Azt mondják, hogy a tükör nemcsak az ember arcát mutatja meg, hanem azt is beszélik, hogy megtartja a lelkét. A sötét tükör azt jelenti, hogy a lélek elveszett – a halált jelenti!”A színhely Köln városa, az úr megtestesülése 1376. esztendejében. A begina-ház öntudatos lakóira gyanú árnyéka vetül; vajon valóban eretnekek és méregkeverők ők, vagy csupán rágalom áldozatai? Almút Bossart, a fiatal begina, egy nagy tiszteletnek örvendő építőmester lánya, elhatározza, hogy fényt derít a tekintélyes de Lipa borkereskedő házában történt rejtélyes halálesetre.Almút nem teljesen önszántából cselekszik; erősen ösztönzi az a tény, hogy az inkvizítor őt gyanúsítja a gyilkosság elkövetésével…A Sötét tükör a középkor hangulatát plasztikus ecsetvonásokkal lefestő történelmi regény, melynek fordulatokban bővelkedő cselekménye mesterien ötvözi az izgalmakat és a finom humort.
Andrea Schacht
A sötét tükör Regény
OPUS
Eredeti cím: Andrea Schacht: Der Dunkle Spiegel Eredetileg kiadja: © Blanvalet Verlag, München, 2003. Magyarországon kiadja: Opus Kiadó (Proof Stúdió Kft.) Pécs, 2004. Fordította: Váróczi Zsuzsa ISBN 963 7080 01 5
© Minden jog fenntartva!
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. (1 Kor 13,12)
dramatis personae Almút Bossart – begina, egy építőmester lánya, aki fiatalon ment férjhez, korán özvegységre jutott, most négy éve az Eigelsteinen lévő begina-közösségben él. Az engedelmességgel és makacs nyelvével azonban gondjai vannak. Papi személyek: Ivo vom Spiegel – bencés, akinek mozgalmas múltja van, az ifjú Jean de Champol gyóntatója. Több vonatkozásban fényt szeretne hozni a sötétbe. Johannes Deubelbeiß – inkvizítor, aki ugyancsak fényt szeretne hozni a sötétbe, csak más módszerekkel. Világiak: Jean de Champol – fiatal frank, aki a kölni borkereskedőnél, de Lipánál tanulja a szakmát, és sajnos nagyon korán és váratlanul meghal. Hermann de. Lipa – borkereskedő, akinek nagy társadalmi ambíciói vannak. Dietke – a felesége, aki szeret a tükrével konzultálni. Rudger – tótumfaktum, nyomorék, akinek nincs nyelve, forradásos és sántít. Aziza – a mór szajha, akinek jó kapcsolatai vannak, és egy kis családi titka.
Tilmann – agyafúrt fiatal férfi, aki nemcsak a divatot illető ambíciókat, hanem – szintén – egy kis, kínos családi titkot is őriz. Heinrich Krudener – patikus és alkimista, aki meg tudja magyarázni, miért sötét a tükör. Pitter – csomaghordó fiú, akinek örökké korog a gyomra. Konrád Bertholf – a hősnő, Almút apja, szorgalmas, becsvágyó építőmester. Barbara – Almút mostohaanyja, aki a férjét, Konrádot és a mostohalányát újra meg újra visszarángatja a tények talajára. A beginák: Magda von Stave – a főnökasszony, okos diplomata, akinek kereskedővér csörgedezik az ereiben Rigmundis – a misztikus, akinek a víziói néha-néha kifejezetten kéjesek, és sajátos módon igazolódnak. Klára – a tudósnő, aki mulattatóan tudja összekapcsolni a nagy tudást a lustasághoz való ugyanolyan erős hajlammal. Elza – a patikusnő, aki új orvosságokkal kísérletezik, és akit rossz emlékek gyötörnek. Trina – a siketnéma tizenhárom éves kislány, aki segédkezet nyújt a patikusnőnek. Többet lát és szagol (ki) másoknál, és mindenképpen meg tudja magát értetni.
Thea – a siratóasszony, aki csodálatosan ért a síráshoz és fogcsikorgatáshoz. Gertrúd – a szakácsnő, mogorva személy, aki azonban érti a mesterségét. Bela és Mettel – a kapus és a disznópásztor Judit, Ágnes és Irma – három testvér, akik tökéletesen járatosak a selyemszövésben. Históriai személyek: III. Frigyes von Saarwerden – 28 éves, rossz tanácsadóktól körülvett érsek, aki duzzogva kivonult Kölnből, és butamód az ülnököket – és velük együtt az igazságszolgáltatást – is magával vitte. Mihály mester – a dóm építőmestere, aki többek között az áldott kezű Peter Parlert is foglalkoztatja.
előszó
K
öln csodálatos város, ennyit elöljáróban. Köln az állítólag oly sötét középkorban is csodálatos város volt, ahol nagy dolgokat vittek véghez, de ahol jámbor gyakorlatiasságukban kivált a kisemberek vittek véghez nagy dolgokat. És ezek voltak a szent és sérthetetlen Köln jellemzői: templomai, kolostorai és ereklyéi, amelyek a papság hatalmas befolyását jelezték; és a patríciusok, kereskedők és kézművesek, akik a pénz hatalmát szemléltették. Ezt a két csoportot nem mindig ugyanazok a célok vezérelték, és 1376-ban – nem először és nem utoljára – viszály támadt az érsek és Köln városa között. Az annalesekben ezt „ülnökháborúként” jegyezték fel, és szép példája annak, hogyan kezelték az efféle konfliktusokat. Üzleti érzékkel megáldottak és jámborak voltak a kölni asszonyok is, élénken részt vettek a gazdasági életben, és ugyanezt tették csaknem minden területen. Külön csoportot alkottak a beginák – olyan asszonyok, akik előszeretettel éltek konventekben, fogadalmas közösségekben, de nem akarták alávetni magukat valamely szerzetesrend reguláinak. Elutasították az egyház pompakedvelését és szellemi gyámkodását, ezért viszonylag szegényen éltek, és megdolgoztak a megélhetésükért. Szociális szolgálatot teljesítettek, tanítottak és különböző, főképp textillel kapcsolatos mesterségeket űztek, de közben Istenről és a világról is töprengtek. Ezért a papság rossz szemmel nézte őket, és másutt a beginák kérlelhetetlen üldözésnek voltak kitéve. Nem így Kölnben – itt a tanács védőn terjesztette föléjük a kezét, és a szövegben idézett, az inkvizítort illető megrovás okiratokkal igazolható. A cselekvő személyek természetesen mind kitaláltak, és remélem, azzal hogy önhatalmúlag néhány őst költöttem
számukra, nem tapostam túl erősen azok lábára, akik még ma is a régi nemzetségek nevét viselik. III. Frigyes von Saarwerden azonban valóban élt. Életnagyságban megtalálják a kölni dómban, rögtön a bejárattól jobbra. Ifjúkorában megvoltak a maga problémái Köln városával, később azonban negyvennégy évig regnált, csöndes beletörődéssel. És persze a dóm építőmestere, Mihály is létezett.
A SZENT ÉS SÉRTHETETLEN KÖLNBEN, AZ ÚR EMBERI MEGTESTESÜLÉSE
1376. ESZTENDEJÉBEN
1. fejezet
A
z áprilisi éjszaka szokatlanul hűvös volt, és az utcákon át nedves pára áradt a folyó felől. A férfi hosszú, fekete köpenyt viselt, csuklyája teljesen árnyékba vonta arcát. Gyors léptekkel haladt, mégis igyekezett zajtalanul járni, nehogy egyetlen derék polgárt is felverjen jól megérdemelt álmából. Még a lámpásról is lemondott, ezért hébe-hóba kénytelen volt megállni, hogy a sötét sikátorokban eligazodjék. Végre elérte az éjszakai kirándulása célját jelentő házat. A felhő, amely eddig eltakarta a holdat, továbbvonult, és a ház szürke kőfalát most megvilágító hideg fény segítségére volt az elburkolt alaknak, hogy a kulccsal kinyissa az udvar kapuját. Behatolásáról csak egy halk nyikordulás árulkodott. Óvatosan újra betámasztotta a kaput, de nem csukta be. A négyszögű udvarban hideg volt, mert a magas falak még napközben is sötét árnyékokat vetettek a bolthajtásos pincék bejárata fölé. A fal mellett fuvaros szekér állt, mellette egy halom hordó, készen arra, hogy elszállítsák tehetős vevőknek. A szomszéd telken álló virágzó almafa ága elég merész volt, hogy a fal fölött behajoljon a kereskedőház kopár udvarába, de még az ő édes illata sem tudta legyűrni a savanykás szagot, amellyel a kiloccsant bor évtizedek óta itatta az udvar földjét. Ezen az ágon óvatosan, egyik talpát a másik elé helyezve, fekete kandúr egyensúlyozott, és vizsgálódva körülkémlelt. Jóllehet éjszakai látása sokkal jobb volt, mint az embereké, a köpenyes embert ő is alig tudta kivenni. Ez szinte eltűnt egy sötét falmélyedésben, a kandúr csak hébe-hóba hallotta izgatott lélegzését. Múlt az idő, a hold elé újabb felhőhajók úsztak, és elnyelték a fényét, de aztán újra hagyták, hogy ezüstje elárassza a várost és a folyót. A várakozó idegtépőén csendesnek érezte az éjszakát.
Végre alig hallhatóan megnyikordult az ajtó, és egy újabb alak surrant hangtalanul az udvarba. Ezen is sötét köpeny volt, amely kipárnázott ujjast és testhezálló nadrágot takart. A férfi cipője puha bőrből készült, hosszú orrát felkötötte, hogy ne akadályozza a járásban. Kutatóan körülnézett, fülelt, aztán céltudatosan a felé a szöglet felé indult, ahol a másik férfi rejtőzött. Ez kivált az árnyékból, és a jövevény elé lépett. A két ember egy darabig sutyorgott egymással, de ügy tűnt, a beszélgetés nem folyt különösebben barátságos hangnemben. Az elburkolt alak többször heves, elutasító mozdulatokat tett, ezért köpenye úgy csapdosott, mint a hollószárny. Tiltakozása azonban fokozatosan elhalt, mintegy támaszt keresve a falnak dőlt, és már csak egyszer emelte fel a kezét, mintha el akarná hallgattatni a másikat. Végül azonban lemondóan megvonta széles vállát, és lecsüggesztette fejét. A másik halkan nevetett, és hallhatóan azt suttogta: – Ha tehát megteszed nekem ezt a kis szívességet, nem esik bántódásod, és az uradnak sem! Az érsek pedig hálás lesz neked. – Azután eltűnt, és a kapu becsapódott mögötte. A kandúr, amely mozdulatlanul gubbasztott az ág alatt, kinyújtózott, azután hirtelen megrándult, amikor a falnál lapuló férfi egy hirtelen mozdulattal lesöpörte fejéről a csuklyát, mintha elviselhetetlen lenne a súlya. Fiatal arca fakó volt, mint a holdfény, és rémülettől elmeredt szemmel egyre csak azt mormolta: – Nom de Dieu, nom de Dieu, nom de Dieu...
2. fejezet
A
Nagy Szent Márton kolostorhoz simuló kis plébániatemplomban sokan voltak. Szorosan egymáshoz préselődve tolongtak az ünneplőbe öltözött hívők, túlnyomórészt kézműves családok és egyszerű iparosok. Az asszonyok többnyire egyszerű főkötőt viseltek, a költséges cicoma ritka volt, tarka ruhát is csak keveset lehetett látni. Úgy tűnt, sokan áhítatosan hallgatják a misét, de itt-ott sugdolódzás és halk nevetés is hallatszott. A keskeny, ólomkeretes üvegablakok szigorú rombusz-mintáin át hosszú pászmákban hatolt a fény a templom belsejébe. Sok világosságot azonban nem adott a nap, így a feketébe öltözött szerzetesnek az oltár jobb és bal oldalán álló két gyertya segítsége kellett, hogy fel tudja olvasni a Szentírást. A nyári meleg, a tömjénfüst, a tompa fény és a monoton hangon eldarált zsoltárok kellemes félálomba ringatták Almút Bossartot. Szürkébe burkolt feje újra meg újra a mellére csuklott, és ugyanannyiszor fel is ébresztette a szomszédnőjétől származó barátságos oldalba bökés. Almút az éjszaka nagy részét ébren töltötte, mert Elzát, a patikusnőt heves fogfájás gyötörte, és őt bízta még azoknak a titokzatos folyamatoknak a felügyeletével, amelyekkel az elixírjeit és orvosságait készítette. Persze ott volt még a segédje, Trina, ez a szorgalmas és tanulékony tizenhárom éves kislány is, de rá – okkal – nem lehetett rábízni olyan munkák felügyeletét, amelyekben tűz is szerepelt. Trinának ugyanis kiirthatatlan hajlama volt arra, hogy az ártalmatlan, szárított füvektől az értékes fűszereken át saját hajfonatai kirojtosodott végéig mindent kipróbáljon, milyen lenne füstölőszerként. Egyszóval, Almút ült az alambik előtt, és figyelte, hogyan gyűlik cseppenként
a tiszta oldat a felfogására szolgáló edényben. Olykor beletett egy-egy köteg füvet – levendula, mondta volt Elza –, és megismételtette a folyamatot. Nem volt kellemetlen vagy éppen nehéz munka, de nagy figyelmet követelt. Az éjszaka nem hozott könnyebbséget Elzának. Arca reggelre feldagadt, és fél arcát, nyögve, nedves ruhával kellett hűtenie. Almút azzal az ígérettel hagyta ott, hogy a mise után átad egy orvosságos fiolát de Lipának, a Mühlenbachon lakó borkereskedőnek. – Úgy tűnik, ennek valóban a hájas hasába csúszott az agya! – mormogta bosszúsan a szomszédnője. – Hm? Almút felriadt egy álombéli alkonyatból, amelyben virágzó földek szerepeltek, és egy árnyékos fák alatt elköltött gazdag lakoma, és kelletlenül hallgatta a prédikációt. Ez nem volt alkalmas arra, hogy felemelő érzéseket ébresszen benne. Suttogva a szomszédnőjéhez fordult: – Igazad van, Klára. Leonhard atya ugyan a legunalmasabb prédikátor volt Isten szent ege alatt, de ez a hájgombóc már engem is bosszantani kezd! – Almút, hallgass. Csak megint bajba sodrod magad! – pisszegett rá Gertrúd jól hallhatóan. A Szent Brigittáról itt Kölnben Szt. Brigidennek nevezett plébániatemplom harmadik sorában összesen tíz szürkébe öltözött asszony térdelt áhítatos tartásban, az Eigelsteinnél álló kis begina-ház lakói. A templomban a szomszédos Nagy Szt. Márton bencéskolostor egyik szerzetese gondoskodott a papi teendők ellátásáról. A beginák egyébként rendesen egy kis Rajnaparti plébánia-templomba jártak misére, de mivel az érsek és a város újra csak hajba kapott, néhány klerikus, köztük Leonhard atya is, az érsekhez csatlakozott, és most Bonnban várták, hogy alakul a helyzet. Hogy az asszonyoknak továbbra se kelljen lemondaniuk a templomba járásról és a lelki tanácsról, a beginák
főnökasszonya úgy határozott, hogy a konvent májustól egységesen a bencések oltalmába ajánlja magát. Almút ezt nem tartotta jó döntésnek. Figyelte a fekete csuhás szerzetest, és próbált úrrá lenni feltámadó ellenszenvén. A kis termetű Notker, akit szerzetestestvérei, hogy két azonos nevű másik szerzetestől megkülönböztessék, „kövér Notkernek” hívtak, az asztal örömeit nem vetette ugyan meg, de szüzességi fogadalmát felettébb komolyan vette, és az asszonyt tekintette minden baj gyökerének. Még gyermek volt, amikor a kolostorba került, és eddig sikeresen elkerülte a kapcsolatot a teremtés eme megvetésre méltó kreatúrájával. Az asszonyok természetét illető tudását tehát a Biblia idevágó helyeiből és a nagy Aquinói Tamás és az asszonyok iránt hasonlóképpen kevéssé fogékony más szerzők írásainak részleteiből merítette. Az emberiség női felét ennélfogva szellemileg még arra sem tartotta képesnek, hogy közismert hibáit felismerje, és úgy vélte, folyvást tarka, drasztikus képekkel kell elétárni rosszaságát és hamisságát. – Csökönyös lovon ne ünnepeken lovagoljon az ember, hanem tartsa azt az istállóban, és használja igavonóként – zengte éppen áhítatosan, és Almút felhorkant. – Ne adj ilyen hangokat! – kuncogott Klára. – Különben még azt gondolja majd, hogy itt is egy ilyen ül. – Senki sem hiszi, hogy megváltoztathatja a disznó vagy a macska természetét, és gyapjúból nem lehet selymet szőni! Az asszonyt is kárba veszett fáradság elnéző vagy kemény szavakkal nevelni – Akkor miért nem tartja vissza a lélegzetét? – morgott Almút, akinek lassan elfogyott a türelme. Kövér Notker lángoló pillantást küldött a suttogás irányába, felismerte a jámbor beginákat, és dörögni kezdett. – Az asszony olykor egyszerűnek és jámbornak mutatkozik, mint egy apáca, de amikor teheti, hirtelen szabad folyást enged a
hajlamának. Az asszony kéjsóvár szeme szégyenbe hozza a férfit, és kiszárítja, mint a szénát. Almút és Klára mögött valaki tehetetlenül felvihogott. – Az asszony az ördög tükre, jaj a legjámborabb férfinak is, aki túlságosan gyakran belenéz. Bolond, aki hisz egy kígyónak, hisz a kígyó csapta be Évát, és ezért van arra kárhoztatva, hogy köveken és töviseken kússzon. Egyetlen férfinak sem szabadna megbíznia az asszonyban, amióta ez rászedte Ádámot. Végül is azért kell az asszonynak fejét és homlokát betakarnia, hogy szégyellje magát. Szégyenlősség és alázat illik az asszonyhoz, mert írva vagyon: „Az Úristen asszonyt teremtett az oldalbordából, amelyet kivett az emberből” – romlott magból és nedves szelekből támadt, sötét teremtményt, ahogy már nagy tanítónk, Aquinói Tamás is tudta! – De maga, Notker testvér, nem olvasta túl figyelmesen a Bibliáját! Van ott egy hely, amely így hangzik: „Teremté az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt; és teremté őket férfiúvá és asszonnyá.” Gertrúd, aki Almút másik oldalán állt, hiába rángatta a begina ruhaujját. – És talán az sem ártana, ha újra elolvasná Pált, aki azt mondja: „Mindazonáltal sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfiú nélkül az Úrban; mert miképpen az asszony a férfiúból van, azonképpen a férfiú is az asszony által, az egész pedig Istentől.” Olvassa csak el újra, Notker testvér, ha tud olvasni! Ólomsúlyú csend ülte meg a templomot. A kövér szerzetes feje pulykavörös lett, és levegő után kapkodott. Aztán láthatólag valami ihletféle szállta meg, pukkadásig szívta magát levegővel, hogy aztán parancsoló hangon hirdesse: – „Az asszonyok hallgassanak a szentek gyülekezetében. Nincs megengedve nékik, hogy szóljanak, hanem engedelmesek legyenek!” Ez az, amit Pál apostol mond nekünk.
– Hja, aki vermet ás, maga esik bele – súgta Klára Almútnak, aki most szerényen fátyla mögé rejtette arcát. Nem annyira alázatból, hanem mert maga is nagyon elvörösödött. A mise visszatért megszokott medrébe. Egy újabb incidensig. Erre akkor került sor, amikor Notker a szentáldozást celebrálta. Notker számára ez a szent cselekvés jelentette a mise egyik csúcspontját, nem mély szimbolikája vagy az átváltozás csodálatos misztériuma miatt, hanem mert vágyott a valóban kiváló miseborra, amelyet kolostora volt szíves Burgundiából importálni. Notker ügyelt rá, hogy a kelyhet nagyvonalúan töltsék meg. Most megtörte fölötte az ostyát, elmondta az elmondandókat, és felemelte a drága edényt, hogy nagyot húzzon a sötét, nehéz vörösborból. Száját savanyú íz töltötte meg, keserű, csípős, és a vörös folyadékot szökőkútként permetezte az arannyal hímzett fehér oltárterítőre. Köhögve és könnyes szemmel térdre esett, és vízről motyogott valamit. – Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, az ítéletet eszik és iszik magának! – jegyezte meg Almút kenetteljesen. – És aztán tárgyilagosabb hangon hozzáfűzte: – Ezt is Pál mondta. A templomot kárörvendő vihogás töltötte meg, két könyörületes szerzetes társa azonban végül is megértette, hogy a kövér Notker csakugyan bajban van. Felsegítették, és a sekrestyébe vezették. A gyülekezet vonakodva oszladozni kezdett. Ez az istentisztelet legalább a következő napokra csodálatos beszédtémát nyújtott. A beginák csoportba rendeződtek, és nyugodt léptekkel elhagyták a templomot. A lépcsőkön alamizsnára vártak a koldusok és nyomorékok, és miután az asszonyok kiosztották adományaikat, Almút körülnézett: – El kell intéznem valamit Elza megbízásából. Ki tud elkísérni?
– Én biztos nem, elég dolgom van a konyhában. – Gertrúd morcosán elfordult. – Én ugyan szívesen veled mennék, Almút, de tudod: a lábam! – Neked minden olyan úttól fáj a lábad, amelyet nem a magad érdekében teszel, Klára. Almút könyörögve nézett végig a kis csoporton, de önként egyik asszony sem bólintott rá a kérésére. Várta őket az ebéd. Végül Almút felsóhajtott: – Trina jön velem. Jelt adott az észrevétlenül a háttérben meghúzódó cingár kislánynak. Az mosolyogva előlépett, és Almút barátságosan intett neki. A kislány persze nem jelentett védelmet az erkölcstelen kilengések ellen, és ez a megoldás a konvent szabályainak sem felelt meg maradéktalanul. Ezek ugyanis előírták, hogy fiatal beginák mindig csak egy idősebb kíséretében mutatkozhatnak nyilvánosan. És Almút valójában még fiatal volt, jóllehet ő maga már nem így gondolta. – Gyere, akkor igyekezzünk, Trina, hogy időben visszaérjünk a nónára. Beszéd közben kis, kifejező mozdulatokat tett a kezével, és Trina figyelmesen követte ezeket és Almát szájmozgását. Mert Trina siketnéma volt. Almút és a lány elvált a többi beginától, és az ellenkező irányba indult. Almút tudta, hol van de Lipa, a borkereskedő háza, mert maga is a városnak ebben a részében nőtt fel: az ő szülőháza is a Mühlenbach fölött volt. Nem kellett hosszú utat megtenniük, de a kövezetlen utcák még sárosak voltak az utolsó esőtől, és feltúrták a szekerek és kordék, amelyek a kikötőben horgonyzó hajókról a kereskedők raktáraiba vagy a piacokra szállították az árut. Csak két napja sütött ki újra a nap, és így nem kevés fáradságukba került, hogy előrejussanak, és ne lépjenek minduntalan a szekérnyomok sarába, kikerüljék a tócsákban turkáló disznókat, és ne csússzanak el a síkos hulladékon. De zaklatásnak nem voltak kitéve. Olykor előfordult az ilyesmi, mert
a beginák mint férjezetlen és jó üzleti érzékkel megáldott asszonyok nem egy irigyet szereztek maguknak, sőt, a selyemszövők között ellenségeket is. Az egészen rosszakaratúak bizonyos szabadosságokkal vádolták a saját szabályaik szerint élő és rendi reguláknak nem engedelmeskedő testvéreket, és ezeket nagy előszeretettel fejezték ki gúnydalokban. De most az utcák néptelenek voltak, az utcakölykök bizonyára a Rajna habjai közt töltötték a napfényes napot, talán az éles nyelvű iskolások és az elbizakodott piperkőcök is. A serény kézművesek és kereskedők vasárnap felhagytak a munkával, a koldusok és a szegények a templomoknál gyűltek össze alamizsnáért könyörögni, az előkelő polgárok pedig házaikban tartottak vasárnapi pihenőt. A két nő háborítatlanul érte el célját. A Mühlenbachot a tehetősebbek lakták. Csak elvétve látszott egy-egy favázas ház; a képet a szürke kőből emelt épületek uralták. Az ablakokon szélesre tárt fatáblák bocsátották be a napfényt, és itt-ott zsíros sültek illata áradt. Valahol ünnepelhettek is, mert a háztetőkön ülő galambok burukkolásába halkan egy ügyes kézzel pengetett lant gyöngyöző hangjai vegyültek. Almút és Trina most megállt de Lipa úrias háza előtt. Masszív, háromemeletes kőépület volt, és még fényűző üvegablakai is voltak, amelyeket újabban már nemcsak templomoknál alkalmaztak. Utcai homlokzatát kilenclépcsős orom díszítette, és a bejárat előtt négy félkörív boltozódott. – Na, lássuk csak, tudunk-e segíteni a szegény betegen – csúfolódott Almút halkan, amikor megkopogtatta az ajtót. Az szinte azonnal kinyílt, de a várt szolgáló helyett a legszebb asszonyok egyike állt Almút előtt, akit valaha látott. Arca előkelően ovális madonna-arc, magas főkötővel megkoronázva, amelyről finom fátyol hullt alá, a legújabb divatot követő, finom ruha drága kelméből készült, és a merész ördögablak – a felsőruha mély oldalsó karnyílása – kecsesen törékeny alakról
árulkodott. Alig lehetett több húszévesnél. A két nő meglepődve nézte egymást. – Óh, én Ivo atyát vártam... – Nos, nem az vagyok. De maga, úgy tűnik, de Lipa felesége? A szépség méltóságteljesen bólintott. – Én Almút vagyok, az eigelsteini konventből. A patikusnőnk, Elza küldi maguknak az orvosságot a beteg úr számára. – A beteg urat... Óh, igen. Nos, akkor kerüljenek beljebb. Almút intett Trinának, aki tágra nyitott szemmel bámulta a ház gyönyörű úrnőjét, és belépett a házba. Bent kellemesen hűvös volt. Az ablak holdüveg lapocskáin napfény áradt be, és tarka mintákká tört a padozat kőburkolatán. Csak egy enyhe, de kellemetlen rothadásszag zavarta az ápolt összbenyomást. – A fiú fent fekszik a szobájában! Mielőtt a ház úrnője felvezethette volna őket az emeletre, jóképű férfi jött le a lépcsőn. Jó néhány évvel idősebb lehetett a feleségénél, de nagyon élettelinek tűnt. – Óh, az orvosság, amiért elküldtem! Maga a patikusnő? – Nem, ő beteg. Engem bízott meg, hogy elhozzam ezt az üvegcsét. Almút elővette a gondosan ledugaszolt, kis, zöld üvegkorsót az övére erősített tarsolyból. – Vigyük oda a betegnek. Kövessenek. A széles ágyban félig feltámasztva fiatal férfi feküdt, és bóbiskolt. Néhány sötét fürt ziláltan tapadt forró homlokára, szaporán lélegzett. Mégis csinos fiú volt, arcvonásai tiszták, arcszíne meglehetősen sötét. A lépésektől és a halk beszédtől felriadva, felnyitotta szemét, és kissé ingerülten körülnézett. – Óh, Maitre Hermann, maga... Görcsös köhögésroham tört rá, nem tudta folytatni. – Ez Jean de Champol Burgundiából. Azért időzik házunkban, hogy megtanulja a borkereskedést. A tüdejét ártalmas szél érte, és már majdnem két hete nem akar javulni a köhögése, noha
mindent megtettünk, amit tudtunk. Eret vágtak rajta, erősítő ételekkel kínálták, és forró bort itattak vele, de eddig semmi sem használt. Szent András megszentelt amulettje sem hatott, bár Jean esküdött rá, hogy a hazájában az mindig segített rajta. De Lipa a finom faragású fakorongocskára mutatott, amelyet Jean vékony zsinóron a nyakában viselt. Az András-kereszt látszott rajta, körülötte apró betűkből álló koszorú. – Helgart nővéremnek eszébe jutott a maguk patikusnője, és ő ajánlotta. – Jó tanács volt. Elza valóban nagyon ügyes, és járatos a gyógyító eszközök készítésében. Hálásak vagyunk, hogy köztünk van. Itt a köhögés elleni szirup, amelyet nekünk is ad, és amely nagyon jótékony hatású. Vegyen be belőle egy kiskanállal, és érzi majd, hogy a mellében oldódnak a görcsök. Ha két kanállal vesz be, mélyen és nyugodtan fog aludni. De a patikusnő nyomatékosan a lelkemre kötötte, figyelmeztessem, nehogy két kanálnál többet vegyen be az orvosságból, mert annak káros következményei lehetnek. – Mérget hoz a betegnek? De Lipa hirtelen megfordult, és bizalmatlanul mustrálgatta az üvegecskét. – Nem méreg, hanem erős gyógyszer. Vagy jobban mondva: az adagolástól függ, hogy segít vagy árt. Ne hagyja, hogy a beteg egyszerre két kanálnál többet vegyen be, akkor segíteni fog, hogy ez a gonosz köhögés meggyógyuljon. Ha a gyógyulás útjára lépett, ne adjon be neki többet. Almút az ágy mellett álló asztalra tette a fiolát, és bátorítóan mosolyogva odabiccentett a betegnek. – Úgy fogok tenni, ahogy mondja – suttogta a fiatal férfi rekedten. – Bízom az elixírjük hatásosságában, mert holnap ismét hozzá akarok látni a munkámhoz. Köszönöm, ma soeur. Nővér – javította ki magát. – Nem vagyok apáca, Jean de Champol, begina vagyok.
De Lipa türelmetlenül megrázta a fejét, és azt mondta: – Ennék a tisztázása most túl messzire vezetne. Be fogom adni Jeannak ezt az orvosságot. Meglátjuk, mennyit használ. Úgy látom, jobb, ha most magára hagyjuk a fiút. Dietke, vezesd le a látogatóinkat. Amikor Almút visszafordult a ház úrnője felé, az éppen egy kis ezüsttükröt dugott a zsebébe, amelyben arcát tanulmányozta. Nehezen értelmezhető pillantást vetett a férjére, és egy félreérthetetlen mozdulattal kiintette Almútot a szobából. Némi habozás után maga is követte. – Finom parfümöt használ, begina asszony – jegyezte meg, amikor leértek. – Én? Óh, nem, én nem használok szagos vizet. – És ez az illat, ami körülveszi...? Almút megszagolgatta ruhaujját, és arcán mosoly villant át. – Ah, ma éjjel egy füvekből főzött tinktúra készítésére felügyeltem. Külsőleg felhasználva segít szédülés és fejfájás ellen, de ájulás, köszvény és reuma esetében is. – Lehetséges, de az illata felettébb kellemes. Alkalomadtán hozzon nekem belőle egy edénykével. – Meg fogom kérdezni a patikusnőnket, Dietke asszony. Ha nem ártalmas, szívesen ad majd magának valamennyit belőle. De most sietnem kell. Minden jót, és adja át üdvözletemet a betegnek. Imádkozni fogok mielőbbi felgyógyulásáért. Trina még mindig az ajtónál várakozott, különös alak volt vele. Férfi volt, magas, de hajlott hátú, haja zilált és szürke. Amikor meglátta Dietkét, artikulálatlan hangot adott, és gyorsan elsántikált. Almút egy pillanatra mégis meglátta az arcát. Megborzongott, mert a férfi vonásait mély forradások torzították el. – Még egyszer jó napot kívánok maguknak – mondta a háziasszony, és kinyitotta az ajtót. Látszott rajta, hogy már nagyon szeretne megszabadulni a látogatóktól.
Az ajtó előtt Almút hunyorgott az erős napfényben, és mély lélegzetet vett. De Lipa házában nyomasztónak tűnt számára a légkör. Ebben a kellemetlen szagnak is része volt, amely a ház alsó traktusában terjengett. – Talán ideje lesz, hogy az aranyásók megint kitisztítsák a kloákát! – fordult Trinához, és megjegyzését az orrára utaló megfelelő kézmozdulattal kísérte. Trina, akinek nagyon kifinomult szaglása volt, bólintott, és undorodva megrázkódott. A szag persze nem volt szokatlan, főleg meleg napokon, Kölnben nem volt szennyvízcsatorna-rendszer. A házaknak csak emésztőgödreik voltak, a hátsóudvarokban, sőt, néha a pincében, amelyekben nemcsak az ürüléket gyűjtötték, hanem kóbor kutyák, elővigyázatlan disznók vagy patkányok tetemei is ott rohadtak. A pöcegödör-tisztítókat tréfásan „aranyásóknak” hívták, és az ő feladatuk volt, hogy szabályos időközönként kiürítsék a gödröket. A tartalmukat kiszállították a szántóföldekre – vagy a Rajnába borították. – Nem csoda, hogy Dietke asszony szagos víz után töri magát – mormolta Almút inkább magának, amit Trina természetesen nem értett meg. De volt valami más közlendője. Energikusan megrángatta Almút ruhaujját. – Mi a baj , Trina? Gyors fejmozdulatot téve az ajtó felé, a kislány hüvelykujját jobb keze ujjaihoz dörgölte – a pénzszámlálás félreérthetetlen jele. – Hát, ha te most azt hiszed, hogy én még egyszer bekopogok ide azért a pár garasért, akkor nagyon tévedsz, kicsike. Lássunk neki, hogy hazajussunk. Remélhetőleg Gertrúd eltett még nekünk valami kenyeret és levest! Almút sokatmondóan megdörgölte a gyomrát, és Trina elvigyorodott. Aztán poroszkálva megindult Almút mellett. – Menjünk a Rajna partján, Trina. Ott hűvösebb van.
Almút a Filzgraben-kapu felé mutatott, ahol a városfal alatt egy csapat gyerek futkározott. Trina megrázta a fejét, és egy fintorral értésül adta, hogy számára az túl nagy kerülő. – Hát jó, ha nem, nem. De az az út nem is sokkal hosszabb. Azt hiszem, te egyszerűen valami érdekesebbet akarsz látni. Olyan peckes uracskákat például, mint azok ott? Három felcicomázott férfi közeledett hanyag léptekkel a begina és kísérője felé. Nem úgy néztek ki, mintha csendes meditációval akarnák tölteni a vasárnapot. Ehelyett azt a vaskos történetet hallgatták, amelyet egyikük előadott. Elbeszélését bömbölő hahota jutalmazta. Mindhárman színpompás, rövid ujjast viseltek, és a lábukon magától értetődően különböző színekben pompázó harisnyát. Lábbelijükön csaknem két tenyérnyi csúcsos orr díszlett; a csoport szóvivője a sajátjait – bizonyára gyakorlati tapasztalatok alapján – selyem szalagocskákkal felkötötte. – De nézzétek csak, mit tartogat számunkra ez a szép nap! – Két fiatal asszonyszemély! – Két ennivaló fiatal kislány, na igen, az egyik... – Tilmann, mit meséltél a víg apácákról? Ne próbáljuk ki egyszer, vajon ezek a szürke nővérek is ugyanannyi élvezetet szereznek-e nekünk? Almút segítség után nézett. De két sovány kecskén és egy csapat felrebbenő tyúkon kívül egy lelket sem látott az utcán. És az is kétséges volt, hogy hangos segélykiáltásával előcsalna-e mást is, mint néhány bámészkodót. A mellette baktató Trina megragadta a kezét, és erősen megszorította. Aztán elengedte, és kezét könnyű köpenyébe rejtette. A fiatalemberek közelebb jöttek, és az, akit Tilmann-nak szólítottak, megpróbálta karját Almút csípője köré fonni, és magához húzni az asszonyt. De még hozzá sem tudott kezdeni, mert a begina már nekikészült, és hatalmas pofont kent le neki, amely arról tanúskodott, hogy az asszony nem csak a finom hímzések készítéséhez ért. A férfi
kábultan hátratántorodott; ugyanakkor egy másik éles fájdalomkiáltást hallatott, jelezve, hogy a ficsúr megismerkedett azzal a hosszú réztűvel, amelynek a hatásos alkalmazását Trina mint ide-oda lökdösött utcagyerek annak idején jól megtanulta. A harmadiknak, aki fürgén a kislány felé lépett, Almút teljes erővel a lábára taposott. Az ujjakat elvétette ugyan, de a cipőorrokat eltalálta. Tulajdonosuk megbotlott, a begina oldalra lépett, és az uracska teljes hosszában elterült az utca nedves sarában. – Rajta, Trina, fuss! Almút hátba taszította a kislányt. Mindketten felkapták a szoknyájukat, és elfutottak. Meglehetősek biztosak lehettek benne, hogy jelentős előnyt szerezhetnek, mert ellenfeleik ügyetlen lábbelije minden egyébnél hatásosabban akadályozta őket abban, hogy az üldözésükre induljanak. A szénapiac körüli utcák és sikátorok labirintusában azután abbahagyták a futást, és szemérmes hölgyekként haladtak tovább. – Jól csináltad, Trina! – mondta Almút, és elismerően megveregette a kislány sovány vállát. Trina vigyorgott, Almút fátylára mutatott, és kisimító mozdulatot tett a kezével. Almút megállt, és megtapogatta szalagját. Természetesen félrecsúszott. Kissé ügyetlenül megpróbálta ismét helyre igazítani. – Most nagyon hasznos lenne egy olyan kis ezüsttükör, mint amilyen a szép Dietkének van – jegyezte meg sóhajtva. Trina nem értette ugyan, de segített neki, hogy a szürke fátylat újra rendesen a keményített vászon homlokpánt fölé húzza. A Régi piactérig fürgén haladtak, akkor azonban Trina, akinek csak ritkán volt alkalma elhagyni a begina-ház magányát, meglassította lépteit, és kíváncsian figyelte a piac forgatagát. Almút éhes volt ugyan, és meglehetősen ki is melegedett, de meg tudta érteni a kislányt, aki néma és hangtalan világában főleg a látásra volt ráutalva. És itt a piactéren sok látnivaló akadt. A
kakszon, a pellengéren egy kocsmáros állt, akit ismételten bepanaszoltak, hogy romlott ételt árusít. A lábánál halmozódó latyakos zöldségmaradék, bűzös halfej és penészes kenyérhéj arról tanúskodott, hogy a vevőköre alapos bosszút állt rajta. Egy felháborodott asszony, néhány helyénvaló szitokszó kíséretében, épp egy rohadt káposztatorzsát hajított feléje. A kocsmárosnak csak három órát kellett ott töltenie, de látnivaló volt, hogy ez élete leghosszabb, három órája lesz. De egy kocsi a tér közepén még a pellengérre állított szerencsétlennél is nagyobb figyelmet keltett. Almút tudott olvasni, és kibetűzte, amit a nagy, kifeszített vásznon hirdettek. Egy nagyhírű mester mutatta be itt nyilvánosan a foghúzás művészetét. Azok számára, akik nem voltak jártasak az olvasásban, vérző fogakat és a sokrétű szerszámot ábrázoló beszédes képek nyújtottak áttekintést a gyógyászati szolgáltatások kínálatáról. Ez önmagában természetesen még nem lett volna elegendő magyarázat arra az embercsődületre, amelyen most Trína átfurakodott. De akadt egy páciens! Dagadt képű, testes úr ült egy zsámolyon, és két segéd fogta erősen, míg a fogzúzó a munkáját végezte. Trina ámulva nézte, és Almút, aki szánakozva Elzára gondolt, szinte azt gondolta, hogy maga is érzi zápfogán a vésővas erős ütését és a fogó rántását. Halkan köszönetet mondott Szent Apollóniának, a mártírnak, akihez fogfájás esetén szoktak folyamodni, hogy neki eddig kifejezetten egészséges fogai voltak. Fájdalmas üvöltés remegtette meg a tömeget, és a fogzúzó diadalmasan emelte magasra a kihúzott fogat. A páciens vért és gennyt köpött, és félelmetes fintorok közepette erős folyadékkal kellett kiöblítenie a száját. – Mára elég volt az izgalomból, Trina! Almút energikusan karon ragadta a kislányt, és kivonszolta az emberfürtből. További útjukat nem zavarták újabb közjátékok. A konvent kissé kívül esett ugyan a tulajdonképpeni városon, de még belül
volt a városfalakon, nem messze az egyik legfontosabb kaputól, az Eigelsteintől. A század elején, úgy hetven éve, egy gazdag patrícius, a mostani mesternő, Magda von Stave egyik őse egy nagy házat adományozott a szőlőskertek között hat egyedülálló asszonynak. Idő jártával ehhez még egy toldaléképület és három palával fedett favázas házacska csatlakozott, és most zárt udvart alkotott a csaknem négyzet alakú telken. A kis házak egy tehetős beginának köszönhették létüket, aki évekkel ezelőtt saját maga és testvérei számára építtette őket. Most a főépületben volt a refektórium, az a helyiség, ahol a beginák az étkezésekhez, de a közös munkákhoz és beszélgetésekhez is összegyűltek. Az új szárny – ez előtt kapott helyet a kút is – a szakácsnő birodalma volt. Az egész épületegyüttest embernél magasabb fal vette körül, amely megvédte a lakókat a kíváncsi tekintetektől és a hívatlan látogatóktól. Közvetlenül az egyik kis ház mellett volt a bejárat. Rendes körülmények között erős faajtó zárta el, és annak, aki bekopogott, először a kapusnő vizsgálódó tekintete elé kellett állnia, aki egy nyíláson keresztül a kívánsága után tudakozódott. Almút, városi útjáról visszatérve, először a kamrájába ment, hogy lemossa arcáról és kezéről a port, és megigazítsa fejkötőjét. Még egyszer kinézett az ablakon, és végigjártatta tekintetét a földeken. A házacska, amelyben lakott, nem az utcával, hanem a szabad mezővel volt határos. Almút örült a kilátásnak, még ha ez azzal járt is, hogy az udvar mozgalmas életét nem kísérhette figyelemmel. De efféle léhaságra amúgy sem igen jutott ideje. Most is el kellett intéznie egy feladatot. – Elza, a városban van egy fogzúzó! A patikusnő bal szeme időközben csaknem teljesen eltűnt duzzadt, kivörösödött arcában, de azért bosszúsan felmordult. – De valóban csinálnod kellene valamit. Hiszen tudod, hogy az ilyesmi magától nem múlik el.
Almút magában mulatva figyelte a kerekded patikusnőt, akinek testvérei minden kis panaszára volt gyógykezelése. Az általa előírtak között sok olyasmi volt, ami ugyan hatásos volt, de az alkalmazása vagy az íze szörnyű. Ezért önmagát csak nagyon kelletlenül vetette alá bármilyen kezelésnek, és minden fájdalmas beavatkozás egyenesen páni félelmet keltett benne. – Hát nincs olyan szered, ami segítene, rajtad? Újabb morgás volt a válasz. – Nem bízol a saját orvosságaidban? – Almút, az idegeimre mész. Almút közben körülnézett a helyiségben, ahol a patikusnő a munkáját végezte. A gerendákról szárított gyógyfüvek lógtak le kötegekben, szorosan lezárt edénykékben olyan csodálatos adalékok rejtőztek, mint denevérfül, mandragóragyökér, olívaolaj, kénvirág, Apollónia-fű vagy verébvelő. Almút nem tartotta egész bátorságosnak Elza ténykedését. A patikusnő vonzódott a kísérletezéshez, szívesen próbált ki új receptúrákat, vagy változtatott a beváltakon elképzelései szerint. Mindazonáltal enyhítő körülménynek kellett tekinteni, hogy a hatást először mindig önmagán próbálta ki, mielőtt a szert beadta a szenvedőknek. De az önmagának beadott adag, nem jelentéktelen testsúlya miatt, kevésbé telt pácienseinél néha váratlan hatásokkal járt. Így például egy emésztést serkentő szere nemrég a konvent csaknem minden tagját két napra cselekvésképtelenné tette. – Mit tekeregsz itt összevissza, Almút. Még összekeversz nekem mindent! – Csak arra gondoltam, talán eszembe jut valami, hogyan segíthetnék rajtad. Mondd csak, tulajdonképpen hogy jutsz szárított denevérfülekhez? Magad fogod a denevéreket? – Neked nem kell mindent tudnod! Gyere ide, tereld el a figyelmemet a fájdalomról, és mesélj a borkereskedőről. Ki beteg a házban?
– Óh, egy Burgundiából való fiatal frank, aki ott időzik. Meg kell ismerkednie a kereskedéssel. Valóban csúnyán köhög. Remélem, segít a szer, amelyet kevertél neki. Úgy nézett ki, mintha magas láza lenne. Ezért nemcsak neki, hanem a házigazdának és szép asszonyának is elmagyaráztam az adagolást, ahogy meghagytad. Voltaképpen ismered a családot? – Helgart, Hermann de Lipa nénje volt nálam néhányszor. Távoli rokona a főnökasszonyunknak. Úgy tűnik, nem igazán értik meg egymást a ház asszonyával. – Dietke nagyon szép, de meglehetősen hiú is, azt hiszem. – A második feleség! – Hát igen. Még nagyon fiatal is. És a fiatalember is egészen mutatós. Annak ellenére, hogy beteg. – Csakugyan? Elza kissé felült, és kíváncsian pislogott. Nem idegenkedett volna valami kis botrányos történettől, de Almút nem volt rá kapható. Még valami eszébe jutott. – Szeretné a levendula-tinktúrádat! – Már köszvényes? – Nem, az illata tetszett neki. Úgy látszik, rajtam ragadt éjszakáról. – Nem érzek semmit! – szaglászott Elza, de a gyulladt fog következtében orra sem funkcionált rendesen. – De jó pénzért bármit eladok neki. Egyébként – kifizette az orvosságot? – Hm... ezt elfelejtettem. – Almút! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ajándékba adjuk a drága orvosságokat. Különösen nem a gazdagoknak! Amióta az érseki udvar már nem ad megbízásokat finom kézimunkákra, figyelnünk kell, hogy jutunk a pénzünkhöz. – Jól van, jól van. Holnap vagy holnapután újra elmegyek hozzá, és viszek neki levendula-tinktúrát. Akkor mind a kettőt kifizettetem.
Elza megenyhülten bólintott, aztán újra fájdalmasan felnyögött. – Különben még egy szörnyetegféle is van a házban. Egy nyomorék. De jól öltözött. Meglehetősen nagy respektust tanúsít a ház úrnője iránt. – Nedvesítsd meg nekem újra ezt a ruhát. Almút fejcsóválva vette el a kendőt, amelyet a patikusnő az arcára szorított, hogy hűsítse, és vizet csorgatott rá a korsóból. – Ki kell dobni azt a fogat, Elza. A szenvedő konokul megrázta a fejét. – Nem megyek el ahhoz a sarlatánhoz. Trina egész idő alatt nyugodtan üldögélt a maga sarkában, és lassan eszegette az édes cipót, amelyet a mogorva szakácsnő nagylelkűségi rohamában a kezébe nyomott. Közben figyelmes szemmel követte az idősebbek beszélgetését. Most felállt, közelebb jött, és mutatóujját a szájába dugta. Mozgatást imitáló ujjmozdulatokkal jelezte, hogy nagyon jól érti, miről van szó. – Ki kell dobni, Trina is így látja! Elza megrázta a fejét, de ezzel csak újabb fájdalmat okozott magának. – Igazán, Elza, te becsapod magad! Egy rövid ideig tartó fájdalom helyett a hosszút választod! A pácienseidnek legalábbis mindig ezt mondod! A patikusnő megadóan felsóhajtott: – Akkor húzd ki te, Almút! – Én? Ó, nem. Én nem vagyok rá képes. – Hát akkor ki? – Thea, például! – Thea halottakat tud rendbe tenni. Ott még nem tartok. – Rigmundis? – Neki csodálatos látomásai vannak ugyan, egyébként azonban vak, mint egy tyúk. – De Klára...?
– Az csak rebegteti a szempilláját, és jajgat: „Hiszen tudod, a kezem!” Nem, nem, Almút. Neked jó szemed és erős kezed van. Ennél ez a fontos. Almút a kezére pillantott. Bár tisztára volt súrolva, kemény és kérges volt, és a körme sok helyütt berepedezett. – Ha valóban így gondolod... Tudod, bevehetnél egy keveset a köhögéscsillapítódból. Azt mondtad, kábító hatása van. – Nos, igen, így van. De van valamim, ami jobban megfelel. Elza nehézkesen kikászálódott székéből, és keresgélni kezdte a polcokon, ami lelki szemei előtt megjelent. Eközben Trina hozott egy tál vizet és egy kupát, és most egy fiókban matatott. A fogót, amelyet aztán büsztén felmutatott, vastag koszréteg és pókháló fedte. – Már rég nem használtuk, igaz? Tisztítsd meg, Trina. Amikor Trina visszatért, Elza megrágcsált valamilyen kellemetlen szagú levelet, végül kiköpte. Undorodva elfintorodott, amíg még tudott. – Szent Apollónia füve – beléndek. – Nem veszélyes ez? – Ha kiköpi az ember, nem. Elérzésteleníti a száj belsejét. Trina közelebb lépett, és kérdő mozdulattal Elza felé nyújtotta a kezét. – Csak rajta, gyerek. Mit akarsz? A kislány óvatosan végigsimított a duzzadt arcon, aztán kezét Elza alsó állkapcsára helyezte. Csak állt mozdulatlanul, csukott szemmel. Elza először nyugodtan hagyta, de aztán arcára egyre inkább kiült a csodálkozás. Amikor Trina végül visszahúzta a kezét, azt suttogta: – Ennek varázskeze van, Almút. Szinte már nem is fáj. Trina néhány mozdulattal jelezte, hogy Almút fogja szorosan Elza fejét, amíg ő kihúzza a fogat. – Úgy látszik, ő képesnek tartja magát rá, Elza. Nagyon alaposan megnézte a foghúzót. Egyetértesz?
– Hát persze, csináljatok, amit akartok. De gyorsan csináljátok! Így történt, hogy Almút állt Elza mögött, fejét – homlokánál és állánál fogva – erősen a melléhez szorította, és Trina vette ki a szuvas zápfogat. Valóban ügyes volt, mert egy jól célzott ütéssel meglazította a rossz fogat, aztán egyetlen gyors és energikus rántással kihúzta. Almút azonnal a higított borral megtöltött serleg után kapott, és odanyújtotta az elképedt Elzának. – Jól csináltad, Trina – mondta, és dicsérőn végigsimított a lányka haján. – És most az a legjobb, ha ágyba rakjuk. Ezen a vasárnap estén Almút sokáig térdelt kamrájában az Istenanya kicsiny szobra előtt, és imádkozott. Mint mindig, amikor így négyszemközt beszélgetett vele, szívből jövő köszönetét mondott azért, hogy már négy éve részese lehet ennek a tizenegy másik begina közösségében folytatott békés életnek. Bár származásukat és képzettségüket tekintve különböztek egymástól, a tizenkét asszony együttélése viszonylag súrlódásmentes volt. Ez talán abból fakadt, hogy valamennyien önként választották ezt az életet. Nem tartották magukat valamely kolostor szigorú szabályaihoz, amelynek fogadalma szüzességet és engedelmességet követelt, hanem – kolostori regulákra támaszkodva – saját szabályzatot alkottak maguknak. Amíg a konventhez tartoztak, le kellett mondaniuk a férfiakkal való kapcsolatról, de ha akartak, férjhez mehettek. Szerényen éltek ugyan, egységesen egyszerű anyagokból készült, sima szürke, dísztelen ruhát viseltek, de bizonyos kényelemről nem kellett lemondaniuk. Látogatták az istentiszteleteket, de egyébként nem voltak szabályozott imaóráik. Valamennyiüknek megvolt a maga egyszerűen berendezett kamrácskája, az étel ízletesen és jól volt elkészítve, reggelente négy szolgáló jött, hogy elvégezze a durva házimunkákat, és ha valamelyik asszonynak
saját pénze, ingatlana vagy egyéb vagyona volt, afölött továbbra is maga rendelkezett. Még ha a társadalmi élet csillogásáról le is mondott, Almút szemében ez a fegyelmezett, szorgos és szerény élet sokkal jobbnak tűnt, mint az, amelyet korábban folytatott. Miután ezért köszönetét mondott, imádkozott a betegekért is, Elzáért természetesen, de a fiatal férfiért is, aki most remélhetőleg gyógyulást hozó álmát aludta.
3. fejezet
A
z éjszakai órákban újra elburkolt alak osont az elhagyott utcákon át a raktárházhoz, óvatosan kinyitotta a kaput, és kutatóan körülnézett. Semmi sem mozdult, az udvar feneketlen sötétségbe borult. Meggyújtott egy kis olajlámpást, és sárgásan pislogó fényénél a férfi gondosan megvizsgálta a szekérre rakott hordókat. Amikor megtalálta a jelzést, halkan felsóhajtott. Aztán elfordult, és ugyanolyan halkan és lopva kinyitotta a mély, hűvös, bolthajtásos pincékbe vezető ajtót. A kézilámpás pislogó fényénél itt lent is körülnézett, aztán a lámpát egy párkányra állította. Jól ismerte a járást a raktárban, és tudta, hogy az előtte álló hordók ugyanolyan fajtájúak, mint az udvarban álló szekéren látottak. A hordók nehezek voltak, de csak annyira, hogy egy erős férfi még elbírta őket a vállán. A jövevény lehajolt, felemelte az első hordót, lassan feltapogatódzott a lépcsőn, és lerakta terhét a szekér mellé. Ott vállára vett egyet a szekéren lévők közül, és lecipelte a pincébe. Amikor a következő hordóval visszatért, lihegett, a harmadik után felhagyott minden óvatossággal, és hangosan zihált. Ötször tette meg a megerőltető utat, aztán reszketve és levegőért kapkodva megállt a szekérnek támaszkodva. Homlokát veríték borította, a szemébe folyt, de túl bágyadt volt ahhoz, hogy letörölje. Még öt hordót kellett volna kicserélnie, de minden ereje elhagyta. Amikor újra nyugodtabban tudott lélegezni, még egyszer visszatért a pincébe a lámpáért. De az kialudt, így a sötétben fájdalmasan beverte a fejét és a sípcsontját. Nehézkesen felvonszolta magát a lépcsőn, elhagyta az udvart, és gondosan bezárta maga után a kaput. Kimerülten a falnak támaszkodva, halkan könyörgő imát mormolt, miközben fent, az udvart a szomszéd telektől elválasztó faltól fürge, ügyes árnyék vált el
észrevétlenül, és hangtalanul az almafa mellett álló öreg bükkfa készségesen lehajló ágára kúszott. Az éjszaka csendjét hirtelen egy felbosszantott macska tiltakozó nyávogása verte fel, és a kimerült ember rémülten összerezzent. Közben elszakadt nyakán a vékony zsinór, és egy díszesen faragott falapocska hullott a földre. Gazdája nem vette észre elvesztését, hanem lassan és ólmos tagokkal elindult visszafelé.
4. fejezet
K
ifelé, buta malac! Ki a szobából! Almút egy seprűvel kituszkolta a kíváncsi sertést az ajtón. Aztán dühösen a disznók pásztora után kiáltott: – Mettel, Mettel, hol a csodában vagy? – Itt fönt. Az az ostoba tyúk megint a tetőre tojt. Almút a szemét forgatta. Valóban ideje volt, hogy új istállójuk legyen. Egyszer a disznó már felzabálta a hímzését. Háromheti munka semmiért! De hamarosan meglesz, a legmegerőltetőbb szakaszon túl volt. Almút egy köztiszteletben álló építőmester leánya volt. És egy építőmester özvegye is egyben, és értett valamennyit az építkezéshez. Ezért azt a feladatot tűzte maga elé, természetesen a főnökasszony beleegyezésével, hogy értelmes istállót épít a disznónak, esetleges utódainak, egy sereg tyúknak és egy finnyás kecskének. Ez a munka nagy megelégedéssel töltötte el, és ahogy az ideje és az időjárás engedte, Elza házikójának nyugati oldalánál lassan-lassan felhúzta a falakat. Hétfőn az egész napot ezzel töltötte, de a keddet más kötelességeknek kellett szentelnie. Elza felgyógyult fogbetegségéből, és buzgott benne a tettvágy, hogy minden félbehagyott munkát elvégezzen. Ekkor természetesen azt is észrevette, hogy Almút hibát követett el a levendula-tinktúra előállításakor. – Az rozmaring volt, amit beletettél. Hát még mindig nem vagy képes a legegyszerűbb füveket sem megkülönböztetni egymástól? – füstölgött, amikor meglátta Almútot az ajtó előtt. – Bizonyára nem. Hát olyan szörnyű ez? – Még nem tudom. A levendula esetében talán nem. Majd ki kell próbálnom. – De valóban jó illata van.
– Hm. – Dietke de Lipának tetszett. Talán másoknak is eladhatod szagos vízként. – Hm. Majd meglátjuk. Mindenesetre vigyél el belőle egy üvegecskével a nemes hölgynek. De ne felejtsd el megint kifizettetni. És érdeklődj a fiú után is, hallod! Almút nem vette rossznéven a patikusnőtől a nyers szavakat. – Délután elmegyek hozzájuk, Thea elkísér. De ma reggel még elő kell készítenie az öreg Korffmechert a temetésre. De aztán mégis késő délután lett, mire Almút útnak indulhatott, mert amikor a környező kolostorok harangjai szextára kongattak, a beginákat arra kérték, gyűljenek össze a főépületben főnökasszonyuk üdvözlésére. A nagy ház szolid, kétszintes épület volt, amelyet korábban az alapító egyik bérlője használt. A földszintjén volt egy tágas helyiség, amelyet a beginák, a kolostori szokásoknak megfelelően, refektóriumnak neveztek, amely azonban nemcsak étkezésre, hanem tartózkodási és gyülekezőhelyül is szolgált. Különösen télen időztek itt szívesen, mert itt volt a kandalló is. A másik földszinti szobát a három takácsasszony használta műhelyként, itt készítették és tárolták finom selymeiket. Az emeleten volt egy nagyobb szoba, amelyben Magda von Stave, a főnökasszony lakott, és intézte dolgait, és öt kis kamra, amely Theáé, Rigmundisé és a három szövőasszonyé volt. A masszív, bolthajtásos pince a ház egész hosszát elfoglalta, és készletraktárul szolgált. A később épült szárnyépületben kapott helyet a konyha és a szakácsnő, Gertrúd kamrája. Magda von Stave előző nap tért vissza. A begina-ház főnökasszonya két bencés apáca kíséretében egy aacheni kolostorban járt, ahol távoli rokona élt. Újságokat hozott, amelyeket meg akart osztani az összegyűlt beginákkal. – Az érsek római királlyá koronázta Vencelt – mesélte. – Erről azonban nem sokat hallottunk. Ugyanakkor IV. Károly
császár Aachenben a törvénynapon még egyszer megerősítette, hogy Köln továbbra is kiközösítés alatt áll, mert III. Frigyes érsek bevádolta a várost az ellene elkövetett gonosztettek miatt. Nos hát, ebből eddig nem sokat érzékeltünk. A kereskedelem be van ugyan tiltva, de ahogy láttam, a kikötőben ugyanannyi hajó horgonyoz, mint egyébként. Ezenkívül azt hallottam, hogy III. Frigyes von Saarwerden maga is kutyaszorítóban van, mert még nem fizette meg azt a 120 000 forintot, amelyet érseki kinevezéséért a pápának ígért. Már múlt szeptemberben exkommunikálták, de továbbra is papi tevékenységeket végzett, és most törvényen kívülinek tekintik. – Vannak ennek ránk nézve következményei? – kérdezte Klára, az egyetlen közülük, aki élénk érdeklődést tanúsított a politikai fejlemények iránt. – Azt hiszem, nincsenek. Az érsek ugyan rá akarja bírni a klerikusokat, hagyják el a várost, hogy itt már ne lehessen misét tartani, se temetést, esküvőt vagy keresztelőt és így tovább, de Köln városa felajánlotta védelmét azoknak a papoknak, szerzeteseknek és apácáknak, akik maradni akarnak. Csak a felsőfokú bíráskodás szünetel, az ülnökök Bonnba költöztek Frigyessel. A világi bíráskodást azonban ez nem érinti. – Akkor hát mire ez az egész izgalom – a város nem törődik a kiközösítéssel, az érsek pedig az exkommunikációval, a klerikusok nem törődnek az érsekkel, az ülnökök pedig a gonosztevőkkel. Végül is minden úgy van, ahogy mindig! Thea röviden és tömören összegezte a helyzetet, és Magda, aki rendesen nagyon tartózkodó volt érzelemnyilvánításaiban, mosolyogva megrázta a fejét. De aztán újra elkomolyodott. – Fülembe jutott, hogy vasárnap megint kínos jelenetre került sor a misén. De hiszen tudjátok, milyen nehézségekbe bonyolódhatunk a mi helyzetünkben! Emlékezzetek rá, még hét éve sincs, hogy Erfurtban az inkvizíció négyszáz beginát ítélt el eretnekség miatt. Kétszáz közülük a máglyán végezte. Mi
szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy itt Kölnben élvezzük a polgárok és a tanács jóakaratú türelmét. Az eretnekség vagy eretnek megjegyzések legkisebb nyoma a nyakunkra hozhatja az inkvizítort. Elza összerezzent, mint akit megütöttek, és dühös pillantást küldött Almút felé. De ez csak a fejét rázta, és megkérdezte: – Mióta eretnekség a Bibliát idézni? – Almút, a Biblia bölcs könyv, és sok olyasmi áll benne, ami felemeli lelkünket, és mély belátásokhoz vezet. De ha az ember csak egy mondatot emel ki belőle, és más összefüggésbe állítja, akkor magától értetődően istenkáromló célzás lehet belőle. – A hájas Notker pontosan ezt tette. És én erre csak annyit jegyeztem meg, hogy a Bibliában vannak ennek ellentmondó kijelentések. – Almút, nekem teljesen mindegy, hogy a részleteket illetően hogyan érveltél. Egyszer már nagyon világosan megtiltották nekünk, hogy a misén a pappal vitatkozzunk. Szeretném, ha mindnyájan ehhez tartanánk magukat, mert nem hivatkozhatunk minden esetben arra a védelemre, amelyet a város nyújt nekünk. Nem tehetjük, ha eretnekségről van szó. – Jól van. De a kövér Notker valóban buta. – Lehetséges. Ennek ellenére gyakorold magad az alázatosságban és az együttérzésben. – Igenis, főnökasszony. Almút béketűrően engedelmes arcot öltött, de ezt senki sem nagyon hitte el neki. Egyéb eseményeket hoztak szóba, többek között Almút beszámolt a borkereskedőnél tett látogatásáról, és a három piperkőccel való összetűzésről. Elza dicsérte Trinának a foghúzás terén tanúsított igyekezetét, és megfeddte Almútot, amiért összecserélte a gyógyfüveket. De egyben engedélyt is kért, hogy a maradékot eladhassa illatszerként. Az engedélyt megkapta. Végül Rigmundis is szót kért, aki többnyire a gondolataival volt
elfoglalva. Komor képet vágott, és amikor Magda felszólította, hogy adja elő kérését, drámai arckifejezéssel egyenesedett fel. – Álomlátásom volt! – Óhhh! – szakadt ki a sóhaj Mettelből és a három selyemszövőnőből, Juditból, Ágnesből és Irmából, akiket mérhetetlen bámulattal töltött el Rigmundis csodálatos képessége, és sohasem fáradtak bele azoknak a misztikus látomásoknak az elmondatásába, amelyekben társuk részesült. A többi begina ezzel szemben kétkedőbb volt, de egészen ők sem tudták kivonni magukat azoknak a rémítő vízióknak a hatása alól, amelyek hébe-hóba Rigmundist sújtották. – Ezúttal mi volt a látomásod, Rigmundis? Mondd el! – szólította fel őt Magda. A vékony, éterinek tűnő, középkorú Rigmundis felegyenesedett, és csillogó szemmel nekifogott, hogy éjszakai víziójáról beszámoljon. – Először sokáig bolyongtam egy sötét járatban. Egy barlangban, amely szűk volt, és teli éles kövekkel. Elveszettnek éreztem magam a számtalan fordulóban, magányosnak, és mint akit minden jó szellem elhagyott. A három szövőnő, mintegy védelmet keresve, egymásba kapaszkodott, és halkan sóhajtozott. – De a sötétség mélyén egész hirtelenül fényt pillantottam meg. Követtem az ezüstös ragyogást, és végül újra egy széles, kövezett úton találtam magam. Kétoldalt illatozó rózsák szegélyezték, és fényes kék ég borult fölém. Egy kútból édes, hűvös bor bugyogott, és arany kosarakban finom sütemény állt halomban. Gyengéd hangok énekeltek, és az árnyas fák alatt tarka ruhás, táncoló alakok mulattak. De ekkor elém toppant maga a kísértő. – Ah! – sóhajtottak a szövőnők. – Hogy nézett ki, Rigmundis? Meséld el!
– Nem, Rigmundis, kímélj meg minket a részletektől. A látomásaid mindig üzenetet hordoznak. Ezt fejtsd meg nekünk. Magda kevésbé volt szenzációéhes a szövőnőknél, és nem különösebben értékelte az eltúlzott fantáziákat. Rigmundis nem szívesen engedelmeskedett, mégis a legszükségesebbre korlátozta bőbeszédű elbeszélését. – ...és így elmenekültem a kísértő elől, és magasan fent a dombon, távol a bűnös forgatagtól, csöndes kis kápolnára bukkantam. Amikor beléptem, egyszerű kőoltárt pillantottam meg a közepén. Üres volt – egyetlen tárgyat kivéve. – Drámai szünetet tartott. Aztán remegő hangon folytatta: – Közelebb, egyre közelebb léptem, és végül összeszedtem a bátorságomat, hogy felemeljem. Egy ezüsttükör volt, díszesen megmunkálva, akkora, mint a kezem. De amikor belenéztem, ott... Borzalommal teli hangja elcsuklott, és visszafojtott lélegzetű csend várta utolsó felismerését. – Mit láttál, Rigmundis? Na, mondd már! – követelte Mettel zihálva. – Belenéztem, és nem láttam – semmit. A tükör fekete volt. A társaság felszisszent, és még Almút is érezte, hogy az irtózattól görcsösen összerándul. De hogy miért, nem tudta volna megmondani. – Mit jelentsen ez, egy sötét tükör? Klára, te olvasott vagy, és kiismered megad ezekben a képekben. Véleményed szerint mi várható? – tudakolta Magda. Klára egy darabig töprengett, majd így vélekedett: – Azt mondják, hogy a tükör nemcsak az ember arcát mutatja meg, hanem azt is beszélik, hogy megtartja a lelkét. A sötét tükör azt jelenti, hogy a lélek elveszett – a halált jelenti! – Egyikünk meg fog halni! – sikoltott fel Mettel, és mellére szorította kezét. – Na, na, na. Nyugodjatok meg. Rigmundis látomásainak ugyan mindig van valami igazságmagvuk, de az események
azután, amelyek valóban bekövetkeznek, nem olyan hatalmasak, mint ahogy megjelentik magukat – nyugtatgatta Magda az izgatott asszonyokat. Almút, mintegy önmaga megnyugtatására is, a korábbi látomásokat idézte vissza: – Igen, emlékezzetek csak, amikor Rigmundis az irtózatos tüzet okádó szörnyetegről álmodott, amely majd a Rajnán túli hegyekről fog jönni. Mi pusztító tűzvészt vártunk, de csak Trina perzselte meg a szalmazsákját. A fekete fuvallatot, amelynek kelet felől kellett volna megcsapnia minket, újabb pestisjárványként értelmeztük, és már láttuk, hogy elvitt bennünket a ragály, de csak Mettel kapta meg a tehénhimlőt. És. amikor Rigmundis a föld alatt tekergő féregről álmodott, azt vártuk, hogy földrengés fogja elpusztítani a várost, és minket házaink romja alá temet. Ebben az esetben volt ugyan egy könnyű lökés, ahogy már többször is történt, de egyedül és kizárólag a régi disznóól omlott össze, és három kiszedetlen tojást temetett maga alá. Ezúttal tehát feltehetőleg Klára ki fogja ficamítani az egyik ujját, amikor legközelebb segít Theának egy halottat felravatalozni. Magdának nagy fáradságába került, hogy megőrizze arca komolyságát, mert Klára sértett képet vágott. Rigmundis és a csodálói már-már kikeltek magukból. – Almút, éles nyelved van. Fékezd magad. El kell ismernünk, hogy figyelmeztetést kaptunk. De ez nagyon homályos és pontatlan, tehát ne bocsátkozzunk vad feltevésekbe, hanem egyszerűen legyünk éberek. Ezért még egyszer szeretnélek figyelmeztetni benneteket: mindannyian megfogadtuk, hogy Istennek tetsző, szűzi életet fogunk élni, lemondunk az evilági limlomról, segítjük a rászorultakat, gyámolítjuk a szenvedőket, és imádkozunk a halottakért. Ezek a főfeladataink – ezeknél sem a misztikus elragadtatás, sem a szőrszálhasogató filozofálás, sem a művészi selyemszövés vagy az illatszerek keverése nem előbbre
való. Ha marad rá időtök, követhetitek hajlamaitokat, de tartózkodóan és mértékkel. Ilyeténképpen rendreutasítva, a beginák elhallgattak, és nem is egy közülük lesújtva az ujjait nézegette. – Kedveseim, van számotokra egy sor megbízatásom, amelyeket el kell intézni. Örvendetes módon a többségükhöz nekünk szóló adományok is kapcsolódnak. Magda von Stave igazságosan és a képességeknek megfelelően kiosztotta a feladatokat, ez olyasvalami volt, amihez meglepően jól értett, és amiért most már másodszor is a közösség főnökasszonyává választották. Mert a nem jelentéktelen alapítványi vagyon ellenére a beginák megszokták, hogy munkájukkal hozzájáruljanak a közösség ellátásához. Magda felemelkedett a refektórium hosszú asztalánál elfoglalt főhelyéről, és barátságosan odabólintott az összegyűlt begináknak. – Szép világos nap van, lássunk a munkáink után! – zárta le fejtegetéseit, és felemelkedett. Almút a többiekkel együtt kilépett a főépület ajtaján, és a refektórium viszonylagos sötétsége után hunyorogva nézett szét a délután ragyogó napsütésében. Az udvaron át a portával szemközti két kis ház felé indult, ezek egyikében lakott Klárával. A házacskának, amelyben Almút kamrája volt, volt egy földszinti helyisége, ezt többnyire a lakótársnője vett igénybe. Nem a saját céljaira, hanem mert a nagy lakószobát iskolateremként használta, ahol naponta olvasni és írni tanított egy maroknyi lánykát, és a számolás alapvonalaiba is bevezette őket. Most üres volt a szoba, és csak néhány viasztáblácska és íróvessző árulkodott a buzgó kis iskolásokra, akik itt délelőttönként az írás titkait kutatták. Egy nyitott könyv, pergament, tollak és a tintásibrik arról tanúskodott, hogy Klára folytatta a munkát bibliafordításán. Klára tudós volt, és életében egy-egy új könyv
jelentette a legnagyobb örömöt. Bámulatos mennyiségű könyve volt – huszonhárom kötet –, és a legtöbb nőtől eltérően latinul is tudott, sőt frankul is meglehetősen jól. Titkos becsvágya a Biblia lefordítása volt, nem azért, hogy megkérdőjelezze, hanem hogy megértse. Klára istenfélő volt és mélyen vallásos, másfelől éles elméje miatt egyszerűen képtelen volt elfogadni bizonyos ellentmondásokat. Ezért jó pár órát töltött azzal, hogy ezeket a dolgokat Almúttal megvitassa. Almútban, aki nem volt olyan képzett, mint ő, de intelligens volt és rendkívül kíváncsi, ráadásul fejlett realitásérzékkel rendelkezett, egyenrangú beszélgetőpartnerre talált. De a hitkérdések kritikai megvitatásából sarjadó kétségek és belátások tágították ugyan Almút világképét, ám sajnos azt is eredményezték, hogy nem egyszer ki is tálalta saját véleményét, amely nem állt mindig összhangban a hivatalos egyházi tanítással. Ezzel nem is egyszer kellemetlen feltűnést keltett a papság körében, míg Klára ilyen helyzetekben birkához hasonló arckifejezést öltött, és csak otthonuk biztonságában adott hangot a klerikusok ijesztő tudatlanságát illető véleményének. Almút csak egy pillantást vetett tudós lakótársa munkaeszközeire, aztán a kamrájába ment, hogy felkészüljön a de Lipánál teendő látogatásra. A szolgáló friss vízzel töltötte meg korsóját. Almút megmosta a kezét, ellenőrizte, kifogástalanul álle a fátyla, és a főkötője maradéktalanul elrejti-e a haját. Ezután átment a szomszéd házacskába, amelyet Elza Trinával osztott meg. Az alsó nagyszoba volt a patikusnő herbáriuma és műhelye. Itt szárította a füveit, itt állította elő a gyógyszereket, gondoskodott a klaret, a fűszeres fehérbor elkészítéséről, és néha-néha itt kezelte azokat a betegeket, akik a segítségét kérték. És ezek nemcsak maguk a beginák voltak, hanem egy sereg polgár és paraszt is, akik többre becsülték a tudását, mint a városi orvosokét, fürdősökét és borbélyokét.
Elza már elment, de Almút, aki időközben már meglehetősen jól eligazodott a patikában, gyorsan megtalálta, amit keresett. A desztilláló üst mellett, amelyben a levendula-tinktúrát készítette, egy üveg szagos víz állt. Gondosan megtöltött egy korsócskát, és megszagolta. Más illata volt, talán még jobb is, mint az előző napinak. Szorosan lezárta, és az övtáskájába dugta. Trina jött be, karjában rózsalevéllel teli kosár, arca boldogan ragyogott. Az alambikra mutatott, aztán a rózsalevelekre és egy értékes velencei üvegből készült kis fiolára, amelyben az értékes rózsaolaj volt. – Óh, rózsák – ez volt az új illat. Nagyon jó, Trina! Almút intett a kislánynak, és aztán Theához indult, aki már a bejáratnál várta. A két szürkébe öltözött begina fürge léptekkel haladt át a városon, és ügyet sem vetett az utcák eleven nyüzsgésére. Súlyosan megrakott fuvaros szekerek gördültek le a rajnai kikötőhöz, kereskedők és utcai árusok kínálgatták portékáikat, a keskeny homlokzatú favázas házak kiugró erkélyei alatt boltokat nyitottak a kézművesek, munkájukat végezték, vagy árulták, amit készítettek. – Mi a baj, Almút? Olyan csöndes vagy. Ennyire lesújtottak a főnökasszony figyelmeztetései? Találgassak? Rossz a lelkiismereted, mert a mise alatt megint nem tudtad tartani a szádat. – Sajnos nincs türelmem a tökfejekhez. Bárcsak előző nap Klára ne adta volna oda elolvasni a Pál-levelekből készült legújabb fordításait! – Úgy, úgy, a papoknak alighanem igazuk van, amikor nekünk, asszonyoknak megtiltják a Biblia olvasását. Thea hangja olyan patetikus volt, hogy Almút nem tudott elfojtani egy futó vigyort. Magába fordult hallgatagsága azonban tulajdonképpen nem a rendreutasítással függött össze, sokkal
inkább azzal a megmagyarázhatatlan rosszérzéssel, amelyet Rigmundis látomása váltott ki belőle. De itt a ragyogó napsütésben, a szorgos város kellős közepén lerázta szorongását, és beszédbe elegyedett Theával. Nem tudta eldönteni magában, milyen érzéseket táplál az idősebb asszony iránt. Thea éles megjegyzései rendkívül sértőek tudtak lenni, és tiszteletlen cinizmusa már nem egyszer megrázta Almútot. Thea főfeladata közösségükben a halotti szolgálat volt. A beginákat gyakran hívták súlyos betegekhez, részben, hogy ápolják őket, de gyakran azért is, hogy imáikkal kísérjék őket utolsó óráikban. Ők gondoskodtak az elhunytak rendbetételéről és felravatalozásáról is, és virrasztottak a halottak mellett. Thea különösen a halottsiratásban tűnt ki, és ezért gyakran kellett részt vennie temetéseken. A többi begina is vállalta ezt a feladatot, mert a konvent bevételeinek egy része ebből, illetve a többé vagy kevésbé szeretett halottak évi emléknapjainak megtartásából származott. Nagyon komolyan vették ezeket a kötelességeket, és őszintén imádkoztak a megboldogultak lelki üdvéért, mélyen átérzett bánat azonban csak ritkán vegyült érzelmeikbe. Thea ezzel szemben olyan lenyűgözően tudta előadni a szívszaggató fájdalmat, hogy Klára gyakran ragadtatta magát arra a megjegyzésre, miszerint Thea legfőbb hivatása a sírás és fogcsikorgatás. – Tanulj meg szenvedés nélkül panaszkodni – volt erre Thea száraz válasza, és aki beszélni hallotta, könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy az asszony közben teljesen érzéketlen az emberi szenvedés iránt. – Mi vár ránk a borkereskedőnél? Érett már a férfi a kaszára? – Azt hiszem, nem. A fiatal Jean erősen köhögött, de abba az ember általában nem hal bele. Mégis tudakozódunk majd a hogyléte után. – Ez minden?
– Nem, ezenkívül a ház szép asszonya szeretne egy üveggel az említett szagos vízből, amelynek előállítására, mértékkel, engedélyt kaptunk! – Óh, itt van nálad? Hadd szagoljam meg. – Azt már nem! Hallottad, hogy esküvel lemondtunk minden evilági limlomról. Ráadásul az üveg le is van pecsételve! – Nem evilági limlom, tudományos érdeklődés, Almút. Hiszen mégiscsak tudnom kell, mivel mérgezi a patikusnő a kuncsaftjaimat. – Csak vigyázz, nehogy meghallja valaki! Kérd meg Elzát, van még belőle. – Hogy jutott hozzá? – Tulajdonképpen az én hibám volt. Elcseréltem a tinktúrához való füveket. Na igen, és akkor még Trina is kísérletezett. Hisz annyira bolondul az illatokért! Ez most valami keverék lett rozmaringból, rózsaolajból és néhány rózsalevélből. Erről beszélgettek, amíg a de Lipa-ház kapujához nem értek. Kopogásukra kövérkés szolgáló nyitott ajtót, aki udvariasan betessékelte őket, amikor Almút a háziasszony után tudakozódott. Kis idő múlva megjelent Dietke de Lipa, ezen a napon barackszínei selyemruhában, amelynek mély kar- és nyakkivágását arannyal áttört szegély díszítette. A rózsás szín lágy pírba vonta bőrét. Mindazonáltal komoly arccal üdvözölte a beginákat. – Elhoztam az illatszert, amelyről vasárnap kérdezett. – Óh, ez csodálatos. Mutassa. Dietke kíváncsian kihúzta a dugót, és beleszagolt az üvegbe. Elégedetten bólintott. – Kifizetheti az orvossággal együtt – javasolta Almút, aki ezúttal az üzletet akarta először lebonyolítani. – Rudger! – kiáltott be a háziasszony a szobába. – Rudger, a házgondnok majd odaadja, amennyi kell. Én elnézésüket kérem. Nekem még dolgom van.
– Nagyon köszönjük. Csak még egy kérdést – hogy van a beteg? Javult a köhögése? – Óh, eleinte csaknem csodára gondoltunk. De ma megint rosszabbul van. Nagyon kimerültnek tűnik. Ha akarják, nézzék meg. Grit majd a szobájába kíséri magukat. Búcsút intett, és eltűnt a ház hátsó részében. Rudger, a házgondnok sántikált elő. Almútnak, noha futólag már látta egyszer, fegyelmeznie kellett magát, hogy ne bámuljon az eltorzult arcba. Úgy tűnt, a férfit heves megfázás gyötri, mert szeme kivörösödött, és zajosan szívta az orrát, amikor kiszámolt néhány pénzdarabot, és a begináknak nyújtotta. Nagyjából az az összeg volt, amelyet Elza megjelölt, így Almút helybenhagyóan bólintott. – Hívná most, kérem, Gritet, a szolgálót, hogy a beteg fiatalúrhoz kísérjen minket? Rudger megfordult, és artikulálatlan hangot hallatott, egyfajta mélyről, a torkából feltörő bugyborékolást. A szolgáló azonban láthatólag értette, hogy ez neki szólt, és azonnal az előcsarnokban termett. A férfi néhány széles kézmozdulattal és újabb gurgulázó hangokkal megértette vele, mit kívánnak tőle. – Rendben van, Rudger. Kövessenek, kérem! A két begina felment mögötte a fa csigalépcsőn a felső emeletre, ahol Jean tágas szobája ágyában feküdt. A levegő áporodott volt, rothadástól és betegségtől bűzlött. – Jean úr? Almút döbbenten nézte a fiatal férfit, aki félig oldalra csúszva kilógott az ágyból, és kínlódva levegőért kapkodott. – Ez a beteg aztán valóban rosszul van – jegyezte meg Thea. – Segíts csak, Almút! Energikusan megragadta a nagy, nehéz férfit, és félig ülő helyzetbe igazította.. A beteg hörgött, és kínos köhögés szakadt ki belőle.
– Nyisd ki az ablakot, lányom! – parancsolta a szolgálónak, aki riadtan ki akart osonni a szobából. – Maitre...! – suttogta Jean, és újra köhögni kezdett. – Mire gondol ez? – kérdezte Thea. – Azt hiszem, a házigazdára. Nemrég így szólította – válaszolta Almút, és elkapta Gritet, aki újra megpróbált kimenekülni a szobából. – Hívd ide az uradat, lány! Gyorsan! – A raktárban van. – Messze van innen? – Néhány utcányira. – Akkor szaladj, ahogy a lábad bírja. A szolgálólány megkönnyebbülten kirohant a szobából, és ledübörgött a lépcsőn. – Ez az az orvosság, amelyet Elza kevert? – Thea felemelt egy kis üvegkancsót, és megszagolta. – Adjunk neki egy keveset? – Jobb, ha nem. Kábító hatása van, és már úgyis alig van magánál. – Almút félrevonta kísérőjét, és aztán suttogóra fogta a hangját, hogy a férfi ne hallhassa. – Nagyon rossznak tűnik a helyzet. Tudunk neki valahogy segíteni? – Nem tudom, Almút. Úgy látszik, a végét járja. Ismerem a tüneteket. Talán jobb, ha megkeresem a ház úrnőjét, és megkérem, hívasson papot. Te maradj mellette, és ügyelj, hogy ülve maradjon. Már alig kap levegőt! Thea is elhagyta a szobát, és Almút egyedül maradt a fiatal férfival, aki ijesztően sápadt volt. Kivörösödött, bedagadt szeme könnyezett, folyt az orra, de nem törődött vele. Almút körülnézett a szobában. A ládán vizeskorsó állt. Amikor felkelt, hogy a mosdótál mellett heverő törölközőt megnedvesítse, lába egy apró tárgynak ütközött, amely a földre esett. Lehajolt utána, és a csinosan zománcozott hátlapról felismerte Dietke kis kézitükrét. Anélkül, hogy jobban megnézte volna, felemelte, és a ládára tette. Aztán résztvevően letörölte a fiatal férfi arcát, és megpróbált egy
kis vizezett bort itatni vele az ágya mellett álló serlegből. A férfi nehezen nyelt, aztán szempillái megrebbentek. Úgy tűnt, megismeri a fekhelyénél álló asszonyt, és nagy erőfeszítéssel krákogott egyet – Ma soeur, imádkozzon értem. – Igen Jean, feltétlenül imádkozni fogok magáért. – L’enfer, a pokol... olyan hideg, olyan sötét... Imádkozzon értem. Almút leült az ágy szélére, a magáéba fogta a férfi hideg kezeit, és halkan belefogott egy zsoltárba. Ettől a beteg kissé megnyugodott, de nem sokkal később felrántották az ajtót, és Hermann de Lipa toppant a szobába. – Istenem, mi van a fiúval? – Rossz állapotban van. Maga is látja. – Jean, Jean! – De Lipa csaknem ellökte Almútot az ágytól, és a fiú fölé hajolt. – Hallasz engem, Jean? Jean...! A fiatal burgundi reszketett, és megpróbált felegyenesedni. – Hagyd csak, Jean. De Lipa leült az ágy szélére, és karját a fiú válla köré fonta. Jean felzokogott, és fejét az idősebb férfi mellére hajtotta. – Maitre... – Görcsös köhögés fojtotta el a szavát, aztán halkan azt suttogta: – Bocsásson meg nekem! – De mit bocsássák meg neked, barátom? Jean, Jean! Maradj velem! A borkereskedő kétségbeesetten könyörgött a fiatal férfinak, és közben kisimította nedves haját az arcából. De Jean egy utolsó erőfeszítéssel már csak felágaskodott, aztán szájából vérsugár tört elő, és kicsúszott az őt ölelve tartó férfi karjából. De Lipa zavarodottan meredt az élettelen testre, aztán hevesen rárivallt a beginára: – De hát tegyenek valamit! Hisz maguk jártasak a betegápolásban.
– Akkor engedjen oda hozzá engem is! – mondta Almút nyugodtan, és félretolta a borkereskedőt. Az vonakodva odalépett a nyitott ablakhoz, és kibámult az utcára. Jean szeme csukva volt, és amikor Almút a szívverését tapogatta, már nem talált pulzust. Már a melle sem emelkedett és süllyedt. Almút szeme kutatóan járt ide-oda, és szeme megakadt a kis ezüsttükrön. Elvette, és szorosan a fiatal férfi ajkához tartotta, abban a reményben, hogy a fényes felületet talán mégis elhomályosítja egy nedves lehelet. Aztán túlzott remények nélkül elvette a fiú szájától a tükröt, és belenézett. Majdnem elejtette, annyira megrémítette, amit látott. Az ezüsttükör teljesen megfeketedett. Almútot csillapíthatatlan remegés fogta el, és kapkodva a zsebébe dugta a tükröt. Aztán a borkereskedőre nézett, aki kezét görcsösen összefonta a hátán, és az utcára meredt. Vonagló válla azt mutatta, hogy zokogással küzd. De e pillanatban Almút sem volt olyan állapotban, hogy akár csak egyetlen vigasztaló szót is tudott volna neki mondani. Újra lépteket hallott az ajtó előtt, és amikor az kinyílt, fekete csuhás, magas szerzetes lépett a szobába. A nyomában Thea és Dietke. – Ivo atya, a fiú gyóntatóatyja. – Hogy van Jean? – kérdezte a szerzetes de Lipától, de amikor meglátta a vérfoltos ágyat, Almúthoz fordult. – Eltávozott tőlünk, atyám. A szerzetes némán keresztet vetett, és a borkereskedőhöz akart lépni, de az hirtelen megfordult, és fájdalomtól megtört hangon azt kérdezte a begináktól: – Mit adtak neki? Mivel mérgezték meg az én Jeanomat? – Semmi olyant nem adtunk, ami árthatott volna neki, uram – próbálta őt Thea nyugodt hangon lecsillapítani. – Hazug némber! Ez itt maga mondta, hogy az orvosságban méreg van!
– Én azt mondtam, ha rosszul adagolják, akkor mérgező hatása van ! – jött tűzbe Almút, de Thea figyelmeztetően a vállára tette kezét. – Akkor túl nagyra szabták az adagot! Különben Jean miért halt volna meg! – De Lipa majdnem zokogott. – Hiszen tegnap már megint olyan jól volt! – Nyugodjon meg, de Lipa! Felindult, és nem tudja, mit beszél. – Tudom, mit mondok. Tudom, mit hallottam! Ki innen! Mind! – Én halotti imákat fogok mondani a fiúért. Addig itt maradok – mondta Ivo atya. De Lipa esetlenül elfordult az ablaktól, és parancsoló mozdulattal ajtót mutatott Dietkének és a két asszonynak. A nyomukban maga is kilépett a szobából. A lépcsőnél Thea visszafordult hozzá. – Ha akarja, maradunk, és segítünk az elhunytat rendbe tenni. – Nem akarom többé itt látni magukat, méregkeverők! – bömbölte a borkereskedő magából kikelve. – Maguk a bűnösök a halálában! Ki innen, kifelé, mielőtt magam dobom le magukat a lépcsőn! – Menjenek! Gyorsan! – suttogta Dietke, és sietősen előrement. A két begina követte, és amikor a ház ajtaja kinyílt, köszönés nélkül elhagyták a házat, A visszaúton ezúttal mindketten hallgattak, és Almút boldog volt, amikor elérték annak az udvarnak a kapuját, amely közösségüknek menedéket adott.
5. fejezet
A
ve Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulierbus... Kompletóriumra harangoztak, és Almút a kis Máriaszobor előtt térdelt kamrájában és imádkozott. Őszintén és odaadón tette ezt, és zaklatott lelke lassan megnyugodott. Nem a fiatal férfi hirtelen halála volt az, ami ennyire megrázta. A halál jó ismerőse volt. Elég gyakran ült olyanok halálos ágyánál, akik közelebb álltak hozzá, mint Jean de Champol. Sokkal inkább a megfeketedett tükörrel függött össze, amely most a Mária-alak mellett, a párkányon feküdt. Rigmundis fenyegető látomása bekövetkezett, és Almútot, aki egyébként nem könnyen hagyta magát holmi jóslatoktól befolyásolni, hirtelen támadt félelem fogta el, valahányszor pillantása a fekete felületre tévedt. – Hallgass meg, Megváltónk malaszttal teljes szent anyja. Jelet kaptunk, amely, azt hiszem, szerencsétlenséget jelent számunkra. Belenéztem a sötét tükörbe, és most, Mária, az a szörnyű érzés kínoz, hogy bűnt vettem magamra. Nem tudom ugyan, hogy ez miben állhat, mert a halál az én közreműködésem nélkül érte el a fiút. De valami azt súgja nekem, hogy ebből valami rossz származik ránk. Kérlek téged, irgalmasság anyja, légy kegyelmes hozzánk. Én itt olyan otthonra leltem, amely lelkemnek békét, szellememnek szabadságot ad. Olyan asszonyok közösségében élek, akiket tisztelek és szeretek. Ne essék bajuk miattam. Tudom, gyakran olyan türelmetlen vagyok az ostobákkal. Kérlek, Szent Szűz Mária, segíts nekem, hogy türelmes és alázatos legyek, és tartsam a számat a templomban. Almút könyörögve felemelte kezét és feltekintett a bronzszínű arcra, amely mindentudó mosollyal nézett le rá.
– Ah, Mária – badarság. Ezt sohasem fogom megtanulni! És te ezt pontosan tudod. De talán más módon segíthetsz. Nem tetszik, hogy ez a borkereskedő annak a papnak a jelenlétében nevezett minket méregkeverőknek. Hiszen tudod, milyen könnyen keveredik az ember rossz hírbe ezeknél. És újra csak – badarság, Mária! Most szörnyen gyanakvóvá váltam, és félek. Talán mégis volt az orvosságban valami, ami ártott a fiúnak. Tudod, Elza valóban jó patikusnő, de aznap beteg volt, és szörnyen fájt a foga. Mi van, ha rossz orvosságot adott nekem? Vagy rosszul határozta meg az adagolást? Istenem, Mária, ha ez igaz lenne, akkor a fekete tükör valóban rossz ómen lenne. Holnap majd beszélnem kell erről Elzával. De ez nem lesz könnyű. Ő nem igen engedi, hogy kritizálják, én pedig nem mindig találom meg a megfelelő szavakat. Nem tudnál mégis segíteni, Istenanya, hogy egy kicsit több türelmem legyen, és vissza tudjam magam tartóztatni? Arra gondolok, hogy végül is nem akarom Elzát felbosszantani. De fel kellene vérteznünk magunkat, ha valaki panaszt tesz ellenünk. Almút reménykedve nézett fel Máriára, aki egyik kezével fiát fogta a térdén, a másikban keresztet tartott. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Az alkonypír árnyakat festett az arcára, és úgy tűnt, mintha elgondolkodva figyelné. Valószínűleg így is volt. Almút hallgatott, és felhagyott a töprengéssel. Szeme a Máriaszoborról a nyitott ablakra siklott. Ott nyugaton, a szőlőskertek és a rétek zöldje felett égő golyóként ment le a nap, és a sápadtkék égen vörös lángra gyújtott néhány felhőfoszlányt. A fal előtt álló öreg almafán feketerigó énekelt, és vad zuhanórepülésben fecskék csaptak le a meleg esti szélben keringő rovarokra. Valahol tehén bőgött, és az udvarból egy fáradt tyúk lusta kotkodácsolása hangzott. Almút pillantása a távolba veszett. Már nem látta a kék árnyékokkal borított dombokat és a lassan lilássá színeződő horizontot. Az elmúlt nap képei lebegtek a szeme előtt, de most felengedett a szívét korábban fogva tartó félelem.
Amikor feltűnt az első csillagok gyengéd ragyogása, és a szobasarkokban megnőttek az árnyak, elfordult az ablaktól. – Mindazonáltal valóban érdekelne, miért félt a szegény fiú annyira a pokoltól. Egy hideg, sötét pokoltól. Bizonyára rossz volt a lelkiismerete. Nos igen, ezt most már valószínűleg sohasem fogjuk kideríteni. Ezért, Boldogságos Szűz Mária, Istennek anyja, imádkozz értünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. Túlságosan sötét volt, hogy lássa Mária arcát. De Almút nem egészen alaptalanul aggódott, hogy a borkereskedő érzelemkitörésének következményei lesznek. A vádat nemcsak Ivo atya hallotta, mások is fültanúi voltak.
5. fejezet
T
hea és Almút természetesen a főnökasszonnyal is megtárgyalta az esetet, és ez egyelőre megnyugtatta őket. – Ti is tudjátok, hogy első fájdalmukban az emberek gyakran túlzó formában nyilatkoznak. De Lipa még meg fogja magát gondolni. Bizonyára nagyon ragaszkodott ehhez a fiatalemberhez. Rokonságban voltak valahogy? – Nem, azt hiszem, nem. A fiú de Lipa egy kereskedőtársának a fia volt. – Nos, ez már elégséges magyarázat, gondolom. Bizonyára szörnyen kellemetlen neki, hogy a fiú az ő házában, az ő oltalma alatt halt meg. Ugyanis ő vállalta érte a felelősséget. Thea bólintott. – Ez elképzelhető. Ma reggel még egyszer meglátogatom őket, és felajánlom a segítségemet. Talán a borkereskedő időközben már józanabbul szemléli az ügyet. Ha pedig nem, akkor legalább tudjuk, mivel kell számolnunk. – Csináld ezt, Thea, és ha lehet hozd vissza magaddal az orvosság maradékát – javasolta Almút. – Jobb, ha én nem mutatkozom ott. – Klára fog elkísérni. – Klára el fogja törni az ujját, amint tudod. Inkább Trinát viszem magammal, ő jobban tud segíteni. Megint forró, száraz nap volt, és délután Almút megállapította, hogy már csak ő maradt az udvarban. A többiek különféle ügyekben mind távol voltak. Még a kapusnők házacskája is üres volt az utcára nyíló kapu mellett, mert Mettel és Bela is elment, hogy néhány tyúkot vegyen a piacon. Ők voltak a legegyszerűbb lelkek a beginák között, szegény kézműves
családból származó özvegyek, akiknek a munkaerejükön kívül nem sok hozományuk volt. Azelőtt kóbor beginákként koldulásból éltek vidéken, míg aztán egy kemény télen a konventben kerestek menedéket. Tetszett nekik a megtelepedett élet, szorgalmukkal és a munkában tanúsított buzgalmukkal megkedveltették magukat az itt lakó beginákkal, így a következő tavasszal felvették őket a közösségbe. Most ők gondozták az aprójószágot, felváltva végezték a kapusi teendőket, és attól sem riadtak vissza, hogy segítsenek Almútnak az új istálló építésének nehéz munkájában. Most azonban Almútnak le kellett mondania erről a segítségről. De egyedül éppolyan szívesen dolgozott az építményen. Hogy a ruháját kímélje, egy öreg köpenyt vett fel. A szorosan megkötött fejpántot letette, helyette csak egy kendőt csavart a feje köré, és hozzálátott a munkához. Még egy csomó terméskő állt készenlétben, ezek közül válogatta ki a megfelelőket. Néhány vödör vizet mert a kútból, hogy a habarcsot megkeverje. Csak ekkor állt neki, hogy az eddig csak vállmagasságú falat továbbépítse. Annyira elmerült megerőltető munkájában, hogy nem hallotta meg a kopogást. Csak akkor vette észre a betolakodót, amikor egy mély férfihang megszólította: – Mindig nyitva hagyják a kaput, begina? Almút hirtelen megfordult, és csaknem leesett az ingatag faállványról, amelyen feltűzött szoknyával és csupasz lábszárral dolgozott. – Minden otthonba bejelentés nélkül tör be, testvér? – förmedt rá a feketébe öltözött alakra. De ebben a pillanatban rájött, ki az a szerzetes, aki fenyegető árnyékot vet rá. Halk fohászt küldött Máriához, és tiszteletteljesen fejet hajtott. – Bocsásson meg, Ivo atya, nem ismertem meg! – Nos, én sem igen ismertem volna fel, hogy maga begina. Fedje el magát, aztán vezessen a főnökasszonyukhoz.
Almút sietősen leráncigálta köpenyét, amely térdig szabadon hagyta a lábát, és a feltűrt ruhaujjat is lesimította. – A főnökasszonyunk jelenleg nincs itthon. Adhatok talán önnek valamilyen felvilágosítást? – Nem lehetetlen. Hiszen maga az a begina, akivel a borkereskedő házában találkoztam, ugye? – Tegnap, igen. – Volt már ott előtte is? – Vasárnap, a mise után. Almútot szorongás fogta el, és szívből odakívánta Magdát. A főnökasszony ügyesebben tudott megbirkózni az ilyesféle helyzetekkel. Eddig még a papok minden vádaskodását sikerült leszerelnie. De ez alkalommal nem volt itt, és Almút azért fohászkodott magában, nehogy valami helytelen megjegyzést tegyen. Alaposan szemügyre vette a magas bencést, hogy rájöjjön a szándékaira. A negyvenes évei elején vagy közepén járhat, gondolta. A hajkoszorúja ősz volt, De rövidre nyírt szakállának egy-egy fürtje és most ék alakban felvont szemöldöke azt mutatta, hogy valamikor fekete haja lehetett. Arcába mély ráncok vésődtek, de nem hatott öregnek, csak érettnek, és akaraterőt sugárzott. De sem hűvös, szürke szeme, sem arckifejezése nem árult el semmit. Bőre barnára égett, annak jeleként, hogy nem elsősorban könyvek fölött görnyedve töltötte idejét. És egyenes, feszes alakja is különbözött gyakran igencsak testes rendtársaiétól. A tettek embere, vonta le magának Almút a következtetést. És veszélyes. – A mise után. Nocsak. A misén is részt vett? Almút nyelt egyet. Ebből baj lehet. Nem kizárt, hogy Ivo atya hallott valamit az előző vasárnap történtekről. – Magától értetődő, hogy járunk a misére, atyám. – Netán a Szt. Brigidenbe? – Miért érdekli, hogy melyik templomba járunk? – kérdezett vissza Almút hetykén.
– Mert ennek a plébániatemplomnak az én kolostorom viseli gondját, és hallottam egy ott lezajlott incidensről. – Maga a Nagy Szent Mártonhoz tartozik? – Így igaz. És – maga a Szt. Brigidenben volt a misén, begina? – Mióta az a pap, akihez tartoztunk, fontosabbnak tartotta, hogy az érsekkel Bonnba menjen, kénytelenek vagyunk a maguk plébániatemplomában részt venni az istentiszteleten. – És ez magának nem nagyon tetszik, az a benyomásom. – Nincs jogom ítéletet mondani róla – mondta Almút, és lábával elhessentett egy tyúkot. – Okos belátás. Almút nem nézett a bencésre, hanem azon iparkodott, hogy féken tartsa növekvő ingerültségét. Amikor ez valamelyest sikerült, nem túl szívélyes mosolyt erőltetett arcára, és újra feltekintett. Meghökkent, amikor látta, hogy Ivo atya a falnak támaszkodik, és a barnaság alatt egészen sápadt az arca. Megszánta, mert az izzó délutáni napon rekkenő volt a hőség. Bár kétségei voltak a szerzetest és szándékait illetően, udvariasan beljebb invitálta: – Ha vannak még kérdései, menjünk a refektóriumba. Ott hűvösebb van, mint itt az udvaron. És egy korty almabor sem fog ártani. Kérem, atyám, kövessen. Anélkül hogy választ várt volna, Almút előrement, és kinyitotta a nagyház ajtaját. A nyári nap kápráztató fénye után a refektórium sötétnek tűnt, az ablakokon be voltak téve a fatáblák, és Almút kinyitott őket, hogy világosabb legyen. Aztán a szomszédos konyhában egy korsó almabort és két cserépbögrét keresett. Amikor visszatért, a szerzetes a padon ült, és könyökét a hosszú asztalra támasztotta. Öklével szemét dörgölte, mintha fájna. – Itt van, igyon egy kortyot, Ivo atya. – Köszönöm, begina.
A férfi lassan ivott, aztán letette a csuprot, és úgy látszott, hogy már újra összeszedte magát egy kissé. – Ma még nem volt időm enni. – Akkor talán enne egy kis kenyeret és vajat? – Nagyon vendégszerető. – Mindenkihez azok vagyunk, aki éhesen kopogtat az ajtónkon. Almút egy kosárban kenyeret és egy ibrik vajat tett a szerzetes elé. A gondoskodás talán eltéríti a férfit inkvizítori kérdéseitől, gondolta, de ebben csalatkoznia kellett. Ivo atya csak néhány falatot evett, aztán feltette a következő kérdést. – Hogy még egyszer visszatérjünk az előbbi témára – maga vasárnap a Szt. Brigidenben volt misén, és – gyanítom – nem találta kielégítőnek. Notker testvér prédikációját nagyon illetlenül félbeszakították... – Notker testvér nagyon illetlenül nyilatkozott rólunk! – Kire gondol? Külön a maguk csoportjáról beszélt? – Rólunk, asszonyokról! – csikorgatta Almút a fogát, és elfeledte minden türelemmel és alázatossággal kapcsolatos elhatározását. – Körülbelül olyasféleképpen, hogy asszonyok, akik tisztességtudóan öltöznek, akár az apácák, gyakran szabad folyást engednek az ösztöneiknek? – Ezt és sok már sértést is! – Hogy ezek sértések vagy egyszerű igazságok, most mellékes. Ok-e ez arra, hogy szentségtörőn idézzék a Bibliát? – Ő ugyanezt tette! – Maga akkor nagyon jártas lehet a Szentírásban, ha ezt meg tudja ítélni. Hogy szerezte az ismereteit? Ez veszélyes terület volt, és Almút ezt nagyon is jól tudta. A papok általában nem szívesen vették, ha rajtuk kívül valaki más is maga olvasta a Bibliát. Hogy asszonyok ráadásul még fordították is, és tartalmi vonatkozásban vitáztak a szövegekkel,
annak végleg eretnekség-szaga volt. Mert ez utat nyitott a papság bírálatához, amely Isten szavának saját hasznát szolgáló értelmezését terjesztette. – Mi ugyancsak művelt, jámbor lények vagyunk, Ivo atya. Tilos talán a Bibliát olvasni? Hát nem ezért adatott ez a könyv az embereknek? – A könyv olyan, mint a tükör – ha egy majom néz bele, nem nézhet vissza belőle egy apostol! Almút érezte, hogy elvörösödik, és ismét szinte kétségbeesetten fohászkodott Máriához megfontoltságért. Jobban tette volna, ha ehelyett a bencés szemébe néz, mert akkor észrevette volna benne a remek szórakozás cseppet sem szent felcsillanását. – Ezekben a dolgokban nem merészelem megkérdőjelezni a bölcsességét, Ivo atya. Főleg azóta nem, hogy Notker testvért ismerem. Őt bizonyára egyenesen a szent apostolok mellé helyezik kolostorukban. – Egyszer már az istállót is kinéztük neki. De mint már Szent Ferenc is megmondta, begina, „Isten azt kívánja, hogy gyámolítsuk az állatokat". És ne mérgezzük meg a miseborukat. Ez, mint bizonyára maga is elismeri, különösen gonosz tréfa volt. És hozzátenném, veszélyes is! – Micsoda? – És a szentáldozás során való evésre és ivásra vonatkozó megjegyzését – közben ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy épp maga volt a rendzavaró – nagyon sok hívő hallotta. – Én soha sem... – De igen, begina! A prédikációval kapcsolatos közbeszólásaiért nem akarok szemrehányásokat tenni. Notker testvér közben belátta, hogy rosszul választotta meg a témáját. Most azzal tölt némi időt, hogy megfelelőbb helyeket másol ki a Bibliából. – Tehát Notker testvérnek nem esett baja?
– Testileg nem. A borral kapcsolatos csínynek mégis lesznek következményei magukra nézve! Almút megrázta a fejét. Vasárnap ő maga is éppúgy meg volt lepve, mint mások, amikor a pap kiköpte a misebort, de természetesen minden társnőjéért nem tehette tűzbe a kezét. Ki tudja, nem talált-e valamelyikük lehetőséget arra, hogy valami maró hatású vagy mérgező anyagot csempésszen a borba. Elza patikájában bőségesen megvoltak hozzá az eszközök. De abszurdnak érezte az elképzelést. – Ivo atya, lehet, hogy gyalázatos nőszemélyeknek tart minket, de én biztos vagyok benne, hogy az élvezhetetlen bort illetően lesz majd más magyarázat. Maga kezeskedhet minden egyes testvéréért vagy novíciusukért? A szerzetes közben felállt, és a hosszú asztal mentén az ablakhoz sétált. Klára helyénél kíváncsian megállt, és figyelmesen szemügyre vett valamit, amit gondatlanul a padon hagytak. – Nem, nem kezeskedhetem mindenkiért, begina. De megérti, hogy a körülmények erősen amellett szólnak, miszerint ez a maguk műve volt. Az én szememben és másokéban is. – Maga mindig a látszat után ítél? Almút meglepődött, hogy a bencés megtorpant, és elgondolkodva vizsgálgatta. – Érdekes kérdés, amit itt feltesz. Nem, én nem szoktam. De a világ gyakran így tesz. Ez valószínűleg ifjú kora ellenére sem kerülte el a figyelmét. És ez itt, begina, a látszat szerint olyasmi; ami még nagyobb kellemetlenségeket okozhat maguknak. Felemelte a könyvet, és megmutatta Almútnak. Az azonnal felismerte: Klára, egyik legújabb szerzeménye volt. Neki magának még nem volt alkalma belenézni vagy a barátnőjével megbeszélni.
– „A jámbor lélek tüköre” – silabizálta ki. – Miért okozna ez nekünk kellemetlenséget? Bizonyára épületes szövegeket tartalmazó könyv. – Lehetséges, a szerzőjét azonban még nem egészen hetven évvel ezelőtt a könyveivel együtt máglyán égették meg. Maguk közül való volt, begina. Margarete Poreténak hívták, és eretneknek mondták. Némelyik nézete valóban nagyon ártalmas egyszerű lelkek számára! – Akkor nagyon csodálkozom, hogy maga ismeri őket. Vagy a maga lelkének nem árthatnak az efféle nézetek? – Én férfi vagyok, nem gyenge asszony. – És a lelke feltehetően minden, csak nem egyszerű. Bizonyára szaruréteg fedi, amelyről minden kísértés lepattan. Vannak további kérdései, vagy most már folytathatom a munkámat? – Nónára harangoznak, és most elmegyek. Jó pár kérdésem van ugyan még magához, de azokat egy más alkalommal fogom feltenni. Elsőre szereztem egy olyan összbenyomást, amely elegendő ahhoz, hogy további lépéseket tegyek. – És az a benyomása, hogy van itt egy rakás gonosz, együgyű asszony, és ezek folyvást új eretnekségeket ötlenek ki. Vagy nem? – Ah, tudja, begina, ami az eretnekségeket illeti, enyhén fogok ítélni, hiszen már tisztelt egyházatyánk, Ágoston megmondta: „Csak nagy emberek műveltek eretnekségeket”. Ezúttal Mária talán irgalmas volt, mert Almútnak sikerült lenyelnie a választ. De csaknem megfulladt tőle. Amikor a nap már hosszú árnyékokat vetett, Almút levette a poros köpenyt, megmosakodott, kibontotta copfjait, és alaposan megkefélte hosszú, gesztenyebarna haját, amely még kissé hullámos volt, mert előzőleg szorosan befonta. Aztán felvette vászon alsóruháját, és rá a beginák szürke öltözékét. Aztán újra fonatba tűzte a haját, és megerősítette a fejkötő fehér
vászoncsíkjaival. Végül fejére terítette a szürke fátyolt. Ilyen visszafogott külsővel indult a főnökasszonyhoz, aki beszélni akart vele és Theával. – Ivo atya a Nagy Szent Mártonból, mondod? Magda a helyiség egyetlen karosszékében ült a nyitott ablaknál, Thea és Almút a kandalló mellett, a padon foglalt helyet. Almút éppen befejezte beszámolóját a délutáni látogatásról. – Ismered őt, Magda? – Hallottam róla. Legalábbis azt hiszem. Még nem régóta van Kölnben, talán három vagy négy éve. Amikor a múlt évben a prior leköszönt hivataláról, őt akarták az utódjául megválasztani, de elhárította. – Ez meglep. Olyan benyomást kelt, mint aki képes lenne egy közösség vezetésére. – Milyen benyomást szereztél róla ezen kívül? – Meglepően képzett, és meglepően beképzelt. Az ítélkezésében gyors és kegyetlen. – Vitatkoztál vele? Almút nem tudta megakadályozni, hogy vére az arcába szökjön. – Te folyton csapdákat állítasz magadnak, Almút. Az ügy túl komoly ahhoz, hogy valaki szócsatározásokkal kompromittálhatná magát. Ivo ott volt, amikor a borkereskedő méregkeverésről beszélt, és ha most azt veti a szemünkre, hogy megmérgeztük a misebort, akkor valóban bajban vagyunk. – És most még eretnekség miatt is van egy s más a kezében. Miért is kellett Klárának a könyvet a refektóriumban hagyni! – Thea a fejét rázta. – Azt mondta, fel akart belőle olvasni a vacsoránál. Értésére adtam, hogy ez nem kívánatos, Ezentúl lakat alatt fogja tartani. De térjünk vissza még egyszer a méregkeverésre. Mindketten ott
voltatok, amikor a burgundiai fiú meghalt. Van bármilyen utalás arra vonatkozóan, hogy a halálát úgy idézték elő? – Ránk utaló semmiképpen, főnökasszony – jelentette ki Thea nyomatékosan. – Megszagoltam az orvosságot, az valóban Elza köhögés elleni elixírje volt, amit néha-néha magunk is szedünk. – Visszahoztad magaddal a korsót? – kérdezte Almút. – Eltűnt, és a szolgáló sem tudott a hollétéről. – Ez nem jó hír. – Nem, de ha behatóbban kutattam volna utána, az is rossz benyomást keltett volna. – Ez alkalmasint így van. Meglepő, hogy egyáltalán megtűrtek titeket a házban. – De Lipa nem volt ott. Még tegnap este a szőlőbirtokára utazott, és csak néhány nap múlva várják vissza. A felesége nagyon hálás volt nekünk, hogy vállaltuk a halott előkészítésének munkáját. Az volt a benyomásom, hogy nem kedvelte a fiút – sem élve, sem holtában. – De nem vádaskodott? – kérdezett rá Magda. – Nem, épp ellenkezőleg. Még bocsánatot is kért férje heveskedéséért. Azt mondta, a férje nagyon érdeklődött a fiú iránt, és nagy reményeket táplált vele kapcsolatban. – Igen, de Lipának nincsenek gyerekei – szögezte le Magda. – Meglepő, nem? Dietke asszony még fiatal, három éve van férjnél, de úgy tűnik, eddig még nem került áldott állapotba. Almút kissé töprengett, aztán összefoglalta a helyzetet: – Végül is elképzelhető, hogy de Lipa mintha a fiát látta volna ebben a Jeanban. Ez megmagyarázná ezt az erős érzelmi felindulást is. Amikor a fiú meghalt, sírt. Csak utána lett olyan dühös. – Lehetséges, Almút. De térjünk vissza a kiinduló kérdéshez. Utal valami arra, hogy a fiú halála nem magától következett be? Almút szárazon nyelt egyet, amikor eszébe jutott a fekete tükör. Számára rossz ómen volt, de valamiféle babonás
félelemből elhallgatta felfedezését. Nem így Thea. Ő tárgyilagosan viszonyult az eseményhez. – Mondjuk csak azt, hogy a lehetőség fennáll. Jean vasárnap kapta az orvosságot, és hétfőn állítólag már ismét kifejezetten jól volt. Dietke asszony legalábbis ezt mondta. Kedden pedig ott találjuk levegőért kapkodva az ágyában, és nemsokára meghal. Szokatlan lefolyású betegség. Azonkívül nekem még valami feltűnt. Te nem vetted észre, Almút? A homlokán volt egy daganat, egy vérömleny, amely csak kevéssel korábban keletkezhetett. – Igaz, ez nekem is feltűnt. De nem lehetett korábbi? Vasárnap nem néztem meg olyan alaposan. – Nem, legfeljebb egynapos lehetett. Már többször ravataloztam fel olyan halottakat, akiknek valamilyen sérülésük volt. Az ilyesmit felismeri az ember. Magdában felébredt az érdeklődés. – Azt akarod ezzel mondani, hogy kapott egy ütést a fejére? – Talán. De volt rajta még egy véraláfutás, a sípcsontján. – Egy duzzanat a fejen és egy kék folt a lábszáron nem öl meg valakit – állapította meg Magda józanul. – Nem. De az a tevékenység, amelynek során ezeket szerezte, súlyosbíthatta a betegségét, nem? – Almút ránézett a két másik asszonyra. – Hát nem maradt ágyban? – Ezt nem tudjuk. – Ha bevette Elza orvosságát, akkor bizonyára kábultnak érezte magát. Ilyenkor az ember általában nem kel fel, és megy a dolgai után. – És ha mégis ezt teszi, akkor annak a veszélynek teszi ki magát, hogy valahol beüti a fejét vagy a lábát. Akkor tehát mégis a mi szerünk lenne a bűnös, legalább a sérülésekben, és végső soron állapota rosszabbra fordulásában is. Ha valaki rosszindulatú akarna lenni, így érvelhetne.
– Meg kell kérdeznünk Elzát, mit tartalmaz a szer. – Már megtettem. Martilapu, édeskömény és a máknövény éretlen gubóiból való tejnedv – az egész mézzel és borral keverve. A martilapu és az édeskömény a köhögésen segít, a máktej viszont a görcsöket oldja és a fájdalmat csillapítja. Kis mennyiségben vidámmá és enyhén mámorossá is tesz. De ha az ember többet vesz be belőle, kábult és álmos lesz tőle. Nagy mennyiségben bevéve halált okoz. Elza azt mondja, az üvegcsében lévő mennyiség talán elég lehetett ehhez. – Szóval méreg! – szögezte le Magda szárazon. – Megfelelő adagolásban, igen. – És mi volt a miseborban? – kérdezte azután. – Nem tudjuk! – hangsúlyozta Almút. – Talán azt hiszed, hogy mi vagyunk a bűnösök? – Remélem, hogy nem közülünk tette valaki. Hiszen bizonyosan vannak novícius-csínyek is. Nos, egyelőre ne feszegessük a dolgot. Ki kell várnunk, milyen lépésekhez folyamodik Ivo atya. Mindazonáltal nem Ivo atya volt az aki a következő lépéseket megtette.
7. fejezet
J
ohannes Deubelbeiß gondosan kidörzsölt fehér csuhájából egy porfoltot. A dominikánus nem volt boldog, de ebben a földi siralomvölgyben nem is várt boldogságot. Johannes testvér egy későbbi időpontra remélte a szakadatlan boldogságot, amikor majd az ítélet napja után Isten trónjának lábainál ülhet, és biztos lehet abban, hogy a bűnösök kivétel nélkül mind a pokol legmélyebb bugyraiban pörkölődnek. Ezért a célért dolgozott nap mint nap. Szigorúan tartotta magát rendje reguláihoz. Senki sem ügyelt kínosabb pontossággal az imaórákra, mint ő. Éjfélkor természetesen letérdelt matutinumhoz, pirkadatkor laudest imádkozott, nem hagyta ki sem a prímát, sem a terciát, sem a szextát, vesperásra áhítattal énekelte a zsoltárt, és naplementekor kompletóriummal fejezte be a napot. A böjti parancsokat a pontosnál is pontosabban betartotta, csupán egyetlen étkezést nem sajnált magától naponta, és a húsról, fehér kenyérről és borról magától értetődően lemondott. Hogy némely asszonyszemély látványa ilyen-olyan akaratlan reakciókat váltott ki belőle, megtanulta elviselni, és virrasztásokkal vezekelt érte, amikor is a hideg kőpadlón térdelt az oltár előtt, és buzgón könyörgött érzéki bűnei bocsánatáért. János testvér nem tartotta magát makulátlanul tisztának, jóllehet keményen dolgozott ezért. Kínosan tiszta csuhája csupán külső jelképe volt eme törekvésének. Az utat, amelyet azért választott, hogy majdan részese legyen a megváltásnak, az egyetlen járható útnak tekintette. És elég nagylelkű volt ahhoz, hogy emésztő vággyal próbálja a sok megtévesztett emberfiát ugyanehhez a megváltáshoz hozzásegíteni. Ez a feladat azonban szerfelett nehéznek bizonyult, és életének egyik legnehezebb
megpróbáltatása minden bizonnyal munkálkodása jelenlegi színhelye, Köln volt. Úgy tűnt neki, hogy ez a város, amely ugyan számtalan templomot, kolostort és kápolnát mondhatott a magáénak, és csaknem több ereklyének adott otthont, mint maga Róma, mindezek ellenére mélyre ható képmutatástól vibrált. A legrosszabb azonban az volt, hogy lehetetlen volt erre akár csak a legkisebb terhelő bizonyítékot is találni. Az örökké kialvatlan, túlterhelt és éhes János testvér inkvizítor volt. Ezenkívül epeköve volt. Kifinomult hallása is volt, és előbb-utóbb fülébe jutottak az olyan esetek, amelyekből eretnek üzelmekre lehetett következtetni. Különösen azok a szektás csoportok jelentettek szálkát a szemében, amelyek arra a merészségre vetemedtek, hogy saját hitmagyarázatokat terjesszenek. Így végül is valóban kiemelt egy maroknyi begárdot, akik a takácsok negyedében terjesztették eretnek tanításaikat. Szívesen vette volna, ha drasztikusabb büntetést kapnak, de az érsek megelégedett annyival, hogy név szerint exkommunikálta őket és családjukat. Johannes természetesen a beginákat is azzal gyanúsította, hogy eretnek gondolatokat táplálnak, sőt terjesztenek. Csakhogy majdnem százhetven begina-ház volt a városban, és mindet nem tudta szemmel tartani. Azonkívül lakóik nagyobbrészt befolyásos polgárok özvegyei vagy leányai voltak, akikkel hajba kapni nem mindig tűnt tanácsosnak. Annál jobban megörült Johannes testvér, amikor hírét vette a Szt. Brigidenben a misén történteknek. Kutakodni kezdett, és hamarosan megtudta a gonosztevő nevét és tartózkodási helyét, és az is a fülébe jutott, hogy ugyanez a személy egy kétes halálesetbe is belekeveredett. Ezúttal végre lehetősége nyílt példát statuálni.
8. fejezet
V
idd az érdes ujjaidat a vékony selyemtől! – figyelmeztette nyomatékosan Judit, a takácsasszony Almútot. A két begina azzal foglalatoskodott, hogy a csillogó selyemanyagokat durva vászonkendőkbe burkolja, amelyekben majd a megrendelőkhöz szállítják azokat. Almút tisztában volt vele, hogy kérges keze és töredezett körmei kárt tehetnek a finom anyagban, de nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy végigsimítson a fényűző kelmén. Egykor ő is ragyogó színű selyemruhákat viselt. Olyan színűeket, amelyektől zöld szeme csillogott, akár a macskáé, amelyek gyöngéden hízelegtek világos arcszínének, és amelyek mellett szinte eltűntek elszórt szeplői. Szép ruhák voltak, de az élete ezekben korántsem volt szép. Így energikusan elhessentette az emlékeket, és kezét végighúzta az arcán. Most, a szabadban végzett munka eredményeként, ugyancsak eltűntek a szeplők, olyan barnára sült. Aztán egy lendületes rántással újabb tekercs durva vásznat szakított ketté. – Almút, egy asszony van a kapunál, aki azt állítja, hogy a szüleid szolgálója! A kapusszolgálatot teljesítő Mettel lépett be a takácsasszonyok munkaszobájába. Almút letette az anyagot, és követte őt az udvarba. Engedélye volt, hogy havonta egyszer meglátogassa a szüleit, és ilyenkor mindig egy szolgálólány jött érte, hogy ne kelljen egyedül átmennie a városon. A kapunál a testes, öreg Anna várta, aki körülményesen köpenyébe törölte izzadt kezét, mielőtt Almútot üdvözölte. – Nahát, Anna, hogyhogy Barbara asszony téged küldött, és nem egy fiatalabb szolgálólányt?
– Ah, a Hillának fekély van a lábán, a konyhalány, a buta Trut, megrándította a bokáját, és a dajkának túlságosan melege volt. – Ejnye, ejnye! Vigyek valamit a patikából Hillának vagy a Trútnak? – Ha nem okoz gondot, úrnőm. – Akkor, ülj be oda addig, és igyál egy csupor almabort. Anna foghíjas vigyorral mondott köszönetet, Almút pedig elment, hogy megtöltse tarsolyát a szerekkel, amelyekkel Elza ellátta. Egy üveg szagos víz is volt közte. Anna felfrissülve kelt fel, amikor Almút jelt adott az indulásra. – Sok lovas járkál a városban. Sietnünk kellene. – Lovasok? – Lovagok, úrnőm. Felvértezve és fegyveresen. – Érsekiek? – Az apja azt mondja, hogy az őrgrófság urának emberei. Ők fogják a várost a kapuk előtt gyülekező érsekiektől megvédeni. De nem igazán tudom – én félek tőlük. – Rendben van, Anna. Nem a széles utcákon fogunk menni. A begina-ház olyan környéken feküdt, amely még csak gyéren volt beépítve, de az északi Eigelstein-kaputól a déli Severinkapuig összekötőút szelte át a várost, és Almút számára rendes körülmények között is ez volt a szülőházához vezető legrövidebb út. De most Anna kérésére úgy határozott, hogy a Rajna-parti utat választják. Először jól ment minden. Egyetlen lovassal sem találkoztak, csupán néhány paraszttal, akik kordéikkal visszafelé tartottak a városból földjeikre, egy csoport poros zarándokkal, akik a Szt. Gereon-kolostorhoz vezető út után tudakozódtak. Egy zörgő szamárfogat, két Orsolya-nővérrel a bakon, megelőzte őket, ugyanígy néhány serény kézműves-legény is, akik szerszámokkal megrakva mentek a dolguk után. A júliusi délután még mindig forró volt, de a kék égen vékony fátyolfelhők úsztak. A fülledtség és a teljes szélcsend tikkasztóvá tette a levegőt. Az ösvény, amelyet Almút Anna kedvéért választott, poros volt, és mély
keréknyomok szabdalták. Csak néhány ház és pajta szegélyezte, mert a szőlőskertek csaknem egészen a Rajnáig lehúzódtak. De délen kivehető volt az új székes-egyház sziluettje, amelynek déli tornya lassanként a tetők fölé növekedett. – Nézze, ott elöl! Anna megragadta Almút ruhaujját, és olyan szorosan fogta, hogy az nem tudott továbbmenni. Almút meglátta, mi ijesztette meg a szolgálót. Az út mellett hatalmas, barna ló álldogált. A lovag azonban leszállt, és egy ficánkoló, vörös csomagot tartott a karjában. Ahelyett hogy megfordult volna, és a nyaka közé kapta volna a lábát, ahogy Anna remélte, Almút megszaporázta lépteit. A vörös csomagról ugyanis kiderült, hogy egy fiatal nő, aki elkeseredett arccal védekezik a lovag szorítása ellen. – Sikíts már segítségért! – kiáltott oda neki Almút, amikor már elég közel volt hozzájuk. – Kiáltsd csak, hogy „nemi erőszak”! Van két tanúd! De a nő csak odasziszegett neki: – Pofa be, nővér! – és a lovag dörgő hahotában tört ki. Kezét a vörös felsőruha alá dugta, és a nő mellét markolászta, ami kétségkívül fájdalmas lehetett. Almút csodálkozott, miért nem akarja a fiatal nő elkiáltani a vád szokásos formáját. Két tanúval mindenképp a bíró elé mehetett volna. Közben még néhány munkás is felfigyelt rájuk a földeken. Ezek ugyan szájtátva bámulták a jelentet, de nem avatkoznának közbe. Almút úgy érezte, hogy azonnal cselekednie kell. Gyorsan körülnézett, és a pajta falához támasztva talált egy karhosszúságú botot. Ezzel odasózott egyet az állat vékonyára, ami ismét csak beszédes bizonysága volt annak, hogy nem a finom hímezgetés jelenti a főfoglalatosságát. A hatalmas állat kipróbált csataló lehetett, a váratlan és kemény csapás azonban meglepte, és nyerítve két hátsó lábára ágaskodott. A lovagot, akinek még karjára volt csavarva a kantár, most hirtelen elrántották védekező zsákmányától, és döntenie kellett, hogy a lovat vagy asszonyt
akarja-e megfékezni. A ló mellett döntött, és a vörös ruhás nő kitépte magát a markából. Repkedő szoknyával futott lefelé, a nyomában Almút, aki szintén nem érezte szükségét, hogy tovább hadakozzon a lovaggal. A szolgáló ezzel szemben, amennyire csak tudott, a pajta falához lapult, és megpróbált – sikeresen – láthatatlanná válni. – Jobbra, térj le jobbra! – kiáltott Almút, amikor utolérte a menekülőt. Egy temető falához értek, megtalálták a búvónyílást, és lihegve az embermagasságú falnak támaszkodtak, – Miért nem kiabáltál, buta liba! – Hát be akarom mocskolni a hírnevemet? A fiatal nő lesimította felsőruháját, amely – mint Almút észrevette – a legújabb szabású volt és a legjobb minőségű anyagból készült. Az ördögablakok utat engedtek a tekintetnek a finom, leheletvékony alsóruhára, amely úgy volt szorosan megkötve, hogy világosan láthatóvá tette a formás alakot. Fején a nő világos, leheletfinom fátylat viselt, amely inkább hangsúlyozta, mint elrejtette hosszú, hollófekete haját'. Szeme is sötéten villogott, és Almút enyhe csodálkozással látta, hogy gondosan körül van rajzolva fekete festékkel. – Segíteni akartam magának – mondta végül Almút vállat vonva, és letörölte az izzadság-cseppeket szemöldökéről. – Rendben van, nővér. De ez csak bajba sodort volna. – Az volt a benyomásom, hogy máris nyakig volt a bajban. Egyébként pedig nem vagyok apáca, hanem egy beginaközösséghez tartozom. – De úgy néz ki. Én aztán nem teszek különbséget maguk között, szent, szemérmes asszonyok. És valahogy csak elbántam volna a nemes von Oefte úrral. De ha újra találkozom ezzel a semmirekellő Pitterrel, akinek kísérnie kellett volna, akkor nagy élvezettel fogom megcibálni a fülét. Amikor a lovag felbukkant, mintha a föld nyelte volna el a csibészt. – Hova kellene mennie?
– Haza. Almút elnéző pillantást vetett rá, és a másik engedett. – Ó, jól van már, rendben. Maga segíteni akar nekem. A dóm felé kell mennem, – Nagyon jó. Az én utam is arra vezet. Ha a szolgálóm újra előkerül, elkísérem. A fiatal nő hallgatózott, aztán a kapu felé mutatott. – Látja, a lovag úr elvesztette érdeklődését irántam, és fontosabb dolgai után lát. A kapu egy repedésén át figyelték, ahogy a lovag elvonult. – Ismeri őt? Újabb vállrándítás. – Azt hitte, a kuncsaftom lehet. Vagy inkább: újra meg újra megpróbálja, nem megfelelő eszközökkel. Almútnak lassan-lassan derengeni kezdett, mit ért ezen a kísérője. – Na, még mindig velem akar menni a városba? – Miért ne? – Vannak emberek, akik a „mór szajhának” neveznek, és inkább az ördöggel sétálnának, mint velem. – Ah, igen. És igaz ez? Maga valóban mór? Elképedt kuncogás volt a válasz. – Óh, nem. Az apám már gondoskodott róla, hogy a fejemre öntsék a megfelelő vizet. És így éppolyan igaz keresztény vagyok, mint maga. De az anyám mór volt, és így tovább. Kiléptek a kapun az útra, és Almút parancsolóan odaintett a szolgálónak, amikor az lassan mozogva feléjük tartott. – Hova való volt az anyja? – Cordobába. Egy fűszerkereskedő hozta ide. – A maga apja? – Dehogy. És a vászonkereskedő és a bíboros sem. Meg van rémülve, nővér?
– Ugyan dehogy! – Almút mosolygott. – A szolgálóm azonban igen! Anna a legnagyobb rosszallással bámulta a vörös ruhás nőt, és kelletlenül fújtatva csoszogott utánuk. – Nos, igen, most talán megérti, miért nem jajveszékeltem, és kiáltottam gyilkost. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen a poroszlókhoz. – Tulajdonképpen miért meséli el ezt nekem? – Maga kérdezett. Némán mentek tovább, és amikor már elhagyták a székesegyházat, Almút kísérője egy kis utcácskára mutatott a régi római fal magasságában. – Ott hátul lakom. Köszönet a kíséretért, nővér. – Nincs mit köszönnie. Nekem is erre vezetett az utam. Különben Almútnak hívnak, és megtalál az Eigelsteinnél lévő konventben. Ha az értelme egyszer egy kis töprengésre és magába szállásra vágyik, szívesen látom. – Óh, igen. Nos, ha magának egyszer egy kis szórakozásra és könnyelműségre van szüksége, akkor ugyancsak szívesen látom. Kérdezősködjön Aziza után, de az Isten szerelmére, ne nevezzen mór szajhának! Az út hátralevő részén Almútnak a legkeserűbb szemrehányásokat kellett végighallgatnia Anna részéről. Némán és türelmesen viselte a szidást, és csak amikor a szülői ház ajtaja elé értek, állt meg, és nézett figyelmeztetően a szolgálóra. – Én csak keresztényként cselekedtem, Anna, és segítettem egy asszonynak szorult helyzetében. Miért teszel nekem ezért szemrehányást? – Mert ez egy szemérmetlen nőszemély, és házasságtörő! – Ez ok arra, hogy ne segítsünk neki? – Magát hozza vele hírbe, úrnőm!
– Jézus talán hírbe hozta magát, amikor magához fogadta a házasságtörő asszonyt? Én nem fogom felvenni az első követ, Anna! És most elég a prédikációból. Almútnak többnyire örömöt okozott a szüleinél tett látogatás. Vérszerinti anyja meghalt, nem sokkal az ő születése után, de néhány évvel később apja másodszor is megnősült, és az új asszony megértően elfogadta az elárvult és meglehetősen engedetlen kislányt. Mostohaanyja ma is szeretetteljes öleléssel fogadta a Mühlenbachon álló házban. – Felhevültnek látszol, Almút. – Hát igen, bajba jutott szüzeket is meg kellett mentenem! – Talán sárkányokkal találkoztál útközben? – Nem, lovagokkal. Úgy tűnik, megint kiéleződött a helyzet. Hallott újságokat, Barbara asszony? – Az érsek összevonja csapatait, azt mondják. Az az ostoba fiú! Még egy éve sincs, hogy egyszer már beverték az orrát. Emlékszel még, arra spekulált, hogy a kézműves céhek szembefordulnak a város tanácsával. – Igen, tudom, a szabadító szerepében akart tetszelegni, aki megbuktatja a patríciusi városi tanácsot. Még papa is a Rathaus térre vonult, hogy az érsekiek ellen harcoljon. – Értelmetlen verekedés, ha engem kérdezel. Az érseknek nincsenek jó tanácsadói. Akkoriban túl fiatalon nevezték ki. Csak egy évvel idősebb nálad, Almút. Huszonnyolc éves. De végül is Kuno érsek unokaöccse, és ez bizonyára segített neki. Na, gyere, igyunk az udvarban egy kis hideg bort. A ház mögött volt egy belső udvar, ahol Barbara konyhai fűszerekkel és zöldségekkel beültetett kertet telepített. Egy rózsatő is felkapaszkodott indáival a házfalon. Almút megcsodálta az éppen kipattanó rózsaszín virágokat, és ujja hegyével gyengéden végigsimított a selymes szirmokon. A nyomasztóan fülledt levegőben azonban nemcsak a rózsák illatoztak édesen, hanem a veteményes ágyásról is fűszeres illat
szállt fel, amikor szoknyájuk végigsöpört a zsályacserjéken. Sárgán virított a nehézszagú ruta és az orbáncfű, fehéren a menta és a cickafark. Mögöttük az ágyásban borsó érlelődött bokrán, és két sor tollpiheszerű zöldség gazdag sárgarépatermést ígért. A babok takarosán indáztak felfelé karóikon, és a léckerítésen ott csüngtek már az első lopótökök is. – Hogy van apám? – Óh, nem sok kellett hozzá, hogy szétrepedjen a nagy büszkeségtől. Kapott egy megbízást egy rangos úrtól. Tegnap azonban, sajnos, megtudtuk, hogy most egyelőre nem lesz belőle semmi. Haláleset történt a családban, úgy hírlik. – Szegény papa. Ki volt ez a rangos úr? Talán csak nem egyenesen egy patrícius? ~ Nem, olyan magasra azért még nem jutottunk. Egy borkereskedő, mindenesetre nagyon becsvágyó ember. – Mondja csak, nem Hermann de Lipa véletlenül? – De, pontosan. Hogy találtad ki? – A haláleset, Barbara asszony. Közünk volt hozzá. – Almút nem akart a rejtélyes körülményekről és az őt érintő gyanúsításokról beszélni, ezért azonnal újabb kérdéssel állt elő: – Végül is mit kellett volna a papának építenie? – Óh, valami valóban nagyszerű dolgot. Egy új pöcegödröt. Barbara halkan kuncogott. Teljes szívéből szerette a férjét, de a férfi folytonos igyekezete, hogy jelentős emberekkel kerüljön kapcsolatba, csúfolódásra késztette. – Arra, úgy tűnik, roppant nagy szükség is van, mert a mostani az égig bűzlött, amikor a házban jártunk! De milyen nagy becsvágy ösztökéli de Lipa urat? Gondolom, máris ő a leggazdagabb borkereskedő a városban, és még a kereskedőcéh fejévé is megválasztották. – Még a nagytanácsba is bejutott, sejtelmem sincs, ez hogyan sikerült neki. De a híresztelések szerint arra spekulál, hogy a város szűk tanácsába is felvegyék.
– A patríciusok ezt saját hozzátartozóikon kívül még senkinek sem hagyták. – Hiszen ezért is nézi olyan nagy jóakarattal unokahúga, Waltruth kapcsolatát Werner von Stavéval. Azt beszélik, hogy nagy ünnepséget tervez a fiatal pár tiszteletére. Ezt biztosan nem a nénje, Helgart kedvéért teszi, hanem hogy kiépítse kapcsolatait a patríciusi körökkel. – Na, sok szerencsét kívánok neki hozzá. – Szüksége is lesz rá, mert más vele kapcsolatos híresztelések is vannak. Azt mondják, pancsolt bort adott el. De ezt tulajdonképpen nem tudom elképzelni. – Ezt biztosan nem engedheti meg magának, ha ilyen ambíciói vannak. Talán egy vetélytársa terjeszt ilyen híreket. Barbara eltűnődve bólintott, és kezével legyezgette magát. – Fullasztó idő van ma, ugye? – jegyezte meg Almút, és követte mostohaanyja példáját. – Alkalmasint vihar lesz még. – Remélhetőleg nem pont akkor, amikor vissza kell mennem. De van itt valami, ami hűsíteni fogja, Barbara asszony. Alműt átnyújtotta mostohaanyjának a szagos vízzel teli korsócskát. Az rögtön megszagolta, és elragadtatott arccal felkiáltott: – Csodálatos, Almút. Hogy jutott eszetekbe ez az ötlet? Almút mesélt balszerencséjéről, és hozzátette: – Közben a mi Trinánk mindig újabb keverékeket próbál ki. Azt kell mondanom, van hozzá tehetsége. Néha az a benyomásom, hogy szinte természetfeletti szaglással rendelkezik. Hogy úgy mondjam, hiányzó hallása kiegyenlítésére. Ebbe annak a szörnyen savanyú, sárga gyümölcsnek a héjából készült párlatot, tette. – Citromok? Mit lehet azzal kezdeni? – A patikusnőnk a fűszerkereskedőjétől vásárolta. – Ez azt mondja, a leve segít láz és megfázás esetén. De förtelmes íze van!
– De a parfüm szaga nagyon jó. – Dietke de Lipa asszony is így gondolja! – Ah, az öntelt fruskának is adtál belőle? – Drága pénzen adtuk el neki. Ismeri az asszonyt? – Párszor összefutottunk. Apád olyan fontosnak tartja, hogy tekintélyes családokkal találkozzunk. Az asszony nagyon szép, és ezt tudja is. És elég gazdag ahhoz, hogy drága ruhákat és parfümöket vásároljon magának. Almútnak újra eszébe jutott a fekete tükör, és a titok, amelyet rejtett, és összeszorult a szíve. A kellemes délutánra hirtelen árnyék vetült. – Mi van, Almút? A világi élet után keseregsz? Tudod, hogy hozzánk bármikor visszajöhetsz. Almút elhessentette a sötét árnyékot, és mosolyogva felelt: – Hogy a papa hozzáadjon a legjobb, állítólag befolyásos férfihoz. Nem, erről szívesen lemondok. – Na jó, biztos megpróbálná. De én is itt vagyok még... – Hagyja csak, Barbara asszony. Én egészen meg vagyok elégedve a mostani életemmel. A szép Dietkét sem irigylem a selyemruháiért és a makulátlan arcáért. Bizonyára neki is megvannak a maga problémái. A férje nem tűnt túl barátságosnak. – Pedig barátságosnak kellene lennie. Különben hamarosan megismétlődik a botrány, amit az első felesége okozott. – Botrányt okozott? – Ó igen. Az asszony, mesélik az emberek félig kezük mögé rejtett szájjal, egy fiatal, külországi nemessel szökött el tőle. Éspedig nem egyszerűen egy hangulat hatására, hanem gondosan kitervelve. Még a hozományát is magával vitte, és soha nyomát sem lelték. De a híresztelések szerint most egy nagy földbirtokon él délen. – És az ilyen híresztelések csaknem mindig igazak! Ez a dolog bizonyára mélyen érintette de Lipát.
– Dühös volt. De alkalmasint nem sírt utána, mert nem sokkal később megkérte a szép Dietkéjét. – Nem tudja, ki az a szörny, aki a házban él, és olyan házgondnokféle szerepet játszik? – Nem. Szörny? Milyen rémes! – Na igen, úgy tűnik, jól helybenhagyták. Levágták az orrát és a fülét, és van egy hosszú sebhelye, a homlokától az álláig. A nyelvét ugyancsak elvesztette. Ráadásul úgy sántít, mint az ördög. – Ne mondj ilyet, Almút. Talán az ellenség intézte el így valamilyen hadjárat során. – Vagy valamilyen gonosztettet követett el, azért csonkították meg. – És te azt hiszed, Dietke a házgondnokává tenne egy ilyen teremtményt? – Talán keresztényi tett? A férfi nagyon respektálja őt. – Hm. Nagyon érdekes. Majd körülfülelek egy kicsit, aztán beszámolok neked. Almút leintette. – Nem, nem, nem olyan, fontos, Barbara asszony. Meséljen, hogy vannak a gyerekek? A két asszony ezután a családi élet kisebb-nagyobb eseményeinek felidézésével és magyarázatával töltötte az időt. Aztán egy fekete szörnyeteggel a nyomában rájuk rontott Péter. – Almút néném, Almút néném, a kandúr egy patkánnyal harcolt! – És ki győzött? Hadd találgassak – a patkány! És lenyúzta a kandúr bőrét, és maga bújt bele, A tizenegy éves fiú nevetett, és odalökte Almútnak a nagy, fekete macskát, amely hangosan dorombolva szagolgatta az asszony kezét. – Ez aztán figyelemre méltó dorombolás egy patkánytól.
– Na igen. Valójában a macska marta halálra a patkányt. De az már elég nagy volt! – Csakugyan bátor jószág] Éppen úgy, mint a barátja, igaz? Almút megcibálta kis mostohaöccse amúgy is zilált üstökét, és a kezébe nyomott egy csomagocskát. – De meg kell osztanod a húgoddal, nem egyedül megenni az egészet! Négy-négy van benne mindkettőtöknek. Péter kibogozta a szalagocskát, és nagy szemeket meresztett. Gertrúd édességet készített, kajszibarackból, mazsolából, mézből és egy sor fűszerből. A készítés titkát úgy őrizte, mint a Szent Grált. – Oóh, hmm. Köszönöm, Almút asszony. Tudja mit, cserébe elmesélek egy borzongató történetet, jó? – Reméltem is, Péter. Te olyan csodálatos történeteket mesélsz. Barbara mosolyogva felemelkedett. – Akkor nyugodtan folytathatom a munkámat az írószobában. Apád még néhány jegyzéket akar azokról az építőanyagokról, amelyeket megrendelt. Jól fogsz szórakozni, Almút. És ha a titoktartás pecsétje alatt rád bíz valamit, amúgy sem szeretnék tudni róla. Isten tudja, Péter gyóntatóatyja mindig sápadtan és zavart tekintettel támolyog ki a gyóntatószékből, ha meghallgatta a bűneit. Péter eleven eszű kisfiú volt, aki rajongott a kalandért, de elég fantáziája volt ahhoz, hogy elképzelje tettei drasztikus következményeit, és ez visszatartotta attól, hogy vakmerő vállalkozásokba kezdjen. De ugyanez a képzelőerő azt is eredményezte, hogy viszonylag ártalmatlan kezdeményezései egyenesen ijesztő eseményekké duzzadjanak. – Ezúttal miről van szó? Kalózhajók a rajnai kikötőben? Kiáltozó kövek? Éneklő kardok? – Nem, sokkal rosszabb – a szomszéd udvarban pokolbéli kísértetek járkálnak.
– Csak nem?! Mesélj! – Hétfő volt. Vagy úgy valahogy, mindenesetre éjszaka. A kamrában meglehetősen meleg volt, és sütött a hold. – Te pedig nem tudtál aludni. – Igen, így van. És a macska is kint volt. Tudod, tudni akartam, mit csinál éjszaka. És akkor felkeltem. – Habozott. – Nem meséled el a mamának, ugye? – Nem, megígérem. Péter bizalma visszatért, mert erős vágy hajtotta, hogy megszabaduljon az átéltektől. – Szóval ennek a fának az ablakom előtt van egy ága. Almút elmerengve bólintott. Most az öccse lakott abban a kamrában, amely gyermekkorában az övé volt. Az öreg bükkfa az ablak előtt nagy csábítást jelentett. De emlékei szerint az ágak nagyon ingatagok voltak. – Nocsak, egy ág. – Igen, igen, Almút néném. Nem kell félned, egészen biztonságos, a kandúr is mindig arra ugrik rá. – Te egy kicsit nehezebb vagy, mint a macskád. – De engem is megtart! És egész könnyű a törzshöz jutni, onnan pedig a falra. A kandúr ugyanis gyakran van a szomszéd udvarban. Almút igyekezett ugyan szigorú képet vágni, de az ág valóban elbírta egy gyermek súlyát, mint azt maga is nagyon jól tudta. Kíváncsian az ifjúi élményekre, tovább kérdezősködött: – Megtaláltad ott? – Nem, de ott valami borzasztó dolog történt. Tudod, sokat nem láttam. A hold fénye oda nem esik be. De szörnyű nyögést hallottam, félelmetes zajt, mintha ott egy éhes démon garázdálkodna. Zihált és köhögött, és vért és slejmet köpött. És valamilyen dolgokkal dobálózott. Recsegett, csikorgott és nyikorgott, mintha a falakat akarná átrakni. És aztán újra nyögött, egészen mélyen, a hasából. Így valahogy!
Péter benső morajlás-félét hallatott, amitől Almútnak nevethetnékje támadt. De komoly maradt, és megkérdezte: – Te jó ég! És te egész idő alatt a falon ültél, és hallgattad? Milyen bátor vagy! És ha felfedezett volna? – Akkor villámgyorsan felmásztam volna a fára. – Ah, jól van. Történt még valami? – Hát persze, miután befejezte szörnyű munkáját az udvarban, kiment, és átkot szórt az udvarra. – Átkot? – Igen, vagy valami olyasmit. Mindenesetre szavakat mondott valami barbár nyelven, és közben visszaélt Isten nevével! – Milyen borzasztó! Hát mit mondott? – Egész pontosan, nem tudom. Valahogy úgy hangzott, mint „jézükriszt”, ami biztosan egy egészen gonosz szó, mert hasonlóan hangzik mint a Jézus Krisztus. És még „fidüdjövivant”. – Fidüdjövivant. Ez mindenesetre fenyegetően hangzik, Almút továbbra is igyekezett megőrizni komoly, figyelmes arckifejezését, mert az, amit Péter hallott, csak emberi lény hangja lehetett, és a mélyen a hasból jövő nyögés gyanút ébresztett benne. – Mondd csak, kié az az udvar tulajdonképpen? Nem kellene a tulajdonost figyelmeztetni, hogy ott démonok garázdálkodnak, és átkokat szórnak? – Ó dehogy, végül is az csak egy olyan raktárféle, boroshordóknak. Almút elképedten bámult mostohaöccsére. Egy homályos gondolat kezdett motoszkálni benne. – Valami baj van, Almút néném? Gondolod, hogy ettől rossz lett a bor? – Elképzelhető, Péter. De ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt hiszem, hogy a démonod inkább egy ember volt, aki ott kószáit. És nagyon valószínű, hogy valami rosszban sántikált.
Péter, ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz több ilyen éjszakai kirándulást. Egy démon elől talán elrejtőzhetsz a fán, de ha egy rossz ember észreveszi, hogy megfigyelted, az veszélyes lehet. – De ez nem ember volt, Almút néném. Egész biztos, hogy nem. Ugyanis hátrahagyott egy démonpecsétet. Másnap megtaláltam az utcán, a fal tövében. Nézd! Péter beletúrt az övén lógó táskába, és előkotort egy díszesen faragott falapocskát, amelybe az András-kereszt és néhány apró betű volt belekarcolva. Almút visszatartotta a lélegzetét. – Gyerek, ez nem démonpecsét, hanem egy amulett. Segít a torokbetegségek ellen. Ezt egy ember veszítette el. Valószínűleg olyasvalaki, akinek sürgősen szüksége van rá. Ez nem gyerekek kezébe való. Odaadnád nekem, kérlek? – De Almút néném... Az izgalmas történet alatt a nap sűrűbb felhőfátyolok mögé húzódott, és Barbara lekiáltott az ablakból az udvarban ülő két alaknak: – Almút, ha nem akarsz a viharba kerülni, akkor most el kell indulnod! – Péter, kérlek. – Nem hiszel nekem! A fiú csalódottan lógatta a fejét. – Péter, természetesen hiszek neked, hogy egy egészen fantasztikus történetet éltél át, de valójában azon az éjszakán nem sokat láttál. Elképzeltél valamit, ami valóban borzongató. De feltételezem, hogy valójában valami egészen más történt. És azért kellene nekem adnod ezt az amulettet, mert én többet tudok kezdeni vele, mint te. Hiszen tudod, hogy mi segítünk a betegeknek, és ez itt nagyon fontos lehet. Péter vonakodva tette a falapocskát Almút kinyújtott tenyerébe. Az asszony a megkönnyebbülés halk sóhajával tarsolyába csúsztatta.
– Mennem kell, Péter. Különben meglep a villámlás és a dörgés. – De hiszen a vihar olyan nagyszerű. Te is olyan bőgőmasina vagy, mint Mechtild? – A húgod bőgőmasina? Még sohasem tűnt föl nekem. – Dehogynem. Mindig az asztal alá mászik, ha dörög. Közben beértek a házba, és Almút elbúcsúzott mostohaanyjától. – Ah, igaz is. Az öreg Gumprecht még mindig az udvar mögötti épületben tárolja a szőlőjéből való sóskát? – Nem, az már évekkel ezelőtt meghalt. A raktár most azé a borkereskedőé, akiről korábban beszéltünk. Miért kérdezed? – Ó, a pokoli kísértetek miatt, amelyek ott garázdálkodnak. Mélységesen megértem Péter gyóntatóatyját! Barbara nevetve nyitotta ki az ajtót, és Almút, a néma Anna kíséretében, mélyen elgondolkodva hazaindult, észre sem véve a szikár dominikánus szerzetest, aki furcsán mohó pillantással nézett utána..
9. fejezet
J
ános testvér nem tétlenkedett. Kérdéseket tett fel, ahogy egy inkvizítorhoz illett. Notker testvér szívesen megfelelt néhányra. – Az utóbbi napokban arra kötelezték, hogy épületes szövegeket másoljon, és ez a munka nem ment éppen könnyen. Ezenközben Ludger testvér, a házgondnok kínos pontossággal ügyelt arra, hogy valóban minden szerzetes szigorúan tartsa magát Szent Benedek regulájához, és csak negyed liter bort vegyen magához naponta. Minden testvér, Notker is! Kiváltképp ő, mert az áldozás során történtek bosszantó módon az ő ivási szokásaira terelték a figyelmet. És mivel Notker nem tudta vagy nem akarta egyik megszégyenítést a másiktól megkülönböztetni, a prédikációját olyan fájdalmasan megzavaró beginában látta minden baj gyökerét. A bajoknak ez a gyökere azonban bizonyosan kapcsolatban állt a gonosz erőkkel, és Notker ezt terjengős beszámolóban közölte is a megértőén fülelő Johannes testvérrel. Mindenekelőtt azt is el tudta árulni neki, melyik konventből való a lázító begina. Következő beszélgetőtársaival azonban az inkvizítornak kevesebb sikere volt. Tapasztalatai szerint a szomszédok mindig készek voltak arra, hogy néhány hasznos utalást tegyenek embertársaik illetlen magatartására. De azok, akik a beginakonvent közelében éltek, nem tudtak kicsapongó orgiákról, eretnek üzelmekről vagy magatartásról beszámolni, hanem többnyire barátságosan nyilatkoztak a szürke testvérekről, akiket segítőkész és szorgalmas asszonyokként jellemeztek. Egy apró értesülést mégis sikerült felcsippentenie, amelynek érdemes volt a nyomába eredni. Élt ott egy füvesasszony is, aki jó ismerője volt a növények képességeinek. És hogy az ilyen asszonyok a titkos italokhoz és kenőcsökhöz is értenek, napnál világosabb volt.
Azonkívül Johannes testvér azt is megtudta, hol élt korábban Almút, a begina, és itt a szomszédságban talált, is azután egy öreg szipirtyót, aki éles nyelvűen elmesélt ezt-azt Bossard építőmester feleségéről. – Csodának tartom, hogy a Bossard elvette. Egy ilyen jókora, testes férfi. Ez egy kis borzas, sovány tyúk volt, de alighogy a fejére került a főkötő és suhogó selyemruhákat húzott, máris magasan hordta az orrát, és olyan pimaszul nézett, mintha valami jobbféle lenne. Azt mondják, néhányszor elfutott az urától, éjjel, valószínűleg hogy más férfiakkal találkozzon. De ez a türelmes úr újra meg újra visszafogadta. De mégiscsak furcsa – az asszony háromszor volt terhes, és sohasem szült élő gyereket. Ez volt a büntetés istentelen viselkedéséért. De vagy hat évvel ezelőtt aztán a Bossard beteg lett, és az asszony halálra ápolta. Utána nem volt más dolga, mint – olyan gyorsan, ahogy lehetett – elrejtőzni ebben a konventben. Az ember magyarázhatja, ahogy akarja, nem igaz? Johannes testvér úgy magyarázta, ahogy ő akarta. Ezért még az is megérte, hogy néhány sárfoltot szerzett makulátlanul fehér csuhája szegélyére. Később majd ki lehet kefélni. Talált egy, az elhunyt Bossard építőmester házából való együgyű szolgálót is, aki megerősítette, hogy az Almút asszony mindig nagyon furcsán nézett ki, amikor kijött az úr kamrájából. És hogy nagyon éles nyelve volt, ha valaki nem ugrott olyan szaporán, ahogy kívánta. Azonkívül már akkoriban mindig ezekkel a szürke asszonyokkal üldögélt együtt, és még könyveket is kapott tőlük. Amikor pedig a fejnek olyan rosszat tesz az olvasás. Legalábbis egy asszony fejének. És a haláleset után – nagyon szörnyű halála volt az úrnak, megvakult, a lábujjai lepotyogtak, és a bőre tele volt gennyes kelésekkel – az asszony összepakolta a cókmókját, és még egy pillantásra sem méltatott többé senkit. Sem a cselédséget, sem a három férjezetlen mostohalányát, sem a fiút. Holott az, ahogy a szolgáló hallotta,
még örökséget is fizetett neki. Állítólag egy egész zacskó aranyat vihetett magával. A Bossard építőmester három lánya utáni kutatás eredménytelen maradt, de a híresztelések egy mainzi orsolyiták által fönntartott öregotthont emlegettek. Egy másik öreg aggszűz azonban, aki a borkereskedő, de Lipa házával szomszédos házban fivérénél, egy vargánál tengődött, és jól-rosszul a háztartását vezette, hallotta, hogy az úr kiutasította a ház méregkeverőit. – És mi mások is ezek az álszent beginák? Szürke ruhájukkal és a fejükre borított fátyollal úgy öltöznek, mint jámbor asszonyok. De titokban Istent gyalázzák, és pogány praktikákat űznek. Az asszonyok hagyják a gyógyítást a férfiakra, és ne maguk kísérletezgessenek mérgező növényekkel! – Te pedig a mérges nyelveddel ne szedd le más emberekről a keresztvizet, Lisa! – pattogott a suszter, aki meghallotta az utolsó szavakat, amelyeket nővére sziszegve odasúgott a dominikánusnak. – Maga pedig, inkvizítor uram, ne zaklasson minket tovább, mert fontosabb dolgaink is vannak, mint a kérdéseire válaszolni. Johannes testvér, akinek az efféle bánásmód nem volt újdonság, skapuláréja alatt a gyomrára szorította a kezét, hogy enyhítse az epetájékán érzett tompa fájdalmat. Ez nem sokat használt, többet segített az öreg Leyendecker kikérdezése, aki háza ajtajában egy zsámolyon üldögélt a napon és bóbiskolt. Ő már gyermekkorában ismerte Almútot. – Nem sokkal a nagy pestis előtt született. És Isten csapása semmit sem tudott ártani neki. Az anyja meghalt, a fivérei is, de a kis ördögfattya túlélte. Szörnyű, gyerek. Semmi tisztelet, semmi alázat. Mint egy vadállat, úgy nőtt fel, nem mint egy illedelmes lány. Az apja bűne, aki mindent megengedett neki. Magával vitte az építkezésekre, ahol a lány a közönséges napszámosokkal kószált. Verekedés és játék, ezt csinálta. Az Űr szent vasárnapján
is, és folytonosan lármázott az utcán! Hogy visszafeleselt, ha néhanapján rendreutasítottam, ez az undok teremtés! Akkor sem lett jobb a helyzet, amikor az építőmester újra megházasodott. Barbara asszony a kölyök minden neveletlenségét eltűrte. Ez meg kíváncsi volt, mint egy macska, és ugyanolyan hamis is. Folyton érvelt, folyton vitázott, folyton kérdezett: Miért? Miért? Miért? Én ezt istenkáromló dolognak nevezem! Miért – ez volt az egyik olyan kérdés, amelyet János testvér sohasem tett fel. Ő nem tartotta szükségesnek, hogy rákérdezzen, miért tett valaki valamit. Hiszen az ok nyilvánvaló volt – a gonosz erői művelték. Ezért nem volt védelem, és nem volt védő, hanem csak a vádlottak önvádja, amit azzal jeleztek, hogy készek voltak vállalni a vezeklést. Vagy az egészen csökönyösek, akik tagadtak, és ezzel csak azt bizonyították, milyen messzire elért a Sátán befolyása. Ezek csak akkor vallottak, ha a hóhérsegédek szerszámait bevetették. Mély mennydörgés-moraj vetett véget Johannes testvér kérdezősködésének. De eleget hallott – a domini canus, az Úr kutyája most elkapott néhány kövér cobákot.
10. fejezet
M
iért? Miért? Miért? – tűnődött Almút, és kihajolt kamrája ablakán. A vihar első hulláma elvonult, de még éj fekete felhők lógtak alacsonyan a föld fölött. Csak a távoli horizonton látszott egy keskeny csík sápadt kékség, ahol a nap lement. A fák leveleiről még víz csöpögött, és a mezőkről és a szántókról a nedves föld és a füvek illata szállt. A hűvös szél esőcsepp-záport sodort az ablakba, és Almútnak le kellett törölnie az arcát. De ott maradt az ablakban, és lepergette maga előtt az elmúlt órák eseményeit. A zivatar sokáig tartott, és rendkívül heves volt. Almútnak még épphogy sikerült hazaérnie, azután teljes erővel kitört. Amikor egy mennydörgés kíséretében belépett az udvarba, nemcsak a tyúknépség repkedett izgatottan ide-oda, hanem a napközben a begináknál dolgozó négy szolgálólány is kiabálva rohant a refektóriumba, hogy védelmet keressen. Anna is utánuk szaladt, kizárt dolog volt, hogy most visszaküldjék. Almút követte őket, és a nagyszobában ott találta többi társnőjét is. Kint özönvízszerű eső zúdult le, mennydörgés mennydörgést követett, és dühödt villámok cikáztak a város felett. A félénk lelkek szorosan egymáshoz bújtak, és halk imákat mormoltak. Péterhez fohászkodtak védelemért, és természetesen a Háromkirályokhoz, de a többi szenthez is, akiknek az volt a hírük, hogy védelmet nyújtanak a viharban, Márkhoz, Vitushoz, Kastulushoz és természetesen Szent Flóriánhoz. Hozzá különösen Elza könyörgött buzgón és térden állva. A zivataroktól mindig csupasz idegcsomóvá változott. De Thea és Klára is halkan imádkozott, sőt még Magda is, akit csak ritkán rendített meg valami, nyugtalanul pergette ujjai közt a rózsafüzért. Csak egy valaki
élvezte maradéktalanul a zivatart. Trina a nyitott ablaknál állt, és tágra nyitott, ámuló szemmel figyelte a vihar, vízözön és vakító villámok vad színjátékát. Az ő világába nem hatolt be a dörgés, a szél üvöltése és az eső sustorgása. Almút volt az egyetlen, aki észrevette, és odaállt mellé. Trina megérezte jelenlétét, és izgatottan csillogó szemmel ránézett. – Te nem félsz, mert nem hallod a robajt. Talán rólad kellene példát vennünk, Trina. Itt biztonságban vagyunk. A ház szilárd, kőből épült, és a tető alaposan meg van erősítve ólommal. Nem szállhat el, és nem gyulladhat ki. Trina ugyan nem hallotta Almút szavait, de a fülsiketítő dörgést és egyik-másik asszony rémült sikolyát sem. De a mellette álló asszony kedvességét érezte, és rámosolygott. Az általános izgalom természetesen Almút figyelmét is elterelte azokról a dolgokról, amiket napközben megtudott, és csak most, hogy mindenki aludni tért a kamrájába, volt érkezése, hogy mindent végiggondoljon. Tulajdonképpen szokásos esti imáját akarta erre felhasználni a kis Mária-szobor előtt, ahogy gyakran tette, ha rendezni akarta gondolatait, de ezen az estén nehezére esett koncentrálni. Gondolatai elkalandoztak, gomolyagokká és csomókká álltak össze, amelyeket nem lehetett kibogozni, szálakra hasadoztak vagy egyszerűen megszakadtak. Szakadatlanul ugyanarra a kérdésre tért vissza újra meg újra: ha valóban az ifjú Jean volt az, aki hétfő éjjel mestere borraktárában járt, mi a csuda vehette rá, hogy ott valamit machináljon a borral? Miért akart kárt okozni a gazdájának, akit láthatólag tisztelt? És miért halt meg egy nappal ezután, holott éjjel még annyira jól volt, hogy – ha lihegve és köhögve is – nehéz tárgyakat, valószínűleg hordókat tudott cipelni? Almút nem talált kielégítő választ kérdéseire, végül elégedetlenül félretette őket, és a takaró alá bújt. Távolról újra halk mennydörgést hallott. A zivatar a Hét-hegy magaslataiba ütközött, és ott megtörve most vissza fog térni. És nem is utoljára
ezen az éjszakán. Almút mosolyogva a süket Trinára gondolt – ő lesz az egyetlen, akinek ma nyugodt éjszakája lesz. Vagy mégsem? Almút még egyszer kibújt az ágyból. Belekotort egy kosárba, ahol foltnak valót és anyagmaradékokat tartott, talált egy kis gyapjút, és a fülébe tömte. Így aztán másnap reggel ő is pihenten ébredt, és örömmel tett eleget Magda kérésének, hogy a piacon elintézzen bizonyos vásárlásokat. Klára csatlakozni akart hozzá. Neki is be kellett vásárolnia, és a főnökasszony még egyszer emlékeztette rá, hogy a Szt. Brigidenben gyertyát kell gyújtania egy kézműves mester három éve meghalt feleségéért, és el kell mondania a megfelelő imádságokat. A két asszony egy-egy kosárral a karján útnak indult. Nem mentek olyan gyorsan, ahogy Almút általában szokott, mert Klára lábát törte a fatalp. Ezek a magas faszandálok arra szolgálták, hogy megóvják a cipőket és a ruhaszegélyeket a túlságos beszennyeződéstől. Ezen a reggelen nagy szükség volt rájuk, mert az eső egyetlen sárpocsolyává változtatta az utat. Meghűvösödött, és még mindig szürke felhők hömpölyögtek alacsonyan a Rajna fölött. – Meg fogok fázni. És meg fog fájdulni a torkom – nyafogott Klára. – És hólyagos lesz a lábad, sőt fagydaganatokat fogsz kapni – ugratta Almút. – Csak gúnyolódj. Nincs mindenki olyan kikezdhetetlen egészséggel megáldva, mint te. Én sokkal érzékenyebb vagyok. – Ha nem ücsörögnél örökké csak a kamrádban a tolladat lóbálva, te sem lennél olyan nyápic, – Nyápic? – Nos, ha már egy kis szemerkélő esőtől is torokfájást kapsz... – Hát jól van, talán nem kapok, ha utána forró fürdőt veszek. De most már lassíts egy kicsit. Szaladnunk azért mégsem kell a piacra!
Mindezek ellenére Klára nagyon kitartó volt, kivált, ha az árusokkal való alkudozásról volt szó. Almút kosarában hamarosan ott lapultak a szakácsnő kívánta friss rákok, egy pár kolbász és egy jókora darab sajt. A takácsasszonyok számára két új ollót kellett beszereznie, a főnökasszonynak szappant és egy köteg viaszgyertyát, magának pedig egy édes mazsolás cipót vásárolt. A kosár súlyosan csüngött a karján, amikor a templomba kísérte Klárát. Énnek a kosarába terjedelmes dolgok kerültek: egy tekercs pergamen, néhány írótoll, pár rőf finom vászon, amelyet ki akart hímezni, finom ezüstfonal és vékony tűk. Almút három színes velencei üvegből készült kecses fiolát is odatett, nehogy az ő durva árui közt valami bajuk essen. A teher azonban így sem volt súlyos. De a nedves, szemerkélő eső bekúszott a ruhájuk alá, és mind a két asszony boldog volt, amikor a templomban védelmet talált előle. A templom, néhány csendes imába merült hívőtől eltekintve, üres volt. Az élénk piaci forgalom óráiban csak kevés embernek volt ráérő ideje magába szállni. – Megvársz itt, amíg elmondom az imákat a jó Alhüdért? – Természetesen, Klára. A Mária-oltárnál megtalálsz. Almút megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a bevásárlókosarat letette maga mellé a földre, és megdörzsölte a tehertől meggémberedett vállát. Aztán letérdelt. – Salve Regina, Mater misericordiae... Bocsáss meg, Mária, annyira korog a gyomrom, hogy előbb ennem kell valamit, mielőtt imába fognék – suttogta Almút Máriához fordulva, aki alázatosan lehajtott fejjel pillantott le a szegény, éhes bűnösre. Szelíd arca megértést sugárzott, ezért Almút kivette a kosárból a cipót, mohón beleharapott, és nagy élvezettel eszegette a puha, mazsolás kalácsot. – Zavarom az ájtatosságát, begina? Almút felismerte a halk hangot, még mielőtt a szerzetest meglátta volna, és úgy érezte, mintha a szájában a kétszeresére
dagadna a falat, és az ínyéhez tapadna. Csak nehezen tudta legyűrni a torkán. – Meg ne fulladjon tőle! A hangban, semmi kétség, nevetés bujkált. – És legjobb volna, ha mindjárt még egyet harapna, mert akkor védve lennék nyelve éles fullánkjaitól, amíg előadom a bocsánatkérésemet. A falat végre lent volt, és Almút fel merte emelni a fejét. A pillantása Ivo atya kifejezéstelen arcára esett. – Üdvözlöm, atyám. Bocsássa meg illetlen viselkedésemet. – Óh, ne tőlem, hanem Máriától kérjen megértést. Almút arcára hirtelen pajkos vigyor ült ki, és azt mondta: – Ő, az irgalom anyja megérti gyermekei testi szükségleteit. – Igen, én is így vélem. És most, begina, járjon itt velem egy kicsit, mert mondanom kell valamit. A kosarát hagyja Mária oltalmában. A nehéz kosarat egy sötétebb falmélyedésbe tolta, és megvárta, amíg Almút felemelkedik. – Igazságtalan voltam, amikor azt vetettem a szemére, hogy tönkretették a misebort. Elfogadja a bocsánatkérésemet, begina? – Alkalmasint meg kell tennem, ha már kéri, Ivo atya. – Megkönnyebbülne a lelkem. – Akkor nagylelkű leszek, atyám, ahogy Mária anya is az volt velem. De mondja csak, minek köszönhető ez a hirtelen pálfordulás? – Egy korty belőle, nem olyan hatalmas, mint Notkeré, rádöbbentett, hogy a pincénkbe egy egész hordó került ebből a rendkívül rossz minőségű borból. A házgondnokunk vigasztalhatatlan miatta. – Feltehetőleg egy kissé bosszús is. – Ahogy ilyen esetben maga is lenne? – Elképzelhető.
Almút megengesztelődött a bocsánatkéréstől, mert tisztelte az olyan embereket, akik belátták hibájukat. Ezért visszanyelte megjegyzéseit, amelyek újra meg újra a nyelvére kívánkoztak, ha provokálták. De a kíváncsiságát nem tudta legyőzni. – De ki szállította a rossz bort? – Érdekes kérdés, begina. Miért akarja tudni? Az asszony kissé habozott, de aztán úgy döntött, hogy mégsem árulja el igazi mozgatórugóit. Ezért igyekezett közömbös hangon válaszolni: – Nehogy mi is annál a borkereskedőnél vásároljunk. – Óh, ezek szerint nemcsak konventjük építőmestere, ápolónő, siratóasszony és írástudó, hanem maga gondoskodik a konyháról és a készletekről is. Maga nagyon elfoglalt és sokféle tehetséggel megáldott asszony. – És ezenfelül, Ivo atya, csodaszép hímzéseket is készítek. – Mély benyomást tesz rám, begina. És valójában miért akarja tudni, hogy kitől származik a bor? Almút belátta, hogy alkalmasint csak akkor kap választ, ha fellebbenti titka egy csücskét. – Mert az a hír járja, hogy de Lipa pancsolt bort adott el. – Jó füle van a szóbeszédre. Igen, a hordó de Lipától való, és sajnálatos módon én voltam az, aki őt ajánlottam. – Közeli barátja atyámnak? – Maga aztán mindent tudni akar, begina. – Bocsánat, bocsánat. Elértek a templom nyugati bejáratához, és visszafordultak, hogy az oszlopcsarnokban térjenek vissza – Ez a fajta kíváncsiság kellemetlen jellemvonása, vagy meghatározott szándék rejlik a kérdések mögött? – Egyszerűen kellemetlen vagyok! – fújtatott Almút, akiből elpárolgott a jó szándék.
– Ah, és meg van sértve. Jöjjön, mesélje el, miért érdeklődik ennyire de Lipa iránt. Viszonzásul én is el fogom mondani, miért kell ezt tudnom. Megegyezhetünk, begina? – Csak ki fogja forgatni a szavaimat, és vádat csinál belőle. Ivo atya hirtelen megállt, élesen Almútra nézett, aztán bólintott. – Valamiről megfeledkeztem. Attól fél, hogy talán komolyan vettem azt, amit de Lipa a méregkeverésről mondott? Megdöbbenve, hogy átláttak rajta, Almút az ajkába harapott és bólintott. – Gyermek, lebecsül engem. Nagyon jól meg tudom ítélni, hogy egy ember első fájdalmában valami esztelenséget állít-e, vagy komoly vádat emel. Higgye el, ártatlannak tartom magát Jean halálában. Ilyen feltételek mellett képes lenne valamivel jobban megbízni bennem? Almút kicsit zavarban volt. A fenyegető kép, amelyet Ivo atyáról alkotott magának, összeomlott. Ha a szerzetes komolyan gondolta, amit mondott, akkor talán még segíthet is neki, hogy kínzó kérdéseire választ találjon. – Nos, jól van. Megpróbálom, Ivo atya. Tegnap meglátogattam a mostohaanyámat, és megtudtam... Beszámolt a városban keringő híresztelésekről, mesélt Jean érthetetlen sebeiről, és elmondta Péter éjszakai kalandját a borraktárban. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a beteg fiú éjszaka ott járt, és pancsolt a borral? Ezt maga sem gondolhatja komolyan? – Tudni akarta, mi indított a kérdezősködésre. – Begina, a fiú régi, tekintélyes burgundiai családból származik. Nagy szőlőbirtokuk van, és a kisebbik fiúknak a borkereskedést kellett volna kitanulnia. Én magam jártam közben de Lipánál a helyért. A gyóntatója voltam, és ahogy a jellemét ismertem, őszinte, felelősségteljes fiatalember volt. Természetesen megvoltak a kis gyöngeségei és hiúságai, de
sohasem ártott volna de Lipának. Nagyon jól megértették egymást, és Jeannak sohasem volt panasza a bánásmódra. Szívesen volt itt. – De megtaláltam az amulettet, amelyet a nyakában viselt. Egy András-kereszt felirattal. – Tucatszám kaphatók az ilyenek. – Ez itt? – Almút átnyújtotta a falapocskát, amelyet a táskájában őrzött, és hozzátette: – Mondott is valamit, mesélte az öcsém. Azt hiszem a maga nyelvén. Mit jelent jézükriszt” vagy „fidüdjövivant”? Nem tudja? Atyám biztosan ismeri a frank nyelvet. Ivo atya megállt, és homlokát ráncolva felnézett az egyik ablakra. – Jesus Christ, fils du Dieu vivant, Jézus Krisztus, az élő Isten fia. Ez valóban frankul van, begina, és attól tartok, hinnem kell magának. De nem esik jól. – Biztosan oka volt rá, hogy miért tette azt, amit tett. – Bizonyára volt. Begina, köszönöm az őszinteségét és a bizalmát. Hallgatva tettek meg néhány lépést, aztán Almút még egyszer összeszedte minden bátorságát, és olyan halkan suttogta, hogy alig lehetett hallani: – Ivo atya, attól félek, hogy Jean nem természetes halállal halt meg. – Igen, gyermek, én is ettől tartok. És az én szörnyű feladatom, hogy ezt a szülőkkel közöljem. De ha már eddig jutott töprengéseiben – van valami gyanúja, hogy ki kívánta a halálát? – Nem, atyám, nincs. Csak szörnyen félek, hogy engem vagy a testvéreimet gyanúsíthatnak meg. Mert nagyon nyilvánvaló a feltételezés, hogy itt méregről lehetett szó. – Ki gyanúsítaná magukat? – De Lipa például. – Így is, úgy is beszélnem kell vele.
– A hét végéig a szőlőbirtokán van, azt mondják. – Nos, akkor majd a visszatérte után beszélek vele. A barátnője elkészült, és magát keresi. ~ Óh, egészen megfeledkeztem Kláráról. – Almút el akart indulni hozzá, de Ivo atya újra feltartóztatta. – És a kosaráról is. A Szűz jól vigyázott rá. Isten vele, begina, és ha újabb okos kérdések jutnak eszébe, értesítsen. – Hogy találom meg? – Szóljon a kolostorban a kapusnak. Vagy jöjjön a Szent Makkabeushoz. Reggelenként a szextáig ott dolgozom a szőlőnkben. Almút fogta a nehéz kosarat, meghajtotta a fejét, aztán csatlakozott Klárához. A szemerkélés kissé alábbhagyott, sőt, amikor a két begina elindult otthona felé, még egy soványka napsugár is áttört a sötét felhőzeten. Már a dóm mögött jártak, amikor egy férfi jött velük szembe. A legújabb divattól eltérően nem a rövid, párnázott ujjast viselte, és az elegáns polgár egyéb elmaradhatatlan díszeit is mellőzte, mégis hatásos volt a megjelenése. Hasított ujjú, térdig érő kaputja meglepett szokatlan színével, mert fekete volt, és csak kevés ezüsthímzés díszítette. Vállára omló fürtjei is feketén ragyogtak, megcsillant rajtuk a napsugár. Sem fejfedőt, sem szakállt nem viselt, ami egy fiatal férfinál ugyancsak szokatlan volt. Magas volt, arcbőre sötét, és a vadászó fekete macska hajlékony kecsességével mozgott. Amikor elhaladt Klára és Almút mellett, udvarias köszönésként meghajtotta a fejét. Klára halkan felszisszent. – Fidüdjövivant! – mormolta Almút. – Az élő Isten fia – nem éppen ő maga, de Rigmundis igazat adna neked. Láttál már ilyen szép férfiembert, Almút? – Nem, még sehol a világon. – És ami a legcsodálatosabb, tegnap este Rigmundis pontosan erről a férfiról számolt be nekünk. Te mindjárt a vihar után a
kamrádba mentél, de mi még egy kicsit együtt maradtunk, mert a látnokunknak újra víziója támadt. – Igen az ilyen időjárási helyzet kedvez a kialakulásának. Megint katasztrófákat jósolt? – Nem, ezúttal színtiszta elragadtatás volt. A lelke volt, amit leírt, meztelenül szeretett ágyában. – Nocsak? – Igen, és – ejnye! – megjelent neki az Úr, lelke kedvese, a szépen felékesített Isten. – Szintén meztelenül? – kuncogott Almút. – Ezt nem árulta el nekünk, de a következő szavakkal írta le: „fodor haja fekete, mint a hollónak. Szemei, mint galambok a vízfolyás mellett. Tejben fürödnek és bő vizek mellett üldögélnek. Orcái olyanok, mint drága füvek ágyásai, amelyekben illatos füvek nőnek, ajkai liliomok, amelyekről folyékony mirha csepeg.” – Ejha? De hát honnan veszi ezt? – Én is ezen töprengek. Csak az a különös, hogy ezzel egy bibliai szöveget idéz, amelyet nemrég kezdtem fordítani. Salamon Énekek énekéből. – Talán titokban elolvassa a pergamenjeidet. – Az nagyon nem lenne ínyemre. Mindenesetre misztikus elragadtatásban ragyogó szemmel meglehetősen jó leírását adta annak a férfinak, akivel épp az imént találkoztunk, nem gondolod? Izgatottan várom, melyik irigylésre méltó testvérünk életében lesz szerepe. Rigmundis ugyanis rendelkezik a jövőbelátás adományával, azt meg kell hagyni. – Az enyémben nem, Klára! Talán te leszel az a szerencsés? Klára, aki harmincnyolc évesen még nagyon mutatós volt, a fejét rázta. Neki is megvoltak az okai, hogy visszavonult életet éljen. – Én szívesebben élvezem az ilyen szép férfiakat messziről. – Volt a jelenésen kívül valami üzenet is?
– Nem, de a szövőnők arca elvörösödött elragadtatott látnokunk víziójának a leírásától. Ahhoz képest, hogy szűz, Rigmundisnak nagyon élénk elképzelései vannak a házaséletről. Klára, aki Almúthoz hasonlóan özvegy volt, halkan nevetett magában. De ahogy az udvarba vezető kapun beléptek, egy csapásra vége szakadt a profán szórakozásnak, amelynek átadták magukat. Az udvarban teljes összevisszaság uralkodott. A kecske hisztérikusan mekegett, a disznó visítva rohangált körbe a kút és a kapu között, és a szolgálók ide-oda botladoztak a füves kert, a konyhaépület, a patika és a főépület között, miközben a tyúkok izgatottan kotkodácsolva futottak szanaszét. Gertrúd, a szakácsnő a konyha előtt emelt sütőkemence mellett állt, és torka szakadtából tiltakozott: – Az én tűzhelyemen nem égetitek el a füveket! Trina lihegve és kisírt arccal egy kosár kitépett rozmaringpalántát cipelt a refektóriumhoz, Elza egy köteg gyógynövénnyel jött a patikából, és Mettel kiabálva próbálta összeterelni a baromfit, a disznót és a kecskéket. – Ez az izgalom egyáltalán nem tesz jót az idegeimnek – suttogta Klára, és hangtalanul visszavonult. Almút viszont meggyorsította lépteit, és ugyancsak a refektórium felé sietett. Itt Rigmundis és a három szövőnő igyekezett még több kitépett palántát és gyógyfüvet a kandallóba gyömöszölni. – Mi folyik itt ? – kérdezte Almút a szobába lépve. – Ennek az izének el kell tűnnie! El! Senkinek sem szabad itt találnia! – zihálta Elza. És gorombán félretolta Rigmundist. – De hát miért? Elza remegő kézzel tépte ki a kosarat a síró Trina kezéből. – Miért kell a füveidet elégetni, Elza? Hiszen ez évek munkája! – Jobb, ha ezek égnek, mint ha én! Engedj, hadd csináljam. El kell tűnniük. El! El innen!
– Isten bosszúja le fog csapni ránk – jajveszékelt Judit, és két testvére és két szolgálólány vele jajgatott. Idegtépő ricsaj volt, és Almút ijedten nézte a magukból kikelt asszonyokat. – Hagyjátok abba a nyüzsgést! – kiáltott, de senki sem hallgatott rá. Ezért az asztalra tette a kosarat, csípőre tette a kezét, mély lélegzetet vett, és elüvöltötte magát, azon a hangon, amelyet gyermekkorában az apja építkezésein tanult meg: – Csönd! Abbahagyni! Elképedt arcok bámultak rá, és hirtelen csönd lett. – Hol van Magda? – kérdezte normális hangerővel. – Fönt van Theával – válaszolt valaki. – Hívd ide! – parancsolta Almút az egyik szolgálónak. Aztán Rigmundishoz fordult: – Mi ez az egész? – Meglátogatott minket egy dominikánus. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy nem voltál itt! – És a füveket el kell égetni! – emelte fel Elza újra a hangját, de Magda éppen belépett a szobába, és ugyanolyan döbbenten nézett a zsúfolásig megtöltött kandallóra, mint korábban Almút. Mindazonáltal gyorsan visszanyerte újra a lélekjelenlétét, és a reszkető patikusnőhöz lépett. – Ne izgasd fel magad, Elza. Az inkvizítor nem miattad jött. Nyugodj meg. Senki sem fog bántani a füveid és az orvosságaid miatt. – Engem fog gyanúsítani. Boszorkánynak fog nevezni. Börtönbe kerülök. Tudom! Tudom! – jajgatott Elza, és hatalmas keble remegett. – Tudja, hogy én ismerem a füvek titkos erejét. Végem van! – Ha mindenkit börtönbe akarna dugni, aki ezeket az erőket ismeri, akkor Kölnben nem maradna egyetlen gyógynövénykereskedő, egyetlen fűszerárus, patikus és fürdős sem. Gyere, a szobádba megyünk, Elza!
A főnökasszony szelíden, de határozottan kivezette a refektóriumból az önmagából kifordult asszonyt. Almúthoz fordulva halkan azt mondta: – Csináljatok itt rendet! Almút rövid fohászt küldött az éghez, és utasította a szolgálókat, hogy a szárított füveket vigyék a pincébe, ahol a készleteteket tárolták. Trinát, aki egész idő alatt nagy figyelemmel kísérte a történéseket, és közben elálltak a könnyei, kézen fogta, és odavezette a kitépett palántahalomhoz. Rozmaring, kamilla, menta, turbolya és sok más növény hevert illatos összevisszaságban a földön, a legtöbb vaskos földcsomóval a gyökerén. Almút néhány egyszerű kézmozdulattal elmagyarázta a lánykának, hogy ültesse vissza a növényeket, és a kisírt kis arcon megkönnyebbült mosoly áradt szét. A szövőnőket megkérte, térjenek vissza újra a munkájukhoz. Rigmundis már felsuhant a kamrájához vezető lépcsőn. Végül Almút fogta a kosarat, és átment az udvaron, hogy átadja a szakácsnőnek a bevásároltakat. – Micsoda felfordulás! – mondta, ahogy belépett a konyhába. – A te hibád, Almút. Bárcsak tartottad volna vasárnap a misén a szádat! – válaszolt Gertrúd mogorván. – Most láthatod megint, hova vezet ez. – De hát mi történt? – Itt volt a Johannes Deubelbeiß, és ki akart kérdezni téged a dologról. – Azt megteheti. De miért játssza Elza a bolondot? – Elza szerencsétlen ember. És most vedd ki azokat a dolgokat a kosárból, amik nem a konyhába valók, és hagyj dolgozni! Többet nem lehetett a szakácsnőből kiszedni, és Almút a fejét fázva kivonult. Bár nem mutatta, a hír, hogy az inkvizítor ki akarta kérdezni, nagy aggodalommal töltötte el. És aggodalmát a délután további menete cseppet sem csökkentette.
11. fejezet
S
alve Regina. Mater misericordiae, vita dulcedo, et spes nostra... – Almút ezen az estén különösen bensőségesen fohászkodott Máriához, de már az előírt imádság néhány szava után újra közvetlenül a kis bronzszoborhoz fordult, amely elé egy csokrocska virágzó kamillát tett. – Hallgass meg Mária, égi királynő. Most valóban megtörtént! Sejtettem már, hogy a fekete tükörrel rám tör a balszerencse. És most sokkal rosszabb jött, mint amit el tudtam képzelni. Én nem akartam a testvéreimet eretnekség és méregkeverés gyanújába keverni. Mit csinálhatnék, hogy jóvátegyem a hibámat? Álljak az inkvizítor elé, és vállaljak magamra minden bűnt? Jól van, a templomban mondott buta szavakért bizonyosan megtehetném. De a kis Jeannak nem adtam be semmi olyasmit, amitől meghalt. Ezt nem vallhatom be. Ez nem igaz. De Johannes testvér nem fogad el bocsánatkérést. Ezt egész világosan megmondta a főnökasszonynak. Tehát valaki mást kellene megvádolnom, de ezt sem tehetem meg. Mit is tegyek hát, Mária? A homályos esti fény csak tompa világosságot vetett Mária arcára, de a lábához helyezett kamillák édesen illatoztak. – Szent Mária, irgalmas Szűzanya, segíts, hogy megoldást találjak, amely segít elfordítani magunkról a bajt. Az eretnekséget vállalhatom, remélve, hogyha vezeklés nem lesz olyan szörnyű. A gyilkosságot – erre magyarázatot kell találnom. Éspedig gyorsan, mert az inkvizítor újra el fog jönni. Jeannak is nyugtot kell végre találnia. Csak akkor akarják eltemetni, ha a vétkesre rábizonyították a tettét. Az sem fog használni, ha de Lipa visszajön, és visszavonja a vádját. Badarság, Mária! Johannes testvér foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy beismerésben lévő tettest adjon át a bíróságnak. Akkor a halálos
ítélettel nem piszkítja be a csuháját. Mert azzal, hogy a bíróság előtt kegyelmet kér, tisztára mossa a lelkiismeretét. Almút felsóhajtott, és lecsüggesztette a fejét, amikor elgondolta ennek az eljárásnak a következményeit. Beismerő vallomást, ha valaki nem tett önként, kínvallatással is ki lehetett csikarni. Torkát összeszorította a félelem, és rekedten suttogta: – Hallgass meg, Mária, fájdalmas anya, aki a kereszt alatt magad is megszenvedted fiad szenvedését. Te ismered a kínokat, amelyek közt a három gyermeket elveszítettem. Segíts meg a szorongattatásnak eme órájában. Félek, irgalmas Szűzanya. Rettenetesen félek. Salve Regina, hozzád kiáltunk, Évának számkivetett fiai, hozzád sóhajtunk, fohászkodván és könnyezvén e siralom völgyében. Egy tengelic telepedett az ablakpárkányra, ide-oda forgatta vörös, fehér és fekete fejecskéjét, és trillázva egy rövid strófát énekelt csengő dalából. Aztán felröppent, és eltűnt az esti szürkületben. Almút követte tekintetével, és torkában egy kissé oldódott a görcs. – Tudom, Mária, talán lesz valami kiút. Többet kell tudnom a fiúról, arról, mi késztette arra, hogy a keddre virradó éjszaka, betegen és gyengén, még elmenjen a raktárba. Ez szörnyen fontos lehetett számára! Talán megfenyegette valaki? Vagy ígért neki valamit! De hogyan derítsem ki? Biztos van rá lehetőség, mert a kocsmákban és vendéglőkben, vagy a fürdőházakban is, biztosan beszélnek a pancsolt borról. Badarság, Mária, ilyen helyeket ma már nem kereshetek fel olyan egyszerűen. Egy begina a nyilvános fürdőben – Magda azonnal kizárna a konventből. Barátokra és segítőkre van szükségem. De mondd meg, Mária, hol találok ilyeneket? Almút reménykedve nézett a kis szoborra. Mária nagyon egyenesen ült a trónján, és a két felmeredő szarv tartotta kerek dicsfény, amely magasan a szokatlan módon megkötött fátyol
felett lebegett, úgy fénylett, mint egy tükör. Alatta az arc elmosódott Almút szeme előtt, nem nagyon, csak egy egészen kicsit. De ez elég volt ahhoz, hogy megelevenedjen, és Almútot egyszerre hihetetlen jókedv fogta el. – Köszönöm, Mária, köszönöm. Természetesen Aziza, a mór szajha. Tartozik még nekem egy szívességgel. Ó, jóságos, ó szelíd, ó édes Szűz Mária, köszönöm, hogy a mór szajhára utaltál! Almút szeme csillogott, amikor felkelt, és járkálni kezdett a szobában. Most, hogy felvillant előtte a megoldáshoz vezető út, túl sok mindent kellett végiggondolni és megtervezni. Olyan nyugtalan volt, hogy túl szűknek érezte a kis kamrát, és így halkan újra lement a falépcsőn, hogy az udvarban nagyobb mozgástere legyen. Holdfény világította meg a házak közt szabadon maradt négyszöget, és ezüstre festette a nyugat felé vonuló utolsó felhők peremét. Almút gondolataiba merülve körüljárta a belső négyzetet, elhaladt a most szigorúan zárt kapu, Gertrúd sütőkemencéje és a konyhai traktus előtt, a letakart kút mellett, amelynek merítő vödrét gondosan a kútkávára helyezték, elhaladt a főépület előtt, és a közben újra rendesen beültetett füves ágyás elé ért. A levegőben még letört bugák és szárak, széttaposott virágok és levelek sokféle illata lebegett. Egy apró, alig észrevehető mozgás az ágyásban megállásra késztette Almútot, Alaposabban odanézett, és magába roskadt embercsomót pillantott meg a növények között. Óvatosan rálépett a frissen felhányt földre, és meglátott egy agyagtól maszatos föld-szülöttét, amely lágyan simogatta egy máknövény szőrös szárát és selymes virágait. Egy tündér, egy kohold, amely az eléktelenített füveket gyógyítgatja, villant át rajta az első pillanatban, de aztán megismerte Trinát, aki önfeledten simogatta a leveleket. Óvatosan, hogy ne ijessze meg, megérintette a lányka vállát. Trina, a félelem legcsekélyebb jele nélkül felnézett és mosolygott. Almút a már megszokott
jelnyelven értésére adta, hogy már régen aludnia kellene. De Trina szenvedélyesen rázta a fejét, és a patikusnő házára mutatott. Almút megértette. Elza heves kitörése megzavarta a siketnéma gyermeket, és az félt a fekvőhelyét felkeresni. Megragadta a begina kezét, és szorosan fogta. – Mondani akarsz nekem valamit, Trina, igaz? Trina földtől kérges keze újra röpdösni kezdett, és Almút megpróbálta kihámozni az üzenet értelmét. – A férfi a hosszú köntösben? Igen, arra gondolsz. Melyik férfi? Aki imádkozik. Óh, a dominikánus, az inkvizítor. Valami volt a szájával? Óh? Az orrával? Nem. Trina egy borsmentalevélkével végigsimított az orrán, és elragadtatott kifejezés jelent meg az arcán. Aztán olyan mozdulatokat tett, amelyek az ő nyelvén férfit jelentettek, és undorodva befogta az-orrát. – Az inkvizítornak rossz szájszaga van – értette meg Almút, és ez a felismerés hirtelen annyira felvidította, hogy nevetnie kellett. – Kellemetlen ember, minden formában. Igazad van, Trina. Gyere, most megmosunk téged a kútnál, te kis malac, és aztán hozunk néhány takarót. Ma éjjel nálam alszol! Trina készségesen hagyta, hogy Almút magával vigye, és az asszony kamrájában a földön hamarosan kész volt a fekhelye. Mielőtt beburkolózott volna a takarókba, ő is odatett még néhány szál kamillát a Mária-szobor elé. Illatuk az egész szobát betöltötte, és Almútnak úgy tűnt, mintha erősebben illatoznának bármely virágnál, amelyet valaha szagolt.
12. fejezet
R
eggel Almút már nagyon korán talpon volt. Aznapi első cselekedete bizonyosan nem egyezett volna Magdának az illendőségről alkotott elképzeléseivel, ezért a tudta nélkül hajtotta végre. Miután tett egy kitérőt a konyha felé, kilépett a kapun, és Pitter, egy agyafúrt tizennégy év körüli legényke keresésére indult, aki csomaghordóként tartotta fönn magát. A fiú már elfoglalta stratégiailag kedvező posztját az Eigelstein-kapuhoz vezető út mellett; ő és a cimborái innen rohamozták meg a városba jövő zarándokokat és utasokat, hogy felajánlják szolgálataikat. Ezek a csomagok cipelésétől a városba és a fogadókhoz kalauzoláson át kevéssé erényes szolgáltatások közvetítéséig terjedtek. – Pitter, ki akarod érdemelni ezt a húst és a kenyeret? Fatálat tartott a fiú orra elé, benne hideg sült és egy darab rozskenyér, és a sovány, örökké éhes legényke boldogan bólintott. – Jól van, akkor menj be nekem a városba. Tudod hol van a várfalnál lévő utca? – Világos! – Lakik ott egy asszony, akivel feltétlenül beszélnem kell. Azizának hívják! – Ó, a mór szajhával akar beszélni? – Pitter célzatosan vigyorgott, ~ Pszt, Aziza nem mór! – Világos. – Pitter, ha lehet, még szélesebben vigyorgott. – Mit mondjak neki? – Hogy ma délután, amikor nónára harangoznak, a temetőnél várom. Ő már tudja, melyiknél. – Világos. Megcsinálom. Megehetem most ezt?
– Világos! – mondta Almút, és ő is vigyorgott. Második vállalkozása ellen a főnökasszony erkölcsi szempontból bizonyára nem emelt volna kifogást, de az eljárásmódot nem helyeselte volna, mert Almút kíséret nélkül hagyta el a konventet. Még mindig nagyon hűvös volt, és fátyla és szoknyája csapkodott a friss szélben. De a kövér esőfelhők éjszaka elvonultak, és csak egy-egy fehér bárányfelhő legelt az égen. Köztük ragyogóan sütött a nap, és a levegő kristálytiszta volt. A szőlő a bencés apácák Szent Makkábeus-kolostora mögött nem volt messze, és Almút még egy rózsafüzért sem imádkozott végig, amikor meglátta a serényen dolgozó szerzeteseket. Óvatosan tört utat magának a még mindig sáros ösvényen, aztán illendően lesütött szemmel megállt, hogy megszólítson egy hallótávolságban lévő testvért. – Ivo atyával akar beszélni? Akkor várja meg lent a présháznál – igazította útba a szerzetes, és elcammogott a szőlősorok között. Almút a kis kőépület felé fordult, amely most még a puttonyok és a szerszámok tárolására szolgált. A szőlő még csak most fürtösödött, és várta a napos időt, amely majd lével és édességgel tölti meg a gyümölcsöket. A ház előtt kőpad állt, amelyet kissé már átmelegített a reggeli nap, és védve volt a metsző széltől. Almút letette a magával hozott kosarat, és leült. Nem kellett sokáig várnia Ivo atyára. Amikor a Szent Makkabeus harangocskája csörömpölve terciára szólított, már jött is nagy léptekkel. – Szép jó reggelt kívánok, begina. Ilyen gyorsan támadnak okos kérdései? – Magának is jó reggelt, atyám. Nemcsak nekem jutottak eszembe kérdések, hanem másoknak is. És erről szeretnék magával beszélni. De előbb szeretném meghívni, hogy ossza meg velem a reggelimet.
Félrehúzta a kendőt a kosárról, amelyben zsíros, sajtos rozskenyeret, egy tál cseresznyét, néhány kis ánizsos kalácsot – Gertrúd előző nap sütötte őket – és végül egy korsó bort hozott. – Már megint a jól megtöltött gyomrommal akar szelídségre hangolni? Ijesztő lehet a hír, amelyet hoz. – Valóban az. De maga meglep, atyám – magát szelídségre lehet hangolni egy teli gyomorral? Akkor nem szeretnék magával böjti időben találkozni. – Azokban a napokban kemény és könyörtelen vagyok – bólintott Ivo atya, és jót harapott a kenyérből. Almút egy kis kalácsot vett magának, és szótlanul fogyasztották el a kosár tartalmát. Végül Almút megtöltött két csuprot a tiszta, fehér borral, és beszámolt az inkvizítor látogatásáról. Ivo atya lehajtott fejjel hallgatta. – Johannes Deubelbeiß testvér, nocsak. Őt nem fogja tudni egy darab kenyérrel és jó ízű sajttal irgalmasságra hangolni, begina. Ő egyfolytában böjtöt tart. – Én is ettől félek. – És ezért jön hozzám? Mert tőlem enyhébb vezeklést remél? – Nem, Ivo atya. Sajnálom a templomban tett megjegyzéseimet, és kész vagyok bármilyen vezeklést vállalni, akár atyámtól, akár mástól. De nem vagyok hajlandó beismerni, hogy bűnös vagyok az ifjú burgundiai halálában. És Johannes testvér éppen ezt akarja. A szerzetes bólintott, és úgy tűnt, mélyen elgondolkozik. Almút szükségét érezte, hogy tovább beszéljen, ezért azt mondta: – Ezért kell olyan gyorsan rájönnöm, mi történt Jeannal. Atyám segíthetne nekem ebben. Hiszen ismerte a fiút. Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, Ivo atya. Talán találok egy nyomot, egy utalást, hogy legalább abban bizonyos lehessek, miszerint nem a mi orvosságunktól halt meg. – Begina, ha csak ez a gond, akkor elhagyta az elméssége. Ez igazéin egyszerű – próbálja ki az orvosságot egy kóbor kutyán!
– Ha meglenne az orvosságos üveg, akkor megtehetném. De eltűnt. – Mit jelent ez? – Thea el akarta hozni magával, amikor Jeant felravatalozta. De már nem volt a szobájában. – Utána fogok nézni. Ha azonban valaki változtatott valamit a keveréken, akkor komoly bajban lesz. Ez bizony igaz. Almút aggodalmasan bólintott, és felsóhajtott. – Ezért olyan fontos, hogy megtudjak valamit Jean életéről. Felbiztathatta talán valaki, hogy mesterkedjen a borral? Ettől veszélybe került? Olyan ember volt, aki keresi a kalandot? – Sokat kérdez egyszerre, begina. De joga van feltenni a kérdéseit. El fogom mondani magának, amit Jeanról tudok. Figyeljen. Almút megtudta, hogy Magalone de Champol két fia közül Jean volt a fiatalabb. Az első egy korábbi kapcsolat gyümölcse volt, tíz évvel idősebb, a későn jött gyermeknél. Magalone még egyszer férjhez ment, egy jómódú szőlőbirtok tulajdonosához, aki régóta versengett a kegyeiért, és mindennél jobban szerette. Természetesen örült fia és örököse születésének, de a gyermek mint olyan kevéssé érdekelte. A fiút sokáig az anyja és a dajkája gondozta, kicsit el volt kényeztetve, de jól nevelt és művelt volt. – Én csak akkor ismertem meg, amikor az anyja megkért, hogy keressek neki egy helyet egy kölni borkereskedőnél. – Miért éppen magát kérte meg? – Miért tesz fel ilyen kíváncsi kérdéseket, begina? Segítenek a nyomkeresésben? – Nem. Csak úgy kicsúsznak mindig a számon. Nem tudom visszatartani őket. Higgye el, minden este térden állva imádkozom Máriához, segítsen, hogy tartani tudjam a számat, de még neki sem akar sikerülni, Almútnak úgy rémlett, mintha Ivo atya szájszeglete megrándulna, de lehet, hogy tévedett.
– Nos, én sok évvel ezelőtt ismertem meg Magalonét, egy másik életben, begina. Régi barátság köt össze bennünket. De térjünk vissza Jeanhoz. Én kísértem ide Burgundiából, és útközben megismertettem nyelvünk alapjaival. Ügy láttam, hogy figyelmes és szorgalmas, lágy szívű, és kész mindent megtenni, amit rábíznak. – Mikor volt ez? – Két évvel ezelőtt. A fiú akkor tizenhét éves volt. Csinos fickó, persze, és kellemes modorú. Mégis nehezen talált barátokat. – Nehezére esett a búcsú? – Elképzelhető, de nem mutatta. Kissé magába fordult volt, de ilyen volt a természete, – Milyen volt a viszonya a bátyjához? – A korkülönbség jelentős volt, az idősebbik már a birtokkal foglalkozott, amikor Jean még a vesszőparipájával játszott. Mégis... – Habozik? – Nem. Végiggondoltam. Jean biztosan megbízott az idősebb fiúban, és minden bizonnyal ez sem eresztette el a füle mellett öccse gondjait. – Ismeri ezt az idősebbet is? – Futólag. Almút kicsit csodálkozott azon, hogy beszélgetőpartnere pillantása elkalandozott a messzeségbe, de benne feltámadt egy bizonyos kép, és ez a felszínre kívánkozott. – Atyám egy elkényeztetett, szelíd lelkületű, csinos ifjú képét rajzolja itt elém, aki mindenkinek a kedvére tudott tenni, de bizonytalan és tartózkodó maradt. Az ilyenek gyakran válnak akaraterős emberek áldozataivá. Vagy magának más tapasztalatai vannak? – Nem, nincsenek. Jeant könnyen lehetett irányítani; hiányzott belőle a saját akarat. Lehet, hogy idősebb korára megerősödött volna. De ezt már sohasem fogjuk megtudni.
– Könnyen hagyta vezetni magát – tehát elcsábítani is, nem igaz? – Nem lehet kizárni, begina. És most már magam is biztos vagyok benne, hogy pontosan ez történt. Tudja, én ugyan a gyóntatója voltam, de hogy mi mozgat egy embert, azt nem mindig lehet tőle megtudni. A gyónásban is sok dolgot elhallgatnak. – Gondolja, hogy elhallgatott valamit? – Igen, sőt, most már egészen biztos vagyok benne. Még egyszer át kell majd gondolnom azokat a beszélgetéseket. Valószínűleg jobban tettem volna, ha ezt korábban megteszem. Ma, begina, súlyos szemrehányásokat teszek magamnak, hogy nem kérdeztem ki alaposabban. Lehet, hogy elkerülhető lett volna a szerencsétlenség. Csakhogy most már nem változtathatok rajta. – Nem, ezt már nem lehet megtenni. De akkor egyetért velem abban, hogy Jean talán olyan ügybe keveredett, amely ellenségeket szerzett neki? – A végkövetkeztetése, bármennyire szeretném nem hinni, alighanem helytálló. Továbbá azt feltételezi, hogy ez összefügg a meghamisított borral, és ebben ugyancsak egyetértek. A hordót, amelyet de Lipától kaptunk, két hete szállították le. Legalább ennyi ideje, hogy a raktárban le kellett bonyolítani a cserét. A hordó egyébként Burgundiából való, a bor azonban nagyon gyenge helyi vörösbor, amelyhez egy barátom szerint vitriolt, mustárt, sót, gyömbért és agyagot kevertek. – Pfuj, micsoda keverék. – Undorító, és csak nagyon durva torkok becsapására való, annál is inkább, minthogy különösen nagy mennyiségű vitriolt tartalmaz. Ennek a klaretnek viszont csodálatos, kiegyensúlyozott aromája van. Saját maguk állítják elő? – A patikusnőnk csinálja, és ne próbálja kicsalni tőle az előállítás titkát. Foggal-körömmel védelmezi a receptet. De azt
mondja, atyám, hogy a hordó Burgundiából származik; nem lehet, hogy már ott kicserélték? – Természetesen lehetséges lenne, másrészt azonban ezekhez a hordókhoz nem különösebben nehéz hozzájutni. Szép számmal ürítik őket, jóllehet ez a bor nagyon drága. Nem minden kocsmában kínálják. – De a mértékletes szerzetesek természetesen megengedhetik maguknak. Feltételezem, cseppenként... – Kérte már ma is Szűz Máriát, hogy hatástalanítsa a nyelvét? – Szakadatlanul kérem, atyám, de sajnos vajmi kevés eredménnyel. – Akkor adok még valamit, hogy azon köszörülhesse: az érsek is nagy vásárlója a tüzes burgundiai boroknak. – Kétségkívül azért, hogy legyen mivel megkínálnia rangos világi vendégeit. – Kétségkívül. – Reméljük, hogy ő azért nem teszi magát nevetségessé a pancsolt borral. – Aligha, mert mióta háborúban áll Köln városával, természetesen a borkereskedők sem szállítanak már neki. – Akkor a szegény Frigyes nagyon sajnálatra méltó. – Vagy irigylésre – ahogy vesszük. – Tegye az egyiket, én majd a másikat teszem. De gondolja, hogy Jean egymaga üres hordókat szerzett, pancsolt bort csinált, és elhelyezte de Lipa raktárában? – Nem, biztosan voltak cinkosai. És ezeket kell megtalálni. Én is igyekezni fogok, begina. És remélem, Johannes testvér akkor az igazi zsákmányára fogja rávetni magát. Csak azon imádkozom, hogy legyen elég időnk. – Én is ezt remélem, atyám. De most vissza kell mennem; bejelentés nélkül jöttem el a konventből, és ezt a főnökasszonyunk nem nézi jó szemmel.
Almút felállt, és visszarakta a kosárba közös reggelijük maradványait. – Azonkívül egyedül jött. Vissza fogom kísérni. Ivo atya is felkelt. – Köszönöm atyám, de nincs messze. – Mégis elkísérem, mert még valamit meg akarok beszélni magával, begina. – Mit, Ivo atya? – A maga eretnek viselkedését. – De hiszen már mondtam, hogy megbántam... – Ne fújjon rám, begina. Maga nem ismeri Johannes testvért. Jobban szeretném, ha rám bízná magát, és vállalná azt a vezeklést, amit én szabok magára! – Atyám, nem én döntöm el, kinél gyónok? – De, maga... Némán mentek egymás mellett, és Almút meghányta-vetette magában a dolgot. Ha Johannes testvér kezd el kérdezősködni, akkor bizonyára sok olyasmit kellene elárulnia, ami a testvéreit érinti. Újra eszébe jutott Elza páni félelme. – Ivo atya, vétkeztem gondolatban, szóban és tettben. – Tudom, gyermek. Most hadd tegyek fel még néhány kérdést, és kérem, feleljen rájuk őszintén. – Rendben van, tegye fel őket. – Maga a Bibliából idéz, és úgy, ahogy a szöveg a mi nyelvünkön hangzik. Honnan ismeri ezt? – Egy... barátnőm lefordít néha egy-egy helyet. – Feltételezem, egy olvasott, művelt begina, aki néha a szegény lélek tükrébe is belepillant. Mit fordított le magának? – Korábban, na igen, a teremtéstörténettel kezdte. – Nemcsak ő, tudja. Minden azzal kezdődött. Almút kicsit szabadabban lélegzett, úgy tűnt, Ivo atya nem borzadt el különösebben.
– Aztán jött a karácsony, és a főnökasszonyunk megkérte, olvassa fel nekünk Krisztus születése szövegét. Nagyon szép volt. – Elhiszem. Következett a passió? – Igen, húsvétkor. – És pünkösdkor leszállt magukhoz a Szentlélek? – Nem. – Nem? Mi törte meg ezt a logikus sorrendet? – Rigmundis látomása. – Ah, Van egy látnokuk is a konventben? Gondolom, akkor az apokalipszis következett? Almút a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa kitörő nevetését, de nem igazán sikerült. A hangja elég bizonytalanul csengett, amikor válaszolt: – Nem, bár szó volt tüzes sárkányokról. De Leonhard, a papunk szemrehányásokat tett Rigmundisnak a próféciája miatt, Klára azonban talált egy helyet a Bibliában, amely igazolta. – Érdekes. Beszéljen! – „Aki azonban próféta módján szól, az az ember épülését és vigasztalását szolgálja!”, mondja Pál a korinthusikanak. – Aha, a korinthusiakhoz írt levelek! Akkor innen az apostol odaillő szavai a misén. – Hát igen, azért egészen odaillők nem voltak. – Nem, az a hely, amely azt mondja, hogy az asszonyoknak hallgatniuk kell a gyülekezetben, nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét. – Mert a tudásunk rész szerint való... – Mondja Pál. Mennyire igaz! Fordított a barátnője még mást is? – Nem, legalábbis semmi olyant, amit odaadott volna elolvasni. Bár – tegnap valami újat idézett nekem. Egy férfiról, akinek a haja fekete, mint a hollóé, és az arca, mint a füveknek táblája vagy így valahogy. – Volt valami indítéka, hogy az Énekek énekét énekelje?
– Óh, egy szép férfival akadtunk össze. Ez azért csak nem eretnekség, igaz? – A szépséget mindig méltányolnunk kell. Csak attól félek, Johannes testvér másként értékelné a Biblia szavainak ilyen értelmű használatát. Mondja meg a barátnőjének, hogy vigye biztos helyre a fordításait. És a könyveit is. – Így lesz. – Van még más is a házukban, ami alkalmat adhatna a gyanakvásra? – Elza, a patikusnőnk tegnap el akarta égetni minden gyógyfüvét és orvosságát. ~ Nincs rá szükség, amennyiben nem kever valóban mérget. Almút átgondolta, nem jut-e eszébe még valami megbotránkoztató dolog, és hirtelen szorongás fogta el, mert lelki szeméi előtt megjelent a sötét tükör, amelyet Dietke házából hozott el. – Én... szóval van még valami a szobámban. Meg fogom mutatni. A kapuhoz értek, és a kopogásukra Mettel nyitott ajtót. – Almút, szóval itt vagy. A főnökasszony nagyon neheztel rád. Azonnal keresd meg. De erre nem volt szükség, mert Magda éppen átjött az udvaron, és megállt Almút előtt. – Üdvözlöm, főnökasszony – mondta Ivo atya, mielőtt Almút megszólalhatott volna. – Ez a begina sürgető szükségét érezte a gyónásnak, ezért felkeresett. Kérem, bocsássa meg, hogy vétett a szabályzat ellen. Ha a lélek megkönnyebbülést keres, követni kell a hívását. – Nos, rendben, Ivo atya. Ez egyszer még elnézem. Mégis beszélnem kell veled, Almút. A szexta után gyere a szobámba. – Igen, Magda. De még meg kell mutatnom valamit Ivo atyának a szobámban.
– De hagyd nyitva az ajtót, Almút! – figyelmeztette Magda, és tovább indult a kúthoz. – Akkor most, kérem, kövessen. Ivo atya Almút nyomában belépett a házacskába, ahol az Klárával lakott. Az alsó szobában öt kislány ült, és – ahogy a tanítónőjük meghagyta – ügyetlen betűket karcolt buzgón a viasztáblácskákba. Csak odabólintottak a két belépőnek, de nem hagyták magukat munkájukban megzavarni. Almút kinyitotta a kamrájába vezető ajtót, és belépett. Ivo atya megállt a küszöbön, és körülnézett az egyszerű szobában. A takarókból készített fekhely, ahol Trina az éjszakát töltötte, már nem volt ott, csak Almút keskeny ágya állt a falnál, a lepedő tisztán összehajtva. Egy polc, egy láda, egy egyszerű szék és egy kis asztal volt az egész berendezés, De egy tarka foltszőnyeg és egy agyagkorsóba állított virágcsokor megszínesítette a fehérre meszelt szobácskát. – Mi az, amit meg akar mutatni? – Jöjjön be. Nem akarom, hogy valaki kihallgasson bennünket. Én... lelkiismeret-furdalásom van emiatt. Az ablaknál álló asztalka fiókjából elővette a kis kézitükröt, és átnyújtotta a szerzetesnek. – Jean ágya alatt találtam, azon a napon, amikor meghalt. A borkereskedő feleségéé. Amikor az asszonyt először láttam, a tükör még fényes volt, amikor belenézett. Csak amikor a fiú szájához tartottam, hogy lássam, lélegzik-e még, akkor feketedett meg. Összekulcsolta a kezét, és aggodalmas tekintettel nézett fel a papra. – Nem akartam elvinni, de úgy meg voltam rémülve, hogy eldugtam a zsebembe a többiek elől. Csak akkor akadt újra a kezembe, amikor megint itthon voltam. Atyám, azt hiszem ez rossz jel. Klára azt mondja, egy fekete tükör elragadja egy ember lelkét.
– Így mondják. De maga valóban azt hiszi, hogy egy ilyen tükör fogva tartja a lelket? Begina, maga egyébként józan gondolkodású asszony. Mitől fél? – Nem tudom. Ez..., olyan kísértetiesnek tűnik. Miért feketedett meg, amikor Jean meghalt? – Pontosan abban a pillanatban, begina? Előtte még ezüstös volt? – Igen... Vagy – nem tudom! – Almút csodálkozva nézett a kérdezőre. – Amikor megtaláltam, a hátoldalával fölfelé feküdt. Fölemeltem, és a vizeskorsó mellé tettem. – Próbálta pontosan felidézni a történteket, és lelki szemei előtt elvonultak annak a délutánnak a képei. – Nem, nem tudom, Ivo atya. Nem fordítottam meg. Csak amikor a leheletét akartam felfogni. De ez azt jelenti, hogy már akkor is fekete lehetett, amikor felemeltem! – Sőt már korábban is. – Igen, de... – Pontosan, begina. Megint egy újabb talány. Mi keresnivalója volt Dietke asszony tükrének Jean ágya alatt, és miért és mikor feketedett meg? Viselt valaha életében ezüstékszert? – Igen, egyszer régen. Idővel az is megfeketedett, és rendszeresen tisztítani kellett. De ennyire fekete sohasem volt. – Azt mindenesetre beismeri, hogy ennek a fémnek normális reakciója, hogy megfeketedik, és ezt nem valami kísérteties erő idézi elő. – Igen, ez igaz. De ez mitől sötétedett meg ilyen gyorsan? – Ezt kellene kiderítenünk, mert akkor talán arra a kérdésre is választ kapunk, mit csinált Jean a halála előtti napon. Elvihetem a tükröt egy időre? – Vissza kell adnom Dietke asszonynak. – Természetesen. Amint választ kaptunk a kérdéseinkre. És most már ne aggódjon emiatt annyira, begina. A kísértetiesnek itt nincs semmi szerepe, csak rejtélyes emberi magatartásról van szó.
– Örülök, hogy ezt így elmagyarázta, Ivo atya. Ez minden, amit még el kellett mondanom. Vannak még kérdései? – Már csak egy, begina. Mondja, honnan van ez a szobor? Ivo atya az asztalkán elhelyezett, gyermekét ölében tartó Máriára mutatott, aki előtt lassanként már fonnyadni kezdtek a kamillavirágok. – Ez az én Máriám, aki előtt imádkozni szoktam, atyám. – Gondoltam. De honnan szerezte? Almút hangjában egy kis daccal válaszolt: – Találtam! – Nem akarom elvitatni magától, de legyen olyan jó, és írja le nekem, hol és hogyan találta. – Mi nincs rendben vele? – Elárulom, ha elmondja nekem, hogyan jutott hozzá. Almút mintegy védelmezőn a szobor elé állt, és az arca elutasító volt. Amióta először kézbe vette a szobrot, sohasem volt benne biztos, helyesen tette-e, hogy egyszerűen megtartotta. Másfelől azonban arra sem tudta rászánni magát, hogy félretegye. A gyengéden mosolygó alak túl sokszor adott neki vigaszt, reményt és békességet. – Nos, ez is az egyik eretnek titka? – Nem, de meg fogom tartani! – Magától értetődik. De hadd nézem meg közelebbről. Almút habozva a pap kezébe adta a szobrot, és mesélni kezdett: – Az év elején történt, amikor összeomlott a régi istállónk. Korhadt volt, és roskatag, rosszul volt megácsolva és ingatag volt. Akkor jött az a földrengés, és végleg összeomlott. Nos igen, azt gondoltam, építhetnék egy jobb istállót, különösen, mert a romok alatt egy halom régi követ találtunk. Csak a faanyagba és egy kis habarcsba került, és ezért a főnökasszony egyetértett. Elhordtam a törmeléket, és kiválogattam a jó köveket. Némelyik még gondosan meg is volt faragva. Régebben biztos egy ház állt ott.
Mindenesetre az egész összevisszaság alatt ott találtam ezt a szobrot, és jó jelnek tűnt számomra, hogy Mária már korábban is őrködött e fölött a hely fölött. Arra gondoltam, hogy olyan apró alak, és annyira dísztelen, hogy semmi baj sem lesz, ha megtartom magamnak. Vagy az egyháznak több joga van rá? – Nem, biztosan nem. Egy régi ház és gondosan megmunkált kövek, azt mondja? Begina, azt hiszem, egy római szentélyt talált az istállójuk alatt. – Római templomot? De hát hogy jött az ide? – Kölnben már jóval Urunk születése előtt a rómaiak uralkodtak. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor ők alapították ezt a várost. – Valóban azt hiszi, hogy a rómaiak? Itáliából? Almút, aki rendkívül életrevaló és bizonyos határok közt művelt is volt, sohasem foglalkozott a történelmi összefüggésekkel. Ide vonatkozó világszemléletét a Bibliából és néhány ahhoz közel álló elbeszélésből merítette. – Akkor akik itt éltek, pogányok voltak? – Alkalmasint annak kell neveznünk őket, legalábbis a korai időkben. – És ez egy pogány templom volt, igaz? Azt akarja mondani, hogy ez az alak egyáltalán nem is Mária? Almút borzadva nézett a kis szoborra. – Mondjuk inkább úgy – ez egy olyan szentély volt, ahol egy irgalmas, nagylelkű, szent Anyát imádtak. Eredetileg Egyiptomból származott, de a rómaiak ugyancsak nagyon szerették, és templomokat építettek neki. Az Ég Királynőjének nevezték. Az istenfiú szüléjeként köszöntötték. A nagy Szűznek hívták, és az első Anyának és Úrnőnek a fény és a lángok fölött. – Tehát mégis ismerték már a Szent Szűz Máriát? – Ismerték, begina, de más néven. És ezért bátran megtarthatja a képmást. Nem először látok ilyen szobrot. Némelyik kápolnában áll, és tisztelik és becsben tartják. De hogy
senki, főleg János testvér ne találjon benne semmi kivetnivalót, egy kis változtatást hajtok végre rajta. Van egy hegyes kése vagy egy tűje? Almút fogta a varrásaival teli kosarat, és kivett egy tűt. Lenyűgözve figyelte azután, ahogy Ivo atya leült, és egy dicsfénnyel övezett keresztet karcolt Máriája sajátos glóriájába. Áldást mondott az alakra, és keresztet vetett rá. – Ha valaki kérdezgetni kezdi ezzel a Mária-képpel kapcsolatban, akkor küldje hozzám, begina. Maga pedig tartsa becsben, tisztelje, és bízzon benne. Ő a tenger csillaga és az ég kapuja, életünk és örömünk, az irgalmasság anyja és az ég koronája. Ő mindaz, aminek az imáiban nevezi, de ha nagy szükségben van, és a segítségére van szüksége, akkor hívja a régi nevén is – Ízisz. Almút bámulva figyelte a szerzetes ténykedését és beszédét, és most csöndesen mosolyogva megrázta a fejét. – Maga különös pap, Ivo atya. – Nem vagyok különösebb, mint más emberek, akik láttak egyet s mást a világból, és elolvastak néhány könyvet. És most, gyermekem, térjünk vissza a gyónására. Megbánta meggondolatlan szavait? – Őszintén és teljes szívemből – igen, atyám. Mélyen megbántam, hogy ezzel veszélybe sodortam azokat, akikkel együtt élek. – Térdeljen le. Almút letérdelt, és úgy fogadta a kiszabott vezeklést. – Úgy gondolom, húsz Alma Redemptoris és húsz Salve Regina elég vezeklésnek – és igen, egy hét szigorú böjt, olyan formában, hogy a templomban tilos édes cipót ennie. Ivo atya elmondta a feloldozás rituális szavait, megáldotta a térdelő beginát, aztán szótlanul elhagyta a szobát. Almút egy ideig tűnődve ült az asztal előtt, és a Mária-alakot bámulta. De nem imádkozott, ahhoz túlságosan felkavart volt a lelke.
Amikor azonban később megjelent a főnökasszony előtt, már visszanyerte lelki nyugalmát. Magda komolyan bólintott neki, és kérte, üljön le a kandalló mellett a padra. – Almút, beszélnünk kell egymással. Én, ahogy biztosan meg fogod érteni, aggódom magunk miatt. A dominikánus látogatása minden volt, csak nem barátságos. Aztán ma reggel eltűnsz, ráadásul egyedül, és anélkül hogy okát adnád. Gyónni, Almút. Almút, aki teljes tudatában volt vétségének, bűntudatosan lehorgasztotta a fejét. – A főnökasszonyotok vagyok, egyhangúlag választottatok meg három évvel ezelőtt. Ezzel azt a jogot és kötelességet ruháztatok rám, hogy törődjem veletek, és ügyeljek rá, hogy a közösségünk tagjai fedhetetlen életet folytassanak, és ne adjanak okot szóbeszédre. Mindazonáltal én nem rendelkezem egy inkvizítor jogosítványaival, és a gyóntató rangjával. Ezért csak nagyon komolyan a lelkiismeretedre apellálhatok, Almút. Mondd meg nekem az igazat! Mit tudsz a fiatalember haláláról? Volt valami, ami annyira nyomta a lelkiismeretedet, hogy hanyatthomlok egy paphoz kellett rohannod? – Nem, Magda, ennek más oka volt. Higgyél nekem. Megpróbálom röviden elmondani. Almút elmesélte a némán figyelő asszonynak, mit derített ki a Jean halálával kapcsolatos körülményekről. – Így tehát valóban megölték, de hogy hogyan, az még nincs tisztázva. És a miérttel kapcsolatban csak feltételezések vannak. Ha ez a Johannes Deubelbeiß nem lenne itt, azt tanácsolnám neked, hogy ne foglalkozz az üggyel. Az érintetteknek kellene magyarázatot keresniük. De így... – Magda elgondolkozva kinézett az ablakon. – A felső bíróság teljesen felfüggesztette a munkáját. Mióta az ülnökök az érseknél kerestek menedéket Bonnban, a legtöbb eljárás szünetel, amíg ezeket a vitákat tisztázzák. Az inkvizítor ugyan nem folytathatja le a pert ellened,
de gyanúsítottként határozatlan időre börtönbe küldhet. Nem túl biztató kilátás, nem gondolod? – Nem, nem kellemes kilátás. – Vannak természetesen más lehetőségek. Ha tájékoztatom róla a bátyámat, hogy Johannes testvér fenyeget minket, akkor bizonyára intézkedéseket tesz a védelmünkre. A városban még mindig a nagy családok kezében van a hatalom. De hogy egyházi vonatkozásban, meddig terjed a befolyása, azt nem tudom. Magda von Stave, a patríciuslány tudta, hogy szükség esetén számíthat a családjára, akkor is, ha a beginák visszavonult életét választotta. – És akkor még ott az eretnekség vádja. Abból Johannes testvér valóban hurkot fonhat. Bárhogy is nézzük, a helyzet nem látszik rózsásnak. Azonkívül itt ez a bencés. A beszámolódból azt veszem ki, hogy nincs rosszindulattal irántad. Megváltozott róla a véleményed? – Igen, megváltozott. Legalábbis ami a hozzám való viszonyát illeti. Úgy tűnik, hogy a templomban tett megjegyzéseimet nem ítéli olyan súlyosnak. Hogy őszinte legyek, egyszer egyenesen az volt az érzésem, hogy mulatott rajtuk. De rendkívül éles eszű. – Én is ezt hallottam. Megpróbáltam tudakozódni felőle, de sokat nem lehetett megtudni. Csupán annyit, hogy csak tizenkét vagy tizenhárom éve lépett be a szerzetbe. Előtte különböző egyetemeken tanított. Többet nem tudok róla. – Akkor miért lett pap? Egy tudós – és most a tőkéket kötözi a szőlőben, és sáros ujjakkal a gazt húzgálja. – Isten hívó szava? – A Úr útjai csodálatosak. Igen, tudom. Ivo atya okos és olvasott, ismeri a világot és az embereket. Magda, én nem akartam gyónni. Szabályosan kényszerített rá, hogy bevalljam neki az eretnekség bűnét. Vezeklést szabott ki rám, amellyel – nos, igen, meg fogok vele birkózni. Almút kis grimaszt vágott, amikor az édes cipókra gondolt.
– Feloldozott. Ezt jó tudni, Almút. Jó tudni, ha a dominikánus a fanatikus szemeivel visszajön. És ezt nagyon hamar meg fogja tenni. – Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy többet kiderítsek Jean mesterkedéseiről. Ha megtaláljuk a valódi bűnöst, akkor Johannes testvérnek már aligha van kapaszkodója ellenem, nem igaz? – Ne bízz ebben túlságosan, De tedd meg, amit tudsz. Én fedezlek, amennyire hatalmamban áll. De tájékoztass folyamatosan. – Természetesen, Magda. – Mi lesz a következő lépésed? – Utánajárok, ki adott megbízást a pancsolt borra. – Az Isten szerelmére, ezt hogy akarod kideríteni? – Jobb, ha most nem kérdezel tovább, mert nyomhatná a lelkiismeretedet, Magda! – Almút? – Jól van. Találkozom egy asszonnyal, akit tegnapelőtt kisegítettem szorult helyzetéből. – Például azzal a szemérmetlen nőszeméllyel, akiről anyád kövér szolgálója morgolódott egyfolytában a vihar idején? Ügy tűnt, őt teszi felelőssé a viharért és minden egyéb viszontagságért. Légy óvatos, Almút. Ne menj egyedül! – Magda szigorúan ránézett. – De a beginák közül se vigyél magaddal senkit. Trina kísérjen el! – Szívesen. A kicsinek jó megfigyelőképessége van. – Tényleg? Én újra mag újra elcsodálkozom rajta, hogy tudjátok vele magatokat megértetni, te és Elza. – Egyáltalán nem olyan nehéz. Rászoktunk néhány jelre, a kezünkkel. És Trina remekül tudja az arckifejezéseket értelmezni. – Nos, akkor próbálj szerencsét, Almút. Magda felállt, és Almút el volt bocsátva.
Trina örült, amikor megtudta, hogy neki kell elkísérnie Almútot. Elza ugyan, aki közben némileg újra megnyugodott, méltatlankodott, hogy megfosztották segítségétől, de nem mert Magda kívánsága ellen fellázadni. Azonban alig beszélt Almúttal, csak furcsán bizalmatlan pillantásokkal méregette. Almút elhatározta, hogy visszatérése után néhány engesztelő szót vált vele. Aztán a siketnéma kislánnyal az oldalán elindult a temető felé, ahol két nappal azelőtt meghúzta magát Azizával. Teljesen egyedül voltak a kis fallal körülkerített földdarabkán. Trina szemügyre vette a mohos sírköveket, ujjával végigsimított a kereszteken és a véseteken, aztán kérdőn nézett Almútra. Az asszony azonban most nem volt olyan lelkiállapotban, hogy idegenek sírhelyeinek szimbólumait és feliratait magyarázgassa neki. – Na, nővér? Csöndes gyászban? Ezt a kérdést könnyebb volt megválaszolni. – Szerencsére nem. Aziza, kedves, hogy eljött! – Ah, véletlenül erre sétáltam! – Természetesen! – Almút a fiatal nőt vizsgálgatta, aki ezúttal szilvakék ujjatlan köpönyeget viselt, amely alól kilógtak a világoskék, szorosra fűzött alsóruha hosszú ujjai. Ezüsthálóval összefogott haját könnyű, arannyal átszőtt szegélyű, áttetsző kék fátyol takarta. Elegáns mozdulattal összefogta köpenyét, és ezzel még többet felfedett a finom alsóruhából. – Muszáj itt állnunk? Ez egyike szigorúbb bűnbánati gyakorlatainak? – Le is ülhetünk. Ez a kis fal éppen megfelelőnek látszik, amennyiben nem félti a szép ruháját. – Irigykedik, nővér? – Nem, megkönnyebbülést jelent, hogy nekem nem kell miatta aggódnom.
– Mennyire igaz! Ez a durva, szürke micsoda bizonyosan az örökkévalóságig kitart. Épp arra való, hogy a temetőfara üljön vele. Leültek, és Almút azon törte a fejét, hogyan fogjon hozzá. Aziza kis idő után megtörte hallgatását, és egy kis mosollyal a segítségére jött. – De biztosan nem a legújabb begina-divatot akarta megtárgyalni velem, nővér. Pitter egy meglehetősen pimasz üzenetet adott át, ilyent nem tételezek fel szűzi füleiről. Mindenesetre sürgősnek hangzott. – Valóban sürgős is. Hogy kezdjek hozzá? – Kezdje a legrosszabbat. – Helyes. Nyakamon az inkvizítor, Johannes Deubelbeiß. – Óh! Hogy az ördög kapja be! 1...Bocsánat! Ez még a legrosszabbnál is rosszabb. Mit művelt, nővér? Feketemisét tartott? – Többek között azzal vádol, hogy gyilkosságot követtem el. – És elkövette? – Én nem, de valaki más igen, és a segítségére van szükségem, hogy kiderítsem, ki volt az. – Tulajdonképpen hogy jut arra a gondolatra, hogy én készségesen a rendelkezésére állok? – Reméltem, Aziza. De ha fizetséget akar, arról is szó lehet. – Megvásárolható nőnek tart? Azizának sikerült zavarba hoznia Almútot, és most távolságtartó érdeklődéssel nézegette. Trina, aki néhány lépésről figyelte őket, közelebb jött, és közben az övén függő tarsolyban kotorászott. Amikor Almúthoz ért, kivett egyet a finom velencei üvegből készült fiolákból, és a beginának nyújtotta. Almút szemébe kis mosoly lopódzott,
1
A Deubel a Teufel = ördög nyelvjárási alakja; beißen = megharap, megmar - bekap
amikor felajánlotta Azizának a díszes üvegcsét. Az először habozott, de aztán megfogta, és szemügyre vette. – Mi ez? Trina olyan mozdulatot tett, mint aki kidugaszol egy üveget, és kezével az orra felé legyezett. – Nem tud a gyerek beszélni? – Nem, és nem is hall. De amint látja, meg tudja magát értetni. – Való igaz. Aziza kinyitotta az üvegcsét, és megszagolta. Közben szép, sötéttel körülrajzolt szeme egyre tágabbra nyílt. – Kedves nővér, engem ugyan megvásárolni nem lehet, de elcsábítani, sajnos, minden további nélkül el lehet! Mosolya azt az érzést keltette Almútban, hogy a csábításban sok esetben bizonyosan Aziza az aktív fél. – Mit tehetek magáért? – kérdezte végül, miután az üvegecskét gondosan elhelyezte az övén függő dobozkában. – Legelőször válaszoljon néhány kérdésemre. – Akkor kérdezzen. – Hallott-e az elmúlt hetekben híreszteléseket Burgundiából származó vizezett borokról, vagy esetleg kapott-e maga is ilyent? – Maga igazán kedves! Hogy jut eszébe, hogy éh megengedhetem magamnak a burgundi bort? – Maga vagy valakik az ismerősei közül! – Nos, nem udvarlókat akart mondani? – vigyorgott Aziza. – Nem. – Nem hallottam vizezett borokról. Ebben nem tudok segíteni. Nagyon fontos ez a kérdés? – Az egyik legfontosabb, mert talán a gyilkos nyomára vezethet. A fiú, aki meghalt, valakinek a megbízásából bort hamisított. Azt gondolom, hogy aki erre rábeszélte, rákényszerítette vagy felfogadta, el akarta tenni az útból.
– Hm, miért tette volna? Hiszen azzal elveszített volna egy készséges segítőtársat. – Elképzelhető. Hadd gondolkozzak. Kezd összeállni a fejemben egy szálacska. Aziza egy ideig hallgatott, és közben egy margarétával játszott, amely az alacsony fal mellett nőtt. Trina, aki felfedezőútra indult a temetőben, egy kötényre való tarka virággal tért vissza, leült az asszonyok lábánál a fűbe, és koszorút kezdett fonni. – Figyeljen, nővér, nekem valami más tűnt fel az utóbbi időben. Inkább a fordítottja annak, mint amit hallani akar. – Hogy érti ezt? – Jó bor, amely olyan helyeken bukkan fel, ahol az ember nem várná. – Óh, és milyen helyeken? – Erről először nem beszélnék. Van legalább egy olyan csapszék, ahol bizonyos embereknek nehéz, sötét vörösbort adnak, ha ezek intenek a kocsmárosnak. Segíthet ez magának? – Ez azt jelentené, hogy nem értéktelenebb bort adtak ki drágább helyett, hanem hogy azoknak szállították a jó bort, akik különben csak olcsó fajtákat kapnak. Ehhez a bort ki kellett cserélni, nem? – A bort vagy magukat a hordókat! – Ennek van értelme, Aziza. – Almút kis mostohaöccse elbeszélésére gondolt, aki zörömbölést hallott de Lipa raktárában. – Annak a csapszéknek a kocsmárosa tudja, kitől kapja a bort. Vagy egyenesen ő a megbízó ebben a csalásban. – Feltételezhető róla. De hogyan akarja rábizonyítani? – Sejtelmem sincs róla. Gondolkoznom kell rajta. Meg tudná még mondani, melyik kocsmáról van szó? – Ez nem egy valódi kocsma. – Nem? Egy még annál is rosszabb hely, Aziza? – Nővér, maga valósággal személyeskedően tud nézni. Van valami hátsó gondolata?
– Nos, maga kéreti magát... – Nem vagyok benne biztos, mennyire képes elviselni az igazságot. – Mindenesetre próbálja meg. A világ bűnösségének híre a mi csöndes életünkbe is eljutott. – Bámulatos. Nos, a borkiméréssel a jámbor testvérek és nővérek foglalkoznak, akik nemcsak saját szükségleteikre használják pincéik termékeit, hanem eladják szomjas mulatozóknak is. A boruk általában egy éppen csak iható folyadék, amely enyhe mámort okoz, de, mint mondják, egy idő óta nehezebb borok vannak náluk. – Gyakran látogatja ezeket a helyeket? – Alkalomadtán. Nyersen mennek ott a dolgok, de néha nagyon vidáman is. – Találkozott ott valaha egy fiatal burgundival? Úgy tizennyolc vagy tizenkilenc éves, sötét fürtök, sötét szem? Jean de Champolnak hívják. – Nem beszéli jól a nyelvünket, idegen akcentusa van, és sok idegen szót kever bele? Igen, láttam ott egy ilyen fiút. Mindazonáltal nem a legjobb társaságban. Amin már akkor elcsodálkoztam, mert olyan benyomást tett rám, hogy nagyon tapasztalatlan, egészen más, mint Tilmann és a társai. Ezek tréfát űztek vele. Tovább nem figyeltem rá. Mi a szerepe a történetében, nővér? – Ő a halott. – Szegény fiú. Miben halt meg? – Először úgy látszott, köhögésben. Vagy talán valami tüdőbetegségben. De szerintem még valami másnak is kellett lennie. Bosszantó módon mások is ezt gondolják, és a mi patikánkból származó orvosságot hibáztatják. Méregkeverőnek kiáltottak ki. – De feltételezi, hogy megmérgezték? Elcserélte valaki az orvosságukat? Belekevert valamit?
– Elképzelhető, hogy így történt, mert utána az üvegcse eltűnt. Azt reméltem, hogy többet tudhatok meg ezekről az emberekről, akik Jeant felbujtották. – Hát akkor jöjjön el velem ma este! – Hova? – A mi cellárius testvérünkhöz, fent a Gereon-kapunál. Talán lát vagy hall valamit a víg vendégek között, ami tovább segíti. – Nagy Isten, Aziza, csak nem mutatkozhatom egy ilyen helyen. Hogy képzelt ilyet? Aziza tapsolt és nevetett. – Most végre mégis sikerült megbotránkoztatnom. – Azt hiszi? – Miért, nem így van? – Aziza, én egy olyan közösségben élek, amely önként vállalt szabályokat alkotott magának; és ezeket nem túl nehéz betartani. A szerénység és a közös munka nem áldozat, ha ennek fejében elégedetten élhet az ember. Én megismertem egy másfajta életet is. Nem szeretném a jelenlegit kockára tenni. – Másik életet? Egy jól nevelt, mindentől megóvott leánykáét, gondolom. – Egy nagyon vad gyermekét apám építkezésein, egy feleségét és végül egy nemkívánatos özvegyét. De ne beszéljünk erről. – És valóban azt hiszi, hogy csak ezek között a poros aggszüzek között élhet kielégítő életet? Na, kinek-kinek az ízlése szerint. – Pontosan. Aziza, köszönöm, hogy segített. Át kell gondolnom, hogy jutok tovább. Ha hall valamit, értesítsen. Megteszi? – Igen, megteszem. – Aziza hangja hirtelen ellágyult. – De maga legalább nem egy túlzottan beporosodott aggszűz! Almút lecsúszott a falról, és Trina is felemelkedett. – Különben komolyan gondoltam az ajánlatomat. Ha fel akarja keresni a csapszéket, akkor elkísérem. Hiszen nem a
szürke ruhájában kell ott megjelennie. Van még egy-két másik ruhám, amibe felöltöztethetném. – Talán szükség lesz rá. Mindenesetre köszönöm. Trina egész idő alatt Azizát nézte, és most felemelte a kezét, és nagyon óvatosan és gyengéden megérintette a fejét borító vékony fátyolt. – Óh, Trina! Bocsásson meg! Trinát minden szép dolog annyira magával ragadja, hogy meg kell érintenie. Aziza ragyogó mosollyal ajándékozta meg a siketnéma kislányt, és Trina átnyújtotta neki a kék harangvirágból és veronikából, fehér margarétából és kakukktormából font művészi koszorút, mozdulatával jelezve, hogy tegye a fejére. Aziza kecses meghajlással fogadta az ajándékot, levette a kék fátylat, és csillogó fekete haját kiszabadította a hálóból. Amikor megrázta magát, haja selyemsálként omlott a hátára. Aztán óvatosan feltette a koszorút, és a homlokába húzta. Lenyűgöző volt a hatás, és Trina eltátotta szemét-száját. – Nesze, gyermek, viszonzásul legyen a tiéd a fátyol! – mondta Aziza, és a kislánynak nyújtotta a kék-arany szövetet. Trina alig merte kézbe venni, és az arca mély tiszteletet fejezett ki. Almút viszont meg volt rémülve. – Aziza, így mégsem mehet keresztül a városon. Mindenki meglátja a haját! Hiszen így csak a... Almút szája elé kapta a kezét. – Ah, most valóban meg van botránkozva! De felesleges, nővér. Először is ez az én fejem, és másodszor, én megengedhetem magamnak. Ismerik a mór szajha laza erkölcseit! Lendületes mozdulattal, nevetve leugrott a falról, és anélkül hogy még egyszer visszanézett volna, az utcára vezető kapuhoz futott. Almút a fejét rázva követte. Trinát szabályosan úgy kellett magával vonszolnia.
Hazafelé Almút megpróbálta új ismereteit rendszerezni. De lelki szemei előtt minduntalan a fedetlen fejű Aziza képe jelent meg. Amióta tizenöt évesen férjhez ment, ő maga mindig feltűzve és befedve hordta a haját. Még álmában sem jutott volna eszébe, hogy nyilvános helyen leeressze. Sőt, ezt egyenesen taszítónak érezte. Nagyon kis lányokat és a prostituáltakat kivéve senki sem mutatkozott a nyilvánosság előtt kibontott hajjal. Még a legszegényebb parasztasszonyok, sőt a még a koldusasszonyok is kendőt kötöttek a fejükre. Mégis, a lobogó, csillogó hajú, virágkoszorús Aziza látványában volt valami barbár szépség, úgy jelent meg előtte, mint valami fenséges látomás. Azonkívül olyan szabadság és életöröm áradt belőle, amilyent maga még sohasem élt meg. – Bolond mór lány! – mormolta Almút, és végül kényszerítette magát, hogy gondolatban Jean üzelmeire összpontosítson. De a képek sehogy sem nem akartak összeállni. Az Ivo atya által bemutatott szelíd, tartózkodó fiú durva cimborákkal egy feltehetőleg rossz hírű csapszékben? Hogy egyes szerzetesek virágzó borkereskedelmet folytatnak, az köztudott volt. Hogy ők maguk ivókat rendeznek be a kolostor helyiségeiben, elég gyakran szerepelt intő prédikációkban. De noha ezeket a mesterkedéseket időről időre maga az érsek is kipellengérezte, a szemrehányásoknak nem sok foganatjuk volt. De Lipa a kolostoroknak is szállította a borát. A Nagy Szent Márton eddig egészen törvényes úton nehéz vörösborokat vásárolt tőle, és most egy hordó pancsoltat is kapott. Egy kétes kolostori bormérésben viszont drága, nemes bor bukkant föl. És már hetekkel ezelőtt. A hordók kicserélése tehát nem egyéjszakás ügy volt, hanem már többször megcsinálták. Ez magyarázza a több forrásból származó híreket, mert mások is a kicserélt árut kapták. Valaki hasznot húzott a dologból, és Almút elég okos volt ahhoz, hogy ne a cellárius testvért sejtse az ügy hátterében. Ügy tűnt, nagyobb arányú csalásról van szó; az ügybuzgó szerzetes
lehetett a helyzet haszonélvezője, tudhatott is sok mindenről, de jelentősebb szerepe nem lehetett. Amikor gondolatban idáig jutott, hazaért a még mindig elragadtatottan mosolygó Trinával. Az udvarban nyugalom volt, és a gyermeket visszaküldte Elzához. Ő maga felment a kamrájába, és kimerülten a székre rogyott. Bár még csak késő délután volt, megerőltető nap állt mögötte. Néhány tétlen percig állát kezére támasztva csak bámult ki az ablakon, és kikapcsolta gondolatait. Végül egy nagyot ásított, és előhúzta kézimunkás kosarát. Díszes szálhúzásos kézimunkán dolgozott. Most figyelmesen kihúzott néhány szálat a vászonból, hogy új mintába fogjon. Tűje gyorsan bujkált a szövetben, és a szabad végeken csomókat és hurkokat kötött. Közben, anélkül hogy szándékosan tette volna, gondolatai is új mintákat kezdtek formázni, és bizonyos szálacskákat elkötni. És mire vesperásra kongattak, nemcsak a kézimunkája jó darabjával készült el, hanem elhatározásra is jutott. Felkereste a patikusnőt. Trina a herbárium szárított füvei közt kuporgott, de ezúttal meglepően tiszta kézzel. Csaknem hódolattal figyelte, ahogy a kék fátyol átsiklik az ujjai között. – Te vetted a gyereknek ezt a cifraságot? – szusszant fel Elza méltatlankodva. – Nem, ajándékba kapta valakitől. Engedd, hogy az övé legyen, úgyis olyan kevés saját holmija van. – A szabályaink előírják, hogy ne foglalkozzunk ilyen bolondságokkal, Almút. Nagyon jól tudod. – Ah, Elza, mi bajod van? Hadd örüljön a gyerek valami szépnek. Ő nem begina, és kérdés, hogy valaha is az akar-e lenni. – Hát különben milyen lehetősége lenne, hm? – Lehetne gyógyító asszony vagy kertész. – Szajha lesz, mindenre kapható, akit kihasználnak, mert odavan minden olcsó vacakért.
– Jó, hogy nem hallja, amit mondasz, Elza. Szörnyű kedved van. – Semmilyen kedvem sincs! – fújtatott Elza, és súlyos testével az ajtóhoz nyomakodott. – Dolgom van, másokkal ellentétben, akik henyélnek. Almút fejét rázva nézett az elsiető patikus asszony után. Trina megint csak némán figyelte a kettejük közt lejátszódott jelenetet, és most kezét mintegy bocsánatkérően Almút karjára tette. – Rendben van, Trina, Elza néha mogorva. Majd elmúlik megint. De tudsz nekem egy üveg köhögéscsillapító szirupot adni? – Köhögést és nyelést jelzett, és Trina megértette. Az egyik polcról nagyobb korsót emelt le, és óvatosan kivette a fadugót. Almút odanyújtott neki egy edényt, amelybe körülbelül olyan mennyiség fért, amennyit Jean kaphatott. Végül a szakácsnőhöz ment, és egy tál reggelről megmaradt, hideg kását kért tőle. Aztán egy lapos fatálban összekeverte a köhögéscsillapítóval, és a disznó keresésére indult. A koca lustán hevert a kert falánál, és bóbiskolt, de amikor Almút a szája elé tolta a tálat, mohón pislogni kezdett. Halk röfögéssel és hangosabb cuppogással nekiesett a csemegének, és amikor a tál kiürült, újra elfeküdt a falnál. – Vagy disznósültet kapunk a következő napokban, vagy csak aludni fogsz, sokáig és mélyen. Szép álmokat! – ezzel Almút elfordult, hogy maga is elfogyassza vacsoráját a refektóriumban. A beginák még nem fejezték be egészen az evést, amikor az udvaron szokatlanul hangos visítás és röfögés támadt. – Mi van a kocával? – kérdezte Mettel csodálkozva, és az ajtóhoz szaladt. A disznó úgy rohangált a kút körül, mint akit felhúztak, és közben a legkülönösebb hangokat hallatta, aztán átviharzott a füves ágyason, bevetette magát a zöldséges kertbe, és vidám visítással keringett benne. Miután gyökerestől kitépett két fejes káposztát, imbolyogva Gertrúd konyhája felé indult.
– Fogd be az átkozott jószágot! – üvöltött a szakácsnő a zavartan bámuló Mettelre. – Hogy csináljam? A koca megőrült! Közben a többiek is kitódultak az udvarra, és félig nevetve, félig felháborodva figyelték az állat szökdécselését. – De hát mi baja van ennek a disznónak? Megcsípte egy darázs? – kérdezte Magda. – Nem – mondta Almút. – Csak Elza köhögéscsillapítójából adtam neki. Tudni akartam, hogy mérgező-e.. – Úgy tűnik, nem halálos. Épp ellenkezőleg, meglehetősen elégedettnek látszik! Klára vidáman szemlélte az állatot, amely épp megpróbált szenvedélyesen Mettelhez dörgölőzni. – Úgy néz ki, mintha megkapta volna a vitustáncot! Biztos vagy benne, hogy a köhögés elleni szirupból adtál neki? – Az ablak alatti polcon álló kék korsóból. Körülbelül annyit adtam a kocának, amennyit Jean számára kitöltöttél nekem. – Tulajdonképpen ki engedte meg neked, hogy az orvosságaimhoz nyúlj? – Elza, ne izgasd fel magad. Szerintem ez kitűnő ötlet volt Almúttól. Így legalább tudjuk, milyen hatása van ennek a szernek ilyen mennyiségben. – Ti csak azt akarjátok rám fogni, hogy méregkeverő vagyok. Ki akartok szolgáltatni az inkvizítornak! Mindent meg kellett volna semmisítenem! Össze fogom törni az edényeket, és a... – Hagyd abba, Elza! Megint a főnökasszonynak kellett lecsillapítania a felindult patikusnőt, miközben Mettel Bela és két szolgáló segítségével befogta a féktelen állatot. Trina csaknem megszakadt a nevetéstől. Úgy botorkált köztük, mint aki ugyancsak berúgott, és pajkosan Almút oldalához dörgölőzött. Végül némi nehézségek és heves kiáltozás árán sikerült összekötni a disznó mellső és hátsó
lábait, és amikor Almút később, mielőtt aludni ment, utánanézett, a koca hangosan horkolva feküdt szalmafekhelyén. – Nem úgy néz ki, mintha az orvosságtól elpusztulna! – jegyezte meg Thea Almútnak. – Még ilyen mennyiségtől sem. De hatása, az van a szernek. Nem csoda, ha a fiatalember elég felajzottnak érezte magát, hogy elhagyja betegágyát, és kék foltokat szerezzen magának. – Úgy tűnik. De én most éppolyan fáradtnak érzem magam, mint ez a disznó, és ugyanolyan jól fogok aludni, köhögéscsillapító nélkül is.
13. fejezet
J
ohannes testvér egész elégedett volt az eredménnyel. A bűnös kész volt megjelenni Isten ítélete előtt. És akkor meg lehet tenni a további lépéseket. A tárgyalás azonban valahogy másképp zajlott le, mint ahogy várta. Nemcsak azért, mert az eretnek begina nem volt jelen, hanem megint csupán a főnökasszony, Magda von Stave, akinek a magabiztos fellépése némi rosszérzést keltett János testvérben. Az asszonnyal együtt azonban de Lipa úr és megjelent. És azután még ez a bencés páter is felbukkant, akire Johannes testvér egy másik ügy kapcsán emlékezett. Nem nagyon szívesen, persze. Világosan értésére adta ennek a háromnak, hogy az Almút nevű begina ellen emelt vádjai rendkívül megalapozottak. Nem vétkezett talán az egyház és intézménye – ezúttal Notker testvér – ellen? Természetes, hogy az egyház, mint Jézus maga, magától értetődően ugyancsak kész a bűnösöknek megbocsátani, és ismét szerető karjaiba zárni őket. Feltéve, ha beismerték, milyen vétséget követtek el, és hajlandók gondolataikat, szavaikat és tetteiket megbánni, és megfelelően vezekelni érte. Johannes testvér mindenképpen kész volt arra, hogy az egyház nevében megbocsásson az eretnek asszonynak, amennyiben az kinyilatkoztatja, hogy beismeri bűnösségét. Már fontolóra is vette, mi lenne a megfelelő vezeklés, de ezen a ponton Ivo atya keresztülhúzta a terveit. Ez az átkozott pap a begina gyóntatójának minőségében képes volt éppen erre a bűnre feloldozást adni! Johannes testvér természetesen megpróbálta még egyszer világossá tenni a bűn súlyosságát, és hangsúlyozni egy – mindenekelőtt a beginák környezetére is kiterjedő – alapos vizsgálat szükségességét, de ezzel süket fülekre talált. Igen, a főnökasszony még a családi összeköttetéseire is utalt, és hogy a
befolyásos patríciussal, von Stavéval hajba kapjon, az volt az, amit Johannes testvér a legkevésbé sem kívánt. Az is dühítette, hogy még az a szörnyű borkereskedő is otrombán rendreutasította. De ebben az összefüggésben nem tehetett semmit, mert vádja második részét illetően rá volt utalva a vele való együttműködésre. Ezért a borkereskedő goromba közbeszólását – „Isten embere, de hisz a lány csak a Bibliát idézte! Maguk papok lépten-nyomon ezt teszik!” – megpróbálta hallatlanná tenni. De a gyomrából keserű íz tort fel, amikor az illő választ kénytelen volt magába fojtani. De Lipával az inkvizítor szívesebben beszélt volna már korábban és egyedül, a férfit azonban nem lehetett elérni. Először azt mondták, hogy a szőlőbirtokán van, aztán a raktárban volt dolga, és végül kedden, késő este, elment valahová vacsorázni. De úgy nyilatkozott, miszerint szombaton szextakor kész eljönni a begina-házba, hogy közreműködjön adlátusa, Jean de Champol meggyilkolása ügyének felderítésében. Csakhogy időközben de Lipa arra a véleményre jutott, hogy Jean természetes halállal halt meg, és arra sem volt hajlandó, hogy a méregkeverés vádját megismételje. Azt a meggondolatlan kijelentést dühében és fájdalmában tette. De itt Johannes testvér több érvet tudott felhozni. Nem javult-e már előtte a fiatal férfi állapota? Sőt, nem az volt-e a szándéka, hogy kedden újra elkezdi a munkát a raktárházban? És a drámai rosszabbodás nem csak akkor állt-e be, amikor a beginák felkeresték? De Lipa kénytelen volt igazat adni Johannes testvérnek: halála reggelén valóban neki magának kellett Jeannak megtiltania, hogy az ágyat elhagyja, és megparancsolni, hogy néhány napig még kímélje magát. Azt is el kellett ismernie, hogy villámcsapásként érte, amikor a szolgáló délután Jean betegágyához hívta. Az is igaz, hogy a begina, Almút, hosszú ideig egészen egyedül volt a beteggel a szobában. Az inkvizítor elégedetten vette észre, hogy a borkereskedő arcán kétségek tükröződnek. Ékesszóló szavakkal igyekezett ezeket
erősíteni, nem zavartatva magát a főnökasszony hitetlenkedő hallgatásától, sem a bencés töprengő homlokráncolásától. – Mindez nagyon meggyőző, Johannes testvér – mondta de Lipa. – De miért akarta volna megölni? – Miért öl meg egy asszony egy fiatal, jó kinézetű férfit? Bízzák a bűnöst az én gondjaimra, és hamarosan tudni fogjuk, milyen sötét szándékok késztették erre. De János testvér kívánsága nem teljesülhetett. Ivo atya közbelépett. Természetes, hogy Szent Benedek rendjének eme elpuhult tagja nem volt képes igazi erőkifejtésre, amikor arról volt szó, hogy egy bűnöst megbánásra és vezeklésre kell bírni. És a tetejébe még kételkedett is abban, hogy a begina vétkes férfi halálában. Ragyogóan érvelt, azt meg kell hagyni. De Lipa újra megingott, és vissza akarta vonni a vádat. De akkor közbejött valami, ami a méregkeverőnő bűnét illetően végleges bizonyítékkal szolgált az inkvizítornak. A refektórium ajtaja előtt jellegzetes női jajveszékelés hallatszott, és már éppen rá akart szólni a főnökasszonyra, hogy vessen véget a kotkodácsolásnak, amikor olyasmi ütötte meg a fülét, ami módfelett érdekelte. Úgy fülelt a két hangra, mintha megigézték volna. – Semmi keresnivalód a patikámban, Almút! – rikácsolta az egyik. – Már megint. Te itt csak kárt okozol! – Elza, de hiszen nem csináltam rendetlenséget, csak egy kis kenőcsöt vettem el Klára lábaira. Ez ellen azelőtt semmi kifogásod sem volt. Mi van veled? – Nem bízom benned, Almút. Bajt hoztál ránk a mesterkedéseiddel! – Mit akarsz ezzel mondani? Hiszen te magad kérted, hogy segítsek neked. Azt mondtad, segítségre van szükséged, mert Trina nem ért meg mindent. – Segítség? Te nem vagy segítség. Összekevered a füveket, titokban kiveszel az orvosságaimból, furcsa tinktúrák kotyvasztására csábítod Trinát, és ki tudja, még mit műveltél itt.
Nem csoda, ha méregkeveréssel gyanúsítanak. Én mindenesetre nem akarom, hogy én legyek a hibás, ha valakinek ártanak a szereim. Ebben a pillanatban a főnökasszony felállt, és csendet kért. Johannes testvér azonban ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal kihallgassa a két asszonyt, és így Almút és Elza végre ott ült vele szemben. Ha képes lett volna ilyesmire, a kezét dörzsölte volna, mert az űzött pillantású, hájas patikusnő nem volt képes abbahagyni, hogy minden lehetséges gaztettel megvádolja a másik beginát. Az konokul hallgatva ült mellette, és olyan szorosan összekulcsolta a kezét, hogy kifehérlettek a csontjai. Ha Johannes testvér valaha is látott méregkeverőnőt, ez az volt. Még ha dacos és makacs is. De ennek lenne orvossága. Azonban mielőtt még egyáltalán kérdést intézhetett volna hozzá, miután a patikusnő mindent elmondott, ami a szívét nyomta, ez a bencés már magához ragadta a szót: – Itt, tisztelt Johannes testvér, hatalmas vádakat hallhattunk. És ezért csatlakoznom kell testvéremhez, és ragaszkodnom ahhoz, hogy kerüljön bizonyításra e begina bűne vagy ártatlansága. Mi lenne erre megfelelőbb, mintha magát Istent, az igazságos bírót hagynánk ítélkezni? Ha ez a nő ártatlan lenne Jean de Champol meggyilkolásában, akkor baj nélkül átvészeli az istenítéletet. Johannes testvér, foganatosítsuk a tetemrehívást. A meggyilkoltat holnap kell végső nyugalomra helyezni, és én gondoskodom arról, hogy a kápolnában, az oltár előtt ravatalozzák fel. Ott ez a begina kerülje meg térden állva a holttestet, ahogy a szokás kívánja, és közben kiáltsa háromszor a nevét. Csókolja meg a halottat, és esküdjön meg hangosan Istenre, hogy ártatlan. Amikor a fiatalember meghalt, nagy mennyiségű vér ömlött a szájából. Ha most újra vérezni kezd, vagy a vádlott nem képes a nevét kiáltani, vagy megcsókolni, vagy az ártatlanságára megesküdni, akkor adják át az igazságszolgáltatásnak.
Ez nem egészen az volt, amire az inkvizítor gondolt, de ennek a megoldásnak is voltak vonzó oldalai. Még ha a holttest nem is kezdene el vérezni, bűne tudata és a nyilvános megszégyenítés gondoskodni fog arról, hogy az eretnek begina meg se tudjon szólalni. És akkor a kezében lesz. Johannes testvér beleegyezett, és megszabta a feltételeket. A halottat ne a kis temetőkápolnában, hanem annak a plébániatemplomnak az oltára előtt ravatalozzák fel, ahol a begina eretnek kijelentéseit tette. Ez a fiatal nőszemély a mise során, valamennyi hívő jelenlétében, meztelenül és lenyírt hajjal álljon az istenítélet elé. A jelenlévők felindulás nélkül fogadták a szavait, a főnökasszony csupán egy apróság ellen tiltakozott. A vádlott haját ne nyírják le, ez csak azokra vonatkozik, akikre rábizonyították a bűntettet. Jósága jeleként Johannes testvér beleegyezett, hogy a beginát csak bűne bebizonyosodása után nyírják meg.
14. fejezet
A
lmút úgy ült Magda szobájában a pádon, mint aki megbénult. A főnökasszony ide küldte, mert Johannes testvér távozása után még beszélni akart de Lipával és a bencéssel. A legkülönbözőbb érzések rohanták meg. A legsúlyosabb ezek közül mégsem az előtte álló tetemrehívás miatt érzett félelem volt, hanem az a megrázkódtatás, amelyet Elza vádja és árulása okozott. Azonkívül még mindig zavarodott volt, hogy Ivo atya hirtelen bűnösnek tüntette fel, és ilyen megalázó procedúrának vetette alá. Halkan kinyílt az ajtó, és Magda mellé ült. – Igazi jó barátra találtál, Almút. – Én? Kire? – Almút elkeseredetten a főnökasszonyra nézett. – Talán erre az álszent bencésre gondolsz? – Óh, igen, őrá. Nem tudod, hogy sokkal rosszabbtól mentett meg, mint pusztán egy halott megcsókolása? – Meztelenül, fedetlen fejjel, az egész gyülekezet előtt! – És egy jó barátnőt is találtál, Almút. Különben még a hajad sem lenne meg! – Ti mind őrültek vagytok. Én nem öltem meg a fiút. Hát már egyáltalán nem hisztek nekem? – Dehogynem, Almút, hiszünk neked. Különben Ivo atya nem javasolta volna ezt az istenítéletet, és én nem egyeztem volna bele. Magda, aki általában nagyon tartózkodó volt, előrehajolt és kezébe fogta Almút hideg kezeit. – Hallgass meg, Almút. Te bátor asszony vagy, és én teljes mértékben megbízom benned, és a képességeidben, hogy megbirkózol ezzel a próbával. Néhány meggondolatlan szótól eltekintve semmiért sem kell szemrehányást tenned megadnak.
Nagy méltósággal és higgadtsággal el fogod viselni ezt a marhaságot. Gondolj mindig arra, hogy Johannes testérnek más eszközei is vannak, hogy beismerő vallomást csikarjon ki. Ivo atya azért ragaszkodott az istenítélethez, hogy ezeket ne vethesse be. Gondold csak meg, ennek legalább megvan az az előnye, hogy bebizonyítja az ártatlanságodat. Utána, némi szerencsével, végleg megszabadulunk az inkvizítortól. – Remélhetőleg. Istenem, csak azt tudnám, mi bújt Elzába? Hiszen nemcsak kuruzslással és veszélyes anyagokkal való visszaéléssel vádolt meg, hanem még varázslás gyanújába is kevert. Bárcsak a szörnyű dominikánus figyelmét elkerülte volna ez a zavaros beszéd! – Nem tudom, mi kavarta fel ennyire Elzát. Nekem nem mond semmit, de érzem, hogy magánkívül van a félelemtől. Ha kicsit megnyugodott a helyzet, még egyszer alaposan elbeszélgetek vele. – Az embernek szinte az a gyanúja támad, hogy titkol valamit – mondta Almát tűnődve. – Lássuk csak, mi van, ha rossz szert vagy egy rosszul összeállított orvosságot adott nekem. Vagy esetleg másnap még egy másikat is elvitt de Lipához... – A disznó szerencsésen túlélte a dolgot, miután egy napig boldogan szundikált. A köhögéscsillapító nem ártalmas. – Rendben van. De egy második szer? – Miért tette volna? – Mert nem bízott bennem, mert elfelejtette... Ah, hogyne, már kezdek kísérteteket látni. Az üveg még Jean szobájában volt, amikor az meghalt, és Thea megerősítette, hogy köhögéscsillapító volt benne! – Állj meg, Almút! Eszembe jutott valami. Míg gondolkodott, Magda meglazította ujjaival a szorosan feje és álla köré tekert pántot.
– Tudtad, hogy de Lipa még kedd reggel azt mondta a fiúnak, maradjon ágyban, és kímélje magát? Az azonban elég jól érezte magát ahhoz, hogy újra elkezdje mindennapi munkáját. Ezek szerint előző éjjel semmi olyan nem történhetett, ami a halálát okozta. Ennek a nap folyamán kellett bekövetkeznie. Továbbsegít ez minket? – Talán. Bárki mérgezte is meg, de Lipa házában kellett hogy tegye. Vagy a fiú ez alatt az idő alatt elment még máshová is? Ezt ki kellene derítenünk. – Attól tartok, Almút, hogy holnapig itt semmit sem derítünk ki. Utána pedig derítse ki az, aki akarja. Gondoljuk át együtt, hogy vészeljük át a holnapi színjátékot. Vasárnap reggel még mindig hűvös és borult idő volt, és a beginák szorosan bő köpenyükbe burkolóztak. De akkor is ezt tették volna, ha az égről hétágra süt a nap. A csoport védelmezőn középre vette és a templomba kísérte Almútot. Természetesen futótűzként terjedt el a híre, hogy aznap istenítélet lesz, és a kis Szt. Brigiden-templom annyira megtelt, hogy alig lehetett állni. Almút, annak ellenére, hogy ártatlanak tudta magát, nem tudta legyőzni szorongását és félelmét, amely vaspántként szorult a szívére. Csaknem az egész éjszakát térden állva töltötte, azon imádkozva, hogy ne mondjon csődöt: ne botoljon meg, ne dadogjon, ne felejtse el a szavakat, amelyeket mondania kell, és – az ég szerelmére – ne törődjön a pillantásokkal, amelyek majd meztelen testére és kibontott hajára tapadnak. Mert a dominikánus a legkisebb bizonytalanságot bűne beismeréseként értelmezné. Tudta ugyan, hogy testvérei támogatják, amennyire lehet, és próbálják védelmezni, de a megaláztatás érzése ellen nem tudtak neki segíteni. A mise menetére alig ügyelt, ahogy magában egyik rózsafüzért suttogta a másik után, anélkül hogy a szavak értelme a tudatáig jutott volna. Végül eljött az idő, és le kellett vennie ruháit és megoldani a
haját. Testvérei szoros kört formáltak körülötte, és amíg lehetett, oltalmazták a mohó pillantásoktól, miközben Almút megoldozta cipőjét, letette szürke felsőruháját, remegő ujjakkal kibontotta fehér alsóruhája zsinórjait, és végül merev és dermedt arccal levette a fejét körülölelő pántot és a fátyolt. A haja alatta fel volt tűzve, és Magda maga segített kibontani a fonatokat, és haját a vállára teríteni. – Gyerek, bátor vagy! – súgta neki. – Imádkozunk érted! Hosszú volt az út a templomon át az oltárig, ahol a fiatal férfi holttestét felravatalozták. Almút tudta, hogy Magda és Thea szorosan mögötte maradt, de a térde reszketett, és sápadt és görcsös volt, amikor az első lépéseket megtette. – Mária, segíts! – fohászkodott magában. – Nem szabad haboznom. Talpa alatt hideg volt a kőpadló, és jobbra-balra egyre erősödött a sugdolózás és a suttogás. – Ott megy a gyilkos asszony! – Biztos fajtalankodott vele, és amikor a férfi elutasította, hidegvérrel megmérgezte. – Állítólag titkos szereket használt. Talán a szerelmi bájitalok voltak halálosak. – Az arcára van írva a bűn! – És nemcsak oda! Gyalázkodó és durva megjegyzésék ütötték meg Almút fülét, feltételezések, rágalmak, rosszindulat. Lekicsinylő megállapítások hangzottak el a testéről, és a csúf szitkok úgy érték, mint a mérgezett nyilak. Összeharapta a fogát, míg álla görcsöt kapott, és szemét nem merte a padlóról felemelni. Torka annyira összeszorult, és szája annyira kiszáradt, hogy rémülten úgy érezte, egyetlen hangot sem fog tudni kiadni. – Mária, segíts! – fohászkodott újra. – Segíts meg, Mária!
És abban a pillanatban, amikor már-már azon volt, hogy pánikba esve megfordul és elrohan, ismerős hang szólalt meg mellette: – Fel a fejjel, nővér! Zavart tekintettel nézett fel. Először azt hitte álmodik. A kék ruhás alak arca a Mária-szoboré volt. De aztán mindjárt megismerte Azizát, aki éppen levett a fejéről egy virágkoszorút, lerántotta a fátyolt, és szétrázta hosszú haját. Aztán a kezébe nyomott valamit. – Tedd fel, nővér! Akkor nem lesz fedetlen a fejed! Almút elképedten nézett a margarétából, fehér sövényszulákból és sötét rózsaszínű vadrózsából font koszorúra. Reszkető kézzel a fejére tette, és ebben a pillanatban lefoszlott róla a rémület. A találkozás csak egy pillanatig tartott, de a pillantása most mégis újra kitisztult, és torkában felengedett a görcs. Kiegyenesítette a vállát, és mélyet lélegzett. Aztán megrázta haját, amely csípőjét is eltakarva csillogó hullámokban omlott alá, akár egy védelmező palást. Nem törődött a templomban felmorajló zúgással. Méltóságteljes tartással az oltárhoz lépett, és csak most vett tudomást a környezetéről. Jobbra a ravataltól ott állt a dominikánus, vakító fehér csuhája világított a templom tompított fényében. Mohó pillantással nézett rá, és ez Almútot jobban taszította, mint a tömeg rosszindulatú megjegyzései. Egyenesen a szerzetes szemébe nézett, és arcán olyan megvetés tükröződött, hogy a férfi lesütötte szemét. Valamivel hátrébb Almút felfedezte a kövér Notkert, aki láthatólag teljesen megfeledkezett a körülötte állókról. Tátott szájjal bámult rá; a leplezetlen vágytól nyálpatakocska csordult le húsos állán. Ivo atya is a ravatalnál állt, de ő nem emelte fel szemét a kezéről, amelyet csuhája bő ujjába rejtett. Almút mást is észrevett. A ravatal előtt összegyűlt tömegben felismerte apját, akinek a feje sötétvörösre gyulladt zavarában, és nem tudta, merre nézzen. Mostohaanyja, Barbara szorosan összekulcsolt
kezét a szájához emelte, de Almút szemébe nézett, és bátorítóan intett neki. Felfedezte Hermann de Lipát, akinek a pillantása hűvösen és érdeklődés nélkül siklott végig rajta, és Dietkét, aki kifejezetten lenézően méregette. Elérte az oltárt, amelyen Jean de Champolt felravatalozták. A templomban csend lett. Mindenki feszülten várta a találkozást. Megindul-e a halott vére? Beismeri-e a bűnös nő a vétkét? Összeroppan-e a rémülettől és a bűn súlyától? Almút, ahogy előírták, térdre ereszkedett a ravatal előtt, és nekifogott, hogy háromszor körbecsússza. A kőpadló durva volt, és sebesre dörgölte a térdét, de Almút minden körnél fennszóval elkiáltotta a halott nevét. Aztán felemelkedett, és a felravatalozott halotthoz lépett. Édeskés, undorító rothadásszag terjengett körülötte, de Almútot mély részvét fogta el, amikor ránézett. Jean de Champol csukott szemmel feküdt a párnán, fekete haja gyűrűkbe göndörödött arca két oldalán, és nyugodtnak és szelídnek látszott. Egy vonzó férfi ígéretét rejtő szép ifjú, aki ezt az ígéretet már soha sem fogja beválthatni. Almút öntudatlan bájjal föléje hajolt, és azt suttogta; – Ha másként fordult volna, Jean, akkor ez még örömet is okozhatott volna nekem! Gyengéden megcsókolta a hideg ajkakat, és hátralépett. Fejéről vigyázva levette a virágkoszorút, és a halott mellén összekulcsolt kezére helyezte. Azután feltekintett. Ebben a pillanatban meglátott valamit, amitől kis híján megtántorodott. Mert a borkereskedő mögött sötét alak bukkant fel. Egy tiszta feketébe öltözött, sötét fürtű férfi. Az első pillanatban azt hitte, hogy Jeant látja ott, de aztán újra felismerte az idegent, akiről Rigmundis látomása hírt adott. A férfi nem nézte tapintatosan a padlót, és őt sem bámulta buján. Csak nézte figyelmes csodálattal. Almút gyorsan elkapta tekintetét, és emlékezetébe idézte feladata utolsó részét. Azon a hangon, amelyet apja építkezésein,
a kalapáló és üvöltöző kőfaragók között szokott meg, mindenki számára érthetően kijelentette: – Én, Almút Bossard, esküszöm az Úristenre, Jézusra, az ő élő fiára és a Szentlélekre, hogy nem öltem meg Jean de Champolt. Esküszöm Máriára, a Szent Szűzre, a menny királynőjére és irgalmas anyára, hogy bűntelen vagyok a halálában. Esküszöm mindenre, ami nekem értékes és kedves, hogy ártatlan vagyok! Esküje még visszhangzott a bolthajtás alatt, amikor Ivo atya a ravatalhoz lépett, és ugyanolyan hangosan kihirdette: – A holttest nem vérzett, a megvádolt teljesítette a feltételeket, amelyekkel Istent hívta fel ítélkezésre. Ő bölcsességében és jóságában bebizonyította nekünk, hogy az asszony ártatlan Jean de Champol halálában. Imádkozzunk! Almútot hosszú, bő köpeny burkolta be, és a beginák újra szoros gyűrűt formáltak körülötte. – Jól csináltad! – suttogta Klára. – De ki volt az az őrült a koszorúval? – Pszt! Almút nem volt biztos benne, tudni fogja-e valaha is, valójában ki is volt az. Johannes testvér a szokás erejével semmibe vett fájó gyomrát, de ehhez ma több akaraterőre volt szüksége, mint máskor. Még ha a tetemrehívás nem is úgy végződött, ahogy remélte – Ivo atya főjön a legsötétebb pokolban! – mégis talált egy újabb terhelő bizonyítékot. Jean de Champolt eltemették, és ő csatlakozott de Lipáékhoz, hogy felajánlja nekik lelki segítségét. Ivo atya is ezt akarta tenni, de a belátó Isten követet küldött, és a pátert a priorhoz rendelte, hogy közölje vele az érsektől érkezett híreket. A ház asszonyával való megbeszélés kifizetődőnek bizonyult, annak az asszonynak még volt lelkiismerete, amely összerándult, amikor a pokol büntetésével fenyegette. Ezért amikor vesperásra harangoztak, Johannes testvér, a borkereskedő és sápadt hitvese
még egyszer útra kelt az Eigelstein-kapu felé, hogy a megátalkodott beginára végleg rábizonyítsák a gyilkosságot. A beginák a refektóriumban ültek, és a vacsorát fogyasztották, amelyet Gertrúd készített. Csak Elza nem vett részt az étkezésen, Magda már előző nap megparancsolta, hogy maradjon a házában, és hallgasson, amíg fel nem oldja büntetését. Almút étvágya visszatért, és egy második porciót is vett a valóban kiváló fogolypecsenyéből. Amióta a terhelő vád eltűnt e fejük felől, a hangulat oldott volt, és bár Klára evés után egy épületes mártírtörténetet olvasott fel, itt-ott már halk nevetés is hallatszott. A jó hangulatnak egyszerre vége lett, amikor az egyik szolgáló jött, és jelentette, hogy Johannes Deubelbeiß testvér a de Lipa házaspárral azt követeli, bocsássák be a kapun. – Hát ezek meg mit akarnak még itt? – kérdezte Klára felháborodottan. – Nos, biztosan nem bocsánatot kérni! – vélekedett Thea teljes joggal. Magda megrázta a fejét, és vállat vont. – Nemigen hagyhatjuk őket a kapuban ücsörögni. Hallgassuk meg, mit akarnak mondani. De a legnagyobb önuralmat kérem tőletek. A három látogatót bevezették a refektóriumba, és hellyel kínálták őket. Az erős ételszag, amely még ott terjengett a levegőben, kínokat okozott Johannes testvérnek, és az arca zöldes színt öltött. Mégis sikerült kívánságát rövid és érthető formában előadni. – Előkerült a méreg! A jelenlévők felnyögtek, amikor a kis üvegcsét maga elé tette az asztalra. – Elismerik, hogy ez az edény a maguk háztartásából származik? – kérdezte körülnézve. – Ilyesfajta üveg sok van, Johannes testvér.
Magda nem volt hajlandó semmit harc nélkül feladni, de Johannes testvér élesen rápillantott. – Hozzák ide a patikusnőt, őt nem látom maguk között. Ő biztosan emlékezni fog, mibe tölti a szereit. Mivel Elza viselkedése az inkvizítorral való legutóbbi találkozáskor rendkívül terhelőnek bizonyult, Magdától semmi sem állt távolabb, mint hogy másodszor is nyilatkozni engedje. Almútra nézett, és az azonnal elértette pillantását. – Nincs rá szükség. Én magam vittem a kis korsót de Lipához. Gyógyító köhögés elleni szert tartalmazott, nem mérget! – Ezt állítja maga. Akkor most tanúk előtt el fogja fogyasztani az edény tartalmát. Almút némán meredt a dominikánusra. Ha de Lipa házában valaki mérget kevert a szerbe, akkor ez most a halálos ítélete volt. – Ezt nem kívánhatja! – förmedt rá Magda a szerzetesre. – Ma a templomban maga Isten bizonyította testvérünk ártatlanságát. Nincs joga újabb követelésekkel előállni! – Ha ártatlan – ahogy mondja – akkor nem fog neki ártani az – állítólag – ártalmatlan szer. – Ki biztosíthat minket arról, hogy valóban az eredeti orvosság az, ami benne van? – kérdezte Magda, és az üvegcsére mutatott. – Egyáltalán nem lehetetlen, hogy valami ártalmas dolgot kevertek bele! – Hogy lehet benne méreg, ha Jean de Champol természetes halállal halt meg? Hiszen maguk még meg vannak győződve erről, nem? Ugyanakkor de Lipa felcsattant: – Tehát Jeant mégis megmérgezték. Ismerjék el! Magda az ajkába harapott. Többet mondott, mint amennyit akart. – Megmérgezték, de nem azzal az orvossággal, amelyet én vittem neki! – mondta Almút józanul, mert most már nem lehetett úgy tenni, mintha semmit sem tudnának.
– Akkor bizonyítsa be azzal, hogy beveszi! – Miért ő? – fortyant fel Magda. – Fogjanak meg egy kóbor kutyát, és próbálják ki azon! – Egy állatnál más lehet a hatása, mint az embernél. Igya ki, és bizonyítsa be ezzel, hogy az orvosság ártalmatlan. Thea, aki a legközelebb ült Johannes testvérhez, figyelmesen szemügyre vette az üvegcsét. – Még több mint félig van! Ebben a mennyiségben akkor is ártalmas, ha nincs méreg beletéve! Két tele kanállal, ez a rendes adag, ami segít az embernek. – Szóval méreg. Beismeri! – Nem méreg, amíg az adagolás megfelelő. – Mennyit vett be belőle a megboldogult? Magda de Lipához intézte a kérdést, aki eddig hallgatva ült ott. Úgy tűnt, a borkereskedő nem valami jól érzi magát a bőrében, és Dietke is lesütött szemmel, és nagyon csendesen ült mellette. – Vasárnap két kanállal adtam be neki, és attól nyugodt álomba merült. Hétfőn reggel egy teli kanállal vett be, és este még egyet. A tanácsomra kedden reggel is evett még egy kanállal ebből a léből. Szóval összesen öt kanállal. – Tulajdonképpen hol találták meg az üveget, Johannes testvér? Amikor megmosdattam Jean holttestét, már nem volt a szobában! – szólt közbe Thea. – A feleségem vette magához! – válaszolta kurtán de Lipa, és Thea alaposan szemügyre vette az üveget. – És maga nem vett be belőle? Dietke, anélkül hogy felnézett volna, némán megrázta a fejét. – A mennyiség rendben lehet. A patikusnőnk azon a véleményen volt, hogy körülbelül tíz vagy tizenkét kanálnak, öt napra vagy egy hétre elosztva, elégnek kell lennie a köhögés leküzdésére – erősítette még Almút.
– Jó, akkor bevesz egy ugyanekkora mennyiséget, és majd meglátjuk, mennyire ártalmatlan az orvosszerük. – Nem egyszerre! – tiltakozott Magda, de Almút vállat vont. A disznó még egyszer ekkora adagot kapott, és a következő nap mégis fölébredt mély öntudatlanságából. Nem a mennyiség volt a gond. Ha mérget kevertek az orvossághoz, akkor már egy teli kanálnyi is halált okoz. A siketnéma kislány lépett be a refektóriumra nehezedő csendbe. Megint a gyógyfüves ágyásban dolgozott. Köpenye, keze, arca csupa maszat volt a nedves földtől, és megint inkább földi manóhoz hasonlított, mint emberhez. De megérezte a feszült légkört, és hallhatóan szimatolt. Közben figyelmesen körülnézett, és utálkozó pillantása végül a dominikánuson állapodott meg. Artikulálatlan hang szakadt ki belőle, és elindult feléje. – Mit akar itt ez a kreatúra? – akarta tudni Johannes testvér, és eltaszította a piszkos teremtést. Féltette folttalan, fehér öltözékét. Almút felállt, és megfogta Trina vállát, hogy kituszkolja a szobából, de a kislány csak haragosan megrázta a fejét. – Tűnj el! – dörrent rá az inkvizítor. – Menj innét! – Nem kell vele kiabálnia, nem hallja magát. – Miféle torzszülötteket rejtegetnek itt! Küldje el ezt a teremtményt! – Élesen szemügyre vette Almútot, aki karját most védelmezőn Trina vállára tette. – Vagy – Johannes testvér, ötletével elégedetten, bólintott – itassa meg az orvosságot ezzel a szörnyeteggel. Ha méreg, nem okoz nagy kárt. Ezzel már csak egyetért! Almút volt az első, aki magához tért az általános elnémulásból, és ráförmedt az inkvizítorra. – Miféle keresztény maga? Soha sem hallott még a fogyatékosok és a gyengék iránti irgalmasságról? Lehet, hogy ez a kislány itt süket és néma, de emberként mindenesetre többet ér,
mint maga! Ez a gyermek Isten ártatlan teremtménye, érez és szenved, mint mindenki más. Almút remegett a haragtól, és amikor az inkvizítor hidegen így válaszolt: – Akkor igya meg maga! csak bólintott. – Meg fogom inni ennek az üvegnek a tartalmát. És ha méreg van benne, valamennyi jelenlevő gyilkossággal fogja megvádolni, Johannes testvér. Magának is, Hermann de Lipa, és a feleségének, Dietke asszonynak is felelniük kell majd érte, ha meghalok tőle. Dietke rémülten felnézett, amikor meghallotta a nevét. Még mindig zavartnak és sápadnak látszott. Rimánkodva Almútra nézett. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán csak nyelt egyet, és újra lesütötte a szemét. – Kérem, főnökasszony, értesítse a szüleimet. És talán megkérhetné Ivo atyát, hogy jöjjön ide – mondta Almút, aki hirtelen tudatára ébredt a veszélynek, amelynek kiteszi magát. Magda behívta a szolgálólányokat, és rövid utasításokat adott nekik. Azok nagy szemeket meresztve elsiettek. – Nemcsak a szüleidet és az atyát értesítik, Almút, hanem a bátyámnak is hírt akarok adni, Nem lesz hiány befolyásos tanúkban. – Úgy tűnik, most már sem a szer ártalmatlanságáról, sem ennek az asszonynak az ártatlanságáról nincsenek meggyőződve – állapította meg Johannes testvér elégtétellel. – Gondolom, begina, most majd imádkozni akar velem. – Az ördögöt, Johannes testvér. Inkább a pokolban pörkölődjek örökké, mint hogy a maga társaságában szóljak Istenhez és a szent Szűzhöz. – Maga káromkodik, Istentől elrugaszkodott, bűnös teremtés! Még az utolsó órájában is! – Lehet, hogy bűnös vagyok, mert ki bűntelen. De nem vagyok Istentől elrugaszkodott, és ártatlan vagyok Jean halálában. És most hadd maradjak egyedül!
Almút elhagyta a gyülekezetét, és a kamrájába sietett. Ott térdre esett a Mária-szobor előtt és imádkozott.
15. fejezet
A
p tuum praesidium confugimus, sancta Dei genetrix... Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja! Ne vesd meg könyörgésünket szükségünk idején – fohászkodott, és a könnyek végigcsorogtak arcán. – Mit tettem, szent anya, hogy ilyen büntetés sújt? Hiszen csak a gyermeket akartam megvédeni. Csak nem hagyhattam, hogy Trina ennek a fanatikusnak az áldozata legyen. De ha méreg van az üvegben, akkor most én fogok meghalni. Irgalmas anya, oltalmazz meg engem. Még nem akarok meghalni. A hangja elcsuklott, és arcát kezébe temetve, zokogva feküdt a földön. Már nem voltak gondolatai, amelyeket szavakba foglalhatott volna. Csak a félelem maradt és a nyomorúság. Tudta, hogy nincs számára kiút. Talán meneküljön el? De hova fordulhatna, hogy másokat ne sodorjon veszélybe? Menekülése csak újabb ok lenne az inkvizítor számára, hogy üldözze. Johannes nem ismerte el a tetemrehívás eredményét, elferdült gondolkodásával továbbra is bűnösnek tekintené. Legmélyebb kétségbeesésében még Almút könnyei is elapadtak, és száraz szemmel nézett fel a bronzszoborra. – Menny királynője, Boldogságos Szűz, első anya, a legnagyobb szükségben vagyok. Segíts, Mária! A nyugodt, szelíd arcon a szarvak közt feszülő különös glória alatt, amelyen most sugárzó kereszt ragyogott, nem látszott semmiféle indulat. De Almútnak most hirtelen eszébe jutott a másik, a régi neve, és hangtalanul azt suttogta: – Ízisz! Segíts nekem. Aztán újra kezébe hajtotta fejét, és átadta magát az egész testét rázó reszketésnek. És akkor emlékezetében felmerült egy
kép. Egy kék ruhás alak jelent meg előtte, aki bátorítóan odakiáltott neki: – Fel a fejjel, nővér! A reszketés alábbhagyott, és Almút lassan térdre emelkedett. Felemelte a fejét, és kinézett az ablakon. A felhőtakaró, amely eddig a napot takarta, felszakadt. Az ablakon át csillogó napsugár hatolt a szobába, és a levegőben aranycsillámként porszemek táncoltak. A Mária-alak feketén és éles körvonalakkal emelkedett ki a ragyogó fényből. – Az is lehet, hogy Jeant más módon mérgezték meg. Akkor az orvosság valóban ártalmatlan. Igen – természetesen ennek is fennáll a lehetősége. Vállalom ezt a próbát Mária, mert tudom, hogy kegyelmed védelmező palástként borul fölém. Almút letörölte arcát a mosdótálban lévő hideg vízzel, és rendbe szedte ruházatát. Aztán elhagyta a házat, és emelt fővel a refektóriumhoz indult, ahol az összegyűltek némán várták.
14. fejezet
K
ész vagyok meginni az orvosságot – mondta Almát szilárd hangon Johannes testvérnek. – De előtte néhány dolgot el akarok rendezni a főnökasszonnyal! – Elimádkozom egy rózsafüzért, azalatt megbeszélhetik a szükségeseket. Magda felemelkedett, és Almút követte őt a lépcsőn a szobájába. – Remélem Ivo atya el tud szabadulni a kötelességeitől, és be tud ugrani. Talán ő tudna még valamit tanácsolni – mondta Magda, amikor becsukta maguk mögött az ajtót. – Talán. De az is lehetséges, hogy a köhögéscsillapító nincs megmérgezve, Magda. Az adagtól pedig nem fogok meghalni. Lehet viszont, hogy elkábulok, mint a disznónk, és nem tudom, mit teszek. Kérlek, ügyeljetek rá, hogy tartsam a számat. A legjobb lenne, ha bezárnátok, és őriznétek. – Almút! Nagy veszélyt vállalsz. Nem tudom, vajon el tudtuke volna hárítani, ha ez az istenátka Johannes nem Trinát fenyegette volna. Bármi történik is, Almút – mi örökké hálásak leszünk a nagylelkűségedért. És amennyire képesek vagyunk megvédeni, meg fogunk tenni minden lehetségest. Magda átölelte Almútot, és magához szorította. Aztán mindketten lementek. – Adja ide az üvegcsét, inkvizítor! Johannes testvér néhány szót mormolt, aztán sovány ujjaival áttolta a kis üvegedényt az asztalon. Almút rögtön utánanyúlt, de egy piszkos kis kéz megelőzte. Trina megragadta az üveget, és gyorsan elrántotta az inkvizítor keze ügyéből. Ügyesen eltávolította a dugót, és az orra alá tartotta, miközben kissé
meglötyögtette a tartalmát. Aztán szélesen mosolyogva Almútnak nyújtotta, ivást mímelt, aztán kibotorkált a helyiségből. – Gondoskodjanak róla, hogy az az idióta kint maradjon! – sziszegett Johannes testvér, gyűlölettel teli pillantást vetve Trinára, aki nagy élvezettel még egyszer hozzádörgölőzött az ajtófélfához. Almút szívéről azonban nagy kő esett le ettől a kis közjátéktól. A kislány szaglóérzékében megbízhatott, és mivel ő semmi idegent nem érzékelt az orvosságban, most már valóban remélte, hogy egy hosszú alváson kívül nem kell komolyabb következményektől tartania. Elszántan szájához emelte az üveget, és ivott. A folyadék édes volt a méztől, és fanyar a gyógyfüvektől, de mindenekelőtt bor íze volt, amivel az egészet összekeverték. – Leülök a padra a gyógyfüves kertben, és élvezni fogom a napot. Egyik nővérem őrködhet mellettem. Esetleg a szüleim vagy a pap, ha eljön. Almút Klára, kíséretében méltóságteljesen elvonult, és a melengető alkonyi napsütésben várta, hogy a kábítószer hatni kezdjen. Ez nem sokáig váratott magára, de Almút először alig érzékelte. Csak úgy érezte, mintha lassanként messzire tűnne mindaz, ami ezen a felkavaró és megerőltető napon történt. Már semmi nem nyomasztotta, és szokatlan könnyűség áradt el benne. Beszívta a lába körül virágzó füvek szagát, és sohasem tűnt még semmi szebbnek, mint a kakukkfű illata, amelyet méztől ittasan méhek táncoltak körül. A színek is élénkebbnek és erősebbnek tűntek, mint bármikor azelőtt. Almút elragadtatással nézte a zsálya poros zöldjét és bíbor virágzatát, a fehér szirmú kamillák sárga szemei mintha rákacsintottak volna, és a virágzó parlagi pereszlény kékje olyan örömöt ébresztett benne, hogy ajka körül boldog mosoly játszott. Valahol emberek beszélgettek, heves és hangos szavakat váltottak, egy felháborodott kiáltás és
vad röffenés hallatszott, de a lárma kevéssé zavarta meg szemlélődő derűjét. Hallgatta egy kövér dongó zümmögését és egy feketerigó trillázását, érzékelte saját nyugodt lélegzését és hallotta ereiben a vér dobolását. Testét nehéznek és ellazultnak érezte, és fejét fáradtan a mögötte magasodó kőfalnak támasztotta. Kicsit lehunyta pilláit, elvonultatta maga előtt a nap képeit, anélkül hogy megragadná őket. Klára valamikor felállt, és valaki más ült le mellé, és kezébe fogta a kezét. Érdes, kemény, bőrkeményedéses férfikezek. A hangot ismerte, igen, de a szemét nem tudta kinyitni. Újra emlékek tolultak fel benne, és újra maga előtt látta a kékbe öltözött alakot, aki a templomban a segítségére sietett. Arca újra összemosódott a Mária-alakéval, és Almútot mély boldogság töltötte el. – Ő segített nekem! – suttogta halkan. – Ki segített neked, lányom? – kérdezte mellette a hang. Már nagyon elhomályosult értelme maradéka azonban megóvta attól, hogy túl sokat mondjon. De szempilláit lustán felvetette, és felismert egy jól ismert férfiarcot. Ez újra elmosódott, és hirtelen női arccá változott, és ez volt az a pillanat, amikor Almút megfeledkezett minden óvatosságról, és fékevesztetten kacagni kezdett. Végül az apja vitte fel a nevetőgörcstől rázkódó Almútot a kamrájába, aztán a felesége, Barbara segített Klárának a teljesen elernyedt testet az ágyba tenni. Közben csodálatos dolgot tudtak meg! Almút nagy nehezen kinyitotta szemét. Világos nappal volt, és valaki a nevén szólította. – Barbara asszony... Ó, Szent Bibiane, nagyon rosszul vagyok! Mostohaanyja, nagy lélekjelenlétet tanúsítva, odanyújtotta neki a mosdótálat, és amikor végül Almút kimerülten lefeküdt, hívta a szolgálót, és friss vizet és bort hozatott vele. – Hogy vagy, Almút? – Most jobban. Sokáig aludtam? – Éppen prímára harangoztak, még kora reggel van.
– Fáradtnak látszik, Barbara asszony. Egész éjjel mellettem virrasztott? – Felváltva a barátnőddel, Klárával. Almút felült, és megitta a vízzel kevert bort. – Nem túl sokra tudok visszaemlékezni, csak arra, hogy nagyon szép volt a füves kertben. Mesélje el, mi történt! Barbara kaján mosollyal nézte, aztán hirtelen kirobbant belőle a nevetés. – Óh, te sokfélét mulasztottál. Apádat például, aki majdnem megfojtotta a borkereskedőt. Aztán ezt a disznót, amely meghempergett a piszokban, azután, mintha lódarázs csípte volna meg, rárontott erre a dominikánusra, és véges-végig bemocskolta a szép, fehér csuháját. Gyanítom, hogy az a piszkos kislány uszította rá a kocát. Mindenesetre az inkvizítortól egyelőre megszabadultunk. De attól tartok, hamarosan újra felbukkan, hogy ellenőrizze mesterkedései eredményét. – Nem nagyon fog neki tetszeni. – Így van, de most már valóban nem tehet ellened semmit! – Remélhetőleg. Nem mondtam vagy tettem valami olyasmit, amit eretnekségként a nyakamba varrhat? – Nem, azt nem... Almút megütközve nézett fel Barbarára. – Hanem? – Óh, csak az apádat hoztad végtelenül nagy zavarba. – Ejnye, ezt igazán nem akartam. Mit csináltam? – Nos, te... – Barbara a fejét rázva kuncogott. – Szóval, te kiderítettél valamit, amit ő annyira szeretett volna eltitkolni előlem. Persze egy jó részét már korábban is tudtam. – De hát miről van szó? – Nos, egy fiatal, Aziza nevű nőről beszéltél, és megállapítottad, hogy bizonyos hasonlóság van közte és apád között.
Ebben a pillanatban Almútnak újra eszébe jutott a meglepő felismerés, amire mámoros állapotában jutott. – Aziza a testvérem – csuklott egyet Almút. – Igen, a féltestvéred. Tudtam, hogy apádnak, mielőtt engem elvett, volt egy szeretője. Egy nagyon szép és művelt Cordobából való mór asszony. A gyermekről gyanítottam valamit, de sohasem kérdeztem. Ugye ez volt az az asszony, aki a templomban odanyújtotta neked a virágkoszorút? – Igen, Aziza volt. Én magam csak néhány nappal ezelőtt ismertem meg. Amikor meglátogattam magukat. – A szorult helyzetbe került szűz, értem. Ő tudja, ki vagy? – Azt hiszem, nem. Csak azért hív nővérnek, mert begina vagyok, és számára ezzel szinte apáca. – Meg fogod neki mondani? – Talán. Nem tudom. Mindenesetre nagyon hálás vagyok neki. Almút óvatosan az ágy szélére ült, és kezdte befonni hosszú haját. – Jobb, ha most felkelek, és felöltözöm. Egyébként Ivo atya beállított még? – A pap? Nem. Segítenie kellet volna neked, igaz? – Reméltem. Nos, ez van, nem lehet mindenkiben megbízni. Johannes testvérnek nem maradt más lehetősége, mint elejteni a begina ellen emelt vádat. Nem szívesen tette, mert az asszony mindenek ellenére bűnös volt, ezért a lelki üdvösségéért folytatott küzdelem kielégülést szerzett volna neki. A begina olyan kevély volt és büszke, olyan nehéz volt megtörni – valódi erőfeszítést érdemlő feladat. És az Úr szemében bizonyára nagy érdemet szerzett volna magának, ha vezeklésre és megbánásra tudja késztetni. így azonban a borkereskedő mindenki jelenlétében ragaszkodott ahhoz, hogy a beginát zárja ki, mint lehetséges tettest, őt pedig nyers szavakkal felszólította, hogy ha
már foglalkozni akar ezzel a gonosz történettel, akkor szíveskedjék az igazi gyilkost megtalálni. A tanácsúr, von Stave, Magda bátyja is figyelmeztette, hogy Köln város tanácsa éppen egy évvel korábban már panaszt tett XI. Gergely pápánál egy dominikánus inkvizítor megengedhetetlen zaklatásai miatt. Ennek az inkvizítornak nagyon kapkodva kellett elhagynia Kölnt. Johannes testvér ugyan nem kapkodta el a begina-ház elhagyását, de amikor az a szörnyeteg gyerek és a mocskos disznó, visítva és röfögve újra feléje trappolt, mégis nagyon sietősen visszavonult. Nem sokkal később de Lipa is elhagyta a begina-házat, mogorván és magába szállva. – Amúgy is elég bosszúsága van, és most még ez is – gyilkosság a saját házában. Ez mély sebeket ejt a becsvágyán! – állapította meg Barbara, amikor elbúcsúzott. – Hamarosan látogass meg minket újra, Almút. Mindig szívesen látunk! – Köszönöm, Barbara asszony. És ne rójon fel apámnak semmit. – Biztos lehetsz benne. Rég el van felejtve. A közösség még zúgott, mint a méhkas, csak beszéltekbeszéltek egymással, hogy legyőzzék az utolsó két nap izgalmait. Csak Almútnak nem volt kedve a történtekről beszélni. Átöltözött a munkaköpenyébe, és kevert egy vödör maltert, hogy tovább építse a disznó istállóját. A kövek kemények voltak, és ügyetlen fogásúak, a fal már magasabb, mint ő maga, úgyhogy amikor az utolsó sort felrakta, fájtak alkarjai. De a munka nagyobb része megvolt. A következő lépés a tető felhúzása lesz, és Almút azt tervezte, hogy megkéri az apját, adományozza a begináknak a hozzá való épületfát. A kútnál megmosta a karját és a kezét, és a konyha felé indult. A külső falhoz tapasztott sütőkemencéből friss kenyér csábító illata szállt fel, és Almút korgó gyomorral a szakácsnő után kiáltott. – Itt vagyok!
Gertrúd, barátságtalanul és mogorván, mint mindig, egy tál hajdinakását, vajat és tejszínt tett az asztalra, és a másik végén tovább gyúrta a tésztáját. Almút hozott egy csupor almabort az ételéhez, de amikor a tál kiürült, még mindig éhes volt. – Kaphatok még egy kis kenyeret és sajtot, Gertrúd? – Hm. Hisz ma reggel robotoltál! A szakácsnő fatálcát tett eléje meleg rozskenyérrel és egy szelet lágy, aranysárga sajtot, és két édes cipót is mellé rakott. – Köszönöm, Gertrúd, de a cipókat add inkább Trinának. – Valami baj van velük? – Nem, nem, csodálatosak. Csak ezt a vezeklést rótták ki rám. A mise alatti eretnek viselkedésért! – Akkor olcsón megúsztad! Almút tele szájjal bólintott, és már újra képes volt egy kicsit önmagán nevetni. Gertrúd csak gyúrt tovább, megállás nélkül, de úgy tűnt, mintha ellenségének tekintené a nyúlós tésztát, amelyet meg kell fojtani és szét kell morzsolni. – Mondd csak, dühös vagy rám? A kenyereken már kék foltok támadnak, ha tovább is így gyömöszölöd őket. Gertrúd négy kész cipót csapott a sütőlapra, és betolta a kemencébe. Amikor visszatért, leült Almút mellé és felsóhajtott. – Mondanom kell neked valamit – kezdett bele. – Akkor rajta, mondd. – Dühös vagy Elzára, igaz? Almút tudta, hogy a patikusnő és a szakácsnő már nagyon régóta ismeri egymást. De erre most nem tudott tekintettel lenni. – Elza elég borzasztóan viselkedett. Megvádolt engem, és olyan dolgokat fogott rám, amikről pontosan tudta, hogy nem igazak. Hát ne legyek dühös? – Nem. Nem erről van szó. De megvannak rá az okai.
– Milyen oka lehetett arra, hogy engem kiszolgáltasson az inkvizítornak? Szóval ezt valóban alaposabban meg kell magyaráznod! – Félt. – Én is féltem! GertrúcP most lisztes kezét gyúrta, és szavakat keresett. – Csak azért, Almút, mert Elza fél. – Igen, ezt már mondtad. Mitől? – A máglyától! – Ki nem fél attól! Ok ez arra, hogy mást kitegyünk ennek a sorsnak? – Almút, ő kislányként látta megégni az anyját és a nővérét. Az anyja pogány, varázslathoz értő javasasszony volt, azt mondták. A nővére, annyi idős, mint Trina, ártatlan volt. Elza el tudott menekülni. Elbújt az erdőben, hónapokig úgy élt, mint egy állat. Amíg mi megtaláltuk. Még mindig hallotta az anyja és a testvére halálüvöltését. Még ma is hallja. És akkor olyan dolgokat tesz, mint amit veled is tett. Félelemből. – Szentséges Szűz Mária! – Próbálj neki megbocsátani, Almút. Nem tehet mást. – Ki tud még erről? – A főnökasszony. Almút felállt, és kezét az ősz hajú szakácsnő vállára tette. Csontosnak és soványnak érezte. – Köszönöm, Gertrúd. Nem fogom továbbadni. És néhány nap alatt valószínűleg sikerül legyűrnöm a dühömet. Gertrúd csak bólintott, aztán visszafordult Almúthoz, és megkérdezte: – Mézeskalácsot sem szabad? – Arról nem beszélt a pap. – Akkor vegyél egy párat. Ott vannak az agyagfazékban, és most lassan már valóban jók lesznek.
17. fejezet
J
óllehet a főnökasszony azon a véleményen volt, hogy Almútnak most már nem kell a meggyilkolt Jean esetével törődnie, mivel ártatlansága végleg bebizonyosodott, a begina nem tudta megakadályozni, hogy bizonyos kérdések továbbra is ne nyugtalanítsák. Magda rövid úton elutasította, hogy tovább beszélgessen vele ezekről, és bőségesen ellátta feladatokkal, hogy elterelje velük a figyelmét a témáról. így számos emléknapi megemlékezést kellett tartani, és Almút órákat töltött térden állva, hogy a konvent alapítói és jótevői lelki üdvéért közbenjárjon. Szerda délután volt, amikor hosszú ottlét után felállt egy tehetős takács sírja mellől, aki a három selyemszövőnőnek a hozományt felajánlotta. Ketten közülük elkísérték, és Trina is csatlakozott hozzájuk, persze nem azért, hogy imádkozzon, hanem hogy élvezze a városban zajló életet. Almútnak a közbenjárás után még nem volt kedve a begina-házba visszatérni, és Trinával együtt elköszönt a takácsasszonyoktól. A Nagy Szent Márton alatti Bor-kapucskánál le akart menni a Rajnához, hogy elnézze az ottani lázas nyüzsgést. Trina legnagyobb örömére a népesebb utcákat és tereket választotta, és újra útba ejtette a bódékkal, szekerekkel, árusokkal és kofákkal zsúfolt Régi piacteret is. Trina szeme mohón tapadt az egyik árusítóhelyre, ahol selyemfőkötőket és tarka szalagokat kínáltak, és – noha a csicsergést és a trillázást nem hallhatta – a madárkalickák közt álldogáló, egzotikus öltözékű török is megigézte. A tarka madarak, mint megelevenedett drágakövek ugráltak és röpködtek fonott börtöneikben. Egy fűszerárus asszony azután különösen megbabonázta a kislányt. Trina kíváncsian szaglászott, élvezettel szívta be a kínai csillagánizs és a szegfűszeg, a szerecsendió-virág
és a gyömbérgyökér és sok más, valóban egzotikus fűszer illatát. Mindenekelőtt egy édesen és ugyanakkor kicsit keserűen illatozó, szárított, fehér virágokkal megtöltött edény volt rá nagy hatással. Vágyakozó arccal rángatta Almút ruhája ujját. – Nem tudom, milyen virágok ezek – mondta az asszony. – Mindenesetre messze délről származnak. Jó illatuk van, de hogy mire használhatók, nem tudom maguknak megmondani. Egy szállítmány szárított gyümölcs mellett voltak, és egyszerűen csak csinosnak találtam őket. Akarják? Almút egy darabig alkudozott a ravasz öregasszonnyal, végül pár fillérért az egészet magkapta. Trina arca ragyogott, és szorosan magához szorította az edényt. Végül Almút a vaj- és a halpiac mellett elhaladva a Rajna felé indult, míg elérték a Bor-kapucskát. így hívták a szorosan egymáshoz lapuló házak közti átereszt, amelyen minden hordó bornak át kellett haladnia, amelyeket a hajókra szállítottak. Itt feljegyezték és megszámolták őket. Most éppen nyugalom volt a kapunál, néhány méterrel arrébb, a Halkapunál ezzel szemben éppen sózott heringgel töltött ládákat rakodtak ki hangos szitkozódás közepette. Trina boldogan szagolgatta a sokféle illatot. Almút ezzel szemben inkább a különféle zajokat érzékelte. A hajósok kiáltásait, a hatalmas, fából készült hajók nyikorgását, magasra vont farú, bikaszerű felvidéki hajókét, amelyek felfelé haladtak a Rajnán, és a nehéz németalföldi gályákét, amelyek Hollandiába tartottak. Noha Kölnt exkommunikálták, láthatólag senki sem törődött az ebből következő kereskedelmi tilalommal. A Rajna partján a nyelvek tarka összevisszasága uralkodott, az ember itt találkozhatott a német nyelv csaknem minden nyelvjárásával, de holland, frank és angol beszéd is hallatszott. Még vulgáris latin és olasz nyelven is fecsegtek, kiabáltak és káromkodtak. – Gyere, leülünk egy kicsit a stégre, és nézzük a hajókat!
Letelepedtek egymás mellé a meleg deszka-pallóra, és lelógatták a lábukat. Almút élvezte a napsütést és a semmittevést. Hatalmas tutaj siklott el előttük lassan, amely a Fekete-erdőből Hollandiába indult. Egy lapos csónakban két fiatal férfi halászott a part közelében, és Deutz felől evezős csónakok szelték át a folyót. Almút feketébe öltözött szerzeteseket látott a ladikokban. Csuklyájukat a fejükbe húzták, és a csónakokat a kikötőhelyre kormányozták. A parthoz álltak, a szerzetesek felmásztak a kikötőpallóra, és elhaladtak mellettük. – A semmittevés, azt mondják, minden bűn kezdete, begina. A számos bűn közül melyikkel akarja éppen kezdeni? 2 Az egyik bencés megállt. – Az ellentmondással, Ivo atya. – Azt nem kell elkezdenie, azt már rég gyakorolja. Almút nem válaszolt. Nem tudta biztosan, mit gondoljon a papról. Ő főzte ki számára az istenítéletet, talán hogy megvédje. De amikor arra kérte, hogy jöjjön el, mert valóban szüksége lett volna a segítségére, nem jelent meg. – Lenyelte a nyelvét? Almút maga alá húzta a lábát, és felpattant, hogy ne kelljen felnéznie a papra. Amikor ott állt vele szemben, és a sötét csuklya alá rejtett arcba tekintett, megrémült. Ivo atya szürke volt, és holtfáradtnak látszott. Almútban a részvét legyőzte a bizalmatlanságot. – Mit csinált, hogy ennyire kimerült? – Nem tudta, hogy Deutzban megint tűz volt? – Nem hallottunk róla. Megint a városi csapatok voltak? – Igen, mint egyszer már egy hónappal ezelőtt. De ezúttal a Szt. Heribert-kolostor, az apátsági templom és a plébániatemplom is leégett. Vasárnap figyelmeztettek minket, és azóta mindent, ami érték, átszállítottunk Siegburgba. 2
Lefordíthatatlan szójáték: Begine = begina; beginnen = kezdeni.
– Megsérült valaki? – Emberéletben nem esett kár, csak néhány csúnya sebesülés történt, és van egy sereg füstölgő rom. – Tehát ezért vonultak el az érseki csapatok a városkapuk elől. – Deutzban voltak, de semmi hasznukat nem vettük. – Olyan értelmetlen ez az érsek és a város közötti viszálykodás! – Mennyire igaza van, begina. Elvonja az embert a fontosabb tennivalóktól. Elkísér egy darabon a kolostor felé, vagy másfelé akar menni? – Elkísérem. Almút Trinához fordult, aki önfeledten bámult ki a Rajnára. A kislány engedelmesen felugrott, és melléje lépett. Ivo atya azonban nem vett róla tudomást. – Meséljen, vannak új fejlemények ifjú védencem halála ügyében? – Vannak bizony, atyám. Tudta, hogy Jean a halála napjának reggelén már olyan egészségesnek érezte magát, hogy feltétlenül újra el akart kezdeni dolgozni? – Nem ez új nekem. Akkor viszont ez azt jelenti, hogy éjszaka, amikor a raktárházban tett-vett, nem történhetett semmi baja. – Igen, ezt jelenti. Kedden, valamikor a príma és a nóna között kellett valamilyen mérget bevennie. Ivo atya lassan ment, kissé görnyedten. A testén nyomot hagyott az elmúlt négy nap és éjszaka, de az esze még mindig nagyon jól működött. – Akkor valaki de Lipa háznépéből kevert valamit az orvossághoz, vagy olyasvalaki, aki bejáratos hozzájuk. – Nem, az orvosság valóban ártalmatlan volt, mint kiderült. – Hát mégis megtalálták? Úgy emlékeztem, nem kapták vissza az üveget, – Dietke asszony vette magához. – És honnan tudja, hogy nem volt benne méreg?
– Mert megittam. Ivo atya megállt, és hirtelen Almút felé kapta a fejét. – Ez őrültség volt! – Nem, szükségszerűség, atyám. – Biztos nem, begina. Meghalhatott volna. – Johannes testvérnek nem voltak ilyen aggályai, mint magának. – Mi köze ehhez az Úr e sötét kutyájának? – morogta Ivo atya, aki kimerültségében minden tartózkodásáról megfeledkezett. Almút röviden és nagyon tárgyilagosan beszámolt neki a történtekről. – Látja, nem volt veszélyes számomra, még az adag sem árthatott meg. Az üvegcse tartalmát ugyanis jócskán felhígították borral. Némán érték el a Szt. Brigident, és Ivo atya kinyitotta az ajtót. – Üljünk le egy kicsit a Szent Szűz előtt. Túl fáradt vagyok, hogy továbbmenjek. És bocsásson meg, begina, meg is vagyok rémülve. Ültek egy darabig a néptelen templomban a Mária-oltár előtt, és Almút gondolatban bocsánatot kért az Istenanyától, hogy kételkedett a papban. – Bíznom kellett volna benned, Mária. Valóban barátságos szándékkal van irántam. Néma imáját Ivo atya szavai szakították félbe: – Ha az orvosságot felhígították, és a fiú valóban csak öt kanállal vett be belőle, akkor ki vette be a többit, és ki töltötte fel újra? – Én is ezen töprengek azóta is. A legkézenfekvőbb Dietke lenne, nem? Nála volt az üveg. De ha – bármilyen okból – ő vette be, miért töltötte fel aztán újra az üveget? – Mert egy részét megmérgezte, és beadta a fiúnak? – De mi oka van, hogy a fiú halálát kívánja?
– Ha olyan gátlástalan lennék, mint Johannes testvér, akkor kiszedném belőle! – Szent Isten, Ivo atya, mond valamit! Tudja, hogy de Lipa megbízta az inkvizítort a gyilkos megtalálásával? – Az az ember nincs eszénél! Én nagyon kétesnek tartom Johannes testvér módszereit, és bármilyen tragikus is Jean halála, nem szabad, hogy egy ártatlan bűnhődjön miatta. Begina, ma valóban túl fáradt vagyok ahhoz, hogy akárcsak egyetlen világos gondolatom is legyen. De holnap ismét ezzel kezdek foglalkozni. Segít nekem? – Hát tudok magának segíteni? – A maga legbosszantóbb jellemvonása, begina, a kíváncsiság, amely egy macskáén is túltesz, és az a szörnyű neveletlenség, hogy mindent megkérdőjelez. Természetes, hogy tud nekem segíteni. – Ivo atya nagyot ásított, aztán felemelkedett. – Csak egyet áruljon még el – mi van abban az edényben, amelyet az a gyermek ott olyan áhítatosan szorít magához, mintha maga a Szent Grál lenne? – Különleges illatú szárított virágok. A fűszerárus asszony sem a nevét nem tudta megmondani nekünk, sem azt, mire használják. Ivo atya jelt adott Trínának, aki nagyon vonakodva odajött hozzá. Amikor a pap az edényre mutatott, riadtan megtorpant, és hevesen megrázta a fejét. Almút biztatóan megveregette a kezét, és pár megnyugtató mozdulatot tett, de Trina arcáról nem tűnt el a bizalmatlanság. Végül csak kelletlenül adta át az edényt. Almút felnyitotta a fedelét, és odanyújtotta Ivo atyának, aki mélyen belélegezve vizsgálgatta a tartalmát. Aztán újra lezárta az edényt és visszaadta Trinának, aki azonnal magához szorította, és néhány lépést hátrált. Ivo atya különös mosollyal adott magyarázatot:
– Neroli, begina, a keserűnarancs virága. A déli országokban virul és napkeleten. Ott, ahol lágy a levegő, és csupa muzsika, és este édes szél hűsíti a forró szíveket. – És keserűen édes emlékeket ébreszt, Ivo atya? A szerzetes felsóhajtott, és a csuklyát mélyebben az arcába húzta. – Túlságosan érzelmes egy beginához képest. Almút halkan felnevetett, és búcsút intett neki. – Aludja ki magát, Ivo atya! És legyenek szép álmai! Kíváncsiság volt, fékezhetetlen, sürgető kíváncsiság, és egy leheletnyi kalandvágy is, ami Almútot arra késztette, hogy – semmibe véve Magda utasítását, miszerint ne foglalkozzon tovább a gyilkossággal – egy rendkívül illetlen lépésre határozza el magát. A Szt. Brigidentől, Trinával a nyomában, a felé az utca felé indult, ahol Aziza lakott. A házak ott szorosan egymás mellett álltak, úgyhogy a keskeny utca köztük alig kapott napfényt. Ez a táskakészítők és a bőrösök kerülete volt, és a kézművesek száraz időben az ajtók elé ültek ki a munkájukkal. Almút egy buzgón bőrt varrogató legénynél Aziza után érdeklődött, és az az utca végén álló házhoz irányította. – Nocsak, hátat fordított a szűzi életnek, nővér? – fogadta őt a fiatal nő az ajtónál. – Miért kellett volna? Csak mert bekopogok az ajtaján? – Nem tudja, mi rejlik mögötte? – Csodálkoznék, ha zöld békával teli tó rejtőzne mögötte. Tud nagyobb meglepetésekkel szolgálni? – Attól tartok, csalódnia kell. Lépjen be, nővér. Meghívást jelző kézmozdulata Trinára is vonatkozott, aki lélegzet-visszafojtott imádattal nézett fel rá. A ház beosztása a szokásos volt: egy nagy helyiség a földszinten, ahol a tűzhely is volt, és egy lépcső, amely a felső lakószobákhoz vezetett. Egy öreg szolgáló csoszogott be egy sajtár
vízzel, és a tűzhelyen álló üstbe öntötte. Egyébként azonban a földszinti szoba egészen más hatást keltett, mint azokban a házakban, ahol a kézművesek műhelyként használták az előteret. Aziza lakályossá alakította a helyiséget. Almútnak először egy nagy fakeret tűnt fel, amelyre félig kész szőnyeg volt kifeszítve. Kosarakban tarka gyapjúfonalakat készítettek elő, és látszott, hogy a ház gazdája szorgalmasan kötözgeti a csomókat. A falon már két színpompás szőnyeg díszlett, egy pedig a padlón feküdt egy párnázott pad előtt. A szőnyegeket geometrikus minták díszítették, vöröses-barna, kék, sárga és fekete nyolcszögek és csillagok; a széleken szegélykeret stilizált virágokkal. Trina bámulva állt előttük, és óvatosan tapogatta a szőnyegek textúráját. – Mór minták, Aziza? – Az anyámtól tanultam őket. Ezért bizonyára mórok. Szőnyeget akar vásárolni? – Nem, bármilyen szépek. Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak. – Miért? Semmit sem tettem, hogy kivívjam a háláját. – De igen, segített nekem, amikor elcsüggedtem. A templomban. – Ó, az... És csak ezért jött ide? – Nem, más okból is. Felajánlotta nekem, hogy elkísér egy helyre, amelyet egyedül nem keresnék fel. – És most szükségessé vált? – Igen, mert a következő történt... Almút elmondta, amit közben megtudott, és Aziza rábólintott. – Azt gondolom, rendkívül fontos, hogy kiderítsük, ki bujtotta fel a fiút a bor meghamisítására – fejezte be beszámolóját. – Tehát úgy véli, hogy annak az illetőnek de Lipa házába is bejáratosnak kellett lennie? – Miért ne? Egy vevő, egy másik kereskedő, egy szállító. Valaki, aki tönkre akarja tenni de Lipát. Nem tudom, hogy a
csapszékbe tett látogatástól okosabbak leszünk-e, de ha semmit sem teszek, akkor biztos, hogy semmit sem tudok meg. – És ráadásul az is csábítja, hogy kissé kiélvezze az evilági örömöket. – Az ilyeneket aligha. – Ohó, magasabb igényei vannak, nővér? Nos, rendben. Jöjjön el a vecsernyei harangszó után. És a legjobb lenne, ha azt mondaná, hogy egész éjjel elmarad. Lehetséges ez? – Engedélyem van, hogy meglátogathassam a szüleimet, és néha éjszakára is ott maradok. Megoldható. Noha ilyen magabiztosan beszélt, Almútnak mégis minden erejét össze kellett szednie, hogy engedélyt kérjen a konventből való esti és éjszakai távolmaradásra, anélkül hogy a szándékait felfedné. Az ehhez szükséges hazugságok miatt kellőképpen rossz volt a lelkiismerete. Végül azonban pontosan a megbeszélt időben ismét ott állt Aziza ajtaja előtt. – Akkor most a beginából normális embert fogunk csinálni. Kövessen, nővér. Már kikerestem magának egy ruhát. Almút most már négy éve hordta a beginák dísztelen viseletét, de azért nem felejtette el, hogy húzzák fel az ilyesféle gazdagon díszített ruhákat. Aziza érdeklődve figyelte, aztán megjegyezte: – Nem egy szépség, nővér, ahhoz túl sok a pötty az arcán. De ha egy kicsit kicsípi magát, akkor nagyon csinosan néz ki. Nos, akkor bontsa ki a haját, és tegye fel ezt a fejpántot. Fémből és szövetből font abroncsot és egy leheletvékony fátylat nyújtott Almútnak. – De hát mégsem mehetek kibontott hajjal... – Vasárnap is tudott! Almút a beléhasító felismeréstől a szája elé kapta a kezét. – Ó, Aziza, el kell felejtenünk ezt az egészet! – Nocsak, erkölcsi kételyei támadtak? – Igen, mert képzelje csak el, ha valaki felismer. Hiszen a templomban mindenki engem bámult.
Aziza féktelen hahotában tört ki, és végül levegőért kapkodva azt kérdezte: – És gondolja, hogy valaki is az arcát figyelte? Almút, fülig vörösödve, lehorgasztotta a fejét. – Óh, nővér, most fájdalmat okoztam! – Aziza szeretettel átölelte. – Tudom, hogy nagyon megalázó volt. – Rendben. Bizonyára igaza van. Adja ide a pántot, hadd fejezzem be az öltözködést. A borkimérés a város északi részén volt, és Almút legnagyobb megdöbbenésére valóban egy kolostor oldalkapuján kopogtak, bebocsátást kérve. Ott Aziza egy gyengén megvilágított pinceboltba vezette, ahol már volt néhány élénken beszélgető vendég. Azizát örömteli kiáltásokkal üdvözölték, de Almút közben meglehetősen rosszul érezte magát. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, amelyet csak néhány, a falmélyedésekben elhelyezett füstölgő fenyőfáklya világított meg, és a falak mellett három hosszú asztalt látott, amelyeknél mulatozók ültek. Volt köztük néhány csuhás testvér, sőt két apáca is, de a társaság nagyobbrészt világi öltözéket viselő férfiakból állt. A társalgás hangosan folyt, de még nem volt annyira késő, hogy kakaskodó részegek lármás veszekedéseket rendeztek volna. Egy rendkívül tehetségtelen hegedűs könyörtelenül cincogni kezdett a hangszerén, és ezzel gúnyos biztatások céltáblájává vált. A kandallóban öblös fazék függött aprított bográcshússal, amely, nagyon étvágygerjesztő illatokat árasztott, ezért némelyek adattak maguknak egy tállal a rotyogó sűrű léből. A kiloccsant bornak viszont állott szaga volt. Amikor elhaladt a szerzetesek asztala előtt, orrát megcsapta a szentség kellemetlen bűze. Ezek a barátok nem sokra becsülhették testük külsejét, és elhanyagolták az ápolását, testük belsejét viszont zsíros hurkákkal és erős borral tömték. Almút nagyon kíváncsian vett szemügyre mindent, mert ilyen helyeken az előtt sem járt, hogy a beginaélet mellett döntött.
Aziza kénytelen volt kissé meglökni, hogy továbbnoszogassa, és rászólt: – Üljön le ott, Estebán csinál nekünk helyet. Így hirtelen egy fapadon találta magát, egy sötét bőrű legény mellett, akinek a lábánál borzas kutya hevert. A fickó akadozva és érezhető akcentussal üdvözölte, Azizát azonban szózuhataggal árasztotta el valamilyen idegen nyelven. Aziza ugyanazon a nyelven válaszolt, nevetett, ingerkedett vele, végül elmagyarázta Almútnak a helyzetet: – Estebán Spanyolországból való, sokfélével kereskedik, de leginkább ereklyékkel. – Vannak Spanyolországban különleges ereklyék? – kérdezte Almút csodálkozva. – Ó, hogyne. De különösen Kölnben vannak szépek. Nagyon keresettek. Szent Orsolya szüzei! Almút rengeteg mindent megtudott a szent maradványok értékesítéséről, mert Estebán szeretett erről mesélni. Beszámolóit hallgatva lassan enyhült benne a feszültség, és most a többi jelenlévőt is szemügyre vette. Zömmel fiatalabb férfiak voltak, többnyire jól öltözöttek. Kereskedők vagy tehetős kézművesek, egy kis csoport diák, akik hevesen vitatkoztak, négy vagy öt férfi, akik ugyan piperkőc módjára öltöztek, de tonzúrájuk elárulta, hogy szerzetesek. Volt néhány kevésbe tisztes külsejű asszony is, de nem voltak kifestve, mint az utcanők, és illendő volt az öltözékük. Talán piaci árusok vagy halas kofák, nem kizárt, hogy rajnai hajósasszonyok is. A kolostor két szerzetese borral teli kannákat hozott a vendégeknek, és megtöltötte az asztalokon álló agyagkupákat. Viszonzásul fényes pénzdarabok tűntek el a csuhák bő ráncai között. Almút is kortyintott a borából, és megállapította, hogy iható, de középszerű klaret, Elza jobb minőségűt készített ebből a fűszeres borból.
Aziza, aki a szomszédaival csevegett és nevetgélt, újra Almúthoz fordult, és megkérdezte: – És van valami, ami továbbsegíti? – Nem, akkora a zaj, és annyi az ember. Nem is tudom, hogy feltételezhettem, hogy itt bármit is megtudhatok. – Így elbártalanodott? Még nemrég vagyunk csak itt. Legyen egy kis türelemmel, nővér. Egyedül hagyhatom egy kis időre? Azt szeretnék, ha kicsit szórakoztatnám őket. – Elmegy? – Nem, nem. Aziza felállt, és valaki egy hangszert nyújtott oda neki, egy öblös tárgyat, amelyeken húrok voltak kifeszítve, és hajlított nyaka volt. – Csodálatosan játszik a lanton! – magyarázta Estebán, és elragadtatással forgatta a szemét. Ezt Almútnak is el kellett ismernie, és bár az áporodott levegőt, az alkoholos kigőzölgéseket, a hangzavart és a ragacsos, kemény fapadokat és asztalokat kellemetlennek érezte, még élvezni is kezdte kalandját. De ennek egy csapásra vége szakadt, amikor fiatal férfiak egy újabb csoportja jött be az ajtón. Hangosan és ittasan, ocsmányul legorombították Azizát. Az higgadtan egy befejező akkordot fogott, visszaadta lantot a hangszer tulajdonosának, és visszacsusszant a helyére Almút mellé. – Ez talán érdekes lesz a maga számára, nővér! – De hiszen ezeket ismerem! – suttogta Almút megriadva. – Szép ismeretségei vannak! – Valódi ismeretségnek azért nem lehet nevezni, Azt a fickót a felkötött cipőorral nemrég pofon vágtam, mert zaklatott! – Tilmannt? Nagyon jó. Mutassa a kezét! Óh, nos, ez biztosan megérte a fáradságot! Aziza elvigyorodott, amikor megcirógatta Almút érdes kezét. – Ki ez a Tilmann?
– Sötét fickó. Hogy valójában mit csinál, azt senki sem tudja pontosan, de úgy tűnik, meglehetősen vagyonos. – Gazdag szülők? – Nem. Legalábbis Kölnben nem ismerik őket. Üzleteket közvetít, azt hallottam. Sokat van fogadókban és kocsmákban, és biztosan jó füle van, hogy kilesse az alkalmakat. Az ilyen figyelmeztetésekért sokan hajlandók fizetni. – Ő talán olyanokról is tudna, akik szívesen vennének át jó burgundiai vörösbort? – De még mennyire: Almát figyelte, ahogy Tilmann a cimboráival elterpeszkedett egy asztalnál, és bor után kiáltott. A celiárius testvér buzgón odasietett, és egy megtöltött kannát hozott. – Én nem jövök ide túl gyakran – jegyezte meg Aziza halkan. – De eddig minden egyes alkalommal felbukkant, amikor itt voltam. Ő és a barátai többnyire addig vedelnek, amíg kidőlnek, és nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Szóval ne hívja fel magára a figyelmüket! A figyelmeztetés túl későn jött. Tilmann már észrevette Almút érdeklődő figyelmét, és most tolakodó pimaszsággal mustrálgatta az asszonyt. – Az ember egyszer nincs nyolc napig a városban, és már minden lehetőséget elmulaszt! Ki ez a szép ismeretlen köreinkben? – kiáltotta, és felállt, hogy közelebbről szemügyre vegye Alműtot. – Aziza, szépségem, csússz egy kicsit arrébb, hogy megismerkedhessek a kísérőddel. – Nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt kívánja-e! – válaszolt Aziza, és nem mozdult a helyéről. – Dehogyisnem. Biztos nem fog elutasítani egy korty jó vörösbort. És te sem, mór lány! Bár az erőszakos Tilmann kellemetlen volt, Almút gyengéden szomszédnője lábára lépett, és habozva a férfira mosolygott.
– Látod, ő nem olyan megközelíthetetlen, mint te, Aziza! Tilmann intett a celiárius testvérnek, és súgott neki valamit. Almút hegyezte a fülét, és valami ilyesmit hallott: – ...egy korsóval a mi hordónkból! Nem sokkal később a szerzetes hasas kannával tért vissza, és Tilmann elé tette, aki harmadikként bepréselte magát a padra Aziza és Almút közé, és most megpróbálta magára vonni Almút figyelmét. Ebből már eddig is több jutott neki, mint sejtette, de nem vett észre semmit. Az asszony biztosan az arcát és a ruháját vette szemügyre. Nem volt taszító férfi, körülbelül ugyanolyan idős, mint Almút, haja sűrű, aranyszőke, amely simán a vállára hullott. Vonásai gyengédek, szinte kisfiúsak voltak, amelyek valamikor majd felpuhulnak. A szeme azonban minden volt, csak nem kisfiús; Almút egyszerűen számítónak látta. Gazdagon hímzett, párnázott ujjasa azt a benyomást keltette, hogy pompás, izmos felsőteste van, de a keskeny, sima kéz nem tanúskodott kemény testi munkáról. – Igyunk, szépséges barátnőim. Az életre és a szerelemre! Megemelte kupáját, és villogó szemmel fejet hajtott. Anélkül hogy túl egyértelműen válaszolna neki, Almút is felemelte kupáját és óvatosan belekortyolt a sötétvörös folyadékba. A könnyű fűszeres borokhoz volt szokva, nem a déli országok nehéz terméséhez, és vigyázni akart az itallal. Okosan tette. Még az a parányi mennyiség is, amennyit megkóstolt, olyan rettenetes ízű volt, hogy alig tudta lenyelni. Tilmann viszont jókorát kortyintott, és most – mint nemrég Notker testvér – undorral köpte ki szájából a bort. – Hát miféle kotyvalék ez! – bódult el, és felugrott, megragadta a cellárius csuháját, és durván megrázta. – Nagyon érdekes! – súgta Almút Azizának. Az alaposan megrázott szerzetes szabadkozni próbált, és azt nyögte: – De hiszen ez a maga hordójából való bor volt!
– Legyen, aki elhiszi. Te magad ittad meg a vöröset, valld be! – Soha! Nézze meg maga. Épp most vertem csapra frissen! A két férfi kiabálva és szitkozódva elment, és eltűnt a pincebolt sötét mélyén. Aziza és Almút jelentőségteljesen összenézett. – Talán megérné őt beszédre bírni. – Csinálja meg egyedül, nővér. Én ugyanis a házigazdánkkal akarok egy kicsit elbeszélgetni! Talán még ő is elárulhat valamit – Tegye azt, és kérdezze mindenekelőtt Jean barátai felől. Aziza felállt, amikor Tilmann új korsóval tért vissza, és töltött a nehéz, kellemes vörösborból, amelynek Almút minden óvatossága mellett sem tudott ellenállni. Lassan ugyan, de fenékig ürítette a kupáját. Gyomrában jóleső melegség áradt szét, és utána a sötét kocsma már egyáltalán nem tűnt olyan kellemetlen helynek. – Honnan van a cellárius testvérnek ilyen finom bora? Ezt biztosan nem itt termelik a szerzetesek! – kérdezte Tilmannt, aki közben a második kupát is kiürítette. – Persze hogy nem, itt nem nőnek ilyen szőlők. A hordó, amelyből jön, egy nagylelkű jótevő ajándéka! – Valóban nagylelkű. Ez egy halom pénzbe kerülhet! – Így van, szépségem! – És mi volt azzal a szörnyű vacakkal, amit előzőleg kitöltött? – Rossz volt, mi? A legrosszabb fajta pancsolt bor. Azon töprengek, ki sózta ezt rá. – Tilmann egész arca vigyorgott. – Megbízhatóbb szállítót kell majd keresnie magának. A burgundiai hanyag lett! Újat fogok neki ajánlani. Tilmann töltött magának, és Almútnak is újra teletöltötte a kupáját. Aziza közben ujja köré csavarta a celláriust, és szíveket megolvasztó mosollyal hallgatta. – Ah, maga is a borkereskedelemben dolgozik? – kérdezte Almút ártatlanul.
– Hébe-hóba. De én csak egészen különleges vevőknek szállítok. – Tilmann hencegő hangulatba került, és leleményes üzleteiről kezdett fecsegni. Ha hinni lehetett neki, a polgárság és a klérus legtekintélyesebb köreiben forgott. Tanácsurak voltak a legelégedettebb vevői, gazdag külkereskedők hallgatták áhítatosan a tanácsait, lovagok és nemesek bízták rá pénzügyi problémáikat, és úgy tűnt, még maga az érsek is bizalmas barátja. Almút csodálatot színlelt, és továbbra is csak aprókat kortyolt a borból. Mulattatta a hencegő fickó. De derültsége fokozatosan kedvetlenséggé változott, amikor az közelebb húzódott, és a térdét kezdte simogatni. – Maradjon békén! – hárította el a közeledést, de Tilmann távoltartásához érthetőbb jelekre volt szükség, mint puszta szavakra. Szabályos közelharc alakult ki köztük. A férfi karjával átfogta a derekát, és alsóruhája zsinórjait rángatta, közben pedig megpróbálta megcsókolni. Almút undorodva elfordította a fejét, és igyekezett lefejteni ruhájáról a pimasz kezeket. Nem sikerült, a férfi csuklójánál fogva elrántotta karmoló ujjait, és a könyökével sem sikerült a bordái közé ütnie. Almút erős asszony volt ugyan, de az asztal és a fal közé beszorítva kevés lehetősége volt a sikeres védekezésre. A részeg Tilmann-nal való huzakodás közben Almút figyelmét elkerülte, hogy új vendég érkezett, és az ajtóból figyelte a dulakodást. Csak amikor hirtelen megszabadult támadójától, vette észre az érkezőt. Tilmann viszont nem látta a férfit, mert teljesen kábultan feküdt Almút lábánál. – Remélem, az ön óhajának megfelelően történt, hölgyem? – kérdezte megmentője, és Almút maradék méltóságával felnézett, és megdermedt. Fekete fürtök, fekete ruha, sötét arcszín – a Rigmundis látomásából való szép férfi állt előtte. – Csukja be a száját, nővér. Vagy nyissa ki, és mondjon köszönetét! – kuncogott Aziza, akit riasztott a kis háborúság, és megfordult, hogy Almút segítségére siessen.
– Igen... Ez... óh, köszönöm a segítségét, uram. A legjobbkor jött. – Szívesen. – A sötét lovag meghajolt, aztán elfordult. – Aziza, szeretnék hazamenni. Elegem volt ebből a kocsmából. És eleget is tudtam meg. – Én is. Akkor menjünk. A két asszonynak át kellett furakodnia a többi vendég között, és Almútot nem is egyszer megcsipkedték és megpaskolták. Boldog volt, amikor a kijárathoz értek, és még boldogabb, amikor belélegezhette a friss, hűvös éjszakai levegőt. Mielőtt kiléptek a kapun, kölcsönösen megigazgatták egymás ruháját, aztán kinyitották a kaput, de valaki visszatartotta őket. – Nem mehetnek egyedül a sötét utcákon át! Nem tanultak abból, ami az imént történt? A feketébe öltözött férfi égő fáklyával követte őket, és értetlenül nézett rájuk. Almút mélyebben a homlokába húzta a fátyolt, és kissé hetyke hangnemben válaszolt, amivel a férfival szemben érzett bizonytalanságát igyekezett palástolni: – És akkor olyan együgyűeknek hisz bennünket, hogy egy ismeretlen vezetésére bízzuk magunkat? – Szívesen bemutatkozom, hölgyeim. A nevem León de Lambrays, és üzleti ügyekben gyakran megfordulok ebben a városban. Ha így megfelel, szívesen hazakísérem önöket. – Nagyon kedves öntől. Aziza megajándékozta az idegent egyik legcsábítóbb mosolyával, és titokban oldalba bökte Almútot. Együtt indultak haza. Almút hallgatott, túlságosan jól emlékezett a pillantásra, amellyel León de Lambrays a templomban, a tetemrehíváskor nézte. Abban reménykedett, hogy talán nem ismert rá. Aziza viszont vidáman társalgott kísérőjükkel, és nem csinált titkot abból, hogy szívesen elmélyítené ismeretségüket. így értek a házához, és ott elbúcsúztak egymástól.
– Ha újra kedve támad egy éjszakai csatangolásra, kérdezősködjön Aziza után! – mondta, amikor a férfi már majdnem megfordult. Az csak mosolygott, és visszament az úton, amerről jöttek. – Szentséges Szűz Mária, Aziza, hogy tehetett ilyet! – Mi a baj, nővér? Magát is érdekli León de Lambrays? – Aziza kinyitotta az ajtót. ~ Nem, természetesen nem. De mit gondolhat rólam? Ha újra felismert...? – Akkor a mór szajha házában lakik – ez az, ami aggasztja? Almút kissé kapkodva seperte félre arca elől a fátyolt, és nem tudott mit válaszolni. Mert pontosan ez a kicsinyes gondolat motoszkált benne. – Ne aggódjon, nővér, sötét volt, és maga ügyesen elburkolta az arcát. És ha ennek ellenére ez mégis felismeri... Insh’allah! – Ez meg mit jelent? – Lesz, ahogy lesz! Almútnak akarata ellenére nevetnie kellett. Feltehetőleg mindegy volt, mit gondol róla a szép idegen. Ő más utat választott, semhogy efféléken kelljen töprengnie. – Fáradt, vagy vegyük szemügyre közös zsákmányunkat? – kérdezte Aziza, és a párnázott padra mutatott. – Még nem vagyok álmos. Ahhoz mindez túlságosan szokatlan számomra. Lássuk, mit derítettünk ki. Aziza korsót és poharakat hozott, és hígított, világos bort töltött maguknak. – Kezdje el, nővér. Mit árult el magának Tilmann? – Benne van a keze a borkereskedelemben, és minden kocsmában legalább két olyan hordó van, amelyet ő szállított. A „mi hordóinknak” nevezte őket. Az egyikben valóban finom vörösbor van, a másikban pancsolt, alig élvezhető lőre. Elégedetlen a szállítóval. A „burgundiainak” nevezte, és úgy vélte, hogy hanyag lett. Azt hiszem, meglehetősen biztosra vehetjük,
hogy Tilmann legalábbis belekeveredett a hamisított borral való üzletbe, ha nem egyenesen ő az értelmi szerző. Mindazonáltal azt állította, hogy nyolc napig nem volt a városban. Ez azt jelenti – hadd számoljak utána hogy az elmúlt hét keddjén utazott el. Aznap, amikor Jean meghalt. – Bejáratos lehet de Lipa házába? – Miért ne? Azzal büszkélkedett, hogy sok ismert polgárral üzletel. Miért ne tehetné de Lipával is? Ha ismerik a házban, biztosan beengedték. És ha akart volna, biztos talált volna rá lehetőséget, hogy behatoljon Jeanhoz. – A kocsmáros ismerte Jeant. És értésemre adta, hogy volt valami köze a borszállításhoz. Mindenesetre emlékezett rá, hogy pár alkalommal együtt látta Tilmann-nal. – Akkor még nagyobb a lehetősége, hogy ez felkereste a fiút de Lipa házában. – Vagy Jean őt. Hiszen azt mondta, hogy kedden reggel a fiú jobban volt. – Igaz. Még az sem biztos, hogy a házban történt. – A gyilkosság? – A gyilkosság. Csakhogy, Aziza... Tilmann-nak alkalma volt elkövetni, de miért akarta volna Jeant eltenni az útból? – Jó kérdéseket tesz föl! – Tudom. Hiszen magam sem találok rájuk választ. Éppolyan kevéssé, mint arra, miért ment bele Jean ebbe a kétes üzletbe. – Nyereségvágy? – Aligha, jómódú családból származik. Azonkívül azt mondják, hogy nagyon lojális volt de Lipához. – Mégis mesterkedett a borral. Hogyhogy ez nem tűnt föl de Lipának? – Ki kellene derítenünk, hogy csinálta... Aziza, a rossz bor ugyanolyan hordókban volt, mint a jó burgundi. Nyilvánvalóan kicserélte a bort, átöntötte vagy így valahogy.
– Vagy magukat a hordókat cserélte ki. Nem is rossz ötlet. De Lipának burgundi hordókban leszállítanak – mondjuk – tíz hordó gyenge minőségű bort. Egy ott dolgozó cinkostárs átveszi őket, és köd előttem, köd utánam, kicseréli őket jó bort tartalmazó hordókra, és a következő nap megint elszállíttatja a rakományt. És már tízszeres pompás nyereségre tehet szert. – Mindenesetre a szállítónak valahogy hozzá kellett jutnia az üres burgundis hordókhoz, hogy megtölthesse őket vizezett borral., – Egy Tilmann-féle alak számára ez biztosan nem probléma. Szállít a vevőinek és az üres hordókat is ő hozza el tőlük. – Ilyen mennyiségben? – Ez sem jelent gondot. Nagy háztartások, kolostorok, tanácsurak... – És maga az érsek! – Aki Bonnban csücsül, és valószínűleg le kell mondania arról, hogy a kölni borkereskedők bort szállítsanak neki. – És hálás érte, ha egy olyan kufár, mint Tilmann, egy fuvar burgundit szállít neki a városból. Akkor nem szűkmarkú. – Jó üzlet. Tilmann tőkét fektet be olcsó borba, hozzátesz némi fűszert és egyéb adalékot, úgyhogy durva torkok tüzes burgundinak vélik, ezeket a hordókat kicserélteti jó borra, és ezt aztán annak adja el, aki a legtöbbet hajlandó fizetni. Egyet vagy kettőt persze félretesz magának. És közben az utolsó szállításnál valahogy félresikerült valami, és ezért most ő is egy hordó olcsó bort kapott. Jean végül is beteg volt... Azt hiszem, így kellett történnie! Nővér, mi itt valami nagy ügyet fedtünk fel! – Így lehet, Aziza. Csak a két legfontosabb kérdésre nem találtuk még meg a választ. Arra nevezetesen, hogy Jean miért állt rá erre az üzletre? És miért ölte volna meg Tilmann a szállítóját? – Ne kérdezze örökké, hogy miért! – Miért?
Aziza kuncogott, aztán nagyot ásított. – Így nem jutunk előrébb. Mit fog most tenni? – Alszom rá egyet, és holnap beszélek a gyóntatóatyámmal. – Ezt komolyan gondolja? Annyira bűnösnek érzi magát azért, hogy egy kis kirándulást tett a világba? – Egy éjszaka után ebben a bűnbarlangban! – Óh, nővér! – Nem, nem, ne aggódjon. A lelkiismeretem ugyan nem egészen tiszta, de Ivo atya nemcsak az én gyóntatom, hanem a Jeané is ő volt. És ő is a legmesszebbmenőkig érdekelt annak a kiderítésében, ki ölte meg a védencét. – Az a szerzetes, aki a templomban ártatlannak nyilvánította magát? – Az. – Engedékeny gyóntatóatya? – Eddig az volt. – Magának a szűzies élete mellett amúgy sem lehet sok meggyónni valója. Miért döntött így, nővér? – Mert nem akartam újra férjhez menni. Mert így sem apa, sem férj, fivér vagy sógor nem írhat elő nekem semmit. – Jó okok. Ugyanazok, amelyek miatt én azt az életet választottam, amelyet élek! Akkor mégiscsak van bennünk valami közös! Almútban ebben a pillanatban megmozdult a kisördög. Óvatosan letette a poharát, és mintegy mellékesen megjegyezte: – Óh, több bennünk a közös, mint hinné! – Valóban? – A hanghordozás megütötte Aziza fülét. – Igen, például mindketten ismerünk egy derék építőmestert, a neve Conrad Bertholf. Aziza kimeredt szemmel bámult a másik asszonyra. – Hogy az ördögbe jött rá? – Mire, Aziza? – Hogy ő az apám?
– Óh, nagyon egyszerű. Mert egyben az enyém is, nővér – mondta Almút fülig érő vigyorral, és élvezte a leírhatatlan kifejezést, amely kiült a mór szajha arcára, aki nem is volt az.
18. fejezet
J
ohannes testvérnek el kellett ismernie, hogy kudarcot vallott, és két napot töltött térden, makacsul imádkozva, hogy lelkét megtisztítsa a bénító emlékektől. Amikor végül megtisztulva felemelkedett, már újra helyreállt az önmagáról mint az egyház értékeinek eredményes őrizőjéről alkotott képe, és kész volt elfogadni de Lipa kihívását, és megkeresni a borkereskedő adlátusának, Jean de Champolnak a gyilkosát. Újra feléledt szaglóérzékkel szimatot fogott, és ellátogatott de Lipa házába. Itt akadt egy szolga, akit néhány megfélemlítő szó a tisztítótűzben való tartózkodásról arra késztetett, hogy többet fecsegjen ki gazdái magánéletéről, mint egyébként tette volna. Az inkvizítor így megtudta, hogy kezdetben Jeant jól fogadták a házban, és Dietke asszony szívesen elbeszélgetett a jól nevelt és jó külsejű fiúval. Akkor azonban hirtelen minden megváltozott, és attól kezdve a hölgy más csak hűvös udvariasságot tanúsított vele szemben. Az okot a szolga nem tudta, már csak a változás időpontjára emlékezett: azután történt, hogy férje hosszabb időt töltött a szőlőbirtokokon. Ezek a birtokok a Rajna túlpartján feküdtek, és egy jó képességű intéző viselte gondjukat, de Lipa jelenléte tehát nem volt létfontosságú. Nagy és megerőltető munkára ott már egyáltalán nem volt szükség, de Lipa, vélekedett a szolga, inkább szórakozni ment oda. Talán vadászat, talán a falusi lányok után is mászkált. Mindenesetre Jean elkísérte, és azután Dietke asszony nagyon húzta az orrát. Ezenkívül János testvér a szolgától azoknak a nevét is megtudta, akikkel Jean a munkája során gyakrabban érintkezett, és felkereste a raktárházat. Egy fiatal férfi, aki a pincékben az aznap szállításra váró hordókat ellenőrizte, válaszolt a
kérdéseire. Nagyon is készségesen, mint kitűnt, mert féltékeny volt erre az idegenére, aki behízelegte magát az úr kegyeibe. Maga is becsvágyó lévén, nyomon követte, hogyan bízta meg de Lipa Jeant egyre gyakrabban különleges feladatokkal, hogyan mentette fel többnyire a nehéz munkák alól, és vitte magával – egészen, mint egyenrangút – elég gyakran a vevőkhöz. Dietke asszony viselkedéséről azonban semmit sem tudott, hallott viszont éjszakai kicsapongásokról, és Johannes testvért Tilmann nyomára vezette. Ezt most, személyesen, nehéz volt elkapni, de a hírét városszerte ismerték, és így az inkvizítor meglehetősen gyorsan képet tudott magának alkotni a jó üzleti érzékkel rendelkező úrról. Gyanús képet. Ebbe beletartoztak bizonyos pancsolt borokról és egy, a város nyugati részén található borkimérésről szóló híresztelések is. Csütörtök este Johannes Deubelbeiß testvér bekopogott a Gereon-kapunál álló kolostor oldalajtaján, ahova Almút és Aziza előző nap látogatott el. A cellárius testvér és segédei számára felvirradt a harag napja. Tűz hullott az égből, és megemésztette őket. És az ördög, aki elcsábította őket, tüzes és kénköves mocsárba vettetett, ahol a vadállat és a hamis próféta is gyötretett; és gyötörni fogják őket éjjel és nappal, örökkön örökké. Mondta János – nem a testvér, hanem az apostol.
19. fejezet
A
lmút hazugságszövevénye nem bizonyult túl tartós szövetnek, és amikor reggel megérkezett a beginaházba, egy rendkívül dühös főnökasszonnyal találkozott. – Most legelőször egy nagyon jövedelmező megbízatással kell foglalkoznom, Almút. De ha visszajövök, haladéktalanul várom az elmaradásodra vonatkozó magyarázatot. Ma éjszaka ugyanis egész biztos nem a családodat látogattad meg! Almút elvörösödött, mert rossz volt a lelkiismerete, és tulajdonképpen iszonyodott a hazugságoktól. – Meg fogom neked magyarázni, Magda. De egy bizonyos értelemben valóban a családomnál voltam! – Itt volt anyád szolgálója, hogy egy kenőcsöt kérjen, és ő valami egészen mást mesélt nekem. Szóval, ha visszajövök, beszélünk. A kamrádban maradsz, és a kézimunkáddal foglalkozol. – Igen, főnökasszony! Almút lehorgasztott fejjel surrant fel a lépcsőn kis szobájába, és a kézimunkás kosarával az ablakhoz ült. De nem sokáig maradt egyedül. Klára kopogott az ajtón, és bedugta az orrát. – Hoztam neked egypár fűszeres kalácsot, hogy ne halj éhen. Hallottam, hogy kegyvesztett lettél? – Joggal. Megszegtem a szabályainkat. – Legalább élvezted? Almút elképedt testvérére gondolt, és elmosolyodott. – Nos, részben igen. – Mesélj! Almút beszámolt neki – nem mindenről, csak a fontosabb tényekről. A León de Lambrays-val való találkozást kihagyta.
– Magda úgy gondolja, hogy már nem kellene az üggyel foglalkoznod, de én is azon a véleményen vagyok, hogy nem szabad egyszerűen annyiban hagyni. Ő jót akar neked, azt akarja, hogy ne kerülj újra veszélybe. De ha ma visszatér a városból, talán másként fogja látni a dolgot. – Hogy érted ezt? Egy nagy megrendelésről beszélt. Mi köze annak ehhez? – Meglehetősen sok. Waltruthnak, Hermann de Lipa unokahúgának a kelengyéjéről van szó. – Óh, teljesen elfelejtettem, hogy a becsvágyó de Lipa megpróbálja megkedveltetni magát a patríciusi körökkel. És velünk akarja a kelengyét elkészíttetni? Jól érzem, hogy ez valami jóvátételféle akar lenni? Klára viszonozta Almút gúnyos mosolyát, és bólintott. – Végül is ott vannak még a szorgalmas bencés nővérek és a fehér apácák, és ne feledkezzünk meg egy sereg más begináról sem, akik szintén értenek a szép fehérnemű készítéséhez. – Jól van, akkor a közeljövőben minden kéz tele lesz tennivalóval. Klára fecsegett még egy ideig, aztán magára hagyta Almútot, hogy az teljesíthesse a kötelességeit. Amikor a környékbeli kolostorokban a haragok szextára szólítottak, az egyik szolgáló arra kérte Almútot, jöjjön a refektóriumba. Nemcsak a főnökasszonyt, hanem a kíséretében Ivo atyát is ott találta. Amikor Magda meglátta, kicsit kényszeredett mosollyal megrázta a fejét. – Almút, Almút! Kirántották a talajt a dorgatóriumom alól. Nem mondhattad volna meg nekem, hogy Ivo atya a segítségedet kérte? – Megtehettem volna, Magda. De őszinte akarok lenni. Abba, amit tegnap tettem, hogy egy fontos kérdésre választ találjak, nem egyeztél volna bele. – Megtalálta a választ, begina? – tudakolta Ivo atya.
– Igen, találtam válaszokat. – Akkor rakjuk össze a válaszainkat, hogy lássuk, milyen új kérdések következnek belőlük. – Beszélgessenek csak, nekem most sok a dolgom. De kérlek, Almút, a jövőben tájékoztass folyamatosan. – Elkísér el a szőlőhöz, begina? – Örömmel. Egyetértesz, Magda? – Természetesen. Almút és Ivo atya a refektórium félhomályából kilépett a szikrázó déli napsütésbe, és kényelmesen ballagva elhagyta a begina-ház udvarát. – Nos, begina? – Attól tartok, megint vétkeztem! – Már megint meg kell hallgatnom? – Meg akarta tudni a válaszokat, amelyeket találtam. – És ehhez bűnt kellett elkövetni? – Sajnos, igen. – Akkor mondja el, mi nyomja a lelkét. Almút részletesen beszámolt neki az előző estéről, de León de Lambrays-ról, és az általa játszott szerepről ezúttal is hallgatott. Éppen a szőlőhöz értek, amikor befejezte, és a pap, aki egész idő alatt némán és figyelmesen hallgatta, végül összefoglalta a mondottakat: – Tehát azt feltételezi, hogy Tilmann adott megbízást a boroshordók kicserélésére, hogy azokat az érseknek szállítsa. Nagyon kevés megragadható tényből nagyon átfogó végkövetkeztetést vont le. Mégis – sok igazság lehet benne. Megkérdeztem a testvéreket, akik nálunk a beszerzésekről gondoskodnak. Ők is hallottak híreszteléseket de Lipa borainak a minőségéről, és ők is tudták, hogy Lipa volt az érseki háztartás szállítója. De amióta a viszály kitört, leállította a szállítmányokat. Almút és Ivo atya leült a présház előtti padra, amelyet átforrósított a nap, de nem figyeltek sem a szőlők között dolgozó
szerzetesekre, sem a száraz, meleg szélre, amely kis portölcséreket kergetett az utakon. – Ez az a pont, amely egy kis fejtörést okoz nekem. Mi az akadálya, hogy de Lipa bort szállítson Bonnba? Alig hihető – egy kereskedő, aki elszalaszt egy busás nyereséget – mondta Almút kétkedve. – Azt rebesgetik, hogy az egyik tanácsúr a lelkére kötötte. – Ah, akkor már érthető! – Magának ez megmagyarázza a viselkedését? – De Lipa úr becsvágya a tanácstagságra irányul. – Magasztos cél. De ez valóban magyarázat a viselkedésére. És a leleményes Tilmann úréra is. Tegyük fel tehát, hogy legalábbis nagyon közel jutott az igazsághoz. Néhány tényt még meg kell majd vizsgálnunk. Azt hiszem, a cellárius testvért, aki olyan nagyvonalúan megvendégelte, magam fogom megtisztelni egy látogatással. Nekem itt, azt hiszem, vannak olyan lehetőségeim, hogy felvilágosításokat kapjak tőle, amelyek magának nem állnak rendelkezésére. ~ Például Isten haragja? – Az is, begina, az is. Szenteljük most magunkat a következő következtetésnek. Tilmann bort csempészett, és Jean besegített neki. Tilmann múlt hét keddjén egy még közelebbről nem ismert okból, még tisztázatlan módon megölte segítőjét. – Ezt a következtetést maga vonja le, atyám, nem én! – Maga nem ezt vonta le? – Nem. Csak fontolóra vettem. – Aha. És miért? – Mert eddig semmi magyarázat nem jutott eszembe arra vonatkozóan, miért kellett volna Tilmann-nak Jeant megölnie. Sokat gondolkoztam ezen, és minél többet töprengek rajta, annál valószínűtlenebbnek tűnik számomra. – Adja elő a gondolatmenetét.
– Tilmann-nak volt alkalma, ez kétségtelen. Bizonyára megvolt hozzá az eszköze is. Az, aki ilyen sok üzletben tevékenykedik, bizonyára mérgeket is tud szerezni. Mindazonáltal – nevezze furcsa megérzésnek – nem tudom elhinni, hogy ilyen furfangos módon gyilkolna. Nézze csak: Valamilyen módon a kezében tartotta Jeant. Éspedig olyan erősen, hogy ez a szegény fiú emiatt még igen tisztelt urát is megcsalta. Ha arról volt szó, hogy hallgatásra bírja, akkor elég lett volna, ha Tilmann megfenyegeti azzal, amit tud róla, nem igaz? – És ha nem volt előre eltervezve, hanem felindulásból történt? – Felindulásból az ember nem méreggel öl, atyám. – Maga minden hájjal megkent nő, begina. De természetesen tökéletesen igaza van. Ha az ember haragszik vagy felindult, akkor kést ragad vagy valami effélét, semmiképpen sem mérget. Ahhoz tervezés és szándékosság tartozik. – Atyám, azt hiszen, a legfontosabb kérdés, amire választ kell keresnünk, az, hogy Tilmann mivel fenyegette Jeant. Ehhez kénytelen-kelletlen bele kell turkálnunk az életébe. És ki tudhatna erről többet, mint éppen a gyóntatója. – Begina, higgyen nekem, én minden beszélgetést még egyszer fontolóra vettem. – Ez nem is kétséges. És milyen következtetésre jutott? – Hogy a szokásos mértékű bocsánatos bűnökön túl nem gyónt meg semmit. – Akkor éppen azt kell kiderítenünk, hogy mit hallgatott el. Én elég figyelmesnek tartom magát, atyám, hogy azt is meghallja, amit nem mondtak ki. – Tehát ezt gondolja rólam? – Nemcsak ezt. Még azt is feltételezem, hogy az ilyen esetekben a megfelelő kérdéseket is fel tudja tenni, hogy nyilvánvaló legyen, mit hallgatnak el.
– Magának nagyon magasrendű – vagy feltételezzem inkább, hogy nagyon alantas – véleménye van a képességeimről, begina. – Saját testemen tapasztaltam meg őket, atyám! – Kotnyeles asszonyszemély! Azonban igen, kérdéseket tettem, fel Jeannak, és ő nem válaszolt rájuk. Vagy pontosabban szólva, körülbelül egy évvel ezelőttig nyitott könyv volt számomra. De akkor történt valami, ami arra késztette, hogy elzárkózzon, és én soha nem tudtam kideríteni, mi rejlik a látszólag kielégítő válaszai mögött. De valami foglalkoztatta. – Volt egy meghatározott alkalom, egy esemény, bármi, ami ekkoriban történt? – Semmi olyasmi, ami különösen fontos lett volna. Beleszokott az itteni életbe, és az ura méltányolta. De Lipa egyre fontosabb feladatokkal bízta meg és hébe-hóba vevőkhöz is magával vitte. Igen, ha jól emlékszem, szüret ideje volt. Jean az elmúlt év ősze óta változott meg. Kiment de Lipával a birtokra, hogy segítsen a szüretnél... – És túlságosan csábítónak találta a vincellér virgonc lányát? – Talán...De ilyen kísértésekről biztosan beszélt volna. Ezek nem tartoznak a halálos bűnök közé. – De nyugtalanítóak! – Bizonyára, különösen az ő korában. De egy kevés élettapasztalatot rólam is feltételezhet, begina. Ilyen dolgokat azért már csak kiszedtem volna belőle. – Természetesen, atyám. A maga virgonc vincellérlányokkal kapcsolatos sokéves tapasztalatai... Almút megdöbbenve látta, hogy Ivo atya lesüti a szemét. Hirtelen újra eszébe jutott, hogy a férfit valóban sokéves barátság fűzi Magalonéhoz, Jean anyjához. Talán több is. Bocsánatkérően mondta: – Óh, nem akartam...! – Megint elragadja a nyelve. Foglalkozzunk Jeannal és a gondjaival. Bizonyára helyesen következtetett, hogy a birtokon
való tartózkodása során történt valami, ami mélyen érintette, amit minden irántam érzett bizalma ellenére sem akart meggyónni. – Ellenére – vagy miatt? – Igen, ez is elképzelhető. – Talán egy másik papnak gyónta meg? – Nem, tudtommal nem. De ez sem változtat semmin, úgysem tudnánk meg. – Akkor másutt kell tovább kutatnunk. A barátai, a munkások de Lipa raktárában, a szolgák a házban – biztosan sok lehetőség van. És persze maga Tilmann. – Attól el a kezekkel, begina! – Miért? Ő legalább tud valamit Jeanról! – Olyan kellemesnek találta a maga iránt megnyilvánuló figyelmét? Talán elfelejtett beszámolni valamiről? Almút kissé elpirult: – Semmi ilyen jellegű kísértés. De én lassanként azon kezdek töprengni, atyám, hogy vajon az, amivel Tilmann a hatalmában tartotta Jeant, összefügg-e egyáltalán ennek a halálával. Kivéve, ha az olyan terhelő volt rá nézve, hogy maga vette be a mérget. Ivo atya némán meredt a zöld szőlőtáblára. Ő maga temette el Jeant keresztény módon, megszentelt földbe, és ha ez a feltételezés igaznak bizonyulna, akkor annak messzire ható következményei lennének. Öngyilkosoknak tilos ilyen végső nyughelyen pihenni. – Atyám, ne állítsuk le a kutatásainkat? Hagyjuk a holtakat nyugodni, és ne bolygassuk az eltemetettek békéjét. – Ez nem ilyen egyszerű, begina. Még akkor sem, ha a felvetését érdemes átgondolni. De anélkül, hogy újabb vizsgálódásokat végeznénk, nem jutunk sokkal tovább. Jó lenne, ha kicsit közelebbről szemügyre vennők de Lipa háza táját.
Almút egy darabig hallgatott, és gondolatban végigfutott a ház lakóin. Hirtelen szája elé kapta kezét, és egy kis szusszanást hallatott. – A tükör, Ivo atya! Azt majdnem elfelejtettem. – Ó igen, a tükör. Én nem feledkeztem meg róla. Sőt, már megpróbáltam megtudni, mi lehet az oka az ezüst megfeketedésének. A betegápolónk, Márk testvér nagyon jó ismerője minden lehetséges gyógyfűnek, elixírnek, sőt a mérgeknek is. De olyant nem ismer, amitől az ezüst megfeketedik. Azt azonban elismeri, hogy lehetnek olyan anyagok, amelyek ilyesmit okoznak. Utána akartunk nézni együtt a könyvtárban, de az ebbe a témakörbe tartozó legfontosabb könyvek a deutzi Szt. Heribert-kolostorban vannak. – Elégtek? – Nem, biztonságban vannak. Magam vittem ki a fóliánsokat. Csak nem volt időm tanulmányozni őket. És attól tartok, a közeljövőben olyan könnyen nem is fogok hozzájuk férni. De Márk testvér ismer még néhány más patikust és gyógyfűárust is, akiket még fel fogok keresni. Mi a helyzet a maguk füvesasszonyával? Ő ugyancsak nagyon jártas az ilyen dolgokban! – Kicsit nehéz vele erről a gyanúról beszélni. – Tud a tükörről? – Nem, arról csak maga tud. – Ez még jól jöhet. Egyszerűen kérdezze meg tőle, mi okozza, hogy az ezüst megfeketedik. – Megpróbálhatom. Ha az ember elgondolja – mondta Almút töprengve hogy ez Dietke asszony tükre... – ...akkor fel kell tennie magának a kérdést, mi mindent tud Dietke asszony Jeanról, így gondolja? Almút bólintott. – Neki volt rá módja, hogy megtegye, nem igaz? Magához vette az orvosságos üveget, és felhígította a tartalmát. Tegnap letértünk erről az ösvényről.
– Igen, és nekem úgy tűnik, fontos, hogy tovább kövessük. Ivo atya hátradőlt, és szemét lehunyva süttette arcát a nappal. Almút némán figyelte, és arra a teljesen oda nem illő következtetésre jutott, hogy valaha szép férfi lehetett. Most szigorúságról, sőt talán elmúlt keserűségről árulkodó vonalak vésődtek az arcába. De ezeket meglágyította a sok apró ráncocska a szeme körül, amelyek mindig megjelentek, amikor mulatott valamin. Almút közben már azt is tudta, hogy a férfi mindenekelőtt önmagával szemben szigorú, és azt is gyanította, hogy időközben már szinte legyőzte a keserűségét. Szerette volna tudni, milyen életet élt, mielőtt magára öltötte a bencések fekete öltözékét. De azt, hogy ezt a kérdést kimondja, még ő is megtiltotta kíváncsi nyelvének. Ezért végül egy másikat fogalmazott meg. – Emlékszik valamire Jeannal kapcsolatban, amiből kiderül, milyen volt a Dietke asszonyhoz való viszonya? Ivo atya kinyitotta a szemét, és bólintott. – Éppen ezt próbáltam magamban felidézni. De nem sok van. Jean keveset beszélt róla. – Dietke szép asszony, atyám. Sokkal fiatalabb a férjénél. Talán négy vagy öt évvel idősebb Jeannál. – Ezzel arra akar utalni, hogy viszonyuk lehetett? – Elképzelhetetlen lenne? A visszautasított szerelem miatt már nem egy asszony nyúlt a mérget tartalmazó üvegcséhez. Azonkívül Tilmann számára, ha tudomást szerzett róla, ez alkalmas eszköz lehetett arra, hogy nyomást gyakoroljon Jeanra. Például azzal a fenyegetéssel, hogy beszámol a viszonyról de Lipának. – Igen, így talán összeillene egy és más. Almútnak eszébe jutott még egy apróság: – Amikor vasárnap Johannes testvérrel eljött hozzánk, Dietke asszony ijesztően levertnek látszott. Habár az ő jelenléte mindenkit levertté tehet.
– Ezt valóban nem hozhatjuk fel vádként, ebben igaza van. – Viszont van itt még valami, ami Dietke asszony ellen szól. Neki nincsenek gyerekei, és de Lipa Jeant úgy kezelte, mint a fiát és – talán – örökösét? – Féltékenység? Ez is egy lehetséges mozgatórugó, de akkor nagyon erősnek kellene lennie. Dietke asszony még fiatal, és éppenséggel még neki magának is lehetnek gyerekei. Almút leszakított egy margarétát, amely a pad mellett nőtt, és kezdte kitépkedni a szirmokat, egyiket a másik után, és közben azt mormolta: – A fiú szerette őt, a fiú nem szerette őt, az asszony szerette a fiút, az asszony nem szerette... – „A szeretet hosszútűrő és szíves, a szeretet nem féltékenykedik, a szeretet nem szeszélyeskedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem hagyja magát megkeseríteni, nem rója fel a gonoszt, nem örül az igazságtalanságnak, de örül az igazságnak; mindent elvisel, minden elhisz, mindent remél, mindent eltűr.” – Mondta Pál, de vannak a szeretetnek más arcai is. – És szeretet az még akkor? – Nem annak tartják az emberek? – Maga annak tartja? – Atyám, engem nem szabad a szeretetről kérdeznie. – Valóban nem, begina? – kérdezte a férfi nagyon gyengéden és Almútot hirtelen forró hullám járta át. Az ajkába harapott, és lehorgasztotta a fejét. De maga sem tudta pontosan, miért. De aztán a mellette ülő férfi józanul megjegyezte: – Jó, akkor azt javasolnám, gondoljuk végig, milyen nyomokat akarunk most követni. Almút újra összeszedte magát, és megszólalt: – Jogos. Beszéljen. – Mindketten próbálunk utánajárni a sötét tükör titkának, mert úgy érzem, rendkívül fontos, milyen módon ölték meg
Jeant, miután az bebizonyosodott, hogy a maguk orvossága nem lehetett. Én a mi éber kis kufárunkkal, Tilmann-nal fogok foglalkozni, maga pedig hódoljon egy jellegzetes asszonyi szenvedélynek, és füleljen a Dietke asszony körül terjengő pletykákra. Ez a feladat biztosan nem fog nehezére esni, igaz, begina? – És aztán megint egy hétig nem ehetek édes cipót? – Hogyhogy? Mi az akadálya, hogy édes cipót... Ó, persze. Emlékszem. A vezeklése! Nos, remélem, nem hozták túl sokszor kísértésbe. – De igen, de én állhatatos maradtam, atyám! – Hát akkor tekintse úgy, hogy ez alól a büntetés alól fel van oldva. Jöjjön, menjünk vissza, és nézzünk utána, el tud-e látni minket kiváló szakácsnőjük ilyen süteménnyel. A begina és a bencés néma egyetértésben ballagott vissza a szőlők között a begina-házhoz. De mielőtt odaértek volna, Almútból kikívánkozott még egy kérdés. – Ivo atya, a múlt héten elrendelte ellenem az istenítéletet. Bevallom, először elborzadtam azon, hogy kitett ennek a megaláztatásnak, de belátom, hogy ezzel sokkal rosszabbtól óvott meg. Szeretném ezt megköszönni. – Ne köszönjön semmit, mert nem sikerült megvédenem az azt követő veszélyektől. – Nem a maga feladata, hogy engem megvédelmezzen, atyám. – Nem, nem az én feladatom, és egyáltalán nem is tudom, miért tettem. Írja aggkori érzelmességem rovására, hogy egyszerűen nem látom szívesen, ha az inkvizítor hatalmába kerít egy őszinte, éles nyelvű beginát. És most parancsolja meg a nyelvének, hogy hallgasson erről a témáról! – Nem megy, atyám. Jár, anélkül hogy akarnám. És ezért most válaszolnia kell még egy kérdésemre. – Na jó, egy legeslegutolsóra, begina!
– Mondja, Ivo atya – valóban újra vérezni kezdenek a halottak, ha a gyilkosuk a ravatal elé lép? – A legtöbb ember így gondolja. – Maga is? – Én tudom, hogy nem teszik. – Ezért javasolta a tetemrehívást? Biztos volt benne, hogy így bebizonyosodik az ártatlanságom! – Igen és nem, begina. Volt benne kockázat. Nézze, ha valaki szilárdan hisz benne, hogy a halott bizonyságot tesz, akkor az, aki bűnösnek érzi magát, egy ilyen pellengérre állítás során elkövet valami óvatlanságot. Összeroppanhat és vallomást tehet. Vagy elképzelhető, hogy képtelen elmondani az előírt esküt. Nyelvbotlást követ el, elfordul, néma marad. – Igen, ezt megértem. Előtte én is attól féltem, hogy egy hang sem fog kijönni a torkomon. Szörnyű volt. – De maga hangos szóval erősítette meg az ártatlanságát! – Volt egy barátnőm is, aki segített. – Magának mindenekelőtt az ártatlansága és a méltósága segített. így, és most valóban befejeztük a témát! Elérték a házat, és Mettel kaput nyitott nekik. Ráadásul Gertrúd éppen elkészült egy tepsi édes cipóval, Vesperás után Magda beszámolt a begináknak arról a megbízatásról, amelyet de Lipától kaptak. – A következő hetekben kizárólag az unokahúga, Waltruth kelengyéjén fogunk dolgozni. De Lipa nagyszerűen ellátva akarja őt férjhez adni. Ősszel lesz az esküvő, addig el kell készülnünk a munkával. Egyenlően és a képességeknek megfelelően elosztotta a feladatokat, és Almút látta magát, amint a következő napokban finom ingek tucatjait szegi be, és díszíti pompás azsúrmunkákkal. Nagyon halkan felsóhajtott. Inkább a disznó istállójáénak tetőzetén és befedésén dolgozott volna. Másfelől a közös
kézimunkázás a többi asszonnyal kiváló lehetőséget kínált a pletykálkodásra. Almút kész volt arra, hogy a fülét hegyezze, és ha szükséges, Dietke asszonyra terelje a beszélgetést. A legfontosabb forrásra mégsem a konventben bukkant, hanem másutt. – Magda, valóban meg kell látogatnom a mostohaanyámat. De előbb el akarom mondani neked, mit csináltam tegnap. A főnökasszony meghallgatta, olykor-olykor aggodalmas pillantásokkal, de nem tett fel kérdéseket és nem tett szemrehányásokat. – Hát rendben, ő a természetes testvéred. És te elég jól ismered a szabályokat, amelyek szerint mi élünk, hogy tudd, milyen könnyen hírbe hozhatsz bennünket az efféle kirándulásokkal. De azt is elismerem, hogy ennek a fiatalembernek a gyilkosát meg kell találni. Nem volt igazam, hogy egyszerűen lehunytam a szemem, és azt reméltem, hogy ennek eredményeként nem lesz többé közünk az ügyhöz. Tehát tedd, amit tenned kell. De kérlek, mondd meg, milyen lépéseket tervezel! – Ezúttal valóban csak Barbara asszonnyal akarok csevegni. Szeretnék többet megtudni a borkereskedő feleségéről. De lehet, hogy ebben már te is tudnál nekem segíteni. – Ma sokáig beszélgettem vele. Nagyon fegyelmezett volt, és nagyon megfontolt az üzleti ügyeket illetően. De a szeme alatt sötét karikák voltak, és bágyadnak tűnt. Elképzelhető, hogy gondjai vannak, de talán csak a nagy ünnepség előkészületei fárasztják ki. Olyan benyomást tesz rám, mintha nem lenne kemény munkához szokva. – Vasárnap lesz az ünnepség? – Igen, ünnepi lakomával és mulatságokkal. Zenészeket fogadtak fel. A konyhában, úgy tűnik, napok óta szakácsnők törik magukat, hogy elkészítsék azokat a ritka ételeket, amelyekkel de Lipa úr el akarja kápráztatni a vendégeit.
– Igen, ez fárasztó lehet Dietke asszonynak. Úgy látszik, hogy osztozik férje becsvágyában. – Hogy bejusson a városi tanácsba? Igen, az biztos tetszene neki. Figyelj csak, Almút, Dietke engem is meghívott, hogy vegyek részt az ünnepségen. – Magda kis nevetést hallatott. – Biztosan nem begina főnökasszonyi minőségemben, hanem mint egy patrícius testvérét és lányát. Meg fogom kérdezni tőle, hogy magammal vihetlek-e mint a kísérőmet. – Ez természetesen csodálatos alkalom lenne, hogy megtudjam, kikkel érintkeznek ezek a de Lipáék! – Mikor akarod meglátogatni a mostohaanyádat? – Arra gondoltam, hogy holnap délután. Meglátom, találkozom-e apámmal, mert valójában rá akarom beszélni, hogy ajándékozza nekünk a tetőhöz szükséges fát. – Örülnék, ha ezt megtennéd, hálásak lennénk neki. De a közeljövőben nem szabad, hogy érdes legyen a kezed! – Igen, igen, tudom, hogy vékony tűkkel díszes mintákat fogok hímezni, ahelyett hogy nehéz kalapácsokkal durva szegeket vernék be! Megígérem. De most mondj meg még valamit, Magda. Mi van Elzával? Magda felsóhajtott. – Tudom, hogy beszélnem kell vele. Még nem tudom, mit tegyek. Ha kizárom, akkor, attól tartok, minden tartását elveszti. – Gertrúd elmesélte nekem, miért viselkedett úgy, amikor az inkvizítor itt volt. Én megrémültem, és néhány napig nagyon dühös voltam rá, de közben... – Almút vállat vont. – Most már nem olyan rémes. Elza kiváló patikus, és jó lenne, ha itt maradna. – Igen, jó lenne. De erős kézre van szüksége, amely segít neki, ha megint az a veszély fenyeget, hogy hasonló pánikba esik. Trina nem a legjobb lakótárs számára. – Gertrúd már régóta ismeri. – De ő nem fogja otthagyni a konyháját. – Nem, ez igaz.
– Át fogom gondolni a dolgot, Almút. És te mit fogsz tenni? – Oda fogok menni hozzá, és éreztetem vele, hogy nem haragszom rá. – Ez csodálatos lenne. Fontos, hogy újra részt vegyen a közösség életében. Jobb lenne neki! Ezen az estén Almút hosszú párbeszédet folytatott Szűz Máriával, mint mindig, ha rendezni akarta a gondolatait. Azért könyörgött, hogy keserűség nélkül találkozhasson Elzával, és meg tudja bocsátani neki az árulását. Segítséget is kért a Jean gyilkosának megtalálására irányuló vállalkozásához. Végül azért fohászkodott, hogy a megfelelő helyen tartani tudja a száját. Legalább az első kérését meghallgatta Mária, mert amikor Almút másnap reggel felkereste Elzát, akit éppen egy bugyborékoló üst fölé hajolva talált, teljességgel elszállt a neheztelése. Részvétet érzett az asszony iránt, aki szürke, megkövült arccal nézett fel, amikor látta, ki keresi. – Sajátságos szaga van, mit készítesz éppen? – Darázscsíp és elleni gyógynövény-olajat – válaszolta Elza fakó hangon. – Nagy szükség van rá, különösen ősszel, amikor a darazsak meglepik az édes gyümölcsöket. Mit teszel bele? Amikor Elza észrevette, hogy Almút nem azért jött, hogy szemrehányást tegyen, lassan felengedett. Szerette a tudományát, és hamarosan elfogulatlanul beszélt kivonatokról és teákról, kenőcsökről és olajokról. Végül Almút, mintegy mellékesen, rátért arra a kérdésre, amely nem tűrt halasztást. – A bodzabogyó sötétvörösre festi az ujjam, a zöld dió barnára, a kutyatej pedig megfeketíti. Van olyan szer is, amelytől az ezüst megfeketedik? – Miért éppen az ezüst? – Hát néha befuttatódik! Mitől van ez? Nem tudod véletlenül?
– Hm, megfeketedik, igen. De én régóta hordom ezt az ezüst keresztet – Elza a ruhája kivágásából kicsiny, csinosan vésett keresztet halászott elő, amely teljesen tiszta volt és még sohasem feketedett meg. Mindenesetre mindig a ruha alatt hordom. – Nekem mindig fényesítenem kellett az ezüst ékszeremet. Igaz, hogy én kívül hordtam! – mondta Almút elgondolkozva. – A levegőn az ezüst megsötétedik, ez igaz. De ez időbe telik. Talán valamiféle rothadó gőzöktől van, amelyek néha felszállnak. Mindenesetre nem azoktól, amelyek itt, az én műhelyemben keletkeznek. Egyáltalán, miért akarod tudni? – Óh, hát csak úgy. Nem különösebben fontos. Változtatott Trina megint valamit a szagos vízen? Tegnapelőtt kihízelgett belőlem egy edény nerolivirágot. – Ez a gyerek megszállottja az ilyesmiknek. De meg kell hagyni, közben elsőrangúan bánik a lepárló készülékkel, és már nem is gyújt meg minden lehetséges holmit, hogy érezze, milyen szaga van a füstnek. Tulajdonképpen honnan szerezted ezeket a finom, díszes üveg flakonokat? – Van egy árus a piacon. Bőséges nála a választék. – Be kellene szereznünk belőlük néhányat, és abba tölthetnénk ezt a szagos vizet. A nők teljesen meg vannak érte őrülve. Igazad volt, Almút. Nagyon jól el lehet adni. Ha Trina visszajön a piacról, odaküldöm hozzád a legújabb alkotásával. De most már muszáj az olajjal foglalkoznom. – Köszönöm, Elza! Almút fellélegzett, amikor otthagyta a patikusnőt. Nem hangzottak el hangzatos kijelentések, egy szó sem esett megbocsátásról vagy bocsánatkérésről. Mégis úgy gondolta, hogy Elza hálásan megértette az ő egészen megszokott viselkedését. Trina súlyosan megrakodva tért vissza a takácsasszonyokkal. A Szarvashoz címzett vászonkereskedésben voltak a Régi piactéren, és bőségesen ellátták magukat anyagokkal és fonallal és minden olyasmivel, amire a kelengye elkészítéséhez szükségük
lesz. Trina a legfinomabb vászonnal teli kosárral a karján belépett Almút házába, ahol az asszony Klárával éppen a reggeli tanítás nyomainak eltüntetésén fáradozott. – Nos, Trina, munkát hozol nekünk? Almút barátságos mosollyal elvette a kislánytól a kosarat, és belenézett. Trina azonban megrángatta a ruhaujját, a halomba rakott viasztáblácskákra mutatott, és kérdőn mozgatta az ujját. – Vegyél el egyet, és találsz ott íróvesszőt is! – intett neki Klára, és fogott két nehéz könyvet, hogy a kamrájába vigye. Trina leült a padra, és karcolni kezdett a táblácskára. Almút kíváncsian figyelte a válla fölött, és felismerte egy kutya meglepően ügyesen felrajzolt körvonalait. A kislány újra megrángatta az ujját, mint mindig, ha figyelmet kért. Aztán sietős vonásokkal egy házat rajzolt mellé, és undorodva befogta az orrát. Almút érdeklődése most valóban felébredt, és leült a kicsike mellé. – A ház, ahol büdös van – ez de Lipa háza, igaz? Tegnap ott voltál a főnökasszonnyal, tudom. Volt ott egy kutya? A rajzra mutatott. Trina bólintott, lelkesen, hogy megértették. Aztán förtelmes grimaszt vágott, és felpúposította a hátát. – Óh, a csúnya tótumfaktum is ott volt. Ah, igen, van egy kutyája. És ez most mit akar jelenteni? Trina szomorú arcot vágott, mintha sírnia kellene, és energikus mozdulattal áthúzta a kutyát. – Szóval a férfi szomorú, mert a kutyája elkóborolt vagy elpusztult. Értem. Trina a vessző lapos végével elsimította a táblát, és egy másik állatot rajzolt a szélére. – Egy patkány. Óh Istenem, pfuj! És a kutya megfogta a patkányt? Ettől pusztult el? Nem. Ez valami mást jelenthet. A kutya a pincében fogott egy patkányt. Derék állat!
De nem ez volt, amit Trina közölni akart vele. Még egyszer letörölte a táblát, és újra rajzolni kezdte a házat, a patkányt és a kutyát. De Almútnak megállt a tudománya. – Ah Trina, annyira sajnálom, hogy nem tudlak jobban megérteni. De tudakozódni fogok a kutya után. Talán az a tótumfaktum elmeséli, mi történt vele. Trina megvonta a vállát, és felhagyott az erőfeszítéssel. Ehelyett egy kis korsót húzott elő a köpenye zsebéből, kihúzta a dugót, és Almút orra alá tartotta, hogy szagolja meg. – Hmmm. Ez valóban egyre jobb lesz! Trina megajándékozta egy ragyogó mosollyal, és a kezébe nyomta a korsót. A szagos víznek most már alig volt rozmaring szaga, bár halványam még érződött benne ennek fanyar illata. Az édeskés rózsaolaj is háttérbe szorult, helyette a citrom friss és a keserűnarancs virágának enyhén keserű, gyümölcsös illata került túlsúlyba. Klára újra lejött, és látta ahogy ott ülnek egymás mellett. Kíváncsian közelebb lépett, és ő is elragadtatással szívta be az illatot. – Oh, ez aztán finom vizecske. Igazán jó hasznát tudnám venni. Tudod, a fejfájásaim! – Tudom, mindig elkapnak, ha díszes mintákat kell hímezned. – Igen, és most majd egy halom vásznat kell ilyenekkel kivarrnunk. Sokat segítene nekem, ha kéznél lenne egy ilyen szagos vizecske. – Akkor majd nagyon jóban kell lenned Trinával, kedves Klára – mondta Almút, újra bedugaszolta az üvegcsét, és a zsebébe csúsztatta. Pitter, a csomaghordó hozta el Almútnak testvére üzenetét. – A mór szajha küld, begina asszony. Azt üzeni magának – szóval – „Dies irae, dies illa, solvet saeculum in flavilla.” Tudja az
ördög, mit jelent ez, több tucatszor utána kellett mondanom, hogy maga is helyesen értse! – Dies irae! Ez egy himnusz, Pitter, és azt jelenti, hogy a harag napján az emberiség porrá ég! Rossz előérzetem van! – Akkor délután, amikor nónára harangoznak, jöjjön a temetőbe. Azt mondja, ott fog várni magára. Begina asszony, úgy tűnik, maga különös helyeken forgolódik! – Hogyhogy? Mi a halottakért imádkozunk, és azt olykor a síroknál tesszük – válaszolta Almút ártatlan pillantással. – De akkor biztosan egypár hatalmas bűnös volt köztük, hogy porrá égnek! – Miért, te mit vársz, ha majd egyszer meghalsz? – Óh, én majd csak találok egy jámbor lelket, akinek vihetem a csomagocskáját a menny kapujához vezető úton. – Az azonban akár nagyon nyomasztó teher is lehet, Pitter. Jámbor lelkeknek néha jó nehéz csomagocskákat kell cipelniük! – Na, akkor életemben kell nekilátnom, hogy valami rendes ennivalót kapjak, igaz? – A mór asszony nem adott semmit a megbízás végrehajtásáért? – De igen, de az éppen csak idefelé volt elég. Almút jót nevetett a furfangos legénykén, és magával vitte Gertrúdhoz, aki a megszokott kedvetlen arckifejezéssel egy szelet zsíros kenyeret adott neki. De vastag szelet volt, és zsír is bőségesen volt rajta. Almút a főnökasszony tudtával ment el az Azizával való találkozóra, sarkában a kézimunkás kosarat cipelő, hűséges Trinával. így tudta meg, hogy Johannes testvér, megelőzve a bencést, ellátogatott a kocsmába. – Szerencsénk volt, hogy mi előző este voltunk ott, különben elkapott volna minket az inkvizítor.
Almút bólintott, és igyekezett nem gondolni a lehetséges következményekre. Akkor számára is elkerülhetetlenül eljött volna a harag napja! – És most Tilmannra akaszkodott rá! – folytatta Aziza. – Izgatottan várom, hogy tud ez kibújni az érdeklődése elöl. – Ivo atya is a nyomában van. – És te, nővér? – Engem a szép asszony, Dietke de Lipa érdekel. Ezért ma délután a mostohaanyámat is meg akarom látogatni. Ha van kedved hozzá, kísérj el egy darabon. – Szívesen. Mi a különleges Dietke asszonyban? A szépségén kívül. Én nem ismerem őt, ez volt az a hölgy, aki á templomban a borkereskedő mellett állt, és olyan lenézően mustrált téged, ugye? – Ahogy mondod. Az asszonyt nem ismered, és a férfit? – De Lipát? Mint micsodát? – Mint férfit. Azon a hosszú éjszakán, amikor Almút elmondta Azizának, hogy ugyanannak az apának a lányai, Aziza is egy kicsit többet mesélt magáról. És így most Almút tudta, hogy bár a húga nagyon kötetlenül él, nem szajhálkodással keresi a kenyerét. Volt ekkoriban egy gazdag pártfogója, aki felkereste, ha a városban időzött, de a ház, amelyben Aziza lakott, az anyjáról maradt rá, és az a kis vagyon is, amelyet – magas kamatra kikölcsönözve – szorgosan szaporított. A hírnevét ugyancsak az anyjától örökölte, a cordobai mór asszonytól, aki sohasem ment férjhez, mégis mindig volt mellette egy tekintélyes férfi. – Férfiként érdektelen. Azok közé a ritka házasemberek közé tartozik, akik hűek maradnak a feleségükhöz, mondják. És amíg Dietke asszony még ilyen szép és fiatal, ez nem is olyan rendkívüli. – Még csak három évvel ezelőtt vette el.
– Ah igen, emlékszem, Nagy botrány volt. Az első felesége megszökött egy toszkán gróffal. Akkoriban sok szóbeszéd volt, de én nem nagyon foglalkoztam vele. Ha gondolod, próbálok erről többet is megtudni. – Nem tudom, továbbvisz-e minket, de valahogy ki kell alakítanom egy képet, és akkor egy ilyen kis szálacska is kiegészít egy mintát a szövetben. Az épülő új dómhoz értek, ahol serény munka folyt. A kórus már az égre tornyosult. Most éppen a déli tornyon dolgoztak, és már a portál fölött jártak. Munkások az ökrösszekereket rakták ki, amelyeken a rajnai kikötőből ideszállították a drachenfelsi köveket, mások azon fáradoztak, hogy felhúzzák azokat az állványokra. A felvonulási épületből Mihály építőmester lépett elő, aki jó húsz éve irányította a dóm építését. Megismerte Almútot, céhtársa lányát, és odabólintott neki: – Üdvözlöm, Mihály mester. Jól megy a munka? – A szokásos nehézségek, a szállítmányok késnek, a kőművesek civódnak a kőfaragókkal, az ácsok a szerszámkovácsokkal, a káptalan fukar, mint mindig, és azt állítja, hogy nincs pénze. Hát igen, szóval semmi különösen bosszantó dolog. De valami különlegességünk mégis van Almút asszony. Nézze, elkészültek a portál első alakjai. Az öt apostol közül kettő már méltóságteljesen tekintett le a szemlélőre. Almút bámulva bólintott, és azt mondta: – Úgy néznek ki, mintha mindjárt lejönnének közénk. Magának valóban tehetséges kőfaragója van, Mihály mester. – Óh, több is van, mind a feleségem, Drutgin családjából származnak. Hiszen tudja, az apjuk, a parli Péter, nagy hírnevet szerzett magának Prágában. Az egész nemzetségnek áldott keze van. És hogy van az apja, Konrád mester? – Még mindig azon fáradozik, hogy helyrehozza a Rheingassen-kaput, amelyet két évvel ezelőtt annyira megrongált
az áradás. Egy ideig még lesz vele dolga, szóval magának nem kell féltenie az állását! Régi tréfa volt ez a két férfi között, amelynek volt, egy apró valóságmagva. Almút apja ugyanis nagyon szeretett volna a dóm építőmestere lenni. – Én magam viszont azon dolgozom, hogy konkurenciát csináljak magának. Az első építményemet már majdnem befejeztem! – Valóban, Almút asszony? Felveszi ezzel itt a versenyt? A mester egy pillantást vetett a dóm magas csúcsíveire. – Még nem egészen, de először természetesen kicsiben kezdtem. Egy disznóistálló, de jól megépítve, sőt, az ajtó mellett még oszlopfők is vannak. Egy régi szentély maradványai, mondta valaki. Mihály mester gyermekkora óta ismerte Almútot, és szívesen viszonozta jóindulatú tréfálkozását. Míg beszélgettek, Aziza és Trina a Dóm tér körül felállított bódék és árusítóhelyek között kószált, és most lassan újra megint közelebb jöttek. Trinának megint sikerült kihízelegni magának valamit. Hosszú, mézszőke copfja végén egy kék szalagot viselt büszkén. – Kik a csinos kísérői, Almút asszony? – Trina, a kislány a közösségünkhöz tartozik. A patikusnőnk szedte fel egyszer, és ő gondoskodik róla. Süket és néma, de nagyon készségesen segít. – Szegény gyerek! Maguk buzgón gyakorolják a keresztényi irgalmasságot. És a másik? Ugyancsak az irgalmasság műve? – Dehogy, egyáltalán nem. Ő a szerelem műve, Mihály mester. Az apám lánya... – Óh! – Azizának hívják. – Óh!
Aziza hozzájuk lépett, és egyik legelragadóbb mosolyával nézett a dóm építőmesterére. Az elismert férfi egy szót sem tudott kinyögni. – Éppen a szüleimhez indultam, Mihály mester. Szívesen átadom az üdvözletét Barbara asszonynak, ha megint megtalálja a hangját! Öreg barátja újra összeszedte magát, és azt mondta: – Ó igen. Kérem, adja át, és természetesen az apjának is. Egyszer végre beugorhatna hozzánk. Mondja meg neki, hogy Drutgin asszony csodálatos sört főz! – Nem felejtem el, Mihály mester. Még egyszer szép jó napot kívánok. Elindultak, és néhány lépés után Aziza is elbúcsúzott Almúttól. – El kell intéznem még néhány dolgot. Tudasd velem, ha megtudtál valami újat. Én is ezt fogom tenni. Almút szívélyes búcsút vett a testvérétől. Anna, a terebélyes szolgáló nyitott ajtót, és aggodalmas képet vágott, amikor Almútot és Trinát meglátta. – Történt valami, fiatal úrnő? Bejelentés nélkül jön, és Barbara asszonynak vendége van. – Semmi baj, Anna. Csak éppen itt voltam a környéken, és gondoltam, benézek. – Nos, mindenesetre lépjenek be. Értesítem Barbara asszonyt. Ugyanis Helgart asszony van itt. De a gyerekek örülni fognak, hogy láthatják. Almút követte a szünet nélkül dünnyögő szolgálót, és halk hálaimát rebegett Máriához, aki láthatólag a Jean esetére vonatkozó kérését is meghallgatta, mert a de Lipa nővérével való találkozás nagyon hasznos lehetett. Anna bevezette a szobába, ahol mostohaanyja és a látogató ült. Beszélgettek, és nemcsak a kézimunkájukon bökögettek szorgalmasan.
– Almút, de örülök, hogy látlak. Helgart, ez a mostohalányom, Almút, aki beginaként az Eigelsteinnél él. De Lipa nővére vékony, majdnem csontos nő volt, fanyar, mégis barátságos vonásokkal. Előkelőnek látszott, de nem öltözött feltűnően. Barbara asszonyról már nem lehetett ugyanezt elmondani. Mária kegyelme ezúttal újra csak csődöt mondott, és Almútot elragadta a nyelve. – Ah, Barbara asszony, most talán Szent Kornélnak szentelte az életét? – kérdezte az üdvözlés után megjátszott tisztelettel. – Aachenbe készül zarándoklatra, hogy az ereklyéi előtt imádkozzon? – Hogy jut ez eszedbe, Almút? – Nos, mi indíthatta volna különben arra, hogy feltegye ezt a különös fejdíszt? A főkötője kettős szarva végül is csak a szarvasmarhák patrónusának szólhat, nem? – Almút! Barbara asszony felkiáltásába megbotránkozás vegyült, ám sajnos ekkor a látogató is hátba támadta, és nevetve azt mondta: – Én udvariasságból hallgattam, de a lányának részben igaza van, Barbara. A főkötője valóban kissé fenyegetően néz ki. – Ez a legújabb divat, amit a burgundi udvarnál viselnek. – Furcsa, én azt hittem, csak a férfiakat szarvazzák föl. – Valóban nem áll jól nekem? – Maga mindig csinos, mostohaanyám, mindegy, mit vesz fel. És ha valóban ez a legújabb divat, akkor Kölnben nemsokára sok kétszarvú hölgy fog szaladgálni. Almút a szolgálóhoz fordult, és megkérte, küldje ki Trinát a gyerekekhez, akiknek a hangja az udvaron hallatszott, aztán odaült a két asszonyhoz a padra, és ő is elővette kosarából a kézimunkáját. A beszélgetés Helgart lánya, Waltruth körül forgott, akinek ki volt tűzve a kézfogója, és a menyegző körül, amelyet majd ősszel
ünnepelnek. így Almútnak nem volt nehéz a beszélgetésbe a Dietkére, sőt Jeanra vonatkozó kérdéseit is beleszőni. , – Dietke természetesen ürügynek használja, hogy új ruhákat csináltasson magának, mintha nem lennének neki máris ládaszámra. Helgart asszony a fejét rázta ekkora oktalanság láttán. – Ezzel segít a férjének, gondolom – vetette közbe Almát. – Dietke hiú! – Bizonyára az, de ez valószínűleg azt is mutatja, hogy tetszeni akar a férjének azzal, hogy a vendégeket elkápráztatja a gazdagságával. – Ez alkalmasint igaz. Néha önző tyúknak tartom a sógornőmet, de mégis, nagyon boldog volt, amikor azt beszélték, hogy Hermann meg fogja kérni a kezét. Sőt, őt részesítette előnyben más kérőkkel szemben. – Hát már viszonylag idős is lehetett, amikor férjhez ment – tűnődött Almút. – Húszéves volt, és nem a saját hibája volt. Egy tragikus történet az oka, hogy olyan sokáig kellett várnia. – Mi történt, Helgart? Ha már célozgatott, akkor az egész történetet el kell mesélnie – kérte Barbara asszony, és Almút egyetértően bólogatott. A látogató nem sokáig kérette magát. – Dietke egy jómódú kereskedőcsalád legkisebb lánya, kései gyerek, talán egy kicsit már alkalmatlanul is jött. Van még két nénje, mindkettő régen férjnél van, és egy bátyja, aki húsz évvel idősebb nála. Ez volt az, aki már gyermekkorában is szerette – és dédelgette. Dietke is egészen édes kis teremtés volt. Még emlékszem rá, mint apró lánykára. De már kislány korában hiú fruska volt. Egy tekintélyes posztókereskedő fiának ígérték, és úgy volt, hogy amikor Dietke tizenhat éves lesz, hozzámegy. A férfi hét évvel volt idősebb nála, csinos, kellemes fiú, és úgy tűnt, Dietke teljesen elégedett azzal az elképzeléssel, hogy ő lesz a férje. Egy évvel az esküvő előtt azonban a vőlegény hosszú
utazásra indult, hogy olyan országokban adja el apja áruit, ahol többet fizetnek értük, mint itt. Saját vagyont akart szerezni, és az volt a terve, hogy Itálián át eljut az oszmán birodalomba, hogy ott értékes selyemszöveteket vegyen. Dietke bátyja lelkesedett az ötletért, hogy távoli vidékeket ismerhetnek meg, és saját áruival csatlakozott a társasághoz. Úgy volt, hogy egy év múlva újra itthon lesznek, és akkor összeadják Dietkét a vőlegényével. Múltak a hónapok, letelt az egy év, és az utazók még nem tértek vissza. A családok semmi hírt, semmi üzenetet nem kaptak. Senki sem tudta, hol lehetnek, Nápolyban, ahol szép nyereséggel túladtak az áruikon, nyomuk veszett. – Milyen szörnyű! És soha többé nem hallottak róluk? Dietkét nagyon mélyen érinthette, hogy a vőlegényét és a bátyját is elveszítette. – Igen, mélyen érintette, és amikor egy újabb évi hallgatás után a szülei azt javasolták, hogy felejtse el a posztókereskedő fiát, és nézzen új férj után, először még attól is húzódozott, hogy akár csak ránézzen is egy új kérőre. Pedig számos csodálója volt. így tizennyolc éves lett, szép, kissé mélabús lány, nagyon engedelmes és udvarias, csak egy dologban hajlíthatatlan. Nem akart férjhez menni, amíg az utazók holléte nem tisztázódik. – De aztán mégis férjhez ment. Erre hogy került sor? ~ Röviddel egymás után két dolog történt. Egy ünnepségen, amit a szülei rendeztek, Dietke találkozott de Lipával, a borkereskedővel. A bátyám barátságos volt hozzá, kétségkívül. Ő azonban csodálathoz volt szokva, és nem hűvös udvariassághoz. Talán ez ösztökélte arra, hogy meghódítsa. Mindenesetre beleszeretett, és egész sor női praktikát bevetett, hogy magához kösse. Én akkoriban meglehetősen szégyentelennek találtam. Mindenesetre abban az időben egy másik döntő esemény is történt. Üzenet jött a Német Lovagrend koblenzi kommendájából. Két beteg, sebesült kereskedő keresett náluk oltalmat, és a testvérek ott ápolták őket a zarándokszálláson. A
hír rövid volt, és csak keveset árult el a két férfi állapotáról. De kétségtelenül a posztókereskedő fiáról és Dietke fivéréről volt szó. – Ejnye, milyen nehéz helyzet Dietke számára! – Először így látszott. A posztókereskedő maga indult Koblenzbe, hogy hazahozza fiát és a társát. Már ősz volt, amikor útnak indult, és a tél is elmúlt, mire visszatért. Nem egyedül jött, de a fiát nem hozta magával. Az nem élte túl a telet. – Mi történt a férfiakkal? Megtudtak valamit erről? – Igen, a posztókereskedő elmesélte nekünk. A két férfi útja jól kezdődött, és Nápolyban, ahogy tervezték, hajóra szálltak, hogy Szicílián át Alexandriába vitorlázzanak. A Földközitengeren sok veszély leselkedik az utazókra, ezért a hajók mindig csoportosan kelnek útra, hogy jobban meg tudják védeni magukat a kalózok ellen. De az ő hajójukat egy vihar eltérítette az útiránytól, és így áldozatul estek ezeknek a gonosztevőknek. A kalózok elvették a vagyonukat és az áruikat, de a férfiakat életben hagyták, hogy rabszolgának adják el őket. így Dietke bátyja és a posztókereskedő fia Tripoliszban kötött ki, ahol egy barbár fejedelemnek kellett szolgálniuk. Két év után sikerült megszökniük, úgy tűnt, melléjük szegődött a szerencse, és jó emberek segítségével sikerült eljutniuk Koblenzbe. De voltak problémák. A posztókereskedő fia felszedett valami lázat, amely lassanként elemésztette. A hideg tél életereje utolját is kiszívta, és az apja karjai közt meghalt. – Legalább még ebben a kegyelemben részesült. És Dietke bátyja? Ő sértetlenül tért vissza? – Nem. És nem tudom, melyikükhöz volt kegyesebb a sors. Dietke bátyja először a támadáskor sebesült meg, és csak a posztókereskedő fiú közbenjárására hagyták életben. Vele együtt őt is eladták. Lassan meggyógyult, bár a lába sohasem jött egészen rendbe. Akkor azonban megutáltatta magát az urával.
Megsértette a fülét, és pimasz megjegyzéseket tett. Büntetésül az a barbár kitépte a nyelvét és levágta a füleit. – Óh, Istenem! Almút szárazon nyelt, és a maga engedetlen nyelvére gondolt. Aztán hirtelen rádöbbent, mit is hallott éppen az imént. – Dietke bátyja, ez Rudger, de Lipa házának házgondnoka? – Igen. Igen. Dietke befogadta a zavart, megtört férfit, aki eltorzítva és megcsonkítva tért haza, és már csak el akart bújni a kamrájában. Ő volt az egyetlen, aki bejuthatott hozzá, és ezt valószínűleg nagyra kell nála értékelnem, mert most viszonozza neki azt a szeretetet, amelyet kislányként tőle kapott. – Jól teszi. És miután megtudta, hogy a jegyese most valóban meghalt, akkor újra kirakta a hurkot de Lipának? – Nem nagyon kellett ott hurkot kirakni, mert de Lipa a Hardefusték egyik lánya után törte magát, és a patrícius elutasította. Így megkérte Dietke kezét. – Ő pedig magával vitte Rudgert. Dietke ápolása révén valamennyire bizonyára visszanyerhette az önbizalmát, mert nekem úgy tűnik, hogy nagyon rátermetten vezeti a házat. – Így van, és annak is megtalálta a lehetőségét, hogy megértesse magát. De emberkerülő maradt, és a kutyája társaságát többre becsüli az emberekénél. – Egy kutyáét, amely nemrég elpusztult. Szegény ember. Almútnak eszébe jutott Trina története a patkányt kergető kutyáról, amely egyszerre értelmet kapott. Elmesélte a két asszonynak. – Sajnálom ezt az embert. De akadhat egy másik állat, amely csatlakozik hozzá. Vagy mégiscsak meg kell próbálkoznia újra az emberekkel. – A Burgundiából jött fiatal férfival hogy tudott Rudger boldogulni, Helgart asszony? Tud erről valamit? – Nem tudom. Bizonyára ugyanúgy kezelte, mint a ház többi lakóját. Csak a húgával, Dietkével szoros a kapcsolata.
– Azt beszélik, hogy Dietke asszony nem kedvelte a fiatalembert. – Igen, ez nekem is feltűnt, és csodálkoztam rajta, mert a szegény megboldogult szelíd, udvarias fiú volt. Mindazonáltal de Lipa sok időt töltött vele, gyakran utazásokra vagy befolyásos vevőknél tett látogatásokra is magával vitte. Dietke talán féltékeny volt rá. Talán inkább ő szerette volna az urát elkísérni. Ha ez volt az ellenérzése oka, akkor most már nem kell félnie. Vasárnap az egész világnak úgy mutatkozhat be, mint a sikeres borkereskedő elegáns felesége. – Nagy esemény a lánya kézfogója, Helgart asszony. Azt kívánom neki, hogy több szerencséje legyen, mint Dietke asszonynak. – Jelen pillanatban legalábbis így néz ki. A fiatal Werner megnyerő férfi, és Waltruth inkább várakozással teli, mint szerelmes. De ha a szerelem várat is még magára, idővel megjöhet. A beszélgetés most újra az ünnepség előkészületeire terelődött, és Almút felállt, hogy az ablakból lenézzen az udvarba. Eleget tudott meg ahhoz, hogy színeket adjon a képnek, amelyet de Lipáékról alkotott magának. Azokat a kérdéseket, amelyekre most választ kapott, és az újakat, amelyek majd ebből a képből adódnak, később akarta végiggondolni. Lent a napsütésben együtt ült Trina és Mechtild. Némán és nagy egyetértésben valami fonaljátékot játszottak, amelynek során két kezük kinyújtott hüvelyk- és mutatóujja közé kölcsönösen rendkívül bonyolult mintát szőttek. Péter arra igyekezett rávenni a fekete kandúrt, hogy egy szalagra kötött rongylabdácska után kapkodjon, és épp felháborodottan felkiáltott, mert az egyik karom a játék hevében megkarcolta a lábikráját. A Sankt Maria im Capitol harangjai vesperásra szóltak, és Almút a mostohaanyjához fordult: – Haza kell mennem, Barbara asszony.
– Én is elfecsegtem az egész délutánt – mondta Helgart asszony, és felállt. Elbúcsúztak egymástól, és amikor Almút lement az udvarba Trináért, az ajtóban összefutott az apjával. Konrád építőmester még mindig nem igazán tudta, hogy közeledjen a lányához, aki az utóbbi időben többször is igencsak zavarba hozta. Csak egy kurta köszönést dörmögött, hogy a lehető leggyorsabban visszahúzódjon, de Almút feltartóztatta, és Mihály mesterről és a dómról kezdett vele beszélgetni, ami elől mégsem térhetett ki. – És ezenkívül, apámuram, építettem a közösségünknek egy istállót. Biztosan látta, amikor legutóbb ott járt. – Te istállót építettél? – Azért nem volt olyan nehéz. Tudja, állt ott egy régi rom, az adta a köveket, és azt a kis habarcsot ki tudtuk fizetni. De apámuram – a tetőhöz szükséges fa és zsindely, szóval ha ezekhez adományként hozzásegítene minket, biztos lehetne benne, hogy legalább két emléknapon imádkoznánk magáért. – Rossz vásár, lányom. Ha ugyanezt a dómkáptalannak adom, akkor két hónap engedményt kapok, és a tisztítótűzben töltendő idő ilyen megrövidítése sokkal értékesebb, mint egypár ima egyszer egy évben. – Igen, de hát apámuram azt várja, hogy a tisztítótűzbe kerül, mikor olyan fedhetetlen életet él? Én azt hiszem, senkinek sem fogok a mór szajháról mesélni. – Te lány! – Konrád mester dühösen megfenyegette a mutatóujjával. – De jól van, kapjátok meg a tetőtöket. A következő napokban elküldöm az egyik ácsomat, hogy mértéket vegyen. – Nagyon meg is köszönöm! Amikor Almát végül elbúcsúzott tőle, az apja rámosolygott; – Jó lány vagy, Almút. Bátor, mint anyád! Várj egy percet. Valamit még adni akarok neked.
Felcammogott a lépcsőn a felső szobákhoz, és egy kis idő múlva egy kicsiny tárggyal a kezében jött vissza. – Nézd, anyád ezt régebben gyakran hordta. Nem tudom, talán emlékként tartottam meg. De mit csináljon egy csinos függő egy morgós vénember ládáiban és fiókjaiban! Hordd te, Almút. Ezt biztos a mai helyzetedben is megteheted. Vékony láncon finom ezüst kereszt himbálózott, és csillogott a napfényben. Nagyon egyszerűen volt kidolgozva, villogó kövek és cifraságok nélkül. Csak a közepébe volt egy apró rózsa bevésve. – Elbűvölő, apám. Nagyon köszönöm magának.
20. fejezet
M
agda von Stave elintézte, hogy Almút elkísérhesse az ünnepélyes kézfogóra a de Lipa házba. Mindent megtettek azért, hogy az ünnepség, amelyet a borkereskedő rendezett, pompásan sikerüljön. Az idő is besegített, és a meleg nyári estén válogatott vendégsereg gyűlt össze a házban. Almút minden irigység nélkül csodálta meg a drága ruhákat és a ragyogó ékszereket, megállapította, hogy a kétszarvú főkötőket éppenséggel más finom hölgyek is hordják, és örömét lelte a virágdíszben és a gyertyákban. – Trina nagyon élvezné! – súgta a főnökasszonynak. – Mindenütt ezek a virágok és illatos gyertyák! Dietke asszonynak ezzel majdnem sikerült elfednie a kloáka förtelmes bűzét. – Én azért így is érzem. Na igen, ilyen melegben! De az emberek orra engedékeny, és hozzá is szokott a rossz szagokhoz, és amikor az ételeket felhordták, Almút is rég elfeledkezett róluk. Az asztalra – ragyogó barnára sülve és egészben, orrostul, lábastul – egy töltött malac került. Volt tojásleves, sárga a sáfránytól, sült tyúkok szilvával, olajban kirántott halak, pénzes pérek és pisztrángok, rákhús aszpikban és párolt angolna borsmártásban. Kínáltak savanyúan eltett halakat, vadpecsenyét és egy marhabélszínt, hozzá erősen fűszerezett mártásokat és a legfehérebb kenyeret, amelyet Almút valaha látott. Az asztalok maguk is de Lipa gazdagságáról tanúskodtak. Tiszta lenvászonnal takarták le őket, és minden vendég előtt átlátszó zöld üvegből készült ivóserleg állt. Illatos vízzel teli kannák vártak készenlétben, hogy az étkezők leöblíthessék és finom kendőkben megtörölhessék kezüket. Az asztal közepén pedig ott pompázott a hajó formájú ezüst asztaldísz, amely a sós hordót rejtette.
Süteményhegyeket hoztak be. Édes és fűszeres kalácsokat, pástétomokat és cipókat, de gyümölcsöt is, mézes diót és mindenféle egzotikus édességet. És mindenekelőtt – ahogy egy borkereskedő házában illett is – patakokban folyt a legértékesebb és legkellemesebb bor. Almút kevéssé vett részt a körülötte folyó beszélgetésekben, de figyelmesen szemügyre vette és hallgatta az egyes beszélőket. Waltruth, a menyasszony nagyon csinos volt ünnepi ruhájában, és Werner, aki mellette ült, élénken beszélgetett vele. Helgart anyai büszkeségtől ragyogott, és ugyancsak élénken részt vett a beszélgetésekben. Természetesen az érsek és az ülnökök magatartása volt az egyik legfontosabb téma. Milyen korlátokat szabott az áldatlan viszály a kereskedelemnek, és maguknak a kereskedőknek milyen intézkedésekhez kell nyúlniuk, hogy a korlátozásokat vagy kijátsszák, vagy úgy tartsák be, hogy közben ne szenvedjen csorbát a nyereségük: ezeket mind megvitatták. Azok, akik itt de Lipánál összegyűltek, kivétel nélkül a város és a városi tanács oldalán álltak. – És az érsek mégis kapott bort. Jó burgundit, ahogy azt maga még ma is árusítja! – mondta valaki de Lipának. – De nem olyant, amit én szállítottam. Más forrásai lehetnek! – Biztos ebben, Hermann? Maga itt az egyetlen, aki nagy mennyiségben hoz be borokat Burgundiából. De Lipa már megivott néhány pohárral ebből a nehéz italból, és felfortyant. Dietke asszony, aki mellette ült, csillapítóan a karjára tette a kezét, és valamit súgott neki. Aztán hangosan azt mondta: – Nagy mennyiségben ugyan, de Wingartener úr is kereskedik burgundiai borral. Az említett, egy elég jelentéktelen borkereskedő, nem volt a meghívottak között, és nem mondhatott semmit a maga védelmében.
– Akkor alkalmasint az is ő, aki azt a pancsolt lőrét forgalomba hozta? – vetette közbe az idegesítő ember, és Magda dühösen megrázta a fejét. Odasúgta Almútnak: – De hát mi baja ennek a Hardefustnak de Lipával? Feltétlenül ok nélküli veszekedést akar kezdeni? – Majdnem úgy néz ki. Nézd, milyen vörös lett a házigazdánk. Tajtékzik a dühtől. Évekkel ezelőtt egyszer megkérte Hardefust lányát, de elutasították. Talán akkor keletkezett a viszályuk. – Nekem egyáltalán nincs szükségem arra, hogy pancsolt bort árusítsak! – mondta éppen de Lipa fogcsikorgatva. Dietke asszony újra megpróbálta önmérsékletre inteni, és megnyugtatóan beszélt hozzá. – Magának talán nem, de talán a megboldogult adlátusa, ez a Burgundiából való Jean, ez folytatott vele virágzó kereskedelmet.,. De Lipa arca most már nem vörös volt, hanem sápadt. Felállt, mintha heves válaszra készülne, de amikor kinyitotta a száját, csak fojtott bugyborékolás tört ki belőle. Jobb kezét a mellére szorította, és arccal előre az asztalra bukott. Poharak hullottak csörömpölve a földre, és széttörtek, tálcák csúsztak le, és süteménydarabok repültek szanaszét. Dietke élesen felsikoltott, és megpróbálta felemelni a férjét. A vendégek többsége azonban úgy figyelte a jelenetet, mintha megbénult volna. Magda gyorsabban magához tért, mint a többiek. Felállt, és az asztalhoz sietett. – Van itt orvosuk, Dietke asszony? – Orvos? Nincs. – Akkor küldjön el egyért. Gyere ide, te lány! Intett az egyik szolgálónak, aki értetlenül meredt az élettelen férfira, és ráparancsolt, hogy hozzon orvost vagy egy fürdőst. A lány habozott, de közben Rudger utat tört magának a vendégek között, és egy erőteljes lökéssel az ajtó felé irányította.
– Emelje fel, és vigye az ágyába. A szíve lesz az. Több levegőre van szüksége. Magda világos utasításokat adott, miközben Dietke némán és tehetetlenül de Lipa kezét szorongatta. – Waltruth, legjobb lenne, ha elbúcsúznának a vendégektől. A fiatal menyasszony zavarodottnak látszott, de bólintott, Helgart, az anyja odalépett mellé, és udvariasan, de határozottan indulásra kezdték noszogatni a vendégeket. Rudger közben felültette a nehéz férfit, és két szolgával, olyan gyengéden, amennyire lehetett, kivitték a helyiségből. Dietke, sápadtan, mint a frissen mosott vászon, követte őket. Lassan kiürült a ház, a sutyorgó, mormoló hangok elnémultak, a szolgák kezdték eltakarítani a romokat. Csak Waltruth, az anyja és Werner, a jegyese maradtak ott, és természetesen Magda, aki Almúthoz csatlakozott. – Milyen borzalmas ez – suttogta a fiatal lány, aztán nem tudta magát tovább tartani. Fejét zokogva Helgart asszony vállára hajtotta. Werner tehetetlenül állt mellette, és nem tudta, mit kezdjen a menyasszonyával. Így Magda volt az, aki az orvost üdvözölte, és utasította a szolgálót, hogy vezesse az úr szobájába. Almút egy szót sem szólt, és nem avatkozott a dolgokba. De most halkan azt mondta Magdának: – Én majd foglalkozom Dietke asszonnyal. Közel lehet az összeroppanáshoz. – Jól van, menj csak, Almút. Én még segítek itt egy kicsit, hogy újra rendet tegyenek. Almút elhagyta a helyiséget, amelyben az ünnepséget tartották, és bejárta a homályosan megvilágított házat. Az egyik szobából fény szűrődött ki, és hangokat is hallott, de Dietke nem volt ott. Néhány szobával arrébb talált rá a ház asszonyára, aki egy falfülkében kucorgott, és szívet tépően zokogott. Halkan odalépett hozzá, és karját keskeny, remegő vállára tette. Dietke zihálva felemelte a fejét, és megismerte a beginát.
– Ó, maga az – mondta rekedten, és tovább zokogott. – A vendégek elmentek, Dietke asszony, és a férjénél ott van egy orvos. Szedje össze magát egy kicsit. De Dietke még mindig görcsösen rázkódott, és Almút hagyta, hadd sírja ki magát a karjában. – Figyelmeztettem, hogy ne hívja meg Hardefustot – mondta végül, és egy kicsit felegyenesedett. Egy finom kendővel letörölte arcáról a könnyeket. Arca foltos volt és duzzadt, de még mindig szép. – Bizonyosan nagyon gyűlöli a férjét, ha képes arra, hogy egy ilyen ünnep alkalmával saját házában megsértse. – Olyan előkelőnek tartja magát, annyira lenézi de Lipát. És – óh – ezek a borral kapcsolatos híresztelések annyit ártottak nekünk! – De ezek nem egyszerűen híresztelések, Dietke asszony! A borkereskedő felesége haragosan lerázta magáról Almút karját, és felháborodottan felegyenesedett. – Most még maga is kezdi! – Bocsásson meg, Dietke asszony, de szembe kell néznie az igazsággal. Az igazság pedig az, hogy Jean boroshordókat cserélt ki a raktárukban. Nem belső indíttatásból tette, hanem felbujtották rá. De mégis megtette! Dietke asszony szeme kitágult és elsötétült, és a düh szikrája villant fel benne, – Úgy, a kis gazember tehát valóban rászedte hőn szeretett urát! Én sohasem bíztam meg igazán a szelíd viselkedésében. Ez a csaló, ez a hitvány alak! Boldog vagyok, hogy végre a föld alatt van! Gyűlölet torzította el Dietke asszony arcát, és már egyáltalán nem látszott szépnek, állapította meg Almút. – És maga egy kicsit besegített ebbe, ugye, Dietke asszony? Azzal, hogy még három kanál orvosságot beadott neki, igaz, Dietke asszony? Halálos méreggel vegyítve! – A düh elpárolgott,
és Dietke, leplezetlen rémülettel a szemében, a beginára meredt. – Nem így volt? Almút szorosan markolta a törékeny asszony karját, de az nem tett semmit, hogy védekezzen. – Nem, én nem adtam be neki az orvosságot. Maga téved! – mondta szilárd hangon. – Óh, dehogynem, Dietke asszony. Hiszen emlékszik, hogy nekem kellett meginnom az üvegből a maradékot. És a benne lévő orvosság nagyon fel volt hígítva. A hiányzó adagot borral pótolták. És az üvegcse csak a maga felügyelete alatt volt, mint maga is elismerte. Dietke először lesütötte a szemét, de aztán dacosan felfortyant. – Én nem mérgeztem meg Jeant! – De meg akarta tenni, vallja be! Még ha nem is maga adta be neki a halálos mérget, azt remélte, hogy három vagy négy kanál orvosság meg fogja ölni, mert ott volt, amikor figyelmeztettem a fiút, hogy ne vegyen be belőle kettőnél többet! Dietké ismét reszketni kezdett, és tehetetlen könnyek futottak végig az arcán. – Nem, én nem öltem meg! – Az egész világ tudja, hogy gyűlölte őt, Dietke asszony! – Na és? Ezért még nem biztos, hogy meg is öltem. Természetesen nem állhattam a kis gazfickót. Ezt a széptevőt és talpnyalót! Ha tudná, milyen készséges volt iránta Hermann, mennyit törődött vele, hogy aggódott érte. Én lehettem beteg vagy egészséges, az sohasem rendítette meg. Volt egy vetélésem, és ott feküdtem nagy fájdalmak között, és azt sem tudtam, hogy megmaradok-e vagy meghalok, és ő Jeannal kikocsizott a szőlőbe. Azt akartam, hogy a fiú eltűnjön a házunkból. Barátságtalan voltam hozzá, azonban de Lipa a védelmébe vette. Leszidott, és visszavonult vele.
Fejét a falnak támasztotta, és hangosan felzokogott, mintha belső fájdalmak gyötörnék. – Mindig csak a második vagyok neki. Egy másik asszonyt akart feleségül venni, de az kikosarazta. Akkor elvett engem, a második legjobbat. Én megelégedtem ezzel, de akkor jött Jean, és ő került az első helyre. Azóta sohasem volt neki jó, amit csináltam, még az ágyát sem osztotta meg velem többé. Mindent megtettem hogy jó felesége legyek, és előmozdítsam a terveit. Szeretem őt, de ő hideg maradt, és egyre jobban eltávolodott tőlem. És most beteg, talán meg is hal. Olyan könnyen felizgatja magát. És ebben Jean a vétkes. Örülök, hogy halott, de én nem öltem meg. – Jean már-már egészséges volt, és akkor hirtelen meghalt, Dietke asszony. Miben? – Nem tudom! Nem tudom! Most megpróbálta kiszabadítani magát, de Almút kissé szorosabban fogta, úgyhogy az asszony felnyögött a kemény szorítástól. – Maga gyűlölte őt, és felhígította az orvosságot. Miért higgyem el, hogy nem maga ölte meg? – Helytelenül cselekedtem, hazudtam. Én magam vettem be az orvosságot, hogy aludni tudjak. Amikor jött a dominikánus, féltem, hogy engem fog vádolni, mert nálam volt az az üveg. Ezért egy kis bort töltöttem bele. Nem vagyok gyilkos! Higgyen nekem! Nem én öltem meg őt! Ezt éppen magának kellene megértenie, hiszen magát is igazságtalanul vádolták! Almút felsóhajtott, és elengedte Dietke karját. Akár igaz volt, amit mondott, akár nem, többet úgysem fog tudni kiszedni a feldúlt asszonyból. – Jöjjön, mossa meg az arcát, és aztán menjen a férjéhez. Talán már jobban van. – Hisz nekem? Nem tehetek mást. Ebben a pillanatban, Dietke asszony.
Almút mélyen elgondolkozva hagyta el a helyiséget, és megkereste Magdát, hogy hazainduljanak.
21. fejezet
K
issé nehéz volt Tilmannt előkeríteni, de Johannes testvérnek végül mégiscsak sikerült. Hivatalosan vádat emelt ellene, és amikor ez elhagyta egy városzerte ismert pénzkölcsönző házát, két poroszló kíséretében elcsípte. A fizikai erőszak ezt követő aktusaiból nagy bölcsen kivonta magát, és a lebonyolításnak ezt a részét átengedte az erre jobban felkészült törvényszolgáknak. János testvér csak akkor vette át a foglyot, amikor az már félig-meddig megzabolázva a toronyban ült. Itt egy megvert, mindazonáltal dacosan tagadó vádlottat talált, aki először még azt sem ismerte el, hogy egyáltalán ismer egy Jean de Champolt, és még kevésbé vallotta be, hogy meggyilkolta. Johannes testvér sajnálta, hogy nem nyúlhat a kihallgatás erősebb eszközeihez, de a bakó vonakodott attól, hogy Greven Rembodo Scherfginen kívül mástól utasításokat fogadjon el. És egy inkvizítortól végleg nem. Scherfgin pedig az ülnökökkel együtt az érseknél időzött. A dominikánus azért mégsem volt teljesen tehetetlen. Kiszínezte Tilmann előtt a pokol és büntetései néhány borzongató képét, amelyek egy kevésbé állhatatos embert már rövid idő után térdre kényszerítettek volna. Tilmann azonban hideg és higgadt maradt. Egy hanyag vállrándítással annyit mindenesetre elismert: – Nem kizárt, hogy a kocsmában összefutottam ezzel a burgundiaival. Egyszer-kétszer valószínűleg szóba is elegyedtem vele. De máig nem is tudtam, hogy meghalt. Csütörtökig nem voltam a városban. Ezt a cellárius testvér már megerősítette, Johannes testvér mégis meg volt győződve áldozata bűnösségéről, és férfiasán elfojtotta az esetleges kételyeket. Megcáfolhatatlan érvekkel sikerült kiszedni Tilmannból annak a beismerését, hogy nemcsak
néhány szót, hanem egész mondatokat is váltott Jeannal, és ezek hozzávetőleges tartalmát is megtudta. – Így rá tudta beszélni a fiatal férfit, hogy a különösen jó bort csak a maga vevőkörének szállítsa. Milyen vevőknek, Tilmann? A fogoly halkan nevetett, és visszadőlt kemény fekhelyére. – Azt nem fogja megtudni tőlem! – Majd meglátjuk! Mivel vette rá erre Jean de Champolt? – Johannes testvér szabályosan kiköpte a nevet. – Ezt sem tudja meg tőlem. A fiú halott. Hagyja tehát nyugodni. És a legjobb lesz, ha most engem is nyugton hagy. – Ha elmegyek, az hosszú nyugalom lesz magának! – válaszolt az inkvizítor élesen. – Sok idő múlhat el, amíg a bíróságok megint összeülnek. És én gondoskodni fogok róla, hogy itt senki se látogassa meg. – Tegye csak, ami magától telik, dominikánus. Majd meglátja, mi lesz a következménye! Tilmann, homlokán egy lassan megkékülő zúzódással, szája sarkában rászáradt vérrel, forradásokkal borítva és kimerülten, nemcsak egyenesen pimasz öntudatról tett bizonyságot, hanem olyan makacsságról is, amit semmivel sem lehetett megrendíteni. Tettei hátteréről állhatatosan hallgatott. Valaki, aki nem olyan, mint Johannes testvér, ezt akár még tisztességes magatartásként is értelmezte volna. Valaki, aki más, mint Johannes testvér, meg is hökkent volna Tilmann utolsó megjegyzéseitől. Őt azonban a csökönyös fogoly és a vallatásnak adható nyomaték hiánya annyira felbőszítette, hogy epeköve megmozdult, így heves fájdalmakkal küzdve el kellett hagynia a börtönt.
22. fejezet
H
étfő délelőtt Mettel jelentette a refektóriumban buzgón varró és hímző begináknak, hogy Ivo atya van a kapunál. – Megyek, Magda. Feltételezem, hogy velem akar beszélni. – Neked aztán igencsak gyakran van szükséged az utóbbi időben lelki segélyre, Almút! – csipkelődött vele Thea. – Ugyanis nagy bűnös vagyok az Úr előtt. – Hagyjátok békében! – avatkozott közbe Magda. – Almút nehéz feladatot vállalt. Ha megoldotta, majd többet megtudtok róla. A de Lipánál rendezett, balul sikerült ünnepség után Magda és Almút még sokáig üldögélt együtt, és megpróbálta elrendezni a benyomásait. De egy fontos darab még hiányzott a képből, hogy értelmet lehessen felfedezni benne. Almút Ivo atyába helyezte minden reményét, ezért örült a jövetelének. – Úgy látszik, tiszta a lelkiismerete, begina. Különben nem üdvözölne olyan örvendező mosollyal. – Nem egészen tiszta, Ivo atya, de ki lehet bírni. Vannak újságai? Nekem mindenesetre van egypár. – Csodálatos. Akkor beszélje el nekem őket, miközben elsétálunk Krudener mesterhez, akinek remélhetőleg ugyancsak lesznek fontos közlendői. – Jó, mindjárt kész vagyok, hogy magával menjek. Trina fog elkísérni bennünket, ha nincs ellenére. – Az a furcsa, süket kislány, aki annyira szereti mindenbe beleütni az orrát? Almút bólintott. És visszament a refektóriumba, hogy bejelentse távozását, és jelt adjon Trinának. A kislány boldogan tette félre a tűt és az anyagot. A kézimunkázást közel sem szerette
annyira, mint a patikában folytatott tevékenységet vagy akár a kerti munkát. De amikor Ivo atyát meglátta, arca elutasító kifejezést öltött, és Almútnak nem kis fáradságába került, hogy indulásra bírja. – Mi baja a gyermeknek? Már legutóbb is olyan bizalmatlan volt. – Fél a szerzetesektől. Ne vegye tőle zokon. Végig kellett néznie, ahogy az inkvizítor pánikba kergette a védelmezőjét, Elzát, engem pedig megfenyegetett. Én ugyan meg tudom magam vele értetni, de mindent nem tudok neki megmagyarázni. – Akkor, úgy tűnik, alkalmasint nekem magamnak kell kiküzdenem a jóindulatát. – Kemény feladat, éppen magának, Ivo atya! – Nos, azért végül magánál is sikerült, nem? – De én nem is vagyok süket. – És főleg nem néma. De kössünk egy kis időre fegyverszünetet. Mesélje el az új felfedezéseit. Almút összefoglalta az utolsó napok eseményeit, és ezzel zárta beszámolóját. – Dietke asszony felhígította az orvosságot. Azt állítja, ő maga vett be belőle néhány kanállal. De én biztos vagyok benne, hogy hazudik. – Akkor biztos benne, hogy ő a gyilkos? – Talán nem ő az. De akkor tudja, ki az, és fedezi a gyilkost. – Súlyos vád, amit itt kimond. – Valóban az, de amíg nem tudjuk, mitől halt meg Jean, addig csak gyanú. – Ha mellénk szegődik a szerencse, akkor hamarosan többet fogunk tudni. – Krudener mester? – A patikusnőjük pályatársa, és Márk testvérünk nagy tisztelettel emlegeti, habár személyesen még nem találkozott vele. De Krudener alighanem írt egy szokatlan értekezést
bizonyos anyagok hatásáról, amely mély benyomást tett rá. Mindazonáltal van egy sereg olyan ember is, aki nagyon óvatos vele szemben, sőt attól is óvnak, hogy valaki felkeresse az üzletét. – Olyan rossz a híre? – Bizonyos körökben igen. – Kíváncsivá tesz. – A figyelmeztetések láthatólag ilyen hatással vannak magára. Másokat inkább megijesztenének. – Maga sem sápadt éppen a félelemtől, Ivo atya – Nekem végül is meg kell őriznem a tartásomat maga előtt, begina! Vessük bele magunkat a kalandba? – Örömmel. Itt van? Egy magas, keskeny házhoz értek az Űj piacon. A kiugró épületrész négy zömök oszlopa alatt három kőlépcső vezetett a bejárati ajtóhoz. Amikor a kopogtatás után Ivo atya kinyitotta az ajtót, Trina, aki Almút mögött állt, meglepődve szippantott bele a levegőbe. – Krudener mester, itthon van? – kiáltott be Ivo atya a homályos előtérbe, amely barlangszerűnek tűnt, mert csak az ajtó mellett kétoldalt elhelyezkedő két keskeny ablakon keresztül kapott némi fényt. – Nem mindenkinek! – válaszolt egy magas, rekedt hang – Ki az? – Ivo vom Spiegel és két kísérője. Almút majdnem félrenyelt, amikor a nevet meghallotta. Ezek a vom Spiegelek ugyancsak a legrégibb kölni patríciuscsaládok közé tartoztak. Almút sohasem töprengett Ivo atya származásán, és most több mint meglepett volt, mert eddig azt feltételezte, hogy a pap csak néhány éve van a városban. Amikor végre megjelent az a férfi, akihez a magas, rekedt hang tartozott, meglepetése még nagyobb lett. A polcok és egy mozsarakkal, tégelyekkel, fazekakkal és korsókkal telezsúfolt asztal között sovány, magas madárijesztő csapdosott feléjük a tudósok hosszú
talárjában. A feje köré tekerve hatalmas tömeg kelmét hordott, amelynek egyik vége hosszan a jobb vállára csüngött. Krudener mester hessegető mozdulatokat tett a kezével, és Almút féltette a polcokat magasan a mennyezetig megtöltő edényeket. – Ivo vom Spiegel? – károgott a különös madár. – Mint szerzetes? Semmi dolgom egy ilyen testvérrel! Újra megfordult, és köszönés nélkül el akart tűnni. – Krudener mester! A beginákkal talán jobb viszonyban van, mint a szerzetesekkel! – kiáltott utána Almút egyszerre mulatva és bosszankodva. – Hah, beginák? Azokra a makrancos asszonyokra gondol, akik papokkal vitatkoznak a templomban? – Nos, nem ez a legfőbb tevékenységünk, Krudener mester. – De nyugodtan lehetne! – Eleget vitatkozik velem, úgyhogy csak ne biztassa – jegyezte meg Ivo atya szárazon. Mindazonáltal a patikusban felébredt a kíváncsiság vendégei iránt, újra közelebb jött, és Almúthoz fordult. – Vitatkozik vele? Fogadja nagyrabecsülésemet, begina asszony. És ez a gyermek, már ez is vitatkozik? – Ő nem tud és soha nem is fog tudni vitatkozni. Trina néma és süket. De más dolgokhoz viszont nagyon jól ért. – Ahh, nos akkor. És mi szél hoz hozzám egy ilyen furcsa társaságot? Egy fekete barát, egy csinos begina és egy néma gyermek? Ha azt mondják, hogy a paráznaságuk következményeit akarják eltüntetni, akkor nem fogok segíteni! Almút elfojtotta vidámságát, és csalóka szelídséggel így szólt: – Gyógynövénygyűjtő, ha ez lenne a gondom, akkor a patikusnőnkhöz fordulnék bizalommal, és nem egy ilyen poros posztóhoz, mint maga! – Begina! – mondta szemrehányóan Ivo atya, de Krudener mester – mindkettőjük legnagyobb meglepetésére – károgó nevetésben tört ki.
– Makrancos asszony, való igaz! Nos, Ivo vom Spiegel, mostanság hogy kell szólítanom? A tisztelendő uram a megfelelő cím? – Ugyan, dehogy, nem török az apáti tisztségre. – De azért nem is egyszerűen Ivo testvér, vagy talán tévedek? – Általában Ivo atyának szólítják, Krudener mester – avatkozott bele Almút, aki növekvő csodálkozással figyelte kettejük beszélgetését, és eltöprengett a hallottakon. – Pap. Nos igen, ez mindennek a teteje. De végül a méltóságos úr címe is megilletheti magát, ha más formában is, mint maga várja! – A patikus újra károgni kezdett a nevetéstől, és Ivo atya csak a fejét rázta. – És maga? – fordult Krudener Almúthoz. – Magát hogy kell neveznem? Nővér? Anya? Főnökasszony? – Nővér a családomban vagyok, a konventünkben Magda von Stave a főnökasszony. Én Almút vagyok, egyszerű begina. – És nem anya? Almút lehorgasztotta a fejét, mert ez a seb még most, hosszú idő után is fájt. De aztán újra összeszedte magát, és egyenesen a különös férfi szemébe nézett, aki nem várt gyengédséggel mustrálgatta. – Hívjon Almút asszonynak. – Ah, akkor tehát legalább mégiscsak asszony. Szép, nos tehát, mi vezet hozzám egy szűzies papot, egy fiatalasszonyt és egy – ó, nagyon is kíváncsi – gyermeket? El a kezekkel onnan, kislány! Trina közben a pult mögé surrant, és felnyitott egy edényt. Éppen azon volt, hogy beledugja az ujját és lenyalja. Krudener egy gyors legyintéssel a kezére megakadályozta ebben, és megfenyegette a mutatóujjával. Aztán meglepő színészi tehetségről tanúságot téve szörnyűséges gyomorgörcsöket imitált, de a némajátéka hatást tévesztett. Trina csak rávigyorgott, és megrázta a fejét. Elmutogatta neki, hogy az
edény tartalmát ízletesnek gondolja. Krudener energikus mozdulattal újra lecsukta a fedőt, és haragos arcot vágott. Trina vállat vont, és mozdulatlanul megállt. – Sajátságos teremtés! Honnan tudja ez a gyermek, mi válik a javára és mi nem? – Kiváló szaglása van! Mi van a fazékban? – Valami nagyon értékes, ritka dolog. Fehér cukor. Édes, de nem veszélyes. De most válaszoljanak a kérdésemre! – Ez hozott minket ide! – Ivo atya az asztalra tette a megfeketedett tükröt, és Krudener mester föléje hajolt. – Egy szép asszony hízelgő barátja, de most megfeketedett, és már nem használható. Egy pap kíséretében kell idejönnie, Almút asszony, hogy hiúsága árulkodó tanúját megtisztíttassa? – Ez nem az én tükröm, Krudener mester, és nem is a hiúságom bizonyítéka, mert arról már régen lemondtam. Ez a sötét tükör egy gyilkosság bizonyítéka. És magától, mester, magyarázatot reméltünk arra vonatkozóan, hogyan veszítette el a fényét. – Óh, egy titok. Szeretem a titkokat. Meséljen róla többet, talán tudok magának segíteni, Almút asszony. Jöjjenek utánam. A patikus előrement, át a barlangszerű előtéren, és kinyitott egy függönyök mögé rejtett ajtót. Mögötte világos, levegős, jóllehet meglehetősen rendetlen szobába jutottak. Laboratórium volt, tele a legkülönösebb készülékekkel. Trina azonnal célba vette a lepárlókészüléket, amely egy kályhán állt, és halkan bugyborékolt. Almút visszatartotta. Egy asztalon sűrűn teleírt pergamenek, egy mérleg, számtalan apróbb-nagyobb súly, újabb edények és fiolák halmozódtak. – Calcinatio! Sublimatio! Solutio! Putrefactio! Destillatio! Coagulatio! – károgott valaki teli torokból az ablak felől. A nap pompás, kéken és zölden csillogó tollazaton tört meg.
– Úgy tűnik, a papagája gyakorlott alkimista! – jegyezte meg Ivo atya, miközben nagy érdeklődéssel kölcsönösen végigmustrálták egymást a papagájjal. – Nemcsak ő! – válaszolt Krudener kurtán, és lelökdösött egy lusta, szürke macskát egy rejtélyes jelekkel telerótt pergamenről. – Üljenek le, és mondják el. Ivo atya vállalta, hogy röviden összefoglalja az esetet, Krudener elgondolkodva hallgatta. – Nigredo, feketedés. Nem szokatlan folyamat, az ólommal is ez történik, ha levegőnek van kitéve. De ez lassú, fokozatosan lezajló folyamat, maguk pedig azt feltételezik, joggal, hogy a gyors megfeketedésnek más oka lehet. – A mi patikusnőnk azt gondolja, hogy talán rothadó gőzök voltak. – Nem rossz gondolat. Mondják, kifüstölték kénnel azt a helyiséget, ahol a beteg feküdt? – Nem, nem volt ilyen benyomásom. Kellett volna? – Némely betegségnél ajánlják. A kénes szagot biztosan érzékelte volna. – Ott nem füstöltek. Legalábbis nem aznap – fűzte hozzá Ivo atya. – Van ennek valami szerepe? – Nem a levegő, hanem a kén gőzei azok, amik az ezüstöt megfeketítik. Egy kevés ebből mindig jelen van a levegőben. Ha felszaporodik, bűzlik. Ha túl erős a koncentrációja, már nem érzi az ember. De könnyezni kezd a szeme, folyik az orra, és nehezen kap levegőt. – És végül belehal. – Feltehetően. Addig még nem mentem el a kísérletezésben. – Ez elképzelhető lenne, Ivo atya. Jean erősen meg volt fázva, legalábbis ügy nézett ki. És légszomja volt. – Igen, így halt meg. De hogy adták be neki ezeket a mérges gőzöket?
– Ezt saját maguknak kell kideríteni. Én csak azt tudom megmondani, mitől feketedett meg a tükör ezüstje. Míg ők beszélgettek, Trina, hangtalanul, mint a szürke macska, ide-oda járkált, szaglászott és nézelődött. De nem nyúlt semmihez. Most megrángatta Krudener kabátujját, és a férfi ránézett. Trina egy kosárra mutatott az athanor mellett, amely arra szolgált, hogy állandó meleget adva működésben tartsa az alkimista folyamatokat. – Ah, úgy látszik, ez a gyermek nagy megértést tanúsít az én tudományom iránt – mondta Krudener mester, és felállt, hogy kövesse. – Együtt lakik és dolgozik a patikusnőnkkel, és már egész jól kiismeri magát a gyógynövény-orvosságok készítésében. Bocsássa meg a kíváncsiságát. – Semmi baj. Hogy itt mi van? Ez a matéria príma, az első anyag. Jobban mondva annak az egyik formája. Óh, hogy lehet ezt szavak nélkül megmagyarázni? Felemelt egy fehér tojást, és kétkedve Trinára nézett. Aztán a tojással bizonyos sorrendben a különböző készülékekre mutatott, aztán a tojást egy bűvészmutatvánnyal eltüntette, és végül a ruhaujjából egy aranyat varázsolt elő. A tranzakciót a papagáj károgó litániája kísérte – Putrefactio! Destillatio! Calcina-tio! Sublimatio! Solutio! Coagulatio! miközben megpróbált belecsípni a rúdja előtt leselkedő szürke macska farkába. Trina, aki felismerte egyik-másik készüléket, hirtelen biccentett, és egy újabb tojást vett ki a kosárból. Gyakorlott mozdulattal odaütötte egy agyagcsésze pereméhez, és készült beleönteni egy lombikba, de a mozdulat közepén megtorpant, és erősen szaglászni kezdett. – Ó Istenem! – mondta Almút. – Egy záptojás. – Itt a putrefactio már láthatólag beállt – állapította meg Krudener mester.
– De a vörös oroszlán még nem alakult ki – mondta Ivo atya félig nevető, félig undorodó fintorral. – Ennek a tojásnak nem is az lett volna a rendeltetése. Ez arra volt szánva, hogy a vacsorám legyen, nem pedig arany vagy az élet elixírje – no persze egy jó lakoma aranyat ér, és meghosszabbítja az életet. De annak a szolgálónak, aki ezt hozta, hosszúra fogom nyújtani a fülét! Mindenesetre egy dologra mégis jó volt ez az egész, tudni vágyó barátaim. Ez, ami itt bűzlik, az a kéngáz, amely megfeketíti az ezüstöt! – Nagy ég, Dietke asszony azért feltehetőleg mégsem záptojással mérgezte meg Jeant? – a laboratórium bizarr atmoszférája és a csodálatos alkimista jókedvre hangolta Almútot. – Egy tojással nehezen! – Ezen nyugodtan el fogunk gondolkozni, begina. Most már ismerjük a hogyant, és a holt is ki fogjuk deríteni. – És talán a miértet is. És akkor, úgy gondolja, megtaláltuk a bűnösöket. – Azt gondolom, igen. – Ivo atya felemelkedett, és Almút is felállt, bár még szívesen elbeszélgetett volna az alkimistával. – Ugorjon be hozzám, Almút asszony, és számoljon be róla, ha megtalálták a megoldást – mondta Krudener mester, amikor visszakísérte őket az elülső helyiségbe. Belekotort két-három fiókba, és egy művészien díszített fadobozt húzott elő. – Hol az a gyerek? Ah, itt. Itt van, kicsike, vegyél egy darabot ebből az édességből. Trina egy áttetsző, vörös kandírozott cseresznyét tartott a kezében, már előre örülve megnyalta a száját, és a boldogságtól átszellemült arccal beleharapott a gyümölcsbe. Almút nem tudott uralkodni magán, hogy maga is ki ne dugja kicsit a nyelvét, és Krudener rekedt, kotkodácsoló hangon megjegyezte: – A gyerekek szeretik ezt a cukorkát. Úgy tűnik, mintha Almút asszonyban még a gyermek Almút is ott lenne! Ez becsületére
válik. Ezért vegyen maga is egy ilyen édességet. Én magam készítettem, de a recept a messzi keletről való! Almút elvette a skatulyát, belenézett, és kissé szégyenlősen mosolygott, hogy vágyakozását így közszemlére tette. – Ez a begina az édes cipók iránt is erős vonzalmat érez... – A cukor hatalmas orvosság. Lecsillapítja a kedélyt, és gyógyítja a lelket. – Ivo atyát is megkínálhatom eggyel? Almút felszólító mozdulattal Ivo elé tartotta a dobozt. Krudener megfogta a csuklóját, és visszahúzta. – Szó sem lehet róla, Almút asszony. Ő Isten embere, és nincs szüksége ilyen szerény vigaszra. Almútot újra megdöbbentette a pillantás, amelyet a két férfi váltott. Az alkimistáé nem volt barátságos, és Ivo atya arcában elmélyültek a hajdani keserűségről árulkodó ráncok. – Nem vagyok benne biztos, hogy ebben igaza van-e, Krudener mester. Itt van, Ivo atya. Vegye el ezt az édes gyümölcsöt, amelyet én kaptam. A patikus udvariatlansága miatt ne rövidüljön meg. – Hagyja csak, begina. Én már nem vagyok gyerek. – Hát persze, atyám, bizonyosan így van. Ahogy Pál mondja: „...de amikor férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” – És még a Szentírásból is tud idézni! És milyen rendkívül találó ez az idézet, ugye, Ivo atya? Amit egykor mondott, azt úgy mondta mint egy gyermek, úgy gondolta mint egy gyermek, az gyermeki okosság volt! – Almút rémülten bámult a patikusra, akinek a sipító, rekedt hangja méregtől csepegett. – Most jobban tudja, igaz, Ivo atya? – Az atya titulust úgy mondta ki, hogy az felért egy arculcsapással. De aztán megint meglágyult a hangja, és kaján mosollyal Almúthoz fordult. – Vigasztalódjon, Almút asszony, Ivo atyának semmire sincs szüksége a lelke üdvösségéhez!
– Minden léleknek szüksége van a gyógyításra – mondta Almút, és úgy adta oda Ivo atyának a kandírozott datolyát, hogy az nem utasíthatta vissza. A férfi elvette, és halványan elmosolyodva azt mondta: – Az enyémről egyszer azt mondta, hogy szaruréteg fedi, emlékszik? – Ezt mondta? – Krudener elismerően mustrálta Almútot. – Akkor tudnék magának egy másik nevet. Szophiának kellene hívni, – Aztán elgondolkodva hozzátette: – De az anya cím is jól illene magának. Ki tudja, talán a jövő majd megajándékozza vele. De olyan módon, ahogy nem várja. Még egy-egy édességet adott neki és Trinának, kurtán biccentett látogatóinak, és eltűnt a ház mélyén. – Az a benyomásom, hogy maguk már találkoztak Krudener mesterrel. – Úgy? Akkor gyorsan felejtse el ezt a benyomást. – Nos, rendben van. De miért akar engem Szophiának hívni? – Ne kérdezzen olyan sokat! – Miért olyan bosszús? – Miért, miért, miért? Maradjon végre nyugton, és hagyjon gondolkozni! Almút hallgatott, míg a Schilder utcán gyors léptekkel a Rajna felé indultak. Trinának még futnia is kellett, hogy lépést tudjon tartani velük. Már elérték az Eigelstein-kapuhoz vezető utat, amikor egy csapat poros utassal találkoztak, akiket három buzgó csomaghordó vezetett. Pitter is köztük volt, aki a szavakat jól forgatva Köln szépségeire hívta fel az idegenek figyelmét. Amikor megpillantotta Almútot, megszakította a megfelelő fürdőkre és kocsmákra vonatkozó magyarázatait, és odajött hozzá. – Begina asszony, kerestem magát! – Valóban, Pitter?
– Igen, mert üzenetet hoztam magának a mór,.. – Szája elé kapta a kezét, és a fekete csuhás papra nézett, akinek még mindig sötét volt a tekintete. – Üzenetet hoztál Azizától, akartad mondani. – Ah, igen. Beszélhetek csak magával? – Ivo atya, megbocsát nekünk? – Nem. Beszélj, Pitter, mit kell elmondanod? – Ne zavartasd magad miatta. Csak valami régi ügy bántja a csőrét! – mondta Almút kicsit keserűen. Pitter habozott, és már el akart rohanni, hogy utolérje a csoportját, de Ivo atya elkapta. – Na, ki vele, fiú. Mondd el, amit kell. Tudom, kicsoda Aziza. – Valóban, tisztelendő? – Ki vele, szemtelen kölyök. Mit üzen a testvérem? – Na jó, ha gondolja. Azt mondja, Tilmann a toronyban van. A dominikánus rávette a borkereskedőt, hogy vádat emeljen ellene a Zsang miatt. És most ki akarja kérdezni. – Ez minden? ~ Igen. Maga már tudja, mit jelent ez, mondja Aziza. Ki az a Zsang? – Neked az nem fontos. Pitter, ugorj be holnap reggel, meglátom, mi van a konyhában számodra. De most fuss! – Világos! Még egy lenéző pillantást vetett Ivo atyára, aztán olyan gyorsan elrohant, hogy kis portölcsérek kavarogtak a nyomában. – Mit jelenthet ez? – kérdezte Almút inkább magától, de nagy meglepetésére Ivo atya újra válaszolt neki. – Hogy a dominikánus végleg nevetségessé teszi magát. – Csak azt ne higgye, hogy ettől sírni fogok! De persze nem merem megkérdezni, miért olyan biztos ebben. – Keressünk egy helyet, ahol nyugodtan végiggondolhatjuk, begina. – Akkor menjünk le itt a Rajnához.
A város külső kerületeiben nyugalom volt a parton. A hajók többsége feljebb, a vámkapuknál horgonyzott. Ők a Szt. Kunibert mögött, a Blumingsgasse-kapun át értek ki a folyóhoz, és némán még tovább mentek, a városfalig. Itt csak néhány halászcsónak hevert a homokos parton, és már csak a fehér-szürke sirályok, amelyek a fastégeken üldögéltek, és gőgösen néztek le a folyóra. Itt már a folyami malmok kelepelése is alig hallatszott. Almút szerette ezt a helyet, de csak ritkán volt alkalma felkeresni, hogy a lassan hömpölygő Rajna mellett átadja magát gondolatainak. Annál jobban megörült most a lehetőségnek, hogy egy ideig hallgathatja a folyót. Egy kőlépcsőre mutatott, amelyen a megerősített partról le lehetett jutni a vízhez, és leült az egyik lépcsőfokra. Az utóbbi napokban szép idő volt, sütött a nap, mégsem volt túl nagy hőség, az égen pufók kis felhők úsztak, és csodálatosan tiszta kilátás nyílt a Rajna túlsó partjára. Itt a víznél enyhe szél fújt, és egy fehér hattyú úszott el előttük méltóságosan. Talán a békés hangulat, talán a meleg is, és az apró hullámok megnyugtató csobogása, elsimította Ivo atya arcán a ráncokat. Almút észrevette ezt, és nekibátorodott, hogy ismét megszólítsa, és előadja neki gondolatmenetét. – Ha ezek rothadó gőzök voltak, Ivo atya, akkor aligha lehetett őket a betegszobába vinni. Nem képzelhető el inkább, hogy Jean maga ment olyan helyre, ahol ilyen gőzök képződnek? Arra gondolok, hogy én nem tudom, mi minden történhet azokban a pincékben, ahol bort tárolnak. De ha igaz lenne, hogy Dietke asszony maga vette be az orvosságot, akkor az egész baleset is lehetett. – Hm. A boroshordókat szokták kénezni. Valami van az elméletében. Mindazonáltal Jean már korábban is dolgozott a borpincékben, és mások is dolgoznak ott, anélkül hogy közben megmérgeznék magukat. Azonkívül, begina, – akkor hogy feketedett meg Dietke tükre?
– Nem lehet, hogy az asszony egy ilyen mérgező helyre csalogatta? – Akkor rajta is mutatkozniuk kellett volna ezeknek a tüneteknek – köhögés, kivörösödött szem, orrfolyás és így tovább. – Nem feltétlenül, ha ő csak rövid ideig volt ott, és Jeant például bezárta oda. – De akkor ki szabadította ki, és ki vitte vissza az ágyba? A borospincék és a ház között két utca van. Észrevették volna őket. – De mégis valami pince lehetett, Ivo atya. Mert Jean mondott még nekem néhány szót. Csak félig értettem őket. A pokolról beszélt, amely olyan hideg és sötét, és hogy imádkozzak érte. Atyám, a pokol forró, és a tűz, amelyben a lelkek pörkölődnek, fényesen világít. Nem? – Igen, így mondják, begina. Az pedig, amitől ő félt, inkább egy emlékkép valami hideg, sötét pincéről, amelyben talán mérges gőzök terjengnek. – A háznak is van pincéje. És ott mindenesetre rothadásszag van. Tudja, a kloáka túl közel van a házhoz. Apámnak kellett volna egy újat építenie, mert a szag meglehetősen penetránssá vált. Persze Jean aligha szállt le önként az emésztőgödörbe. – Nem, azt nem. De volt egy seb a fején. Talán egy kábító ütéstől szerezte. – Nem kizárt. Bár Thea úgy gondolta, hogy az régebbi. Mert annak, ami történt, az után az időpont után kellett történnie, amikor reggel de Lipa benézett hozzá, és az előtt, hogy mi délután odaértünk. Almút és Ivo atya elnézett a csillogó víz fölött, és némán töprengett. De aztán egyszerre szólaltak meg. – A köhögéscsillapítóval... – A orvossággal kábították el! Igen, Ivo atya, így kellett történnie. Dietke beadta neki a szirupot, és Jean mélyen aludt. – Ő azonban aligha tudta egyedül bárhova is elcipelni.
– Tehát biztosan segített neki valaki. – Egy másik, és itt ismét több lehetőség van... – Például Tilmann. És ezzel megint elérkeztünk az én kedvenc kérdésemhez, Ivo atya. Újra csak felteszem, még ha megharagszik is. Miért? – Mert tud valamit Jeanról. Egy helyben forgunk, begina. – Talán. Hadd gondolkozzam. Itt van egy szálacska, amelyet szeretnék elkapni. Almút felkapott egy lapos követ, és fiúk módján, kacsáztatni kezdte a vízen. Az elsőt, hasonló művészettel, újabbak követték, aztán hirtelen abbahagyta és megfordult. – Miért olyan biztos abban, hogy Johannes testvér nevetségessé teszi magát Tilmann-nal? – Nagyon ügyes a kacsáztatásban, begina. Ez a képesség általában csak a fiúknál szokott kifejlődni. – A gyerekkorom kissé kemény volt, Ivo atya. Nem varrással töltöttem az időmet. De mi köze ennek a kérdésemhez? – Sok köze van. Maga az élete során elég közel került a valósághoz, hogy különböző dolgokat megfelelő megvilágításban lásson. – Valóban, az a felismerés, hogy a világunk nem tökéletes, nem új számomra. Te jó ég, mit akar tapintatosan a tudomásomra hozni? – Azt, hogy az egyház szolgái sem mentesülnek egészen a test kísértéseitől. – Nocsak? És azt gondolja, hogy ezzel valami titkot árult el nekem? – Láthatólag nem, úgy tűnik. – Nem, atyám. És a szavaiból arra következtetek, hogy ez a Tilmann egy klerikális megtévedés gyümölcse. Magas rangú félrelépésecske lehet, különben nem lenne olyan fontos. Hadd gondolkozzak – a jelenlegi érsekünk túl fiatal ahhoz, hogy az apja legyen. Akkor ott lenne még Engelbert az őrgrófságból, aki a
maga idejében olyan élénk dörgedelmeket tartott az egyháziak ágyasainak gazdálkodása ellen – vagy éppen maga a jó öreg Wilhelm von Gennep? Ő azonban már nagyon élemedett korú lehetett, amikor a gyermeket nemzette. Óh nem, egészen rosszul következtettem. Atyám, a nemes trieri Kuno, aki az unokaöccsét, Frigyest tizennyolc évesen már a püspöki székbe ültette, és az üresedéskor olyan önzetlenül bedobta magát mint Köln adminisztrátora. Ő biztosan a vér szerinti fiáról is gondoskodik, ha az bajban van. Nem? – Jó, hogy asszonyokat nem lehet inkvizítornak kinevezni. Ez éles elméjű levezetés volt. Igaza van, Tilmann Kunónak, Trier érsekének a fia. És így a mi jelenlegi érsekünknek, Frigyesnek az unokafivére. – Ami a vele való bensőséges barátságot és a borszállításokat is megmagyarázza. – Helyes. – Csakhogy Frigyes mostanság nem sokat fog tudni segíteni neki. Kölnben, különösen az igazságszolgáltatásra, nincs nagy befolyása. – Azt mondanám: jelenleg nincs. De ott van még Trier! – Ahhoz azonban Tilmann-nak értesítenie kell az érseket. Másfelől – egyszerűen meg is mondhatná Johannes testvérnek, hogy őt pártfogolják. – Az aligha hinné el ezt. – Olyan kevesen vannak, akik bizonyítani tudják a származását? – Kevesen vannak, és azok most az érseknél vannak Bonnban. Mindenesetre azt hiszem, Tilmann kényelmetlenül hosszú időt fog a börtönben tölteni. – És bármi is az, amivel Jeant a markában tartotta, közben valamikor elárulja a dominikánusnak. – Ha nem tette meg máris.
– Miért kellett volna megtennie, ha abból indul ki, hogy hamarosan ismét szabadlábon lesz? – Ha elmeséli neki, akkor Johannes testvér szokást fog csinálni ebből. – Szörnyű elképzelni. De Ivo atya – mi lenne, ha Tilmann magának árulná el? – Miért tenné? – Nos, először is, mert maga az, aki tud a származásáról, és másodszor: abban a helyzetben van, hogy legalább Frigyes érseket tájékoztathatja, vagy arra ösztönözheti, hogy követet küldjön Trierbe. Ez olyasmi, amit Tilmann világi barátai mostanság nem tudnak olyan könnyen megtenni. – Maga túlbecsüli a képességeimet, begina. Én csak egy egyszerű szerzetes vagyok, akinek nincs komoly súlya az egyházi vezetők szemében. – Természetesen. Emellett felszentelt pap, akit biztos bebocsátanak egy szegény rabhoz. Ettől eltekintve maga Ivo vom Spiegel, amiből arra lehet következtetni, hogy itt-ott azért van némi befolyása. Egészen maga sem életidegen. Azóta, hogy Krudener patikáját elhagyták, először tűnt föl újra egy leheletnyi mosoly Ivo atya szeme körül. – Szóval maga zsarolásra akar felbujtani? – Egy másik zsarolás felderítése és a védence gyilkosának leleplezése érdekében. Én magam tenném meg, ha lenne rá módom. Talán a testvérem tud... – Begina! Maga semmi effélét nem fog tenni. – Megteszi? – Igen – hogy kielégítsem a telhetetlen kíváncsiságát. Legalábbis megpróbálom. Lehetséges, hogy Tilmann, cserébe azért, hogy siettetem a szabadon bocsátását, nekem többet elárul, mint a dominikánusnak, aki szívesen meghosszabbítaná a fogságát. – Szép!
– Nem, szépnek nem szép. A Szt. Kunibert harangjai nónára szólítottak, és Ivo atya felállt. – Kissé kötelességmulasztó lettem az utóbbi napokban. A munka és az imádság túlságosan lerövidült. És magának is bizonyára vannak más tennivalói, mint tétlenül a vízparton üldögélni. – Hát tétlenek voltunk, atyám? Trina talán igen. Nézze, milyen békésen alszik. Trina visszahúzódott a fal árnyékába, és mély álomba merült. Almút óvatosan megrázta a vállát, hogy felébressze. A kislány először hunyorgott, aztán felismerte Almútot és a nagy, fekete árnyékot is Almút mögött. Álmos mozdulattal megdörgölte a szemét. És lassan felállt. Kritikusan hol Almútra, hol a papra pillantott, hogy megállapítsa, milyen a hangulatuk. Úgy tűnt, nem érzékel semmi fenyegetőt, ezért csak kicsit félrehajtotta a fejét, miközben bizalmatlanul mustrálta a bencést. Aztán megrángatta Almút ruháját, és a férfira mutatott. – Ivo atya, azt hiszem, meg kell magyaráznom magáról valamit Trinának. – Rólam? Éspedig? – Hogy a haragos viselkedése ellenére nem kell félnie magától. – Szóval azzal vádol, hogy tettetem magam? – morgolódott a bencés. – Nem, de ahogy én látom, az a szokása, hogy elrejti az érzéseit. – Most még érzéseket is tulajdonít nekem! Almút a szemébe nézett, amely szürkén és hűvösen pihent rajta. – Egy kérges lélek alatt is rejtőzhetett valamikor egy jó ember, atyám. – Valamikor, begina, szívtelen ember rejtőzött alatta.
– Közben valahol mégis szerzett szívet. Megmutathatom Trinának? Megengedi? – Ha azt hiszi, hogy van ott valami... Én nem rendelkezem azzal a tudománnyal, mint maga, hogy meg tudjam magam értetni vele. De tessék, tegyen, amit akar. Almút odabólintott Trinának, és a kezével Ivo atyára mutatott, aki érdeklődve várta, mi fog történni. Nem sok látnivaló volt. Almút odavezette hozzá Trinát, közvetlenül eléje. A kislány alig ért a férfi melléig, és hátra kellett hajtania a fejét, hogy fel tudjon rá nézni. Almút megfogta Trina kezét, és a férfi szívére tette. A siketnéma gyermek egy ideig ott tartotta, és arca különös, figyelmes kifejezést öltött, mintha lénye mélységének néma világában egy hang beszélgetne vele. Aztán elhúzta a kezét, és visszafordult Almúthoz. Azt a jelet mutatta, amellyel valami jóra szokott utalni, és amely eddig mindig valami ehetővel állt kapcsolatban. – Jóságos Isten, meg akarja enni a szívemet? – Nem, Ivo atya. Azt akarja mondani, hogy magának jó szíve van. Trina érzi az ilyesmit. És akkor Trina, csendesen mosolyogva, még valamit mutatott Almútnak. De a szerzetest vizsgálgató kislánynak ezt az imént érzett heves szívdobogásra vonatkozó beszámolóját a begina nem fordította le a férfinak. – Jó szív! Csak aztán nehogy tévedjen ebben! – mormolta az, és a fejére húzta a csuklyát, hogy az arcát elárnyékolja. A szerzetes visszakísérte őket a begina-házhoz, jóllehet némán és gondolataiba merülve. A kapunál elbúcsúzott Almúttól, de ezekkel a szavakkal; – Utánanézek, hogy a lehető leghamarabb beengedjenek Tilmannhoz. Addig ne kezdjen semmibe, begina. Tudósítom, amint elértem valamit. – Egyetértek. Ah, és nem tudna még egy kérdésemre válaszolni, Ivo atya, egy egészen egyszerű kérdésre?
A férfi csak beleegyezően felsóhajtott. – Kicsoda Szophia? – Krudener mesternek meglehetnek a maga hibái és gyengéi, de mindig jó emberismerő volt. Szophia a bölcsesség. – Óh, hm...! – most Almút volt az aki zavartan rángatta a fej kötőjét. De aztán újra eszébe jutottak a szavak és a barátságtalan pillantás, amelyet Krudener Ivo atyára vetett, és azt mondta: – Ha olyan jó emberismerő, ahogy mondja, akkor nem kellett volna magát is jobban ismernie? – Jól ismer, begina. És ez most valóban az utolsó kérdés volt! Minden jót, és a türelmes Mária őrködjön maga fölött. A nap hátralevő részét, és a két következőt is, Almút szorgalmasan a beginák körében töltötte, és finom fátyolanyagokat szegélyezett. Kint ültek az árnyékos padokon, hogy kihasználják a finom munkákhoz szükséges napvilágot, és hallgatták az istenfélő mártírokról szóló épületes történeteket, amelyeket az olvasni tudók adtak elő felváltva. Almút hallgatta azokat a kevésbé épületes, de annál csípősebb kommentárokat is, amelyekkel Klára ezeket a történeteket kísérte, és az egyáltalán nem épületes, általános pletykálkodást. Időnként a korsókban odakészített hideg almaborral és a Gertrúd kemencéjéből kikerülő süteménnyel frissítették fel magukat. Gyakran, amikor a tű hipnotikus egyformasággal siklott az anyagban, Almút a saját gondolataira is odafigyelt. És ezek hol Dietke asszony és a köhögéscsillapító, hol a nyomorék fivér, Rudger, hol a beteg de Lipa körül keringtek. Jean is felbukkant bennük, és Almút újra látta szép, fiús arcát. Egyszer még azt is elképzelte, hogy nézett volna ki érettebb éveiben, de akkor a feketébe öltözött férfi, León de Lambrays képe lett belőle. És a gondolatait még egy fiatal férfi foglalkoztatta, a szőke Tilmann, aki a cellájában ült, és kényes tudással rendelkezett. Sikerül-e Ivo atyának kicsalni belőle ezt a tudást? Ivo atyáról Krudener
mesterhez vándoroltak a gondolatai, és a kíváncsiság férge, amely a lelkét rágta, túlságosan is szerette volna tudni, milyen kapocs köti össze ezt a két embert. Nem ő volt az egyetlen, akinek a szelleme a melegben, az egyhangú hímzés és varrás közben másfelé járt. Rigmundis szelleme az övénél sokkal messzebb kóborolt, és amikor a beszélgetésekből alkalomszerű mormolás lett, és mindenki szeme az anyagban egyenletesen el- és felmerülő tűkre tapadt, hirtelen beszélni kezdett: – Ah, hogy elsötétül a nap, és feketébb lesz a világ, és a csillagok lehullanak az égről! A fejek hirtelen mozdulattal felemelkedtek, és a beginák Rigmundisra meredtek, aki lehunyt szemmel felfelé fordította arcát. – A kezemben tartom a mélység kútjának kulcsát. És ki kell nyitnom vele a kutat. Óh, és füst száll fel belőle, mint egy hatalmas kemencéből, és az ég elsötétedik. Valami lehúz a garatba, amely megnyílt. Le kell szállnom a föld üregeibe. A kanyarok egyre mélyebbre és mélyebbre vezetnek éjfekete szakadékokba. Ott, a sarkokban lopva lesben állnak az árnyak, és hideg kezükkel utánam kapnak. Sietek, sietek, hogy elmeneküljek előlük, de egy torzkép követ, éktelen ránézni, alaktalan és torz, tajtékzó szájából folyik a vér. Meg akar ragadni, tompa nevetést hallat, de meg tudok szabadulni tőle, be a páratelt, hideg börtönbe. Kénbűz és a rothadás szaga vesz körül, fogva vagyok az alvilág szakadékaiban. Hideg, sötét pokol. Halál és kárhozat köröskörül! Ohhh! Almút leesett állal és hideg borzongással hallgatta a pokoli vízió leírását. Rigmundis mindeddig csak arról számolt be, amit máskor álmodott, amikor igazi látnoki révületrohamot kapott, még sohasem voltak jelen. – Fel kellene ébresztenünk, hiszen ez iszonyú! – suttogta.
– Dehogy, csak nem zavarhatod meg a vízióit! – suttogta vissza Klára. Rigmundis szóáradata folytatódott: – A világ fény nélkül, elveszi az eszemet, elfojtja lélegzetemet és égeti a torkom. A kínzóm meg akar semmisíteni, karmai letépik a húst tagjaimról! Kezei karjaiba kapaszkodtak, teste görcsösen összerándult. Almút elszántan felállt, és fogott egy kupa almabort. Elza ugyancsak felemelkedett, megragadta az elrévedt látnok vállát, az álla alá nyúlt, és gyakorlott mozdulattal felnyitotta a száját. Almút egy korty almabort töltött bele; Rigmundis lenyelte a hideg folyadék egy részét, a többit nagy ívben kiköpte. De már újra magánál volt, és köhögve és zavart tekintettel nézett körül. – Szentséges Szűz Mária, ez irtózatos volt! – hebegte. Elza elengedte, Almút pedig kezébe nyomta a poharat. Rigmundis hálásan ivott, apró kortyokban. Emlékszel rá, hogy mit láttál, Rigmundis? Tudod, hogy mi lehet a jelentése? Rigmundis megrázkódott a rémülettől. – Mégis, emlékszem. ítélet fog lesújtani rám. Meg fognak semmisíteni! – Felzokogott, és kezébe temette a fejét. Almút mellé ült, és próbálta vigasztalni. – Kár, hogy Magda csak este jön vissza. Nyugodj meg, Rigmundis. Már többször voltak ilyen vízióid, és eddig mindig csak enyhe kellemetlenségekre figyelmeztettek. – Nem tudom, Almút, Ilyen világosan, mint ma, még sohasem éltem meg. És nem volt menekvés! – De miért büntetnének meg, Rigmundis? Erényes életet folytatsz, rendszeresen jársz misére és gyónni, senkinek sem ártasz, és nincs benned rossz szándék. – Mindnyájan bűnösnek születtünk, hisz tudod! – Így mondják nekünk, de téged megkereszteltek, és hiszel is a megváltásban és Urunk szeretetében. Ő nem fog téged a
pokolra taszítani, hanem örömmel a karjába vesz. Ő nem kegyetlen bosszúálló, hanem irgalmasságával megment bennünket. Hiszen így áll a Bibliában. – Almút szívhez szólóan nyugtatgatta a zavart asszonyt. – Idehallgass, meg van írva: „A szeretet soha meg nem szűnik, holott a jövendőmondások véget érnek és a nyelvek megszűnnek és az ismeretnek vége lesz.” Ezt mondta Pál. – Biztos, hogy mondta? – Klára, ugye így van? – Igen, ezt mondta. Rigmudnis lassan újra erőre kapott, miközben a többi begina között egyre erősödött sugdolózás. Klára közbeavatkozott, és azon igyekezett, hogy viszonylag ártalmatlan értelmezést adjon a rémisztő víziónak. Almút azonban még mindig úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. Túlságosan jól emlékezett még a sötét tükör képére, és arra mi lett abból. Rigmundisban megvolt a jövőbe látás adománya, és Almút nem kételkedett benne, hogy ennek a jövendölésnek is van valóságtartalma. A kép túlságosan hasonlított ahhoz a hideg pokolhoz, amelytől Jean rettegett, ahhoz a bűzlő, halálos tömlöchöz, ahova alkalmasint bezárták. A többiek közben megnyugodtak, és újra felvették a kézimunkájukat. Elza a szobájába vitte Rigmundist, és pár csepp nyugtató főzetet adott neki. Almút is tovább öltögetett a fátyolon, de a keze túlságosan nyugtalan volt, hogysem a kellő gondossággal tudja kezelni a finom anyagot. Ezért boldog volt, amikor nem sokkal később apja ácsa kopogott a kapun. Az istállófalak felmérése, a szükséges zsindelymennyiség és a szarufák hosszának kiszámítása végre elterelte a figyelmét a borús gondolatokról. De a nap még egy újabb megrázkódtatást hozott, mert a vesperás után Ivo atya is újra felkereste. Leültek együtt a füveskert padjára, és a pap beszélni kezdett:
– Begina, sokáig tusakodtam magamban, beszámoljak-e arról, amit Tilmanntól megtudtam. Igen, igen, a terve bevált, még jobban is, mint magam is gondoltam. Utamba akadt a trieri érsek egy követe. Egyszóval a fogoly belátta kétes helyzetét, és eléggé örült annak, hogy én tenni akartam valamit az érdekében. Elárulta, amit tudni akartam, begina. És ez gonosz dolog. Almút szokatlanul csöndes volt, mialatt Ivo atya szárazon beszámolt a Tilmann-nal folytatott beszélgetéséről. Csak ült lehorgasztott fejjel, és amikor a férfi befejezte, épp csak rápillantott. – Ez túl sok volt mára, atyám. Most nem tudok mit mondani. Adjon egy kis időt, hogy végig tudjam gondolni a következményeket. – Ahogy akarja. Én is eltöprengtem, és cselekedni fogok. De csak azután, hogy a helyzet tisztázódott. Begina, az a hír járja, hogy az érseki csapatok meg akarták próbálni megtámadni a várost. Délen gyülekeznek. Legyen óvatos, és ne tegyen kirándulásokat a kapukon kívül.
23. fejezet
E
zen a ragyogó nyári napon későn ment le a nap, és Almút csak este talált rá időt, hogy a csöndben kis Mária-szobra elé térdeljen, arra kérve őt, fedje fel a nap megrázó élményeinek értelmét. – Alma Redemptoris Mater, quae pervia caeli Portamanes... Üdvözítőnk édesanyja, a mennyeknek mindig nyitva álló kapuja, meg vagyok zavarodva és rémült vagyok. Mit műveltem, Szentséges Szűz Mária! Felkavartam egy csendes tavat, és fekete nyálka jött a felszínre. A pokol kínjai fognak rám várni, ahogy Rigmundis bemutatta őket, mert erre az útra léptem? Helytelen cselekedetre indítottam egy papot, és most ismerem az okokat, amelyek Jeant a szakadékba vezették. Ó Mária, irgalmas anya, miért nem tudtam hallgatni? Semmi jó sem származik a tetteimből, azonkívül talán, hogy ebből most Tilmann semmit sem fog elmondani Johannes testvérnek. Tilmann még vasárnap előtt kiszabadul, mert az érseket már értesítették elfogatásáról, és az gondoskodni fog róla. De amit én javasoltam, az zsarolás volt. Almút boldogtalanul és tele lelkiismeret-furdalással nézett fel a kis Mária-szoborra, amely sötéten állt a lemenő nap ellenfényében. Egy szigorú anya néz le rá, úgy érezte. – Bocsáss meg nekem, felséges Szűz, aki hibátlan és tiszta voltál. Én felfedtem egy férfi titkait, amelyeknek titokban kellett volna maradniuk. Tisztességtelen eszközökkel tettem ezt, és másokat is belekevertem. Ah – badarság, Mária, de hát mi egyebet tehettem volna? Hogy maradhatok tétlen, ha egy ártatlan fiú gyilkosa szabadon szaladgál? Habár – Jean. azért annyira nem volt ártatlan. Én Istenem, Mária, nagy anya, menny királynője, micsoda terhet cipelt! Félig gyermek még, elcsábítva egy férfitól, akinek jobban kellett volna tudni. Tudtam ugyan,
hogy van ilyesmi, mint ez a tiltott szenvedély, de számomra olyan esztelennek és furcsának tűnik. Mária, hogy létezhet ilyesmi? Az érzelmek ilyen zűrzavara természetellenes és undorító. Hogy élhetett így vissza Hermann de Lipa egy fiatalemberrel, aki a védelmére volt bízva? Titokban tette, és akkor kezdődött, amikor múlt ősszel magával vitte a szőlőbirtokra. És én még a virgonc vincellérlányon gúnyolódtam. Szegény Jean, ezt igazán nem gyónhatta meg. Nehéz, kimondhatatlan bűnt vett magára. És nemcsak azt, mert ez gonosztett is volt, amelyet szörnyen büntetnek, ha nyilvánosságra kerül. Nem érthető, hogy hallgatott? Ah, Mária, és akkor ez a Tilmann, aki ezt kiderítette. Egy csirkefogó, egy vacak, nyálkás, tisztességtelen semmirekellő, aki felismerte a fiú lelkiismereti kínjait, és ezzel kényszerítette, hogy az üzleteléseit szolgálja. Felfedezte őket, kint, de Lipa birtokán, és tavasszal ezzel a tudásával kezdte szorongatni Jeant. Istenem, Mária, még csak nem is szégyellte magát ezért! Még nevetett is rajta, és jó ötletnek tartotta. Fáj a szívem azért a fiúért. De ő halott, és valaki fenyegetést látott benne, különben nem ölte volna meg. Ez akár de Lipa maga is lehetne, Mária, aki a tekintélyét féltette. Ah, micsoda csúf szakadékot tártam fel. Majdnem olyan, mint az, amelyről Rigmundis beszélt. Nyugaton az ég zöldes színt öltött, és lassan sötétkékbe hajlott. A hold fehér korongja, amely már a kora esti óráktól ott sápadozott az égen, ezüst fényben kezdett ragyogni. Most ez a fény is behatolt a kicsiny kamra ablakán, és eleven körvonalakat adott a sötét szobornak. Almút gondolatokba merülve nyugtatta rajta a pillantását, és egy idő után bólintott. – Irgalmas Mária, megértő anya, te megtanítasz rá, hogy a jót is felismerjem a szörnyű tudásban. Mert noha Tilmann lelkiismeretlen és önző fickó, annyi tisztesség mégis volt benne, hogy az inkvizítornak nem árult el semmit Jean és de Lipa titkából. Az ördög tudja – bocsánat, Mária – Ivo atya hogy szedte ki belőle. Jobb, ha ezt nem kérdezem meg tőle. Ő és én, mi
óvatosan fogjuk kezelni, amit most tudunk. De ki tud erről még? Dietke? Tud erről Dietke? Hiszen ő panaszkodott arról a kitüntetett bánásmódról, amelyet férje fiatal adlátusa iránt tanúsított. Dietke szereti a férjét, mondja, és féltékeny. És ha sejtette ezt a tiltott szenvedélyt... Óh Mária, nem borzasztó, hogy minden, ami történt, a szerelem miatt történt? Mert bármilyen természetellenes volt is a viszony a fiú és a férfi között, de Lipa szerette Jeant. Ezt láttam annak idején a halálos ágyánál, csak nem tudtam értelmezni. Az esthajnalcsillag, a szelíden ragyogó Vénusz, a horizont fölött állt, amikor Almút befejezte imádságát egy fohásszal, amely egyformán vonatkozott Jeanra, Dietkére, de Lipára és saját magára is: – Megváltónk felséges anyja, a mennyek mindenkor nyitva álló kapuja, tenger csillaga, jöjj, segíts a bukásból felkelni törekvő népednek, és irgalmazz a bűnösöknek!
24. fejezet
M
ásnap délután három köteget állítottak össze a finomabbnál finomabb fehérneműkből, hogy elszállítsák de Lipa házába. Ez csak töredéke volt a kelengyének, de a főnökasszony ragaszkodott ahhoz, hogy amikor valamivel elkészültek, azonnal adják át a megrendelőnek, és hajtsák be az érte járó pénzt. Beginaként sem tudta letagadni sikeres kereskedő ősei hosszú és dicsőséges sorát. Thea, Trina és Almút tehát elindult a nehéz kosarakkal, míg a többiek azokat a nehezebb anyagokat vették gondjaikba, amelyekből majd köpenyek és ruhák készülnek. Az utcákon és sikátorokban nagy volt a nyüzsgés, a városban különböző hírek keringtek, és a három asszony felcsippentett belőlük ezt-azt. Úgy hírlett, hogy az érsekiek reggel a várostól délre ütötték fel táborukat. Egyesek a távoli Rodenkirchent emlegették, mások a közelebbi Judenbüchelt, és a legrémültebbek már a Severin-kapun látták a zsoldosokat bemasírozni. – Nem lenne jobb, ha visszafordulnánk, Thea? Ki tudja, mi történhet? Az érsekiek még sohasem merészkedtek ilyen közel a városhoz. – Mire ezek összeszedik a bátorságukat, hogy megpróbálkozzanak valamivel, mi már rég vissza is értünk. Ez puszta erőfitogtatás, ha engem kérdezel. – Remélhetőleg. Eddig valóban nem sokat hallottunk a harcokból. Ennek ellenére igyekeztek, hogy megbízatásuknak minél hamarabb eleget tegyenek, mert az általános hangulat, a várakozással teli aggodalmak és a lázas serénység őket sem hagyta érintetlenül. Szorgos kereskedők között vágtak utat
maguknak, fuvarosoknak és teherhordóknak engedtek utat, akik a rajnai kapuktól a raktárházakba szállították az árut, és egyszer kénytelenek voltak a falhoz lapulni, amikor az aranyásók, a kloákatisztítók rossz szagú szekere zörgött el mellettük. Trina arca eltorzult az utálattól, Almút és Thea pedig visszatartotta a lélegzetét. – Pfuj, hát mióta viszik ezt a vacakot fényes nappal a városon keresztül? – mondta Thea ingerülten, amikor a bűzlő kocsirakomány eltűnt. – Szívesen vonulnál itt végig éjszaka – amikor a kapuk előtt ott lesnek a csapatok? – kérdezte Almút. – Nem hiszem, hogy ezeket az érsekiek megtámadnák. Azok csak tiszta vért ontanak! – Ezek a zsoldosok aligha félnek attól, hogy a tisztátalanság érintése kárt tesz bennük. – Attól nem, de a bűz elriasztaná őket. Na jól van, megérkeztünk. Kopogj be! Grit, a szolgáló nyitott ajtót, és betessékelte a beginákat a házba. – Hogy van de Lipa úr? Felépült vasárnapi rosszullétéből? – kérdezte Almút, mielőtt Grit indult volna, hogy értesítse jövetelükről a ház asszonyát. – Jobban van, de még nem ment el újra hazulról. Rudger bukkant elő egy oldalajtóból, hűvösen végigmérte a beginákat, és újra elvonult. A szolgáló eltűnt az egyik felső helyiségben, és Dietke asszonnyal tért vissza. Az asszony összerezzent, amikor Almútot megismerte, de gyorsan összeszedte magát, és merev háttal, összeszorított ajkakkal odajött hozzájuk. – Mi szél hozta magukat? – kérdezte barátságtalanul. Még a fülében csengenek a vádak, amelyeket az ünnepség éjszakáján rázúdított, gondolta Almút, és Theának engedte át a szót. – Az unokahúguk kelengyéjének első része, Dietke asszony.
– Vagy úgy. Hozzák be a szobába, hogy ellenőrizhessem. Kövessenek. A ház úrnője óvatosan és nagyon alaposan átvizsgált minden egyes darabot, miközben Almút, Trina és Thea némán álldogált mellette. Tudták, hogy jó munkát végeztek. De Dietke nem sajnálta az időt, és talált is egy-egy inget vagy kendőcskét, amellyel nem volt elégedett. Ezeket félretette, és már éppen belefogott, hogy a kifogásait felsorolja, amikor az utcáról hangos jajveszékelés hallatszott. – Tűz van! Tűzvész! Tűz! Meneküljön, aki tud! Az egyik raktári munkás dörömbölt be a szobába, kifulladva, vörös arccal. – Az érsekiek lövik a várost! Tüzes nyilakkal! A Severinkapunál minden lángokban áll! Dietke rámeredt, aztán lassan letette a főkötőt, amelyet a kezében tartott. – Meneküljenek a templomba!' – lihegett a küldönc, és újra kirobogott, hogy a szomszédokat is figyelmeztesse. – Grit, Matild, Rudger! – kiabált Dietke, és kirohant a szobából. Trina megrángatta Almút ruhaujját, és kérdőn és zavarodottan felnézett rá. Ez segített Almútnak, hogy újra visszanyerje az önuralmát, és igyekezett megértetni a kislánnyal az őket fenyegető veszélyt. – Mi hárman a legközelebbi templomba megyünk. Lehet, hogy ott nagyobb biztonságban vagyunk, mint az utcákon vagy a gazdagok házaiban. Thea bólintott, és Trinát kitolta maga előtt az ajtón. A cselédség a földszinti előtérben gyűlt össze, ahol jajveszékelő, ordítozó összevisszaság támadt. A szolgálók, istállófiúk, konyhalányok, szolgák és a szakácsnő különféle holmikat kapkodtak össze céltalanul, Dietke és Rudger hol ide, hol oda küldte őket, vagy fej veszetten rohantak az ajtóhoz és
vissza, nem tudva eldönteni, hogy kint vagy a jól ismert házban vannak-e nagyobb biztonságban. – Kifelé innen. Ez olyan, mint a bolondokháza! – suttogta Thea, és magával húzta Trinát. Almút a nyomukban volt, de egy szolgáló megbotlott, és teljes hosszában elvágódott a lábánál. Hogy maga is el ne essen, erősen megkapaszkodott abban, ami éppen a keze ügyébe akadt – és valaki megragadta. A házgondnok feldúlt arcát látta maga előtt, és már éppen köszönetét akart mondani neki, amikor érezte, hogy a férfi fogása szorosabbá válik, és keményen magához szorítja. Almút ki akarta magát szabadítani, de Rudger erős, magas férfi volt. Fogyatékosságai ellenére felkapta Almútot, és a vállára dobta, mint egy rongyos-zsákot. Almút felháborodottan kiabált, de tiltakozása elveszett az általános ordítozásban és jajveszékelésében. Öklével Rudger hátát verte, de az nem sokat törődött vele. A kosarak és ládák közt megállás nélkül, állhatatosan törtetett előre a pincébe vezető lépcsőhöz. Senki sem figyelt rá. – Rudger, engedjen el! Most rögtön! Mit akar? A férfi nem válaszolt, hanem lassan leereszkedett a hűvös, bolthajtásos helyiségbe. Sem kapálódzás, sem kérés, sem ütlegelés, sem sikoltozás nem segített Almúton, legyőzője továbbcipelte, fél kezével kinyitott egy erős, vastag tölgyfaajtót, és áthaladt egy sötét pincén. Úgy tűnt, hogy világítás nélkül is kiismeri itt magát. Semminek sem ütközött neki, és a magasan a mennyezeten elhelyezett légaknán beeső fakó fényben megtalált egy második ajtót. Amikor kinyitotta, megcsikordultak a sarokpántok, és Almút orrát párás, hideg, rothadó bűz ütötte meg. – Ne! Rudger, ne! Irgalmazzon! Nem volt segítség, Dietke fivére egy rántással átemelte a vállán, és a földre dobta. Almút keményen nekiütődött a
vályogtalajnak, és a fejét beverte egy kőbe. Kábultan feküdt, amikor az ajtó becsapódott mögötte, és a kulcs megfordult a zárban. Időbe telt, amíg fájó tagjait újra meg tudta mozdítani. Óvatosan felállt, és próbált magának képet alkotni börtönéről. Kicsiny helyiség volt, az ajtó a keskeny oldalán, vele szemben, ugyancsak fönt a mennyezeten, amely majdnem kétszer olyan magas volt, mint ő maga, elérhetetlenül magasan, keskeny szellőzőnyílás. Más semmi sem volt ebben a pincehelyiségben. Üres volt. Tömlöce nedves kövein rothadtan bűzlő nedvesség szivárgott. És Almút tudta, hogy a fal mögött ott a kloáka.
25. fejezet
T
hea és Trina elérte a legközelebbi temp-/l| lomot, a Sankt Maria im Capitolt, és a többiekkel együtt, akik itt kerestek menedéket, a legújabb beszámolókat várta. A legkülönbözőbb hírek érkeztek. Némelyek már látták lángokban állni az egész várost, és a saját épségükért fohászkodó imákban térdeltek a szentek előtt, mások lenéző megjegyzéseket tettek az érsek hadvezéri képességeire, és véres bosszút ígértek. A józanabbak néhány tüzes nyílról számoltak be, amelyek lángba borítottak egy pajtát és két öreg cseresznyefát, mindenesetre jelezték a tűz továbbterjedésének veszélyét, mert az elmúlt napokban keveset esett. Amikor végül megkondultak a vesperásra szólító harangok, Thea át tudta annyira tekinteni a helyzetet, hogy elhatározta, megkockáztatják a visszatérést az összetűzések tűzfészkével ellentétes irányban fekvő városrészbe, a begina-házba. Jelt adott Irinának, és mindketten körülnéztek Almút után. De a nyüzsgő tömegben sehol sem fedezték fel a beginák szürke fátylát, ezért Thea úgy vélekedett, hogy Almút, amikor a zűrzavar elszakította őket egymástól, már korábban a hazamenetel mellett dönthetett. Az utcák valóban elcsendesültek, és a visszautat akadálytalanul tehették meg. Amikor beléptek az udvarba, békés nyugalom fogadta őket, és Thea, az utolsó órák izgalmaitól kimerültén, visszavonult a kamrájába, hogy összeszedje magát, és aztán beszámoljon a főnökasszonynak. Egy pillanatra le akart pihenni, feltéve fáradt lábait. De csak akkor riadt föl, amikor a nap már jókora utat megtett a horizontig. Trina Kláránál és Elzánál próbált Almút után érdeklődni, de a két asszony nem igazán értette, mit akar tudni. Lemondóan lekuporodott tehát a füveskertben, és a növényekkel folytatta a
maga néma párbeszédét. Itt talált rá Thea, amikor végül felfrissülve felébredt szundításából. Ő nem aggódott Almút miatt, biztos volt benne, hogy megérkezése után az azonnal tájékoztatta Magdát a váratlan nehézségekről. De amikor Trina megpillantotta, azonnal felugrott, és hevesen rángatni kezdte a ruhaujját. Thea, inkább sejtve, mint megértve, mit akar, megkérdezte: – Almút? Almútot keresed? A siketnéma kislány megtanulta, hogy az ajkak mozgásából felismerjen neveket, és most óvatosan utána formálta az „Almút"-ot. Most persze Thea is megriadt, visszasietett a főépületbe, és bekopogott Magda ajtaján. A főnökasszony egy könyv fölött görnyedt, és gondos háztartási bejegyzéseket végzett. – Volt nálad Almút? – kérdezte Thea minden bevezető nélkül. – Nem. Jelentenie kellett volna valamit? Thea leült a padra, és beszámolt arról, milyen lázas sietséggel hagyták el de Lipa házát. – Valahol szem elől veszítettem a zűrzavarban. Remélem, nem történt semmi baja. – Azt hiszem, Almút maga is nagyon jól tud vigyázni magára. Amikor elveszített benneteket, biztos a szülei házába sietett. Nincs messze de Lipáéktól. – Magda kissé elmosolyodott. – Néha kissé megfeledkezik az időről. Most alighanem a mostohaanyjával fecseg, teljes biztonságban. – Remélem. Nem lehetne mégis odaküldeni egy szolgálót, hogy érdeklődjön utána? – Nem magad mondtad, hogy délen az érsek zsoldosai miatt veszélyes a helyzet? Ha Almút a szüleinél van, ott töltheti az éjszakát. Ezt szívesebben venném, minthogy most innen valakit átküldjek a városon. Thea ezt megértette, és megnyugtatta a belsejében megszólaló figyelmeztető hangot.
Trina azonban nem talált ilyen vigaszt, és néma világában rossz sejtelmek képei áradtak. Senkinek sem tudott beszélni róla, senkit sem tudott meggyőzni arról a gyanújáról, hogy az asszony, aki mindig megértést, és feltétlen vonzalmat tanúsított iránta, nagy veszélyben van. Amikor megszólaltak a kompletóriumra hívó harangok, Trina kisuhant a kapun, és az egyetlen személyhez szaladt, akiről azt gondolta, hogy rokon lélekre talál benne. A laikus testvér, aki a Nagy Szent Márton-kolostor kapusaként teljesített szolgálatot, nem vette észre a szürke köpenybe burkolt gyermeket, aki az alkonyi napfény hosszúra nyúlt árnyékában majdnem láthatatlanul át-nyomakodott a kapu egyik hasadékán, aztán szinte beleolvadt a szürke kőfalba. Trina észrevétlenül besurrant a kolostor udvarába, és most kutatva nézett körül a kihaltnak tűnő négyszögben. Egyetlen szerzetest, novíciust vagy szolgát sem látott, aki felvilágosítást adhatott volna. Kétségbeesésében a mutatóujjába harapott, és vissza kellett nyelnie a szemét elhomályosító könnyeket. Könnyebbnek képzelte, hogy megtalálja az atyát, akiről Almút megmutatta, hogy vele szemben tanúsított nyers modora ellenére jó szív rejtőzik benne. Most már tudta, hogy anyai barátnője bízott a szerzetesben, és ő is ezt akarta tenni. De hol tudná megtalálni? A csüggedés most nem segít, ezért meglazította görcsösen összeszorított állkapcsát, és kiszabadította ujját, amelyen mély nyomokat hagytak a fogai. Aztán mély lélegzetet vett. Ez segített, hogy ellazuljon, és közben segítőkész üzenetet is hozott. Mert az enyhe, édes esti szél egy leheletnyi tömjénillatot lebbentett feléje. Most már tudta, hol kell Ivo atyát keresnie. Aranyos gyertyafény világította meg a Nagy Szt. Márton belsejét. Mintegy ötven szerzetes gyűlt össze, és a kompletórium zsoltárait énekelték. Némelyek csak kötelességszerűen vettek részt benne, mások viszont elmerültek áj-tatosságukban, de senki
sem vette észre a kislányt, aki benyomakodott az oldalajtón, és most kíváncsian nézett körült a számára tiltott helyen. Trina óvatosan beleszimatolt a tömjénillattól terhes levegőbe, és figyelte a jelenlévő szerzetesektől feléje áradó rezgéseket. Az ének és imádság rituáléjának egyenletes folyamata a béke és a biztonság érzését keltette benne, és Trina megkönnyebbülten felsóhajtott. De aztán a feladatára összpontosított, és a hiányzókat pótló kiélesedett érzékeivel kiválasztotta a többi közül Ivo atya térdelő alakját. Még szerencséje is volt, mert a férfi egy szerzetesekből álló sor szélén foglalt helyet, így Trina az oszlopok árnyékában odasuhant hozzá a mellékhajóban. Ivo atya az oltárra szegezte szemét, arcát, amely eddig szigorúnak, néha egyenesen gonosznak látszott, Trina most, csendes áhítatában, jóságosnak és megértőnek érezte. És mégis minden bátorságát össze kellett szednie, hogy óvatosan meg merje rángatni fekete csuháját, és ezzel félbeszakítsa imáját, és felhívja magára a figyelmét Ivo atya kissé zavartan bontakozott ki Urát magasztaló elmerültségéből, de meglepően gyorsan reagált. Kérdőn Trina szemébe nézett, és az egy viasztáblácskát mutatott fel, amelyre egy, a beginák fejkötőjével és fátylával ékesített fejet rajzolt. Ivo atya bólintott, hogy megértette. Ekkor Trina, a fulladás okozta halált imitálva, kezével a nyakához kapott, és ez megrémítette a férfit. A bencés felkelt, halkan és óvatosan, hogy ne zavarja testvéreit, és közben Trinát az oszlopok mögötti sötétség felé tolta. Trina még egyszer megrántotta a csuha ujját, és az oldalbejáratra mutatott. Ivo atya, anélkül hogy körülnézett volna, követte. Kint világosabb volt még, mint a templom belsejében, és Trina újra előrántotta tábláját. Egy házat rajzolt, és mimikájával a büdösséget próbálta érzékeltetni. Némi időbe telt, amíg Ivo atya megértette, mire gondol, mert először nem tudott mit kezdeni a fintorral és a sántikáló járással. Ezért Trina a megfelelő irányba mutatott, és futni kezdett. A férfi követte, még mindig
találgatva, hol és milyen veszélyben van a begina, de a nyilvánvaló sietség, és a remegő félelem a néma gyermek kifejező arcán elegendő ok volt azt feltételezni, hogy valódi veszélyről van szó. Amikor a Mühlenbach utcába befordultak, felismerte, hova vezeti Trina, és a gondolatai megbicsaklottak. Ha a feltételezései helytállók voltak, akkor ez a makrancos begina most valóban életveszélyben van! Elérték de Lipa házát, és Ivo atya keményen megzörgette az ajtót. A ház gazdái és a cselédség közben visszatért, és Grit, a szolgáló ajtót nyitott. – Hívd a gazdáidat, lány. Gyorsan! – parancsolta Ivo atya, miközben Trina lihegve és szimatolva állt mellette. Aztán hirtelen hevesen megrántotta a ruhaujját, és a pincelépcsőre mutatott. Nehezen zihált, és megpróbálta a bencést odaráncigálni. – Lassan, gyermek! – mondta az, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Mi történt, Ivo atya, hogy ilyen késői órán meglátogat minket? Hermann de Lipa drága háziköntösben lassan jött lefelé a lépcsőn. Még látszott rajta a rohamot követő gyengeség, de egyenesen tartotta magát, és méltatlankodónak tűnt. – Hol van a begina, de Lipa? – Honnan tudnám? A nővéreinél, gondolom. – Nem. Biztosan itt volt maguknál. Ez a gyerek itt hiányolja. – És itt keresik? Ez nem az a siketnéma teremtmény a konventből? Honnan tudja maga, hogy mit akar? – Nagyon jól ki tudja fejezni magát, de Lipa – válaszolt Ivo atya élesen. – Tudják, maga vagy valaki a házából, hogy hol van a begina? – Ma délután itt nagy felfordulás volt azok miatt az őrültek miatt, akik égő nyilakat lövöldöztek át a városfalakon. Lehetséges, hogy az a begina is itt volt. Meg fogom kérdezni a feleségemet. Én egész nap ágyban maradtam!
Elküldte Gritet, hogy hívja Dietke asszonyt, és a ház szép úrnője elősuhogott. – Igen, itt volt ez a teremtmény és két begina, és a kelengyéhez tartozó fehérneműket hoztak. Jobb lett volna, ha nem teszik. Semmi sem maradt azokból a holmikból. Miután mi elhagytuk a házat, nagyon megtetszhettek némely szorgos kezeknek. – Ki fogják heverni! Hol van most a két begina? – Miért kérdez engem? Biztos ők is a templomba futottak. Mint mindenki más! Trina ismét hevesen megrántotta Ivo atya csuhaujját, és egy lépést tett a pincelépcső felé. Arcát kín torzította el. – Jól van már, gyermek. De Lipa, engedje meg, hogy átkutassam a pincéjét! – Elment az esze, barát? – Nem. Engedjen le az alsó helyiségekbe. Mi szól ez ellen, ha nincs semmi rejtegetnivalója? – Ez az én házam, és én határozom meg, ki melyik helyiségbe lép be. Hogy feltételezheti rólam, hogy itt rejtegetem az egyik szürke asszonyt! De Lipa feje megint sötétvörössé vált, és a felesége csillapítóan a karjára akarta tenni a kezét, de ő kelletlenül lerázta. Mégis Dietke volt az, aki holtra sápadva azt mondta: – Menjen le, atya. Én magam fogom kinyitni az ajtót. Vigye magával ezt a kézilámpást. Meggyújtott egy olajlámpást és a papnak nyújtotta, övéről leoldotta a kulcscsomót, és megindult előttük a lépcsőn. De Lipa követte Ivo atyát, akit Trina majdnem lerántott a lépcsőn. – Nagy Isten, milyen bűz ez a pincéjükben! – szaladt ki a pap száján, amikor Dietke kinyitotta az első ajtót. – A kloáka az udvarban van, közvetlenül a fal mögött. Át akarjuk helyeztetni. – Nyissa ki ezt az ajtót!
– Amögött semmi sincs, egy üres helyiség, amelyet hónapok óta nem használtunk. A bűz miatt! – mondta de Lipa méltatlankodva. – Akkor is! Dietke megadóan vállat vont, és a zárba illesztette a kulcsot. Ivo atya Trina kezébe nyomta a lámpát. Az ajtó nyikorogva feltárult, és közvetlenül a küszöb előtt szürke alak feküdt elterülve. Hermann de Lipa dermedten megállt, és a felesége titkon a falhoz lapult. Trina térdre esett, és az asszony arcába világított, aki ott feküdt, nehezen szedve a levegőt. A fejkötőt levette, és a vásznat szája és orra elé szorította. Hajfonatai kioldozódtak, és haja sápadt arcába hullt. Ivo atya lehajolt, és felkapta. – Begina! Hall engem? Almút köhögve és zihálva felemelte a fejét, és bólintott. – Hozzanak vizet, sokat! Gyorsan, de Lipa, különben egy második gyilkosságért is felelni fog! Ivo atya félrelökte Dietkét, és felviharzott a lépcsőn. Egy kevéssé jámbor kiáltással megparancsolta Gritnek, hogy nyissa ki a szoba ajtaját, és aztán azonnal nyisson ablakot. A szolgáló ijedten követte nyers utasításait. – Begina, tud beszélni? – Friss levegőt! Ah! A férfi az ablakhoz vitte, és a párnázott ülőpadra fektette. Közben egy lány egy tál vizet és egy serleg bort hozott. Mögötte Trina surrant oda, egy finom, kék fátylat húzott elő tarsolyából, és bemártotta a vízbe. Ezzel törölte le Almút könnyáztatta arcát és patakzó orrát. Ivo atya feltámasztotta a beginát, hogy inni tudjon. – Rudger! Keressék meg Rudgert! – mondta Almút újabb köhögésroham közben. – Dietke, hol a bátyád? Mi köze neki ehhez a szörnyűséghez?
– Minden! – mondta Almút, és kicsit könnyebben kezdett lélegezni. – Grit, hívd a házgondnokot. Azonnal jöjjön ide! – Igen, uram! – mondta a szolgáló, láthatólag fellelkesülve, hogy tanúja és cselekvő részese lehet egy ilyen drámai eseménynek. – Magától is ülve tud maradni, begina? Almút lassanként visszanyerte életerejét, és habár a torka és a szeme égett, és folyt az orra, már újra világosan tudott gondolkozni. – Igen, biztosan. – Lassan felült, és kissé reszkető kezét végighúzta a haján, amely hosszan omlott le a válláról. Aztán a nedves kendővel, amelyet Trina nyújtott oda, még egyszer megtörölte a szemét. Amikor félre akarta tenni, megismerte. – Ó, Trina, a legnagyobb kincsed. Most tönkrement! – mondta, és minden ok nélkül elsírta magát. Ivo atya kissé tanácstalanul nézte, és megrázta a fejét. – Begina, megmenekült. Most forró könnyeket hullat egy vékony rongydarabért. Uralkodjon magán, buta jószág. Még fontosabb tennivalóink vannak. – De hát ez az a fátyol, amelyet Aziza ajándékozott neki. Trina annyira csodálta! – zokogott Almút. – Én pedig nem vagyok buta jószág! – fortyant fel aztán. – Ha tudná, mennyire féltem! A zokogás abbamaradt, de egész testében reszketett. Trina a másik oldalára ült, és átölelte, míg Ivo atyán, aki eddig szigorúan féken tartotta képzeletét, erőt vett az az elképzelés, hogyan tölthette az asszony az előző órákat a sötét, nedves, mérgező bűztől fertőzött pincében. És ezzel együtt nőtt a dühe is. – És most, de Lipa, ideje lesz, hogy végre kiderüljön az igazság. – Rudger urat nem találják! – jelentette Grit. – Akkor most tűnjön el, és csukja be maga után az ajtót! – parancsolta Ivo atya.
Grit arcán dacos kifejezés jelent meg, de Lipa azonban egy parancsoló kézmozdulattal elküldte. – Te is, Dietke! – Nem, a felesége itt marad! – Minek? – Mert számadással tartozik. Almútban lassan lecsillapult az előző órák szörnyűségei keltette visszahatás, és kibontakozott Trina öleléséből. – Igen, Dietke asszonynak itt kell maradnia, és nem hiszem, de Lipa, hogy bármi, amit itt mondani fogunk, új lesz a számára! Jöjjön közelebb, Dietke asszony! Dietke habozott, menekülésre készen az ajtóra pillantott, de a félje gorombán vállon ragadta, és lenyomta egy székre. – Nos? Mi mondanivalójuk van? – Begina! Elég jól érzi magát, hogy beszámoljon a saját részéről? – Igen, Ivo atya – mondta Almút rekedten. – Dietke asszony, azon a napon, amikor Jean de Champol meghalt a házukban, az ágyán megtaláltam a maga ezüsttükrét. Bizonyára hiányolta! Dietke csodálkozva nézett fel. – Igen, valahol elveszíthettem. Nem tudtam, hogy az ő szobájában. De miért is ne, én magam vittem neki enni, és amikor beteg volt, néha-néha utánanéztem. Kiesett talán a zsebemből? – Ivo atya, itt van a tükör? – Itt van. A fekete tükör az asztalon feküdt, és de Lipa felszisszent. – Rossz jel! – Így is mondhatjuk – igen. Rossz jel. Almút a ruhája kivágásán babrált, és előhúzta az ezüst keresztet, amely egykor az anyjáé volt. Letette az asztalra. Fekete volt.
– Ezzel a tükörrel ugyanaz történt, mint ezzel a kereszttel, de Lipa. Az ezüst megfeketedik, ha halálos kéngőzöknek van kitéve. Olyan gőzöknek, amelyek a rothadás során keletkeznek, mint a maguk emésztőgödrében. Ma volt elég időm, hogy végiggondoljam, mi történt. És maguk, és én is, hálásak lehetünk Isten irgalmasságáért, hogy az aranyásók éppen ma tisztították ki a kloákájukat. Mert különben most én ugyanúgy halott lennék, mint Jean. Az emésztőgödörből származó rohadt levegő mindenekelőtt abban a pinceboltban reked meg, amelybe engem bezártak, mert annak az ajtaját ritkán nyitják ki. Igazam van? – Tudtunk a rossz szagról, zavart minket – válaszolt de Lipa, most megint kissé nyugodtabban. – Sőt, meg is bízták az apámat, hogy helyezze át a kloákát. – A maga apját, igaz. Hiszen maga Konrád mester lánya. Almút, elismerő pillantást vetve Trinára, folytatta: – Trina – ne kérdezzék hogyan – egy szomorú történetet tudott meg a maguk házgondnokáról. Volt egy kutyája, amelyet nagyon szeretett, ugye? De Lipa bólintott. – Ez a kutya patkányokat kergetett, és eközben nemrég bejutott az említett pincerészbe, és tévedésből bezárták. Amikor a fivére végre megtalálta, Dietke asszony, a kutya is és a patkány is halott volt. A patkány, mert a kutya elejtette, a kutya, mert megfulladt a rothadó gőzökben. A fivére, Rudger tudott a házukban lévő halálos csapdáról. Maga pedig, Dietke asszony, tudott a férje eltévelyedéseiről. Melyikük ölte meg Jeant? Az utolsó szavaknál de Lipa halottsápadt lett, és megingott ültében, a felesége pedig, arcán leplezetlen iszonyattal, Almútra meredt. – Hallgat? Akkor én fogok maga helyett beszélni, Dietke asszony! Mindkettőt maga tette. Maga elkábította Jeant a köhögés elleni sziruppal, Rudger pedig levitte az öntudatlan fiút a pincébe, és bezárta a halálos kéngázok közé. Maga féltékeny
volt, a fivére pedig a bizalmasa, aki a maga jóindulatától és vonzalmától függ. – Nem! – sikoltott Dietke, és belekapaszkodott a férjébe. – Nem, nem így volt! – Nem? Akkor hogyan? – Én adtam neki az orvosságot. Igen, ezt én tettem. Azt reméltem, meg fog tőle halni. De csak aludt. Amikor délben utánanéztem, aludt. De délután, később, még egyszer bementem hozzá, és akkor nem volt ott. Messze nem mehetett, mert ahhoz túl kábult volt. Rossz volt a lelkiismeretem, fájt, ha meggondolatlan tettem következményeimre gondoltam, és így keresni kezdtem az egész házban. Ott találtam őt a pincében, Isten tudja, mit akart ott! Megint a szobájába vitettem. – Még mindig hazudik, Dietke asszony! Ugyanis eszembe jutott, hogy Rudger szeme is kivörösödött, és folyt az orra, amikor odaadta az orvosságért és a szagos vízért járó pénzt. Almút sóhajtva a falnak támasztotta fejét, és lehunyta a szemét. A beszéd még mindig nagyon kimerítette. – Igen, hazudik, Dietke asszony. Jeant a fivére vitte le a pincébe, amikor az eszméletlen volt. Lehet, hogy maga ezt valóban nem kérte tőle. De vissza is ő vitte őt a szobájába, miután maga megtalálta. Nem így van? Ivo atya vette át a szót, és a hangja hideg és haragos volt. Dietke az ajkába harapott, és mereven kihúzta magát. De egy szót sem szólt. – Így volt, Dietke asszony. Mert egyébként ma a bátyja miért éppen ebbe a pincébe zárta volna be a beginát? A begina maga nyomára jutott, maga pedig beszámolt a fivérének az eljegyzési ünnepen folytatott beszélgetésükről. Ő vagy maguk mindketten, a beginát is el akarták hallgattatni. – Miért véded a bátyádat, Dietke? – kérdezte most megtört hangon de Lipa.
– Eleget szenvedett életében – suttogta az asszony. – Ő együtt érzett velem, Hermann. Tudott a maga Jean iránti visszataszító vonzalmáról. Tudta, hogy maga asszonyként mennyire megvet engem. Tudta, mennyit szenvedtem a hidegségétől. Tudta, hogy nem akart gyermekkel megajándékozni. Ő szeret engem, ellentétben magával, akinek csak a látszatért kellett egy asszony, hogy kielégíthesse a becsvágyát, és elrejthesse bűnös élvezeteit. – A hangja egyre hangosabb és hangosabb lett, és most már kiabált a férjére, kiöntve mindazt a dühöt, amely évek óta feltorlódott benne. – Én szerettelek téged! Mindent megtettem volna érted, de te szégyent hoztál ránk, és most az egész életünk összeomlott! Elhallgatott, és megkövült arccal bámult ki a szürke alkonyatba. – Tudja, hogy Dietke asszonynak igaza van, de Lipa! – mondta Ivo atya nyugodtan. – Tudja, milyen büntetés jár a maga vétségéért. Ha nyilvánosan bevádolják, akkor megfosztják a férfiasságától. Ha másodszor is elkapják, akkor a máglya fenyegeti. Még ha nem is válik köztudomásúvá, ki akar majd még érintkezni magával? És néhányan már most is tudnak az eltévelyedéséről. – Ivo atya fejét rázva nézett a borkereskedőre. – És éppen én ajánlottam a fiút a maga oltalmába! De Lipa teljesen hangsúlytalanul azt mondta: – Így végül is én vagyok az oka Jean halálának. – Igen, így maga az oka a halálának. – Mit fognak most csinálni? – Rudgert át kell adni a bíróságnak. Vádat fogok emelni ellene gyilkosság miatt, és azt hiszem, a begina a maga részéről ugyanezt teheti. – És mint tanúk, mi önmagunkat fogjuk bevádolni. Ó, Istenem! – Maga könyörtelen, Ivo atya – mondta Almút, aki lehunyt szemmel hallgatta a beszélgetést. – Mindig is tudtam. – Szívtelen, begina, mondtam magának.
– Igen, az. A törvény magának ad igazat. És maga könyörtelen. – Tud bármilyen okot arra, miért kellene ebben az esetben jóindulatot tanúsítanom? Ha igen, akkor mondja meg. Almút kinyitotta a szemét, és szomorúan nézett a de Lipa házaspárra. – Dietke asszony szereti a férjét, és nem kap viszontszerelmet. Szenved a viszonzatlan szerelem miatt. Rudger elveszítette az egészségét, és szenved a fogyatékossága miatt. De szereti a húgát, és véget akart vetni az őt ért igazságtalanságnak. Végül de Lipa szerette Jeant, és az viszontszerette. Mindketten szenvedtek tiltott szerelmük miatt. Nem tudom, milyenek a pokol szenvedései, amelyekkel egykor majd levezekeljük a bűneinket, de hasonlóak lehetnek ahhoz a szenvedéshez, amely ebben a házban uralkodik. – Eretnek! – Igen, talán az vagyok. – És a maga véleménye szerint mit kellene tennem? – Várni, amíg Rudgert megtalálják – mondta Almút halkan. És még halkabban: – Élve... vagy holtan. De Lipa néma csodálattal nézett Almútra, és lassan Dietke is feléje fordította a fejét. Ivo atya helybenhagyóan meghajtotta a fejét. – Begina? – „És ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólnék is, szeretet pedig nem lenne én bennem, olyanná, lennék, mint a zengő érc vagy egy pengő cimbalom..” – Mondta Pál. Várni fogok, de Lipa. De találják meg Rudgert gyorsan, mert az igazság napfényre törekszik. Felemelkedett, és intett Almútnak. Trina, aki kitágult szemmel követett nyomon mindent, felsegítette az asszonyt a padról.
– Adjon nekem egy kendőt, Dietke asszony, hogy betakarhassam a hajamat, ha kimegyek az utcára. – Holnap megint felkeresem, de Lipa. És akkor a begina nem fog elkísérni! Almút befedte a haját a Dietke ládájából előkerült finom, arannyal áttört selyemkendővel, és anélkül hogy a házaspártól búcsút vett volna, elhagyta a házat. Kimerültnek és erőtlennek érezte magát, és nem is egyszer Trinának és Ivo atyának kellett megtartania, amikor megbotlott. Mettel engedte be őket, amikor bekopogtak. Álmos volt és csodálkozott a kései zavarás miatt. – Beszélnem kell a főnökasszonyukkal, kapusasszony. Kérem, ide tudná hívni? – kérte Ivo atya. – Maga pedig azonnal ágyba megy, begina. Trina majd segít magának. Támogatta Almútot, amíg az asszony kis házához nem értek. De mielőtt az kinyitotta volna az ajtót, megfogta a kezét, és halkan azt mondta: – Az irgalmas Anya áldja meg, és őrizze meg, begina. A tiszta Szűz vigyázzon magára, hogy kárt ne szenvedjen, és őrizze meg a maga jóságos lelkét. Az Istenanya orcája fényeskedjék maga fölött, és legyen kegyelmes magához. A mennyek királynője tartsa meg ékesszóló nyelvét, és adjon erőt magának, hogy uralkodni tudjon fölötte. A szentséges Szűz Mária emelje orcáját maga fölé, és adjon békét magának. Aludjon jól, Szophia asszony. Aztán megfordult, nem várva meg, hogy az asszony akár egy árva szót is szóljon.
26. fejezet
I
vo atya tegnap este nagy vonalakban beszámolt arról, mi történt. És azt kell mondanom, még mindig meg vagyok rendülve! A főnökasszony felemelkedett, és kinézett szobája ablakán, míg Almút, egy mélyen átaludt éjszaka után ismét erőre kapva és újra tiszta szemmel, a kandalló melletti pádon ült a hímzésével. – Egy darabig szörnyű volt, igen. Az egyetlen, ami nem hagyott teljesen kétségbeesni, az a remény volt, hogy a gőzök a kloáka kitisztítása után már nem lesznek olyan mérgezők, és hogy valakinek időben feltűnik a hiányom, mielőtt éhen halnék. Egész életemben hálás leszek Trinának. – Okos gyermek. Bárcsak tudnám, hogy lehetne neki többet segíteni. Gondolkodni fogok rajta. – Igen, gondolkodj rajta, Magda. És Rigmundison is. Mert tudod, a vízióiban most háromszor is olyan dolgokat látott előre, amik nagyon erősen érintettek engem. Először nem akartam elhinni. Emlékszel a sötét tükörre vonatkozó álmára, nem sokkal azelőtt, hogy Jean meghalt? – És te olyan gúnyosan beszéltél Klára kificamított ujjáról? Igen, emlékszem. Valaki meghalt, és volt egy fekete tükör. Melyik volt a másik két jövendölése? – Óh, a második egy szép férfira vonatkozott, akivel találkoztam ugyan, de aki nem játszott különösebb szerepet. Csak az a figyelemreméltó, hogy felbukkant. A harmadik jövendőmondás az, ami a legijesztőbb formájában érintett engem. Almút beszámolt Rigmundis szerdai szavairól, amelyek a hideg pokolról szóltak.
– Figyelmeztetésnek kellett volna tekintenem, bárcsak magamra vonatkoztattam volna! – Mindenható Isten! Én Rigmundis látomásait mindig egy termékeny és néha túlságosan felizgatott fantázia szüleményeinek tartottam. De Almút, ha ez igaz, ha ő valóban előre meg tudja mondani a jövőt, akkor ennek, az ég szerelmére, nem szabad kijutni ezek közül a falak közül! Képzeld el, milyen hírbe keverednénk ettől! Magda kivételesen értelmes asszony volt, aki mindkét lábával szilárdan a valóság talaján állt. Másoknál azonban nem vonta kétségbe a jövőbe látás adományát. De látta azokat a veszélyeket is, amelyek ezzel az adománnyal együtt jártak. – Beszélni fogok Rigmundisszal. – Sóhajtva leült Almút mellé. – De mi történt az utóbbi időben a mi szemlélődő, nyugalmas életünkkel? – Én vagyok a hibás, hogy ez veszélybe került, Magda. Tudom! Ha nem vitatkoztam volna a templomban... Almút zavartan lehorgasztotta a fejét. – Nem, nem, kedvesem. Ha így kezded, akkor én éppolyan hibásnak tekinthetem magam. Ha nem úgy rendelkeztem volna, hogy a Szt. Brigidenbe járjatok misére... Eredj, akkor hamarosan megint Ádám és Évánál tartunk! – Ahol minden bűn elkezdődött. – Helyes. Tehát emiatt ne törd a fejed. Lesz, ahogy lesz! Almút mosolygott. – Insh’allah, ahogy a húgom szokta mondani. Magda bosszúsan nézett föl, és megkérdezte: – Ezt mondja? Nos, jól van. Szóval, mit fogsz most csinálni, Almút? Van még valami, amiben szükség van a segítségedre? – Valószínűleg nincs, Magda. De szeretném megtudni, hogy megtalálták-e Rudgert. Gondolom, Ivo atya tudatni fogja velem, ha megtörténik. És szeretném, ha Aziza is megtudná, mi történt, mert annyiszor állt mellettem, és segített.
– Akkor beszélj vele. Talán ide kérethetnéd. – Magda ugyan mosolygott, de a figyelmeztetése komolyan hangzott. – Az utóbbi időben egy kissé túl gyakran mutatkoztál vele a nyilvánosság előtt, és az ő hírét csak javíthatja egy látogatás a jámbor begináknál. – Megbízom majd Pittert, hogy hívja el hozzánk. – Pitter? Ez az a sovány csibész, aki mindig a kapunk körül cselleng, hogy valami ennivalót csaljon ki Gertrúdból? – Kicsalásról nem tudok, de a kölyök elintézte néhány megbízásomat, és ezért a szakácsnőnkhöz utasítottam. – Bárhogy is legyen, ezt még elbírjuk. Azonkívül azt hiszem, téged ma mentesíthetnénk a kötelezettségeid alól, hogy egy kicsit kipihend az utóbbi idők fáradalmait. – Köszönöm, Magda. Nem tudod, biztonságos ma a város? Hallottál valamit a falaknál folyó harcokról? – Óh, igen, tegnap volt még egy rövid lovas csetepaté a Judenbüchelnél, de azután az érsekiek, meglehetősen kapkodva* visszavonultak. Azt hiszem, most egy darabig nyugalom lesz. – Akkor ma délben szívesen lemennék a Rajnához, hogy egy kicsit gondolkodjak. – Vidd magaddal Trinát, ő is kiérdemelt egy nap pihenőt. – Örömmel. Mint az utóbbi napokban nem egyszer, Pitter a közelben ácsorgott, és amikor Almút kiáltott neki, sovány gyerekarcán szolgálatkész mosollyal jött oda hozzá. – Van valami elintéznivalója a számomra? Kevés érdekes van, mióta a zsoldosok a város körül csellengnek. Se zarándokok, se utazók... – Te pedig éhes vagy! – Világos! – Akkor fogd ezt, és szaladj Azizához. Szíveskedjék a lehető leghamarabb idejönni. – A mór szajha jöjjön a beginákhoz? Meg fogják javítani?
– Nem mór, te csibész. És ha valakinek itt javulásra van szüksége, akkor az te vagy! Almút megpróbálta megcibálni Pitter fülét, de az egy kígyó ügyességével kicsúszott a kezéből. – Hozom a nemes hölgyet! – kiáltott vissza futtában, és Almút elvigyorodott. Pitter gyorsan és alaposan teljesítette kötelességét. Almút Trinával együtt Elzánál volt, ahol reggel vágott, szárításra szánt gyógyfüveket kötöttek csomókba, amikor jelentették a testvére érkezését. – Óh Aziza, köszönöm, hogy eljöttél. De... – Ez a fiú, akit követként hozzám küldözgetsz, még leeszi a hajat a fejemről, nővér! – panaszkodott Aziza. – Az embernek így már csak a legegyszerűbb rongyai maradnak, hogy elfedje a majdnem csupaszságát. Remélem, az alkalomnak megfelelően vagyok öltözve? Almút még mindig csodálkozott a változáson. Aziza szigorú, fehér fejkötőt viselt, amely semmit sem sejtetett dús, fekete hajából, és a karkivágást körülfogó finom hímzésen és egy rézzel kivert bőrövön kívül teljesen dísztelen, sötétkék felsőruhát. Még a fehér alsóruha is illedelmesnek látszott, és az ujjak bő ráncokban fedték a csuklót. Almútnak mégis az volt a benyomása, hogy a húga olyan finomnak hat, mint azok a keleti édességek, amelyeket Krudener mestertől kapott. És ugyanolyan csábítónak. – Tehát Pitter megtalált. Mesélnem kell valamit, ezért kértem, hogy gyere ide. Remélem, ez nem okoz neked kényelmetlenséget. – Nem, csak nincs sok időm. De nekem is van újságom számodra. Elza lépett a szobába, és bizalmatlan pillantással méregette Azizát. Szó nélkül vissza akart vonulni, de Almút visszatartotta. – Elza, ez a húgom, Aziza. Nagy csodálója a szagos vizünknek.
– El tudom képzelni! – dörmögte Elza, aki még mindig egy kicsit bizonytalanul érezte magát Almút jelenlétében. De Aziza mosolyának nem tudott ellenállni. – Szóval a maga füves konyhájából származik ez a csodálatos parfüm. – A gyerek készítette. Nem rossz. Ebben igaza van, Aziza asszony. – Többet is csinált ebből a szagos vízből? – kérdezte Aziza, és meghúzta Trina hosszú copfját. Elza mutogatott valamit, és a kislány láthatólag megértette. Mosolyogva bólintott, és egy párkányról levette az egyik új fiolát, amelyet a piacon az üvegárustól vásároltak. – Tovább dolgozott rajta, és folyton magával hordja ezt a vacakot, hogy mutogassa – magyarázta Almút. – Elza közben virágzó kereskedelmet folytat vele, és minden alkalommal valóságos vagyont kér egy ilyen üvegcséért. – Remélem, Trina megkapja belőle a maga igazságos részét. Almútnak eszébe jutott valami, amit meg akart beszélni Magdával. – Erről még majd gondoskodni fogok. – Helyes. És most hadd szagoljam meg. Hmm. Finom! Mi került bele közben? – Rozmaring, citrom és narancshéj, rózsaolaj, citromfű és nerolivirágok. – Egészen kiváló! Kaphatok egy csöppecskét? Kifejező arckifejezéssel és kézmozdulatokkal Trinához fordult a kérésével. Trina méltóságteljesen bólintott, felemelte Aziza álla alatt a szalagot, és jókora mennyiségű parfümöt pettyegetett a nyakgödrébe. – Köszönöm, Trina. Óh, ez aztán meg fog örvendeztetni valakit! Aziza csibészesen elmosolyodott. – Nocsak! – Almút viszonozta a mosolyt.
– Tulajdonképpen adtak már nevet ennek a szagos víznek, patikus asszony? ~ Nem, még nem. De én már gondolkodtam rajta, nem kellene-e neki valami jól hangzó nevet keresni. Egyszerűbbé tenné, ha az asszonyok kérdezősködnek utána. – Igen, olyasvalamit mint „virágálom” vagy „virágelixír” talán. Almút kérdőn nézett a testvérére. – Jó ötlet. De ne legyen semmi virágos, ahhoz ez túl fanyar és túl friss. És majd biztosan nem idevalósiaknak is el akarják adni, akik magukkal viszik a hazájukba. Miért nem hívják egyszerűen „kölni víznek”? – Tényleg, miért ne! – bólintott Almút. -„Kölni víz”. – „Kölni víz” – mormolta Elza, és mogorva arca felderült. – Igen, ez aztán egy javaslat! Nagyon jó, Aziza asszony. De most tűnjenek el innen, nekem még dolgoznom kell, maguk pedig pletykálni akarnak! – Nem zavarunk tovább, Elza. A viszontlátásra! Almút karon fogta húgát, és a kamrájába vezette. – Egész kellemes itt, bár ez az ágy egy kissé kemény! – állapította meg Aziza, amikor helyet foglalt rajta. – De most mesélj. Úgy néz ki, mintha a te történeted izgalmasabb lenne, mint az enyém! Aziza sokáig megbűvölten figyelt, és egyszer sem szakította félbe Almútot, amíg az be nem fejezte. – Allahhu Akbar! – szakadt ki aztán belőle. – Mit jelent ez? – Nagy Isten! – Vagy úgy: Azt gondoltam, tudnod kell, hogy függ össze minden. De valóban arra szeretnélek kérni, hogy erről senkinek se beszélj, Aziza. – Nem, az senkinek sem használna. Azonban de Lipa beteges hajlamait illetően nem mondtál nekem semmi újat. Ezt közben én is elárulhattam volna neked. Ugyanis kicsit utánajártam a régi
híreszteléseknek, és érdeklődtem az okok után, miért veszett el az első feleség olyan megsiratatlanul. Mint Dietke, ő is rájött, milyen irányú a férje szenvedélye. A botrányt akkoriban néhány magas állású úr tussolta el, a férfi kedvéért. – Ejha, akkor a tegnap esti fenyegetésnek nagyobb súlya volt, mint gondoltam. És valószínűleg ez magyarázza Hardefust vonakodását is, hogy feleségül adja hozzá a lányát... – Ó igen, ez megmagyarázza. És a megvetését is. De akkoriban ő is hallgatott, különben ez most a második alkalom lenne. Mert bárki is a borkereskedő rosszakarója, annak most csak újra szóvá kell tennie azt a régi ügyet. – Remélhetőleg nem kerül rá sor. Lehet, hogy ez természetellenes, de nekem úgy tűnik, hogy valóban szerette a fiút. – És ilyen szavak egy szűzies begina szájából? – Ah, Aziza, a szent házasság leple alatt olyan dolgok történnek, amelyek rosszabbak ennél. – Csak nehogy rossz fülek előtt mondj ilyesmit. Van azonban még valami, amit megtudtam. Emlékszel León de Lambrays-ra? – Aki kisegített minket szorult helyzetünkből? Megint találkoztál vele? – Ahogy a véletlen akarta – igen. – A véletlen? – Almút figyelmesen nézte szép féltestvérét, de az nem reagált a csípős hangra, hanem mesélni kezdett: – Ő Jean féltestvére, Almút. Üzleti ügyei voltak Aachenben és Kölnben, és közben ki akarta használni az alkalmat, hogy megnézze az öccsét. De amikor megérkezett, a fiú már halott volt. Ő nem tudott a gyilkosság miatt emelt vádról, csak akkor tudta meg, amikor neked alá kellett magad vetned ennek az istenítéletnek. Egyébként ne aggódj – nem ismert meg azon az estén a kocsmában. Én pedig nem árultam el, hogy te egy rossz útra tévedt begina vagy. – Köszönöm.
– Ne húzd fel az orrod, Almút. Azt mondtad, hogy téged nem érdekel. Azonkívül nem marad itt, valószínűleg már el is hagyta a várost. De tudod, mi a legrosszabb? Ő maga hozta az öccsét Kölnbe. Mivel felfedezte, hogy a birtokukon a káplán a szerelmével üldözte a fiút. Ezzel akarta kivonni a befolyása alól. – Egy fiú, aki túl sokáig maradt az anyja és a dajkája társaságában, akiből az apja semmit sem csinált. Udvarias, jól nevelt és mindig azon igyekszik, hogy mindenkinek tessék. Szegény Jean! – Szegény Jean! Igaz. León elől elhallgattam, amit közben de Lipáról megtudtam, nem akartam növelni a gyászát. Hogy helyesen tettem-e, nem tudom. – Ezt én sem tudom neked megmondani. Talán jól van így, és ezzel megkíméli az anyját egy fájdalomtól. Némán ültek egymás mellett, és Almút furcsán közel érezte magát a testvéréhez, aki csak olyan rövid ideje volt része az életének. Akkor Aziza felállt, és kisimította a ruháit. – Nővér, haza kell mennem, az én nemes uram bejelentette látogatását, és előkészületeket kell tennem. – Nemes urad? Ki az? – Ó-ó, nővér. Azt minden szeretetem és rokonszenvem ellenére sem árulom el neked. – Nos, rendben. Akkor hallgass róla. De remélem, majd újra összefutunk. – Szeretném hinni. Addig élj boldogan, nővér. Gyengéd csókot lehelt Almút arcára. Aztán zizegő szoknyákkal eltűnt. Nem sokkal később Almút, Trinával az oldalán és egy Gertrúd által jól megrakott kosárral a karján, kilépett a kapun. – Menjünk le a Rajnához, Trína.
A szőlők és a szántók között nyugalom volt, itt-ott parasztok és napszámosok szorgoskodtak, és a magasban pacsirták énekeltek. Szélcsendes, napos idő volt, és úgy tűnt, marad a meleg, amely megérleli majd a gyümölcsöt, magot és a szőlőt. Leértek a partra, és megkeresték Almút kedvenc helyét. Kiültek egy keskeny, viharvert fából készült stégre, ahonnan figyelhették a folyó mozgalmas életét. Izmos, nehéz testű lovak vontatta fehérhajók úsztak el előttük, és heringes hordókat, prémeket és sót hoztak északról, mások lefelé, a folyás irányában eveztek, kölni vászonnal, Rajna-völgyi borral vagy a déli országokból származó luxuscikkekkel megrakva, hogy Flandriába, vagy egyenesen Londonba szállítsák őket. Almút boldogan szívta be a levegőt, amelyben egy leheletnyi világlátottság érződött. Köln a kereskedelem sarokpontja volt, és még ezekben a nyugtalan napokban is, amelyeket az egyházi és világi hatalom viszálya uralt, lüktető élet zajlott ezen a hatalmas vízi úton, amely nemcsak számtalan ország és távoli vidék termékeit hozta el a városba, hanem idegen gondolatokat és új eszméket is. És ezzel együtt a toleranciát is az újjal, a szokatlannal szemben, és a szellemnek egy olyasfajta szabadságát, amely másutt ismeretlen volt. Trina a begina mellé telepedett, és a vállára hajtotta fejét. Ő is tűnődőnek látszott, és egyben elégedettnek is, hogy nézheti az áramló folyót. Ölében ott hevert az arannyal áttört kendő, amelyet előző este Dietke adott Almútnak, hogy az betakarhassa a fejét. Almút némán átadta magát gondolatainak, és lelki szemei előtt elvonultatta az elmúlt napokat. Amikor a nap már magasan állt az égen, és túl meleg lett, jóleső sóhajtással felállt. Feljebb a parton volt egy kis árnyék a bokrok alatt, amelyek valahogy megkapaszkodtak a homokos, köves talajon. Almút és Trina ide húzódott vissza, és szemügyre vették a magukkal hozott kosarat. Szalonnás kalács és kenyér, bor és cipó, sőt még négy érett őszibarack is volt benne. A Szt.
Kunibertből idehallatszott a nap tizenegyedik óráját jelző harangszó, amikor nekifogtak a lakomának. Aztán megmosták kezüket a Rajna tiszta vizében, és Almút, akit elálmosított a bőséges étkezés és a meleg, nekitámaszkodott egy széles kőnek, és békésen elszunnyadt. – Erőt vett magán az igazak álma, ha jól sejtem? – Hm? – Almút álmosan hunyorgott, és megismerte maga mellett a fekete csuhát. A férfi, aki viselte, hosszú árnyékot vetett, mert a nap már délutánba hajlott. – Ivo atya? Hogy talált meg minket? – A főnökasszonyuk elárulta, hogy lement a folyóhoz, mert ki akarta élvezni a pihenőnapját. Emlékeztem erre a helyre, begina, és gondoltam, hogy itt találom. Újságaim vannak a maga számára. Almút megmozdította a vállát, és maga alá húzta a lábát, hogy felálljon. – Hagyja csak, ideülök egy kicsit magához, ha nem zavarja. – Nem, nem zavar. Fáradtnak látszik, atyám. – Hosszú éjszaka volt, begina, amit rám mért. – Akkor sajnálom, atyám, ezt nem akartam. – Tudom. Magam akartam így. Miután a főnökasszonyuknak beszámoltam a legfontosabbakról, még egyszer visszamentem de Lipához. Az közben az egész férfinépét kiküldte, hogy megkeressék Rudgert. Mindenesetre volt annyi esze, hogy mindenekelőtt a Rajna-parton kutattatott utána. Én elkísértem, és együtt megkértük a még ébren lévő hajósokat és csónakosokat is, hogy keressenek egy nyomorékot. Csak a reggeli órákban tértem vissza a kolostorba. – Nem találták meg? – De igen. A tercia után a borkereskedő egyik szolgája a kikötőbe hívott. Megtalálták Rudgert, megakadt egy felföldi hajó evezőiben. Már órák óta halott volt. – Az Úr legyen irgalmas a leikéhez.
– Remélem, az Űr meghallgatja a kérését. Rudgernek szüksége lesz rá. – És de Lipa? – Nem teljesen vigasztalhatatlan a veszteség miatt. De megtört ember. A felesége mélyen megrendült. Nos, talán jogos volt, hogy kegyelmet kért nekik. De Lipa azt mondta, hogy még el akarja rendezni itt Kölnben az üzleti és családi ügyeit, és aztán elhagyja a várost. Feláldozta becsvágyát, és talán idegenben még sikerül újrakezdenie. Magának azt üzeni, hogy nagyvonalú adományt szeretne adni a konventjüknek. Fogadják el, begina. – Erről nem egyedül én határozok. – Magda asszonyt elég eszesnek tartom ahhoz, hogy ne utasítsa el. Kívánjon magának valamit, ami magának is hasznos és örömöt okoz. És ne legyen túl szerény. De Lipa nem ismer más módot, hogy a háláját lerója. – Egy személyes ajándék keveset használ a közösségnek. – Helyes, de kérhet tőle például egy új házat – és azt azután maga építheti fel. A férfi szeme körül nevetőráncok voltak, miközben ezt komoly hangon előadta. – Hogy porosan és feltűzött köpenyben kavargathassam a maltert, és durva, repedezett kezeket szerezzek a falazástól? – Eddig nem az volt a benyomásom, hogy maga kelletlenül vállalja az ilyen feladatokat. – Nem, nem is. És ha egészen önösen gondolkodom – és sajnos, Ivo atya, ennek a bűnnek túl gyakran engedek –, akkor szívesen építenék egy kápolnát a Máriámnak. – Egy kápolna adományozása hatalmas könnyebbséget szerezne de Lipa lelkének. – Hát akkor legyen egy kápolna. Konkurenciát fogok csinálni Mihály mesternek! – A dóm építőmesterének. Ismeri őt?
– Már gyermekkorom óta. Egy építőmester lányának is megvannak itt-ott a kapcsolatai! – Ah igen, kapcsolatok... Egyébként Johannes testvérnek, ha újra fel akarná keresni és ki akarná hallgatni áldozatát, keserves csalódásban lenne része. Ahogy hallottam, Tilmannt ma reggel szabadlábra helyezték, és tüstént az unokafivére, Frigyes védelme alá menekült. – Higgye el, atyám, habár mély tiszteletet érzek a papi hivatás iránt... – Úgy? – Igen, hát persze, atyám. Csakhogy, mint mondtam, a részvétem, amiért Johannes testvérnek csalódnia kell, egészen elviselhető határok között marad. – Éles nyelvű asszony! – Egy eretnek, egy makrancos begina, akinek az illetlen viselkedése szégyent és veszélyt hozott az övéire. Tudom, és szakadatlanul azon fogok fáradozni, hogy megjavuljak. – És vállat vonva hozzátette. – Ahogy már évek óta próbálom. Ivo atya nem válaszolt, és a szeme csukva volt. Almút már kezdte azt hinni, hogy erőt vett rajta a fáradtság, és elaludt a délutáni melegben, amikor a férfi hirtelen megszólalt: – Maga bámulatos asszony. Mondja meg, mi indította arra, hogy begina legyen? Almút mélyet lélegzett, és aztán kezét összekulcsolta az ölében. – Bocsásson meg, a kíváncsiság bűnébe estem. Nem kell válaszolnia. – Tudom, atyám. Mégis válaszolni fogok. A maga kedvéért. Azért lettem begina, mert ez az élet egyfajta szabadságot ad nekem, amit azelőtt nem találtam. A férfi ránézett, a nap egyenesen az arcába sütött, és tiszta, szürke szemében ritka melegség csillogott. – Egy kolostor pedig a maga esetében szóba sem jöhetett?
– Nem, atyám. Engem nem az Istennek szentelt életre teremtettek. Azt gondolom, hogy a kezem munkájával többet tehetek a hozzám közelállókért, mint jámbor imákkal. Most rosszat gondol rólam? – Nem, gyermek, nem gondolok rosszat magáról. Épp ellenkezőleg, csodálom azért, hogy a magának adott képességeket és az eszét arra használja, hogy egy kissé igazabbá tegye ezt a világot. És hogy megőrizte szívében a szeretetet. És most nyújtsa ki a kezét, van itt valami, ami a magáé. Almút kissé zavarta követte a felszólítást, és hirtelen a kis keresztet tartotta ujjai közt, amelyet előző este de Lipánál letett, hogy megmutassa, milyen fekete lett. Most ezüstösen csillogott a napfényben. – Hogy tudta...? De hisz ez teljesen fekete volt! – Krudener mester nemcsak az édességek készítésének művésze, hanem a fémek kezeléséhez is ért. Ő tisztította meg – hogy hogyan, arról jobb, ha nem engem kérdez. – Köszönöm, atyám. Még egyszer elment hozzá, holott ő nem nagyon barátságosan bánt magával. – Azzal a mentséggel, hogy magát szolgálom, kegyes fogadtatásra találtam, begina. Maga mély benyomást tett rá. Trina kíváncsian közelebb jött, és segített Almútnak, hogy a láncocskát újra a nyakába akassza. Az asszony eltüntette a keresztet a ruha kivágásában. Trina azonban rámosolygott Ivo atyára, és köszönetét kifejező mozdulatot tett. Ivo viszonozta a mozdulatot, és megrázta a fejét. – Már régebben eszembe juthatott volna, begina. Ez a gyermek mozdulatokkal meg tudja értetni magát, és mi is pontosan ugyanezt tesszük a napnak azokban az óráiban, amikor hallgatásra vagyunk kötelezve. Minden novíciusnak meg kell tanulnia ezt a jelnyelvet. És talán magának is meg kellene próbálnia elsajátítani.
Almút boldogan nézett rá. – Ez nagyon jó gondolat. Meg tud tanítani minket erre a jelnyelvre, Ivo atya? – Nem, begina. Én nem fogom magát olyan hamar viszontlátni. Sok elhanyagolt kötelesség vár. De tudatni fogom a Szt. Makkabeusban élő nővéreinkkel, hogy maga felkeresi őket a siketnéma lánykával, mert meg akarják tanulni a néma nyelvet. Almút helyeslően bólintott, és lenézett a Rajnára. Napszikrák csillogtak az apró hullámokon, és a fehér hattyú méltóságteljesen megint elvonult a part mentén. De nem örült a látványának. – Mi a baj, begina? – Semmi, atyám. Azt hiszem, vége a szünidőmnek. – Lassan felállt, és a most már üres kosarat Trinának adta. – Haza fogok menni. ~ Elkísérhetem ezen az úton, begina? – Igen, Ivo atya. Kísérjen a hazavezető úton. Gyere Trina. A férfi, szigorú arcán különös kifejezéssel, lenézett rá. – Kívánnám, hogy így legyen, begina. Némán ballagtak egymás mellett a poros ösvényen, földek és a szőlők között. Vesperás ideje volt, és egy lélekkel sem találkoztak. Csak amikor az Eigelstein úthoz értek, pillantottak meg egy magányos lovast egy málhás lóval. Egy utazó, aki elhagyja a várost. Megálltak, hogy elengedjék. A férfi visszafogta lova lépteit, és amikor elhaladt Almút előtt, köszönésképpen meghajtotta a fejét. De nem ismerte fel az asszonyt. Almút egy kis mosollyal viszonozta köszönését, és utánanézett, ahogy a városkapu felé tartott. Aztán újra kísérője felé fordult, aki – nagy megdöbbenésére – olyan mélyen a fejébe húzta csuklyáját, hogy az arca teljesen árnyékba borult. Ebben a pillanatban Almútnak mintha hályog hullott volna le a szeméről, és már-már nyitotta a száját, hogy kimondjon valamit, amit jobb volt elhallgatni. De ezúttal Mária, az irgalmas anya, kegyes volt hozzá, és megzabolázta a nyelvét. Almút felismerte Jean idősebb fivérét, León Lambrays-t, a vincellérlány fiát, azét a Magalonéét, akivel
Ivo atyát más időkből való szoros barátság kötötte össze. Vagy több is. Sokkal több. Talán még egy fiú is. Egy szép, fekete hajú férfi. Enyhe lehangoltsága eltűnt, és a kapu előtt mosolyogva vett búcsút. – Nos, Ivo atya, itt vagyunk. Köszönöm, hogy elkísért. És köszönöm a segítségét és a jóságát is. Remélem, ezért nem szerzett magának bajt. – Ó dehogynem, begina. Túlontúl gyakran elmulasztottam a kötelességeimet, és engedély nélkül elhagytam a kolostort. Azonkívül vétettem a fogadalmam ellen, és a szükségesnél sokkal többet tartózkodtam egy éles nyelvű asszonyszemély közelében. Hosszú és kemény vezeklés áll előttem, attól tartok. – Nagyon sajnálom. – Almút együtt érzőn nézett rá, és olvasott a szigorú arcban. És amit ott látott, újra felébresztette benne a kisördögöt, és nyelve ledobta magáról Mária kegyes bilincseit. – Nos, Ivo atya, lehet, hogy mindezért vezekelnie kell. De... bánja is? A férfi arcát ritka boldog mosoly derítette fel, és letörölt róla minden keserűséget és fáradtságot, amikor válaszolt: – Kínos kérdéseket tesz fel, begina! De válaszolni akarok magának. Megbánást, teljes szívemből és őszintén... nem érzek, begina! – Akkor szaruréteg borította lelkének nem lesz része a megbocsátásban. Attól tartok, akkor magának már csak a hit, szeretet és remény marad, ez a három. És Ivo atya bólintott, és befejezte az idézetet: .....de a szeretet a legnagyobb közülük.” – Mondta Pál!
