Arthur Herzog
RAJZÁS
LAP-ICS Könyvkiadó
Matihew fiamnak, ha felnő
A mű eredeti címe: The Swarm Copyright © 1979 by Arthur Herzog All rights reserved! A fordítás a Pan Books 1979. évi kiadása alapján készült Fordította: Békés András A borítón látható festmény Bera Károly munkája Hungarian edition and Translation © 1994 by LAP-ICS ISBN: 963 434 016 4 Kiadja: LAP-ÍCS Könyvkiadó A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1994. Évben Felelős vezető: Illyés Sándor Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó
Könyvem nem készülhetett volna el az alábbi intézmények, illetve személyek segítsége nélkül: National Academy of Sciences; US Army, Fort Detrick, Maryland; Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma; Zoecon Corporation, Palo Alto, California; Dr. John Perkins és Howard Lewis, Bradley Byers és Martin Sepherd (National Academy of Sciences); Dr. Marshall Levin és Dr. Reese Sailer (USDA); Dr. T. S. K. Johansson és Dr. Robert Calhoon (Queens < \ illege, New York); Dr. Paul Hurd (Smithsonian Institution); Dr. Norman Coleman (Amerikai Allergia Alapítvány); Dr. Robert Brooks, Jr. (Fairfax Radiation Facility); Dr. Vincent Dole (Rockefeller University, New York); Dr. Roger Morse (Cornell University); Dr. Joan Ehrenfeld (Museum of Natural History, New York City); Dr. Michael Baden, New York Város törvényszéki halottkém; Dr. Ron Sederoff (Columbia University); Sheila Pack és Dr. James A. Gilford (Hood College, Maryland); John E. Patton, rádióamatőr; Dr. Dewey M. Cáron (University of Maryland); E. P. Magaha, sajtófőnök (Fort Detrick); Charles Crum (Katonai Egészségügyi Adattár); Orley R. Bourland, Jr. (National Cancer Institute); Dr. Lynn H. Wright (Litton Bionetics, Inc.); Allan W. Deware százados (katonai hírközlés); David T. O. Conner százados, Arthur Beverley és John W. Daugherty tiszthelyettesek (US Army Strategic Communications Commands Keleti Parti Telekommunikációs Központja). Mindannyiuknak ezúton köszönöm, hogy megosztották velem szakismereteiket. Külön köszönet illeti Perkinst, a kiváló környezet-biológiai szakértőt, Johanssont, a nagyszerű méhészbiológust, Brooks fiziológus-professzort és Levint, a remek rovartani professzort, akik ellenőrizték kéziratom adatait
és felbecsülhetetlen értékü tanácsokat adtak. Hálával tartozom Mack Magahának, amiért megnyitotta élőttem Fort Detiek minden kapuját. Kiváló szerkesztőm. Phyllis Grann, kitartóan bátorított. Neki is hálával tartozom.
Tartalomjegyzék I. Az afrikai királynők 1. A kirándulás 2. A Tudományos Akadémia 3. A méhész 4. A Rovartani Társulat 5. Maryville 6. A gyanú
II. A raj 7. Összetűzések 8. Azonosítás 9. A raj
III. Detrick 10. Haditervek 11. Terjedés 12. A méhgyár 13. Toxicitás 14. Etogram 15. Megpróbáltatások 16. A koktél 17. Detrick áldozata 18. Az ellenség erősödik
IV. A méhcsata 19. A fehér, angolszász, protestáns méhek 20. Haláltusa 21. Összeomlás 22. Következmények 23. A csata előtt 24. A New York-i csata
Epilógus
Kitartó röpte, erős csípése, bensőséges viszonya a virágokkal, az, hogy elkerül mindent, ami ártalmas, a mód, ahogy a dolgozók szolgálják a királynőt – akit az ókorban mindig királynak tekintettek páratlan rajzási szokásai, elképesztő szorgalma és ügyessége, amellyel gyűjti és raktározza a mézet, készíti a viaszt, e két, az ember számára szerfelett értékes, ám ismeretlen eredetű anyagot, a méhet isteni lénnyé avatta, az istenek első számú kegyeltjévé, aki valahogy itt maradt az aranykorból, vagy önszántából kiszökött az Édenkertből a szegény, bűnbe esett emberrel, hogy megédesítse keserves sorsát. W. M. WHEELER: A rovarok szociális élete
EGYRE TÖBBEN HALNAK BELE MÉHCSÍPÉSBE AFRIKÁBAN A helyi fajta rosszabb, mint az európai JOHANNESBURG, Dél-Afrika (Reuter) A méhek komoly veszélyt kezdenek jelenteni Dél-Afrikában. Egy természetkutató számításai szerint az agresszív méhrajok az elmúlt évtizedben több halálesetet okoztak az országban, mint bármely más vadon élő állatfaj – beleértve az oroszlánokat és a kígyókat is. (New York Times, 1966. május 8.)
IJESZTŐ MÉHTÁMADÁS AZ AFRIKAI KÖRMENET ELLEN A kisfiú kínjai MARYKNOLL, N. Y. Veszélyes támadást intézett egy méhraj a virág-vasárnapi körmenet ellen. A különös esetről Rose León nővér számolt be, a Maryknoll Nővérek egyike, akik a tanzániai Shinyongában, a Viktória-tó közelében levő kisvárosban végzik munkájukat. – A keresztények körmenete éppen a templom felé tartott a mezőn át – mesélte Rose nővér amikor egy méhraj megtámadott minket. A több száz ember sikoltozva menekült. Egy nyomorék, mankós kisfiú elesett, és a méhek ellepték. Csak sikoltozott, sikoltozott szegény. Legalább hat férfi próbálta elvinni onnét, de úgy összecsípték őket, hogy elejtették a fiút, és ők is elszaladtak… (Religious News Service, 1966. május 27.)
DÉL-AFRIKA ZÜMMÖGŐ RÉMEI A fullánkok öt halottja JOHANNESBURG, Dél-Afrika A hírhedetten agresszív méhek, amelyeket a jelek szerint a szokásosnál is jobban felbőszített a nagy meleg, az utóbbi hat hónapban ijesztő támadásaikkal tartják rettegésben a dél-
afrikaiakat. Öt ember lelte halálát a fullánkoktól. Több százan szenvedtek fájdalmas csípéseket. A támadások során kutyák és más háziállatok is elpusztultak. A méhrajok elől rémülten menekülő emberek nemegyszer úszómedencékbe vagy szökőkutakba vetették magukat, hogy megszabaduljanak üldözőiktől. (Knickerbocker News, Albany, 1966. június 1)
ROVARTAN Afrikai királynők veszélyei Kilenc évvel ezelőtt Warwick Kerr méhész úgy vélte, több jó oka is van arra, hogy bevigyen 20 afrikai méhkirálynőt hazájába, Brazíliába. Az afrikai méh köztudottan agresszív ugyan, de 30 százalékkal több mézet termel, mint az olasz vagy a német méhek, amelyek előzőleg sokáig egyeduralkodók voltak a brazíliai méhészetekben. Kerr eredeti szándéka szerint keresztezéssel akart szelídebb fajtát létrehozni az afrikaiból. A létrejött méhfajta azonban olyan gonosz természetű, hogy most már Brazília nyolc államában szinte minden méhész életét és megélhetését fenyegeti – nem is beszélve a számtalan többi brazilról. (Time, 1965. szeptember 24.)
PERU HARCA A MÉHEK ELLEN LIMA, Peru, június 15. (Reuter) A Mezőgazdasági Védelmi Tanács mai nyilatkozata szerint rendkívüli intézkedésekkel fogják megakadályozni, hogy Brazíliából benyomuljanak az országba a veszélyes afrikai méhek. (New York Times, 1968. június 16.)
JÖN A RETTEGETT AFRIKAI MÉH? Ezt nem lehet csak úgy elhessegetni WASHINGTON (UPI)
Az a veszély fenyeget, hogy elözönlik Észak-Amerikát a támadó kedvű méhek, amelyek azért csípnek meg embert, állatot, mert látszólag örömüket lelik benne. Az afrikai méhek 1956-ban jutottak át szülőföldjükről Brazíliába, és nemsokára akkora területen terjedtek el, mint az Egyesült Államok. Az esetleges északi terjeszkedés veszélyére. Dr. M. J. Ramsay, a Mezőgazdasági Minisztérium kutatója hívta föl a figyelmet. Bejelentette, hogy az Amerikai Méhész Szövetség sürgető kérésére negyvenezer dolláros rendkívüli alapot hoznak létre a kérdés tanulmányozására, annak megvizsgálására, hogy miként lehet megakadályozni a méhek terjedését Közép- és Észak-Amerikában. (Miami Herald, 1971. július 20.)
AGRESSZÍV MÉHEK INVÁZIÓJA FENYEGET Boyce Rensberger A vad afrikai méhek hatalmas serege, annak a 26 családnak a leszármazottai, amelyeket 15 évvel ezelőtt véletlenül engedtek szabadon Brazíliában, már Dél-Amerika jó részén elterjedt, és félő, hogy előbb-utóbb elözönlik Észak-Amerikát – állapította meg a Tudományos Akadémia által megbízott szakértői bizottság. Az afrikai méh az amerikai kontinensen elterjedt faj egyik változata. Külseje szinte teljesen olyan, mint az amerikai fajtáé, a viselkedése azonban egészen más. Ezek a méhek sokkal agresszívabbak, és sokkal gyakrabban támadnak rajban. (New York Times, 1972. január 22.)
GYILKOS MÉHEK TARTANAK AZ USA FELÉ A brazil veszedelem WASHINGTON (AP) Az agresszív méhek rajai, amelyek már számos ember és állat halálát okozták, több mint 300 km-es évi sebességgel tartanak Brazíliából az Egyesült Államok felé. A Mezőgazdasági Minisztérium által finanszírozott vizsgálat
megállapítása szerint a méheknek semmilyen természetes akadály nem állja útját, és négy-hat éven belül elérhetik ÉszakAmerikát. A jelentés szerint a „a brazil méhek legismertebb és legijesztőbb tulajdonsága az agresszivitásuk”. (Chicago Daily News, 1972. augusztus 24.)
I. Az afrikai királynők 1. A kirándulás Azzal az esettel kapcsolatban, amely a New York állambeli Marylandben történt, több tény fontosságát is hangsúlyozni kell. Az évszakhoz képest szokatlanul meleg, késő szeptemberi nap volt. Bőségben virult az őszirózsa, az aranyvessző és más későn nyíló virágok. Kirándulók jártak arra, a Peterson család, akiknek elemózsiája között cukor is volt különféle formákban; mint kiderült, a jóból is megártott a sok. A vadméhek kihasználták a jó időt, lázasan gyűjtötték a virágport, a nektárt, mielőtt beköszönt a tél, és megfosztja őket tavaszig a táplálékforrástól. Petersonék az úton hagyták az autót, és átvergődtek az erdőn a cókmókkal: a köpcös, kedélyes Bill, az apró, szikár Mary és a gyerekek, a tizenkét éves Karen, a tízéves Tim, meg a hatéves Randy. Mindegyik szőke volt, és nagyra nőtt a korához képest. A család örömmel látta, hogy nincs más a környéken. Egy juharos, égeres, füzes ligeten át kijutottak a füves tisztásra, amelynek túlsó végén patakocska csörgedezett. Fütyörésztek a madarak, döngicséltek a bogarak. A gyerekek eljátszadoztak, Bill pedig elterült egy kempingszéken, és a baseballmeccset hallgatta a rádión. Mary, aki napozni akart, kigombolta a blúza felső gombjait, és bekente magát illatos naptejjel. Fehér volt a bőre. Az időjárás egész nyáron egyforma volt: hét közben meleg és napos, hétvégén erős – csak a növények élvezték, az emberek utálták. Amikor elérkezett az ebéd ideje, Bill leterített egy ponyvát, és
fölállította az összecsukható asztalt. Reggel sietve indultak útnak, Mary hagyta, hogy beledobáljanak az ételdobozba mindent, amit jónak látnak. Most összeráncolt homlokkal meredt az elébe táruló élelmezési katasztrófára. Hamburgerek, virsli, puffancsok, egy csomó fűszer, a maradék pizza, sült krumpli, sósperecek, sajtos ostya, ropi, makarónisaláta, cukortól fehérlő fánkok, habcsók, keksz, sósmogyoró, savanyúcukor, torta, füge, egy csomó üdítő… Előttük valaki már kiépített egy kezdetleges tűzrakhelyet. Bill faszenet szórt a kövek közé, rálocsolt egy kevés folyadékot, aztán meggyújtotta. Egyenesen fölfelé szállt a fehér füst. Karen és Tim azzal szórakozott, hogy Randy öccsük feje fölött dobálták a labdát, de nemsokára mind a három gyerek odagyűlt az asztal köré, tát ott szájjal, mint a madárfiókák. Mint mindig, most is Karen volt a legmohóbb: elkapta a sült krumplit, a fogával föltépte a celofánzacskót, és belenyúlt piszkos kezével. Mary elrántotta tőle a zacskót, de már nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Tim közben leszaggatta a kekszesdoboz tetejét, Randy pedig szakavatottan fölnyitott egy dobozos üdítőt. – Micsoda kölykök! – sóhajtott fel Mary. – Föladom… – Vehetek mézet, anyu? – kérdezte Karen. – A méz egészséges. Csupa energia! – A kérdés merő formaság volt. Karen nem várta meg a választ, vajat kent egy puffancsra, aztán szájjal lefelé tartotta az üveget, amíg ki nem csordult a sötétsárga méz. – A banda nem vár meg, Bill – szólt oda Mary. – Phű, mennyi ma a bogár! – Fölvette a sprayt, és figyelmeztető jelleggel kis rovarirtó-felhőt fújt a bokrok felé. Amikor a szén már fehér hamutakaró alatt parázslóit, Bill a rostélyra tette az élénkvörös, zsírtól fehér pöttyös húspogácsákat és mindegyiket megnyomkodta. Csatasorba rendezte mellettük a kolbászokat. A rostély szélén körberakta a puffancsokat. Sörével a kezében leguggolt, nézte, ahogy apró lángokat vetnek a lehulló zsírcseppek. Épp megfordította a hamburgereket, amikor Karen fölfedezte a méhet. Elfelejtette becsukni a mézesüveget. Most rácsapta a tetejét, s a méh fogoly maradt az üveg falán.
– Fogtam egy méhet! Tim odaszaladt. – Mekkora méh! – Akkora volt, mint egy gyűszű, fekete, a potrohán bolyhos, narancssárga sávok. – Lehet, hogy dongó. – Ez méh – mondta határozottan Karen. – A suliban volt egy kaptár üveg alatt. – Megmutatta a méhet az anyjának. Mary aggodalmasan méregette. Nem sokat tudott a méhekről, de ez óriásinak rémlett. – Talán királynő. – A méhkirálynők nem szoktak csak úgy röpdösni, anyu – mondta Karen. – Csak akkor repülnek ki, amikor párosodnak. Randy is meg akarta nézni a méhet. Kikapta az üveget Karen kezéből, és pár lépésnyire elfutott vele. A méh megelevenedett. Az üvegből meglepően hangos zaj hallatszott, szinte zúgás, magas és fülsértő. Zűűűűűűűű, Zíííííííí! A döngés megijesztette Randyt. A mézesüveg kicsúszott a kezéből, és szétzúzódott egy fatönkön. A méh elszállt. Randy elsírta magát, és dühödten rugdosni kezdte a fatönköt. – Ne menj a cserepek közelébe – szólt rá Bill. – Később majd összeszedjük. Kész a kaja! A szülők a kempingszékekre telepedtek, a gyerekek elnyúltak a ponyván, és repetáért nyújtogatták műanyag tányérjaikat, poharaikat. Már eljutottak a fagyi-habcsók-torta stádiumba, amikor Tim észrevette, hogy egy tucatnyi méh gyűlt a mézesüveg darabjai közé. Méhek mászkáltak az apró szemétdomb körül is, amelyet a gyerekek fölhalmoztak a füvön a ponyva mellett. Időnként egy-egy méh a levegőbe emelkedett, és nyílsebesen elröppent a fák felé. Tim bátran megpróbálta elhessegetni őket, de csak furcsán döngtek, és nem tágítottak. Méhek köröztek az asztal fölött is, lebegve megálltak a cukros fánkok, a füge fölött, eltávolodtak, megint visszatértek, egyre közelebb jöttek. – Nem tetszenek nekem ezek a méhek – mondta Mary. Fölállt, fogta a képes újságját, és leült a fűre a patak mellé, szemlátomást elhatározva, hogy csak azért is jól fogja érezni magát. Bill elvitte a székét és a rádiót az asztal mellől. A
gyerekek egy hajítókorongot dobáltak. A rovarok zúgásától mintha lüktetett volna az egész tisztás, mintha élő szövet lett volna. Mary fölpillantott, látta, hogy a legkisebb gyerek iszkol feléje, s közben természetellenes módon kapkodja a fejét, karjait. A kisfiú azt kiáltozta: – Kerget egy méh! Mary gyorsan fölállt, odament hozzá. – Ezek csak méhecskék, Randy! Nem bántanak, ha békén hagyod őket – mondta. A fiú görcsös erővel az anyja hasához szorította az arcát, miközben pár ujjnyira tőle elzúgott egy méh, sivítva, mint egy apró vadászrepülő. Mary követte a tekintetével, és látta, hogy az asztalt ellepték a méhek, merev lábakkal mászkáltak az ételeken. Mary közelebb óvakodott. – Belemásznak mindenbe – suttogta. – Ezek… ezek nem rendes méhek. Mellette cérnahangon megszólalt Karen: – Azt hittem, a méhek csak virágport és nektárt esznek. Ezek a méhek ugyanúgy zabáinak, mint mi gyerekek… – Nem értem – mondta Mary, miközben nézte az édességeken mászkáló méheket, amelyek mintha még a műanyag poharakat is kaparászták volna éhségükben. Mary merészen elkapta a rovarirtó sprayt az asztalról, lenyomta a gombot, és csak nyomta, nyomta, hogy kifehéredett tőle az ujja. – Tűnés! Tűnés innen, méhek! – kiáltotta. A méhek mintha eszüket vesztették volna. Fölemelkedtek, lecsaptak, kavarogtak a levegőben, csoportokban hemperegtek a földön. Néhányan belevetették magukat a parázsba, és szétpukkantak, mint holmi apró gránátok. A levegőben pedig egyre nőtt a méhfelhő. Sötétlő szélével, kavargó közepével úgy festett, mint egy miniatűr vihar. Bill a rádió fölé hajolt, hallgatta a fontos meccset, nem vett tudomást semmiről. – A szentségit, apjuk – förmedt rá Mary –, kapcsold ki a rádiót! Gyerünk innét!
Bill kikapcsolta. Amikor a rádió elhallgatott, akkor derült ki, hogy addig sem okozta, inkább leplezte a tisztáson hallatszó zaj igazi forrását. Mintha láncfűrészek dolgoztak volna, olyan harsogás szállt föl a bokrokból, a fákról, még a földről is. Petersonék döbbent arccal néztek föl – az eget elsötétítették a méhek. – Hagyjatok mindent! – sikoltotta Mary. – Gyerekek, futás! Randy a kocsi felé iramodott, Tim a patak felé rohant. Karen fölvisított: – Egy méh van a hajamban! – és kétségbeesetten próbálta kirángatni. Aztán megint fölsikoltott. Mintha tűz égette volna meg, hirtelen vörös púp jelent meg a nyakán. A tisztáson megváltozott a hang, most szinte mély orgonabúgásra emlékeztetett. Zúúúúúúúúúúmmrnrnmmmmmml A méhek lecsaptak a levegőből. Bill a karjához kapott, aztán a vállához. Elejtette a rádiót. Mary feléjük szaladt, de bizonytalanul megtorpant, megzavarták a kavargó árnyak, a rémisztő hang. ZUUUUUUUMMMMMM! Ellepték a méhek mindenütt, a karján, a mellén, berepültek a blúza nyílásába, még a szoknyája alá is. Kétségbeesetten próbálta elhessegetni őket, de mintha lándzsák százai fúródtak volna mindenütt a testébe. A szemhéja földagadt, az orrcimpái lassan összezárultak. Furcsa fájdalmat érzett a mellkasában, alig kapott levegőt. Kinyitotta a száját, sikoltani akart, de fájdalmas döfést érzőit a nyelvén. Ahogy összeroskadt, azt kérdezte magától, hogy most mi lesz a gyerekekkel.
2. A Tudományos Akadémia Hétfőn tovább tartott a meleg a keleti partvidéken. A rádió szerint reggel nyolckor huszonegy fok volt. Dr. John Wood úgy határozott, hogy kerékpáron megy munkába. Reggeli alatt jellegzetes vitát folytatott önmagával. Éjszakai hálótársa, egy hetyke ifjú hölgy már korábban elment, amíg
Wood aludt. Ő volt az utolsó azoknak a nőknek a hosszú sorában, akik lemondtak Woodról. Nem mintha nem kedvelték volna a nők – a jelek szerint túlzottan is kedvelték. A baj csak az idővel volt, amit Wood rájuk tudott szánni – tudniillik keveset. A nők és a munka közül Wood mindig az utóbbit választotta, elhanyagolva az előbbieket, akiknek a reakcióját előre lehetett sejteni. Meg kell tanulnom elengedni magam, többet szórakozni, mondta magának Wood n-edszer. Aztán, mint rendesen, elnyelték a nap hullámai. Wood tudományos köreiben semmi szokatlan nem volt abban, hogy a kerékpárja, a tízfokozatú sebességváltóval és kontrafékkel ellátott háromszáz dolláros Peugeot annyit ért, mint az autója, a vén Volkswagen. Miután elhelyezte a kerékpárt a garázsban, fölkaptatott a lépcsőn az aulába. Az aula patinás bronz díszkapuján az állatöv jegyei ékeskedtek, zöld olasz márványból faragott oszlopok fölött ívelt a kupolás mennyezet, és A leláncolt Prométheusz freskója nézett vissza a hátsó falról. Templomot akartak a Tudomány Istenének, hát építettek egyet. A Tudományos Akadémia olyasfajta hely volt, ahol a kertet arborétumnak, az étkezőt refektóriumnak hívják. A tudomány eme templomában rendíthetetlen, változtathatatlan komolyság és nyugalom honolt. Wood olykor valamivel több elevenségre vágyott. Mint mindig, most is a Washington Post várta az íróasztalán, ahol minden reggel otthagyja az osztály titkárnője. Wood kis híján igazi ellenszenvvel meredt a lapra. Volt egy elmélete, hogy az újságokat a gyógyszergyárak tartják a markukban, és a tartalmuk kifejezetten arra szolgál, hogy több nyugtatót lehessen eladni. Úgy vélte, az a baj, hogy az újságok nagy hűhót csapnak ugyan, de sohasem az igazán fontos dolgok körül. Wood mindig a lehető legtovább halogatta az újság elolvasását, és néha jólesően meg is feledkezett róla. De ma, amikor még tizenöt perc tátongott előtte a szokásos hétfő reggeli megbeszélésig, nem volt kibúvó. Wood megrögzött olvasója volt a lapok alján meghúzódó „kis színeseknek”, amelyek gyakran jobban lekötötték az érdeklődését, mint a fő hírek: „Ötös fókaikrek”; „Feleségtartásért
perel a feminista nő”. Megakadt a szeme egy apró betűs címen.
CSALÁDRA TÁMADTAK A MÉHEK Két halott MARYVILLE, N. Y., szeptember 26. (AP) Méhek támadtak Maryville közelében egy öttagú családra, amely egy patak melletti eldugott tisztáson akarta élvezni a természet örömeit. Mr. és Mrs. William Peterson belehalt a méhek marásaiba. Három gyermeküket szintén megtámadták a rovarok. A 12 éves Karen állapota súlyos. A helyi halottkém, Dr. David P. Znac feltevése szerint mindkét felnőtt allergiás lehetett a méhméregre, ami könnyen halált okozhat. Az Egyesült Államokban évente körülbelül harminc haláleset tulajdonítható méheknek és darazsaknak. Nem sikerült megállapítani, hogy mi váltotta ki a méhek támadását. Wood jellegzetes módon szokott reagálni a nyugtalanító információra: egy időre otthagyta, hadd legyen alkalma működésbe lépni az intuíciójának. De ebben a pillanatban valóságos félelem is elöntötte. Egyetlen közvetlen reakciója az újságíró tudatlanságára vonatkozott. A méhek nem marnak, gondolta, hanem szúrnak vagy csípnek, amint ő maga is jól tudhatta… Gyorsan végigolvasta az újságot, aztán azon kapta magát, hogy tüzetesebben szemügyre veszi a méhes tudósítást. Wood nem volt entomológus, még kevésbé méhszakértő. De ökológus és biológus volt, aki számos területről tudott egyetmást, közöttük a méhekről is, és furcsállotta a tudósításban leírtakat. A tömeges támadás közönséges, vagyis háziméhre vallott, a háziméhek azonban nem szoktak az év ilyen késői szakában rajzani. Végig forró volt azonban a nyár. Wood úgy vélte (mint később kiderült, tévesen, bár ebben a tévedésében sokan osztoztak), hogy a háziméhek többsége méhészetekben él; akkor pedig mit kerestek odakint az erdőben? És abban
bizonyos volt, hogy kicsiny a valószínűsége, hogy egyazon család két tagja is súlyosan allergiás legyen a méhcsípésre. A legjobban azonban az nyugtalanította, hogy méhek tömeges támadása rendkívül ritkán fordult elő – kivéve egy bizonyos méhfajtát. Wood hirtelen, további gondolkodás nélkül kivágta a cikket, és eltette. Wood a Tudományos Akadémián dolgozott, a környezettudományi osztály főmunkatársaként. Sheldon Hubbard, az osztályvezető volt a főnöke. A két férfi minden hétfő reggel áttekintette az osztály munkáját. A feladatuk bizonyos értelemben hibakeresés volt: megpróbálták észrevenni a környezeti válságokat, mielőtt kibontakoztak. Amikor Wood belépett Hubbard irodájába, üresen találta, és megörült neki. Ezek az emberölő méhek fölzaklatták. Szüksége volt egy-két percre, hogy lecsillapodjék. Shelly Hubbard személyisége ott tükröződött az iroda falain: feleség, gyerekek, kutya, oklevelek, tiszteletbeli tagságok és díszdoktorátusok, fényképek Willard Lightowerrel, az Akadémia elnökével, szovjet tudósokkal, a kiemelkedő zoológiái kutatásokért járó Pudlo-díj átvételekor, vadászat közben, széles mosollyal egy golfbajnokság trófeája fölött. Hubbard sokoldalú tudós volt, és szárnyaló tehetsége a gépészettől a végletekig önző volt, és az fájt neki a legjobban, hogy nem sikerült nemzetközi hírnévre szert tennie. Woodot nem vakította el az idősebb tudós iránti rokonszenve, látta a hibáit is. Mint hivatalnok, Hubbard gyakran lassan szánta el magát a cselekvésre, nem szívesen változtatott irányt, öntelt volt és makacs. Hagyta, hogy úrrá legyenek rajta a személyes indulatok, és túlzottan megbízott a saját ítélőképességében. Wood szemében Hubbard igazi tehetsége abban rejlett, hogy képes volt újat alkotni. Meg kellett volna maradnia kutatónak, gondolta, nem engedni a munkakörrel járó hatalom talmi vonzerejének. Hubbard sem minden szempontból rajongott fiatalabb kollégájáért, akivel szívélyes vetélytársi viszonyban volt. Azt mondogatta, hogy Wood (és a Wood képviselte egész ifjabb
tudósnemzedék) nem több számítógépnél – okos, pontos, rideg, de mintha nem is vér folyna az ereiben. Wood tudta, hogy ebben a leírásban van némi igazság. Shelly Hubbard, mint rendesen, tizenöt perc késéssel csörtetett be. Wood szemében Hubbard emlékeztetett tulajdon zoológiai specialitására, a cserebogárra. Ötvenkét éves volt, alacsony, vaskos és izmos, kidülledő mellkasú. Szinte nem is volt nyaka, kerek feje mintha közvetlenül illeszkedett volna csapott vállára. Kopasz fejbúbjáról kétoldalt két fekete hajfürt ágaskodott, mint a csápok. Rendes szokása volt, fedelesszárnyú jellegével összhangban, hogy zizegős hang kíséretében összedörzsölte a kezét, vagy cuppogó hangokat keltett két összepréselt tenyerével. Hubbard súlyosan lehuppant egy székre a tárgyalóasztal mellett, szemben Wooddal, és baljós tekintettel szemügyre vette az előttük tornyosuló munkát. Wood a hétvégi golfozásról érdeklődött. Hubbard elfintorodott, és azt mondta, nem dicsekedhet a 90 körüli pontszámával. Aztán azt kérdezte: – Mondd csak, nem helyettesítenél a Rovartani Társulatnál ezen a héten, John? Inkább golfoznék. Idáig vagyok az értekezletekkel! – Kopasz feje búbjára tette a kezét. – Szívesen – mondta Wood. – Amúgy is beszélni akarok Gerstonnal. – Jól van. Az új eredményei ijesztőbbek, mint Frankenstein szörnyetege. Jut is eszembe, van még néhány hasonló a mai paksamétában… A paksaméta kétarasznyi magas volt: értékelések, javaslatok, koncepciók, kormányszervek megkeresései és hasonlók, mindegyikhez hozzátűzve Wood véleménye. Az első egy déli tudóscsoport jelentése volt, amelyet az amerikai Mezőgazdasági Minisztériumnak szántak. Azt állította, hogy a Floridába véletlenül beszabadult arapapagáj és amazoniai papagáj komoly veszélyt jelent a gyümölcsösökre. A tudósok azonnali intézkedést javasoltak. Wood igent mondott rá; Hubbard most szintén. A javaslat tovább jutott az Akadémia programbizottság elé. A következő ügy a „szuperpatkány” kérdése volt, ahogy a brit
sajtó tréfásan elnevezte. A tájékozott szakemberek a legkevésbé sem tartották tréfásnak a szuper patkányt. A patkányok, akárcsak más állatok, fokozatosan rezisztensek lettek a hagyományos mérgekkel szemben; aztán megjelent a warfarin nevű véralvadásgátló szer, amelytől belső vérzésben pusztultak el a patkányok. íme, gondolták a tudósok, végre egy méreg, amellyel szemben nem alakulhat ki rezisztencia. Néhány generációval később azonban a patkányok mégis rezisztensek lettek rá. Már New York állam északi részében is találtak warfarin-rezisztens patkányokat. De a brit warfarin-rezisztens patkány még egy nagy lépést tett fölfelé az evolúció létráján. Mintha megerősödött volna az ellene használt mérgektől, huszonöt százalékkal nagyobbra nőtt a közönséges patkányoknál, és át tudta rágni magát a műanyag falakon. Meg nem erősített híresztelések szerint a szuperpatkány szembeszállt és életre-halálra menő küzdelmet vívott a macskákkal és kisebb kutyákkal. Akár igazak voltak ezek a beszámolók, akár nem, a patkány agresszivitásához nem fért kétség. Most a Környezetvédelmi Hivatal meg akarta vizsgáltatni, hogy mit lehet tenni a szuperpatkány ellen, ha egyszer fölbukkan az amerikai városokban. A zsúfolt nyomornegyedekben nagy pusztítást vihetett volna véghez. Hubbard megborzongott. – Irtózom a patkányoktól. Emlékszel, mit írt Orwell az 1984ben? Hogy mindenkinek van egy titkos félelme. A könyvben volt egy rab, aki látszólag semmitől sem félt, aztán a fejére tettek egy ketrecet, benne egy kiéhezett patkánnyal. Megtört. Ha csak szóba kerülnek a patkányok, én is úgy érzem magam… Woodot teljesen hidegen hagyták a patkányok. Szórakozottan eltűnődött, vajon a patkányok megeszik-e a cserebogarakat. – Csak arra vagyok kíváncsi – mondta –, hogy a hirtelen méretnövekedés miért eredményez látszólag fokozódó agresszivitást. Megfigyelték már a rovatoknál is. Lehet, hogy ugyanez igaz az emberre? Mi is egyre növünk… De Hubbard szemlátomást gyorsan témát akart változtatni. – Írd rá arra a javaslatra, hogy rendkívüli fontosságú. Küldd
egyenesen Lightowernek! – Cuppantott a tenyerével. Így bogarászták végig az irathalmot. Hubbard elfogadta Wood szinte minden javaslatát. Később Wood eltűnődött rajta, hogy miként alakulhatott volna az afrikai méhek ügye, ha Hubbard nem akarta volna makacsul bebizonyítani neki, hogy még mindig tud nemet mondani, vagy ha a McAllister-féle javaslat nem a halom alján lett volna, amikorra a Hubbardot már elfogta a türelmetlenség. Lényegében aligha számított volna sokat. Mégis csábító volt a gondolat, hogy talán meg lehetett volna spórolni néhány létfontosságú hetet. F. W. McAllister, a Kansasi Egyetem apiológusa, azaz méhszakértője és a Tudományos Akadémia tagja részt vett abban az expedícióban, amelyet az Akadémia küldött néhány évvel korábban Brazíliába, hogy vizsgálja meg az afrikai méhet, és írjon róla jelentést iEz a méhfajta kész talánynak mutatkozott. Tagadhatatlanul energikus volt. Az Észak- és Dél-Amerikát benépesítő európai származású méhekkel összehasonlítva korábban repült ki reggelente, szorgalmasabban dolgozott napközben, és tovább maradt kint este. Emiatt majdnem kétszer annyi mézet tudott termelni, mint az Amerikában honos méhek. Ugyanakkor azonban rendkívül agresszív volt, és hajlamos arra, hogy minden ok nélkül tömeges támadást intézzen az emberek és a haszonállatok ellen. Gyorsan szaporodott, a bekövetkező túlnépesedés következtében gyakran rajzott, és a rajok nagy távolságokra elmentek. Szívesen élt a vadonban. 1956-ban egy brazil entomológus azzal az elképzeléssel vitte be az afrikai méheket, hogy keresztezi őket a brazilokkal, és olyan méhcsaládot hoz létre, amely az afrikaiak szorgalmát és az európaiak szelídségét örökli. Az első afrikai méhszállítmányt nagy gonddal válogatták össze, hogy a szelídebbek kerüljenek bele, útközben azonban lepermetezték őket DDT-vel, és döglötten érkeztek meg Brazíliába. A mendemondák szerint a második méhszállítmányt már találomra szedték össze, nem ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek bele agresszívak. Így vagy úgy, a méhek megérkeztek Brazíliába. Mielőtt a keresztezési kísérleteket elvégezték volna, baklövések hihetetlen sorozatának
következményeként megszökött huszonhat raj, élükön egy-egy afrikai királynő. Előzőleg az entomológusok szentül hitték, hogy az agresszív afrikai gén gyorsan fölhígul majd a brazil méhek sokszorta hatalmasabb génállományában. Tévedtek. A méh – az Apis mellifera adansonii – nemcsak ingerlékeny természetűek, hanem biológiailag is fortélyosnak bizonyult. Hódító volt. Az afrikai méhek megtelepedtek egy-egy kaptár alatt, behatoltak, megölték a királynőt, és a sajátjukat ültették a helyére. Kis idő múlva, amikor már annyira elszaporodtak, hogy szűk lett a kaptár, az afrikaiak kirajzottak és megtelepedtek a vadonban. A jelek szerint szívesebben kerestek szállást a fákon, de képesek voltak arra is, hogy lerohanjanak egy hangyabolyt, kiűzzék a hangyákat, és átalakítsák a hangyabolyt saját céljaikra. Előfordult, hogy négyzetkilométerenként negyven afrikai méhcsaládot számoltak össze. Életerős volt, ügyesen ki tudta fosztani más méhek mézraktárait. Mindezek, de főképp a genetikai fölénye révén az adansonii biológiai csodatettet vitt véghez. Megállíthatatlanul tört előre, mint a hunok. Egyetlen évtized alatt a huszonhat család és leszármazottaik elnyomlak és afrikanizálták Brazília teljes méhállományát. Most már jószerivel minden brazíliai méhet afrikainak lehetett tekinteni. Hogy milyen ádáz támadásra képes az afrikai méh, azt Săo Paulo közelében tapasztalhatták, ahol egy kéményben fölfedeztek egy afrikai rajt, és alágyújtottak. Pillanatok alatt, ahogy a helyi újság írta „zúgó tömeg sötétítette el a napot”. Az afrikaiak több mint ötszáz embert csíptek meg, és kínban fetrengő vagy kimúlt csirkék, kutyák sora jelezte az útjukat. Az afrikai méhek már Brazília kiterjedt körzeteiben szedtek emberáldozatokat, szétzilálták a közlekedést és a mezőgazdaságot, megváltoztatták a méhészet jellegét és nyugtalanították a közvéleményt. És évente több mint háromszáz kilométert nyomultak előre. Ha nem sikerül megállítani őket, hangoztatták egyesek, az 1970-es évek végére elérik az Egyesült Államokat, s hogy milyen eredménnyel, azt már látni lehetett Dél-Amerikában. De az olyan
fejlett gazdaságban, mint az Egyesült Államoké, a helyzet katasztrofálissá is válhat. Egyebek között azért, mert a méh rendkívüli mértékben érzékeny volt a rezgésekre. Itt, ahol rengeteg nagy teljesítményű gépezet működik, a méh állandó izgalmi állapotban lenne… McAllister mellékelt egy térképet. A térkép világosan mutatta az afrikai előrenyomulás sebességét és mélységét, mely csak a magas Andok tövében torpant meg. A következtetések egyértelműek voltak. Elhangzottak már olyan elképzelések, hogy méhirtó zónát alakítanak ki a közép-amerikai félszigeten, szó esett egyéb ellenintézkedésekről isii, de McAllister kételkedett az efféle tervek működőképességében, még ha megvalósítják is őket. Meggyőződése volt, hogy a méhek be fognak özönleni az Egyesült Államokba. Javasolta, hogy küldjék ki ismét Brazíliába, hogy alaposan megvizsgálja az afrikai méhek genetikai jellemzőit. A legtöbb méhszakértő úgy vélte, hogy ha az afrikaiak átjutnak is az Egyesült Államokba, a mérsékelt klíma féken tartja majd őket. McAllister viszont aggódott, hogy az afrikaiak, amelyek már tanúbizonyságát adták alkalmazkodóképességüknek, esetleg olyan hibridet produkálnak, amely képes elterjedni mindenütt az Egyesült Államokban. Wood is azok között a tudósok között volt, akiket aggasztottak az afrikai méhek. Az volt a véleménye, hogy támogassák McAllistert, és meg is mondta. Hubbard úgy döntött, hogy most megmakacsolja magát. – Én akkor sem hiszek a rémtörténeteknek. Nekem valahogy még mindig gyanúsak. Mennyi az állítólagos halálesetek száma Brazíliában? – Évente körülbelül százötven – mondta Wood. Az csak a túlfűtött latin-amerikai képzelet terméke lehet! És túl sok amerikai kutató szeretne kibulizni egy téli vakációt valami jó meleg vidéken! Wood szinte látta, hogyan forognak a kerekek Hubbard agyában. Hubbard elfogadta azt az elméletet, hogy még ha
bejönnek is az afrikaiak, az amerikai méhészek elpusztítják őket, mihelyt fölbukkannak egy kaptárban. Rendszerint reménytelen volt vitába szállni Hubbarddal, ha egyszer eltökélte magát, de Wood úgy gondolta, ez az ügy megéri az erőfeszítést.
I. ábra: Az adansonii hibrid eloszlása és terjedése DélAmerikában, Townsend (1972) alapján. (A Tudományos Akadémia szívességéből) – Az a kis rovar veszélyes jószág – mondta kissé vontatott
hangján. – McAllisternek igaza van… közel sem tudunk még eleget róla. – Honnan vagy olyan biztos benne, hogy a mutációi nem jó irányba viszik majd? – kérdezte Hubbard. – Brazília déli részén már megszelídült. – És miből gondolod, hogy úgy is marad? – kérdezett vissza Wood. – Az a dolgunk, hogy nyugtalankodjunk az ilyesmi miatt. – Nyugtalankodj csak te – mondta csökönyösen Hubbard. – Én nem fogok. Wood tétovázott. – Olvastál a méhek két New York állambeli áldozatáról? Hubbard mélyen ülő szeme kimeredt a fölhúzott szemöldök alól. – Olvastam. No és? – Hol hallottál hasonló tömeges támadásokról? Hubbard elvigyorodott. – Azt hiszed, afrikaiak? – Csak azt állítom, hogy Brazíliában így viselkednek az afrikaiak. Igen… lehet, hogy néhány bejutott az országba. Nem lehetetlen. – Így vagy úgy, az afrikaiakról már rég jelentést kaptunk volna. Azok a méhecskék Dél-Amerikában vannak, és nem fognak vízumot kapni. Ne foglalkozz velük! – Fürkésző tekintettel nézett Woodra. – Hallod-e, John, szerintem neked méhiszonyod van, úgy, ahogy nekem patkányiszonyom! Félsz tőlük, Igaz? Woodot felkészületlenül érte a kérdés. – Honnét veszed? – Nézd a kezedet! Wood meglepetten lepillantott, és látta, hogy az ujjaival öntudatlanul dobol az asztal lapján. Bevallotta, hogy esztelen módon fél a méhektől. – Sokan félnek tőlük – mondta Hubbard de én nem. Én kedvelem a kis csibészeket. Csodálom a szervezettségüket és az erkölcsiségüket. Az Apis nem kíméli magát. *
Wood irodájának falát Washington turistalátványosságainak színes fényképei ékítették, úgymint a Capitolium, a virágzó cseresznyefák… Már ott voltak öt évvel ezelőtt, amikor beköltözött a helyiségbe, és azóta sem vesződött azzal, hogy leszedje őket. Az egyik falon nagy falitábla volt, rajta nagy, nyomtatott betűkkel Wood legfontosabb vizsgálatai. A MEXIKÓI-ÖBÖL NAGY OLAJKIKÖTŐI A BIOSZFÉRA ÉS A SZUPERSZONIKUS UTASSZÁLLÍTÓ REPÜLŐGÉPEK KÖRNYEZETI HATÁSOK: KÖZÉP-KALIFORNIAI VÍZMINŐSÉG A DALLAS-FORTH WORTH-I REGIONÁLIS REPÜLŐTÉR HATÁSA AZ ÉSZAK-TEXASI VÁROSKOMPLEXUM FEJLŐDÉSÉRE BIZOTTSÁG: ÉRINTETLEN TÁJ KRITÉIUMAINAK MEGHATÁROZÁSA * Öt évvel ezelőtt nem voltak ilyen vizsgálatok, mert akkor még kevés embert érdekelt ennyire a jövő. Néha még azokat sem, akiknek minden okuk meglett volna rá. Ezek még most is gyakran rövidlátó módon viselkedtek. Ebben a pillanatban Wood éppen Hubbardra gondolt. John Wood harmincöt éves volt, száznyolcvankét centiméter magas, a szeme kék, az arca szögletes, a mosolya megnyerő, de fegyelmezett, a tartása katonás. Olyan arca volt, amely megragadja a nőket, de csak a második ránézésre, nem az elsőre. Azért nem nősült meg, mondogatta magának, mert még nem találkozott az igazival. A valóságban minden tőle telhetőt megtett, hogy távol tartsa magától a szerelmet. Arizonából származott. A Harvardon doktorált biológiából, aztán két évig titkos kutatásokkal foglalkozott a hadseregben, századosi rangban szerelt le, visszatért a Harvardra doktorátus
utáni kutatásra, beleásta magát a környezettudományba, és megbízott oktató lett. Igazában nem fűlt a foga a laboratóriumi kutatgatásokhoz, és voltaképpen a tanításhoz sem. A Tudományos Akadémián kínálkozó állást mintha egyenesen az ő adottságaira szabták volna: éles elmét, analitikus gondolkodást, jó emlékezetet, diplomáciai készséget igényelt és a modern technika tartalmi összefüggéseinek átlátását. Wood érdeme volt annak az akadémiai bizottságnak a megalakítása, amely megállapította, hogy a túl sok szuperszonikus utasszállító repülőgép elszegényítheti ózonban a légkör felső rétegeit, és elviselhetetlen mértékben megnövelheti a földre jutó sugárzást. Woodnak ráadásul jó szimata volt az új gondolatok iránt, ami az ő területén annyit jelentett, hogy előre tudta látni a bajt. Ő ezt csak a maga külön bejáratú Távolfelderítő és Riasztó Rendszerének hívta. Wood személyes TRR-je most aktiválódott ugyan, de figyelembe kellett vennie azt, amit Hubbard „méhiszonynak” hívott. Wood nem tekintette magát különösebben bonyolult léleknek, de ez az egy bolondériája megvolt. Gyermekkorában apja kis állattenyésztő farmján Tucson közelében egyszer éppen lovagolt, amikor egy méh orron csípte a lovát. Az állat fölágaskodott, és belevetette a fiút egy mesquito-bokorba. Vadméhek rontottak rá, összecsípték az arcát és mindkét karját. De ami a legmélyebben megmaradt benne – és azóta is visszavisszatért az álmaiban –, az az üldözés volt. A felbőszült méhek nem elégedtek meg annyival, hogy összecsípték, hanem megkergették a sivatagban, mintha úgy meg akarták volna leckéztetni, hogy sohase felejtse el. Tízéves eszével úgy vélte, egy-két kilométeren át rohant – és talán a valóságban is –, hadonászva, bőgve-hüppögve, az anyjáért ordítva. Valahányszor azt hitte, hogy véget ért a megpróbáltatás, újra fölhangzott a magasban a zúgás. A méhek egészen a tanyaházig üldözték. Az anyja kiszedte a fullánkokat, megfürdette a fiút hideg vízben, és lefektette. Nem is kelt föl napig. Rossz álmaiban azóta is időnként fölbukkantak a méhek, üldözték, ahogy lovagolt a sivatagon át. Egy-egy lidérces éjszakán halálra csípték.
Wood nem szaladt pszichiáterhez a méhiszonyával. Időnként rossz álma volt, időnként az is előfordult, hogy a rovar zúgásától összerezzent, sőt kiverte a hideg veríték. De úgy érezte, egy szép napon magától elmúlik majd úgyis az egész, és addig sem az életét, sem a szakmai pályafutását nem zavarja. Most azonban az afrikai méhek kérdése működésbe hozta Távolfelderítő és Riasztó Rendszerét, s Wood azt kérdezte magától, hogy vajon nem a méhiszonya miatt reagál-e túlzott érzékenységgel. A kicsiny, négyszögletes irodában nem sok hely volt, ahol fölalá járkálhatott volna. Néhány lépést tett az ablakig, aztán vissza. Fölvette a telefont, fölhívta McAllistert a kansasi Lawrence-ben. Az entomológus vette föl a kagylót. – Sajnos, nem megy, Mac – mondta Wood. – Hubbard megmakacsolta magát. Szerinte jó esély van arra, hogy az afrikaiak megjuhászodnak. McAllisternek magas, éles hangja volt. Rezignáltan válaszolt: – Azt ugyan várhatja! Majd másképp fog beszélni, amikor a kis dögök föltűnnek a Rio Grande innenső oldalán! Hiába vár valami kedvező mutációra… – Hubbard azt kérdezte, miért békésebb természetű a méh Brazília déli részén, mint az északi rész trópusi, a déli mérsékelt… tehát a hűvösebb éghajlat megszelídíti őket? – Másról van szó – mondta McAllister. – A déli méhcsaládok nagyobbak és erősebbek. Hevesebb ellenállást tanúsítanak. Előbb-utóbb őket is legyűrik majd. Azok az afrikaiak életveszélyesek, ha mondom! Wood hirtelen azt kérdezte: – Hallottad, hogy mi történt egy Maryville nevű helyen? McAllister azt mondta, nem. Amikor Wood elmesélte, a méhszakértő akkorát füttyentett, hogy Wood azt hitte, baj van a vonallal. – Pontosan így szoktak viselkedni az afrikai barátocskáink! – Elhallgatott. – De nem tudom elképzelni, hogy kerülhettek volna New York államba. – Ha találnak valahol egy afrikait, könnyű azonosítani?
– A csuda tudja. A méhek között akkora a fajtakeveredés, hogy alig lehet megkülönböztetni őket. Elméletben az adansonii-nak valamivel kisebbnek kellene lennie az amerikai méheknél, de ez is bizonytalan. Még Bill Birch is csak nagy nehezen tudta megállapítani azokról a kaliforniai méhekről, hogy igazi afrikaiak… – Miféle kaliforniai méhekről? – csattant fel Wood. – Amelyek arról a richmondi hajóról jöttek. – Mi volt az? – kérdezte Wood hirtelen aggodalommal. Wood úgy hallotta, mintha McAllister magas hangja még magasabb regiszterbe csúszott volna. – Hát hetvenkettőben, San Francisco közelében, a richmondi kikötőben a dokkmunkások méheket találtat egy hajó rakterében. Tudod, hogy a méhek jól bírják a hajóutat, mint minden más közlekedési eszközt is. A konténeres szállítás ideális számukra – egyenesen a konténerekben építik a lépeket. Mire a mezőgazdaságiak odaértek, a méhek már kirajzottak. Az egyik mólón aztán megtalálták és elgázosították őket. Az egész dolog rejtélyes egy kicsit, mert a hajó Japánból jött. De előzőleg megállt San Pedróban, úgyhogy esetleg ott szálltak át a méhek egy másik hajóról. Az egyik San Pedróban horgonyzó hajó Guatemalából jött, de az afrikaiak tudomásunk szerint még nem érték el Guatemalát. A dögöket elküldték Birchnek a Nemzeti Múzeumba. Nála nincs jobb rovarszakértő. Azt mondta, afrikaiak. – A királynőt megtalálták? – kérdezte éles hangon Wood. McAllister mintha feszengett volna. – Hát… az az igazság, hogy nem. Nem találták meg. – Mindez azt bizonyítja, hogy az afrikaiak igenis bejuthattak az országba. Lehet, hogy éppen akkor, lehet, hogy máskor. – Kalifornia messze van New Yorktól. Wood erőlködött, hogy ne érezzék a hangjában a bosszúság, és majdnem sikerült. – Nem ártott volna, ha elmondod mindezt, mielőtt beszélek Hubbarddal. – Nincsenek kézzelfogható tények, és nem akartam túl sok érvvel előhozakodni – sipákolta McAllister. Védekező volt a
hangja. – Bár azt hiszem, Hubbard döntését nem befolyásolta volna – mondta Wood. – És nagyon kicsiny a valószínűsége, hogy az afrikai méh átjutott ide. Szinte nulla – válaszolta McAllister. – Azért szeretnék megbizonyosodni róla…
3. A méhész Ugyanezen a napon Henry David összegezte a méhészeti idény könyvelését. A könyvben sorakozó szárnok tanúsága szerint negyvenöt éves méhészkedése alatt még sosem volt ilyen szenzációs nyara. A virágnyíláshoz ideális volt az időjárás: hajnali esők, bőséges napsütés, nem túl meleg, nem túl hűvös. David életében nem látott még ilyen virágpompát. A méhek a feladat magaslatára emelkedtek, és szorgalmasabban dolgoztak, mint a sokat látott méhész összes korábbi méhei; korán kirepültek, és sokáig kint maradtak. A lakókocsija falára David felragasztott egy méhészeti lapból kivágott fényképet. A kép egy szépségverseny győztesét, Ohio Mézkirálynőjét mutatta, aranyszőkén, tejfehér kebellel, a vállán átvetett szalagon nagybetűs felirattal: A méh a mezőgazdaság angyala. Henry David is így vélekedett. Már olyan régóta Henry Davidnek nevezte magát, hogy szinte el is felejtette, milyen név áll a születési anyakönyvi kivonatán. Évtizedekkel ezelőtt a hóbortos, gátlásos és zárkózott fiatalember, aki rühellte az államot és az embereket is, otthagyta a feleségét, és elvonult New York államának erre a gyéren lakott vidékére. Itt méhészkedni kezdett, azzal az elhatározással, hogy irodalmi műveltségének hiányosságai ellenére követi nagy példaképét, Thoreau-t. Nem bánta meg, és nem vágyott rá, hogy véget vessen ennek a remeteéletnek. A méhektől körülvéve sohasem érezte egyedül magát. Ha beszélgetni támadt kedve, a méhekhez beszélt. Hé, kisfiúk! Hé, kislányok!
A méhek a rabszolgái voltak. Keményen dolgoztak, de csak annyit tarthattak meg a termelt értékből, hogy épp éhen ne haljanak. Mégsem feleseltek. Helyes kis jószágok voltak, jó társaság. Ráadásul szórakoztatták is. Mosolyogva elnézte, ahogy a sóvár herék csoportokba verődve várták a királynőket, ahogy a sihederek várják a fagyizó előtt a libbenő szoknyájú lányokat. És milyen kedvesek voltak egyes méhek – minden félelem nélkül rátelepedtek a karjára, vállára! Két családja különösen barátságos volt hozzá, bár a többi méhcsaládhoz nem. Ezek a méhek kötekedően, sőt támadóan viselkedtek a többivel. Maguknak valók voltak, olyannyira, hogy párosodni is csak a saját csoportjukból párosodtak. Ezt annak a szokásuknak is köszönhették, hogy ezek a királynők és herék délelőttönként repültek ki párzani, nem kora délután, mint a többi méh. Így gondoskodik a természet arról, gondolta David, hogy ne terjedjen a rossz mag, mert ezek a méhek mihasznák voltak. Jóformán alig gyűjtöttek mézet, csak virágport, azt viszont hatalmas mennyiségben, és elraktározták. Ha David nem eteti őket, éhen haltak volna. Fura egy jószág a méh! Henry David csodálatosnak és lenyűgözőnek találta, hogy egy mindössze centiméternyi méretű lény, amelynek agya alig nagyobb a gombostű fejénél, ilyen sok bonyolult műveletre képes, például fűti a kaptárát télen, hűti nyáron, közli a többiekkel az egy-két kilométernyire talált virágok pontos helyét, a felhőrétegen át is betájolja a napot, tökéletes hatszögletű sejteket épít tervrajz nélkül. Mégis, mint minden méhész, David is igyekezett javítani a családjait, olyan méheket kitenyészteni, amelyek sok mézet termelnek, béketűrőek, és ellenállnak az olyan betegségeknek, mint a költésrothadás, amely kiirthatja egy egész kaptár népét. Henry David csak évente egyszer hagyta ott a méheit. Sok méhész leöli ősszel a családjait, és tavasszal újakat vásárol, David méhei azonban lehetőséget kaptak, hogy megpróbáljanak áttelelni, bár sokukra így is a halál várt. Február végén mindig elindult kis teherautójával délre, a méhtenyésztőkhöz, ahol új
méheket vásárolt, hogy újra benépesítse és följavítsa családjait. A tenyésztők minden lehetséges eszközt felhasználtak, még a mesterséges megtermékenyítést is, hogy egyre jobb fajtaváltozatokat állítsanak elő. Az évek során David már bejárta méhekért az egész Délvidéket, de aztán kikötött egy nagy floridai méhészetnél, amely lakatlan vidéken, egy mangófa liget közepén állt. Amikor végzett a vásárlással, megörvendeztette magát évi jutalmával, egy ütött-kopott kisvárosi bordélyban tett látogatással, aztán hazaindult az új méhekkel, hogy időben odaérjen, amikor először virágzik a pitypang, a fűz, a juhar. Noha ő volt a méhész, David időnként eltűnődött, vajon nem inkább a méhek használják-e ki őt. Sosem tudott napirendre térni a mentalitásukon. Még azok a méhek is, amelyek a telet sem érhették meg, mintha ösztönösen tudták volna, hogy a család számára újra elérkezik majd a nyár. Úgy látszott, mintha a méhek számára nem volna értelme a jelennek, mintha ami most történik, az igazában a következő év vagy a rákövetkező év része volna. Ezért volt az, hogy ami a méhek világában emberi szemmel nézve kegyetlenségnek rémlett, az a méhek szempontjából nem volt kegyetlenség. A here, aki párzás után elpusztul, csak a dolgát végzi. Az anya pedig, a királynő, aki úgy repül vissza a kaptárba, hogy kilóg belőle a here nemi szerve, olyan, mint a régi asszonyok, akik kiterítették a vérfoltos lepedőt, bizonyítandó, hogy megtörtént a nász. Miután a királynő ivarszerve a többszörös párzás során megtelt annyi ondóval, amennyi elég egész életére, átalakul puszta petézőgéppé, amely kétháromezer petét rak le naponta. Végzi a dolgát. A többiek pedig szemmel tartják. Ha akadozni kezd a petézése, nem szúrják le – az uralkodó iránti természetes tiszteletük tiltja. Ehelyett olyan kivégzési módszert választanak, amelyben egyetlen egyed sem tehető felelőssé, akárcsak a kivégzőosztagban. Fürtöt alkotnak körülötte, akkora tömegben tömörülnek köréje, hogy összeroppan vagy megfullad. Nem is küzd az életéért: az a dolga, hogy meghaljon. Épp az ellentétei az embereknek, gondolta David. Az emberek mintha nem is törődnének a fajuk jövőjével, csak magukkal és a
közvetlen szükségleteikkel. A méhek viszont csak a jövővel törődnek, magukkal egyáltalán nem. Még a csípésük is önzetlen, hiszen a méh számára a csípés a halálát jelenti. Henry David tisztában volt a méhekkel – legalábbis eddig nyárig úgy vélte. A méhek ezen a nyáron különösen viselkedtek, és zavarba hozták, kicsit még meg is ijesztették, bár ezt nem szívesen vallotta be magának. Ha másban nem is, egy dologban hasonlítottak a méhek az emberekre: ha a legkisebb alkalom volt rá, loptak. A bűnöző méhet a külsejéről föl lehetett ismerni. Amikor az apró réseken át bemászik a szomszédos kaptárakba (nehogy észrevegyék a bejáratnál álló őrszemek), a rabló méh valósággal lekaparja a testéről a szőrt. David még sohasem látott ennyi rabló méhet. Aztán ott volt a propolisz, az a gyantás anyag, amelyet a méhek a fák rügyeiről gyűjtenek, hogy simává és vízhatlanná tegyék vele a kaptár falait. A vadon élő családoknak nagy szükségük van a propoliszra, de a méhésznek valóságos rémálom. Folyton le kell kaparnia, ha azt akarja, hogy jól működjön a kaptár. Ezen a nyáron sohasem látott mennyiségű propoliszt termeltek a méhek. David szinte minden erejét lekötötte a lekaparása. A lelke mélyén egyre erősebb lett benne a gyanú, hogy a méhek műanyagokat gyűjtöttek, és fölhasználták a propoliszukhoz, mert apró szemcséket talált benne, amelyek úgy festettek, mint a polisztirol. Ilyesmi a jelek szerint régebben is megtörtént: Maeterlinck, a nagy természet-búvár számolt be a hitetlen méhszakértőknek arról, hogy az Apis hasznosítani tudja a cementet. . Henry David méheinek más tulajdonságai is megváltoztak – például a hangjuk. A megszokott zümmögés, neszezés, a párzásra váró királynők sipogása, a harcra készülő anyák trombitaszerű harsogása, a megsérültek vinnyogása, az anyátlan család sírása mellett volt egy bizonyos csoportja a méhhangoknak, amelyre David mindig nagyon figyelt. Az egyik volt a zzzzz, amely elégedettségről árulkodott, a család zümmögése a kint töltött eredményes nap után. A züűűűűű azt jelentette: „Vigyázat! Ne közeledj!” – és nem volt tréfadolog.
Végül a hangskála tetején foglalt helyet a zíííííí, az elszabadult méhgyűlölet sivítása. Néha a zíííííí-t még szag is kísérte, harci szag, a támadás szaga. Henry David ritkán hallotta a zíííííí-t, mert elment a környékről, mihelyt bármelyik családja izgatott benyomást keltett. Tudta, hogy nem egy méhész halálát okozta már a felbőszült méhek hirtelen haragja. Ezen a nyáron gyakrabban ütötte meg a fülét az íntő hang, és nem tudta, miért. Talán rossz fajtaváltozatot kapott a tenyésztőtől; az alkalmazott mesterséges megtermékenyítése több hibalehetőséget rejtett magában. Lehet, hogy német méhek kerültek közéjük; a német méhek rossz természetűek voltak, és David igyekezett kerülni őket. De a legvalószínűbb az volt, hogy a rablások nyugtalanították őket. A méhcsaládok, akárcsak az emberi családok, izgatottak és ingerlékenyek lesznek, ha bűnözők kerülgetik őket. És hallatszott egy új hang is, amely szinte harsogássá fokozódott. David csak késő éjszakánként hallotta, és nem tudta hová tenni, mert méhészmúltjában még sohasem találkozott ilyen hanggal. Néha úgy képzelte, hogy húszmilliós családja ezzel ünnepli történelme leggyümölcsözőbb nyarát. De valóban erről lett volna szó? Végül pedig ezen a nyáron sok méhet veszített el. Henry David rendszerint meg tudta előzni a rajzást. De ha nem tudta is, a méhek csak egy közeli ágig vagy kerítésoszlopig repültek, és amíg kiküldték a felderítőket, hogy eldöntsék, hogyan tovább, gyerekjáték volt újra begyűjteni őket. De nem ezeket a méheket! Nem kevesebb, mint huszonöt raj tűnt el, kilőtt nyílként elsüvítettek, és nem fordultak vissza. Rendes körülmények között nagy veszteségnek számított volna, de ezen a nyáron, tíz tonna eladható méz birtokában, David nem törődött vele. Mindazonáltal eltűnődött, hogy mi történhetett velük. Talán most már egy másik méhészet lakói, mert talán egy méhvadász elkapta őket – David szívből remélte. A legvalószínűbb azonban az volt, hogy behúzódtak valahol egy faodúba, éhesen és csüggedten, összesen hatnapi méztartalékukkal. Egy régi mondóka jutott az eszébe:
A májusi méhraj kazal szénát ér, a júniusit ne add ezüstkanálért, júliusi méhraj már csak enni kér. Ha a méhek ilyen későn, július végén szöknek el, mint az övéi, nincs idejük fölkészülni a télre. Elpusztulnak. Henry David a levegőben érezte a tél közeledtét, és volt dolga bőven. Körülbelül négyszáz családja volt, ugyanennyi kaptárban. Mindegyiket ellenőrizni kellett, cukoroldatot adni azoknak, amelyeknek nem volt elég mézük télire. Az első kaptárnál egy méh megcsípte David kezét. Lekötötték a gondolatai, gyorsabb mozdulatot tett, mint szabad lett volna. Nem sokat törődött vele. Meggyőződése szerint a méhcsípéseknek köszönhette, hogy most, a hetvenhez közel sem ismerte az ízületi gyulladást vagy a reumát. Óvatosan kihúzta a fullánkot. Ha benne maradt volna, tovább nyomja a mérget a hús mélyébe. David már régóta immunis volt a méhméreg-re, tudta, hogy meg sem fog dagadni a csípés helye. De akárhányszor megcsípték is már, azért mindig fájt.
4. A Rovartani Társulat Az Amerikai Rovartani Társulat éves kongresszusa, amelyet ebben az évben New Yorkban rendeztek meg, számos szakterület mintegy kétezer szakemberét vonzotta a városba, hogy szerdától szombatig összecsukható székeken üldögéljenek a Hilton Szállóban, meghallgassák az előadásokat, kicseréljék gondolataikat, részt vegyenek a koktélpartikon, munkát, mecénást vagy szórakozást keressenek. Ugyanolyan kongresszus volt, mint a többi. Amikor átnézte a vastag, nyomtatott programkötetet, John Wood meglepődött a hangnemén. Szinte katonai benyomást keltett – mint egy haditanács napirendje. Állandó hangsúlyt
kapott a rovarvilág és az emberiség közötti küzdelem, hol védekező, hol támadó jelleggel. A tudomány most először tekintett be mélyebben a rovarok szociobiológiájába, és amit látott, nem volt megnyugtató. A rovarok már kifinomult kommunikációs, szervezési és irányítási rendszereket fejlesztettek ki, amelyek mintha egyre jobban hasonlítottak volna emberi megfelelőikre. És az öröklési lehetőségeik sem béklyózták őket annyira, mint régebben hitték. Számos rovar meghökkentően változékonynak bizonyult, és gyorsan változott is. Erre hívta föl a figyelmet hozzászólásában a délutáni vitafórumon Dr. Robert Gerston, a Columbia Egyetem munkatársa. Gerston régi cimborája volt Woodnak, még a Harvardról. Gerston rendszerint eltűnt szem elől, és terepen foglalkozott a rovartannal, amikor a többi rovartudor legtöbbje laboratóriumban tanulta a biológiát. Kis híján két méter magas volt, nagy csontú, az orra, mint egy faltörő kos. A közelmúltban érkezett meg dél-vietnami kutatóútjáról, amelyen rengeteg szöcskét gyűjtött. A Cornell Egyetem kutatói előzőleg azt az óvatos megállapítást tették, hogy a Romales microptera szöcske minden valószínűség szerint olyan védőhabot képes kiválasztani, amely klórozott vegyületet tartalmaz. Mivel ezek a vegyületek a természetből szinte teljesen hiányoznak, a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a szöcskék fölvették a környezetükből, és védekező fegyverként alkalmazták, valószínűleg a hangyák ellen, amelyeket taszít a szaga. Ha igaz, akkor ez volt az első ismert eset, amikor egy rovarnak ember készítette anyagot sikerült fölhasználnia saját védelmére. iii. Gerston kimutatta, hogy a dél-vietnami szöcskék a lombtalanító szerekből nyert vegyi anyagokat vetik be, méghozzá nemcsak hab formájában, hanem az ürülékükben is, amelyet nyilvánvalóan ki tudtak ereszteni veszély idején. Amikor befejeződött a vita, Wood hívogatóan intett Gerstonnak. Gerston utánament az előcsarnokba, ott leültek. Egy kicsit elcsevegtek Gerston újszülött gyerekéről, aztán Wood halkan, vontatottan azt mondta:
– Fölhívott a Times tudományos szerkesztője. Azt akarta tudni, hitelt érdemlőek-e a megállapításaid. Gerston összevonta a szemöldökét. – Bárcsak ne volnának! – Én mindenesetre azt mondtam neki, igen. A telefonban azt mondtad, van még más is. Gerston körülnézett, aztán azt mondta: – Hát, bizonyos értelemben csakugyan van… Úgy értem, nem olyasmi, amit feltétlenül le is ír az ember. Mert ha egyszer leírod, úgy hangzik, mintha hinnél is benne, akárhogy csűröd-csavarod. Ismered a helyzetet, igaz? – Igen – mondta Wood. Gerston letette keresztbe tett lábát. – Tudod, ugye, hogyan végeztük a vizsgálatot? Begyűjtöttünk egy csomó szöcskét, és hazahoztuk őket. A vizsgálati anyagot úgy nyertük, hogy óvatosan összenyomtuk az egyedeket, és összegyűjtöttük a habot meg az ürüléket. Végül néhány cseppnyi folyadékot kaptunk, azt gondosan analizáltuk. A gyomirtók jelenléte egyértelmű volt. De volt más is… – Folytasd! – szólt rá Wood. – Szóval… a lombtalanító szerek mellett DDT is volt. Mármint nem egyszerűen megemésztetlen szermaradék – számítani kellett arra is, mert a vietnamiak használják még a szert. Ez a DDT része volt a szöcskék védőanyagának, ugyanúgy, mint a gyomirtók! Minimális mennyiségben találtuk meg, és nem is vagyok fölkészülve arra, hogy további vizsgálatok nélkül bármit publikáljak. De most már bizonyíték van rá, hogy a szöcskék megtanulták önvédelemre fölhasználni a rovarirtókat. Gondoltam, szólok. Wood szögletes arcát töprengő ráncok barázdálták. Vontatottan szólalt meg: – Ami ebből következik, az döbbenetes. – Kicsit olyan, mintha a rovarvilágot nemcsak hagyományos fegyverekkel, hanem atombombákkal is ellátnánk az egymás elleni harchoz. El sem tudom képzelni, milyen hatással lesz ez rájuk.
Wood kimondta, ami nyilvánvaló volt: – Vagy ránk. * Az efféle tudományos összejöveteleken Wood mindig bóklászott, szekcióból szekcióba csapongott, hallgatta az okoskodásokat. Az egyik csoportban éppen heves vita folyt. Egy entomológus azt bizonygatta, hogy a rovarok legnagyobb evolúciós értéke a kicsiny méret. Ennek révén képesek túlélni minden katasztrófát. Egy kollégája maradisággal vádolta. Az újabb elektronmikroszkópos vizsgálatok kiderítették, hogy a hangyák agya olyan összetett, olyan rendkívüli idegszöveti rafinériákkal rendelkező struktúra, amely csak az ember alkotta legbonyolultabb elektronikához hasonlítható. A rovarok, mondta ez az entomológus, okosabbak, mint hisszük. Ekkor fölállt egy kiváló ifjú genetikus, Walter Krim, és kifejtette, hogy ha az ember sikerrel akarja folytatni a versengést a gyérülő erőforrásokért, a hosszú távú alkalmazkodás megkövetelheti, hogy csökkentse a méretét, esetleg a mainak a felére! Wood csodálattal adózott a fiatalember merészségének: Krim, amennyire meg tudta ítélni, százhatvanöt centiméter körül lehetett. Wood megállt az egyik terem ajtajánál, nem amiatt, amit hallott, hanem amit látott. Egy karcsú, hajlékony, sötét hajú nő igyekezett statisztikai adatokkal bebizonyítani, hogy bizonyos kaliforniai mezőgazdasági munkások között megnőtt a halandóság. Mihelyt befejezte, a kutatók hevesen nekirontottak és ízekre szedték az érveit, amíg a nő kis híján sírva nem fakadt. Nem az adatai, hanem az alakja izgatta fel őket, gondolta mosolyogva Wood, és továbbment. Aznap este a kongresszus ismerkedési estjén újra meglátta a nőt. Egyedül állt, nyugodtan, elnézett a főleg férfiakból álló közönség feje fölött. Lehet, hogy a zárkózott arckifejezése tartotta távol tőle a kollégákat, de az is lehet, hogy a szépsége ébresztett bennük gátlásokat. Rendkívül vonzó külsejű nő volt.
Magas és karcsú, a pofacsontja lapos, szinte mint egy indiáné, a bőre olajbarna, szeme nagy és mandulavágású, magas homlokából hátrafésülte sűrű, fekete haját. Ha a tudós kollégák bedobnak néhány italt, le sem lehet vakarni róla őket, gondolta Wood. Azon tépelődött, odamenjen-e hozzá, amikor rájött, hogy a lába már eldöntötte a kérdést. Kezet nyújtott, bemutatkozott. A nő névtábláján ez állt: „Maria Amaral Dr. Med., Mezőgazdasági és Környezetismereti Kar, Kaliforniai Egyetem, Davis”. Wood azt mondta, hallotta, ahogy az entomológusok megtámadták az előadását. Fajankó módra viselkedtek, tette hozzá. Dr. Amaral fölkapta a fejét. A nagy, aranykeretes szemüveg mögött fekete szeme komoly volt és figyelmes. – Minden amerikai férfi fajancsi? – kérdezte. – Fajankó – helyesbítette Wood. – Maga nem amerikai? – Brazil vagyok. Wood számára ettől a pillanattól fogva minden két szinten zajlott egyszerre, és a két szintnek mintha semmi köze sem lett volna egymáshoz. A nő elmondott egyet-mást magáról, Wood hallgatta, de közben folyton egy olyan szó járt az eszében, amelyet ritkán használt – a „feromon”. a kémiai hírvivő. Érezte, hogy valami terjed közöttük, és abban is bizonyos volt, hogy a dolog nem vizuális természetű, és semmi köze ahhoz, amiről beszélnek. Szemlátomást a nő is érezte. A szeme lázasan csillogni kezdett, mintha vékony hártya vonta volna be. A titokzatos hírvivő mintha ide-oda járt volna, utat jelölt volna ki közöttük. Maria Amaral orvos volt. Epidemiológiai oklevelet szerzett egy amerikai egyetemen, ott tanult meg angolul. A brazil közegészségügyi szolgálatban dolgozott, a betegségek hosszú távú tendenciáit vizsgálta. Huszonnyolc éves volt, hajadon, és Wood benyomása szerint mindenekelőtt a munkája érdekelte. A brazil kormány elküldte Mariát egy évre Davisbe, hogy tanulmányozza, hogyan képezik ki a mezőgazdasági dolgozókat a szerves foszforvegyületeket tartalmazó növényvédő szerek
használatára. Ezek a növényvédő szerek már szinte teljesen kiszorították a DDT-t, és noha a környezetre kisebb veszélyt jelentettek, mint a DDT, a mezőgazdasági dolgozókra veszélyesek lehettek, ha nem megfelelő módon használják őket. Mint előzőleg az Egyesült Államok, Brazília is át akart térni a szerves foszforvegyületekre, de az országban sok primitív paraszt volt, aki az életével játszott volna, ha nincs tisztában vele, milyen óvatosan kell ezekkel a vegyületekkel bánni. Dr. Amaral elmondta, hogy főleg Kalifornia állam Yolo megyéjében tanulmányozta a kérdést. A portugál és az angol mellett tökéletesen beszélt spanyolul is, és kikérdezte a mezőgazdasági munkásokat, akiknek a legtöbbje mexikóiamerikai keverék, „csikánó” volt. Sok betegségről és halálesetről számoltak be – többről a kelleténél. Ez már nem lett volna Maria feladata, az ösztönei azonban arra biztatták, hogy keresse fel a megyei egészségügyi hatóságot. Kérte, hogy mutassák meg a csikánó mezőgazdasági munkások halotti bizonyítványait. Nemet mondtak, nem tudni, miért. Alighanem azért, mert nő volt, mert azt hitték, ő is csikánó, mert a bürokratáknak nem lett volna ínyére, hogy beleüsse az orrát a dolgukba – vagy mindezért együtt. Semmi szükség afféle vizsgálatra, amilyet ő elképzel, mondták. Eszükben sincs megengedni, hogy bemenjen abba a helyiségbe, ahol a halotti bizonyítványokat őrzik. Maria szeme hidegen villogott, mint a trópusi hold, teljes százhetven centiméteres magasságában kihúzta magát, és azt mondta: „Doktor Maria Teresa de Moura Amaral vagyok, és követelem, hogy haladéktalanul mutassák meg azokat a bizonyítványokat!” Ahogy most elmondta ezt a zsúfolt táncteremben, szó szerint úgy, ahogy akkor mondta, Wood el tudta képzelni, milyen ellenállhatatlan hatással lehetett a megyei egészségügyi hivatalnokokra. Végül kénytelenek voltak engedni. Ami azután következett, már kevésbé volt mulatságos. Amaral részletes statisztikai feltárást végzett. Megvizsgált minden halotti bizonyítványt. Hogy melyik elhunyt lehetett mezőgazdasági
munkás, azt az egyetlen lehetséges módon határozta meg: föltételezte, hogy azok az elhunyt férfiak, akik afféle spanyol neveket viseltek, mint Rodriguez vagy Vargas, mezőgazdasági munkások voltak. Fölfedezte, hogy ezeknek a halálozási arányszáma az utóbbi három évben nagyobb volt, mint a lakosságé általában. Az egészségügyi statisztikával hivatásszerűen foglalkozó orvosnő számára elképzelhetetlen volt, hogy egy bizonyos foglalkozási csoportban minden ok nélkül nőjön meg így a halálozás. A halálozási arány növekedését látszólag szívrohamok okozták. Amaral azonban tudta, hogy a szerves foszforvegyületek okozta mérgezések első látásra nagyon emlékeztetnek bizonyos fajta szívrohamokra. Azt is tudta, hogy a halottkémek gépiesen intézik el a haláleseteket, különösen a csikánókéit. Ha egy férfit holtan találnak a tűző napon, elkönyvelik, hogy szívroham végzett vele. Eszük ágában sincs fölboncolni, még a vérét sem vizsgálják meg. A megyei egészségügyiek megmosolyogták. Nem bíztak az afféle statisztikákban, amelyek föltételezik, hogy akinek spanyolos a neve, az mezőgazdasági munkás. A davisi kollégái sem törődtek vele, a külföldivel, aki csak egy évig van ott. Végül saját költségén eljött a Rovartani Társulat kongresszusára, hogy meghallgassák. És itt sem vették komolyan. Lehet, hogy lobbanékony, gondolta Wood, de alapos és kitartó. – Az emberek nem szeretik a bizonytalanságot. Mindenáron választ akarnak kapni, még ha a válasz sablonos vagy téves is – mondta. Azt javasolta, hogy a nő kérdezze ki az elhunytak családtagjait. Ha több esetben alapos okot tud találni, hogy kételkedjék a halottkém megállapításában, akkor már alappal vonhatja kétségbe a megyei hatóság verzióját. Maria azt mondta, meg fogja próbálni. John hallgatta, de sokkal inkább Mariára figyelt, mint arra, amit mondott. Később eltűnődött, hogy vajon nem lett volna-e tartózkodóbb, ha a nőnek nem kellett volna hamarosan, már vasárnap visszatérnie Kaliforniába. De erről nem kellett szót váltaniuk.
Wood később nem tudott visszaemlékezni rá, hogy elhangzotte közöttük személyes természetű dolog, de bizonyos volt benne, hogy szinte alig. Arra sem emlékezett, mikor született meg a döntés. De megszületett – gyorsan, természetesen, együtt, a szükségszerűségből eredő ártatlansággal. Egy barátja, aki Európában töltötte a kutatóévét, megengedte Woodnak, hogy használja a West Side-i lakását. Odamentek. Hogy milyen élmény volt Woodnak az az éjszaka, arról senkinek sem beszélt, még Maria Amarainak sem. Megcsókolta a nő homlokát, arcát, nyakát, beletemette az ajkát az olajbarna bőrbe, a merev szálú, mégis puha hajtömegbe. Ahogy hozzásimult, ahogy beléhatolt, úgy érezte, hogy repül, egyre magasabbra szárnyal, ellenállhatatlanul vonzza a királynője. * Pénteken este Wood azt mondta, hagyják ki az utolsó, mindig unalmas ülést, béreljenek egy kocsit, és menjenek el autózni. Maria legalább lát valamit a keleti vidékből. Wood homályosan csak annyit mondott, hogy neki is van egy kis elintéznivalója. A West Side-i lakás erkélye a Central Parkra nézett. A kitartó nyár most már véget ért; ahogy Wood átfogta Mariát, érezte, hogy a nő megborzong a pongyola alatt. Maria az övéhez nyomta az arcát, és azt mondta: – Meg akarom szaglászni a ferromoniaidat! – Feromonjaimat – mondta nevetve a férfi. – Hogy működnek? – A rovarok választják ki őket. Van egy lepkeféle, annak a feromonjai több mint tíz kilométerről oda tudják csalogatni a párját. Olyan, mintha te Brazíliában lennél, én meg Washingtonban. Képzeld el, milyen lehet érzékelni és követni a néhány részecskét abban a levegőtengerben. – Mi történik, amikor a feromonok kimerülnek? – kérdezte könnyedén Maria. – Azután is vonzódnak egymáshoz a rovarok? – Kétlem. De az emberek nem rovarok – mondta a férfi. – Remélem…
John Wood soha életében nem volt ennél boldogabb. Volt valami ebben a nőben, ami kirángatta megszokott gondjaiból, könnyedebbé tett, fölszabadította. De ahogy most kinézett az erkélyről, végigfutott a hátán a hideg, és ennek semmi köze nem volt az őszhöz A parkon túl ott tornyosult az East Side, mint valami tündérvár. Délre az Essex House, a Plaza Hotel; az RCAépület, az amerikai hatalom és gazdagság jelképei, közülük is kiemelkedett a General Motors épülete, amelynek fehér márványhomlokzata töretlen síkban nyújtózott a sötét égbolt felé. New Yorkra minden hibája ellenére úgy kellett fölnézni, mint egy piramisra, ahogy a piramisokra nézhetett föl az ókor. Wood eltűnődött, hogy vajon New York olyan sokáig fog-e állni, mint a piramisok álltak. Nem látta okát, hogy miért ne, mégis ezen az estén az a baljós érzés fogta el, hogy a város sebezhető. Éjszaka, szeretkezés után megint előjött az az álom. Bősz méhek üldözték egy Dali ecsetjére méltó, végtelen sivatagon át, gyötörték, kínozták, amíg sebzetten, haldokolva össze nem esett. Akkor föléje tornyosult, mindenek fölé tornyosult egy hatalmas összetett szem, egy rovar szeme kocsányon. Rémülten, nyöszörögve, verejtékezve beletemette az arcát Maria vállába, beszívta bőrének illatát, amely mintha még álmában is megnyugtatta volna.
5. Maryville John Wood nem akarta elrontani rövid idilljük hangulatát, ezért egyre halogatta, hogy beszámoljon a maryville-i méhekről. Most, amikor már a Taconic autópályán jártak a bérelt kocsiban, nem halogatta tovább. A nő Brazíliából jött, talán tud valamit az afrikai méhekről. Maria Amaral rövid, mély lélegzetet vett. Brazíliában a méhészeteket messze költöztették a városoktól. Van, amelyiket szögesdrót kerítés veszi körül „Veszély! Ne közeledj!” feliratú táblákkal. A méhek olyan vadak, hogy a
méhészek csak éjszaka férhetnek hozzá a kaptárakhoz. A kormány kiadott egy utasítást, hogy ki kell irtani az afrikai méheket, aztán visszavonták, amikor rájöttek, hogy ez minden méh kiirtását jelentette volna. Még mindig próbálkoznak azzal, hogy európai heréket juttassanak be a családokba, és kiszorítsák az afrikaiakat, de eddig siker nélkül. Azt hiszem, az afrikai herék gyorsabbak és erősebbek az európaiaknál. Emlékszem egy rettenetes napra még iskoláskoromból. Vidéki iskola volt, apám egy birtokán. A méhek megtámadtak minket az udvaron, mi meg berohantunk. Két órán át ki se mozdulhattunk! Hallani lehetett, ahogy verdesték az ajtót, ablakokat, ahogy be akartak jutni. – Megborzongott. – Aztán végül elmentek. – Reméljük, hogy igaza van azoknak, akik szerint az afrikai méh ide nem juthatott át – mondta John. Maria megjegyezte, hogy rémlik, mintha sokat emlegették volna a méhek különös viselkedését a nyugati partvidéken. John sovány arca nem árult el semmit, de az ujjaival dobolt a kormánykeréken. Akárcsak korábban Maria Kaliforniában, most John ütötte bele az orrát olyasmibe, ami kívül esett a rendes feladatkörén De Wood meg akart győződni róla, hogy azok a méhek, amelyek Maryville közelében megtámadták az embereket, semmiképpen sem lehettek afrikaiak. Mert akármik voltak is, valahol még mindig ott lapulnak. Maryville, 2073 lakos, tájékoztatta őket egy kis tábla. John ökológusi szeme megakadt a nyitott szemétlerakó helyen. Másodnövésű fákat is látott, ami arra utalt, hogy ezen a vidéken megszűnt a földművelés. Magában elkönyvelte, hogy a terület gazdasági nehézségekkel küzd. Maryville főutcája csak néhány háztömbnyi hosszúságú volt, és a szokásos képet mutatta: egy mozi, néhány ivó és panzió, egy teketerem, egy régiségbolt, valószínűleg alkalmi árukkal, egy mosószalon, egy aprócikk-bolt, egy drogéria. Volt egy nagy üvegablakkal és cirádás fehér homlokzattal büszkélkedő impozáns fagylaltozó is, amelyről lerítt, hogy Maryville társasági életének középpontja lehet. Wood megállt az autóval. Kiszállt, szemügyre vett egy gyönyörű, öreg fát a főtéren, aztán bement a fagylaltozóba
telefonálni. A bokszokban tizenéves fiúk-lányok nyüzsögtek, lármáztak. Wood magával hozta Washingtonból az újságkivágást. Megkereste a telefonkönyvben David P. Znac nevét. Hogyne, Dr. David P. Znac szívesen látja őket a rendelőjében, itt van az utcában nem messze! Amikor Wood benyitott az ajtón, csengő szólalt meg valahol a ház mélyén. Bementek a várószobába, amelynek falát, ahogy John halkan megjegyezte, „szurtosfenyő”-burkolat fedte. Íróasztal volt benne, de asszisztensnő nem. Wood megállapította, hogy Znac az a fajta orvos, aki szombat délutánonként ott várakozik a rendelőben, hátha betéved még valaki. Aligha sokan. Valahol kikapcsolták a tévét, aztán előjött ingujjban Znac. Középkorú férfi volt, ceruza vékony bajusszal. Egy kis revolver agya kandikált ki az övéből. John bemutatta Mariát, és Znac szemlátomást ámulattal vette szemügyre a nőt. Bevezette őket a rendelőjébe, és miután leültek, Wood elismételte, amit a telefonban már elmondott. Ránézett Znac revolverére. – Valami különös oka van rá? – érdeklődött. Znac pattogósán, keserűen válaszolt: ~ Hat hónapja az állatorvost pár házzal odébb a rendelőjében kirabolták és lelőtték. Tizenéves gazemberek lehettek, azt hisszük, de nem kapták el őket. – Pedig itt az ember nem számít erőszakos bűncselekményekre – jegyezte meg Wood. – Régebben nem is volt ilyesmi – mondta Znac. – Most már van. És nem is lehet a kábítószerekre fogni. Azzal itt nincsen igazi gondunk. Valami mélyebb baj van… valahogy erejét vesztette az emberélet kioltásának tilalma. De hát én orvos vagyok, nem filozófus. Mit mondhatok Petersonékról? Rokonszenves fiatal házaspár volt. A férfi a fatelepen dolgozott. – Az én szakmámban mindig figyeljük, nem jönnek-e létre mutációk, akár rosszak, akár jók – mondta Wood. – Ha kialakult egy kivételesen agresszív rovarfajta, tudni akarunk róla. A múlt vasárnapi méhtámadás nekem furcsának rémlett. Most már nincs olyan sok vadméh…
– Furcsa? Az bizony meglehet, de nem azért – felelte Znac. A tárcájából kivett egy maga sodorta cigarettát, rágyújtott. – Sokan elfelejtik, hogy odakint Természet ősanyánk nélkülünk is végzi a dolgát. Lefogadom, hogy ezen a vidéken legalább annyi méh él vadon, mint a méhészetekben! Ez az erdő eszményi számukra. Kérdezze meg akármelyik méhvadászt. – Méhvadászt? A bajusz alatt Znac szürkés fogai mosolyra villantak, mintha azt mondta volna, micsoda mucsai tud lenni egy ilyen városi tudós. – Jó időtöltés. Nekem is szokásom. Az ember keres egy vadméhcsaládot az erdőben, és az övé a méz. Petersonékat egy vad család támadhatta meg. A legközelebbi méhészet, az öreg Davidé tizenhat kilométernyire van onnét. – De a méhek normális körülmények között nem szoktak úgy támadni – mondta Wood. – Normális? – Znac az órájára pillantott, szemlátomást úgy döntött, hogy elérkezett az idő, előhúzott egy üveg whiskyt és néhány papírpoharat, aztán ránézett Mariára, aki John meglepetésére bólintott. Znac egy keveset töltött mindegyik pohárba. – Én még sohasem hallottam, hogy megtörtént volna ilyesmi, de hát megtörtént. Talán egy medve… bár ami azt illeti, kötve hiszem. Nemigen járnak már errefelé medvék. Inkább kidőlhetett a fa. A méhek az élő odvas fákban szoktak megtelepedni, de lehet, hogy ez a raj elnézte, és egy korhadt fát választott ki. Vagy talán meggyöngítette a fát valamivel korábban az a nagy szélvihar… Ott vannak a méhek, téli otthon nélkül, idejük sincs újat építeni, elkeseredettek és bőszek. Behúzódnak egy odvas farönkbe, erre odamegy a kis kölyök, és megrugdossa. Előbújnak, és üsd-vágd! Azt éppen nem mondhatnám, hogy normális, de valami magyarázatnak lennie kell… Érezni lehetett, hogy az orvos maga is kételkedik az elméletében. De, gondolta Wood, ahogy Znac mondta, mi a normális? – A halál oka mindkét esetben súlyos allergiás reakció volt?
Znac lassan bólintott. – Nagyjában-egészében. A férj esetében biztosan. Egy tucat csípésnél nem kapott többet. Tipikus anafilaxiás tünetcsoport. John Mariára nézett. A nő folytatta: – Negyedfokú anafilaxis. Nem lehet túlélni. Gégeödéma – elzáródik a légút. Kardiovaszkuláris reakció – megáll a szív. Esetleg léziók az idegrendszerben… – Én figyelmeztettem Billt – vette vissza a szót Znac, és Mariára vetett pillantása félig elismerő, félig kihívó volt. – Tíz évvel ezelőtt megcsípte egy darázs, és csúnyán földagadt. Mondtam neki, hogy deszenzibilizáltatnia kellene magát. – Megvonta a vállát. – És az asszony? – Az nehezebb ügy. Mary vagy száz csípést kapott. Már ötven halálos lehet. Bizonyos értelemben ő mentette meg a gyerekeket, a méhek rá összpontosították a támadást. Olyan volt, mintha végigverték volna egy kaktusszal. Fullánkok mindenütt, még a szájában is. A halál oka egyértelműen a véráramba került méreg volt. De fogadni mernék rá, hogy allergiás sokkot is kapott, azért nem tudott elszaladni. Úgyhogy nála is az anafilaxist lehet a halál okának tekinteni. Wood eddigre eldöntötte, hogy ez a Znac nem rossz fiú, csak van valami gondja – talán a pia. – Úgy látszik, maga érti a dolgát, Dr. Znac – jegyezte meg. – Igyekszem. Ezt nem mondhatom el sok halottkémről. A legtöbb még csak nem is orvos. Lefogadom, hogy sokkal több ember hal bele méhcsípésbe, mint ahányról jelentést tesznek. Elkönyvelik szívrohamnak. Még az orvosok is tévedhetnek. Ha a méhcsípés a haj alatt van, észre sem lehet venni. Az orvos azt hiszi, szívroham, és digitáliszt ad. Épp azt, amit nem kéne. Függöny… Dr. Amaral fölkapta a fejét. – Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Wood. – A fiúk jól. Tim átúszott a patakon, Randy meg kiszaladt az úthoz, ott találta meg Himmel, a szemetes. – Fölnevetett. – Sok marhaságot összebeszéltek!
– Marhaságot? – Hogy a méhek golf labda nagyságúak voltak, hogy műanyagot ettek, hogy az egész eget elsötétítették. Persze, szörnyű lehetett. Nem csoda, hogy eltúlozzák. – És a kislány? – Ő még mindig fekszik. Többet kapott, mint a fiúk, és az ilyesminek néha vannak komplikált idegrendszeri utóhatásai is. Majd rendbe jön. – Woodnak úgy rémlett, hogy Znac arcán egy pillanatra aggodalom villant meg, – Szeretnék beszélni velük. – Nem tudom, mit mondhatnának el, de attól még… miért ne? Kiitták a maradékot a papírpoharakból. A rendelő ajtajában John megtorpant. – Mit gondol, hol vannak most azok a méhek? Znac átment a helyiségen, megnézte az ablakhőmérőt. – Tíz fok körül van. Az a család fürtbe húzódott valahol, és egymást melegítik. Nincs élelmük. Most már senkit sem fognak bántani. Ha néhány fokkal hűvösebb lesz, elpusztulnak. A várószobában még mindig nem volt senki. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, hallották, hogy hirtelen felharsan Znac televíziója. * A deszkaburkolatú házikó kétutcányira volt. A gyerekeknek Mary Peterson özvegy nővére viselte gondját. Thelma Billings úgy festett, mint akinek jó ismerőse a gyász. Mintha mindig csak egy hajszál választotta volna el attól, hogy tördelje a kezét. – Rettenetes, borzasztó – mondta. – Ezek a szegény kis gyerekek! És a temetési költségek! Jaj, istenem! – Azt meg sem kérdezte, miért jöttek, mintha kábult fájdalmában ez már hidegen hagyta volna. John Wood a nappaliban megvárta Mariával, amíg az asszony behívta a fiúkat a hátsó udvarról. Félhomályos volt a szoba, tele csecsebecsékkel. A folyosó másik oldalán nyitott ajtó vezetett egy másik szobába, innen nézve lehúzott redőnyű hálószobának látszott. Wood sejtette, hogy ott fekszik Karen.
Mindkét fiúnak vörösen duzzanatok látszottak az arcán, karján; lehettek volna horzsolások is. Máskülönben normális, bár levert benyomást keltettek. Amikor letelepedtek a mohairkárpitos kanapéra. Wood azt mondta: – Fiúk, meséljétek el, mi történt múlt vasárnap! A fiúk elmondták, hogy a család elment kirándulni, Karen fogott egy méhet a mézesüvegben, aztán Randy a fatönkre ejtette az üveget, aztán egyre több méh jött, Karennek beleragadt egy a hajába, meg is csípte, aztán anyu odarohant, hogy segítsen, és most anyu és apu is meghalt. – Szegény gyerekek – mondta Maria. – Milyenek voltak a méhek? – kérdezte John. Maria villogó szemmel meredt rá, de a férfi nem tágított. – Nagyok – mondta Tim. A keze hüvelyk- és mutatóujjával a lehető legnagyobb kört formálta. – Akkorák azért nem! – De igen, de igen! – kiabált közbe Randy. – Akkorák, mint egy görögdinnye! És még nagyobbak is! – És hangosak. Mint egy vízesés – erősködött Tim. – Úgy cikáztak, mintha elment volna az eszük! És furán összekapaszkodtak, mint a szőlő fürtje. – Belerepültek a tűzbe – mondta Randy. John elmosolyodott. – A méhek nem szokta tűzbe repülni. – De ezek igen! És el is égtek! – kiabálta Randy. A bátyjára nézett, hogy erősítse meg. Tim komolyan bólintott. – És amit megettek! Sütit, tortát, fagyit! – Meg hamburgert is – tette hozzá Randy. – A hamburgert nem gondolta komolyan – mondta leereszkedően Tim. – Viszont láttam, hogy megrágták a műanyag poharakat. – A méhek nem szoktak műanyagot enni, Tim – mondta halkan John. Mögöttük megszólalt egy hangocska: – Ezek ettek.
A két tudós hátrakapta a fejét. Karen állt mögöttük, az ajtófélfának támaszkodva. Az arca hamuszürke volt, a szemét félig lehunyta. Földagadt arcán sötétvörös vonalak húzódtak. Az ajka földuzzadt. Az egyik karja olyan vastag volt, mint egy felnőtté. Maria gyorsan odalépett hozzá, szorosan átölelte. – Jól vagy, gyermekem? -– kérdezte. – Szédülök, és fáj a hasam. – Wood úgy hallotta, hogy Karen zihál. – Viszketek belül. – Időnként hány, és furcsán jár – mondta aggodalmas hangon Thelma Billings. Maria pár lépést tett hátrafelé. – Gyere ide hozzám, szívem! Karen nehézkesen megindult feléje. – Túl sok édességet ettünk, és nem vettük be a vitamint – mondta éneklő cérnahangon. – Azért büntettek meg a méhek. Azok a rettenetes méhek! Szegény anyukám oda akart jönni hozzám, de a méhek, a méhek… – Hüppögni kezdett. Maria odalépett, magához ölelte. Könnyek szöktek a szemébe. – Jaj, drága kicsikém… – Ránézett Johnra. – Karen, menjünk vissza a hálószobába. Szeretnélek jobban szemügyre venni. – Tudom, mit éreztek – mondja John a két fiúnak. Elmesélte, hogyan kergették meg és csípték össze a méhek tízéves korában. – De nem szabad, hogy most már mindig féljetek a méhektől, mert akkor… – elharapta, amit majdnem kimondott: „… lidérces álmaitok lesznek”. Randy közben pityeregni kezdett. – Bárcsak anyu itt lenne – mondta, félig magának. Tim nem szólt semmit, de remegett a szája. Wood leült közéjük a kanapéra, átfogta a vállukat. Maria visszajött, a fejét csóválta. – Heves reakciója volt a kislánynak, az biztos. Valószínűleg még mindig van egy kevés méreg a szervezetében. Ennél többet… – Veszélyes az állapota? – kérdezte Wood. – Nem hiszem, de azon tűnődöm, nem kellene-e megnézetni a kórházban.
– Znac azt mondta, rendbe jön. A doki szemlátomást ért a méhcsípésekhez. – Igen – mondta Maria –, úgy látszik. Mégsem bánnám, ha többet tudnék a méhcsípésre adott reakciókról… Mindketten bizonytalan rossz érzésekkel távoztak. Az ajtóban Wood még megkérdezte Thelma Billings-től, hogy merre van az a hely, ahová Petersonék kirándulni mentek. * Wood ragaszkodott hozzá, hogy Maria várja meg a régiségboltban. Ha valami baj van, mondta, egyedül gyorsabban el tud iszkolni. A nő tiltakozva ugyan, de ráállt. Wood igazi mozgatója azonban az volt, hogy nem akarta kimutatni a félelmét Maria előtt. Átóvakodott a fák között, jobbra-balra forgatta a fejét, figyelt. Az a gyerekkori méhhajsza olyan elevenen élt az emlékezetében, hogy a zümmögést is hallani vélte. Egyszer, amikor már nem volt bizonyos benne, hogy csak a képzeletében vagy valóban halljae, kísértést érzett, hogy visszamenjen az autóhoz, és erővel össze kellett szednie magát, hogy tovább tudjon menni. A tisztáson halk zümmögés, neszezés hallatszott, de méheknek nyoma sem volt. Hirtelen megütötte a fülét egy hang, amely mintha egyszerre lett volna közeli és távoli. Úgy hangzott, mint valami apró gép átható zúgása. Wood átkutatta a tisztást, a bokrokat, de a zúgás hol halkult, hol erősödött, bujkált előle, míg végül teljesen elhalt. Talán egy tücsök. Wood egy döglött méhet keresett. Több mint száznak kellett lehullania ezen a részen, miután Petersonékban hagyták a fullánkjaikat. Wood gondosan átkutatta a bokrokat, és éppen a fatönk körüli részen kotorászott, amikor megpillantott a keze közelében egy sáros bakancsot. Fölállt. Nevetségesnek érezte magát. A bakancs gazdájának hosszú, zsíros haja volt és őszes borostája. Foszlott, viharvert ruhadarabokat viselt, a kezében horgászbotot tartott. Még itt, a
szabadban is másfél méterről megcsapta Wood orrát a szeszszag. – Segíthetek, jóember? – kérdezte gyanakvóan a másik. Wood úgy döntött, legjobb az őszinteség. Elmagyarázta, hogy tudós, és azoknak a méheknek a maradványait keresi, amelyek itt megtámadtak egy családot. A másik meglepetés nélkül tudomásul vette, amit mondott. – Azokból egyet se fog maga megtalálni – jelentette ki. – Megeszik a madarak. Meg a hangyák, meg a borzok, meg mit tudom én, mik. – Errefelé lakik? – kérdezte Wood. – Erre bizony. Én találtam meg a kis Randyt. – Ahá, akkor maga Mr. Himmel! – Az. Pár kilométernyire dolgozom innét, a szeméttelepen. Mindjárt mennem is kell bezárni! – Látta azokat a méheket, miután megtámadták Petersonékat? – kérdezte Wood. – Nem. Wood tovább próbálkozott. – Hallotta őket? – Nem. – Pár pillanatra elhallgatott. – Túl messze voltak ahhoz. – Mit gondol, honnét jöhettek? – Tán egy méhészetből szöktek meg. Van errefelé egy-két méhészet, bár az igaz, hogy elég messze. Az is lehet, hogy vadméhek. – Sok a méh az erdőben? – Persze. Miért ne volna sok? Ezt ítéletnapig folytathatták volna így. John indulni akart, aztán hirtelen azt kérdezte: – Milyen az élet a szeméttelepen, Mr. Himmel? – Mindig egyforma. Mindig ugyanazt mondogattam a népnek: papírt, műanyagot jobbra, ételmaradékot balra, fémet a domb mögé! Minden héten elégetem. Évente egyszer buldózerrel betúrjuk. Hébe-hóba akad egy szép palack vagy egy rendesebb lábbeli – a lábára pillantott –, szórakozni meg azzal szórakozok,
hogy lövöldözök a patkányokra. Wood nagyon is jól értette. Az efféle primitív szemétlerakókat szerette volna a Környezetvédelmi Hivatal rendeleti úton fölszámoltatni. – Hát méh sok van-e? – kérdezte. Himmel szurtos körmével megvakargatta borostás arcát. – Hát az van. Ha meggondolom, több is, mint a múlt nyáron. Én a közelükbe se megyek! – Van valami szokatlan bennük? Himmel ujja átvándorolt a fülébe. – Nincs. Illetve… csak azt nem tudom, mit zabáinak azon a rohadt műanyagon. * Nem egészen ötvenméternyire onnét, egy magas lucfenyő odvának nyílásánál néhány jókora méh várakozott rendületlenül. A szűk nyílást tovább szűkítette két vízszintes, vaskos rúd, amely majd útját állja a különféle kis állatoknak. A méhek építették ezeket a rudakat. A lenyugvó nap fényében sárgásfehéren villogtak, enyhén kékes árnyalattal. A fában az odút ugyanazzal az anyaggal bélelték ki. Olyan sima volt, mintha polírozták volna. Kitöltött minden rést, befedett minden egyenetlen felületet. Nem hatolt át rajta sem a víz, sem a szél, eszményi szigetelőanyag volt. A méhek gyors munkát végeztek, kihasználták a kivételesen jó időjárást, amely lehetővé tette az életben maradásukat. A majdnem két méter hosszú lépek az odú tetejéről az aljáig lógtak, ott voltak megerősítve; bennük mázsányi méz, rajtuk százezernyi halkan zümmögő méh. Hűvös esti szellő söpört végig az erdőn. A bejáratnál álló utolsó őrszem is bement. A lépen a méhek közelebb húzódtak, fürtbe tömörültek, a kívül levők finoman rezegtetni kezdték a szárnyaikat, hogy megfelelően eloszlassák az összetömörült testek hőjét. A méhkemencét begyújtották. A család felkészült a télre.
* John taxival vitte ki Mariát a Kennedy repülőtérre. A nő visszament Kaliforniába, onnan pedig a karácsonyi szünetre Brazíliába; Wood nem hagyhatta ott Washingtont – így állt a helyzet. – Meg fogjuk találni egymást – mondta a férfi. – Mint a lepkék – mondta Maria, és megcsókolta.
6. A gyanú Azon az őszön már feltűntek a méhválság baljós előjelei. Érthető módon egynek sem tulajdonítottak jelentőséget, nem fogták fel, hogy közük van egymáshoz. Méhek verték az ablakokat. Egy falu fölött a magasban méhrajt láttak. Egy hegyi házikóban egy méhraj berepült a kéményen, ki a nyitott ablakon, egy hang nélkül. Egy versenylovat halálra csíptek. Egy méhraj berepült egy várakozó autóba, aztán távozott, a rémülettől kővé dermedt vezető csak nézett utánuk… * New Yorkban egy Perry Goodall nevű reklám- és propagandaszakember szórakozásból méhészkedett az East Side-i házacskájában. A méhek a hátsó udvarra nyíló nappali szoba csupasz téglafalán, egy üvegkaptárban éltek. Éltek méhek máshol is Manhattanben, Goodall jól tudta – elhagyott épületekben, falak üregeiben, a mennyezetek és a tetők közötti résekben. De ő volt az egyetlen igazi méhész Manhattanben. A Természettudományi Múzeumnak is volt régebben egy méhkaptára, de megszabadultak tőle, mert nem
vállalták a felelősséget a méhcsípésekért. Goodall nagyot nevetett annak idején, amikor ez a fülébe jutott. Az ő méhei egyszer sem csípték még meg, és nem is fogják! Nem bántottak senkit, őt sem, a feleségét sem, a gyermekeit és a vendégeiket sem, akiket Goodall szívesen riogatott azzal, hogy az arcára telepítette a méheket, mint eleven szakállt. Télen Goodall cukoroldatot adott a méheknek, de az év többi részében maguk gyűjtögettek a kertben, a szomszéd kertekben és valószínűleg a Central Parkban is. Október elején egy délután Goodallt fölhívta a felesége. Az asszony a rádióban hallotta, hogy egy méhraj telepedett a jelzőlámpára a Broadway és a Hetvenkettedik utca sarkán, alóla villogtak ki a zöld és piros fények. Köréje gyűlt a sokaság, még a tévések is kimentek – a jelek szerint Manhattan eddig még sohasem látott méhrajt. Azok bizony Goodall méhei voltak, mint aznap este megállapíthatta. De mire odaért, a méheket már begyűjtötte egy brooklyni méhész, akit a rendőrség hívott oda. A szokásjog szerint az elszökött méhraj azé, aki befogja. Hogy a méhei felét elveszítette, nem volt nagy baj. Goodallnak volt egy háza Connecticutban, ott is méhészkedett. Tavasszal majd pótolja az elszökötteket, gondolta. De azért eltöprengett, hogy vajon miért hagyták ott a kis barátai. Talán kinőtték már a kaptárt… de akkor is hálátlanságnak rémlett. * Mások többet veszítettek néhány méhnél. Palo Alto mellett egy japán zöldségkertész műtrágyát szórt ki a téli vetemények soraira. Két földkupac között találtak rá, a hasán feküdt. A tünetek – összeszűkült pupilla, könnyezés, elkékült bőr, pupillaödéma, a záróizmok kiengedése – szerves foszfátmérgezésre utaltak, és a halottkém ezt nem egészen értette; azt mormogta magában: – Pedig a japcsik tudnak bánni a növényvédő szerekkel… *
Utah államban, amely „a méhkasok államának” hívja magát, útépítés folyt. Egy férfi pepita zászlóval integetett, s közben ömlött róla a verejték sárga védősisakja alatt. Mögötte a dübörgő buldózer éppen eltakarította a repedezett aszfaltréteget, hogy újat fektessenek a helyére. Egy autó közeledett, a vezető még csak nem is lassított. A férfi hevesebben integetett, és felkészült, hogy félreugorjon az útból. Az utolsó pillanatban az autó csikorogva megfarolt, aztán megállt az út túloldalán. A zászlós férfi kinyitotta a száját, ordítani akart, de csak a kezéhez, majd a szívéhez kapott, és rárogyott az aszfalttörmelékre. A kórházba szállítás közben meghalt. A halál okának szívrohamot jegyeztek be. Senkinek sem tűnt föl a duzzanat az ujján. * Vénasszonyok nyara Delaware államban. Egy hirtelen természetű üzletember, aki a fejébe vette, hogy a használtautókereskedő becsapta, hatalmas patáliát csapott. Hitelen a nyakéihoz kapott, mintha lövés ette volna, aztán rároskadt az autója motorházára. A kereskedő azonnal elvitte a közeli kórházba, ahol a látszólagos szívelégtelenséget digitálisszal kezelték. Nem reagált a kezelésre. Ezek és még több más súlyos eset akkor került napvilágra, amikor később sorra exhumálták mindazoknak a tetemét, akik bizonyos körülmények között haltak meg az eltelt hónapokban. * John Wood visszatért Washingtonba, és úgy érezte, egész pályafutása során nem volt ilyen bizonytalan. Minden ösztöne azt mondta, hogy valami baj van – Távolfelderítő és Riasztó Rendszere fültépően szirénázott –, ám csak néhány gyanús jel állt a rendelkezésére, kézzelfogható bizonyíték pedig egy sem. Ráadásul a méhálmok egyre gyakrabban kísértették. Vajon ezt
bizonyítéknak kell tekinteni? A tudattalanja talán eljutott olyan következtetésekre, amelyeket a logikája nem hajlandó elfogadni? Vagy Maryville egyszerűen csak fokozta benne a már meglevő félelmeket? Wood úgy határozott, hogy elbeszélget William Birch-csel az afrikai méhről. * A Nemzeti Természettudományi Múzeum, a Smithson Intézet rovartani részlegének vezetője, Bill Birch nem egyszerű entomológus volt. Talán az egyetlen kellően átfogó szó, amely illett volna rá, az a szó volt, amely a tudományos szakosodás korszakában már szinte kiveszett: „természetbúvár”. Könyveit és cikkeit egyaránt olvasta az érdeklődő nagyközönség és a tudósok. A választékos, szinte keresett stílusú művek emlékeztették az embereket, hogy volt olyan idő, amikor a tudósok a természet egészét látták maguk előtt, nem a töredékeit. Birch már félig nyugdíjban volt, csak kedden, csütörtökön és szombaton járt be a múzeumba. Egy csütörtöki napon, néhány héttel a maryville-i látogatás után Wood megérkezett Birch irodájába. A helyiség zsúfolva volt fémszekrényekkel, dobozokkal, könyvekkel megrakott asztalokkal és különféle laboratóriumi eszközökkel. Birch megjelenése nem volt összhangban az őt körülvevő rendetlenséggel. Szikár, középmagas férfi fogadta Woodot, jól szabott öltönyben. Világos színű teknőckeretes szemüveg lógott a nyakában fekete zsinóron. Mihelyt megszólalt, Wood tudta, hogy déli származású. Megkérdezte Birchet, hogy van-e valami kételye azoknak a méheknek a származását illetően, amelyeket annak idején Kaliforniából küldtek. Birch a fejét rázta. Azok a példányok rossz állapotban érkeztek meg, mondta, és a ménfajták azonosítása amúgy is bizonytalan szokott lenni. – Tudja, van vagy húszezer faj. Hetven százalékuk itt is
megvan. – A fémszekrények felé mutatott, amelyeknek sora a kinti folyosón is folytatódott. – De a szárnyak és a hátsó lábak alapján meglehetősen bizonyos vagyok benne, hogy azok a méhek afrikaiak voltak. És hát persze előbb-utóbb fel kellett tűnniük. – Kellett? – kérdezte Wood némi meglepetéssel. – No igen. Két okból is. Az egyik az, hogy olyan nevetségesen egyszerű bejutniuk az országba, hogy az rémlene furcsának, ha nem tennék. A méhek szinte bármivel tudnak közlekedni. – És a másik ok? – A természetük. Nem tette föl még magának a kérdést? Miképpen lehet genetikailag olyan domináns egy rovar, hogy egy évtizednél rövidebb idő alatt egy fél földrészt meghódít? Wood bólintott. – De igen. Csak a válasz nem világos. – A méh és az ember egyaránt Kelet-Afrikából származik, és a legújabb elméletek szerint nagyjából egyszerre fejlődtek ki – kezdte Birch –, és ha ez igaz, akkor alighanem az adansonii az eredeti faj, amelyből kifejlődött a többi. Senki sem tudja, mennyi ideje agresszív ez a méh. Egyesek szerint csak az utóbbi időben, mások szerint kezdettől fogva. Bevallom, én az utóbbi állásponton vagyok. Így vagy úgy, ami a mi szemünkben gonosz agresszivitás, az a méh számára fennmaradás. Az afrikai méh úgy véli, a fennmaradásához az szükséges, hogy leszámoljon a három fő ellenségével… Birch feltartotta három ujját, és meghúzta az elsőt, mint valami fogantyút. Aztán meghökkentette Woodot. A neves tudós fölemelte a fejét és furcsa hangot adott ki: kek… kek… kek. Birch elvigyorodott. – Nem vagyok ma formában. Mindenesetre valahogy így hangzik az Indicator indicator, az afrikai mézkalauz madár kiáltása. Ez a madár szereti a méhviaszt, de egyedül nem tud bejutni a kaptárba, úgyhogy segítőtársat hív, a mézevő borzot. A borz megy a sikoltásai után. – Birch behajlította a második ujját. – Ennek a borznak van a hátán egy kisarasznyi átmérőjű folt. Amikor a madár odavezette a kaptárhoz, illatanyagot ken erre a
foltra, és az ostoba méhek ott támadják, ahol az illatot érzik, pedig az a páncélja. Úgyhogy bemászik, és ellopja a mézet. Méz híján a méhek sem maradnak ott tovább, és rendszerint elpusztulnak. A viasz pedig megmarad a madárnak. – És a harmadik? – kérdezte Wood, de már tudta a választ. – Természetesen az ember. Az ember is követi a mézkalauz madarat. Amikor az afrikai bennszülött talált egy fészket, kifüstölte, aztán elvitte a mézet és a méh lárvákat is. Még sört is főzött belőlük. Az afrikai méh minden jellegzetessége azokon a fennmaradási mechanizmusokon alapszik, amelyekkel fölülkerekedhetett ezen a három ellenségén, különösen az emberen. Csak a legkeményebb, legádázabb, legbőszebb méheknek volt esélyük a fönnmaradásra. Wood jól értette mindezt. – De mi köze a méh természetének ahhoz, hogy átterjed-e Észak-Amerikába? – Nem érti? Ide hallgasson, ez a rovar expanzionista! Hódító faj, akárcsak az ember. Ennek egy kis területen megmaradni olyan, mint börtönben élni. Az ő szemében a fennmaradás, ha egyre nagyobb területet foglalhat el. Ha az egyik helyen kiirtják, a másikon még mindig megmarad. Ne feledje, mi a biológia alaptörvénye: fennmaradni! – Birch elhallgatott egy pillanatra. – Talán már mondtam – folytatta hirtelen, és most nagyon feltűnő volt a délies beszédmódja –, van bennem valami a fundamentalistából. Lehet, hogy a régi déli metodista múltam teszi… nem tudom. Ne haragudjon, de nem ismeri véletlenül azt a szép passzust Ézsaiás könyvéből? Én kívülről tudom. „És lesz ama napon: süvölt az Úr az Egyiptom folyóvize mellett való legyeknek, s Asszíria földje méheinek.” Csodálatos szó, igaz? „Süvölt!” Maga szerint mit jelent ez a mondat? Wood eltöprengett egy pillanatig, aztán azt mondta: – Nos, én nem vagyok bibliatudós, de azt hiszem, a legyek és a méhek azokat a seregeket jelentik, amelyeket majd az Úr szólít az izraeliták megbüntetésére. – Csakhogy én nem vagyok bizonyos abban, hogy ez a teljes válasz! Ezeknek az ókori metaforáknak rendszerint valóságos
alapjuk van. Úgy értem, miért legyekért és méhekért süvölt az Úr? Miért nem kígyókért, tigrisekért? A metafora szempontjából megfelelőbbek lennének. Az ember persze el tudja képzelni, hogy a legyeket a betegségekhez társíthatták, ezért kellemetlennek tartották. Persze a „legyek” lehettek éppen méhek is. No de hogy kerültek szóba a méhek? A kedves kis Apis mellifera, a méztermelő? Csak egy válasz jut az eszembe. Volt egy idő, amikor a méh az ember ellensége volt! Azt a tulajdonságot az európai méhekből a tenyésztők kiirtották. Az afrikaiakban még mindig megvan. John Wood egy hosszú pillanatig némán ült. – Más szóval, amikor hatalmukba kerítik a többi méhet, az afrikaiak visszatérítik őket egy örökséghez… – Pontosan. És mi az az örökség? – Ebben a pillanatban Birch pontosan úgy festett, mint egy prédikátor, akit Wood az ébredési mozgalmakról szóló tévésorozatban látott. – Nincs rá pontos tudományos kifejezés, nincs rá fogalom. De körülbelül úgy hívhatnánk, bosszú. * Ugyanezen a napon telefonált Maria Teresa de Moura Amaral Kaliforniából. Amióta elbúcsúztak a repülőtéren, már beszéltek egymással telefonon, de ezúttal a nőnek másként csengett a hangja – izgatottan, feszülten. Woodnak egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy Mariának ez lehet a normális, szakmai hangneme. – Megfogadom a tanácsodat. Nem akartam szólni, amíg be nem fejeztem a vizsgálatot. Kikérdeztem tíz olyan mezőgazdasági munkás családját, akik 1969 után állítólagos szívrohamokban haltak meg. Sok kérdést tettem föl a halál előtti hónapra vonatkozóan. Először azt hittem semmit sem tudok kihámozni az egészből. Aztán… nem is tudom, miért… egy este, azután, hogy fölhívtál, még egyszer átolvastam a feljegyzéseket. Valamiről eszembe jutott az, amit az a hogyishívják… Dr. Znac mondott, és ott volt előttem, a napnál is világosabban! Hallasz?
– Igen, figyelek. – Tíz eset közül háromban a halált megelőző hónapban megcsípte az illetőt egy méh! Úgy véltem, ez kevés, úgyhogy visszamentem, és újra kikérdeztem a többi családot. Gyakran bizonytalanul emlékeztek csak vissza, de nagyjában-egészében úgy fest a dolog, hogy a tíz eset közül legalább hatnál fordult elő méhcsípés a halál előtti hónapban. – Mármint egy-két csípés? Nem tömeges támadás? – Igen, ezt mondták. Egy-kettő. Micsoda szerencse, gondolta a férfi, hogy olyasvalaki végezte ezt a vizsgálatot, aki beszél spanyolul. – Megszokott dolog, hogy a mezőgazdasági munkásokat méhcsípés éri? – Ezt is megkérdeztem. Nem megszokott, de nem is szokatlan. Az utóbbi időben mintha megszokottabb volna, mint korábban. Az emberek egyre jobban félnek a méhektől. Jó néhányan betegedtek meg számukra érthetetlen módon, és úgy vélik, a betegségüknek köze van a méhcsípésekhez. De még nem mondtam el mindent. Wood várakozóan hallgatott. – Kikérdeztem néhány olyan munkás családját is, aki úgymond szerves foszfátok okozta mérgezésbe halt bele. És az elhunytak körülbelül ugyanakkora százalékát csípte meg előtte méh! Ki tudsz te ebből okoskodni valamit? – Nem. Megfogalmaznád ezt nekem részletesen, írásban, Maria? – Meg… de senki sem fog hinni nekem, ahogy nem hittek korábban sem! – Én hiszek neked. Csak nekem mutasd majd meg. Rendben van? – Rendben. – Maria hangja lágyabb lett. – A jövő héten indulok Brazíliába vakációzni. Hiányozni fogsz. Szeretném a tudomásodra hozni, hogy a feromonok nem terjednek jól telefonon. A férfi halkan elnevette magát. – Ha ez véget ér, személyesen juttatom el őket…
– Remélem is! És John… azt hiszem, jó lenne, ha fölhívnád Dr. Znacot, hogy mi a helyzet a kislánnyal. – Én is akartam. Wood most már nem vesztegette az időt. Rögtön felhívta Znacot. Az orvos vette föl a telefon. Valószínűleg a rendelőjében üldögélt, várta a betegeket. – Dr. Znac? John Wood vagyok, a Tudományos Akadémiáról. A múltkorában jártam önnél. – Emlékszem – mondta Znac. Színtelen volt a hangja. – A Peterson család dolgában. – Mondja, Dr. Znac, hogy vannak a gyerekek? Znac egy darabig nem szólt, aztán azt mondta: – A fiúk jól. – Újabb szünet, Wood azonnal tudta az okát. – Karen meghalt, Dr. Wood. Egy héttel az ön látogatása után. Most Wood hallgatott egy kicsit. Znac alighanem úgy érzi, veszélyes talajon jár az esetleges hibás diagnózis és kezelés vádja miatt… Wood nem volt olyan helyzetben, hogy kihúzhassa a csávából. – A halál oka? – kérdezte végül. Znac hivatalos stílusban válaszolt. – Karen Peterson váratlanul hunyt el. A halál oka minden jel szerint a méhméregre adott kései toxikus reakció volt. A jelenség ritka, de nem ismeretlen. Az orvosi szakirodalom leírta már. – Emlékeztethettek volna másra is a tünetek?… Znac hangja most nem volt olyan színtelen – előbújt belőle a halottkém. Különös, hogy ezt kérdezi. Igen. Az utolsó napokban Karen olyan motorikus zavarokat mutatott, amelyek szinte idegrendszeri gyulladásra vagy… vagy akár mérgezésre utalhattak volna. A bőre kékes árnyalatú lett. De a vérében nem tudtam kimutatni semmit. Wood azt mondta, köszöni, és letette a kagylót. Ötször-hatszor gyors léptekkel elment az ablakig és vissza, aztán fölhívta Gerstont a Columbián. Majdnem egy órába telt, amíg megtalálták. – A szöcskéid, akik megtanulták fölhasználni a DDT-t… más
rovar is képes volna hasonló trükkre? – Semmi sem lehetetlen. Miféle rovar? – Méh – mondta Wood. – Mézelő méh? – Sajnos az. Gerston hangjából meghökkenés csengett. – Várj csak, hadd gondolkodjam… De már sehol sem használnak DDT-t! – Én valami szerves foszfátra gondoltam, mint például a metilparation. – Jóságos ég! Nézzük csak! A méhmérgeknek három összetevője van. A fullánk kenőanyaga, egy lúgos komponens, amely megpuhítja a bőrt, és maga a fullánktól jövő méreg. A szerves foszforvegyület kenőanyagnak értelmetlen volna. Lúgos oldatban elbomlana. Magában a méregben kellene lennie. – Tegyük fel, hogy egy szerves foszforvegyület együtt van a méhméreggel. Veszélyes lenne? – kérdezte Wood. – Nehéz megmondani. Úgy működhetne, mint valami hatásfokozó, erősíthetné a méreghatást. Szinte ez az egyetlen lehetőség. – Hogy festenének a tünetek? – Jószerivel akárhogy. Inkább egy toxikológust kellene megkérdezned. De John, ehhez a kotyvalékhoz valami mutáns méh kellene, nem? Valószínűleg igen. * Kezdetben Woodot az a gondolat nyugtalanította, hogy afrikai méhek kis számban és észrevétlenül bejutottak az országba. Ha igen, akkor ezek a délről várható, sokkal nagyobb méretű invázió előhírnökei voltak, és létfontosságú volt megtudni, hogyan boldogul a méh Észak-Amerikában. Maryville-ből Wood azzal az aggasztó tudattal jött el, hogy a méh nagyobb méretű lett, ahogy a gyermekek mondták, megtanulta valamiképp felhasználni a műanyagot, ahogy a szemetes is megerősítette, és afrikai
származású volt, ahogy az intuíciója súgta. Mindez, ha igaz, azt jelentette, hogy az adansortii bizony csakugyan átalakul, alkalmazkodik az amerikai környezethez. De most új szempont jelent meg: az a lehetőség, hogy egy méh képes fölhasználni az ember ellen éppen azokat a mérgeket, amelyeket az ember vetett be a rovarok ellen – a biológia hihetetlen, csúfondáros fintoraként. Nem lehetett tudni, hogy miféle méhek vagy hány méh rendelkezik ezzel a képességgel, de Wood úgy érezte, összefüggésnek kell lennie az esetleg afrikai eredetű maryville-i méh és a toxikus méh között. Mármint ha a toxikus méh valóban létezik. Amikor a tudós nem rendelkezik kézzelfogható bizonyítékokkal, gyakran keres igazolást a statisztikákban. Wood is ezt az utat választotta. * A Tudományos Akadémiának van egy orvosi statisztikai osztálya és egy toxikológiai tanácsadó központja is. Egyik sem gyűjtött adatokat a méhcsípés okozta halálesetekről, viszont kiderült, hogy a téma egyik fő szakértője Washington közelében lakik. A tudományos vizsgálatokról írott beszámolók nem mindig tulajdonítanak kellő fontosságot egy egyáltalán nem tudományos tényezőnek – a szerencsének. Wood számára az, hogy rátalált Dr. George Fine-ra, váratlan szerencse volt. Fine történetesen egyesített magában néhány szokatlan adottságot. Orvosi diplomát és farmakológiai doktorátust szerzett, egy személyben volt allergiaszakértő és toxikológus. Georgetowni magánrendelőjében praktizált, és tanácsadóként vett részt az Országos Egészségügyi Intézet munkájában. Közel járhatott a hatvanhoz, zárkózott, szinte betegesen sovány férfi volt, halottsápadt arccal. Wood a viselkedéséből arra következtetett, hogy Fine a végtelenségig óvatos, de később rájött, hogy rosszul ítélte meg. A valóságban Fine egyszerűen tökélyre törekedett. Szenvtelenül végighallgatta Woodot, rágyújtott, egy hosszú
pillanatig némán ült. Végül nagyot sóhajtott, fölállt, odament az iratszekrényhez, és egy dossziéval a kezében tért vissza. – A lelkem mélyén tudtam, hogy nem ülhetek ezen a végtelenségig – mondta szemlátomást vonakodva. – Maga valószínűleg nem tudja, hogy az Amerikai Allergia Alapítvány minden évben összeszámláltatja az ilyen-amolyan csípések okozta haláleseteket. Ebben az évben véletlenül éppen én vagyok a bizottság elnöke. Mindegyik államban van egy allergiaszakértőnk, aki összeállítja a statisztikákat, és elkészíti a jelentést, amely előbb-utóbb eljut a Népmozgalmi Statisztikák Irodájába. Mint sejtheti, az efféle önkéntes hálózatokban soha semmi sem naprakész. Előfordul, hogy két évvel is lemaradunk. Wood türelmetlenül mocorgott. Fine szemlátomást észrevette. Kinyitotta a dossziét, belenézett. Wood látta, hogy egy számoszlop van előtte. Aztán folytatta. – Évente körülbelül harminc olyan halálesetről szoktak beszámolni, amelyet hártyásszárnyúak okoznak: méhek, darazsak. Több mint a felét méhek. Én nem tudom, mit higgyek ezekről az úgynevezett afrikai méhekről. Módfelett kételkedem a dologban. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy statisztikai szemszögből drámai módon emelkedik a méhcsípés okozta halálesetek száma. A most rendelkezésemre álló adatok kétévesek, és azt mutatják, hogy a méhcsípéses halálesetek száma már akkor megduplázódott! Wood meg sem lepődött. – Mi okozza a halált, anafilaxis vagy mérgezés? – Ez a megkülönböztetés értelmetlen. Az anafilaxis a mérgezés következménye. A legjobb, ha toxicitást mondunk, abban minden benne van. – Közölte ezeket az adatokat? – Az allergiaszakértők megkapták egy tájékoztatóban. Máskülönben nem. Először is nagyon kis számokkal dolgozunk. Aztán meg… nem tudom a választ. A méhek lettek agresszívebbek, azért csípnek többet? Vagy az emberek lettek érzékenyebbek a méhcsípésre? Esetleg az orvosi dokumentáció pontosabb? Nincs értelme riadót fújni, amíg nem tudjuk,
hányadán állunk. – Mondja, Dr. Fine, nem lehetne létrehozni valamiféle figyelőszolgálatot? Nevezzük „méhőrségnek”. Valami információs hálózatra gondolok, hogy az önkéntesei többé-kevésbé azonnal jelezhessék, ha valaki méhcsípésbe halt bele. – Megoldható volna – mondta Fine, és kíváncsian ránézett. – De miért? – Nézze, én remélem, hogy tévedek, de nem elképzelhetetlen, hogy egyre több ember fog belehalni méhcsípésekbe. Wood mindeddig óvakodott attól, hogy elmondja Fine-nak a toxikus méhekről kialakult, oly valószínűtlennek rémlő elképzelését. Most elmondta. Fine hitetlenkedve csóválta csontbőr fejét. Wood erősködött. – Ha létezne ilyen méh, milyenek lennének a csípés tünetei? – Gondolom, arra céloz, hogy milyen betegségre vagy állapotra hasonlítana a méreg hatása, mivel lehetne összetéveszteni, igaz? Abban a régióban kellene lennie, ahol a méhcsípés és a szerves foszfátmérgezés tünetcsoportjai vannak. A méhméreg okozhat egyebek között légzési zavarokat, nyugtalanságot, cianózist, émelygést, hányást, hasmenést, eszméletvesztést. A szerves foszfátmérgezés tünetei között ott van a mellkasi fájdalom, a nyugtalanság, a cianózis, az émelygés, a hányás, az eszméletvesztés és az eszméletlen állapotban történő székletürítés. A halál közvetlen oka mindkét esetben legtöbbször a súlyos szívelégtelenséggel kísért légzésbénulás. Azt hiszem, az orvosok is összetéveszthetik a kettőt, de még inkább a halottkémek, hiszen ők nem is feltétlenül orvosok. – De ugye van rá kimutatási módszer? – Igen. A kolinészterázgátlókra. Mond ez magának valamit? – Csak homályosan. – Nos, az acetil-kolinészteráz vagy AChE állítja meg az ingerületátadást az idegvégződéseken, amikor már nincs rá szükség. Ha valami gátolja az AChE működését, akkor folytatódik az ingerületátadás, végzetes következményekkel. A szerves foszfátok azért olyan veszélyesek, mert kolinészterázgátló
anyagok. A rendkívüli mérgező hatásuk egyenesen elvezette a németeket az ideggázok kifejlesztéséhez, amelyek szintén kolinészterázgátlók. Egyszerű módszerrel meg lehet vizsgálni, hogy milyen magas a szervezetben az AChE-szint, és ez a szerves foszfátmérgezés legfontosabb klinikai felismerési módja. – De méhcsípés esetén senkinek sem jutna az eszébe, hogy megvizsgálja. Fine megdörgölte az állát. – Nem. Senkinek. – Sem szívroham esetén. – Akkor sem. Értem, mire akar kilyukadni. A szívroham hasonló tünetegyüttessel jár. Amit maga sugall, az félelmetes. Nagyon kételkedem benne, hogy megtörténhetne. De maga értelmes, józan fiatalembernek látszik. Kezdeményezni fogom azt a „méhőrséget”, ahogy hívja. Azt is fogja jelenteni, hogy jobban meg kell vizsgálni a haláleseteket. Fenn északon a méhek fürtben telelnek, de délen kint maradnak. A déli allergiaszakértőimmel kezdem. Ha valóban zajlik valami, rögtön ki kellene derülnie. * Ezen a ponton Wood, noha cáfolhatatlan bizonyíték még nem volt a kezében, úgy érezte, eleget tudott meg ahhoz, hogy Sheldon Hubbard elé tárja. Egy följegyzésben összeírta a leglényegesebb mozzanatokat, és a hétfői megbeszélésükön előadta őket: 1. Egy méhraj, amelynek szokásai gyanúsan afrikai jellegűnek hangzanak, megtámadott és megölt három embert a New York állambeli Maryville-ben. 2. Kalifornia állam Yolo megyéjében a mezőgazdasági munkások halálát számos esetben méhcsípések előzték meg. 3. Országos szinten a méhcsípésből eredő halálesetek száma a jelek szerint megduplázódott.
Hogy mindebből mi következik, azt nem tudta megmondani. – Persze, ez a baj – mondta Hubbard az állát dörgölve. – Nem áll össze a kép. Mindegyik aggályoddal szembe lehet szegezni azt, hogy más alapon is megmagyarázható. – Ezzel nekilátott átfogalmazni Wood állításait: 1. Közönséges vadméhek embereket támadtak és öltek meg Maryville-ben. 2. Számos mezőgazdasági munkást ért Kaliforniában méhcsípés, mielőtt belehalt volna valamibe. 3. A méhcsípésből eredő halálesetek száma azért növekszik, mert az emberek tömegesen költöznek ki a zöldövezetekbe, ahol többször kerülnek kapcsolatba méhekkel, mezítláb szaladgálnak a füvön stb. Wood lemondott arról, hogy áttörje Hubbard logikájának vastag falát. – Eszerint nem veszed komolyan? – Nem azt mondtam. Most pontosan azt hallottad tőlem, amit én hallanék Willard Lightowertől. Nem akarok odarohanni hozzá azzal, hogy verjük félre a harangokat, amíg nem tudom, valóban tűz van-e. – Tűz van – mondta Wood. Hubbard szúrós szemmel meredt rá. – Szerinted. Ide hallgass, ha további információt akarsz gyűjteni, én nem gátollak meg benne. De csak a szabad idődben. Úgy, hogy ne akadályozzon a munkádban. Wood farkasszemet nézett vele. Most volt életében a legközelebb ahhoz, hogy valóban haragudjék Sheldon Hubbardra. Wood ezután várakozásra rendezkedett be. És nem történt semmi. Egyetlen méhincidensről sem számoltak be – egyetlenegyről sem.
II. A raj 7. Összetűzések Az, hogy a Délvidékről egyetlen méhincidenst sem jelentettek, nagyon megzavarta az olyan lelkiismeretes tudósokat, mint Gerston és Amaral. Nem lehetett más magyarázatot találni rá, mint azt, hogy a Tudományos Akadémia környezettudományi osztályának főmunkatársa, egy tehetséges, fantáziadús és állhatatos kutató sorra hamis következtetésekre jutott, amelyekre aztán egy teljesen hamis hipotézist alapozott. Az a néhány ember, aki ismerte a bizonyítékokat, kételkedett ebben a magyarázatban. Wood úgy vélte, valószínűbb, hogy a kép egy fontos darabkája hiányzik, s majd annak rendje és módja szerint meg fogják találni. Addig nem lehet mást tenni, mint várakozni. Woodnak szomorú meggyőződése volt, hogy tavasszal újra kezdődnek majd a méhincidensek. Hamarabb elkezdődnek, ha a tavasz korán jön és meleg lesz – ahogy a meteorológusok jelezték. * Henry David, a méhész márciusban tért vissza délről. A juharfák és a pitypang még nem borult virágba, de ahogy David elnézte az időjárást, már nem sok lehetett hátra. Olyan volt a tél, mint 1973-ban, enyhe, alig esett hó, és ismét korán érkezett a tavasz. David azon tűnődött, hogy vajon változik-e az éghajlat – mert minden más mintha változóban lett volna. Miután néhány napig etette az új méheket, hogy összeszedjék magukat az utazás után, elkezdte beköltöztetni őket a kaptáraikba. A dolgozó méhek udvartartásától körülvett új
királynők aprócska drótkalitkákban voltak, amelyeket oldalt egy kemény cukordarab zárt el. Ha az új királynők minden teketória nélkül bekerültek volna a kaptárba, a méhek azonnal végeztek volna velük, ösztönösen védelmezve a meglevő királynőjüket. Mire azonban a méhek mindkét oldalról átrágták magukat a cukordugón, a kaptár dolgozói már hozzászoktak az új királynő illatához. Régi probléma volt ez. A méhbirodalom törvényei általában úgy diktálták, hogy csak egyetlen királynő uralkodhat. Két királynőnek élethalálharcot kellett vívnia egymással, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor a királynő használta a fullánkját Ha a méheknek van gyönge pontjuk, gondolta néhanapján David, akkor ez az – az uralkodó. Sebezhetővé tette őket az, hogy nem tűrtek meg egynél több anyát. A gyakorlatban azonban nem mindig tartották meg szigorúan ezt a törvényt. Ha a család elég nagy volt, előfordult, hogy elfogadott két királynőt. Mindegyik a birodalom felét uralta, és sohasem merészkedett át a másik felébe. Ha az előző királynő fiatal volt és életerős, David néha remélte a legjobbat, és otthagyta azt is. Az öreg királynőt azonban eltávolította: füstölőjével lecsöndesítette a családot, és a csupasz kezével kiemelte a királynőt. Ez volt az első változás, amely föltűnt Davidnek. A méhek szokatlanul ellenálltak a füstnek. Rendszerint néhány füstfelhő már lecsillapította őket, ezen a tavaszon azonban újra és újra használnia kellett a füstölőt, hogy megfékezze őket. Épp a királynőt kereste az első kaptárban, amikor észrevette az óriásokat. Alighanem február végén vagy március elején kelhettek ki a fiassejtekből, amikor David távol volt. Feketenarancs csíkosak voltak, és több mint két centiméter hosszúak – kétszer akkorák, mint a közönséges dolgozók. A kaptárban nem mindegyik méh volt óriás, de elegen voltak ahhoz, hogy David megértse: itt olyasmi történt, amit hosszú méhészmúltja során még sohasem látott. Henry Davidnek nem volt telefonja. Ha lett volna, értesítette volna Dr. Znacot Maryville-ben. Znac biztosan tudná, kinek kell jelenteni a fölfedezést, gondolta. Tűnődött, bemenjen-e az
autóval a városba, de kifárasztotta az utazás. Úgy döntött, vár egy kicsit, meglátja, mi lesz. Talán kiderül ezekről az óriásméhekről, hogy rengeteg mézet termelnek… Akkor aztán valami valóban fontos dologról számolhat be. * Perry Goodall márciusban új méheket hozott connecticuti házából, hogy feltöltse városi kaptárát, amelynek fele kirajzott ősszel. Ezek az új méhek mások voltak. Mintha valami változáson mentek volna át. Sokat és hangosan zümmögtek. Látszólag cél nélkül röpködtek ide-oda, csomókban nyüzsögtek a kertben. Néha mintha barátságtalanabbul reagáltak volna a közeledésre is, habár még mindig hajlandóak voltak szakállba tömörülni gazdájuk arcán. Goodallnak néha az a különös érzése támadt, hogy a méhek haragszanak valamiért. A gyerekek féltek tőlük. Az egyik kislány azt mondta, hogy a méhek megnőttek. Goodall nem hitte el. Egyszer az eszébe jutott, hogy elvisz néhányat a Természettudományi Múzeumba megnézetni, de végül kinevette magát. Ki olyan bolond, hogy féljen a méhektől? * Feltartóztathatatlanul közeledett a tavasz, rekordmeleggel és bőséges csapadékkal. A Long Island-i Oyster Bayben Mrs. Adele Terrace cselédje csütörtökön volt szabadnapos. Mrs. Terrace az egyik csütörtökön észrevette, hogy a cseléd elfelejtette kitenni a szemetet, így hát ő vitte ki a zsákokat a magas fakerítés mögötti edényekhez. Mrs. Terrace meglátta, hogy az egyik nyitott fedelű szemetesedény körül méhek zümmögnek. Fölkapott egy újságot, és el akarta hessegetni őket, s viszonzásként kapott egy csípést a kezére. Mrs. Terrace-t eddig még sohasem csípte meg méh, és most felháborodott ezen a gyalázatos viselkedésen. Orvost hívott magához, és az orvos azonnal odament. Jól ismerte Mrs. Terrace-t.
Habár a hölgy gyakran szenvedett olyan betegségekben, amelyeket a diagnózis a képzelet termékének tartott, az orvos ezúttal nem értette a dolgot. Mrs. Terrace-nak nemcsak az ujja, de az arca is megdagadt. Az orvos feltételezte, hogy talán allergiás a méhcsípésre. De csak egyetlen csípés érte, az is apró volt. Három napig nyomta az ágyat. A keddi bridzspartin Mrs. Terrace elmesélte az esetet a barátnőinek. Azt mondta, hozassanak helyhatósági szabályrendeletet, amely kitiltja a méheket Oyster Bayből. – Szerintem ki kell irtani őket – hajtogatta. – Semmirekellő jószágok, és a végén még a telekárak is lemennek miattuk! Azt pedig egyikünk sem szeretné! * Egy wisconsini asszony kiakasztotta a kertbe a törülközőket száradni. Hogy fehérlettek a napon! Éppen be akart menni, amikor észrevett egy csoport méhet a törülközőkről csepegő víz körül. Néhány méh beröpült a garázsba, néhány másik a hátsó veranda fölött kóválygott, aztán visszatért a csoporthoz. Az asszony gyanította, hogy ezek terveznek valamit, talán az ő háza táján akarnak megtelepedni. Fölkapott egy seprűt, el akarja ijeszteni őket, de a méhek körözni kezdtek a feje fölött. Megijedt, beszaladt a házba, de nyitva hagyta a konyhaajtót. Este a férje találta meg a tetemet. Csúnyán összecsípték a méhek, de a halottkém bizonyosra vette, hogy sokkban halt meg. Biztos, ami biztos, megkért egy helyi allergiaszakértőt, hogy nézze meg ő is. * A részeg férfi a sötét Rhode Island-i országúton baktatott hadonászva, nótázva hazafelé, ahol a felesége várta, és várja majd sokáig. Egyszer véletlenül kitámolygott az úttestre, és majdnem szétlapította egy teherautó. Ettől még így beszeszelten is megijedt, és becsörtetett a bokrok közé, hogy keressen egy
helyet, lefeküdjön és kialudja magát. Megállt vizelni, közben még mindig nótázgatott. Aztán a nótaszó üvöltéssé torzult. Csak napok múlva találták meg a holttestet. * Az ifjú hölgyet már többször óva intették az autóstoptól, sőt Colorado állam törvényei kifejezetten tiltották is. De nem azért, amiért eszméletlenül esett össze az út szélén. A mentőautó beszáguldott vele a megyei kórházba, ahol egy éles szemű orvos észrevette a duzzanatokat a fejbőrén, a haja alatt. Az orvos a megérzésére hallgatott: az adrenalin a lehető legrosszabb kezelés lett volna méhcsípések ellen. Az ifjú hölgy percek alatt magához tért. Három nap múlva, megérkezvén Kaliforniába, váratlanul összeesett és meghalt. A rendőrségi orvos értetlenül állt a dolog előtt. A tünetek enkefalitiszre emlékeztettek, de a betegségnek semmi nyomát sem találta. Aztán a lány levéltárcájából előkerült egy coloradói kórház elbocsátópapírja, amely szerint a lány allergiás a méhcsípésre. Az orvos fölhívott egy allergiaszakértőt. * Kaliforniában a különböző kultuszok híveit korán előcsalta a meleg tavaszi idő. Ez a kolónia a Big Sur tengerparti sziklás részén vert tanyát, ahol hétvégeken sajátos egyveleget gyakorolták a pszichodrámának, a szexuális forradalomnak és az egyszerű nudizmusnak. Az újságok a nudizmusra összpontosították a figyelmüket, azzal nem sokat törődtek, hogy miért támadták meg őket a méhek. A sziklákon heverésző nudisták bekenték magukat napozószerekkel, s talán az édes illat vonzotta oda a méhrajt. Tüstént nyilvánvaló lett, hogy mégis jó valamire a ruházkodás: az érzékeny területek eltakarására. Hatan voltak a sziklákon, s ahelyett, hogy hessegetni próbálták volna a méheket, tenyerükkel védték érzékenyebb testrészeiket, és elhátráltak. Ez megmentette négyüket, nem segített azonban azon a kettőn, aki
leesett a szikláról. Országos méretben megszerveződött a „méhőrség”. Washingtonban Fine két újabb vonást húzott az összesítő lapra, és kérdőjelet tett melléjük. * Vermont déli részén a kommuna élete harmadik évébe lépett, de az alapvető gondját még mindig nem tudta felszámolni: akárhogy iparkodtak is a tagjai, nem tudtak miből megélni. Növénytermesztési kísérleteik a sziklás talajon katasztrofális kudarcot vallottak. A fakitermelés meghaladta a kommuna erejét, és miután megpróbálkoztak a juharcukor és juharszörp készítésével, arra is rájöttek, hogy ez az iparág miért nem virágzik arrafelé – túl kicsiny volt a haszna. Ezen a nyáron a kommunának új ötlete támadt. Az előző év őszén a csoport többi tagja részt vett egy méhészeti tanfolyamon a Cornell Egyetemen. Elsajátították a szükséges ismereteket, fogásokat, és most, százkaptárnyi méh birtokában, munkához akartak látni. A méheket egy környékbeli méhésztől vették, aki felhagyott a méhészkedéssel. Hogy miért, azt nem mondta, de mintha szemlátomást sürgős lett volna neki, hogy méltányos áron túladjon a felszerelésen és a méheken. Alighogy nyélbe ütötték a boltot – a kommunának szinte minden megmaradt pénze ráment –, teherautóján máris odaszállította a méheket, aztán érthetetlen sietséggel távozott. Néhány nap múlva melegebbre fordult az idő, s a méhek előjöttek a kaptárakból. A csoport odagyűlt megnézni őket. Néhány raj azonban nem bújt elő. Hogy kikergessék őket, pár fiú bottal kezdte verni a fakaptárakat. Erre már csakugyan előjöttek a csökönyös méhek – de bosszúsan. Három újabb vonás került Fine összesítő lapjára. *
Megint szombat volt. Dr. David P. Znac egymaga ült a rendelőjében. Mostanában nem jöttek a betegek. Új rendelő nyílt meg a közelben, és ráadásul neki is a fülébe jutott a szóbeszéd, hogy a Peterson lány esetében súlyos diagnosztikai hibát követett el, amely esetleg a halottkémi állásába is kerül. Znac fanyarul arra gondolt, hogy alighanem ő lesz a történelem első munkanélküli segélyből élő orvosa. A méheket hibáztatta. Valamiképpen rászedték, és most bosszút akart állni rajtuk. Az az ötlete támadt, hogy méhvadászatra indult. Korán volt még, és nem marasztalta semmi a városban, legfeljebb az italos üveg. A méhfészek megtalálása igencsak próbára tette a méhvadászt, de persze a méhek még jobban megszenvedték. A kora tavasz volt a legjobb vadászidény, amikor a méhek éhesek voltak, az aljnövényzet pedig még ritka. Az olyan család, amely túlélte a telet, bizonyosan erős volt. Az ember nyomon követte a méheket a fészkükig, aztán belevéste a névbetűit a méhes fába. Ezzel jelezte a fészek tulajdonjogát. Aztán meg kellett még szerezni a fa tulajdonosának hozzájárulását – ami sosem volt nehéz –, és ősszel visszatérni egy-két segítő társaságában. Ekkor már fátyol és kesztyű kellett, mert a méhek elszántan harcoltak az otthonukért. Miután kidőlt a fa, az ember kirámolta a fészket, és elvitte a mézet, olykor ötvenkilónyit vagy még többet is. Szerencsés esetben a rajt is be lehetett fogni, de a kimerült és reményvesztett méhek legtöbbször szétszóródtak az erdőben és ott pusztultak. Ezen a vidéken a méhvadászat régi hagyomány volt. Znac az apjától örökölte a méhdobozát. Egyszerű felszerelésre volt szükség. Az első akcióhoz még fátyol és kesztyű sem kellett, mert tavasszal a méhek békések voltak. A dobozon kívül csak egy kis méz kellett, egy óra, egy darabka lép, egy kis ánizs, egy finom ecset, kevéske festék és sok türelem. Néha egy óra alatt meg lehetett találni a méhes fát, néha két napba is beletelt. Znacnak nem volt kitől búcsút vennie – a felesége otthagyta, a gyermekei felnőttek, elmentek. Magához vette a fölszerelést,
kiakasztotta az Ebédelni mentem táblát az ajtóra, és kihajtott az erdőbe. Aztán kezdetét vette a vadászat. Az első lépés egy méh foglyul ejtése volt. Znac addig keresgélt, amíg rábukkant egyre, amely nektárt gyűjtött egy virágos részen, s a doboz gyors, fölfelé irányuló mozdulatával elkapta, majd rácsukta a fedelet. A méhdoboz akkora volt, mint egy szivardoboz, és két részre oszlott, amelyeket ki-be csúsztatható lap választott el egymástól. Mindkét résznek üvegablaka volt, amelyet le lehetett fedni. Znac kinyitotta a hátsó részbe vezető nyílást, és a méh átment oda, a fény felé. Znac most elzárta a nyílást, és ezzel az elülső rész ismét szabadon állt. Addig ismételte a műveleteket, amíg egy tucatnyi méh szorongott a hátsó részben. Ekkor az elülső részben elhelyezte a lépet, amelyre egy kevés ánizzsal ízesített mézet kent. A méhek szerették, és vigyázni kellett, nehogy túl sokat kapjanak, mert berúgtak tőle. Znac elhúzta a válaszfalat, kiengedett néhány méhet az elülső részbe, aztán visszacsukta. Végül letakarta a dobozka ablakait, egy fatönkre helyezte, kinyitotta az elülső részt, leheveredett a földre, és várakozott. Sorra előjöttek a mézzel megrakott méhek, egyre táguló körökben, nyolcasokban röpködtek, míg végül mind ugyanabban az irányban szállt el, a hanyatt fekvő Znac pedig követni próbálta őket a tekintetével. Most újabb várakozás következett. Azonnal fölismerte a visszatérő méh éles zümmögését, füle meg tudta különböztetni az erdő többi neszétől. A méh megkereste a dobozt, körbecikázta, eltűnt, aztán visszaszáguldott, helikopterként lebegett a lép fölött, majd végül leszállt rá. Znac megkönnyebbülten felsóhajtott: megindult a fuvarozás. Most már elővette a finom szálú ecsetet, és miközben a méh töltekezett, gyorsan megjelölte egy fehér festékfolttal. Utána jött a többi méh, és Znac őket is megjelölte, közben megnézte az óráját. Szinte maga előtt látta a jelenetet a fészekben, valahol magasan egy fa odvában, alighanem valami eldugott helyen. Az évnek ebben a korai szakában nem kínálkozott bőségben az
élelem; a felderítők, amelyek immár megbizonyosodtak a hollétéről, most jelentést tesznek róla a riszálótánccal vagy méztánccal. Ha az élelem száz méteren belül van, körtáncot lejtenek, ha távolabb, akkor pedig egyre nagyobb nyolcasokat írnak le, és a nyolcas két félkörét összekötő egyenes szakasz jelzi a pontos irányt. Tánc közben potrohukat is riszálják, és még a három kilométernyire levő élelem pontos helyét is közölni tudják ezen a módon. Az útmutatás nyomán a többi méh is megtalálja az élelmet, megszedi magát vele, és tévedhetetlenül visszaszáll a fészekhez, amihez az embernek stopperóra, tájoló és geometriai ismeretek kellenének. Tíz perc múlva visszatért az első megjelölt méh – Znac most vette észre, milyen megtermett jószág. Znac úgy számolt, hogy a riszálótánc körülbelül két percig tarthatott. A méh körülbelül huszonkét kilométert tesz meg óránként. Ez azt jelentette, hogy a fészek másfél kilométernyire van. Ekkorra már megállapította, hogy nagyjából milyen irányban repülnek vissza a fészek felé a méhek. Ideje volt továbbmenni. A méhekkel tele dobozzal a kezében körülbelül százméternyit gyalogolt bal felé, aztán megint kinyitotta a dobozt. Nem sok idő kellett hozzá, hogy innen is meghatározza a méhek repülésének irányát. A két vonal metszéspontja mutatta, hogy körülbelül hol kell lennie a méhes fának. Eddig szerencséje volt. Előfordulhatott volna, hogy nem talál méhet, vagy a méh nem kér a mézből, vagy nem tér vissza a dobozhoz. De még hátra volt a java, a méhes fa megtalálása. Teltek-múltak az órák, Znac egyre fogdosta a méheket, megetette, megjelölte őket, közben változtatta a helyét, s követte a méheket, míg végül föltekintett, és meglátta a fában az odú nyílását, körülötte a szárnyak villózását. Znac ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a méheket követve annak a helynek a közelébe jutott, ahol a Petersen családot érte a támadás. Talán a lelke mélyén mindvégig tudta. Elképzelhető, hogy még most is megmenekülhetett volna, de ő inkább odament a fához. Alig véste bele a névbetűit a kéregbe, harsogó zúgás töltötte meg a levegőt.
* Két nappal később Washingtonban Dr. Fine azon tépelődött, elképzelhető-e méhek általi öngyilkosság. Maryville mellett már korábban bekövetkezett egy tragédia. Azon a környéken épeszű ember nem keresi készakarva a vadméhek tanyáját. Márpedig egy orvos feltehetően épeszű. Fine legalábbis reménykedett benne. Most már elegendő bizonyítékot gyűjtött össze arra, hogy a méhcsípésből eredő halálesetek, noha a tünetek nem mindig feleltek meg a klasszikus tünetegyüttesnek, szaporodtak – méghozzá rohamosan szaporodtak. Ezeket a bizonyítékokat már nem lehetett kétségbe vonni. Péntek volt. Hétfőn, határozta el magában Fine, szól John Woodnak, hogy az allergiaszakértők összegyűjtötték a bizonyító anyagot. Most már gyilkos ellen lehetett körözést kiadni.
8. Azonosítás Az álmokat gyakorta szokás a jövőbe mutató útjelzőkként értelmezni, amelyekkel a tudattalanunk sejteti előre a bekövetkezendő eseményeket. Minél közelebb került John Wood a válsághoz, amely magával sodorta, annál gyakoribbak lettek a méhes rémálmok, míg végül gyötrelemmé tették minden éjszakáját. Április 2-án, szombaton Wood elfogadta Hubbard meghívását, és elment vele golfozni a Chevy Chase Klubba. Wood ízlésének túl mereven elegáns volt a hely, de Hubbard nem sok lehetőséget hagyott az ellenkezésre. Időnként kirángatta W 7oodot golfozni azzal az indoklással, hogy nincs partnere. Wood mindig arra gyanakodott, hogy a golf csak része Hubbard stratégiájának, amellyel meg akarja mutatni az ifjú tudósnak, hogy ő a főnök. Hubbard volt a jobb játékos, de jó napokon Wood föl tudta venni
vele a versenyt. – Na, mit tud az öreg zoológus? – kérdezte Hubbard, miközben nézte, ahogy labdája átsuhan az ápolt pázsit fölött, és földet ér a lyuk közelében. Zsebkendőjével megtörölte kerek, rózsás képét, és sugárzó arccal nézett Woodra. Wood összeszedte minden erejét, és elszántan lecsapott a labdára. Jó ütés volt, csak éppen veszélyesen balra sodródott, s a labda egy facsoportban kötött ki. Wood dühös képpel nézett utána. Egyszerűen feszült vagyok, mondta magában. Ez a méhdolog kezd az idegeimre menni. Várok, várok, nem is tudom pontosan, mire. A két férfi eltolta a kis kocsiját a következő elütési helyig, és Wood elment megkeresni a labdáját. A liget szélén nem találta, becsörtetett hát a bokrok közé, közben szidta magát. Ha egyáltalán megtalálja a labdát, akkor is alighanem két ütés kell hozzá, hogy visszajusson a füves pályára. Aztán egy levélkupac közepén meglátta. Ugyanabban a pillanatban ütötte meg a fülét a hang. Ha nem lett volna érzékeny erre a hangra, valószínűleg nem hallotta volna ki éppen ezt a zümmögést a liget többi rovarnesze közül. De tudta, hogy már korábban is hallotta ezt a hangot. Magas, zizegő zúgás volt, szinte mintha egy kis motor zúgott volna. Hát persze… a maryville-i tisztáson! Aztán észrevette. Egy csoport tavaszi vadvirág fölött lebegett. Méh volt, az áramvonalas forma nem hagyott felőle, kétséget. Fekete volt, narancsszínű mintával, és Wood még életében nem látott ekkora méhet. Lélegzet-visszafojtva kilopakodott a kis tisztásról, átnyomakodott a bokrokon, és visszarohant a lyuk közelében álló Hubbardhoz. – Büntetőpont, mi? – kérdezte nevetve cserebogár-főnöke. – Shelly, add ide a kesztyűdet! Gyorsan! A jobbkezes Wood vékony bőrkesztyűt viselt a bal kezén. Hubbard balkezes volt, ő a jobb kezén hordott golfkesztyűt. Ránézett Woodra, bizonytalanul pislogva lehúzta a kesztyűjét.
John szó nélkül visszarohant a fák közé. Hubbard utána indult, de Wood odakiáltott: – Maradj ott! Ha y fák között egy afrikai rajjal kerülök szembe, gondolta, jobb, ha nincs mellettem más. A halántékán lüktetett egy ér, a keze reszketett, de most már nem hátrálhatott meg. Szinte remélte, hogy a méh már nem lesz ott, de megtalálta, szívószervével éppen mélyen belenyúlt egy virágba. Wood teste bizsergett a csípések emlékétől. Óvatosan lopakodott közelebb, birkózott tulajdon vonakodó izmaival, közben körülpillantott, vannak-e más méhek is a környéken. Úgy látszott, ez a példány egyedül van. Amikor Wood két kesztyűs keze fölemelkedett a virág két oldalán, a méh mintha gyanút fogott volna; hirtelen kihúzta a fejét a virágból, és el akart röppenni. Wood összecsapta a tenyerét, erősen, de nem elég erősen – mintha a félelem fékezte volna a mozdulatait. Mielőtt megdöglött volna, a méhnek sikerült használnia a fullánkját. A döfés a kesztyű vékony bőrén át Wood tenyerébe hatolt. A fájdalom végignyilallt a karján, egészen a könyökéig. – Úristen! – hördült fel. Bizonytalan lábakon kibotorkált a bokrok között a ligetből, odament a pázsiton várakozó, ütőjére támaszkodó Hubbardhoz. Amikor Hubbard meglátta Wood arcát, eltátotta a száját. Wood megmutatta Hubbardnak a kesztyűs tenyerében tartott döglött méhet. – Micsoda példány! – mondta Hubbard. Elvette a méhet. – Mi ez, faméh? Hubbard nem könnyen hagyta meggyőzni magát. Wood levette a kesztyűt, megmutatta sebzett tenyerét. – Úgy tudom, a faméhek nem csípnek – nyögte ki. Hubbard hosszan, szúrós tekintettel meredt a méhre. – Akármi is ez, nem tetszik. A klubházban Wood hányt egyet, aztán jobban érezte magát, a kezét leszámítva, amelyet hideg vízbe áztatott. Ha ez a méh toxikus méh volt, akkor a jelek szerint csak kis dózist tudott
befecskendezni… vagy pedig az érzékenység változó, tűnődött magában Wood. Közben Hubbard fölhívta Birchet a Smithson Intézetben. Birch azt mondta, vár. Úgy döntöttek, hogy Wood egyedül megy – nem volt szükség mindkettőjükre. Wood azt mondta, már kutyabaja. Ahogy befelé hajtott a Volkswagennel a városba, bárgyún vigyorgott maga elé. Akármi történik is, ezen a napon fontos személyes diadalt aratott. Leküzdötte a méhiszonyát. * A természetbúvár lejjebb tolta az orrán szemüvegét, és összecsücsörített ajakkal, összehúzott szemmel nézte a rovart. – Ez bizony egy óriás mézelő méh – mondta. – De hogy melyik család sarja, az már másik kérdés. A méhhullák alapján történő azonosítás nagyon nehéz, néha lehetetlen. Az Apis melliferát számos alfaj képviseli az Óvilágban, amelyek közül többet is áthoztak az Újvilágba, és itt nagyszabású kereszteződések mentek végbe. Ugyanez történt Brazíliában az afrikaiakkal. No, azért a felépítésbeli jellemzők, a színek és a méretek összességükben véve elég információt adhatnak a megbízható azonosításhoz. De egyetlen jellegzetességtől vagy tulajdonságtól sem lehet elvárni, hogy önmagában megadja a választ. Összesen több mint ötven jellemzőt kell megvizsgálnom, ha hajlandó kivárni. – Megrángatta a fülét. – De annyit mondhatok, hogy életemben nem láttam még ilyen furcsa méhet! Ezután egy órán át Bill Birch szinte teljes némaságban tevékenykedett. Először feltűzte a méhet egy tűre, amelyet a test elülső részén döfött át, kevéssel jobbra a középvonaltól. A fémszekrényekből átlátszó műanyag dobozokat szedett elő, bennük feltűzött méhekkel, a dobozokon címkével. Ezeket összehasonlítgatta Wood méhével. Időnként odavitte a méhet az ablakhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye. Hébe-hóba utánanézett valaminek egy vastag könyvben. Birch ezután letette a méhet egy műszer alá, amelyről azt mondta, hogy binokuláris preparáló mikroszkóp. Ide-oda forgatta,
táblázatba szedte a tulajdonságokat egy jegyzettömbben. Végül levágta a méh egyik szárnyát, és tárgylemezek közé tette. A szárny ezután egy vetítőberendezésbe került, amely lefelé vetítette a szárny képét, az alatta elhelyezett milliméterpapírra. Birch megjelölte a szárnyméretekét, és megjelölt egy sor pontot. Utána a rajzot összehasonlította néhány másik rajzzal, amelyeket egy dossziéból szedett elő. – Jöjjön csak ide! – szólt oda végül Woodnak. Birch elcsavart egy gombot, és a vetítő alatti kép kitágult. Wood észrevette, hogy a szárnyat erek szövik be, és különös, horogszerű nyúlványok szegélyezik. – Tizennyolc helyen keresztezik egymást az erek a méh első szárnyában – mondta Birch –, különböző szögekben, amelyeket megmértem a szögmérővel. Ezek a horgok az úgynevezett hamuluszok. Már a méh általános fölépítése – a testmérethez képest nagy szárnyak, a lábak és a nyelv hossza, a potrohon levő sávok száma és színe – is elmondott egyet-mást. De a pontos az i-re az érszerkezet és különösen a szárnyakat összekötő hamuluszok nagy száma tette föl. Most már elégedett vagyok. Igen, semmi kétség! Először azt hittem, talán egy óriás indián méh, de nem. Csak egyetlen méhcsoportnak ilyen a szárnykonfigurációja. Lefuttathatnám a taxonómiáját a számítógépen, de fölösleges. Ez a behemót adansonii, afrikai mézelő méh. A két férfi pár pillanatig egymásra meredt. – De a mérete… – szólalt meg végül Wood. – Ez egy hibrid… nem, inkább azt kell mondanom, mutáns. Az adansonii unokatestvére, ha úgy tetszik. Hol szerezte? – Gyakorlatilag itt, Washingtonban. Chevy Chase-ben. Birch szeme tágra nyílt. – Tehát bejutott – mondta halkan. – Be. A kérdés az, hogy hányan lehetnek itt? – Nem. Azt hiszem, a kérdés az, hogy mennyi ideje vannak itt – helyesbítette Birch. – Eredeti formájában az Apis mellifera adansonii Latreille, hogy a teljes nevét használjam, körülbelül tíz százalékkal kisebb a háziméhnél. A kisebb termet
mozgékonyabbá teszi, könnyebben elmenekülhet az ellenségei elől. Ez a méh viszont föláldozta a mozgékonyságát valami más evolúciós értékért – fogalmam sincs, miért. Persze lehet, hogy ez valami torzszülött, egy magányos mutáns. De nem valószínű. – Nem. – És szinte bizonyos, hogy itt történt a mutáció Brazíliában. Ha ott jelennek meg az óriás méhek, már értesültünk volna róluk. Vagy feltűntek volna, amikor bejönnek az országba. Nem, már előzőleg itt kellett lenniük egy ideig. Az efféle változás nem egyik napról a másikra megy végbe. – Hanem mennyi idő alatt, Dr. Birch? – Hát, ez már csak találgatás, de úgy nagyjából öt év kell hozzá. Az afrikaiak gyorsabban szaporodnak, mint a mi méheink. A királynők néhány nappal korábban lesznek ivarérettek. Mondjuk, nyaranként három nemzedék… Lehet, hogy ez túlzás… de lehet, hogy nem. Igen, öt év már elég kell legyen egy ilyen behemót rovar kialakulásához. Valószínűleg sokan lehetnek. Az afrikai királynők nagyjából kétszer annyi petét raknak le, mint a mieink, ezért többször rajzanak. A fantasztikus szaporaságuk is evolúciós érték, mert az ellenségeik erősen apasztani szokták a számukat. Itt azonban nem kerülnek szembe a hagyományos ellenségeikkel, és hihetetlenül elszaporodhatnak. – De nem minden afroamerikai hibridnek kell óriásnak lennie, ugye? – Egyáltalán nem – mondta Birch. – Minden nemzedék más átmeneti fázisban lehet az egyik és a másik forma között. Az ötödik évre sok méh rendelkezhet egyik-másik, ha nem is mindegyik sajátosságával az új méheknek. Lehet, hogy mondjuk agresszívek ugyan, de nem sokkal nagyobbak a háziméheknél. De előbb-utóbb mind ugyanabban az irányban halad – e felé az új rovar felé. – Föltartotta Wood feltűzött méhét. – Új rovar? – Évente körülbelül hatezer új rovart fedezünk föl. Ezt is közéjük kell sorolni. Tekintettel a pedigréjére, ez nagyjelentőségű mutáció. Új nevet kell adni neki. Az a tradíció, hogy aki új rovart fedez föl, az hozzábiggyeszti a nevét a névhez. Mit szólna ahhoz,
hogy Apis mellifera Woodii? Nem… meg kellene tartanunk az afrikai családnevet. Adansonii Wood. – Nem – mondta John Wood. A Peterson család járt az eszében. – Egy városról szeretném elnevezni, Maryville-ről. – Legyen hát Apis mellifera adansonii Maryvillis – mondta Birch, és a fény felé tartotta a méhet. Prófétikus elnevezést választottak. * Hubbard és Wood hétfő délelőtti megbeszélésére Willard Lightower irodájában került sor. A Tudományos Akadémia elnöke nemcsak neves fizikus, hanem jó vezető is volt, aki gyorsan akcióba lépett, mihelyt értesült a tényekről. Szögletes arca szenvtelen volt, ahogy végighallgatta Shelly Hubbard beszámolóját. – A jelek szerint – mondta Hubbard egy füles bőrfotel mélyéből – újabb véletlen importtal állunk szemben. Ez a jószág igen rossz természetű, és különösen ellenséges az emberrel szemben. Nem más, mint régi barátunk, az afrikai mézelő méh, amely egy ideje már terjed Dél-Amerikában. Sejtelmem sincs róla, hogyan jutott be az országba, és arról sem, hogy mennyi ideje lehet itt. Annyi azonban bizonyos, hogy országszerte sorra számolnak be agresszív méhek támadásairól, és ez nem lehet véletlen egybeesés. A méh szemlátomást megjelent az ország számos vidékén, de megváltozott a dél-amerikai típushoz képest. Nagyobb lett – és kiderült, hogy a nagyobb méretet eredményező mutáció gyakran szokott együtt járni fokozódó agresszivitással. A másik, és túlzás nélkül ijesztőnek mondható fölfedezés az, hogy ez az újfajta méh esetleg toxikus, és lehet, hogy egyetlen csípéssel halált tud okozni. Lightower a kandalló fölé pillantott, az Egyesült Államok elnökének fényképére. – Mit javasolnak? – kérdezte. Most Woodon volt a sor. – Véleményünk szerint azonnal létre kell hozni egy
munkacsoportot a jelenség vizsgálatára és ellenintézkedések kidolgozására. A gyorsaság létfontosságú. Nincs okunk azt hinni, hogy az afrikaiak már beépültek az amerikai méhállományba. A betolakodók valószínűleg még mindig elszigetelt foltokban léteznek. De ha az afrikai méhek valóban elhatalmasodnának, annak igen súlyos következményei lehetnének. – A méh vagy egy korábbi változata – mondta Lightower – észrevétlenül átjuthatott a mexikói határon is. Ha néhánynak sikerült, a többinek is sikerül. Lehet, hogy ez a csoport csak az előőrse a délről jövő tömeges inváziónak. – Inváziók előfordultak már korábban is – mondta Hubbard. – Az ezernyolcszázas évek végén a Mexikóból érkező bogáncspillangók másfél kilométer széles felleget alkottak, amely megszakítás nélkül három napon át vonult odafent. Több millióan voltak. – Azért persze az itthoni méhállomány ellenállása is jelent valamit, ugye? – kérdezte Lightower. – Ha az afrikaiak bejutnak az amerikai méhcsaládokba, ez az ellenállás meggyengül – mondta Wood. – Az afrikaiak bosszúja – mondta tűnődve Lightower. – Mérges tűkkel fölfegyverzett afrikaiak… Indokolatlan csípések, tömeges támadások, áldozatok… el tudják képzelni az emberek reagálását? Egyszerűen kiirtanának minden méhet, tekintet nélkül a fajtára. Máris egyre nagyobb az ellenszenv irántuk. Az emberek félnek tőlük, ezt tükrözik a méhészkedés ellen kiadott helyhatósági szabályrendeletek. Kiadtak egyet itt Washingtonban is. A sajtó pedig tobzódni fog… Az embereknek sejtelmük sincs róla, hogy a méhek egyszerűen létfontosságúak a gazdaság számára. Évente öt-hat milliárd dollár értékű termés függ az ő beporzásuktól. És hadd mondjak el valamit, amit még maguk sem tudnak. Titkos, de azért elmondom. Oak Ridge-ben egy jókora területet sugárzásnak tettek ki, és kipusztítottak minden állatot, köztük a rovarokat is. Aztán megvizsgálták, milyen jövője van a növényzetnek rovarok, különösen pedig méhek nélkül. Kiderült, hogy nemcsak bizonyos növényi életformák pusztulnának ki, hanem végül alig maradna említésre méltó
növényzet! Lightower elhallgatott, mintha azt akarta volna, hogy megemésszék a hallottakat. – Rendben van, azt hiszem, igazuk van. Állítsák össze a csoportot. De tartsák titokban. Ha ebben a fázisban híre megy a munkájuknak, kitör a pánik. A csoport nevében ne szerepeljen a „méh” szó. – Nem lehetne egyszerűen M csoport? – kérdezte Wood. Az lett. * Két nappal később, április 6-án, szerdán hat ember ült Hubbard tárgyalóasztala körül. Woodon és Hubbardon kívül McAllister, Krim, Gerston és Fine. Ki-ki a szakmája legjavát képviselte. Hubbard elnökölt. Egy-két sort firkantott a jegyzettömbjébe, aztán rájuk nézett, mélyen ülő szemében megvillant valami. – Tudom, már alig várjátok, hogy munkához lássatok, de előbb még valamit tisztázni kell. Milyen neműnek tekintsük az ellenséget. Hímneműnek vagy? iv A méhek túlnyomó részben nőnemű rovarok, de nem tehetek róla, az én szememben a háborúzás férfifoglalatosság. Legyen számunkra az ellenség hímnemű! A csoport beleegyezett, bár Wood ajka kis mosolyra húzódott. Wood szólalt meg: – Mellesleg hiba lenne hagyományos kategóriákban gondolkodni róla. Az afrikaiak ugyanúgy ellenségei a háziméhnek is, mint nekünk. – Egyetértek – mondta magas hangján McAllister. – Azt hiszem, egyik első lépésünkként föl kellene vennünk a kapcsolatot a Mezőgazdasági Minisztériummal. A minisztériumnak körlevelet kellene kiküldenie a méhészeknek, és felhívni a figyelmüket, hogy óvakodjanak a szokatlan külsejű vagy viselkedésű méhektől. És jelentsék, ha ilyet észlelnek. Gerston kinyújtóztatta hosszú karját.
– Jelentsék, de ne pusztítsák el! Be kell gyűjtenünk egy csomót. Rengeteget. – Méghozzá élve – mondta Krim tompa hangon, mintha a hangját elnyelte volna a szakálla. – Döglött rovarokon nem megy a genetika. Ahogy rámeredt az ideges kis emberre, Woodnak figyelmeztetnie kellett magát, hogy ez itt a világ egyik vezető genetikusa. – A toxicitási vizsgálatokhoz is élő rovarok kellenek – jegyezte meg Fine. – Az afrikaiak meg fognak jelenni a méhészetekben. Ne aggódjatok, élve fogunk elhozni néhányat – mondta McAllister. – Előbb-utóbb el kell majd kezdenünk kiirtani őket – mondta Gerston. – Gondolom, a rovarirtó szerek szóba sem jöhetnek… – Legfeljebb végső eszközként – mondta Wood. – A DDT körüli politikai viharok szinte lehetetlenné tették az alkalmazását. Az emberek vöröset látnának tőle. – Ráadásul – mondta Fine –, ha ez a méh csakugyan megtanulta fölhasználni a szerves foszfátokat, akkor a rovarirtó szerekkel pontosan azt kapná az embertől, amire szüksége van. – A legjobb ellenszer még mindig a génállomány megváltoztatása – mondta Krim. – Lehet – felelte Wood. – De akkor is szükségünk lesz a létező legszínvonalasabb rovarirtási módszerekre. – Talán a korai növekedésgátlók megteszik – mondta McAllister. – Megcsinálhatnánk ugyanazt, amit a Cochliomyiával – vetette föl Gerston. – Kiszórhatnánk meddő hímeket… Hubbard ránézett az előtte fekvő jegyzetlapra. – Mindent meg kell tudnunk a méh biológiájáról: az eloszlásáról, a szaporodási sebességéről, a toxicitásáról, a genetikai sajátosságairól, a különböző irtási módszerekre való érzékenységéről. Ki kell derítenünk azt is, hogy lehetséges-e házi tenyésztésük; elképzelhető, hogy ki kell nevelnünk a saját méheinket, és azokat bevetni az afrikaiak ellen. Ehhez valamiféle berendezés kell, és hozzá egy laboratórium. Lehet, hogy
tekintélyes méretű berendezés. Maid meglátom, talán meg is tudom tervezni. A kérdés az, hogy hová tegyük. – Woodra nézett. – Tudom, hogy korai még, de nem szaglásznál körül? Hátha… Wood arra gondolt, hogy Sheldon Hubbard egy laboratóriumi csemegét lát maga előtt, és nem tud ellenállni neki. Egy korábbi kísérletében bebizonyította, hogy lehetséges laboratóriumban tenyészteni más bogarak ellen fölhasználható bogarakat. Most ugyanezt akarta végigcsinálni a méhekkel. – Rendben van – mondta. Hubbard tiszta papírlapot tett maga elé, ráfirkantott néhány sort, aztán a jobbján ülő Wood elé csúsztatta. M. csoport: a szakterületek felelősei Épület, berendezés Ált. vizsgálat, viselkedési jellemzők Genetika Toxikológia, immunológia, epidemiológia Példányok begyűjtése Sugársterilizálás
Sheldon Hubbard John Wood F. W. McAllister Walter Krim George Fine Robert Gerston
– Egyvalaki nincs túlterhelve a csoportban – mondta Hubbard. – Mereven nézett Woodra. – Szükségünk van valakire, aki összehangolja az egészet. Vállalod, hogy te legyél a koordinátor, John? – Természetesen – mondta Wood. Fogta a papírt, hozzáírta a koordinátori feladatot a listához, aztán továbbadta. Amikor a lista Fine-hoz ért, a sápadt arcon tiltakozó kifejezés jelent meg. – Ez túl sok – mondta. – Én nem vagyok olyan fiatal, mint ti, és nagyon nehéz dolgom lesz. Igazi méh-méreg-antitoxint mindeddig még nem sikerült kifejleszteni, különösen nem egy
ismeretlen, rendkívüli méregfajta ellen – ha kiderült, hogy arról van szó. A terjedési kérdésre inkább keressetek egy epidemiológust. – Tud valaki egy jó epidemiológust? – kérdezte Hubbard. Wood tétovázott, aztán vontatottan megszólalt: – Én tudok. Nő az illető. Brazil, és sokat tud az afrikai barátocskáinkról. Gerston azt mondta: – Nő? Az nagyon jó lesz. Hát még, ha csinos is! Nem lesz gond a titokvédelmi törvénnyel? Wood zavart képet vágott. – Azt hiszem, nem… nem. Személyesen ellenőriztem. – No hiszen – mormolta Hubbard csúfondárosan. Már dél felé járt. Wood ráébredt, hogy immár ő a koordinátor. – Most hagyjuk abba – mondta –, és holnap üljünk össze újra. Akkorra mindenki állítson össze egy tervezetet arról, hogy miként képzeli el a saját megoldási módját. És ha valaki úgy véli, bőven van időnk – tette hozzá komolyan –, az lehet, hogy nagyot téved. Wood magánjellegű távolsági beszélgetéseinek számlái pontos tükrét adták Maria útvonalának: Davis, Kalifornia. Davis, Kalifornia. Davis, Kalifornia. Sao Paulo, Brazília. Sao Paolo, Brazília. Sao Paolo, Brazília. Davis, Kalifornia. Davis, Kalifornia és így tovább. Ezúttal a hivatali telefonon hívta föl. – Találtam egy afrikait – mondta kurtán. Csönd lett a vonalban. – Mármint élőt, ott Washingtonban? – kérdezte aztán a nő, mintha nem akarta volna elhinni. – Igen. Most már megvan a bizonyíték, amire vártunk. A tettek következnek. Szabaddá tudnád tenni magad? – Odamenni? – kérdezte Maria izgatottan. Egy pillanatig gondolkodott. – Néhány nap kell hozzá. – Alig várlak. – Vigyek magammal valamit? – Csak a feromonjaidat. Ezután Wood parányi irodájából egy sor telefonbeszélgetést bonyolított le, Lightower felhatalmazásával. Délután már a
Pentagonban volt. * Thaddeus W. Slater dandártábornok, a Nemzetvédelmi Minisztérium Tudományos Kutatási Programirodájának munkatársa udvarias volt ugyan, de elutasító. Wood arra gondolt, bárcsak vele jött volna Hubbard – a főnöknek nagyobb súlya volt. De Hubbardot lekötötte a méhtenyésztő berendezés tervezése. A húsos, vörös képű Slater egy századvégi brit törzsőrmesterre emlékeztette Woodot, úgy 1890 körülről. – Méhek. Azt mondja, méhek? Emlékszem egy filmre a vándorhangyákról, azt hiszem, Charlton Hestin játszott benne. Olyasmiről van szó? – Egyáltalán nem – mondta Wood. – Nézze, meg kell mondanom, országos szükségállapot kellene hozzá, hogy megkapják valamelyik laboratóriumunkat. A főnökeim, a hadseregtábornok urak úgy vigyáznak a hadsereg tulajdonára, mint a szemük fényére. – Mi folyik most Fort Dertrickben? – kérdezte Wood. Slater kíváncsi pillantást veteti rá. -– Dertrickben leálltak a biológiai hadviselési kísérletekkel. Van szabad hely és laboratóriumi fölszerelés, sőt még egy katonai hírközpont is. De az elnök felhatalmazása kellene ahhoz, hogy megkapják. – Igen? Jó, meglátjuk – mondta Wood. – Próbálják meg. – Az ajtóban Slater megfogta Wood karját. – Eszembe jutott valami. Tudja, hogy a méheket jóformán a kezdet kezdete óta alkalmazzák a hadviselésben? A görögök és a föníciaiak méhkasokat katapultáltak az ellenségre. Védekezésre is használták őket – a középkori várvédők méheket dobtak a falakról a támadókra. Elképzelheti, milyen hatása volt, ha egy méh bejutott a páncélruha alá. Az orosz-japán háborúban a japánok hírvivőnek használták a méheket, parányi papírokat erősítettek rájuk. Kelet-Afrikában a németek méheket eresztettek az angolokra az első világháborúban.
Wood megfordult. – Mi jár az eszében? Úgy hangzik, mintha már készült volna egy tanulmányterv… – Készült bizony. Elküldtünk néhány entomológust a TávolKeletre, hogy vizsgálják meg, nem lehet-e megfelelő vegyi anyagokkal mozgósítani a méhrajokat a Vietkong ellen. Ők köztudottan bevetették a méheket a dél-vietnamiak ellen. Azt hiszem, írtak a fiúk egy cikket. v Végül úgy döntöttünk, hogy keresztülvihetetlen, még ha a méhek fegyverként történő alkalmazását nem tiltotta volna is a Genfi Egyezmény biológiai fegyverekre vonatkozó része. Ez ingoványos terület. De azok a maga méhei… úgy hangzik, hogy ha pár milliót ledobnánk repülőgépről, komoly pusztítást vihetnének véghez… Wood csak annyit mondott: – Komoly pusztítást vihetnek véghez, tábornok úr. Itt. * A pénteki megbeszélést rögtön ebéd után kezdték el. Hubbard kapott szót elsőnek, utána sorra következtek volna a többiek – bár az események úgy hozták, hogy ezen a napon csak Hubbard mondhatta el a magáét. Sheldon Hubbard kiterített egy hosszú pauszpapírt a tárgyalóasztalon. A rajta levő vázlatrajz egy jókora E betűre emlékeztetett. – Ez itt – mondta a kezét dörzsölgetve – a méhgyár terve. Gyerekjáték összeállítani, az üvegházakhoz való előregyártott elemek tökéletesen megfelelnek a célnak. Ezzel a berendezéssel futószalagon tenyészthetjük a királynőket, heréket és dolgozókat; feltéve persze, hogy mindháromra szükségünk lesz. A királynőket, gondolom, szüzeket, délről hozzuk, és itt termékenyítjük meg. – Az E függőleges szárára mutatott. – A lerakott petéket továbbítjuk futószalagon ezen a három soron, annyi napig, ameddig szükséges. Ezzel nem lehet gond. – Az E vízszintes vonalaira mutatott. – Végül kifejlett méhekként bújnak elő itt. És minden napon újabb adag pete kerül a futószalagra. Ily
módon folyamatos lesz a peterakás és a nevelés, ugyanúgy, mint a kaptárban. – Milyen széles a futószalag? – Úgy gondolom, két méter körül. A szokásos. Krim gyorsan számolgatni kezdett, egész számok tízes hatványait mormolta maga elé. McAllister arcán mosoly jelent meg. Krim fölnézett, húzkodni kezdte a szakállát. – Szép kis gyár, Shelly. Tisztában vagy vele, milyen hosszúnak kell lennie? Hubbard gyászos képpel nézett rá. – Milyen hosszúnak? – Körülbelül ezerháromszáz kilométeresnek. – Hubbard kivételével mindenki elvigyorodott. – Impozáns futószalag lenne. Gondolod, karácsonyra megépíttethetjük? McAllister fölvihogott. – Te biztosan cserebogarakban gondolkozol, Shelly! A dolgozó méhek sejtjeiből négyzetméterenként több mint negyvenezer van! Hubbard lesújtottnak látszott. – És akkor milyen hosszú lenne a gyár? – Mindössze tizenkét-tizenhárom kilométer – vágta rá Krim. Hubbard témát változtatott. – És az már kiderült, hogy hol üthetünk tanyát? – Van egy ötletem – szólalt meg Wood. – Fort Detrick. Marylandben, ahol régen a biológiai hadviselési kutatólaboratórium volt. Ideálisan van berendezve. McAllister rákapta a tekintetét. – Honnét tudod? – Utánanéztem – mondta Wood. Aztán rövid hallgatás után hozzátette: – És egy időben dolgoztam is ott. Hubbardot kivéve, aki ismerte Wood múltját, a többiek meglepetéssel, sőt rémülettel néztek rá. – Ott dolgoztál?! – kérdezte Krim. – Igen. A katonai szolgálatom idején a biológiai laborba osztottak be. A további érdeklődést az osztály titkárnőjének megjelenése
akadályozta meg. A nő szemlátomást zavarban volt. – Elnézést kérek a zavarásért… Gépelés közben halkan szólni szokott nálam a rádió, és tudom, hogy az urak méhekről értekeznek. Gondoltam, érdekli önöket, hogy méhek támadtak meg egy városkát New York államban.
9. A raj A Képviselőház Környezetvédelmi Készenléti Albizottsága előtt tett tanúvallomás július 6-án. JAMES WATKINS KÉPVISELŐ Mr. Himmel, ön ugyebár köztisztasági alkalmazott a New York állambeli Maryville-ben? RUDOLPH HIMMEL Az, uram. WATKINS Ez a bizottság azt próbálja megállapítani, hogy országos jelentőségű veszéllyel állunk-e szemben, ezért kérem, gondosan mérlegelje a válaszait. HIMMEL Igen, uram. WATKINS Volt-e valami előjele a méhveszélynek? Figyelmeztette-e önöket valami arra, hogy a méhek meg fogják támadni a várost? HIMMEL Nem. Nemigen. WATKINS Kérem, magyarázza el részletesebben. HIMMEL Múlt ősszel egy családot megtámadtak a méhek. A szülők meg is haltak. Aztán Dr. Znac, a halottkémünk hagyta ott a fogát az erdőben. A szeméttelepen meg… WATKINS Folytassa. HIMMEL A szeméttelepen… mármint a hulladéklerakó üzemegységnél… csak úgy hemzsegtek a méhek. Egész felhőkben! Én a közelükbe se mentem. Fura méhek voltak! (Törölve) nagyok! Elnézést. WATKINS Töröljék a káromkodást a jegyzőkönyvből, kérem! Folytassa! HIMMEL Láttam én már máskor is méheket, ették a
gyümölcsöt, nyalogatták a törött mézesüvegeket… tetszik tudni. De ezek a méhek a műanyagot is szeretik! WATKINS Nyitott szeméttelepük van? HIMMEL AZ emberek odajönnek, és lerakják a szemetet. Hétköznap kilenctől hatig, vasárnap kilenctől tizenkettőig. WATKINS Én nem szándékozom használni. (Nevetés.) Mihez kezdhetnek a méhek a műanyaggal? HIMMEL Én nem tudom. Kirágják a… fogaikkal. WATKINS Azt hiszem, „szájszerv” a megfelelő szó. De vajon mit csinálnak vele? HIMMEL Nem tudom. Építenek belőle valamit. WATKINS Miért mondja, hogy építenek? HIMMEL Mi mást csinálhatnának vele? WATKINS Kérem, mesélje el, pontosan mi történt a támadás előtt. HIMMEL Hát, ahogy mondtam, a városban mindenki ideges volt már. Mintha egyre több lett volna mindenhol a méh. Péntek déltájt történt, az iskolai ebédszünet alatt. A gyerekek kövekkel dobálóztak… * Maryville-ben a legöregebb ember is úgy emlékezett, hogy a méhes fa mindig ott állt a városka főterén. Egyesek azt állították, hogy a fészek már ott volt a városka alapításakor, több mint kétszáz évvel azelőtt, de lehet, hogy az odú az idő egy részében lakatlan volt. A nyílása elég magasan volt, aki nem tudta, hová nézzen, nem is vette észre, és az ember elélhetett Maryville-ben úgy, hogy semmi jelét nem észlelte a méhraj ottlétének. De mindenki tudott róla. Azt viszont senki sem tudta, hogy véletlen volt-e az eset vagy bosszú. Persze megjelentek újságcikkek méhek támadásairól, Maryville-ben pedig ott volt a Peterson család, aztán Dr. Znac tragédiája. Amikor a kő bevágódott a lyukba, a fa tövében a gyerekek némán, bizonytalanul megálltak, mint akik kihívták az isteneket, és most vállalniuk kell a következményeket.
Néhány pillanatig semmi sem történt. Aztán a fából valami vinnyogó-vijjogó hang hallatszott, mintha a lyuk volna a fa szája – zíííííííí! – Végtelen fekete sugár lövellt ki az odúból, emelkedett az ég felé. Az emberek kijöttek a boltokból, elképedten bámultak fölfelé. Senki sem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna méheket így repülni, keringeni, ívelni, emelkedni, süllyedni, mint egy óriási sárkány vagy varázsszőnyeg. Fantasztikus látvány volt, csak álltak és nézték. Aztán a méhfelhő hirtelen lecsapott. Először halk, majd mindent elnyomó zúgás töltötte be a teret. Zúúúúúúúúúúúmmmm. ZUUUUUUUUUUUMMMMM! Úgy vágódtak le a méhek, mint a jégeső. A vinnyogó kutyák egymásnak rohantak rémületükben. A téren álló emberek szétrebbentek, fedezéket kerestek. Egyeseknek szerencséje volt, másoknak nem. Egy nő elérte az autóját, aztán ott ült rémülten a fölhúzott ablakok mögött, miközben a méhek úgy csattantak az üvegen, mint megannyi kis kődarab. Egy férfi eltakarta a szemét, és egyenesen belerohant a divatárubolt kirakatába, széttörte a nagy üvegtáblát. Ott maradt fölnyársalva. A méhek zúgása szemlátomást fölriasztott más rajokat is. A város körüli erdőből méhrajok tűntek föl a láthatáron, mint bevetésre induló miniatűr bombázókötelékek. A méhek haragja szemlátomást a fagylaltozóra összpontosult. Az emberek beszaladtak, bezárták maguk mögött az ajtót, miközben odakint egy méhektől ellepett arcú-karú férfi hasztalan püfölte a vastag üvegajtót, aztán sikoltozva eltántorgott onnan. Az emberekkel együtt bejutott néhány méh is, a fagylaltozóban teljes zűrzavar tört ki, ahogy az emberek megpróbálták megölni őket, s közben poharakat, edényeket borítottak föl, újságokkal csapkodtak, hadonásztak. Kintről méhek doboltak a vastag kirakatüvegeken, folyadéknyomokat és pihecsomókat hagyva maguk után. Talán a fagylaltozóba szorult emberek átvészelhették volna a méhvihart. De egy ostoba, ijedt vendég kiiszkolt a hátsó kijáraton,
nyitva hagyta az ajtót, és a méhek bejöttek. Nekivágódtak a polcokon álló fényes edényeknek. Megcsípték a szakácsot, aki felborította a tűzhelyen álló, zsiradékkal tele serpenyőt, és tűz lobbant fel. A lángok, a füst és az őrjöngő méhek kikergették az embereket a fagylaltozóból az utcára, a lebegő méhfelhő alá. Tim és Randy Peterson előzőleg ott volt a fánál azok között a fiúk között, akik bedobták a követ. Mindketten Thelma Billings kétsaroknyira levő házához rohantak. Odahallatszott a zúgás a főtér felől, és mintha egyre erősödött volna. Thelma becsukta az ajtókat, ablakokat, de nemsokára már vadul verték őket a méhek. Thelma az egyetlen dolgot tette, ami az eszébe jutott: az ágyra fektette a fiúkat, melléjük feküdt, a fejükre húzta a takarót, és imádkozott. Az első méhek a kéményen át hatoltak be. Aztán csörömpölve betörtek az ablaküvegek. Csak a méhek zúgása hallatszott a néma város fölött. * Késő délután egy bérelt repülőgép letette Woodot és Gerstont a legközelebbi repülőtéren, Wappingers Fallsban, ahol már várta őket a bérelt kocsi. Körülbelül egy kilométernyire a várostól a helyi rendőrség lezárta az utat, de amikor Wood megmutatta akadémiai igazolványát, továbbengedték őket. A város szélén fátylat és védőruhát öltöttek, de az elővigyázatosság szükségtelennek bizonyult. Kísérteties némaság honolt Maryville-ben. A főtér egyik oldalán rendezetten sorakoztak a tetemek, letakart arccal. Néhány görcsösen összerándult test még mindig az utcán feküdt. Méhszőnyeg fedte az úttestet, ropogott a kerekek alatt. Wood lehúzta a kombi ablakát, odaintett egy rendőrt, aki kézi permetezővel állt a közelben. – Vége? – Elmentek. Azt hiszem, végleg. – A városszéli erdőcske felé intett. Hamuszürke volt az arca. – Hány halott van? – kérdezte Gerston.
– Tizennégy, de még számoljuk. Sokan csúnyán össze vannak csípve… – Nézte, ahogy egy üzletből hordágyon kihoznak egy női alakot. – Tizenöt. Nem mindegyik méh volt döglött. Néhányan szemlátomást teljesen kimerültén, kis csomókban vergődtek a földön. Gerston kiszállt, Wood pedig gyorsan Thelma Billings házához hajtott. Azt találta ott, amitől félt. Amikor visszatért a főtérre, csak annyit mondott a rendőrnek: – Tizennyolc. Néhányan éppen a tér közepén álló csodaszép szilfát fűrészelték, mintha így büntették volna azért, mert az ellenségnek otthont adott. A fa recsegve-ropogva kidőlt, és eltört ott, ahol az odú volt. Wood odament. A ragacsos méz- és léptömeg alatt kékes-sárgás anyag csillant meg a késő délutáni napsütésben. Wood fölvett egy darabot, eltűnődve szemügyre vette, aztán zsebre tette. Gerston egy viharkabátos öregemberrel vitatkozott. Többtucatnyi, méhhel tele zsák állt közöttük. Az öregember füstölőt tartott a kezében. Ő szedte össze a rengeteg méhet. A föléje tornyosuló Gerston éppen azt mondta: – De ezekre a méhekre óriási szükség van a kutatáshoz! – Az enyémek! – tiltakozott az öreg. Wood kibogozta egy zsák száját, óvatosan belekémlelt. A méhek életben voltak. – Maga méhész? – kérdezte. Az öreg bólintott. – Henry David a nevem, uram. – Hol van a méhészete? – Úgy tizenöt kilométernyire, az út mellett. – Akkor ezek aligha a maga méhei, igaz? Tizenöt kilométerről? – Ki tudja manapság? – mondta Henry David. Csüggedtnek látszott. – Rengeteg méhem kirajzik. Ha ez így megy, csak a mihasznák maradnak meg. – Mihasznák? – kérdezte Gerston. – Korcs méhek. Nem jók semmire. Csak virágport gyűjtenek, nem csinálnak mézet. Csak dísznek jók!
– Mihaszna méhek… – ismételte meg Gerston. – Különben is, a raj azé, aki megtalálja! Ezt maguk is tudják – mondta sírós hangon David. Gerston arckifejezése arról árulkodott, hogy szellemi fogyatékosnak tartja Henry Davidét, a mihaszna méheivel együtt. – Maga méhészkedni akar… ezután? – Körbeintett. – Nem tudom, miért csinálták. Engem nem szoktak így megtámadni – mondta az öreg. – Megvesszük a méheket – mondta Wood ellentmondást nem tűrő hangon. Elővette a pénztárcáját, leszámolt néhány bankjegyet, és odaadta az öregembernek, aki nem tiltakozott. Gerston sorra odavitte a zsákokat a kombihoz. Wood óvatosan ismét belepillantott az előbb kinyitott zsákba. A legtöbb méh normális méretűnek látszott, de volt közöttük néhány olyan óriás is, amilyet a golfpályán talált. Azt mondta az öregnek: – Fogadja meg a tanácsomat. Felejtse el, hogy valaha is méhészkedett! Keressen magának más elfoglaltságot!
III. Detrick 10. Haditervek – És most még valamiről kívánok szólni – mondta az Egyesült Államok elnöke, és egyenesen belenézett a tévékamerába. – Mint tudják, a szépséges New York állam egy városkájában szörnyű tragédia történt. Minden amerikai szív együttérez Maryville derék lakosaival, akik közül huszonnégyen az életüket vesztették. Az állami és a szövetségi kormány máris segítségükre sietett, bár jól tudom, hogy semmi sem teheti meg nem történtté az okozott szenvedést. Önök közül sokakban félelmet keltett ezeknek a szemlátomást ellenséges méheknek a megjelenése, és ez érthető is. Az Egyesült Államok szinte minden vidékén rémhírek terjedtek el az ott fölbukkant veszélyes méhekről. Ezek a hírek alaptalanok – ismétlem, alaptalanok –, csak a túlfűtött képzelet szüleményei! Tudományos hitelű információ alapján közölhetem önökkel, hogy az agresszív méhek csak hazánk néhány területére korlátozódnak, ahonnan nem engedik továbbterjedni őket. Az amerikai tudósok legjobbjai munkálkodnak ebben a pillanatban azon, hogy megtalálják a legjobb módszereket és eszközöket ennek a rovarnak a megfékezésére és megsemmisítésére. És biztosíthatom önöket, hogy meg is fogják találni! Az önök kormánya minden támogatást megad hozzá. Ezért nyomatékosan kérem, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Arra kérek minden amerikait, hogy félelem nélkül folytassa mindennapi életét. Köszönöm, és jó éjszakát!
* Egy héttel Maryville után Wood a Washington melletti Dulles repülőtéren várta Maria Amaralt. Ahogy a nő hosszú léptekkel feléje tartott fekete-fehér kockás nadrágkosztümjében, az orrán a nagy, kerek napszemüveggel, oly feltűnő volt a kifelé áramló utasok tömegében, mint az olajfestmény a vízfestmények között. John az elmúlt időszakban már el-eltűnődött, hogy mennyire valóságosak a Maria iránti érzelmei. Most, ahogy megérintette, tudta, hogy valóságosak – nagyon is. – Jól utaztál? – kérdezte a nőtől. – Már alig emlékszem – mondta Maria, és hozzásimult. Mialatt Detrick felé robogtak az öreg Volkswagennel, John elmondta Mariának azokat a részleteket, amelyek kimaradtak az újságcikkekből. Maryville után Hubbard és Wood útja a Fehér Házba vezetett. Tájékoztatták az elnököt, aki ezután kiadott egy bizalmas utasítást. Az utasítás följogosította az M csoportot a céljához szükséges állami épületek, felszerelés, eszközök igénybe vételére és legfeljebb 25 millió dollár elköltésére (ezt az összeget a későbbiekben fölemelték). Abban állapodtak meg, hogy az M csoport létét egyelőre titokban tartják, hogy nyugtuk legyen a nagyközönségtől és a sajtótól: „különleges feladattal megbízott különítménynek” minősítették, amely a szárazföldi hadsereg fennhatósága alá tartozik. Woodnak nagy erőfeszítések árán sikerült engedélyeztetnie Maria részvételét, „külföldi tudományos megfigyelő” címén. Maryville után az M csoport hangulatában az aggodalom helyett a riadalom dominált. Az elnök útmutatását követve, a közvélemény holmi ritka és furcsa biológiai jelenségnek tekintette a méhinváziót, amely érdekes ugyan, de semmi jelentősége. Az M csoport másképp vélekedett. – A legnagyobb gond az idő – mondta John Mariának. – Júniusra az afrikai állomány legalább a kétszeresére nő. Ki tudja, a nyár végére mekkora lesz? – De nem bírják a hideget. Nem fognak elpusztulni télen? – kérdezte Maria.
– Bárcsak tudnám! A bázis bejáratánál a Volkswagen rövid időre megállt a vörös téglából épült kis őrház mellett, amelyen a Fort Detrick felirat ékeskedett. A polgári őrséget, amely a katonai rendőrségtől átvette a feladatot annak idején, amikor leállították a biológiai hadviselési programot, most ismét fölváltotta a katonai rendőrség. Késő este volt már, de az előttük elterülő épületcsoport jó néhány ablakából világosság áradt. – Jól jegyezd meg: 571-es épület – mondta Wood vidoran Mariának. – Ott fogsz dolgozni, enni és aludni, méghozzá mindezt velem! – Mikor kezdem? – kérdezte mosolyogva a nő. – Mármint a munkát? Sajnos, most. Maria fölsóhajtott, szemügyre vette a nagy, zömök épületet. . – Mivel foglalkoztak itt ezelőtt? * A 3,26 négyzetkilométeren elterülő Fort Detrick Maryland államban található, északkeletre attól a Frederick nevű történelmi városkától, ahol a polgárháború idején Barbara Frietchie egy híres költemény szerint ezt mondta: „Lőjetek szét, ha kell, ím, ez ősz fejet, de a hon zászlaját kíméljétek meg!” vi A bázis korábban repülőtér volt, és 1931-ben bérbe adták a marylandi nemzetőrségnek. Nevét a nemzetőrség egykori repülőorvosának emlékére változtatták Detrickre. 1940-ben Detricket bérbe vette a szövetségi kormány, és pilótakiképző központként használta. 1943-ban bejelentették, hogy Detricket átveszi a szárazföldi hadsereg Vegyi Hadviselési Szolgálata. A második világháború egyik legjobban őrzött amerikai hadititka volt az, hogy Detrick lett az Egyesült Államokban a biológiai hadviselés fő kutató-fejlesztő központja. 1942-ben a Tudományos Akadémia titkos jelentésben közölte, hogy a biológiai hadviselés kétségtelenül lehetséges, és nyomatékosan javasolta, hogy kezdjék meg mind a támadó, mind a védekező jellegű biológiai harci eszközök kutatását-
fejlesztését. 1943-ban Detrickben lázas sietséggel kezdődött meg a munka. A szövetségesek hírszerzése jelezte, hogy a németek és a japánok is vizsgálják a biológiai hadviselés, a BH lehetőségeit. A második világháború után a hidegháború élesedésével gyorsult a BH kutatása is. A tetőpontján, 1966-ban kétezer polgári alkalmazottja volt a BH programnak. A legtöbbjük a „belső kerítés” mögötti szupertitkos terület nagy, szürkésbarna színű épületeiben dolgozott több ezer kísérleti állat, költséges kísérleti berendezések és bonyolult biztonsági felszerelés közepette. Detrickben volt egymillió voltos röntgenkészülék, egymillió literes próbakamra három centiméteres acélfallal az aerobiológiai vizsgálatokhoz, elektronmikroszkópok, ultramodern kutatólaboratóriumok. Hatalmas számítógép állt a program rendelkezésére. 1969-ben Nixon elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok leállítja a támadó jellegű BH kutatást, és megsemmisíti a készleteit. 1971-ben bejelentette, hogy a régi biológiai laboratóriumi kapacitás nagy részét átalakítják rákkutató központtá. Tovább folyt azonban az olyan fertőző betegségeknek a kutatása, amelyeket háború idején az Egyesült Államok ellen bevethetnek, vagy gondot okozhatnak a csapatoknak. A rákkutatási program már javában folyt, de néhány épület még komoran, élettelenül állt, fűtés és világítás nélkül, tele fölszereléssel és üres csővezetékek kilométereivel. Ezek közé tartozott az a háromemeletes épület, amelyet a légköri vizsgálatok kísérleti állatainak elhelyezésére építettek, de mire elkészült, már késő volt használatba venni, és az 571-es számot viselte. Amikor Wood végzett Fort Detrick múltjának ismertetésével, Maria sima arcán nem látszott semmilyen érzelem. – Nagyon sokat tudsz ám te erről a Fort Detrickről – mondta. – Miért? Wood egy pillanatnyi tétovázás után válaszolt: – Itt dolgoztam a hatvanas évek közepén kutató biológusként, habár a valóságban inkább ügyintézőként működtem.
A nő megdermedt. – Nem éreztél bűntudatot miatta? Wood vállat vont. – Különösebben nem. Úgy látszott, szükség van rá. – És most? A férfi csak annyit mondott: – Megváltoztak az idők. És én is. * Az épület második és harmadik emeletén volt a szállásuk, az elsőn a laboratórium és a kísérleti kaptárak, a földszinten a méhnevelő berendezés, a pincében pedig az étkező és a „harcálláspont”, a tanácsterem. A kutatócsoport programjának részét alkotta a napi megbeszélés a tanácsteremben. Nagy, négyzet alakú, ablaktalan, csupasz falú helyiség volt, benne egy tábla, egy pulpitus, egy vetítő a hozzátartozó vetítővászonnal, egy számítógép-asztal, valamint az összecsukható székekkel körülvett tárgyalóasztal. Ez a helyiség kapta azt a szerepet, hogy a rovarok ellen valaha is vívott legbonyolultabb, legfortélyosabb háború főhadiszállása legyen. Az egytől egyig hosszú laboratóriumi köpenyt és azonosító jelvényt viselő tudósok valamivel 10 előtt gyűltek össze, amikorra már több órája dolgoztak, és rájuk fért egy kis szünet. Egy egyenruhás katona kávét szolgált föl, és a beépített hangszórókból klasszikus zene csendült föl. A mai műsorszám A dongó volt. Wood elmosolyodott; ez a tréfa Gerstonra vallott. Pontosan 10 órakor elhallgatott a zene, és Wood megnyitotta a megbeszélést. Jelen volt Maria, Krim, McAllister, Gerston és Fine – mindenki, kivéve Sheldon Hubbardet, akit nem lehetett elcsalogatni a fenti méhtenyésztő berendezés mellől. Az általános stratégiát már közvetlenül Maryville után kialakították a csoport különböző tagjai közötti hosszú beszélgetések során. Wood megszólalt: – Dr. Amaral kivételével mindannyian ismeritek a terv különféle
elemeit; most teljességében fogjátok látni. Az a fontos, hogy az erőfeszítéseinket úgy hangoljuk össze, hogy mindenki biztosan megkaphassa azt az információt, amire szüksége van, attól, aki rendelkezik vele. Wood egy pillanatra elhallgatott, mintegy nyomatékosítandó azt, amit mondott. A diákat már korábban előkészítették. A falra szerelt szabályozóval tompította a fényt, majd odalépett a vetítőhöz. A vásznon fölvillant az első dia. KOMMUNIKÁCIÓ ZAVARÁSA BOMLASZTÁS PSZICHOLÓGIAI HADVISELÉS FIZIKAI TÁMADÁS VEGYI HADVISELÉS GENETIKAI HADVISELÉS – Figyeljétek meg – folytatta Wood –, hogy az itt körvonalazottak megfelelnek a modern hadviselés legfejlettebb formáinak. Minden szinten támadást indítunk, az ellenség szaporodási rendszerétől kezdve a kifejlett rovaron át a benne rejlő génekig. – Megnyomott egy gombot, újabb dia tűnt föl. A terv öt szakasza ELSŐ FÁZIS: „MÉHKOKTÉL” MÁSODIK FÁZIS: KIRÁLYNŐ HADMŰVELET HARMADIK FÁZIS: FUTÓTŰZ HADMŰVELET NEGYEDIK FÁZIS: MEDDŐ HERE HADMŰVELET ÖTÖDIK FÁZIS: IRTÁS HATODIK FÁZIS: VÁROSOK VÉDELME – Mindegyik fázis gyéríteni fogja az ellenséget, és csökkenti az erejét – mondta Wood. – Mire az ötödik fázishoz érünk, az ellenségnek annyira meg kell gyengülnie, hogy jóformán családonként lehet végezni vele. Most hasztalan volna kimenni az erdőkbe és megpróbálni, egyszerűen túl erős az ellenség. Túl
nagy a létszáma. – A vászonra pillantott. – A tervben az a szép, hogy mellőzi a rovarirtó szerek nagy mennyiségben történő felhasználását. Ismét megnyomta a gombot, ez jelent meg: Méhkoktél ÁLCAROTHADÁS NÖVEKEDÉSSZABÁLYOZÓ ANTIFEROMON Wood folytatta: – Ezt a fegyvert vetjük be először, május közepe táján. A három anyag mézes oldatát tartalmazó csomagok ezreit szórjuk ki a fertőzött területek fölött. Ha minden jól megy, elpusztítják az álcák egy részét, gátolják a többiek kifejlődését, és szétzilálják a méhek kommunikációs rendszerét. Erről a koktélról majd én gondoskodom. McAllister sipító hangján közbeszólt: – Álljon meg a menet! Eddig nem mondtad, hogy álcarothadással akarod megfertőzni őket! És a méhészetek? Megfertőzöd azokat is! – Nem. A méhészek értesítést kapnak, hogy jó időben kezdjék el Terramycinnel és szulfatiazollal etetni a méheiket. – A méz akkor is ehetetlen lesz! – Hát akkor azokról a területekről nem kapunk mézet – mondta vontatott hangon Wood. McAllister kötötte az ebet a karóhoz. – A koktél többi alkotórésze is bejuthat a méhészetek kaptáraiba. – Az erdőkre fogjuk kiszórni. Ha bekövetkezik a legrosszabb, és néhány területen csakugyan kiirtjuk a háziméheket, akkor sem tehetünk mást. Mondjuk, New York alma nélkül marad egy évig, mert nem lesz megporzás. A fák túlélik. McAllister felnyögött. Wood kivetítette a következő diát.
Királynő hadművelet TENYÉSZTETT KIRÁLYNŐK EVOLÚCIÓS HÁTRÁNYOK – A királynők a méhtenyészetünk első termékei lesznek. A többiekkel együtt százmilliókat szórunk ki a fertőzött területek fölött. Párzanak majd az afrikaiakkal, bejutnak a fészkekbe, és harcba szállnak az afrikai királynőkkel. Néhánynak győznie kell ahhoz, hogy a terv beváljon. Az elképzelés lényege az, hogy a fogyatékosságaikat tovább adják az ivadékaiknak, az új királynők és herék ugyanúgy, míg végül akkorára nő a fogyatékos állomány, hogy a hátrányos gének miatt az afrikaiak maguktól kipusztulnak. Az evolúciós hátrányok előállításához génsebészet ellen. Ez Krim szakterülete volt, s az alacsony kis genetikus csak a fejét csóválta. Azt tervezték, hogy Davisből, a Kalifornia Egyetem kísérleti méhészetéből légi úton hozatnak fogyatékos méheket, kókadt szárnyú, rosszul repülő jószágokat. Krim szemlátomást kételkedett az elképzelés megvalósíthatóságában. Wood újra megnyomta a gombot. Futótűz hadművelet TENYÉSZTETT DOLGOZÓK AGRESSZIÓ KIVÁLTÁSA – Százmillió-számra szórunk majd ki nálunk tenyésztett dolgozó méheket is, támadási feromonnal megvadítva. Ők lesznek a gyalogságunk. Kémiai parancsra fölkutatnak és megtámadnak minden méhcsaládot a közelben. Ha teljesítik a kötelességüket, alighanem jókora pusztítást visznek véghez az afrikai állományban – fejtegette Wood. – Ez McAllister területe lesz. Meddő here hadművelet
TENYÉSZTETT HERÉK STERILIZÁLÁS – Gerston dolga – mondta Wood. Több száz millió herét szándékoztak előállítani, majd sterilizálni. Ezeket is le akarták szórni a fertőzött területekre, hogy az afrikai királynőkkel párosodva, megtermékenyítésre alkalmatlan ondót lövelljenek beléjük. A királynők, miután megtelnek, nem párosodnak többször, viszont nem is termékenyülnek meg, ezért csak herék kelnek majd ki a petéikből. – Hát ennyi. Az efféle helyzetben az embernek meg kell próbálkoznia minden elképzelhetővel, és reménykedni abban, hogy valami beválik. Véleményem szerint ezeknek a módszereknek bármelyike önmagában is elegendő kell, hogy legyen. Aztán már a képzett méhszakértőkön a sor, hogy átfésüljék az erdőket, és végezzenek a maradékkal. Ha engem kérdeztek, nekem tetszik így. Fine közben buzgón jegyzetelt. Most végigpillantott a papírján. – Csak az ötödik fázishoz jutottál el – mondta, – Ha a vadméhek ekkorra már jóformán kipusztultak, miért van szükség a hatodik fázisra, a városok védelmére? – Végül is fönnáll az a lehetőség, hogy a méhek lesznek az erősebbek. Számolni kell vele – válaszolta Wood. – És megtámadják a nagyvárosokat? – kérdezte Fine. Döbbenet ült ki az arcára. – Igen, az sem lehetetlen – mondta lassan Wood.
11. Terjedés Másnap reggel ugyanabban az összetételben ült össze a csoport. Maria Amaral majdnem egész éjszaka fönt volt, Detrick számítóközpontját dolgoztatta a „harcállásponton” elhelyezett terminálról. Sötét szeme fáradtnak látszott a szemüveg mögött. Azoknak az adatoknak a fölhasználásával, amelyeket Fine
allergiaszakértői gyűjtöttek össze a gyanús halálesetek ismételt ellenőrzése során, a számítógép bizonyos becsléseket alakított ki az afrikaiasult méhállomány egyesült államokbeli sűrűségéről. Mivel három évvel ezelőttig a méhcsípések okozta halálesetek száma nagyjában-egészében állandó volt, föltehetően akkor jelentek meg először az óriás mutánsok, a toxikus méhek, bár minden bizonnyal csak kis számban. A gyanús kórtörténetek gondos átvizsgálása, sőt egyes esetekben a tetemek exhumálása egyértelműen bizonyította, hogy számos halálesetet, amelyet szívrohamnak, szerves foszfátmérgezésnek vagy akár szokványos anafilaxiás sokknak tulajdonítottak, a valóságban az afrikai méh különös csípése okozott. A méhcsípéses halálesetek száma azóta meredeken emelkedett, de bizonyos területeken jóval meredekebben, mint másutt. A képernyőn megjelent az Egyesült Államok számítógép rajzolta térképe. Maria a mutatópálcájával megütögette a térképet. KANADA: NINCS INFORMÁCIÓ II. ábra: Számítógépes térkép május 1-jén. Az egyes méhincidenseket kereszt (+) jelöli. A sűrűn vonalkázott területek a gyilkos méhek legjelentősebb csoportosulásai. (A Fort Detrick-i Méhészeti Kutató és Fejlesztő Állomás szívességéből) A tudósok még mindig gyakran inkább a nőre koncentráltak, mint arra, amit mondott, s ez ki tudja, miért, felbőszítette Woodot. Maria megint megütögette a képernyőt. – Megközelíti az ezre azoknak az incidenseknek a száma, amelyeket most már az afrikaiaknak tulajdonítunk. Ilyen incidensekre számos helyen sor került. Az egyes eseteket X-ek jelölik. – A pálcával az összefüggő foltokra mutatott. – Túlnyomó többségük azonban három területen összpontosult, ami minden valószínűség szerint azt jelzi, hogy az afrikai méhek is ott összpontosulnak. Mint látjátok, ezek a területek az ország északnyugati, északi középső és északkeleti részein vannak. Ivott egy korty vizet. Wood tudta, milyen nagy benne a
feszültség. Súlyos következményei lehettek volna annak, ha a számítógép téves eredményekre jut a Mariától kapott hibás adatok alapján. – Figyeljétek meg, hogy a méhek fő terjedési iránya a halálesetek eloszlása alapján északról délre mutat… – Ki lehet számítani a terjedés sebességét? – kérdezte Wood. – Csak becsülni. A számítógép becslése szerint a főtömeg jelenleg körülbelül százötven kilométert tesz meg egy év alatt. – Ez lassúbb, mint ahogy Brazíliában terjedtek – szólt közbe McAllister. – Gyorsulhat, ahogy nő az állomány – felelte Amaral. – A számítógép szerint mikor érik el a méhek valamelyik nagyvárost? – kérdezte Wood. Amaral megnyomott néhány gombot a klaviatúrán. A térkép eltűnt, helyette szöveg jelent meg: SZÁMÍTOTT ÉRKEZÉS AFRIKAIASULT MÉHEK NEW YORK KÉT ÉV + . CHICAGO KÉT ÉV + SAN FRANCISCO KÉT ÉV + Wood gyorsan megszólalt: – No persze az ellenintézkedéseink nincsenek beépítve a számítógép becslésébe! – No persze. Nincsenek – mondta Amaral. Az utolsó + jel egyre villogott, amíg Maria újabb utasítást nem adott a gépnek; ismét feltűnt a térkép. Egy pillanatig nem szólalt meg senki, aztán McAllister fölsipákolt: – Ilyen nincs! Ez nem lehetséges! Wood is elképedt. – Nem bizony. Eddig mindig úgy képzeltem, hogy két úton juthatnak be az országba: vagy hajóval, vagy a mexikói határon át. De a hajóelmélet, amellett, hogy gyengécske, nem ad magyarázatot a középnyugati csoportosulásra, hacsak azt nem
feltételezzük, hogy a méhek a St. Lawrence-csatornán át jöttek be. És ahogy elnézem, Texasban sincs elég afrikai ahhoz, hogy valószínűsítse a tömeges határátlépést… Csak bámulták a térképet, aztán Maria azt mondta: – És nem is olyan, mint Brazíliában. Nálunk a méhek a trópusi vidékek felé terjedtek a leggyorsabban. De nálatok a Délvidéken egyáltalán nem is voltak incidensek! Pedig az ember délen számítana az afrikaiakra. – Igen, ez érthetetlen – mondta Wood. – Csakugyan északról délre terjednek. – De honnét kerültek oda ezek a méhek? Miféle méhek ezek? – kiáltott föl Maria. Woodban egy gondolat kezdett motoszkálni. – Nem lehet, hogy az Egyesült Államokba érkezésük után utazgattak? McAllister jött rá először. Pattintott az ujjával. – A posta! Napnál is világosabb. A méhtenyésztők! – Igen, nem lehet más – mondta Wood. – Afrikai méheket tenyésztenek valahol délen, és elküldik őket az északi és nyugati méhészeknek, hogy pótolják az állományukat. És az a tenyésztő vagy tenyésztők hozták be őket! * Egyetlen fiolányi méhondónál nem kellett több. Vagy egy méhcsalád magja – egy királynő, néhány here, egy maroknyi dolgozó –, aprócska csomag, amely elfér egy papírzacskóban vagy akár zsebben. Vagy egy kis csomag here. Megfelel a célnak egy légzőnyílásokkal ellátott cigarettásdoboz. Vagy egy lépdarab a királynővel, herékkel és bölcsősejtekkel. 1922-ben az Egyesült Államok megtiltotta a külföldi méhek behozatalát, mert velük együtt ment be egy apró atkafajta is. De semmilyen szabály nem tiltotta álcák, fiasítás vagy ondó behozatalát. A Mezőgazdasági Minisztérium megakadályozta ezt a gyakorlatot az afrikai méhek esetében; mindazonáltal
előfordulhatott, hogy valami kapzsi méhtenyésztő, aki ilyen-olyan ügyben Brazíliában járt, és ráébredt, hogy az új brazil méhek mennyivel több mézet termelnek, afrikai méheket vásárolt egy olyan brazil méhésztől, aki maga sem hitte el az adansoniiról szóló rémtörténeteket. Ha pedig csak ondót vásárolt, még könnyebb dolga volt. Egyetlen délelőtt egy tapasztalt méhész kinyomhatta legalább száz here ondóját, összegyűjthette egy kémcsőben. Igen kis mennyiséggel rengeteg királynőt meg lehet termékenyíteni. A királynőt elkábítják szén-dioxiddal, rögzítik, és apró fecskendővel a hüvelyébe juttatják az ondót. – Van néhány tenyésztő, aki ért hozzá – jegyezte meg McAllister. – Egyetlen jól menő tenyészet elég lehetett… A pasas ezrével állíthatta elő az afrikai vérvonalat hordozó királynőket, és postázhatta őket északra. Lehet, hogy magának is megtartott az afrikai törzsállományból továbbtenyésztésre, úgyhogy azóta is szépen előállítja és terjeszti a hibrid afrikai királynőket! – De azoknak az északi méhészeknek, akik megkapták az afrikaiasult méheket, miért nem gyűlt meg a bajuk az ivadékaikkal? – kérdezte Wood. – Ilyesmiről nem érkezett jelentés. Krim fölállt, teljes százhatvanöt centiméteres magasságában kihúzta magát, és járkálni kezdett föl-alá. Aztán azt mondta a maga hánya veti, szinte pökhendi módján: – Ne is használjuk a „tenyésztő” szót! Nem tudunk eleget a méhek genetikájáról ahhoz, hogy valóban tenyésztésről lehessen beszélni. A lótenyésztésről például sokkal többet tudunk. Ezek inkább „méhneveldék”. A méhnevelőnek van egy királynője, amely maga is afrikaiasult brazil méhhibrid. Félvér. Párosodik. Az ivadékai esetleg már csak negyedrészt afrikaiak. Kisebbségben vannak, ráadásul mérsékelt éghajlat alatt. A három tényező együttes hatására időlegesen eltűnhet az afrikai méh ádáz természete. De ne feledjük, hogy az afrikai gén domináns gén! Minden tapasztalat erre mutat. – Számomra ez még mindig nem magyarázza meg egészen, hogy miért maradt meg olyan sokáig a status quo az északi
méhészetekben – mondta Wood. – Lehet, hogy el kell érniük bizonyos arányt az állományban, csak aztán mutatják ki a foguk fehérjét – jegyezte meg Gerston. Maria szólalt meg: – Az igaz, hogy Brazíliában a kis családok nem olyan ingerlékenyek. Ráadásul ezek az afrikaiak hajlamosak a szökésre, amikor megnő az állomány. Amikor egy afrikai család kirajzik, beveszi magát a dzsungelbe. McAllister legyintett. – De az afrikaiak nem telelnek fürtben, mint a mi méheink. Nem bírnák ki a telet. – A tiszta afrikaiak – helyesbítette fanyarul Krim. – Ezek a méhek már magukénak mondhatják az amerikai méhek genetikai információját is… A köpenye zsebéből Wood elővett egy műanyag dobozt. Az a fészekbélés vagy méhszurok volt benne, amelyet Maryville-ben szedett ki a fából. – A mintát gondosan analizálták, és semmi kétség: ezek a méhek képesek fölhasználni a polisztirolt építőanyagként! Könnyű dolgozni vele, és bizonyára óriási mértékben javítja a hőszigetelésüket. Lehet, hogy így gyerekjáték nekik az áttelelés. – Ez megerősíti a feltevést – mondta Krim. – A tisztább afrikaiak és a következő evolúciós lépcsőfokon álló óriások először az erdők mélyén jelennek meg. Ott gyorsan sokasodnak. A természetes szaporodási szokások ösztönzésére a vad herék a kaptárak királynőivel is párosodnak, úgyhogy az amerikai családok is afrikaiasodnak vagy vissza afrikaiasodnak, bár lassabban. Egy bizonyos ponton minden méh, akár vad, akár háziméh, átalakul afrikaivá. Nem tudom, mikor van ez a pont… – Ezt értem – mondta Wood. – De mi a helyzet azzal a déli méhtenyésztővel? Királynőket nevel, a királynők pedig nemigen csípnek, úgyhogy nem vesz észre semmi szokatlant. De mi van a királynő dolgozó ivadékaival? Miért nem tűnik föl az agresszivitásuk? – A tenyésztők kis családokat szoktak tartani – mondta McAllister.
– És az Egyesült Államoknak még a déli részén is mérsékeltebb az éghajlat, mint Brazília trópusi részén – mondta Amaral halk, feszült hangon. – Ez is csillapítja őket, amíg hozzá nem szoknak. – De a tenyésztő királynői párosodnak a saját heréikkel is. Az így születő ivadékok egyre afrikaibb jellegűek lesznek – mondta Krim. – És ezért egyre veszélyesebbek. Azonnal meg kellene keresnünk azt a délvidéki méhtenyésztőt, de hogyan? Százával lehetnek – mondta Wood. – Valószínűleg valami isten háta mögötti helyen telepedett meg, hogy óvja a családjait a többitől – jegyezte meg Gerston. – És ha a méheiből valóban kitört a fenevad, aligha akarja világgá kürtölni a hírt. De azt hiszem, értesülni fogunk őkelméről. – Honnét? – kérdezte Wood. – A helyi halottkémtől. – Gerston nem szólt többet, de az arckifejezése ékesszóló volt: És meg is érdemli!
12. A méhgyár Noha Maria már több mint harminchat órája Detrickben volt, még nem jutott ideje arra, hogy körülnézzen. Amikor a megbeszélés véget ért, Wood odaszólt neki: – Hubbard gyárlátogatásra akar vinni. És készült föl rá, hogy nagyon büszke a méhgyárára! A hivatalos neve Méhészeti Kutató és Fejlesztő Állomás volt, de a tudósok csak „méhgyárnak” hívták. Mialatt készült, egész éjjel fényárban úszott az épület, Detrick lakóinak oldalát pedig fúrta a kíváncsiság, de hiába, mert a belső kerítés most ugyanolyan szigorúan őrizték, mint a bakteriológiai hadviselés fejlesztésének idején. Néhány külföldi kormánnyal azonban közölték az igazságot, nehogy arra gyanakodjanak, hogy Amerikában újra megindították a biológiai fegyverek kutatását. Ezek a kormányok feszült figyelemmel kezdték követni az
amerikai kísérletet. Nem volt idő arra, hogy új eszközöket találjanak ki. A módszereknek a már meglevő módszerekre kellett épülniük, és a rovarok ismeretére, különösen a legtöbbet tanulmányozott rovar, a mézelő méh ismeretére. Miután magához tért abbéli szégyenéből, hogy olyan gyárat tervezzen, amelynek legalább tizenkét-tizenhárom kilométer hosszúnak kellett volna lennie, Hubbard újra megtervezte a méhgyárat, de most maga elé tette a méh egyedfejlődési diagramjait, és maga mellé vett néhány építészt és mérnököt. A zoológus számára a berendezésnek több követelményt ki kellett elégítenie. Gyorsan összeállíthatónak kellett lennie, ennélfogva csak könnyen beszerezhető elemeket használhattak föl. Legfőképpen pedig kezdettől fogva jól kellett működnie. Ha a hibáit kell korrigálgatni és mindent elölről kezdeni, akkor a késedelem miatt már semmi hasznát nem tudják venni. „Azt hiszem, Hubbard első és alapjában véve legfontosabb döntése az volt – mondta később Wood egy riporternek –, hogy elkerülte itt az automatizálást. Amit elvégeztethettünk volna gépekkel is, kézzel végeztük. Ez tette lehetővé, hogy már május elején termelni kezdjünk.” Most a földszinten, a méhgyár szintjén találtak rá Hubbardra. Éppen egy sor nagy termosztát beállítását ellenőrizte. Nagy integetéssel odasietett hozzájuk, köpenye szárnya csapkodott, mintha repült volna, két csápszerű hajtincse egyenesen fölmeredt. Wood még sohasem látta ilyen boldognak. – Isten hozott benneteket! – bömbölte. – Bekukkantotok egy kicsit a boszorkánykonyhámba? Tudjátok, ritka erre a látogató! – Válaszra sem várva, belekarolt Mariába és elvezette. Wood szaporán talpalt utánuk. – Ugye tudjátok, hogy én vagyok az, aki a világért sem használna olyan nagy szavakat, hogy „csoda”? És nem akarom azt állítani, hogy amit itt megvalósítunk, az csoda. Csak annyit mondok, hogy eddig senkinek, de senkinek sem sikerült akár csak hasonlót is megvalósítani! Mi itt futószalagon fogjuk előállítani a méheket. Sőt mi több, havonta egymilliárd méhet!
– Egymilliárdot?! – kiáltott föl Maria, s közben Woodra kacsintott. – De hogy lehetséges ez? Hubbard kuncogott. – Mindjárt megmutatom. Ebben a pillanatban egy óriási méhkaptár közepén állsz! Maria körülnézett. Wood pillantása követte a tekintetét. Termosztátokat, üvegablakokat, fémkocsikat, csöveket, egymásra rakott műanyag dobozokat és négyzet alakú műanyag lapokat láttak maguk körül. – Méhkaptár?… – visszhangozta a nő. – Gyere csak ide! Beléptek egy sárga fényben úszó nagy területre, amelyet üveg válaszfalak osztottak három részre. Mindegyik részben hosszú polcsorok álltak három méter magasan, rajtuk drótkalitkák. – Ez a petéztető terület – magyarázta Hubbard. – A három részt háromféle színnel jelöljük. A kék a királynőké, a fehér a heréké, a barna a dolgozóké. Érthető? – Kék a királynőké, fehér a heréké, barna a dolgozóké – ismételte engedelmesen Maria. Hubbard szemmel látható izgalommal folytatta: – Éppen most szerezzük be a királynőket a déli tenyésztőktől. Néhány nap múlva megérkeznek, körülbelül húszezer. Nem számítunk arra, hogy minden királynőnk életben marad, vagy petézni tud, de csak körülbelül tizenhatezer petéző királynőre van szükségünk ahhoz, hogy meglegyen a napi peteadagunk. – A királynők már megtermékenyítve érkeznek? – érdeklődött Maria. – Egy részüket megtermékenyítik a tenyésztők, de nem mindet. Nincs rá idő. A szűzen érkező királynőket mesterséges úton termékenyítjük meg. Nézzétek meg! Hubbard odavitte őket egy nagy fülkéhez, ahol munkaasztalok sora állt, rajtuk apró szerkezetek egymás mellett. – Ezekkel végzik majd a királynők mesterséges megtermékenyítését – magyarázta a zoológus. – És aztán? – Minden királynő csak egyfajta petét rakhat, vagy dolgozót
vagy herét vagy királynőt. A peterakóknak nem lesz választásuk… Hubbard levette az egyik drótkalitkát, és kihúzott belőle egy négyzet alakú, jó arasznyi oldalhosszúságú műanyag lapot, amelyet parányi mélyedések százai borítottak. – Bármelyik műanyag-feldolgozó – mondta – milliószámra tud ilyen lemezeket készíteni. A mélyedések megfelelnek a lép keltetősejtjeinek. – Egy pillanatra otthagyta őket, majd két másik lemezzel tért vissza. – Figyeljétek meg, hogy a mélyedések másmás méretűek! A legnagyobbak a királynőknek való sejtek, a legkisebbek a dolgozóknak. A királynő ezekbe a sejtekbe rakja le a petéit. A peték pontosan egyformák. Amelyiket nagy sejtbe rakja, abból királynő lesz, amelyiket kicsibe, abból dolgozó. Három csoportba osztjuk a királynőinket. Mindegyik csoport egyfajta lemezt kap peterakáshoz. – Rápillantott a közepes méretű sejteket tartalmazó lemezre. – No de tudod te, hogyan lesznek a herék? – Azt bizony nem – vallotta be Maria, kivillantva egyenletes, fehér fogsorát. Wood is elmosolyodott. Hubbard szemlátomást boldogan magyarázta el: – Nos, ha a királynő egyszer egy jót párzott, a testében tárolja az egész életére való spermamennyiséget. A méhek sok meglepő trükköt tudnak, de az én szememben a legmeglepőbb az, hogy a királynő saját belátása szerint bizonyos petéket megtermékenyít, másokat nem. A megtermékenyítetlen petékből lesznek a herék. Néhány királynőt készakarva sperma nélkül fogunk hagyni. Ezek a királynők rakják majd le a herék petéit a közepes méretű sejtekbe. Maria szemügyre vette a lemezt. – De rengeteg a sejt! Mennyi idő alatt rakja tele őket a királynő? – Mindegyik lemezen – mondta Hubbard – körülbelül kétezer sejt van, ami megfelel egy királynő napi peterakó kapacitásának. Naphosszat mászik a lemezen sejtről sejtre és bepetézi. Aztán naponta kicseréljük a tele lemezt üresre. Maria a fejét csóválta.
– Rengeted kérdésem van. Ki eteti a királynőket? – Mindegyiküket dolgozó méhek csoportja kíséri majd. A dolgozók a kalitkák oldalán bedugott csövekből esznek cukros vizet és virágporpótlót. Aztán ők etetik meg a petéző királynőt. – Miért van itt olyan meleg? – A hőmérséklet harmincöt és fél fok, a relatív páratartalom pedig hetven százalék. Ez pontosan megfelel a kaptárban uralkodó körülményeknek. Éppen most ellenőrizzük a berendezést. Menjünk ki! A petéztető területen kívül ismét kellemesen hűvös volt. Hubbard a háta mögé mutatott. – Amint látjátok, három petéztető van. A dolgozók barnával jelölt területén csupa kis sejtes lemez van. A hererészen, a fehér zónában minden sejt hereméretű, a kék királynőrészben pedig a nagy sejtes lemezek vannak. Maria zavarodottan megrázta a fejét. Hubbard elvigyorodott. Végül Maria azt kérdezte: – Tehát a királynőből csak azért lesz királynő, mert nagy sejtbe rakják? – Nem – mondta Hubbard. A három hosszú sorban álló jókora termosztátokra mutatott. Az egyik sor fehérre, a másik kékre, a harmadik barnára volt festve. Ezek a termosztátok már eredetileg a detricki fölszereléshez tartoztak. Háromszor háromszor három méteres kockák voltak, huszonhét köbméteresek. Hubbard elmagyarázta, hogy mindegyikben kényelmesen elfér 1200 lemez a padlótól a tetőig magasodó állványokon, tehát mindegyikben elfér 2 400 000 pete. Majdnem száz termosztát sorakozott előttük. – Mi csak keltetőknek hívjuk őket – folytatta Hubbard. – A kocsikon eltoljuk a petés lemezeket a megfelelő színű keltetőkhöz, aztán odabent a peték eljutnak az álcaállapotba. Az álcákat etetni kell. A fölöttünk levő szinten vannak a tartályok, onnan a táplálék csöveken érkezik le a keltetőkbe. A keltetőkben porlasztók, vagyis permetezőszerkezetek vannak, amelyek egyenletesen szétszórják a tápoldatot, hogy a cseppjei bejussanak mindegyik álcás sejtbe. De hogy válaszoljak a
kérdésedre, minden álca királynő-eledelt kap, méhpempőt, de csak három napig. Utána a dolgozók és a herék egy méhkenyér nevű, magas fehérjetartalmú tápot kapnak, és csak a királynő eszik továbbra is méhpempőt még három napig. Úgy látszik, hogy a pempő varázsol belőle királynőt; a nagyobb sejtméret csak arra való, hogy befogadja a nagyobb testet. Itt persze mesterséges táplálékot szolgálunk föl nekik. – Shelly Hubbard összedörgölte a kezét. – Hát ez csakugyan nagyon ügyes – mondta biztatóan Maria. – És aztán mi lesz? – Aztán? A peterakás utáni kilencedik napon, illetőleg a herék esetében a tizenegyediken, az álcák bebábozódnak. A kaptárban a méhek be szokták fedni a sejteket, de kiderült, hogy ha a hőmérséklet és a páratartalom éppen ideális, akkor elég kívülről letakarni a lemezt. Amikor az álcák készen állnak a bebábozódásra, a lemezeket könnyű műanyag dobozokba tesszük, dobozonként három lemezt, vagyis hatezer méhet, és átvisszük a szintén színekkel megjelölt tároló részbe. – Az épület homályba vesző hátsó része felé intett. – Amikor a méhek eljutnak a bábállapotba, tárolhatók, aztán ledobjuk őket az ellenségre. A rendszer működőképes lesz; bizonyos vagyok benne, hogy valóban elő tudunk állítani egymilliárd méhet. De ezek nem közönséges, civil méhecskék lesznek! Az én méheim harcosok lesznek, küzdelemre kitenyésztett méhek! Wood most szólalt meg először: – És reméljük, győzelemre. Miután John és Maria távozott, Hubbard szenvedélyes eszmecserébe kezdett egy rovartenyésztő szakemberrel arról, hogy lehetséges-e egy bizonyos vegyszer-kombinációval meggyorsítani a futószalagon előállítandó méhek fejlődését. Hirtelen Gerston rohant oda hozzájuk. Gerston egész délelőtt telefonált, a húszezer királynő beszerzését intézte. Ez a mennyiség egyáltalán nem haladta meg a tenyésztők lehetőségeit, a készletüket azonban alaposan megcsappantotta, és csökkentette a tenyésztési kapacitásukat. Egyikük-másikuk nem szívesen állt kötélnek, de Gerston szükség
esetén könyörtelenül erőszakos tudott lenni. Kifaggatta a tenyésztőket az állományukról is – el akarta kerülni, hogy véletlenül afrikaiakat vegyen meg. – Rátaláltam! – szólt oda Hubbardnak. – Mire találtál rá? – vetette oda éles hangon a másik. Nem szerette, ha félbeszakítják. – Egy mau-mau törzsre. Floridában. Hubbard azonnal megértette. – Mi van a tenyésztővel? – kérdezte. – Alighanem ő az, aki ezt az egészet elindította! – Úgy találtam rá a mau-maukra! Most bukkantak rá a tenyésztőre és a családjára. Holtan. Nem volt nehéz elképzelni a jelenetet, a floridai országúton vijjogva száguldó autókat. A terület kiürítését. A gázálarcokat, a kézi permetezőket. Számtalan ilyen előcsatározás volt még hátra, mielőtt elkezdődik a nagy ütközet.
13. Toxicitás George Fine fáradt volt. Reggel hat óra óta dolgozott a kísérleti méhészetben, és mintha az előtte tornyosuló problémák nem lettek volna épp elég bonyolultak, még Sheldon Hubbarddel is összekülönbözött. Most is látta Hubbardet az üveg válaszfalakon át, két sötét hajtincse fölmeredt. A zoológus fehér köpenyében mintha mindenütt egyszerre lett volna, ahogy tűzzel-vassal siettette a méhgyár elkészültét. Kimeríthetetlen volt az energiája. George Fine irigyelte. A kísérleti méhészet és a laboratórium az épület első emeletén helyezkedett el. A létesítmény minden belső szerkezete üvegből épült, így a méhészet is, amelyet elláttak a Detrickben szokásos biztonsági berendezésekkel. Sebbel-lobbal állították össze, Fine véleménye szerint elkapkodva. A javíthatatlanul pedáns Fine szinte centiméterről centiméterre végignézte a méhészetet,
megvizsgált minden apróságot. Úgy vélte, nem helyes, hogy befelé nyílnak azoknak a kamráknak az ajtói, ahol a kaptárak lesznek. Még a kilincsek és a zárnyelvek ellen is volt kifogása: túl gyöngének tartotta őket. Hubbard abbéli igyekezetében, hogy mielőbb munkához foghassanak, egykét helyen nagyvonalúskodott. Fine alig tudta rávenni Hubbardet, hogy egyáltalán megálljon és végighallgassa. Végül aztán el tudta mondani a gondjait. Hubbard mélyen ülő szeme villogott a bosszúságtól, és odavágta, hogy Detrickben eddig is mindig befelé nyíló ajtókat használtak az állatkísérleti laboratóriumokban. Ami pedig a kilincseket illeti, mondta, nem valószínű, hogy a méhek használni tudnák őket. Fine mélységesen megalázva kullogott vissza a kísérletéhez. Eddig még sohasem dolgozott méhekkel, de a szükséges módszerek viszonylag egyszerűek és könnyen elsajátíthatóak voltak.vii A Maryville-ből hozott méheket elkábították széndioxiddal, aztán kétfelé osztották őket – az afroamerikaiakra és az óriás mutánsokra. Az 571-es épület összeköttetésben állt az egymillió literes próbakamrával, a „buborékkal”, amelyet Detrickben egykor az aeroszolos kísérletekhez használtak. A méhészetben a buborék mellé telepítették, megfelelő összekötő járatokkal, úgy, hogy a méhek közvetlenül át tudtak repülni a röpdéül szolgáló buborékba. Repülés után ösztönösen mindig ugyanabba a kaptárba tértek vissza. A méhek szoba méretű kamráiban közönséges Langstroth-féle fakaptárakat helyeztek el, mézzel tele lépekkel és virágporral megrakott hátsó falakkal, amelyek a röpde felé nyíltak. Nagy cserepekben elhelyezett virágok szimulálták a természetes környezetet. Fine most felvette a védőruhát, amelyet Detrickben a kísérleti vizsgálatokhoz rendszeresítettek. Egy darabból állt, puha, áttetsző műanyagból készült. Csak a fejet borító csuklya átlátszó műanyag ablakát lehetett kinyitni. Egyetlen apróságban tértek el az eredeti modelltől, mégpedig azért, mert az M csoport úgy döntött, hogy ciángázt alkalmaz, ha méhek kerülnek a
légzsilipekbe. A ruhát háton hordható oxigéntartállyal látták el. A tartály nemcsak a légzéshez szükséges levegőt szolgáltatta, hanem túlnyomást is fenntartott a ruhában, ily módon védelmet nyújtott a viselőjének, ha ciángázt eresztenek a környező levegőbe. A ruhának még egy fontos előnye volt. A méh, amely a vékony bőrkesztyűn át megcsípte Woodot, megtanította az M csoportot arra, hogy a közönséges ruházat nem ad megfelelő védelmet. A műanyag ruha felszíne túl sima volt ahhoz, hogy a méhfullánk belekaphasson. Fine belépett a légzsilipbe, amely úgy festett, mint egy zuhanyfülke, és gondosan becsukta maga mögött a külső ajtót. Ezután kinyitotta a belső ajtót, és bement a kamrába az óriás méhekhez. Távozáskor ugyanezt az eljárást kellett alkalmaznia; ha méhek kerülnek a légzsilipbe, egy gombnyomásra ciánnal lehetett elárasztani. A biztonsági eljárás csak néhány másodpercet vett igénybe, de biztosította, hogy egyetlen méh se juthasson ki. Fine egy hosszúkás dobozt vitt magával. A doboz körülbelül egy méter hosszú, harminc centiméter széles volt, polietilén fólia borította, fölötte párhuzamos drótszálak sűrű rácsozata. A dobozból kábel lógott ki. Fine bedugta a végén levő villásdugót a konnektorba, aztán átbillentett egy kapcsolót. A drótokban ettől a pillanattól kezdve pontosan három voltos, tizenöt Hz-es váltakozó feszültség volt. A kaptárból előbújt egy narancssárga csíkos, nagy, fekete méh, odarepült a doboz fölé, majd leereszkedett a drótokra, amelyek azon nyomban megrázták. A méh belecsípett a drótba, és felröppent. Egy második méh pontosan ugyanúgy viselkedett. Mire féltucatnyi méh belecsípett a drótokba, a méhek riasztó és támadásra ingerlő feromonjának molekulái elérték a kaptárt: a méregben levő illatanyag ellenség jelenlétéről vitt hírt. Most már teljes létszámban kitódult a méhsereg! Fine-nal nem törődtek. A sarokban állva szemtanúja lehetett az afrikai méhek lélegzetelállító, gyilkos őrjöngésének. A felbőszült afrikaiak újra és újra nekirontottak a drótoknak, ráhajlított
potrohhal szúrták-döfték-csípték. Harci daluk, a hangos zíííííííí betöltötte a kamrát. Végül Fine kikapcsolta a készüléket. A kimerült méhek visszatértek a kaptárba. Egy sem követte a légzsilipbe. Miután levette a védőruhát, Fine közelebbről megvizsgálta a polietilén fóliát. A fullánkok áthatoltak a drótok között, átszúrták a vékony fóliát is. Néhányuk benne maradt a fóliában, de közel sem annyi, amennyire Fine számított. Nagyjából ötezer méh csípte meg a fóliát, de legfeljebb százan hagyták ott a fullánkjukat – ez önmagában is sokat elmondott arról, milyen rendkívüli erejük van ezeknek az óriásoknak, amelyek nem pusztulnak bele a csípésbe. A fólia alsó oldalát borító méreg barna, sűrű folyadék volt, fanyar, banánszerű illat áradt belőle – a méreg riasztó feromonjának illata. Az illó rész néhány perc alatt elpárolgott belőle, és a barna, gumiszerű maradékot Fine gondosan lekaparta egy üvegfiolába. Ezután elkezdte a hosszadalmas kémiai analízist. A méreg először a centrifugába került, ahol megtisztult az idegen szennyeződésektől, például a fullánk- vagy szárnydaraboktól. Utána az infravörös színképelemzés következett, amely hozzávetőleges kémiai tájékoztatást adott. Végül Fine bevetette a legfontosabb eszközt, a számítógéphez kapcsolt gázkromatográf-tömegspektrométer-rendszert. A méreg benzolos oldatát befecskendezte a műszerbe, amely ezután elválasztotta a méreg alkotórészeit, és mindegyiket külön-külön elemezte a molekula-fragmentáció alapján. Az eredmények spektrumként jelentek meg, és Fine rögtön látta, hogy ez határozottan különbözik a szokványos méhméregtől. Annak hét csúcsa volt – ennek a spektrumnak nyolc. George Fine érdeklődését ez a nyolcadik anyag keltette föl. Újabb információt kért a műszerhez kapcsolt számítógéptől az anyag jellegéről. A gép egy pillanatig hallgatott, aztán írni kezdett. A gép a magáét mindig nagybetűkkel írta ki, Fine pedig számokkal és kisbetűkkel közölte utasításait és kérdéseit. ÜZEMMÓD: ms nyomtat
ÁLLOMÁNY: mg5-4 SCAN: 403 HÁTTÉR ÁLLOMÁNY: mg5-4 SCAN: Fine eltűnődött, újra szemügyre vette a spektrumot, aztán 65tel válaszolt a kérdésre. A gép folytatta: SZORZÓ: ALAPCSÚCS: Mivel előzőleg már kiválasztotta a szokványos alapértékeket, Fine nem törődött ezekkel a kérdésekkel, csak várt. ALSÓ KÜSZÖB %: 0,05 A paraméterek ezzel be voltak állítva, Fine megnyomott két gombot a műszeren, amely zümmögni kezdett, majd csattogni. A regisztráló tolla fölrajzolta az ismeretlen nyolcadik anyag vonalas tömegspektrumát, aztán a nyomtató kicsattogta a csúcsokhoz tartozó valamennyi számértéket.
III. ábra: A toxikus méh mérgének spektrográfiás elemzése (Dr. George Fine örökösének szívességéből) A toxikológus ezekből semmiképpen sem határozhatta volna meg, miféle anyagot írnak le a spektrumvonalak és a számértékek. Ehhez egy másik, sokkal nagyobb számítógép segítségét kellett igénybe venni. Fine összeszedett minden irományt, és lebaktatott a fémlépcsőn az alagsori „harcálláspontra”. Későre járt, egy lélek sem volt az ablaktalan helyiségben. Az ottani számítógép-terminál nemcsak a detricki számítógéppel állt összeköttetésben, hanem telefonvonalon a Washington melletti Országos Egészségügyi Intézet sokkal nagyobb számítógépével is, amelynek mágnesszalagjain a világ legnagyobb vegyület-adatbankját tárolták. Fine tárcsázta azt a telefonszámot, amely összekapcsolta a
terminált a OEI számítógépével.. A képernyőn jókora felirat jelent meg: MEGHALT A TUDOMÁNY, ÉLJEN A SZÁMÍTÓGÉP! Fine elkáromkodta magát. Késő este, a vigasztalan harcállásponton egy porcikája sem kívánta ezeket az erőltetett vicceket, amelyeket a programozók makacsul betápláltak a gépekbe. A számítógép ezután felsorolta név és szám szerint azokat a feladatokat, amelyekkel meg lehetett bízni. Tizenhat volt. A gép halkan zümmögve várta, hogy Fine utasítást adjon. A toxikológus gondolkodott egy pillanatig, aztán beírta: 5. A gép válaszolt: OEI TÖMEGSPEKTRUM AZONOSÍTÓ RENDSZER PROGRAM: NEVÉT ÉS INTÉZMÉNYÉT KÉREM VÁLASZ: Fine beírta: Méhészeti Kutató és Fejlesztő Állomás Fort Detrick, Maryland PROGRAM: AZ ÖN NEVÉNEK HÁROM KEZDŐBETŰJÉT KÉREM VÁLASZ: George Fine-nak történetesen nem volt harmadik neve. Csak annyit írt be: gf. A gép megismételte a képernyőn: PROGRAM: AZ ÖN NEVÉNEK HÁROM KEZDŐBETŰJÉT KÉREM VÁLASZ: Fine megint elkáromkodta magát. Ha most nem ad magának harmadik betűt, a gép az istennek sem hajlandó folytatni! Beírta: gnf.
A gép elégedetten közölte az étlapot: PROGRAM: CSÚCSKERESÉS VÁLASZ „CSÚCS” MOLSÚLY KERESÉS VÁLASZ „MS” MF CSÚCSKERESÉS VÁLASZ „CSMF” MOLEKULA KÉPLET KERESÉS VÁLASZ „KÉPL” CSÚCS/INTENZITÁS KINYOMTATÁS VÁLASZ „SPEK” HASONLÓSÁGVIZSGÁLAT VÁLASZ „HAS” SPEKTRUMKIRAJZOLÁS ERNYŐRE VÁLASZ „RAJZ” MSDC KÓDOK LISTÁJA VÁLASZ „LISTA” KILÉPÉS A PROGRAMBÓL VÁLASZ „KI” VÁLASZ: Fine csak egy pillanatig gondolkodott, aztán beütötte: „csúcs”. A gép válaszolt: PROGRAM: TÖMEGSPEKTRUM CSÚCS ÉS INTENZITÁS KERESÉS VÁLASZ: A KERESÉS INTENZITÁSTARTOMÁNYA: Fine azt felelte: „3”. A számítógép további instrukciókat adott a kereséshez szükséges adatok beviteléhez: MS, MF VÁLASZ: Fine maga elé húzta a kétarasznyi, sárgás papírt, amelyen az ismeretlen nyolcadik anyag kinyomtatott adatai sorakoztak. Gyorsan átfutotta, aztán beütötte: „219, 100”. Megindult a keresés. PROGRAM: 219 M/E CSÚCCSAL TALÁLT SPEKTRUMOK: 296 VÁLASZ: 108, 25 PROGRAM: 108 M/E CSÚCCSAL TALÁLT SPEKTRUMOK: 150
VÁLASZ: 77, 22 PROGRAM: 77 M/E CSÚCCSAL TALÁLT SPEKTRUMOK: 24 Így folytatva a párbeszédet a számítógéppel, Fine fokozatosan szűkítette a lehetőségek körét. Aztán, ahogy a gép újra föltette szokásos „VÁLASZ” kérdését, Fine beírta, hogy „231, 19”, és a gép hirtelen megmakacsolta magát. PROGRAM: A NYÍLT ÁLLOMÁNYBAN NINCSEN AZ M/E CSÚCSOK ÉS INTENZITÁSOK ILYEN KOMBINÁCIÓJÁNAK MEGFELELŐ SPEKTRUM. HAGYJAM FIGYELMEN KÍVÜL A 231-ES CSÚCSOT, ÉS FOLYTASSAM (FOLY) VAGY FEJEZZEM BE (KI)? VÁLASZ: Értelmetlennek látszott tovább próbálkozni a nyílt állománnyal, de Fine-nak esze ágában sem volt befejezni. Habozás nélkül beírta: zárt állomány A számítógép azonnal reagált: JELSZÓT KÉREM Fine rövid időn belül harmadszor káromkodta el magát. A fene a jelszavakba, a fene a titkolózásba! Aztán haragja ugyanolyan gyorsan elpárolgott, mint ahogy jött. A „JELSZÓT KÉREM” felszólítás után a gép tüstént elő is készítette a terepet Fine válaszához. Először leírt öt X-et: XXXXX Utána ráírt öt 0-t az X-ekre: ффффф
Aztán megismételte az eljárást még egypár betűvel, míg végül az öt folt szinte teljesen fekete lett: ■■■■■ Most készen állt arra, hogy fogadja Fine jelszavát. Ha valaki ránéz a képernyőre, nem tudja elolvasni a fekete foltokra leírt betűket; a billentyűsor lenyomásának elektronikus információja azonban értésére adja a számítógépnek, hogy az illető jogosult a zárt állomány használatára. Fine beütötte az M csoport jelszavát: „méhöl”. A számítógép szinte késedelem nélkül válaszolt: PROGRAM: 98 M/E CSÚCCSAL TALÁLT SPEKTRUMOK: 1 REF M/E CSÚCSOK 219 108 77 231 VÁLASZ: azonosítás PROGRAM: AZONOSÍTÁS TITKOS. LELŐHELY: EDGEWOOD FEGYVERTÁR, MARYLAND. NYILVÁNTARTÁSI KÓD: ZP-10960A VÁLASZ: Fine elképedten dőlt hátra. Ez az információ csak egyvalamit jelenthetett. Az Edgewood Fegyvertár ugyanaz a vegyi hadviselésben, ami Detrick volt a biológiaiban. Azt az anyagot, amelyre a méhméreg halált hozó, ismeretlen összetevője minden másnál jobban emlékeztetett, vegyi hadviselésre fejlesztették ki! Szombat este volt, 11 óra, már késő ahhoz, hogy fölhívja Edgewoodot. Ahogy ott ült a csupasz falú szobában, George Fine-t hirtelen levertség fogta el. Amit most megtudott, ijesztő volt – olyan ijesztő, hogy úgy döntött, nem is mondja el a többieknek, amíg nem állnak rendelkezésére a tények. Fine ráadásul magányosnak is érezte magát. A mai napon csak gépezetekkel folytatott igazi eszmecserét, és vágyódott a felesége után, aki valamivel több mint két éve halt meg. Fásultan odafordult a terminálhoz, és beütötte a választ a számítógép utolsó
kérdésére: ki Ezzel kiment a helyiségből, mielőtt még a fáradhatatlan gép tájékoztathatta volna arról, hogy menynyi időt és pénzt herdált el.
14. Etogram Vasárnap, ugyanott. Ugyanazok a fehér köpenyek (reggel még makulátlanok). Fáradtabban, de ugyanazok az arcok, Sheldon Hubbard kivételével: őt nem lehetett kirángatni a méhgyárából. Gerston rontott be, a kezében a Washington Post. Wood ránézett a nagybetűs szalagcímre. – Atyaúristen! – szakadt ki belőle. Mindenki odagyűlt.
MÉHTÁMADÁS A NARANCSFALU ELLEN 42 halott, 37 sebesült! GROVEVILLE, Florida (AP) Ezt a békés falut ma afrikai méhek támadták meg. 42 halottat és 37 sebesültet hagytak maguk után. A halottak között 23 iskolás gyermek van. Groveville közelében egy dobozolt narancslét előállító nagyüzem található. A jelek szerint eredetileg az elégetésre váró narancshéj és hús vonzotta oda a hatalmas méhrajt. Amikor megpillantották a méheket, az üzemet rögtön becsukták, és a munkások elmenekültek. Az egyik munkást, a 35 éves William Masterst azonban halálra csípték a méhek, amikor a kelleténél jobban megközelítette őket. A bátyja, a 45 éves Robert ugyancsak az üzemben dolgozott. Minden valószínűség szerint az öccse halálán érzett fájdalom elvette az eszét, mert beült egy buldózerbe, és nekirontott a narancshalmon lakmározó méheknek. Robert Masterst szintén
halálra csípték. Ekkorra már értesítették a floridai Mezőgazdasági Minisztériumot. Mire azonban a ciános permetezőkkel fölfegyverkezett szakemberek a helyszínre értek, a méhek már odébbálltak. Az illetékesek úgy vélik, hogy a közeli mocsárvidéken volt vagy van a fészkük. A méhek azonban nem oda tértek vissza, hanem hangos zúgással megindultak Groveville felé. Támadásuk fő célpontja az elemi iskola volt, amelynek udvarán éppen az ifjúsági baseballbajnokság mérkőzését játszották. A játszó gyermekeket támadták meg először. Az életben maradottak beszaladtak az iskolába. A felnőttek bezárták az ajtókat, ablakokat. A nyáron is üzemelő épület teljesen légkondicionált, a légkondicionáló berendezést azonban éppen javították. Az egyik szellőzőnyílás nyitva állt. Ebben a nyílásba tódultak be a méhek, majd a légvezetékeken át előbukkantak az osztályteremben. A következmények rettenetesek voltak. A gyermekek és a szüleik egyetlen fegyverrel, a tankönyvekkel próbáltak védekezni – de hasztalanul. Az életben maradt méhek kisvártatva távoztak. Már korábban hírt adtunk a veszélyes afrikai méhek egy tömeges floridai támadásáról. A hatóságok attól tartanak, hogy továbbiakra lehet számítani. A halottak közös temetése szerdán lesz. Fort Detrick hírközpontjába befutottak a hírügynökségek telexei is. Az innen és az allergia-szakértőktől kapott jelentések egyenesen a számítógépbe kerültek, amely összegezte őket. Maria megnyomott egy gombot, és kivilágosodott a képernyő. Florida déli részének közepén megjelent egy rideg, pontos X, amelyen már nem látszott az emberi tragédia. Közel volt hozzá egy másik X – amely a méhtenyésztőt és a családját jelképezte. – Ezek szerint tehát mégsem pusztították el a teljes floridai rajt – mondta vontatottan Wood.
– Azt hiszem, több újságot kellene olvasnunk – jegyezte meg Gerston. – Az ember nem sokat tud meg a részletekről a számítógépes térképből… – Ellenkezőleg, kevesebb újságot kéne olvasnunk! – mondta indulatosan Wood. – Megvan a feladatunk, nem szabad hagynunk, hogy bármi elterelje a figyelmünket! A térkép megad minden tájékoztatást, amire szükségünk van. – Ismét az újságcímre pillantott, megrázta a fejét. – Atyaúristen… – mormolta. Aztán Fine-hoz fordult, és megkérdezte, mit derített ki a toxikológus az afrikai méh mérgéről. – A fullánkméreg – mondta Fine – bonyolult elegy, amely többféle fizikai és farmakológiai változást képes előidézni. Neurotoxikus hatása van, vagyis zavarokat idéz elő az idegrendszerben, azonkívül megtámadja a vörösvértesteket. A rendes méhméregben két alkotórész felelős a legtöbb kellemetlenségért. Az egyik a foszfolipáz-A, amely légzésbénulást okozhat, a másik a hialuronidáz, egy felületaktív anyag, amely növeli a szövetek áteresztőképességét, ezáltal a méreg szétterjedhet a szervezetben. Mindkét összetevő megtalálható a kobraméregben is. Eddig világos? Helyet foglaltak az asztalnál. Fine ivott egy korty kávét, aztán folytatta: – A méh csak azért nem olyan veszélyes, mint a kobra, mert kevesebb mérget tud befecskendezni. Ilyen egyszerű. – A nagy méheknek nagyobb a méregmirigyük – mondta Gerston. – Kobrák szeretnének lenni… – Nem, nem hiszem – felelte Fine. – Az afrikai is csak méh. Önmagában az óriás méh mérge rohadtul kellemetlen volna, de normális körülmények között nem okozna halált. Ez a méh valami újat talált ki. Sikerült kombinálnia a foszfolipáz-A-t egy másik vegyülettel. Még mindig nem sikerült rájönnöm, mi az, de abban bizonyos vagyok, hogy valami köze van a szerves foszfátokhoz. – Hogyan jött rá az afrikai erre a fogásra? – kérdezte komor képpel Wood. Gerstonra nézett. – Mint a vietnami szöcskék – mondta a nyurga entomológus. – Ki volt téve a rovarirtó szer hatásának, és megtanulta
metabolizálni. – És ha egyszer megtanulta, tovább is örökíti, mint tudjuk – jegyezte meg Krim. – De nem mindegyik afrikai toxikus! – tiltakozott Fine. – Erről meggyőződtem. Csak az óriások! Ezen eltűnődtek. Krim szólalt meg, mintha hangosan gondolkodott volna: – De az afrikaiak mutációja az óriás méret felé halad. És amikor óriások lesznek, meglesz bennük a toxicitás is. A méret függvénye volna? Gerston válaszolt. – Függvénye, de nem feltétlenül következménye. Lehet, hogy már kifejlődött bennük a szerves foszfátokkal szembeni ellenállás, ha szerves foszfátokról van szó, de metabolizálni csak akkor tudják őket, ha nagyobbra nőnek. Aztán elfogyasztják, akárcsak a szöcskék. Isten a megmondhatója, találnak bőven mindenütt. – De hogy tanulhattak meg ilyesmit? – kérdezte Fine. – Brazíliában a parasztok évek óta DDT-vel és szerves foszfátokkal irtják az afrikaiakat – mondta Maria. – Tehát kitanulhatták a rovarirtó szereket… – mondta Gerston. Krim rájuk förmedt: – Legyetek szívesek, ne beszéljetek „tanulásról”! Nem hiszem, hogy a gyors alkalmazkodás vagy mutáció, hívjátok, ahogy akarjátok, tanulható lett volna! Hogy is alakíthatta volna át önmagát néhány nemzedék alatt egy légy úgy, hogy rezisztens legyen a DDT-re? A rovarok valahogy előre be vannak programozva. Magukban hordozzák a mutáció lehetőségét sokféle körülmény esetére, amelyek közül számos valószínűleg még nem is létezik. Olyan ez, mintha már fölkészültek volna az előre nem látható események széles skálájára. Úgy rémlik, hogy akármilyen változás történik a környezetben, a rovarok azonnal kifejlesztik a fennmaradáshoz szükséges mechanizmust. Wood szólalt meg, tűnődve: – A természetes ellenségeivel szemben az afrikai méh agresszívvá vált. Amikor a hideg fenyegette, fölhasználta a
műanyagot. – Talán a mérete révén az óriás könnyebben fölülkerekedhet a kisebb méheken – mondta hirtelen Krim. Wood rámeredt. Kínos csönd lett, aztán Wood azt mondta: – De másutt nem nőttek meg, csak itt. Az én szememben ez azt jelenti, hogy itt rosszabbak az esélyeik. Nehezebb az élet. Lehet, hogy a kisebb méhek kevésbé tudnak ellenállni a hűvösebb éghajlatnak. Lehet, hogy az itteni erős családokat csak nagy méhek tudják legyőzni. Nyilvánvaló, hogy az afrikaiak azért nőnek nagyra, mert szükségük van rá. De hogy pontosan milyen előnyük származik belőle, azt még mindig nem tudjuk. Nézzük meg az etogramot! Készen vagy, Mac? McAllister az előző héten kísérleteket végzett a Marylandből származó, foglyul ejtett méhekkel a buborékban és a kísérleti kaptárakban, hogy megállapítsa, milyenek a képességeik. Mint tapasztalt méhésznek, mondta gőgösen, semmi félnivalója a méhektől, legyenek bár afrikaiak vagy akármilyenek. A kisebb afrikai példányokat puszta kézzel próbálta tenni-venni, és a fájdalmas következményt most géz és ragtapasz takarta. McAllister hebehurgyasága miatt Wood kiadta a parancsot: Ezentúl senki sem léphet be a kísérleti kaptárakhoz anélkül, hogy megfigyelő legyen jelen, aki riaszthatja a többieket! McAllister eredményeit betáplálták a számítógépbe, az összegezte és regisztrálta, majd biológiai összképpé alakította őket – ez volt az etogram, a viselkedési jellemzők katalógusa. viii A képernyőn szavak jelentek meg. ETOGRAM KÖVETKEZIK APIS MELLIFERA ADANSONII MARYVILLIS „N”=„NORMÁLIS” „NORMÁLIS”=NEM KÜLÖNBÖZIK AZ EUROMÉHTŐL „EUROMÉH”=EURÓPAI-AMERIKAI MÉH ADANSONII MARYVILLIS ETOGRAMJA KÖVETKEZIK
A szavak kihunytak, újabbak tűntek föl. TESTHOSSZ KIRÁLYNŐ 5 CM HERE 3,8 CM DOLGOZÓ 2,5 CM LÁTÁSÉLESSÉG NAPPAL (N) ÉJSZAKA (MAGAS) HANGÉRZÉKELÉS (N) GRAVITÁCIÓÉRZÉKELÉS (N) ÍZÉRZÉKELÉS (MAGAS) RÍSZÁLÓTÁNC (N) CSALÁDLÉTSZÁM 75 000-100 000 TANULÓKÉPESSÉG MAGAS (PAVLOVI PRÓBÁK) SZÁRNYCSAPÁS MÁSODPERCENKÉNT 420 (DOLGOZÓ) EUROMÉH 500 (DOLGOZÓ) RÖPSEBESSÉG 19 KMH (DOLGOZÓ) (SZÉLCSEND) EUROMÉH 22 KMH (DOLGOZÓ) (SZÉLCSEND) VÁNDORLÓ REPÜLÉSI TÁVOLSÁG 160 KM EUROMÉH 46 KM – Ezt ellenőriztesd! – szólalt meg Wood, és a képernyőre meredt. McAllister lenyomott néhány gombot a klaviatúrán. A számítógép megismételte: VÁNDORLÓ REPÜLÉSI TÁVOLSÁG 160 KM EUROMÉH 46 KM REZGÉSTŰRÉS ALACSONY TERMÉKENYSÉG MAGAS SZAPORODÁSI SEBESSÉG MAGAS MÉREG TOXICITÁSA MAGAS RAJSZÖKÉSI HAJLAM MAGAS ELITIZMUS MAGAS RAJZÁSI HAJLAM MAGAS HURTROPIZMUS MAGAS
EUSZOCIÁLITÁS MAGAS RAJZÁSI HAJLAM MAGAS NÉPESSÉGNÖVEKEDÉSI POTENCIÁL MAGAS VÉGE VÉGE VÉGE A képernyő kihunyt. – Ezzel tisztázódott a méretkérdés – mondta Wood. – Nem a méregről vagy az agresszivitásról van szó, hanem a vándorlási képességről! Ennek a méhnek a terjedése az evolúciós előnye, gyorsabban és messzebbre jut el még a brazíliai afrikai méheknél is! – Hogy határoztad meg a repülési távolságot? – Felfüggesztettem a méhet cérnára, és légárammal szemben röptettem. Micsoda kitartás! No persze, nem egyhuzamban repülne 160 kilométert. Időnként meg kellene állnia pihenni. De rajzáskor nagy távolságot tehet meg. – Ez bizony az afrikaira jellemző – mondta Wood. – És mivel nagyobb, több élelmet vihet magával – tette hozzá McAllister. – Egyes rajok nagy távolságokra elrepülhetnek. Vagy ha rájuk jön a vonulhatnék, közlekedési eszközre is fölszállhatnak – teherautóra, hajóra, akár repülőgépre is. Gondolom, éjszaka is tudnak repülni, legalábbis holdfényes időben. Szinte pillanatok alatt elterjedhetnek az országban. Először csak ritkásan, de aztán családról családra afrikaiasítják majd a környéken a méheket. – Ez összhangban is van a méhincidensek eloszlásával – jegyezte meg Maria. – Olyanok, mint egy nomád horda – mondta Wood. – A derékhad lassan halad, de sorra küldi előre a kis csapatokat. Gondolom, az etogramban említett „elitizmus” azt jelenti, hogy az erősen terjeszkedő hajlamú, nagy afrikaiak lesznek a családokban a „hangadók”, a vezetők. Ők mennek előre, s a többiek követik őket. Csordaszellem. Ez a rendes méhekre is igaz – mondta McAllister. – A többiek habozás nélkül követik őket, mert a család euszociális. – Föladom – mondta Gerston. – Mi az, hogy „euszociális”?
– Magas szintű a családon belüli együttműködés. A mutánsok között még a rendes méheknél is magasabb szintű. – Eszerint olyanok, mint a tudósok – jegyezte meg Gerston, és gúnyosan felnevetett. – Ne haragudjatok, de én külföldi vagyok, és nem tudom, mi az a „hurtropizmus” – mondta Maria. – A fájdalomhoz van köze? – Valld be szépen, Mac – mondta Wood –, hogy ezt te találtad ki! – Nem egészen. A tűzzel van kapcsolatban. Az afrikaiakat vonzza a tűz. De ennél többre gondoltam… Vonzza őket minden erős, villózó fény. Egy gondolat villant át Wood agyán, de olyan gyorsan, hogy nem is tudta megragadni. – Összefoglaljam? – McAllister folytatta, mielőtt valaki közbevághatott volna: – Ez a rovar igen kemény legény, amely határozottan terjeszkedni akar, és hatékonyan tud együttműködni a fajtájabeliekkel. Ez hatalmas előny. – Rámeredt a képernyőre. – Most valahogy nem is tudom, egyáltalán megnyerheti-e ez a csatát a tudomány… – Persze, hogy megnyerjük! – förmedt rá Wood. A feszült hangulatot egy egyenruhás katona belépése törte meg. Tálca volt a kezében, rajta pohárkák. – Dr. Hubbard küldi, uram – mondta Woodnak. – Azt üzente, hogy kenyér. Wood rosszkedve szétfoszlott. – Méhkenyér! A NASA fejlesztette ki ezt a nagy fehérjetartalmú anyagot, ezt fogják enni a méheink virágpor helyett. Gerston belekóstolt a fehér folyadékba, aztán elfintorította hosszú képét. – Örülök, hogy nem vagyok méh, sem űrhajós. Az ajtóban Wood hirtelen hátrafordult. – Hol összpontosulnak az erős, villózó fények?! Megmondom, hol: a városokban! Erről nem szabad megfeledkeznünk.
15. Megpróbáltatások Az első, lázas és kimerítő detricki napok alatt John Wood alaposabban megismerte tudóstársait, mint sok más embert, akit világéletében ismert. Nemcsak arról volt szó, hogy napi tizennégy órán át együtt dolgozott velük; hanem olyan helyzetben láthatta őket, ahol az emberi személyiség alapvonásai élesen kirajzolódnak: feszült helyzetben. Ott volt például Shelly Hubbard. Wood öt évig dolgozott az Akadémián Hubbard keze alatt, mégiscsak most látta teljes valójában a másikat. Wood csak azon csodálkozott, hogy Hubbard ilyen sokáig hajlandó volt megmaradni az íróasztal mellett. A zoológus most olyan volt, mint a palackból kiszabadult szellem. Mindenütt ott volt. Amikor megoldhatatlannak rémlő problémákkal kerültek szembe, rendszeresen Hubbard energiája, találékonysága, éleselméjűsége mutatta meg a kivezető utat. Feszült helyzetben funkcionált a legjobban, legalábbis látszólag. Hubbard még egy feladatot ellátott, amit később Wood többször felidézett magában: ő tartotta bennük a lelket. Ő biztatta őket olyankor, amikor elcsüggedtek. Volt egy trükkje. A délelőtti üléseken időnként második világháborús Eisenhowerzubbonyában jelent meg. És miközben tenyerével cuppogó hangokat hallatott, kopasz feje két oldalán pedig fölmeredt a két csápszerű tincs, ezzel fordult hozzájuk: „Tartsatok ki! Meglátjátok, sikerülni fog! Ne feledjétek, az ellenségünk rovar. Lehet, hogy ijesztő rovar, de akkor is csak rovar. Semmilyen téren sem versenyezhet az emberrel!” Wood tisztelte-becsülte Sheldon Hubbardet, de érzékelte, hogy a férfi goromba határozottsága és követelőző modora olykor megvisel másokat. Például az olyan érzékeny egyéniségeket, mint George Fine. Fine, aki szemlátomást korlátozott fizikai állóképességgel rendelkezett, alighanem súlyos árat fizetett azért, hogy így hajtotta magát. Gátlásos, magának való ember volt, aki keveset beszélt, és nem verte nagydobra az érzelmeit. Wood kedvelte
Fine-t, de magában rövid figyelmeztetést írt a neve mellé. Az aprólékoskodó Fine-t ösztökélni kellett. És szemmel kellett tartani. A zárkózottsága miatt előfordulhatott, hogy magában tart létfontosságú részleteket, amelyekről a többieknek is tudniuk kellene. De az egyetlen tudós, aki miatt Woodnak komoly aggályai voltak, Walter Krim volt. Nem a képességei miatt aggódott; újra és újra Krim intelligenciája teremtett világosságot a kritikus területeken. De valami emésztette belülről Krimet, valami, ami több volt az ifjú genetikus szemmel látható (és Wood szemében meglehetősen ostoba) testmagasság-komplexusánál, valami, ami korábban is mindig benne bujkált, de most Detrickben fölkavarta a mindannyiukra ránehezedő nyomás. Wood néha különös, idegen kifejezést vett észre Krim tekintetében. Bizonyos volt benne, hogy a kemény, intelligens külső máz alatt Krimben rothad valami. John Woodot illetően pedig napról napra világosabb lett, hogy az isten is vezetőnek teremtette. Feszült helyzetben is remekül bevált. De nagy önuralom kellett ahhoz, hogy eltitkolja a többiek elől balsejtelmeit. Wood határtalanul bízott abban, hogy a tudomány megold mindent, amit képes megérteni. Most titokban éppen azon aggódott, hogy vajon ez nem haladja-e meg fölfogóképességük korlátait. Amikor Wood először megérkezett Detrickbe, gépkocsival bejárta a bázist, szemügyre vette a többi létesítményt, hátha valaminek hasznát tudná venni az M csoport. Meglátott egy nagy épületet, amely előtt nagy tábla figyelmeztetett: Légy résen!, a bejárat fölött pedig egy másik tábla tudatta, hogy ez az USA Szárazföldi Hadsereg Stratégiai Kommunikációs Parancsnokságának Keleti Partvidéki Távközlési Központja. Woodnak eszébe jutott, hogy mintha Slater említette volna ennek a központnak a létét. Hirtelen ötlettel bement. A szolgálatos tiszt elmagyarázta, hogy az emeleteken egy számítógépes katonai távközlési központ foglalja el, a földszint egy részén pedig a MARS rendszer van elhelyezve. – Mi az a MARS? – tudakolta Wood.
– A neve a Military Affiliate Radio System rövidítése – válaszolta a tiszt. – Félig katonai, félig polgári rádióhálózat az amerikai katonai bázisok között. A külföldön szolgáló katonák a MARS útján beszélhetnek a családjukkal. Országos szükségállapot esetén vészhálózatként használható. – Hogy működik? – kérdezte egyre kíváncsibban Wood. – Hozzá tartozik egy csomó rádióamatőr, lehetnek vagy ötezren. Ők használhatják a MARS frekvenciáit, mi meg innét továbbítjuk az üzeneteket. – A műszerfalra mutatott, amelyen a nagybetűs WAR felirat állt. – Ez a mi azonosítónk: Whisky, Alfa, Romeo. Wood tovább érdeklődött, és megtudta, hogy a rádióamatőrök egyedülálló, villámgyors, széleskörű, a normális hírközlő csatornáktól független hírhálót alkotnak. És sok rádióamatőr él lakatlan vidékeken… Ekkor John Woodnak eszébe jutott, hogy a rádióamatőröket föl lehetne kérni a méhincidensekkel kapcsolatos jelentések azonnali továbbítására az Egyesült Államok egész területéről. Detrickben a MARS frekvenciáin megkezdte működését a napi huszonnégy órás Méhfigyelő Szolgálat. Egyebek között ezért tudott sokkal többet az M csoport a mindenkori helyzetről, mint a hírközlő szervek és a nagyközönség. És egyebek között ezért érezte magát egyre szorultabb helyzetben az M csoport. Mert az alagsori harcállásponton a térkép, amelyen az incidenseket jelölték, lassan kezdett megtelni. * Henry David is szorult helyzetben érezte magát. A bajok ráadásul olyan helyről jöttek, amelyet amúgy is utált: a kormányhivatalokból. Annak idején jórészt azért vonult remeteségbe, mert meggyűlölte a hivatalokat, erre most a hivatal utána jött! Elvben évente egyszer föl kellett volna keresnie az állami mezőgazdasági szakigazgatás felügyelőjének, hogy ellenőrizze,
nem betegek-e a méhcsaládjai; a gyakorlatban a felügyelők sokkal ritkábban háborgatták. A néhány héttel korábbi marylandi támadás óta azonban a felügyelők gyakran eljöttek méhnézőbe, és már több családot elvittek magukkal. Mint sok méhésztársa, David is szulfatiazollal és Terramycinnel etette a méheit az álcarothadás ellen. A felügyelők szóltak, hogy már most kezdje el, ne várja meg a pergetést, mint máskor. Davidnek esze ágában sem volt engedelmeskedni. A méz ehetetlen lett volna! Már az is elég rémes volt, amit a feldolgozók műveltek a mézzel. Fölmelegítették, tönkretették a természetes zamatát. Az alkonyati csöndben most hirtelen zaj ütötte meg David fülét, s ahogy kinézett a lakókocsi ablakán, látta, hogy villogó vörös fény közeledik a földúton. A rendőrség, gondolta, de amikor kilépett, meghökkenve látta, hogy egy kis teherautó áll ott, az oldalán nagybetűs US Army felirattal. A katonaság? Két katona állt a teherautó mellett, mindkettő derekán revolver. – Mr. David? – kérdezte udvariasan az egyik. A kezében fogta a sapkáját. – Henry David vagyok. – Elnézést a zavarásért, uram. Megvásárlási parancsom van bizonyos méhekre. Henry David nem értette a dolgot. – Megvásárlási parancsa? – Igen, uram. – A katona a szürkületben összehúzott szemmel böngészgette a kezében tartott papírt. – Az áll itt, hogy „mihaszna méhek”. – Mihaszna méhek – ismételte meg David. Eszébe jutott, hogy említést tett róluk valakinek… ja igen, annak a tudósfélének Maryville-ben. – Akik szeretik a virágport, de nincs mézük? – Gondolom, uram. Melyik kaptár az? – A lakókocsi végénél. – A katona arcán megvillanó kifejezésből David megértette, hogy kár volt elárulnia, hol találhatja meg a méheket. – Azokat kedvtelésből tartom. Nem akarom eladni őket. – Nekem azt mondták, el fogja adni őket – mondta a katona. Szemlátomást arra célzott, hogy el kell adnia őket.
– Nem akarom – mondta makacsul David. – Azt hiszem, nem érti a dolgot, uram. – Henry David most jött rá a lőfegyverek jelentőségére. – Az a parancsom, hogy vigyem el a méheket. – David kezébe nyomott egy ötszáz dollárról kiállított, zöld színű kincstári csekket. Több szó nem hangzott el. A katonák szúnyoghálókat hoztak, bebugyolálták a kaptárakat, felrakták őket a teherautóra, aztán a teherautó elzúgott. Henry David magányosnak és zaklatottnak érezte magát. Máris hiányoztak a kis barátai. Akármi lesz is velük, gondolta, aligha fognak örülni neki. Mereven nézte a lakókocsi előtt álló kaptárak rendezett, hosszú, néma sorait. Hirtelen mintha temetőre kezdett volna hasonlítani a méhészete. * Krim feladata volt, hogy genetikai hibákat, vagyis evolúciós hátrányokat építsen be az afrikai méhekbe. Két fő irányban indulhatott el, és egyik sem volt az igazi. Az első az volt, hogy röntgensugárzás, ultraibolya sugárzás vagy vegyi hatás révén méhmutánsokat állít elő, amelyeket aztán keresztezni lehet az afrikaiakkal. Ezzel az volt a baj, hogy Krimnek fogalma sem lehetett róla, miféle mutáció következik be, és arról sem, hogy öröklődő lesz-e. A másik lehetőség az volt, hogy keres egy mutáns méhváltozatot, azokat keresztezi az afrikaiakkal. Noha Krim nem lehetett bizonyos benne, hogy a hibás változat elég erős ahhoz, hogy mutáns afrikaiakat hozzon létre, úgy döntött, hogy ezzel a módszerrel próbálkozik meg. Türelmetlenül várta azt a kókadt szárnyú méhszállítmányt, amelyet expressz légiáruként adtak föl számukra a davisi kísérleti méhészetből. Az érkezés napja elmúlt, a méhek sehol. Krim odatelefonált. A méheket elküldték, mondták. Két nappal később találták meg őket a Dulles repülőtér egyik teheráru-raktárában. Krim jogosan kezdett üvöltözni. A Detrickbe elszállított méhek döglöttek voltak. Gerstonnak jutottak eszébe a „mihaszna méhek” a reggeli megbeszélés alatt.
– Miért mihasznák? – érdeklődött Krim. – Így hívta őket az az öreg méhész. Mélységesen igaza is van. Azok a méhek csak virágport gyűjtenek, nektárt nem, tehát nem csinálnak mézet, így bizony mihasznák a szó legteljesebb értelmében. Egy hétig sem tudnának megélni külső segítség nélkül. David méheit ezután rekvirálták, és gyorsan meg is érkeztek. A kísérleti méhészetben McAllister sebbel-lobbal elvégzett velük néhány előkísérletet. Különös jószágok voltak: barátságosak az emberrel, ellenségek a többi méhhel, és mélységesen ostobák. Krim most már munkához láthatott. A génsebészet csecsemőkorát élte; a tudósok épp csak nagyjából értették, hogyan működik. Jóformán semmilyen útmutatást nem kaphattak. A munka rettenetesen bonyolultnak ígérkezett, és Krim máris kimerült volt. – Időben hogy néz ki? – kérdezte aggodalmas képpel Gerston. Krim akadozó, érdes hangon válaszolt: – Ha a királynők párosodnak az afrikaiakkal, és bejutnak az afrikai családokba, akkor a nyár végére két-három generációnyi hibás ivadékuk lehet. Annyit mondhatok, hogy az evolúciós hátrányoknak a következő pár hónapon belül elő kell jönniük, ha egyáltalán előjönnek. * George Fine szintén úgy érezte, hogy sürgeti az idő. Az Edgewood Fegyvertár először akadékoskodott, de végül megértették, miről van szó, és Fine megkapta a kért felvilágosítást. Edgewood közlése szerint a ZP-10960A nem volt más, mint a neodiizo-propil-foszforo-fluoridát nevű vegyület. Fine megértette, mit jelent ez. Ez a vegyület azok közé az anyagok közé tartozott, amelyek gátolták a szervezetben az acetilkolinészteráz (AChE) működését. Az AChE, ahogy Fine már egyszer elmagyarázta Woodnak, elbontja az idegvégződéseken keletkező acetilkolint, amely a mozgató impulzusokért felelős. Ha ezeknek az
impulzusoknak az AChE nem vet véget, továbbküldik őket az idegek, és a szervezet izmainak működése rendszertelenné válik. A szívverés ritmusát például az AChE szabályozza, és ha az AChE-termelés csökken vagy leáll, a szív szabálytalanul kezd verni, ami halálhoz vezet. A második világháború előtt csak „reverzibilis” kolinészterázgátló anyagokat ismertek. A „reverzibilis” azt jelentette, hogy az anyag hatását a szervezet vissza tudta fordítani, hacsak nem kapott túl sokat. A hatás tehát átmeneti volt. Reverzibilis kolinészterázgátlókat találtak afrikai törzsek nyílmérgeiben is. A második világháború elején a németországi I.G. Farben kifejlesztett egy rendkívül mérgező új vegyszercsaládot, a szerves foszfátokat, először rovarirtó szerként, mint a parationt, aztán harci gázként, mint a hírhedt ideggázt, a tabunt. Ez a gáz és rokonai a szarin és a szomán kivételes mérgező hatásukat „irreverzibilis” kolinészterázgátló képességüknek köszönhették. A neo-diizopropil-foszforo-fluoridát érdekes és fontos kémiai áttörést képviselt. Noha a hatása és a kémiai szerkezete alapján az igen toxikus, irreverzibilis vegyület csoportba tartozott, a valóságban reverzibilisen működött, ha valaki ismerte a titkát. Általában a kolinészterázgátlók okozta heveny mérgezést ki lehetett védeni az atropin nevű gyógyszerrel, ha kellő mennyiségben alkalmazták. Az atropin alig volt hatásos a neodiizopropil-foszforo-fluoridát ellen, tehát az ideggázok elleni szokványos védekezési módszer itt nem működött. Ami viszonyt működött, méghozzá kitűnően; az egy protoatropin nevű, Edgewoodban kifejlesztett szer volt. Az új anyag gyártását nem kezdték meg, részben azért, mert az amerikai robbanófejek már amúgy is épp eléggé hatékony vegyi harcanyagokkal voltak megtöltve, részben azért, mert a Szovjetunióval és Kínával kialakult békésebb viszony egyre fölöslegessé tette új fegyvertípusok kifejlesztését. Mindazonáltal Fine-nak esküt kellett, tennie a legszigorúbb titoktartásra. Az M csoportban egyedül ő tudta pontosan, miféle vegyületekkel van dolga. Ha Fina-nal bármi történt volna, az utódjának ismét
Edgewoodhoz kellett volna fordulnia. Mostanra Fine már letett arról, hogy antitoxint fejlesszen ki a méhméreg ellen. Évekbe telhetett volna. Fine-nak valami ellenszerre volt szüksége, amelyet ampullából mindenki beadhat magának, és országszerte szét lehet osztani. De mielőtt bármi máshoz nyúlt volna, a protoatropint kellett kipróbálnia. Nem lehetett bizonyos benne, hogy beválik, mert a méhméregben a neo-diizopropil-foszforo-fluoridát új kombinációban jelent meg. Fine fehér házinyulakkal végezte az első kísérleteket. Mérget injektált a nyulakba, aztán különböző idők múlva protoatropint. Az első nyúl meghalt, mielőtt Fine beadhatta volna az ellenszert. Ekkor csökkentette a méregadagot, és újabb nyúl kapott injekciót. Ez életben maradt addig, amíg megkapta az ellenszert – de csak addig. Ily módon Fine fokozatosan meghatározta, menynyire képes az ellenszer közömbösíteni a méreghatást a nyulak szervezetében. Az első kísérletek biztatónak mutatkoztak. Ekkor nagyobb állattal folytatta: kutyával. Azután jönnek majd a rhesusmajmok, és utánuk már csak egy lépés van hátra – kipróbálni az ellenszert emberen is. De kin, tűnődött Fine; mert az a kísérlet óhatatlanul kockázatos lesz. * – CQ Fort Detrick, Maryland… CQ Fort Detrick, Maryland… CQ Fort Detrick, Maryland… Itt Whisky nyolc Alfa Bravo Charlie. CQ Fort Detrick, Maryland… CQ Fort Detrick, Maryland. A detricki rádiós, egy őrmester előzőleg lassan forgatta a gombot, kereste, nem jön-e adás az ország valamelyik részéből. Amikor meghallotta Whisky nyolc Alfa Bravo Charlie hívását, megállt azon a frekvencián. – Halló W8ABC! Itt Whisky három Whisky Alfa Romeo, Fort Detrick, Maryland – szólt bele unott hangon a mikrofonba. – W3WAR, itt W8ABC. Harry Brandon vagyok az Őz-szigetről. Bajban vagyok, W3WAR, nagy bajban! Az őrmester ránézett az ügyeletes tisztre, aki letette a kezéből
a papírfedelű könyvet, és rámeredt a készülékre. – Mi a baj, W8ABC? Pontosan hol van az Őzsziget? Az ügyeletes tiszt intett egy másik műszerfalnál ülő katonának. Minden adónak be lehetett mérni a pontos helyét. Biztos, ami biztos, a tiszt mozdulata erre adott utasítást. – Nem hiszem, hogy hallottatok volna róla. Kis sziget a Felsőtavon, nem messze a parttól. Körülbelül hatvan kilométernyire Duluth-tól északkeletre. – Rendben, W8ABC, megtaláltunk. Mi a baj? – Egy óriási méhraj van odakint! Úgy látom, be akarnak jönni! Szinte hihetetlen, amit művelnek! Az őrmester a tisztre pillantott. – Kérdezze még, kért-e segítséget! – Az őrmester megkérdezte. – Ez a segélykérésem! Itt nincs telefon! – Merre vagy a szigeten, W8ABC? – A déli csücskén. Nem lehet eltéveszteni. Csak ez az egy ház van. Küldjetek egy helikoptert! Küldjetek valamit! – Brandon hallhatóan rémült volt. A tiszt keresgélni kezdte, hol van a legközelebbi helikopteres bázis. – Mindjárt küldjük, W8ABC. Egyedül vagy? – Igen. Horgászni jöttem át. Úristen! – Mi az, W8ABC? – Verik az ablakot. Mint a jégeső! – El tudsz bújni valahol? Van pince? – Nincs. Ez csak egy nyári kaliba. – A hangszóróból most mintha üvegcsörömpölés hallatszott volna, aztán Brandon hangja: – Jézusom, bejöttek! – Üvöltések, aztán csend. Az ügyeletes tiszt és az őrmester egymásra nézett. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult. – Jelentkezz, W8ABC! Jelentkezz, W8ABC! Whisky nyolc Alfa Bravo Charlie, jelentkezz! – ismételgette végeérhetetlenül. – Hallasz engem? Hallasz engem?!
16. A koktél Eredetileg szerették volna elszigetelni a tudósokat a vidéken elhatalmasodó rettegéstől, éppúgy, ahogy a vidék próbálta védeni magát a veszedelmes méhektől. Egyik törekvés sem járt sikerrel. A rettegés úgy terült szét Detrick szigorúan őrzött belső körzete fölött, mintha szárnyakon lebegett volna. McAllister nővére telefonon hívta föl az entomológust egy Chicagótól északra fekvő kisvárosból. A nő nem tudta, miféle kísérletekkel foglalkozik a testvére Marylandben, és nem is érdekelte. Csak azt akarta, hogy McAllister mint méhszakértő mondja meg, mitévő legyen. Rose és a családja egy teniszpályával szemben lakott. Rose zokogva mesélte el, mit nézett végig az ablakából. Még arra sem volt ideje, mondta, hogy odakiáltson nekik. Egy talajgyalu készítette elő a terepet az újabb pályának, amikor megjelentek a méhek, némán, szinte a semmiből, és sötét tömegben összegyűltek a pálya fölött. Senki sem vette észre őket, amíg az egyik játékos a magasba nem ütötte a labdát. Amikor utánapillantott, látta, hogy a teniszlabda eltűnik a fekete felhőben. Felordított. A méhek a labdával együtt süvöltöttek le. Néhány játékos eljutott a kapukig, de a legtöbb csak a kerítésig. Egy férfi lázas sietséggel fölkúszott a kerítésen, aztán átvetette magát rajta, mintha börtönből szökött volna; egy másik félúton fölfelé visszazuhant a lenti, kemény talajra. Mások az ütőikkel hadonásztak, groteszk, kétségbeesett meccset játszva a rájuk rontó méhekkel. Hatan haltak meg. McAllister velős tanácsot adott a nővérének: – Költözzetek el! De az a levél, amelyet Gerston kapott, még nagyobb hatással volt a detricki tudósokra. Fölbontatlanul továbbította egy nagyobb borítékban Gerston felesége, aki melléje tett a lányuk fényképét is. Gerston örömteli rikkantással kapta föl a képet, aztán
továbbadta az alagsori teremben társainak, de amikor belenézett a levélbe, megnyúlt az arca. – Szentséges ég! – fakadt ki, aztán hangosan felolvasta a levelet. Egy unokafivérétől jött, aki egyetemi oktató volt ÚjMexikóban. …életemben nem éltem át ilyen szörnyűséget. Egy tucatnyi ember úszkált a medencében, a fele gyerek. Én a fiam búvárszemüvegével és légzőpipájával szórakoztam, hál’istennek! Semmi előjele nem volt, csak az a surrogás – mintha avar zörgött volna valahol. Azt hiszem, azok a rohadt méhek szomjasak voltak, mert rácsaptak a vízre. A gyerekek persze megijedtek, és csapkodni kezdtek, hogy elkergessék őket. Ezt nem lett volna szabad. Emberek voltak a medence körül is. Amikor meglátták, mi történik, elfutottak. Két felnőtt fürdőző is kimászott, és el akartak szaladni, de nem jutottak messzire. Mi többiek ott maradtunk, ahol voltunk. Még a feje búbját is kockázatos volt kiemelni az embernek a vízből! Én lenn tudtam maradni a pipa miatt, de a többieknek föl kellett bukniuk levegőért. De egy-két dolgot láttam. Szerencsére rajtam volt a búvárszemüveg. Néhány méh neki is vágódott az üvegnek. Először mind a sekély vízbe mentünk – kivéve egy gyereket, aki úszni próbált, ő már nem jutott oda. Úszógumi volt rajta, és két órán át lebegett a vízen, mint valami szörnyű bója, ide-oda, és újra meg újra belecsíptek. Mindenki más a víz alatt kuporgott, időnként kidugtuk a fejünket, mint a fókák, és nagy levegőt vettünk, aztán megint lebuktunk. Nem szívesen mondom, de mintha a méhek kapcsoltak volna: amikor egy-egy arc kibukkant, megpróbáltak lecsapni rá! Nem tudom elmondani, milyen rémes volt, ahogy az emberek levegőt akartak venni, mielőtt elérik őket a méhek – ahogy azok a védtelen arcok
előbukkantak és a méhek rájuk vetették magukat! Az egyik férfinak hatalmas vörös duzzanat volt az arcán, és a fél szeme bedagadt. Ő egyébként életben maradt – harmadmagával. A rendőrség nem mert gázt használni miattunk, úgyhogy semmiképpen sem lehetett védekezni. Végül a méhek elrepültek. Bob, te entomológus vagy. Csináljatok valamit, amíg nem késő! A tudósok fölsóhajtottak. Wood szólalt meg: – Láttátok a New York Timest? – A vezércikkre bökött.
AZ AFRIKAI VÉSZ Három héttel ezelőtti beszédében az elnök megnyugtatta az országot, hogy az afrikai méh nem olyan veszélyes. „Jelentéktelennek” minősítette a veszélyt, óva intett a vakrémülettől, mondván, hogy a tudós szakértők nemsokára úrrá lesznek a helyzeten. Most már nyilvánvalóan nem lehet sokáig folytatni a titkolózást. A nemzetnek joga van megtudni, milyen intézkedéseket tesznek a védelmére. Nyilvánvaló az is, hogy a támadó rovarok jelentette veszély egyre fokozódik. Az ország minden részéből érkező jelentések beszámolnak ezeknek az ádáz lényeknek a támadásairól és a lakosság fokozódó aggodalmáról. Véleményünk szerint egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ez a veszélyes méh, amelynek mérge halálos lehet, úgy szétzilálhatja az Egyesült Államok mezőgazdasági termelését, hogy élelmiszerhiány, sőt éhínség lehet a következménye. New York és a hasonló nagyvárosok teljesen a külső élelemforrásoktól függnek, ezért különösen kiszolgáltatottak. A városokban máris el kellett volna kezdeni az élelmiszerfelhalmozást. De nem kezdték el. Általános az optimizmus, hogy a tudomány képes lesz megbirkózni ezzel a támadóval, de mi nem vagyunk bizonyosak benne, mennyire indokolt ez a
derűlátás. Valóban meg tudjuk fékezni a méheket? Nem történhet meg, hogy ez a rovar az egész földrészen lehetetlenné teszi az emberi életet? Ilyen súlyos kérdésekre kell választ kapnia a nemzetnek – mégpedig sürgősen! – Beszéljünk a koktélról – mondta tömören Wood. A „koktél” az egyik válasz volt arra a kérdésre, hogy: „Mit használhatunk rovarirtó vegyszerek helyett?” Ahogy Wood elmagyarázta, az első védekező fegyver, amelyet az ember rovarellenségei ellen használt, a tulajdon keze volt. Amíg a technikai fejlődés létre nem hozta a rovarirtó szereket, hatékonyság tekintetében nem is versenyezhetett semmi az emberi kézzel. A leghíresebb – vagy leghírhedtebb – rovarirtó a DDT, egy színtelen, szagtalan, kristályos vegyület, amelyet először 1874ben állítottak elő, de rovarirtó hatását csak a negyvenes évek elején ismerték föl. Első jelentős sikereit a ruhamolyok és a tetvek ellen aratta a svájci menekülttáborokban. Olaszországban a második világháború során nagy méretekben alkalmazták a tetvek terjesztette tífusz ellen, elképesztően jó eredményekkel. A hatvanas évek közepére Amerikában már 90 000 tonna DDT-t állítottak elő évente – messze a legnagyobb mennyiséget, amelyet rovarirtó szerből akár előtte, akár utána előállítottak. Úgy vélték, a DDT a „végleges megoldás” a káros rovarok problémájára. De Wood jól tudta, hogy még mielőtt Rachel Carson Néma tavasz című könyve fölhívta az egész világ figyelmét azokra a veszélyekre, amelyet a DDT jelent az emberre és a környezetre, az előrelátó biológusok jelezték, hogy a rovarok hamarosan rezisztenciát fognak kialakítani a szer ellen. Ráadásul, mondták, a rezisztencia öröklődő lesz. És néhány évvel azután, hogy a DDT-t tömegméretekben alkalmazni kezdték, a szúnyogok, házi legyek és más rovarok bizony kezdtek fittyet hányni rá. A Tennessee-völgyben a legyek hónapok alatt váltak DDT-tűrővé. Kiderült az is, hogy a környezetbe kerülő DDT egyre jobban veszélyezteti magát az
embert is. Rendelkezésre állt egy másik szercsalád is, a szerves foszfátok, amelyek ugyanolyan kémiai szerkezetűek voltak, mint az ideggázok. Ezek gyorsabban lebomlottak, mint a DDT, viszont sokkal mérgezőbbek voltak emberre-állatra egyaránt. A tudósokat mindig is érdekelték a másféle rovarirtási módszerek, és amikor a Woodhoz hasonló ökológusok ösztökélni kezdték őket, meggyorsult a kutatás. Az egyik ígéretes módszer a meddővé tétel, a sterilizálás volt. 1916-ban számolt be egy G. A. Runner nevű entomológus arról, hogy bogarakat tett meddővé röntgensugárzással. Akkor derült ki, hogy a meddővé tett rovarok is megőrizhetik párosodási vágyukat. Az amerikai Mezőgazdasági Minisztérium kifejlesztette módszerrel fogságban fölnevelt hím csavarféreg-legyeket kobalt60 izotóp radioaktív sugárzásának tette ki, majd repülőgépről leszórták őket Curacao szigetére és Florida csavarféreg-léggyel fertőzött területeire. A hímek párosodtak az ottani nőstényekkel, amelyek terméketlen petéket raktak. Az eljárás olyan sikeres volt, hogy Texasban azóta is folytatják, és a csavarféreg-légy párzási időszakában a Mezőgazdasági Minisztérium emberei hetente 150 millió saját nevelésű, sterilizált hímet bocsátanak szabadon. Számos okból azonban – például azért, mert nem minden rovarféle sterilizált hímjei tudnak versenyre kelni a sterilizálatlanokkal – újabb és egészen eredeti rovarirtási módszerekkel is megpróbálkoztak. Wood röviden szólt mindegyikről. Az egyik módszer, mondta Wood, a rovarok növekedésébe avatkozott be. 1920-ban egy lengyel biológus, Stephan Kopec, aki azt vizsgálta, hogyan fejlődik ki a hernyóból a gyapjas lepke, vékony zsineggel elkötötte a hernyót a közepén. A fejrész rendesen vedlett és bebábozódott, a farokrész azonban megmaradt hernyónak. Ebből Kopec arra következtetett, hogy lennie kell egy fejlődést serkentő anyagnak, amely előtt elzárult a fejrészből hátrafelé vezető út. Kopec mikrosebészeti vizsgálatai aztán ki is mutatták egy ilyen anyag, egy hormon létezését. Egy másik biológus, egy Szoicsi Fuka nevű japán kutató
fölfedezett egy másik hormont, amely nélkül nem ment végbe sem a vedlés, sem a bábozódás. Ekdizonnak nevezte, a vedlést, hámlást jelentő görög ekdiiszisz szóból. Aztán V. B. Wigglesworth angol fiziológus talált még egy harmadik szabályozó hormont is, amely egyszerűen a „fiatalkori hormon” nevet kapta. Ha a rovarokba ekdizont fecskendeztek, nyaktörő sebességgel zajlott le a növekedésük és fejlődésük, aztán korai halál vetett véget életüknek. Ha fiatalkori hormont kaptak, a lárvák vagy nem alakultak át, vagy szaporodásképtelen köztes formák fejlődtek ki. A hormonokat azonban mesterségesen kellett előállítani ahhoz, hogy nagyban lehessen rovarirtásra alkalmazni őket. 1966-ban egyszerű kémiai eljárást találtak föl egy szintetikus hormon előállítására, amely a vízbe juttatva már százezerszeres hígításban is megakadályozta, hogy kikeljenek a szúnyogok. Végül pedig kiderült, hogy fákból és más növényekből is lehet olyan hormonszerű anyagokat nyerni, amelyek megzavarják a rovarok fejlődését. 1964-ben a Harvard Egyetemen dolgozó fiatal cseh entomológus, Karel Slama észrevette, hogy a papírtörülköző-darabokra helyezett lárvák nem fejlődtek ki, míg azok, amelyek nem érintkeztek a papírtörülközővel, igen. Nyomozni kezdtek, hogy mi lehet ez a „papírfaktor”, és eljutottak a kolorádófenyőig, amelynek fáját minden amerikai papír gyártásához felhasználják. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a növények olykor utánozzák a rovarhormonokat, és így a maguk módján serkentik vagy gátolják bizonyos rovarok elszaporodását. Kiderült az is, hogy a fákból és más növényekből izolált rovarhormon-utánzatok specifikus hatásúak: csak bizonyos rovarokra hatnak, a többire nem.ix 1973-ban, folytatta Wood, a nagyüzemi méhtenyésztési kísérletek során a Mezőgazdasági Minisztérium kutatói fölfedezték, hogy az aranyvesszőből nyert ekdizon meggyorsítja a méhek fejlődését. Ha azonban nagyobb mennyiségben kapták, mint természetes körülmények között, óriás álcák jöttek létre, amelyek nem fejlődtek tovább. Aztán ott voltak a ferornonok. Wood áttekintette ennek a felfedezésnek a történetét is.
Már régebben is tudták, hogy a párosodásra vágyó rovarok illatanyagok útján hívogatják egymást. 1890-ben Jean-Henri Fabre francia természetbúvár bebizonyította, hogy egy bizonyos lepkefaj különnemű egyedei a sötétben is vonzzák egymást. Fabre azonban, aki a légkört holmi gigászi pöcegödörhöz hasonlította, úgy vélte, a szaganyagok tömege miatt ez a jelenség nagyobb távolságon nemigen nyilvánulhat meg. Inkább azt feltételezte, hogy a lepkék rádióhullámok útján érintkeznek, és ebben nagyot tévedett. Később kiderült, hogy a szövőlepke hímje több mint tízkilométeres távolságból meg tudja érezni a nőstény által kiválasztott szexuális csalogatóanyagot, és a szél irányával szemberepülve keresi meg a nőstényt. A kutatók rájöttek, hogy nemcsak a szexuális vonzásban, hanem egy sor más rovartevékenységben is irányító szerepet játszanak a kémiai hírvivő anyagok, amelyeket feromonoknak neveztek el a görög ferein (vinni) és hormon (izgatni, ösztönözni) szavakból. Afféle kémiai forró drótok ezek, amelyek a fennmaradáshoz létfontosságú információt továbbítják. A méhek esetében közöttük van a riasztás (a harcosok csatába küldése), a csoportosulás (a családi összetartás), a nyomjelzés, a fölismerés (a saját kaptár) és a királynők nászrepülési illatanyaga. Csak a méhkirálynő több mint harmincféle kémiai hírvivő anyagot választ ki a fejében és torában levő mirigyekből. A Wood és tudóstársai összeállította koktél három hatóanyagot tartalmazott: egy antiferomon jellegű anyagot, egy növekedésgátlós és egy méhpusztító betegség kórokozóját. A Mezőgazdasági Minisztérium beltsville-i kísérleti kutatóállomásának munkatársai gyorsan föl tudtak kutatni Baltimore közelében egy nagy méhészetet, ahol kitört az álcarothadás. A betegség hatására a lárvák összezsugorodnak és elpusztulnak. A tíz kaptárból összegyűjtött fertőzött lárvák annyi álcarothadás-spórát tartalmaztak, amennyi a világ minden kaptárának megfertőzésére elég lett volna. A növekedésgátlót a Zoecon nevű kaliforniai cég állította elő, amely újszerű rovarirtók gyártására specializálódott. A megfelelő mennyiségű növekedésgátló előállításához szükség is volt a
Zoecon több ezer literes kapacitására. Az antiferomon bizonyult a legkeményebb diónak, amíg Woodnak a megbeszélés során eszébe nem jutott, hogy egy bizonyos anyag hatására a pókok elveszítik a hálószövési képességüket. Ez az anyag az LSD volt. McAllister úgy vélekedett, hogy ha kis mennyiségű LSD-t juttatnak a kísérleti kaptárakba, a méhek valószínűleg céltalanul fognak rohangászni, elfelejtik táplálni a királynőt és lépet építeni az ivadékaiknak. A kísérletek hamarosan bebizonyították, hogy jól sejtette. Wood azt hitte, hogy az LSD-t mikrokapszulákba kell majd zárni, hogy a méheknek a lenyelés után legyen idejük visszajutni a családhoz, de a további kísérletekből az derült ki, hogy a szer hatása már csak a visszatérés után kezd megmutatkozni. Tehát LSD-t, növekedésszabályozót és álcarothadás-spórákat kellett mézbe keverni, aztán a mézet kis műanyag tartályokba tölteni, amelyek a földre eséskor kinyílnak, de nem zúzódnak ízzé-porrá. A delaware-i Du Pont üzem vállalta, hogy három hét alatt előállítja ezeket a koktélokat, amelyeket aztán százezrével dobhatnak le az afrikaiak megszállta területekre. A méhek fölszívják a mézet, visszarepülnek a fészkekbe, és a mézet hozzátöltik a többihez. Az álcarothadás megtámadja az álcákat, a növekedésszabályozó szintén, az LSD pedig szétzilálja a család belső rendjét. A méhcsalád fennmaradásához stabilan működő, önfenntartó rendszer szükséges. Az LSD hatására ebből anarchia lesz. Ahogy Wood megjegyezte a csoportnak, amikor véget ért a haditanács, egyszerűnek látszott a dolog. Szinte túl egyszerűnek.
17. Detrick áldozata A fokozódó feszültség ellenére mindegyik kutató elvégezte a rá háruló feladatot, és közben igyekezett segítséget nyújtani a többieknek is. A munka nagy része kárba veszett fáradság volt –
ezt tudták és elfogadták. Ahogy Hubbard előszeretettel mondogatta, a tudományos kutatás tiszta lutri, az ember megjátszik valamit, aztán várja, hátha szerencséje lesz. Sheldon Hubbardnak jó oka volt az elégedettségre, mert a méhgyára olajozottan működött. A petéztetőben a királynők úgy dolgoztak, mint a parancsolat. Több mint 16 000 királynő életben maradt, és naponta 16 000 műanyag lemezt raktak meg petével. Steril laboratóriumi öltözékben, a kiszolgált sortól függően kékben, fehérben vagy barnában pompázó asszisztensek fémkocsikon tolták a tálcákat a keltetőkhöz. Mihelyt a keltetők kiürültek, kitisztították, majd megtöltötték őket a frissen rakott petékkel, és ily módon szünet nélkül folyt a méhek szaporodása, fejlődése. A felszínen Hubbardon semmilyen változást nem lehetett észrevenni. Ugyanúgy cuppogtatta a kezét, ugyanúgy bólogatott bogárfejével, rajta az ágaskodó két hajcsáppal. A felszín alatt azonban Hubbard holtfáradt volt. Most már hetek óta nem evett, nem aludt rendesen, állandó jelenlétével ösztökélte az építőket. Nem szólt senkinek; de életében először időnként szédülés fogta el. Már nem vagyok fiatal, mondta magában; mihelyt megjelennek az első királynők a kék sor végén, lazítok egy kicsit. De addig még annyi a tennivaló… * A Fort Detrick-i „célzóna” a levegőből úgy fest, mint egy hatalmas céltábla, nagy, koncentrikus körökkel a közepe körül. Efölött lebegett most egy HUEY helikopter, és könnyű műanyag dobozokat ejtett le változó magasságból. Mindegyik földre hulló dobozban eleven amerikai méhek voltak. McAllister arcvédő fátyolban ellenőrizte a rovarok állapotát a különböző magasságokból történt zuhanás után. Egyik-másik dobozban üvegfiola is volt, benne a méhek riasztó feromonja, izopentil-acetát. A fiolák a leeséskor széttörtek, és a méhek felbőszülve tódultak ki a dobozokból, olyannyira felbőszülve, hogy McAllister és asszisztensei sarkon fordultak és
megfutamodtak. McAllister szívből remélte, hogy a méhek ugyanígy megfutamítják majd az afrikaiakat. * Walter Krim, az ifjú genetikus azon vette észre magát, hogy ha akarja, ha nem, ideges, sőt ingerült. A kísérlet, amelyet végzett, kezdett az idegeire menni. A többiek legalább ésszerű időn belül megtudják, sikerrel járt-e a munkájuk, de ő esetleg hónapokig sem.. Lehet, hogy soha nem tudja meg… A nagyüzemileg előállított királynőket „el kellett butítani”, aztán szabadon engedni. A királynőknek sikeresen párosodniuk kellett az afrikai herékkel, ivadékokat létrehozni, aztán az ivadékaiknak is párosodni, és újabb ivadékokat létrehozni, amíg már számottevő mennyiségben jelennek meg az önpusztító módon ostoba méhek. Talán két, talán három nemzedék után. Lehet, hogy a nyár végére, lehet, hogy akkorra sem. Lehet, hogy ítéletnapig várhatja. A gének furcsa meglepetésekre képesek. Normális esetben Krim laboratóriumi körülmények között ellenőrizte volna a méhnemzedékeken az eljárást, de erre most nem volt idő. Szívesen lefuttatott volna egy számítógépes szimulációt, hogy lássa, mekkorák a valószínűségek, de mivel szorította az idő, úgy döntött, hogy vár vele. Vagy sikerült, vagy nem, mondta magában fatalisztikusan. Bizonyos ismeretekre azonban szüksége volt, és ezeket McAllistertől kapta meg. McAllister sietősen fölkereste Henry Davidet, föltett bizonyos kérdéseket, majd kísérleteket végzett a detricki buborékban, és mindebből összeállított egy etogramot. Noha a „mihasznaság” minden egymást követő nemzedékben megjelent, mégsem terjedt el Henry David családjaiban; mégpedig a jelek szerint nem azért, mert a mihaszna méhek nem voltak elég szaporák, hanem mert a királynők szokatlan időpontokat választottak a nászrepülésre. Végül pedig McAllister megbizonyosodott róla, hogy a mihaszna méhek heréi erősek és nagy távolságokra eljutnak. Ezek a tulajdonságok létfontosságúak voltak. Egy recesszív
génnel nem sokra mentek volna, az alacsony termékenységről nem is beszélve. Az, hogy a királynők furcsa időpontokat választottak a párosodásra, Krim véleménye szerint nem számított; az efféle apró különcség eltűnik az afrikai génállományban. A gént illetően Walter Krim egyetlen ravasz feltevéssel élt, amelyen azonban az egész kísérlet sikere állt vagy bukott. Krim önkényesen úgy értelmezte a méheknek azt a különös szokását, hogy csak virágport gyűjtenek, nektárt nem, mint tünetet – nem mint önálló sajátságot. Krim szemében e mögött a szokás mögött genetikai jellemzőként a fajta önpusztító hajlama állt, márpedig ő elsősorban ezt akarta beleplántálni az afrikaiakba, nem ilyen vagy olyan megnyilvánulásait. Azt a módszert, amelyet „génsebészet", „génátvitel”, „génmanipuláció” és hasonló neveken ismernek, már a negyvenes évek közepétől emlegettek. A New York-i Rockefeller Intézet (a mai Rockefeller Egyetem) kutatóinak sikerült kivonni a genetikai anyagot az egyik sejttípusból, átvinni a másikba, és ezáltal új öröklődő sajátságokkal fölruházni a sejtet. A módszer azonban kezdetleges volt; a bejuttatott anyag sok és sokféle gén elegyét tartalmazta. A hatvanas évekre a Rockefeller munkatársai megtanulták, hogyan válasszák szét egyes génekre a baktériumsejt öröklési anyagát, hogyan válasszák el a meghatározott sejttulajdonságokért felelős specifikus géneket. Ekkorra már nyilvánvaló lett, hogy a bolygón az 218 élet minden formája ugyanazt a genetikai nyelvet használja, apró változtatásokkal. Az egyszerű genetikai utasításokat kémiai úton elő lehetett állítani, és a génsebészetből realitás lett, amelyet a gyakorlatban alkalmaztak a mikroorganizmusokon. Az egyik baktériumtörzs génjeit be lehetett juttatni a másikba. A másik ezáltal új utasításkészletet kapott, új genetikai parancsokat, amelyek immár a testének részévé váltak, tehát engedelmeskednie kellett nekik. Ily módon meg lehetett változtatni a mikroorganizmusok jellegét. A kutatók azt remélték, hogy végül majd génsebészeti úton lehet korrigálni olyan emberi tökéletlenségeket, mint a szellemi
fogyatékosság, a cukorbaj vagy a meddőség, bejuttatni azokat a hiányzó géneket, amelyeknek a hiánya okozza a bajt. A legtöbb reménnyel a vírusok fölhasználása kecsegtetett. A vírusnak két része van: a külső héj és a benne elhelyezkedő genetikai anyag, a DNS. A vírus működése abból áll, hogy bejut a sejtbe, és kényszeríti, hogy őt reprodukálja. Muslincákon már sikeresen megvalósították a génátvitelt az Iowai Állami Egyetemen. A baj csak ott volt, hogy nem tudtak pontosan célozni. Mindeddig nem sikerült kellően szelektívvé tenni a módszert, vagyis pontosan és kizárólag a kívánt kromoszómákra ráuszítani a vírust. Most Krim egy lépést tett előre. Az okoskodásán utána évekig vitatkoztak kiváló koponyák, de tömören így lehetett összefoglalni: Mivel a vírus lényegében tiszta DNS, mi a különbség a vírus és a DNS között? Talán semmi. A maryville-i mihaszna méhek talán egyszer összeakadtak egy vírussal, amely bejutott a sejtjeikbe, ott ragadt, és elrontotta őket. Ezt a vírust szokványos módon már nem lehetett továbbadni, de a méhek genetikai kódjának részeként továbbra is létezett. Ezért, vélte Krim, talán nincs szükség külön vírusra a „mihasznaság” terjesztéséhez. A tulajdonságot úgy is át lehet vinni, hogy a mihaszna méhek genetikai anyagát önmagában alkalmazzák. Ily módon közvetlen lenne az átvitel, vírus közvetítése nélkül… Krim úgy döntött, hogy ezen az úton indul el. Henry David mihaszna méhei egy laboratóriumi mixerben fejezték be az életüket, és pépesítve kerültek elő belőle. Ezt a szövettömeget óvatosan megtisztogatták membránszűrőkön és híg benzolos mosással, aztán az átlátszó folyadékot ismét megszűrték, és végül nem maradt más az egészből, csak egy kis fehér maszat, amely úgy festett, mint valami műanyag. Tiszta DNS volt. Ezt szokványos táptalajon tovább tenyésztették, szaporították, aztán átvitték a Washington melletti Országos Egészségügyi Intézetbe, ahol nagy mennyiségben szaporították tovább. Krim elképzelése szerint a következő lépés az volt, hogy belekeverik a méhpempőbe, amellyel a méhek a királynők álcáit etetik a méhgyárban. Ha megfogan, a vírus-DNS maradvány megfertőzi
a leendő királynők sejtjeit, és kifejlődésük után ezek is mihaszna méheket hoznak majd a világra. Ha megfogan… A kísérletekhez Krim kölcsönkapta segítségül Maria Amaralt. Egymás mellett dolgoztak a laboratóriumban, többnyire szótlanul. Időnként, amikor Krim nem figyelt oda, Maria aggodalmasan nézte. Néha Krim egy-egy bizonytalan pillantást vetett a nőre, de az ő pillantása nem aggodalmas volt. Elméjének rejtett zugaiban Walter Krimnek látomásai voltak – tolakodó fantáziaképek, amelyeket nem tudott elhessegetni. Olykor a tulajdon genetikai anyagát plántálta bele Maria Amaralba. Olykor pedig őbelé került rossz vér. * George Fine az ellenszert vizsgálta. Már befejezte a kutyakísérleteket. A nátrium-pentobarbitállal elkábított kutyákba befecskendezte a mérget, aztán az ellenszert. A kutyákról elektródák vezettek a fiziográfba, amely regisztrálta az EKG-t, a pulzust, a vérnyomást, a központi vénás nyomást, a légzést és az elektroenkefalogramot, miközben Fine türelmetlenül figyelt. Ha e létfontosságú funkciók valamelyikében, zavar támadt, Fine még több protoatropint fecskendezett be. Ez nem mindig segített. Több mint húsz fajtatiszta beagle-kutya pusztult el a kísérletek során. Fine azt vizsgálta, mekkora a halálos méregdózis, hogy megállapíthassa, mennyi ellenszert kell tenni az ampullába vagy önfecskendőbe. Az „LD 100” azt jelentette, hogy minden állat meghalt; az „LD 50” azt, hogy minden második. A kutyák tehát különböző mennyiségű mérget kaptak, és Fine a műszerei segítségével ellenőrizte, hogy egy-egy dózis milyen erősen és mennyi idő alatt hat. Végül sikerült megállapítani, mennyi ellenszer kell egy kutyának. A következő kísérletsorozatban rhesus-majmok következtek, amelyek élettani szempontból nagyon hasonlítanak az emberre. Aztán jön majd a kritikus próba, emberen. Önkéntesen. A biológiai hadviselés kutatásának fénykorában
Detrickben létezett a „fehérköpenyes szakasz”, azok a katonák (leggyakrabban hetednapi adventisták), akik elvi okokból ellenezték a vérontást, és többé-kevésbé önként jelentkeztek a kísérleti nyulak szerepére. Most nem lehetett ilyen önkéntesekre számítani. Talán meg lehetne próbálkozni egy fegyenccel, gondolta Fine, ha cserébe feltételesen szabadlábra helyezik. Úgy vélte, a kísérlet már nem tartogat veszélyt, de az ördög nem alszik. * Gerston Wood segítségével a sterilizálási eljárást próbálta ki élő heréken. A kísérlet sikeresnek bizonyult; az álcából történő kibújás utáni első napon radioaktív sugárzásnak kitett herék életben maradtak, de a spermájuknak a királynő semmi hasznát nem vehette. Most már csak azt kellett megállapítani, hogy hány herét lehet sterilizálni a nagy helyiségben, amelyet annak idején a biológiai hadviselési kísérletekhez használtak. Harminc centiméteres ólomréteg alkotta a falait, méteres betonrétegbe ágyazva. A méheket különböző magasságokban helyezték el itt-ott, üveglapú asztalokra tett műanyag dobozokban. Gerston lépései visszhangzottak a kamrában, ahogy elhelyezte a dozimétereket, a kis lítiumfluorid kapszulákat, amelyek érzékelik a sugárzást, és jelzik, hogy nincs-e holttér valahol. Azt már meghatározták, hogy a megfelelő dózis a kobalt-60 forrásból 50 000 röntgen gammasugárzás. Hat sugárforrás lapult a betonpadlóban, rajtuk vastag ólomfedelek. A kobalt-60 források ezekhez a fedelekhez voltak erősítve, amelyek ólombélésű lyukakba illeszkedtek, a tetejükről pedig fémkábelek nyúltak a mennyezet felé. A két férfi kiment. Odaléptek a kapcsolótábla elé, amely fölött jókora sárga-vörös tábla figyelmeztetett: Vigyázat! Sugárveszély! Gerston megnyomott egy gombot, és a súlyos ajtó becsukódott. Egy másik gomb megnyomására odabent az ólomfedelek kobaltterhükkel fölemelkedtek, és különböző magasságokban
megálltak. Tizenöt perc múlva Gerston ismét a kapcsolótáblához nyúlt, és a kobaltforrások lassan visszasüllyedtek a padlóban levő ólomsírjaikba. Gerston és Wood bement a kamrába. Mintha viharfelhő telepedett volna a csupasz falak közé, szürkés és csípősen ózonszagú volt a levegő. Gerston megnézte a heréket. – Jól van, túlélték. Lesz spermájuk, de a párjaik nem hoznak a világra dolgozót, csak heréket. – És ha szerencsénk van, ezzel befellegzett az afrikai családoknak! Egymásra néztek. A nyurga entomológus szólalt meg: – John, nyugtalannak látszol. Szokatlan tőled. Wood arcáról eltűnt a mosoly. – Átlátsz rajtam, Bob. Talán csakugyan nyugtalan vagyok egy kicsit. – Pedig nincs miért. Elbánunk a méhekkel. Tudod, már-már gyűlölni kezdem őket. – Nem a méhek aggasztanak – mondta Wood –, hanem az emberek. A mieink. Túl keményen dolgozunk. Mindenki kimerült. Valaki előbb-utóbb hibázni fog. * A második emeleti hálószobában John és Maria a híreket hallgatta a rádióban. – …a különös esetek, amelyeket nem tudunk mire vélni. Az ország számos részéből érkeztek jelentések méhtámadásokról, de elsősorban az északkeleti, északi középső és az északnyugati területről. E területek lakóit M. R. Voight mezőgazdasági miniszter nyomatékosan fölszólította, hogy állandóan legyen náluk arcvédő fátyol és kesztyű. A méheket lehetőleg kerüljék, mondta, és a rendesnél nagyobb méretű méhek feltűnését azonnal jelentsék. Voight kijelentette, hogy semmi ok a riadalomra, de Washingtonban senki sem emlékszik arra, hogy a kormány valaha is ilyen heves érdeklődést tanúsított volna egy
rovar iránt. Sok helyen észleltek repülő méhrajokat, amelyeknek egyike Oregon déli részén akkora volt, hogy vonuló madárcsapatnak nézték. Nem tudjuk, mi rejlik emögött, de… – Kapcsold ki azt a vacakot, légy szíves! – szólt oda John, aki a kaszárnyához méltóan kopár szoba egyetlen székén ült az ablak mellett. Maria áthemperedett az ágyon, kikapcsolta a rádiót. – Mogorvák vagyunk ma! – jegyezte meg nevetve. – Nem vagyunk mogorvák. Csak feszültek – mondta John. – Akkor oldanunk kell a feszültséget. Gyere ide! – parancsolt rá a nő. Maria John pizsamanadrágját viselte, a felsőteste meztelen volt. Sötét hajtömege, amelyet napközben kontyban hordott, most lehullott a derekáig. Maria nappali és esti énje ugyanúgy különbözött, mint a hajviselete – nappal feszes, este laza –, és mindig meglepte a férfit. Az intellektuális, fegyelmezett, szenvtelen tudós hölgy a hálószobában olyan könnyedséggel váltott szerepet, mint ahogy levette a cipőjét. – Feküdj le – mondta most. Wood leheveredett, és azonnal elengedte magát, ahogy a nő keze végigsimította a bőrét. – Ez jólesik… – Szegény drágám – mondta eltűnődve a nő. – Rettenetes teher van rajtad. – Pedig nekem még szerencsém van – mormolta a férfi. – Nekem van hol levezetnem a feszültségemet. Nekem itt vagy te. – Nem helyeslem, ha feszültséglevezető eszköznek tekintenek – mondta szigorúan Maria. – Jó, jó. De amikor tényleg nem bírom cérnával, akkor te lecsillapítasz. A többiek nem fordulhatnak senkihez. Maria erősebben kezdte masszírozni, mintha az ujjai megérezték volna a férfiban ismét föltámadó feszültséget. – Nyugodj meg – mondta. – Nem lesz semmi baj. – Nem? Most is úgy érzem, odalent volna a helyem. – Ásított egyet. – De örülök, hogy itt vagyok… – Mi van a feszültséggel?
– Tűnőben van. – Azért egy részét hagyjuk meg – mondta a nő. – Arra szükségem van. * Maria feje a férfi meztelen vállán hevert, haja szétterült a mellkasán, mintha gondosan elrendezték volna. Wood mélységes mélyen aludt. Aztán megszólalt a telefon. A férfi egy pillanatig nem tudta, hol van. Üres tekintettel nézte a kopár, cellaszerű helyiséget, az egy-két bútordarabot, a roló nélküli ablakon besütő holdfényt, a vállán nyugvó sötét fejet. Megnézte az óráját. Éjfél múlt pár perccel. Most már a riadókürt hangja is elhatolt a tudatáig. A telefon megint megszólalt, és Wood most már fölvette. Fine hangja rekedt volt. – Hubbard – mondta zihálva. – Hubbard… gyere le a méhészetbe! Wood fölkapcsolta az ágy melletti lámpát. Maria fölkapta a fejét. – Mi van? – Hubbard – mondta. Fölkapta a kezeslábasát, cipőjét, és kirohant. * A kísérleti méhészetben védőruhás munkások erőlködtek az egyik légzsilipben, hogy kinyissák az afrikai óriásokat tartalmazó kamra belső ajtaját. Az ajtó először nem engedett, mert eltorlaszolta Sheldon Hubbard súlyos teste. A riadókürt folyamatosan üvöltött. Fine, amennyire tudta, elmondta Woodnak, mi történt. * George Fine időben lefeküdt, de ott motoszkált a fejében az
ellenszer problémája, és nem tudott elaludni. Fölkelt, visszament a laboratóriumba, azzal, hogy folytatja a kísérleteket rhesusmajmokon. Az egyes laboratóriumokat elválasztó üvegfalakon át meglátta Hubbardot. Szórakozottan járkált föl-alá, mintha valamin törte volna a fejét. Fine úgy vélte, alighanem azon tűnődik, hogyan gyorsíthatná meg a méhneveldében a rovarok fejlődését, mert erről Hubbard még mindig nem tett le. Fáradtnak látszott. Fine nem rajongott Shellyért az összetűzésük óta, de most azt mondta magában, hogy Hubbard jobban tenné, ha lazítana egy kicsit, ha végig akarja csinálni a hosszú nyarat. Tudta, hogy ugyanezt elmondhatta volna saját magáról is. Fine visszament a mikroszkópjához. Amikor legközelebb fölnézett, látta, hogy Hubbard közben védőruhát öltött, és megszegve azt az előírást, hogy senki sem léphet be a méhészetbe megfigyelő nélkül, bement. Műanyag doboz volt a kezében, benne egy tányérka méz, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy foglyul ejt néhány méhet kísérleti célra. Fineban fölébred a kíváncsiság, és szemmel követte Hubbardot az üveg válaszfalon át. Ami ezután történt, azt tehetetlen iszonyattal nézte végig. Odabent Hubbard megállt, megrázta a fejét, mintha hirtelen szédülés fogta volna el. Aztán megbotlott egy virágcserépben, megtántorodott és elesett, közben a védőruha fejrésze megakadt a fából készült kaptár sarkában. Ahhoz képest, hogy milyen nagydarab ember volt, Hubbard villámgyorsan fölállt, és Fine, aki közben szintén fölpattant, jól látta, miért. Hubbard csuklyája kiszakadt! A rázkódástól megzavart méhek is előröpültek, ott köröztek Hubbard feje körül, megpróbálták beledöfni fullánkjaikat a ruha sima műanyag felületébe. Fine gyors léptekkel igyekezett a kísérleti méhészet felé, és közben látta, hogy Hubbard rettenetes hibát követ el: ahelyett, hogy egyenesen a légzsilip felé rohanna, megpróbálja befogni a szakadást a kezével, és lassan hátrál. Fine most már odaért a méhészet felé, és nem hitt a szemének.
Shelly Hubbard fölnyitotta az arcvédőjét! Egy méh szemlátomást bejutott a csuklya alá, és Hubbard megpróbálta kiszedni. Ez volt az a pillanat, amikor Fine tétovázott. Előtte volt a vészjelző gomb, amely az egész szinte megszólaltatta a kürtöt. Megnyomta. Egy másik gomb megnyomására ciángáz árasztotta volna el a kamrát, de Hubbard csuklyája nyitva volt. Fine-on nem volt védőruha. Egyetlen dolgot tehetett volna: belép a légzsilipbe, és kinyitja az ajtót Shelly Hubbardnek. Ezzel George Fine közvetlen életveszélybe került volna. Lehet, hogy abban az egyetlen másodpercben, amely a rendelkezésére állt, Fine gondolatai visszaugrottak a Hubbarddel történt összetűzéshez; így vagy úgy, egy másodperc múlva már késő volt. Hubbard pánikba esett. Fine látta, hogy kinyílik a szája, mintha hatalmas vigyorra torzulna. Azt üvöltötte: Segítség! Aztán megrántotta a légzsilip ajtajának kilincsét, de olyan erővel, hogy a kilincs a kezében maradt. Egy pillanatig fogta, rámeredt – aztán a méhek csapatostul rárontottak. Hubbard kesztyűs kezével próbálta védeni az arcát, majd az ajtóhoz nyomakodott. Az arca lassan lesiklott az üvegen, míg térdre nem rogyott, a szeme fölpuffadt, de nyitva maradt. Ott volt akkor is, amikor Wood odaért. A védőruhás munkások benyomták az ajtót, kivonszolták Hubbard testét a légzsilipbe. A méheket, amelyek utánuk jöttek, dróthálós légycsapókkal verték agyon. Megjött Maria is, megvizsgálta Hubbardet, és megállapította, hogy meghalt. Fine majdnem sírt. – Be kellett volna mennem, be kellett volna mennem!… Wood csak fásultságot érzett.. – Nem tehettél volna semmit – mondta színtelen hangon. Sheldon Hubbard nekrológjai, amelyek egymással versengve magasztalták tudományos eredményeit, nem tettek említést arról, hogy most milyen témán dolgozott, pedig ez nevetséges volt. Már nem volt szükség a titkolózásra. *
Négy nappal később, Shelly Hubbard temetéséről visszafelé jövet Wood hirtelen zokogni kezdett a volán mögött. Maria a tarkójára tette a kezét, ott is tartotta. Wood könnyes szemét nem vette le az útról. Ahogy Detrick közelébe értek, látták, hogy történt valami. Forgalmi dugó volt, autódudák harsogtak. Egy rendőr segítségével jutottak át a tömegen. Annak idején a kvékerek folytattak ülősztrájkot Fort Detrick kapui előtt a biológiai hadviselés ellen. Most ismét tüntetők álltak ott. Egy részüknél Mentsük meg a méheket!, egy részüknél Vesszenek a méhek! feliratú táblák. A két csoport fölsorakozott Detrick főbejárata előtt. Javában verekedtek.
18. Az ellenség erősödik Az afrikai betolakodók ellen gyürkőző tudósok egyik fő célja volt, hogy elkerüljék a méhek válogatás nélküli kiirtását. Az ilyesmi legalább olyan súlyos mezőgazdasági válságot idézhetett volna elő, mint amilyennel az afrikai méhek fenyegettek. A tudósok úgy gondolkodtak, hogy ha a nagyközönség nem értesül a Detrickben elindított hatalmas tudományos offenzíváról, akkor vélhetően továbbra is helyi jelentőségű kellemetlenségnek tekinti az afrikai méheket, és mire kiderül, mekkora a veszedelem, már bevethetik a hatékony elhárító eszközöket, s az elnök büszkén bejelentheti, hogy megvan a megoldás. A tudósok akkor követték el a nagy hibát, amikor föltételezték, hogy a méhválság megmaradhat az ésszerűség szférájában. Az M csoport leleplezéséért F. W. McAllistert terhelte a felelősség. Frederick lakóinak érhető módon fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi folyik Detrick belső körzetében, a vadonatúj kerítés védelmében. A munkások, akik előzőleg ott dolgoztak, nemigen tudtak mit mondani arról, hogy mit építettek, csak annyit, hogy ha hiszik, ha nem, méhekhez van köze a dolognak!
A helyi újság, a Frederick Post a legjobb riporterét bízta meg, hogy derítse ki, mi folyik Detrickben. Fort Detrick saját propaganda-folyóirata az M csoport megérkeztekor a szokásos módon hírt adott róla, hogy kiváló tudósok tisztelték meg látogatásukkal a helyet. Közölte nevüket és tudományos hovatartozásukat is. A riporter találomra kiválasztott egy nevet. Aztán fölhívta telefonon a Kansasi Egyetemet, és megtudta, hogy F. W. McAllister entomológus, ezen belül is elsősorban a hártyásszárnyúak, különösen pedig a méhek szakértője, és rendkívüli szabadságot kapott az egyetemtől. A riporter ezután egyenesen McAllistert hívta fől. Csak annyit mondott, hogy Frederick lakói számára megtiszteltetés, hogy egy ilyen neves entomológust üdvözölhetnek maguk között, és a Post szeretne egy kis életrajzi vázlatot közölni róla, eddigi tevékenységéről, eredményeiről. Hajlandó volna-e interjút adni? McAllister ostobán igent mondott. A lelke mélyén érezhette, hogy mi lesz ebből, mert Woodnak egy szót sem szólt az interjúról. A tiszti étkezőben találkozott az újságíróval, és az ebéd során kellő mértékben reagált a másik hízelgésére ahhoz, hogy elkottyantson egy-két szót a megközelíthetetlen épületben folyó munkáról. Bizonyos értelemben ez rosszabb volt, mintha a teljes igazságot elmondta volna. Az újságíró mellesleg az Associated Press hírügynökség külső munkatársa is volt. Másnap – a Shelly Hubbard halálát követő nap reggelén – az M csoportról szóló hatásvadász beszámoló az ország majdnem minden napilapjának címoldalán virított. A Tudományos Akadémia elnöke telefonon váltott néhány szót az Egyesült Államok elnökével, aztán sürgősen sajtókonferenciát trombitáltak össze délután kettőre Fort Detrick nagy előadótermébe, és közölték, hogy utána az újságírók megtekinthetik a laboratóriumokat. Willard Lightower farkasszemet nézett a tévékamerákkal, fölolvasott egy rövid nyilatkozatot, aztán átadta a szót Woodnak. Woodot mélységesen fölkavarta ugyan Hubbard halála, de
elszántan igyekezett leplezni. KÉRDÉS Továbbra is állítja, hogy az afrikai méheket meg lehet fékezni? VÁLASZ Igen. Nagyon hatékony ellenintézkedéseink vannak előkészületben. Ezek egyikét, azt az ellenszert, amelyet mi csak „méhkoktélnak” hívunk, nemsokára nagy mennyiségben fogjuk kiszórni a repülőgépekről a fertőzött területekre. Nem kell majd sok idő hozzá, hogy megtudjuk, mennyire hatékony. Ezenkívül vannak más biológiai védekező eszközeink is. KÉRDÉS Véleménye szerint a méhek eljutnak a nagyvárosokba? VÁLASZ Azt hiszem, sokkal hamarabb kiirtjuk őket. KÉRDÉS Igaz, hogy a csoportja egyik tagját nemrég ölték meg az afrikai méhek? VÁLASZ Igaz. Szörnyű… de sajnos igaz. KÉRDÉS Hogyan vélekedik az amerikai méhekről? Ön szerint a mi méheinkre számíthatunk? VÁLASZ Így is lehet mondani. Minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ne fenyegesse veszély a háziméheket a fertőzött területeken levő méhészetekben. Ez véleményünk szerint megoldható. Mindeddig az országnak csak kis részén jelentek meg az afrikai méhek, úgyhogy nincs súlyos gond. Ahol mégis előfordul, hogy afrikaiak jelennek meg az amerikai méhcsaládokban, ott elvárjuk a méhészektől, hogy kiirtsák őket. Mindent összevéve, meggyőződésem, hogy meg lehet kímélni az amerikai méheket. KÉRDÉS Hány háziméh-család lehet az Egyesült Államok méhészetében? VÁLASZ Azt hiszem, valamivel több, mint négymillió. KÉRDÉS Ez hány méhet jelent? VÁLASZ Lássuk csak… körülbelül kétszázmilliárdot. KÉRDÉS És vannak vadméhek is? VÁLASZ Vannak, nagy számban. KÉRDÉS Akkor ha mindezek az afrikaiakhoz csatlakoznának, nagyon nagy bajban lennénk, ugye?
VÁLASZ Biztosíthatom, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. KÉRDÉS Elképzelhető, hogy kellemetlen meglepetések várnak még ránk? VÁLASZ Nagyon alaposan áttekintettük a helyzetet. Szilárd meggyőződésem, hogy tervszerűen le tudunk számolni az afrikaiakkal. KÉRDÉS Az előbb „biológiai védekező eszközökről” beszélt. Ez azt jelenti, hogy elvetik a rovarirtó vegyszereket? VÁLASZ Egyelőre nem tervezzük, hogy peszticideket alkalmazzunk. Úgy véljük, meg lehet oldani a kérdést anélkül, hogy a rovarirtó szerek tömeges alkalmazásával még jobban fölborítanánk a környezet egyensúlyát. KÉRDÉS Részt vesz a Pentagon az ellenintézkedések kidolgozásában? VÁLASZ Erről egyelőre nem nyilatkozhatom. A reakció szinte azonnal bekövetkezett. Ahogy számítani lehetett rá, még aznap este, a tévéhíradó után megalakult a Méhvédők Szövetsége, élén Perry Goodallal, a New York-i reklám- és propaganda-szakemberrel. Goodall fölhívta néhány barátját. – Hallottad, miben mesterkednek most a tábornok urak? Ágyúval a méhre! Legközelebb már nagyobb költségvetést is kérnek a Pentagonnak! Csatlakozol a Méhvédőkhöz? Goodallnak lekötelezettjei voltak bizonyos politikusok, akik most beleegyeztek, hogy a nevük szerepeljen a levelek fejlécein. Goodall jelvényt is tervezett, és rávett egy neves írót, hogy cikkben leplezze le a méhhisztéria mögött álló CIA-t. Elkezdte összegyűjteni a pénzt a New York Timesban megjelentetendő egész oldalas hirdetésre is. * A Méhellenes Egyesületet a Long Island-i Oyster Bay illusztris polgára, Adele Terrace asszony szervezte meg, akit megcsípett egy méh, és ezen azóta sem tudta túltenni magát.
Lehet, hogy John Wood nem pontosan fejezte ki magát, mert Mrs. Terrace-nak az lett a benyomása, hogy a tudósok elnézően bánnak a méhekkel. Az ő véleménye szerint a méheket nem megkímélni kellett, hanem kiirtani mind egy szálig. Elvégre csíptek! Mrs. Terrace annak idején küldött volt egy országos politikai kongresszuson, és országszerte voltak barátai. Miután elszánta magát a cselekvésre, hatalmas lendülettel fogott hozzá. Megszervezte az Oyster Bay-i csoportot, és .bevezettette a távhívó vonalat a nappaliba. Aztán tárcsázni kezdett… Ezt a két csoportot látta Wood tömörülni és verekedni Fort Detrick kapui előtt Hubbard temetésének napján. A sajtó, a rádió, a televízió azonnal szenzációt látott bennük, és sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint amekkorát kezdetben megérdemeltek. A vezetőik beszédeket mondtak, és az emberek meghallgatták őket. A félelem erősebb volt, mint a természetvédelem: a „Vesszenek a méhek!” kiáltás sokkal hangosabban harsogott. * Némán, titokban, fáklyákkal a kezükben lopakodtak oda Maryville-ből, a városból, amely gyűlölte a méheket. Amíg Henry David aludt, fölgyújtották a kaptárait. Henry David az égő fa és méz bűzére ébredt. A méhészet egy tisztáson volt, úgyhogy nem fenyegette veszély sem a lakókocsit, sem az erdőt. De a méhészet megsemmisült. A tisztás egyik végétől a másikig úgy lángoltak a kaptárak, mint megannyi halotti máglya. Henry David visszabújt az ágyába, aztán nyitott szemmel feküdt reggelig. Az élete hamvadt el, és nem kezdhetett újat. Volt egy kis pénze, átköltözhetett volna Floridába, de az ösztöne azt súgta, nem fogja megtenni. Mindig is jobban szerette a méheket, mint az embereket. Amikor megvirradt, fölkelt, felöltözött, és kiment, mint minden reggel. Rendezett sorokban álló, elszenesedett romok várták.
Máskor ilyenkor már vidáman zümmögtek a kaptárak, ahogy a méhek elkezdték a napi munkát, de most a tisztás néma volt, mint a kripta. Henry David könnyed érintést érzett a kezén. Meglepetten odanézett. Egy méh volt. Hirtelen megjelent mellette egy másik, egy harmadik, egy negyedik. Henry David fölpillantott, és látta, hogy a fákat vastagon ellepték a méhek – néma, mozdulatlan méhek. Itt-ott az ágak meghajlottak a több százezres méhtömegek súlya alatt. Ahogy nézte őket, a méhek odaröppentek hozzá az ágakról, megtelepedtek a karján, a vállán, a fején. Nem csípte meg egyik sem. Henry David lassan-lassan érezni kezdte a súlyukat, és most megértette. Békésen fogadta, félelem nélkül. Ha tudott volna, sem akart volna menekülni. A méhek már ellepték az arcát, befogták a szemét, eltömték az orrlyukát, szelíden, de könyörtelenül. Nehezen kapott levegőt, öreg válla megroggyant a méhek hegye alatt. A méhek szinte simogatón nyomták le Henry Davidét a földre. Egy mozdulattal sem tiltakozott. Nem árulásnak érezte, amit tettek, hanem megtiszteltetésnek. A méhek ezt a rítust az uralkodóknak tartották fenn. Fürtbe fojtották, ahogy a királynőt szokták. Az az álláspont, amelyet Wood a sajtókonferencián hangoztatott – hogy nem fenyeget semmiféle komolyabb meglepetés –, szervesen összefüggött a tudósok tanúsította racionális hozzáállással. Ők csak annyit érzékeltek, hogy le kell győzniük egy rovart; nem látták előre, hogy az emberek is beleköphetnek a levesbe, és nagyon megnehezíthetik a dolgukat. Méhészetek százait gyújtották föl, legtöbbjét éjszaka. A gyújtogatok azonban mit sem tudtak a méhek napi munkaszervezéséről. Hordás idején a méhek nem szoktak aludni. Olyankor mindig zajlik az élet a kaptárban. Már a lopakodó lábak keltette rezgés riasztotta az őröket; az őrök pedig riasztották a többieket. Mihelyt megérezték a füstöt, a méhek rögtön menteni kezdték a vagyont, teleszívták magukat mézzel, érezve, hogy el kell hagyni otthonukat. Aztán, ahogy
fölcsaptak a lángok, a méhek kitódultak a kaptárakból. Nem támadták meg a gyújtogatókat. Semmiért adták volna az életüket: a kaptár a lángok martaléka lett, nem volt mit védeniük. Inkább bemenekültek az erdőbe. De nem úgy a királynő. Ha egyszer a királynő elkezd petézni, csak előzetes fölkészítés után tud ismét repülni. A királynő olykor a kaptárban maradt, és halálra égett. Olykor repült egy-két méternyit, aztán a földre pottyant. A család így is, úgy is királynő nélkül maradt. Ez lényeges volt. Sok otthontalan méh elpusztult, de sok megmaradt. A hordás időszakában a családoknak nagy szükségük van dolgozókra; ilyenkor sajátjukként befogadják az otthontalan, királynőjüket vesztett méheket. És az erdők fakoronái között egyre nagyobb számban voltak afrikai családok… Ily módon néhány hét alatt a család nélkül maradt háziméhek milliószámra csatlakoztak az afrikaiakhoz, erősítették soraikat. Az embernek köszönhetően az ellenség sokkal erősebb lett, mint ahogy az M csoport számította vagy akár sejtette.
IV. A méhcsata 19. A fehér, angolszász, protestáns méhek A méhekkel vívott ütközet augusztus végén ért a tetőfokára; akkorra már több ezer előcsatározás lezajlott, és sokan elestek, a harc azonban nem dőlt el egészen addig, amíg sor nem került a végső összecsapásra New York egén. Egyelőre az ellenség megmaradt az elfoglalt területeken, vagy csak nagyon lassan nyomult előre. De minden híradás szerint az afrikai méhállomány rohamosan gyarapodott. A nagy rovarvándorlásokat mindig ilyen népességnövekedés szokta megelőzni. Addig sokasodnak, amíg a természet már nem tud gondoskodni róluk, s akkor útnak indulnak a rovarok milliói vagy milliárdjai. Az afrikai méhek ilyen vándorlására már egyszer sor került Brazíliában, és pontosan ezt akarták megakadályozni a detricki tudósok azzal, hogy csökkentik az ellenséges méhek számát. Az első fegyver, amelyet bevetettek ellenük, az úgynevezett „méhkoktél” volt. * A delaware-i Du Pont üzem a tervezett időpontra, május harmadik hetére elkészítette a koktélt, az ízesített méz, LSD, növekedésgátló és álcarothadás-spórák keverékét. Műanyag kapszulák százezreit szórták ki a fertőzött területek fölött. Az egyik egy Maryville melletti tisztáson ért földet, kinyílt, és megcsillant az illatos méz. Megjelent egy nagy, bolyhos, narancssárga mintás fekete méh, majd még egy, aztán még egy, körüldongták a koktélt. Egy méh a közelébe repült, aztán eltávolodott, megint odarepült,
aztán vissza, de nem nyúlt az ajándékhoz. A méhek elrepültek. Soha senki nem jött rá, hogy pontosan miért. Persze lehetett ésszerű magyarázatot találni rá: virágözön volt mindenütt, s a méhek inkább természetes táplálékukat fogyasztották. Vagy talán a méhek érzékeny ízlelőszervei megérezték az idegen anyagot. Vagy talán… * – Megjöttek a méhfigyelők jelentései. Távcsővel lesték az afrikaiakat. Nem kérnek a koktélból. Nem ízlik nekik. Lehet, hogy pálinkát kellett volna beletenniük – mondta Gerston. Wood komor képe csalódott grimaszba rándult. – Akkor imádkozzunk a királynőinkért. – Rohadt méhek! – mondta Gerston keserűen. – Gondolod, hogy gyanakodnak? * – Slater tábornok van itt, uram – mondta a hang a házitelefonban. Wood és Slater telefonon már beszélt egymással, de személyesen most találkoztak először a pentagonbeli megismerkedésük óta. A tábornok az egyik kempingszéken ült az alagsori harcálláspont asztala mellett. Terjedelmes teste lelógott a székről, s Woodot még mindig egy brit törzsőrmesterre emlékeztette. – Minden terv szerint megy? – kérdezte. – Nehéz megmondani. A koktélról kapott előzetes jelentések nem éppen biztatóak. Úgy látszik, az afrikaiaknak nem ízlik. Furcsa, mert a kísérleti méhészetben bevált. – Kezdettől fogva a rovarirtókat kellett volna bevetni – mondta Slater. – A repülőgépeink telíthették volna a területeket DDT-vel vagy valami hasonlóval. Még most sincs késő. – A Környezetvédelmi Hivatal nem engedné meg. Megérdeklődtem. Különben is, ki tudja, mi lenne az eredmény?
Rovarirtókra rezisztens méhek? És évekre fölboríthatnánk a környezet egyensúlyát. – Wood eltűnődött, keskeny arca fintorokba rándult, ahogy a tábornok számára kézenfekvő hasonlatot keresett. – Úgy képzelje el, tábornok úr, mintha a természet második csapásmérő kapacitással is rendelkezne. Mint a rakéták… Sorra bombázzuk ezzel azzal, aztán egy idő múlva kétségbeesésében a saját fegyvereivel lő vissza. – Például a méhekkel? – A tábornok nyájasan mosolygott. – Hát igen… mint a méhekkel – dörmögte Wood. – Ugyan már! Hogy is hívják ezt? Antro… – Antropomorfizmus. Tudom… hibás szemlélet. De én akkor is annak az iskolának a híve vagyok, amelyik szerint egyelőre nem ismerjük a természet minden törvényét. Mindenesetre meggyőződésem, hogy rovarirtó szert csak a legvégső esetben szabad használnunk, és csak akkor, ha koncentráltan pusztíthatjuk vele a méheket. – Mármint a nagyvárosok környékén… ha eljutnak odáig? – Igen. – Azért vezényeltek át ide a Kutatási Programirodától, hogy utánanézzek a dolognak – mondta Slater. – Valakinek az eszébe jutott, hogy esetleg nem akármilyen elhárító fegyverekre lesz szükség. De ami engem illet, legszívesebben légycsapókat osztogatnék. – Méhcsapókat – mondta Wood. – Már kifejlesztettük őket. – Odament a másik asztalhoz, fölvett egy könnyű fémhálóból készült eszközt. A méhcsapó körülbelül akkora volt, mint egy tollteniszütő. – A mindenit, ennek elégnek kell lennie – mondta megvető horkantással Slater. Wood visszaült, hátradőlt. – Igen, úgy vélné az ember. De nehéz pontosan megítélni, mivel állunk szemben. Arról van csak szó, hogy itt-ott néhány család terrorizálja a környéket? Vagy több százezer felbőszült méh rajban ront rá az emberekre, mint Brazíliában meg itt Maryville-ben? Vagy… – elhallgatott. – Vagy?
– Tudja, régebben sokszor álmodtam méhekről. Emlékszem az egyik álmomra. Egy hatalmas szem nézett le hosszú kocsány tetejéről. Talán méhszem volt. Hatalmas rovarszem nézett le az égből. Magának mit jut erről az eszébe? – Isten szeme mindent lát – mondta vidoran Slater. – Nekem más – mondta Wood, ügyet sem vetve a csúfolódásra. – Nekem egy méhektől elsötétülő égbolt. Mint a sáskajárás. – Ahhoz képest, hogy tudós, élénk a fantáziája! Szerintem még nem ébredt föl abból az álmából. – De azért elhallgatott egy pillanatra, egyenruhája fémgombjait babrálta. – Mondja, milyen tulajdonságai vannak ezeknek a méheknek, amiket hasznunkra fordíthatnánk? Wood magában végigfutott az etogramon. – Nézzük csak… Vonzza őket az erős fény. Elképzelhető, hogy az egyik védekező fegyver a tűz lesz. Szokatlanul érzékenyek a rezgésekre. – Az ultrahang megzavarná őket a tájékozódásban? – Lehet. Van hozzá eszközük? – Az titok. – Slater megint fölnevetett. – Ultrahang! Folyton elfelejtem, hogy méhekről beszélünk. Te jó isten! Hiszen ezek nem a kínaiak vagy az oroszok! – Nem könnyű meggyőzni magát, tábornok úr – mondta Wood. Tovább beszélgettek arról, hogy vajon mit utálhatnak a méhek. Woodnak eszébe jutott a légszennyezés… * A fertőzött területeken táblákat helyeztek el: VIGYÁZAT! ÓVAKODJ A MÉHEKTŐL! JELENTSD A FÉSZKEKET! Férfiak és nők kis csapatai járták az erdőket. Ezek voltak a „méhjárőrök”, akiket külön kiképeztek a veszélyes méhek elleni
harcra. Vastag öltözéket viseltek, sapkát és a vívókéhoz hasonló maszkot. Létra, látcső, méhcsapó volt náluk, és olyan puskák, amelyekkel egyenesen be lehetett lőni egy kis ciántablettát a fészek vagy odú nyílásába. Az afrikai méhek azonban nem könnyítették meg a dolgukat. Visszatértek ősi szokásukhoz, és a fák tetején kerestek lakóhelyet maguknak, ahol észrevenni is nehéz volt őket, nemhogy elérni. Amikor egy-egy méhes fát találtak, a méhjárőrök gyakran kénytelenek voltak kivágni. A járőrök kevés afrikai családot pusztítottak el. Maryville közelében is egy méhjárőr fésülte át a másodnövésű erdőt, de nem találtak fészket. Mindenütt normális külsejű méhek gyűjtögettek serényen a buján pompázó vadvirágokról, nem törődtek az emberekkel, ide-oda cikáztak, kiszívták a virágokból az édes nektárt. Álmosító rovardöngés töltötte be a meleg levegőt. Akár a szirének csábdala is lehetett volna. Az egyik férfi leheveredett egy pillanatra a béke és nyugalom közepette, levette a maszkot kihevült arcáról, kigombolta az ingét. Percek múlva halott volt. Detrickben a MARS állomás éjjel-nappal üzemelt, egymást érték a méhhírek. Az eredményeket betáplálták a harcálláspont számítógépébe, az pedig rávezette őket a térképre. A tendencia egyértelmű volt: a betolakodók gyorsuló iramban terjeszkedtek. * Június elseje volt. Wood, Amaral, Gerston, Fine, McAllister és Krim fehér köpenyben összegyűlt a harcállásponton. Mindannyian érezték egy társuk hiányát. Feszült volt a hangulat, mintha tábornokok gyűltek volna össze a hadjárat előtt. Mint rendesen, Maria kezdte. A térképre mutatott. – Az utóbbi néhány nap alatt kapott információ alapján úgy látszik, hogy az afrikaiak rajzani kezdtek. A térképen a változás majdnem észrevehetetlen volt; de csak majdnem. A méhkörzetek déli széle valamivel kijjebb nyomult. – Ideje megindulnunk – mondta határozottan Wood. – Mikor
szórhatjuk ki a királynőket? – Reméltem, hogy még pár napig röptethetem őket a buborékban – mondta McAllister. – De azt hiszem, kezdhetjük… nem mintha annyira megbíznék ebben a genetikai hókuszpókuszban. Krim azonban megbízott benne. Először hitetlenkedett, de azóta átesett a ló másik oldalára. Meggyőződésévé vált, hogy a Királynő hadművelet sikerülni fog, de még a valószínűségeket sem tudta kiszámítani addig, amíg nem állítja föl a matematikai modellt, és nem futtatja le a számítógépen. Erre pedig még mindig nem jutott ideje. – Beválik, ha mondom! – reccsent rá dühösen McAllisterre. Az csak megvonta a vállát. – Természetesen mindenki a maga lovát dicséri – jegyezte meg Wood. – Walter Krim a királynőit, Mac a dolgozóit, Gerston a heréit. Kíváncsi vagyok, melyik fut be elsőnek. A kíváncsiság talán enyhe kifejezés. Remélem, egy-két hét múlva már örömünnepet ülhetünk ennél az asztalnál. – Akármelyik győz, nekünk minden méhünk amerikai méh! – mondta tréfásan Gerston. – Ezek nem afrikaiak! Ezek fehér, angolszász, protestáns méhek! Mindenki fölnevetett, még Krim is. – Rendben van. Akkor szurkoljunk a fehér, angolszász, protestáns méheinknek – mondta Wood. A harcállásponton rövid időre optimista lett a hangulat. * A három típus közül a királynők jelentették a legnehezebb kezelési feladatot. A többi méhet dobozokban lehetett tartani és etetni, a királynők azonban különleges bánásmódot igényeltek. Bábállapotban, amikor nyugalomban voltak, a királynőket elkülönítették, és kis drótkalitkákba helyezték őket néhány dolgozó méh társaságában, akik etették őket. Ehhez a művelethez több emberi munkára volt szükség, mint a többi vonalon.
És a királynőknek több szárnypróbálgatás is kell, mint a többi méhnek. Nászrepülése előtt a királynő többször szárnyra kap, erőt és tapasztalatot gyűjt. Néhány nappal azután, hogy a királynők kikeltek, ezrével vitték át őket a hatalmas, gömb alakú próbakamrába röptetni. Közben az afrikaiakat nem engedték ki a kaptáraikból. Csoportonként nyitották ki a kalitkákat. Az újszülött királynő óvatosan előbújt. Első repülése rövid volt, talán még egy méter sem. Nemsokára fölröppent másodszor, harmadszor, negyedszer is, aztán körberepülte a hatalmas gömböt, s fölszárnyalt egészen a tetejéig. Minden királynő mindig abba a kalitkába tért vissza, ahonnan jött, ahol méhcsaládja várta. A detricki tudósok újra és újra elámultak a királynőknek azon a tévedhetetlen képességén, hogy megtalálják a saját kalitkájukat, ahogy a természetben is megtalálják a saját fészküket. Most már készen álltak a királynők, s elméletileg mindegyikükben készen álltak a hibás gének. Élelmet raktak melléjük a parányi kalitkákba, a kalitkákat pedig könnyű műanyag dobozokba tették, aztán teherautóval átszállították az Andrews légitámaszpontra, onnan pedig repülőgéppel az összpontosítási körletekbe, ahol a helikopterek várakoztak. A dobozokat igen gondosan tervezték meg, és ki is próbálták. Földet éréskor széttörtek, és a bennük levő kalitkák is szétestek. Fontos volt, hogy a királynőknek legyen otthonuk, ahová visszatérhetnek. A királynők párkereső útra indultak, a levegőben szétáradt nemi feromonjuk. Nem minden királynő talált magának heréket (ezek végül elpusztultak), de néhány eljutott olyan területekre, ahol herék gyülekeztek. A fölajzott hímek utánuk eredtek, ellenállhatatlanul vonzotta őket a királynőből áradó nemi varázs, alig várták, hogy életüket adhassák egyetlen görcsös orgazmusért, amely egyszerre hozott életet és halált. Az egyik megtermékenyített királynő, akinek testéből kiállt a here kiszakadt ivarszerve, fölfedezett egy afrikai családot. A fészek bejáratánál őrködő méhek, amikor meglátták rajta a párzási jelet, beengedték, s a királynő harci kiáltások közepette vonult be – szíp, szíp, szíp, sipította. Nem sokáig kellett várnia;
közben a dolgozók megszabadították a here haszontalan szerszámától. Aztán a félhomályba borult lépen át feléje közeledett ellenfele, egy hatalmas afrikai királynő, egy feketenarancssárga mintás amazon, gyilkos dühvel, kivont szablyaként hajló fullánkkal. A két méh dühödten egymásnak ugrott, mindkettő a másik csápját kapta el szájszervével. Egy pillanatra mindkét fej és potroh szabadon állt a másik előtt. Csak be kellett volna hajlítaniuk a potrohúkat, és átdöfhették volna egymást fullánkjukkal, úgy, hogy mindketten halálukat lelték volna a viadalban. De mintha ez tilos lett volna, mindkét méh visszahúzódott. Óvatosan kerülgették egymást; hátulról lökdösték őket a dolgozók, nehogy abbamaradjon a küzdelem, amíg valamelyik gladiátor el nem pusztul. Az amazon nagy volt és erős, de duzzadt a petéktől, lassan mozgott; a „mihaszna” amerikai füge volt és ügyes. Ismét megragadták egymást, összefeszült a hasuk, aztán megint elhátráltak, tovább köröztek. A dolgozók egyre közelebb szorították őket, ami szinte biztos halállal fenyegette a kisebbik királynőt az amazon ölelésében. Az afrikai királynő végre támadásba lendült. Fölemelte a potrohát, előreszegezte a fullánkját, hatalmasat döfött – és elhibázta. Egy pillanatig védtelenül állt, talán megzavarodott. A kisebbik méh gyorsan megragadta a fejét a rágójával, a szárnyát, torát pedig a lábaival, fölrántotta magát az amazon hátára, aztán hirtelen ívbe görbítve testét, újra és újra belevágta fegyverét a másikba. Az afrikai királynő megremegett, elzuhant, és hamarosan kimúlt. A győzedelmes királynő még ide-oda csapott, méreg csöpögött a fegyveréről, kereste, van-e még ellenfél. Amikor meggyőződött, hogy nincs, visszahúzta fullánkját. A dolgozók minden teketória nélkül kilökték a döglött királynőt a fészekből. A királynő meghalt, éljen a királynő! Minderről a detricki tudósok semmit sem tudtak. Ők megpróbáltak genetikusán rögzült önpusztító hajlamot bevinni a sorozatban gyártott királynőkbe, abban a reményben, hogy továbbadják az afrikai betolakodóknak. De Henry David méhei
nemcsak mihasznák voltak, hanem ha más méhekkel kerülnek szembe, bősz harcosok is. Örökségüknek ezt a részét szemlátomást sikerült átadni a Detrickben fölnevelt királynőknek, és jó hasznát vették. * A dolgozó méheket tartalmazó dobozok kihullottak a HUEY helikopterekből, aztán sorra földet értek. Az ütődéstől minden dobozban széttört egy izopentil-acetátos fiola, szétárad belőle a riasztó feromon. Sokkal nagyobb töménységben áradt szét, mint a fészekben, s a kábult dolgozókból pillanatok alatt zúgó, vérszomjas tömeg lett, amelyet egyesített az a vegyi úton kiváltott meggyőződés, hogy idegen méhek el akarják rabolni a mézkészletüket. Ha nem volt méhfészek a környékén, ezek a méhek hamarosan megzavarodtak, és elveszítették harci kedvüket. De ha volt a közelben fészek, megtámadták. Több ilyen doboz is földet ért a maryville-i tisztáson, a haszontalan koktél maradványai közelében. Minden dobozból hatezer acsarkodó méh tódult ki. Fölöttük, magasan a fán egy afrikai család fészke, a bejáratnál őrök. Népfelkelők a hivatásos katonák ellen. A nagydarab őrök fölvették a harcot a kis betolakodókkal. Néhány őr talán életét vesztette a rohamban, de aztán a fészek belsejéből fölhangzott az afrikaiak iszonyú harci dala, zíííí, ZUUUUUUUUU-ZUMMMMMM – és kezdtek kitódulni. Aztán a méhcsalád folytatta rendes, mindennapi életét. A fa mellett, a földön ezrével tornyosultak a döglött amerikai méhecskék. * McAllister alig látott a dühtől. – A méhjárőrök jelentései szerint a dolgozó méhek támadásai kudarcot vallottak! A csapatainkat szétverték! Nem mentünk velük
semmire! Miért? Miért? Miért? – Az afrikaiak erősek és szívósak – mondta csüggedten Wood. – Gyűlölöm azokat a méheket… gyűlölöm őket! – ordította az asztalt verve McAllister. – Csillapodj, Mac – intette Wood. – Őrizd meg a tárgyilagosságodat. – A nyavalya akar tárgyilagos lenni! Ki akarom irtani a méheket! * Perry Goodall, a méhek barátja aggodalmasan észlelte, hogy országszerte fokozódik a méhgyűlölet. Goodall természetesen tudott az afrikaiakról, de egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az igazi ellenség az a sok hülye, aki azt követeli, hogy teljesen irtsák ki a méheket. Már bojkottálták a mézet – olyannyira, hogy az élelmiszerboltok meg is szüntették az árusítását. Nem is baj, gondolta Goodall, úgy sem volt már elég méz. A dilisek azt hangoztatták, hogy a megporzáshoz nincs szükség a méhekre. Azt mondták, a gépek ugyanúgy elvégzik, vagy még jobban. Máris szabadalmat jelentettek be egy megporzó berendezésre. Goodall megvetően elhúzta a száját. Mintha a gép pótolhatná a több százezer éves gyakorlattal rendelkező élőlényt! Ami azonban valóban nyugtalanította a reklám-szakembert, az a kongresszus elé terjesztett Méhellenes Törvény volt. A törvény büntetés terhe mellett megtiltotta volna a méhészkedést, és nemzeti üggyé tette volna a hártyásszárnyúak irtását. Goodall úgy döntött, hogy eljött a cselekvés ideje. Gyűlést szervezett a Madison Square Garden sportcsarnokába. A gyűlésen, ígérte, cáfolhatatlan bizonyítékkal fog szolgálni arra, hogy a háziméhek még mindig ártalmatlanok. De nem volt hajlandó elárulni, miféle bizonyíték lesz. Majd meglátjuk, mondta. A meddővé tett heréket ugyanúgy dobták le, mint a dolgozókat. Jóllakottan, frissen, tettre készen röppentek ki a
dobozokból. A herék úgy viselkedtek, mint minden jóravaló here: megkeresték a többi here gyülekezőhelyét, csatlakoztak hozzájuk, és körökben repkedve várták, hogy felbukkanjon egy királynő. Fel is bukkant, méghozzá egy afrikai királynő. Magasan, sebesen röpült, áradt belőle az illatanyag. A herék fölemelkedtek, utánaeredtek. A királynő első útja csak afféle kacérkodás volt, a második azonban már nem. Egyre magasabbra szárnyalt, mögötte a herék szétterülő raja. A királynő hurkokat írt le, kanyarogva, merészen szárnyalt, próbára tette a herék kitartását. Egyre följebb emelkedett az ég felé, és most már a gyöngébb herék lemaradoztak, visszatértek a gyülekezőhelyre, ott vártak újabb királynőre. 23 méter magasan a királynő megvető könnyedséggel leírt egy kört, megvárta, hogy a hereraj felérjen odáig. Fel is értek néhányan, köztük meddők is. De nem közönséges királynő volt. Tovább emelkedett, a szárnyai csillámlottak a napfényben, és most már lehetetlen magasságban járt – 25, 30, 45 méterrel a föld fölött! Ott aztán párosodott. Az összekapaszkodott pár lassan hullott alá a légi nász közepette. A földre pottyanó here, amelynek ivarszerve kiállt a királynő potrohából, nagy, feketenarancs-szín mintás méh volt. Aztán más herék is párosodtak ezzel a királynővel – de mind afrikaiak.
20. Haláltusa Hubbard halála után Fine még jobban elzárkózott mindenkitől. Szinte abba sem hagyta a munkát, egyedül étkezett a legképtelenebb időpontokban, és egyre sápadtabb volt. Mindig ugyanazok a gondolatok jártak a fejében. Ha jobb kutató lett volna, már készen lehetett volna az ellenszer,
megmenthette volna Hubbard életét. Vagy ha nem lett volna még mindig dühös Hubbardre, talán nem tétovázott volna abban a kritikus pillanatban a kamra üvegfalán kívül; talán bement volna, megpróbálta volna kivonszolni a másikat. Fine lelkét, mint Wood hamarosan megtudta, bűntudat marcangolta. Aztán egy éjjel Fine elszánta magát. A rhesus-majmokon végzett kísérlet csalódást okozott. A szuperméreg egyik hatása az volt, hogy megmerevítette a majmok izomzatát. Ez nem sok jót jósolt az embereknek, mert a megcsípett ember így bajosan szedhette elő az ampullát a zsebéből, hogy beadja magának az injekciót. Azt azonban, – hogy a méreg milyen gyorsan és milyen mértékben hatott az ember reakcióira, nemigen lehetett megállapítani a laboratóriumi állatkísérletekből. Az állatok nem számolhattak be róla, és még a nyolccsatornás Hewlett-Packard fiziográf sem tudott ilyesféle reakciót nyomon követni. A másik gond a látással volt. A jelek szerint a kelleténél több protoatropin látászavarokat, sőt vakságot okozott a kísérleti állatokon. Gyakorlati korlátai voltak tehát annak, hogy mennyi ellenszert lehet beadni. A megfelelő dózis szűk tartományba esett – esetleg olyan szűkbe, hogy az ellenszert nem is lehet használni, gondolta Fine. Idővel ki tudta volna küszöbölni a látáskárosító hatást, de nem volt rá idő. Wood könyörtelenül sürgette. Az önfecskendőnek minél előbb el kellett készülnie, hogy tömegesen gyárthassák és szétoszthassák. Fine már szerzett egy önként vállalkozó fegyencet, aki most Fort Detrick fogdájában várakozott. Csak az volt a gond, hogy ha Fine megvárja, amíg az önkéntes maga használja az önfecskendőt, a méreg esetleg végez vele; ha viszont Fine adja be neki az ellenszert, semmitmondó a kísérlet. Más szóval: kockázatos volt a dolog, és Fine végül úgy döntött, hogy ő vállalja a kockázatot. Gondosan rendbe szedte a följegyzéseit. Pontosan meghagyta, hogyan lehet utánaérdeklődni a titkos vegyi anyagnak, és szabatosan leírta, milyen eredményekre jutott a
kísérleti állatokkal. Leírt néhány sort a Sheldon Hubbard halálával kapcsolatban érzett bűntudatával is. Aztán olyasvalamit tett, amit gyermekkora óta egyszer sem: imádkozott. A laboratóriumban volt egy heverő, azon szokott pihenni, amikor elfáradt. A közelébe helyezte a riasztógombot, levette az ingét, odatolta a fiziográfot, bekapcsolta. Kigyulladt egy piros lámpa, és ketyegni kezdett a tíz másodperces időjelző. Fine elégedetten tudomásul vette, hogy a készülék működik, a felső karjára csatolta a vérnyomásmérőt, aztán fogta a sóoldatot és a ragtapaszt, és sorra magára erősítette az elektródákat: az egyiket a halántékára, a másikat a mellkasára, a harmadikat a bordái tájékára. Az elektródák érzékelik majd a vérnyomását, a légzését, jeleikből kirajzolódik az elektrokardiogram és az elektroenkefalogram. Ennek a négynek elégnek kell lennie. Fine egy pillanatig tétovázott, a kísérleti állatokra gondolt. De aztán eszébe jutott a felesége. Fogta az asztalon várakozó fecskendőt, és beadott magának pontosan annyi mérget, amennyit öt toxikus méh csípéséből kapott volna – a legnagyobb mennyiséget, amit az ellenszer anélkül tudott közömbösíteni, hogy vakságot okozott volna. Nézte, ahogy megduzzad a bőre a szúrás helyén. Aztán a Sanborn regisztrálókészülékre összpontosította a figyelmét, amelynek tollai már rajzolni kezdték a szervezet reakcióit. Az időjelző hangosan kattogva számlálta a másodperceket. Fine-nak nem kellett sokáig várnia. Másodpercekkel az injektálás után inkább csak látta, mint érezte az első jelet: a vérnyomása valamicskét süllyedt. Aztán a műszer tájékoztatta, hogy a szívverése gyorsul, méghozzá erősen. 80-nál indult, aztán felszökkent percenkénti 120-ra, majd 130-ra. Most már a teste is figyelmeztető jeleket küldött: a szíve zakatolt, kiverte a veríték, feszültnek, idegesnek érezte magát. Ránézett a faliórára. Amikor előzőleg Fine átgondolta, milyen körülmények között alkalmazná egy átlagember az önfecskendőt, arra a következtetésre jutott, hogy a csípés után a megszúrt, rémült, orvosi tapasztalattal nem rendelkező embernek körülbelül 60 másodperc kell ahhoz, hogy előszedje a fecskendőt a
zsebéből vagy a táskájából, föltűrje az ingét, tétovázzon a fecskendőtől való félelme miatt, majd végül bedöfje a tűt. Fine pulzusa 140 körül járt, 55 másodperc múlva nyúlt az asztalon heverő ampulláért. Úristen, mondta magában, nem tudok mozogni? Minta lekötözték volna a jobb karját. Csak óriási erőfeszítéssel tudott előrehajolni, aztán megfogta a csuklóját a másik kezével, úgy erőszakolta ujjait az ellenszert tartalmazó öninjektor felé. Túl sok mérget használtam, gondolta. A kezébe fogta az ampullát, de nem tudta irányítani a mozdulatait. Háromszor döfött bele a levegőbe. Végül sikerült megakasztania a tűt a húsban, megnyomta a műanyag tartályt, beadta magának az ellenszert. Amikor ismét a fiziográfra pillantott, riadtan látta, hogy a szívverése közben 160-ra emelkedett, közel járt a végső határhoz. Most lassulni kezdett… 140, 130, 120, 110, 100. Agyának elektromos hullámai is rendellenesnek látszottak, de amennyire meg tudta állapítani, normálisan működött az agya. A légzése gyors volt, de nem abnormális. Fölírta egy jegyzettömbre, hogy pontosan mikor adta be az ellenszert. A nehezén túl vagyunk, szólalt meg benne egy belső hang. Hat az ellenszer. A kísérletnek ebben a szakaszában történt valami, pontosabban nem történt meg valami. Ha az ellenszer megfelelően hatott volna, Fine szervezete szinte azonnal normálisan kezdett volna funkcionálni. De ahogy most ránézett a diagramokra, Fine ráébredt, hogy a négy élettani paraméter megállapodott a normális és a veszélyes szint között. Nem álltak vissza a rendes értékekre… Sőt, romlani kezdtek. Mintha Fine valami élettani hullámvasúton ült volna, tehetetlenül nézte, ahogy közeledik a mélység. A pulzusa gyorsult… 120, 130, 140, 150. Éles fájdalom hasított a mellébe. A tekintete azonban arra a sávra szegeződött, amely a légzését regisztrálta, és Fine most már tudta, hogy halálos veszedelemben van.
Gyöngült a légzése, levegő után kapkodott. A rosszabb lépcsere miatt a szíve gyorsabban vert, és az EKG az oxigénhiány miatt egyre rendellenesebb lett. Minden tünet félreérthetetlenül arra mutatott, hogy perceken belül bekövetkezik a teljes légzésbénulás. George Fine-nak két végső lehetősége volt. Az egyik az újabb adag ellenszer, bár azzal a megvakulást kockáztatta; a másik a riasztógomb. A friss ampulla a keze ügyében volt. Fine rákulcsolta az ujjait, aztán tehetetlenül nézte – erőtlen karját meg sem tudta mozdítani! Utolsó erejével nekidőlt a vállával a riasztógombnak. Odakint vijjogó szirénahang törte meg az épület éjszakai csendjét. PULZUS
EKG
LÉGZÉS
ELEKTROENKEFALOGRAM
Méhméreg ellenszer IV. ábra: Dr. Fine haldoklásának regisztrátuma (Az Országos
Egészségügyi Intézet szívességéből)
Wood személyes riasztórendszere már korábban figyelmeztető jeleket adott: Woodnak nem jött álom a szemére. Most azonnal meghallotta a szirénát. Elsőnek ért a laboratóriumba. A műszer még mindig ketyegett, a tollak még mindig vonalakat húztak a papírra, de már egyeneseket. Fine meghalt – a fiziográf nem hagyott kétséget felőle. Wood kikapcsolta a műszert, megnézte Fine följegyzéseit. Egy szempillantás alatt megértette, mi történt. Forrt benne a harag – Fine oktalan áldozata ellen, a halála ellen, a kémia szeszélye ellen, amely immár végérvényesen eldöntötte, hogy a toxikus méhek csípésének nincs ellenszere. Nincs idő kifejleszteni.
21. Összeomlás A családot földuzzasztotta a sok kikelő fiatal és a jövevények. A fészek még méhszemmel nézve is túlzsúfolt lett, s most ebben a szuperorganizmusban, a családban megszületett, a közös és köztudott döntés: a család kirajzik. A királynő vezetésével a méhek fele, mintegy 50 000 úttörő új otthont keres magának. A hátrahagyott méhek megvárják, amíg új királynő kel ki a bölcsőkből, aztán a régi fészekben a régi kerékvágásban folyik tovább az élet. Ha adakozó a nyári természet és termékeny a királynő, körülbelül egy hónap múlva a család újra kettéoszolhat. Addig is meg kellett tenni az utazási előkészületeket. A királynő abbahagyta a petézést, lefogyott, könnyebb lett, hogy bírja majd a hosszú repülést. A dolgozók teleszívták magukat mézzel, egy hétre való élelmet vittek magukkal mézhólyagjukban. A sebesen repülő raj tizenöt méter magasan húzott el Maryville fölött. Lent, az utcákon kitört a pánik – az emberek szétszaladtak, autók rohantak egymásnak –, de hamarosan megértették, hogy ezúttal a méhek ügyet sem vetettek a városra, mintha nem is lett volna a világon. Több kilométernyire onnét, egy dombtetőn végre megállapodott a raj. Hatalmas fürtben várakozott egy faágon, míg
a felderítők minden irányban elindultak megnézni, van-e élelem és víz. Aztán megvizsgálták a fákat, a földet, egy elhagyott kalibát. Visszatértek javaslataikkal, amelyeket a riszálótánc nyelvén közöltek. Táncaik nemcsak a javasolt hely jellegéről adtak igen pontos tájékoztatást, hanem arról is, hogy egy-egy felderítő mennyire volt elragadtatva saját felfedezéséről. Órákon át táncoltak a felderítők, órákon át mérlegelte a raj a javasolt helyek előnyeit és hátrányait, figyelembe véve az egyes felderítők tanúsította lelkesedést is. Kevéssel alkonyat előtt aztán megszületett a döntés, és a méhek beköltöztek egy öreg fa magasan levő, kényelmes odvába. Egy hónap múlva már ez a család is újabb rajzásra készülődhetett. Más családok is kirajzottak. Sok család. * Ahogy megindult a rajzás, megnőtt az aktivitás a MARS állomáson is, ahol most már váltásonként fél tucat rádiósra volt szükség, hogy fogadják a beérkező hívásokat. – CQ Fort Detrick, Maryland… CQ Fort Detrick, Maryland. Itt Whisky hat Foxtrott Viktor Yankee… CQ Fort Detrick… – Halló, W6FVY. Itt Whisky három Whisky Alfa Romeo, Fort Detrick, Maryland. – W3WAR, itt Albert Potter, a kaliforniai Canby-ből. Mivel érdekelnek benneteket a méhek, gondoltam, szólok, hogy két raj húzott el a házam fölött dél felé. – Vettem, W6FVY. Köszönöm. Vége. – CQ Fort Detrick, Maryland… Itt Kiló kilenc India Lima Xavér. – Halló, K9ILX. Itt Whisky három Whisky Alfa Romeo, Fort Detrick, Maryland. Hol vagy, K9ILX? – Minocqua, Wisconsin. A nevem Mrs. Olga Sheridan, W3WAR. Megkaptam a méhfelhívást. Rajokban röpülnek errefelé. Még nem bántottak senki… – Köszönöm, K91LX. Vége. *
– CQ Fort Detrick. Whisky egy Hotel Sierra Papa hív a massachusettsi Pittsfieldből. Hívom Fort Detricket… – Itt vagyunk, W1HSP. Mi a baj? – Semmi. Csak olvastam ezt az izét az afrikai méhekről. Egy csomó raj vonult már el itt, de békében. A nevem Jonathan Gwenn. – Köszönöm, W1HSP. * Mindezt megemésztette a számítógép. Egy hét alatt a harcálláspont térképe drámaian megváltozott. * A megbeszélésen Wood, Maria, Gerston és McAllister jelent meg. Krim rejtélyes módon eltűnt valahová. Wood haragos képet vágott. – Hol az az átkozott Krim? – mormogta. – Hallgassuk meg először Mariát! Maria Amaral, akárcsak mindenki más, kimerültnek látszott. A kevés alvás, a friss levegő, pihenés, testmozgás nélkül eltöltött hetek, aztán a két mély megrázkódtatás bizony nyomot hagyott rajta. Most letompította a világítást, és a mutatópálcával a kezében odalépett a térképhez, mint már annyiszor. – Valami történik odakint, annyi bizonyos. Az elmúlt napokban százával jelentették a méhőrségnek, hogy rajokat észleltek. Ez az egész országra vonatkozik, még a Délvidékre is, de a legtöbb csoportosulás egyelőre kicsiny, legalábbis látszólag. A három nagy csoportosulás jelenti a legnagyobb veszélyt. Ezek terjednek a leggyorsabban. – Milyen gyorsan? – Jelenleg hetente körülbelül tizenöt kilométert tesznek meg. – Van valami meghatározott irányuk? – kérdezte Wood, bár magától is látta a térképen a választ.
– A vándorlás fő iránya mindig dél. Persze bakugrás módjára haladnak. Egy raj kirepül, megtelepszik. Aztán a következő, majd a következő. Mindegyik átugorja az előzőt. McAllister szólalt meg: – A kirajzás után hátramaradt családok fölszaporodnak a korábbi létszámra, és újra kirajzanak. De rajzik az előbb kirajzott család is. Sok ezerszer végbemegy ez az osztódás. Olyan, mintha egymást követő hullámok terjednének szét. Ahogy elnézem, ha meleg marad az idő, a nyár végére a méhek megnégyszerezhetik a számukat. Szívből gyűlölték már a gyönyörű időjárást. A lehető legjobban kedvezett a virágoknak, tehát a méheknek is. Azt jelentette, hogy a méhek éléskamrái dugig voltak. Gyorsabban szaporodhattak, gyakrabban kirajzhattak. – Mikor érik el az előőrsök a nagyvárosokat? – kérdezte Wood. Maria megnyomott néhány gombot a számítógépen. A képernyőn megjelent a válasz: SZÁMÍTOTT ÉRKEZÉSEK AFRIKAIASODOTT MÉHEK NEW YORK OKTÓBER 4. CHICAGO OKTÓBER 10. SAN FRANCISCO OKTÓBER 11. Wood fölcsattant: – Melyik évben? – Ebben – mondta Maria. Levegő után kapkodtak. Wood keserűen odavetette: – Minden terv szerint megy… a méhek terve szerint. – Már több mint egymilliárd méhet és egymillió koktélt dobtunk le eredmény nélkül! – üvöltötte az asztalt csapkodva McAllister. Maria bizonytalanul megszólalt: – De most mintha ritkábban támadnának. Lehet, hogy valamiképpen békésebbé tettük őket… McAllister olyan pillantást vetett rá, amelyet szánakozónak is
csak jóindulattal lehetett minősíteni. – Rajzás idején a méhek mindig békülékenyek – mondta sipító hangján. – Mihelyt az afrikaiak abbahagyják a rajzást, újra támadni fognak. Nem telik sok időbe. Maria elfordította sima arcát McAllisterről, mintha a szégyenét akarta volna leplezni, és azt mondta: – Úgy látszik, elkerülik a városokat, megmaradnak a mezőgazdasági területeken. Mostanában csak parasztokat támadtak meg. – Meg fog változni ez is – mondta McAllister sötéten. – Ha eljutnak a kertvárosokba, rátámadnak majd mindenkire. – És a nagyvárosokban!… – mondta Gerston. Félelem vibrált a hangjában. – Olyan pánik fog kitörni, amilyenről még nem is hallottatok! Képzeljétek el… hiszen a nagyvárosok máris robbanásig feszültek a sok menekülttől! – Mindenesetre itt kerüljük el a pánikot – mondta vontatott hangján Wood. Minden erejével igyekezett úrrá lenni szorongásán. Nagyon rossz hír volt, hogy a méhek megindultak. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy bárcsak ott lenne Shelly Hubbard, ő lelket öntene beléjük. Még Gerston kurázsija is szemlátomást apadt. McAllister fölkiáltott: – Talán komolyabban kéne vennünk a méhellenes mozgalom elképzeléseit! Egyre vonzóbbnak látom azt az ötletet, hogy milliókat küldjünk harcba az afrikaiak ellen. – Hagyd abba, Mac – mondta halkan Wood. – Több szempontból veszélyes gondolat, ezt te is tudod. Az a dolgunk, hogy tartsuk magunkat az eredeti tervhez, és folytassuk a méhek kiszórását. Lehet, hogy a mennyiségen múlik majd minden. – Ne áltasd magad! – csattant föl McAllister. – A nyavalyás méhecskéink semmit se érnek! A dolgozókat biztosan kinyírták, a herék meg labdába se rúghattak azok mellett az óriások mellett! – Wood figyelmeztető pillantást vetett rá, de McAllister nem törődött vele. – Ami pedig a mutáns királynőket illeti, az egész ötlet ugyanolyan dilis, mint aki kitalálta! Csakugyan, hol van Krim? kérdezte magában Wood.
Ebben a pillanatban lépett be az apró termetű genetikus. * Krim zavaros agyában megragadt valami, amit Wood korábban mondott: „Ha legalább bizonyítani tudnánk, hogy a tervünk sikerrel kecsegtet, elejét vehetnénk annak, hogy elszabaduljanak a tömegek indulatai. Attól nagyon félek. Krim elhatározta, hogy bizonyítékot talál. A feladat az volt, hogy megmutassa, miért kecsegtet sikerrel a mihasznamutációs-program. Ő ezt úgy hívta, hogy „a mihasznaság eloszlásfüggvényének valószínűségi koefficiense az eltelt idő függvényében; tömeg szerinti bontásban”. A szükséges matematikai munka egy jó képességű doktorjelöltnek körülbelül egy évébe telt volna. Krim, a zseni hét idegtépő nap alatt előállt a megoldással. Először az alapokat kellett tisztáznia. Ehhez érintkezésbe lépett az Országos Egészségügyi Intézet adatbankjával, ugyanúgy, mint korábban Fine. A számítógép segítségével rátalált egy közleményre, amely 1957-ben jelent meg egy szovjet tudományos folyóiratban egy bizonyos I. Podolszkij tollából. A szovjetek sok laboratóriumi vizsgálatot végeztek méhekkel. A cikk Elitizmus a méhek között címmel jelent meg, és angol fordításban is rendelkezésre állt. Autóval vitték át Krimnek a Smithson Intézetből. Annak ellenére, hogy a szerző szemlátomást igyekezett összeegyeztetni kísérleti eredményeit az uralkodó elitről alkotott kommunista elképzelésekkel, az összkép világos volt. Még a kaptárak fejlett szocializmusában is egy adott időpontban a dolgozó méhek mintegy 10 százaléka funkcionált vezetőként; a királynő természetesen csak peterakó gép volt, nem döntéshozó. A vezetők határozták meg a család cselekedeteit, például a kirajzást vagy egy öreg királynő megfojtását. Fine úgy okoskodott, hogy annak a génnek, amely a pusztulásba tudja kergetni a méhet, könyörtelenül dominánsnak kell lennie, máskülönben nem éreztethette volna a hatását úgy,
ahogy Henry David kaptáraiban éreztette. Ennélfogva ha egyáltalán be tudja vinni az öngyilkos gént, elég, ha családonként a méhek 10 százaléka rendelkezik vele. Olyan erős volt a gén, hogy azokból a méhekből feltétlenül vezetőknek kellett válni. De hány családot kell így elrontani? Mivel az afrikai családok erős családközi riasztó- és védőrendszereikkel inkább egyetlen hatalmas családként funkcionáltak, Krim úgy okoskodott, hogy a családok 10 százalékának elrontása már elegendő lehet. Minden tizedik család minden tizedik méhe volt tehát a célpont. Ezután két változó maradt, az idő és a tömeg: mennyi időbe telik a genetikai átalakulás, és mennyi génanyagot keli biztosítani hozzá? Az időtényező a szóródással függött össze, és Krim itt a genetikusok úgynevezett gamma-eloszlására támaszkodott. Kezdte a
képlettel, és ezt átalakította a
összefüggéssé, amelyből számos további átalakulás után kijött az, hogy Krimnek ezzel már rendelkezésére állt a probléma elméleti modellje, kivéve a tömeg kérdését, amit még be kellett vinni az egyenletbe. Krim ezt későbbre hagyta azzal, hogy az idő és az eloszlási tényezők majd meghatározzák a tömeget. Az idő és az eloszlási tényezők meghatározásához azonban számokba kellett átírnia az egyenleteket, hogy a gép számára is érthető módon tudja közölni őket. Ez töltötte ki a hét jó részét. A számítógép kétujjnyi vastag számításköteget szolgáltatott, amelyet a végén egyszerű módon összegezett:
PROGRAM: AFRIKAI CSALÁDOK VISELKEDÉSI ZAVARA VÁRHATÓ, HA GENETIKAI VÁLTOZÁS ÉRINTI CSALÁD MÉHEINEK 10 SZÁZALÉKÁT. HA AFRIKAI CSALÁDOK 10 SZÁZALÉKA VISELKEDÉSI ZAVART TANÚSÍT, MINDEN AFRIKAI CSALÁD VISELKEDÉSI ZAVARA VÁRHATÓ. HA TERV SZERINT FOLYTATÓDIK „MIHASZNA” KIRÁLYNŐK KISZÓRÁSA, KÍSÉRLET KÉT HÓNAPON BELÜLI SIKERÉNEK VALÓSZÍNŰSÉGI TÉNYEZŐJE 50 SZÁZALÉK. Ötven százalék esélyük volt tehát a sikerre – több, mint amire Krim számított. A kimerültségtől és az izgalomtól reszkető Krim futva indult a megbeszélésre. Máris nagyon elkésett. * Amikor a genetikus belépett, Wood ránézett, és elakadt a lélegzete. Krimnek gyűrött volt a köpenye, barázdás az arca, úgy festett, mintha egy hete nem aludt volna. Kivörösödött szemében furcsa tűz égett. Wood ebben a pillanatban tudta, hogy Krimmel baj lesz. McAllister ügyet sem vetett az ifjú genetikusra. Folytatta: – Nemsokára országszerte el fognak szaporodni a méhek. Állandó veszélyt fognak jelenteni, és megváltoztatják az egész társadalom jellegét. Visszakergetnek bennünket a kőkorszakba! – Én is betojtam ezektől az afrikai dögöktől – vallotta be Gerston. – A feleségem a kisbabával New Yorkban van, rájuk is folyton gondolnom kell. Maria csitítóan közbeszólt: – De semmi sem bizonyítja, hogy ugyanígy folytatódik a terjeszkedés ezután is. Könnyen lehet, hogy lelassul. – Drasztikus föllépés nélkül soha! – erősködött McAllister. – Egyre inkább amondó vagyok, hogy embertömegeket kell kiküldeni az erdőkbe, pusztítsák el a méheket! – Csőcseléket akartál mondani – vetette oda Wood. – Nem értek egyet veled. Az ellenintézkedéseink még beválhatnak. Türelmesen várakoznunk kell, és folytatni a méhek kiszórását.
Közben néhány pillanatra Wood is megfeledkezett Krimről. A genetikus most egész testében remegve fölállt, meglobogtatta a magával hozott papírokat. – Egyikőtök sem tudja, miről beszél! – mondta még a szokásosnál is nehezebben érthetően. – Megvan a válasz. A mutációnak minden esélye megvan… megvan… – Zavarodottan elhallgatott. – Halljuk, Walter – mondta Wood. McAllister vicsorogva ráförmedt Krimre: – Jaj, az istenért, fogd be a szád! – A sikerre! – bukott ki szinte visítva Krimből. – Egy frászt! – mondta lekicsinylőén McAllister. Wood szúrós pillantást vetett McAllisterre, aztán engesztelő hangon* azt mondta Krimnek: – Csillapodj, Walter. Mondd el szépen, miről van szó! Krim megpróbálta. Olyan fáradt volt, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztalban. Ömleni kezdett belőle a szó: – Zigóta sztochasztikusan független heterozigózis Csebisev egyenlőtlenségi momentum generáló függvény valószínűségi változók feltételes valószínűség gametogenézis maximális valószínűség módszer becslés paraméterekre korrelációs koefficiens mutáció beltenyészet romlási sebesség faktor dominancia arány miózis környezeti kényszer szekvenciális valószínűség beltenyészet másodfokú alakok most már állíthatjuk… Elhallgatott, csak állt kábán, nyitott szájjal, a nyála kicsöppent a szakállára. Amit elmondott, érthetetlen zagyvaság volt. A többiek csak nézték, nem jutottak szóhoz. Végül McAllister azt mormogta: – A töpörtyű bedilizett! – Töpörtyű! – szakadt ki az elgyötört Krimből. Sírva fakadt, aztán kirohant. Félórába telt, amíg megtalálták az épület labirintusában. Térdét fölhúzta egészen az álláig, magzati pózban összekuporodva feküdt a sterilizációs kamra egyik ólompajzsa mellett, mintha arra várt volna, hogy valaki megnyomja a gombot,
és elárassza a helyiséget gamma-sugárzással. Wood fölhívta a kórházat. Maria vigasztalni próbálta Krimet, de a genetikus számára szemlátomást megszűnt a külvilág. Miután Krimbe belefecskendeztek egy nagy adag nyugtatót, és az egyenruhás katonák eltámogatták, Wood visszament az alagsori helyiségbe, és átlapozta a vastag papírköteget. Az egymást követő lapokon csak számoszlopok sorakoztak – a számtömeg ugyanolyan érthetetlen volt, mint Krim szóözöne. Wood megcsóválta a fejét. Nem jutott eszébe, hogy megnézze az utolsó lapot, ahol a számítógép emberi nyelven közölte a választ. * A méhek előrenyomulásának híre csak napok múlva jutott a nagyközönség tudomására. Közben a Méhvédők Szövetsége nagygyűlést tartott a Felt Fórumban, a Madison Square Garden hatalmas sport-csarnokában. A legolcsóbb jegy öt, a legdrágább száz dollárba került. Megtelt a csarnok. Még a százdolláros jegy is megérte az árát, olyan nagy nevek gyűltek össze, hogy műsort adjanak – rockzenekarok, híres énekesek, színészek, humoristák, politikusok, értelmiségiek – és mindenki kíváncsian várta Perry Goodall nagy meglepetését is. A hangszórókból, a plakátokról, a jelvényekről egy és ugyanaz harsogott, rikított:
Mentsük meg a méheket! – Mit akarunk? – kiáltotta Perry Goodall a mikrofonba. – Megmenteni a méheket! – jött a válasz. – Mi a jó? – Élni hagyni! – Mi a rossz? – Megölni! – Mit ad a méh? – Mézet és gyümölcsöt!
– Mit szeretünk? – A mézet és gyümölcsöt! – Mi kell nekünk? – Mééééééééh! Aztán a közönség „Mentsük meg a méheket, mentsük meg a méheket, mentsük meg a méheket!” kántálása közepette Perry Goodall bemutatta a nagy meglepetést. Nem volt más, mint az otthoni üvegkaptára, amelyet ismét benépesített a Connecticutból hozott méhekkel. A nézőknek elakadt a lélegzetük, amikor rájöttek, mi a szándéka. Goodall egy kis mézet kent először az ujjára, aztán az arcára. Levette a kaptár üvegfalát, odatartotta az arcát, kivette a királynőt, és rátette. A többi méh követte a királynőt. Amikor Goodall diadalmasan szembefordult a közönséggel, dús méhszakáll borította az arcát. Talán a reflektorok fénye ijesztette meg a méheket, talán a sok ezer láb lelkes dobogása. A televíziós képernyőkön ország-világ csak egy elzuhant holttestet látott. A közönség fejvesztetten menekült. Kitört a pánik. * Az ország minden részéből százezer-számra jöttek a honpolgárok, hogy részt vegyenek a kereszteshadjáratban. „Végleges megoldást" akartak találni a méhek problémájára. Wood „csőcselék” minősítése pontos volt. A hevenyészett védőruhákba öltözött emberek, a kezükben a legkülönfélébb fegyverekkel, amelyeket hatásosnak véltek – légycsapókkal, baseballütőkkel, sörétes puskákkal, benzinnel, rovarirtó szerekkel, sőt tenisz- és tollteniszütőkkel –, elözönlötték az afrikaiak menedékhelyeit. Velük ment és tekintélyével támogatta őket a neves entomológus, F. W. McAllister. Átfésülték a vidéket, fölmásztak a fákra, botokkal verték a bokrokat, belepiszkáltak a földbe fúrt lyukakba. Igyekeztek csak a kiválasztott fákat fölgyújtani – és mivel csak hét nagyobb erdőtüzet okoztak, ez a törekvésük kis híján sikeresnek volt tekinthető.
A méhirtó hadjárat élharcosai szerint százmillió méh pusztult el. Ezt az értéket a legtöbb megfigyelő túlzottnak tartotta. A csípések és a tüzek következtében több mint ötszáz ember is életét vesztette. A szervezők olyan sikeresnek ítélték a hadjáratot, hogy beharangozták a következőt. Az augusztus elején megindított második hadjárat azonban kevés méhet talált. Megkezdődött a tömeges méhvándorlás. * Az alagsori szoba hangszórójából a Pillangókisasszony komor nyitánya szólt. Wood olyan nyomasztónak érezte, hogy szólt, hogy kapcsolják ki. Az M csoport hét eredeti tagjából csak három maradt, és ez a három sem volt vidám. A honpolgárok hadjárata érdekes témát szolgáltatott a sajtónak, rádiónak és televíziónak, a tudósok azonban tudták, hogy amikor a jó szándékú emberek ezrei és tízezrei légycsapókkal, permetezőkkel és fáklyákkal átfésülték az erdős vidékeket, főleg azt érték el, hogy az afrikai méhek kénytelen-kelletlen fölkerekedtek, és biztonságosabb lakóhelyet kerestek maguknak. Ha a család a túlnépesedés miatt rajzik ki, a légynek sem árt; a menekülő család azonban bősz és agresszív – különösen az afrikai méhek esetében. Ahogy ezek a rovarok átzúdultak a vidékeken, rettegés és halál járt a nyomukban. A számítógép rajzolta térkép szerint a méhek terjeszkedtek. Most már kétszer akkora területet foglaltak el, mint korábban. Ha így folytatják, jelezte a számítógép, nemsokára elözönlik a nagyvárosokat. – Előrejelzést légy szíves – mondta Wood Mariának. SZÁMÍTOTT ÉRKEZÉSEK AFRIKAIASODOTT MÉHEK NEW YORK SZEPTEMBER 4. CHICAGO SZEPTEMBER 10. SAN FRANCISCO SZEPTEMBER 11.
CLEVELAND SZEPTEMBER 13. DETROIT SZEPTEMBER 14. MADISON SZEPTEMBER 14. PORTLAND SZEPTEMBER 15. – Ennyi elég – mondta Wood. A képernyő kihunyt. Gerston halkan szólalt meg: – A méhek előbb-utóbb minden nagyvárost meg fognak támadni. Nincs hová bújni előlük. – Ez bizony úgy fest – mondta csüggedten Wood. Gerston szomorúan lógatta hosszú orrát. Komoran rájuk meredt. Aztán elővette a tárcájából a felesége és a lánya fényképét, összeráncolt homlokkal megnézte azt is. – A családomra is gondolnom kell – mondta végül. – Kiszállok. V. ábra: Számítógépes térkép augusztus 1-jén. A gyilkos méhek legjelentősebb csoportosulásai. (A Fort Detrick-i Méhészeti Kutató és Fejlesztő Állomás szívességéből) – Elmégy Detrickből? – kérdezte Maria. – Az Egyesült Államokból. Ennek az országnak befellegzett. Wood bólintott. – Megértelek. Semmi jó nem várható. – Mariára pillantott. – Haza akarsz menni Brazíliába? – Veled maradok – mondta a nő. – És te? – kérdezte Gerston Woodtól. – Én… illetve mi… – mondta Wood, és meg fogta Maria karját – itt maradunk, és tovább irányítjuk a méheink kiszórását, amíg csak lehet. Amikor az afrikaiak ideérnek, Detrick megszünteti a működését, de addig nem. Nyugodtan mondhatod, hogy őrültség, de én még mindig azt hiszem, van esélyünk a győzelemre.
22. Következmények John Wood és Maria, akiket elfoglalt a detricki munkájuk, nem nézték az elnök júliusi televíziós beszédét. A közvéleménykutatók szerint azonban még soha tévéműsort akkora közönség nem nézett, mint most az elnököt. Az elnök leírta a félelmetes méh gyors terjedését a mezőgazdasági területeken, és leírta, milyen pusztítást vitt véghez. Zengő baritonja figyelmeztette a lakosságot, hogy az afrikai méhek nemsokára elérik a nagyvárosokat. Fegyelemre, bátorságra és elszántságra buzdított. Amerika továbbra is nagyszerű nemzet, mondta. Az elnök ezután kihirdette az országos szükségállapotot, és felkérte a kongresszust, hogy adjon a kezébe olyan hatalmat, amilyet korábban csak háború esetén kaphatott volna, sőt. Az élelmiszerekre és a benzinre jegyrendszert vezetnek be, mondta. Az üzemek dolgozói a veszélyekre való tekintet nélkül kötelesek a munkahelyükön maradni mindaddig, amíg a hatóságok nem engedélyezik a távozásukat. Országos méhőrséget hoznak létre, amely szükség esetén evakuáltathatja a lakosságot. A fosztogatókat a helyszínen agyonlövik. Az elnök arról nem tett említést, hogy mit csinálnak a méhekkel. A főutakon és a vasútvonalakon ellenőrző helyeket létesítettek, ahol megállították a forgalmat, és mindent tűvé tettek a potyautas méhrajokért, de nem sok eredménnyel. Az afrikai méhek országszerte terjedtek, fészkét kerestek, szaporodtak, aztán megint kirajzottak, hiába próbálták fölkutatni és elpusztítani őket az emberek. Az első ágazat, amely komolyan megsínylette az afrikai méheket, a mezőgazdaság volt. A méh veszélyessé és elviselhetetlenné tette a farmerek életét. A nagy gépek dübörgése, de még a verejtékező emberek és állatok szaga is kiváltotta a tomboló méhek tömeges támadását. Az emberek felölthették ugyan a Mezőgazdasági Minisztériumtól kapott különleges öltözéket, a védőruha azonban meleg volt,
kényelmetlen és merev. Az állatokat pedig semmi sem védte. És a farmereknek a családjukra is gondolniuk kellett. Először a tejtermelő gazdaságok álltak le, aztán sok helyen a sertéshízlalás, a marhatartás, sőt a tyúkfarmok és a tojástermelés is. Aztán a bősz méhek támadásai a teljes mezőgazdaságot megbénították egynémely területen, mint például a kaliforniai Sacramento-völgyben. Ennek egyenes következményeként katasztrofálisan felszöktek az élelmiszerárak, az ellenőrzés és a szigorú jegyrendszer ellenére. Amikor a farmerek fölpakolták a bőröndjeiket az autóik csomagtartóira, és távoztak, a lábasjószágot kénytelenek voltak otthagyni. Gondozás nélkül az állatok hamarosan elpusztultak. Ezt a kárt csak évek alatt lehetett volna helyrehozni. A farmerek a falvakba, kisvárosokba mentek, de az afrikaiak kisvártatva ezeket is megostromolták, és hamarosan már nagy menekülő embertömegek voltak úton. Az elnéptelenedett városkákban feltűntek a fosztogatók. Teherautókkal érkeztek, bukósisak védte a fejüket, kesztyű a kezüket, bőrdzsekijüket szegecsek vagy titokzatos ábrák ékítették, betörtek a boltokba és a lakásokba, elvittek mindent, ami megtetszett. A kóbor fosztogatók egyre gyakrabban csaptak össze a katonasággal. Sok városban katonai helyőrséget kellett fölállítani. A katonák élete a méhek és a banditák között maga volt a pokol. Az országutak, a vasúti pályák, a telefon- és villanyvezetékek állapota gyorsan romlani kezdett. Az elmosott hidakat nem állította helyre senki. A magukra hagyott gátak gyöngülni kezdtek; nem sok idő kellett hozzá, hogy sokuk megsemmisüljön vagy átszakadjon. Mindennek a tetejébe az ipari termelés csökkenni kezdett, először a nyersanyaghiány miatt, aztán pedig azért, mert a veszélyes méhek egyre nagyobb területeket ostromoltak. A munkásokat nem sikerült a gyárakban tartani. Az indianai Garyban például jóformán megszűnt az acélgyártás. A tőzsde persze hevesen reagált. De voltak olyanok is, akik szerint ez jó lecke volt, mert a környezetszennyezés ugyanolyan gyorsan
csökkent, mint a termelés, és nemsokára tisztulni kezdett a levegő és a folyók. A derűlátás azonban rövid életű volt. Az elhagyott raktárakban a mérgező vegyszereket tartalmazó hordók szivárogni kezdtek vagy fölhasadtak. A vegyszerek szétterjedtek a levegőben, belefolytak a vizekbe. A vadállományra gyakorolt hatás katasztrofális volt. Az ország nagy területein életképtelenné vált a civilizáció. De voltak nemzetközi kellemetlenségek is. Ahogy múltak a hetek, és terjeszkedtek az afrikaiak, a fokozódó zűrzavarral együtt fokozódott az aggodalom is a többi országban, hogy vajon meg tudja-e fékezni az Egyesült Államok a méheket. Ha az amerikaiak nem tudják megállítani a rovarokat, okoskodtak a szövetségesek, miféle védelmet nyújthatnak az oroszok vagy a kínaiak ellen? Az Egyesült Államok és tengerentúli barátai között rég fennálló szövetségek meggyengültek vagy fölbomlottak. A NATO például összeomlott. Az amerikai árukat egyelőre beengedték más országokba, de olyan tüzes vizsgálatnak vetették alá őket, hogy a késedelem bénítóan hatott az exportra, és amerikai hajóval vagy repülőgéppel utazni valóságos gyötrelem lett. Kósza hírek röppentek föl holmi nemzetközi vesztegzárról is, és ezután a dollár árfolyama tragikus mélységekbe zuhant. Sokan azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államoknak mint világhatalomnak befellegzett, akármit mond is az amerikai elnök. Az Egyesült Nemzeteknek szemlátomást ez volt a véleménye, mert lázas sietséggel átköltözött New Yorkból Nairobiba. A hivatalos indoklás szerint az ENSZ székhelyét azért kellett fejlődő országba tenni, hogy demonstrálják a harmadik világ iránti jóindulatot. Nem hivatalosan azonban mindenki tudta, hogy az ENSZ-küldöttek halálos rettegésben élnek a méhek miatt. De nem mindent nemzetközi reakció volt önző vagy ellenséges. Sőt, a Közös Piaccal és a Szovjetunióval kötött kölcsönbérleti megállapodások, még ha a feltételeik kemények voltak is, segítettek megóvni az Egyesült Államokat az éhínségtől. Kelet-afrikai országok egy csoportja pedig gyakorlati
segítséget ajánlott föl a méhek elleni harchoz. Mint mondták, csak az afrikaiak tudják a módját, hogy miként kell elbánni az afrikai méhekkel. Az elnök gorombán elutasította az ajánlatot – talán túl gorombán is, mert Nairobiban az ENSZ-közgyűlésen vita indult arról, hogy beavatkozzék-e az ENSZ, még ha ez azt jelentette volna is, hogy az amerikaiak ellenére küldenek oda csapatokat. Sokan úgy érezték, közöttük amerikaiak is, hogy csak az Egyesült Államok ENSZ-megszállása akadályozhatja meg a szétzilált ország fölötti uralomért kitörő hatalmi harcot. Az afrikaiak előrenyomulása folytatódott. Az elnök íróasztalára egyebek között eljutott a Pentagon javaslata, hogy terítsék be az országot a legerősebb rovarirtó szerek sok ezer tonnájával. A terv megvalósulását csak John Wood memoranduma akadályozta meg, amely az utolsó pillanatban hívta föl a figyelmet arra, hogy az afrikai méhek kiirtásához szükséges dózis végezne a lakosság körülbelül egyharmadával is, és hatalmas területeket évekre lakhatatlanná tenne. A méhek sebesen terjeszkedtek: kirajzottak, megtelepedtek, ismét kirajzottak, ismét megtelepedtek. Nemsokára eljutottak a nagyvárosok kertes elővárosaiba. Itt már folytonos érintkezésbe kerültek az emberekkel, ahogy élelem után kutattak a kertekben, a szemetesbödönökben. A kertvárosok lakói tömegesen költöztek el, s a Fehér Ház úgy döntött, hogy bizonyos exponált helyeket először ki kell üríteni, majd rovarirtó szereket alkalmazni. Az egyik ilyen exponált hely Long Island volt, ahonnan fenyegető méhszaporodásról érkeztek jelentések. Az egyik távozásra fölkért helybéli Oyster Bay lakója, Mrs. Adele Terrace volt, aki azonban kijelentette az újságíróknak: – Világéletemben itt laktam Oyster Bayben, és itt is maradok, amíg meg nem halok! – Az események szó szerint teljesítették Mrs. Terrace jóslatát, a nyilatkozata azonban másokat is arra ösztönzött, hogy dacosan ellenálljanak a kiürítései próbálkozásoknak, s ezáltal a rovarirtók bevetését addig halogatták, amíg már késő lett. John Wood nemsokára már együtt dolgozott Slater
tábornokkal New York védelmének megszervezésén. A New York-i csata döntő jelentőségűnek ígérkezett. Ha a város nem tudja megvédeni magát, akkor az Egyesült Államok sem tudja. Ha ebben a koncentrált ütközetben nem tudják elpusztítani a méheket, egyetlen terület sem lesz tőlük biztonságban. Jövő tavasszal megerősödve térnek vissza, és akkor talán már késő lesz a kiirtásukkal próbálkozni – végérvényesen késő. Talán McAllister is elősegítette tulajdon jövendölésének valóra válását, amikor beállt azok közé, akik még jobban szétszórták a méheket, de tagadhatatlanul lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, hogy a méhek képesek szétzilálni a társadalom szerkezetét, vagy ahogy McAllister mondta, „visszakergetni bennünket a kőkorszakba”. A világ figyelt és várt.
23. A csata előtt Augusztus vége felé járt. A belföldi járat, amely Washingtonból New Yorkba vitte Johnt és Mariát, a Kennedy repülőtéren szállt le. A LaGuardia repülőtér, ahová rendes körülmények között érkeznie kellett volna, nem fogadott gépeket, mert afrikai méheket észleltek a környékén. A repülőterek működéséhez reflektorokra és irányfényekre volt szükség, márpedig az erős, villogó fények az etogram szerint vonzották a méheket. A Kennedy repülőtéren elképzelhetetlen káosz uralkodott. Ezrével álltak sorban a jegypénztárak előtt az emberek, akiket csak az érdekelt, hogy elmeneküljenek az országból. Üvöltöztek az elgyötört repülőtéri alkalmazottakkal, és bankjegyeket lobogtattak. Sorra szálltak föl a gépek az idegtépőén hosszú vizsgálat után, vitték az embereket Hawaiira, Európába, a Karibszigetekre – akárhová, csak el a méhek közeléből. Wood meglátott egy ismerős, hórihorgas alakot az újságosbódénál, és odament hozzá. Gerston két nappal korábban jött New Yorkba, hogy fölpakolja a feleségét és a
gyermekét, s most már ő is indulásra készülődött. – Hová? – érdeklődött tömören Wood. – Alaszkába. Úgy gondolom, oda egy ideig még nem jutnak el. – Lenézett távoli lábára. – Szeretném még egyszer elnézésedet kérni. Nem szívesen hagylak cserben benneteket, de úgy látom, már nemigen tudnék mit segíteni, és őszintén szólva a feleségem és a gyermekem biztonsága előbbre való, ahogy már mondtam… – Ne mentegetőzz – mondta józanul Wood. – Mindannyian azt tesszük, amit tennünk kell. – Köszönöm – mondta Gerston. – Csókoltatom Mariát. Egy változást észre lehetett venni a városban, ahogy bevitte őket Manhattanbe a polgári védelem autója. Sok autóbusz volt az utcákon, de magán-gépkocsi alig. A szükségállapot idejére megtiltották a használatukat. A várost a parkoló autók sorainak hatalmas gyűrűje övezte, ahol a kertvárosi menekülőknek meg kellett válniuk tőlük. Queens fölött tiszta volt a levegő. – Tudod, érdekes dolog – jegyezte meg Wood Mariának, amikor beértek Manhattanbe –, hogy az amerikaiak most először élnek át olyasmit, ami valóban hasonlít a korszerű háborúhoz. Külföldön harcoltunk már eleget, de nem ismerjük úgy a háborús körülményeket, mint mások. Hát most ízelítőt kapunk belőlük. Igaza volt. A polgári védelem karszalagját viselő, fehér sisakos, egyenruhás férfiak és nők cirkáltak az utcákon. Fémháló védte az arcukat, permetező és nagy, fémhálós méhcsapó volt a kezükben. Előkerültek a rejtekhelyeikről a régi óvóhely-táblák is, de a „Bomba” szó helyett sebtében „Méh” feliratot mázoltak rájuk. Minden háztömbnek volt méhbiztos óvóhelye. Az utcákon nyüzsögtek a járókelők. – Nézd, milyen furán vannak öltözve! — kiáltott föl Maria. Mindenki – férfiak, sőt egyaránt – magas szárú cipőt és vastag vászonnadrágot viselt. Drapp vászonzubbony volt rajtuk, viharkabátra emlékeztetett, de csuklya volt rajta. Sokan a kezükben vitték. Mindenkinek egyforma táska lógott a válláról vagy a derekáról. Meleg volt az idő, a vastag ruhadarabokon sötétlő izzadságfoltok ütötték át. – Úgy festenek, ahogy a kínaiakat elképzeli az ember –
mondta fanyarul Wood. Az autó tülkölve furakodott át az úttesten talpaló gyalogosok között. Hirtelen felvijjogtak a szirénák. Wood megérintette a sofőr vállát, szólt, hogy álljon meg. Csak gyakorlat volt, amely szemlátomást nem vonatkozott a polgári védelem jelzését viselő autóra. A polgári védelem egyenruhás járőrei betuszkoltak egy csomó embert egy toronyház kapujába, gumibotjaikkal döfködték őket, ahogy a marhákat ösztökélik. Másokat a metrólejáróba tereltek, amelyet hatalmas és erős fémhálóval lehetett elzárni. Egy nő nem akart lemenni. A járőr vitatkozott vele. – Muszáj, hölgyem. A maga érdeke. De kötelező is. Mindenki köteles az óvóhelyekre menni. Olvassa el a felhívást! – A papírokra mutatott, amelyeket drótra fűzve cipelt magával. – Nem megyek! – visította a nő. – Klausztrofóbiám van! – Mije van? – A férfi alaposabban szemügyre vette a nő zubbonyát, odahajolt, a ráncok közül kiszedett egy jelvényt, a magasba tartotta. Wood látta, hogy a megszűnt Méhvédők jelvénye. – Szóval maga is afféle? – Belefújt a nyakán lógó sípba. Azonnal ott termett egy rendőr. – Kérem, asszonyom, ne akadékoskodjon! Menjen szépen a többivel – mondta csillapítónak szánt hangon. Aztán észrevette a jelvényt, és leplezetlenül goromba lett a hangja. – Indulás befelé, mielőtt letartóztatom! Amúgy is le kellene tartóztatnom, mert nincs magánál a felszerelés. És fogadjon meg egy jó tanácsot – dobja el azt a jelvényt! Wood összeráncolta a homlokát. Odaintette a járőrt az autóhoz, kért tőle egy felhívást. Mariával együtt olvasták el.
NEW YORK POLGÁRI VÉDELMI PARANCSNOKSÁGA Felhívás 1. Méhriadó esetén szirénák figyelmeztetik a lakosságot. Mindazok, akik akár gyalog, akár járművel a szabadban vagy
nem méhbiztosnak nyilvánított épületekben tartózkodnak, kötelesek a kijelölt óvóhelyekre vonulni, ellenkező esetben szabálysértést követnek el. 2. Szükség esetén gyakorlatokra kerül sor. A gyakorlatokra a fenti előírások érvényesek. 3. Méhbiztos helyek: metró, áruházak, nagy irodaépületek, a második világháború után épült üzletek és lakóházak. Figyelem! A második világháború előtti épületek ablaküvegei nem mindig méhbiztosak. Az ilyen épületek csak faredőnyökkel ellátva megfelelőek. 4. Mindenki köteles a polgári védelem járőrei számára jól látható helyen magánál tartani a méhvédő felszerelést, amely áll: arcvédő dróthálóból, gázálarcból és egy pár vastag kesztyűből. 5. Mindenki köteles megtartani az alábbi öltözködési előírásokat. A méhbiztos helyeken kívül nemre való tekintet nélkül mindenki köteles méhek ellen védő vászonzubbonyt viselni vagy magánál tartani. Mindenki köteles méhek ellen védő vászonnadrágot viselni (a szoknya tilos), valamint védőzoknit és erős anyagból készült magas szárú cipőt. A gyermekeknek a felnőttekéhez hasonló öltözéket kell viselniük. A csecsemőket szintén védeni kell a méhek ellen. 6. A méhriadó vagy gyakorlat alatti fosztogatás súlyos bűncselekménynek minősül. A rendőrség parancsot kapott, hogy a helyszínen lője le a fosztogatókat. Az előírások az ön javát szolgálják – tartsa meg őket! * – Gázálarcot? – dörmögte Wood, és fölvonta a szemöldökét. – Ciánozni akarnak majd a városban? – Kitört belőle a nevetés. Amikor fölnézett, látta, hogy az egyenruhás férfi szúrós szemmel méregeti. Aztán megszólalt: – Ajánlom, hogy öltözzön be maga is, mielőtt letartóztatják! – Ezzel megfordult, és súlyos léptekkel elment. – Nem éppen barátságos város, mi? – mondta Maria, ahogy
elhajtottak. Ebben azonban nem volt egészen igaza. * Az autó megállt a volt ENSZ-palotánál, amely most legnagyobb részében üresen tátongott. Maria bement a Bloomingdale-be, hogy megvásárolja a megvásárolandókat, John pedig eszmecserét folytatott Slater tábornokokkal. A hadsereg vállalta New York védelmét. A főhadiszállás az ENSZ-palota harmincnyolcadik emeletén volt, és Slater az ENSZ főtitkárának egykori irodáját foglalta el. Wood elismerő tekintettel nézett körül a dióburkolatú falakon. – Egy szinttel magasabbra került, mint a Pentagon, tábornok úr – mondta tréfásan. – Nem rossz szolgálat, az biztos – felelte Slater. Wood úgy látta, mintha soványabb, edzettebb lett volna, mintha formába hozta volna magát a küzdelemre. – Sose hittem volna, hogy még egyszer ütközetben veszek részt. Gondolja, hogy sor kerül rá? – Detrick alapján ítélve, szerintem minden esély megvan rá. A méhek egyre nagyobb számban jelentek meg Frederick vidékén, majd végül megtámadták a bázist, és egy részük be is jutott. A bázist kiürítették, a megmaradt házi tenyésztésű méheket megölték. Az afrikai méhek most már Washington ellen vonulnak. – A számítógépes előrejelzés szerint körülbelül szeptember huszonötödiké táján érik el a fővárost. – Tehát most vagy soha – mondta Slater. A padlón vastag, fekete kábelek húzódtak a hosszú asztalon álló monitorokhoz és mikrofonokhoz. Egy telexkészülék is állt az irodában, két falat pedig teljesen beborított két térkép. Az egyik a várost és környékét ábrázolta, a másik Long Islandet. Az utóbbit fekete fejű gombostűk borították, amelyek szemlátomást a méhtömörüléseket jelezték. Slater odalépett Long Island térképéhez. – Itt van a nagy nyüzsgés! Ha jönnek majd, akkor Long
Islandről jönnek. Egy hónapja érkeznek a rajok. A tengerszoros fölött repülnek át, még éjszaka is látták vonulni őket. Vannak olyan részek, ahol az ember három-négy fészket találhat bármelyik krumpliföldön; jó, jó, hogy kicsik, de összességükben iszonyú sok méhet jelentenek. Milliószámra lehetnek odakint! – Mivel táplálkoznak? – kérdezte Wood. – Nézze, maga tudja a legjobban, hogy milyen fantasztikus szerencséjük volt idén az időjárással. Dúskálhattak a virágban. De valószínűleg még sincs elég táplálék mindegyiküknek, mert ellepik a szeméttelepeket, a szemetesedényeket, sőt még az elhagyott házakba is bemennek élelmet keresni. Vészesen szaporodnak, az hajtja őket. – Másutt is ezt tapasztalták – jegyezte meg Wood. – A kérdés az, hogy milyen módon indulnak majd meg. – Igen, ez a kritikus kérdés. Ha nagyjából rajonként jönnek, akkor gond nélkül el tudunk bánni velük. De ha egyszerre indulnak meg… – Remélem, fölkészültek arra az eshetőségre is – szólt közbe gyorsan Wood. – De még mennyire! Az elképzeléseink nagyszámú méh tömeges támadását veszik alapul. Meggyőződésem, hogy elintézzük őket. – Elmondaná a végleges változatot? – Wood ismerte a haditervet, de a megvalósítás módját nem. Slater átment a másik óriási térképhez, amely New York Cityt és keleti környékét ábrázolta. Egy sok koncentrikus kört rajzoltak át. – Nagyszámú előretolt megfigyelőállást helyeztünk el Long Islanden, a legkorszerűbb radar-, tévé- és rádió-berendezésekkel fölszerelt teherautókat. Huszonnégy órás készültségben vannak. Ha megindulnak a méhek, azonnal értesülünk róla, vagy a vizuális észlelésekből, vagy a radarképernyőkről. A nagyobb rajok már látszanak a képernyőn. – Értem – mondta Wood. – Ezután jön az elhárítás. Akcióba lépnek a MacArthur és a LaGuardia repülőtérrel fölszálló helikopterek. – Slater rámutatott
a legkülső koncentrikus körre. – Bevonattal ellátott fémfóliacsíkokat szórnak a rajokra. Rezgést keltenek a levegőben; ezzel remélhetőleg megzavarják a méhek irányérzékét. Wood rájött, hogy kétkedő képet vághat, mert Slater gyorsan folytatta: – Ez csak a kezdet! Ha tovább jönnek, akcióba lépnek az F111-es vadászgépek. A Kennedy és a Floyd Bennett repülőtérről szállnak föl. Holnap éjféltől ugyanis minden repülőtéren leáll a polgári légiforgalom. Ezek a gépek hangsebességgel csapnak a méhek közé. Hangrobbanás, forró égéstermékek, légörvények – nincs, ami túlélje! -– Föltételezik, hogy a méhek magasan fognak repülni? – Eddig mindig harminc méternél magasabban rajzottak. Az F111-est mélyrepülésre tervezték. Persze, ha a méhek eljutnak a város fölé, a repülőgépek tehetetlenek, az épületek miatt. – Még így is nagy lesz az összeütközés vagy a földnek ütközés veszélye. – Mindennek ára van – mondta komolyan Slater. Wood jól látta, hogy a tábornok pompásan érzi magát; szemlátomást visszatért az önbizalma. – És aztán? – kérdezte Wood. – Nem lesz aztán – felelte Slater. – De ha mégis, fölkészültünk. Említettem egyszer az ultrahangot. Katonai titok ugyan, de magának elmondhatom. Kifejlesztettünk egy ultrahang-sugárzót a légelhárító rakéták vezérlőrendszerének zavarására. A generátorokat Brooklyn és Queens külső övezeteiben helyeztük el. Nem fogják megölni a méheket, de megzavarják a nap helyzetén és a gravitáción alapuló tájékozódásukat. Reméljük, hogy egyenesen nekirepülnek majd a földnek vagy az épületeknek. – És utána? Slater elvigyorodott. – Nos, a következő a maga ötlete volt. Holnap reggel hét órától gépkocsik ezreit sorakoztatjuk föl minden fontosabb bevezető úton. Átalakítottuk őket úgy, hogy távirányítással lehet bekapcsolni a gyújtást. Levegőszennyezéssel bánunk el a
méhekkel! – Ehhez legalább biztosan értünk – mondta fanyarul Wood. – Ennyinek már elégnek kell lennie – folytatta Slater. – Ha minden valószínűség ellenére mégis átjutnának a méhek, a Butler repülőtéren Piper Cub gépek állnak készenlétben. Az East River túlsó partja fölött metil-paration-felhősávot permeteznek a méhek és a város közé. – Úristen – mondta Wood. – Mi lesz az emberekkel? – Már javában evakuáljuk őket – mondta Slater. – Végül pedig… jöjjön csak ide! Wood követte a tábornokot az ablakhoz. Odalent hatalmas uszályok végtelen sorát lökdösték a folyón a tolóhajók. – Ha minden kötél szakad – mondta Slater –, fölrobbantjuk azokat az uszályokat. Tele vannak petróleummal. Lángol majd az egész folyó, és füstfal emelkedik föléje. Ha megmaradt is méh, azon nem jut át. Wood bólintott. – Szó, mi szó, ötletes. – Ezzel a haditervvel győznünk kell – mondta Slater, szemlátomás roppant elégedetten – De hátra van még egy kis meglepetés. Az az én találmányom, ha szabad így mondanom. – És mi az? – Egy nagy intenzitású villogó. Az RCA felhőkarcoló tetején helyezzük el, és körülvesszük nagyfeszültségű vezetékekkel. Azt a néhány méhet, amely még esetleg életben marad, odavonzza a fény, a biztos halálba. – Az emberek nem vakulhatnak meg tőle? – Legfeljebb néhányan – mondta Slater. – Szerintem jók vagyunk… – Nagyot nyújtózott, aztán nyájasan azt mondta: – Nagyon keményen dolgozott eddig. Pihenjen ma egy kicsit. Nézzen szét a városban! Meglátja, alig lehet ráismerni! * Aznap délután John és Maria városnéző utat tett a sofőr vezette polgári védelmi autóval. Furcsán érezték magukat a
különös öltözékben. Slaternek igaza volt: alig lehetett ráismerni a városra, és nemcsak a külsőségekben. Ott volt például Harlem. Harlem most zsúfolva volt menekültekkel, fehér menekültekkel, akik annak idején kertvárosi menedékekbe vonultak el a zsúfoltság, a bűnözés, a faji feszültségek elől. Most újra itt voltak a városban, amelyet otthagytak annak idején, ezúttal négyesével-ötösével a bérkaszárnyák vagy lebontásra váró üres épületek egy-egy szobájában, vagy sátrakban gubbasztva Harlem parkjaiban őrizgették az ezüstjeiket és a porcelánjaikat. De furcsa módon kevés volt a faji összetűzés és a lopás. A válság légköre telepedett a városra, és ahogy ilyenkor lenni szokott, az emberiség időlegesen ugyan, de egyesült a közös ellenség ellen. A Central Park adott szállást több mint 250 000 embernek – senki sem tudta, pontosan hánynak. Katonai sátrakban laktak, katonai felügyelet alatt levő táborokban. Sebtében fölállított hullámlemez barakkok voltak az étkezdéik. A város minden parkja ugyanígy festett. Embermilliók rajzottak be Manhattanbe a környező területekről. Épp csak elegendő volt az élelem. Wood megkérte a sofőrt, hogy álljon meg egy vaskereskedésnél. Vett néhány fából készült ablaktáblát, aztán bement egy élelmiszer-áruházba. Amikor Mariával kiszállni készültek a kocsiból, a sofőr megszólalt: – Ezek nélkül ne menjenek! – A kezükbe nyomott egy köteg élelmiszerjegyet. A tudósok értesültek a jegyrendszerről, de a detricki elszigeteltségben sejtelmük sem volt róla, milyen ritkák és milyen drágák lettek bizonyos élelmiszerek. A hús lóhús volt, a tojás tojáspor. Tej, szemlátomást csak sűrített formában létezett. Gyümölcs egyáltalán nem. A pultokon árválkodó néhány félig rothadt zöldséget máskor kidobták volna. A New York-iak a jelek szerint főleg Puerto Ricóból származó babkonzerven és préselt konzervhúson éltek. Puha, fehér kenyér és sütemény viszont volt bőven – a lisztellátás szemlátomást jó volt. Maria megjegyezte, hogy ha tovább tart az ostrom, nemsokára föllépnek a Vitamin-
hiánybetegségek. Mindazonáltal, mint hamarosan megtudták. New York meglepően vidám hangulatban élt. John és Maria elhatározta, hogy csapnak egy görbe estét, mondván, hogy megérdemlik a több hónapos detricki fogságuk után. New York el volt sötétítve. A kiszemelt luxusétterem ablakait is függöny takarta. Odabent zsúfoltság és harsány vidámság fogadta őket, mintha szilveszter lett volna. – Furcsa érzés – mondta John – megint városban lenni, étteremben ülni, koktélt inni. Már szinte elfelejtettem, hogy létezik ilyesmi. Egyre inkább Detricket tekintettem az otthonomnak. Idegenül érzem magam, mint egy bevándorló. – Szó, mi szó, szokatlan dolog ilyen öltözékben ülni egy elegáns étteremben – mondta Maria a vászonzubbonyára mutatva. Egy pillantást vetett a szomszéd asztalnál ugyanolyan zubbonyban ülő két nőre. – Legalább nem vagyok egyedül. – Egészségedre – mondta John, és magasba emelte a poharát, közben mélyen belenézett a fekete szempárba. – Ma éjszaka ne beszéljünk a méhekről! De a méhekről nem lehetett elfeledkezni. Az étteremben bőséges volt az ételválaszték, és Wood megkérdezte a főpincért, honnan szerzik a hihetetlenül drága húsokat és zöldségeket. Európából, mondta különös pillantás kíséretében a férfi, különgépek hozzák az éttermeknek. Miután megrendelték a vacsorát, John azt mondta Mariának: – Ne hagyjál majd semmit a tányérodon! Holnap lezárnak minden repülőteret New York környékén. Becsukhatnak az éttermek! Túl hangosan mondta. A szomszéd asztalnál is meghallották. Két pár ült ott. A férfiak idősebbek voltak, vászonzubbonyt viseltek. A nők fiatalok voltak, rajtuk is vászonzubbony, de kinyitva. Enyhén spiccesnek látszottak, és a szőke, aki egy ideje már nézegette John markáns arcélét, most megszólalt: – Ez igaz? Nem indul több repülőjárat New Yorkból? – Ez a szóbeszéd járja – mondta gyorsan John.
– Minden csak szóbeszéd – dörmögte megvetően az egyik férfi. – Mit lehet már manapság elhinni? Jönnek a méhek vagy nem jönnek? – A tőzsde szerint jönnek – mondta a másik. – Ma újabb negyven ponttal esett. Mint huszonkilencben! John meglátott egy újságot az egyik széken, kölcsönkérte. Egy név ütötte meg a szemét: „Terrace”. A főcím ezt harsogta:
FOSZTOGATÓK MEGÖLTÉK MRS. TERRACE-T A méhellenes mozgalom alapítója egy tapodtat sem mozdult John visszaadta az újságot. – A sors fintora – mondta Mariának. Az első férfi közben éppen azt mondta: – Ha jönnek azok a rohadt méhek, jöjjenek mielőbb, legyünk túl rajta! Kikészít ez a várakozás! A barna hajú lány odaszólt: – Még mindig elmehetsz! Ha holnap eltömik az utakat autókkal, el sem mehetsz, legalábbis nem kocsival. – Hová mennék? Mindenhol ez van, méhek, méhek, méhek! – Megrántotta a vállát. – Lehet, hogy át kellett volna mennem Európába. Most már késő, ha igaz, amit a barátunk a repülőterekről mondott. Ránézett Johnra, aki kíváncsian visszakérdezett: – Miért nem ment el eddig? – Mert engem ne kergessen el egy rovar – felelte egyszerűen az idősebb férfi. – Hülyeség, mi? De akkor mind hülyék vagyunk. A szőke lány nagyot nyújtózkodott. A vászonzubbony kinyílt, fölfedte csupasz melle nagy részét. A lányon a zavar legkisebb jele sem látszott. – Énszerintem – mondta azt kapjuk a méhektől, amit megérdemlünk. Szar társadalmat csináltunk, most megkapjuk
érte a magunkét. – Ugyan! – szólt rá a barna. – Úgy beszélsz, mint a méhpróféták! – Kik azok a méhpróféták? – kérdezte Maria. Az idősebbik férfi érdeklődéssel vette szemügyre. – Hát maga hol járt mostanáig? – Messze. – Nos, a méhpróféták a Krisnamurti szektából váltak ki. Azt mondják, a méheket a fekete bőrű úristen küldte ránk, hogy megbüntette Amerikát az önzéséért. Ez már mindennek a teteje! John régebben már járt ebben az étteremben. Korábban itt nem volt tánc, most azonban egy kis együttes játszani kezdett, s az emberek jókedvűen visongva felpattantak. Maria elmosolyodott. – Úgy látom, azért maguk még mindig élvezik az életet. – Más nem maradt nekünk – felelte az idősebbek férfi. – Hajtsa föl, aztán rendelünk még egy rundot. Pincér! Még egyet! Nekik is! – John és Maria felé intett. – Mit hozzak, uram? – Hogyhogy mit? – mondta kuncogva a férfi. – Hát természetesen züm-züm koktélt! – Züm-züm koktélt! – rikoltotta Maria. – Züm-züm… – Úgy nevettek, hogy az asztalra kellett hajtaniuk a fejüket. Nevettek, sírtak egyszerre. A hosszú hónapok feszültsége most jött ki belőlük. * Késő éjszaka John és Maria ismét a West Side-i erkélyen állt, mint annak idején az első estén. Az elsötétített város csöndes volt. Semmi sem mozdult odalent az utcákon. A Central Park, benne a sátrak sűrűn sorakozó, sötét halmaival, úgy festett, mint egy csatára várakozó hadsereg. John átölelte a nőt. – Lehet, hogy nem ez a legjobb alkalom szóba hozni, de ha majd elcsitul ez az egész, szeretném megbeszélni, hová
megyünk nászútra… Mármint ha túléljük. Maria kissé megdöbbenve nézett rá. – Nem vagy benne biztos? – Azt hiszem, előfordulhat, hogy itt pusztulunk. Bánod, hogy nem mentünk el, mint Gerston? – Nem. – Csönd lett. – Még nem válaszoltál, Maria… – Tudom. – Még mindig nyugtalanít a régi detricki múltam? – Azt hiszem. Megváltoztatta a rólad alkotott képem. Arra gondolok, hogy végülis tudósok vagyunk, nem gyilkosok. Nekünk az emberiség javáért kellene munkálkodnunk. – A tudósok ugyanolyan emberek, mint a többi – mondta feszengve Wood. – De most már különben is tudom, hogy helytelen volt a detricki biológiai hadviselési munkánk. Maria fölkapta a fejét. – Igen? – Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Az nem baj, ha az ember meg akarja védeni magát bármilyen módon, amire rákényszerül. Az a baj, ha elfelejti, hogy nemcsak ő él ezen a bolygón. A fekete szempár megvillant. – Gyere, menjünk be – mondta vibráló hangon a nő. – És igyekezzünk túlélni.
24. A New York-i csata Két nappal később, reggel hét óra előtt öt perccel megszólalt az ágy mellett a telefon. Wood fölvette. Nyers férfihang szólalt meg: – Elkezdődött. Tizenöt perc múlva ott lesz önért a kocsi, uram. Augusztus 31-e volt. Az afrikaiak négy nappal megelőzték a detricki számítógép előrejelzését. Maria gyorsan főzött egy kávét, amíg Wood felöltözött. Hét
órakor behallatszott a Central Parkból a trombitaszó, a menekültek ébresztője. Slater nagy irodája kész bolondokháza volt: a kezelőszemélyzet kapkodva ellenőrizte a berendezéseket, kábeleket rángattak, újabb mikrofonokat és képernyőket helyeztek el. Wood kinézett az ablakon. A Queesborough hídon a barna katonai teherautók végtelen sora áramlott befelé a városba, hozta az újabb menekülteket. Slater bejött a szobába, odalépett hozzá. – Helyzetjelentés van? – kérdezte Wood. – Az éjszaka kerekedhettek föl – felelte Slater. – Long Island fölött mindenütt méhrajok vannak a levegőben, és errefelé tartanak. Egy hang szólalt meg a hangszóróból, olyan hangosan, hogy mindkét férfi összerezzent: – A hetvenkettes rádiós kocsi hívja a központot! Központ, hallasz? – Hallunk, hetvenkettes – mondta a rádiós. – Mi van? – Valami közeledik – mondta a hang. – Hol a hetvenkettes? – kérdezte Slater a térkép közelében álló egyik emberétől. – Islip közelében. – Milyen távolságra innét? – Hatvan-hatvanöt kilométerre. Slater Woodhoz fordult. – Tudnak a méhek hatvan-hatvanöt kilométert repülni? – Sajnos, ezek a méhek igen. Slater odalépett az egyik mikrofonhoz, megnyomta a gombját. – Hetvenkettes, itt Slater tábornok. Vétel. – Itt vagyok, uram. – Mit lát? – Egy dombtetőn vagyok, uram. Mintha egy szürke felhő tartana errefelé. Látcsövön nézem. Lehet, hogy csak egy felhő, uram. Csak felhő lehet, mert nagyon nagy… Igen, ez az… Nem, ezek méhek! Szentséges ég, uram, én még nem láttam ilyet! Eláll
tőle az ember lélegzete. Nem tudja elképzelni! Fekete tőlük az egész égbolt! Te jó isten, eltakarják a napot is… Olyan, mintha napfogyatkozás volna… Már itt vannak! Slater ordítva közbevágott: – Adjon képet, hetvenkettes! – Azt próbálom, uram. Valami baj van a kamerával. – A sebességét meg tudják határozni? – Igen. A raj, ha ugyan ezt rajnak lehet hívni, tizenöt kilométert tesz meg óránként. Szembefúj velük a szél. – Milyen magasan van? – Csak annyit mondhatok, hogy a magasság húsz métertől harmincöt méterig terjed… – Azt akarja mondani, hogy a raj tizenöt méter vastag?! – A radar szerint igen. Slater Woodhoz fordult. – Atyaúristen! Ez lehetetlen. A hetvenkettes megint megszólalt: – Most már adom a képet is! A kép homályos volt, de nem bízott semmit a képzeletre: méhek irdatlan fala nyomult New York felé. – Próbáljuk meg nagyjából kideríteni a raj méretét! – mondta Wood. A kezelő sorra hívta a területen levő többi rádióskocsit. Gyorsan megállapították, hogy a méhraj körülbelül három kilométer széles, fél kilométer hosszú és tizenöt méter vastag. Slater döbbent hangon szólalt meg: – Ebben benne lehet Long Island minden méhe. – Meg Connecticuté meg ki tudja, melyik vidéké – mondta Wood szinte suttogva. – Az utóbbi napokban hihetetlen számban érkezhettek Long Islandre. Több milliárd van ebben a rajban! – Atyaúristen – mondta Slater. Olyan volt, mint akit fejbekólintottak. – Végezzünk velük – mondta Wood. A helikopterek perceken belül fölszálltak a LaGuardiáról, és megindultak a raj felé. Néhány helikopteren kamerákat helyeztek el, ezek közrefogták a rajt, mint a gulyát terelő pásztorok. Slater
harcálláspontján az emberek jó képet kaptak a rajról. Lassan, de kérlelhetetlenül haladt, nem változtatta sem a magasságát, sem az irányát, egyenesen New York felé tartott. Nyolc óra volt. Ha a raj nem áll meg, szinte pontosan délben ér a Times Square fölé… Helikopterek tucatjai értek föléjük, milliószámra szórták ki a vibrálva csillogó fóliaszálakat. A raj előtt repülő egyik helikopter kamerája hűségesen közvetítette a történteket. A raj olyan volt, mint egy hatalmas szökőár hulláma. A méhhullám fölemelkedett, lesüllyedt, emelkedett-süllyedt, aztán ugyanúgy folytatta az útját. Slater csalódott képet vágott. Parancsot vakkantott a mikrofonba. Harminckét másodperc múlva a Kennedy repülőtér kifutópályájáról fölsüvített az első F-111-es vadászgép. A helikopterek esetében attól tartottak, hogy ha belekerülnek a méhtömegbe, a rovarok hamarosan eltömik a szívónyílásokat, az érzékeny szelepeket. A vadászgépeket nem fenyegette ilyen veszély. A hangsebesség határán száguldó F-111-esek előtt feltorlódott a levegő, félretaszított minden repülő testet. Az első F-111-es percek alatt elérte a rajt, és 1200 kilométeres óránkénti sebességgel átszáguldott rajta, alagutat nyitva a méh tömegben. Ahol a méhek voltak, most egy pillanatra csak hatalmas lyuk tátongott. Slater most először mosolyodott el. Újabb F-111-es csapott le a rajra. Aztán még egy, aztán még egy. A földön épületek dőltek össze a hangrobbanások lökéshullámaitól. A zaj még a hangszórókból is fülsüketítő volt. A harcállásponton éljenzés hallatszott, de nem sokáig. A raj süllyedni kezdett. Ugyanazzal a sebességgel, pontosan ugyanabban az irányban, de immár szinte a földhöz simulva a méhraj folytatta útját. Az alakja azonban megváltozott. A földi megfigyelők jelentése szerint most körülbelül három kilométer széles volt, hétnyolc méter vastag és egy kilométer hosszú. Fölötte dühösen süvítve keringtek a F-111-esek. Nem a mélyrepülés okozott gondot nekik, hanem a lenti épületek. Mindazonáltal több pilóta is engedélyt kért és kapott rá, hogy megkísérelje. Amikor a második gép ütközött épületnek, Slater
visszarendelte őket. Ekkor történt valami, amire sem Slater, sem Wood nem számított. Ha előre sejthették volna, talán az egész csata arculata megváltozott volna. Fél tizenegykor, szinte mintha adott jelre történt volna, a raj hirtelen megállt. – Nem értem – mondta Slater. – Hol vannak? – kérdezte Wood. Az egyik rádiós megszólalt: – Hempsteadnél. Pontosabban a hempsteadi tónál. – Nézzük meg fölülről – parancsolta Wood. A kamera fölülről mutatta a tavat, a felszíne sötétlett a méhektől. – Ott a válasz! – mondta Wood. – Pihennek és isznak. – Pattintott az ujjával. – Itt a nagy lehetőség! Méreg?… Nem, az túl lassú volna. Bomba! Bombát rájuk! Tizenöt perc múlva egy vadászbombázó szállt föl a New Jersey-i Maguire légibázisról. Néhány perccel elkésett. A raj már folytatta az útját. Egyenletesen, látszólag békésen, mint egy felhő, úszott az égen a raj, hatalmas árnyékot vetett a földre. Az árnyék széle már közeledett a város határához. – Van benne valami fenséges – mondta Wood, ahogy a látványt nézte a képernyőn. – Ha nem volna olyan szörnyű, szinte gyönyörű volna… – De szörnyű – mondta Slater. – Bekapcsolom az ultrahangsugárzókat! A teherautók platójára szerelt fegyverek a raj felé fordultak, bombázni kezdték az ultrahang-sugarakkal. Lehet, hogy néhány méh megzavarodott, és valóban a földnek vagy épületeknek repült, de a történtek lényegét legjobban az ultrahang-sugárzók mozgásán lehetett látni, ahogy először szembefordultak a rajjal, majd alulról, végül hátulról meredtek rá, ahogy a raj eltűnt előlük New York fölött. Amilyen láthatatlanok voltak a sugarak, olyan észrevehetetlen volt a méhekre gyakorolt hatásuk is. Brooklyn és Queens minden jelentősebb autóútján már felbőgtek az ott várakozó autók tízezreinek motorjai, a
kipufogógázok sűrű felhőjét lövellték a magasba. Nemsokára döglött méhek ezrei hevertek az autókon és az utakon. Ez azonban nem ritkította meg észrevehetően a méhek sorait. Egyszerűen túl sokan voltak. A raj rendületlenül folytatta útját. Wood egyik feladata ebben a stádiumban az volt, hogy ügyeljen, nehogy a rovarirtó szert kipermetező Piper Cubok átröpüljenek a zsúfolt manhattani utcák fölé, hanem maradjanak a folyótól keletre, a kiürített terület fölött. A permetezett területre hetekig nem tehette be ember a lábát. Wood pattogó párbeszédeket folytatott a repülésirányítókkal. A feladatot hibátlanul hajtották végre. A metil-paration fehér ködfelhője választotta el Manhattant a méhektől, mint valami halálhozó függöny. A méhek még mindig ugyanabban a három kilométer széles, egy kilométer hosszú alakzatban repültek. Minden hang elhallgatott a nagy helyiségben, az Egyesült Nemzetek volt székházának legfelső szintjén. Minden tekintet arra a képernyőre szegeződött, amely a fehér méregfelhő előtt biztonságos távolságban lebegő helikopter kamerájának képét mutatta. A színes kép a döntő pillanatban meglepően éles volt, és Wood azonnal megértette, mi történt. A fehér felhő alig észrevehetően sötétedni kezdett, elszürkült, majd elfeketedett. A raj átment rajta. Az afrikai méhek rá sem hederítettek a rovarirtóra! Slater a tenyerébe temette az arcát. Wood kinézett az ablakon. A rádió elhallgatott, a képernyőkön nem látszott semmi. Az emberek csöndben várakoztak. Manhattant most már csak egyetlen védővonal választotta el a méhektől, a térkép legkisebb koncentrikus köre, amely azonban Wood véleménye szerint nem sokat ért. A harmincnyolcadik emeleten, a vastag ablaküvegeken át is hallani lehetett a fölrobbanó uszályok dörgését. Wood lenézett, látta, hogy lángba borul a folyó. Tizenöt-húsz méteres tűznyelvek lövelltek föl, és a füstfelhők magasabbra gomolyogtak még az ENSZ-palotánál is. A szoba elsötétedett, mintha leszállt volna az alkonyat.. Füstbe burkolóztak az ablakok. Wood kétségbeesett
kíváncsisággal kémlelt kifelé. – Mi van? – kérdezte Slater, de nem nézett föl. – Légáramlás – mondta halkan Wood. – Fölszáll a forró levegő. – Mi a nyavalyát akar ezzel mondani? – Slater odalépett az ablakhoz. Wood kimutatott. Először azt hitte, hogy azok a fekete valamik hamupelyhek. Aztán észrevette, hogy mozognak. A méhek bejutottak Manhattanbe. Ott hemzsegtek az ENSZ-palota ablakain. A városban felvijjogtak a szirénák. * Ha Woodnak az elkövetkező napokban valami alkalmat adhatott volna a csúfolódásra, az Slater gigászi villogója volt. Az RCA felhőkarcoló tetején elhelyezett hatalmas fényerejű villanólámpa állandó közveszélyt jelentett. Az a kéttucatnyi ember, aki balszerencséjére szinte hipnotizáltan meredt rá egy ideig, egy életre megvakult. Másoknak súlyosan károsodott a látásuk. Csak a méheknek nem ártott. Lehet, hogy a fény oda vonzotta a rajt a Central Park környékére, de miután odaértek, a méhek rátaláltak arra, amit kerestek – a tavak és a víztároló vizére. A méhek egy hétre elegendő élelmet tudnak magukkal vinni, de szükségük van vízre, és Slater akaratlanul is segítségükre volt. Az erős, villózó fények már szemlátomást nem érdekelték őket. Aztán a méhek megtelepedtek a park körüli épületeken, mintha hatalmas fák lettek volna. Wood, aki előzőleg visszarohant az ENSZ-székházból Máriához, a tizedik emeleti lakás ablakaink hallotta a halk kopogást-zörgést. Óvatosan, résnyire kinyitotta a fa ablaktáblákat, és azonnal látta, mi kelti a hangot. Nagy méhek repültek az üvegnek, be akartak jutni. Hirtelen dühödtebben kezdték püfölni az ablakot, mintha észrevették volna a férfit. Némi szorongással, de bízva abban, hogy kitart az üveg, Wood valamivel nagyobb rést nyitott az ablaktáblán, és kikémlelt.
A nyüzsgő fekete testek fátylán át egy pillanatra meglátta a General Motors felhőkarcolóját. Az egykor csillogó homlokzat sötétlett a méhektől. New York megszállása megkezdődött. * Azonnal voltak áldozatok is. Az East River melletti sétányokon szinte ünnepi hangulatban ácsorgott a nép, nézte a méhek pusztulását a fölrobbantott uszályokról fölcsapó lángokban, füstben. Sokan egyszerűen nem hitték el, hogy a méhek átjuthatnának a rafinált katonai védőrendszereken, és nevetségesnek tartották a polgári védelem követelte óvintézkedéseket. Az előírások ellenére ezek az emberek nem bajlódtak védőfelszereléssel. A felszálló forró levegő fölemelte a rajt is, de mihelyt a méhek túljutottak az akadályon, hirtelen leereszkedtek – tüzesen, bőszen. Zíííííííí! Figyelmeztetés nélkül zúdultak a tömegre, mintha parazsat öntöttek volna rájuk. Sok embert ért halálos csípés. Miután szomjukat oltották és megpihentek, a méhek élelem után kezdtek kutatni a városban. Korán indultak, és későn tértek nyugovóra, akárcsak az erdőben. Noha a város más részeiben is elég méh maradt ahhoz, hogy veszélyessé tegyék az életet, a derékhad szemlátomást a Central Parkot tekintette az otthonának, alighanem a víz miatt. Továbbra is ott összpontosultak, a sátrakban kuporgó menekültek legnagyobb aggodalmára, akiket szinte biztosan az éhhalál fenyegetett, ha nem ér véget hamarosan a megszállás. Az élelmet kereső méheknek nem kellett csalódniuk. Valóságos lakomaként várta őket az elszállítatlan szemét. Hála az amerikai étkezési szokásoknak, cukor volt bőven. A virágpor hiánya sem okozott gondot a méheknek, mert virágporhelyettesítőként már régen is liszttel etették a háziméheket, és a szemetesedényekben bőséggel lehetett szárazkenyér- és süteménydarabokat találni.
A katona főhadiszállást céltalanul ugyan, de fenntartották, Wood azonban otthon maradt. Telefonon tartotta a kapcsolatot Slaterrel, amíg a második napon el nem némultak a telefonok, mert a kezelők nem mentek be a központokba. De sem Wood, sem más nem tudott mit tenni. Senki sem lépett ki az utcára, hacsak nem volt muszáj; hiába volt biztonságos a védőöltözék, az arcvédő hálónak repülő, a ruhát döfölő méhfelhő enyhén szólva ijesztő volt. És amikor az ember hazament, mindig előfordulhatott, hogy a gyilkos méhek beslisszolnak az ajtón. John és Maria otthon maradt, a televízióból követték a fejleményeket. El voltak vágva a világból New York kellős közepén. A létfontosságú szolgáltatások sorra szűntek meg. A második napon megállt a tömegközlekedés, a taxikkal egyetemben. A vezetők azt állították, hogy nem tudnak rendesen kilátni a dróthálón át. Az orvosi ellátás néhány próbálkozás után szintén abbamaradt. Az orvosok és a mentők nem mentek ki sehová; a kórházakban bonyolult biztonsági rendszabályokat írtak elő, de még így is sok beteget ért méhcsípés az ágyában. Az öregek otthonában egy szenilis néni nyitva hagyta az ablakát. Senki sem maradt életben. Posta sem volt, de ez aggasztotta a legkevésbé New Yorkot. Sokkal félelmetesebb volt a kolera veszélye, amikor a méhek ismétlődő támadásai után a víztisztító telepek személyzete abbahagyta a munkát. Az áramszolgáltatás éppen csak megmaradt. A polgármester a televízió útján szólította föl az embereket, hogy csak a lehető legszükségesebb mennyiségű elektromos áramot használják fel. A legtöbben engedelmeskedtek, noha ez azzal járt, hogy kikapcsolt légkondicionálókkal kellett ülni a bezárt ablakok mögött a kánikulában. A méhek legszerencsétlenebb áldozatai alighanem a szegények voltak. A régi, vékony üvegtáblákat át tudták törni a méhek, és sok szegény embernek nem jutottak fa ablaktáblák. Az ablakokon
mászkáló, élelem után kutató méh olykor rábukkant egy résre a kereten, egy hézagra az üveg sarkánál, egy lyukra, amelyet nem tömtek be. Egyetlen méh bejutása már végzetes lehetett. Az ember nem kuksolhatott örökké a szekrényben. Vagy a védőfelszereléshez nem tudott hozzáférni. Vagy akinek fél tucat gyereke volt, nem tudta egyszerre mindet beöltöztetni. A vakrémület újra és újra kikergette az embereket az utcára. A többit elvégezték a várakozó méhek. New York lakossága elszigetelt kis egységekben vegetált, magányosan, méhfalakkal elválasztva. * Maria ugyanazt kérdezte, amit mindenki más: – Meddig maradhatnak a méhek? -– Egy heti élelmet hozhattak magukkal – felelte John de itt biztosan találnak még. Elképzelhető, hogy kitartanak itt addig, amíg megjön a hideg idő, az pedig még egy hónap is lehet. Maria megborzongott. – Éhen fogunk halni. – A hajókon még ott vannak az élelmiszer-szállítmányok – mondta Wood. – Én attól félek, hogy nem lesz víz és villany. – Én pedig még valamitől – mormogta Maria. – Attól, hogy bedilizek. Úristen, milyen fülledt itt!… Így ment tönkre lassanként a város, a rothadó szemét bűzében, a hőségben, a járvány, a szomjazás, a tömeges öngyilkosság, végül pedig az éhínség rémétől rettegve, miközben a méhek várakoztak. Más városok sem nyújthattak segítséget, mert a méhek már feléjük is közeledtek. Sokak szemében úgy rémlett, hogy közel a vég. Aztán az ötödik nap reggelén valami történt. * Az első változás, amelyet a sötét, elviselhetetlenül meleg nappali szobában mogorván üldögélő, verejtéktől lucskos John
Wood észrevett, a csend volt. Már annyira hozzászokott az üvegeknek ütköző méhek állandó zörgéséhez, pattogásához, hogy a hirtelen némaság megijesztette. Kikandikált a résnyire nyitott ablaktáblák között, és látta, hogy az üvegeken nincsenek méhek. Szélesre tárta a fatáblákat. Egyetlen méhet sem látott az ablakon, és a környéken sem röpködtek. Gyorsan kinyitotta az ablakszárnyakat, nagyokat szippantott a friss levegőből, bőrén játszadozott a reggeli szellő. Aztán meglátta őket. A park fölött gyülekezni kezdett a raj! Odahívta Mariát, és izgatottan, de óvatosan kiléptek az erkélyre, öt napja először. Minden irányból száguldottak az épületek fölött a méhek a parknál lebegő raj felé. Mintha egy fal omlott volna le, a rovarszőnyeg levált a General Motors felhőkarcolójáról, és elhúzott a gyülekező raj felé, amely most már akkora volt, hogy szinte az egész parkot eltakarta. A raj emelkedett, süllyedt, mintha tétovázott volna. Mély hangú zúgás hallatszott belőle, szinte ordítás – szinte, gondolta Wood, kántálás. Mint tudós, jól megtanulta, hogy nem szabad emberi érzéseket tulajdonítani az állatvilágnak, most mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a raj zúgása szinte elviselhetetlenül szomorúan hangzik. Aztán figyelő szemük előtt a fantasztikus méhszőnyeg lassan, hatalmasan, fenségesen emelkedni kezdett. A parkban álló katonai sátrakból emberalakok tódultak ki, fölnéztek, mutogattak. Az épületekből is egymás után rohantak ki az emberek, hadonásztak, hisztérikusan kiáltoztak, nézték a rajt, amely könnyedén, mint egy madártoll, szárnyalni kezdett. Dél felé indult, átlebbent a parkra néző magas épületek fölött, elhúzott az RCA-épület mellett, amelynek tetején a hasztalanul dolgozó villogó annyira sem hatott rá, mint egy gyufa lángja, majd eltűnt a szem elől. Maria bement, gyorsan bekapcsolta a rádiót. – Innen, az Empire State Buildingről látni lehet őket. Igen, itt jönnek. Micsoda látvány! Istenem, mint a fél várost eltakarnák! Valóságos méhtakaró! Most alattam vannak, nem látom tőlük az utcákat. Mintha tömör anyag volna, olyan sokan vannak. Vajon hová tarthatnak? Még mindig haladnak, nem fordultak vissza.
Nem fordulnak vissza! Halló, belváros!… – Itt Chris Watson a World Trade Center épületéből. Itt várakoztunk hosszú ideje, reméltük, hogy talán történik majd valami ilyesmi. Hiszen mást nem is igen remélhettünk, igaz? A látcsövömön át már látom őket. Itt jönnek, egyenesen felém tartanak. Milyen szépen repül a raj! Nem tudom, hová mennek, de lehet, hogy csoda vár ránk, kedves hallgatóim, márpedig csodára is van szükségünk. A raj eleje most halad el tőlem keletre, a Battery felé. Nem tudom, mi az úticéljuk, de akik a Staten Islanden és New Jerseyben laknak, csukjanak be mindent, mert arrafelé tartanak. És nem fordulnak vissza. Nem fordulnak vissza! A raj vége most halad el mellettem, az eleje már majdnem a Szabadságszobornál jár! Átrepülnek fölötte is… Hová mennek? Mintha a Verrazzano híd felé… Amögött viszont nincs más… alig merem kimondani… nincs más, csak a nyílt tenger! Azok a megfigyelők látták utoljára tisztán a méheket, akik a Szorosnál helyezkedtek el, ahol a Felső-öböl érintkezik az Atlantióceánnal. Köd ült a tengeren, és a sebtében odarendelt helikopterek hamarosan szem elől tévesztették a méheket. Egyvalami azonban bizonyos volt: a raj az óceán fölött járt. Az erkélyen John és Maria átölelte egymást. Maria arca csupa könny volt. – Győztünk? Bevált volna szegény kis Krim génátültetése? Wood a fejét rázta. – Az a furcsa, teljességgel tudománytalan érzésem van, hogy a méhek győzhettek volna, ha akarnak. – Egy pillanat múlva folytatta: – És van még valami. – Micsoda? – Ha a méhek egyszer megtették, megtehetik máskor is. Semmi kedvem a revánshoz.
Epilógus Az ország újjáépítése miatt januárra kellett halasztani az Amerikai Rovartani Társulat évi ülését. Ismét a New York-i Hilton szállóban tartották meg, és helyhiány miatt ezrével voltak kénytelenek elutasítani a lelkes tudósokat, akik eszmecserét akartak folytatni a méhinvázióról. Létfontosságú volt, hogy megértsék, mi történt az ellenséggel, máskülönben nem lehettek bizonyosak abban, hogy az emberi beavatkozás járt sikerrel. Az ország többi részéhez hasonlóan, New York élete is fokozatosan visszatért a rendes kerékvágásba. Az ipari termelés megindult, és az ország gazdasága lassan kapaszkodott vissza a méhek előtti szintre. Élelemben továbbra is szűkölködtek. Az állatállományt nem lehetett egyik napról a másikra pótolni, és az őszi termés soványka volt. De mint az entomológusok rámutattak, az afrikai méhek csodálatos örökséget hagytak hátra: a méhek tömege olyan beporzást vitt véghez, hogy tavasszal sosem látott mértékű növényburjánzásra lehetett számítani. Már javában importálták Európából az új méheket. Nagyon nagy gonddal válogatták ki őket. A Rovartani Társulat ülésén az érdeklődés középpontjában az a kérdés állt, hogy miért viselkedtek az afrikaiak úgy, ahogy viselkedtek. A New York-i raj eltűnésével szinte egy időben az összes többi afrikai rajok is vízre szálltak – a tengerre, a tavakra, még víztárolókra is –, és vízbe fulladtak. Úgy festett az egész, mintha a méhekben valami időzített önpusztító mechanizmus rejlett volna, amely mindegyikben egyszerre lépett működésbe. De miért? Szemlátomást minden jelenlevő tudósnak megvolt a maga elmélete. Egyesek szerint a méhek, akárcsak annak idején a dinoszauruszok, túl nagyra nőttek ahhoz, hogy életképesek legyenek. Mások bonyolult elképzelésekkel hozakodtak elő a
pszichológiai' stressztényezőkről. Azt már korábban is tudták, hogy a méhek belepusztulhatnak a túlzott stresszbe. Ezek a kutatók most azt állították, hogy a hódítók fokozott mozgása, az egyközpontú, egykirálynős családok eltűnése az óriásrajokban, és a télre való késői fölkészülés nehézségei funkcionális neurózist okoztak a méhekben, az vezetett az öngyilkosságukhoz. A többség véleménye szerint azonban Walter Krim munkáját illette a dicsőség. Az M csoport életben maradt tagjai együtt vonultak be a szálló nagytermébe. Krim tolószékben ült, a tolószéket F. W. McAllister tolta, Krim számos elismerésben és jutalomban részesült az eltelt idő alatt, de fáradságának egyetlen gyümölcse sem volt olyan édes, mint az az alázatos bocsánatkérés, amelyet a sipító hangú entomológustól kapott. Velük jött Gerston, Maria Amaral és John Wood is. A nagyteremben dörgött a taps. Krim állapota javult ugyan, de beszélni még nem tudott, ezért helyette John Wood állt a szónoki emelvényre. Aprólékosan ismertette Krim munkáját. Henry David „mihaszna’’ méheinek fölfedezésével kezdte, és Krimnek azzal a zseniális feltételezésével, hogy azoknak a méheknek a különös viselkedése voltaképpen egy mélyebb, általánosabb, vírus okozta genetikai károsodás tünete. Krim sikeresen izolálta a károsodott genetikai anyagot, és átvitte a mesterségesen tenyésztett királynőkbe. Ezek párosodtak az afrikai herékkel, és az ivadékaikban megjelent az új gén, amely erősen domináns, ugyanakkor önpusztító jellegű volt, összhangban Krim előzetes számításaival. Három, de lehet, hogy már két generáció elég volt ahhoz, hogy ez a gép elterjessze üzenetét az afrikai méhek között, önpusztításra sarkallva őket. Megzavarta az afrikai elit viselkedését, amely tömeges öngyilkosságba vezette a méheket. Mindazonáltal, jegyezte meg Wood a nagyterem síri csendjében. Krim számításai szerint a kudarc valószínűsége 50 százalékos volt. Szerencséjük volt, hogy az érem nem a másik oldalára esett. Később, éjszaka John Wood fölvetett egy másik lehetőséget is. Ahogy kinn állt az erkélyen Mariával, arról beszélt, amiről már
egyszer korábban: hogy az ember bizonyosságra vágyik. Az emberek választ követelnek, és Krim válasza a rendelkezésre álló legjobb válasz volt. De meglehet, mondta Wood, zordan belemosolyogva a sötétségbe, hogy a tudománynak sejtelme sincs a válaszról. Afrikai eredetű gyilkos méhek és ellenük a génmanipulációs technika eszközeivel felvonuló amerikai katonai mikrobiológusok küzdelméről szól ez a döbbenetesen hiteles, hátborzongatóan szakszerű történet. A könyvbeli – egyébként valóban létező – méhek jellemző tulajdonsága, hogy a háziméheknéi szorgosabbak, egyszersmind azonban jóval agresszívabbak is. Lévén kiváló méztermelők, egy amerikai farmer becsempész az USA-ba néhány családot. A méhek a kellemes klíma hatására elszaporodnak, s időbe telik, míg a mind gyakoribb halálos csípések között a rendszert és logikai összefüggéseket az egészségügyi hatóságok feltárják. Az idő döntő tényező az amerikai szerző napok szerint tagolt könyvében. Nyár derekára New York is úgy feketéllik a vad méhrajoktól, hogy az emberek az ablakon sem mernek kinézni…
i
Zárójelentés az afrikai mézelő méhről. Tudományos Akadémia, Biológiai és Mezőgazdasági Osztály, Washington, D.C., 1972. június
ii
Norman E. Gary: Az afrikai mézelő méh megfékezésének lehetséges módozatai. American Bee Journal, 11 (1971), Vol. III, 426-429.
iii
Science 172: 277 (1971. Ápr.) – 53.old.
iv
Az angol névmások nem szerint különböznek (A ford.)
v
R. A. Morse, D. A. Shearer, R. Boch és A. W. Benton: Az Apis nemzetség riasztó anyagainak vizsgálata. Journal of Apicultural Research (2) 113-118. (1967)
vi
John Greenleaf Whittier (1807-1892): Barbara Frietchie (A ford.)
vii
Az egyik cikk, amelyet George Fine elolvasott, a következő volt: Albert F. Gunnison: Tökéletesített módszer a méhméreg folyadékfrakciójának összegyűjtésére, Journal of Apicultural Research, 5 (1) 33-36. (1966)
viii
McAllister munkájához Edward O. Wilson etogramját vette alapul, a Rovartársadalmak című könyvéből (Cambridge, Mass., Belknap Press of Harvard University Press, 1971.)
ix
Wood különösen nagy hasznát vette dr. Morton Grosser Rovarirtás című cikkének (Zoecon Corporation 1970-es jelentése)
