Aimee Bender A citromtorta különös szomorúsága
Aimee Bender GABO A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aimee Bender: The Particular Sadness of Lemon Cake Doubleday, New York Fordította: Komló Zoltán A könyvet tervezte: Kozári Imre Copyright © 2010 by Aimee Bender Hungarian translation © Komló Zoltán, 2011 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2011
Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. u. 29. www.ga www.gabo.hu bo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-510-5 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: talentum
[email protected] [email protected]
Aimee Bender A citromtorta különös szomorúsága
Aimee Bender GABO A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aimee Bender: The Particular Sadness of Lemon Cake Doubleday, New York Fordította: Komló Zoltán A könyvet tervezte: Kozári Imre Copyright © 2010 by Aimee Bender Hungarian translation © Komló Zoltán, 2011 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2011
Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. u. 29. www.ga www.gabo.hu bo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-510-5 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: talentum
[email protected] [email protected]
Mirnek Mir nek
Ennivaló minden olyan szubsztancia, mely a gyomormozgásoknak kitéve, az emésztés által asszimilálódik, avagy élő anyaggá változik, és ezáltal pótolja az emberi ember i test létezése létezése folytán fo lytán elszenvedett elszenvedett veszteségeket. Brillat-Savarin: Az ízlés ízl és fizi f iziológi ológiája ája
Első rész Ennivaló 1
Először egy kedd délutánon esett meg velem. Meleg tavaszi nap volt a Hollywoodhoz közeli lapályon, az óceánról könnyű szellő fújdogált kelet felé, és borzolgatta a virágládáinkba frissen beültetett árvácska szirmait. Anyám otthon volt, épp tortát sütött nekem. Már a lépcsőn tipegtem fölfelé, amikor ajtót nyitott, kopogtatni sem volt érkezésem. Mit szólnál egy kis bemelegítéshez?, kérdezte az ajtón kikukkantva. Behúzott, hogy üdvözlésképpen magához öleljen, és odaszorított a kötényéhez, a piros páros cseresznyékkel díszített, pamutból készült kopott kedvencemhez. A konyhapultra már kikészítette a hozzávalókat: liszteszacskót, cukrosdobozt, a csempék közti fugákba fészkelve két barna színű tojást. A szélein már olvadozó sárga vajtömböt. Egy lapos üvegtálon citromhéjat. Végigfuttattam a soron a szememet. Erre a hétre esett a kilencedik születésnapom, és hosszú napom volt az iskolában a gyűlölt szépírásórákkal meg a pontozás miatti üvöltözéssel a átszótéren, így tárt karokkal hívogatott a napsütötte konyha és az én meleg tekintet anyám. Egyik ujjamat a barnacukor-kristályokkal teli viaszospapír-zacskóba mélyesztettem, és azt mormoltam: igen, igen, légy szíves. Anya azt mondta, még egy jó óra, mire elkészül, így hát előhalásztam a helyesírásfüzetemet. Tudok segíteni?, kérdeztem, miközben ceruzákat meg papírlapokat rakosgattam ki a PVC tányéralátétekre. Ugyan, felelte anya a lisztet a sütőporral összekeverve. Márciusban van a születésnapom, ami abban az évben egy különösképpen verőfényes tavaszi hétre esett, a tisztaságtól csak úgy ragyogtak a környékbeli keskeny utcák, ahol laktunk, alig pár utcányira a Sunsettől délre. Szürkületkor a szomszéd utcai kapujára felfutó éjjel nyíló jázmin eregette részegítő illatát, észak felé pedig bájosan hullámzottak a dombok egészen a látóhatárig, barnájukba házak ékelődtek. Nemsokára bejön a nyári időszámítás, és én a születésnapomat már szűk kilencéves fejjel is a nyár első leheletével társítottam, a tárva-nyitva álló ablakú osztálytermek és a könnyebb ruhák érzésével meg azzal, hogy még pár hónap, és volt, nincs házi feladat. Tavasszal a hajam kifakult, világosbarnából majdnem szőkére váltott, szinte olyan lett, mint anyám lófarokba fogott pamacsa. A környékbeli kertekben a szerelemvirág kezdte előbújtatni hosszú, zöld antennaszárait, melyeknek végén majd halk lilák és kékek nyílnak. Anya tojást vert, lisztet szitált. Egy tálban csokireszeléket, egy másikban szivárványszín cukordíszt tett félre. Az ilyesfajta, tortával való bíbelődés nem volt megszokott délutáni elfoglaltság;
olyan gyakran azért nem sütött az anyám, viszont minden kétkezi dologban kedvét lelte, és ez a torta is csak egy volt az utóbbi idők szerteágazó manuális kísérleteinek hosszú sorában. Az előző fél évben eperpalántából varázsolt kúszónövényt, régi csipkékből öltött össze alátéteket, egy hirtelen fellángolásában pedig építési vállalkozót fogadott, és közös erővel felszereltek egy tölgyfa oldalajtót a bátyám hálószobájában. Irodai adminisztrátorként dolgozott, de nem szerette se a fénymásolókat, se a munkabakancsokat, se a számítógépeket, és amikor apám a jogi tanulmányaira felvett kölcsön utolját is visszafizette, az anyám megkérdezte tőle, hogy kivehetne-e valamennyi szabadságot, hogy megtanuljon még több mindent kezdeni a két kezével. A kezem, mondta apámnak az előszobában, miközben csípőjét az apáméhoz nyomta; a kezem még semmiben nem szerzett jártasságot. Semmiben?, kérdezte apám a szóban forgó kezeket szorongatva. Anyám halkan felnevetett. Semmi praktikusban, mondta. Pont útban voltak, az előszoba kellős közepén, miközben én szobáról szobára szökdécseltem egy műanyag leopárddal. Elnézést, mondtam nekik. Apám az anyám édesen illatozó sűrű hajába szuszogott. Rendszerint helyt adott anyám kéréseinek, hiszen két lábbal a földön járó egész tartásáról meg a fizimiskájáról is lesírt a Gondviselő szó, és úgy szerette őt, ahogy a madármegfigyelő szíve dobban egy nagyot, amikor meghallja a rózsás kanalasgémnek, ennek a pihés rózsaszín gázlómadárnak a hangját, ahogy a dallamos ku-kúja felhangzik a mangrovefák közül. Nézzük csak, mondja a madármegfigyelő. Hát persze, mondta apám egy paksaméta levélküldeménnyel lapogatva anyám hátát. Grr, mondta vackára visszatérőben a leopárd. A melegedő sütő kattogó hangjaiban sütkérezve a konyhaasztalnál átlapoztam a munkafüzetemet. Ha nyomokban érzékeltem is valami nyugtalanítót, az olyan volt, mint amikor a nap fürgén egy felhő mögé bújik, hogy azután másodpercekkel később átsüthessen rajta. Halványan emlékeztem rá, hogy a szüleim előző este veszekedtek, de hát a szülők folyton-folyvást veszekednek, otthon is, meg a tévében is. Ráadásul még mindig azon buzgólkodtam, hogy túltegyem magam az ebédkor kapott rossz ponton, amit a szeplős Eddie Oakley-tól kaptam, aki soha életében nem pontozott igazságosan. Átolvastam a helyesírásfüzetemet: bakancs, köpeny, japán, pálya, folyó, gólya. A pultnál anya sűrű sárga tésztát öntött egy kiolajozott tortasütőbe, és egy rózsaszín műanyag szedőlapát lapos végével elsimította a tetejét. Ellenőrizte a sütő hőmérsékletét, közben a keze fejével egy átizzadt hajtincset söpört félre a homlokából. Úgy, ni, mondta, és becsúsztatta a tortasütőt. Amikor felnéztem, az ujjhegyeivel épp a szemhéját dörgölte. Csókot dobott felém, és azt mondta, most lefekszik egy kicsikét. Jól van, bólintottam. Odakint két
madár pörlekedett egymással. A füzetemben fogtam a köpenyes nőt, és pirosra színeztem a cipőfűzőjét, az arcát meg halvány narancssárgára. Megesküdtem, hogy a játszótéren majd keményebben pattintom le a labdát, és úgy, hogy egyenest Eddie Oakley térfelére pattanjon. A folyóba szabad kézzel pár halat rajzoltam. A konyha megtelt a sülő vaj, a cukor, a citrom és a tojás illatával, ötkor felberregett az időzítő, én pedig kivettem, és a sütő tetejére tettem a tortát. Csend borult a házra. A csokireszelékes tál pont ott volt kéznél a pulton, a torták pedig akkor a legfinomabbak, amikor kiveszik őket a sütőből, nem is tudtam megállni, hogy oda ne nyúljak a tortasütő széléhez, a legkevésbé feltűnő részéhez, és le ne csípjek belőle egy falatnyi meleg, szivacsos, aranybarna darabot. Jó alaposan megszórtam csokoládéval. Aztán befaltam az egészet. 2
Miután anyám otthagyta az állását, nagyjából az első fél évet a ház csinosításával töltötte. Minden hétre jutott egy-egy újabb vállalkozás. Először a hátsó udvaron nevelte föl azt az eperpalántát, és addig-addig kötözgette a kerítéshez, amíg a szemek piros pöttyökként nem virítottak egy hullámos vonalban. Amikor ezzel elkészült, a szófára kuporodott egy rakás régi csipke közé, és a legjobban sikerült újdonsült alátétjét egy tál frissen szüretelt eper alá helyezte. Aztán tejszínhabot vert, hogy a lugasról leszedett eper tetejére tegye, majd az egészet az alátéten nyugvó kerámiatálba tette, amit még a főiskolán készített Finoman elegáns vörös-fehér kompozíció kerekedett belőle, csakhogy anyám világéletében rosszul viselte a bókokat. Amikor ősz felé a lugas meglassult, valami nagyobb falatba akart belevágni, úgyhogy felhívta az egyik barátnőjét, aki ismert egy építési vállalkozót, akit aztán azzal az ígérettel fogadott föl, hogy majd ő segít neki berakni azt az oldalajtót a bátyám hálószobájába arra az esetre, ha netán valaha is kedve szottyanna kimenni. De hát ő utál kint lenni!, mondtam, és követtem őket Joseph szobájába, ahol elkezdtek méricskélni. Nekem miért nem lehet ajtóm? Te még túl fiatal vagy egy ajtóhoz, mondta anya. A bátyám a melléhez szorította a hátizsákját, úgy figyelt, és csak kurtán biccentett, amikor anya megkérdezte tőle, hogy ott jó lesz-e. Mennyi ideig fog tartani?, kérdezte. Csak addig dolgozunk majd rajta, amíg iskolában lesztek, biztosított mindkettőnket anyánk, és elővett egy listát, amire a szükséges dolgokat jegyezte föl. Három hét fűrészelés, smir glizés, r ombolás meg újjáépítés következett, az anyám farmerben, lófarka a blúza alá gyűrve, az építési vállalkozó meg hosszasan magyaráz neki a méretezésről. Miután a falat áttörték, Joseph még egy steppelt paplant húzott magára éjszaka, mert ragaszkodott a saját ágyához. Nap nap után addig dolgoztak, amíg a faanyag végre a helyére került, a tetejére beszerelték az ablakot, feltették az ajtógombot, az ajtókeretről pedig kis vidám piros, függönyök
lógtak lefelé. Amint hazaértünk az iskolából, anya megmutatta Joseph-nek. Ta-dam!, mondta a bátyámat a csuklójánál fogva maga után húzva, és egyet pukedlizve. Joseph az ajtógombra tette a kezét, kiment, majd a házat megkerülve a bejárati ajtón ött vissza, és már ment is a konyhába zabpelyhet enni. Jól néz ki, kiabálta ki. Anyával vagy ötvenszer kinyitottuk, becsuktuk az ajtót, bezártuk, összehúztuk rajta a függönyt; aztán megint kinyitottuk a zárat, a függönyt meg széthúztuk. Amikor apa a szokott időben hazaért, hat láb magasan, az ajtónyílásokban szinte be kellett húznia a nyakát, a hálószobában még elintézett néhány telefont, aztán amikor anya kiráncigálta, hogy nézze meg a kész művet, annyit mondott, szép, szép munka, majd karba tette a kezét. Mi az?, kérdezte anya. Semmi. Kulcsra lehet zárni, mondtam, és mutattam is. Csak fura, mondta apa az orrát ráncolva. Ennyi munka egy ajtó miatt egy olyan szobán, ahová csak egyikünk teszi be a lábát. Te is használhatod, kiabálta Joseph a konyhából. Ha tűz ütne ki, tódítottam. Annyit smirgliztük, mondta anya a frissen szerzett bőrkeményedéseket vizsgálgatva a tenyerén. Szép sima, mondta apa a függönyt tapogatva. Vacsora után, miközben apa a hálószobában még befejezte a munkáját, anya a vörös téglából rakott kandalló előtt elterült a hálószoba szőnyegén, és habár odakint még meleg volt, bő huszonegy fok, tüzet rakott egy öreg fenyőfahasábbal, amit a garázsban talált. Gyere, ülj ide, Rose, szólt oda nekem, aztán egymáshoz bújva bámultuk, ahogy a lobogó lángok hamuvá nyaldossák a fahasábot. Aznap éjjel rémálmaim voltak, hiszen mondják is, hogy az embernek könnyebben lesznek rémálmai, ha egy házban túl nagy a meleg. Azt álmodtam, hogy befagyott folyókba ugráltunk fejest. Az én születésnapi tortám volt anyám legújabb projektje, ugyanis nem porból készült, hanem a semmiből varázsolta elő – lisztből, sütőporból, citromos ízesítéssel, mert nyolcéves koromban azt kértem; egy idő óta imádtam a keser dolgokat. Egy csomó szakács-könyvet néztünk át együtt, hogy megtaláljuk az igazit, és most ellenállhatatlanul ínycsiklandó illat terjengett a konyhában. Félreértés ne essék: a falat, amit bekaptam, mennyei volt. A citrussal sült, meleg tészta könnyűsége hűs, éjsötét cukormorzsalékba burkolva. De odakint már kezdett sötétedni, és mire azt az első falatot lenyeltem, mire az első benyomás elhalványult, belül valami finom elmozdulást, valami váratlan reakciót érzékeltem. Mint valami szenzor, amely eddig mélyen el volt temetve bennem, most kidugta volna a fejét, hogy körbepásztázzon, és valami ismeretlenné
formálja a számat. Az összetevők – a finom csokoládé meg a lehető legfrissebb citrom – ízletessége mintha valami jelentékenyebbet és sötétebbet takart volna, és az alatta lévő dolgok íze most kezdett feltolakodni a falatból. Maradéktalanul érzékeltem a csokoládé ízét, de közben leheletfinom pászmákban, mint valami résen vagy nyíláson át a szám kezdett megtelni a kisszerűség ízével, a zsugorodás, a felindultság érzetével, kiéreztem egyfajta távolságot, amelyről valamiképp tudtam, hogy az anyámhoz kötődik, éreztem egymást kergető gondolatainak az ízét, egy spirálist, szinte mintha még a fogcsikorgatásának az ízét is éreztem volna, amitől olyan fejfájása lett, hogy muszáj volt bevennie a szükséges mennyiségű aszpirint, amelyek fehér pöttyözött vonalban úgy sorakoztak az éjjeliszekrényen, akár a három pont a megjegyzése végén: lefekszem egy kicsit... Egyelőre egyik sem volt rossz ízű, csak valahogy hiányzott a zamatok teljessége, amitől kiürült az íze, mintha a citrom meg a csokoládé csupán egy űrt ölelne körbe. Anyám ügyes kezei készítették a tortát, az elméje pedig tudta, miként kell egyensúlyba hozni a hozzávalókat, de ő maga nem volt benne. A dolog annyira megrémisztett, hogy a fiókból elővettem egy kést, és vágtam belőle egy nagy szeletet, amivel tönkretettem a kört, mert azon minutumban muszáj volt újra megkóstolnom, rátettem egy rózsaszín virágos tányérra, és a szalvétás fiókból kikaptam egy szalvétát. A szívem sebesen vert. Eddie Oakley picike ponttá zsugorodott. Reméltem, hogy az imént csak képzelődtem – lehet, hogy a citrom volt romlott? vagy a cukor régi? –, holott miközben ezt gondoltam, már akkor is tudtam, hogy amit megízleltem, annak semmi köze sem volt a hozzávalókhoz; most a villanyt is felkattintottam, a tányérral pedig átmentem a másik szobába, a kedvenc székemre, a narancssárga csíkos mintásra, és minden harapásnál azt gondoltam: mmm, de finom, ilyen jót még sosem ettem, nyamm –, mégis minden egyes harapás után: hiány, éhség, örvény, üresség. Ez a torta, melyet az anyám csakis nekem készített, a kislányának, akit annyira szeretett, hogy az iskolából hazaérve néha láttam, ahogy ökölbe szorul a keze a túlcsorduló érzelmektől, és amikor köszönésképpen magához ölelt, éreztem, hogy mennyire tökéletlen az az ölelés ahhoz képest, amilyenben részesíteni akart. Az egész szeletet megettem, és közben azon imádkoztam, hogy ne legyen igazam. Amikor anya hat után felkelt, kibotorkált a konyhába és meglátta, hogy egy szelet hiányzik a tortából, engem meg ott talált lerogyva a narancssárga csíkos szék lábánál, letérdelt, és csatakos hajamat kisimította a homlokomból. Rosie, mondta. Édesem. Jól vagy? Hunyorogva kinyitottam a szemem, most még súlyosabbnak éreztem a szemhéjam, mintha valami damilszerűséggel apró ólomsúlyokat aggattak volna minden egyes szempillámra. Megettem egy szeletet a tortából, feleltem. Anyám rám mosolygott. Még mindig láttam rajta, hogy fáj a feje, ott lüktetett a bal szemöldöke alatt, de a mosolya igazi volt.
Jól tetted, mondta a szeme alját dör gölve. Milyen lett? Finom, mondtam, ám a hangom megremegett. Ment, vágott magának egy szeletet, aztán leült mellém a padlór a, és keresztbe tette a lábát. A szunyókálástól a lepedő ráncai belenyomódtak az arcába. Mmm, mondta egy kis harapás után. Szerinted nem túl édes? Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba, és a fájdalom belülről egészen kitölti a nyakamat. Mi az, kicsim?, kérdezte. Nem tudom. Joe hazajött már az iskolából? Még nem. Mi a baj? Csak nem sírsz? Történt valami az iskolában? Apával veszekedtetek? Nem igazán, felelte, és a szalvétámmal megtörölte a száját. Csak beszélgettünk. Emiatt nem kell aggódnod. Jól vagy?, kérdeztem. Én? Te, mondtam, és följebb ültem. Megvonta a vállát. Persze, felelte. Csak muszáj volt egyet szundítanom. Miért? Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Azt hiszem... Bátorítóan fölhúzta a szemöldökét. Üres ízű, mondtam. A torta? Kis riadt nevetést hallatott. Olyan r ossz? Valamit kihagytam belőle? Nem, mondtam. Nem arról van szó. Mintha valahol máshol lennél. Jól érzed magad? Csak ráztam a fejem. A szavak, azok az ostoba szavak, amiknek semmi ér telmük. Pedig itt vagyok, felelte élénken. Jól érzem magam. Kérsz még? A villáján kínálta a falatot, csupa napfény meg kakaó, mégis képtelen lettem volna leerőltetni. Nyeltem egyet, mire a nyálam nagy nehezen lecsúszott a torkomban lévő gombóc mellett. Azt hiszem, nem kéne teleennem magam vacsora előtt, mondtam. Csak ekkor nézett rám furcsálkodva – és most is csak egy másodpercre. Vicces gyerkőc, mondta. Az ujjait a szalvétába paskolta, aztán felállt. Na, jó. Nekilátunk? A vacsorának?, kérdeztem. Csirke, felelte az órájára nézve. Későre jár! Mentem utána a konyhába. Joseph úgy tíz perc múlva bukkant föl, hátizsákja akkorát csattant a padlón, mintha egy üllő zuhant volna le a plafonról. A hazafelé gyaloglástól kipirult, áttetsző szürke szemek, izzadságtól nyirkos sötét haj, az ar cán a pír, a szemeiben a ragyogás mintha azt sugallta volna, hogy az egész napját el akarja nekünk mesélni, harsányan anekdotázva, tréfálkozva és heccelődve. Ehelyett
szó nélkül kezet mosott a mosogatónál. Mintha az őt körülvevő levegőt egy lebernyegben gyűjtené össze. Anya úgy ölelte meg, mintha legalábbis egy évig lett volna oda, a bátyám meg úgy paskolgatta anyám vállát, mintha valami kölyökkutya lenne, és aztán hárman együtt vagdostunk meg pucoltunk, miközben anya rántott csirkemellet készített zöldbabbal és rizzsel. Joseph a mosogatóban hígított fehérítőt spriccelt a vágódeszkára. A serpenyőben sercegett az olaj. Én gondolatban megpróbáltam visszakanyarodni az iskolához, de a nyugtalanság még akkor is ott mocorgott bennem, amikor már félig-meddig előkészítettük a vacsorát; miközben elnéztem anyámat, ahogy a zsemle-morzsával bepanírozza a nyers csirkehúst, arra gondoltam: mi lesz, ha a csirkében is megérzem? Vagy a rizsben? Háromnegyed hétkor apám is megjött a kocsival, és leparkolt. Kivágta az ajtót, és oviálisán elbődült: megjöttem!, ahogy szokta. Csak úgy az előszobának mondta. Fekete, sűrű haja az egész napos munkahelyi feszültségtől a nap végére olyan lett, mint egy szalmakazal. Megállt a konyhaajtóban, de mindannyian túlságosan elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy odaszaladjunk üdvözölni. No nézd csak, micsoda sürgés-for gás!, mondta. Szia, apa, mondtam egy késsel visszaintegetve. Számomra kicsit mindig olyan volt, mint valami vendég. Isten hozott itthon, mondtam. Jó itthon lenni, felelte. Anya is fölnézett a serpenyőjéből, és o dabiccentett neki. Apám úgy festett, mint aki be szeretne jönni, hogy megcsókolja, de nem biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e, úgyhogy inkább a gardrób falának támasztotta az aktatáskáját, és eltűnt a folyosó végén, hogy átöltözzön, és épp akkor csatlakozott hozzánk, amikor a tálakban meg tányérokon gőzölgő ennivaló köré telepedtünk. Először Joseph szedett magának, én pedig, amilyen lassan csak tudtam, egyenlő adagokat tettem mindenből a tányéromra. Fél csirkemellet. Hét zöldbabot. Két kanál rizst. Odakint már besötétedett. Az utcai lámpák is felzümmögtek a maguk halványkék derengésével. A vacsorának kicsivel jobb íze volt, mint a tortának, de csak éppen hogy. A székembe roskadtam. Elhúztam a számat. Mi az?, kérdezte anya. Nem tudom, feleltem a ruhaujját szorongatva. Olyan fura íze van a csirkének, mondtam. Anya elgondolkodva rágicsált. A zsemlemorzsa?, kérdezte. Sok benne a rozmaring? Finom ez, szólalt meg Joseph, aki az ételére meredve evett, nehogy valakivel szemkontaktus jöhessen létre, és érdemben hozzá szólhassanak. Evés közben a bátyám a tanítás utáni csillagászati szakkörről mesélt egy keveset,
meg arról, hogy nemsokára jön valami kozmológus az UCLA-ról, aki a világegyetem tágulásáról tart majd előadást. Jelen pillanatban, magyarázta Joseph, egyre csak gyorsul. Úgy mutogatott a villájával, hogy egy rizsszem átrepült az asztal fölött. Apa a titkárnője kutyájáról mesélt egy történetet. Anya szálakra szedte a tányérján lévő csirkehúst. Miután végeztünk, anyám egy sárga porcelántálon behozta a csokireszelékkel megszórt, feldíszített, félig felszeletelt tortát, és büszkén mutatott rá a két kezével. És íme, a desszert!, mondta. Joseph tapsolt, apa hümmögött, én pedig, mivel fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, még egy szeletet leerőltettem belőle, közben meg a szalvétámmal törölgettem a könnyeimet. Elnézést, motyogtam. Elnézést. Lehet, hogy rosszul vagyok? Erősen figyeltem mindegyikük tányérját, de apa egy szempillantás alatt eltüntette a maga szeletét, és még Joseph is, aki pedig sosem volt annyira oda az ételekért, gyakran mondogatta is, hogy bárcsak lenne egy reggelitabletta, egy ebédtabletta meg egy vacsoratabletta, most még ő is azt mondta, hogy anyának be kéne vele neveznie egy versenyre vagy ilyesmi. Rajtad kívül senkit sem ismerek, aki ajtót tud szerelni és tortát tud sütni és még számítógépes fájlokat is tud rendszerezni, mondta két másodpercre felpillantva. Rose szerint kihagytam belőle valamit, szólalt meg anya. Én ilyet nem mondtam, mondtam a tányéromat megragadva, gumiszerű és rossz ízű tor tával a számban. Szó sincs róla, felelte Joe. Ez így tökéletes. Köszönöm, mondta anyám elpirulva. Mindenkinek más az ízlése, életem, mondta anya a hajamat simog atva. Én nem így értettem, feleltem. Anya... Különben meg egy időre ez volt az utolsó tortám. Holnap félállásban munkába állok, mondta anya. Egy Silver Lake-i asztalosműhelyben. Ezt most hallom először, mondta apa a száját törölgetve. És mit fogsz ott szerelni, még több ajtót? Mondom asztalos, felelte anya. Nem ezermester. Asztalokat meg székeket fogok készíteni. Megbocsátotok?, kérdeztem. Hát persze, felelte anya. Egy perc, és benézek hozzád. Egyedül lefürödtem, aztán ágyba bújtam. Később éreztem, ahogy benéz, már épp elszenderedtem. Ahogy ott áll az ágyamnál. Egy sötét árnyalak érzése a lehunyt szemhéjak mögött. Édes álmokat, édes Rosie, suttogta, és én úgy kapaszkodtam ezekbe a szavakba, mintha aranyfonálként követhetném őket a feketeségbe. Szorosan beléjük csimpaszkodva aludtam el.
3
Családunk Los Angeles számtalan központjának egyikében lakott, negyedórányira egy csomó egymást keresztező autópályától, szendvicsként a Santa Monica Boulevard és a Melrose közé ékelődve. Az észak felől orosz delikáteszboltok, délről meg nagy hírű turkálók határolta környék jobbára lakónegyednek számított, ahol családok, kelet-európai bevándorlók és forgatókönyvírók éltek, ők az út túloldalán hatalmas lakókomplexumokban, és a forgatókönyveikre rendszerint nem egykönnyen találtak vevőt. Amikor az iskolából hazafelé tartottam, ott álltak kint az erkélyeken, szívták a délutáni cigarettájukat, és ha valamelyikük munkát kapott, azt onnan tudtam, hogy megjelentek a bútorszállító teherautók. Vagy így volt, vagy felélték a spórolt pénzüket. A mi Willoughbyn lévő háztömbünk éjjelente csöndes volt, reggel viszont avarporszívók berregtek, a szomszédok az autóikat túráztatták, és az átmenő forgalom is megélénkült. Én a reggelikészítés közbeni sürgés-forgás konyhából felszűrődő hangjaira ébredtem. Apám kelt legkorábban, negyed nyolckor már a kávéscsészéjét öblögette a mosogatóban, spriccelte a vizet szanaszét, és közben dudorászott. Sosem hallott dallamokat dudorászott, csak úgy áradt belőle az életkedv, ami aztán este hétre, amikor újra találkoztunk, annyira elapadt, hogy már csak tévézni volt kedve. Amikor elhajtott a belvárosi irodája felé, röviden mindig megnyomta a dudát. Tűű! Sosem mondta, hogy ezt fogja tenni, nem is kérdezett róla soha, de én mélyen az ágyamba vackolódva várakoztam, és csak akkor keltem föl, amikor felhangzott a dudája. Jó reggelt. A gyomrom sem háborgott. Látod azt ott mellette?, kérdezte. Hunyorogtam. Mit? Jobbra azt a pici pontot, mondta. Ahogy jobban megnéztem, már én is láttam: egy tűhegynyi fényesség, amely még halványan látható a reggeli égbolton. A Jupiter, mondta. A nagykutya?, kérdeztem, mire a bátyámnak egy másodpercre felderült a homloka. Nem is más, felelte. Mit keres ott? Erre járt, mondta. Csak erre a napra. Addig bámultam azt a pontocskát, amíg meg nem jött a busz, közben úgy imádkoztam hozzá, mintha maga lenne az Isten, és még mielőtt Joseph felléphetett volna, megérintettem a ruhája ujját, hogy megköszönjem neki. Ügyeltem rá, hogy olyan helyen érjek hozzá, amely ténylegesen nem érintkezik a karjával, nehogy mérgesen hátraperdüljön.
A buszon több sorral előttem ült le, én meg egy lány mögé telepedtem, aki valami popballadát énekelt a gallérjába. A gyerekek körülöttünk rágógumilufikat fújtak meg vicceket üvöltöztek egymásnak, Joseph viszont rendületlenül viselte magát, mint akiről mindez lepereg. Az én nagy bátyám. Amit a profiljából láthattam, az klasszikus arcéi volt: egyenes orr, magas pofacsont, fekete szempillák, hullámos, gesztenyebarna haj. Anya egyszer jóképűnek mondta őt, ami meghökkentett, hiszen ő nem lehet jóképű, és mégis, amikor az arcára néztem, láttam, mennyire szépen formált minden egyes vonása. Csöndesen üldögéltem, nézelődtem kifelé a muslicával pettyezett ablakon, dél felé haladtunkban a Jupiter-pöttyöt követtem a tekintetemmel. Alattunk kisautók süvítettek el a Fairfaxén. Az egyik piros lámpánál odabiccentettem egy idősebb nőnek, aki hajcsavarókkal vezetett. Integettem egy motoros cuccba öltözött fickónak, aki úgy mutatott vissza, ahogy a rockerek. Joseph tarkójára pillantottam, meg akartam neki mutatni, ó a tankönyvét böngészte. Gondolatban elmondtam neki. Ő nevetett, és odanézett. Baj nélkül megérkeztünk, közben négyen integettek vissza, Joseph leszállt, és befordult a felsősökhöz vezető utcácskába. Én meg átsétáltam az aszfaltozott átszótéren a harmadik osztályba. Matekfeladatok, olvasás, gyakorlati foglalkozás, rajzórán olaj-pasztell égboltrajzolás. Szünet. Egyérintőzés. Két pont. Dobozos tej. Történelem, helyesírás. Kicsengetés ebédre. Az ebédidőt az ivókút rózsaszín rágóval félig eldugított porcelán kagylójánál töltöttem, és csak kortyoltam, és kortyoltam a húszas években készült vízvezetékhálózat régi csövein átpréselődő meleg, vasízű vizet, amitől rozsdával meg fluoriddal telt meg a szám, így próbáltam leöblíteni a mogyoróvajas szendvicsemet. 4
Anyám sokáig szokott aludni, mert rossz alvó volt. Már gyerekkorában is, mondta nekem egyszer, amikor bevittem neki a reggeli pohár vizét. Mindig arra vártam, hogy érezzem, amint elalszom, mondta, miközben az ágya szélén gubbasztottam; és csak vártam, és vártam, mondta, rajta akartam kapni a pillanatot, akár a fogtündért. Az elalvást nem lehet rajtakapni, mondtam a parafa alátéten a poharat for gatva. Anyám a félig hunyt szemhéja alól r ám mosolygott. Okos kislány, mondta. Az éjszaka közepén forgolódva néha hallottam is őt; nem egyszer lehetett hallani, hogy hajnali háromkor felkattintja a konyhában a villanyt, aztán duruzsolni kezd a melegedő teáskanna. A folyosón végigfutó fénycsík halovány izzással vetült a hálószobám falára. A hangok megnyugtattak – anyám jelenlétére emlékeztettek, a
tevékenység és a működés érzetét keltették, még ha tudtam is, hogy reggelre holtfáradtan fog kinézni anyám, üveges szemekkel csak egy kis pihenésre vágyik majd. Hébe-hóba az éjszaka kellős közepén én is kikászálódtam az ágyból, ilyenkor ott találtam őt a narancssárga csíkos mintás nagy karosszékben, nagykendővel a térdén. Ötkor vagy hatkor úgy másztam be az ölébe, akár egy kiscica. Simogatta a hajamat, mintha valóban cica lennék. Simogatott és kortyolgatott. Sose szóltunk egymáshoz, én pedig a karjai közt egykettőre álomba merültem, és közben abban reménykedtem, hogy az ólmos álmosságom valahogy belé is átszivárog. Mindig a saját ágyamban ébredtem, úgyhogy sosem tudtam meg, vajon visszament-e a szobájába, vagy egész éjjel fennmaradt, hogy a függöny redőit bámulja az ablak fölött. Világéletemben ebben a házban laktunk. A szüleim még Berkeley-ben ismerkedtek meg főiskolás korukban, de alighog y ott végeztek, összeházasodtak, és apa jogi tanulmányai miatt L. A.-be költöztek, anyám pedig nem sokkal az után, hogy a Willoughbyn megvették ezt a helyet, és berendezkedtek benne, megszülte Joseph-et. A főiskolán anyám csak nagy üggyel-bajjal tudott magának fő-szakot választani, mert nem igazán tudta, mi tetszene neki, ám erre a házra azonnal lecsapott, mert olyan barátságos kis ékszerdoboz volt, a tetején piros cserepekkel meg az ajtaja fölötti esővédőre felkúszó bougainvillea-rengeteggel, az utcára néző ablakok rézsútos, rombusz alakú osztásai pedig pontosan úgy festettek, mint amelyek csakis egy boldog családot foglalhatnak keretbe. Apa szorgalmasan tanult, jól teljesített a vizsgákon, kezet rázott a tanáraival. Nagy alakú sárga jegyzettömbökön egész oldalnyi ellenőrző listákat vezetett, amelyeknek a tételei olyasmikre emlékeztették, hogy Beszélni a könyvtárossal, Zöld szvettert odaadni a hajléktalannak a Jeffersonon, Almát venni. A Feleséget keresni semmilyen látható listán nem szerepelt, a vele egyívásúak többségénél mégis hamarabb kerített sor a lánykérésre, és abban a minutumban, amint megnősült, valamit mintha tényleg kipipált volna magában. Az éppen aktuális évfordulónak megfelelő anyagból készült ajándékokat vásárolt, a legjobban sikerült esküvői képet pedig bekeretezve az előszoba falára akasztotta, és bár a Legyen egy fiunk meg egy lányunk papíron jobban mutatott, mint a sírós-picsogós, pelenkás hétköznapokban, apám azért elégedett volt a nagyobb fiú/kisebb lány formációval. A világ olyan volt, amilyennek megálmodta, ő pedig szépen elfészkelte magát abban, amit létrehoztak. A munkájából kellőképpen jókedvűen tért haza, ám a kisgyerekekkel nem igazán tudott mit kezdeni, így hát soha nem is tanított meg bennünket biciklizni vagy baseballkesztyűt viselni, és az ajtófélfán is jelöletlenül maradt a cseperedésünk, úgyhogy mindenfajta bizonyíték híján, a saját szakállunkra nőttünk nagyra. Minden áldott reggel ugyanabban az időben ment el otthonról, este is mindig ugyanabban az időben ért haza, anyámról pedig az a legkorábbi emlék él bennem, ahogy már jó
előre kiáll az ajtóba várakozni, engem az oldalához szorít, Joseph a keze ügyében, így figyeli az arra hajtó autókat. Apám sosem késett, ő mégis mindig idejekorán elfoglalta őrhelyét. Délutánonként, amikor már belefáradt a gyerekekkel való foglalkozásba, néha nekiállt nyomogatni egy fehér stresszlabdát, és mesélni kezdett az első éveinkről. Különösképpen a megszületésünket mesélte el újra és újra. Ki tudja miért, apa semmiféle kórházba nem volt hajlandó betenni a lábát, így hát anya egyedül szült meg mindkettőnket, apa meg közben odakint várakozott a járdán, egy rekeszen üldögélt, és fél szemmel valami krimit olvasott. Szerencsémre, mondta anyám a gumilabdát nyomkorászva, mindkettőtöket én láttalak meg először. Amikor apa hazajött, felszökdécselt a bejárón, kivágta az ajtót, megcsókolta anyát, megcsókolt bennünket, egymás mellé tette a cipőjét, és végigfutotta a postát. Ha valamelyikünk sírt valamiért, elővett egy papír zsebkendőt, és felitatta vele a pofikánkat, mondván, hogy a só a húsra való, nem az arcunkra. Azzal vége is volt az üdvözlésnek, a szemét körbefuttatta a falakon, és már ment is a szobájukba átöltözni. Apám a legszívesebben és nagyon tehetségesen elbliccelte azokat a hosszú órákat, mialatt az anyám a fürdetéssel, az etetéssel, az öltöztetéssel meg a büfiztetéssel volt elfoglalva, és közben az egész világot egyetlen hatalmas főiskolának látta, ahol csak a korábbi dilemmája ismétlődik meg, hogy melyik főszakot is válassza. A lehetőségek mintha bezárultak volna előtte. Nekem minden tetszik, mondta nekem, amikor még olyan kicsi voltam, hogy magasan az oldalán ülhettem. Nem is tudom, mi tetszene!, mondta derűsen, és orron puszilt. Olyan csini vagy!, mondta. Olyan csini! Te! Te! A többi rokonaimat alig-alig ismertem. Vagy messze éltek tőlünk, vagy meghaltak. Mire négyéves lettem, a négy nagyszülőm közül három már a többi ismeretlen után ment, anyám anyja viszont szemmel láthatóan egészséges volt, akár egy olimpikon, pedig soha életében egyetlen napot sem töltött testgyakorlással. Odafent lakott északon, Washington államban. Utált utazni, nem is látogatott meg bennünket soha, ám nyolcéves koromban egy szombat délután nagy barna dobozban csomagot hoztak házhoz, rajta nagybetűkkel a feladó: NAGYI. Egy csomag!, mondtam, és az ajtóhoz ráncigáltam a szüléimét. Születésnapja van valakinek? Nincs, mondta anya kimérten, és a lábával betuszkolta a dobozt. Benne helykitöltő habrétegek alatt egy konyharuhát találtam, rajta a nevemmel. Rose-nak, írta a nagyi szarkalábas kézírással egy papírfecnire, amit közvetlenül az anyagra ragasztott. Kirojtosodott, kifakult mintájú konyharuha volt. Kikaptam a dobozból, és az arcomhoz emeltem. Ez meg mi?, kérdezte apa, miközben habcsíkokat haj igáit a padlóra, és felemelt egy százszorszépmintás csorba teáscsészét, rajta a neki szóló papírral: Paulnak. A törött teáscsészéje?, kérdezte.
Joseph ajándéka egy tiszta kék párnahuzat garnitúra volt, anyám neve pedig egy repedezett rúzstartókkal teli nejlonzacskóhoz volt hozzáerősítve. Megöregedett, mondta anya, és egy rúzsdarabbal kört rajzolt a keze fejére. A nagyi egyedül élt, és addigra valószínűleg már részben elment az esze, de senki sem merészelte elköltöztetni. A postára még mindig el tud menni, nem igaz?, mondta anya, és a rúzsos zacskót mélyen hátralökte az egyik konyhafiókba. Apa marékszámra vette elő a zsebéből a pénzérméket. Ejha!, mondta. Nem sok szeretet szorult kettőtökbe egymás iránt! Az összes apróját a teáscsészébe szórta, nehogy valaha is tudjon belőle inni valaki. Imádtam azt a konyharuhát. Két színárnyalatú volt, az egyik oldalára levendulaszín háttérre kövér lila rózsákat varrtak, a másik oldalára pedig lila háttérre kövér levendulaszín rózsákat. Melyik oldalát használjam? Egy optikai csalódást okozó névrokon, amivel eltörölhetem az edényeinket. Puha volt, kopott, és közönséges mosószer illatát árasztotta. Mivel a nagyi személyesen nem látogatott el hozzánk, havonta egyszer, vasárnap délutánonként felhívott bennünket, anyám meg maga köré gyűjtött bennünket, a telefont a konyhaasztal közepére tette, és megnyomta a kihangosító gombot. Házsártos volt a nagyi, de mulatságos. Szeretett mesélni a geológiai kőzetpartijairól, amelyeken a meghívott vendégek az udvaron köveket ástak ki és címkéztek föl, és amikor beléptek az ajtón, kifejezetten azt kérte tőlük, hogy senki se szólaljon meg. Néha még a szájukat is leragasztom, mesélte. Ha hagyják. Mennyei volt. Érted, ugye, Joseph? Igen, felelte Joe. Nagyon is sokat ittunk, mondta kissé szomorkásán a nagyi. Te vagy az, Rose? Ott vagy? Szia, nagyi, mondtam. Alig hallak, mondta a nagyi. Beszélj hangosabban. Feltekertem egy PVC tányéralátétet. Szeretlek, mondtam a csövön át. Csönd lett. Anyának, aki a konyha túlsó sarkába szorult figyelőállásba, elfintorodott az arca. Szeretsz?, kérdezte a nagyi a pici fekete lyukakból. Igen, feleltem. De hát nem is ismersz engem, mondta a nagyi. Hogy lehet úgy szeretni? Azt ki kell érdemelni. Te túlzottan törleszkedő vagy. Ez a lány túlzottan törleszkedő, Lane, mondta a nagyi. Mama, mondta anya a lófarka végét babrálva. Én nem vagyok törleszkedő, mondtam. Nagyon is törleszkedő, mondta Joseph. Milyen köveket találtatok?
Hogy mennek a dolgaid, mama?, kérdezte anya. Minden rendben? Nem, felelte a nagyi, semmi sincs rendben. El fogják venni a jogosítványomat. Bazaltot, Joseph, mondta. Rengeteg bazaltot találtunk. Majd küldök belőle. Jött is dobozszámra a rá következő héten. Sötét és üvegszerű. Újra kiraktuk őket a kertbe. Amikor az egyik tanító az elődeinkről szóló feladathoz lerajzoltatta velünk a nagyszüleinket, én magamhoz ragadtam a fekete zsírkrétát, és egy vastag, fekete dobozt rajzoltam rácsokkal, amiből hangot jelképező vonalak álltak ki. 5 5 5
Ebéd után a tanítónő elküldött az iskolanővérhez. Szerda délutánonként környezetismeretet tanultunk. Harmadikban az egész tantárgy a bogarakról szólt, és én nagyon izgatottan vártam a szentjánosbogar akkal foglalkozó órát, de az egyórás ebédidő alatt drámaian megváltozott a hangulatom, és amint visszaértünk a tanterembe, a padomra hajtottam a fejem. Nem szándékosan; olyan volt, mintha valaki mágnest erősített volna a homlokomhoz, egy másikat meg bedugott volna a noteszembe. Akartam, nem akartam, arra tartott a fejem. A tanítónő az ór a közepén félbeszakította magát. Az egész osztály hunyja le a szemét, szólított fel bennünket, képzeljétek azt, hogy szentjánosbogarak vagytok, és az éjszaka sötétjében pislákoltok. Aztán odajött a padomhoz, mellém térdelt, és megkérdezte, jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy szerintem beteg vagyok, Eliza barátnőm pedig, aki mellettem képzelte magát szentjánosbogárnak, fél szemét kinyitva elmesélte neki, mivel töltöttem az ivókútnál az egész ebédidőt. Nagyon, de nagyon szomjas volt, suttogta Eliza. A meleg miatt?, kérdezte a tanítónő. Nem hinném, feleltem. A tanári asztalnál megvártam, amíg a nevemre kiállítja a mentesítőt. Amíg az osztálytársaim kitárt karokkal eljátszották, hogy szárnyaik nőttek, én üres folyosókon, régi trófeák és épületeket ábrázoló festmények között bóklásztam, el egészen a gyengélkedő nyitott ajtajáig, ahol az órai mentesítőt szorongatva megálltam, és vártam. Még soha életemben nem jártam a nővérnél. Ritkán betegedtem meg. Szimulálni meg egyáltalán nem szoktam. Odabent egy leharcolt fenyőfa íróasztalnál sárga kockás blúzt viselő nő kotorászott egy halom narancssárga meg rózsaszín dosszié között. Felmutattam a mentesítőmet, mire beljebb invitált. Várj egy csöppet, mondta, és valamit firkantott egy darab papírra. Iskolagyűléseken láttam már ezt a nővért, rendszerint olyanok mellett állt, akiknek el volt törve valamijük. Ő volt a törött csontúak gardedámja. Nem viselt
fehér ruhát, de a karja puhának látszott, egyik csuklóját bordó selyemből font óraszíj fogta körbe. Két dossziéhoz még fűzött egy-egy megjegyzést, majd felnézett rám, aki az egyetlen üres széken ültem. Újabb beteg gyerek a beteg gyerekek hosszú sorában. Szóval, mi a baj, kicsim?, kérdezte, azzal felkapott egy lázmérőt, és lerázta. Fogtam a könyököm, és gondolkodtam. Melegnek érzed magad? Nem, feleltem. Eldugult az orrod? Szippantottam egyet. A helyiségben halványan cseresznyés gyógyszerek illata volt érezhető. Újra a puha könyökére meg a mélyvörös szalagból való óraszíjára néztem. A bizalom kiindulási pontjaként használtam azokat a karokat. Rossz íze van az ételeknek, mondtam aztán. Ez így nem volt egészen igaz – ebédre egész finom almát ettem. A dobozos tej is ó volt a szünetben. De szinte minden más – a torta, a csirkevacsora, a házi süti, a heves vágyakozás a mogyoróvajas szendvicsben – ilyen vagy olyan mértékben ugyanazt a félelmetes érzést keltette bennem. Hogyhogy rossz?, kérdezte a nővér végigpillantva a testemen. Szerinted túlsúlyos vagy? Nem, mondtam. Üres, mondtam. Egy üres papírlapot csippentett az írótáblára. Azt hiszed, üres vagy? Nem én, feleltem sietve. Az ételek. Mintha egy lyuk lenne bennük. Lyuk van az ételekben, jegyezte le komótosan a papírra. Figyeltem, ahogy a végére egy kérdőjelet tesz. Körív, vonal, szünet, pont. A helyiség levegője megritkult. Betette a hőmérőt. Lehunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy szentjánosbogár vagyok, és az éjszaka sötétjében röpködök pislákolva. Normális, mondta egy perccel később leolvasva az értéket. Szóval... biztos nem hiszed azt, hogy kövér vagy? Nem, feleltem. Egyre fiatalabbak, mondta, mintha csak engem emlékeztetne. De én eszem, mondtam. Ezt is lejegyezte az írótáblára. Azt mondja, eszik. Helyes, mondta. Tessék. Egy kis papírpohárban vizet nyújtott felém. Állítólag hegyi forrás vize volt benne, csakhogy már hetek óta műanyagba volt zárva, úgyhogy mintha folyékony plexit ittam volna egy hangyányi hegyvidéki ízzel valahol a legmélyén. Na, látod, kicsim, mondta. Bólintottam. Még mindig nagyon szerettem volna jó képet vágni hozzá. Na már most, ez sem volt jó?, kérdezte, miközben alkohollal átitatott papír zsebkendővel tör ölgette a lázmérőt. Fontos dolog a víz, mondtam a poharat szorongatva. Muszáj innunk, különben
meghalunk. Ahogy az étel is, mondta. Én szeretek enni, mondtam hangosabban. Igen. És előfordul, hog y megöklendezteted magad? Nem. Vagy szedsz valami tablettát, amitől ki kell menned?, kérdezte felhúzott szemöldökkel. Megráztam a fejem. Felzümmögött a szellőző, ahogy a légkondicionálás egy fokkal erősebbre kapcsolt, A torkomban éreztem, hogy már megint kezdenek gyülekezni a könnyeim, de széterőltettem őket, el egymástól. A könnyek csak csoportosan jelentenek fenyegetést. Nos, sóhajtotta. Akkor adjunk neki egy pár napot, mondta. Félretette a csipeszes írótáblát. Ennyi? Ennyi, mondta mosolyogva. Semmi gyógyszer? Ugyan, felelte. Láthatóan jól vagy. De mi ez?, kérdeztem. A csuklóján megigazította az órát, és felvonta a vállát. Nem tudom, mondta. Talán allergia? Az ételre? Vagy, mondta, talán élénk a fantáziád? Felkaptam az órai mentesítőmet. A nap hátralévő része hosszan terült el előttem. Csak pihenj egy keveset, aztán pár nap múlva megint érted küldetek, mondta a nővér, és kidobta a papírpoharamat. Igyál sok folyadékot, mondta. És nyugi. Otthon minden rendben? Otthon?, kér deztem. Igen, miért? Csak rákérdeztem, mondta, és hátradőlt a széken. Egy kanárisárga kötött kardigánt terített a vállára. Néha ezek a dolgok körbejárnak, mondta.
6
A tanítási nap hátralévő részét az osztálykönyvtár sima, kemény, zöld szőnyegén töltöttem, és mindenféle kutyaszorítóba került állatról olvasgattam képeskönyveket. Kockásra untam magam egész délután. Eddie meg Eliza elkerekedett szemmel jött oda hozzám, hogy nem akarnék-e egyérintőzni vagy kidobóst játszani, de én megmondtam nekik, hogy nem vagyok jól. Ugye, nem akarjátok elkapni, mondtam, és a képükbe köhintettem. Valahogy elvánszorogtam a buszig. A megállóban Joseph
is kifacsart citromnak látszott a hosszú nap után, a szokott helyét foglalta el közvetlenül az ablak mellett, ám ezúttal az egyik barátja ült mellette, egy magasan ívelt szemöldökű, vézna karúlábú srác. Valami tankönyv fölé görnyedtek, és úgy beszélgettek meg mutogattak egész úton hazafelé. Szerdai nap volt, és szerdánként iskola után George át szokott jönni hozzánk. Ő volt Joseph legjobb és egyetlen barátja. George Malcolm: félig fehér, félig fekete fickó borzas, torzonborz frizurával, valahol félúton a göndör és az eszméletlenül göndör között. Egyszer, úgy egy évvel korábban, amikor nálunk járt, kihúzta egy hajtincsét, és azzal tanította meg nekem az örvényeket meg a csigavonalakat. Középpont felé tartó körkörös áramlat, magyarázta, és a kezembe nyomta, hogy fogjam meg. Én meghuzigáltam, mint egy rugót. A természet teli van ugyanolyan formákkal, mondta, azzal odavitt a fürdőszobai mosdókagylóhoz, megtekerte a csapot, és mutatta, ahogy a víz beleörvénylik a lefolyóba. Aztán odavitt a könyvespolchoz, fölcsapott egy időjárásról szóló könyvet, és megmutatott benne egy ciklont. Utána meg egy spirális galaxist. Kézen fogva visszavezetett a fürdőszobába, a befőttesüvegbe gyűjtött tengeri csigáimhoz, és egy miniatűr csigaházon is megmutatta ugyanazt a csavarvonalat Látod?, kérdezte a héjat a hajához tartva. Igen!,tapsikoltam. Szeme melegséggel telt meg a tanítás örömétől. Galaktikus haj, mondta mosolyogva. George már akkor kész legenda volt az iskolában. Olyan természetességgel mozgott a fizika világában, hogy a nyolcadikos természettudomány-tanár egyik délután megkérte, adjon az osztálynak egy kis ízelítőt a relativitás alapjaiból, de tényleg csak dióhéjban. George fölállt, és egy papírnehezék, egy mérőrúd meg egy szabvány iskolai óra segítségével olyan frappáns előadást tartott, hogy a tanár egy húszdollárost vett elő a tárcájából. Én szeretnék lenni az első, aki megfizeti a tisztánlátásodat, mondta. George a pénzből pizzát rendelt az egész osztálynak. Dupla pepperonisat, mondta nekem később, amikor rákérdeztem. Aznap délután mindhárman a Fairfax és a Melrose sarkán szálltunk le a buszról, én kókadozva kullogtam utánuk hazafelé, nyomunkban az Oki Dog pastramis burritóinak zsíros-sós szagával, és amikor George megfordult, hogy mutasson valamit egy repülőgép irányával kapcsolatban, meglátott, ahogy ott botladozom mögöttük, és odaintett nekem. Hé, Rosé!, mondta. Hogy ityeg a fityeg? Szia, mondtam. Melegem van. Joseph csak ment a kifakult kék pólójában, rám sem hederített. Egész idő alatt itt jöttél mögöttünk?, kérdezte George. Bólintottam. Ő jött tovább visszafelé, mintha csak várt volna valamire, úgyhogy föltartottam a kezem. George elnevette magát. Igen?, mondta. Miss Edelstein? Voltál te már az iskolanővérnél?
Nem, felelte. Ne is törődj vele, mondtam én. Jól van, mondta. Kicsit unottnak látszott. Már fordult volna vissza, úgyhogy megint feltartottam a kezem. Várj, mondtam. Ne haragudj. Van egy igazi kérdésem is, mondtam. Egy tudományos kérdésem. Most már a bátyám is hátranézett. Bosszúsan. Hé, mondta. Dolgunk van. Semmi kedvünk szentjánosbogarakról társalkodni. Mi van, mondtam, ha egy ételnek vicces íze van? Megkóstold a menzai burr itót?, kérdezte Geor ge még mindig hátrafelé lépkedve, és a ceruzájával úgy ütögette a fejét, mintha dob lenne. Ma én is azt ettem, mondta. Na, az aztán nevetséges volt. Nincs fuvolaórád?, kérdezte Joseph a válla fölött dobálva hátra a szavait. Az hétfőnként van, feleltem. A legtöbb ételnek. És Eliza?, mondta Joe. Balettozik, mondtam. Ezt hogy érted?, kérdezte Geor ge. Most mit csináljak? Ezt én nem értem, mondta George. Azt hiszem, valami nem stimmel velem, mondtam elcsukló hangon. George zavartan pislogott. Felsős korukban Joe-val együtt mindketten idétlenül néztek ki; egyik arcvonásuk gyorsabban nőtt a másiknál, felborultak az arányaik, és George ekkor már ott tartott, hogy a szemöldöke olyan magasra és hegyesre ugrott a homlokán, hogy folyton úgy nézett ki, mint aki kételkedik vagy meg lenne lepődve. Odaértünk a házunk ajtajához, Joseph a hátizsákjában kezdett kotorászni a kulcscsomója után. Szerda délutánonként ő volt a soros, vett is magának a zsebpénzéből egy új kulcstartót – egy tömör ezüstkarikát ügyes kis rögzítővel, amely észrevétlenül simult a karika felületébe. Megtalálta, beengedett bennünket, aztán a karikát az övtartójához rögzítette, akár a vízvezetékszerelők. A hallban befordult, hogy egyenest a szobájába menjen, de George még a bejáratnál tétovázott. Te fuvolázol?, kérdezte. Egy kicsit, mondtam. Hé, George, mondta Joseph, azzal a hátizsákjából kirángatta, és felcsapta a tankönyvét. Versenyezzünk. Legyen a tizenkettes. Egy csirkefogókkal megrakott motorcsónak tizenöt mérföld per órás egyenletes sebességgel távolodik egy húsz láb magas mólótól. Egy zsarukkal teli autó éppen lehajtani készül a mólóról, hogy elkapják a csirkefogókat. Milyen sebességgel kell az autónak haladnia ahhoz, hogy a hajón landoljon, ha az autó éppen abban a pillanatban hagyja el a mólót, amikor a
motorcsónak harmincöt lábnyira van tőle? George azonban karba tette a kezét, ahogy néha akkor szokta, amikor le-föl árkál Joseph szobájában. Ők ketten szorgalmi fizikafeladatokat szoktak kimásolni maguknak a könyvtárban, és egész délutánokat elvoltak velük – Joseph az íróasztalánál, George meg le-föl járkálva. Ilyenkor kitárták az oldalajtót, hogy öjjön be a friss levegő, gallyakat tördeltek, úgy rágták át magukat a szorgalmi feladatokon, amiket a tanár adott föl nekik, de amivel még ő maga sem igazán tudott mit kezdeni. Le nem vette rólam a szemét. Barna volt, és átható. Mi az, ami olyan nagyon nem stimmel veled?, kérdezte. Elpirultam. Újra elmondtam, amit már a nővérnek is. George a folyosón állt, hogy végighallgasson, Joseph viszont eltűnt a szobájában, a tankönyvét az ágyra hajította, leült az íróasztalához, és a dossziéjából elővett egy darab milliméterpapírt meg egy körzőt. Mialatt én beszéltem, ő a körző acélhegyét a milliméterpapírra helyezte, rögzítette a grafithegyet, és gondos kézzel elkezdett rajzolni egy gyönyör ívet. Minden egyes mozdulata olyan magabiztos volt, mintha pontosan tudta volna, hogy a világegyetemnek miféle rejtélyét készül éppen kipukkasztani. Szóval olyasmi, mint az ementáli sajt?, kérdezte George, amikor a végére ér tem. Nem, feleltem. Egyetlen nagy lyuk az egész. A nővér szerint élénk a fantáziám. Joseph összegyűrte a tökéletes ívet, és újabb milliméterpapírt vett elő. Ne gyűrd össze, Joe, szólt rá Geor ge. Elcsesztem, mondta Joseph, és a papírt a szemetesbe hajította. Emlékszel még, mit tervezek a hálószobámba?, kérdezte George. Selejtekből tapétát, mondta újra hozzám fordulva. Na, mindegy, mondta, tegyünk veled egy próbát. Úgyis is harapnunk kell valamit. Most?, kérdezte Joseph a körzőt szétnyitva, a hegyét pedig két kék grafikonnégyzet egymást metsző sarkába helyezve. Csak pár perc az egész, mondta George. Ráérsz?, kérdezte rám nézve. Rá, feleltem. Összeütötte a tenyerét. Első napirendi pont: kideríteni, mi történik Rose-zal, mondta. Joseph már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Második pont, mondta George, lássunk munkához! Kissé meghajoltam. Micsoda felemelő érzés volt, valahányszor kiejtette a nevemet. Olyan volt, mintha egy tombolán húzták volna ki a számomat. Joseph kis híján megint összegyűrte a lapot, de aztán mégis leállította a markát, és átnyújtotta a papírt. George a fénybe tartotta, és olyan csodálattal szemlélte a görbéket, akár egy festményt. Északi fal, mondta bólintva. Tökéletes. Aznap délután volt négy szendvics, szörp, chips, vajas pirítás, csokoládés tej. Végigettem az egész hűtőszekrényt. Anya még mindig oda volt az új munkahelyén
abban az asztalosműhelyben, ott Micheltorena mellett, túl a Sunseten, valahol a hegyekben, a bátyámék meg cukrozott, dzsemmel megkent pirítós mellett a kedvenc robotos tévésorozatukról beszélgettek, mialatt én haraptam, rágtam, és beszámoltam George-nak. A telefon mellett talált egy sárga jegyzettömböt, azt vette az ölébe, és a bal oldali oszlopba írta az ennivalókat, jobb oldalra pedig a reakcióimat. Félig üres, mondtam anyám megmaradt tonhalas egytálételére. Borzalmas!, mondtam, miután lenyeltem egy tejkaramellás falatot apám vegyes pudingjából, amit egy tálban hagyott meg. Apáé olyan zaklatott és zűrzavaros volt, hogy alig éreztem benne bármilyen ízt. Az érzékelőm mintha nem egyedül anyám főztjére korlátozódott volna, és annyi minden volt, amit ki kellett kihámoznom, információk egész özönét, de ahogy George ott ült a konyhaablakokon beszűrődő délutáni napfény tavaszi langymelegében, és vajazta nekem a pirítósokat, melyeket én boldogan fogyasztottam el, mert könnyűek és finomak voltak a koncentrációja és a gyengéd figyelme ízeivel, már a különböző rétegeken is elkezdhettem gondolkodni. A kenyérszállítón, a kenyérgyáron, a búzán, a farmeren. A tolakodóan erős ízű vajon. Megnéztem a csomagolást, amelyen az állt, hogy egy wisconsini nagy farmról származik. A tejszín híg volt, túltengett benne a fémes utóíz. A tej – fáradt. Egy csomó távoli, nyüzsgő alkotórész, például egy repülőgép messziről hallatszó hangja, vagy egy leparkoló autóé, mindez ott lebegett a háttérben, az előtérben pedig az étel készítőjének lelkiállapota. Tehát minden ételnek van valamilyen hangulata, mondta George, amikor a szőlődzsemben lévő savanyú neheztelésről próbáltam neki magyarázni. Azt hiszem, feleltem. Rengetegféle hangulata, mondtam. Néhány négyzetet rajzolt a sárga jegyzettömbre. Ilyen érzés?, kérdezte. Megráztam a fejem, Nem is tudom, mondtam. Hogy érzed magad?, kérdezte. Fáradtan. Fáradt íze van? Némelyiknek, mondtam. Joseph, aki a tankönyvével együtt ült asztalhoz, egy szelet vajaslekváros pirítóst készített magának, cukorral is megszórta. Amikor nem figyelt, odanyúltam a tányérjához, és letörtem belőle egy darabot. Nyilván rögtön elfintorodtam, mert George gyorsan rám pillantott. Mi az?, kérdezte, és már ír ta is a bal oldali oszlopba nagy betűkkel: Joseph pirítósa. Ó, szédítő, feleltem teli szájjal. Mesélj, mondta George készenlétben tartva a ceruzát. Rá sem tudtam nézni Joseph-re. Nem is nagyon tudtam megenni. A kenyeret sűrűnek, rágósnak éreztem, mint amit szinte el se lehet rágni. Valami testet-lenség és szemcsézettség, valami, ami önmagába burkolódzik. Tengerirózsa?, motyogtam. Joseph felnézett a jeges teás címkéjéről, amit éppen takaros négyzetté hajtogatott. Pillantása az ajtófélfát kereste. Jól vagyok!, mondta nevetve. Jól érzem magam.
A kenyeret egy szalvétába köptem. Joseph a mosogatóba tette a tányérját. Végeztünk?, kérdezte. Megígértem Pattersonnak, hogy feltörjük a versenykódot. Jól van, mondta George felállva. Akkorát nyújtózott, hogy kissé fölcsúszott pólója láthatóvá tett egy bőrsávot. Aztán rám mosolygott. Szép munka, kislány, mondta. Miután mindketten kimentek a konyhából, a tejet meg a lekvárt visszatettem a frigóba, majd elővettem egy kést, és a kicsorbult élével finoman kaparászni kezdtem a nyelvemet, hogy eltüntessem róla Joseph pirítósának az ízét. Miután ez nem sikerült, a kamrából kikaptam egy csomag csíkos linzert; a senki által sem készített sütiben csupán a liszt, a vaj, a csokoládé és a gyárak távoli, egyenletes zümmögése érződött. Hatot ettem meg belőle. Odakint már enyhült a forróság, elmosogattam, folyt a hűs víz a kezemre, a kések meg a villák újra ragyogni kezdtek. Miután elkészültem, az előszobaszekrényből kivettem egy társas játékot, és közvetlenül Joseph ajtaja előtt állítottam föl, hogy a lehető legközelebb lehessek hozzájuk anélkül, hogy ténylegesen is megsérteném a Kívül tágasabb jelzést. Az ajtó fatábláján át el-elcsíptem George fojtott hangját. Hogy bírod odakint?, kiáltott ki hébe-hóba. Jól, feleltem, és négy mezővel előrébb toltam egy sárga tappancsot. Dilis ez, kiabálta Joseph a billentyűket püfölve. Vagy rájött a rapli, mondta. Ismered. Raplinak hívják. Görcsbe rándult a gyomrom. Lehet, mondtam csöndesen a nagy halom átékpénznek, amit a saját magam ellen játszott társasjátékban nyertem. A hétvégén majd alaposabban leteszteljük, mondta George. Házon kívül. Hé, Joe, olvasd csak föl újr a a nyolcast. A hétvégén?, kérdezte Joe. Lehetetlen volt nem kihallani a hangjából a r emegést. Csak egy kis időt vesz el a szombatból, mondta George, rendben, Rose? Egy kicsivel több információ? Szombat délben? Persze, mondtam, és a bankból kifizettem magamnak egymillió dollárt. 7
Egyszer, úgy egy évvel azelőtt azzal leptem meg apámat, hogy jó érzékkel, akkurátusán le tudok rajzolni egy focilabdát, az egyes hatszögeket takarosan hozzá tudom illeszteni a velük szomszédos, ellentétesen színezett ötszögekhez. Nagy focirajongó lévén mintha hájjal kenegették volna. Egyenként a magasba emelte a rajzaimat, úgy hüledezett rajtuk, miközben leültünk, hogy együtt megnézzük a meccset. Ezt nevezem én művészetnek!, mondta, azzal a tévé fölé celluxozta. Ám nekem hamarosan kevésbé jó szemmel nézett szokásommá vált, hogy a labdán lévő fehér helyekbe hatalmas szemeket rajzoljak hosszú szempillákkal, meg vörösen
mosolygó szájat. Rose csak nem?, mondta apa az állát vakarhatva. Nem tehetek róla. mondtam neki az ötödik vigyorit is a kezébe nyomva. Olyan semmilyenek voltak, mondtam. Utána már nem néztünk együtt meccseket, de emlékeim szerint ez volt az egyetlen alkalom, amikor egyáltalán fel tudtam mutatni valamiféle különleges tehetséget. Amikor annyira büszke voltam rá, hogy mind a hat oldalt hozzá tudom illeszteni az ötoldalú szomszédjához. Hogy szaggatott vonalakkal jelölöm a varrást. Rendszerint nem voltak említésre méltó szerepléseim, se jók, se rosszak. Olyan idősen tanultam meg olvasni, mint az átlag. Az iskolában jól teljesítettem, mégse vonta félre senki a szüleimet, hogy a képességeimről sugdolózzon velük – láthatóan kielégítő módon megfeleltem magaméinak. A bátyám volt a családban a csodagyerek. Már hatévesen csillaghalmaz modelleket épített legódarabokból, amiket a saját zsebpénzén a fogászunktól vásárolt fogorvos szerszámmal tett ragyássá. Túl korán használt nagy szavakat, olyanokat mondott, hogy most pedig táplálkoznom kell, azzal bekapott egy falat zabpelyhet, a felnőttek meg nevettek rajta, imádták a nagy, szürke szemét meg a halál komoly ábrázatát, és megpróbálták megölelni, amit viszont ő elhárított. Nem érni hozzám, mondta, és úgy kalimpált előre-hátra a karjával, mint egy robot. Joseph ragyogó elme, mondogatták gyakran a felnőttek, miközben kilibegtek a házból, és a fejüket csóválták a vázlatpapírra vetett precíz rajz láttán, amely még felfedezésre váró bolygókat ábrázolt atmoszféraréteggel és holdakkal egyetemben. Anyánk elégedetten sütötte le a szemét. Engem gyakran azért dicsértek, hogy milyen barátságos vagyok. Te olyan könnyen ismerkedsz!, mondta anya, amikor rámosolyogtam a férfira, aki az olajat cserélte a kocsiban, az meg vissza-mosolygott. Persze nemigen volt vetélytársam, Joseph ugyanis senkire sem mosolygott, apa is csak a fogait villantotta ki, anya mosolya meg annyira teli volt érzéssel, hogy az emberek kissé hátrahőköltek, amikor üdvözölte őket. Bajos lett volna megmondaniuk, hogy tulajdonképpen mit is kínálnak nekik. 8
Fél hat körül, mire George-dzsal együtt már az egész hűtőszekrényt kiraboltuk, az asztalosműhelyben töltött első napja végeztével anya is hazaért. Kipirult arccal, mintha csak kocogásból érkezett volna. Csodálatos volt!, mondta, és megragadta a kezemet. Joseph-et kereste, de ő a szobájában olvasott. George már hazament. Járjuk gyorsan végig a környék fáit, mondta anya bizalmas hangon, és kivonszolt a ház elé. Ez tehát egy fenyő, mondta, és az egyik szomszéd udvarának közepén növő, sötét örökzöldre mutatott. Puhafa, mondta. Ez pedig itt: platán, mondta a következő fa kérgére csapva. A homlokát ráncolta. Azt hiszem, platánból nem készítenek bútort, mondta, csak az nem rémlik, hogy miért nem.
A törzséről ott helyben lehámoztam egy fűrészes szélű, szürke kéregdarabot. A lelkesedését egy újabb érdeklődési kör első fázisaként azonosítottam. A második fázis rendszerint három-négy hónappal később szokott bekövetkezni, amikor is a tehetség első természetes rohama lanyhultan falba ütközött, és kénytelen volt a többi átlagos képességű emberrel együtt kínlódni tovább. A harmadik fázis rengeteg fejcsóválással meg magyarázkodással járt, hogy az adott szakismeret – szociológia, fazekasság, számítógépek, francia nyelv – végtére is miért nem neki való. A negyedik fázis a kellemetlenül hosszúra nyúló várakozás időszaka volt, amit az éjjel kétórai sorozatos ébredésekből ismertem föl, amikor végigbotorkáltam a folyosón, hogy az ölébe másszak. Túl könnyen hámozható, mondta a kéregdarabot kettéhajtva. Kicsit a karjának dőltem, miközben végigsétáltunk a Martel árnyékos oldalán. Odaintegettünk egyik-másik szomszédnak, akik épp odakint álltak a gyepen, locsolótömlővel a kezükben. Fél hatra a forróság alábbhagyott, élvezhetővé vált, a levegő mintha élesen ragyogott volna körülöttünk. Anyám megkérdezte, jobban érzem-e már magam, mire én azt feleltem, hogy egy kicsit, és közben az előttünk álló vacsorát hessegettem el a fejemből, és igyekeztem arra koncentrálni, amit utána mondott, valami olyasmit, hogy attól fél, a műhelyben nem fogja tudni fölvenni a versenyt a többiekkel. Aminek nem volt se füle, se farka. Ha választania kellett vagy valami mellett kitartania, akkor bajban volt az anyám, de eleinte mindenben jó volt, főleg, ha kézügyesség kellett hozzá; az ágy, amit készített, olyan tökéletesre sikerült, hogy én évekig a takarók tetején aludtam, mert nem akartam az ő csodálatosan precíz munkáját tönkretenni azzal, hogy egész testemmel belefekszem. Szerintem sikerülni fog, mondtam. A fülem mögé dugott egy rakoncátlan hajtincset. Köszönöm, mondta. Te olyan édesen támogatsz engem. Sokkal kedvesebb vagy, mint az apád. Valóban, mintha felderült volna, megint jó hangulatban masíroztunk le-föl a Gardneren meg a Vistán a fákat vizsgálgatva, aztán pedig visszakormányoztuk magunkat a házba. Vacsoránál a maradékok újra az előző esti zaklatottságot váltották ki belőlem, amin csak a közben eltelt egy nap meg George kedvessége enyhített valamelyest. Megfogadtam a nővér tanácsát, és figyeltem, nem megy-e körbe a dolog, de r ajtam kívül láthatóan senki más nem izgatta magát. Apa a műhely felől érdeklődött, anya meg elmesélte, hogy az első feladata egy deszka levágása lesz. Egy deszka!, mondta apa összekoccintva a poharukat. Az már valami. Anya homlokráncolva nézett rá. Ne légy közönséges, mondta. Mondtam én valamit?, kérdezte apa elkerekedett szemekkel. Én semmit nem tudok összerakni. Én csak az olyan hokedliket tudom újra összerakni, amiket egyszer már összeállítottak, mondta.
Rákacsintott anyára. Az meg kiür ítette a poharát. Te hallottad már a sztorit, Rose?, kérdezte apa. Ezerszer, feleltem. Joseph fogta a borstartót, és fekete szemű esőt szórt belőle az ételére. Anyánkhoz hasonlóan neki is szép hosszú keze volt, akár egy zongoristának, ujjai képesek voltak úgy élesre állni és fókuszálni, mint a szem. Ízetlen?, kérdezte anya. Joseph a fejét rázta. Csak kísérletezek, mondta. Ma, jelentette be apa a tányéralátétjét kopogtatva, láttam egy embert, aki majmot sétáltatott. Igaz történet. Hol?, kérdeztem. A Pershing Square-en, válaszolta. Miért? Vállat vont. Fogalmam sincs, mondta, és megtörölte a száját. Ennyit az én napomr ól. Ti jöttök. Joseph letette a borsot. Megjárja, mondta. Fele jó, fele szörnyű, mondtam. Fele szörnyű!, mondta apa várakozásteljesen. Azt sem tudom, mondtam, hol áll a fejem. Nekem úgy tűnik, a helyen van, mondta apa. Nagyon is. Ó, Rosie, ne már!, mondta anya. Ő is szórt egy kis borsot az ételére, majd előrehajolt, hogy az oldalához szorítsa a homlokomat. Gyönyörű fejecskéd van, mondta. Ez itt egy helyes, szép kislány. Az ételek teli vannak érzésekkel, mondtam, és eltoltam a tányéromat. Érzésekkel?, kérdezte apa. Egy pillanatig közelről meredt rám. Nem tudtam megenni a szendvicsemet, feleltem reszketeg hangon. Nem tudok enni a tortából. Ja, vagy úgy, mondta apa hátradőlve. Hát persze. Én is válogatós voltam. Egyszer egy teljes évig csak sült krumplit ettem. És olyan íze volt, mint az embereknek?, kérdeztem. Embereknek?, kérdezett vissza az orrát fintorítva. Nem. Krumpliízű volt. Jól nézel ki, mondta anya. Óvatosan bekapott egy falatot a csirkehúsból. Borssal obb, mondta bólogatva. Sokkal jobb, igen. Joseph karba tette a kezét. Ez csak egy kísérlet volt, mondta. Szombaton George-dzsal meg Joseph-fel elmegyünk itthonról, mondtam. Csak mert születésnapod lesz, mondta Joseph. Születésnapja, visszhangozta anya. Kilencéves. Szinte hihetetlen. Fölállt, odament a receptlaphoz, és nagy nyomtatott betűkkel ráírta: MEGBORSOZNI! Úgy, ni!, mondta.
Én apa tányérjára tettem az enyémet. Ő meg a kettőnkét Joseph-ér e. Nem látod?, mondtam apának. Mit? Rámutattam anyára. Lane, mondta. Igen. Egy gyönyör ű asszonyt látok. Le nem vettem a szemem apáról. Mi az?, kérdezte újra. Ő, feleltem. Én?, kérdezte anya. Mi az, Lane?, kérdezte apa. Miben mesterkedtek? Semmiben, mondta anya a fejét rázva, és visszatette a tollra a kupakot. Felnevetett. Fogalmam sincs, mir ől beszél. Rose? Azt mondta, támaszra van szüksége, mondtam. Ó, dehogyis, mondta anya elpirulva. Az előbb csak ugrattalak. Nagyon is érzem, hogy támogattok, mindannyian. Mehetek?, kérdezte Joseph. Deszkát fog készíteni, mondta apa, miközben a tányérhalmot a mosogatóhoz vitte. Mit kell erről ennyit beszélni? Tökéletes deszkát fog készíteni. Desszert nincs? Nem mozdultam. Anya egyre csak a füle mögé simítgatta a haját. Simi, simi. Joseph a helyén állt. Mehetek?, kérdezte újra. Mit akarsz csinálni szombaton, Rose?, kérdezte anya. Felöltözhetnénk, és együtt körbesétálhatnánk a parkban. Van még egy pár szelet citromtorta, Paul, mondta. Ott, ni. Fontos tervünk van Geor ge-dzsal, mondtam. Joseph kipréselte magát az asztal mögül. De aztán szombat után semmit, mondta nekem. Megértetted? George-dzsal?, kérdezte anya. Joe George-dzsával? Tudnék róla, ha támaszra lenne szüksége, mondta apa a mosogatónál. Joseph kiment. A szüleim ragyogó, fénylő arccal fordultak felém. Álltunk az üres tányéralátétek előtt. Mondunk áldást?, kérdeztem. Áldást étkezés előtt szoktak mondani, felelte anya. Odament a mosogatóban tornyosuló edényekhez. Úgy mondunk köszönetét az ételért, amit megenni készülünk, mondta. Lehunytam a szemem. Az ételért, ami elfogyott, suttogtam. Áldás. Kenyérkereső szerepének köszönhetően apám felmentést kapott a mosogatás álól, Joseph pedig olyan rettenetes hűhót csapott körülötte, hogy egyszerűbb volt, ha elvonult a szobájába, úgyhogy anyámmal együtt én álltam a szappanhabos
mosogató előtt: ő elmosta az edényeket, én eltörölgettem őket. Az ezüstneművel villámgyorsan végeztem a nagyitól újonnan kapott kopott, rózsás konyharuhával. Anya látszólag jó hangulatban volt, megszorította a vállamat, és egy sor, pergő kérdést tett föl az iskolával kapcsolatban, ám én a göngyölt csirkehús sóvár utóízét még mindig ott éreztem a számban, és nem igazán hittem a vidámságának, és ez a két, egymásnak ellentmondó benyomás nemigen fért a fejembe. Nedves tányérokon köröztem a konyharuhával, aztán egyenként a szekrénybe halmoztam őket. Bögrék szájába tuszkoltam a konyharuhát. Amikor elkészültem, átfőztem a fiók fémkarikáján. Utána a vállamra lódítottam az iskolatáskámat, és az átjárón át megindultam a szobám felé. Lassúra fogtam a lépteimet, mintha az agyam egy vízzel teli pohár lenne, és nekem óvatosan kéne végigegyensúlyoznom a folyosón. Joseph szobájának ajtaja meglepetésemre félig nyitva állt. Ez ugyanolyan ritkaságszámba ment és ugyanannyit ért, mint egy írásos meghívó, amióta az ajtaját nemrégiben zárral szerelte föl, amit ugyanabban a vaskereskedésben vett a zsebpénzéből. Az új kulcsot is azon az elegáns ezüst kulcskarikán tartotta. Odakint még volt némi világosság, ő mégis behúzta az elsötétítőket, és inkább az asztali lámpát kapcsolta föl. Az ágyán hevert keresztbe tett lábakkal, és egy halom kibelezett, ezüstös rádióalkatrész szomszédságában a Discover magazint olvasgatta. Szia, mondtam. Felnézett a magazinja mögül. Tekintete nem sietett az üdvözlésemr e, inkább afféle laza falat képezett kettőnk között. Ne haragudj, amiért elhappolom előled George-ot, mondtam. Ferde szemekkel nézett rám. Nem kell semmit sem venned a születésnapomra, mondtam. Az a szombat lehetne a születésnapi ajándékom. Jobban vagy már?, kérdeztem. Ezt hogy érted? Hát hogy az előbb az a pirítós. Jézusom, mondta. Te azt hiszed, mindenki le van robbanva. Én egész nap jól voltam, mondta a magazinoldalaknak. Csak éppen nem akartam az egész délutánt azzal tölteni, hogy a kishúgomat figyelem nassolás közben, oké? Odébb lapozott, és olvasott tovább. Egy darabig ácsorogtam még az ajtóban. A kiakasztott Kívül tágasabb tábla betűjét piszkálgattam. Felvonta a szemöldökét: van még valami? Ez minden, mondtam. Akkor jó éjt, mondta. Megfordultam, hogy megyek, és már majdnem kívül voltam az ajtón, amikor valami elmosódottan megjelent a perifériás látómezőmön, nem messze onnan, ahol a bátyám az ágyon feküdt. Mintha a tűzött paplan mintája egy fél pillanatra megélénkült volna vagy a fehérek még jobban kifehéredtek volna. Aztán
megfordultam, hogy megnézzem, de minden ugyanolyan volt, tökéletesen mozdulatlan, ő meg csak olvasott. Jól vagy?, kérdeztem a fejemet rázva, hogy kitisztuljon. Ismét felpillantott. Ezt egyszer már megbeszéltük, nem? Csak... Kerek szemekkel nézett rám. Félig-meddig érdeklődően. Megváltoztak a színek?, kérdeztem. Átjön George? Most?, kérdezte. Nem. Éjszaka van. Megmozdultál volna vagy ilyesmi? Én? Ja, szóval, hogy elmozdultál az ágyról. Felnevetett, röviden és nyersen. Egész idő alatt itt voltam, felelte. Bocsánat, mondtam. Ne is törődj vele. Jó éjt.
9
Anyám a bátyámat szerette jobban. Nem mintha engem nem szeretett volna – nap, mint nap éreztem a szeretethullámait, amint elárasztanak, de az más volt, egy másik, szelídebb víztömegből tört elő. Én a drága kislánya voltam; Joseph a mindene. Nem volt magától értetődő, hogy ő legyen a kiválasztott kedvenc. Apa, akinek állítása szerint nem voltak kedvencei, néha úgy nézett Joseph-re, mint aki a fáról pottyant le, és George-ot kivéve maguktól csak nagyon kevesen álltak vele szóba. Mindig olyan távoli volt – van is egy halvány emlékem kétéves koromból, amikor Joseph-et a sötétben üldögélve találtam a szobájában, úgyhogy már az én totyogó kori babaeszememmel is a barlangokkal társítottam őt –, de aztán valamikor harmadikos korában anya elkezdte egyre-másra kivenni őt az iskolából. Unatkozott az órákon, botrányosan unatkozott, a tanítónő meg rákapott, hogy odaadja neki a retiküljét, abban kotorásszon meg rendezkedjen, amíg az osztály többi része az összeadás alapjaival foglalkozik. Anya szokott érte menni, addigra ő valami láncszerűséget készített Tic Tacból, az osztály varrókészletéből előásott tűvel öltötte egyiket a másikhoz. Anya, nézd, mondta a felfűzött, mentazöld zsineget a magasba tartva. Baktériumok, mondta. A tanítónőnek kínjában összerándult az arca. Olyan okos, suttogta, mintha ezzel megbántotta volna anyát. Egyik délután anya velem az oldalán jelent meg, a tanáriban közölte, hogy Joseph-nek orvoshoz kell mennie, majd magával vitte a tesióra kellős közepéről, amikor épp a labdahajítást tanulták. Nem is tanult meg soha labdát hajítani. A tanáriban senki nem kérdőjelezte meg az orvosi időpontot, ahogy a többi diák sem, Joseph ugyanis csont és bőr volt, sápadt, görnyedt, úgy nézett ki, mint akire jócskán ráfér az orvosi kezelés. Anya odasétált velünk a kocsihoz, és engem bekötött a
gyerekülésembe. Miféle orvoshoz megyünk?, kérdezte Joseph. Beteg vagyok? Fikarcnyit se, mondta anya, miközben kihajtott az iskola parkolójából, és felhangosította a rádiót. Trombiták harsogtak. Te tökéletes vagy, és tökéletesen egészséges, mondta. A piacra megyünk. Mégis mit kellett volna csinálnia, egész nap mentolos cukorkákat fuzögetni?, kérdezte tőlem később, amikor visszaemlékeztünk arra az évre. Én is velük tartottam mindenhová, de inkább csak árnyékként, nem mint résztvevő. Aznap délután hármasban elmentünk a ruhaüzletbe, a termelői piacra, a vegytisztítóhoz. Teljes hosszában végighajtottunk a Wilshire Boulevardon, az óceántól egészen a belváros szívéig, aztán a 6th-en kanyarogtunk hazafelé a Hancock Park palotái között. Hatalmas, méltóságteljes fenyőfák alatt, amelyeket még 1932-ben ültettek a filmipar nagykutyái. A piacnál megálltunk, hogy vacsorára raviolit meg spenótot vegyünk. Anyám abban az évben éppen két állás között volt, és nem szeretett egyedül vezetni. Ők ketten néha arról beszélgettek, hogy mennyire megnőttek a fák, vagy, hogy miért kell az eső; néha meg csak ültek csöndben, miközben én kekszdarabokat szórtam szanaszét a hátsó ülésen. Anya imádta hallgatni Joseph-et – minden egyes szavára bátorítóan bólogatott. Időnként félreállt a járdaszegélyhez, és arra kérte, adjon neki tanácsot az életével kapcsolatban, és ő már nyolcéves fejjel is hosszadalmas, csöndes monológgal válaszolt a kérdéseire. Anya a biztonsági övét szorongatta, és szemét a bátyáméba mélyesztve hallgatta őt. Így ment ez hosszú hónapokig, apának senki nem szólt semmiről, és addig minden rendben is volt, amíg egy délután az iskolában Joseph bent maradt a szünetben, mert nem volt kedve kidobóst játszani. A tanítónő egy nedves ronggyal a táblát törölgette. Joseph a tanterem padlójára kuporodott, és a szőnyeg rostszálainak színárnyalatait tanulmányozta, amikor a tanítónő aggodalmasan megkérdezte tőle, hogy jobban érzi-e magát. Joseph azt felelte, semmi baja. De hát az orvosok biztos rengeteg gyógyszert adnak neked, nem?, mondta a tanítónő. Amolyan együgyű tanítónő volt ő. Én csak később ismertem meg, és amikor találkoztunk, egy kicsit el is sírta magát, mintha bizony arra készültem volna, hogy megint az Edelsteinek éleselméjűségével kínozzam. Amikor megmondtam neki, hogy nem vagyok egy lángész, láthatóan megkönnyebbült. Nem, mondta Joseph. De hát akkor mit csinálnak azok az orvosok?, kérdezte a tanítónő, miközben a maradék krétanyomokat is letörölte a tábláról. Joseph akkoriban néha már hetente háromszor a tantermen kívül töltötte a nap nagy részét. Nem válaszolt. Ekkor már a tanári asztal lábánál guggolt, és az íróasztal fájának erezetét vizsgálgatta. Joseph? Piacra járunk, mondta aztán.
Te piacra jársz az orvosokkal? Én meg anya, felelte Joseph. Mielőtt orvoshoz mentek?, kérdezte a tanítónő egyre lassuló kézmozdulatokkal. Ezt írta elő az orvos, mondta Joseph, és egy röpke pillanatra fölnézett, hogy elkapja a másik szűkülő pillantását. Én kívülről tudtam az egész történetet, mert újra és újra hallottam, ahogy anyám elmeséli a telefonba, a barátoknak, apámnak, bárkinek, miután vizsgálatot akasztottak a nyakába. Évekig erről beszélt. Beállított néhány szociális munkás, és két órán át faggatták a nappaliban. A környék magántanulói kontingense egy halom házilag fabrikált brosúrát dobott be. Amikor apa megtudta, hogy mi történt, odahozott egy jegyzettömböt a vacsoraasztalhoz, és újra és újra ugyanazokat a kérdéseket föltéve igyekezett megérteni a dolgot, közben én meg Joseph az ennivalónkat turkáltuk. De magyarázd el újra, mondta elkomorodva. Miért vetted őt ki? Mert halálra unja magát, mondta anya a villájával hadonászva. Hadd fedezze föl magának a világot! Apa girbegurba sorokat firkált a jegyzettömbre. De még csak nem is egy múzeumba vitted, mondta, hanem a vegytisztítóhoz. Anya a fogát csikorgatta. Tetszett neki, felelte. Tanultál is valamit, ugye, édesem? Joseph ültében kihúzta magát. Folyékony oldószert használnak, és nem vizet, szavalta. Anyának el kellett beszélgetnie a tanulmányi hivatal elnökével meg az iskolaigazgatóval, és állandó anyasági próbaidőre került. Néhány évvel később, amikor engem akart kivenni az iskolából, hogy egy makacs megfázással tényleg orvoshoz vigyen, a titkárságon kellett várakoznom a sötét akváriumot bámulva a rajokban ide-oda cikázó apró kék halakkal, amíg az iskolatitkár fölhívta dr. Hornért, hogy utánajárjon, tényleg vane időpontom. Köhögj, Rose, mondta anya, amikor együtt beléptünk a titkárságra. Szaggatott hörgőgörcs szakadt ki belőlem. Látja?, mondta anya az iskolatitkárnak. Mehetünk? Az iskolatitkár aggódva pillantott rám. Sajnálom, mondta a férfi, és megvonaglott az arca. Iskolai előírás, mondta. Dr. Horner rendelője negyed óráig várakoztatta a telefonban, majdnem lekéstünk az időpontról. Az orvosi várószobában anya úgy lapozgatta a magazinokat, mintha a lapokat egyenként föl kellett volna képelni. Az a jövésmenésben eltelt néhány hónap áldásosnak tűnt: anya és lánya együtt árta az üzleteket. A maga módján még bájos is volt az az időszak. A szociális munkások aznap anya frissen sütött banános gyümölcskenyérszeleteivel a kezükben távoztak a házból, kiáltozva köszönték meg, ahogy a kocsiba beszálltak. Amint Joseph újra rendesen járt iskolába, apa teljesen megfeledkezett a dologról. Ám annak a sok hiányzásnak az egyetlen igazi hozadéka az volt, hogy Joseph – aki már előtte is barátságtalanul viselkedett még kevesebb barátságot kötött az
osztályteremben. A korábbi években szerzett pár barátot – egyiküket sem hozta haza, de azért a beszédjét ismétlődő nevek tarkították: Marco, Marco, Marco, Steve, Marco, Steve, Steve. Harmadikos kora után mindebből ezeket meg ezek lett. Ezek kimentek a szünetben. Nem szeretem ezeket. Ezek mind sakkoztak. Ezek gyümölcslevet kapnak az ebédjükhöz; én is kaphatok? Itthon maradhatok? Nem mintha mindez problémát jelentett volna anyának – ő tökéletesnek látta Joseph-et, pedig gyakran volt rossz hangulatban, alig-alig létesített szemkontaktust, és mindenkit semmibe vett. Egyszer egy nyári délután, amikor az egész család a Santa Monica Pieren sétálgatott, sivatagnak nevezte Joseph-et, mert, magyarázta, ő egy olyan ökoszisztéma, akinek egyszerűen kevesebb inputra van szüksége. Joe a napsütéssel is beéri, mondta sugárzó arccal nézve rá. Joseph kétlábnyira mellettünk ballagott, a móló déli oldalát szegélyező játéktermek kötötték le a figyelmét. Takarékosan bánik az erőforrásaival, mondta anya nekem, mivel Joseph nem figyelt oda. És én mi vagyok?, kérdeztem, miközben a rozoga deszkákon ballagtunk a móló vége felé, ahol álló nap horgászok ácsorogtak a régimódi pecabotjaikkal. Te?, mondta anya, és kinézett a vízre. Mmm. Esőerdő, mondta. Esőerdő, az mit jelent?, kérdeztem. Hogy burjánzói, felelte. Esőre van szükségem? Rengeteg esőre. És az jó?, kérdettem. Se nem jó, se nem rossz, mondta. Lehet egy esőerdő jó vagy rossz? És te mi vagy? Felvonta a vállát. Én hol ilyen vagyok, hol olyan, mondta. Mint a Nagy Sziget Hawaiion. Te olyan vagy, mint Hawaii? A Nagy Sziget. Ott hét különböző éghajlat létezik. Te is lehetsz Hawaii, ha akarsz. Te esőerdő vagy? Nem hinném, felelte. Sivatag? Néha, mondta. Vulkán? Alkalmasint, mondta nevetve. Magamban sétáltam tovább a korlát mellett. Az óceán különösnek, valahogy szemcsésnek látszott a nagy hőségben. Amikor a móló legvégére értünk, egy alacsony, öreg japán horgász mellett álltam meg, aki elmondta, hogy már reggel fél hét óta ott fogja a makrélákat. Te mikor keltél?, kérdezte tőlem. Hétkor, feleltem. Akkor már itt voltam, mondta az órájára nézve. A lábánál hűtődobozban egy halakkal teli vödör állt. Fél négy volt. És még mindig itt vagyok, mondta.
Most már én is, mondtam én. Mind a ketten, úgy bizony, mondta. Látta a napkeltét? A hegy fölött, felelte. Szép? Bólintott. Narancssárga, mondta. Rózsaszín. Az esőerdő helyett inkább az óceán szeretnék lenni, mondtam hazafelé az autóban. Hogyne, mondta anya, akinek már rég valahol másutt járt az esze. Joseph időnként közeledett hozzám, ahogy hébe-hóba a sivatagban is nyílik egyegy virág. Az ember már éppen hozzászokik a bézs meg a barna finomságaihoz, aztán egyszer csak egy napsárga pipacs pattan ki egy fügekaktusz szárán. Hogy szerettem én ezeket a virágos pillanatokat, mint például amikor a Holdat meg a Jupitert mutatta meg nekem, de nagyon ritkák voltak, és sohasem előre kiszámíthatók. Mindezek miatt tehát nem kis meglepetésként ért egy őszi délutánon, hogy a buszmegálló felől hazafelé ballagó hetedikes Joseph oldalán egy másik alakot vettem észre. Egy vele egykorú valakit. Színes krétával éppen villámokat rajzoltam a járdára, a környezet-ismeretórán ugyanis aznap az időjárásról volt szó: zivatarokról, tornádókról, hurrikánokról. Ami mind nagyon egzotikus volt a Los Angeles-i kék égbolthoz képest. Épp az első villám széleit pofozgattam nagyban, amikor felnéztem, és megláttam őket, ahogy a sarkon bekanyarodnak, és először azt hittem, csak rosszul látok. Élénk narancssárgára színeztem a villámomat. Újra felnéztem: még mindig ketten voltak. A második gondolatom az volt, hogy ez valami trükk. Lehet, hogy ezt a másik srácot csak úgy beosztották Joseph mellé. Vagy valami hülyegyerek, aki tréfát űz a bátyámból. Ti mit kerestek itt?, kérdeztem, amint az utcára futó gyepszőnyeghez értek. Hétéves lehettem. Joseph szokás szerint nem válaszolt. Sivatagi szél. Kígyók és skorpiók. Szia, mondta George. George vagyok. Lehajolt, hogy kezet rázzon velem. Hetedikes létére jó kis kézfogása volt. Villám!, mondta lenézve. Ti minek jö ttetek?, kérdeztem újr a, és bementem utánuk. Joseph a hálószobája felé indult. George megfordult, és azt mondta, a házi feladatot jöttek megcsinálni. Tanít téged?, kérdeztem George-tól. Nem, felelte Geor ge. Akkor te miért vagy itt a bátyámnál?, kérdeztem. Tudományos házi feladat, felelte George. Tudományos cucc.
Föltűnt a szemöldöke. A nacija is, ami olyan volt, amilyet az ő korában minden fiú hordott. Te is szereted tudományokat?, kérdeztem. Persze hogy, felelte George, és azzal eltűnt Joseph szobájában. A délután hátralévő részében a krétarajzaim meg Joseph ajtaja között pendliztem. Azt nem hallottam, hogy pontosan mit is csinálnak, de úgy hangzott, mint akik valamilyen iskolai feladatról beszélgetnek. Sebtében lerajzoltam egy egész sor villámot, aztán fogtam a kék krétát, és mindenhová esőcsíkokat tettem a száraz, felhőtelen levegőbe. George harmadik vagy negyedik látogatása alkalmával esett le nekem a tantusz. Ismét csak Joseph ajtaja előtt üldögéltem, hallgatózni próbáltam; még mindig azt feltételeztem, hogy Joseph biztos korrepetálja George-ot, másképp nem fért a fejembe, miért jelenik meg a srác hetente kétszer, sőt háromszor is. Úgy tettem, mintha nagy vidáman egy vasúti pályát építenék legóból, és annak – az övezeti besorolás következtében – feltétlenül át kellene haladnia a közvetlenül Joseph szobája előtt elterülő szőnyegen. Mi ennek az oka?, kérdezte egy hang. A bátyám hangja. A légellenállás, mondta George. Vártam, hogy Joseph majd elmagyaráz valamit George-nak. És miért így oldottad meg?, kérdezte Joseph. Mert így gyorsabb, felelte George, és valamit lefirkantott egy blokkra. Várj csak, ezt csináld újra, mondta Joseph. Melyik részét? Azt ott. A játékvonat végigdöcögött a piros-kék síneken. Egy fél órán át csak üldögéltem ott hallgatózva, és ezalatt Joseph egyetlenegyszer sem magyarázott semmit a vendégének. Ha együtt jártunk volna iskolába, nem lepődtem volna meg ennyire. Képtelen volt tartani azt az iramot, amely mindenkit lenyűgözött, amikor még annyi idős volt, mint akkor én, és mire hetedikes lett, haladó matekos volt, az igaz, de az osztályban legalább hárman is megelőzték őt. Életében először a házi feladatával is foglalkoznia kellett, hogy tartani tudja a lépést. Lángészből jó eszű lett, és bár jó eszűnek lenni nagyon jó dolog, egy csodagyerek számára ez mégiscsak lecsúszás. A vonat, ahogy döcög vissza az állomás felé. Számomra ez az észbeli képességein túlmutató következményekkel járt. Amióta megszülettem, azt hittem, hogy Joseph azért olyan fura, mert olyan okos. Most meg itt van George, aki még okosabb, és mégis tudja a nevemet. Valahányszor átjött, mindig fontosnak tartotta köszönni. Amikor meg elment, integetett. Aznap rajtakaptak. Épp az előszoba szőnyegén heverésztem hanyatt, és a vonat kerekeit pörgettem, amikor George jött ki az ajtón, hogy telefonáljon.
Hé, Rose, mondta. Bocsánat, mondtam. Vonatot építek. Hová tart?, kérdezte. Úgy értem, vasúti pályát, mondtam. Micsoda? A vonat. Ó, mondtam. Venturába? Húzz el, morogta Joseph a hálószoba mélyéből. A vonatommal közelebb húzódtam a konyhához, hogy halljam George telefonbeszélgetését. A húgára csörgött rá, aki értelmi fogyatékos volt. Azt mondta a telefonba: rajzolj nekem még egy elefántot, rendben? Egy haver kéne a régi elefántomnak. Anya is a konyhában volt, egy zöldségszűrőben brokkolit mosott a csap alatt. Miután George letette és visszament, anyára néztem. Helyes fiú, mondta. Nem egy sivatag, mondtam én. Ezt meg hogy érted? Félretette a brokkolit, hogy lecsöpögjön a mosogatóba. Nem azt mondtad, hogy Joseph a sivatag? A csap alatt leöblítette a kezét. Dehogyis sivatag, mondta, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna. Joseph olyan, mondta, mint egy kristálybarlang: kívül semmilyen, belül csodálatos. Néztem, ahogy megtörli a kezét. Az én anyám karcsú, ügyes ujjait. Már akkor is igen vegyes érzéseim támadtak, amikor Joseph-et dicsérte. Egyfelől féltékeny voltam, amiért ő kristálybarlanggá lépett elő – egy kristálybarlanggá! másfelől viszont meg is könnyebbültem, amiért nagyrészt ő vonta magára anya szuperfigyelmét, amitől időnként az az érzésem támadt, hogy megfulladok a fényben. A bátyám ugyanezt a fényt fogta, és kőfalakká hajtogatta, hogy ott bújjon meg a topázkristályok meg a fekete turmalin éles, ferde szélei közt. Neki kristálylapjai meg prizmái vannak, mondta. Ő egy bonyolult geológiai meglepetés. Ott maradtam a konyhapultnál. A kezemben még mindig ott volt a legóvonat. És apa micsoda?, kérdeztem. Ó, az apád, felelte csípőjével a pultnak támaszkodva. Az apád egy nagy, erős, makacs, szürke vándorkő. Felnevetett. És én?, kérdeztem utoljára mohón. Te? Bébi, te egy... Mozdulatlanul álltam. Vártam. Te egy... Rám mosolygott, miközben összehajtogatta a kék-fehér kockás konyharuhát. Te egy tenger csiszolta üveg vagy. Az a szép, zöld fajta. Mindenki szeret téged, mindenki haza akar vinni.
Eltartott egy darabig, amíg a vasúti pályám összes darabját összeszedtem, és elraktam a hálószobámban. Ezt bóknak szánta, gondoltam egyre magamban, miközben a darabokat pakoltam egymásra; jól kéne tőle érezned magad, gondoltam.
10
Napfényes, kánikulai szombatra virradt. Hivatalosan kilenc lettem. Abban a szempillantásban kész voltam indulni, amint felébredtem. George ugyan csak délre ígérte magát, de én összevissza ugrabugráltam a házban, már délelőtt tízkor kinyitottam a bejárati ajtót, és végigkémleltem a járdán, lehullott levelekből ösvényt raktam ki, aztán amikor George a háztömb sarkán bekanyarodott, én visszarohantam, hogy úgy nyissak neki ajtót, mint aki meg van lepődve. Szia! Ő is köszönt, sietősen elénekelte, hogy boldog szülinapot, és már ment is egyenest Joseph szobájába. Tízpercnyi rábeszélés után Joseph egy A baseballban a sapka a legjobb feliratú baseballsapkában lépett ki, George pedig megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha együtt mennénk át a Beverlyre az egyik pékségbe, amelyiknek a specialitása a méregdrága házi süti, darabja három dollár. Jó, mondtam, és biccentettem hozzá. Boldogan. A hőhullám valamelyest megenyhült, elviselhetőbbé vált ezen a fehérre lúgozott égboltú szombat délutánon, apám odavolt teniszezni, anya a műhelyben ismerkedett a szerszámokkal, mi hárman pedig együtt elindultunk, átvágtunk a Melrose-on, és dél felé sétáltunk a zsakarandafákkal szegélyezett négylakásos társasházak mellett, amelyek barátságosan sorakoztak egymás mellett végig a Spauldingon. Az utcán átkelve anyám szerint még mindig meg kellett fognom valaki kezét. Majd tízévesen már segítség nélkül is átmehetek. Azelőtt éveken át rengetegszer fogtam Joseph kezét, de az olyan volt, mintha valami növényt markolásznék, és olyan mélységes csalódást éreztem, amiért az ujjai nem szorítanak vissza, hogy egy idő után a keze helyett inkább a karját fogtam meg. Az első pár utcán átkelve most is ezt tettem, ám az Oakwood sarkán egy hirtelen ötlettől vezérelve George kezét ragadtam meg. És az ujjai azon nyomban visszaszorítottak. A nap is kisütött. Az ablakokat sötét rózsaszínben pompázó, fürtös bougainvillea indák fonták körül. A meleg tenyere. A járdán narancsszín cirmos cica bóklászott. A lépcsőkön emberek üldögéltek szakadt fekete pólóban, és dohányoztak. Megnyílt a város. Elértük a jár dát, és elengedtük egymás kezét. Ott helyben azt kívántam, bárcsak az egész világ egyetlen utca lenne. Ahogy ezek ketten előrementek, és Joseph egy fikuszlevéllel a levegőt csapkodva magyarázott valamit a forgatónyomatékról, én a hátukat meg a gesztikuláló karjukat néztem. Örömömben, hogy engem is bevettek a brancsba, teljesen meg is feledkeztem a kirándulás céljáról, de amint a sarokhoz értünk, és befordultunk a
Beverlyre, a vaj meg a cukor selymesen lengedező, kellemes illata mindent az eszembe idézett, és a szag, amelytől másoknak rendszerint összefut a szájában a nyál, belőlem gyomoridegességet váltott ki. Nyam, mondta George. Joseph a szemeit forgatta. Valahogy mintha be lett volna oltva illatok ellen. Odakint ült le a pékség előtt, egy kókadozó azáleákat körbekerítő, alacsony kőfal tetejére, és előbányászott egy kötegre valót az elmaradhatatlan milliméterpapírjaiból. Én kint maradok, mondta. Igazi munkát végezni. Neki is állt szortírozni a milliméterpapírokat. George megfogta előttem az ajtót, úgy masíroztunk be libasorban. Ha Joseph-fel csak nagy ritkán maradtam magamra, George-dzsal magától értetődően még sohasem voltam egyedül. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Olyan volt, mintha felkértek volna táncolni. Vagy komolyan megkértek volna valamire. Az üzlethelyiség üres volt, én meg ott álltam a kellős közepén feszengve, és elolvastam, amennyit csak ki tudtam böngészni a falakat borító lelkes feliratokból, amelyek mind arról biztosítottak bennünket, hogy az összes süti a helyszínen sült, abban pedig már előzőleg egyetértettünk George-dzsal, hogy a mai teszt szempontjából ez kulcsfontosságú tényező. Jobb, ha ezt nem otthon csináljuk, mondta, és odalépett hozzám. Esetleg másféle dolgokra jöhetünk rá, ha nem ismerjük az embereket. Rendben, feleltem. Emeld ki a tárgyadat a környezetéből, és vizsgáld meg újra, mondta ujjaival macskakörmöt mutatva. A fakkokból kivettem egy csokidarabosat meg egy zabpelyheset. George is ugyanezt tette, és közelről rám nézett azok alól az ívelt szemöldökei alól. Jól van, mondta. Készen állsz? Azt hiszem, feleltem. Letelepedtem egy vörös-bézs asztalhoz. Ne kapkodd el, mondta Geor ge. Beleharaptam a csokidarabosba. Visszafogtam magam. Addigra, már vagy egy hete, valamivel hamarabb el tudtam igazodni a rám rontó rétegek között. A csokidarabok gyáriak voltak, ezért nekik is enyhén fémes, személytelen ízük volt, a vajat karámban tartott tehenek tejéből készítették, ezért nem volt annyira gazdag az íze. A tojásokat egy csipetnyi messzeség meg műanyag árnyalta. Ezek az alkotórészek mind valahol a távolban zümmögtek, a pék pedig, aki a tésztát bekeverte és megformázta, mérges volt. Engesztelhetetlen harag, magában a sütiben. Mérges, mondtam George-nak, aki állva böngészett a sorok között – fehér
csokoládés puszedli, cukormentes omlós süti és a magáét rágicsálta. Mérges süti lenne?, kérdezte. Tétován bólintottam. Még egyet harapott az övéből, láttam rajta, hogy feszülten figyel, igyekszik azt érezni, amit én. Tekintete valami közelire fókuszált. Apám, mondta egy perc elteltével a fejét rázva. Semmi. A pulton álló csengőhöz lépett. Kis idő elteltével eladósegéd botorkált elő hátulról, egy rövidre vágott, feketére festett hajú, büszkén ívelő orrú fiatalember lisztporos, vörös formaruhában. Mgen, mondta. Mi tetszik. Ezt maga sütötte?, kérdezte tőle George. A fiatalember, a húszas évei elején járhatott, lenézett a fél sütire, ami még mindig George kezében volt. Az milyen? Csokidarabos, mondta George. A másik megszívta az orrát. Az órára nézett. Ja, mondta. George a pultra könyökölt, és keresztbe rakta milliózsebes nadrágba bújtatott lábát. Ekkor már szerelmes voltam belé, fülig. Nem érdekelt, hogy a bátyám egész héten gyűlölködő, szemmel verő lézerpillantásokat lövellt felém. Hamarosan, tudtam én, majd valami más vonja magára a fiúk figyelmét – a törött öntözőfej, egy hirtelen időjárásváltozás vagy a La Brea-n közlekedő autóbusz-járatok, egyelőre azonban én voltam az első számú projekt, a vörös sütis formaruhás fiatalember pedig válaszolt George-nak, ahogy a legtöbben, mert George azzal a barátságosan ragyogó tekintetével akart tőle valamit, konkrétan az ő páratlan egyedülállóságát, amelynek oly nehéz volt ellenállni. Iskolai felmérést végzünk, mondta George, és közelebb hajolt hozzá. Feltehetnék néhány kérdést? Hát, felelte a fickó. Milyen volt a kedve, amikor ezt készítette? Semmilyen., mondta a fickó. Én csak készítem a sütiket. Bele a tálba, bekeverni, kisütni, kész. Szereti ezt csinálni? Á, mondta a fickó. Kurvára utálom ezt a munkát. George pózt váltott a pultnál. Egy pillanatra megfordult, hogy egyenesen rám nézzen. Cukros por csusszant le a torkomon. Miért?, kérdezte Geor ge. Te szeretnél sütiket árulni rögtön a főiskola után?, kérdezte a fickó. Valószínűleg nem, válaszolta George. Még csak nem is szeretem a sütit, mondta a fickó. Beleharaptam a zabpelyhes sütibe. Ugyanazok a szintek – ezúttal a zabszemek, jól kiszáradva, viszont nem annyira jól öntözve, aztán a seízű mazsola, megaszalódott
szőlőből, amit szomjas munkások szüreteltek, aztán meg a pék, kapkodva. Az egész süti olyan kapkodó volt, mintha azért kellene gyorsan megennem, mert különben – valamiképpen – ő enne meg engem. Elsietett zabpelyhes süti, mondtam George-nak kissé hangosabban. A csokidarabos süti mérges, mondta hátrafordulva. És mi van a zabpelyhessel? Elkapkodott, feleltem. Visszafordult. Maga készíti a zabpelyhest? Á, nem, mondta a fickó. Azt Janet. Ki az a Janet? Reggelente dolgozik itt, felelte a fickó. Rengeteget fecseg a forgalomról. Rám pillantott. Állandóan elkésik, mondta. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. George elmosolyodott. Köszönöm, mondta a fickónak. George odajött hozzám, és a kezével két lófarokba húzta szét a hajam. De o-kos vala-ki, énekelte. A legszívesebben belécsimpaszkodtam és hozzákötöztem volna magam. De ezt én nem kívánom senkinek, mondtam. Szóval mi is az a fölmérés?, kérdezte a fickó, és csak úgy mellékesen megigazgatta a kuponkupacokat a pulton. Én egy piros széken ültem, amit egy csomó műanyag szöggel a padlóhoz rögzítettek. A lábujjam hegye épphogy leért a padlóra. Az asztalon sellakkal vastagon bevont bézs pöttyös minta, amellyel láthatóan spontán hatást igyekeztek kelteni. Egy falatot sem bírtam többet megenni egyik sütiből sem, úgyhogy otthagytam őket az asztalon morzsálódni. Azt hiszem, helymeghatározó tesztnek lehetne hívni, mondta George, és a maradékaim fölé hajolt, hogy elpusztítsa őket. Mondhatni, hol található az érzés a sütin belül, mondta csámcsogva. A fickónak ráncokba gyűrődött a homloka, egy fekete hajtincse meg a szemébe hullott. Vagy pedig bediliztem, mondtam a székemről. És?, kérdezte a fickó. Igazság szerint nehezemre esett végignézni, ahogy George habozás nélkül megeszi azokat a fél sütiket. Anélkül, hogy akár csak egy csöpp sietséget is érezne Janet zabpelyhesében, amely annyira elkapkodott volt, mintha valami főmufti előjegyzési naptárát enné az ember, vagy akár csak egy pillanatra is észrevenné, hogy minden egyes csokidarabosba egy bokszzsákot gyömöszöltek. Máris olyan féltékeny voltam mindenki másnak a szájára. De én részben azért szerettem Georgeot, mert ő hitt nekem; mert hogyha én egy hideg, barátságtalan szobában állnék, és azt kiabálnám, TŰZ VAN, ő átjönne, és megkérdezné, miért csináltam. Ugyanezért lesz majd belőle kiváló tudós is.
Nem, mondtam. Talán mégsem. Várj csak, ne mozdulj. A fickó eltűnt valahol hátul, ahonnan egy folpackkal feszesen becsomagolt szendviccsé a kezében jött elő. Szendviccsel is működik?, kérdezte. Nem moccantam. Odaadta nekem. George egyfajta semleges érdeklődéssel figyelt, én meg nem igazán tudtam, mit is kéne tennem, úgyhogy egyszerűen kicsomagoltam, és beleharaptam. Házi készítésű sonkás-sajtos-mustáros szendvics volt fehér kenyéren, a közepén egy vékonyka darab salátával. Nem is rossz, ami az étel részét illeti. Jóféle sonka, sima mustár valamelyik jól működő gyárból. Közönséges kenyér. Fáradt salátaszedők. De a szendvics egészében mintha valamiféle sikolyt éreztem volna. Mintha maga a szendvics sikoltozna hozzám, azt sikoltozná, hogy szeress engem, szeress engem, de jó hangosan. A fickó a pultnál feszülten figyelt engem. Ó, mondtam. A barátnőm készítette, mondta. A barátnője szendvicseket készít?, kérdezte George. Szereti csinálni, felelte a fickó. Nem is tudom, mit mondjak. Letettem a szendvicset. Mi az?, kérdezte a fickó. A szendvics azt akarja, hogy szeresse, mondtam. A fickóból kitört a nevetés. Pedig színtelen hangon mondtam. George fölvette, és beleharapott. Ez sonka?, érdeklődött. A szendvics?, kérdezte a fickó . Sikoltozott hozzám, mondtam, és lehunytam a szemem. Azt sikoltozta, hogy szeressem őt. George újra beleharapott, aztán a kenyeret jó szorosan visszacsomagolta a folpackba. Ez rá vall? Neem, mondta a fickó még mindig nevetgélve. Úgy értem, szereti őt?, kérdezte Geor ge. A fickó megvonta a vállát. Az attól függ, mit értünk azon, hogy szeretni, mondta. Az asztalra fektettem a fejem. A sikoltozás hangos volt, az információ pedig, amit ki kellett bogoznom, túl sok, pláne egy kilencéves gyerek számára. George a pult fölött visszaadta neki a szendvics maradékát. Ennyi volt, mondta. Rose befejezte a próbálkozást. Odanyúlt, megfogta a kezem, és megszor ította. Pedig nem is az úttesten voltunk. Kösz a segítséget, mondta George, azzal fölállt, és engem is magával húzott. Maga fantasztikus volt. Mondja meg Janetnek, hogy vegyen vissza a tempóból. Huss, mondta a fejét csóválva a fickó. Jesszus. Kösz?, mondta olyan hangon, mint aki nem akarja, hogy elmenjünk. Kidobtuk a szalvétánkat, aztán kipréselődtünk az ajtón; én még mindig George
kezét szorongattam. Annyira megkönnyebbültem, amikor odakint meghallottam a forgalom zaját, amikor megpillantottam a felhúzott kocsiablakok buborékjait, az embereket, akikhez nem férhettem hozzá, ahogy az autóikban mentek a dolguk után. Odakint Joseph még mindig azon a kőfalon üldögélt, amelyik azt a pár nyamvadt rózsaszín azáleatövet védte, és szirmokba rendezett görbéket rajzolt a papírra. Hát, nem pite, mondta George eléje állva. Fölemelte a kezem, mintha megnyertem volna valamit. A hugicád. Mint valami mágikus ételmédium vagy ilyesmi, mondta. Joseph felnézett. Egyetlen arcizma sem rándult. Helyette átnyújtott három, tökéletes alakzatokkal teli milliméterpapírt. Selejtek a faladra, mondta. Király, mondta George, és egyenként megnézte őket. Szóval, mondta George felém fordulva, ahogy elindultunk. Úgy látszik, főleg azokról az érzésekről van szó, amikről az emberek nem is tudnak, mi? Nekem is úgy tűnt, de egyáltalán nem tetszett a dolog. Az a fickó olyan dühösnek látszott!, mondta nevetve, és elmesélte Joseph-nek a kereskedősegédet. Joseph végighallgatta George-ot, én pedig George kezét fogtam meg, valahányszor átmentünk az úttesten, ő meg a meleg, erős ujjaival szorította az enyémet. Néha a járdára érve elfelejtette elengedni a kezem, én meg addig fogtam az övét, ameddig hagyta, amíg szüksége nem lett a karjára, hogy gesztikulálva bemutassa a kövirózsa gótikus szépségét vagy egy hetykén félrecsapottan álló kéményt. Egyszerűen tudtam, milyen ér zést keltett az a szendvics. Kezem az övében, a rám törő szeretethullámok közepette fölnéztem arra a rengeteg lakásablakra, bekukucskáltam a széles utcai ablakokon, amelyek sötétbordóra és matt vörösre festett nappalikra nyíltak. Ételmédium vagyok, mondtam magamban, pedig már a gondolatára is legszívesebben bemásztam volna az épületek alá, hogy soha ki ne öjjek onnan. Kiélveztem azt a sétát, és jól is tettem, mert amint hazaértünk, a kötelék elpattant. Vagy Joseph vágta el. Abban a minutumban, hogy beléptünk, már rohant is a szobájába, hogy kihozzon egy ritka keménytáblás, illusztrált könyvet a fraktálokról, amit a könyvtárból vett ki, és a nappal hátralévő részét estébe nyúlóan kettesben azzal töltötték, hogy egy levelet bámultak.
11
Ahogy a tavaszi nappalok egyre hosszabbak lettek, apa még többet teniszezett, és elvállalt egy viszonteladói jogokkal kapcsolatos ügyet, anyám pedig folytatta az
asztalosságot, ahonnan fűrészportól meg gyantától melegen illatozva tért meg. Hazahozott egy tíkfa deszkát meg egy szatén simaságúra csiszolt dobozt. Egy ívelt háttámlás fenyőfa étkezőszéket egyenes, szögletes lábakkal, aranybarnára pácolt háttámláján bonyolult mintázattal. Gyönyörködve álltuk körbe. Szétterpesztett ujjakkal panaszkodott a szálkák miatt, úgyhogy Joe-val soron kívül el is bumliztak az egyik kozmetikai üzletbe, ahol a bátyám kiválasztotta a legelegánsabb csipeszt, ami csak a polcokon volt. Még mindig szerettek kettesben ügyeket intézni. Azon a héten vasárnap este, vacsora után Joseph szorosan anya mellé ült a szófára, a csipeszt óvatosan egy lapos tál meleg vízbe mártotta, és a hosszú ujjai meg az örökölt kézügyessége segítségével türelmesen megtisztította anya kezeit. Amint egy szálkát kihúzott, papírtörlővel lepiszkálta, a csipeszt újramártotta, és már kereste is a következőt. Így ment ez egy órán át, és hamarosan rendszeres vasárnap esti programmá vált. Még a végén agysebész lesz belőled, Joe, mormolta anya, miközben a fiát figyelte. Néha azon töprengtem, hogy vajon szombatonként nem nyersfán húzkodja-e végig a kezét, hogy a kettejük különleges együttlétét fenntartsa. Küzdöttem tovább, végig az egész tanévet. Kitöltögettem a helyesírási munkafüzetemet. Fölszálltam a buszra. Szünetben elsőként álltam be a sorba a kidobóshoz, és a tanítónak többször is ki kellett állítania, mert túl erősen dobtam a labdát. Eddie azt mondta, csalok. Eliza túlságos együttérzéssel nézett rám az oldalvonalról; meg is dobtam a labdával. Az egyik gyerek szemüvegét eltörtem, mert túl közel hajítottam a labdát az arcához. Nem tudtam, ki mással beszélhetnék, vagy kinek mondhatnám el, így hát csomagolt gyorsételeket eszegettem magamban, és közben megtanultam az ország különböző részein lévő gyárakból származó zsúfoltság és egyhangúság közti finom különbségeket, meg a vegyesboltból való előre elkészített ételeket ettem, amelyeket boldog eladók, feszült eladók és frusztrált eladók állítottak össze, néha pedig még a hűtőszekrényt is féltem kinyitni. A sült termékek voltak a leghasználhatóbbak, minekutána ezeket készítették a leghosszabb ideig és a legparányibb hozzávalókból, úgyhogy leginkább az ilyen-olyan magas feldolg ozottságú ételekkel voltam el – hal formájú gumicukorral, mogyoróvajas kekszekkel, burgonyachipsszel –, amiket senki sem készített, meg hébe-hóba gyorséttermi burgerekkel, amelyeket gépek állítanak össze, és – gyakran – emberi kéz érintése nélkül készülnek el, meg nyers gyümölcsökkel és zöldségekkel. Az iskolában megettem az almámat meg a répáimat, aztán a zsebpénzemből vásároltam ennivalót valamelyik automatából, és ezekkel húztam ki az egész napot. Megkérdeztem apámat, nem járhatnánk-e el gyakrabban étterembe enni, hogy anyát tehermentesítsük a főzés alól. De hiszen én szeretek főzni!, mondta anya hadonászva. Olyan nagyon rossz lenne a főztöm? Nem, dehogyis, feleltem; tanítani
kéne. Megrángattam apám mandzsettáját. Kérlek. Apa nem volt annyira oda a mellbevágó éttermi adagokért, de azért összeszorított ajkakkal gondolkodott, majd megemlített egy új olasz éttermet a Beverlyn, ami szerinte jó lehet. Szombaton kerekedtünk föl. A séfnek egy kissé zsémbesre sikerült a minestronéja, de ugyanakkor nyájas, könnyed és könnyen fogyasztható is volt. Ez már hagyomány?, énekeltem reménykedve a kocsiban. Muszáj nekem egy ültő helyemben egy egész fontnyi húst megennem?, mondta apa, miközben áthajtott a sárga jelzésen. Most komolyan. Anya megcirógatta apa nyakát. Te még növésben vagy. De nem!, mondta apa a kormánykerékre csapva. Én már nem növök sehová se! Csak széliében! Az iskolanővér kontrollra hívatott. Négy fontot fogytam. Ő fagylaltot javasolt. A fagylalttal általában nem volt semmi baj. Vissza is szedtem. De mi lesz így velem?, kérdeztem George-tól néhány hónappal a sütiboltban tett látogatás után, amikor Joseph kiment a szobájából, hogy készítsen egy tál pattogatott kukoricát. George a padlón hevert hanyatt fekve, korábban valahogy szert tett egy olyan vörös fényű lézermutatóra, és most azzal világított föl a mennyezet sarkaiba. Hé, mondta. Ezt nézd. Egylábnyival beljebb léptem, és néztem, ahogy a vörös fény a mennyezet minden egyes találkozási pontját megjelöli egy pöttyel. Fénysugarak, mondta. Szép, mondtam. De mit kezdjek vele?, kérdeztem újra egy perccel később. Mivel? Az evési problémámmal. Egyenest a homlokomra irányította a vörös pontot. Most olyan vagy, mint egy indiai, mondta. George? Ez nem probléma, mondta arrébb mozdítva a pontot. Ez fantasztikus dolog. Utálom, mondtam a szám sarkát rángatva. Még az is lehet, hogy rákapsz, mondta, és a vörös pontot most a kulcslyukon lőtte át. Rám mosolygott, és bár a mosolya őszinte volt, valahogy távolról jött. Már nem egy csónakban eveztünk. Neki lojálisán kellett viselkednie, én pedig hallottam, ahogy a konyhában pattog a kukorica, aztán megcsapott a serpenyőben olvadozó vaj ínycsiklandó illata. Az a pattogatott kukorica: a puffadt, sós, összeroskadó halál. Én ugyan egy falatot sem eszem belőle. Talán, mondtam. Szerintem, mondta George, neked szuperhőssé kéne válnod. A számra irányította
a pontot. Nyisd ki, mondta. Lézer, le a torkomon. Úgy, ni, mondta, és körbetáncoltatta a pontot. Szuperszáj. Csaknem fél évvel a tortás incidens után, egy augusztusi szombat reggelen gyümölcs és élesztő illatára ébredtem, meg arra, hogy anya a konyhában tesz-vesz, gyümölcsös pitét üt össze a semmiből. Joseph már korán elment, hogy a parkban egy elemmel működő rakétát bocsásson fel George-dzsal, apa kocsijának dudája pedig a szokott időben harsant fel, hiába volt hétvége. Feszültség uralkodott a házban. Apa pikírt, anya ingerült. Amikor apa otthon volt, anya hadarva mindenféle sztorikat mesélt neki, apa meg mintha képtelen lett volna odafigyelni rá, a tekintete ide-oda rebbent a szobában. Amikor aznap reggel pizsamában becsoszogtam a konyhába, anya úgy fogadott, mint a réges-rég eltűnt legjobb barátját. Rose!, mondta, amikor az ajtóhoz léptem. Jó reggelt! Hogy vagy? Hogy aludtál? Megragadott, hogy magához öleljen, és szorosan ott is tartott. Frissen mosott haja úgy illatozott, akár egy zsenge levendulamező. Úgy!, mondta a tenyerét összeütve. Édesem. Mit szólnál, ha pite lenne reggelire? Az a tény, hogy egyáltalán fönt volt, valószínűleg azt jelentette, hogy a hajnali kétórai felkelése után már nem is feküdt vissza aludni, és hogy unalmában kezdett el sütni öt körül. A pultot egy csomó keverőtál, kanál meg kiszóródott liszt borította. Vagy gabonapehely?, mondtam én. A legújabb receptet próbáltam ki az újságból, mondta. Őszibarackos-vecsernyés pite. Felkészültél, anyóca? Megkóstolod velem? Vecsernye?, kérdeztem. Az nem valami esti ima? Hebrencs?, mondta. Hecsedli? Valami ilyesmi. Sugárzó arccal a konyhaasztalhoz húzott. Ez nem rá vallott, hogy ilyen szeleburdi legyen. Aznap reggel mindenhol csupa figyelmeztetésbe botlottam. Anyám általában gyakrabban szokott sütni, csakhogy tányérszám hordta a desszertet az asztalosműhelybe, mert a főnöke, hála istennek, édesszájú volt. A sajttortát egyszerűen imádta, mesélte ragyogó szemmel anya. Az összes zabpelyhes sütimet befalta. Az asztalosmunka, a műhelybeli emberek meg a fiával eltöltött nyúlfarknyi, lopott idő valamiféle bűvös kombinációja még azok után is Silver Lake-be hajtotta ót, hogy a szokásos korlátaiba ütközött, én meg minden áldott este, miután ágyba dugott, hálaimát mondtam az asztalosok főnökének, amiért bevette a gyomra, amit az enyém képtelen volt. Ezen a reggelen azonban csak én voltam kéznél, ráadásul hétvége volt, az asztalosműhely is pihent, és az egész konyhát hamisítatlan amerikai illatok töltötték be, az atlantai gyümölcsöskertek, az oregoni csipkebokrok, az angliai piteörökség illata, a Mayflower puritánjaival megspékelve. Kóstold meg, te vagy a gyerek. Ugyanaz a régi rettenet és ugyanaz a régi
reménység, és éppen e reménységnek köszönhetően megettem azt a szelet pitét, amit anya vágott a fehér kistányérra, ezüstvillával, a mennyezeti lámpatest kettős villanykörtéje alatt. A százszorszépes pizsamámban és a szakadt nyuszis zoknimban. Olyan rossz íze volt, hogy alig bírtam a számban tartani. Mit gondolsz?, kérdezte anya hunyorogva, miközben megkóstolta, és hátradőlt a székén, ahogy előtte is. Tortával kezdtük, pitével végezzük be. Én is előredőltem. Most utoljára képtelen voltam bármit is elrejteni. Kihajoltam a székemből, és ler ogytam a konyha kövére. Azért kerültem a padlóra, mert le kellett mennem. A szék túl magas volt. A lámpatest vakító. Rose?, mondta anya. Kicsim? Jól vagy? Nem, feleltem halkan. Fuldokolsz?, kérdezte. Nem, mondtam. De lehunytam a szemem. Valami torkon ragadott. A pitetészta karcossága, az őszibarackszirupé: minden egyes falat telis-teli ugyanazzal a régi borzasztó vágyakozással. Ő volt? Én voltam? Már jócskán benne voltunk a délelőttben, odakintről hallottam, ahogy a környékbeli gyerekek bicajoztak, a kerekeik fröcskölve gurultak át a kora reggeli fűlocsolásból megmaradt tócsákon. Odáig szokatlanul enyhe volt az augusztus, odakint a fény nyílt és tiszta. A locsolófejek permetjétől még nyirkos levegőben szerettem végigbóklászni a járdán, és egy kettéhajtott falevéllel felkanalazni a tekergőző gilisztákat, hogy visszatuszkoljam őket a földbe. Általában ilyesféle gondtalan gyerkőc voltam én, a giliszták megmentője. Ma reggel azonban, mialatt a gyerekek odakint ricsajozva bicajoztak, én magamhoz ragadtam egy papírtörlőt, és erősen végighúztam a nyelvemen. Tépkedni kezdtem a számat. Gyere már ki!, bömböltem. Mi az, kicsim?, kérdezte anya a székéből kikászálódva. A szám, feleltem, és hirtelen sírva fakadtam. A forró könnycseppek, végig az arcomon. Mindent elöntenek. Megpróbáltam tépni – a számat – az ujjaimmal. Szedd ki!, mondtam. Kérlek. Anyuci. Szedd le az arcomról! A konyhakő hűvös volt, és én annyira örültem neki, hogy ott van, a padló, hogy mindig ott van, és lehajtottam az arcom, egyenest a kőre, és hagytam, hogy a hűvössége megnyugtasson. Anya mellém térdelt, arcán az aggodalom pírja. Rose, mondta. Kicsim. Én ezt nem értem. Mire gondolsz? Elhajítottam a papírtörlőt. Újat téptem. Végigtöröltem vele a nyelvemet. Újat téptem. Eddig óvakodtam anyám süteményeitől, de most már hónapok óta az ő meleg vacsoráját fogyasztottam, amit minden áldott este nagy gonddal és szeretettel készített a számunkra. És közben azon igyekeztem, nehogy minden kiüljön az
arcomra. Minden egyes falat után bekaptam egy burgonya-chipset. Ebédidőben a barátaim ebédjét kóstolgattam falatonként, feltérképeztem a menzát, és végül rá is találtam egy jóféle szalonnás tésztájú pizzára, amit az iskolai konyhán készített egy hajhálós szomorú nő, aki egészen a bal szélen dolgozott. Szomorú volt, az igaz, de a szomorúsága annyira igazi volt, annyira érezni lehetett benne, hogy nagyon is ehetőnek, sőt finomnak találtam a paradicsomszószt meg az olvasztott sajtot. Igyekeztem minden alkalommal úgy időzíteni, hogy a menzán az ő főztjét kapjam, ugyanis néha velünk egy időben tartott ebédszünetet; tolakodtam, hogy én legyek az első a sorban, hogy még elcsípjem, mielőtt lelépne, előrefurakodtam, a tanítónő félre is vont, hogy megkérdezze, mi folyik itt. Van egy néni a menzán, mondtam az égszínkék gomb fülbevalóját bámulva. Akkor is az osztállyal kell maradnod, Rose, mondta, és alaposan végigmért. Ez a szomorú nő tíz perccel csöngetés előtt ért vissza az ebédszünetről, úgy hogy addig én egy almát vagy valami csomagoltat majszoltam, és amint visszatért, rohantam az ablakához, és bármit elvettem, amihez hozzányúlt, hogy még az ebédidő vége előtt ehessek valami felismerhető érzést. Amikor csak tehettem, gyorskajákat ettem, ami nagyjából olyan volt, mint amikor az utcán átkelve inkább Joseph karját fogtam meg, hogy ne kelljen elviselnem a keze okozta csalódást. Azon igyekeztem, hogy minden egyes új helyen valami laktatót találjak, és ez már az egész nappali világomat felemésztette. Otthon pedig mindeddig nap, mint nap úgy tettem, mint akinek jólesik az étel, a szüleim közti hetekig tartó űrök és hallgatások közepette, az anyám okos, kialvatlan tekintetétől kísérve, de valamilyen oknál fogva akkor egyszer egyszerűen képtelen voltam úgy tenni, mint akinek ízlik a pitéje. A pite, ahogy ott virított a pulton, és két vaskos barna szelet hiányzott belőle. Mi az? Rose? A pite? Olyan rossz ízed van, mondtam a padlókőnek. Ezt hogy érted?, kérdezte a vállamat megérintve. Te a padlónak beszélsz? Már megint rólam beszélsz, Rose? Olyan szomorú vagy benne, mondtam, és magányos, és éhes, és szomo rú... Hol benne?, kérdezte. A pitében, feleltem. A pitében?, kérdezte összerezzenve. Ezt hogy érted, kicsim? Semmi kicsim, mondtam. Nem vagyok többé kicsim. Rose?, szólt összehúzott szemöldökkel. Megint rám jött a sírhatnék. Minden elhomályosult. A számat karmolásztam. Mit csinálsz?, kérdezte, és megragadta a kezemet. Édesem? Elhúzódtam tőle. Éreztem az ízét, mondtam előrebukva. De Rose, mondta, minek az ízét... ÉREZTEM AZ ÍZEDET, mondtam. TŰNÉS A SZÁMBÓL. Kocsival vitt el a sürgősségi osztályra. Végig sírtam az egész utat, aztán
várakozás közben is csak sírtam a műanyag széken. Végre-valahára bejött az orvos, beadott egy injekciót, és lefektetett. Vigasztalhatatlan hallottam anyám aggodalomtól magas hangját, miközben elszenderedtem.
12
Az orvosoknak fogalmuk sem volt, hogyan diagnosztizáljanak, de az biztos, mondták, hogy valami téveszmém van a számmal kapcsolatban. Aznap hat órát töltöttem a Cedars-Sinai Egészségügyi Központ sürgősségi osztályáról nyíló szárnyban, vizsgálatokon estem át, kérdésekre válaszoltam, csészébe pisiltem. Délelőtt fél tizenegy körül érkeztünk, és miután lecsillapodtam, elmúlt az injekció hatása, és már túl voltam néhány órányi alapvető egészségügyi kivizsgáláson, egy félholdszemüveges, magas orvos lépett a helyiségbe, ahol lábadoztam. Némán pihentem az ágyban. Kínosan éreztem magam a jelenet miatt, amit rendeztem. Anyám oldalt ült egy széken, és idegesen rámolt a táskájában. A helyiséget körbekörbe a bézs különböző árnyalataival festették ki – sötétbézs szegélyek, elefántcsontszín fal és egy ízlésesen bekeretezett akvarell néhány vázába állított szalmaszálról. A doktor leült az ágyam szélére, és egy sor kérdést tett fel. Hogy érzem magam? Aludtam-e? Mit ettem? Fél kilenckor szoktál lefeküdni?, kérdezte, és le is írta. Igen. És mikor kelsz? Hétkor. És éjszakánként fel szoktál ébredni? Néha. Valamit firkált a kórlapra. Miért? Csak néha fordul elő, mondtam. Hogy kettőkor felébredek. Anya úgy húzta el az orrát, mintha valami fura szagot érzett volna. A doktor anyához fordult. Á, mondta együttérzéssel. Álmatlanság? Á, dehogy, felelte anya. Csak egy kis nyugtalanság. Ó, persze, mondta az orvos. Nyugtalanság, azt ismerem. Idevalósi? Bay Area, mosolyodott el anya. Bay Area!, mondta a doktor. Az nagyon szép hely. Én sacramentói vagyok. Ó, igazán? Volt, mondta anya. Elnézést, szóltam közbe. Mindketten felém for dultak. Végeztünk?, kérdeztem. A doktor már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de aztán újra
beletemetkezett a kórlapomba. Feltett még néhány kérdést a hányással kapcsolatban, akárcsak az iskolanővér, és azzal a doktorosan szögletes kézírásával mindent lejegyzett. Aztán kiment. Anya utánament, hogy beszéljen vele. Én visszahanyatlottam a párnára, és éveket öregedtem az alatt az egyedül töltött óra alatt. Egy idő után egy másik orvossal újra bejöttek, és megálltak a kórházi ágyam lábánál. A szemetes használt papír zsebkendővel, ragacsos cukorkával meg gyűrött névjegyekkel telt meg, anyám kézitáskájának hulladékaival. Mindhár indhár man felnőtt mivoltuk magasából meredtek m eredtek rám. Köszönöm a segítségüket, mondtam egyenes háttal felülve. Jobban vagyok. Előzőleg kórházi tálkában tésztalevest szolgáltak föl nekem, amelynek sértődöttség íze volt, finom és telt. Mind megettem, és úgy intéztem, hogy ezt ők is lássák. Az utolsó szemig megettem a barázdás szélű műanyag csomagolásba gyömöszölt sós ropogtatnivalót, amely egy East Hanover-i gyárban készült, New Jerseyben. Nagyon sajnálom, mondtam. Lázas voltam? Tudod, hogy a szádtól nem szabadulhatsz meg, mondta a magas orvos. Tudom, feleltem. f eleltem. A testemhez testemhez tartozik. tar tozik. A másik doki a fejét vakarta. De... Nem tudom, miért mondtam, mondtam. Rosszul éreztem magam. Anyám, aki oldalt állt, közéjük közéj ük hajolt. Fog... Fog..., suttog suttogta ta a magasabb or o r vosnak. Mindkét orvos félrebillentette a fejét. Úgy tűnik, jól van. Adjon neki időt, mondt mo ndták. ák. Talán Talán csak egy eg y elszigetelt elszig etelt incidens. Befejeztem a levesemet. Visszaöltöztem a saját ruhámba, közben anyám elé papírokat tettek, hogy írja őket alá. Ajtónk előtt kerekes székes öreg férfi gurult el. Odakint az előcsarnokban a folyosók fluoreszkáló világítása tompa izzást kölcsönzött a fehér linóleumpadlónak, amitől nehezen lehetett volna megmondani, milyen napszak van, de én a távolban megpillantottam egy padlótól mennyezetig érő ablakot, amit sárgán világított meg a fakuló délutáni fény. Miután anyám végzett a papírmunkával, az orvos egy cseresznyés nyalókát nyomott a kezembe, amely egy louisianai gyárból került ki, ahol az ízesített, forró cukrot kis körökkel teli fémasztalon hagyták megdermedni, aztán egy fehér kartonrúdra préselték. Nyoma sem volt benne senkinek. Köszönöm, mondtam. Egészen a pálcikáig leettem. A parkoló parko lóban ban óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját aj taját,, és az ülésembe telepedtem. Köszönöm, hogy hog y elhoztál. elhoztál. Hát persze, mondta m ondta anya kihátr kihátr álva. A vizsgálatok vizsgál atok rendben r endben voltak? Rendben, Rendben, felelte. f elelte. Ujjait a kormánykerékre fűzve úgy vezetett, mintha a mellkasára akarná húzni a volánt.
A 3rd Streeten nagy volt a forgalom. Valamiféle adománygyűjtő gyaloglás zajlott. Az üzletek, kirakataikban ruhák, fújt üvegvázák, zsúfolásig megteltek nézelődő emberekkel. Megijesztettelek, Megijesztettelek, mondta mo ndtam m vékony hangon. hang on. Felsóhajtott. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a hajamat. Tényleg megijesztett megi jesztettél, él, mondta mo ndta.. Sajnálom. Ó, Rose. Többet nem nem for fo r dul elő, mondtam. Letekerte az ablakot és kidugta a könyökét, ujjaival a kocsi oldalán dobolt. Azt mondtad... Á, nem érdekes. Csak érjünk haza. Mit? Azt mondtad, rosszul érzem magam, annyira boldogtalan vagyok, hogy szinte már nem is vagyok, mondta. Tényleg?, kérdeztem, holott úgy emlékeztem az egész beszélgetésre, mintha csak magnóra vették volna. A nyitott ablakon át friss levegő vágott a kocsiba. Már négy felé járt az idő, idő , a napfény napfény aranylón ömlött ö mlött el a tájon. Jól vagyok, mondta. Csak azt akarom, hogy tudd, kicsi lány. Nem akarom, hogy ennyire aggódj értem. Kimondta, és odanézett, a szeme nagy, áttetsző volt, sötétkék, mint az óceán vize alkonyaikor. De a tekintetében még mindig ugyanaz a sóvárgás látszott. Kérlek, aggódj értem, láttam benne. A hangja elütött a pillantásától. Tudtam, hogy ha újra ennék valamijéből, az valószínűleg ugyanazt az üzenetet hordozná: segíts rajtam, nem vagyok vagyok boldog, boldo g, segíts! – akár valami valam i palackpo pal ackposta, sta, amit ami t minden egyes eg yes ételben elküldenek elkül denek az étkezőnek, é tkezőnek, és én most megkaptam. Vettem az üzenetet. És most nekem az a dolgom, hogy úgy tegyek, mint aki nem fogta az üzenetet. Jól van, mondtam. Bekapcsolta a rádiót. Együtt hallgattunk egy vetélkedőműsort a többjelentés szavakról. Én nem nagyon tudtam odafigyelni, csak a Fairfaxén elsuhanó házakat meg üzleteket néztem, tzmmm tzmmm,, tzmmm, egy eg y pillanatra feltű f eltűnik, nik, és már ott sincs. Az ember úgy el tud anyátlanodni, amikor napközben odakint látja az idegen embereket, ahogy vásárolnak, egy olyan napon, amely nem éppen kellemes. Azon a napon, amikor én a sürgősségi osztályról térek haza egy roham után, amelynek során meg akartam szabadulni a számtól. Egy ilyen napon nem könnyű elnézni a színes ruhákba öltözött, fénylő hajú embereket, amint tarkán szőtt pulóverekre mutog mutogat atnak nak meg mosolyognak. moso lyognak. Szerettem volna mindnyájukat eltüntetni. Ugyanakkor viszont szerettem volna a helyükben lenni, márpedig egyszerre nem lehet el is tüntetni őket, meg a helyükben is lenni.
Otthon Joseph a szokásosnál kedvesebben bánt velem, egy órán keresztül pacsézit átszottunk némán a maradék napfényszőnyegre vetülő ferde négyszögében. Apa is benézett, egy párnát hozott nekem. Anya elvonult szunyókálni. Joseph nyert. Korán lefeküdtem. A szokott szoko tt időben ébredtem. ébr edtem.
Második rész Joseph 13
A szüleim egy garázsvásáron ismerték meg egymást, amelyet apám főiskolai szobatársa rendezett. Mindhárman végzős főiskolások voltak Berkeley-ben, és apa szobatársa, Carl, huszonegynéhány éves korához képest szokatlanul pedáns természetű volt. Kedvtelésből olajozott ajtózsanérokat. Apa, aki egy született trehány, egyszer azt mondta, néha csak azért nyitotta ki a mélyhűtőt, hogy lássa a szépen egymásra tornyozott fagyasztott ételeket, a pizzalapok tetejére fektetett, kukoricával teli zacskókat. Jó hatással volt rám, mondta apa. Carl évente kétszer garázsvásárt is tartott, hogy megszabaduljon a limlomoktól. Anya szerette a garázsvásárokat, mert nagyon kevés pénze volt, és, mint mondta, rajongott a talált tárgyakért. Leginkább már akkor is a bútorok érdekelték, és addigra több bársonyhuzatos lábzsámolyra is szert tett, amiket aztán vendégszéknek használt a lakásában. Akkori lakótársának, a homokszín sörényű Sharlene-nek a főzés volt a szenvedélye, gyakran csaptak nagy vacsorákat a világ számtalan konyhájából, marokkói lakomákat meg olasz banketteket, ilyenkor az asztalt lila poharas fogadalmi mécsesekkel meg szakadozott szélű, öreg, elavult térképekkel díszítették, mert utazásra egyiküknek sem tellett. A lakótársa a menüt tervezgette hetekig, anyának pedig az volt a dolga, hogy az ülőhelyekről gondoskodjon. Szombatonként San Franciscóban, Oakland-ben és Berkeley-ben vadászott újabb lábzsámolyokra, az Ashby bolhapiacon meg minden nyitott garázsban, és azon a bizonyos reggelen, a kerteket éppen napsütés frissítette föl, ennél a hegy lábánál épült házikónál is megállt, hogy átböngéssze a takaros kupacokat, amikor a klubfotelben üldögélő magas, jóképű férfi megkérdezte tőle, hogy segíthet-e. Nincs véletlenül egy bársony lábzsámolyod? Végignézett a füvön, cipőkön meg konyhai edényeken suhant át a tekintete. Lábzsámoly, mondta a másik, mintha gondolkodna. Csupa bársony? Csak a teteje, felelte. A férfi a fejét rázta. Sajnálom, mondta. És csupa bársony? A férfi megint a fejét rázta. Hasonló sincs, mondta. Anyám felszegte az állát, és rámosolygott a férfira. Akkoriban leengedve viselte a haját, amely a derekát verdeste, és valahányszor régi barátaival futottam össze, azok mind azt mondták róla, hogy egy kétlábú sellőre hasonlított. Olyan áttetsző bőrrel, hogy a széltől is óvni szerették volna. Apa kedvelte a feladatokat.
Milyen bársonyzsámoly?, kérdezte, és fölállt a székből. Mindegy, mondta anyám. Ugye ekkora? Térdmagasságba tartotta a kezét. Nuku, kiáltotta apám. De mit szólnál egy habverőhöz, ötven centért? Anya lehajtotta a fejét. A környék telefonpóznái teli voltak plakátozva a többi vásárral. De azért kösz, mondta. Vagy egy kenyérpirítóhoz?, kérdezte Carl, széles kézmozdulatokkal kínálva a portékáját. Anya felnevetett. Langyos, mondta. Csakhogy én most női bevetésen vagyok. Apa megkérdezte, elkísérheti-e, mire anyám megvonta a vállát, amit akkoriban a legtöbb férfi zöld jelzésként értelmezett. Néha egy vállrándítás is ért annyit, mint egy igen, főleg egy ilyen törékeny szépségtől. Apám berohant, felkapta a helyi újságot, amelynek hátulján ott sorjáztak az igazán lelkes garázsvásározók által elhelyezett hirdetések, aztán kettesben végigjárták a környéket, át a Shattuckon, el egészen az Elmig meg az Oakig, ahol a házak előtti gyepszőnyegek a zöld, a sárga és a bézs különböző árnyalataiban hullámoztak. Ahol csak megálltak, anya körbemasírozta a kupacokat, apa meg elnézést kért tőle, és eltűnt odabent, hogy megkérje szépen a háztulajdonost, hadd telefonáljon egyet. Életbevágó, mondta sürgetően. Nagyon hálás lennék, mondta. Bűbájos volt és magas, és felajánlotta, hogy bármi nehezet kicipel a házból, mire a tulajdonosok mind igent mondtak neki, ő pedig egyik házból a másik után hívta föl Cárit, hogy utasításokat adjon neki. Kérlek, suttogta. Valakit el kell küldened a textilüzletbe, hogy szerezzen egy kis bársonyt. A tenyerével eltakarta a kagylót. Heves sziszegések közepette megígérte Carlnak, hogy ő, apa, majd nekiáll a nappalit megtisztítani a tankönyveitől meg a cipőitől, igen, feltéve, hogy ő, Carl, letépi a gyapjúkárpitozást az egyetlen lábzsámolyról, amijük van. Az az én zsámolyom, mondta apa le-föl járkálva, és igyekezett minél messzebb állni a bejárati ajtótól meg magától a garázstól, nehogy anyám, aki épp egy ör eg tölgyfa éjjeliszekrény fiókjait húzogatta, meghallja őt. Cserébe egész évben tisztán tartom a szobákat a cuccaimtól, mondta apu Carlnak. Carl barátnője, aki minden kópéságban benne volt, eltűzött a legközelebbi textilboltba, megvásárolta és a lábával megtiporta a legolcsóbb mályvaszín bársonyt, aztán négyszögletesre szabta. Apa ameddig csak tudta, lefoglalta anyát a vásárról vásárra való túrázással, aztán pedig elmentek ebédelni egy kis kávézóba a Duranton, ahol a főiskoláról meg arról a feneketlen mélységről beszélgettek, ami a főiskola után vár rájuk, aztán apám ráharapott a nyelvére, és utána már nem kért semmit. Miután megfeleztek egy dupla csokoládés brownie-t tejszínhabbal, anyám felsóhajtott. Ragyogott a szeme. Vissza kell mennem, mondta. Persze, mondta apám. Menjünk. Felkapta anyám táskáját, amelyben néhány új könyv meg hanglemez lapult. Esetleg út közben megint benézhetünk hozzám, indítványozta a lehető legkönnyedebb hangon. Ki tudja, mondta, az emberek néha pénz helyett inkább csereberélnek.
Meg különben is ott van a kocsid, mondta. Hagyta, hogy előremenjen, végig a járdán, ahol Carl meg a barátnője már fáradtan ejtőzött egy-egy széken a pénzt számolgatva, és azon tanakodva, hogy ne szállítsák-e lejjebb a gyér számú megmaradt portéka árát, amikor anya meglátta. Odafutott, és örömében tapsikolni kezdett a pöttömnyi kis fa lábzsámoly láttán, amelynek kopottas rózsaszín bársonyhuzata az ülőke alá kanyarodott, és ott takarosan a belsejéhez tűzték. Anyám oldalról pillantotta meg, a penészes könyvek meg a szedett-vedett ezüstnemű kupaca mellett. Ezt nem hiszem el, mondta. Paul! Idenézz! A karjába kapta, és ujjait végigfutatta a plüsshuzaton. Apa is odarohant. Te most viccelsz!, mondta Carlnak. Cserélted valakivel? A kenyérpirítóért kaptam, felelte nyomatékkal Carl. Úgyhogy most kell egy új kenyérpirító. Apa bólintott. Majd én veszek magunknak egy új kenyérpir ítót, mondta. Túl van tárgyalva, mondta a szemét lehunyva Carl. Gondoltam, esetleg érdekelni fog, mondta anyának. Akinek egészen kipirult az arca. Nagyon is érdekel, mondta. Ráült a zsámolyra, keresztbe tette a lábát, és azt mondta, kényelmes, nagyon tetszik neki. Olyan színű, mint egy rózsa, mondta, Carl barátnője meg csak úgy ragyogott. A címkén az állt, hogy hét dollár, anya bele is kotort a táskájába, és kifizette, apa meg hagyta, aztán anyám apám segítségével a kocsijához cipelte, ahol másnap estére megbeszéltek egy randit. Olyan magától értetődően jött, mintha már hónapok óta találkozgattak volna. Randira hívni, szerepelt a legfrissebb ellenőrzőlistáján, amit szépen ki is pipálhatott. Az esküvőjükön Carl, a vőlegény tanúja pezsgőspoharát a magasba emelve elmesélte az egész sztorit, amit apa addig elhallgatott anya elől. A vendégek tomboltak. A pezsgő aranyát fénypászma döfte át. A fényképeken anya ruhája áttetszőbbnek tűnik, mint amilyen a valóságban volt, ezért minden fotón úgy fest, mint valami szellem, egy szellem, akit bármelyik pillanatban pucéran lehetne rajtakapni. Műalkotás volt az a ruha, mert a nagyon is megfogható és a nagyon is megfoghatatlan határán táncolt, így anyám bőrét csak nehezen lehetett megkülönböztetni a ruhától. A pohárköszöntős fényképen, amelyen apa mellett áll, aki maga a megfoghatóság, fekete öltöny, széles váll, csak úgy perzsel anyám tekintete. Tizenegy éves koromban, egy délután kezdtem el faggatózni az esküvője felől, azt próbáltam megérteni, hogy két ennyire különböző ember hogy képes egyáltalán összeházasodni, mire ő levette a polcról a fényképalbumot, és kettőnk között, a térdére fektetve kinyitotta. Egy darabig annál a fényképnél hagyta nyitva, amelyen Carl emeli magasba a pezsgőt, szája félig nyitva, ahogy a pohárköszöntőt mondja. Ujjával Carl szárnyas kapujú cipőjének szegélyét követve elmesélte nekem a történetet, én pedig közben érzékeltem a meséjében húzódó két párhuzamos
vonulatot: a megilletődöttséget, amiért egy férfi pár óra leforgása alatt ennyi mindent megtett érte, meg amiért olyan talpraesett volt, hogy mindezt el tudta intézni, sőt még azért is, amiért Carlnak tett ígéretének folyományaképpen annyival rendszeretőbb lett, amit ő mindig meg is köszön Carlnak, valahányszor találkozik vele, és hosszasan ecseteli neki, hogy apa az aktatáskáját minden áldott nap beteszi az előszobaszekrénybe, a cipőjét leveszi, a zakóját meg felakasztja – mindezt, plusz még egyfajta bizonytalan szorongást, amiért végtére is nem a sors rendelte így. Azt hittem, mesélte, hogy a jelek feléje műtatnak. De kiderült, hogy ő tette oda a jeleket!, mondta ujja hegyével a fényképre bökve. Kiborultál?, kérdeztem. Aznap volt az esküvőnk!, felelte. Lapozott. Néztük a táncoló embereket: az ismerős embereket, akik mind fiatalabbak voltak. De te megbíztál a jelekben?, kérdeztem. Megrázta a fejét, de nem úgy, mint amikor nemet int. Hanem mint aki ki akarja verni a fejéből a gondolatot. Továbblapozott, a matt fekete papíron finom sarkak tartották helyükön a képeket, és mutogatta a rokonokat, akikkel én még sosem találkoztam, vagy apa apját, aki meghalt, mielőtt én megszülettem volna, és aki a képen úgy viseli az arca előtt a szalvétát, mint a cowboyok. Odakint kezdett besötétedni, és csak a fehéres áttetsző ruha szolgáltatott némi fényt az oldalakon. Néztem az embereket, és válaszképpen dörmögtem valamit, mintha én is vele tartottam volna, holott már oldalakkal korábban leragadtam. Anyám folytonfolyvást jeleket keresett. Valaki udvariatlan volt vele a szupermarketben, amit ő rögvest annak a jeleként értelmezett, hogy kedvesebben kell bánnia az idegenekkel. Joseph váratlanul rámosolygott, ő meg rekonstruálta minden előző cselekedetét, hogy lássa, mivel érdemelte ki. Egyszer hazaérve egy csigát találtunk a lépcsőnkön, mire ő közölte, hogy ez azt jelenti, hogy lassítani kell, és azzal egy halottas menet tempójában körbesétálta a háztömböt, mondván, hogy ha rászánja az időt, annak meglesz a jutalma. Mire visszaért, úgy ragyogott az arca, mint még soha. Köszönöm, csiguci, döngicsélte, majd fölvette, és egy jázminbokor hús árnyékába tette. Mindenben váratlan útmutatást látott, és ott azon a garázsvásáron a világ hajszálpontosan azt vetette ki a méhéből, amiért rimánkodott, hát lehet ennél jobb ómen? Szóval biztosan jó nagy pofon lehetett épp az esküvője napján megtudni, hogy a magasabb rendű kéz, amely akcióba lépett, azonos azzal, amelyet épp a kezében tart. Átlapoztuk az album utolsó oldalait. A nagyi százszorszépmintás zsákruhában. Anya nővére, Cindy farmerban. Apa valamelyik vörös képű nagybácsija. Te is ott vagy, mondta anya. Dehogy, feleltem. De igen, mondta anya. Te meg Joe. A levegőben. A kezdeményed, mondta.
Megcsókolta a fejem búbját. Az utolsó oldalon, mintha csak a megjegyzését húzná alá, a csók: apa meg anya szorosan egymáshoz simulva, a szellemruha rétegei apám körött röpködnek. Elnézegettük egy ideig. Megvan még az a lábzsámoly?, kérdeztem. Beosontunk a garázsba, és felkattintottuk a villanyt. Az öreg kőpadlós, huzatos ablakú helyiség hidegében anya meg én kupacok közt kotorásztunk, rekeszeket, dobozokat toltunk félre. Vagy fél óra múlva egy gereblye meg egy csomó sepr közé ékelődve találtam rá: egy molyette, napszítta, barackvirágszín bársony ülőkére, amit egy vesszőből font, fényes, barna, cikcakkmintás zsámolyra feszítettek. Idenézz!, mondtam, és a tenyeremmel végigsimítottam a tetején. Anya, aki épp térdig állt egy halom babajátékban, úgy bámult rá, ahogy egy rég nem látott ismerősre, akivel legutóbb komplikációi adódtak. Ennél szebbet is tudok neked készíteni, mondta bizonytalanul. Megpaskoltam az ülőkéjét. Ez kell, mondtam. A bársony puha volt. Kikerültem a kupacokat, és magammal vittem a szobámba. Bútornak. 14
Vannak kimagasló évek. Ilyen volt a kilencedik. Utána a tizenkettedik. Aztán meg a tizenhetedik. A bátyám számsorokból szokott alakzatokat rajzolni milliméterpapírra; én ezeket az éveket egy triónak láttam, de nem szerettem volna őket a milliméterpapírnak azokban az apró négyzeteiben ábrázolni. Nem tudtam volna, hogyan nevezzem el a grafikont, milyen nevet adjak az x meg az y tengelynek. A gondolataimban inkább úgy álltak össze, mint valami öltözőszekrényen lógó lakat kódja. Ördögi szerkezet, de ha mindhárom szám a helyére kerül, ha megfelelő rendben sorjáznak a rovátkolt jelzés mentén, akkor a lakat szárában valami kattan, és a zár felpattan. A filmekben a félrelépést gyakran motelszobákban való kémkedéssel vagy fehér galléron elkenődött rúzsnyomokkal jelzik. Tizenkét éves voltam, amikor egy hűvös februári estén leültem a marhasültből meg burgonyából álló családi vacsorához, és már az első falattal akkora adag vétket meg románcot vettem a számba, hogy r ögtön tudtam, anyám találkozott valakivel. Sűrű hullámokban éreztem, a húsban, a házi készítésű tejfölben meg a snidling gondosan felaprózott zöld pálcikáiban. 0!, mondtam. Lehajtottam egy egész pohár vizet. Á!, mondta apám egy nap végi sóhajtást megeresztve. Marhasült, mormolta a derékszíját paskolva. A kedvencem. Fölálltam, hátha találok valami gyári kecsapot, ami kisegítene, közben Joseph a könyvét lapozgatta, anya meg egy pohár bort töltött magának, ízlik?, kérdezte. Rápillantottam. Le sem tagadhatta volna: az utóbbi időben jobban nézett ki szebben öltözködött, valamivel boldogabb volt, mintás hajpántokat viselt a lófarkához, mindkét kezén karperec. És a dolgok általánosságban is új lendületbe jöttek: Joseph
több főiskolára is jelentkezett, és azt remélte, hogy majd elköltözhet a házból, és a Caltech koleszában kap egy szobát, amit Georye-dzsal akart megosztani. Anya sokat beszélt róla, hogy mennyire fog majd neki hiányozni, de ő erre nem igazán reagált, és valahányszor dobozban érkezett csomag valahonnan, akár a szokásos, akar a nagyitól, azt Joseph kiürítette, és már be is spájzolta magának, hogy elkezdje belepakolni a dolgait. Már hónapokkal előbb félig becsomagolt. Legszívesebben a szobájában vacsorázott volna, csakhogy apánk ragaszkodott hozza, hogy mindnyájan üljünk asztalhoz. Olvastam egy tanulmányt, szólalt meg apa, és az ölébe terítette a szalvétáját. Azok a családok, amelyek együtt vacsoráznak, boldogabbak, mondta. Szerintem azokban a családokban beszélgetnek is egymással, mondtam. Anya, aki zöldséget kanalazott a hátunk mögött, felnevetett. Igazam volt: a vacsoráink, melyeket mindig az asztalnál, nyomott virágmintás konyhai függönyöktől meg mindenféle egytálételek gőzölgésétől keretezve fogyasztottunk, abban az időben szinte mindig némaságban teltek, hacsak anyának nem támadt kedve megosztani velünk az asztalosműhely legfrissebb híreit és pletykáit. Apa nemigen beszélt a munkájáról: én a munkát a munkahelyen hagyom!, ez volt az ő mantrája. Na persze, vacsora után rögtön a mosogatóba tette az edényét, és már ment is a hálószobába telefonálni, és igen gyakran tízig, tizenegyig is dolgozott, hacsak én nem kopogtattam be hozzá halkan, hogy bedobjam egy mindjárt kezdődő tévédráma címét, mint valami horgász a csalit egy vonakodó tonhalnak. Ha a műsor címét eléggé csábítóan suttogtam el, már tízéves koromban is rá tudtam venni, hogy félretegye a paksamétáit, és beoldalogjon megnézni. Ha kellőképpen csöndben maradtam, nem küldött el aludni. A következő paktumot kötöttük: amennyiben én nem mutatom ki, hogy gyerek vagyok, ő sem lép fel szülőként, és így egy órácskára mindketten kibújhattunk a szerepünkből. Csak a kórházas drámákat szerette. Az ügyvédes filmeken mindig berágott. A vacsoraasztalnál serdülőkori szokásként Joseph rákapott, hogy evés közben olvasson, úgyhogy rendszerint hozott magával egy könyvet, amit az ölébe fektetett, és két falat között abba temetkezett. Gyakran valamelyik tankönyvébe, néha egy thrillerbe. Már mindkét szülő föladta a próbálkozást, hogy leszoktassa róla, egyszer ugyanis, amikor kicsavarták a kezéből a könyvet, olyan döbbenetes módon meredt a semmibe, hogy mi, többiek a legszívesebben egy zsákot húztunk volna a fejére. Időnként, amikor nem hozott magával könyvet, hogy valamivel lefoglaljam a pillantását, egy gabonapelyhes doboz oldalát fordítottam feléje, mire Joseph tekintete odasiklott, és megtapadt a szavakon, mintha nem is tehetett volna mást, mint hogy addig vándorol meg repdes ide-oda a levegőben, amíg a szavak és a számok újra oda nem horgonyozzák a valóságunkhoz. Mire betöltötte a tizenhetet, nyilván már olyannyira memorizálta a különféle mazsolás zabpelyhek vitamintáblázatait, hogy ha megkérdezem tőle, hány százalék niacin található
egyetlen adag Cheeriosban, már meg sem lepődtem volna, ha ezeket a számokat is ugyanolyan pontosan köpte volna, akárcsak a saját magasságát meg súlyát. Ezen az estén a Caltech campusáról szóló általános tájékoztató füzet fölé görnyedt, és már vagy huszadszor olvasta végig. Nem is az előadáslistát, mert a koleszok láthatóan sokkal jobban érdekelték. Anya újra töltött magának egy pohár bort. Észrevette, hogy őt nézem, és rám kacsintott. Én azért nem beszéltem az asztalnál, mert azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem az étkezést. A sürgősségin lezajlott incidens után már nem akaródzott nagydobra vernem az élményeimet. Az ember próbálkozik, komplett hülyét csinál magából, aztán a föld alá vonul. Van egy műsor, amit a gyerek előadhat a szülőnek – a világfájdalmas műsor, amivel közölni igyekszik valamit, és annak idején a zokogásommal, a kétségbeesett, süketelős, rémes szájtépésemmel én is azt reméltem, hogy átadok valamit. Átjött belőle bármi is? Ugyan. Nyolcévesen még kezes voltam; tizenkét éves koromra nyughatatlan és szórakozott lettem. Folytattam az iskolai munkámat, és amikor lehetett, labdáztam egyet. A szám – az én folytonosan aktív, éber szám – ekkor már nagy vonalakban negyven államot volt képes megkülönböztetni az ötvenből azokban a termékekben vagy húsokban, amelyeket elfogyasztottam. Rászoktam, hogy a tányéromra kerülő elemeket egyre távolabbi helyekig kövessem vissza, így vacsoraidőben gondolatban minden este Amerika térképe jelent meg előttem, miközben rágtam, és azon követtem nyomo n a petrezselyemcsokor ban, a narancsgerezdben meg a héjában sült krumpliban lévő nüánszokat Floridáig, Kaliforniáig, illetve Kansasig. A tojást néha egészen a megyéig vissza tudtam követni. Közben meg egész idő alatt anyámat hallgattam, ahogy az asztalosműhelyről mesél valamit, vagy a kecsapos flakont csapkodtam. Jó játék volt ez nekem, mert valamennyire igénybe vette ugyan a figyelmemet, ugyanakkor viszont el is terelte az élelmiszergyártó hangulatának óval zajosabb és nehezebben tetten érhető nyomairól, amelyek közt aztán volt hideg is, meleg is. Képes voltam félig-meddig tudatában lenni a beszélgetésnek, felvágni a húst, a fennmaradó időben pedig a kamionútvonalakat jártam végig Amerika autópályáin, vöröshagymával zsúfolásig tömött platókkal. Amikor anyámmal elmentem a szupermarketbe, az összes válaszomnak utánanéztem, és mire tizenkét éves lettem, már szűk öt másodperc alatt meg tudtam különböztetni a Kaliforniából származó narancsszeletet a Floridából származó narancsszelettől, a kaliforniai ugyanis a sivatagi talajnak és a kiterjedt öntözőrendszer tiszta, karakteres íz vizének köszönhetően teltebb ízű volt. És ez az egész engem nagyon lefoglalt. Nemigen volt hozzászólnivalóm a beszélgetéshez. Anyám bezzeg beszélt. Amint leült, bemelegítésként párat kortyolt a borából, mi, többiek meg lehajtottuk a fejünket, ahogy ő betöltötte a teret. Hálásak voltunk, amiért elszórakoztatja magát. Be-bekapcsolódhattunk a szónoklataiba, miközben keze könnyedén érintette a borosüveg ívelt nyakát. Mindent elmesélt nekünk az
asztalos szövetkezetről, amelynek sikerült megragadnia, sőt tartósan megtartania az érdeklődését; szakmai ismeretei négy év alatt sokat gyarapodtak, mesélt a szekrénykészítésről, a horonyvágásról, az asztali fűrésszel való lapszabászat különféle csapdáiról és sikereiről. A cédrus és a lucfenyő szerkezeti különbségeiről. Az eresztékről, a csapolt tartókeretről, a szemöldökfáról. Mesélt az összes többi asztalosról, meg hogy melyikről mi a véleménye, és így történt, hogy miközben a marhasült távoli finomságait igyekeztem kétségbeesetten felderíteni, azt próbáltam kitalálni, hogy Kalifornia szívéből vagy Oregon déli részéről származik-e, egyszer csak ráakadtam anyám félrelépésének for rására. Bobbie, mondta anya, nem szokta kivenni a részét a takarításból. Amber, dünnyögte, ügyes kézműves, de nincs fantáziája. Larry!, mondta, és a hangja felfelé kunkorodott, ő hajtotta fel a legújabb közös megrendelést. íróasztalok suttogta, mintha csak rózsákról beszélne. Csak félig-meddig figyeltem rá, éppen egy újabb darabot nyiszáltam a még meleg, ízletes és kavargó érzésekkel teli sült marhából, amely Oregonból való, döntöttem el végül, egy biofarmon nevelkedett, amikor anyám hangjának felkunkorodása egybecsengett azzal, amit a számban éreztem. Larry, mondta a marhasült. Larry. Én meg csak rágtam és rágtam. Ki az a Lanry?, kérdeztem a vizembe kortyolva. Joseph lapozott a füzetében. Apa csinos vágásokat ejtett a burgonyáján. Larry?, mondta anya kerek szemeket meresztve rám. Larry, mondtam én. Valami törzsvevő? Ő a szövetkezeti elnök, mondta a hajában matatva, és aki csak egy kicsit is értett a szóból, az el sem téveszthette a hangjában megcsillanó büszkeséget. Á, mondtam. Az elnök. Egy darabka porcogót köptem a szalvétámba. Milyen a marhahús? Finom, feleltem. Oregoni? Azt hiszem, mondta. Láttad a csomagolást? Nem, feleltem. Egyhangúlag szavaztuk meg elnöknek, mondta, és az egyik sor karkötőt följebb tolta a karján. Úgy mondta ezt, mint valami fülig szerelmes kislány, aki igyekszik részleteket belecsempészni a társalgásba, hogy minél tovább beszélhessen róla, mégse legyen túl hangsúlyos vagy feltűnő. Nem is csoda, hogy ott ragadt. Joseph nagyot kortyolt a gyümölcsléből. Apa egy zsömle puha belével tunkolta ki a tányérját. Én addigra már épp eleget legyűrtem a húsból, hogy ne haljak éhen, úgyhogy fölálltam, és kimentem a kamrába, ahol találtam egy fél guriga punnyadt Pringlest. Szabad?, kérdeztem, és már tettem is a nyelvemre az első kunkori ostyát. Anya a székébe roskadt. Tinédzserek, sóhajtotta.
Néhány perc elteltével apa kiürítette a tányérját, és kimentette magát. Joseph visszament a szobájába, ahol valami elektromágnességgel kapcsolatos házi feladaton dolgozott. Anya egy szivaccsal végighúzta a pultot. Miután leszedtem az asztal maradékát, a megmaradt marhasültet folpackba csomagoltam, és betettem a hűtőszekrénybe, hogy másnapra legyen miből házasságtöréses szendvicset készíteni. Én most elszaladok, valamit még el kell intéznem, mondta anya, ahogy bugyorogva elindult a mosogatógép. A levegőbe beszélt, szinte csak úgy odavetette: apa meg Joseph már régen leléptek, de én éppen akkor végeztem a rendrakással, ott álltam az ajtóban, hát rám hullottak a szavai. Valami apró és törékeny dolog kaparászott a torkomban. Hová mész?, kérdeztem. Csak egy kis anyagért az íróasztalprojektemhez, mondta, és arcon csókolt. Én is jöhetek?, kérdeztem. Sajnálom, Rózsabimbó, felelte. Neked még ott a házi feladatod. Egy-két órán belül itt vagyok!, és azzal már vitorlázott is ki az ajtón. 15
Továbbra is rendszeresen érkeztek a háztartási holmikkal teli csomagok a nagyitól, aki lassacskán az egész életét postára adta ott, Washington államban. Egy ideje sűrűbben jöttek, szinte minden második héten, az utolsóban egy félig használt szappant küldött nekem. Nem akartam elhasználni, ezért betettem egy fiókba. Jól indult – azok a két színárnyalatú konyharuhák, a régimódi üveg levélnehezékek, sőt még egy játékmaci is volt köztük de aztán a nagyi idővel mintha megkeseredett volna, és a holmik addig-addig silányodtak, míg egy szép napon arra nyitogattuk ki a dobozokat, hogy hol egy nejlonzacskóra való elemet, hol egy pár fülbevaló dobozának ezüstös bélését, hol meg egy készen kapható, félig kipipált fóliázott bevásárlólistát találtunk bennük, amitől az apámnak megvonaglott az arca. A legfrissebb doboz a nappaliban hevert a vörös téglából rakott kandallóhoz lökve. Néhány évvel korábban megkérdeztem anyámtól, hogy személyesen miért nem látogat meg bennünket soha a nagyi. Anya elgondolkodva félrehajtotta a fejét, miközben cikcakk ollóval a barna ragasztószalagot hasította fel a keskeny középvonal mentén. A nagyi nem szeret utazni, felelte. Akkor meg miért nem megyünk el mi hozzá?, kérdeztem, és feltéptem a dobozt. A nagyi nem szereti a vendégeket, mondta anya. Amolyan kérdő pillantást vetettem rá, mire anya egyik ujját könnyedén végigfuttatta az olló cikcakkos felén. A nagyanyád, sóhajtott fel, a hét testvérével együtt nőtt fel. Úgyhogy amikor a saját házába költözött, csöndet akart. Ezt hogy érted?, kérdeztem. Anyám letette az ollót, és közelebb húzódott. Kezébe vette a kezem. Lám, milyen szépek a körmeid, mondta.
Te csöndben voltál?, kérdeztem. A keze fejére fektette a kezem. Igyekeztem, mondta. Mindig kukásautónak hívott, amikor túl sok mindent kértem tőle. Arcát egymásra tett kezünkre hajtotta, és lehunyta a szemét. Újféle, sápadt rózsaszín szemfestéket viselt a szemöldökcsontján, amitől úgy nézett ki, mintha egy virág pihenne ott. Menynyire szerettem volna megóvni őt, a derengő fény csíkozta, leheletfinom szemhéjait! Másik kezemet könnyedén a hajához érintettem. Milyen sivár, mondtam. Megrebbent a szemhéja. Pár másodperc múltán felült, és teljesen kihajtogatta a doboz füleit. Bele sem nézett. Ez mind a tiéd, bébi, mondta. Akarom mondani, Rose, ne haragudj. Válogass csak kedvedre. Aznap este, amikor anyám elment a dolgára, letelepedtem az új doboz mellé. Ebben a küldeményben volt egy erősen megfogyatkozott, fakózöld Post-it tömb, egy szakadozott kötésű könyv Oregon történelméről meg egy zacskó sós keksz. Párat bekaptam belőle. Állott volt. Kentuckyban készült. A Post-itet megmentettem, ó lesz a szobámba, az összes többit kivittem a garázsba a nagyi korábbi küldeményeinek nagyja mellé, és az egészet beszuszakoltam az egyik polcra egy üveg penészes dzsem mellé, amit anyám már nem akart a hűtőbe tenni. A barna doboz jó állapotban volt, úgyhogy átvonszoltam a hallba, Joseph ajtaja elé. Újabb doboz, mondtam bekopogtatva. Pár percre rá, mire újra arra jártam, már fel is szívódott a szobájában. Még mindig ki voltam borulva a marhasülttől, így hát fogtam magam, és fölhívtam a nyílegyenes frufruju Eliza Greenhouse-t, régi ebédlőbeli barátnőmet, hogy kikérdezzem a történelem házi Madat-ról Amíg kicsöngött, rojtosra tépkedtem a telefon melletti papírtömböt, és amikor fölvette, a háttérben valaki éppen sikítozott. Bocs, mondta nevetve. A húgom éppen csikiháborút vív apuval, mondta. Komolyan?, kérdeztem. Elég volt!, kiáltotta a telefon mellé, és meglegyintett valakit. Az iskoláról beszélgettünk egy keveset, közben én fecnikre tépdestem a rojtokat, aztán amikor letettük, a saját házunk különösképpen hatalmasnak tűnt. Az alapok biztos lábakon. Minden tiszta és ragyog, minden elpakolva. Odaálltam a papírkosár fölé, és a markomból beleeregettem az összetépett papírdarabokat. Ez eltartott négy percig. Arra gondoltam, fölhívom George-ot, csak hogy üdvözöljem, de azt már nemigen tudtam, utána mit tudnék neki mondani, hagytam hát a telefont, és bementem a tévészobába. Apám a szófán ült, egy újságcikket olvasott, és közben a lábfeje ide-oda járt a puffon. Annyit izgett-mozgott a lába, hogy szinte olyan volt, mintha valami házi kedvenc lenne a szobában. Mit nézel?, kérdeztem. Semmit, mondta. Az egyik karnyújtásnyira lévő könyvespolcról levett egy piros
bőrmappát, és számsorokhoz meg, oszlopokhoz lapozott benne. Apámat még sosem láttam jobban lelkesedni az apaszerepért, mint annak a focilabda-rajzolós bulinak az idején. Akkor kicsiben láttám magamat a szemében, beleköltöztem a pupillájába, ahogy ott ülök mellette Brazíliában a világbajnoki döntőn, és sört iszunk. De aztán amikor arcot rajzoltam a focilabdáknak, mint amikor a tévé kihuny, a picike képmásom is elsötétedett a szemében. De Rose, mondta az utolsó szempillás rajzot a magasba tartva, miért? A sör undorító, mondtam, és kimentem a szobából. Apám azért mindentől függetlenül, az apaság birodalmában mutatott általános tehetségtelensége ellenére is nagyon tisztességes ember volt. Középkategóriás ügyekkel foglalkozott, úgyhogy a kisembereket nem kellett sanyargatnia, és elmélyülten tanulmányozta a könyveket, mert korrektül és jól akarta végezni a dolgát. Jól keresett, mégsem kérkedett vele. Chicago sűrűjében nevelte föl litván zsidó anyja, aki szegénységben nevelkedett, gyakran emlegette is, hogyan használták ki a végletekig a csirkében rejlő lehetőségeket, és ezért volt az is, hogy amint egy étteremben kihozták az ennivalóját, ő azt azon nyomban félbevágta, és kért hozzá egy éthordó dobozt. Úgyis túl nagyok az adagok, dörmögte az úszógumiját paskolgatva. Az ételét csak úgy volt hajlandó kiadni a kezéből, ha szép sarkosra volt levágva, mivel úgy vélekedett, hogy egy hajléktalan csak még rosszabbul érezné magát, ha olyan ételt kellene megennie, amelynek a szélein harapásnyomok éktelenkednek – mintha, mondta, kutyák vagy baktériumok lennének. A méltóság, mondta fél adag lasagnáját a dobozba átemelve, nem részletkérdés. Amikor a vendéglőből kijöttünk, a Wilshire vagy a La Brea sarkán az egész csomagot műanyag késestől-villástól odaadta valamelyik katonai pokrócot viselő nőnek vagy férfinak. Tessék, mondta ilyenkor. Csak semmi hálálkodás, kérem. Újra és újra végignéztem ezt a jelenetet. Apám azt akarta, hogy anyám szép ruhákban árjon, és hogy vegyen magának ékszereket, amilyet csak akar, hogy aztán ő levehesse róla. Öltöztetni és vetkőztetni akarta. A leginkább talán úgy ellemezhetném ezt, hogy apám jócskán magának való, eszes, de a lelke legmélyén egyszerű ember volt, aki odáig jutott, hogy három rendkívül komplikált személyiséggel kénytelen megosztani a háztartását: egy feleséggel, akit mintha elvadított volna a magány, egy fiúgyermekkel, akinek olyan nyugtalanító a nézése, hogy az emberek inkább gabonapelyhes dobozokat löknek az orra elé, mint hogy állniuk kelljen, meg egy leánygyermekkel, aki még egy mezei iskolai ebédet is csak úgy képes elfogyasztani, hogy utána egy negyed óráig kell járkálnia, mire magához tér. Kik ezek az emberek? Időnként megesett apámon a szívem, amikor együtt néztük azokat a tévéjátékokat, én meg láttam rajta, hogy mennyire vágyakozhat a reklámok egyszerű élete után, meg hogy annak idején mennyire iparkodott, hogy olyan élete legyen, jobban, mint bármelyikünk.
Az egyetlen meglepő vonása az volt – azon túl, hogy a választása anyánkra esett, akivel aztán egyáltalán nem tűntek összeillő párnak –, hogy hihetetlen ellenszenvvel viseltetett a kórházak iránt. Ez már nem is ellenszenv volt: gyűlölte őket. Amikor a városnak egy olyan részén kellett áthajtania, ahol kórház volt, ő inkább a hosszabb utat választotta, girbegurba, lehetetlen mellékutcákat vett igénybe, nehogy véletlenül elhaladjon előtte. A történet úgy szólt, hogy amikor Joe és én megszülettünk, apa az előcsarnokba is képtelen volt betenni a lábát. Anya egyedül kecmergett ki a kocsiból és elentkezett be a Cedars-Sinaiba, ebbe a pompás, pénzes kórházba, úgy húsz- vagy harmincsaroknyira a házunktól. Miután apa leparkolt, megkereste a szülészetet, fölszólt, kiderítette anya szobaszámát, és arra kérte az agyonhajszolt nővért, ugyan mondaná már meg, hogy pontosan melyik is anya ablaka. Amikor a nővér er re nem volt hajlandó, ő újra és újra hívta, percenként, míg végül az már üvöltött a telefonban: déli szárny! Hetedik emelet! Balról a harmadik ablak! Fejezze már be ezt a kurva telefonálgatást!, mire apám nyomban tárcsázta a helyi virágüzletet, hogy a nővérnek egy tulipánból meg rózsából kötött káprázatos csokrot küldessen, amely még jóval Joseph előtt meg is érkezett. Ugyanaz az eltökéltség és kompetencia, amely annak idején a kívánság szerinti lábzsámoly elővarázsolásához vezetett, jelen esetben azzal járt, hogy órákra lehorgonyzott a megfelelő ablak alatt, és fölfelé meredt, csakhogy a feltételek ezúttal sokkal kevésbé voltak vonzóak. A vajúdás hosszú órái alatt, miközben anya csak nyomott és nyomott, a kebelbarátnője, Sharlene meg szurkolt neki, apa odakint várakozott a járdán. Ott maradt, és végigjárkálta a nyolc órát, amennyi Joe-hoz kellett, és a hat órát, amennyi hozzám. Csevegett a járókelőkkel. Ugrabugrált. Az én születésemre, úgy látszik, már egy rekeszt is hozott magával, azon ücsörgött hosszú órákon keresztül, és egy detektívregény olvasott, amíg a parkoló autókat ellenőrző zsaru el nem zavarta. Anya mesélte el, pedig apát kínosan érintette. Elég gyakran elmesélte. Joseph születésekor, mondta, ő egész nap bent volt; amikor meglett, a szakadt kórházi köntösében az ablakhoz totyogott, és felmutatta a visítozó kisbabát. Apa csak egy kis pötty volt odalent a járdán, de azonnal észrevette őket, és amikor a kék takaróba bugyolált töpör tyűt megpillantotta, ugr ándozni kezdett. Bömbölve integetett. A fiam, a fiam!, kiabálta az arra haladó autók felé. Anyából vér csöpögött a padlóra. Apa szivarra gyújtott, a többit meg elosztogatta a járókelők között.
16
Miután beszéltem Elizával, és miután anyám elment a dolgára, én a szófa másik végébe telepedtem a tévészobában. Apám azt a bizonyos vörös bőrmappát tartotta az
ölében, és újabb oszlopokat töltött meg számokkal. Velünk szemben némán ment a tévé. Egy ideig csak ültem ott, és néztem őt. Igen?, kérdezte néhány perc elteltével. Segíthetek? Nem, feleltem. Feltűnő homloka volt az apámnak: magas, a haj kezdeténél enyhén lejtős, ami hivatalos jelleget kölcsönzött neki. A haja – sűrű, fekete, itt-ott szürkével csíkozott – szorosan a homlok tetejére tapadt, és ott határozott, magabiztos ívet alkotott. Úgy festett, akár egy vállalat feje. George éppen előző este vacsorázott nálunk, és faggatni kezdte az apámat, hogy milyen volt középiskolásnak lenni. Mulatságos volt, hogy az én apám valaha is középiskolába járt, na de hogy hajlandó beszélni is róla? Megdöbbentő. Hogy George is ott volt, és kérdezgette őt, a szigorúan zárt apaságládikó valahogy megnyílt, és én belenézhettem. A középiskolás darabunknak én voltam a főszereplője, mondta apa, és ivott egy korty vizet. Én a padlóra ejtettem a villámat. Tessék? Még szép, mondta apa. Mindenki benne volt, mondta. Musical?, kérdezte George. Persze, mondta apa. Még anya is nevetett. Apa édesburgonyát tömött a szájába. Milyen musical?, kérdeztem, és aztán mindannyian megvártuk, amíg apám végigcsinálja a rágás, a nyelés meg a szalvétával való törölgetés egész procedúráját, amely egy új szóba tor kollott: Brigadoort. Ki volt ő? Aznap este a marhasültben lévő románcból annyira ki volt zárva, hiába ette meg az utolsó falatig, és talán éppen ezért egy kicsit mintha megközelíthetőbb lett volna szokásosnál. A kanapé másik végéből közelebb hajoltam hozzá. Igen?, mondta a maga helyéről. Rose? Szia, mondtam. Letette a ceruzáját. Leckéd nincs? De van. Felvonta a szemöldökét. Akkor miért nem mész, és csinálod? Behozhatom ide? Aprót köhintett a tenyerébe. Ha csöndben maradsz, mondta. Rohantam a füzetemért meg a tankönyvemért. Amíg ő az ütemezésén meg a költségvetésén dolgozott, én a kanapé másik végében Kalifornia történelmével foglalkoztam, kötelességtudón válaszolgatva a fejezet végén lévő kérdésekre, még mielőtt a fejezetet elolvastam volna. Gyerekjáték volt megtalálni a kérdésben említett mondatot, és derék kis laborpatkány módjára be is illesztettem a megfelelő sorokat, közben hébe-hóba felpillantottam, hogy lássam, ahogy az elnémított színészek vitatkoznak a képernyőn, szemükben lelkesültség. Némán dolgoztunk egymás mellett. Most, hogy ő is ott ült, és könnyű kézzel írogatta azokat a számokat a karcsú töltőceruzájával, mintha kétszer olyan gyorsan végeztem volna a munkámmal, mint máskor.
Apa?, mondtam felnézve, miután mind az öt választ beírtam arra, hogy miért az aranylázra épült a kalifor niai gazdaság. Igen? Hová ment anya? A dolgára. Mikor jön haza? Nemsokára, mondta. Gondolom tízre, legkésőbb. Apa, mondtam. Megint felvonta a szemöldökét Igen, Rose? Semmi, mondtam. Nem érdekes. Folytatta a munkáját. Én befejeztem a feladatot, és mentem tovább a következő fejezethez, mivel a tanárnőnk nem hitt a változatos házi feladatokban, így minden hétre ugyanazt adta föl. Az ór a egyenletesen tiktakolt. Újabb idő elteltével megint felnéztem. Tőlem oldalvást, a piros mappába apám egy csomó újabb takaros számsort írt be. Úgy látszott, ő is jobban halad a munkával. Kérdezhetek valamit?, szólaltam meg. Tekintetét az oldalra szegezte, az utolsó oszlop legaljára. Aztán leengedte a ceruzáját. Bökd ki, mondta. A kanapé megnyikordult, ahogy testhelyzetet változtatott. Ajtó, ablak tárva-nyitva. Nem is igen emlékeztem rá, mikor ültem utoljára az apámmal szemben úgy, hogy senki se volt a közelben. Igazából fogalmam sem volt, mit is kérdezhetnék, úgyhogy egyszerűen kinyögtem az első dolgot, ami az eszembe jutott. Volt már úgy, hogy megtudtál valamit?, kérdeztem. Tessék? Vettem egy nagy levegőt. Elnézést, mondtam. Úgy értem, volt már úgy, hogy megtudtál valamit, amit nem kellett volna?, kérdeztem. Oldalra billentette a fejét. Mire gondolsz? Például... volt már úgy, hogy miközben keresztülmentél a halion, akaratlanul is meghallottál valami titkot? Ezen egy percig elgondolkodott. Nem, felelte. Miért? Mi lenne, ha megtörténne? Megtartanám a titkot, mondta. Fészkelődni kezdtem a helyemen. Jól van, mondtam. Jól van. Akkor mást kérdezek, van neked valamilyen különleges képességed? Röviden felkuncogott. Nincs, felelte. Nem úgy értettem, hogy nincs, úgy értem... Tényleg nincs, mondta. Egész testével felém fordult, barátságos arcot vágott. A ogi főiskolán végig közepes voltam. A felvételi vizsgán pontosan ötven százalékot teljesítettem, öt, nulla. Elégedetten bólintott.
Becsuktam a tankönyvemet. De szerepeltél a Briga.., mondtam. Doottban, felelte. Abszolút átlagos énekes voltam, mondta. A tanár is megmondta. Utálod a kórházakat, mondtam. És? Nem is tudom, mondtam a tankönyvem sarkát huzigálva. Miért utálod őket? Ez nem valami különleges képesség, mondta. Nem, mondtam, és vártam. Meggyömöszölte a párnát a háta mögött. A képernyőn előzetesek suhantak tova, épp a mi hamarosan kezdődő kedvenc akció dús kórházas műsorunkat reklámozták. Egyszerűen nem szeretem a beteg embereket, mondta. Mert érzel valamit? Tessék? Például hogy érzed a betegségüket, vagy ilyesmi? Megvakarta az orrát. Kicsit furán nézett rám. Nem, felelte. Csak nem szeretem őket. Különben is, honnan tudsz te erről? Most viccel? A tévé reklámokra váltott, fasorokban táncikáló gyerekekre. Anya folyton a születésünkről mesél, mondtam. Hogy van az, hogy a tévében képes vagy megnézni? A képernyő felé intett. Ó, az más, mondta. Az szórakoztat. De kórházban játszódik, mondtam. Az csak egy díszlet, felelte. Szerintem meg igazi kórházban játszódik, mondtam. Az mindegy, mondta. Nincs szaga. De mi lesz, ha te betegszel meg?, kérdeztem. Én sosem betegszem meg, válaszolta. Felkapta a távkacsolót. Forgatta és pörgette a szófán. Kérdések doboltak bennem, egymás hegyén-hátán zsúfolódtak, és én a magam végén még inkább belesüppedtem a szófába, és megpróbáltam felidézni, hogy is csinálta George ott a vacsoraasztalnál. Szelíden, mintha a válasz nem is lenne kínos. Mintha a kérdés valami mag lenne, amit pár lábnyira egy kíváncsi madár elé tesznek. Te sosem betegszel meg?, kérdeztem kis szünet után. Apa rám pillantott. Mocorogni kezdett a lábfeje. Egészséges génjeim vannak, és kész, mondta vállat vonva. Mindig is azok voltak. Az a sok jóféle litván csirke. Mindketten magunk elé meredtünk. Én a tankönyvem sarkát piszkáltam, ahol felvált a fólia, és kikandikáltak alóla a barna kartonpapír puha rétegei. Engem meglátogatnál, ha egyszer kórházba kerülnék?, kérdeztem. Legyintett felém. Te egészséges gyer ek vagy, mondta. De ha mégis, mondtam. Ha komoly bajom lenne?
Sose volt ilyen, mondta. De ha lenne? Az órára nézett, amely a tévé alján zölden villogott. Két perc, és kezdődik a műsorunk. Hát, mondta. Szeme az órán. Talán, mondta. Keze a behajtott piros mappában nyugodott. Színek ömlöttek el a képernyőn. Nemigen maradt mondanivalónk, így hát az egymás után sorjázó autóreklámokat néztük. A reklámok szerint az egyik autó férfiassá tesz, a másik gazdaggá, a harmadik meg viccessé. Rámutattam egy élénksárga ötajtósra, amit egy bohóc vezetett. Nem mintha annyira tetszett volna vagy ilyesmi, csak egyszerűen muszáj volt valamit csinálnom. Apa szemügyre vette a képet. Aztán a mappájában egy üres oldalhoz lapozott, lefirkantotta az autó nevét, odaírta a nevemet is, és egy precíz nyilacskát húzott hozzá. Maholnap tizenhat leszel, mondta. Megnyomta a némító gombot, és a szoba megtelt hangokkal. Dudálás, hangbemondások, dalfoszlányok. Olyan volt, mintha kódot cseréltünk volna, amelyek azt mondják meg, hogy miként kell apaként és leánygyermekként viselkedni, mintha valami kézikönyvben olvastunk volna erről, amit egy idegen nyelvből fordítottak, és mi minden erőnkkel azon voltunk, hogy megértsük. Kösz, apa, mondtam. Véget értek a reklámok, és már kezdődött is a film, a sürgősségi osztályon éppen pár nővér viharzott át. Egy férfi, kocsmázás közben agyvérzést kapott. Valaki a hangosbeszélőn üvöltött. Magával ragadott a sztori, úgyhogy először meg sem hallottam, amikor apám a szünetben a nevemen szólított. Hozzád, Rose?, mondta éppen. A te születésedre? Amikor odafordultam, az arca a szokásosnál közelebb volt, és a szemöldöke fölötti ráncokból érzékeltem az enyhe feszültséget. A csöndes sürgetést abban, amit mondani akart. Igen?, mondtam. A keze megállt a levegőben. Hozzád, mondta, távcsövet vittem. Anya éppen a film végére ért haza. Este tízkor, percre pontosan. Hallottuk a kocsit a felhajtón, aztán meg a kulcsot a zárban, és már be is libegett a szobába, de olyan ragyogó arccal, hogy én rá sem tudtam nézni. Inkább apámra néztem, hogy lássam, észrevett-e belőle valamit, de őt egy újabb autó felfelvillanó képei kötötték le, egy negyedik autó képei, amelyik éles szeművé tesz, amilyet talán neki is vennie kéne, és a kanapén ültéből üdvözölte anyámat, és azt kérdezte tőle, hogy sikerült az
ügyintézés. Remekül, mondta ő. Pompásan. Rose, te még fönt vagy? Milyen volt a film? Mit intéztél? Mindenfélét, felelte, és hajtincset söpört félre a szeméből. Hol vannak a szatyrok?, kérdeztem. Ó, mondta, és intett a kezével. A kocsiban, mondta. Megint rám kacsintott. Ideje lefeküdni, mondtam, hogy megelőzzem őt. Gyere, ülj ide, mondta anyámnak apám, és megpaskolta a kanapé párnáját. Otthagytam őket. 17
Aznap este, amikor bevackolódtam a takarók alá, anyám még mindig mindenki másnál jobban tudott betakargatni, lehunytam a szemem, és elvégeztem a szokásos szertartásomat, amely abból állt, hogy köszönetét mondtam Istennek vagy a világ titokzatos bőkezűségének az iskolai szendvics automatáért, a szomorú hajhálós asszonyért, aki még mindig a menzán dolgozott, George puszta létéért és azért a valakiért, aki a szövetkezetben mind megette anyám sütijeit. Mindez a megszokott rutin szerint zajlott, úgyhogy beletelt egy másodpercbe, amíg leesett a tantusz, ami aztán ki is verte az álmot a szememből, és a párnámba préselt: Larry, derengett föl, Larry, valószínűleg ő az, aki megmentett anyám sütijeitől, a férfi, akiért az utóbbi csaknem négy évben szüntelenül hálaimát rebegtem, mialatt anya tálcaszám hordta a műhelybe a péksüteményeket. Joseph!, mondtam, és átdörömböltem a kettőnk közös falán. Hangosan mondtam. Megint dörömböltem, keményen csapkodtam a falat. Hogy felébresszem, akármilyen mélyen merült is el a tanulásban. Abba se hagytam. Tíz perc elteltével amúgy pizsamásán becsörtetett a szobába. Mi van, mondta. Magas volt, mint apa, de girhes, apával ellentétben. Őt aztán nem érdekelte a foci. Szemei, akár két barlang. És azt is láttam, mennyire menne már, félig már kint is van az ajtón. Mégis, ahogy ott állt, keresztbe font karokkal, lelapult hajjal, mogorván, feszülten, emlékszem, hogy engem elöntött a megkönnyebbülés, amiért mégiscsak ott van, megérinthetően, képesen arra, hogy bejöjjön, hogy bosszúsan, de ott legyen a szobámban. Annak az érzésnek az ellenszereként hatott, hogy senki sincs odahaza.
18
A bátyám időközben rákapott arra, hogy eltűnjön. Nem úgy, ahogy a rendesebb kamasz fiúk szoktak, akik köddé válnak, aztán egyszer csak hajnali kettőkor fűfoltos térdekkel, izzadságtól csatakos hajjal, részegen érkeznek haza. Nem. Már benne
ártunk a délutánban, mindenütt csend és nyugalom honolt, Joseph pedig az előbb még otthon volt, aztán meg már nem. Még hallottam, ahogy pakolászik azokba a főiskolai dobozokba, csoszog, zörög, aztán egyszer csak már nem hallottam semmit sem. Úgy volt, hogy vasárnap este, mindössze pár nappal a marhasültes vacsora után ő vigyáz majd rám, amíg a szüléink az ügyvédi iroda partiján lesznek a belvárosban. Apám évi szokásos, nyaralások utáni munkahelyi partija volt ez, amelyet abban az évben a Bonaventure-ben tartottak, abban a rúd alakú, ezüst színű szállodában, amelyet Joseph mindig megcsodált a külső liftje miatt, ami úgy siklott le-föl az épületen, mint valami cipzár. Ő a fülke vákuumos zárását díjazta, nekem meg a körbeforgó bár tetszett a tetején. Anyám élvezte a partikat, az apám viszont kellemetlen munkahelyi kötelességként fogta fel őket, de azért mindketten kiöltöztek, elhajtottak, és koktélokat szorongatva cseverésztek, miközben Joseph húsz dolcsit kapott azért, hogy fél szemét az ő besózott hugicáján tartsa. Amikor a bátyám vigyázott rám, az alapvetően azt jelentette, hogy egy estére megosztozunk a házon. Rendszerint még csak nem is tartózkodtunk ugyanabban a szobában. Egy seregnyi ember normái szerint egyébként tizenkét éves létemre már kinőttem abból a korból, hogy valakinek vigyáznia kelljen rám, csakhogy a dolog nagyon is kapóra jött, máskülönben be kellett volna ismerni, hogy egy csomó srác tizenhét évesen tűkön ülve várja, hogy leléphessen, csak az én bátyám nem: ő se tűkön nem ült, se le nem lépett. George-dzsal egyszer elment egy rock-koncertre, ahonnan egy óra múlva taxival jött haza, egyedül. Túl sok volt, felelte anya kérdésére. Megkérdeztem anyámtól, aznap este nem csinálhatnék-e valami mást, mondjuk, átmehetnék valamelyik barátnőmhöz vagy ilyesmi, de azt mondta, ő szeret fizetni Joseph-nek azért, hogy vigyázzon rám. Kérlek, mondta, és megérintette a hajamat. így átérzi, hogy ő a nagyobb testvér, mondta. De nem is vigyáz rám, mondtam a falat rugdosva. Anyám elővette a táskájából a pénztárcáját. Mit szólnál, ha neked is fizetnék érte?, mondta, és odacsúsztatott egy húszdollárost. Vasárnap egész délután tévét néztem. A húszdollárosomat összetekertem, és bedugtam egy ékszerdoboz fiókjába. Huszonöt leosztás pasziánszot játszottam, huszonnégyszer veszítettem, és a végére, annyira elegem lett a pakliból, hogy kivittem a házból, és az összes káró lapból egy flottára való áramvonalas papírplasztik minirepülőgépet hajtogattam. Az utolsó simításokat is elvégeztem modern világunk aktuális ábrázolásán, aztán egy ideig csak meredtem a semmibe odakint a füvön, tizenhárom turcsi orrú, lezuhant kárórepülőgéptől körülvéve. Úgy éreztem, kipukkadok a sok információtól. Néhány zsúfolt nap alatt megízleltem anyám viszonyát, és volt az a beszélgetésem apámmal a képességekről. Nem éreztem valami jól magam egyiktől sem – kicsit mintha közelebb kerültem volna apámhoz,
az igaz, de ha én a kórházban haldokolnék, ö valószínűleg akkor is csak egy zászlóval integetne a parkolóból. Megkönnyebbültem, hogy van valaki, akit anyám a sütijeivel traktálhat, csakhogy az az illető szétzilálta a családszerkezetet, és apámnak erről sejtelme sem volt. És kinek is mondhatnám el? Szerettem a bátyámat, de rá hagyatkozni olyan, mintha levegőt markolászna az ember. Még George-dzsal is elvoltam, de ő már egy olyan jövő felé indult el, amelyben nekem nincs helyem. Néha az iskolában, a felső tagozatot a középiskolától elválasztó földes udvaron át láttam, ahogy George lezserül átkarol egy-egy lányt, és belebeszél a hajába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nemcsak a szemöldöke lett arányos az arca többi részével, hanem mintha belsőleg is egyenletes sebességgel fejlődött volna. Eliza is – amikor tanítás után átmentem hozzájuk, divatmagazinokat lapozgattunk, meg ajakfényeket próbálgattunk. Kész, kezdtünk belépni a tinédzserkorba; odahaza az ágyam alól előhúztam egy cipősdoboznyi babát, kitömött állatot meg nagyiféle tárgyat. Fej nélküli angyalkákat, agyontekergetett, öreg Barbie-kat, törött ékszereket. Eliza szintén itt tartott, de megesketett, hogy az iskolában soha senkinek egy árva szót sem szólok róla. Ha el találod mondani, mondta egyszer elkerekedett szemekkel, miközben egy Barbie hosszú műanyag haját kefélgette, én a sírba teszlek, mondta. Szelíden bólintottam. Méltányosnak tűnt. Végtére is idestova tizenhárom évesek voltunk. Pucér babákkal, vagy pláne hébehóba csecsemőbabákkal a kezünkben néha már pedofilnak éreztük magunkat. Anyám új ruhát vett a céges partira, és mialatt apám készülődött, megmutatta magát benne, a levendulaszín pliszírozott szoknya csak úgy röpködött a levegőben. Nagyon csinos, mondtam neki a tükörből. Apa imádni fogja, mondtam. Jó leszel ma este?, kérdezte a szobám ajtajában állva. Persze, feleltem. Megfizettél. Ó, és légy szíves, ezt senkinek se áruld el, mondta a hangját lehalkítva. A felügyelt rendszerint nem szokott pénzt kapni. Felnéztem rá. Te most viccelsz, mondtam. Nem, felelte halálosan őszintén. Ez most egy kivételes alkalom. Tekintetemet ismét a hálószobám padlójára szögeztem, ahol a nagyi legutóbbi kacatjai között turkáltam: egy csiszolt barna kavics, egy elgörbült kapcsú vörös strassz karkötő. A szálloda száma pedig ott van a frigón, mondta anya. A szoknyája ráncait suhogtatta. Egyszerre tűnt idegesnek és nyugodtnak. A marhasültben lévő vétek akár egy vektor mutatott az egyik irányba, és csak éppen hogy kerekedett rajta felül a vágyódás másik irányba tartó vektora. Gyűlöltem az egészet, olyan volt, mintha akaratom ellenére olvastam volna el anyám naplóját. Úgy tűnt, sok gyerek csak valamikor a későbbi élete során jön rá, hogy a szülei selejtes, elfuserált emberek voltak, és nem tetszett, hogy nekem viszont mindezt ilyen korán és elsöprő erővel
kell megtudnom. A ház aznap délután pirított fenyőmagtól illatozott, anyám ugyanis az egész napot a konyhában töltötte, turkatálat állított össze házilag. Kész a sósperecem!, jelentette be délután négykor, azzal kikapcsolta a sütőt, és friss lófarokba kötötte a haját. Muszáj volt megkóstolnom – olyan diadalmas és reményteli arckifejezéssel kínálta oda a tányéron azt a pár apró, meleg sósperecet –, és kiderült róla, hogy ez az az ennivaló, amely a leginkább kifejezi őt: minden egyes perecből ordított a vágy, hogy tökéletesre sikerüljön, úgyhogy maga a perec mintha a lehető legszorosabb csomóra lett volna kötve, így az étel formája ez egyszer összhangban volt a tartalommal Ez igen, ez aztán a sósperec, mondtam csámcsogva. A szobámban ide-oda nézelődött, húzta az időt, végül az ágyamon állapodott meg a tekintete. Ó! Na, nézd csak! A bársonnyal behúzott, vesszőből font esküvői zsámolyuk szolgált éjjeliszekrényemül, szorosan odatoltam az ágyhoz. Egy ideje már ott volt, de biztosan elkerülte anyám figyelmét. Puha tetején kényelmesen elfért egy könyv, az lábak fonott mintái közé meg a házi feladatos papírlapjaimat lehetett betűzni. Nekem tetszik, mondtam. Anyám odalépett, és megnyomogatta a párnáját. Istenem, de öreg, mondta. Át kéne húznunk; a műhelyben egy nap alatt meg tudom csinálni. Lehet róla szó? Kiválaszthatod a kedvenc színedet meg anyagodat... Nekem így tetszik, ahogy van, mondtam. Hé, Paul, kiáltotta. Gyere, ezt nézd meg! A másik szobában apa betolt valami fiókot. Odacsörtetett az ajtómhoz, két nyakkendővel a nyaka körül. A kéket?, kérdezte. Vagy a pirosat? Nézd, mondta anyám a zsámolyra mutatva. Mit? A pirosat, mondtam én. Az ajtóból odabiccentett felém, szinte szégyenlősen. A tévénézés óta kissé barátságosabban bántunk egymással. Kék zakóba csípte ki magát, csak úgy szikráztak az aranygombjai. Anyám levendulaszín ruhája, apám piros nyakkendője. Úgy festettek, mintha a kiszuperált modelljeiket egy elragadó szerelmespárra cserélték volna. Nagyon szép, mondtam, miközben apám kihúzta a gallérja alól a kék nyakkendőt, és az egyik könyvespolcra akasztotta. Anya a zsámolyra mutatott. Nézd, mondta. A lányunk a család történésze. Apa, akit teljesen lekötött a piros nyakkendő kifogástalan elegyengetése, felületesen körbepillantott a szobában, ám amikor a tekintete megakadt a zsámolyon, felderült az arca. Beljebb lépett. Letérdelt a padlór a, kezét végigfuttatta a
kopottas kopottas bársonyon. bár sonyon. Á, mondta. Rám nézett, én még mindig a padlón ültem, és szortíroztam. Hol találtad? A garázsban, feleltem. Még régebben. A molyok imádják, mondta anya. Apa lehajolt, hogy megszagolja az ülőkéjét. A barackvirágszínt bézsre fakította az idő. Végigtapogatta a fonatokat, amelyek még mindig jó állapotban voltak. Anya át akarja akarj a húzni, mondtam. Na ne!, mondta apám. Az ujját rázta a levegőben. Soha!, mondta. Figyelj, mondta nekem, különleges képességekről faggattál? Felállt. Ez volt az én különleges képességem, mondta. Hogy ezt megvalósítsam. Anya az ajtóban keresztbefonta a karját. Azok a lyukak!, mondta. Miféle különleges képességek? képességek? Apám odalépett hozzá, és átkarolta. Ez a mi eredeti évfordulónk, mondta, és arcon csókolta anyát. Rose, ismered az egész sztorit? Felnevettem. Anya is nevetett, ö nem karolta át apát. Nyugodt arckifejezése, amit még percekkel korábban is láttam rajta, megkeményedett, a szemgödrei besüppedtek. Láthatóan egyikük sem értette, hogyan jutottak odáig, hogy ilyen feszült lett a hangulat, amikor elkezdtek járni, apa azt hitte, anya elveszettsége a spontaneitás jele, ezért hagyta, hogy hétvégenként az ő feje után menjenek, tegyenek egy kört a gyorsvasúttal az öböl körül, és váratlan helyeken szálljanak le, hogy kirakodóvásárokon kiselejtezett lemezeket vásároljanak. Anya meg azt hitte, apa határozottsága azt jelenti, hogy bármit el tud intézni, bármiben tud segíteni, és imádta nézni, ahogy a számláit postázza, ahogy tanul, ahogy a listáit írja. Amiket a mai napig is csinált. A szobám ajtajában apán szorosan átölelte anyámat, de aztán egyszer csak mintha úgy maradt volna, mint aki a nyílt színen megbotlik, és a levegőnek szabadkozik. Jól vigyázz rá, mo ndta ndta nekem nekem szigor szig orúan, úan, a zsámolyr zsámolyraa mutatva. mutatva. Valakinek muszáj, m uszáj, feleltem. fel eltem. Válla egy pillanatra megfeszült a kék zakó alatt. Búcsút intettem, hogy kitessékeljem őket. Menjetek csak a partitokra, mondtam. Jó szórakozást. Először anya fogta menekülőre, egy bíborszín kört leírva. Pá!, kiáltotta Joseph szobája felé. Elmentünk!, mondta apa túl harsányan, ahogy pezsegve kiléptek a bejárati ajtón. A kocsi elhajtott. A ház nyugovóra tért megváltozott lélekszámú lakói körül. Odakint a nap leáldozóban volt, az ég kékje elmélyült. Felkattintottam a villanyt, és egy órácskára elfoglaltam magam, papucsokból eszkábált csónakokban száguldoztam körbe-körbe a hajas babákkal, összeadtam meg elválasztottam a kitömött állatokat. A konyhaszekrényből elcsórtam a nagyi csorba teásbögréjét, és
azt használtam a szokatlan módon teaimádó kitömött flamingó barátságos kísérőjéül. A csiszolt barna kavics és a lefejezett Barbie puszipajtások lettek. A kék nyakkendő folyó, melyen úszni lehet. Egy idő után mégis eluntam magam, meg össze is zavarodtam. Egyszerre éreztem magam ötévesnek meg negyvennek. Ahhoz már túl sötét volt, hogy teniszlabdát hajigáljak a környéken, pedig ez tűnt az egyetlen olyan elfoglaltságnak, ami a koromhoz illett volna. Egy darabig elpiszmogtam a konyhában, megettem egy szelet gyári margarinnal megkent gyári kenyeret, közben kihuzigáltam meg visszatoltam néhány fiókot. Arra gondoltam, felhívom Elizát, de aztán eszembe jutott, hogy nincs otthon. Egyszer csak Joseph ajtaja előtt találtam magam. Bekopogtam. Bekopog tam. Nem jött válasz. Újra kopog ko pogtam. tam. Vasárnap esténkét Eliza rendszerint moziba járt a szüleivel. Filmet ő szokott választani. Azt mondja, szeretnek megosztozni egy nagy adag pattogatott kukoricán, a sós-vajas ízesítésűn. A zacskó Eliza ölében szokott landolni, a szülők pedig két oldalról csipegetnek belőle, mintha ő lenne az egyetlen értékes könyv a kettejük vaskos könyvtámaszai között. Semmi válasz az ajtó mögül. Újra kopogtattam. Fuldokló hangot hallattam. Megeresztettem egy félig elfojtott köhögést. Vészhelyzet!, Vészhelyzet!, mondtam. mo ndtam. Megf Megfulladok! ulladok! Semmi. Túlságosan is nagy csönd érződött a levegőben a folyosón, amelyet bekeretezett családi portrékkal borított falak szegélyeztek. Odakint autók pöfögtek el déli irányban, hogy a Melrose környékén leparkoljanak. Hálóing gumija vágott a karomba. Nyugtalan voltam, és fáradt, az egész heti feszültség felgyülemlett bennem, és éreztem, hogy a szokásos udvariasságom mind elszivárog belőlem. Mi értelme? Anyám kettős életet él, apám a régvolt múltat dédelgeti, hamarosan George is a koleszban fog étkezni, nem nálunk, és úgy éreztem, a szokásos engedelmességem is elhagyott. Kész. Most az egyszer fütyültem a tizenhét különböző nyelven kiírt Kívül tágasabb jelzésre meg a fekete tintával megrajzolt halálfejre, amelytől rendszerint rémálmaim voltak, kezemet teketóriázás nélkül az ajtógombr a tette tettem, m, és elfordítot elfor dítottam. tam. Nyolc óra lehetett. A nap már lement. A ház sötét volt, mert az apánk nem elég, hogy az éttermekben kettévágta az adagjait, de abban is erősen hitt, hogy csak abban a szobában kell világítani, amelyikben van valaki. A számlákhoz volt ennek valami köze. Én ellenben imádtam teljes díszkivilágításban üldögélni, amikor nem voltak otthon, és most is csak percek választottak el attól, hogy végigszaladjak a szobákon, és minden lámpát felkapcsoljak. felkapcsoljak. Jó tár tár saság a világosság, világosság , ha az ember egyedül van; én meg ott találtam vigaszra, ahol tudtam, így a nappali lámpájának legmelegebb sárga körtéje önmagában is afféle tündöklő bébicsősszé vált. Aznap este viszont oltalmazómat szerettem volna megtalálni, és ezt még nem adtam fel, úgyhogy hiába súgtak mást az ösztöneim, benyitottam. Az ajtó nyikorogva tárult fel. Crrrrk. Ez
szándékosan hagyta berozsdállni a zsanérokat? A zár sincs ráfordítva, a villany sem ég odabent – csak egy keresztirányú fénysugár a szoba hátsó ajtaján keresztül, a szomszéd hátsó hátsó udvari udvari lámpaoszlopától ferdén fer dén lefelé, a padlóig padlóig húzódó fénynyaláb, fénynyaláb, akár a holdsugár csíkja. Barlang volt ez, a házon belül, egy felszínre emelkedett alagsor. Beléptem. A szívverésem meglódult. Semmi mozgás, semmi motozás. A padlón padlón könyvhegyek. könyvhegyek. Az íróaszt író asztalon alon egy eg y éthor éthordó dó doboz do boz r ómai salátával. salátával. Nem volt a szobájában, halványan mégis még is úgy úg y lehetett lehetett érezni, mintha m intha ott lenne. Bekukucskáltam Bekukucskáltam a szekrénybe. Az ingei! A cipői! Csupasz vállfák; esernyők. Joe?, mondtam reszketve. Itt Itt vagy? Csak a némaság. Ür Ür es, mégse még se üres. ür es. Fig Figyel yel valaki? A falak? Joe?, suttog suttogtam. tam. Olyan hátborzongató érzés volt, hogy kirohantam a szobából, körbefutottam a házban, és közben felgyújtogattam a villanyokat, a nevét kiáltoztam, kinyitogattam a szekrények ajtaját, szólongattam, minden kapcsolót felkattintottam, ami csak a kezem ügyébe került – a sütő fölött, a tévét, a zseblámpákat, a gardróbvilágítást, kezdtem tényleg nagyon megijedni, kiáltoztam és mire visszaszáguldottam a most már vakító sárgán kivilágított hallba, a szobáink elé, ott állt, magasan, ferdén tartva magát, és úgy festett, mint akinek ököllel vágtak a képébe. Itt vagyok, mondta vékony hangon. Nem muszáj ordítanod. De hát HOL voltál?, kérdeztem még mindig túl hangosan. Cssss, mondta. Sehol. Csak dolgom volt. De hol?, kérdeztem egy helyben toporzékolva, és a hall világításának fényében lassan előtűntek a táskák a szemei alatt, meg az árkok az arcán, egy olyasvalaki létére túlságosan is kiélt arc, aki még egyáltalán nem élt olyan nagyon sokat. A te szobádban voltam, vol tam, mondta mo ndta.. Csak pislogtam rá. Micsoda?, mondtam. Rühellte a szobámat, a lányos cuccaival együtt. Tényleg? Te jól vagy? Miért? Hosszasan Hosszasan vakargatta vakargatta az o rr cimpáját. cimpáját. Szükségem Szükségem volt egy r ózsaszín Pegasus tollr tollr a, mondta. mondta. Eltartott egy percig, mire fölfogtam. Az üresség, ahogy egymásra bámultunk. Körülöttünk szétmállottak a szavak. Rózsasz. In. Pega. Sus. Toll. Aztán valamiféle prüszkölő horkantást hallatott, és mindkettőnkből kitört a nevetés. A hasamat fogtam. Ő leült a padlóra, és csak nevetett és nevetett. Begörcsölt a hasam. A szőnyeget kezdtem rángatni, hogy abbahagyjam. A számon és az orromon át kacagtam egyszerre. Nem kapok levegőt!, mondtam egy idő után, aztán megint kirobbant belőlünk a nevetés. Az övé: mély és szinte hangtalan, torokból jövő. Testemet a falhoz szorítottam, hogy lehiggadjak, de amikor belőle egy szakadozott sóhaj tört tör t fel, megint elszálltam elszálltam vagy tíz percre. percr e. Elég!, mondtam zihálva, a falhoz szorultan. Amikor végre abbahagytuk, kimerülten, köhögve, Joseph lassan feltápászkodott a padlóról. Mintha minden ízülete és csontja súlyosabb lenne a szokásosnál. Elszántan lépdelve végigment a helyiségeken és egyenként lekapcsolta az összes villanyt. A folyosóról hallottam, ahogy egymás után kattan a zseblámpák gombja. Ahogy az
előszobai gardróbban meghúzza a fémláncot, hogy elsötétítse a csupasz villanyégőt. Az egész házban egymás után hunytak ki a fénytömbök, mintha egy miniatűr város térne nyugovóra körülöttünk. Mindkettőnkön valami megmagyarázhatatlan elcsigázottság lett úrrá, így este kilencre már ágyban voltunk, és aludtunk.
19
Nem hallottam, mikor jöttek haza a szüleim. A hétfő reggel apám megszokott tülkölésével tört rám, és én az ágyamban mocorogva hallgatóztam. Csönd a szüléink hálószobája felől, ahol anya még aludt. Odakint egy madár trillázta fel a környéket. A konyhából reggeli hangjait hallottam, a bátyám előadásában: gabonapehely csörömpöl egy tálba, tej ömlik csobogva. Kirángattam magam az ágyból, és Joseph-et a szokásos helyén találtam a konyhaasztalnál. Helló, mondtam. Ő csak rágott tovább. A mosogatógép tövében anya fekete magas sarkúja dőlt egymásnak úgy, ahogy lerúgta a lábáról. Ékszerei kis kupacban csillogtak az egyik cipő belsejében. Ez minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy miután hazaértek, ő még fönn maradt, hogy teát készítsen, és a narancssárga csíkos székben üldögélve kibámuljon az ablakon. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és belenéztem. Agyamban a Joseph-fel töltött este átszotta újra magát. Apró kuncogás buggyant ki belőlem. Töltöttem magamnak egy narancslevet, amely anyagi gondoktól gyötört munkások által szüretelt floridai narancsból készült, a gyümölcsöt kamionra pakolták, és egy éjszaka alatt áthajtottak vele az országon, aztán odaültem a konyhaasztalhoz, szemben a bátyámmal, és belefogtam egy monológba az előző estéről, amit azzal fejeztem be, hogy újra elmeséltem a rózsaszín Pegasus tollas viccet. Amíg a gofrimat pirítottam és eszegettem, a kör kis fogazott négyzetekre töredezett, melyeket egy illinoisi gyárban készítettek, minden egyes négyzetet úgy alakítva ki, hogy magában tartsa a juharszirupot, amit egy keményen dolgozó, drog– és alkoholfüggőséggel küzdő család gyűjtött és főzött be Vermontban, újra elsütöttem a viccet. Aztán a mosogatónál megint, miközben az edényeinket mostuk el. Idegesítő kistestvérként az én dolgom volt, hogy halálra koptassam azt a viccet. Minden egyes alkalommal kiböktem a mondatot, aztán egész testemben nyugton maradtam, és vártam a csiklandó érzést a torkomban, a csillapíthatatlan
elragadtatást. Joseph egyszer sem nevette el magát. Szája egyetlen vonal, miközben nézte, ahogy az asztalt csapkodom. Egyszeri alkalom volt, vetette oda, és már ment is, hogy vegye a hátizsákját. Mindkettőnk iskolája a Wilshire-nek ugyanabban a háztömbjében volt, így hát szokás szerint együtt buszoztunk, egymástól több üléssornyira. Odakint férfiak álltak egy óriásplakát párkányán, és papírtekercseket tuszkoltak fölfelé, amelyek egy gigantikus női áll formáját adták ki. A Fairfax gimi kerítésénél tinédzserek ácsorogtak fürtökben. Addigra már leszoktam róla, hogy az autók utasainak integessek – bizalmatlanná váltam az emberekkel meg a belső életük összes komplikációjával szemben –, úgyhogy csak ültem, és nézelődtem, és buszoztam, és gondolkodtam, és amint az ajtók kinyíltak, kizúdultunk rajtuk, és szanaszét gurultunk, mint a biliárdgolyók. A harmadik órán, spanyolon az Eliza mögötti székbe telepedtem. Amikor a tanár elkezdte kiosztani az előző heti felmérőt, közel hajoltam hozzá, hogy a fülébe sugdossak. Eszméletlen hétvégénk volt a bátyámmal, mondtam. Úgy nevettünk, hogy majdnem hánytam, mondtam. Vomitos. Megfordult, és hűvösen rám mosolygott. Irizáló csillagmatrica volt a pofacsontjára ragasztva. Neked milyen volt a hétvégéd?, kérdeztem. Miközben a tanár a padsorok között cikázott, Eliza tekintete elsiklott az arcom mellett, ki a nyitott ajtón. A késő délelőtti napfény acélos helikopterzöldre festette a tanteremből odalátszó sövényeket. Amikor náluk voltam, az apja az otthoni tőzsdei munka szüneteiben néha sütött egy adag cupcake-et, hogy kitisztuljon a feje. Azokból a csokoládés muffinkosárkákból egytől egyig sütött a teljesség. Gondoltuk, elmegyünk moziba, mondta Eliza. De mindenki fáradt volt, úgyhogy otthon maradtunk, és inkább kockapókereztünk, mondta. Ásított egyet, kifelé az ajtón. Elnézést, mondta. Jót mulattunk, mondta. Ceruzával egy csillagot rajzoltam a padomra, aztán ferde perjelekkel áthúztam. Mrs. Ogilby nekem is odaadta a felmérőmet. Négy fölé. Kihagytam a „menni” befejezett múlt idejű alakját. Az én felmér őmben mindenki jelen időben ment. Az a srác, a George is ott volt?, kérdezte Eliza, és a jegyzetfüzete zsebébe csúsztatta a felmérőjét. Hol? Nálatok?, mondta. A bátyádnál? Közelebb ültem hozzá. George? George Makóimra gondolsz?, kérdeztem. Ő folyton nálunk van, mondtam. Felsóhajtott. Az arca villódzott a fényben.
Mintha a második bátyám volna, mondtam. Csak hozzá feleség ül is mehetnék. Eliza végigfuttatta az ujját a padomon lévő ceruza szántotta árkon. Rendesnek látszik, mondta. Mi? Ő mondta egyszer, mondtam. Alantasnak tartja. Tessék? Rose? Mit mondott? Nada, mondtam, amikor a tanár ránk bámult. Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mondtam. A prezentációm az ötödik órán, társadalomismereten volt esedékes. Arról kellett írnunk, hogy mi az, amit a modern társadalomban értékesnek tartunk, és a nagyszüleink idejében még nem létezett, és ebből kellett felolvasni egy-két bekezdést. Én az egyik lány után következtem, aki a hegyi kerékpározás előnyeiről beszélt, és egy srác előtt, aki három dossziéra való komplett prezentációt tartott a malária gyógykezeléséről. Megköszörültem a torkomat. Khmm, mondtam. Az én dolgozatom a Doritosról szól. A tanárnő bólintott. A táplálkozás fontos dolog, mondta. Ez nem a táplálkozásról szól, mondtam. Feltartottam a papíromat. Az a jó a Doritosban, mondtam emelt hangon, hogy nem kell rá odafigyelnem. Amint ezt teszem, olyan lesz az íze, mint az összes többi közönséges chipsnek. De ha nem figyelek rá, a legfinomabb dolog lesz a világon. Kipukkasztottam egy túl méretes zacskót – az egyetlen kellékemet –, és körbeadtam a teremben. Azt kértem, hogy mindenki vegyen belőle egy chipset. Harapjatok bele!, mondtam. A roppanás hangjai. Hátul felvihogott Eliza. A szülei nem engedik, hogy Doritost egyen. Ily módon én voltam az ő dro gdílere. Nos?, mo ndtam. Milyen íze van? Mint egy Doritosnak, mondta egy okostojás az első sorból. Sajtos, mondta valaki más. Valóban?, kérdeztem. Mindenki a chipsére koncentrált. Az a jó kis taplószerű cucc, mondta másvalaki. Pontosan, mondtam. Az a jó kis taplószerű cucc. Én azt az ízt éreztem, mondtam a papíromból olvasva, amire a legutolsó Doritosomból emlékszem, plusz a vegyszereket, amelyek nagyjából ugyanolyan ízűek, azután pedig a zsibbadt agyam már nem igazán törődik vele, hogy valójában milyen ízű. Emlékezés, vegyszerek, zsibbadás. Ez amolyan mágikus kombináció. Mindezek az összetevők együttesen olyan trükkös ízérzetet alkotnak, amitől legszívesebben egy egész zacskóval megennék, de lehet, hogy kettővel is.
Van még egy zacskóval?, kérdezte az ujjait nyalogatva egy gördeszkás srác. Nincs, mondtam. Végeredményben, mondtam, egy Doritos semmit sem kér tőlünk, ami óriási ajándék. Csak annyit kér, hogy ne legyünk ott. Kissé meghajoltam az osztály felé. Eliza tapsolt. Ugyanaz a mariskától bűzlő gördeszkás srác azt kérdezte, nincs-e egy kis Cheetosom, hogy összehasonlítsuk. Légyszi, könyörgött. Ha a tanárnő megengedi, mondtam, esetleg az egész osztály tehetne egy gyors tanulmányi kirándulást a snackautomatához? Mielőtt a tanárnő tiltakozhatott volna, az osztály máris talpon volt, és az ajtónál termett. Negyed óra telt el teljes felfordulásban, közben az összes negyeddollárosainkat bedobáltuk, minden létező zacskóba belekóstoltunk, és ismeretlen, kimondhatatlan nev összetevőket olvastunk fennhangon. Hogyne, hogyne, mondta csámcsogva a gördeszkás srác. Ha koncentrálok, mind más, mondta. Lehunyta a szemét. Eliza háromszor megölelt, a kezét farmízű por lepte. Lármásan vonultunk vissza az osztályba, óra után pedig a tanárnő odahívott magához, és a kezembe nyomott egy kinyomtatott ételpiramist, mondván, hogy szép munkát végeztem, de fejlődésben lévő lányként fontos, hogy fehérjét is egyek. Köszönöm, mondtam, mire ő leszegte a fejét, aztán mindketten elismer ő biccentéssel nyugtáztuk a segítőkészségét.
20
Joseph-nek tanítás után meg egy utóvizsgát kellett tennie, így hát egyedül szálltam buszra hazafele, útközben megálltam a Melrose meg a Fairfax sarkán levő kis újságosnál, hogy az előadásom ünnepi fináléjaként megvegyem a szokásos zacskó chipsemet. Amerre masíroztam, mindenütt csendesek voltak az utcák. Fényes nappal kevesebb autó járt az utakon. Egy férfi levélfúvóval fűcsomókat tessékelt a csatornába. A nagyi újabb küldeményére értem haza. Egy lécekből összeeszkábált hosszú láda volt, benne egy szürke összecsukható szék, meg egy hűtőszekrény méretű láda, amelynek tartalma egy ócska könyvszekrény meg egy újságpapírba csomagolt, törött zsámoly volt. Ez mind együtt érkezett, egy futárkocsival. Anya a konyhában készülődött, az újságból nézett ki egy új r eceptet. Mennyi idős is most?, kérdeztem, ahogy betoppantam. Nyolcvanegy, felelte anya, üdvözlésképpen egy fakanállal integetve. És min ül? Anyám vállat vont. Gőzöm sincs, mondta. Kiterítette az újságot, abból nézte a hozzávalókat. A mai receptet a városi rovatból tépte ki, valami dél-olasz gombás-paradicsomos szósz volt, lassú tűzön főzve, jóféle gyümölcsös olívaolaj alapon. Apám az olasz ételeket szerette a legjobban, az anyám pedig olyankor készítette őket, amikor
bűnösnek érezte magát. A receptet a konyhaszekrényre celluxozta, hogy jobban lássa. Szeme ráncos volt a kialvatlanságtól, de új rózsaszín rúzst kent magára, és szemmel láthatóan emelkedett hangulatban volt. Akarsz segíteni?, kérdezte, miközben kezet mostam. Kést, vágódeszkát meg egy halom zöldpaprikát tolt elém. Az agyam a chipses zacskóktól még mindig tiszta volt. Szerettem a főzésnek ezt részét, hogy távoli, alig azonosítható résztvevője vagyok, de csak amennyiben nem kellett valamit összeállítanom vagy kevergetnem. Halálosan rémisztő lenne olyasmit enni, amit mindenestül én készítettem, de az előkészületeket élveztem: a vagdalást meg a kockázást, az aprítást meg a hámozást, a gyalulást meg a szeletelést, ha csak támadást kellett indítanom ezek ellen a tárgyak ellen, amelyek rányomták bélyegüket a mindennapjaimra, még ha tisztában voltam is vele, hogy a bonyolultságuk számomr a semmitől el nem múlik, semmitől, kivéve, ha nem eszem meg őket. Mégis: olyan élvezettel reszeltem a sajtot, mintha azzal meggyilkolnám. Miközben az egyik zöldpaprikát magoztam, anya hagymát kevergetett a serpenyőben, és a partiról meg arról a sok fura ügyvédről mesélt. Megkérdezte, mi volt az iskolában, és amikor én elmondtam neki, hogy nem is tudom, melyik óra tetszett a legjobban, bólintott. Megértelek, mondta a fejét ingatva. Neked is nehezedre esik a választás, mint nekem. Az a sok lehetőség! Nem is tudom, hogy erről van-e szó, mondtam magokat söpörve a szemetesbe. Hogy témát váltsak, meséltem neki egy keveset Joe eltűnéséről. Nem részleteztem – csak annyit mondtam neki, hogy amíg rám kellett vigyáznia, vagy húsz percre eltűnt, és én hiába kerestem. Egyszerűen mintha a föld nyelte volna el, mondtam. Aztán egyszer csak előkerült. Nagyon vicces volt, mondtam. Anya megpördült. Arcára valamiféle mohóság lopódzott. Gondolod, hogy az oldalajtón slisszol ki?, kérdezte suttogór a fogva. Ugyan, mondtam. Vagy Rose... lehet, hogy barátnője van? Majdnem elnevettem magam. Öö, nem, mondtam. Óvatosan a pultra fektette a fakanalat. A szekrényen lévő receptre pillantott. A paprika? Megvan, mondtam. A vágódeszkát lecsúsztatta a pultról, és az egyenetlen kockákat a serpenyőbe kotorta az aranyszínű hagyma meg a fokhagyma mellé. Néztük, ahogy a paprikadarabok sercegnek az olajban. Fél kézzel átkarolt, ez volt a legegyszerűbb kommunikációnk. Az oldalához dőltem. Rose, mondta a hajamat simogatva. Édes kicsi Rose, mondta. Felvette a fakanalat, és szórakozottan kavargatni kezdte a paprikát.
Nos, mondta. Titkolódzik, de ez nem jelent feltétlenül rosszat. Megesik a családban, mondtam. Bizonytalan tekintettel rám mosolygott. Elöblítettem a vágódeszkát, visszatettem a pultra, és nekiálltam paradicsomot kockázni. A zsámolyt megtartom, mo ndtam. A nagyiét. Gondolod, hogy fiú barátja van?, kérdezte reménykedve. Nem, mondtam. Én azt is megérteném, mondta a tűzhelynek támaszkodva. Szinte hallottam, ahogy nekikészülődik, ahogy elkezdi kikerekíteni a megértésről szóló monológját. Szerintem az is nagyon szép dolog tud lenni, mondta elvékonyodó hangon. Bocs, anya, mondtam. Honnan tudod?, kérdezte. Te nem is tudod! Visszafordult a serpenyőhöz meg a fakanálhoz. Ide-oda tologatta a mindenféle darabokat. Hiányzik egy lába, mondta pár perccel később a serpenyőbe. Mihez kezdesz egy kétlábú zsámollyal? Odakint ékeltem ki, a mellett az oldalajtó mellett, a házat szegélyező keskeny csíkon. A külső falhoz támasztva kitűnő fellépőként szolgált. A legközelebbi bébicsőszködés alkalmával, amikor még hallottam, hogy odabent molyol a hálószobájában, lábujjhegyen kiosontam, és a zsámoly lécein felkapaszkodtam, hogy bekukucskáljak az oldalajtó tetején lévő kisablakon. Odabent nem égett a villany, csak árnyékokra vetődő árnyékokat tudtam kivenni, és sötétséget, meg a szokásos ormótlan alakzatokat. Úgy tűnt, az íróasztalánál ül, és a sötétben olvas. Lapozgat. Egy ideig figyeltem őt a zsámoly lécein állva. A szemem hozzászokott a gyér fényhez. Lassan olvasta végig az oldalakat, és amikor lapozni készült, egyik ujját a obb fölső sarokhoz csúsztatta, és olyan könnyedén emelte meg, akár egy szárny. Ennyire vigyázott, főleg, amikor egyedül volt. Bementem a fürdőszobába. Tébláboltam. Amikor visszatértem a zsámolylétrához, már nem volt ott. Csak az érdekelt, hogy megpróbáljam visszahozni Josephfel azt a nevetős könnyedséget, annyira, hogy bele se gondolkodtam, hová is tűnhetett valójában. Amikor aztán újra körberohantam a házon, az ajtaján kopogtatva, a nevét kiáltozva, körözve, ajtókat nyitogatva, az egész repertoárt újra végigjátszva, hogy aztán a végén megint ott találjam az ajtaja előtt, ugyanolyan szokatlanul elnehezedett szemhéjakkal és megereszkedett arcbőrrel, a korábbi mohó kíváncsiságomat azon
nyomban sutba vágtam, és visszatértem ahhoz a forgatókönyvhöz, amely egyszer már kacagáshoz vezetett. Tökéletesen tudtam a szerepemet. Merre járt? A dolgán? Hol? Megkérdeztem, hogy a szobámban volt-e, mire ő azt mondta, igen, én meg, hogy miért?, erre ő fáradt hangon, hogy szüksége volt egy rózsaszín Pegasus tollra. Fél kilenc lehetett. Több mint egy héttel az első eltűnés után. A szülők oda egy újabb vacsorán. Hűvös falak. Joseph nyúlánk, oldala az ajtófélfához préselve. Éreztem az erőlködését, hogy a kedvemért eljátssza a szerepét. És még én is, aki bármikor kész nevetést színlelni, újra, végérvényesen meghallottam, mennyire nem sült el a dolog, és csak álltunk ott, szótlanul, egymással szemben, a félhomályos folyosó síkjai és felületei között. Öregnek látszott; csak öt évvel volt idősebb, de akkor úgy festett, mint egy ör egember, egy nagyapó. Beteg vagy?, kérdeztem. Megrázta a fejét. Valami nehéz dologban vagyok benne, mondta. Ami teljesen kimerít. Mi az? Nehéz elmagyarázni, mondta. Ó. Segíthetek? Nem, felelte. A fejét a felső csuklópánthoz támasztotta. Lehunyta a szemét. Illegális? Nem, mondta. Halványan elmosolyodott. Ácsorogtunk még egy darabig. A lélegzetvétele mély, kimért, lassú stukkókban itta a levegőt. Azok az antennaszerű szempillák meg ujjhegyek. Kíváncsi voltam, mit tudhat a családról; meg hogy mit nem. Hogy milyen családban él. Elkalandoztak a gondolataim. Hé, mondtam pár perc elteltével. Megtennél valamit nekem? A kettő közül ez volt az első szívesség, amit valaha is kértem a bátyámtól, és noha messze ez volt a jelentéktelenebb, egész felső tagozatos koromnak mégis az egyik legszebb pillanatát jelentette. Másnap az iskolában, ebéd közben Eliza keresztbe tett lábakkal ült, és éppen a finomságokkal teli barna zacskójából pakolt ki akkurátusán, amikor George fordult be a sarkon, és jött felénk a középiskola felől. Azzal a hosszú léptű, szelíd járásával. Nemrég nyert előfelvételt a Caltechre, és ujjongóan emelkedett érzés volt látni, ahogy előbukkan a két iskolát elválasztó téglafal mögül, és nagyokat lépve úgy jön felénk a farmerjában, mint akinek oka van rá. Volt is. Én. Ahogy közelebb ért, integetett. Eliza visszaintett. Még pár felsős figyelt a helyéről, műanyag szívószáluk berepedt végét rágcsálva. Mindenféle középiskolai vizitáció eseményszámba ment, de ez még a többieknél is különb volt: George középiskolás korára kinőtte magát, az ügyefogyottság minden elszigetelt maradékát letompította a könnyed modor, a hibátlan fogsor, a lányokkal való fesztelenség és a jól
összeválogatott ruhatár. Hórihorgas, értelmes, méltóságteljes volt. A hüvelykujjára tekert befőttesgumit úgy pengette, mint egy gitárhúrt, ezt néha nálunk is csinálta, amikor a gondolataiba merült. Odabiccentett Elizának, engem meg magához intett. Egy pillanat az egész, mondta. Csak tessék!, mondta Eliza felvillanyozottan, a csuklója belsején, mint valami próbatetkó fénylett egy holdmatrica. George és én egy betonoszlopnál álltunk meg, ő közelebb hajolt, és a suttogásig lehalkította a hangját. Joe mondta, hogy jöjjek át hozzád, mondta. Ráragyogtam. Minden oké?, kérdezte. Minden a legnagyobb rendben, mondtam. Csak föl akartam vágni Eliza előtt, mondtam, és senki mást nem ismerek, akivel nálad jobban fel lehetne vágni. Erre kicsit felhorkant, majd odanézett Elizára, aki többlábnyi távolságból figyelt bennünket a frufruja alól, miközben épp beleharapott a pulykás szendvicsébe. És jaj. Azt a pulykás szendvicset egyszer már kóstoltam. Az egész olyan volt, mint valami szerelmi szonáta – a salátalevél, a bioparadicsom, ami valami boldog farmon termett, még a gyári majonéz is valami olyan érzelmi finomsággal bírt, mintha egy remekbe szabott hegedűszóló lett volna. Nehezemre esett, és nem volt szép tőlem, hogy annyira utáljam a barátnőmet. Mikor mész az iskolába?, kérdeztem. A szokott időben, mondta. Augusztus végén. Jövök majd látogatóba, ne izgulj. Anyukád boldog? Hát persze, mondta a hüvelykujját pengetve. Kibújik a bőr éből. A távolban láttam, hogy a bátyám egy hússzínű padon gubbaszt, onnan leskelő dik. Joe figyel bennünket, mondtam. George szusszantott egyet. Fura egy alak, mondta. Szóval. Ideát minden rendben? Minden oké, mondtam. Semmi folyosói szekálás? Semmi, mondtam. Senki se szekál. A fiúkkal sem gyűlt meg a bajod? Nem annyira, mondtam. Egymásra mosolyogtunk. Várj ki egy jó fejet, oké?, mondta. Oké. A kaja? A régi nóta, mondtam. A régi, sóhajtotta. Bátor kislány. Eliza már a háromféle otthoni süti között válogatott: csokidarabos, zabpelyhes, porcukros omlós keksz. George tekintete kezdett elkalandozni a fejem fölött, más témát keresett. Ennyi elég lesz?, kérdezte. Vissza kell mennem. Persze, mondtam meghajolva. Nagyszerű. Nagyon köszönöm. Vállon veregettem. Esetleg nevetnél egyet?
Felnevetett a kívánságon, és ezzel teljesítette is.
21
Amikor Joseph megszületett, anyám legközelebbi barátnője, a homokszín bongyor hajú Sharlene, aki a Berkeley-n töltött napjaikban azokat a káprázatos báránypörköltes meg padlizsános-paradicsomos lepényes francia-tunéziai lakomákat készítette, épp idejében bukkant föl a szülészeten egy zöldcitrom színű, Team Baby feliratú pólóban. Apa odakint. A nagyi Washingtonban. Sharlene úgy vette át kacsázó anyámat, mint valami futballpasszt, és egy darabig maga volt a tökéletes segéderő – felvidító, parancsoló, gyengéd, lényegre törő –, csakhogy Joseph, aki elégedetten gömbölyödött az anyaméh melegében, nem érezte úgy, hogy annyira motivált lenne vagy, hogy elérkezett volna az idő. A túlfűtött segédkezés ötödik órájában Sharlene vöröslő arccal, olíva-zöldre csatakosodott pólóban kivonszolta magát az előcsarnokban lévő nyilvános telefonkészülékig, hogy az élelmezési cégnél sűrűn elnézést kérjen a főnökétől. Anya olyan hangosan üvöltözve káromkodott» hogy a folyosó végén is hallani lehetett. Amint Joseph feje előbukkant, visítva, elevenen, kékesen, tekergőzve, Sharlene homlokon csókolta anyámat, gratulálok, mondta, szép munka, ó, boldog nap, aztán lélekszakadva száguldott keresztül a városon gombákat tölteni. Az orvos távozott, hogy a következő pácienssel foglalkozzon. A nővér elcsippentette a köldökzsinórt, és már ment is, hogy tulipánokba meg rózsákba temesse az arcát. Amint magához szoríthatta a csecsemőt, anyám lassan felült, és letette a lábát. Az egész teste fájt. Lelépett az ágyról, odagurult az ablakhoz, ott a magasba emelte a takarót, és némán figyelte az icipicire zsugorodott apát, aki le-föl ugrált. Szivarra gyújtott. Dzsigget járt. Olyan volt, mint anyám életének némafilmes változata. Apád addig-addig ismételgette az egész procedúrát, amíg bele nem fáradt, akkor búcsúzóul csókokat dobott, és elhúzott, hogy előkészítse a házat. Anya teljesen egyedül maradt a fiával. Külön szobája volt. És hiába sikoltoztak az asszonyok a szomszédban, hiába kattogtak meg pittyegtek a gépek, anyám úgy mesélte, hogy az osztály valamitől egyszeriben kiürült, minden nagyon elcsendesedett, mozdulatlanná vált, és az időnek meg a nyugalomnak támadt egy rése, amikor anya és az újszülött órákon át együtt maradt, és csak bámultak egymás szemébe. A kicsi tekintete rebbenő és friss, anyámé elcsigázott, magányos, mélységes mély. Először akkor mesélte el a történetet, amikor éppen a hajamat fésülte ki a szokásos heti zuhanyozás után. Hét– vagy nyolcéves lehettem. Megláttam benne, mondta ábrándos hangon. Megláttam, mondta. Lehorgasztotta a fejét. A fürdőszoba padlóján ültünk, a bolyhos, nedves levendulaszín kilépőn, anyám egy törülközővel
már szárazra dörgölte a hajamat, és épp a fésűt tartotta magasan a fejem fölé, készen arra, hogy kifésülje a gubancokat. Őt utánozva olyan hosszúra növesztettem a hajam, amilyen hosszúra csak tudtam, le egészen a fenekemig, úgyhogy a hajmosás komoly, egyórás felhajtás volt samponnal, kondicionálóval, törülközővel, fésülködéssel, és ha szerencsém volt, esetleg még hajszárítóval is. Anyám a kétkezi elfoglaltságokban volt a legjobb, és én az utolsó cseppig kiélveztem ezt a vele töltött időt, ahogy ott melegedtünk a fali hősugárzó narancsosvörös tekercsei előtt, mint két grillcsirke. Ha az ilyen alkalmak azzal ártak, hogy gyakran kellett hallanom a bátyámról, hát az is megérte. Plusz nekem is megvolt a magam jó sztorija; amikor én megszülettem, mondta, tíz perc múlva már kacagtam is, pedig az orvosok biztosították őt, hogy az újszülöttek márpedig nem szoktak kacagni. Te göcögtél!, mesélte, miközben a műanyag fogakat elkezdte végighúzni a nedves hajon, csíkokat karcolva vele a fejbőrömre. Teli szájjal rötyögtél!, mondta. Tényleg? Tényleg, mondta. Nagy nehezen végighúzta a fésűt, és a törülközővel egész vízcsöppeket fogott fel, ahogy a hajvégeken összegyűltek, és eközben a vállai kecses süllyedéssel újra leereszkedtek. A fürdőszobaajtó résén át kipillantott. Joseph-nél, mondta. Vártam, csöpögtem. Joseph-nél, mondta, ő az egész világot látta. A keze megállt a hajam közepénél. Csecsemőkorában?, kérdeztem. Olyan volt, mint egy pöttömnyi vén próféta egy kisbaba képében, mondta. Nem sírt, amikor ezt elmesélte, de a hangja elvékonyodott, alázatossá vált. Amikor Joseph ezt meghallotta, rendszerint kiment a szobából. Egy szempillantás alatt egymásba szerettünk, folytatta anya. Szó szerint, egy szempillantás alatt! Bumm! Rámosolygott a bátyámra, az meg keresztülvágott a szobán, bármelyikben voltunk is, és ment a sajátjába, finoman becsukva az ajtaját. Úgy emlékeztem rá, mint aki így vág keresztül az összes helyiségen, mintha anyám egyebet sem tett volna, csak folyton az ő születését mesélte, újra és újra és újra. Valójában alighanem csak párszor mesélte el, az emlékeimet visszajátszva mégis úgy láttam a bátyámat, mint aki a konyhán, a tévészobán, a fürdőszobán, az én hálószobámon, az utcafronti gyepen vág keresztül, anya meg velem üldögél valamilyen oknál fogva – haj, lecke, esküvői album a bátyám pedig válaszra sem méltatva egyenesen keresztültrappol. Tudtam, mondta anya, hogy vezetni fog engem. Joseph ajtaja egy kattanással becsukódott. A fejem kör é tekerte a törülközőt, egészen rányomta a koponyámra. És én?, kérdeztem. És te mit, kicsim?, kérdezte.
Én is vezetlek? Hát persze, mondta a füleimet szárítgatva. Ti mindannyian! Állandóan a segítségemre vagytok, hát persze! Amikor már eléggé megszárítgatta és kifésülte a hajamat, kétoldalt kényelmesen elmatatott a három nedves tinccsel, fürgén, akkurátusán mozgó ujjakkal, hogy elkészítse a magasan a fejtetőn kezdődő francia fonást. Vacsoránál egyik kezemet végigfuttattam a hajamban lévő puklikon, és megpróbálta elkapni Joseph pillantását, hogy lássam, mi olyan különleges benne, de ő folyton kitért a tekintetem elől. Mi van?, mondta, amikor én csak nem adtam fel. Mi a bajod? Próbálom a szemed útmutatását követni, mondtam. Erre lehunyta. Fakó szemhéjak hosszú halmai, fekete szempillakarimák. Az én szemhéjam az én külön bejáratú barlangom, morogta. Ahová akkor megyek be, amikor akaro k. Az egész vacsorát csukott szemekkel ette végig, és valahogy mégse öntött ki semmit. Anya azt hitte, a bátyám az általa készített vacsora ízeit igyekszik még intenzívebbé tenni, így hát ő is lehunyta a szemét, és koncentrált. Igen, mondta a villát az ajkaihoz emelve. Mmm, való igaz. Így sokkal jobban érezni a kakukkf ízét, mondta. Apa felém pillantott, és megcsóválta a fejét. Látunk ám benneteket, mondtam, de mintha ezt se hallották volna meg. 22
A tizenharmadik születésnapomra engedelmes bébicsősz martalékként már több mint nyolcvan dollárt gyűjtöttem össze. A nagy-ját a kedvenc csomagolt rágcsálnivalóimra költöttem vagy pár doboz teniszlabdára, azt imádtam teljes erőmből végighajítani az utcán (időnként valamelyik szomszéd kutyája visszahozott egyet-egyet), a maradékkal viszont elmentem a zene– és videoáruházba, és megvettem a Brigadoont – audio és videó változatban is. Egyedül meghallgattam a zenéjét, aztán amikor apám nem figyelt, a videokazettát becsempésztem a tévébe egy olyan estén, amikor anyám megint elment a dolgára. Apám felnézett, amikor a főcím alatt az örvénylő hegedűhangok rázendítettek a nyitányra, az első számnál pedig félretette a mappáját, és itt-ott tévesztve hangosan kiénekelt egy-két sornyi szöveget. A refrént már teli tüdőből fújta. Pár perccel később én is bekapcsolódtam, mert akkorra már én is tudtam a szöveget, csakhogy ahelyett, hogy az egész kevésbé lett volna leleplező, az én hangom belépése azzal a szerencsétlen mellékhatással árt, hogy éppenséggel ráirányította a figyelmet arra, hogy mit is művelünk. Apám a refrén kellős közepén felkapta a távkapcsolót, és kinyomta a tévét. Dolgoznom kell, mondta, és visszatért a piros mappához. A fejét csóválta. Röhej, mondta.
Áprilisban egy enyhe, verőfényes szombat délután vékonyka boríték érkezett a postaládánkba. Benne egyetlen gondosan összehajtogatott fejléces papírlap a Caltech felvételi irodájától, melyben közölték, hogy bármilyen megtisztelő is a elentkezése, sajnálatos módon a Caltechre jelentkezőkből ez évben különösen erős volt a felhozatal, így most ősszel Joseph Edelsteinnak nem jut náluk hely. A jövőre nézve minden jót kívántak neki a tudományos törekvéseihez. A borítékot saját kezűleg kézbesítettem Joseph ölébe, aki odakint ült, és egy könyvet olvasott Keplerről meg a gondolkodás orbitális megváltozásával beköszöntő új felvilágosodásról. Elliptikus pályák, perihéliumok, egyenlő időközök alatt egyenlő területek. Amikor átadtam neki, becsukta a könyvet, és a levéllel egyenesen a szobájába ment, ahonnan aztán két napig ki sem tette a lábát. Apa azt mondta, hagyjuk őt békén, hogy teret kell neki adnunk. Az ennivalót, amit anya hagyott tálcán az oldalajtó előtt, a madarak meg a bogarak ették meg. Még két levelet hozott a postás. Joseph összes borítékja vékony volt. Nem vették föl sem az UCLA-re, sem az USC-re. Máshová meg nem jelentkezett. A versengés élesedett, az osztályzatai meg vegyesek voltak; pár erős jeles a természettudományok terén, néhány közepes spanyolból meg angolból, gyakorlatilag nulla iskolán kívüli tevékenység és egy egyenetlen felvételi teszt. Azt mégse írhatta felvételi dolgozat gyanánt, hogy de én egy ZSENI vagyok, és kész. A zsenialitást meg is kell tudni mutatni, mondta annak idején az egyetemi felvételi tanácsadónő, és keresztbe tette a lábát. Hány olyan fiatalembert látott ő már az irodájában, akik óriási elképzelésekkel és komplex képességekkel rendelkeztek, mégsem tudtak ezekből semmit sem papírra vetni! Tévednek!, mondta anya le-föl járkálva a házban. Felhívta George-ot, aki felhívta a Caltechet. Követelte, hogy beszélhessen az egyetemi felvételi tanácsadóval. Listákat gyártott azokról a látnokokról, akik a középiskolában lemorzsolódtak, mégis világrengető cégeket alapítottak vagy vakcinákat kísérleteztek ki. Ezeket a listákat Joseph ajtaja alá csúsztatta. Annyira feldühödött, hogy abban már egy hangyányi színészkedés is volt, mint ahogy egy kitudódott meglepetéspartin meglepetést színlelő illetőnek is teátrálisabb a kifejezésmódja, mint annak, aki valóban meglepődik. Végül egy hajtövei voltunk kénytelenek feltörni a zárat. Odabent az ágyon fekve találtunk rá, egy tankönyvet olvasott, és jegyzeteket készített valamilyen esedékes feladathoz. Azért még elköltözhetek?, kérdezte, amikor anyával körüllármáztuk.
23
A bátyám első hivatalos eltűnésére – hivatalos, amennyiben rajtam kívül más is
volt otthon – közvetlenül az érettségi bizonyítványosztás előtt került sor. Aznap. Borongós júniusi délután volt, piszkosfehér éggel, bágyadtan csüngő falevelekkel. Joseph az egyetemek elutasító levelei óta egyszerre volt összeszedett és szétszórt, de azért vasárnap esténként továbbra is elvégezte az alapos, végtelenül meghitt munkát anyám szálkáival, és az utolsó napig eljárt az óráira. A szüléink egy ideje már nem ártak el semmilyen eseményre vagy vacsorára, így hát további bébicsőszködés híján nem is volt több eltűnés, mélységes bánatomra. Nem volt többé kacagás, se beszélgetés. Aznap már készülődnie kellett volna, a sapkát meg a talárt felpróbálni, hullámcsatokkal ügyeskedni, nekem meg kistestvérként/jól nevelt házi pásztorként az lett volna a szerepem, hogy betereljem a kocsiba, nehogy elkéssen az iskolai próbáról. Csakhogy a báránykák elkóboroltak. Sehol sem találtam. Joe nincs a szobájában, mondtam anyámnak, aki már odakint volt, a rúzsát igazgatta az autó oldalsó visszapillantó tükrében. Ez az, amiről már beszéltem neked, mondtam. Feltekintett, ajkain újabb réteg rózsaszín. Lehet, hogy a fürdőszobában van?, mondta. Ott is néztem, mondtam. Dél felé járt, ideje lett volna indulni, a nap izzott a felhőrétegek mögött, George is hajszálpontosan felbukkant a Vista sarkán, és felénk közeledett. Fekete érettségi sapkáját a fejébe nyomta, kivasalt talárját a karján hozta összehajtogatva. Könnyedén kissé meghajolt előttünk. El se hiszem, srácok, hogy már le is érettségiztetek!, mondta anya a homlokát fogva. Odasietett hozzá, hogy megölelje. Mindketten álmélkodtunk egy sort a sapkáján, fogdostuk a puha aranyrojtot, amelyről egy műanyag évszám lógott. Megszólalt a telefon. Anya berohant. A bejárati ajtót ugyan nyitva hagyta, de a szavait nem tudtam kivenni, mert egészen lehalkította a hangját, a sietős bizalmasságnak ugyanabban a fojtott hanghordozásában beszélt, amit néha délutánonként hallottam tőle, amikor fölvette a telefont. George-hoz fordultam. Gratulálok, mondtam. Helló, Rose, mondta. Megigazította az egyik hullámcsatot. Hogy vagy? Újdonság volt, hogy az egyetemi felvételivel a zsebében egyszeriben idősebbnek tűnt. Kevésbé szögletesnek. Joe eltűnt, mondtam. Hová lett? Nemtom. Na, merre van?, kérdezte visszatérve hozzánk anya, némileg csillogóbb szemekkel. Akárhol, de nem a szobájában, mondtam. Egyedül indult volna el?, kérdezte még mindig a sapkáját babrálva George.
Joseph?, mondtam hitetlenkedve. Szerintem se, mondta nevetve George. Anyám becipzárazta a retiküljét, és visszament a házba. Mi is követtük. A kínos szituáció ellenére is örültem ennek az egésznek, hogy mindketten itt vannak velem, miközben Joseph ki tudja, merre jár, hogy George is átjött, hogy most megint megtörténik, csak ezúttal szemtanúkkal. George magabiztos, hosszú léptekkel keresztülvágott a nappalin. A konyhapulton brownie-k hűltek a későbbi partira. Úgy szólongattuk, mint valami elkóborolt kutyát. Fontosnak tűnt, hogy épp aznap osztották ki az érettségiket. Kezdett szétnyílni az olló. Joseph és Geor ge még mindig r engeteg délutánt töltött együtt, a Joseph meg a George nevű utak látszólag továbbra is egyfelé tartottak, ám nemsokára ki fog derülni, milyen nagy is a köztük lévő, kicsinek induló szög. Az utóbbi néhány hónapban, mialatt George vászonszalvétákat teregetett az ölébe, és kristályserlegekből szopogatta a jéghideg vizet az előfelvett kiváló hallgatók tiszteletére rendezett díszebédeken, anyám Joseph nevében beiratkozott a Los Angeles City College-ra. Hát persze, mondta ő, amikor anyám meg apám azt indítványozták, hogy mindenképpen próbáljon meg továbbtanulni. De azért még lehet saját kuckóm?, kér dezte, ahogy a nyomtatványhegyek között lapozgatott. Érettségiosztás!, kiabáltam, és tapsoltam hozzá. Ideje indulni! Anya végigment a hátsó udvaron, óvatosan lépdelt a sárgásbarna diplomaosztó magas sarkújában, de így is végiglyuggatta a gyepet. George a ház előtt ácsorgott, és az utcát pásztázta. Ujjait végighúzta a fikuszfa kérgén, amelynek gyökerei íveket meg huplikat növesztve feltörték a járdát. Jo-seph!, kiáltotta a nappalin végigcsörtetve anyám. Kimentem George-hoz. Azért a barátja maradsz?, kérdeztem. Rám nézett. Meghökkenve. Kinyújtotta a kezét, magához húzott, és megborzolta a hajamat. Mi van veled?, kérdezte. Joe és én mindig barátok maradunk, mondta. Az egyik szomszéd gyerek bicajozott át az úton. Egy pillanatra George vállának dőltem. Ő a fejemr e hajtotta a fejét. Citrusszappantól illatozott. Látlak még?, kérdeztem. Persze, mondta. Mindig benézek majd. Arca a homlokomat melegítette, de már ahogy beszélt, a szavai mögött mintha azok ellenkezője bontakozott volna ki, mint a visszafelé formálódó betűk, ahogy egy tócsából tükröződnek vissza. Anyám dugta ki a fejét az ajtón. Megvan?, kiáltotta. Még nincs, kiáltottam vissza. Kirontott, kezében Joseph sapkája meg talárja, műanyagba csomagolva. A konyhában újra megszólalt a telefon. Anya éppen a Caltechről kezdte udvariasan kérdezgetni George-ot, úgyhogy én szaladtam be fölvenni.
Halló? Férfihang. Halló? Beszélhetnék Lane-nel? Ki az? Larry, a szövetkezetből, mondta a hang. A tolltartó csészéből kivettem egy tollat, és egy írótömbre karikát rajzoltam. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megadja a nevét. Most nem tud beszélni, mondtam. Mindjárt indulunk a bátyám érettségibizonyítvány-osztójára, mondtam. Ja, vagy úgy, mondta. Barátságos volt a hangja, ráérős, középmagas. Csak mondd meg neki, hogy kerestem, mondta. Te Rose vagy, igaz? – Démonfejet firkáltam az írótömbre. Kicsoda? Rose? A lánya? Vérben forgó szemeket rajzoltam a démonfejnek. Nagyon is jól el tudtam képzelni, hogy anyám mindent elmesél Larrynek egy-egy napjáról. Miközben egyenként aprólékosan megdolgozza a faanyagokat. Hogy egyenként néven nevezi a családtagjait. Képtelen voltam megállni, hogy minden este lefekvés előtt ne hálálkodjak a férfinak, hiszen a tálcák a szemem láttára vándoroltak egymás után a szövetkezetbe sütivel meg pitével megrakottan, másnap pedig, tekergőző hajat skribáltam a démonfejre. Igen, mondtam. Itt Rose. Kis szusszanást hallatott, valahol félúton a nevetés felé. Örvendek a szerencsének, mondta. A konyhaablak túloldalán George válaszolgatott anya kérdéseire. Lehorgasztott fejjel. Nemsokára kiröppen a koleszok, na meg a lányok világába. Durva igazságtalanságnak éreztem, hogy soha többé nem fog hetente kétszer-háromszor átjönni. Anya a kocsihoz ment, közben beszélt, és a két karjával valami repülőgépet formázott. Tudja, hogy tudom, mondtam Larrynek. Mit tudsz? Halványan elmosolyodtam, bele a telefonba. Figyeltem, ahogy az anyám felnyitja a kocsi csomagtartóját, és belenéz. A csomagtartóban? Joseph? Az egész olyan viccesnek tűnt egy pillanatra, viccesnek, nevetségesnek és szomorúnak. Tudom, és kész, mondtam. Amiről nem volna szabad tudnom. Megint elhallgatott. Fullasztó csönd. Semmi baj, mondtam. Úgy értem, nem jó dolog. De semmi baj. Csak többet ne hívogassa itthon. És a hétvégéknek is vége. Rendben? Az a fagyos csönd a vonal túlsó végén. De sűrű, figyelmes csönd. George vigyázva a hátsó ülés fölötti kampókra akasztotta a saját talárját meg Joseph-ét is. Azt hiszem, értem, mondta Larry. Anya a kocsi mellett széles gesztusokkal valamit még mondott George-nak. Az a rózsaszín, széles szája.
Köszönöm, mondtam, és letettem. Az írótömb fölött megtorpantam. Aztán egy tiszta lapra leírtam: Larry telefonált. Negyed egykor anya megnyomta a kocsi dudáját. Mindjárt kezdődik a próba: az összes taláros végzős ünnepélyesen felsorakozik a gimnázium előadótermében. Apánk és George családja majd az iskolánál csatlakozik hozzánk, amikor már minden élesben fog menni. A dudálással semmi egyebet nem ért el, mint hogy megijesztette a bicajozó szomszéd gyereket, így hát kiszállt a kocsiból, és elindult, hogy végigjárja a szomszédokat. Jo-seph!, kiabálta végig az utcán. A frigón egy mágnes alá tűztem az üzenetet. Mit volt mit tenni? örültem, hogy boldogabbnak látom. Kellemesebb volt úgy az élet, ha ha ő boldogabb boldog abb volt. Végigmentem a házon. Becsuktam a nyitva maradt szekrény-ajtókat, leoltogattam a lámpákat. Végül bementem a bátyám szobájába, és ott megálltam. Az egész szaladgálás meg keresgélés, nyitogatás-csukogatás, mindez egy gigantikus csel. Mintha bárhol lehetett volna, csak éppen a szobája környékén nem. Még ha nem is találtam meg, azt azért tudtam, hogy hol nincs, márpedig a szomszédoknál nem volt, az egyszer biztos. A könyvek, a félig bepakolt dobozok, a ruhakupacok. Az az ismerős ismerő s szorongató szor ongató feszültség feszültség magában a szobában. szobában. Nemsokára itt lesz, mondtam. Anya szaladt a járdán. Mit Mit csináljunk?, kiáltotta oda Geor G eor ge-nak. Idő Idő van! Tudom, mondtam, de ahhoz túl halkan, hogy meghallja. Lehunytam a szemem. Csak Csak még egy icipicit várj, mondtam. Anyám rohant tovább a járdán, a háztömb másik vége felé. Jo-seph!, hallottam, ahogy kiabál. Jooo-seph! George az autó mellett álldogált, és az oda-vissza bringázó sráccal beszélgetett. Közben egy lehullott fenyőtobozzal játszott, feldobta, elkapta. Kijöttem a bátyám szobájából, és bementem az enyémbe, a Pegasus tollak, a törött lábú zsámolyok meg a babakacatok világába. Ott kinyitottam az ékszeres dobozt, amit anyámtól kaptam a legutóbbi születésnapomra. Maradék faanyagokból készítette, fényes, sima tölgyfa volt, gondosan elhelyezett fiókokkal, a fogantyúkat gallyakból vágta ki. Minden egyes műve műve szebb lett, mint az előző . Anyám, aki mindennél jobban szerette a bátyámat, már az utca végén kiáltozott. George, a világra szóló jó barátja odakint ácsorgott, és a járdát fürkészte. Váratlan pillanat volt ez a számomra. A bátyám és én sosem kerültünk közel egymáshoz, és nem is értettem, hogy mi folyik itt, mégis úgy tűnt, többet tudok az egészről, mint bárki más. Valamilyen oknál fogva engem így érintett a dolog. Végigkurkásztam az ékszeres ékszeres doboz fiókjait, f iókjait, a mar adék húszdolláro húszdolláross gurig g urigát át békén békén hagytam. hagytam. Hegyezt Hegyeztem em a fülem, ahogy csak tudtam, hátha meghallok valami árulkodó jelet, és közben színes kavicsokat kavicsokat rakosgatt r akosgattam am egymás eg ymás mellé.
Magából a szobából semmi hang nem jött ki, de ahogy éppen egy hosszú szaténszalagot bogozgattam, két lépést hallottam a szobáján kívülről, egy-kettő. Amikor az előszobába léptem, ő már ott állt az ajtajában, arcán ugyanazzal a kifejezéssel, mint akit éppen mosógépben mostak ki és szárítottak meg. Jo-seph!, kiabált anyánk az utca végén. Jo-seph!, Jo-seph!, visszhango visszhangozta zta George. Geor ge. Joseph higgadtan nézett rám. Bámultuk egymást, egy váratlanul hosszúra nyúlt percig. Kész vagyok, mondta.
24
Augusztusban összepakoltak, barna dobozokba: George Pasadená-ba, Joseph Los Felizbe. Aznap, amikor a dobozos U–Haulj teherautójával, amelyiknek az oldalára csipkés alaszkai hegyeket festettek, elindult kelet felé, George bejött a szobámba, és hosszan megölelt. Nemsokára látjuk egymást, mondta a vállamat fogva és a szemembe nézve, pedig dehogy láttuk egymást, hónapokig nem. Aznap Eliza is átjött, és legnagyobb bánatomra, neki viszont legnagyobb gyönyörűségére őt is átölelte. Nagyon vigyázz Rose-ra, mondta neki. Semmi bajom, mondtam az ajtóban dülöngélve, Eliza viszont ünnepélyesen rábólintott. Arca alsó felét elöntötte a pír. Esetleg valamikor majd megmutathatnád nekünk a koleszt, mondta. Kis híján fejbe vágtam a farzsebemben rejtegetett sárga babakefével. Igen, látni akartam a koleszt, mindennél jobban! jo bban! De nem úgy, hogy ő is ott o tt van. A bátyám rábeszélte a szüleinket, hogy vegyenek ki neki egy lakást a Vermontról nyíló egyik utcában, nem messze a Prospect Avenue-tól. Úgy negyedórányira. Fél órán át ült apával a tévé előtt, sose láttam őket együtt ennyi ideig, és mereven előrenézve szívhez szóló szónoklatot vágott ki a terveiről, hogy milyen szorgalmasan fog majd tanulni, és hogy milyen nagy segítség lesz, hogy közel lakik az iskolához. Az autóvezetés őt nem érdekli, és az új küszöbétől gyalog is el fog tudni sétálni a Los Angeles City College-ig, a 7-Elevenig meg a Jons élelmiszer-áruházig. A kégli egy tízlakásos társasházban volt, amelynek homlokzatára átlósan írták rá a nevét – Rexford Gardens, vagy Bedman Vista, vagy valami ilyesmi. Az épületszárnyak egy páfrányokkal benőtt falú, sellős szökőkutas udvar köré épültek. Joseph lakása az elsőn volt, és egy körfolyosóként szolgáló külső előtérből nyílt. nyílt. Az új lakás berendezéséhez anya használt bútorokkal látta el a szövetkezeti műhelyből. Egy kényeskedő fiókos öltözőasztallal, egy tisztázatlan funkciójú, icipici asztallal, egy szabvány fenyőfa éjjeli-szekrénnyel meg egy pár pipaszárlábú uharfa hokedlive ho kedlivel. l.
Ehhez mit szólsz?, kérdezte a költözés napján anya, és egy állófogast emelt a magasba, amelyet az egyik kollégája koll égája készített készített;; a fája elegáns volt, Brazíliából való, gazdagon erezet er ezettt rózsafa, ró zsafa, de nem nem pontosan vágták vágták le a kör fűrésszel, fűrésszel, valahogy olyan o lyan féloldalas volt, ezért úgy kellett betámasztani egy sarokba. Persze, mondta m ondta Joseph. Remek. Remek. Dobozokat rakodtunk a Ford teherautóra, amit anya kért kölcsön a fatelepen dolgozó barátaitól. Joseph hátul bóklászott valahol a házban, ahonnan kártyaasztalhoz való két székkel a hóna alatt bukkant elő. A nagyi több hónapon át küldözgette egyenként az összecsukható szett darabjait azokban a lécekből eszkábált, hosszúkás ládákban. l ádákban. Ezekkel mi van, megkaphatom őket?, kérdezte, és közben úgy tartotta őket, mint valami mankót. Anya elfintorította az orrát. Azokat?, mondta. Azok nem valami jól sikerültek, mondta. Joseph fogta azt a kettőt, aztán a másik kettőt, aztán meg az összecsukható asztalt, aztán a nagyi bambuszból készült repedt salátástálját meg az állítható nyakú réz asztali lámpáját. Persze nem olyan szépek, mint a te cuccaid, mondta, azzal a teherautóhoz lépett l épett,, és az egészet eg észet bepakolta. Az volt-a terv, hogy majd eleinte lesz egy lakótársa, akivel megosztja az egy hálószobás lakást, csakhogy a különböző jelentkezők meghallgatása közben ő csak ült kukán, mint egy darab kő, és egy szót sem szólt. Egymásnak adták a kilincset az agilis idegenek, aztán ott ültek velem meg anyámmal, és igyekeztek jó benyomást tenni, de látni lehetett, ahogy elmegy a kedvük, amikor Joseph-et is megpróbálták bevonni, ám ő egyetlen kérdésükre sem válaszolt. Még csak rájuk sem mordult. Ilyen lehetetlenül viselkedni még sose láttam, mintha csak a Kívül tágasabb táblát akasztotta volna a nyakába, ugyanis amit szemmel láthatóan a legjobban akart, az az volt, hogy egyedül lakhasson. Örül neki, hogy az LACC-re járhat, mondta, igen. Csak azt szeretné, ha a munkára is jutna elég ideje. Miért akarsz olyan nagyon egyedül lakni?, kérdeztem, de ő úgy tett, mint aki meg sem hallja. Annyira rémesek vagyunk?, kérdeztem, miközben árnyékként követtem szobáról szobára. Kizárólag azokra az egyetemekre jelentkezett, ahová George is, és a Caltechre való korábbi mohó vágyakozása egyre inkább úgy tűnt a számomra, hogy azt nem annyira magának az iskolának az érdemei váltották ki belőle, mint inkább az egyetlen olyan szobatárs, akit képes lett volna elviselni. Anya abbéli igyekezetében, hogy a segítségére legyen, a saját nevén bérelte ki az egész lakást, és csak azért akart kiválasztani egy helyes lakótársat, hogy legyen társasága Joseph-nek, néhány szóba jöhető emberkének még nagyvonalú engedményeket is próbált adni a lakbérből, ám amikor a sóvár tekintetű potenciális szobatársak egymás után szívódtak föl, Joseph megint könyörgőre fogta. Megkérdezte, felhasználhatná-e a nagyvonalú halott nagyszülőktől ajándékba kapott
spórolt pénzét, hogy abból fizesse a plusz bérleti díjat, és miután még ketten visszaléptek, anya átbeszélte a dolgot az apánkkal, és engedett. Jól van, mondta. De minden áldott nap fel kell minket hívnod, mondta. Mereven nézett le rá, amíg meg nem hajtotta a fejét, ig en. Anyám attól félt, hogy a Caltech elutasítása betett neki, ám amint a kulcsot a kezébe nyomta, Joseph a karjába öltötte a magáét. Az enyém?, mondta. Kart karba öltve körbetáncolta vele a házat, és közben azt énekelte, hogy köszönöm, anya, köszönöm, anya! – könyöke hegyes, hangja csengő. Anyám vele együtt kurjongatott, könnyes szemmel, nevetve. Hívd föl apádat, mondta az arcát törölgetve, mire odament a telefonhoz, amit szintén nem láttam még tőle, és fölhívta apa irodáját, hogy a titkárnőnél üzenetet hagyjon, amelyben szabályszerűen köszönetét mond neki. Miután ezzel végzett, kissé megint meghajolt, és megígérte anyának, hogy a szálkák miatt ő azért vasárnap esténként továbbra is át fog jönni. Kezd magára találni, suttogta oda anyám, és arcon csókolt. Hogy a nagyszülői pénzmag érintetlenül maradhasson, anyám az apám keresetével kipótolt szövetkezeti eladásaiból a teljes lakbért kifizette. Azt senki egyetlen szóval sem említette, hogy valami munkát is szerezhetne magának. A költözés napján a szövetkezeti bútorokat meg a dobozokat fölcígöltük a lépcsőn, aztán végig a folyosón. Miután mindent kipakoltunk, anyával téblábolni kezdtünk a lakásban. Kinyitottuk, becsuktuk a bátyám szekrényeit. Megcsodáltuk a tágas beépített szekrényt. Én szórakozásból lehúztam a vécét. Nagyon jól néz ki!, mondta anya. Feltolta a nappali ablakát, hogy egy kis levegőt engedjen be. Kikukucskált a bejárati ajtón. Találkoztál már a szomszédokkal? A körfolyosón sor jázó ajtók mind zárva voltak, a függönyök behúzva. Idétlenül ácsorogtunk a nappaliban, mire Joseph sokadszor is megköszönte nekünk, aztán végül az ajtóhoz terelt bennünket. Egyre beljebb hajtotta az ajtót. Vettük az adást, mondtam kilépve. Szia. Mindennap, mondta neki anya. Igen. Újra megölelte, aztán kifújta az orrát. Miután Joseph becsukta az ajtót, anyám kotorászni kezdett a táskájában, majd egy bíborvörös tartalék kulcsot dobott a kinti világítótest fémtálcájába. Csak a biztonság kedvéért, mondta, miközben lefelé lépdeltünk a lépcsőn. George belevetette magát az egyetemi életbe, Joseph remeteéletet élt, én meg tapostam tovább a mókuskereket: nyolcadik osztály. Kilencedik osztály. Tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik. Ragaszkodtam Elizához, aki, George-nak tett ígérete ellenére, új barátnőkre talált, olyan lányokra, akik a széles mosolyukkal meg a tempójukkal mintha olyan kerékpárosok lettek volna, akik lefelé száguldanak a
lejtőn. Mintha valami elvarázsolt Escher-földén élnének, ahol kizárólag lejtők léteznek. Ebédnél a társaság tagjai a főiskolákról kezdtek beszélgetni. Eliza szíve csücske a Berkeley volt, meg a pszichológia főszak. Többen a politikatudományok vagy az orvosi előkészítő iránt érdeklődtek. Én nem sokkal azelőtt jelentkeztem pár helyre, szinte találomra; a továbbtanulás gondolata zűrzavarosnak tűnt a számomra. Ki tudná azt elviselni, hogy folyton oda kell figyelnie? A heti fuvolaóráimat megtartottam, hogy játszhassak az iskolai zenekarban, de jól elvoltam harmadfuvolásként, és gyakran azt kívántam, bárcsak a harsonát választottam volna. A fuvolát nem lehet ész nélkül fújni. Régi kidobósbeli ellenfelem, Eddie Oakley szép szál, muszklis atlétává nőtte ki magát, és időnként, amikor különösen zaklatottnak éreztem magam, a nap végén kirohantam a baseballpályára, és rávettem, hogy lestrapált teniszlabdákat hajigáljunk át a drótkerítésen, hadd guruljanak szanaszét az utcákon. Ezt kapd ki, mondtam, és nagy ívben hajigálni kezdtem Őket. Dühös a csajszi, mondta rám nevetve. Nem vagyok én dühös, mondtam. Csak erős karom van. Párszor egymásnak estünk a fiúöltöző előtt, jóval tanítási idő után. Nyaltuk-faltuk egymást. Az egészben volt valami durvaság és nyerseség, mintha én rá haragudtam volna, ő meg rám, és ezért csatároztunk volna az ajkainkkal, de valahogy mégis ólesett. Sport íze volt a szájának. Egyik délután, már éppen kezdett besötétedni, ő egy hajtincset igazított a fülem mögé, és úgy festett, mint aki valami kedvességet készül mondani; én kibontakoztam a karjai közül, és mondtam neki, hogy mennem kell. Még egy utolsó csókra magához húzott, ami aztán eltartott egy újabb negyed óráig. Az egyik szünetben betűrtem az ingemet. Szia, mondtam. Én megyek. Te vagy a tökéletes lány, mondta az állát dörgölve. Te semmit sem vársz el. A tenyerembe vettem az egyik kiszuperált teniszlabdát, és hozzávágtam. Te meg, mondtam, ugyanolyan seggfej vagy, mint harmadikos kor odban. Micsoda?, kérdezte ártatlan arcot vágva. Úgy is van, igaz? Ez jó! Holnap, ugyanekkor? Talán, mondtam elmenőben. Felkuncogott. Talán, mondta. Na persze. Ebédidőben, amíg a lejtős lányok arról beszélgettek, hogy ki hová megy továbbtanulni, és mikor és miért, én tőlük félrevonulva a fű és a beton találkozásánál üldögéltem, és az ebédemet ettem. A nyitott könyvüket szorongató tudós csodapókokat figyeltem velem szemben az egyik pádon. Akár a bátyám meg George visszaöklendezett változatai. Te figyelj, hogy van az, hogy te csak ilyen szemetet eszel?, kérdezte Eliza egyik
barátja, a vörösesszőke, aki a teniszklub elnöke is volt. Ő kizárólag zelleren meg mogyoróvajon élt. Én pontosan a körük szélén ültem, akár egy Q betű farka, ezért meg kellett fordulnom a kufferemen, hogy szembenézhessek vele. Eliza is odanézett, figyelt, várt. Fülig bele volt zúgva a diákönkormányzat elnökébe, és a teniszklubos csajtól akarta megkérdezni, hogy mi újság a halpiacon. Mert ízről felismerem az érzéseket, amelyekről nem is tudnak az emberek, mondtam. És ez abszolút szar élmény, mondtam. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Jesszus, mondta a csaj visszafordultában. Én csak úgy kérdeztem. Eddie Oakley a fiúd? Nem, mondtam. Valaki látott benneteket etyepetyézni a teniszpályánál. Az nem én voltam, mondtam. Rose-nak remekül megy a kidobós. Meg a spanyol, próbálkozott Eliza. Szerintem Eddie jó fej. Kidobóst már senki se játszik, mondtam. Spanyolból meg négy alát kaptam. Vállat vont. Az még mindig jobb, mint az enyém, mondta. Te hányast kaptál? Lenézett az ujjaira, a körmeit újabban rikítóan csillogó rózsaszínre festette. Ötöst, mondta a teniszes csaj. Felnevettem. Gondolod, hogy meglátott az előcsarnokban?, suttogta Eliza. Visszafordultam az udvar felé. A tudós kölykök már leléptek, hogy beszéljenek valamelyik tanárral. Abban az évben egy rövidke ideig némelyeknek valóban beszéltem az ételekről. Hogy hogy vagyok?, mondtam, amikor valaki megkérdezte. Hát, kicsit zsákutcába utottam a fánkkal. Erre általában kétféleképpen reagáltak. Vagy furcsálkodva néztek rám, azt gondolván, hogy megbuggyantam, aztán fogták magukat, és mással kezdtek foglalkozni, mint a teniszes csaj is. Eddie-nek is megemlítettem, miközben teniszlabdákat hajigáltunk az utcára, mire ő csak annyit mondott, hogy aha, aztán meglapogatta a hátamat. Azt hittem, ez már így is marad, amikor egyik délután ebédidőben egy új lány bukkant föl, egyenesen Montanából – a mogyorószín szem Sherrie a rengeteg ezüst ékszerével. Hálás volt, hogy van kikkel ebédelnie, Elizával már találkozott az angolórán, és még alig harapott bele a csirkés szendvicsébe, máris arról kezdett áradozni, hogy Los Angeles mennyivel jobb hely, mint Butte. Úgy értem, ez itt óriási!, mondta, és széttárta a két karját. Itt van az összes mozi!, mondta. Az ebéd kellős közepén Elizának valami sürgős beszélnivalója akadt a teniszes csajjal, úgyhogy ott hagyott engem unatkozni Sherrie-vel a gyep meg a beton határán. Hogy valamivel megtörjem a csendet, fölemeltem az utolsó menzai panírozott csirkefalatkámat, és elkezdtem sorolni a különféle összetevőit. Ohio,
szorgos üzem, állott csirkék, sztoikus panírozó. Csak azért mondtam, hogy mondjak valamit, ám Sherrie közelebb csusszant, áttört ezüst karkötője csörömpölt a földön. Várj csak, mi van?, suttogta. Miről beszélsz?, mondta. Micsoda emelkedett érzés járt át aznap, amikor úgy nézett rám, mintha én lennék a legtitokzatosabb ember a világon! Meséltem róla egy keveset, amúgy próbaképpen, mire ő karon ragadott, és még aznap délutánra meghívott magukhoz, ahol a szülei konyhájában ott helyben kisütött egy tepsi brownie-t, és egy kockát elkerekedett szemekkel a kezembe is nyomott. Egy harapás után leejtettem a pultra. Úú, mondtam fojtott hangon, és magamhoz ragadtam egy pohár vizet. Te masszívan depressziós vagy, mondtam. Ő a pultra hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Így igaz, mondta. Alig tudtam kikászálódni az ágyból, szipogta. Még ilyet! – az után a hosszas ebéd közbeni fejtegetés után, hogy Kaliforniában minden milyen nagyszerű, hogy ez a költözés alkalmat adott rá, hogy újra kitalálja önmagát, meg hogy a felvirradó új nap tündökletes tényében minden milyen csodálatos. Még mindiga sült dolgok voltak a leggyorsabbak. Szóval mikor tudsz újra eljönni?, kérdezte egy óra múlva el kerekedett szemekkel és könnyektől fénylő arccal Aznap szökdécselve indultam haza: új barátom van, énekeltem magamban, Egy új, igaz barátom! Ajándék a Végtelen Égbolt Országából! Utána még sokszor átmentem hozzájuk, es minden alkalommal ugyanaz játszódott le: túláradóan vidám fogadtatás, aztán csokiszilánkos sütik, aztán rizses ropogós nyalánkságok, egymás után mind le a torkomon, aztán az én reakcióm, meg az ő könnyei az asztalon, a nyöszörgése, hogy mennyire igazam van. Először nem is bántani szerettem ilyen céltudatosan átjárni hozzájuk, és le föl masírozni a konyhájukban, miközben részletesen kifejtem a gondolataimat arról, hogy mi lakik benne, Minden egyes érzésmorzsát meg töredéket leírtam neki, amit csak megízleltem. Hónapokig elválaszthatatlanok voltunk. Ő tündökletes Rose-nak hívott engem, és üldögéltünk a fürdőszobájában, és tíz percnyi hosszúságú gyászos elektronikus számokat játszottunk le, és amíg én a kád szélén gubbasztottam, es a desszertjeit eszegettem, ő segített befesteni a hajam feketére, aztán vörösre, aztán meg fekete vörös csíkosra De végül odáig jutottunk, hogy amikor én a suliban odamentem a szekrényéhez, ő az orrom alá dugott egy kekszet, és azt kérdezte, hogy most mit érez, mert nélkülem mát nem is tudta megmondani. A folyosókon futkosott utánam mindentele öt másodperc alatt összecsapott szendvicsekkel, hogy kiszedje belőlem, hogy tényleg tetszik-e neki valamelyik srác vagy csak hülyét csinál magából. Nem vagyok én mindentudó, mondtam, miközben szendvicsdarabokat lapátoltam a számba. Tetszik neked, mondtam bólogatva. Tényleg tetszik neked. Nem is igen törődtem az egésszel, míg aztán egy délután, amikor odaát voltam náluk, Joseph eltűnős trükkjéről meséltem neki, hogy soha senki nem jött rá a nyitjára, mire ő lelapította a frufruját a homlokán, és azt kérdezte, ki az a Joseph? A
konyhában voltunk, ő szokás szerint valamit sütött. Előtte éppen azokról a bonyolult, leheletnyi árnyalatokról beszélgettünk hosszasan, amelyek odáig vezettek, hogy belezúgott az egyik füvező röplabdásba. Joseph?, mo ndtam pislogva. A bátyám. Neked van egy bátyád?, kérdezte. Helyes fiú? Figyelj, megkóstolnád nekem ezt a pirítóst? Gondolod, hogy még mindig depressziós vagyok? Mintha megindultak volna a falak körülöttünk. A pirítós a levegőben lebegett. Figyelj, mondtam lassan. Tudod, valahogy tele vagyok. Csak most az egyszer, mondtam. Csináljunk valami mást. Sherrie szeme résnyire szűkült. Mit szólnál egy mozihoz?, mondtam. De miért?, kérdezte a mogyoróvajas kés szélét nyalogatva. Mi olyan érdekes egy moziban? Oda bárkivel elmehetek! Kérlek, mondta, Tündökletes Rosie! Csak egy icike-picike falatot! Aznap korán eljöttem tőlük, és a busz üvegablakához dőlve egy kicsit belepityeregtem annak a hatdolláros ócska cicanapszemüvegnek a csücskeibe, amelynek a megvételére ő biztatott. Senkit nem volt kedvem látni. A mozinál lévő megállóban meghúztam a zsinór t, és boldog örömmel vettem a sötét nézőteret, ahol magamban ültem, pattogatott kukoricát se ettem, és kiélveztem a karfa puha bársonyát, amit senkivel sem kellett megosztanom, a filmek pedig csak képek és hangok, meg egy gyönyörű táj, és csak azt látom, amit mutatnak nekem, semmi mást az égadta világon. Amikor Sherrie később felhívott, hogy másnapra áthívjon egy lasagnára, azt válaszoltam neki, hogy más dolgom van. És arra gondoltam, hogy egy kicsit pihentetném ezt a kaja cuccot, mondtam. Egy rövid időre. Ha a hétvégén el szeretnél menni egy moziba vagy valami máshoz lenne kedved, szóljál. Elmondott mindenféle link drogdílernek, aztán lecsapta a telefont. Ilyenformán a történtek miatt minden osztályzatdédelgetése meg arany középutas normalitása ellenére még hálás is voltam Elizának. Amikor aznap ebédidőben véletlenül meghallotta a teniszes csaj kajámra vonatkozó kérdését, egy szót sem szólt, ám másnap a saját szendvicse ikertestvérét hozta ki nekem. Túl sok volt a pulyka, mondta, és amúgy zsírpapírostól letette a fölösleget a beton egy napsütötte részére. Valószínűleg most értette meg először, hogy harmadikban azon a régesrégi napon miért töltöttem egy teljes órát az ivókútnál. Amikor úgy nézett ki, hogy egyszerűen ott fogja hagyni a földön a pulykát, fölvettem. Kibontottam a papírból. Komótosan megettem. Amikor nem arra figyeltem, hogy milyen irigy vagyok, amiért ez a könnyedség onnan való, ahonnan ő jött, akkor azok a szendvicsek bizony átsegítettek egy-egy nap hátralévő részén.
25
Mintha mindig tavasszal történne, hogy kiderülnek dolgok. A frissebb levegővel meg a jázminvirágokkal együtt valami más is megújul. Ott volt az én ízrevelációm tavasza. Az apámmal való első kommunikációk tavasza, meg Joseph eltűnéseié, és anyám félrelépéséé, ami folyamatosnak látszott, ugyanis az ételeiben egyszer sem ízleltem meg a szakítás könnyes üledékét. A bátyám ötödik tavasza, a saját lakásában, egyedül. Végig tartotta magát a mindennapi telefonálás követelményéhez. Éveken át ötkor megszólalt a telefon, rendszerint, amikor anyám a vacsorát készítette, és aztán a bátyám óráiról meg a napjáról, és az anyám óráiról meg a napjáról beszélgettek. Joseph láthatóan eléggé élvezte az iskolát. Éjt nappallá téve tanult. Jó jegyei voltak. Mivel anyám beszélgetés közben kevert-kavart meg aprított, az ételei gyakran egy hangyányi aggodalommal és valamiféle mohó büszkeséggel telítődtek. Az én fiam, mondták a vacsorái, egyetlen gyújtópontba sűrűsödő fénynyaláb. Mindennap telefonált, úgy hogy ha továbbra is el-eltűnögetett, akkor azt ügyesen időzítette. Joseph mindössze egyetlenegyszer mulasztotta el, hogy a megbeszélt időben telefonáljon. Amikor anya felhívta, hogy az okát firtassa, föl se vette. Másnap reggel sem vette fel. Két nap telt el így, és amikor még mindig nem jelentkezett, anya aggódva átment hozzá kocsival, a pótkulccsal bement, és üresen találta a lakást. Hazahajtott. Le-föl járkált. Egészkor telefonált, minden órakor. Nem vette föl. Apám, aki soha semmi érdekeset nem talált ezekben az eltűnésekben, és egy huszonkét éves fiatalember titkos kalandozásaiként tudta be őket, igyekezett megnyugtatni anyámat, aki nem találta a helyét a házban. Másnap reggel, a harmadik napon, amint kivilágosodott, megint átkocsikázott, és a kéglibe érkezve Joseph-et a hálószoba padlóján találta hason fekve, keze-lába szétvetve, akár egy tengeri csillag. A szívverése lassú. A légzése felületes. Kihívta a mentőket, akik azonnal kórházba szállították, ahol számos vizsgálatnak vetették alá, majd közölték, hogy súlyosan kiszáradt és legyengült, de fel fog épülni. Hol voltál?, kérdezte anya, és az orvosok is ezt kérdezték, de Joseph csak a fejét rázta. Sehol, mondta, és ennél többet nem is tudtak kiszedni belőle. Apám nem látogatta meg, csak a szokásos tulipános-rózsás csokrát küldte a nővéreknek, hogy a lehető legjobban bánjanak vele. Április közepén történt, amikor Joseph már kényelmesen újra elfészkelődött a lakásában, teljesen kipurgálva, visszatért a napi egyszeri hívásokhoz, az LACC-n pedig beiratkozott egy tavaszi haladó kvantummechanikai kurzusra, hogy anyám a
vacsoraasztalnál felemelte a villáját, és bejelentette, a karja úgy meredt az ég felé, akár egy szobor, hogy a szövetkezettel egyhetes kirándulásra megy Nova Scotiába. Ez egy igen ritka alkalom arra, magyarázta, hogy megismerkedhessünk a japán ácsmesterség alapjaival. Fából fogunk csuklópántokat készíteni, amelyek a szögeket helyettesítik majd, mondta. A tányérján lévő burgonyahalmot turkálta. Apám nagyon lassan evett, amit rendszerint olyankor tett, amikor valami felingerelte. Hajában szürke csíkok csillogtak. Milyen a hal?, kérdezte anyám. Finom, mondta apám egy szalvétát nyomogatva a szájára. Rose, mondta felém fordulva anya, csak akkor megyek, ha megígéred, hogy mindenkin rajta tartod a szemed. Persze, mondtam. Majd Joseph-nek is a körmére nézek. Mehetek én bevásárolni az ábécébe? Ki megy még? Nagyjából a fél szövetkezet, mondta anyám. Megpróbáljuk felfrissíteni a felfogásunkat. Felhívsz majd mindennap? Persze. Használhatom az autódat? Felnőtt jelenlétében, mondta. Apa tekintete felém siklott. A közös tévézés mellett a tanulóvezetői engedélyem birtokában való autókázás volt a másik jó kis apa-lánya program. A tanulóvezetői engedélyesek többségénél pár évvel idősebb voltam, de hát én lassabban éreztem rá a kocsira, mint a kortársaim. Rendben, mondtam. Köszönöm. Anya melegen rám mosolygott. Ez egy igazán különleges lehetőség, mondta. Annyira örülök neki. Egy szép napon majd építek neked egy házikót, valahol az erdőben, csupa fából készült zsanérral. Bekaptam egy falat krumplipürét. Észak-Kalifornia, jól menő burgonyaültetvény. Anya kótyagos izgatottsága a küszöbönálló utazás miatt, a szokásos kisszerűségspiráljával párosulva. Oldalt rágtam meg a számban. Fölösleges, mondtam, és nyeltem egyet, jobb szeretem a szögeket, mondtam. Meg a városokat, mondtam. Apám egy másodpercre felpillantott, mintha valaki a nevén szólította volna. Egyik kezét kinyújtotta, mint aki bele akar túrni a hajamba. Mivel a hajam a közelében sem volt, a keze úgy maradt lebegve a levegőben. Rose, mondta. Annyira felnőtt!, mondta. Szerdán utazott el. A kocsija a bejárón árválkodott, úgyhogy mégiscsak azzal mentem iskolába, tanítás után meg körbefurikáztam vele a várost. Eddie meglátott az iskola parkolójában, és megkérdezte, elvinném-e a barátjáékhoz. Hagytam, hadd másszon be, aztán tettünk egy kört, és az egyik mellékutcában egy órán át csókolóztunk, de én aznap csöndesebb hangulatban voltam, mert a folyosón összefutottam Sherrie-vel, aki egy másik lánnyal jött velem szembe kart karba öltve, és nekem nem volt kedvem hadakozni. Mi a baj?, kérdezte Eddie, miután
megpróbált rám mászni. Hová lett a tank?, mondta. Milyen tank? Te, mondta rám vigyorogva. Én hívlak így magamban. A tank. Felültem. Lehuzigáltam a pólómat. Én nem vagyok tank, mondtam. Valaki egyszer azt mondta, hogy tenger csiszolta üveg vagyok. Ha!, mondta. Tenger csiszolta üveg. Na, ja. Egy darabig a rádió gombjaival játszadozott. A füle meg az állkapcsa környékét szeplők pöttyözték. Szóval mi lesz érettségi után?, kérdeztem. Visszafordult. Velem?, mondta. Gondolom, továbbtanulok. Baseballozok. Miért? Tartani akarod a kapcsolatot? Dehogyis, mondtam. Ez az én csajom, mondta bólogatva. Megérintette a hajamat, ami a legutolsó festéstől újabban vöröses volt. Egyik ujját végighúzta az orromon. Szép nózi, mondta. Kicsit lejjebb csúsztam a keze alatt. Ó, hagyd már ezt a búval bélelt marhaságot, mondta közelebb nyomakodva. Gyerünk! Elő azzal a tankkal! Megint rám akart mászni, de nekem nem fűlött hozzá a fogam. Pár percig még csókolóztunk, aztán eltoltam magamtól. Lejárt az idő, mondtam. Jól van, jól van, jól van, mondta a haját lapogatva. Az oldalsó tükörben ellenőrizte az arcát. A Fountainig legalább elvinnél?, kérdezte. Egy kattintás, és kinyíltak a kocsiajtók. Tank azt mondja, gyalog is mehetsz, mondtam. Esténként apámmal együtt a tévé előtt vacsoráztunk némán: szerda este, csütörtök. Az ábécében összeválogatott mélyhűtött vacsorák voltak, a kedvenc üzemeim legnagyobb slágerei. Az egyik legjobb, egy indianai azzal büszkélkedett, hogy az ételei emberi kéz érintése nélkül készülnek, ami azt jelenti, hogy minden egyes lépést robotkarok vezérelnek, amelyek az edényre helyezik a tortillákat, megszórják őket sajttal, adagnyi paradicsommártást öntenek a tetejükre, aztán az egészet betolják egy gigantikus sütőbe, és ily módon tökéletesen steril enchiladát készítenek. A csütörtöki vacsora után apám és én bepréselődtünk a kocsiba, és félszegen körbekocsikáztuk a háztömböket, közben ő arra tanított, hogy kell fékezni. Én úgy tettem, mintha hetek óta nem ültem volna a kocsiban, ő meg folyton odanyúlt, és kezét a kormányra téve hárított el egy-egy meleg helyzetet. Te csak mondjad, mondtam a könyökömmel ar rébb lökve. Jobbra, jobbra, mondta. Bocs. Fordulj balra.
A délutánok újra egyre hosszabbak lettek, elnyújtóztak. Az egyik piros lámpánál azért késlekedtem, mert olyan szép volt, ahogy a napfény átszűrődött a Sierra Bonitát szegélyező platánfák levelein, egytől egyig sápadt olívazölddé változtatva őket. A zsakaranda-fák már készülődtek, hogy igazi levendulakék robbanással köszöntsék a májust. Gyerünk, mondta apa. Bocs, mondtam én. Két gördeszkás vágott át előttünk. Valami baj van?, kérdezte apa, ahogy az Oakwoodra kanyarodtam. A kocsival?, koppintottam könnyedén a műszerfalra. Nekem úgy tűnik, rendben van. Veled, mondta. Mereven előrenézett. Kézikönyv negyvenharmadik oldala: az apa meghitt beszélgetést folytat a lányával. Nincs, mondtam. Ujjai a műszerfalon doboltak. Sebesen, összeszedetten. Ugyanolyan buzgalommal ártak, mint a ficogó lábai a tévészobában, a puffon. Kettőnk kötődése nemigen ment túl a közös tévézésen, leszámítva ezeket a hetente adódó alkalmakat, amikor autóvezetésre tanított, de kilencvenkilenc százalékban ezek is technikai jellegűek voltak. Fiúk?, mondta. Mi van velük? Gondot okoznak? Megrántottam a kormányt. Nem igazán, mondtam. Majd kiforrják magukat, mondta, remélhetőleg. A hangja elhalt. Vagy tudod már, hogy mi érdekel?, kérdezte rövid hallgatás után. Dehogy, mondtam. Tizenhét évesen a legtöbben íg y vannak vele. Ez nem igaz, mondta. Egy csomó embernek van némi sejtése, mondta. Hát, mondtam. Nekem ugyan nincs. Ráfordultam a Stanley-re, majd a Rosewoodra. Egy stoptáblát szándékosan figyelmen kívül hagytam, de ő nem szólt semmit. A homloka tisztára gyűrött volt az igyekezettől. Megint figyelmen kívül hagytam egy stoptáblát. Hoppá, mondtam. Ez egy stoptábla volt. Padlófék, mondta a szemöldökét vakargatva. Semmi csordogálás, különben megbüntetnek. Bekanyarodtam a Fairfaxre. Apa kinyúlt az ablakon, hogy megigazítsa a jobb oldali tükröt. Mi lenne, ha végigmennél a Sunsetig, mondta, és ott fordulnál jobbra. Oké, mondtam, és ráléptem a gázra. A suliban minden rendben?, kérdezte a sárga lámpára mutatva apa. Lassíts,
mondta. A piros lámpánál zümmögni kezdtem. A kocsi motorja is zümmögött. Elmegy, mondtam. Szereted? Nem nagyon, mondtam. Miért nem? Tudom is én, mondtam. Befordultam a Sunsetre. Kérsz egy burgert?, kérdezte apa az All American Burger előtt elhaladtunkban. Nem. Te? Én se, mondta sóvárgó tekintettel. Kimutatott az ablakon. Jobbra a La Brea-re, mondta. Szót fogadtam, és bekanyarodtam. Hasítottunk lefelé a zöldhullámon. Pár sarok után megint befordultam, most a Willoughby-ra, és a Víz– és Áramszolgáltató épülete mellett elhajtva a házunk előtti járda mellé húzódtam, és a kocsit egyenest rákor mányoztam a behajtóra. Ügyes, mondta apa. Tekintetét a kezemre tapasztotta, amíg leállítottam az autót, és behúztam a kéziféket. Már majdnem készen állsz a vizsgára, mondta. Még egy kör, és szerintem annyi. Ültünk az autóban, szemben a nagy fikuszfa lecsüngő ágaival. Neki sem akaródzott kiszállnia, nekem sem, így egy darabig csak üldögéltünk ott a garázsajtó rozsdás fogantyújára meredve, amelyre nem tudni, miért, egy semmire se jó zsineget kötöztek. Kettős színárnyalatú levelek súrolták a szélvédőt. Eszembe villant George, ahogy ott áll kint az egyetemi sapkájában meg a talárjában. Egy letűnt korszak emléke. A bátyád, mondta. Vártam. Megrázta a fejét. Kösz a leckét, próbálkoztam. Tekintete ide-oda siklott a kocsiban. Odakint a veranda mozgásérzékelő lámpája felvillant, ahogy egy szomszédasszony arr a kocogott a kutyájával. Neked van mit felkínálnod, mondta rekedtes hangon. Kinek? Csak úgy, mondta. A világnak. Nem mozdult, és én úgy éreztem, otrombaság lenne megmozdulni, így hát mindketten továbbra is mereven bámultunk kifelé a szélvédőn. Egy fikuszgally csúszott végig az üvegen, le az ablaktörlőkre. Figyelj csak, hallottam egy sztorit, mondtam. Mohón rám pillantott. Sztorit? Az egyik srácról a suliban, mondtam. Akarod hallani?
Szívesen, mondta. Hátradőltem, neki a kemény kocsiülésnek. Van ez a srác, mondtam. Az angol osztályomban. Aki tavaly megbukott. Azt hiszem, valami lepukkadt környéken lakik, valahol a Dodger Stadion közelében, és fogalma sem volt neki, hogy szemüvegre lenne szüksége, mert mindent homályosan lát. Fogadjunk, hogy nem tudott olvasni, mondta apa. Kezei kissé megnyugodtak, ahogy belefogtam a mesélésbe, aztán megint kinyúlt, hogy újra megigazítsa a jobb oldali tükröt. így látod? Így jó, mondtam. Folytassam? Folytasd, mondta. Mondd tovább. Na, szóval, mondtam, igen. Nem tudott olvasni. Ez volt a gond. A tanárok vizsgáztatni akarták, de ő egy szót sem tudott elolvasni, angolórán soha meg nem mukkant, éveken át rossz jegyeket kapott, nem is értette, hogy képes valaki ilyen mágikus, misztikus dologra, amit olvasásnak hívnak, és aztán végül az egyik tanár mondta neki, hogy meg kéne nézetnie a szemét, és el is vitték a szemorvoshoz. Apa a fejét csóválta. Ezt kéne először ellenőrizni, mondta. Ilyen egy ócska iskolarendszert, mondta. Kihúztam a slusszkulcsot. Nos, mondtam. Szóval kiderült, hogy borzasztó a látása, úgyhogy szemüveget kapott, és az összes tanár körülállta, amíg felpróbálta. Értelmes srác volt?, kérdezte apa. Értelmes, mondtam. De még milyen. Na, és föltette a szemüvegét, és az abszolút ó volt neki, érted? Viselte, és egyszeriben már olvasni is tudott, de nem is csak ez, hanem hogy maga az olvasás aktusa vált egyszeriben lehetségessé a számára, megszűnt az, hogy az egész világ ezen a lehetetlen módon utasítja messze maga mögé. Szívmelengető történet, mondta bólogatva apa. Tetszett. Mikor kezdődik a műsorunk? Tíz perc múlva, mondtam. Különben még nincs vége. Hogyhogy?, mondta kezét az ajtónyitón nyugtatva apa. Nekem úgy tetszik, ahogy véget ért, mondta. Legyen úgy vége. A srác hazamegy, érted?, mondtam. A szemüvegében. Meg az új olvasókönyvével. És az anyja várja őt a küszöbön. Mosolyogva, mert az iskolából felhívták a jó hírrel. De a srác látja, hogy menynyire fáradt. Évek óta nem látta őt tisztán: évek óta! És az anyja totálisan ki van merülve, a szeme alatt ilyen sötét karikák, és amikor mosolyog, olyan, mintha az egyik foga egy picike barna doboz lenne. Fogorvosra nem telik nekik. Érted? A házuk meg? Egy romhalmaz. Az egyik fele komlóban, a padlón csótányok rohangálnak, a falon meg egy hatalmas lyuk, amiről addig azt hitte, hogy festmény.
Kialudt a mozgásérzékelő lámpa. Apa profilja beleolvadt a sötétségbe. Te ezt most találod ki, igaz?, kérdezte. Nem, feleltem. Hogy hívják a srácot? Johnnak, mondtam. Milyen Johnnak? John Barbaduccinak, mondtam kis szünet után. Apa köhintett. Barbaducci, mondta. Ennél légből kapottabb nevet még életemben nem hallottam. Abe Lincoln, vagy miért nem hívod mindjárt George Washingtonnak. Tehát, mondta. Jól van. Folytasd csak. A srác utálja, amit lát. Úgyhogy összetapossa a szemüvegét, mondtam. Jézusom!, mondta a műszerfalat csapkodva apa. Tudtam, hogy most valami ilyesmi fog jönni. Most már utálom ezt a sztorit, mondta. így hát megint lemarad, így van? Soha többé nem tanul meg olvasni, mondtam. Valahogy mégis elboldogul. Félvakként regisztráltatja magát, és leszázalékolják. Na, most már aztán igazán rémes a történet, mondta fejcsóválva apa. Rémes. Kinyitotta a kocsiajtót. Én is kiszálltam. Bezártam az ajtókat. Ügyesen használod az irányjelzőt, mondta apa. Csak az oldalsó tükröket se feledd el. Azt hittem, jó a sztori, mondtam. Ez egy rettenetes történet, mondta az ajtó felé tartva. Leszázalékolják, pedig még csak nem is munkaképtelen! Az ilyesmitől szoktak kiakadni a jogászok. Azt hitte, hogy az a lyuk egy festmény? A zsebében kotorászott az ajtó előtt. Tessék, mondtam a kulcscsomóját átnyújtva. Megint köhögött egyet a tenyerébe. Tudom, hogy ez csak hülyítés, mondta, miközben kinyitotta az ajtót, és belépett. Tudom én, hogy mondani akarsz vele valamit, csak fogalmam sincs, hogy mit. Érted? Nekem máshogy jár az eszem. Mit akarsz elmondani? Semmit, mondtam. Csak egy srác volt a suliból. Hogy is hívják? Johnnak, mondtam. Kicsit gr imaszoltam, akaratom ellenére. Milyen Johnnak? Farkasszemet néztünk egymással a folyosón. Apa karba tette a kezét. John Barbeluccinak, mondtam. Egy kurjantással nagyot csapott a bejárat mellé állított, házilag barkácsolt fenyőfa előszobaasztalra, amit anya még asztalossága első évében készített. Na tessék!, mondta. Rám meredt. Az előbb azt mondtad, Ducci. Biztos vagyok
benne. Lucci, mondtam. Ducci. Magnó van nálad?, kérdeztem. Biztos vagyok benne!, mondta. Csukd be az ajtót, mondta. Becsuktam magunk mögött, és kulcsra zártam az ajtót. Szóval te tudsz olvasni?, kérdezte becsattogva a tévészobába. Erről szól ez az egész? Én lerúgtam a cipőmet, apa meg az egyik szék támlájára terítette a zakóját. Tudok olvasni, mondtam. Pontban nyolc óra volt. Mindketten rohantunk, hogy megnézzük az órát. Töltöttem magamnak egy pohár gyümölcslevet, aztán egyetlen szó nélkül ki-ki elfoglalta a maga helyét a szófa két végén, apa a kedvenc kórházas sorozatunkra kapcsolt a tévén, és együtt örvendeztünk, hogy megmentették a szívbeteg nőt, akinek olyan hatalmas, igéző szeme volt. 26
Apa péntek reggel úgy ment munkába, hogy egy szóval sem említette a beszélgetésünket, szokásos dudálása hét negyvenkor ébresztett. Elfurikáztam az iskolába, de ebédidőben senkit sem volt kedvem látni, úgyhogy még dél előtt leléptem, és hazahajtottam. Szundítottam egyet a szófán, aztán az előttem álló hétvégén gondolkodtam. Eliza hívott át, hogy megnézzünk valami kétrészes horrorfilmet a lejtős lányokkal. Sherrie is ott lesz, csakhogy amikor legutóbb találkoztam vele társaságban, sírva fakadt, amikor meglátott, és kirohant a helyiségből. Te idegzsába, üvöltöttem utána aljasul. Most meg az is lehet, hogy az új barátnőjével jön. Eliza épp a napokban csókolta meg diákönkormányzati szívszerelmét, a menza csíkos napellenzője alatt. Elmondása szerint olyan érzés volt, mint a vitorlázás. Vitorlázás? A csapatból több lány is szexeit már, ami csábítóan hangzó dolog, de csak ha bekötött szemmel is művelhető úgy, hogy közben megáll az idő, plusz amnézia. Megmondtam Elizának, nem biztos, hogy el tudok menni; lehet, hogy inkább átmegyek Pasadenába, meglátogatom George-ot a kokszban, és segítek neki tető alá hozni valami össznépi egyetemi ökörködést az esernyős végzősökkel. Hát persze, mondta ő kissé megnyúlt arccal. Egész délelőtt zaklatott hangulatban voltam, részben az apámmal való beszélgetés miatt, jobbára minden miatt, úgyhogy betértem a konyhába, fölvettem a telefont, és George pasadenai számát hívtam, csak úgy heccből. Végtére is, hátha valóra válthatom. A rögzítője válaszolt, én meg valami összefüggéstelen üzenetet hagytam neki, hogy most van egy kocsim, ha netán szüksége lenne valamire, meg hogy örömmel átmennék Pasadenába, ha segítségre szorulna mindenféle csip-csup ügyekben meg ilyesmi, meg hogy szombaton szabad vagyok, meg hogy ha nem ér rá, én szívesen
kimosom a szennyesét, és hogy van egy kocsim, ha bármi segítségre lenne szüksége. A felénél tartottam, amikor lélekszakadva fölvette. Helló!, mondta. Rose! Minden rendben? Alig találtam a szavakat. Mondtam neki, hogy van egy kocsim, ha szüksége lenne valamire. Nekem is van kocsim, mondta szelíden. Hogy vagy?, kérdezte. Valamit motyogtam arról, hogy utolsó éves vagyok. Azt hiszem, női hangot hallottam a háttérből. Minden rendben, Rose?, kérdezte. Hiányzol, mondtam neki olyan hangon, amely túl magasra csúszott, valahol a felső regiszterekben hömpölygött, mint valami rémes nyalizás. Te is, mondta. Erre hosszú szünet következett. Más egyéb?, kérdezte a tőle telhető legkedvesebben. Nincs, mondtam. Bocs a zavarásért. Te sosem zavarsz!, vágta rá túlontúl sietősen. Alig egy perce tettem le, a telefon újra megszólalt. 27
Fölvettem. Bocs, mondtam. Halló?, mondta egy hang. Rose? A vágy, hogy George legyen az, aki visszahív, mentegetőzve, felhívja jól ismert számot, és meghív, hogy töltsük együtt a hétvégét a koleszban. Esetleg megmutathatná nekem a várost, vagy Ő lehetne a fiúm Eliza partiján. Ehelyett anyám hangja hatolt a fülembe, pergősen, a szokottnál is élesebben. Nem volt valami jó a vonal – úgy hangzott, mintha egy szabadtéri nyilvános telefonról beszélne, és pár másodpercenként erős széllökések süvítettek bele. Meg se kérdezte, mit keresek otthon, de a szünetek között valami olyasmit lehetett kivenni, hogy mennyire jó, hogy hallja a hangomat, meg hogy Nova Scotiából hív, abból a kisvárosból, ahol a műhelyfoglalkozást tartják. Arrafelé ritkaságszámba mennek a technika kényelmes vívmányai – csak asztalos szerszámok meg sirályok –, úgyhogy csak alig-alig lehetett elcsípni egy-egy teljes mondatát, de a szél süvítésén át valami olyasmit vettem ki, hogy hétszer is hívta Joseph-et, de ő nem vette föl, és most meg már a rögzítője is ki van kapcsolva, és én azért kellek neki, hogy töltsék ki a bátyámnak egy csekket. Egy csekket? Az ő nevére, mondta. Kérlek. A vonal recsegni kezdett. Bedford Gardens, mondta. Le is betűzte nekem. B-vel, üvöltötte a telefonba. Tudom, hol lakik, mondtam. Nem lehet, hogy csak fölhívom? Vagy apa hívja föl? Joe nem fogja fölvenni, mondta. Kikapcsolták a telefonját. Kérlek. A szél egy másodpercre lecsendesedett, abbamaradt. Aggódom, mondta tisztán hallhatóan. Biztosan jól van, mondtam. Apád nem veszi komolyan az ilyesmit, de nekem rossz érzésem van, mondta. Megállapodtunk, Rose, mondta. Egy halom levelet húztam az ölembe. Éreztem, ahogy felgyülemlik bennem a dac.
Szóval Larry is ott van?, kérdeztem. Kicsoda? Larry, a szeretőd. Tessék? Nem hallom ebben a szélben. Lar-ry! A sze-re-tőd! Csönd a vonal másik végén. Csak a szél feleselése. Sirályok vijjogása. Igen, itt van, mondta nagy sokára. A fél műhely itt van. Jól szórakoztok?, kérdeztem, miközben repülőgépet hajtogattam egy férfir uházati áruház akciós kártyájából. Nem is tudtam, hogy tudod, mondta elhaló hangon. Ó, már évek óta, mondtam. Honnan... Ezt nagyon nehéz így elmagyarázni, mondtam. Elhajítottam a repülőt, amely végigsiklott a konyha padlója fölött, majd egy szekrénynek csapódott. Szóval Joseph... Az apád tudja? Apa?, mondtam. Az én rendkívül jó megfigyelő apám? Viccelsz? És Joseph?, mondta, és remegni kezdett a hangja. Ezért tűnt volna el? Beleköhögtem a kagylóba. Nem, feleltem, ő sem tudja. Rajtam kívül senki se tudja. Nem is csodálkozol, hogy itthon vagyok? Ellógtam a suliból. Szavai hullámzó foszlányokban jöttek át. Nem azért utaztam el, mondta. Majdnem az egész szövetkezet itt van. Ez egy munkahelyi kirándulás, mondta. Dolgozunk. Annyira sajnálom, Rose. Az egyik számlán azt a címkét kezdtem piszkálni, amelyikre a címzettet nyomtatták. Villanyszámla. Biztos jó nagy. Szóval, mikor beszéltél vele utoljára?, kérdeztem. Larryvel? Joseph-fel. Közvetlenül az elutazásom előtt, mondta. Kérlek, aranyom. Mindig föl szokta venni, amikor hívom. Ezt az egészet majd megbeszéljük, ha hazaértem, ígérem. Kérlek. Azt mondtad, ellógtál az iskolából? A címke nem akart lejönni, úgyhogy a szakadozott villanyszámlát visszatettem a telefon mellé, a kupacba. A többi számla, a házat láthatatlanul működtető papírok tetejére. Nem, mondtam. Csak vicceltem. Tanítási szünet van. Ma?, kérdezte. Barbelucci napja van, mondtam. Idehallgass, mondta. Valami nem stimmel. Megyek, ahogy tudok. A kórházakat a biztonság kedvéért már fölhívtam, de egyikben sincs. Te már hívtad a kórházakat?
Emlékszel, mi volt legutóbb? Ha otthon nincs, rákérdeznél a Kaisernál, biztos, ami biztos? Ott a Vermont meg a Sunset sarkán? Tudod, Rose, másra nem számíthatunk. Csak rád. Neked kell odamenned. Valaki a messzeségből a nevét kiáltotta. Hallatszott, ahogy a szél a fákat cibálja. Egy másik világ. Sajnálom, most mennem kell, mondta. Köszönöm, szívem. Nagyon köszönöm. Majd beszélünk, ha otthon leszek. Miután letette, bementem a nappaliba, és egy darabig elücsörögtem a csíkos karosszékben. Odakint, az ablakon túl egy sivatagi tavasz szélcsendes mozdulatlansága.
28
Az épületet, amelyben Joseph lakott, ronda díszvakolat borította, előtte merev sorokban szögletesre nyírt ciprusfasövények, a homlokzatán meg az a név folyóírással, a név, amely olyan semmitmondó volt, hogy sose jutott az eszembe. Ahogy közeledtem hozzá, az egész komplexum kihaltabbnak tűnt, mint valaha. A földszinti garázsban mindössze egyetlen lerobbant barna Chevy állt. Késő délután lett, mire beálltam, az eget felhők csíkozták, az utcában pedig egyre-másra érkeztek haza a kocsik, leparkoltak, munkásemberek pakoltak ki a csomagtartóból, és indultak befelé a hajlékukba. Felvonszoltam magam a lépcsőn, aztán végig a függőfolyosón. A lépcsősor tetején, Joseph lakása előtt valaki egy franciaágyat tolt a korláthoz. Párnával, tűzött paplannal készen állt rá, hogy valaki belefeküdjön. Az ajtó előtt addig kotorásztam a magányos kinti villanykörtét keretező fekete fémkupolában, amíg meg nem találtam a bíborvörös tartalék kulcsot – a kulcstartó címkéjén anyám kézírásával egy írott J betű. Résnyire kinyitottam vele az ajtót, amit azután egy lánc blo kkolt le. Joseph?, kiáltottam a sötét nyílásba. Semmi. Megint kesernyés hangulatban voltam az anyámmal meg a George-dzsal való telefonbeszélgetés után. Kínosan éreztem magam, amiért George-ot felhívtam. Kiborultam, amiért elmondtam anyámnak, amit tudok. Most, hogy elmondtam neki, muszáj lesz beszélnünk. Plusz még az is ir ritált, hogy nekem kell a bátyám kör mére néznem. Joseph bejárati ajtaja az istennek se nyílt ki, így hát egyik berzenkedő kezemet bebűvöltem a résnyi nyíláson, és megpróbáltam kiakasztani a láncot. Magát a kallantyút nem értem el, de az ajtófélfa oldalán lazának éreztem a csavarokat, úgyhogy a lánc kiakasztása helyett megcseréltem a kezemet, behajlítottam az ujjaimat, egyet-kettőt csavartam rajtuk, és így már a komplett szerelvényt le tudtam szerelni. Egy perc múlva az egész darabjaira esett szét, az ajtó pedig feltárult. A nappali sötét volt. Üres.
Nemigen jártam még a voltaképpeni lakásában. Csak akkor láttam Joe-t, ha ő jött hozzánk, mert anyám szokott érte jönni kocsival, itt fölvette, és hazafuvarozta. Hébe-hóba George-dzsal együtt jött át vacsorára, de George energikus calteches élménybeszámolói és Joseph kelletlen motyogása között akkora volt a kontraszt, hogy azt már anyám is sokallta, úgyhogy nemigen erőltette a meghívást. Odabent enyhe tésztaillat terjengett. Bútorszerűség alig, kivéve azt a bizonyos kártyaasztalt, rajta egy halomban tudományos könyvek, meg egy szakadt ülőkéj széket, a támláján írott betűkkel a nagyanyánk vezetéknevével. Morehead, lendületes írással. A függönyök mindenhol behúzva, kivéve a konyhában, ahol egy ablakocska engedett be néhány késő délutáni napsugarat a csempézett padlóra, a napfény sárga csíkjai a csempék cikcakkos csíkjain. A bejárati ajtót nyitva hagytam. Bejöttem, mondtam. Semmi válasz. Beléptem a hallba. Sehol egy kép. A fürdőszoba kivilágítatlan. Szemben a hálószoba. Jövök, mondtam, ahogy végigmentem a hallon. Joseph? Hallóóóóó. Én vagyok az, anyuci jó ör eg kopója, mondtam. Csönd. Üresség. Felkattintottam a hall mennyezeti lámpáját, de az csak egy sápatag sárga fényt vetett a homályba. Semmi hang nem szűrődött ki a szobájából. Síri csönd. Ezt már egyszer végigjátszottam. Odakint pár autó poroszkált végig az utcán. Csak a távoli csővezetékek halk zümmögése és zörgése, valahol az épület mélyén. Joseph nem szokott embereket meghívni vagy partikat adni, úgyhogy amennyire én tudtam, a bátyámon kívül anyát leszámítva hetek óta én voltam az első, aki betette a lábát a lakásába. Ennek azért volt jelentősége, mert a hall túlsó végében a hálószobája ajtaján ott lógott a régi gyerekkori táblája, rajta a hosszú évekkel azelőtt vastag fekete tollal ráírt Kívül tágasabb felirat, amely időközben megszürkült. Réges-rég az eszembe vésődött a K betű nehézkes formája meg a kissé túlméretezett T. Annyira ismerős volt a látvány, hogy itt egy percig is eltartott, mire felötlött bennem a kérdés. Mit keres ez itt? Valamelyik látogatása alkalmával emelhette le a régi ajtajáról, és tehette újra föl ide, holott egyedül élt. Na de akkor most kinek szól a jelzés? Az az esetlenül megrajzolt koponya a lábszárcsontokkal. Az ajtóban kimondtam a nevét, és amikor nem jött válasz, belöktem. Odabent a szobájában nem volt felkapcsolva a villany. Felkattintottam. Joseph a szoba közepén ült egy széken egy összecsukható íróasztalnál, a laptopja előtt. Felöltözve. Ébren. Betegesnek és véznának látszott, de hát ő nekem egy kicsit mindig is betegesnek meg véznának tűnt. Helló, mondtam megriadva. Mi folyik itt? Te itt vagy? Jól érzed magad? Remekül, mondta csöndesen. Abban a lakásban pirinyó volt a hálószoba: faltól falig bézs szőnyeg, tükrös-
tolóajtós gardróbszekrények, az ágy szőrén-szálán eltűnt, mindössze egy csupasz öltözőasztal, pár összecsukható szék, az íróasztal meg egy éjjeliszekrény. Egyetlen ablak, az is csukva. A sarokban hosszúkás téglalap alakban lenyomódott a szőnyeg. Az a te ágyad odakint? A padló jobbat tesz a hátamnak, mondta. Te a padlón alszol? Miről beszélsz? Rám nézett, szemét azok a romantikus sötét szempillák keretezték seprűsen, a pillantása túlságosan elkerekedett és rezzenéstelen volt. Mit csinálsz?, kérdeztem. Dolgozom, felelte. Zavarba ejtett, hogy ilyen könnyűszerrel rátaláltam. Farmerban, pólóban és cipőben. Semmi fakszni. Ráadásul minden normálisnak tűnt. Az öltözőasztal fiókjának támasztva egy régi plakett a galaxis rajzoló versenyről, amit még felsős korában nyert meg, meg még egy tölgyfa ékszeres doboz, amit anya az enyémnél is haladóbb asztalosmester korában készített. Néhány szétgurult egy- meg ötcentes érme, és egy rongyosra kopott, árva egydolláros. Várakozón tekintett rám, de a szoba közepén még egy összecsukható szék állt kinyitva, támláján ugyanazzal a lendületes Morehead felirattal, és ebben az egész lezserségben valami piszkálta a csőrömet, az, hogy végül itt találtam rá üldögélve, valahogy még az én szokásos semmittevésemnél is borzasztóbbnak tűnt, úgyhogy odaballagtam az üres székhez, és leültem rá. Miért nem tudtál egyszerűen beengedni? Letörtem a láncot az ajtóról. El voltam foglalva, mondta. Vagyok. Körbenéztem a szobában. A gardróbban két viseltes skót mintás gyapjúing lógott több pár hegymászó bakancs fölött. Pár befőttesgumi, ceruza meg egy toll kallódott az éjjeliszekrényén, az ágy hűlt helye mellett ormótlanul álldigáló, lucfenyőből készült, barna foltos modellen. Újra felálltam, és lekapcsoltam az erős mennyezeti világítást. Odakint már lement a nap, az alkonyt fények hosszú pászmákban nyújtóztak végig a bérházakon, ahol a kocsik egymás után hajtottak be állásaikba. Mivel? Dolgozom, mondta megint. Nem, mondtam én. Nem érek rá, Rose, mondta élesen. Elmennél? Feltoltam az ablakot, és néztem, ahogy egy piros Honda Civic betolat a helyére. Egy nő szállt ki belőle a haját rázva. Nem nézett oda, amikor a kocsiajtót kinyitotta, és egy másik autó majdnem elcsapta a lábát. Majd később elmagyarázom, mondta a bátyám. Ez egy bonyolult kísérlet. Képzelem, mondtam. Miért nem veszed föl a telefont? Egész idáig elfurikáztam. Hogy van az, hogy olyan könnyű rád találni? Eszel te?
Vizet iszol? Koncentrálnom kell, mondta elhaló hangon. Az ablak melletti őrhelyemnél maradtam, és a kocsikat figyeltem. Odakint az levegő áttetszősége kékké sötétült. A híresnevezetes romantikus délkaliforniai bágyadt alkonyat. A feladatomnak eleget tettem, úgyhogy gondoltam, ideje indulnom. Fölhívhatnám anyát a hírrel, hogy életben van, hozhatnék neki egy sonkás szendvicset meg egy pohár vizet, aztán visszakocsikázhatnék, és közben tovább tanakodhatnék magamban, hogy menjek, vagy ne menjek Eliza partijára. Csakhogy olyan ismerős volt az, amit a szobában éreztem. A levegőben ugyanaz az árnyalatnyi feszültség vibrált, amit bébicsőszködés közben Joseph arcán is sokszor láttam azokban a pillanatokban, amikor újra előbukkant, kimerültnek látszón, torzonborz frizurával, és ahogy ott álltam az ablakban, kicsit úgy éreztem magam, ahogy egy detektív érezheti magát, amikor már csak egy hajszál választja el valamilyen ügy megoldásától. Minthogyha – ha elég mozdulatlanul állok, nagyon, de nagyon mozdulatlanul, olyan mozdulatlanul, amennyire csak tőlem telik – olyasmit láthatnék meg, amit addig még sosem láttam. Hogy ezt konstatáltam, máris oldódott kissé a rosszkedvem. Ingerültségem szép lassan átalakult puszta statikus mázzá, amely mögött egyfajta előérzetből alakot öltő nyíl kezdett valamerre mutatni. Addig maradtam az ablak melletti őrhelyemen, amíg az utca túloldalán álló bérházakat el nem nyelte a sötétség. A csendes öröm a kivilágosodó ablakok láttán, a sárga fénynégyszögek keltette egyszerű élvezet, amint a fák ágain megvilágítják a sötét gallyakat. Még néhány autó settenkedett fölfelé az utcán, bekapcsolt fényszóróval. Visszamentem a székhez a szoba közepére, és leültem. Joseph az íróasztalánál szemmel láthatóan megmerevedett. Küldök anyának egy e-mailt, mondta, mit szólsz? Most azonnal. Megráztam a fejem. Bocs, mondtam. De úgy érzem, kedvem lenne maradni még egy kicsikét. Mennyire kicsikét?, kérdezte már-már rikácsolva. Nem is tudom. Nem fordult felém. Ültünk, mint két utas egy mozdulatlan vonaton, ő előttem, mindketten a falnak fordulva. A laptopja képernyőkímélő üzemmódban volt, halak cikáztak egy bugyborékoló akváriumban, így nem láthattam, hogy tényleg dolgozott-e valamin. Az (író)asztalon semmi. Pár ceruza. Az ablak alatt a falon sebtében felvázolt halvány, ceruzás jelek. Csak némi irkafirka itt-ott, amolyan egyenletféle vagy sorba rendezett számok. Az ujjai szinte árkot vájtak az asztal peremébe. Bocs, mondtam újra. Az is furcsa volt a számomra, hogy nem állt neki újból dolgozni. Aközben sem, amíg én az ablaknál álltam. És még mindig nem. Régebben, ha csak egy szobában
akartam lenni vele, minden erejével azon volt, hogy tudomást se vegyen rólam, aztán hirtelen feldühödve jegyzettömböstől vagy könyvestől átvonult a másik szobába, esetleg még le is hordott közben, vagy egyszerűen magára zárta az ajtót. Itt viszont a füle botját se mozdította. Hirtelen elhatározással kinyújtottam a kezem, és leütöttem az egyik billentyűt, hogy felébresszem a számítógépet, mire ő felriadt – mi az! –, a képernyő pedig kivilágosodott, de csak egy híroldal volt rajta, csupán a New York Times címlapja, amelyen gazdaságról meg külpolitikáról volt szó. Sehol egy megnyitott fájl, amennyire meg tudtam állapítani. Ezen dolgozol?, kérdeztem. Híreket olvasol? És? A szobába beszivárgott a sötétség. Sehol semmi nyugtalanító dolgot nem tudtam fölfedezni. Szó sem volt arról, hogy a levegő szextől lett volna terhes – sehol egy sietősen odadobott takaró, semmi titkolt szégyenérzet vagy kéj közeli állapot. De érzelgősségről sem volt szó – távolról sem úgy botlottam bele Joseph-be, amint éppen egy sarokban ringatózik könnyek közt vagy a kardjába dől, vagy mintha mondjuk az egyik fiókban megtaláltam volna a naplóját, amit aztán szépen felolvastam volna az iskolai hangosbemondóban. Sehol egy bombaalkatrész vagy drogos zacskó, sehol egy szamurájkard, egy lőfegyver vagy egy injekciós tű. Akármi folyt is itt, az egészen más volt, mint ezek együttvéve, magántermészetűbb, kirekesztőbb: mindössze annyi volt belőle érzékelhető, hogy a lehető legteljesebb magányban szeretett volna lenni, a magányosnál is magányosabban, a legmagányosabban, és az én jelenlétem a szobában legalább annyira tolakodó volt, mintha elektródákat szíjaztam volna a koponyájára, hogy leolvassam az elmerezgéseit. Én csak szeretnék még egy kicsikét maradni, mondtam a tőlem telhető leghalkabban. Kurvára az agyamra mész!, mondta. Soha senki nem ment még ilyen kurvára az agyamra!, azzal lecsapta a laptop tetejét, de nem mozdult a székről. Minden más esetben, ahogy számtalan egyéb alkalommal is, faképnél hagyott volna, a lehető legmesszebb húzódott volna tőlem, mondjuk kiment volna a konyhába vagy a gangra, de most nem ez történt, ami feltűnő volt, úgyhogy elkezdtem szemügyre venni a széket. Egy kissé közelebbről is megvizsgálni. Ugyanolyan volt, mint amelyiken én is ültem, sorrendben a harmadikon a nagyi által küldött négyrészes összecsukható Morehead garnitúrából, amit saját kezűleg válogatott ki a lakás bebútorozására. Úgy ült azon a széken, ahogy a normális emberek szoktak, ám amikor nagyon alaposan megvizsgáltam, úgy látszott, mintha a szék lába egyenest a bátyám cipőjében tűnt volna el. Mintha a széklábak a nadrágja szárain mentek volna keresztül, és amikor még tüzetesebben szemügyre vettem, azt is láttam, hogy a nadrágján megfelelő méretű lyukakat vágott ki, amelyeken át a szék lábait
keresztüldughatta a nadrágja szárain, azután pedig a széklábak – világos, egérszín fémrudak a végükön gumibütyökkel – szemmel láthatóan belecsúsztak a cipőjébe, ahol a saját lábával osztoztak meg. Mit keres a szék a nadrágodban?, kérdeztem. Könnyedén mondtam ezt, igyekeztem a lehető legbarátságosabb képet vágni a dologhoz. Nem szólt semmit. Semmi újabb kitörés. Újra felnyitotta a laptopját, bekapcsolta, és elolvasta a híreket. Csak úgy szemlélődött. Nézte, ami az orra előtt volt. Közelebb hajoltam, hogy lássam azt a részt, ahol a székláb a cipőbe hatol, de a cipőjét eltakarta a nadrág szegélye, és valahogy valami alapvető dolog hibádzott. Enyhe émelygés tolult föl tőle a torkomon, valami szédelgésféle, olyasfajta érzés, hogy ez nem fog nekem tetszeni, hogy akármire is bukkanok itt, az nem jó dolog. Hogy el kéne pucolnom innen, vissza kéne térnem az estébe, átmenni szembe a piros autós nőhöz, bekopogni hozzá, és ennivalót kérni tőle, akármilyet, megölelni, keresni egy férfit a közelben, orvul fö lhívni Eddie-t, és megkérni, hogy legyen szíves levetkőztetni. Most. Gyerünk. A székláb valahogy gellert kapott. De hogy? Bútor t illesztene a testébe? Fájdalmaid vannak?, kérdeztem. Jól vagyok, mondta. Megfordult, és nagy, szürke szemekkel nézett rám, a hangja meghalkult, szinte szelíd lett. Csak menj el, mondta. Rosie. A szoba egyszeriben megnyúlt körülöttünk. Egy halvány emlékfoszlány. Egész gyerekkorunkban talán egyszer, ha Rosie-nak szólított. Soha még csak Rose-nak sem hívott. Az arca, azok a hatalmas, szürke és – egy pillanatra – csupa kedvesség szemei. Elszorult a torkom. Fogalmam sem volt, mitől. Fogalmam sem volt, mi folyik itt. Odaléptem, hogy leüljek a padlóra, a lábai mellé. Egyszerű volt, odamenni és a lábaihoz térdelni, és láttam rajta, hogy arrébb akarna rúgni, csakhogy a lábainál széklábak voltak, úgyhogy nem tudott belém rúgni. A kezével is megragadhatott volna, hogy o débb lökjön, de nem tette, még mindig ugyanaz a kedvesség dolgozott benne, mint amikor azt mondta: Rosie, és én lenyúltam, és amikor a nadrágszárat fölemeltem, nem volt ott semmiféle vágás. Halvány sejtelmem sincs róla, hogyan írhatnám le, amit láttam. Sehol egy csepp vér, pedig milyen jó lett volna vért látni – látni, ahogy ömlik a lábából, aztán az elvégzendő műtét, a fájdalomcsillapítók, a bézs szőnyeg, ahogy átázik. Mindössze annyit bírtam fölfogni, hogy a széklábat nem illesztette a magáéba, hanem leginkább valahogy csak egy székláb volt ott, zokniba bújtatva, és a cipőjébe csúsztatva. Hús-vér láb egyáltalán nem látszott, legföljebb lábnak csupán valamiféle halvány derengése, amit alig tudtam kivenni. Levágta volna a lábait? Nem. Ismétlem: sehol semmi vér. Helyette csak az emberi lábnak az a derengése a székláb körül, emberi testrészre pusztán távolról emlékeztető elmosódott fényudvar a szék szilárd
fémje körül, felületek egymásba csúszása, ami valahogy mégis értelmet nyert. Úgy festett, mintha a széknek valamiféle természetes követelése lenne vele szemben, mintha a szék szerteoszlatni vagy éppen magába olvasztani készülne őt, oly magától értetődően, mintha mindenki mással is ez történne. Aztán a székláb, a maga gumitalpával együtt eltűnt a cipőjében, amelyben mintha már egyáltalán nem tartózkodott volna emberi láb. Csak ültem ott. Nem szóltam semmit. A térdébe kapaszkodtam, a húsból és vérből való bütykös térde kalácsába. A csöndben volt valami hatalmas és kimondhatatlan. Azok a Morehead székek, szanaszét a lakásban. Mi van, ha egy nap arra érkezek, hogy az összes többi bútor kikerült a körfolyosóra az ágy mellé, a lakásban pedig csupán a négy Morehead szék maradt. Plusz néhány toll meg cipő. Szeretem őket, mondta anyukámnak, ahogy egyenként megérkeztek a csomagokban. Nagyszerűek, és olyan funkcionálisak. Milyen ritkán hallottuk a szájából a szeretem szót. Vagy ha már itt tartunk, azt, hogy nagyszerű. A nappali padlóján ült, középiskolás volt akkor, keresztbe tett lábakkal a vörös téglakandalló előtt, és a legutolsót nyitogatta-csukogatta. Engem nem nagyon érdekeltek a székek, legyenek jók vagy akár rosszak, Joseph viszont imádta őket, láthatóan nagyra értékelte az olyan székeket, amelyek ilyen könnyedén lapra hajthatók. A postás már kezdett utálni bennünket. Istenem a nagyi imádja őket, mondta anyu. Én ki nem állhatom őket – semmi stílusuk. Gagyik. Csípőre tett kézzel állt Joseph fölött. Asztal is van hozzájuk, mondta, és hát persze, hogy a következő héten az is megérkezett. Joseph a negyedik szék estéjén fölhívta a nagyit. Köszönöm, mondta neki őszintén. Én a hallban álltam. Ő egy darabig hallgatott valamit. Te is, mondta. Amikor letette, egy másodperc alatt mellette teremtem. Egy pillanatra sem hagytam volna magára. Mit mondott? Összevissza beszélt, mondta hadonászva. A kártyázásról mondott valamit, mondta. Ma-dzsong? Nos, ezek kártyaasztalhoz való székek, mondta anya. Megkaphatom őket a szobámba? Biztos vagy benne?, mondta anya összeszorított ajkakkal. Az egyik széket méregette, a bütykös alumíniumcsavart a csuklópánton, a barnás erezetű műanyag ülőpárnát. A bátyám minden áldott héten szálkákat huzigált ki a kezéből. Még főiskolásán is, még a szigorlatok heteiben is. A kanapén, csipesszel, órákon át. Ott a szobájában már megint a laptopot kattintgatta. A híreket olvasta, mintha ott
se lennék. Mereven maga elé koncentrált. A szelídség pillanata tovatűnt, a kapu bezárult, és ugyanazzal a bizonyossággal, amellyel pár perce még nagyon is azt éreztem, hogy maradnom kell, és rá figyelnem, valami átfordult, könnyedén, mint egy palacsinta, és most meg már mennem kellett, hogy kerítsek egy telefont, és felhívjam George-ot, hogy a segítségét kérjem. Valami rendkívüli dolog volt történőben a bátyámmal, és én alig voltam képes felfogni, amit láttam. Egy pillanatra muszáj elhagynom a szobát, de csak lassan, ezt nem szabad elkapkodni, voltunk mi már máskor is kórházban, és bármikor újra bemehetünk, majd az orvosok visszaveszik, és talán ők majd tudni fogják, mi a teendő. Még húsz másodperc, tíz, hogy kimenjek a szobából, megkeressem a telefont a tartójában, és felvegyem. Nem is volt más választásom; ezt muszáj volt megmutatnom valaki másnak is, egyszerűen muszáj, és majd először George-ot hívom föl, csak George öhet szóba, csakis ő, aki évekkel ezelőtt is hitt nekem, amikor elmondtam neki, hogy a süti mérges vagy a mozzarellarúd fáradt, csakis George-ban bízhatom, hogy azt fogja látni, ami az orra előtt van. Kisétáltam a hálószobából, beslattyogtam a nappaliba, körülszaglásztam, megtaláltam a telót, fölkaptam, bekapcsoltam, és visszamentem vele Joseph szobájába. Tíz másodperc, nyolc. Az ablak még mindig nyitva állt, a szoba sötétbe borult. Csupán egy üres szék, egy asztalnál, rajta laptop a New York Times címoldalával, rikítóan színes hírekkel. Mielőtt a szomorúságtól és a rémülettől az eszemet vesztettem volna, és George az utca végén, a piacon talált volna rám sírva; mielőtt anyámat felhívtam volna Kanadában a hírrel, hogy a bátyám már megint eltűnt; mielőtt apámat felhívtam volna, hogy összefüggéstelenül zokogjak a titkárnője fülébe; mindezek előtt csak annyi jutott az eszembe, hogy megjelöljem azt a bizonyost. Ez volt az egyetlen értelmes gondolatom, a gondolat, amelyre büszkébb voltam, mint bármire, amit életemben valaha is csináltam. Csak egy sugallat volt, hogy fogjam az első tollat, amit a szobában találok, egy fekete golyóstollat az éjjeliszekrényéről, és odamenjek vele annak a kártyaszéknek a hátuljához, ott az íróasztalnál, a négyből az egyikhez, a laptop előttihez, és egy vékony, reszketeg vonalat rajzoljak a Morehead alá. Mindig ugyanúgy írta alá a nevét. Ez az, mondtam, miközben a vonalat húztam. Ez ő.
Harmadik rész Alkonyat 29
Anyám szép rendben, naprakészen tartotta a családi fotóalbumokat. Matricákkal, képaláírásokkal meg felkiáltójelekkel. Az egyikben megmutatta nekem az egyik csoportfényképünket, amely Kalifornia északi részén készült, amikor egy távoli unokatestvért látogattunk meg a Sausalitóhoz közeli tengerparton. Egészen közel hajolva vizslattam az embereket, egyikükben anyámra ismertem a fakózöld vászonruhájában, apám pedig a szokásosnál is magasabbnak és napbarnítottabbnak tűnt. Ez kicsoda?, kérdeztem egy lófarkas, barna hajú lányra mutatva, akinek a piros pólója az én egyik pólómra emlékeztetett. Ez te vagy, mondta anyám. Micsoda?, mondtam. Na, ne, mondtam. Rám nevetett. Pedig ez te vagy, mondta. Azt hiszem, akkor váltottál fr izurát. Talán a nézőpont szöge tette? Vagy a fények, vagy az, hogy olyan emberek vettek körül, akiket azután soha többé nem láttam, vagy a szokatlan tájkép, de mielőtt anyám elmondta volna, pár másodpercig határozottan úgy néztem magamra, mint valami idegenre – egy eléggé kellemes kinézetű, átlagos gesztenyebarna hajú lány, aki a saját gardróbszekrényemből ismerős piros pólót visel. Amint megtudtam, hogy én vagyok az, az arc azon nyomban visszazökkent abba az elrendezésbe, amely a tükrökből egész életemben visszaköszönt rám. Hát persze, mondtam nevetve, mintha egész idő alatt tudtam volna. 30
A dolog oly módon történt meg Joseph-fel, hogy a tör ténet nagyját képes voltam pontosan úgy elmesélni, ahogy én átéltem, és mindenki a tényekre volt kíváncsi. Láttam őt, igen. A számítógépénél. Beszélt hozzám, Rosie-nak szólított. Szórakozottnak tűnt, ingerlékenynek, aztán meg mézesmázosan kedvesnek. Fegyver nem volt a keze ügyében, nem úgy tűnt, mint aki drogozott volna, és ezerszer is elmondta, hogy dolgozik. Nem nyitott ajtót. Úgy törtem be. Anyám aggódott. Ő küldött ide. Kanadából hívott fel. Nova Scotiá-ból. Fel volt öltözve. Soványnak tűnt, de nem volt csont és bőr. Nem sokban különbözött a szokásos önmagától. A hűtőszekrényében semmi sem volt vajon, szőlődzsemen meg egy annyira száraz kenyéren kívül, hogy érintésre porrá morzsolódott. A hálószoba ablaka nyitva állt, ezért mindkét szülőm azzal a teóriával állt elő, hogy biztos valahogy kiugrott az ablakon az elsőről, és még az is lehet, hogy bepakolt magának egy sportszatyrot, amit valamilyen oknál fogva elrejtett a bokrok közt, és most éppen úton van. Időre van szüksége, hogy megtalálja önmagát, mondta anyám a könnyein keresztül,
amikor másnap megérkezett a kanadai gyapjúpulóverében, ami bizarr látványt nyújtott a Los Angeles-i meleg április délutánon. Úgy nézett ki, mint aki öngyilkosságra készül?, kérdezték jegyzettömbbel a kezükben a tengerészkékbe öltözött rendőrök, amikor a következő hétfőn bejelentést tettünk az eltűnéséről. Anyámra néztem, és azt mondtam, nem. És úgy is gondoltam. Néha inkább magányos volt, mondtam. Aznap este, miután a vonallal megjelöltem a széket, képtelen voltam abbahagyni a remegést. Kimentem a hálószobájából, kiültem a Bedford Gardens külső folyosójára a lépcső elé, és remegtem. Bemásztam az ágyába. Az épületbe senki se be, se ki. Eseménytelenül telt-múlt az idő. Banánlevelű növények árnyai sűrűsödtek a sellős szökőkút körül. A sarkon bekanyarodó autók lámpái döfték fénynyalábjaikat az épületbe. Az ő nyirkos, öreg párnája. Még mindig úgy szorítottam az arcomhoz a telefont, mint valami takarót. Nem adott tárcsahangot, ahogy azt anyám előre megjósolta. Erős kísértést éreztem, hogy egyszerűen ott helyben, hosszú időre álomba zuhanjak abban az ágyban, mintha csak pontosan ebből a célból tették volna ki a gangra – hogy távozás közben csapdába ejtsen, a matrac, mint végső állomás, de nekem még telefonálnom kellett, embereket tájékoztatnom. A legközelebbi nyilvános telefont a forgalmas utcán, a Vermonton láttam, mindössze pár saroknyira innen. Egy idő után kikászálódtam az ágyból, a telefonkagylót a paplanon hagytam, és leereszkedtem a lépcsőn. A levegő lehűlt, odakint pedig sötét volt, az alkonyat mélyebb, sűrűbb sötétje. Üresnek éreztem az agyam, mintha egy szélfuvallat söpörte volna tisztára. Ahogy a locsolócsőből kispriccelő víz tolja le a járdáról a piszkot. Nem volt se jó, se rossz, egyszerűen kitisztult. A város utcáin ezerrel zajlott a péntek este, Los Feliz hétvégi éjszakára pörgette föl magát, az éttermek napernyőit felnyitották, elektromos pálcákkal gyújtogatták az asztali gyertyákat. Az emberek párosával üldögéltek a szabadban, a kezek lenszín borospoharakat szorongattak. Kések és villák koccantak patyolattiszta fehér tányérokon. A Jons élelmiszer-áruház előtt, a parkoló túlsó sarkába szorított kis üvegfülkében megláttam egy nyilvános telefont. Biztos léptekkel odamentem. Éberen. Üggyel-bajjal kinyitottam a harmonikaajtót. Odabent a fülkéhez tartozott egy félfenéknyi ülőke meg egy fekete műanyag borítóba fogott öreg, agyonhasznált telefonkönyv. Fáradtnak látszó anya lépett ki a fiával az áruházból, barna zacskókat egyensúlyozva. Az utca túloldalán, a közelben lévő narancsszín neonfeliratos, háromszögletű tacós bódénál két tizenéves lány a haját igazgatta, miközben a sorára várt, csuklójukat többsoros arany karkötő díszítette. A Vermonton autók suhantak le-
föl. Mindez csupa látnivaló volt, tájkép, mely semmiben sem különbözött egy festménytől. Farkasszemet néztem a telefonnal. Aprópénz után kutattam a zsebemben. A telefonkészüléken lévő ezüst színű, négyszögletes gombok jelentették az egyetlen mentőkötelemet az emberek felé. Arra emlékeztettek, hogy valaki valamikor bányát nyitott, hogy vasat találjon, verejtéket és időt nem kímélve a felszínre hozta a szükséges mennyiséget a telefongyártó cég számára, amely azután ötvözetet készített belőle, amit négyzetekbe olvasztott apró, domború számokkal ellátva, amelyek kódolt sorrendben elektromos huzalokhoz csatlakoztatva póznákon és gumiburkolatú vezetékeken lüktetnek keresztül, hogy végül a világ egyetlen olyan emberének a háztartásában csörrenjenek meg, akivel képes vagyok szóba állni. Oké. Farkasszemet néztem a kis négyzetekkel. ABC. DEF. GHI. George valószínűleg már elment otthonról, a Caltech valamelyik péntek esti rendezvényére. A kocsijával. Lányoktól körül nyüzsögve. Egykettőre olyan magasságokban lesz, ahová én már nem érhetek el. Fejből tudtam a számát, így bedobáltam a nyílásba az aprópénzt, és beütögettem a megfelelő számsort. Aztán lélegzetvisszafojtva leültem a padra, és vártam, hogy a vezetékekben létrejöjjön a kapcsolás. A telefon többször kicsengett. Halló? Megragadtam a kagylót. Amikor felvette, egy másodpercre jó erősen a fülemhez szorítottam a műanyagot. Mélységes hálát éreztem, amiért (a) egyáltalán létezik, (b) itt van a közelben és (c) fölvette a telefont. Szia, mondtam. Rose vagyok. Edelstein, tettem még hozzá. Rose, mondta. Megismerem a hangodat. Ne izélj már. Nagyon örülök, hogy felhívtál. Figyelj... George, mondtam. Nem a mai napról van szó. Idétlenül viselkedtem, mondta. Én csak; úgy értem... George, mondtam hangosabban. A hangomból kiérezhette a sürgetést, mert abbahagyta. Mi az?, mondta. Mi történt? Joe jól van? Benéztem a szomszédos italbolt ablakán, el az alacsony édességes polcok mellett, a pult mögött álldogáló eladóra. Hullámos fekete haja volt, a háta mögötti drága, aranyló palackoknak támaszkodott, és egy Forbes magazint olvasott. Ide tudnál jönni?, mondtam. A Jonsnál vagyok. Hol? A Vermonton, mondtam. Ő jól van? Nem válaszoltam. Gombóc nőtt a torkomban. Nem is tudom, mondtam percnyi hallgatás után. Apukámat is felhívom. Jonsnál
vagyok, ismételtem, miközben azt figyeltem, hogy az eladó megdörgöli a szemét, lapoz egyet, összehajtogatja a magazint, és bedugja a többi mögé. Megint eltűnt?, kérdezte George. Igen, mondtam halkan. Szétcsusszant az élelmiszer-áruház ajtaja, és egy húszas éveiben járó pár lépett ki rajta biciklisruhában, a férfi karja a nő derekára fonódott. A nő egy pohár jégkása alján kotorászott körbe-körbe a szívószállal. George belehümmögött a telefonba. Majd azt mondta, hogy ne aggódjak, volt már ilyen, minden rendben lesz, és hogy r ögtön itt lesz. Fél óra, rendben?, mondta. Mi baj van?, hallottam egy női hangot, amely valahonnan a szoba túlsó sarkából tette föl neki a kérdést. Én itt leszek, mondtam elhaló hangon. A telefonfülkében, mondtam. Mint Superman. Aztán felhívtam anyámat, és üzenetet hagytam neki a műhely rögzítőjén, hogy öjjön haza, utána felhívtam apámat, és beszéltem a titkárnőjével. Ott van?, kérdeztem. A bátyámról van szó. Mondja meg neki, hogy hívja föl a lányát, mondtam. Nemsokára végez, mondta. Otthon vagy? Nem, mondtam. Az élelmiszer-áruháznál. Rápillantottam a nyilvános telefon számára, amit valaki kézzel írt föl halvány tollal egy téglalap alakú keskeny papírcsíkra, amit a készülék krómtestére erősítettek üveglap alá. Ez egy dinoszaurusz volt, ez a telefon. Mindenestül, az emberi kéz törékeny, reszketeg tollvonásaival együtt mintha kihalásra ítéltetett volna. Csak mondja meg neki, hogy jöjjön a Bedford Gardensbe, mondtam. Ő tudni fogja. Azzal letettem, sarkon perdülve a parkoló felé fordultam, és vártam. A hála egyik legnagyszerűbb fokmérője szorult helyzetünkben olyasvalakivel találkozni, akit szeretünk. Los Feliztől Pasadena húszpercnyire van kelet felé, ez forgalomban több, pénteken még több, a Jons parkolója pedig vagy ötször telt meg és ürült ki, mire George megérkezett, az autók egyre-másra ontották magukból az ennivalóra szoruló idegeneket. Egy hosszú szürke hajú, sudár asszony. Egy mokány férfi háromrészes kék öltönyben. Egy torzonborz pofa tonnányi piercinggel. Egyikük se ő volt. Cidrizé-sem minden egyes ismeretlen formájú betérővel egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Kétségbeesetten arra szomjúhoztam, hogy az emlékképeim összepasszoljanak a parkoló tartalmával, és az orrok, szemek és szájak autókból kilépő minden egyes új kombinációja csak olaj volt erre a tűzre. Ha legalább valamelyik szomszédot felismertem volna, vagy a régi fuvolatanáromat, vagy azt a hölgyet, aki a péknél a kenyeret árulja, rohantam volna ki a fülkéből, hogy megöleljem őket. Én vagyok az, Rose, Rose, mondanám. Rose.
Moccanás nélkül üldögéltem az üvegfülkémben. Két kezem az ölemben összekulcsolva. A telefonkönyv sárguló lapjai felől áporodott szag sodródott felém. Amikor George egy öreg szürke VW Bogárral végre-valahára behajtott, csapzott hajjal, szemüvegesen, arcán háromnapos borostával, ócska farmerban, szandálban meg pólóban, először csak néztem, ahogy leparkol, behúzza a kéziféket, kinyitja az ajtót, és akkor hagytam, hogy elöntsön a megkönnyebbülés hulláma, mert tudtam, hogyan kell kinéznie, és ő ott is volt, teljes életnagyságban, és pontosan úgy nézett ki. Hahó, mondtam felállva, és kiintegettem a telefonfülkéből. Súlyos léptekkel odajött hozzám. Megölelt. Íme, az acélmunkások meg a várost átszelő póznákat felállító vezetékszerelők ajándéka. Frissen szeletelt alma– és bizonyosságillata volt, fejem a nyaka hajlatában nyugodott. Egy perc elteltével elhúzódott tőlem, megragadta a vállamat, és azt kérdezte, mi történt. Nem tudtam, mit válaszoljak erre, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy apa már úton van, Joseph meg eltűnt – hogy előbb még láttam őt, és olyan távolinak tűnt, én meg elmentem a telefonért, hogy felhívjak valakit, de tíz másodperc múlva, mire visszaértem, már sehol sem volt. George figyelmesen bólogatott. A kocsiját ott hagytuk a parkolóban, kijöttünk az áruház területéről, és átmentünk a bérházhoz. Amikor a Vermonton zöldre váltott a lámpa, leléptünk az úttestre, George pedig megragadta a kezemet, és ifjabb kiadásaink szellemeivel együtt keltünk át az úton.
31
Mire a Bedford Gardens bejáratához értünk, apám az utca szélén éppen egy szűk párhuzamos helyre manőverezte be a kocsiját. Nem messze volt az irodája, és mostanra már a legrémesebb csúcsforgalmon is túl voltunk, úgyhogy amint a titkárnője átadta neki az üzenetet, csak fogta magát, és nyugati irányban végighajtott a Sunseten. Miután a kocsit egyenlő távolságra beügyeskedte két lökhárító közé, és kihajtogatta magát belőle, a szokásos halvány-szürke csíkos tengerészkék ogászöltönyében, meg azzal a mákos fekete hajával impozánsabb volt, mint valaha. Úgy törölgette le a homlokát, mintha a gondolkodását akarná helyrepofozni, üdvözlésképpen odabiccentett George-nak, aztán odajött, és szorosan magához ölelt, a szokásosnál bensőségesebben, két tenyere a hátamon, mint két széles evezőlapát. Minden rendben lesz, mondta, amikor meglátta az arcomat. Eltűnt, mondtam ostobán. A lépcsőházban felkukucskált a Bedford Gardensbe. Az utcaszintről úgy látszott, az épületben minden lámpa le van kapcsolva. Nincs ott, mondtam.
Ehhez mit szólsz, mondta a pénztárcáját paskolgatva apa. Előbb kapjunk be valamit. Közben elmondhatod nekünk, amit tudsz. Volt már ilyen. Beth azt mondja, rémes volt a hangod a telefonban, mondta. A szemöldöke alól alaposan szemügyre vett. Nem nézel ki valami fényesen, mondta. Kárt tett magában?, kérdezte. Nem, feleltem. Sehol semmi vér. Drog? Semmi drog, mondtam. Ám a hangom olyan halk és reszketeg volt, hogy szorosan kettejük között tettem meg a többsaroknyi utat, mintha ők lettek volna a testőreim, akik megóvnak az utca meg az üzletek elemeitől. Még mindig ugyanazt a pólót és farmert viseltem, amit az iskolában is, pulóver sem volt nálam, így apám félúton levetette a zakóját, és szó nélkül odanyújtotta nekem. Vacsorázó, könyvet vásárló, dohányzó és moziba igyekvő emberek mellett vezetett az utunk. A Franklin közelében egy francia kávézó bejáratánál a triónk jobbraátot csinált, és belépett. Nem valami bizalomgerjesztő kőhomlokzatú, kicsike hely volt, ám odabent a mélyvörös falú helyiséget meleg fények világították meg, a mennyezetről aranyozott, ellenzős csillár lógott, az étlapok meg akkorák voltak, hogy az egész fejemet mögéjük rejthettem. A hátsó pultnál néhányan bárszékeken üldögéltek, és a bárpult fölötti nagy táblán krétával meghirdetett hétvégi borkóstoló borait szopogatták félig töltött poharakból. Mi hárman egy bokszban telepedtünk le. Ülj le, mondta apa. Ő fölállt, hogy beszéljen az egyik pincérrel, aki mindegyikünknek kihozott egy pohár vizet. Apa az övét is elém tolta, idd meg, mondta. George karba tett kézzel várakozott a boksz túloldalán. Olyan volt az egész, mintha ezek ketten telepatikus utón eldöntötték volna, hogy addig nem kérdeznek tőlem semmit, amíg el nem helyezkedünk. Apa visszament a pincérhez, és meg valamit sutyorgott neki. Látszi könnyedséggel jött-ment oda-vissza a helyiség két fele között. Bámultam ezt a járást; mintha félbehajtotta volna vele a teret. Ritkán láttam őt ilyen összeszedetten munkálkodni efféle feladaton: az ellenőrzőlisták meg a különleges képesség apja volt ez, aki évekkel azelőtt a zsámolyt előteremtette. Nem semmi, mondta bólogatva George, miközben őt figyelte. A hüvelykujja bőrét huzigálta. Belekotortam a zsebembe, találtam egy hajgumit, és odaadtam neki. George elvörösödött. Kösz, mondta. Pillanatokon belül a hüvelykujja köré tekerte, és már huzigálta is a gumit. Anyát felhívtad?, kérdezte a helyére visszaülve apa. A hideg vizet kortyolgattam. A pincér tojáshéjszínű bögrében forró vízzel meg egy kosárnyi teafélével tért vissza. Ezt is idd meg, mondta apa. Te reszketsz.
Hagytam neki üzenetet, mondtam, és kihúzkodtam egy mentateás zacskót. Ott már későre jár, úgyhogy valószínűleg csak reggel fogja megkapni. Jó, hogy te is ott voltál, mondta apa, miközben elvette a saját bögréjét, és a két tenyerébe fogta. Ő mondta, hogy menjek oda, mondtam. Anyukád?, kérdezte George. Ma délután fölhívott, és megkért, hogy nézzek rá Joseph-re, mondtam. Aggódott. Apa hangosat szusszantott. Lehunyta a szemét. Az esetek ötven százalékában igaza is van, mondta fejcsóválva. Zavarba ejtő. És ott, a mi kis kuckónkban, miközben a pincér odajött hozzánk a egyzettömbjével, nevetgélt egy sort. Miután rendeltünk, részletesen elmeséltem nekik a történteket, kivéve azt, amit a széklábak környékén láttam. Abból semmit sem magyaráztam el, ugyanis az egészet megmagyarázhatatlannak éreztem. Apám figyelmesen végighallgatott, két kezét még mindig a kávésbögre vastag porcelánján melengette. Tehát a szokásos, mondta. Elgondolkodva meredt az italába. Igaz? Alighanem, mondtam. Akkor meg miért vagy úgy oda?, kérdezte apa. Jó kérdés, mondta a hüvelykujját pengetve George. A teafilter zacskóját hengerré tekertem. A bögrémből gomolyogva csapott föl a gőz. Nem is tudom, mondtam minden meggyőződés nélkül. George felvonta a szemöldökét. Ujjait végighúzta az asztal faerezetén. Látszott rajta, hogy megérezte a hiányzó szavakat, az űrt, fürkészően nézett rám, mintha el akarta volna raktározni a látványt, hogy bármikor elővehesse. George-nak meghozták a sült krumplis steaket. Apámnak egy sonkás szendvicset. Én még vártam a hagymalevesemre. Kezdjétek el, mondtam. Apám félrebillentette a fejét, mintha nem akart volna összeállni a kép. Bagett szendvicsét fehér csomagolópapírba göngyölték, és rézsút kettévágták. Félretolta. Vegyük csak át még egyszer, mondta egy zacskó nyerscukrot szórva a kávéjába. George-ot mikor is hívtad fel? Utána, mondtam. És az ablak nyitva volt?, kérdezte apa. Amikor kimentem a szobából, az ablak már nyitva volt, mondtam. És amikor visszamentél? Még mindig nyitva volt. És akkor hívtad fel George-ot? Nem sokkal azután, elmentem az áruházhoz, és felhívtam George-ot, mondtam.
Joseph telefonja nem működik, mondtam. Azt hiszem, negyed nyolc körül lehetett, mondta George, és bekapott egy sült krumplit. Krumplit?, kínálta. Apa szórakozottan elvett egy szemet. Csak próbálom megérteni, mondta apa. Még három cukroszacskót ürített a kávéjába, Kavargatta. Csak akkor evett ennyi cukrot, amikor nagyon igyekezett koncentrálni; egyszer egy nehéz eset felkészülési szakaszában egyetlen hétvége alatt tizennégy tábla csokoládét pusztított el. Tehát mit csináltál abban a pillanatban?, kérdezte. Fürkészőn előrehajolt. A kórházas sorozatokon kívül a zsarus sztorikat is nagyon bírta. Melyik pillanatban? Abban a pillanatban, amikor ismét beléptél a szobába. Akkor már nem volt ott? Nem. Odamentél az ablakhoz?, kérdezte apa. A bokszból a kávézó ablakán át kinéztem az utcára, egy parkolóóránál álló ezüstös lökhárító bágyadt csillogására. Foltokban elhaladó emberek. Nem, feleltem. Nem? Nem. Miért nem? Nem is tudom, mondtam. Ki voltam borulva. Körülnéztél a szobában? Nem, mondtam. Tényleg? Sehol sem volt a szobában, mondtam visszafordulva hozzá. Honnan tudtad? Tudtam, és kész. Én körülnéztem volna a szobában, mondta apa a kávéjába kortyolva. Elég édes?, kérdeztem. Összevonta a szemöldökét. Tessék? Nem hallottam semmit, mondtam. Nem volt a szobában. Sebtében én is szétnéztem az épület körül, próbálkozott a steakjét szeletelve George. Semmi. Szóval, mit csináltál azután?, kérdezte apa. Kicsit összehúztam magam a boksz sarkában. Nem volt ott, mondtam. Csak mert szerintem furcsa, hogy nem néztél ki az ablakon, mondta apa, hátradőlve és a karjait összefonva. Mindenkinek ez lenne az első dolga, mondta. Uram, szólalt meg George. Később kinéztem, mondtam. És?
Nuku, mondtam, és még szorosabban bebugyoláltam magam a zakójába. Apa lehámozta a fehér csomagolópapírt, és összesodor ta. Az mintha senkit se zavart volna, hogy az ablak túl kicsi volt ahhoz, hogy valaki kényelmesen kimászhasson rajta. Mintha senkit sem érdekelt volna vagy senki se vette volna számításba, hogy a borostyánbokrok az ablak alatt érintetlenek voltak, és nem úgy néztek ki, mintha egy test súlya lenyomta volna őket. Az ablak volt az egyetlen lehetőség tehát, apám szerint, Joseph valahogy kipréselte magát rajta, aztán kecsesen zuhanva lelibegett. Kikerülte a bokrokat vagy éppenséggel visszapaskolta őket, mielőtt fürge lábain elfutott volna az éjszakába. Jó kis kép volt ez a bátyámról. Egy fickó tök feketében, afféle éjszakai tolvaj, az a fajta, aki felugrál a tehervonatokra, és végül valahol egy szigeten köt ki, király. Apa határozott mozdulattal végigsimított a boksz vinilborításának ívelt vörös felületein. Aztán beleharapott a szendvicsébe. Jól van, mondta. Abbahagyom. Ne haragudj. Megint reszketni kezdtem. Végigfutott rajtam a remegés, szemmel láthatóan, akár egy földrengés. George közelebb tolta a teásbögrét. Nesze, mondta. Igyál meg. Majd előkerül, mondta apa. Megérintette a kezem. Mindig előkerül, mondta. Megjött a levesem. A tetején sajtkéreg, a szélein aranyszínű. A pincér óvatosan elém helyezte, én meg a kanalammal feltörtem a legfölső réteget, és megtöltöttem meleg hagymalevessel, és ázott kenyérdarabkákat is kihalásztam vele. Az illata az egész asztalt beborította, felmelegítette. És mivel a körülmények csak ritkán passzolnak egymáshoz, és egyetlen délután összetevődhet akár az öröm és a rettegés diribdarabjaiból is, a leves íze egészen átmosott belülről. Meleg, szelíd, összeszedett, kerek egész. Kétségtelenül akár a legjobb leves is lehetett, amit életemben valaha ettem, egy olyan séf műve, akinek a főzés valódi mentsvára lehetett. Egészen belemerültem. Finom, mormogtam. George a teáskannából egymás után töltögette újra forró vízzel a bögrémet, és tolta elém. Néma csendben ettünk. A pénztárgépnél aztán apám ragaszkodott hozzá, hogy George steakjét is kifizesse. A szakácsok hálálkodva integettek utánunk a konyhából, a pillanatra feltáruló fehér lengőajtón át.
32
A Prospect Avenue-n addigra már megnőtt a forgalom, éjsötét volt, a félhold közvetlenül a fejünk fölött ezüsttel vonta be a felhőpamacsokat. Miután George megválaszolta apám néhány felületes, egyetemre vonatkozó kérdését, hármasban
némán visszaindultunk a Bedford Gardens felé, el a kávézó mellett, amely most már zsúfolásig megtelt emberekkel, akik az előttük álló estére vértezték fel magukat koffeinnel. El a húszas években épült rozoga verandás, fa tartóoszlopos házak sor ai mellett, spanyol csempés udvarok és vörös cserepes tetők mellett. El a Prospect és a Rodney sarkán álló öreg templom mellett, amely előtt néha egész csapatokat láttam a lépcsőn kuporogni, kávéscsészével a kezükben. Pálmacsaládok: zömök, közepes és nyurga. Fölöttünk másféle fák, fügék meg szilvafák fénylettek a holdsütésben, fölfelé nyújtogatták göcsörtös ágaikat. Az épülethez érve apám magához ölelt. Megkérdeztem, nem akar-e fölszaladni, hogy átkutassa a lakást, de ő meglepetésemre azt mondta, hogy nem. Ez nem kórház, mondtam, de ő csak George felé sandított. Megtennéd, hogy körülnézel?, kérdezte, mire George bólintott. Odakísértük a kocsijához. Mondtam neki, hogy nemsokára otthon leszek. Csak még össze kell szednem a cuccomat, mondtam. Keményen megrázta George kezét. Jó, mondta egyszer csak. George és én egymás mellett álltunk, és figyeltük, ahogy elhajt. Körülöttünk mindenfelé autók pöfögtek, lassan, folyton parkolóhelyet keresve, és amint apám féklámpája pirosán felgyulladt, egy másik kocsi azon nyomban kitette az indexét, hogy lestoppolja a helyet. George aki szokatlanul csöndes volt az étkezés alatt, arra várt, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezést, aztán pár perc elteltével hátat fordítottunk az utcának, és besétáltunk a Bedford Gardens udvarára. Én még képtelen voltam szembesülni a lépcsővel, úgyhogy megálltunk a földszinten, közvetlenül a sellős szökőkútnál, amelyből akadozva csordogált a víz. A kősellő egy sziklán pihent, kezében egy megdöntött vödörrel, abból folyt a víz: egyenletes sugárban ömlött a vödörből, vissza a tengerbe. Maga a szökőkút törött volt ugyan, de szép kőfal vette körül, arra ültünk le. A fal kövei nyirkosak voltak, de nem bántam. A farmerembe szivárgó víz kellemetlen érzést keltett, de még mindig messze könnyebben elviselhető volt, mint az az egész élmény, ahogy ott ültem abban az étteremben, és próbáltam többékevésbé elmesélni, hogy mi történt. Figyelj, Rose, szólalt meg néhány perc múlva George, és kitépett egy darabot az egyik közeli banánlevélből. Mgen? Felém fordult. Az udvaron sötétség honolt, leszámítva az egyik-másik lakásból kiszűrődő lámpákat, amelyek sápadt fénytócsákat vetettek a betonra. Cipősarkak kopogtak végig a járdán. George óvatosan, de módszeresen kitépkedte a banánlevél csíkokból a zöld részeket, és csak az ereket meg a vázszerkezetet hagyta érintetlenül. Erősen koncentrálva dolgozott rajta. Még szokás szerint meglepetten fölhúzódó szemöldökével, még így enyhén slamposan és fáradtan is szinte elviselhetetlenül jóképűnek látszott a szememben. Kiengedte a levegőt. Semmi, mondta. Bocs.
Mi az? Szinte magam előtt láttam, ahogy elméje átsiklik valami más témára. Mikor festetted be a hajad?, kérdezte. Megérintettem a végét. Ez csak egy kísérlet, mondtam. A múlt hónapban. Jól áll, mondta. Hogy megy a suli? A szokásos, mondtam. Neked? Jól, felelte. Bólogatott a levélnek. Lehet, hogy nyáron Bostonba megyek, mondta. Bostonba, mondtam bizonytalanul. Az MIT-re, mondta. Kifelé fordulva ültünk, a bejárattal szemben. Emberek jöttek-mentek sietősen. Magam mellett ott éreztem George testét, nagyon közel az enyémhez, nagyon melegen és elevenen, és valahonnan messziről felderengett előttem Eliza partija, és egyszeriben rájöttem, hogy nem is szóltam neki, hogy elmegyek-e vagy sem. Valami közbejött, gondoltam már előre gyakorolva. George végighúzta a kezét a szökőkutat szegélyező páfrányleveleken, amelyek a sellő vödréből meg-meginduló csordogáláson éltek meg. Kösz, hogy idejöttél, mondtam. De tényleg. Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Ó, mondta. Ne már. Annyira örülök, hogy felhívtál. És azelőtt is örültem, ha hallottam felőled, de tényleg... A falon feléje csúsztattam a kezemet. A kőtömbök. Nem úgy, hogy hozzá is érjek, csak közelebb. Kétségbeesetten szerettem volna beléje csimpaszkodni, de nem ám valami illendő módon. Inkább valami olyasmit szerettem volna, hogy pár órára mindketten szűnjünk meg. Hiányzol nekünk, messze van Pasadena, mondtam. Bólogatott. Nekünk, mondtam. Nekem. Szóval. Szóval. Boston, mondtam. Elmondanád, kérte szelíden, hogy mit láttál? Lehorgasztottam a fejem. Nem, mondtam. Próbáld meg, mondta. Bizonytalanul hadonásztam a levegőben. Nem tudom, hogyan, mondtam. De van valami, amit nem mondtál el, mondta. Le nem vettem a szemem a betonról. A szökőkút falának tövéből egy repedés indult, amely úgy szelte át az udvart, akár egy kőbe dermedt villám. George felkukucskált a lakás felé. Lábainkon árnyékok futottak át, a megérintett páfrányok mozgását követő ugrabugráló alakzatok. Soklevelű, könnyed páfránymintázatok, amelyeket átlyuggatott az udvaron átszűrődő emeleti lámpafény. Azért megnézzük odabent?, mondta.
Elképzeltem anyámat, ahogy reggel megkapja az üzenetet, rohan a repülőtérre, arra az icipicire, ami Nova Scotiában van, az aggodalomtól libabőrösen, és annyiszor száll át, ahányszor kell. Minek neki az a vödör?, mondtam. Kinek? A sellőnek, mondtam. Tényleg kell az neki? Fölállt. Gyere, mondta. Menjünk be. 33
A lépcső tetején megálltunk Joseph ajtaja előtt. Ez meg mi?, kérdezte George az ágy szélét lökdösve. Az övé, mondtam. Hetek óta itt van kint. Azt mondta, a padlón akar aludni. Aha, mondta Geor ge. A telefonkagyló ott volt az ágyon. És ez? Én tettem oda, mondtam. Láthatod, el van törve. Nem zártam kulcsra Joe ajtaját, úgyhogy egy könnyed taszításra kinyílt, mi pedig beléptünk a sötétségbe. Bútorok árnyékai, minden a helyén, minden csendes és mozdulatlan. Az a mélységes üresség. Ha belépve most is a szőnyegen találtuk volna Joseph-et hason fekve, ahogy az anyám fedezte föl pár hónapja, akkor lett volna okunk az ünneplésre. Ám a lakás süket csöndje, mely mintha csak arra várna, hogy visszhang keljen benne, a kongó üresség, mely önmagát mélyítette, most csak arra késztetett, hogy sarkon forduljak, és kimenjek innen. George behozta a telefont, és kézenfekvő dolgot művelt, ami nekem eszembe sem utott, vagyis ellenőrizte a konyha melletti tartókonzolt. Ki van húzva, mondta. A zsinórt visszadugaszolta a csatlakozóba, és odajött hozzám. Ismét megfogta a kezem. Merre van a szobája?, kérdezte. Egyszeriben kissé idegesnek tűnt. Te még nem jártál itt?, kérdeztem. Kicsit összehúzta magát, a két válla közé. Kezdetben, mondta. De az nem mostanában volt, mondta. Kézen fogva végigmentünk a folyosón. Az Eddie-vel töltött délutánokat leszámítva nemigen maradtam én sehol kettesben semmiféle pasival, pláne ezzel nem. Amit oly sok éven át akartam, a fiatalabb énemnek, a mostani énemnek – hogy így együtt legyünk George-dzsal, egy üres lakásban, kéz a kézben! Ezt most távolinak éreztem, mintha egy fényképen láttam volna vagy valaki másnak a naplójában olvastam volna. Most inkább olyan volt, mintha tojásokon lépkednénk egy függőhíd fadeszkáin. Megszorította a kezemet, én meg belekapaszkodtam az övébe. A folyosó végén még mindig nyitva állt Joseph hálószobájának ajtaja, úgyhogy
már csak pár lépés, és odabent is voltunk, ahol – apám láthatatlan örömére – George elengedte a kezemet, egyenesen az ablakhoz ment, körülnézett, aztán lepillantott. Én megálltam az ajtóban. Az asztalt néztem. A felnyitott laptopot. A széket. George becsukta meg kinyitotta az ablakot, aztán alaposan felderítette a szobát: a gardróbot a skótmintás gyapjúingekkel meg bakancsokkal, a ceruzákat az éjjeliszekrényen, a New York Times címoldalát, amely a felébresztett laptop képernyőjén virított. Miért mondott le az ágyról?, kérdezte az éjjeliszekrény melletti üres négyszögön állva. Fogalmam sincs, feleltem. A hátát emlegette. Kíváncsi lennék, hogy egyáltalán itt bent szokott-e aludni, mondta a hajgumit ráncigálva a hüvelykujján. Semmi jele annak, hogy ezen a szőnyegen aludt volna valaki. Közelebb léptem George-hoz. Mostani súlyos csupaszságában a szobából ugyanaz a hátborzongatóan sűrű érzés áradt, amit évekkel és korokkal korábbról már oly jól ismertem. Tehát, mondta George. Az arca mozdulatlan volt, összeszedett, az enyémet figyelte, megpróbálta megkönnyíteni a dolgomat. Miért nem próbálod megmutatni, mondta. Egy helyben toporogtam. Kiengedtem a levegőt. A hangomat túlságosan öblösnek éreztem ahhoz, hogy hosszasan kieresszem, úgyhogy csak rámutattam az összecsukható székre, az ír óasztal mellettire. Ott, mondtam. George, miközben engem nézett figyelmesen, az édes, gyönyörű George odalépett a székhez, és ráült. Aztán várakozóan felnézett rám. Mi mást is tehetett volna? Ha valaki rámutat egy székre, és azt mondja, ott, az általános reakció az, ahogy George-é is az volt, hogy az ember feltételezi, hogy a dolognak még lesz folytatása, és jobb híján leül. Ahogy mi, emberek mondani szoktuk: ezt jobb, ha ülve hallgatod meg. Tehát egészen pontosan ott ült a bizonyítékon. Nem, ne haragudj, mondtam halványan mosolyogva. Állj föl, mondtam. Bólintott. Felállt. Jól van. Igen? Kinyújtottam a kezem, és a karjánál fogva magam mellé húztam úgy, hogy mindketten az íróasztal felé nézzünk. Szorosan a karjába öltöttem akarom. Ott, mondtam. Ott. Az egy szék, mondta George. Meg egy asztal. Hát ez tör tént, mondtam. Nem értem, mondta George. Én csak mutogattam. A ruhaujjába kapaszkodtam. Ott, mondtam.
A széknek valami köze van Joseph-hez? Igen. Kifejtenéd bővebben? Nem. Miért nem? Egyik kezemet a homlokomhoz emeltem. A szavak valahol lejjebb lakoztak. A szavak alatt. Nem tudom, hogy mondjam el, mondtam. Belement, mondtam. Ül? Nem, mondtam. Kerekes székben van? Nem, mondtam. Székké változott?, kérdezte hanyagul George. Ah!, mondtam, és égő szemeim megteltek, és ő meghallotta a könnyeket, gyorsan odapillantott, és megfogta a két kezem. Rose?, mondta zavarodottan. Most ne mozdulj, mo ndtam. Csak egy pillanatig. Kérlek. Odakint autózárak pittyegtek fel, én pedig lehunytam a szemem, és egyik kezét a két kezemben tartottam, jó meleg volt, az ujjai épp hogy nagyobbak az enyéimnél, még évekkel azelőttről emlékeztem arra a száraz melegségre, a közös sétánkból a cukrászdába. Bizony akkor is mentőkötél volt a keze. Percekig csak álltunk ott, és szuszogtunk egymás mellett, a megszokottnál szorosabb közelségben. Éreztem a szappanja ismerős gyümölcsillatát, meg a fr issen mosott pólójáét. Nem értem, suttogta. Lehunyt szemhéjam alól kurtán felnevettem. Én sem, mondtam. Egyáltalán nem, kérlek, mondtam. Egész lényemmel fohászkodtam: csak most. Most az egyszer. Felejtsünk el mindent. Csak most. Ne húzódj el. Kérlek. Rose..., mondta. És ő nem mozdult, se közelebb, se távolabb, és én sem, de mintha valami enyhe szellő libegett volna be az ablakon, hogy pár hüvelyknyit taszítson rajtunk, csak annyit, amennyi épp hiányzott. És akkor egymáshoz értek a könyökök, a vállak, és a karja körém fonódott, és szorosan átöleltük egymást, és én a fejéhez emeltem a fejemet, az arcához a homlokomat, és akkor rémült tinédzser lett belőlem, és megcsókoltuk egymást, rettenetes csók volt a maga szánakozásával vagy aggodalmaskodásával, mégis gyönyörű, mert George-dzsal történt, és én azóta szerettem volna őt megcsókolni, amióta az eszemet tudom. Csak puhán, csak ajkak az ajkakon, csak futó csókok. A szája napfény és koncentráció és zajló felnőttkor ízű. Olyan volt, mintha ketten együtt átrendeztük volna a szo bát. Egy szobát, amelyben
addig semmi sem volt, és amelyben most ott vannak ketten, akik évek óta ismerik egymást. Hízelgő volt, és csábító, valami rettentő bájosság áradt az egészből, az arcom ébredéséből, és az ő ujjaiból, és ahog y a kezek simogatták és markolászták a vállakat, az arcokat meg a hátakat, meg, ahogy az utak máris egytől egyig elágaztak. A hullámok egyre nőttek és emelkedtek, és én egészen beléje bújtam, és ő belém préselődött, és már nem volt visszaút, új és sürgető ösvényeken haladtunk előre, sodródtunk, a nehézségi erő egyre lejjebb rántott bennünket, de aztán mindketten kezdtünk leállni, lassítani a dolgokon. Arcunk elhúzódott a másikétól. Lassan csókoltuk egymást, még lassabban. Szünetekkel. Cifrázva. Központozva. Keményen belekapaszkodtam a karjába. Emlékezz erre, gondoltam. Ő szorosan mellettem maradt, fogta az arcomat meg a vállamat, és megérintette a tarkómat, és egy ór ánál is hosszabbnak tűnő ideig csak álltunk ott együtt, a kezeinkkel, az ajkainkkal, a bőrünkkel és a csönddel. Köszönöm, mondtam. Még mindig csukva volt a szemem. Ezt nem látta senki, mondtam. Még én se. Én igen, mondta ő.
34
Amikor anyám tizenkét órányi utazás után Nova Scotiából New-arkon át vasárnap megérkezett L. A.-be, és az ajtóban megöleltük egymást, alig akarta elengedni az arcomat a két keze közül, úgy tapogatta, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy tényleg én vagyok az. Megpróbálta kisimítani a homlokomba vésődött aggodalmas ráncokat, ám ehelyett, mintha csak valami láthatatlan jelzőtollal hosszabbították volna meg őket, egyszer csak az ő homlokán is megjelentek. Bántotta őt, hogy ki vagyok borulva. Apámhoz hasonlóan rendszerint én sem csináltam nagy ügyet Joseph eltűnéseiből, és egyszerűen kivártam, amíg újra előkerült. Anyám viszont láthatóan kipihenten érkezett meg az utazásból, az arca kipirult és ragyogott az élénken kavargó messzi keleti szelektől. Egymással szemben álltunk a bejárati ajtóban. Köszönöm, mondta tapogatózásképpen. Megszorította a vállamat. Megváltozott a tekintete. Figyelj..., mondta. Megráztam a fejem. Erre semmi szükség, mondtam. Komolyabb dolgok is vannak, amiért aggódhatunk. Én tartani fogom a számat. Hálával teli szenvedéllyel arcon csókolt, a könnyei is ott maradtak. Aztán felkapta a retiküljét, és azt mondta, gyorsan kiszalad a Bedford Gardensbe, hogy a saját szemével győződjön meg a helyzetről. Füleltem, ahogy elhajtott a kocsijával, aztán körbejártam a házat. Nem tudtam egy helyben megmaradni. Gondoltam, felhívok valakit – Elizát vagy akár Sherrie-t
csakhogy az egyetlen, akivel igazán szerettem volna beszélni, az George volt, de már így is az volt az érzésem, hogy túl sokat kértem tőle. Eddie-t nem volt kedvem fölhívni. Úgyhogy amíg anya Josepn-nél volt, apa meg letelepedett megnézni valami polgárháborús minisorozat első részét, én kibotorkáltam a konyhába. Az ablakok tárva-nyitva, az asztalok üresek. A pulton egy magányos fej fokhagyma hevert, bele is dugtam a hüvelykujjam, hogy cikkekre szedjem. Tenyerem élét egy széles kés oldalára szorítva szétnyomkodtam a gerezdeket. Kemény, sárga húsukról lehámoztam a papírszerű fehér r étegeket. Apróra vagdaltam. Anyám még nem látta a gangra kilökött ágyat, így amikor visszaért, túlságosan izgatott volt a főzéshez, mondtam is neki, hogy majd én megcsinálom. Már el is kezdtem. Miközben apa visszafogott hangon beszélt hozzá a másik szobában, én megsóztam egy fazék vizet a spagettihez. Kinyitottam egy doboz jóféle paradicsomkonzervet, és hozzáöntöttem az olívaolajban sercegő, felaprított fokhagymához meg vöröshagymához. Amennyire vissza tudtam emlékezni, ez volt az első alkalom, hogy egy teljes fogást ától cettig én készítettem el. Amennyire csak tudtam, az előttem álló feladatra összpontosítottam, és miközben apró, nedves zöld darabkákra vagdostam a petrezselymet, azon voltam, hogy a hozzávalók összepasszoljanak, ahogy a hagymalevesben is éreztem. Kész a vacsora, mondtam egy órával később. Apám azon nyomban belépett, nyújtózott egyet, anyám viszont karikás szemekkel támolygott be, hogy megterítsen. Beesett vállakkal. Egy tálban reszelt parmezánsajtot tettem az asztal közepére, és mindenkinek szedtem egy tányér marinara szószos spagettit. Apa barackot nyomott a fejembe, mintha kisgyerek lennék, anya pedig kibontott egy üveg bort. Kézbe vették a villájukat, és a tányérjuk fölé görnyedve mindketten szó nélkül ettek. Pár percig elnéztem, ahogy esznek, aztán anyám megkérdezte, nem csatlakoznék-e hozzájuk, így hát mit volt mit tennem, én is a kezembe fogtam a villámat, és feltekertem rá a tésztát. Az első étel, amit tokkal-vonóval egyedül készítettem. Kicsit remegett a kezem, ahogy a számba vettem. A szósz finom volt, egyszerű és sűrű. Szomorúság, harag, tartályok, lyukak, reménység, bűntudat, dührohamok. Nosztalgia, akár a r othadó virágoké. Egy gyár, hideg. A szememre szorítottam a szalvétámat. Minden rendben lesz, mondta a kezemet paskolva apa. Evés közben anyám egyetlenegyszer pillantott föl. A szeme nedves volt. Ezt te csináltad? Én. Finom, Rose, mondta. Laktató. Hol tanultál meg fő zni? Sehol, mondtam. Nem is tudom. Téged figyeltelek? Gyakoroltad is?
Nem igazán, mondtam. Mindketten kétszer szedtek belőle. Én a magaméból négy falatot. Apám leszedte a saját tányérját, elöblítette, aztán kiment. Anyám az asztalnál maradt. Hullámokban tört rá a Joseph miatti aggodalom, miközben ujjai hegyével a szeme alatt matatott. Egy darabig együtt üldögéltünk, ki-ki a saját terítéke előtt. Igyekeztem nyugodt maradni a négy falatom után. A nagyját alig értettem. Amikor anyám fölállt, a szokásosnál lassabban mozogva, együtt elmosogattunk, lemostuk a lefolyón a piros csíkokat, a maradékot pedig tálakba kanalaztuk. A tészta dobozán megnéztem, miféle gyárat is ízleltem meg, de mintha semmi sem stimmelt volna. Anya befejezte az ezüstnemű öblítését és törölgetését. A levendulaillatú mosogatószer, áttetsző, ragyogó lila. Odakint, a konyhaablak túloldalán lámpafény csillant egy kutya nyakörvén, amint valamelyik szomszéd a pórázt rángatva végigbandukolt a járdán. Anyám kifacsarta a szivacsot, és a két mosogatómedence közti alumíniumszegélyre tette száradni. Mintha megfeledkezett volna róla, hogy én is ott vagyok. Hol vagy?, suttogta ki az ablakon, az éjszakába.
Negyedik rész Itt 35
Potenciális főiskolai éveim egész ideje alatt otthon laktam. Csak éppen nem ártam főiskolára. Először alsósok mellett vállaltam korrepetálást, aztán meg egy kábeltévés reklámokat gyártó kereskedelmi vállalatnál dolgoztam adminisztrátorként. A számláimat az a sok mosolygós ember állta, akiket apámmal néztünk egymás mellett üldögélve. Mialatt Eliza meg Eddie koleszról-koleszra – és menzáról menzára – járt, én levettem a gimnáziumi filmsztár plakátjaimat, és helyettük tájképeket meg festmények reprodukcióit raktam ki. A viharvert esküvői lábzsámolyt betettem a gardróbba, a babáimat meg a g imnáziumi tankönyveimet pedig nagyobb dobozokba pakoltam, és ki vittem őket a garázsba. Alighanem mindenképpen jobb volt így nekem, hogy lejjebb adtam az igényeimet, hogy mindenestül kihagytam a drámákat a kokszmenzákon, de legfőképpen Joseph eltűnése miatt maradtam otthon. A lakásában tett látogatásom után egyszer még előkerült. Anyám nap, mint nap átautózott hozzá, naponta többször is, és a hatodik délutánon megint a hálószobája padlóján talált rá hason fekve, akár egy tengeri csillag. Visszajött!, énekelte a telefonba a bátyám kérójából. Életben van! Együtt ücsörgött vele a kórházban, a kezét csókolgatta, úszott a boldogságban, hogy fellélegezhet, apám meg csak bólogatott, mint aki egész idő alatt tudta, és aztán még több telefonhívás ment ki, fanfárok harsogtak, én viszont semmiféle megkönnyebbülést nem éreztem. Orvosok öttek, és alaposan megvizsgálták, apám meg szaktekintélyeket hívogatott, hogy szívességet kérjen tőlük, ám amint Joseph-et kiengedték, már csak pár napig maradt. Amint egy órára magára maradt a lakásában, újra eltűnt, és vissza se jött. Még arra sem jutott idő, hogy eldöntsük, ott maradhat-e egyedül a Bedfordban – pár órára odament, hogy összepakolja a tankönyveit, anya meg lement, hogy megvásárolja a vacsorának valót, és ennyi volt. Engem nem ért meglepetésként; már maga az a tény, hogy a szemem láttára változott át, elég volt ahhoz, hogy megmutassa az elkerülhetetlen jövőt. Függetlenül attól, hogy még egy, két vagy három alkalommal előkerült-e vagy sem, a szekere rúdja már kifelé állt, és amit aznap láttam, az ennek volt egyfajta előhírnöke. Életem legkijózanítóbb pillanata. Amikor arra az egy alkalomra még visszatért, tésztás arccal, elcsigázottan, obban összeaszva és kiszáradva, mint valaha, szóra sem méltatva bennünket, egyszer még bementem hozzá a kórházba, és akkor láttam őt utoljára. Anyám a műhelybe menet továbbra is naponta benézett a lakásába. Hogy ellenőrizze. Szerette ezt a lakást, mondta, és fizette a lakbért, még a boríték fülét is
megcsókolta, mielőtt bedobta volna a postaládába. Ide fog visszatérni, mondta, miközben elhajtottunk az épület előtt. Fenntartotta a bérletet, pedig a piros bőrmappában álló sorok és oszlopok nem ezt tanácsolták neki. Fél év elteltével apám megpróbálta őt meggyőzni arról, hogy Joseph tudja, hogy hol lakunk – a Willoughbyn –, és majd először az eredeti otthonába fog eljönni, ám alighogy belefogott a mondókájába, anyám csak felvonta a szemöldökét, és már ment is kifelé a szobából. Néha a Joseph-ről folytatott beszélgetések kellős közepén fogta magát, és kiment a szobából, utána meg a házból is, és mi hallottuk, ahogy elhajt a kocsijával. Sosem láttam, hogy valahonnan felkapott volna valamilyen kulcsot. Szerintem rászokott, hogy benne hagyja a gyújtáskapcsolóban, hogy úgy fityegjen ott, akár valami mentsvár. Azokon az estéken, amikor otthon volt, a tévészobában szorosan az apám meg a piros bőrmappa mellé kucorodott, az elnémított tévékészülék színei ólomüvegmintákat rajzoltak a szőnyegre, apám arról sugdosott anya hajába, hogy a bérleti díjat be kéne fektetni, mert egy szép napon, amikor majd visszajön, Josephnek szüksége lesz a spór olt pénzre. Még ne, mondta ültében felegyenesedve anyám. Érzem, hogy nemsokára visszajön, és kelleni fog neki az a hely. Ma hazafelé az úton határozottan ezt éreztem, mondta. Ujjbegyeit végigfutatta a golyóstoll bemélyesztette számokon, mintha bizony egy hirtelen örvényléssel kóddá állhatnának össze, amely megmondja neki, hogy hol keresse. Végül aztán a háziúr mondott nemet; a lakásban lévő tartozékokat akarta felújíttatni, és amikor kiderült, hogy a Bedford Gardens négyes számú apartmanjában láthatóan senki sem lakik, bosszúsan fölhívta anyámat. Ő meg azzal a történettel állt elő, hogy Joseph odaát keleten jár antropológiából másoddiplomás képzésre, de amikor hazajön L. A.-be, szeretné abban a lakásban tölteni az idejét, és különben is, nem sokkal jobb egy hébe-hóba felbukkanó lakó? A háziúr, aki gyanakvással tekintett az albérlőkre, felszólította anyámat, hogy költözzön ki, így hát egy borongós, csípős hétfői napon délelőttre elkéredzkedtem a munkából, és anyámmal ketten Joseph lakásából mindent fölpakoltunk ugyanarra a zöld Ford teherautóra, amit annak idején is kölcsönkapott a fatelepről. Nemigen volt mit összerámolni. A lakás belülről pontosan úgy festett, ahogy utoljára láttam – még a teakonyhában is ugyanaz a halvány keményítőszag terjengett. Kényelmetlenül éreztem ott magam, rajta is tartottam a szemem a cuccain, úgy álltam ott mellettük, mint valami testőr, anyám meg szobáról szobára felsöpört. A hálószoba ablakában megállt, belekapaszkodott a szélébe, olyan volt, mint egy
festmény, amire a szomszédok fölpillanthatnak a maguk kis világából. Álldogált egy darabig a hálószobai gardróbszekrény előtt, mintha valami titkos csapóajtót keresett volna, amit a bátyám épített a falba, és amely az épület szigetelésében kialakított fészekbe vezetett. Mintha valamiféle föld alatti citadella királya lett volna, és minden vakond meg patkány fölött ő parancsnokolt volna. Tegnap éjszaka álmodtam valamit, mondta nekem, miközben becsuktuk az ajtót, és leballagtunk a lépcsőn a megpakolt teherautóhoz. Ki a friss levegőre. A tartalékkulcsot zsebre vágta. Odalent az összecsukható asztalt meg széket a vezetőfülkébe raktam, az ülések mögé, nehogy valaki lekapja őket a platóról vagy valamelyik zötyögős kanyarban kipottyanjanak. Azt álmodtam, hogy Ausztráliában szörfözik, mondta, miközben beült a vezetőülésre. Elfordította az indítókulcsot. A profilja nyugodt volt, kissé nyúzott, és csak a szája szögletében görbült lefelé pár szabad szemmel alig látható ránc. Rám nézett. Nevetséges?, kérdezte. A nagyi öreg bambusz salátástálját az ölembe vettem. Másik kezem az ülés mögött, hogy mindent megtartson a helyén. Lefogadom, hogy neki tetszene, mondtam. Állítólag arrafelé milliónyi csillagot lehet látni. Elkanyarodott a járdától, és egy darabig csak vezetett. Jó érzés volt eljönni onnan. Mialatt végighajtott a Sunseten, én alaposan kiismertem a bambusztál minden kis titkát, oldalt volt rajta egy repedés, az északi külső lejtőjén meg egy pukli. A teherautó platóján dobozok csúszkáltak ide-oda. A Western közelében egy piros lámpánál anya odafordult hozzám. Arcán nyoma sem volt semmifajta kifejezésnek. Rose, mondta. Hallgass ide. Ezt a beszélgetést sosem fejeztük be. Azt akarom, hogy tudd. Szakítok vele, ha azt akarod, mondta. Joseph-fel?, mondtam a tálon dobolva, halványan elmosolyodva. A homloka ráncokba szaladt a tanácstalanságtól. Már az is rettenetes érzés, hogy egyáltalán rájöttél, mondta. Pedig annyira igyekeztem, hogy diszkrét legyek... Nagyon is diszkrét voltál, mondtam. Lehajtotta a fejét. A szeme sarkából megint kicsordultak a könnyek, és előbukkantak a napszemüveg széle alól. Ugye nem gondolod komolyan, hogy a bátyád emiatt ment el?, mondta. Csak erre tudok gondolni. Ha te rájöttél, lehet, hogy ő is... A körmömet végigfuttattam a bambusztál repedésén. Anya, mondtam. Nekem ez nem volt újság. Én tizenkét éves korom óta tudom, mondtam. Rám meredt. Tizenkettő? Tizenkettő, mondtam.
Hangosan számolni kezdett, én nem értettem a számokat. De hát abban az évben kezdődött, mondta. Egyetértésem jeléül megpaskoltam a tálat. Valaki elmondta neked? Nem, mondtam. Meghallottál valamit? Nem, feleltem. Csak jól tippeltem, mondtam. A lámpa zöldre váltott. Mindig is ilyen voltál, már gyerekkorodban is, mondta álmélkodva, akadozva. Pontosan akkor jöttél oda hozzám, hogy megölelj, amikor szükségem volt rá. Mintegy varázsütésre. Anya, mondtam. Én szeretem az apádat... Anya, mondtam. Jól van. Mögöttünk dudálni kezdtek. Odanyúlt az arcomhoz, a fülemhez, megérintette a hajamat. Gyerünk már!, üvöltötte egy autó. Elindultunk. Egy mellettünk elzúgó kocsi vezetője beintett nekünk. Nézzenek oda, micsoda tökös csávó, mondtam. Micsoda egy lányom van énnekem, mondta vezetés közben anyám. Nézzenek oda. Micsoda elképesztő, micsoda gyönyörű lányom. Szemem az úton tartottam. Kezek a tálban. Kényelmes volt, hogy a saját életben maradásom ilyen őszinteségi rohamot keltett. Szó sem volt varázsütésről, mondtam. Te mindig is úgy néztél ki, mint akinek elkelne egy ölelés. Figyelj csak, anya, mondtam. Emlékszel, mennyire mondtad, hogy majd Joseph fog téged vezetni? Már kisbaba korában? Megragadta a kormánykereket. Igen, mondta rekedtes hangon. És ő? Letörölte az arcát. Ezt hogy érted? Ki ő? Larry, mondtam. Larry, ismételte. A neve újdonságként csengett kettőnk között. Kinéztem az ablakon, vártam. Kisboltokat, éttermeket, gitárüzleteket hagytunk el. Nem úgy, mint a bátyád, mondta lassan. De nagyon sokat segít. Akkor jó, mondtam. Rendes ember. A részletekre nem vagyok kíváncsi, mondtam. De jól van. Tudom, hogy nem helyes, mondta ismét pánikba esve, megemelkedő vállakkal. Tudom, hogy le kéne mondanom r óla... Senki sem akarja, hogy lemondj róla, mondtam. Hazaérve lepakoltuk a fűre a cuccot. Pár doboznyi ruhát meg tudományos
könyvet. A maradék bútorokat. A salátástálat meg néhány össze nem illő ezüstneműt és tányért. Fölemeltem az egyik dobozt. Hová tegyem?, kérdeztem. A szobájába, mondta anya nagyot szusszanva. Légy szíves. Teli kézzel bebotorkáltam a bejárati ajtón. Joseph szobája most felesben anyáé volt; rengetegszer ott aludt, mert azt mondta, így a közelében érzi magát, amikor különösképpen hiányzik neki. Minden vízszintes felület az ő dolgaival volt tele: blúzhegyek, türkizkék fürdőköpeny, ékszerek az íróasztalán, szépítőszerek az éjjeliszekrényén. Oda-vissza masíroztunk, a dobozokat egymásra pakoltuk a fal mellett. Anya szerette nézegetni a posztereit, meg bekukucskálni az íróasztalfiókjaiba, de Joseph szobájának másik kimondatlan előnye az a tölgyfa oldalajtó volt, amit ő maga épített be oly sok évvel azelőtt. Külön zár meg kulcs volt hozzá, úgyhogy anyám jöhetett-mehetett kedvére, és mivel továbbra is ott aludt, már azt sem tudtam, hány éjszakát is tölt otthon. Ha apámat zavarta is a függetlenségnek ez az újfajta mértéke, egyetlen szóval sem említette. Kedvesebbek voltak egymáshoz, mint azt valaha is láttam tőlük, halkabban beszélgettek, a szófán szorosabban ültek egymás mellett, de reggelente még így is gyakran arra ébredtem, hogy apám Joseph ajtaja előtt görnyed, és egy tálcán egy csésze teát hagy a padlón. Apám továbbra is megdöbbentően tájékozatlannak látszott a dolgok felől, de az ízekből ítélve nekem úgy tűnt, hogy anyám valamiféle pindurka kórházat rejteget magában, amit apám óvakodva ugyanolyan nagy ívben elkerül, mint a várostérképen feltüntetett nagyokat. Mi ketten apámmal soha többé nem beszéltünk róla, hová tűnhetett a bátyám. Nem volt több elmélet ablakokról meg ellenőrzésről. Nem volt több joviális bizonygatás, hogy mi mind csak túlaggódjuk magunkat. Rákapott a kocogásra, hogy a nyughatatlan lábainak valami feladatot adjon, és néha, amikor órákkal vacsora után odaálltam a bejárati ajtóhoz, láttam, ahogy apám a sötétben rója a köröket a Cal feliratú ócska, rongyos pólójában meg a sortjában. Amikor felém futott a járdán verejtékben úszva, a verandavilágítás sárga derengésében a szeme körül mélyebb, vörösebb pírt láttam, mint az arcán. Tartott odakint egy törülközőt a virágládát tartó párkányon, azzal törölte le az arcát és lapogatta le a haját, mielőtt újra betette volna a lábát a házba. Miután mindent kipakoltunk, és a teherautó kiürült, anya magához húzott, arcon csókolt, és annyiszor, olyan hosszasan erősködve köszönte meg nekem, ami csak azt látszott bizonyítani, hogy már megint nagy szüksége van Larr yre. Én elmentem dolgozni. Ő visszavitte a fatelepre a teherautót. Joseph dobozai heteken át pontosan ott maradtak, ahová a fal mellett egymásra halmoztuk őket a szobájában. Anya azt mondta, képtelen beléjük nézni, így hát több estén át, miközben
a nappalok egyre hosszabbodtak, végül magam pakoltam ki őket. Ha ruhát találtam, kimostam és összehajtogatva visszatettem őket az üres fiókokba; a könyveket kiraktam a polcokra, az egyetlen lábos pedig, amiben a tésztalevest szokta főzni, ment be a konyhaszekrénybe, a többi lábosunk mellé. A nagyi pár dolgát – a salátástálat, az állítható lámpát – visszavittem a szélső szobába, ahol kezdték. A lejárt dolgokat – rizst meg tésztát – kidobtam. Az összecsukható Morehead székeket meg az asztalt otthagytam a gardróbszekrény oldalsó falának támasztva, és egy napig rettegtem, hogy apámra vagy anyámra mikor jön rá a bánat vagy rémület spontán rohama, és hívja föl a Goodwillt, hogy mindet odaadja nekik. Szóljatok, mondtam a poros kezemet leöblítve. Ha bármikor bármit oda akartok adni. Csak szóljatok, mondtam. Én semmit sem fogok odaadni, mondta anyám. Mindezek miatt – a házba beözönlő holmik, a szobabeosztás visszaállítása, a kocsiban lezajló beszélgetések, az éjszakai kocogások miatt – az idő nem volt alkalmas rá, hogy egyetlen megmaradt gyermekük elköltözzön otthonról. Akkoriban muszáj volt megmaradnunk egy fedél alatt, a házunk amolyan ellenőrző pontként vagy a stabilitás kinyilatkoztatásaként szolgált, és ha apám nem tartott szabályos névsorolvasást a vacsoraasztalnál, egy kockát kipipálva anyám neve mellett, egyet meg az enyém mellett, az csakis azért volt, mert szerinte olyan színben tüntette volna fel őt, mint aki kettőig sem tud számolni. Mindenki megvan!, mondogatta minden alkalommal, amint a tálakat körbeadtuk.
36
Nem sokkal Joseph végső eltűnése után George is összepakolta a dolgait, és a puffogó szürke VW Bogarával hegyenvölgyön át levezette mind a háromezer mérföldet Bostonig. Másoddiplomás képzését kezdte meg az MIT-n, ahonnan az első pár hónapban hetente legalább egyszer felhívott. Újság?, kérdezte mindig a végén, én meg mindig azt mondtam neki, hogy nincs semmi újság. Elköszöntünk, és azzal kívántunk egymásnak jó éjszakát, hogy nemsokára beszélünk. Mire a nyár őszbe fordult, és miután végighallgattam, hogy hegyekben állnak az elvégzendő feladatok meg a labor kísérletek, mindezt az íróasztalán csapott őrületes kotorászás hangjain, sőt egyszer egy ébresztőóra csörgésén át, lerogytam a konyhában a telefontartó konzol mellett, és elmondtam neki, hogy jól vagyunk, hogy minden rendben, ha esetleg csak kötelességszerűen telefonálgatna.
Akkor a kotorászás abbamaradt. Ezt meg hogy érted?, mondta. Azért hívlak, mert ahhoz van kedvem. Egy halom sárga telefonkönyvből tornyot építettem. Úgy értem, hogy nem kell engem sajnálnod, mondtam, miközben a telefonkönyvek sarkait egy vonalba igazítottam. Ez olyan gáz, mondtam. Te annyit segítettél nekem aznap. Köszönöm. Rose, mondta. A hangjában bosszúság bujkált, még a matatás hangjai is alábbhagytak, ahogy letelepedett egy székre. Én nem sajnállak téged, egyáltalán nem. Miről beszélsz? Odakint a szomszéd bekapcsolta az öntözőket egy kis délutáni fűlocsolásra. Egy kicsírázott magból próbáltak avokádófát nevelni. Kérlek, mondtam. George. Én soha nem számítottam többre annál az egy alkalomnál, mo ndtam. Kopp, kopp, az oldalsó ablakokon. Hogyhogy nem?, kérdezte nagy sokára. Mit hogyhogy nem? Hogyhogy nem számítottál többre annál az egy alkalomnál? Az ablakokon vízcseppek kenődtek szét. Egyelőre senki más nincs itthon. Szinte magam előtt láttam, ahogy ott ül a székén, és fülel. Azzal az ő koncentrálva fülelő arcával. Odakint az épphogy vörösödni kezdő októberi levelekkel. A mi csókolózásunk alapvető jellemzője számomra az egyszerisége volt, és már akkor is ezt mondtam magamban, miközben megtörtént: George-dzsal csókolózni kicsit olyan volt, mint évekig tartó rizstésztán vegetálás után karamellában meghempergőzni. Ahogy mondom, mo ndtam elvékonyodott hangon. Világos? Hát, mondta most hangosabban, nekem pedig jelentett valamit, mondta. Oké? Nem egy semmiség volt. Nem, mondtam. A telefonkönyvhegyet az ölembe húztam. Nekem sem. Nem azt akartam mondani, hogy... Úgy értem, én itt vagyok, mondta. Te meg ott. Te csak éld a saját életedet. Nekem is megvan a magamé. Ez így ésszerű. De te Rose vagy, mondta. Rendben? Arcomat a legfölső telefonkönyvre hajtottam. Fél hat. A víz csak kopog. A szülők nemsokára hazaérnek. Még soha nem éreztem ilyen helytelennek, hogy ilyesfajta beszélgetést folytassak a házukban, egy ór ával azelőtt, hogy az anyámnak készítenék vacsorát. George, mondtam, amilyen halkan csak tudtam. A vonal másik oldalán a légzése elcsendesedett. Pár percig csak úgy ott voltunk a telefon két végén, együtt. Az ő felén néma csö nd. Én a szakácskönyvekkel teli polcot néztem mereven a telefontartó konzollal szemben, és a fekete fokhagymás szakácskönyvet gondolatban áttettem a szélesebb
zöld tésztás könyv tetejére. Figyelj, mondtam. Szóval. Ettem a saját spagettimből, mondtam. Kurtán fölnevettem. Most először ettem a főztömből, mondtam. És?, kérdezte. Hatalmas neonfelirat volt benne, mondtam. Hatalmas narancssárga betűkkel. Hogy még nem vagyok méltó George-ra. Ne már, mondta. Majdhogynem, mondtam. Most először ettél a saját kajádból?, mondta. Ennyi év alatt? Először, mondtam. És? Olyan az íze, mint egy gyárnak, mondtam szinte köpve a szavakat. Melyik vidékről? Fogalmam sincs, mondtam. Úgy érted, ott készült a tészta? Nem hinném, mondtam, és közben a polc tetejére csak úgy behajigált, vízszintesen heverő könyveket gondolatban visszacsúsztattam a függőleges rekeszeikbe. Aha, mondta, és a hangja megfeszült, fölfelé mozdult, mintha éppen fölállna. Hát, akkor menj, és ezt bogozd ki, mondta. Nem azért telefonálok, hogy egy gyárral beszélgessek. Abból elég nekem a banknak azzal a géphangjával is. Magas könyveket a két szélre, alacsonyakat középre. Széles könyveket az oldalukra, dülöngélőket függőlegesbe. Utálom azt a banki géphangot, mondta. Nyócas, mondta. így mondja a nyolcast. Nyócas. Mész valahová? Azt hiszem, mondta. Lesz egy tanulás buli. Szakácskönyvek lefelé tartó lépcsősor a, fokról fokra emelkedő sorok. Jól van, mondtam. Köszönöm. Jó volt beszélni veled. Szép estét. Felmordult. Téged sajnálni, mondta. Nevetséges. Miután letettük, egy időre leültem a székre, ölemben azzal a sok telefonkönyvvel. A papír súlya. Minden polcrendezési késztetésem szertefoszlott. Telefonálás közben maximális jelentőségűnek éreztem ezt az polcátalakítást, olyasminek, amit nem szabad elfelejtenem azon nyomban megcsinálni, ahogy végeztünk, ám most, hogy a telefonbeszélgetés véget ért, ez a kényszer is elpárolgott. Kényelmes volt ott üldögélni. Mintha az a rengeteg oldalnyi telefonszám szögezett volna a székhez.
37
Abban az évben, amikor a bátyám eltűnt, nagyon világosan láttam, mi az, amire nem vagyok képes. Nem voltam képes elviselni a főiskolát, a tálcák futószalagján felhalmozódó fájdalmat. Még nem voltam képes elköltözni a házból. Nem voltam képes repülőjegyet venni, hogy meglátogassam George-ot, és kéz a kézben andalogjak az oldalán, a háttérben ragyogó sárgán lángoló cukorjuharokkal. Nem voltam rá képes. Voltak viszont dolgok, amiket meg tudtam oldani, kisebb dolgok, így hát teljesen magamtól úgy döntöttem, ideje megismerkednem Los Angeles megye különféle konyháival, és így találni valami használható ennivalóra. Amilyen gyakran csak tudtam, házon kívül étkeztem. Nagyjából ez volt minden, amivel elboldogultam, és az egyetlen jelentős dolog, amiről el tudtam képzelni, hogy képes leszek megtenni, amíg otthon lakom. Egy csomó mindent át kellett gondolom, és vannak dolgok, amiket lassan kell megr ágni. Minden mástól eltekintve már az sem kis meglepetést keltett, hogy amikor a Joseph eltűnése utáni vasárnap azt a spagettit készítettem a szüleimnek vacsorára, én magam is ettem belőle. Túlságosan is sok mindent kellett volna azon nyomban kibogoznom, de két különösen nyugtalanító első benyomás is ért. Az egyik a csömör édes nosztalgia volt, egy dühroham ízében, a vágyakozás egy haj-dán volt, andalítóbb időszakra, aminek olyan volt az utóíze, mint valami rákkeltő cukorpótlónak. A másik meg az a gyár volt. Egy gyárat ízről felismerni nem volt egy nagy durranás; egész idő alatt mást se csináltam. Névről ismertem mindegyiket, némelyiknek még a címét is tudtam. Csakhogy azt hittem, az összes amerikai gyárat ismerem, és az, hogy abban az ennivalóban megjelent egy új, meglepett, nem is kicsit. A vacsorakészítés utáni napon, mialatt anyám oda-vissza rohangált a házunk meg Joseph lakása között, és a rendőrségen érdeklődött, nem kéne-e bejelentést tennie az eltűnéséről, apám meg a szófán üldögélt, és a reklámok alatt fennhangon erősködött, hogy minden rendbe-rendbe-rendbe jön, én odamentem a konyhaszekrényhez, és megnéztem az összes tésztásdobozt. Készült Amesben, Iowa államban, vagy Fara San Martinóban, Olaszországban. Nagyon is jól ismertem ezeket a helyeket – egy másodperc alatt meg tudtam őket nevezni bármilyen éttermi ennivalóban –, a rigatoni-ból, a makaróniból vagy a lasagna lapokból. A parmezán sajtszeleten újra elolvastam az összetevőket, amelyek mind frissek voltak, aztán elsétáltam a szupermarketbe, és a vevőszolgálati pultnál megérdeklődtem, hogy honnan szerzik be a fokhagymát meg a vöröshagymát. Egy ór át töltöttem az áruház levélzöldségektől meg hideg papundeklitől bűzlő hátsó traktusában, ahol a vevőszolgálati munkatárssal végigmentünk az összes szállítólevélen. A nő elmondta, hogy nagyon-nagyon szeretne az operában énekelni. Odahaza megint elkészítettem ugyanazt az ételt. Mindkét szülőm boldogan meg is
ette, és miközben anyám a borát iddogálta, és arról értekezett, hogy milyen támaszt elent neki a szövetkezet, én úgy tettem, mint aki velük együtt eszik, csörögtem a villámmal, bele-belekortyoltam a vizembe, és félretettem magamnak egy tállal, hogy majd később megeszem. Miután mindkét szülő bebújt az ágyba, ki-ki a magáéba, és már elaludtak, a tűzhelyen megmelegítettem a maradékot. Egymagamban leültem az asztalhoz. Már megint ugyanaz az ismeretlen gyár. Hangosan és világosan, benne az ennivalóban. Valami gépnek a mellékíze, amit nem tudtam azonosítani. Egy kislányhanggal párosulva, amely vissza szeretett volna menni, visszamenni egy olyan időbe, amikor még nem volt ennyi információ. Menjünk vissza, mondta a kislány. Üresség, mondta a gyár. Megacéloztam a szívemet, és az asztalnál ülve, amilyen lassan csak tudtam, megpróbáltam végigmenni egy kanálnyi csupasz szósz információrétegein, egészen addig a pontig, ahol úgy gondoltam, úgyszólván már azt is érzem, ahogy a földműves kinyújtja a kezét, hogy leszedje a paradicsomot valahol Olaszországban; szinte hallottam, ahogy San Marzano falvaiban megkondulnak a templomi harangok, de a túlságosan édeskés nosztalgia és a éghideg gyár íze folyton-folyvást visszatért valami fémes kavargásban, és egyik sem passzolt a gyárízeket tartalmazó raktáramból ismerős gyárak egyikéhez sem, ami csakis arra utalhatott, hogy minden bizonnyal a szakácstól származnak. Olyan volt, mint amikor megláttam azt a fényképet, és nem ismertem föl a saját arcomat. Olyan volt, mint fölhúzni a bátyám nadrágszárát, és meglátni a széklábakat. Nem szerettem az ízét, nem. Szóval lehet, hogy nem volt olyan harsány, mint valami neonfelirat, miszerint még nem vagyok méltó George-ra, de olyasmi. Miközben Eliza – ahogy azt előre elképzeltem – sörös bulikkal meg szüzességelvesztésekkel meg a szobatársával folytatott könnyes éjféli beszélgetésekkel, meg a hónapok-évek múlásával egyre ritkuló híradásokkal megspékelve túljutott az iskolán, én irodai munkával töltöttem a napjaimat, másoknak iktattam és fénymásoltam, ebédidőben pedig kivétel nélkül az utcákat ártam, és azokat a bizonyos hegynyi sárga telefonkönyvoldalakat hívtam segítségül, hogy valami újat próbáljak ki. A környékünkön kezdtem, az Oki Dognál pastrami burritót vettem, az Astro Burgernél delux vegaburgert, a Greenblattnál maceszgombóc-levest, a Formosánál meg pár zsíros tojástekercset. Volt köztük vicces, rideg, álmos és mérges. Emberek. Aztán elkezdtem kifelé tartó koncentrikus körökben mozogni, először a Canter’sig meg a Pink sig jutottam, aztán még tovább fodrozódtam, tofu a Yabuban és mole az Algériában és súgo k a Marouchban; a Silver Lake-i Casbah kukoricasalátája, meg a Rae’s faszénparázson sütött burgerei a Picón, meg a glendale-i Carousel
fokhagymás humusza. Elképesztően sokféle ételt – és hangulatot – hangulatot fogyasztottam el. Lett egy csomó kedvencem is – családok, akik messziről vetődtek ide, és akiknek az ételei átitatódtak az át-település viszontagságaival. Az Ohio és a Westwood közelében lévő egyik iráni kávézó báránycsülke olyan gazdagon volt megrakva szomorúsággal, hogy az egészet képes voltam bevágni minden trükközés nélkül – félre a szájban, összetevők kinyomozása, gyors rágás, nyelés. Odamenni olyan volt, mint egy kiadós sírás, mint amikor a teher alól megszabadulva kitisztul a levegő. Megkérdeztem a pincértől, hogy köszönetét mondhatnék-e a séfnek, ő meg hátravezetett, ahol egy teljesen átlagos kinézetű, praktikus lépcsőzetes frizurás, szürke hajú asszonyság üvegesre pirított hagymát kevergetett egy serpenyőben, és megrázta a kezemet. Az arca rezzenéstelen volt, kissé izzadt a konyha melegétől. Örülök, hogy ízlett, mondta, és egy csipetnyi sáfrányt szórt a serpenyőbe. Régi családi recept, mondta. A hangjában semmi remegés, arcán egyetlen könnycsepp sem gördült le. Kissé meghajtottam a fejemet. Nemigen tudtam, mi egyebet mondhatnék. Még egyszer köszönöm, mondtam. Az egyik chinatowni dim-sum étterem a Hill Streeten aztán igazán értett az őrjöngéshez, én meg csak ettem egyik baót a másik után, aztán feltankoltan és felvillanyozottan távoztam. A Faifax-en, nem messze az Olympictól egy etiópiai hely megnevettetett, mintha az étellel a séf valami titkos tréfát űzött volna, aminek valahogy a vonatokhoz meg a kopaszsághoz volt köze. A tréfát még csak nem is értettem, a pincér mégis folyvást újratöltötte a vizespoharamat, és azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Semmi bajom, mondtam a nőnek a vörös lencsével töltött szivacsos inzsera kenyeremet felmutatva. Ez olyan vicces! Az csak a szemét forgatta, és hamar kihozta a számlát. A kedvencem mind közül mégis az a hely volt a Vermonton, az a francia kávézó, a La Mayonnaise, ahol életem legjobb hagymalevesét szolgálták föl aznap este, amikor George-dzsal meg az apámmal jártam ott. A két tulajdonos Franciaországból, Lyonból költözött ide, mielőtt még a város Párizs kulináris kistestvérévé nőtte volna ki magát. Odabent mindössze pár asztal volt, és a pincérek mindent nagy fejetlenségben szolgáltak fel, és a kirakatban az állt, hogy a hely B besorolású, és engem rendszerint a konyhai lengőajtó tőszomszédságában ültettek le, de mindebből semmi sem érdekelt. Ott aztán rendeltem egy dijoni csirkét, egy burgundi marhát, egy egyszer zöldsalátát vagy egy húspástétomos szendvicset, és amikor meghozták, eggyé olvadtam azzal, ami csak kiérkezett. Tobzódtam a garnírungként kapott villányi spenót gratinben, abban, ahogy a séf szemmel láthatóan kedvét lelte a spenót meg a sajt egyensúlyában, mintha találkát szervezett volna a spenót meg a sajt számára, akár egy házasságszerző, aki tudja, hogy nemsokára úgyis egymásba szeretnek.
Persze voltak az egészben kisebb elhajlások meg belefeledkezések is, de azért mindig meg lehetett benne találni az ételt, az volt a középpontban, és az, aki készítette, olyannyira egy volt vele, hogy most az egyszer igazán tudtam élvezni. Olyan lassan ettem, amilyen lassan csak tudtam. Körülöttem a levegő célokkal telt meg. George útjának flórája volt ez, és egy lengedező konyhaajtó nem jelentett semmit sem. Hetente legalább egyszer, néha többször is eljöttem ide, és az időmet rendszerint a szüleimmel néma csöndben elköltött, szomorú vacsorák meg ezek az ebéd– vagy vacsoraidőben tett kávézói vizitek mérték ki, amelyek mintegy kaput nyitottak előttem a világra. Valahogy helyénvaló volt, hogy a helyre először azon az estén figyeltem föl, amikor Joseph itt hagyott bennünket, és én ott ültem Georgedzsal szemközt, akivel majd nemsokára átrendezzük a szobát, apám zakójával a vállamon, reszketve, próbálva megérteni, amit láttam. Péntekenként a pincérek már megismertek, amikor hatkor beállítottam. Meg vasárnaponként is, amikor ebédelni tértem be, miközben ők kóstolóul félpohárnyi borokat szolgáltak föl a hátsó pultnál, az aranyozott csillár alatt lebzselő vendégeknek. Új ruhát alig vettem, elektronikai cikket egyáltalán nem, lakbért nem fizettem, így hát annak a nagy részét, amit megkerestem, ételekre költöttem. Még azt a különcséget is megengedtem magamnak, hogy kiforduljak egy étteremből, ha nem tudtam elviselni azt, amit a tányéromon találtam, inkább bedobtam apám trükkjét, kértem egy éthordó dobozt, az összes ennivalót belegyömöszöltem, műanyag késsel meg villával együtt, és odakint a kezébe nyomtam valamelyik hajléktalannak, aki nem részesült az én problémám luxusából. 38
Egyik délután, egy különösképpen csodálatosan sikerült sült csirke után rendeztem a számlámat, odakint megkerültem a La Lyonnaise-t, és megkerestem az étterem konyhájának ajtaját, a hátsó bejáratot, amely egy barna szemétkukának meg egy galambcsaládnak otthont adó kis sikátorra nyílott. Egy napra szabadságoltam magam az iktatásból. Anyám nemrégiben lett a szövetkezeti műhely társelnöke, és azzal volt elfoglalva, hogy a masszív szerszámhegyeket átköltöztesse valahová a Beverly környékére, egy újonnan épült galériás épületbe, nem messze a belvárostól. Apa a dolgozóban. Annyira belepistult a kocogásba, hogy még egy Éji Futók nev csoportosulásba is belépett, amelynek tagjai kizárólag sötétedés után jártak futni, hogy az autók tömény kipufogófüstjétől megkíméljék magukat. Esténként otthon gyúrt. Az étterem hátulsó részén nem akaródzott bekopogni az ajtón; inkább csak ahhoz volt kedvem, hogy ott ácsorogjak a közelében, de aztán úgy tíz perc elteltével egy alacsony termetű, rövid, feketésre festett hajú idősebb asszony nyitott ki rajta, kezében fehér műanyag szemeteszsákkal. Kilépett, és vékonyka rózsaszín atlaszfényű papucsában óvatosan tipegve megindult az aszfalton. A zsákot bedobta a
kukába. Az arca egy kissé törődöttnek és elnyűttnek látszott, de a szemei frissek voltak. Amikor meglátott, megtorpant. Helló, mondta. Szállítás? Nem, feleltem. Elnézést. Én csak egy boldog vendég vagyok. Á, mondta és már mutatta is. A bejárat amott van. Bólintottam. Igen, igen, mondtam. Tudom. Újra végigtipegett a sikátoron, vissza a konyhaajtóhoz. Mögöttem galambok burukkoltak. Ő is mindennapi asszonynak látszott, aki ezen a világon él – nem tűnt különösebben trendinek, ingerlékenynek vagy sztárszerűnek. De az a csirke, kakukkfűben meg vajban megfürösztve – még soha életemben nem kóstoltam olyan csirkét, amelyikben ilyen ízletes melegség lett volna, olyasfajta íz, amit alkalmasint csakis a csirke ízeként tudtam azonosítani. Az ő kezei között az ennivaló valahogy felismerhetőnek érződött. A spenótból spenót lett – a jó gazda törődésével, sóval, a forrósággal meg az ő odafigyelésével mintha széles, zöld levelű önmagába lazult volna bele. A fokhagyma tökéletesen ragadta meg önnön elevenségét. A paradicsomnak ugyanolyan egyedi íze volt, mint a marhahúsnak. Az ajtóban álldogált még egy darabig, oldalvást nézve, mintha a zömök pálmafát figyelné a szemközti ház udvarán, ahogy kissé meglibben. Maga Madame Dupont?, kérdeztem, amikor eszembe jutott az őt meg Monsieur Dupont-t tulajdonosokként és séftársakként feltüntető, akkurátus apró betűs szöveg az étlap aljáról. Ő pislantott, hogy igen. Imádom a főztjét, mondtam. Magánál a spenótnak spenót íze van, mondtam. Zavartan toporogtam. Elnézést, mondtam. Ezt napestig tudnám folytatni. Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam. Nagyon is szépen fejezi ki magát, mondta. Köszönöm. Az ajtógombbal babrált. Mit keres ebben a sikátor ban? Körbepillantottam. Galambok csipegettek a szemétből. Akadna itt a számomra valamilyen munka?, kérdeztem. Hétvégente? Előrenyújtotta a nyakát, mint aki nem jól hall. A papucsával lepiszkált valami kis koszt a lépcsőről. Pincérként?, kérdezte. A pincérek elöl szoktak jelentkezni. Megráztam a fejemet. Nem, mondtam. Nem úgy. A hátsó bejárat felől, mondtam. Az ételek felől. Sherrie suhant át az agyamon, az évekkel azelőtti Sherrie, akiről azt hallottam, beállt öreg sztenderdeket énekelni San Francisco zenés bánatban. Nos, azt hiszem, kivihetné a szemetet, mondta, azzal benyúlt a konyhába, és újabb teli teher zsákot húzott elő. Rendben, mondtam hátralépve. Rendben?, kérdezte a Madame. A kezembe nyomta. Megpaskolta az arcát. És
vasárnapra meg szerdára valóban szükségünk van egy mosogatólányra, mondta. A miénk épp most kapott munkát egy filmben. Mosogatólányt fog játszani. Kérem, mondtam. Odamentem a szemeteskukához, és belehajtottam a zsákot Azt imádnám, mondtam. Maga imád mosogatni? Lesöpör tem a kezeimet. Itt imádnék, mondtam. Igen.
39
Meghalt a nagyi. Washingtonban. Bevonult a kórházba, fölkészülni. Utolsó postájaként aprólékos utasításokkal egy elsőbbségi csomagot adott át a főnővémek, rajta nagy, fekete tintával ír t betűkkel a mi címünk. A kórházba egy bőröndöt vitt magával, amelyben a hálóinge, a tablettái meg a halványkék filcpapucsa volt. Kilencvenegy évesen halt meg. A temetésre anya is hazarepült, feltételezve, hogy a hamvak Washingtonban maradnak, és nagyjából akkor érkezett haza, amikor a csomag is megjött: halványkék filcpapucs, egy üres tablettás üveg meg egy tíkfa doboz, a peremén elefántfaragásokkal, benne pedig a puha szürke kupacokkal. Anya végigfuttatta az ujjait az elefánt lábaiba vésett félkörökön. Ezt a dobozt választotta?, motyogta. Ezt én csináltam, mondta. Megfordította, mire a teteje alól kiszabadult néhány hamuszemcse, és lepilinckázott a szőnyegre. És az alján az egyik sarokban persze hogy ott állt belefaragva: L. M. E. A nagyanyám a szemem láttára ennél sosem került közelebb ahhoz, hogy az anyámat megölelje. Anya minden idejét lefoglalta a műhely, Larryt pedig soha többé nem emlegette. Padokat, hokedliket és utazóládákat készített. Meg dobozokat, asztalokat, polcokat. A szálkáit úgy senki sem tudta kihuzigálni, mint Joseph, úgyhogy amikor anya ép kezekkel jött haza, sosem tudtam, hogy Larrynek köszönhető-e a dolog vagy egyszerűen megmunkálás közben kezd óvatosabban bánni a fafelületekkel. Sose szerettem látni, ahogy a bátyám a szálkákat húzkodja ki az ujjaiból, a kanapén szorosan anyám mellé fészkelődve, a csipeszt abba a tál vízbe mártogatva. Hosszú évekig figyeltem kettejüket, és gyakran éreztem rá késztetést, hogy bent maradjak a nappaliban, mintha valamiféle gardedámra szorultak volna. De ahogy aprítottam meg sütöttem meg kavargattam meg jöttem-mentem, ezek a szálkák egészen új fényben kezdtek feltűnni előttem. Joseph soha életében nem faragott semmiféle fát, mégis jobban összetartozott a dolgokkal, mint azt én gondoltam, és az, ahogy a szálkákat húzkodta ki anyám kezéből, most olybá tűnt nekem, mintha önmagát huzigálta volna ki belőle. Hogy ezzel az anyám tenyerének meg ujjbegyeinek
részleteire való rendkívül gondos koncentrációnak a nagyon is bensőséges aktusával egy időben még a nyomait is eltávolította minden egyéb részecskemaradéknak, és egyszeriben a rítus, amit én mindig vérfertőzőnek és undorítónak találtam, most inkább kétségbeesett tettnek tűnt föl Joseph részéről, hogy elszabaduljon, hogy lelépjen, hogy az utolsó apró maradványokat is kicibálja, és a szabad levegőre juttassa. Meg is találtam a gyógyszeres szekrény egyik polcán, a tűhegyes görbe végű, tizenkét dolláros csipeszt. Peroxiddal letisztogattam, és a Melrose-on bevittem az egyik kozmetikai üzletbe, ahol átváltoztatással is foglalkoztak. Nincs véletlenül szükségük egy tartalékra?, ajánlkoztam. A nő először gyanakodva nézett rám a pult mögül, ám amikor meglátta, hogy milyen csinos kis csipeszről van szó, vállat vont, és belepottyantotta a nagy sminkesdobozába. 40
Miközben gimnáziumi kortársaim az utolsó főiskolai éveiket végezték, én szabadidőmben az étteremben, napközben pedig a kábeltévé irodájában dolgoztam. A Los Angeles-i évszakok finom változásai közepette, a négy-öt fokos hőmérsékletingadozások közepette, aztán megint csak a finom évszakváltások közepette. Szabadidőmben továbbra is L. A. konyháit jártam, az Artesiától a Palisadesig. Egy nyári este régi vetélytársam, Eddie Oakley hívott föl a semmiből, párszor el is mentünk szórakozni, végül aztán az ő harmadéves egyetemi lakásának középkék lepedőjén lefeküdtünk egymással. Király, mondta utána a karomat cirógatva. A kör bezárult, mondta. Egy félórát szunyókáltam az ágyában, csak hogy megpróbáljam elképzelni, milyen is lenne itt lakni. Az odalenti autócsörömpölés zajában. A vele nagyjából egykorúakkal, akik végigüvöltözik a folyosókat, rohanó lábaik sörrel fröcskölt szőnyegen trappolnak. Vasárnap reggelente és szerda esténként hajszálpontosan megjelentem a La Lyonnaise-ben, odaplántáltam magam a mosogató elé, és egyik edényt mostam el a másik után. Szemmel láthatóan én voltam a leghálásabb mosogatólány, akivel bármelyiküknek valaha is dolguk volt. Imádtam a munkámat; az első perctől az utolsóig a tányérok tisztogatására, a tálak elöblögetésére koncentráltam, elmerültem a konyha, a felaprított hagymahegyek és a süteménytésztát nyújtó sodrófák illataiban, a gyöngyöző fazekak és a sistergő serpenyők szomszédságában, már attól is jól éreztem magam, hogy ott voltam, hogy annyi időt töltöttem ott, amennyit csak tudtam. Odahaza anyám soha többé nem ébredt föl az éjszaka közepén – talán mert egyáltalán nem is volt a házban, és ha a nappaliban éjjel kettőkor felgyulladt a villanyt, akkor az apám volt ébren, néha épp akkor érkezett egy-egy késő éjszakai futásból. Ő nem teát ivott, hanem egy pohár vizet töltött magának, aztán ő is abba a
narancssárga csíkos székbe telepedett, a késő éjjeli szülői gondolkodás forgatagába. Gyakran hallottam valami vaskos kötésű könyvben lapozgatni, és a félálom tompa ködén át azon tűnődtem, hogy vajon mit olvashat. George nagyjából havonta egyszer továbbra is felhívott, és először volt neki egy új barátnője, akiről azt mondta, nagyon aranyos, aztán meg már ő volt az állandó barátnője, és azt mondta, nagyon szeretne velem megismerkedni, aztán már a menyasszonyának hívta, és aztán opálfényű borítékban cirkalmas betűkkel nyomtatott meghívót hozott a posta. Vissza is küldtem a téglalap alakú kis válaszkártyát, a nevem mellé igyekeztem egy vigyori pofát kanyarítani: Ott leszek. Steak. Az irodából randira hívott egy ösztövér fér fi, Peter. A folyosó végén dolgozott, a marketingen. Micsoda?, mondtam, amikor először kérdezett. Addig szinte föl sem tűnt nekem ez a sűrű barna szemöldökű, komoly hangú ember. Megismételte a szavait. Az asztalomnál várakozott, kissé izgett-mozgott, az állát vakargatta. Nemigen tudtam, mitévő legyek, a számban acélgyárak cikáztak át felfoghatatlanul, de aztán beharaptam a szám szélét, és azt válaszoltam neki, hogy persze. Amikor megkérdezte, mit szeretnék vacsorára, én azzal hárítottam, hogy sétálni megyek. Sétálni?, mondta. Remek. Még azon a héten, munkaidő után együtt jöttünk el az irodából, végigsétáltunk a Goweren, át a Fountainon, aztán föl a Vine-on a Franklinig, ide-oda csalinkázva Hollywood jellegzetes tereptárgyai, templomok, kőépületek és miniatűr tájparkok között. Séta közben hosszú szakaszokon nem volt mit mondanunk egymásnak. Nem volt ebben semmi meghökkentő; a munkahelyen is, amikor már odafigyeltem rá, a nagy társasági sürgés-forgás közepette nem mindig volt képes fenntartani a szemkontaktust, amikor meg róla kérdeztem, folyvást rossz felől közelítette meg a kérdést anélkül, hogy tudott volna róla. Közös sétánk első tíz percét a legutóbbi cipővásárlását taglaló ideges beszámolóval töltötte, aztán meg csak battyogtunk. Én nem bántam ezeket a hallgatag időszakokat. Olyan volt, mintha azt próbálgattuk volna, milyen is egymással lenni. Menet közben a járdát bámultuk, de ő legalább nem gúnyolódott velem, amiért otthon lakom, és nem járok főiskolára, amikor pedig megkérdezte, hogy engem mi érdekel, és én képtelen voltam valami egyszer válasszal előállni, azt mondta, hogy ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint amilyennek látszik. Odafönt a Franklinen egy jót beszélgettünk a vicces nagymamákról. A Roosevelt Hotel előcsarnokában álltunk, és magunkba szívtuk az öreg kőoszlopok illatát. Azt mondtam, jó lenne újra találkozni vele. A végén, már az autómhoz közel nyújtottam a kezem, hogy megköszönjem neki a sétát, ő meg
előretántorodott, hogy megcsókoljon. Szorosan magához húzott, és egy pillanatra, egy fél pillanatra minden félszegsége elpárolgott, és úgy tartott a karjaiban, amit csakis magabiztosságnak lehet nevezni. Aztán mindketten eldadogtunk egy istenhozzádot, és ki-ki ment a dolgára. A rá következő héten a Lyonnaise kávézóban egyik tányért a másik után mostam tisztára a gyönyörű ételektől, és amikor egy nagy rakással végeztem, egy konyharuhában megtöröltem a kezem. Nekidőltem a konyhaajtónak, és bekukucskáltam az étterem fő helyiségébe. A bárpultnál a szokásos borkóstolás zajlott. Egy férfi a pohárba dugta az orrát, és hosszas kiselőadásba kezdett arról, hogy egyszer egy bordóiban olyasmit ízlelt, amit ő bőrre emlékeztető karcosságnak nevezett. Én az ajtóból hallgattam. Monsieur Dupont, egy fehér bajuszos kis ember újratöltötte a poharakat. Érzik a szeder ízét?, kérdezte, mire a bárszék lábtámaszáról fehér magas sarkúját lelógató nő bólogatni kezdett. Szeder, mondta, igen, igen.
41
A felvezető eseményeket mind kihagytam, egy késő éjszakai járattal megkésve érkeztem George esküvői hétvégéjére, és éppen hogy elkészültem a déli ceremóniára. A bevonulás előtt egy hölgy, aki ismerte a dolgok rendjét, arrébb tolt, hogy üljek a megfelelő oldalra, én pedig végigmentem a jólöltözött emberek sorfala közt nyílt résen, és leültem az egyik sorba, számomra ismeretlen férfiak közé. Az új barátok közé, akikre George a gimnáziumi évek óta tett szert, és akik a divatos öltönyükhöz nagy százalékban kötöttek vicces nyakkendőt, én pedig bíborszínű és kék virágok csokrain pihentettem meg a tekintetemet, miközben a menyasszony, egy kecses csuklójú, vörös hajú botanikus a légiességét kihangsúlyozó ruhájában végigsétált a padsorok között, oly könnyed és természetes mozdulatokkal, akár az óceán habjainak árapálya. Egész arca ragyogott az örömtől. George, ahogy a kezeivel ügyetlenkedik, a hüvelykujját piszkálja, majdnem elejti a gyűrűt. Akarom, akarom. Csók. Virágpor kavarog a levegőben, ahogy ők ketten visszasietnek a padsoro k közötti folyosón. Az ebédnél, egy lampionokkal teliaggatott rododendron kertben Malcolm nagyi mellett ültem, aki folyton a rojtos sárga kendőjét igazgatta, és a borospoharát koccintgatta az enyémhez. A zenekar rázendített a fülbemászó nyitószámra. Emeltem poharamat, ettem az apró rákpogácsámat, és fél szemmel az órámat figyeltem, hogy idejében elinduljak, nehogy lekéssem a hazafelé tartó éjszakai járatomat. Közvetlenül a desszert előtt, amikor végigjárták az asztalokat, George elvált a menyasszonyától, és odasietett hozzám. A nagy felhajtás miatt még nem is volt
alkalmunk beszélni egymással. Na, nézd csak!, mondta, és magához ölelt. Már legalább három éve, hogy nem találkoztunk. Közelebbről nézve megváltozott: kikerekedett, de jól állt neki. Mintha a javára vált volna a keleti part, egy kis formát meg szertartásosságot vitt a lazaságába, ami az alaptermészete volt. Drótkeretes szemüvege most oválisabb volt, és derékszíját viselt, mintha az lenne a normális. Jó pár fontot magára szedett. Elhalmoztam a szokásos esküvői jókívánságokkal, mire ő a kezét nyújtotta. Gyere, mondta, és magával húzott. Jössz nekem egy tánccal, mondta, miközben a táncparkettre vonszolt. A kültéri lámpások füzére tompa narancsszínűvé halványodott, a környező asztalok társalgásban és nevetgélésben törtek ki. Keményen belekapaszkodtam a vállába. A zenekar énekesnője turbékolva a mikrofonállványhoz lopakodott, George pedig a szám közepén elhúzódott tőlem, és az arcomba bámult. Mi az?, mondtam. Emlékszel arra a cukrászdára?, kérdezte. Az eladósegédre meg a szendvicsére?, mondtam. Persze. Emlékszel, hogy selejtekből volt a tapétád? Rám ragyogott. Annyira örülök, hogy itt vagy, mondta, és megszorította a vállamat. Te vagy az én emberem, te. Forgáshoz nyújtotta a kezét. Még mindig a gyár?, mondta. Egy pillanatra elbizonytalanodtam a kinyújtott karja végén. Ezt csak akkor egyszer említettem. Már valamivel jobb, mondtam, miközben visszafelé pörögtem. Együtt dudorászott a trombitával, miközben közel húzott magához, és annyira ismerősnek, mégis ismeretlennek, annyira a magaménak, és mégsem a magaménak éreztem őt. Figyelj csak, mondta, arra emlékszel, amikor bejöttél Joe szobájába, és az ennivalóról kérdeztél, hogy mit kezdj vele?, mondta. Már nem emlékszem, mit mondtál, mondtam. Azt, hogy még az is lehet, hogy rákapsz, mondta. Éreztem a válla illatát. Új szmoking, tökéletesen vasalt anyag, ugyanaz a régi gyümölcsillatú mosópor. Azt kérded, hogy rákaptam-e?, mondtam. Nem is tudom, mondta. Rá? Mindketten kínosan felnevettünk. Most mosogatólányként dolgozom, mondtam, és a keze melegét éreztem az enyémen. Azon a remek helyen, te is ismered – emlékszel arra a helyre, ahová aznap este mentünk be, hogy Joe eltűnt? Az apukámmal? Arra a francia kávézóra? Ahol te sült krumplit ettél?
Te mosogatólány vagy?, kérdezte. Miért nem kóstolsz nekik inkább mindenfélét? Szeretek ott lenni, csak úgy, mondtam. Ingyen adják az ennivalót. Csinált egy bedöntést. A mosogatással sincs semmi baj, mondta a térdét rogyasztva. Csak éppen mintha nem neked való lenne, érted? Ők tudnak róla? Fölemelt, és a menyasszonyára kacsintott, aki épp az apjával ropta körbe a placcot. Néztem őt, ahogy visszadobott neki egy csókot. Miről?, kérdeztem. A szemeit forgatta. Hú, ti Edelsteinek, mondta. Ugyan már. Nem kéne ezt úgy agyontitkolni, amit ti műveltek. Tudom, hogy Joe dolgozott valamin, keményen dolgozott – egyszer megmutatott nekem pár oldalt, évekkel ezelőtt, néhányat az általa készített ábrákból. Hihetetlen munka volt. De tényleg. Elképesztő. És most ho va lett az egész? Szembefordultam vele. Bocs, mondta. Ne haragudj. Nem akartam otromba lenni. Ez nem otrombaság, mondtam. Ez az igazság. Úgy értem... George, mondtam erősen a vállába kapaszkodva. Gratulálok nektek. De tényleg. A szám a végéhez közeledett, és neki az egyik szeme sírt, a másik nevetett: részben ellágyulva nézett rám, és megköszönte, csakhogy az időzítésem nagyrészt elhibázott volt, és úgy hangzott, mint a többi szokásos esküvői egyen jókívánság, a gondolatai pedig leginkább még mindig a bátyám körül forogtak. Úgy értem, van olyan értelmes, mint itt akármelyik srác, mondta a kezével körbeintve. A hangja haragosan csapott fel. Itt kéne lennie, mondta. A zenekar a szám utolsó hangjait is végigjátszotta. Gyér taps az asztaloknál. Valaki a tortát reklamálta, George pedig arcon csókolt, megszor ította a kezemet, és köszönetét mondott, abban a pillanatban mindent megadott nekem, amit csak lehetett, aztán az idő meg az események elragadták őt, visszament a menyasszonyához, aki úgy zárta a karjai közé, mintha hetekig a tengeren lett volna. 42
Aznap este későn értem haza. Egyfajta megnyugvással, hogy George most már nős. A repülőút alatt órákat töltöttem az ablaknál, nem törődtem a fejek fölött villódzó mozival, homlokomat az üvegre szorítottam, és néztem, ahogy lemegy a nap, aztán az újabb felhőpamacsok mögött megint lemegy, ahogy nyugat felé követtük a mozgását. A torta felvágását kihagytam, inkább elcsíptem egy esti járatot, hogy még időben hazaérjek, és ott lehessek a vasárnap reggeli mosogatásnál, és bár fontos volt, hogy ott legyek George esküvőjén, a repülőtér felé már a taxiban éreztem, hogy a tüdőm helyét elfoglaló összegyűrt papíros kezdi kirúgni magát,
mintha egy ököl szorításából szabadult volna. Mire hazaértem, már tizenegy is elmúlt. Odabent az apámat ébren találtam, a sötétben üldögélt a narancssárga csíkos székben, a Cal feliratú kopott pólójában meg a futógatyájában. Kezében a szokásos pohár vizet tartogatta, hozzá sem nyúlt, így most csak arra szolgált, hogy hengeresen visszatükrözze feléje a szobát. Anya hol van?, kérdeztem. Alszik. Joseph hálószobája felé intett. Jól vagy? Nem igazán válaszolt, csak az egyik kezét nyújtotta ki felém amolyan üdvözlésfor mán. Odamentem, és megráztam. Milyen volt az esküvő? Szép, mondtam. Helyes a lány? Helyesnek látszik, mondtam. Csinos, mondtam. Letettem a bőröndömet, és a vörös téglakandalló peremére kucorodtam. Apa az egyik régi fényképalbumot tartotta kinyitva az ölében, a súlyos lapok megfeleltek annak, amit a szobámból szoktam hallani. Ez meglepett; a garázsvásáros sztoritól eltekintve nem sűrűn vájkált ő a múltban, és az az egy árva Brigadoonos felfedezés is csak egy párját ritkító bizonyíték volt arra nézvést, hogy egyetemista koránál fiatalabb is volt ő valaha. Mit nézegetsz? Ó, mondta. Csak a családi fotókat, mondta. Nem tudok elaludni. Közelebb léptem, hogy jobban lássak. Örültem neki, hogy fönt volt. Én még föl voltam spannolva az utazástól, nem volt kedvem lefeküdni, így hát egy messzi lámpa kintről beszűrődő derengésében épp hogy csak ki tudtuk venni apám gyerekkorának fekete-fehér négyzetekről ránk tekintő szereplőit. Az anyja, a sötét hajú asszony, aki a csirke összes részét felhasználta, hogy a családját megetesse. Hirsch bácsi egy futball-labdával a kezében. A nagypapa, ahogy a városban grasszál valami izével az arcán. Beteg volt? Ó, hát tudod, mondta apa. A tapasz. Milyen tapasz? Meséltem már neked a tapaszról, mondta. Dehogy, mondtam. Közelebb hajoltam. A fehér vászondarab láthatóan betakarta a nagyapám arcának alsó felét, és a szájától elfelé tartva valahová fölfelé húzódott. Annak idején azt mondtam neki, hogy úgy fest, mint aki alsó-neműt hord az arcán, mondta a fejét csóválva apa. Allergiás volt?, kérdeztem. Tényleg nem meséltem még? Mit?
Hogy ki tudta szagolni az embereket? Mit tudott?, mondtam. Biztos? Köhintettem egyet. Ő, igen, mondtam. Holtbiztos. Ujjai hegyével gyengéden megérintette a fényképet. Az apukám, mondta apa, besétált egy üzletbe, beleszimatolt a levegőbe, és egy csomó mindent el tudott mondani arról, hogy ki milyen szaggal járt az üzletben. Hogy melyikük volt boldog, melyikük boldogtalan, melyikük beteg, az égvilágon mindent. Esküszöm az Istenre. Odakint ezt szokta hordani az orrán – az én apukám! Azzal az izével az arcán masírozott végig a Michigan Avenue-n, csak hogy egy kis nyugta legyen. Úgy csapkodta az albumnak azt az oldalát, mintha el se hinné, hogy létezik ilyen fotó. Jó ember volt, mondta apa, de milyen jó ember. Végtelenül nagylelkű. De el tudod te képzelni, milyen volt az öreggel együtt vásárolni? Egyszer azt találtam mondani neki, hogy nem akarom, hogy vele együtt lássanak, kaptam is érte két nap szobafogságot. Odakint faágak zizegtek a szélben. Elszorult a torkom. Soha többé nem mondtam ilyet, mondta apa. Azt elmondta, hogy ő mitől szaglik?, kérdeztem nagyon halkan. Fájdalomtól, mondta. Vállat vont. Imádtam az öreget, mondta hátradőlve. Egyszerűen imádtam, de legfőképpen olyankor, amikor az a tapasz nem volt rajta. Közelebb húztam az albumot. A nagyapát néztem, a sötét, komoly szemét a vászon fölött. A kedveskedő arcot vágó nagymamát. Az ötéves kis apát, csokornyakkendőben. Ötvennégy évesen halt meg, mondta apa. Megérezte magán a halál szagát, aztán meg is halt. Egyik ujját körbefutatta a négyzet alakú fénykép körvonalán. Én is meg tudom csinálni, mondtam. Micsodát? Végigsimítottam az oldalon, mintha az egészet be akarnám söpörni. Ki tudod szagolni az embereket?, mondta apa. Az ennivalóval, mondtam. Meg tudod ízlelni az embereket? Ja, mondtam a tekintetét kerülve. Olyasmi. Rám meredt. Viccen kívül, mondta. Ezt még so se mondtad. És az rossz? Kurtán fölnevettem. Rossz is tud lenni, mondtam. Apa lehunyta a szemét, és megdörzsölte a szemöldökét. Hűha, mondta. Néha a fater is utált, mondta emlékezve. Utálta, de ugyanakkor sok jó emberrel is
találkozott – egyszer elmentünk a Searsbe, ő meg levette magáról a tapaszt, mert tüsszentenie kellett, és egyszer csak kiszimatolta ezt a remek fickót, ezt a gyöngyszemet. Irvöt. A legédesebb ember, aki éveken át volt a család barátja. Te érzed az emberek ízét? Úgy érted, bele kell harapnod valakibe? Elmosolyodtam, bele az albumoldalba. Dehogy, mondtam. Abban az ételben ízlelem meg őket, amit készítenek. Bárki is főzte, ez van. Apám bólogatott, habár a szeme még mindig csukva volt, és homloka zavartan ráncolódott. Szemmel láthatóan végigvette a különböző permutációkat, és egy csomó lehetséges kérdés kavargóit a fejében. Micsoda család, mondta. Visszafordultam a fényképekhez, csak hogy csináljak valamit. A pirinyó apa, abban az ő pöttyös csokornyakkendőjében, két karja az ég felé tárva. Aranyos, mondtam. Odadugta a fejét, hogy megnézze önmagát. Ah, ez a nyakkendő, mondta. Közös erővel úgy meredtünk arra a pöttyös nyakkendőre, mintha az lenne a legérdekesebb ruhadarab a világon. Tudod, nekem nincs semmilyen különleges képességem, mondta. Emlékszem, mondtam. Egy kis időre lakatot tett a szájára. Semmi olyasmi, mint neked vagy a faternak, mondta. Lapoztam egyet. Nekem csak egy halvány sejtésem van, mondta. Tudod, én láttam mit művel az évek során... az a tapasz! Te járkálnál egész nap a városban egy olyan tapasszal az arcodon? A pólója ujjával babrált. Apa a nagypapa vállán, szilvát próbál szedni egy fa ágairól. A mosolygós kis apa hintázik. Mi a sejtésed?, kérdeztem. Csak úgy elképzelem, mondta, és keresztbe fonta a karját. Hogy egy kórházban talán képes lennék valamihez kezdeni. Nem tudom, mihez. Ez nekem túl sok, érted? Hogy ha bemennék egy kórházba, akkor esetleg valami előjönne, valamilyen képesség. Ez minden. Jobb nem rájönni, erről beszélek. Fő az egyszerűség! Csak semmi izgalom! Nem mozdultam. Szoborr á merevedtem. Hogy érted, mi az, hogy valami előjöhet ?, kérdeztem erőnek erejével visszafogva a hadarásomat. Hát hogy esetleg valami különlegesre lennék képes, mondta. Egy kórházban. Összeszorította a száját. A hold lecsusszant az ablakkeretbe, és az üvegen át nyújtotta tiszta fényű karját. Fogalmad sincs, mi lehet az?, mondtam. Lila gőzöm sincs, mondta egykedvűen.
Es ez csak egy sejtés? Csak amolyan hívogató érzés, ami néha elfog, mondta, és fészkelődni kezdett a széken. Amikor meglátok egy kórházat. Egy olyan érzés, hogy be kéne mennem. Be, be, be. Bedugtam a kezem a kartámasz nyílásán. Az apám most ölt alakot a semmiből. És volt már olyan? Hogy bementél?, mondtam. Á, mondta. Sosem? Nem vagyok kíváncsi, mondta. Egyszer az egyik beteg szomszédnővel voltam, és annyi nekem elég is volt. Jobban lett? Így is, úgy is jobban lett volna, mondta apa, egyik kezével a karját paskolva. De te segítettél r ajta? Erősen kétlem, mondta. Rengeteg gyógyszert beszedett. Megragadtam a kezét. Akkor gyerünk!, mondtam. Próbáljuk ki... már későre jár, úgyhogy nem lesz tömeg, én pedig egy pillanatra sem hagylak magadra, oké? Mit gondolsz? Ez akár nagyszerű hír is lehet! Úgy értem, lehet, hogy segít, érted? Akár hasznos is lehet az információ, a világ számára. Minél inkább húztam, a teste annál jobban elnehezedett, annál nagyobb lett a tehetetlensége. Nem, mondta. Sajnálom, Rose. Láttam, mit művelt az apámmal. Én oda nem megyek be. De én is ott leszek melletted, győzködtem. Egymás oldalán megyünk be, nem veszítelek szem elől. Ez csak egy próba. Egy pillanatra sem hagylak magadra. Még erősebben rángattam a karját. Mi van, ha bámulatos lesz?, mondtam. Nem, mondta. Köszönöm, de nem. Rám nézett, szeme, akár két kő. Megpaskolta a kezemet, és finoman kiszabadította a karját az ujjaim közül. A hórihorgas termete, ahogy még mindig a székbe nehezedett. De az is lehet, hogy rajtam segítene, mondtam. Összevonta a szemöldökét. Nem látom be, hogyan, mondta. Az ennivaló meg a kórház az nem ugyanaz. Megint lenézett a nyitott könyvre, hogy erőt gyűjtsön. Saját csecsemőkori énjének hosszas, nyomatékos méregetéséből. Alig tudtam visszatartani magam, nehogy kitaszigáljam abból a székből. Szerettem volna valahogy betuszkolni. Egy daruval lerakni őt oda. Erőszakkal. Olyan hihetetlen luxusnak tűnt a számomra, hogy neki van választási lehetősége, hogy ő többfelé is mehet, ücsöröghet a székében, gondolkozhat, latolgathat, nem lehet tudni, és soha nem is kell kiderítenie. A tiéd mind egy helyen van, mondtam kicsit gyámoltalanul. És?
A szék kartámaszának fonatát birizgáltam. Mázlista, mo ndtam. Összeszorította az ajkait, és a mázlista szó ide-oda pattogott körülöttünk, a nem megfelelő szó, mely semmit sem jelent. Rose, mondta határozottan. Még a bátyád kedvéért sem voltam képes bemenni oda, mondta. És azzal az ar ca ismét önmagába zárult. Igazat beszélt; amikor Joseph kórházba került, apa több mint egy órán át odakint ácsorgott az önműködő ajtó túloldalán, miközben megpróbálta megtenni azt az egy lépést. Csak próbálkozott és próbálkozott. Befelé menet elmentem mellette. Kezében egy könyvet tartott, mintha olvasna, hogy akik elhaladnak mellette, azt higgyék, van tennivalója. Nem tudtad, hogy az lesz az utolsó alkalom, mondtam alig hallhatóan. De ha tudtam volna is, mondta apa. Egy darabig együtt üldögéltünk az éjszakával, messziről halkan odaszűrődött a fékező és gázt adó autók hangja, ahogy a Santa Monica Boulevard sávjain suhannak ide-oda a szombat éjszakában. Az ablakokat holdfény döfte át. Én arra az utazásra gondoltam, amikor hosszú évekkel azelőtt a sürgősségire tartottunk, meg az orvosokra, ahogy ott álltak fölöttem, és azt mondták, hogy a számtól nem szabadulhatok meg. Fejemet a kartámaszra hajtottam. Szerintem, ha nekem is minden egy helyen lenne, mondtam, talán én is ugyanígy viselkednék. A karomra tette a kezét. A tenyere hűvös volt. Enni muszáj, igaz?, mondta. Igaz, mondtam. És amint ezt kimondta, a bátyám villant át az agyamon, mint egy madár az égen, és bár a gondolat csak félig-meddig öltött formát, az jutott eszembe, hogy az ételek csak ételek, ennivalók, amelyeknek határozottan van fülük meg farkuk, és én szabadon kiválaszthatom, hogy mit vagyok képes megenni, és mit nem. Hogy az apámé meg egy kórház, amit teljesen körbeautózhat, a nagypapa pedig mintha leginkább üzletekben szimatolt volna, de mi van, ha annak, amit Joseph nap, mint nap érzett, nem volt ilyesféle formája? Ha semmiképpen sem lehetett kitérni előle vagy változtatni rajta? Ha állandósult? Kinyújtottam a kezem, hogy megér intsem apámét. A szemével rám talált. Sajnálom, mondta kissé megtört tekintettel. Ő is megszor ította a kezemet, szemében az ijedt fény egy pillanatra fölerősödött, felragyogott, majd elhalványult. Szabad kezével az arcát dörgölte. Hű, mondta. Későre jár, mondta új hangon. Elengedte a kezem, és határozott mozdulattal a vállamra csapott. Ideje lefeküdni, mondtam föltérdelve.
Becsukta az albumot, de a kezét a vállamon hagyta, nem engedte el, és abban a kézben több szó volt, ahogy ott tartóztatott engem, kicsit több, mint amennyit el akart mondani. Olyan volt, mintha arra gondolt volna, hogy ha már egyszer úgyis valami nagy dolgot fedett fel, akkor akár mindent el is mondhat róla, amit csak tud. Megláttam benne az atléta késztetését, a sprinter ösztönét, hogy minden borzalmát beleadja abba az egyetlen pillanatba, hogy aztán lefeküdjön, és kialudja magából. Csak még valamit, mondta. Aznap te láttál valamit, igaz?, kér dezte. A holdfény egy sugara megvilágította az arcát. Mikor?, kérdeztem, pedig tudtam. Nem válaszolt. Fejemet továbbra is a szék karfáján nyugtattam. Igaz, mondtam. Nem akarom tudni, mit láttál, mondta, és a kisasztalra tette az albumot. Én csak egyvalamit akarok tudni. Rendben? Rendben, mondtam elhaló hangon. Vissza fog jönni?, kérdezte. Nem. Élénken bólogatott, mint aki már felkészült erre. Egy darabig még tovább bólogatott. Gondoltam, mondtam. Már túl régen történt. A homlokára szorította a kezét, mintha bent akarta volna tartani a gondolatot. Mondott neked valamit? Aznap a lakásában? Megkért valamire? A kórházban? Nem, mondtam. A lábával rugdalni kezdte a szőnyeget. Futócipőjének ezüst csíkjai csillogó szikrákat hánytak a holdfényben. Jól van?, kérdezte. Nem tudom, feleltem. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. Van valamilyen képessége?, kérdezte apa. Lehunytam a szemem. Van, mondtam. Neki is. Apám vagy egy félór án át a homlokát szorongatva rugdalózott. Rázkódott és hajladozott. Egész testében úgy löködte körbe a hírt, mintha egy flippergolyó pottyant volna bele, és most a csontjai meg az inai között pattogna ideoda. Túl sok lett volna ezt végignézni vagy rágondolni, úgyhogy inkább lecsukva hagytam a szemem, és aludtam egy kicsit. Amikor végül fölébredtem, a Hold már annyira leereszkedett, hogy friss fénysugár vetült a székre meg a kisasztalra, ahol megvilágította a fényképalbum aranyozott feliratát, amely úgy szólt, hogy Fényképalbum. Apám éberen ült, újra mozdulatlanul és nyugodtan. Feltápászkodtam a padlóról. Megköszöntem neki a beszélgetést jóéjt-puszit adtam neki. Azt hiszem, járok egyet, mondta felállva, aztán kisurrant az ajtón, ki a fehéren
világító ösvényre, amely mutatta az útját végig a járdán.
43
Vasárnap reggel gyalog mentem dolgozni a kávézóba. Szép májusi reggel volt, a levegő a szokottnál is tisztább, a csipkés San Fernando-hegység olyan részletességgel tűnt elő a messzeségből, mintha sosem találták volna föl az autót. Korán érkeztem; a La Lyonnaise ajtói még zárva voltak. Megkerültem a csupasz téglafalú raktárfrontot, néztem, hogy ugrándoznak a madarak a telefondrótokon, és addig kopogtattam hátul, amíg a Monsieur el nem forgatta az ajtógombot, hogy beengedjen. Tízre már vagy hét éhes ember gyűlt össze a kávézó előtt, és amikor az ajtó kinyílt, mindannyian befelé igyekeztek, hogy elfoglalják szokott helyüket a villásreggelihez. Odakint enyhe szellő fújdogált az óceán felől, és ezt a levegőt hozták be magukkal, amely átöblítette az éttermet. Három órán át mosogattam, a fejem az apámmal, meg George-dzsal, meg kórházakkal, meg tapaszokkal volt tele, és amikor az ezüstneműk áramlása valamelyest csillapodott, megkérdeztem a főpincért, hogy kaphatnék-e félórányi ebédidőt. Miután igent mondott, a változatosság kedvéért kijöttem a konyhából, és odamentem a borkóstoló pulthoz, ott leültem az egyik bárszékre egy nagy tokájú, jól megtermett férfi és egy vörös sálba burkolózó filigrán, sötét hajú nő közé. A Monsieur előjött a hátsó helyiségből, a keze fejével törölgette az arcát. Mimosa?, mondta, és levett egy pezsgőspoharat. Naná, mondta a tokás ember. Szeretnék megpróbálkozni az ételkóstolással, mondtam. A Monsieur félrebillentette a fejét. Szeme sarkából még mindig a késő reggeli kelésből való ráncok futottak szét. Ételkóstolással?, mondta. Egy pohár chardonnay-t kérek, mondta a vörös sálas filigrán nő. A Monsieur újabb poharat emelt le a falról, és a talpára állította. Megehetném itt az ennivalómat, és elmondhatnám, mit érzek benne?, kérdeztem kissé remegő hangon. A Monsieur vállat vont. Felőlem, mondta. Nem maga a mosogatólányunk? De, mondtam. Szép munka, mondta a Monsieur. Oltárian hangzik, mondta a férfi. Beszállhatok? A Monsieur kihúzta a dugót egy palack fehérborból, és megtöltötte a nő csillogó
poharát. Egy quiche-t kérek, mondtam. Quiche-t, visszahangozta a férfi. Mennyei. A vörös sálas nő orrát a borospoharába dugta, és pár percig így összpontosított. Hátulról a Madame bukkant elő, ahonnan a karamellizálódó hagyma illata sodródott ki hozzánk a pultig, akár a délidő, az édesség és az ipar üdvözlete, pár percig a fejüket összedugva beszélgettek a Monsieur-vel, aki egyik kezét könnyedén az asszony nyakszirtjén nyugtatta. Egy pincér bújt be a konyhába, ahonnan két kistányérral jött elő, rajtuk aranyszínű kéreggel borított sárga quiche-szeletekkel. A Monsieur kitöltött egy újabb pohár asztali bort, aztán elővette a New York Times vasárnapi keresztrejtvényét meg egy agyonrágcsált ceruzát. A pult mögött fölkapaszkodott a székére, és nekiállt, hogy végigolvassa a meghatározásokat. Ide mellém, ragadta meg a tokás férfi a saját tányérját. Odakint autók jöttekmentek a Vermonton, parkolóhelyekre araszoltak be. Lenéztem a quiche-emre, amelynek ro pogós aranybarna szélei voltak. Kezembe vettem a villámat. Mellettem a férfi sietősen rágta a falatját. Tehát... mondjuk meg, minek az ízét érezzük benne?, mondta. Persze, mondtam. Tojás, mondta. Tojásízt érzek. Felnevettem. A Monsieur a még mindig üres keresztrejtvényre szögezte pillantását. Na ja, mondta a Monsieur az újságoldalnak. Igaz, igaz. Még szép, hogy van tojás a quiche-ben. Ebben a borban pedig egy leheletnyi rózsa van?, szólalt meg mellettem a nő. Bekaptam egy falatot a quiche-ből, amelyet annyi melegséggel és arányérzékkel készítettek, és lenyeltem. Csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy a tojás Michigan-ből való, mondtam. A tokás férfi csücsörített a szájával. Most nem helymeghatározásról van szó, mondta. Újabb falatot tett a szájába. Tejszín, mondta. A székemet közelebb húztam a pulthoz. A Madame jött ki a konyhából, és megállt az ajtóban. Igen, mondta. A quiche-ben van tejszín. Igazából ez szerintem kávétejszín, mondtam. Nem is, mondta a Madame, de egy kissé elpirult. Á, mondta aztán. Maga az. A Monsieur felpillantott a keresztrejtvényéből. Ebédidőben vagyok, mondtam. A Madame zavartan bólintott. Tekintete az oldalfalr a siklo tt. Tudják, kétféle tejről van szó, mondtam ültömben előrehajolva. Az egyik teljes tej, Nevadából, azt hiszem, az enyhén mentás íz miatt, de van benne sima tej is,
Fresnóból. Hát, mondta a Madame. Visszalépett a konyhába, és hallottam, ahogy kinyitja a hűtőszekrényt, és kivesz belőle egy dobozt. A Monsieur akkurátusán beírt négy betűt a négyzetekbe. Quiche Lorraine, mondta az újságnak. Franciaország északkeleti régiójáról, Lotaringiáról kapta a nevét, már a tizenhatodik században is fogyasztották. Német hatásokat mutat. Sonka, mondta a vörös sálas nő. Ittam egy korty vizet. Biosertésből, tettem még hozzá. Észak-Kalifornia, mondtam. Ezt most találja ki, mondta a tokás. Igazam van?, kérdeztem. A Monsieur kuncogva forgatta a ceruzáját. Honnan tudja, hogy bio?, kérdezte. Az utóízéből, mondtam. Karcosabb. Valahonnan Modestótól keletre, mondtam. Fresnóból, mondta elismerően a Monsieur. Ahonnan a tej is, mondta. Van ott egy farmer, akit nagyon kedvelünk. Ben. A vaj francia, mondtam. Nem pasztörizált. A petrezselyem San Diegóból van. A petrezselyemtermesztő egy tökfej. Ezt is érzi benne?, kérdezte a vörös sálas nő. Abból, ahogy leszedték, feleltem. Durván csinálja. A Madame visszalépett a bárrészbe. Szép volt az a tejjel, mondta. Megnézte a frizsiderben? És mi van a szerecsendióval?, kérdezte a vörös sálas nő. A Madame bólintott, a nő meg elpirult. Az kemény dió lesz, mondta a Madame, és a köténye pántjával megtörölgette a szája sarkát. Az emberek sose gondolnak rá. A Monsieur egyenesen rám nézett, várt. Messziről való, mondtam. Indonéziából? Semmi különös. A tészta, mondta nagydarab férfi. Helyi, mondtam. Szerintem személyesen maga készítette. Én bizony, mondta a Monsieur. Személyesen. Tegnap este. Finom, mondtam. Miért a bor os pultnál esznek?, kérdezte a Madame. Tengeri só, mondta a vörös sálas nő. Maga még csak nem is eszik, mondta a tokás férfi. Ez itt egy ételkóstolás, mondtam. Bor kóstolás helyett. A külső kérge, merengett a férfi. A külső kérge... Bekaptam egy újabb falatot. Hagytam, hogy szép lassan a felszínre jöjjön az információ. A Monsieur abbahagyta a keresztrejtvényfejtést, éreztem, hogy most már engem figyel. Éberen. A felfokozott az érzés, amikor árgus szemekkel figyelik az embert.
A szakács egy kissé kiábrándult, mondtam. Mmm, mondta a borosüvegeknek dőlve a Madame. Mellettem a nagydarab férfi a szemöldökét törölgette egy szalvétával. A kiábrándultság nem hozzávaló, mondta. Ám az asszony egyenesen a szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét. Viszont a szakács imád vegyíteni, mondtam. Imádja a harmóniát, ahogy a megfelelő hozzávalókat összerakja. Imád elkeverni. Ez igaz, mondta bólogatva a Monsieur. A vörös sálas nő abbahagyta a pohara szagolgatását, és figyelt. Keverés közben volt egy kis kapkodás is, mondtam. Úgy nyolc perccel elsiette?, kérdeztem. Mellettem a férfi fölemelte a kezét. Vagy snidling?, kérdezte. Nyolc perccel, mondtam. Kergette a tatár? Talán négy, adta fel a Madame. A Monsieur elgondolkodva nézett föl a mennyezetre. Miközben a quíche-t készítette, azt tervezgette, hogy fölhívja Edithet. A lányunkat, mondta rám nézve. Emlékszel, Marie? A pult mögött a Madame a borosüvegeket igazgatta. Úgy festett, mintha az egyik palackot kivenné, aztán kicserélné egy másikkal ugyanabból a márkából. Olyan íze van, mint amit nyolc perccel elsiettek, mondtam. Edith bajban volt, mondta a Monsieur. Nem sikerült a japánvizsgája. A Madame letett egy üveget. Nekem nem tűnt nyolc percnek, mondta. Nyolc, mondtam. Pocsék a kandzsi írása, mondta a Monsieur. Öt perc, mondta a Madame. A Monsieur megvonta a vállát. Halvány mosoly ült ki az alsó ajkára. Egy árnyalatnyi szomorúság is van a szakácsban, mondtam. Ekkor már egyszer s mindenkorra letette a ceruzáját, és összehajtogatta a keresztrejtvényt. Valamennyiünkben, bólintott. Fészkelődni kezdtem a székemen. Újra összetekertem a szalvétámat. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy mindenestül kiteregettem a benyomásaimat. Be akartam mutatkozni olyanoknak, akikkel szerettem volna megismerkedni. Ennyi volt az egész. A másik oldalamon a vörös sálas nő már megint a tányéromat bámulta. A tésztakéreg lisztből, vajból és cukorból készült, mondta. Bingó!, mondta a Madame előrelépve. Megtört a varázs, a Madame kitöltött a nőnek egy ingyen félpohárnyi bort, a férfi végzett a quiche-ével, és széles kézmozdulatokkal a különféle szalonnákról kezdett regélni a Monsieur-nek. Én a helyemen maradtam. Miközben a Monsieur meg a
férfi nevetgéltek, a Madame kicsit közelebb lépett hozzám. Ezt hogy csinálta?, kérdezte erőtlen hangon. Fogalmam sincs, mondtam. Egyszerűen meg tudom csinálni. Két karját a pult fölé nyújtotta. Valaki mindkettejüknek kiszólt a konyhából, és ők már ugrottak is, hogy a többi vendéget is kiszolgálják, de én tudtam, hogy mi még nem végeztünk. Miközben várakoztam, a vörös sálas nő megkocogtatta a vállamat. Rám mosolygott. Helló, mondta. Mondtam neki, ügyes volt, ahogy kóstolás nélkül is ráhibázott a tésztára. Na most, maga ugye mindent tudott előre?, mondta. A retiküljében turkált, valamit keresett. Arca teljesen éber volt, a szeme úgy csillogott, mint egy kismadáré. Nem, mondtam. Maga nagyon jól informált, mondta a nő, rágógumi papírokat meg tollakat lökdösve félre. Rám hunyorított. A vörös sál valamit kiemelt az arcán, valami ótékony pírt. Kösz, mondtam. Körbetologattam az asztalon a szalvétámat. Ez csak úgy jön nálam, mondtam. A nő áhá! felkiáltással előhúzott egy névjegyet, és elém csúsztatta a pulton át. A neve állt rajta meg valami foglalkozás, amely valahogy az iskolákhoz kapcsolódott. Tehát maga ezt-azt meg tud állapítani az ételek alapján?, kérdezte. Le nem vette rólam a szemét. A szemem sem r ebbent. Igen, feleltem. Sok mindent? Igen, mondtam. Sokat. Akkor hívjon csak fel bátran, mondta, azzal már le is hámlott róla a szeleburdin találgató énje, keményen a szemembe nézett, és egyszeriben szépnek tűnt, szebbnek. Esetleg hasznát vehetném magának, mondta. A négy sarkánál fogva fölvettem a kártyáját. Tinédzserekkel dolgozom, mondta. Sarkon fordult, és kiment. Vissza sem nézett, de az a kártya egy kis téglalap alakú darab volt belőle. Zsebre vágtam. A bár addigra kiürült. A tokás férfi távozott, elvegyült a nappali forgalomban. A Monsieur és a Madame a pultnál szorgoskodott, rendeléseket szortíroztak, poharakat raktak el. A Madame most is az asztalokon tartotta a szemét, figyelt, de időközben megváltozott a dolog hangulata. A korábbi távolságtartásból most feszélyezettség és félénkség lett, mint amikor az első randevúra készülünk valakivel, akiről azt gondoljuk, hogy talán kedvelni fogjuk. A Monsieur a másik oldalról a bár elülső részébe jött. A kezét nyújtotta. Megráztam. Mi is a neve?
Rose, mondtam. Rose Edelstein. Nos, Rose Edelstein, mondta, alighanem az lesz a legjobb, ha most mind megyünk, és lehajtunk egy kávét. 44
Tehát szakács szeretne lenni?, kérdezte a Madame, miközben együtt odasétáltunk a kocsijukhoz. Még nem vagyok benne biztos, mondtam. Adjak magának főzőleckéket? Talán, mondtam. Csak szeretnék a közelében lenni, amikor főz. Ez így rendben van? Ez a legfőbb, mondtam. Ételkritikus? Én csak szeretnék még többet megtanulni róla, mondtam. Én nem jártam főiskolára. Engem az nem érdekel, mondta a Madame. Hány éves is? Huszonkettő, mondtam. Tud hagymát aprítani? Azt hiszem, mondtam. Na hát akkor, mondta, és a kocsija csomagtartójából piros hálóban egy zsák hagymát húzott elő. Akkor ezzel fogjuk kezdeni. 45
Amikor anyámat arról kérdezték, hová lett Joseph, ő azt válaszolta, hogy elutazott. Szerette ezt a szót, tele volt kereséssel meg irodalommal meg léleknemességgel. Néha azt mondta, az Andokban van, az ősi kultúrákat tanulmányozza. Máskor mélytengeri búvár lett valahol Ausztrália partjainál, vagy éppenséggel szörfös; anyám hangulatától függően hol meglovagolta a hullámokat, hol meg alattuk kutakodott. A bátyám nagyszülőktől való tőkéjét a bankban áttette egy magas kamatozású, kis for galmú számlára, ahol a pénz önmagát fialta. Ideje javát továbbra is a műhelyben töltötte, és egy ideig nagyon apró és komplikált dolgokat alkotott: fa golyófutamokat vagy pirulás szelencéket, hímzett virágokkal. Rafinált fa háromlábakat, amelyekre kis fakeret rakható. Az utcánkban kizárólag azért barátkozott össze az egyik kislánnyal, hogy egy kompletten berendezett babaházat készítsen, csakhogy az egy fiús lány volt, és amikor anyám meglátta az ő kosárlabdával palacsintává lapított, tökéletes pici hálószobaberendezését, leállította magát. Hetente kétszer én főztem rá. Együtt elővettük a receptkönyveket, ő leült, és az étteremről kérdezősködött, meg az asztalosszakma újításairól mesélt, miközben én módszeresen végigmentem A főzés örömei összes receptjén. Ragaszkodtam hozzá, hogy maradjon ülve, nincs szükségem segítségre, főzött ő már éppen eleget. A
kívülállók számára ez a jótékonykodásom ismét csak olyan színben tűnt föl, hogy én vagyok az ő rendes, nagyvonalú kislánya. Hónapokig csak előételeket ettünk, csak aztán tértem át a levesekre, a salátákra meg a főételekre. A túlságosan bonyolultnak tűnő recepteket kihagytam, anyám pedig kipécézte a kedvenceit, és már r endelt is tőlem. Vigaszra lelt abban, amit készítettem. Neki készítettem. Én csak keveset ettem, attól függően, hogy az adott napon mennyit voltam hajlandó elviselni. A belső egyensúlyok apránként, napról napra változtak. Amikor elérkezett a születésnapja, kókusztortát sütöttem neki krémsajtos bevonattal, aztán egymással szemben asztalhoz ültünk egy-egy hatalmas, lyukacsos szelettel. Nyolc, suttogta a tortám. Te még mindig legszívesebben visszamennél nyolcéves korodba, amikor még nemigen tudtál semmiről sem. Egy csésze kamillateát tettem eléje. Megköszönte, még mindig szép volt, a szemhéján lévő ráncokból most finom vonalak futottak szanaszét sugárirányban. Larry többé nem került szóba, és idővel a Joseph miatti folytonos pánikja is csendesült valamelyest, de én még mindig láttam rajta, hogy az egész homloka megfeszül, amikor eszébe jut, hogy a bátyám nem telefonál, hogy eljött a hívás ideje, mégsem szólal meg a telefon. Hová lett?, ez rángatta a szeme sarkát, ez remegtette meg a kezében a villát, és én csak azzal a tortával tudtam neki szolgálni: a félig üres, félig laktató tortával, amely az én saját lelki szemetemmel volt teli, és akkor ott együtt megettük azokat a szeleteket, miközben az asztalon a napfény stráfjai nyújtóztak végig. Eddig a legjobb, sóhajtott fel anyám a villáját nyalogatva. Aznap délután fejenként két szeletet ettünk. Még több teát ittunk. Csak hogy az időt húzzuk, ameddig lehet. Azt egyikünk sem hozta szóba, hogy elérkeztünk a szakácskönyv desszertes fejezetéhez, ami után már csak a mutató van. A tortát követően rendet csináltunk magunk után, mint máskor. Elöblítettük a tálakat. A tortaszedőt körülbástyáztuk az ezüstneművel. Anyám azt mondta, legközelebb esetleg süt nekem egy citromo s-csokoládés tortát, mire én gyengéden a vállára tettem a kezemet, és azt mondtam, hogy igazából én már nem is szeretem annyira a citromos-csokoládés tortát. Pedig valamikor szeretted!, mondta. Valamikor, mondtam. Nagyon régen. A szivaccsal körbetörölte a mosogató belsejét, hogy a maradék morzsától is megtisztítsa. Nem nézett rám, de én éreztem, ahogy belülről rázza a sírás, mintha amolyan fájdalomkaptár zúgna odabent. Ahogy a késeket meg a villákat visszatette a csöpögtető pohárba. Ahogy a szivacsot kifacsarta. Pár perc elteltével fölpillantott, hogy kinézzen a konyhaablakon. Néha, mondta, leginkább magának, úgy érzem, nem is ismerem a saját
gyerekeimet. Melléálltam, mintha hallgatóznék. Szorosan. Az ablakon beszélt kifelé. A virágládáknak, amelyekből árvácskák meg nárciszok bólogattak felénk a szürkületben. Ahová az utóbbi néhány évben intézte az eltűnt fiához szóló valamennyi védőbeszédét és kérdését. Csak úgy kiszaladt a száján, szerintem nem is gondolta komolyan; elvégre mindkettőnket egyedül szült meg, ő pelenkázott és etetett bennünket, ő segített a házi feladattal, ő csókolgatott és ölelgetett bennünket, belénk csöpögtette a szeretetét. Az, hogy valójában nem ismer bennünket, a legalázatosabb dolognak tűnt, amit anya csak beismerhet. A kezét beletörölte egy konyharuhába, miközben már visszafelé tartott a valóságba, ahol az ilyen gondolat nevetséges, értelmetlen, de én hallottam, ahogy ott álltam, és nagyon hosszú ideje ez volt az első dolog a szájából, amit mindenestül a magamévá tudtam tenni. Hozzáhajoltam, és arcon csókoltam. Mindkettőnk nevében, mondtam.
46
Az egyik munkahelyi ebédszünetemben átkocsikáztam, hogy találkozzak a vörös sálas nővel egy öreg kőépületben, amely a forgalmas autópályától keletre, a Franklinról nyíló egyik utcában volt beékelődve. Veszélyeztetett gyerekekkel dolgozott, és egy sárga jegyzettömbre mindent leírt, amit én mondtam. Majdnem elnevettem magam a dolog hivatalosságán, ahogy a sütiktől kezdve a fogjuk a vaníliáton át az ételekben lévő érzésekig nagy komolyan mindent papírra vetett. Elhatároztuk, hogy a gyerekek a következő héten majd készítenek egy-egy sütit, én pedig megkóstolom őket. Figyelmeztettem, hogy ezt nem fogom tudni gyakran megtenni. Amikor csak tudja, mondta, és ezt is leír ta. Nem túl gyakran. A munkahelyen Peter újabb sétára invitált. Cikcakkban szeltük keresztül a várost. Aznap este elhajtottam a kávézóba. A Madame és a Monsieur épp azzal foglalatoskodott, hogy kitalálják, mi kerüljön az étterem legújabb étlapjára, és a Madame vacsorára összeütött nekem egy gyors bagettes szendvicset húspástétommal és savanyú uborkával. A pikáns kis uborkák, amelyek nekem általában túl savanyúak voltak, aznap este apró felkiáltójelekként álltak a pástétom mögött. Pástétom! Pástétom! A kacsa?, kérdezte az orrát fintorítva. Remek, mondtam. A saláta? Bekaptam egy villára való fejes salátát. Mmm, mondtam.
Bio? Az, mondtam. Helyes, összecsapta a tenyerét. Nem voltam benne biztos, hogy igazat beszél, mondta. Jók az árai. Épphogy befejeztem, amikor a Monsieur jött elő a hátsó helyiségből egy lakattal. Szeretnénk, ha lenne egy szekrénye, mo ndta. Amiben a holmiját tarthatja. Majd megkapja a felszerelését, tette hozzá a Madame. És tartson itt egy kötényt meg egy váltás ruhát arra az esetre, ha mi elmennénk. A belvárosba. A piacra. Rendben, mondtam. A Monsieur nehézkesen a kezembe nyomta a lakatot. A használati utasítás füzetkéjével együtt. Már nem emlékszem, hogy működik, mondta. Elforgattam r ajta a tárcsát. Csak válasszon ki három számot, amit könnyen meg tud jegyezni, mondta. Rendben? Jól van? Forgattam a kezemben. Szabvány lakat volt, fekete előlappal, a számok között bevésett rovátkákkal. Mást is tehetek a szekrénybe?, kérdeztem tőle az elején lévő kört tapogatva. Persze, mondta a vállait felhúzva. Amire csak szüksége van. Azt szeretnénk, ha otthon érezné magát. Bementem, hogy hátul körülnézzek. Maga az étterem három helyiségből állt: a fő éttermi részből a bokszokkal, asztalokkal, meg a borospulttal, a konyhából és az éléskamra meg a többi ellátmány részére kialakított hátulsó tárolóegységből. Ebben a hátsó részben ürítették ki nekem a szekrénykét. Szabvány előszobaszekrény méret volt, a tetején fakonzollal, azon pedig egy kis polccal. Az ajtónyitón egy fémpánt volt, abba lehetett beakasztani a lakatot. Kimentem a kocsimhoz, miután a tárcsán beállítottam három számot. Kilenc, tizenkettő, tizenhét. Odahaza a vacsoránál elmagyaráztam a szüleimnek, hogy rész-munkaidőben a kávézóban fogok dolgozni, ahol valamilyen formában a főzésről fogok tanulni. Hogy lesz saját kuckóm. Rákérdeztem az összes holmira, amire szükségem lesz. Mindketten bólintottak, hogy vihetem. Ez még nem elköltözés, mondtam nekik. De már egy lépés. Közösen segítettek nekem bepakolni a kocsiba. Anyám azt mondta, ő szeretne lenni az első, aki megkóstolja az első hivatalos fogást, amit házon kívül főztem. Annyira büszkék vagyunk rád, mondta anya, és aztán ott álltak egymás mellett, amíg én elhajtottam, ajkukra a mosolyt mintha egy darab damillal varr ták volna föl. Miközben elhajtottam, dudáltam egyet, mire apám intett az egyik kezével.
A kávézónál könnyen ki tudtam pakolni a kocsit. Betettem a szekrénybe a kézitáskámat, egy fehér séfkabátot meg egy dobozra való tartalék konyhai eszközt és könyvet, amiket magamnak vettem. A nagyi tíkfa dobozát a hamvaival. Anyám tölgyfa ékszeres dobozát. A kötényét a páros cseresznyékkel, amit jutalmul kaptam tőle, miután készítettem neki egy serpenyős rostélyost. Egy vesszőből font, bársonyhuzatú zsámolyt, amit nem akartam áthúzva látni. Egy vízesést ábrázoló posztert feltekerve. Egy műanyag érettségi bojtot. A sarokba pedig egy összecsukható széket. 47
Két hétre visszatért, még azon a tavaszon, amikor rátaláltam. Súlyosan kiszáradva. Soványabban, mint valaha. Kékes színű bőrrel, beesett táskákkal a szemei alatt. Nem szólt, miközben az or vosok ide-oda forgatva vizsgálgatták. Amikor anya hason fekve talált rá a hálószobája padlóján, ő volt az, aki mentőt hívott, hogy bevigyék a Cedars-Sinaiba. Oda, ahol mindketten születtünk. Az első pár napban az intenzív osztályon feküdt, és amikor az életjelei stabilizálódtak, átvitték a hatodik emeletre, lábadozni. Apám lábai az önműködő bejárati üvegajtó előtt a földbe gyökereztek, úgyhogy fölhívta az összes specialistát, akit csak ismert, korábbi klienseit, a barátai barátait, teniszpartnereket, és mindenkit odacsődített, hogy derítsék ki, mi a baja a fiának. Aznap, amikor odamentem, apa kocsiját az egyik mellékutcában láttam parkolni, a kórház főhomlokzatától nem messze. Üres volt, ő pedig ott állt a bejáratnál, néhány yardnyira az automata ajtótól, könyvolvasásba merülve. Aznap különleges okom volt rá, hogy ott legyek. Meg sem álltam, hogy odaköszönjek neki. Az előző hétvége túlságosan zűrösnek ígérkezett ahhoz, hogy látogatóba menjek, így hát az iskolából vettem ki egy napot, és egy hétköznap sétáltam át teljesen egyedül. Menet közben megállás nélkül a fejemet törtem, közben elhaladtam az épület előtt, amelyben az öreg cukrászda működött, meg Elizáék háza előtt, még a sürgősségi előtt is, ahol évekkel azelőtt meg akartam szabadulni a számtól. Az előcsarnok önműködő ajtaján belépve a böhömnagy kerek szemüveget viselő nővértől megérdeklődtem Joseph szobaszámát: 714-es, mondta. Késő délelőtt volt, és a kórházban visszafogott légkör uralkodott, mintha nem is kórház lenne, hanem csak valami olyan hely, ahol az emberek az egészségügyeket intézik. Alig valami sietősség. Lassú pityegések meg kattogások. Lifttel mentem föl a hatodikra, egy rikító bíborvörös kosztümöt viselő nő társaságában. Szintén bíborvörösre festett körmei túlságosan hosszúak és karomszerűek voltak ahhoz, hogy megnyomja a liftgombokat, úgyhogy engem kért meg, nyomjam meg őket helyette. Persze, mondtam.
Ujjhegyeim alatt felgyulladt az ötös és a hatos. A hatodikon a nővérpultnál elmagyaráztam, hogy a bátyámat jöttem meglátogatni. A nővér, egy fekete nő tökéletesen formált orral és vörösre festett hajjal, azt mondta, hogy pillanatnyilag épp egy specialista vizsgálja, de nyugodtan megvárhatom. Nagyjából megmutatta az irányt, én pedig az ajtaja előtt, a folyosón találtam is egy ülőhelyet, ott várakoztam csöndesen, közben a nővéreket figyeltem, ahogy a számítógépeiken szorgoskodnak, meg a faliújságot, amelyen egy vörös színnel kinyomtatott hirdetmény az irányelvekben bekövetkezett változásokat taglalta, mellette unatkozó betegek színes rajzai a családjukról. Ültömben kicsit el is aludtam. Orvosok járkáltak ki-be Joseph szobájába. Odamentem az egyik közelben lévő ablakhoz, és naná, hogy apám kocsija ott volt a főhelyen, szinte pontosan Joseph szobája alatt. Anyám jött be, üdvözlésképpen arcon csókolt, nem tolt le, amiért hiányzom az iskolából, bement Joseph szobájába, és ott figyelmesen megállt. Aztán kiviharzott, és dobott egy búcsúcsókot. Naponta többször jött látogatóba. Újabb egy óra telt el. A délelőtt délutánba fordult. Egykor ebédet hoztam föl magamnak a menzáról, valami felejthető hamburgert, amit egy gyagyás sütött, aki híres szeretett volna lenni. A folyosón üldögélve ettem meg. Amikor végeztem, a szoborszerű orrú nővér jött oda hozzám. Tudod, bármikor bemehetsz, még ha bent vannak is az orvosok, mondta. Hiszen családtag vagy. Megráztam a fejemet. Szóda zümmögött a számban. Züm-züm. Köszönöm, de nem, mondtam. Egyedül szeretnék lenni vele. Visszament az asztalához, hogy megnézze a beosztást. Visszajött. Szép fülbevaló együttese volt csavart aranyszálakból, amelyek vele együtt mozogtak, mintha szélcsengő lógott volna a fülében. Azt mondta, hogy ha az orvos, aki most van bent, kijön, legalább félór áig senki más nincs hozzá beosztva. Köszönöm, mondtam. Megmondtam neki, hogy tetszik a fülbevalója. Adott egy magazint. Te nagyon türelmes vagy, mondta. Az utolsó betűig végigolvastam a divatmagazint, amelyből megtudtam, hogyan keretezhetem az arcomat a legelőnyösebben fru-fruval. Hogyan vágódhatok be a munkahelyen pozitív hozzáállással. Meleg volt a levegő az osztályon – for ró májusi délután volt, száraz, homokkal teli Santa Ana szél zizegett kelet felől, odabent pedig egyetlen árva ócska ventilátor forgott a sarokban, és fél gőzzel kevergette a szellőzőkből beáramló légkondicionált levegőt. Lehunytam a szemem, és azt gyakoroltam, hogy felismerem-e a mögöttem hallható pontszerű hangokat: a nővéreket, a szobájukban kuksoló többi beteget, a szakorvosokat, akik a bátyámra vonatkozó információkat mérlegelik. A cirkuláló hűvös levegőt, a ventilátort. Végre-valahára az utolsó doktornő is búcsúzásra emelte a hangját, kijött az
asszisztens nővére is, és amikor az összes különféle szakember továbbállt a következő betegéhez, és már senki sem tülekedett az ajtóban, fölálltam, és beléptem Joseph kórházi szobájába. Az ágya nyugat felé nézett, háta mögött az ablakon át napfény ömlött be, és csillant meg a padlón. Joseph a másik irányba nézett, de ahogy odahúztam egy széket az ágya széléhez, elfordította a fejét, hogy lássa, ki a következő, és amikor meglátta, hogy én vagyok az, a tekintete ellágyult. Soha életemben nem számítottam semmi ilyesmire. Egy darabig csak csöndben üldögéltünk ott együtt. Odakint egy repülő hasította az eget. Levélfúvók kavarták a leveleket a csatorna felé. Autók zúgtak a 3rd-ön és a San Vicentén. Egyszer csak elkezdtem megtölteni a teret, és meséltem neki a rendőrségi bejelentésről, a többiek reakciójáról, meg a róla, a sportszatyorról meg a bokorról szóló csoporte csopor telméletről, lméletről, és miközben én beszéltem, beszéltem, ő odanyúlt, odanyúlt, és megfogta megfo gta a kezemet. kezemet. A karja teli volt vol t dugdosva dugdosva csövekk csö vekkel. el. Nem Nem emlékszem még egy olyan o lyan alkalomra, amikor megfogta volna a kezemet, ráadásul most igazi figyelemmel kapaszkodott belé, szorongatták az ujjai. Azok a meleg, erős zongoristaujjai. Közelebb araszoltam a székemmel, egészen az ágy végéig. Szorosan fogta a kezem, és miközben beszéltünk, a hangja suttogássá halkult. Olyan beszélgetés volt, amit csak suttog suttogva va lehet lefolytat lefol ytatni. ni. Te vagy az egyetlen, aki tud róla, mondta. Olyan csöndesen, hogy egészen a szájához kellett tennem a fülemet, olyan csöndesen, hogy alig tudtam elcsípni a szavakat, elsuttogta nekem, hogy a szék a kedvence, azt a legkönnyebb megtartani. Hogy máskor meg ággyá változott, öltözőasztallá, asztallá, éjjeliszekrénnyé. Időbe telt, szinte folyamatosan gyakorolnia kellett. Amott lenni jó volt, de visszatérni rettenetesen nehéz. Rengetegféle változatot kipróbáltam, mondta. Különböző lehetőségekkel próbálkoztam. De a szék, mondta, az a legjobb. Miközben beszélt, lehunytam a szemem, hogy jobban halljam. A szinte megfoghatatlan szavait. Kezünkön napfény. A kórházi ágyra feszesen felhúzott lepedőből lepedőből friss fri ss mosodai moso dai fehér fehér ítőszer halvány illata illata áradt. Fájdalmas?, suttogtam. Nem, mondt mo ndta. a. Ujjai vékonyak és tör ékenyek voltak az enyéim enyéim alatt al att.. Tudsz Tudsz magadról, magadról , amikor odaát vagy? vagy? Nem, mondta. Amíg odaát vagyok, semmiről sem tudok. Az idő múlását érzékeled? Megrázta a fejét. Nem. Nem. A takaró az ágyán felmelegedett, az ablakon, ferdén besütő perzselő napsugártól. A késő délutáni fátyolos, verőfényes Los Angeles-i napsütéstől. Kinyitottam a szemem. A bőre még mindig nehéz volt, ahogy korábban is, mintha több óra préselődött volna az arcára, mint amennyinek értelme van, mintha ő maga lenne a
relativitás élő hasadása a földön álló óra és a világűrben lévő között. Nem volt sok időnk; nemsokára az apánk által idecsődített szakorvosok újabb hulláma érkezik, hogy a csipeszes írótábláikkal, a fémesen kattogó tollaikkal és a sztetoszkópjaikkal megálljának az ajtóban. Szóval, mondtam Joseph. Egy szívességet kérek tőled. Mellettünk gépek zümmögtek. Odakint egy nővér ment el az ajtó előtt puha lépt gumitalpain. Joseph válaszképpen könnyedén megszorította a kezemet. Rendszerint nemigen lehetett őt megkérni semmire sem, az én bátyámat. Igazából nem is kértem őt soha semmire. Egyszer az iskolában átküldte hozzám George-ot, de éveken át hiába rimánkodtam neki, hogy játsszon velem, és csak akkor adta be a derekát, ha az anyám vesztegetésként valami új tudományos könyvet ígért neki. Egyetlenegysze Egyetlenegyszerr fordult for dult elő, hogy hog y önként megölelt, évekkel évekkel azelőtt, azelőtt, aznap, aznap, amikor a számmal összefüggő rohamom után a sürgősségiről hazajöttem. Saját elhatározásunkból sohasem lógtunk vagy ettünk együtt, és nem beszéltünk telefonon. Időnként biztosra vettem, hogy a nevemet is elfelejtette. De most visszaszorítottam a kezét, és a párna sarkára szegezett lesütött szemmel, tekintetemmel a szegélyvonalat követve elmondtam neki, hogy egy vonalat rajzoltam a székre. Arra kértem, hogy a jövőben csakis azt a széket használja. Nem másikat. Nem másik bútor t. Azt. Azt. Hog Hogyy bármi bár mi is i s történik, tör ténik, én tudjam. tudjam. Csak egy golyóstollal húzott vonal, mondtam. De könnyű észrevenni. Közelebb hajoltam. A szíve egy zöld körben emelkedett és süllyedt a mellettünk álló monitoron. Kérlek, mondtam. Még mindig lágy lág y tekintett tekintettel el nézett a szemembe. Hallasz engem, Joe?, kérdeztem. Igen. És érted is? Értem. Megteszed? Kezét az enyémre szorította. Meg, mondta. Hazafelé apám kocsija mellett haladtam el. Akkorra már a vezetőülésben ült, fejét súlyosan a mellkasára billentve aludt. Egy közeli bokorról leszakítottam egy kaméliát, és a szélvédőjén hagytam. Hazafelé indultam, egyedül. Az egyik magazinban megjelent egy riport. Egy aprócska szigetről Kalifornia középső részével szemben, ahol csak maroknyian élnek. A sziget szélén rengeteg ruganyos, ízletes kérgű fa nő, csakhogy a madarak teljesen ellepték őket, és ezt csak nagyon kevés élte túl. Különösen egyikük érdemelt említést – egy öreg, elegáns
pálmafajta, egy gyönyörűség. Ez nőtt a legközelebb a sziget széléhez, és szívós gyökerei meg hatalmas törzse ellenére sem tudott ellenállni a csőrök, a talajerózió, az időjárás meg a gyökérzetét pusztító ürgelyukak folytonos hatásának. Gyökerestül kidőlt, és az óceánba zuhant. A riport a szigetről szólt. Az állatokról, a fafajtákról meg a fesztiválokról. A fogorvosnál olvastam, miközben fogkő-eltávolításra várakoztam. A második körben, egy kicsit följebb álló fák közül is sokat elleptek az állatok, de némelyikük dacolt velük – ott, ott kellő egyensúlyban volt a napfény és az árnyék, a gyökerek mélyebbre fúródhattak, és a madarak sem voltak annyian, és azon a környéken az egyik fa úgy maradt életben, hogy oldalsó irányban girbegurba ágakat növesztett. növesztett. Ér Ér dekes fa volt vol t ez, amelyhez a szigetlakok szig etlakok megjeg meg jegyzéseket yzéseket fűztek. fűztek. A túlélés szimbólumát látták benne, ahogy olyan drasztikusan az oldalára dőlt. Ennek a fának a terebélyes ágai alatt tartották a nyári fesztiváljukat, és sok esküvőre is a legvastagabb ág alatt került sor, ahol a könnyes esküvésekre a termékenység üzenetei szállingóznak. És húszyardnyival beljebb? belj ebb? A többi fa szálegyenesen szál egyenesen nőtt nő tt.. Ott Ott rengeteg reng eteg hely volt vo lt a bonyolult gyökérzetek számára. A madarak leszálltak és tovaröppentek. Az ürgelyukaktól nem omlott be a föld. A fák erősek voltak, betöltötték funkciójukat. Árnyékot adtak, adtak, oxigént oxi gént termeltek. termel tek. Annyira más ez, mint az, hogy én a gyárakból meg árusító automatákból való ételeket imádtam enni? Hogy felsős koromban a szó szoros értelmében az egyik automata előtt a saját valóságos térdemen, imahelyzetben, lehajtott fejjel kaptak rajta, amint épp hálát rebegek a kis fémrácsnak, ahol a zacskók csúszdázás után landoltak? Az iskolában őrjáratozó biztonsági őr rám nevetett. És még azt hittem, hogy én aztán szeretem az Oreost, vihogott. Én imádom, mondtam ünnepélyesen, és megragadt megr agadtam am a zacskót. zacskót. Szerelmes vagyok belé, mondtam. Akkoriban tizenkettő lehettem. El sem tudtam képzelni, hogyan lehetnék meg egész nap a nélkül az iskolai automata nélkül; minden áldott este hálaimát mondtam érte, meg azért is, aki feltöltötte, meg aki megvette. Annyira más ez, mint kiválasztani az összecsukható széket, azzal a különbséggel, hogy az én választásom azt jelentette, hogy itt maradhatok a világban, az övé meg, hogy nem? Köszönetnyilvánítás
Ezer köszönet a Szeplőtelen Szív Központnak és a Yaddo vezetőségének, valamint bölcsességükért és rengeteg segítségükért az alábbiaknak: Bill Thomas, Henry Dunow, Melissa Danaczko, Alice Sebold, Glen Gold, Miranda Jung, Mike Jung, Suzanne Bender, Clifford Johnson, Harold Meltzer, Meri Bender és tánc “Quartet”-je, David Bender, Karen Bender, Brian Albert, Phil Hay, Julié Reed, Lori
Yeghiayan, Helen Desmond és Mark Miller.
Table of Contents Első rész Ennivaló 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Második rész Joseph 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 Harmadik rész Alkonyat 29 30 31 32 33 34
