Anthony Sheenard YORK NAPRÜTÉSE Seregek Ura: A párhuzamos kozmoszok mindegyike találkozott már olyan felsőbb intelligenciával, amelynek tagjai elnyerték az „isten” elnevezést. Kitüntetett vezetői e fajoknak nem egyszer a Seregek Uraként jelennek meg. Jelen világunkban elsősorban a wrajkok feleltek meg ennek az elképzelésnek ám ők szintén az evolúció gyermekei. A Seregek Ura elnevezés a kezdetektől mitikus térben létező tökéletes teremtőre vonatkozott. A terracentrikus világképben az elnevezés egyaránt utal a zsidókeresztény eszmerendszer istenére, illetve a Sátánra. A terracentrikus ideológia változása a földi időszámítás szerinti 29. században következett be. Oka egy ember, aki sokáig… (IG Hírvonal -T.: Föld, gi. 2999.12.31)
1. – York halott – üvöltötte a szemközti alak. Hatalmas koponyája volt, és előreálló fogai: az ügyvédeket ábrázolják ilyennek a virtuálkarikaturisták. Átnyúltam a kettőnket elválasztó ezüstös rétegen, ami lehetett volna tükör is, de csupán megfoghatatlan erőtér volt. Az erőtér lebontotta a karomat: apró, odateleportált ezüstkukacok kúsztak érintése nyomán a vállam felé, csontig lerágva húsomat. Kissé szarul éreztem magam, hogy meghatározzák, mit kell tennem, ez esetben azt, hogy ideje meghalnom, de azt hiszem csak vigyorogtam. Annak ellenére, hogy már a vállizmaim is előtűntek, és a fájdalom mindenestül elborította testemet, kronologikus sorba szedve láttam minden elkövetett hibámat. Érdekes módon félszakasz volt, nem lezárt: az elejét ki tudtam venni, a végét nem. Sőt, mintha a jövőbe is bepillantást nyertem volna… A fene egye meg, csak nem azt jelenti, hogy mégis életben maradok? De mi az a sötét folt életem vonalán ott elöl? – Megmondtam – vicsorgott az ismeretlen, és én nem tudtam szétmázolni csupasz pofáján a vigyort, felgyűrni a mosolyát egészen a tarkójáig, pedig de szerettem volna. Ráztam a kezem, de mégsem hernyók voltak rajta, hanem annak az ezüstös erőtérnek a darabkái. Úgy éreztem, hogy én vagyok Alice, csakhogy amikor át akartam nyúlni a tükrön, nem kártyalapok közé kerültem, hanem egy horrorba… Vagy egy másik, a mienkéhez hasonló világegyetembe… Kacagás hallatszott, csak a fénylő fogakat láttam egy pillanatig, majd az alak átlépett az ezüstrétegen, testét beborította a holdfény. Nem ember volt, de hogy micsoda, azt talán csak az én wrajk barátom mondhatta
volna meg: ő belátott a reális lények mögé is. Én még a lelkükbe se. Antropomorf formával tele van a világegyetem, az egyik rondább, mint a másik. És szinte kivétel nélkül mindegyiknek az ember a szülőanyja… apja? Megbotlottam, és éreztem, ahogy a terem falai összezárulnak, kitágulnak, löknek, pumpálnak mint a szív… Összeborultam azzal a nyomorult kreatúrával, és minden idegszálamban éreztem, hogy York tényleg halott lesz nemsokára. Hideg futott végig a tagjaimon, és megült ujjaim hegyén. Mert York vagyok… York Ketchikannek születtem. Ekkor valahonnan belépett a képbe egy ormótlan robot, és szelíd női hangon így szólt: – Hallgasson inkább Mozartot, Mr. Ketchikan! – Köszönöm a jó tanácsot – feleltem, de mintha nem is én lettem volna. A torkom még tele volt ismeretlen ízekkel. Úgy éreztem, hogy a holdfényhernyók rágják a nyelőcsövemet, és a légcsövembe piszkítanak. Az idegen elengedett, és elszivárgott, mint egy rossz trimoziban a trükkeffektus nyomán az ál-támadó. – De szólítson Yorknak… – Ajánlom a Requiemet… Ha már valami halottas zenét szeretne… Ezek a mai modernek genetikusan élvezve tönkreteszik az ember agyát. – Az enyémet már nem lehet ennél jobban… – Tudom, Mr. York. Tegyen meg nekem egy szívességet, és aztán meghalhat. – Köszönöm. – Ezt már mondta… Kinyitottam a szememet, és a raktáram-eladótermem-lakásom csupasz mennyezetére esett először a tekintetem. Tenyérnyire az arcomtól. Ha egy hirtelen mozdulattal felemelem a fejem, nagyon kellemetlen élményben lett volna részem. De hirtelen mozdulatokra amúgy is képtelen voltam jelenlegi állapotomban. Kicsit viszketett az injekciótapasz helye a csuklómon, de annál jobban elfoglalt a vér íze a számban. – Ráharapott a nyelvére – mondta bársonyos hangú jóakaróm, aki a legjobbkor ébresztett föl kábítószeres álmomból. Nem egy ormótlan robot volt persze, hanem egy hang a mennyezetről, a falakról, a padlóról… Körülöttem és alólam. – Apropó! Cserélje le a vérét, mert csak ideiglenesen kapcsoltam ki a drog hatását. – Még csak az elején tartottam… Az élvezetekig nem jutottam el. – Bele ne fulladjon a vérébe! Lejjebb ereszkedtem a függőággyal, aztán körbenavigáltam a teremben. Kissé bizonytalan voltam, már ami a vezérlést illeti, így néhány igencsak értékes műtárgy komoly veszélybe került alattam. Elvakult gyűjtő ismerőseim közül nem egy a szívéhez kapott volna. Már csak azért is, mert az átlagéletkoruk száznyolcvan és kettőszáz év között volt. Abban a korban pedig már gyenge az ember egészben és darabjaiban is: érdemes lecserélni a műszívről a testet.
Amikor pár évvel ezelőtt kicsúszott a kezemből az a Sierre Delinéről származó kerámia, és összetört a padlón, Sturgeon Namat kormányzónak rögtön felrobbant a szíve. Két millió volt a károm, de megérte. Aztán volt három órám összepakolni és eltűnni a Torrani Bolygóbirodalomból. Három óra alatt az egész raktáramat sikerült kimenteni, és ebben benne van a csomagolási és űrhajóra hordási idő is! Lefizettem száz deuganit, akik óriáspókként úgy befonták a raktár belsejét, hogy a kerámiák meg se billentek, amikor a szállítóegység alapokkal együtt kitépte a házat a földből. Műkereskedő ilyet még nem tett… – Merre van? – kérdeztem a nőt. Ha eszemnél vagyok, talán az infocomot nézem meg először. Ez mutatja azt, hogy teljesen mindegy eszénél van-e az ember vagy sem, mert az infocomom sem árult volna el semmit. A megszokott kommunikációs csatornák süketek voltak és vakok. – Van egy értékes kisplasztikám a maga számára. – Hozza be és beszélhetünk… Hánynom kellett. A gyors megszakítás átka. Hova a rossebbe tettem a vértranszfúziós blokkot? A fene se találja meg ebben a rendetlenségben! – Feladtam postán… – Elég durva módja az értékes dolgok célba juttatásának. És mit írt az érték helyére? – Százmillió terált. – Azt hiszem, még mindig annak a lökött együttesnek az utóhatását érzem… – mondtam, és igyekeztem megmaradni a függőágyban. Ha kizuhanok egy ötvenezres magali vázának vagyok a gyors, de csúnya halála. – Százmillió terál, jól hallotta. – Postán? – Külön hajó szállítja házhoz. – Nincs is ennyi pénzem – mondtam józanul. – Hazudik – felelte kedvesen a nő. – Pontosabban szólva most már valóban szegényebb százmillió terállal… Az áru ellenértékét ugyanis leemeltem a számlájáról. Vigasztalja, hogy még a maradékkal is nagyvonalúan eléldegélhet. – Miről?… – Ne szakítson félbe, Mr. York! – Értem, drága. A középkorban mivel végeztek érvágást, tudja? – Megadok magának két címet. Mindkettő szívesen adna a kisplasztikáért akár kétszázötven milliót is, úgyhogy jól jár az üzlettel. Jegyezze! Kalim Nega, a Negalith hajóbirodalom feje, és Simeton Lazerra a Sim-Sim hálózat mindenható tulajdonosa. – Sosem hallottam róluk. – Maga nagyon neveletlen, Mr. York. De elnézem magának, mert úgy vélem, felettébb gyümölcsöző kapcsolatot építhetünk ki. Ha most csendben marad… – Nem utazom agrár témában… De ha elárulja a nevét, minden bizonnyal közelebb kerülhetünk egymáshoz, mert felettébb izgató a hangja, amikor pénzről
beszél. Egyébként meg kell mondanom, hogy nem szoktam így vásárolni még olyan jól nevelt nőktől sem, akik tudják, melyik csokigyárban keverik a Mozartot. Azt meg egyenesen kétségbe vonom, hogy leemelt a számláimról százmilliót. Hiszen még én sem tudom, hol és milyen nevek alatt futok… Leszálltam a földre a bárpultomnál, az üres függőágyat pedig visszaküldtem lebegni a plafon alá. Alig álltam a lábamon. Kiment belőlem a szintetikus, utána kellett nyomatni valami természetes párlatot. – Majd keresem, ha lesz valami – mondta a nő, és ha nem mechanikus volt, hát megeszem a kesztyűm, ha nem mosolygott közben. Hallottam a hangján. – Egyébiránt pedig legyen elég annyi, hogy csak egy nő képes kézben tartani egy rendetlen férfi dolgait. Viszlát, Mr. York! – Hé!… – kiáltottam fel udvariatlanul. Még mindig nem tudtam, hogy hogyan és kivel beszélek. – Nem ismerek sem Negát, sem Lazerrát! Akármilyen vastagok is legyenek a bőrük alatt. – Ez nyilván csak azért van, mert sosem járt még a világegyetemnek azon a részén, ahol ezek az… urak megfordulnak. Talán nézzen el egyszer a Tim-pou tájékára… És Nega esetében szó ne essék semmiféle bőrről! Ez volt aztán a végszó: minden elcsendesedett. Magamra maradtam a műkincseimmel, és némi dohos, földönkívüli szaggal, ami a milliókat érő dísztárgyakból szállt fel. Azért nem szellőztettem ki, mert a vevők jó része bukik a földönkívüli szagokra. Aztán persze ott volt az egyre erősödő fejfájásom. Ittam még egyet. Hittem is, meg nem is az előző beszélgetést. Hittem, hogy beszéltem valakivel, és nem hittem, amit mondott. Egészen addig, míg meg nem elevenedett a comom monitora, és ki nem köpte az ultradimenzionális információshálózat a megszüntetett bankszámláim sorát. Hamarosan csomagom érkezett. Amikor átvettem, dühöngeni lett volna kedvem, a kisplasztika, amely százmilliómba került, ezüstből volt, és első ránézésre semmit nem ért. Sajnos második ránézésre, sőt, ránézések sorára sem változott a helyzet. A művész ugyanolyan amatőr volt, mint én…
2. Átszelni a világegyetemet roppantul unalmas dolog. Két módon lehet: csatlakozol egy razorhoz, aki az erőterében magával cipel valahova. Többnyire meghalsz az utazás végén, mert a razor igényt tart a lelkedre az útidíj fejében. Szóval megérkezel, kilöknek és temethetnek… A másik megoldás, hogy beülsz valamilyen űrjárműbe, és elkezdesz malmozni a felszálláskor. Pár hét múlva abbahagyhatod a malmozást, és kiszállsz belőle. Időközben azon gondolkodsz, mi lenne ha végre elérnénk azt a mocsok fénysebességet, mert akkor két ujjtekerés közben megállna az idő, és nem
kellene ötszáz másik ember, idegen lény, egyebek zaklatását eltűrnöd napokig. Mert persze olyan személyszállítóra kaptam csak jegyet, ahol nem volt könyvtár, és nem volt filmtár sem, és ahova nem lehetett mesterséges ajzószereket felvinni. A Szinoikia maga volt a megtestesült tisztaság. Még a megszokott fegyvereimet sem engedték a fedélzetére. A szokatlanokat pedig azonnal kiszúrták, amint megpróbáltam felcsempészni őket. Az űrhajó egyébként a Negalith cégé volt. Első benyomásom Kalim Negáról tehát nem volt pozitívnak mondható. Mint mondjak? Még szerencse, hogy feltaláltam magam. – A belépőjegyét, Mr. York! Érdekes rendszer fogadott a Tim-poun. Egy papírfecnit nyomtak a kezembe kiszálláskor, ami a személyazonosságomat volt hivatva igazolni, helyi macskakörmölés-rendszerben. Végigmásztunk valami csőszerű alagútban, kint ítéletidő tombolt, a Tim-pou viharos arcát mutatta felénk. Akadt azonban, akinek tetszett. Előttem a sorban egy kétéltű remegve szaglászta a levegőt, valószínűleg esőillat után kutatva. Szó mi szó: az űrhajón kiadagolták a vizet, mintha csak sajnálták volna tőlünk, inni éppen elég volt, mosakodni már nem annyira jutott. Volt is balhé éppen emiatt: egy felárral utazó vízi homor kabinjából valaki ellopott húsz köbméternyi vizet. A homorok pataktiszta vízben élnek, azt legalább érdemes volt lenyúlni! – York Kachikan – olvasott le egy nevet a reptéri alkalmazott a papírról. Két sorban ácsorogtunk, és vártuk, hogy beengedjenek minket a bolygóra. Egy pult volt az érkezők és a reptér ellenőrei között, és rengeteg minden lehetett a pult alatt… – Az egy másik történet – mondtam. – Ketchikan… – Utazásának célja? – Üzleti ügy. – Mennyi időre szándékozik maradni? A reptéri alkalmazott kopasz volt, ötvenes, és furcsa bajuszt viselt. A szőrszálak szétnyílottak, mint egy rovar megannyi tapogatója. Ennek is ember volt valamelyik őse valaha… Ha nő lett volna, és csinos, még örülök is az akadékoskodásának, de így idegesített. – Uram? – Ha minden jól megy, két-három napot. – És ha nem megy minden jól? – Ugrat? – Nem, csupán a munkámat végzem. – Az attól függ, mi nem megy jól… – elmélkedtem a pultra dőlve. Lehúztam szaruhártyámra a szemöldököm alá beépített naplencsét: nagy, egész, fekete szemektől kissé rovarszerű lett az arcom. Azon gondolkodtam az elmúlt évszázadok alatt vajon hányszor folytattak le ilyen felesleges és hülye beszélgetést az űrrepülőterek váróin. Vajon mindenki megmaradt a béketűrésnek a legmagasabb fokán? És mennyiben játszik szerepet az emberek
nyugalmában az, hogy a reptéri alkalmazottnak két hatalmas oldalfegyver fityeg az övén? – A szándékai szerint? – Nos, fogalmam sincs. Hívjon fel három nap múlva, ha még mindig érdekli, és akkor elbeszélgethetünk a témáról. De maga fizeti az italomat! – Kinyitná a csomagját, uram? – Ha kinyitom, felrobban. A fickó meghökkent. – Csak tréfáltam – mondtam, mert eszembe jutott, hogy a humorra nem egyformán reagálnak a különböző emberi mutánsok. Van amelyik rögtön fegyvert ránt. Ez úgy döntött mégsem kíváncsi a táskáimra. Intett, hogy menjek tovább. Azt hiszem meguntuk egymást. Lehet, hogy a rossz idő teszi… vagy a munkakedv hiánya. Amint áthaladtam a biztonsági zónán, megpillantottam egy agyprogramozót. Engem nézett mind a hat szemével. Utálom a hüllőket. Azt mondják, hogy a hüllőagy fejletlenebb az emlősagynál. Akkor mondja meg nekem valamelyik nagyokos, hogy a fenébe képesek ezek minket beprogramozni, és nem fordítva? Amúgy senki nem akasztott meg a taxiig. De ha megpróbálta volna is: átsétálok rajta, mint szellemkép a tükrön. Nem érdekeltek volna a következmények. Szegényebb lettem százmillióval, utaztam három hetet, és ehetetlen köretek jártak az ebédekhez. Az utazás egyetlen pozitívuma az volt, hogy minden este együtt áztattuk habtestünket egy stewardess-szel egy kád tiszta, forró vízben. De a lány, Dirky, holnap utazik vissza, én pedig maradok a Tim- poun. És nincs semmi, amit jobban utálok, mintha azt kell tennem, amit mások akarnak. De ezt már említettem. A problémák a szálloda recepciójánál jelentkeztek. Szerencse, hogy a taxis segítségével sikerült addigra tűrhető fegyvereket beszereznem. Elvitt egy harminc emeletes fegyverboltba Sidon belvárosában, ahol kedvemre válogathattam. Kiegészítettem az öltözékemet, felszerelkeztem kézi lőfegyverekkel, aknákkal és egy plazmacon ostorral is közelharc esetére. Meglepett, hogy kérték az engedélyemet. Az általánost nem fogadták el, így felárat fizettem. Azt hiszem, béketűrő ember vagyok. Volt két nevem, és egy kisplasztikám. Jobb szerettem volna két kisplasztikát és egy nevet. Régi tapasztalat, ha legalább két embernek kell egyvalami, és mind a kettő gazdag, abból semmi jó nem sül ki. Nem véletlenül akart az én izgató hangú beszerzőm inkognitóban maradni! Tim-pou egyébiránt egy szempontból okozott csak kellemes csalódást: az utazás alatt ízlelgettem a nevét, és azt vártam, hogy a bolygó, illetve a fővárosa, Sidon, tele lesz kínai mosodással, akik az utcára teregetik a lepedőket. Ennek ellenére lakótornyok modern fémkolosszusai meredtek az ég felé, és nem láttam sehol fehérneműt száradni, már csak azért sem, mert igen szar idő volt az első nap. Becsületesen bevallom, hogy csak azért jöttem erre az elátkozott helyre, mert azt
reméltem, megtudhatok valamit arról, aki postán küldözget nekem százmilliókat érő kisplasztikákat, és ráadásul jobban ismeri a pénzügyeimet, mint én magam. Mellesleg: ha a kadnili szelencében tartom azt a memóriachipet, amely a számlák hozzáférési jelszavait őrzi, a kadnili szelence viszont az ágyam mellett van, és nem áll kapcsolatban egyetlen egy hálózattal sem, sőt, éppen hogy azért esett rá a választásom, mert térvédett, akkor hogyan férhetett hozzá bárki is a számláimhoz? Megőrjített a rejtély. Egyszóval odaálltam a recepcióhoz, és kértem a megrendelt szobámat. – Csak a tetű-térben tudtunk szobát biztosítani önnek – mondta az a túlméretezett hernyó, aki a pult mögött szöszmötölt. – A legfelső emeleten? – kérdeztem hidegvérrel. – A kétszázadikon? – Nem. A huszadik emelet magasságában, ahol a galanxi tetűket szállásoljuk el. A légkör összetétele ugyan kicsit eltér a földitől, de majd megszokja. A Tim-pou nem a legkellemesebb arcát mutatta felém. – Tíz másodpercet kap, hogy találjon nekem egy dupla ágyas szobát egy elfogadható légkörrel rendelkező emeleten – mosolyogtam a hernyóra. – Kilenc… nyolc… A meggyőzés eszközét kitettem az asztalra. Egy derelyepukkasztónak becézett rakétavető volt: mindenen átégette magát, ami felé elsütötték. Olyan lyukakat hagyott, hogy simán átcsúszhatott volna rajta bárki emberfia. A hernyót mindenesetre zöld takonnyá kente volna szét a belépőkártyás polcon. De a hernyó nem ijedt meg. Valahogyan elővarázsolt egy metari rohasztópisztolyt. Ez a demokrácia lényege. A Tim-pou államformája köztársaság volt, a köztársaság pedig tudvalevőleg a demokrácia melegágya. A hernyó egyébként rosszul tette, hogy megvillantotta rohasztópisztolyát, mert veszettül kedvelem az űrwesterneket. Emellett persze vannak olyan dolgok is, amelyeket egy jól menő, magára valamit is adó műkincskereskedő – ha már olyan múlttal rendelkezik, amilyennel én – egyszerűen nem engedhet meg. Például, hogy egy hernyó fegyverrel fenyegesse. – Kijön a pult mögül, vagy a portáslyukkal együtt küldjem el az örökzöld vadászmezőkre, ahol friss zsenge hajtásokat talál amíg világ a világ? – kérdeztem békésen. A hernyó nem értette. Kézbe vettem a fegyvert, és hátráltam pár lépést, mert nem szokásom félbehagyni a játékokat. Egy bolygóval több, vagy kevesebb, ahonnan kitiltanak? Elég nagy és elég feszített ez a világegyetem, meg a mögötte levők is, hogy egy magamfajta fickó ne essen kétségbe, ha menekülnie kell. A hall vendégei, pánikba esve távoztak a forgóajtókon és a lengőablakokon. Csak egy dögevő maradt benn az egyik oszlop mögé bújva. Ő kezdte aztán a lövöldözést. Ezek a gasztronómiai élvezeteket a hullagyalázással összekötő undorító kis teremtmények voltak a világegyetem bérgyilkosai. Méretre törpék: legfeljebb az éjjeliszekrényről verhették le a kislámpát, az ebédlőasztalnál már puffot kellett a seggük alá tolni. Egyébiránt nem ettek emberrel
soha, emberből viszont annál többet. Szürkés árnyalatban játszó bőrük a hőscincérhez tette őket hasonlatossá: óriási csápok lengtek a fülük helyén, ez volt a szaglószervük. Állítólag tökéletesen működött, de kérdéses, hogy akkor miért a kéthetes áldozatokat szerették a legjobban… és nyersen. Már egy ideje nem kattannak a fegyverek, amikor kibiztosítják őket, így a megérzésemre hagyatkozva vetődtem oldalra. A dögevő plazmasugara elvillant mellettem, és becsapódott a szálloda földszinti éttermének dupla szárnyú ajtajába. A hernyó is tüzelt: meglepetésemre egyenesen a dögevőre. Erre a szellőzőcsatornából legalább húsz bérgyilkos potyogott alá. – Menjen a mosdók felé! Ott kijuthat… – nyekergett a hernyó, és folyamatosan tüzelt a dögevőkre. Én is ugyanezt tettem: és nem értem rá a mosdók felé menni. Egyébként sem állt szándékomban egy portás szavainak hitelt adni. Inkább a liftek felé sorjáztam. A dögevők a nyakuk köré tekerve tartották csápjaikat: bevetésre jöttek. Tulajdonképpen még földi értelemben vett bogárnak sem voltak jók, két lábuk volt, és nem hat. Ha tehát ellőttem egyik lábukat, akkor hasra estek. A földön fekve húztam egy kört a derelyepukkasztómmal. Porzottak a szétrobbantott aljú oszlopok, de szerencsére csak dísznek álltak a hallban, kínos lett volna ha a fejemre szakad kétszáz emelet. A porfelhőben csak a felvillanásokat láttam, az alakokat már nem. Beszüntettem a lövöldözést, és összegörnyedve kikocogtam a lőtér közepéről. A dögevők is csak a felvillanásokra tüzelhettek: lőjék most egymást. Egészen addig szaladtam, amíg falnak nem ütköztem, annak mentén aztán ráakadtam a liftekre. Hátul pukkant valami nagyon nagy: a hernyó lehetett. Nem mindenki csinálhat karriert. Ebből se lesz pillangó. Nyílt a liftajtó, és beugrottam. Aztán felkenődtem a mennyezetre, és zuhanni kezdtem – fölfelé. Valaki megfordította a gravitációs kapcsolót, és a liftaknában a feje tetejére állt minden. Kétszáz emeletnyi felfelé zuhanás után lecsónak való sem marad belőlem: arra a piros, szétkenődött foltra, ami leszek, a jóisten se tudná megmondani, hogy vér vagy paradicsom. Benyúltam a hónom alá, és előkaptam két normális sugárpisztolyt. Egy pecekkel széles szórásra állítottam, és meghúztam a ravaszt. Szétlőttem magam alatt a liftfülke tetejét, és rögtön fölestem. Két másodpercembe tellett, hogy magam mögött hagyjam a kabint: én egyedül sokkal gyorsabban zuhantam. Láttam a mélységet, meg nem ment semmi a paca-sorstól! A liftakna falát kezdtem lőni. Messze előttem. Hosszú forgácsdarabok szakadtak ki a falból, megégve, összekunkorodva. Errefelé szerencsére nem fémből volt a liftakna oldala, ez egyébként természetes megoldás gravolifteknél, a francnak se kellenek vezetők, félvezetők, meg egyebek. Átfordultam, hogy fejjel lefelé zuhanjak, és folyamatosan tüzeltem. Még akkor is,
amikor utolértem a lassan hulló forgácsdarabokat: nem mestervésnököt akartam játszani, hanem minél jobban szétbarmolni a falakat, lőttem tehát, ha láttam, ha nem láttam. Közben megpróbáltam kiszámolni, mennyi idő alatt fogy el kétszáz emelet… alólam? A gyorsulásom kicsit lassabb volt, a magam előtt tolt, lehántott aknafal egyre jobban visszafogott a szabadesésből. Nem tudom, milyen vastag falréteg torlódott össze előttem: ahhoz mindenesetre elég volt, hogy ne törjem össze magam. A végén, amikor már éreztem, hogy jön a kétszázadik emelet, átfordultam a fejemen az oldalamra, aztán becsapódtam. Minden belső szervem megremegett, visszakívántam magam a porcelánvázáim közé. Felpattantam, mint egy gumilabda, majd visszaestem. A különös trambulin ismét feldobott, nem úgy a látvány, ami a szemem elé tárult. El is feledkeztem róla. Szabadesésben érkezett a fülke. Fegyvert föl, ravaszra az ujjakat. Nudlivá lőttem szét a fülkét. Csupán a négy oldala maradt, sikítva húzott el mellettem, aztán az is visszapattant. Felváltva pattogtunk, mert én a becsapódás hatására ismét megugrottam: a liftfülke négy fala lent, én fent, aztán a falak fel, én pedig átestem a fülkén… és így tovább. Az automatika viszont egészben maradt, és megközelítőleg nyolcszor közölte velem, amint átsuhantam a fülkén, mint egér a csövön, hogy a százkilencvenkettedik emeletnél járunk. Ajtónyitást kértem. Sivítva csapott a nyomáskülönbség a falnak. Valahol a százhetvenedik tájékán zárt egy biztonsági ajtó. A lift elméletileg zsilipként is működött. Egy istenverte földönkívüli faj emeletére csöppentem. Kiléptem a szintre, és rögtön megfordult a fent és a lent, a padlón találtam magam. A zuhanás hatására megszabadultam a tüdőmben őrzött oxigénkészlet felétől. Utáltam a realitásomat megváltoztatni. Ha élni akartam, mégis meg kellett tennem. Mert York Ketchikan már csak ilyen: kilencen képesek a megváltozott realitást elérni az egész rohadt világegyetemben. Kinyitottam a szemem. Kiesett a fegyver a kezemből… a kezemen át… Nem kellett többé levegő. Hat másodpercig tartott az egész. Pontosan addig, amíg meg nem pillantottam a maszkot és a palackokat a falra szerelt polcban. A realitásom visszaállt: betörtem az üveget, csukott szemmel kitapintottam a második és harmadik palackot. Feltettem a maszkot, rácsavartam a cső végét a fejekre, és találomra megengedtem a gázt. Földi levegőhöz hasonló lég csapott az arcomba, megfulladni már nem fogok, de nem ajánlatos emberien sápadt bőrömmel ezen a szinten flangálni. Máris maró, viszkető érzés uralkodott el fedetlen testrészeimen. Csippantott mögöttem a liftajtó: látogatók jöttek. Felkaptam a fegyvereket, és futásnak indultam. Csak egy út állt előttem, amerre a folyosó vezetett elágazások nélkül.. Ablakra nem igazán számíthatok ilyen körülmények között, de olyan lépcsőre, aknára biztosan, ami elvezet innen valahová.
A dögevők pedig csak nem lépcsőznek… Egyelőre azonban kiegyeztem volna egy takarítókabinnal is, nem tudtam ezeken a szinteken kik végzik a tisztítómunkát, de valószínű, hogy helyiek, így kell legyen védőfelszerelésük. A maszkon át ki-kikacsintottam az ajtók feliratára. Egy sem volt olvasható. Ráadásul minden ajtó fél méteres küszöbbel rendelkezett, és felfelé szélesedett. Kilincset sem láttam. Nyílt a liftajtó, és mielőtt a sarkon befordultam volna, láttam, hogy dögevők özönlenek ki belőle. Ők is megláttak engem. Kis lábuk van, de gyorsan szedik, és mindegyik arcán ott volt valamiféle maszk. Ezek készültek. Vajon mi lehet a csomagjaimmal? Kell majd vennem egy új fogkefét? Csupa hülyeség jutott eszembe… futtában. A folyosó hosszabb volt, mint kellett volna. Kijárat sehol. Ha ezek is ráfordulnak a sarkon… Tűzirányban leszek. Szórófejesre állítottam a fegyvereket: ha elsütöm, úgy lövellnek ki belőle a sugarak, mint zuhanyrózsából a víz. Hátralestem, még sehol senki. Elöl a folyosó vége. Egy halvány emberi igényekhez alkalmazkodó ajtó körvonalait vettem ki. Belépőkód. Sebaj. Szétlőjük. Emeltem a fegyvert… Ekkor kinyílt egy vendégszoba ajtaja. Odakaptam a lézert. A lény, amelyik az ajtóban állt dermedten meredt a kezemre. Nem tudom kezet nem látott-e vagy embert, mindenesetre teljesen lemerevedett. Bent kapaszkodott vékony karjaival a szobában, ahol húsz centis víz tetején hatalmas narancsszínű levelek burjánzottak. A dögevők lőttek. Nem értem el a szervízajtót. Beugrottam a szobába, feldöntve az ismeretlen lényt. Víz ment a cipőmbe, engem nem tartottak meg a levelek. Az idegen eldőlt, és pipaszár lábaival kalimpálva próbált védekezni, csapkodott, mint a kaszáspók. Közben sivított. A szobának volt ablaka! Hatalmas, vastag ablaküveg, remek kilátással százkilencvenkét emelet magasából Sidonra… beágyazva a falba. Itt még sose szellőztettek. Ezek még rajtam is túltettek… Kilestem az ajtón. A dögevők más fegyvert használtak, fémtárcsák süvítettek el a fejem mellett. Most kell megállítanom őket, aztán mehetek a folyosó végéhez. Kidugtam a fegyvert… A póklábú veszettül sivalkodott. Elhatároztam, hogy fejen fogom rúgni. Lőttem. A sugárnyaláboktól berobbant az egész szint. A tűzfolyam tágulása jól követhető volt, mint egy gyors, sejtes burjánzás. Izzó narancs és vörös gömbök terjedtek, híztak. Nem láthattam, hogy emésztik el a dögevőket, a folyosót, és a falakat, mert a légnyomás hátravetett. Ugyanez a légnyomás kiszakította a szoba falát, és én a csekély túlnyomással együtt kilökődtem a szabadba, egyedül és magára hagyatottan százkilencvenkét emelet magasába. A szálloda fölső tizenöt emelete sorban robbant be: gigászi lángcsóvák csaptak ki az ablakokon. Nem hallottam robbanást, semmit nem hallottam, ha a fülembe kiabálják a jövő hetet, az sem hat meg.
Enyhe ívet húzva távolodtam a lángoló szállodától, aztán megkezdtem zuhanásomat lefelé. Néhány jármű elhúzott mellettem, láttam pár csodálkozó arcot, de egyiknek sem jutott eszébe segíteni. Aztán lecsapott rám egy sas. Tudhatott valamit, mert az övemnél ragadott meg. Az egyetlen hely, ahonnan nem szakadok se ki, se le. Kínos lett volna a karmait a hátamban tudni. Lassan szárnyaltunk fölfelé, át a felhőkarcolók, lebegő farmok között. Tim-pou kellemes látvány volt a világnak ebből a szögletéből. Éreztem a sasszárnyak keltette légmozgást, és tökéletes csend vett körül. Aztán belevesztünk az alacsonyan lógó felhőkbe. A felhők fölött voltunk egy hatalmas farmon. A sas egy csodálatosan gondozott pázsitos területen tett le, egy mese-kastély mellett. Bombázó alakú nő sietett felém, fekete ruhás fullajtároktól körüldongva. Szédelegve táncoltam két sugárfegyverrel a kezemben, ennek ellenére mosolyogva állt meg előttem. Kérdezett valamit, mire az egyik kimért lakája írni kezdett a kezében tartott jegyzettömbbe. Ezt hamarosan az orrom alá dugták. Jól utazott? Ilyen hülyeséget is csak egy nő tud kérdezni. A mai napon talán a taxi volt az egyetlen normálisan működő szállítójármű. Aztán jött a „liftezés”, a robbanás, és a sas. Kitűnően utaztam. A lábujjam fagy, az arcbőröm cserepes… úgy nézhetek ki, mint egy pirított húsdarab. A ruhám megpörkölődött, a húsomba pedig deréktájon ellipszist vájt az övcsatom. Kér száraz ruhát, Mr. York? – ez állt a papíron. – Ó, hogyne! – A szavak furán dongtak bennem. Hozzunk telepatát is? – Menjen a fenébe! Egy lakáj érkezett fürdőköpennyel. Ideadná a pisztolyát? – Csak ha fürödhetek – válaszoltam a fejem belsejéből. – Nagyon sablonos lenne, ha megkérdezném, hol vagyok? Láttam a sast leszállni a kert végében. Karmain megcsillant a nap: fémkarmok voltak. Egy genetikusan módosított madár implantokkal. A sas pislogott, a szemlencséire fém pupillagyűrű vágódott. Meredith Lazerra vagyok. A vendégünk, kérhet bármit – esküszöm, hogy ez állt a papíron. A nőre meredtem. – Vigyenek ágyba, és keressék meg a csomagjaimat! Tudtam, hogy kelleni fog a fogkefém.
3. Estére vacsorakész voltam. Fürödtem, aludtam, aztán jött egy orvosféreg, és belemászott a fülembe. Míg megpiszkálta a dobhártyámat, és egyéb természet anyánk által nyújtott belső részeimet, hiánytalanul megérkezett a csomagom is. Még a fegyvereim is meg voltak. Átvizsgáltam, hogy működnek-e. Működtek. Ezután elővettem az ingeimet, és találtam közöttük egy fél csápot. Valamelyik dögevővel benne felejtették. Olyan ágyam volt, hogyha én adom el, legalább hatszázezret kérek érte. És ez a sportpálya méretű szobácska egy tartozéka volt csupán! Egy lakáj merészkedett be az ajtón sötétedés tájékán, és közölte, hogy fél óra múlva vacsorával vár a ház úrnője. Kiöltöztem tehát, és kértem egy idegenvezetőt, aki az étkezőig elnavigál. Jobban tettem volna, ha kérek egy pamutgombolyagot is, mert a Minotaurosz labirintusa ehhez a kastélyhoz képest egyszerű körfolyosó egy kamaraszínházban. Vendéglátómék már vártak egy három főre terített asztalnál. Meredith Lazerra köldökig érő kivágással bűvölte el égővörös szememet, míg a lánya, aki szépségben vetekedett vele, fiatalságban és bájban pedig egyértelműen lekörözte, méregzöld garbót viselt. Vagy kintről jött be, és kint a felhők fölött gyorsan lehűl a levegő, vagy feltűnően utált. – Jobban van, Mr. Ketchikan? – kérdezte Meredith Lazerra. – Szólítson Yorknak! – mondtam, és elhessegettem a lakájt, aki ki akarta húzni a széket nekem. Az asztal arisztokratikusan hosszú volt és veszettül elegáns. Enyhe, kellemes faillatot árasztott magából. A székek méretre és stílusra pontosan illettek hozzá, ilyet csak együtt lehet kapni, és meg kell fizetni az árát. De miért lenne kevésbé elegáns az ebédlő, mint a vendégszoba? A falakon festmények, bizonyára sokat érnek helyi szinten, ám a világpiacra nem vinném ki őket. Kész csoda a gyöngycsillár, a fény mégsem onnan jön, hanem az álmennyezet rejtett réseiből. – Jobban van, Mr. York? – Soha jobban. A helyi fehérítőszerek ugyan elég gyatrák, és az illatuk is hagy némi kívánnivalót maga után, de köszönöm a ruháimat… – Ki kellett tisztíttatnunk őket, mert feltűnően sok rovar futkározott közöttük. Máskor alaposabban válassza ki a szállodáit. – Itt már jól érzem magam – mosolyodtam el. – Minő véletlen, hogy pont ide tartottam. – Értesültünk róla, csak lecsúsztunk az űrrepülőtéren a járatról. Félreinformáltak minket… De idejében sikerült elkapnunk… – Ez kárpótolta az utazás kényelmetlenségét. – De látta a várost, nem? – Madártávlatból… Vagy húsz lakáj sorjázott be a terembe tálcákkal a kezükben.
Gyanítottam, hogy a vacsorát hozzák, és már azt is sejtettem, miért ilyen hatalmas ez az asztal. A lakájok lehajtott fővel egyenként járultak elénk, és előre kimódolt elrendezés alapján elhelyezték a fémtálcákat az asztalon. Aztán egyikük körbejárt, és megnyitotta mindegyik tálca tetejét. Egyszerre kellemes, fűszeres illatfelhő töltötte be a helyiséget. – Semmije nem hiányzik? – érdeklődött Meredith kedvesen. A lakájok visszavonultak. – Mindenem meg van – tájékoztattam. – Amit magammal hoztam, mind meg van… A lányára néztem, akit elfelejtett bemutatni. – A lányom – mondta Meredith, és ismét elfeledkezett róla. – És kiheverte a megrázkódtatásokat? – Miféle megrázkódtatásokat? Mi lett a szállodával? – Leégett. – Mekkora a sasuk memóriakapacitása? – Mint a Spacesonian Intézet Könyvtáráé. – Talán egyszer enni is fogunk, anya? – kérdezte hirtelen Lazerra leánya. Úgy húsz éves lehetett, és csak úgy sütött róla az elutasítás. Fogadok, hogy nem volt éhes. – Most már megismertük Mr. Yorkot… Meredith ránézett, aztán rám. Most kellett volna jönne az „azt hittem, hogy a húga” szövegnek, de miután felrobbant alattam egy szálloda, képtelen voltam tiszteletkörökre. Tizenöt lángoló emelet kiheveréséhez legalább két nap kell. – Ehetünk – mondtam. Elvégre egy műkincskereskedő is abból él, amiből egy milliomos. Hittem én ezt egészen addig, míg fel nem tálalták az ebédet. A kelesztett kenyéren kívül nem sok minden hasonlított az otthoni formákra. Az ízekről nem merek nyilatkozni, mert a világegyetemben tett kisebb-nagyobb útjaim elsődlegesen azt a tapasztalatot érlelték meg bennem, hogy tiszta víz és kenyér együttesével könnyebb megélni, mint a díszvacsorák fogásaival. Láttam én már díszvendéget lefordulni a székről bizonyos helyi specialitások miatt! – Tudja, hogy úgy néz ki, mint egy albínó? – kérdezte a leányzó. – Nyelve van, de van-e neve is? – kérdeztem félhangosan az egyik tálca fölül. – Nion vagyok. Becstelen keresztségben – felelte a leányzó. – Örülök – morogtam. – De én erre a disznó kinézetű valamire gondoltam itt a zöldségek között. – Bgiwad… – felelte Meredith. Elbűvölően bájos volt. – És milyen ízű a nyelve? – Vágja föl! – Imádom a föl vágott nyelveket… Valami biztatót csak sikerült a tányéromra kotornom. Kis nyelvet, néhány bogyót,
és köretnek valami gömbölyűt. Belemélyesztettem a késem ez utóbbiba: lilás lé folyt ki belőle. – Tenger gyümölcse – lihegte az egyik lakáj a fülembe. Kis híján eltörtem a nyakát az első reakciómmal. Észre sem vettem, hogy bent maradt negyedikként. Valószínűleg direkt miattam. – A szósz – mondta az asztal túloldaláról Meredith előrehajolva, hogy lássa, mi izgatott fel ennyire. A nő szívszaggatóan gömbölyű volt egyes helyeken. Visszafordítottam figyelmem a tányérra, és beleböktem a villát a bogyókba. Illetve csak böktem volna, mert a bogyó elugrott előlem. – Először kapja be, és akkor a nyál hatására kipattan a csonthéjából a belseje. Ez a köret – tájékoztatott nem kis kárörömmel Nion. – Most próbálkozzon talán a nyelvvel. Gyanúsan készséges volt. A nyelvvel tehát már ügyeltem. Amikor a tányéromra vettem, tövestől jött. Most bele kellett vágnom. A nyelv abban a pillanatokban hat-hét részre szakadt, és csapkodni kezdett. Először arra gondoltam, hogy leszorítom, de milyen égő lett volna küzdeni egy ilyen társaságban egy tányéron fekvő disznónyelvvel? Vártam tehát. – Az utolsó izomrángásban megpuhulnak a szalagok, és omlós, finom lesz – mondta a lakáj kicsit távolabbról. – Addig beszélgessünk – ajánlottam. Letettem a kést és a villát, a kezemet pedig összekulcsoltam az asztal lapja felett. – Mikor találkozhatom Mr. Lazerrával? – A férjem jelenleg a Lines holdján van üzleti ügyben. Már elindult visszafelé, holnapután délben érkezik meg. Üdvözli önt, Mr. York, és engem bízott meg, hogy gondoskodjam a legteljesebb kényelméről. – Mivel foglalkozik egyébként Mr. Lazerra? Meredith rám meredt. – Nem tudja? – kérdezte csodálkozva. – Van egy hálózatunk… – megjegyeztem a többes szám első személyt. – Tulajdonképpen virtuálprogramokat készítünk kicsiknek, és eredeti kópiákat a nagyobbaknak. Játékokat tizennyolc év alattiaknak, és játékokat tizennyolc év fölöttieknek. – Melyik a legkelendőbb? – Az emberek körében azok a programok, amelyekben carapaxokra lehet vadászni. A carapaxok körében pedig azok, amelyekben emberekre… Ekkor hallottam először azt a szót, hogy carapax. Gondoltam kiderítem, hogy milyen fajt takar. – Körül akarok nézni a városban. Érdekel a helyi kultúra. – Dicséretes, Mr. York, de ahol carapaxok élnek, ott nem beszélhetünk helyi kultúráról. Az emberi pedig mindenhol olyan szürke… Vegyük például a szomszédos rendszereket. Ha a városokat nézzük, bármelyik nevét felcserélhetnénk, annyira egyformák… – Megnéznék magamnak egy carapaxot… – vetettem fel. – Egy utazónak minden
érdekes lehet. Először látom Tim-pout, és ki tudja, ha elmegyek, mikor jövök errefelé… – Melyik carapax érdekli? – Bármelyikük. – Kalim Nega például? A Negalith hajóbirodalom feje carapax? Bumm. Milyen is egy carapax? Most már ez lett a legfontosabb kérdés. – Talán. És persze kíváncsi vagyok erre a kastélyra is. – Szabadon mozoghat a kastély és a park egész területén – intett Meredith. – Egyetlen hely van, ahova nem léphet be. A nyugati szárny földszintjének utolsó szobájába. – Az az ön szobája? – kérdeztem. A tányéromon lassan elcsendesedett a nyelv. Rángott még párat, aztán kinyúlt. – Nem. Az enyém a keleti szárny utolsó szobája. A nyugatiba nem léphet csak be. Megjegyezte, Mr. York? – Tökéletesen. A nap megtalálhat reggelenként ott, ahol akar. Csupán a lemenő napot nem nézhetem onnan, ahonnan én akarom. Az éjszakám kellemesen telt: egyedül és nyugalomban. Reggel viszont kellett keresnem valakit, aki lereptet Sidonba. Mert erről a repülő tányérról ugyan nem lehet máshogy lekerülni. Sétáltam egyet a hajnali mezőn, a fű harmatos volt, akárcsak a csillagok. Az égnek ebből a magasából egy kicsit minden tisztább, ha az ember kifelé tekint. Legalább annyira élveztem a látványt, mint a tányér védelmi rendszerének erőfeszítését, hogy nyomon kövessen. De itt lehetetlen elveszni: aprócska mesterséges dombok, tisztások és erdők veszik körbe a kastélyt, néhány gazdasági épület különféle állatoknak, és néhány kis házikó a vendégeknek, vagy a lakájoknak… ki tudja milyen alkalmakra. A kastély előtt egy leszállótér egyetlen űrhajónak. Nincs semmiféle rejtekhely, barlang, ezekre nem terjedt ki az alkotó fantáziája… vagy túlontúl jól nevelt és arisztokratikus volt ahhoz, hogy megjelenítse a természet vad arcát is. Sétálgattam, és visszafelé belebotlottam Meredith lányába. Valamilyen hatlábú hátason ücsörgött, és a felhőket nézte – felülről. – A kis Neon – mondtam kedveskedve. – Nion – felelte kissé idegesen. – Vattacukrok a felhők? – Csak annyira, amennyire sajtból van a hold… Velem tart egy kis hajnali lovaglásra, Mr. York? – Ez ló? – néztem az állatra. A lónál kicsit nagyobb volt, de hasonlóképpen izmos és kecses, mint egy paripa. A feje talán még hasonlított is, farkat azonban nem láttam. De az a két plusz láb!… – Valaminek csak el kellett nevezni?
Élénken járt a kislány agya, meg kell mondani. – Egy lovat látok itt. Ki ül kinek az ölébe? – kérdeztem. – Szerintem nekem van nagyobb gyakorlatom… De azért hozatok önnek is egy hátast. Két percen belül ott volt a ló, és lóval egy fekete ruhás néma lakáj. Megfékezte az állatot Nion mellett, majd leugrott a hátáról, és legnagyobb megdöbbenésemre négykézlábra ereszkedett, hogy segítse a nyeregbe szállásomat. Ráléptem a lakáj hátára, és nyeregbe pattantam. – Látom, van rutinja – említette meg Nion. – Szolgáltam itt-ott… – Katona is volt? – Olyan az ma már, mint a középiskola. Kell a tisztes öregkorhoz… Nion visszafordult a lakájhoz, aki lehajtott fejjel némán várakozott. Kezdett idegesíteni az alázatnak ez a nyílt formája. – Kapcsolják ki a védőteret! A fekete ruhás alak meghajolt, és elindult kocogólépésben vissza a ház irányába. – Jöjjön, Mr. York! – intett Nion. – Poroszkáljunk együtt! Csakugyan érdekli Kalim Nega? A ló megindult alattam minden különösebb ösztökélés nélkül. Ment amerre mennie kellett, és nem zavarta egyik lába sem. – Most tudva, hogy carapax, egyre inkább. Az igazat megvallva nem tudtam tájékozódni a Tim-poun élő létformákról, mert a Negalith hajón nem volt semmilyen adattár. A világ más részeiben pedig fütyülnek Tim-poura. Nion elkomorodott egy pillanatra. – A carapaxok hirtelen lények – vont vállat. – Veszélyes velük ujjat húzni. Lenyeshetik a tapogatózó kezeket… Sok ollójuk van, és képesek egyszerre támadni. Nem is talál olyan embert, aki megpróbálna közelharcot vívni velük… puszta kézzel. Látott övekkel keresztezett embereket Sidonban, Mr. York? Visszaidéztem a megérkezésem utáni rövidke nyugalmat, a taxizást, s hogy milyen ruhát hordtak a helyiek. Valóban: nem kevesen szaladgáltak a mellük előtt keresztbe vetett vastag bőrövvel. Akkor azt hittem, hogy ez csak divat. Bólintottam. – Azok az övek állandóan kiélesített védelmi rendszerek. Ha egy carapax az ember közelébe merészkedik, és megtámadja, az övből lézerszigony csapódik ki és lemetszi a carapax végtagjait. Félt ez a nő, vagy meg akar ijeszteni? Ha ez utóbbi, akkor imádnivalóan rémisztget. – Mi célja lett volna az evolúciós láncunknak, ha nem az, hogy kifejlesszük a fegyvereinket? – kérdeztem. Most Nion gondolkodott el. – Nem volt célja. Egyszerűen csak jólesett csinálni. – Megjegyeztem magamnak… De a carapaxok civilizált lények is egyben, nemde?
Lehet velük beszélgetni… – Én még egyszer se tudtam, pedig itt élek tizenkilenc éve. Egy kis erdősáv felé poroszkáltunk. Tiszta kék volt felettünk az ég, persze, hiszen a felhők fölött úsztunk a kastéllyal együtt. A távolban feljött a nap, sugarai nem kenődtek szét a felhőrétegeken: élesebb, erősebb fénnyel ragyogott. A gazdagoknak még a hajnalok is tisztábbak. A horizont fényesebb volt, és enyhén meghajlott a bolygó íve mentén. Kicsit elfordultunk a lovakkal, hogy a napsugarak ne vakítsanak el bennünket. Most nem akartam lehúzni a naplencséimet. – Miért nem láttam Sidonban carapaxot? – Mert külön városokban élnek, Mr. York. Nedvesebb helyeken, mint mi… Kedvelik a nedvesebb helyeket. – A nevük után ítélve valamiféle páncéllal bírnak… – Maga beszéli a latint, Mr. York? – Több holt nyelvet ismerek, mint élőt, Miss Lazerra… – Szólítson Nionnak… – Örömmel. A holt nyelvek ugyanis már csak leírva léteznek, és ha hazudnak is, senki nem tagadhatja le a leírt szavakat. – Maga tisztaságra vágyik, Mr. York? Talán még a szerelmet is keresi? – Azt ki nem keresi? – Vágta! Belevágta sarkait a ló oldalába. A hatalmas hátas a törékeny lány eme mozdulatára meglódult, és másodpercek alatt hihetetlen sebességre gyorsult fel, repült a nedves fű felett. Hasonló mozdulattal ösztökéltem saját lovamat is vágtára. Megpróbáltam utolérni a lányt, de csak nehezen sikerült lefaragnom a távból. Díszjegenyék között suhantunk el, majd átugrattunk egy kristálytiszta vizű patakon. Nion ráhajolt a ló hátára, a haja annak sörényével együtt lobogott a szélben. Egy aprócska kerti theátrum kertjébe tévedtünk és végeztünk két ágyás virággal: hat-hat vágtató láb óriási károkat tud csinálni. Éreztem magam alatt az izmos állat testének feszülését. – Hol marad, Mr. York? – kiabálta hátra a lány. Szerintem hagyta, hogy beérjem; de azért élvezte, hogy küzdök. – Tudja, melyik a kedvenc állatom? – kérdezte kacagva-kiabálva Nion. Honnan tudtam volna? – Nem… – A gepárd, Mr. York. Sosem láttam igazi gepárdot, csak virtuális valóságában. De imádom… – Az egy földi állat… – Tudom! De a Föld messze van! Három… millió fényév! Lám, mennyi probléma tornyosul egy tizenkilenc éves lány előtt… Megint lehagyott. A nap most a hátunkba került, egy hosszú köríven nyugat felé kanyarodtunk el. Egy sövénykerítés mentén vágtáztunk tim-poui paripáinkkal, és a sövény egybefüggő falnak látszott a sebesség mámorában. Az arcomba csapó hideg
levegő teljesen lehűtötte az izzadtság-cseppeket a homlokomon. Aztán kiértünk egy hatalmas rétre. Láttam az égboltot, mintha csak a sötétség felé vágtattunk volna a fény elől menekülve. A távolban földsánc húzódott. Nion hátravetette fejét, és azt hiszem, nevetett. Látni szerettem volna az arcát, és ezért akár össze is roppantottam volna a ló véknyát sarkaimmal… Utolértem ismét. – Ugratni tud? – kérdezte Nion. – Nem ugrattuk eddig eleget egymást? – Nem engem! – nevetett fel megint a lány. A szemében tűz égett, az arca kipirosodott. Mámor volt ez, a legszebbik érzések egyike. – A lovat!… – Próbáljuk meg! Közeledett a földsánc. Nion egy testhosszal elém vágott. Lovat és lovasát megfesteni lett volna érdemes, mámorossá tettek engem is. A lány ugratott… A nyomában haladtam. Aztán nem értünk földet. Elvesztettem a lovat a lábaim közül, és belezuhantam egy felhőpamacsba. Lekerültünk a tányérról. Egyik pillanatról a másikra szakadtam ki a felhőből. Megpillantottam a makett Sidont lent, vörös fény öntötte el játékutcáit: a nap fénye. Széttárt karokkal zuhantam lefelé. Nem messze tőlem Nion, a lovak jóval alattunk. Először arra gondoltam, hogy kiszámolom gyorsan mennyi idő alatt érünk földet, és akkor milyen sebességgel, de aztán elvetettem az ötletet: ki a fene foglalkozik matematikával a halál kapujában? Persze lett volna még egy lehetőségem, mert a túlélésnek nálam mindig van lehetősége, csupán mit kezdtem volna a föld felszíne alatt kilométerekkel hosszú évtizedekig? Nion mellém siklott, és kinyúlt a kezem után. Nem mondom, hogy nem volt jó együtt zuhanni Sidon felé. Szerettem volna megkérdezni, mennyi időnk van még így együtt, de ilyen intim pillanatban a férfi nem beszél. Ha zuhan, akkor pedig végképp nem. Nion élvezte a dolgot. Gyakorló zuhanó lehetett már, ez szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy tartogat valami meglepetést? Van valami miniatürizált gravolapja? Eddig jutottam a töprengésben, amikor éreztem, hogy két karom az övembe kap, és a függőleges irányú mozgásomat oldalra téríti el. Kiszakította Nion kezét az enyémből. Megjöttek a sasok. Egy fél tucat elhúzott mellettem, a lovak felé tartottak, mint vadászbombázó űrrepülőgépek. Megint éreztem a szárnyak suhogását, és már emelkedtem is. Ezen a bolygón nem lehet sehonnan leesni. És minden ugrás a tányérra vezet. Nion olyan fejmosást kapott az anyjától, amilyet az a kislány érdemel, aki megrepteti a drága vendéget mindenféle ejtőernyő és antigravitációs szerkezet nélkül. – Kikapcsoltattad a védőteret is! – vetette lánya szemére. – Le sem tagadhatod a szándékosságot! – Semmi gond – mondtam a dühtől remegő Meredithnek. Miért izgatnak föl a nők
ha mérgesek? Hasonló ruhát viselt, mint előző este a vacsoránál, csupán ez fekete volt, és a combjait nem fedte el. – Amúgy is szerettem volna körülnézni Sidonban, és én kértem meg Niont, hogy vigyen le. Valószínűleg félreértelmezte a kívánságomat. Nion meglepődve nézett rám. Meredith nem különben. A két nő tekintetében állva elementális vágy fogott el, hogy elvigyorodjam. De sikerrel győztem le ezt a vágyat, és megőriztem komolyságom. – Utasítom a lakájokat… – kezdte Meredith. – Utálom a bogarakat – vágtam közbe. Meredith Lazerra szemében ismét düh csillant meg, ez azonban már felém irányult. Nocsak, zavarja, hogy Niont kértem meg? Most már ugyanis ténylegesen megkértem… És miért ne zavarná? – Reggeli után, Mr. York, vagy most azonnal? – kérdezte Nion. – Rendbeszedem magam, aztán indulhatunk – válaszoltam. A rendbeszedés legalább nyolc lőfegyvert jelentett. – Szereti a nyomkövetőket? – kérdezte Nion a repülőben. – Ki nem állhatom őket. – Tele vannak vele a bélbolyhai. – Köszönöm. Dicséretnek veszem. – Talán még lehallgató készülékekkel is… – Az az ő bajuk. Nion vezetett, én meg hátradőlve élveztem az utazást a felhőkarcolók között. Kis kétszemélyes gép volt, olyan kényelemmel ellátva, hogy szívesen itt maradtam volna legalább egy hétig. Persze kettesben. Sidon belesimult a világegyetem nagyvárosainak sorába: felülről tökéletesen lehetett látni előkelő villanegyede mellett az üzleti negyedet, távolabb a bérházak szürkés-vöröses tömegét, és kijjebb a nyomornegyedeket. Ami a várost egyedivé tette, az az őt körülvevő árokrendszer volt: mintha csak valami félbemaradt vizesárok kanyargott volna a nyomornegyedek mentén. Önmaga farkába harapó sárszínű kígyó volt, talán valamiféle primitív védelmi sánc a Tim-pou vérengző élőlényei ellen. A villanegyedet és az üzleti részeket védő falakat később pillantottam meg, ezeket egy ó-vár maradványainak néztem. – Én mindig tönkretetetem őket – mondta kis csend után Nion. Nem akartam megmondani neki, hogy előző nap közvetlen a vacsora után mindenféle kémrendszert felszámoltam a szobámban. Ha voltak bennem is, hát azoknak rég végük. Előbb egy erős elektromos kisüléssel, aztán váltakozó sugárzásokkal. Végül pedig kiütöttem a szomszédban pohárral hallgatózó lakájt. – Nanotechnológia… – mondta Nion. – Miben voltak? – kérdeztem. – A szószban. – És miért nem szólt? – Mert nem illik tudnom
– Nagyon jól nevelt kislány maga, Nion. – Ne sértegessen! Ennyiben maradtunk. A villanegyed házai zöldek voltak. Amint elrepültünk fölöttük, végigpillantottam tucatnyi sorukon: egyetlen rózsaszín, vagy sárga épületet sem láttam. Egyetlen világos falú épület sem volt, a zöld különféle árnyalataival belesimultak a barnás növényzetbe. Errefelé nem volt divat sem a kerti úszómedence, sem a steak-sütő ház. Viszont pincelejáratból tucatnyi tartozott minden házhoz. – Akkor a kedves mamája tudja, merre járunk most? – Anyám mindent tudni akar. Mit gondol, a sasok hogyan kerültek fölénk? Oldalt fordultam, a hátamat a repülő ajtajának döntve. – Meg szerettem volna kérdezni, hogy mi lett a lovakkal? – A nyeregnél és a kantároknál fogva visszavitték őket a kastélyhoz. – A lovak nem idegesek kicsit, amikor ilyet csinál? – Törlik az emlékezetükből a félelmet, a stresszet, és minden egyebet, ami a zuhanás élményével egybefüggött. Az ilyen memória-kiesések létrehozásában egyedülállóan jók vagyunk. Nem akartam mondani, hogy én is. Csak pia, drog és zene kell hozzá. Vajon melyik módszert alkalmazzák a lovaknál? – És Mr. York, mit akar kezdeni Sidonban? Körülnézni a szórakozóhelyeken? – Korán reggel? – kérdeztem. – Mivel itatta az anyja gyerekkorában anyatej helyett? Pálinkával? – Honnan jött? Az érzéseim azt súgják, hogy nem Tim-poun született. – Az érzései? – Olvasgatom a rendőrségi híreket. És még egyetlen egyszer sem szerepelt benne magához hasonló alak. Csak másik bolygóról jöhetett, és nem is olyan régen. – Maga nagyon pimasz. Járt már másik bolygón? – Egyszer majdnem elszöktem a razorokkal… Szerencsére nem tettem meg. Most már nem élnék. Apám azt mondta, hogy buta kislány vagyok. Szóval, mit keres itt? – Van itt egyetem? – Fogjuk rá… – Akkor egy művészettörténész professzort. Nion bólintott. Szemöldökének bájos ráncai azt jelezték, hogy gondolkodik. – Hopp, ha nem vigyáz, elviszi a tornyot! – szólaltam meg. Az üzleti negyedben jártunk. – Magának jók az idegei, Mr. York. – És nagy a tenyerem. Ha nem hagyja abba, el fogom fenekelni! – Hogyan gondolta? – pimaszul megcsillant a szeme. Le kellett hűtenem. – Atyaiasan.
– Az miben más? – Nem szeretkezés követi, hanem szobafogság. A többi tornyot nagy ívben kikerültük. Az egyik külvárosi sikátorban szálltunk le. Nion egy fémrámpára tette le a repülőt. Miután kikapcsolta a motorokat, hátra dőlt a foteljében, és várt. Aztán megrezzent alattunk a talaj, és süllyedni kezdtünk. Az utcaszint alá. – Nohát – mondtam. – Csak nem a sidoni alvilágba hozott? Egy mesebeli csodabarlangba érkeztünk meg. Nyálas, penészes köveken siklott meg a mennyezetre szerelt kandeláberek közül kikandikáló erős lámpák fénye. A tükröződés a fal színe miatt mintha fekete lett volna… Fekete fény. Hatalmas csarnokban álltunk, amelyből megszámolhatatlan folyosó ágazott el. Emberek tucatjai ügyködtek körülöttünk, mint valami titkos hangárban. Ügyet sem vetettek ránk, kivéve egyiküket: egy köpcös fiatal srác vágtatva érkezett üdvözlésünkre. – Nion! – kiabálta már messziről – Mikor látta magát utoljára? – kérdeztem a lányt. – Tegnap. – Elsöprő alkat… – Gyermekkori barátom még azokból az időkből, amikor nem fönt laktunk a kastélyban, hanem itt a városban. Apa egyszerű virtuáltechnikus volt, és még meg volt az agya. – Úgy érti, boldog agglegényéletet élt? – Nem. Évekkel később robbant az a bomba a farmon… A fiatal gyerek odaért hozzánk. Kissé lihegett, de azért a füléig húzódott a szája. Fogain keresztül szürcsölte a levegőt, mint valami szomjazó karavánkísérő… Csimbókos haja a vállát verdeste. Azért lehetett benne valami szimpatikus is. Kerestem, de első pillanatban nem találtam semmilyen szimpatikus vonást rajta. – Sietünk Carolo! – hadarta Nion. – Sugározz be minket! – Piálni mentek, rea? – csillant fel a srác szeme. – Az egyetemre. – Az veszélyes hely! – bólintott Carolo. – Tönkreteszem a nyomkövetőket. Anyád nagyon dühös lenne, ha megtudná hogy az egyetem felé járkálsz. – Mi van az egyetemnél? – érdeklődtem. – Tanulni lehet, Mr. York – nézett rám komolyan Nion. Rájuk meredtem. Aranyba öntöm ezt a lányt és eladom. Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés. Elindultunk valamerre. Olajos kezeslábasokat viselő fiatal fiúk mellett mentünk el. Az oldalfalon elsuhant egy tetraéder alakú kabin: emberek utaztak benne. Mögötte egy szállítókocsi. Valakik költöztek. Ekkor jött a felismerés, hogy egy másik városba érkeztem. A föld alatt egy másik Sidon húzódott. A folyosók méreteiből és a
szállítójárművek sűrűségéből ítélve nem is akármekkora város ez. Már csak azt szerettem volna tudni, mennyire legális. – Abszolúte – mondta Carolo. – Itt éltek az első telepesek, amikor a carapaxok még kőkorszaki kultúrájukkal ijesztegették a letelepedő kolóniákat. Most nagyrészt múzeumok vannak itt, de egyre többen költöznek le, mert folyamatosan bővül a folyosórendszer. Olcsó és biztonságos a hely. A városnak nőnie kell, de az árokrendszeren nem terjeszkedik túl. Utána már csak kősivatag van… Fiatal házasoknak ideális itt lent. – Mi ellen nyújt védelmet? – A carapaxok néha ellátogatnak Sidon szórakozóhelyeire. Ha berúgnak, gyakorta intéznek támadást házak, és járókelők ellen. Egyedül a föld alá nem jönnek le. – Minek engedik be akkor a carapaxokat a városba? – Egyenlőség van, York – mondta komoran Carolo. – Minden normális államforma alapja. Jézusom – mondtam ki magamban azt az ezeréves varázsszót, ami csak általában segít, de sosem akkor, amikor kellene. Ezek a fiatalok itt politizálnak! Eddig azt hittem azért sápadtak, mert nem ér le idáig a napfény. – Hányszor szeretkeznek hetente? – kérdeztem. – Van erről valami statisztika? Carolo nem értette. – A carapaxok egyébként homokos helyeken élnek. Azért épült Sidon sziklára. – Mindent értek. A folyosók nem szűkültek össze. Néhol a szellőztető húsz-harminc centis penészrétegeket lobogtatott a formátlan falon. Az első telepesek romantikus korából aztán egyszerre egy abszurd világba léptünk át. Carolo felszereléssel telezsúfolt szobához vezetett bennünket. Nion már ismerős volt ezen a helyen, mert rögtön a megfelelő gép felé vette útját. Pár fehér köpenyes lány dolgozott a teremben a számítógépek monitorai előtt ülve. Némelyik fején virtuálsisak, tarkójában dzsekdugó. Fehér köpenyes szőkék, vastag penész a falakon, fémlépcsők, monitorok, kivetítők, térasztalok – mintha egy harmadosztályú filmbe csöppentem volna. Vártam az összeragasztott szörnyet, ami az elmúlt kilenc évszázadnyi fejlődés, és a megismert idegen fajok fantáziadús formáinak ellenére még mindig ember alakú volt, mint hajdanán Frankenstein. Biztos azért, nehogy valamelyik faj sértésként magára vegye. Egyre nehezebb volt fantasztikus trimozikat gyártani: amióta háború lett egy gonosz földönkívüli fikciós megjelenítéséből. Véletlenül hasonlított a szörny a fonediekre. Azok meg elértették. Megálltunk egy gép mellett. Kis fülkébe kellett belépni, és mereven megállni. Carolo azt javasolta, hogy csukjuk be a szemünket. Kénytelen voltam letenni a fegyvereim egy részét. Nion meglepődve nézte, milyen mélyek a zsebeim, és mennyi kacat elfér bennük. Levetettem a mellényemet is: túlságosan sokat értek a fémdíszei… – Ezt nem ismerem – mutatott a lány egy, a hangrezonancia elvén alapuló
fegyverre, amely a Sound 5XT fantázianevet viselte. – Ki maga? – kérdezte a csutakos hajú srác. – Tényleg, ki maga? – kérdezte Nion is. Ha most azt mondom, hogy az apjának egy üzlettársa vagyok, elvesztem a bizalmát egy életre, és besugárzás sem lesz. – Fogalmazzunk úgy – feleltem –, hogy van nálam valami ami annyira kellene az apjának, hogy gyilkolni is képes érte. Én viszont nem biztos, hogy neki akarom adni. Ezzel elnyertem maximális szimpátiájukat. – Papus gyakran szokott gyilkolni – mondta Nion. – Ez nem ritkaság. – Nálam sem, hogy életben maradok – mondtam ki a „szívesen megismerném a papust” ideülő szinonimáját. Tudtam, ami késik, nem múlik. Ez a világegyetem már csak ilyen. Wrajk barátom szerint azonban vannak rosszabbak is. A gépbelépés előtt azonban kérdeznem kellett valamit. Nem akartam tudatlanul meghalni, és ki tudja melyik belém épített szerkezet hogyan fog reagálni a sugárzásra. – Miért szólította reának, Carolo? – Hova valósi, York? Ennél nehezebb kérdést még nem tettek fel idén. – A rea egy kis mókusszerű állat – mondta Carolo. – Azt jelenti: mókuska. Hát persze! Földiül minden ember tud. Aztán besugároztak. Következő lépésként meg kellett keresnünk egy tim-poui művészettörténészt. Túl nagy ez a világegyetem ahhoz, hogy megismerjük, pedig a wrajkokkal ellentétben, mi csupán egy szeletét láthatjuk. Egy lelkiismeretes műkincskereskedő, vagy éppen micsoda, sem ismerhet minden civilizációt, és a civilizációknak minden értékét. Mi teszi azt a kisplasztikát ennyire keresetté? – ezt csak egy helyi fickó válaszolhatja meg. Kiröppentünk a barlangból, mint veréb a fészkéből. Bátran használhatom ezt a hasonlatot, hiszen mindannyian tudjuk, mi az a veréb. Amióta a „Verebeket Minden Idegen Bolygóra” akciócsoport közel ötezer bolygón meghonosította ezeket a szürke, jellegtelen szárnyasokat, azóta mindenki tudja, mi az a veréb. Még az idegen létformák is. Az ember névvel együtt szoktak átkozni… Az egyetem város volt a városban: szürkés tornyai azonban semmiben nem különböztek a bérházaktól. Az egyik belső fal tövében állt, és további falak vették körül. Láttam a sportpályákat, nyílt színpadokat, és a repteret. Egy portásgép kanyarodott mellénk, aprócska táska méretű navigálórobot, és elvitt minket egy szabad parkolóhelyig. Onnan másfél óra volt, míg eltaláltunk a megfelelő épületszárnyba. A nyüzsgés határozottan tetszett, aztán idegesített, de húsz év alattiakat csak akkor
verek meg, ha ők ütnek először. Úgyhogy visszafogtam magam. A művészettörténészre nem vesztegetek sok szót, három bekezdésnél nem ér többet. Kis kopasz emberke volt, aki három tucat virtuálcsatlakozót hozott ki az előadóteremből a hóna alatt. Úgy látszik Tim-poun még csak itt tart az oktatás színvonala… Mogorván nézett bennünket, legfőképpen Niont. Aztán rám pillantott, és máris barátságosabbá vált: mint őz az oroszlán előtt. Pedig nem akartam bántani, csak néztem. Rettentően unom a kelletlen embereket. Bementünk a szobájába, amelynek minden négyzetcentiméterén ábrák forogtak: a kivetítő programtára volt. Virtuálképekből állt a berendezés, meg egy kényelmes bőrkarosszékből. Azért ez már kicsit modernebb viszonyokat jelzett, de a kozmosz átlagos technikai fejlettségétől még igencsak elmaradt. A professzor leült a fotelba, és megkérdezte, mit akarunk. Én megérintettem egy megjelenítő- programot, mire mellém kúszott egy kutatójel. Beléptem az aurájába, és emlékeimből mentális úton átírtam a kisplasztika képét. Aztán kinagyítottam. A professzor rápillantott, majd elsápadt. Végül a szívéhez kapott, és ott halt meg a kényelmes bőrfotelében. Ennyi volt. Nion nem sikított. Azt hiszem a családja mellett kellően megedződött a szíve. Hívtuk a mentőket az egyik segélykérő programmal. Mosolygós ápolónő képe jelent meg lelki szemeim előtt. Biztos, hogy véletlenül generált kép volt, mert rendkívül hasonlított a Kiscsikóra. Ezért utáltam az ilyen programokat. Aztán kisétáltunk Nionnal az egyetem elé. Nion bekapott valamit, és elrágta. Ettől mentaízű lett a lehelete, és kissé becsípett. Láttam a szemén. – És most keressünk egy másikat? – kérdezte. – Ha volna egy jó erőben lévő harmincas… – vontam meg a vállam. Egy mentős szaladt el mellettünk, a kezében csúszóhordággyal. A csúszóhordágy a térgörbítés elvén működik: belefektetik a beteget, és az kiesik belőle. Néhány kilométerrel arrébb egy kórházi ágy fölött. A dolognak csupán távolsági korlátai vannak, rettentő hatásos. Arra kell csupán vigyázni, hogy a kórházban a reggeli takarításkor a takarítónő ne húzza arrébb az ágyat. Mert a vonatkoztatási rendszerek nem változnak az ágy mozgásával. A professzornak azonban már mindegy. Én egyébként ha kreatív vállalkozó volnék, a csúszóhordágyhoz rendelnék egy másik térdimenzionális koordinátasort, mondjuk egy temetkezési vállalkozó műhelyében. Mert a kórházból bizony járművön szállítják el az orvosgép elégtelen programozásából adódó hullákat. Éppen ezen az apróságon gondolkodtam, amikor egy android toppant elénk az egyetem hallgatóinak ebédre siető áramlatából. – Kalim Nega várja önt, York Ketchikan – mondta. Legalább jól ejtette ki a nevemet.
4. Kalim Nega a tengerparton lakott a homokban. Mert Kalim Nega egy carapax volt. Carapax, azaz hátpáncélos, amolyan rák-fajta. Vörösre főve lehet, hogy ízletes, így élve azonban még a szagát sem bírtam elviselni. Fél órás repülés után értük el rezidenciáját, miután átrepültünk néhány tó fölött, és elértünk egy lapos tengerparti városkába, amely fölülről úgy nézett ki, mint egy formátlan fekete szivacs. Lyukacsos házakban laktak a carapaxok, se-ablak, se-ajtó lapos épületekben. Egy vihar bármikor elmoshatta a berendezéseik jó részét. Az ilyen civilizáció nem ismerheti a tüzet, akkor viszont hogyan civilizálódik? Természetesen az ember hathatós közreműködésével. A gond ott van, hogy nálunk a fejlődés üteme nem mutat minőségi ugrásokat, mégsem bírtunk erkölcsileg felnőni a technikánkhoz. Hogyan várhatnánk el ezt akkor a carapaxoktól? Két szóban összefoglalva: büdösek voltak és primitívek. De sokat hittek magukról. Szerintem ezt az attitűdöt is tőlünk lopták. Repülés közben megfigyelhettem, ahogy a carapax-kölykök a homokban henteregnek. Vajon a rákok is gondolnak néha arra, milyen lehet a főtt emberhús? Velem volt Nion is, természetesen inkognitóban. Ez azt jelentette, hogy senki nem kérdezte a nevét, mi pedig nem kötöttük az ollóikra. Két android jött értünk: az egyik vezetett, a másik szemmel tartott minket. – Kérem a fegyvereit – mondta az android a leszállás után. Elküldtem a jó fenébe. Ha egyszer meghívnak, akkor a fegyvereimmel együtt hívnak meg. Közöltem, hogy amennyiben Kalim Nega úgy érzi, hogy nem épült ki köztünk a leendő üzlettársak elsődleges bizalmi kapcsolata, mi elmegyünk innen. A fegyverek maradtak, csupán a kertészrákok, akik valamiféle spárgaszerű dísznövényt gondoztak a homokon, lettek kicsivel többen. Vagy ötször annyian. Levetettem a csizmámat, és mondtam Nionnak, tegye ő is ezt a cipőjével. Délebbre voltunk, mint Sidon. Meleg volt a homok, és tengerillatot hozott felénk a szél. Láttuk a tenger zöld sávját is egy alig méteres kerítés fölött eltekintve. Csodásan sütött a nap. A sok carapax mind egyformának tűnt. Narancsos-barnás foltos hátpáncéljuk volt, mintha narancsfagyit kevertek volna össze csokoládéval. Többnyire hat lábon közlekedtek, és két ollójuk szabadon lengett, de láttam olyanokat is, akik már felegyenesedve jártak. Hiába, no, az evolúció az csak evolúció. Hosszúkás fejükön két, gombnyi szem ült, és karhosszúságú bajuszt hordtak közvetlen a szemük alatt. Kalim Nega a többi carapaxtól elsősorban méreteiben különbözött: csaknem másfélszer akkora volt, mint a spárgadugványozók. Két lábon közeledett, esetlen billegéssel járt a homokos talajon. Szerintem némi átalakításra volt szükség carapaxoknál, hogy két lábra álljanak, s ha ezt hajlandóak voltak meglépni, akkor valamiféle kisebbrendűségi érzés hajtotta őket. Persze az emberré válás nem ott kezdődik, hogy egy rák felegyenesedik, de ki
mondja meg ezt a ráknak? Élénk ollócsattogás és zörgés üdvözölte Negát, a páncélosok testük rejtett zugaiból nyúltak ki furcsa végtagjaikkal, s azokat gyorsan rázva olyan hatást értek el, mintha egy debil mexikói együttes szállt volna alá az égből. Rumbatök és kereplő keverékéhez hasonlító zajok töltötték be a kertet. Nem tudtam eldönteni, karokat, lábakat, vagy ollókat látok. Negára egyébként komoly fegyverekkel felszerelt őrök vigyáztak. – Hol a plasztika? – hörögte célratörően az óriási méretű rák, amint elénk toppant. Jó tanács minden kozmosz-vándornak: ne akarja a földi ember udvariassági szokásait rákényszeríteni olyan idegen fajokra, akikbe annyi értelem se szorult, mint egy hidrogénatomba. Ez a törvény még gyermekkoromból maradt rám, amikor a gilleth-mutáns háborúban bolygóról bolygóra szállítottak. – Illik köszönni – mondtam, amikor a carapax levegőt vett testnyílásainak valamelyikén. – Hol a plasztika? – kérdezte Kalim Nega kicsivel talán idegesebben. A fordítógépe meglehetősen ócska volt: az egyik testőre cipelte hátán. Nion kicsit hangosabban vette a levegőt. Kezdett megrémülni a kislány, mégsem kellett volna elhoznom magammal. – Mennyit szánna rá? – kérdeztem. Másik szabály: ne is vitatkozz idegen létformával! – Nem szoktam alkudozni – hörögte Nega. – Ez nem alku, hanem egy egyszerű kérdés. Két végtag csapódott ki Nega páncélja alól, és a szemem felé vágott. Aztán a rák nem győzött csodálkozni, hogy miért nem tudja visszahúzni az ollóit. Mert két karom nekem is van, és akit egy háború edz, az különleges technikákat is megtanulhat. Így lehet kung-fuzni egy rákkal… Amint megvillantak az ollók, magam elé kaptam karomat, és kitértem. Az ollók ereje fordított el oldalra. A kezem a beleivódott mozdulatsornak engedelmeskedve rögtön megmarkolta az acélkemény végtagot, amit az egyik tüskénél fogva megrántottam. A két és fél méter magas Nega megbillent, és kénytelen volt még két lábát letenni a földre, hogy állva maradjon. Testközelbe kerültünk, veszettül büdös volt nedvedző páncélja. Röviddel ezután rájöttem, hogy a szája sem egy rózsakert. – Megölöm – bődült el Nega. Állkapcsi lábai idegesen remegtek, mintha láthatatlan kaja után vágyakozna. Lehet, hogy levegő után kapkodott? – Kíváncsi lennék, hogyan bonyolítja le az üzleti tárgyalásait – mondtam Nionnak oldalra. Még mindig tartottam Nega végtagját. – Nincs magán öv! – sietett figyelmeztetni a lány. Ekkor újabb két olló vágott előre. Két rúgással hárítottam: azt hiszem, Nega még sosem látott ilyet. Szipogott egy keveset, és nem próbálkozott többet. A testőrök előreléptek, a dugványozók megálltak a munkával. A szemem sarkából láttam, hogy egy dereglye beúszik a távolban a képbe.
– Fegyver súlyba! – adtam ki a parancsot, és lecsúsztak a szemlencséim. Nega meghökkent. Két légnyílása kinyílt, és még büdösebb lett körülöttünk. – Állj! – nyögte a testőrei felé. A fordítógép lelkiismeretesen fordított. Finoman visszahúzta végtagjait. Elengedtem őket, és hátraléptem. – Hogyan csinálta? – kérdezte Nion. – Blöff – súgtam neki. – Kevés vagy, mint árvaházban a szülőértekezlet – fordultam Negához. olyasvalamit akartam mondani neki, amit nemért, és ettől kellően zavarba jön. Hatásos volt. Az tétován méregetett, aztán hangot váltott. – Még nem is mondtam árat… – Nagyon rossz volt a belépője – mondtam. – Most is, és a városba érkezésemkor is. – Nem az én bérgyilkosaim voltak – morogta Nega. – Ha akarom már a hajómon eltetetem láb alól… – Ki hiszi ezt el? – Én felrobbantottam volna az egész szállodát… – Ez így igaz – bólintott Nion. – Negát nem köti semmi Sidonhoz. Azért telepítette távolabb a repteret. És a Szinoikia is az övé. – Ne védje! – ajánlottam Nionnak. Túl sokat néz ez a lány híreket. – Mert ha nem ez a carapax volt, akkor csak a kedves papusa lehetett. A tengeren úszó lapos hajó a part felé fordult. Ahogy közelebb ért egész fegyverarzenált fedeztem fel a fedélzetén. Nagyon különös volt látni, hogy a carapaxok felfegyverkeztek. Az viszont még különösebb volt, hogy ez a Kalim Nega űrhajókat gyárt. Hiszen ezek a lények jószerével el se hagyják a homokos partjukat. És nincs is ablak a házaikon! – Hol a plasztika? – tért vissza eredeti kérdéséhez Nega. – A kastélyban fenn. – Ne nézzen embernek! – morogta Nega. – Már rég nem élne, ha fölviszi. Lazerra eltette volna, és megöli. A szállodabeli támadás is Lazerra számlájára véshető… – Itt van Lazerra lánya nálam. Ő a túszom. Nega ekkor vette észre Niont. – Itt marad – mondta. – Ez esetben én viszem az ollóit. – Hogyan gondolja? – A hónom alatt és egy halomban. – Ahhoz meg kell ölnie – mondta Nega. – Megbeszéltük… A carapax kicsit lassabban kapcsolt, mint az antropomorf fajok akármelyike. Igaz ugyan, hogy a Renifen három hétig vártam egy magas rangú renifi igenjére, amikor felajánlottam nekik a mitikus korokból fennmaradt ősi kristálykoponyájukat. Tízezer
évig tartott, amíg lecsiszolták. Három hét után a renifi rábólintott az árra: ez további két hetet vett igénybe. Nagyon örültem; egy tizenhárom éves tárgyalás végére került azzal a bólintással pont. – Nem akarja itt hagyni a nőt – mondta a felismerés fényétől megvilágítva Nega. – Nem bizony. – Kétszázmillió. – Kevés. – Három. – Meggondolom. – Mondjon igent – ajánlotta Nega. Kinéztem a dereglye felém irányuló csöveire. – Pszichotöltet – mondta Nega. – A carapaxoknak más fajta idegrendszerük van – mondta Nion. – Képesek az egész területet lefedni anélkül, hogy a töltet ártana nekik. Ez tiltott fegyver errefelé… – Köszönöm a felvilágosítást… Már örülök, hogy itt van velem. Ha balhé lesz, húzza be a nyakát! – Az segíteni fog? – Nem, de legalább átlátok maga fölött. – Negához fordultam. – Ez nem tisztességes – mondtam. – Üzletember vagyok. Mondjon igent! – Igen. – Menjen fel érte a kastélyba! Addig itt marad a nő. Ismét a hajóra pillantottam, majd pár lépést tettem a tenger felé. Hátat fordítottam Nionnak és Negának. A szél végigsimított az arcomon. Ott egy hajó, ha kilövöm, tucatnyi fegyveres fog ránk támadni. Engem ez nem zavarna, de Nionnak baja eshet. A hajó kilövése után egy erős hősugárzás páncéljában főtt rákot csinálna a mágnásból és carapaxaiból, ez viszont kirobbantana egy háborút. Mert ha York Ketchikant megöli egy rák, néhányan tapsolnak, de ha York öl meg egy rákot, adott esetben egy hajóbirodalom urát, akkor korlátozott világégés lenne a dologból. Szar az a világ, ahol jobb ráknak lenni, mint embernek. Elhatároztam, hogy legközelebb vagy átoperáltatom magam, vagy jól berúgok. Most csupán annyit kell elérnem, hogy legyen legközelebb. Ez a carapax viszont annyira kétdimenziós, hogy észérvekkel nem lehet hatni rá. – Nem tudom, hol a plasztika – mondtam Negának. – Az előbb azt mondta, hogy tudja. – Nem igaz. – De igen. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hol foghatnám meg Kalim Negát. Olyan volt, mint egy viaszbábu, ember akart lenni, de csak felszínesen lett ember. Belül megmaradt primitív ráknak.
Érdekes, mindig azt hittem, hogy az embernél nincs primitívebb. – Azért taktikáztam, hogy felsrófoljam az árat – hadartam. – De most nem igazából tudom, mit tegyek. Postán kaptam a plasztikát, és magam is postán adtam fel egy comlistából találomra kiválasztott címre. A címkiválasztást a számítógépem végezte, és csak akkor hajlandó a rendelkezésemre bocsátani, ha háromszázmillió terál megjelenik a számlámon. Sajnos ezen pszichotöltet sem segít. – De megtudjuk, hogy igazat beszélt-e. – Csakhogy az esetben az sem érdekel, hogyha négyszázmilliót ad, megsértődöm, és Lazerrának adom el a plasztikát. – Akkor meghal. – Akkor cseszheti az üzletet! Tudja, Nega, mi emberek mit tartunk a legfontosabbnak az életben? Kalim Nega hümmögött. – A szabad akaratot – mondtam. – Ígérje meg egy embernek a halált, és azzal a lehető legszabadabb lénnyé teszi a világegyetemben. – Eddig az emberek mind féltek az ollóim között – csattogtatott dühösen Nega. – Azt tették, amit én akartam. – Úgy döntöttek. Nagy különbség! Egyébként közülünk se mindenki ismeri fel azokat a pillanatokat, amikor megadatik a választás lehetősége… Csak érezzük, hogy van valami készülőben. – Akadt, aki nyüszített, hogy mondjam meg, mit kell tennie. – Mert nem fogadták el a halált – mosolyogtam. – Ehhez meg kell érnünk. – Maga is fél. – Nem. Nekem van egy háromszáz milliós kisplasztika a tulajdonomban. Maga egy rák, Nega, fogalma sincs arról, hol kezdődik, és hol végződik egy ember. Most választhat, Nega. Mint egy ember, vagy mint egy rák. Beveti a pszicotöltetet, ahogy rákként eddig is tette, de akkor ha meghalok se tudja meg, hol a plasztika. Vagy dönt, mint egy ember, és rám bízza. Pénze annyi, mint a pelyva, én pedig megígérhetem, ha többet fizet, mint Lazerra, magáé a kisplasztika. Vagy, tudja mit? Intézze el ezt Lazerrával! Kalim Nega zavartan imbolygott ormótlan testével. Én voltam az eladó, megpróbálta a gondolatmenetemet követni. Hibázott. Nem is tudott azonnal dönteni, valamit érzett. Tudta, mi az a blöff, de a játék még neki is magas volt. Szó, mi szó, én is ritkán ajánlottam fel az életemet mocskos háromszázmillióért cserébe… Most sem a pénz kellett. A háborúval sem igazán törődtem… De volt velem egy lány, aki nem járt még a Tim-poun kívül… és egy homokos tengerparton állva, érezve a víz illatát nem volt erőm kimondani, hogy eddig tartott. Tehát nem lőttem szét a dereglyét, és nem roppantottam össze ezeket a rákapa szomorító rákfiakat… Pedig voltak elegen: petével jóval hatékonyabban lehet odahatni a fajfenntartás rendszerére. Ehhez pedig képzeljenek hozzá egy olaszosan szoros családi-maffiás kapcsolatot! … Egyébként kedvet kaptam Mozarthoz is… Megfordultam, és Negára néztem.
– Itt vagyok – mondtam. – Olvasson a tekintetemből, Nega. Érezze ki szavaimból, és jöjjön, tapintsa ki a vérem lüktetését! Nega szinte fölüvöltött. A tolmácsgép megakadt szóközben, és amíg az üvöltés tartott, csak dadogott. Dugványozói eldobták magukat, és végtagjaikat kilökve mozdulatlanná meredve hevertek a kert közepén. Niont az ájulás kerülgette, de azért jól bírta szegény kislány. Kalim Negának nem volt vére. Néztem a dühöngő rákot és az ájuldozó lányt. Ott rájöttem, hogy a szabad akaratnak vörös a színe, a szabad akarat úgy hömpölyög, mint a vérfolyam. A szabad akarat önnön vérünk, és mi tesszük szívünk dobbanásával az istent olyan felelőtlenné, hogy ezt teszi velünk. Ekkor kellett volna a pszicotöltetet kisütni. Minden rákagy megzörrent volna páncélja mélyén. – Lazerra gyilkos – mondta Nega. – Menjen, kérdezze meg , mennyije van! Aztán jöjjön vissza, én ötven millióval többet adok. Visszasétáltam Negával szemközt, és átkaroltam Niont. – Megegyeztünk – mondtam komolyan. Gyermekkoromban elsőként hazudni tanultam meg. És az ember nem felejt.
5. – Együnk valamit – ajánlottam Nionnak, miután Kalim Nega jól fésült androidja letett minket Sidon külvárosában. – Kicsit megéheztem Negánál. – Mit enne? – kérdezte Nion. Még mindig remegett a keze, de igyekeztem nem észrevenni. – Salátát. Ráksalátát… – Az errefelé tiltólistán van. – Az emberhús is? – Igen. – Akkor menjünk valami vegetáriánus helyre. – Földi vegetáriánus helyre, vagy földönkívülire? Tudtam, hogy becsapós a kérdés. A földönkívüli létformákról még a szakemberek is képtelenek megmondani, hol húzódik a határ növény és állat között. Egyszer elvettem feleségül egy nőt, akiről hamar kiderült, hogy növény. Egy hónapig nem öntöztem, és kiszáradt. Nászúton a Dieling sivatagbolygón voltunk. Ez volt az első és az utolsó próbálkozásom, hogy boldog emberi életet éljek. Ne higgyenek nekem! Hívtunk egy taxit, és Nion bemondta egy kis gyorsbüfé címét.
Hamar odaértünk, helyünk csak a parkoló melletti standon volt, de egyikünk se bánta. Néha jól esik egy tömeg közepén ülni, és úgy beszélgetni, hogy azt érezzük elveszünk a nagyvilág sodrásában. Kicsit persze meg kellett vernem a pincért, hogy tisztelettudó legyen. – Magán mindig így jön ki a feszültség? – kérdezte Nion a sántikáló pincért nézve. – Ha első osztályú kiszolgálást akar, menjen első osztályra! – Harmadosztályú helyen tanuljon meg a pincér verekedni. Gyorsan megjött a zöldséges, raisingszószos tálca. Lassan elcsipegettük. – Visszamegyünk a kastélyba? – kérdezte teli szájjal Nion. – Gondolom ki szeretné deríteni, hogy mi akartuk-e megölni. – Kifejezetten érdekel a dolog. – Nem hittem volna, hogy maga csupán egy ócska kereskedő – mondta halkan a lány. – Az ócska talán kissé helytelen szó – feleltem. – Háromszázmilliós ócskaság kevés van a világon. Olyan pedig, ami emellett elfér a maga két kis kezében, még kevesebb. – Ne bókoljon! Én minden bókot lelövök. – Akkor féljenek a bókok. Én nem fogok… Mártogattam a zöldségeket, és lassan elrágcsáltam őket. Kicsit sós volt, de emellett helyenként édes is. Helyi növényeket kaptunk, egyiket sem ismertem, de bíztam benne, hogy gond nélkül átfut rajtam. Nem minden bolygón célszerű helyi növényeket enni. – Az sem tudja, miért ér annyit az a kezeimben elférő apróság? – Nem. – Akkor keresnünk kell még mindig valakit, aki felismerné. Majd kezembe veszem az ügyet. Anyám nem hiszem, hogy meg merné öletni. Apám pedig szeret előbb elbeszélgetni az üzletfeleivel – váltott hirtelen témát. – Ki dolgoztat bérgyilkos cincérekkel? – Nem is cincérek. – Nion, kérem… – Rendben. Mi nem. De a carapaxok sem nagyon. A dögevők maguknak valók. De nincs is sok bérgyilkos errefelé. Figyelem a híreket, és ritkán tűnnek fel… – Ezt az információforrást már említette… Csak ritkán hiteles. – Carolo sem mesélt róluk. Ő hitelesebb? Nem nyilatkoztam. Ha nem Lazerra és nem Nega küldte rám a bérgyilkosokat, akkor valaki más. És a megjelenésük sebességéből ítélve annak a másnak az az érdeke, hogy ne kerüljön elő a kisplasztika. Ez baj. Mert akkor veszélyben az életünk. – Most mit nyeltem le az ebéddel? – kérdeztem Niont. A lány felpillantott a cégtáblára, aztán körbenézett a környéken. – A szomszédban van egy tinktúrázó. Nyilván valamiféle bélben oldódó mikrokapszulát, amely meghozza a szomjunkat.
– Szeretem Tim-pout – mondtam. – Menjünk, igyunk valamit! Ittunk valamit, aztán úgy hozta a sors, hogy ezen a délutánon nem jutottunk el szakemberhez. Miután kicsit bepiáltunk, Nion repgépével elindultunk az üzleti negyed felé. Nion kicsit lazábban vezetett, meghúzott két repülőt, és elsodort egy lebegő lámpatestet. Közben vihogott. Felzárkózott mellénk két rendőrségi jármű, aztán leellenőrizték az azonosító számot, és tisztelettudóan megmaradtak mögöttünk. Az üzleti negyed egyik reklámprojektorán megpillantottam az űrreptér menetrendjét. Késések és járatcserék kiemelt sorokban, három nyelven húzódtak a tűzfal méretű monitoron. Pótjáratok?… Miért kellenek pótjáratok? Leállítottam Niont, és egy helyben lebegve tanulmányoztam a kiírt adatokat. Miért ez a fejetlenség? Nega! Nega visszafordíttatta a Szinoikiát. Miért? Nyilván azt hiszi, hogy az űrhajó személyzetéből segített valaki lehozni a kisplasztikát. Próbálkozik a carapax annak ellenére, hogy nem merte elsütni a pszichotöltetét. Vagy ezt még előbb megtette? A dolog szempontjából ez lényegtelen volt. Nem engedhettem, hogy miattam bántsanak valakit. – Irány az űrrepülőtér! – mondtam Nionnak. – Elviszel valahova? – Van egy lány, aki veszélyben van. A stewardessre gondoltam, aki megédesítette utamat. Mert sajnos volt már tapasztalatom arról, milyen módszereket használnak a céljaik elérésében a rákok. Nion elkomorodott, aztán rákapcsolt. A zsaruk lemaradtak. Nem hiányoztak senkinek. A Szinoikia főrésze ott állt a reptér talaján, hajtóművei a bolygó körül. A szállítórészből kiterelték az embereket, és összegyűjtötték őket a rámpa jobb oldalán. Nega rákjai nem finomkodtak, a kozmosznak ezen periférikus szegletében nyilván nem sok választási lehetőség adatott meg az utazóknak. Vagy vele utaztak, vagy sehogy. Konkurencia sehol. – Mit csinálnak ott lent? – kérdezte Nion és előrehajolt, hogy jobban lásson. – Keresik a plasztikát. Ezzel az űrhajóval éreztem Tim-poura. Észrevehettek volna bennünket, ha felnéznek. A reptér légterébe ugyan nem léptünk be a biztonsági berendezések miatt, de innen is jól láttunk mindent. A carapaxok rendezett sorokban csattogtak be az űrhajóba. Ollóik között dezintegráló vágóéleket tartottak, le fogják hántani az űrhajó teljes belső borítását. Nyilván nem jutottak semmire a személyzet kihallgatásakor. Az utasok köre megbomlott, carapaxok hatoltak be közéjük. Kiválogatták az egyenruhásokat, nőket és férfiakat vegyesen. Dirky is ott volt, láttam szőke haját a szélben lobogni.
– Tedd le a gépet annak a raktárépületnek a tetején! – mondtam Nionnak. Aláereszkedtünk. Nem raktár volt, hanem egy üres, lemezfalú hangár: egy raktár tetejére nem hagytak volna minket leszállni. Ott aztán kiugrottam a gépből, és kicsalogattam Niont is. Levetettem a zakómat, és átrendeztem a fegyvereimet. A kezem közelében akartam tudni valamennyit. Nion, akinek pillanatnyi megőrzésre átadtam egyiket-másikat, érdeklődve forgatta őket. Nem mindegyiket ismerte. Láttam rajta, hogy szeretne kérdéseket feltenni, de érezte, hogy ez nem az a pillanat. – Helyet cserélünk? – kérdezte, amikor beszálltam a vezető helyére. – Látott már kommandós mozit? – kérdeztem. – Utoljára tegnap… – Akkor az volt az esti mese – mondtam, miközben kituszkoltam a repülőből. – És ez a tizennyolc éven felüli műsor. Bizonyos részeknél forduljon el, mert nem vagyok biztos abban, hogy belefér a korhatárba! Villámot vetettek a szemei, és mondani akart valamit. Rácsaptam az ajtót. Ez tényleg nem sétagalopp lesz! Nem csak a carapaxok álltak rögtön csatarendbe, hanem a reptér védelmi rendszere is aktivizálódott. Mindent kihoztam a Lazerra család kis házi repülőjéből, amit lehetett: maximális sebességen, maximális védelmi erővel suhantam a Szinoikia felé. Aki lentről nézett, annak olyan lehettem, mint egy száguldó tűzgolyó, izzó meteorit. A védelmi pajzsok, amelyek jobbak voltak némely intergalaktikus cirkáló védelmi berendezésénél, semlegesítették a fotonfegyverek, lézerek, energiavetők, pulzártöltetek erejét, viszont meggyulladt körülöttem a levegő. Csóvát húztam, mintha csak a nap zuhant volna alá az égből. Tűzszirmok bomlottak ki az oxigénmolekulákból, a fény erejét tompítandó átlátszatlanná vált a repülő külső burkolata. Pillanatokon belül megizzadtam a fülkében: ekkora hőség ellen a hőálló bevonat sem használt. A hűtőrendszer recsegett-ropogott. Ennek ellenére elismeréssel kellett adóznom a Lazerra család technikája előtt, illetve, hogy mennyire hatékonyan védik a lányukat. A repülő vészjelet adott le, láttam nem húzza már sokáig. Azon imádkoztam, hogy a Szinoikiáig bírja ki. Lent az embertömeg meglódult, és már a carapaxok sem tarthatták vissza őket: vad menekülésbe kezdtek, el a Szinoikia közeléből. A lentről tüzelő, nyomorult rákok belekerültek a sodrásba, nem egy elhagyta a fegyverét. Bíborsugár villant az égből, és a reptér egyik védelmi tornya darabjaira szakadt szét. A robbanás hő- és hanghullámot indított útnak, vibrált és hullámzott a levegő. Csak nem a lebegő kastély aktivizálta a fegyvereit? Valószínűleg észlelték, hogy a repülőgépük veszélyben van. Bíbor tűsugarak tucatjai lyuggatták át a felhőket. Lazerra családja nem gondolkodik sokat, ha Nega űrrepülőtere a célpont. Felemelkedtem a székből. A rendszer elém vetítette a célpont körvonalait. Most már tudtam, hogy nem fognak megállítani.
A védelmi pajzsokat gerjesztő energiaközpontok kezdték felmondani a szolgálatot. Energiában nem volt hiány, hiszen a lövések ereje éppen elég volt a rendszer fenntartására. Éppen fordítva. Előbb a bal hátsó központ durrant szét, aztán a bal oldalsó. Berobbant a repülő külső váza. Egy repesz végigszántotta a vállamat, a ruhámat átitatta a vér. Meg se éreztem. Felemelkedtem az ülésből. Három másodperc alatt vörösre pirult a bal arcom. Meggyulladt a zakóm, ledobtam magamról. Kint további tornyok robbantak fel. A kastély sugarai megtalálták a carapaxok járműveit is, beszakították a tetejüket, és palacsintává lapították őket. Ahol eltalálták az üzemanyagtartályt, ott a detonáció ereje feldobta a magasba a kocsikat, és megforgatta őket az ellobbanó üzemanyag tűzgömbjében. Megszenesedő rákok hullottak ki a roncsokból: sofőrnek lenni nem veszélytelen mulatság manapság. A rendszervezérlés előre jelezte a két elülső pajzs meghibásodását. Sebaj, ha felrobban a repülőgép, a tehetetlensége elviszi az űrhajóig. Automatára kapcsoltam, és benyúltam a hónom alá a fegyverért. Felrobbant a repülőgép… …megálltam a levegőben… …átsuhant rajtam a lángoló roncs… Kihúztam a fegyvereket a hónom alól. Láttam a repülőt aláhullni. Lebegtem a magasban… Aztán a repülő becsapódott a Szinoikia oldalába. Átszakította a külső burkolatot, és perverz módon behatolt a fémtömeg megremegő húsába, hogy aztán bent robbanjon fel, és belülről lökje ki a burkolat lemezdarabjait. Az űrhajó kiokádta magából belszerveinek fémtömegét. Gravitációs övem kikapcsolt, lehetőséget adva a zuhanás közbeni testváltoztatásra, majd megint bekapcsolt. Lefékeződtem, és mint isten angyala, a lent szaladgáló vöröslő ördögöket lőttem. A carapaxok pánikba estek. Az irányítószektor felől érkező vadászokat a kastély ágyúi vállalták magukra. A Szinoikiában közben lassú tűz pusztított, elemésztve a berendezést, díszburkolatot, vezetékeket. A bent kutató rákok, mint csótányok rajzottak le a beszállórámpán, elsőrangú célpontot nyújtva, amíg pár bíbor sugár cafatjaira nem nyeste a rámpát. Aztán nem kapott kegyelmet a Szinoikia sem: irtózatos erejű becsapódások hasították felismerhetetlen darabkákra. Maradtatok volna a vízben – gondoltam a carapax hullákat szemlélve. Az űrrepülőtér távolba nyúló mezején az égett, fekete foltok már összefüggő mintázatot alkottak. A távolban egy eltalált repülő rázuhant a Jégálom nevet viselő magányachtra. Ahogy a yacht kinézett, biztos voltam benne, hogy jókora kártérítést fog követelni tulajdonosa. Ha lesz kitől kérnie a Tim-poun hamarosan kitörő világégés után. Ismét zuhantam, majd a beton fölött megálltam. Kifogyott az egyik fegyverem tárja, fegyvert cseréltem. Széles sugárban kaszaboltam le a felém rohanó rákokat:
elhagyott testrészek, félbe vágott hátpáncélok, félbe vágott carapaxok jelezték a sugár útját. Teljesen kikapcsoltam a gravitációs rendszeremet, és a földre huppantam. El kellett dobnom a jobb kezemből is a stukkert, de volt helyette jobb. A közelharcra rendszeresített fényostorom. Ha megnyomtam a markolat kioldógombját, nem vágóél nyílt ki, hanem egy kígyózó plazmacon-sugár. Jó csuklómozgással meg lehetett tekerni, és nem volt élőlény, aki öt méternél közelebb férkőzött volna hozzám. Akit eltaláltam, rögtön meghalt. A sárga plazmacsík halált osztva tekergett körülöttem, s én szaladtam át a reptéren a menekülő emberek után. A carapaxok lassan mozogtak, sorra utolértem őket, és üldözőkből üldözöttekké váltak. Lövések suhantak el mellettem, miután észrevették, hogy közeledem, de egyik sem talált el. Valljuk be, én sem lőnék jobban, ha olyan esetlen végtagom lenne, mint nekik. Egy carapax ne katonának menjen el, hanem szabónak! Aztán a felhőkből fekete Cseppek hulltak alá, és mindegyik fekete Csepp egy-egy egyszemélyes támadójármű volt. Elég hosszú időt vett igénybe a riasztás, majd emlékeztetnem kell magamat, hogy ezt közöljem Lazerrával. Technikás, de lassú a hadserege. Bár lakájoktól mit várjon az ember… A pár megmaradt, repteret védő Nega-féle repülő menekülőre fogta a dolgot. A fekete Cseppek üldözték őket. Néhány azonban visszafordult, és a carapax katonákra kezdett vadászni: fel a magasba, zuhanórepülés, aztán az utolsó pillanatban vízszintesbe hozni a gépet, és szétlőni a remegő rákot, aki azt sem tudja, mi a fenét tegyen, csak áll fegyverével az ollói között. Láttam, amint egyet szó szerint a betonhoz préselnek. A carapax fogta meg a fekete Cseppet a zuhanásban. Elfoglaltuk a repteret. Megálltam, és körbefordultam. Romok, rákhullák mindenütt. Emberi testet egyet se láttam. A Szinoikia összeroskadt, és lángolt. Még sokáig fog égni, szerintem senki nem fog az oltásra időt és energiát pazarolni. És ha nem, hát akkor legalább két-három hét, míg a tűz visszabújik parázs alakba. Izzani talán még két hónap múlva is fog. Elpillantottam a raktárépület felé, ahol Niont hagytam. A lány ott állt a tető szélén, és errefelé nézett. Nem intettem neki, bár lett volna hozzá kedvem. De nem bírtam felemelni a karomat. Dirky megúszta, és megúszta a személyzetből is mindenki, legyen az ember, mutáns, vagy másmilyen faj gyermeke. Szerencséjükre egyikük sem hasonlított rákra. Néhány kisebb, a carapaxok durvasága miatt elszenvedett zúzódáson kívül semmi bajuk nem lett. Ezt később tudtam meg, amikor felvett egy Lazerra-féle taxi, és a jól értesült lakáj kérdésemre kimérten tájékoztatott. A Szinoikia összes alkalmazottja az egyik sidoni védelmi szolgálathoz menekült. Akkor a városban már állt a bál, lezárták az utakat, és kihirdették a légitilalmat. Csak külön engedéllyel lehetett húsz méternél magasabbra
emelkedni. Húsz méter fölött minden engedéllyel nem rendelkező repülőt lekapcsoltak. Megbolondították az antigravitációs rendszerüket, és azok egyszerűen lezuhantak. Ott ültem a taxi hátsó ülésén két orvos kezei között, és Nion tekintetébe mélyedt a tekintetem. A lány nem szólt semmit. Nekem sem volt mondanivalóm. Előbb Dirky járt az eszemben, aztán a szétlőtt űrrepülőtér, amelyről az összecsapást követően tucatnyi szkúnert, yachtot, teherhajót, kisebb-nagyobb magángépet vittek el berezelt tulajdonosaik. Nem egy végleg itt hagyta a bolygót. Azt kell mondanom, hogy jó érzékkel. Kalim Nega. Nem tudom, ki akart megölni, de mindenki hazudik. Én is. Ideje feje tetejére állítani a várost. És másodsorban azt sem ártana végre megtudni, hogy mitől olyan veszettül értékes az a kisplasztika.
6. Nem volt kedvem vacsorázni. – Most miben vannak a nyomkövetők? – kérdeztem Meredith Lazerrát az ebédlőben, a megrakott asztal fölött. – Milyen rosszhiszemű, Mr. York! – Rosszkedvű – morogtam. Vacsora után elkaptam Niont a folyosón. Megvártam amíg a lakájok eltűnnek körülünk. – Mi van a nyugati szárny utolsó szobájában, Nion? – Nem tudom – mondta a lány. Láttam, hogy őszinte. – Arrafelé folyik a kísérleti programok tesztelése. Tudja, apám hálózata… – Hogyan juthatok be oda? – Az anyám ujjával, hangjával, íriszével és kódszámával. – És mindezt a hálószobájában rejtegeti. – Ó, hogyne, Mr. York! – Ezt a misteryorkozást tisztára úgy csinálja, ahogy az anyja. Erre megsértődött. Úgy váltunk el, mint két durcás kisgyerek. Nion jobbra ment, én balra. Felmásztam a kastély legmagasabb tornyába, és az erkélyre kiállva megnéztem a naplementét. A kastély a hadihelyzet miatt kissé lejjebb ereszkedett, így láthattam egy-két toronyház fölső emeletét is. A felhők eltűntek az égről, tiszta kilátás nyílt nyugat felé.
Míg a naplementében gyönyörködtem, mellékesen megfigyeltem a kastélyt őrző lakájok ellenőrzési útvonalát. Kis körökön mozogtak és általában hármasával, háromszög-alakzatban. Innen fentről volt valami furcsa a járásukban. Először nem tudtam, hogy mi zavar, aztán rájöttem: a testük hullámzása. Lépésenként kilengett a csípőjük, és a ugyanakkor hátralendült a karjuk. Nem tudtam mire vélni. Lehet, hogy a sok implant miatt ilyen az egyensúlyrendszerük? Vagy teljes egészében cy-ok? Besötétedvén megszaporodott az őrök száma, és az előző esti díszkivilágításhoz mérten kevesebb udvari reflektor gyulladt ki. Ezt is a közeledő háború számlájára írtam. Aztán persze lehet, hogy mégsem lesz háború, és valahol folynak már a tárgyalások… De ki tárgyalhatna? Lazerra csak holnap délben érkezik meg. Persze!… Ez itt demokratikus berendezkedésű állam. Mit keresne a tárgyalásokon Lazerra? Csak azért mert a leggazdagabb ember a bolygón. A lépcsőkön és a folyosókon kissé eltévedtem, és valamilyen úton-módon a keleti szárnyban kötöttem ki. Éppen a legutolsó szoba ajtaja előtt. Úgy véltem, Meredith Lazerra biztosan segítene visszajutnom a szállásomra. Bekopogtam az ajtón. – Szabad! – kiáltott ki a nő. Az ajtó lassan nyílt ki. A hálószoba-ajtók mindig lassan nyílnak, megfigyelték már? – Kér valamit? – kérdezte Meredith. Háttal állt nekem egy fénylő bárpult előtt. Szobájának a sarkát teljes egészében elfoglalta egy modern bárszekrény. Nyolc polcon legalább ötven, palackokra szabott alakú, üvegajtajú aprócska hűtő áll. Az italok mindegyikét a megfelelő hőfokon tárolták. Némelyik kis fülke nem is hűtő volt, hanem fűtő: vörös izzás jelezte, hogy hevítik benne a szeszt. Máshol jégkristályok csapódtak ki a bennük őrzött palackokon. A kristálypoharak, aranykelyhek, platinakupák fejjel lefelé lógtak aprócska tartópolcokon, amelyek mint egy akváriumban a halacskák, úgy úszkáltak a párpult előtt, és Meredith feje felett. – Köszönöm, nem – feleltem. – Diétázom. Csak vizet és vodkát vehetek magamhoz. – Olvasztok fel magának jégkockát. – Melegvizet. – Van vodkám is. – Borsos? Végre megfordult. A ruhája véget ért a derekánál! A felsőtestét csupán egy fehér, csipkés szélű áttetsző melltartó takarta, amelynek nem voltak pántjai. Meredith egészében fehérbe öltözött: fekete haját összefogta hátul, és csupán egy rakoncátlan tincs hullott mosolya mellé. Szemhéján ezüstös fény csillogott, mintha a jégkirálynő kelt volna életre. Egy igencsak forró jégkirálynő… Mit is akartam kérdezni? Vagy kérni? – Sima vodka nem jó? Beadtam a derekam.
Közelebb libegett, megcsapott az illata. Mintha trópusi esőerdők fojtó párája szakadt volna rám, elállt a lélegzetem. Pillanatokon belül átnedvesedett a hátamon az ing. A csuklómra néztem, semmiféle pszichoszonda nem működött a közelben. Hittem is meg nem is. Hittem, ha a szememre, orromra, fülemre hagyatkoztam, és nem hittem, ha előbújtak a gondolataim. Ez utóbbiak hamar elkussoltak. – Honnan a vodka? – Nem tudom – felelte Meredith. – Az üvegen van néhány kriksz- kraksz… Olyan édesen ráállt a szája erre a szóra! Elkértem az üveget, és szakértő hümmögések közepette vizsgálgattam. Fogalmam sem volt, melyik bolygóról származott: egy biztos: nem a Földről. Ittam már Absolut vodkát, Szmirnoffot, és más, csaknem ezer éves recept alapján finomított eredeti szeszt, de ez mindegyiken túltett. Szinte kikristályosodott a torkomban. – Még egyet? – Hogyne. Meredith megfordult: bronzbarna bőre alatt remegtek nőies izmai. Repült, nem is járt. – Ma mozgalmas napja volt… – jegyezte meg. – Tegnap is – emlékeztettem rá. – És holnap is az lesz. Sajnos már megjön a férjem, és el fogja rabolni tőlem. Talán nem is találkozunk többet. Az üzlet meg tudja bolondítani a férfiakat. Mi olyan elengedhetetlenül lenyűgöző a pénzben? Éppen ő kérdezi ezt, a drága! Még ugyan nem láttam Lazerrát, de el tudtam képzelni, hogyan néz ki. Az ágyra pillantottam. Hatalmas, négyszemélyes ágy volt, mégis biztos voltam benne, hogy férj és feleség külön alszanak. Ez a lakosztály női lakosztály volt. Nem viselte magán férfi nyomát, nem tükrözött semmilyen férfias ízlésvilágot. Meredith Lazerrának ez a vára. – Engem nem érdekel a pénz – mondtam, és mentem a nő után. Azon a sztrádányi sávon mozogtam, amit bódító illata vágott szinte szemmel láthatóan a szoba légterében. – Igazából az sem zavarna, ha senkivel sem kötnék üzletet Tim-poun. – Akkor mér jött ide? – Mert kedvelem a vándorló életformát, és erre nem jártam még. Az, hogy van valami a birtokomban, amiért ketten is megadnának háromszáz milliót, az már csak hab a tortán. – És nem szereti a habot, Mr. York? – Dehogynem. És a cseresznyeszemet is a habon. Imádom elszopogatni. Megkaptam a második pohár vodkámat. Szükségem is volt rá: kiszáradt a szám a sok beszédtől. Meredith egy kék színű, magas nyakú üvegpoharat tartott a kezében, és abból kortyolt. A pohár pereme fölött megajándékozott egy mosollyal. Aztán szétnyíltak az
ajkai, és megcsókolták… a peremet. Annyira sajnáltam ezt az estét! Visszaadtam a vodkás poharamat, és míg elfordult, hogy letegye a bárpultra, addig elővarázsoltam egy aprócska üvegcsét. Amikor Meredith visszafordult, láthatatlan felhőbe fordult vissza: egy pillanat alatt megmerevedett, szeme csillogása kifakult. Akarattalan báb lett. – Jöjjön, Meredith! – mondtam, és finoman megfogtam a könyökét. – Menjünk, sétáljunk egyet! Felfigyeltem rá, hogy az ágy elfoglalja a szoba nagy részét. A fenébe! A folyosón elengedtem Meredith-et. – Nézzük meg a nyugati szárnyat! – ajánlottam. Hátratettem a kezem, mintha csak sétálnánk. Azt ajánlottam, míg megyünk, mesélje el, honnan származik. Meredith lassú, érzelemmentes mesébe kezdett egy Tim-pou közelében keringő mesterséges világról, ahol egy szenátor gyermekeként született. Mivel minden kisiskolás élményéről be akart számolni, szóltam, hogy a Lazerrával való találkozásáról beszéljen. – Huszonegy éve történt – kezdte Meredith. – Apám azt mondta, el kell jönnöm Tim-poura… politikai okok miatt… a konzulunk nevét belekeverték egy illegális gyümölcsszállítmány ügyébe. Az űrhajó, amivel jöttünk hatalmas volt, és emlékszem, hogy a térgörbület nyolcassá csavarta meg, ezért aztán mindig eltévedtem a parkban, amely úgy húzódott végig rajta, mint valami szalag… Ismertem azokat a típusú űrhajókat: pár fényéves utakra használták őket, lassúak voltak, és idegesítően kaotikusak. A térkoordináták a fénysebesség közelében felborultak bennük, és az űrhajó kicsavarodott bizonyos pontok mentén. Ezáltal olyan örvényt keltett, ami megváltoztatta az idő folyását, ez kellett ahhoz, hogy ha az utazó például egy esküvőre ment egy másik bolygóra, ne a rokonai temetésére érjen oda. Azt hiszem szirokee találmány ez a fajta űrrepülő… mindenesetre jó példa a szirokee logika működési vonalainak felderítéséhez. – …három sípálya is volt az űrhajón… – Meredith megpróbálta leírni az űrhajó belsejét. – Lényegtelen. Megérkeztetek Tim-poura. Akkor mi történt? – Egy fogadást tartottak a tiszteletünkre. A vacsora fenséges volt, hatszáz fogásból állt. Az első, amit behoztak az kőpadon sült girren volt, amolyan előétel, amitől az embernek meg jön az étvágya, és meggyorsul az emésztése. Ha valaki azt eszi első fogásként, nem érzi úgy a tizediknél, hogy menten szétszakad. Másodiknak aztán… Felsóhajtottam. Nem akartam mind a hatszáz fogást végig hallgatni, mégis bólogatnom és mosolyognom kellett, mert feltűnt két lakáj a folyosón, és egyenesen felénk tartottak. Azt már korábban megfigyeltem, hogy a lakájok kerülik az ember tekintetét, és nem szólítanak meg senkit. Mégis volt némi esélyem rá, hogy felfigyeljenek Meredith testtartásának furcsaságára. A lakájok elmentek mellettünk, én pedig leállítottam Meredith-et a hetedik és nyolcadik fogás között.
– A nyugati szárny utolsó szobájába megyünk – pontosítottam utasítást. – Lesz, aki meg akar majd állítani bennünket? – Nem. – Nyomon követik merre járunk? – Igen. – Kamerákkal? – A vacsorával. – De én abból nem ettem. – Ivott a vodkából. – Itt mindenben vannak nyomkövetők? – Fogyó alkatrész. Két nap alatt megemésztődik. Puff neki! Ha most kisütöm a nyomkövetőket, amelyek a bélbolyhaimban tanyáznak, tönkremehet a kastély fél védelmi rendszere. – Jó. Folytassa tovább Meredith! Ott tartottunk, hogy megpillantotta Lazerrát. – Nagyon jóképű volt. Negyven év körüli, őszülő halántékkal. És a szeme olyan hihetetlenül zöld volt… A homlokán kisfiúsan összeszaladtak a ráncok, amikor megpillantott, és én azonnal beleszerettem. Nem így képzeltem el a dolgot. Azt hiszem sablonokban gondolkodom. Ha valaki milliomos és gyönyörű a felesége, mindjárt azt hiszem, hogy ő maga csúnya és kövér. Kikeveredtünk a keleti szárnyból, és a főhomlokzat folyosóján haladtunk. Az ablakokon át kiláttam a kertre és a pázsitra. A reflektorok fénye néha megvillant: a járőrök mentek el a fénysugarak előtt. Tompán kopogott a járókő a lábunk alatt. Két hármas őrcsoportot pillantottam meg: a lépcsőkön járőröztek. A liftek előtt is állt két lakáj, akárha viaszszobrok lennének. Az első pillanatban nem láttam egyiküknél sem fegyvert, de aztán jobban megnézve kettőt felfedeztem a zakójuk alatt, egyet az alkarjukon, és egyet a nadrágszárukban. Emellett ki tudja, mit rejtettek az övek? Ha csak fele annyit tudnak, mint az enyém… Meredith az első koktélnál tartott a mesélésben, azt részletezte, milyen volt az összetevők színe. A hasonlatainak felét nem értettem, tim-poui növényekhez viszonyított. Ellépdeltünk a lakájok mellett anélkül, hogy azok ránk pillantottak volna. Azért lehet, hogy jó őrök… A kastély nyugati szárnya kicsit modernebben lett berendezve. A manierista bútorok és faldíszek hasonló hangulatot árasztottak magukból, de érdekfeszítően keveredtek a technikával. Most láttam életemben először manier számítógépet és tervasztalt. Nem volt itt sem több őr, mint bárhol másutt az épületben. Viszont minden ajtóra biztonsági zárat szereltek fel. Lazerrának a kastély nem csak lakhelye, de munkahelye is. Mi lehet az utolsó szobában? – Éjfélkor aztán elvonultunk szorrozni… – mondta rendületlenül Meredith. – Olyan kedves szokás ez…
– A matematika? – kérdeztem felületesen. – A forró szorr… – Még nem volt részem benne. – Az a lényege, hogy lassú tűzön megsütnek egy szorindalót. Az levet ereszt, amelybe bele kell köpni, és a nyálbaktériumok tíz-tizenöt perc alatt megerjesztik… Ez olyan intim szertartás itt a Tim-poun, és én akkor csak hírből ismertem. Apám ugyan mesélt róla, de… Egy kanyar után már látszott a folyosó vége. Se távol, se közel nem volt senki. Ez volt a terv egyetlen kényes pontja, a helyzet döntötte volna el, hogy mit tegyek: megöljem vagy visszaforduljunk. Leállítottam Meredithet, és elmondtam neki, mit kívánok tőle ha majd az utolsó ajtónál leszünk. Csendben és gyorsan. A lépteinken nem gyorsítottunk, hiszen a vodka és a vacsora miatt követték a mozgásunkat, és egy ritmusváltás a jó operátornak mindig jelent valamit. Kevés időnk lesz az ajtónál. A nyomkövetők miatt éppen csak bekukkantani tudok. Ha az első pillantás nem árul el semmit, hát bejuttatok egy kis kamerát, amely majd szép lassan bejárja nekem a termet. Ezért szerettem a modern technikát: ha rövid a kezed, hordj magadnál lézerágyút! A szobaajtónál Meredith az ujjlenyomattal kezdte az azonosítást. A tenyerét az érzékelőkre helyezte, ezáltal a zár felajánlotta neki az íriszellenőrzést. Itt kellett figyelnem: az írisz árulkodik arról is, ha kába a szem tulajdonosa. Előkészítettem sajátságos parfümömet, és amikor Meredith belepillantott a nézőbe, egy pillanatra feloldottam a kábultságát. A gép elfogadta az eredményt, láttam oldalról, ahogy a nő pislog, mint aki álomból ébred, aztán ismét elkábítottam. – Mondja be a kódszámát! – kérte a gép. Meredith egy tizenkét számból álló számsort mondott be. – Kérem, ismételje! – mondta a gép. Nem a számsor volt rossz, a hangazonosítás akadozott. Nem csodálom. Ekkor megéreztem, hogy egy oldallépcsőn közelít felénk valaki. Nem lesz időm ajtónyitásra. Annyi sem, hogy bejuttassak egy megfigyelőrobotot. Az ajtózár még mindig vacakolt. Utálom a bizonytalan gépeket! Eltoltam Meredithet, és az övcsatom fedőlapját leemelve ezüstös ködbe burkoltam az ajtózárat egy pillanatig. Lefotóztam. Aztán meglöktem… Előre küldtem a kapcsolót az időben… Amit láttunk az egy ócska, materializációs változat volt, semmi több. A főfolyosón feltűnt hat lakáj, és a hátunk mögötti duplaszárnyú ajtó is kinyílt. Kilenc fekete ruhás pingvin vett körbe minket. Mészárlás lesz? Hamar kiderült, hogy nem. – A kisasszony ismét elszökött – közölte az egyik lakáj mély meghajlással. Meredith vállára tettem a kezem, arra kényszerítve ezzel, hogy rám pillantson.
– Mondja azt nekem asszonyom, hogy menjek el és keressem meg, és én esküszöm, hogy megkeresem – mondtam. – Menjen, és keresse meg! – bízott meg Meredith. – Menjen vissza asszonyom a szobájába, és nyugodjon meg! Bízhat bennem. Feküdjön le, és pihenje ki magát! Figyelje meg, reggelre már el is felejti ezt az egész éjszakai hercehurcát… – a lakájokhoz fordultam. – Kísérjék a szobájába, és fektessék le! Nekem pedig adjanak egy repülőt! Legalább megtudom, hol tartják őket! – Igen, uram – hajolt meg a lakáj. Nem nézett a szemembe. Nem kellett kinyomnom. A repülőket pedig a kastély alatt, a repülő korong belsejében tartották.
7. – Hello, Carolo! – szólítottam meg a söntéspult mellett ücsörgő srácot. – Merre van Nion? – Minek akarja tudni? – kérdezte mogorván a fiú. – Idejön, és kirobbant egy háborút. Már felsorakoztak a carapaxok a város nyugati oldalán. – Feltámad a vadnyugat? – megpróbáltam ironizálni. Azt hiszem túl fáradt voltam már a jópofáskodáshoz. Be kellett volna nyomnom valamit a vérembe, hogy kissé feldobódjak. A föld alatti kocsma tömve volt hosszú hajú, idealista fiatalokkal. Iszogattak és a megváltásról beszélgettek. Néhányan csendesen, néhányan kissé hangosan, és néhányan nagyon hangosan. Mindent összevetve óriási hangzavar uralkodott a füstös helyiségben. Cigit nem láttam egyik kézben sem. Mitől akkor a füst? – Menjen a fenébe! – mondta Carolo. – A Szinoikia legénységét mentettem meg – mondtam. Nem szerettem magyarázkodni, de valami miatt szimpatikus lett ez a gyerek. Lehet, hogy a füst tesz velem valamit? – Ki nem szarja le, ha azok is ott vesznek a romok alatt… – Milyen romok alatt? – Ami Sidonból hamarosan lesz. Apropó, mondta már magának valaki, hogy a carapaxok a kiadatását kérik? – Benne vagyok. Volt már egypár kiadatás, amiben érintett voltam. Egy kissé részeg, borostás kölyök könyökölt Carolo mellett a pultra, és pofátlanul belelógott a beszélgetésünkbe.
– Azt nem értem, miért nem fogták még le – morogta Carolo. – Ha ezzel megúszhatjuk a háborút… – Őt? – kérdezte a borostás gyerek. Kis bizonytalan köröket írt le a levegőbe ujja, amikor rám mutatott. – York Ketchikan – mutatott be Carolo. – A casus belli… – Béke! – ordította egyszerre csak a kölyök, és félrelökte Carolót. Úgy szájba vágtam, hogy átrepült az asztalok fölött, és a mellékhelyiség ajtaját beszakítva behullott a női mosdóba, mint egy rongyokba öltöztetett ólomcsendőr. Egyszerre megszűnt a hangzavar a helyiségben. Rám szegeződött minden szempár. – York Ketchikan vagyok – mondtam emelt hangon. – Akar még beszélgetni velem valaki a békéről? Carolo elrángatott a pulttól. – Elviszem Nionhoz – mondta. Addig nem is szólalt meg senki, amíg ki nem tettük lábunkat a kocsmából. Nion egy virtuál-koncertteremben volt, zenét hallgatott és sírt. Egyedül léptem be, mert Carolo kint leült a bejárat mellett egy utcakőre, és közölte, hogy megvár. Sötét volt bent, először nem láttam semmit. Székek sora között kutattam aztán tekintetemmel, míg meg nem pillantottam a lányt. Hatan voltak összesen a teremben, és nem lehetett összetéveszteni törékeny körvonalait senki máséval. Gabriel Fauré Requiemje szárnyalt a fejünk felett. Körben a fal mellől, a magasból és alólunk. A levegő minden molekulájából. In Paradisum… A virtuál-zenekar homályban maradt, talán a sugárzás ereje volt kevés. Talán valaki belemászott a programba… Leültem mellé, csak hogy hallgathassam zokogását. Az első percekben észre sem vett. Majd amikor könnyben úszó szemekkel felnézett, és meglátott, erővel fojtotta el a sírást. – Ne zavarja a jelenlétem – mondtam halkan. – Csak egy szellem vagyok… – Szellemnek túl élő. – Élőnek túl halott. Elkente a könnyeit. Szipogott. – Van egy zsebkendője? Micsoda egy kérdés ez a huszonkilencedik század hajnalán? – Nincs. – Nem baj… Adja ide az ingujját! Rövidke szoknya és ujjatlan blúz volt rajta. Odanyújtottam a kezemet. Megtörölte az orrát. – Hogyan talált meg? – Nincs könnyebb ennél. Mentem a zokogás után.
– Ne gúnyoljon! – Eszembe se jutott. A sírás megtisztítja a lelket. – Magának van lelke? – Állítólag… Csak régen tisztítottam. Másnak pedig nem engedem meg, hogy hozzá érjen. – Rosszul teszi… – Nem tudom… Ebben a világban sok a durva kéz, és sok a kesztyűbe bújtatott kéz… Erre ő sem tudott mit válaszolni. A Requiem utolsó tételének dallamai lassan elhaltak. Az a pár ember, aki ezen az estén ezt szerette volna hallgatni, lassan felszedelőzködött, és kibotorkált a teremből. Mára véget ért az előadás, még a fényt sem kapcsolták fel… De jól is volt, hogy nem gyújtottak világot. – Hogyan… hogyan jött ki anyámmal? – kérdezte a csend öléből Nion. – Sehogy. Üzleti ügyben jöttem. Felhúzta a térdeit a melle elé, és úgy kuporodott össze a széken, mint egy kismókus. Illett rá Carolo megszólítása: rea. – Az a stewardess őrizte a kisplasztikát, ugye? – kérdezte Nion tétován. – Nem. Tudtam, hogyha rá bízom, veszélybe kerülhet az élete. Még csak nem is meséltem róla neki. – Akkor hol van? Nega is kereste, és anyám is kereste… A magára törő bérgyilkosok is keresték… Hova rejtette? – szinte rögtön visszakozott. – Ha nem akarja, ne mondja el. A szemébe néztem és elmosolyodtam. – Ha akarja, elmondom. Kislányosan komoly maradt a tekintete míg végiggondolta, mit jelent a válaszom. – Nem akarom. Megsimogattam az arcát. – Van kedve berúgni? – Hogyne lenne – mondta. – Csak eddig nem volt kivel… Így esett, hogy aznap este, ahelyett, hogy dolgoztam volna, Carolo és Nion társaságában végigjártuk a föld alatti kocsmákat. Kemény versenytársak voltak, de a rutinom győzött a végén. A fiatal játékosok hamarabb elvéreztek, bár én magam sem álltam sokáig a lábamon: egy kis bokszban döntött le a kimerültség és az alkoholfok. Egy aprócska bárban, amely az Incognito nevet viselte. A reflexeim ébresztettek reggel. Meghallottam, hogy valaki óvatos léptekkel közeledik a bokszunk felé. Magam alá kaptam a lábaim, és mint a rugó vágódtam át az elválasztó álfalon. A szomszéd boksz asztalán kötöttem ki, és fegyveremet egy alacsony alak homlokának szegeztem éppen. Nem ember volt, és nem is mesterséges mutáns. Akadt benne valami antropomorf jelleg, de ez kimerült abban, hogy két lábon járt és egy feje volt, az is összenőve a
testével. Szivacsos állagú bőrén idegesen vibráltak a lyukak. Ezt nevezhetik náluk zihálásnak. Ruha nem volt rajta, bőrérzékelése nem engedte meg, hogy betakarja testét. Volt négy csáp a fején, kettő a szemnek, kettő a fülnek. Öveket fűzött át testén végtagtól végtagig, s az övön nyak magasságában láttam egy fordítóegységet. – Mit akar? – kérdeztem a legjobb modoromban. – Másnapos vagyok, legyen gyors! Hiába idegen lény, ha szétlövöm a fejét, ugyanúgy megdöglik, mint egy ember. – Művészettörténész vagyok… – Nocsak. Lemásztam az asztalról. A helyiség üres volt, sápadt csövek ontották a mennyezet alól a fényt. A székek többsége az asztalon állt: robotok surrogtak a padlón és takarítottak. Átkukkantottam Carolóra és Nionra. Nion a padon aludt, Carolo a földön ülve, feje a lány lábánál. – Talán üljünk le ide! – mutattam helyet egy másik bokszban. Nem akartam a fiatalokat felkelteni. A macskajaj rettentő kegyetlen dolog tud lenni. – Hogyan talált rám? – Az egyetemen dolgozom – ez eredetileg úgy hangzott, mintha megnyitnának egy olyan csapot, ahol a vezetékben most zárták el a vizet. Nyilván találkoztak ilyen rendszerrel, nincs még mindenhol bevezetve a vízmaterializációs technika. A fordítóegység aztán emberi nyelvre ültette át a szörcsögést. Előbb persze mentálisan tájékozódott, milyen nyelvet értek meg. – Ez nem magyarázat – A fegyvert nem raktam még el. – Miután a kollégám, akit tegnap felkerestek meghalt, én kaptam meg az óráit… – az idegen felmászott a felkínált padra. Kicsit nehezen szuszakolta be magát, de csápokból négy is adatott neki. Amúgy kellemes zöld színe volt. – Gyorsan őrölnek az egyetem malmai – mondtam. – Nyilván azért mert rövid az élet. Folytassa! – Ez azt jelenti, hogy az adattárát is átküldték hozzám. És megtaláltam azt a… annak a… Nem tudta kimondani. Segítenem kellett, mert úgy éreztem délben is itt fog ülni, és szörcsög, és nyökög majd. – Mindketten tudjuk, mit talált meg. De hogyan talált rám? – Kérem. Itt a föld alatt sok egyetemista lakik. Ismerek néhányat. Nem hangzott hihetően. – És Szivacs tanár úr mivel vette rá őket, hogy segítsenek? – Az igazsággal. Sóhajtottam. – Botor dolog. – Itt látták Simeton Lazerra lányát önnel inni… És felhívtak. Én pedig eljöttem,
hogy megkérdezzem, az a kisplasztika valóban létezik? – Mondja el nekem is az igazságot, Szivacs tanár úr! – szólítottam fel. Ha valóban művészettörténész, időt nyertem azzal, hogy felkeresett. A szivacsnak lekonyultak a fülei, a szeme pedig másfelé fordult. Ez most mit jelenthet? Hazudni fog, vagy ennyire nehéz az igazság? Szivacs-metakommunikációban még nem voltam otthon. – A történet hosszú… – szörcsögte. – Gondolom feltöltötte a fordítógép tápegységét. – Nem értem. – Nem számít. Azt jelenti, hogy meghallgatom, akármeddig tartson is! – Amíg a Tim-pout fel nem fedezték az idegen világok, és meg nem telepedtek itt az idegen fajok, semmi bajunk nem volt. A carapaxok uralták a sekély tengereket, mi pedig a mocsarakat… Nem voltunk különösebben civilizáltak, de aztán gyorsan civilizáltak bennünket… Kénytelenek voltunk elsajátítani néhány dolgot a túlélésért… – A lényegre, szentatyám! Jól esett volna egy kis szénsavas dihidrogén-oxid. – Vagy ötezer évvel ezelőtt leszállt a bolygóra egy üldözött kalóz, akit Wilongnak hívtak… A korabeli híradások szerint megveszekedett egy alak volt, nem ismerte sem a félelmet, sem a kegyelmet. Persze mondják az is, hogy csak a gazdagokat rabolta ki, és a szegényeket segítette. Attól függ, ki a forrás, és milyen fajból származik. A tirredieket és a carapaxokat mindkét esetben kirabolta… – Wilong ember volt? – Még az első kivándorlás leszármazottja. Azt hiszem, így mondják… A monda szerint leszállt a Tim-poura, és elrejtette itt a kincsét… A kincs rengeteg arany- és gyémántékszerből állt. De az értékét nem is a fém adta, hiszen manapság már az gyárt aranyat, aki akar, és annyit, amennyit nem szégyell, illetve a gyémánthoz is néha könnyebb hozzájutni, mint egy pohár vízhez… szóval az értékét a műtárgyak kidolgozása adta. A rabolt értékek némelyike ugyanis elveszett civilizációk kincséből származott… Soha nem ismert művészetek terméke… és állítólag nem egy mágikus hatalommal bírt. Persze a mágia csupán a meg nem értett természettudományi ismeretek olcsó elnevezése gyermeteg lelkületű lények számára, és egy modern tirredi nem hisz benne… Nem is hit kérdése, hanem a butaságé… Csak mondom, hogy érzékeltessem a titok vibrálását a kincs körül. Szóval a kalóz elrejtette a kincset egy hegy gyomrában… aztán meghalt. – Csak úgy egyszerűen? Mindezt egyedül vitte véghez? – Nem egyedül halt meg – mosta össze a két kérdést a szivacs. – Sok katona is meghalt, amikor Wilong meghalt. Úgy eltűnt… – Eltűnt vagy meghalt? – Eltűnt, azaz meghalt. Nem került elő többet. Ráéreztem a tirredi logikára.
– Értem. A kalóz egyedül rejtette el a kincset? – A társaival. De megölte a társait, ott a barlangban, amikor végeztek. – A kalóz senkinek nem árulta el a barlang helyét… – mondtam ki a történetből logikusan következő tényt. – Senkinek. Úgy halt meg, térdre rogyva, hogy még csak nem is nyögött. A monda szerint gondolatzárat vett fel, nehogy kiszedjenek belőle valamit, és egy adandó pillanatban a semmibe dőlt. Úgy bosszulta meg a világ kegyetlenségét, hogy megőrizte a titkát. Csakhogy ezzel rosszat tett nekünk tirredieknek és carapaxoknak. Mert azóta számtalan szerencsevadász, kalandor, nagyúr, nemes és nemtelen próbálkozott meg nyomára akadni a kincsnek. Persze a bolygó nagy, és ötezer év alatt mindössze egy valakinek sikerült… Megpillantottam az álmosan lődörgő pincért a terem túloldalán, és füttyentettem egyet neki. Az kelletlenül jött közelebb, láttam a mozdulatain, hogy a pokolba kíván. Belerúgott egy takarítórobotba, s az egy nyikkanással másik asztal alá kotort. Kértem két pohár vizet. Magamnak szénsavasat, a szivacsnak szénsavmenteset. – Mesélje tovább! – biztattam a tirredit. – Hatszáz évvel ezelőtt történt. Egy emberi mutáns érkezett, hogy ráakadjon a kincsre, homályos jóslatokkal felszerelkezve, amelyeket különböző világokon szedett össze. Normális faj persze nem hisz az ilyesmikben, de az első hullám leszármazottai igen. – Spontán mutáns volt? – kérdeztem. – Igen – felelte a szivacs. A spontán mutánsok a harmincezer évvel ezelőtti földi kivándorlás leszármazottai. Az egész történet nagyon különös, akárcsak maguk a spontán mutánsok. A világfelfogásuk egyedülálló a kozmoszban. Néha megpróbálom elképzelni, milyen lehetett ez a nagy galaktikus leves, amíg meg nem érkeztek az emberek. Nem megy. Mi vagyunk a só, a bors, meg a paprika. Vagy csak mi vagyunk a legszaporábbak? – Mindenesetre a homályos utalások, versek, eposzok között, amelyek a kalózról szóltak, kellett lennie valamilyen útmutatónak – folytatta belemelegedve a tirredi. – Mert a mutáns megtalálta tizenöt év ásás, keresgélés és küzdelem árán azt a hegyet, amely a kincset rejtette. És ismerte is a kódot, amellyel oda bejuthatott. Ám addigra egyedül maradt: felélte minden vagyonát, amelyet bolygóközi kereskedelemből szedett össze. Az volt a szerencséje, hogy akadtak gazdag barátai, akik segítettek valamennyire neki. Egyedül volt, amikor bement a barlangba, és kihozta bizonyítékul ezt a kisplasztikát, amelyet állítólag most ön birtokol. Ám tíz napon belül meghalt. – Megesik, ha az embernek vannak barátai – morogtam. – Hogyan? – kérdezte a szivacs. – Nem értem. – Ehhez még civilizálódniuk kellene egy kicsit – veregettem meg a csápját. – Ezt sem értem. – Térjünk vissza a kisplasztikára!
– A plasztika eltűnt, mielőtt eltemették volna a mutánsot. Sokan voltak a temetésén, és hatalmas nyomozás kezdődött. A baj csak az volt, hogy a kincs sem került elő. A színtiszta logika azt követelte volna meg, hogy aki a plasztikát megszerezte, az elmegy a kincsért, és szép lassan a piacra dobja őket. De se kincs, se plasztika. Hat évszázad telt el azóta, és még csak a fekete piacon sem tűnt fel. Egészen eddig. – Az én piacom nem fekete piac – figyelmeztettem a szivacsot. – Néha azonban vörös, vagy zöld… attól függően, milyen a vér színe. Erre nem mondta, hogy nem érti. Végre megkaptuk a vizünket. A szivacs nyakon öntötte magát, én apró kortyokban tűntettem el. – Rendben – mondtam. – Hatszáz év alatt hírét se hallani a plakettnek. De most, hogy nincs kapcsolat senkivel, aki tudhatná, melyik hegy gyomra őrzi a kincset, miért lett fontos az az ócska ezüstplasztika? Ez a bizonyíték? Vagy valamiféle státuszszimbólum? Mert itt nem csupán egy műkincsről van szó… Ezt, mint műkincskereskedő tisztán látom. – Igazlátók… – suttogta a szivacs. – Értem – bólintottam. – Igaz, hogy látok, de nem tudom mit. Pofánverőkről nem beszélhetünk, szivacsagyú barátom? – Sidonban élnek igazlátók. Voyageur-ek… Akik ha kézbe veszik a plakettet, megmondják, melyik hegy gyomra rejti a kincset. – Persze. Ha a hegy nem megy M’Galebhez, M’Galeb megy a hegyhez – idéztem egy ősi kidarrithi közmondást.– Függetlenül attól megmondják az igazlátók, hogy a plakett hatszáz éve maga mögött hagyta a barlangot. – Igen. – Szellemidézők nem élnek errefelé? – kérdeztem. – De igen. – És ők eddig nem tudták megidézni a mutánsot? A tirredi komolyan vette a kérdést. Szürke egy bolygó volt ez a Tim-pou az ember előtt! – Makacs egy népség… És azt hiszem a mutáns újjászületett egy másik alakban. És azóta is él. Megveregettem a szivacs alakú egyetemi tanár kacsóját. – Már mindent értek – mondtam. A szivacs megremegett. – Láthatnám a plakettet? – kérdezte. – Nincs nálam – mosolyodtam el, és lelőttem. Összeesett, mint a sütőből idő előtt kivett kelttészta. Nem volt más választásom: valamelyik testnyílásából előhalászott egy elektromos szigonyt az asztal alatt. Ezen a világon meglehetősen brutális lehet egy vizsga.
– Jó reggelt! – rángattam fel Carolót a földről. – Ideje szedelőzködni, ifiúr! Ha összekaparta egyéniségének szennyes maradékát, vezessen el egy igazlátóhoz! Carolo cuppantott kettőt. Érdekes kettősséget tükrözött az arca: a szája széle kicserepesedett, míg szemei vizenyősek lettek az esti dorbézolás eredményeként. – Mihe’? – kérdezte alig érthetően. A kezébe nyomtam egy „jó reggelt” koktélt. Vörös volt, és bizalmatlanságot ébresztett már csak a szaga is. De a pincér esküdözött, hogy használni fog. Kértem belőle egy nőiesebb változatot is. A pincér megkérdezte, hogy Mr. Lazerra lányának óhajtom-e vinni, és amikor rábólintottam, nagy-nagy tisztelettel készítette el. – Igazlátóhoz – ismételtem meg, és beledöntöttem a rángatózó fiúba az italt. Ha kihányja az az ő baja. Carolo az első kortyok után rájött, hogy ha ellenkezik, akkor is meg kell innia az orra alá tolt italt, így aztán hősiesen lenyomta. Nem telt el három perc és valóban visszakapta eredeti színét, sőt, talán még kicsivel vörösebb is lett. Addig finoman felkeltettem Niont. – Szükségünk van egy sidoni igazlátóra – magyaráztam el a fiataloknak. – Keresünk egyet, és megbeszélünk vele egy találkozót. Igaz ugyan, hogy nem volt nálam a kisplasztika, de szerettem volna biztosítani magam, amit a szivacs kotyogott, az megfelel a valóságnak. Sose bíztam az egyetemi tanárokban. Ki tudja, ez mit szívott magába tegnap este. – Anyámnak volt egy igazlátója – mondta Carolo. – Azt tudom ajánlani. Bár lehet, hogy kissé szenilis, mert nyolcvan felé jár… – Nem fog a szívéhez kapni és meghalni? – kérdeztem. – Nem baj! Ismerek egy másikat is! Anyám barátnőjének az igazlátóját. – Sok van belőlük? – Nem. Csak közel laknak egymáshoz. – A föld alatt megyünk? – Természetesen. Ezekben a reggeli órákban is sokan mozogtak a lenti folyosórendszeren, úgy látszik itt hiába mérik az időt, mindig koradélután van, tömegnyi ember megy munkába és jön onnan. Vezérlőfények, szektorhatárt jelző feliratok és számozott utcanevek igazítottak el minket. Legalábbis engem, mert Carolónak és Nionnak semmi ilyesmire nem volt szüksége. A 94. utcánál földalattira szálltunk, és hamarosan a mályva szektor harmadik utcájában kötöttünk ki. Innen aztán lifttel felmentünk a felszínre. Amint szemembe vágott a délelőtti fény, rögtön megfájdult a fejem. A friss levegő sem segített, úgy éreztem magam, mint akit rossz lelkiismerettel az angyalok közé emelnek. Pedig szó sem volt semmi hasonlóról. A város ideges volt, az emberek durvák, a hangulat feszült. Érezni lehetett, hogy valami lóg a levegőben. – Jó lenne megtudni, mennyi időt adtak a kormánynak a carapaxok – morogta Carolo. – Biztos vagyok benne, hogy megvárjuk Mr. Lazerrát – válaszoltam.
Nion megvonta a vállát. – Ha Nega nem carapax lenne, együtt golfoznának apámmal. – Erre most is meg van az esélye az apjának, Nion. Mert Kalim Nega ember szeretne lenni. Csak mivel fogja meg a golfütőt? A végtagjaik legfeljebb a dobozoláshoz jók. – Odamegyünk. Carolo egy kis tízemeletes bérházra mutatott az utcasarkon. Omladozó épület volt, törpe a monstrumok között. Mellette még két hasonló házacska állt: körben erkélyek futottak rajtuk, kovácsolt vas korláttal. – Az igazlátóknak errefelé külön jogaik vannak – tájékoztatott Carolo. – Ezekben a modern felhőkarcolókban nem tudják kamatoztatni az adottságaikat. A kormány ezért megengedte nekik, hogy olyan helyen éljenek, ahol megfelelőek számukra a körülmények. Ők pedig ragaszkodnak évtizedes otthonaikhoz. Azt mondják az új épületek aurája megzavarja a múlt és jövő kapcsolatát. – Mikoriak ezek a házak? – Csaknem négyszáz évesek. Errefelé máshogy mérik az időt, Mr. York. – Az időt mindenhol máshogy mérik – mondtam a fiúnak. – Beszélgessen el egyszer erről egy razorral vagy egy wrajkkal! A házba mégsem jutottunk be. Már a kapunál elakadtunk. Carolo megnyomta a bejelentkező gombot, mire a megfigyelőrendszer bekapcsolt. Megmondtuk, kihez tartunk. A rendszer közölte, hogy nincs itthon. Mondtuk, hogy megvárnánk, a rendszer közölte, hogy nincs esély rá, hogy a közeljövőben hazatér. Megkérdeztük, hogy megtudhatnánk-e, merre jár. A rendszer erre zaklatás címén kihívta a rendőrséget. Én erre szétlőttem a rendszert. – Nem bírja visszafogni magát, Mr. York? – kérdezte idegesen Carolo. – Idegesít a bolygó – válaszoltam tömören. – Kit keresnek? – kérdezte egy idős asszony, aki a megfigyelőrendszer sorozatos robbanásaira jött ki lakásából. – Selma Friedettet – mondta Carolo. – Az igazlátót? – kérdezte az öregasszony készségesen. Most már sajnáltam a szétlőtt rendszert. Ritkán találkozom ilyen emberekkel. És én oktalan szétlövöm a védelmi rendszerüket. – Igen – feleltem. – De hallottuk, hogy nincs itthon. – Elvitték. Összenéztünk hárman. – Elvitték? – Elvitték – bólintott az öregasszony. – De itt én vagyok a süket és nem maguk. Jöttek érte egy nagy repülővel, és elvitték. De szerencséje volt… Ez érdekelt. – Azért volt szerencséje – mondta az öregasszony – mert Lazerra lakájai vitték el, és nem carapax androidjai. Az igazlátók nagy részét carapax androidjai vitték el, még
mielőtt kitört volna a háború… De Selma most fönn lehet a kastélyban… Nem is olyan rossz ott, negyven éve én is jártam fönt… Akkor még ugyan nem Lazerráé volt, de most se lehet rosszabb… Nion megrázta a fejét. Ugyan, miért is tudott volna erről a kislány? – Köszönöm – mondtam az öregasszonynak. – Azt hiszem egyszer elnézek én is arrafelé. – Az anyja intézkedett? – kérdeztem. Egy padon ültünk, és töprengtünk. Carolo egyfolytában morgott Nion szülei miatt, már észre sem vettük. – Apám távollétében anyám intézkedik. Mindenről tud. Nega és Lazerra összeszedték az igazlátókat. Okos! Miután ide érkeztem, valakik megpróbáltak eltenni láb alól. Ez nem sikerült, és nem sikerült ráakadniuk a plasztikára se, így más megoldást kellett keresniük, hogy akadályokat gördítsenek elém az igazság kiderítésével kapcsolatban. Hiába van nálam a kisplasztika, mit sem tudok kezdeni vele. El kell adnom. – Illegális igazlátók nincsenek? – kérdeztem Carolót. – Ki az az őrült, aki ezt engedély nélkül akarná csinálni? Hiszen az engedéllyel együtt számtalan kedvezmény jár nekik. Igazlátónak lenni olyan, mint operaénekesnek. Látott már illegális operaénekest? – Véletlenül igen. – De nem Tim-poun. – A világegyetem egy másik furcsa szegletében – mondtam. És ez volt az a pillanat, amikor rájöttem a megoldásra. A sidoni űrrepülőtéren láttam egy agyprogramozót. Egy hatszemű, nyomorék hüllőt, amelyek a kozmosz leggusztustalanabb teremtményeinek számítanak. Ugyanolyanok, mint a dögevők: bárki felbérelheti őket jó pénzért. Felbérelhetők, tehát megtalálhatók. Elhatároztam, hogy találok magamnak egyet! De eszem ágában sem volt felbérelni. Pénzt adni egy ilyennek felérne egy szemen köpéssel. Lazerra és Nega egy valamivel nem számolt. York Ketchikan pár éve összeszedett egy érdekes influenzavírust. És a vírussal mást is, mert a kozmoszban a vírusok miért „viselkedjenek” vírusok módjára? Még jó, hogy a kórtörténetem akkor és ott elveszett… Kinek kellene az igazság rólunk?… Egy kukkoló show-ban akadtam rá az agyprogramozóra. Becipeltem egy fülkébe, ahol nyolcszemközt lehettünk. Ebből a nyolcból hat az övé volt, az enyém kettő. A gyerekeket kint hagytam az utcán, mert csúnya hely ez. Mindenféle nőstények vetkőznek. – Rendben – mondtam az agyprogramozónak. A szeme közé céloztam. – Most pedig olvassa ki a fejemből a jövőmet! Hol találom meg azt a nyomorult barlangot? De ha másfelé botorkál az agyamban, menten pürét varázsolok a szürkeállományából a háta mögött tekergő hüllőlány legnagyobb ijedelmére. Aztán vakargathatja az édesanyja a törhetetlen üvegről a nyomait, nehogy a tulaj köztisztasági pert akasszon
a nyakába egyszem kistojás fia miatt. Az agyprogramozó rám függesztette hüllő-tekintetét, aztán megrándult a szája széle. – Lehetetlen, lehetetlen – ismételgette. – A jövő nincs bent az emberi agyban… A múlt… Csak a múlt. – Én három percre előre látok mindent – biztosítottam. – Meghúzom a ravaszt, és hidegvérűből melegvérűt csinálok. Aztán elteszem a pisztolyom, kisétálok az utcára, és elnyalok egy helyi specialitású jégkrémet… – Vegye kezébe a kisplasztikát! – mondta ideges tátogassál. Láthatott valamit, ami idegessé tette. Például azt, hogy tényleg szándékomban áll meghúzni a ravaszt. – Nincs nálam! – Ha fölért a kastélyba… Látom a gondolatai között, hogy egyelőre nem akarja kézbe venni… Vegye kézbe, mert anélkül nincs jövője. Határozza el, hogy kézbe veszi! Elhatároztam, és ezzel – úgy látszik – új utakra tereltem a jövőmet. Az agyprogramozó egyben tisztánlátó is lehetett, mert nem kalandozott el a gondolataim között. Azon az úton haladt, amelyet kijelöltem neki. Kiolvasta a jövőmet, a jövőmmel együtt pedig a hegy nevét az agyamból. Ennyit tesz, ha valaki szabad idejében néha jó drogra bukik. Nem lehetnek előtte feltáratlan területek. Csak a névre voltam kíváncsi, és arra honnan kell megközelítenem a barlangot. Aztán ott hagytam a csepegő nyálú hüllőt az üveglap mögött tekergő, meztelen kígyónő társaságában. Élvezze a műsort!
8. Úgy véltem, rám vár a feladat, hogy megkeressem a kincset. Egyet azonban nem tudtam: Lazerra partner lesz vagy ellenség. Vissza kellett mennem a kastélyba. Amiatt, hogy beszéljek Lazerrával és hogy visszavigyem Niont az anyjának. Előző este egy kis gépet kaptam a lakájoktól, és egy saját kódot, amellyel beléphetek a kastély védelmi rendszerébe. Most ezzel a géppel tértünk vissza – ketten. Carolótól búcsút vettem. Meg akarta ígértetni velem, hogy Nionnak nem lesz semmi baja, erre kis híján megvertem. A pázsitra tettem le a repülőt, eszem ágában sem volt levinni a kastély alatti hangárba. Sőt, meghagytam a lakájoknak, hozzá ne merészeljenek nyúlni. Ennek érdekében az úton új kódokat tápláltam a gépbe, nem árt egy menekülési útvonalat fenntartani. Azok után, amit a kisplasztikáról megtudtam…
Lazerra még nem érkezett meg, pedig dél felé járt az idő. A lépcsőn Meredith fogadott bennünket. Gesztenyebarna öltözék volt rajta, hosszú, bokáig érő szoknya, amelyet rengeteg apró fekete pánt tartott. A pántok közül ki-kibukkant barnás mellbimbója. A haját apró tincsekbe fonták össze szorgos kezek. A szemhéja mélyszürke volt, halántékára testfestéssel nonfiguratív szilánkok kerültek. Megcsókolta Niont, aki ezután ellibegett mellettünk. Azt hiszem fürdőt akart venni a kislány. Legalábbis a repülőben erről beszélt. Engem Meredith egy kézfogással üdvözölt. – Örülök, hogy visszahozta, habár kissé hosszú ideig tartott. – De azért jól aludt, asszonyom? – érdeklődtem udvariasan. – Hogyne – mondta. – Kicsit fejbevágott tegnap az a koktél, és nem sok mindenre emlékszem. A szolgák fektettek le, ugye? – Minden bizonnyal. Sajnos akkor már nem voltam ott. – A férjem egy óra múlva érkezik. – Rám fér egy fürdő, és egy tiszta ruha. – Bevallom kissé gyűrött volt az öltözékem. – Menjen. Lassan megszokom, hogy maga mindig ilyen állapotban tér vissza. Én a tárgyalóban leszek. Bármelyik szolga levezeti. Ahogy fel is vezettek a szobámba. Egy óra állt rendelkezésemre. Megkerestem a motoros mellényemet, és kiterítettem az ágyra, hogy a hátára fémszálakkal hímzett dísz, egy körbe foglalt meztelen, négylábú, négykarú ember, gyűrődések nélkül látható legyen. Elővettem a csomagomból a fogkefémet, és kitéptem egy szálat a sörtéjéből. A tenyeremre fektettem. Odavittem a mintához, és letettem a közepére. A gombokkal programoztam be a mellényemet. Sötét félgömb terjedt szét a minta fölött. Behatoltam a térbe, felderítettem és kibontottam mesterségesen fenntartott görcsét, egy pontot, amelybe indulásom előtt összeomlasztottam a teret… A fogkefe sörtéjének végére helyezett mikroszkopikus nagyságú kisplasztika visszanyerte eredeti nagyságát. Ott feküdt a mellényemen, amint a méregzöld fényköd eloszlott. Az agyprogramozó azt kérte, vegyem kézbe. Megtettem, hiszen igazolnom kell visszamenőleg a múltat. Nem szórakozunk a tér-idő szövedékével! Legalább is amikor nem muszáj, akkor nem…. Kis kerek dombormű volt. A sima oldalán mindössze három, csillagszerű bevágással. A másik oldalon pedig egy enyhe íven kopottas szélű alakokkal. Az alakok akár mutánsok is lehettek; összevetve, ha valaki a kezembe nyomja és megkérdezi, hogy mennyit adok érte, hát kiröhögöm. Álltam a szoba közepén, és tudtam, hogy látnak. De a kisplasztika onnantól kezdve hogy kézbe vettem, számomra már az út volt, és nem a cél. A jövő és a tudás az enyém. Ledobtam a plasztikát az ágyra, levetkőztem, és
mentem zuhanyozni. Meredith a tárgyaló ablakában állt, a karját simogatta, mintha fázna, és a kastély kis fogadóterére nézett, ahova Simeton Lazerra gépe meg fog érkezni mintegy húsz perc múlva. – Gyors volt. – Igyekeztem időben ideérni. – És hozta a kisplasztikát… – Látta, nemdebár? – Mindent láttam. Ott hagyta az ágyon. Ez felelőtlenség volt. – Bíztam magában. Azután pedig minek vigyem be a zuhany alá, amikor ott is látja? – Igaza van. Letettem az asztalra. Meredith megigézve nézte, aztán rám pillantott. – Biztosan furcsállja, hogy valaki milliókat képes adni egy ilyen apróságért… – Nekem ez a foglalkozásom. Furcsa embereknek furcsa dolgokat adok el, és igyekszem a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem akadok fönn a dolgokon, mert akkor esetleg nem lenne üzlet. – Maga a legkevésbé sem üzletember, Mr. York! Aki egyedül leszámol egy fél sereg carapax-szal, az nem üzletember. – Megtanultam megvédeni magam. Odajött mellém. Megérintette a kisplasztikát, végighúzta ujját a felületén. A körmei feketék voltak. – Olyan, mint maga. Látszólag semmi különleges nincs benne. – Amíg meg nem érinti az ember. Megbökte a mellkasomat. – És most megtudom? Elkaptam a csuklóját. Tágra nyílt a tekintete, de csak játszotta a meglepődést. Hátra lépett, engedtem kilépni a közelemből. Lehullott a keze, megfordult, és ismét az ablakhoz ment. Rátámaszkodott a belső, faborítású párkányra. Kissé előredőlt, mintha csak a felhők fölé szeretne kilátni. – Negyed óra – mondta. – Mintha már látnám a yachtot… Talán épp a belépési engedélyét ellenőrzik. Odamentem én is, hogy megnézzem. Valóban egy ezüstös folt csillogott az ég kékjében. Nem mozgott, fix pályán állt. Meredith félig felém fordult. Az arcomon éreztem a leheletét. – Hamarosan nyélbe üthetjük az üzletet. Megcsókoltam. Forró volt a szája, és követelőző a nyelve. Izzott az a nő, minden porcikájában. Olyan volt, mint egy szökőár, nem lehetett ellenállni neki. Elsodorta az embert, és lehúzta az eszméletvesztés határára, a világ legmélyére.
Mire az első csóknak vége lett, az ezüstös pont háromszorosára nőtt az égen. Az űryacht errefelé tartott Simeton Lazerrával a fedélzetén. Megragadtam a nőt, és felemeltem a párkányra. Izmos combjai körbefontak, az illata, leterített, az ajkai pedig fölfaltak. Rátaláltam a nyelvemmel nyakának ívére, vállának gödreire. Mellei égették a mellkasomat ágyéka pedig tűzre lobbantotta az ágyékomat. Keze az övem után nyúlt én pedig a mellét bontottam ki a laza pántok alól. Soha nem tapasztalt ízt éreztem nyelvem hegyén, amikor a számba vettem a mellbimbóit. Zihált, és láttam, hogy legszívesebben megadná magát, de harcolni akart. A vállamba harapott, és megpróbált visszahúzódni. Nem engedtem. Erősen magamhoz szorítottam, ebből az ölelésből már nem fog menekülni. Megoldotta a nadrágomat, én pedig felhúztam a szoknyáját. Aprócska kis pántot viselt, egy mozdulattal letéptem. Aztán, amikor Lazerra yachtjának minden részletét ki lehetett már venni, és az űrhajó lassan ráfordult a leszállótér hosszára, behatoltam a nőbe. És már nem tudtam, ki fogott meg kit, mert ő sem eresztett el addig, míg el nem ragadta az orgazmus. Tizedmásodperccel előbb éreztem meg testének görcsös rándulását, mint ágyékomban a robbanást. Lazerra ott közeledett a sétányon. Simeton Lazerra ismét meglepetést okozott. Felkészültem egy fiatalos külsőre, kisportolt izomzatra, kellemes vonásokra… Ehelyett a belépő férfit, akármennyire izmos és magas is volt, szimpatikusnak nem lehetett nevezni. Nem volt meg a koponyájának a negyede. Tiszteletére felálltam a kényelmes bőrfotelből, amelyben belépése pillanatában malmozgattam. Láttam, hogy tekintete átfut a termen, észreveszi a plasztikát, aztán engem, és senki mást. – A felesége azonnal jön – mondtam. – Kissé megviselte, hogy Nion tegnap eltűnt. Úgyis értesülni fog róla. – Nem kis fejfájást okoz nekem, Mr. York – üdvözölt Lazerra mély bariton hangon. Lekezeltünk. Amíg a jobbját ráztam, belenéztem a koponyájába. Semmi nem volt benne! Visszaültem a fotelba, csakhogy most a plasztikával együtt. – Örülök, hogy mellettem döntött. Mi emberek tartsunk össze – mondta Lazerra, és leült velem szembe. – Az emberek általában némi szürkeállományt őriznek koponyájuk mélyén – mondtam. – A legtöbbje legalábbis… Biztos, hogy ember, Mr. Lazerra? – Ez csak egy baleset volt – legyintett a férfi. – Semmi különös. Pótolták pár vezérlőchippel, és egy memóriaegységgel. Ne zavarja! Engem sem zavar már. Reggelenként nem fésülködök, hanem a belsejét tisztogatom. A higiénia mindenek előtt. Hallom, ön is sokat ad rá. Különösen a fogait ápolja előszeretettel… – Van, amiről nem tud, Mr. Lazerra? – Mindenről tudok. – Kétlem.
– Most például azon gondolkodom, hogyan jutott hozzá ehhez a műtárgyhoz, és vajon mennyit tud róla? Maga nem a közeli rendszerek valamelyikéből jött, hanem az emberlakta területekről… – Nem én kerestem a plasztikát, hanem az talált meg engem. Egy ismeretlen felajánlotta, és elküldte hozzám. Elég neves vagyok bizonyos körökben, és tudják, hogy merek pénzt adni valamiért, amiről azt se tudom, hova való. – Kalandos történet. És Tim-poura hogyan talált el? – Addig érdeklődtem, amíg rá nem bukkantam valakire, aki ismerte az idevezető utat. Pechemre pont Kalim Nega egyik személyszállítója felelt meg az elvárásaimnak. – Inkább Nega szerencsétlenségére – kuncogott Lazerra. – De arra vonatkozott a kérdésem, hogyan jött rá, hogy hova kell vinnie a plasztikát. – A csomaggal együtt mellékelték a címet. – Az ismeretlen feladó. – Úgy van. – Mr. York. Mit tenne, ha megpróbálnám erővel elvenni magától? Itt ül egyedül a kastélyomban, számtalan fegyver szegeződik önre, és nem áll szándékomban kétszázötven milliót kifizetni valamiért, ami így – csattintott az ujjával – az enyém lehet. Megígérem viszont, hogy megvesszük a jegyét a legközelebbi hazatartó gépre. Higgye el, jobban jár, mintha kiadom Kalim Negának. Pedig azzal talán megelőzhetnék egy háborút… – Nem tudom, hogy Nega tanult magától, vagy maga Negától – sóhajtottam. – Ha elveszem a kezem a kisplasztikáról, atomjaira bontja szét az a dezintegrátor, ami most a felszínén pihen. A bioenergiám szabályozza a kapcsolórendszert. Ha csökken a feszültség, a szerkezet bomlaszt. Lazerra idegesen felpattant a székből, aztán egy pillanat alatt megnyugodott. – Háromszázmillió teral – feleltem. – A Tyring és utóbábjai Bankba. Most. – Ravasz. De ha átadja a plasztikát, ugyanúgy meghalhat. – Akkor már minek? A Tyringtől nem kapja vissza a pénzét. Az IGV kód feltörhetetlen, a parancsot sem tudja megváltoztatni. Egy olyan üzletember, mint ön, nem öl kicsinyes bosszúból. Hiszen csak játszik… – Miért érzem úgy, hogy még tartogat meglepetéseket? – Azok után, hogy az emberei begyűjtötték az összes igazlátót? Láttam rajta, hogy meghökken. Ez azonban rövidebb ideig tartott, mint az előbb az idegessége. Kezd hozzászokni a meglepetéseimhez. A baj ott kezdődik, hogy engem még nem lepett meg semmivel. Ez nem jellemző egy ilyen formátumú emberre! – Ha nem én szedetem össze az igazlátókat, akkor összeszedeti őket Nega. Egyébként pedig inkább köszönje meg nekem ezt az apró szívességet. Hiszen amikor Sidonba megérkezett, az igazlátók által felbérelt dögevők kis híján megölték. – Legfeljebb a szándék volt meg! – emeltem fel az ujjam. Az igazlátók? Mit sejtettek meg? – Csak annyira kis híján, mint amennyire a béka repülni tud.
– Ezek a földi hasonlatok! – nevetett fel fejhangon Lazerra. – A béka repül, a rák pedig beszél! Mindenesetre elgondolkodtató, hogy akik leginkább félnek magától azok a jövő fürkészői. Persze amennyire megsejthetik a jövőt… Elgondolkodva simogattam meg a kisplasztikát, és magamban hálát adtam előrelátásomnak. Amiért nem kérdeztem mást az agyprogramozótól, csak a hegy nevét. Nyílt az ajtó és belibegett rajta Meredith – sárgában. A férjéhez sietett, és egy csókot adott ajkaira. Lazerra viszonozta, én pedig türelmesen vártam, hogy a családi idillnek vége legyen. – Háromszázmillió – mondta utána Lazerra a feleségének. – Nega ötven millióval többet ígért nálad – mondta Meredith. – Megelégszem háromszázzal – bólintottam. Gyorsan szállnak itt a hírek. – És egy gyors űrhajóval. Kölcsönbe természetesen… – Persze. El is felejtettem, milyen nehéz lesz innen távoznia, Mr. York. – Nem lesz nehéz. Bízom az üzlettársaimban. – Én sosem bízom bennük. – Miután megválogattam őket. Bár esetünkben nem volt nehéz választani, hiszen tartom magam ahhoz a szabályhoz, hogy ne köss üzletet azzal, akit akár meg is ehetnél. – Ön is szereti a rákot? – Imádom, de nyomkövetők nélkül. – Maradjon itt vacsorára – ajánlotta Meredith. Megköttetett az üzlet. – Mr. Lazerra! – szólítottam meg a ház urát. – Nyilvánvalóan akadnak majd értékesítési nehézségei, ha rábukkan a hegyre és a kincsre… Nincs szüksége egy első osztályú műkereskedőre? Lazerra megvakarta koponyájának belső felét. Láttam rajta, hogy jókedvre derítette a kérdés. – Mondja meg Mr. York, ha összeszámolja a világokat… melyikből van több? Amelyikből kitiltották, vagy ahova visszavárják? – Csak kizárásos alapon tudnám megmondani… Mindenesetre messzebbre terjedő ügyfélköröm van, mint a Sim-Sim Hálózatnak. – Ezt még megbeszélhetjük. És most ideadná a plasztikát, Mr. York? – Hívja a Tyringet, és adja ki az utasítást a pénz átutalására! Lazerra bólintott, és kiadta az utasítást az infocomjának, hogy kapcsolódjon rá a galaktikus csatornákra. Amint ez megvolt, azonosította magát, és hívta a bankját. Én ugyanezt tettem a Tyringgel. – Hello, Sonn – üdvözöltem Tyring egyik utódbábját. Voltak vagy hatszázan, de elég nagy volt a bank, kellettek is ennyien. – Mi van, York? Jön a suska? – érdeklődött a csápjait mozgatva Sonn 364 Tyring. Rossz volt a vétel, de azért ráismertem a fiúra. – Megy a suska, sáska… Csak add meg a számlaszámomat Mr. Lazerrának, mert
én elfelejtettem. – A szokásos, York. Kapcsolom a vonalad, lökd rá az azonosítód! Mennyit várunk? – Nem vagy te egy kicsit kíváncsi? – Bocsi… Úgyis megtudom ha akarom. – Az őszinteségedet szeretem. És figyelj… Nem lesz utalás senkinek, érted! Akkor sem, ha kés lesz a nyakamon… Ehhez a pénzhez egy hónapig nem nyúlsz! – Milyen hónapig, York? – Ne ugrass, mert kicikkcakkozom a csáprágód! Tartsd a vonalat… A pénz ügye ezzel el vett intézve. Szükség volt az IG-vonalak fizikai természete miatt a kétoldali kapcsolattartásra, és a szóbeli visszajelzésre, mert sok kényelmetlenségtől megkímélte magát az ember. Ha csak az időeltolódást említem, már az érthetővé teszi a hálózat két végének kézbentartását az átutalás alatt. Végignéztem, ahogy Lazerra utal, aztán amikor megkaptam a zöld jelzést, leemeltem a plasztikáról a dezintegrátort. Átadtam Lazerrának a jogos tulajdonát. – Most menjen az igazlátóihoz! – intettem neki. – Nem inna valamit az üzlet örömére? – kérdezte ő, és úgy simogatta meg a plasztikát, mint valami régi szerelmet. Érdekes volt ilyen túláradó érzelemkitörést látni egy üres koponyájú férfitól. Eddig meg voltam róla győződve, hogy a biochipek mentesek az érzelmektől. Kivéve ha vírusosak… Megköszöntem az italt, de nem kértem. Azt mondtam felmegyek a szobámba… Nem tartóztattak. Arra a szobára voltam kíváncsi, ott a nyugati szárnyban. Mert ugyan ki figyel most rám? Amikor kiderül, hol található meg egy kalóz elképzelhetetlenül nagy értékű, ötezer éve elrejtett kincse… A lakájok mellett vajszínű köpenyt viselő programozókba is belebotlottam, de senki nem kérdezte meg, merre tartok. Az utat már ismertem. Semmi nem utalt arra, hogy valaki megpróbált volna az elmúlt fél napban az utolsó szobába bemenni. Mivel a kapcsolótábla nem a jelenben létezett, ez nem sikerült volna. Ha pedig nem sikerül, biztosan nagy balhét csap az illető… de mivel csend volt, nyilván senki nem vette észre a dolgot. A technikusok, programozók felfigyeltek rám, de nem mertek szólni. Ugyan kik ők, hogy beleugassanak Lazerra ügyeibe! Ha itt vagyok, hát nyilván itt is kell lennem. Megálltam az utolsó ajtó előtt, és előhalásztam az időzítőt. Egy gombnyomással feloldottam az utolsó parancsot, s ezzel visszaállítottam a zónaidőt. Nem nagy ördöngösség: a jövőbe bárkit és bármit el lehet küldeni. A múltba való utazáshoz már sokkal több minden kell… – Köszönöm, asszonyom – mondta az ajtó. – Belépés engedélyezve. Az ajtó szétnyílt. Füstüveges előszoba fogadott. Beléptem, az ajtó pedig bezárult mögöttem, a falból elősiklott egy köpeny, egy szemüveg, és két kesztyű. Ha
felajánlják, valószínű, hogy szükségem lesz rá. Felöltöttem mindegyiket. Így magam is egy technikushoz váltam hasonlóvá. Mimikri ez a javából. Az üvegfal, mintha csak sejtette volna, hogy készen állok, felemelkedett előttem. Tiszta fehér szobában álltam, csupán a padló volt fekete. Több ezer hüvelyujj méretű, szarvasbogár kinézetű robotocska tapadt a falhoz. Kikapcsolt állapotban is olyan hatást keltettek, mint egy várakozó hadsereg. Középen tartályok, csövek, oldalt monitorok és szenzodobogók. Szemben három ajtó, a három ajtón különböző jelek. A két szélső ajtó fölött nem égett lámpa, a középsőnél viszont piros fény világított. Akármit is féltettek tőlem, az ott lesz. – Vezérlés! – szólaltam meg fennhangon. – Igen, asszonyom… Működött. – Nyisd ki a középső ajtót! – A projekt még nem kész, asszonyom! – Nyisd ki! – Értettem, asszonyom. Szemben álltam az ajtóval, és mindenre felkészültem. Amint kiderült szükség is volt rá. Mert amikor beláthattam a fülkébe, saját magamat láttam ott viszont. Ezernyi fénylő bogártest futkározott rajtam. De nem szétszedtek. Összeraktak. Akár egy hatalmas puzzle-t. Simeton Lazerra testmásolatot készített rólam. Nem egyfajta virtuálalakot, nem cy-t, hanem egy élő York Ketchikent. Csak szerettem volna, ha ezt Meredith Lazerra kérésére teszi. Hízelgett volna a hiúságomnak, de valószínűleg nem ez állt a háttérben. A nő vajon figyelmeztetni akart, amikor felhívta a figyelmemet erre a szobára? Persze, kaptam egy esélyt, mint ahogy a macska is elengedi az egeret… Felemeltem egy lapmonitort, és mint valami diszkoszt, belevágtam másolatom testébe. A bogarak a földre potyogtak, én pedig összeestem. A monitor mellkason talált el, hallottam a csont reccsenését. A szemeim fennakadtak, karom kicsavarodott. Az első pillanatok után a bogarak ismét elözönlötték a testet, és szarvaik végéből apró kis pöttyökben tört elő ismét a fény: megindult a helyreállításom. Elég volt! Letéptem magamról a szemüveget és a kesztyűt. Ideje meglépnem erről a repülő tányérról. A folyosón azonban fél tucat lakáj várt. Mint holmi gyászhuszárok sorakoztak föl velem szemben, kezük az ágyékuk előtt. Nem a felállásuk jelentett azonban rosszat, hanem hogy a szemembe néztek. Aztán az egyik lakáj a fejéhez nyúlt, és levette az… arcát. Hirtelen úgy tűnt, hogy itt minden emberi csak illúzió. A lakájok sorban megszabadultak maszkjuktól. Orr nélküli, széles szájú, hüllőszerű arc került elő. Szemek azonban nem voltak az arcon, csak nagyon vékony bőrhártya a homlokon. Ezek a lények nem láttak.
Nem tudom, mivel figyelték a külvilágot, talán ultrahanggal, talán hőtérképpel, talán intuícióval tájékozódtak, de nem is érdekelt. Amint a fegyvereik után nyúltak, elemi erővel tört rám a bizonyítási kényszer. Meg akartam mutatni, hogy én vagyok a gyorsabb. Az ostor plazmacon sugara félbevágta őket, mintha csak vajtömböket szeleteltem volna. A hat lény tizenkét felé dőlt, én pedig az ablaktáblába eresztettem egy sorozatot. Célszerűnek tűnt arra menekülni, mivel a folyosót elözönlötték az emberi arcuktól megszabadult dimorf lakájok. Felfeslettek a kesztyűik, barnás kezükön felfedeztem még két ujjat. Mellkasukon megfeszült az ing, a nyakrészen kipattantak a csatok, és vörös léghólyag türemkedett elő. Ezek is mocsári lények lehettek valaha… Kiugrottam a kastély kifordult ablakkeretén a kertbe. Rossz oldalon, az egész szárnyat meg kellett kerülnöm, hogy a repülőmhöz jussak. No, ott lesznek még gondjaim! Nem mintha ekkor nem akadt volna. Még földet se értem, máris vissza kellett lőnöm. Az épület előtt vívott tűzpárbaj lángra lobbantotta a díszfákat. A főbejáraton fekete seregként özönlöttek ki a lakájok, némelyikük futás közben bújt ki öltözékéből, és vedlett vissza régi létformájába. Voltak, akik négykézlábra ereszkedtek, és szinte lefeslettek róluk a göncök. Ezek már nem csak tim-poui kreatúrák voltak: felém rohant a világegyetem ezen részének összes szolgáló lelkű létformája. Villogó szemek és félelmetes agyarak közeledtek. A többség kezében, végtagjában fegyver volt. Nagyon utálhattak ezek engem, amiért bele kellett gyömöszölni a testüket holmi emberi alakba. Én is utálnék állandóan III. Richárdot játszani. Könnyű volt megtizedelni őket. Elengedtem feléjük egy légtorpedót. A fél sereget kiirtotta, a maradékot pedig szétszórta, mint könnyű tollpárnákat. Leomlott a kastély bejárata mellett álló négy oszlop, és tönkrement a lépcső. A kétalakú kreatúrák az udvar minden pontjáról felém igyekeztek. Ennyire feldühítettem volna Lazerrát azzal, hogy megláttam az utolsó szobában önmagamat? A kastély sarka mögül toppant elém egy kékesszürke szőrös lény. Megrántottam az ostorom, és levágtam a kezét. Csak nem adta fel: ismét támadt. Levágott fél keze az elejtett fegyver után tapogatózott a földön. Megforgattam a plazmacon sugarat és kockákba szabdaltam a testét. Levágtam a fejét is. A szemét forgatta, és az állkapcsával csattogott még egy jó ideig, de már csak a fűbe haraphatott. Átléptem felette. Belebotlottam egy mutánsba, elkaptam a torkát. – Mi a parancs? – üvöltöttem az arcába. – Megölni… – Helyes – eltörtem a nyakát, aztán kitéptem a füléből a fülhallgatót. Belehelyeztem a fülembe. Nyomban érthetetlen vartyogás töltötte meg az agyamat. – Beszéljen valaki emberi hangon! – mondtam futás közben. – York, maga meg fog halni – hallottam rögtön Lazerra hangját.
– Ugyan miért? – nem felejtettem el lőni közben: két újabb támadó hasalt el a távolban. Szerencsére a kastélyparknak ezen a részén kevesebb volt a riasztható járőr. Ám hamarosan utánam fordulnak a főhomlokzat felől támadók. Rohantam, tüzeltem, kérdezősködtem. – Mert tudja a hegy nevét! Így teljesen más. – Voltam az utolsó szobában is… – tájékoztattam Lazerrát. – Ja, a háromszáz millió az háromszáz millió. Ha van mód rá, hogy visszakapjam, azt ki kell használni. A kópiája segítene… Hátha csak mese az egész kincs… Az üzletember csak a tényekben és a számokban bízik. Holmi mondabeli kalóz kincsében nem. És sajnálja az érte kidobott pénzt. – És mit gondolt, csak úgy beleegyezek? – Adta volna az agyát ha szépen kérem… – Dögöljön meg! – beleeresztettem egy sorozatot a kastély falába. Lyukat robbantottam valamelyik raktárterembe, de eszem ágában sem volt bemenni. – Maga milyen álarcot visel, Lazerra? – kérdeztem üvöltve. – Nekem nem kell álarc… A nyavalyás. Irtottam a lakájait, de sokan voltak. Elpotyogtattam négy-öt mozgásérzékelő körömgránátot az utánam érkezők meghökkentésére. Nagyot szól, és a rezonancia leszakítja a belső testrészeket. Csak távol kellene kerülnöm tőle. Bumm. Mellettem lángra kapott egy bokor. A háztetőről lőttek. Leszedtem a fickót a fél tetővel együtt. Aztán még jobban kellett szaladnom, mert záporoztak fentről a tetőelemek és a faldarabok. – Csak az zavar – folytatta a fülemben Lazerra –, hogy a feleségem magának drukkol. – Csókoltatom Meredith-et! Kivettem a fejhallgatót, és elhajítottam. Semmi szükségem Lazerra süket dumájára! Bár amit a végén mondott, az jól esett. Mögöttem pukkanó hangok tudatták, hogy a lakájsereg másik része beleiben és vérében fetrengve rúgja az utolsókat. Nem néztem hátra. Nem célszerű, ha az ember az elkövetkező napokban szépeket is szeretne álmodni. Viszont ráfordultam a célegyenesre: megpillantottam a repülőmet, amelyet a leszállótér keramitlemezein gyűrűbe fogtak Lazerra szolgálói és katonái. A lények a hátukat mutatták felém, láttam egy-két tarajt, és némi szárnykezdeményt. A repülővel van valami bajuk, vagy őrzik?… Rádöbbentem, hogy mit akarnak. Valaki igen csak szorult helyzetbe került ott. Megvártam míg olyan közel érek, hogy az ostoromat használhassam. A plazmacon szinte felvijjogott, amikor odacsördítettem, és körbetáncoltam a repülőt. A bent ülő közben megfordította a fegyvereket, és a kastély sarkát lőtte. Nem biztos, hogy el is talált valakit, de hatásosan fedezett. Amikor már mindenki a földön hevert, és nem panaszkodott az életre, feltéptem a repülő ajtaját.
– Jöjjön, Mr. York! – integetett Nion a repülő vezetőüléséből. – Mit keres maga itt? – Megmentem az életét. Amíg itt ülök, nem lövik ki a repülőt a segge alól. Sejtettem egyébként, hogy nem fog kijönni az apámmal. – Miből? Beugrottam mellé a gépbe. – Ugyanolyan kemény fejű, mint ő! – Talán ne hasonlítgassa össze a fejünket, kedvesem – mondtam. – Induljunk már! Nion meghúzta a kormányt, s a gép a magasba szökött. Egy pillanatra minden belső részem leereszkedett a gyomromba. Még a nyelvemet is ott éreztem a köldököm tájékán. A kastély épülete azonban összezsugorodott, gyertyalánggá váltak az égő fák, miniatűrré az előrohanó lakájok. Eldurrant egy-két figyelmeztető lövés, de csakugyan nem ránk céloztak. – Hova megyünk, Mr. York? Megint rám bízza, vagy van valami elképzelése? – Miért akar belekeveredni? Azt sem tudja, miről van szó! – Mert izgalmas magával lenni. Egyébként úgy is el fogja mesélni, mert most már a lekötelezettem. Megmentettem az életét. – Oké! Tudja merre van a Guadarra-hegy? – Nem, de a gép odavezet. – Hát vigyen oda kislány, és csodát fog látni! Csakhogy nem volt könnyű odajutni. Amint elhagytuk Sidon területét, megjelentek a carapaxok.
9. Nega rákjai nem vigyáztak a testi épségünkre, a teljes tűzerejük a nyakunkba szakadt. A sugarak megtolták a repülőnket, a pajzsok viharos gyorsasággal túlhevültek. – Ajaj, erre nem számítottam! – Nion elsápadt. – Engedjen oda! Átvettem a vezetést, és lehetetlen manőverekkel igyekeztem kikerülni a lomhán mozduló űrnaszádok, és a lemaradozó szárazföldi egységek lövéseit. Tudtam, hogy minden másodperc segíthet, és nem is csalódtam Lazerrában. A lánya megmentésére mozgósíttatta egész Sidon hadseregét. A naszádok nagyon magasan voltak, legalább százhúsz kilométerre a bolygó felszínétől. Amikor a lövésük célt tévesztett, tómedrek keletkeztek az alattunk meghúzódó köves pusztaságon. Ha eltaláltak, mindig kicsit magasabbra csúszott a
kritikusérték mutatója a műszerfalon. – Furcsa lakájai vannak az apjának, rea! – igyekeztem a lány figyelmét elterelni a műszerfalról és támadásoktól. – Miben furcsák? Én megszoktam őket… – Hát, hogy nem emberek. Lesodródtunk egészen a föld fölé. Mint egy kiképzőgyakorlaton, amikor a tanonc tereptárgyakat kerülget, jobbra-balra billenve suhantunk előre. – Miért ne lennének emberek? – A maszkjuk alatt… – Milyen maszk alatt? Kis híján beleszaladtam egy sziklatömbbe. Ezek szerint Nion nem tud róla, hogy a lakájok nem emberek? – Akik megtámadták a repülőben, azok kik voltak? – A szolgálóink akartak kivenni a gépből. – És milyen formájuk volt? – Mint mindig. Emberi. A lányra pillantottam. Nem mókázott. Adott helyzetben egyébként én sem mókáztam volna. – Többet egyen a városban és kevesebbet otthon, Nion! Ha elfogad egy jó tanácsot! Lazerra aztán ért az agyakhoz! Bár lehet, hogy a lányát óvja ezzel… Már ha a lánya egyáltalán. Túljutottunk a Sidoni árkot övező kőmezőn. Mérsékelt övi erdők következtek, a távolban szürkés bércek álltak őrt; kicsit magasabbra emelkedtem. Itt már csak az űrhajókkal lehet gondunk. Nega űrnaszádjai apró támadógépeket bocsátottak ki magukból, azok alámerültek a légkörbe. Megszűnt az ágyútűz, helyette sugárözön zúdult ránk. Gömbölyű gépek tucatjai közeledtek, igyekeztem kitérni. Már éppen elértek volna minket, amikor megjelentek Sidon vadászai: kevesebben, de összeszokottabban. Míg mi alul menekültünk, fölöttünk élet-halál harc bontakozott ki. – Most, hogy mondja… – gondolkodott el Nion. – Néha rosszakat álmodtam a lakájokkal kapcsolatban… – Ezzel én is leszek így az elkövetkezőkben – mondtam optimistán. – …az volt az érzésem, hogy figyelnek. De nem szemekkel, hanem… hanem valami mással. Aztán az is furcsa volt, hogy nincs szabadidejük, amikor lemennének a városba, iszogatnak egy kicsit… Ha szabadságra mentek, mindig hetekre tűntek el. – Meg tudja különböztetni őket? – Némelyiket… Sokat megölt közülük? – Azt hiszem, igen. – Remélem nem az ismerősöket. Akadtak köztük kedvesek is.
Ezen vitatkoztam volna. – Mi van a Guadarra-hegyen? – kérdezte Nion. – Ott várja az űrhajója? – Örülnék neki. Elértük a hegyeket. A szakadékokban haladva elbújhattunk a naszádok elől. Nem szerettem volna eltérni az útiránytól, ezért aztán nem sokat manővereztem. Annál jobb, minél előbb elérjük a végcélt. Lazerra azonban tudta hova tartunk, és elénk vágott fekete Csepprepülőivel. Három gép várt minket szemben, és ránk repültek, hogy leszállásra kényszerítsenek. – Nálunk az előny – mondtam, és megnyomtam a tűzgombot. Lángoló gömböt löktünk szét, s a Cseppek szétrebbentek. – Nion! – a repülő egyik képernyőjén feltűnt Lazerra lyukas feje. – Vedd rá a barátodat, hogy szálljon le! A szavamat adom rá, hogy elmehet… – Apa! A lakájok emberek? – Micsoda kérdés ez, lányom… – Jogos. – Csak a saját érdekedben kondicionáltunk… – És én a lányod vagyok? Aha. A kislánynak is eszébe jutott! – Persze… – És még mit nem láthatok olyannak, amilyen? – Hidd el, hogy minden más valódi! – Még átgondolom. Addig is Mr. Yorkkal maradok. – Hát megbolondult a családom? – dühöngött Simeton Lazerra. Kikapcsoltam. A Cseppek felzárkóztak mögénk és a hátsó pajzsokat lőtték. – Mégsem az apám az apám? – kérdezte ijedten Nion. – Dehogynem – nyugtattam meg. – Csak meg akarják gyengíteni a pajzsot… – egy jobb kanyarral kikerültem a tűzvonalból – …hogy aztán szétlőhessék a hajtóművet. Aztán mi leszállunk, ők meg elkapnak minket. – Ne hagyja, Mr. York! – Ezért nagyon el fogja fenekelni az apja! – Tudom. És jön a szobafogság… Én nem tudnám meggyőzni a vadászokat arról, hogy rossz, amit tesznek? Sugározzuk a béke jelét. – Az az érzésem, hogy gyenge filmeket néz – mondtam. Két balkanyar jött, aztán felröppentünk. Az egyik fekete Csepp hátába kerültem, és a legerősebb fegyverrel elkaptam. A gép pajzsai jól működtek, ám a robbanások a sziklákhoz sodorták, és onnan visszavágódva végzetes sérülést szenvedett: megpördülve csapódott ki közénk. A pilóta katapultált, mi pedig tovább suhantunk. – Én is Lazerra vagyok! – mondta önérzetesen Nion, miután megjött a hangja. – Rea! Bizonyosan képes lenne egy egész századot meggyőzni arról, hogy amit
csinálnak az helytelen, csakhogy ez a század azt kapta parancsba, hogy védje az ön életét! – Kitől? Hatalmas árnyék borult ránk. Egy carapax hadinaszád ereszkedett az ormok fölé. A Csepprepülők a megkapott parancs szerint azonnal szembeszálltak a naszáddal, mintha csak egy bögöly akarna megölni egy ökröt. Díjaztam a pilóták bátorságát. Maradtam volna én is, ha nincs mellettem a lány. A naszád több alsó lövegtoronyból nyitott tüzet. Hatásosabb volt, mint a Csepprepülők csipkelődései. A lövések már csak azért is veszélyesek voltak, mert kisebb földindulással jártak együtt: a hegyekből kőomlás indult meg, a magasabb csúcsokon a naszád hajtóműjének hatására megolvadt és megcsúszott a hó. Csak felfelé menekülhettünk, veszélyes volt lent maradni. Könnyedén a falhoz csaphatott volna bennünket egy sugár tolóereje. Az űrnaszád hasa alá vittem a gépet. Vastag fehér felhőpamacsokat szaggattunk át. Nem lehetett elbújni, mert itt csak az ember vakul meg, a műszerek tovább követik a repülőnket. Hétezer méter magasan jártunk, és láttuk a meginduló lavinákat. Hófelhőt sodort a szél. Aztán ott volt az a gigantikus fémmonstrum, tornyokkal felszíni szervízcsatornákkal, fegyverekkel, ablakokkal. Rátapadtam a testére, pár méterre voltunk a fémfelszíntől. Az ágyúk lövéseit így sikerült kikerülni. Alul egy lobbanásban elenyészett az egyik vadász. Suhantunk előre. A naszád is velünk egy irányba tartott, de lassabban. Kis automata gépek tapadtak ránk, és folyamatosan szaggatták a hátsó pajzsot. Idegesített, de nem voltak veszélyesek. És egyszer csak majdnem belerohantunk a naszádba. Egy torony, amelyet alulról kerültem volna ki elénk csúszott. – Mi történt? – kérdezte Nion, és elkapta a karomat. Magam sem tudtam. Először arra tippeltem, hogy a naszád lejjebb ereszkedett. Csakhogy ezt nem tehette meg a hegycsúcsok miatt. Akkor pedig? Fénysugár és tűzcsóva vonta magára a figyelmemet balról. A naszád felszúrta magát egy sziklára! Belecsúszott, mintha karóba húzták volna… Az űrhajó teste megbillent, és a sérült részen vérvörös tüzet köpött. Roncsdarabok záporoztak a hegyre. Aztán meghallottuk a morajlást és a remegést. – Baleset?… A carapax naszádot megtámadták a magasból. Egy még hatalmasabb madár: egy romboló a csillagközi űrből. Mindezt akkor láttuk, amikor a tehetetlen naszádot magunk mögött hagytuk. Mintha egy ágy alól siklottunk volna ki. Hátsó képet kértem a vezérlőbe, és néztük a két hajó tűzváltásait. A carapax hajó hiába erőlködött, a sérülései olyan nagyok voltak, hogy leállt a gravitációs kiegyenlítő rendszere. Egyre jobban belesüllyedt a hegy nyújtotta sziklaélekbe. Aztán a hajótest megrepedt, és a saját súlyánál fogva kettétörött. Bosszúból azonban még utánunk lőttek párat. Az utolsó eltalált, és végképp betett a repülő pajzsainak. A ránk ragadt kis
automaták ekkor kezdtek veszélyessé válni. – Most maga vezet, én lövök – mondtam Nionnak. Ismét helyet cseréltünk. Egyesével leszedegettem őket. Ám addigra már füstöltünk, mint a rossz fáklya. – Milyen messze vagyunk a hegyünktől? – kérdeztem. – Három mérföld. – Az jó. – Azaz legalább százhatvan kilométer. – Nem jó. Tud valami megoldást? Ismét veszítettünk a magasságunkból. A hajtómű alig üzemelt, szó sem lehetett róla, hogy kibír ilyen távolságot. – Van itt egy farm – csillant fel Nion szeme. – Kiskoromban kijártunk ide lovagolni. – Nos, máris jobban érzem magam. – Legalább nem kell gyalogolni. Bár mit se számít egy gyors ló egy vadásszal szemben. A lónak nincsenek pajzsai. És én se hoztam magammal többet… egynél. Hamarosan megláttuk a farmot. Én hajtottam végre a kényszerleszállást, Nion izgult. Hogy ne tegye hangosan, megkértem, nézze meg, miről fogjuk felismerni a Guadarra-hegyet, ha ott leszünk. Kapott az adatbankból egy műholdfelvételt, azt tanulmányozta, míg én apró zökkenőkkel landoltam. Nem törtük jobban össze a gépet a kelleténél. Nem robbant föl, de mehet a roncstelepre. Amint kikászálódtunk a gépből, Nion rögtön napellenzőt csinált a kezéből, és a távolt fürkészte. – Mit néz? – kérdeztem. Friss levegő borzolta meg a hajunkat. Nem volt meleg, de hidegnek se igazán mondható. Kellemesen hűsített. – Látja? Még harcolnak… Valóban látni lehetett a rombolót. Alatta égett a hegy, a carapax naszád mintha ráolvadt volna a sziklákra. Hatalmas lángok csaptak fel, innen messziről nézve, mintha lelassult volna az idő. Kisebb felvillanások jelezték, hogy a carapaxok még ekkor sem adták föl a harcot. – Menjünk a lovakhoz! Nincs sok időnk. – Bob bácsi! – kiabálta Nion. – Bob bácsi! Egy öreg, sörtebajuszú mutáns jött elő, és kitárt karral üdvözölte a lányt. – Két lóra lenne szükségünk, Bob bácsi. – Az édesapja nem mondta, hogy jön – szabódott tessék-lássék az öreg. – Jönni fog ő is – biztosította Nion. Bob bácsi erre hátravezetett minket a lovakhoz. Ott legelésztek az állatok egy-egy pokróccal letakarva a hegyi pázsiton. De csak négy lábuk volt! – Vegyük le a pokrócot! – intett nekem Nion, és megoldotta a lovak hasán a
csatokat. Már ekkor gyanús volt a pokróc formája. Abból meg a lábakból biztosan rájöttem volna előbb-utóbb, hogy miről van szó. De nem volt utóbb. Mert a pokrócok lekerültek a lovakról, és Nion nevetve nézte az arcomat. A lovaknak szárnyuk volt. Nem állítom azt, hogy lovon repülni kényelmesebb. De csodálatos, az biztos. Először nem tudtam, hova tegyem a lábamat, most először életemben az a kettő is soknak tűnt. Aztán Bob bácsi hozott egy nyerget, és pillanatok alatt elkészítette az ülőhelyemet a ló hátán. Törökülésben kellett elhelyezkedni, s ezzel el kellett vetnem azt a gondolatot, hogy ketten ülünk a meglévő pajzsunk miatt egy lóra. Amikor aztán elkezdtünk veszekedni Nionnal, hogy kinél legyen a pajzs (én neki adtam volna, merthogy nő, ő pedig nekem, mert hogy én fogok harcolni), Bob bácsi megint eltűnt, és hozta a saját testpajzsát. Majd küldök az öregnek valamit. Aztán felrepültünk a levegőbe. A lovak kiterjesztették hatalmas és izmos szárnyaikat, és olyan könnyedén vittek minket, mintha nem is lenne súlyunk. Az utánunk kutatók, legyenek emberek, mutánsok vagy rákok, egy időre elvesztették a nyomunkat. A gép ott maradt a farmnál, Bob bácsi pedig csak azt mutathatja meg, merre indultunk el, azt nem, hogy hova tartunk. Erre a carapaxok nem is fognak rájönni. Lazerra nehezebb dió. Valószínűleg a hegy lábánál vonja össze a sidoni csapatok egy részét. Hacsak le nem foglalja teljesen a Nega elleni harc. Addig azonban legalább két óránk van hátra. Két óra pedig hosszú idő, manapság percek alatt eldőlhet egy háború, ha a színtér csupán egy bolygó. Vajon Lazerra miért küzd? A lányáért, vagy a kincsért, amiben annyira nem is hisz. A lovak hátáról kicsit másnak tűnt a világ, mint a repülőgépekről vagy mint a földről, mély hangú suhanással zúgtak el a szárnyak a fülem mellett, szinte hallottam ahogy kavarog a levegő a lovak alatt, mögött. Fogtam a ló sörényét, és nézelődtem, ez a két óra most csöndben fog eltelni, még Nion kacagását sem hallottam, csak láttam. Élénkbarna felföldi mező hullámzott alattunk, sudár fák meredeztek, bővizű patakok kanyarogtak. Néhol kisebb állatokat is láttam… de sehol embert vagy rákot. Bob bácsi tudja hol kell élni. Mondom ezt annak ellenére, hogy én a második hónapban megőrülnék itt. Mélyeket lélegeztem, és hagytam, hogy testem függetlenítse magát tudatomtól. Kellett egy kis kikapcsolódás mindkettőnek. Lazítsanak egyszer egy repülő ló hátán egy ilyen vidék felett, és akkor megtudják, mi az a nyugalom! Másfél óra elmúltával Nion előrenyújtott kézzel jelezte, hogy hova tartunk. Egy közepes, ötezer méter magas hármas hegycsúcs volt a végcélunk. A teteje felhőkbe burkolózott, és kékesfehér hó csillogott a közepe tájékán. A délkeleti oldalnál egy sziklapadot kellett keresnünk ezerhétszáz méter magasságában… Nion repült elől, ő megtanulta kiskorában irányítani a lovat. Hamarosan ott
magasodott a hegycsúcs közvetlen előttünk. A délkeleti oldalra árnyékot vetett a hegy, benne jártunk már a délutánban. A sziklapadot azonban nem volt nehéz észrevenni, felszállópályának is megfelelt volna. Üres volt. Nem voltak itt Lazerra fegyveresei. Finoman szálltak le a lovak, esküszöm, hogy egy lökésgátlóval bíró repülőgép nagyobbat zökken. Aztán az állatok oldalukhoz húzták a szárnyaikat. Kimerülten fujtattak, amit nem csodáltam. Megérdemeltek volna valamilyen abrakot, de ezerhétszáz méteren egy sziklapadon nem sok finomság termett. – Miért jöttünk ide? – kérdezte Nion. – Kincset keresni – válaszoltam. A sima sziklafalhoz léptem, és végighúztam rajta a kezemet. Túl egyenletes volt, megesküdtem volna rá, hogy egy ajtó előtt állok. – És hol a kincs? – A fal mögött. – Van kulcsa? – kérdezte a lány. – Van íriszem, kezem, hangom, csak azonosító kódom nincs. Ennek ellenére én be tudtam volna menni. – Úgy nehéz lesz. Megvakartam a fejem. – Nézze, Nion. Az az igazság, hogy rendelkezem olyan technikával, ami hozzásegít ahhoz, hogy bemenjek… Én most bemegyek, körülnézek bent, megtudom, mire nyílik az ajtó, vagy ha nyitható, hát kinyitom belülről, és maga bejöhet. Mit szól a tervhez? – Hogy siessen. Nem szeretek a randin egyedül várakozni! Nem tudtam mást tenni: a történet folyamán ismét meg kellett változtatnom a realitás-állapotomat. Pedig wrajk barátom a tanúm rá, hogy nem vagyok oda érte. Belesétáltam a sziklába, és átmentem a falon. Nyitott szemmel jártam, de csak sötétség fogadott. A tizedik lépésnél kezdtem azt hinni, hogy rossz helyre jöttem, és nem találok itt semmiféle barlangot. Ez esetben célszerű most megfordulni, mert ha ezt beljebb teszem, eltévedhetek a hegyben, és addig bolyongok, míg bele nem kötök, akár egy fosszília; vagy amíg a realitásom át nem billen valami másba. A tizenkettedik lépésnél azonban sárga fény vágott a szemembe. Már a barlangban álltam, csupán ott is sötét volt. Az utolsó lépésre azonban bekapcsoltak a mozgásérzékelő reflektorok és fényárba borítottak mindent. Álltam ott hunyorogva, és óriási kő esett le a szívemről, egy ötezer éves űrhajó pihent a barlang kőpadlóján. Ma is gyártanak egyet ilyen fajok, ékes bizonyságául annak, hogy a fejlődés lelassult az utóbbi évezredekben. Ismertem a típust és vezetni is tudtam. Valamennyire mégiscsak igaz a kalózról szóló mese. Meg kellett keresnem az ajtónyitó kódot, hogy beengedjem Niont.
Nem volt nehéz: belülről csak egy kapcsolón múlt. Wilong csupán a bejutást nehezítette meg. A sziklafal feltárult, mint egy hangárajtó. Vagy kétszáz fegyver szegeződött a mellemnek. – Nem tudom, hogyan csinálta, de először nem hittem a szememnek – mondta kezét dörzsölgetve Lazerra. – Tudja mi a másik bejáratnál vártuk… – Van másik bejárat is? – Az igazlátó csak azt a bejáratot érezte meg. Maga honnan tudott erről? Egyáltalán honnan tudott a hegyről? Van egy csomó kérdésem önhöz Mr. York. – Válaszokat nem hiszem, hogy kapni fog – morogtam. Körbepillantottam: Nion éppen bokán rúgott egy katonát. Visszasétáltunk a barlangba, ami nem volt ellenemre, csupán a kíséret volt túl nagy. – Milyen technikával ment át a falon? – kérdezte Lazerra. – Meg tudja mutatni? Higgye el, Mr. York, én most üzletfélként kezelem önt. – Akkor miért mered ennyi fegyver csöve rám? – Mert veszélyes üzletfél. – Meg tudom mutatni… – megálltunk a kalóz űrhajója mellett. Lazerra várakozón mosolygott, és a ruházatomat nézte. Megpróbálta kitalálni, melyik része az, amelyik hozzásegít ahhoz, hogy falakon jussak át. Nem jött rá soha. Mert ikonnál hagytam. Vagy faképnél, ha ez jobban tetszik… Átléptem az űrhajó burkolatán, és eltűntem a szeme elől. A fémrámpák csörgése idegesítően visszhangzott az üres űrhajóban. Amerre szaladtam, mindenütt kigyulladt a belső világítás. Aranyos sárga falak és aranyos sárga rámpák, csövek vettek körül. Az űrhajó belseje aranyból volt! A vezérlőbe tartottam, ha szerencsém van, beizzítom a hajtóműveket, aztán viszlát Tim-pou. A vezérlő azonban nem úgy nézett ki, mint egy normális űrhajó vezérlőterme. Inkább, mint egy lakosztály. Egy heverő állt a sarokban, körülötte hatalmas párnák, a fal mellett díszes kisasztal. Az asztalon tálak és korsók. Márványlapok a földön, gyémántberakásos oszlopok a nyolc sarokban. Geometrikus platinacsíkok fénylettek a mennyezet alatt. Vezérlőpult és kezelőegységek sehol. Középen egy tálalóasztal állt, körülötte kényelmes fotelek. Ez nem a vezérlő, minden tiszta gondolatom tiltakozott ez ellen. Viszont a vezérlőnek kellett lennie, mert az űrhajó központja volt. Közelebb mentem az asztalhoz. Aranyból volt a teteje, ám fekete mintázata nem a fal stílusát másolta: volt benne valami szabályos, valami rendszer-szerű. Egy megérzéstől vezettetve rátenyereltem a legnagyobb díszre. Az asztal felszíne megelevenedett. Az űrhajó makettje tűnt fel felette, lassan forgott körbe-körbe. Alatta vibráló vörös oszlopok keltek életre. A hajó rendszervezérlése ötezer év után életre kelt, és jelezte a készenléti állapotot.
Úgy azonban nehéz irányítani, hogy nem tudjuk, hová nyúljunk. A külső hasonlóságot pedig cseszhettem! A kiolvashatatlan jelekből kiválasztottam a legnagyobb feliratot azon az alapon, hogy nyilván fontossági sorrendet jelent a kijelölés. Sötétben tapogatóztam. Igaz, hogy hasonlított ez az űrhajó néhány mostani konstrukcióra, de ez csak külsőleg volt így. Az űrhajó makettje előtt egy lámpás virtuálképe tűnt fel. Egy lámpásé? – Dörzsölj meg! – mondta egy fémes hang régi, archaikus nyelvjárásban. Megértettem, mert gyerekkoromban a perifériák egyikén-másikán találkoztam hasonló nyelvvel. Nem volt normális ez a kalóz, esküszöm… Belenyúltam a lámpásba: áthúztam rajta a kezem. Abban a pillanatban szürke ködfelhő gyűrűzött elő belőle. Öltözékem valamennyi vészjelzője megszólalt, számtalan kis vibrálást éreztem: tudatták, hogy valami nincs rendben a környezetemben. Megnéztem a tér-anomáliákat, harmadik fokozatú süllyedést észleltem. Ez együtt járt az időpontok elszabadulásával, a köd belsejében megváltozott a valóságkép, és egy csomó jött létre. Tudtam mi zajlik: wrajk barátom szokott hasonlóképp megjelenni a maga ismeretlen univerzumából előlépve, ha nagy szükségemben hívtam. Csakhogy most nem szóltam neki… A ködfelhő egyszerre terebélyesedett és millió ívfény húzott át rajta. Mintha a fényvonalak mentén egy másik dimenzióba láttam volna bele. Ez már ismeretlen effekt volt. Nem wrajk fog jönni. Valamelyik világegyetem ismeretlen kreatúrája. Antropomorf alkatú volt a megjelenő alak. Két szeme, orra, szája a helyén volt. A koponyája viszont úgy nézett ki, mint a fonott kalács, vagy mint akinek a feje az agyredői szerint formálódott ki. Hatalmas válla vékony derékba ment át, lábai viszont nem voltak. A levegőben lebegett, éreztem a tudata által megrendszabályozott gravitációs erővonalakat. – Ötezer év nagy idő – mondta tisztán. – Nagy idő az embereknek. Körbelebegett a teremben, és belenézett az ágy melletti kisasztalon az egyik tálba. – …és a szőlőnek is. Ha én látom, ő is lát. Ha beszélgetni akar, majd megszólít. Keresztbe fontam karjaimat. – Hah – mondta.– Kint nagy a nyüzsgés… Két oszlop között az aranyfal monitorrá alakult át. Tökéletes térhatást nyújtott, mintha kinyílt volna a világ. Lazerra az embereit irányította el két oldalt, hevesen gesztikulált, és ordítozott. Az zavarhatta, hogy nem tud utánam jönni az űrhajóba. Hangokat nem hallottam. – York Ketchikan, a Seregek Ura – mondta a lény. – Mit kívánsz tőlem? Ha ajándék, hát használjuk ki!
– A nevedet, és ittléted okát – feleltem. – Sarin vagyok és ittlétem oka egy egyezség, amit Wilonggal kötöttem több, mint ötezer évvel ezelőtt. Együtt kalandoztuk be a világegyetemeteket. Én irányítottam a Kitörést. Az egyezség még nem járt le, és aki a Kitörést magáénak tudja, annak felajánlom ismét. A helyzetedet nézve elég nagy gondban vagy, van más kívánságod is? – Ki szeretnék szabadulni innen. Van rá más út, vagy csak az a kapu? Kimutattam Lazerrán túlra, ahol a barlang száján át a távoli hegyek napsütötte hegyoldalai fénylettek. Sajnos nem sokáig lesz ilyen kitűnő a kilátás. Lazerra emberei megtalálták a kapcsolót, és a kapu kezdett becsukódni. – Felfelé – mondta Sarin. Észrevettem Niont, amint kihúzzák a barlangból. Rúgkapált szegény kislány, de kemény kezek fogták. Lazerra harcra készült. Erővel akart behatolni az űrhajóba. – Mit tud ez az ékszeres doboz? – kérdeztem. – Ránézésre több rajta a dísz, mint a fegyver. – Az ékszeres doboz a világ egyik legjobb űrfregattja. – De szétlőhető. – A legjobb is szétlőhető – bólintott Sarin. – Meg tudjuk védeni? Ugyanis a fölső kijáratnál is vannak katonák. Szerintem egy egész flotta várakozik ott fen, élükön egy rombolóval. – Van hadseregünk – mondta Sarin. – Ötezer éve, amikor Wilong elrejtette itt a Kitörést, és eltűnt, az én feladatom volt megszervezni a hely védelmét. Ennek eleget tettem. Aktivizáljam a védelmi erőket? – Miből áll a védelem? – Két tucat Boom-vadászból, és páncélos lépegetőegységekből közelharcra. És persze a katonákból. – Automatizáltak? Vagy cy-ok? – Úgy is mondhatjuk – a lényt most láttam először elmosolyodni. – Akkor mire várunk? Lazerráék életük végéig megemlegették az ezt követő perceket. – Robbantsák be a zsilipet! – üvöltötte Simeton Lazerra. Már sajgott a koponyája az idegességtől. Nem akart kárt tenni a megtalált űrhajóban, de azt sem akarta, hogy meglépjek vele. A műszerek jelezték, hogy a hajó belsejében felállnak a rendszerek. – Robbantás egy perc múlva! – üvöltötte valaki. A katonák fedezéket kerestek maguknak. – Elkaplak, York – morogta Lazerra. – Negyven másodperc… – Elkaplak… Összetömörödött a csend. Az első szakasz felkészült az azonnali behatolásra. Feltették a védőszemüvegüket, és szemmel tartották az űrhajót.
– Harminc másodperc. – Mozgás balról! – üvöltötte valaki. – Az űrhajó mögött… Egy karcsú, fehér alak villant meg a háttér homályában. Az űrhajó mögötti részt nem világították meg lámpák. – Húsz másodperc. A fehér alak kilépett a fényre. Laza testtartással közeledett a robbanószer felé. A katonák elfelejtettek tüzelni. Amikor odaért az űrhajó ajtaja elé, egyszerűen leszakította a robbanószert. – Robbanás leállítva – üvöltötte a kijárat mellett a tiszt, aki nem látott semmit. Oldalról ideges makogás hallatszott. – Mit mond a főemlős? – kérdezte Lazerra a tiszttől. A tiszt zavartan nézett vissza. – Egy csontváz letépte az űrhajótestről a robbanószert. – Micsoda? – Egy emberi csontváz odasétált… uram. …és megindult Wilong rég meghalt embereinek támadása Lazerra magánhadserege ellen. Sarin felzárkózott mellém és együtt néztük a hihetetlen csatát. A csontvázak mozgását alig lehetett szemmel követni. Suhantak, mint a nyíl, és gyilkoltak érzelem nélkül. Lazerra nem engedte meg kinyitni az ajtót, és ellentámadásra sarkalta katonáit. Akadtak akik nem ijedtek meg a csontvázaktól, az embereknek és a mutánsoknak azonban épp elég volt tudni, kik ellen harcolnak: vagy lebénultak, vagy elvesztették eszüket és összevissza lövöldöztek. Már korábban rájöttem, hogy ez a magánhadsereg bizony nincs a helyzet magaslatán. A csontvázhadsereg fedezékről fedezékre nyomult előre. Csípőből tüzeltek. Mögöttük hat nehezebb fegyverrel felszerelt kétlábú lépegető jött. A vezérlésnél szintén csontvázak ültek. Senki nem állt meg előttük. – Ellátják a feladatukat – mondta Sarin. – Mehetünk? – A Boom-vadászokat is csontvázak vezetik? – kérdeztem. – Természetesen. Valaha elsőrendű pilóták és navigátorok voltak. Most se rosszabbak. Sőt, ha dicsérhetem magam, csak javítottam a reflexeiken. Megvontam a vállam. Aztán megindult a kitörés… Úgy törtünk elő a barlangból, mint a gejzír a föld mélyéből. Egymás után, szinte összeragadva. A Boom-vadászok félelmet nem ismerve estek neki a rombolónak, és teljesen megbolondították a védelmét. A pilóták csontvázarcán biztató mosoly ült… – Sarin – mondtam. – Mielőtt eltűnnénk, el kellene búcsúznom valakitől. Wilong kincse itt van a Kitörés fedélzetén? – Természetesen. – És van valami megfelelő ajándék egy tizenkilenc éves pimasz lánynak, egy lázadó fiúnak, és egy öreg lovásznak?
– Mindháromnak. – Vidd vissza a sziklapadra a Kitörést, és hozd ide nekem az ajándékokat. – Nem vagy normális, York! Azért visszavitt. Nion amikor meglátta az űrhajót, beleharapott az egyik katonába. Sarin sugárnyalábokkal kilőtte az őröket, akik összeestek, én pedig átzuhantam az űrhajó padlóján, egyenesen Nion elé. – Adjon egy csókot! – kértem. A háttérben már nyílt a sziklaajtó. A fejünk felett csontvázak harcoltak egy csillagközi romboló ellen. Nion egy puszit lehelt a homlokomra. Megsimogattam az arcát. – Ez Carolóé – egy pár kesztyűt nyomtam a kezébe. – Ez Bob bácsié – adtam át egy vékony takarót. – És ez a… magáé, rea – Egy nyakéket kapott végezetül. – Ezzel felkéretőzhet bármilyen zoorongi űrhajóra. Állítólag ez a papnőik ékszere, és bármire képesek a papnőikért… A kesztyű és a takaró is jók valamire… A sziklarésben Lazerra bukkant fel. – Mennem kell – mondtam gyorsan. Lazerra tüzelt, és nem talált. Sarin visszarántott a vezérlőbe. Tíz függőleges méteren megkerültem egy fél kozmoszt. Valamit tud az ürge! – Leállíthatod a gyalogosokat – mondtam Sarinnak. – Aztán tűnjünk el. És majd útközben elmeséled mi is az a szenzációs egyezség, amit Wilonggal kötöttetek ötezer éve. Remélem semmi lélekcsere… – Az a razorok asztala… Kilőttünk a világűr felé. Az ürességet mégis magamban éreztem. A megmaradt Boom-vadászok díszkíséretként követtek bennünket… – Ülj le! – intett Sarin az ágyra. Látta, hogy furcsán nézek a díszpárnákra. – Majd kitakarítunk. Addig is ülj le, mert hosszú lesz!
