Anna Sheehan - Hosszú Álom

ANNA SHEEHAN

Első kiadás Könyvmolyképzö Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Anna Sheehan A mű eredeti címe: A Long, Long Sleep A művet eredetileg kiadta: Candlewick Press Fordította: Farkas János A szöveget gondozta: Gazdag Tímea

Copyright © 2011 by Anna Sheehan Cover illustration © Patrick Knowles

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 483 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. kony vmolykepzo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye

nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Drew-nak, mert ő az én egyetlenem, és ez volt nekem az első.

Egy hosszú, hosszú, híres álom Mely nem múlik hajnalra Végtag, ha nyújtózik, paplan, ha moccan, – Egy önálló alak. Volt-e valaha ember ilyen tétlen? Egy kőkunyhóban hűsölve Századokon át, Egyszer sem nézve a fénybe? EMILY DICKINSON

1. FEJEZET

M

INDIG OLYAN SOKÁIG KAPASZKODTAM az álmaimba, amíg csak tudtam. Megszállottan játszottam ezt a játékot, igyekeztem fejben tartani minden álombéli képet, amelyek könnyen ködbe vesztek. Próbáltam az álomvilágban maradni, és a szívverésemet annyira lelassítani, hogy már szinte érezni sem lehetett, és igyekeztem még levegőt sem venni ébredés után. Egyszer-kétszer sikerült olyan sokáig kitartani, hogy anya pánikba esett, és bekapcsolta a lélegeztető készüléket. Így aztán, amikor szertefoszlott a tengerparti táj és a mélykék víz képe, amibe kapaszkodni próbáltam, de nem kézzel, hanem azáltal, hogy ajkakat éreztem a sajátomon, hirtelen magamhoz tértem. Nagy levegőt vettem az orromon át, hirtelen felültem, majd azzal a mozdulattal összefejeltem valakivel, aki pedig épp a megmentésemre sietett. Nem láttam semmit. Minden homályos volt, és fájt kinyitni a szememet, mintha csak valami több napig tartó sötétség után, vakító fénybe kerültem volna. Egy ismeretlen hang ismeretlen szavakat kiáltott: ‒ Te jó isten, hiszen te életben vagy! Teljesen elveszettnek éreztem magam. Kétségbeesetten kerestem valami ismerős fogódzót. – Hol van anya? ‒A hangom mintha nem is az enyém lett volna, inkább károgásnak hallatszott. Próbáltam felmérni az

állapotomat. Minden izmom fájt, és a tüdőm mintha tele lett volna valami folyadékkal. Felköhögtem, próbáltam levegőt pumpálni az ernyedt tüdőlebenyekbe. Próbáltam lábra állni. Mintha csak késeket szúrtak volna belém, éles fájdalom hasított a kezembe és lábamba, amikor próbáltam megmozdulni. Még a csontjaim is sajogtak. Visszabújtam a hibernáló kapszula puha, lágy párnái közé. – Hohó! A megmentőm felém ugrott, ahogy elzuhantam. Meleg kezek ragadtak meg, elmerevedett izmaim kegyelemért sikoltottak. – Ne érj hozzám! – nyögtem. Nem is értettem, miért fájt ennyire mindenem. A fiú elengedett, de a fájdalom nem szűnt meg. – Te jó ég, nagyon rám ijesztettél! ‒ A hangja különösen izgatott volt. – Nem is lélegeztél, attól féltem, hogy tönkretettem a rendszert, és kinyírtalak. Alig értettem, amit a srác mondott. – Mióta? – suttogtam. – Csak egy percig tűntél halottnak ‒ felelte, mintha csak meg akart volna nyugtatni. Én úgy értettem, hogy meddig voltam hibernálva, de nem erőltettem a kérdést, végül is nem számított. Mindig ezt mondtam magamnak. Nem számít. ‒ Ki vagy te? ‒ kérdeztem inkább ehelyett. – A nevem Brendan. Az ötös lakosztályban lakom. Te tudod, hogy hol vagy? Megdermedtem, illetve csak dermedtem volna, ha a fejem nem kezd el fájni. Az ötös lakosztályban egy idős házaspár

lakott egy akváriumnyi trópusi hallal. Legalábbis ők éltek ott, amikor utoljára ébren voltam, de fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig aludhattam. – A Unicorn lakóparkban, természetesen. Te mit keresel itt? Most költöztél ide? Hosszú csend következett. – Nem, én egész életemben itt laktam – mondta, most már rémülten. Pislantottam egyet, és a tekintetemet arrafelé irányítottam, ahol őt sejtettem. Brendan csak sötét árnyék volt, egy férfi elmosódó árnya. A hangjából ítélve egy fiatalember lehetett. Össze voltam zavarodva. – Miért ébresztettél fel? Meglepetten vágta rá: – Hibernálva akartál volna maradni? – Nem, úgy értem, miért te ébresztettél fel? Hol van anya? Újabb hosszú csend következett. – Hát ööö… – nagyot sóhajtott. – Nem tudom, hol van az anyukád. Te tudod, ki vagy? – Persze hogy tudom! – vágtam rá határozottan, de a hangom még mindig rekedt volt és reszketeg. Újra köhögtem, próbáltam leküzdeni a hibernáció okozta kimerültséget. – Hát, én nem tudom. Én Brendan vagyok, és téged hogy hívnak? – Rosalinda Samantha Fitzroy – feleltem kimérten. Elég ideges voltam, bosszantott a helyzet. Ki volt ez a fiú? Még soha életemben nem kellett megmondanom senkinek sem, hogy ki vagyok!

Brendan egy lépést hátrált, majd eltűnt a szemem elől. Riadtan próbáltam felülni. Karomat hasogatta a fájdalom, és a hátam szinte még ahhoz is gyenge volt, hogy ültömben megtartsam magam. Ami erőt kezdeti meglepettségem kölcsönzött, az mostanra már eltűnt. A hibernáló kapszula peremére támaszkodva felültem, és próbáltam megtalálni rejtélyes megmentőmet. Kevésbé tűnt árnyéknak most, hogy felültem. A padlón ücsörgött, eleshetett. Szeme két elkenődött fehér folt volt feje sötét körében, és nagyra nyílva rám meredt. – Mi az? – mordultam rá. Rákként hátrálni kezdett, amíg meg nem kapaszkodott egy dobozban, és újra lábra állt. Doboz? Hol a fenében lehetek? Ez biztosan nem az én rózsaszínűre kárpitozott, kényelmes kis szobám volt, a legutolsó divat szerinti ruhákkal takarosán teletömött szekrényekkel. Ez egy hatalmas, visszhangzó, de ugyanakkor zsúfolt helyiség volt, olyan, mint egy raktár. Magas polcok tornyosultak fölénk, melyek tele voltak sötét tárgyakkal. – Azt mondtad, hogy Fitzroy? – kérdezte Brendan. – Rosalinda Fitzroy? – Igen. Mi van velem? – Hozok segítséget – közölte, majd hátat fordított és elindult. – Ne! – kiáltottam rá, amennyire renyhe tüdőm és kiszáradt torkom engedte. Nem tudom, hogy miért borultam ki hirtelen. A hibernáció során használt szerek elég erősek voltak, és furcsa hatást gyakoroltak az ember érzelmeire, szóval néha nehéz volt megmondanom, hogy mit is éreztem igazából. Egy

pillanattal később rájöttem, hogy szörnyen megrémített a helyzet. Minden tönkrement, semmi nem stimmelt, minden másképp alakult, mint ahogy vártam, és az az érzés bujkált bennem, hogy valami szörnyű dolog történt. Brendan visszafordult: – Mindjárt visszajövök. – Ne menj el! – suttogtam. – Ne hagyj itt egyedül! Az anyukámat akarom! Mi folyik itt? Hol van Xavier? Egy pillanatnyi zavart csend állt be, majd a kezét éreztem a vállamon, ezúttal azonban finoman ért hozzám, és az izmaimba nem hasított bele olyan élesen a fájdalom. – Minden rendben van. Tényleg. Csak… ezt nem tudom egyedül végigcsinálni. – Végigcsinálni mit? Mondd meg, hogy mi folyik itt! Hol van az anyukám? – Miss… ööö… Fitzroy… – Rose – mondtam automatikusan. – Rose – ismételte. – Csak azért jöttem le, hogy megnézzem, mi van itt. Nem is tudtam, hogy ez a hely egyáltalán létezik. Felbuktam a sztáziskapszulában, és véletlenül beindítottam az újraélesztő rendszert. Senki nem járt a pincének ebben a sarkában a Sötét Korszak óta. – Miféle Sötét Korszak? – kérdeztem. – A Sötét Korszak – mondta, mintha ez olyan magától értetődő lenne –, amikor a… Jaj, istenem – hangja a rettegéstől suttogássá vált. – Hatvan valahány éve volt. – Tessék? – suttogtam, és képtelen voltam bármi értelmet kihámozni a mondanivalójából. – Hat… hatvan éve? – Igen – felelte halkan Brendan. – És… ha te tényleg Rosalinda Fitzroy vagy…– Bármit is akart volna még

mondani, annak várnia kellett. Az álombéli óceán szökőárként borított el, és elnyomott minden hangot, elakasztotta a lélegzetemet. Hatvan év. Anya és apahalott, Åsa halott. Xavier… az én Xavier-m… Azt hiszem sikoltottam. Az utolsó dolog, amit éreztem, mielőtt az árnyak teljesen hatalmukba kerítettek volna, az Brendan erős keze volt, ami elkapott, ahogy összeestem.

2. FEJEZET

F

URCSA KÖRNYEZETBEN ÉBREDTEM FEL, és az ágyam vége felől különös hangokat hallottam. A hátamon feküdtem, majdnem teljesen hátradőlve, de nem teljesen hanyatt. Hűvös anyagot tapintottam az ujjaimmal. Ismerős illatok – fertőtlenítő és betegség szaga. Minden kórháznak ugyanolyan a szaga. Most is csukva tartottam a szemem, és egyenletesen lélegeztem, ahogy mindig szoktam, amikor az álmaimba akartam kapaszkodni. – Mit mondott az orvos? – kérdezte egy, a kortól remegő hangú férfi. Úgy tűnt, aggódik. – Még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy kitalálják, kinek adhatnak felvilágosítást – szólalt meg egy nő nyers őszinteséggel, de kedvesen, olyan hangon, amit azonnal megkedveltem. Egy másik hang vágott a szavába: – Természetesen nekem! – ez a hang erős volt és gőgös, olyan valakié, aki megszokta, hogy engedelmeskednek neki. – Ki másnak? – Nincs családja – mondta az idősebb férfi. – Ott van neki a UniCorp, vagyis én – mondta a fiatalabb. – Képzeljék el, hogy arra ébred, hogy ő az egyetlen életben maradt örököse egy csillagközi hatalomnak! – Nem vagyunk hatalom – zsörtölődött az idősebb férfi. – De most őszintén, Reggie, tényleg azt hiszem, hogy elhatalmasodott rajtad a nagyzási hóbort!

– Akkor mégis mit gondolsz, kinek kellene felelősséget vállalnia? Neked? – A kérdése válasz nélkül maradt, így hát a fiatalabb férfi folytatta. – Ez különben is jórészt a te hibád. Sokkal könnyebb lett volna az egész, ha engedted volna, hogy névtelenül elhelyezzük őt egy intézetben, hiszen akkor fel sem merült volna ez a kérdés. Nem mintha bárki is elhinné a történetét – sóhajtott fel. – Azt sem tudom, miért kell egyáltalán elmondanunk a vezetőségnek vagy az állami szerveknek. Adhattunk volna neki egy új személyazonosságot. Kétlem, hogy az emlékei különösebben erősek lennének. – Azért, mert az nem lenne helyes! – felelte az idősebb férfi olyan éllel a hangjában, amitől még a gőgös hangú férfi sem mert tovább vitatkozni. – Hagyjátok abba ezt a meddő vitát! – mondta a nő. – Apa, Reggie, mind a ketten csillapodjatok le! A bíró bármelyik percben megérkezhet. Szerintem el fogják fogadni a javaslatodat, Reggie. Senki nem vitatja, hogy te vagy a UniCorp elnöke. Erre a mondatra kinyitottam a szemem. – Apaa UniCorp elnöke – krákogtam. A hangom hallatán a lábamnál álló három ember hátrahőkölt. A nő felém indult. Fehér bőrű, vékony, nagyon ápolt megjelenésű nő volt, habár a ruhája nagyon egyszerűnek tűnt. A két férfi öltönyt viselt, de a ruháik szabása más volt ahhoz képest, amire emlékeztem. Nem tudtam kivenni a vonásaikat, mert még mindig homályos volt a látásom. A fiatalabb férfit aranyszínű foltnak láttam, az idősebb férfi pedig nem volt más, mint egy homályos fehérség egy sötét öltönyben.

Egy ujj kopogtatott a kórházi szobám üvegfalán. Egy elmosódott figura feszengett idegesen a folyosón. – Megérkezett a bíró – mondta a fiatalabbik férfi. – Rajta vagyok. Ronny, Annie, ezt intézzétek el – mutatott rám, ahogy elhagyta a szobát. Ebből nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a bíró az, aki itt fontos volt, én pedig nem voltam más, csak egy „ez”. – Maguk kicsodák? – kérdeztem a tőlem balra lévő két embert. – A UniCorpnak dolgozunk, kedves – mondta a nő, míg a férfi elfordult tőlem. – Az én nevem Roseanna Sabah, de te szólíts nyugodtan Annie-nek. Én vagyok Brendan anyja, ő pedig itt az édesapám, Ron. Brendan, a fiú az árnyékból. – A fiú, aki felébresztett? – Igen – mosolyodott el Mrs. Sabah. – Ő talált meg téged tegnap. Olyan sokáig voltál hibernálva, hogy kórházba kellett szállítanunk. Valami összeszorította a torkomat. Valami sötét és ijesztő. – Szóval tényleg igaz, amit mondott? – mondtam rekedtes hangon. – Hatvan év? – Hatvankettő – mondta az idősebb férfi a szoba végéből. Szavai ólmos súlyként zuhantak rám. – És az anyám és az apám… és mindenki, akit csak ismertem… -Minden összemosódott előttem, ahogy elkezdtem sírni. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, ahogy anya tanította, de nem tudtam. A könnyek a számba folytak. Furcsa ízük volt, túlságosan sós és sűrű.

– Attól tartok, igen, drágám – mondta a nő. – Mark és Jacque-line Fitzroy egy helikopter-balesetben halt meg, amíg te sztázisban voltál. De te még élsz, és mi mindannyian ügyelni fogunk arra, hogy rendesen gondodat viseljék. – Hogyan? – erőltettem ki magamból egy suttogást. – Attól tartok, hogy a szüleid anélkül haltak meg, hogy hátrahagyták volna a végakaratukat – mondta a nő. – Alaphelyzetben a társaság a részvényesekre és az igazgatótanácsra száll. Most azonban, hogy újra köztünk vagy, a szüleid minden tulajdona téged illet. – Azt akarja mondani… hogy most már enyém a UniCorp? – Nem – vágott vissza az idős férfi nyersen. Valamiért nagyon megijesztett a hangja. – Sajnos a UniCorp birtokol téged, legalábbis amíg nagykorú nem leszel. – Apa, ne ijesztgesd azt a lányt! – Tisztában kell lennie a helyzetével! – mondta most már szinte üvöltve. A nő elhúzódott az ágyamtól. – Amíg nem tudsz uralkodni magadon, apa, jobb, ha odakint várakozol! – sziszegte a nő. – Sajnálom, hogy a vállalatodnak olyan rosszul megy a sora mostanában, de ez még nem ok arra, hogy… – Ez soha nem volt az én vállalatom! – morogta az öreg. – Fitzroyé volt, és most már Guilloryé. Tartogasd neki a mondókádat! – A férfi mély levegőt vett, és elfordult. – De igazad van. Neked kellene beszélni a lánnyal. Nekem még úgyis el kell intéznem pár dolgot. Ezzel kiviharzott az ajtón. Mrs. Sabah az ágyamhoz lépett. – Ne haragudj a történtek miatt – mondta.

– Semmi gond – hazudtam. Most, hogy a hibernáláshoz használt nyugtatók hatása kezdett elmúlni, a félelemtől egyre remegőbbé vált a hangom. – Hagylak aludni – mondta Mrs. Sabah, finoman megérintve a kezem. – Ne törődj semmivel. Most csak az a dolgod, hogy felépülj. Ráérünk majd akkor foglalkozni a többivel, ha felerősödtél. Reggel visszajövök. Bren is szeretne megnézni, hogy minden rendben van-e veled, ha nem gond. Egyetértően bólintottam, habár fájt a mozdulat. – Pihenj csak, drágám, és ne aggódj, mi majd mindent elrendezünk! Hat nappal később kiültettek az udvarra, a Unicorn lakóparkkal a háttérben, ahol legalább száz riporter fényképezte a csodálatos Csipkerózsikát. Legalábbis ezt a becenevet kaptam a sajtótól. Én nem éreztem magam különösebben csodálatosnak, annak ellenére, hogy az elmúlt hétből hat napot a kórházban, majd még huszonnégy órát szépítkezéssel és fohászkodással töltöttem. És hiába vizsgálták az életműködéseimet, és kaptam egy csomó injekciót, hiába vetettek alá ezer egyéb műveletnek, a hajam mégis hosszú, vékony szálú és törékeny volt, a bőröm fakó, sárgás és érzékeny, a csontjaim pedig úgy kidudorodtak a bőröm alól, hogy úgy néztem ki, mint egy zsákba bújtatott csontváz. Alig láttam, a légzésem gyenge volt, és felkavarodott a gyomrom, ha csak ennem kellett. Úgy éreztem magam, mint egy öregasszony, és valójában az is voltam. Több mint nyolcvanéves voltam tizenhat évesen. Soha nem töltöttem még ennyi időt hibernációban. De senki más sem.

Még azokat az űrhajósokat és a telepeseket is felébresztették havonta, akik a külső bolygókra utaztak, hogy elejét vegyék a hibernációs fáradtságnak. Mr. Guillory már az emelvényen állt peckesen, egyenes háttal és tökéletes, aranyszínű frizurával. Mr. Guillory – „Csak szólíts Reggie-nek!” – volt, akit kijelöltek az örökösödési eljárás végrehajtására. Tekintve, hogy nem voltak élő rokonaim, ő volt a felelős, hogy találjon nekem egy gyámot és egy otthont. Ötvenes évei végén járt, és bár tudtam, hogy megérdemli a tiszteletemet, nehezemre esett kedvelni őt. Világosbarna szemeivel sosem nézett egyenesen rám, amikor velem beszélt, és úgy nézett ki, mint egy drága aranyszobor. Volt benne valami ijesztő, ugyanakkor apára is emlékeztetett, így hát nagyon udvarias voltam vele. – A UniCorp vállalata nagyon örül, hogy megtalálták az ifjú Rosalindát – mondta Guillory. – Hatalmas tragédia volt, hogy Mark és Jacqueline Fitzroy örökös nélkül hunyt el. Az, hogy ma mégis körünkben üdvözölhetjük az utódukat, elmondhatatlan örömmel tölt el bennünket. Az egyik riporter bekiabált egy kérdést. – Mit szól ahhoz a pletykához, mely szerint önök megpróbálták eltussolni Rosalinda felfedezését? Guillorynak arcizma sem rezdült. – Rosalindára nagyon kimerülten és rendkívül sokkos állapotban találtunk rá hat nappal ezelőtt. Úgy éreztük, az lesz a legjobb számára, ha néhány napot azzal tölthet, hogy szokja az új környezetét, mielőtt a sajtó rászáll, és az újságírók árgus szemekkel lesik minden mozdulatát. Soha nem akartuk eltitkolni az igazságot, csak amennyire indokoltnak láttuk

Rosalinda szellemi és testi egészségének megőrzése érdekében. – Akkor mi a helyzet most a UniCorp vállalattal, és mi lesz a jövője a társaság vagyonának? – Rosalinda természetesen egyedüli örököse a szülei magánvagyonának. Ugyanakkor, amíg felnőttkorba nem lép, pénzügyeit a társaságunk kezeli. A társaság kijelölt számára egy ügyvédet, és a legjobb képességeink szerint fogunk gondoskodni a hölgyről. A riporter arcáról lerítt a kételkedés. Újabb kérdéssel próbálkozott. – De mi a helyzet a vállalat vezetésével? Valójában még én sem tudtam volna válaszolni akkor erre a kérdésre, és érdeklődve figyeltem Guillory tarkóját. De a riporter kérdését figyelmen kívül hagyták, mert Guillory már egy másik riporterre figyelt. – Hogy lehet egyáltalán, hogy Rosalinda ilyen sokáig maradt hibernációban? Guillory próbált kerülőválaszt adni. – Ahogy önök is tudják, Fitzroy-ék a korszak pénzügyi óriásai voltak. Jelentékeny vagyonukkal még jóval a Sötét Korszak beköszönte előtt vásároltak sztáziskamrákat az egész családjuknak. Azt feltételezzük, hogy Rosalinda kamrája egy felkelés során tűnhetett el. Következő kérdés? – Rosalinda még kiskorú – kiáltotta valaki. – Ki fog gondoskodni róla? – Rosalinda ügyvédei már megtalálták a megfelelő családot, amely befogadja őt. A család, amely Rosalinda egykori lakásában lakott, nagylelkűen beleegyezett, hogy egy hasonló,

közeli ingatlanba költözzön, így Rosalinda beköltözhetett abba az otthonba, amit korábbról ismert. A befogadó családot alaposan leellenőriztük, és tökéletesen feddhetetlennek bizonyultak. Következő kérdés? – Hogyan találtak rá? A pletykák zavarosak. Guillory elmosolyodott. – Ennek a kérdésnek a megválaszolását hadd bízzam ifjú barátomra, Brendan Sabah-ra, aki ezt a fantasztikus felfedezést tette. Ő társaságunk egyik kitűnő vezetőjének a fia, és figyelemre méltó fiatalember. Bren, a mikrofonhoz fáradnál, kérlek? Figyeltem Brent, ahogy az emelvényhez közeledett. Áradt belőle a magabiztosság, semmi jelét nem mutatta a lámpaláznak, és úgy tűnt, mintha semmi sem hozhatná őt zavarba. Megtudtam róla egy s mást a kórházban töltött egy hét alatt. Korombéli volt, izmos, de nem túl kigyúrt, és úgy mozgott, mint egy párduc. Mrs. Sabah elmondta, hogy a fiú teniszversenyző. Sötét bőrét az apjától örökölte, aki Elefántcsontpartról vándorolt be ComUnitybe. Inkább tűnt egy holosztárnak vagy egy mesebeli hercegnek, mint egy középiskolai diáknak. – A szüleim hat hónappal ezelőtt vették meg aUnicorn lakóparkot, én pedig körülnéztem, hogy tudnék segíteni – mondta az újságíróknak Bren. – Kiderült, hogy van egy nagy csomó szoba és raktár, aminek a létezéséről nem is tudott senki. A házhoz jártak biometrikus kártyák is. Az egyik ilyen régi kártya nyitotta a pincében lévő raktárakat, és az egyik helyiségben bukkantam Rose hibernáló kapszulájára.

– Mit csinált, amikor rájött, hogy egy lány fekszik a kapszulában? – Első pillantásra nem jöttem rá, hogy ez egy hibernáló kapszula – mondta Bren. Szeme csillogott a mesterséges fényben. Az édesanyjától örökölte ezt a gyönyörű szempárt, amely most ragyogó zölden világított sötét arcán. – Por borította, de egy lámpa villogott rajta. Próbáltam letörölni a fényes felületet, hogy megnézzem, mi van alatta, de kiderült, hogy amit én fénynek hittem, az valójában egy gomb volt, és amikor azt megnyomtam, elindult az újraébresztő program. – Szóval a kapszula kinyílt, és ott feküdt Rosalinda? Bren megvonta a vállát. Úgy tűnt, egy kicsit kényelmetlen számára a kérdés, de én tudtam, miért érez így. Amikor látta, hogy én nem ébredek föl, megijedt, hogy tönkretette a gép újraélesztő funkcióját, és próbált újraéleszteni. Azt hiszem, hogy egy kicsit zavarba jött, amikor rájött, hogy ez utóbbira nem is volt szükség. – Mikor jött rá először, hogy ki is Rosalinda valójában? – Ő mondta nekem – felelte Bren. – A nagyapám aztán elmesélte, hogy a kórházban meg is erősítették ezt. Ekkor Guillory a mikrofonhoz lépett, és Brent finoman arrébb tolta. – Bren kapcsolatba lépett a nagyapjával, a vállalat egyik csúcsvezetőjével, aki tudomásomra hozta az ügyet. Van még további kérdés? Az egyik riporter keze a magasba emelkedett. – Volna egy kérdésem Rosalinda számára. Guillory felém fordult, és intett, hogy álljak fel. Riadt pillantást vetettem Brenre. Az arcvonásai kedvesen

ellágyultak. „Menj csak!” -suttogta némán. Nagy levegőt vettem. Nem szerettem a kamerákat. Már maga a puszta tény, hogy felvétel készül rólam, ahogy Guillory mögött ülök, megijesztett. Nem akartam felállni és kiállni mindenki elé, de ezt várták tőlem… Az anyám hangja visszhangzott a fülemben. Nem mindig az a fontos, hogy te mit akarsz tenni, drágám. Néha egyszerűen meg kell tenned, amit mások elvárnak tőled. Nem kellett, hogy jólessen, csak meg kellett tennem. Felálltam a székemből. Egyre több fényképezőgép villogott, ahogy felegyenesedtem. Nagyot nyeltem. Egy lépés, két lépés, három, és ott voltam az emelvényen. Guillory erős keze fogott, hogy ne hátrálhassak meg. – Miss Fitzroy, milyen érzés egy új évszázadban felébredni? Újra nyeltem egyet. Állandó fájdalmaim voltak, gyenge voltam, mint egy kismacska, és folyamatosan kimerültnek éreztem magam, de nem hiszem, hogy a hölgy erre gondolt. Igazság szerint nem is tudtam igazán, hogy hogy érzem magam, és nem is akartam tudni. Az átélt sokkhatás, a fájdalom és a hibernáló gyógyszerek mellett azérzelmeim olyan távolinak tűntek, mintha nem is hozzám tartoztak volna. ‒ Jó újra itt lenni – feleltem, odadobva nekik ezzel valamit, amin csámcsoghatnak. Villogtak a vakuk. Hazudtam, de ennek nem volt semmi jelentősége. Ők úgyis csak ezt akarták hallani. •

EGÉSZEN BELEPTE MÁR A POR, de ő már ügyet sem vetett rá. Aztán a név végigfutott az áramkörein, és végigbizsergette a programjait. „Rosalinda Fitzroy.” Az elektródák, melyek oly sokáig nyugalomban voltak, újra megteltek élettel. Aktiválódtak a különböző rendszerek. Átnézte a fájlt, amely életre keltette a válaszprogramot. Váratlan meglepetés érte a világot múlt héten, amikor felfedezték Mark és Jacqueline Fitzroy, a UniCorp nevű bolygóközi társaság alapítóinak lányát, Rosalinda Fitzroy-t, aki a jelek szerint az elmúlthatvan évet hibernációs álomban töltötte a Unicorn lakópark pincéjében. Először látjuk ma Rosalindát, mióta a UniCorp… A számítógép átvizsgálta a fájlt. Ha csak a név lett volna, újra nyugalmi állapotba süllyedt volna. De a hangminták is egyezést mutattak. „Jó újra itt lenni. ” CÉLPONT AZONOSÍTVA: ROSALINDA SAMANTHA FITZROY. Valaha azonnal tudott volna reagálni, most azonban a processzorai lemerülőben voltak. Lassan, végtelennek tűnő másodpercek után ébren kezdett vibrálni az elsődleges parancs hatására. PARANCS: CÉLPONT ELÖLJÁRÓNAK.

VISSZAJUTTATÁSA

AZ

Ahogy az utasítás érvénybe lépett, elindított egy keresést az elöljáró után. KERESÉS… KERESÉS… KERESÉS… KERESÉS… Jó huszonnégy órába telt, mire végzett a művelettel. AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ. A számítógép egy újabb örökkévalóságig gondolkozott a következő lépésen, és néhány perccel az örökkévalóság vége előtt megtalálta a másodlagos parancsot. MÁSODLAGOS PARANCS: CÉLPONT LIKVIDÁLÁSA. Ez elég nehéz ügy volt. Olyan parancssorokat kellett most lefuttatnia, amelyeket előtte még soha. Az elsődleges utasítást elindító parancssor mindig készenlétben állt, de a másodlagos utasítást még sohasem kellett életbe léptetnie korábban. A második utasítást készenlétbe helyezte, és várta, hogy lefusson a második keresés is. Az is lehet, hogy mire felbukkan a célpont, az elöljáró is előkerül. Csak ekkor kezdte el a rendszer a szükséges állapotfelmérést. HELYZETJELENTÉS: 0,03 SZÁZALÉK HATÉKONYSÁG, ALACSONY ENERGIASZINT, KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD.

A jelentés teljes rendszerfrissítést javasolt, és néhány pillanatnyi tűnődés után a központi egység egyetértett. A feltöltő kábelt már csatlakoztatta a szívéhez, de több mint öt órájába telt, hogy bekapcsolhassa azt. ÚJRATÖLTÉS. 100 SZÁZALÉKOS ELÉRÉSÉNEK BECSÜLT IDEJE: 687,4 ÓRA.

TÖLTÖTTSÉG

Az a tény, hogy közel egy hónapig tart, hogy újra teljes hatékonysággal működjön, a legkevésbé sem zavarta. Számára az idő semmit nem jelentett. A rendszerek felpezsdültek. Egyik nanorobot indult be a másik után, és szétáradva a rendszereiben, megtisztították a vénáit a lerakodott szennyeződésektől, megolajozták az ízületeit. A látása kitisztult, ahogy a kis nanorobotok elárasztották a szemgolyóját, és letakarították róla a vastag porréteget. Amíg az újratöltést várta, lefuttatott egy újabb keresést az elöljáró után kutatva. Ezt a keresést újra és újra lefuttatja, mielőtt végrehajtja a parancsot. Nem a másodlagos parancs volt a fő feladata. Ha lettek volna érzései, akkor azt mondta volna, hogy a likvidálás kényelmetlenül érintette. De nem voltak érzései, egyedül frissítései voltak. KÉSZENLÉT-TÖLTÉS. KÉSZENLÉT… KÉSZENLÉT… KÉSZENLÉT…

3. FEJEZET

A

elég homályosan emlékszem, túlságosan nagy volt, sötét és szörnyű. Kiszakítottak a saját időmből, és a világ, amit ismertem, mind elpusztult. Semmi nem volt az enyém, sem a körülöttem lévő világ, sem az életem, még a saját érzéseim sem. Az új szüleim sem voltak igazából az enyémek. Barry és Patty Pipher egy könyvelő házaspár volt UniFloridából. Guillory hívatta be őket. A munkájukat átruházták a ComUnityre, én pedig a két gyereküket helyettesítettem, akik a jelek szerint éppen valamelyik egyetemen tanultak, bár sosem találkoztam velük. Pipherék még csak fényképeket sem tartottak a gyerekeikről. Ahhoz képest, hogy ők voltak az új szüleim, nem tűnt úgy, hogy a gyerekeknek lenne a legnagyobb szerepük az életükben. Barry barátságos volt, de sosem volt rám ideje, láthatóan nem tudott másra figyelni, csak a munkájára. Gyakran húzódott mosolyra a szája, szinte minden helyzetben, de mindig úgy tűnt, hogy csak megszokásból mosolyog, nem pediga valódi öröm jeleként. Patty ijesztően kimért volt, még az anyámnál is vaskalaposabb. Olyan volt a bőre, mintha csak festékszóróval festettek volna be, haját pedig mintha csak műanyagból öntötték volna. Mellette mindig tizenkét éves kislánynak éreztem magam. Az otthonom nem az én otthonom volt. AUnicorn lakópark természetesen nem változott sokat. Vannak dolgok, amelyek évtizedeken keresztül előírásosan őrzik jellegzetességeiket, és KÖVETKEZŐ

HÓNAPRA

aUnicorn lakópark is ilyen volt. De a Unicornnal kapcsolatban sosem éreztem azt, hogy ez hozzám tartozna. Nem az a fajta hely volt, ami bárkihez is „tartozott” volna. Hivatalosan aUnicorn lakópark egy társasház volt, de egy olyan rendkívüli társasház, amely mellett az összes többi elbújhatott volna. A szüleim építtették, hétéves koromban, rögtön az után, hogy felépült a UniCorp székház, és a ComUnity városának házai gomba módra kezdtek kibújni a földből. A valóságban nem annyira társasház volt ez, mint inkább egy óriási villa, amelyben sok hatalmas és tágas lakás foglalt helyet. A gyerekkoromban tapasztalt népességrobbanás megfizethetetlenné tette a saját ház birtoklását. A telkeket féltve őrizték a kormányok, de a gazdagok ugyanúgy szerettek volna saját villáikban lakni, így amíg minden lakás önálló lakás volt, a kényelmi szolgáltatások, mint az éttermek, a beltéri és kültéri medencék, a pezsgőfürdők, szaunák, biliárdtermek, lovardák és teniszpályák, egy konditerem, saját színház és minden egyéb a Unicornban lett kialakítva, anélkül, hogy bárkinek is bajlódnia kellett volna azok fenntartásával. Most Bren szülei foglalkoztak velük. Mielőtt hibernáltak volna, az anyám kezelte ezeket a szolgáltatásokat, míg apa egész nap az UniCorp ügyeivel foglalkozott. Az egész nagyon ismerős volt számomra. Habár a régi lakásomban voltam, nem tűnt ugyanolyannak. Barry és Patty nem tartották szükségesnek változtatni a berendezésen, de a lakás már nagyon sokszor cserélt tulajdonost azóta, hogy az anyám keze utoljára érintette a bútorokat. Anya a pasztell és törtfehér árnyalatokat kedvelte,

ami az otthonomat egy üres vászonhoz tette hasonlatossá, melyre bármit ráfesthettem, amit csak kívántam. Most azonban a legtöbb lakást valamilyen földszínű árnyalatra festették, a régi éles sarkokat lekerekítették, hogy otthonosabbá váljanak a lakások. Nagyon kedveltem az előző tulajok művészi ízlését. Akárkik is voltak, kedvelték a Dali stílusát idéző hatalmas, szürrealisztikus tájképeket, és a történelmi alakok, mint például Nehru és Van Gogh kicsi, de feltűnő portréit. Emlékeztettek néhány saját munkámra. Tetszett, de nem volt ugyanolyan, mint az a hely, ahol az anyámmal és az apámmal éltem. Amikor először léptem be a szobámba, majdnem sírva fakadtam. Habár az életem meg kellett hogy változzon, és ha a saját világom el kellett hogy pusztuljon, akkor már azt akartam, hogy minden változzon meg. Ezzel talán levetkőzhettem volna azt, aki, vagy ami voltam ezelőtt, és teljesen újjászülethettem volna, vagy legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal. De amikor Barry és Patty kinyitották annak a szobának az ajtaját, ami valaha az enyém volt, teljesen váratlanul visszalöktek abba az életbe, amelyet oly gondosan el akartam temetni magamban. Hirtelen minden arra emlékeztetett, hogy ki voltam, és ez nagyon fájt. A szobám ugyanolyan volt, szinte pontosan. Azon gondolkodtam, hogy talán találhattak egy fényképet a szobámról valamelyik számítógép archívumában, mert szinte teljesen megegyezett a hatvan évvel ezelőtti szobámmal. Hajszálnyi különbségek voltak csak, a szőnyeg mintázata más volt, a bútor alakja is egy kicsit megváltozott, de a sarokban

lévő ágy ugyanolyan rózsamintás ágytakaróval volt borítva, mint annak idején az én ágyam. Még egy Monet vízililiomsorozatából származó másolat is volt a falon, habár ez más volt, mint az enyém régen. Fájt mindezt látni és állni a rózsaszínű szőnyegen, Monet vízililiomjaira pillantva, tudván, hogy ha megfordulok, nem apa és anya vagy Xavier lesz ott mögöttem, hanem Patty és Barry és Guillory, és mind úgy fognak rám bámulni, mintha csak egy természetfilmet néznének. A napfény átszűrődött a felhőkön, és egy apró, de lenyűgöző részletre lettem figyelmes, valamire, ami korábban nem volt a szobámban. Az ablakban egy könnycsepp alakú prizma lógott. Befogta a késő délutáni napfényt, majd megtörve azt, szétszórta a szobában, ezernyi apró szivárvánnyal átfestve a falakat. A könnyeim felszáradtak, mielőtt kihullottak volna. A prizmához léptem, megérintettem, és hagytam, hogy a szivárvány táncoljon körülöttem. A fájdalom kissé enyhült. Valaki az én és csakis az én kedvemért akasztotta ki ezt a prizmát. Mrs. Sabah-ra gyanakodtam. Olyan valóságosnak látszott, mint egy csók. Ez a szoba nem csak egy, a régi életemből előásott tetem volt. Ajándék volt Guillorytól, vagy Mrs. Sabah-tól, vagy akár a lakberendezőtől, nem érdekelt. Kedves gesztus volt. Azt jelentette, hogy… mit is? Hogy nem voltam egyedül? Volt egy másik ajándék is, valami, amire egyáltalán nem számítottam. Egy másik élet álma vált valóra ezzel. A nappaliból egy műterem nyílt. De nem csak egy közönséges műterem: egy teljesen berendezett műterem, művészi kivitelű mosdókagylóval és

ecsetekkel telerakott poharakkal. Egy könyvespolc állt a padlón, ami a plafonig tele volt zsúfolva művészeti témájú könyvekkel. Volt ott könyv a technikákról, stílusokról, művészettörténetről, de voltak könyvek az ősi egyiptomi szobroktól kezdve egészen az új dadaizmusig minden témában. Volt egy állvány, amely a festmények szárítására szolgált. Szigorú mértani vonalak mentén kialakított vágópolc követte, amin képeket lehetett keretezni vagy kollázsokat készíteni. A polc mellett a vásznak kifeszítésére szolgáló eszközöket találtam. Az ablak alatti polcok színes krétákat, grafitot és keverőeszközöket rejtettek, érintetlen ezer színű színes pasztellceruza-készleteket és többkötegnyi papírt, feketéket a krétarajzokhoz és vízfestékhez szolgáló lapokat. Vízfestékek teljes színskálája volt ott, sok apró edényben akrilfesték, és ami a legjobb, egy nagy fiók telis-tele olajfestékekkel: fényes, új és érintetlen festékek, amelyek csak arra vártak, hogy a kezembe vegyem őket. Egy másik fiókban ecsetek voltak és festőkések, meg minden más, amire csak vágyhattam. Mesterműveket alkothattam ebben a teremben. Volt két festőállvány, egy asztal a vázlataimnak, és persze megfelelő világítás, hogy éjszaka is dolgozhassak. A bútorok mögött a fal mentén hatalmas, trópusi halakkal teli akvárium állt, amely a festékek színeit keltette életre. Az egész olyan volt, mint egy álom, egy látomás. Minden titkos vágyam netovábbja. Az egyetlen, amit soha nem kaphattam meg. Ha csak körülpillantottam a műteremben, egész sötét, megfejthetetlen jövőm egy kicsit fényesebbnek tűnt.

A régi életemre gondolni volt a legrosszabb. Arra, hogy anya hogyan vitt el ebédelni, hogyan borzolta össze apa a hajamat, ahogy a dolgozószobájába ment, ugyanabba a szobába, ami most az én műtermem lett. Hiányzott Åsa , hogy megcsinálja az Earl Grey teámat, és hiányoztak a lágy svéd akcentusán elejtett tömör, egyszavas dicséretek, amivel a legújabb festményeimet vagy dolgozataimat illette. A Xavier hiánya miatt érzett fájdalom olyan volt, mint az óceán zúgása, miközben elborít és elnyel. Fogalmam sem volt, hogyan élhetem ezt túl nélküle. Mélyen legbelül tudtam, hogy kibírtam volna apa, anya és az egész világ elvesztését, amibe beleszülettem, ha visszakaphattam volna Xavier-t, akit mindig is ismertem. Próbáltam rákeresni Xavier nevére a neten, amíg a kórházban voltam, csak hogy lássam, valami csoda folytán talán még életben van-e. Nem mintha tudtam volna, hogy mit tennék, ha tényleg így lenne. De nem voltam meglepve, amikor a nevét nem találtam a friss névjegyzékekben. Végül is ha Xavier életben lett volna, akkor már évtizedekkel ezelőtt felébresztett volna a hibernációból. Nem kutattam tovább, nem akartam tudni, hogy halt meg. Arról sem akartam több részletet megtudni, hogyan halt meg apa és anya. Valószínűleg az alatt a Sötét Korszak alatt haltak meg, amiről még mindig nem tudtam semmit. Ha nem tudtam, hogy hogyan haltak meg, az olyan volt, mint ha még mindig életben lennének, még ha csak az én fejemben is. Mindegyikőjüket fájt elveszítenem, de Xavier-t még mindig nagyon szerettem, olyan élesen és fájón, mintha egy késsel darabolnának. Persze a Xavier-vel ápolt barátságom mindig is

olyan éles probléma volt, ami bármikor meg tudott sérteni. Xavier már gyerekként is sokszor a lelkembe tudott taposni. Egy alkalommal, amikor ötéves volt, én éppen akkor jöttem ki a többhavi hibernációból, és nem lehettem több, mint tízéves. Kimentem a kertbe. Xavier és az anyukája odakint voltak, Xavier anyja éppen dolgozott valamin, a fiú pedig fadarabokkal játszadozott. Szörnyen világos volt a kertben, és én épp nem sokkal korábban bújtam ki a hibernáló kapszulából. A szemeim még nem szoktak hozzá az éles fényhez. Éppen azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a házba, amikor elborított egy hetvenöt centis feltartóztathatatlan energiagombóc. – Rose! A szőke hajú, szeplős tornádóra pillantottam, aki ugyanaz a kisfiú volt, akivel játszottam, mielőtt a mély álomba merültem volna. – Te vagy az, Xavy? – Rose, Rose, Rose, Rose, Rose! – Xavier körülöttem ugrándozott, a nevemet énekelve újra és újra. – Rose, Rose, Rose! Mrs. Zellweger felpillantott a kerti asztaltól, ahol egy hordozható monitoron dolgozott. – Úgy látszik, van egy rajongód – mondta szórakozottan, mielőtt visszafordult volna a munkájához. Xavier úgy megnőtt, hogy én azon is meglepődtem, hogy egyáltalán megismert. – Nézzenek oda! – mondtam, lenézve a kisfiúra. – Hogy megnőttél! – Én már ötéves vagyok! – mondta büszkén.

– Tényleg? – Fogalmam sem volt milyen sokáig aludtam, de tudtam, hogy Xavier négyéves volt, amikor utoljára játszottam vele. Félig-meddig tudott még csak beszélni, a szavait nehéz volt érteni, és úgy csapongott egyik témáról a másikra, hogy alig tudtam követni. Szinte ugyanúgy játszottam vele, ahogy egy kutyával játszottam volna, bujkáltam a fák mögött és hemperegtem vele a fűben. ‒ Júniusban volt a születésnapom, és most már ötéves vagyok, és szeptemberben megyek iskolába. – Tényleg? – kérdeztem. – Nézd, mim van! Nézd, mim van! – mondta a karomat rángatva követelőzően. Lenyűgözve követtem Xavier-t át a füvön. Egy kisebb játékkupachoz vezetett az egyik fa alá. – Ezt kaptam a születésnapomra. Ez egy kincsesdoboz. – A fűben feküdt egy játék kincsesláda, ami faerezetű műanyagból készült, és egy koponya volt a kulcslyuk helyén. Pont, mint egy igazi kalózládán. Xavier kinyitotta, és elkezdett beborítani a kincseivel. A kisfiú minden értékes tárgyát ebbe a dobozba rakta, és most leültetett a földre, és elkezdte az ölembe rakosgatni azokat. Megmutatta az új ábécétanuló számítógépes játékát és az új szörnyét, aminek „öt éles foga van! Öt, mint én.” És volt ott még egy doboz zsírkréta és néhány furcsa alakú bot, egy toll, az anyja régi elromlott mobiltelefonja, ami ugyan használhatatlan volt, de játékból tudott rajta telefonálni, és egy játékhal és… – Rose? Miért sírsz? – Pislantottam.

– Nem sírok igazából – mondtam neki, megtörölve a könnyező szememet. – Nagyon erős nekem ez a napfény, fáj egy kicsit a szemem, és ettől könnyezek. Xavier izgatott arca elkomolyodott, és hosszan vizsgálgatott. Egyszer csak mozdulatlanná dermedt, majd: – Tessék – mondta. Letúrt a kincsesládikája aljára, és előhúzott egy játék napszemüveget. – Tartsd meg. – A napszemüveg műanyagból volt, és legalább két számmal kisebb, mint a fejem, de olyan őszinte kedvességgel nyújtotta át, hogy nem tudtam visszautasítani. Nehezen ugyan, de felraktam a fejemre. A fülemnek még a közelében sem volt, a szára a halántékomhoz szorult, úgy szorította a fejemet, mint egy gyengéd satu, de ez egy nagyon kedves gesztus volt Xavier-től. – Köszönöm, Xavy! – Rose? – kérdezte ártatlanul. – Hol voltál? Megráztam a fejemet. – Nehéz elmagyarázni. Aludtam egy kicsit, de most már ébren vagyok. – Nem akarsz velem lakni? – kérdezte. – Aludhatnál az én szobámban is. Rámosolyogtam. – Van saját szobám. – De akkor fel tudnálak ébreszteni, és nem aludnál el, és nem hagynád ki a születésnapomat. – Sajnálom, hogy nem voltam ott a születésnapodon – mondtam. – Egy darabig nem fogok ilyen sokáig aludni. – Megígéred? – Megígérem.

Xavier elvette a játékokat az ölemből, és a helyükre rakta őket. Két kis karját a derekam köré fonta, és a vállamba temette az arcocskáját. – Soha többé ne aludj el, Rose! – mondta. – Maradj velem örökkön-örökké. – Abban biztos lehetsz – feleltem, puha gyerekarcához dörgölőzve. – Örökkön-örökké. Magam is gyerek voltam még akkor, és nem is tudtam, hogy mekkorát hazudtam neki. Hatvankét évig aludtam, és Xavier minden születésnapjáról hiányoztam. Barry és Patty nem sokat láttak belőlem az első két héten. Nem is igazán voltam ott. A világom az ágyamra és a műtermemre zsugorodott. Azokról az arcokról készítettem vázlatokat, amikre emlékeztem, különösen Xavier-ről, emellett finoman kidolgozott tájképeket festettem. A sztáziskimerültségtől még mindig lassú voltam és hamar elfáradtam, de gyorsan rájöttem, hogy a készségeim javultak, amíg aludtam. A művészet volt az egyetlen dolog, ami érdekelt. Együtt ettem Barryvel és Pattyvel, ha megkértek rá, és elballagtam alsóneműt venni, amikor Patty szólt, és eltettem a mosott ruhát, mert ezt várták el tőlem. És amikor Barry azt mondta, hogy találkoznom kell egy pszichológussal, akkor kötelességtudóan bemásztam a luxusladikjába, és hagytam, hogy elvigyen az orvos rendelőjébe, a városba. – Ez az első találkozás csak egy kötetlen beszélgetés – mondta a pszichológus, miután leültem a kényelmes kanapéra. – Csak hogy megismerjük egymást egy kicsit jobban. Meséltek rólam bármit is a nevelőszüleid? Megráztam a fejem.

– Nem – feleltem. – Csak annyit mondtak, hogy találkozóm van. – Értem. – Dr. Bija bekapcsolta a notescreent, és néhányszor hozzáért. Én még mindig próbáltam kiismerni a sajátomat. Elég jól ismertem az érintőképernyős számítógépeket, de ezek a rugalmas kézi eszközök, amelyek inkább jegyzetfüzethez hasonlítottak, teljesen újak voltak számomra. Az jó volt, hogy nyugodtan ledobhatta az ember a szobában bárhova, véletlenül rá is ülhetett, berakhatta a könyvei alá is akár, és még ez után is simán lehetett használni, hogy elérjük a netet, és minden iskolai jegyzetünket rögzíteni tudtuk rajta, de nem voltak igazi füzetek. Legalábbis ami engem illet, számomra nem. A pszichológusom a negyvenes évei közepén járt, sűrű fekete haja halántéktájon őszült, bőre meleg barna színű volt. A hölgy csinos vászon nadrágkosztümöt viselt. A neve Mina Bija volt. „Mí-na-bí-ja” ahogy Barry ejtette ki a nevét. A ComUnityben az elmúlt hatvan év alatt a földből kinőtt sok száz épület közül az egyiknél tett ki a nevelőapám. Nem akartam pszichológushoz menni, de Barry biztosított, hogy ez csak azért van, hogy segítsen beilleszkedni. Én azonban inkább azt gyanítottam, hogy Guillory így akar utánam kémkedni, de nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzak. – Szóval te vagy Rosalinda. Szeretnéd, ha Rose-nak vagy valami másik néven szólítanálak? – A Rose teljesen jó lesz – feleltem. Meglepett, hogy egyáltalán megkérdezte. Guillory még mindig a teljes

nevemen, Rosalindának szólított, mintha csak valami csínyt követtem volna el. – Nyugodtan szólíts Minának – mondta dr. Bija. – Mr. Guillory révén jutottál el hozzám, igaz? – Gondolom. – Természetesen, hiszen láttalak a hírekben egy hónapja. Jártál már valaha pszichológusnál? Megráztam a fejemet. – Nem. Fizikoterápiára járok, de pszichológusnál még soha nem voltam. – Szóval én vagyok neked az első, hm? – kérdezte némi túlzott szerénységgel a hangjában, amitől egy kicsit én is felengedtem a nő irányába. – Nos, csak hogy semmi ne álljon a kapcsolatunk útjába, tudnod kell, hogy én is a UniCorpnak dolgozom a UniPrepen kívül. – Újra körülnéztem az irodájában. Nem is vettem észre, hogy az új iskolámban voltunk. – Ha jól tudom, nemsokára te is itt kezdesz el tanulni, igaz? – Hétfőn – feleltem. – Olyan hamar? Ez azért elég ijesztő lehet. Megvontam a vállam. – Nem ijesztőbb, mint bármi más. Az arckifejezése aggódóvá vált. – Igen, elég kemény dolgokon kellett keresztülmenned. Kényelmetlenül feszengeni kezdtem. – Nem biztos, hogy szeretnék most erről beszélni. – Természetesen megértem. Beszéljünk az iskoláról. Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy a UniPrepbe kell járnod? Hogy érzed, készen állsz arra, hogy visszamenj az iskolába? Megráztam a fejem.

– Nem tudom. Azt hiszem, igen. – Egy kicsit sem aggódsz? – ütötte tovább Mina a vasat. – Hatvanévnyi történelemmel és technológiával kell megismerkedned. – Kétlem, hogy észrevennék bármi különbséget – mondtam lemondóan. – Valóban? Azért remélem, könnyen be tudsz majd illeszkedni. Sokkal kellemesebbé tenné számodra az életet. – Nem így értettem – feleltem. – Én csak… sosem voltam igazán jó tanuló. Nem nagyon tudnék ennél rosszabbat elképzelni, azzal együtt is, hogy rengeteg az újdonság. – Lehajtottam a fejem, és a térdemet néztem. A lábam a UniPrep szürke vászon iskolai egyenruhájába volt bújtatva. Volt néhány zöld, kék és aranyszínű iskolai egyenruhához tartozó szoknyám vagy ugyanolyan szürke, vagy sötétzöld vászon, mint az egyenruha kabátja. Guillory elintézte, hogy küldjenek nekem a Unicornba néhány váltásnyit a UniPrep egyenruháinak összes változatából. Ez valójában nagy megkönnyebbüléssel töltött el, mert ez azt is jelentette, hogy nem kellett elmennem ruhákat vásárolni. Patty elvitt, hogy válasszak pizsamát és alsóneműt, de az egész egy rémálom volt. Hozzászoktam, hogy változik a divat, de ahhoz egyáltalán nem, hogy én válasszam ki, hogy mit fogok viselni. Azt kívántam, hogy bárcsak lennének a UniPrepnek a pizsamaviselésre is előírásai. – Nem szeretsz iskolába járni? – kérdezte Mina. Megráztam a fejemet. – Sosem ment jól a suli. Elkomorodott.

– Ugye tudod, hogy a UniPrep minden területen kitűnő teljesítményeket vár el? – Gondolja, hogy másik iskolába kéne átkérnem magam? – kérdeztem, kissé félve attól, hogy igent mond. Végül is ő elsősorban az iskola iránt tartozik hűséggel. Nem akartam azonban máshová menni. Egyrészt nem viselhetném tovább ezt a biztonságot nyújtó egyenruhát. Másrészről a UniPrep olyan volt, mintha a szüleim továbbra is gondoskodnának rólam, és még ez hasonlított leginkább arra a fajta életre, amit a szüleim szántak volna nekem, ha még mindig éltek volna. Nem akartam ezt félredobni. – Nem – felelte –, de azt hiszem, hogy beszélnünk kéne az iskolai tanácsadóval, és talán magántanárt is kellene fogadnunk. Most rajtam volt a sor, hogy elkomorodjak. – Hát nem ön a tanácsadó? – Nem – felelte Mina. – Én az iskolapszichológus vagyok. Az iskolai tanácsadónál elhangzottak bekerülnek a személyi anyagodba, amiről viszont itt beszélünk, az köztünk marad. Az iskolában vagyok, hogy a tanulók bármikor eljöhessenek hozzám, ha akarnak. Közülük sokan most először vannak távol az otthonuktól, és támogatásravanszükségük.Dejárnakhozzám az iskolán kívülről, sőtComUnityn kívülről is. Máris jobban éreztem magam. – Magántanárokkal szívesen tanulnék, de lehet, hogy nem tudnánaksegíteni, nem vagyok valami okos – ismertem be. – Korábbanpróbáltamjóltanulni,desosemsikerült,úgyhogy ma már nem nagyon töröm magam a jó jegyekért.

– Ez még azelőtt volt, hogy a kórházba kerültél? – Mielőtt elaltattak – pontosítottam, és azon tűnődtem, hogy vajon miért tartózkodik attól, hogy kimondja az altatás szót. – Néha úgy lemaradtam, hogy hagytuk az egészet a csudába, és inkább egy új iskolában kezdtem el tanulni. Nem tudtam megfejteni Mina arckifejezését, de egy pillanatig gondolkozott, mielőtt feltette a következő kérdést. – És ez segített? Ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem. – Nem igazán – ismertem be. Mina rendes nő volt, de nem éreztem úgy, hogy beszélnem kellene vele. A további kérdéseire főleg kitérő válaszokat adtam. Ő ennek a világnak volt a része, amelybe én nem fértem bele rendesen. Egy, a saját idejéből kiesett gyerek voltam. Úgy tűnt, semminek nincs értelme. Nem tudtam beprogramozni a holotévét, de még arra sem jöttem rá, hogyan kell használni a tűzhelyet. Ami elég ironikus volt, mert a tűzhely és a hűtő is a UniCorp leányvállalatainak saját termékei volt, és a NEOFUSION™ címkét viselték az előlapjukon. A szinte örökké tartó NeoFusion energiaforrás volt a UniCorp fő találmánya, az első lépés, ami lehetővé tette az összes többi bolygóközi társaság létrehozását. Mielőtt elaltattak volna, csak a drága, fontos eszközök használták az erőforrásokat, mint a központi erőművek, bolygóközi űrhajók és néhány önálló egység, amilyen az én sztáziskapszulám is volt. Úgy látszott, hogy ezek a NeoFusion elemek, amik az én kapszulámat is ellátták árammal, mostanra mindenütt megjelentek. Sajnos ezzel együtt a hőre aktiválódó, finom

mozdulatokat is érzékelő SubTouch™ ellenőrző panelek is elterjedtek, amelyek már azelőtt reagáltak, hogy hozzájuk érhettem volna. Elvileg ezzel megakadályozták a fertőzések terjedését, amely miatt nagyon aggódtak az emberek, különösen a Sötét Korszak után. A valóság viszont az volt, hogy még a tűzhelyet sem tudtam bekapcsolni, és majdnem felgyújtottam a lakást is. Nem akartam mást csinálni, csak beletemetkezni a rajzolásba. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy iskolába nem akarok járni. De mégis milyen választási lehetőségem volt most, hogy egy olyan világ foglya voltam, ami nem volt az enyém, és az életem pedig ugyanígy valaki máshoz tartozott? Edd meg a vacsorát, beszélj a pszichológussal, tanuld meg a leckét! Megtettem mindent, amit kértek tőlem, és úgy éreztem, ennél többet már nem is tehetek.

4. FEJEZET

A

Z ÉPÜLET MAGAS VOLT,

komor, és nagyon régi stílusban épült. Terméskő alapja volt, boltíves ablakai, és fölém tornyosuló magas teteje. Ez volt Usher háza,1 az élőhalottak otthona, sötét, sivár, tömlöcszerű hely. És ez volt az iskolám. A UniPrepet tartották a Naprendszer legjobb iskolájának. A legtöbb felső osztálybeli ide küldte taníttatni a gyermekét a gyarmatokról. A bejárósok, mint én magam is és Bren, magának ComUnity városának voltunk ünnepelt, ifjú polgárai. Természetesen már láttam korábban ezt az épületet – dr. Bija irodája az épület jobb szárnyában volt –, de még soha nem léptem át az iskola lenyűgöző bejáratát. Az egész épületet az úgynevezett neogótikus stílusban építették, néhány évvel a Bren által Sötét Korszaknak nevezett időszak után. A UniPrep úgy nézett ki, mint egy hatalmas mauzóleum, ahol a modern művészet legkevésbé sem összeillő darabjait hordták össze s függesztették ki a falakra, amik mintha penészesek is lettek volna. Szinte vártam, hogy Nosferatu a legközelebbi ajtón kiszökkenve a torkomnak ugorjon. Az emberek tényleg nagyon maguk alatt lehettek a Sötét Korszak idején. Felvonszoltam magam a tömlöc lépcsőjén, átmentem a folyosón az auláig, ahol Bren félig-meddig megígérte, hogy találkozunk. Az iskola belső tere elég kellemes volt. A boltíves ablakok valójában egész sok napfényt beengedtek, tucatnyi diák ment a dolga után a hónaljuk alá csapott, összehajtott notescreenjükkel, nevetve, mosolyogva, mintha nem is egy

kriptában éltek volna. De a hanglejtésük és az akcentusuk kissé más volt, mint amit megszoktam, és folyton olyasmiket hallottam, amiknek nem volt semmi értelme. „Ne, ez annyira kék!”„Te tisztára égsz!”„Már vágom!” Megborzongtam. – Isten hozott a UniPrepben! – hallottam Bren hangját a hátam mögül. Sarkon fordultam, és amikor megpillantottam, úgy megkönnyebbültem, hogy sírni tudtam volna. – Hát ez lenne az, bocsi – mondta szomorúan körbemutatva az aulában. A négyszögletes csarnok egyfajta betontepsi volt az iskola közepén, amelyet kertnek szánhattak, mert néhány dézsába ültetett, tikkadt fa hajladozott benne bánatosan. Bren elkezdte megmutogatni a legfontosabb dolgokat, de olyan sebességgel, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. – Arrafelé vannak a gravi pályák a bolygóközi játékokhoz. Vannak súlyok a Marshoz, a Lunához, a Titánhoz, a Callistóhoz és az Európához. Látod azokat a lányokat? – mutatott egy néhány lányból álló csoportra, akik olyan zömöknek, szögletesnek és tagbaszakadtnak látszottak, mint a teknősök, ugyanakkor kecsesen mozogtak, mint a táncosok. – Ez a Uni röplabdacsapata, azt hiszik, hogy nagyon kékek, többnyire kollégisták, és nagyon összetartóak. Ha az egyiket feldühíted, akkor kicsinálnak a következő tesiórán, és valószínűleg még a házidat is meghackelik. Egy másik irányba fordította a figyelmemet. – Arrafelé tanulnak az ösztöndíjas diákok. – Egy csapatnyi diák összebújva beszélgetett az egyik boldogtalan fa alatt. Teljesen hétköznapi gyerekcsapatnak tűntek számomra. – Többnyire önvédelemből tartanak ennyire össze. Elég

ártalmatlanok, és egyenként nincs is velük gond, de ne mutatkozz velük, amikor együtt vannak, különben örökre megbélyegeznek. Sosem hagynak utána békén. Úgy értem, vágom, hogy égők, de hát ez már csak így megy. Egy keskeny bejáratra mutatott, amely mellett két épület állt őrt az iskola hátsó részében. Zömökek voltak a neogótikus főépülethez képest, habár érezhető volt ugyanannak a komor építésznek a keze munkája. – Arrafelé vannak a kollégisták hálótermei. Hihetetlen biztonsági rendszerük van. Mindenkit átvizsgálnak, amikor be akar lépni, és nagyon szigorúak a fiúk és a lányok dolgában. Mindig legyen veled egy kollégista, ha oda mégy, különben számíts a megtorlásukra. Van némi rivalizálás a bentlakósok és a bejárósok között. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kéne, de volt már példa vandalizmusra is, szóval ne engedd, hogy azt higgyék, hogy te is ilyesmin töröd a fejed. Az aula többi részére pillantott. – Nem tudok most semmi mást mondani, amire oda kéne figyelned. Vágsz mindent? – Gondolom úgy értette, értem-e, amit mond, de még nem tanultam meg a helyi szlenget. Bólintottam, ami úgy tűnt, megfelelt válasznak. – Órára kell mennem. Neked van már órarended? – Nincs – feleltem. Bren olyan gyorsan végigszaladt velem az iskolán, hogy szinte zsongott tőle a fejem, és már kezdtem arra gyanakodni, hogy meg akar tőlem szabadulni. Elszomorodtam a gondolatra. Bren volt az egyetlen, akit barátomnak mondhattam ebben az őrült új világban. – Tudod, hol van a tanári? – kérdeztem. Bren egy mögöttem lévő díszes ajtóra mutatott.

– Bemész azon az ajtón, és utána jobbra. Akarod, hogy megmutassam? Elmosolyodtam. Még ha muszájból is csinálta, akkor is nagyon jól gondomat viselte. – Nem, megoldom. Menj csak, nehogy elkéss. – Oké. Akkor találkozunk ebédkor. Megkönnyebbült és kissé remegő sóhaj hagyta el a számat. – Köszönöm. – Mindig, amikor egy új iskolába kerültem, pokoli nehéz volt kitalálni, hogy hová is üljek ebédkor. De tudtam, hogy ha Bren gondoskodik rólam, akkor nem lesz semmi gond. Meglepetésemre Mr. Guillory várt rám a tanáriban. – Ó, Rosalinda, éppen az iskolai tanácsadóddal beszélgettem, hogy meggyőződjek róla, felveszed-e a szükséges tantárgyakat. Berakunk a másodéves történelemórára, mert éppen most érnek ahhoz a részhez, ahol te… ööö… lemaradtál. Azt gondoltam, jó ötlet, ha bepótolod, amit elmulasztottál. Nyeltem egyet. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg tudni akartam, hogy mit mulasztottam el. – Köszönöm, Mr. Guillory! – Kérlek, szólíts csak Reggie-nek! – ajánlotta fel újra. – Nos, bízom benne, hogy tudod folytatni a matek-, irodalom- és a kínaitanulást, ott, ahol abbahagytad, igaz? Megtaláltam a legutolsó iskolai bizonyítványodat a városi archívumban. Te tanultál kínait, ugye? A szüleim úgy gondolták, hogy ha kínaiul tanulok, az csak a javamra válhat, hiszen ez volt a második legelterjedtebb

üzleti nyelv az angol után. Minden iskolába, ahova csak jártam, beírattak mandarinra. Nem ment valami jól. – Igen, köszönöm. – Azon is gondolkodtunk még, hogy milyen tudományos tantárgyakra írassunk fel téged. A szociálpszichológia az asztrofizika alapjaival párosítva jó lesz? Létezik ilyen, hogy az asztrofizika „alapjai”? – Az jó lesz, persze – mondtam, összeszedve az órarendem fénymásolatát, habár tudtam, hogy rátöltik majd a notescreenemre is. – Gondoltam, az asztrofizika jól jöhet neked, tekintve, hogy egy bolygóközi birodalmat fogsz örökölni, nem igaz? – Guillory és a tanácsadó összenevetett, és én is kierőltettem magamból egy udvarias nevetést. – Elkísérlek az első órádra – mondta Guillory, és aranyszínű kezével elvette az órarendemet, majd átfogta a vállamat. – Szociálpszichológia, azt hiszem, az épp itt lesz. A legtöbb diák fel-alá rohangált a folyosón, mert nem akartak elkésni az órájukról, de amikor megláttak engem, ahogy Mr. Guilloryval sétálok, mintha mindenki falnak ütközött volna. Ha eddig bármi kétségük lett volna afelől, hogy ki is vagyok, Guillory jelenléte eloszlatta minden kételyüket. A némaság tengere vett körül, amerre csak mentem, és minden szempár rám szegeződött. Hallottam, ahogy összesúgtak mögöttem: „Ő a Csipkerózsika?” „Nem, Csipkerózsika sokkal szebb.” „Azt hallottam, azért hibernáltatta magát, hogy tovább éljen.” „Szerintem ő csak megjátssza magát, és csak a UniCorp bábja.” „Nézzétek, hogy nyalizik Guillorynak!” „Már most egy béna kis báb.”

Lehorgasztottam a fejem, kerültem minden bámuló pillantást. Minden reményemet szétzúzta Guillory ostoba viselkedése arra vonatkozóan, hogy beilleszkedjek. Ö persze mit sem vett észre ebből, és nyugodtan átvágott a tömegen. – Itt is vagyunk – mondta Mr. Guillory. – Beszéljek a tanárral, hogy kapjál egy üres helyet? – Nem, köszönöm, de semmi szükség rá – kezdtem volna, de Mr. Guillory, a választ meg sem várva, már ment is egyenesen a tanárhoz, aranyszínű bőre szinte csillogott az elszántságtól. – Ő itt Rosalinda Fitzroy. Remélem, tájékoztatták önt arról, hogy hogyan kell vele bánni! – mondta, messze nem elég halkan. Fülig elvörösödtem, és próbáltam ezt a hajam mögé rejteni. Azt kívántam, bárcsak ne lettem volna szőke és világos bőrű, és hogy ne vörösödtem volna el olyan könnyen. A bőröm gyakorlatilag áttetsző volt. Apa mindig az ő kis rózsájának nevezett, nem véletlenül kaptam a nevemet sem. A diákok, akik már leültek, mind engem néztek, volt, aki csodálkozva, mások leplezetlen kíváncsisággal, néhányan pedig leplezetlen megvetéssel. Azt kívántam, bárcsak eltűnhettem volna. Mr. Guillory végre távozott (magával vitte az órarendemet), én pedig próbáltam kihámozni az órán elhangzottak értelmét. Ha kikérték volna a véleményemet, elmondtam volna nekik, hogy ültessenek be a kisegítő osztályba, és adjanak mellém egy tucatnyi magántanárt, de ez túl sok gondot okozott volna. Ha dr. Bija beszélt volna az iskola tanácsadójával, ahogy javasolta, az észrevételeit biztos, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták volna. Egy idő után feladtam, és elkezdtem tájképeket rajzolni

a notescreenemre. Az egyik álmomat rajzoltam meg, amit a hibernációban láttam, csupa eltorzult fát és olvadó horizontot. De a notescreen mégsem volt valódi rajzfüzet, habár ezer és egy színt választhattam a palettájáról, de a rajzolás messze nem érződött valódi művészi alkotó tevékenységnek. Amikor már úgy tűnt, hogy közeleg az óra vége, kötelességtudóan feljegyeztem a házi feladatot, de tudtam, hogy nem sokat fogok belőle érteni. Irodalomórán a századfordulós szerzőkről kellett volna tanulnunk, amiről Mr. Guillory azt gondolta, hogy nekem már rég elavult információ lesz. Nem volt szívem elmondani a tanárnak, hogy még csak nem is hallottam a szerzők feléről sem, vagy, hogy a tananyagban szereplő könyvek közül egyetlenegyet sem olvastam el. Azok a szerzők, akiket ők klasszikusnak tartottak, biztosan ismeretlenek voltak az első regényeik idején. Ami a mandarint illeti, az teljesen kínai volt számomra. A tesióra közvetlenül ebéd előtt volt, és rettegve kellett tudomásul vennem, hogy időre kell majd futnunk. Körülbelül húsz métert futottam, mielőtt az edző az oldalvonalon kívülre küldött. Lihegtem és remegtem, és hánytam is volna, de olyan keveset ettem, hogy csak öklendezni tudtam. A sztáziskimerültség még mindig gátolta a legtöbb motorikus funkciómat. Az edző azt mondta, hogy megpróbálja elintézni, hogy átmenjek testnevelésből ebben a félévben. – Ez… nem… szükséges… – lihegtem. – De igen – felelte. – Ez Mr. Guillory utasítása. Gondoskodnom kell arról, hogy jól gondodat viseljék. Ami a leginkább bosszantott, az volt, hogy rájöttem, miután Mr. Guillory elkísért a szociálpszichológia-órára, a félévben

engem tanító összes tanárt meglátogatta, megzavarta az óráikat, csak azért, hogy közölje velük, milyen különleges elbánásban kell, hogy részesítsenek engem. Ha eddig nem is neheztelt rám az iskola nagy része, mostanra már biztosan. Megkérdezem dr. Biját, el tudná-e intézni, hogy a fizikoterápiát beszámítsák a tesiórákba. Csinálhatnám az orvosok által előírt gyakorlatokat, amíg a többiek futják a köreiket, vagy kosárra dobnak. Amikor végül kiszabadultam az órákról, azonnal az ebédlő felé vettem az irányt, remélve, hogy megtalálom Brent, de az embertömeg utamat állta. Megtalálni egy gyönyörű fiút ebben az elit iskolában, ahová kétezer diák járt, szinte lehetetlennek tűnt. Beálltam hát a sorba, és gondosan tálcára raktam a normál ebédet. Az emberek úgy váltak szét előttem egész nap, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Az arckifejezésük az egyszerű kíváncsiságtól a látványos megvetésig mindenféle érzelmet tükrözött, én pedig elkezdtem hozzászokni, hogy úgy bánnak velem, mint valami csodabogárral: mindenki megbámul, de senki nem szól hozzám. De amikor kiléptem a sorból, azonnal megszólított egy jól öltözött fiú, aki úgy nézett ki, mintha Mr. Guillory ázsiai kiadása lenne. – Szóval te vagy a Csipkerózsika. Én Soun Ling vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. – Hangsúlyából úgy tűnt, mintha éppen az ellenkezője lett volna igaz annak, amit mondott. Mégis felém nyújtotta puha kezét, hogy kezet rázzunk. Nem tudtam rájönni, hogy hogyan is foghatnék vele kezet anélkül, hogy elejteném akár a tálcát, akár a notescreent, úgyhogy a kezét hagytam a levegőben lógni. Figyelmen kívül

hagyta ezt a momentumot, majd így szólt: – Volna kedved leülni hozzánk? Néhány gyerek vihogott mögötte, fiúk és lányok vegyesen. Nem tudtam biztosan, hogy min is nevetnek, de kényelmetlenül éreztem magam miattuk. Elég sokszor voltam már az új lány az iskolában ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy nagyon gyorsan nagyon rosszul sülhetnek el a dolgok, ha nem a megfelelő társaságba tartozom. Ilyenkor vagy eltaszítom magamtól a többieket, vagy ami még valószínűbb, hogy valami szörnyű összeesküvés céltáblája leszek. Ezért tartottam olyan nagy becsben a Xavier-vel ápolt barátságomat. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de biztosan tudtam, hogy Soun Ling nem az a fajta ember, akivel szeretném, hogy emlegessék a nevemet. Így hát csak álltam ott tanácstalanul, azon tanakodva, hogyan is szabadulhatnék ebből a szorult helyzetből anélkül, hogy azonnal az ellenségemmé tenném Sount vagy bárki mást. – Rose! A nevem keresztülhasított az étterem nyüzsgésén, és a fejem megmentőm felé fordult. Bren karja lendült a többi diák feje fölé, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Egy barátom már vár rám – mondtam. Nem voltam benne biztos, hogy Brent tényleg a barátomnak tekinthetem-e, de elég közel volt hozzá. Soun Ling szeme villámokat szórt Brenre. – Máris nyalizol a vezéreknek? Tudhattam volna! – Azzal hátat fordított nekem. Nyeltem egyet. Megkönnyebbültem, de még mindig ideges voltam. Ezt meg hogy értette?

Bren lefoglalta nekem a vele szemközti helyet az asztalánál. Amikor az asztalhoz értem, levette a notescreenjét az ülésről, és az üres szék felé biccentett. – Köszönöm – mondtam a székre csúszva. – Szivi – körbemutatott az asztalon ülőkre. – Ez itt Molly, Anastasia, Jamal, Wilhelm, Nabiki és Ottó. Mindenki, ő itt Rose. A többiek üres tekintettel néztek, mintha fogalmuk sem lett volna arról, hogy Bren miért vonszolt ide, de nem akarnának vitatkozni vele, ha már egyszer ő így látta jónak. „Szia!” – mondta mindenki szinte egyszerre, majd mintha el is felejtkeztek volna róla, hogy ott vagyok, visszafordultak, és újra egymással kezdtek beszélgetni. Reméltem, hogy nem kell emlékeznem mindannyiuk nevére. Olyan különbözőek voltak, mint a szivárvány színei, de a frizurájuk egyformán drágának tűnt, és a mobiljuk egyaránt csúcskategóriás darab volt. A notescreenjük is csúcsminőségűnek tűnt. Felismertem a lógót a saját, nevetségesen drága notescreenemről. Csendesen ültem az asztalnál az ételemet piszkálgatva. Még mindig nem tudtam sokat enni anélkül, hogy ne kavarodott volna fel a gyomrom utána. Az orvos azt mondta, hogy beletelhet néhány évbe, mire újra normálisan tudok táplálkozni. A többiek folytatták a beszélgetést, viccelődtek és ugratták egymást. Általában amikor új voltam egy iskolában, a diákok engem kérdezgettek, és én válaszoltam. Ezúttal azonban az összes kérdést feltették már a riporterek, és ők hallották a válaszokat a híradóban. Úgy tűnt, nincs

mondanivalójuk a számomra, és én sem tudtam mit mondani nekik. Miután csendesen rágcsáltam az ebédemet, Bren megköszörülte a torkát. – Na és milyen a napod? Megvontam a vállam. – Minden ok. – Láttam, hogy lecsaptak rád a sakálok. – Sakálok? – Igen. Soun és a cimborái. Egy csapat gázos alak. A szüleik próbálnak felkapaszkodni a gazdagok közé. Ők meg szeretnek az igazi gazdag kölykökkel lógni, megfejni őket és ajándékokat kicsikarni tőlük. Sajnálom, figyelmeztetnem kellett volna rájuk téged még reggel. – Semmi gond – suttogtam. – De tényleg. Azt hittem, hogy biztonságban leszel. Nem is az ő osztályukba járunk. Alulbecsültem a híredet. Megráztam a fejemet. – Én nem vagyok híres. – Nem azt mondom, hogy bálvány lennél, vagy ilyesmi, de tényleg mindenki tudja, hogy ki vagy. Sóhajtottam, és már nem tudtam rápillantani sem az ételre, amiből alig ettem. A hányinger kerülgetett. – Bren, Soun azt mondta, hogy… máris nyalizok a vezéreknek. Ezt hogy értette? Bren szégyenlősen vigyorgott. – Hát ők így hívnak minket. A családjaink miatt van. A nagyapám csak egy fokkal van lejjebb a ranglétrán, mint Guillory. Ügyvezető igazgató. Nem egészen ugyanaz, mint az

elnök, de nagyon befolyásos. Az apám az igazgatótanácsban van, körülbelül négy fokkal lejjebb a ranglétrán, mint az ügyvezető igazgató. Az anyukám pedig a központi grafikai osztály kutatási vezetője. – Az asztalnál ülő többi srác felé biccentett. Megfigyeltem, hogy abbahagyták a beszédet, amikor Bren kinyitotta a száját. Arra emlékeztetett ez, hogy az emberek mennyire visszafogottan viselkedtek apámmal szemben társasági rendezvényeken. Eszembe jutott, hogy vajon Bren tudja-e, milyen tekintélye van a többiek előtt, vagy egyáltalán nem vett észre semmit. – Nabiki apja a Neurolingvisztikai Kutatóintézet alapítója és vezetője. – Anya a Kutatás, Fejlesztés és Emberi Tényezők alelnöke ‒mondta az egyik fiú, egy magas, svédszőke, erős német akcentusú srác. Biztosan ő volt Wilhelm. – Az apám vezeti UniGermániát otthon. – A szüleim a vezetői a Biokémiai és Mezőgazdasági Minőségirányítási Csoportnak a Titánon – mondta az Anastasia nevű lány. Olyan erős orosz akcentusa volt, hogy alig értettem, amit mondott. – És Jamalé a fél Európa – mondta egy lángvörös hajú, szeplős lány. Jamal hátravetette sötét haját, és felnevetett. – Csak kábé a harmada. Nyeltem egyet. – És te? – kérdeztem a vörös hajú lányt. – Molly – mondta emlékeztetőül. A szeplőin át egy mosolyt küldött felém. – Én csak egy ösztöndíjas diák vagyok. A szüleim az első telepesek egyikei voltak a Callistón, amitől én afféle királyi fenség vagyok odahaza, de ettől még egy ebédre sem hívnak meg itt a Földön.

– Ne hagyd, hogy rászedjen – mondta Bren –, mert a királyi származása adott neki egy ösztöndíjat. Mindamellett ő a legragyogóbb közgazdasági elme. Abban a pillanatban, hogy befejezi az iskolát, meg fogja változtatni a bolygó közgazdasági rendszerét. A nagyapám már azt fontolgatja, hogy meghívja az igazgatótanácsi ülésekre. Elég kényelmetlenül éreztem magam. – Bennem semmi érdekes nincs – suttogtam. Jamal és Wilhelm egyszerre felnevettek. Wilhelm felém tornyosult, mint egy hegy, le kellett, hogy hajoljon, hogy a szemembe pillantson. – Minden egyes itt ülőt te birtokolsz, Liebchen! – mondta kedvesen. Éreztem, hogy újra elpirultam, de azt suttogtam: – Nem, én nem. – Mindamellett főleg a… – de bármit is akart mondani, azt Nabiki félbeszakította, és oldalba bökte Jamalt. Jamal lopva pillantott a társaság egyetlen tagjára, aki még nem szólalt meg, majd becsukta a száját. Újra végiggondoltam a neveket, amiket Bren ledarált. Ottó. Ö volt az. Nem láttam Otto arcát, eltakarta a hosszú, tépett fekete haja, amit nem fésült hátra, ahogy a többi fiú. Nem nézett fel a tányérjából. – És Otto családja? – kérdeztem. Kényelmetlen csend telepedett az asztalra. Nem is értettem meg, egészen addig, amíg Otto végre rám nem nézett. Teljesen lemerevedtem. Azt hittem, hogy ázsiai vagy európai, de ő egyik sem volt. Sárga szemei voltak, és a bőre, most, hogy jobban megnéztem, kékes színben játszott. Elég kellemes

megjelenésű volt, karakteres orra volt és finom vonású arca, de a bőrszíne egyáltalán nem volt emberi. – Otto nem beszél – mondta Nabiki. Rámosolygott Ottóra, akinek teljesen kifejezéstelen maradt az arca. A lány megérintette a fiú vállát, oly módon, ami azt sugallta, hogy a kapcsolatuk nem volt teljesen plátói. – Hát, neki nem is igazán kell beszélnie. – Mi… Mi ő? – Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy nagyon bántó volt, amit mondtam, de már nem vonhattam vissza. A frász tört ki a sráctól. – Génmódosítással hozták létre, azzal az idegen DNS-sel, amit az Európán találtak – mondta Anastasia. – Jogilag a tiéd, és vele a technológia, amellyel létrehozták. Eltartott egy pillanatig, amíg felfogtam a szavai értelmét, olyan erős volt az akcentusa, és olyan hihetetlen volt, amit mondott. – Az enyém? Bren idegesen pillantott rám. – Ez volt Guillory egyik kiemelt projektje. A Sötét Korszak után betiltották a génmódosítást, de Guillory egész életében azon dolgozott, hogy lazítsanak a korlátozásokon. Otto az egyike annak a száz emberi embriónak, amit az Európán talált mikroba DNS-ével kezeltek. A száz embrióból csak harmincnégy élte meg a terhesség végét, és csak egy tucatnyian érték el a pubertáskort, azokból pedig csak négynek fejlődtek ki teljesen az értelmi képességei. Vágóhíd volt, de Otto a legnagyobb sikerük. Ö viszont nem tud beszélni. – Miért nem?

Otto szája furcsa mosolyfélére húzódott. Furcsa hang tört fel belőle, mintha valaki úgy sikoltott volna, hogy beszívta a levegőt, ahelyett, hogy kifújta volna. Nagyon halk volt, és inkább volt egy delfin hangja, mint egy emberé. Összerezzentem, mire az asztalnál ülők felnevettek. – Szereti ugratni az embereket – mondta Nabiki. Megbökte a fiút. – Ottó, gyerünk, légy kedves hozzá, ő majdnem olyan furcsa, mint te! – Otto sokáig gondolkodott, majd lassan kinyújtotta kékes színű, hosszú, keskeny kezét. Rápillantottam. Nabiki idegesnek tűnt. – Gyerünk, fogj vele kezet! – sziszegte. Óvatosan a tenyerébe csúsztattam a kezemet, és Otto ujjai rendkívül gyengéden az én ujjaim köré fonódtak. – Üdvözlöm, hercegnő – mondta egy hang a fejemben, ami nem az enyém volt. – Otto Sextus vagyok. – A név először, mint szám ‒78 – jelent meg a fejemben, és magyarázat nélkül tudtam, hogy ő és az összes többi társa valami oknál fogva sorszámokat kaptak név helyett. Egy újabb homályos gondolat formálódott az agyamban, melyet jobb kifejezés híján úgy tudnék leírni, hogy hallhatatlan volt. Bánj velünk jól, bánj velünk jól, bánj velünk jól. Halk könyörgés volt ez, valahol az elmém mélyén. Egy pillanatra láttam Ottót és három másik kék bőrű tizenévest, tucatnyi hasonló félszerzet elmosódott alakjával a háttérben. Felsóhajtottam. Ezek a szavak és képek az én gondolataim voltak, de mégsem tőlem származtak. – Csitt – hallottam, de a hozzá kapcsolódó érzés valami olyasmi volt, mint Ne aggódj, ne félj tőlem.

A gondolataim egy pillanatra elkalandoztak, amíg újra biztos nem lettem abban, hogy mire is gondolok pontosan. – A szívedet gondok gyötrik, az életed… megszakadt… Most láttam először valódi érzelmeket megnyilvánulni Otto különös arcán. Páni félelem tört rám. – Sajnálom, hercegnő–gondolta a fejemben Otto ‒a te gondjaid sokkal nagyobbak, mint az enyémek. Villámgyorsan kirántotta a kezét az enyémből és egy pillanatig még engem figyelt, majd újra a tálcára szegezte a tekintetét. Mindenki úgy nézett rám, mintha földönkívülit láttak volna, ami elég ironikus volt, figyelembe véve a körülményeket. Nabiki szemei szikrát szórtak. – Mit mondtál neki? – kérdezte, választ követelve. Reszkettem az átéltektől. Alig értettem, hogy mi is történt valójában. – Én nem mondtam semmit. Nabiki elkomorodott, majd finoman Otto tarkójára tette a kezét. A fiú felsóhajtott, és a zavarodottság kezdett kihunyni a tekintetében. Nabiki újra komoran nézett, de ezúttal bosszúsan. – Sajnálom – mondta nekem –, azt hittem, hogy tapintatlan voltál vele. Megráztam a fejemet. – Soha – mondtam őszintén. Ami a fiúval történt, az rémisztett meg, nem Otto maga. Próbáltam rájönni, hogy mit is kellene mondanom. – Ha, amit elmondtál, igaz, és én valahogy megörököltelek téged és a családodat…– Egy pillanatig gondolkoztam a

folytatáson, majd nagy levegőt vettem. Szörnyű volt ennek a modern rabszolgaságnak a puszta gondolata is. – Esküszöm, hogy mihelyt tényleg megörököllek, én… nem is tudom… visszaadlak saját magadnak, vagy ilyesmi. Átadom a jogokat. Nem tudom, hogyan működik ez, de nagyon sajnálom. Nabiki elmosolyodott. – Otto azt mondja, hogy köszöni neked, és hogy nem a te hibád.– Nabiki habozott, felvonta a szemöldökét – Nagyon sajnálja, ami történt, de ha nem bánod, nem akar többé megérinteni. – Otto ‒hoz fordult zavart arckifejezéssel. – Tényleg? – kérdezte. Otto éppen csak felemelte az egyik kezét, talán csak megvonta a vállát, vagy csak jelezte, hogy folytassa a mondanivalóját. Nabiki bólintott. – Rendben. – Felém fordult. – Azt mondja, hogy túl sok szünet van a fejedben, túl sok üres tér, majdnem elveszett benne. – Nabiki megvonta a vállát. – Sajnálom, nem lehet mindig tökéletesen lefordítani a mi nyelvünkre, amit Otto mond. Mit ért a szünetek alatt? Megvontam a vállam. – Nem tudom – feleltem, de attól tartottam, hogy valójában mégis tudom. Több hibernáció is volt életem során, ami szüneteketokozhatott. Nabikit kezdtem figyelni. Teljesen hétköznapi lánynak tűnt, akinek japán felmenői voltak, drága fülbevalói, divatos frizurája, de bármilyen kapcsolata is volt ezzel a furcsa, félig földönkívüli lénnyel, rejtett mélységekről árulkodott. – Ti ketten… – Hogy együtt vagyunk-e? – kérdezte Nabiki szégyenlősen elmosolyodva. – Hát, igen.

Otto szándékosan a lány felé fordította fejét és rávillantotta a mosolyát. – Hogy csinálod a… – Aztán rájöttem, hogy Otto nem válaszol így Nabikit kérdeztem. ‒ Mit csinál, amikor… beszél hozzánk? Nabiki megvonta a vállát. – Senki sem tudja pontosan. Valahogy képes manipulálni az emberek agyában az elektromos impulzusokat, és így eléri azt, hogy azt gondold, amit ő akar. Nem tudja azonban irányítani a cselekedeteidet vagy az érzéseidet, vagy bármit. Csak a felszínes gondolatokat tudja befolyásolni. A jelek szerint az Európán talált kis mikrobáknak van valamiféle kezdetleges elektromos impulzusokat használó kommunikációja, ami valószínűleg a szaporodást szolgálja. Ez Ottón ebben a formában jelentkezett. – Az egész családod képes ezt csinálni? – kérdeztem. Otto finoman megrázta a fejét, majd Nabikire pillantott, aki újra megfogta a kezét. – Csak az egyik… – láthatóan neki is nehezére esett erről a témáról beszélni – a négy közül – fejezte be a mondatot. – A fejletlenebbek közül hárman, de ők nem gondolkoznak különösebben tisztán, szóval ez részükről teljesen haszontalan. – Újra Otto arcára pillantott. – Ez nagyon fáj is Ottónak. – Jól van, ennyi dráma elég mára! – szólalt meg Bren. – Erről jut eszembe, Ani, ebben az évben is jársz színjátszókörbe? Túlságosan felzaklatott a találkozás Ottóval, hogy összpontosítani tudtam volna. Próbáltam még egy pár falatot enni az ebédemből, mielőtt a csengő visszaterelt volna a tanterembe. Ahogy mindannyian felálltunk az asztaltól,

elkaptam Otto pillantását. Az a dermesztő érzés fogott el, hogy simán átlát rajtam, mintha csak valamiféle varázslatos, üvegből való teremtmény lennék. Pislogott egyet, amikor elkapta a pillantásomat, majd elsietett, hogy utolérje Nabikit. Mit láthatott az elmémben, amitől úgy megrémült?

5. FEJEZET

A

semmivel sem voltak jobbak, mint a délelőttiek. Az asztrofizika alapjai lehetett volna egyetemi elméleti előadás is, amennyit megértettem belőle. Egy órával később beosontam a matekórára, majd gyorsan meg is lógtam, amint tudtam, mert semmit nem értettem az egészből. Ezután jött a történelemóra. A tanárom annak az elmúlt húsz évnek az áttekintésével kezdte, amit kihagytam, és hirtelen megörültem, hogy átaludtam az egészet. A Sötét Korszak kevesebb, mint két évvel azután kezdődött, hogy engem hibernáltak. Azt feltételeztem, hogy valamilyen gazdasági összeomlás történt, és ez részben igaz is volt. De a legnagyobb bajokat nem a pénz okozta. Azzal töltöttem az órát, hogy próbáltam összekötni a Mrs. Holland által elmondott tényeket – társadalmi és időjárási adatokat és a gazdasági helyzet változásait – elnyújtott gyermekkorom eseményeivel. Elég hátborzongató volt, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy én, vagy legalábbis a szüleim vállalata nagyban felelős a történtekért. Ez a tantárgy valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy figyelmeztesse a jövő elitjét arra, hogy kerüljék el a múlt hibáit. Számomra azonban ez még mindig a jelen volt. Az én korszakom, az én generációm hibái. A korszakkal szemben hirtelen támadt ellenérzés és lelkiismeret-furdalás gyötört egész órán. Z ISKOLÁBAN TÖLTÖTT DÉLUTÁNI ÓRÁK

A Sötét Korszak beköszöntéhez vezető első lépés az állandó népességnövekedés volt, ami már kétszáz éve tartott. Ezt én is tapasztaltam. Már az én gyerekkoromban sem volt elég hely mindenkinek, még a gazdagok sem engedhették meg maguknak a hatalmas birtokokat, és be kellett költözniük az olyan őrzött és zárt közösségekbe, mint amilyen a ComUnity és aUnicorn volt. A következő tényező az a gazdasági robbanás volt, ami a gazdagok és a szegények közötti szakadék mélyüléséhez vezetett. Ezt is észleltem akkoriban. A szegények éheztek, míg a szüleim egyedi tervezésű bundát vettek nekem hároméves koromban, és saját, világszínvonalú sztáziskapszulám volt, ami olyan értékes volt, mint az egész Unicorn lakópark együttvéve. Néhány évvel azelőtt, hogy hibernáltak volna, egy ideig meglehetősen barátságtalan volt az időjárás, amit a vulkáni tevékenység által előidézett klímaváltozás okozott. Emiatt persze senkit nem lehetett hibáztatni. Azonban olyan élelmiszerhiány alakult ki, ami, úgy emlékszem, tömeges éhhalálokhoz vezetett, de főleg a fejletlen országokban. Az én családomat ez nem érte el. Annak az első jele, hogy tényleg nagyon rosszra fordultak a dolgok, a tüdővész újbóli megjelenése volt. A börtönökben ütötte fel a fejét újra, ahol az elítéltek nem álltak gondos orvosi felügyelet alatt. Az egyik déli börtönben egy ellenálló törzs fejlődött ki, és azon eljárás miatt, hogy a rabokat rendszeresen átszállították egyik börtönből a másikba, illetve a visszaesők magas száma miatt hamarosan a fél világon a legtöbb börtön megfertőződött tbc-vel. Azok az országok, ahol nagyon sok

volt a börtönviselt ember, különösen ki voltak téve a veszélynek. A betegség egészen addig nem jelentkezett, amíg a szabadult elítéltek vissza nem tértek a gyenge orvosi ellátottságú országok társadalmába. És a kór egyre terjedt. A rosszul táplálkozó szegény néprétegek és mindenki, akinek legyengült az immunrendszere, különösen fogékony volt a betegségre. Közéjük tartoztak azok a HÍV-fertőzöttek, akik nem kapták meg időben az ellenanyagot, amibe beletartozott fél Afrika. Sok tehetős ember is megfertőződött, például milliónyian azok közül, akiknek hosszabb élet reményében új szerveket klónoztak őssejtekből, és ezeket a szerveket ültették be nekik. A tbc úgy terjedt ellenőrizetlenül éveken át, hogy senkinek nem tűnt fel, mi is történik valójában. A legtöbben, amikor köhögtek, nem is fogták fel, hogy bármi komolyabb bajuk lenne, a hordozók egy részén pedig egyáltalán nem is jelentkeztek a tünetek. Szerte a világon tbc-klinikákat állítottak fel, ahol kötelező jelleggel meg kellett jelenni az idő tájt, amikor én hibernálásba kerültem. Már úgy tűnt, hogy sikerült megfékezni a tbc terjedését, amikor bekövetkezett az újabb csapás. Ez valóban újabb csapás volt, és nem csak egy szófordulat. A bubópestis újra felütötte a fejét New Yorkban, két héttel azután, hogy engem hibernáltak. Már így is feszülten hallgattam az iszonyatos beszámolókat a tuberkulózis afrikai pusztításáról, de amikor Mrs. Holland ecsetelni kezdte a járvány részleteit, esküdni mertem volna, hogy megállt a szívem. Amikor az óra végét jelző hang megszólalt, Mrs.

Holland úgy fejezte be az órát, hogy a Sötét Korszak áttekintését a következő órán fogjuk befejezni. Egyáltalán nem vártam a következő órát. Rettegtem attól, hogy megtudom, mi történt azokkal, akiket szerettem, az anyámmal, az apámmal és hőn szeretett Xaviermmel. Az, hogy tudom, meghaltak, az egy dolog. Megismerni a haláluk körülményeit nehezebb volt bírni gyomorral. Szerencsére aznapra vége volt az iskolának. Bemásztam a légpárnás luxushajóba, amit Mr. Guillory küldött értem. Azt kívántam, hogy bárcsak én is a nyilvános napvitorlással mehettem volna, amivel Bren és néhányan mások, de nem akartam visszautasítani Mr. Guillory kedvességét. Végeredményben ő volt a gyámom. Neki tudnia kellett, hogy mi a legjobb nekem. Eltartott egypár percig, amíg rájöttem, hogy a hajó megállt a házunk előtt. Olyan simán közlekedett, hogy azt sem vettem észre, hogy megállt. Nagyon szerettem ezeket az új légpárnás hajókat. Azt mondták, hogy a technológia alig harmincéves volt, de már gyakorlatilag az összes szárazföldi járművet felváltotta a bolygón. Víz feletti siklásra alakították ki őket, hogy az olyan mocsaras területeken is tudják használni, mint például az Everglades, de használóik olyan gyönyörűnek tartották ezeket a járműveket, hogy a szárazföldön is elkezdték őket alkalmazni. Így kevésbé használódtak el az utak, és mivel ezek a járművek nem súrlódtak és gördültek az úton, mint az autók, olcsóbb volt az üzemeltetésük, és ezenkívül még napenergiával is könnyen fel lehetett őket tölteni.

Furcsa módon a légpárnáshajó-gyártásban a UniCorp nem volt monopolhelyzetben. Megpróbálta hát felvásárolni az iparág beszállítóit, de a napelemgyártás szabadalma továbbra is mindenki számára elérhető volt. A Sötét Korszak alatt tették mindenki számára lehetővé, hogy a távoli helyeken élők is tudjanak maguknak megújuló energiaforrásból energiát előállítani. Guillory elmondása szerint veszélyes volt a NeoFusiont járművekben használni. A NeoFusion reaktorok nagyon instabillá váltak, ha a védőburkolatuk megsérült. Habár nem volt radioaktív vagy természetéből adódóan halálos – a NeoFusion volt a „tiszta és biztonságos válasz” mindenféle energia-igényre –, ha sérülés érte, akkor a balesetben részt vevő autók szinte mindig kigyulladtak és porrá égtek a felszabaduló nagy mennyiségű hőben. Összehasonlíthatatlanul biztonságosabb volt a napenergia használata a légpárnás járművekben, mindamellett annyira kézenfekvő volt és elegáns, hogy a UniCorp nem tudta a saját termékeivel kiszorítani versenytársait a piacról. Így aztán a UniCorp nem hálózta be ezeket a társaságokat. A légpárnásoknak azonban volt egy problémájuk, ami egyúttal az előnyük is volt, mégpedig az, hogy minden felületen tudtak közlekedni. A közlekedési bizottság mágneses korlátokat állított fel, melyek megakadályozták, hogy a hajók az útról a gyalogosok járdáira tévedjenek. Most már minden út mentén piros és sárga színű mágneses padka működött, és a padka fölött viszont a UniCorpnak már monopóliuma volt. Guillory viccesen úgy magyarázta ezt, hogy „ha nem tudod legyőzni őket, akkor zárd be őket”. A UniCorp így vagy úgy, de minden versenytársát kézben tartotta.

Kimásztam a hajóból és átléptem a vörösessárga padkát. A luxushajó légpárnái felfújódtak, és a garázs felé indult. Átvonszoltam magam a folyosón, be a lakásunkba. Rányomtam a kezemet az ódivatú ujjlenyomat-leolvasóra, és az ajtó kinyílt. Eszembe jutott, hogy vajon ez a régi leolvasó tartalmazza-e még vajon Xavier ujjlenyomatait is a memóriájában, ahogy annak idején volt, mielőtt elaltattak volna. Úgy tűnt, mostanra minden ajtót retinaleolvasóval szereltek fel. Amikor kinyitottam az ajtót, zajt hallottam. Patty és Barry elvileg csak öt után jön haza. Mindketten a Uni épületében, a könyvelési osztályon dolgoztak. Nyeltem egyet. – Hahó! – szólaltam meg. Válasz nem jött. A szüleim által belém nevelt túlzott elővigyázatosság és paranoia munkálkodott bennem, és kidugtam a fejem a fal sarkánál, arra készülve, hogy az ellenkező irányba rohanjak, ha a hang forrása fenyegetőnek bizonyul. De nem volt az. A póráz végén, amit a műtermem kilincséhez kötöztek, egy kutya volt. Egy hosszú lábú, selymes bundájú afgán agár. A szőre olyan puha és szőke volt, mint az én hajam. Felállt és a farkát csóválta, amikor megpillantott. Letérdeltem mellé, és átkaroltam a nyakát. Méltóságteljes nyüszítéssel az arcomnak nyomta hosszú orrát, és elkezdett nyalogatni. Hibernáció gyengítette szemem könnyekkel telt meg, de ezúttal örömkönnyekkel. Hazajönni úgy, hogy valami puha és barátságos, valami, ami feltétel nélkül szeret, vár rám – ez volt a legcsodálatosabb érzés a világon. És ez nem csak egy egyszerű kutya volt, ő egy afgán agár volt, a kutyák hercege, a

négylábú ember. Beletúrtam a selymes szőrbe, és egy darab papír akadt a kezembe, ami a nyakörvéről lógott. Felemeltem, kitöröltem a könnyeket a szememből, és elolvastam: ROSE-NAK SZERETETTEL AZ ISKOLÁBAN TÖLTÖTT ELSŐ NAP EMLÉKÉRE Szipogtam. Biztosan Mr. Guillory ajándéka volt, vagy talán Patty és Barry intézte el, hogy kapjak egy kutyát, esetleg Mrs. Sabah lehetett. Nem tudtam, de nem is számított. – Gyönyörű vagy! – mondtam a kutyának. – Te vagy a legszebb kutya a világon, így a világ legszebb nevét kapod: Zavier. Zavier újra az arcomat kezdte bökdösni és nyalni. Még az iskolai megpróbáltatások is semmiségnek tűntek így, hogy itthon Zavier várt rám. Mindig is szerettem volna kutyát, gyerekkorom óta. Egyetlen állatom, ami leginkább kutyához volt fogható, még csak nem is az enyém volt. Xavier-é volt, és valójában nem is kutya volt. Tizennégy éves voltam, és Xavier volt a legjobb barátom. Áthívott a lakásukba, hogy nézzem meg az új játékát. Egy kis fekete dobozt mutatott, ami egy kicsit úgy nézett ki, mint egy mobiltelefon. Egyáltalán nem tűnt olyasminek, mint valami, amitől Xavier zöld szeme ilyen lelkesen csillogott volna, de olyan büszkén mutatta, mintha legalábbis a

megvilágosodáshoz vezető ajtót nyitotta volna ki nekem. Mi ez? Xavier benyomott egy gombot a doboz oldalán, és a szoba közepén hirtelen megjelent egy dobermann. – Gyere ide, kutyus! – hívta őt Xavier. Csettintett az ujjával, és a kutya engedelmesen odaszaladt hozzá lihegve, fejét oldalra fordítva. – Hát nem aranyos? – kérdezte. – Ez egy hologramkutya, a számítógép-kiállításon láttam. Hívd oda magadhoz. Oda fog menni. Be van programozva, hogy úgy viselkedjen, mint egy igazi kutya. Mindenre reagál, amit csak mondasz neki, és ezernyi trükköt tud. Beszélj, kutyus! A kutya engedelmesen leült, és vakkantott kettőt. – Miért nem programozták be arra is, hogy emberi nyelven beszéljen? – kérdeztem. – Mert akkor már nem kutya lenne – felelte Xavier olyan hangsúllyal, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne. – De ez így sem kutya. Mi értelme a kutyának, hogyha nem tudod megsimogatni? Xavier megvonta a vállát. – Nem tudom, de nagyon király. Több száz különböző kutyafajta van beleprogramozva, és mindegyiknek a viselkedését tudja utánozni. – Xavier a készülék gombjaival kezdett szöszmötölni, a dobermann dalmatává, majd tacskóvá változott. – Milyen kutyafajtát szeretnél látni? – Egy afgán agarat – mondtam egy pillanatnyi habozás nélkül. Addig nyomogatta a gombokat, amíg egy királyi megjelenésű selymes szőrű afgán agár állt a szoba közepén. Vakkantott.

– Tessék – mondta Xavier. – Azt hiszem, hogy össze tudnám kötni valahogy a bejárati ajtó beléptető rendszerével, és akkor mindenkire ugatna, aki csak belép. – Ezt egy igazi kutya is megcsinálná. – Igen, de anyu allergiás a kutyaszőrre. Ugyan már, ismerd el, hogy nagyon király cucc! Leültem egy székre, és csettintettem az ujjammal. A holokutya rám nézett, és odaballagott a fülét hegyezve. – Azt elismerem – mondtam, majd kezemet a kutya fején átnyújtva Xavier felé integettem. – De mégis jobb lenne, ha meg tudnám simogatni. Xavier megrázta a fejét. – Nem értelek, azt hittem, hogy szereted a kutyákat. – Imádom a kutyákat, pontosan ezért tudom, hogy ez nem igazi. – Ha annyira szereted a kutyákat, akkor hogy lehet, hogy neked nincs sajátod? Korábban volt már gond abból, hogy aUnicorn lakópark más lakóitól összeszedtem az elszökött kutyákat és órákig játszottam velük, aztán nem engedtem őket vissza a saját gazdáikhoz. – Nem lehet. – Miért nem? Sóhajtottam. A szüleim feladata volt, hogy felügyeljék a Luna telep kialakítását, és a terv szerint ez hónapokig eltartott. – Emlékszel a gazellámra, nyolcéves koromból? Xavier megrázta a fejét. – Két éves voltam, hogyan emlékezhetnék?

– Ja, igen. Tényleg. Na, mindegy. Szóval volt egy gazellám. A lovardában tartottam, és az ott dolgozók gondoskodtak róla, de amíg apa és anya elutazott szabadságra, és én sem törődtem vele, elpusztult. Szörnyen éreztem magam emiatt. Nagyon utálnám ugyanezt tenni egy kutyával. – Én tudnék róla gondoskodni, amíg alszol – mondta Xavier. ‒Biztos, hogy anyám sem bánná. Ha meg azt is megtudná, hogy Mr. Fitzroy-é a kutya, akkor meg pláne nem. Megráztam a fejem. – Nem. Utálnám, ha valaha is tényleg távol kellene lennem apától és anyától, úgyhogy ezt fogom tenni. Nem akarok csak úgy ki-és belépni egy kutya életébe. Nem értené meg. Xavier elfintorodott. – Felejtsd el a kutyát, a csudába is, én ember vagyok, és én is alig értem, pedig te vagy a legjobb barátom! Váratlanul ért ez a kijelentés. – Nincsenek az iskolában barátaid? – De, persze hogy vannak, de ők nem te vagy. És egyébként is mindig azzal szívatnak, hogy Xavier-nek hívnak. Még azok is, akik a barátaimnak mondják magukat. X professzornak szólítanak, és olyanokkal ugratnak, hogy „Veszel fel extra tantárgyakat Xavier?” Még csak nem is kell kiejteni az x-et, de ők mindannyian így mondják. – Hát akkor Zavier – mondtam úgy ejtve ki a nevét, ahogy ő szerette ‒, mondd meg nekik, hogy hagyják abba. A fiú megvonta a vállát. – Á, a fiúk ilyenek. Nem lehet őket leállítani, de nem is számít. Te sosem tennél ilyet. Már alig várom, hogy elég idős

legyek ahhoz, hogy veled egy iskolába járhassak. Te és én mindig is a legjobb barátok voltunk. Ez eddig sosem jutott eszembe, mindig úgy tekintettem rá, mint a kisöcsémre, de most, hogy egészen hasonló korúak lettünk, sokkal inkább a barátommá vált, mint a testvéremmé. – Te vagy a legjobb barátom – ismertem el –, sőt, ha jobban belegondolok, te vagy az egyetlen barátom. Xavier felhorkant. – Ugyan már, ez biztos nem igaz! – De igen, te is tudod – mondtam, és nem tudtam, miért nem tölt el szomorúsággal ez a gondolat. Felkeltem a székről, és az asztalhoz ültem Xavier-vel szembe. Kinyújtottam a kezem, és megborzoltam a haját. Amíg tudtam, hogy itt van a szomszéd lakásban, és mondjuk, éppen valami számítógépet szed szét, nem számított, hogy nem volt senki másom. – Ugyan már – mondta Xavier, elhúzódva az anyai cirógatás elől, – Lefogadom, hogy van egy csomó barátod. – Nem igazán – mondtam. – Tudod, anyukám nem szereti az iskolatársaimat, és annak sem örül, hogyha nélküle megyek el valahova. – Elkomorodtam. – Sosem volt más barátom. Kiskorom óta nincs más, amikor a gondnok lányával barátkoztam. – Milyen kicsi voltál akkor? – kérdezte Xavier. – Azt hiszem három- vagy négyéves. Az utolsó házban volt ez, ahol laktunk a városban. Nem gondoltam Sarah-ra már évek óta. Idősebb volt, mint én, elbűvölő és izgalmas. Az egész napot együtt töltöttük, még az öltözékünk is hasonlított. – Négyéves korodban?

– Igen. Azt hiszem, az ő ötlete volt. De rajta kívül te vagy az egyetlen igazi barátom, aki valaha volt. – Nem hívtak meg egy ott alvós buliba valamelyik nap? – Ollie meghívott, de csak azért, mert az anyja előléptetésre hajtott. – Micsoda? – A szülei a UniCorpnál dolgoznak. – Ja – mondta Xavier. – Na de az enyémek is. – Ez igaz, de mi ősidők óta barátok vagyunk. Majdnem azóta, hogy megszülettél – emlékeztettem őt. Xavier visszafordult a játékszeréhez. – Gondoltál már arra, hogy milyen furcsa ez az egész? – kérdezte. – Úgy értem, te nem úgy nőttél fel, ahogy én. Emlékszem, amikor még fölém tornyosultál és meséltél nekem, mert én még nem tudtam olvasni. Most már körülbelül ugyanolyan magasak vagyunk, és majdnem ugyanolyan idősek is. – Én tizennégy vagyok! – mondtam felháborodva, és teljesen kihúzva magam. Felálltam, és egy pár centivel még így is magasabb voltam, mint ő. – Te csak tizenegy. Jelentőségteljesen rám nézett. – Három hónapja volt a születésnapom. Tizenkét éves vagyok. Pislantottam. Már egy hónapja kijöttem a hibernációból. Nem is fogtam fel, hogy ilyen sokáig voltam oda. – Kihagytam a szülinapodat, tényleg? – Tényleg. – Nagyon sajnálom. Cserébe kapsz tőlem valamit. Mit szeretnél?

Xavier szeme az arcomat kutatta. Sokáig gondolkodott, majd megszólalt. – Semmit. – De most tényleg! – Nem, semmit, tényleg. Csak azt szerettem volna, ha te is ott vagy. Az lett volna a legjobb ajándék. Elmosolyodtam. – Nagyon kedves vagy. – Ne mondd el senkinek, soha nem heverném ki a szégyent. Megérintettem a vállát. – Mennem kell – mondtam ‒, elmegyünk anyuval a művészellátóba, aztán a bútorasztaloshoz. Kifogytam az égetett szénből. – Ó… – mondta csalódottan. – Reménykedtem benne, hogy esetleg itt maradsz, és talán segítesz bekötni ezt az ajtónyitóba. Halálra vált arccal néztem rá. – Fel akarod gyújtani a házat? Még akkor sem tudnék áramkört csinálni, ha az életem múlna rajta. – De a felrobbanó konnektorok veszélye csak fokozza a feladat izgalmát! – felelte nevetve. Megráztam a fejem. – Csak vicceltem. Ugyanakkor, ha itt maradok, akkor nem tudnék hozzászólni ahhoz, hogy milyenre fessék az előteret. Az anyám újradekorálja a lakást, és a segítségemet kérte. – Jól van, mindegy – mondta Xavier, azzal visszafordul az új holokutyájához. Valami azonban zavart. Eszembe jutott, hogy vajon Xavier tudja-e, hogy nemsokára vissza kell mennem a hibernációs álomba…

– Azt akartam mondani, hogy apa és anya jövő héten visszamegy a Lunára. Xavier feje hirtelen felém fordult, szemei tágra nyíltak. – Mennyi időre? – Nem tudom. Rám nézett, száját szólásra nyitotta, majd nyugalmat erőltetett az arcára. – Hát, mindenesetre ne hagyd ki a következő szülinapomat, rendben? Odanyúltam, és összekócoltam a szőke haját. – Semmiért sem hagynám ki, Xavy. Elvörösödött. – Bárcsak ne hívnál így. Nem vagyok már gyerek többé. – Nem – feleltem‒, tényleg nem vagy az, de te vagy a legjobb barátom. A holografikus afgán agár ugatott. – Egy lány legjobb barátja – mondta Xavier, majd ő is ugatott. Most lett egy új legjobb barátom. Közel sem volt olyan jó, mint Xavier, de az adott körülmények között ő volt a legjobb barát, akit csak kaphattam. Zavier valódi neve a konyhában talált törzskönyv szerint Freefoot Desert Roads volt. Egykori bajnok, aki éppen csak egy hajszálnyival csúszott le a kiállításgyőztes címről három évvel korábban. Jól nevelt kutya volt, nagyon jól viselkedett, és jó kiképzést kapott engedelmességből. Volt némi őrkutyai képzettsége is. Ezenkívül kéthetente kellett fodrászhoz vinni. Azt javasolták, hogy naponta keféljem át a szőrét azzal a

kefével, amit a papírokkal együtt kaptam. Megkérdeztem, hogy vajon a Roads vagy a Desert nevet szereti-e jobban, és még egy tucat másik kombinációját a törzskönyvben szereplő nevének, de nem hegyezte a fülét egyik névre sem. A hívóneve biztosan valami teljesen más név volt, amiről nekem nem volt tudomásom, így hát a Zavier legalább olyan jó név volt, mint bármelyik másik. Patty és Barry már nyilvánvalóan tudott Zavierről, mert Barry egy zsák kutyatáppal jött haza. Nem bírtam rávenni magam, hogy megkérdezzem, ők intézték-e el, hogy legyen kutyám, vagy Mr. Guillory. De nem is számított. Zavier most már az enyém volt. Aznap éjjel összegömbölyödve aludt az ágyamban, melegen tartva a lábamat. De a rémálmokat sajnos ő sem tudta távol tartani.

6. FEJEZET

F

ÁRADHATATLANUL ÜLDÖZTEK A RÉMÁLMOK.

Szinte minden éjjel rémségeket álmodtam azóta, hogy felébredtem a mély hibernációból. Mindig ugyanazt álmodtam: bosszú, üres folyosókon jártam. Először aUnicorn épület folyosóit láttam, de aznap éjjel, amikor Zavier-t kaptam, akkor a UniPrep iskola folyosói jelentek meg álmomban. Még a neogótikus ablakokat és a kőboltíveket is láttam. Mindenütt tükrök vettek körül, amitől megijedtem és teljesen összezavarodtam. Mindig, amikor mozgást láttam, odafordultam, hogy mi lehetett, és mindig azt láttam, hogy csak én voltam az, én néztem vissza saját magamra a tükörből. Nem tudom, hogy mit kerestem a folyosókon, de féltem megtalálni azt. Ahogy mindig, most is úgy ébredtem, hogy kivert a hideg veríték, és az anyukám után kiáltoztam. De abban a pillanatban, hogy teljesen magamhoz tértem, és rájöttem, hogy ő nincs itt, megkönnyebbültem. Úgy éreztem, szégyenkezne, ha hallaná, hogy kiabálok, mint egy éretlen kisgyerek. – Tényleg úgy gondolod, hogy szégyenkezne miattad? – kérdezte másnap reggel dr. Bija. Megbeszéltük, hogy lesz egy külön találkozónk a második iskolai napom reggelén, hogy meg tudjuk beszélni, milyen volt az első nap. Amikor Mina megkérdezte, hogy aludtam, elmeséltem neki az álmaimat. – Szerintem biztosan – feleltem. – Anya mindig olyan fegyelmezett volt. Mindig azt mondta, hogy az lesz a legjobb,

ha összeszeded magad, így az emberek, ha rád néznek, mindig a legjobb formádat látják. Mina összevonta a szemöldökét. – Gondolod, hogy bárki is tökéletessé válhat? Megvontam a vállam. – Hát valahogy úgy, mint egy szobor, gondolom. Ha eltávolítod a durva részeket, végül olyan lesz a személyiséged, mint Michelangelo Dávid szobra. Mina felnevetett. – Gondolod, hogy képes vagy úgy megszabadulni a rémálmoktól, ahogy a körmödet vágod? – Nem tudom – sóhajtottam. – Bárcsak képes lennék rá! – Milyen volt tegnap az iskolában? – tért Mina a tárgyra. – Nem értettem egy szót sem az egészből. – Ez még csak az első nap. De én nem is a tanulmányaidra céloztam. Szereztél barátokat? – Nem igazán. Talán Brent. – Bren? – Brendan Sabah. A nagyapja Guillory jobbkeze, vagy valami ilyesmi. – Ja, igen. Emlékszem rá a sajtótájékoztatóról. Kedveled őt? – Megengedte, hogy vele üljek ebédnél. – Az biztos nagyon jólesett – mondta. – Az jó, hogy ha vannak barátaid. Megvontam a vállam. Nem tudtam volna megmondani, hogy a kapcsolatom Brennel tényleg barátságnak számít-e. Egyáltalán nem hasonlított arra a viszonyra, ami Xavier és köztem volt, még arra se, ami azelőtt volt köztünk, mielőtt járni kezdtünk volna. És mivel nem volt más barátom Xavier-n

kívül, nem volt viszonyítási alapom. Csak azt tudtam, hogy nagyon nagy szükségem van Brenre, de nem tudtam vele olyan közvetlen lenni, mint amilyen Xavier-vel voltam, és ettől olyan kényelmetlen, zavart érzés támadt bennem, aminek nem örültem. Ugyanakkor kedveltem Brent, nagyon is. Úgy hagytam ott Minát, hogy próbáltam rájönni, hogy mi is van Bren és köztem, de nem tudtam volna megmondani. Ugyanakkor Bren legalább baráti tisztelettel bánt velem, és ennek nagyon örültem. Rendkívül nagy szükségem volt egy baráti arcra az aznapi történelemóra után. Bren elkapott a folyosón, ahogy minden magyarázat nélkül kiszöktem a szörnyűségek elől, amiket az órán hallottam. Tegnap már így is éppen elég szörnyen éreztem magam azok után, amit megtudtam a Sötét Korszakot megelőző eseményekről. De ma, ahogy a kivetítő képei egyre közelebb és közelebb hozták a Sötét Korszakot, én úgy zsugorodtam egyre kisebbre és kisebbre, míg végül már nem bírtam tovább, és kirohantam. Elfutottam Bren mellett anélkül, hogy észrevettem volna őt, vagy bárkit, vagy bármi mást. – Rose! – visszhangzott a hangja az egyébként üres folyosón. ‒Jól vagy? Megfordultam. – Hé, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Szellemek. Ez maradt a családomból, a barátaimból, az én Xavier-mből. Öklendezni kezdtem, epét köhögtem fel, és majd megfulladtam tőle. Kétségbeesetten néztem körül az aulában. A szemétégető. Bedugtam a fejem a csapóajtón és hánytam,

elveszítve azt a kevés értékes morzsát, amit sikerült magamba erőltetnem ebédkor. Egy pár pillanatig még öklendeztem, amikor egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon. – Figyelj csak – mondta Bren –, elkísérjelek az orvosiba? Köptem egyet, hogy a hányás íze távozzon a számból. – Nem – feleltem, és visszahúztam a fejem. – Nem vagyok beteg. – A zsebeimben kotorásztam, remélve, hogy találok egy zsebkendőt. Bren kihúzott egyet a fali tartóból. Kifújtam az orrom a felkínált papír zsebkendőbe, majd bedobtam a szemétégetőbe. Megnyomtam a gombot a berendezés oldalán, és a serpenyő eltűnt az égető alsó részében, majd egy üres került a helyére. Hallottam az égető csendes duruzsolását, ami azt jelezte, hogy gyengeségem minden bizonyítéka eltűnt. A hányinger elmúltával már csak a mindent elborító bánatot éreztem. – Elmondod, mi volt ez az egész? – kérdezte Bren. – Az ebéd miatt voltál rosszul, vagy még mindig a hibernációs kimerültségtől szenvedsz? – Nem, vagyis igen, de nem ez az oka. – Újra elkezdett kerülgetni a rosszullét, de sikerült elnyomnom. – Miért nem mondta nekem senki, hogy milyen szörnyű időszak volt a Sötét Korszak? – Nem mondtuk volna? – nézett rám Bren zavartan. – Azt hittem, hogy Reggie elmesélte. – Azt hiszem, beszélt róla – feleltem –, de ha mondta is, semmi nem jutott el a tudatomig. – Alig emlékszem valamire a

hibernáció okozta kábultság és az utána következő sokk közötti időszakból. A ma délutáni történetek olyan városokról szóltak, amiknek az egész lakossága haldoklott, emberekről, akik tökéletesen egészségesen ébredtek föl, és délutánra már meghaltak, az infrastruktúra pusztulásáról, amitől minden csak még rosszabb lett… Bren még mindig furcsán nézett rám. – Mi hozta most ezt ki belőled? – A történelemóra – feleltem. – Arról beszéltek, hogyan haltak meg a szüleim, a barátaim. A barátom. Bren vonásai ellágyultak, ahogy megértette, mi történt velem. – Ó… – felelte. Egy pillanatra beállt a kínos csend, majd megkérdezte: – Szeretnél róla beszélgetni? – Nem – sóhajtottam. – De nem akarok… – Mit nem akarsz? Zavarban voltam, de mégis kimondtam. – Nem akarok egyedül maradni. Bren összehúzta a szemöldökét. A kezét a vállamra tette. Testének meleg súlya segített, hogy újra a földön járjak. – Nem vagy egyedül – mondta. Hangja bársonyosan puha volt. – Gyere, menjünk ki a levegőre. – Nem kellene órán lenned? – Nem számít. Nem akartam vitatkozni vele. Kezét továbbra is a vállamon tartva kikísért az aulába, ahol leültünk egy usuzumi cseresznyefa alá, melynek virágai épp akkor nyiladoztak a tavaszi levegőben. A kellemes illat és a friss szellő elmosta a

hányingeremet. Bren leült mellém, és rám nézett. A mellére akartam borulni és csak sírni vagy száz évig, de nem tettem. – Hozzak neked valamit? – kérdezte. – Kérsz egy kis vizet, vagy valamit? – Nem. Kínos csend telepedett ránk. – Tehetek érted bármit? Kicsit tétováztam. Tudtam, hogy minek örülnék, de nem voltam benne biztos, hogy megtenné. – Bármit – ismételte, megérezve a határozatlanságomat. – Mesélj a Sötét Korszakról! – kértem. Megdöbbenten kérdezte: – Biztos… vagy benne? – Igen. Jobban szeretném, ha egy barát mesélne erről a korszakról. – Aztán felfogtam, hogy mit is mondtam. – A barátom vagy, ugye? – Hát persze! – vágta rá azonnal Bren. – Oké – vakarta meg a fejét. – Hol kezdjem? – A tanárnő éppen annál a résznél járt, amikor… amikor a járvány először támadta meg New Yorkot. Bren bólintott. – Nos, a jelek szerint valamelyik amerikai divatdiktátor kitalálta, hogy a mormotabunda lesz a következő évben a menő, így hát elutazott Kínába, hogy annyi mormotát gyűjtsön, amennyit csak tud. Úgy hívták, hogy Marcus Alexios. Kínából azonban egy vérmérgezéssel járó járványt hozott be. New York az New York, beugrott a metróba és elment a bemutatóra, ahol holtan esett össze.

Úgy tűnik, hogy a mormoták hordozták a kórokozót. Ki gondolta volna? Hiszen a járványok általában vér útján terjednek, de ebben az esetben két kis fehérje megváltozásával kialakult ez a különösen veszélyes törzs, amely érintés útján terjedt az emberek között. Ez azt jelentette, hogy akivel Alexios Kínában dolgozott, mindenki, akivel egy gépen utazott vissza Amerikába, mindenki a zsúfolt metróállomáson és a divatvilág teljes krémje, aki a kiállításon volt mind-mind megfertőződtek. Csak azután boncolták fel őt, miután az összes ember, akivel érintkezett, ment tovább, mit sem sejtve a maga útján. Volt, aki repülőre ült és Los Angelesbe utazott, egy fickó elment egy hajléktalanszállóra az East Village-be, egy nő vonatra szállt és Vermontba utazott… Gondolhatod, milyen gyorsan terjedt a kór. Bren rám nézett, és tudtam, hogy teljesen elsápadtam. – Kihagyom a részleteket – mondta, és én nagyon hálás voltam neki ezért. – Na most, rendelkezésre állt egy gyógyszer, ami meggyógyította volna a járványt, de a kórokozó rezisztenssé vált rá, és különben is kevés maradt már a gyógyszerből, a szállításért felelős cégnek pedig lejárt a megbízása. Így, hogy a népesség harmada megbetegedett, minden leállt. Mire a gyógyszer akármelyik közösségbe is eljutott volna, az emberek többsége meghalt. – Bren rám pillantott. – Általában nagyon gyorsan lezajlott, azt mondják – folytatta, próbálva lelket önteni belém. – Elég ijesztő volt, de nem volt idejük szenvedni sem. Eltakartam a szemem, próbáltam tartani magam. – Értem.

Bren nagy levegőt vett. Ez bizonyára őstörténelem volt már számára, de mégis úgy tűnt, hogy elég kínos neki erről az időszakról mesélnie nekem. – A járvány egy nyár alatt végigsöpört a világon, aztán újra és újra visszatért. A későbbi kitörések már kevesebb embert vittek el, de a betegség még mindig terjedt, érintés útján és bolhákkal is. Eközben pedig a tuberkulózis is terjedt. Hallottál már a tbc-ről? – Igen – feleltem. – Felállítottak egészségügyi központokat a leküzdésére még… azelőtt. Bren elfintorodott. – Hát igen, nem sokat segítettek a járvány megfékezésében ezek a klinikák, amikor ott aztán tényleg mindenféle ember összegyűlt. Elmentek az emberek, hogy ellenőriztessék, hogy nem lettek-e tbc-sek, és a klinikán megfertőződtek, a másik járvánnyal. Mindenki megdöbbent azon, hogy az igazi probléma nem is egy új betegség megjelenéséből adódik, hanem olyan rég elfeledett betegségek miatt, amelyektől már senki nem gondolta, hogy tartani kell. – Nagyot sóhajtott. – És ezután jött az utolsó csapás. Ijedten kiáltottam föl: – Micsoda? Hogy lehetett ezenkívül még más is? – Igen – mondta Bren –, a terméketlenség. Hallottál már a világélelmezési kezdeményezésről? – Igen, még azelőtt indult, mielőtt hibernáltak. Apa is részt vett benne. Amikor feloldották a génmódosított élelmiszerek évszázados tilalmát, és így elterjeszthették a nagy terméshozamú növényfajtákat az élelmiszerhiánytól szenvedő

országokban, a szüleim elvittek egy estélyre, amit ennek az eseménynek a megünneplésére szerveztek. A UniCorp nagyon sok génmódosított vetőmagot állított elő. Apa és anya nagyon nagy dolognak tartották, hogy részt vehettek a világélelmezési programban, és keményen dolgoztak azért, hogy ezt bevezessék. – Ez volt a UniCorp legnagyobb bírósági ügye – folytatta Bren. – Nagyapa szerint majdnem ráment az egész társaság. Volt egy bizonyos kukoricafajta, amit úgy módosítottak genetikailag, hogy az abból kikelt növény nem hozott vetőmagot a következő évben. Ezért is hívták terminátormagnak. – Azt ismerem – feleltem. – Üzletileg ez jó volt, mert ez azt jelentette, hogy a gazdáknak minden évben újra meg kellett venni a vetőmagot a UniCorptól. Apa felülvizsgálta a szabadalmat, miután 2087-ben eltörölték a tilalmat. – És mindenki azt kívánja, hogy bárcsak ne tette volna. – Túl nehéz volt eljuttatni az új termésű vetőmagot a gazdáknak, miután úgy lecsökkent a népesség? – Hát… az biztosan nem segített a dolgon, de nem. A gond az volt, hogy váratlan mutáció lépett fel. Tudod, ez a valódi oka annak, hogy betiltották a génmódosítást. Végül a génmódosítás kockázatai felülmúlták annak előnyeit. Egyszerűen túl veszélyessé vált. A terminátorgén bejutott a véráramba, és változásokat idézett elő az emberek szervezetében is, különösen a férfiakéban. A hímivarsejtek élettartama megrövidült, egy-két órásra zsugorodott csupán. Ez azt jelentette, hogy ha csak nem könnyített magán egy férfi nagyon sűrűn, akkor a spermiumok elhaltak, és ő teljesen steril

ondót lövellt volna ki. De még ha nem is volt steril a férfi, ha a női petesejt nem volt érett, és nem várt a hímivarsejtre a méhnyak peremén pihegve, a spermiumoknak esélyük sem volt elérni azt, mielőtt a petesejt elénekelte volna hattyúdalát és kimúlt volna. Szörnyű és hátborzongató volt mindaz, amit Bren elmesélt, így aztán magam is meglepődtem rajta, hogy felnevetek. Igazam volt. Sokkal könnyebbé tette a történtek megemésztését az, hogy egy baráttól hallottam mindezt. Bren vállat vont. – Senki nem gyanakodott a járványra. Egyébként is egyre később szültek a nők, és nem volt meglepő, hogy a harmincnyolc és negyvenöt év közötti nők valahogy nem tudtak megtermékenyülni abban az amúgy is rövid időszakban, amit megengedtek maguknak De miután annyi ember halt meg, mindenki úgy érezte, hogy joga van gyereket szülni, és kiderült, hogy a legtöbb ember képtelen erre. Nagyon sok embert elveszítettünk, és nem tudtuk pótolni a hiányzó népességet. A gyilkos kukorica bejutott az élelmiszerellátó rendszerbe, mindenbe belekeveredett és mindenütt ott volt. Megetették a jószágokkal is, így azok sem tudtak szaporodni. Ez további élelmiszerhiányhoz vezetett – Bren megrázta a fejét ‒, és kialakult egy ördögi kör. Lázadások törtek ki, háborúk folytak a technológiáért és az erőforrásokért. Ekkor még mindig tombolt a tbc, és a járvány is vissza-visszatért. Ezután még húsz évig éltünk ebben a káoszban. – Ez minden?

– Igen, nagyjából. Leszállt közénk a Háború, a Halál, a Viszály és a Pestis a lovaikon. Egy kicsit körbeügettek, majd visszatértek az éterbe, és várták az újabb apokalipszist. – Széttárta a karját. – De mi még mindig itt vagyunk – Hogyan? – kérdeztem. – Hogy élhette túl mindezt az emberi faj? – Voltak előkészületek, történtek beavatkozások is, és mindenfelé volt egy maréknyi ember, akik immúnisak voltak egyik vagy másik betegségre. Amikor a legrosszabbnak vége volt, az emberek végre tudtak foglalkozni azzal, hogyan tudnák kijavítani mindazt, ami tönkrement. A nagyanyámat külső segítséggel termékenyítették meg, és így tudta megszülni az anyámat és az anyám bátyját. Elmondása szerint csak negyedik próbálkozásra fogantak meg az embriók. De örülök, hogy megfogantak végül, különben nem lennék itt. De látod, elegendő kitartással minden újjá tud éledni. – Hát azt hiszem, nem kell mást tenned, csak túl kell élned ‒mondtam csendesen. A szüleim nem élték túl, Åsa sem, és az én Xavier-m sem. – Nem tudom, hogy vissza tudnék-e menni az osztályba – mondtam. – Ma még csak a bevezetés volt. Minden egyes hibát és tragédiát részleteiben ki fog tárgyalni a tanárnő, és én ezt egyszerűen nem tudom elviselni. – Nos – gondolkodott el Bren egy percre‒, mi lenne, ha hozzánk járnál be történelemórára? Mi éppen most fejeztük be a Sötét Korszakot, és nemsokára vesszük az újjáépítést. Túl sokat nem fogsz belőle megjegyezni, ha nem ismered a Sötét Korszak részleteit, de ez kevésbé… fog kikészíteni, mint maga a Sötét Korszak. Arról tanulunk, hogyan építettük fel újra a világot a romjaiból, meg ilyenek.

Ráemeltem a pillantásomat. A szeme őszintén csillogott. – Meg tudnád oldani? – Persze hogy meg. Megkérem a nagyapámat, ő mindent el tud intézni ebben az iskolában. – Tényleg megtennéd ezt értem? – Hát persze. Nem bírtam uralkodni magamon. Hevesen átöleltem, és a nyakába fúrtam az orromat. Szantálfaszappan illata volt. – Köszönöm! Röviden átölelt, majd elengedett. – Szívesen! – felelte. – Nem nagy ügy. – De igen – feleltem. Megrázta a fejét. – Nem, tényleg nagyon rossz neked, ez teljesen kék. Ma este elintézem. Reméltem is, hogy kék. Nem tudtam volna még egyApokalipszis akkor-t elviselni. A tudat, hogy hamarosan otthagyhatom a történelemórámat, nem űzte el a rémálmaimat. Éppen ellenkezőleg. Aznap éjjel még rémisztőbbek lettek. Folyosókon mentem végig, de ezek a folyosók emberi testekből, felpuffadt, vörös és sápadt hullákból álltak. A történelemtanárom által mesélt szörnyűségek elevenedtek meg. Ez alkalommal azonban legnagyobb megrökönyödésemre tudtam, hogy mit keresek. Kerestem valamit vagy valakit a falakban az ezernyi hulla között, és nem tudtam, hogy ha megtalálom a holttestet, akkor tényleg halott lesz-e már, vagy feléled és… Nem tudtam, de nem is számított. Bármit is próbál csinálni velem, biztos, hogy rémisztő lesz.

Először azt hittem, hogy minden hulla apa, anya vagy Xavier arcát fogja viselni, de nem ez volt a helyzet. Erővel rávettem magam, hogy nézzek bele az elkínzott, foszló hullák arcába, de a szag olyan szörnyű volt, hogy futásnak eredtem a holttestek között, és egy helyet kerestem, ahol hányhatnék, de nem láttam mást, csak a végtelen sok halottat. Tudtam, hogy Xavier köztük van, és tudtam, hogy soha nem fogom megtalálni őt. Ez alkalommal, amikor felébredtem, sírtam. Az ágy lábánál fekvő Zavier rám nézett, és aggódó tekintettel nyöszörgött. – Minden rendben, Zavy – mondtam neki, megsimogatva a fejét –, jó kutya vagy. Nagyot sóhajtottam, és felkeltem. Zavier nyüszített, de engedelmesen jött utánam. Ha már rám törtek a rémálmok, nem volt értelme megpróbálni visszaaludni. Mindig visszajöttek. Hiányoztak a hibernációban látott álmok. Azok sosem voltak rémisztőek. Kisurrantam a nappalin át a műtermembe. Az akvárium lágy világítása derengett, és fénye beborította a szobát. Felkapcsoltam a rajzasztal fölötti lámpát, és lelepleztem a krétarajzot, amit aznap este kezdtem el. Brenről készült hevenyészett skicc volt. Bren zöld szemébe néztem, és elmosolyodtam. Xavier-nek is zöld szeme volt. Talán ez vonzott igazából Brenhez, mert egyébként ő és Xavier egyáltalán nem hasonlítottak. Szemük formáján át a hajuk szerkezetén keresztül a bőrük színéig mindenük különbözött, de Bren szemei az én Xavier-mre emlékeztettek. Éppen elmélyülten rajzoltam Brennek egy zöld, a szeméhez illő inget, amikor hangot hallottam magam mögött. Úgy

gondoltam, hogy Patty vagy Barry az, habár kissé meglepődtem, hogy bejöttek. Kicsit furcsálltam a viselkedésüket a szüleim után, akik minden lépésemet megtervezték, minden cselekedetemet megfigyelték, megakadályozták, hogy egyetlen hibát is elkövessek, mert Patty és Barry alig szólt hozzám, ha csak nem én kezdeményeztem. Lassú, kimért léptek hangját hallottam. Éppen meg akartam fordulni, amikor egy durva, recsegő férfihang azt mondta: – Rosalinda Samantha Fitzroy. Kérem, forduljon meg retinaazonosításra. Az kizárt, hogy ez a hang Barryé.

7. FEJEZET

A

KRÉTÁT TARTÓ KEZEM MEGCSÚSZOTT A PAPÍRON,

elcsúfítva Bren portréját. Azonnal a hang forrása felé fordultam, de megijedtem, és levertem vagy hat doboz krétát, amik nagy csattanással szétszóródtak a padlón. A fekete hajú férfi mintha nem is ebből a világból származott volna. Bőre úgy fénylett a lámpafényben, mintha üvegből lett volna. Szálfaegyenesen állt a szoba közepén. Egyik kezében egy furcsa, kerekded eszközt tartott, amin apró fények villogtak. Másik kezében egy fekete botot fogott, melynek vége piros és sárga fénnyel villogott figyelmeztetően. A frászt hozta rám, de sikerült megszólalnom: – Mit akar tőlem? A férfi feje megrándult, a haja mégis teljesen mozdulatlan maradt. – Hangminta azonosítva – mondta. Ázsiainak tűnt, de határozottan német akcentussal beszélt. Olyan monoton hangon beszélt, mintha egymásba folyó szótagokból álló, előre felvett szöveget mondana, és nem pedig valódi szavakat. – Kérem, álljon nyugodtan, amíg elvégzem az azonosítást a retinája alapján. Zavier morogni kezdett mögöttem, de a fényes fickó nem foglalkozott vele, ehelyett inkább rám nézett, és így szólt: – Retinaminta azonosítva. Célpont azonosítása megerősítve. Ahogy a férfi újra megszólalt, Zavier nekiugrott, és ijesztően vicsorogva tépni, marni kezdte a férfi lábát.

Felsikoltottam. Arra számítottam, hogy a férfi félrerúgja Zavier-t de ő teljesen figyelmen kívül hagyta a dühödten acsargó afgán agarat. – Rosalinda Samantha Fitzroy. Az a parancsom, hogy elfogjam és az elöljárómhoz kísérjem.Ha ez nem sikerül, az utasításom szerint meg kell öljem. Ne mozduljon! Megölni? Elkezdtem hátrálni, és közben beütöttem a csípőmet a rajzasztal sarkába. A férfi megpróbált elkapni, de Zavier újra nekiesett, és csak tépte a ruháját morogva. Meglepődtem rajta, milyen alaposan ki volt képezve a kutyám: úgy tudtam, hogy az afgán agarak meglehetősen szelídek. Zavier harapása nem tett kárt a támadóm bőrében, de a nadrágját cafatokra tépte. A férfi lenézett Zavier-re, és megszólalt: – Hátráltatod a küldetésemet. Vonulj vissza, különben likvidállak! – Zavier! Vissza! – kiáltottam rá, de szegény kiskutyám még nyilvánvalóan nem szokta meg az új hívónevét, mert szavaim teljesen hatástalanok maradtak. – Figyelmeztettelek – mondta az alak, és megérintette Zavier-t a botjával. Zavier felszűkölt, és megmerevedve összeesett, olyan élettelenül, mint egy kitömött állat. – Megölted a kutyámat! – kiáltottam fel halálra váltan. A hangom hallatán nagy megkönnyebbülésemre Zavier halkan nyüszíteni kezdett, de továbbra sem tudott megmozdulni. A támadóm felém indult, egyszerűen átlépve Zavier-n. A kezében tartott kerek valami úgy nyílt ki, mintha egy vasmarok lett volna, készen arra, hogy bármikor becsukódjon.

Két barátságtalan kinézetű elektróda állt ki belőle. Ekkor felismertem, hogy a kezében tartott tárgy egy elektromos nyakörv volt. Az ilyen nyakörv képes volt blokkolni az agy alacsonyabb rendű funkcióit, és egy külső erőnek, rendszerint egy számítógépnek alávetni a viselőjét. Orvosi felhasználásra fejlesztették ki, rehabilitációs gyakorlatokra és bizonyos tevékenységekre, ahol a nyakörv viselőjének közreműködése elengedhetetlenül fontos. Ha a nyakamra teszi azt a dolgot, akkor nem kérdés, hogy vele kell mennem, így hát bármit is tettem volna, a nyakörvet el kellett kerülnöm. A szüleim olyannyira aggódtak amiatt, hogy gyerekrablók fogságába esem, hogy rengeteg önvédelmi órára járattak. Az esetleges elrablásom nagyon is valós veszély volt: a szüleim rendkívül befolyásos és ismert emberek voltak, így a lányuk könnyen elsőrendű célponttá válhatott. Nem voltam túl jó az önvédelmi dolgokban – nem bújt elő belőlem a szuperhős –, de megtanultam az alapokat. Rohanj, mondták. Küzdj! Csapj akkora zajt, amekkorát csak tudsz! Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy elkerüld a fogságba esést! Ha egyszer elkaptak, azt tesznek veled, amit csak akarnak. Így hát elfutottam. Vagy legalábbis megpróbáltam. A derekam elakadt a rajzasztal sarkában. Elvesztettem az egyensúlyomat és elestem, szinte teljes súlyommal az asztal túlsó végére zuhanva. A rázuhanó súlytól az asztal libikókaként felborult, mire az összes kréta a falhoz csapódott, és leverte a faliórát. Az óra nagy loccsanással egyenesen az akváriumba esett. Én a földre estem, zuhanás közben beverve a fejemet a festőállványba, ami össze is tört, ahogy ráestem.

Félig kábultan az ütéstől magam mögé nyúltam, és az egyik fiókban kezdtem kotorászni. Reméltem, hogy találok egy sniccert vagy egy festőkést, de csak egy nagy tubus olajfestékre leltem. Kezdetnek ez is megtette. A tubust összenyomva a támadóm arca felé spricceltem a festéket. Amikor a ragadós, zöld olaj festék a szemébe fröccsent, egy pillanatra megingott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Megrökönyödtem, látva, hogy egyáltalán nem okoztam fájdalmat a férfinak, annak ellenére, hogy teljesen telement festékkel a szeme. Még csak meg sem mozdult, hogy letörölje. Ki vagy mi volt ez a fickó? Semmi emberi nem volt benne, és én teljesen tehetetlen voltam vele szemben. Ugyanakkor hihetetlen szerencsém is volt. Az olaj festék összekeveredett a kifröccsent vízzel, csúszóssá téve a padlót. A támadóm sértetlenül, de elvakítva megcsúszott az olajfolton, ahogy felém nyújtotta a fegyverét. Megtántorodott, és nagy csattanással elvágódott a padlón. Azonnal elrohantam. Kirontottam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Most azonban, hogy kijutottam a műteremből, nem tudtam, hová meneküljek. Miért nem rohant elő a zajra Patty vagy Barry? Csak nem ölte meg őket ez a valami? Feltéptem a hálószobájuk ajtaját. Minden sötét volt. Az ágyuk érintetlen. Még biztosan nem értek haza a színházból. Tárva-nyitva hagytam a szobát, a nappaliba rohantam, és azt kívántam, bárcsak mellettem lenne most Zavier. Fogalmam sem volt hová bújhatnék, vagy mihez is kezdhetnék most. Miért üldözött engem az a fickó, és honnan jött egyáltalán?

Kinyitottam a bejárati ajtót, és a hibernációs fáradtságomat leküzdve végigfutottam a folyosón a lift felé. Sokkal tovább már nem tudtam volna futni, de amikor a lifthez értem, megtorpantam. Mi van, ha a fényes fickó nem volt egyedül? Elhátráltam a lifttől, és nagyon óvatosan kinyitottam a lépcsőház ajtaját. Senki nem várt rám a bántóan éles fénnyel megvilágított betonlépcsőkön. Elindultam lefelé olyan halkan, ahogy csak tudtam, remélve, hogy nem csapok zajt mezítláb. Tudtam, hogy csak egyetlen helyen érezhetem magam újra biztonságban. Óvatosan leosontam a pincébe, és átvágtam az ott raktározott kacatokon, a régi bérlők életének maradékain. Véletlenül belerúgtam egy faládába, és majdnem felsikoltottam, ahogy egy poros ruhafogas zuhant rám a sötétből, és egy negyven éve divatjamúlt kabát esett a torkomnak. Megmenekülve ezektől a veszedelmektől, megtaláltam a raktárt, és remegve bekucorodtam elhagyott sztáziskapszulámba. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy bekapcsolom a gépet, és hagyom, hogy a hibernációban látott színes álmok csendes hullámai elsodorják a rémálmot, az elvesztett évek iszonyatát és az üldözőmet, bárki is legyen az. Attól féltem azonban, hogy elfognak, amíg alszom, így nem nyomtam meg az indítógombot. Ehelyett csak összegömbölyödtem a selyemszatén bélésen, és magamra húztam a poros kabátot, amiről korábban azt hittem, hogy meg akar támadni. A pince mindent átjáró hidege a csontjaimba lopózott. A puha párnába fúrtam az arcomat, és beszívtam az altatógázok áporodott szagát. Talán egy kicsit a hatásuk alá is kerültem,

mert a kezdeti rettegés után félig öntudatlanná váltam: nem zuhantam vissza teljesen a mély, hibernált álomba, de a sztázis első szakaszára emlékeztetett az érzés. Ami kirángatott bódult kuporgásomból, az a telefonom volt, amely hirtelen éles hangon megcsörrent a sötétben. Előhúztam a készüléket, és felvettem. Patty hívott. Kínos alapossággal nyírt frizurája jelent meg előttem hologram formájában, száját rosszallóan húzva el. – Hol vagy? – kérdezte követelőzőén. – Van fogalmad róla, mit művelt a nyavalyás kutyád? Ezentúl vagy elviszed a kisállatmegőrzőbe, vagy esküszöm, visszakerül oda, ahonnan jött! Kellett a fenének az a dög! – Mi a baj Zavier-vel? – Egy istencsapása az a jószág! Megette az olajfestékek felét, és teljesen tönkretette a stúdiódat! Még az a szerencséje, hogy nem az én szobámat dúlta föl. Azonnal gyere ide, és takaríts föl, mielőtt elmész az iskolába, vagy megkapod a magadét! – Máris ott vagyok – feleltem, és letettem a telefont. Kihámoztam magam a kabátból és a lift felé indultam. A félelmem a maradék altatógáznak köszönhetően elpárolgott. Ha nem így lett volna, valószínűleg ott maradtam volna reszketve a pince padlóján. Amikor visszaértem, Patty Zavier-vel kiabált, aki félelmében a rajzasztal alá bújt. A műterem romokban állt, amiért részben tényleg hibás lehetett Zavier is. Kutyalábnyomok díszítették a helyiséget, a földön hagyott zöld festékes tubust is megrágta a kutya, amitől aranyszínű szőre is csupa zöld lett. A vízzel elkeveredett olajfesték szigetcsoportot rajzolt a parkettára. S ha ez nem lett volna elég,

használhatatlanná vált, élénk színű kréták áztak a pocsolyákba. Patty távol tartotta a pusztítástól divatos cipőjét. – Hát itt vagy! – szólalt meg. – Takaríts föl, mielőtt elmennél az iskolába! És amikor elmész, vidd magaddal ezt az átkozott kutyát! Mi a fenéért hagytad itt egyáltalán bezárva? – Rendben, Patty – feleltem engedelmesen. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, mi történt a múlt éjszaka, de addigra ő már elment. Amúgy se igen tudtam, hogyan is hozzam szóba a témát. Miután Patty elment, megpróbáltam előcsalogatni Zavier-t az asztal alól. Először nem akart előbújni, aztán amikor látta, hogy senki nem jön már be a szobába, nagy nehezen talpra állt, és nyüszítve odavonszolta magát hozzám. Láthatóan erős fájdalmai voltak. Elővettem a mobilomat, és hívtam a Központi Információt. – Üdvözlöm, itt Hally beszél, állok rendelkezésére! – A gyönyörű mesterséges nő hologramja nagyon udvariasan megkérdezte, hogy miben segíthetne. Kértem, hogy mondja meg, hol vannak a környéken állatorvosi rendelők. A nő gyorsan felsorolta az összes rendelőt, melyek közül az egyiknek ugyanaz volt a neve, mint ahová Zavier-t hordták kozmetikushoz. Kértem, hogy hívja fel őket, mire néhány pillanat múlva egy előkelő recepciós képe jelent meg előttem. – A kutyám… megsérült – mondtam. – Szeretne egy időpontot foglalni? – kérdezte. – Nem is tudom – habogtam zavartan. – Nincs túl sok időm most iskola előtt. Ha jól tudom önökhöz szoktuk hordani. Freefoot Desert Roadsnak hívják.

– Á, igen – mosolyodon el a recepciós, ahogy az előtte lévő képernyőt nézte, amit én nem is láttam. – Desert Roads kiemelt ügyfelünk. Ha behozza őt iskolába menet, mi majd gondoskodunk a többiről. – Mit jelent az, hogy „kiemelt ügyfél”? – Azt, hogy minden őt érintő költséget előre jóváhagytak és kifizettek. Önnek csak be kell hoznia, mi pedig felhívjuk, ha kiderítettük, mi a baja. – Köszönöm – feleltem, és letettem a telefont. Nem maradt már annyi időm iskola előtt, hogy feltakaríthattam volna, és még Zavier-t is el tudtam volna vinni az orvoshoz. Miután kihorgásztam a faliórát az akváriumból (csodával határos módon a halaimat sem csapta agyon az áram), bezártam a műterem ajtaját, hogy Patty ne láthassa a rendetlenséget, magamra kaptam az egyenruhát, és a légpárnásomhoz vezettem Zavier-t. Utasítottam a hajót, hogy menjünk az állatorvoshoz, mi pedig Zavier-vel bemásztunk a hátsó ülésre. A kutya összefestékezte a hajót és a ruhámat is, de nem érdekelt. Átkaroltam a nyakát. Nyöszörgött és szűkölt, de gyengéden nyalogatott. Az állatorvosnál elmondtam, hogy Zavier megrágott egy festékes-tubust, de nem beszéltem a fényes fickóról és a furcsa botjáról. Biztosítottak afelől, hogy megvizsgálják az esetleges mérgezés miatt, és alaposan meg is fürdetik. Amikor az iskolába mentem, már nem fájt annyira a fejem Zavier miatt. Eltemettem mélyen magamban a fényes férfi emlékképét, és ameddig csak lehet, nem is akartam rá gondolni. Bren az aulában várt rám.

– Minden kék! – mondta, kikapva a notescreent a kezemből. El is felejtkeztem az új órarendemről a múlt éjszakai szörnyű események és a Zavier-vel történtek miatt. Bren megérintette néhányszor a készülékem képernyőjét, majd visszaadta a gépet, és megmutatta az új beosztást. – Tessék: második blokk, történelemóra, Mr. Collier. Az angol irodalmat is át kellett variálnunk: ezentúl a romantikusokról fogsz tanulni, remélem, nem bánod. – Persze hogy nem, nagyszerű lesz így – feleltem. Valójában ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, mert így is elég nehezemre esett nem a tanár orra alá dörgölni, hogy ezek a híresnek mondott századfordulós szerzők ismeretlenek voltak az én időmben. Nem akartam őt megbántani. Így már valamivel jobb volt iskolába járni, most, hogy nem kellett a történelemóráktól rettegnem, és nagyon szerencsés voltam, hogy Brennel egy osztályba jártunk. Már ránézni is jólesett. Szinte izzott körülötte a levegő. Állandóan vitákat kezdeményezett a többi diákkal, még a tanárokat is meglepte azzal, hogy olyan ismeretei voltak, amelyeket nem az iskolában hallott. Látszólag összefüggéstelen dolgokból is tudott következtetéseket levonni. Csupa olyan vonás volt ez, amelyeket én csak szerettem volna a magaménak tudni. Sajnos sosem voltam elég okos ahhoz, hogy eljussak erre a szintre. Nagyon szerettem őt nézni. Például azt, ahogy a keze ügyesen siklott a notescreen kijelzőjén. Való igaz, ő óvoda óta használta, míg nekem teljesen új volt a kis érintőképernyős kütyü. Ezzel együtt hosszú, barna bőrű ujjai mégis mintha csak egy elragadó balettet táncoltak volna. Azon kaptam

magam, hogy elmerengtem, vajon milyen érzés lehet, ahogy az ujjai a bőrömhöz érnek, ahogy a keze magához húz… Nyeltem egyet. Nem, nem, ezt nem lehet, ez nem helyes, én nem érezhetek így Bren iránt. Én Xavier-t szerettem. Ez a furcsa valami, ami dúlt bennem, nem szerelem volt, egyáltalán nem hasonlított arra, amit Xavier iránt éreztem. De mégis… Amikor Bren elkapta a pillantásomat, rögtön elvörösödtem, és a notescreenemre szegeztem a tekintetemet. Nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam rá gondolni anélkül, hogy ne kezdtek volna el halacskák úszkálni a gyomromban. Ó, a fenébe! Elvarázsolva mentem ki a történelemóráról, és el is tévedtem a kínaióra felé menet. A tanár azonban nem szidott le, amikor csak öt perccel a becsengetés után értem be az órájára. Kezdtem gyanakodni, hogy talán Mr. Guillory keze van ebben is. Megint csak nem értettem semmit az elhangzottakból. Körülbelül húsz perce tarthatott az óra, amikor megcsörrent a telefonom, így kimenekülhettem a felfoghatatlan nyelvtani áttekintés elől. Egyenesen az aula felé tartottam. – Úgy tűnik, hogy a kutyája jól van, de nagyon kimerült – mondta az állatorvos. – Ellenőriztük, hogy vannak-e mérgek a szervezetében, de úgy tűnik, hogy a festék viszonylag ártalmatlan. Nagyon sokat sétáltak tegnap? Megráztam a fejem. – Nem. – Hát pedig a felvételeink azt mutatják, hogy minden izma kimerült. A fáradtságának az az oka, hogy túltermelődött a tejsav az izmaiban. Tulajdonképpen a kutyája izmai

lemerevedtek. Egy-két napon belül rendbe jön, de kímélnie kell őt. Biztos benne, hogy senki nem hajszolta túl? – Nem tudok róla – feleltem. Nem tudtam, hogyan is mondhatnám el, hogy a kutyámat egy fényes, géphangú ember megbénította egy gumibottal, és elmondása szerint végezni akart velem. Visszamentem az órára. Nem akartam a fényes férfira gondolni, de nem értettem semmit az órán elhangzottakból, és most, hogy tudtam, Zavier rendbe fog jönni, az ő sorsa sem nyomta már a vállamat. Amitől újra csak Bren felé terelődtek a gondolataim. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit is érzek pontosan. Xavier volt az egyetlen fiú, akit valaha is szerettem, és az az érzés is fokozatosan alakult ki sok éven keresztül. Oly sok változáson átment, hogy nem tudtam, hogyan kezeljem ezt a másik, szívemet elöntő gyengédséget Bren iránt. Belesajdult a szívem, és az pedig csak tovább fájdította, hogy nem tudtam, ő vajon hogy érez. Azt mindig tudtam, hogy Xavier hogy érez. Olyan régóta ismertem már őt, annyi hangulatát láttam, hogy lehetetlen volt félreértenem a cselekedeteit, és amúgy sem titkolt volna el előlem semmit. Ő volt a legjobb barátom, a bátyám, a szerelmem. Meghalt, és gyászoltam. Eltűnődtem, hogy vajon csak a szomorúság miatt keresem Bren társaságát, vagy pedig ennél többről van szó? Elgondolkoztam azon is, hogy minden ember közül miért pont Bren volt az, aki átesett a hibernáló kapszulámon, és hogy történt, hogy ő volt az a valaki, aki felébresztett… Egy

csókkal, mint Csipkerózsikát. Nem is gondoltam még csókként arra az eseményre. De vajon ő így tekintett rá? Amikor kiléptem az utolsó órámról – romantikus költők –, megpillantottam Brent. Szívverésem felgyorsult, és azon kaptam magam, hogy szaladok feléje. – Köszönök szépen mindent! – lelkendeztem. – Sokkal jobb a romantikusokról tanulni, mint a századfordulós irodalomról. Engem már eléggé taszított. Bren elmosolyodott. – Igen, a nagyapám mondta, hogy valószínűleg jobban tetszenének neked a romantikusok. Ö még emlékezett rá, hogy olvasott tőlük, amikor még kortárs szerzők voltak, és nem tettek rá különösebben nagy benyomást. Na, és hogy tetszett a történelemóra? Jobban kedveled az újjáépítés korszakát? – Lenyűgöző. Hogy bírták fenntartani a földön kívüli telepeket? – Még nem tartunk ott – mondta Bren. – De annyit tudok, hogy a Ganümédészen és a Ceresen felállított telepeket felszámolták, és az Enceladusra tervezett telepet sem tudták elindítani. – Hátrapillantott a válla fölött. Nabiki és Otto állt ott, egyértelműen Brenre várva. – Ööö… mennem kell. Lekésem a napvitorlást. Felsóhajtottam. A kapszulában magamba szívott altatók hatása teljesen eltűnt, amitől újra ideges és ijedt lettem, és féltem egyedül maradni. Habár nem tudtam magam rávenni, hogy bárkinek is elmondjam, kivel találkoztam tegnap éjszaka, remegtem, és Brennel akartam lenni. – Én is hazavihetlek – ajánlottam fel. Próbáltam kevésbé kétség-beesettnek hangzani, mint amennyire valójában

voltam. – Úgy értem, úgyis mindketten a Unicornhoz megyünk. Bren egy darabig habozott, majd megvonta a vállát. – Rendben. – Nabiki és Otto felé intett a fejével. Nabiki is rántott egyet a vállán, és a vitorláskikötő felé indult. Otto egy pillanatig csak állt, és engem nézett. Sárga szeme csillogott a napfényben. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. – Megbántottam valamivel Ottót? – kérdeztem. Bren űrlényszerű barátja felé fordult, és rámosolygott. Otto is arcára erőltetett egy mosolyt, intett, és Nabiki után indult. – Á, de-hogy – mondta Bren. – Érdekesnek talál téged, de jogilag te rendelkezel az őt létrehozó technológia szabadalmi jogai felett, ami azt jelenti, hogy… nos, hát ő éppen eléggé emberi ahhoz, hogy legyenek emberi jogai, de ez azért elég bonyolult. Mindig attól fél, hogy újabb kísérleteknek akarják alávetni. De ha majd nagykorú leszel, erről te fogsz dönteni. Ezt hallva megtorpantam. – Soha nem tennék ilyesmit! Nem azt mondtad, hogy a legtöbben meghaltak közülük? – Mégpedig szörnyű halállal – felelte Bren. – De ne aggódj miatta, szerintem ő csak szeretne veled beszélgetni, de nem mer, mert valami miatt fél tőled. Nyeltem egyet. – Te is félsz? Bren felém fordította a tekintetét és felvonta a szemöldökét. Olyan volt, mintha erős fény vetült volna rám hirtelen. Egyszerre csak minden hibámat észrevettem. Nem voltam fodrásznál a sajtó-tájékoztató óta. A ruháim gyűröttek voltak

és festékfoltosak azóta, hogy Zavier-t elvittem az állatorvoshoz. Óra alatt rágtam a körmömet, vagy idegességemben, vagy unalmamban. Bren pillantásának tüze pattanásos, csontsovány kis árvává változtatott, aki elveszett az időben. – Azt ugye vágod, hogy furcsa vagy? – Mondta végül, mire kihunytak a fények. – Annak, amit mondasz, a fele már rég idejétmúlt. Olyan, mintha a nagymamámmal beszélgetnék. Aztán meg csinálsz vagy mondasz valamit, ami… ne vedd ezt rossz néven, de olyan gyerekes. Nem sértésnek szántam. – Nem is vettem annak – feleltem. – Szóval más vagy. Majdnem mintha másik országból jöttél volna, de közben mégsem. Nem is tudom. – A fiú idegesnek tűnt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy ki akarom nyújtani a kezemet és összeborzolni a haját. – Ezzel válaszoltam a kérdésedre? – Azt hiszem – feleltem, majd nyeltem egyet. – A csónak lent vár minket – mondtam kínomban. Követett a hajóig, és beszállt ő is utánam. – Hazafelé meg kell állnunk valahol. Ugye nincs kifogásod a kutyák ellen? – Nincs. Egészen tavalyig nekem is volt egy. De szegény öreg Jack elpusztult. – Milyen fajta volt? – kérdeztem. – Retriever – felelte. – Nagyon nagy játékos volt. Minden teniszlabdát megtalált, amit kiütöttek a pályáról. Amikor Zavier-t is beszállítottam a csónakba, Bren felé biccentett a kutya, majd megszagolta a lábait. – Szia, kutyus! – mondta Bren, és megvakarta Zavier füleit.

– Légy kedves hozzá! – kértem. – Elég kemény éjszakája volt, megevett valami festéket. – Festéket ettél? – kérdezte Bren Zavier-t halkan és kedvesen. Majd rám nézett. – Honnan szerzett festéket? – A műtermemből – feleltem. Bren egyre növekvő tisztelettel figyelt engem. – A műtermedből? – Hát igen… firkálgatok – feleltem szégyenlősen. – Pipherék berendeztek neked egy műtermet? – Szerintem inkább Guillory szervezte meg, biztosan ott van az adataim között, hogy szeretem a művészetet. Bren vállat vont. – Hát én nem láttam – mondta –, pedig megpróbáltam utánad nézni. – Tényleg? – Nem találtalak sehol. Valójában még annak sem találtam nyomát, hogy a szüleidnek egyáltalán volt gyereke. Gondolom, féltő gonddal őrizték a magánéletüket. Találtam egy képet rólad, amin körülbelül tízéves lehetsz és a szüleiddel vagy. A UniCorp archívumában volt, de te még csak meg sem vagy jelölve rajta. Gyakorlatilag szellem vagy. Nincs digitális nyomod. Még a születésnapodat sem találtam meg. Mintha nem is léteztem volna, sohasem léteztem. Néha tényleg úgy is éreztem magam. Mindenki, akit ismertem, már meg halt. Bren elengedte Zavier-t, és kínosan feszengeni kezdett az ülésen. – Sajnálom. Vállat vontam.

– Már kezdek hozzászokni. – Én akkor is sajnálom. A hajó túl gyorsan haladt, mert már meg is érkeztünk a házunkhoz, és én még mindig féltem volna egyedül maradni. – Szeretnéd látni a műtermet? – kérdeztem, – Elég nagy a káosz, mert Zavier felborított néhány dolgot, szóval.,. Mindegy, fel kell hogy takarítsak, mielőtt Patty és Barry hazaérkezik. – És addig egyedül vagy? – Igen. Csak Zavy van itt velem. Bren némi habozás után így szólt: – Igen, persze, szívesen felmegyek. Amikor kinyitottam a műtermem ajtaját, arra készültem, hogy ugyanúgy romokban lesz, ahogy reggel hagytam. A takarítónőnek azonban volt kulcsa a lakáshoz, és a jelek szerint nem hallotta Patty figyelmeztetését. Kitakarította a műtermemet, és sokkal nagyobb rendben hagyta hátra, rnint ahogy én valaha is képes lettem volna rá – Aztaaa! – árnult el Bren, ahogy belépett. Végignézett a falon függő festményeken. Most egy kicsit örültem annak, hogy a róla készült krétarajzorn megsemmisült. Észrevettem a rajz gyűrött, elázott maradványát, ami kikandikált a szemétégető tartályából. Ha tegnap látta volna a róla készült rajzomat, nem zavartattam volna magam, és megmutattam volna. Elmondtam volna neki az igazat, hogy mindig lerajzolom a körülöttem élőket. Még Pattyről és Barryről is készítettem néhány vázlatot, sőt ceruzával még Mr. Guilloryt is lerajzoltam. De ha ma látta volna, amikor ilyen szörnyen

zavarban voltam amiatt, amit még magamnak sem akartam igazán bevallani… Nos, elég kínosan éreztem magam. Nagyon vágytam rá, hogy lefesthessem őt. Leültettem volna egy kis székre a sarokban, háttérben a könyvespolccal. Vagy talán az ablak elé, különösen, ha meg tudtam volna győzni arról, hogy gombolja ki egy kicsit az ingét, vagy talán egy kicsit jobban, talán ha le is vette volna teljesen, hadd csillanjon meg a napfény a bőrén, hadd rajzolja ki izmos mellkasának vonalait. A festmény hátterében a növényzet színét a szeme színéhez igazítottam volna, és… Ekkor rájöttem, hogy éppen kérdezett tőlem valamit. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a műtermemben ülő félmeztelen Brenről szőtt álomképeket. – Mit kérdeztél? – Miért nem tanulsz művészetet az iskolában? – Nem tudom, gondolom, Mr. Guillory nem gondolta, hogy szükségem lenne ilyesmire. – Körbemutattam a szobán. – De nem bánom, hiszen itt van nekem ez. Bren a falhoz lépett, ahol a valaha festett legnagyobb festményem még száradt. A hibernációs álmomban látott tájak egyike volt az. Egy olajfestmény, élénk színű hullámzó dombokkal és a villámok fényétől ragyogó felhőkkel. Az egésznek inkább vidám, mint baljóslatú hangulata volt. A képnek a Kék dűnék címet adtam. – Ezt mindet te festetted? – Ez csak egy hobbi. Bren rám pillantott. – Nagyon jók – mondta. – Ne becsüld le magad. – Oldalra biccentette a fejét, ahogy a festményeimet nézte. – Komolyan,

nagyon kékek. Van valami nagyon… zsigeri ezekben a tájképekben. Ránéztem. – Te most komolyan azt a kifejezést használtad, hogy zsigeri? ‒kérdeztem. – Nem hallottam ezt a szót azóta, hogy kijöttem a hibernálásból. Bren megvonta a vállát. – A nagyszüleim mindig elcipeltek mindenféle kiállításokra. Megtanultam, hogyan kell a műveket elemezni. – Mindig is a tájképfestés volt az erősségem – mondtam neki. ‒Egyszer még díjat is nyertem ezért. – Tényleg? – Felvonta az egyik szemöldökét, és közelebbről is szemügyre vette a vásznat. Egy újabb pillanat múlva bólintott. ‒Már látom, miért. – Elfordult, és a többi képemet kezdte el nézni. – Az mikor is volt, hatvan éve? – Hatvankettő – feleltem. – Épp mielőtt hibernáltak volna. – Hogy hívták? – Égalja. – Nem, te butus, a díjat! – mondta nevetve. – Ja, az Ifjú Mesterek Díja. Járt volna a díjjal egy egy hónapos művészeti körút Európában és egy ösztöndíj is, amit azonban valószínűleg úgysem tudtam volna elfogadni. – Nem mentél el? – kérdezte Bren. – Hát, akkoriban… éppen gyengélkedtem, amikor a körutazás lehetősége felmerült – mondtam. – Éppen az utazás előtt hibernáltak. Mondjuk, amúgy sem mentem volna. – Ja, igen. Sajnálom. – Semmi gond – feleltem –, tudom, hogy furcsán hangzik.

– Csak egy kicsit. – A pulton heverő rajzaimat böngészte. – Ez anyu? – húzott ki egy papírlapot, rajta egy ceruzarajzzal. – Igen – feleltem, válla fölött átpillantva. – A kórházban készítettem. – Mrs. Sabah-ról könnyű volt tanulmányt rajzolni. Az arcvonásai nagyon tiszták, élesek és természetesek voltak. Épp csak a szeme megdöbbentő zöld színét nem tudtam előállítani. – Csinálhatnék erről egy másolatot? Biztosan nagyon örülne, ha látná. – Add neki ezt – mondtam. – Vidd el nyugodtan. – Komolyan mondod? Vállat vontam. – Ez csak egy rajz. Rám nézett, szinte majdnem izgatottan. – Aláírnád? Elhúztam a számat, de előkotortam egy ceruzát a fiókból. – Miért? Bren felnevetett. – Mert ilyen képességekkel bármelyik percben híres művész lehet belőled, és ez a kép anya súlyát fogja érni aranyban. Felhúztam az orrom. – Nem, biztosan nem leszek – mondtam. – Mr. Guillorynak szüksége van rám a UniCorpban. – Mindenki ezt mondja – mondta kissé dühösen Bren, majd újra a rajzkötegem felé fordult. – Megbolondulok ettől. Azt kéne tenned, amit tenni akarsz. – Nem tudom, mit akarok – mondtam, de azért aláírtam Bren édesanyjának a portréját, mint Rose Fitzroy, és a címéül ráírtam: Annie.

‒Mindenkit lerajzoltál. Hű, ez igen! – Húzott elő Mr. Guilloryról egy skiccet. – Ezen a képen olyan a pasas, mint egy troli. Naivan félrefordítottam a fejem. – Kicsoda, én? – kérdeztem ártatlanul. Bren felnevetett. Kihúzott egy újabb rajzot. – És ő kicsoda? Várj csak, azt hiszem, felismerem. Ő egy srác a suliból, igaz? Elkomorodtam. – Nem – feleltem, és elfordultam. Bren csak ekkor vette észre az öt másik Xavier-t ábrázoló rajzot, ami ki volt függesztve a falra. Sokkal több volt még persze, de kételkedtem benne, hogy a kisbabakori képei és Xavier-ről, már mint a fiatal férfiról készült arcképek között összefüggéseket talál. Komolysággal a hangjában megkérdezte: – Ő kicsoda? Nem akartam erről Brennek beszélni, de mégis megtettem. Azt akartam, hogy Bren megöleljen, és azt mondja, hogy sajnálja, ami történt velem, gyengéden megcsókolja a homlokomat, a szemhéjamat, megnyugtasson, hogy ő majd mindent rendbe hoz. A rajzasztalhoz fordultam, és az akváriumot kezdtem bámulni. – Ő a barátom volt. – Értem – mondta. Majd csak félig kimondva azt, amit hallani akartam, hozzátette: – Sajnálom. Vállat vontam. Kínos csend telepedett ránk. Éreztem, ahogy a teste melege magához vonz.

– Nos, hát… köszönöm a rajzot. Anya imádni fogja. – Nagyon szívesen – feleltem. – Akkor gondolom, találkozunk a suliban. Mire visszafordultam, már kisurrant az ajtón.

8. FEJEZET

E

GY

SZEMHUNYÁSNYIT

SEM

ALUDTAM

AZNAP

ÉJJEL.

Azágyamon kuporogtam, kezemet szorosan Zavier nyakörvén tartottam, a telefonomat pedig karnyújtásnyira. A legkisebb zajra, Zavier minden mozdulatára, minden elhaladó légpárnás hajó falra vetülő fényétől megrettentem és meg voltam róla győződve, hogy megint meg akarnak támadni. Vacsora közben már azon voltam, hogy előhozakodom a tegnap este történtekkel Patty és Barry előtt, de végül nem tudtam rászánni magam. Annyira közönyösek voltak velem szemben, hogy lehetetlennek tűnt beszélni velük. Nem vagyok idióta, megnéztem a ház belépési naplóját. Egyetlen betörés sem történt. Ami a hivatalos feljegyzéseket illeti, a támadás mintha meg sem történt volna. Sehogy sem volt értelme a történteknek. Ahogy a napfény lassan kezdte beragyogni a szobámat, felvettem a telefonomat. – Dr. Bija rendelője – mondta a titkárnő holografikus képe. – Szeretnék időpontot foglalni a doktornőnél – mondtam. – Még ma délelőttre, ha lehet. A titkárnő közönségesen és elutasítóan rám förmedt: – Ennyire sürgős? Már vártam ezt a kérdést. Erre általában az lett volna a válaszom, hogy nem. – Igen – feleltem szégyenkezve. – Bemegy ma az iskolába?

Bólintottam. – Neve? – Rose Fitzroy. – Ó! – A titkárnő viselkedése hirtelen megváltozott. A pillantását elfordította a kameráról, és a saját monitorjára pillantgatott. – Nos, nem tudom bejuttatni a doktornőhöz az iskola előtt, de tíz órára még tudok időpontot foglalni, a harmadik óra előtt. Dr. Bija majd ír magának igazolást. – Köszönöm – mondtam alig hallhatóan. – Ez a legkevesebb, Miss Fitzroy – mondta, láthatóan megkönnyebbülve, hogy végre leteheti a telefont, majd eltűnt. Átaludtam a szociálpszichológia-órát. Töriórán ébren maradtam, hogy figyelhessem Brent, de a harmadik órán már örültem, hogy volt ürügyem kihagyni a kínai nyelvet. Dr. Bija láthatóan aggódott, amikor megjelentem a rendelőjében. – Van valami gond, Rose? – kérdezte. – Azt mondta a titkárnőm, hogy sürgősen látni akartál. – Igen. Tudom, hogy úgy volt, hogy hétfőig nem találkozunk, de nem tudok aludni. – Súlyosbodtak a rémálmaid? – Nem egészen ez a gond – feleltem, de magam is ezen agyaltam, mióta tegnap hazaértem. Egyáltalán semmi bizonyíték nem volt arra, hogy az a fényes ember létezik, kivéve Zavier kimerültségét, amit az is okozhatott, hogy amíg én aludtam, ő dühödten tombolt a műtermemben. – Valami ilyesmi, talán. – Zavartan és kimerülten leültem a heverőre. – Mi aggaszt? – kérdezte Mina. – Én… én azt hiszem, tegnapelőtt éjjel megtámadtak – feleltem.

– Egy ilyen fényes, élettelen szemű ember, aki egy elektromos nyakörvet akart rám rakni. – Elmondtam neki az egész történetet, azt is, hogy rohantam le a pincébe és aludtam el a hibernáló kapszulámban. – És amikor újra felmentem a lakásba, a műtermem romokban állt – fejeztem be. – Beszéltél Pattynek és Barrynek erről az… élményedről? – kérdezte Mina. – Nem – feleltem. – Patty nagyon dühös volt, amikor hazaért, és ilyen rendetlenül találta a műtermet, aztán pedig iskolába kellett mennem, és múlt éjjel, mire hazaértek, az egész még számomra is túl furcsa volt ahhoz, hogy elmeséljem. Dr. Bija bólintott. – Azt ugye tudod, hogy az épület, ahol laktok, egy magas biztonsági fokozatú körzetben van? Engedély nélkül senki sem teheti be a lábát az épület területére, pláne nem sétálgathat a lakások közötti folyosón és léphet be a lakásotokba anélkül, hogy meg ne szólalna száz riasztó. – Tudom – mondtam. – Megnéztem a biztonsági naplót. Abban nem volt semmi nyoma a férfinak, és amúgy is szinte mindig arról álmodom, hogy üldöz valaki, de ez a mostani sokkal valóságosabbnak tűnt. És a műterem… – Nem lehet, hogy a kutyád volt? – kérdezte Mina. – Végül is lehetséges, de az furcsa, hogy azt álmodom, feldúlják a műtermemet, aztán arra ébredek, hogy ez történt a valóságban is. – Ez elég gyakran megesik – felelte Mina. – Amíg öntudatlanok vagyunk, az alvás közben hallott zajokat az elménk beleszövi az álomba. Engem jobban aggaszt az a

lehetőség, hogy talán alvajáró vagy. Történt már veled ilyesmi korábban? Megráztam a fejem. – Nem, de nem is igazán voltak eddig rémálmaim. De múlt éjjel úgy féltem, hogy csak ültem az ágyamon egész éjjel. Dr. Bija bólintott. – Javasolhatok neked egy altatót. Valami gyengét – tette hozzá –, hogy megnyugtasson, nem olyasmit, amihez könnyű hozzászokni. Csak akkor vedd be, hogy ha tényleg nem tudsz elaludni, mint múlt éjjel. Tudod, hogy ki a háziorvosod? Megkérem, hogy írjon fel neked ilyen gyógyszert. – Nem – feleltem. – Akkor majd szólok Mr. Guillorynak, ő biztosan tudja az orvosod nevét. – Biztos, hogy ebbe be kell vonni Guilloryt? – Még mindig nem tudtam bízni abban a férfiban. – Nem mondok neki semmit arról, amiről beszélgettünk, de nem írhatom fel egyedül a gyógyszert. Felsóhajtottam. – Rendben. Rose, a furcsa lány, most még furcsább lesz. Mina felnevetett. – Tényleg azt gondolod, hogy furcsa vagy? – Mégis hogy nevezne egy százéves tinédzsert? – Szerintem még csak hetvennyolc vagy – felelte Mina, és ebből már tudtam, hogy túl sokat árultam el magamról. Néhány napja jöttem rá, hogy amikor Bren felébresztett, éppen száz év telt el a születésem óta. Egy évszázada és hét hete élek. Bizonyos dolgokat jobb volt, ha dr. Bija sem tudott.

Többet nem álmodtam a fényes emberről, és amennyire tudom, nem is járkáltam álmomban. A tabletták, amiket dr. Bija szerzett nekem, tényleg segítettek leküzdeni a rémálmokat, vagy inkább segítettek elaludni, miután rémálmaim voltak. Továbbra is jártam az iskolába, ami ugyanolyan rettenetes maradt, mint volt. Folytattam a fizikoterápiát is, amelynek lassan kezdtek megmutatkozni az első eredményei is. Elértem azt a pontot, amikor végre el tudtam vinni Zavier-t úgy egy szép hosszú sétára iskola után, hogy az izmaim nem mondták fel a szolgálatot, habár futni még mindig nehezemre esett. Folytattam a festést és rajzolást is, ami meglepő módon jobban ment, mint valaha. Hatvankét évnyi hibernációs álom, úgy tűnik, nem ment teljesen veszendőbe. Hetente egyszer továbbra is találkoztam dr. Bijával, és továbbra is figyeltem – szinte akaratom ellenére – Brent. – Elhoztad nekem valamelyik művedet? – kérdezte dr. Bija, ahogy beléptem a rendelőjébe. Megráztam a fejem. Majdnem négy hét telt el azóta, hogy állítólag alva jártam, és nem emlékszem, hogy valaha is magammal hoztam volna bármelyik tájképemet is, hogy megmutassam dr. Bijának. – Nem, sajnálom. Mina felhúzta a szemöldökét. – Látom, a vázlatfüzeted viszont nálad van. Van benne olyasmi, amit megmutatnál nekem? – De ezek csak vázlatok! – mondtam meglepetten. – Na és? Nem a Mona Lisát akarom látni. Megvontam a vállamat.

– Jól van – feleltem, és átnyújtottam neki a vázlatfüzetet. Az első néhány lapon tájképek voltak. – Mesélj ezekről – kérte Mina. – Ezek csak tájképek – mondtam. – Hol rajzoltad őket? – Hát… többnyire órán – vallottam be. Az elmúlt hónapban jóval több rajzot készítettem, mint amennyi házi feladatot. Nagyon kevés színes rajzom volt, de úgy tűnt, hogy Minának tetszenek a szénnel rajzolt tájképek is. Nagyon sok képen voltak láthatók villámok és viharok, ahogyan a korábban látott álmaimban is. Néhányat lapozott a füzetben. – És ő kicsoda? Bren? Idegesen megnyaltam a számat. – Nem – feleltem. – Ő Xavier. – El is felejtettem, hogy róla is voltak rajzok a füzetemben. Kezdettől fogva próbáltam mindent megtenni, hogy említést se tegyek a régi életemről, és erre épp én nyújtottam át neki a kulcsot a múltamhoz. – És kicsoda Xavier? – Valaki, akit ismertem… még azelőtt. Hirtelen éreztem, ahogy felbugyog Minában a kérdések özöne, csupa olyan kérdés, amit eddig nem tett föl a régi életemre vonatkozóan. Nem beszéltem neki többet a témáról, és a javára szóljon, hogy ő ezt tiszteletben is tartotta. Egyszerűen továbblapozott. – Ők Nabiki és Otto – mondtam. – Igen, tudom. – Ismeri Ottót? – Otto egy kicsit olyan, mint te, szerintem mindenki ismeri mondta Mina.

Kiéreztem valamit a szavaiból, amit nem lett volna szabad. – Ő is az egyik betege? – Erre a kérdésre nem válaszolhatok – mondta Mina. – Kérdezd meg őt, ha kíváncsi vagy. Felsóhajtottam. – Nem tudom megkérdezni, nem akar velem szóba állni. – Meglepődnél rajta, mennyi mindent tudna mondani neked Ottó, ha hagynád. – Igen, ezt már nagyon is tudom – feleltem –, de nem akar megérinteni, valamiért megrémíti őt az elmém. – Á… – mondta Mina elgondolkozva. – És elmondta, hogy miért? Megráztam a fejem. – Nabiki nem tudta jól lefordítani. – Próbáltad személyesen megkérdezni tőle? – Már mondtam: nem akar beszélni velem. Mina összeszorította a száját. – Próbáltál kapcsolatba lépni vele a hálózaton keresztül? Úgy néztem rá, mintha elment volna az esze. – Ha nem tud beszélni, akkor a mobilját sem tudja használni. – A notescreeneden keresztül – pontosított Mina. – Nagyszerűen kommunikál írásban. Erre eddig egész egyszerűen nem is gondoltam. Nagyon ritkán nyitottam ki a notescreenemet, és nem is vetődött fel bennem, hogy használhatnám arra is, hogy kapcsolatba lépjek valakivel. Nem volt még senkim, akivel kapcsolatot tarthattam volna.

– Majd átgondolom – feleltem, lapozva a vázlatfüzetemben. -Ö Bren. Mina elmosolyodott. – Nagyon jóképű. Micsoda szeme van! A rajzra néztem. – Hát igen – mondtam csendesen. A rajzon kiemeltem a szemét, amitől mintha világított volna az árnyékolt háttérben. Bren szeme mindig vonzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyton a szemét rajzolom. Az egész asztaltársaságot lerajzoltam, és benne voltak a vázlatfüzetemben, így Mina arcokat tudott kötni az általam említett nevekhez. Aztán lapozott, és egy újabb Xavier-ről készült rajzra bukkant. – Ez ugyanaz a fiú, mint korábban – mondta Mina –, de itt fiatalabbnak néz ki. Ő a testvére? – Nem – feleltem –, ő is Xavier, nagyon régóta ismertem őt. – Mióta? Belém hasított a fájdalom. – Ismertem egész életében. Aztán feltette az első olyan kérdést, amivel igazán rátapintott arra, hogyan is éreztem magam. – Hiányzik? Az első gondolatom az volt, hogy lerázom magamról a kérdést, hogy elterelem a szót, vagy témát váltok, de nem tettem. – Mindennap – feleltem. – Próbálok nem gondolni rá. – És mégis lerajzolod újra és újra. Felsóhajtottam.

– Nem gondolhatok rá, de nem is tudom elfelejteni őt. Nem is helyes elfelejteni valakit, akit szeretünk. Hosszú csend következett. – Úgy gondolod? – kérdezte végül Mina. A kérdések kezdtek nagyon kényelmetlenné válni. – Na, mindegy, ez a vázlatfüzetem – mondtam a füzetért nyúlva –, csak egy csomó firkálmány. – Nagyon tehetséges vagy – mondta Mina visszaülve a székébe. – Mit gondolsz, a jövőben is foglalkozol majd a rajzzal? – Persze hogy fogok. – Úgy értem, szeretnél ebből élni? – A UniCorpról kell gondoskodnom – emlékeztettem Minát. – Ja, igen – felelte –, hát ez elég nehéz ügy. Gondolod, hogy megvan benned, ami ahhoz kell, hogy egy ilyen hatalmas bolygóközi vállalatot irányíts, mint a UniCorp? Ezt a kérdést így még senki nem tette föl. A vállaim megroggyantak. – Nem – ismertem be –, de talán felvehetnék valakit helyettem. Talán az egyetem után… Mina felnevetett. – Szerencsére ezzel most még nem kell foglalkoznod. – De igaza van – feleltem –, keményebben kéne tanulnom. Keményebben kéne tanulnom. Lassan ez vált a mottómmá, és emiatt szégyelltem magam a legjobban, mert amilyen sokat beszéltem róla, legalább olyan nehezen vettem rá magam a tanulásra. Tudtam, hogy túl buta vagyok ahhoz, hogy megértsem a tanulnivalókat, így hát hogy is érdekelhettek volna az iskolában tanultak?

De Bren valóban érdekelt, Otto meg még nála is jobban. Sokat foglalkoztatott Otto gondolata, de rendkívül nehéz volt kiderítenem róla bármit is. Nagyon kínos lett volna megadni neki a számomat, különösen, ha Nabiki is ott volt (márpedig Nabiki mindig ott volt). Nabiki azonban nagyon szeretett róla beszélni, és így sikerült megtudnom pár dolgot. A fiú mindig jelen volt, amikor róla beszéltünk, és nagyon furcsa volt úgy beszélgetni róla, hogy nem közvetlenül tőle kérdeztem. De legalább nem a háta mögött beszéltük ki. Abból, amit megtudtam, kiderült, hogy Otto anélkül nyerte meg a UniPrep ösztöndíját, hogy bárkinek is elmondta volna, kicsoda. Az ösztöndíjat egy dolgozat kiértékelése után ítélték oda. Otto nem tudott beszélni, de ragyogó elme volt, ami rendkívül jól megmutatkozott írásban. Az ösztöndíj ellenére Ottót kis híján nem vették fel a UniPrep-be. Hat hónapba és egy polgári perbe került, hogy felvételt nyerjen az iskolába. Mielőtt ebbe az iskolába járt volna, őt és a családját a UniCorp egyik laboratóriumában oktatták, miközben agyuk minden rezdülését megfigyelték és rögzítették. Otto nagyon keményen dolgozott a UniPrepben. A testvérei, az a három másik gyermek, aki az Európa-projektből származott és értelmesnek született, még mindig a UniCorp felügyelete alatt állt, és Otto hétvégenként meglátogatta őket. Habár nem bántak velük rosszul, nagyon várták már azt a pillanatot, amikor nagykorúvá válnak, és hivatalosan is rendelkezhetnek saját életük felett. Bren maga volt a kirobbanó energia. A vele kapcsolatban kavargó érzéseim repdeső madárként töltötték be a fejemet, és

minduntalan elterelték a gondolataimat. Ezzel szemben Otto ellensúlyként hatott rám. Ott pihent az agyam egy zugában, akár egy nehéz teher, míg azon nem kaptam magam, hogy mindenhova magammal cipelem őt. Legbelül mardosott, hogy Otto velem szemben tanúsított tartózkodásáról az a vállalat tehet, ami elvileg az enyém. Az sem segített a helyzeten, hogy gyakran azon kaptam Ottót, hogy engem figyel, sőt, valójában bámul, de az arca kifejezéstelen maradt. Nem tudtam megfejteni, hogy mit érez. Az arcára erőltetett mosolyon kívül, amit nyilvánvalóan azért fejlesztett ki, hogy megkönnyítse a kapcsolatteremtést, lehetetlenség volt megmondani, hogy mit gondol. Hogy érdeklődött-e irántam, vagy veszettül gyűlölt, nem tudtam volna megmondani. A puszta véletlen azonban váratlan lehetőséggel ajándékozott meg. Néhány nappal azután, hogy megmutattam a vázlatfüzetemet dr. Bijának, Nabikinek és Ottónak nagyon kellett sietnie ebéd után, és mind a ketten az asztalon felejtették a notescreenjüket. Átnyúltam az asztalon, és bekapcsoltam Otto gépét. Tessék, ott is volt, amit kerestem. Gyorsan bemásoltam a számát a saját notescreenembe, hogy később tudjak neki írni. Épp időben. Nabiki visszaszaladt, és én felvettem az asztalról mindkét notescreent, hogy leplezzem a kémkedésemet. – Ezeket itt hagytad – mondtam neki, átnyújtva a gépeket. Nabiki egy kicsit zavartnak tűnt. – Köszi – felelte.

Nabiki mindig nagyon udvarias volt, de láttam rajta, hogy nem nagyon kedvel. Nagyon furcsán éreztem magam, amikor Otto notescreenjéhez kapcsolódtam aznap este. Ez már akkor is egy elavulóban lévő technológia volt, amikor én gyerek voltam. Ezután hamarosan olyan mobilok vették át az uralmat, amelyek hangmintákra reagálva, a holografikus kameráikkal személyes beszélgetés illúzióját keltették. Olyan ódivatúnak tűnt így írni valakinek, mintha csak Bill Gates idejében lúdtollal írt volna valaki. Fogtam a notescreent, egy mély levegőt vettem, és elkezdtem írni: Ottó, bocs, hogy zavarlak. Rose vagyok. Vártam. Amikor a készülékem pittyegett, jelezve, hogy válasz érkezett, szinte még ahhoz is túl ideges voltam, hogy elolvassam. Egyáltalán nem zavarsz, hűha, de jó, hogy megkerestél! Szia. Most, hogy elkezdtem, nem tudtam, hogy folytassam. Gondoltam, csak beköszönök. Örültem, hogy nem látta milyen képet vágtam, amikor rájöttem, milyen kis idétlen vagyok. Bocsi, csak olyan furcsa mindig Nabikin keresztül beszélni. Tényleg az. Örülök, hogy írtál nekem, hát ez nagyon… Ez annyira kék! Nahát! Hát ezt aztán nem vártam! Hát ezt aztán én sem vártam, Otto olyan barátságos volt most ahhoz képest, hogy milyen hűvösen figyelt, és hogy Nabiki milyen ridegen bánt velem. Ne haragudj. Ugyan miért? Ha feltartalak valamiben, bármi is legyen az. Nem tartasz fel. Én is akartam már beszélni veled, csak tudod… Ez az egyetlen módja. Csak így tudunk kettesben

beszélgetni, és különben sem találtam még ki, hogy fogjak hozzá. Elég furcsa másokon keresztül üzengetni. A legtöbb ember már ezt az üzenetváltást is túl régimódinak találja. Köztük én is, ami azt illeti. Tényleg? Azt hittem, hogy ha valaki, akkor te biztosan használtad azelőtt. Hát, használtam, de még gyerekkoromban. Sejtettem. Hosszú szünet következett, nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Volt valami különös oka annak, hogy hívtál? Végül is igen. Dr. Bija javasolta, hogy írjak neked. Mina? Ugye, milyen kedves? Kedvelem öt, igen. Te is jársz hozzá? Hetente. Én is. Tudom. Ő viszont nem árulta el nekem, hogy te jársz-e. Én sem tőle tudom, te mondtad el, az elmédben láttam őt. Hát, nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Ne aggódj, senkinek nem mutatom meg, amit mások elméjében látok. Szigorú erkölcsi kódexem van ezzel kapcsolatban. Olyan szigorú, mint Mináé vagy bármelyik orvosé. Tényleg? Szavamat adom. Írásban. Nem tudnám megmondani miért éreztem humorosnak ezt a rövidke mondatot, de annak éreztem. Köszönöm. Szeretnék kérdezni valami személyeset, de nem akartam Nabikin keresztül. Hm. És miért nem?

Próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne legyek túl bántó, hiszen igazán nem volt okom arra, hogy ne kedveljem Nabikit, sőt valójában ő nagyon – milyen szót is használtak? –, nagyon kék, legalábbis a barátait jól választja meg. Úgy tűnik, hogy a barátnőd nem nagyon kedvel engem. Ugyan, majd beszélek vele. Nem palástolja valami jól az ellenszenvét. Miért, próbálja? Mindennél jobban. Szóval tényleg nem bír engem? Volt némi szünet, mielőtt Otto válaszolt volna. Nem hibáztat, teljesen tisztában van vele, hogy nem tehetsz róla. Mi nem az én hibám? Hosszú szünet állt be. Féltékeny rád – írta végül. Ezen teljesen felháborodtam. Féltékeny? Mégis miért? Hát csak azért, hogy az vagy, aki. Jaj, mondd meg neki, azt üzenem, övé lehet az egész életem. Megkaphatja a francos UniCorpot, az istenverte újságírókat, a sztáziskimerültséget, a még két évig tartó fizikoterápiát, a rémálmokról nem is beszélve. Egy pillanatnyi habozás nélkül cserélnék vele. Ahogy elküldtem az üzenetet, máris megbántam. Sajnálom ‒írtam azonnal. Igen, ezt ő is tudja, de nem is ezért féltékeny. Most már tényleg nem értettem. Akkor mégis miért? Érdekelsz engem, és ez eléggé idegesíti. Nyeltem egyet. Nahát. Tudod, ez nem történik meg velem túl gyakran. A legtöbb ember untat, a legtöbb elme elég egyszerű. Én sem vagyok valami okos– feleltem.

Ennek nem sok köze van az intelligenciához, habár én nem láttam jelét ostobaságnak a gondolataidban. Nem. Azt találom érdekesnek, hogy hajlandó vagy gondolkodni és megfontolni dolgokat. Mindenkinek megvan a képessége arra, hogy szélesítse a látókörét, de csak kevesen élnek ezzel. Nem tudtam, mit mondjak erre, így feltettem egy újabb kérdést: Nabiki is érdekes számodra? Nagyon. Sokrétűek a gondolatai. Ezért érez irántad egyszerre ellenszenvet és szimpátiát. Hogy jöttetek össze? Ha nem vagyok túl indiszkrét. Nem vagy az. Amikor felvettek a Uniba, nagyon rossz állapotban voltam. Körülbelül olyan egyedül voltam, mint most te, de én még furcsa is voltam. Nagyon sok zaklatásban volt részem, Nabiki pedig mindig ádázul védett első pillanattól fogva, hogy megismerkedtünk. Emlékeztetett egy anyaoroszlánra. Annyira hízelgett neki ez a gondolat, hogy szinte azonnal belém szeretett. Micsoda? Egyetlen bókodra? Hát, tudod, ezt egy kicsit nehéz elmagyarázni. Először is az én bókjaim, hogy is mondjam, eléggé hevesek. Istenem, ez olyan nagyképűen hangzik, de így igaz. Furcsa vagyok, és ez az egyik legfurcsább dolog velem kapcsolatban. A második pedig, hogy Nabiki is pont ilyen. Minden, amit csak érez, azt teljes szívével átéli, semmit nem tart vissza. Nagyon különös érzés volt magamba szívni egy olyan valaki gondolatait, aki éppen belém szeret. Mintha a szivárvány minden színében játszó fénysugártól fénylene az elméje. Tetszett ez a hasonlat a szerelemről. Nem gondoltam, hogy lesz barátnőm, de olyan gyönyörű volt az érzés, hogy egyszer csak azon kaptam magam, egyre

jobban tetszik a gondolata. Több mint egy éve vagyunk már együtt. Hát ez nagyon szép történet. Úgy gondolom, szebb, mint a legtöbb dolog, ami veled történt. Megvontam a vállam, habár nem láthatta. Így igaz. Ne aggódj, nekem is sokkal több ronda emlékem van, mint szép. Sajnálom. Én nem. Nem élhetem senki más életét, csak a sajátomat. Mi volt az a személyes kérdés, amit fel akartál tenni? Ja, igen. Csak az, hogy mi ijesztett meg bennem olyan nagyon? Nem hiszem, hogy akarod hallani a választ. De igen. Ha rendes választ tudnék adni erre a kérdésre, akkor eleve fel sem kellett volna tenned. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen dolgokat kelljen leírnom. Csalódottan elhúztam a számat. Én mégis szeretném tudni. Adj olyan választ, amilyet csak tudsz. Az elméd – felelte Ottó. Mit gondolsz, mit láttam benne? Amikor megérintettél, össze voltam zavarodva. És magányos voltál, ijedt és elveszett, meg egy kicsit nehezteltél is. Nem neheztelek rád. Nem rám, valami aranyszoborra. Ja, igen, így szoktam Reginaid Guilloryra gondolni. Hát ez nagyon vicces! Belém hasított egy gondolat. Te szoktál nevetni? Nem nagyon tudok, elég furcsa hangot adok ki olyankor. Igyekszem nem nevetni nyilvános helyen.

Miért nem beszélsz? Nem tudok. Megpróbáltam. A felnőtt emberek testében van egy olyan szerv, amivel meg tudják rezegtetni a levegőt, és így képesek beszélni. Bennem ez a szerv olyan fejletlen, mint egy csecsemőben. Néha tudok suttogni, ha nagyon muszáj, de így is nagyon furcsa hangot adok ki, és az emberek is alig értik. Ismerem a jelbeszédet, de azt sem tudom használni, ha mások nem ismerik. Elég nyomasztó tud lenni ez az egész. És a külsőd, a bőröd? Úgy gondolom, hogy mint a UniCorp örököse, biztosan hozzájuthatsz az orvosi feljegyzésekhez, ha akarsz. Nem, semmi gond – írtam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Ne haragudj. Nem akartam bunkó lenni – írta Ottó. Nem becsülöm valami sokra a UniCorpot. Nem hibáztatlak érte. Én sem hibáztatlak érte. Ezt jó hallani, örülök neki, de még mindig nem értem. Bárcsak tudnám, mi rémített meg téged, hogy ne ez legyen az egyetlen módja, hogy beszélgessünk. Na jó, hadd gondolkozzam. Hosszú szünet következett, mielőtt Otto újra válaszolt. Elég idegesítő– írta végül. Sokkal könnyebb lenne MEGMUTATNI neked, de ha meg tudnám mutatni, akkor nem is kellene megmutatni, mert akkor ott lennék az elmédben, és a probléma eleve fel sem merült volna. Ez elég ironikus– feleltem. Hát eléggé. Jól van, szóval… üresség van az elmédben. Ez nem az értelem hiányát jelenti, és nem is valami elnyomott,

vagy kiesett emlékek miatt van. Az emlékeid, úgy tűnik, hogy a helyükön vannak, egyik-másik még erősebb is, mint a legtöbb emberé. Olyan erősnek érződik, hogy egy kicsit olyan, mintha fekvőrendőrbe rohanna az ember. Nem láttam túl sokat, szóval ne haragudj, hogy ha valami olyasmit mondok, amivel meg talállak bántani. Kétlem, hogy bármi olyasmit tudnál mondani, amivel megbánthatnál‒ feleltem őszintén. Van valami azokkal a fekvőrendőrszerű, erős emlékképekkel. Vagy előttük, vagy utánuk hatalmas lyukak tátonganak, és énfélek beléjük nézni. Úgy érzem, nagyon veszélyes, ami ott várna rám. Mintha valami tövises bozót, vadrózsa akarna lehúzni amélybe, ahol örökre csapdába esnék, de nem tudnám megmondani, hogy miért érzem ezt. Nyeltem egyet. Ottó. Hibernáltak téged valaha? Nem, de már tervezem, ugyanis a testvéreimmel el szeretnénk menni az Európára, miután nagykorúak leszünk, és azt tehetjük, amit csak úri kedvünk diktál. Elmosolyodtam. Miért kérdezed? Csak az jutott eszembe, hogy esetleg azt láttad a fejemben. Kétlem, több ilyen lyukat is láttam, nem csak egyet. Hát, ami azt illeti, én már többször voltam hibernálva. Tényleg? És miért? Nem akartam válaszolni, úgyhogy gyorsan témát váltottam. És tényleg úgy gondolod, hogy elmehettek az Európára? Ha nagykorúak leszünk, semmi sem állhat az utunkba. Örülök, hogy eléggé ember vagy ahhoz, hogy a UniCorp ne birtokolhasson téged teljes egészében.

Még mindig csinálhatnak belőlünk többet – írta Ottó. Még a saját vérünk felett sem rendelkezünk, pedig csak szúrjanak meg, hát nem vérzünk mi is? Írásos engedélyt kell kérnünk mindenhez. A UniCorp rendelkezik a szaporodási jogunk felett is. Ha egyszer gyerekeink születnének, ők is a UniCorp tulajdonába kerülnének. Ez borzasztó. Így van. De te jelenleg majdnem ugyanilyen helyzetben vagy. A UniCorp tulajdonképpen téged is birtokol. Amíg el nem jön az idő, és nem én fogom birtokolni a UniCorpot. Ha az aranyszobor engedi. Hátborzongató előérzetem támadt. Gondolod, hogy nem engedné? Tudom, hogy szereti a hatalmat. Vérig volt sértve, amikor elnyertem az ösztöndíjat a Unira. Azóta mindannyiunkat idegesít a pasas. Ahogy ezt olvastam, felkavarodott a gyomrom. Próbáltam nem gondolni a rég elvesztett Ifjú Mesterek Díjamra. Persze nem vagyok teljesen szabad – folytatta Ottó. A Unit a UniCorp pénzeli. Ez volt az egyetlen oka, amiért megnyertem a pert. A bíró úgy döntött, hogy bármelyik iskola, amely az anyavállalat birtokába tartozik, ugyanolyan iskola, mint a UniCorp bármelyik másik oktatási intézménye, és ha kiérdemeltem a képzéshez való jogot, akkor muszáj, hogy biztosítsanak számomra választási lehetőséget. Közvetlen törvényes választási lehetőséget.Rövid szünet szakította meg a folyamatosan áramló szavakat, majd Otto újra folytatta. Most mennem kell. A kollégiumban tizenegykor villanyoltás van, és Jamal, a

szobatársam reklamál, ha bekapcsolva hagyom a notescreenemet. Jó éjszakát, Ottó! Jó éjszakát, Vadrózsa! Majd írj újra! Még mindig érdekesnek talállak.

9. FEJEZET

N

OTTÓVAL BESZÉLGETNI. Egyrészt az, hogy beszélgettünk, épp mielőtt lefeküdtem volna aludni, segített, hogy ne érezzem magam egyedül éjjel. Másrészt hetek óta ez volt az első éjszaka, hogy nem voltak rémálmaim. Bármit megtettem volna, hogy ezeket a szörnyű álmokat ne lássam többé, így hát megörültem, amikor másnap ebédkor Ottó, kihasználva, hogy Nabiki épp nem figyel, rám villantotta jellegzetes mosolyát. Kétszer a notescreenjére koppintott, majd felmutatta tíz ujját. Chateljünk tízkor. Némán bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Aznap este tízkor, míg Zavier a lábamat melegítette, bekapcsoltam a notescreenemet. Még annyi időm sem volt, hogy megnyissak egy fájlt, és máris felvillant egy bejövő üzenet. Helló ismét. Helló – feleltem. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Csak beszélgetni akartam veled. És miről? Akármiről. Mindenről. Minden hülye kérdést fel akarok tenni, amire nem válaszoltál az újságíróknak. Mégis miről beszélsz? Napokig mást sem csináltam, csak újságírókkal beszélgettem. És pontosan azt mondtad nekik, amit hallani akartak. Igazam van? Egy pillanatig tétováztam. Hát ööö…– írtam végül, féligmeddig viccből. AGYON JÓLESETT

Vicces vagy. De mondd meg az igazat, milyen érzés volt felébredni hatvanévnyi alvás után? A hibernáció nem egészen olyan, mint az alvás – írtam, kitérve az egyenes válasz elől. Habár az igaz, hogy kipihenve ébredsz utána, és az ember (jobb kifejezés híján) álmokat is lát közben. Mert ezek mégsem igazán álmok? Nem – feleltem. Ez inkább olyan, mintha benéznék a saját fejembe. Lemerevedtem a gondolatra. Ez olyasmi lehet, mint amit te láttál, amikor megérintettél, azzal a különbséggel, hogy a saját fejembe látok bele, és többnyire képeket látok. Viharokat, tengereket, nagyon-nagyon színesen. Ó!Majd hosszú szünet után folytatta. Azért elég ijesztő lehet. Nem. A hibernációhoz használt vegyi anyagok elnyomják az agy félelemérzetért felelős központját. Nem érzel félelmet, amíg hibernálva vagy. A sajnálat és a szomorúság is eltűnik, hiszen ezek is a félelmen alapuló érzelmek. Hát ez elég fura. Szükségessé váltak ezek a vegyszerek, mert mielőtt nem használták a szorongásoldó anyagokat, a hipnózisba kerülők ösztönösen pánikba estek, ahogy sorban leálltak a testfunkcióik. Ez egy elég furcsa folyamat. A sejtek öregedése és a sejtosztódás is megáll, és hát úgy érzed, hogy meghalsz. Persze valójában nem, de a tested ettől még ezt érzékeli. Csak egy pillanatig tart az egész, de mielőtt ezek a kemikáliák megjelentek a hibernációból való visszatérés nagyon nehéz volt. Az emberek állandó rettegésben dermedtek meg a hibernáció teljes időtartamára. Aztán ott voltak még a klausztrofóbiások is, akik már az altatás előtt pánikba estek. És még… Itt már az én tudásom kevés volt. És még más okból is szükség volt ezekre a szerekre.

Mielőtt bevezették volna az új generációs altatókat, a hibernáció rendkívül kellemetlen volt. Nagyon sokat tudsz róla. Sok hibernációt végigcsináltam már. Úgy beszélsz a hibernációról, mint valami kábítószerről. Némán pislogtam, amikor Otto válaszát elolvastam. Olyan sokáig nem írtam rá vissza, hogy Otto rám írt: Rose, ott vagy még? Még itt vagyok– feleltem. Csak megleptél. Igazad van, bizonyos szempontból a hibernáció tényleg olyan, mint egy kábítószer. Ne haragudj, csak most esett le. Elég érzéketlen dolog volt tőlem ilyet mondani. Nem úgy értettem, hogy hatvan évig be voltál tépve. Hatvankettő, legalábbis azt mondják– feleltem. Nem, ez nem egy hatvankét éven át tartó betépettség volt, inkább mintha a saját művészetemben merültem volna el nagyon-nagyon hosszú időre. Fejlődtek tőle a művészi képességeid? Úgy tűnik, hogy igen. Nem mintha szívesen választottam volna ezt a tanulási módszert. Elég nehéz így fenntartani a kapcsolataimat, és a hibernációs fáradtság sem valami nagy öröm. Hát azt elhiszem. Mennyi időt töltöttél a kórházban? Elvileg három hetet kellett volna, de egy hét után kidobtak, mert az újságíróknak kellett válaszolgatnom. Ez négy héttel azelőtt történt, hogy beírattak volna a suliba. Még mindig nem tudok lefutni egy mérföldet sem. Na látod, azt viszont én meg tudom csinálni. Mindannyian nagyon jól tudunk futni. A legegészségesebb embriókat válogatták ki számunkra. De Tristan a leggyorsabb.

Örömmel vettem tudomásul, hogy Otto más témára evezett. Nagyon hálás voltam érte. Ki az a Tristan? Második Tristan, a nővérem. Ez elég szokatlan név. Harminckettő. Mindannyian az embriókorunkban kapott sorszámok alapján választottunk nevet. Akkor neked hogy lett Otto a neved? Hát a periratokban valójában Octaviusként szerepel a nevem. De ez egy kicsit beteges, elismerem. Octavius Sextus. De azért egy kicsit jobb, mint a hetvennyolc. Milyen periratok? Nos, küzdenünk kellett az igazi nevekért. És ez mikor történt? Ezután egy hosszabb szünet következett, mint amit egy ilyen ártatlan kérdés érdemelt volna szerintem. Tizenhárom éves korunkban – írta Ottó. Miért nem korábban? Ekkor – sokáig nem írt egyikünk sem – kezdtünk el sorban meghalni – fejezte be a mondatot Ottó. Nagyon sajnálom. Ha nem akarod, ne beszélj erről. Újabb szünet következett. Nem, semmi gond – írta Ottó. Azt hittem, hogy nehéz lesz majd erről beszélni, de valójában a beszélgetésnek ez a módja számomra is nagyon kényelmes. Sokszor elfelejtem, hogy milyen intenzíven tudnak rám hatni az emberek gondolatai. Nem beszélhetek erről a témáról úgy ahogy egyébként szoktam velük beszélni. Felkavarodik tőle a gyomrom. Még ha Nabikival beszélgetek is. De most nem zavar túlságosan. Elég furcsa. Hát, ez azért jó hír; gondolom.

Igen, de elég furcsa. Először harmincnégyen voltunk. Közülünk hatot elveszítettünk előre nem látható szövődmények miatt, még gyerekkorban, nagyon korán. Ötévesek sem voltunk még. De amikor elértük a pubertáskort, úgy kezdtünk hullani, mint a legyek. Közülünk tizenhatan nyolc hónap leforgása alatt meghaltak, abból heten olyanok, akik értelmesek voltak. Például a legjobb barátom. A lányt Negyvenkettőnek hívták. És mi történt? Miért kezdtetek el neveket választani? Unával kezdődött. Una Prime-mal. 11-essel, ha úgy tetszik. Teljesen biztos volt benne, hogy meg fog halni. Persze én is ezt gondoltam magamról. Azok haltak meg a leggyorsabban közülünk, akik képesek voltak arra, amire én is. A gondolatolvasásra? Igen. Gyerekkorunkban többen voltunk képesek a gondolatolvasásra, mint akik nem. Aztán valami elkezdett szétesni bennünk. Volt, aki megbolondult, mielőtt meghalt. Volt, aki agyvérzést kapott, és belehalt. Ez történt Negyvenkettővel is. Mindannyian megrémültünk. Különösen Una. Végül ő is meghalt. Csak Tristan és én maradtunk. Mi vagyunk azok az értelmes kísérleti alanyok, akik máig életben maradtak, és képesek a gondolatolvasásra. Rövid szünet következett. Vagy legalábbis eddig túléltük. Senki nem tudja, hogy valójában mennyi időnk van még hátra. Jaj, istenem. Megijesztesz. Magamat is, de már hozzászoktam. De Una Prime félt attól, hogy meghal, és nem lesz más a sírjára írva, csak egy szám. Így hát azok, akik életben maradtak közülünk,

neveket választottak maguknak. Rajtam kívül csak Tristan, Penny és Quin van életben. Azokat a példányokat, akik nem voltak értelmesek, még mindig csak számokkal különböztetik meg. Kicsoda Penny és Quin? Pen Ultima a másik nővérem. Ő volt a 99., Quint Essential pedig a bátyám, ő az 50. Quin tud beszélni is. Egyszer találkoznotok kéne, nagyon vicces srác. Szeretnék találkozni a családoddal. Mindig családnak tekintettétek egymást? Igen. De hivatalosan nem voltunk testvérek, amíg fel nem vettük a neveinket. Una azt akarta, hogy a családja körében temessék el, így hát a bíróság elé terjesztettük a kérelmeket, és mondjuk úgy, hogy „örökbe fogadtuk” egymást. Most már testvérek vagyunk, és simán örökölhetünk egymástól, szóval, ha meghalunk (feltéve, hogy addigra szabadok leszünk), a UniCorp nem kaparinthatja meg azt, ami a miénk. Minden, ami a tulajdonunkban van, a másikunkra száll. Mindig zavart, hogy Negyvenkettő azelőtt halt meg, hogy ezt véghezvittük volna. Úgy érzem, egyedül halt meg. De ti valójában nem vagytok vérszerinti rokonok? Nem mondhatnám. Mindannyiunkat különböző anyától származó petesejttel és különböző mikrobákból származó DNS-ből hoztak létre. Vagyis nemzetségüket tekintve ugyanolyan mikrobákból, de különböző egyedekből. Szerintem abban bíztak, hogy majd egymás közt szaporodunk. De azért ez elég furcsa lett volna. Egyszerűen nem így néztünk egymásra. Minden időnket együtt töltöttük, legalábbis amíg iskolába nem kerültünk.

Megpendített bennem egy húrt az, amit Otto elmondott. Még mindig kísértett a Fiatal Mesterek Ösztöndíja. Nehéz lett volna elfogadni és elhagyni apát meg anyát. Nem vagyok benne biztos, hogy elfogadhattam volna. Ahelyett azonban, hogy belemerültem volna ebbe a kényes témába, megkérdeztem Ottót: Neheztel rád a családod, amiért a Unira mentél? Nem. Mind a négyen megpróbáltuk, habár tudtuk, hogy csak egyikünknek van esélye bekerülni. Quin a tanárától hallott először erről az ösztöndíjról. Neki nem ugyanaz volt a tanára, mint nekünk, mert ő tud beszélni. Tristannak és nekem viszont ugyanaz volt. Szükségünk volt egy olyan valakire, aki jártas a pszichológiában,mivel a mi kommunikációnk nagyon – itt megállt egy pillanatra, mielőtt folytatta volna az írást – más. Penny tanára süket volt, mert Penny csak jelbeszéddel tudott kommunikálni, és írásban, ahogy mi most. Kivéve persze, amikor együtt vagyunk. Akkor én is tudok fordítani. Hát ez elég furcsa lehet. Látnod kéne, amikor Guillory bejön, hogy ellenőrizze, hogy haladunk. Tristan és én nem vagyunk hajlandóak megérinteni, ő pedig nem akarja megtanulni a jelbeszédet, így aztán Quinre hárul minden beszéd, és ahogy mondtam, neki igen jó humorérzéke van. Látnod kéne, milyen képet vág ilyenkor Guillory. Quin időnként fel-alá járkál és bipbipel, csak hogy a frászt hozza Guilloryra. Most megnevettettél – írtam. Köszönöm, nem sokat nevetek mostanában. Ezt már észrevettem – írta Ottó.

Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akihez nem vagy hajlandó hozzáérni, habár egy kicsit bánt, hogy így Guilloryval kerülök egy társaságba. Ezernyi másik embert sem bírok megérinteni – válaszolt Ottó. Messze nem te vagy az egyetlen. Mindenki más megijeszt? A legtöbben untatnak vagy zavarnak. A legtöbb ember elméje nem olyan hely, ahol szívesen időzöm. Felsóhajtottam. Így nem csoda, ha engem sem akarsz megérinteni. Valójában szeretnélek – írta. Csak félek. Elég idegesítő érzés. Ilyen gondom még sosem volt. Miután szinte egész életemben egy laboratóriumi siralomházban éltem, kevés dolog tudja rám hozni a frászt.Némi szünet után folytatta. Szóval nagyon örülök, hogy felhívsz esténként. Nagyon jólesik. Nekem is– feleltem. Elmondtad dr. Bijának, hogy szerettél volna velem beszélni? Persze. Nem tudok valami jól hazudni, és ha az érzéseim nyíltak, nem is nagyon tudom rejtegetni azokat. Mit gondol rólam dr. Bija? Na, megint a régi nóta. Ő nem rád gondol, vagy bármelyik másik páciensére, amikor velem foglalkozik, és ha véletlenül mégis, akkor azt a gondolatot figyelmen kívül hagyom, nem nézek bele. Ez részéről sok bizalmat kíván, de őszinte velem. Ez olyan, mintha egy irattárban lennél, tele titkosított dokumentumokkal, és megesküdnél, hogy nem ütöd bele az orrod olyasmibe, amihez nincs jogod. Csak nézz egyenesen előre, és ne is foglalkozz semmi mással a szobában!

Én nem akartalak arra biztatni, hogy szegd meg a saját erkölcsi elveidet, csak reméltem, hogy megtudhatom, mások mit gondolnak rólam. Azt el tudom mondani, hogy én mit gondolok rólad – írta Ottó. Kicsit tartottam tőle, hogy ezt fogja válaszolni, de visszaírtam, hogy rendben. Nagyon csendes vagy. Többet beszélgetsz velem írásban, mint amennyit az iskolában összesen bárkivel.Igaza volt. Szerintem többet írogattam vele, mint amit Brennel vagy dr. Bijával összesen beszélgettem. Nekem olyan szomorúnak tűnsz – folytatta. A szemed olyan sötét, és most nem csak a sötét teaszínű árnyalatára gondolok.Hmm, Ottónak jó szeme volt a színekhez. Nagy figyelmet fordítasz a rajzra. Mindig rajzolni látlak. Úgy tűnik, ez nagyon fontos része az életednek. Úgy gondolom, hogy több, mint egy hobbi, így adod ki magadból a dolgokat. Igazad van – írtam, önként kiadva magamról némi információt, ha már ő is olyan sokat mesélt magáról. A rajzolás segít megérteni a dolgokat. Nehezen érted meg, hogy mi folyik körülötted? Igen. Egy kicsit mindig kívülállónak éreztem magam, már jóval a történtek előtt is. A rajz mindig segít. Ez tök jó. Hadd gondolkozzam, mi is van még. Hát, ami engem illet, én aggódom érted. Nem panaszkodsz, habár rád van írva, hogy szinte mindent utálsz az iskolában. Olyan, mintha valami történt volna veled. Persze abban mindenki egyetért, hogy ha hatvanvalahány évet átugrasz, akkor óhatatlanul is összezavarodsz egy kicsit. Szóval mindenki azt hiszi, hogy zavarodott vagyok? Csodás!

Persze, hogy azt hiszik. A legtöbben persze csak találgatnak, hogy mi is okozza a gondot. A pletykák szerint, amiket nem tartok olyan nagyra, mint az emberi gondolatokat, legtöbben úgy gondolják, hogy hibernációban akartál maradni, és hogy a figyelem középpontjábaakartál kerülni, meg hogy te akarod örökölni a UniCorpot. A legtöbben azt hiszik, étkezési zavaraid vannak, mert minden vágyad, hogy gyönyörű maradhass, ezért nem eszel. Ugyan már, úgy nézek ki, mint egy csontváz. Én is így gondolom, és figyelem is, ahogy próbálsz enni. A sztáziskimerültség az oka. Értem. Sajnálom. Egy csomó dolog nem működik a szervezetemben. Minden szervem ellenáll az életnek, mert olyan sokáig voltak nyugalomban. Azt mondják, hogy nanorobotok tartják fenn a vesém és a szívem működését. Quinnek is vannak–írta Ottó. Remélhetőleg eltávolítják azokat, amikor elég idős lesz. Valószínűleg valamikor az önállósodásunk tájékán. Az mikor lesz? Ha huszonegy évesek leszünk. Miért van szüksége Quinnek gondozó nanorobotokra? Haldokoltunk. Ők tényleg megpróbáltak minket életben tartani. A kevésbé értelmesek felének szüksége is volt ilyen gondozásra, hiszen ők nem tudták elmondani senkinek, ha valami bajuk volt. Nagyon nehéz az életük? Próbálnak jól bánni velük. Hétvégenként velük töltünk egy órát. Nagyon kedvelnek minket, különösen Tristant és

engem, mert nagyon szép víziókat tudunk nekik sugallni.Szünet. Lámpa leolt. Jamal már megint morog. Oké, jó éjt! Jó éjt, Vadrózsa! Elmosolyodtam. Kezdtem megkedvelni a Vadrózsa nevet.

10. FEJEZET

A

keményebben fogok tanulni, az iskola még mindig nagyon kimerítő volt számomra, szellemileg és fizikailag egyaránt. Nem is erőlködtem különösebben. A napokat a rajzfüzetem mögé és a műtermembe bújva töltöttem. Egyedül akkor ébredtem fel az iskolában, amikor Brent és a csillogó zöld szemeit figyelhettem történelemórán. Már attól felderült a napom, ha megláttam őt az aulában. Ilyenkor mintha csak a napfény tört volna át a felhőkön. Nem tudtam, mit is érzek, soha nem történt még ilyen velem. Xavier iránt soha nem éreztem ilyen szédítő, kavargó érzelmi vihart. A Xavier iránti vonzalmam kézzelfogható volt, rendíthetetlen, biztos pont az életemben. Xavier volt az állandóság, és most, hogy ő már nem volt többé, gyökértelennek éreztem magam. Ha Bren eltűnt volna, tudtam, hogy nem omlana össze a világ, de ahogy néztem, mégis volt benne valami, szinte mágikusan vonzó. Hasonlóan éreztem iránta, mint Xavier iránt, de nem volt ugyanaz, és ez teljesen összezavart. Gyakran hívtam Brent, hogy jöjjön haza velem az én légpárnásomon. Gyakrabban fogadta el, mint ahányszor nem, amit jó jelnek vettem. Főleg a soron következő teniszmérkőzéseiről beszélt vagy a UniCorp ügyleteiről, amikről sokat hallott. Elmondta a barátairól szóló összes pletykát: hogy fogadták az emberek, amikor Otto és Nabiki összejött, és hogy Anastasiának nagyon tetszik Wilhelm, NNAK

ELLENÉRE,

HOGY

MEGFOGADTAM,

akinek viszont egy idősebb lány jön be inkább, akivel a haladó asztrofizika-órákra jár együtt. Nagyon jólesett beszélgetni vele. Úgy tűnt, hogy Bren és a barátai a megmentőim, de valójában hamarosan világossá vált számomra, hogy Ottón kívül, aki nem tudott beszélni, Bren barátai csak azért viseltek el, mert úgy tűnt, Bren kedvel engem. Nem mintha ők nem kedveltek volna, de nem is fogadtak túl nagy rokonszenvvel. Nem volt meglepő. Mint kiderült, az egész baráti kör már általános iskola óta ismeri egymást. Nagyon különbözőek voltak, a bolygó és a Naprendszer különböző részeiről és megannyi kolóniáról származtak, de a szüleik UniCorpban betöltött szerepe közel hozta őket egymáshoz, mintha csak ők lettek volna a UniCorp nemessége, Bren herceggel, mint a trón várományosával az élen. A csapat egyedül három éve bővült, a középiskola kezdetén, mikor Anastasiát a szülei az Ión lévő Új-Oroszországból az iskolába íratták, és Molly meg Otto az ösztöndíjuk révén jártak oda. Hiába szólított Otto hercegnőnek, amikor először beszéltem vele, én nem illettem bele a UniCorp előkelőségeiről alkotott képbe. Szigorúan véve nekem magasabb státuszba kellett volna kerülnöm, mint Brennek, habár nyilvánvalóan nem hallottak még rólam néhány héttel ezelőttig. Bren azonban mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna a barátai hűvösségét. Mindig megpróbált engem is bevonni a beszélgetésekbe, amikor mindannyian együtt ebédeltünk, én pedig nagyon hálás voltam a kísérletért. És egy kicsit a megszállottja is lettem. Amikor nem szenvedtem rémálmoktól, próbáltam Brennel kitölteni az álmaimat. Xavier emléke túlságosan is fájdalmas volt, és

semmi más nem volt elég erős hatással rám ahhoz, hogy megragadja a figyelmemet. Egyik arcképet a másik után rajzoltam róla, különböző szögekből és különböző arckifejezéssel lerajzolva őt, próbálva megérteni, hogy mi mehet végbe a szép szeme mögött. Féltem volna megmutatni neki a vázlatfüzetemet, nehogy megtudja, hogy milyen gyakran gondolok rá. Mígnem egyszer csak rájöttem, hogy ez az egész titokzatoskodás butaság, én igenis azt akartam, hogy tudja, hogy érzek iránta. Itt vagy, Ottó? Alig tíz másodperc múlva a választ jelezve pittyegett a notescreenem. Mostanában szinte minden este tízkor chateltünk. Itt vagyok. Helló ismét! Szia, kérdezhetek valamit? Mindig te kérdezel. Most én jövök. A fene egye meg. Hidd el, nincs bennem semmi érdekes. Na ne viccelj! Egyszer már elterelted a szót, amikor erről kérdeztelek. Milyen érzés volt felébredni a hibernációból? Fájdalmas – írtam. De most tényleg, Ottó, ennek nincs sok értelme. A hibernációból felébredve, amíg felocsúdtam az első sokkból, egy hétig minden homályos volt. Azután elkezdett darabokra hullani az életem. Nem tudtam, hogy kell bekapcsolni a tűzhelyet. Minden számítógép felfoghatatlanul működött a számomra. A felét se értettem annak, amit körülöttem beszéltek. Nem tudtam elmenni egy boltba alsóneműt venni anélkül, hogy ne leste volna a fél világ riportere minden lépésemet Az iskolába való beiratkozás előtt úgy éreztem magam, mint egy partra vetett medúza. Alaktalan voltam, és szinte sütött belőlem a feszültség. Mintha a vizet, amiben úszni

szerettem volna, hirtelen kirántották volna alólam. Patty és Barry olyan, mintha ott sem lennének. Mindenki, akit ismertem, meghalt. Ráadásként még itt van a sztáziskimerültség és ez a kellemetlen világhír, amelyek így együtt úgy elsöpörtek, hogy nagyjából olyan nyomorultul érzem magam, ahogy te is. Én nem érzem magam nyomorultul, többé már nem. Azóta nem, mióta Nabikit ismered?– kérdeztem Xavier-re és Brenre gondolva. Mióta elnyertem az ösztöndíjat. Nem volt hiteles. Mióta elveszítettem Xavier-t, azóta gyászoltam, és ezen a világ összes ösztöndíja sem tudott volna segíteni. Nem Nabiki miatt? Minden barátomnak van hozzá valami köze, Jamal vezetett be a baráti társaságunkba. Elejétől fogva ő volt a szobatársam. Bren és Wil pedig az ő barátai voltak. Felsóhajtottam. Hamar összemelegedtetek? Nyilván nem. Kellett egy kis idő, amíg összeszoktunk.Egy pillanat szünet után folytatta. Az is meglep, hogy te ilyen gyorsan megbarátkoztál velem. Mert kedves vagy. És ezt abból az egyetlen beszélgetésünkből szűrted le? Amikor is visszautasítottalak? Hát… Én már hozzászoktam, hogy az emberek kerülik a pillantásomat, kínosan érzik magukat a jelenlétemben, sőt akár leplezetlen undorral néznek rám. De te semmi ilyesmit nem csináltál. Az álszentség lett volna– írtam. Mindamellett először tényleg megijesztettél. Te is megijesztettél engem – válaszolta.

Két bolond egy pár. Így igaz. Szóval mit is akartál kérdezni tőlem? Ja, hát csak valamit Brenről. Mit szeretnél tudni? Hát, mennyire ismered őt? Majdnem három éve ismerem. Meg tudnád mondani, hogy tényleg tetszem-e neki, vagy csak udvarias velem? Senkinek nem mondom meg, hogy mit látok más fejében. És én nem is ezt kérem tőled! – feleltem kicsit megbántva. Jól van, ne haragudj. Semmi gond, csak azt mondd meg, mit látsz a viselkedésében, hogy miket mondott, vagy hogy mit mondtak mások. Valójában a pletykákat szeretném tudni. Hosszú másodpercekig Otto nem írt semmit, majd így felelt: Igazán nem engem kellene kérdezned. Hát akkor kit? Brenen és rajtad kívül nem is beszélgetek senkivel. Nem? Nem. Sajnálom. Miért nem? Nem ismerek senkit. Ha beszélgetnél az emberekkel, ez azért változna. Nem tudom, hogyan kell megismerkedni valakivel, sosem csináltam ilyet az előtt. Egyetlen barátom volt egész életemben, és vele olyan volt, mint amit te is tudsz csinálni. Szinte olvasni tudtam a gondolataiban. És ez hogy alakult így? Hétéves korom óta ismertem őt. Ő volt a szerelmed? Igen.

Elvesztetted a szerelmedet, akit ősidők óta ismertél? Igen. Hagyta ülepedni a gondolatot, mielőtt válasza megjelent volna a képernyőn. Au! Nevettem a válaszán és magamon. Hát igen. Au! Bizony. Annyira sajnálom! Már kezdek hozzászokni. Ő az a fiú, akivel tele van a rajzfüzeted? Honnan tudod? Meglestelek rajzolás közben. Minden arcot felismertem, kivéve egyet. Akkor vegyem úgy, tetszik neked Bren? Na jó. Azt hittem, hogy nem tudsz olvasni az elmémben, hacsak nem érintesz meg. Hát jó, bevallom, titokban kölcsönvettem a vázlatfüzetedet múlt héten ebédidőben, amikor éppen nem figyeltél. Tele volt a füzeted Brennek és annak a fiúnak a rajzaival. Te kis kék tolvaj! Ez így van, igen – írta a megbánás legkisebb jele nélkül. És te hogy is szerezted meg az én számomat, ha megkérdezhetem? Talált, süllyedt– feleltem. Ne haragudj, hogy a személyes dolgaidhoz nyúltam. Nem olyan személyes, különösen neked, aki úgy is ismered mindenki titkát. Ugye bízhatom benned, hogy nem fogsz erről fecsegni? Kétszeresen is. Ezen majdnem felkacagtam. Csak jobb lett volna, ha elkéred. Sajnálom. Kíváncsi voltam. Tudni akartam, mi az, amit szeretnél jobban megérteni.

Kuncogtam. Mindent. Ebben a mostani korban teljesen a saját közegemen kívül vagyok. Mit szeretnél megérteni a tájképekkel? Sokat gondolkoztam már ezen. Saját magamat – írtam. Az életemet. A hibernációt. A tájképek sokkal inkább… azt hiszem, mondhatjuk úgy is, hogy meditatívabbak, mint az arcképek. Habár az arcképeim is meditatívak, így értem meg általuk az embereket. Ja, egyébként jól sikerült a rajz Nabikiról és rólam. Nem is gondoltam, hogy ilyen… aranyosnak rajzolod le őt, hiszen mindig olyan hűvös veled. Éppen téged nézett. Ja – írta Ottó. Így már érthető. Szóval akkor most tetszik neked Bren, vagy nem? Nem tudom, mit érzek. Lehet, hogy csak túl sok a szabadidőm, és túl kevés az eszem. Nem tudom, hogy tetszel-e neki, vagy sem. Nincs barátnője, ha erre vagy kíváncsi. És bárki, aki tetszik neki? Nem tűnt fel senki. Jól van, ezt jó tudni. Most én szeretnék kérdezni valamit–írta Ottó. Ki vele! Mit látsz benne? Mármint eltekintve a nyilvánvalótól? Mi a nyilvánvaló? Sajnos nem vagyok tinilány. Próbáltam úgy megfogalmazni a gondolataimat, hogy ne áradozzak Brenről úgy, mint egy tinilány. Bren nagyon vonzó srác. Ez minden? Hát, kedves hozzám, beszélget velem, kedvesebb, mint bárki más.

Még nálam is? Ne vedd személyeskedésnek, Ottó, de te nem beszélgetsz velem. Igen, tudom. Nem igazán tudom, hogy mi ez. Érzem, hogy valami húz hozzá. EgyszerűenlenyűgözBren. Egyfolytában őt akarom rajzolni! Ez azért csak jelent valamit, nem igaz? Persze hogy le akarod rajzolni a kidolgozott testét, a rézszínű bőrét és azt a szemet, amelyből szinte árad a fény. Csak pislogtam a kijelzőre. Hát igen. Hát ezt meg honnan szedted egyébként? Molly mondta körülbelül egy éve. De ő már túl van Brenen. Gondolatban felmértem Mollyt, mint versenytársat. Nem aggódtam túlságosan. Mivel a Callistón született, a csontszerkezete sokkal tömörebb volt, mint amit általában vonzónak tekintenek. Láthatóan sok időt töltött a gravimetrikus gyakorlatokkal, de a szülei nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a teljes alakjavító műtéti csomagot, ez pedig látszott Molly alakján. Aztán lenézve a saját piszkafa csuklómra, nem is értettem, hogy mire fel vagyok ilyen magabiztos. Ott vagy még? Igen. Éppen csak elmerengtem a saját külsőmön, hogy mennyire vonzó a testalkatom, vagy, hogy mennyire nem az. Szerintem te nagyon csinos vagy. Azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy csontváz. Azt mondtam, hogy jobban néznél ki, ha magadra szednél pár kilót, nem pedig azt, hogy nem vagy csinos.

Nahát. Hirtelen nagyon jól jött volna egy tükör, de csak az ablakban tudtam megnézni magam. Nem voltam más, csak egy árnyék. Köszönöm. Szebb bókkal is szolgálhatok, mint az, hogy csinos vagy.Maradjunk a csinosnál, mert azt hiszem, ennél többet már nem tudnék a helyén kezelni. Azt elhiszem. Különben is, nem hiszem, hogy túl sok szépet lehetne még mondani rólam. Ó, hát például megpróbálkozhatnék azzal is, hogy tehetséges, elfogadó, elbűvöld, illedelmes, de most akkor maradok a csinosnál. Nem akarlak túlterhelni. Hagyd abba. Már így is elpirultam. Francba, kár, hogy nem látom. Megint rövid szünet következett. Ha tényleg akarod őt, akkor szerintem rá kéne hajtanod. Gondolod, hogy van esélyem nála? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy megérdemled a boldogságot. Feltehetek még egy kérdést? Miértne? Attól tartottam, hogy megint Brenről kérdez, és már elkezdtem zavarban érezni magam, de nem kellett volna aggódnom. Nem érezted magad megbántva, amikor azt mondtam, hogy nem akarok hozzád érni? Egyáltalán nem. Miért nem? Megvontam a vállam, aztán rájöttem, hogy úgysem látja. Nem tudom – írtam. Csak úgy tűnt… nem is tudom. Ha meg kellenefogalmaznom, hogy mire is gondoltam akkor, nagyjából annyi lenne hogy „hátpersze”.

Ennyire hozzászoktál az elutasításhoz? Annyira nem – írtam először. Aztán eszembe jutott az a sok iskola, ahová jártam, a sok szolgáló, akit elhasznált a családunk, és hogy hányszor mondta apa, hogy ne nyúljak a hajához. De, igen – feleltem. Otto némi szünet után azt írta: Én is. Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Egy perc múlva Otto hozzátette: Bárcsak beszélgethetnék veled. Tényleg nem akartalak visszautasítani, nagyon örülök, hogy írtál nekem! Sajnálom, hogy megijesztettelek. Sajnálom, hogy olyasmi gondolatok vannak a fejedben, amik megijesztenek engem. Van ötleted, hogy mik lehetnek azok? Nem – feleltem. Az éles emlékképeket meg tudom magyarázni. A hibernációban olyan világossá válnak a gondolatok, mint amilyenek soha nem lehetnének éber állapotban. Rengeteg volt belőlük – írta Ottó. Nyeltem egyet. Igen, azt sejtettem. De akkor mik azok a sötét emlékek, amelyek, mint valami indák, húznak magukkal? Mert biztosan nem ugyanazok, mint az éles képek. Nem tudom– feleltem. Nem tudtam volna megmondani, miért vannak a hibernációban látott emlékképeim között hiányzó darabkák. Nem hiszem, hogy lennének hiányzó emlékeim. Én sem hiszem. Inkább érzelmeknek tűntek ezek a részek. Elkomorodtam. Talán csak nagyon felkavart az, hogy mindenkit elveszítettem. Lehet, hogy erről van szó – írta, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is elhitte volna.

Te is sok mindenkit elvesztettél– írtam. Bárcsak suttoghattam volna ezeket a szavakat, olyan szörnyű volt ez a gondolat. Felismered ezt az én fejemben is! Igen – írta Ottó. De itt valami más van. Szerintem rám a szeretteim elvesztésének azonnali hatása sokkal brutálisabb volt, mint a te esetedben. A te helyzetedben van valami rémálomszerű iszonyat. Szerintem egy részed még mindig azt hiszi, hogy egyszer csak felébredsz, és mindent úgy találsz, ahogy volt. Igazam van? Hogy ismerhetsz engem ilyen jól? Megfigyelés, kedves Watson! Különben is nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjön az ember, kevésbé kézzelfogható a fájdalom abban az esetben, ha felébredsz, és azt látod, hogy mindenki, akit ismertél eltűnt, ahhoz képest, hogy a legjobb barátodat tartod a karjaidban, miközben éppen agyvérzést kap. Némán pislogtam Otto rideg tárgyilagossággal leírt szavait olvasva. Istenem, Ottó! A karodban tartottad őt? Hosszú szünet után válaszolt csak. Vele haltam meg én is, vagy legalábbis az elmém. Te jó isten, nem is hiszem el, hogy ezt elmondom neked. Úgy kellett elvonszolniuk tőle, és négyüket ki is ütöttem, mire rájöttek, hogy nem érhetnek hozzám. Egyszerűen nem is gondoltak erre. Elég meglepő, hogy nem gyűlölöd őket. Nem az ő hibájuk volt, ők is csak alkalmazottak. Ahogy mindenkit, aki a családját gondozta, egyszerűen csak „ők”-ként emlegetett Otto, tűnődésre késztetett. Egyikőjük sem szeretett téged? Te aztán kíváncsi vagy.

Hiányoznak a szüleim– feleltem őszintén, magyarázatképpen A magyarázat kielégítő lehetett Otto számára, mert nem kérdezett többet a dologról. Ezt még senki sem kérdezte tőlem. Mi szeretjük egymást. Nincsenek biológiai szüléink. Egyik-másik pótszülőnk, a béranyáink születésünk után összefogtak és gondoskodtak arról, hogy nekünk is legyenek emberi jogaink, de csak Penny pótszülője volt benne ebbena csoportban. A többi béranya a kevésbé értelmes társainkat hordta ki. Még mindig találkoznak hétvégenként néha. És mi lett Penny pótszüleivel? Összeházasodtak, és újabb gyerekük született. Penny még mindig kap tőlük karácsonyi ajándékokat. Ez minden? Ja, de nem számít. Mindannyian örülünk, hogy egyáltalán emberszámba vesznek minket. Azt el tudom képzelni. De nem adtak mellétek nevelőszülőket, vagy ilyesmi? Amikor kisbabák voltatok, ki gondoskodott rólatok? Az ápolónők. Kedvesek voltak, de csak a dolgukat végezték. Voltak tanáraink, felügyelőink, akik többnyire azért jól bántak velünk, de ennyi. Ők mindannyian a UniCorp dolgozói voltak. Mi nem tartozunk sem hozzájuk, sem közéjük. Nyeltem egyet. Már régóta azon tanakodtam, hogy leírjame vagy sem, de végül is elhatároztam magam: a fenébe, hiszen nincs mit veszítenem. Tartozhatnál hozzám– írtam neki. Gyorsan kellett írnom, különben sosem írtam volna le. Én szeretnélek. Te legalább olya fura jelenség vagy, mint én. Én sem tartozom különösebben senkihez. Te vagy az egyetlen, akivel összetartozónak érzem magam. Lehetnénk egy család.

Abban a pillanatban, hogy elküldtem, azt kívántam, bárcsak ki tudnám törölni. Ezután legalább olyan hosszú szünet következett, mint amekkorát én hagytam, mielőtt leírtam az utolsó sorokat. Csak ültem, és teljesen idiótának éreztem magam. Még újraolvasva is reménytelenül kétségbeesettnek tűntem. Biztos, hogy elijesztettem őt, és most sikítva elrohant. Köszönöm –jelent meg a kijelzőn. Ez nagyon sokat jelent nekem. Reméltem, hogy komolyan gondolja. Egy újabb hosszú szünet után megkérdezte: Elhívod Brent egy randira?Témát váltottunk. Az előzőhöz képest ez egy sokkal kevésbé ingoványos terep. Még nem döntöttem el. Hát talán Mina tudna segíteni. Nabiki és köztem is tucatszor segített elrendezni a gondokat. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neked fenntartani egy kapcsolatot. Bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból meg nehezebb. De Nabikinek a legnehezebb. Nagyon sok bánatot okoz neki ez a kapcsolat, és a szülei sem helyeslik. Miért nem? Te örülnél, hogyha a lányod egy kék bőrű űrlénnyel járna? Ha az az űrlény olyan cuki lenne, mint te, akkor biztos. Rövid szünet után Otto ezt írta: Tudod, hogy amikor elpirulok, akkor bíborszínű lesz a fejem? Jamal mindig ezzel szívat. Őis olvassa, amit írok?– kérdeztem rémülten. Nem. Bocs, ha zavarba hoztalak.

Nem baj. Jó éjt, Vadrózsa! Jó éjt, kékbőrű űrlakó! • – NA JÓ – MONDTAM DR. BIJÁNAK. – Őszintén szólva van valami, amiben tudna segíteni. – És mi lenne az? – derült fel Mina arca. – Honnan tudja az ember, hogy tetszik neki valaki? Úgy tűnt, nem érti a kérdést. – Ne haragudj, megismételnéd? – Hogyan lehet az ember biztos abban, hogy tetszik-e neki valaki? Úgy értem, hogy például randizna is vele. – Nem tudom, jól értem-e, amire célzol. Az ember ezt általában tudja, és kész. Elhallgattam. Hát ezzel nem jutottam előbbre. – Miért kérdezed? Brenről van szó? – Ennyire látszik? – kérdeztem félve. Mina megvonta a vállát: – Kizárásos alapon. Nem beszélsz senki másról. – Nem is beszélek senki mással sem. – Tényleg? Megráztam a fejem. – Ottót kivéve, de valójában vele sem beszélgetünk. – Senki mással nem beszélgetsz? – Nem. – És miért nem? Néha elviselhetetlen volt, ahogy Mina egyik kérdést tette fel a másik után.

– Mindenki tart tőlem – feleltem. – Hát nem világos? Rossz helyen vagyok rossz időben, és még csak hozzám sem érhet senki. – De azért egy kicsit sikerült már beilleszkedned? Felsóhajtottam. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy csak az életem legnyilvánvalóbb dolgait vitassam meg vele. Beszéltünk a rajzról, Pattyről és Barryről, akikről úgy kellett keresnem a szavakat, hogy valamit is tudjak mondani. Tulajdonképpen semmit nem tudtam róluk. Még mindig teljesen vadidegenek voltak számomra, akikkel együtt vacsoráztam. – Nem tudom. – Mit szerettél volna kérdezni tőlem? – Hát, azt hiszem, hogy tetszik nekem Bren. De ez… most valami más. – Már nem is voltam benne biztos, mit is akartam mondani, de Mina tudta. – Nem ugyanaz, mint Xavier-vel? Bólintottam. – Hogy ismerted meg Xavier-t? – Hétéves voltam – mondtam, de nem fejeztem be a történetet. Ahhoz el kellett volna magyarázni azt is, hogy éppen akkor voltam túl egy hosszú hibernáción, és még kissé bágyadt is voltam a hibernáció utóhatásaképpen, így hát nem nagyon tudtam mást csinálni egy hétig, mint ülni a kertben. Mrs. Zellwegernek, a szomszédunknak volt egy kisbabája. A kisfiú nem volt még egyéves sem, éppen akkor tanult mászni, és Mrs. Zellweger kivitte a kertbe levegőzni. Mivel a szemem még mindig fájt, ha túl sokat olvastam, és még csak hétéves voltam, így nem volt túl sok teendőm, így aztán

összebarátkoztam a kis Xavyval. Végtelennek tűnő, örömteli órákat töltöttünk együtt a fűben játszva, kúszva-mászva. Csak nevettünk és nevettünk. Az ölembe ültettem, és meséltem neki, és amikor már kicsit nagyobb lett, a homokozóban képeket rajzoltunk a homokba. A lakópark udvarán még mindig ott volt a kert, de a homokozó már rég nem volt sehol, csakúgy, mint Xavier. – Szóval régóta ismertétek egymást. – Hát, aha – feleltem. – De most nem akarok Xavier-ről beszélni. – Semmi gond. Mit gondolsz, el fogod mondani Brennek, hogy mit érzel iránta? – Maga szerint el kellene? – kérdeztem. – Ezt neked kell megválaszolnod – felelte Mina. – Szerinted el kellene mondanod neki, hogy mit érzel iránta? Felsóhajtottam: – Az a gond, hogy még magam sem tudom, hogyan érzek. – Hát annyit bizton állíthatok, hogy minden szerelem, minden kapcsolat más. Soha nem lesz már ugyanolyan, akárkivel is leszel együtt. Felsóhajtottam. Nem kevés csalódást éreztem erre a gondolatra. Az, hogy soha nem lesz már egy ilyen biztos pont az életemben, hogy mindig ilyen gyökértelen maradok, és csak lebegek, mint egy homokszem a szélben, rendkívül ijesztő gondolat volt számomra. – Lehet, hogy ugyanolyan jó vár rád – mondta Mina –, de egy kicsit mindig más lesz. Nagy levegőt vettem. Hát, ha ez a helyzet, akkor ez a szédült, szüntelen zavarodottság egy új, másfajta szerelem

volt. Vagy legalábbis a kezdete egy ilyennek. És ha ez a helyzet, akkor igenis akartam, hogy tudja Bren, hogy érzek iránta. Úgy döntöttem, elmondom neki.

11. FEJEZET

M

a mellkasomban, ha az előző nap tett fogadalmamra gondoltam. Nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá egy ilyen dologhoz. Xavier-vel minden olyan könnyű volt. Olyan régóta ismertük már egymást, hogy a kapcsolatunk teljesen természetesen alakult át szerelemmé. Mégis azért volt némi fogalmam, hogy is kezdjek hozzá, hiszen elég holofilmet láttam már. Elhatároztam, hogy várok, amíg kettesben leszünk a hajómban. Kicsit féltem azonban attól, hogy elszalasztom őt. Ha elmegy az iskola napvitorlásával, akkor nem biztos, hogy kibírnék még egy nap várakozást. Szó szerint kirohantam az utolsó óráról, elkaptam Brent az aulában, épp amikor Ottóval és Nabikivel akart összefutni. – Nemakarszvelemjönni? – bukott ki hirtelen belőlem. Bren először ösztönösen hátrahőkölt, aztán megfejtette a felgyorsítva elővezetett kérdésemet. ‒ Jaj, ööö… – majd Nabikire és Ottóra pillantott. Nabiki csak forgatta a szemét és elindult, de Otto csak mereven nézett minket, pontosabban engem, ahogy ez már szokásává vált. – Igen, miért ne? A megkönnyebbülés és a rettegés különös elegye tört rám. Az első akadályt leküzdöttem. Már azt is elterveztem, hogy mit fogok mondani. Előző este százszor eljátszottam, de abban a pillanatban, hogy egyedül maradtam Brennel a hajóban, ÁSNAP

RIADT

MADARAK

KEZDTEK

VERDESNI

minden gondos előkészület semmivé vált. Kiszáradt a szám, és izzadt a tenyerem. Bren a következő teniszmérkőzéséről kezdett mesélni, de szinte meg sem hallottam, amit mondott. Futottak a mérföldek a suhanó hajó légpárnája alatt, és a fiúval töltött drága időm gyorsan múlott. A hajó befordult a lakópark elé. Az idő lejárt. Ó, az a sok elvesztegetett idő! – Randizni akarok veled – böktem ki. Bren kényelmesen hátradőlve, lazán ült az ülésben, és éppen a teniszpálya sajátosságairól beszélt, és arról, hogyan kell a közönség közelségéhez alkalmazkodni, amikor be sem fejezve a mondatot rám nézett, a háta megfeszült, és azt kérdezte: – Mit mondtál? – Te… tetszel nekem, és… – nyeltem egyet. A reakciója az elképzelhető legszörnyűbb volt. Nem vártam, hogy majd rajongva a lábam elé borul, de azt igazán nem gondoltam, hogy kapkodva az ajtó felé fog iszkolni és kétségbeesetten próbál megszabadulni tőlem, miközben az arca úgy elszorul a pániktól, hogy megszakad belé a szívem. Zavarában még a notescreenjét is elejtette, és kapkodó mozdulatokkal szedte fel a földről. – Ne haragudj, Rose, de nem – mondta, amikor már biztonságos távolságban volt a hajón kívül. Nem tudom, hogy milyen gonosz manó bújt belém, amitől egyre csak tovább beszéltem, de nem tudtam befogni a számat. – Tudom, nem is gondoltam, hogy igent mondasz, én csak úgy gondoltam, hogy… De annyira nem fontos, én csak… -

Kivörösödtem, és lángolt a fülem. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben, és hallottam, ahogy végül azt mondom: – Azt hittem, tetszem neked. ‒ A francba! – káromkodott Bren. – Figyelj, Rose. Ó, a fenébe! – Az égre nézett, mintha onnan szeretne erőt meríteni. – Sajnálom, hogyha megtévesztettelek, rendben? Nem akartalak megvezetni. Én… én azt hiszem, ez valószínűleg az én hibám, mert valami… kulturális… különbség… lehet az oka. Csak az van, hogy a nagyapám kért, hogy gondoskodjak rólad. Úgy értem, a nagyapám és Guillory aggódik a társaság jövőjéért. Csak annyit mondtak, hogy vigyázzak, nehogy téged is… nem is tudom, „tévútra vigyenek”. Azt hiszem így fogalmazott, de szerintem nagyapa egyszerűen csak aggódott érted. Ő nem ilyen katonás felfogású, mint Reggie. Szóval itt voltam, hogy ne legyél egyedül, de én tényleg nem akartalak félrevezetni, és nem tudom, hogy hogy működtek a dolgok hatvan évvel ez előtt, de valószínűleg valami olyanba keveredtem, amibe nem akartam. Sajnálom, nagyon sajnálom. – Hangjából nem is megbánás, hanem inkább pánik sugárzott. – Szóval… nem tetszem neked – suttogtam. – Nem… erről van szó. Úgy értem, nagyon kedves vagy, de kiver tőled a frász! Olyan vagy, mint egy kísértet! – Elharapta a mondatot, amikor rájött, hogy már így is túl sokat mondott. – Bocsánat. Nem a te hibád. Te tényleg nagyon édes vagy, de… nem tudom megtenni, ugye megérted? Mintha vasmarokkal szorították volna össze a tüdőmet és a mellkasomat. Nem, mégsem a tüdőm, ez a szívem volt. Éppen összetört. Hát nem voltam én ennél erősebb?

– Ne haragudj – suttogtam. Bren csak nézett rám, és lassan eltűnt a pánik az arckifejezéséből. Átvette helyét a lelkiismeret-furdalás és…jaj ne. Nem akartam, hogy így nézzen rám… Szánalommal. – Én is. – A melléhez szorította a notescreenjét, és láthatóan kínosan érezve magát, rám pillantott. – Akkor… akkor holnap találkozunk ebédnél. Én nem akartam… – terelte másra a szót. – Igen – suttogtam. – Jól van – mondta Bren. – Szia. Még sokáig a hajóban ültem azután, hogy Bren elment. A szemem gyakran égett és elhomályosult a hibernáció okozta kimerültségtől, így hát nem jöttem rá azonnal, hogy sírok, egészen addig, amíg észre nem vettem a szoknyámra cseppent könnyeket. Megtöröltem az arcomat, és a lift felé indultam, azt remélve, hogy se Barry, se Patty nem jött haza korán a munkából. Szerencsém volt, még nem voltak itthon, szokás szerint. Zavier farkcsóválva várta az ajtóban, hogy kivigyem sétálni. Nem tudtam rászánni magam, hogy megsétáltassam, hanem csak kivonszoltam magam a kertbe, és a fűbe roskadtam. Zavier boldogan rohangászott, és kergette a pillangókat. Azt kívántam, bárcsak én is ilyen gondtalan lehetnék. Újra elkezdtek potyogni a könnyeim, ahogy körbenéztem a kertben. Hatvan év alatt alaposan megváltozott a növényzet. Az ösvények egy része rég másképp futott, de sok díszfa még mindig állt, vörös lombjukkal és virágzó ágaikkal beárnyékolva az udvart. Most már azonban négyszer nagyobb volt a kerületük, és amikor körbejártam őket, már tudtam, hogy mögöttük többé nem találhatom meg az én Xavier-met.

Olyan tökéletes volt minden Xavier-vel. Barátságunk olyan gyorsan és észrevétlenül változott szerelemmé, hogy alig tudtunk különbséget tenni a kettő között. Amikor anya és apa kiengedtek a hibernációból, hatalmas pezsgős reggelivel fogadtak. Késő ősszel aludtam el, és akkor már kora-nyár volt. Épp lekéstem az iskola végéről, aminek nagyon örültem. Reggeli után anya elvitt a Jacquard-hoz vásárolni, és nagyon jót mulattunk. Egy teljes új ruhatárat vett nekem a legutolsó nyári divat szerinti ruhákkal. Az indiai pamut volt a szezon slágere, felváltva a könnyű selymeket, amik az utolsó ruhatáramat uralták. Késő délutánra végeztünk, így hát anya a szokásos délutáni szundikálására készülve leheveredett. Apa éppen a UniCorp ügyeit intézte valahol, nekem viszont nem volt kedvem aludni. Lemehettem volna úszni, vagy játszani egyet a teniszpályán, de nem volt egyikhez sem kedvem. Elég sokat voltam hibernációban ahhoz, hogy az izmaim lemerevedjenek, jelezve a kezdődő hibernációs kimerülést. Így hát ahelyett, hogy lefeküdtem volna a szobámban, addig kutattam, amíg megtaláltam a vázlatfüzetemet, és elindultam a kertbe rajzolni. Nem is ismertem fel őt először. Azt hittem, hogy a magas, nyúlánk fiú, aki az udvaron sétál, új bérlő, így hát elkerültem, és másfelé mentem. A mögöttem hallatszó lépések egyszer csak megálltak, majd hallottam, ahogy a srác elkezd utánam futni. – Te vagy az, Rose? Megdermedtem. Ezer közül is megismertem volna ezt a hangot. Amióta tizenhárom éves korában a hangja örökre

elvesztette szopránjellegét, Xavier hangja olyan volt, mint egy puha bőrdívány, meleg és barna. Megfordultam. – Xavier, hát tényleg te vagy az? Nagyon megváltozott. Hamvas szőke haja barnás aranyszínűre sötétedett az elmúlt kilenc hónapban, és akkorát nőtt, mint a gomba. Fölém tornyosult. A tíz centi különbség nem volt sok, de én mindig is magasabb voltam, mint ő. És idősebb is voltam mindig. Ez a Xavier már nem volt többé gyerek. Pelyhes álla, amelyet olyan nagy műgonddal ápolt, míg én a hibernáló kapszulában feküdtem, egy éjszaka alatt gondosan nyírt kecskeszakállá változott. Amikor kimondtam a nevét, rám villantotta mosolyát, amely már nem volt többé teljesen ártatlan. De ami a legfeltűnőbb volt, hogy olyan mohó vággyal a szemében nézett rám, mint még soha azelőtt. Felé nyúltam, és megmarkoltam a nyitott ingét, amely alatt a UniCorp ágaskodó unikornisának lógójával díszített pólót hordott. – Nézzenek oda! – nevettem fel, és végignéztem rajta. – Milyen magas vagy! Xavier felnevetett. – Mindig ezt mondod. – És mindig igazam van. – Lenyűgözött a megjelenése. Kinyúltam, hogy megérintsem az arcát, és meglepődve éreztem a durva borostát. – Mi történt veled? Annyira…más vagy. Rám mosolygott, zöld szemei csillogtak a szeplős arcán.

– Helyes – mondta. – Örülök, ha meg tudlak lepni. – Megérintette a hajamat, az ujjára tekert egy tincset. – Te viszont nem változtál semmit. Megvontam a vállamat, nem akartam magamról beszélni. – Mit hagytam ki? – kérdeztem, megpaskolva az újonnan kiizmosodott mellkasát. – Úgy értem, a nyilvánvaló újdonságoktól eltekintve. Ujjai továbbra is a hajammal játszadoztak. Kellemes bizsergés futott végig a fejbőrömön, de ez most… valami más volt. Korábban is játszott a hajammal, valójában épp tegnap… vagyis úgy éreztem, mintha tegnap lett volna. De hát akkor miért érződik mégis másnak ez most? Hát, Xavier megváltozott – találgattam –, de ezenkívül is változott valami. – Nem sokat – mondta Xavier. Lágy tekintettel mélyen a szemembe nézett. – Mióta nem láttalak? Nem bírtam visszafojtani a nevetésemet. – Neked jobban kéne tudnod. Elmosolyodott, magához húzott és finoman megszorított. – Hiányoztál. – Te is nekem – feleltem, és sosem gondoltam még ennyire komolyan. Nagyon hiányzott. Még jobban magához szorított, és a levegőbe emelt. Úgy ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Eddig még sosem volt olyan erős, hogy fel tudjon emelni. Elnevettem magam, Xavier sugárzó arccal nézett le rám. Huncut mosollyal az arcán körbeforgatott, miközben én sikongattam. – Hagyd abba! Tegyél le, te izompacsirta! Xavier szót fogadott, óvatosan letett. – Na, mit gondolsz – kérdezte –, jól kicombosodtam?

– Mindig is mondtam, hogy jóképű gazfickó lesz belőled! – feleltem incselkedve. De én nem is igazán incselkedtem, le voltam nyűgözve. Végigmértem Xaviert, elidőztem kidolgozott mellkasán, mely számomra teljesen új volt, gyönyörű frizuráján és a vállamat ölelő erős karján. – Nézzenek oda! – suttogtam fejcsóválva. – Szóval, akkor tetszem neked? Próbáltam szavakba önteni a mondanivalómat, de szóhoz sem jutottam. – Hát igen – feleltem. – Óhh… – mondtam, majd elhallgattam, végül elismerésem jeleként éleset fütyültem. – Mmm – duruzsolta halkan Xavier. A szemét becsukta, és a légzése felgyorsult. Egy pillanatra elfordította a tekintetét, mintha csak saját magával küzdene, majd megszorította a vállamat. – Rose – szólalt meg halálosan komolyan. – Mi mindig barátok voltunk, igaz? – Igen, úgy gondolom, hogy igen – feleltem. ‒ Tudod… ez soha nem fog változni. Bármi más is… változzon közben. Ettől féltem. Mindig tudtam, hogy egy nap arra ébredek a hibernációból, hogy túlnőtt rajtam Xavier. A fiú nem követi örökké az ő nővérkéjét. – Igen, tudom – sóhajtottam, – én csak…– húztam elő a vázlatfüzetemet –, menj csak, és csinálj, amit akarsz, találkozunk később. – Nem terveztem elmenni innen – mondta Xavier búgó hangon. Na, ezzel jól összezavart.

– Akkor mi volt ez a… – kérdeztem, majd mondat közben elhallgattam, ahogy pillantásától elakadt a szavam. A pillantása nagyon-nagyon mély volt. – Xavier…– suttogtam. – Áh… – nyögött fel Xavier behunyt szemmel. – Pont ugyanúgy nézel ki, mint régen. Várni akartam ezzel, legalább egy néhány napot, de nem hiszem, hogy tudok. – Mivel akartál várni? Egy pillanatra elcsendesült, felhúzta a szemöldökét, és mélyen belenézett abba a sötétségbe, amibe elmerült, csukott szempillái mögött. – Rose – mondta végül. – Ha nem akarod ezt az egészet, akkor csak mondd meg. Nem fog változni semmi. – Miről beszélsz? – Csitt – ujját a számra szorította, és mélyen a szemembe nézett. Borostyánszínű lángok égtek mélyen a zöld szemében. – Én másra sem tudok gondolni múlt ősz óta. Vagyis hát az elmúlt négy év minden lehetetlen napján csak erre vágytam, és ha most nem teszem meg… most, hogy végre már megtehetem, akkor azt hiszem, megbolondulok. Elvette az ujját, és én szólásra nyitottam a számat. – Mit akarsz megtenni? – suttogtam, de akkor már tudtam a választ. – Ezt – mondta búgó hangon Xavier, és közelebb hajolt hozzám. Az idő lelassult. Ráértem végiggondolni minden következményét annak, hogy mi lesz, ha hagyom, hogy megcsókoljon. Kilenc évnyi barátság változik meg egy szempillantás alatt. Tizenhat évnyi, ha Xavier ideje szerint számoljuk. Amikor hétéves voltam, még én segítettem kicserélni a pelenkáját. És most tessék, itt vagyunk, magasabb,

mint én, jóképű, vonzó és magabiztos. De még mennyire magabiztos. A mozdulatai arról árulkodtak, hogy nem én vagyok az első lány, akit megcsókol. Ez a gondolat már önmagában elég volt arra, hogy átadjam magam neki. A vázlatfüzetem is kiesett a kezemből. Ahogy a lélegzete melege megérintette az ajkaimat, kezem felcsúszott a nyakára, frissen besötétedett hajára, és magamhoz szorítottam őt. Xavier az enyém volt, mindig is az enyém volt. Milyen jogon vette el egy másik lány az első csókját tőlem? Erre itt vagyok én, az én első csókomat áldozva neki. Abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeértek, színek láthatatlan robbanását éreztem. A fény egyfajta kitörését, a hibernációs álom minden erejével, de ez valóságos volt, megfogható, tömör és sziklaszilárd. Ez volt az én kapcsolatom Xavier-vel, az állandóság az életemben. Karjaim vadul tépték, húzták Xavier-t, mintha csak fel akarták volna falni őt. Belekapaszkodtam, a hajába, a vállába, a nyakába… Beletúrtam a hajába. A karja erős volt, izmos és tömör, mint a kő, és olyan közel húzott magához, amennyire csak lehetséges volt. Fogai finoman harapdálták az alsó ajkamat, a nyelve felfedezőútra indult a számban. Újra feldühített a magabiztossága és a nyilvánvaló tapasztalata. Féltékenységemben még közelebb húzódtam hozzá, és a testemből áradó fényes színek elszürkültek, ahogy minden más is. A lábamat is köréje fontam, próbálva őt úgy magamhoz láncolni, hogy ne tudjon megszökni, és ahogy csókoltam, már sírva is fakadtam.

Egy pillanat múlva Xavier elhúzódott. Rápillantottam, levegő után kapkodva. Az arca szürke volt, az ég is szürke volt, és az egész világ szürke volt. Nem maradt több levegőm. – Nyugi – suttogta rekedtes hangon. Elég szorosan tartott ahhoz, hogy ne essem össze nyomban. Érezve, hogy remegnek a lábaim, lassan térdre ereszkedtünk a fényes fűben. Xavier lecsókolta a könnyeket az arcomról, a szemhéjamról, majd hozzám simult, és a fülembe suttogta: – Tudom, mit érzel. Tudta, hogy mit érzek? Tudta, hogy miért sírok? De hiszen még én magam sem tudtam! Nagyon nehezen lélegeztem, és ahogy az oxigén újra átjárta a szervezetemet, úgy tértek vissza a színek is a világba körülöttem. Átöleltük egymást. Xavier szája a fülem mögött a hajamat csókolta. Az orromat a nyakába fúrva beszívtam ismerős illatát, amibe valami új és mámorító, férfias aroma vegyült, amit korábban sohasem éreztem. Ahogy a lélegzésünk lenyugodott, Xavier átkarolta a vállamat és magához szorított. – Hűha! – sóhajtotta a fülembe, mire végigfutott a hátamon a borzongás. – Ezt aztán igazán nem vártam! – Ki volt az a lány? Xavier elhúzódott, hogy jobban szemügyre vehessen engem. – Kicsoda? Hogy kérdezhet ilyet, hogy kicsoda? – A lány, aki elvett tőlem! A lány, aki elvette az első csókodat, aki így kitanított! Xavier elmosolyodott, de szája széle remegett. – Számít ez már?

– Igenis számít! – sziszegtem, mérgezett nyílként köpve a szavakat. Eddig nem is voltam tudatában annak, hogy ilyen erős birtoklási vágy él bennem Xavier iránt. – Claire-nek hívták – felelte Xavier –, és az iskolában ismerkedtünk meg, de Rose, hidd el, tényleg nem volt komoly! – Finoman megérintette az arcomat, meleg színeket hagyva maga után a bőrömön. – Az csak egy… nem volt jövője. És ezt ő is tudta. Biztos, hogy nem én voltam neki az első. Azóta már túl van vagy négy pasin. Mindig is csak te voltál nekem. – Hajamhoz nyomta az ajkát. ‒Egyedül azért hagytam, hogy hozzám érjen, hogy tudjam, mit kell tennem, amikor végre újra látlak. – Az ajkai fájdalmas gyönyörrel járták be a homlokomat, a hajamat és végig az állkapcsomat. ‒Olyan régóta várlak! – suttogta olyan nehéz sóhajjal, ami nem hagyott kétséget az őszintesége felől. – Claire nem szeretett engem, és én még kevésbé szerettem őt. – Az orrával megcirógatta az arcomat. – Semmiben sem hasonlított ehhez. Alig bírtam figyelni arra, amit mondott, mert eléggé elterelte a figyelmemet az, amit az ajkai műveltek a bőrömön, de azért meghallottam, amit mondott. – Szóval azt mondod, hogy szeretsz? Xavier elhúzódott tőlem, és őszinte döbbenettel az arcán rám nézett: – Rose – suttogta ellágyuló pillantással –, én mindig is téged szerettelek. – Újra felém mozdult, hogy megcsókoljon, most azonban bizonytalankodott, mintha incselkedne, vagy legalábbis incselkedésnek is lehetett volna venni, ha a szeméből nem sütött volna a kétségbeesés. Amikor az ajkaink újra összeforrtak, már nem tombolt olyan eszeveszett dühvel a

csókunk. A szenvedély inkább volt erőteljes meleg ragyogás, mint pusztító tűz. Jobb érzés volt, mint a hibernációs álomba zuhanás, jobb, mint belesüppedni a vegyszerek nyújtotta álom biztonságába. Amikor másodjára csókolóztunk Xavier-vel, akkor már szemernyi kétség sem maradt bennem afelől, hogy hazaértem. Az orr, ami most megérintett, a kutyámé volt, aki elkezdett aggódni a szemeimből patakzó könnyek miatt. Lenyalta a könnyeket az arcomról, és én némán felnevettem. Az én Zavier-m lecsókolja a könnyeimet. Hát azért ez messze nem volt ugyanaz. Nagy nehezen lábra álltam, és bementem a házba. A kutya azt várta, hogy elkezdek a műteremben dolgozni, ahogy minden délután szoktam, de most nem tudtam rávenni magam, hogy bemenjek oda, ahol Xavier és Bren arcképei néznek le rám, krétaporrá őrölve a szívemet. Összekuporodtam inkább a rózsabimbómintás ágytakarón, le sem vetve az iskolai egyenruhámat. Még akkor sem mozdultam, amikor Patty szólt, hogy kész a vacsora. Még mindig nem bírtam rendesen enni, a gondolatától is irtóztam, hogy valamit is leerőltessek a torkomon, miközben ilyen rosszul érzem magam. Valamikor az éjszaka folyamán kivonszoltam magam a fürdőszobába, hogy igyák egy nagy pohár vizet, és pótoljam azt a nedvességet, amit a sírással elvesztettem. Öt perccel később újra kirohantam, és az egészet kihánytam. Ezúttal azonban, amikor visszamentem az ágyamba, magammal vittem a poharat, és lassan ittam meg a vizet, vigyázva, hogy a

gyomrom magában tudjon tartani minden lenyelt kortyot, mielőtt újabb kortyot ittam volna. Tíz körül pittyegett a notescreenem, de én nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy elmagyarázzam, mi történt, még Ottónak sem. Hagytam, hadd csipogjon, aztán egy idő után abbahagyta. Szörnyű éjszakám volt. Az altató csak arra volt jó, hogy elálmosítson és rémálmokat hozzon, de ahhoz nem volt elég, hogy mélyen alhassam, így hát sírva és rémálmoktól gyötörve hánykolódtam egész éjszaka. A rémálmok különösen szörnyűek voltak most, mert Brenről és Xavier-ről álmodtam, akik álmomban fényesek és teljesen üveges tekintetűek voltak, és újra és újra megvertek azzal a bottal, amit a támadóm használt, amikor alva jártam. Megkönnyebbültem, amikor az ébresztőóra jelezte, hogy egy időre megmenekültem a lidérces álmoktól. Megetettem Zavier-t, és a reggelire rá sem pillantva beszálltam a hajóba. Amikor megállt az iskolánál, kinyitottam az ajtót. Ekkor vettem észre, hogy még mindig ugyanaz a gyűrött és könnyfoltos egyenruha van rajtam, mint tegnap. Összerezzentem az iskolai élet zajától. Kölykök kiabáltak egymásnak az aula egyik végéből a másikba. A Uni röplabdacsapat valami ritmusos indulót gajdolt, ami mintha arabul lett volna. Mobilok csipogtak, lépések zaja hallatszott. A fejem már azelőtt fájt, mielőtt kiléptem volna a hajóból. És ekkor megpillantottam őt. Bren az aula közepén állt a barátaival. Tudtam, hogy borzasztóan nézek ki. Úgy éreztem magam, mintha áthúztak volna a sövényen a lábamnál fogva. Egyáltalán

megfésülködtem én ma reggel? Bren szokás szerint szívdöglesztő volt. Felém pillantott, és bizonyára meglátta a hajómat, mert azonnal hátat fordított, és Anastasiával nevetgélt tovább, összeszorult a szívem. Otto kissé elhúzódott a csoporttól, és rám nézett. Kifejezéstelen arccal oldalra billentette a fejét, és némán felém intett. Abban a pillanatban bármit megadtam volna egy olyan kifejezéstelen arcért. Az enyém eltorzult, és újra eleredtek a könnyeim. Otto tett egy lépést felém, kezét kinyújtotta, mintha meg tudna érinteni az aula közepéről. Vajon mennyit tudott? Nem bírtam tovább. Visszamásztam a hajóba. – Haza! – adtam ki a parancsot. – Haza, haza, haza, haza, haza! A hajó engedelmesen becsukta az ajtaját, és elsuhant. Amikor a házunkhoz értem, egy zsák kutyatápot betoltam az oldalára döntve, nyitva, hogy Zavier tudjon enni, ha akar. Tudtam, hogy ha szomjas, iszik majd a vécéből. Egy röpke pillanatra még erőt merítettem abból, hogy átöleltem őt, de a fájdalom túl nagy volt, hogy enyhítse az én gyönyörű, bolyhos kutyusom. Beletöröltem a könnyeimet a bundájába és kiléptem a lakásból. Célirányosan a lift felé tartottam. A felvonónak egy örökkévalóságig tartott leérni a pincébe. Amikor arra gondoltam, hogy hamarosan mindenről megfeledkezhetem, kezdtem megnyugodni. Mohón bemásztam a hibernáló kapszulába, és rácsaptam az időzítő gombra. Ritkán kellett használnunk, mert a szüleim mindig tudták, mikor volt számomra a legjobb, ha felébresztenek a hibernációból. Két hétre állítottam be az

időzítőt, és amikor a zene elkezdett a fülembe duruzsolni, hátradőltem. Az illatos vegyszerek gyorsan elsöpörték a rettegést és a bánatot a fejemből. Mélyen magamba szippantottam a gázokat, és Xavier-re gondoltam. Félig azt reméltem, hogy ha felébredek, akkor ez az egész szörnyű baleset meg nem történtté válik. Újra visszatérünk abba az időbe, amikor csak pár hete vagy hónapja csukták rám a szüleim a hibernáló kapszula tetejét, és anya pezsgős reggelivel vár. Xavier még mindig az én szomszédom lesz, és én a karjaiba vethetem magam, és bocsánatot kérhetek minden egyes elmulasztott pillanatért. A kábulat első pillanataiban minden lehetségesnek tűnt.

12. FEJEZET

A

MARADÉK, CSUPÁN HÁROMSZÁZALÉKNYI LÁTÁSÁVAL elindult az állomáshelyére. A célpontja megszökött az ismert tartózkodási helyéről. Nem arra programozták, hogy feltételezze, a célpont visszatér oda. És mivel nem tudta bemérni, a parancsai ideiglenesen érvényüket vesztették. Visszaült a földre, készenléti üzemmódba kapcsolt, és várt. A híres Rosalinda Fitzroy eltűnését jelentették ma reggel, aminek hatására azonnal pletykák keltek szárnyra a hölgy elrablását emlegetve. Fitzroy utolsó tartózkodási helye a családja lakóháza volt ComUnityben, a UniCorp városban. A rendőrség készenlétben áll. ” RIASZTÁS. A CÉLPONT NEVE EMLÍTÉSRE KERÜLT: ROSALINDA SAMANTHA FITZROY. Megtudta az új tartózkodási helyet. Az fel sem vetődött benne, hogy ez ugyanaz volt, mint az utolsó hely. A programozása nem vett figyelembe viselkedésmintákat. Életbe lépett az elsődleges parancs. VISSZASZÁLLÍTANI ELÖLJÁRÓHOZ.

A

CÉLPONTOT

AZ

Keresni kezdett az interneten. Mivel az energiatartalékai 98,7 százalékon álltak, a keresés csak egy óráig tartott. AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ. Felizzottak az áramkörei, és életbe léptette a másodlagos parancsot. CÉLPONTOT KIIKTATNI. KÉSZENLÉTBEN. ELLENŐRZŐ KERESÉS FOLYAMATBAN. A rendszerdiagnosztika automatikusan jelezte, hogy a látása még mindig csak háromszázalékos. A nanorobotjainak négy órába tellett, hogy letakarítsák a szemébe ragadt száraz olajfesték utolsó morzsáit is, mielőtt elindult volna, hogy végrehajtsa a parancsot. • AMIKOR EZÚTTAL KINYITOTTAM A SZEMEM, a fölém hajoló arc nem volt árnyékban. Nem aludtam olyan sokáig, hogy a kimerültség még jobban úrrá legyen rajtam. Brendan meredt rám, a szeme villogott, mintha aranyhalak cikáztak volna egy zöld vizű tóban. – Ugye tisztában vagy azzal, hogy öngyilkossággal fenyegetőzni meglehetősen helytelen viselkedés? Megráztam a fejem, és már bántam is, hogy elmúlt a hibernációs álom. Xavier-ről álmodtam most, azzal a különbséggel, hogy Xavier és Bren valahogy összemosódott, és nem tudtam, hogy éppen melyikük van velem. Azt mondtam

Brennek, hogy hiányzott, de valójában Xavier hiányát éreztem. A fiú, akárki is volt ő, átölelt, és elúsztunk az álmaimat betöltő fényben. Egy kicsit azért zavart, hogy folyton változott, akit átöleltem, de sokkal szebb volt, mint a fölém hajoló Bren haragvó arca. – Én nem fenyegetőztem öngyilkossággal – mondtam. A hangom még erőtlen volt a hibernációs vegyszerektől. Bren rám meredt. – Jó, és akkor minek neveznéd azt, hogy visszamásztál az üvegkoporsódba'? Pislantottam. Én még sosem gondoltam erre így. Végignéztem a számomra nyugalmat árasztó sztáziskapszulán. A lágy szaténselyem párnára pillantottam, eszembe jutott az utolsó éber pillanatokat betöltő halk zene, mielőtt a hibernáció elindult volna, és a gázok édes illata, amely mély, hipnotikus álomba ringatott. Még hogy koporsó? Bren fintorgott, és ellökte magát a kapszulától. – Menj vissza a családodhoz, aggódnak érted. Tudtam, hogy hazudik. Barry és Patty azt is alig vette észre, amikor ott voltam. Vajon mikorra vették észre azt, hogy eltűntem? Nyeltem egyet. – Mióta? – kérdeztem. – Két napja – vágta rá Bren. – Amikor mondták, hogy eltűntél, sejtettem, hogy idelent vagy. – És a többiek nem is gondoltak erre? Bren rám nézett. – Senki másnak nem volt oka azt hinni, hogy bűntudatot akarsz ébreszteni bennük. Megragadtam a kapszula szélét, és kimásztam belőle.

– Nem akartam bűntudatot ébreszteni benned. – Ó tényleg? – kérdezte Bren hitetlenkedve. – Egyszer sem merült fel abban az önző kis agyadban, hogy esetleg sajnálni fogom, ha visszamászol a kapszuládba? Ez nem volt tisztességes. – Nem – feleltem‒ valójában azt hittem, hogy örülni fogsz. – Örülni? A fene egye meg! Azt hiszed, hogy egy szemétláda vagyok, csak azért, mert nem akarok veled randizni? Összezavarodtam. – Nem. – Akkor miért gondoltad, hogy örülni fogok? Attól még, hogy nem akarok veled járni, nem akarom, hogy bajod essen vagy meghalj, vagy hogy… visszasüllyedj a nyavalyás álomvilágodba. Megráztam a fejem. – Nem is azt akartam! Csak nem tudtam, mi mást tehetnék. – Na persze, ha lehet választani az élet és a halál között, ez volt a helyes döntés! – dohogott Bren fejcsóválva. – De… mindig ezt csinálom. – Hogy érted azt, hogy „mindig”? – kérdezte, majd elkomorodott. – Na, várj csak, ezt már korábban is megtetted? – Igen, nagyon sokszor. Úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem hiszi. – Miért? – kérdezte elnyújtva a szót. Megvontam a vállam. – Anyám úgy vélte, hogy mi így küzdjük le a problémáinkat. Amikor összevesztünk, vagy túl fáradtak

voltak, vagy nagyon nehéz volt számomra az iskola, vagy el kellett utazniuk, akkor egyszerűen bedugtak a kapszulába. Úgy tűnt, hogy Bren mindjárt összecsuklik. Lehuppant egy poros dobozra. – Úgy érted, hogy a szüleid ilyenkor hibernáltak téged? – Igen – feleltem. – Mit gondoltál, hogy kerültem ide? – Nem tudom. Beraktak a kapszulába, hogy túléld a Sötét Korszakot? Nemet intettem. – Amikor elaludtam, az még el sem kezdődött, vagyis nem igazán. Már felütötte a fejét a tbc, de nem volt olyan súlyos. – Szóval a szüleid, csak azért, hogy elmehessenek nyaralni, vagy ilyesmi, téged egyszerűen elaltattak? Megrándítottam a vállam. – Hát, igen. Azt mondták, hogy senki nem tudna úgy felnevelni engem, mint ahogy ők. És tényleg ez volt számomra is a legjobb. Bren úgy nézett, mint aki nem hitte el, amit hall. – Most mi van? – kérdeztem. ‒ Azt… azt tudod, hogy ez törvénytelen? – Micsoda? – Az, hogy valaki hibernáltat valakit a saját érdekeit előtérbe helyezve, az bűncselekmény. Ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a testi sértés. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ez a fajta alvás nagyon megnyugtató és hívogató volt. Csendes szabadulás az élet nyűgei alól. Hogy hasonlíthatja ezt bárki is a testi sértéshez? ‒ A szüleid ezt tették veled? – kérdezte halkan. – És folyton? Csak úgy elloptak hónapokat a gyerekkorodból?

– Nem! – tiltakoztam. – Egyáltalán nem így van! Épp ellenkezőleg. Nem hagyták, hogy az életem nagy részét elvesztegessem. A leghosszabb szakasz, amíg aludtam, négy év volt, és az is csak azért, mert el kellett utazniuk, felügyelni a Titánon létrehozott bányászati telepet. – Ahogy ezt kimondtam, ráncba szaladt a homlokom. Próbáltam felidézni, hogy ez igaz volt-e egyáltalán. Már nem voltam benne biztos. Gyakran elvesztettem az időérzékemet a hibernáció miatt. – Még partit is rendeztek a tiszteletemre, amikor visszatértek– mondtam, próbálva visszatérni az eredeti gondolatmenetemhez. – Akkor volt a hetedik szülinapom. Bren értetlenkedve nézett rám. – Hét? Vagyis most tizenhat éves vagy, de valójában hetvennyolc? – Hát igen, valahogy úgy – feleltem. – Rose… – kérdezte lassan. – Hány évig tartott, mire tizenhat éves lettél? – Hát… nem is tudom. Néhány hete jöttem rá, hogy valójában százéves vagyok. Az utolsó hibernációba hatvankét évvel ez előtt kerültem, szóval… harmincnyolc évig, azt hiszem – mondtam vállat vonva. Bren lassan felállt, és nagyon meglepőt tett. Hozzám lépett, és meleg, jóleső ölelésben magához vont. – Nagyon sajnálom – suttogta a fülembe. Hát ez igazán nem volt szép tőle. Mintha ki akarta volna tépni a szívemet, csak azért, hogy a porba dobhassa. Forró lélegzete égette a fülemet, és a teste olyan megnyugtatóan ölelt magához, mint az álom. Nem tudtam visszatartani egy

megkönnyebbült sóhajt, de dühös voltam rá. Nem gondolta komolyan. Csak kínzott vele. – Ugyan miért? Jól vagyok! – Számomra is meglepő volt, milyen határozott volt a hangom. Olyan ellágyulva és nyílt tekintettel nézett rám, amit még sohasem láttam tőle. Lassan, tagadólag megrázta a fejét: – Rose. Nem vagy jól. – De igen, jól vagyok! – feleltem, szúrósan a szemébe nézve. ‒Hogy jössz te ahhoz, hogy bíráld az én védekezési mechanizmusomat? Te elmégy teniszlabdákat püfölni, én meg a kapszulámba bújok. Nincs semmi különbség. Bren hitetlenkedve nézett rám, aztán lassan behunyta a szemét és a fejét ingatta. – Jó, rendben – felelte, kinyitva a szemét. – Ha ez megnyugtat, akkor hidd ezt. – Megragadta a kezem. – De most haza kell mennünk. Megmakacsoltam magam. – Én nem megyek. Bren megfordult és rám nézett. – És miért nem? – Még nem vagyok kész arra, hogy visszamenjek. ‒Úgy tűnt, hogy egy percig csak néz rám. – Hát az elég baj – mondta végül –, mert ComUnity rendőreinek aa fele a nyomodban van. A nevelőszüleid teljesen ki vannak akadva. Guillory és nagyapa úgy fel vannak húzva, hogy majd felrobbannak, úgyhogy nőjj fel, szedd össze magad, és irány az emelet! Összerezzentem.

– Hagyj békén! – morogtam. – Mondd meg nekik, hogy jól vagyok. Mondd el nekik, hogy hol vagyok, de még nem tudok felmenni. – Elhúzódtam tőle, és leültem egy dobozra. – Miért nem? – Mert még… túl korai ez nekem – feleltem. – Mostanra el kellett volna tűnnie mindennek. Olyan sokáig kellett volna bent maradnom, hogy mire kijövök, addigra maguktól megoldódjanak a problémák. – Lopva rápillantottam – átkozott szépség és a szívem összeszorult. Nem, tényleg nem voltam odaát elég ideig. – De nem oldódtak meg. Bren még mindig engem nézett. Óvatosan felém lépett egyet, mintha egy kóbor macskához közeledne, és leguggolt elém, hogy a szemembe tudjon nézni. – Rose – mondta ‒tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom neked, amit mondtam. Nagyon… kegyetlen voltam, de megleptél. Teljesen félreértettelek. Nem vagyok valami jó az ismerkedésben. A mi kis csoportunk eléggé… – Elszigetelt – siettem a segítségére. – Igen. Valami ilyesmi – mosolyodott el bánatos arccal. – Te pedig olyan szótlan vagy. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy olyan vagy, mint egy kísértet. Egyáltalán nem a hatvanévnyi alvásra gondoltam. Nehéz megismerni téged, főleg, hogyha nem is beszélsz velünk. Tényleg egy cseppet sem számítottam rá, hogy ezt fogod mondani. – Küszködve kereste a megfelelő szavakat. – Olyan megfejthetetlen vagy, legalábbis nekem. Otto látott aznap reggel, amikor visszafordultál a suliból. Aggódott érted. Mondtam neki, hogy csak arról van szó, hogy tetszem neked, és egy kicsit

túlreagálod a dolgot, de ő úgy gondolja, hogy…– tétovázva elhallgatott. – Szóval Otto azt gondolja, hogy valami gond van veled – folytatta aztán. – Mármint nem veled, nem a személyeddel, vagy ilyesmi, de vannak ezek a lyukak az elmédben. Akkor nem tudtam, miről beszél, de most már azt hiszem… – Ennek semmi köze a hibernációhoz! – mondtam határozottan. – Felébredsz egy nap, és azt látod, hogy az egész világod eltűnt, mindenki, akit ismertél és szerettél, egy csapásra meghalt, minden hely, ahol valaha jártál, felismerhetetlenné vált, még az emberek arckifejezése is más. Kíváncsi lennék, neked milyen lyukak lennének az elmédben, ha veled történt volna ilyesmi! – A kis beszédem végére újra könnybe lábadt a szemem. – A francba– motyogtam, próbálva visszaszorítani a sírást –, jól gondoltam, tényleg nem voltam elég sokáig a kapszulában. – Most először hallottalak a legtovább egyhuzamban beszélni. ‒Megérintette az arcom. – Sírjál csak – mondta Bren csendesen. ‒A helyedben én is sírnék. – Nem sírhatok. Nem láthatja senki sem. Igen, tényleg túlreagálom a dolgot. Uralkodnom kell magamon. – Nincs itt senki, aki láthatna, csak én. – Az mindegy – feleltem –, ez így nincs rendben, túl sokáig tart, amíg megnyugszom. Ezért van szükségem a sztázisra, érted már? Túl érzékeny vagyok, és különben is, tegnap egész éjjel sírtam. Nem kéne többet sírnom. Bren meglepődve felém biccentett. – Tegnap még aludtál – emlékeztetett.

– Ja, tényleg – feleltem. Bren szája széles mosolyra húzódott, majd leült mellém a dobozra. Egyik karjával átkarolt, és megszorította a vállamat. Teljesen plátói, de szívből jövő mozdulat volt. Ez volt az első őszintének tűnő érintés azóta, hogy felébredtem, ha Zavier-t nem számoljuk. Fejemet Bren vállára hajtottam. – Sajnálom, ha kínos helyzetbe hoztalak tegnap. – Három napja – emlékeztetett Bren. – Igen, persze – mondtam. Mindig nagy kihívás volt felvenni az idő fonalát ébredés után. – Sosem randiztam senkivel, nem ismerem a jeleket. Bren elfintorodott. – Senki sem ismeri igazán a jeleket. Vagy ráhibázol, vagy elhibázod. Ez mindig ilyen. De nem azt mondtad, hogy volt barátod? Bólintottam. – Xavier-nek hívták – feleltem –, de nekünk nem kellett felismernünk a jeleket. Olyan jól ismertük már egymást, hogy olyanok voltunk már, mint a borsó meg a héja. Egész életében ismertem őt. – Akarsz róla beszélni? – kérdezte gyengéden Bren. Nagy levegőt vettem. – A szomszédunk fia volt. Hétéves koromban ismertem meg, amikor ő még csak kisbaba volt. Régen együtt játszottunk a kertben, együtt nőttünk fel. Olyan volt, mint a kisöcsém, aztán valahogy… Ő lett a legjobb barátom, az egyetlen igazi barátom. Csakis ő értett meg, és ő volt az egyetlen, aki mindig meghallgatott. Amikor mindketten tizenöt évesek voltunk,

vagyis ő addigra már tizenhat, akkor… – újra eleredtek a könnyeim, és ezúttal nem álltam útjukat. Bren megszorította a vállamat, és az arcát a fejemhez simította. – Nagyon sajnálom, Rose. Biztosan nagyon nehéz elviselni, hogy sosem búcsúzhattál el valakitől, aki sokáig ilyen közel állt hozzád. Ettől csak még rosszabb lett. – Elbúcsúztam tőle – mondtam, sírástól elcsukló hangon –, csak bocsánatot kérni nem tudtam már tőle sohasem. Bren nem értette, hogy miről beszélek, de nem is kellett neki. Nem akartam mást, csak hogy akkor és ott hagyja, hogy kisírjam magam. Nem sikerült. Egy éles hang hasított a pince csendjébe, felriasztva a bánatomból. – Rosalinda Samantha Fitzroy! Maradjon mozdulatlan a retina-leolvasás idejére!

13. FEJEZET

E

LHÚZÓDTAM BRENTŐL.

‒ Te is hallottad? – suttogtam, imádkozva, hogy mondjon nemet. Inkább derüljön ki, hogy hallucinálok, minthogy az a dolog üldözzön. – Hahó? – kiáltotta bele a sötétbe. – Van ott valaki? Nem jött válasz azonnal, kivéve tőlem. – A francba. – Mi a baj? – Tényleg létezik! Bren furcsán nézett rám. – Mi létezik? Rettegéssel az arcomon néztem rá. – Azt hittem, hogy csak álmodom, de… – Hangminta azonosítva. Kérem, ne mozduljon, amíg a retinaellenőrzést végrehajtom! Becsuktam a szememet, és félreugrottam, magammal rántva Brent Elbújtam egy doboz mögé, és jobbra-balra tekintgetve kerestem a kiutat, de nem volt hova menekülni. Nem volt más, csak egy utcahossznyi poros doboz és ládák egymás hegyénhátán. – Ha találnék egy fegyvert, vagy valamit… – Mi folyik itt? – kérdezte Bren. – Erre most nincs idő! – mondtam. – Fuss! Engem üldöz, nem téged! – Fussak? Hát te meg miről…

De addigra már elfutottam.

• A DOLOG SZEM ELŐL TÉVESZTETTE A CÉLPONTJÁT. Elbújt a dobozok mögé, majd végigfutott az egyik polcsor mentén. Újra felharsant a figyelmeztető hang: – Ne mozduljon! A parancsom az, hogy fogjam el és juttassam el az elöljárómhoz. Ha a visszaszállítás lehetetlennek bizonyul, a parancs szerint megsemmisítem. – Közben fel és alá járkált a polcok között. Nem hallotta a célpontja hangját, sem a vele tartózkodó érdektelen személy hangját, mert a hangérzékelő rendszere még mindig nem volt a teljesítménye maximumán a hosszú, készenléti üzemmódban eltöltött idő után. Kapcsolódott a hálózathoz, és a pince alaprajzát kezdte keresni. STATISZTIKAI ELEMZÉS: LEHETSÉGES REJTEKHELYEK MÉRET SZERINTI OSZTÁLYOZÁSA. Lefuttatta a taktikai analitikát, és készen állt arra, hogy módszeresen átkutassa a pince minden zugát, miközben a kijáratot is szemmel tartja, és gondoskodik róla, hogy senki se jusson ki onnan. TAKTIKAI ÜZEMMÓD. •

A PINCÉBEN KIALAKÍTOTT RAKTÁRHELYISÉGEKés polcok labirintusa túl nagy falatnak bizonyult a még mindig a hibernációs kimerültséggel küzdő testemnek. Elvesztettem Brent, és nem tudtam kijutni a lifthez a folyosóra. Lihegtem, a mellkasom égett, és leguggoltam egy összetört szék mögé a sarokba, próbálva visszaemlékezni, hogy merre is van a lift. Egy kéz megragadta a vállamat. Felsikkantottam, majd az öklömbe haraptam dühösen magamra, amiért zajt csaptam, hiszen csak Bren volt az. – Miért nem futottál el? – sziszegtem. – Bármelyik percben itt lehet! Ne várj rám! – Ki lesz itt? Miről beszélsz? – Nem tanítottak meg a szüleid, hogy mit tegyél emberrablás esetén? – Nem – felelte Bren. – Miért kellett volna? A szám tátva maradt ilyen könnyelműség hallatán. – Rose, elmondanád végre, mi folyik itt? – kérdezte Bren, sokkal inkább felháborodva, mint aggódva. – Ez a fényes, őrült külsejű műanyag ember megtámadott a műteremben az egyik éjszaka. Azt hittem, hogy csak álmodtam, de ezek szerint nem. Egy elektromos nyakörvet akart rám tenni, és vissza akart engem vinni valami elöljáróhoz. – Ááá! – szólalt meg Bren, azzal felállt, és végignézett a folyosón. Őrá gondolsz? – nézett a támadómra, aki lassú, de biztos mozgással közeledett felénk. Még a folyosó közepén járt, de egyszer biztosan ideér.

‒ Jaj, istenem! – sóhajtottam. – Gyerünk! – ragadtam meg a karját. – Téged is el fog kapni! Bren megfogta a pólómat, így tartva vissza attól, hogy elrohanjak. – Ez nem is ember – mondta Bren elég pökhendin, legalábbis én úgy éreztem. – Ez egy gép. Tegyél le róla, hogy elfutsz. Úgyis eléd fog vágni, ha a lifthez akarsz menni, és hamarabb kifáradsz, mint ő. – Azt mondta, hogy meg fog ölni – feleltem –, mégis mit kellene tennem? Kínáljam meg teával és aprósüteménnyel? Legutóbb is majdnem megölte a kutyámat! – Mit mondott Barry és Patty legutóbb? – Semmit. – Valaki meg akar ölni, és ők nem mondtak semmit? – Nem mondtam el nekik – sziszegtem. – Miért nem? Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam volna rendes választ adni. Meggyőztem magam, hogy ez csak egy álom, de hogy miért nem mondtam nekik semmit akkor reggel? – Nem tudom. Bren egy pillanatra rám meredt, aztán megrázta a fejét. ‒ Jaj, Rose, tanuld meg végre kimondani a dolgokat! – Felállt, és a férfira mutatott. – Utasítás visszavonva – mondta hangosan. – Állj, állj, állj! – Bren! – Utasítás visszavonva! A célpont a kijelölt helyén tartózkodik! Leállni! Leállni! ‒ A hangminta nem azonosítható – mondta a gép kifejezéstelen hangon, német akcentussal. – A másodlagos

célpont akadályozza a küldetést. Másodlagos célpont kiiktatása. Bren lemerevedett. – A fenébe! – suttogta. Elkapta a vállamat. – Neked volt igazad. Fuss! – Kilökött a törött szék mögül, be a polcsorok közé. Ő a másik irányba kezdett futni. Persze a dolog egyből utánam eredt. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, de most, hogy bemérte, hol vagyok, sokkal gyorsabban mozgott. A szívem összevissza vert, ahogy a túlhajszolt nanorobotok próbáltak óvni a túlzott megerőltetéstől. A polcok elkezdtek ijesztő csikorgással inogni mögöttem, divatjamúlt ruhákkal és műanyag játékokkal teli dobozok zuhantak a földre, majd a polcok is ledőltek szörnyű robajjal. A fényes valami kérlelhetetlenül vágott át a törmelékhegyen, lábával összeroppantva a polcokat. Brennek igaza volt, tényleg nem lehetett ember. Pont olyan volt, mint a rémálmomban. Próbáltam elfutni, de a hibernációtól elgyötört testem már minden erejét felélte. A tüdőm égett, a szívem kalapált, és a lábamat alig tudtam mozdítani, mintha csak beleragadt volna valamibe. Nem tudtam olyan gyorsan futni, hogy el tudjak szökni. A dolog mögöttem kocogott, és éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, amíg egyszer csak valami hátba vágott. Nem ütött meg, csak megérintett a hengeres botjával, de a sokkoló még a ruhámon keresztül is tette a dolgát. A testem leállt. Mintha csak én lettem volna a gép, és lekapcsoltak volna. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Összerogytam, mint egy rongybaba, minden

izmom megfeszült és erőtlenné vált, mintha csak marionettbábuként levágtak volna a zsinórról. Rosszabb volt, mint egy áramütés. A fájdalom szétsugárzott abból a pontból, ahonnan az elektromos ütést kaptam. Biztos voltam benne, hogy rövidre zárta a nanorobotjaimat. Vajon meddig maradhatok úgy életben, ha a szerveim csak saját magukra hagyatkozhatnak? A támadóm a hátamra fordított, mintha megégetett volna, ahogy hozzám ért, mozdulni sem tudtam. Furcsa hang tört fel a torkomból – a szenvedés és a nyers fájdalom hangja. Csak a szememet tudtam mozgatni. A pillantásomat nem vettem le az elektromos nyakörvről, amit a támadóm a nyakam felé közelített. Tudtam, hogy ha azt egyszer rám csatolja, akkor a testem többé nem engedelmeskedik az akaratomnak. Semmit nem tehettem, de legalább nem kapta el Brent. Elkerekedett a szemem, amikor észrevettem a támadóm fényes feje fölött, amit ő nem láthatott. Egy újabb magas polc kezdett feléje dőlni. Minden nagyon lassan mozgott. Láttam, ahogy egy doboz lezuhan a polcról, aztán egy láda, aztán még két doboz, és végül az egész raktári egység a támadóm hátára és a lábamra zuhant. A gépezet megingott, de nem vált mozgásképtelenné. Nyöszörögtem a testemet átjáró újabb fájdalomtól. Bren diadalittasan állt a ledőlt polc mögött, de amikor megpillantott, rögtön hozzám ugrott. – Rose! – Keresztülvágott a rumlin, és elkezdett kihúzni a támadóm alól. – Gyere – mondta –, ki kell juttatnunk téged innen.

– Nagyon fáj – panaszkodtam. Nem tudtam elég összeszedetten gondolkozni, hogy bármi mást is mondhattam volna. – Tudom – mondta Bren. Átkarolta a vállam és talpra állított. Alig bírtam megállni a saját lábamon. Pont úgy nyöszörögtem, ahogy Zavier annak idején. – Megtámadott egy sokkolóval, Rose.– Benyúlt a halomba, és kiszedte a sokkolót a fényes férfi ernyedten lógó kézéből. – Azonnal hívnunk kell a rendőrséget. Nálad van a mobilod? – Azt hiszem, az ágyam mellett hagytam – motyogtam. – Nem voltam igazán magamnál, amikor lejöttem ide. – Menjünk fel az emeletre, el ettől a dologtól, mielőtt újraindítja magát. – Dolog? Újraindítja? – Igen, dolog – mondta Bren. Átvonszolt a raktáron a pince ajtajáig. Áttolt az ajtón, aztán előhúzott egy régimódi biometrikus kártyát a zsebéből. Elfogott a nosztalgia. Nem láttam ilyen kulcskártyákat azóta, hogy kijöttem a hibernációból. Becsúsztatta a kártyát egy, az ajtó mellett kialakított résbe. – Parancs felülírva – mondta Bren. – Ajtót bezárni. Halk zúgás hallatszott a résből, majd az ajtó kattanva bezárult mögöttünk. – Arra – mondta Bren. Átkarolta a vállamat, és megnyomta a lift hívógombját. – Mit csináltál? – Ez egy mesterkulcs, ami mindent nyit – mondta. – Most csak a szüleim és én nyithatjuk ki azt az ajtót. – A lift ajtaja kinyílt, és Bren behúzott a felvonóba. Míg a lift lassan

felkúszott az emeletre, én pihegve álltam. Minden porcikám sajgott. Amikor a lift megállt, a lábaimat elhagyta az erő, és összecsuklottam. – A fenébe, fogd meg ezt – nyomta a kezembe Bren a sokkolót, majd a karjába vett, mint egy gyereket. – Ne csináld – mondtam, amikor világossá vált számomra, hogy a karjában akar vinni az ajtóig. – Túl nehéz vagyok. – És mit gondolsz, mégis hogy hoztalak ki a pincéből első alkalommal? – kérdezte, egyik karjával a vállam, másikkal a térdhajlatom alatt. – Alig valamivel vagy nehezebb most. Egyet pislantottam, és Bren úgy felkapott, mint egy friss menyasszonyt. – Ugyanígy vittél? – Nem hagyhattalak ott – mondta Bren szinte durván. A gondolat, hogy az ernyedt testemet a karjában vitte fel a pincéből, egyszerre volt zavarba ejtő és szívet melengető. Mint egy igazi herceg, fehér lovon. Úgy tűnt, a tenisztől tényleg megerősödött, de mindenképp akaratosabb lett. Behunytam a szemem, és a karjaiban elernyedve azt próbáltam magyarázni magamnak, hogy még az sem jelent semmit, hogy a karjában cipel. A testem azonban nem akart rám hallgatni. Fejemet a mellkasára hajtva beszívtam a teste és a szantálfaszappan illatát. Mintha magát a forróságot szagoltam volna. Milyen erős a karja. A fene vinné el. Belerúgott az ajtóba, de senki nem jött kinyitni. Hangos vita zaja szűrődött ki a lakásból. Barry és Patty veszekedett volna? – Nyissátok már ki ezt az átkozott ajtót! – kiáltotta Bren.

Legnagyobb meglepetésemre Mrs. Sabah nyitott ajtót, mandulavágású szeme nagyra nyílt, amikor megpillantott a fia karjaiban. – Te jóisten! Vidd be gyorsan! – kiáltott fel. – Rose már jól van – mondta Bren, habár a hangján érződött, hogy kezd kifáradni a cipelésemben. Elment az anyja mellett, és belépett a nappaliba. Mr. Guillory egy idősebb, ősz férfival kiabált, akiről úgy gondoltam, hogy Bren nagyapja lehet. Azóta nem láttam az öregembert, mióta felébredtem a hibernációból, és akkor is csak egy homályos, fehér folt volt. A vita tovább folyt, miközben Bren becipelt a szobába. – Nem! Én is azt hiszem, hogy a szövetségiek megtalálnák, csak nem gondolom, hogy a ComUnity rendőrein kívül szükségünk lenne további fegyveresekre! – üvöltötte Guillory a csendes lakásban. – Na és mi van, ha már nincs is ComUnityben? Ez meg sem fordult a fejedben? Akkor sohasem találjuk meg! Áh, minek is vitázok itt veled, te úgyis azt kívánod, hogy bárcsak eleve ne is találtunk volna rá! – Tényleg azt gondolom, hogy bárcsak eleve ne történt volna meg ez az egész! A vállalat imázsa szempontjából és logisztikailag is egy rémálom, ami itt folyik, és te is tudod, hogy nem lesz könnyebb! Vagy azt hiszed, hogy az összes dédelgetett kis munkádat továbbfolytathatod, ha egyszer ő lesz az igazgatótanács élén? – Hé! – kiáltott rájuk Bren, azonnal magára vonva a figyelmet. ‒Félre az útból!

A két férfi hirtelen egyformán meglepett ábrázattal felénk fordult, majd gyorsan szétváltak, hogy utat adjanak, és Bren le tudjon fektetni a heverőre. Ő átvágott közöttük, és gyengéden lefektetett. – Rose… Jól van a lány? – kérdezte Bren nagyapja. – Hívjátok a zsarukat! – mondta Bren nem is figyelve a kérdésre. – Éppen most kapott áramütést egy sokkolótól! – De hiszen az illegális! – mondta Guillory. Bren kivette a kezemből a sokkolót, és a nagyapjának adta. – Ezt mondja a Plasztinnak odalent! – Egy Plasztin van odalent? – Igen, valaki megpróbálta megöletni Rose-t. – És ez hol történt? – kérdezte Bren nagyapja. Bren egy ideig gondolkodott a válaszon, majd így szólt: – Lent a pincében. Éppen… a dobozokban keresgélt. Az érdekelte, megmaradt-e valami a szülei holmijából. Egy pillanatig eltűnődtem, hogy miért nem mondta meg Bren az igazat, de még a beszédhez is túlságosan fájt mindenem. Bren nagyapja összehúzott szemöldökkel nézte a sokkolót. Rám pillantott, majd kihátrált az ajtón. – Hívom a rendőrséget és a mentőket – mondta. – Hol van most a Plasztin? – Éppen újraindítja magát a pincében – mondta Bren. – Némi ráhatás után megszakította a küldetését, beletelik egy kis időbe, amíg kialakít egy újat. – Ahogy a nagyapja hátat fordított, hogy távozzon, Bren még utána szólt. – Anyát is vidd

magaddal, szükséged lesz a kulcskártyára, hogy kinyisd az ajtót! Ezután még egy darabig homályos és összefüggéstelen volt minden. Rengeteg ember jött és ment, valaki felültetett és ellenőrizte az életfunkcióimat, majd biztosította a nézelődőket, hogy a sokkoló nem okozott maradandó károsodást a szervezetemben. A nanorobotjaimat azonban újra kellett indítani, de az egyik mentőtiszt ezt meg tudta csinálni kívülről is. Ezután már a szívem sem kalapált olyan nagyon. Valaki megpróbált kikérdezni, de ugyanaz a mentőtiszt adott egy injekciót, hogy enyhítse az izmaim feszültségét, azonban sajnos a maradék altató és az injekció hatása felerősítették egymást, így aztán teljesen kiütöttek a gyógyszerek. Bódultan ugyan, de hallottam, ahogy Bren magabiztos hangon előadja, mi is történt a pincében. Egy pillanatra azonban különösen emlékszem, amikor is a kiabálásuk félig felébresztett. – Hogy érted azt, hogy nincs ott semmi? – Ezt Bren nagyapja mondta, mire egy dühösebb, még ijesztőbb, számomra ismeretlen így folytatta: – Most azonnal lemész a pincébe, és elökeríted azt az átkozott ócskavasat! A szememet csukva tartva kábult álomba ringattam magam a kiabálások elől. – Apa, halkabban! – mondta Mrs. Sabah. – Felébreszted Rose-t. Egy lágy kéz érintette meg a hajamat, olyan gyengéden, hogy be lesajdult a szívem, amikor abbahagyta. Ha magamnál lettem volna, biztosan felsóhajtok. Azt

kívántam, bárcsak itt lenne az anyám, hogy simogassa a hajamat, hogy gondoskodjon rólam. – Sajnálom – szólt az idős férfi. Kiment a szobából, és magával vitte, amibe vagy akivel kiabált (telefont vagy a rendőrt), így az ingerült vita távoli mormogássá szelídült. Újra elvesztettem az időérzékemet.

14. FEJEZET

A

MIKOR TELJESEN MAGAMHOZ TÉRTEM,

azt láttam, hogy a nevelőszüleim, Mrs. Sabah, Mr. Guillory és egy rendőrtiszt ülnek a szobában, és csendesen beszélgetnek. – Én értem – mondta Patty –, de meddig fogunk még itt cseverészni? Nagyon sokat feláldoztunk azért, hogy itt lehessünk a lány miatt, most pedig el akarja vinni, minket meg itt hagyna? – Ennyire azért ne aggódjanak Rose-ért! – csattant fel Mrs. Sabah szándékosan gúnyosan. Mielőtt Patty és Barry megvédhették volna magukat, Mr. Guillory megnyugtatta őket. ‒ Továbbra is szükségünk lesz önökre, hogy vigyázzanak a lakásra, amíg visszahozzuk őt. Egyébként pedig nincs ott egy kutya is? Nem szeretnénk, ha éhen halna. Barry dohogott. – De miért pont egy kutya? – szegezte Guillory-nak a kérdést. ‒Mi a fenéért küldött neki kutyát? – Nem tetszik magának? – kérdezte Mr. Guillory szórakozottan. – Mindegy. Ne aggódjon, biztos úr, gondoskodom Rose tökéletes biztonságáról. – Jó lenne, ha tudna erre valami biztosítékot adni, Mr. Guillory – mondta a rendőrtiszt.

Az idegen hangra kinyitottam a szemem. A rendőr ott állt a kandalló mellett egy notescreennel a kezében, míg a többiek csendben ültek a szobában. Bren a zöld heverő végébe préselte magát, és a lábam valahogy az ölébe került. Rápillantottam a lábamra néhányszor. Valaki levette a cipőmet, és láttam, hogy a zoknim is piszkos. Utáltam arra gondolni, hogy vajon hogy nézhetek ki a pince padlóján való fetrengés után. Bren viszont olyan frissen mosottnak és vasaltnak tűnt, mintha a UniPrep prospektusából lépett volna elő. Volt azonban valami túlságosan is bensőséges abban, hogy a lábam az ölében volt. Megkíséreltem felülni. Nem fájt nagyon. – És él! – állapította meg Bren egy félmosollyal. – Kiürültek már a szervezetedből a gyógyszerek? – Sajnos – morogtam válaszul. Mrs. Sabah felnevetett. – Hogy vagy, drágám? Bren elvigyorodott. – Ez elég buta kérdés! Gondolom, úgy érzi magát, ahogy kinéz. Mrs. Sabah egyetértőén biccentett, de Guillory szólalt meg. – Van bármi ötleted, ki tette ezt veled? – Ha nem bánja, Mr. Guillory – szólalt meg a rendőr –, jobbnak látom, ha most csak egyedül én teszek fel kérdéseket. – Szerintem Rose előbb szeretne kimenni a fürdőszobába és megmosni az arcát – mondta Bren. Anélkül, hogy beleegyeztem volna, Bren kézen fogott, és segített felállni. Mindenem remegett és fájt, de teljesen igaza volt. Tényleg fel akartam frissíteni magam, mielőtt elkezdődik a kihallgatás. – Rendben, de csak gyorsan – felelte a rendőr.

Bren kivezetett a hallba, ahol egy másik rendőr beszélt mobilon. Bren egy pillantást vetett a rendőrnőre, majd még a mosdóba is bejött velem. A lakóparkban nagyon tágas fürdőszobák voltak, de mégsem tűnt úgy, hogy elég hely lenne benne kettőnknek. Bren túl közel volt hozzám. Éreztem a teste melegét és azt az átkozottul vonzó illatát egy centire a bőrömtől. A hibernáló kapszula vegyszerei és a nyugtatok hatására az érzelmeim nem úgy működtek, ahogy kellett volna. Szerettem volna a karjába vetni magam, és gyűlölni is akartam egyszerre, de leginkább csak azt szerettem volna, hogy menjen el, és tűnjenek el vele az érzések. – Mégis mit művelsz? – kérdeztem tőle, amikor becsukta az ajtót. – Ne mondd el nekik, hogy visszabújtál a kapszuládba – mondta. Nem tudtam, mit fog majd mondani, de ezt egyáltalán nem vártam. – És miért ne? – Azért, mert beilleszkedésre képtelennek fognak kikiáltani, és fél tucat orvos fogja zsugorítani az agyadat – figyelmeztetett Bren. – Ami talán nem is lenne rossz, csakhogy Guillory minden mocskos kis trükkjét bevetné, és végül megállapítanák, hogy gyámságra szorulsz a nagykorúságod után is. Így nem kezelhetnéd a szüleid vagyonát, és ő irányítaná az életedet. Megkapnál mindent, amire szükséged van, és törvény szerint tied lenne a vállalat, téged viszont Guillory birtokolna.

Nyeltem egyet. – Nahát – szólaltam meg –, köszönöm. De mit mondunk arról, hogy hol töltöttem az elmúlt kép napot? – Patty és Barry ma reggelig észre sem vette, hogy eltűntél mondta Bren. – Nekem hamarabb feltűnt, mint nekik. És az, hogy kihagytál egymás után két napot az iskolából, nem jelenti azt, hogy elszöktél, csak mondd azt, hogy elfogott a nosztalgia, és a régi dobozokat kutattad át suli helyett. – Na, és mit kerestem? – Az mindegy, csak találj ki valamit. Bólintottam. – Na jó, rendben. – Megnéztem magamat a tükörben. Tetőtől talpig mocskos voltam. A szemem alatt sötét karikák éktelenkedtek, az arcomon pedig látszódott a párna varrásának nyoma. Úgy néztem ki, mint a kéregetők, akik annak idején a belvárosban ostromolták az embereket. És Brennek így kellett látnia engem? – De most már tényleg szeretném használni a mosdót. Bren vette a lapot. – Persze, akkor találkozunk a nappaliban – mondta, és kissé idétlen mozdulattal kicsússzant az ajtón. Amikor öt perc múlva visszatértem a szobába, kevésbé festettem úgy, mint egy utcagyerek. Felvetődött bennem, hogy ruhát váltok, de aztán úgy döntöttem, hogy végül is nem számít. Úgy tűnt, valaki próbálja kívül tartani a riportereket. Amikor kikukucskáltam az ablakon, Bren nagyapjának fehér haját láttam, aki próbálta megnyugtatni a riportereket a főbejárat előtt.

A rendőrség először is elmondatta velem, hogy mire emlékszem az első támadásról. Patty és Barry tudni akarták, miért nem említettem nekik korábban. – Nem is tudom – mondtam. – Részben, mert abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megtörtént a dolog. Régóta vannak rémálmaim, és mindegyik szörnyű. Mire hazaértem, a szobalány mindent feltakarított, és nem is voltam benne biztos, hogy nem csak álmodtam-e az egészet. Ez volt az igazság, de nem a teljes valóság. Tulajdonképpen úgy éreztem, nincs jogom Pattyt és Barryt zaklatni a gondjaimmal. Megfogadtam Bren tanácsát, és azt mondtam nekik, hogy csak a régi dobozokban kutattam a pincében, nem szöktem el, és nem állt szándékomban senkit sem megijeszteni. Fogalmam sem volt róla, hogy bárki is azt hiszi, eltűntem, és a rendőrséget fogja hívni. Mindenki biztosított róla, hogy nem tettem semmi rosszat. Arra gondoltam, vajon mit mondanának, ha beismerném, hogy azért mentemoda, hogy újra mély álomba szenderüljek. Úgy tűnt, Bren azt gondolja, hogy elég rosszul reagáltak volna rá. – Nos – mondta Guillory –, most egy darabig jobb lenne, ha nem járkálnál egyedül. Legalábbis amíg egy Plasztin van a nyomodban, addig ne. – Mi is az a Plasztin pontosan? Egyszerre hárman feleltek háromféleképpen a kérdésre. – Egy robot – mondta Guillory. – Egy fegyver – mondta a rendőr. – Hulla – mondta Bren. Összerezzentem.

– Hogy micsoda? – A Plasztin tulajdonképpen egy emberi tetem, amit műanyaggal töltenek fel, ezáltal gyakorlatilag elpusztíthatatlan – mondta Guillory. – Akkortájt lehetett kísérleti fázisban a fejlesztésük, amikor bekerültél a hibernációba. Az élő katonák minden készségével rendelkeznek, és minden feladatra bevethetőek, de körülbelül húszszor erősebbek náluk, és teljesen érzéketlenek a fájdalomra. Lenyűgöző alkotások. Természetesen érzelmeik sincsenek, de lehetséges programozni őket, felhasználva a már meglévő idegpályákat, miáltal majdnem olyan intelligensek lesznek, mint az emberek. És az emberek okosabbak ám, mint ahogy hisszük, mert ha figyelembe vesszük, hogy csak ahhoz, hogy elkapjunk egy baseballlabdát, ki kell számolni a labda röppályáját, a szél változását és ezernyi más összetevőt. A Plasztinok azonban nem tudnak olyan gyorsan alkalmazkodni a változó környezethez, mint az emberek, ahogy azt Bren is bizonyította ma délután. – Halálosak – mondta Bren. – Követnek minden parancsot, onnantól kezdve, hogy vigyék ki a szemetet, egészen addig, hogy kövessenek el tömeggyilkosságot. A ma gyártott androidok programozásának alapja, hogy emberi lényben nem tehetnek kárt. A Plasztinoknak nincs ilyen korlátjuk. Tekintve, hogy az emberi idegrendszeren alapul a programozásuk, így nem is lehetne beléjük ültetni. Ebben az értelemben túlságosan is hasonlítanak az emberre. Katonáknak és bérgyilkosoknak tervezték őket. A nemzetközi egyezmények már harminc éve tiltják az alkalmazásukat, habár néhány külső gyarmaton, ahol nehezen találnak élő munkaerőt bizonyos feladatok ellátására,

még mindig használják őket. Baromi kockázatos, ha érdekel a véleményem. Nem is beszélve arról, hogy gyakorlatilag halottgyalázást követnek el a létrehozásukkal. – Pont olyan vagy, mint Ronny – mondta Guillory Brennek. – Az emberi szervek felajánlása ellen nincs kifogásod, de te és a nagyapád egyszerűen nem látjátok, milyen lehetőség rejlene ebben a dologban az emberiség számára, ha egyszer feloldanák ezt a tilalmat! – Annak látom a lehetőségét, hogy félrevezessük és kihasználjuk az egész rendszert! Öljünk meg embereket csak azért, hogy még többet meggyilkolhassunk! – Bren felém fordult. – A Plasztinokat többnyire kivégzett elítéltekből készítették, akik eladták a testüket, hogy pénzt szerezzenek a családjuknak. A Plasztin előállításához egészséges testek kellettek, így az alapanyagot meg kellett ölni, nem halhatott meg természetes halállal. Kína volt a leggátlástalanabb. Valószínűleg ez a test is onnan származott. A legnagyobb Plasztin-laboratórium Németországban volt akkoriban. Kérdezd csak meg Wilt, a nagyapjáé volt az a labor. Az szó szerint egy vágóhíd volt. – Igen, de ők önként jelentkeztek…– kezdte Guillory. – Kötelező jelleggel! – csattant fel Bren. – Sem itt, sem ott – szólalt meg Mrs. Sabah, félbeszakítva a nyilvánvalóan régen elkezdett és szerteágazó vitát –nem oldották fel a tilalmat, ami azt jelenti, hogy bárki is küldte azt a dolgot, biztos, hogy megsérti a nemzetközi egyezményeket. A rendőr megköszörülte a torkát.

– A gyermekrablás és a bérgyilkosság, bármilyen eszközzel hajtják is végre, mindenképpen nemzetközi egyezményeket sért. Reszketni kezdtem. Az a Plasztin már akkor is halálra rémített, amikor még azt sem tudtam, hogy mi az. Most, hogy már tudtam, sokkal rosszabb volt. – Meg lehet állítani? – kérdeztem, félelemtől elhaló hangon. – Elég nehéz őket megállítani – mondta a rendőr anélkül, hogy egy kicsit is meg akart volna nyugtatni. – Kellene hozzá egy harckocsi, egy lángszóró és körülbelül húsz ember. Mindemellett akár több is lehet belőle készenlétben, hogy átvegye a helyét ennek a mostaninak. Célravezetőbb lenne megtalálni, hogy ki küldte, és rávenni, hogy törölje a parancsot. – Jó, és akkor ki akar megölni? Tudjuk? – Sajnos nem – mondta Guillory. – Te közismert személy vagy, és a UniCorpnak nem minden tevékenységét övezi közmegbecsülés. Mindannyiunknak vannak ellenségei. Ha valakinek a rögeszméjévé vált valami, amit a szüleid tettek a társaság korai éveiben, akkor lehet, hogy rajtad akarnak bosszút állni. De lehet, hogy csak valami sültbolond, aki fél tőled, vagy irigyli az új keletű hírnevedet. Nincsen rá mód, hogy megtudjuk. – Nem tudják megkérdezni tőle? Nincs rá mód, hogy kiolvassuk belőle a parancsát? Kényelmetlen csend telepedett a társaságra. – Ki tudnánk – mondta Guillory –, de sajnos sehol sem találjuk. Jeges félelem szorította el a torkom. – Eltűnt?

– Attól tartok, igen – szólalt meg egy ismeretlen hang, és Bren apja dugta be a fejét az ajtón. Nem láttam Mr. Sabah-t a kórházi találkozásunk óta, amikor egyszer-kétszer meglátogattak Brennel. Érdekes embernek találtam őt. Az arckifejezése és a mozdulatai afrikai ősökre utaltak, és mély hangjában nagyon halvány akcentus érződött. – Tucatszor átvizsgáltuk a pincét, hangradarral és szagérzékelővel, ami csak a rendőrség eszköztárában volt. Sajnálom, drágám – mondta rám nézve. – Az a dolog úgy eltűnt, mint egy kísértet. Mr. Sabah annyira hasonlított Brenre, hogy az már szinte zavaró volt. Rá akartam mosolyogni, de túl ideges voltam. – Hogy lehetséges ez? Az ajtó zárva volt. – Igen. Zárva volt – mondta Mrs. Sabah. – Nem is érti senki, hogy történhetett. – Tekintve, hogy nem tudtuk letartóztatni a Plasztint – mondta a rendőr –, és az ön elmondása szerint korábban is megtámadta ugyanebben a lakásban, ezért néhány napra máshova kell vinnünk magát, hogy biztonságban legyen. – Reggie-nek sok ötlet van a tarsolyában – mondta Mr. Sabah, a felesége mellé huppanva a kanapéra. – Számára a határ a csillagos ég, nem igaz, Reg? – Tökéletesen így van – mondta Mr. Guillory. – Mit szólnál hozzá, ha ma éjszaka itt maradnál Roseannával és velem? Egy szobában kell majd aludnod Hilaryvel, de ha nem bánod… – Nagyon jó lenne – feleltem, túlságosan is gyorsan. Aztán Brenre pillantottam, és félig azt kívántam, hogy bárcsak ne mentem volna bele. De mik lettek volna a további lehetőségek?

És különben is, kedveltem Mr. és Mrs. Sabah-t, és a történtek ellenére még mindig kedveltem Brent. Félig ürügyet keresve arra, hogy kihátráljak a dologból, így szóltam: – Na de…mi lesz Pattyvel és Barryvel? Ha ez a dolog újra felbukkan engem keresve, és őket találja meg… – A Plasztinok nem gondolkoznak ilyen összefüggésekben mondta Mr. Guillory. – Ha a parancsa rád vonatkozik, akkor csak téged fog keresni, senki mást. Patty és Barry simán elmehetnek mellette, és megcsapkodhatják egy baseballütővel, a Plasztin még arra sem venné a fáradságot, hogy visszaüssön. Amíg nem állnak az útjában, miközben téged keres, addig hozzájuk sem fog érni. – Jól van – feleltem. Nem akartam egyedül tölteni az éjszakát. ‒Hozhatom Zavier-t is? – Csak ma éjszakára – mondta Guillory. – Ahová terveim szerint viszlek majd, oda nem vihetünk kutyát. – A maguk részéről is rendben? – kérdeztem Bren szüleit. Bólintottak. Bementem a szobámba, összeszedtem az alvós cuccaimat. Egy hosszú hétvégére való ruhát pakoltam, majd besurrantam a műterembe egy új vázlatfüzetért. Vágyakozva néztem az olajfestékeimet. Reméltem, hogy hamarosan megtalálják a robothullát, vagy mit, és visszakaphatom a műtermemet. Mrs. Sabah a hallban várt Zavier pórázával a kezében. – Készen vagy? – Igen – feleltem. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Mrs. Sabah!

– Kérlek, szólíts Annie-nek! – Minden ellenkezésem dacára kivette a táskámat a kezemből. – Még mindig szenvedsz a sokkoló hatásaitól – mondta. – Lefogadom, hogy az izmaid sikoltoznak a fájdalomtól. Ha hazaértünk, az első dolgom lesz készíteni neked egy finom, illatos, forró pezsgőfürdőt. – Igazán nem kell ezzel fáradnia. – Ugyan miért ne tenném? – kérdezte. ‒ Nagyon köszönöm, amiért meghívott magához, Mrs. Sabah… Annie. Mrs. Sabah felnevetett. – Valójában Bren javasolta Mamadounak, neki kellene megköszönnöd. Nem tudtam volna megmondani, hogy éreztem ezzel kapcsolatban. Brenék lakása a tükörképe volt a miénknek. De míg az enyém csendes volt, és még mindig ürességtől kongott, Brenékét mindig megtöltötte a mozgás, a zaj, és általában a balhé. Bren volt három testvér közül a legidősebb. Hilarynek aranybarna haja volt, amit szoros afrofonatokban hordott. Tizennégy éves volt, és következő ősszel a UniPrepre készült. Kayin tízéves volt, fekete, mint az ébenfa, ugribugri, akár egy szöcske, és éppen most élte a lovas korszakát. Elmondásuk szerint mindannyiójukkal találkoztam a kórházban, miután először ébredtem fel a hibernációból, de egyáltalán nem emlékeztem rájuk. Úgy tűnt, mintha a fél ország megfordult volna a szobámban, azokban a napokban. Lehetetlen volt mindenkire emlékezni. Amíg Kayin kiparancsolta a kertbe Zavier-t, Mrs. Sabah beváltotta a fenyegetését, miszerint bedug a fürdőkádba. De

nem is egy akármilyen fürdőkád volt az! AUnicorn lakópark minden lakásában hatalmas jakuzzi volt, és Mrs. Sabah annyi fürdősót, illóolajat és habfürdőt tett a fürdővizembe, hogy majdnem olyan élmény volt belemerülni a vízbe, mint bebújni a hibernáló kapszulámba. Már majdnem elaludtam, amikor Hilary kopogott be egy tányér finomsággal, és akkor rájöttem, hogy farkaséhes vagyok. Aznap ettem utoljára, amikor szerencsétlen kísérletet tettem, hogy összejöjjek Brennel, aztán meg túl ideges voltam, hogy rendesen egyek, és csak csipegettem. Vagyis több mint huszonnégy órája nem ettem, még ha a kapszulában töltött időt nem is számoljuk. Ami pedig bizonyos mértékig igenis számított, mert miután az ember megemésztette, ami a szervezetében volt, a hibernáció csak arra volt jó, hogy többre ne legyen szüksége. Lassan és óvatosan ettem, hogy ne kapjon el megint a hányinger. Amikor kimásztam a kádból, megálltam a tükör előtt. A legutolsó hibernáció előtt anya azzal töltötte az ideje jelentős részét, hogy engem öltöztetett, néha többször is naponta, és így sosem kellett azért aggódnom, hogy nézek ki. Mostanában meg olyan bágyadt voltam a hibernációs kimerültségtől és az időkiesés okozta kulturális sokktól, hogy teljesen leszoktam arról, hogy egyáltalán tükörbe nézzek. Láttam magam, amíg megfésülködtem és fogat mostam, és körülbelül ennyi elég is volt. Most azonban, ahogy ott álltam egyedül a selyempizsamámban, most alaposan megnéztem magam. Nem csoda, hogy Brendan kísértethez hasonlított. Alultáplált voltam. Az ébredésem óta eltelt két hónap sem volt elég arra, hogy az izmaim visszanyerjék a régi állapotukat. Az arcom beesett volt. A samponok és a vitaminok szinte teljesen

visszaváltoztatták a hajam azzá a ragyogó, szőke sörénnyé, amire emlékeztem, de a bőröm még mindig nagyon sápadt volt. A szemem viszont egyenesen megrémített. A nyugodt barna tó, amire emlékeztem a gyerekkoromból, ördögöket rejtő sötét hellyé változott. Idegesen nyeltem egyet, és a táskámban kezdtem el matatni. Kerestem egy rajzszenet, és nekifogtam, hogy lerajzoljam a szörnyű arcot, ami a tükörből nézett vissza rám. Mindig jobban megértettem a dolgokat, ha lerajzoltam őket. Ez volt az első önarcképem azóta, hogy Bren megmentett. Nem tetszett, amit a papíron láttam. Ottónak igaza volt. Tátongó szakadék tükröződött a pillantásomban.

15. FEJEZET

A

VACSORA CSENDESEN ÉS BARÁTSÁGOS HANGULATBAN TELT.

Az volt a szabály, hogy mindenkinek kellett valamit mondani, hogy mi történt vele aznap. Mr. Sabah félkomolyan panaszkodott, hogy egy új zárat kellett csinálnia a pinceajtóra. Hilary új szintre jutott valamilyen holojátékkal. Kayin harmadjára is nekifogott a Misty of Chincoteague olvasásának. Bren vigyorogva mesélte, hogy egy kegyetlen, legyőzhetetlen ellenféllel kellett megküzdenie, amelyet az én elpusztításomra küldtek. Kayin nevetve hallgatta, mire Hilary így szólt: – Nem, Kayin, tényleg így történt. Aztán én következtem. – Kicsoda? Én? – kérdeztem. – Az asztalnál ülsz, ismered a szabályokat – mondta Kayin. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ma áramütést kaptam egy sokkolótól. Összeomlottam, és valakinek Xavier-ről beszéltem. Ma mégmindig szenvedek attól, hogy egy olyan fiúhoz vonzódom, aki nem akar engem. – Ma rajzoltam egy önarcképet – mondtam végül. Bren elgondolkozva nézett rám. Ekkor Mrs. Sabah szólalt meg. – Ma megakadályoztam, hogy a nagyapátok agyvérzést kapjon, miközben a rendőrökkel ordít. Ki kér desszertet? Vacsora után megnéztünk egy régi filmet a holotévén. Legalábbis nekik régi volt, én még sohasem láttam. Hatvan év filmművészete teljesen kiesett az életemből. Úgy éreztem,

valójában ez az első teljes egészében jó hír abban, hogy átugrottam hatvan évet. Bren elkísért engem és Zavier-t Hilary szobájába, miután véget ért a film. Kínosan éreztem magam, de a szüleim úgy neveltek, hogy legyek udvarias vendég. – Nagyon jól éreztem magam ma este, köszönöm. – Örülök – mondta Bren. Valamit azonban tisztázni akartam. – Az anyukád azt mondta, te javasoltad, hogy hívjatok meg ‒mondtam. – Igazán nem kellett volna. – De igen – mondta Bren, és látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, de kihúzta magát, és így felelt: – Tudod, azért voltam olyan dühös rád ma délután, amikor azt hittem, hogy bűntudatot akarsz bennem kelteni, mert valójában sikerült. Túlságosan is bunkó voltam veled, és amit mondtam, az még csak nem is igaz. Vagyis annyi igaz volt, hogy nagyapa megkért, figyeljek rád, és amikor ezt mondta, azonnal megértettem, hogy igaza volt. Tényleg nem ismersz senkit. De egyébként valószínűleg amúgy is igyekeztem volna kedves lenni veled, és különben is, Otto is meg akart ismerni. – Tényleg? Elejétől fogva? – Igen. Mit gondolsz miért nem nézett rád először? – Azt hittem, hogy csak szégyenlős. – Nem, csak rájött, hogy viszolygást kelt az emberekben, így hát csak azt akarta, hogy helyezkedj el rendesen, mielőtt esetleg kellemetlen meglepetésben lenne részed miatta. Ő valójában elég merész, nagy élvezetét leli az emberek ijesztgetésében. Nincs túl sok barátja, de nem, a legkevésbé sem szégyenlős.

– Nahát! – Ottónak nincs sok barátja? Hát, ha ez a helyzet, akkor különösen hízelgő, hogy meg akart ismerni. – Elkérhetem a notescreenedet? Meg kéne mondanom neki, hogy jól vagyok. Lefogadom, hogy aggódik. – Igen, valószínűleg aggódik érted. Hil szobájában van egy gép, azon keresztül is el tudod érni. Otto száma benne van a címjegyzékben. – Köszönöm – mondtam hálásan. – Jó éjt! Ha Hilary bármi gondot okoz, akkor csak mondd meg neki, hogy elmondom apának és anyának, hogy milyen weboldalt láttam a számítógépén megnyitva – mondta gonosz vigyorral az arcán. Felnevettem. Hilary megágyazott nekem a heverőn, amin egyébként temérdek kiszolgált plüssállat volt, amiket túlságosan is szeretett ahhoz, hogy bedobozolják és levigyék őket a pincébe. Nem bánta, hogy Zavier az ágy végében alszik összegömbölyödve. Barátságos volt és segítőkész, adott néhány tanácsot a sminkelésre vonatkozóan, ami időközben újra divatossá vált. Amikor középiskolában elsős voltam, a sminkelést ódivatúnak tartották. Kipróbáltam az új bőrszínfelismerőt, ami az én bőröm árnyalatának megfelelő tökéletes kozmetikumok egész sorát javasolta. A lista vagy egy fél méter hosszú volt. – Tudod mit? – szólaltam meg hirtelen. Letettem a készüléket Hilary öltözőasztalára egy mozdulattal. – Engem többé már nem érdekel a divat. Hilary úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy miről beszélek.

– A korábbi életemben minden pillanatomat azzal töltöttem, hogy másokra hallgattam, akik megmondták, milyen ruhát hordjak, hogyan gondolkozzak, és mit tegyek. És egy éven belül, vagy még annyi sem, az egészet kezdhettem elölről. És egyre rövidebb idő alatt változtak meg a dolgok, mert soha nem töltöttem el egy egész évet hibernálás nélkül. Mindig újra és újra kellett kezdenem. – Megráztam a fejem, ahogy átéreztem ennek az egésznek a teljes hiábavalóságát. – Micsoda időpocsékolás! Hilary kisminkelt, mézbarna arcát nézte a tükörben. Sötét szeme elkomorodott. Egyedül Bren örökölte az anyja zöld szemét. – Lehet, hogy igazad van – mondta. Elgondolkodva fordult el a tükörtől. Megkérdeztem, hogy használhatnám-e a számítógépét, mire odahúzott nekem egy széket. – Egész nyugodtan – felelte. Ottót hívtam. Szia, ott vagy? Sokáig tartott, mire jött a válasz. Rápillantottam az órára – tizenegy is elmúlt. Hoppá. Azon gondolkodtam, hogy kikapcsolom a gépet, de szerettem volna, ha Otto tudja, hogy jól vagyok. Ismerjük egymást?– jött végül a válasz. Bocs, Rose vagyok. Bren húgának a gépét használom. Ne haragudj, egy órát késtem. Jamal majd biztos mondja a magáét, igaz? Rose! Jól vagy? Jól vagyok, nagyjából. Fogadjunk, hogy visszabújtál a kapszuládba. Megnyaltam a számat. Bren mondta el?

Rájöttem magamtól, amikor eltűntél. Tényleg kábítószerként használod. Furcsállod? Hát már amúgy is furcsa voltál. Akárcsak én. És szerinted ez azt jelenti, hogy baj van velem? Vagy, hogy megbolondultam? Rövid szünet után Otto folytatta: Azt hiszem, hogy a te gondjaidat senki más nem értheti meg. De nem. Amilyen félelmetes az elméd, legalább annyira biztos vagyok benne, hogy nem vagy örült. Kicsit össze vagy zavarodva, de ami veled történt, az bárkit összezavarna. Sajnálom, hogy nem jött össze Brennel a dolog. Hajaj – írtam. C’est la vie! LOL – írta vissza. Que será, será. Figyelj csak! Lehet, hogy néhány napig nem tudok majd írni. Nem tudom még, hogy hol leszek. Elmész valahová? Muszáj. Úgy tűnik valaki meg akar ölni. Egy rövid bizonytalan szünet után jött a válasz. Na jó, remélem, hogy ez csak valami szófordulat. Nem, nem az. Egy Plasztin van a nyomomban. EGY PLASZTIN??? Igen, és az az érzésem, hogy ez így nincs rendjén. Hát persze hogy nincs rendjén! Hallottad már Wilhelm rémtörténeteit? Biztos nem, de jobb is, hogyha nem. Most az egyszer örülök, hogy nem beszélgetsz senkivel. Ilyen sztorikra van most a legkevésbé szükséged. Hát ezzel nem megyek sokra. Épp most tudtam meg, hogy valakit, akit kedvelek, egy élőhalott gyilkológép üldöz. Azt hittem, már hozzászoktam,

hogy halálos ítéletet mondanak ki a barátaim felett, de úgy tűnik mégsem. Úgy érzem, mindjárt hányok. Sajnálom. Jaj, istenem, nem tudok semmit jól csinálni. Most az egyszer aggódnál végre magadért? Nem tudom, hogyan kell – írtam őszintén. Én nem érek túl sokat. Mondd ezt még egyszer, és megmutatom, hogy igenis érsz valamit, sötét lyukak az elmédben ide vagy oda. De tényleg, jól vagy? Megsérültél, vagy csak hallottad, hogy ez van? Nem. Tényleg láttam azt a micsodát. Le is bénított a sokkolóval. Éppen folytatni akartam, amikor Otto közbeszólt. Újraindították a nanorobotjaidat? Mert ilyenkor muszáj. Igen. Helyes. Ó a francba, a sokkoló nagyon tud fájni. Honnan tudod? Ne akard tudni. Elvből nem árulhatom el. Ja, jól van. Nem mintha én mondhatnám ezentúl, hogy annyira erkölcsös vagyok. Biztonságban vagy? Igen, biztonságban vagyok most. Brenéknél vagyok, emlékszel? Na, az biztos érdekes lehet. Meggondolta magát? Nem. Otto nem válaszolt, így hozzátettem: És nem is akarom, hogy így tegyen. Még egy kis hezitálás következett. Dehogynem. Nem. Ugyan már, amióta csak ismerlek, ő az egyetlen, aki iránt kifejezted, hogy vágyat érzel. Ez nem múlik el csak úgy. Nem, tényleg nem – írtam. De igyekszem úgy csinálni. Azt jól teszed.

Mit értettél azon, hogy most már nem vagy olyan erkölcsös? Történt valami? Nem, de kellett volna, hogy történjen.Hosszú szünet után így folytatta: Három napja kis híján megsértettem a saját elveimet miattad. Micsoda? De hogy történt? Reméltem, hogy még mindig túlságosan izgulsz, hogy elhívd Brent randizni. Amikor próbáltalak elérni aznap este, azt reméltem, hogy még mindig ezzel küzdesz, vagy még gyűjtőd a bátorságodat, mert akkor megmondhattam volna, hogy ne tedd. Amikor nem válaszoltál, már tudtam, hogy elkéstem. Megmentettél attól, hogy a legmélyebben gyökerező elvem ellen cselekedjek, és én szörnyen éreztem magam, amiért ilyen elveket állítottam fel magamnak. Azt kívántam, bárcsak megállítottalak volna, és elmondtam volna ott az iskolában. Mit akartál elmondani? Azt, hogy Bren úgysem mondana igent. Ellentmondtam az elveimnek kétszer is. Először, amikor belenéztem az elméjébe, hogy lássam, van-e valami lappangó gondolat a fejében, ami oda vezetne, hogy igent mond. Aztán akkor, amikor el akartam mondani neked, hogy nem volt semmi ilyesmi gondolat. Elég rossz hatással vagy rám. Soha nem kértem volna, hogy ilyet tegyél. Tudom, de megóvhattalak volna attól, hogy összetörjön a szíved. Talán mégsem. Lehet, hogy ugyanúgy visszautasítva érezném magam, ha tőled jön ez a hír. Igen, de én sokkal kíméletesebben közöltem volna, a fenébe is.

Ezt most miért mondod? Gyakorlatilag láttam az egészet az elméjében. Nagyon dühös volt, amikor olyan hevesen kinyilvánítottam a nemtetszésemet. Azt hiszem, hogy most haragban vagyunk. Jaj nekem. Tönkreteszem a barátságodat. De ne aggódj, nem a te hibád, megérdemeltem, ami történt. Te biztosan azt hiszed, hogy ezt a bérgyilkost is megérdemled. Te tényleg gyűlölöd magad, igaz? Nem tudtam, mit írhatnék. Otto nagyon jól a dolgok mélyére látott. Ne hibáztasd Brent – írtam aztán, leginkább azért, hogy témát váltsunk. Ő ezt nem érti, és úgy néz ki, hogy bűntudata is van. Hát lehet is! A fenébe, mennem kell. Az ügyeletes észrevette, hogy be van kapcsolva a notescreenem. Kereslek, ahogy tudlak‒írtam, de már nem válaszolt. Valószínűleg az ügyeletes kikapcsoltatta vele a gépét. Kikapcsoltam Hilary készülékét. – Mit írtál? – kérdezte Hilary. – Csak egy barátommal írogattunk. – Mobilra is tud kapcsolódni a gépem. – Igen, de ő nem használ mobilt. ‒ Ja, értem – mondta, és beléhasított a felismerés. – Ó, akkor biztosan Ottóval beszéltél. – Igen. Arckifejezése azonnal érdeklődővé vált. – És kedves srác? Tudom, hogy Bren barátja, de a hideg futkos tőle a hátamon. Mélyen a szemébe néztem, és lángra gyúlt az arcom. Ezzel ellentétben a hangom jéghideggé vált: – Otto a legkedvesebb ember, akivel találkoztam azóta, hogy egy hónapja felébredtem.

– Ne haragudj! Visszanyeltem a mondandómat. Otto tényleg furcsa volt, és Hilary egyáltalán nem rossz szándékkal mondta, amit mondott, csak feltett egy kérdést. – Semmi gond. Lekapcsoltuk a lámpát, és lefeküdtünk aludni. Néhány pillanat múlva Hilary hangját hallottam a sötétben. – És milyen a középiskola? Elkomorodtam. – Erről igazán nem engem kellene kérdezned. – De középiskolába jársz. – Nem voltam elég sokáig egyetlen iskolában sem ahhoz, hogy tudjam, milyen is ott valójában – feleltem. – Mindig csak azt tudtam, hogy milyen új lánynak lenni az osztályban, és az nem volt valami jó. – Ó – mondta Hilary. – Ezt nem is tudtam. – Biztosan szeretni fogod, csak szerezz néhány barátot – feleltem. – Remélem, hogy sikerül – mondta. Válasza elgondolkodtatott. – Most vannak barátaid? – Igen, de nem mindegyikőjük megy a Unira jövőre. – Az nem gond – mondtam. – Ha most is vannak barátaid, akkor biztosan később is szerzel újakat. – Neked sikerült barátokat szerezni? – kérdezte. – Ahogy az előbb is mondtam, jobb, ha erről nem engem kérdezel.

16. FEJEZET

N

ALUDTAM VALAMI JÓL. Álmomban Brennel a Plasztin elől menekültünk a pince folyosóján. Bren előttem futott, de nem bírtam utolérni. Csak futottam és futottam, de Bren sötét alakja egyre távolabb került tőlem, és amikor befordult a sarkon, visszanézett rám, de addigra Xavier-vé változott. „Gyerünk, siess!” – kiáltotta, de én nem bírtam utolérni. A Plasztin monoton lépései kérlelhetetlenül dübörögtek mögöttem, és én úgy ébredtem, hogy szinte kiabáltam Xavier után, hogy várjon meg. Idegen helyen ébredtem, és amikor kinyitottam a szememet, és körülnéztem, meg is rémültem. Aztán megéreztem Zavier testének megnyugtató súlyát a lábamnál, és eszembe jutott, hogy Hilary szobájában vagyok. Elég rosszul aludtam ezután már, és az álmok első jelére felébredtem. Nem hoztam magammal az altatót, de lehet, hogy amúgy sem vettem volna be, mert mégsem voltak olyan őrülten intenzívek az álmaim a Plasztinról. És Ottónak a kábítószerekről tett megjegyzése is bogarat ültetett a fülembe. Másnap korán reggel Hilary ébresztőórája véget vetett az éjszakai gyötrelmeknek. Guilloryt csak tíz körülre vártam, de felkeltem, hogy együtt reggelizzek a családdal. Bren a teniszütőjét használva egy mézes müzliszeletet szervált felém abban a pillanatban, ahogy bedugtam a fejem a konyhába. EM

– Kapd el! – kiáltott rám, bravúros ügyességgel passzolva a müzliszeletet a kezembe. Megijedtem, de végül elkaptam a szeletet, mielőtt az földet ért volna. – Ez igen! – mondta Hilary, miközben kitöltött két pohár gyümölcslevet. – Én még mindig nem tudok elkapni semmit, amikor így üti. – A festés segít fejleszteni a finom mozgásokat – mondtam. ‒És azt hiszem, hogy a fizikoterápia hatása is kezd végre megmutatkozni. Bren továbbra is az ütőjét használva, müzlifalatokat ütögetett a levegőbe és kapta el őket szájjal. – Jaj, hagyd már abba a menőzést! – szólt Kayin, ahogy berontott a konyhába. Felkapta az egyik pohár gyümölcslevet, és újra eltűnt. – Hé! – kiáltott Hilary a húga után, de Kayin rá sem hederített. Hilary megvonta a vállát. – Azt pedig neked öntöttem – mondta, felém tolva a maradék pohár gyümölcslevet. Elővett egy újabb poharat a konyhaszekrényből, és töltött magának. Mr. Sabah leült kávét kortyolgatni, miközben átolvasta az elektronikus újságot. Az újság a notescreenhez hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy ez nem volt interaktív, és már előre be volt programozva, hogy megkönnyítse a hírek keresését. – Kayin! Tessék kérni! – kiáltott ki a nyitott konyhaajtón. – Bocsánat…– jött a távoli, tompa és teljesen színlelt válasz a másik szobából. Minél több időt töltöttem Bren családjával, annál jobban megkedveltem őket. Pattyvel és Barryvel ellentétben a családtagok általános érdeklődést mutattak egymás hogyléte,

kedvtelései és elért eredményei iránt. De a szüleimmel ellentétben senki nem hadonászott és mondta meg a másiknak, hogy mit tegyen, hogy öltözzön, mit egyen és hogy gondolkozzon. Az egész sokkal… otthonosabb volt. Bren megérintette a vállamat, mielőtt elindult teniszezni. – Hé, aztán kitartás! Találkozunk, amikor minden elrendeződik. – Igen, találkozunk – mondtam kicsit kétségbeesett hangon. – Hívj fel, ha beszélni szeretnél valakivel – mondta Bren. A lakás nagyon csendes lett, most, hogy minden gyerek elment. Bementem a nappaliba. A kis utazótáskám összecsomagolva várt. Arra gondoltam, hogy előveszem a rajzfüzetemet, de nem volt kedvem rajzolni. Így aztán inkább odaléptem a holotévé feletti polchoz és levettem egy könyvet, amit előző este vettem észre. Ez egy fényképalbum volt. A kanapé sarkába kucorodtam, Zavier pedig felmászott mellém, és a fejét a bokámra fektette. Egy gyors pillantás a családi fényképalbumra elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a „Legszebb pillanatok” kollekcióját tartom a kezemben, gondosan kiválasztott és dátum szerint rendszerezett képekkel. Azt kívántam, bárcsak túl lennék már Brenen, de nem voltam. Elkezdtem átlapozni az albumot a végétől, a Brenről és családjáról készült legfrissebb fotókkal kezdve. Elmosolyodtam. Az egyik képen Kayin, valószínűleg a legutóbbi születésnapján, éppen egy ajándékba kapott kerámialovat csomagolt ki, ami a derekáig ért. Bren segített neki leszedni a papírt róla.

Aztán megint ott volt ő, kezében egy tenisztrófeával. Pólója ráfeszült izmos karjára, amelyen még mindig meg voltak dagadva az izmok a mérkőzés erőfeszítéseitől. A haja is egy kicsit még nyirkos volt. Nem is tudom hány fényképet néztem végig, mire észrevettem, hogy Mrs. Sabah engem figyel. – Ó, bocsánat – mondtam. – Csak néztem a… – Tényleg nem volt semmi mentségem arra, hogy miért matatok a dolgaik között. – Van róla egy nagyszerű kép, ami az utolsó sítúránkon készült, amikor a forró vizes medencében ül a hóban – mondta, és leült mellém. Odalapozott. Így is volt, ott volt ő, feltárva izmos felsőtestét, gőzbe burkolva, épp olyan észvesztőén, ahogy elképzeltem őt a műteremben. Kicsit zavarba jöttem. – Ennyire kiszámítható vagyok? – Nem. Minden lány, akit csak hazahoz, látni akarja azt a fotót – mondta komoly arccal. Újra a fényképalbumra pillantott, és szórakozottan továbblapozott. – Van egy csomó rajongója, akik ott vannak minden mérkőzésén, választhatna közülük, ha akarna, de nem sokat foglalkozik a lányokkal. Mindig csak a teniszről beszél. Azt mondja, hogy profi teniszjátékos szeretne lenni. Az apja azonban nem örül neki. – Megérintette a férje fényképét, amin síbottal a kezében volt látható. – Azt akarja, hogy csatlakozzon ő is a UniCorphoz, ha lediplomázik. – És ön szerint csatlakozni fog? – kérdeztem. Mrs. Sabah megvonta a vállát. – Nem tudom. – Továbblapozott. A következő egy családi fénykép volt. Mr. és Mrs. Sabah, Bren, Hilary és Kayin állt az

első sorban, és Mrs. Sabah szülei hátul. Az édesapja ősz hajú férfi volt, az anyukája pedig egy barátságos arcú – a legjobb jelző talán az „aranyos” lehetett –, idősebb, kedves mosolyú ázsiai nő volt. Az anyukája mellett állt egy férfi, akiről azt feltételeztem, hogy Roseanna bátyja, mert ugyanolyan zöld szeme volt, mellette pedig két gyerek – talán Bren unokatestvérei. Az anyjuk, úgy tűnt, hiányzik a képről. – A bátyám és én mindketten a UniCorp üdvöskéi voltunk. Apánk révén mindketten jó állást kaptunk, amikor elhelyezkedtünk a vállalatnál, habár ő nem nagyon foglalkozott vele, hogy mit is csinálunk. Mi egyszerűen csak a legkisebb ellenállás irányába haladtunk, ami ebben a városban szinte mindig a UniCorpot jelenti. Megérintette a zöld szemű férfi arcát a képen. – Ted később örökre megbánta – mondta. – Miután a felesége elhagyta őt, fogta a gyerekeket, és elindultak bejárni a gyarmatot az Európán. Még legalább négy évig nem jönnek vissza, ha egyáltalán valaha is visszajönnek – sóhajtott. – Mindig eltűnődöm rajta, hogy jó-e, ha egy ilyen hatalmas és mindent átható szervezet irányítja az életünket. Attól tartok, hogy Bren is fulladozna alatta. – A férje úgy gondolja, hogy ez jót tenne Brennek? – Igen. Mamadou azonban nagyon megharcolt azért, hogy a UniCorp a kegyeibe fogadja. Elkötelezett és keményen dolgozik mindenki javára, mindannyiunk általános jólétéért éppúgy, mint a társaság hasznáért. Mégis, ez egy vesztes csata, amit ő folytat. Soha nem tartozott bele abba a körbe, amit apa nevetve csak a Királyi Családnak nevez. – Kik tartoznak a Királyi Családba?

– Az ő családja, Guilloryék, a Nikios család, és persze most már te is. – Nikios? – Ők felelősek a legtöbb földön kívüli ügyért. Még nem találkoztál velük. De mindhárom család a kezdetektől fogva irányítja a társaság ügyeit. Ők azoknak a dolgozóknak a gyerekei, akiket még a szüleid vettek fel. Úgy látszik, ha a UniCorp egyszer megkaparintott, többet nem enged. Generációkon keresztül fogva tart. – Mrs. Sabah megérintette a bátyja arcképét. Megnéztem a férfit. Kedves arca volt, de egy kicsit elveszettnek tűnt. Szerettem volna lerajzolni. Olyan ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy mindannyian ismerősök voltak, és amikor közelebbről megnéztem a képet, Brent véltem felfedezni minden arcban azon a fényképen. Elkaptam a kezemet, mintha csak megharapott volna a papír, és újra Mrs. Sabah felé fordultam. – Nem kell, hogy itt maradjon velem. – Megvárom, amíg Reggie ideér – mondta. E pillanatban megszólalt az ajtócsengő. – Úgy látszik, a falra festettem az ördögöt. Elindult az ajtóhoz, én pedig ott maradtam a kanapén, Bren családjának fényképét nézve. Egyszerre elkezdett mardosni az irigység. Az ő családját akartam. Fájt a szívem. Becsaptam az albumot és felkaptam a táskámat, kitörölve a könnyeket a szememből.

17. FEJEZET

Z

AVIER-T A LAKÁSBAN HAGYTAM,

és szívem mélyéből bíztam benne, hogy Patty és Barry tényleg komolyan gondolta, amikor felajánlották, hogy vigyáznak rá. Őket ismerve bizonyára felvesznek valakit, hogy vigyázzon a kutyára, de ez engem már nem érdekelt. Lényeg, hogy ne essen baja Zaviernek, amíg visszatérek. Volt egy kis bűntudatom, amiért hibernálni akartam magamat, őt pedig magára hagytam volna két hétre. Valahogy a hibernáció nem tűnt olyan valóságosnak, mint az, hogy most elmegyek. Mr. Guillory lekísért a saját luxuscsónakjához, ami mellett az enyém csak kenunak látszott. Egy hatalmas, légpárnás jacht volt, indigókék kecskebőr ülésekkel. Egy okát most már legalább láttam annak, hogy miért nem akarta Guillory, hogy magammal hozzam Zavier-t. Szétrágta volna az ülést. Amikor elhelyezkedtünk az ülésben, és a jacht elindult, Guillory kinyitotta a falba épített bárt, és megkínált egy kis borral. Nem tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy még mindig nincs valami jól a gyomrom, úgyhogy elfogadtam. Ha lassan kortyolgatom, akkor valószínűleg nem okoz gondot. – Szeretnél valami zenét hallgatni, vagy megnézni egy holofilmet? Elég hosszú út áll még előttünk. – Egy kis zene jólesne – mondtam. Rájöttem, hogy Guillorynak legalább olyan kényelmetlen az egész, mint nekem. Ledarált néhány nevet, de csak egy csengett ismerősnek, mert hallottam a srácokat erről beszélni az

iskolában. A kiismerhetetlen lista végén még hozzátette: – Vagy van itt néhány Bach-csellószvit. – Az lenne a legjobb – mondtam, maradva az ismerős névnél. Ahogy a zene édes hullámai, akár a tejkaramella, elárasztották a fülkét, hátradőltem az ülésben, és azt kívántam, bárcsak itt lenne Zavier, hogy a simogatásával megnyugtassam magam, vagy Xavier, hogy hozzábújhassak, ha már a kívánságoknál tartunk. Kinéztem az ablakon, ahogy elhagytuk ComUnityt, és beléptünk egy szürkébb városi környezetbe. Arra készültem, hogy elrettentő lesz, amit látok. Mindig ezt éreztem, amikor a városba mentem. De nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy az a város, amit én ismertem, már nem létezett. Eltűntek a felháborodott emberek tülekedő tömegei. Eltűntek a mérgező gázok és a bandaháborúk zaja is. Eltűntek az éhező gyerekek is, akik odajöttek az ablakomhoz a pirosnál, kis kavicsokkal kocogtak az ablakon, hogy felhívják magukra a figyelmemet. Eltűntek az egyenruhás városőrök, az elektromos fegyvereikkel és a halálos pajzsaikkal, akik eltüntették a kéregetőket, és becibálták őket a sötét sikátorokba. Nem hittem a szememnek. – Az elkerülő úton megyünk? – kérdeztem, mert meg voltam róla győződve, hogy elkerüljük a legkellemetlenebb részeket. Guillory kinézett az ablakon. – Nem, ez már a város.

Valamiféle gettóra vagy koncentrációs táborra számítottam. – Hová telepítették a szegényeket? Guillory végignézett az utcán. – Azt hiszem, ott van egy. – Egy fiatal anyára mutatott, aki ütött-kopott gitárján a járókelőknek zenélt. Kisgyereke egy használt babakocsiban feküdt mellette. Elkomorodva néztem őket a jacht sötétített üvege mögül. Ez a nő nem éhezett. A ruhája viseltes volt ugyan, de nem volt sem rongyos, sem mocskos. Bármilyen körülmények között is élt, láthatóan elég ideje volt ahhoz, hogy a kéregetés mellett megtanulja a zenélés luxusnak számító tevékenységét is. A gyermeke kezében egy cumisüveg volt, és úgy látszott, hogy nevetett a zene ritmusára. – Maga biztosan viccel – mondtam. – Nem. Minden megváltozott, ugye? A Sötét Korszak után nem hagytak elkallódni egyetlen embert sem. – De hol van a városőrség? – Ha senki nincs kétségbeesett helyzetben, akkor nincs igazán okuk lázadni sem. A legtöbb biztonsági cég beszüntette a tevékenységét az újjáépítés végén. – Komor arccal folytatta: – A UniCorp részvényei is sokat zuhantak abban az időben. Még jó, hogy a cégünk több lábon állt – tette hozzá eltűnődve. Nem tudtam levenni róla a szemem. Hogy lehet Guillory ennyire érzéketlen, és hogy tud csak azzal foglalkozni, hogy mennyi kára származott a UniCorpnak, amikor a biztonsági cégekre már nem volt szükség? Fiatalabb volt, mint én, ha figyelembe vesszük, hogy mikor is születtem. Én már akkor hibernálva voltam, amikor Guillory megszületett. Mindent egybevetve azonban már nem volt fiatal. Az ötvenes évei

közepén-végén lehetett, ami azt jelenti, hogy a Sötét Korszak kellős közepén született. Gyerekkorában biztosan azt a sok szennyet és egyenlőtlenséget látta, amit én is. Az újjáépítés eltüntette a társadalmi rétegek közötti szakadékokat, amelyeket én egész életemben természetesnek vettem. Hallottam erről történelemórán, de egészen addig nem fogtam fel a szavak értelmét, amíg nem láttam saját szememmel a valóságot. Ha nem egy teljes és mindent elsöprő összeomlás eredménye lett volna mindez, azt hittem volna, hogy csoda történt. Guillory mélykék öltönyt viselt ma, amitől kicsit kevésbé látszott aranyszobornak, de attól még eléggé idegesített a jelenléte. Nem volt kedvem beszélgetést kezdeményezni vele. Elővettem a vázlatfüzetemet, és újra Xavier-t kezdtem el rajzolni. Lenyűgözött, hogy nem felejtettem el az arcát, de tudtam, hogy ez csak a hibernáció miatt van. Az elalvás előtti napok emlékei mindig sokkal jobban bevésődtek, mint a többi emlék. A hibernáció frissen tartotta ezeket az emlékeket az agyamban, és ahelyett, hogy ‒mint egyébként – lesüllyedtek volna a tudatalattim mélyére, kitörölhetetlenül bevésődtek. Úgy emlékeztem Xavier arcára, ahogy a búcsúzásunk percében láttam. Olyan élesen emlékeztem rá, amennyire elfelejteni is kívántam a pillanatot. Ehelyett inkább megpróbáltam felidézni mindazokat az alkalmakat, amikor megölelt, és hogy milyen jó volt arra ébredni a hibernációkból, hogy ő és Åsa vár rám. Az az év, amit Xavier-vel töltöttem tizenöt éves koromban, az volt életem legjobb éve, habár elég nehezen indult. Életemben először féltem elhagyni mindenkit.

Egy dolog arra ébredni, hogy a legjobb barátom, aki ötéves volt, amikor utoljára láttam, hatéves lett, és én egy évig kimaradtam az életéből. Más dolog viszont az ember kedvesétől távol lenni négy, hat, kilenc hónapra. Soha nem volt ennyire értékes az idő, mint akkor. Most azonban szerencsém volt. Általában, amikor felébredtem a hibernációból, mindig új szobalányunk volt, ez alkalommal sem volt ez másképp. Két héttel az után, hogy Xavier és én először csókolóztunk, anyukám felvette Ását. Åsa Svédországból származott. Szőke haja volt, melybe ezüstös tincsek vegyültek. Törzsőrmester volt a szolgálók között. Rám parancsolt, hogy takarítsam ki a szobámat, amit pedig soha egyik szobalány sem tett meg azelőtt. Megtanított, hogyan mossam ki a ruháimat, megmutatta, hogyan tudok elkészíteni néhány egyszerű ételt, hogy töltsem ki az egyetemi jelentkezési lapot. Úgy éreztem, hogy egy kicsit korai még ilyeneket tanulnom, de ő ragaszkodott hozzá. Gondoltam, a szüleim majd kiválasztják, hogy milyen főiskolára menjek… Ha eljön az ideje. De Åsa úgy gondolta, jobb, ha tudom, hogy működnek ezek a dolgok – csak a biztonság kedvéért. Ez volt a szava járása: „Csak a biztonság kedvéért”. Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy milyen szigorú velem Åsa . Attól tartottam, hogy kirúgnák, ha megtudnák, én pedig nagyon megkedveltem őt. Mindig nagyon valóságosnak tűnt nekem. Körülbelül egy héttel azután, hogy Åsa hozzánk szegődött, anya meglepett valamivel egyszer vacsora előtt. – Van valamim a számodra – mondta.

‒ Tényleg? – ugrottam elé és csaptam össze a kezemet udvariasan. Anya felnevetett és megpuszilt, aztán mindkét öklét kinyújtotta elém. – Válassz egyet. Elgondolkoztam, és a bal kezére mutattam. Egy karamellszelet volt benne. Kicsit csalódott voltam, de azért elvettem. – Köszi. Anya felnevetett, és kinyitotta a másikat is. – Aztaaa! – mondtam, és óvatosan elvettem a BitKamerát, amit felém nyújtott. Akkora volt, mint a mutatóujjam. Elég kicsi ahhoz, hogy a nyakláncomon hordhassam. Az autofókusz segítségével csodálatosan éles digitális képeket lehetett vele készíteni, a piacon elérhető összes készülék közül akkoriban az volt a legjobb minőség. – Csak azért, hogy bármikor készíthess képeket, amiket utána felhasználhatsz a festményeidhez. – Jaj, anya! Köszönöm szépen! – Megöleltem, magamhoz szorítottam, ő pedig megsimogatta a hajam. – Na, szaladj, keress neki egy láncot az ékszerdobozodból. Azt hiszem, hogy a szögletes ezüst nyakláncodon nézne ki a legjobban. És ha már ott vagy, akkor öltözz át vacsorához. Ma este királykéket vegyél fel. Úgy emlékszem, két ilyen ruhád is van, de azt választod, amelyiket akarod. – Köszönöm. – Apropó, jó, ha tudod – mondta, ahogy a szobám felé tartottam –, hogy elutazunk egy üzleti útra a hónap vége felé. Azonnal megálltam.

– Ó – feleltem. Visszafordultam hozzá a BitKamerát markolva. – Muszáj? – Igen, drágám. Bebújsz ma este a kapszuládba, vagy vársz, amíg elmegyünk? – Szeretnék inkább várni, anya – feleltem. Anya összehúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne? Elég sok dolgunk lesz a következő néhány napban, a pakolással, csomagolással meg ilyenekkel. – Meddig lesztek oda? – Csak egy-két hónapig, ne aggódj. Nyeltem egyet. – Jól van – feleltem. A vacsorából csak csipegetni tudtam. Xavier-t a közös kertben találtam vacsora után. A karjaiba zuhantam, és ő egy szó nélkül átölelt. Néhány pillanat múlva megcsókolta a homlokomat. – Mi a baj, Rose? – Apa és anya elmegy egy üzleti útra – mondtam. – Már megint. Xavier elhúzódott tőlem, arcára kiült a döbbenet. – De hát csak néhány hete jöttek haza! – Tudom – feleltem. Ez nem volt tisztességes. – Várni fogsz rám? Xavier szemeiből sugárzott a fájdalom. – Mindig várni fogok rád… De… – Tudom – mondtam, és a hangomból ugyanaz a fájdalom érződött, amit az ő tekintetében láttam. – És meddig? – Azt mondják, csak egy-két hónap.

– Ezt mondták a múltkor is, és több mint hét hónapig voltak oda. Szipogni kezdtem. – Visszatérek. Megígérem. – Tudom, hogy visszatérsz, tudom. – Csókokkal borította az arcomat, amíg a térdem megbicsaklott, és a karjaiba omlottam. ‒ Hiányozni fogsz – suttogta. – Ó, a francba! – Úgy megszorított, hogy félő volt, nyoma marad. – Ez nem igazság! – Így lesz a legjobb – válaszoltam inkább a magam, mint Xavier megnyugtatására. – Mindig ezt mondod – mondta, végigsimítva a hajamon. – Hát nem érted, hogy ez most más? – Hát persze hogy tudom, hogy más! – húzódtam el tőle. – Gondolod, hogy én itt akarlak hagyni? – Te vagy az, aki elmész – mutatott rám Xavier. – Nem mondhatod nekik, hogy hagyjanak ki ebből az egészből? Már majdnem tizenhat éves vagy. Nem lenne itt az ideje, hogy kicsit nagyobb szabadságot kapj? – Nem – feleltem. – Nem vagyok még elég idős ahhoz, hogy egyedül maradjak, és ők tudják ezt. Xavier leejtette a vállait. – Megkérdezhetném anyát és apát, hogy lakhatsz-e velünk. – Sosem mennének bele – feleltem. – Soha nem fordulnának szembe apám akaratával. – Ez igaz volt. Xavier szülei is a UniCorpnak dolgoztak, ahogy mindenki más is ComUnityben, és itt pedig apa volt a király. Xavier dörzsölte a homlokát, mintha csak a megoldást akarta volna kipréselni belőle.

– Nem kérhetnéd meg őket, hogy vigyenek magukkal? Beszélhetnénk interneten keresztül. Még az is jobb lenne, mint a… mint a… – Igazad van – mondtam –, de nem tudok mit tenni. Még van néhány napunk addig, amíg elmennek. Nem élvezhetnénk ki ezt a kis időt? Xavier ökölbe szorította a kezét. – Kérdezd meg őket. Legalább kérdezd meg őket! Nem akartam megkérdezni őket. Úgy éreztem, nem helyes, ha megkérdőjelezem a döntésüket. De Xavier kedvéért… – Megpróbálom – feleltem. – Hát persze hogy nem jöhetsz velünk, kicsim! – mondta anya, amikor másnap este megkérdeztem. – Egész nap dolgozni fogunk, csak láb alatt lennél. – Tudom – feleltem. – De akár ismerkedhetnék is a céggel, hogy ha majd felnövök és… Apa felnevetett. – Ezen még ráérsz aggódni, kislány. Most csak játszadozz a festékeiddel. – De én…– tudtam, hogy nem jön össze, de Xavier-ért bármit megtettem volna. – Úgy érzem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy elkezdjek magamra vigyázni. Egy kis segítséggel itt is maradhatnék. Felvehetnénk egy tanárt, vagy… Anyám hangja korbácsütésként csattant: – Itt akarsz maradni egyedül? Mi nem jut eszedbe? Még gyerek vagy! Mark, beszélj a lányoddal, mert rám nem hallgat! – Hallgass az anyádra – mondta apa, anélkül, hogy rám nézett volna. – De apa…

Erre felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. – Azt mondtad nekem, hogy de? – Nem, uram – feleltem, tekintetemet a földre szegezve, de addigra már feldühödött. ‒ Ne merj ellent mondani nekem a saját házamban, megértetted? Elegem van ebből, kapok éppen eleget a munkahelyemen. Amikor hazaérek, elvárom, hogy engedelmeskedjenek nekem! – Igen, uram. Súlyos csend telepedett ránk, amikor aztán apa megsimogatta a lehorgasztott fejemet. – Így már jobb – mondta, finoman végigsimítva a hajamon. – És most kérj bocsánatot anyádtól. Újra anyámra pillantottam. – Ne haragudj, anya. – Semmi gond, kincsem – mondta anya, forrón átölelve. – Azt hiszem, túlságosan is felizgatott téged a dolog. Menj a szobádba és rakj rendet. Azt hiszem, hogy jobb, ha már ma este hibernálunk té-ged. – Ma este? – próbáltam leplezni a döbbenetét a hangomban, ami-kor ránéztem. – Te nem gondolod azt, hogy túlságosan izgatott vagy? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Kék szemében aggodalom tükröződött. Erre már én is gondoltam. Tényleg zavart voltam, és nem volt valami jó kedvem. Valószínűleg igaza volt. – De igen, anya. ‒ Jó kislány vagy – mondta anya, megpuszilva az arcomat. – Tudtam, hogy helyes döntést hozol. Rendelek egy finom

vacsorát magunknak, mielőtt elalszol. Homárt kérsz, vagy fürjet? – Fürjet kérek – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. – Ahogy akarod, drágám. Azt kérsz, amit csak akarsz. Csak azt akartam, hogy Xavier-vel lehessek, de nem mertem újra kérni. Bementem a szobámba, bevetettem az ágyamat, és gondosan szétválogattam a szennyes ruhát, hogy Åsa kimoshassa, amíg én alszom. Aztán rendbe raktam a festékeimet is, hogy minden a helyén legyen, amikor újra kijövök a kapszulából. Elkomorodva néztem az olajfestményt, amit nemrégiben kezdtem festeni. Egy hepehupás, fénylő hegyvidéket, ami fölé éjszakai égbolt terül. Szinte olyan volt, mintha nem is ezen a földön lett volna ez a táj, a növényzettől eltekintve, amit elkezdtem már megrajzolni, és inkább tűnt vízi növényzetnek, mint szárazföldinek. Nagyon büszke voltam arra, amit eddig festettem, de tudtam, hogy valószínűleg elfelejtem azt a víziót, amit elképzeltem ehhez a képhez, mire felébredek a hibernációból. A festészetem egy kicsit mindig fejlődött a hibernáció hosszú időszaka alatt. És közben talán Xavier is túljut rajtam, talán visszamegy ahhoz a Claire nevű lányhoz, vagy találkozik valaki mással. Eleredtek a könnyeim a gondolatra, de próbáltam visszafojtani a sírást. Apa és anya nem láthatja, hogy sírtam. Igazuk volt, túlságosan is érzelmes vagyok. A legkisebb dolgokat is a szívemre veszem. Åsa benyitott a szobámba, hóna alatt egy kosár tiszta ruhával.

– Bocsásson meg, kisasszony – mondta, aprót biccentve felém. ‒Azt hittem, odakint van az udvarlójával. Xavier! Ő még nem is tudta, hogy már ma este be kell feküdnöm a kapszulámba. Felkaptam a legközelebbi vázlatfüzetet, és villámgyorsan kitéptem egy lapot. – Åsa , meg kell, hogy tegyél értem valamit. ‒ Mit? – Szeretném, ha odaadnád ezt az üzenetet Xavier-nek holnap. Meg tudnád tenni? ‒ Természetesen, kisasszony. De nem tudja odaadni maga? – Nem. Ma este be kell feküdnöm a kapszulába. – Hibernáció? Ugyan miért? – Apa és anya üzleti útra megy – mondtam. – Kérlek, add ezt oda Xavier-nek. Åsa néhányat pislantott, majd bólintott. Aláírtam a levelet: Örök szerelemmel, Rose. Kitéptem a vázlatfüzet lapját, és Åsa kezébe nyomtam az összehajtogatott papírt. – Miért kell hibernálni magát? – kérdezte Åsa . Még nem ismerte a családunk szokásait. Rosszkedvűen sóhajtottam egyet. – Nehéz lenne elmagyarázni. Åsa arcvonásai hirtelen megkeményedtek. – Ja, flicka!– mondta. – Megteszem, amit kér. A búcsúvacsoránk után apa megölelt, aztán anya a szobába kísért, ahol a kapszulámat tartottuk. Besegített és megpuszilt. – Nagyon büszke vagyok rád, tudod, ugye, drágám? Végül mindig helyes döntést hozol. – Köszönöm, anya. Szeretlek – mondtam. – Én is szeretlek. Viszlát néhány hónap múlva!

– Jó utat. – Jó éjszakát. – Jó éjszakát. A zene megszólalt, és már éreztem a vegyszerek édes illatát, ahogy a kapszula teteje lassan bezáródott felettem. Anyának igaza volt, ez volt a helyes döntés. Próbáltam nem gondolni Xavier-re. Először összeszorítottam a szemem, és próbáltam belekapaszkodni az álomba, a vegyszerek által előidézett álomba. Olvadt láván siklottam egy hajóval. A lávának forrónak kellett volna lennie, de olyan jóleső volt, mint egy kényeztető fürdő. Valaki csendesen fogta a kezem, és ezen meglepődtem. Anya általában addig rázott, amíg fel nem ébredtem. Ennek a személynek a csendes jelenléte gyorsabban felébresztett, mint anya ráncigálása valaha is. Meglepetésemre, amikor kinyitottam a szemem, a rám mosolygó arc nem az anyámé volt. – Xavier, te vagy az? Arcán olyan szélesre húzódott a mosoly, mint a templomajtó. – Hogy jutottál be ide? Fejével maga mögé intett, és megláttam Åsát az ajtóban állni. – Jó reggelt, kisasszony. – Mi folyik itt? – kérdeztem, és a választól egyszerre éreztem mámort és bűntudatot. Åsa átadta az üzenetemet Xavier-nek, és megkérdezte, miért kell engem hibernálni. Xavier elmondta neki az igazat, hogy a szüleim rendszeresen ezt csinálják. Amikor bevallotta,

hogy hétéves korom óta ismer engem, Åsa nem mondott semmit, de aznap reggel, amikor a szüleim elutaztak, bátran bekopogott Xavier ajtaján, és megkérdezte tőle, hogy tudja-e, hogyan működik a sztáziskapszula. Xavier nagyon ügyes hacker volt, és néhány óra alatt rájött, hogyan tudja átállítani úgy a kapszula időmérőjét, hogy azt mutassa, mintha még mindig benne lennék. Åsa úgy döntött, ő gondoskodik rólam, amíg a szüleim oda vannak. Járhatok iskolába, élhetem az életemet, és együtt lehetek Xavier-vel. A szüleim nem különösebben foglalkoztak az iskolai teljesítményemmel, és az iskola sem akkor panaszkodott, ha a diákok megjelentek az órán, inkább csak akkor, ha nem. Apa és anya soha nem tudja meg. Mielőtt hazajönnek, beugrok a kapszulába, és mivel Xavier feltörte a készüléket, semmit nem fognak sejteni. Amikor megkérdeztem Åsát, miért csinálja mindezt, annyit felelt, hogy nincs abban a helyzetben, hogy vitatkozzon a szüleimmel, de azt mondták neki, hogy irányítsa a háztartást a saját belátása szerint, amíg ők távol vannak. Bűntudatot éreztem, amiért átvertem a szüleimet. Ha Xavier nem lett volna, azt mondtam volna, hogy hibernáljanak vissza, és én kötelességtudóan megvárom apát és anyát, amíg vissza nem jönnek. De Xavier ott volt, és nem akartam elszalasztani az esélyt arra, hogy együtt legyünk. És így kezdődött életem legjobb éve. A szüleim tényleg visszajöttek két hónappal később. Én boldogan feküdtem vissza a kapszulába időben, ők tizennyolc órával később kiengedtek, és pezsgős reggelivel vártak.

Másfél hónappal később, amikor a szüleim újra elutazni készültek, szó nélkül befeküdtem a kapszulába, és amikor két hét múlva visszatértek, fogalmuk sem volt róla, hogy egész idő alatt éltem a saját életemet. Abban az évben ez újra és újra így történt. Ha nem lett volna Åsa és Xavier, kihagytam volna a tizenhatodik születésnapomat is. Szerveztek nekem egy kis ünnepséget is, Åsa elénekelt nekem egy svéd dalt is a születésnapom tiszteletére. Először életemben láttam az évszakok változását. Láttam, ahogy nyárból ősz lesz, majd őszből tél, és végül újra tavasz. A tavasz első holdfényes, kellemesen meleg éjszakáján Xavy és én a kertben ültünk egy takaró alatt, és néztük a holdat, ahogy felfelé kúszik a horizonton az udvar felett. – Ezt nagyon szeretem – suttogtam. – Én meg téged szeretlek nagyon – suttogta Xavier a fülembe, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. – Úgy örülök, hogy nem kell újra elveszítenem téged – mondta, megcsókolva a halántékomat –, és újra és újra – folytatta, minden szó után valahol máshol megcsókolva. – Mindig olyan, mintha meghaltál volna. A szemébe néztem, arca sápadt volt a holdfényben. – Tényleg ilyen érzés? – Minden alkalommal meggyászoltalak – mondta. – Mindig attól félek, hogy soha többé nem látlak viszont. Megborzongtam a haldokló tél hűvös leheletétől, de Xavier karja melegen tartott. ‒ Ez nem fog többé megtörténni – biztosítottam.

– Hogyan lehetsz ebben olyan biztos? – kérdezte Xavier. – Az utolsó tíz hónapból hetet aludtál volna, ha Åsa nincs. Még mindig tizenöt éves lennél. – És te újra elhagytál volna – suttogtam. – Te vagy az, aki folyton elhagysz. – Én egészen mostanáig… vártam rád, de te megelőztél. Kezdek lemaradni. Xavier megérintette a hajamat, és mélyen a szemembe nézett. – Szerinted elmondjuk valakinek? – Mit mondjunk el? – Hát, hogy ilyen sokszor hibernálnak. Nem tesz jót neked. – Túlérzékeny vagyok. Néha ki kell valahogy kapcsolnom. Xavier fintorgott, és így szólt: – Ha a szüleidnek lenne még gyerekük, szerintem azt is hibernálnák, akár túlérzékeny, akár nem. Még sohasem láttalak téged másnak, mint édesnek és engedelmesnek. – Végigcsókolta a homlokomat. – Szinte nem is vagy ember, olyan angyali teremtés vagy. – Ez csak azért van, mert tudom, hogy ha akarok, bármikor elszakadhatok ettől a világtól – feleltem. – Én inkább úgy gondolom, hogy a szüleid nagyon szerencsések, amiért ilyen jó természeted van – mondta Xavier, aztán felsóhajtott. – Vagy talán nem is olyan nagy szerencse ez. Talán ha nem lennél ilyen engedelmes, nem hagynád, hogy meggátolják azt, hogy felnőj. Elhúzódtam tőle.

– Ne mondj ilyeneket! – kértem. – És különben is, ha nem kerültem volna hibernációba, akkor te és én sosem jöttünk volna össze. Elmosolyodott, az ujjával végigsimított a szemöldökömön. – Hét év azért nem olyan nagy korkülönbség – felelte. Nem feleltem semmit, de magamban elkezdtem számolgatni. A születési anyakönyvi kivonatom szerint harmincnyolc évesnek kellett volna lennem. Ezek szerint több évet töltöttem hibernációban, mint amennyiről tudtam egész gyerekkoromban. Apa és anya nem tűnt olyan idősnek nekem, de ugyanakkor ők is sokat utaztak szerte a Naprendszerben, és ezért sok időt töltöttek hibernálva. Xavier-re pillantottam. Ha soha nem lettem volna hibernálva, huszonkét éves lettem volna, amikor ő megszületett. Az anyja lehetnék. Nagyon kellemetlen volt erre gondolni. Hozzábújtam. – Szeretlek – suttogtam. – Én is szeretlek, Rose – felelte. – Mindig szeretni foglak. Mindig. Azon tűnődtem, vajon a szelleme figyel-e engem valahonnan, ahová a holtak lelke jut, bárhol is legyen az. Vajon még mindig szeretett engem? Az utolsó simításokat végeztem Xavier portréján. Morbid, és valószínűleg a megszállottság határát súroló módja volt ez az időtöltésnek, de legalább elterelte a gondolataimat Brenről, Guilloryról és arról, hogy egy bérgyilkos üldöz. Xavier, ha csak a gondolataimban is, de még mindig az egyetlen biztos pont volt az életemben. Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, de késő délután Guillory légpárnás jachtja már az óceán fölött siklott. A jachtban minden megvolt. Guillory, mint egy bűvész, kaviáros

ebédet varázsolt elő a semmiből, nem sokkal dél után. Még azt is felajánlotta, hogy lezuhanyozhatok az apró, de elegáns fürdőszobában, amit visszautasítottam. Ehelyett inkább a Xavier-ről készített képeimre összpontosítottam minden figyelmemet. Eldöntöttem, hogy ezt a vázlatfüzetet Xavier-ről időrendben készült arcképekkel töltöm meg, kezdve a kisbaba kori képeivel. Éppen befejeztem a tizenkét éves kori képét, amikor Guillory hirtelen felkapta a fejét, és kinézett az ablakon.Guillory az utazás nagyobb részét azzal töltötte, hogy telefonáltvagy a notescreenjén dolgozott. Most, hogy a lemenőnap aranyszínbe öltöztette az eget, elbúcsúzott a titkárnőjétől, kikapcsolta amobilját, és az ablakon kinézve egy pontra mutatott. – Itt is vagyunk – mondta. Félig-meddig azt vártam, hogy egy magánszigetre megyünk.Könnyen el tudtam volna képzelni róla ilyen extravagáns dolgot is. A hely azonban, ahova nagy sebességgel közeledtünk, egy lakatlan tengerpart volt. – Hova megyünk? – Van itt egy titkos lakosztályom az egyik hotelben – mondta Guillory. – Nagyon hasznos, amikor el akarok tűnninéhánynapra. A legtöbben Mr. Jance néven ismernek itt, szóval kérlek, szólíts Reggie-nek, és ne Guillorynak, amíg itt vagyunk. A légpárnás jacht kikötött a part mentén, és nem állt be semmilyen garázsba. A tengerpart szélén egyszéles mágnessáv határolta azegész szigetet. Oda már nem mehettek bea légpárnáshajók. Ez nagyon furcsa volt. Arról nem is beszélve,

hogy milyen drága. Ezek amágneses határolók nem voltak éppen olcsók. – Hol vagyunk? – Nirvánában – mondta Guillory. – Hogy hol? – Jaj, elnézést, hiszen úgysem ismered. – Guillory felnevetett a maga idegesítő, elvtársias kacajával. – A UniCorp jó néhány mesterséges szigetet hozott létre, északra a…Áh, mindig elfelejtem, devégül is nem olyan fontos. Ez aztán igazán gyönyörű hely. Homokot hoztak fel az óceán fenekéről, és abból építették ezt a kis szigetvilágot. Ha felülről nézed, akkor a szigetek a UniCorp lógóját formázzák. Ezt, ahol kikötöttünk, Nirvánának hívják. Ez az unikornis feje és szarva. Épp a torka alatt van egy nagyszerű strand. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy itt vegyenek ingatlant. Ezt nem tudtam hova tenni. Mesterséges szigetek? Éppenséggel hallottam már ilyenről, de a második évezred hajnalán végül minden korábbi kísérlet iszonyatos kudarcba fulladt, és nem maradt más belőlük, mint ami csak arra volt jó, hogy nagy maradandó, de halott szigeteket hoztak létre az óceánban, amik aztán kihalt, mérgező homokpadokká váltak, és nem pedig luxus üdülőhelyekké. – Mi a gond a természetes szigeteken lévő üdülőkkel? – Ez a hely maximálisan biztonságos. Az óceán legbiztonságosabb részén vagyunk. Itt gyakorlatilag ismeretlenek a hurrikánok vagy a földrengések, és nincsenek bennszülöttek sem, így hát nem vettük el a földet senkitől.

Guillory ezt úgy mondta, mintha egy nagy fegyvertény lenne, és talán az is volt. De ha jól tudtam, akkor a világ lakossága mostanra már így is erősen megcsappant. Az, hogy a bolygó pénzügyi forrásaiból hatalmas összeget öntenek a mesterséges homokdombokba az óceán közepén, meglehetősen önző tettnek tűnt pusztán azért, hogy üdülőhelyeket hozzanak létre. Akár némely trópusi sziget gazdaságát is támogathatták volna, de leginkább az egész, erősen szennyező tevékenységet kellett volna elfelejteni a bolygó érdekében. Azon a történelemórán, amire Brennel együtt jártam, egy egész fejezeten keresztül tárgyaltuk az újjáépítés gazdaságtanát, és ez itt mindennek ellentmondott. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen projektmicsoda pusztítást okozhatott az óceánfenék élővilágában. Vajon volt fogalmuk arról, hogy mennyi növény és állat pusztult el, amiért meggondolatlanul kitermelték őket a homokkal együtt? Csak azért, mert a UniCorpnak ilyen elképesztő mennyiségű pénz állt a rendelkezésére, az óceánok élővilága hirtelen már nem is számított? De hát mit tudtam én erről? Megint belém hasított a felismerés, hogy milyen hatalmas is a UniCorp. Embereket és gyarmatokat birtokolt, és még magát a Földet is kényére, kedvére formálta. Vajon mi mást akart még a saját képére formálni? Ekkor eszembe jutott Otto, és megborzongtam. A semmiből portások bukkantak fel, és elvették tőlem a táskámat. Mély levegőt vettem, és követtem őket az üdülőbe. Mr. Guillory bejelentkezett mindkettőnk nevében, és beszkennelték a retinánk képét, mielőtt egyáltalán kinyitották

volna az ajtót. Mr. Guillory neve Mr. Jance-ként jelent meg, amikor a retináját beolvasták. A retinaszkenner az én esetemben a Rose Sayer nevet adta meg. Reméltem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy a bérgyilkosom ne jöjjön rá a tartózkodási helyemre. • A LEOLVASÓ FOLYAMATOSAN PITTYEGETT. Ezúttal azonban nem a névre figyelt fel, hanem magára a leolvasott retinára, amely éles fényekkel villogott a plaszticizált processzorai között. A retina képéhez kapcsolódó név pontatlan volt, de a programozása elég rugalmas volt ahhoz, hogy számításba vegye az emberi tévedést is. CÉLPONT AZONOSÍTVA: RETINAEGYEZÉS MEGERŐSÍTVE,ROSALINDA SAMATHA FITZROY. TARTÓZKODÁSI HELY AZONOSÍTVA: NIRVÁNA. PARANCS: CÉLPONT VISSZASZÁLLÍTÁSA AZ ELÖLJÁRÓHOZ. A Plasztin kikereste a Unicorn-szigetek koordinátáit, és felmérte, hogyan is juthatna oda. Rájött, hogy nem lesz könnyű feladat. Végül úgy döntött, hogy le kell foglalnia egy új légpárnás járművet, amelyeknek a technikai leírásával tele volt az internet. Amíg a processzorai egy része ezzel foglalkozott, addig a többi, mostanra már rutinfeladatként, az elöljáró keresését végezte.

KERESÉS… KERESÉS… KERESÉS… KERESÉS… AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ. MÁSODLAGOS PARANCS ÚJBÓLI ÉLETBELÉPTETÉSE: CÉLPONT KIIKTATÁSA. INDÍTÁS. A Plasztin processzorai úgy számolták, körülbelül tíz órába fog telni neki, hogy eljusson a Unicorn-szigetekre, ha szert tud tenni gyorsan egy légpárnás járműre. Szerencséje volt. Ahogy kilépett az utcára, az egyik rögtön el is gázolta őt. Nagy súlyánál fogva a hajó a földre lökte, de a vezetője azonnal a fékre taposott, a hajó lelassult, leereszkedett, és ideoda pattogott az út két széle között, mint egy teniszlabda. A robot kiszámította a hajó tehetetlenségét, felállt, és megragadta a hajót, hogy stabilan tartsa azt. A hajó a lendületétől fogva megpördült, majd megállt. Hirtelenjében húsz másik hajó nyüzsgött a mögött a hajó mögött, ami megállt. A Plasztin letépte a hajó ajtaját, és nagy csattanással a földre dobta. A sofőr rettegve húzódott be a jármű belsejébe. – A parancsom teljesítéséhez szállítójárműre van szükségem – jelentette ki. – Elkobzom ezt a járművet. – Azzal minden további magyarázat nélkül bemászott a hajóba. A robot rá sem hederített a halálra vált utasra, amikor az kislisszolt a karja alatt. Nem volt rá oka, hogy likvidáljon egy járókelőt, aki nem akadályozta őt parancsa végrehajtásában.

18. FEJEZET

M

R. GUILLORY MOBILJA AZONNAL MEGSZÓLALT, MIHELYT BELÉPTÜNK A HOTELSZOBÁBA.

– Itt Reggie – szólt bele a kihangosított készülékbe. – Mr. Guillory, gondoltam, biztosan tudni szeretné – hallottam a titkárnője hangját. Felismertem, hiszen egész délután hallgattam, hogy vele beszél. – Megtalálták a Plasztint. Máris rátöltöm a notescreenjére a jelentést. – Csodálatos! – mondta Guillory, és felnyitotta a készülékét. Mögéje húzódtam, hogy lássam. Egy holofelvétel, amely a lapos képernyőn eltorzulva és kissé furcsán jelent meg, az én fényes támadómat mutatta, ahogy az egyik út közepére ugrott, ahol erre a légpárnás hajók összevissza ütődtek az utat a gyalogosoktól elválasztó mágnessávok között, mint a korongok a tájfunasztalon. A Plasztin feltépte az egyik, eléggé megviselt hajó ajtaját, és elhajtott vele. Egy másik szögből készített felvétel pedig azt mutatta, hogy a hajó vezetője kizuhan az útra, ahol néhányat bukfencezik, és fekve marad, miközben vagy fél tucat hajó húz el a feje fölött. A férfi sérülés nélkül megúszta. Aztán a jelenet megváltozott. Nem hallottam már a hírolvasó hangját, de valaki interjút készített a hajó vezetőjével, akinek egy horzsolás volt az arcán, miután nagy sebességgel az útra zuhant. Mr. Guillory titkárnője folytatta:

– A rendőrség szerint nehéz nyomára bukkanni a Plasztinnak, és úgy tűnik, hogy lekapcsolta a hajó műholdas nyomkövetőjét is, de egy órán belül valószínűleg le fogják tudni tartóztatni. – Köszönöm, Stella. Értesítsen a fejleményekről. – Guillory felém fordult: – Na, látod? Mondtam én, hogy minden rendben lesz. Nagyot sóhajtottam. Ha másban nem is, abban már biztos voltam, hogy ez a lény tényleg létezett. Guillory a notescreenjére pillantott, hogy megtudja, mennyi az idő. – Van egy nagyszerű teraszos étterem az unikornis szarvának a tövénél – mondta. – Szeretnél csatlakozni hozzám? Megráztam a fejem. – Nem bírnék most enni – feleltem. ‒ Akkor helyezd magad kényelembe! Az egész lakosztály a mi rendelkezésünkre áll. A te szobád a folyosó végén van, az enyém meg itt a közelben. Olyan hangosan bömböltetheted a zenét vagy nézheted a holotévét, ahogy csak tetszik. Minden szoba hangszigetelt. Ha bármire szükséged van, bátran hívd a szobaszervizt! Megvan a telefonszámom? Bólintottam, és Guillory végre magamra hagyott. Elég kényelmetlenül éreztem magam a szobában. Voltam már ilyen szállodákban korábban, főleg jótékonysági rendezvényeken az anyámmal. Mindig kirakatban voltam az ilyen estélyeken, inkább voltam kellék, mint valós személy. Ahogy Guillory egy aranyszoborra emlékeztetett, úgy ez a szoba egy ékszerdobozra. Pont, amire egy aranyszobornak

szüksége van. Sóhajtottam, és elindultam megkeresni a fürdőszobát. Mivel olyan jólesett a fürdő tegnap este, ma is eresztettem egy nagy kád vizet a fényűző fürdőszobában, és beleereszkedtem a tisztított, importált vízbe. Tudtam, hogy igazából nincs jelentősége annak, hogy honnan származik a víz, de olyan hamisnak tűnt ez is, mintha számítógéppel rajzolnék ahelyett, hogy olajfestékkel festek. Miután megfürödtem, felhúztam egy tiszta iskolai egyenruhát, és a táskámat és minden egyebet a fürdőszobában hagytam. Beléptem a lakosztály nappalijába, és automatikusan a notescreenemet kezdtem el keresni. Még messze nem volt tíz óra, de eszembe jutott, hogy Otto talán már aggódik értem. Aztán eszembe jutott, hogy nem is hoztam el a gépet. Bizonyára használhattam volna Guilloryét is, de nem volt szem előtt a készülék, és nem szerettem volna más dolgaiban turkálni az engedélye nélkül. Hát ennyit a beszélgetésről Ottóval, legalábbis mára. Tétlenül tűnődtem, hogy vajon telefonált-e már Guillory titkárnője, hogy megerősítse a Plasztin elfogását. Lehet, hogy már holnap hazamehetnék? Tényleg nagyon akartam beszélni Ottóval, biztosan elképesztőnek tartaná ezt a helyet. Az istent játszó UniCorp a mesterséges szigeteivel és a mesterséges embereivel. Eszembe jutott dr. Bija is. Vajon Guillory vagy bárki más vette-e fáradságot, hogy elmondja neki, hol vagyok? Féltem, hogy ki fogom hagyni a következő találkozónkat. Otto, dr. Bija, Zavier, a műtermem… Egész mostanáig fel sem fogtam, hogy valóban kialakítottam egy életnek nevezhető valamit. Most már viszont

aggódtam: vajon a támadóm ezt az életet is el akarja venni tőlem? Egy darabig azt fontolgattam, hogy bekapcsolom a sarokban álló holotévét, de végül nem tettem. Kinyitottam az erkélyajtót, és az óceán hangja egyszerre mindent betöltött. Annak ellenére, hogy a szoba csupa arany volt és drágaság, kényelmes volt. Felkucorodtam a kanapéra a vázlatfüzetemmel, és hamarosan arra lettem figyelmes, hogy le-lebukik a fejem. Megkönnyebbülve álomba zuhantam a hullámok hangjaira. A pihenésemet azonban megzavarták. Mr. Guillory csörtetett be a szobába. – Rosalinda! De jó, hogy ébren vagy! Kábán pislogtam rá. Koromsötét volt odakint, és a levegőnek olyan különös, könnyű illata volt, amilyen éjfél után szokott lenni. Guillory átöltözött a kék öltönyéből egy könnyű, sárgásbarnába, mert hát ő nyilvánvalóan így képzelte el a kényelmes viseletét. Kinézett a nyitott erkélyre egy pillanatra, majd becsukta az üvegajtót, kizárva a hullámok hangjait. A bárhoz ment, és töltött magának egy italt. – Már attól féltem, hogy lefeküdtél aludni. – Itt aludtam el – motyogtam, de valójában azt próbáltam mondani, hogy most már tényleg ideje lenne a saját szobámba menni. – Helyes, helyes – mondta Guillory, de nem is igazán hallotta, amit mondtam neki. Kezében a pohárral megfordult, és az egyik aranyozott széket közelebb húzta a szófához, majd lassan rátelepedett. A barna öltönyében, ahogy ott ült

peckesen az aranyozott széken, kezében a borostyánszínű itallal, úgy nézett ki, mint egy egyiptomi félisten szobra, amely végigméri a birodalmát. A poharában úgy csillogtak a jégkockák, mint a gyémántok. – Szóval – kezdte –, Rosalinda. Hát, tudod, sokat gondolkoztam mostanában. Elég nagy meglepetés volt számomra, amikor csatlakoztál a mi kis UniCorpcsaládunkhoz. Akarom mondani, újra csatlakoztál. Amikor először találkoztunk, azt hittem, hogy már ismerlek. Azt hittem, hogy átlátok rajtad, de rájöttem, hogy mégsem. Csak kialakítottam rólad egy képet, de te egyáltalán nem olyan vagy, mint a szüleid, igaz-e? Kicsit kihúztam magam a kanapén, és magamhoz szorítottam a jegyzetfüzetemet. – Nem tudom – feleltem. – Nos, én tudom – mondta Guillory mosollyal az arcán. – Végül is én irányítom a vállalatukat. Hatalmas egy örökség ez, annyit mondhatok. Tudod, Jackie nagyon benne volt a jótékonykodásban. Bálok, meg ilyenek, tudod. – Igen, tudom – mondtam, és viszolyogtam attól, ahogy az anyámat csak úgy Jackie-nek nevezte. – Együtt jártunk vásárolni, összeillő ruhákat vettünk, és mindig elvitt a jótékonysági gálákra, bálokra, vacsorákra és pókerbajnokságokra. – Azt biztos nagyon élveztétek! – mondta Guillory. – Biztosan mindenki rátok figyelt, ahogy a két gyönyörű nő bevonult, mint a manökenek. Az édesanyád tényleg bombanő volt annak idején. Láttam róla képeket. Tudod, nagyon hasonlított rád.

Nyeltem egyet. Kezdett kínossá válni a beszélgetés. – Köszönöm – suttogtam. – Nem csoda, hogy becserkészte az apádat, igaz? A világ leghatalmasabb emberét. – Hát, nem tudom. – De most tényleg – mondta Guillory. Előredőlt a székében, mintha egy titkot árulna el. – Felejtsd el, amit mások mondanak! Felejtsd el, amit a megválasztott hivatalnokok, a világ vezetői és a vallási vezetők mondanak! Nincs is velük semmi gond, de a hatalom – az igazi hatalom – az olyan emberek kezében van, mint te vagy én. Nem örültem, hogy én is belekerültem ebbe az utolsó mondatába. – Az apád pontosan tudta, hogy mit csinál – folytatta Guillory, újra hátradőlve a székében. Kortyolt egyet az italából. – Gondold csak végig! Több lábra állította a vállalatot, így ha az egyik ágazat nem teljesít, akkor a másik még mindig be tud segíteni. Úgy értem, megvették a NeoFusiont, de aztán minden másra is rátették a kezüket. Különös gonddal válogatták össze a legfigyelemreméltóbb embereket a vállalat irányításához. Én mondom neked, ők a világ igazi arisztokráciája. És micsoda örökséget hagytak hátra: a vállalat, a gyarmatok, a ComUnity, az iskola, ahova jársz! Ez utóbbi mintha kizökkentette volna az előbbi gondolatmenetéből. Újra kortyolt az italából. – Szóval mondd csak, az az iskola?! Amikor beraktalak a UniPrepbe, abban bíztam, hogy majd a legjobb emberek közé kerülsz. Hogy vagy te ezzel? A legjobb emberek?

– Hát… elég jól, megvagyok. – Nézegettem a jegyeidet is – mondta, és a szemeim kikerekedtek. A jegyeim eljutottak hozzá? Még én magam sem láttam őket! Hacsak nem fér hozzá az iskolai adatokhoz. Viszont ha volt hozzáférése az iskolai feljegyzésekhez, akkor vajon dr. Bija feljegyzéseit is látta? De az iskolai jegyek nem csak a gondviselőre és a diákokra tartoznak? Vagyis Barryre, Pattyre és rám, vagy nem? Nem tudtam sokáig ezen bosszankodni, mert máris folytatta. – Hát nem valami jók. Régóta gondolkodom rajta, hogy nem tudnánk-e valami jobb helyet találni a számodra. – Összehúzta a szemöldökét, és a szemembe nézett. – Gondolkoztál már a bentlakásos iskolán? – Én… én azt hittem, hogy a UniPrep bentlakásos iskola – mondtam pánikba esve. Soha nem jártam még bentlakásos iskolába, de amikor néha megkérdeztem a szüleimet az ilyen iskolákról, csupa rémtörténeket meséltek róluk. Hogy a gyerekeket megkorbácsolják és éheztetik a tanárok, a többi diák pedig szexuálisan molesztálja őket, hogy a gazdag szülők gyerekeit rendszeresen elrabolják és túszként tartják fogva. Sokkal jobban tudtak gondoskodni rólam, mint egy bentlakásos iskola tudna. Most, hogy ők már nem voltak, Guillory ide akar küldeni? – Nos, talán – felelte az italára pillantva. Nem volt a poharában már más, csak jég. Felállt és a bárpulthoz ment, hogy újabb italt töltsön magának. – De amúgy meg túl korai változáson törni a fejünket – mondta. – Épp csak, mennyi is, két hónapja vagy életben?

Nem küldhet el. Feljavítom a jegyeimet. Keményebben kell tanulnom. Nyeltem egyet, amikor visszaroskadt a székébe. – Tudod, Rosalinda, emlékszem, gyerekkoromban a szüleim mindig az álmaimról és a vágyaimról kérdeztek. Elkomorodtam. Hová akarhat kilyukadni? – Neked mik az álmaid, a vágyaid? – Hát ööö…– Nem tudtam, milyen választ vár. Pillanatnyilag a legnagyobb vágyam az volt, hogy végigaludhassam rémálmok nélkül az éjszakát. A szívem mélyéből kívántam, hogy ne vadásszon rám egy életre keltett, felfegyverzett hulla, amit az elpusztításomra küldtek. Arra is vágytam már, hogy szabadulhassak ebből a beszélgetésből, de egyelőre nem láttam kiutat. – Voltak álmaim, de azóta nagyon sokat változott a világ – feleltem végül. – Ez igaz – mondta Guillory, felemelve a poharát, mintha csak köszöntőt akarna mondani. – Az biztos, hogy sokat változott. ‒A poharára nézett, és összehúzta a szemöldökét, mert hirtelen rájött, hogy nem a legjobb irányba tartja. – Nagyon sajnálom a családodat, drágám – mondta, leengedve a poharát. Már éppen meg akartam köszönni, amikor folytatta. – De végül is, mondd meg, nem élvezed most jobban az életet? Megdöbbenve meredtem rá. Az a világ, amit ismertem, elpusztult, és ő most azt hiszi, hogy ettől jobban élvezem az életet? – Úgy értem, amikor gyerek voltam, odaadtam volna a bal karomat, hogy ne legyek mindig szülői felügyelet alatt, hogy azt tehessek, amit csak akarok. De nem, a szüleimnek mindig ott kellett lenni a közelben. Még csak testvérem sem volt, akivel kiereszthettem volna a gőzt. Neked vannak testvéreid?

– Nincsenek – suttogtam. – Nekem sincsenek. Egyedüli gyerek vagyok, ahogy a fiam is. Csak ez az egy fiam van. Hank. Mindig akartam egy lányt – mondta. Nem voltam benne biztos, hogy most nem azt mondta-e, hogy nem akart fiúgyereket. Kortyolt egyet az italából, és felém biccentett. – Hank most főiskolára jár. Remélem, egy nap megismerkedsz a fiammal. Az ünnepekre hazajön. Majd rendezünk egy partit, hogy összejöjjetek – mondta, majd kéjesen felröhögött. – Ki tudja, mi sülne ki belőle? A hideg futott végig a hátamon a gondolatra, és nem tudtam leplezni. Felállt, és visszaindult a bárpulthoz. Észre sem vettem, hogy kiürült a pohara. Hányadik volt ez már? Legalább a harmadik, és biztos voltam benne, hogy egy kicsivel többet ivott, mielőtt engem felébresztett. Jeget lapátolt egy másik pohárba, majd abba is töltött italt. – Kérsz egy pohárral? – kérdezte, felém nyújtva azt. – Nem. Megvonta a vállát, és a nekem szánt italt áttöltötte a saját poharába. – Tudod, ha már a szüleidről beszélünk – mondta, pedig nem is beszéltünk róluk. – Tudod, a végén apád már nagyon nehezen bírta. Egyszerűen nem tudott megbirkózni a gondokkal. Valószínűleg másokra hárított mindent. Ha tovább folytatta volna, iszonyatos kuplerájt hagy maga után. De legalább nem kellett egyedül távoznia. Együtt mentek el, és jó kezekben hagyták a társaságot. Szélesen gesztikulálva beszélt,

ahogy ott állt, és én teljesen sarokba szorítva éreztem magam. Épp próbáltam volna kimenteni magam, amikor így szólt: – Sötét Korszak ide vagy oda, végső soron, ami történt, valószínűleg a legjobb volt mindenki számára. Úgy éreztem, hogy a testem elolvad a megdöbbenéstől. Kifutott a vér az arcomból. Nem voltam képes másra, csak Guilloryra meredni bénán. Hogy mondhatott ilyet? Hogy állíthatta, hogy a bolygó népességének több mint felének a pusztulása volt a legjobb, ami történhetett mindenkivel? – Mindig is így gondoltam – folytatta, mintha megérezte volna, hogy milyen iszonyatosnak gondolom, amit mondott, és próbálná megvédeni az álláspontját. Nagyot kortyolt a poharából, mielőtt a székéhez indult volna. Majdnem felbukott a szőnyeg szélében, de visszanyerte az egyensúlyát, majd lehuppant az aranyozott bársonyszékbe. – Azért az lenyűgöző volt, amit az apád próbált tenni, ahogy megpróbálta összetartani a társaságot. Tudod, miután már annyian meghaltak. Annyi UniCorp-dolgozó veszett oda a Sötét Korszak alatt, hogy nem kellett túl sokat elbocsátanunk sem, nem úgy, mint más helyeken. Nem mintha nekünk nem lettek volna meg a saját kis Sötét Korszakaink. A pokolba is. A társaság is megélte a maga hullámvölgyeit, ahogy azt már meséltem. Időnként jó sok pénzt veszítettünk. Tíz évvel ezelőtt, amikor a részvények árfolyama lezuhant, sok mindenkit el kellett bocsátanunk, sok jó embert. A fenébe, olyan sokat dolgoztam annak idején, hogy majdnem a saját feleségemet is elvesztettem. Ezt már tényleg nem akartam hallani.

– Találtam aztán egy kis barátot az irodában, aki sokat segített nekem – folytatta kitartóan. – Ez a nő dolgozik a legkeményebben, tudod-e? Mellette ismét fiatalnak érzem magam. Elvörösödtem. Erre az információra igazán semmi szükségem nem volt, nem is akartam tudni, és el akartam felejteni, méghozzá azonnal! Mégis mihez kellene kezdenem ezzel az infóval? Semmi közöm nem volt hozzá! – Majdnem olyan fiatalnak érzem magam, mint amilyen te vagy – folytatta, mire újra elvörösödtem. – Most már csak téged kell összehoznunk valakivel. Mi van azzal a Sabah gyerekkel meg veled? Hogy is hívják? Nem akartam kinyitni a számat, de attól féltem, hogy ha nem mondom meg neki Bren nevét, a beszélgetés még rosszabbul fog folytatódni. – Bren – suttogtam. – Az az, Bren, jó gyerek az a Bren. Néhányszor már megvertem teniszben. Gyanítottam, hogy ez hazugság volt, hacsak nem akkor játszott Brennel, amikor ő még csak nyolcéves volt. ‒ Az apja és az anyja jó munkaerők. Kedvelem Sabah-t, van benne tartás. De tudod, az ellentétek vonzzák egymást. Tudom, hogy ezért vette el Sabah Annie-t. – Milyen ellentétről beszélt ez Annie és Mr. Sabah között? – Az ellentétek mindig vonzzák egymást, akár tetszik, akár nem. Nem lehetsz elég óvatos abban, hogy kivel barátkozol. Sosem helyeseltem, hogy Bren azzal az Európáról származó kölyökkel lóg. Jaj, ne, csak Ottót ne keverje bele ebbe az egészbe!

– Egyszerűen nem értem – mondta akadozó nyelvvel. – Mindenki azt mondja, hogy az a gyerek mennyire okos. Az a sok ösztöndíj meg vizsga meg minden, de én ezt egyszerűen nem látom benne. Szerintem ezzel csak próbálják fenntartani a sokféleséget az iskolában. Jól mutat a nyilvántartásban, de attól még ő csak egy hullaképű zombi. Még beszélni sem tud! Ezek után nem voltam meglepve, hogy Otto soha, egyszer sem ért hozzá Guilloryhoz, még ha lett is volna rá alkalma. Belenéz az ember abba az elmébe, és utána egy agyzuhanyra lesz szüksége. Eszembe jutott, hogy vajon ezért látogatja-e Otto dr. Biját? Nem is a saját problémái miatt, hanem mindenki más gondja miatt. – El kéne fogadniuk úgy, ahogy van. Az a gyerek szörnyeteg, és ez ellen senki nem tud tenni semmit. – Megrázta a fejét, és újra nagyot kortyolt az italából. – Szerintem véget kellene vetni az egész elcseszett kísérletnek. Most azt mondta, amit gondolok, hogy mondott? Újra kifutott a vér az arcomból, megint teljesen elsápadtam. Feladni? Ezt meg hogy érti? Meg akarja ölni Ottót? A kezem ökölbe szorult dühömben vagy félelmemben, már nem is tudtam. Azt kívántam, hogy bárcsak elfogadtam volna azt a pohár italt, mert most a képébe tudtam volna vágni. Éreztem, ahogy a bőröm próbál lehámlani rólam, mintha csak megpróbálna megszabadulni ettől az undorító aranyozott lénytől, aki itt állt előttem. Guillory homályos tekintettel bámult rám. – Tudod, nagyon aranyos gyerek vagy – mondta –, tényleg nagyon aranyos. – Jaj, istenem, remélem, nem akar… fogdosni, vagy igen? Próbáltam felidézni, hol hagytam a mobilomat. A

fene egye meg, még mindig a fürdőszobában van. Guillory megrázta a fejét. ‒Igazán szégyen, ami történni fog veled – mondta. Feléje fordítottam a fejem. – Maga meg… – rettegve böktem ki a szavakat – miről beszél? ‒És abban a pillanatban belém hasított a felismerés. Guillory viszont egy millimétert sem mozdult. – Maga Rosalinda Samantha Fitzroy. Kérem, ne mozduljon, amíg a retinaazonosítás lezajlik. – Maga! – visítottam Guilloryra. Guillory felemelte a fejét, hogy rám nézzen, de nem tudtam kiolvasni semmit a részeg pillantásból. Hirtelen minden a helyére került. Mindenki közül a világon, aki meg akarna engem ölni, Guillory volt a lista élén. Másképp nem is tudhatta meg a Plasztin a hollétemet. Elkezdtem hátrálni, és közben mentőövként markoltam a vázlatfüzetemet. Nem tudtam elfutni. A testem még mindig nem heverte ki a tegnapi támadást. A sikítozásnak nem volt értelme, hiszen Guillory nem segített volna, és a hotel hangszigetelt volt. Gyorsan végiggondoltam, amit a szüleim tanítottak: fuss, sikíts, harcolj. Már csak a harmadik lehetőség maradt. A Plasztinnak már nem volt sokkolója, de a bal kezében ott volt az elektromos nyakörv. A jobb kezével felém nyúlt, én pedig megragadtam a csuklóját, és megtekertem. Átbújtam a karja alatt, és a könyökömmel oldalba vágtam, hogy veszítsen a lendületéből, és így legyen esélyem elfutni. Legalábbis ez volt a tervem. Ehelyett azonban, ahogy a bordái közé löktem a könyökömet, majdnem el is törtem a karomat. A vállamig

sugárzó fájdalomtól az egész karom elzsibbadt. Felsikoltottam a fájdalomtól. Félő volt, hogy jóvátehetetlenül megsérültem. Közben a fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok. Az egész átkozott masina mintha acélból készült volna. De eszembe jutott, hogy mi is történt a műteremben. A védekezőből elkerülő taktikára váltottam, habár tudtam, hogy nem sokáig tudok kitartani amellett sem. A Plasztin mögé táncoltam, félrehajoltam a karja elől, és kerülgettem őt, próbáltam mindig kisiklani a karmából, mint egy angolna. Máris kezdtem kifogyni a szuszból. Úgy belemerültem a Plasztin kerülgetésébe, hogy el is felejtettem, Guillory közben mögöttem van valahol. Belém is botlott, én pedig majdnem elestem. Meglepett, hogy nem kiáltott föl, hogy „Gyerünk, kapd el!” Csak nézett, zavart pillantással. Talán nem volt szándékában jelen lenni a halálomnál. A gyáva féreg. A Plasztin felém csapott, visszakézből próbált meg kiütni. Ahelyett, hogy küzdöttem volna ellene, együtt mozdultam a robot kezével, és a fejem Guillory fejének koccant. Megfogta a karomat. Próbált maga felé húzni, de nem hagytam. Ellenálltam amennyire csak tudtam, és rátapostam a kényelmes szandálba bújtatott lábfejére. Felnyögött a fájdalomtól, elengedett, mire én hátrarúgtam, és a sarkamat az ágyékába mélyesztettem. A fájdalomtól üvöltve úgy zuhant a földre, mint egy lelőtt szarvas. Amíg sikerült Guilloryt semlegesítenem, addig a Plasztin kitalálta a következő lépését. Újra elém állt, készenlétbe helyezve az elektromos gallért. Kifordultam előle, mögéje pördültem, és fenékbe rúgtam. Olyan volt, mint belerúgni egy

szoborba, de ahogy a szobrok, úgy a robot is fel tudott borulni. A Plasztin megbillent, felborult, és teljes súlyával Guilloryra zuhant. Eljött az én időm. Az ajtó felé rohantam. Az egyik lift ajtaja éppen akkor nyílt ki. Beugrottam a liftbe, és rácsaptam a földszintet jelző gombra. „Lefelé, lefelé!” – mondtam a kapcsolónak, arra az esetre, ha hangvezérlése is lett volna. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy a Plasztin egyedül dolgozik, de ettől még nagyon jólesett látnom, amikor kinyílt a liftajtó, hogy az előcsarnokban a portásokon és a recepcióson kívül más nem vár ‒hacsak Guillory le nem fizette őket is. De senki nem próbált megállítani, ahogy átrohantam az impozáns csarnokon, ki a trópusi éjszakába. A francba! És most mihez kezdjek? Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Nem volt pénzem, és a hitelkeretem is a telefonomról volt elérhető csak, amit szintén nem tudtam használni, mert az még mindig a fürdőszobámban volt, az emeleten a bérgyilkossal, és azzal az emberrel, aki felfogadta őt. Mim maradt még? Semmim! Hála az égnek, az iskolai egyenruhám volt még rajtam, és nem pizsama, de ez volt minden. Nem volt más fegyverem, mint a rossz kondiban lévő testem és rajta a ruháim. Lenéztem a kezemre, és elmosolyodtam. Még mindig nálam volt a vázlatfüzetem.

19. FEJEZET

O

TT VAGY, BREN? – KÉRDEZTEM.

Utolsó érmémet felhasználva felhívtam Brent egy holofülkéből. A fülke mocskos volt, és a falán ismeretlen eredetű anyag csordogált lefelé, én pedig azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom. A hetedik csöngés után sikerült megtalálnia az éjjeliszekrényére tett telefont. Az arca oldalvást jelent meg a képernyőn, ahogy a párnán feküdt. Álmosnak és sebezhetőnek látszott, mint egy kisfiú. – Te vagy az, Rose? – motyogta félálomban. – Rose, már éjfél is elmúlt, és holnap iskola. Mi a baj? – Sajnálom – mondtam. – Csak öt perc, aztán mehetsz vissza aludni. Bren pislogott párat, aztán felült. A mobilja módosította a közvetített képet, hogy függőlegesen álljon. – Mi az? – Szeretném, ha elküldenéd értem a hajómat, hogy vegyen föl. Megtennéd? Aztán mehetsz vissza az ágyba. – Micsoda? – Arra kérlek, hogy küldd el értem a csónakomat. Ott van a garázsban, tudom, hogy be tudsz menni. Nincs bezárva, csak annyit kell tetted, hogy bemész, és megmondod neki, hová menjen, és már indul is. – Hová kell mennie?

– A buszállomáson vagyok. Szeretném, ha idejönne értem a hajóm. – De mit csinálsz ott? Elmagyarázni a kínos helyzetemet egy fiúnak, aki félig még alszik, nehezebb volt, mint gondoltam. – Vettem magamnak egy jegyet haza – mondtam a győztesek önbizalmával. Habár nem kevés zsenialitás kellett hozzá, és huszonnégy órába tellett, de hazajutottam teljesen egyedül. Az utcai zenész, akit láttam, ahogy a Nirvánára tartottunk, ötletet adott. Kitaláltam egy furcsa nagybácsit, akit el akarok kerülni, és a sztori nyert nekem egy hajóutat Nirvánáról Shangri-Lára, a leglátogatottabb szigetre. Mindenütt turisták és utazók voltak, még éjfél után is. Letelepedtem a buszállomás előtt, felskicceltem egy hirdetést egy papírra, és elkezdtem ott, mindenki előtt rajzolni. A képeim egyórányi reklámozása után jött meg az első kuncsaftom. Pénzért lerajzoltam neki a barátját. Az emberek hajlandóak sokat fizetni egy rendes rajzért, amit hazavihetnek szuvenír gyanánt, különösen egy olyan turistaparadicsomban, amilyen a Unicorn-szigetek. Három további rajzzal megkerestem egy ComUnitybe szóló buszjegy árát és egy tál zsíros ételét, amit kivételesen sikerült is magamban tartanom. Elképesztően büszke voltam magamra. Apa és anya mindig azt mondta, hogy nem tudok még gondoskodni magamról, és ha egyedül hagynának, akkor csak ott állnék teljesen tanácstalanul. Lehet, hogy ez igaz volt annak idején, de most már egyáltalán nem éreztem magam tehetetlennek.

Mindenféle eszköz és segítség nélkül képes voltam szó szerint átszelni a világot. Nagy nehezen megérttettem Brennel, hogy mit is akarok, aki megígérte, hogy a csónak fél órán belül ott lesz értem. Megköszöntem neki, visszaléptem az utca kevésbé megvilágított részébe, és idegesen járkáltam fel-alá. Kettős érzések voltak bennem az árnyékkal kapcsolatban. Egyrészt nehezebben vett így észre bárki is, másrészt, ha a bérgyilkos újra támadott volna, akkor biztos, hogy őt sem vették volna észre. Nem mintha az, hogy látják, megállította volna ezt a műanyag dögöt, hiszen nem kifejezetten a feltűnésmentes „munkára” programozták. Azon is meglepődtem, hogy ki tudta játszani a rendőrséget. De persze most már tudtam, hogy ki segített neki. De nem csak a Plasztin aggasztott. Felemelő érzés volt megkeresni a pénzt a buszjegyre egyedül, de amikor félúton jártam hazafelé, elkezdett nyomasztani.A UniCorp vezetői soha nem busszal ingáztak ComUnitybe. Kizárólag kétkezi munkások utaztak velem a buszon: szobalányok, pincérek, emberek, akik a magamfajtákat látták el. Nem arról van szó, hogy én nem kedveltem ezeket az embereket, sőt valójában sokkal őszintébbnek tűntek, mint a felsőbb osztálybéliek. Mint Åsa. Ahogy azonban ott ültem a UniPrep-egyenruhámban, rájöttem, hogy ők mit láthatnak vajon bennem. Egy vérszívót. Valószínűleg ugyanolyan utálatosnak tűntem az ő szemükben, mint amilyennek én láttam Guilloryt már a tegnap este történtek előtt is. Végre megláttam a fényes, fekete hajót az út szélére húzódni. Átléptem a piros figyelmeztető csíkon, és kinyitottam

az ajtót. Azt terveztem, hogy utasítom a hajót, hogy csak körözzön ComUnity-ben, amíg ki nem találom, mihez is kezdjek, de keresztülhúzták a számításaimat. – Elárulnád végre, hogy mi folyik itt? – kérdezte Bren, ahogy bedugtam a fejem a hajóba. – Hát te mit keresel itt? – Azt hiszed, csak úgy hagyom, hogy egyedül kószálj az éjszaka közepén? Anyám meg is ölne. – Kissé birtokló mozdulattal kivette a vázlatfüzetemet a kezemből. – Azért nem fog megölni, hogy kiszöktél? – kérdeztem. – Valószínűleg így lesz, úgyhogy remélem, megéri az ezzel töltött időt. Mi folyik itt? Mi lett a Guilloryval súlyosbított tanúvédelmi programmal? Nagy levegőt vettem, és így szóltam: – Guillory elvitt Xanaduba, vagy Nirvánába…vagy hogy is hívják azt a szigetet. A UniCorp tényleg ennyi pénzt költött ilyen nevetséges ostobaságra? Bren megrándította a fejét, megvető egyetértéssel. – És amíg ott voltunk, megjelent a Plasztin. – Micsoda? – meredt rám Bren. – Megint? De hát inkognitóban voltatok! Sóhajtottam. – Szerintem valaki elmondta neki, hogy hol vagyok. – Hogy menekültél meg? – Eltereltem a figyelmét. Aztán próbáltam megküzdeni vele, majdnem el is tört a könyököm. Aztán elfutottam, majd a rajztudásom segítségével visszajutottam ide, miközben próbáltam mindenféle unicorpos ember pillantását kerülni. Bren rémülten hallgatta a történetemet.

– Na jó, ennyi volt – mondta, és előhúzta a mobilját az inge alól – Mit csinálsz? – Felhívom Guilloryt, aztán a rendőrséget. – És ugyan miért? – Mert feltételezem, hogy te ezt nem tetted. Igazam van? Igaza volt. – Mert te csak hagyod, hogy ilyen gyalázatos dolgok történjenek veled, és egy léleknek sem szólnál. Nem panaszkodtál az első nap sem, amikor az iskolában úgy meggyötört az, amit töriórán hallottál. Nem mondtad el Barrynek és Pattynek sem azt, hogy megpróbáltak megölni. És Barryről meg Pattyről sem szóltál senkinek. – Ezt hogy érted? – Arról beszélek, hogy az a két ember a legspártaibb álszülő, akit valaha is erre a bolygóra küldtek, te pedig zokszó nélkül tűröd még őket is. – Nincs velük semmi gond – mondtam, megfutamodva a vita elől. – Persze, nagyon jól magadra tudnak hagyni, gondolom – felelte Bren. – Máris hívom Guilloryt. ‒ Ne! Szigorú arccal rám nézett. – És ugyan miért ne hívjam? – Ne mondd meg neki, hogy hol vagyok! Ne mondd meg senkinek! Bren összehúzta a szemöldökét. – Rose, ezzel nem tudsz egyedül megbirkózni. – De igen! Kérlek szépen, ne hívd Guilloryt!

– Miért ne?!– csattant föl Bren. – Mondd meg! Bármilyen titkot is őrzői, áruld el! Csak pislogtam. Miért is titkolóztam én? Miért akartam én megvédeni Guilloryt? Nem tudtam volna megmondani. Olyan volt, mintha már szokásommá vált volna. Úgy éreztem, hogy ez a helyes lépés, mintha már korábban is eltitkoltam volna hasonló dolgokat. Ezen merengtem, amikor Bren felmordult. – A francba az egésszel! – Újra kézbe vette a mobilját, aktiválta a hangvezérlést. – Guill…–A tenyeremmel eltakartam a készüléket. – Azt hiszem, Guillory állította rám a Plasztint – mondtam. Bren egy darabig tétovázott, majd lassan leengedte a telefont. – Miért? Nyeltem egyet, és nem akaródzott hangot adni a gyanúmnak, meg abban sem voltam biztos, hogy azt kérdezi, miért gondolom ezt, vagy azt, hogy miért tenne ilyet Guillory? – Nem tartom ezt róla teljesen lehetetlennek – mondta eltűnődve Bren –, de ez azért mégsem az ő stílusa. – Ezt hogy érted? – Az jobban rá vallott, hogy titokban tartotta a kórházi kezelésedet. Amikor kirendelte melléd Barryt és Pattyt, akik az ő floridai emberei voltak, hogy vigyázzanak rád, az inkább rá vall. Ő inkább féreg, mint kígyó. Hazudozik, fúr és manipulál, talán még lopni is képes, hogy megszerezze, amit akar, de… egy bérgyilkos? – pislantott Bren. – Nem is tudom, azt hiszem, nála az már túl van azon a bizonyos határon.

– Nem gondolom, hogy nála bárhol is húzódna bármilyen határ – feleltem. – Meg akarja ölni Ottót. Azt mondta, abba kéne hagyniuk az egész elhibázott kísérletet. Bren undorodva fintorgott. – A mocskos féreg! – Aztán rám nézett, arcára kiült a felismerés: – Részeg volt? Bólintottam. Bren sóhajtott. – Hát igen. Guillory a világ legnagyobb tahója, amikor részeg, ami szinte minden este megtörténik. Azt hiszem, jobb lett volna, ha figyelmeztetlek. – Bren, nem csak erről van szó – mondtam. – Tudta, hogy jön a Plasztin, és még csak meg sem próbálta megállítani, vagy hívni a biztonságiakat, vagy bármi! Csak ült ott, aztán megpróbált fellökni, hogy a Plasztin elkaphasson. Olyan vagyok neki, mint Otto: egy hiba, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Ha én nem lennék a képben, nem kellene aggódnia a vállalat elvesztése miatt. – Hát ez biztosan eléggé motiválhatja. – Bren elgondolkozva dobolt az ujjaival a térdén. – Ha el tudta intézni azt, hogy beprogramozzanak egy Plasztint, akkor ennek nyoma kell, hogy legyen a számítógépében. – Tényleg? – kérdeztem. – De hiszen a Nirvánán is álnevet használt. – Mindent regisztrálni kell, különben letartóztatnák adócsalásért – mondta Bren. – Egy Plasztin felépítése, szállítása és programozása rendkívül drága vállalkozás.

Ahhoz, hogy ezt összehozta, csupán annyi idő alatt, amióta nem vagy hibernációban, ahhoz a társaság pénzét kellett használnia, és bármilyen álnév, amit használt, fel kellett hogy bukkanjon a UniCorp rendszerében. – Összehúzta a szemöldökét. – A nagyapám biztos tudni fogja. – Gondolod? – kérdeztem. – Igen. Csak egy fokkal van lejjebb a ranglétrán, mint Guillory. Valójában megkaphatta volna anno Reggie munkáját is, de nem akarta elvállalni. Mindent tud a vállalatról. Nyeltem egyet. – De ha Guillory meg akar ölni – nehezemre esett kimondani –, akkor nem lehet, hogy nagyapád és Guillory… egy követ fújnak? Bren felkapta a fejét és rám szegezte a tekintetét. – Ha ez így lenne, mi magunk tartóztatnánk le őt anyával! Nem. Nagyapának elvei vannak. Mindamellett nem foglalkozik ő veled annyira, hogy így gyűlöljön. Ö valójában amolyan „ahogy lesz, úgy lesz” típusú ember. Keveset láttam ebből a mogorva, zsörtölődő öregemberből, és nem ilyen benyomást tett rám, de gondoltam, Bren jobban ismeri őt. – Rendben – feleltem –, akkor mit csináljunk? Bren megnézte, mennyi az idő. Éjjel egy óra volt. – Nagyapa valószínűleg az irodájában van. Felhívom – mondta. – Ne említsd a nevemet – kértem. – Ha a Plasztint még mindig a UniCorp rendszerén keresztül irányítják, akkor a UniCorp telefonközpontja biztosan figyeli a hívásokat is, és riasztja a Plasztint is, ha a nevemet említik.

– Igazad van – mondta Bren. – Nagyon okos vagy. – Nem igazán. Apa is ezt csinálta gyerekkoromban – mondtam. – Figyelemmel kísért mindenféle pletykát, egy tucatnyi kulcsszót használva az ilyen keresésekhez. Bren előhúzta a mobilját. – Nagyapa – mondta. A mobil zümmögött egy pillanatig, aztán az ősz hajú, mogorva arc megjelent Bren ölében. – Mi a baj, Bren? Elég késő van. Lehet, hogy késő volt, de a hologramból visszatekintő arc nem tűnt álmosnak. Láttam a kijelzőn, hogy öltöny van rajta. Igaza volt Bren-nek, még mindig ébren volt az öreg. Munkamániás, pont, mint apa. – Komoly gondom van, nagyapa. Meglátogathatunk? – Mi ez a többes szám? – Igen, egy régi barátommal mennék – mondta, pont annyira hangsúlyozva a „barát” szót, hogy jelezze, itt nem csak Anastasiáról, vagy Nabikiről van szó. – A hölgynek akadt egy kis gondja. A holovonal túlsó végéről olyan sokáig nem jött válasz, hogy már arra gyanakodtam, megszakadt a kapcsolat. – Az irodámban leszek – mondta végül Bren nagyapja, és a holografikus kép eltűnt. Bren bólintott. – Rendben, fordítsuk meg ezt az izét. – Előredőlt, és a csónak vezérlőpultján megérintett egy gombot, aktiválva a helykereső rendszert. – Menjünk a UniToronyba. A hajó lelassult, lassan ívesen megfordult, és elindult vissza ComUnity központja felé.

– Húsz percen belül ott leszünk – mondta Bren. Ahogy Bren előredőlt, azonnal magára vonta a figyelmemet. Egy rövid ujjú teniszinget viselt, valószínűleg ebben aludt, mert eléggé gyűrött volt. A póló rövid ujja alól kilátszó karján úgy dagadtak az izmok, mint a vízen a hullámok. Szent füst, ahogy mostanában mondják. Hogy lehet ilyen átkozottul jóképű, miután épp most ugrott ki az ágyból? Bren visszaült, és ránk telepedett a csend. Egyre nehezebbé vált a csend, amíg már lélegezni is kínos volt. A fene egye meg, elrontottam ezt is. Én és az ostoba rajongásom… Tönkrevágtam azt a jól működő bajtársiasságot, ami köztünk volt azóta, hogy elkezdtem az iskolát. Kettőnk közül mindig őbeszélt – a teniszről, a barátairól, az iskoláról, de a rajongásom kiölte belőle a lelkesedésének egy részét, és pont azt a részét, amit megosztott velem. – Biztosan gyűlölsz – mondtam. Bren, arcán leginkább meglepődéssel rám nézett. – Ezt meg miért mondod? – Folyton bajba sodorlak – mondtam neki. – Abban a pillanatban, amikor találkoztunk, ájultan estem a lábad elé. Kitettelek ennek a sok riporternek. Keringek körülötted, mint az albatrosz a hajó körül, aztán meg még beléd is esek. Tudod, csak hogy még egy szöget verjek a koporsódba. Bren felnevetett. – Én tényleg kedvellek téged, Rose. Ekkor felfogtam, hogy mit is mondtam. – Sajnálom, nem akartam dicséretet kicsikarni belőled. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom.

‒ Tudom – mondta Bren. – Te aztán nem keresed senki figyelmét vagy szimpátiáját. Még egy pohár vizet sem kérnél, azt gyanítom. – Bren felsóhajtott. – Tudod, amikor nagyapa azt mondta, hogy vigyázzak rád, le voltam sújtva. Azt hittem, hogy majd valami hercegnővel lesz dolgom, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy minden az ő akarata szerint történik. Azt gondoltam, hogy tényleg úgy keringsz majd körülöttem, mint egy albatrosz. Azt hittem, hogy majd gőgös és… nagyképű leszel, de nem voltál az. És most sem vagy az. Számomra is meglepő, de megkedveltelek. – Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve. – Igen, sokkal kedvesebb vagy, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni egy hozzád hasonló társadalmi helyzetben lévő lányról. Vegyük csak példának, hogy milyen kedves vagy Ottóval. Még senkit nem láttam, akit ilyen gyorsan megkedvelt volna Otto. Szimpatikus vagy, megértő, gyönyörű és… nagyon jó veled lenni. Egy furcsa bizsergés futott végig a hátamon, amikor azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Hát ez meg honnan jött hirtelen? – Nem vagy valami vicces, az igaz, de nem is hiszem, hogy bárki is ezt várja tőled. Viszont nagyon jó természeted van. Nagyon megnyugtató veled lenni, jól telik veled az idő. – Bren megvonta a vállát. – Meg is lepődtem rajta. Ennyiben kellett volna hagynom. Tartanom kellett volna a számat, de egyszerűen nem bírtam türtőztetni magam. Belém bújt a kisördög, és csak meg kellett, hogy forgassa a kést a szívemben.

– De akkor miért…? – Nagy levegőt vettem és nyeltem egyet. ‒Nem akarom, hogy meggondold magad, vagy ilyesmi, de ha ez mind igaz, akkor… miért nem? – fejeztem be ügyetlenül. Tudtam, hogy a kis beszédem végére teljesen elvörösödtem, de tudnom kellett. – Miért nem akarok randizni veled? – kérdezte Bren. Nem bírtam megszólalni. Bólintottam. – Hát először nagyon megleptél a dologgal, de azóta gondolkodom rajta – sóhajtott. – Nehéz megmagyarázni. – Egyszerűen… csak… nincs meg a… szikra? Vagy… – Nem erről van szó – megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy akarod hallani. – Szerintem de – suttogtam. Egy darabig tétovázott, majd így szólt: – Na, jól van, legyen… a helyzet az, hogy tudom magamról, ha egyszer megszeretek valakit, akkor teljesen odaadom magam a másiknak. És veled nagyon jó lenni, de részben ez is a gond. – Ekkor rám nézett, én pedig nyeltem egyet, ahogy a tekintetemet kutatta. ‒Rád nézek és… azt hiszem, értem, hogy mit lát benned Otto, amikor megérint. Lyukakat, vagy valami még rosszabbat, a lelked kifürkészhetetlen mélységeit. A szavai nagyon fájtak, de sosem gondoltam volna, hogy Brenben egy költő veszett el. – Legalábbis Otto így mondja. Vagy úgy, Ottóban veszett el egy költő. Tudhattam volna. – És tudom, hogy tudnálak. Tudnálak kedvelni és igazán elmerülni abban, hogy veled törődök, de ha ezt tenném, tudom, hogy egyre többet és többet öntenék magamból a lelked mélységeibe, és még csak közel sem tudnám őket

megtölteni. Rose, neked egyszerűen többre van szükséged, mint amit én nyújtani tudnék. Olyan sok fájdalom van benned, amit én nem tudnék begyógyítani, pedig biztosan ezt akarnád, de ráncos öregember lennék, és meg is halnék még jóval azelőtt, hogy a dolgaid elkezdenének jobbra fordulni. Végül mindketten csak sérülnénk. Felsóhajtottam. Igaza volt. Amit iránta éreztem, nem volt szerelem, de a puszta vágynál több volt. Hiányérzetem volt, és még csak nem is rá volt szükségem, hanem valamire, akármire, mindenre. Mindenre, amit elvesztettem. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – mondtam. – Hagyd már abba, hogy mindenért elnézést kérsz! – szólt rám Bren. – Mintha úgy éreznéd, hogy meg sem kellett volna születned. – Bren megrázta a fejét. – Jogodban áll abba belezúgni, akibe csak akarsz. Semmi rosszat nem tettél, amióta csak ismerlek. A történtek közül semmi nem a te hibád, Rose. De igen. Eleve az én hibám volt az is, hogy léteztem. Kicsivel később megérkeztünk a UniToronyhoz. A UniTorony hatalmas, felhőket ostromló monolit volt, amit a Chrysler székház art deco stílusú felhőkarcolójának mintájára építettek. Szinte minden ComUnityben lakónak dolgozott itt családtagja, még ha csak gondnokként is. Egy füves park közepén állt egyes-egyedül, és annyira kimagaslott a környezetéből, hogy számomra egy kicsit mindig idétlennek tűnt. Ugyanakkor a Sötét Korszak előtt már nagyon drágák voltak az ingatlanok. Könnyebb volt engedélyt szerezni egy felhőkarcoló építésére, mint létrehozni egy kiterjedt, sok központú épületegyüttest

aUniCorp terjeszkedő vállalatainak elhelyezésére. No és természetesen presztízskérdés is volt. Bren bekopogott az épület minden lövedéknek ellenálló NeoGlass™ kapuján. A hatalmas márvány előtér túloldalán egy halványan megvilágított fülkében ült a biztonsági kamerák monitorai mögött az őr. Elmosolyodott, amikor meglátta Brent. – Jöttél meglátogatni a nagyapádat? – kérdezte, ahogy ajtót nyitott. – Igen, már vár minket. – Felfelé menet ne hagyjátok ki a retinaszkennert! – figyelmeztetett, bár esélyünk sem lett volna kikerülni azt. A retinaleolvasók automatikusan leolvasták mindenki retináját, aki belépett az épületbe vagy kilépett onnan. • CÉLPONT AZONOSÍTVA: RETINAMINTA EGYEZÉSE MEGERŐSÍTVE, ROSALINDA SAMANTHA FITZROY. A robot felélénkült. Már attól tartott, hogy örökre elvesztette a célpontját. TARTÓZKODÁSI KÖZPONT.

HELY

AZONOSÍTVA:

UNICORP-

Újra lefuttatta a szokásos keresését az elöljáró után, majd amikor nem találta, életbe léptette a másodlagos parancsát. A hajót, amit elkobzott, hogy a szigetre jusson, lefoglalta a

rendőrség, de plaszticizált agya egyre ravaszabb lett, minél többet használta. Tudta, hogy most már hozzáférhet egy légpárnás jachthoz is. Mielőtt belefogott volna az üldözésbe, nanorobotjait újra utasította, hogy tisztítsák meg a testét. Az emberek hajlamosak voltak megijedni a vérfoltoktól, ami hátráltatta volna az elsődleges célpontja felkutatását.

20. FEJEZET

F

a UniToronyba. Mióta visszatértem hosszú álmomból, a világ teljesen megváltozott körülöttem, a UniCorp épülete ezzel szemben állandóságot sugallt. Az épület szinte szemernyit sem változott. Beléptünk a liftbe Brennel, és megnyomta a felső szintre vezető gombot. Végigsimítottam a lift simára csiszolt gránitborításán. Volt már néhány karcolás és sérülés a kőben, itt-ott leverték az elmúlt évtizedek alatt a költöztetők, de egyébként semmi különbség nem volt az általam ismert és a mostani formája között. Szinte láttam magam előtt, ahogy a kinyíló liftajtó előtt ott áll az apám, rideg mosolyával az arcán engem vár, és átad egy titkárnőnek, hogy vigyázzon rám. Ehelyett azonban Bren morcos nagyapja várt odafent. – Nem szeretem az ilyet – mondtam –, megzavarni egy öregembert az éjszaka közepén. – Nem zavarjuk őt. Már mondtam: az irodában van. Gyakorlatilag ott él, sőt valójában van is egy lakrésze az irodával szemben.Korábban a mi lakóparkunkban lakott, de szinte semmi időt nem töltött ott. Amikor Guillory elkérte tőle a lakást, akkor simán odaadta. Erre felkaptam a fejem. – Amikor Guillory elkérte? – Igen, azért, hogy visszakaphasd a régi lakásodat. – Úgy érted, elloptam a nagyapád lakását? URCSA

VOLT

VISSZATÉRNI

– Nem egészen, csak elvettél tőle egy értékes, de haszontalan ajándékot, amibe szinte soha be sem tette a lábát. Amikor a nagyi meghalt, csak még rosszabb lett a helyzet. Utána már még kevesebb oka volt arra, hogy hazajárjon. Nagyapám totál munkamániás, kivéve, amikor szabadságra megy. – Másként viselkedik, amikor nem dolgozik? – Igen, a családjával sokkal kedvesebb, mint a munkatársaival. – Akkor jó – mondtam –, mert engem eléggé megijeszt. – Én is féltem tőle régen – vallotta be Bren –, egészen addig, amíg egyszer megmentett egy ronda eséstől síelés közben. Tízéves voltam. Nagyapa még a lábát is eltörte közben, ahogy megakadályozta, hogy lezuhanjak egy szikláról. Én nem is tudtam, hogy ott van az a szakadék. A figyelmeztető táblákat belepte a hó. Még sosem láttam senkit ilyen gyorsan reagálni. Ő egy – Bren a vállát vonogatta, és kereste a megfelelő szavakat – látszólag durva, mogorva, szűkszavú ember, de mindig segít, ha bajban vagy. – Remélem is – mondtam –, mert most tényleg szükségem van valakire. A lift megállt, az ajtó kinyílt, és elénk tárult a UniTorony ismerős terme, az épület legfelső szintjén. Az anyám tervezte, mégpedig egy római kori villa kertjének mintájára – még oszlopok és mozaikok is voltak. Egy vízesést formázó, gyönyörű szökőkút csobogott a terem közepén, importált trópusi növények vették körbe. A növények időközben cserélődtek, és láttam, hogy néhányuk nem is volt valódi, amit anyám soha nem tűrt volna el.

Apa irodája a terem felső szintjén volt, és én arra készültem, hogy Bren felkísér valamelyik csigalépcsőn az emeletre, ehelyett azonban a szökőkút mögé vezetett, ahol valaha a személyi asszisztensek és a titkárnők dolgoztak. Ez a rész viszont teljesen átalakult. Az irodákat egybenyitották, így kialakítva egy második, nagy helyiséget. A terem távolabbi végében egy üvegajtós váróteremből rá lehetett látni a növényzetre. Ebben a váróteremben egy most üresen álló recepciós pultot is kialakítottak. E mögött egy rézborítású ajtó volt, ami bizonyára Bren nagyapjának irodájába nyílott. Bren minden előzetes figyelmeztetés nélkül benyitott az impozáns ajtón, és betessékelt engem is. A vezérigazgató irodájában földszínű tónusok uralkodtak, a falakon tájképek voltak, és felismerhető volt ugyanannak a kéznek a munkája, amely az én lakásomat is berendezte. Az irodában egy fából készült, hatalmas íróasztal állt, amin azonban csak egyetlen monitor volt. Éles ellentétben állt ez apám régi íróasztalával, amely inkább nézett ki egy irányítóteremnek azzal a féltucatnyi, hálózatra kötött képernyővel, amelyek mindig informálták őt az ezernyi különböző, folyamatban lévő ügy állásáról. Ez az asztal egy rendszerető emberre vallott, akinek nem kell mindent a keze ügyében tartania, mégis tudja, hogy mit hol talál. A bőr forgószék elfordult a képernyő elől, és felfedte Bren nagyapját. Ekkor ráeszméltem, hogy soha nem néztem meg igazán a férfit, mert vagy félig kába voltam a hibernációtól meg a gyógyszerektől, vagy épp az elektromos sokkoló hatása alatt voltam. Mindkétszer megijesztett ingerült kiabálásával és kellemetlen morgásával. De most, hogy jobban szemügyre

vettem, inkább tűnt szomorúnak, mint dühösnek. Olyan embernek tűnt, aki a világ minden szörnyűségét látta már, és ezek túlságosan is nyomták a szívét ahhoz, hogy elviselje. Elkezdett múlni a félelmem. Felénk biccentett, és hátradőlt a széken. Bren cseppet sem zavartatta magát amiatt, hogy megzavarta a nagyapját az éjszaka közepén. – Szia, nagyapa. Rose-t már ismered, igaz? – Igen, találkoztunk – mondta a férfi, kissé távolságtartóan biccentve. – Jó újra látni önt, ifjú hölgy. – Én is örvendek, Mr. Sabah. – Valójában ő nem a Sabah családba tartozik, ő anya édesapja ‒javított ki Bren. – Semmi gond – mondta lazán az öreg, Bren szavába vágva. ‒Szólítson csak Ronnak. Kérem, üljön le – intett egy, a fal mellett lévő, mohazöld színű heverő felé, és az unokájához fordult. – Milyen természetű gondotok van? – A bérgyilkos egészen Nirvánáig követte őket, és Rose most azt hiszi, hogy Guillory küldte a robotot a nyakára – mondta Bren minden teketóriázás nélkül. Hirtelen harag öntötte el Ron arcát. Izzó pillantással figyelt. – Hogy micsoda? Elbizonytalanodtam. – Nem is tudom – feleltem. – Azt hiszem, hogy nincs rá semmi bizonyítékom, de… Egy pillanatig még rám meredt, aztán alig hallhatóan így szólt: – Megölöm. – Arcára ijesztő, komor mosoly ült. Újra Brenhezfordult. – Mondj el mindent!

Bren megrázta a fejét. – Nem tudok semmit, Rose még nekem sem mondott semmit, csak annyit, hogy Guillory megint a szokásos részeg tahó formáját hozta. Ron összehúzott szemöldökkel rám nézett. – Miből gondolod, hogy Reggie áll a történtek mögött? Nem tudtam megszólalni. A pillantásában volt valami, amitől felkavarodott a gyomrom, és nem voltam képes másra, csak bénán nézni őt. Úgy tűnt, hogy Ron ezt észre is vette, és elfordította tőlem a tekintetét. Levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrát. – Bren, te beszélj vele! – mondta, majd újra felvette a szemüvegét. Bren leült mellém a heverőre. – Most már minden rendben lesz, csak mondj el mindent. Mi volt az első dolog, ami miatt úgy érezted, hogy ő a tettes? – Amikor a Plasztin belépett, nem hívta a biztonságiakat sem, nem tett semmit. Aztán fellökött, hogy ne tudjak elrohanni, és úgy tűnt, mintha tudná, mikor jön az a bérgyilkos. – Tudta? – Igen. Azt mondta, hogy aranyos vagyok, és hogy kár azért, ami történni fog velem. Ron alig hallhatóan káromkodott a bajsza alatt. – Na jó – mondta, és visszafordult a számítógépéhez. – Máris elindítom a keresést, és megnézem, hogy találok-e arra utaló nyomot, hogy elsikkasztotta-e a cég pénzét. Ujjai fürgén jártak a billentyűkön, és a szemöldökét összehúzva ennyit szólt: – El is indult. – Aztán újra hozzám fordult: – Ez eltart

egy darabig, nagyon sok fájlt kell átnézni. Addig is elmondhatnál mindent, amit tudsz. Van rá bármi más okod, amiért azt hiszed, hogy ő volt az? Sírni akartam, mert eszembe jutottak a szavak, amelyeket Guillory fröcsögött. Olyan visszataszító volt, amiket mondott, hogy utána már a bérgyilkos megjelenésekor szinte megkönnyebbültem. – Annyira szörnyű volt – suttogtam. – Ottóról beszélt, és hogy fel kéne hagyniuk a vele való kísérletezéssel, meg mintha… ki akart volna kezdeni velem. Nagyon érzéketlen volt. Azt mondta, hogy a Sötét Korszak volt a legjobb, ami történhetett az emberiséggel. Most már Bren is összehúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne? – Nem most találom ki. – Nem is gondoltam, de biztosan jól hallottad? Úgy értem, Reggie tényleg egy gyökér, de azért azt nem hiszem, hogy ilyen szintre alacsonyodna le. Olyan, mintha azt mondta volna, hogy a holokauszt egy nagyon is helyénvaló dolog volt. – Nos – tettem hozzá –, nem említette konkrétan a Sötét Korszakot. Azt mondta, hogy mindenkinek az volt a legjobb nap, amikor a szüleim… meghaltak. – Nagyon nehezemre esett kimondani az utolsó szót. – És ez a…nos ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig hagytak hibernálva. Ha a szüleim nem haltak volna meg… Ron felhördült, mire én elnémultam. Hátradőlt a székében, ami csendesen hátrébb hajolt, hogy Ron felvehessen egy kényelmesebb testtartást. Bren arckifejezése hirtelen megváltozott.

– De hiszen Fitzroy-ék halála… – Bren! – figyelmeztette a nagyapja. Hosszú csend állt be, és Ron pillantását összefont ujjaira szegezte. Hüvelykujjával töprengve tapogatta a csuklóját. – Nos, nem gondolom, hogy felmerült volna Reggie-ben, hogy ezt elmondja magának, többnyire csak saját magára gondol. És ez nem is igazán a rendőrség feladata. – Felsóhajtott. – Hát ez nehéz lesz – mondta alig hallhatóan. Ron felém fordult, és így szólt: – Mennyire emlékszik a múltjára, ifjú hölgy? – Mindenre emlékszem – mondtam meglepődve. – De mi köze ennek a történtekhez? – Kérem, hallgasson meg. Bren elárulta nekem, hogy a szülei gyakran alkalmazták a hibernációt, mint egyfajta… védelmi mechanizmust. Nem is tudtam, hogy megrémüljek, vagy tettessek közönyt. Mielőtt Bren beilleszkedési zavarokkal küzdőnek bélyegzett volna, ez a dolog a legkevésbé sem zavart. Ha valamit, akkor szégyent biztosan nem éreztem ezzel kapcsolatban. Kérdőn Brenre pillantottam. – Nagyapa nem mondja el senkinek – ígérte Bren. – Én viszont… nem értettem a dolgot. Kérdő pillantásom dühössé vált. Úgy véltem, nehéz megmagyarázni valakinek, aki rendszeresen nem éli át a hibernációt, hogy milyen megnyugtató és békés állapot, hogy a sztázisban elpárolog minden félelmem. Újra Ron felé fordultam. – Igen – feleltem –, Bren igazat mondott. Ron bólintott.

– Azt is elmondta Bren, hogy ez az eljárás, különösen egy fiatalkorúval szemben, bűncselekménynek minősül? – Igen – feleltem –, de nem értem, hogy miért? Nem követtek el ellenem semmit. És ha a hibernáció törvénytelen, akkor miért vannak sztáziskapszulák a kórházban? Láttam, hogy vannak, amikor ott voltam. – A kórházak más elbírálás alá esnek. Bizonyos betegségekben szenvedőket, illetve azokat, akik szervátültetésre várnak, és nincs vesztegetni való idejük, szabad hibernálni. A hibernációt máig használják a bolygóközi utazások során, mert folyamatosan cserélik a legénységet, hogy mindig legyen valaki ébren, illetve hibernációban is, de ez is csak azért van, mert máskülönben lehetetlen volna megtenni a külső gyarmatokra tartó sok-sok éves utakat. A bolygóközi utazások nem volnának lehetségesek, ha minden utasnak ébren kellene maradnia. Nem tudnánk akkora hajókat építeni, amelyekben elegendő lakótér, ellátmány, vagy akár oxigén volna, és még arra is képes lenne, hogy átvágjon a Naprendszeren. De annak ellenére, hogy a hibernáció biztonságos és hatékony módszer, szigorúan szabályozzák, és sok esetben nem is engedélyezik a használatát. Tényleg nem értettem, hogy miért. Miért ne szökhetne meg bárki egy kis időre a világtól? – Miért? – kérdeztem. – Ezt egy kicsit nehéz megmagyarázni – mondta Ron –, különösen az ön esetében. Fiatalkoromban még nem szabályozták törvénnyel a hibernációt, de emlékszem olyan esetekre, amelyek miatt elkerülhetetlenné vált ezeknek a törvényeknek a mielőbbi bevezetése.

Idegesen forgattam a szemem. A jogi bikkfanyelv kezdett feldühíteni. – Például? – kérdeztem. – Hadd fejtsem ki! – mondta Ron a két keze ujjait összeillesztve, hogy a mutatóujjak csúcsot formáztak. – Képzelje el, hogy megbetegszik, például vakbélgyulladása lesz, amit egy rutinműtéttel könnyen lehet orvosolni. Tegyük fel, hogy az orvosa aznap még nem ebédelt, így ahelyett, hogy elvégezné a műtétet, elaltatja addig, amíg meg nem ebédel. – Megvonta a vállát. – Ez még nem is tűnik helytelennek.Most az ebéd kihagyása helyett képzelje el azt, hogy az orvosak aznap estére programja van a feleségével, és nem akar fáradtan odamenni. Szóval ahelyett, hogy megoperálná, hibernálja önt másnapig. Ez huszonnégy órát jelent. Talán nem is érzékelné a különbséget. De most képzelje el azt, hogy az orvos szeretné kivenni a nyári szabadságát, tehát elintézi, hogy a következő két-három hétre, amíg ő Acapulcóban nyaral a családjával, önt hibernációba tegyék. Sokkal kényelmesebb számára elaltatni a beteget, mint elvégezni a műtétet. Így voltaképpen a saját kényelme érdekében ellop három hetet az életéből, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy a sajátjából egy órát magára szán. Átszervezhette volna a nyári szabadságát, vagy megbízhatott volna a műtéttel egy másik orvost, de mivel ő akarta megcsinálni a műtétet, csak éppen nem azonnal, így elkövetett egy bűntényt. Ellopott magától valami nagyon értékeset, amit már nem tud visszaadni. Ellopta az idejét. Felkavarodott a gyomrom. Nem tetszett, ahogyan fogalmazott.

– Én még… soha nem gondoltam erre így. Ron szomorkásán elmosolyodott. – Tudom – felelte, és sokkal együttérzőbbnek hangzott, mint ahogy azt vártam tőle. – Manapság, ha egy szülő hibernáltatni akarja a gyerekét, akkor kérelmet kell benyújtania a kormányhoz, és egy aláírt nyilatkozatot egy szakorvostól, amely leírja, hogy miért elengedhetetlenül szükséges a hibernálás, és gyakran még eljárási díjat is kell fizetnie. Ez a díj azért kerül megállapításra, hogy a szülők ne vegyék félvállról ezeket a dolgokat. A testüket legyengítő krónikus betegségben szenvedő gyerekeket néha abban a reményben hibernálják, hogy így még életükben megtalálhatják a gyógymódot a betegségükre. Csak ezekben az esetekben és a szervátültetésre váró gyerekek esetében engedték meg valaha is a fiatalkorúak hibernálását. Éreztem, hogy valami elkezd remegni a mellkasomban, akár egy megriadt veréb. A kezem remegni kezdett. – Még mindig nem értem – mondtam. Bren nagyapjának hangja kitartóan folytatta. – Képzelje el – mondta –, hogy egy szülő úgy érzi, hogy túl sokat dolgozik. A kisbaba pedig folyton csak sír. A szülők nem akarnak mást, csak pihenni egy fél órácskát. Minden szülő érezte már ezt. Altatásba teszik a gyereket addig, amíg úgy érzik, hogy már jobban tudják kezelni a helyzetet. Ahelyett, hogy fogadnának egy bébiszittert, vagy kicsit átszerveznék az időbeosztásukat, vagy ahelyett, hogy bevallanák maguknak, hogy segítségre van szükségük, egyre gyakrabban alkalmazzák ezt a módszert. A saját kényelmük érdekében.

Egyszer még elmegy, hogy ilyet tesznek a szülők, egyszerűen nem tűnik olyan helytelennek a dolog. De képzelje el, hogy a gyerek két-három éves. A szülők szeretnének egy nagy bulit rendezni, de csak a gond lenne vele, ha ott lábatlankodna. Bedugják a gyereket a sztáziskapszulába, csak addig, amíg vége nem lesz a bulinak. Nem tart soká, és így sokkal kényelmesebb. Aztán el akarnak utazni szabadságra… Fel akartam ugrani, hogy elhallgattassam, de attól tartottam, ha felállok, összeesem. – Egy második romantikus nászútra akarnak menni – mondta Ron. – Nem vihetnek magukkal egy ötévest, mert csak rontaná a hangulatot. Vissza a kapszulába! Aztán a gyerek tizenhárom éves. El akar menni egy egyhetes kirándulásra a többiekkel, de az anyja nem engedi, és összevesznek. Ez elfogadhatatlan, igaz? Hát rajta, hibernáljuk a kislányt, amíg véget nem ér a kirándulás, és a probléma meg van oldva. A tenyerét az asztalra simította, és egy csöppet előrehajolt. Nem bírtam a szemébe nézni, de Ron csak folytatta tovább. – Rakják csak a kapszulába, ha elfáradtak. Altassák el, ha sok a dolguk. Altassák el, ha hisztizik, ha unatkozik, ha nem pontosan azt csinálja, amit elvárnak tőle. Mire észbe kapnak, a szülők tíz, tizenkét, húsz évet öregedtek, a gyermek pedig… Még mindig gyermek. Nem tudtam a szemébe nézni. Az életem történetét mondta el. Meg akartam ütni, azt akartam, hogy fájjon neki. Ki akartam engedni magamból ezeket az érzéseket. Nem kaptam levegőt. Mintha egy szakadék szélén álltam volna, a testem csillapíthatatlanul remegett.

– Rosalinda – mondta Ron lágy, sötét, a kortól rekedtes, de nagyon kedves hangján. – A helikopter-baleset, amiben Mark és Jacqueline Fitzroy elhunyt, harminckét éve történt. Több mint kilenc évvel azután, hogy a Sötét Korszak véget ért. Ekkor felnéztem rá, de nem bírtam felfogni szavai értelmét. – Nem azért hibernáltak, hogy megmentsék az életed. Soha nem jöttek érted, hogy felébresszenek – mondta alig hallható suttogással. – Soha nem engedtek szabadon, nem engedték, hogy felnőj. Egy pillanatra ránk telepedett a csend és a sötétség. E pillanatban megesküdtem volna, hogy meghaltam. – Nem, nem, nem! – kiabált valaki a fülemben. – Senki nem tudta, hogy ott vagyok! Mindenki meghalt! – Azt kívántam, bárcsak befogná a száját a lány, aki sikítva tiltakozik a fejemben. Próbáltam megérteni, hogy hová tűntem a sötétben. Kinyitottam a szemem, és egy furcsa kinézetű fiatal nőt láttam magam alatt, ahogy ott állt, kezét dühösen ökölbe szorítva. Az öreg az asztalánál ült, minden figyelme a lányra irányult. Bren hátát a falnak vetve állt, és szinte félt attól, amit látott. Úgy elsápadt, hogy mahagóniszínű arca tejeskáveszinűvé vált. Csak akkor fogtam fel, hogy a hang, amit hallok, az enyém. – Szerettek engem! – kiabálta az idegen lány. – Meg akartak óvni engem! Nem hiszek neked! Bren nagyapja felállt, és kivonult a szobából. A mennyezet alatt lebegve figyeltem, ahogy szenvtelenül kiment. Úgy megriasztotta őt is a lány, ahogy engem? Az a fiatal lány ott lent olyan volt, mint egy szellem – sokkal inkább hasonlított egy két lábon járó hullára, egy Plasztinra. Az arca kipirult, és a füle is olyan vörös volt, akár az eper. Olyan sovány volt, hogy

láttam minden egyes, dühtől megfeszülő izmát, ahogy tehetetlenül rázta az öklét az üres asztal felé. Barna szeme helyén üres, sötét lyukak tátongtak. Szakadékok. Hogy is mondta Ottó? A lelked megfejthetetlen mélysége. Ő is félt tőle.SMost már én is rettegtem. Többről volt azonban szó, habár azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki ezt látta. Láttam, ahogy a lány kigyullad, és dühének kísérteties tüzében ég, elég hevesen ahhoz, hogy feleméssze az egész szobát. Olyan dühvel lángolt, hogy könnyedén hamuvá tudta volna égetniőt magát is. Felemelkedtem a mennyezetig, de eszembe jutott, hogy vajon nem vagyok-e én is része ennek a tűznek – a saját, dühtől és tagadástól izzó kísértetem. Magamra találtam a gondolattól. Nem láttam többé a tüzet vagy magamat, csak az ökölbe szorított kezemet az arcom előtt, és Brenta fal mellett. A fiú határozottan meg volt rémülve. – Nem hiszem el – suttogtam neki. Bren szólásra nyitotta a száját, de újra becsukta, mintha félt volna bármit is mondani. A nagyapja pedig visszajött a szobába, kezében egy bekeretezettfényképpel. Felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle, és rápillantottam. A kép bizonyára Guillory irodájából származott. A helyiséget hamarabb felismertem, mint az embereket. A UniTorony földszintjén lévő bálteremben készült, drága ruhát viselő, egymással kedélyesen csevegő gazdag embereket ábrázoló kép sarkában egy sötét alakra lettem figyelmes. Talán Bren nagyapja lehetett fiatal korában? Valószínűleg a minden

évben megrendezett céges vacsorán készült a felvétel. A hagyományos, unikornist ábrázoló jégszobor a háttérben olvadozott. Apa és anya öregebbek voltak, sokkal öregebbek, de felismertem őket. Anya haja gyönyörű szőke volt. Bizonyára festette, mert apa már teljesen ősz volt a képen. Anya fiatalabbnak és másnak látszott, mint kellett volna, és felismertem a plasztikai műtétek nyomait. Elég ilyet láttam már a család barátain. Apa jól öltözött volt, de a tekintete elkalandozott. A mosolya szokásosan rideg volt és hamis, és mintha valami másra koncentrált volna, nem arra, hogy hol is volt éppen. Megöregedtek. Egyértelműen évtizedek teltek el azóta, hogy engem a hibernációs kapszulába zártak. De a legnagyobb döbbenet számomra mégis a közöttük álló, kezében pezsgőspoharat tartó alak látványa volt. Egy fiatal, húszas évei közepén járó férfi volt, az arcán érő vigyorral. Láthatóan nemrég végzett az üzleti főiskolán. Éppen csak egy kicsit volt lenyűgözve attól, hogy ki az a két személy, aki vele pózol a fotó kedvéért. Reggie Guillory. Reggie Guillory, aki még csak meg sem született akkor, amikor engem hibernáltak. Nem csoda, hogy úgy beszélt, mintha ismerte volna a szüleimét. Ezen a képen nem lehetett több, mint huszonöt éves, haja természetes aranyszínű volt, drága pénzen szerzett napbarnított bőrszíne barnább, és még inkább egy aranyszobor benyomását keltette, mintha olyan természetellenesen tökéletes lenne, amit a szobrászok is csak próbáltak elérni. Itt volt a bizonyíték a tulajdon két kezemben, és még mindig nem akartam hinni a saját szememnek. Felemeltem a

fényképet, és teljes erővel a falhoz vágtam. Az üveg szilánkokra tört, és a keret is kettéhasadt. Nem volt elég csupán eltüntetni a bizonyítékot, mindent össze akartam törni. Ha ott lett volna a hibernáló kapszulám, azon töltöttem volna ki a dühömet, de nem volt ott. Ehelyett letéptem a falat díszítő egyik tájképet, és mint egy frizbit, a szoba végébe hajítottam. Bren behúzta a nyakát. Elkezdtem dobálni minden kezem ügyébe kerülő dolgot. Papírnehezékeket dobáltam, amelyek behorpasztották a falat, de ez legalább jó érzéssel töltött el. Felkaptam néhány poharat a bárpultról és az ablakhoz vágtam őket, ahol nagy megelégedésemre ezer darabra törtek, gyönyörű szilánkokat hagyva maguk után. Egy idő után észrevettem, hogy senki nem próbál megállítani. Valójában Bren nagyapja valahogy feltűnés nélkül mellém húzódott, és türelmesen adogatta nekem a dobálni való tárgyakat. Bren megállt az ajtóban, tisztes távolban minden üvegszilánktól, olyan kifejezéssel az arcán, amelyet csak a „komoly mosoly” kifejezéssel tudok leírni. A szoba sarkába vágtam az utolsó tárgyat is, egy fém keverőpoharat a bárpultról. Hangos csattanással zuhant a padlóra, ahová én is követtem. Jólesett. Gyengéd kéz simogatta a hajamat. – Nagyon sajnálom, Rose – mondta Ron. Aztán felállt, és láttam, ahogy Brenhez lépve megérinti a vállát. Bármit is mondott neki, Bren odajött hozzám, és megsimogatta a hátam. – Most már minden rendben lesz – mondta, bár szerintem leginkább a saját megnyugtatására. – Többé senki nem fogja hagyni, hogy ilyesmi történjen. Nem

engedjük, hogy ilyesmi megtörténjen. Én, anya és nagyapa gondoskodni fogunk róla, hogy így legyen. Felnéztem rá a földről. Üresnek éreztem magam. – Fáradt vagyok – suttogtam. Bren szája mosolyra húzódott, és felsegített. – Nem lep meg. Teniszezned kellene, nagyon izmos karod van! -mondta. Segített talpra állni, és hagyta, hogy a vállára nehezedjek, majd a kanapéhoz vezetett. – Na gyere – mondta. Felkucorodtam a heverőre, és nagy levegőt vettem. Ron újra eltűnt, majd visszatért egy kötött takaróval. Finoman körém tekerte. – Itt senki nem fog bántani. Ígérem – suttogta. – Most pihenj. ‒Rendkívül megnyugtató hangja volt. Azt hiszem el is mosolyodtam kicsit, de olyan gyorsan elaludtam, mintha csak a kapszulámban lettem volna. Olyan édes is volt az álom, mint a hibernációban. A félelmeim elszálltak. Már elvesztettem mindent, ugyan mitől félhettem volna még?

21. FEJEZET

B

IZTOSAN NEM ALUDHATTAM SOKÁIG,

talán csak egy órányit. Amikor felébredtem, még mindig sötét volt, és Bren a dühkitörésem után hátramaradt romokat takarította, beledobálva mindent egy nagy szemétkukába. Nagy levegőt vettem és nyújtózkodtam. Nagyon jó érzés volt, szinte kielégítő, mintha egy hosszú nap után forró fürdőbe merültem volna. A takaró melegen ölelt körbe és arcszeszillata volt, valószínűleg Roné lehetett. Bren és én egyedül maradtunk a szobában. – Hová lett a nagyapád? – Még mindig Guillory számláit elemzi – mondta Bren. – Nem akart felébreszteni, így elment, hogy elintézzen néhány telefont. Még ha nem is Guillory küldte rád a Plasztint, nagyapa már így is kiderített róla néhány disznóságot. Azt mondta, nem figyelt eléggé Guilloryra az elmúlt néhány hónapban. Egyre dühösebb és dühösebb, ahogy sorban derülnek ki a dolgok. – Meglep, hogy rám nem dühös – mondtam. Ledobtam magamról a takarót, és Bren mellé térdeltem, hogy segítsek neki összeszedni a törmelékeket. – Nézd, mit tettem az irodájával! Bren elvigyorodott. – Még ő segített neked! Én meg alig bírtam visszatartani a nevetést.

– Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös, ha voltam valaha egyáltalán. – Szerintem még soha – mondta Bren. Elgondolkoztam ezen, és igazat kellett adnom neki. Soha nem voltam dühös, nem panaszkodtam, nem hívtam fel magamra a figyelmet, mert ha így tettem volna… Próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot. Furcsa módon az volt az érzésem, mintha évek óta ezt csinálnám. – Az biztos, hogy én még soha nem vágtam így tönkre egy szobát sem – folytatta Bren. Óvatosan felvettem egy üvegszilánkot. – Valószínűleg ilyen munkákra vannak takarítók is. – Nem akarom így hagyni nagyapa irodáját – mondta Bren –, elég kényes az ilyesmire. – De biztos van itt egy seprű legalább – figyelmeztettem. – Ez mégiscsak csupa üvegszilánk. Bren összehúzta a szemöldökét, majd megvonta a vállát, és tovább szedegette a szilánkokat. – Majd óvatos leszek. Csendben takarítottunk egy ideig. – Sajnálom, hogy nem mondtam el – mondta Bren kínosan feszengve. – Fel sem merült bennem, hogy te nem tudod, miközben mindenki tisztában van vele. Ez az egyik oka annak, hogy Otto így vonzódik hozzád. Ugyanolyan elhagyatottnak érzi magát, mint te. Behunytam a szememet. – Tényleg úgy gondolod, hogy ott akartak hagyni? Bren tétovázott a válasszal.

– Nem ismertem őket. A Sötét Korszak rettenetes volt, megértem, ha valaki meg akarta óvni ettől a gyerekét, még ha ez veszélyekkel is járt. – Hibernációban tölteni húsz évet szintén veszélyes lett volna, de mégsem szenvedtem volna annyit, mint így, hatvankét év után. Ha húsz év után felébresztettek volna, akkor valószínűleg rendesen tudtam volna például enni, nem úgy, mint most. De nagyapád azt mondta, hogy kilenc évig… – Igen – mondta Bren lágy hangon. – Nagyapa szerint mindent elkövettek, hogy senki ne tudjon róla, meg ne is érdekelje őket, hogy milyen sokáig fiatalon tartottak téged, miközben felneveltek. Ezért nem találtam meg a születési anyakönyvi kivonatodat sem. Megtettek mindent, amit tudtak. Váltogatták az iskoláidat, kitörölték a képeidet a szabadon hozzáférhető forrásokból. Elzárva tartottak, eltekintve néhány különleges alkalomtól. – Lehajtotta a fejét. – Félelemben tartottak. Lehet, hogy egyszer csak érted mentek volna, de… – Újabb kilenc év múlva. – Fel nem foghattam. – Tényleg ennyire szörnyű gyerek voltam? – suttogtam. Bren újabb üvegszilánkot dobott a szemétkosárba. – Ennyire senki nem lehet szörnyű. – Nem kellett volna kiabálnom anyával – mondtam. Bren kikerülte az összesöpört üvegszilánkokat, és leült kicsit mögém. – Én rendszeresen kiabálok az anyámmal. Olyankor mindig elzavar a szobámba. De valahogy nem gondolom, hogy a hibernálás egyenértékű büntetés lenne. – Ez nem volt büntetés – mondtam neki feléje fordulva. Bren arca közömbös maradt.

– Tényleg nem? – Megfogta a kezemet, és talpra segített. Visszakísért a heverőhöz, és leült mellém. Átölelte a vállamat és magához szorított. Érintése nyomán pókok bújtak a bőröm alá. Meleg, finom kis pókok, sok-sok csiklandozó lábbal. – Ne csináld – mondtam neki, elhúzódva tőle. – Nem lehetek a barátod? – mondta Bren. – Az vagy, csak ez olyan… Még nem tettem túl magam rajtad, érted? Ez elég kellemetlen nekem. ‒ Jaj, ne haragudj – mondta, és levette a vállamról a karját. A tenyerembe temettem az arcomat. ‒ Jaj, istenem, ez olyan kínos. – Micsoda? – Hát, hogy ennyi mindent tudsz rólam. Ez nem tisztességes. Mondj te is valamit magadról! – De mit? – Bármit, valami személyeset, hiszen alig ismerlek. Bren röviden felnevetett. – Nem… sok mindent tudok mondani – felelte. – Az életem a tenisz körül forog, de a középiskola után az a szándékom, hogy teljesen abbahagyom. Legalábbis a versenyzést. Soha nem voltam szerelmes, mert már maga az ötlet is megrémiszt. Soha nem töltöttem két hétnél többet ComUnityn kívül, és valószínűleg egyetem után is ide térek vissza, mert semmi nem késztet rá, hogy elmenjek innen. – Felsóhajtott. – Most, hogy jobban belegondolok, elég nyomasztó ez a jövőkép. Szeretek a legkisebb ellenállás irányába haladni. A legizgalmasabb dolgok eddigi életemben a pincétekben történtek. Felkaptam a fejem erre a megjegyzésre, és ránéztem.

– Úgy érted, én vagyok a legizgalmasabb dolog, ami valaha is történt veled? – Igen, de ez nem olyan nagy meglepetés, Rose. Te vagy a legérdekesebb dolog, ami az emberiséggel történt azóta, hogy felfedezték az életet az Európán. Otto szavai csengtek a fülemben. Mintha valami láthatatlan kötelék lett volna kettőnk között. – Még ha nem is lennél Mark Fitzroy lánya, ilyen hosszú idő után valakit felébreszteni a hibernációból mindenképpen világszenzáció lenne. De így, hogy az vagy, aki… Felsóhajtottam. – Tudtam, hogy cirkuszi látványosság vagyok. – Úgy tűnik, igazad van. – Mondta Bren nagyapja hirtelen belépve az irodába. Először azt hittem, hogy kihallgatta, amit mondok, és arra válaszolt, de aztán folytatta. – Reggie jelentős összeget vett fel a társaság egyik számlájáról a közelmúltban. Egy Plasztinra nem lenne elég önmagában, de ez még nem jelenti azt, hogy nem egészítette ki az összeget más forrásokból származó pénzzel. Folytatom a keresést. Bren felállt, és újra hozzáfogott a takarításhoz. – Mit gondolsz, ki tudod nyomozni, ha tényleg így történt? – Remélem – mondta Ron egyenesen rám nézve. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Valamiért elhittem, amit mondott. Egy részem vissza akart feküdni aludni, a másik részem viszont nem bírt nyugton maradni. Elnéztem Bren felett, és azt fontolgattam, hogy segítek neki takarítani, de a viselkedésében

valami azt súgta, egyedül akar maradni a gondolataival, és én csak zavarnám. Visszatértem hát a rajzaimhoz. Már befejeztem a Xavier-ről rajzolt portrésorozatot, és valami újba kellett kezdenem. Nem voltam olyan hangulatban, hogy tájképet rajzoljak, túlságosan is zaklatott voltam. Nem akartam Brent sem lerajzolni, mert túl bonyolult volt. Így hát nekifogtam inkább, hogy lerajzoljam a nagyapját. Ron az asztalánál ült, lekapcsolta a holofunkciót a mobilján, és visszadugta azt a fülébe, hogy zavartalanul tudjon beszélgetni. – Nem, ezt teljesen megértem – mondta a telefonba ‒, de sajnos ez most sürgős. Nagyon is…Nos, nem szívesen beszélek erről az igazgatótanács előtt… csak ha muszáj…– Nyugodt hangon beszélt, de félelmetes volt. Örültem, hogy az én érdekemben teszi, és nem ellenem. Soha nem merészeltem volna átverni ezt az embert. Nagyon könnyű volt őt lerajzolni. Szénceruzám végigfutott az orra vonalán, fel az arccsontján, majd végig az állkapcsa mentén. A nyakával akadt egy kis gondom. Nem volt sok alkalmam idősebb férfiakat rajzolni, és nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ráncos bőrt rajzoljak. Amikor nagy vonalakban elkészültem az arcával, a szemöldökével folytattam, hogy jól el tudjam kapni a pillantását a szemüvege mögött. Nagyon könnyű volt lerajzolni. Túlságosan is könnyű. Ismertem ezeket a vonásokat. Újra felnéztem az idős emberre, aki az elmúlt évtizedek megszokott mozdulatával

dőlt hátra a székében. Lehetetlen. Biztosan csak megszállott vagyok és összevissza képzelődöm. Újra a vázlatfüzetre néztem, és ismét lerajzoltam. Az arcának körvonalait, az arccsontot, az arcát, az álla vonalát és az orrát… De most nem foglalkoztam a ráncaival, a szemüvegével és a frizurájával. Újra lerajzoltam a szemét. Ez nem lehet igaz. Biztosan csak képzelődöm. Becsuktam a szememet egy pillanatra, majd újra a rajzra néztem. Ismertem ezt az arcot. Nagyon-nagyon jól ismertem. Meghűlt bennem a vér. Rossz, savanyú íz kúszott a számba, de most az egyszer nem fogott el a hányinger. Egyszerűen csak ültem némán, és néztem az idős férfit. Kikapcsolta a mobilját, felállt, és az ajtó felé indult. Én felugrottam a heverőről, mindent szétdobálva, csak hogy megelőzzem. Hirtelen mozdulatom megijesztette Brent, aki felborította a kukát, ami nagyot zörögve felborult. Bren nagyapja felhúzta a szemöldökét, ahogy megálltam előtte. – Igen? A szavak ridegen hagyták el a számat. – Mi a mentséged? Feszültség futott át az arcán egy röpke pillanatra. – Mégis mire? – kérdezte. Átadtam neki a vázlatfüzetemet. Elkomorodott, miközben a róla készült szénrajzot nézte, illetve a másik, félig kész vázlatot. A füzethez nyúltam, és visszalapoztam, hogy az előzőt is megnézhesse. Az volt a Xavier-ről készített sorozatom utolsó darabja. Xavier ezen tizenhét éves volt, szélesen mosolygott, zöld

szeme csillogott, takaros kis kecskeszakállat viselt. Tekintetéből némi önbizalomhiány sugárzott, ami mindig visszatartotta attól, hogy az arrogáns énje felülkerekedjen rajta. Az idős férfi a rajzra pillantott, szomorú pillantása még komorabbá vált. Visszalapozott. A képen Xavier tizenöt éves volt, még mindig félig gyerek, arcán éppenhogy pelyhedzettek a szőrszálak, tekintete több magabiztosságot sugárzott. Visszalapozott a tizenkét éves kori képre, amin huncutság csillogott a szemében. Néhány képet kihagyott, becsukta a könyvet annál az ábránál, ahol hároméves volt. Egy pufók arcú kis kerub, akinek még az orra is csokis volt. – Meglep, hogy még emlékszel mondta. Xavier-re néztem, az én Xavier-mre, aki a hetvenes éveit taposta, bőre megereszkedett, szőke haja megőszült, csillogó zöld szeme pillantását elhomályosította a kor, jobb keze pedig remegett, amit alig próbált takargatni. Az én Xavier-m. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A halott, üres érzés visszatért. – Nem volt az olyan régen – mondtam. Xavier szomorúan elmosolyodott. – De igen. Igaza volt. Minden nagyon régen történt. Egy másik életben, amikorén egy másik lány voltam. A UniCorp választott hercegnője, akit pezsgővel fogadtak, amikor felébredt a hibernációból, divatosan és kábultan. A lány, akit lelkiismeretes szülei sohasem ítélnének a hibernációs fáradtság okozta lassú halálra. A lány, akinek volt egy legjobb barátja, aki szerette őt, és akire mindig számíthatott. Még mindig

próbáltam kapaszkodni abba az életbe, próbáltam meggyőzni magam, hogy én még mindig ugyanaz a lány vagyok, pedig… Valaki más voltam, valaki, aki elveszett, de újra megtalálták, egy gyermek, kívül téren és időn, egy nyűg Guillory, Bren és mindenki más nyakában, akik csak szenvedtek attól, hogy újra felbukkantam. Nyűg voltam neki is. ‒ Te intézted el, hogy legyen műtermem mondtam, ahogy hirtelen minden részlet a helyére került. És Desert Roadsot is és Brent. Ahogy kimondtam a nevét, az én szőke hercegemrepillantottam. Bren felállt, csodálkozott a viselkedésünk hirtelen változásán, zöld szeme összeszűkült, és látszott, hogy nem érti, mi folyik itt Amint megengedtem magamnak, láttam. Eddig hagytam, hogy a sötét bőr, a dús haj és a fehér bőrűekre jellemző szem elterelje a figyelmemet az állkapcsa vonaláról, az orra alakjáról és a szeme színéről. Nem csoda, hogy úgy zúgtam belé annak idején, mint egy szikla a szakadékba. Visszafordultam Xavier-hez. – „Szólítson csak Ronnak”? – Ronald volt a másik keresztneve, így hívatta magát az iskolában, mert a többiek a Xavier-ben lévő x miatt gúnyt űztek belőle. Nem csoda, hogy ezt a nevet használta az üzleti életben. Eleredtek a könnyeim, de nem kezdte el rázni a zokogás a mellkasomat. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim. – Hogy tehetted? Xavier egy pillanatra behunyta a szemét, majd megrázta a fejét. Arca, mint egy bánatos maszk. – Nem tudtam – suttogta.

A gyatra kifogása megindította a könnyek árját a szememből. Felemeltem a kezem, és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Az ütéstől elfordult a feje, egy kicsit el is rántotta, hogy ne üthessem meg teljes erőmből. Amint megütöttem, meg is rémültem. Olyasmi volt ez, amit megtehettem volna az én Xavier-mmel, méghozzá jogosan. De egy idős ember több tiszteletet érdemelt. Nem tudtam, mit mondjak, mit érezzek vagy kihez is forduljak. Az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam, mielőtt Xavier-nek annyi ideje lett volna, hogy újra felém fordul. Elrohantam. Még a Plasztin elől sem menekültem el ilyen gyorsan. Lépéseim mennydörögve visszhangoztak az irodába vezető teremben. Hallottam, hogy valaki utánam kiabál, de meg sem álltam. Rácsaptam a lift hívógombjára. A lift még mindig a felső szinten volt és rám várt. Beugrottam, és ráütöttem az ajtócsukás gombjára. Könnyektől elhomályosult szemmel még láttam, hogy egy sötét alak rohant végig a termen a nyomomban. Xavier biztosan nem tud ilyen gyorsan futni. Csak Bren lehetett az. Nem vártam meg. Az ajtó becsukódott, és én lesüvítettem a nyolcvanadik emeletről a földszintre. Ahogy elviharzottam előtte, a biztonsági őr megijedt, felugrott a fülkéjében és fegyvert rántott. – Mi történt? – kérdezte csak félig-meddig megnyugodva, hogy én vagyok az. – Csak nyissa ki az ajtót! – Magam is meglepődtem, hogy egyáltalán ki bírtam nyögni egy értelmes mondatot.

A biztonsági őr kinyitotta az ajtót, és én szinte kizuhantam a derengő,türkizkék hajnali fénybe. A légpárnásom leparkolt éjszakára, és nem tudtam hogyan hívjam ide. Azt mindig tudta magától, hogy mikor van vége a sulinak. Pánikba estem, és elkezdtem rohanni. Nem tudtam, de nem is érdekelt, hogy hová, csak el innen. – Rose! – megbotlottam a nevem hallatán. Elterültem a szépen gondozott gyepen az épület bal oldalán. – Rose! – szólt ismét zihálva Bren, aki időközben utolért. Csak tátogtam, mint egy hal, az izmaim égtek, a tüdőm majd szétszakadt. Bren messze kitartóbban futott, mint ahogy én voltam képes a lassan regenerálódó testemmel. Megfogta a vállamat, megrázott, és erővel maga felé fordított. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam, hogy Xavier nézzen vissza rám a mandulavágású szeméből. Hüppögve kapkodtam a levegőt, próbáltam magamra találni a kínjaim között, de nem volt egy részem sem, ami működött volna. Nem bírtam felállni és nem bírtam elhúzódni sem Brentől. Túl sokáig voltam mozdulatlan. – Rose, mi az? Mi történt?– Nagyonaggódott. Meleg barna ujjai letörölték a könnyeket az arcomról. – Mondd el! Úgynézel ki mint aki szellemet látott. Mi történt? Elhúztam a fejemet,és dühös voltammagamra. Bren elkomorodott egy pillanatra, aztán átkarolta a vállamat. Próbált újramagához húzni. Azt kívántam, bárcsak lenne bennem akarat elhúzódni tőle. De nem volt. Még mindig őt akartam, vagy valakit, akárkit, és nem bírtam türtőztetni magam. Hagytam, hogy átöleljen, amíg a könnyeimmel küzdöttem. De mihelyst összeszedtem magam, eltoltam őt

magamtól. Úgy tűnt, a tüdőm felmondta a szolgálatot, köhintenem kellett néhányszor, hogy kitisztuljanak a légutaim. – Sajnálom – mondtam, amikor végre meg bírtam szólalni. – Bocsánatot kérek mindenért, ami történt. Sajnálom, hogy rád vetettem magam. Én… nem is tudtam… hogy miért teszem. – Miről beszélsz? – kérdezte Bren. Xavier nem magyarázta el neki? Nem, bizonyára nem volt rá idő. Ránéztem Brenre. Ö miért nem mondta el nekem? Nem jött rá magától? Biztosan vannak képei a fiatal nagyapjáról. Miért nem kapcsolta össze azokat a képeket az általam rajzolt portrékkal Xavier-ről? Mintha csak a rajzok gondolatától, felfigyeltem a vázlatfüzetemre Bren térde mellett a földön. Biztosan magával hozta, tényleg nagyon kedves volt tőle. Biztosan észrevette, hogy sehova nem megyek a vázlatfüzetem nélkül. Felemeltem, és kinyitottam azon a bizonyos árulkodó lapon, ahol jól össze lehetett hasonlítani az öreg Xavier-t a fiatallal. – Hogy lehet, hogy te nem tudtad? Bren egy hosszú pillanatig a rajzokat nézte, aztán, ahogy a nagyapja tette, átlapozta a Xavier-ről rajzolt képsorozatot. Tátva maradt a szája az ámulattól. Visszatért a tizenhét éves, mosolygó Xavier képére. – Nem tudtam, mert ez a fiú mosolyog – mondta Bren. – Nagyapa sohasem mosolyog. – De a neve… – Én mindig azt hittem, hogy nagyapát Ronnynak hívják. Vagyis tudom, hogy láttam már korábban a másik nevét a feljegyzésekben, de azt a nevet nem használja. Talán ha kétszer

láttam rá utalást egész életemben. – Újra az arcképre nézett, kifújta a levegőt az összeszorított ajkain, s eközben próbálta kitalálni, mit is mondhatna. – Biztosan… őt láttam benned – mondtam halkan. – Ezért viselkedtem hülyén, gondolom. – Nem viselkedtél hülyén – mondta Bren. – Erre a helyzetre szerintem senki sincs genetikailag felkészülve. Néha aggódom, hogy vajon a technológia nem babrál-e ki velünk. Veled legalábbis biztos, hogy jól kitolt. – Megfogta a kezemet. – Nagyon sajnálom. Elhúzódtam. Az ilyen érintésekkel csak megnehezítette a dolgomat. Próbáltam nem figyelni arra, hogy Bren közelségétől összeszorul a gyomrom és megdobban a szívem, pedig már régóta próbálok túllenni ezen. Most viszont furcsa mód azt éreztem, hogy szeretném megvédeni őt, mint ahogy ezt éreztem Xavier iránt is, amikor még gyerek volt. De Bren ugyanolyan jóképű volt, amilyennek megismertem, de a két érzés furcsa elegyet alkotott és összezavart engem. Nem is tudtam, hogyan érzek iránta. Túl sok minden történt. Eszembe jutott, hogy vajon az, ha beleszeretek a barátom unokájába, a furcsasági skálán Otto fölé helyez-e vagy sem. – Ő küldött utánam? – kérdeztem Brent. ‒ Nem – felelte Bren. – Felkaptam a rajzfüzetedet, és kifelé menet megkérdeztem őt, hogy „Szerinted…?”, ő meg bólintott. Nem hiszem, hogy ez annak számítana, hogy utánad küldött. – Nem – feleltem. Így egy kicsit jobban esett, hogy ő itt volt. Megrázta a fejét. – Az egész olyan furcsa. Lehetnél a nagymamám is.

– Ez mindig is így volt – emlékeztettem. De igaza volt, tényleg a nagymamája lehettem volna, akár neki, akár valaki nagyon hasonlónak. De nem voltam, pedig nekem kellett volna a nagyanyjának lenni! Ellopták tőlem az életemet. Amióta felébredtem a hibernációból, azóta úgy érzem, hogy szétesett az életem, de soha ilyen véglegesnek nem éreztem ezt még. Megláttam egy lassan felém araszoló légpárnás fényeit. Biztosan érzékelte a közelségemet. Elkomorodva néztem a hajóra, de hirtelen elterelődött a figyelmem. Bren felkiáltott. – Te jó ég! – Láthatóan valami az eszébe jutott. – Mi az? ‒ Anyát Roseannának hívják, Rose, pont ugyanúgy, ahogy téged – felelte Bren. Ahogy ezt kimondta, összefacsarodott a szívem. Nagy nehezen lábra álltam. – Ha olyan hű, de nagyon aggódott értem, akkor mi a fenéért hagyott ott rohadni? – kiabáltam. Odaléptem a hajómhoz, beültem, és magamra csuktam az ajtót, mielőtt Bren összeszedhette volna a gondolatait. Keze rátapadt az ablakra, de én már kiadtam az utasítást. Magára hagytam Brent a növekvő hajnali fényben. Többé tényleg nem érdekelt, hogy el fog-e kapni a Plasztin. Ugyanakkor tényleg nem volt egy hely sem, ahova mehettem volna.

22. FEJEZET

A

ComUnityt a halvány rózsaszín hajnali derengésben. Nem bírtam összpontosítani. Elaludtam, de a rémálmaim újfent nem hagytak pihenni. Álmomban Bren Xavier-vé változott, Xavier pedig Guilloryvá. El akartam menni a kutyámért, de féltem hazamenni. Nem a robottól féltem. A halál most már kellemes kis kirándulásnak tűnt a történtek után. Azoktól a tárgyaktól rettegtem, amelyek mind Xavier keze nyomát viselték a lakásban. Az ő ízléséről árulkodott minden: a festmények, a tájképek, amelyek egy kicsit az enyémekre hasonlítottak. A hálószobám újjáépítése, a műterem, a prizma. Lehunytam a szemem. Miért vette meg a szüleim lakását? Tényleg ennyire ragaszkodott hozzám? De akkor miért nem nézte meg, hogy ott vagyok-e a pincében? Miért nem töltötte azzal az életét, hogy az engem rejtő kapszula után kutatva járja a világot? És ha ezt nem akarta megtenni, akkor miért nem tudott egyszerűen elfelejteni? Miért kellett engem kísértenie? Elvesztettem a szüleimet, elvesztettem sok-sok évet, és most még a régen elhunyt szerelmemről szőtt álomképem is szertefoszlott. A halála miatt érzett összes bánat és gyász feltolult bennem, emésztetlenül törve föl belőlem. Rosszabb volt felöklendezni, mint annak idején lenyelni. Nem akartam, hogy felkeljen a nap. Nem akartam, hogy a Föld tovább forogjon. Azt akartam, hogy az egész bolygó hibernálódjon, amíg én magamra nem találok. Ismerős HAJÓM HÉTSZER KERÜLTE MEG

csipogás hallatszott a hajó vezérlőpultja alól. Ding-ding…Dingding…Ding-ding… Megráztam magam, és leguggoltam a sötét sarokba, ahonnan a hangot hallottam. A notescreenem volt az. Hogy került oda? Aztán rájöttem, hogy én hagytam ott, még aznap, amikor elrohantam az iskolából, miután előző nap ajánlatot tettem Brennek. Ding-ding…Ding-ding… Felvettem, és felnyitottam a notescreent. Egy oldal már időközben betöltődött az interneten keresztül. Fogadtam a hívást. Rose! Rose, a fene egye meg, válaszolj már! Rose, ha újra visszabújtál a kapszuládba, felforgatom a világot, hogy a nyomodra bukkanjak! Válaszolj! Gyorsan előhúztam a billentyűzetet, miközben Otto még írta: Gyerünk már, hol vagy? Jaj, csak nehogy megint az az izé legyen a nyomodban. Itt vagyok – írtam közbevágva Otto mondandójának. Még mindig itt, sajnos. Köszönöm minden istennek, akit valaha kitaláltak. Hol vagy? Sehol‒ válaszoltam őszintén. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de nem is igazán számított. De tényleg, hol vagy? Tényleg nem tudom – írtam neki. Csak cirkálok ComUnityben. Már tényleg aggódtam érted. Tegnap is írtam, de nem válaszoltál. Elfelejtettem.

Láttam Brent az iskola aulájában az előbb, és kérdeztem, hogy tudja-e, hogy mi történt veled. Aggódik érted. Elmondhatom neki, hogy hol vagy? Nem. Mondd meg neki, hogy jól vagyok, de csak ennyit. Rendben. Miután elrohantál, hazament, és megnézte, hogy visszafeküdtél-e a kapszuládba. Amikor nem talált ott, megijedt. A szülei felszólították, hogy menjen iskolába, de nem bír figyelni. Nos, attól tartok, nem igazán érdekel– írtam. Egy pillanat – Mr. Proklov észrevette, hogy az órán chatelek. Mindjárt visszajövök. A notescreenem hosszú időre elnémult. Összekucorodtam a légpárnás ülésén, és próbáltam értelmet verni a fejembe, de nem sikerült. Újra pittyegett a notescreen. Na, itt vagyok az aulában. Bren elmondta, mi történt ma reggel. Erre tényleg csak egyetlen dolgot tudtam mondani: A francba. Aztán megkérdeztem: Mennyit mondott el? Az elmédben nagyon gyorsan le tudsz játszani egy nagyon hosszú történetet is–írta. Francba– írtam újra. Kérhetném, hogy most alkalmazd az erkölcsi elveidet, és ne oszd meg senkivel, amit most megtudtál rólam? Nabikivel vagy a családoddal sem. Engem tényleg érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, és ez szerintem még nekik is túl furcsa lett volna. Megesküszöm 42 sírjára. Meghatódtam. Köszönöm. Nabiki és én szakítottunk – írta. Micsoda? De miért?

Nos, emlékszel arra, hogy milyen anyatigris módjára őrködött felettem? Igen. Amikor mondtad, hogy valaki meg akart ölni, én valami hasonlót éreztem irántad. Az elmúlt néhány napot azzal töltöttem, hogy bújtam az internetet, próbáltam feltörni minden oldalt, ahonnan valamiféle segítséget véltem szerezni. Nabikinek ez nem tetszett, arra panaszkodott, hogy nem alszom eleget. Azt mondta, nagyon sok ember gondoskodik rólad, és hogy nincs szükséged még rám is. Én majdnem… nos, végül is csak gondoltam rá, de meg is érintett, amikor ezt gondoltam. Meg akartam ütni őt. Én alapvetően békeszerető vagyok, és ritkán jut eszembe ilyesmi még azokról a fiúkról is, akik megvertek. Mert igen, ilyen is történt már. Nabiki azt mondta, hogy ha így gondolom, akkor már nincs is szükségem rá. Igaza volt. Ha Otto bókjai olyan rendkívüli hatásúak voltak, mint ahogy leírta őket, akkor gondolni sem mertem rá, hogy milyen lehet, ha dühös. Menj vissza hozzá!– írtam. Mondd meg neki, hogy sajnálod! Nem akarom senki párkapcsolatát tönkretenni. Nem te tetted tönkre. Az egyik nagyon praktikus része annak a fajta kommunikációnak, amit én folytatok, hogy gyorsan tudom közvetíteni és magamba szívni bárki érzéseit. Nabiki azt szerette, hogy érezhette, szükség van rá. Most én vagyok az, aki… Nézd, találkozzunk! Ez megható volt. Nem mintha Otto meg tudott volna védeni a Plasztintól.Egy családra van szükséged. Hol vagy most? Tényleg nem tudom. Mondd meg a hajódnak, hogy jöjjön az iskolához. Találkozzunk a kokszban, ott tudunk beszélni.

Most is beszélünk. Nem, most nem. Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy érti. Nem hiszem, hogy tudni akarod, mi zajlik most bennem – írtam neki. Talán mégis– felelte Otto. Otto, még én magam sem akarok a saját fejemben lenni. Talán nem – felelte –,de nem maradhatsz egyedül. Valaki a nyomodban van és meg akar ölni, Rose! Felsóhajtottam. Rendben – feleltem –, de nem tudom, milyen messze vagyok. Várni foglak. A kapcsolat megszakadt, és utasítottam a hajót, hogy hajtson a UniPrephez. A légpárnás megfordult, és a gépezet, most, hogy volt egy határozott úti célja, sokkal elégedettebben duruzsolva elindult. A ComUnity köré épített koncentrikus körgyűrűkön messze jutottam a városközponttól, így körülbelül egy óra múlva értem az iskolához. A csónak megállt az iskola bejárata előtt, de utasítottam, hogy kerülje meg a kampuszt, és hajtson a kokszhoz. Azon tűnődtem, hogy mégis hogy fogom megtalálni Ottót, amikor észrevettem, hogy már ott ül az egyik fa alatt a fiúk lakrészének bejáratánál. Ahogy észrevette a légpárnásomat, a notescreenem pittyegni kezdett. Itt vagyok – írta. Mondtam, hogy várni foglak. Kinyitottam az ajtót, és kimásztam. Sikerült egy üdvözlő mosolyt erőszakolnom az arcomra, de ez éppen olyan erőltetett volt, mint amilyen Ottóé szokott lenni általában. Szinte azonnal lehervadt az arcomról. Otto felugrott, és kezét a derekamra téve bekísért az épületbe anélkül, hogy hozzáért volna a bőrömhöz. Egészen

más érzés volt ott tudni őt magam mellett. Mintha az az Otto, akivel beszélgetni szoktam, és az, akit az iskolában látok, két különböző ember lett volna. Ezt az Ottót alig ismertem. Nem is tudtam, mit mondjak neki. Teljes csendben sétáltunk. Otto sárga szeme pillantása rajtam függött. Arcára erőltetett egy mosolyt, és kinyitotta nekem a kollégium ajtaját. Nagy levegőt vettem, majd beléptem. A biztonsági rendszer rövid duruzsolással rögzítette, hogy megjelentünk. • CÉLPONT AZONOSÍTVA, RETINAEGYEZÉS MEGERŐSÍTVE. ROSALINDA SAMANTHA FITZROY. TARTÓZKODÁSI HELY MEGHATÁROZVA. A célpont nem az utolsó ismert koordináták szerinti helyen tartózkodott a UniCorp-toronyban, így a robot már elindult az állomáshelyére. Még nem ért oda, amikor az új információ átszűrődött a hálózaton. Megadta az új tartózkodási helyet a légpárnás hajó navigációs rendszerének. A hajó lassan a UniCorp előkészítő iskolája felé fordult. • OTTOEGYFAJTA LÁTOGATÓTEREMBE VEZETETT. Fényes volt és személytelen, a szüleim lakberendezési stílusára emlékeztetett. Még mindig kínosan éreztem magam. – Tényleg nem tudom, mit is mondhatnék.

Otto megrázta a fejét, mondván, hogy cseppet se aggódjak. Kinyújtotta a kezét, az enyém után nyúlva. – Ne! – mondtam neki, elhúzódva. Megérintettem a homlokomat, hogy eltakarjam a szememet. – Otto, tényleg nem hiszem, hogy tudni akarnád. Hosszú ideig megint csend volt, majd egyszer csak megszólalt a notescreenem. Felnéztem. Otto a szoba másik felébe ment, leült egy székre, de úgy, hogy ne felém nézzen. Nyeltem egyet, és a notescreenemre pillantottam. Hogy érzed magad? Megkönnyebbülve leültem. Jól vagyok– írtam. Nem úgy tűnsz. Harmadjára is megszöktem egy elpusztíthatatlan gyilkológép elöl. Nagy nehezen hazajutottam a Unicorn-szigetekröl mindössze a vázlatfüzetemmel, minden holmim nélkül. Rájöttem, hogy a szüleim szándékosan hagytak magamra legalább huszonkilenc évre a hibernációban, aztán pedig az is kiderült, hogy az öreg pasim unokájába szerettem bele. Leraktam a notescreenemet, és Ottóra emeltem a tekintetem. ‒ A hihetetlenül öreg pasim unokájába – tettem hozzá hangosan. Felsóhajtottam, és arcomat a tenyerembe temettem. Hallottam, hogy Otto elfordul, és a notescreenem újra pittyent. Elvettem a kezemet a szemem elől. Otto felém fordult, de még mindig a notescreenjét nézte. Szóval ez az, ami igazán zavar, ugye?‒írta. Ez a te Xavier-d, igaz? Valami ilyesmi – ismertem be. Ezért szöktél el. Jaj, istenem, Bren tényleg mindent elmondott igaz? Látta, hogy valóban aggódom érted.

Megráztam a lejem, megkönnyebbülten, tudván, hogy most tényleg láthatja a mozdulatot. Miért? – kérdeztem. Mit látsz bennem? Felnézett a notescreenjéből, a pillantása az enyémet kereste. Megpróbálhatom megmutatni, ha szeretnéd–írta visszafordulva a notescreenjéhez. Nem vagyok hozzászokva, hogy le kell írnom szavakkal az ilyesmit. Ez nem olyasmi, amit olyan egyszerűen le lehetne írni egy hangzatos frázissal.Rövid szünet után folytatta. Vagy akár egy őszinte, szívből jövő, komoly mondattal. Nem tudtam, mit is mondhattam volna erre. Igaza volt. Vannak érzések, amiket egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Azt hiszem, úgy éreztem, le tudnám festeni az érzést, aminek ugyanolyan hatása lenne, de még úgy sem lenne ugyanaz a jelentése. Ahogy Ottót figyeltem, láttam, hogy újra írni kezd. Miért beszélgetsz velem? Talán ebben van a válasz is. Megráztam a fejem. Nem tudom – feleltem. Érdekes vagy, és más is, mint a többiek, és bárki más is kíváncsi lenne rád. Ha csak kíváncsi lennél, akkor kaptál volna az ajánlatomon, és kikerested volna a rólam szóló orvosi feljegyzéseket – írta. Sokkal gyorsabban írt, mint ahogy én valaha tudtam, de gondolom, többet is gyakorolta. A legtöbben ezt teszik. Az életem nagy része nyilvános forrásokból elérhető. Tucatnyi tudományos folyóirat foglalkozott már velem. A UniCorp saját aktáiról már nem is beszélve, amelyekhez tudom, hogy hozzáférhetnél, de te mégis tőlem akarod tudni, és nem a feljegyzésekből.

– Ez igaz – suttogtam. – Úgy érzem… én komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy lennék a családod. Sőt már most is úgy érzem, hogy egy család vagyunk. Nincs is más családod. Valaha volt, és szerettek is engem. Otto felnézett a kijelzőről anélkül, hogy leírt volna valamit, ugyanakkor láttam a mondanivalóját, a sárga, nem emberi szemében. A saját DNS-ét is úgy rakták össze más élőlényekből kiszedett darabkákból, hogy egy idegen szörnyet hozzanak létre, akinek se otthona, se családja, de még faja sincs. Szerettek téged?‒kérdezte a pillantása. – Tényleg szerettek, vagy csak úgy szerettek, ahogy a UniCorp szeretett engem? Miért pályáztad meg az ösztöndíjat?– kérdeztem tőle, figyelmen kívül hagyva a hangosan ki nem mondott kérdéseket. Szeme összeszűkült, láthatóan nem tudta hová tenni a kérdést. Visszafordult a notescreenjéhez. Hogy elnyerjem a szabadságomat.Majd némi tétovázás után hozzátette: Miért érdekel? Én is elnyertem egyszer egy ösztöndíjat. Fájt kimondani a szavakat. A Hiroko Művészeti Akadémiára hatvankét évvel ez előtt. És miért utasítottad vissza akkor? Mert inkább befeküdtem a kapszulámba. És ezt akartad tenni? Ez volt az a kérdés, ami azóta motoszkált bennem, hogy felébredtem a hosszú álmomból. A választól, úgy éreztem, rosszul leszek. – Igen – suttogtam. Miért?

Felálltam, és letettem a notescreenemet. – Miért kérdezed folyton azt, hogy miért? – kérdeztem választ követelve. Otto mereven rám nézett, és a kezével számomra megfejthetetlen, bonyolult mozdulatokat tett. – Mi az? Egy ideges delfin hangjára emlékeztető hangot adott ki, aztán felvette a számítógépet. A kezembe nyomta. Mert aggódom érted!‒olvastam a kijelzőn. – De miért? – kérdeztem lehorgasztott fejjel. Újra elkezdtek táncolni a kezei. Nem értettem a nyelvet, de a mozdulatok gyönyörűek voltak. Ugyanazt a mozdulatsort írta le megint. Felém nyújtotta a tenyerét, majd a mutatóujjait szorosan egymás mellet tartva előrenyújtotta, megtapogatta a bal keze kézfejét, majd a szívére helyezte a kezét. És én egyetlen szó elhangzása nélkül megértettem. Nekem is fáj, ha neked fáj. De a kettőnk fájdalma nagyon különböző volt. Ottóra ráerőltették a dolgokat, én viszont szabad akaratomból dédelgettem magamban azokat az emlékeket, amelyek most sajogtak. – Megbántottam Xavier-t – suttogtam. – Összetörtem a szívét. Felhasználtam mindent, amit tudtam róla, a szerelmét fegyverként használtam ellene, hogy elűzzem magamtól. Ezért akartam hibernáltatni magam. Ezért felejtettek el, és ezért nem érdemeltem meg, hogy egyáltalán felébredjek. Otto a szívére tette az egyik kezét és kinyújtotta a másikat. Kiolvastam a tekintetéből a mozdulat jelentését: Kérlek. Kicsit tétováztam, majd odasúgtam neki:

– Sajnálom. Otto arca megnyúlt. Nem olyan kifejezéstelenül, mint ahogy gondoltam, most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. De félreértette, amit mondtam. Én azért kértem elnézést, mert arra készültem, hogy ráerőltetem az elmémet. Az önvád kusza bozótját. A keze után nyúltam.

23. FEJEZET

É

PPEN HATVANKÉT ÉVE,

nyolc hónapja és tizenkét napja indult el az életem azon az úton, ami a mostani szörnyűségekhez vezetett. Egy jó hírrel kezdődött. Éppen a rajzóráról jöttem ki, amikor Mr. Sommers megállított. – Beszélhetnénk egy percre, Rose? – kérdezte. Ijedten nyeltem egyet, mert attól tartottam, hogy megint valami rosszat tettem. Azt gondolta volna az ember, hogy ha van olyan tantárgy, amivel semmi gondom, akkor az a rajz. De nem volt ilyen szerencsém. A tudományos tárgyakban a tanáraim teljes kétségbeeséssel figyelték a teljesítményemet. A rajztanáraim viszont gyakran mardosó irigységgel vagy nyílt ellenségességgel viszonyultak hozzám. Az ellenszenvük többnyire abból adódott, hogy állandóan a rajzteremben voltam, kora reggeltől késő estig, néha még ebédszünetben is, és abból a tényből, hogy tízszer annyi festéket és rajzeszközt használtam el, mint bármelyik másik diák valaha. Biztos voltam benne, hogy megint kapok egy fejmosást, amiért pocsékolom az iskola készleteit. – Rose, beszélnem kell veled valamiről – kezdte Mr. Sommers. – Sajnálom – mondtam automatikusan. Mr. Sommers összehúzta a szemöldökét. – Ugyan mit? – Amit tettem, bármi is legyen az. Bocsánatot kérek. Mr. Sommers elmosolyodott.

– Nem tettél semmi rosszat. Meglepetten néztem rá. – Emlékszel a festményekre, amiket szorgalmi feladat gyanánt hoztál be? – Igen. – Az iskolának volt egy kis kiállítóterme, ahová kifüggesztették a tanulók egyik-másik képét az elismert helyi művészek alkotásai mellé. Három hónappal korábban Mr. Sommers felajánlotta, hogy kaphat egy ötöst az, aki behozza az iskolai órán kívül készített munkáját, ami akár kiállításra is kerülhet a galériában. Én behoztam féltucatnyi olajfestményt. Egyiket sem állították ki, de én nem bántam. A szorgalmi ötös mindenképpen járt, függetlenül attól, hogy kiállították-e a képeket, vagy sem. – Lenyűgözőnek találom a rajztudásodat – mondta Mr. Sommers. – Olyan lenyűgözőnek, hogy összeszedtem néhány házi feladatodat, amit még én kértem tőled, és a szorgalmi festményekkel együtt elküldtem őket egy barátomnak, aki az „Ifjú Mesterek A Kiváló Művészetért Program” műértékelő bizottságában van. Hallottál már róla? Hallottam. Az elmúlt tíz évben ez a program volt a világ legfontosabb eseménye a művészeti tanulmányokat folytatók számára. Azóta ismertem ezt a programot, amióta középiskolába jártam, ami néhány évet jelentett. – Tetszett neki? – kérdeztem inkább kíváncsian, mint reménykedve. – Ha a barátjának az a véleménye, hogy megvan bennem a tehetség, hogy két-három éven belül bekerülhessek az Ifjú Mesterek Programjába, az számomra már csodálatos hír lenne.

– Annyira tetszett neki, hogy épp ma írt nekem arról, hogy az egyik képedet kiválasztották, és a nyertesek között van a festmények kategóriájában. Alig kaptam levegőt. – Micsoda? – Ez szinte lehetetlen. Felsőéves tanársegédektől híres művészekig rengetegen jelentkeztek ebbe a programba minden évben. Művészeti képzésben részt vevő egyetemisták, huszonegy év alatti, már elismert művészek. Arról, hogy egy középiskolás tanuló nyert volna bármelyik kategóriában is, még senki nem hallott. –M…melyik kép az? – Amelyiknek az Égalja címet adtad. Majdnem sírva fakadtam örömömben. Ez volt az a kép, amelyikről azt hittem, soha nem fogom már befejezni, az, amelyiken az elkínzott hegyek és az ég alatt burjánzó növényzet volt látható. – A díjátadó ünnepséget minden évben New Yorkban rendezik meg, és már gondoskodtak a te és egy családtagod oda- és visszautazásáról is. Az első hely elnyerése, bármelyik kategóriában is, óriási kitüntetés. – Szükségtelen volt ezt elmondania, de folytatta. – Azzal, hogy ezt elnyerted, egyike leszel annak a tíz művésznek, aki esélyt kap arra, hogy elnyerje az Ifjú Mesterek Díját. Az a bemutatkozó anyag, amit összeállítottam a számodra, összehasonlításra kerül a másik négy kategória győztesének anyagával, és a díjátadó ceremónián döntik el, hogy kiérdemelted-e az idei Ifjú Mester címét. Ha igen, akkor lehetőséget kapsz arra, hogy ingyen részt vegyél az Ifjú Mesterek nyári művészeti kőrútján Európában, és még a Hiroko Művészeti Akadémiára is teljes ösztöndíjat nyersz, ha befejezted a középiskolát.

Soha nem gondoltam még arra, hogy az élethez pénz is kell. A szüleim undorítóan gazdagok voltak, de ahogy a tanár beszélt, rá kellett jönnöm arra, hogy a szüleim pénze kizárólag a szüleimé. Ha főiskolára megyek, akkor olyan iskola lesz, amit ők választanak nekem. Ha elmehetek egy európai útra, csak az az út lehet, amire ők küldenek el. De tekintve, hogy soha nem engedték meg, hogy elhagyjam nélkülük ComUnityt, kivéve, amikor iskolába mentem, szinte biztos voltam benne, hogy sosem engednének el egy ilyen útra. Megszabadulnék tőlük? Ez egy elég furcsa gondolat volt, de ez suhant át az agyamon. Szabad lennék. És az egész elképzelés össze is omlott a következő másodpercben. ‒ Mivel még fiatalkorú vagy, a szüleid beleegyezése kell ahhoz, hogy elutazhass a díjátadóünnepségre. Ezt meg tudod szerezni? – Nem is tudom… Mit mondjak nekik? Mr. Sommers bólintott. – Ez érthető. Felhívom őket ma este és megbeszélem velük ezt a lehetőséget – mondta mosolyogva. – Nagyon büszke lehetsz magadra, ifjú hölgy. Ez egy olyan kitüntetés, amit nem sokan tudhatnak magukénak. – Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg önnek, tanár úr – feleltem. Sosem tűnt fel, hogy Mr. Sommers különösebb érdeklődést tanúsított volna irántam. Viszont ha jobban belegondolok,ő volt az első rajztanárom, aki fél évnél hosszabb ideig egyhuzamban tanított. Mindig olyan gyorsan iskolát

váltottam, és olyan sokat hiányoztam, hogy sosem tudtam mélyebb kapcsolatot kialakítani egyetlen művészetet oktató tanárral sem. ‒ Te csak fess továbbra is ilyen gyönyörű képeket, Rose. Holnap találkozunk, és megbeszéljük az utazás részleteit. A díjról szóló értesítés másolatával a kezemben értem haza. Amikor beléptem az ajtón, Åsához rohantam, és elmondtam neki mindent. – Ó,flicka – mondta. – Tudtam, hogy ügyes lesz. – Nem volt egy beszédes vagy puszilgatós fajta, de nekilátott sütit készíteni. Tekintve, hogy általában aUnicorn központi konyhájáról rendeltük az ételt, ez egy nagyon nagylelkű gesztus volt Åsa részéről. Amikor elmeséltem Xavier-nek a történteket, hujjogva kapott fel. Hangosan felolvasta a hirdetményt a fáknak és a virágoknak, nekem pedig el kellett játszanom, hogy felmegyek a pódiumra és átveszem a díjat. Ő játszotta a konferansziét, és amikor elfogadtam a díjat, átnyújtott egy korai rózsát, amit a kertben szedett. – Egy rózsa az én Rose-omnak – mondta, és gyengéden megcsókolt. – Annyira örülök a sikerednek! Amikor újra bent voltunk, meglepetten láttam, hogy a szüleim már hazaértek. Anya töltött egy pohár pezsgőt. – Mr. Sommers már mindent elmondott – fogadott a hírrel anyám, azonnal, ahogy beléptem az ajtón. – Szép munka, Rosalinda, ügyes kislány vagy – mondta apa, de közben alig nézett fel a munkájából. Ehhez már persze hozzászoktam.

– Örülsz neki? – kérdeztem meglepődve. Nem tudom, miből gondoltam félig-meddig, hogy a szüleim ne lennének boldogok a hírtől. Mindig megengedték, ahogy apu fogalmazott, hogy „a kis festőkészletemmel foglalkozzam”. Szerettek engem, és azt akarták, ami nekem a legjobb. Hát persze hogy örültek, gondoltam magamban, és szélesen elmosolyodtam. – Csodálatos teljesítmény – mondta anya‒ nagyon büszke vagyok rád. És ne is aggódj semmin. Már el is intéztem a dolgot a rajztanároddal. Mondtam neki, hogy nem tudod elfogadni a díjat. A mosoly lehervadt az arcomról. – Tessék? – Elintéztem az egészet helyetted, ne aggódj egy cseppet sem. – De miről beszélsz? Miért ne fogadhatnám el? – Nos, drágám, a rajztanárod azt mondta, hogy személyesen kell átvenned a díjat – szólt az anyám‒ de te is nagyon jól tudod, hogy abban a hónapban Ausztráliában leszünk. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. – De… de muszáj elfogadnom. Ez az Ifjú Mesterek Programja! ‒Az anyám kifejezéstelen és figyelmetlen tekintete aggodalommal töltött el. Nem is figyelt rám. Egyre hangosabban beszéltem, már szinte fülsiketítőén visítva. – Az egész világról jönnek erre a programra a művészetet tanulók! Főiskolásokkal voltam egy versenyben, anya! – Ne próbáld meg felemelni a hangodat, ha az anyáddal beszélsz! – mondta apa, elfordulva a munkájától. Veszélyes terepre tévedtem. Apát elvonni a munkájától…

De most az egyszer még az sem érdekelt, hogy apa helyteleníti. ‒ Ti nem értitek az egészet! Ez a legrangosabb díj, amit egy fiatal művész csak kaphat. Ez egy nemzetközi elismerés! Már ebben az évben elkezdhetném eladni a képeimet. – Még tizenhat éves sem vagy, Rose – mondta anyám. Ez nem volt igaz, de ő ezt nem tudta. – Nem hiszem, hogy az életednek a mostani szakaszában ez a fajta népszerűség túlságosan hasznos len- ne a számodra. – Nem lennék tizenöt, ha nem zárnátok el folyton a kapszulába! ‒feleseltem. Fogalmam sem volt, honnan tört ez elő belőlem. Anya felállt. Soha nem állt fel, amikor velem beszélt. – Soha többé ne merd felemelni a hangodat, ha velem beszélsz, kisasszony! – mondta halk, fenyegető hangon. – Kérlek! – mondtam, akkor már sírva. Nagyon kétségbe voltam esve. – Kérlek benneteket, ne vegyétek ezt el tőlem! Anyám összeszorította a száját, és apára nézett. – Nem gondolod, hogy Rose túlreagálja a dolgot? – kérdezte anya. Nem, Rose nem reagálta túl, anya volt az, aki túlreagálta. Láttam az arcán. Egy pillanatra lehunytam a szemem, engedtem az elkerülhetetlen sorsomnak. Mr. Sommers hangja visszhangzott a fülemben: „Teljes ösztöndíj a Hiroko Művészeti Akadémiára.” – Nem – feleltem a könnyeimmel küzdve, miközben próbáltam nyugodt hangon beszélni. Kihúztam magam, próbáltam úgy tenni, mint egy felnőtt ember. – Nem vagyok

túlságosan izgatott a történtek miatt, csak arról van szó, hogy ez a díj nagyon fontos nekem. Apa elkomorodott. – Olyan fontos, hogy ilyen durván kell beszélned az anyáddal és ellenkezned az apáddal miatta? – kérdezte. – Szeretünk téged. Mi mindig azt akarjuk, ami neked a legjobb. Mondd, hogy te is így gondolod, Rose! Nem ismertem a tétovázásom okát. Tudtam a választ, ezt már bemagoltam. – Tudom, uram – mondtam, ahogy végre megtaláltam a szavakat kavargó gondolataim között. – De mit tudsz? – kérdezte további választ követelve. – Tudom, hogy csak azt akarják, ami a számomra a legjobb, uram – suttogtam. – Helyes – mondta apa, és felsóhajtott. – Azt hiszem, hogy te igenis túlizgulod ezt a dolgot, Rose. Jackie, miért nem fekteted le Rose-t, hogy hadd nyugodjon le, aztán mi ketten megbeszéljük a dolgot. – Jó ötlet. Gyere velem, Rose. Felsóhajtottam. Gyűlöltem, amikor ezt csinálták. Még csak el sem utaztak, és én máris értékes órákat veszítettem miattuk, amiket pedig Xavier-vel tölthettem volna. Ma este nem lesz ínyenc vacsora. – Meddig? – kérdeztem anyát, ahogy befektetett a kapszulába. – Csak egy-két napra, drágám – felelte anya. Meg kell beszélnünk a dolgot apáddal, neked pedig meg kell nyugodnod.

– Jól van – feleltem. Csendesen hátradőltem, és hagytam, hogy a hibernáció elmossa a csalódottságomat. Elég biztos voltam abban, hogy fognak dönteni. Nem lepett meg, hogy amikor kinyitottam a szememet, Åsát láttam fölém hajolni. Apa és anya köszönés nélkül elutazott. Mondjuk így könnyebb volt, mint hiábavalóan veszekedni velük, és azt sem tudhatják meg, hogy Åsa rendszeresen kiengedett a kapszulából. – Köszönöm – mondtam. – Meddig aludtam? Åsa szája elkeskenyedett, ahogy felelt. – Két hétig. Múlt éjjel utaztak el Ausztráliába. Bólintottam. Nem voltam meglepve. Nem ez volt az első alkalom, amikor addig tartottak hibernálva, amíg valamilyen konfliktussal fenyegető eseménynek vége nem lett. Például ilyen volt egy születésnapi parti, amire nem akartak elengedni, vagy egy iskolai kirándulás, amiről úgy gondolták, hogy jobb, ha nem veszek rajra részt. Biztos voltam benne, hogy azt tervezik, hogy egészen addig hibernálva tartanak, amíg az Ifjú Mesterek díjátadó műsorának vége nem lesz. Az ilyesmit általában egyszerűen elfogadtam. Most azonban nem. – Hol van Xavier? – kérdeztem. – Iskolában – mondta Åsa . – Mindig várok néhány órát, miután a szülei elmennek, arra az esetre, ha esetleg beugranának, mert valamit itt felejtettek. Jó, hogy ezt csinálom, mert néhányszor már rajtakaptak volna minket. Elmosolyodtam, de nem voltam jókedvű. – Semmi gond, úgyis ennem kellene valamit, mielőtt beszélek vele.

Åsa láthatólag észrevette, hogy valami más is van a hangomban, mint az, hogy szeretnék találkozni a barátommal. – Miért van szüksége Xavier úrra? – kérdezte. A hibernációs kapszulám sima fém és NeoGlass üveg felszínére tettem a kezem. – Szükségem van annak a fiúnak a segítségére, aki tudja, hogyan kell feltörni ezt a kapszulát – feleltem. – És szükségem van egy fiúra, aki fel tudja törni a rendszert úgy, hogy megkapjam a szüleim hozzájárulását az Ifjú Mesterek Programjába. Szerettem volna, ha Xavier kísér el New Yorkba, de nem sikerült összehozni. Xavier elküldött néhány hamis dokumentumot Mr. Sommersnek a neten, amiben meggyőzte őt, hogy a szüleim azt akarják, ő utazzon velem a díjátadó ünnepségre. Mr. Sommers nagyon izgatott lett, mert amúgy is tervezte, hogy elutazik erre az eseményre, de a tanári fizetéséből nem engedhetett volna meg magának ilyen utat. Ez volt a hab a tortán, megkoronázása ennek a tökéletes évnek. Három másik díjnyertessel osztottam meg a szállodai lakosztályomat, egy főiskolai hallgatóval az Oriana művészeti iskolából, egy számítógépes kísérleti grafikus művésszel, aki a Lunán nőtt fel, és Céline-nel, akinek a jelenlétén egészen megdöbbentem. Céline André Lefevre tanonca volt. Azé a szobrászé, akinek a munkáit hatéves korom óra imádtam. Hajnalig beszélgettünk a művészetről, és másnap elmentünk a New York-i Metropolitan Múzeumba egy tárlatvezetésre. Egy évig is ott tudtam volna maradni, de amikor a múzeum bezárt, visszamentünk a szállodába, utána pedig limuzinnal elvittek bennünket a díjátadó gálára. Miután megvacsoráztunk, mind a

tíz nyertest a színpadra szólították, és mindannyian kaptunk egy arany emléklapot, rajta a nevünkkel, a kategóriával, amiben nyertünk, és a nyertes mű címével. Az enyémre az volt írva: ROSALINDA FITZROY, ÉG ALJA, OLAJ ÉS VÁSZON. Leültettek bennünket, amíg a konferanszié különböző dolgozóknak és önkénteseknek veregette a vállát elismerően. Mindannyian vártuk, hogy megtudjuk végre, ki nyeri meg a fődíjat. Reméltem, hogy Céline nyer. Annak ellenére, hogy francia anyanyelvű volt, és teljesen más művészeti ágban tevékenykedtünk, hasonló ízlésünk volt, és ugyanolyan vidáman baljóslatú érzés sugárzott a műveinkből. Mindamellett ő egy igazán kivételes képességű művész tanonca volt. Szóval, amikor kihirdették a nyertest, csalódott voltam. Éppen Céline-hez fordultam, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom, hogy nem ő nyert, amikor felfogtam, hogy a név, amit bemondtak, az én nevem. A színpad felé fordultam, és bénultan meredtem a konferansziéra. A szobatársaim egyesült erővel toltak hátulról, hogy fel bírjak állni a székből. Átnyújtották a díjat, egy aranypódiumon álló hatalmas kerek prizmát, amelybe az általam űzött művészeti ág jelképét, egy ecsetet gravíroztak. A terem fényei megtörtek a prizmán, és a szivárványszínű sugarak megcsillantak a szememben. Készülnöm kellett volna egy beszéddel. Céline-nek volt, Rachel-nek is volt, de nekem nem volt mit mondanom. – Erre vártam… egész életemben – suttogtam a mikrofonba, és könnyek szántották az arcomat, én pedig mellemhez

szorítottam a díjat. Dübörgő taps zúgott fel a teremben, és mindenki tudta, hogy ha írtam is volna beszédet, biztosan nem tudtam volna akkor elmondani. Egy diavetítés indult el a színpad feletti kivetítőn, egy csellóverseny hangjaival a háttérben. Amikor visszatámolyogtam az asztalomhoz, Céline a maga érzékien darabos angolságával azt mondta, hogy azok az elegáns és választékosán megírt beszédek, amelyekkel ő és a többiek készültek, elhalványultak az én őszinte könnyeim mellett, melyek minden szónál többet mondtak. Habár szerintem csak azt akarta, hogy jobban érezzem magam, amiért olyan szörnyen felkészületlenül mentem fel a színpadra. Amikor Mr. Sommers és én visszaérkeztünk a városba, Xavier már ott várt bennünket a szülei elektromos autójával. Mr. Sommers hazament, én pedig beültem Xavier mellé. – El sem tudom mondani, mennyire örülök a díjadnak – mondta, ahogy visszafelé utaztunk ComUnitybe. – Én még mindig nem tudom elhinni, hogy ez történt – mondtam. – Még csak tizenhat éves vagyok. Ilyesmi még soha nem történt a díj története során. – Hát, ami azt illeti, neked sokkal több a tapasztalatod, mint bármelyik más díjnyertesnek – mondta Xavier nevetve –, nem is volt tisztességes verseny. – Hagyd abba – mondtam –, még csak tizenhat éves vagyok. – És ragyogó művész – mondta Xavier. – Nem is igaz – feleltem. – Csaltam. Egy hibernációs álom miatt nyertem meg a díjat. Engem ezek az álmok inspirálnak, ezek adják hozzá a színeket a képeimhez.

Xavy olyan hosszan nézett rám, hogy attól tartottam, lefutunk az útról, de nem mondtam neki semmit. – A tapasztalataidból merítesz a képeidhez – mondta végül, és visszafordította a tekintetét az útra. – Biztos vagyok benne, hogy a többiek is ezt teszik. Ez igaz volt. Az aszteroidabecsapódások bonyolult formái, amelyek áthatották Rachel számítógépes grafikáit, és azok a cirkuszi előadók és táncosok, akiket André használt modellként, mind hatással voltak Céline művészetére is. Tudtam, hogy igaza van, de még mindig úgy éreztem, hogy csaltam. – A hibernációs álmok is álmok – mondta Xavier –, a te fejedből jönnek, nem a kapszuládból. Lenéztem az ölemben tartott díjra. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Ahogy beléptünk a liftbe, átadtam Xavier-nek a díjat. – Vigyáznál rá a kedvemért? Xavier a díjra nézett, aztán rám. – Nem tehetem – mondta –, te kaptad. – Igen, és ha a szüleim meglátják, akkor mit gondolsz, mi történik? – kérdeztem. – Add vissza, amikor főiskolás leszek és elfogadom az ösztöndíjat. Xavier szája széles mosolyra húzódott. – Megegyeztünk. Olyan hosszan és szenvedélyesen csókolt meg, hogy már azon tűnődtem, a lift a mélybe zuhant-e. Valójában időközben megállt, és kinyílt az ajtaja, türelmesen várva arra, hogy befejezzük, amit csináltunk, és végre kiszálljunk az emeletünkön.

– Szeretlek – mondtam. – Én is szeretlek – felelte Xavier –, és olyan büszke vagyok rád! ‒Megcsókolta az orrom hegyét. – Holnap találkozunk. A lift után elváltak útjaink, én kinyitottam a lakásunk ajtaját, és nagy lendülettel beléptem. – Hé, Åsa, megjöttem! – Åsa nem felelt a maga nyers svéd akcentusával, hogy „já”, így hát mentem tovább a folyosón, és bedugtam a fejem a nappaliba. – Itt vagy, Åsa? – Hideg borzongás futott végig a gerincemen, fémes ízt hagyva a számban. – Åsa nincs itt – közölte anyám rám meredve. Megnyaltam a számat. Apa és anya a nappaliban ültek egymás mellett a szófán, és rám vártak. – Meg… meg tudom magyarázni. ‒ Azt remélem is! – mondta anya. – Korábban jöttünk haza, pont azért, hogy elvigyünk erre az izére, amire úgy el akartál menni. És mit találunk itthon? Nem vagy sehol. A kapszula üres. Már majdnem a rendőrséget hívtuk! Tudod milyen hatása lett volna, ha megtudja a lakóközösség, hogy a lányunkat elrabolták, vagy ami még rosszabb, hogy hálátlanul megszökött? – Sajnálom, anya, én csak… – Remélem is, hogy sajnálod! – mondta apa. – Amikor rájöttünk, hogy nem vártál meg minket, beszéltünk Åsával. Bevallotta, hogy már jó párszor kivett az altatásból. Nem, gondoltam, a mi lányunk nem tenne ilyet. Nem hazudna nyíltan a képembe. – Apa felállt, és teljes magasságával fölém tornyosult. – Vagy legalábbis így hittem. Remegni kezdtem, és a gyomrom összeszorult.

– Sajnálom, apa – suttogtam. Anya is felállt, és odaállt apa mellé. – Azt is elmondta, hogy jársz valakivel. Nem vag még elég idős ahhoz, hogy fiúzhass. – Anya, már tizenhat vagyok – suttogtam. Apa ekkor teljesen kitört magából. Soha nem láttam még őt ennyire dühösnek, legalábbis nem emlékszem rá. A nyugodt külső alatt fortyogó dühtől való félelmem tartott mindig vissza attól, hogy ellenkezzek vele. – Te hazug kis ribanc! Átkozottul jó dolgod van, hogy mi itt vagyunk neked. Tudsz róla? Tudod, hogy mi történt volna veled, ha bárki mások lennének a szüleid? Bolondnak bélyegeztek volna! Ott hagytak volna az utcán! Nem érdemled meg, hogy bárki is rád fecsérelje az idejét, főleg a miénket nem! Haszontalan vagy! Egy agyalágyult, alattomos kis féreg, aki azt sem érdemli meg, hogy a talpunkat nyalhassa! – Majd én elintézem, Mark – mondta anya résnyire szűkült szemmel. – Vedd rá a kölyköt, hogy viselkedjen, vagy soha többé nem látod! – kiáltott apa anyámra. – Ne aggódj, szívem – mondta anya. – Meg tudjuk beszélni ezt Rose-zal, tudja ő is, hogy mi lesz a legjobb. Nyeltem egyet. Hirtelen jobban riasztott anyám nyugalma, mint apám dühe. Két órával később lefeküdtem aludni, de még mindig reszkettem, és ki voltam merülve. Az arcom égett a könnyektől. De anyámnak, igaza volt, ahogy már annyiszor elmondta újra és újra. Ő tudja, mit kell tennie.

Egész nap a kertben vártam. Bekopoghattam volna Xavierék lakásának az ajtaján is, és mondhattam volna a szüleinek, hogy szeretnék beszélni a fiukkal. Pontosan tudták, hogy mit jelentünk egymásnak, és ez sohasem zavarta őket. De nem akartam őt elvonni a boldog környezetéből. Úgy éreztem, minél tovább várok rá, annál tovább marad sértetlen az ő világa. Úgy éreztem magam, mint Ophelia. Uram, néhány emléke itt maradt, már régóhajtám visszaküldeni… Ahogy a zavarodott Ophelia otrombán visszaküldte Hamlet ajándékait és leveleit, mindvégig tudva, hogy az apja a függöny mögött figyel. Apa és anya nem volt jelen, és tudtam, hogy nem hallgatóztak, mégis tudtam, mit kell tennem. Már arra is gondoltam, hogy a kerti tóba ölöm magam, és a virágok alatt nyugszom majd, ha ennek vége lesz. Azon tűnődtem, hogy vajon számítana-e bármit is a halálom. Ahogy beléptem a kertbe, Xavier azonnal észrevett. Olyan szélesen és boldogan mosolygott rám, hogy a szívem összeszorult. Mindent tönkre fogok tenni, tönkre fogom tenni az életét. De tudtam, hogy mi a legjobb lépés. Szorosan átkarolt, és én vágytam arra, hogy viszonozzam az ölelését, de nem tettem, csak álltam ott, mint egy karó. Xavier elhúzódott, és lenézett rám, megcsókolva a homlokomat. – Még mindig a tegnapiak hatása alatt vagy? Nagy levegőt vettem. – Én… én elég jól megismertem a művészeket, amíg ott voltam. – Tudtam, hogy csak így intézhetem el a dolgot. Ez volt az életem egyetlen területe, amiben nem volt jelen. – Egy lakosztályban laktunk.

‒ Igen, már említetted. ‒mondta Xavier még mindig mosolyogva ‒ Tanultál valami új technikát tőlük? ‒ Nem – feleltem. ‒ Vagyis hát igen, de… de leginkább az életről tanultam. Ők mind idősebbek nálam. Végigsimított a hajamon. – Biztosan elkényeztettek. Elhúzódtam tőle. – Hagyd abba! Xavier végre felfogta, hogy valami nagy gond van. – Rose, mi a baj? Mi történt? – Ez – mondtam. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, gyorsan túl kellett, hogy essek rajta. Mintha a csuklómat vágtam volna fel. Ha lassan próbálom, soha nem végzek vele. – Nekem ez már nem megy. Xavier összehúzta a szemöldökét. – Mi nem megy? – Ez – mondtam a köztünk lévő térre mutatva. – Úgy értem, mi nem vagyunk igazán egyformák. Xavier értetlenkedve húzta fel a szemöldökét. – Hát remélem is, különben elég nehéz lenne megcsókolnom téged. – Komolyan beszélek – csattantam föl. Xavier is rájött, hogy így van. – Na, mondd már el, hogy mi a gond! – Semmi gond nincs – mondtam –, csak én ezt már nem tudom tovább csinálni. – De mit? – Veled lenni – feleltem. Xavier lemerevedett egy pillanatra.

– De miért nem? – kérdezte végül. – Én csak… egyszerűen nem megy. – Nem – mondta Xavier most már dühösen. – Ne mondd azt, hogy „csak”! Mondd meg végre, hogy mi bánt! Tudtam, hogy ez lesz, abban a pillanatban, ahogy kiléptem az ajtón. Tudná, hogy nem igaz, ha azt hazudnám, mást szeretek. Tudtam, hogy nem mondhatom azt, hogy a szüleim ellenzik a kapcsolatunkat, mert akkor valami más módot keresne, hogy az akaratuk ellenére is találkozhassunk. Vagy azt várná, hogy ne engedelmeskedjek nekik, amit egyszerűen nem tudtam megtenni. És nem bírtam volna elviselni a fájdalmat a szemében újra és újra, amikor láttam volna őt, amiért a szüleimet választom helyette. Így hát azt az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam: elmondtam az igazat, a létező legnyersebb és legaljasabb módon. – Túlságosan furcsa ez az egész, Xavier – mondtam. – Mi együtt nőttünk fel, én cseréltem a pelenkádat, az isten szerelmére! Olyan, mintha… mintha testvérek lennénk, vagy… – megszakadt a gondolatmenetem, és elhallgattam. – Tegnap este még nem gondoltad furcsának, ami köztünk van. Mi történt azóta? – Semmi – feleltem, talán túlságosan is gyorsan. – Tegnap este olyan boldog voltam és fáradt, nem akartam megpróbálni semmit megváltoztatni. De már akkor is tudtam, hogy…– Féltem, hogy megérzi a hazugságot a hangomban, így gyorsan visszatértem az előző gondolatmenetre. – Mindig is sokkal idősebb voltam nálad és próbáltam gondoskodni rólad. Még azt a bizalmas titkodat is velem osztottad meg, hogy ki volt az első lány, aki tetszett neked.

– Ez nem igaz – mondta. – A másodikat meg a harmadikat elmondtam, igen, de az első lány te voltál. – Látod? – mondtam neki lecsapva a gondolatra. – Ez nem lehet valóságos. Ez csak egy… ez csak egy olyan kamaszkori vágy beteljesülése. Nem lehet jó mindkettőnknek. – Rose, mit akarsz mondani? Nem bírtam ránézni. Nem akartam látni a rémülettől és megdöbbenéstől eltorzult arcát, de éreztem a feszültséget, hallottam az alig leplezett pánikot a hangjában. Reméltem, hogy engem nem árul el ilyen könnyen a hangom. – Azt akarom mondani, hogy nem lehetünk többé együtt – feleltem –, mert ez nem helyes. – Nem… helyes? Tudtam, hogy mire gondol. Ez volt a leghelyesebb dolog a világon. Amikor ketten együtt voltunk, mintha a világ menete is visszazökkent volna a helyes kerékvágásba. – Nem. – Reméltem, hogy nem hallja, ahogy nyelek egyet, amikor ezt kimondtam. Nagy levegőt vettem, el kellett onnan mennem. Egy másodpercig sem bírtam volna tovább. – Isten veled, Xavier ‒suttogtam. Elindultam a füvön át, vissza a lakásunkba. Az ajtó még soha nem tűnt ilyen távolinak. Egy lépés. Két lépés. Három. Négy. Egészen hatlépésnyire jutottam, amikor Xavier hátulról megragadott és szembe fordított magával. – Nem! – Megragadta a vállamat és megrázott. – Nem! Ezt nem fogadom el! Kit érdekel, hogy mit gondol a világ arról, hogy mi a helyes, és mi nem az? Mi nem a természet furcsa szüleményei vagyunk. Az, ami köztünk van, nem lehet, hogy bárkit is sértsen. Hogy mondhatja azt bárki, hogy rossz az,

amit teszünk. Nem vagyunk testvérek, még csak nem is vagyunk más korúak! Nem a te hibád, hogy ilyen sokáig tartott felnőnöd! ‒ De igen – suttogtam. – Fogd be! – kiáltott rám. – Ne csináld ezt többé magaddal, ne hibáztasd mindig magad! Utálom azokat a vámpírokat, akikkel élsz. Gyűlölöm őket! A véredet szívják, és vele az önbecsülésedet és a normális értékrendet! Nem találsz senkit, aki megértene, csak engem! Senkit nem találsz, érted? Senkit! Most, hogy elvesztette az önuralmát, felhasználhattam ellene. Utáltam magamat, amiért ezt teszem, de az egészet az arcába vágtam. – Na, most ki mondja azt, hogy semmit nem érek? – vágtam vissza. – Azt teszek, és azt szerzek meg magamnak, amit és akit csak akarok. Te viszont még mindig ennek a kis diákszerelemnek vagy a rabja. Nőj fel végre! Lépj túl rajtam! Tízszer annyit érek, mint te! – Eltoltam őt magamtól, és hiába volt olyan erős, hagyta, hogy elmenjek. Futva menekültem az ajtóig, mintha csak a pokol kutyái ügettek volna a nyomomban. De a pokol kutyái már bennem voltak, és belülről tépték szét a szívemet. Éreztem, ahogy a fogaik a mellkasomat szaggatják. Küzdenem kellett az ajtóval, hogy kinyissam. Alig álltam a lábamon. Abban a rövid, néma pillanatban, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, éreztem, hogy Xavier mögém lép. – Várj! – mondta. – Nem. – Tudtam, hogy nem bírom elviselni a közelségét.

Lassan magához fordított, hogy ránézzek. Nem akartam az arcát látni, a benne tükröződő szívfájdalom elviselhetetlen volt számomra. – Kérlek, Rose – suttogta. Hozzám hajolt, és összeforrtunk egy utolsó csókban. Éreztem az ajkain a fájdalmat, a vad, kétségbeesett küzdelmet, amitől majd szétszakadt. Nem bírtam tovább tartani magam. Kiürültem, és a lelkemből minden, ami valaha is jelentett valamit, kiáramlott, kiszökött belőlem, kimenekült, mint egy égő épületből, ennek a csóknak szent menedékébe. Egy utolsó gyötrelmes csókkal Xavier magába szívta a lelkemet, hogy biztonságban megőrizze. Egy utolsó, végtelennek tűnő pillanatig még együtt voltunk, majd elváltunk egymástól. Az orra megérintette az enyémet, még éreztem a leheletét az ajkaimon, mintha nem bírtam volna elviselni, hogy tényleg el kell engednie. Nem bírtam kinyitni a szemem, amikor elhúzódott tőlem. Nem akartam újra látni az arcát. – Tudom, hogy mindig szeretni foglak – mondta. Ugyanezt akartam válaszolni, de az ajtó mögöttem kinyílt a tenyerem alatt, és én bezuhantam az átható sötétségbe. Visszabotorkáltam a lakásunkba, elvakítva a könnyektől. Apa és anya már elment dolgozni, és Åsa már soha többé nem jön vissza. Bemásztam az ágyamba, és úgy maradtam ott, mintha már a kapszulámban feküdnék. – Anya, szeretnék aludni – nyöszörögtem neki, amikor hazaért. – Nem, drágám – felelte, letörölve a könnyeket az arcomról.

Már olyan régóta és olyan sokat sírtam, hogy már nem is volt sós a könnyem. Anyám átölelt. – Helyesen döntöttél, szívem. Nagyon büszke vagyok rád. Nem tudtam erre mit mondani. Amikor Xavier ugyanezt mondta a művészetemről, megköszöntem neki. Most, hogy anya mondta ezt, meg akartam halni. – Kérlek – könyörögtem. – Nem akarom ezt érezni többé. Anya, nem akarom így érezni magam. Anya elkomorodott, majd végül azt mondta. – De csak egy napra, ha annyira szeretnéd. De helyesen cselekedtél, és nem hagyom, hogy megfoszd magad ettől a tudatról. Kicsit jobban éreztem magam, amikor a kapszula altatói kezdték elmosni Xavier elkínzott arcának gyötrő emlékét és az elveszett lelkem fájdalmát. De amikor anya felébresztett és iskolába küldött másnap, minden visszatért, és olyan rossz volt, mint azelőtt, vagy még rosszabb, ahogy a hibernáció felerősítette az emlékeket. A következő hónapban egyik gyötrelemhullám követte a másikat. Néha láttam őt az épületben, a folyosón, de el is fordultam, hogy ne jöjjön oda hozzám. De délutánonként, abban az időben, amikor régen együtt sétáltunk a kertben, az ablakhoz mentem, és onnan néztem őt, ahogy egyedül rótta az ismerős köröket. Olyan elveszettnek tűnt. A szívem ott volt vele, mint amikor ötévesen elvesztette a plüssnyusziját, vagy amikor hétéves volt, és elesett a biciklijével, vagy amikor tizenhárom évesen bevallotta, hogy összetörte a szívét az a lány, akiről azt hittem, hogy az első volt, aki tetszett neki. Amikor rám tört a vágy, hogy odarohanjak hozzá és

bocsánatot kérjek mindenért, inkább anyámhoz siettem, és könyörögtem neki, hogy hibernáljon, még ha csak néhány napra is. Ő pedig beleegyezett. – Egészen addig, amíg egyszer csak nem ébresztett fel többé ‒suttogtam.

24. FEJEZET

M

OTTO AGYÁBA ÖMLÖTT. AZ egész nem tartott tovább öt percnél. Az önostorozás hullámai között valahol Otto elengedte a kezemet, és átkarolta a vállamat, arcát az enyémnek nyomta. A teste meleg volt és mozdulatlan, lélegzetvétele súlyosan visszhangzott a fülemben. Meglepett, hogy Otto nem közvetítette a saját gondolatait. Olyan volt, mintha éreztem volna valamit, valahol az agyam egy rejtett zugában, egy befejezetlen gondolatot, amely csendesen meghúzódott, ártalmatlanul. Kicsit elhúzódtam tőle, de Otto ujjai még mindig a csuklómra fonódtak. – Miért nem vágod a fejemhez az összes közhelyet? Azt, hogy nem a te hibád volt, nem tudhattad, a szüleid erőltették rád az akaratukat, és hogy senki nem érdemel ilyen lassú, hibernált halált, bármit is tett, satöbbi? Otto szeme összeszűkült, és rájöttem, hogy ez volt az ő valódi mosolya, nem pedig az a magára erőltetett fintor, amit a társadalom kedvéért fejlesztett ki. – Épp most mondtad ki te magad – hallottam a gondolatot a fejemben valaki más hangján. – De nem hiszem el. – Dehogynem – mondta Otto gondolatban, de több is volt az, mint puszta gondolat. –Mindig is tudtad, csak túlságosan gyűlölted magad ahhoz, hogy beismerd. INDEN EMLÉKEM

Otto tényleg nem hazudott. Éreztem, mennyire komolyan gondolta, amit mondott. Ő érezte, milyen sok mindent temettem az önutálat álarca mögé. Talán én magam is láttam volna egy nap, de Otto segítségével minden sokkal gyorsabban került a felszínre. A szüleim mindvégig tévedtek. Úgy formáltak és neveltek, hogy elhitették velem: igazuk volt. Nem Xavier volt az, akit elutasítottak. Mindenkit elutasítottak volna, aki megtudta volna, hogy mit tettek velem. Ezért próbáltam megvédeni Guilloryt is azzal, hogy nem vallottam be, mire gyanakszom vele kapcsolatban. Már hozzászoktam. Világéletemben óvtam apát és anyát mindenkitől. Titokban tartottam minden mocskos dolgot, amit nekem mondtak. Minden megalázó gondolatot, amit a fülembe ültettek. Minden fél évet, amit hibernálva töltöttem, hogy nekik ne kelljen a lányukkal foglalkozniuk. Amikor elnyertem az Ifjú Mesterek Díját, pánikba estek. Hirtelen szabad lettem, mint ahogy Otto is az lett, amikor elnyerte az ösztöndíjat. Megijedtek, hogy többé nem leszek már az ő tökéletes, agymosott kislányuk. Így aztán el kellett, hogy vegyék tőlem, de úgy, hogy olyan legyen, mintha én utasítottam volna vissza. Rávettek, hogy szakítsak Xavier-vel, és így elzárhattak a világtól úgy, hogy Xavier nem mondta el senkinek. Nem tudom, egyáltalán tervezték-e, hogy majd felébresztenek. Talán igen. Csupán másfél évvel később beköszöntött a Sötét Korszak, és továbbra is otthagyhattak volna saját biztonságom érdekében.

Talán csak elfeledkeztek rólam abban az utolsó kilenc évben, vagy talán már megszokták, hogy hibernálva vagyok, de nem volt kétségem afelől, hogy nem az én jólétem miatt hibernáltak. Saját önző mivoltukból következett, hogy olyan sokáig tartottak meg gyereknek, ameddig csak tudtak. Anyának így mindig volt egy élő babája, akit öltöztethetett, és akivel játszhatott. Apámnak pedig mindig volt egy kis talpnyalója, aki mindig készen állt arra, hogy azt mondja: „Igen, uram, maga mindig tudja, mi a legjobb.” Egyik iskolából a másikba írattak, hogy mindig azt higgyem, buta vagyok. Mivel rendszeresen hibernáltak, hogy fiatalon tartsanak, elhitették velem, hogy mindezt én akarom. Hagytak, hadd játsszak a festékeimmel, mert ez nem fenyegetett senkit, ártalmatlan volt, és lekötötte a figyelmemet, egészen addig, amíg meg nem nyertem az Ifjú Mesterek Díját. Akkor azonban ez is túl sok lett nekik. Vajon hazudtak? Tényleg azért jöttek haza, hogy elvigyenek a díjátadóra? Ha Otto nem lett volna akkor az elmémben, talán tűnődtem volna rajta. De most, hogy az összes önutálatom kitakarodott az elmémből, kristálytisztán láttam, hogy mennyire nem bíztam bennük. Megfélemlítettek. Mindig is ezt tették. Szerettem őket minden sejtemmel, de rettegtem tőlük, és nem bíztam bennük. – Gondolod, hogy szerettek engem?– kérdeztem az elmémben jelen lévő csöndes alaktól. – Ök valószínűleg úgy gondolták, hogy igen– gondolta a másik hang a fejemben. –De szerintem nem tudták, hogyan kell.

Felsóhajtottam és megpróbáltam elhúzódni. Otto szorosan fogta a csuklómat. – Én majd szeretlek– hallottam a gondolatot. –Lehetnénk egy család – Gyengéden megpuszilta a halántékomat, és magamat is meglepve, elmosolyodtam. Ekkor elengedte a csuklómat, és a csöndes lény eltűnt az elmémből. – Köszönöm – suttogtam. – Még mindig megrémisztelek? Otto bólintott, de a szeme mosolygott. Bőrömet alig érintve végigsimított arcomon, és egy gyönyörű kastélyt körbeölelő vadrózsasövény képe jelent meg előttem. Csipkerózsika kastélya. Csakhogy ő nem elátkozott, tehetetlen szépségként látott engem, aki csöndben várja, hogy felébressze a szőke herceg. Én a csipkebokor voltam. Vad, áthatolhatatlan, és elég szívós ahhoz, hogy egy évszázadon át ellenálljak azoknak, akik megpróbáltak beférkőzni azokhoz a törékeny ártatlanságokhoz, amiket meg akartam védeni. Egy ösvény, amely tudta, hogy kit engedhet át. Felvontam a szemöldökömet. – Kit védelmezek? Otto szemei újra elmosolyodtak, és a kezét szívem fölé helyezte. Téged. Majd megérintette a saját szívét. Engem. Keresztbe fonta a kezét és gesztikulált, jelezve, hogy az egész világot. Játékosan megérintette az orromat, és egy gondolat villant az agyamba. – Én bízom benned.– De nem egyértelműen egyes szám első személyben mondta. Nabikinek igaza volt. A gondolatai nem voltak mindig könnyen szavakba önthetőek. Volt ebben egy

„mi” is, mert a családját is beleértette, de ő volt az, aki ismert engem. Megszólalt egy mobiltelefon. Otto a pólója alá nyúlt, és előhúzta a mobilját. – Minek neked mobil? – kérdeztem tőle. Rám nézett, és megrázta a fejét. Ekkor rájöttem, hogy még ha ő nem is tud beszélni, mások tudnak beszélni hozzá. Szájával kis csattogó hangot adott ki, ami egyértelműen arra szolgált, hogy felvegye a telefont. Bren arca jelent meg Otto kezében. – Otto, sikerült találkoznod Rose-zal? Otto bólintott, és átadta a telefonját. Kínosan éreztem magam. – Ööö…Szia! – köszöntem neki. – Rose! Hála istennek! Jól vagy? – Igen. Miért? – Nagyapa felhívott. A robot körülbelül húsz perce megostromolta a UniTornyot. – Hogy mit csinált? – pislantottam. – Kibontotta az egyik falat, és elkezdte szétrombolni a biztonsági szolgálat pultját. Próbálták megállítani, de nem olyan egyszerű kiiktatni egy ilyen izét. Sok kárt okozott, és néhány ember kórházba is került azok közül, akik megpróbálták megállítani. Amikor téged nem talált, újra elhajtott. A rendőrség próbálta lenyomozni, hol van, de úgy tűnik, hogy a UniCorp hálózatában láthatatlanul tud közlekedni. Még a UniCorp biztonsági kamerái sem vették fel. A UniCorp számítógépei automatikusan törlik a nyomait. Így

közlekedhet észrevétlenül egész ComUnityben. Most már biztos, hogy a UniCorp egyik emberének parancsait követi. – Hogy van Xavier? – kérdeztem, nem tudván legyőzni a hangomban a rettegést. – Nagyapa jól van. Megy érted. Én is indulok mindjárt. Öt perc, és az iskolában leszek. Ottóval vagy? ‒ A koleszban vagyunk. Figyelj. Nem hiszem, hogy én készen állok arra, hogy… – Minden olyasmivel, ami nem fenyeget közvetlen életveszélybe, majd később foglalkozunk! Most ne törődj vele! – vágott közbe Bren, és tudtam, hogy igaza van. ‒ Ok. Megtalálta már valaki Guilloryt? Bren arca elkomorodott a kijelzőn. – Aha. Nem hisszük, hogy ő küldte utánad azt a dolgot. – Miért nem? – Megtaláltuk a hotelszobádban. Valaki agyonverte – felelte Bren. – Eddig nem is tudtunk róla, mert Jance álnéven bujkált. Ezt nem vettem be. – De akkor meg mit értett az alatt, hogy szégyen, hogy mi fog velem történni? – Bizonyára ugyanazt, amit mindig – mondta Bren. – Hogy meg fogsz öregedni, és már nem leszel olyan csinos. Ugyanezt mondta egyszer Hilarynek is, akkor is részeg volt. A hideg rázott a gondolatra. A fickó hiába volt halott, életében seggfej volt, és nem kedveltem őt. De ha nem ő próbált megöletni, akkor nem kívántam volna a halálát, bármekkora seggfej is volt, és bármennyire is vérig sértett azzal, amit részegen mondott. – Akkor ki próbál megölni? – kérdeztem remegő hangon.

– Még mindig nem tudjuk. Hol van Otto? Otto átvette a telefonját. – Otto, tartsd ott Rose-t, amíg oda nem érünk. Egy perc múlva ott leszek. Bren épp egy percet késett. Árnyék töltötte be a váróterembe vezető folyosót. A durva, német akcentusú robothang élesen törte át a csendet. – Maga Rosalinda Samantha Fitzroy. Kérem, ne mozduljon, amíg a retinaazonosítás lezajlik.

25. FEJEZET

N

EM VOLT IDŐM REAGÁLNI SEM.

Két ütést éreztem, először Otto testétől, aztán az elméjétől, melyből mindent elsöprő, pánikszerű védekezés áradt. Lerántott engem is a heverő mögé, összefüggéstelen morgást hallatva. Otto tudata alatt érzékelhető áramlatban kavarogtak a gondolatok, ahogy próbálta rendezni minden ismeretünket erről a lényről. Tudta, hogy a Plasztin módszeresen dolgozik, könnyen el lehet terelni a figyelmét, és nem érez fájdalmat. Miközben a pillantása körbejárt a helyiségben lehetséges fegyverek után kutatva, elkaptam egy nagyon pontosan kivehető gondolatot: „A francba, nincs festék!” Lenyomta a fejem. – Egy pisszenést se! Felhasználhatja a hangodat az azonosításodra. Ha azt gondolja, hogy nem te vagy az, akkor feladja. Megpróbálom elterelni a figyelmét. Majd rohanj az ajtó felé. Mielőtt alkalmam lett volna emlékeztetni, hogy mi is történt Guilloryval, elrohant a szoba azon sarka felé, ami a robot látómezején kívül esett. Miközben hason csúszva az egyik fotel mögé másztam, Otto egy asztalt lökött közém és a Plasztin közé. A robot, pozdorjává törve az asztalt, átgázolt rajta, és a lábam után nyúlt. Felsikítottam, és egy másik fotel mögé bújtam. A Plasztin hirtelen mozdulattal széttörte a fotelt a fejem fölött. A párnája szétszakadt, a tömőanyag szanaszét szóródott, a párna pedig a szoba másik felébe repült. A hibernációtól kimerült szívem

küzdött a megerőltetés ellen, de sikerült félregurulnom. Alig kaptam levegőt, de talpra álltam. A Plasztin még mindig köztem és az ajtó között volt. Csapdába estem. Otto elkapta a pillantásomat, miközben a bútorok között kúsztam. Valamit felvett. A széttört fotelból kiesett párna volt az. Teljesen szétszakította, és kifordította belőle a habszivacs tölteléket. Összehúzta magát, ugrásra készen, mint egy macska, majd a Plasztin hátára vetette magát. A párnahuzatot zsákként ráhúzta a támadóm fejére és karjaira, bezárva őt a szövetbe. Egyenesen rám nézett, és fejével az ajtó felé intett. Nem kellett kétszer mondania. A szívem a torkomban dobogott, miközben elfutottam az elvakított gyilkos mellett. Ahogy elhaladtam mellettük, láttam, ahogy a karja Otto felé nyúl. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor meghallottam a reccsenést. A szívem majd’ megállt. Azonnal visszafordultam, és ekkor kezdődött. Olyan hang volt, amit soha többé nem akartam hallani. Túlságosan emberi sikoly volt, mégsem szólt egyetlen nyelven sem. Egyszer egy vidéki jótékonysági banketten voltam az anyámmal, és hallottam, ahogy egy nyúl felsikít, amikor megölte egy kutya. A vér megfagyott az ereimben. De ahogy Otto felkiáltott a fajdalomtól, az százszor rosszabb volt. A textil szétszakadása volt a következő hang, ahogy a Plasztin letépte a fejéről a párnahuzatot Ottóval együtt. Otto a falhoz csapódott, a karja természetellenes szögben állt, majd a fiú a földre csúszott, és szinte mozdulatlan kupacként hevert a padlón. Ekkor még mindig köztem és a Plasztin között volt.

Nem hagyhattam, hogy ez történjen. A Guilloryval történtek bebizonyították, hogy ez a lény életveszélyes. Amikor a robot lenyúlt, és a pólójánál fogva felemelte Ottót, odaugrottam, és kettőjük közé préseltem magam. A Plasztin fényes szemei az arcomra meredtek, és azonnal elengedte Ottót, aki tompa puffanással, amitől még az én fejem is megfájdult, a földre zuhant. A Plasztin megragadott a csuklómnál fogva. – Maga Rosalinda Samantha Fitzroy. Kérem, ne mozduljon, amíg a retinaazonosítás lezajlik. Tökéletesen mozdulatlan maradtam, és hagytam, hogy a halott pillantása a szememet vizsgálja. – Azonosítás megerősítve. – Felemelte az elektromos nyakörvet, és a nyakamra helyezte. Nem ellenkeztem. Otto megpróbálta megakadályozni, hogy a robot a nyakamra tegye a nyakörvet. A Plasztin felemelte a kezét, hogy leüsse őt. Valószínűleg halálos ütés lett volna, de az én kezem gyorsabb volt. Megragadtam Otto kezét, és valami szándékosan kegyetlent tettem. Fogtam a legmélyebb, legsötétebb fájdalmamat az elmém legelrejtettebb, legalattomosabb zugából, hozzátettem azt a kínt és fáradtságot, amit éreztem, miután kijöttem a hatvankét évnyi hibernációból, és olyan erősen összpontosítottam erre, hogy Otto megrettenve levegőért kapott. Ösztönösen elengedett, elég időt hagyva a robotnak arra, hogy egy utolsó kattanással a nyakamra erősítse az elektromos nyakörvet. Az első pár másodperc rettenetes volt. Az agyam pánikban vergődött, olyan volt, mintha nyugtatok nélkül hibernáltak

volna. A testem ellenállt az akaratomnak. Minden testfunkciómat az agyamba fúródó elektródák vették irányításuk alá. A másodperc törtrészére minden leállt, és abban a pillanatban halott voltam. Aztán újraindult bennem az élet, de furcsán, természetellenesen. A szívem újra dobogni kezdett, a tüdőm kitágult, levegő után kapkodtam, az izmaim összehúzódtak, majd elernyedtek, ahogy a Plasztin ráállította processzorait a szervezetemre. Most, hogy küldetése első részét sikeresen teljesítette, hozzáfogott második feladatának végrehajtásához is. A lábam követte őt, ahogy műanyag testéből agyamba áramlottak az impulzusok a hálózaton keresztül. A fejemet sem bírtam elfordítani, hogy megnézzem, Otto hogy van. Alig tudtam gondolkodni. Először nem tudtam mást csinálni, mint követni a robotot, hiába fájt mindenem. A műanyag gyilkos mozgatta a lábaimat helyettem, az ő parancsára működött a tüdőm és dobogott a szívem. De nem tudta, hogy nekem hogy esne a legjobban, ha mozgatná az izmaimat, így hát azok folyton begörcsöltek. Nem ismerte a testem saját ritmusát, és a szívem rendszertelenül kezdett verni. Minden lélegzetvétel fájt, mert túl sok levegőt szívtam be, majd préseltem ki a tüdőmből. Végigvonszolt az iskolán. Nem vette figyelembe a könny- és nyáltermelésem jellegzetességeit, így aztán a szemem kiszáradt és szúrt, pislogni sem tudtam. Mindezek ellenére azért láttam. A Plasztin az egyik légpárnás hajó felé tartott, de nem akármelyik felé, Guillory luxusjárművét nézte ki magának.

A légpárnás ajtaja kinyílt, és a Plasztin bemászott. A testem egy külső erőnek engedelmeskedve lehajolt, és követte a robotot. Ahogy lehajoltam egy test ütközött belém olyan erővel, hogy véraláfutás keletkezett az ütközés helyén. Megrökönyödtem, ahogy megpillantottam Brent. Csak abba az irányba láttam, amerre a Plasztin vitt, így hát nem láttam, ahogy Bren felénk tart. Bren próbálta letépni rólam a nyakörvet. A Plasztin megfordult. Ne!, gondoltam. Ne, Bren! Rohanj! Rohanj, ahogy csak tudsz! Ahogy a testem betekeredett a jachtba, és a Plasztin lenyomta a fejemet, az elektródák a pillanat törtrészére elvesztették a kapcsolatot az agyammal. Sikerült kiáltanom. Csak egy szótagot, de az is elég volt. – Fuss! Bren meghallotta, és meglepve láttam, hogy szót fogad. A földre vetette magát, és begurult a légpárnás jacht alá, mielőtt a Plasztin végleg célponttá minősítette volna őt. Egy örökkévalóságnak tűnő ezredmásodpercig a Plasztin görnyedve állt a jármű ajtajában, elemezve a lehetőségeket. Aztán, ahogy az akadály elhárult, beült velem a jachtba, és felemelkedtünk. Próbáltam körbefordulni és megnézni, hogy Bren jól van-e, de a testem ismét a Plasztinnak engedelmeskedett. A testem azonban bonyolult szerkezetnek bizonyult. Vagy száz különálló folyamat zajlott benne egyszerre, ezernyi ideg irányította megannyi mozdulatát. Olyan sok folyamatból állt össze a testem természetes programja, amit neki irányítása alatt kellett tartania, hogy az lelassította a processzorait.

Olyannyira, hogy képes voltam alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Próbáltam rájönni, hogy az elmém melyik része az, amit még mindig én irányítok. Volt még elég független rész ahhoz, hogy érezzem a fájdalmat, így azt is tudtam, hogy van elég ahhoz is, hogy gondolkozzam. Otto nagyon finom, kényes és törékeny módon avatkozott bele a saját elektromos impulzusaimba. Úgy gondoltam, hogy ha akarnám, én is tudnék hatni rá az elmémmel. Az elektromos nyakörv impulzusai ormótlan, erőszakos módon kontrolláltak, durván átvették az irányítást minden önálló funkcióm és a mozgásom felett. De a magasabb rendű agyi funkciókat még mindig én befolyásoltam. Egyébként pedig nem voltam teljesen egyedül. Hasonlóan ahhoz, ahogy hallottam Otto gondolatait, éreztem a Plasztin jelenlétét is az agyam egy eldugott zugában. Ráfonódott az idegrendszeremre, és anélkül, hogy ezzel teljesen tisztában lett volna, én is rákapcsolódtam az övére. Ő irányította a saját idegrendszerét, de én arra vándoroltam a rendszerében, amerre akartam. Amikor ráhangolódtam a processzoraira, az elmémben visszhangzó jelenléte szinte elviselhetetlenné vált. Az információk fülsiketítő robaját hallottam egyszerre, amely sokkal, de sokkal több volt annál, amit az agyam feldolgozni képes lett volna. Ha be tudtam volna csukni a szemem és el tudtam volna fordulni, megtettem volna, de bennem zajlott mindez, és nem tudtam neki hátat fordítani. A rettegés lett úrrá rajtam, és attól féltem, hogy meg fogok őrülni, de ekkor a sebesen áramló információtömeg egyszer csak elakadt.

197. ADATFOLYAM ELLENŐRIZVE, jelent meg a gondolat a fejemben. AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ. Micsoda? Hát ez meg mit jelent? 198. ADATFOLYAM ELLENŐRZÉSE: FOLYAMATBAN. Egy újabb adag érthetetlen információtömeg áramlott át a tudatomon, de tudtam, hogy egy részét felismertem. Hirtelen megvilágosodtam, és rájöttem, hogy a Plasztin a hálózatot kutatja át. Amikor már tudtam, hogy az információáradat nem magából a robotból, hanem a nyilvános hálózatról származik, könnyebb volt függetleníteni magamat mindettől, és a Plasztin saját programjára fókuszálni. Először csak annyit érzékeltem: KERESÉS… KERESÉS… KERESÉS… 198. ADATFOLYAM ELLENŐRIZVE. AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ. Arra próbáltam koncentrálni, hogy mit is jelenthet az „elöljáró”. A programozásában megtaláltam egy leírófájlt, ami ehhez a szóhoz csatlakozott.

ELÖLJÁRÓ: A KÜLDETÉS ELSŐDLEGES IRÁNYÍTÓJA. Biztosan ő programozta be a robotot, ő küldte utánam. Még tovább kutattam. A küldetés elsődleges programjának első fájlja egy retinaképhez kapcsolódott, ami semmit nem jelentett nekem. A második fájl egy, a hangfelismerő rendszer részét képező hangfájl volt, ami egyszerű hullámmintákból állt. A harmadik fájl egy nevet tartalmazott. MARK ANDREW FITZROY Apa! Minden olyan testfunkció, ami lehetővé tette volna, hogy elsápadjak, sírva fakadjak vagy hányingerem támadjon, most a Plasztin irányítása alatt állt, így csak arra voltam képes, hogy érezzem, ahogy ég belül a fejem. De így már minden értelmet nyert. Apa és anya rendkívül előkelő, és nagyon ismert emberek voltak. Milliószor a számba rágták, hogy milyen veszélynek vagyok kitéve: pusztán azért, mert az ő gyerekük vagyok, elrabolhatnak és túszul ejthetnek olyanok, akik nekik akarnak ártani. Komolyan vettem a figyelmezésükét, és féltem elhagyni az apa és anya által számomra előre kijelölt útvonalakat. Az iskolából haza, otthonról az iskolába, egyébként pedig soha el nem hagyni aUnicorn lakóparkot, és természetesen soha el nem hagyni ComUnityt. Ha nem ezen a két helyen tartózkodtam, akkor mindig apával és anyával voltam. Ezt a műanyagba öntött rettenetet arra programozták, hogy ha elraboltak volna, akkor mentsen meg. Guillory meghalt, és most Otto, Bren és Zavier is célponttá vált, mert a Plasztint

úgy programozták be, hogy ártalmatlanítsa vagy iktassa ki a gyermekrablókat. Elég ijesztő, igen. Szomorú, de kiszámított veszély. Mert tételezzük fel, hogy nem raboltak el. Tételezzük fel, hogy megszöktem. Csak tételezzük fel, hogy az ő tökéletes, tündéri kislányuk úgy döntött, hogy többé nem akar velük élni. Mihez kezdtek volna akkor? Csak nem hagyták volna, hogy a fegyelmezetlen gyerekük lejárassa őket az egész világ előtt? Hogy megtudja mindenki, hogy én mégsem az a tökéletes porcelánbaba vagyok, akivé próbáltak formálni? Hagyták volna, hogy eláruljam az összes titkukat, világ elé tárjam minden hibájukat, hogy kiteregessek minden mocskos szennyest mindenki előtt? Nem. Erről szó sem lehetett. Akkor már a legjobb, ha úgy tesznek, mintha elraboltak volna. Még ha szabad akaratomból mentem is volna el, a Plasztint nem érdekelne, bármit mondanék neki. Nem arra programozták, hogy nekem engedelmeskedjen. Arra programozták, hogy bárkit, aki hátráltatja őt a küldetése végrehajtásában, ellenségnek tekintsen. Bárki, aki megpróbálja őt megakadályozni, hogy engem magával vigyen ‒barát, osztálytárs, rendőr, hivatalos személy –, ellenséges célpontnak minősül, és ennek megfelelően semlegesítendő tényező. Anélkül, hogy felvétel készülne róla. Ujjlenyomat nélkül. Anélkül, hogy a haláleseteket összefüggésbe hozhatnák a szüleimmel. 199. ADATFOLYAM ELLENŐRIZVE: ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ.

Naná, hogy az elöljáró nem elérhető. Apa már régóta halott, de ezt nem tudtam elmagyarázni a robotnak. Próbáltam a Plasztin programját teljes egészében megérteni. Voltegy fájl a programozása mélyén, melynek az volt a neve: ELSŐDLEGES PARANCS. Erre összpontosítottam a figyelmemet. Azt láttam, amit sejtettem, hogy látni fogok. ELSŐDLEGES PARANCS: VISSZAVINNI A CÉLPONTOT AZ ELÖLJÁRÓHOZ. Én voltam a célpont, és az volt a feladat, hogy visszaszállítson az apámhoz. De aztán láttam egy másik parancsot is, elrejtve az elsődleges parancs alá. MÁSODLAGOS PARANCS: HA AZ ELÖLJÁRÓ NEM ELÉRHETŐ: CÉLPONT KIIKTATÁSA. Arra az esetre, ha teljesen megbizonyosodott volna arról, hogy nem tud visszavinni a szüleimhez, ki kellett volna hogy végezzen. Ezzel elém tárult a szüleim szörnyű tervének teljes mélysége. Tudtam, hogy a Plasztin bérgyilkos, de hogy a saját szüleim inkább látnának holtan, mint kiszabadulva az ellenőrzésük alól? Ez nem szeretet volt. Hanem rabszolgaság.

Gyanítva, hogy mit fogok találni, figyelmemet a Plasztin küldetése életbelépésének dátumára fordítottam. Ez a hátborzongató lény egészen addig nem is lépett működésbe, amíg meg nem kaptam az Ifjú Mesterek Díját. Apa, és valószínűleg anya is, csak azután döntött úgy, hogy rám küldi ezt a dolgot, miután megmutattam, hogy többé nem vagyok az övék. Az irántuk érzett szeretetem gyűlöletté forrt, ahogy a Plasztin agyába rögzített, a küldetésére vonatkozó szabályokat olvastam. Ekkor azonban felkeltette a figyelmemet a CÉLPONT fájl. Meglepetésemre nem csak egy nevet láttam ott. Az első, amikor megnéztem, az volt, amire számítottam: egy retinafelvétel, hangminta és a nevem, ROSALINDA SAMANTHA FITZROY. A másik két fájlban szintén voltak retinafelvételek és hangminták, és két név. STEPHANO LUCIUS FITZROY SERAPHINA ALEXANDRA FITZROY Mindkét célpont aktív volt. Azok az emberek, akikre ez a két fájl vonatkozott, még nem lettek kiiktatva. Seraphina… emlékeket idézett fel bennem a név. Sarah, a barátnőm, amikor még olyan fiatal voltam! Mi van, hogyha ő nem is a gondnok lánya volt? Seraphina Alexandra Fitzroy. Sarah a nővérem volt! Volt egy testvérem! Nem voltam egyedül. Van családom. Van egy fivérem és egy nővérem valahol, valószínűleg még mindig hibernálva, ahogy én is töltöttem az elmúlt hatvankét évet. Meg kell találnom őket. Céltalan gyűlöletem valami nyers, védelmező erővé alakult, és

hirtelen még az sem számított, hogy mennyire lehetetlen ez az egész. A Plasztin a hálózatot kutatta át, és én erre a keresésre összpontosítottam a figyelmem. Módszeresen átkutatta a hálózatot. Habár a hálózat végeláthatatlannak tűnt, és vég nélkül áramlott az információ, egyszer ennek is vége kellett hogy legyen, egyszer csak átkutatja az összes adatfolyamot, és amikor nem talál se retinafelvételeket, se hangmintákat, vagy egy friss rendszerbejegyzést MARK FITZROY néven, akkor végez velem. Akkor mégis hova a pokolba visz most engem? A kérdésben már benne volt a válasz. A programjában rejtezett a helyszín. VISSZA AZ ÁLLOMÁSHELYRE. Nagyszerű. És hol van az állomáshely? A fájlban továbbkeresve megtaláltam az öt tizedes jegy pontosságú hosszúsági és szélességi fokokat, de ezek semmit nem jelentettek nekem. Ahogy még mélyebbre túrtam a programban, az állomása helyszínrajzát is megtaláltam. Egy széket láttam, valószínűleg a robot töltőállomása lehetett. Visszaléptem egyet, és próbáltam keresni a robot elmúlt néhány napjának eseményeiről szóló naplóbejegyzésekben. Elég sok dolga volt. Visszafelé haladva átlapoztam a naplófájlt. Megtámadta a UniPrep épületét, és sikeresen teljesítette küldetése első részét, az elfogást. Éppen az állomáshelyére tartott vissza Guillory légpárnás jachtján, amikor érzékelte a UniPrep retinaleolvasóján a jelenlétemet. A retinaleolvasók! Mindig, amikor egy ilyennel találkoztam, a robot máris riasztást kapott a hálózaton keresztül. Otthon megmentett a régimódi ujjlenyomat-leolvasó, és az a tény, hogy soha nem mentem sehová, csak iskolába és

fizikoterápiára. Ha Otto úgy döntött volna, hogy inkább az iskola aulájában akar találkozni velem a kolesz helyett, akkor még mindig ott lehetnénk épen és egészségesen. Ehelyett Otto most törött kézzel, összeverve feküdt, én pedig úton voltam a kivégzésem felé. Ezt megelőzően a robot a UniToronyban volt, mert meg akarta tudni, hogy nem vagyok-e az épületben. Rengeteg biztonsági őr és betört üveg. Még Xavier-t is megpillantottam egy pillanatra, láttam, ahogy kiabál, és megdobbant a szívem. Átlapoztam a naplót, a nirvánai eseményektől kezdve. Visszafelé lejátszottam a Guillory halálát ábrázoló képsorokat. Senki nem érdemel ilyen sorsot. És ami még rosszabb, egész idő alatt gyűlöltem őt, holott Guillory megpróbálta megállítani a fékezhetetlen gyilkológépet. Biztosan megpróbálta elkapni a karomat, hogy elrántson az útból, de túl részeg volt, hogy sikerüljön neki. Visszalapoztam az ellopott hajóig. Láttam visszafelé lejátszva és más szemszögből azt a híradást, amit a Nirvánán láttam, ami azt mutatta, hogy egy Plasztin eltérített egy légpárnás hajót. És végre itt volt, amit kerestem. Néztem a Plasztin naplóját, ahogy végigment a… de mi ez? Úgy nézett ki, mint egy kert. Egy titkos bejárat. Ötletem sem volt, hogy hol lehet, amikor egy pillanatra feltűnt aUnicorn lakópark főbejárata. Ez az átkozott dög egész idő alatt ott volt, gyakorlatilag a lábam alatt. A képek visszafelé peregtek, és láttam, ahogy a Plasztin átvág a pincén, és elmegy az én hibernáló kapszulám mellett. Ott kellett, hogy elmenjen mellettem a támadás éjjelén is, amikor ott feküdtem összekuporodva a kapszulámban.

Egy titkos ajtó… vagy talán nem is olyan titkos, talán csak megfeledkeztek róla. Felnyílt egy fémlemez, és a Plasztin behátrált az állomására, a szoba sarkába. Kísértetiesen emlékeztetett valamire a helyiség. Felismertem az elrendezését. Apának pont ugyanilyen irodája volt a UniToronyban, a jó néhány, hálózatra rákapcsolt monitorral, és egy hatalmas bárszékkel az asztalánál. A képernyők mostanra már elsötétültek és beporosodtak, egyik-másik villant már csak fel időnként, amikor valami kóboráram átszaladt a kábeleken. A bőrszék megrepedezett, és valami rágcsáló fészkelte be magát a szék párnájába, de tudtam, hogy ez volt apa második otthoni irodája, az, ahol a nem annyira törvényes ügyleteit tudta intézni. Itt vált a UniCorpból az emberi történelem legnagyobb üzleti vállalkozása. Eltereltem a gondolataimat a visszajátszásról. Tudtam, hogy hova tartunk, és tudni véltem, hogy fogom megállítani a robotot. Minden azon a döntő pillanaton múlott, amikor a Plasztin talpra állít, és kitessékel a hajó ajtaján. Akkor lesz egyedül egy pillanatra uralmam a testem felett, mint amikor a robot elfordította a nyakamat, hogy betuszkoljon a hajóba. Ha ki tudnám használni azt az ezredmásodpercet, amíg az elektromos nyakörv agyamhoz kapcsolódó érzékelői szétkapcsolódnak, talán ki tudok szabadulni a nyakörvből. A Plasztin beállt a hajóval aUnicorn lakópark udvarába, és kimászott. Lábaim gépiesen mozdulva követték őt, kezem felemelkedett, hogy egyensúlyban tartsa a testem, majd a fejemet lehorgasztottam, hogy a robot értékes célpontját kiszállítsam a hajóból.

Mielőtt a robot parancsára mozdultam volna, már mondogattam a karomnak, hogy fel. Fel, a fenébe is, és ragadd meg a nyakamat. Ahogy a fejem oldalra billent, a kapcsolat szakadozott, és a karom reagált arra a folyamatos impulzusra, amit küldtem neki. Gyorsan felrántottam a karom, mintha csak megégettem volna a kezemet. Jobb kézzel megragadtam a nyakörvet… de a pillanat elmúlt. Megmozdítottam a kezemet, de nem elég gyorsan. Ahelyett, hogy letéptem volna a nyakörvet a nyakamból, csak annyit sikerült elérnem, hogy a nyakörv alá dugtam az ujjaimat. Teljesen reménytelen volt az ügy. Ha össze tudtam volna roskadni legyőzötten, akkor biztos megtettem volna, de most csak mentem, át a garázson, be a pincébe a közelgő halálom felé. A karom idétlenül lógott, a jobb kezem ujjal beakadtak a nyakörv alá. De valami megváltozott. Tudtam mozogni. Nem sokat ugyan, de egy kicsit meg tudtam mozdítani a lábam, éppen csak, aztán utána már újra csak a Plasztinnak engedelmeskedtem. Egy röpke pillanatra fájdalom hasított belém, felnyögtem, majd a fájdalom elmúlt. Mi folyik itt? Rájöttem, hogy a Plasztin túlterhelt rendszere újabb szívritmuszavarral büntetett. Ahogy a szívem megdobbant, az ujjam szorosabb fogast talált a nyakörvön. A pulzusom segített ebben. A nyakamban áramló vér az ujjaim alatt kissé elkezdte szétfeszíteni a nyakörvet. Kevesebb, mint egy milliméter volt, és csak a másodperc ezred részéigtartott, de talán ez is elég lesz. Azt kívántam, bárcsak pisloghattam volna, hogy jobban lássak. Eléggé ködös volt már a világ kiszáradt szemmel, de ahogy befordultunk a sarkon, ott már elég biztosan

láttam,amit kell. Pont ott van. Megpillantottam a sztáziskapszulámat, rajta a fényes NEO-FUSION címkét, ami még a homályos ködön is átderengett. A minimális mozgásteremet a legteljesebben kihasználva,bal felé kezdtem dőlni. Szorosan a Plasztin mellett mentem, de most már lassan, de biztosan más irányba tartottam, mert neki akartam menni a kapszulának. A kapcsológombok pont ott voltak térd magasságban a bal oldalon. Xavier annyi mindent megtett, hogy feltörje ezt a kapszulát, még egy szuperérzékeny indítószerkezetet is rakott bele. Ha jó irányba tartanék, akkor be tudnám kapcsolni a kapszulát, ha beleütközöm. Elég kétségbeesett terv volt. Ha nem sikerül, a múlt ködébe veszek, pont úgy, ahogy a szüleim szerették volna. A Plasztin ment tovább egyenesen, teljességgel figyelmen kívül hagyva a járásom finoman megváltoztatott irányát. Elhaladt a kapszulám mellett, de én mindent elborító éles fájdalommal, bal térddel nekimentem a kapszulának, és a halk zene elkezdett duruzsolni a készülék párnái közül. Bekapcsoltam. Azzal a lendülettel, ahogy beleütköztem, eldőltem, és fejjel a kapszulába zuhantam. Az altatórendszer beindult. Az altatók átjárták a tüdőmet, kezdtek álomba ringatni, és kezdett minden félelmem elmúlni. A kapszula átlátszó teteje lassan, magától elkezdett becsukódni, ahogy ott feküdtem rongybabaként. A tető rácsukódott a lábamra, de ami még fontosabb, a kitekeredett karomra is. A kar pedig egy kézhez csatlakozott, melynek ujjai a nyakörvem köré fonódtak. Ahogy a könyökömet egyre feljebb tolta a becsukódó ajtó, és a

vállam kis híján kificamodott, az elektromos nyakörv lepattant a nyakamról. Szinte hallottam a cuppanásokat, ahogy az elektródák kibújtak a koponyámból. Az altatók már elkezdtek dolgozni, és álmosan lecsukódott a szemem. Mindig próbáltam kapaszkodni a hibernációsán látott álmokba, most viszont próbáltam őket leküzdeni, elűzni a képzeletem villámokban gazdag viharait, erőltetve a szememet, hogy ne az álom élénk színeit, hanem a pince tompa kékesszürke színeit figyelje. Átérezve a térdem fájdalmát, a vállam sajgását és az égő szemem szúrását, küzdöttem a kapszula ellen. A készülék pittyegett, felismerve, hogy hiba történt a folyamatban. A kapszula teteje lassan újra felnyílt. Ahogy a sztáziskemikáliák hatni kezdtek, nem féltem a Plasztintól, aki felém fordult, felismerve, hogy a parancsa végrehajtásában zavar keletkezett. Megállt, majd újraindította a rendszereit, mert az eredeti terve kudarcot vallott. Pár pillanat múlva újra a nyomomban lesz, miután a programozása alkalmazkodik a változásokhoz. El is rohanhatnék, de úgysem jutnék messzire. Túlságosan fájt minden tagom, és a nanorobotjaim sem működtek. Már a lifthez félúton elém vágott volna. De a harc mellett kínálkozott még egy lehetőség. Ha az ember nem fél, képes higgadtan és tisztán látni a dolgokat. Szerintem ezért ragaszkodtam mindig a hibernációhoz, még akkor is, amikor nem kellett volna. Ez a tisztánlátás mutatta meg nekem, hogy csak egyetlen módja marad annak, hogy legyőzzem ezt a szívtelen műanyag ellenséget.

A hő. Az elektromos nyakörv szélével felhasítottam a kapszula puha, rózsaszín selyemszatén párnáját. Az éles elektródák beleakadtak a szövetbe, és a nyakörv pereme nagy darabokat tépett ki a párnából. Tudtam, hogy mit keresek, és tudtam, hogy hol találom. Selyem foszlányokkal a kezemen megtaláltam a kapszulámat energiával ellátó NeoFusion akkumulátor vezetékeit. Követtem őket végig az akkumulátorig, feltéptem a kiegészítő biztonsági panelt, és már ott is volt előttem az akkumulátor, egy nagy, henger alakú tartály, ami olyan hosszú volt, mint az alkarom, és olyan átmérőjű, mint a fejem. Adrenalintól feltüzelve kitéptem az akkumulátort a helyéről. Nehéz volt, de nem volt felemelhetetlen. A kapszula egy dühös vinnyogás kíséretében leállt, a fényei kihunytak, a vegyszeradagoló sziszegése elhallgatott. A Plasztin újra megmozdult, és már csak alig öt méterre volt tőlem. Felráztam a hatalmas UniCorp-logóval ellátott akkumulátort, felkavarva a neutrínókat és megfordítva az akkumulátor eredeti pólusait. Magamban elátkoztam az apámat, aki elhitette velem: túl ostobácska vagyok ahhoz, hogy megértsem az akkumulátor működését. Simán el tudtam volna irányítani a UniCorpot is, hiszen elég ismeretet szedtem össze a UniCorp legkülönlegesebb termékéről, nem igaz? A NeoFusion akkumulátorokat tilos légpárnás járművekben használni, vagy bármi olyasmiben, ami ütközhet. Túlságosan lobbanékonyak. Amilyen én is voltam.

A Plasztinhoz vágtam az akkumulátort, és reméltem, hogy a becsapódás pillanatában fel is robban. A Plasztin azonban fürgén elkapta, nekem pedig elszorult a szívem. Bezuhantam a tönkretett kapszulámba, remélve, hogy maradt még valami vegyszer, ami életem utolsó pillanataiból száműzhetné a félelmet. Halott voltam. Viszlát, Xavier, viszlát, Bren, viszlát, Otto és Mina, Nap, Hold és csillagok, szerelem, fájdalom és megbánás, boldogság, művészet és szépség! De elfelejtettem, hogy a Plasztin mennyire erős, és hogy mit is diktál neki a programja. Állítson meg mindent, ami akadályozhatja az elöljáróhoz való visszaszállításomat. A keze egyetlen gyors mozdulatával eltörte az akkumulátor borítását, mire hatalmas, nyers energia szabadult fel. Előrenyúltam, megragadtam a kapszulám tetejét, és rángatva próbáltam becsukni azt a fejem felett. Nem voltam elég gyors. A kirobbanó forrósággal elöntött a fájdalom, és az egész testem elvörösödött, mintha csak megégtem volna a napon. Az ujjaim hegye, mivel a kezemet tudtam legutoljára behúzni a kapszulába, felhólyagosodott. A kapszulát azonban úgy tervezték, hogy kibírja a tüzet, az űr hidegét és egy nukleáris katasztrófát is. Könnyedén meg tudott óvni egy ilyen gyengécske kis NeoFusion-robbanástól. Szorosan csukva tartottam a szemeimet, amíg a robbanás tombolt. Amikor újra felnéztem, lángok villództak, és én kíváncsian kukucskáltam ki a kapszulám NeoGlass üvegén át. A hirtelen hőkitörés elült – ha az akkumulátor külseje megsérül, néhány másodperc alatt kialszik a tűz –, de abban a néhány másodpercnyi intenzív hőségben a Plasztin megégett.

A lény olvadozott, lángnyelvek csaptak föl belőle, mégis tovább lépdelt a kapszulám felé. A szervezete nem érzékelte a fájdalmat. Folyamatosan égett, és lángok csaptak ki belőle a pince mennyezetéig. Megszólalt a tűzjelző, de az első robbanás okozta hő olyan erős volt, hogy a fejünk felett lévő önműködő tűzoltórendszer működésképtelenné vált. A kapszula mögött álló polcokon meggyulladtak a régi kacatok. A robot egyik lába folyékonnyá olvadva összeomlott. Az egyik karja úgy csöpögött, mint egy égő gyertya. Kinyitottam a kapszulámat, és az ellenségemet figyeltem, apám lassan lángoló tócsává rogyó eszközét. Még hallottam az utolsó mondatát, ahogy égő fejjel és félig elolvadt arccal, olvadt műanyagot verejtékezve, torz géphangján azt mondja: –Küldetés megszakítva. Kárjelentés… 11… százalék… kapacitás… 10… százalék… 6… száza…–A hanga test többi részével együtt elolvadt. Bárcsak éreztem volna a dicsőséget… De csupán hihetetlen kimerültség borított el. Megkésve bár, de elindult a tartalék tűzoltórendszer, és a hirtelen megindult zuhany lefröcskölt. Ki tudja, miért, de ettől nevethetnékem támadt. A hűvös nedvesség jólesett megégett, fájó ujjaimnak. Arcomat a víz felé tartottam és felemeltem a karomat. Minden valószínűség ellenére még mindig életben voltam. A szülői ellenőrzés utolsó maradványa a lábamnál olvadozott, fennakadva a tüskebokron, amelyből nem volt menekvés. Én voltam a rózsabokor. Én voltam a tüskés inda.

26. FEJEZET

A

az égő műanyag ellen, és biztos vagyok benne, hogy a keletkező füstök is halálosan mérgezőek voltak, Tuti úgy néztem ki, mint egy boszorkány, amikor Bren, Otto és Xavier átverekedték magukat a pincén, hogy megmentsenek. Ott álltam a szétrombolt hibernáló kapszula maradványai között kitárt karokkal, hisztérikusan kacarászva a mesterséges esőben, háttérben a még mindig égő Plasztin maradványaival. Lehanyatlott a karom, ahogy megláttam őket, és szégyenlősen vigyorogtam. Elkésett mentőakciójuk kudarcot vallott. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam emiatt. Végül Xavier szólalt meg. Nagyon óvatosan, mintha csak attól félt volna, hogy rárontok, megkérdezte: – Rose, jól vagy? Kuncogtam, de a nevetés köhögésbe fulladt, és megborzongtam. A hideg víz es az égő műanyag füstje kárt tett a hibernációtól amúgy is még mindig kimerült testemben. – Aha – mondtam. – Mit csináltok itt? Miért nem hívtátok a rendőrséget? Otto, mi történt a kezeddel? –Otto keze hevenyészve fel volt kötve a nyakába. Felismertem a kötés anyagául szolgáló párnahuzatot, ami még a koleszbeli támadás során összetört székből származott. Xavier teljesen összetörtnek tűnt. Vizes volt, törékeny és ősöreg. Otto jött oda hozzám. Az ép kezével átkarolta a vállamat, és finoman kivezetett (nagyon finoman, azután, VÍZ NEM SOKAT HASZNÁLT

hogy a hüvelykujjával megérintette a nyakamat, és elmondtam neki, hogy pontosan menynyire is fáj mindenem) a lift felé. – Rendbe jövök– mondta nekem –, volt már rosszabb is. Felhívtuk a rendőrséget, de Bren nagyapja azt mondta, hogy mi úgyis hamarabb ideérünk. Szinte biztos volt benne, hogy idehoz a Plasztin, és a bérgyilkos amúgy is lopakodó üzemmódban volt, ezért a rendőrség amúgy is nehezen tudta volna lenyomozni, hogy hol van. – Sajnálom, hogy megsérültél. Otto egy gondolatot vetített az agyamba arról, hogy hogy érezte volna magát akkor, ha csak állt volna és hagyja megtörténni a dolgokat. Beleborzongtam. Igaza volt, sokkal rosszabb lett volna. – Bocs, amiért azt a gondolatot küldtem. – Tudom, miért tetted. – Ekkor a várat őrző csipkebokor képe jelent meg előttem gondolatban. – Igazad volt– mondtam neki némán. – És tudom, hogy kit kell megóvni. Láttam a rettenetet a szemében, amikor Seraphinára és Stephanora gondoltam. Én is ugyanezt éreztem. – Ha bármit tehetek érted, csak szólj– ajánlotta fel. Bren előrement, és már a liftnél várt ránk. Elzárta a vizet. – Majd én elintézem a tüzet – mondta, előhúzva a tűzoltótömlőt egy vörös faliszekrényből. – Mondd meg Xavier-nek, hogy várom odafönt – kiáltottam utána. Bren egy rövid nevetéssel válaszolt, aztán hagytam, hogy Otto behúzzon a liftbe, és felmentünk a lakásomba. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, amikor beléptünk a lakásba. – A kezed.

– Elmegyek majd orvoshoz, Penny amúgy is hallani akar majd a történtekről. Szereti az ilyen kalandos történeteket. – A laborbéli orvosaidhoz? – Hát persze. Ki más tudná, hogy működik a testem? Nem is ugyanúgy kell meggyógyítani, mint a többi embert, mindamellett te vagy az, akinek igazán orvosra van szüksége. Olyan vörös vagy, mint a rózsa. – De legalább élő rózsa! Otto szeme mosolygott. – Hol vannak a szüleid?– Nem igazán a „szülő” szóra gondolt, de ez egy jó közelítésnek felet meg. – Barryt és Pattyt ismerve biztosan golfoznak, vagy valami hasonlót csinálnak. Na jó, ez nem volt valami szép tőlem. Valószínűleg dolgoznak. – Csak azért kérdezem, mert a rendőrök biztosan fel fogják hívni őket. Biztosan szeretnék tudni, hogy mikor érnek haza. Bólintottam. – Ez igaz – feleltem. Besurrantam a szobámba, és kivettem egy tiszta iskolai egyenruhát a szekrényből. Nehezebb volt felöltözni égett ujjakkal, mint ahogy gondoltam. Még mindig fájt minden érintés. – Jaj! – kiáltottam fel; ahogy belebújtam a puha pamutba, az égett testrészeimhez súrlódott. A megrándult vállam is fájt, a térdem lüktetett, és a szemem is szúrt egy kicsit. Minden izmom fájt, és megkékült a nyakam, amikor Bren megpróbálta letépni rólam a nyakörvet, és mindennek tetejébe a könyököm még mindig fel volt dagadva attól, hogy megütöttem a Plasztint Nirvánán. Nehéz volt öltözködni. Nem is vettem fel mást, csak egy tiszta pólót és egy szoknyát, az egyenruha többi részével nem foglalkoztam.

Amikor visszasántikáltam a szobába, láttam, hogy Otto elővette az elsősegély-felszerelést a hűtő fölötti polcról. Sértetlen kezével fürgén, ügyesen Icestrip™ kötéseket rakott az ujjaimra, amik kellemesen hűtöttek és a fájdalmat is csillapították. Belém tömött egy fájdalomcsillapítót is, és éppen egy hűsítő balzsamot permetezett enyhén égett arcomra, amikor Barry és Patty hazaért. – Hát ti meg mit csináltok? – kérdezte Barry. – Már megint milyen bajba keveredtél? – kérdezte Patty. – Miért hívott fel minket a rendőrség? – Ki vagy mi ez? – kérdezte Patty Ottóra mutatva, aki a szemét forgatta. Kérdéseiket figyelmen kívül hagyva így szóltam: – Ki vagytok rúgva. – Hogy micsoda? – Barry és Patty meghökkenve nézett, Otto pedig furcsa, fojtott hangot adott ki. Nevetett. Erőt merítettem a hangjából. – Azt mondtam, ki vagytok rúgva. Tűnjetek el a lakásomból. Patty hitetlenkedve nézett. – Nem tudom, hogy mit képzelsz, ifjú hölgy, de mi vagyunk a kijelölt nevelőszüleid. – Nem, nem vagytok – mondtam düh nélkül a hangomban. – Guillory bérelt fel benneteket, hogy tartsátok rajtam a szemeteket. Soha nem voltatok a nevelőszüleim. Mindent jelentettetekGuillorynak. Nos, Guillory már halott, és amíg valaki át nem szervezi a vállalatot, addig én vagyok az, akinek ti dolgoztok, és most ki vagytok rúgva, legalábbis ebből a

munkából. Menjetek vissza Floridába, és folytassátok ott, ahol Reggie miatt abbahagytátok. Tüntetően csak álltak ott, amíg Xavier bőrig ázva, de elegánsan be nem lépett a folyosóra. – Hallgassanak a főnökükre – mondta nekik csendesen. – Ha nem ő az, akkor én vagyok az. Ha ő nem akarja, hogy itt legyenek, akkor ennyi volt. Nem tudván eldönteni, hogy melyikünkre is nézzen, Barry megkérdezte. – Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy visszamehetünk UniFloridába a régi munkánkhoz? – Hogyne – feleltem. – Garantálom – tette hozzá Xavier. Barry bólintott. – Akkor rendben. – Feleségéhez fordult, és így szólt: – Csomagoljunk. Ezzel mindketten eltűntek a hálószobájukban. Xavier megrázta a fejét a távolodó alakok után nézve. – Találok neked jobbat – mondta. Mereven ránéztem. Elfordította a tekintetét, és az ajtó felé hátrált. – Valakinek fel kell hívnia a rendőrséget, és elmondania, hogy túl vagyunk a legrosszabbon. – Már megtörtént – mondta Bren, Xavier mögött felbukkanva. ‒Már úton vannak, hogy lekapcsolják a tűzvédelmi rendszert. – A mentőket is hívni kell. – Megtörtént, anyát is hívtam, úton vannak ide. Xavier bólintott. – Helyes. Nos, akkor megyek, kint megvárom a mentőket.

– Nem – szóltam Xavier-re. – Te maradj itt! Xavier rám pillantott. – De meg kell mutatni nekik a helyszínt. – Bren vagy Annie is el tudja intézni. Nekünk beszélnünk kell. Xavier lehajtotta a fejét. – Talán nem ez a legmegfelelőbb időpont – mondta. – De talán több alkalom nem is lesz, hogy együtt legyünk ‒mondtam. – Azóta kerülsz engem, hogy kijöttem a kapszulából. Xavier nyelt egyet. – Igazad van, tényleg kerültelek. Ottóra pillantottam, aki az egész történetünket ismerte. Megfogta a kezem. – Kimegyünk Brennel a kertbe, megvárjuk a rendőröket. – Köszi – mondtam. Néztem, ahogy elmennek, majd visszafordultam Xavier-hez. Ruhája nedves volt és gyűrött, és láthatóan napok óta nem aludt. Nagyon úgy festett, mint aki egyáltalán nem akar most belemenni ebbe a beszélgetésbe. Kimentem a fürdőszobába, hogy hozzak neki egy törülközőt, hogy legalább a haját meg tudja szárítani. Zavier-t napok óta bezárva tartották a fürdőszobában egy nagy tál kutyaeledellel és egy játékkal, amit rághatott. Örömében rám ugrott, ahogy kinyitottam az ajtót, és én majdnem sikoltottam egyet, ahogy azonnal összetapicskolta és összeszaglászta minden fájó pontomat. ‒ Jaj, Zavier. Ülj le!

A kutya lihegve leült, és szemében csillogott az öröm, hogy újra láthat. Fogtam egy száraz törülközőt, bementem a nappaliba, ahová Zavier is követett. – Tessék, itt van – mondtam, odadobva a törülközőt Xaviernek. Öregemberhez képest fürgén elkapta a törülközőt, és katonás alapossággal átdörzsölte az arcát és a vállát. – Kedveled Dizzyt? – kérdezte szinte szórakozottan. Zavier-hez fordultam. – Téged Dizzynek hívnak? – kérdeztem őt. A kutya egy darabig furcsán nézett, majd elkezdte lelkesen csóválni a farkát. Megsimogattam aranyszínű fejét. – Zavier-nek hívom – mondtam –, Z-vel. Xavier elkomorodott. – Ó – felelte. Újra a törülközőbe temette az arcát. Gyanítottam, hogy azért törülközik ennyire, hogy csináljon valamit, és nem azért, mert még mindig nedves az arca. Xavier-t néztem, keresve benne a fiút, akit valaha ismertem. Nem volt nehéz megtalálni. Most már nehéz volt elhinni, hogy nem fedeztem fel benne azonnal. Bár ami azt illeti, egészen eddig alig töltött velem öt percet. És én valószínűleg nem is akartam látni őt benne. Megsimogattam a kutyám fejét. – Szeretnék kérdezni valamit. ‒ Tudom – mondta Xavier, és szavai ólmos súlyként hullottak alá. Nagy levegőt vettem. – Hogy hagyhattál el? És ilyen sokáig? – kérdeztem, de a szavaimban nem volt neheztelés.

Xavier hatalmasat sóhajtott, és lassan leereszkedett az egyik karosszékbe. – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire fájdalmas volt ez nekem -mondta, de nem nézett a szemembe. – Óránként teszem fel magamnak a kérdést azóta, hogy Bren rád talált. Azóta alig alszom. En…– Újra felsóhajtott, majd erőt véve magán megszólalt. – Tényleg nem tudom. – Hogy lehet, hogy nem tudod? Xavier olyan mozdulatot tett, mint amikor gyerekkorában úgy érezte, hogy nem értem, amit mond. – Rose. – Egy pillanatra elhallgatott. – Te szakítottál velem. Bólintottam, próbálva megérteni, amit mond. Felhúztam a lábam a kanapéra. – Szóval úgy gondoltad, hogy… ez már nem is a te feladatod? – Nem – mondta. – Ugyan, Xavier. Próbállak megérteni. Feloldoztad magad a velem kapcsolatos felelősség alól, vagy úgy érezted, megérdemeltem, hogy elvesztettem az életemet. De én egyiket sem akarom elhinni, annak ellenére, hogy…– Rendkívül nehéz volt ezeket a szavakat szívfájdalom nélkül kimondani. – Annak ellenére, hogy távol maradtál tőlem azután is, hogy visszatértem. – Nem! A fenébe is…– Tétovázott, a szavakat keresve. – Nincs feloldozás. Tudod, mennyi idő telt el? Ha visszanézek az elmúlt ötven-hatvan évre, életem minden pillanatára, próbálom megérteni, hogy hagyhattam, hogy ez történjen, de nincs olyan ok, ami feloldozhatna ez alól a… mulasztás alól. Hogyan is mondhattam meg neked most, hogy én vagyok az?

Hogyan is… kínozhattalak volna azzal a tudattal, hogy itt vagyok? Jobbnak láttam, ha azt hiszed, hogy meghaltam, ahogy mindenki más is. Felnéztem rá. Ez a férfi tényleg nem az én Xavier-m volt. Az én Xavier-m szemei valaha nevettek. Pillantásom a régi vázlatfüzetre esett, amit a dohányzóasztalon hagytam, amikor elutaztam Reggie-vel, és felkaptam egy új rajzfüzetet. Magamhoz húztam, és kinyitottam egy üres oldalon. – Próbáltál valaha megkeresni? – kérdeztem, és közben kipiszkáltam a szénceruzát a spirálgyűrűből. – Igen – felelte, és a válaszával meglepett. – De nyilvánvalóan nem eléggé. – Meséld el – kértem. Hátradőltem, és őt figyeltem, miközben a kezem egy új portrét kezdett el rajzolni. – Először nem is fogtam fel, hogy mi történt – felelte. – Miután búcsút vettél tőlem, láttalak a folyosón, de te elkerültél engem. Időnként eltünedeztél, és én kezdtem ideges lenni, de mindig visszatértél, és továbbra is kerültél engem. Elhittem, hogy tényleg nem akarsz velem lenni. Aztán amikor végül olyan hosszú időre eltűntél, örültem, mert nem akartalak látni, mert minden annyira… fontos abban az életkorban. Nagyon fájt látnom téged úgy, hogy közben nem lehettem veled. Szomorúan elmosolyodtam. Én még mindig abban az életkorban voltam. – De aztán…,Åsa elment, eltelt egy év, én pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán… Mark és Jacqueline kényszerítettek, hogy szakíts velem, s mivel nem akartál az a tökéletes gyerek lenni, akit ők kitaláltak, így hibernáltak, csak hogy megszabaduljanak tőled. Ez csak egy feltételezés volt, de

nem hagyott nyugodni a gondolat, egészen addig, amíg eljött az idő, hogy főiskolára menjek. – Papírra vetettem Xavier ráncos kezét, ahogy beszéd közben gesztikulált vele. – Azt gondoltam, hogy ha elmegyek a főiskolára, nem marad senki, aki egyáltalán tudná, hogy te valaha itt éltél, így hát vártam, amíg a szüleid elmennek anyád egyik jótékonysági rendezvényére, és betörtem a lakásotokba. Csak elképzelni tudtam, ahogy Xavier beszökik aUnicorn központi szerveréhez, feltöri a kulcskódokat, és besurran a lakásunkba. – Nem tudtam, hogy örülni fogsz-e, ha újra látsz, vagy sem, de tizennyolc éves voltam, és már megvolt a helyem a Princetonon.És már nem számított, hogy mit gondolsz rólam, egy évet eltölteni hibernációban minden ok nélkül, az több volt, mint nevetséges. Addigra már arra a következtetésre jutottam, hogy veled nagyon elbántak a szüleid. Xavier felsóhajtott. – Gondoltam, felkínálom neked a lehetőséget… Nem is arra, hogy legyünk együtt újra, hanem… hogy szökj meg innen. Hogy véget vess a hibernálásoknak, véget vess az „élő baba” szerepnek, amit az anyád rád kényszerített. Véget vethettél volna az „igen, apu, természetesen, apu” korszaknak, hogy végre önmagad lehess, végre Rose lehess. A Plasztin támadása után még mindig sajgó égési sérülésekkel csak elképzelni tudtam, hogy milyen lett volna, ha akkor sikerrel jár Xavier. A Plasztin utolért volna bennünket a Princetonon, amikor még új volt és friss, nem szenvedett volna hatvankét évnyi mellőzöttségtől, arra

programozva, hogy megöljön bárkit, aki megpróbálja megállítani. Ez elgondolkoztatott. Ha a hibernáció előtt lett volna lehetőségem választani, hogy ne lássam többé a szerelmemet, vagy hagyom őt meghalni, tudom, hogy mit választottam volna. Boldogan feláldoztam volna hatvankét évet az enyémből az övéért. A sors mindig ellenünk volt, bármennyire is szerettem őt. Xavier nagy levegőt vett. – És igen, ha akartad volna, akkor együtt lettünk volna, csak te és én, ahogy mindig is voltunk. Hiányoztál. Ahogy ezt kimondta, lehunytam a szemem. Olyan bizsergést éreztem a mellkasomban, amit azóta nem éreztem, hogy felébredtem. Nem valami ideges remegést vagy egy csalfa remény érzését, hanem a valódi öröm apró szikráját éreztem. – Beosontam a szobádba, de a kapszulád nem volt ott – mondta Xavier. – A szobádban még mindig ott volt minden dolgod, de te már nem voltál ott. Csak álltam ott, és nem tudtam, mitévő legyek. Aztán kiderült, hogy a jelek szerint a hackerismereteim nem voltak naprakészek, ugyanis megszólalt a riasztó, a rendőrség rám tört és letartóztatott. Éjszakára börtönbe zártak, és megpróbálták utolérni Markot és Jacqueline-t, hogy vádat emelhessenek ellenem betörésért és jogtalan behatolásért. – Mély levegőt vett. – Végül is nem emeltek ellenem vádat. Mielőtt az éjszaka véget ért, szinte mindenki meghalt a rendőrségen. Rémülten néztem fel a vázlatfüzetemből. – Jaj, ne! – suttogtam.

Xavier bólintott. – Jobban is időzíthettem volna, de ugyanakkor, ha akkor sikerült volna téged kiszabadítanom, akkor valószínűleg te is megbetegedtél volna. Aznap érte el a járvány ComUnityt. – Nagyot sóhajtott. – Ott voltam egyedül a börtöncellámban. A feljelentést még nem fogalmazták meg, és ahogy vártam, láttam az embereket a rácson keresztül, ahogy izzadnak, köhögnek, a tüdejükre szorítják a kezüket, és csak kiabálnak és sikoltoznak. Megrázta a fejét. – Összekuporodtam a sarokban, próbáltam olyan távol maradni a haláltól, amennyire csak tudtam. Megijedtem… Akkor nagyon örültem, hogy nem találtalak meg. Behallatszott az utcáról az emberek kiáltozása és a mentőautók szirénáinak vijjogása. Aztán minden elcsendesedett, és az a némaság még ijesztőbb volt, mint azelőtt a kiáltozás. – Most már nem csak a keze remegett. – Nem volt mit ennem és innom két napig. Aztán én is megbetegedtem. – Jaj, ne! Összeszorított szájjal rám nézett, és próbálta elmondani, hogy végül is minden rendben volt. – Távol voltam a tömegektől, és nem érintettem meg senkit, így a betegség addig nem is fertőzött meg, amíg nem kezdett el a levegőben is terjedni. Csak akkor kezdtem köhögni, a vége felé, amikor a holttestek bomlani kezdtek. Addigra már nem féltem, szinte megkönnyebbülést éreztem. Nem akartam már ott lenni többé, és épp akkor, amikor már felkészültem a halálra, vegyvédelmi ruhába öltözött UniCorp biztonságiak tolták félre az ajtóból a hullákat, megtaláltak, és antibiotikumokat nyomtak az ereimbe.

Megvonta a vállát. – Apa és anya meghalt. A Princeton szellemvárossá vált. Mark és Jacqueline eltűnt. Később sikerült megtudnom, hogy az egyik világvégi gyarmatra mentek. Csodával hatásos módon nem vitték magukkal a fertőzést. Engem besoroztak polgári szolgálatra, és a következő öt évet a fertőzés áldozatainak ápolásával, lázadások leverésével és különböző ellátmányok szétosztásával töltöttem. – Xavier rám nézett. – Nem mondom, hogy nem gondoltam rád, mert de. Mindig is. Nem is tudtam volna másként létezni. Olyan sokáig voltál az életem része, hogy örök nyomot hagytál a lelkemen. De a halál pusztítását láttam mindenütt magam körül. Tudtam, hogy csak két helyen lehetsz. Vagy hibernációban, a kapszuládban, vagy pedig már békében nyugszol valahol. Bárhogy is volt, semmit nem tudtam tenni érted. Kiemeltem Xavier tekintetét a rajzomon. Láttam benne az iszonyatot. A kemény arcvonásokat, amelyeket oly sok tragédia barázdált az arcára. ‒ Amikor leszereltem a polgári szolgálatból, jelentkeztem gyakornoknak a UniCorpba. A közönséges főiskolai végzettséget figyelmen kívül hagyták, de a polgári szolgálatban töltött küzdelmes éveim sokat nyomtak a latban. Engem is meglepett, hogy felvettek, de ismerték a nevemet. Anya és apa Mark beosztottjai voltak, és a szüleid még mindig emlékeztek rám. Úgy tűnt, hogy amekkora zűrzavar volt, sosem jutott el hozzájuk az a hír, hogy én törtem be az otthonukba. – Mélyet sóhajtott. – Csak azért csatlakoztam a UniCorphoz, hogy közel kerüljek hozzájuk, és rólad kérdezősködhessek.

Erre felkaptam a fejem és felnéztem a rajzból. – Tényleg? Xavier mélyen a szemembe nézett. – Te mindig is ott voltál az agyamban, ott munkáltál a gondolataim mélyén, Rose. Sosem tudtalak elfelejteni, bár gyakran azt kívántam, hogy bárcsak sikerülne! Sokszor álmodtam rólad. A semmiből minden figyelmeztetés nélkül bukkantak elő ezek az álmok. Tudatosan nem is gondoltam rád, és egyszer csak mégis ott voltál újra. És amikor megjelentél álmaimban, mindig azt álmodtam, hogy el akarom mondani neked, hogy mennyire hiányzol. Felébredtem, és egész reggel a fejemet püföltem, és azt ismételgettem, hogy ,,Az a hülye fejem!" Mintha a te mintádra építettek volna engem is. Te voltál a mércém. Minden barátom, aki csak volt, minden nő, akire valaha is szemet vetettem, a rólad őrzött emlékek mércéjének kellett, hogy megfeleljen. Szerettem volna mosolyogni és sírni, olyan tragikus volt, amit mondott. Az utolsó simításokat végeztem a rajzon. – Amikor végül sikerült a szüleid közelébe jutnom, rólad kérdeztem őket, de nagyon feldühödtek. Az apád majdnem megütött. „Hagyjuk a multat nyugodni!" – mondta. „Ne háborgassuk a halottakat.” És én hittem neki. – Xavier hangja majdnem suttogássá halkult. – Mint egy átkozott bolond. – Megrázta a fejét. – Huszonnégy éves voltam, keményebben kellett volna próbálkoznom. – Hangján érezhető volt, mennyire megveti magát a történtekért. Huszonnégy. Csak nyolc évvel lett volna idősebb, mint én. Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy ezt átgondoltam. Kicsit kihúzta magát ültében.

– Tudom, hogy ezek után sokat vitatkoztak azon, hogy kirúgjanak-e, de nagyon kevés ép és egészséges ember maradt a Sötét Korszak után. Nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsenek, így aztán maradtam és dolgoztam az ördögnek. Fontolóra vettem, hogy kilépek, de abban az időben történt az, hogy a globális élelmezési kezdeményezés kudarcot vallott, és a sokmilliónyi más ember mellett engem is megmérgeztek. Nem lehetett soha többé gyerekem. Soha többé. Vagy legalábbis így gondoltam. Akkor még nem dolgoztak ki hatékony gyógymódokat, és gyűlöltem őket! Tudtam, hogy a UniCorpnak mekkora hatalma van. Arra gondoltam, hogy maradok, hátha helyre tudom hozni ezt a rengeteg gonoszságot, amit tettek. Azzal kezdtem, hogy próbáltam belülről szabotálni a vállalat működését, aláaknázni az egészet, aztán rájöttem, hogy dolgozhatnék titokban azon, hogy a társaság valami valóban jót is tegyen. Ez egy nagyon lassú folyamat volt, és a tevékenységem nagy részét titokban is tartottam. Nem vágytam hatalomra, nem akartam mást, csak elűzni a hatalomból az olyan embereket, mint az apád és Reggie. Már csak ennyit lehetett tenni. – De azt ugye felfogtad, hogy most már te vagy az elnök? – kérdeztem. – Sajnos igen. Próbáltam ezt elkerülni. Több befolyásom van az emberekre akkor, ha nem néznek közvetlenül a szemembe. – Léptesd elő Bren apját – mondtam. – Add át neki a feladatokat. Ő rendes ember, és szereti a munkáját. Te már úgyis…– kerestem a megfelelő szót, ami nem az, hogy „öreg” – közel vagy a nyugdíjhoz. Az igazgatótanács meg fogja érteni. Xavier a homlokát ráncolva elgondolkozott.

– Ez jó ötlet, igazad van, tényleg meg tudná csinálni. Annienek jó ízlése van. – Kedvelem őt – mondtam neki. – Ő is kedvel téged – felelte Xavier. Nem bírtam magamban tartani a kérdést: – Miért kereszteltétek Roseannának? Xavier lehajtotta a fejét. – A feleségem nővére is meghalt a járvány idején, őt hívták Hannah-nak. Összekombináltuk a két nevet. – A feleséged tudott rólam? – Természetesen, hiszen szerettük egymást. Szerettem volna féltékenységet érezni, de csak kíváncsi lettem. – És ő milyen volt? Xavier elmosolyodott. – Olyan, mint te – felelte. – Szenvedélyes, kötelességtudó, művészi hajlammal megáldott. Mondtam neki, hogy te voltál az én mércém. Egy kicsit keményebb nő volt, mint te, de a Sötét Korszak túlélői közül sokan ilyenek voltak. Tervezőként dolgozott a grafikai osztályon. Kitalált egy játékot, amivel mosolyra bírt minden alkalommal, amikor csak akart. Engem már az is meglepett, hogy látott bennem bármi emberit is azok után. És még a gorombaságommal is együtt tudott élni. És az a sok beavatkozás, amiken keresztül kellett mennünk, csak hogy megszülethessen Ted és Annie… ‒ Örülök – suttogtam. – Nagyon örülök. – Nem kellett többet mondanom. – Hiányzik neked? – Ami azt illeti, nem nagyon. Na nem mintha nem szeretném, ha még mindig élne, mert de, ellenben úgy érzem,

hogy egy része még mindig itt van – mutatott körbe a lakásban. – Talán a lelke. Rám vár valahol – folytatta, aztán megvonta a vállát. – De hát mit tudok én erről? Én a tiedről is azt hittem, hogy itt van. – Itt is volt – mondtam –, átadtam neked megőrzésre, mint az Ifjú Mesterek Díjamat. – Az még mindig megvan – suttogta Xavier. – Na, hát a lelkem is nálad van. Az utolsó csókommal adtam oda. – Sosem akartam elvenni – mondta Xavier. – Önként adtam, szóval tartsd meg – feleltem nevetve. – Majd növesztek másikat. A fal melletti állóórára pillantottam. A mentőknek már itt kellene lenniük. Otto. Bizonyára lefoglalta őket. Jól tette. Xavier már nyugodtabbnak tűnt, de még nem fejeztem be a keresztkérdéseimet. – Miért nem mondtad meg, hogy ki vagy? Megrázta a fejét. – Hogy tudtam volna megmondani? Hatvan évig azt hittem, hogy halott vagy, aztán derült égből villámcsapásként az unokám felhív, és azt mondja, hogy megtalálta Rosalinda Fitzroy-t a pincében, és egy csapásra megváltozott a világegyetem szerkezete! – Megdörzsölte a halántékát, mintha fájt volna a feje. – Az eltelt idő hirtelen óriási súllyal nehezedett rám. Valahol legbelül kettészakadtam, mintha nem sikerült volna azt az életet élnem, amire születtem, és valaki másnak az élete jött volna, és ellopta volna azt a sok évet. Ott voltam én magam, akit ismertem, az apa, a nagyapa, az üzletember.

Aztán ez a dühös, sebzett lelkű tizenéves fiú, aki előtört a semmiből, és el sem hiszed, hogy mennyire gyűlölt engem. Kiabált velem, néhafél éjszakán át. „Egész idő alatt ott volt, szó szerint a lábad alatt! Hogy nem voltál képes kiszabadítani öt?” – Xavier felsóhajtott. – Mindenért engem hibáztatott. Felsóhajtott, és becsukta a szemét. – Nagyon sajnáltalak, csont és bőr voltál, és olyan fájdalmasan fiatal. Erre már én is gondoltam, Xavier megnősült, felnevelt két gyermeket, az unokája velem egyidős. Biztosan végtelenül gyerek vagyok még hozzá képest. Milyen ironikus! Annak idején még én segítettem neki megtanulni járni. – Már kezdettől fogva fontolgattam, hogy elmondok neked mindent, még amikor kórházban voltál, de amikor nem ismertél fel, úgy gondoltam, hogy… talán így a legjobb, hiszen hogyan tudnál nem hibáztatni azért, amiért otthagytalak? Amikor én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt. A rajzom elkészült. Ott volt Xavier, egy elcsigázott, összetört öregember, akinek sugárzott a szeméből a szívfájdalom. Mindig jobban megértettem a dolgokat, ha lerajzoltam őket. Xavier mosolya meghalt a Sötét Korszak alatt. Az én dolgom volt feltámasztani a mosolyát, kivenni a hibernációból és visszatenni azt oda, ahová tartozott. Felálltam. Xavier érdeklődve nézett rám homályos zöld szemeivel. Elvigyorodtam. – Olyan magasra nőttél – mondtam. Zavartan nézett rám. – Hogy micsoda?

– Mindig ezt mondom – feleltem –, ez a szokás! Xavier nagyot sóhajtott, és lenézett a térdére. – Nem biztos, hogy ez most is igaz. A kor nyomot hagy az emberen. – Ahogyan a bűntudat is – feleltem. A vállára tettem a kezem. ‒Ne gyűlöld magad tovább, egyikünk sem tehet arról, ami történt. Egyszerűen csak megtörtént.‒felemeltem a kezét, majd az enyémre tettem egy pillanatra, majd hagytam, hogy szétváljanak. – Hiányoztál – suttogta. Könnyek szöktek a szemembe. – Te is hiányoztál nekem – feleltem. – És hiányzott minden más is. Egy pillanatra elhallgattunk mindketten. Letérdeltem, és fejemet a karosszék karjára hajtottam. – Legalább visszakaphatod végre a lakásodat. Xavier megrázta a fejét. – Nem, ez most már a tied. Én is megráztam a fejem. – Nem mondtam, hogy el akarom hagyni. – Hát ezt meg hogy érted? Kihúztam magam, és mélyen a szemébe néztem. – Úgy értem, végre megtanultam önálló döntéseket hozni. Többé nem fogok tehetetlenül feküdni, és hagyni, hogy mások mondják meg, hogy mit tegyek. Tudom, hogy mit akarok, és én téged akarlak, azt akarom, hogy te legyél a gondviselőm! Xavier makacsul rázta ősz fejét. – Nem tehetem, Rose, ez nem lenne helyes.

– És ezt ki mondja? Xavier, mikor volt a mi kapcsolatunk helytelen? Nem vagyok ostoba – tettem hozzá, elébe vágva a mondandójának, bármit is lett volna az. – Tudom, hogy mi lehet és mi nem lehet közöttünk. Valamit elvesztettünk. Elvesztettük az első szerelem lángoló, mindent felemésztő pokoli füzét, és ez nem igazságos. Nem bírtam teljesen lenyelni a könnyeimet, és remegett a hangom, de uralkodtam magamon. Xavier-nek meg kellett értenie. ‒ Soha nem lesz velünk tisztességes az élet, és én mindig gyászolni fogom, ami elveszett, ahogyan te is. A szüleim úgy loptak el téged tőlem, ahogy az egész életemet lopták el. De nem csak ez volt nekünk, sőt ez volt a legkevesebb abból, ami köztünk volt. Volt valami sokkal valóságosabb, valami olyan, amit sem az idő, sem a korkülönbség nem tud elpusztítani. Ismerlek Xavier! Mindig is együtt voltunk, és nem volt mindig szerelmi kapcsolat közöttünk. Először a kisöcsém voltál, aztán a legjobb barátommá váltál. Miért ne folytathatnánk? Lehetnénk valami mások egymásnak. Teljesen egyedül vagyok. Szükségem van rád, szükségem van a családomra! – A fene egy meg, most már tényleg sírtam. Törékeny karjával átölelt. – Csitt, csitt… – Megcsókolta a homlokomat olyan gyengéden, ahogy annak idején én csókoltam meg az övét, amikor még kisbaba volt. Elhúzódtam tőle, és ránéztem: – Xavier, az elejétől fogva megtettél mindent, amit csak tudtál, hogy megmutasd, mennyire szeretsz. A műterem, az iskolai órarend, Desert Roads. – Elmosolyodtam. – A prizma.

A te kezed simogatását éreztem először a hajamon, pontosan ebben a szobában, miután megtámadtak. Xavier lesütötte a szemét, és tudtam, hogy ráhibáztam. – Tudom, hogy te is velem akarsz lenni, és a családomhoz akarsz tartozni. Egyedül azért nem teszed, mert azt hiszed, az emberek azt gondolják majd, hogy ez nem helyes. Hát tudod mit? Elmehetnek a fenébe!Nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi mit jelentünk egymásnak. Tudom, hogy most megrémiszt a gondolat, hogy valaha többet jelentettünk egy másnak. Én is legalább így meg lennek rémülve, ha hirtelen hároméves lennél, miközben én tizenhat vagyok. De ennek már vége, az a lány meghalt, és most én vagyok itt. – Egy pillanatra lesütöttem a szememet, magamba gyűjtve az erőt minden szőrös, tüskés indámból a lelkemben. – Tényleg meg akarod tagadni tőlemaz egyetlen szerelmemet, akit valaha ismertem? Xavier hosszan a szemembe nézett, aztán összehúzta a szemöldökét, és így szólt: – Te és Bren…? Felnevettem, amitől szerencsére a könnyeim is elapadtak. Tudtam, hogy most elpirulnék, ha eddig is nem lett volna vörös az arcom az égési sérülés miatt. – Miért kérdezed? Xavier elfordította a tekintetét, és rájöttem, hogy ő attól tartott, hogy lehetetlent kérek tőle, és nem álltam még készen arra, hogy életemnek ezen része nélküle folyjon tovább. – Nem tudom – feleltem olyan biztatóan, ahogy csak tudtam. ‒Talán egy nap, de most egyelőre fél tőlem. – Én is kezdek félni tőled – mondta Xavier. – Nem láttalak még másmilyennek, csak passzívnak.

Megvontam a vállam. – Sok hasznom nem is származott belőle – feleltem. – Szóval visszakaplak végre, és leszel a családom, vagy az igazgatótanács elé kell vinnem, hogy bocsássanak el? Xavier felnevetett. – Komolyan mondom – feleltem. – Most, hogy megtaláltalak, nem akarlak újra elveszíteni. Xavier pislantott. – Azt hittem, hogy ez az én szövegem. Elvigyorodtam. – Úgy érted, megtarthatlak? – Miért ne? Már úgyis a tied vagyok. A nyakába ugrottam és megöleltem. Öregemberszaga volt, és azt a kölnit éreztem rajta, amit az irodájában. De azt is éreztem, hogy már nem az én Xavier-met öleltem. És újra ugyanúgy szerettem őt, ahogy mindig is. Ő volt a bátyám. A legjobb barátom. A nagyapám. De ugyan mit számított mindez? Hiszen ő volt Xavier.

UTÓSZÓ

A

DDIG FOGOK KAPASZKODNI AZ ÁLMAIMBA,

ameddig csak bírok. Túl vagyok már azon, hogy azt játsszam, számon tartom az időt, hogy fantáziaképekbe kapaszkodjak, és elnyomjam azt, ami a szívemben rejtőzik, és a saját szemem előtt zajlik. Megpróbálok aktív maradni és nyitva tartani a szívemet, és nem fogok kétségbe esni, ha egyszer minden ok nélkül sírva fakadok az éjszaka közepén. Gyakran vacsorázom Brenéknél. Bren jó szándékkal és teljesen hiábavalóan próbál megtanítani teniszezni. Nem tudnám megmondani, hogyan is érzek iránta. Ő az én gyönyörű, szexi jó barátom, aki az unokám is lehetne. Bonyolult és furcsa érzések ezek, de azért jók. Kedveljük egymást, majdnem úgy, mintha családtagok lennénk, de csak majdnem. Egyelőre ez is megteszi. Ottóval minden este chatelünk, és mindig új okot keresünk a nevetésre. Nem tudom azt sem, hogy iránta hogy érzek. Azt tudom, hogy ő hogy érez irántam, habár szerintem úgy gondolja, remekül titkolja az érzéseit. Szimpatikus nekem, és szeretem is őt… de hogy milyen módon szeretem, azt egyelőre még csak meg sem próbálom kibogozni. Az van köztünk, ami van, és nem is akarom, hogy ez változzon. Ami Xavier-t illeti, ő nagyon távolságtartó velem, de ezért nem hibáztatom. Felkavaró számára ez a helyzet, amelybe kényszerítettem. Ha szükségét érzi, például ha sírok, akkor megölel, de csak fél karral. Egyébként nem ér hozzám.

Tiszteletben tartom a köztünk lévő távolságot. Főzni tanít, és mindig segít a tanulásban. A kapcsolatunknak ezen része a hatvan év alatt szemernyit sem változott. A jegyeim javulnak, és már nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek valaha hittem magam. Nem tudom, hol vannak a testvéreim. Xavier segített bizonyítékot szerezni a létezésükre – a szüleim nem tudtak minden nyomot eltüntetni a születésükről, és maradtak róluk feljegyzések is az irattárban. Ha Sarah még életben van, akkor közel nyolcvan éve hibernációban fekszik, Stephano pedig több mint kilencven éve. Már a gondolatra is felkavarodik a gyomrom. Arról álmodom, hogy egy nap megtalálom őket. Arról álmodom, hogy egy nap tényleg megtalálom a helyemet a világban. Arról álmodom, hogy erős vagyok, és hogy a három legjobb barátom együtt álmodik velem. A nevem Rosalinda Samantha Fitzroy. Elmúltam százéves. Szabad vagyok, de kísért a múlt. De legalább teljesen ébren vagyok.