerepet töltenek be egy férfiember életében, így visszatekintve már butaságnak tűnik, de határozottan emlékszem, hogy akkoriban azt hittem, nagyon is számít, melyiküket választom. Valójában az ember benyúl a zsákba, és akármelyiket húzza ki belőle, nagyjából ugyanazt kapja, ám akkoriban... volt egy barátom, Mortenson, Andrew Mortenson. Azt hiszem, nem ismered. Az utóbbi években én sem sűrűn találkoztam vele. A lényeg az, hogy teljesen belehabarodott egy nőbe, egy bizonyosba. Aki egy angyal, mondta. Élni sem tudna nélküle. Ez a nő páratlan az egész univerzumban, és nélküle a világ kenőzsírba mártott omlós szalonnapörc. Tudod, hogy szoktak a szerelmesek áradozni. Az volt a gond, hogy a nő végül kidobta őt, és ezt különösen kegyetlen módon tette, a barátom önbecsülésének teljes sárba tiprásával. Teljességgel megalázta, ott a szeme láttára összeállt egy másik pasassal, majd ujjával csettintett a barátom orra előtt, és szívtelenül kikacagta a könnyeit. Persze, nem szó szerint értem. Csak megpróbálom továbbadni azt a benyomást, amit a barátom beszámolója keltett bennem. Itt ült és ivott velem, pont ebben a szobában. A szívem szakadt meg érte, s azt mondtam: – Sajnálom, Mortenson, de nem szabad annyira a lelkedre venni a dolgot. Amikor majd megállsz, hogy világosan végiggondold, belátod, hogy ő is csak egy nő. Ha kinézel az utcára, rengeteg ilyen mászkál mindenfelé. Ő keserűen azt válaszolta: 22

ISAAC ASIMOV

– Mostantól nők nélkül élem az életemet, öregem... leszámítva persze a feleségemet, akit olykor-olykor nem kerülhetek el. Csak hát szeretnék valamit tenni viszonzásul ezzel a némberrel. – A feleségeddel? – tudakoltam. – Nem, dehogy; miért akarnék bármit is tenni a feleségemmel? Arról beszélek, hogy szeretnék valamit csinálni ezzel a némberrel, aki olyan szívtelenül elhajított. – Mint például? – A fene se tudja – felelte. – Talán segíthetek – mondtam, mert még mindig vérzett érte a szívem. – Igénybe vehetek egy egészen szokatlan erőkkel bíró démont. Na persze, kicsi démon... – A mutató- és hüvelyujjamat nem egész három centire tartottam egymástól, hogy barátom egész biztosan értse – aki korántsem tehet meg mindent. Beszámoltam neki Azazelről, és ő persze hitt nekem. Gyakran megfigyeltem, hogy meggyőzően tudok történeteket mesélni. Na már most, öregem, amikor te mondasz el egyet, a teremre ereszkedő hitetlenkedés érzése elég sűrű ahhoz, hogy láncfűrésszel lehessen szeletelni – de velem ez nincs így. Nincs ahhoz fogható, ha az ember a becsületesség hírében áll, és nyílt őszinteséget sugároz magából. Barátom szeme felcsillant, miközben előadtam a történetet. Azt kérdezte, el lehetne-e intézni, hogy adhasson valamit a nőnek, amit én kérek a démontól. – Hát persze, öregem, ha szalonképes, miért ne? Remélem, semmi olyasmit nem forgatsz a fejedben, hogy ezentúl büdös legyen őnagysága, vagy varangyok hulljanak a szájából, ha megszólal... – Hát persze hogy nem! – borzadt el. – Minek nézel engem? Jó, megszakításokkal, de két boldog évet kaptam tőle, és megfelelően szeretném viszonozni. Azt mondod, a démonodnak csak korlátozott ereje van? AZAZEL

23

– Ő csak egy apróság – mondtam, és újra föltartottam a hüvelyk- és mutatóujjamat. – A démonod tudna tökéletes hangot adni a volt nőmnek? Mármint egy kis időre. Legalább egy előadás erejéig. – Megkérdem. Mortenson javaslata úriemberhez méltóan hangzott. Volt szeretője ugyanis kantátákat (ha ez a helyes megnevezés) énekelt a helyi templomban. Akkoriban még jó volt a zenei hallásom, s gyakran eljártam ezekre az alkalmakra (természetesen ügyelve arra, hogy nagy ívben elkerüljem a perselyezőket). Igencsak tetszett nekem, ahogy a nő énekelt, és úgy tűnt, a közönség is elég udvariasan fogadja. Emlékszem, arra gondoltam, a hölgyemény erkölcsei nem nagyon illenek a környezethez, de Mortenson tudomásomra hozta, hogy a szopránoknak engedményeket tesznek. Így aztán tárgyaltam Azazellel, aki lelkesen sietett a segítségemre; és nem volt semmi olyan idétlenkedés, tudod, hogy cserébe a lelkem követeli. Jut eszembe, egyszer megkérdeztem Azazelt, akarja-e a lelkemet, és még csak nem is tudta, mi az! Azt firtatta, hogy értem, mire kiderült, én sem tudom, mi az a lélek. Ő egyszerűen csak akkora nímand a saját világában, hogy óriási sikerélményt okoz neki, amikor felvághat a miénkben. Örömmel kisegít engem. Azt mondta, háromórányi telik tőle. Mikor megvittem a hírt, Mortenson úgy reagált, hogy az maga a tökély. Olyan estét választottunk, amikor a nő Bachot vagy Händelt énekel, vagy valamelyik másik régi zongorapüfölőt, és lesz neki egy hosszú és imponáló szólója. Mortenson el is ment aznap este a templomba, és természetesen én ugyancsak vele tartottam. Felelősnek éreztem magamat azért, ami kisvártatva bekövetkezik, s úgy gondoltam, jobb, ha felügyelem a helyzetet. – Jelen voltam a próbákon – közölte komoran Mortenson. – Ugyanúgy énekel, ahogy mindig is; tudod, mintha lenne farka, és épp ráléptek volna. 24

ISAAC ASIMOV

Régebben nem így írta le a nő hangját. Sokszor áradozott róla, s legszívesebben a szférák zenéjéhez hasonlította. Habár persze kirúgták, amitől egy férfi véleménye általában megváltozik. Bíráló tekintettel néztem rá. – Nem illik ilyen hangnemben beszélni a nőről, akit nagy tehetséggel készülsz megajándékozni! – Hát pont ez az! Azt akarom, hogy tökéletes legyen a hangja. Tényleg tökéletes. És most látom... most, mikor a szerelem ködfátyla nem borítja többé a szememet... hogy még pokoli messze van ettől. Gondolod, hogy a démonod képes lesz keresztülvinni a dolgot? – A változás kezdetét negyed kilencre ütemeztük. – Gyanakvás töltött el. – Csak nem abban reménykedtél, hogy elhasználja a tökéletes hangot a próba alatt, s aztán csalódást okoz a közönségnek? – Teljesen félreérted a dolgot – tiltakozott. Kicsit korábban kezdtek, és amikor a nő fölállt a fehér ruhájában, hogy énekeljen, az antik zsebórám szerint (amely két másodpercnél többel sosem tér el a pontos időtől) még csak nyolc óra tizennégy perc volt. Szólistánk nem tartozott a törékeny szopránok közé: olyan dús idomú termettel rendelkezett, amelyben bőségesen akad hely a magas c ki- és a zenekar túlénekléséhez szükséges rezonanciának. Valahányszor beszívott néhány gallonnyi levegőt, hogy általa mindezt elérje, fölfogtam, mit látott benne Mortenson – persze figyelembe véve azt is, hogy a nőt most több réteg textília fedte. A szokott szintjén kezdett, aztán pontban nyolc tizenötkor olyan volt, mintha egy másik hangot is hozzáadtak volna az eddigihez. Láttam, hogy ugrik egyet, mintha hinni sem akarná, amit hall, és egyik keze, melyet a rekeszizmára szorított, rezegni látszott. Éneke szárnyalt. Olybá tűnt, mintha átalakult volna egy tökéletes hangolású orgonává. Minden egyes hang tökéletes volt, abban a pillanatban frissen költött hangjegy, amely AZAZEL

25

mellett minden másik, legyen bár ugyanolyan a magassága és a tónusa, csak tökéletlen másolat. Mindegyik játszi könnyedséggel áradt, pont a megfelelő vibratóval (ha így kell mondani), hatalmas tehetséggel és kontrollal erősödve vagy halkulva. És a nő minden egyes kiadott hanggal egyre javult! Az orgonista nem a kottát, hanem őt nézte, és bár erre nem mernék megesküdni, azt hiszem, abbahagyta a zenélést. De ha játszott volna, akkor sem hallottam volna. Kizárt dolog, hogy az ember bármit meghalljon, amíg ez a nő így énekel. Mármint rajta kívül. A meglepődés eltűnt az arcáról, s helyébe az elragadtatás kifejezése lépett. Letette a kottát, amit addig a kezében fogott: már nem volt rá szüksége. A hangja magától szárnyalt, és nem kellett sem irányítania, sem uralnia. A karmester kővé dermedt, és a kórusban mindenki más is döbbentnek tűnt. A szóló végül befejeződött; utána a kórus suttogásnak hatott, mintha mindnyájan szégyellnék a hangjukat, és letörné őket, hogy szabadjára engedik ugyanabban a templomban, ugyanazon az estén. Az est hátralévő része csakis róla szólt. Amint dalra fakadt, egyedül őt lehetett hallani, még amikor mindenki más is énekelt. Ha nem dalolt, úgy éreztük, mintha sötétben ülnénk, és nem szenvedhetjük el a fény hiányát. Amikor pedig véget ért – nos, az ember templomban nem tapsol, ám akkor mégis megtették. Mindenki, aki ott volt, fölállt, mintha egyetlen közös marionettzsinór rántaná őket talpra, és tapsoltak, tapsoltak, s világosan látszott, hogy abba sem hagyják egész éjjel, hacsak nem énekel újra. A nő pedig ismét belekezdett; az orgona tétován susogott a háttérben, a rivaldafény csakis rá világított, a kórusban mindenki más láthatatlanná vált. Könnyeden énekelt. Fogalmad sem lehet, mennyire könnyeden. Eltéptem a fülemet a hangtól, hogy megpróbáljam megfigyelni a lélegzését, hogy rajtakapjam, amikor lélegzetet 26

ISAAC ASIMOV

vesz, azon töprengve, milyen hosszan tartható ki egy hang teljes hangerővel, ha csupán egyetlen tüdő szolgáltatja hozzá a levegőt. Ám egyszer vége kellett szakadjon, és ez be is következett. Utoljára még a taps is elhallgatott. Csak ekkor eszméltem rá, hogy mellettem Mortenson végig csillogó szemmel ült, s teljes lényével elmerült a nő énekében. Csupán most kezdett derengeni, hogy mi történt. Elvégre én olyan egyenes vagyok, mint egy euklideszi vonal, nincs bennem semmi fondorlatosság, ezért senki sem várhatta volna el tőlem, hogy rájöjjek, mire törekedett Mortenson. Ezzel szemben te, akinek olyan csavaros az észjárása, hogy kanyarodás nélkül rohansz föl a csigalépcsőn, rögtön látod, mi volt a célja. A nő tökéletesen énekelt – ám soha többé nem lesz képes erre. Mintha születésétől fogva vak lett volna, és alig három órán át láthatott – láthatott mindent, ami csak látható, az összes színt és formát és csodát, melyek körülvesznek minket, s mi rájuk sem hederítünk, mert annyira megszoktuk őket. Képzeld csak el, hogy az egészet láthatod teljes pompájában mindössze három óráig – s aztán újra megvakulsz! Az ember elviseli a vakságát, ha nem ismer mást. De rövid ideig tudni azt, hogy van más, és utána visszatérni a vakságba? Nincs, aki ezt kibírja. Az a nő természetesen soha többé nem énekelt. De ez csak egy része a dolognak. Az igazi tragédia a miénk, a közönség tagjaié. Tökéletes muzsikában volt részünk három órán át, a lehető legtökéletesebb muzsikában. Gondolod, hogy valaha is képesek lennénk ennél rosszabbat meghallgatni? Azóta olyan vagyok, mintha botfülem lenne. Nemrégiben elmentem az egyik rockfesztiválra, amik manapság olyan népszerűek, csak hogy próbára tegyem magamat. Nem AZAZEL

27

hiszed el, de egyetlen dallamot sem tudtam kivenni. Az egész csak zagyva lármázás volt számomra. Egyetlen vigaszom, hogy Mortenson, aki a leglelkesebben és a legnagyobb összpontosítással hallgatta a volt szeretőjét, rosszabbul járt, mint bárki más a közönségből. Kénytelen egyfolytában füldugót hordani. Nem visel el semmilyen hangot, ami suttogásnál hangosabb. Úgy kell neki!

28

ISAAC ASIMOV

A mosoly, amely elveszejt

M

IALATT az én George barátommal egy sör mellett

üldögéltünk (már az ő söre, én gyömbért ittam), megkérdeztem tőle: – No, és hogy van mostanában a gonosz manód? George azt állítja, hogy jóban van egy két centiméter magas démonnal, aki teljesíti minden kívánságát. Sosem tudtam elismertetni vele, hogy hazudik. Sem senki más. Vészjósló tekintettel meredt rám, és mogorván válaszolt: – Szóval te vagy az az egy, aki tud róla. Remélem, nem beszéltél erről senkinek! – Egy szót sem – válaszoltam. – Nekem bőven elég annyi, hogy bolondnak nézlek. Semmi szükségem arra, hogy mások ugyanezt gondolják rólam. (Emellett legalább fél tucat embernek beszélt a démonról, és ezek még csak azok, akikről én tudok, vagyis igazán feleslegesen vádolnának engem indiszkrécióval.) – Belőlem hiányzik az a te végtelenül undok vonásod, miszerint nem hiszel el semmit, amit nem értesz – vágott vissza George. – És hidd el, sok mindent nem értesz. Ezt egy font plutónium áráért sem cserélném el. És ami megmaradna belőled, ha a démonom megtudná, hogy gonosz manónak nevezted, annyit sem érne, mint egyetlen atomnyi plutónium. – Megtudtad már az igazi nevét? – kérdeztem, mit sem törődve a zordon figyelmeztetéssel. – Nem! Földi szájnak kiejthetetlen. Közölte velem a fordítást, ami valahogy így hangzik: „Én a királyok királya vagyok, vesd tekintetedet műveimre, és reszkess!” Ez persze hazugság – tette hozzá, és rosszkedvűen bámulta a sörét. – A démon csak egy jelentéktelen kis babszem ezen a világon. AZAZEL

29

Ezért olyan segítőkész itt. A mi primitív műszaki fejlettségű bolygónkon villoghat a tudásával. – Felbukkant mostanában? – Igen, rendszeresen beszélünk – felelte George, azzal hatalmasat sóhajtott, és rám emelte kék szemét. Az iménti sóhajától fellebbent bozontos, ősz bajsza, és csak lassan ereszkedett vissza. Aztán vett még egy mély lélegzetet, és belevágott:

Rosie O’Donnell-lel kezdődött, aki az egyik unokahúgom barátnője, és elragadó kis teremtés. A szeme kék, és majdnem olyan ragyogó, mint az enyém. Szőkésbarna haja hosszú és göndör, az orra szívderítően apró, és pont úgy tarkítják szeplők, hogy attól elalélnának mindazok, akik szerelmes regények írásával keresik a kenyerüket. A nyaka karcsú, az alakja kecses, és bár nem bővelkedik dús idomokban, minden ízében az elragadtatás ígéretét hordozza. Természetesen csak intellektuális szempontból érdeklődtem iránta, mivel évekkel ezelőtt elértem azt a kort, amikor az ember már diszkrét. Csupán akkor vállalom a testi vonzalommal járó következményeket, amikor a hölgyek ragaszkodnak hozzá, ami a sorsnak hála, legfeljebb egy-egy hétvégén történik meg. Ezenfelül Rosie nem sokkal korábban ment hozzá egy megtermett írhez, akit valamilyen oknál fogva imádott, és aki meg sem kísérelte palástolni a tényt, miszerint rendkívül izmos, illetve valószínűleg rossz természetű. Mialatt szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy fiatalkoromban lebírtam volna őt, a szomorú tény úgy hangzik: ha nem is sokkal, de már magam mögött hagytam a fiatalkoromat. Ennélfogva bizonyos vonakodással viszonyultam Rosie azon hajlamához, hogy néha összetévesztett a saját neméhez 30

ISAAC ASIMOV

és korosztályához tartozó bizalmas barátaival, s lányos titkokat sugdosott a fülembe. De nyilván megérted, hogy nem hibáztattam őt ezért. Természet adta méltóságom, valamint a tény, hogy megjelenésemmel óhatatlanul a nemes római császárokra emlékeztetem az embereket, automatikusan vonzza hozzám a gyönyörű, ifjú hölgyeket. Mindazonáltal sosem engedtem meg magamnak, hogy túl messzire menjek. Mindig ügyeltem, hogy bőven maradjon tér köztem és Rosie között, mivel nem vágytam arra, hogy pletykák és elferdített tények érjenek el a kétségkívül tagbaszakadt és vélhetően hamar felfortyanó Kevin O’Donnell füléhez. – Ó, George! – szólt Rosie egy napon, és örömmel tapsikolt azzal az apró kezével. – Önnek arról fogalma sincs, milyen drága az én Kevinem, és milyen boldoggá tesz! Tudja, mit csinál? – Nem igazán – kezdtem óvatosan, mert újabb bizalmas és kényes közlésekre számítottam –, és tartok tőle, ezt nem éppen velem... De Rosie nem is figyelt rám, lelkesen folytatta: – Amikor rám mosolyog, így felhúzza az orrát, és a szeme megcsillan, és az egész arca felderül, mígnem minden boldognak tűnik körülötte. Olyan, mintha az egész világ aranyló napsugárrá változna. Ó, bárcsak lenne egy fényképem, amely pontosan így ábrázolja őt! Megpróbáltam csinálni, de sosem csíptem el a tökéletes pillanatban. – Miért nem éri be az eleven Kevinnel, drága gyermekem? – kérdeztem. – Hát igen... – felelte, aztán tétovázott néhány pillanatig, majd elpirult, amitől még vonzóbb lett, és tovább beszélt: – Tudja, Kevin nem mindig ilyen. Nagyon nehéz munkát végez a repülőtéren, és néha megviselten, fáradtan jön haza. Olyankor egy kicsit ingerlékeny, meg néha kissé csúnyán néz rám. Ha volna egy képem róla, amely úgy ábrázolja, amilyen valójában, az olyan megnyugtató lenne számomra... olyan AZAZEL

31

megnyugtató... – Erre kék szeméből hullani kezdtek a könnyek. Be kell vallanom, éreztem némi késztetést, hogy beszéljek a leányzónak Azazelről (így hívom, mert nem vagyok hajlandó az igazi neve fordítását használni), és elmagyarázzam neki, mit tehetne a kis démon az érdekében. Ugyanakkor én egy elmondhatatlanul diszkrét férfiú vagyok – éppen ezért sejtelmem sincs, hogyan szereztél tudomást a démonomról. Mindezeken felül könnyen leküzdöttem a késztetést, mint egy mindennel szemben felvértezett, a valóság talaján álló emberhez illik, aki nem enged semmiféle ostoba érzésnek. Bevallom, a rendkívüli szépséggel megáldott ifjú hölgyeknek néha sikerül meglágyítaniuk az én máskülönben kérges szívemet, de még akkor is megmaradok méltóságteljes és tartózkodó úriembernek. Ennek következtében felrémlett bennem, végső soron segíthetnék Rosie-nak anélkül is, hogy beszélnék neki Azazelről. Természetesen nem arról van szó, hogy nem hitt volna nekem, miután az én szavaim rendkívüli meggyőző erővel hatnak mindenkire, leszámítva a hozzád hasonló pszichotikus alakokat. Azazel elé tártam az ügyet, aminek csöppet sem örült. – Folyton elvont dolgokat kérsz tőlem – felelte, miután a történet végére értem. – Szó sincs róla – tiltakoztam. – Csupán egy egyszerű fényképet kérek. Neked csak annyi a dolgod, hogy materializálod. – Ó, mindössze ennyi? Ha ilyen egyszerű, csináld te! Remélem, tisztában vagy a tömeg-energia egyenlet minden apró finomságával! – Csak egyetlen fénykép. – Igen, és egy olyan arckifejezés, melyet nem tudsz sem utánozni, sem leírni – dohogott Azazel. – Énrám sosem néz úgy, ahogyan a feleségére – emlékeztettem kissé ingerülten. – De maradéktalanul bízok a te csodás képességeidben. 32

ISAAC ASIMOV

Többé-kevésbé arra számítottam, hogy ezzel az émelyítő hízelgéssel sikerül rávennem a cselekvésre. Elgondolkodott néhány pillanatra, majd gorombán rám szólt: – A fényképet neked kell elkészítened! – Nem fogom elcsípni a megfelelő... – Nem is kell! – vágott közbe Azazel. – Arról én gondoskodom, de sokkal könnyebb lesz, ha a rendelkezésemre áll egy kézzel fogható tárgy, amire fókuszálhatom az absztrakciót. Más szavakkal: egy fénykép. Mi több, egy rossz minőségű, az a fajta, ami tőled várható. És csak egyetlen fotó, természetesen. Ennél többre nem vagyok képes, és nem fogom megszakítani a szubjunktivális izmomat a ti világotok egyetlen gombostűfejnyi agyú lakójáért sem. Hát igen, Azazel kissé bogaras, és gyakran zsörtölődik. Érzésem szerint ezzel csak a szerepének fontosságát hangoztatja, és nem akarja, hogy azt higgyem, egyetlen szavamra ugrik. A következő vasárnapon találkoztam O’Donnellékkel, amint a mise után hazafelé sétáltak. (Egészen pontosan vártam őket a kiszemelt helyszínen.) Megengedték, hogy megörökítsem őket abban a szép vasárnapi ruhájukban. Rosie örült, míg Kevin kissé mogorvának tűnt. Ezt követően feltűnés nélkül lefotóztam Kevin arcát. Semmiképpen sem tudtam rávenni, hogy mosolyogjon, vagy felhúzza az orrát, vagy csinálja azt, amit Rosie oly vonzónak talál, de éreztem, hogy nem is számít. Még abban sem voltam biztos, hogy sikerült eltalálnom a fényképezőgép fókuszlencséjének beállítását. Elvégre, engem nem tartanak számon a nagy fényképészek között. Ezt követően felkerestem egy fényképész ismerősömet. Előhívta mindkét felvételt, és csináltattam az arcképről egy hússzor huszonnyolc centiméteres nagyítást. Az ismerősöm eléggé komoran dolgozott, folyton arról morgott, hogy mennyire elfoglalt, de én nem törődtem vele. AZAZEL

33

Hiszen mit számít az ő ostobácska ténykedése az engem foglalkoztató, fontos ügyekhez képest? Egyébként mindig meglep, hogy hány embertársam nem fogja fel ezt a tényt. Viszont amikor végzett a nagyítással, a viselkedése egy csapásra megváltozott. Döbbenten bámulta a képet, és olyan hangvételben, amit csakis támadóként jellemezhetek, azt mondta nekem: – Nehogy azzal gyere, hogy te csináltál egy ilyen képet! – Miért is ne? – vágtam vissza, és kinyújtottam a kezemet, de ő nem mozdult, hogy átadja a fotót. – Nyilván kérsz néhány másolatot – hadarta nyugtalanul. – Nem, nem kérek – válaszoltam, és a válla felett átkémlelve szemügyre vettem a képet. Rendkívül éles, tiszta fotó volt, tele tündöklő színekkel. Kevin O’Donnell mosolygott, noha nem emlékeztem rá, hogy ezt tette, amikor elkattintottam a gépet. Jóképűnek és vidámnak tűnt, bár én az ilyesmire nem vagyok fogékony. Egy nő talán többet látott a képen, vagy egy olyan férfi, mint az én fényképész ismerősöm, akiből történetesen hiányzik az erőt sugalló, határozott férfiasság. – Csak még egyet, magamnak! – kérte már-már kétségbeesetten. – Nem! – vágtam rá eltökélten. Azzal megfogtam a képet, és elkaptam a fényképész csuklóját, hogy ne ránthassa el a kezét. – És a negatívot is elviszem. A másikat, a távoli felvételt megtarthatod. – Az nem kell – felelte panaszos hangon, és eléggé letörtnek tűnt, amikor távoztam. Bekereteztettem a képet, kiraktam a kandallópárkányra, és hátráltam egy lépésnyit, hogy szemügyre vegyem. És valóban, magam is felfedezni véltem rajta egyfajta halovány kisugárzást. Azazel remek munkát végzett. Kíváncsi voltam, Rosie mit szól majd hozzá. Felhívtam, és megkértem, ugorjon be hozzám. Kiderült, hogy éppen a bevásárlást intézi, de ha tudnék várni egy órát... 34

ISAAC ASIMOV

Tudtam, és meg is tettem. Becsomagoltam a fényképet, és amikor megérkezett, egyetlen szó nélkül átnyújtottam neki. – Ó, te magasságos...! – sóhajtotta, mialatt elvágta a szalagot, és letépte a csomagolást. – Mi ez? Ünnepelünk valamit, vagy... Ebben a pillanatban meglátta, és torkán akadt a szó. Szaporán pihegve lélegzett, szeme hatalmasra tágult. – Ó, te jóságos... – suttogta alig hallhatóan. Felnézett rám, és megkérdezte: – Múlt vasárnap készítette ezt a felvételt? Bólintottam. – Tökéletesen kapta el azt, amiről múltkor beszéltem – folytatta Rosie. – Kevin egyszerűen imádnivaló. Nézze ezt a tekintetet! Ó... megtarthatom? – Önnek csináltam – válaszoltam könnyeden. Hirtelen rám vetette magát, átölelt, és szájoncsókolt. Ez persze elég kellemetlen volt egy magamfajta, az érzéseket megvető személynek, és meg kellett törölnöm utána a bajszomat, de természetesen megértettem, hogy a csacska kis teremtés miért nem volt képes ellenállni a késztetésnek. Ezután körülbelül egy hétig nem találkoztam Rosie-val. Aztán a hentesbolt előtt futottam össze vele, és udvariatlanság lett volna részemről, ha nem ajánlom fel, hogy elviszem hozzájuk a bevásárlószatyrait. Természetesen eltűnődtem azon, hogy esetleg egy újabb csók lesz-e a jutalmam, és úgy döntöttem, bárdolatlanság lenne visszautasítanom, ha a drága kicsi lélek ragaszkodik hozzá. Ugyanakkor Rosie meglehetősen lehangoltnak tűnt. – Mi a helyzet a fényképpel? – kérdeztem, mert azt hittem, azzal van gond. Rosie azonnal jobb kedvre derült. – Tökéletes! – mondta lelkesen. – A lemezjátszó mellé állítottam, és úgy fordítottam, hogy láthassam, amikor az ebédlőasztalnál ülök, a megszokott helyemen. Így Kevin egy kicsit ferdén néz rám, és olyan csibészes, ráadásul pont megfelelően ráncolódik az orra. Az ember megesküdne, hogy AZAZEL

35

nem is egy fotót, hanem egy eleven férfit lát. Némelyik barátnőm képtelen levenni róla a szemét. Megfordult a fejemben, hogy eldugom, amikor látogatóba jönnek, nehogy ellopják. – Akkor talán Kevint fogják ellopni – tréfálkoztam. Rosie ahelyett, hogy nevetett volna, azonnal elkomorodott. Megrázta a fejét, és így szólt: – Azt nem hiszem. Ekkor másik irányból próbálkoztam: – Kevin mit szólt a fényképhez? – Semmit az égadta világon. Egy árva szót sem. Tudja, ő nem egy vizuális típus. Talán észre sem vette még. – Mi lenne, ha megmutatná neki, és megkérdezné, mit gondol róla? Rosie hallgatott, én pedig ott baktattam mellette fél háztömbnyit, cipeltem azokat a nehéz szatyrokat, és azon tűnődtem, vajon kapok-e csókot a szolgálataimért. – Azt hiszem – szólalt meg váratlanul –, annyira sokat idegeskedik a munkahelyén, hogy az idő nem alkalmas egy ilyen kérdéshez. Későn ér haza, és alig szól hozzám. Hát, ön is tudja, milyenek a férfiak... – Felnevetett, és igyekezett derűs csilingelést vinni a hangjába, de kudarcot vallott. Amikor megérkeztünk a társasház elé, átadtam neki a szatyrokat. Sóhajtott egyet, és azt mondta: – Mindenesetre még egyszer nagyon köszönöm a fényképet. Azzal bement a házba. Nem kért és nem adott csókot, én pedig annyira belevesztem a gondolataimba, hogy ez csak akkor jutott eszembe, amikor már majdnem hazaértem. Ostobaság lett volna visszagyalogolni csak azért, hogy ne okozzak csalódást Rosie-nak. Körülbelül tíz nap telt el, amikor egy reggelen felhívott. Be tudnék-e ugrani, hogy vele ebédeljek? Visszafogtam magam, és rámutattam a sajnálatos tényre, miszerint ez indiszkréció lenne részemről. Mit gondolnának a szomszédok? 36

ISAAC ASIMOV

– Jaj, ez butaság, George! – felelte. – Ön annyira öreg – akarom mondani, annyira régi barát, hogy senki sem gondolna semmi rosszra. Amúgy pedig, szükségem lenne a tanácsára. – Mialatt beszélt, a hangja alapján arra gyanakodtam, hogy zokogással küszködik. Nos, egy úriember legyen mindig úriember, így aztán ebédidőre megjelentem Rosie kicsi, napfényes otthonában. Sonkás-sajtos szendvicset készített, valamint almás pitét, és a fénykép ott állt a lemezjátszón, pontosan úgy, ahogyan mondta. Kezet fogott velem, és meg sem próbált megcsókolni, ami megkönnyebbülést jelentett volna számomra, ha Rosie kinézete nem zavart volna annyira, hogy bármiféle megkönnyebbülést érezzek. Megviselt volt, sőt, nyúzott, egészében véve úgy festett, mint egy madárijesztő. Egy fél szendvicset megettem arra várva, hogy megszólaljon, és amikor nem tette, kénytelen voltam nyíltan rákérdezni az okra, olyan gyászterhes hangulat sugárzott belőle. – Kevinnel van baj? – kérdeztem, biztosan érezve, hogy igen, vele. Rosie bólogatott, és elsírta magát. Megveregettem a kézfejét, és magamban azt számítgattam, hogy ennél tovább nem is kéne mennem. Épp a vállát simogattam, könnyed, szórakozott mozdulatokkal, amikor végre megszólalt: – Attól félek, el fogja veszíteni az állását. – Nocsak... miért? – Nos, olyan ingerült mostanában, még a munkahelyén is. Ezer éve nem mosolygott rám. Nem csókolt meg, nem mondott egy kedves szót már nem is emlékszem, mióta. Mindenkivel veszekszik, állandóan. Nem mondja el, mi a baj, és ha rákérdezek, feldühödik. Egy barátunk, aki szintén a repülőtéren dolgozik, felhívott tegnap. Azt panaszolta, Kevin annyira mogorva és rosszkedvű a munkahelyén, hogy már a főnökök is észrevették. Biztosra veszem, hogy el fogja veszíteni az állását, de mit tehetnék? AZAZEL

37

Az utolsó találkozásunk óta számítottam valami ehhez hasonló fejleményre, és tudtam, hogy el kellene mondanom az igazságot – a pokolba ezzel az Azazellel! Megköszörültem a torkomat, és megszólaltam: – Rosie, az a fénykép... – Igen, tudom! – vágott közbe, majd felkapta a képet, és a kebléhez szorította. – Ez tartja bennem a lelket. Ez az igazi Kevin, és én mindig az övé leszek, függetlenül attól, hogy mi történik. – És megint zokogott. Nehezemre esett elmondani azt, amit el kellett mondanom, de nem láttam más megoldást. – Nézze, Rosie, nem érti, hogy mi a baj, mert nem értheti. Az a fénykép, az okozza a problémát. Teljesen biztos vagyok benne. Annak a rengeteg vonzerőnek és jókedvnek, ami a felvételen látható, származnia kellett valahonnan. Kevinből kellett kivonni. Nem érti, ugye? Rosie abbahagyta a sírást, és megrökönyödve kérdezte: – Maga meg miről beszél, George? A fotó csupán fókuszált fény és film meg ilyesmik... – Rendszerint igen, de ez a kép... – kezdtem az újabb magyarázatot, de feladtam. Tisztában voltam Azazel hiányosságaival. A semmiből nem tudta megteremteni a fotó varázsát, ám gyanítottam, aligha magyarázhatnám el Rosienak a tudományos hátteret, a boldogság megmaradásának törvényét. – Hadd fogalmazzak másként – folytattam. – Mindaddig, amíg a fénykép itt áll, Kevin boldogtalan lesz, ingerlékeny és rosszkedvű. – Márpedig az biztos, hogy itt marad! – jelentette ki Rosie, és határozott mozdulattal visszatette a képet a helyére. És fogalmam sincs, miért mond ilyen őrült dolgokat egy gyönyörű tárgyról. – Megyek, főzök egy kávét. Kitipegett a konyhába, és láttam rajta, hogy megsértődött. Megtettem az egyetlen dolgot, amit megtehettem. Végső soron, én készítettem a felvételt. Én voltam a felelős – Azazelen keresztül – rejtélyes tulajdonságaiért. 38

ISAAC ASIMOV

Megmarkoltam a keretet, óvatosan leszedtem a hátlapot, és kivettem a fotót. Aztán kettétéptem, majd ismét ketté, négy, nyolc, tizenhat darabra, és a foszlányokat a zsebembe süllyesztettem. Amint végeztem, csengett a telefon, és Rosie átszaladt a nappaliba, hogy felvegye. Visszaraktam a hátlapot, aztán helyére tettem a keretet. Üresen és valahogy lélektelenül állt ott. Rögtön ezután meghallottam, hogy Rosie izgatottan és vidáman kiabál: – Ó, Kevin! Ez csodálatos! Jaj, annyira boldog vagyok! De miért nem mondtad el? Ezt nehogy még egyszer megtedd velem! Visszatért hozzám, az arca valósággal ragyogott. – Tudja, milyen szörnyűséget követett el Kevin? – kérdezte. – Veseköve volt, immár három hete, orvoshoz járt, meg minden. Szörnyű fájdalom gyötörte, és nagy valószínűséggel kilátásba helyeztek egy műtétet, de nem mondta el, hogy ne aggódjak érte. Az ostoba, rossz kölyök! Nem csoda, hogy olyan levert volt, és eszébe sem jutott, hogy az örökös rosszkedvével sokkal inkább boldogtalanná tesz, mintha elmondaná az igazságot. Hát ez hihetetlen! Tényleg igaz az, hogy a férfiakat sosem sem szabad felügyelet nélkül hagyni. – De most minek örül ennyire? – kérdeztem. – Mert megszabadult a kőtől – közölte Rosie. – Pár perce történt, és első dolga volt, hogy felhívott engem, ami rendkívüli figyelmesség tőle, végre, hosszú idő óta. Annyira boldogan és vidáman beszélt! Mintha egy csapásra visszatért volna hozzám az én régi Kevinem. Pontosan olyan volt, mint ahogyan a fénykép... – Elakadt a hangja, aztán félig sikoltva megkérdezte: – Hol van? Addigra már talpon termettem, és indultam. Fürge léptekkel tartottam az ajtó felé, s közben megadtam a választ: AZAZEL

39

– Megsemmisítettem. Ezért szabadult meg Kevin a kőtől. Máskülönben... – Megsemmisítette? Maga... Ebben a pillanatban kiléptem a folyosóra. Természetesen nem számítottam hálára, sokkal inkább arra, hogy Rosie megöl. Nem vártam meg a felvonót, hanem lesiettem a lépcsőn, olyan gyorsan, amennyire a méltóságom engedte. Rosie jajongása áthatolt a lakás ajtaján, és még akkor is elérte a fülemet, amikor már két emelettel lejjebb jártam. Amint hazaértem, elégettem a fénykép maradványait. Azóta nem találkoztam Rosie-val. Közös ismerősöktől hallottam, hogy Kevin derűs, szerető férj lett, és maradéktalanul boldogok együtt; ám kaptam barátnémtól egy levelet. Az apró betűs írás hét oldalt tölt meg, és szinte összefüggéstelen. Rosie közli benne, hogy meggyőződése szerint a vesekő tökéletes magyarázattal szolgál Kevin akkori állandó rosszkedvére, valamint a tény, miszerint a kő felbukkanása és távozása pontosan egybeesik a fénykép keletkezésével és pusztulásával, csupán véletlen egybeesés. Ezenfelül a levél tartalmazott még fenyegetéseket, melyek részben az életem, részben pedig – eléggé kiábrándító módon – bizonyos testrészem ellen irányultak. És Rosie mindehhez olyan szavakat és kifejezéseket használt, amelyek kapcsán megesküdtem volna, hogy még csak nem is hallotta, nemhogy képes leírni azokat. És feltételezem, soha többé nem csókol már meg, amitől valamilyen különös oknál fogva a csalódottság érzése tölt el.

40

ISAAC ASIMOV

A győztes

N

EM TÚL GYAKRAN találkozom George barátommal, viszont

amikor összefutunk, rendszeresen érdeklődöm a kis démon felől, akit állítólag meg tud idézni. Ilyenkor ezt a választ kapom: – Egy kopasz, idős sci-fi író állítása szerint mágiának tűnhet minden olyan technológia, mely elég fejlett ahhoz, hogy jobb legyen a megszokottnál. Ennek ellenére az én kis barátom, Azazel, nem valamilyen földönkívüli csodabogár, hanem egy vérbeli démon. Lehet, hogy csupán két centiméter magas, de elképesztő dolgokra képes. Hogyan jöttél rá a létezésére? – Te beszéltél róla. – Sosem emlegetem Azazelt – mondta síri hangon George, és arca rosszallóan megnyúlt. – Csak amikor beszélsz – válaszoltam. – Mit művel mostanában? George valahonnan nagyon mélyről kipréselt magából egy meglehetősen sörszagú sóhajt, mely szétterült a helyiség békés légkörében. – Most rátapintottál valamire, ami némileg szomorú számomra – felelte. – Fiatal barátomra, Theophilusra nincsenek nagy hatással az erőfeszítéseink (mármint az enyémek és Azazeléi), bár mindketten jót akartunk. Arcához emelte söröskorsóját, és folytatta:

Barátom, Theophilus (akivel még nem találkoztál, mert némileg magasabb körökben fordul meg, mint azok a hitvány társaságok, amelyekben te), kifinomult fiatalember, és nagy csodálója a fiatal nők kecses vonalainak és pompás AZAZEL

41

mozgásának – szerencsére jómagam nem vagyok fogékony ezekre. Ellenben hiányzott belőle az a képesség, hogy viszonzásra késztesse e hölgyeket. – Nem értem, George – mondogatta. – Értelmes vagyok, kitűnő társalgó, szellemes, kedves és elég jóképű is... – Igen – válaszoltam erre szokásosan –, tény, hogy van szemed, orrod, állad meg szád, s mindez a megfelelő helyen és mennyiségben. Ezt elismerem. – ...és elméletben majdnem mindent tudok a szerelemről, bár valójában sosem nyílt esélyem rá, hogy ezt a gyakorlatban kamatoztassam. Mégis úgy tűnik, képtelen vagyok magamra vonni ezeknek az elbűvölő teremtéseknek a figyelmét. Figyeld csak meg: látszólag körülöttünk forgolódnak, ennek ellenére egyik se tesz még csupán egy egészen csekély kísérletet sem arra, hogy megismerkedjen velem, noha a legszívélyesebb arckifejezéssel üldögélek itt. Vérzett a szívem érte. Csecsemőkorától kezdve ismertem őt, és emlékszem, egyszer az anyja kérésére – aki éppen szoptatta, amíg jól nem lakott – a karomba vettem, hogy ő közben megigazíthassa a ruháját. Az ilyesmi közelebb hozza egymáshoz az embereket. – Drága barátom, boldogabb lennél, ha tényleg felfigyelnének rád? – kérdeztem tőle. – Az maga lenne a mennyország – közölte egyszerűen. Hát megtagadhattam tőle a mennyországot? Elmondtam az egészet Azazelnek, aki szokás szerint barátságtalanul reagált. – Nem kérhetnél inkább egy gyémántot tőlem? – kérdezte. – Átrendezem az atomokat egy darabka szénben, és kapsz egy elsőrangú, szép, félkarátos követ. De hogy valaki ellenállhatatlan legyen a nők számára? Ezt hogy csináljam? – Benne nem rendezhetnél át néhány atomot? – próbáltam segíteni neki. – Szeretnék tenni valamit az érdekében, már csak az anyja fantasztikus tápegysége miatt is. 42

ISAAC ASIMOV

– Nos, hadd gondolkozzam – mondta Azazel. – Emberi lények, feromonkibocsátás. Persze van ez a modern hajlamotok, hogy minden létező alkalommal megfürödtök, és különféle mesterséges illatokban áztatjátok magatokat, így aztán szinte nem is tudjátok, hogyan kell természetes módon ösztönözni az érzéseket. Talán átrendezhetem a barátod biokémiai felépítését úgy, hogy egy szokatlanul hatásos feromon szokatlan mennyiségben termelődjön benne, amikor undorító fajotok egyik idétlen nőstény példánya hatást gyakorol a recehártyájára. – Úgy érted, büdös lesz? – Dehogy! Az illat alig lesz majd érezhető, viszont hatni fog a faj nőstényére, s egy tompa, örökletes vágy arra készteti őt, hogy közelebb menjen, és mosolyogjon. Ennek hatására pedig valószínűleg termelni kezdi a saját válaszferomonjait. A többi szerintem automatikusan megy majd. – Vagyis ahogy kell – helyeseltem –, mert biztos vagyok benne, hogy a fiatal Theophilus nem vall szégyent. Derék fiú, tele energiával és becsvággyal. Azazel kezelésének hatásosságáról akkor győződtem meg, amikor legközelebb belebotlottam Theophilusba. Egy utcai kávézóban történt. Némi időbe telt, mire észrevettem, mert elsőre egy csapat fiatal nő vonta magára a figyelmemet, akik szabályos kört alkotva álltak ott. Mivel már „nagykorú” vagyok, szerencsére nem izgatnak az ifjú hölgyek, viszont nyár volt, ők pedig egytől egyig célzatosan lenge öltözéket viseltek, amit én – ahogy az egy „nagykorúhoz” illik – diszkréten nézegettem. Jó néhány perc eltelt, és emlékszem, ezalatt megfigyeltem, mekkora feszítőerőt kénytelen elviselni az egyik blúz adott gombja azért, hogy a ruhadarab ki ne nyíljon, s eltöprengtem, vajon... De ez nem lényeges. Szóval csak jó néhány perc múlva vettem észre, hogy nem más, mint Theophilus van a kör közepében, és úgy tűnt, ő a nyáriasan AZAZEL

43

öltözött nők csillaga. A délután növekvő melege kétségtelenül fokozta feromontermelő erejét. Átverekedtem magam a nőgyűrűn, majd atyai mosollyal, kacsintások és egy alkalmi, öreguras vállveregetés kíséretében leültem a Theophilus melletti székek egyikére, amelyről egy kedves leányka sértett grimasszal állt fel. – Theophilus, fiatal barátom! – szólítottam meg. – Milyen bájos és lelkesítő látvány! Ekkor tűnt fel, hogy kissé ráncolja a homlokát, és megdöbbentő szomorúság ül ki az arcára. – Mi a baj? – aggodalmaskodtam. – Ments ki innen, az isten szerelmére! – szűrte a szót mozdulatlan ajkai közt olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Természetesen, mint te is tudod, végtelenül leleményes vagyok. Egyetlen szempillantás alatt felálltam. – Hölgyeim, egy alapvető biológiai kényszer folytán fiatal barátomnak meg kell látogatnia a mosdót. Maradjanak itt, rögtön visszatér! Bementünk a kis étterembe, aztán a hátsó ajtón távoztunk. Az egyik ifjú hölgy, akinek nagyon ellenszenvesen dudorodó bicepsze volt, és hasonlóképp ellenszenves gyanakvás lakozott a lelkében, a vendéglőt megkerülve ugyanehhez a kijárathoz ment, mi viszont időben észrevettük, és sikerült leintenünk egy taxit. Döbbenetes gyorsasággal követett minket két háztömbnyi távolságra. – Theophilus, világos, hogy rábukkantál a fiatal nők elcsábításának titkára – mondtam barátomnak, immár a szobája biztonságában. – Hát nem ez a mennyország, amelyre vágytál? – Nem igazán – válaszolta, miközben a légkondicionáló hatására lassan lehiggadt. – Ők védik egymást. Nem tudom, hogyan történt, de nemrég hirtelen feltűnt, hogy ismeretlen, fiatal nők odajönnek hozzám, és megkérdezik, nem találkoztunk-e korábban Atlantic Cityben. Életemben nem 44

ISAAC ASIMOV

jártam még Atlantic Cityben! – tette hozzá felháborodva. – Egy másik azzal férkőzött a közelembe, hogy vissza akarja adni az előbb leejtett zsebkendőmet. Nyomban közöltem vele, hogy nem ejtettem le semmit! Aztán felbukkant egy harmadik, s azt tudakolta, milyen úton-módon szeretnék filmszerepet kapni! – Csak ki kell választanod egyet közülük – feleltem. – Én arra szavaznék, aki felajánlotta, hogy filmszerephez juttat. Kellemes élet, és nyájas sztárjelöltek vennének körül. – De egyet sem tudok kiválasztani! Figyelik egymást, akár a héják! Mihelyt úgy tűnik, vonzódom az egyikhez, bármelyikhez, a többi nekitámad, cibálják a haját, és ellökdösik onnan. Ugyanúgy nincs nőm, mint azelőtt, régebben viszont legalább nem kellett azt bámulnom, hogyan rázzák az orrom előtt a mellüket. – Miért nem szervezel egy kieséses versenyt? – vetettem fel egy együtt érző sóhajt követően. – Amikor körülvesznek a hölgyek, mint az imént is, mondd azt nekik: „Kedveseim, kivétel nélkül mélységesen vonzódom hozzátok. Ezért arra kérlek titeket, sorakozzatok fel ábécésorrendben, hogy mindegyiktek megcsókolhasson engem. Az, aki a legkifinomultabb önfeledtséggel csókol, velem töltheti az éjszakát.” A legrosszabb esetben is sok mohó ajkat ízlelhetsz meg. – Hm... miért ne? – tűnődött Theophilus. – A zsákmány a győztest illeti, én pedig nagyon is élvezném, ha ez a rátermett győztes kényeztetne. Megnyalta ajkát, aztán csücsörített, és gyakorlásképpen csókolgatni kezdte a levegőt. – Azt hiszem, jól menne. Szerinted kevésbé lenne fárasztó, ha ragaszkodnék a hátratett kézzel való csókolózáshoz? – Egészében véve nem hiszem, Theophilus barátom. Igazán megerőltethetnéd magad ez ügyben. Szerintem jobb lenne, ha szabályok nélkül zajlana az egész.

AZAZEL

45

– Lehet, hogy igazad van – válaszolta. Sosem ragaszkodott a saját elképzeléséhez, ha olyasvalakitől kapott tanácsot, akinek bőséges tapasztalata volt az adott kérdésben. Akkortájt úgy esett, hogy üzleti ügyben ki kellett merészkednem a városból, és csak egy hónap múlva találkoztam vele ismét. Egy nagyáruházban történt. Egyszer csak megpillantottam, amint egy élelmiszerekkel közepesen megrakott bevásárlókocsit tolt. Lesújtott az arckifejezése. Folyton ide-oda tekingetett, akár egy űzött vad. Odamentem hozzá, mire elfojtott kiáltással félrekapta a fejét. Aztán felismert. – Hála istennek! Már attól féltem, nő vagy! – Még mindig ugyanaz a gond? – csóváltam a fejem. – Ezek szerint nem szervezted meg a kieséses versenyt? – Megpróbáltam. Ez volt a baj. – Mi történt? – Nos... Körülnézett, majd kicsit arrébb ment, és bekukkantott az egyik oldalfolyosóra. Elégedetten nyugtázta, hogy senki sincs ott, aztán lágy, sietős hangnemben beszélni kezdett, mint egy olyan ember, aki tudja, diszkrét kell legyen, és sürgeti az idő. – Megszerveztem – mondta. – Jelentkezési lapokat töltettem ki velük, beírták a korukat meg azt, hogy milyen szájvizet használnak, meg az ajánlásaikat, a szokásos dolgok. Aztán kitűztem az időpontot. Elintéztem, hogy a Waldorf Astoria nagy báltermében kerüljön sor az eseményre, jó sok ajakkenőcsöt rendeltem, továbbá egy hivatásos masszőrt és egy tartálynyi oxigént, hogy formában tartsanak. A verseny előtti napon viszont megjelent a lakásomon egy férfi. Azt mondom, férfi, de annyira megdöbbentő látványt nyújtott, hogy inkább hegyomláshoz hasonlítanám. Jó két méter magas és másfél méter széles volt, az ökle pedig akkora, mint egy exkavátor. Mosolygott, közben kivillantak hatalmas fogai. „Uram, a lánytestvérem lesz az egyik versenyző holnap.” „Nagyon örvendek!”, mondtam, és igyekeztem fenntartani a barátságos hangnemet. „A húgom”, folytatta ő, 46

ISAAC ASIMOV

„vaskos családfánknak egy törékeny hajtása. Három bátyám és jómagam szeme fénye, és egyikünk sem tudná elviselni még a gondolatát sem, hogy csalódás éri.” „A bátyjai hasonlítanak önre?”, kérdeztem. „Egyáltalán nem”, válaszolta bánatosan. „Gyermekkori betegség következtében én satnya és töpörödött maradtam. A bátyáim viszont szép szál legények, ekkorára nőttek!” És körülbelül két és fél méter magasra emelte a kezét. „Biztos vagyok benne, hogy bájos húgának kitűnő esélyei vannak”, jelentettem ki buzgón. „Ezt örömmel hallom. Igazság szerint (gondolom, fizikumom szerencsétlen véznaságának ellentételezéseként) képes vagyok a jövőbe látni, és valahogy biztosra veszem, hogy a húgom megnyeri a versenyt.” Majd így folytatta: „Valamilyen furcsa okból a húgom amolyan kislányos módon megkedvelte önt, és kutya rossz érzés lenne a bátyáim és jómagam számára, ha csalódna. Ha pedig mi is csalódnánk...” Erre elvigyorodott, amitől még jobban kivillantak az agyarai, aztán lassan, egyenként megropogtatta jobb keze ujjperceit, ami úgy hangzott, mint amikor valakinek eltörik a combcsontját. Nem tudom, milyen lehet az a hang, mert nem hallottam még, de hirtelen az az érzésem támadt, hogy pont ilyen. „Uram, úgy sejtem, igaza van”, mondtam. „Van egy fényképe a leánykáról? Csak hogy tudjam...” „Különös, de épp van nálam”, válaszolta, és mutatott egy bekeretezett fotót. El kell ismernem, egy pillanatra elszorult a szívem. Ugyanis nem tudtam, milyen úton-módon nyerhetné meg a versenyt. Mindazonáltal lehet valami ebben a jövőbe látásban, mert esélytelensége ellenére az ifjú hölgy simán nyert. Majdnem lázadás tört ki, amikor ezt bejelentettük, de végül maga a győztes tessékelt ki mindenkit a szobából bámulatos gyorsasággal, azóta pedig, sajnos, vagy inkább szerencsére, elválaszthatatlanok vagyunk. Nézd csak, ő az, ott lézeng a húspultnál. Nagyon szereti a húst... néha főve is megeszi. A szóban forgó hajadonra néztem, és rögtön felismertem benne azt, aki két háztömbnyi távolság erejéig üldözte a AZAZEL

47

taxinkat. Eltökélt fiatal nő – ez egyértelmű volt. Csodáltam izmos bicepszét és vádliját, kiálló szemöldökcsontját. – Az igazat megvallva, Theophilus, el lehetne intézni, hogy a nők ugyanúgy ne érdeklődjenek irántad, mint korábban. – Nem érezném biztonságban magam – sóhajtotta. – A menyasszonyom és robusztus bátyjai esetleg félreérthetnék az elhidegülését. Egyébként van jó oldala is a dolognak. Például éjszaka bármikor végigsétálhatok a város akármelyik utcáján, legyen az mégoly veszélyes hely: ha ő velem van, teljes biztonságban érzem magam. A legkekeckedőbb közlekedési rendőrt is kenyérre lehet kenni, ha ő véletlenül keményebben néz rá. Szeretetének kifejezésében pedig egyszerre nyitott és újító. Nem, George, én beletörődtem a sorsomba. Jövő hónap tizenötödikén összeházasodunk, aztán a karjába vesz, és átlépi velem a bátyjaitól kapott új otthonunk küszöbét. Tudod, egy vagyont szedtek össze autók bezúzásából, mégpedig az alacsony rezsinek köszönhetően: puszta kézzel dolgoznak. Néha viszont nagyon szeretnék... Tekintete önkéntelenül egy törékeny, fiatal, szőke nőre tévedt, aki a polcok közti folyosón közeledett feléje. Úgy adódott, hogy összeakadt a tekintetük – és a lány mintha megremegett volna. – Ne haragudjon – kezdte félénken –, nem találkoztunk mi nemrég egy törökfürdőben? Mihelyt ezt kimondta, határozott lépések robaja hallatszott a hátunk mögül. Dühös bariton szólt közbe: – Theophilus, édesem, zaklat ez a... cafka? Barátom egyetlen szerelme lenyűgözően rosszalló pillantással csapott le az ifjú hölgyre, aki nyilvánvaló rettegéssel húzta össze magát. Gyorsan a két nő közé álltam – persze ez meglehetősen kockázatos volt rám nézve, de mindenki tudja rólam, hogy nagyon bátor vagyok. – Asszonyom, ez a kedves gyermek az unokahúgom – mondtam. – Távolról kifigyelt engem, és idesietett, hogy egy 48

ISAAC ASIMOV

szűzies csókot nyomjon a homlokomra. Az már a merő, egyszersmind elkerülhetetlen véletlen műve, hogy így az ön drága Theophilusának is a közelébe került. Nyugtalanított, hogy ugyanaz a csúf gyanakvás ült ki barátom szíve hölgyének arcára, amelyre első találkozásunkkor is felfigyeltem. – Tényleg? – szólt kifejezetten mesterkélt hangon, ami egyáltalán nem tetszett. – Ebben az esetben menjenek innen! Mindketten! Azonnal! Mindent egybevetve úgy éreztem, jobb, ha engedelmeskedünk. Karon fogtuk egymást a fiatal hölggyel, és sorsára hagyva Theophilust, elsétáltunk onnan. – Ó, uram, ön rendkívül bátran és okosan cselekedett! – hálálkodott a leány. – Ha nem sietett volna a segítségemre, minden bizonnyal nem úszom meg különféle karmolások és zúzódások nélkül! – Ami roppant sajnálatos lett volna – válaszoltam udvariasan –, mert egy olyan test, mint az öné, nem arra rendeltetett, hogy összekarmolják. És arra sem, hogy zúzódások borítsák. Ön valamilyen törökfürdőt emlegetett. Jöjjön, keressünk egyet együtt! Véletlenül van is ilyesféle a lakásomban... legalábbis egy amerikai fürdőkád, ami tulajdonképpen ugyanaz. Végül is, a zsákmány a győztest illeti...

AZAZEL

49

A tompa moraj

K

ITARTÓAN próbálok kételkedni abban, amit George

barátom mesél nekem. Hogyan hihetnék egy ilyen embernek? Azt állítja, kapcsolatban áll egy két centiméter magas démonnal, akit Azazelnek hív. Ez a démon valójában egy nem evilági alak, akinek rendkívüli, bár szigorúan korlátozott hatalma van. Ennek ellenére George úgy tud nézni rám, hogy kék szeme meg sem rezzen, én pedig hiszek neki – de csak addig, amíg beszél. Gondolom, ez a „vén tengerész effektus”. Egyszer azt mondtam neki, szerintem a kis démon megajándékozta őt a szóbeli hipnózis képességével, mire George sóhajtva azt válaszolta: – Egyáltalán nem! Legfeljebb megátkozott azzal, hogy mindenki megbízik bennem... csakhogy ez már jóval a találkozásunk előtt is a terhemre volt. A legkülönösebb emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy elmondják nekem, mi bántja őket. Néha pedig... Nagyon kedvetlenül megrázta fejét. Néha akkora terhet rónak rám ezzel, amit hús-vér ember elvileg már el sem viselhetne. Egyszer például találkoztam egy Hannibal West nevű illetővel...

Annak a hotelnak a társalgójában vettem észre először, amelyben megszálltam éppen. És elsősorban azért figyeltem fel rá, mert nem láttam tőle egy szoborszépségű pincérnőt, aki nagyon előnyösen és lengén öltözött föl. Szerintem ez az alak azt hitte, őt nézem, pedig határozottan nem ez volt a szándékom – viszont ő úgy értelmezte, barátkozni akarok vele. 50

ISAAC ASIMOV

Fogta az italát, odajött az asztalomhoz, és még utólagos engedelmemet sem kérve leült. Természetemnél fogva udvarias vagyok, így aztán barátságos dörmögéssel és pillantással üdvözöltem őt, amit szenvtelenül fogadott. Lesimított, vörösesszőke haja, fakó tekintete és ugyanolyan arca volt, továbbá olyan áthatóan bámult, mint egy fanatikus – bár el kell ismernem, hogy ez csak később tűnt fel. – A nevem Hannibal West – mutatkozott be –, és geológiaprofesszor vagyok. Szakterületem a szpeleológia. Véletlenül nem szpeleológus maga is? Azonnal tudtam, hogy érzése szerint egy rokonlélekre bukkant. Émelyegni kezdtem a gondolattól, de továbbra is udvarias maradtam. – Minden furcsa szó érdekel. Mi az a szpeleológia? – Barlangok – magyarázta. – Barlangok tanulmányozása és feltárása. Ez a hobbim, uram. Az Antarktisz kivételével minden kontinensen feltártam már barlangokat. Többet tudok róluk, mint bárki a világon. – Ez örvendetes és lenyűgöző – válaszoltam, és úgy éreztem, ezzel le is zártam egy nagyon kellemetlen találkozást. Intettem a pincérnőnek, hogy hozzon még egy italt, és tudományos elmélyüléssel figyeltem, miként libben át a helyiségen. Hannibal West azonban nem tágított. – Igen, igaza van, lenyűgöző – mondta. – Olyan barlangokat tártam fel, amelyeket senki sem ismer. Olyan föld alatti üregekben jártam, ahová ember még nem tette be a lábát. Ami azt illeti, egyike vagyok azon élő keveseknek, akik olyan helyekre jutottak el, ahol sem férfi, sem nő nem járt azelőtt. Emberi tüdő még nem szívta azt a levegőt, amit én, és senki sem látott korábban olyan dolgokat, s nem hallott olyan hangokat, mint jómagam. És életben maradtam. Megborzongott.

AZAZEL

51

Meghozták az italomat. Hálás voltam érte, és csodálattal figyeltem, milyen kecsesen hajol le a pincérnő, hogy az asztalra tegye. – Maga szerencsés ember – válaszoltam, de nem igazán figyeltem a szavaimra. – Ez nem igaz – mondta West. – Nyomorult bűnös vagyok, akit az Úr felszólított, hogy torolja meg az emberiség vétkeit. Erre aztán szúrós szemmel ránéztem, és olyan fanatikus tekintettel találtam szemben magam, amely szinte a falhoz szegezett. – Barlangokban? – kérdeztem. – Barlangokban – felelte ünnepélyesen. – Higgyen nekem! Geológiaprofesszor vagyok, tudom, mit beszélek. Sok professzorral találkoztam életemben, akik kivételt képeztek eme állítás alól, de egy szót sem szóltam erről. Lehet, hogy sokatmondó pillantásomból West rájött, mire gondolok, mert a lábánál lévő aktatáskából előhalászott egy újságkivágást, és átnyújtotta. – Tessék, vessen egy pillantást erre! – javasolta. Nem állíthatom, hogy túlságosan megérte volna tüzetesebben szemügyre venni. Három bekezdésből állt, és egy helyi újságból vágták ki. „Tompa moraj” volt a címe, a keltezés helye pedig East Fishkill, New York. Arról szólt, hogyan panaszkodnak a helyi lakosok a rendőrségen egy tompa moraj miatt, amely nyugtalanítja őket, és nagy riadalmat kelt a város macskái és kutyái körében. A rendőrség azzal intézte el az ügyet, hogy távoli mennydörgésről van szó, bár a meteorológiai szolgálat hevesen tiltakozott, mondván, abban a régióban semmi ilyesmire nem volt példa aznap. – Erről mi a véleménye? – kérdezte West. – Lehet, hogy össznépi gyomorrontásról volt szó? Gúnyosan elmosolyodott, mintha az ötlet teljesen abszurd lenne, mintegy rangon aluli; bár aki valaha is elrontotta a gyomrát, más véleményen lett volna. Az legfeljebb rekeszizom alattinak tartja... 52

ISAAC ASIMOV

– Hasonló újságcikkeim vannak az angliai Liverpoolból, a kolumbiai Bogotából, az olaszországi Milánóból, a burmai Rangunból és világszerte még vagy ötven helyről. Összegyűjtöttem őket. Minden esetben valamilyen átható, tompa morajt emlegetnek, amely félelmet és nyugtalanságot keltett, és őrületbe kergette az állatokat. És mindegyik két napon belül történt. – Egyetlen, világméretű esemény – állapítottam meg. – Pontosan! Még hogy gyomorrontás... Rosszalló tekintettel nézett rám, szürcsölt egyet az italából, aztán a mellére ütött: – Az Úr fegyvert adott a kezembe, és nekem meg kell tanulnom bánni vele. – Miféle fegyvert? Megkerülte a választ. – Teljesen véletlenül bukkantam rá a barlangra, és ennek örülök – mondta –, mert ha egy barlangnak túl nagy bejárata van, köztulajdonná válik, és ezrek látogatják. Mutasson nekem egy szűk, rejtett bejáratot, amelyet benőtt a növényzet, elfednek a lezuhant sziklák, eltakar egy vízesés, és veszélyes, szinte megközelíthetetlen helyen van, én pedig mutatok magának egy szűz barlangot, amelyet érdemes átkutatni. Azt állítja, semmit sem tud a szpeleológiáról? – Persze, jártam már barlangokban – válaszoltam. – A virginiai Luray-barlangok... – Kommersz! – vágta rá West, és fintorogva keresett egy megfelelő helyet a padlón, ahová köphetne egyet. Szerencsére nem talált. – Mivel maga semmit sem tud arról, milyen isteni a barlangászat – folytatta –, nem untatom olyan részletekkel, hogy hol bukkantam rá, és hogyan térképeztem fel. Persze ismeretlen barlangokat egyedül feltárni nem mindig biztonságos, én viszont készségesen vállalom ezt. Végül is nincs versenytársam ezen a szakterületen, nem beszélve arról, hogy olyan bátor vagyok, mint egy oroszlán. AZAZEL

53

Ebben az esetben tényleg szerencsém volt, hogy egyedül bukkantam rá, mert igenis nekem kellett ezt felfedeznem, és nem másvalakinek. Már több órája kutattam, amikor egy hatalmas, néma terembe értem, ahol rengeteg sztalaktit és sztalagmit volt. A sztalagmitok körül botorkáltam, magam után húzva legombolyodó zsinegemet (ugyanis nem szívesen tévedek el), és egyszer csak rábukkantam valamire, ami régebben nyilván egy vastag sztalagmit volt, s valamilyen természetes sík mentén kettéhasadt. Egyik oldalán mészkődarabok hevertek. Nem tudom, mitől tört ketté... talán egy nagy állat, amely üldözői elől a barlangba menekült, a sötétben beleütközött, de az is lehet, hogy ez a sztalagmit gyengébb volt a többinél, és nem bírt ki egy enyhe földrengést. Mindenesetre a csonk teteje bársonyosan sima volt, és elég nedves ahhoz, hogy csillogjon a lámpám fényénél. Többé-kevésbé lekerekített felszínével nagyon hasonlított egy dobra. De annyira, hogy önkéntelenül kinyújtottam a kezem, és megkopogtattam a jobb mutatóujjammal. Kihörpintette maradék italát, és folytatta: – Valóban dob volt; vagy legalábbis valami olyasmi, amely enyhe ütögetésre rezegni kezdett. Mihelyt megérintettem, tompa moraj töltötte be a termet. Tétova, alig hallható hang, szinte szubszonikus. Amint azt később megállapítottam, valójában csupán egy apró foszlánya volt az egésznek, amely még elég magas ahhoz, hogy hallható legyen. A maga teljességében szinte csak hatalmas rezgésekből állt, olyan mélyekből, hogy a fül nem érzékelte őket, de a test megremegett tőlük. El sem tudja képzelni, milyen rettentően kellemetlen és nyugtalan érzést keltett bennem ez a hallhatatlan utózengés. Sosem tapasztaltam még ilyesmit. Éppen csak megérintettem azt a felületet. Hogyan kelthetett ez az érintés ekkora rezgést? Ezt azóta sem értettem meg teljesen. Meg kell hagyni, hatalmas energiaforrások lapulnak a föld alatt. Talán valahogy meg lehet tapogatni a magma hőjét, mire annak egy kis része átalakul hanggá. Lehet, hogy 54

ISAAC ASIMOV

a kezdeti ütögetés további hangenergiát szabadít fel; olyan, mint egy szonikus fénynyaláb, vagy ha a lézer jelentését alkalmaznánk hangra, akkor „zézer”. – Sosem hallottam még ilyesmiről – közöltem mogorván. – Meghiszem azt – vigyorgott visszataszítóan West. – Erről senki sem hallott még. Geológiai elrendeződések bizonyos fajta kombinációja természetes zézert hozott létre. Az ilyesmi egymillió évenként talán ha egyszer következik be, és akkor is csak egyetlenegy helyen a világon. Lehet, hogy ez a legszokatlanabb jelenség a Földön. – Azért ez elég merész következtetés abból kiindulván, hogy a mutatóujjával megérintett valamit... – Uram, mint tudós, biztosíthatom magát, hogy nem elégedtem meg egyetlen mutatóujj-koppintással. Elkezdtem kísérletezni. Erősebben ütögettem, és hamar rájöttem, hogy komoly károsodást szenvedhetek az utóhatásoktól abban a teremben. Összeállítottam egy szerkezetet: egy összetákolt, nagy hatósugarú berendezés segítségével különböző nagyságú kavicsokat dobálhattam a zézerre, miközben én a barlangon kívül voltam. Kiderült, hogy a hangot a barlangtól meglepően távol is hallani lehet. Egy egyszerű földrengésmérő segítségével jó néhány mérföldnyi távolságban még határozott rezgéseket észleltem. Végül egymás után hajigáltam a kavicsokat, a rezgések pedig erősebbek lettek. – Ez volt az a nap, amikor az egész világon tompa morajokat hallottak? – kérdeztem. – Pontosan – válaszolta. – Maga egyáltalán nem olyan gyengeelméjű, mint amilyennek látszik. Úgy rezgett az egész bolygó, akár valami csengő. – Úgy hallottam, rendkívül erős földrengések művelnek ilyesmit. – Igen, de ez a zézer bármilyen földrengésnél erősebb rezgést kelt, ráadásul szokatlan hullámhosszokon; például olyanon, amely képes különválasztani a sejtek összetevőit, mondjuk a kromoszómák nukleinsavait. AZAZEL

55

Alaposan átgondoltam, amit hallottam. – Ez elpusztítaná a sejtet. – Bizony! Lehet, hogy ez nyírta ki a dinoszauruszokat. – Én úgy tudom, azt egy aszteroida becsapódása okozta. – Igen, de ehhez egy hatalmas aszteroida kell. Tíz kilométer átmérőjű. Fel kell tételezzük, hogy a légkör megtelt porral, a három évig tartó telet, továbbá magyarázatra szorul az a nagyon logikátlan következmény, hogy egyes fajok miért pusztultak ki, mások meg miért nem. Ehelyett képzeljük el, amint egy sokkal kisebb aszteroida egy zézerbe csapódik, a keletkező hangrezgések pedig szétrombolják a sejteket. Elképzelhető, hogy perceken belül elpusztulna a világon létező sejtek kilencven százaléka anélkül, hogy jelentős mértékben károsodna a földi környezet. Néhány faj sikeresen túlélné az eseményt, mások nem. Kizárólag a nukleinsavak viszonylagos belső szerkezetéről szólna az egész. – Szóval ez az a fegyver, melyet az Úr a maga kezébe adott? – kérdeztem azzal a nyugtalan érzéssel, hogy ez a fanatikus komolyan beszél. – Pontosan! Kiszámítottam azoknak a hangoknak a pontos hullámhosszát, amelyeket a zézer a különféle ütögetések hatására hallat, most pedig megpróbálom kideríteni, melyik hullámhossz rombolná szét kifejezetten az emberi nukleinsavakat. – Miért az emberieket? – Miért ne? – kérdezett vissza. – Melyik faj özönli el a földet, teszi tönkre a környezetet, írt ki más fajokat, tömi tele a bioszférát szennyező vegyi anyagokkal? Melyik faj pusztítja majd el a bolygót, és teszi teljesen lakhatatlanná talán már néhány évtizeden belül? Ugyebár a Homo sapiens... Ha megtalálom a megfelelő hullámhosszt, a kellő módon és erővel tudom majd ütögetni a zézeremet ahhoz, hogy elárasszam a világot hangrezgésekkel, amelyek valószínűleg néhány napon belül (mert a hangnak idő kell ahhoz, hogy terjedjen) eltörlik majd a föld színéről az emberiséget, 56

ISAAC ASIMOV

viszont szinte semmilyen kárt nem okoznak egyéb, eltérő nukleinsav-mélyszerkezettel rendelkező életformákban. – Maga kész több milliárd emberi lény elpusztítására? – Az Úr a vízözön segítségével tette meg... – Nyilván nem hiszi el azt a bibliai mesét a... – Uram, én olyan geológus vagyok, aki hisz a teremtésben! – közölte West ridegen. Így már mindent értettem. – Ó, igen – válaszoltam. – Az Úr pedig megígérte, hogy több vízözön nem lesz, hanghullámokról viszont nem beszélt. – Így van! A több milliárd halott megtermékenyíti majd a földet, táplálékul szolgálva más életformák számára, amelyek sokat szenvedtek az emberiség miatt, és kiérdemelték a kárpótlást. Mi több, fajunk egy része minden bizonnyal életben marad. Elkerülhetetlenül átvészeli néhány ember, akiknek olyan típusú nukleinsavuk van, amelyre nem hatnak a hangrezgések. Ez a maradék az Úr áldásával újrakezdheti majd, és talán nem felejti el a leckét a Gonosz gonoszságáról, úgyszólván. – Miért mondja el nekem mindezt? – kérdeztem. Ugyanis valóban felötlött bennem, milyen furcsa cselekedet ez a részéről. Közelebb hajolt, és megragadta a zakóm hajtókáját. Nagyon kellemetlen élmény volt, mert a lehelete meglehetősen bűzlött. – Van egy olyan érzésem, hogy maga segíthet nekem ebben – közölte. – Én? Biztosíthatom magát, hogy halvány fogalmam sincs a hullámhosszokról, nukleinsavakról és... – Abban a pillanatban viszont hirtelen eszembe jutott valami. – Mégis, ha jobban belegondolok, lehet, hogy tudom, mi kell magának. – Majd sokkal udvariasabb hangnemben, a rám jellemző méltóságteljes előzékenységgel megkérdeztem: – Uram, megtisztelne azzal, hogy megvárja, amíg nagyjából tizenöt perc múlva visszajövök? AZAZEL

57

– Természetesen, uram – válaszolta ugyanolyan udvariasan. – Addig elfoglalom magam még egy-két bonyolultabb matematikai számítással. Miközben kisiettem a társalgóból, a csapos kezébe nyomtam egy tízdollárost. – Gondoskodjon róla, hogy az az úriember (ha szabad ilyen tág értelemben használnom e szót) ne távozzon, míg vissza nem jövök! Ha másképp nem megy, adjon neki inni, és írja a számlámra! – súgtam a fülébe. Mindig nálam vannak azok az egyszerű kellékek, amelyekkel megidézem Azazelt. Néhány perc múlva az éjjeli lámpán ült a szobámban. Az apró lényt tetőtől talpig vöröses ragyogás övezte, mint mindig. – Megzavartál, miközben épp egy paszmaratszót építettem, amivel reményeim szerint meghódítottam volna egy bájos szamini szívét – kritizált éles, vékony hangján. – Sajnálom, Azazel – válaszoltam, remélve, hogy nem fog magyarázatba, mi is az a paszmaratszo meg a bájos szamini, ami egyáltalán nem érdekelt –, de úgy tűnik, rendkívüli vészhelyzettel állunk szemben. – Mindig ezzel jössz – elégedetlenkedett. Gyorsan felvázoltam a helyzetet, és el kell ismernem, azonnal megértette. Nagyon vág az esze, sosem kell neki hosszasan magyarázni. Meggyőződésem, hogy olvas a gondolataimban, bár váltig bizonygatja, a világért sem sértené meg őket. Mégis, mennyire bízhat meg az ember egy két centiméteres démonban, aki saját bevallása szerint állandóan a legbecstelenebb trükkökkel próbál túljárni a bájos szaminik eszén, bármik is legyenek azok? Ráadásul nem tudom biztosan, sérthetetlennek vagy kibírhatatlannak tartja-e a gondolataimat, de ez nem is fontos. – Hol van ez az emberi lény, akiről beszélsz? – cincogta. – A társalgóban. Az ott van... – Hagyd csak! Majd követem az erkölcsi züllés szagát. Azt hiszem, meg is van. Miről ismerem fel ezt az emberi lényt? – Vörösesszőke haj, fakó szem... 58

ISAAC ASIMOV

– Nem, nem. Az elméjére gondoltam. – Fanatikus. – Ó, hát ezzel kellett volna kezdened! Megvan... és úgy tűnik, szükségem lesz egy alapos gőzfürdőre, amikor visszatérek. Rosszabb, mint te. – Ne törődj ezzel! Igazat beszél? – Mármint a zézerről? Ez egyébként okos ötlet. – Igen. – Nos, nehéz kérdés. Amint azt gyakran felvetem egyik barátomnak, aki nagy szellemi vezérnek tartja magát: mi az az igazság? Én azt mondom: ő valamit annak gondol. Meg van győződve róla. Mindazonáltal nem feltétlenül objektív igazság az, amit egy emberi lény elhisz, függetlenül attól, hogy milyen lelkesen teszi. Életed során valószínűleg találkoztál már ilyesmivel. – Igen. De nem lehetne valahogy megkülönböztetni az objektív igazságon alapuló meggyőződést a másik fajtától? – Intelligens lények képesek erre. Az emberi lények nem. Viszont úgy tűnik, te nagyon veszélyesnek tartod ezt az alakot. Átcsoportosíthatok néhány molekulát az agyában, és akkor meghal. – Nem, nem! – tiltakoztam. Lehet, hogy ez ostoba gyengeség részemről, de tényleg elutasítom a gyilkolást. – Nem tudnád inkább úgy átcsoportosítani azokat a molekulákat, hogy teljesen elfelejtse a zézert? Azazel gyönge, ziháló sóhajt hallatott. – Ez sokkal, de sokkal megerőltetőbb. Azok a molekulák nehezek, és összetapadtak. De komolyan, miért ne lehetne egyszerűen szétszakítani... – Ragaszkodom hozzá! – jelentettem ki. – Hát jó – egyezett bele Azazel mogorván. Ezután hosszú ideig szuszogott és zihált, hogy ezzel is mutassa, milyen kemény munkát végez. – Kész – közölte végül. – Rendben. Várj meg itt, kérlek! Csak ellenőrizni akarom, utána rögtön visszajövök. AZAZEL

59

Lélekszakadva rohantam le. Hannibal West még mindig ott üldögélt, ahol hagytam. A csapos rám kacsintott, amikor elhaladtam előtte. – Nem volt szükség italra – mondta az a kiváló ember, mire adtam neki még öt dollárt. – Hát itt van! – nézett fel vidáman West. – Igen, itt vagyok – válaszoltam. – Rendkívüli éleslátásra vall, hogy ezt észrevette. Megtaláltam a zézerrel kapcsolatos probléma megoldását. – A mivel kapcsolatos probléma? – kérdezte láthatóan zavartan. – Azzal a tárggyal, amit szpeleológiai kutatásai során fedezett fel. – Mik azok a szpeleológiai kutatások? – Hát, amikor barlangokban jár. – Uram – húzta össze a szemöldökét West –, életemben nem jártam még barlangban. Megőrült? – Nem, de épp most jutott eszembe, hogy fontos találkozóm van. Isten önnel, uram! Valószínűleg soha többé nem találkozunk. Kissé zihálva visszarohantam a szobába. Azazel épp valamilyen dallamot dúdolt magában, amit az ő világának élőlényei kedvelnek. Komolyan mondom, a zenei ízlésük egyszerűen csapnivaló. – Az emlékezőtehetsége megszűnt. Remélem, örökre – közöltem. – Hát persze – válaszolta Azazel. – A következő lépés az, hogy elgondolkodunk ezen a zézeren. Minden bizonnyal nagyon jól sikerült és precíz szerkezet, ha a Föld belső hőjét felhasználva fel tudja erősíteni a hangot. Egy apró törés valamelyik kulcsponton kétségtelenül megszüntetheti ezt a képességét. Lehet, hogy hatalmamnál fogva véghez is vihetem ezt. Pontosan merre van? – Honnan tudjam? – meredtem rá elképedve. Azazel visszabámult rám; valószínűleg ő is meghökkent, de apró arcáról sosem tudom megállapítani, mit érez. 60

ISAAC ASIMOV

– Azt akarod mondani, rávettél arra, hogy töröljem az emlékezőtehetségét, mielőtt még megszerezted volna ezt az életbe vágó információt?! – Ez eszembe sem jutott – ismertem be. – De ha a zézer létezik (ha a meggyőződése objektív igazságon alapult), valaki belebotolhat, akár egy nagy állat is, esetleg belecsapódik egy meteor, és bármikor, éjjel vagy nappal, megszűnhet az élet a Földön! – Úristen... – dünnyögtem. Úgy tűnt, aggodalmam meghatja, mert így szólt: – Ugyan, ugyan, barátom, nézd a jó oldalát! A legrosszabb, ami történhet, az, hogy kipusztulnak az emberi lények. Csak az emberi lények. Nem mintha emberek lennének...

A történet végére érve George csüggedten közölte: – Hát így állunk. Együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy bármely pillanatban vége lehet a világnak. – Ugyan már! – szóltam rá bátorítóan. – Még ha az igazat mondtad is erről a Hannibal Westről (ami, már ne is haragudj, egyáltalán nem biztos), lehet, hogy csak beteges a fantáziája. George gőgös lenézéssel pillantott rám. – Ha Azazel világának összes bájos szaminija az enyém lenne, akkor sem kérnék a te szörnyű, szkepticizmus iránti hajlamodból! Ezt hogyan magyarázod meg? És kivett a tárcájából egy kis újságkivágást. Az előző napi New York Timesból volt, „Tompa moraj” címmel. Az említett hangról szólt, amely nyugtalanította a franciaországi Grenoble lakosait. – Az is egy magyarázat lehet, hogy elolvastad ezt a cikket, aztán kitaláltál egy történetet, amely passzol hozzá – vetettem fel. Egy pillanatig úgy tűnt, George felrobban a felháborodástól – de aztán megenyhült kissé, amikor AZAZEL

61

elvettem az asztalról a meglehetősen magas számlát, melyet korábban a pincérnő tett oda. Elég barátságos kézfogással búcsúztunk egymástól. Mindazonáltal el kell ismernem, hogy azóta rosszul alszom. Hajnali fél három körül felriadok, aztán figyelek, hátha meghallom a tompa morajt. Esküdni mernék, hogy az ébreszt fel.

62

ISAAC ASIMOV

Az emberiség megmentője

G

EORGE AZON az estén keserűen sóhajtott fel, és azt

mondta: – Az egyik barátom egy klutz. – Hasonló a hasonlónak örül – bölcselkedtem nagyokat bólogatva. – Miféle hasonlóságról zagyválsz? – fortyant fel George, és felháborodottan meredt rám. – Megbotránkoztató, hogy milyen gyorsan tudsz eltérni a tárgytól. Feltételezésem szerint ennek oka az a rendkívül inadekvát intellektusod, amit csak szánalomból emlegetek fel, nem szemrehányás gyanánt. – Jól van, jól van – csitítottam –, felőlem, legyen úgy. Amikor ezt a klutznak minősülő barátodat emlegeted, Azazelről beszélsz? Azazel egy két centiméteres démon vagy földönkívüli lény (ki-ki válassza az ízlésének megfelelőt). George állandóan róla beszél, csak akkor nem, amikor egy egyenesen Azazelre irányuló kérdésre kellene válaszolnia. Dermesztő hangon közölte velem: – Azazel nem lehet beszélgetések tárgya, és fel nem foghatom, honnan hallottál róla. – A minap történetesen egy mérföldnél közelebb tartózkodtam hozzád – feleltem. George azonban nem figyelt rám, hanem belekezdett a magyarázatba:

Először egy Menander Block nevű barátommal folytatott beszélgetés során találkoztam ezzel a nem kimondottan kellemes jelentésű klutz szóval. Attól tartok, nem ismered AZAZEL

63

Blockot, miután egyetemi tanár, ennélfogva megválogatja, hogy kivel barátkozik, amiért téged ismerve nem is hibáztatom. Elmondta, hogy a klutz szó esetlen, ügyetlen személyt jelent. És más értelemben engem is – tette hozzá. – Egy jiddis szóból származik, mely annyit tesz: fadarab, rönk, fatuskó, és az én nevem, mint azt bizonyára észrevetted: Block, vagyis fatuskó. – Hatalmasat sóhajtott, és folytatta: – De én nem vagyok tuskó a szó szoros értelmében. Nincs bennem semmi merevség, nehézkesség, tuskószerűség. Tánc közben könnyed vagyok, akár a szellő, kecses, mint a szitakötő, minden mozdulatom légies, akár a tündéreké. És számtalan ifjú hölgy tanúsíthatná (amennyiben megengedném nekik), hogy milyen tapasztalatokkal bírok a szerelem művészetének terén. Mindezek ellenére a jelenség nem áll távol tőlem. Anélkül, hogy én érintett lennék benne, a környezetemben minden klutzos lesz. Még maga az univerzum is megbotlik a saját kozmikus lábában. Ha hajlandóak vagyunk vegyíteni a nyelveket, összedolgozni a görögöt a jiddissel, akkor én egy „teleklutz” vagyok. – Ez mióta tart, Menander? – kérdeztem tőle. – Születésem óta, de természetesen csak felnőttként figyeltem fel erre a sajátos tulajdonságomra. Gyerekként és kamaszként egyszerűen azt hittem, hogy ami velem történik, az teljesen természetes. – Beszéltél már erről valakivel? – Természetesen nem, öreg barátom. Őrültnek tartanának. El tudod képzelni, hogyan viselkedne egy pszichoanalitikus, ha szembekerülne a teleklutzizmus jelenségével? Már az első beszélgetésünk során beutalna a sárgaházba, írna egy szaklapba a pszichózis újonnan felfedezett válfajáról, és valószínűleg milliókat keresne vele. Nem költözöm a bolondokházába csak azért, hogy gazdaggá tegyek holmi vérszívó pszichomókust. Nem beszélek erről senkinek. – Akkor nekem miért mondod el, Menander? 64

ISAAC ASIMOV

– Mert úgy érzem, el kell mondanom valakinek, hogy könnyítsek a lelkemen. Téged legalább ismerlek. Nem igazán értettem ezt az indoklást, de arra rájöttem, hogy megint végig kell hallgatnom egy barátomat, amint a kínos titkairól vall. Ezt az árat kellett megfizetnem, mint azt jól tudtam, mert közmondásosan megértő vagyok, nagy bennem az együttérzés, és legfőképpen, mert mindig tudom, mikor kell tartanom a számat. A nekem elsuttogott titkok sosem jutnak el más fülekbe. Veled, öreg cimborám, természetesen kivételt teszek, mivel tisztában vagyok azzal, hogy a figyelmed legfeljebb öt másodpercig tart ki, az emlékezeted pedig még ennél is kevesebb ideig. Intettem a pincérnek, hogy hozzon még egy italt, és egy bizonyos kézmozdulattal azt is jeleztem, hogy ezt a kört kéretik Menander számlájához írni. Elvégre minden munkásnak joga van a fizetségéhez! Aztán megkérdeztem a barátomtól, hogy ez a teleklutzizmus miben nyilvánul meg. – A legegyszerűbb formája és a módszere, amelyre először felfigyeltem, az utazásaimat kísérő különleges időjárásban mutatkozik meg. Nem sokat utazom, de amikor igen, akkor rendszerint autózom, és valahányszor kocsiba ülök, esik az eső. Nem számít, mit jósol az időjárás-előrejelzés, sem hogy milyen fényesen ragyog a nap. Amint elindulok, a felhők gyülekezni kezdenek, elsötétülnek, aztán szemerkél, végül zuhog. Amikor a teleklutzizmusom igazán felerősödik, lehűl a levegő, és jégesőt kapok a nyakamba. Természetesen próbálok vigyázni. Semmi pénzért nem autóznék el New Englandbe egészen március végéig. Tavasszal, április 6-án kocsival utaztam Bostonba, aminek köszönhetően a Bostoni Meteorológiai Szolgálat bejegyezhette az évkönyvébe az első helyi áprilisi hóvihart. Egy alkalommal elautóztam a virginiai Williamsburgbe, március 28-án, azzal a feltételezéssel élve, miszerint nem lesz semmi baj, tekintetbe véve, hogy egy déli államba indulok. Hát még mit nem! Azon a napon bő húsz AZAZEL

65

centiméternyi hó takarta be Willamsburgöt! A helyiek az ujjaik között morzsolgatták, és azt kérdezgették egymástól, hogy mi ez a fehér izé. Ugyebár elképzelésünk szerint az univerzum Isten közvetlen irányítása alatt áll. Néha látom magam előtt, ahogy Gábriel beront az Úr színe elé, és rémülten kiáltja: „Ó, szent Teremtőm, mindjárt összeütközik két galaxis! Óriási katasztrófa várható!” Mire Isten azt feleli: „Ne zavarj most, Gábriel, nem látod, milyen fontos dolgom van? Éppen esőt zúdítok Menander nyakába.” Én erre azt feleltem: – Ki kéne használnod a helyzetet, Menander. Mi lenne, ha mesebeli összegekért árulnád a szolgáltatásaidat, mint esőcsináló? – Nekem is eszembe jutott már, de ha megpróbálnám, talán a puszta gondolattól is eloszlanának felettem az esőfelhők. Vagy pedig, ha történetesen esne, akkor annyi ömlene le, hogy a víz mindent elárasztana. És nem csak az esőről van szó, a közlekedési dugókról, vagy a tájékozódási pontok eltűnéséről, hanem millió más dologról is. Értékes tárgyak törnek el spontán a jelenlétemben, vagy elejtik őket mások, úgy, hogy az esetet nem lehet közvetlenül hozzám kötni. Az illinoisi Bataviában működik egy rendkívül fejlett részecskegyorsító. A közelmúltban egy szörnyen fontos kísérlet kudarcba fulladt a vákuumrendszer leállása miatt. A hiba okát azóta sem sikerült kideríteni. Csak én tudtam (másnap jöttem rá, amikor olvastam az esetről az újságban), hogy a leállás percében történetesen autóbuszon ültem, amely áthaladt Batavia külvárosán. Szakadó esőben, természetesen. Ezekben a pillanatokban, drága barátom, ennek a kiváló étteremnek a pincéjében többpalacknyi ötnapos bor öregszik el és ecetesedik meg. Valaki elmegy az asztalunk mellett, és mire hazaér, azzal szembesül, hogy a fürdőszobájában csőtörés van. Az a cső abban a pillanatban lyukadt ki, amikor az illető elment mellettem. Csak éppen azt 66

ISAAC ASIMOV

nem tudja meg soha, hogy abban a bizonyos minutumban történt, és hogy az ok az én közelségem volt. Ugyanez igaz egy sor balesetre, pontosabban balesetnek hitt eseményre. Megsajnáltam az én ifjú barátomat. Ugyanakkor megfagyott ereimben a vér a gondolattól, hogy ott ülök mellette, és emiatt ki tudja, miféle katasztrófák sújtanak le az én kis kényelmes fészkemre. Sóhajtottam egyet, és azt mondtam: – Más szavakkal tehát: balszerencsét hozol másokra. Menander felszegte az állát, egy darabig ellenséges pillantásokkal méregetett, aztán megszólalt: – Te így fogalmazol. A tudományos kifejezés: teleklutzizmus. – Mondd úgy, ahogy akarod, de gondolom, azért mesélted el nekem, mert én talán képes vagyok levenni rólad az átkot. – Átok... az már biztos – borongott Menander. – Néha arra gondolok, hogy a születésemkor egy komisz tündér megharagudott, amiért nem hívták meg a keresztelőmre. Azt állítod, le tudod venni másokról az átkokat, mert te egy jó tündér vagy? – Nem vagyok semmiféle tündér – válaszoltam elkomolyodva. – Csak le tudom... meg tudom szüntetni ezt az állapot. – Mi az ördöggel? – Nem pont ördöggel, de valami hasonlóval. Ezt inkább hagyjuk. – És mennyit kérsz érte? – kérdezte gyanakodva. – Beérem azzal a szívmelengető érzéssel, hogy megmentettem egy barátomat a balsorstól. Menander elgondolkodott, majd határozottan megrázta a fejét, és kijelentette: – Az nem elég! – Na persze, ha szeretnél felajánlani egy kisebb összeget... – Nem, azt már nem! A világért sem sértenének meg ezzel. Pénzzel fizessek egy barátnak? Helyezzem fiskális alapokra a kapcsolatunkat? Mit képzelsz te rólam, George? Én arról AZAZEL

67

beszélek, hogy a teleklutzizmus megszüntetése nem elég. Ennél többet kell tenned. – Hogyan tehetnék többet? – Gondold végig! Egész életemben felelős voltam sok mindenért, kisebb kellemetlenségektől kezdve egészen a katasztrófákig. Talán több millió ártatlan emberre hoztam bajt. Még ha mostantól kezdve nem is okozok kárt senkinek, az a rengeteg rossz, amit eddig elkövettem (noha semmit sem szántszándékkal, és egyiket sem lehetne az én hibámnak minősíteni), több annál, mint amennyit elviselhetek. Jóvá kell tennem mindezt. – Például hogyan? – Meg kell mentenem az emberiséget. – Meg akarod menteni az emberiséget? – Másként hogyan ellensúlyozhatnám azokat a felmérhetetlen károkat, amelyeket én okoztam? George, ragaszkodom hozzá! Ha leveszed rólam az átkot, cseréld ki azzal a képességgel, hogy megmenthessem az emberiséget egy nagy válság idején! – Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek rá. – Próbálkozz, George, próbálkozz! Ne rettenj vissza ettől a nehézségtől! Ha elvállalsz egy munkát, csináld meg jól, mindig ezt szoktam mondani. Gondolj az emberiségre, drága barátom! – Várj egy percet! – kértem riadtan. – Te most ezt az egész dolgot átrakod az én vállamra. – Hát persze, George! – helyeselt melegen mosolyogva. – A tiéd egy széles váll! Erős váll! Terhek cipelésére teremtették! Menj haza, George, és intézd el, hogy lekerüljön rólam az átok! Az emberiség majd rád zúdítja háláját, pontosabban zúdítaná, ha hallana erről, mert én biztosan nem mesélem el senkinek. A te jócselekedetedet nem mocskolhatjuk be azzal, hogy mindenkinek elmondjuk, és bízz bennem, én sosem fogok beszélni róla senkinek. Az önzetlen barátságban van valami csodálatos, amihez semmi sem fogható ezen a világon. Azonnal talpra ugrottam, 68

ISAAC ASIMOV

és oly gyorsan távoztam, hogy elfelejtettem kifizetni a vacsorámat. Ezt szerencsére Menander csak akkor vette észre, amikor már messze jártam. Nem egykönnyen vettem fel a kapcsolatot Azazellel, és amikor sikerült, látszott rajta, hogy nincs elragadtatva. Két centiméter magas testét vöröses derengés vette körül, és azon a sípoló hangján azt kérdezte: – Eszedbe jutott egyáltalán, hogy talán épp a zuhany alatt állok? És valóban, enyhe ammóniaszag lengte körül. – Ez egy szörnyű vészhelyzet, ó, hatalmasság, kinek nagyságára nincsenek szavak... – feleltem alázatosan. – Hát akkor mondd el, de ne feledd: nem érek rá egész nap! – Hogyne – vágtam rá, és bámulatra méltó tömörséggel felvázoltam neki az ügyet. – Hm – hümmögött Azazel –, ez egyszer valóban érdekes problémát tártál elém. – Valóban? Úgy érted, tényleg létezik olyan, hogy teleklutzizmus? – Feltétlenül! Tudod, a kvantummechanika sikeresen tisztázta, hogy az univerzum jellemzői bizonyos mértékig a megfigyelőtől függenek. Ahogyan az univerzum hatást gyakorol a megfigyelőre, úgy a megfigyelő is hatással van az univerzumra. Egyesek káros hatásokat gyakorolnak rá vagy legalábbis más megfigyelőkre. Például, egy megfigyelő felgyorsíthatja egy csillag szupernóvává alakulásának folyamatát, amit talán kellemetlennek találhatnak azok, akik történetesen túl közel vannak ahhoz a csillaghoz az adott időben. – Értem. Nos, tudsz segíteni az én Menander barátomon? Képes vagy levenni róla ezt a kvantum-megfigyelőhatást? – Hát persze. Mi sem egyszerűbb! Tíz másodperc kell, aztán visszatérek a zuhanyzóba, ahol már belekezdtem a laskorati szertartásba két szédítően odaadó szaminivel. – Várj! Várj egy kicsit! – kiáltottam rá. – Ez nem elég! AZAZEL

69

– Ne légy ostoba! Két szamini éppen elég. Csak egy javíthatatlan kéjenc akarna hármat. – Úgy értem, nem elég, ha leveszed a teleklutzizmust. Menander az emberiség megmentője szeretne lenni. Egy teljes percen keresztül azt hittem, Azazel megfeledkezik hosszú barátságunkról és mindarról, amit érte tettem azáltal, hogy érdekes problémákkal láttam el, amelyek révén gyarapodhatott a tudása, és fejlődhettek a mágikus képességei. Nem értettem mindent, amit mondott, mert a legtöbb szót a saját nyelvén hadarta, és ezek úgy hangzottak, mint a rozsdás szögeken végigsikló, életlen fűrész csikorgása. Végül, miután visszahűlt a vörös izzásig, megkérdezte: – És ezt mégis hogyan intézzem el? – Létezik olyan, ami már a hihetetlen csodák apostolának is sok? – Arra fogadhatsz! De lássuk csak... – dünnyögte, aztán elgondolkodott, és hirtelen felfortyant: – De ki az ördög akarná megmenteni az emberiséget? Miért érné meg? Bebüdösítitek ezt az egész... Na jó, meglátom, mit tehetek. Nem tíz másodperc kellett, hanem fél óra, és ez számomra rendkívül kellemetlen fél óra volt. Azazel ezen idő egy részében morgott és nyöszörgött, a többiben pedig azon töprengett, hogy a szaminik megvárják-e. Végül megcsinálta, és ez természetesen azzal járt, hogy ellenőriznem kellett a dolgot. Amikor legközelebb találkoztam Menander Blockkal, a szemébe néztem, és kijelentettem: – Szóval, meggyógyultál. Ellenséges pillantásokkal méregetett, és megkérdezte: – Azt tudod, hogy múltkor este otthagytál egy kifizetetlen számlával? – Ez bizonyára jelentéktelen apróság ahhoz a tényhez képest, hogy rendbejöttél. – Nem érzem, hogy így lenne. – Hát akkor gyere! Autózzunk egyet! Te vezetsz. 70

ISAAC ASIMOV

– Úgy látom, máris felhősödik. Szép kis gyógyulás! – Gyere csak, menjünk egy kört! Mit veszíthetünk? Kitolatott a kocsijával a garázsból. Az utca másik oldalán sétáló férfi nem esett hasra egy csordultig telerakott kukában. Menander végighajtott az utcán. A lámpa nem váltott pirosra a közeledtére, és a kereszteződés túloldalán két egymás felé robogó autó, ha nem sokkal is, de elkerülte egymást. Mire elértünk a hídhoz, a felhők eloszlottak, és a nap melegen ragyogott le ránk. Menander egyre jobban elérzékenyült. Amikor végre hazaértünk, szégyen nélkül, nyíltan zokogott, de annyira, hogy helyette én álltam be a garázsba a kocsijával. Kicsit meghúztam az oldalát egy oszlopon, de hát nem engem gyógyítottak ki a teleklutzizmusból. Éppenséggel rosszabb is történhetett volna. Például ha a saját kocsimat húzom meg. A következő napok folyamán Menander állandóan hívott. Elvégre én voltam az egyetlen, aki értettem azt a csodát, ami vele történt. Egyszer arról számolt be: – Elmentem táncolni, és senki sem botlott meg a másik lábában. Senki sem esett el, és törte kulcscsontját. Teljesen önfeledten táncoltam, kecsesen, mintegy tündér, és a partnerem nem lett rosszul, mert a vacsoránál elfogyasztott valamit, amit nem kellett volna. Aztán: – A munkahelyemen beszereltek egy új légkondicionálót, amely egyszer sem esett rá a munkások lábára, hogy porrá zúzza a lábujjaikat. Mi több: – Meglátogattam egy barátomat a kórházban, és ez olyan esemény, amiről már álmodni sem mertem. Elhaladtam számos kórterem előtt, és sehol sem történt meg, hogy egy AZAZEL

71

intravénás tű csak úgy kifordult egy érből. És egyetlen injekciós tű sem vétette el kiszemelt célpontját. Néha pedig letörten kérdezte: – Biztos vagy abban, hogy lesz lehetőségem az emberiség megmenésére? – Teljesen – válaszoltam. – Ez a gyógymódrésze. De aztán egy nap eljött hozzám, és az arcán komor kifejezés ült. – Figyelj rám! – kérte halkan, rekedtes hangon. – Tegnap bementem a bankomba, hogy a számlaegyenlegem felől érdeklődjek (ami egy kicsivel alacsonyabb, mint kellene, mivel sikerült kijutnod abból az étteremből, mielőtt kihozták a számlát), és nem kaptam választ, mert a számítógép leállt abban a pillanatban, amikor beléptem a fiókba. Senki sem tudja, mi történt. Lehet, hogy visszaesem? – Az nem lehet – válaszoltam határozottan. – A jelenségnek talán semmi köze hozzád. Lehet, hogy egy másik teleklutz okozta, akit nem gyógyítottak még ki a bajából. Esetleg éppen akkor sétált be oda, amikor te. De nem erről volt szó. A bank számítógépe még két alkalommal leállt, amikor Menander megpróbált az egyenlege felől érdeklődni. (Hogy idegeskedett amiatt a nevetséges összeg miatt, amit elfelejtettem kifizetni – igazán visszataszító volt egy felnőtt embertől!) Végül, amikor a munkahelyén is leállt a számítógép, valahányszor elment annak tárolóhelyisége mellett, eljött hozzám, és az állapotát csakis úgy jellemezhetem: a teljes pánik. – Visszajött, állítom, hogy visszajött! – kiabálta felindultan. – Ezúttal nem viselem el. Most, hogy már hozzászoktam a normális élethez, nem bírom elviselni, ha visszakapom a régit. Inkább megölöm magam. – Ugyan, Menander, túl messzire mész... Úgy tűnt, ismét ordítani akar, de az utolsó pillanatban visszafogta magát, végiggondolta az én bölcs megjegyzésemet, és kijelentette: 72

ISAAC ASIMOV

– Igazad van. Ezzel túl messzire mennék. Azt hiszem, inkább téged öllek meg. Végül is, senkinek nem hiányzol majd, én pedig kicsivel jobban fogom érezni magam. Értettem az álláspontját, de egyetérteni nem tudtam vele. – Mielőtt bármit csinálnál – válaszoltam higgadtan –, hadd nézzek utána. Légy türelemmel, Menander! Hiszen eddig csak a számítógépekkel történt meg, márpedig kit érdekelnek azok a masinák? Gyorsan otthagytam, még mielőtt megkérdezte volna, hogy hogyan fog most számlakivonathoz jutni, ha a bank számítógépei állandóan leállnak a jelenlétében. A téma valóban a mániája lett.

Azazelnek is megvolt a maga mániája, bár másik területhez kötődött. Ezúttal úgy tűnt, hogy amikor szólítottam, már javában csinálta a két szaminivel azt, amit csinált, és még akkor is egy helyben bukfencezett, amikor megérkezett. Ezen a napon nem tudtam mire vélni a bukfenceket. Nem hiszem, hogy teljesen lehiggadt, de valahogyan sikerült elmagyaráznia a történéseket, aztán rám várt a feladat, hogy továbbadjam mindezt Menandernek. Ragaszkodtam hozzá, hogy a parkban találkozzunk. Egy forgalmas területet választottam, mert azt akartam, hogy közel legyen a segítség arra az esetre, ha ő elveszítené a fejét átvitt értelemben, és megpróbálná letépni az enyémet a szó szoros értelmében. Így szóltam hozzá: – Menander, a teleklutzizmusod még hat, de csak a számítógépekre. Kizárólag a számítógépekre. Erre a szavamat adom. Minden másból kigyógyultál. – Hát akkor intézd el, hogy a számítógépekkel se legyen gondom!

AZAZEL

73

– Azt, történetesen, nem tudom elintézni. Ez már így marad mindörökre. – Az utolsó szavakat csupán suttogtam, de így is hallotta őket. – Miért? – csattant fel haragosan. – Miféle tyúkeszű, idióta, malapropisztikus, omniklutzisztikus, elmeháborodott baktrián alfele vagy te? – Úgy beszélsz, mintha többféle ilyen lenne, aminek semmi értelme – vágtam vissza. – Hát nem érted, hogy meg akartad menteni a világot, és ezért történt? – Nem, nem értem! Magyarázd el, és okosan használd ki az idődet! Tizenöt másodperced van. – Használd az eszedet! A számítógépek hamarosan robbanásszerűen elterjednek az egész világon. Egyre sokoldalúbbak lesznek, egyre nagyobb kapacitásúak, egyre intelligensebbek. Az emberek mindjobban függnek majd tőlük. Végül megépítenek egy olyat, amelyre rábízzák az egész világ irányítását és működtetését, és onnantól kezdve nem lesz semmi dolguk. Aztán az a számítógép talán úgy dönt, hogy az emberekre semmi szükség, és megpróbálja elpusztítani őket. Na persze, áltathatjuk magunkat azzal, hogy bármikor „kihúzhatjuk a dugót”, de tudnod kell, hogy erre nem leszünk képesek. Ha egy számítógép elég okos ahhoz, hogy nélkülünk működtesse a világot, akkor képes lesz megvédeni a saját dugóját, mi több, áramforrásokat talál majd magának. Legyőzhetetlen lesz, és hosszú távon az emberiségre teljes pusztulás vár. És, barátom, itt jössz a képbe te! Egyszerűen csak odamész ehhez a komputerhez, vagy csupán megközelíted néhány mérföldre, mire azonnal leáll, az emberiség pedig megmenekül! Meg fogod menteni az emberiséget! Gondold végig! Gondolkodj! Menander szót fogadott, és elgondolkodott. Nem tűnt boldognak. – De addig nem mehetek számítógépek közelébe – bökte ki aztán. – Nos, a számítógép-klutzizmus rögzült benned, és abszolút tartóssá vált, mert csak így lehetünk biztosak 74

ISAAC ASIMOV

abban, hogy amikor eljön a perc, nem lesz semmi baj, és az a számítógép nem tudja majd megvédeni magát tőled. Ezt az árat kell megfizetned azért az üdvözítő ajándékért, melyet magadnak kértél, és amiért tisztelni fognak a jövőben. – Valóban? – mormolta. – És mikor kerül sor erre az üdvözülésre? – Azaze... a forrásom szerint körülbelül hatvan év múlva – válaszoltam. – De nézd a dolog jó oldalát! Most már tudod, hogy meg fogod érni legalább a kilencvenet! – És addig is... – mondta ki Menander jó hangosan, mit sem törődve azzal, hogy a járókelők felénk fordulnak, és megbámulnak minket – addig is a számítógépek egyre csak terjednek és terjednek, én pedig egyre több és több helyre nem mehetek majd. Mind több és több dolgot nem csinálhatok, egy saját magam által emelt börtönben fogok élni... – De a végén megmented az emberiséget! Ezt akartad! – A pokolba az emberiséggel! – rikácsolta Menander. Azzal felugrott, és rám vetette magát. Sikerült ép bőrrel megúsznom, de csak azért, mert néhány járókelő a segítségemre sietett, és lefogta szegény ördögöt. Manapság Menander analízisre jár egy rendkívül elszánt alak hírében álló freudista pszichiáterhez. Biztos vagyok benne, hogy egy vagyont fizet neki, és persze abban is, hogy úgysem megy vele semmire.

George a mesélést befejezve a sörét bámulta (amiről tudtam, hogy én fizetem majd), és ismét megszólalt: – De tudod, ennek a történetnek van egy tanulsága. – Mégpedig? – Az embereknek fogalmuk sincs róla, mi a hála!

AZAZEL

75

Elvi kérdés

G

EORGE KOMORAN bámult a poharába, melyben azén italom

volt (legalábbis abban az értelemben, hogy egészen biztosan én fizetem majd), és így szólt: – Csak egy elvi kérdés miatt vagyok manapság szegény. Aztán hatalmas sóhajtás szakadt fel valahonnan a köldöke tájáról, és hozzátette: – Ha már megemlítettem az „elv” szót, mindjárt bocsánatot is kell kérjek, amiért olyan fogalmat használok, mely számodra talán csak az „elveszett”-ből ismert. De ha már itt tartunk, én az elvek embere vagyok. – Tényleg? – kérdeztem. – Feltételezem, két perce sincs még, hogy Azazel ezt a jellemvonást rád ruházta, hiszen korábban még soha senki előtt nem adtad tanújelét ilyesminek. George sértődötten nézett rám. Azazel a két centiméteres démon, akinek elképesztő varázsereje van, és kizárólag George képes megidézni, amikor csak neki tetszik. Barátom azt válaszolta: – El sem tudom képzelni, hol hallottál Azazelről. – Ez számomra is kész rejtély – feleltem beleegyezőleg –, illetve az lenne, ha manapság nem ő szolgáltatná az egyetlen beszédtémád. – Ne nevettesd ki magad! – felelte George. – Soha nem beszélek róla...

...Gottlieb Jones szintén az elvek embere volt. Azt hihetnénk, hogy ez teljes képtelenség, mert reklámszövegíróként tevékenykedett, de lelkesedését – mellyel hitvány szakmája fölé emelkedett – öröm volt nézni. 76

ISAAC ASIMOV

Többször is említette nekem, mikor baráti beszélgetéseink alkalmával hamburgert és hozzá sült krumplit falatoztunk, hogy: – George, szavakkal leírhatatlan, mennyire borzalmas az állásom, vagy akár az a kétségbeesés, mely erőt vesz rajtam, amikor belegondolok, hogy olyan termékek értékesítésére kell kitaláljak ösztönző módszereket, amelyekről a zsigereimben érzem: jobban járna az emberiség, ha nem is léteznének. Éppen tegnap segítettem hivatalból egy újfajta rovarriasztó eladásában, melytől a tesztek szerint a moszkitók az élvezet szuperszonikus hangjait bocsátják ki, miközben tömegestül belerepülnek több mérföldnyi távolságból. Ez rá a szlogenem: „Önből vacsorázik a moszkitó? Segít a Szkitótaszító!” – Szkitótaszító? – ismételtem beleborzongva. Gottlieb egyik kezével eltakarta a szemét. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindkét kezét használta volna, ha a másikkal éppen nem a sült krumplit lapátolja be a szájába. – Ilyen szégyenben élek, George, és előbb-utóbb ott kell hagyjam az állásom. Sérti az üzleti etikával kapcsolatos elveimet és az írói eszményeimet, márpedig én az elvek embere vagyok. Udvariasan megjegyeztem: – Azért ötvenezret kaszálsz évente, Gottlieb, továbbá van egy fiatal és gyönyörű feleséged, na és egy kisbabátok, őket el kell tartanod. – A pénz szemét! – felelte Gottlieb hevesen. – Értéktelen juttatás, amiért az ember eladja a lelkét. Visszautasítom, George, megvetéssel tekintek rá, semmi közöm sem lesz hozzá. – De Gottlieb, bizonyára nem fogsz így tenni. A fizetésed elfogadod, nem? – Be kell valljam, egy kellemetlen pillanat erejéig mellbe vágott a pénztelen Gottlieb gondolata, és az összes olyan ebédé, melyet erkölcsössége miatt nem finanszírozhat kettőnk számára. AZAZEL

77

– Nos, igen, elfogadom. Kedves feleségem, Marilyn, elképesztő módon szövi bele a háztartás költségeinek témáját amúgy tisztán intellektuális beszélgetésekbe, hogy ne is említsem ok nélkül tett megjegyzéseit a ruházati- és lakberendezési boltokban történt különféle ostoba vásárlásaival kapcsolatban. Ez bizonyos mértékig korlátoz tervem megvalósításában. Ami pedig a kis ifjabb Gottliebet illeti, ki már majdnem hat hónapos, ő még nem áll teljesen készen a pénz jelentéktelenségének megértésére, de az igazság kedvéért meg kell valljam, hogy valójában még soha nem kért tőlem egy fillért sem. Legyintett, és én vele együtt sóhajtottam. Sűrűn hallottam én is az együttműködést megtagadó természetű feleségekről és gyerekekről, ami a pénzügyeket illeti, s persze ez a fő oka, hogy ebből a szempontból nem köteleztem el magam hosszú életem során, miközben szavakkal ki nem fejezhető vonzerőm miatt hevesen hajszoltak különféle gyönyörű nők. Gottlieb Jones akaratlanul félbeszakította ártalmatlan élvezeteket okozó, kellemes visszaemlékezéseimet, mikor így szólt: – Tudod, mi a titkos álmom, George? Én egy pillanatra kissé pánikba estem nedvesen csillogó szeme láttán: az a gondolatom támadt, hogy valamiképp a fejembe lát. Aztán végül folytatta: – Az az álmom, hogy regényíró leszek; hogy metsző leleplezéssel írok majd a lélek reszkető mélységeiről; hogy megállom a helyem az emberiség előtt, melyet elfog a borzongás és elragadtatottság körülményeinek dicsőséges összetettsége hallatán; hogy nagy és kitörölhetetlen betűkkel vésem fel a nevem a klasszikus irodalom homlokzatára; és hogy az eljövendő generációk olyan örök-becsű férfiak és nők közé sorolnak, mint Aiszkhülosz, Shakespeare és Ellison. Befejeztük étkezésünket; én feszülten vártam a számlát, pontosan kifigyelve a pillanatot, amikor már megengedhetem magamnak, hogy elkalandozzon a 78

ISAAC ASIMOV

figyelmem. A pincér, aki foglalkozásából adódóan éles megfigyelőképességgel mérte fel a helyzetet, Gottliebnek nyújtotta át a cechet. Feszültségem felengedett, és így szóltam: – Kedves Gottlieb, mérlegeld azokat az ijesztő következményeket, melyek ezzel járhatnak! Nemrég olvastam az egyik legszavahihetőbb újságban (az úr itt a közelemben épp ennek egy példányát tartja a kezében), hogy harmincötezer publikáló regényíró tevékenykedik az Egyesült Államokban, ezek közül csak hétszázan élnek meg a mesterségükből, és ötven, csupán ötven, kedves barátom, aki közülük gazdag. Összehasonlítva a jelenlegi fizetéseddel... – Ugyan már! – intett le Gottlieb. – Számomra nem kifejezetten fontos, hogy keresek-e pénzt, vagy sem; az a lényeg, hogy halhatatlanná váljak, és az elkövetkező generációkra ráhagyjam éleslátásom és nézeteim felbecsülhetetlen hozadékát. Könnyen elviselném azt a kényelmetlenséget, ha Marylin munkába állna, mondjuk mint pincérnő vagy buszvezető, vagy valami egyéb igénytelen pozícióban. Egészen biztos vagyok abban, hogy kiváltságnak tekintené, legalábbis annak illene tekintenie, ha nappal dolgozna, és éjjel az ifjú Gottliebre vigyázna, hogy az én művészi tökélyem teljesen kibontakozhassék. Csak... – és itt félbehagyta. – Csak? – biztattam folytatásra. – Hát, nem is tudom, miért van ez így, George – mondta, és hangja meglehetősen nyűgösködővé vált –, de egy apróság az utamban áll. Úgy tűnik, nem vagyok képes ennek a kivitelezésére. A fejemben nyüzsögnek a jobbnál jobb ötletek. Helyszínek, párbeszédek és rendkívül élénk drámai helyzetek röpködnek folytonosan az agyamban. Csak arról a teljesen lényegtelen dologról van szó, hogy úgy fest, nem találom a megfelelő formát gondolataim kifejtéséhez. Jelentéktelen probléma állhat emögött, hiszen még a tehetségtelen tintanyalók, mint például az a sajátságos nevű AZAZEL

79

barátod is, könnyedén megjelentetik könyvek százait, én mégsem tudok rájönni a titok nyitjára. (Bizonyára rólad beszélt, kedves barátom, hiszen a „tehetségtelen tintanyaló” kifejezés olyan találónak tűnik. Persze kiálltam volna melletted, de úgy éreztem, veszett ügy lenne.) – Minden bizonnyal nem próbálkoztál elég kitartóan – vetettem fel. – Még hogy nem? Több száz papírlapom van, mindegyiken egy csodálatos regény első bekezdése áll, az első bekezdés, és semmi több. Különféle nyitányok százai, különféle regények százaihoz. Minden alkalommal a második bekezdés okozza a nehézséget. Egy ragyogó ötlet jutott eszembe, bár ebben nincs semmi meglepő, hiszen agyamban állandóan hömpölyögnek a nagyszerű ötletek. – Gottlieb – szóltam –, én meg tudom oldani a problémádat. Elintézhetem, hogy regényíró legyél. Gazdaggá tehetlek. Ellenszenves kételkedéssel nézett rám. – Te képes lennél erre? – kérdezte, a hangsúly legkevésbé hízelgő részét a névmásra helyezve. Felálltunk, és kisétáltunk az étteremből. Észrevettem, hogy Gottlieb elfelejtett borravalót hagyni az asztalon, de úgy éreztem, nem lenne okos döntés, ha megemlíteném, hiszen ez esetben az a kellemetlen ötlete támadhatna, hogy én intézzem el. – Barátom – szóltam –, én ismerem a második bekezdés titkát, ezért aztán gazdaggá és híressé tehetlek. – Ah! Mi a titok? Kifinomultan fogalmaztam (és itt érkezünk ahhoz a ragyogó ötlethez, mely az előbb eszembe jutott): – Gottlieb, egy munkás annyit ér, amennyit fizetnek neki. Kisvártatva elnevette magát. – Annyira megbízom benned, George, hogy bátran kijelenthetem: ha gazdag és híres íróvá tudsz tenni, 80

ISAAC ASIMOV

megkaphatod a fele jövedelmem, természetesen a járulékos költségek levonása után. Még körültekintőbben válaszoltam neki: – Tudom, hogy az elvek embere vagy, Gottlieb, tehát már a puszta szavad úgy kötelez egy megállapodás betartására, mintha a legjobb minőségű acélgyűrűvel vasaltak volna meg. De csak a hecc kedvéért (haha), hajlandó lennél-e erről a kijelentésedről papírt írni, és hogy még nagyobbat nevethessünk (haha), azt közjegyzővel hitelesíttetni? Mindkettőnknek lenne egy másolata. Ez a kis ügylet csak félórányi időbe tellett, hiszen csupán egy közjegyzőre volt szükség, aki nemcsak gépíró volt, de egyben barátom is. Óvatosan beraktam a pénztárcámba az értékes papír egyik példányát, és így szóltam: – Nem mondhatom el most azonnal a titkot, de amint sikerült intézkednem az ügyben, szólok. Azután pedig majd megpróbálkozhatsz egy regénnyel, és meglátod, semmi problémád nem fog adódni a második bekezdéssel, vagy akár a kétezer-másodikkal sem. Természetesen addig nem tartozol nekem semmivel, amíg meg nem kapod az első előleget, ami komoly összeg lesz, ebben biztos vagyok. – Kétségkívül... – felelte Gottlieb utálatosan. Még aznap este elvégeztem az Azazelt megidéző rítust. Ő pusztán két centiméteres, és olyan személyiség, akit nem tartanak számon a saját világában. Ez az egyetlen oka, hogy hajlandó segíteni nekem különféle csip-csup ügyekben. Ettől aztán fontosnak érzi magát. Persze soha nem sikerült rávennem olyan praktikára, amely engem bármilyen közvetlen úton-módon gazdaggá tenne. A pici teremtmény ragaszkodik ahhoz, hogy ez mestersége elfogadhatatlan elüzletiesítését jelentené. Hiába állok jót azért, hogy ha kérésemre bármit tesz, az teljesen önzetlen módon a világ javát fogja szolgálni, úgy fest, mégsem hisz nekem. Amikor ezt elmondtam neki, bizarr AZAZEL

81

hangot hallatott, melynek jelentését nem értettem – állítása szerint egy Bronxba valósi illetőtől tanulta. Ezen oknál fogva nem magyaráztam el neki a Gottlieb Jonesszal kötött megegyezésem természetét. Nem Azazel tenne gazdaggá. Gottlieb tiszte lenne, miután Azazel őt segítené hozzá némi vagyonhoz, de felhagytam azzal, hogy megértessem az apró démonnal ezt az árnyalati különbséget. Mint általában, Azazel ingerült volt, amiért megidéztem. Picike fejét hínárszerűségből készült, parányi pálmalevelekhez hasonlító dolog díszítette, és némiképp kaotikus megjelenéséből úgy tűnt, éppen egy tudományos ünnepség közepén lehetett, ahol valami kitüntetésben vagy ehhez hasonlóban részesítették. Amint már korábban is említettem, valójában nem tartják számon őt a világában, ezért hajlott rá, hogy túlértékeljen egy-egy ilyen eseményt, és keserű megjegyzéseket tett. Egy vállrándítással elintéztem. – Hiszen képes vagy rá, hogy teljesítsd csekély kérésemet, és utána visszamehetsz pontosan ugyanabba a pillanatba, ahonnan eljöttél. Észre sem veszik, hogy nem voltál ott. Egy darabig még zsörtölődött kicsit, de be kellett lássa igazamat, ezért aztán a levegő sercegő villámlása abbamaradt a közelében. – Mit akarsz akkor tőlem? – kérdezte követelődzőn. Elmagyaráztam. – Gondolatok közlése a hivatása, jól értem, ugye? Gondolatokból alkot szavakat, hasonlóan ahhoz a sajátságos nevű barátodhoz? – Igen, igen, de jobb hatásfokkal szeretné ezt tenni, hogy kedvére legyen azoknak, akikkel kapcsolata van, és nagyobb tetszést arasson. Persze ezzel vagyont is szerezne, de csak mint a tetszésnyilvánítás kézzelfogható bizonyítékát, hiszen magát a pénzt megveti. – Értem. Az én világomban is léteznek mesterei a szavaknak, és egyikük híres mondása: „Csak az elismerésnek 82

ISAAC ASIMOV

van értéke; egy fityingnyi fizetőeszközt se fogadjunk el, kivéve, ha az a tetszésnyilvánítás kézzelfogható bizonyítéka.” Elnézően nevettem. – A szakma egy gyarlósága. Te és én szerencsések vagyunk, hogy az ehhez hasonló dolgok felett állunk. – Nos – szólt Azazel –, nem maradhatok itt az év teljes hátralevő részére, ugye, mert akkor nehézséget okozna, hogy pontosan megállapítsam azt a precíz időpontot, ahová vissza kell térjek. Ez a barátod elérhető szellemi távolságra van? Nem találtunk rá, pedig még a térképen is megmutattam a hirdetési vállalat helyét, ahol dolgozik, és megadtam barátomról a szokásos ékesszóló és szabatos leírást – de nem akarlak untatni a jelentéktelen részletekkel. Idővel rábukkantunk Gottliebre, és rövid tanulmányozás után Azazel ennyit mondott: – A ti kellemetlen fajtátok körében általánosan elterjedt, sajátságos típusú agya van. Ruganyos, mégis sérülékeny. Látom benne a szavak mesterségének görbe hurkát, mely csomós és göröngyös, ezért aztán nem is meglepő, hogy problémája akad. El tudom távolítani az akadályt okozó részt, de ez veszélyt hozhat agyműködésének egyensúlyára. Azt hiszem, minden rendben lesz, ha elég ügyesen végzem a műveletet, de a baleset lehetősége sosem kizárt. Gondolod, hogy vállalná az ezzel járó kockázatot? – Ó, kétségkívül! – vágtam rá. – Elszánta magát, hogy művészetével szolgálja a világot, és hírnevet szerezzen. Nem habozna semmilyen kockázat miatt. – Igen, de ha jól értem, te odaadó barátja vagy. Lehet, hogy őt elvakítja a nagyravágyás és a késztetés, hogy jót cselekedjen, de te elfogulatlanabbul láthatod a helyzetet. Beleegyezel hát, hogy vállalja ezt a veszélyt? – Az egyetlen, amit szeretnék – feleltem –, hogy boldognak lássam. Kezdjél bele, tedd, amit tenned kell, amilyen óvatosan csak tudod, aztán ha valami mégsem sikerül... nos, legalább jó cél érdekében cselekedtünk. (És természetesen AZAZEL

83

azért, mert ha a dolgok jól alakulnak, akkor megkapom a pénzügyi hozadékának felét.) Így hát megtörtént a beavatkozás. Azazel, mint mindig, rengeteget jártatta száját, és zihálva feküdt ott egy darabig, motyogva valamit a mértéktelen kívánságokról. Azt javasoltam neki, gondoljon a boldogságra, amit emberek millióinak okozott, és hangsúlyoztam, kerülje el ezt a visszataszító önimádatot. Tanulságos szavaimat hallva sokat fejlődött, majd hazament, hogy részt vegyen jelentéktelen díjátadója befejezésén.

Egy hét is eltelt, mire felkerestem Gottlieb Jonest. Nem tettem kísérletet rá, hogy hamarabb találkozzak vele – arra gondoltam, jobb, ha adok neki egy kis időt, míg alkalmazkodik az új agyához. Ezenkívül jobban szerettem volna várni, és közvetetten érdeklődni felőle, hogy előbb kiderítsem, lett-e valami agykárosodása az eljárás során. Ha lett volna, akkor nem láttam volna értelmét a találkozásnak. Veszteségem – és persze, feltételezem, az övé is – túl szívet tépővé tette volna az alkalmat. Semmi kedvezőtlent nem hallottam róla, és kifejezetten normálisnak tűnt, amikor összefutottam vele, kifelé jövet abból az épületből, melyben a munkahelye volt. Rögtön feltűnt számomra a belőle áradó nyugodt búskomorság. Ez azt hiszem, a foglalkozásával van összefüggésben. Talán a szerkesztőkkel való állandó kapcsolat teszi. – Ó, George... – szólt egykedvűen. – Gottlieb – feleltem –, örülök, hogy látlak. Elegánsabb vagy, mint valaha. (Valójában ő is, mint minden író, elég csúnya volt, de jobb, ha udvarias az ember.) – Próbálkoztál mostanában a regényírással?

84

ISAAC ASIMOV

– Nem, mostanában nem. – Aztán, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna a dolog, így szólt: – Miért? Készen állsz rá, hogy átadd titkodat a második bekezdéssel kapcsolatban? Boldog voltam, mert emlékezett erre, hiszen ez is annak a jele, hogy ugyanolyan éles elméjű, mint ezelőtt. Így feleltem: – Kedves barátom, ez már lerendeződött. Nincs rá szükség, hogy akármit is elmagyarázzak neked, ennél kifinomultabbak a módszereim. Csak annyit kell tenned, hogy hazamész, leülsz az írógépedhez, és meglátod, úgy fogsz írni, mint egy angyal. Légy nyugodt, a gondjaid megoldódtak, és a regények akadálytalanul özönlenek majd a kezed alól. Írj két fejezetet, körvonalazd a többit, és egészen bizonyos vagyok abban, hogy bármelyik kiadó, amelynek megmutatod, örömében ujjongani fog, és egy nagy összegről szóló csekket kapsz, melynek minden második centje a tiéd lesz. – Ah! – horkant fel Gottlieb. – Bizonyos vagyok ebben – hangsúlyoztam, miközben kezem a szívemre tettem, mely, mint tudod, elég nagy ahhoz (képletesen persze), hogy az egész mellüregemet kitöltse. – Tulajdonképpen úgy érzem, nyugodtam felmondhatod a rémes állásodat, annak érdekében, hogy ne mocskolja be a tiszta anyagot, amely mostantól dőlni fog az írógépedből. Nem maradt más hátra: tégy próbát, Gottlieb, és te is úgy találod majd, hogy tisztességgel kiérdemeltem az én fél részemet. – Úgy érted, azt akarod, hogy mondjak fel a munkahelyemen? – Pontosan! – Nem tehetem. – Már hogyne tehetnéd! Fordíts hátat annak az alantas beosztásnak! Utasítsd vissza a kereskedelem bazári reklámozásának nevetséges feladatát! – Az a helyzet, hogy nem tudok felmondani, mert most bocsátottak el. AZAZEL

85

– Elbocsátottak? – Igen. És az elismerés hiányának olyan kifejezéseit használva, melyeket nem áll szándékomban megbocsátani soha. Annak a kicsi és olcsó helynek az irányába sétáltunk, ahová rendszerint enni jártunk. – Mi történt? – kérdeztem. Rosszkedvűen elmesélte egy marhahúsos szendvics mellett. – Egy légfrissítő reklámszövegét írtam, és nyomasztott az egész kényszeredett finomkodása. Csupán ezzel a módszerrel használhattuk az „illat” szót. Hirtelen csak ki akartam mondani, amire gondoltam. Ha már reklámozzuk ezt az istenverte szemetet, miért ne csinálnánk jól? Ezért aztán finomkodó reklámszövegem tetejére odaírtam, hogy „Szertefoszlik, ami szaglik”, a végére pedig azt, hogy „Köddé válik, ami bűzlik”, majd átküldtem a kézbesítőtársasággal ügyfelünkhöz anélkül, hogy bárkivel is megbeszéltem volna. A futár távozása után az jutott eszembe, „miért ne?”, és küldtem egy feljegyzést a főnökömnek, aki nagyon hangos és nagyon gyors gutaütésrohamot kapott ettől. Behívott az irodájába, és annyit mondott, hogy ki vagyok rúgva, néhány nagyon durva szó kíséretében, melyekről tudtam, ezeket sem az anyja ölében tanulta, hacsak nem volt valami igen különös anyja. Ezért aztán most állás nélkül maradtam. Morcosan és ellenségesen nézett rám. – Feltételezem, hogy szerinted ez miattad történt. – Persze hogy miattam – feleltem. – Azt tetted, amit a tudatalattid helyes döntésnek tartott. Szándékosan kirúgattad magad, hogy az összes idődet az igazi mesterségeddel tölthesd. Gottlieb, barátom, menj most haza! Írd meg a regényed, semmiképp ne fogadj el előlegnek kevesebbet, mint százezer dollár. Mivel nem lesznek említésre méltó járulékos költségek (kivéve a néhány centet érő papírt), nem szükséges semennyit sem levonnod, és megtarthatod az ötvenezret. 86

ISAAC ASIMOV

– Bolond vagy – jelentette ki. – Ebben bizonyos vagyok – feleltem –, és hogy bizonyosságom bebizonyítsam, én fizetem az ebédet. – Teljesen bolond vagy – mondta félelemmel vegyes tisztelettel, és tényleg hagyta, hogy kifizessem a számlát, noha bizonyára tudta, ajánlatom pusztán retorikus volt.

A következő este felhívtam telefonon. Normális esetben hosszabb ideig vártam volna. Nem siettetem. De ezúttal pénzt fektettem bele. Az ebéd tizenegy dolláromba került, nem is beszélve a negyeddolláros borravalóról, ezért aztán természetesen türelmetlen voltam. Ezt nem nehéz megérteni. – Gottlieb – szóltam –, hogy halad a regény? – Jól – felelte szórakozottan. – Semmi probléma. Már összeütöttem húsz oldalt, és nagyon jó a szöveg. Mégis olyan hétköznapiasnak hangzott, mint akinek más jár az eszében. Így szóltam: – Hogyhogy nem ugrálsz örömödben? – A regény miatt? Na ne marháskodj! Feinberg, Saltzberg és Rosenberg hívott. – A munkahe... a volt munkahelyed? – Igen. Na nem mindegyikük, csak Mr. Feinberg, személyesen. Azt akarja, hogy menjek vissza. – Biztos vagyok abban, Gottlieb, hogy kifejtetted neki az anyja szakmájára vonatkozó... De itt Gottlieb félbeszakított. – Az történt – mondta –, hogy a légfrissítőket gyártó ügyfél teljesen bepörgött a szövegem láttán. Fel akarták használni, továbbá ajánlatot tettek egy hirdetéssorozatra a tévében meg a nyomtatott sajtóban, és csak az az író kell nekik a kampány szervezésére, aki az első hirdetést készítette. Azt mondták, amit írtam, keményen beletrafált, és tökéletesen illik a nyolcvanas évekhez. Azt is közölték, AZAZEL

87

példátlanul erőteljes reklámot akarnak, és ezért rám van szükségük. Természetesen azt válaszoltam, hogy fontolóra veszem a dolgot. – Ez nagy hiba volt, Gottlieb. – Biztosan ki tudok csikarni belőlük némi fizetésemelést... egy jelentős emelést. Nem felejtettem el azokat a kegyetlen dolgokat, amiket Feinberg mondott nekem a kirúgásomkor; néhányat jiddisül... – A pénz szemét, Gottlieb. – Hát persze, George, de kíváncsi vagyok, mennyi szemétről van szó. Nem aggódtam különösebben. Tudtam, mennyire megviseli a reklámszövegírói feladat Gottlieb érzékeny lelkét, ahogyan azt is, milyen vonzó lenne számára a regényírással járó könnyedség. Csak várnom kellett, és (hogy egy mondással fejezzem ki) hagyni, hogy a természet tegye a dolgát. De ekkor megjelentek a légfrissítős hirdetések, és a nagyközönség körében azonnali sikerük lett. A „Köddé válik, ami bűzlik” szállóigévé vált Amerika ifjúsága körében, és akár tetszik, akár nem, ahányszor csak használták a mondást, az a terméket reklámozta. Biztos vagyok benne, hogy te is emlékszel erre a hóbortra – hát hogyisne emlékeznél, hiszen a kiadóktól kapott „közlésre alkalmatlan” típusú levelekre ugyancsak szinte kötelező jelleggel ráírták... Legalábbis ami azokat a periodikus kiadványokat illeti, melyeknél az irományaiddal próbálkoztál, ezért aztán te biztos sok ilyet kaphattál. Az ehhez hasonló hirdetések ugyanilyen népszerűek voltak. És hirtelen megértettem. Azazel elintézte, hogy Gottlieb agyában működjenek azok a folyamatok, melyek révén képes szórakoztató írásokat produkálni a nagyközönség számára – de mivel Azazel kicsi volt, és jelentéktelen, nem ment neki a finomhangolás kifejezetten a regényírásra. Még az is előfordulhat, hogy Azazel azt sem tudta, mi az a regény. 88

ISAAC ASIMOV

Nos, számított ez egyáltalán? Nem mondhatnám, hogy Gottlieb különösképpen örült volna, mikor hazaérvén ott talált engem az ajtajában, de nem is volt annyira pofátlan, hogy ne hívott volna be. Tulajdonképpen megelégedéssel nyugtáztam: nem teheti meg, hogy ne invitáljon meg vacsorára, noha (azt hiszem, direkt) megkeserítette az ezzel járó élvezetet, ugyanis hosszabb ideig nekem kellett fognom az ifjabb Gottliebet. Ez kellemetlen tapasztalatvolt. Ezután, mikor már egyedül voltunk az étkezőjében, így szóltam: – És mennyi szemetet keresel, Gottlieb? Rosszallóan nézett rám. – Ne hívd szemétnek, George! Udvariatlan. Ötvenezer évente, elismerem, szemét, de évi százezer, plusz néhány vonzó juttatás, az már komoly pénzügyi státusz. Sőt, hamarosan megalapítom a saját cégemet, multimilliomos leszek, és azon a szinten a pénz egyenesen erénynek számít, vagyis hatalomnak, ami persze ugyanazt jelenti. Így például tönkretehetem Feinberget. Ez aztán majd megtanítja, hogy ne beszéljen úgy rólam, ahogy egy úriember nem szokott. Különben nem tudod véletlenül, George, mit jelent az, hogy „schmendrick”? Itt aztán én is elakadtam. Elég jól ismerek néhány nyelvet, de az urdu nem tartozik ezek közé. – Akkor hát meggazdagodtál. – És azt tervezem, hogy még sokkal gazdagabb leszek. – Ebben az esetben, Gottlieb, szeretnék rámutatni: ez a megállapodásunk után történt, melynek értelmében én gazdaggá teszlek, ugyanakkor te beleegyeztél, hogy cserébe nekem adod a bevételed felét. Komoran összehúzta a szemöldökét. – Megállapodtunk? Beleegyeztem? – Hát, igen. Belátom, ez olyasfajta dolog, amit nagyon könnyű elfelejteni, de szerencsére van róla papír. Egy bizonyos szolgáltatás teljesítéséről szól, aláírva, hitelesítve, AZAZEL

89

meg minden egyéb. És történetesen éppen akad nálam belőle egy példány. – Ó, akkor megnézhetném? – Természetesen. De hangsúlyozom, hogy ez pusztán egy másolat, tehát ha véletlenül apró darabokra tépődne kezedben a papír, csak mert annyira türelmetlenül szeretnéd megvizsgálni, nekem még mindig megvan az eredetije. – Bölcs lépés, George, de ne aggódj. Ha minden úgy van, ahogy mondod, egyetlen lyukas garast, fabatkát, sőt akár egy fillért sem tagadok meg tőled. Én az elvek embere vagyok, tiszteletben tartok minden megállapodást az utolsó betűig. Odaadtam neki a másolatot, és ő figyelmesen tanulmányozta. – Ó, igen – szólalt meg –, most már emlékszem. Persze. Csak van itt egy apróság... – Micsoda? – kérdeztem. – Nos, az áll itt a papíron, hogy mindez a regényíróként megkeresett bevételemre vonatkozik. Én nem vagyok regényíró, George. – De azzá akartál válni, és bármikor meg is valósíthatod ezt, amint leülsz az írógéphez. – Csakhogy már nem akarok az lenni, George, és nem hiszem, hogy írógéphez ülnék. – De a remek regények halhatatlan hírnevet jelentenek. Az idióta szlogenjeid mit nyújthatnak számodra? – Sok-sok pénzt, George, és egy hatalmas vállalatot, melynek én vagyok a tulajdonosa. A vállalat pedig rengeteg szánalmas reklámszövegírót alkalmaz majd, kiknek élete az én kezemben lesz. Talán megadatott ez valaha is Tolsztojnak? Vagy DelRey-nek? El sem akartam hinni. – Mindazok után, amit érted tettem, megtagadsz tőlem az utolsó fillérig mindent, csupán jogszerű szerződésünk egyetlen szavára hivatkozva? – Próbálkoztál már az írással, George? Mert én magam sem tudtam volna ennél világosabban és szabatosabban 90

ISAAC ASIMOV

ecsetelni a helyzetet. Az elveim kötnek a szerződés szövegéhez, és én az elvek embere vagyok. Ebből az álláspontból aztán már semmi sem billentette ki, én pedig úgy gondoltam, nem sok haszna lenne felhoznom azt a tizenegy dollárt, amit én fizettem a legutóbbi együtt elfogyasztott ebédünkért. A negyeddolláros borravalóról már nem is beszélve. George felállt és elment, mindezt olyan színpadias lemondással, amitől képtelen voltam rávenni magam, hogy indítványozzam, indulása előtt fizesse ki az elfogyasztott italok felét. Kértem a számlát, és rádöbbentem, hogy huszonkét dollárra rúg. Csodáltam George gondos aritmetikáját, melynek segítségével visszaszerezte magának az összeget, és kényszeredetten fél dollár borravalót hagytam.

AZAZEL

91

Az ital kártékony hatalma

A

z ital kártékony hatalma bizony nehezen felbecsülhető – mondta George alkoholtól átitatott sóhajjal. – Kivéve, ha józan vagy – jegyeztem meg. Világoskék szemével rám meredt; tekintetében szemrehányás és méltatlankodás elegyedett. – Hát mikor voltam én bármi más? – firtatta. – Mióta megszülettél – feleltem, ám ekkor rájöttem, hogy igazságtalan vagyok vele, és sietve helyesbítettem: – Mióta elválasztottak az anyatejtől. – Úgy veszem, hogy ez egyike a viccelődésre tett szánalmas kísérleteidnek. – Aztán elegáns szórakozottsággal ajkához emelte az italomat, belekortyolt, majd visszatette az asztalra, továbbra is vasmarokkal szorítva a poharat. Nem ellenkeztem. George-tól szeszt elvenni nagyban emlékeztetett arra, mintha az ember csontot próbálna csenni egy éhes buldogtól. – A megjegyzésemmel – folytatta – egy fiatal hölgyre céloztam, aki felé egy időben jelentős, atyai természetű érdeklődéssel fordultam, és akit Ishtar Mistik néven ismernek. – Szokatlan név – mutattam rá. – De nagyon is helyénvaló. Istárnak hívják ugyanis a szerelem babilóniai istennőjét, és Ishtar Mistik éppen az volt: egy hamisítatlan szerelemistennő... legalábbis benne rejlett a lehetőség.

Ishtar Mistiket csinos teremtésnek nevezték volna azok, akikben veleszületett hajlam van a bagatellizálásra. Arca klasszikus értelemben véve gyönyörű volt, minden vonása 92

ISAAC ASIMOV

tökéletes; aranyszőke fürtök fényudvara koronázta, olyan finomak és ragyogóak, hogy már-már glóriának tűntek. Testét egyetlen szóval lehetett leírni: vénuszi. Duzzadó és szépséges: feszesség és puhaság elegye bársonyos tökélybe burkolva. Persze most azon gondolkozol – piszkos fantáziádnak hála –, hogy honnan tudok ennyit bájainak kézzel fogható részleteiről, de biztosíthatlak: mindezt csupán a távolból mértem fel, az e téren szerzett széles körű tapasztalataimra alapozva, és nem azért, mert személyes élményekkel gazdagodtam volna e konkrét esetben. Ishtar tetőtől talpig felöltözve is jobban illett volna egy magazin kihajtható középső lapjaira, mint bárki, akit az efféle látvány művészi megközelítésének szentelt periodikák közönséges esetben felmutathatnak. Keskeny csípő, alul s felül olyan jól kiegyensúlyozott bujasággal, amit el sem tudnál képzelni, amíg nem látod; hosszú láb, kecses kar; mintha minden mozdulatát arra szánták volna, hogy magával ragadjon. És habár aligha lehetne bárki is annyira ordenáré, hogy még többet követeljen egy ilyen tökéletes szépségtől, Ishtarnak mindehhez éles és fogékony elméje volt. Magna cum laude végezte el tanulmányait a Columbia egyetemen – habár az emberben joggal merül föl, hogy az egyszeri professzor, ha Ishtar Mistik előmeneteléről volt szó, hajlamos lehetett elnézőbb osztályozásra. Minthogy te magad is professzor vagy, kedves barátom (és ezzel a legcsekélyebb mértékben sem szeretnélek megsérteni), erről a szakmáról általában véve csakis a legmélyebb megvetés hangján szólhatok. Mindennek fényében az ember azt gondolná, Ishtar úgy válogathatott a férfiak közül, mint más a zoknis fiókból – mindennap újabbra cserélve őket. Ami azt illeti, időnként megfordult a fejemben, hogy ha valaha rám esne a választása, vállalnám a kihívást, mivel úriemberként AZAZEL

93

tartozom ennyivel a szebbik nemnek. De be kell vallanom, nem siettem megosztani vele ezt a tényt. Ha ugyanis Ishtarnak akadt is bármi aprócska hibája, az meglehetősen tiszteletet parancsoló termete volt. Egy ujjnyival sem lehetett több száznyolcvanhárom centiméternél, míg hangja felindult lelkiállapotban trombitaszóra emlékeztetett; köztudott volt továbbá, hogy egy alkalommal szembeszállt egy kimondottan nagydarab huligánnal, aki óvatlanul szemtelenségre vetemedett; Ishtar a levegőbe emelte az illetőt, és keresztülhajította az úton (abból is a szélesebbik fajtán), egyenesen neki egy lámpaoszlopnak. A rossz életű alak hat hónapot töltött a kórházban. A férfitársadalom részéről ennélfogva mutatkozott egyfajta húzódozás, hogy – még ha a legmesszebbmenőkig tisztelettudóan is – közelebbről érdeklődjenek Ishtar iránt. Az ez irányú ellenállhatatlan késztetést mindig legyőzte bennük a hosszas tépelődés: vajon nem jelentene-e fizikai veszélyt, ha próbát tennének. Még én is azon kaptam magam (noha tudod rólam, bátorságom oroszlánéval vetekszik), hogy a csonttörés valószínűségét mérlegelem. Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál[1] – hogy egy frázissal éljek. Ishtar nagyon is tudatában volt a helyzetnek, és keserű panaszával hozzám fordult. Pontosan emlékszem a találkozásunkra. Csodálatos, késő tavaszi nap volt, és a Central Park egyik padján foglaltunk helyet. Ez volt az az alkalom, amikor emlékeim szerint nem kevesebb, mint három kocogó próbált sikertelenül bevenni egy kanyart, miközben nyakát forgatva Ishtart bámulta, és mindhárman felkenődtek egy fa kérgére. – Most már biztos, hogy egész életemben szűz maradok! – fakadt ki a leányzó, és szájának szépségesen ívelt széle gusztusosan remegett. – Úgy látszik, senki sem érdeklődik irántam, senki a világon. És hamarosan betöltöm a huszonötöt! 94

ISAAC ASIMOV

– Te is tudod, kedvesem – mondtam, miközben vigyázva kinyúltam, hogy megpaskoljam a kezét –, a fiatal férfiakat lenyűgözi tökéletes szépséged, és nem érzik magukat méltónak hozzád. – Nevetséges! – csattant fel elég erővel, hogy a távoli járókelők kérdőn forduljanak az irányunkba. – Ezzel csak azt akarod mondani, hogy halálra rémítem őket. Ahogy azok a szamarak felnéznek rám, amikor bemutatnak nekik, és a bütykeiket dörzsölgetik, miután kezet fogunk, abban van valami, amiből érzem, hogy nem történhet köztünk semmi. Csak annyit mondanak, „igazán örvendtem”, és elsietnek. – Biztatnod kell őket, Ishtar kedves. Tekints úgy a férfiakra, mint törékeny virágokra, akik csak melengető mosolyod fényében bimbózhatnak ki rendesen! Valahogy jelezned kell nekik, hogy szívesen fogadod a közeledésüket, ugyanakkor nem szabad megragadnod őket a zakójuk gallérjánál és a nadrágjuk ülepénél fogva, hogy a falba verd a fejüket. – Sosem tettem ilyet! – méltatlankodott. – Legfeljebb egyszer-kétszer. És mit tehetnék még, hogy szívesen fogadjam őket? Hát nem mosolygok rájuk, és mondom, hogy „örvendek”, meg hogy „milyen szép napunk van”, még akkor is, ha ronda az idő? – Ez nem elég, kedvesem. Meg kell fognod a férfi karját, és gyengéden be kell dugnod a sajátod alá. Megcirógathatod az arcát, simogathatod a haját, gyengéden rágcsálhatod az ujjbegyeit. Ilyen apróságokkal utalhatsz egy bizonyos jellegű érdeklődésre, egyfajta hajlandóságra a részedről, hogy nyájas ölelésekkel és csókokkal halmozzátok el egymást. Ishtar arcára kiült a szörnyülködés. – Képtelen lennék rá! Egyszerűen képtelen. A létező legszigorúbb neveltetést kaptam. Nem tudok másképp viselkedni, csakis tökéletes úri hölgyként. A férfinak kell megtennie az első lépéseket, és nekem még akkor is ellen kell állnom neki, amennyire csak bírok. Anyám mindig erre tanított. AZAZEL

95

– De hát Ishtar, csináld úgy, hogy anyád ne lássa! – Nem megy. Túl erős bennem a... a gátlás. Miért nem tud egy férfi csak úgy... lerohanni? – Elpirult a gondolattól, amely e szavaknál átfutott az elméjén, és óriási, de tökéletes formájú kezével a szívéhez kapott. (Szórakozottan eltűnődtem, vajon a keze tudja-e, mennyire szerencsés azokban a pillanatokban.) Azt hiszem, a „gátlás” szó adta az ötletet. Így szóltam: – Ishtar, gyermekem, megvan a megoldás! Szeszes italokat kell fogyasztanod. Némelyikük meglehetősen kellemes ízű, és duzzadó életerővel ajándékozzák meg fogyasztójukat. Ha meginvitálnál egy fiatalembert, hogy igyon meg veled megfelelő számú Grasshoppert, esetleg Margaritát vagy egy tucat más italt, amiket mindjárt elsorolok neked, észrevennéd, hogy a gátlásaid hamar szertefoszlanak, akárcsak az övéi. Felbátorodna, és olyan ajánlatokat tenne, amilyeneket úriember sosem; te pedig szintúgy nekibátorodnál, és nevetgélve javasolnál egy általad ismert szállodát, ahol édesanyád sosem talál rátok. Ishtar egy sóhaj kíséretében felelt: – Milyen csodálatos lenne, de teljes képtelenség. – Már hogy volna az? Bármelyik épeszű férfi örömmel csatlakozna hozzád egy italra. Ha pedig vonakodnának, csak ajánld fel, hogy állod a cechet! Nincs valamirevaló férfi, aki nemet mond egy italra, ha a hölgy felkínálja, hogy... – Nem erről van szó! – szakított félbe. – Velem van a baj. Nem tudok inni. – Még sosem hallottam ilyesmiről. Ugyan, kedvesem, csak kinyitod a szádat, és... – Ezzel én is tisztában vagyok. Tudok inni, mármint le tudom nyelni, amit le kell. Csak a hatása. Nagyon részeg leszek tőle. – De hát nem kell annyira sokat innod, csak... – Egyetlen italtól is részeg leszek, kivéve, amikor felfordul a gyomrom, és hányok tőle. Már sokszor megpróbáltam, és egyszerűen képtelen vagyok egynél többet magamba tölteni, 96

ISAAC ASIMOV

ráadásul amint megittam, már igazán semmi kedvem... tudod, mihez. Valami baj lehet az anyagcserémmel, anyám szerint viszont a mennyország ajándéka, ami segít az erényem megőrzésében a cselszövő férfiak gaz fondorlatától, akik megfosztanának a tisztaságomtól. Be kell vallanom, egy percre szinte teljesen elakadt a szavam, amint szembesültem azon elferdült gondolkodás létezésével, mely erényt lát abban, ha az ember nem élvezheti ki a szőlővesszőkről csepegő nektárt. Ám ez a torz ítélet csak megerősített elhatározásomban, és megrészegülten, a veszélyre fittyet hányva arra vetemedtem, hogy megszorítsam Ishtar acélos felkarját. – Gyermekem, bízd csak rám! Mindenről gondoskodom. Pontosan tudtam, mit kell tennem. Biztos vagyok benne, hogy még sosem említettem neked Azazel barátomat, ez ügyben ugyanis teljes a diszkrécióm... De látom, máris tiltakoznál, hogy hiszen ismered, ami igazán nem lep meg – mivel tudvalévőén régóta az igazság felesküdött ellensége vagy (ha nem hozlak zavarba e szavakkal). Azazel egy varázshatalommal rendelkező démon. Egy aprócska démon. Hogy pontosak legyünk, mindössze két centiméter magas. Ez azonban szerencsés, mivel így mindent megtesz, hogy tehetségét és hatalmát bebizonyítsa egy magamfajta emberi lénynek, akit előszeretettel tekint alsóbbrendűnek. Mint mindig, ezúttal is megjelent a hívásomra – no azt persze magad sem hiheted, hogy beavatlak megidézése módszerének apró részleteibe. Szánalmas elméddel (már ne vedd sértésnek) amúgy is képtelen lennél őt uralmad alá hajtani. Azazel meglehetősen rossz passzban érkezett. Mint kiderült, éppen valamiféle sporteseményt nézett, amire előzőleg csaknem százezer fabatka értékben fogadott, és egy kissé bosszantotta, hogy nem láthatja a végeredményt. Rámutattam: a pénz csak szemét, őt pedig amúgy is azért AZAZEL

97

küldték ebbe az univerzumba, hogy segítsen a rászoruló értelmes lényeken, nem pedig hogy értéktelen fabatkákat halmozzon fel, melyeket – ha most meg is nyeri őket, amiben kételkedem – a következő fogadáson úgyis elveszít. Ezek az ésszerű és vitathatatlan érvek eleinte egy cseppet sem vigasztalták a nyomorult teremtményt, akinek elsődleges jellemvonása egyfajta meglehetősen visszataszító hajlam az önzésre. Így hát felajánlottam neki egy negyeddollárost. Az alumínium, ha jól tudom, az ő világában fizetőeszköz, és mint kiderült (habár nem áll szándékomban bátorítani, hogy anyagi ellentételezést várjon a csip-csup segítségért, amit nyújtani igyekszik nekem), a negyeddolláros nagyjából százezer fabatkányi értéket képviselt számára, így aztán meglehetős nagyvonalúsággal elismerte, hogy az én gondjaim előbbre valók az övéinél. Ahogy állandóan hajtogatom: az ész hatalma végül mindig felülkerekedik. Elmagyaráztam neki Ishtar problémáját, mire Azazel csettintett: – Végre-valahára méltányos kéréssel fordulsz hozzám! – Hát persze – helyeseltem. – Hiszen te is tudod rólam, hogy nem vagyok méltánytalan alkat. Megelégszem azzal, ha minden úgy történik, ahogy akarom. – Igen – folytatta Azazel –, a ti szánalmas fajtátok nem bontja le hatékonyan az alkoholt, így a köztes bomlástermékek feldúsulnak a véráramban, különféle kellemetlen tüneteket okozva, melyeket az intoxikáció számlájára írtok; ami, mint arról szótáraitok tüzetes tanulmányozása felvilágosított, igencsak találóan a görög „belül” és „méreg” szavak összetételéből ered. Gúnyosan elmosolyodtam. A mai görögök, mint tudod, gyantával keverik a borukat, az ókori görögök pedig vízzel tették ugyanezt. Nem csoda, hogy „belül méreg”-ről beszélnek, hiszen már azelőtt megmérgezik e nemes italt, hogy meginnák. Azazel így folytatta: 98

ISAAC ASIMOV

– Csupán megfelelően át kell alakítanom az enzimeket, hogy a leány szervezete gyorsan és hibátlanul lebontsa az alkoholt arra a két szénatomos töredékre, amely az anyagcsere-válaszutat jelenti a zsír, a szénhidrát és fehérje metabolizmusában, és nyoma sem marad az intoxikációnak. Az alkohol így tápláló eledel lesz a számára. – Egy kevés intoxikációra szükségünk lesz, Azazel: épp csak annyira, hogy Ishtar fittyet hányjon az ostoba előírásokra, melyeket az anyai szigor vésett belé. Úgy láttam, Azazel egyből ért a szóból. – Á, igen... – mondta. – Mindent tudok az anyákról. Emlékszem, a harmadik anyám mindig mondogatta: „Azazel, sose csapd össze a kacsintómembránodat egy fiatal malobe előtt!” Pedig másképp hogy lehetne... Megint félbeszakítottam: – El tudnád intézni, hogy csak egy szemernyi bomlástermék halmozódjon fel, ami icipicit jókedvre deríti? – Könnyedén – felelte Azazel, majd kapzsiságának cseppet sem szimpatikus megnyilvánulásaként megcirógatta a negyeddollárost, mely élére állítva magasabb volt nála. Csak egy héttel később nyílt alkalmam próbára tenni Ishtart. Egy belvárosi szálloda bárjába tértünk be, amelyet a lány oly fényesen beragyogott, hogy több törzsvendég is napszemüveget biggyesztett az orrára, és úgy bámult rá. – Mit keresünk itt? – kuncogott a lány. – Tudod, hogy nem bírom az italt! – Ez nem is ital, kedvesem, nem is ital. Ez csak borsmentaszörp. Ízleni fog. – Már előre elrendeztem a dolgokat, és jelt adtam, hogy hozzanak ki egy Grasshoppert. Óvatosan belekortyolt, és így szólt: – Ó, ez tényleg finom! – Aztán hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy az ital bőséggel zúduljon le a torkán. Gyönyörű nyelvének hegyével végigsimított nem kevésbé gyönyörű ajkán. – Kaphatok még egyet?

AZAZEL

99

– Hát persze – feleltem jóindulatúan. – Vagyis kaphatnál, ha nem épp most hagytam volna a pénztárcámat botor módon... – Ó, majd én fizetek! Van egy csomó pénzem! Ahogy mindig is mondtam: egy szép nő sosem tűnik olyan sudárnak, mint amikor lehajol, hogy kivegye a pénztárcáját a bokái közt heverő retiküljéből. Figyelembe véve a körülményeket, nyakló nélkül ittunk. Vagy legalábbis Ishtar. Legurított még egy Grasshoppert, aztán egy vodkát, majd egy dupla whiskyt szódával és még különféle szeszeket, s amikor mindez már lent volt, még mindig semmi jelét nem mutatta bódulatnak, noha bájos mosolya hódítóbb volt, mint bármi, amit elfogyasztott. – Olyan jó és meleg minden odabent! – lelkendezett. És olyan tettre késznek érzem magam, ha érted, mire gondolok! Úgy véltem, értem, de nem akartam túlságosan elhamarkodni. – Nem hiszem, hogy édesanyád örülne neki – emlékeztettem. (Lássuk, lássuk!) – Mit tud erről az anyám? – csattant fel. – Semmit! És mit fog tudni róla? Semmit. – Fürkészőn nézett rám, aztán odahajolt, és kezemet tökéletes ajkához emelte. – Hová menjünk? – kérdezte búgva. Nos, barátom, tudod, hogy állok az ilyesmivel. Visszautasítani egy ifjú hölgyet, aki sóvárgó udvariassággal kér tőlem egy ilyen apró szívességet, nem az én asztalom. Úgy neveltek, hogy mindig úriemberhez méltón viselkedjek. Ezúttal azonban nem is egy hátsó gondolatom támadt. Először is, habár ezt aligha hiszed el nekem, valamivel – csak egy árnyalatnyival – túljárok már a legjobb éveimen, és egy ilyen fiatal, erős leányt, mint Ishtar, időbe telhet kielégíteni, ha érted, mire gondolok. Aztán: az eset után, ha emlékszik a történtekre, és netán megbánja, vagy úgy érzi, hogy visszaéltem a helyzettel, annak kellemetlen következményei lehetnek. Ishtar szenvedélyes teremtés, és 100

ISAAC ASIMOV

néhány törött csontom bánhatja, mielőtt akár esélyem nyílik magyarázattal szolgálni neki. Így hát azt javasoltam, sétáljunk haza hozzám, és a hosszabbik utat választottam. A friss, esti levegő kitisztította Ishtar fejéből a langy melegséget, én pedig megmenekültem. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Nem egy fiatalember fordult hozzám, hogy Ishtarról meséljen, hiszen mint tudod, van a jellememben valami jóindulatú méltóság, ami arra készteti az embereket, hogy a bizalmukba avassanak. Sajnos a beszélgetés sohasem bárokban zajlott, ugyanis a kérdéses férfiak akkoriban igyekeztek elkerülni az efféle helyeket, legalábbis egy időre. Többnyire arról számoltak be, hogy megpróbálták tartani a lépést Ishtarral ivás terén (egy darabig), de csúfosan alulmaradtak. – Egészen biztos vagyok benne – mesélte egyikük –, hogy a szája sarkából egy rejtett cső vezetett egy hatalmas hordóhoz az asztal alatt, csak nem sikerült ráakadnom. De ha azt gondolod, hogy ez valami volt, láttad volna, mi történt később! A szegény ördögöt láthatóan megviselte a borzalmas élmény. Megpróbálta szavakba önteni, de szinte képtelen volt rá. – Amiket követelt! – ismételte el újra és újra. – Kielégíthetetlen! Kielégíthetetlen! Én pedig örültem, hogy volt elég eszem elkerülni valamit, amit erejük teljében lévő férfiak is alig éltek túl. *** Talán megérted, hogy akkoriban nem láttam túl gyakran Ishtart. Nagyon elfoglalt volt – az azonban eljutott hozzám, hogy rémítő tempóban fogyasztja az eladósorban lévő férfiakat. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb bővítenie kell majd a vadászterületét. Előbb lett belőle. AZAZEL

101

Egy reggel találkoztunk, amikor épp indulóban volt a repülőtérre. Gusztusosabb volt, mint valaha, kerekdedebb, lélegzetelállítóbb minden lehetséges mércével mérve. Mintha semmi, amin keresztülment, nem hagyott volna nyomot rajta, vagy ha mégis, csak több és jobb lett volna tőle. Előhúzott egy üveget a retiküljéből. – Rum – mondta. – Ezt isszák a Karib-szigeteken. Igazán enyhe és felettébb ízletes ital. – A Karib-szigetekre utazol, kedvesem? – Igen, és máshova is! Úgy látom, az itthoni férfiakat puhafából faragták, és nincs bennük spiritusz. Nagyot csalódtam bennük, habár volt néhány kalandos pillanatom. Annyira hálás vagyok, George, hogy ezt lehetővé tetted! Azt hiszem, akkor kezdődött, amikor megmutattad nekem azt a borsmentaszörpöt. Igazán kár, hogy te és én végül nem... – Csacsiság, kedvesem. Tudod, hogy az emberiség üdvén munkálkodom. Sosem magamra gondolok. Csókot lehelt az arcomra, mely úgy égetett, mint a kénsav, és már ott sem volt. Nem csekély megkönnyebbüléssel törölgettem a homlokom, habár azzal kérkedtem magamnak, hogy Azazel igénybevételével ezúttal olyasmit tettem, ami jól sült el: Ishtar, aki örökségénél fogva sosem szorul majd más vagyonára, mostantól határozatlan ideig gondtalanul hódolhat ártatlan szenvedélyének a mértéktelen ivás és a férfifalás terén. Vagy legalábbis azt hittem. Alig több mint egy év telt el, mire újra hallottam felőle. Visszatért a városba, és felhívott telefonon. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, ki beszél. Ishtar hisztérikus volt. – Vége az életemnek! – tombolt. – Már az anyám sem szeret! Nem tudom, mi történt, de biztos vagyok benne, hogy a te hibád! Ha te nem mutatod meg nekem azt a borsmentaszörpöt, tudom, hogy sohasem történhetett volna ilyesmi!

102

ISAAC ASIMOV

– De hát mi történt, kedvesem? – faggattam reszketve. A dühös Ishtar nem az az Ishtar volt, akinek szívesen kerültem volna a közelébe. – Gyere csak ide, majd megmutatom! Egyszer a kíváncsiságom lesz a vesztem. Ezúttal majdnem így is történt. Nem tudtam megállni, hogy ne látogassam meg Ishtart a házában, a város egyik külső kerületében. A bejárati ajtót bölcsen nyitva hagytam magam mögött. Amikor láttam, hogy a leányzó egy böllérkéssel közelít, sarkon fordultam, és olyan gyorsasággal szeleltem el, ami még fiatalkori önmagamnak is becsületére vált volna. Szerencsére Ishtar nem volt abban a helyzetben, hogy kövessen, figyelembe véve az állapotát. Nem sokkal ezután újra elutazott, és amennyire tudom, azóta sem tért vissza. Rettegek a naptól, amikor talán mégis megteszi. A világ Ishtar Mistikjei nem felejtenek.

Úgy tűnt, George ezzel lezártnak tekintette elbeszélését. – De hát mi történt? – kérdeztem. – Hát nem világos? Ishtar testének kémiája úgy módosult, hogy rendkívül hatékonyan alakítsa át az alkoholt azzá a két szénatomos töredékké, amely a szénhidrát-, a zsír- és a fehérje-anyagcsere válaszútja. Az alkohol tápláló eledel volt számára. És Ishtar úgy szívta magába, mint egy száznyolcvanhárom centiméteres szivacs: döbbenetesen. Ez pedig mind leutazott a metabolikus láncon a két szénatomos töredékhez, onnan pedig vissza a zsírhoz. Egyszóval Ishtar testes lett. Kettővel: kórosan elhízott. Mindaz a szemkápráztató gyönyörűség felpüffedt, és egymásra halmozódó zsírtömegekké duzzadt. George sajnálattal vegyes szörnyülködéssel csóválta a fejét, és hozzátette: – Az ital kártékony hatalma bizony nehezen felbecsülhető. AZAZEL

103

Az írás ideje

V

ALAHA ISMERTEM valaki hozzád hasonlót – szólalt meg

George. Éppen ebédeltünk a kis étterem egyik ablak melletti asztalánál, és barátom elgondolkodva bámult kifelé. – Igazán meglepő – mondtam. – Pedig azt hittem, egyedülálló jelenség vagyok. – Az is vagy – helyeselt George. – Az illető, akiről beszélek, csak egy egész kicsit hasonlított rád. A képességed pedig, hogy csak irkálsz meg irkálsz, miközben teljesen kikapcsolod az agyadat, igazán páratlan. – Valójában – mentegetőztem – fogalmazógépet használok. – A „firkál” szót használtam – jelentette ki George fennhéjázva –, amit egy igazi író nyilvánvalóan metaforikusan értelmezne. – Ekkor elmerengett csokoládékrémje felett, és drámaian felsóhajtott. Jól ismertem ezt a jelzést. – Már megint valamelyik, Azazellel tett fantáziarepülésedről óhajtasz mesélni, ha nem tévedek! George gúnyos pillantást vetett rám. – Te egyedül röpdöstél oly sokáig és vergődve, hogy már fel sem ismered az igazság szavát, amikor meghallod. De rá se ránts... Különben túl szomorú ez a történet ahhoz, hogy elmondjam neked. – Amit azért mindenképpen megteszel, nem igaz? George ismét felsóhajtott.

Az a buszmegálló odakint Mordecai Simsre emlékeztet engem, aki szerény megélhetést biztosított magának a tarka104

ISAAC ASIMOV

barka locsogással teleírt ívekkel. Persze nem irkál olyan sokat, és nem is fecseg annyira, mint te, ezért mondom, hogy csak egy kicsit hasonlít hozzád. Igazság szerint itt-ott bele is olvasgattam az irományaiba, és egészen elfogadhatónak találtam őket. Anélkül hogy belegázolnék az érzelmeidbe, te sohasem érheted el azt a színvonalat, legalábbis a könyvismertetések alapján, mert persze még nem süllyedtem odáig szellemileg, hogy végigolvassak tőled valamit. Mordecai más szempontból pedig erőteljesen különbözött tőled: abban, hogy szörnyűségesen türelmetlen volt. Nézd csak meg magadat ott, abban a tükörben, feltéve, hogy nincs ellenedre az emlékeztetés a küllemedre, és lásd, amint itt terpeszkedsz hanyagul, kezedet a szék karjára vetve, míg egyéb részeid alaktalan kupaccá gyűrődnek. Rád pillantva az embernek sohasem jutna eszébe, hogy téged a legcsekélyebb mértékben is érdekel, vajon elkészül-e a napi adag hevenyészve gépelt papírkupacod, vagy sem. Mordecai nem ilyen volt. Ő mindig tisztában volt a határidőivel... állandó rettegésben élve attól, hogy esetleg nem tartja be őket. Akkoriban minden kedden rendszeresen vele ebédeltem, és ő állandó fecsegésével elviselhetetlenné tette az együttléteinket. – Ezt a darabot is legkésőbb holnap reggel postára kellene adnom – mondta például –, aztán egy másikon még lenne valami kiigazítanivalóm, de sehogy sem elég rá az időm. Hol a fenében késik már a számla? Miért nem jön már a pincér? Mi a nyavalyát művelnek azok ott a konyhán? Talán úszóversenyt rendeznek valamelyik mártásban? És rendszerint a számlát illetően volt a legtürelmetlenebb, én pedig reszkethettem, hogy végül hagyja a csudába, vagyis az én nyakamban! Az igazat megvallva ilyesmire sohasem került sor, de a nyomasztó érzés a legtöbbször csak tönkretette az egész ebédet. AZAZEL

105

Vagy nézzük azt a buszmegállót. Én már vagy tizenöt perce figyelem. Busz persze egy szál se, közben pedig hogy fúj a szél, és a levegő is késő őszi, csípős hideget áraszt. És mit látunk? Fölgyűrt gallérokat, zsebre dugott kezeket, kékre-zöldre fagyott orrokat, némi melegedés reményében tipródó lábakat. Viszont a tömegben semmi lázongás, nem látni egyetlen az ég felé hadonászó öklöt sem. Az ott várakozókat teljesen tehetetlenné züllesztette az élet igazságtalansága. De nem úgy Mordecai Simst. Ha ő ott lenne a tömegben, már régen kirohant volna az út közepére, hogy dühödten kémlelje a távoli látóhatárt, hátha feltűnik valamilyen jármű. Morogna és zsörtölődne és hadonászna veszettül. Már tömegfelvonulást szervezne a városháza elé. Egyszóval rendesen igénybe venné adrenalintermelő mellékveséjét. Bizonyára az én nyakamba zúdítaná panaszáradatát, ahogy annyian mások is megteszik, hűvösen nyugodt tárgyilagosságom és megértésem ismeretében. – Én elfoglalt ember vagyok, George – hadarná sebesen. Mindig is túlságosan gyorsan beszélt. – Kész szégyen, botrány, sőt egyenesen gaztett, ahogy az egész világ összeesküszik ellenem. Be kellett ugranom az egyik kórházba valami rutinvizsgálatra. Az isten tudja csak, miért, ha nem azért, mert az orvosom eléggé ostobán ilyesmiből akar megélni, és az volt az utasítás, hogy kilenc negyvenre legyek ennél meg ennél a rendelőnél. Természetesen pontosan kilenc negyvenre ott is voltam, a kérdéses pulton pedig ott díszelgett egy tábla: „Nyitva: 9.30tól”. És helyes angolsággal, egyetlen betű sem hibádzott benne. Hanem a pult mögött persze nem volt senki. Megnéztem az órámat, azután szóltam valakinek, aki elég alamuszi volt ahhoz, hogy kórházi segéderő legyen. „Hol van – szegeztem neki – az a névtelen semmirekellő, akinek ennél az asztalnál kellene ülnie?” „Még nem jött meg” – felelte az idétlen csirkefogó. „De az írás szerint kilenc harminctól itt kellene lennie...” 106

ISAAC ASIMOV

„Előbb-utóbb majdcsak jön valaki, azt hiszem” – mormolta az az alak dühítően közömbösen. Végül is kórházban voltam. Az is előfordulhatott volna, hogy éppen haldoklom. De törődött ezzel valaki? Nem! Akkor is szorongatott a határidő egy fontos darabbal kapcsolatban, amiért a fél lelkemet kitettem, és várhatóan elég pénzt kapok majd érte, hogy az orvosom számláját kifizessem (ha nem találnék a pénznek valami jobb helyet, ami igazán kevéssé volt valószínű). És ezzel talán törődött valaki? Nem! Már tíz óra négy perc volt, amikor végre valaki felbukkant, s amikor a pulthoz szaladtam, az a megkésett ördögfattya gőgösen rám pillantott, s csak annyit mondott: „Ki kell várnia a sorát.” Mordecai mindig tele volt ilyesféle történetekkel... Például egy sor liftről, amelyek mind lassan felfelé kúsztak, miközben ő odalent várakozott az előcsarnokban. Emberekről, akik tizenkettőtől három harmincig ebédeltek, és négynapos hétvégéjüket már szerdán elkezdték, amint neki tárgyalnia kellett volna velük – Egyáltalán nem fér a fejembe, George, miért kellett valakinek feltalálnia az időt – méltatlankodott. – Csupán arra való, hogy csak elfecséreljék. Tisztában vagy vele, hogy ha írásra fordíthatnám azt az időt, amelyet semmirekellő csirkefogókra való várakozással kell eltöltenem, legkevesebb tíz-húsz százalékkal megnövelhetném a teljesítményemet?! És tisztában vagy azzal, hogy függetlenül a kiadók kriminális fösvénységétől, a jövedelmem is legalább olyan mértékben megnőne? Hol késik már az a szerencsétlen számla?! Muszáj volt arra gondolnom, hogy helyénvaló dolog lenne hozzásegítenem őt jövedelmének gyarapodásához, mivel jó ízlésének parancsára egy részét úgyis rám költi. Sőt mi több, rendszerint első osztályú vacsorázóhelyeket választott, ami még jobban esett a szívemnek. Nem, nem ilyesféléket, mint ez, öregem... Az ízlésed messze van attól, amilyennek lennie kellene, ami egyértelműen kiderül az írásaidból is. AZAZEL

107

Nekiláttam hát, hogy hatalmas elmémet mozgósítva valami segítségről gondoskodjam számára. Azazel nem jutott eszembe azonnal. Azokban a korai napokban még nem szoktam egészen hozzá. Még abban sem lehettem teljesen biztos, hogy ő egy kétcentis démon, vagy valami fejlett technológiával rendelkező, idegen bolygóról származó földönkívüli lény. Elvégeztem a szükséges műveleteket, hogy átvezessem az űr görbületén vagy micsodán, mire meg is érkezett, mély álomba merülve. Parányi szeme csukva volt, és ütemesen emelkedő-süllyedő, vékony zümmögés hallatszott felőle szabálytalanul és idegesítően. A hangocska valószínűleg az emberi horkolás megfelelője lehetett. Persze azon is el kellett gondolkodnom, hogy vajon Azazel képes lehet-e bármi módon írásra való időt teremteni valaki számára. Nem tűnt valószínűnek a dolog, egyszóval lehet, hogy csak az idejét pocsékolom vele – de ugyan mit számít az idő annak, aki egy másik világon él? Azon gondolkodtam, miképpen kellene felébresztenem, végül úgy döntöttem hát, hogy egy csepp vizet pottyantok a hasára. Tökéletesen gömbölyű pocakja volt, mintha lenyelt volna egy jókora csapágygolyót. Halvány sejtelmem sem volt róla, vajon ez normális jelenség-e az ő világán, de amikor egy alkalommal megjegyeztem, nyomban meg akarta tudni, mi az a csapágygolyó, s miután megmagyaráztam neki, megfenyegetett vele, hogy zapulnikál. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de a hanghordozása alapján arra következtettem, szerfölött kellemetlen dolog lehet. A vízcsepptől azonnal felébredt, és váratlanul rettentően begorombult. Azt hajtogatta, hogy félig megfulladt tőle, és idegesítő részletességgel elmagyarázta, hogyan kell felébreszteni valakit az ő világán. Valami táncról meg virágszirmokról, lágy, halk muzsikáról és gyönyörű, táncoló szüzek ujjainak puha érintéséről karattyolt. Erre elmondtam neki, hogy mifelénk legföljebb jól nyakon öntjük egymást, mire morgott valamit holmi tudatlan barbárokról, de végül 108

ISAAC ASIMOV

csak lecsillapodott annyira, hogy végre értelmesen szólhattam hozzá. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és leginkább azt reméltem, hogy minden további felhajtás nélkül összehord majd valami zagyvaságot, ennyi lesz az egész. Akkoriban ugyanis még mindig arra gyanakodtam, hogy démoni, majd mágikus varázslatokat hajt végre. De semmi ilyesmit nem csinált. Ehelyett szomorú tekintetet vetett rám, és így szólt: – Gondold meg! Azt kívánod tőlem, hogy avatkozzam bele a lehetséges törvényeibe. Megörültem neki, hogy ilyen gyorsan felfogta a lényeget. – Pontosan! – válaszoltam. – De az korántsem könnyű – zümmögte. – Hát persze hogy nem – ismertem el. – Talán hozzád fordulnék, ha könnyű lenne? Ha nem lenne nehéz, magam is megcsinálnám. Csak ha nehéz dologról van szó, akkor kell olyan csodálatosan felsőbbrendű lényhez fordulnom, amilyen te vagy. Émelyítő szöveg persze, de szükséges, amikor az embernek egy olyan lénnyel van dolga, aki legalább annyira kényes a magasságára, mint a csapágygolyónyi pocakjára... Elégtétellel nyugtázta fényes logikámat, és így folytatta: – Nos, azt nem állítom, hogy lehetetlen. – Nagyszerű! – Az kell hozzá, hogy alkalmazkodjam a ti világotok himihumi kontinuumához. – Hajszálpontosan. A számból vetted ki aszót. – Be kell majd építenem néhány érintkezési csomópontot a kontinuumotok és a határidős barátod közé. Különben mi a csuda az a határidő? Megpróbáltam neki elmagyarázni, amire halvány kis sóhajtással felelte: – Ó, persze, nálunk is előfordul ilyesmi, sokkal éteribb érzelmeink kifejezése közepette. Ha túllépsz egy határidőt, AZAZEL

109

azok az aranyos kis teremtmények örökre elzárják az utadat. Emlékszem, egyszer... De megkímélem a nyájas olvasót jelentéktelen szexuális életének szánalmas részleteitől. – Csak az a helyzet – mondta végül –, hogy ha egyszer beépítem ezeket az érintkezéseket, többet már nem csinálhatom vissza. – És miért nem? Azazel kiszámított hanyagsággal vetette oda: – Elméletileg lehetetlen, attól tartok. Egy szavát sem hittem. Arról lehetett szó, hogy a szerencsétlen, tudatlan kis alak egyszerűen nem értett hozzá; ám mivel ahhoz nagyon értett, hogy az én életemet megkeserítse, nem hoztam a tudomására, hogy átláttam szánalmas makogásán, s helyette csak ennyit mondtam: – Nem is kell majd visszacsinálnod. Mordecai vágyakozik arra a többlet írásidőre, és ha egyszer megkapja, egész életére boldog lesz vele. – Ha így áll a dolog, akkor megcsinálom. Jó hosszú ideig hókuszpókuszolt. Pontosan úgy nézett ki, mint valami bűvész hadonászása, azzal a különbséggel, hogy a keze villámgyorsan mozgott, és rövidebb-hosszabb időre látni se lehetett. Valójában olyan parányi volt a keze, hogy még normális körülmények között sem lehetett mindig biztos benne az ember, éppen látja-e, vagy sem. – Mégis, mit művelsz? – kérdeztem, de Azazel csak megrázta a fejét, és úgy mozgatta a száját, mintha számolna valamit. Egyszer csak, nyilván végezvén a dolgával, lihegve hanyatt vágta magát az asztalon. – Nos, sikerült? – érdeklődtem. Bólintott, majd hozzáfűzte: – Remélem, tisztában vagy vele, hogy többé-kevésbé örökre le kellett szállítanom valamelyest az entrópiahányadosát. – És az mit jelent? 110

ISAAC ASIMOV

– Azt jelenti, hogy a dolgok valamivel nagyobb rendben lesznek körülötte, mint különben elvárhatnánk. – Hát az nem rossz, ha rendesebb lesz – feleltem. Lehet, hogy nehezen hihető, kedves öreg barátom, de én mindig is törekedtem a rendre. Pontosan nyilvántartom például minden centnyi tartozásomat is. Az adatok megszámlálhatatlan papírfecnin szerepelnek, szerteszét a lakásomban. Kívánságra bármely pillanatban rendelkezésre állnak. – Hát persze, semmi rossz nincs a rendességben – dünnyögte Azazel. – Csupán arról van szó, hogy az ember nem húzhat ujjat a termodinamika második törvényével. Vagyishogy a dolgok valahol másutt kissé rendetlenebbek lesznek az egyensúly megőrzése végett. – Ezt hogy érted? – kérdeztem, rápillantva a cipzáramra. (Az ember sohasem lehet elég óvatos.) – Különféleképpen alakulhat, és jórészt észrevehetetlenül. Az egész hatását szétterítettem a Naprendszerben, így aztán a szokásosnál kicsivel több lesz a hullócsillag, kicsit megélénkülnek az Io vulkánjai meg ilyesmi. De a leginkább a Napot érinti majd a dolog. – Hogyan? – Úgy számolom, hogy olyan két és fél millió évvel hamarabb forrósodik fel, és teszi lehetetlenné az életet a Földön, mint történt volna, mielőtt én belepiszkáltam a kontinuumba. Megvontam a vállam. Mit számít egypár millió év, amikor arról van szó, legyen valaki, aki olyan nemtörődöm lezserséggel állja a vacsoraszámláimat, hogy öröm nézni?! Egy hét múlva vacsoráztam ismét Mordecai társaságában... Izgatottnak látszott, amint végigtapogatta a kabátját, és ragyogó mosolyt vetett rám, amikor az asztalhoz ért, ahol az italomat szopogatva vártam rá. – Micsoda szokatlan hét van mögöttem, George! – közölte. Fölemelte a kezét anélkül, hogy körülpillantott volna, és csöppet sem csodálkozott, mikor egy étlap jelent meg benne. AZAZEL

111

Ne feledjük közben, hogy ez egy olyan étterem volt, ahol a nagyképű és gőgös pincérek a világért sem adták volna ki kezükből az étlapot az igazgató aláírásával hitelesített, három példányban benyújtott írásbeli folyamodvány nélkül. – Minden simán ment, George, óraműpontossággal – tájékoztatott Mordecai. Elnyomtam magamban egy mosolyt. – Igazán? – Ha belépek egy bankba, van szabad ablak, mögötte mosolygó pénztárossal. És ha a postán akad dolgom, nos, ott is van szabad ablak, és bár egy postai alkalmazottól ugyan aligha várhatja el az ember, hogy mosolyogjon, de legalább barátságos morgással pecsételi le a levelemet. A busz is rögtön jön, amint a megállóba érek, tegnap pedig alig emeltem fel a kezem csúcsforgalom idején, s máris lefékezett és mellém gördült egy taxi. Ráadásul egy kockás taxi! Amikor megkértem, hogy vigyen el az Ötödik és a Negyvenkilencedik utca sarkára, hát nem odavitt? Közben tanújelét adva, hogy még a várost is egész jól ismeri, és mindennek a tetejébe tudott angolul. Mit parancsolsz vacsorára, George? Elég volt egy pillantást vetnem az étlapra. A dolgok úgy alakultak, hogy még én sem tartottam fel őt. Mordecai ekkor félretolta a saját étlapját, és nekigyürkőzött, hogy gyorsan leadja mindkettőnk rendelését. Észrevettem, hogy még csak fel sem pillantott, vajon ott áll-e mellette a pincér. Máris hozzászokott a gondolathoz, hogy valamelyiknek biztosan ott kell lennie. És tényleg ott is volt. A pincér összedörgölte a kezét, meghajolt, és nekilátott, hogy gyorsan, kecsesen és ügyesen felszolgálja az ételt. – Úgy tűnik, a szerencse a legmosolygósabb arcát fordította feléd, Mordecai barátom – szóltam. – Mire véled az egészet? (El kell ismernem, hogy egy futó gondolat erejéig reméltem: meggyőzhetem róla, hogy nekem köszönheti a dolgot. Rájönne vajon, hogy arannyal vagy – degenerált 112

ISAAC ASIMOV

korunkban – legalább holmi bankókkal kellene meghálálnia?) – Mi sem egyszerűbb! – mondta, szalvétáját begyűrve az inggallérja mögé, halálos szorítással megmarkolva kését és villáját, mivel Mordecainak minden képessége dacára nem voltak kifinomult étkezési szokásai. – Egyáltalán nem szerencséről van szó. Ez a véletlenek összjátékának szükségszerű következménye. – Még hogy a véletleneké? – mormoltam sértődötten. – Egész biztosan! – folytatta Mordecai. – Egész eddigi életemet a világon egyedülálló, dühítő késedelmeskedések nyomorúságos sorozatának elviselésével töltöttem. A véletlen törvénye szerint az ilyen töretlen kudarcsorozatnak is vége kell szakadjon egyszer. Most éppen ez történik, és így is lesz tovább hátralévő életemben. El is várom. Sőt, biztos vagyok benne. Mindennek ki kell egyenlítődnie. Ezzel felém hajolt, és a lehető legkellemetlenebb módon megbökdöste a mellemet. – Erre mérget vehetsz. Nem piszkálhatsz bele a valószínűség törvényeibe. Egész vacsora alatt a valószínűség törvényeiről oktatott, amelyekről – biztos vagyok benne – éppoly keveset tudott, mint jómagam. Végül csak megjegyeztem: – Ez jó csomó időt biztosít majd neked az írásra is. – Nyilvánvalóan – válaszolta. – Úgy számolom, hogy az írásra szánható időm jó húsz százalékkal megnövekedett. – És a teljesítményed is legalább ilyen mértékben gyarapodott, gondolom. – Nos – fészkelődött egy kissé kényelmetlenül –, mégsem egészen. Persze hozzá kell szoknom a dologhoz. Még némiképp idegen számomra, hogy ilyen könnyedén megoldódjanak a gondjaim. Meglepetésszerűen ért az egész. Ámbár az én szememben csöppet sem látszott meglepettnek. Fölemelte a kezét, és oda sem nézve kivette a számlát az éppen asztalunkhoz érkező pincér ujjai közül. AZAZEL

113

Futó pillantást vetett rá, majd egy hitelkártya társaságában visszanyújtotta a némán várakozó alkalmazottnak, aki futólépésben eltávozott vele. Az egész vacsora alig tartott tovább harminc percnél. Nem titkolom önök előtt, hogy inkább kedvemre lett volna egy civilizált, két és fél órás étkezés, előtte pezsgővel, utána konyakkal, egy-két jófajta borral a fogások között, és persze kulturált csevegéssel kitöltött szünetekkel. A jó oldala viszont abban rejlett, hogy Mordecai két órát takarított meg ily módon, amit pénzcsinálásra fordíthatott a maga... és valamelyest az én javamra is. Úgy alakult, hogy e vacsorát követően jó három hétig nem találkoztam vele. Már nem emlékszem rá, mi volt az oka, de gyanítom, hogy azoknak az eseteknek valamelyikével függött össze, amikor mindketten a városon kívül tartózkodtunk. Akárhogy is, éppen egy kávézóból léptem ki, ahol néha bekapok egy süteményt vagy rántottát, amikor megpillantottam őt, amint fél háztömbnyivel odébb a sarkon álldogál. Nyomorúságos, havas esős nap volt, olyasféle, amikor a taxik csak azért jönnek az ember közelébe, hogy mocskos, szürke sárral fröcsköljék be a nadrágja szárát, és továbbsuhannak, felvillantva a „garázsmenet” jelzést. Mordecai háttal állt nekem, és éppen felemelte a kezét, hogy leintsen egy óvatosan felé araszoló, üres kocsit. Legnagyobb megdöbbenésemre barátom félrefordította a fejét. A taxi megtorpant, majd továbbgördült, s mintha még a szélvédője is csalódottságot tükrözött volna. Erre másodszor is felemelte a kezét, mire a semmiből előbukkant egy másik taxi, és készségesen megállt mellette. Beszállt, de még negyvenlépésnyi távolságból is jól hallhattam, hogy olyan káromkodásözön kíséretében, amely nem lett volna bármely jól nevelt ember fülének való, mármint ha egyáltalán akadna ilyen a városban. Valamivel később felhívtam őt, és meginvitáltam egy rövid koktélivászatra egy Boldog Óra névre hallgató, neki is 114

ISAAC ASIMOV

ismerős, barátságos kiskocsmába. Alig vártam az érkezését, mert feltétlenül valami magyarázatot kellett kapnom tőle. Azt akartam mindenképpen megtudni, mit jelentett az a veszett káromkodás. Nem, barátom, nem a szavak szótári jelentésére voltam kíváncsi, ugyanis aligha szerepelhettek bármely szótárban. Az izgatott, hogy vajon miért használta őket, hiszen minden valószínűség szerint eksztatikus boldogságban kellett volna úsznia. A kocsmába belépvén ugyan szemernyi boldogság sem látszott a képén. Az az igazság, hogy határozottan letörtnek tűnt. – Légy oly jó, George, és hívd a pincérlányt! – mordult rám. Olyasféle intézmény volt az, ahol a pincérlányok sohasem gondoltak rá, hogy melegen öltözzenek, ami persze egész jól melegen tartott engem. Örömmel integettem hát az egyiknek, bár tisztában voltam vele, hogy hadonászásomat csupán valami ital megrendelésére vonatkozó jelzésnek tekinti majd. Rögvest kiderült, hogy sehogy sem értékeli, mivel ügyet sem vetett rám, kitartóan felém fordítva vonzóan csupasz hátát. – Figyelj, Mordecai – szóltam feszengve –, ha azt akarod, hogy kiszolgáljanak, jelezz magad! A valószínűség törvényei még nem az én malmomra hajtják a vizet. Ami egészen szégyenletes dolog, mert már rég itt lenne az ideje, hogy gazdag bácsikám kimúljon, előzőleg az én javamra kitagadva a fiát az örökségből. – Neked van egy gazdag, bácsikád? – kérdezte Mordecai felvillanó érdeklődéssel. – Nincs. De ettől csak még sokkal igazságtalanabb a dolog. Rendelj már egy italt, Mordecai, oké? – A fenébe vele! – dörmögte erre zordan. – Hadd várjanak csak!

AZAZEL

115

A szomorú valóság persze az volt, hogy egyáltalán nem nekik kellett várakozniuk, hanem nekünk, de a kíváncsiságom legyőzte a szomjúságomat. – Mordecai – kezdtem bele a faggatózásba –, olyan boldogtalannak látszol. Te ugyan nem láttál engem ma délelőtt, én viszont láttalak téged. Éppen elengedtél egy üres taxit, méghozzá ebben az ocsmány időben. Amikor meg a másik odaért, káromkodtál rá, mint a jégeső. – Csakugyan így volt? – csodálkozott Mordecai. – Izé, szóval elegem van azokból az ebadtákból. A taxik vadásznak rám. Hosszú sorokban loholnak utánam. Még csak rá sem nézhetek a forgalomra anélkül, hogy valamelyik oda ne jönne hozzám. Mindig pincérek serege nyüzsög körülöttem. A kereskedők kinyitják bezárt üzleteiket, ha véletlenül éppen arra járok. Minden lift szélesre tálja előttem az ajtaját, lépjek be bármely épületbe, makacsul vár rám, akármelyik emeleten vagyok is éppen. Minden tisztességes intézményben vigyorgó hivatalnokok hordái terelnek keresztül azonnal a váróhelyiségeken. Minden alacsonyabb rangú kormányhivatalnok csak azért létezik, hogy nekem... Ekkorra valahogy sikerült levegőhöz jutnom. – De Mordecai! – dadogtam. – Hiszen ez maga a jó szerencse. A valószínűség törvényei... Aminek a megtételére e ponton felszólította a valószínűség törvényeit, természetesen teljességgel kivitelezhetetlen volt, lévén azok elvont fogalmak, nem rendelkeznek a megfelelő testrészekkel. – No de Mordecai – tiltakoztam –, hiszen mindez csak az írásra szánható idődet gyarapítja! – Csöppet sem! – hördült fel barátom mérgesen. – Egyáltalán nem tudok írni! – De miért, az égszerelmére? – Mivel elveszítettem a gondolkodásra való időt! – Hogy mit veszítettél el? – kérdeztem elhalón. – Azt a sok megszokott várakozást: sorban állást, utcasarkon, előszobákban töltött időt, amikor 116

ISAAC ASIMOV

gondolkodtam, amikor kiagyaltam, mit is akarok megírni. Ez volt az én pótolhatatlanul fontos felkészülési időm! – Ezt én nem is tudtam. – Én magam sem, de most már tudom. – Én meg azt hittem – folytattam –, hogy azt a sok várakozással teli órát mind füstölögve, káromkodva és saját lelkedet marcangolva töltötted el. – Egy részét valóban. A többit viszont gondolkodással. De még az az idő is hasznosnak bizonyult, amit a világmindenség igazságtalansága elleni lázongással töltöttem, mert felkavart, és a hormonjaimat úgy mozgósította a vérkeringésemben, hogy amikor az írógépemhez értem, minden keservemet beleölhettem a billentyűk vad csépelésébe. A töprengés volt a szellemi motivációm forrása, míg a harag az érzelmi motiváltságomat teremtette meg. Ezek együtt eredményezték azt a sok, terjedelmes és kitűnő írást, amelyekbe kiönthettem lelkem sötét, pokoli izzását. Most pedig mim maradt? Idenézz! Halkan pattintott hüvelyk és középső ujjával, mire nyomban megjelent egy lenyűgözően alulöltözött hölgyike „Mivel szolgálhatok, uram?” szavakkal az ajkán. Persze sok mindennel szolgálhatott volna, de Mordecai mindössze két nyomorult italt rendelt számunkra. – Azt gondoltam – panaszkodott barátom –, hogy csupán alkalmazkodnom kell az új helyzethez, de most már tisztában vagyok vele, teljesen reménytelen az alkalmazkodás. – De hát el is utasíthatod a felkínált lehetőségeket! – Valóban? Hiszen láttál ma reggel. Ha elküldök egy taxit, csak annyit érek el vele, hogy nyomban jön egy másik. Akár ötvenszer is elutasíthatom, de akkor is biztosan ott lesz az ötvenegyedik. Teljesen kikészít a dolog. – Akkor hát miért nem kanyaríthatsz ki magadnak mindennap egy-egy nyugodt órát a gondolkodásra dolgozószobád magányában? AZAZEL

117

– Hát persze! A kényelmes dolgozószobámban! De ha csak akkor támadnak jó gondolataim, amikor kint toporgok az utcasarkon, kényelmetlen kőpadon ücsörgők valami váróhelyiségben, vagy éhesen ácsingózom valami lusta pincérekkel teli étteremben?! Szükségem van a harag hajtóerejére. – Miért, hát most éppen nem vagy elég dühös? – Ez nem ugyanaz! Az ember háboroghat az igazságtalanságok felett, de hogyan dühönghet azon, ha mindenki kedves és figyelmes hozzá? Most sem vagyok mérges, csak éppen szomorú. És egy sort sem tudok leírni, ha bánatos vagyok. – Esküszöm neked, George – folytatta Mordecai –, egyenesen azt hiszem, hogy valami átok ül rajtam. Talán egy „tündér” nagynéni, aki megsértődött, mert nem hívták meg a keresztelőmre, végre kitalálta, mi lehet még annál is rosszabb, mintha az embert minden pillanatban utálatos várakozásra kényszerítik. Kiagyalta ezt az átkot, hogy minden kívánságom azonnal teljesüljön. Szenvedéseit látván férfihoz nem méltó könnycsepp gyűlt a szemem sarkába, súlyosbítva a tudattal, hogy én magam vagyok az előbb emlegetett boszorkány nagynéni, s attól rettegve, tán még barátom is rájöhet valahogyan. És ha ez bekövetkezik, elkeseredésében netán végezhet magával, vagy ami még rosszabb... velem! Ekkor következett be a legborzalmasabb. Miután kérte, és természetesen azonnal meg is kapta a számlát, egy pillanatig elhomályosult tekintettel tanulmányozta, majd elém tolta üres, nyekergő kacagással. – Tessék, fizethetsz. Én most hazamegyek. Kifizettem. Mi mást tehettem volna? De olyan sebet ejtett rajtam az eset, hogy a szívem máig meg-megsajdul ilyen esős napokon. Végül is az a helyzet, hogy két és fél millió évvel úgy rövidítettem meg a Nap élettartamát, hogy a végén még az italomat is magamnak kell állnom. Hát igazság ez? 118

ISAAC ASIMOV

Azóta nem láttam Mordecait. Később hallottam róla, hogy strandsöprögető lett valahol a déli tengereken. Azt nem tudom pontosan, mi a dolga egy strandsöprögetőnek, de abban biztos vagyok, hogy abból még senki sem gazdagodott meg igazán. Azt viszont biztosan tudom, hogy ha tényleg valahol a tengerparton kószál, és kedve támad egy szép nagy hullámra, akkor az a nyakába is zúdul. Ekkor elénk tette a számlánkat egy leereszkedően vigyorgó, lakájképű alak, mire George olyan emelkedett tekintettel nézett el a cetli felett, ahogy általában teszi, ha ilyen alakításra nyílik lehetősége. – De ugye az eszedbe sem jut, George, hogy nekem is tétetsz valami kedves szolgálatot Azazellel? – kérdeztem. – Nem igazán – mélázott el. – Sajnos, kedves öregem, te egyáltalán nem az az ember vagy, akivel kapcsolatban valami jótékony jutna bárkinek az eszébe. – Akkor tehát nem csinálsz nekem semmit? – Az égvilágon semmit. – Jól van – sóhajtottam. – Akkor kifizetem a számlát. – Igazán ez a legkevesebb, amit megtehetsz – felelte George.

AZAZEL

119

Szikrázik a hó

G

EORGE-DZSAL a La Bohème ablakánál ültünk (szeretett

időnként ebbe a vendéglőbe járni az én költségemen), és megjegyeztem, hogy valószínűleg havazni fog. Tudom, nem ez az információ a legfontosabb a tudás tárházában. Sötét volt, egész nap zuhant a hőmérséklet, már mínusz tíz fok alatt járt, és az időjárás-jelentés havazást jósolt. Ennek ellenére rosszulesett, hogy George teljesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. Így szólt: – Jusson eszedbe Septimus Johnson barátom! – Miért? – kérdeztem. – Mi köze van neki ahhoz, hogy valószínűleg havazni fog? – A gondolatok természetes lánca – felelte George kimérten. – Ez egy olyan folyamat, melyről bizonyára hallottál már másoktól, ha te magad még nem is tapasztaltad meg.

Barátom, Septimus, vad fiatalember volt: arca örök időkre fenyegető tekintetté fagyott, bicepsze állandó jelleggel nagy dudorokba feszült. Családjában ő született hetedik gyermekként, innen eredt a neve. Volt neki egy öccse, kit Octaviusnak hívtak, és egy még fiatalabb húga, bizonyos Nina. Nem tudom, meddig ment ez így, de azt hiszem, a fiatalkori zsúfolt viszonyoknak köszönhető, hogy már-már furcsán rajongott a csendért és a lakatlan helyekért élete későbbi szakaszában. Mikor érett emberré vált, és bizonyos sikereket ért el regényeivel (úgy, mint te, öregem, azt leszámítva, hogy az ő 120

ISAAC ASIMOV

könyveiről időnként elismerően nyilatkoznak a kritikusok), egyszer úgy találta, már elég pénze van rá, hogy kiélje perverzióját. Dióhéjban az történt, hogy vett egy elszigetelt házat New York állam északi részén, egy feledésbe merült területen, és oda vonult vissza, folytatva írói tevékenységét. Nem esett túl messze a civilizációtól, de ameddig a szem ellátott, érintetlen vidéknek tűnt a környék. Azt hiszem, én voltam az egyetlen személy, akit önszántából meghívott, hogy időzzön nála vidéki otthonában. Feltételezem, vonzódott higgadt, méltóságteljes modoromhoz, és elbűvölte választékos társalgási stílusom. Ugyan nem fejtette ki részletesen rokonszenve eredetét, de nem hinném, hogy bármi más lett volna az oka. Azért nem ártott az óvatosság vele szemben. Bárki, aki valaha is megtapasztalta barátságos hátba csapását – ami Septimus Johnson kedvenc üdvözlési formája volt –, az tudja, milyen érzés egy megrepedt csigolya. Viszont első találkozásunk alkalmával igen jól jött, hogy erejét alkalmilag felhasználta. Bekerített egy- vagy kéttucatnyi csavargó, akiket megtévesztett elit járművem és megjelenésem, s azt hitték, hihetetlen vagyon lapul nálam készpénz és ékszerek formájában. Elkeseredetten védekeztem, mert úgy esett, hogy aznap pont nem akadt nálam egy fillér sem, és tudtam, ha a csavargók rájönnek erre, természetes kiábrándultságuk eredményeképp a lehető legdurvábban bánnak majd velem. Ekkor jelent meg Septimus, teljesen belemélyedve új regényével kapcsolatos gondolataiba. A gazemberek hordája feltartotta, és mert túlzottan belefeledkezett az elmélkedésbe ahhoz, hogy bármi mást mérlegeljen az egyenes úton kívül, szórakozottan szétdobálta őket hol az egyik, hol a másik oldalra, kettes és hármas csoportokban. Éppen mikor a rakás legaljára ért, ahol én voltam, akkor világosodott meg előtte irodalmi dilemmájának megoldása, akármi is volt az. Úgy érezte, szerény személyem hozta meg a szerencséjét, ezért meghívott vacsorára. Én pedig úgy AZAZEL

121

véltem, hogy egy vacsora más költségére még jobb ómen, ezért elfogadtam a meghívást. Mire befejeztük az étkezést, rá gyakorolt befolyásomnak köszönhetően meginvitált vidéki otthonába. Meghívásai sűrűn ismétlődtek. Egyszer azt mondta, mikor velem tölti az időt, az annyira közel áll az egyedülléthez, amennyire csak lehetséges, és tekintettel a magány iránt érzett szeretetére, ez nyilvánvalóan óriási megtiszteltetés volt. Először egy viskóra számítottam, de meglehetősen nagyot tévedtem. Septimus regényei nyilván sikeresek voltak, nem is spórolt semmivel. (Tudom, elég csúnya dolog előtted népszerű regényekről beszélni, öregem, de én mindig ragaszkodom a tényekhez.) A házat – mely teljes mértékben el volt zárva a külvilágtól, ezért szinte állandó borzongással töltött el – minden helyiségében felszerelték elektromossággal, köszönhetően egy a pincében levő olajgenerátornak és a napelemeknek a tetőn. Finomakat ettünk, és volt neki egy fantasztikus borospincéje. Teljes luxus vett körül minket – ehhez én mindig hihetetlenül könnyen hozzá tudtam szokni, annak ellenére, hogy nincs benne gyakorlatom. Meg kell hagyni, az ember el sem kerülhette, hogy kinézzen az ablakokon, és a díszletek teljes hiánya nyomasztó volt. Csupán dombok, mezők és egy kis tó tárult a szem elé, ha egyáltalán érdemes ezekről beszélni, és hihetetlen mennyiségű, visszataszítóan zöld növénytakaró; de semmi jele településeknek, országutaknak vagy bármi másnak, amit érdemes megnézni; még telefonoszlopok sora sem látszott. Egyszer egy kellemes étkezés és finom bor után Septimus így szólt hozzám: – George, úgy érzem, ittléted igen kellemes számomra. Miután meghallgatlak, olyan üdítő érzés visszatérnem a szövegszerkesztőmhöz, hogy az írásaim jelentősen javultak. Bátran gyere hát bármikor! Ide – és kezével körbemutatott – bármikor elmenekülhetsz a téged gyötrő gondok és 122

ISAAC ASIMOV

problémák elől. És mikor szövegszerkesztőmmel dolgozom, szabadon rendelkezhetsz a könyveimmel, a televíziómmal, a frizsideremmel, és... azt hiszem, ismered a borospincém hollétét. Úgy esett, hogy ismertem. Még egy kis térképet is rajzoltam magamnak, melyen nagy X-szel jelöltem be a borospincét, és óvatosságból több alternatív útvonalat vázoltam fel. – Az egyetlen tudnivaló – tette hozzá Septimus –, hogy ez a földi csapások elleni menedék december 1-től március 31ig zárva tart. Ez alatt az időszak alatt nem tudom felajánlani a vendégszeretetemet. Olyankor a városban levő házamban kell maradjak. Ez meglehetősen kedvemet szegte. A havazás időszaka lesújtó volt számomra. Hiszen, kedves barátom, a hitelezőim telente szorongattak leginkább. Ezek a kapzsi emberek közismerten elég tehetősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjanak néhány hitvány fillért, amivel esetleg tartozom nekik, mégis különös élvezetet okoz számukra a gondolat, hogy esetleg kidobathatnak engem a hóba. Ez aztán a mohó kapzsiság új tetteire ösztönzi őket – tehát én pont ezt az időszakot töltöttem volna legszívesebben a menedékben. Így szóltam: – Miért nem használod télen, Septimus? Ha a csodálatos kandallód lobogó tüzét hozzáértően kiegészíted a hasonlóan lenyűgöző központi fűtőrendszerrel, akár az Antarktisz hidege is nevetésed tárgyává válna. – Így is van – felelte –, de úgy tűnik, minden télen roppant hóviharok találkozója van a környéken, és csak úgy szakadnak a pelyhek az én paradicsomomra. Kedvelt magányos házam teljesen elzáródik a külvilágtól. – A külvilágot is hó fedi – mutattam rá. – Teljesen igazad van – válaszolta Septimus. – Mégis, a készleteim a külvilágból érkeznek, az étel, ital, üzemanyag, ruha. Szégyen, de igaz, hogy nem tudok megélni a civilizáció AZAZEL

123

nélkül, legalábbis nem folytathatnám azt a dőzsölést, melyre minden jóravaló ember vágyik. Így feleltem: – Tudod, Septimus, elképzelhető, hogy kieszelhetek valamit a helyzet megoldására. – Gondolkozz csak – hagyta rám –, de nem fog sikerülni. Ettől függetlenül ez az otthon a tiéd is évente nyolc hónapra, de legalábbis annyi időre, amennyit itt töltök ezalatt. No igen, ám ennek dacára hogyan is elégedhetne meg egy értelmes ember nyolc hónappal, mikor tizenkettő van a naptárban? Ezen az estén megidéztem Azazelt. Nem hinném, hogy ismered Azazelt. Ő egy démon, egy két centiméter magas varázsördög, ki rendkívüli képességekkel rendelkezik, melyekről örömmel tesz bizonyságot, mert az ő világban – akárhol is van az – nem becsülik valami sokra személyét. Következésképpen... Ó, már hallottál róla? Nos, öregem, hogyan is mesélhetném el ezt a történetet logikus rendben, ha úgy érzed, folyamatosan bele kell szurkálnod a saját meglátásaidat? Úgy veszem észre, nem vagy tudatában, hogy az igazi társalgás művészetének titka a teljes figyelem és a tartózkodás minden olyan haszontalan indokú megszakítástól, mint például az, hogy ezt az egészet már hallottad. Bármi is történjék... Azazel, mint mindig, ingerülten reagált a megidézésre. Látszólag valami olyasmivel volt elfoglalva, amit ünnepélyes vallási szertartásnak hívott. Én is nehezen őriztem meg a nyugalmam. Mindig olyan tevékenységekkel foglalja el magát, amiről azt gondolja, fontos, és soha nem gondolja át, hogy amikor én idézem meg, akkor valóban fontos ügyről van szó. Türelmesen vártam, amíg izgatott locsogása abbamaradt, azután elmagyaráztam neki a helyzetet. Mogorva arccal hallgatott, és végül így szólt: – Mi az a hó? Sóhajtottam, és kifejtettem neki. 124

ISAAC ASIMOV

– Úgy érted, megszilárdult víz hullik itt az égből? Megszilárdult vízdarabok? És az élet fennmarad? Nem bosszantottam a jégesővel, inkább ezt válaszoltam: – Puha, párnás pelyhek formájában esik, hatalmas uram. Mindig is hízelgett neki, ha valami bolondos néven szólítottam. – De kellemetlenné válik, ha túl sok hull belőle. Azazel így felelt: – Ha arra akarsz kérni, hogy rendezzem át ennek a világnak az időjárás-karakterisztikáját, akkor azt meglehetős hevességgel vissza kell utasítsam. Az a bolygóbefolyásolás címszó alá esne, ami sértené az én nagyon is etikus népem elveit. Álmaimban sem válnék etikátlanná, leginkább azért, mert ha kiderülne, akkor a félelmetes Csőrmesternek vetnének oda eleségül, aki a lehető legundorítóbb teremtés, és rettenetesek az étkezési szokásai. Nem szívesen mesélném el neked, mivel együtt fogyasztana el. – Álmodni sem mernék arról, hogy befolyásold a bolygót, fenséges uram! Ennél sokkal egyszerűbb kéréssel fordulok hozzád. Tudod, amikor hull a hó, az olyan puha és pelyhes, hogy nem tartja meg egy emberi lény súlyát. – A ti hibátok, hogy ilyen nagy a tömegetek – válaszolt Azazel megvetően. – Nem is kétséges – értettem egyet –, de ez megnehezíti a közlekedést. – Azt szeretném, ha barátom súlya csökkenne, amikor a havon van. Nem volt egyszerű Azazel figyelmét fókuszban tartani. Egyfolytában azt ismételgette felháborodottan, hogy „Megszilárdult víz temeti be a földet.” Rázta a fejét, mintha fel nem foghatná e jelenséget. – Meg tudod oldani, hogy a barátom könnyebb legyen? – állítottam ez elé a tulajdonképpen nagyon egyszerű kérdés elé. – Természetesen – felelte Azazel méltatlankodva. AZAZEL

125

– Csak az antigravitációs elv alkalmazására van szükség, melyet vízmolekulák aktiválnak bizonyos körülmények között. Nem könnyű, de megoldható. – Várj! – szóltam szorongva, a rugalmatlanság veszélyeire gondolva. – Ésszerű lenne, ha az antigravitácíó erősségét a barátom irányíthatná. Időnként esetleg hasznát venné, ha bukdácsolhatna. – Illesszem bele kezdetleges anatómiai rendszeretekbe? Tényleg? Arcátlanságod határtalan! – Csak azért kértem, mert rólad van szó – vágtam rá. – Tudom, hogy a te fajodból senki mástól nem várhatnék el ilyet. Ez a kis diplomáciai csalás meghozta a várva várt hatást. Azazel két teljes milliméterre kidüllesztette mellkasát, és sivítva felelt, fölényes kontratenor hangon: – Elintézem!

Feltételezem, Septimus abban a pillanatban megszerezte a képességet, de nem lehettem biztos ebben. Augusztus volt éppen: semmi hótakaró, amin kísérletezhettünk volna, és nekem sem akaródzott kiruccanni megfelelő terepért az Antarktiszra, Patagóniába vagy akár Grönlandra. Annak sem láttam értelmét, hogy elmagyarázzam a dolgot Septimusnak, hiszen a bemutatáshoz szükséges hó nem állt rendelkezésünkre. Nem hitte volna el nekem. Esetleg arra a nevetséges következtetésre is juthatott volna, hogy én – én! – ittam. De a sors kegyes volt. Septimus vidéki otthonában voltam november végén abból az alkalomból, amit ő a szezon búcsúlátogatásának nevezett, és bőségesen esett a hó, szokatlanul sok ebben a hónapban. Septimus hangosan mérgelődött, és hadat üzent az univerzumnak, amiért az nem kímélte meg ettől az aljas sértéstől. 126

ISAAC ASIMOV

De számomra eljött a földi paradicsom, és az ő számára is, csak még nem tudott erről. Így szóltam hozzá: – Sose félj, Septimus! Itt az ideje, hogy felfedezd, semmi okod rettegni a hótól. – És részletesen elmagyaráztam neki a helyzetet. Gondolom, annyi sejthető volt, hogy kezdetben teljes hitetlenséggel fogadja a dolgot, de ezenfelül még tett néhány teljesen szükségtelen és elítélő megjegyzést elmeállapotommal kapcsolatban. Viszont nekem több hónapnyi idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy kidolgozzam a stratégiám. Így szóltam: – Lehet, hogy gondolkodtál már azon, Septimus, mivel keresem a kenyerem. Bizonyára nem lep meg eddigi szűkszavúságom, ha most elmondom neked: én vagyok az antigravitációval kapcsolatos állami kutatási program kulcsfigurája. Nem mondhatok többet, kivéve annyit, hogy te egy felbecsülhetetlen jelentőségű kísérlet szereplője vagy, és e kísérletnek hála a program alaposan előre fog lendülni. Ennek aztán fontos nemzetbiztonsági következményei vannak. Csak bámult rám az elképedéstől tágra nyílt szemmel, amint halkan dúdoltam néhány taktust az amerikai himnuszból. – Komolyan mondod? – kérdezte. – Megmásítanám én az igazságot? – kérdeztem vissza. Aztán, óvakodva a kézenfekvő választól, hozzátettem: – És a CIA megmásítaná? Elhitte – felülkerekedett rajta a tiszta igazság előérzete, mely minden állításomat átjárja. Azt kérdezte: – Akkor most mit kellene tennem? Így feleltem: – Csak tizenöt centi hó hullott. Képzeld azt, hogy nincs semmi súlyod, és lépj rá úgy! – Csak el kell képzeljem? – Igen, így működik a dolog. AZAZEL

127

– Nedves lesz a lábam. – Akkor vedd fel a halászcsizmádat! – feleltem gúnyosan. Egy darabig habozott, aztán tényleg előszedte az említett lábbelit, és kínlódva belebújt. Mélyen bánt az állításaimmal kapcsolatos bizalom hiányának teljes és nyílt kimutatása. Ráadásul szőrmekabátot és egy még szőrmébb sapkát vett fel hozzá. – Akkor, ha felkészültél... – mondtam hidegen. – Nem állok készen – felelte. Kinyitottam az ajtót, ő pedig kimerészkedett. A fedett tornácon nem volt hó, de amint a lépcsőre lépett, az mintha kicsúszott volna alóla. Kétségbeesett szorítással kapta el a korlátot. Valahogyan leért a rövid lépcső aljára, és megpróbált felemelkedni. Nem volt képes rá, legalábbis nem úgy, ahogyan próbálta. Néhány méteren át hadonászó karral csúszkált, aztán a lába került a levegőbe. A hátára esett, és folyamatosan csúszott, addig, amíg egy növendék fa mellé nem ért, s át nem ölelte a törzsét. Háromszor-négyszer is körbeforgott a fa körül, mire sikerült megállnia. – Miféle-fajta csúszós hó esett itt? – kiáltotta méltatlankodástól reszkető hangon. Meg kell hagyni, Azazelbe fektetett bizodalmam ellenére én is meglepetten bámultam. Nem hagyott lábnyomokat, és teste, mely a havon csúszott, szintén nem szántott azon barázdát. – A havon nincs semmi súlyod – állapítottam meg. – Őrült vagy! – felelte. – Nézd csak meg a havat! Nem hagytál rajta semmi nyomot. Bámult egy ideig, aztán tett néhány olyan futólagos megjegyzést, melyekre az elmúlt években úgy hivatkoztak, hogy nem tűrnek nyomdafestéket. – És – folytattam – a súrlódás részben a csúszó test és a felület közötti nyomástól függ. Minél kisebb a nyomás, annál kisebb a súrlódás. Neked nincs súlyod, tehát a hóra gyakorolt 128

ISAAC ASIMOV

nyomásod is nulla, a súrlódás nulla, ezért aztán úgy csúszol a havon, mintha az a legsimább jég lenne. – Akkor most mit tegyek? Az nem lehet, hogy ne tudjak megállni a lábamon az állandó csúszkálás miatt! – Nem fáj, ugye? Ha semmi súlyod sincs, és úgy esel a hátadra, az nem fáj. – Akkor is! Az, hogy nem fáj, még nem elégséges indok arra, hogy az életemet a hátamon fekve töltsem a havon. – Akkor, Septimus, képzeld magad súlyosnak, aztán kelj fel! Szokásos mogorva stílusában felelt: – Csak gondoljak rá, hogy nehéz vagyok, mi? – De aztán rágondolt, és ügyetlenül lábraállt. Több centiméternyire belesüllyedt a hóba, és mikor megpróbálkozott néhány óvatos lépéssel, az egy szemernyivel sem volt nehezebb számára, mint amekkora nehézséget a hóban járás bárki másnak jelent. – Hogy csinálod, George? – kérdezte, sokkal több tisztelettel a hangjában, mint amennyit általában tanúsítanak irányomban. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora tudós vagy! – A CIA kényszerít rá, hogy álcázzam mély tudományos ismereteimet – magyaráztam. – Most pedig képzeld magad könnyebbnek, de apránként, fokozatosan, és folytasd a sétálást! Egyre sekélyebb nyomokat fogsz magad után hagyni, és a hó mind csúszósabbá válik majd. Hagyd abba, mikor úgy érzed, hogy már veszélyesen síkos kezd lenni! Úgy tett, ahogyan mondtam, mert mi tudósok erős intellektuális irányítás alatt tartjuk az alantasabb halandókat. – Most pedig – folytattam – próbálj meg körbe-körbe csúszkálni! Mikor már megállnál, képzeld magad nehezebbnek, de fokozatosan tedd ezt, különben bevered az orrod! Rögtön felfogta a csínját-bínját, mert atletikus típus volt. Egyszer azt mondta nekem, hogy bármilyen sportot AZAZEL

129

előszeretettel űz, kivéve az úszást. Amikor hároméves fiú volt, apja egy jóindulatú kísérlet során belökte a vízbe, hátha elkerülheti a tanítás fárasztó kényszerűségét, és ennek eredményeképpen a kis Septimusnak tízpercnyi szájon át történő lélegeztetésre volt szüksége. Annyit mondott, hogy ez életre szóló víziszonyt váltott ki belőle, és idegenkedik a hótól is. „A hó csak szilárd víz” – mondta, pontosan úgy, ahogy Azazel tette volna. De az új körülmények között már nem is tűnt úgy, mint aki undorodik a hótól. Egy fülsiketítő „Juhéj!” kiáltással lendült előre a havon, és időnként fordulás közben nehezebbé tette magát, tetemes mennyiségű pelyhet verve fel megállás közben. – Várj! – szólt; azzal berohant a házba, és akár hiszed, akár nem, korcsolyával felszerelt csizmával jött ki. – Megtanultam korcsolyázni a tavamon – magyarázta, miközben felvette azt –, de sohasem élveztem. Mindig attól féltem, hogy beszakad a jég. Most viszont már biztonsággal megtehetem a talajon. – De emlékezz – szóltam aggódva –, csak a H2O molekula fölött működik! Ha egy darabka csupasz földhöz vagy kilátszó járdarészhez érkezel, súlytalanságod azon nyomban megszűnik. Bajod eshet. – Ne aggódj! – felelte talpra állva, és elindult. Figyeltem, amint sebesen haladt legalább fél mérföldön át fagyott pusztáján keresztül, és a távolból eljutott fülembe üvöltése: „Szikrázik a hó, nevetésünk messze száll, és a kiscsikó a szánnal meg sem áll...”[2] Persze tudnod kell, hogy Septimus az összes hang magasságát csak megcélozta, de egyiket sem találta el. Befogtam a fülem.

Minden porcikámmal úgy érzem, az ezt követő tél volt életem legboldogabb tele. Az egészet a ház barátságos melegében töltöttem, ettem és ittam, mint egy király, jobbnál 130

ISAAC ASIMOV

jobb könyveket olvastam, és megpróbáltam belelátni az írók gondolataiba, kitalálni, ki a gyilkos; örömöm pedig rendíthetetlen volt, miközben a városban levő hitelezőim csalódottságán elmélkedtem. Az ablakon át figyelemmel kísérhettem, ahogy Septimus megállás nélkül korcsolyázott a havon. Azt mondta, olyan érzést vált ez ki belőle, mintha madár lenne, és eddig ismeretlen, háromdimenziós élvezetet okoz számára. Nos, nem csak nekijutott ki az élvezetekből. Figyelmeztettem, hogy nem láthatja meg senki. – Az veszélyt hozna rám – ecseteltem –, mert a CIA nem egyezne bele ebbe a magánjellegű kísérletezésbe; de engem a rám leselkedő veszély nem is érdekel, mert a tudomány mindennél fontosabb. Ám ha bárki valaha is meglátja, hogyan siklasz a havon, az felkeltené a figyelmet, és újságírók tucatjai hemzsegnének körülötted. Aztán a CIA fülébe jutna, és alá kellene vetned magad mindenféle kísérleteknek, tudósok és katonák százai piszkálnának. Soha egy percre sem maradnál egyedül. Nemzetünk hírességévé válnál, és állandóan figyelő tekintetek ezrei vennének körül. Septimus pontosan úgy borzadt bele ennek gondolatába, ahogy az elvárható egy magányt kedvelő embertől. Aztán így szólt: – De hogyan töltöm fel a készleteimet, amikor esik a hó? Hiszen pontosan ez volt ennek a kísérletnek a célja... Azt válaszoltam: – A teherautók bizonyára majdnem mindig fel tudnak jönni az utakon, és elegendő készletet halmozhatsz fel, hogy átvészeld azokat az időszakokat, mikor elakadnak. Ha tényleg szükséged lenne valamire váratlanul, amikor valóban betemet a hó, olyankor elsiklasz a város közelébe, olyan közel, amennyire csak mersz, és biztosan tudod, hogy nem lát meg senki (bár ilyen időjárás esetén nagyon kevesen lesznek kint a szabadban, talán egy lélek sem), aztán visszaállítod a súlyodat, átlépdelsz az utolsó pár száz méternyi havon, és fáradtságot színlelsz. Megveszed, amire AZAZEL

131

szükséged van, visszalépkedsz pár száz méternyit, és onnan elsiklasz ismét. Egyszerű, nem? Tulajdonképpen azon a télen egyáltalán nem is volt erre szükség – tudtam én végig, hogy eltúlozta a hó veszélyét. És soha senki nem látta meg őt havon siklás közben. Septimus nem tudott betelni vele. Látnod kellett volna az arcát, mikor több mint egy hétig nem havazott, és a hőmérséklet fagypont fölé emelkedett. El se képzelheted, mennyire aggódott a hótakaró épségéért. Milyen csodálatos tél volt ez! Mekkora tragédia, hogy csak egyetlen ilyen tél volt! Hogy miért? Elmondom neked, mi történt. Emlékszel, mit mondott Rómeó Júliának, mielőtt leszúrta a tőrrel? Valószínűleg nem, szóval felidézem. Így hangzik: „Mihelyt egy nővel kerül kapcsolatba az ember, vége a nyugalmának.” A következő ősszel Septimust egy Mercedes Gumm nevű nővel hozta össze a sors. Akadtak már neki más barátnői a múltban, nem volt ő remete, de egyikük sem jelentett valami sokat számára. Rövid ismerkedési időszak, udvarlás, fellángolás, aztán el is felejtette őket, és őt is azok. Nincs ezzel semmi baj. Hiszen engem ugyancsak sűrűn és vadul hajszolt sok fiatal nő, és soha nem találtam ebben semmi rosszat, annak ellenére sem, hogy gyakran sarokba szorítottak, és kényszerítettek... De elkalandoztam a történettől. Septimus nagyon levert hangulatban keresett fel. – Szeretem őt, George – mondta. – Eszeveszetten szeretem őt. Ő az életem értelme. – Nagyon bájos – feleltem. – Hozzájárulok, hogy egy ideig szórakozzál vele. – Köszönöm, George – felelte rosszkedvűen. – Már csak az ő beleegyezésére van szükségem. Nem tudom, miért, de nem tart engem valami sokra. – Furcsa – jegyeztem meg. – Általában elég sikeres vagy a nőknél. Hiszen gazdag vagy, az izmaid kidolgozottak, és nem vagy csúnyább az átlagnál. 132

ISAAC ASIMOV

– Attól tartok, pont a kidolgozott izmaimmal van a baj – felelte Septimus. – Azt hiszi rólam, hogy egy faragatlan fajankó vagyok. Nagyra kellett értékelnem Miss Gumm észrevételét. Septimus, hogy olyan finoman fejezzem ki magam, amennyire csak lehetséges, valóban faragatlan fajankó volt. De elképzeltem, ahogy bicepsze ugrál a zakóujja alatt, és arra gondoltam, jobban teszem, ha nem fejtem ki a véleményemet a helyzetről. Barátom így folytatta: – Azt mondja, nem kedveli a testi erőt a férfiakban. Inkább olyasvalakit akar, aki figyelmes, intellektuális, értelmes, filozofikus, és még egy halomnyi hasonló jelzőt sorolt fel. Szerinte én nem felelek meg ezeknek. – Mondtad neki, hogy regényíró vagy? – Persze hogy mondtam! Sőt, két regényemet el is olvasta. De tudod, George, általában focistákról szólnak, és azt utálja. – Gondolom, nem atletizáló típus. – Szó sincs róla! Úszni ugyan szokott – mondta olyan képet vágva, mint aki valószínűleg éppen arra emlékszik vissza, mikor háromévesen szájon át lélegeztették –, de ez nem segít. – Ebben az esetben felejtsd el, Septimus! – javasoltam vigasztalólag. – Könnyű nőt találni. Ha egy elmegy, jön a másik. Sok hal van az óceánban, és sok madár a levegőben. A sötétben mindegyik ugyanolyan. Egyik nő, mint a másik, mindegy, melyiket választod. A végtelenségig folytattam volna, de furcsa nyugtalanság lett rajta úrrá, miközben engem hallgatott, és okos ember nem tesz nyugtalanná egy fajankót. Septimus így szólt: – George, a nézeteid mérhetetlenül bántóak. Mercedes az egyetlen hozzám illő lány a világon. Nem tudnék élni nélküle. Ő elválaszthatatlanul lényem legbelsőjéhez kötődik. Ő a levegő a tüdőmben, a szívem dobbanása, a szemem fénye. Ő a... AZAZEL

133

A végtelenségig folytatta, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy nézetei mérhetetlenül bántanak engem. Aztán hozzátette: – Semmi más kiutat nem látok, mint ragaszkodni a házassághoz. Szavai a szomorú végzet lélekharangjaként szóltak. Pontosan tudtam, mi lesz ennek az eredménye. Rögtön miután összeházasodnak, kiűzettetek a földi paradicsomból. Nem tudom, miért van ez így, de ha létezik egyetlen olyan dolog, amihez bármelyik új feleség ragaszkodik, az az, hogy a nőtlen barátoknak fel is út, le is út. Soha többé nem kapok meghívást Septimus vidéki házába. – Ezt nem teheted meg! – feleltem riadtan. – Ó, belátom, valóban nehéznek tűnik, de azt hiszem, képes vagyok rá. Már kidolgoztam egy tervet. Mercedes lehet, hogy fajankónak hisz, de nem vagyok teljesen buta. Meghívom a tél kezdetén vidéki otthonomba. Ott, a csendes, édeni békében ki fogja tárni szívét, és megismeri lelkem igaz szépségét. Úgy véltem, túl sokat vár az édentől, de inkább így szóltam: – Nem tervezed megmutatni neki, hogyan csúszkálsz a havon, ugye? – Nem, nem – felelte –, addig, amíg össze nem házasodunk, nem. – Még akkor... – Badarság, George! – vágta rá Septimus bírálóan. – Férj és feleség egymáshoz tartoznak. Egy feleségre rá lehet bízni a lélek legmélyebb titkait is. Egy feleség... Ismét a végtelenségig folytatta, és összesen ennyit szólhattam közbe, ezt is halkan: – A CIA-nak nem fog tetszeni. Ami a CIA-val kapcsolatos, rövid megjegyzését illeti, azzal a szovjetek szívvel-lélekkel egyetértettek volna. Sőt, Kuba és Nicaragua is. 134

ISAAC ASIMOV

– Valahogyan meggyőzöm, hogy jöjjön el velem december elején – folytatta. – Bízom benne, George, hogy megérted, kettesben szeretnénk maradni. Tudom, álmodban sem jutna eszedbe beavatkozni a köztem és Mercedes között kialakuló romantikus eshetőségekbe a természet békés magányában. A csend varázsa és a lassan múló idő bizonyára felébreszti kettőnk vonzódását. Persze felismertem az idézetet. Macbeth mondta ezt, mielőtt beledöfte tőrét Duncanbe. De én csak néztem Septimust hidegen és méltóságteljesen. Egy hónappal később aztán Miss Gumm elment barátom vidéki házába, én viszont nem. Nem láttam, mi történt ott. Csak Septimus elmondása alapján tudom, ezért aztán nem kezeskedem a részletek pontosságáért. Miss Gumm jó úszó volt, de Septimus e sport iránti legyőzhetetlen undora miatt nem kérdezett tőle erről semmit. A hölgy pedig nem tartotta fontosnak, hogy ráerőltesse a részleteket egy érdektelen fajankóra. Ezért aztán Septimus nem tudott arról, hogy Miss Gumm egyike azoknak az őrült nőknek, akik élvezettel kapják fel fürdőruhájukat a tél közepén, hogy feltörjék a tó jegét, és beugorjanak a jéghideg vízbe egy jótékony hatású, pezsdítő fürdésre. Egyszer egy ragyogó, fagyos reggelen, miközben Septimus lustán horkolva szunyókált, Miss Gumm felkelt, felvette a fürdőruháját, frottír fürdőköpenyét, edzőcipőjét, és elindult a hólepte ösvényen a tó felé. A partnál már jégkéreg képződött, de beljebb még nem borította be a felszínt. A hölgy levette fürdőköpenyét és cipőjét, s beugrott a jéghideg vízbe – minden bizonyság szerint ez jelentette számára az élvezetek csúcsát. Nem sokkal ezután Septimus felébredt, és egy szerető kifinomult ösztönével azonnal észrevette, hogy imádott Mercedese nincs a házban. Végigjárta az összes helyiséget a nő nevét kiáltozva. Megtalálta ruháit és egyéb tárgyait a AZAZEL

135

szobájában, tehát biztos volt abban, hogy Mercedes nem ment be titokban a városba, tudniillik ez a félő gondolat ötlött eszébe először. Akkor bizonyára valahol a ház körül kell legyen. Sietősen felhúzta csizmáját meztelen lábára, és a legvastagabb kabátját vette rá a pizsamájára. Kiviharzott, és elkezdte kiabálni Mercedes nevét. Miss Gumm persze meghallotta, és vadul integetett karjával Septimus felé, miközben ezt kiabálta: – A víznél, Sep! A víznél! Ami ezután következett, azt Septimus saját szavaival mondom el. Tehát: – Számomra ez úgy hangzott, mintha azt kiáltotta volna: „Segítség, Sep! Segítség!” Arra a természetes következtetésre jutottam, hogy szerelmem egy hóbortos pillanatában elkalandozott a tó jegére, és beszakadt. Hogyan is jutott volna eszembe olyasmi, hogy akarattal vetette be magát a fagyos vízbe? Annyira szerettem őt, George, hogy azonnal úgy döntöttem, bemerészkedem a vízbe, ami különben páni félelemmel tölt el – különösen a jéghideg víz –, és rohanok a megmentésére. Nos, talán nem azonnal, de őszintén, nem több mint kétpercnyi gondolkodás után, esetleg három. Aztán azt kiáltottam: „Jövök, kedvesem, szerelmem! Vigyázz, ne merülj el a vízben!” – és elindultam. De nem csak egyszerűen gyalogoltam a havon. Úgy éreztem, erre már nem maradt elég idő. Futás közben csökkentettem a súlyomat, végül pedig fantasztikus csúszásba kezdtem, át a vékony hótakarón és a tó peremén levő jégen, aztán pedig hatalmas csobbanással a vízbe estem. Tisztában vagy vele, hogy nem tudok úszni, és valóban halálosan félek a víztől. A csizmám és a kabátom is húzott lefelé, s kétségkívül megfulladtam volna, ha Mercedes nem ment ki. 136

ISAAC ASIMOV

Azt hinné az ember, hogy a kimentés romantikus kalandja közelebb hozott minket egymáshoz, kapcsolatunk összekovácsolódott, de... (Septimus megrázta a fejét, és könnyek jelentek meg a szemében.) ...nem így történt. Mercedes dühöngött. „Te fajankó! – visította. – Mi ütött beléd, hogy a vízbe ugrottál kabátban és csizmában, ráadásul még úszni sem tudsz?! Mégis mi a fenét akartál tenni? Tudod, micsoda erőfeszítésembe került kihozni téged a tóból? És olyan pánikba estél, hogy megütötted az államat! Majdnem leütöttél, ezért aztán kis híján mindketten megfulladtunk! És még mindig fáj...” Vérig sértetten összepakolt és elment, én pedig ott kellett maradjak, mert pillanatok alatt olyan csúnya megfázás ért utol, hogy még mostanra sem hevertem ki. Azóta sem láttam őt, nem válaszol a leveleimre, nem hív vissza telefonon. Az én életemnek befellegzett, George. Így szóltam hozzá: – Kíváncsi vagyok, Septimus, mégis miért ugrottál a vízbe... Miért nem maradtál a parton vagy a jég szélén, ott, amilyen messzire be mertél volna merészkedni? Benyújthattál volna neki egy hosszú botot, vagy ha találtál volna a környéken egy kötelet, akár azt is bedobhattad volna neki. Barátom sértődött képpel válaszolt: – Nem állt szándékomban a vízbe esni. A felszínen akartam tovább siklani. – A víz felszínén siklani? Nem megmondtam neked, hogy a súlytalanságod csak a jégen működik? Septimus ádázul nézett rám. – Azt hittem, működik a vízen. Úgy mondtad nekem, hogy csak a H2O molekula fölött működik. Ebbe beletartozik a víz is, nem? Igaza volt. A H2O tudományosabban hangzott, és nekem persze fitogtatnom kellett tudós zseni mivoltomat, így válaszoltam: AZAZEL

137

– De én a szilárd H2O-t értettem ezalatt. – De nem szilárd H2O-t mondtál – felelte, miközben lassan felállt, nekem pedig olyan érzésem támadt, kifejezett szándéka, hogy most feldarabol. Nem akartam meggyőződni arról, igazam van-e ezt illetően. Azóta sem láttam őt. És ezután soha többet nem jártam vidéki paradicsomában. Azt hiszem, mostanában egy déltengeri szigeten él, úgy gondolom, nagyjából azért, mert nem akar soha többé jeget vagy havat látni. Ahogyan már korábban említettem: „Mihelyt egy nővel kerül kapcsolatba az ember...” Bár ha jobban meggondolom, lehet, hogy Hamlet mondta ezt Opheliának, mielőtt leszúrta a tőrrel.

George-ból nagy, borgőzös sóhaj levegőbuborékja indult útjára onnan, amit ő a lelke mélyének tart, és így szólt: – Lassan bezár ez a hely, ideje indulnunk. Kifizetted a számlát? Sajnos kifizettem. – És tudnál nekem kölcsönözni egy ötöst, öregem, hogy valamiből hazajussak? Még ennél is sajnálatosabb, de tudtam.

138

ISAAC ASIMOV

A logika az logika

G

EORGE NEM tartozik azon gyáva lelkek közé, akik úgy

érzik, hogy a puszta tény, miszerint nem fizetnek egy ételért, megfosztja őket a bírálat jogától. Így aztán kifejezte nekem a csalódottságát, annyi finomsággal, amennyi tőle tellett – vagy annyival, amennyit szerinte megérdemeltem; a kettő természetesen nem egészen ugyanaz. – Ez a svédasztal – mondta – határozottan csapnivaló. A húsgombóc nem elég meleg, a hering nem elég sós, a garnéla nem elég ropogós, a sajt nem elég érett, a kaszinó-tojás nem elég borsos, a... – George – szóltam közbe –, harmadszorra pakoltad púposra a tányérodat. Ha ezt is mind felfalod, a sürgősségi osztályon fognak megszabadítani a gasztrikus túlnyomástól. Miért eszel ennyit ebből a pocsék táplálékból? – Alázzam meg a vendéglátómat azzal, hogy visszautasítom a főztjét? Nem vagyok én olyan... – Ez nem én főztöm, hanem a vendéglőé. – Én eleve ennek a nyomorúságos intézménynek a tulajdonosáról beszélek. Mondd csak, öregem, miért is nem vagy te tagja egy jobbfajta klubnak? – Hogy én? Fizessek iszonyatos összegeket kétes minőségű szolgáltatásokért? – Én egy valóban jó klubra gondolok, amelyben kiváló ételekkel kényeztetheted a vendégeidet. De nem – tette hozzá panaszos hangon –, ez csupán merész álom. Melyik klub rongálná a hírnevét azzal, hogy felvesz téged tagnak? – Az a klub, amelyik téged elfogad vendégnek, bizonyára engem is befogad – kezdtem bele, de George máris beleveszett emlékinek világába. – Erről eszembe jutott az eset – mondta merengve –, amikor is havonta egyszer egy olyan klubban vacsoráztam, AZAZEL

139

amely a legfényűzőbb, legváltozatosabb svédasztallal várta vendégeit; Lucullus kora óta nem látott ilyet a világ. – Feltételezem, egy tag vendégeként potyáztál. – Nem tudtam, hogy ez egy magától adódó feltevés, de merő véletlenségből ez egyszer igazad van. VI. Alistair Tobago Crump látott vendégül, aki tényleges tagja volt annak a klubnak. – George – szóltam mélyet sóhajtva –, ez most megint egy olyan történet lesz, amelyben te és Azazel félresikerült erőfeszítéseket tesztek annak érdekében, hogy segítsetek egy szerencsétlenen, de csak még mélyebbre nyomjátok a kétségbeesés mocsarába? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta gőgösen. – Valóra váltottuk a szíve vágyát az emberiség iránti puszta kedvességből és elvont szeretetből, s némiképp a svédasztal iránti meglehetősen konkrét szeretetből. De hadd mondjam el az elejétől kezdve!

VI. Alistair Tobago Crump születése óta tagja volt az Éden Klubnak, mivel az apja, V. Alistair Tobago Crump rávezettette a fia nevét a tekercsekre, amint személyes vizsgálattal meggyőződött arról, hogy az orvosok első becslése a gyermek nemét illetően helytálló volt. V. Alistair Tobago Crumpot ugyanígy vétette fel az apja, és így tovább, és így tovább, egészen addig a korszakig, amikor is Bill Crumpot, mialatt részeg mámorát aludta ki, bekényszerítették az Angol Haditengerészetbe, éppen idejében ahhoz, hogy felháborodott matróz legyen egy olyan hajó fedélzetén, amely részét képezte a hollandokat New Amsterdamból 1664-ben kiűző flottának. Az Éden történetesen annyira zártkörű, hogy hozzá fogható nem létezik az egész észak-amerikai kontinensen. Még a puszta létezéséről is csupán a tagjai, valamint az ő elenyészően csekély számú vendégeik tudnak. A pontos 140

ISAAC ASIMOV

helyét még én sem ismerem, mert amikor odavittek, mindig bekötötték a szememet, ráadásul a fényűző hintó ablakai opálosak voltak. Csak azt tudom elmondani, hogy a cél közelében a lovak patái egy darabig macskaköveken csattogtak. Az Édenhez csak olyanok tartozhatnak, akik vissza tudják vezetni a származásukat egészen a gyarmati időszakig, méghozzá anyai és apai ágon egyaránt. És persze nem csak a származás számít. A jelöltek és a tagok becsületén nem éktelenkedhet semmiféle folt. Magát George Washingtont is kigolyózták titkos szavazáson, amikor megmagyarázhatatlan módon fellázadt a hűbérura ellen! Ugyanezek a követelmények vonatkoznak a vendégekre is, de engem természetesen nem zárhattak ki. Veled ellentétben én nem holmi Dobrudzsából, Hercegovinából vagy hasonló lehetetlen helyekről érkezett első generációs bevándorló vagyok. A származásom kifogástalan, mivel az összes elődöm az ország területén élt már a tizenhetedik században, és azóta kivétel nélkül elkerülték a lázadás, a királlyal szembeni hűtlenség, az Amerika-ellenesség bűnét a függetlenségi háború és a polgárháború alatt, hisz részrehajlás nélkül megéljenezték a közelükben elhaladó seregeket, tekintet nélkül arra, hogy azok melyik félhez tartoztak. Az én Alistair barátom mérhetetlenül büszke volt arra, hogy tagja lehet az Éden Klubnak. Időről időre felemlegette nekem (mert ő is olyan volt, mint a te klasszikusan unalmas alakjaid, azaz gyakran ismételte önmagát): – Tudod, George, az Éden az én lényem csontja és ina, a létezésem magja. Ha meglenne mindenem, amit a pénzemmel és a hatalmammal megszerezhetek, de nem volnék tagja az Édennek, semmi lennék. Alistairnek természetesen mindene megvolt, ami pénzzel és hatalommal megszerezhető, mert az Éden másik elvárása alapján a tagoknak óriási vagyonnal kell rendelkezniük. Ezt, ha más nem is, az éves díj mindenképpen megkövetelte. És AZAZEL

141

önmagában véve még ez sem volt elég. A vagyont örökölni kellett, nem megkeresni. Ha valakin akár csak halvány nyoma látszott annak, hogy valaha dolgozott, és ezért fizetséget kapott, alkalmatlanná vált a tagságra. Engem pusztán azért nem vettek fel, mert az a drága apám meggondolatlanságában elfelejtett rám hagyni néhány millió dollárt, noha azért nem lehettem volna kegyvesztett, mert akár csak egyszer is dolgoztam... Ne merd kimondani, hogy „tudom”, öregem. Sehonnan sem tudhatod. Az ellen természetesen senki sem emelt kifogást, ha egy tag érdekes és munkával nem járó módszerekkel gyarapította a már meglévő vagyonát. Szóba jöhettek a tőzsdei manipulációk, az adóelkerülő trükkök, a befolyással való üzérkedés és más okos megoldások, amelyeket az idők folyamán a gazdagok magától értetődően alkalmaztak. Az Éden tagjai nagyon komolyan vették mindezt. Történtek esetek, amikor egyes édenitákon megmagyarázhatatlan módon becsületességi roham lett úrrá, aminek következtében minden pénzüket elvesztették, aztán inkább a lassú éhhalált választották, semmint munkát vállaljanak, és ezzel elveszítsék a tagságukat. A nevüket manapság is áhítatosan suttogva emlegetik, és a tiszteletükre kihelyezett emléktáblák ott láthatók a klubház falain. Nem, öregem, nem kérhettek kölcsönt más klubtagoktól. Annyira rád vall, hogy ilyen javaslattal hozakodsz elő. Az Éden összes tagja tisztában van azzal, hogy nem fogsz kölcsönt kapni egy gazdag embertől, míg megszámlálhatatlanul sok szegény várja türelmetlenül a lehetőséget, amikor átveretheti magát valakivel. A Biblia is erre tanít minket – „a szegények mindenkor veletek lesznek” –, és az Éden tagjai kivétel nélkül derék, istenfélő férfiak. Alistair mégsem lehetett maradéktalanul boldog, mert balszerencséjére az Éden tagjai általában kerülték őt. Már említettem, hogy megrázóan unalmas alak volt. Nem tudott részt venni semmiféle társalgásban, hiányzott belőle a szellemesség, és nem állt elő említésre méltó véleménnyel 142

ISAAC ASIMOV

semmiről. Mi több, még abból a társaságból is, amely szellemesség és eredetiség tekintetében átlagosan nem haladta meg egy negyedik osztályos gyermek szintjét, messze kimagaslott szélsőséges ostobaságával. Képzeld el, milyen csalódott lehetett, amikor estéről estére magányosan üldögélt az Édenben, a tömeg kellős közepén! A beszélgetés óceánjának hullámai átsöpörtek felette, de ő száraz maradt. Ennek ellenére egyetlen estét sem hagyott ki. Még amikor leterítette a dizentéria, még akkor is elvitette magát a klubba, nehogy elveszítse a nevet, amelyen emlegetni szokták: Crump, a Vasember. A tagok csodálták ugyan a kitartását, de valamilyen oknál fogva nem méltányolták. Elég az hozzá, időnként abban a kiváltságban volt része, hogy vendégül láthatott engem az Édenben. A származásomba senki sem köthetett bele, és mindenki elismeréssel tekintett arra a megerősített tényre, hogy még soha az életben nem kerestem pénzt munkával. És cserébe a kiváló ételekért, valamint a legpókhálósabb ódon hangulatért (mindezt természetesen Crump költségére), vállaltam a megpróbáltatást, hogy beszélgetek vele, és nevetek azokon a hihetetlenül ócska adomáin. Azon kaptam magam, hogy az én terjedelmes szívem mélyéből sajnálom szegény ördögöt. Léteznie kellett megoldásnak arra, hogy bekapcsoljuk őt a klub vérkeringésébe, az Éden ünnepelt alakjává varázsoljuk; hogy ő legyen az, akinek a társaságára minden tag vágyik. Elképzeltem, amint tisztességtelenségben megőszült, koros édeniták véres ökölharcot vívnak azért a megtiszteltetésért, hogy mellette ülhessenek a vacsoránál. Végső soron Alistair a megjelenését tekintve maga volt a megtestesült tiszteletreméltóság. Úgy festett, ahogyan egy édenitának kell. A karcsú, magas alak ábrázata egy tűnődő lóéra emlékeztetett, szőke, dús haja a vállát verdeste, a szeme fakókék volt, és egészében véve sugárzott belőle annak az embernek az óhitű maradisága, akinek a felmenői AZAZEL

143

tökéletesen helyénvalónak és kielégítőnek találták azt, hogy a klánon belül házasodtak. Nem hiányzott belőle más, csak annak jele, hogy valaha mondott vagy tett bármi érdekeset. Ám ezt helyre lehetett hozni. Azazelnek való ügy volt.

Azazel kivételesen nem haragudott meg rám, amiért elszólítottam abból a titokzatos világából. Éppen egy banketten vagy valami ilyesmin vett részt, és rajta volt a sor, hogy állja a cechet, én pedig öt perccel azelőtt rángattam el onnan, hogy a számla megérkezett volna az asztalhoz. Nevetett, amit én csupán vékonyka, fals vonyításnak hallottam, mert mint azt te is tudod, a kis démon alig két centi magas. – Tizenöt perc múlva visszatérek – mondta elégedetten –, és addigra valaki rászánja magát, hogy kifizesse a számlát. – Hogyan fogsz elszámolni a távolléteddel? – vetettem fel. Kihúzta magát teljes mikromagasságában, megmozgatta a farkát, és közölte: – Elmondom nekik az igazságot: tárgyalásra hívott egy szélsőségesen ostoba, extragalaktikus szörnyeteg, akinek égető szüksége volt az én éles eszemre. Ezúttal mit óhajtasz? Elmeséltem neki, és legnagyobb megdöbbenésemre könnyekre fakadt. Legalábbis, parányi, vörös cseppek spricceltek a szeméből. Feltételezem, hogy könnyek lehettek. Az egyik a számba repült, és szörnyű íze volt. Nagyjából olyan, mint az olcsó vörösbornak, vagy legalábbis sejtem, hogy ilyesmi íze lehet az olcsó vörösbornak, aminek megkóstolását még sosem engedtem meg magamnak. – Milyen elszomorító – mondta Azazel. – Magam is ismerek egy kiváló teremtményt, akit folyton mellőznek és kigúnyolnak a nála alávalóbbak. Érzésem szerint nincs ennél tragikusabb. – Ki lenne az? Az a mellőzött teremtmény? 144

ISAAC ASIMOV

– Én! – kiáltotta, és addig püfölte az öklével apró mellkasát, amíg cincogva köhécselni kezdett. – Álmomban sem hittem volna – válaszoltam. – Te? – Én sem – felelte –, de attól még igaz. Ért a barátod valamihez, ami ígéretesnek tűnik? – Hát, szeret adomázni. Vagy legalábbis próbál. Szörnyű, ahogyan történeteket mesél. Színtelen hangon elzümmögi őket, feleslegesen kerülgeti a csattanót, aztán megfeledkezik róla. Többször láttam már, amint egy-egy tréfájával megríkat egy felnőtt, erős férfit. – Kár, nagy kár – sajnálkozott Azazel a fejét csóválva. – Én történetesen kiválóan mesélek adomákat. Elmondtam már neked azt az esetet, amikor egy plokksz és egy dzsinniram elkezdtek andeszantorizni, és egyikük azt mondta... – Igen, hallottam már – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Térjünk inkább vissza Crump esetére. – Van valami egyszerű módja annak, hogy valakinek fejlődjön az adomázó képessége? – kérdezte Azazel. – Némi bőbeszédűség nem ártana – választoltam. – Hát persze... – dünnyögte Azazel. – Ezt a hangszalagok egyszerű divalinálásával meg lehet oldani. Feltéve, hogy nektek, közönséges barbároknak van ilyesmitek. – Igen, van. Aztán pedig, jól jön, ha valaki több akcentussal is képes beszélni. – Akcentussal? – Rossz angolsággal. A külföldiek, akik nem kisgyermek korukban tanulnak meg angolul, hanem az életük későbbi szakaszában, óhatatlanul rosszul ejtik a hangzókat, eltévesztik a szórendet, megszegik a nyelvtani szabályokat, és így tovább. Azazel elszörnyedve meredt rám, és hitetlenkedve kibökte: – De hát az főbenjáró bűn! – Ezen a világon nem az – válaszoltam. – Annak kellene lennie, de nem az. Azazel bánatosan megcsóválta a fejét, és megkérdezte: AZAZEL

145

– Ez a te barátod hallotta már ezeket az akcentusoknak nevezett borzalmakat? – Minden bizonnyal. Ha valaki New Yorkban él, szinte nem is hall mást, csak különféle akcentusokat. Az enyémhez hasonló tiszta, pontos angolságot jószerével már nem is hallani. – Aha... – hümmögte Azazel. – Akkor egyszerű az ügy: a memóriát kell skapulálni. – Mi van a memóriával? – Skapulálni kell – magyarázta Azazel. – Az élesítés egyik formája, a „scapos” szóból ered, ami a zumevő dirigin fogára utal. – És ettől a barátom képes lesz akcentussal mondani az anekdotáit? – Csak azokkal, amelyeket hallott már az élete folyamán. Elvégre, a hatalmam nem korlátlan. – Hát akkor skapuláld nagyobbra! *** Egy héttel később találkoztam VI. Alistair Tobago Crumppal az Ötödik sugárút és az Ötvenharmadik utca sarkán, de hiába kerestem arcán a közelmúltban aratott diadalok jeleit. – Alistair – fordultam hozzá –, mostanában nem anekdotázol? – George – válaszolta –, senki sem hallgat meg. Néha mármár arra gondolok, hogy nem mesélem jobban az anekdotákat, mint egy átlagember. – Nos, akkor elmondom, mit kéne tennünk. Gyere el velem egy szórakoztató létesítménybe, amelyet elég jól ismerek. Bemutatlak némi tréfálkozással kísérve, aztán felállsz, és mondasz valamit, ami éppen eszedbe jut. Hidd el, öregem, nem egykönnyen vettem rá, hogy megtegye. Be kellett vetnem minden személyes varázsomat. De végül persze meggyőztem. 146

ISAAC ASIMOV

Elvittem egy ócska lebujba, ahol történetesen megfordultam már párszor. A legjobban úgy írhatnám le, hogy emlékeztet azokra a helyekre, amelyekbe te szoktál meghívni vacsorára. Történetesen a lebuj tulajdonosát is ismertem, ami komoly előnyt jelentett, és rábeszéltem, hogy engedjen meg nekem egy kísérletet. Délelőtt tizenegykor, amikor a tetőfokára hágott a hangulat, felálltam, és méltóságteljes kisugárzásommal azonnal lecsendesítettem a közönséget. Mindössze tizenegyen voltak jelen, de úgy éreztem, ennyi is elég lesz a kísérlethez. – Hölgyeim és uram! – mondtam fennhangon. – Abban a ritka szerencsében van részünk, hogy itt van körünkben egy ragyogó szellemű férfiú, anyanyelvünk avatott mestere, akivel sejtésem szerint szívesen találkoznak. Ő VI. Alistair Tobago Crump, a Columbia Egyetem angol tanszékének emersoniánus professzora, és a Hogyan beszéljünk tökéletesen angolul című remekmű szerzője. Crump professzor, megtenné, hogy feláll, és mond néhány szót az itt összegyűlt kiválóságoknak? Alistair eléggé zavarodottan pislogott, de megtette, amire kértem, és megszólalt: – Hákkérem’, natyon’ köszönöm. Nos, öregem, hallottalak már tréfákat mesélni azzal, amit te jiddis akcentusnak hiszel, de Crumphoz képest simán elmentél volna harvardi hallgatónak. Az igazi őrület az volt, hogy barátom valóban úgy nézett ki, mint amilyennek az ember elképzel egy angol professzort. És mialatt azt a bánatos, beltenyésztett arcát nézve hirtelen meghallottak tőle egy mondatot vegytiszta jinglis akcentussal, mindenkinek torkán akadt a lélegzet. Olyan alkohol- és hagymaszag járta át a levegőt, hogy azt el sem hiszed. Aztán következett a mennydörgő kacagás, ami hisztérikus visítozásba torkollott. AZAZEL

147

Crump arcán meglepett kifejezés suhant át. Felém fordult, és gyönyörű, svéd monotonsággal, amit meg sem próbálok reprodukálni, azt mondta nekem: – Rendszerint nem szoktam ilyen heves reakciót kiváltani másokból. – Ne törődj vele! – feleltem. – Folytasd! Megvárta, hogy megszűnjön a nevetés, ami eltartott egy darabig, aztán elkezdett anekdotázni ír kiejtéssel, skót akcentussal, cockney-vel, közép-európaival, spanyollal, göröggel. A specialitása ugyanakkor a brooklyni volt, a mi nemes, szinte bennszülöttnek mondható nyelvezetünk. Ezt követően hagytam, hadd töltsön pár órát esténként az Édenben, aztán elvittem a lebujba. A hír szájról szájra terjedt, méghozzá elég gyorsan. Azon az első éjszakán, mint említettem, maroknyi vendég hallgatta Crumpot, de néhány nappal később már tömegek szorongtak odakint a járdán, bebocsátásra várva, ám mindhiába. Crump higgadtan fogadta mindezt. Mi több, levertnek tűnt. Azt mondta nekem: – Nézd, semmi értelme az én kiváló műsoromat ezekre a közönséges parasztokra pazarolni. Szeretném megmutatni a tudásomat az én tagtársaimnak az Édenben. Eddig nem hallgattak meg, mert eszembe se jutott, hogy különféle dialektusokkal beszéljek. Sőt, nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire, ami megint csak azt mutatja, hogy néha egy olyan csendesen humoros és szellemes fickó is alábecsüli önmagát, mint amilyen én vagyok. Csak azért, mert nem vagyok bárdolatlan, és nem tolom magam előtérbe... A legszebb brooklyni angolságával beszélt, ami oly kellemetlenül recseg a kifinomult fülekben, ha nem sértődsz meg ezért, öregem – én pedig sietve biztosítottam afelől, hogy mindent elintézek. Beszéltem az intézmény tulajdonosának az Éden vagyonos tagjairól, bár azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ugyanolyan szűkmarkúak, mint amilyen gazdagok. A tulajdonos (kissé nyáladzva) tiszteletjegyeket küldött, hogy 148

ISAAC ASIMOV

becsalogassa őket. Ezt az én tanácsomat követve tette, mert jól tudtam, hogy egyetlen igaz édenita sem képes ellenállni egy ingyenes műsor csábításának, különösen, mert suttyomban elterjesztettem a hírt: pajzán filmek vetítésére is sor kerül. Számos klubtag jelent meg azon az estén, és Crump új erőre kapott, amikor meglátta őket. – Most már meg tudom csinálni – mondta. – Van egy koreai akcentusom, amire döglenek majd a nevetéstől. Ezenfelül beszélt egy déli tájszólással és egy maine-i kiejtéssel, amit hallanod kell ahhoz, hogy elhidd. Az Éden férfiúi néhány percig csendben ültek, mint megannyi kőszobor, és az a szörnyű gondolatom támadt, hogy nem értik Crump kifinomult humorát. De csak a döbbenet bénította meg őket, és annak múltával nevetésben törtek ki. Terjedelmes pocakok rázkódtak, csiptetős szemüvegek hullottak ölekbe, ősz szakállak lengedeztek, mintha szél fújta volna őket. Mindenféle viszolyogtató hang hallatszott – a fals, fejhangú vihogástól kezdve egészen az öblös, gurgulázó röhögésig. Crump felvillanyozódott ettől a csodás elismeréstől, míg a tulajdonos, biztosnak érezve, hogy a mérhetetlen gazdagság kapujában áll, odarohant hozzá a szünetben, és azt mondta neki: – Édes fiam, drága fiam, tudom, ön csak lehetőséget kért arra, hogy megmutassa a művészetét, és felette áll a mocsoknak, amit a népek pénznek neveznek, de én ezt nem tűrhetem tovább! Nevezzen bolondnak! Nevezzen ostobának! De itt ez a csekk, fogja meg! Megérdemli, minden egyes pennyjét. Szórja el a pénzt, amire csak akarja! És egy viszonzásul milliókat remélő, tipikus vállalkozó nagylelkűségével Crump markába nyomott egy huszonöt dolláros csekket. Nos, ahogyan én látom, ez volt a kezdet. Crump híres lett, és elégedett, az éjszakai mulatók idolja, akit nézők ezrei AZAZEL

149

imádtak és csodáltak. Dőlt hozzá a pénz, és mivel Krőzus álmait is messze meghaladóan gazdag volt, köszönhetően annak, hogy a felmenői szorgalmasan fosztogatták még az árvákat is, egyetlen dollár sem kellett neki belőle, így mindent átadott a menedzserének – más szóval: nekem. Egy év leforgása alatt milliomos lettem, úgyhogy ennyit a te jellemzően idióta elméletedről, miszerint Azazel és én csak balszerencsét hozunk mindenkire.

Gúnyosan mosolyogtam George-ra, és megjegyeztem: – Miután néhány millió dollárod hiányzik ahhoz, hogy milliomos legyél, most nyilván azt fogod mondani, hogy mindez csupán egy rossz álom volt. – Szó sincs róla! – tiltakozott gőgösen George. – A történet az utolsó szóig igaz, amit kiejtettem a számon. A végén csupán precízen körvonalaztam, hogy mi történt volna, ha Alistair nem lett volna sültbolond. – Az volt? – Feltétlenül, kérlek. De ennek eldöntését rád bízom. Elöntötte és legyőzte a büszkeség amiatt a nyomorult huszonöt dolláros csekk miatt, amit a lebuj tulajdonosától kapott. Bekereteztette, bevitte az Édenbe, és ostoba módon közszemlére tette. Mi más választásuk lett volna a tagoknak? Crump pénzt keresett. Fizettek neki a munkájáért. Így hát az édeniták kénytelenek voltak száműzni őt a köreikből. És Crump, a klubtagságától megfosztva elment addig a megindokolhatatlan szélsőségig, hogy az eset következtében végzetes szívrohamot kapott. Ezt aligha nevezhetjük Azazel hibájának, netán az én hibámnak. – Viszont, ha bekereteztette a csekket, akkor valójában nem keresett pénzt – mutattam rá az ellentmondásra. George parancsoló gesztussal feltartotta a jobbját, míg a baljával felém lökte a vacsorája ellenértékét. 150

ISAAC ASIMOV

– A lényeg az elv – jelentette ki ellentmondást nem tűrő modorban. – Említettem, hogy az édeniták szigorúan vallásos emberek voltak. Amikor Ádám kiűzetett az édenből, az Úr azt mondta neki, onnantól kezdve dolgoznia kell, hogy megéljen. Azt hiszem, egészen pontosan ezekkel a szavakkal: „orczád verítékével egyed a te kenyeredet”. Ha ezt megfordítjuk, az következik belőle, hogy ha valaki dolgozik a megélhetésért, kiűzetik az Édenből. A logika az logika.

AZAZEL

151

Az utazik a leggyorsabban...

H

AZAÉRTEM a virginiai Williamsburgben tett utazásomról,

152

ISAAC ASIMOV

és jócskán megkönnyebbültem, mivel visszatérhettem imádott írógépemhez és szövegszerkesztőmhöz – bár ebbe a megkönnyebbülésbe vegyült némi maradványa az afölött érzett bosszúságnak, hogy egyáltalán el kellett utaznom. George zavartalanul végigzabálta egy kiváló étterem szinte teljes kínálatát – az én keserves munkával megkeresett pénzemen –, holott ez épp elegendő okot szolgáltatott volna arra, hogy együttérzéséről biztosítson. Gondosan kipiszkált egy húscafatot a fogai közül, és így szólt: – Igazán nem értem, öregem, mi kivetnivalót találsz a tényen, miszerint egy máskülönben tiszteletre méltó szervezet hajlandó több ezer dollárt fizetni neked azért, hogy a tagjai egy órán át hallgassák a locsogásodat. Miután időről időre végighallgatlak, sokkal valószínűbbnek gondolnám, hogy díjazás nélkül beszéltél, és csak akkor hagytad végre abba, amikor felajánlottak néhány ezer dollárt. De nem óhajtok a lelkedbe taposni, feltéve persze, hogy van lelked. – Mikor hallottál te engem beszélni? – kérdeztem. – Éppen csak egy-egy mondatot szúrhatok be a dagályos, zűrzavaros szónoklataid közé. (Természetesen ügyeltem rá, hogy ezúttal is rövidre fogjam.) Várakozásaimnak megfelelően George nem vett rólam tudomást, zavartalanul folytatta: – Ez megint megmutatja éned egyik különösen kellemetlen oldalát. Hogy a pénznek nevezett mocsok iránti eszelős vágyadtól hajtva gyakran még az utazással járó fáradságot is vállalod, amit saját állításod szerint gyűlölsz. Ez engem Sophocles Moskowitz történetére emlékeztet. Hozzád hasonlóan ő is lusta volt hozzá, hogy felálljon a

karosszékéből, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor lehetősége nyílt tovább hizlalni eleve kövér bankszámláját. Ezt a hajlamát (szépítő kifejezéssel) „utazás iránti averzió”nak nevezte. Az én Azazel barátom kellett ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet. – Ne merészeld rám küldeni azt a két centiméteres katasztrófát! – feleltem riadtan; bár ez a riadalom csupán annyira volt valós, amennyire elhittem, hogy George beteges képzeletének apró szüleménye ténylegesen létezik. Barátom megint csak nem figyelt rám, hanem belekezdett egy újabb történetbe:

Az volt az első alkalmak egyike, amikor segítséget kértem Azazeltől. Tudod, majdnem harminc évvel ezelőtt történt. Éppen csak megtanultam, hogy hogyan hívjam át az apró teremtményt a saját síkjából a mi világunkba, és még nem ismertem a hatalmát. Hencegett, persze, de hát létezik-e olyasvalaki a világon (engem leszámítva), aki nem túloz folyton a hatalmával és képességeivel kapcsolatban? Akkoriban sokkal szorosabb viszonyt ápoltam egy Fifi nevezetű, tündöklő, ifjú hölggyel, aki a szóban forgó eset előtt egy évvel úgy döntött, Sophocles Moskowitz vagyona kellően nagy ahhoz, hogy elterelje a figyelmet az úriember külsejéről és személyiségéről. A házasságkötésük után Fifi még megmaradt titkos, bár megmagyarázhatatlan módon erényes barátomnak. Ennek dacára mindig örültem, ha találkoztam vele, amit nyomban megértesz, ha elmondom, hogy az alakjával kapcsolatban nem létezik túlzó kifejezés. A jelenlétében mindig eszembe jutottak (kesernyés elégedettségemre) bizonyos kellemes időtöltések, amelyekben közösen vettünk részt a múltban. – Bumm-Bumm – fordultam hozzá, mert nem szoktam le arról, hogy a színpadi nevén szólítsam, amit az ámuldozó AZAZEL

153

nézők szavaztak meg neki egyhangúlag egy érdekes előadása után –, remekül nézel ki. – Mindezt tétovázás nélkül közöltem vele, mert valóban így állt a helyzet. – Ó, tényleg? – kérdezte nemtörődöm modorban, amellyel mindig a New York utcáin tapasztalható, lenyűgöző pimaszságot juttatta eszembe. – Nos, nem érzem jól magam. Ezt egy pillanatig sem hittem el neki, mert ha az emlékezetem nem csalt, mindig remekül érezte magát kora kamaszkorától kezdve, de így feleltem: – Mi a baj, én hajlékony drágaságom? – Sophocles, az a görény. – Nem hiszem el, hogy megharagudtál a férjedre, BummBumm. Képtelenség, hogy egy ennyire gazdag emberre meg lehessen haragudni. – Azt te csak képzeled! Hogy ez micsoda egy fösvény! Emlékszel rá, amikor azt mondtad, Sophocles olyan gazdag, mint egy Krőzus nevű fickó, akiről még sosem hallottam? Hát, azt már elfelejtetted közölni, hogy ez a Krőzus nevezetű alak nyilván a zsugoriság bajnoka volt! – Sophocles zsugori? – A zsugoriság legnagyobb bajnoka! Fel tudod ezt fogni? Minek mentem hozzá egy gazdag férfihoz, aki szűkmarkú? Mi értelme volt? – Nézd, Bumm-Bumm, minden bizonnyal ki tudnál csalogatni belőle egy kis pénzt az éjszakai Elízium csábító ígéretével. Fifi a homlokát ráncolva válaszolt: – Nem tudom, mit jelent ez, de jól ismerlek, úgyhogy a jelenlétemben ne trágárkodj! Emellett biztosítottam róla, hogy nem kapja meg azt, amiről beszéltél, akármit mondtál is, ha nem nyitja ki a tárcáját. De ő inkább a bugyellárist szorongatja, semmint engem, és ha belegondolsz, ez azért eléggé sértő. – Azzal a szegény kis teremtés szipogni kezdett. Megpaskolgattam a kezét, és a tőlem telhető módon igyekeztem, hogy a gesztus a legkevésbé se tűnjön sem atyainak, sem testvérinek, mire ő szenvedélyesen kitört: 154

ISAAC ASIMOV

– Amikor hozzámentem ahhoz a lusta alakhoz, azt gondoltam: na, Fifi, így fogsz te eljutni Párizsba, a Riviérára, Bonusz Ájreszbe, Kasszablankába meg ilyen helyekre. Hát persze! Semmi esélyem rá! – Nehogy azzal gyere, hogy az a kutya nem vitt el Párizsba... – Nem megy az sehová! – folytatta Fifi. – Azt mondja, nem akarja kitenni a lábát még Manhattanből sem. Azt mondja, máshol nem érzi jól magát. Azt mondja, nem szereti a növényeket, a fákat, az állatokat, a füvet, a földet és a külföldieket meg az épületeket, leszámítva New York épületeit. Kérdeztem tőle: mit szólnál egy szép áruházhoz? De azok sem tetszenek neki. – Miért nem mész nélküle, Bumm-Bumm? – szúrtam közbe. – Sokkal szórakoztatóbb lenne nélküle, azt elhiheted. De miből? Az a nyomorult az összes hitelkártyáját belegyömöszölte a zsebébe, aztán bevarrta. Minden vásárlást a Macy’s-ben kell intéznem. – A hangja egyre vékonyodott, míg végül majdnem rikácsolva tette hozzá: – Nem azért mentem hozzá ahhoz az ostoba alakhoz, hogy a Macy’s-be járjak! Töprengve bámultam a hölgyemény dús idomait, és sajnáltam, hogy én nem engedhetem meg őket magamnak. Mielőtt Fifi férjhez ment, alkalmanként hajlandó volt hozzájárulni az ügyhöz amolyan l’art pour l’art módon, de őt nézve az a benyomásom támadt, hogy férjes asszonyként sokkal szigorúbb szemlélettel viszonyul a témához. Akkoriban, ezt leszel szíves megérteni, még annál is jobban buzgott bennem az életerő, mint mostanság, de ugyanúgy járatlan voltam a pénz birodalmában, ahogyan mind a mai napig. Azt mondtam neki: – Mit szólnál ahhoz, ha valamiképp rávenném, hogy szeresse az utazást? – Ó, öregem, bárcsak képes lenne erre valaki! – válaszolta. AZAZEL

155

– Tegyük fel, hogy én képes vagyok rá. És gondolom, hálás lennél érte... Révedezve nézett rám, nyilván eszébe jutott ez-az. – George – mondta határozottan –, azon a napon, amikor a férjem közli velem, hogy elvisz Párizsba, te és én ismét előadjuk az Asbury Parkos műsort. Emlékszel még az Asbury Parkra? Hogy emlékeztem-e arra a New Jersey-i parti üdülőre? Elfeledhetném valaha, mennyire sajogtak az izmaim? Minden tagom két napig merev volt utána – pontosabban, majdnem mindegyik.

Megvitattam az ügyet Azazellel egy sör felett – nekem egy korsó, neki egy csepp. Állítása szerint a komló leve örömteli érzést okozott neki, és stimulálta az agyát. Óvatosan megkérdeztem tőle: – Azazel, a te mágikus hatalmad képes lenne olyan dolgokra, amelyek valóban elképesztenek engem? Fanyar képpel meredt rám, és felszólított: – Csak mondd meg, hogy mit akarsz! Egyszerűen csak mondd meg, hogy mit akarsz! És akkor elválik, hogy valóban a „vén kétbalkéz” vagyok-e, vagy sem. Majd én megmutatom nekik! Egyszer, amikor megmámorosodott holmi citromillatú bútorápoló folyadéktól (állította, hogy a citromhéjkivonattól kitágul a tudata), bevallotta, régebben efféle jelzőkkel sértegették a saját világában. Adtam neki még egy csepp sört, és belevágtam. Képzeld, van egy barátom, aki nem szeret utazni. Gondolom, egy olyan tapasztalt és nagy tudású személynek, mint amilyen te vagy, semmiség volna ezt az utálatot elsöprő vággyá alakítani. Be kell valljam, a mohósága valamelyest azonnal csillapodott. 156

ISAAC ASIMOV

– Én arra gondoltam – mondta azon a füttyögő hangján és különös akcentusával –, hogy valami értelmes dolgot kérsz. Például, hogy pusztán az elmém erejével egyenesítsem ki azt a ronda képet a falon. – Mialatt beszélt, a kép elmozdult, és ugyanúgy ferdén függött tovább, csak most a másik irányban volt ferde. – Értem, de miért akarnám, hogy a képeim egyenesen lógjanak? – kérdeztem. – Nem csekély fáradságomba került, mire beállítottam őket nemderékszögbe. Én azt szeretném, hogy plántálj utazási mániát Sophocles Moskowitzba, egy olyant, hogy állandóan utazzon, szükség esetén akár a felesége nélkül is. – Ez utóbbit azért tettem hozzá, mert megfordult a fejemben a gondolat, miszerint akár még előnyös is lehet, ha Fifi a városban tartózkodik, míg Sophocles messze jár. – Az nem egyszerű – közölte Azazel. – Az utazás iránti, mélyen bevésődött utálat különféle gyerekkori, elmét torzító tapasztalatokon alapulhat. Ennek helyrehozása komoly mentális sebészkedést igényel, méghozzá a legfejlettebb fajtát. Nem mondanám kivitelezhetetlennek, miután a ti primitív agyatok nem túl sérülékeny, de meg kell mutatnod nekem az illetőt, hogy módomban álljon azonosítani és tanulmányozni az elméjét. Ezt egyszerűen megoldottam. Régi egyetemi évfolyamtársként meghívattam magam Fifihez vacsorára. (Néhány évvel korábban valóban eltöltött némi időt a campuson, bár nem emlékszem rá, hogy valaha is beült volna egy előadásra. Nem egy iskolába járó típus.) Magammal vittem Azazelt a zakóm zsebében, és néha hallottam, amint bonyolult matematikai képleteket mormol. Feltételezésem szerint Sophocles Moskowitz elméjét analizálta, és ha igen, akkor figyelemre méltóan sokáig vacakolt, mert az az agy nem volt elég nagy ahhoz, hogy kiterjedt vizsgálatok tárgya legyen. Miután hazaértünk, megkérdeztem Azazelt: – Nos? AZAZEL

157

Hanyagul legyintett pikkelyes kezével, és közölte: – Meg tudom csinálni. Nincs kéznél egy multifázisú mentodinamikus szinaptométered? – Nincs – feleltem. – Az itthonit tegnap kölcsönadtam egy barátomnak, aki elutazott Ausztráliába. – Ez ostobaság volt – förmedt rám Azazel. – Azt jelenti, hogy egyes számításoknál becslésekre kell hagyatkoznom. Ingerlékeny maradt, még miután végzett is – állítása szerint sikerrel. – Szinte lehetetlen volt – morogta rosszkedvűen. – Csak egy olyan csodás képességekkel megáldott teremtmény vihette végbe, mint amilyen én vagyok. Rögzítenem kellett az elméjét a jelenlegi, módosított formájában, méghozzá hatalmas szegekkel. Érteni véltem, hogy metaforikusan beszél, és ennek hangot is adtam. Erre azonban azt felelte: – Hát igen, óriási szegeket kellett alkalmaznom. Ezek után senki sem mozdíthat az elméjén. Mostantól kezdve mindig utazni akar, olyan mindent elsöprő eltökéltséggel, hogy talán képes lesz megrázni az univerzumot, ha az kell hozzá, hogy utazhasson. Ezzel majd megmutatom azoknak a... Átváltott a saját nyelvére, és hosszú, recsegő hangzókkal teli szavakat sorolt. Nem értettem, mit mond, de abból a tényből ítélve, hogy a szomszédos helyiségben lévő hűtőszekrényben megolvadtak a jégkockák, a közlendője nem lehetett hízelgő senkire nézve. Erős a gyanúm, hogy átkokat szórt valakire, aki az ő világában él, és aki az ügyesség hiányával vádolta őt.

Három nap sem telt el, amikor Fifi felhívott. Telefonon keresztül nem hatott rám annyira, mint személyesen, nyilvánvaló okokból – bár ezt aligha értheted te, akiből születésénél fogva hiányzik az élet finomabb dolgaihoz való vonzódás. Ilyen körülmények között érzékeltem a hangjában 158

ISAAC ASIMOV

némi keménységet, amikor is nem volt előttem semmi, ami emlékeztetett volna az azt ellensúlyozó, másutt fellelhető puhaságra. – George! – kiáltotta kacarászva. – Te minden bizonnyal varázsló vagy! Nem tudom, mit műveltél annál a vacsoránál, de bevált. Sophocles elvisz Párizsba! Ő maga jött elő vele, és rémesen izgatott miatta. Hát nem óriási? – Több mint óriási! – feleltem fellelkesülve. – Egyenesen földrengető! Akkor most beválthatod azt a kedves kis ígéretedet. Megismételhetjük az Asbury Parkos műsort, hadd rengjen a föld! Csakhogy a nőkből, amint azt bizonyára te is észreveszed időnként, hiányzik annak a megértése, hogy minden megállapodás szent. Ebben a tekintetben eléggé eltérnek a férfiaktól. Úgy tűnik, fogalmuk sincs, mennyire fontos az adott szó betartása, és nem igazán tudják, mi az a becsület. Fifi így válaszolt: – Holnap indulunk, George, úgyhogy most nem érek rá. Amikor hazaérünk, felhívlak. Letette a telefont, és ennyi volt. A nőnek huszonnégy órája maradt az indulásig, és én ennek alig a felét használtam volna el – de nem jött.

Valóban hallottam felőle, amikor visszatért, ám erre csak hat hónappal később került sor. Ismét felhívott, és nem ismertem fel a hangját, annyira fáradtan, rekedtesen szólt. – Kivel beszélek? – kérdeztem megszokott, kimért méltóságommal. – Itt Fifi Laverne Moskowitz – recsegte erőtlenül. – Bumm-Bumm! – kiáltottam. – Hát hazajöttél! Pompás! Most rögtön gyere ide, és... – George, hallgass már el! – szólt közbe. – Ha ilyen a te varázslatod, akkor egy nyomorult csaló vagy, és nem fogok asburyparkozni veled, ha a fejed tetejére állsz, akkor sem! AZAZEL

159

Megdöbbentem, majd azt tudakoltam: – Sophocles mégsem vitt el Párizsba? – De igen, elvitt. Most még azt is kérdezd meg, hogy vásárolgattam-e. Megtettem: – Vásárolgattál? – Nagyon vicces! Még csak el sem kezdhettem. Sophocles egy pillanatra sem állt meg! – magyarázta, és mialatt folytatta, a fáradtság hatására a beszédje fokozatosan rikácsolássá torzult. – Megérkeztünk Párizsba, de csak mentünk és mentünk. Csúcssebességgel száguldoztunk, és közben mindenféle dolgokat mutogatott. Az ott az Eiffeltorony, mondta, és rábökött valami hülye építményre, aminek még csak a vázát húzták fel. Az meg a Notre-Dame, folytatta. Azt sem tudta, hogy miről beszél. Engem egyszer két focista becsempészett a Notre-Dame-ba, és az nem Párizsban volt. Hanem Indianában, South Bendnél. De kit érdekel? Mentünk tovább Frankfurtba, Bernbe és Bécsbe, amit azok a lökött külföldiek „Vín”-nek neveznek. Van olyan hely, hogy Tríszt? – Trieszt – mondtam én. – Igen, van. – Na, akkor oda is elmentünk. És sosem szállodákban aludtunk, hanem régi parasztházakban. Sophocles azt mondta, hogy így kell utazni, mert így látjuk az embereket meg a természetet. Könyörgök, ki kíváncsi az emberekre meg a természetre? Amit nem láttunk, az a zuhanyzó. Meg a fürdőkád. Ha az ember egy darabig így él, elkezd bűzleni. És az ég tudja, miféle dolgok telepedtek meg a hajamban. Már ötször lezuhanyoztam, de még mindig nem érzem magam tisztának. – Gyere, és nálam is zuhanyozz le ötször! – biztattam a lehető legésszerűbb módon. – Közben pedig asburyparkozhatunk is. Meg sem hallotta, amit mondtam. Bámulatos, hogy a nők gyakran hogy elengedik a fülük mellett az egyszerű érveket. Így folytatta: 160

ISAAC ASIMOV

– A jövő héten megint útnak indul. Azt mondja, át akar kelni a Csendes-óceánon. Hongkongba készül, egy olajszállító hajón. Azt mondja, így kell megnézni az óceánt. Erre én azt feleltem: „Na ide figyelj, te szerencsétlen hólyag, engem te nem hurcolsz magaddal holmi lusta teknőn egészen Kínáig, úgyhogy menjél szépen egyedül!” – Igazán költői – dörmögtem. – És tudod, mit mondott erre? Azt mondta: „Rendben, drágám, akkor nélküled megyek.” Aztán mondott még valamit, amit kicsit ijesztőnek találtam, mert semmi értelme. Azt mondta: „Le a gyehennáig, avagy fel a trónig, az utazik a leggyorsabban, ki egyedül utazik”. Szerinted ez mit jelent? Mi az a gyehenna? És hogy kerül ide egy trón? Netán az angol királynőre célzott? – Ez Kipling – feleltem kurtán. – Küp... micsoda? Ne kergess az őrületbe! Sose köpültem vele, még a misszionáriust is alig bírja. Megmondtam neki, hogy elválok tőle, és mindenéből kiforgatom. Erre azt felelte: „Nyugodj már le, édes butuskám, nincs jogalapod semmihez, és tőlem egy centet sem fogsz kapni. Engem csak az utazás érdekel.” Hát felfogod ezt? És ez a butuskázás betalált. Még most is gügyögve beszél velem. Meg kell értened, öregem, Azazel ekkor intézett el valamit első ízben nekem, én pedig még nem tanultam meg, hogyan kell kérnem tőle. És korábban arra kértem, vegye rá Sophoclest, hogy néha a felesége nélkül utazgasson. Viszont akadt némi előnye is az effajta helyzeteknek, ahogyan én azt az elején sejtettem. – Bumm-Bumm – válaszoltam megfontoltan –, beszéljünk erről a válásról két asbury... – Na és te, te szánalmas gyáva! – csattant fel egyből. – Akármit varázsoltál, akármit műveltél, nem érdekel. Csak tartsd magad távol tőlem, mert ismerek egy fickót, aki szétlapítja a fejedet, csak szólnom kell neki!

AZAZEL

161

Szóval, Bumm-Bumm megvadult, de nem úgy, ahogyan szerettem volna, vagy ahogyan a méreteinek és a stílusának ismeretében vártam tőle.

Előszólítottam Azazelt, viszont akárhogyan próbálkozott is, sehogyan sem tudta visszacsinálni a tettét. És amikor arra kértem, intézze el, hogy Bumm-Bumm engedékeny legyen velem szemben, kapásból visszautasított. Azt mondta, az már túl sok lenne bárki számára. Fogalmam sincs, miért. Ugyanakkor a kedvemért figyelte, hogy Sophocles merre jár. A fickón elhatalmasodott a mánia. Kézen járva végigsétált a kontinentális vízválasztón. Vízisível felment a Níluson, és átkelt a Viktória-tavon. Sárkányrepülővel átrepülte az Antarktiszt. Amikor Kennedy elnök 1961-ben bejelentette, hogy még az évtized vége előtt elérjük a Holdat, Azazel megjegyezte: – Már megint működésbe léptek a módosításaim. – Azt akarod mondani – kérdeztem tőle –, hogy amit Sophocles agyával műveltél, befolyást gyakorolt az elnökre és az űrprogramra? – Nem szándékosan csinálja – felelte Azazel –, de megmondtam: a módosítások valószínűleg elég erősek ahhoz, hogy megrázzák az univerzumot. És öregem, Sophocles elment a Holdra. Emlékszel az Apollo-13-ra? A feltételezések szerint felrobbant rajta valami, miközben a Hold felé repült. Hajszálon múlt, hogy a személyzet visszajutott a Földre. Valójában az történt, hogy Sophocles potyautasként utazott rajta, és magával vitte egy részét a Holdra, az űrhajósokra hagyva, boldoguljanak a maradékkal, ahogyan tudnak. Azóta is a Holdon él, ide-oda utazgat a felszínén. Nincs levegője, se ennivalója, se vize, de Azazel módosításai valahogyan gondoskodnak minderről. Mi több, azóta talán 162

ISAAC ASIMOV

azt is kitalálta, hogy hogyan juthat el a Marsra – vagy még messzebbre.

George bánatosan megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Annyira, de annyira ironikus... – Hol itt az irónia? – kérdeztem. – Hát nem látod? A szerencsétlen Sophocles Moskowitz! Ő a bolygó zsidó új, továbbfejlesztett változata, és az irónia az, hogy még csak nem is ortodox... Azzal George a bal szeméhez emelte a kezét, míg a jobbjával némi tapogatózás után megfogta a szalvétáját. És mialatt így tett, összefogta a szalvétát azzal az asztal szélére kikészített tízdolláros bankóval, amit a pincérnek szántam borravalóul. Megtörölte a szemét a szalvétával, de hogy a tízdolláros bankóval mit tett, azt nem láttam. Sóhajtozva és szipogva hagyta ott az éttermet és az üres asztalt. Én is sóhajtottam egyet, és kiraktam még egy tízdolláros bankjegyet.

AZAZEL

163

Más szemmel nézve

G

EORGE ÉS ÉN a tengerparti sétány egyik padján

üldögéltünk, elmélázva a hosszan elnyúló strand és a messzeségbe vesző, szikrázó tenger látványán. Miközben elmerültem a bikinis ifjú hölgyek szemlélésének ártatlan élvezetében, azon tanakodtam, vajon jut-e nekik feleannyi az élet szépségeiből, mint amennyihez ők hozzájárulnak. Ismervén George-ot, akár a tenyeremet, erős gyanú ébredt bennem, hogy neki jóval kevésbé nemesen esztétikus gondolatok járnak a fejében. Esküdni mertem volna, hogy őt ugyaneme ifjú hölgyek hasznossági szempontjai foglalkoztatták. Ugyancsak elképedve hallgattam tehát, amikor megszólalt: – Csak ücsörgünk itt, öreg cimbora, eltelve a természet isteni női idomok formájában jelen lévő szépségeivel, hogy a megfelelő kifejezéssel éljek, de hidd el nekem, az igazi szépség nem ilyen; nem lehet ennyire kézzelfogható. Az igazi szépség oly becses kincs, amit el kell rejteni a felületes szemlélők elől. Gondoltál te már egyáltalán erre? – Nem – feleltem –, soha, de még most sem, hogy említed. Sőt, el sem hiszem, hogy neked egyáltalán eszedbe juthatott. George felsóhajtott. – Öregem, veled csevegni annyi, mint iszapban evickélni: keserves erőfeszítés fejében csekélyke eredmény. Láttam, milyen szemeket meresztettél arra a karcsú istennőre, amott ni, akin azok a falatnyi, vékony rongyok mit sem takarnak abból a néhány négyzetcentiméterből, amit pedig elrejteni igyekszenek. Érted te azt nagyon jól, hogy ezzel csupán a felszínességét fitogtatja.

164

ISAAC ASIMOV

– Sosem kértem sokat az élettől – jelentettem ki a magam szerény módján. – Én igazán elégedett lennék az efféle felszínességgel. – Gondold meg, mennyivel elragadóbb lenne egy fiatal nő, még az is, aki a magadfajta pallérozatlan ízlésű fickók szemében egyáltalán nem vonzó, ha birtokában lenne az olyan örök értékeknek, mint a jóság, az önzetlenség, a derű, a türelmes buzgalom és a másokkal való törődés, mindazoknak az erényeknek tehát, amelyek felülmúlják egy nőn az arany és a báj csillogását. – Tudod, mit gondolok, George? – kérdeztem. – Hogy te be vagy rúgva! Ugyan honnan a csodából hallottál volna efféle erényekről? – Igenis meghitt viszonyban vagyok velük – jelentette ki George öntelten –, minthogy kitartóan és teljes mértékben ezek szerint élek. – Hát hogyne – bólogattam –, de csak amikor sötét van, és magad vagy a szobában.

Eltekintve e durva megjegyzéstől, meg kell mondanom, hogy bár személy szerint nem vagyok ezen erények birtokában, azért tudomásom van róluk egy ifjú hölgyismerősöm, Melisande Ott, született Melisande Renn jóvoltából, akit szerető férjura, Octavius Ott Maggie-nek ismert. Jómagam úgyszintén e néven ismertem, ugyanis egyik drága, sajnos már elhunyt barátom leánya volt, s engem mindig az ő George bácsijának tekintett. Bevallom, bizonyos fokig én is, akárcsak te, méltányolom azt a nehezen meghatározható tulajdonságot, amit „felszínesség”-nek neveztél. Jól van, öregem, tudom, én használtam először ezt a kifejezést, de sose jutunk sehová, ha lényegtelen apróságok miatt örökké félbeszakítasz. Tekintve e parányi gyarlóságomat, bevallom azt is, hogy amikor Maggie engem látván elsöprő örömében sikítva a AZAZEL

165

nyakamba ugrott, elragadtatásom korántsem hágott oly magasra, mint az esetben történt volna, ha a sors bőkezűbben bánik vele. A lány rendkívül sovány volt, kiálló csontjai szinte szúrtak. Hozzá nagy orr, keskeny arc járult; a haja inkább sima, egyenes szálú és fakó, seszínű, a szeme pedig meghatározhatatlan szürkészöld. Az arccsontja olyan széles volt, hogy Maggie erősen emlékeztetett egy mókusra, amelyik épp degeszre tömte a pofazacskóját mogyoróval és magvakkal. Röviden: a lány nem is emlékeztetett arra a nőtípusra, akinek színre lépésekor a jelen lévő fiatalemberek sebesebben kezdik kapkodni a levegőt, és kezüket-lábukat törik, hogy a közelébe férkőzzenek. De jólelkű volt. Úgy nőtt fel, hogy csupán bánatos mosollyal válaszolt, amikor valamelyik átlagos fiatalember, aki előzetes figyelmeztetés nélkül, először találkozott vele, láthatóan összerezzent. Sorban végigasszisztálta az összes barátnője esküvőjét mint koszorúslány, a bánatos mosolyok mindig megújuló kollekciójával. Számtalan gyermeknek a keresztanyja és ismét számtalannak a pesztrája volt, úgyhogy olyan gyakorlott cumisüveg-forgató lett, mintha csak egész életében ezt csinálta volna. Meleg levest vitt a segítséget érdemlő szegényeknek, de a segítségre érdemteleneknek ugyancsak, bár egyesek szerint utóbbiak majdhogynem inkább megérdemelték a látogatást. A helyi templomban különféle munkákat vállalt újra meg újra, ki tudja, hányszor – hol a maga, hol barátnői nevében, akik többre becsülték a mozi világának bűnös tündöklését az önzetlen szolgálatnál. Órákat tartott a vasárnapi iskolában, állandóan azzal szórakoztatva a lurkókat, hogy (az ő szemükben) vicces grimaszokat vágott. És gyakorta felolvastatta a gyerekekkel a kilenc parancsolatot. (A házasságtörésről szólót kihagyta, mert tapasztalatból tudta, hogy az mindig csak kellemetlen kérdésekhez vezet.) Önkéntes szolgálatot vállalt továbbá a közkönyvtár helyi kirendeltségénél is. 166

ISAAC ASIMOV

A férjhezmenetelbe vetett hitét természetesen már valamikor négyesztendősen elveszítette. Annak az esélye pedig, hogy az ellenkező nem egyik tagjával randevúja legyen, tízéves korára teljességgel elérhetetlen álomnak tűnt számára. Igen sokszor mondta is nekem: „Nem vagyok boldogtalan, George bácsi. A férfiak világa zárva van előttem, kivéve persze a te drága személyedet és szegény papa emlékét, de sokkal több igazi boldogságot találok abban, ha jót cselekszem.” Bejárt azután még a megyei tömlöcbe is, hogy a rabokat könyörgéssel rávegye a bűnbánatra, és jó útra térítse őket. De csak egy-két otromba fickó jelentkezett önként magánzárkára azokon a napokon, amikor Maggie látogatása esedékes volt.

Ám akkor találkozott Octavius Ott-tal, egy újdonsült szomszéddal, aki felelős beosztású, fiatal villamosmérnök volt az áramszolgáltató vállalatnál. Derék fiatalember hírében állt, aki komoly, iparkodó, kitartó, merész, őszinte és tisztelettudó, de nem az a fajta, akit te vagy én jóvágásúnak mondanánk. Az igazat megvallva – minden kertelés nélkül kimondom – őt aztán senki az írott történelem során nem tartotta volna jóvágásúnak. A haj a visszavonulóban volt a tarkója irányába (helyesebben már vissza is vonult), a homloka csúcsosan keskenyedő, az orra pisze, az ajka keskeny, a füle szárnyasan elálló, és előremeredő ádámcsutkája sohasem nyugodott egészen. Ami a hajából megmaradt, az rozsdavörös színbe hajlott, s az arcát meg a karját rendetlen összevisszaságban szeplők tarkították. Történetesen Maggie társaságában voltam, amikor ő és Octavius először találkoztak az utcán. Mindkettőt egyformán váratlanul érte az egymásba botlás, és mindkettő úgy AZAZEL

167

visszahőkölt, mint két paripa, ha szembetalálja magát tucatnyi csiricsáré parókás, veszettül sípoló bohóccal. Egy pillanatig szinte vártam, hogy Maggie is meg Octavius is felágaskodik és felnyerít. A pillanat azonban elmúlt, s mindkettejüknek sikerült legyűrnie magában a feltörő rémületet. Maggie mindössze a szívére szorította a kezét, mintha vissza akarta volna tartani, nehogy kiugorjon bordái ketrecéből, biztosabb menedéket keresvén. Octavius pedig végigsimított a homlokán, mintha valami rémséges emléket igyekezett volna elhessegetni. Én már néhány nappal azelőtt találkoztam Octaviusszal, így bemutathattam őket egymásnak. Mindkettő tétován nyújtotta oda a kezét, mintha nem akaródzott volna az érintés révén fokozniuk a látványt. Aznap délután, valamivel később Maggie, megtörve hosszas hallgatását, így szólt hozzám: – Micsoda különös fiatalembernek tűnik ez a Mr. Ott! Erre én azzal a metaforikus eredetiséggel, amit a barátaim úgy élveznek, azt válaszoltam: – Ne a fedele alapján ítélj meg egy könyvet, kedvesem! – Márpedig a fedél is létezik, George bácsi – felelte Maggie komolyan –, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Azt hiszem, egy átlagos, frivol és szívtelen lány ügyet se vetne Mr. Ottra. Nemes cselekedet lenne hát megmutatni neki, hogy nem minden fiatal nő olyan végtelenül nemtörődöm, és hogy legalább egy nem fordít hátat egy fiatalembernek csupáncsak azért, mert szerencsétlenségére emlékeztet egy... egy... – Itt elhallgatott, mert az állatok népes seregletéből egy sem jutott az eszébe, amelyikkel összehasonlíthatta volna, ezért hát kénytelen volt sután, de együtt érzően azzal befejezni, hogy: – ...mindegy, akármire is emlékeztet. Én igenis kedves leszek hozzá. Nem tudom, vajon Octaviusnak volt-e olyan bizalmasa, akinek hasonlóképpen kiönthette volna a szívét. Feltehetően nem, mivel kevesünknek adatik meg – ha egyáltalán létezik olyan valaki –, hogy ilyen áldott jó George bácsija legyen. 168

ISAAC ASIMOV

Mindazonáltal egészen biztos vagyok benne (a későbbi eseményekből ítélve), hogy Octaviusban pontosan ugyanezek a gondolatok ötlöttek fel, csak természetesen az ellenkező irányban. Mindenesetre egyik is, másik is azon buzgólkodott, hogy kedves legyen az új ismerőshöz, eleinte puhatolózva és félénken, majd lelkesen, végül pedig szenvedélyesen. Ami véletlen találkozásokkal indult a könyvtárban, állatkerti sétákkal folytatódott, majd moziban és táncos szórakozóhelyeken töltött estékkel, mígnem odáig fajult a dolog, hogy a történteket már csakis – elnézést a kifejezésért – légyottként lehetett értelmezni. Egyiküket látva az emberek szinte várták, hogy felbukkanjon a másik, ugyanis elválaszthatatlan pár lett belőlük. Néhányan a szomszédságukból keserűen panaszolták, hogy a dupla dózis Octaviusból és Maggie-ből már több, mint amit emberi szem elviselhet, és nem is egy gőgös elitmajom napszemüveggel szerelte föl magát. Nem mondom, hogy teljesen hiányzott volna belőlem a rokonszenv eme szélsőséges nézetek iránt, de voltak olyan – türelmesebb és talán józanabb – embertársaim, akik rámutattak, hogy a pár egyikének vonásai valami különös véletlen folytán épp ellentétei a másik megfelelő vonásainak. Ketten együtt valahogy kezdték semlegesíteni egymást, úgyhogy együtt sokkal elviselhetőbbek voltak, mint különkülön. Vagy legalábbis akadtak, akik ezt állították. Végül aztán eljött a nap, amikor Maggie berontott hozzám, és így lelkendezett: – George bácsi, Octavius az életem fénye és értelme! Komoly, magabiztos, odaadó, határozott, sziklaszilárd és rendíthetetlen. Nagyszerű férfi! – Ami a belső értékeit illeti, kedvesem – szóltam közbe –, kétségtelen, hogy mindez ráillik. A külseje azonban... – Elragadó! – jelentette ki Maggie komolyan, magabiztosan, odaadóan, határozottan, sziklaszilárdan és AZAZEL

169

rendíthetetlenül. – George bácsi, az érzelmeink kölcsönösek. Össze fogunk házasodni. – Te és Ott? – nyögtem elhűlve. Önkéntelenül felrémlett előttem, hogyan festene egy efféle házasságból születendő csemete, s ettől a vér is megfagyott az ereimben. – Igen – felelte Maggie. – Octavius azt mondta nekem, hogy én vagyok minden öröme és boldogsága; értem a napot, a holdat és az összes csillagot lehozná az égről. Rendkívül költői lélek. – Valóban úgy tűnik – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel. – Mikor tartjátok meg az esküvőt? Amilyen hamar csak lehet – vágta rá Maggie. Nem tehettem mást, csak a fogamat csikorgattam. A kihirdetés megtörtént, az előkészületek lezajlottak, s az esküvőn én magam adtam át a menyasszonyt az oltár előtt a vőlegénynek. Az egész szomszédság jelen volt, nem akarván hinni a szemének. Még a lelkész ábrázatán is átsuhant némi tiszteletteljes megrökönyödés. Nem is látszott senkin, hogy örömteli képpel figyelte volna az ifjú párt. A ceremónia alatt a nézősereg végig lefelé bámult, ki-ki a maga térdére. Kivéve a lelkészt. Az semmi kincsért le nem vette volna a szemét a bejárat feletti rozettáról.

Nem sokkal később elköltöztem a környékről, a város másik felében vettem ki lakást, és teljesen szem elől veszítettem Maggie-t. Tizenegy év múltán azonban elvetődtem arrafelé egy bizonyos ügyben, ami egyik barátomnak a lovak versenyzői képességeiről írt tudományos értekezéseivel, illetve az azokba invesztált pénzemmel volt kapcsolatos. Megragadtam az alkalmat, és meglátogattam Maggie-t, akinek más, meglehetősen mélyen rejlő ékességei közé tartozott az is, hogy remek szakácsnő volt. 170

ISAAC ASIMOV

Déltájt toppantam be hozzájuk. Octavius munkában volt, de ez engem csöppet sem zavart. Nem vagyok önző, boldogan megettem az ő adagját is ráadásként. Óhatatlanul szemet szúrt azonban, hogy Maggie arcát szomorúság árnyékolja be. Kávézás közben meg is kérdeztem: – Miért vagy oly bánatos, Maggie? Nem sikerült a házasságod? – Ó, dehogyisnem, George bácsi! – kiáltotta szenvedélyesen. – A mi házasságunk az égben köttetett. Bár gyermekünk nem született, olyannyira egymásnak élünk, hogy alig érezzük a veszteséget. Szűnni nem akaró boldogságban lubickolunk, mit is kívánhatnánk többet a világon? – Értem – feleltem, de a fogam szinte belecsikordult. – Akkor hát mitől érzem mégis rajtad ezt az árnyalatnyi szomorúságot? Maggie tétovázott, aztán kitört: – Ó, George bácsi, micsoda roppant érzékeny lélek vagy! Igenis van valami, egyetlen homokszem, ami boldogságunk kerekei közé ékelődött. – És mi lenne az? – A külsőm. – A külsőd? Mi a baj... – Itt nyeltem egy nagyot, képtelen lévén befejezni a mondatot. – Nem vagyok szép! – felelte Maggie olyan hangsúllyal, mintha hét lakat alatt őrzött titkot fedne fel. – Ah! – esett le az állam. – Bárcsak az lennék! Octavius kedvéért! Csakis őmiatta szeretnék gyönyörű lenni! – Panaszkodik tán a külsőd miatt? – érdeklődtem óvatosan. – Octavius? Természetesen nem. Csendes méltósággal tűri a szenvedést. – Akkor honnan veszed, hogy szenved? – Az asszonyi szívem elárulja. – De Maggie, maga Octavius sem egy... nos... egy szépség! AZAZEL

171

– Hogy mondhatsz ilyet?! – méltatlankodott Maggie. – Ő elbűvölő! – Hátha ő meg úgy véli, te vagy elbűvölő... – Ó, nem – legyintett Maggie –, hogy képzeled?! – Netán más nők után futkározik? – De George bácsi! – kiáltotta Maggie megbotránkozva. – Micsoda alantas gondolat! Csalódtam benned. Octavius számára egyedül én létezem. – Akkor mit számít, hogy szép vagy-e, vagy sem? – Őmiatta számít – erősködött Maggie. – Ó, George bácsi, őmiatta szeretnék szép lenni! Majd a legváratlanabb és legkellemetlenebb módon a keblemre vetette magát, s könnyeivel eláztatta a zakóm hajtókáját. Ami azt illeti, már akkor facsarni lehetett, amikor Maggie még ki sem zokogta magát egészen. Akkoriban már ismertem Azazelt, a két centiméteres démont, akiről talán futólag meséltem neked. Na, öregem, felesleges, hogy ilyen fölényes modorban dünnyögd: „a megcsömörlésig”. Aki úgy ír, mint te, az jobban tenné, ha óvakodna a csömör fogalmát bárminemű összefüggésben is említeni. Szóval hívtam Azazelt.

Azazel aludt, amikor megérkezett. Apró fejét valami zöld lebernyeg borította, s csak az alóla hallatszó tompa, szoprán hangú perregés adta tanúbizonyságát annak, hogy életben van. No meg az is, hogy inas farkincája időről időre megmerevedett, és pengve vibrált. Hosszú percekig várakoztam, hogy magától felébredjen, de minthogy ez nem következett be, egy csipesszel finoman fölemeltem a lebernyegét. Erre lassan kinyitotta a szemét, rám meredt, majd némi riadalommal felpattant. – Egy pillanatig azt hittem, rossz álom az egész! – förmedt rám. – Terád aztán végképp nem számítottam! 172

ISAAC ASIMOV

Figyelmen kívül hagyva gyermeteg zsörtölődését, azt mondtam neki: – Lenne számodra egy megbízásom. El kellene intézned nekem valamit. – Hát persze – jegyezte meg Azazel epésen. – Csak nem képzeled, hogy azt hittem, te akarsz elintézni valamit énnekem? – Pedig nyomban megtenném – feleltem mézesmázosan –, ha egy ilyen tehetséggel és ekkora hatalommal bíró személyiség, mint te, úgy találná, hogy szerény képességeimet érdemlegesen igénybe tudná venni. – Igaz, igaz – felelte Azazel megenyhülve. Hozzátehetném, igazán visszataszító, hogy egyesek milyen fogékonyak a hízelgésre. Ott vagy példának okáért te. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy együgyű boldogságodban majd kiugrasz a bőrödből, amikor valaki autogramot kér tőled? De térjünk vissza a történethez. – Miről van szó? – érdeklődött Azazel. – Azt szeretném, ha széppé varázsolnál egy fiatal nőt. Az apró démon megborzongott. – Nem biztos, hogy képes leszek végrehajtani. A ti szánalmas, püffedt testű életformátoknál a szépség kategóriái csapnivalóan alacsony színvonalúak. – De a miénk. Majd megmondom, mit csinálj. – Te mondod meg nekem, hogy mit csináljak?! – rikoltozott Azazel, dühtől remegve. – Te mondod meg nekem, hogyan kell szőrtüszőket serkenteni és átalakítani, izmokat erősíteni, csontot növeszteni vagy feloldani? Igazán? Te fogod nekem mindezt megmondani?! – Szó sincs róla – feleltem alázatosan. – Egy ilyen műveletnek a technikai részleteivel csakis egy olyan káprázatosan nagy tudású lény lehet tisztában, mint te. Engedd meg azonban, hogy beavassalak, hogyan képzelem a külsőt érintő változtatásokat! Azazel ismét megenyhült, és rátérhettünk a részletekre. AZAZEL

173

– Ügyelj arra – figyelmeztettem –, hogy a változások egy legalább hatvannapos időszak alatt menjenek végbe! A túl hirtelen átalakulás feltűnést keltene. – Úgy érted – háborgott Azazel –, hogy hatvan napig megfigyeléssel, módosítgatással és javítgatással vacakoljak? Szerinted én lopom az időt? – Ó, hiszen erről még cikket is írhatnál a te világod valamelyik biológiai folyóiratába! Nem sokan lehetnek nálatok olyanok, akik rendelkeznek egy ilyen feladat végrehajtásához szükséges képességgel és türelemmel. Várj csak, még csodálni fognak érte! Azazel töprengve bólogatott. – Természetesen lenézem az olcsó tömjénezést – mondta –, de úgy hiszem, kötelességem, hogy példát mutassak fajom alacsonyabb rendű tagjainak. – Majd éles, sipító hangon sóhajtott egyet. – Fárasztó és kínos ugyan, de hát a kötelesség az kötelesség. Nekem is volt kötelességem. Úgy éreztem, a közelben kell maradnom az átalakulás ideje alatt. A lóversenybolond barátom befogadott annak fejében, hogy szaktanácsokkal szolgálok különféle kísérleti futamok eredményeivel kapcsolatban, aminek hála csak egészen csekély összeget veszített. Naponta beugrottam valami ürüggyel Maggie-hez, s a hatás lassan mutatkozni kezdett. A haja dúsabb lett, enyhén hullámos és vöröses aranyba játszó, ami szemet gyönyörködtető ragyogást kölcsönzött neki. Maggie álla apránként határozottabbá vált, az arccsontja pedig szelídebbé és finomabb metszésűvé. A szeme egyre kékebb árnyalatba hajlott, s napról napra mélyült, míg szinte ibolyaszín nem lett. A szemhéja egészen picit keletiesre ferdült. A füle s a fülcimpája is formásabbá vált. Az alakja fokozatosan kerekdedebb formát kapott, mondhatni, dús idomú lett, s a dereka is karcsúbbá változott. Az emberek tanácstalanul álltak a rejtély előtt. Magam is hallottam, amikor kérdezgették Maggie-t: 174

ISAAC ASIMOV

– Mit csináltál magaddal? A hajad egyszerűen bámulatos! Tíz évvel fiatalabbnak látszol. – Nem csináltam semmit – szabadkozott Maggie. Tanácstalan volt maga is, akárcsak a többiek. Engem kivéve, természetesen. Barátném meg is kérdezte tőlem: – Észreveszel rajtam valami változást, George bácsi? – Elbűvölő vagy – feleltem –, de számomra mindig is elbűvölő voltál, Maggie. – Meglehet – mondta ő –, de magamnak még sose tűntem elbűvölőnek, egészen mostanáig. Fel nem foghatom. Tegnap egy merész fiatalember utánam fordult az utcán. Eddig mindenki elsietett mellettem, eltakarva a szemét. Ő azonban rám kacsintott! Úgy elképedtem, hogy visszamosolyogtam rá. Néhány héttel később találkoztam Maggie férjével, Octaviusszal egy étterem előtt, ahol az ablakba kitett étlapot tanulmányoztam. Mivel Octavius épp be akart térni némi harapnivalóért, egy pillanat műve volt csupán, hogy meghívjon ebédre, és egy másik pillanaté, hogy elfogadjam. – Bánatosnak látszol, Octavius – jegyeztem meg. – Bánatos is vagyok – felelte ő. – Nem tudom, mi ütött Maggie-be az utóbbi időben. Olyan szétszórt mostanában, hogy szinte észre sem vesz. Folyton-folyvást társaságba akar járni. Tegnap pedig... – E ponton olyan szánalmas csüggedtség árasztotta el az arcát, hogy mindenki restellt volna kuncogni rajta. – Tegnap? – kérdeztem. – Mi történt tegnap? – Tegnap azt kérte tőlem, hogy hívjam... Melisande-nak! Ez egyszerűen nevetséges; képtelen vagyok Maggie-t így szólítani! – Miért ne? Az a bérmáláskor kapott neve. – De ő az én Maggie-m! Melisande számomra egy idegen. – Hát, megváltozott valamelyest – jegyeztem meg. – Észre sem vetted, hogy az utóbbi időben mennyire megszépült? – De – felelte Octavius kurtán-furcsán. AZAZEL

175

– Hát nem remek? – Nem! – vágta rá még élesebben. – Én a csúnyácska, mókás kinézetű Maggie-met akarom. Ez az új Melisande örökösen a haját igazgatja, különféle árnyalatú szemhéjfestékeket ken föl, új hacukákat meg nagyobb melltartókat próbálgat, s szinte hozzám se szól. Részéről levert hallgatásba fulladt az ebéd. Akkor elhatároztam, nem árt fölkeresnem Maggie-t, hogy beszéljek a fejével. – Maggie! – fordultam hozzá. – Hívj, kérlek, Melisande-nak! – volt a válasz. – Melisande – folytattam –, úgy látom, Octavius bánatos. – Hm, én is az vagyok! – csattant fel élesen. – Octavius kezd olyan unalmas lenni. Nem hajlandó társaságba járni. Nem hajlandó szórakozni. Megjegyzéseket tesz a ruháimra, a sminkemre. Mi az ördögöt képzel, kicsoda ő?! – Mostanáig azt tartottad róla, hogy ő a férfiak legkiválóbbika. – Elég bolond voltam! Csúnya kis mitugrász, akivel már szégyellek mutatkozni is. – Szép akartál lenni, és csakis őérte. – Hogy érted azt, hogy akartam? Én szép is vagyok! Mindig is az voltam! Azon múlott csupán, hogy kitaláltam egy menő hajfazont, meg rájöttem, hogyan fessem ki magam a legelőnyösebben. Nem tűröm, hogy Octavius az utamba álljon! Nem is tűrte. Fél évvel később elváltak, s újabb fél év elteltével Maggie – illetve Melisande – ismét férjhez ment egy jóvágású, ám jellemtelen fickóhoz. Egyszer vele ebédeltem, de annyit totojázott, kifizesse-e a számlát, vagy sem, hogy már attól tartottam, nekem kell a zsebembe nyúlnom. Octaviust körülbelül egy évvel a válás után láttam viszont. Ő természetesen nem nősült meg újra, hiszen továbbra is ugyanolyan groteszk kinézetű maradt, s most is megaludt a szájában a tej. Együtt üldögéltünk a lakásában, melyet 176

ISAAC ASIMOV

telezsúfolt Maggie fényképeivel, a régi Maggie-ével – egyik csapnivalóbb volt, mint a másik. – Bizonyára még mindig hiányzik neked, ugye, Octavius? – érdeklődtem. – Borzasztóan! – felelte. – Csak azt remélem, ő boldog. – Úgy értesültem, hogy nem – mondtam. – Lehet, hogy még visszatér hozzád. Octavius szomorúan ingatta a fejét. – Maggie már sohasem térhet vissza hozzám. Lehetséges, hogy egy Melisande nevezetű hölgy vissza szeretne jönni, de képtelen lennék őt elfogadni. Ő nem Maggie, az én drága Maggie-m. – Melisande százszor szebb Maggie-nél – próbálkoztam. Octavius hosszan rámmeredt. – Kinek a szemében? – kérdezte. – Az enyémben semmi esetre sem. Akkor láttam őt utoljára.

Egy pillanatig csendben ültem, aztán megszólaltam: – Megleptél, George. Igazán meghatódtam. Mellbe vágott a történet. George így folytatta: – Erről jut eszembe, öreg cimbora, megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésőbb tíz napra? Előhúztam egy ötdollárost, tétováztam, aztán azt mondtam: – Tessék! A történet megér ennyit. Ajándékba adom. A tied. (Miért is ne? Minden George-nak adott kölcsön de facto ajándék.) Barátom megjegyzés nélkül elvette a bankót, és kopott pénztárcájába tette. (Kopott lehetett már akkor is, amikor megvásárolta, mert én még sose láttam, hogy használta volna.) Majd így szólt: AZAZEL

177

– Akkor térjünk újra a tárgyra. Megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésőbb tíz napra? – De hát már kaptál öt dollárt! – kiáltottam. – Az az én pénzem – felelte George –, neked ahhoz semmi közöd. Szoktam én megjegyzéseket tenni az anyagi helyzetedre, amikor te kérsz kölcsön tőlem? – Hisz én még soha... – tiltakoztam volna, de aztán sóhajtottam egyet, és átnyújtottam még egy ötdollárost.

178

ISAAC ASIMOV

Több dolgok vannak földön és égen

G

EORGE SZOKATLANUL hallgatag volt a vacsora alatt, és még

akkor sem állított le, amikor vettem a fáradságot, és felelevenítettem neki néhányat a számos bonmot közül, amelyeket az előző napok folyamán követtem el. Némi megvető ajakbiggyesztés – mindössze ennyit értem el nála. Aztán, a desszert alatt (forró áfonyás pite, a konyhafőnök receptje) hatalmasat sóhajtott, és nem éppen kellemes dorgálásban részesített a garnélarákért, amelyet pár perce fogyasztott el. – Mi a baj, George? – kérdeztem aggodalmasan. – Úgy látom, gondolatban messze jársz. – Elképesztesz azzal – válaszolta –, hogy tanújelét adod ennek a szokatlan érzékenységnek. Rendszerint túlságosan beletemetkezel azokba a szánalmas írásaidba ahhoz, hogy felfigyelj mások szenvedésére. – Igaz, de ha már így esett – feleltem ne hagyd, hogy kárba vesszen a fáradozásom. – Csupán egy régi, kedves barátom jár a fejemben. A szegény ördög... – Vissarion Johnson, így hívták. Gondolom, még sosem hallottál róla. – Történetesen soha – vallottam be. – Hát, ilyen a hírnév... bár érzésem szerint nem szégyen az, ha valakiről nem hall egy olyan korlátozott látókörű személy, mint amilyen te vagy. Nos, Vissarion történetesen a legnagyobb közgazdászok egyike volt. – Most nyilván ugratsz – állapítottam meg. – Hogyan ismerkedtél meg egy közgazdásszal? Ez merőben szokatlan leereszkedés tőled. – Leereszkedés? – ismételte a szót, és rám förmedt: – Vissarion Johnson rendkívül nagy tudású férfiú volt! AZAZEL

179

– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – válaszoltam. – Nekem az egész szakma feddhetetlenségével kapcsolatban vannak kételyeim. A legenda szerint Reagan elnök egy alkalommal aggódott a szövetségi költségvetés miatt, és miközben áttekintette, megkérdezett egy fizikust: mennyi kettő meg kettő? A fizikus azonnal megadta a választ: „Négy, elnök úr.” Reagan fontolóra vette az adatot, pár pillanatig az ujjain számolgatott, és arra jutott, hogy korántsem elégedett. Így aztán megkérdezett egy statisztikust: mennyi kettő meg kettő? A statisztikus rövid töprengés után így felelt: „A negyedik osztályos gyermekek körében készült legfrissebb felmérésekben a válaszok átlaga a négyet közelíti, elnök úr.” Csakhogy itt a költségvetésről volt szó, így aztán Reagan úgy érezte, a végsőkig el kell mennie. Ennélfogva megkérdezett egy közgazdászt: mennyi kettő meg kettő? A közgazdász leengedte a redőnyöket, gyorsan körülnézett, és miután azt látta, hogy senki sincs a közelben, suttogva visszakérdezett: „Mit szeretne, elnök úr, mennyi legyen?” George egy szót sem szólt, és az arckifejezése sem utalt arra, hogy mulattatónak találná a történetet. – Nyilvánvaló, öreg cimbora, hogy nem értesz a gazdaságpolitikához – jelentette ki dermesztően ridegen. – Ahogyan a közgazdászok sem, George – válaszoltam. – Akkor hadd meséljem el neked az én drága barátom, a nagy közgazdász, Vissarion Johnson szomorú történetét! Évekkel ezelőtt esett meg...

Vissarion Johnson közgazdász volt, a szakma egyik legjobbja. A Massachusetts Institute of Technologyra járt, ahol megtanulta, hogyan oldja meg még a legelvontabb egyenleteket is úgy, hogy a kréta még csak meg sem remegett a kezében. 180

ISAAC ASIMOV

Miután lediplomázott, elkezdett dolgozni, és rengeteget tanult a tőzsdei árak napi mozgásának véletlenszerű változásairól azoknak a befektetési alapoknak köszönhetően, amelyeket az ügyfelei bocsátottak a rendelkezésére. Ráadásul tapasztalatszerzése során – hála tehetségének – a kliensei ritkán veszítettek, és akkor is csak keveset. Némely esetben odáig merészkedett, hogy előre megmondta, a következő napon az árak emelkedni fognak-e, vagy esni a kedvező vagy kedvezőtlen hangulat függvényében, és a piac minden alkalommal pontosan úgy viselkedett, ahogyan ő megjósolta. Ezek a sikerek természetesen híressé tették. Hamarosan ráragasztották a nevet: a Wall Street sakálja – és még a gyors pénzkeresés legnagyobb mesterei is gyakran kérték a tanácsát. Ám ő egy sokkal nagyobb léptékű célra szegezte a tekintetét, valami jóval fontosabbra, mint a tőzsde, valami ezerszer nagyszerűbbre, mint az üzleti machinációk, valamire, ami még a jóslás művészetét is messze túlszárnyalta. Nem másra áhítozott, mint arra, hogy ő legyen az Egyesült Államok főközgazdásza, vagy ahogyan ezt a hivatalnokot a közhasználatú nevén emlegetni szokták: az elnök gazdaságpolitikai tanácsadója. Tőled, akinek az érdeklődési köre oly korlátozott, aligha elvárható, hogy ismerd a főközgazdász feladatkörének finomabb részleteit. Az Egyesült Államok elnökének gyakran kell olyan döntéseket hoznia, amelyek meghatározzák a kereskedelem és az üzleti élet kormányzati szabályzóit. Ellenőriznie kell a pénzkészleteket és a bankokat. Javasolnia kell, vagy éppen meg kell vétóznia olyan intézkedéseket, amelyek befolyást gyakorolnak a mezőgazdaságra, a kereskedelemre és az iparra. Döntenie kell az adófizetők dollárjainak szétosztásáról, meg kell határoznia, mennyi kerüljön a katonasághoz, és ha ezután véletlenül marad még valamennyi, mi legyen annak sorsa. És mindezen kérdések tekintetében elsősorban a főközgazdászhoz fordul tanácsért. AZAZEL

181

Amikor pedig az elnök hozzá fordul, a főközgazdász képes kell legyen arra, hogy azonnal és pontosan azt felelje, amit az elnök hallani akar, továbbá el kell sorolja azokat a nélkülözhetetlen és üres frázisokat, amiket aztán az ország legfőbb embere az amerikai közvélemény elé tárhat. Amikor elmondtad nekem az elnök, a fizikus, a statisztikus meg a közgazdász történetét, egy pillanatig azt hittem, tisztában vagy a közgazdász feladatának jellegével és céljával, ám a te legkevésbé sem helyénvaló, nevetésnek képzelt vihogásod rádöbbentett, hogy halvány elképzelésed sincs a lényegről. Vissarion negyvenéves korára megszerezte mindazt a minősítést (lehetett az bármilyen magas), ami a szóban forgó álláshoz kell. A Kormányzati Gazdasági Intézet folyosóin köztudomású volt, hogy Vissarion Johnson az elmúlt hét esztendőben egyszer sem mondott olyant senkinek, amit az illető nem akart hallani. Mi több, elsöprő többséggel megválasztották a CsHK tagjának. Te, akinek a tapasztalatai kizárólag az írógépedre korlátozódnak, valószínűleg sosem hallottál még a CsHK-ról, ami nem más, mint a Csökkenő Hozadék Klub. Sőt, nagyon kevesen hallottak róla. Még az átlagos vagy annál silányabb közgazdászok közül is csak kevesen tudnak a létezéséről. Szakmabéliek kicsi és exkluzív csapata ez, amelynek tagjai alaposan felderítették és megismerték a csodatevő gazdaságpolitika – vagy ahogyan egyszer egy politikus nevezte a maga kissé közönséges módján: a vudu gazdaságpolitika – homályos birodalmát. Elég széles körben ismert a tény, hogy ha valaki a CsHK-n kívül áll, nem hívhatja fel magára a kormányzat figyelmét, de ha a körön belül van, akkor talán. Így aztán, amikor a klub elnöke váratlanul elhalálozott, és a szervezet bizottsága megkereste Vissariont azzal, hogy felajánlják neki a pozíciót, nagyot dobbant a szíve. Biztosra vette, hogy mint a klub legfontosabb embere, az első adandó alkalommal őt fogják kinevezni főközgazdásznak, és ezzel közvetlenül a hatalom 182

ISAAC ASIMOV

forrásához kerül: ő mozgatja majd az elnök kezét pontosan abba az irányba, amerre az elnök akarja. Vissariont azonban aggasztotta valami, ami miatt szörnyű kételyek között vergődött. Úgy érezte, egy józan gondolkodású, rendkívül intelligens férfiú tanácsára van szüksége, így aztán haladéktalanul megkeresett engem, ahogy mindenki más is tette volna az ő helyzetében. – George – kezdte felindultan –, ha én leszek a CsHK elnöke, azzal a legszebb reményeim és legvadabb álmaim válnak valóra. Megnyílik előttem az út a gazdasági talpnyalás dicsőséges jövője felé, amelyen talán megelőzhetem még az elnöki találgatások megerősítésének másodszámú szállítóját, az Egyesült Államok főtudósát is. – Nyilván az elnök tudományos tanácsadójára célzol... – szóltam közbe. – Ha mindenáron informális akarsz lenni, igen. Csupán az kell, hogy én legyek a CsHK elnöke, és két éven belül minden bizonnyal engem tesznek meg főközgazdásszá. Csakhogy... – Csakhogy? – kérdeztem, miután Vissarion már fél perce hallgatott. Aztán szemmel láthatóan összeszedte magát, és folytatta: – Az elejéről kell kezdenem. A Csökkenő Hozadék Klubot hatvankét évvel ezelőtt alapították. Azért választották ezt a nevet, mert a csökkenő hozadék elve egy olyan közgazdasági elv, amelyet minden szakmánkbéli ismer, függetlenül attól, hogy mennyire képzett. Az első elnököt, egy szeretetre méltó alakot, aki 1929 novemberében megjósolta, hogy komoly bajok várhatók a tőzsdén, évről évre újraválasztották, és harminckét évig elnök maradt, mígnem köztiszteletben álló aggastyánként, kilencvenhat éves korában elhunyt. – Ez igazán dicséretes teljesítmény – állapítottam meg. Oly sok ember adja fel oly hamar, holott nem kellene más, csak akarat és elszántság ahhoz, hogy valaki kilencvenhat évig vagy még tovább húzza. – A második elnökünk ugyanúgy remekelt, és tizenhat éven át töltötte be ezt a tisztet. Ő volt az egyetlen, aki nem AZAZEL

183

lett főközgazdász, holott megérdemelte volna. Thomas E. Dewey kinevezte a posztra a választást megelőző napon, de aztán... A harmadik elnökünk nyolc évig maradt a helyén, mielőtt távozott az élők sorából, a negyedik négy évnyi elnökösködés után hunyt el. A legutóbbi, aki a múlt hónapban hagyott el minket, az ötödik volt a sorban, és két éven át töltötte be a hivatalát. Látsz ebben valami különöset, George? – Különöset? Természetes halállal haltak meg? – Természetesen. Nos, tekintetbe véve, hogy milyen állást töltöttek be, ez valóban különös. – Ostobaság! – förmedt rám Vissarion meglehetősen gorombán. – Felhívnám a figyelmedet az egymást követő elnökök hivatali időszakának hosszára: harminckettő, tizenhat, nyolc, négy és kettő. Gondolkodtam egy sort, majd megszólaltam: – Nekem úgy tűnik, hogy a számok csökkennek. – Nem csupán csökkennek. Hanem mindegyik pontosan a fele az előző számnak. Nyugodtan elhiheted, ellenőriztettem egy fizikussal. – Tudod, azt hiszem, igazad van. Más is felfigyelt már erre? – Természetesen – válaszolta Vissarion. – Megmutattam ezeket a számokat a klubtársaimnak, és mindannyian azt állították, hogy statisztikailag nincs jelentőségük, hacsak az elnök nem bocsát ki hivatalos rendeletet arról, hogy van. De nem látod, hogy mit jelent mindez? Ha elfogadom az ajánlatot, egy év múlva meghalok. Ez teljesen biztos. És ha meghalok, azt követően az elnök nem egykönnyen nevez ki főközgazdásznak. – Igen, Vissarion, súlyos dilemmával kerültél szembe – mondtam neki. – Számos kormányzati tisztviselőt ismerek, akinek az agya nem mutat életjeleket, de olyat egyet sem, aki egyáltalán 184

ISAAC ASIMOV

nem mutat életjeleket. Adj egy napot, hadd gondoljam át a dolgot, rendben? Megbeszéltük, hogy másnap ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben találkozunk. Végül is, kiváló étterem volt, és veled ellentétben Vissarion nem sajnált tőlem pár morzsát. – Ezek szerint tőlem sem sajnálná a garnélát...

Ez az eset egyértelműen Azazelnek való volt, és én teljességgel indokoltnak véltem, hogy munkára fogjam az én másvilági hatalommal felruházott, két centiméteres démonomat. Végső soron, nem csupán arról volt szó, hogy Vissarion mindig előzékenyen bánt velem, és egészen kiváló éttermekbe járt, hanem arról is, hogy úgy éreztem, nagy szolgálatot tehet az országunknak, ha támogatja az elnök ötleteit a jobb ítélőképességű emberek tiltakozásával szemben. Elvégre, őket ki választotta meg? Azazel nem ugráncolt örömében, amikor szólítottam. Amint meglátott, eldobta mindazt, amit abban az apró kezében tartott. A tárgyak túl kicsik voltak, így nem láthattam tisztán a részleteiket, mindenesetre furcsa ábrákkal díszített, kartonpapír lapocskáknak tűntek. – Tessék! – kiáltotta feldúltan, miközben parányi arca eltorzult, és sötétsárgára változott a haragtól. A farka vadul lengett ide-oda, míg a homlokából kimeredő, miniatűr szarvak láthatóan remegtek az erős érzések hatására. – Tudatában vagy annak, hatalmasra nőtt silányság – rikoltotta éles hangon –, hogy végre zocsillom van? És nem csupán zocsillom, hanem a tetejébe egy kömény ász és egy reil pár zocsillom? A többiek felverték a tétet, és nem veszíthetek. Felnyalhatom az asztalon lévő összes félblecskét! AZAZEL

185

– Nem tudom, miről beszélsz – szóltam közbe komoran –, de úgy tűnik, szerencsejátékot játszol. Az talán elegáns és civilizált tevékenység? Mit szólna szegény anyád, ha megtudná, hogy időtöltés gyanánt kártyázol egy rakás durva alakkal? Azazel szemlátomást meghökkent, és már-már szégyenkezve motyogta: – Igazad van. Az anyáimnak megszakadna a szívük. Mind a háromnak. Különösen a középső anyámnak, aki oly sok mindent feláldozott értem. – Azzal vékonyka hangú üvöltözésbe kezdett, amit még hallani is szörnyű volt. – Ugyan, ugyan! – csitítottam. Szerettem volna ujjal bedugni a fülemet, de azzal megsértettem volna. – Mindent jóvátehetsz, ha segítesz a világom egyik tisztességes teremtményén. Elmondtam neki Vissarion Johnson történetét. – Hmmm... – hümmögött a végén Azazel. – Ezt meg hogy érted? – kérdeztem nyugtalanul. – Hát úgy, hogy hmmm! – csattant fel. – Szerinted mi mást jelenthetne? – Igen, de nem gondolod, hogy mindez véletlen egybeesés, és Vissarionnak nem szabadna törődnie vele? – Lehetséges... csakhogy nem véletlen egybeesés, és Vissarionnak muszáj törődnie vele. Nem lehet más, mint egy természeti törvény hatása. – Hogyan hathatna itt egy természeti törvény? – Komolyan azt hiszed, hogy ti emberek ismeritek a természet összes törvényét? – Dehogy hiszem! – Mert magától értetődő, hogy nem ismeritek. Phoepaap, a mi nagy költőnk írt erről egyszer egy rövidke verset, amit én, a magam tündöklő költői képességeivel ezennel lefordítok arra a barbár nyelvedre. – Azazel elgondolkodott néhány pillanatra, majd krákogott egyet, és belekezdett: – A természet csupa művészet, nem ismerheted, csupa véletlen s törvény, mit nem láthat szemed. 186

ISAAC ASIMOV

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem gyanakodva. – Azt jelenti, hogy a barátod esetében egy természeti törvény érvényesül, nekünk meg ki kell találnunk, melyik az, és hogyan kellene módosítani az eseményeket a számunkra kedvező eredmény érdekében. Ezt jelenti. Azt hiszed, népem nagy költője hazudik? Elengedtem a fülem mellett a kérdést, és visszakérdeztem: – Tudsz kezdeni vele valamit? – Elképzelhető. Tudod, számos kis és nagy természeti törvény létezik... – Valóban? – Ó, igen. Van például egy aranyos kis természeti törvény (ördögien vonzó egyenlet, amikor weinbaumi tenzorba van írva), amely kimondja, hogy minél inkább sietsz, annál forróbb a leves, amit kanalazol. Ha az elnöki hivatali időtartamnak ezt a furcsa rövidülését az a természeti törvény szabályozza, amelyikre gondolok, akkor lehetséges, hogy képes leszek megváltoztatni a barátod lényét, és akkor nem lesz olyan a Földön, ami árthatna neki. A természetes öregedési folyamatokkal szemben persze nem lesz immúnis. A módosítások, amelyekre gondolok, nem teszik örök életűvé, de biztosítják, hogy ne haljon meg betegségben vagy balesetben, amit véleményem szerint roppant szívderítőnek talál majd. – Minden bizonnyal – helyeseltem. – És mikor kerül sor minderre? – Azt nem tudom biztosan. Mostanában eléggé lefoglal népem egyik fiatal nősténye, akit akaratom ellenére sikerült elbűvölnöm, a szegénykét – felelte Azazel, és ásított egyet. Aprócska, villás nyelve spirállá csavarodott, majd ismét kiegyenesedett. – Úgy tűnik, nem igazán alszom ki magam... két-három nap múlva készen lesznek a módosítások. – De honnan fogom tudni, hogy működik-e már a dolog? – Az könnyű – válaszolta hanyagul legyintve. – Várj néhány napot, aztán lökd be a barátodat egy száguldó AZAZEL

187

teherautó elé. Ha sértetlenül feláll, hatnak az általam eszközölt módosítások. Most pedig, ha megengeded, szeretném kijátszani ezeket a lapokat, aztán pedig tekintettel leszek a szegény középső anyámra, é kiszállok a játékból. Persze, a nyereményemet azért nem hagyom ott.

Nem egykönnyen győztem meg arról Vissariont, hogy tökéletes biztonságban van. – Nincs a Földön semmi, ami árthatna nekem? – kérdezgette folyton. – Ezt meg honnan veszed? – Tudom. Figyelj ide, Vissarion, én nem kételkedem a szakmai hozzáértésedben. Ha azt mondod, a részvényárak emelkedni fognak, vagy esni, nem zaklatlak azzal, hogy honnan veszed. – Nos, ez rendben is van, csakhogy ha én azt mondom, hogy az árak esni fognak, aztán mégis emelkednek (ami legfeljebb az esetek felében fordul elő), a legrosszabb, ami történhet, hogy megorrolsz rám. Viszont ha én abból a feltevésből indulok ki, hogy nincs a Földön semmi, ami árthatna nekem, aztán mégiscsak van valami a Földön, ami árthat nekem, abból nagy baj lehet rám nézve. Ez vitathatatlan érv volt, de én azért tovább vitatkoztam. Rávettem, hogy legalább ne utasítsa vissza az ajánlatot, hanem kérjen néhány nap gondolkodási időt. – Na, azt soha nem adnának – tiltakozott, de aztán kiderült, hogy épp a hírhedt fekete péntek évfordulója van, a CsHK-nál pedig ilyenkor háromnapos gyászszünetet tartanak, s imádkoznak az elhunytakért. Vissarion így megkapta a haladékot, és már önmagában véve ez is abba az irányba terelte, hogy elhiggye, valóban áldás kíséri lépteit. Aztán, a gyászszünet végén, amikor kimerészkedett a házából, éppen átkeltem vele egy forgalmas úton, és – nem igazán emlékszem, hogyan történt – hirtelen leguggoltam, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Fogalmam sincs, mitől, de 188

ISAAC ASIMOV

elvesztettem az egyensúlyomat, nekidőltem Vissarionnak, és belöktem az útra, a kocsik elé. Fékek visítottak, gumik csikorogtak, és három autó egymásba rohant. Vissarion nem teljesen sértetlenül úszta meg a bajt. A haja összekócolódott, a szemüvege kissé félrecsúszott, és lett egy olajfolt a térdén. Ez azonban a legkevésbé sem érdekelte. Álmélkodva nézte a roncsokat, és megszólalt: – Hozzám sem értek. Te magasságos ég, még csak hozzám sem ért, egyik sem! Rögtön másnap elkapta egy zápor – egy alattomos, hideg zápor – úgy, hogy nem volt nála gumicsizma, sem esernyő, sem esőkabát, és nem hűlt meg. Miután hazaért, még a haját sem dörgölte szárazra; egyből telefonált, és elfogadta az elnöki posztot.

Igen szép elnöki időszaka volt, azt kell mondjam. Azonnal ötször annyi pénzt kért a szolgálataiért, mint korábban, és eszébe sem jutott indoklásul a prognózisainak jobb találati arányáról meg hasonlókról zagyválni. Elvégre az ügyfelek nem várhatták el, hogy mindent megkapjanak. Ha egy páratlan szaktekintéllyel konzultálnak a pénzügyeik tekintetében, valóban máris jogukban áll jobb tanácsokat követelni? Ezenfelül Vissarion élvezte az életet. Nem fázott meg. A fertőző betegségek elkerülték. Sértetlenül kelhetett át az utcákon. Ha sietett, nem vette figyelembe a közlekedési lámpákat, és mégis csak ritkán okozott balesetet másoknak. Habozás nélkül besétált a parkba éjnek évadján, s egyszer, amikor egy rabló kést szegezett a mellkasának, és a nála lévő pénz áttranszferálására szólította fel, Vissarion egyszerűen lágyékon rúgta a férfit, és továbbsétált. A szóban forgó útonállót annyira lekötötték a rúgás következményei, hogy elfelejtette újra benyújtani a kérvényét. AZAZEL

189

Az elnökké választásának évfordulóján történt, hogy találkoztam vele a parknál. Éppen úton volt, hogy részt vegyen az alkalom tiszteletére rendezett díszebéden. Gyönyörű, késő őszi nap volt, és mialatt ott ültünk egy pádon, mindketten elégedettnek és boldognak éreztük magunkat. – George – mondta rendkívül sikeres és örömteli év áll mögöttem. – Ennek szívből örülök – válaszoltam. – Még egyetlen közgazdász sem örvendett jobb hírnévnek, mint most én. Például a múlt hónapban, amikor arra figyelmeztettem másokat, hogy a Keleti Vízmű össze fog olvadni a Nyugati Mosószerrel, és együttesen megalapítják az Egyesült Habgyárat, mindenki elképedt attól, milyen közeljártam az igazsághoz. – Igen, emlékszem az esetre – helyeseltem buzgón bólogatva. – Most pedig szeretném, ha te lennél az első, aki megtudja... – Igen, Vissarion? – Az elnök felkért, hogy legyek én az Egyesült Államok főközgazdásza, és ezzel elértem reményeim és vágyaim csúcsát. Idenézz! Azzal felém nyújtott egy elegáns borítékot, amelynek a bal felső sarkán a Fehér Ház felirat szerepelt dombornyomott betűkkel. Átvettem és kinyitottam, s ebben a pillanatban furcsa zümmögést hallottam, illetve a szemem sarkából láttam, hogy valahol a közelemben fény villan. Vissarion az oldalára dőlve feküdt a padon, az inge elején vérfolt vöröslött. Első pillantásra látszott rajta, hogy halott. Némelyik járókelő döbbenten állt, mások sikoltottak, vagy felhördültek és elsiettek. – Orvost! Hívjanak orvost! – kiáltottam. – Hívják a rendőrséget! A rendőrök végül megérkeztek, és arra a megállapításra jutottak, hogy Vissariont lelőtték, egyenesen a szívét találták 190

ISAAC ASIMOV

el egy ismeretlen kaliberű fegyverrel, és egy pszichopata orgyilkos végzett vele. A tettest sosem kapták el, de még a lövedéket sem találták meg. Szerencsére a szemtanúk azt vallották, hogy a gaztett pillanatában én egy levelet tartottam a kezemben, és ártatlanságom teljesen egyértelmű, máskülönben nehéz idők vártak volna rám. Szegény Vissarion! Bekövetkezett az, amitől félt: pontosan egy évig volt elnök. És ez nem Azazel hibájából történt. Ő azt mondta, nincs a Földön semmi, ami árthatna Vissarionnak, de ahogyan azt Hamlet oly bölcsen tudatja velünk: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio mintsem bölcselmetek álmodni képes.”[3] Mielőtt az orvos és a rendőrök megérkeztek, felfedeztem egy apró lyukat a pad háttámlájában, ott, ahol Vissarion ült. A zsebkésemmel kipiszkáltam belőle a beleágyazódott apró, sötét tárgyat. Még meleg volt. Hónapokkal később titokban megnézettem a múzeumban, és sejtésem beigazolódott. Egy meteorit volt. Ami megölte Vissariont, az nem a Földön létezett. Ő lett az első ember a történelemben – legalábbis amennyire én tudom –, akivel egy meteorit végzett. Természetesen mélységesen hallgattam e tényről, mert Vissarion rendkívül zárkózott férfiú volt, és gyűlölte volna, ha erről híresül el. A világ egy csapásra megfeledkezett volna a gazdaságpolitika terén elért sikereiről, és azt nem hagyhattam. De felemelkedésének és halálának minden évfordulóján – mint ez a mai nap is – csak üldögélek, és arra gondolok: szegény Vissarion, szegény Vissarion...

George megtörölte a szemét a zsebkendőjével, én pedig megkérdeztem: – És mi történt a következő elnökkel? Bizonyára fél évig töltötte be a hivatalát, az ő utódja három hónapig, aztán a következő... AZAZEL

191

– Semmi szükség arra, hogy kérkedj előttem a matematikai tudásoddal, öregem! – szólt közbe George ingerülten. – Én nem tartozom a szerencsétlen, senyvedő olvasóid közé! Nem történt semmi ilyesmi. Az egészben az az ironikus, hogy a klubtagok mintegy maguktól megváltoztatták azt a bizonyos természeti törvényt. – Valóban? És mégis, hogyan? – Felötlött bennük a gondolat, hogy a klub neve, vagyis a Csökkenő Hozadék, eléggé baljóslatú, és talán ez szabályozza az elnök hivatali szolgálatának időtartamát. Ennélfogva új nevet adtak neki: Véletlen Eloszlás Klub. – Véletlen Eloszlás? – Így van – bizonygatta George. – A soros elnök immár tíz éve ül a székében, és kiváló egészségnek örvend. Ebben a pillanatban visszatért hozzánk a pincér, és letette az asztalra a visszajáró pénzemet. George ügyesen összefogta a bankjegyeket a zsebkendőjével, elegáns mozdulattal belegyűrte úgy a kendőt, mint pénzt a mellényzsebébe, felkelt a helyéről, és kedélyesen búcsút intve elsétált.

192

ISAAC ASIMOV

A lélek alkata

F

ILOZOFIKUS hangulat ragadott el aznap reggel. Búbánatos

emlékek felett csóválva a fejem, halkan mormoltam: „Nincs szem, mely az arcból kiolvasná a lélek alkatát: olyan ember volt, hogy feltétlenül megbíztam benne.” Eléggé hűvös szombati reggel köszöntött ránk, és George társaságában éppen a helyi Buktafalóban ücsörögtünk az egyik asztal mellett. Emlékszem rá: barátom pont a második hatalmas, krémsajttal és ízes halhússal töltött szezámmagos buktáját kebelezte be. – Ez valamelyik olyan sztoridból való, amilyeneket általában a kevésbé válogatós szerkesztők számára csapsz össze? – kérdezte. – Ez véletlenül Shakespeare – válaszoltam. – Méghozzá a Macbethből. – Ó, persze, teljesen megfeledkeztem a kisstílű plagizálás iránti hajlamodról. – Az nem kisstílű plagizálás, ha megfelelően választott idézettel fejezed ki magadat. Csak annyit mondtam ezzel, hogy volt egy barátom, akit a megfontoltság és a jó ízlés megtestesülésének tekintettem. Néhanap még egy kis pénzt is kölcsönöztem neki. És képzeld el, hogy mindezt nem azért tettem, mert a szakmáját illetően történetesen irodalomkritikus, mármint ha szakmának nevezhetjük e tevékenységet. – Ám mindeme önzetlen cselekedeteidtől függetlenül egyszer csak eljött a pillanat, amikor a barátod a te egyik könyvedet is a kezébe vette, és persze kíméletlenül lehúzta – vigyorgott George. – Ó – lepődtem meg –, hát olvastad a bírálatát? AZAZEL

193

– Ugyan, dehogy. Csupán feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen kritikára számíthatnak a te könyveid, és nyomban be is ugrott a helyes válasz. – Hidd el, George, én nem is bántam igazán, hogy rossznak ítéli a könyvemet, legalábbis nem jobban, mint bármely más író méltatlankodott volna ilyen rosszindulatú kijelentések miatt. Ám amikor olyan kifejezéseket használt, mint például „aggkori elbutulás”, úgy éreztem, hogy túlmegy minden határon. Az a kijelentése pedig, hogy a művem nyolcéveseknek való, de ők is jobban teszik, ha olvasása helyett inkább pilinckáznak, igazán övön aluli ütésként ért. – Itt felsóhajtottam, és megismételtem: – „Nincs szem, mely az arcból...” – Ezt már mondtad – csapott le George azonnal. – Olyan kedvesnek, barátságosnak és kisded jótéteményeimért olyan hálásnak látszott. Honnan sejthettem volna, hogy emögött egy gonosz, igazságtalan és istentelen alak rejtőzik? – De hiszen kritikus! Hát hogyan lehetne más? – vetette közbe George. – Te, aki javíthatatlan anyaszomorító vagy! Hihetetlen, hogy téged ily nevetséges módon megcsúfoltak. Még szerencsétlenebb vagy, mint az én Vandevanter Robinson barátom valaha is volt, márpedig jobb, ha tőlem tudod, hogy kis híján felterjesztették hiszékenységi Nobeldíjra. Roppant érdekes a története... – Könyörgök – mondtam –, a kritika a New York-i Könyvismertető legutóbbi számában jelent meg... öthasábnyi keserű nyavalygás, halálos méreg és sűrű epe. Semmi kedvem hát egyik történetedhez se. – Azt hiszem, mégis kedvedre lehet – erősködött George –, és ha így lesz, helyesen ítélsz. Elterelheti a figyelmedet jelentéktelen nyavalyáidról.

194

ISAAC ASIMOV

Barátom, Vandevanter Robinson mindenki által komoly ígéretnek tekintett fiatalember volt. Jóképű, művelt, értelmes és alkotókész. A legjobb iskolákba járt, és egy bűbájos fiatal teremtésnek, Minerva Shlumpnak udvarolt. Minerva az egyik keresztlányom, aki, mondanom se kell, felettébb vonzódott hozzám. A magam kifinomult erkölcsiségével rendelkező ember esetében persze visszás dolog, ha ellenállhatatlan szépségű ifjú hölgyektől eltűri, hogy babusgassák, és az ölébe kéredzkedjenek, ám Minerva annyira bájos, olyan ártatlanul gyermeki, s ami a leglényegesebb, oly ellenállhatatlanul becéznivaló volt, hogy vele kivételt kellett tennem. Természetesen sohasem az ifjú Vandevanter jelenlétében, akit vad féltékenység kínzott. A fiatalember egyszer oly megindítóan tárta fel előttem érzelmeit, hogy belesajdult a szívem. – George bácsi – mondta –, gyermekkoromtól fogva az volt a vágyam, hogy beleszeressek egy erényes, érintetlenül tiszta és (ha szabad használnom a kifejezést) mennyeien ártatlan fiatal leányba. Minerva Shlump személyében, ha egyáltalán ajkamra vehetem isteni nevét, megtaláltam ezt az álombéli nőt. Ez az egyetlen dolog, ahol, tudom, nem érhet csalódás. Ha valaha rájönnék, hogy bizodalmam csorbát szenvedett, nem is tudom, hogyan élném túl! Keserű vénember válna belőlem, aki semmi egyébben nem lelhetne vigasztalást, mint hitvány földi javakban: a kastélyában, a szolgáiban, a klubjában és gazdag örökségében. Szegény fiú! Minervában nem kellett csalódnia, ezt jól tudom, mivel amikor kéjesen fészkelődött az ölemben, könnyen tudomására hozhattam, milyen balszerencsét zúdítana rá a feslettség. Mégis ő volt az egyetlen személy vagy jelenség, amely nem okozott keserves csalódást a fiúnak. A szerencsétlen ifjú ugyanis híján volt minden ítélőképességnek. Bár látszólag kegyetlenség ezt kimondanom, de olyan ostoba volt szegény, akárcsak te. AZAZEL

195

Teljességgel képtelen volt kiolvasni a lélek alkatát. Igen, igen, tudom, hogy ezt már mondtad. Persze, kétszer is. Az még különösen súlyosbította a helyzetét, hogy abban az időben Vandevanter a New York-i rendőrség újdonsült nyomozója volt. Élete legnagyobb vágyát az képezte (a tökéletes ara megtalálásán kívül), hogy nyomozó lehessen. Egyike azoknak a sasszemű, karvalyorrú úriembereknek, akiktől minden gazfickó retteg. E vágyától sarkallva elvégezte a kriminológiát Groton és Harvard egyetemén, majd aprólékosan végigolvasta mindazokat a fontos nyomozati beszámolókat, amelyeket olyan tekintélyek vetettek papírra, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie. Mindez tekintélyes családja befolyása és azon tény mellett, hogy egyik nagybátyja az idő tájt éppen Queens polgármestere volt, végül is bejutatta őt a testületbe. Szomorú és váratlan dolog, hogy e területen nem járt sok sikerrel. Abban ugyan felülmúlhatatlan tehetségnek bizonyult, hogy karosszékében üldögélve kérlelhetetlen logikájú láncolattá állítsa össze a mások által megszerzett bizonyítékokat, ugyanakkor ő teljesen képtelen volt arra, hogy információkat hajtson fel. Sajnos befolyásolható volt, és bármit elhitt, amit mások állítottak. Még a leggyöngébb lábon álló alibit is elfogadta. A legközismertebb imposztornak elegendő volt becsületszavát adnia, és Vandevanter máris úgy érezte, nem kételkedhet az igazmondásában. Erről annyira közismert lett, hogy minden bűnöző, a legpitibb zsebtolvajtól a legrafináltabb politikai vagy gazdasági szélhámosig őt kívánta kihallgatónak. – Vandevantert akarjuk! – óbégatták folyton. – A lelkem is kitálalom elé – erősködött a zsebmetsző. – Föltárom előtte a tényeket, olyan részletesen, ahogyan rajtam kívül senki sem tudná – fontoskodott a politikai szédelgő. – Tudomására hozom, hogy a százmillió dolláros költségvetési csekk merő véletlenségből hevert az 196

ISAAC ASIMOV

aprópénzes rekeszben, és éppen szükségem volt némi borravalóra a cipőpucoló fiú számára – mondta a sikkasztó. Végeredményképpen bármihez nyúlt, kihullott a kezéből. Felmentő ujjal rendelkezett, egyik irodalmár barátomnak kifejezetten az ő esetére alkotott kifejezése szerint. (Persze nem emlékszel rá, ugye? No nem is rád hivatkozom. Tán csak nem vagyok olyan bolond, hogy irodalmárnak számítsalak!) Ahogy múltak a hónapok, egyre csökkent a bíróságok terhelése, és számtalan búskomor betörő, útonálló és válogatott zsivány makulátlan angyalként térhetett vissza cimborái és bűntársai gyanakvó körébe. Természetesen nem tartott soká, hogy New York dörzsöltjei megértsék a dolgot, és jól kihasználják a helyzetét. Vandevanter alig két és fél éve volt a helyén, amikor rá kellett döbbennie, hogy megszokott kompániája lassanként szertefut, feljebbvalói pedig rendre talányos vigyorral üdvözlik őt. Előléptetése még csak szóba sem került, pedig Vandevanter minden kínálkozó alkalommal nyaggatta miatta polgármester bácsikáját. Úgy fordult hozzám, ahogy a bajbajutott fiatalemberek általában, menedéket keresve egy nagyvilági férfiú bölcsességének árnyékában. (Nem tudom, mit értesz azon, kedves öregem, hogy nem tudnék-e egy ilyet ajánlani. Kérlek, ne tereld el a figyelmemet holmi sületlenségekkel.) – George bácsi – fordult hozzám –, azt hiszem, komoly bajba keveredtem. (Mindig is George bácsinak szólított, bizonyára amiatt, hogy egy nevezetességgel áll szemben, kinek nemességét jól ápolt fehér fürtjei is kifejezték, ellentétben a te gyalázatosan elhanyagolt, gyapjas csimbókjaiddal.) – George bácsi – mondta tehát –, úgy tűnik, valami megmagyarázhatatlan akadály gördült az előléptetésem útjába. Még mindig nulladik osztályú, kezdő nyomozó vagyok. Az irodám a folyosó végén van, és a vécékulcsom nem nyitja a zárat. Tudod, én nem is törődnék vele, de az én édes Minervám az ő romlatlan együgyűségével arra AZAZEL

197

gyanakszik, hogy ez az én tehetségtelenségemet jelentheti, amely gondolattól kicsiny szíve csaknem megszakad. „Semmi kedvem férjhez menni egy kudarcmatyihoz”, mondogatja összecsücsörített szájacskájával. Meg: „Az emberek kinevetnének.” – Talán az okát is tudod, Vandevanter fiam, miért kerültél bajba? – kérdeztem. – Sejtelmem sincs. Rejtélyes számomra a dolog. Elismerem, hogy egyetlen ügyet sem oldottam meg, de nem hiszem, hogy ez lenne a probléma. Senkitől sem várható el, hogy mindet megoldja, nem igaz? – És a többi detektív legalább földerített néhányat? – faggattam tovább. – Igen, néha sikerül nekik, de a módszereik a lelkem mélyéig megráznak. Olyan undok hitetlenség jellemző rájuk, olyan szánalmas szkepticizmus, olyan ízléstelen fölényességgel merednek a szerencsétlen vádlottakra, miközben azt recsegik: „No persze!” Vagy: „Mondod te!” És ezzel csak megalázzák őket. Ez csöppet sem méltó Amerikához. – De nem lehetséges, hogy a vádlottak hazudnak is néha, és eleve szkeptikusan kell bánni velük? Vandevanter ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Nos, azt hiszem, ilyesmi is előfordulhat. De micsoda sötét gondolat! – No, rendben van – hagytam rá –, hadd gondolkozzam ezen egy kicsit!

Aznap este megidéztem Azazelt, azt a kétcentis démont, aki már egy-két alkalommal hasznomra vált fejlett tudományával. Nem emlékszem, beszéltem-e már neked róla, de... szóval igen? Valóban? Egyszóval megjelent az íróasztalomon lévő kis elefántcsont körön, amely mellett a speciális füstölőt 198

ISAAC ASIMOV

égettem, amikor a megfelelő varázsszavak létrehozták a... a részletek azonban maradjanak titokban. Hosszú, libegő köpenyt viselt, legalábbis hosszúnak és bőnek tűnt ahhoz a két centiméterhez képest, amekkorácska volt a farka tövétől a szarva hegyéig. Az egyik karját magasba emelte, és sipítozó hangján mondott valamit, mialatt a farkával jobbra-balra csapkodott. Látszott rajta, hogy még mindig valami fontos dolga jár az eszében. Olyan alak, aki folyton valami lényegtelen apróság miatt tüsténkedik. Úgy látszik, sohasem kaphatom már el békés pihenés vagy méltóságteljes semmittevés közben. Állandóan piti ügyeken szorgoskodik, és dühös azért, mert félbeszakítottam. Ez alkalommal azonban rögtön tudomásul vette a jelenlétemet, leengedte a karját, és elmosolyodott. Legalábbis azt hiszem, hogy mosolygott, mivel nem könnyű kivenni az arcvonásait. Amikor pedig egyszer nagyítólencsével próbáltam jobban megvizsgálni, érthetetlen haragra gerjedt. – Jól megy a dolog, örülök a változásnak. Tudom már, mit kell mondanom, és biztos vagyok a sikerben. – Miféle sikerben, ó, hatalmas úr, kinek minden cselekedetét holtbiztos siker koronázza? (Nyilvánvalóan kedveli az efféle dagályosságokat. E tekintetben különös módon hasonlít hozzád.) – Politikai hivatalra pályázom – jelentette ki dölyfösen. – Várhatóan megválasztanak grodfogóvá. – Megkérhetnélek alázatosan, hogy oszlasd el tudatlanságomat, és világosíts fel a grod mibenlétéről? – Nos, a grod egy apró háziállatka, amelyet szívesen tartanak kedvtelésből a fajtámbeliek. Némelyiküknek azonban nincs tartási engedélye, azokat szedi össze a grodfogó. A kis nyavalyások persze ördögien ravaszok és elszántan csökönyösek, ezért aztán nagy erő és ész kell a feladat sikeres végrehajtásához. Vannak, akik fintorognak, és azt mondják: „Azazel nem is való grodfogónak”, de nekem AZAZEL

199

feltett szándékom, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét... Különben most éppen miben lehetek a segítségedre? Elmagyaráztam a helyzetet, mire ő láthatóan meglepődött. – Azt akarod mondani, a ti nyomorúságos világotokon az emberek képtelenek megállapítani a másikról, hogy kijelentései egybeesnek-e az objektív valósággal? – Van egy szerkezet, amit „hazugságvizsgálónak” hívunk – dicsekedtem. – Méri a vérnyomást, a bőr elektromos vezetőképességét meg ilyeneket. Ki tudja mutatni a hazugságot, de előfordul, hogy csak idegességre és feszültségre lel, és azt is hazugságnak tekinti. – Igen ám, de minden élőlényben, amely eléggé intelligens a valóság elferdítéséhez, léteznek bizonyos belső mirigyfunkciók, vagy ezzel ti nem vagytok tisztában? Erre a kérdésére inkább nem feleltem. – Tudnál-e segíteni valahogyan nulladik osztályú nyomozónknak, Robinsonnak, hogy érzékelje ezeknek a mirigyeknek a működését? – Mármint a ti durva gépezeteitek nélkül? Csupán a saját tudatfunkcióira támaszkodva? – Igen. – Tisztában vagy vele, hogy azt óhajtod, avatkozzak be a ti fajtátok egy példányának a tudatába? – Igen, tisztában vagyok ezzel. – Akkor hát megpróbálom. De el kell vinned hozzá engem, vagy őt kell elhoznod hozzám; akár így, akár úgy, lehetővé kell tenned, hogy megismerjem őt. - Ez természetes. Így is történt a dolog.

Vandevanter talán egy hét múlva keresett fel újra. Patríciusi arcán komor kifejezés uralkodott. 200

ISAAC ASIMOV

– George bácsi – szólított meg –, rendkívül szokatlan dolog történt. Egy fiatalembert hallgattam ki, aki részt vett egy italboltba való betörésben. A lehető legapróbb részletességgel elmesélte, hogy mély gondolatokba merülve haladt el az italbolt előtt, éppen szörnyű fejfájástól szenvedő édesanyja járt az eszében. A fejfájás azután tört rá szegényre, hogy óvatlanul elfogyasztott fél üveg gint. Belépett az üzletbe, hogy megérdeklődje, bölcs dolog-e a gyakori ginfogyasztás hasonló mennyiségű rum után, amikor a tulajdonos, számára teljesen érthetetlenül, a markába nyomott egy pisztolyt, majd a pénztárból kiemelt bankjegyköteget felé nyújtotta, amit a fiatalember döbbent zavarában elfogadott, éppen akkor, amikor a boltba egy rendőr lépett be. Elmondása szerint azt hitte, hogy az összeg némi kárpótlás a szegény anyja által kiállt szenvedések fejében. Miközben mindezt feltárta előttem, egyszer csak az a különös érzés töltött el, hogy... izé... füllent. – Valóban? – Igen. Ez a legelképesztőbb, amit valaha is tapasztaltam. – Vandevanter suttogóra fogta a hangját. – Nemcsak azt tudtam valahogyan, hogy a fiatalembernél már ott volt a pisztoly, amikor belépett, hanem még azt is, hogy az anyjának nem is fájt a feje. El tudod képzelni, hogy valaki az anyjáról füllentsen? A közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy Vandevanter ösztöne helyesen ítélt minden részletet illetően. A fiú csakugyan valótlanságot állított az anyjáról. Ettől a pillanattól Vandevanter képességei fokozatosan kibontakoztak. Egy hónapon belül a hazugságok kiderítésének fürge, éles szemű és könyörtelen gépezetévé vált. Az egész ügyosztály tátott szájjal bámulta, amint egyik vádlott a másik után vallott kudarcot Vandevanter félrevezetésében. Semmiféle mese nem állta meg a helyét például arról, hogy a gyanúsított éppen imáiba merült, amikor eltűnt a pénz a templom perselyéből. Villámgyorsan AZAZEL

201

lelepleződtek azok az ügyvédek is, akik merő vigyázatlanságból saját irodájuk felújításába fektették be az árvák takarékbetéteit. A könyvelők, akik telefonszámként próbálták feltüntetni „adóköteles” jelzetű tételeiket, saját szavaik csapdájába estek. A drogkereskedők, akik a helyi kávéházban markoltak fel öt kiló heroint, holmi cukorpótlónak hívén, pillanatok alatt kérlelhetetlen logikájának foglyai lettek. Lassacskán mindenki csak „Vandevanter, a győzedelmes” néven emlegette, és a parancsnok a felsorakozott testület tapsának kíséretében nyújtott át neki egy, a zárba illő vécékulcsot, arról nem is beszélve, hogy irodáját is áthelyezték a folyosó végéről. Éppen gratuláltam magamnak, hogy ilyen szépen mennek a dolgok, és Vandevanter biztos sikerének tudatában végre feleségül veheti a bájos Minerva Shlumpot, amikor maga a leányzó jelent meg lakásom ajtajában. – Ó, George bácsi! – suttogta elhalón, egész csinos testében reszketve. Látni valóan az ájulás határán volt már. Megragadtam, és szorosan magamhoz öleltem hosszú percekre, míg eldöntöttem, melyik karosszékbe is helyezzem el. – Mi történt, aranyom? – kérdeztem lassan távolodva el tőle, sőt, még a ruháját is megigazgattam, hogy ne legyen olyan rendetlen. – Ó, George bácsi! – sóhajtotta, miközben csillogó szempilláiról könnycseppek gördültek lefelé. – Vandevanter! – Csak nem ő bántott meg szokatlan és tolakodó ajánlatokkal? – Ó, nem, George bácsi. Túlságosan is kifinomult egyéniség ő ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjék az esküvő előtt, bár óvatosan tudomására hoztam, megértem, ha bizonyos hormonális hatások olykor eluralkodnak a fiatalembereken, és én kész vagyok megbocsátani neki, ha 202

ISAAC ASIMOV

mégis ostobaságokra ragadtatná magát. De a biztatás ellenére tökéletesen uralkodik az ösztönein. – Akkor hát mi a baj, Minerva? – Jaj, George bácsi... felbontotta az eljegyzésünket! – Teljesen hihetetlen. Nem létezik két jobban összeillő ember. De hát miért? – Azt mondja, hogy én... izé... pontatlanságokat beszélek. Rakoncátlan ajkam megformálta a szót: – Hazudsz? Minerva bólintott. – Ez a gonosz szó ugyan nem hangzott el a szájából, de lényegében erre gondol. Éppen ma reggel történt, hogy rám emelte rajongástól fűtött tekintetét, és megkérdezte: „Mondd, szerelmem, töretlenül hűséges voltál hozzám?” S én, mint mindig, érzelmesen válaszoltam neki: „Oly hű, mint naphoz a napsugár, mint rózsához a szirma.” Ekkor összeszűkült a szeme, és haragos tekintettel így szólt: „Hmm, a szavaid nem felelnek meg a valóságnak. Ugyan, ne lódíts!” Olyan volt ez számomra, mint egy arculcsapás. „Vandevanter, én kedvesem, mit beszélsz?”, kérdeztem. „Jól hallottad”, felelte. „Csalódnom kellett benned, útjaink örökre elválnak.” Ezzel elrohant. Most mit tegyek? Mit tehetnék? Hol találok még egy ilyen sikeres embert? Elgondolkodón válaszoltam: – Ilyen kérdésekben Vandevanternek általában igaza van... legalábbis az utóbbi hetekben. És tényleg hűtlen voltál hozzá? – Nem igazán – öntötte el halvány pír Minerva arcocskáját. – Mennyire nem igazán? – Hááát, jó pár éve, amikor még csak kis tizenhét éves csitri voltam, megcsókoltam egy fiút. Szorosan öleltem, azt elismerem, de csak azért, hogy meg ne szökjön tőlem, egyáltalán nem buja vonzalomból. – Értem. AZAZEL

203

– Különben sem volt nagyon kellemes élmény. Nem nagyon. Miután Vandevanter megjelent az életemben, csodálkozva jöttem rá, mennyivel kellemesebb az ő csókja, mint amit korábban tapasztaltam, azzal a másik fiatalemberrel. Természetesen rajta voltam, hogy ismételten átéljem azt a kellemes érzést. Vandevanterrel való kapcsolatom ideje alatt időnként... teljes mértékben tudományos érdeklődésből... más fiatalemberekkel is csókolóztam, meg akarván győződni róla, hogy egy, de egyetlenegy sem veheti fel a versenyt az én szerelmemmel. E kísérletek során, biztosíthatlak felőle, George bácsi, lehetővé tettem számukra, hogy kipróbálják a csókolózás minden módját és formáját, nem beszélve az ölelésről és simogatásról, de soha semmilyen téren még csak meg sem közelítették Vandevantert. És tessék, most mégis hűtlenséggel vádol! – Milyen nevetséges! – vélekedtem. – Tévedés áldozata vagy, gyermekem. – Magam is megcsókoltam négyszerötször. – Lám, ebben sem leled olyan örömödet, mint Vandevanter csókjaiban, nem így van? – Lássuk csak... – felelte, és ő is még négyszer-ötször megcsókolt, nagy igyekezettel és hozzáértéssel. – Hát persze hogy nem – jelentette ki végül. – Most megyek, és beszélek vele – mondtam.

Még aznap este felkerestem a fiút a lakásán. Komor képpel ült a nappaliban, és revolverének újratöltésével foglalkozott. – Csak nem öngyilkosságra készülsz? – fordultam hozzá. – Soha! – kiáltotta gúnyos kacajjal. – Ugyan mi okom lenne rá? Hogy elveszítettem egy hamis ékkövet? Egy hazudozót? Csak annyit mondhatok, megérdemelte, amit kapott. – Tévedsz. Minerva mindig is hű volt hozzád. A keze, az ajka és a teste sohasem kapcsolódott más férfi kezéhez, ajkához vagy testéhez, rajtad kívül. 204

ISAAC ASIMOV

– De én tudom, hogy nem így van – mormolta Vandevanter. – Én pedig állítom, hogy így van! – erősködtem. – Hosszan elbeszélgettem a zokogó szűzzel, míg fel nem tárta előttem élete legrejtettebb titkait is. Egyszer, futólag csakugyan megcsókolt egy másik ifjút. Akkor ötéves volt, a fiú pedig hat, viszont azóta is egyfolytában marcangolja a lelkiismeret ballépése miatt. Többé nem került sor efféle malackodásra, s te is csupán erre a mozzanatra bukkanhattál a múltjában. – Igazat beszélsz, George bácsi? – Vesd csak rám tévedhetetlen és átható tekintetedet, s én kész vagyok elismételni az imént mondottakat. Azután döntsd majd el, igazat szóltam-e, vagy sem! Még egyszer előadtam a mesémet, mire csodálkozón meredt rám. – Pontos és való igaz, amit mondasz, George bácsi. Gondolod, hogy Minerva megbocsáthat még nekem valaha? – Hát persze – feleltem. – Térj vissza hozzá alázattal, s különben folytasd az alvilág rémeinek kíméletlen üldözését, minden italboltban, zavaros cégnél és a városháza folyosóin; de sohase méregesd többé átható tekinteteddel azt a nőt, akit szeretsz! Az igaz szerelem alapja a teljes bizalom, s neked tökéletesen meg kell bíznod benne. – Úgy lesz, úgy lesz! – kiáltotta Vandevanter lelkesen. És azóta valóban így is van. Ma már a testület legismertebb nyomozója, előléptették feledik osztályú detektívvé, sőt, még új irodát is kapott az alagsorban, közvetlenül a mosókonyha mellett. Összeházasodtak Minervával, és eszményi békességben élnek. A fiatalasszony boldogságban úszva tölti életét, és Vandevanter csókjainak gyönyörteljes páratlanságát sűrűn és szorgalmasan ellenőrzi. Akadnak pillanatok, amikor még arra is kész, hogy egy egész éjszakát eltöltsön egy-egy, a kutatásai szempontjából megfelelőnek tűnő, jóképű fiatalemberrel, de az eredmény AZAZEL

205

mindig ugyanaz. Csak a férje a legjobb. Mára már két fiú anyja – az egyik még hasonlít is Vandevanterre. Hát ennyit arról, öregem, hogy Azazel és az én ügyködésem kizárólag katasztrófához vezethet.

– Ugyanakkor viszont – jegyeztem meg –, ha hitelt adok a történetednek, mégiscsak hazudtál Vandevanternek, állítván, hogy Minervának sohasem volt dolga másik férfival! – Csak azért tettem, hogy megmentsek általa egy ártatlan, ifjú szüzet. – És hogy lehet, hogy Vandevanter nem leplezte le a hazudozásodat? – Úgy vélem – törölte le George a krémsajt maradványait a szája széléről –, hogy ez csak vitathatatlan tekintélyemnek köszönhető. – Az én elméletem egészen más – mondtam. – Azt hiszem, hogy sem magad, sem a vérnyomásod, a bőröd elektromos vezetőképessége vagy éppen rejtett hormonális folyamataid nem képesek már az igazság és a hamisság megkülönböztetésére. És persze más sem tudja eldönteni, mikor hazudsz, és mikor mondasz igazat. – Ez nevetséges! – intett le George.

206

ISAAC ASIMOV

Tavaszi bunyók

M

IKÖZBEN George-dzsal a folyó túlpartján elterülő

egyetemi komplexumon legeltettük a szemünket, barátomon (azt követően, hogy degeszre ette magát az én költségemen) szomorkás nosztalgia lett úrrá. – Hajj, régi szép diákévek! – sopánkodott. – Nyújthat még utánatok az élet bármit, ami kárpótol elmúlásotokért? – Azt ne mondd, hogy jártál egyetemre! – meredtem ráhüledezve. – Tisztában vagy azzal, hogy a Phi Pho Phum[4] exkluzív diákklub valaha volt legnagyszerűbb elnöke áll előtted? – mért végig George fölényes pillantással. – De honnan telt tandíjra? – Egyrészt elhalmoztak ösztöndíjakkal – felelte – derekas helytállásomért az ételdobáló versenyeken, melyekkel a koedukált kollégiumokban aratott győzelmeinket ünnepeltük. Másrészt egy tehetős nagybácsinak köszönhetően. – Nem is tudtam, hogy van egy gazdag bácsikád, George. – Azok után, hogy hat évbe telt, mire lassított tanrendben végeztem, sajnos már nem volt az. Legalábbis közel sem annyira. Ami pénz nem folyt ki a keze közül, végül egy macskamenhelyre hagyta, engem viszont a végrendeletében olyan megjegyzésekkel illetett, melyeket nem vagyok hajlandó elismételni. Szomorú, félreértékelt élet az enyém. – Majd egyszer, a távoli jövőben mesélj el mindent, töviről hegyire – kértem. – A diákévek emléke azonban – folytatta George – aranyló gyöngyfénnyel ragyogja be zord életemet. Éreztem is áradó erejét néhány éve, amikor újra ellátogattam a jó öreg Tate Egyetemre. AZAZEL

207

– Meghívtak, téged? – Csaknem sikerült elnyomnom kérdésem félreérthetetlenül kétkedő felhangját. – Szándékukban állt, biztosra veszem – felelte George –, de valójában egy kedves hajdani diáktársam, Antiokhosz Schnell kérésére tértem vissza.

Minthogy az eddig elmondottakkal nyilvánvalóan felcsigáztam az érdeklődésedet – jegyezte meg George –, hadd meséljek valamit az öreg Antiokhosz Schnellről. Elválaszthatatlan cimborám volt a régi szép időkben, az én hűséges Akhatészom[5] – bár fogalmam sincs, miért fecsérlek klasszikus utalásokat egy magadfajta tökfejre. Emlékeimben máig úgy él (holott sokkal csúnyábban megöregedett, mint én), amilyen annak idején volt, amikor aranyhalat nyeltünk, telefonfülkékbe préseltük magunkat a haverokkal, vagy grüberlis arcú diáklányok bugyiját rántottuk le gyakorlott csuklómozdulattal, amit azok elragadtatott sikítással díjaztak. Egyszóval, mind egy szálig kiélveztük a felvilágosult tanintézmény nyújtotta fenséges gyönyöröket. Így amikor öreg barátom megkért, hogy keressem föl valami roppant horderejű ügyben, tüstént nála termettem. – George – fogott bele – a fiamról van szó. – Az ifjú Artaxerxész Schnellről? – Róla. Másodéves hallgató a Tate Egyetemen, de nem alakulnak jól a dolgai. – Hitvány társaságba keveredett? Adósságba verte magát? Netán botor módon hagyta, hogy egy éltesebb sörcsarnokbeli pincérnő behálózza? – kérdeztem összeszűkült szemmel. – Rosszabb! Sokkal rosszabb! – felelte az öreg Antiokhosz Schnell elcsukló hangon. – Magától sosem vallotta volna be (nem volt képe hozzá, gondolom), az egyik évfolyamtársa azonban, szigorúan bizalmasan, eljuttatott hozzám egy 208

ISAAC ASIMOV

megrendült levelet. George, öregem, az én szerencsétlen fiam... kimondom kereken, mit szépítsem: kalkulust tanul! – Kalkul...?! – Nem bírtam kiejteni a számon ezt a rettenetes szót. Antiokhosz Schnell csüggedten bólintott. – És államtudományt is. Hozzá még órákra jár, és folyton magolni látják. – Szentséges ég! – borzadtam el. – Sehogy sem fér a fejembe, George. Ha az anyja ezt hallaná, menten szörnyethalna. Érzékeny asszony, George, és törékeny az egészsége. Ősrégi barátságunk nevében könyörgöm, menj el a Tate-re, és járj a dolog végére! Ha a fiút ösztöndíjjal csalták lépre, térítsd észhez valahogyan! Ha rám nem is, legalább az anyjára és önmagára legyen tekintettel! – Semmitől sem riadok vissza – szorongattam barátom kezét könnyes szemmel. – Nincs, ami eltántoríthatna szent feladatomtól. Utolsó csepp véremet is az ügyre áldozom, ha kell... Az áldozatról jut eszembe: szükségem lesz egy csekkre. – Csekkre? – rezzent össze Antiokhosz Schnell. Sosem volt afféle készséges bukszanyitogató. – Hotelszoba, enni- és innivaló, némi pótlék borravalókra, inflációra meg általános költségekre – soroltam. – A fiadért, öreg haver, nem miattam.

Végül megkaptam a csekket, s nem sokkal a Tate-re érkezésem után megállapodtam az ifjú Artaxerxésszel egy találkozóban. Éppen csak beiktattam egy pompás vacsorát, egy remek brandyt, egy kiadós alvást és egy komótos reggelit, s már be is kopogtattam a fiúhoz. A szobájába lépve valósággal elborzadtam. Körös-körül a falakat borító polcok nem elragadó csecsebecsékkel, nem a borművészet remekeit tartalmazó palackokkal, még csak nem is megfejthetetlen okból ruhátlan, csinos leányzók fényképeivel voltak telezsúfolva, hanem könyvekkel! AZAZEL

209

Egy példány ott feküdt szemérmetlenül kinyitva az asztalán, s ha jól hiszem, épp azt birizgálta, mielőtt megérkeztem. Jobb keze mutatóujja gyanúsan porosnak tűnt, sután igyekezett is a háta mögé rejteni. Maga Artaxerxész azonban még jobban megdöbbentett. Felismert, természetesen, hiszen a család régi barátja voltam. Nem láttam ugyan kilenc esztendeje, de az eltelt idő mit sem változtatott nemes tartásomon, nyílt és üde ábrázatomon. Kilenc évvel azelőtt Artaxerxész jelentéktelen, tízesztendős gyerkőc volt. Mostanra jellegtelen és tökéletesen jelentéktelen, tizenkilenc éves fiatalember lett. Alig százhatvanöt centis, görnyedt tartású, s jókora, kerek szemüveget viselt. – Hány kiló vagy? – szegeztem neki a kérdést. – Negyvennégy – rebegte. Mélységes szánakozással mustrálgattam. Negyvennégy kilós, nyápic legény. A gúny és megvetés született céltáblája. Aztán mégis ellágyultam, ahogy eltöprengtem rajta: szegény, szerencsétlen kölyök! Ilyen termettel részt tudna egyáltalán venni bármiféle, a komplett egyetemi képzés elengedhetetlen részét képező tevékenységben? Például fociban, atlétikában, birkózásban, vedelőversenyben? Amikor a többiek azt ordítanák: „Itt ez a régi raktár, varrjunk jelmezeket magunknak, és adjuk elő a saját zenés darabunkat!” – mihez kezdene? Kitelne legalább egy gyenge szoprán a satnya tüdejétől? Természetes, hogy kénytelen-kelletlen ennyire elzüllött. – Artaxerxész, fiam – mondtam halkan, már-már gyengéden –, igaz, hogy kalkulust és politikai gazdaságtant tanulsz? – Meg antropológiát is – bólintott. Elszörnyedésemben csaknem felhördültem, de így folytattam: – És igaz, hogy jársz előadásokra? – Sajnálom, uram, de járok. Ez év végén fölkerülök a kari éltanulók listájára. 210

ISAAC ASIMOV

Ekkor árulkodó könnycsepp jelent meg az egyik szeme sarkában, így az átélt megrázkódtatás ellenére képes voltam reményt meríteni a tényből, hogy legalább felismerte, milyen mélyre süllyedt. – Gyermekem – mondtam – nem tudnál felhagyni gyalázatos praktikáiddal, és visszatérni a romlatlan, tiszta diákélethez? Még most sem késő. – Nem tudok! – sírta el magát. – Túlságosan messzire mentem. Senki sem segíthet rajtam. – Hát nincs egyetlen jóravaló nőszemély sem ebben az iskolában, aki kézbe venne téged? – kapaszkodtam bele az utolsó szalmaszálba. – Egy rendes lány szerelme régen csodákat művelt. Bizonyos, hogy manapság is képes rá. Artaxerxész tekintete kigyúlt. Nyilván elevenére tapintottam. – Filoméla Kribb! – sóhajtotta. – Tündököl, mint a nap, a hold és a csillagok lelkem tengere fölött! – Aha! – feleltem, észlelve művészi kifejezésmódja mögött rejlő érzelmeit. – És ő tud róla? – Hogy mondhatnám el neki? Megvetne érte, amitől összeroppannék. – És ha fölhagynál a kalkulussal, hogy elkerüld a megvetést? – Ahhoz... gyenge vagyok. Gyenge – horgasztotta le fejét a fiú. Tüstént távoztam, azzal az eltökélt szándékkal, hogy haladéktalanul felkutatom Filoméla Kribbet. Nem kellett sokáig keresgélnem. A tanulmányi osztályon hamar kiderítettem, hogy a lány főtantárgya a haladó szintű pompomtánc, melléktárgyként pedig emelt óraszámban tanul kórista színjátszást. A pompomtánc-teremben bukkantam rá. Türelmesen kivártam, hogy vége szakadjon a bonyolult toppantások és fülbemászó rikkantások sorának, ami után Filoméla odaintett nekem. AZAZEL

211

Egészségtől és izzadságtól ragyogó, középmagas, szőke lány volt; idomai láttán elismerően húztam el a számat. Artaxerxész tudományos eltévelyedése mögött egyértelműen ott dörömbölt a ködös felismerés, hogy mi iránt illendő egy egyetemistának érdeklődnie. Miután lezuhanyozott, és magára kapta rikító színű, keveset takaró diáköltözetét, Filoméla odalépdelt hozzám, derűsen és üdén, akár a harmatos rét. Rögtön a lényegre tértem. – Az ifjú Artaxerxész számára te vagy a fény, mely megvilágítja az életét – tájékoztattam. A lány tekintetén látszott némi elérzékenyülés. – Szegény Artaxerxész! – sajnálkozott. – Igencsak segítségre szorul. – Ráférne egy rendes lány pártfogása – utaltam rá egyértelműen. – Tudom – felelte Filoméla –, márpedig én végtelenül rendes vagyok. Legalábbis annak mondanak – pirult el bájosan. – De mit tehetnék? Nem szegülhetek szembe a biológiával. Bikacsök Costigan folyton megalázza Artaxerxészt. Nyilvánosan kiröhögi, lökdösi, kiveri a kezéből a hülye könyveit, és mindezt a többiek harsány nevetése közepette. Tudja, milyen felajzott hangulat uralkodik így tavasztájt. – Ó, igen – feleltem megindultan, ahogy eszembe jutottak a boldog napok és a számtalan alkalom, amikor a küzdő felek kabátjaira vigyáztam. A tavaszi bunyók. Filoméla felsóhajtott. – Régóta reménykedem abban, hogy Artaxerxész valamiképpen szembeszáll Bikacsökkel... sámlival könnyebb volna, persze, hiszen Bikacsök százkilencvennyolc centi magas... de valami oknál fogva nem hajlandó rá. A szakadatlan tanulás meggyengíti az erkölcs szövetét – jegyezte meg viszolyogva. 212

ISAAC ASIMOV

– Kétségtelenül. De ha segítenél neki kikecmeregni ebből a fertőből... – Ó, uram, Artaxerxész mélyen legbelül egy kedves, komoly fiatalember, és segítenék is neki, ha tudnék, de a testem genetikai berendezkedésének erősebb a befolyása, az pedig Bikacsökhöz húz. Ő jóképű, izmos és határozott fellépésű; az ilyen adottságok természetesen közelebb állnak az én vezérszurkolói szívemhez. – És ha Artaxerxész szégyenítené meg Bikacsököt? – Egy vezérszurkolónak – húzta ki magát büszkén Filoméla, szemkápráztató bemutatót tartva mellkasdomborításból – kötelessége, hogy a szívét kövesse, márpedig az a megalázottól óhatatlanul elfordul, s inkább a megalázó felé hajlik. Egyszerű magyarázat volt, tudtam jól, amely az őszinte lány lelkéből fakadt. Tisztán láttam, mi a teendőm. Ha Artaxerxész fittyet hányna a csekély harminchárom centis és ötvenkilós hátrányára, és sárba döngölné Bikacsök Costigant, azzal nemcsak Filomélát hódítaná meg, hanem derék fickóvá válna, aki élete napjait szépen, hasznos tevékenységekkel pergeti majd, mint amilyen a tévé előtt sörözéssel egybekötött focimeccsnézés. Vitathatatlan, hogy ez Azazelnek való feladat volt.

Nem tudom, említettem-e már neked Azazelt. Ő az a más térből és időből való, két centiméteres lény, akit titkos varázsigékkel és bűvszavakkal egyedül én tudok megidézni. Azazel képességei messze felülmúlják az emberekéit, de a szociális kvalitásoknak amúgy teljességgel híján van. Mérhetetlenül önző teremtmény, aki a saját kicsinyes érdekeit következetesen az én fontos szükségleteim elé helyezi. AZAZEL

213

Ezúttal, amikor megjelent, az oldalán hevert, apró szeme csukva volt, ostorszíj-szerű farkincájával pedig az üres levegőt simogatta maga előtt lassan, álmatagon. – Hatalmasságod! – keltegettem. Ragaszkodott az efféle a megszólításokhoz. Ám amint kipattant a szeme, nyomban fülsiketítő sivításban tört ki. Roppant kellemetlen volt ez a hallásküszöböm felső határát ostromló hang. – Hol van Astarot? – rikoltozta. – Hol az én drága Astarotom, akit egy pillanattal ezelőtt még a karomban tartottam? – Aztán észrevett, és apró fogait csikorgatva rám förmedt: – Á, te vagy az! Van róla tudomásod, hogy épp akkor hívtál, amikor Astarot...! Persze nincs sem itt, sem ott. – Sem amott – tettem hozzá. – Egyébként gondold csak meg: miután segítesz nekem egy kicsit, fél perccel a távozásodat követő pillanatba is visszatérhetsz a saját kontinuumodon belül. Hirtelen eltűnésed ennyi idő alatt csak nyugtalanítani fogja Astarotot, de felbőszíteni még nem. A visszatérésed örömmel tölti majd el, és akármit is csináltatok azelőtt, ott folytathatjátok, ahol abbahagytátok. Azazel egy pillanatra eltűnődött, majd tőle kegyesnek tetsző hangnemben így felelt: – Aprócska agyad van, primitív féreg, de fondorlatos. Ez kapóra jöhet nekünk, akik bár szellemóriások vagyunk, ám sokban akadályoz minket sugárzóan nyílt és őszinte természetünk. Nos, ezúttal miféle segítségre van szükséged? Elmagyaráztam neki Artaxerxész helyzetét, mire Azazel némi töprengés után így válaszolt: – Növelhetném az izomerejét. Megcsóváltam a fejem. – Nem csupán az izmairól van szó. Ügyességre és bátorságra van égető szüksége. – Vért izzadnék, mire sikerülne fokoznom a szellemi képességeit! – csattant föl Azazel. – Van más javaslatod? 214

ISAAC ASIMOV

– Már hogyne volna! A semmiért vagyok végtelenül felsőbbrendű nálad? Ha ez a te pipogya barátod nem képes az ellenfelét közvetlenül, tettleg bántalmazni, mit szólnál egy hatásos kitérőművelethez? – Szélsebes eliszkolásra gondolsz? – Megráztam a fejem. – Az nem volna túlzottan lenyűgöző. – Nem megfutamodásról beszélek, hanem kitérő manőverről. Csupán jócskán le kell rövidítenem a reakcióidejét, ami hatalmas tudásomnak hála számomra gyerekjáték. Hogy ne kelljen fölöslegesen pazarolnia az erejét, úgy intézem, hogy a rövidülés egy adrenalinlöketre aktiválódjék. Más szóval, csak akkor lépjen működésbe, amikor a fiút félelem, düh vagy más erős érzelem keríti hatalmába. Pusztán hozz össze vele egy kevés időre, és elrendezem a dolgot. – Igenis! – vágtam rá. Egy negyedórán belül fel is kerestem Artaxerxészt a kollégiumi szobájában, és hagytam, hogy Azazel az ingzsebemből kikandikálva, közelről megbabrálja a fiatalember automatikus idegrendszerét. Azután mehetett is vissza az ő Astarotjához meg a ki tudja, miféle undorító üzelmeihez, amiknek hódolni óhajtott. Ezt követően írtam egy elmésen diákkézírásnak álcázott levelet – krétával és nyomtatott betűvel és becsúsztattam Bikacsök ajtaja alatt. Nem sokra rá a nagydarab srác ki is tűzött egy üzenetet a hallgatók hirdetőtáblájára, melyben raportra hívta Artaxerxészt az Iszákos ínyenc nevű kocsmába, ő pedig jobbnak látta, ha nem utasítja vissza. Filoméla és én szintén odamentünk, és a ribillióra kíváncsi víg diáksereglet peremére húzódva várakoztunk. A vacogó fogú Artaxerxész súlyos kötetet szorongatott a kezében – Kémiai és fizikai kézikönyv volt a címe. Még ebben a rendkívüli válsághelyzetben sem tudott megszabadulni függőségétől.

AZAZEL

215

A keménykötésű Bikacsök, kinek gondosan megszaggatott pólója alól félelmetes látványt nyújtó izmok dudorodtak elő, felszólalt: – Schnell, a fülembe jutott, hogy hazugságokat terjesztesz rólam. Mivel derék fickó vagyok, adok neked egy esélyt, hogy megcáfold ezen állításokat, mielőtt cafatokra téplek. Elhagyta-e a szádat olyan kijelentés, hogy egyszer láttál engem könyvet olvasni? – Egy ízben láttalak képregényt nézegetni – makogta Artaxerxész. – De fejjel lefelé tartottad, úgyhogy nem hittem, hogy olvasod is, ezért sosem említettem senkinek az esetet. – Állítottad-e valaha, hogy félek a lányoktól, és csak nagyzolok azzal, ami nem is nagy? – Egyszer hallottam néhány lányt erről fecsegni – motyogta a vézna fiú –, de sosem adtam tovább. Bikacsök szünetet tartott. A legrosszabb még ezután jött. – Rendben, Schnell. És mondtad-e rám valaha, hogy álvagány vagyok? – Nem, uram – hebegte Artaxerxész. – Úgy mondtam: „ez aztán nem puhány”. – Tehát tagadsz mindent? – Nyomatékosan. – És beismered, hogy valótlanság az egész? – Határozottan. – És hogy egy mocskos, hazug szemétláda vagy? – Aljasul. – Akkor – morogta Bikacsök összeszorított fogain át szűrve a szavakat –, nem öllek meg. Csupán összetöröm egykét hitvány csontodat. – Tavaszi bunyó! – kurjongattak a diákok, miközben kacagva kört alkottak a küzdő felek körül. – Becsületes harc lesz – jelentette ki Bikacsök, aki bár kíméletlen párbajhős volt, azért tartotta magát az iskola harci kódexéhez. – Senki sem segíthet sem nekem, sem neki. Szigorúan egy egy ellen. 216

ISAAC ASIMOV

– Becsületesebb nem is lehetne! – kiáltotta kórusban a lelkes közönség. – Vedd le a szemüvegedet, Schnell! – vezényelt Bikacsök. – Nem! – tiltakozott merészen Artaxerxész, mire az egyik néző lekapta róla. – Hé! – méltatlankodott Artaxerxész. – Ezzel segítesz Bikacsöknek! – Nem, rajtad segítek – válaszolt a diák, akinél a szemüveg volt. – De így nem látok tisztán! – panaszolta Artaxerxész. – Ne aggódj – felelte Bikacsök –, engem tisztán érzel majd! – Azzal se szó, se beszéd, meglendítette hatalmas öklét Artaxerxész álla felé. Mancsa azonban az ütés elől hátrahajló ellenfelétől fél centire süvített el a levegőben, s félig megpördítette. Bikacsök meglepettnek tűnt. Artaxerxész értetlennek. – Ebből elég! – mordult fel a nagydarab srác. – Most megkapod a magadét! – rontott előre, jobb és bal karral felváltva rohamozva. Artaxerxész páni félelemmel az arcán szökdécselt jobbrabalra – komolyan aggódtam, nehogy meghűljön a légáramlástól, amit Bikacsök irdatlan erejű vagdalkozása keltett. A tagbaszakadt fiú egyértelműen fáradt. Hatalmas mellkasa hullámzott. – Mit művelsz? – fakadt ki zihálva. Ám Artaxerxész addigra ráeszmélt, hogy valami oknál fogva sebezhetetlen lett. Odaballagott ellenfeléhez, és szabad kezével – amelyikben nem volt könyv – derekasan pofon vágta. – Nesze, puhány! – rikkantotta. A közönség egy emberként hördült fel, mire Bikacsök tombolni kezdett dühében. Innentől már csak annyit láttunk, hogy egy csapkodó-hadonászó, behemót pofozógép veszettül pörög-forog egy középütt táncoló, hajladozó célpont körül. AZAZEL

217

Végtelennek tűnő percek után Bikacsök kifulladva, verejtékben úszó ábrázattal hagyta abba az ostromot. A végsőkig kimerült. Artaxerxész csak állt előtte hűvös nyugalommal, sértetlenül. Még a könyvet sem ejtette ki a kezéből. Ekkor azonban keményen gyomorszájon vágta Bikacsököt a kötettel, s amikor az összegörnyedt, Artaxerxész teljes erejéből fejbe vágta. A könyv következésképp szanaszét szakadt, Bikacsök pedig áldásos öntudatlanságban terült el a padlón. A nyápic fiú hunyorogva tekintett körbe rövidlátó szemével. – Az a piszok alak pedig, aki elvette a szemüvegemet, most azonnal adja vissza! – pattogott. – Igenis, uram, Mr. Schnell! – tüsténkedett az illető, s görcsös vigyorral iparkodott engesztelő hangnemet megütni. – Itt van, uram. Meg is tisztogattam, uram. – Helyes. Most pedig kotródjatok! Mindenki! Tűnés, puhányok! Úgy is tettek, de nem szép rendezetten, hanem egymás hegyén-hátán tülekedve abbeli igyekezetükben, hogy mielőbb kijussanak. Csupán Filoméla és én ácsorogtunk még ott. Artaxerxész szeme megakadt a pihegő leányzón. Fölényesen felvont szemöldökkel, mutatóujját begörbítve magához intette. A lány alázatosan odament, s amint a fiú sarkon fordult és távozott, Filoméla ugyanolyan alázatosan a nyomába szegődött. Egyszóval, a történet boldog véget ért. Artaxerxész – önbizalommal telve – rájött: többé nincs szüksége könyvekre, hogy általuk érezze értékesnek magát. Minden idejét a szorítóban töltötte, ahol az egyetemi bajnokságig jutott. Az összes diáklány rajongott érte, ő végül mégis Filomélát vette feleségül. A ringben elért sikerei révén már egyetemistaként akkora hírnévre tett szert, hogy válogathatott a pályakezdőknek 218

ISAAC ASIMOV

kiírt gazdasági vezetői állásajánlatokban. Fürge észjárásának hála, remekül eligazodott a pénz világában, így sikerült megkaparintania a Pentagon vécéülőke-koncesszióját, amit kibővített vaskereskedésekben szerzett árucikkek – tömítőgyűrűk, miegymások – értékesítésével. Azokat kormányügynökségeknek adta el. Kiderült azonban, hogy a könyvmoly korszaka elején tanultak végül is kapóra jönnek neki. Artaxerxész állítja, kalkulus kell ahhoz, hogy kiszámítsa a nyereségét, politikai gazdaságtan ahhoz, hogy visszaszerezze a levonásait a Szövetségi Adóhivataltól, és antropológia ahhoz, hogy zöld ágra vergődjön a kormányhivatalnokokkal.

Hitetlenkedve bámultam George-ra. – Azt akarod mondani, hogy ennek a ti trükkötöknek, amit szegény ártatlan fiú ellen Azazellel elkövettetek, boldog vége lett? – Persze! – vágta rá George. – Akkor ez azt jelenti, hogy most van egy elképesztően gazdag ismerősöd, aki mindenért, amije csak van, a lekötelezetted. – Tökéletesen fejezted ki magad, öregem. – Akkor biztosan kunyerálhatsz is tőle. – Azt te csak képzeled! – komorodott el George. – Azt hiszed, létezik még hála a világon? Vagy olyan ember, akinek ha világosan elmagyarázzák, hogy az emberfeletti kitérési képességeit kizárólag egy barát fáradságos munkájának köszönheti, akkor kezét-lábát töri igyekezetében, hogy jutalmakkal halmozza el azt a bizonyos barátot? – Úgy érted, Artaxerxész nem ezt teszi? – Pontosan. Egyszer, amikor megtudakoltam tőle, szánnae rám tízezer dollárt, befektetésképpen egy kétségkívül százszorosan megtérülő vállalkozásomba (koszos tízezret, AZAZEL

219

amit bármikor megkeres, ha rásóz pár marék szeget meg csavart a katonaságra), hát kidobatott a lakájával. – De miért? Rájöttél, George? – Ami azt illeti, igen. Tudod, öregem, valahányszor felszökik a fiú adrenalinszintje, erős érzelem, harag vagy düh hatására, elkerülő reakció lép fel nála. Azazel így magyarázta. – Értem. És? – És valahányszor Filomélát a családi bevételek láttán elragadja holmi buja hév, hogy közeledjék Artaxerxészhez, a fiúban szintén magasra csap az adrenalin, ahogy észleli a lány szándékát. Amint azonban Filoméla lányos lelkesedéssel férje karjába vetné magát... – Nos? – A fiú kitér előle. – Ó! – Filoméla tulajdonképpen hozzá sem tud érni, mint ahogy Bikacsöknek sem ment. Minél tovább tart ez az állapot, Artaxerxész annál flusztráltabb lesz, és annál jobban zubog benne az adrenalin a neje puszta látásától is... s persze annál gyakorlottabban és gépiesebben kerüli ki őt. Végső elkeseredésében Filoméla (természetesen) kénytelen másutt vigaszt találni, ám ha alkalomadtán a fiú próbálkozik a házasság szoros kötelékein kívüli kalandkereséssel, nem viheti véghez. Kitér minden fiatal nő elől, aki csak megközelíti, még ha pusztán könnyed üzleti megfontolás vezérli is... a nőt. Artaxerxész Tantalosz kínjait állja ki: vágyainak tárgya, legalábbis szemre, örökké karnyújtásnyira van tőle, mégis örökre elérhetetlenül... És emiatt a piszlicsáré kényelmetlenség miatt dobatott ki a házából! – fortyant föl ekkor George. – Szólhatnál Azazelnek – vetettem közbe –, hogy vegye le róla az átkot... akarom mondani: az adományt, amit neki kívántál. – Azazel erősen ellenzi, hogy egy bizonyos személyt kétszer is megbuheráljon. Fogalmam sincs, miért. Különben 220

ISAAC ASIMOV

meg miért tegyek további szívességet olyasvalakinek, aki ennyire nem hálás a jócselekedetért? Vegyünk viszont téged! Jóllehet híresen smucig fráter vagy, időnként meg-megdobsz egy ötdollárossal (megnyugtatlak, az összes ilyen alkalmat gondosan feljegyeztem apró fecnikre, amik valahol, itt-ott a lakásban mind megvannak), s én mégsem tettem soha semmiféle szívességet neked, igaz? Ha te kész vagy szívesség nélkül is segíteni nekem, ő miért nem képes rá egyszer sem? Eltűnődtem ezen, aztán kiböktem: – Ide hallgass, George! Továbbra sem várok tőled semmiféle szívességet. Pompásan elboldogulok enélkül. Sőt, csak hogy biztosítsalak felőle, nem akarok tőled semmit sem, mit szólnál tíz dollárhoz? – Hát – felelte George –, ha ragaszkodsz hozzá...

AZAZEL

221

Galatea

V

ALAMILYEN magam előtt is ismeretlen okból időnként

George-nak gyónom meg legbensőbb titkaimat. Ez ugyan teljesen fölösleges, hiszen George túláradó, hatalmas együttérzéskészletét kizárólag önmagának tartja fenn, de azért időről időre mégis megpróbálom kiönteni neki a szívemet. Persze lehet, hogy nem is tehettem róla, mert abban a pillanatban az én önsajnálatom ugyancsak már-már kicsapott medréből. A Pávában ültünk, a kiadós ebéd utáni epertortadesszertre vártunk, amikor belekezdtem. – Te George, én egyszerűen torkig vagyok azzal, hogy a kritikusok meg sem próbálják kitalálni, mit is akarok. Engem meg nem érdekel, mit csinálnának ők az én helyemben. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem tudnak írni, különben nem pazarolnák kritikuskodásra az idejüket. És ha legalább valamennyire tudnak írni, akkor kizárólag arra használják a kritikusi pálya nyújtotta lehetőségeket, hogy a náluknál különbeket ócsárolják. Ráadásul... De ebben a pillanatban megérkezett az epertorta, és George kihasználta az alkalmat, hogy magához ragadja a beszélgetés irányítását. Ezt egyébként akkor is megtette volna az adott pillanatban, ha a desszert véletlenül nem érkezik meg. – Öregfiú – mondta –, meg kell tanulnod méltósággal viselni a sorscsapásokat. Meséld be magadnak, nyavalyás írásaid oly csekély mértékben befolyásolják a világesemények alakulását, hogy semmi következménye nincs annak, amit a bírálóid mondanak, ha ugyan egyáltalán megemlítenek. Az ilyen gondolatok nemcsak megkönnyebbülést hoznak, de azt is megakadályozzák, hogy 222

ISAAC ASIMOV

gyomorfekélyt kapj. Az ilyen beszédeket különösen az én társaságomban mellőzd, amit különben is megtennél, ha volna benned annyi érzékenység, hogy felfogd, az én munkám összehasonlíthatatlanul jelentősebb a tiédnél, és azok a bírálatok, amelyek időnként rólam jelennek meg, nagyságrendekkel kétségbeejtőbbek. – Azt akarod mondani, hogy te is írsz? – kérdeztem maró gúnnyal, és rávetettem magam a tortára. – Nem – felelte George, és ő is nekiesett a saját szeletének. – Én ennél sokkal fontosabb szerepet játszom: én vagyok az emberiség jótevője; az emberiség gyalázott, meg nem értett jótevője. Esküdni mertem volna, hogy a szemében könnycsepp csillant meg. – Nem értem – válaszoltam kedvesen –, hogyan alkothat bárki is olyan rossz véleményt rólad, hogy azt meg nem értésnek lehetne nyilvánítani. – Csak kacagok gúnyolódásodon – vágott vissza George –, mert tudom, hogy semmi alapja sincs. Különben sem rád gondoltam, hanem arra a gyönyörű nőre, Elderberry Muggsra. – Elderberryre? – hitetlenkedtem.

Igen, Elderberry[6] a neve (mondta George). Nem tudom, miért keresztelték így a szülei, bár lehet, hogy még nem törvényesített szerelmük egy mámoros pillanatáról akartak vele megemlékezni. Elderberry maga úgy vélte, mindkét szülője bodzabor-befolyásoltság állapotában leledzett azokban a pillanatokban, amelyek elindították őt az életbe. Különben esetleg meg sem kapta volna a lehetőséget. Akárhogy is, apja, aki régi barátom volt, megkért, hogy legyek a gyermek keresztapja, és én nem utasíthattam el. Sok barátom van, akik kizárólag az én társaságomban érzik magukat biztonságban a templomban, mert akkor kisugárzik AZAZEL

223

rájuk nemes megjelenésem és nyílt, ártatlanul erkölcsös arckifejezésem, úgyhogy ezenkívül is számos esetben kértek már fel keresztapaságra. Ezeket a dolgokat természetesen igen komolyan veszem, és vállalom a megtiszteltetéssel járó felelősséget. Éppen ezért később is a lehető legszorosabb kapcsolatban maradok a keresztgyermekeimmel, különösen ha felnőttkorukra olyan természetfölöttien gyönyörűek lesznek, mint Elderberry. Apja akkoriban halt meg, amikor Elderberry betöltötte a húszat, és a lány, mint kiderült, jelentős pénzösszeget örökölt, amely a világ szemében csak még inkább fokozta szépségét. Én természetesen fölötte állok az olyan kicsinyes dolgoknak, mint a pénz, de úgy éreztem, meg kell óvnom a lányt a hozományvadászoktól. Éppen ezért kötelességemnek tartottam, hogy még több időt töltsek a társaságában, és gyakran vacsoráztam nála. Hiszen végül is, mint ezt nyilván sejted, igen kedvelte az ő George bácsikáját, és én a magam részéről igazán nem tudtam zokon venni vonzódását. További szerencsés véletlen, hogy Elderberrynek nem volt igazán szüksége apja vagyonára, mivel hírneves szobrász lett, és alkotásainak művészi értékét semmiképpen sem lehetett megkérdőjelezni, ugyanis a piacon igen magas áron keltek el. Én magam nem igazán értettem az alkotásait, mert az én művészi ízlésem egészen légies, így hát nem volt tőlem elvárható, hogy értékeljem azokat a szobrokat, melyeket a durva tömegek azon részének kedvére készített, akik meg tudták fizetni. Emlékszem egy esetre, amikor megkérdeztem tőle, mit is ábrázol egy bizonyos szobor. – Mint látod – mondta –, a mű címe Repülő gólya. Sokáig tanulmányoztam a legfinomabb bronzból öntött objektet, majd végül megszólaltam: – Igen, a címfeliratot én is láttam, de hol a gólya? – Itt – felelte, és rámutatott egy apró fémkúpra, amely meglehetősen formátlan bronzalapból emelkedett ki, és hegyes csúcsban végződött. 224

ISAAC ASIMOV

Töprengve néztem egy darabig, majd újra megkérdeztem: – Ez egy gólya? – Hát persze hogy az, te vén tökfej (mert mindig ilyen kedves becenevekkel illetett); ez jelképezi a gólya hosszú csőrének hegyét. – És ennyi elég, Elderberry? – A legteljesebb mértékben – válaszolt Elderberry. – Nem magát a gólyát akartam ábrázolni, hanem a gólyaság absztrakt fogalmát, és ez a mű mindenkinek pontosan ezt juttatja eszébe. – Igen, így van – hebegtem kissé zavartan –, most, hogy így mondod. De mégis, a cím alapján a gólya repül. Ezt meg honnan lehet tudni? – De hát te hájfejű – kiáltott fel –, nem látod ezt a meglehetősen formátlan bronzalapot?! – De – mondtam –, elég nehéz volna nem észrevenni. – És ugye nem tagadod, hogy a levegő, vagy ami azt illeti, bármelyik gáz alaktalan tömeg? Nos hát, ez a meglehetősen formátlan bronzalap kristálytisztán ábrázolja a légkör absztrakt fogalmát. És látod, hogy az alapnak ezen az oldalán van egy vékony, egyenes vonal, amely tökéletesen vízszintes. – Hát igen, most, hogy felhívtad rá a figyelmemet. – Ez a légkörben való repülés absztrakt fogalmának ábrázolása. – Figyelemre méltó – feleltem. – Miután így elmagyaráztad, világos, mint a nap. Mennyit fogsz érte kapni? – Ó – legyintett könnyedén, mintha csak hangsúlyozni akarná az egész jelentéktelenségét. – Talán tízezer dollárt. Oly egyszerű és magától értetődő, hogy bűnnek érezném, ha többet kérnék érte. Inkább tanulmány az egész, mint bármi más. Nem úgy, mint az – mondta, és rámutatott egy falfestményre, amelyet krumpliszsákokból és kartonpapírból állított össze, ezeket egy törött habverő körül rendezte el, melynek az alsó részén ráadásul még valami rászáradt tojásszerű is volt. AZAZEL

225

Tisztelettel néztem ezt az izét. – Ez természetesen felbecsülhetetlen értékű! – jelentettem ki. – Azt hiszem – válaszolt. – Tudod, a habverő nem volt új. Rajta van a kor patinája. Egy kukából szedtem ki. És aztán, máig sem értem, miért, az alsó ajka reszketni kezdett, és felsírt. – Jaj, George bácsi! Rettenetesen megijedtem. Megragadtam erős, szobrászra valló bal kezét, és megszorongattam. – Mi baj van, kicsim? – Jaj – mondta –, annyira fáraszt, hogy kidolgozzam ezeket az egyszerű absztrakciókat, csak azért, mert a közönségnek ez kell! – Jobb öklét a homlokához emelte, és tragikus hangon folytatta: – Istenem, bárcsak azt csinálhatnám, amihez nekem van kedvem, amit művészi szívem diktál! – És az mi, Elderberry? – Kísérletezni akarok. Új irányba akarok előretörni. Meg akarom próbálni a sosem próbáltat, merni a legmerészebbet, létrehozni a létrehozhatatlant. – Hát akkor miért nem azt csinálod, gyermekem? Elég gazdag vagy ahhoz, hogy a saját kedvteléseidnek hódolhass. Hirtelen rám mosolygott, és egész gyönyörű arca felragyogott. – Köszönöm, George bácsi, köszönöm, hogy ezt mondtad! Az az igazság, hogy azt teszem, amihez kedvem van, legalábbis néha. Van egy titkos szobám, ahol a kis kísérleteimet tartom, azokat, amelyeket csak az iskolázott művészi ízlés volna képes kellőképpen értékelni. A generálisoknak való kaviárt – lelt rá a találó kifejezésre. – Megnézhetném? – Hát persze, drága bácsikám! Hogy is tagadhatnám ezt meg tőled, miután olyan biztató szavakat szóltál hozzám! Felemelt egy súlyos függönyt, amely mögött titkos ajtó húzódott meg. Oly szorosan illeszkedett a falba, hogy alig lehetett észrevenni. Megnyomott egy gombot, és a 226

ISAAC ASIMOV

villanymotor kitárta az ajtót. Beléptünk, az ajtó becsukódott mögöttünk, éles, fluoreszkáló fények gyulladtak fel, és olyan ragyogóan megvilágították az ablaktalan szobát, mintha nappal lett volna. Szinte azonnal megpillantottam a gólyát, mely valami tömör, kőszerű anyagból készült. Minden tolla a helyén volt, szeme élettelien csillogott, a csőrét kissé kitátotta, szárnyát félig széttárta. Úgy láttam, rögtön felrepül a levegőbe. – Te jó ég, Elderberry – kiáltottam fel –, még sohasem láttam ilyet! – Tetszik? Fotografikus művészetnek hívom, és azt hiszem, a maga módján gyönyörű. Persze szigorúan kísérleti, a kritikusok és a közönség egy emberként nevetnének rajta, gúnyolódnának, és nem értenék, mit is akartam. Csak az egyszerű absztrakciókat tisztelik, amelyek nem hatolnak mélyebbre a felszínnél, és amiket mindenki megérthet; az ilyen művészet viszont csak a kifinomult lelkekhez szólhat, és azokhoz, akik képesek várni a lassú megértésre. Ezután többször beléphettem a titkos szobába, és tanulmányozhattam a ritka, egzotikus darabokat, amelyek erős ujjai és iskolázott vésője nyomán időről időre életre keltek. Mélységesen csodáltam egy női fejet, amely pontosan ugyanolyan volt, mint Elderberryé. – Tükör a címe – mondta szégyenlősen mosolyogva. – Nem gondolod, hogy pontosan ábrázolja a lelkemet? Elragadtatva bólogattam. Azt hiszem, végül is ez indította arra, hogy legféltettebb titkába is beavasson. – Elderberry – kérdeztem egyszer –, hogy lehet, hogy nincsenek, nincsenek... – elhallgattam, de aztán elvetvén a finomkodást, emígy fejeztem be a mondatot – fiúid? – Fiúim – ismételte mély megvetéssel. – Ugyan! Zsonganak körülöttem ezek a reménybeli fiúk, akikről beszélsz, de hogy vethetnék rájuk egy pillantásnál többet? Művész vagyok. Szívemben, elmémben, lelkemben ott él a AZAZEL

227

tökéletes férfiszépség képe, amelyet puszta hús és vér meg sem közelíthet, pedig engem csakis ez az ideális szépség hódíthatna meg. Ez, egyedül ez nyerte el a szívemet. – Nyerte el a szívedet, gyermekem? – kérdeztem halkan. – Tehát találkoztál vele? – Igen, de gyere, George bácsi, megmutatom. Megosztom veled legnagyobb titkomat. Visszatértünk a fotografikus művészet szobájába, ahol félrehúzott egy másik vastag függönyt. Egy alkóv előtt álltunk, melyet addig sosem vettem észre. Itt, ebben az alkóvban állt egy férfi szobra, hat láb magas akt. Amennyire meg tudtam ítélni, a legkisebb anatómiai részlet is pontos volt. Elderberry megnyomott egy gombot, és a szobor talapzata lassan forogni kezdett úgy, hogy minden szögből megcsodálhattuk sima szimmetriáját és tökéletes arányait. – A mesterművem – sóhajtotta Elderberry. Én magam ugyan nem vagyok a férfiszépség nagy csodálója, de Elderberry gyönyörű arca úgy ragyogott, hogy megértettem, elárasztotta a szerelem és csodálat. – Te a szoborba vagy szerelmes – állapítottam meg. – Igen – suttogta – meg tudnék halni érte. Amíg ő létezik, minden más férfit torznak és gyűlöletesnek látok. Akárki érintene is meg, undorodnék. Csak őt akarom. Csak őt. – Szegény gyermekem – mondtam –, ez a szobor nem él. – Tudom... Tudom... – csuklott el a hangja. – Szerencsétlen szívem ezért tört össze. Mit tegyek? – Milyen szomorú! – mormoltam. – Pygmalion történetére emlékeztet. – Kire? – kérdezte Elderberry, aki, mint minden művész, egyszerű lélek volt, ki mit sem tud a széles nagyvilágról. – Pygmalionra. Ez egy ókori történet. Pygmalion szobrász volt, éppúgy, mint te, csak persze férfi. És készített egy gyönyörű szobrot, pont, mint te, csak különös férfielőítéleteitől vezéreltetve természetesen nőt, és elnevezte Galateának. A szobor olyan gyönyörű volt, hogy 228

ISAAC ASIMOV

Pygmalion beleszeretett. Látod, ugyanaz a történet, mint a tiéd, azzal a különbséggel, hogy te élő Galatea vagy, és a szobor a faragott... – Nem – mondta Elderberry erélyesen. – Igazán nem kívánhatod, hogy Pygmalionnak hívjam. Ez durva, reszelős név, és én valami igazán költőit szeretnék. Őt – és arca újra felragyogott a szerelemtől – Hanknek nevezem. Van valami ebben a Hank névben, olyan puha, olyan dallamos, hogy a lelkemig hatol... De mi történt Pygmalionnal és Galateával? – Pygmaliont legyőzte a szerelem, és imádkozott Aphroditéhez... – Kihez? – Aphroditéhez, a szerelem görög istennőjéhez. Imádkozott hozzá, az istennő megszánta, és életre keltette a szobrot. Galatea élő asszony lett, feleségül ment Pygmalionhoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. – Hüüm – dünnyögte Elderberry. – Gondolom, ez az Aphrodité valójában nem is létezik, vagy igen? – Nem, valójában nem. Másrészt viszont... – De nem folytattam. Nem gondoltam, hogy Elderberry megértette volna, ha a kétcentis démonomról, Azazelről kezdek neki beszélni. – Ez bizony elég nagy baj – folytatta –, mert ha valaki képes volna rá, hogy életre keltse Hanket, hogy hideg, kemény márványból meleg, puha hússá változtassa, annak odaadnám... Jaj, George bácsi, elképzelni sem tudod, milyen csodálatos lenne megölelni Hanket, és érezni az ujjaim alatt a húsát, a puhaságát, puhaságát, puhaságát... – motyogta, mint aki megrészegedett az érzéki örömtől. – Az a helyzet, kedves Elderberry – mondtam –, noha nekem semmi kedvem nem volna ehhez, de meg tudom érteni, hogy neked örömet szerezne. Viszont azt mondtad az előbb, hogy annak, aki hideg, kemény márványból puha, meleg hússá változtatná, adnál valamit. Valami konkrét dologra gondoltál, kedvesem? – Hát persze! Adnék neki egymillió dollárt. AZAZEL

229

Egy pillanatra elhallgattam, ahogy bárki más is elhallgatott volna a helyemben ekkora összeg tiszteletére, aztán folytattam a puhatolózást: – De Elderberry, van egymillió dollárod? – Kétmillió gyönyörű dolcsim van, George bácsi – mondta a maga egyszerű, romlatlan módján –, és a felét szívesen odaadnám. Hank megérné, és különben is, akármikor hozzákereshetek, ha elkészítek még néhány absztrakciót a közönség örömére. – Így igaz. No hát, csak fel a fejjel, Elderberry, és majd meglátjuk, tud-e rajtad segíteni a te George bácsikád. Nyilvánvalóan Azazelnek való munka volt, úgyhogy hívtam az én kis földönkívülimet, aki megtévesztésig hasonlított egy kétcentis ördögre: még pici szarva is volt, és csapkodott villás farkával. Szokás szerint rosszkedvű volt, és ragaszkodott hozzá, hogy ennek okát taglaló, unalmas részletességgel előadott beszámolójával lopja az időmet. Úgy látszott, készített valami művészi alkotást, legalábbis olyasmit, ami a saját nevetséges világa mércéje szerint művészinek számított, mert apróra leírta ugyan, de képtelen voltam megérteni – és a kritikusok nem fogadták kellő lelkesedéssel. Gondolom, ők az egész világegyetemben egyformák, mind egy szálig semmirekellő gonoszok. Bár azt hiszem, legalább azért hálásaknak kell lennünk, hogy a földi kritikusokban a tisztességnek még egy apró csírája megmaradt. Ha hihetünk Azazelnek, a kritikusok összehasonlíthatatlanul megbocsáthatatlanabb dolgokat irkáltak róla, mint terólad valaha is. A legszelídebb jelzőjük hallatán is kutyakorbácsot fognál. Tulajdonképpen az egészet az juttatta eszembe, mennyire hasonlított a te sirámaidra, amit Azazel mondott. Nagy nehezen sikerült annyi időre belefojtanom a szitokáradatot, hogy előadhassam kérésemet: keltse életre a szobrot. 230

ISAAC ASIMOV

Olyan éles hangon vinnyogott erre, hogy belesajdult a fülem. – Micsoda, hogy szén-víz alapú élőlénnyé tegyek egy szilikátalapú tárgyat? Miért nem mindjárt arra kérsz, hogy excrementumból építsek neked bolygót? Hogy változtathatnám hússá a követ? – Biztosan megtalálod a módját, ó, hatalmas szellem – mondtam. – Gondolj bele, ha sikerül végrehajtanod ezt az óriási tettet, eldicsekedhetsz vele a saját világodon, és képzeld csak el, milyen ostoba szamárként bámulnak majd a kritikusok! – A kritikusok sokkal rosszabbak az ostoba szamárnál – jegyezte meg Azazel. – Ha úgy érezhetnék magukat, mint az ostoba szamarak, sokkal jobb soruk volna a megérdemeltnél. Az az érzés kifejezetten megjutalmazná őket. Azt akarom, hogy úgy érezzék magukat, mint egy horda farfelanimor. – Pontosan úgy fogják magukat érezni. És neked nem kell hozzá mást tenned, mint hogy meleggé változtatod a hideget, hússá a követ, puhává a keményet. Különösen puhává. Egy fiatal hölgy, akit igen nagyra becsülök, meg akarja ölelni a szobrot, és puha, ruganyos húst kíván az ujjai alatt érezni. Nem szabad, hogy túl kemény legyen. A szobor egy emberi lény tökéletes ábrázolása, és neked nincs más dolgod, mint hogy megtöltsd izmokkal, erekkel, belső szervekkel és idegekkel, az egészet bőrrel vond be, és már kész is vagy. – Csak ennyi, mi? Mást nem kívánsz? – De gondolj csak bele, a kritikusok úgy fogják érezni magukat, mint a farfelanimorok. – Hmm. Ez persze igaz. Tudod te egyáltalán, milyen szaga van egy farfelanimornak? – Nem, de ne mondd el! Engem használhatsz mintának. – Tréfli egy minta. – Fogalmam sincs, honnan bővíti a szókincsét. – Tudod, milyen bonyolult a legfejletlenebb emberi agy is?

AZAZEL

231

– Nos – mondtam –, az agyra nem kell túl nagy figyelmet fordítanod. Elderberry egyszerű lány, és azt hiszem, annak, amit ettől a szobortól akar, nem sok köze van az agyhoz. – Meg kell mutatnod a szobrot, és aztán majd meglátjuk – közölte. – Rendben. De el ne feledd, a szobornak a szemünk láttára kell életre kelnie, és nagyon szerelmes legyen Elderberrybe! – A szerelem könnyű, beállítóhormonokkal el lehet intézni. Másnap meghívattam magam Elderberryvel, hogy újra megnézhessem a szobrot. Azazel az ingzsebemből kandikált ki, és halk, magas horkantásokat hallatott. Elderberry szerencsére csak a szobrát látta, azt sem vette volna észre, ha húsz életnagyságú démon sorakozik fel mellette. – Nos? – kérdeztem később Azazelt. – Megpróbálom – felelte. – Rólad mintázott szervekkel töltöm meg. Gondolom, gusztustalan és alsóbbrendű fajod normális példánya vagy. – Több, mint normális – vágtam rá gőgösen. – Kiemelkedő példány vagyok. – Annál jobb. Az egész szobrot bevonom puha, meleg, lüktető hússal. Holnap délig várnia kell, a ti időtök szerint. Az ilyesmit nem lehet elsietni. – Értettem. Mindketten várni fogunk. Másnap felhívtam Elderberryt. – Elderberry, kislányom, beszéltem Aphroditével. – Azt akarod mondani, George bácsi – suttogta izgatottan –, hogy valóban létezik? – Hát bizonyos értelemben, gyermekem. Ma délben kettőnk szeme láttára fog életre kelni a te ideális férfid. – Ó, istenem! – pihegte. – Bácsikám, ugye, nem csapsz be? – Soha senkit nem csapok be – válaszoltam, és ez igaz is, de azért bevallom, egy kicsit ideges voltam, hisz minden Azazelen múlt. Ugyanakkor ő még sosem hagyott cserben. Délben ismét az alkóvban voltunk mindketten, és a szobrot figyeltük, mely mozdulatlanul bámult maga elé. 232

ISAAC ASIMOV

– Pontos az órád, drágám? – kérdeztem Elderberryt. – Igen. Felhívtam a csillagvizsgálót. Még egy percet kell várnunk. Persze lehet, hogy a változás egy-két perccel később következik be. Nehéz ezeket a dolgokat pontosan megbecsülni. – Egy istennő igazán lehetne pontos. Különben mi értelme istennőnek lenni? – Ezt nevezem igaz hitnek – és nem is tévedett, mert a szobor hajszálpontosan délben megremegett. A színe halálos márványfehérből lassan élénk húsrózsaszínre változott. Komótosan megmozdult, leeresztette a karját, szeme megkékült és élettelien csillogott, a haja bebarnult, és teste megfelelő pontjain is szőrzet jelent meg. Lehajtotta a fejét, és Elderberryre nézett, aki izgatottan pihegett. Lassan csikorgó ízületekkel lépett le a talapzatról, és kinyújtott karral Elderberryhez lépegetett. – Te Elderberry, én Hank – mondta. – Ó, Hank! – suttogta a lány, és a karjaiba omlott. Hosszú ideig álltak összeforrva, aztán a lány a válla fölött rám nézett, és lázasan csillogó szemmel megszólalt: – Hank meg én egypár napig itthon maradunk, amolyan nászútfélén, és aztán, George bácsi, majd találkozunk. – És összedörzsölte két ujját, mint aki pénzt számol. Erre az én szemem is lázasan csillogni kezdett, és lábujjhegyen mentem ki a házból. Tulajdonképpen nagyon zavarónak tartottam, hogy egy teljesen felöltözött fiatal nő egy meztelen ifjút ölelget, de biztos voltam benne, Elderberry a távozásom után szinte azonnal feloldja ezt a diszharmóniát. Tíz napig vártam, hogy Elderberry telefonáljon, de nem jelentkezett. Ezen még nem aggódtam különösebben, mert el tudtam képzelni, hogy más elfoglaltsága akadt. Tíz nap múlva azonban eszembe jutott, hogy már ráférne egy lélegzetvételnyi szünet, és különben is, mivel kizárólag nekem és Azazelnek köszönheti eksztatikus vágyainak AZAZEL

233

beteljesülését, az volna a tisztességes, ha most már az én eksztatikus vágyaim is beteljesülnének. Elmentem a lakhelyükre, ahol a boldog párt hagytam, és becsöngettem. Elég hosszú ideig tartott, amíg történt valami, és felmerült bennem a kellemetlen gondolat, hogy a két ifjú ember eksztázisa esetleg végkimerüléses halálhoz vezetett, de az ajtó végül is résnyire nyílt. Elderberry volt, és teljesen normálisan nézett ki, már ha teljesen normálisnak tekintjük a dühös pillantást. – Aha, szóval te vagy az – mondta. – Hát igen – válaszoltam. – Már attól féltem, elutaztál, hogy folytassátok és kiterjesszétek a mézesheteket. – Nem szóltam semmit az aggodalmaimról, hogy esetleg agyonmézeshetezik magukat. Tapintatlanságnak tartottam volna. – És mit akarsz? Ez nem hangzott valami barátságosan. Azt persze meg tudtam érteni, hogy nem örül, ha megzavarták tevékenykedés közben, de hát tíz nap után igazán nem a világvége egy kis szünet. – Gyermekem, elfeledkeztél egy apróságról, a millió dollárról – emlékeztettem. Belöktem az ajtót, és besétáltam. Hideg gúnnyal nézett rám. – Amit itt kaphatsz, hapsikám, az legfeljebb egy halom bubke. Nem tudom, mi lehet az a bubke, de azonnal levontam a következtetést, hogy jóval kevesebbet ér, mint egymillió dollár. Töprengve és nem is kicsit megbántva érdeklődtem hát: – Miért? Mi a baj? – Mi a baj? Még hogy mi a baj? Hát megmondom, mi a baj! Amikor azt mondtam, azt akarom, hogy Hank puha legyen, nem úgy értettem, hogy mindenütt és állandóan. Erős szobrászkezével kilökött az ajtón, és bevágta utánam. Aztán ahogy ott álltam tanácstalanul a járdán, újra kinyitotta. 234

ISAAC ASIMOV

– És ha valaha is vissza mersz jönni, darabokra tépetlek Hankkel. Ugyanis minden más szempontból bikaerős. Így aztán eljöttem. Mit is tehettem volna? És hogy tetszik ez a történet, mint az én művészi kísérleteim kritikája? Úgyhogy nekem te csak ne panaszkodj! A történet végeztével George megrázta a fejét, és olyan csüggedtnek látszott, hogy egész meghatódtam. – George, tudom, hogy az egészért Azazelt okolod, de lásd be, igaziból nem annak az apróságnak a hibája. Annyira hangsúlyoztad a puhaságot... – A lány is – vágott vissza George sértetten. – Igen, de te mondtad Azazelnek, hogy téged válasszon mintául, amikor életre kelti a szobrot, és biztosan az a magyarázata, hogy képtelen... George tiltón emelte fel kezét, és szúrósan nézett rám. – Ez – mondta – még fájdalmasabb, mint hogy elvesztettem a pénzt, amit pedig megérdemeltem. Vedd tudomásul, hogy bár első ifjúságom már elmúlt... – Igen, igen, George, elnézésedet kérem. Te, azt hiszem, tartozom neked egy tízessel, nesze. – Hát, tíz dollár az tíz dollár. George legnagyobb megkönnyebbülésemre elvette a pénzt, és elmosolyodott.

AZAZEL

235

Röpke ábránd

H

A GEORGE-DZSAL ebédelek, mindig ügyelek rá, hogy ne

kártyával fizessek, hanem készpénzzel: így barátomnak alkalma adódik bájos szokásához híven felmarkolni a visszajárót. Természetesen arra is van gondom, hogy annak összege ne legyen túl nagy, borravalót pedig külön adok. Aznap ugyancsak épp együtt ebédeltünk a Csónakházban, majd hazafelé ballagtunk a Central Parkon át. Szép idő volt, viszonylag meleg, úgyhogy leültünk egy árnyékos padra pihengetni. George egy madarat figyelt, amely egy ágon üldögélt, és össze-összerezzent, ahogy a madarak már csak szoktak; mikor elröpült, barátom követte a tekintetével. Aztán megszólalt: – Gyerekkoromban halálosan dühített, hogy ezek a dögök kedvükre szelhetik az eget, én meg nem. – Gondolom, minden gyerek irigyli a madarakat. Ahogy a felnőttek is. Ám az emberi lények képesek repülni, méghozzá gyorsabban és messzebbre, mint bármelyik madár. Vegyük azt a repülőt, amelyik kilenc nap alatt megkerülte a Földet leszállás és tankolás nélkül! Ilyesmire egy madár sem képes. – És ugyan minek akarna ilyesmit egy madár? – kérdezte George megvetően. – Nem arról beszélek, amikor valaki beül egy repülésre alkalmas gépbe, vagy amikor lelóg egy sárkányrepülő hasáról. Azok csak technológiai kompromisszumok. Én az irányításra gondolok: amikor legyezel a karoddal, aztán felemelkedsz, és oda mégy, ahova akarsz. Sóhajtottam. – Úgy érted, legyőznéd a gravitációt? Egyszer én is álmodtam erről, George. Azt álmodtam, hogy felugrom a levegőbe, és elég épp csak megmozdítanom a karom, hogy 236

ISAAC ASIMOV

ott maradjak, aztán lassan és könnyeden a földre ereszkedhetek. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen, így rájöttem, csupán álmodom. De akkor, álmomban, felébredtem, és az ágyamban találtam magam. Amint felkeltem, kisült, hogy még mindig szabadon manőverezhetek a levegőben. És akkor, mivel az imént felébredtem, azt hittem, tényleg tudok repülni. Ekkor azonban valóban felébredtem, és rájöttem, hogy ugyanúgy a gravitáció foglya vagyok, mint azelőtt. Minő fájdalom, minő lesújtó csalódás! Napokig magam alatt voltam. Erre George (mi mást is vártam tőle?) annyit mondott: – Van ennél rosszabb is. – Igazán? Hát neked is volt már hasonló álmod? Csak szebb és jobb? – Álmok! Mit törődöm én az álmokkal? Az álmokat meghagyom az olyan nyámnyila tollnokoknak, amilyen te vagy! Én a való világról beszélek. – Úgy érted, tényleg repültél? És mindjárt elmeséled, mikor egy űrhajóval pályára álltál a Föld körül? – Semmi űrhajó. Ez itt volt, a Földön. És nem én repültem. Hanem egy barátom, Baldur Anderson... de talán jobb, ha az elején kezdem...

A legtöbb ismerősöm értelmiségi, komoly szakember, amilyennek talán te is tartod magad; Baldur kivételt képezett. Ő taxisofőr volt, viszonylag tanulatlan, de a tudományt őszintén tisztelte. Sok estét töltöttük a kedvenc kocsmánkban, és sörözgetés közben az ősrobbanásról beszélgettünk, meg a termodinamika törvényeiről, a génmanipulációról, ilyesmikről. Mindig nagyon hálás volt, ha elmagyaráztam neki valamit ezen misztikus tanokból, és bárhogy ellenkeztem is, ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a cechet. AZAZEL

237

Személyiségének azonban volt egy kellemetlen aspektusa: nem hitt. Mármint nem filozófiai értelemben nevezem hitetlennek, hogy visszautasította volna a természetfeletti bármely megnyilvánulását, csatlakozott volna egy világi humanitárius szervezethez, vagy hogy gondolatait olyan körülményesen fejezte volna ki, hogy senki se értse, leginkább egy olyasfajta magazin hasábjain, amit a kutya sem olvas. Abban nem lett volna semmi rossz, nem igaz? Röviden, Baldur olyasvalaki volt, akit a régi időkben a falu bolondjának mondtak volna. Rendszeresen leállt vitatkozni a kocsmában a hozzá hasonlóan tudatlan vendégekkel, tette pedig ezt nagy hanggal és obszcén szókinccsel. Nem voltak ezek kifejezetten magasröptű eszmecserék. Egy tipikus szóváltás így zajlott: – Nahát, ha olyan okos vagy, te mazsola – kezdte Baldur –, azt mondd meg: honnan vette Káin a feleségét? – Mit érdekel az? – felelte erre az ellenfele. – Mert a Biblia szerint akkoriban Éva volt az egyetlen asszony a világon – folytatta ő. – Ezt honnan veszed? – A Bibliából. – Egy frászt! Mondd már meg, hol van az leírva, hogy „akkoriban Éva volt az egyetlen asszony a világon”? – Kiderül. – Kiderül egy nagy túróst! – Ó, igen? – Ó, igen! Olykor, nyugodtabb pillanataiban, megpróbáltam a lelkére beszélni. – Baldur – mondtam ilyenkor –, a hitről nincs értelme vitatkozni. Nem változtat semmin, és csak kellemetlenség származhat belőle. Ő erre harciasan az felelte: – Alkotmányos jogom nem benyelni minden zöldséget, és ezt ki is mondani. 238

ISAAC ASIMOV

– Hát persze, de ha így folytatod, egyszer az egyik szeszesital-fogyasztás céljából idelátogató úriember még nyakon talál csapni hirtelen, mielőtt eszébe jutna az alkotmány. – Ezek az alakok elvileg oda kéne fordítsák a másik orcájukat! – ellenkezett Baldur. – Az áll a Bibliában! Azt írja: ne cirkuszolj az ördög miatt! Hagyd békén! – Esetleg megfeledkezhetnek erről. – És akkor mi van? Tudok vigyázni magamra. És valóban tudott is, lévén tagbaszakadt, izmos ember; az orrán látszott, hogy sok ütést megállított már, az öklén pedig, hogy az ilyen tetteket példásan megtorolta. – Ezt nem kétlem, de vallási kérdésekben az ellentábor igen nagy létszámú lehet, míg te egyedül vagy. Tizenkét egyetértő felebarát pedig esetleg fasírtot talál csinálni belőled. Ráadásul – tettem hozzá ilyenkor – mi lenne, ha egyszer nyernél egy ilyen vitában? Ha így történne, az egyik úriember miattad elveszítené a hitét. Komolyan felelős akarsz lenni egy ilyen veszteségért? Ez kizökkentette Baldurt, mert igazából helyén volt a szíve. – A vallás legkényesebb részeire soha nem tennék megjegyzéseket. Én Káinról beszélek, meg arról, hogy Jónás nem élhetett túl három napot egy cet gyomrában, meg hogy nem lehet a vízen járni. Igazán aljas dolgokat nem mondok. Például a Mikulást se szoktam kifogásolni, nem igaz? Figyelj, egyszer hallottam, amint egy csávó azt hangoztatta, hogy a Mikulás szánját csak nyolc rénszarvas húzza, és a vörös orrú Rudolf soha nem is létezett. Mire megkérdeztem: „Most el akarod szomorítani a gyerkőcöket?” És jól szájon vágtam. Meg a húsvéti nyusziról is le lehet szállni, ha jót akarsz. Az érzékenység ily foka természetesen mélyen megérintett. Megkérdeztem: – Mi történt veled, Baldur? Mitől vagy ilyen? Mi tett ennyire vakbuzgó hitetlenné? AZAZEL

239

– Az angyalok – ráncolta sötéten a homlokát. – Az angyalok? – Ja. Kissrác koromban sok képet láttam angyalokról. Te láttál már ilyeneket? – Hogyne. – Szárnyuk van. Van két karjuk, két lábuk, a hátukon pedig két hatalmas szárny. Gyerekkoromban sok ismeret-terjesztő könyvet olvastam, és azt írták, hogy a gerinces állatoknak négy végtagjuk van. Négy úszójuk, vagy négy lábuk, vagy két karjuk és két lábuk, vagy két lábuk és két szárnyuk. Olykor elveszíthetik a hátsó végtagjaikat, mint a bálnák, vagy a mellsőt, mint a kivimadarak, vagy mind a négyet, mint a kígyók. De négynél több végtagja egynek sincs. Szóval hogy lehet az angyaloknak hat végtagjuk: két karjuk, két lábuk és két szárnyuk? Merthogy gerincesek, nem igaz? Nem ízeltlábúak vagy ilyesmi? Megkérdeztem anyámat, hogy lehet ez, mire azt felelte, kussoljak. Akkoriban sokszor gondolkodtam ilyesmiken. – Tudod, Baldur, valójában nem szabad ezeket az ábrázolásokat egy az egyben elfogadni. A szárnyak szimbolikusak. Egyszerűen azt jelzik, milyen sebesen juthatnak el az angyalok egyik helyről a másikra. – Ó, igazán? Akkor kérdezd meg egyszer a bibliásékat, van-e az angyaloknak szárnyuk! Ők azt hiszik, van. És ahhoz is hülyék, hogy felfogják, amit a hat végtagról mondok. Az egész egy nagy hülyeség. Ráadásul még itt van ez is. Az angyalok elvileg tudnak repülni... akkor én miért nem tudok? Ez így nincs rendjén. Az alsó ajka lebiggyedt, és úgy tűnt, menten sírva fakad. Az én gyönge szívem erre egészen ellágyult; szerettem volna megvigasztalni őt valamivel. – Ide figyelj, Baldur, amikor meghalsz, és a mennybe jutsz, neked is lesz szárnyad a glória meg a hárfa mellé, és te is tudsz majd repülni. – George, te elhiszed ezt a marhaságot? 240

ISAAC ASIMOV

– Hát, nem igazán, de nem lenne rossz hinni benne. Miért nem teszel egy próbát? – Nem áll szándékomban, az ugyanis nem lenne tudományos. Egész életemben repülni akartam, magamtól: egyedül a két karommal. És azt hiszem, kell legyen valami tudományos módja, hogy magamtól repülhessek még itt, a Földön. Továbbra is szerettem volna lelket önteni belé, ezért óvatlanul, talán mert egy fél pohárral többet ittam a tanácsosnál, így szóltam hozzá: – Nyilván van rá mód. Erre rám emelte szigorú, és talán egy kissé véreres szemét. – Most szórakozol? Gúnyt űzöl egy ártatlan, gyermeki ábrándból? – Nem, dehogy! – Hirtelen ráébredtem, hogy ő már vagy tizenkettővel többet ivott a tanácsosnál, és hogy jobb ökle nyugtalanítóan meg-megrezzen. – Már hogy űznék gúnyt egy ártatlan, gyermeki ábrándból? Vagy akár egy felnőtt megszállottságából? Éppen csak ismerek egy... egy tudóst, aki talán megoldhatná ezt. Még mindig harciasan méregetett. – Akkor kérdezz rá, és aztán mondd el, mit felelt! Nem szeretem, ha kicsúfolnak. Az nem szép dolog. Én sem csúfollak téged, ugye? Nem teszem szóvá, hogy sose te fizeted a számlát, ugye? Ezzel aztán ingoványos talajra tévedtünk. Sietve feleltem: – Megbeszélem a dolgot a barátommal. Ne aggódj, majd én mindent elrendezek! Mindent egybevetve úgy véltem, jobb, ha így is teszek. Nem akartam elvágni magam az ingyenes italforrástól, és még kevésbé akartam kivívni Baldur neheztelését. Nem hitt azokban a bibliai intelmekben, hogy szeresse ellenségeit, áldja meg, aki őt átkozza, és tegyen jót azzal, aki gyűlöli. Ő a jobbegyenesében hitt. AZAZEL

241

Úgyhogy túlvilági barátomhoz, Azazelhez fordultam. Meséltem már neked, hogy... Igen? Nos, hozzá fordultam. Azazel szokás szerint rémes hangulatban volt, amikor megidéztem. A farka elég szokatlan szögben állt, és mikor efelől érdeklődtem, szabályosan dührohamot kapott, s éles visítással szapulni kezdte a felmenőimet... akikről nyilván nem rendelkezhetett az említett információval. Mint kiderült, valaki véletlenül rálépett. Ő nagyon picike, alig két centi a farka végétől a feje búbjáig, és az a gyanúm, hogy a saját világán is mindig láb alatt van. Ez alkalommal egyértelműen valaki talpa alá került, és a megaláztatás, hogy apró termete miatt már észre se veszik, egészen kihozta a sodrából. Engesztelően folytattam: – Ha képes lennél repülni, ó, hatalmasságos, akinek az egész világmindenség tisztelettel adózik, nem kéne kiállnod minden bugris bumfordiságát. Ez meglehetőst felvidította. Az utolsó pár szót többször is elismételte magában, mintha meg akarná jegyezni jövőbeli felhasználásra. Aztán így szólt: – Tudok repülni, ó, ocsmány, egyszersmind hitvány hústömeg, és meg is tettem volna, ha veszem a fáradságot, hogy ügyet vessek ama alsóbbrendű egyén jelenlétére, aki bumfordiságában rám tiport... Egyébként mit akarsz? Ezt szinte acsarogva kérdezte, habár hangja vékonysága folytán inkább zümmögésnek hatott. Kapásból rávágtam: – Bár te tudsz repülni, ó, mérhetetlen, az én világomban vannak emberek, akik erre nem képesek. – A te világodban nincsenek emberek, akik erre képesek lennének. Az itteniek mind olyan tohonyák, otrombák és esetlenek, mint megannyi salidrakonikónia. Ha bármit is tudnál az aerodinamikáról, nyomorult ízeltlábú, tudnád, hogy...

242

ISAAC ASIMOV

– Meghajlok felsőbbrendű tudásod előtt, bölcsek bölcse, de átsuhant az agyamon, hogy esetleg egy kevéske antigravitációval sikerülne. – Antigravitációval? Tudod, milyen...? – Kolosszális elme, engedelmeddel emlékeztetnélek rá, hogy már csináltál hasonlót.[7] – Az, ha jól emlékszem, csak részleges kezelés volt – felelte Azazel. – Épp csak elegendő ahhoz, hogy valaki el tudjon siklani a te rettenetes világod fagyott vízkupacai fölött. Most pedig, ha jól értem, ennél drasztikusabb intézkedést vársz tőlem. – Igen: van egy barátom, aki szeretne repülni. – Különös barátaid vannak neked. – Leült a farkára, ahogy máskor is tette, ha gondolkodni akart, ám amint az várható volt, vékony fájdalomsikollyal pattant föl ismét, minthogy megfeledkezett hátsó fertályi nyúlványának zúzódásáról. Ráfújtam a farkára, ami láthatólag használt neki, és Azazel megenyhült. – Ehhez egy mechanikus antigravitációs eszközre lesz szükség, amelyet természetesen be tudok szerezni számodra; valamint a barátod vegetatív idegrendszerének teljes együttműködésére, feltételezve, hogy rendelkezik ilyesmivel. – Azt hiszem, igen. De hogyan késztetheti együttműködésre? Azazel habozott. – Úgy vélem, praktikusan hinnie kell benne, hogy tud repülni. Két nappal később meglátogattam Baldurt szerény hajlékában. Felé nyújtottam az eszközt, és így szóltam: – Tessék. A szerkezet nem volt egy impozáns darab. Méretre és formára leginkább egy dióra hasonlított, és ha az ember a füléhez tartotta, halk zúgást hallott. Nem tudom, miféle energiaforrás működtethette, de Azazel biztosított, hogy nem fog lemerülni. AZAZEL

243

Azt is mondta, hogy érintkeznie kell a repülni szándékozó ember bőrével, ezért felakasztottam egy vékony láncra, mint egy medált. – Tessék – ismételtem, minthogy Baldur bizalmatlanul húzódott el a tárgy elől. – Akaszd a láncot a nyakadba, és viseld az inged alatt! A trikód alatt, ha azt is hordasz. – George, mi ez? – Ez, Baldur, egy antigravitációs eszköz. A legújabb cucc. Szupertudományos és szupertitkos. Soha senkinek nem beszélhetsz róla. Ekkor érte nyúlt. – Biztos? A barátodtól kaptad? Bólintottam. – Vedd fel! Némi habozás után átdugta fejét a láncon, majd egy kis biztatás hatására kigombolta az ingét, becsúsztatta a medált az atlétája alá, aztán visszagombolkozott. – És most? – kérdezte. – Most csapkodj a karoddal, és repülj! Csapott néhányat a karjával, de nem történt semmi. Szemöldökét szorosan összevonta két pici szeme fölött. – Te szórakozol velem? – Nem. De hinned kell benne, hogy repülni fogsz. Láttad a Disney-féle Pán Pétert? Mondogasd magadnak, hogy „tudok repülni, tudok repülni, tudok repülni”! – De náluk volt valami por, amit a fejükre szórtak! – Az nem tudományos. Ami a nyakadban van, az tudományos. Mondd magadnak, hogy tudsz repülni! Baldur hosszan, merően nézett rám, és be kell vallanom, hogy, habár szívem bátor, mint egy oroszláné, ez egy kissé nyugtalanított. – Kell hozzá egy kis idő, Baldur – mondtam. – Ki kell tapasztalnod, hogy csináld. Még mindig bosszúsan fodrozott, de azért hevesen verdesni kezdett a karjával, és azt mondogatta: – Tudok repülni. Tudok repülni. Tudok repülni. 244

ISAAC ASIMOV

Nem történt semmi. – Ugorj! – tanácsoltam. – Hogy meglegyen a kezdősebesség. – Idegesen tűnődtem, vajon Azazel most is tudja-e, mit csinál. Baldur, aki még mindig engem fodrozott, és egyre csapkodott, felugrott. Vagy harminc centire eltávolodott a talajtól, és a levegőben maradt, amíg hármat számoltam, aztán lassan visszaereszkedett a földre. – Ejha! – mondta ékesszólóan. – Ejha! – feleltem meglehetősen meglepetve. – Az előbb lebegtem! – Méghozzá milyen kecsesen! – tettem hozzá. – Ja. Ejha, tudok repülni! Na, még egyszer! Ismét elrugaszkodott; a haja jól látható zsíros foltot hagyott, ahol a feje a plafonhoz vágódott. Lefelé jövet fájdalmasan dörzsölgette az ütés helyét. – Tudod, két és fél méternél nem mehetsz magasabbra. – Idebenn tényleg nem. Menjünk ki! – Eszednél vagy? Nem akarhatod, hogy bárki is rájöjjön, mit tudsz! Elvennék tőled az antigravitációs készüléket, hogy a tudósok tanulmányozhassák, és nem repülhetnél többet! Egyedül a barátom tudja, hogyan működik, és ez egyelőre titok. – Akkor mit csináljak? – Röpködj idebenn, a lakásban! – Az nem valami nagy dolog. – Nem-e? Mennyire tudtál repülni öt perccel ezelőtt? Vaslogikám, mint mindig, most is meggyőző volt. Be kell vallanom, amint figyeltem, hogyan röpköd Baldur viszonylag kisméretű nappalijának meglehetősen szagos, behatárolt légterében, engem is elfogott a vágy, hogy próbát tegyek. De feltételezésem szerint nem adta volna át nekem az eszközt, ráadásul volt egy olyan határozott érzésem, hogy az én kezemben nem is működne. Azazel következetesen megtagadja, hogy bármit is tegyen közvetlenül értem, bizonyos erkölcsi elvekre hivatkozva. AZAZEL

245

Ahogy ő mondja a maga idétlen módján, az ajándékai csak mások javát szolgálhatják. Bár ne gondolná így – vagy bár gondolnák így a „mások”! Eleddig ugyanis jótetteim egyetlen javadalmazottját sem sikerült meggyőznöm róla, hogy számottevően gyarapítsa javaimat. Baldur végre leszállt az egyik székre, és elégedetten megkérdezte: – Azt mondod, azért tudok repülni, mert hiszek benne? – Azt bizony. Ez egy igazi „röpke ábránd”. Nekem nagyon is tetszett a kifejezés, Baldur azonban sziporkázott, ha szabad ezzel a szófordulattal élnem. – Látod, George, sokkal jobb a tudományban hinni, mint a mennyben meg abban a sok marhaságban az angyalszárnyakról! – Abszolút! Na, elmegyünk egyet vacsorázni, és aztán iszunk valamit? – Naná! És az este tökéletesen telt. Mégis, a dolgok valahogy nem alakultak jól. Mintha a melankólia árnya vetődött volna Baldurra. Odahagyta régebbi törzshelyeit, és új itatóvályúk után nézett. Engem ez nem zavart. Az új helyek egy fokkal jobbak voltak, mint a régiek, és általában kiváló száraz martinivel szolgáltak. De kíváncsi lettem, és rákérdeztem. – Többet nem veszekedhetek azokkal a tökfejekkel – felelte Baldur komoran. – Folyton az orruk alá akarom dörgölni, hogy tudok repülni, mint az angyalok... most akkor imádnának? Vagy egyáltalán hinnének nekem? Beveszik azt a sok marhaságot a beszélő kígyóról meg a sóbálvánnyá változó nőkről, pedig azok csak tündérmesék, nem egyebek. De nekem nem hinnének. Azt már nem! Úgyhogy jobb, ha távol tartom magam tőlük. Még a Biblia is azt mondja: „Ne időzz seggfejek gyülekezetében, és a csúfolódók székében ne ülj!” És aztán időnként kifakadt: 246

ISAAC ASIMOV

– Nem csinálhatom ezt mindig csak a lakásban! Nincs elég hely. Nem tudom átérezni. Muszáj kijutnom a szabad ég alá! Fel kell emelkednem az égbe, hogy kedvemre szárnyalhassak. – De meglátnak. – Majd éjjel megyek. – Akkor felkenődsz egy hegyoldalra, és meghalsz. – Nem, ha elég magasra megyek. – Akkor mit fogsz látni a sötétben? Azzal az erővel a lakásban is maradhatsz. – Majd keresek egy helyet, ahol nem jár senki. – Manapság hol nem jár senki? Vaslogikám minden csatát megnyert, Baldur mégis napról napra boldogtalanabb lett, és aztán egy időre el is tűnt a szemem elől. Nem volt otthon. A taxivállalatnál, ahol dolgozott, azt mondták, kivett két hét szabadságot, és nem, nem tudták, hova ment. Nem mintha bántott volna, hogy nem élvezhetem a vendégszeretetét – legalábbis nem nagyon –, de aggódtam, mi lesz, ha egyedül marad azzal az őrült ötletével, hogy az égen akar röpködni. Csak akkor tudtam meg, mi történt vele, mikor végre hazaért a lakásába, és felhívott. A telefonban alig ismertem elcsukló hangjára, és természetesen azonnal átmentem hozzá, hiszen azt mondta, nagy szüksége van rám. A szobájában ült, leverten és megtörten. – George... nem szabadott volna ezt csinálnom. – Baldur, mit csináltál? Erre megindult a szóáradat. – Emlékszel? Azt mondtam, keresek egy helyet, ahol senki se jár. – Emlékszem. – Támadt egy ötletem. Kivettem egy kis szabit, mikor az időjárás-jelentés azt mondta, jó idő lesz, verőfényes napsütéssel, és kibéreltem egy repülőgépet. Kimentem az egyik reptérre, ahol mehetsz egy kört, ha megfizeted... mint a taxival, csak az égben. AZAZEL

247

– Tudom, tudom. Mondom a pasinak, hogy menjen ki a külváros felé, vidékre. Mert a tájat szeretném látni. Valójában persze olyan helyet kerestem, ahol tényleg nem jár senki, hogy ha ilyet találok, megkérdezzem, mi az, és akkor valamikor hétvégén kimehetek oda, és végre igazán repülhetek, ahogy egész életemben akartam. – De Baldur, ez az égből nem látszik! – mutattam rá. Attól, hogy egy hely odafentről kihaltnak tűnik, még lehet nagyon is forgalmas! Keserűen felelt: – Jókor mondod! – Elhallgatott, megrázta a fejét, aztán tovább beszélt. – Ez egy ilyen igazi, régimódi repülő volt. Nyitott pilótaülés elöl, nyitott utasülés hátul, én pedig messzire kihajolok, hogy közelebbről lássam a földet, hogy biztosan tudjam, nincs ott út, se kocsi, se tanya. Kikapcsolom a biztonsági övét, hogy jobban lássak... mármint, tudok repülni, szóval nem félek a magasban. Csakhogy túlságosan is kihajolok, amit a pilóta nem tudhat, és amikor kanyarodik, a gép az oldalára fordul, pont amerre egyébként is dőlök, és mielőtt bármiben is megkapaszkodhatnék, egyszerűen kiesem. – Te magasságos! Baldur mellett egy doboz sör volt; most elhallgatott, és szomjasan belekortyolt. Megtörölte a száját a keze fejével, aztán megkérdezte: – George, estél te már ki repülőgépből ejtőernyő nélkül? – Nem. Most, hogy így belegondolok, még nem fordult velem elő ilyesmi. – Hát, egyszer majd próbáld ki! Fura érzés. Egészen megdöbbentő. Először nem is tudtam, mi történik. Minden irányban a nyílt ég, és mintha a talaj forogna, az arcom elé emelkedik, aztán átfordul a fejem felett, én meg csak azt mondogatom magamnak, „Mi a fene folyik itt?” Aztán lassan megérzem a bőrömön a szelet, ami egyre erősebben süvít, 248

ISAAC ASIMOV

csak nem tudom, honnan. És aztán egyszer csak valahogy összeáll a fejemben, hogy zuhanok. Mintha azt mondanám magamnak, „Ejha, zuhanok!” És amint ezt kimondom, már tudom, hogy tényleg ez a helyzet, a föld most már mintha alattam lenne, és egyre közeledik, és tudom, hogy be fogok csapódni, és hogy ha eltakarom a szemem, az nem segít rajtam. És képzeld csak, George, közben végig meg se fordult a fejemben, hogy tudok repülni! Túlságosan is meglepődtem. Pedig meg is halhattam volna! De akkor, mikor már majdnem leértem, eszembe jut a dolog, és azt mondom magamnak: „Tudok repülni! Tudok repülni!” És mintha megcsúsztam volna a levegőben. Mintha az ég egy hatalmas befőttes gumivá változott volna, én húzom az egyik végét, ő meg ellentart, és én egyre lassulok és lassulok. Mire a fák koronájával egy szintbe érek, már egészen lassan esem, és arra gondolok: talán ideje szálldosni egy kicsit. De mostanra egészen kimerültem, és már a föld sincs messze, úgyhogy mély levegő, tovább lassítok, és szépen landolok, talppal a talajon, épp csak egy alig hallható puffanással. És természetesen igazad volt, George. A magasból minden kihaltnak tűnt, viszont amikor földet értem, egész tömeg vett körül, és volt a közelben valami templom, a tetején harangtoronnyal... amit, gondolom, a fák meg a minden miatt nem láttam a magasból. Baldur becsukta a szemét, és egy ideig nem csinált mást, csak mélyeket lélegzett. – És mi történt, Baldur? – kérdeztem egy idő után. – Nem fogod kitalálni. – Nem is áll szándékomban. Csak mondd el! Kinyitotta a szemét, és úgy folytatta: – Mind épp a templomból jöttek, egy ilyen igazi, Bibliát elhívó gyülekezetből, és az egyik pasas térdre esik, és felemeli a kezét, és azt kiáltozza: „Csoda történt! Csoda történt!” És a többiek utána csinálják. Még életemben nem hallottam ekkora óbégatást. És az egyik pacák odajön, egy AZAZEL

249

alacsony, kövér pacák, és azt mondja: „Orvos vagyok. Elmondaná, mi történt?” Nekem ötletem sincs, mit feleljek. Mármint, mivel magyarázod, hogy épp csak leestél az égből? Mindjárt világgá kürtölik, hogy angyal vagyok. Úgyhogy elmondom az igazat. Azt mondom: „Véletlenül kiestem egy repülőből.” Mire megint elkezdenek óbégatni, hogy csoda történt. Azt kérdi erre az orvos: „És volt magánál ejtőernyő?” De hogy mondhatnám, hogy volt, ha egyszer sehol sincs? Úgyhogy azt mondom: „Nem.” Mire ő: „Többen látták, ahogy zuhan, aztán lassul, és lágyan földet ér.” Mire egy másik pali, akiről kisült, hogy ő a lelkész a templomban, mély hangon kijelenti: „Isten műve, hogy nem esett baja.” Na, ezt nem hagyhatom szó nélkül, úgyhogy azt mondom: „Tévednek. Az antigravitációs kütyüm csinálta.” Mire a doktor megkérdi: „A micsodája?” „Az antigravitációs kütyüm.” Persze kiröhög, és azt mondja: „Én – a maga helyében inkább az »Isten műve« verziót választanám.” Mintha csak ugratnám! Addigra a pilóta is földet ér, és odajön; fehér, mint a fal, és azt mondja: „Nem az én hibám. Az az ostoba tökfilkó kikapcsolta a biztonsági övét!” És akkor észrevesz, és majdnem elájul. Azt mondja: „Hogy került maga ide? Hisz nem volt magánál ejtőernyő!” Na, erre aztán mindenki torkából felszakad valami zsoltár vagy mi, és a lelkész megfogja a pilóta kezét, és közli vele, hogy ez Isten műve, és nyilván azért mentett meg, mert nagy feladat vár rám még itt, a Földön, és hogy mindenki, aki a gyülekezetéből ma jelen volt, most jobban hiszi, mint valaha, hogy Isten ott ül az ő trónján, és szorgosan dolgozik a világ jobbításán... és csak dőlt belőle a sok sületlenség. Még engem is sikerült meggyőznie... mármint arról, hogy valami nagy dolog miatt menekültem meg. Aztán jöttek az újságírók és még több orvos... franc tudja, ki hívta őket... 250

ISAAC ASIMOV

engem meg addig kérdezgettek, amíg már azt hittem, megőrülök, de az orvosok ezt leállították, és elvittek a kórházba kivizsgálásra. Baldur beszámolója egészen elképesztett. – Tényleg bedugtak egy kórházba? – Egy percre nem hagytak volna magamra. A helyi újság a címlapon közölt, és valami tudós is átjött a Rutgersről vagy honnan, és tovább faggatott. Mondtam, hogy van ez az antigravitációs izém, mire kiröhögött. Erre megkérdem: „Akkor maga is azt hiszi, csoda történt? Maga? Egy tudós?” Mire ő: „Sok tudós hisz Istenben, de egy tudós sem hisz az antigravitációban.” Aztán így folytatja: „Mutassa meg, hogy működik a készülék, Mr. Anderson, és talán meggondolom magam!” Hát persze hogy nem tudtam megmutatni, és azóta se tudtam használni. Legnagyobb rémületemre Baldur ekkor a tenyerébe temette az arcát, és hangosan felzokogott. – Szedd össze magad, Baldur! Működnie kell! Megrázta a fejét, és fojtott hangon felelt: – Nem, már nem. Csak akkor működik, ha hiszek benne, és én már nem hiszek. Mindenki azt mondja, csoda történt. Senki nem hisz az antigravitációban. Csak kiröhögnek! És a tudósok azt mondták a kütyümről, hogy az csak egy kis darab fém, nincs rajta energiaforrás, se vezérlés, meg hogy Einstein, a relativitásos pasas szerint az antigravitáció lehetetlen. George, hallgatnom kellett volna rád! Most aztán nem repülhetek többé, mert elvesztettem a hitemet. Az is lehet, hogy az antigravitáció soha nem is létezett, és végig Isten volt az, aki rajtad keresztül munkálkodott. Kezdek hinni Istenben, és elvesztettem a hitemet. Szegény pára! Tényleg nem repült azóta. A kütyüt is visszaadta, amit aztán visszavittem Azazelnek. Baldur végül kilépett a munkahelyéről, visszament a templomhoz, amely mellett földet ért, és most ott dolgozik AZAZEL

251

mint diakónus. Mindenki nagyon kedves vele, mert úgy hiszik, Isten kegyeltje.

Feszülten figyeltem George-ot, de az arca, mint mindig, ha Azazelről mesélt, most is csak nyílt őszinteséget tükrözött. – George, ez mostanában történt? – Csak tavaly. – Mind a sok hűhóval a csoda körül, az újságírókkal, szalagcímekkel meg mindennel? – Pontosan. – Akkor megmagyaráznád, hogy lehet, hogy nem olvastam a lapokban még csak hasonlóról sem? George a zsebébe nyúlt, és előkotorta az ebéd után maradt visszajárót képező öt dollár nyolcvankét centet, amit gondosan összeszedett, miután egy húszassal és egy tízessel kifizettem a közös étkezést. Különvette a bankót, és így szólt: – Öt dollárba, hogy meg tudom magyarázni! Egy pillanatig sem tétováztam. – Öt dollárba, hogy nem! – Te csak a New York Timest olvasod, igaz? – Igaz. – És a New York Times, illő tekintettel értelmiségi olvasóközönségére, a csodákról szóló beszámolókat a harmincegyedik oldalon teszi közzé, eldugva a sarokban, leginkább bikinihirdetések társaságában, igaz? – Lehetséges, de miből gondolod, hogy nem vennék észre egy hírt, legyen mégoly apró és eldugott? – Abból – felelte George győzedelmesen – hogy, mint az köztudomású, egy újságban kizárólag a szenzációhajhász főcímeket veszed észre. Csak azért lapozod át a New York Timest, hogy megnézd, említenek-e benne valahol. Eltöprengtem, aztán átengedtem George-nak az ötöst. Nem volt igaza, de tisztában vagyok vele, hogy ez lehet az általános nézet, ezért arra jutottam, nincs értelme vitatkozni. 252

ISAAC ASIMOV

SZERZŐKRŐL ISAAC ASIMOV Orosz származású amerikai SF-szerző, egyike a legtermékenyebbeknek. 1920-ban született, családja 3 éves korában vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ő maga már gyermekkorában munkába állt apja cukorkaüzletében, ott találkozott első ízben a színes borítójú SF-magazinokkal. Az egyetemen kémiából doktorált, de a fantasztikum vonzásából már nem sikerült kiszakadnia. Első elbeszélése, a „Hajótörés a Vesta térségében” 1939-ben jelent meg az Amazing Storiesban. Itt fokozatosan baráti kapcsolatba került a főszerkesztő John W. Campbell-lel, aki bátorította és tanácsokkal látta el őt. A 40-es évek elején már sorra jelentette meg később ikonikussá váló írásait, mint az Én, a robot epizódjai, az „Alkony” vagy az Alapítvány-sorozat kezdeményei. Az 1941-es „Te hazug!” című novellában megszületett a robotika három alaptörvénye. Első regénye, a Kavics az égben 1950-ben látott napvilágot. Ez két folytatásával (A csillagok, akár a por, 1951; Az űr áramlatai, 1952) egy galaktikus birodalom életét mutatja be. Ekkor még nem szerepelt tervei között, hogy akár e trilógiát, akár robottörténeteit összefűzi az 1951-53 között megjelent három Alapítvány-regénnyel (Alapítvány; Alapítvány és Birodalom; Második Alapítvány), amelyek egy galaktikus birodalom bukását mesélik el. Látszólag teljesen más vonalon elindulva alakult ki az 1955-ös A Halhatatlanság halála története. Több mint két évtizednyi viszonylagos távollét után, ami alatt többségében ismeretterjesztő műveket írt, Asimov visszatért az SF-hez, és dolgozni kezdett legnagyobb tervén, az Alapítvány-, Robot- és Birodalom-ciklusok egybefűzésén. Ennek első állomása Az Alapítvány pereme volt 1982-ben, majd további öt regény jelent még meg, melyek közül az 254

ISAAC ASIMOV

utolsón, az Előjáték az Alapítványhoz-on szinte 1992-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Életművéért több Hugo- és Nebula-díjjal tüntették ki, 1987ben pedig az SF nagymesterévé választották.

AZAZEL

255

JEGYZETEK William Shakespeare: Hamlet, a dán királyfi (Arany János fordítása). A „Jingle Bells” című dal szövegének fordítása az Új Bojtorján Zenekar feldolgozása („Csengőszó”) alapján szerepel. [3] William Shakespeare: Hamlet, a dán királyfi (Arany János fordítása). [4] A görög betűkkel jelölt amerikai diákszövetségek neveit utánzó elnevezés. Eredete: így kiált föl Edgar Shakespeare Lear király című művében: „Fie, foh, and fum, I smell the blood of a British man.” Vörösmarty Mihály fordításában: „Hujhá! Pihá! Brit vért orrontok itt.” [5] Aineiasz hű barátja és fegyverhordozója Vergilius Aeneis című eposzában. [6] Annyi, mint: bodza. [1]

[2]

[7]

Lásd a „Szikrázik a hó” című történetet.

256

ISAAC ASIMOV

TARTALOM BEVEZETŐ

5

A KÉT CENTIMÉTERES DÉMON

9

ÉNEKHANG EGYETLEN ESTÉRE

20

A MOSOLY, AMELY ELVESZEJT

28

A GYŐZTES

40

A TOMPA MORAJ

49

AZ EMBERISÉG MEGMENTŐJE

62

ELVI KÉRDÉS

75

AZ ITAL KÁRTÉKONY HATALMA

91

AZ ÍRÁS IDEJE

103

SZIKRÁZIK A HÓ

119

A LOGIKA AZ LOGIKA

138

AZ UTAZIK A LEGGYORSABBAN...

151

MÁS SZEMMEL NÉZVE

163

TÖBB DOLGOK VANNAK FÖLDÖN ÉS ÉGEN

178

A LÉLEK ALKATA

192

TAVASZI BUNYÓK

206

GALATEA

221

RÖPKE ÁBRÁND

235

SZERZŐKRŐL

253

JEGYZETEK

255

SZERZŐKRŐL ISAAC ASIMOV Orosz származású amerikai SF-szerző, egyike a legtermékenyebbeknek. 1920-ban született, családja 3 éves korában vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ő maga már gyermekkorában munkába állt apja cukorkaüzletében, ott találkozott első ízben a színes borítójú SF-magazinokkal. Az egyetemen kémiából doktorált, de a fantasztikum vonzásából már nem sikerült kiszakadnia. Első elbeszélése, a „Hajótörés a Vesta térségében” 1939ben jelent meg az Amazing Storiesban. Itt fokozatosan baráti kapcsolatba került a főszerkesztő John W. Campbell-lel, aki bátorította és tanácsokkal látta el őt. A 40-es évek elején már sorra jelentette meg később ikonikussá váló írásait, mint az Én, a robot epizódjai, az „Alkony” vagy az Alapítvány-sorozat kezdeményei. Az 1941-es „Te hazug!” című novellában megszületett a robotika három alaptörvénye. Első regénye, a Kavics az égben 1950-ben látott napvilágot. Ez két folytatásával (A csillagok, akár a por, 1951; Az űr áramlatai, 1952) egy galaktikus birodalom életét mutatja be. Ekkor még nem szerepelt tervei között, hogy akár e trilógiát, akár robottörténeteit összefűzi az 1951-53 között megjelent három Alapítvány-regénnyel (Alapítvány; Alapítvány és Birodalom; Második Alapítvány), amelyek egy galaktikus birodalom bukását mesélik el. Látszólag teljesen más vonalon elindulva alakult ki az 1955-ös A Halhatatlanság halála története. Több mint két évtizednyi viszonylagos távollét után, ami alatt többségében ismeretterjesztő műveket írt, Asimov visszatért az SF-hez, és dolgozni kezdett legnagyobb tervén, az Alapítvány-, Robot- és Birodalom-ciklusok egybefűzésén. 258

ISAAC ASIMOV

Ennek első állomása Az Alapítvány pereme volt 1982-ben, majd további öt regény jelent még meg, melyek közül az utolsón, az Előjáték az Alapítványhoz-on szinte 1992-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Életművéért több Hugo- és Nebula-díjjal tüntették ki, 1987-ben pedig az SF nagymesterévé választották.