Ahdieh, Renee_02.Rozsa es tor.pdf

Renée Ahdieh

Rózsa & tőr

Ventus Libro Kiadó

Tartalom

PROLÓGUS HAZUDIK A VÍZ MINDIG A HAZUGSÁG NYELVE AZ ÁTLÉPETT HATÁR VILÁGOK KÖZÖTTI ÁTJÁRÓ A BÖLCS HOLTIG TANUL A PILLANGÓ ÉS A KATONA EGYETLEN CSEPP SEM A SZIRMAIT BONTOGATÓ RÓZSA A TŰZ HATÁRTALAN EGY IFJÚ A TENGERNÉL ROM ÉS PUSZTASÁG AZ EGÉR HADBA SZÓLÍT TÖKÉLETES EGYENSÚLY EGYSZER ÉS MINDENKORRA A SZÁRNYAS KÍGYÓ A TÜKÖR SÖTÉT OLDALA SZEMFÉNYVESZTÉS ÉS CSELSZÖVÉS MEGSEBZETT SZÍV EGY FIVÉR ÉS EGY OTTHON KUDARC MINDEN ÉLŐ HATALOM KÖZT A LEGERŐSEBB ÉLET ÉS HALÁL EGY KÖNYV LAPJAIN A HOMOKKŐ PALOTA A TIGRIS ÉS A SÓLYOM AZ ÉGŐ BANYÁNFA A REPÜLŐ KÍGYÓ FEJE TÚLERŐVEL SZEMBEN

A FEHÉR KAGYLÓ ÁRMÁNY, HAZUGSÁG ÉS ÁRULÁS VÁRATLAN LÁTOGATÓK AMARDA KAPUI A RÓZSA A TŐR A SZERETET HATALMA EPILÓGUS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Impresszum

A nővéreimnek: Ericának, Elaine-nek és Sabaának – ez a könyv nem létezne nélkületek. És Victornak is, mindig.

„A rózsa legbecsesebb esszenciája a tövisében rejlik.” Dzsalál ad-Dí n Rúmi

PROLÓGUS ÉS HÁROMNEGYED VOLT A LÁNY TIZENEGY . Utóbbi háromnegyed akkor váltÉVES igazán jelentőssé, amikor az apja ma reggel egy rendkívül fontos feladatot bízott rá. Elcsigázott, gondterhelt sóhajjal feltűrte hát rongyos ingujját, majd még egy ókora lapát poros törmeléket emelt a közelében álló talicskába. – Túlságosan nehéz! – panaszkodott nyolcéves öccse, miközben éppen egy újabb, hamuval belepett omladékot próbált elmozdítani egykori otthonuk romjaiból. Görcsös köhögésben tört ki, amikor sűrű koromfelhő szállt fel a megszenesedett maradványok közül. – Hadd segítsek! – A lány éles csattanással ledobta kezéből a lapátot. – Nincs szükségem segítségre! – Jobb lenn e, ha együtt dolgozn ánk, máskülönben nem sikerül eltakarítanunk minden törmeléket, mire Baba hazatér. – A lány két kezét ökölbe szorítva a csípőjére tette, majd megrovó tekintettel meredt az öc csére. – Nézz csak körül! – A fiú reménytelenül a magasba lendítette a kezét. – Soha nem tudunk mindent eltakarítani innen! A lány követte pillantásával az öccse mozdulatát. Házuk agyagfalai szétszakadtak. Összetörtek. Megszenesedtek. A tetőn óriási lyuk tátongott az égre. A szánalmas, szürke égboltra. Amely alatt hajdanán egy büszke és pompás város magasodott. A déli nap korongja elrejtőzött Rej beomlott háztetői mögött.

Fénnyel és sötétséggel árnyakat a kövekre és aa megperzselt márványra.vegyes Helyenként mégvetett mindig parázslott

törmelékek kupaca, kíméletlen emlékeztetőjéül az alig pár napja rájuk szakadt pusztításnak. A fiatal lány tekintetébe hirtelen keménység költözött, és közelebb lépett az öccséhez. – Ha nem akarsz segíteni, inkább odakinn! De éna dolgozom tovább. Valakinek muszáj. – Újravárj a lapátért nyújtotta kezét. A fiú nagyot rúgott a lába mellett lévő kőbe. A kő végiggurult a döngölt földpadlón, mígnem egy kapucnis idegen lábába ütközött, aki házuk hajdani ajtajának maradványai között állt. A lány erősebben megmarkolta a kezében tartott lapát nyelét, és elengedte az öccse karját. – Segíthetek valamiben…? – Egyszer csak elakadt a hangja. Az idegen fekete rida köpenyét ezüst- és aranyfonállal készített hímzések díszítették. Kardjának markolatán finom vésetek és drágakövek ékeskedtek, szandálja pedig a legfinomabb borjúbőrből készült. Nem holmi közön séges zsivány volt. A fiatal lány bátran kihúzta magát. – Segíthetek valamiben, szahib? – kérdezte. Amikor az idegen férfi nem válaszolt azonnal, a lány magasabbra emelte a lapátját, homloka ráncokba szaladt, szíve őrülten kalapált. Az idegen kilépett a roskatag ajtófélfa alól. Hátravetette köpenye kapucniját, majd könyörgő mozdulattal felemelte két, kifelé fordított tenyerét. Gesztusai megfontolt óvatosságról tanúskodtak, hihetetlen kecsességgel mozgott. Lassan kilépett egy halvány fénysugárba, és a lány akkor megpillantotta az arcát először. Az idegen fiatalabb volt, mint amilyenre számított. Nem lehetett több húszévesnél.

Csaknem gyönyörű vonásai voltak, finom arcán azonban túlságosan is kemény és komor kifejezés tükröződött. A kezére hulló napsugár egy különös tényt fedett fel, amely igencsak éles ellentétben állt az idegen elegáns megjelenésével: mindkét tenyerén kivörösödött és felhasadt a bőr – a kemény munka bizonyítékaként. Fáradt tekintete az arany színében ragyogott. A lány már korábban is látott egyszer hasonló szempárt. Egy oroszlánt ábrázoló festményen. – Nem akartalak megijeszteni – szólalt meg halkan az idegen. Pillantása végigsiklott az egyszobás kis otthon romjain. – Beszélhetn ék az édesapátokkal? A lány szívét ismét gyanakvás szorította öss ze. – Apám… nincs most itthon. Elment, hogy sorban álljon építőanyagokért. Az idegen bólintott. – És az édesanyátok? – Már nem él – válaszolta a fiú, nővére háta mögül. – Rázuhant a tető a viharban. És meghalt. – Hangjában olyan merészség csendült, amely a lány szívéből hiányzott. Az ifjúság mohó kihívása. Az idegen arca egy pillanatra még jobban elkomorult. Elfordította a tekintetét, kitárt keze lehanyatlott az o ldala mellé. Egy szempillantással később a férfi újra a két gyermekre nézett, rezzenéstelen tekintettel, jóllehet keményen ökölbe szorított kezén elfehéredtek a csontok. – Akad esetleg még egy lapátotok? – Neked ugyan miért van szükséged lapátra, gazdag ficsúr? – A lány öccse egyenesen az idegen elé masírozott, minden egyes csupasz talpú lépésében leplezetlen vád sejlett. – Kamjár! – A lánynak még a lélegzete is elakadt döbbenetében, és kezével gyorsan a fiú rongyos kamisza után

kapott. Az idegen pislogva nézett le az öccsére, majd lekuporodott a döngölt földpadlóra. – Tehát Kamjár a neved? – kérdezte a férfi, szája sarkában alig látható, A fiú halvány dacosanmosollyal. egy szót sem szólt, habár alig bírt a magas idegen szemébe nézni, még ebben a jóval előnyösebb, módosított helyzetben is. – Én… bocsáss meg, szahib! – dadogta a lány. – Az öcsém kissé szemtelen. – Nem szükséges bocsánatot kérned. Igazság szerint még értékelem is a szemtelenséget, amikor a megfelelő személytől érkezik. – Ezúttal az idegen arcán már valódi mosoly ragyogott fel, korábban kemény vonásai észrevehetően ellágyultak. – Igen – vágott közbe a fiú. – Kamjárnak hívnak. Na és neked mi a neved? Az idegen férfi egy pillanatig habozott, és a fiú arcát fürkészte. – Kálid. – Mire kell neked egy lapát, Kálid? – szegezte neki a fiú ismét a kérdést. – Szeretnék segíteni nektek rendbe hozni a házat. – Ugyan miért? – Mert ha segítünk egymásnak, gyorsabban el tudjuk végezni a feladatainkat. Kamjár lassan bólintott, azután félrehajtotta a fejét. – De hát ez nem is a te házad! Miért is érdekelne téged? – Mert Rej az otthonom. És Rej a ti otthonotok is. Ha történetesen segíteni tudnál rajtam, amikor éppen rászorulok, nem akarnád te is megtenni? – De igen – vágta rá Kamjár tétovázás nélkül. – Segíteni akarnék.

– Akkor ezt is tisztáztuk. – Az idegen felállt. – Hajlandó vagy osztozni velem a lapátodon, Kamjár? A délután hátralévő részében mindhárman együttes erővel dolgoztak, eltakarítsák padlóról Aa lány megszenesedett fadarabokat hogy és a vízzel átitatott atörmeléket. továbbra sem árulta el nevét az idegennek, és nem is szólította másként, csakis szahibnak, míg Kamjár úgy bánt a férfival, mintha régen elveszettnek hitt barátja volna egy közös ellenséggel szemben. Amikor az idegen vizet adott nekik, és megosztott velük egy darab lavas kenyeret, a lány tisztelettel fejet hajtott, majd hálás köszönete jeleként a homlokához érintette az ujjait. Mélyen elpirult, amint a majdnem gyönyörű idegen szó nélkül viszonozta a mozdulatot. Hamarosan a nap véresen sötét éjszakába fordult. Kamjár behúzódott az egyik sarokba, és állát a mellkasához szorítva lassacskán lehunyta a szemét. A férfi éppen az utolsó megmenthető fadarabokat rakta halomba az ajtó mellett, majd lerázta a port hosszú rida köpenyéről, és ismét a fejére húzta a kapucniját. – Köszönjük – mormolta a lány. Tudta jól, hogy legalább ennyivel tartozik a seg ítségért. Az idegen hátrapillantott rá a válla fölött. Azután benyúlt a köpenye mélyére, és elővett egy apró erszényt, amelyet vékony bőrzsineg zárt össze. – Fogadd el, kérlek! – Nem, szahib – rázta meg fejét a lány. – Nem fogadhatom el a pénzedet. Máris bőségesen kaptunk a nagylelkűségedből. – Nem sok ez a pénz. Szeretném, ha elfogadnád. – A férfi tekintete, amely eleinte fáradtnak látszott, mostanra mélységes kimerültséget sugárzott. – Kérlek!

Abban a pillanatban olyan kifejezés tükröződött az arcán, elrejtve a reszketeg árnyak sötét színfalai mögött, a levegőben kavargó hamu és por szemcséin túl… A lány olyasmit vélt megpillantani a férfi vonásain, amely mélyebb tanúskodott, mint valaha. is megérthetné. Elvetteszenvedésről a parányi erszényt az idegen kezéből – Köszönöm – suttogta hálásan a férfi. Mintha neki lett volna szüksége a segítségre. – Siva – mondta a lány. – Sivának hívnak. Egy pillanatra döbbent hitetlenség villant fel az idegen szemében, majd éles vonásai egyszer csak kisimultak. Békesség ömlött el az arcán. – Hát persze. – Mélyen meghajolt, kezét a homlokához emelve. Habár a lány teljesen összezavarodott, sikerült viszonoznia a tiszteletteljes mozdulatot, és ujjai végigsimítottak a homlokán. Amikor újra felnézett, Kálid már be is fordult a ház sarkán. Lassan eltűnt az éjsz aka egyre sűrűsödő sötétjében.

HAZUDIK A VÍZ EGY GYŰRŰ VOLT CSUPÁNrengeteget . neki. Mégis jelentett Sok vesztenivalót, amiért érdemes küzdeni. Sahrazád a beáradó fénysugárba emelte kezét. Az egyszerű aranygyűrű kétszer felvillant, mintha emlékeztetni akarná a homoktengeren túli, messzi párjára. Kálid. Sahrazád gondolatai Rej városának márványpalotájára terelődtek. Kálidhoz. Remélte, hogy éppen Dzsalállal van, vagy a nagybátyjával, Rej sahrabánjával. Remélte, hogy nincs egyedül. Aggodalmak között hányódva. Gyötrődve… Miért is nem vagyok mellette? Sahrazád szorosan összepréselte az ajkát. Mert amikor legutóbb Rejben voltam, ártatlan emberek ezrei lelték halálukat. Nem is térhet vissza, amíg meg nem találja a módját, hogyan védelmezheti meg a népét. A szerelmét. És hogyan törheti meg a Kálidot sújtó rettenetes átkot. A sátra előtt egy kecske boldog tudatlanságban mekegni kezdett. Sahrazád egyre növekvő ingerültséggel lehajította magáról rögtönzött takaróját, és az ágya mellett heverő tőr után nyújtotta a kezét. Üres fenyegetés volt csupán, de tudta jól, hogy legalább az i rányítás látszatáért küzdenie kellene.

Mintha csak gúnyolódna, egyre harsányabbá vált odakinn a fülsértő hangzavar. Talán… csengettyű szól?

A bosszantó bestiának csengő lóg a nyakában! A csörömpölés és a mekegés pedig gondoskodott róla, hogy képtelen legyen tovább aludni. Sahrazád ingerülten felült, markába szorítva a tőr díszes markolatát… Azután elkeseredett kiáltással rögtön vissza is hanyatlott szúrós gyapjú fekhelyére. Nem mintha egyébként is aludni tudnék. Ilyen távol az otthonától. Messze attól a helytől, ahová a szíve húzta. Nagyot nyelve igyekezett legyűrni a torkát szorongató gombócot. Hüvelykujja végigsimított a két, keresztbe tett karddal ékesített gyűrűn… Azon a gyűrűn, amelyet Kálid húzott az ujjára, alig két héttel korábban. Elég! Semmi haszna az efféle ostoba tépelődésnek. Ismét felült, és szemügyre vette új környezetét. Irza fekhelye takaros rendben hevert a kicsiny sátor egyik oldalán. Húga valószínűleg már órák óta ébren van, kenyeret süt, teát főz, és a nyavalyás kecske szakállát fonogatja. Sahrazád arcán halvány mosoly futott át, nyomorúságos helyzete ellenére is. Kimerültsége hirtelen legyűrte a félhomályban, amint széles derékpántjába rejtette a tőrét. Testének minden izma fájdalmasan sajgott a napokig tartó kemény utazás és az álmatlan éjszakák fáradalmai után. Három, aggodalommal teli éjszaka. Három éjszakán át menekültek a lángba borult városból. Válaszok nélküli kérdések kiapadhatatlan forrása volt ez az idő. Három végtelen éjjelen át aggódott az édesapjáért, akinek meggyötört teste még nem gyógyult fel a kínokból, amelyeket a Rej határain túli hegytetőn szenvedett el. Sahrazád mélyet lélegzett.

Különös volt a levegő ezen a helyen. Száraz és csípős. Lágy fénysugarak törtek be a sátor szegélyein. Finom, leheletvékony porréteg borított be minden felületet, mintha a sátor kicsiny világát gyémántporos sö tétségből alkották volna. Az egyik ésoldalon asztalka állt,számú a tetején porcelán vizeskancsó réztál. egy Sahrazád csekély tulajdontárgya mellette hevert, becsomagolva a viharvert szőnyegbe, amelyet több hónapja kapott ajándékba Músza Zaragozától. Sahrazád letérdelt az asztal elé, majd feltöltötte a tálat vízzel, hogy megmosakodjon. A víz langyos volt, de tiszta. Tükörképe meglepő módon nyugodtnak tetszett, amint visszatekintett rá. Nyugodt volt, mégis torz. Olyan lány arca, aki mindent elveszített egyetlen éjs zakán. Mindkét kezét óvatosan a vízbe csúsztatta. Bőre sápadtnak és lágynak látszott a felszín alatt, nem a szokásos bronzszínben fénylett. Oda szegezte a tekintetét, ahol a vízfelszín találkozott a levegővel; a különös vonalra, amelynek varázslatával mintha keze egy másik világba került volna a víz alatt… Egy olyan világba, amely lassabban forog, és történeteket mesél. Hazudik a víz. Paskolt egy kevés vizet az arcára, nedves ujjait végighúzta hosszú haján. Azután felemelte a közelében álló kis faládika tetejét, és vett egy csipetnyit a belsejében rejlő őrölt menta, fehér bors és finomra tört kősó keverékéből, hogy megszabaduljon az alvás utáni kell emetlen lehelettől. – Hát már ébren vagy! Amilyen későn érkeztetek meg tegnap éjjel, igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen korán felkelsz. Sahrazád hátrafordult, és megpillantotta Irzát a sátor nyitott ajtajában. A sivatag sziporkázó fénye sziluettbe foglalta húga

karcsú alakját. Irza elmosolyodott, pajkos, csintalan vonásai élesen kirajzolódtak. – Régen sohasem keltél fel reggeli előtt. – A lány bebújt a sátorba, sátorlapot.gondosan becsukva maga mögött az ajtót takaró – Ugyan ki képes aludni, amikor az a nyomorult kecske az ajtaja előtt rikácsol? – Sahrazád játékosan vizet spriccelt a húgára, hogy elhárítsa a kérdések köz elgő áradatát. – Farbodra gondolsz? – Nevet is adtál a kis bestiának? – vigyorgott Sahrazád, és nekilátott fonatba rendezni hajának g ubancos fürtjeit. – Tulajdonképpen nagyon is aranyos – ráncolta Irza a homlokát. – Igazán adhatnál neki egy esélyt. – Légy szíves, mondd meg a drágalátos Farbodnak, hogy… amennyiben ragaszkodik a kora reggeli torokköszörüléshez… kedvenc étkem a kecskepörkölt, mégpedig gránátalmaszósszal és kandírozott dió val körítve. – Persze! – Irza előkotort egy hosszú zsineget gyűrött szirvál nadrágja zsebéből. – A világért sem szeretnénk megfeledkezni róla, hogy már egy királyi fenség jelenlétét élvezhetjük. – Azzal szépen Sahrazád fonatának végére kötötte a zsineget. – Figyelmeztetem Farbodot, hogy ne ingerelje tovább Koraszán dicsőséges kalifájának asszonyát. Sahrazád a válla fölött hátrapillantott Irza világos szemébe. – Nagyon megnőttél – állapította meg csendesen. – Mikor nőttél meg ilyen n agyra? Irza mindkét karjával átölelte nővére derekát. – Hiányoztál – suttogta halkan. Ujjainak hegye súrolta a Sahrazád övébe dugott tőr hátrahúzódott. – Miért viselsz…

markolatát,

mire

riadtan

– Baba ébren van már? – érdeklődött Sahrazád túlságosan derűs mosollyal. – Elvinn él hozzá? A vihar éjszakáján Sahrazád fellovagolt Tarikkal és Rahimmal egyNem hegytetőre, hog y megkeressék az apját. volt felkészülve arra, amit ott találtak. Dzsahandár al-Kajzurán egy ősrégi, bőrkötéses könyv körül összegömbölyödve feküdt egy pocsolya mélyén. Csupasz keze és lába csúnyán megégett. Vörös volt, horzsolások és sebek borították. Haja is csomókban hullott. Az eső összegyűjtötte a sárban, és a nedves kőhöz préselte a szálakat, akárcsak sok más elhagyott, félredobott holmit. Húga tarka lova már régen halott volt. Elvágták a torkát. A vér patakokban ömlött a nyakán ejtett, kegyetlen sebből. Sárfolyam és sodródó hamu egyesült a bíborvörös áradatta l, hátborzo ngató, csipkézett mintát festve a hegyoldalra. Sahrazád sohasem fogja elfeledni apja kuporgó testének képét a vörös és szürke magaslaton. Amikor megpróbálta lefejteni Dzsahandár ujjait a könyvről, apja egy olyan nyelven kiáltott, amelyet Sahrazád még sohasem hallott a szájából. Apja szeme kifordult, szempillája lecsukódott, és nem is nyitotta ki újra, egyetlenegyszer sem az elmúlt négy napban. S ameddig meg nem teszi, Sahrazád nem hajlandó mozdulni mellőle. Tudni akarta, hogy az édesapja biztonságban van. S meg kellett tudnia, mit művelt. Akármit – vagy éppenséggel akárkit – hagyott is hátra Rejben. – Baba? – szólt Sahrazád halkan, amint letérdelt apja mellé a kicsiny sátorban.

Dzsahandár megborzongott álmában, ujjai erősebben kulcsolódtak az ősrégi kötetre, amelyet továbbra is a karjában szorongatott. Még öntudatlanul sem volt hajlandó elengedni a könyvet. Egyetlen árva lélek sem érhetett hozzá. Irza felsóhajtott. Lekuporodott Sahrazád mellé, majd átnyújtott neki egy pohár vizet. Sahrazád apja cserepes szájához tartotta a folyadékot. Türelmesen várt, mígnem megérezte, hogy Dzsahandár lassan kortyol belőle. Érthetetlenül mormogott magában, azután ismét oldalra fordult, még mélyebbre rejtve a könyvet a takarója alá. – Mit tettél ebbe? – kérdezte Sahrazád a húgát. – Finom illata van. – Csak pár friss mentalevelet és mézet. Meg egy kis teafüvet és tejet. Azt mondtad, hogy napok óta egy falatot sem evett. Úgy gondoltam, talán seg íthet – vont vállat Irza. – Pompás ötlet! Nekem is eszembe juthatott volna. – Ne ostorozd magad miatta! Nem illik hozzád. És… már így is éppen eleget tettél. – Irza tizennégy évét meghazudtoló bölcsességgel beszélt. – Baba hamarosan fel fog ébredni. Egyszerűen… tudom. – Az ajkába h arapott, hangjából hiányzott a meggyőződés. – Nyugalomra van szüksége a sebei gyógyulásához. És időre. Sahrazád egy szót sem szólt, miközben szemügyre vette apja kezén a hólyagos égési sebeket a lilás és rikító vörös zúzódások mellett. Vajon mit művelhetett a vihar éjjelén? Mit követtünk el? – Enned kellene valamit. Alig vacsoráztál, amikor múlt éjjel megérkeztetek – s zakította félbe Irza a n ővére gondol atait. Mielőtt Sahrazád tiltakozhatott volna, Irza kivette kezéből a vizespoharat, talpra állította, és kirángatta az apja sátrán túli dűnék közé. A sivatagi levegőben sülő hús finom illata terjengett,

fejük fölött céltalanul gomolyogtak a füstfellegek. A selymes homok elárasztotta Sahrazád lábujjait, alig tudta elviselni a szemcsék perzselő forróságát. A nap kíméletlen sugarai mindent elhomályosítottak. Menet közben a lányvette lopvaa körbepillantott a badavi törzs táborában, szemügyre többnyire mosolygó emberek sürgését-forgását, akik gabonával teli kosarakat és batyukba bugyolált holmikat cipeltek egyik sarokból a másikba. A gyerekek boldognak látszottak, habár lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni a fegyverek csillogó sokaságát a cserződő állatbőrök árnyékában – kardokat, fejszéket, íjakat és nyílvesszőket. Lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni őket, és vitathatatlan üzenetüket… Háborúra készülődnek. „S elveszem tőled ezeket az életeket, ezerszer is.” Sahrazád egy pillanatra megmerevedett, majd elszántan kihúzta magát; esze ágában sem volt ilyen súlyos gondokkal terhelni a húgát. Az efféle terhek olyan embereknek valók, akik kellő tudománnyal rendelkeznek a baljós rejtélyek megoldásához. Mint például Músza Zaragoza, a Tűz templomának mágusa. Habár jókora erőfeszítésébe került, Sahrazád lerázta magáról az átok végtelen súlyát. Irzával együtt átsétált a táboron át a közepén terpeszkedő, legmagasabb sátorhoz. Lenyűgöző építmény volt, noha szövetét többszörösen megfoltozták. Napszítta színek bámulatos kavalkádjaként pompázott, csúcsán fakó zászló táncolt a könnyű szellőben. A sátor bejáratánál durv a szőttesbe ö ltözött őrszem strázsált, fején c suklyát viselt. – Fegyverrel tilos a belépés! – A katona keze egy olyan ember erejével csapott le Sahrazád vállára, mint aki világéletében erőszakhoz szokott. Mint aki sokkal jobban élvezi feladatát a kelleténél.

Minden józan megfontolás ellenére Sahrazád azonnal és ösztönösen válaszolt. Lelökte az őr kezét a válláról, homlokát pedig haragosan összeráncolta. Nincs most türelmem az ilyen otromba fickókhoz. Vagy a háborús vérszomjukhoz. – Senki sem léphet fegyverrel a sejk sátrába! – A katona Sahrazád tőre után nyújtotta a kezét, szeme fenyegető, néma szikrákat szórt. – Ha még egyszer hozzám mersz nyúlni, én… – Sazi! – Irza közelebb lépett, hogy lecsillapítsa a felbőszült őrt. – Bocsáss meg a nővéremnek… A katona félrelökte Irzát az útjából. Sahrazád mindkét öklével a fickó mellkasára sújtott, így az oldalra tántorodott, míg orrcimpája bosszúsan kitágult. Sahrazád kiáltozó férfihangokat hallott felharsanni a háta mögött. – Mit művelsz, Sahrazád! – csattant fel Irza kétségbeesetten. Arcán mélységes döbbenet tükröződött nővére meggondolatlan viselkedése miatt. A katona feldühödve megragadta Sahrazád karját, aki közben felkészült az elkerülhetetlen küzdelemre, lába megfeszült, kezét ökölbe szorította. – Most rögtön engedd el! – Hirtelen magas árnyék borult a katonára. Tökéletes. Sahrazád összerezzent, dühébe egyszer csak gyötrő bűntudat keveredett. – Nincs szükségem a segítségedre, Tarik – csikorogta összeszorított foggal. – Nem is segítek. – Tarik közelebb lépett, röpke, ám annál

lesújtóbb pillantást vetve Sahrazád felé. Leplezetlen fájdalma olyan nyers és rideg volt, hogy egy csapásra kioltotta a lány harci kedvét.

Vajon sohasem fog megbocsátani nekem? A katona olyan mélységes tisztelettel fordult Tarik felé, amilyet Sahrazád más esetben rettenetesen bosszantónak talált volna.

–– Bocsánatodat kérem, a lánykérek nem volt hajlandó… Azonnal ereszd el aszahib, karját!deNem a kifogásaidból. Teljesítsd a parancsokat, vagy viselned kell engedetlenséged következményeit, katona. Az őr vonakodva elengedte a foglyát. Sahrazád lerázta magáról a kezét. Mély lélegzetet vett, majd szembenézett a közelben álldogálókkal. Rahim Tarik válla mellett várakozott; két oldalán több ifjú is állt. Egyikük egy nádszálvékony fiú volt, aki egy sokkal idősebb férfi ruháját viselte. Szakálla foltokban sarjadt vékony arcán, komikusan szigorú szemöldökét összevonta jég hideg szeme fölött. Sötét gyűlölettel tekintett rá. Sahrazád a tőre felé csúsztatta az ujjait. – Köszönjük, Tarik – szólalt meg Irza, mivel nővére egyelőre semmi jelét nem adta a hálának. – Mi sem természetesebb – válaszolta a férfi feszélyezett bólintással. Sahrazád az ajkába harapott. – Tarik… – Ugyan, ne fáradj, Sazi! Mi már régen túl vagyunk az efféle udvariaskodáson. – Tarik hátracsapta rida köpenyének kámzsáját, majd bebújt a sátor bejáratán, megkímélve magát a lány társaságától. A jéghideg tekintetű fiú dühösen végigmérte Sahrazádot, és követte Tarikot a sátorba. Rahim egy pillanatra megállt a lány mellett, komor arckifejezéssel, mint aki többet várt volna tőle. Azután közelebb lépett Irzához, fejét kérdőn oldalra biccentve. A lány vetett rá egy halvány félmosolyt, mire Rahim szó nélkül bemasírozott mellettük a sátorba.

Irza könyökével Sahrazád oldalába bökött. – Mi ütött beléd? – rótta meg suttogva a nővérét. – Vendégek vagyunk. Nem viselkedhetsz ilyen modortalanul! Sahrazád értett a szóból; kurtán bólintott, és a többiek nyomában a j ókora nyíláson. Beletelt belépett némi időbe, amíg szeme hozzászokott a hirtelen sötétséghez. Bronzlámpások egész sora függött a feje fölötti fagerendákról, reszketeg fényük elhalványult a sivatagi nap ragyogása mellett. A sátor túlsó végében egy hosszú, alacsony asztal állt, durván megmunkált tikfából. Kopott gyapjúpárnák hevertek szétszó rtan, rendezetlen halmokban. Visítozó g yerekek rohantak el Sahrazád mellett, nem érdekelte őket semmi más, csak hogy elfoglalhassák a legelőkelőbb helyet az asztalnál. Az eszeveszett tumultus közepén egy rendezetlen szakállú, éber tekintetű idős férfi üldögélt. Amikor megpillantotta Sahrazádot, meglepő melegséggel rámosolygott. Balján egy hasonló korú asszony foglalt helyet, aki rézvörös haját hosszú fonatban viselte. Jobbján pedig Siva apja, Reza bin-Latíf ült. Sahrazád gyomra görcsbe rándult, és ismét beléhasított a bűntudat. Múlt éjszaka már találkozott a férfival, érkezésük zűrzavarában azonban csak pár szót váltottak; nem volt biztos benne, h ogy egyáltalán képes szembenézni Siva apjával. Az után, hogy csúfos kudarcot vallott a lányáért való bosszúállási kísérletében. Az után, hogy beleszeretett abba az ifjúba, aki Siva halálát okozta. Sahrazád bölcsebbnek látta, ha inkább a háttérben marad, így hát leszegte a fejét, majd szép c sendben letelepedett egy párnára Irza mellé, Tarikkal és Rahimmal szemközt. Szándékosan kerülte a körülötte ülők tekintetét, főleg a éghideg szemű fiúra nem nézett, aki minden lehetőséget megragadott, hogy megperzselje zavarba ejtő pillantásának

tüzével. Szívesen felhívta volna a figyelmet a tapintatlan viselkedésére, ám Irza korábbi szemrehányó szavai még mindig a fülében csengtek: vendégként volt jelen. Éppen ezért nem viselkedhetett meggondolatlan módon. A életeasztal forgott kockán. egy jókora sült báránycomb A családja viharvert közepére került. Hatalmas kalapált ezüsttálon szolgálták fel, amelynek minden oldala behorpadt már a hosszú évek használatától. Megvajazott és fekete szezámmagba forgatott, vastag barbari kenyérszeletek sorakoztak a közelben elhelyezett kis kosarakban, míg mellettük egész retkeket és sózott kecskesajtot rejtő, csorba tálak álltak. Civakodó gyerekek kapkodtak a retek után, jókora darabokat törtek a kenyérből, azután puszta kezükkel a húst is cafatokra szaggatták. Az idősebbek friss mentaleveleket morzsoltak szét, majd sötét teát öntöttek az illatos gyógynövényre. Amikor Sahrazád fel mert pillantani, hirtelen észrevette, hogy a fürkész tekintetű öreg éppen rajta legelteti a szemét, és újabb barátságos mosoly ragyog fel az arcán. Két felső metszőfoga között jókora rés tátongott, amitől első pillantásra majdhogynem bolond benyomását keltette. Sahrazádot azonban nem lehetett egykönnyen megtéveszteni. – Szóval, barátom… ő volna Sahrazád – szólalt meg az öreg. Vajon kihez beszél? – Igazam volt – nevetett az idős férfi. – Tényleg gyönyörű szép. Sahrazád tekintete végigsiklott az asztal két oldalán, és Tarikon állapodott meg. A férfi válla mereven megfeszült, finom vonalú állkapcsát összepréselte. Mélyet sóhajtott, majd felpillantva találkozott a tekintetük. – Valóban – értett eg yet Tarik lemondó beletörődéssel. Az öreg hirtelen Sahrazád felé fordította a fejét.

– Sok zűrzavart okoztál, szépségem. Irza nyugtatóan nővére kezére fektette a tenyerét, Sahrazád dühe mégis újra fellángolt, akár a parázsból felszított tűz. Tisztában volt vele, hogy nincs éppen illedelmes hangulatban, így hát úgy határozott, inkább kedvéért csendbenaz marad. Visszafogta csípős nyelvét, éshogy a biztonság ajkába harapott. Vendég vagyok. Nem viselkedhetem úgy, ahogyan a kedvem tartja. Bármennyire is dühös és magányos vagyok. Az idős férfi ajka ismét mosolyra görbült. Még szélesebb mosolyra. Még foghíjasabbra. Milyen bosszantó! – Mondd, megéred a sok bajt? – kérdezte az öreg. Sahrazád megköszörülte a torkát. – Tessék? A jéghideg tekintetű ifjú egy prédájára leső sólyom éberségével figyelte a beszél getést. – Vajon megéred ezt a sok bajt, szépséges hölgyem? – szegezte neki ismét a kérdését az öreg, őrjítő, kántáló hangon. Irza könyörgő mozdulattal megszorította Sahrazád kezét, tenyerét hideg verejték lepte el. Sahrazád nem sodorhatta veszélybe a húgát. Apja ingatag egészség ét sem tehette kockára. Az egész világért sem. Lassan elmosolyodott, kihasználva a pillanatnyi szünetet, hogy visszafojtsa az indulatait. – Úgy vélem, hogy a szépség ritkán éri meg a bajt. – Sahrazád testvéri együttérzéssel megszorította Irza verejtékes kezét. – Én azonban sokkal többet érek annál, mint amit a szemeddel látsz. – Hangja könnyedén csengett, gondosan leplezve a szavai mögött rejlő rendreutasítást. Az idős férfi habozás nélkül hátravetette a fejét, és jókedvűen felkacagott.

– Semmi kétségem! – Arcáról felhőtlen derű sugárzott. – Üdvözöllek az otthonomban, Sahrazád al-Kajzurán! Omár aszSzadík vagyok, és a vendégemnek tekintelek. Határainkon belül mindig úgy is fogunk bánni veled. De jól jegyezd meg: az én szemem nemkoldus tesz különbséget egy aselyemruhába bújt kalifa vagy egy rongyos között. – Azzal sejk udvariasan fejet hajtva, cikornyás mozdulattal a homlokához érintette ujjai h egyét. Sahrazád megkönnyebbülten kifújta visszafojtott lélegzetét. Reszketeg sóhaja magával vitte tartása és gyomra görcsös feszültségét is. Immár szélesebb mosollyal meghajtotta fejét, jobb kezét tisztelettel a h omlokához érintve. Siva édesapja kifejezéstelen arcc al figyelte a kö zjátékot, karját összefonva az asztal kopottas szélére támaszkodott. – Sazi dzsán – szólalt meg komor ünnepélyességgel. Szavai váratlanul érték a lányt, éppen amint egy darab barbari kenyér után nyúlt. – Igen, Reza bácsi? – Sahrazád kérdőn felvonta a szemöldökét, keze a kenyereskosár fölött lebegett. Reza arca töprengő kifejezést öltött. – Nagyon örülök, hogy itt vagy közöttünk… épen és biztonságban. – Köszönöm. Őszintén hálás vagyok mindenkinek, amiért vigyáztatok a családomra. Amiért olyan csodásan gondját viseltétek az édesapámnak. Reza bólintott, majd lassan előrehajolt, két kezét egymáshoz illesztve az álla alatt. – Csak természetes. A családod mindig is az én családom volt. Ahogyan az enyém a tied is. – Igen – felelte Sahrazád csendesen. – Mindig . – Így hát – folytatta Reza, akinek szája köré mély ráncokat vésett a döbbenet –, felettébb nagy fájdalmamra esik feltenni neked ezt a kérdést… Mivel úgy véltem, talán csupán

figyelmetlen voltál, amikor múlt éjjel megérkeztél… de nem tűrhetem tovább szó nélkül a sértést, amit szégyentelenül az arcomba vágsz! Sahrazád egész testében megdermedt, ujjait még mindig a kenyérkosár fölöttegy tartotta. A feszültség újra görcsbeszorongatta rántotta a tagjait, bűntudata kígyó rideg kíméletlenségével a gyomrát. – Sahrazád… – Reza bin-Latíf hangjából elillant az utolsó csepp melegség is; minden kedvesség eltűnt a férfiból, akit Sahrazád mostanáig második apjának tekintett. – Miért ülsz ennél az asztalnál… egy tálból étkezve velem… miközben ujjadon viseled annak az embernek a gyűrűjét, aki meggyilkolta a lányomat? Kegyetlenül hasított a vád. Akár a sarló pengéje a gabonaszálak tengerén. Sahrazád a két keresztbe tett kardot mintázó címerre szorította ujjait. Fájdalmas erővel. Meglepetten pislog ott egyet. Azután még egyet. Tarik a torkát köszörülte. A hang éles visszhangot vert a hirtelen beálló csendben. – Bácsikám… Reza bácsi… Nem. Nem engedheti, hogy Tarik mentse meg. Újra. Soha többé. – Nagyon… sajnálom – bökte ki kiszáradt szájjal. De nem sajnálta. Ezt az egyet nem. Száz rémség miatt gyötörte bűntudat. Sőt ezerért is. Egy egész városra való kimondatlan bocsánatkéréssel tartozott. Ezt azonban nem fogja megbánni soha. – Ne sajnálkozz, Sahrazád! – folytatta Reza változatlan ridegséggel. Egy idegen hangján. – Inkább határozz végre! Sahrazád bocsánatkérést mormolt, majd felállt a helyéről.

Nem állt meg töprengeni. Méltóságának foszlányaiba kapaszkodva eltántorgott az asztaltól, és kilépett a szikrázó, sivatagi napfénybe. Szandálja belesüppedt a forró homokba, izzó szemcséi felcsapódtak mögötte, minden lépésnél megperzselve a lábszárát. Váratlanul egy hatalmas, durva kéz ragadta meg a vállát, és nem engedte továbbmenni. Sahrazád felpillantott, eltakarva szemét a nap vakító sugarai elől. A katona. A született barbár. – Tűnj az utamból! – suttogta Sahrazád, és minden idegszálával igyekezett f éken tartani dühét. – Most rög tön! A fickó szája kegyetlen mosolyra görbült, baljós higgadtsággal. Egy tapodtat sem mozdult. Sahrazád megragadta a cs uklóját, hog y félrelökje. A katona rida köpenyének durva vászonszövete felcsúszott egészen könyékig, felfedve egy jellegzetes alakú bélyeget alkarjának belső oldalán. A szkarabeusz jele. A Fida’i bérgyilkosok bélyege, akik a hálószobájába betörve megpróbálták kiol tani az életét. Sahrazád elakadó lélegzettel futásnak eredt. Ügyetlenül, esztelen léptekkel botorkált, minden gondolatát lekötötte a menekülés. Valahol a távolban hallotta, ahog yan Irza a nevét kiáltja. Mégsem volt hajlandó megállni. Berohant parányi sátrukba, hangos csattanással becsapva maga mögött az ajtót. Kapkodó lélegzete fülsértő zajt csapott a három fal között. Sahrazád felemelte jobb kezét a sátor egyik szélén beszüremlő fénysugárba, és figyelte, amint megcsillan domború aranygyűrűjén.

Nem tartozom ide. Vendég vagyok egy homokból és napsugárból szőtt börtönben. Gondoskodnom kell azonban a családom biztonságáról. Meg kell találnom a módját, hogyan törhetem meg az átkot. És hogyan sem térhetek Kálidhoz. Sejtelme volt,haza kiben bízhat. Amíg ki nem deríti, kicsoda valójában Omár asz-Szadík sejk, és miért ólálkodik egy Fida’i bérgyilkos a törzse táborában, óvatosnak kell lennie. Hiszen egyértelművé vált, hogy immár nem tudhatja maga mögött régi szövetségesét, Reza bin-Latífet, mint hajdanán. Sahrazádnak pedig esze ágában sem volt Tarik vállára tenni a terheit. Nem a férfi felelőssége gondot viselni róla vagy a családjáról. Nem. Ez a kötelesség csakis rá h árul. Mégpedig egyedül rá. Sahrazád tekintete körbevillant a sátorban, majd megakadt a vízzel teli réztálon. Egy másik világ a víz alatt… Lassan forog, és történeteket mesél. Hazudik. Minden további érzelgős gondolat nélkül lerántotta ujjáról a gyűrűt. Lélegezz… Lehunyt szemmel hallgatta szívének néma jajkiáltását. – Segítek – szólt Irza az ajtóból, és a sátorlapot elengedve Sahrazádhoz lépett. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el az ajkát. Egy szempillantás alatt kioldotta a Sahrazád hajfonatát összekötő zsineget. A két testvér tekintete egymásba fonódott, miközben Irza kivette a gyűrűt nővére kezéből, és nyaklánccá alakította a zsineget. Irza szótlanul Sahrazád nyakára rögzítette a láncot, és a

kamisz alá rejtette a gyűrűt. – Ne legyen több titok! – suttogta a nővérének. „Némely titkot biztonságosabb lakat alatt őrizni.”

Sahrazád beleegyezőn bólintott. Kálid szavai halkan csengtek a fülében. Nem figyelmeztetni próbálták, hanem emlékeztetni. Bármit hajlandó elkö vetni, hogy megóvja a családját. – Mit szeretnél tudni?

MINDIG EGYEDÜL VOLT . az időt, mielőtt még a nap halaszthatatlan KÁLID Ki akarta használni teendői megfosztják a magány jóleső pillanataitól. Átsétált az udvar homokkal borított gyakorlóterén. Amint keze a samsír markolata után nyúlt, már tudta jól, hogy vérezni fog a tenyere. Nem számított. Nem volt az égvilágon semmi jelentősége. A tétlenül töltött pillanatokban megrohanták a gondolatok. Emlékek. A kard halk szisszenéssel, fém a fémet dörzsölve előcsúszott a hüvelyéből. Égett a tenyere; ujjai is sajogtak. Mégis erősen megragadta a markolatot. A nap felé fordulva szemébe tűztek a sugarak, elvakítva a látását. Kálid halkan szi tkozódott. Mostanában gyakran kínozta az egyre növekvő fényérzékenység – a folyamatos álmatlanság egyik sajnálatos következménye. Hamarosan a körülötte élőknek is fel fog tűnni a baj. Túlságosan is otthonosan érezte magát a sötétben – mint egy beesett szemű teremtmény, amely csúszva-mászva settenkedik egy hajdanán fenséges palota omladozó folyosóin. A fakír is figyelmeztette: az efféle viselkedést az őrület eleként értelmezhetik az emberek. Koraszán őrült kö lyökkirálya. A szörnyeteg. A gyilkos. Kálid szorosan behunyta égő szemét. Ezúttal megengedte, hogy magával ragadja az emlékek sodró folyama.

Emlékezett rá, aahogyan az árnyak rejtekéből figyelte bátyját, hétéves Hasszánt, kisfiúként amint a kardforgatás művészetét tanulja. Amikor a kalifa megengedte, hogy Kálid is

Hasszán mellett gyakorolhasson, Kálid őszintén meglepődött; apja korábban minden efféle kérést elutasított. – Akár tanulhatsz is valami értékeset. Úgy vélem, még egy fattyúnak is illik értenie a harchoz. – Apja megvető szemrehányásainak árja sohasem apadtamikor ki. Furcsa mód az egyetlen alkalom, az apja egy csepp büszkeséget is mutatott iránta, éppen az a nap volt, amikor Kálid kardviadalban legyőzte Hasszánt. Ám a következő délután a kalifa megtiltotta, hogy Kálid is Hasszánnal együtt gyakoroljon . Hasszánt a legjobbakhoz küldte tanulni. Kálidot pedig a sorsára hagyta. Azon az éjszakán Koraszán haragos, tizenegy éves hercege megesküdött, hogy a királyság legkiválóbb kardforgatójává válik. Amikor pedig sikerül elérnie a célját, talán az apja is beismeri az igazságot, miszerint a múlt nem jogosí tja fel rá, hog y megtagadja iától a jövőt. Nem. Sokkal többre lenne sz ükség hozzá. S azon a napon, amikor kardot szorít a kalifa torkához, még az apja is rá fog döbbenni. Kálid elmosolyodott magában, amint az emlék felidézte a gyermeki düh keserédes ízét. Még egy beteljesítetlen ígéret. Még egy kudarcba fulladt kísérlet a bosszúra. Nem tudta, miért jutott mindez éppen ma reggel eszébe. Talán a tegnapi fiú és nővére miatt. Kamjár és Siva. Akármi vonzotta i s Kálidot az ajtajukhoz, az kényszerítette rá, hogy maradjon és segítsen is. A vihar óta többször elmerészkedett városának különböző részeibe, éjsötét árnyékba és néma hallgatás névtelenségébe burkolózva.

Az első napon Rej egy romokban álló negyedébe vetődött, nem messze a bazártól. Amíg ott járt, élelmet osztott a sebesülteknek. Két napja pedig segített megjavítani egy összedőlt kutat. Nem szokott hozzá a fizikai munka keménységéhez, az erőfeszítéstől. így mindkét tenyere vérzett és felhólyagosodott Tegnap töltötte első alkalommal az idejét gyermekek társaságában. Kamjár először Sahrazádra emlékeztette Kálidot. Olyannyira, hogy az emléke még most is egy újabb mosolyt csalt az arcára. A kisfiú merész volt, és szemtelen. Rettenthetetlen. Sahrazád legjobb és legrosszabb formája. Később, amint teltek az órák, mégis a lány idézte fel benne legjobban Sazi szellemét. Mert nem bízott benne. Legkevésbé sem. Szeme sarkából mindvégig Kálidot figyelte. Várta, mikor fogja elárulni őket… mikor fogja levetni kígyóbőrét, és csap le rájuk kegyetlenül. Akárcsak egy sebesült állat, Siva néma óvatossággal elfogadta az ételt és az innivalót, ám egyetlen pillanatra sem engedett az éberségéből. Okos volt, és olyan hevesen szerette az öccsét, hogy Kálid szívét irigység töltötte el. Siva csendes őszinteségét értékelte leginkább. Még többet is szeretett volna segíteni a lány családjának. Sokkal többet parányi, romos házuk újjáépítésénél vagy csekélyke alamizsnánál. Tudta jól azonban, hogy soha semmi nem lehet elegendő. Mert semmi sem pótolhatja, amit elveszítettek. Kálid kinyitotta a szemét. Hátát a napnak fordítva nekilátott a gyakorlatának. A samsír kecses ívben hasította át a levegőt, ezüstös villanásokkal és fehér fénycsíkokban. Halkan suhogott körülötte,

miközben megpróbálta lecsen desíteni z űrzavaros gondolatait. Mindkét kezét a markolatra helyezte, és a kardot egy csavarintással kettéválasztotta. A pengéket damaszkuszi acélból kovácsolták, Varharán Kéktüzében edzették. Maga adott rá megbízást. Nem akadt párjuk az egész világon. Kálid mindkét kezében egy-egy karddal haladt tovább a gyakorlótér homokján. A tompán sikoltó fém hangja süvített a feje körül, egy sivatagi szélvihar dühével. Még ez sem volt elég. Vékony patakban csordogált karján a vér, de semmit nem érzett. Mert semmi sem okozott olyan fájdalmat, mint Sahrazád hiánya. Gyanította, hogy már semmi sem fog úgy fájni. – Hát idáig süllyedtünk? Kálid nem fordult meg. – Koraszán kincsestára tényleg ennyire kiapadt? – tréfálkozott tovább Dzsalál, bár hangja furcsán erőltetettnek hatott. Továbbra is hátat fordítva unokabátyjának Kálid megtörölte véres tenyerét bíborvörös tikka selyemövének lelóg ó végében. – Kérlek, mondd, hogy Koraszán kalifájának, a királyok királyának még akad elég vagyona, hogy be tudjon szerezni egy pár páncélkesztyűt, vagy legalább egyetlen sima kézvédőt. – Dzsalál lassan elősétált az árnyak közül, sötét szemöldökét ferdén felvonta. Kálid visszadugta samsírját a hüvelyébe, majd testőrségének kapitányára pillantott.

– Ha kesztyűre van szükséged, beszerezhetek neked egyet. De csakis egyet. Nem vagyok aranyból, al-Kourí kapitány. Dzsalál nevetett, és erősen markolta görbe handzsárját. – Inkább magadnak szerezz be egyet, szaídi. Úgy látom, nagy szükséged tenyere felévolna intett.rá. Mi történt veled? – Fejével Kálid véres Kálid áthúzta fején a vászon kamisz inget. – Van bármiféle köze ahhoz, hogy tegnap megint szó nélkül köddé váltál? – faggatta Dzsalál, egyre növekvő kétségbeeséssel. Amikor Kálid másodszorra sem felelt a feltett kérdésre, Dzsalál közvetlenül elébe l épett. – Kálid! – Egyszerre minden könnyed derű elillant a hangjából. – A palota romokban áll. A város egy katasztrófa. Nem tűnhetsz el továbbra is hosszú órákra, különösen nem testőrség nélkül. Apám sem hazudozhat mindenkinek a hollétedről, én pedig… nem hazudhatom tovább apámnak. – Dzsalál hosszú ujjaival végigszántott hullámos fürtjein, még jobban összeborzolva rendezetlen hajzatát. Kálid megállt, és egy pillanatig behatóan tanulmányozta unokabátyját. Megriasztotta, amit látott. Dzsalál szokásos, önelégült viselkedése eltűnt. Sötét, gondozatlan borosta árnyékolta állkapcsának vonalát. Máskor makulátlan köpenye gyűrött és foltos volt, keze is mintha állandóan keresett volna valamit, hogy megragadja – kardmarkolatot, övet, gallért… akármit. Életének tizennyolc éve alatt Kálid egyszer sem látta Dzsalált idegesen feszengeni. – Mi bajod van? – szegezte neki a kérdést. Dzsalál hangosan felhorkant. Túlságosan is hangosan. Olyan hamis és erőltetett hangot adott ki, amely csak tovább növelte Kálid aggodalmát.

– Most komolyan vagy tréfából kérdezed? – Dzsalál összefonta mellén a karját. – Komolyan. – Kálid óvatosan mélyet lélegzett. – Egyelőre. – Talán azt kívánod, hogy a bizalmamba avassalak? Be kell vallanom; a sors iróniája. avass. Csak azt akarom, – Nem megdöbbent kívánom, hogy a bizalmadba hogy kibökd végre, mi a baj, és ne vesztegesd tovább az időmet. Ha szükséged van valakire, hogy a kezedet fogja, nyugodtan válassz egyet a tengern yi fiatal nő közül, akik a háló szobád ajtaja előtt epekednek. – Ó, hát tessék! – Dzsalál arcára elkeseredés ült ki. – Még te i s! Kálid nem bírt tovább uralkodni a boss zúságán. – Végy egy fürdőt, Dzsalál! Lehetőleg jó hosszút! – Azzal si etős léptekkel elindult. – Apa leszek, Kálid dzsán. Kálid hirtelen megtorpant. Egy helyben megfordult, sarka mély árkot vájt a homokba. Dzsalál megrándította a vállát, szája sarkában szomorú mosoly bujkált. – Te… lelkiismeretlen, ostoba bolo nd. – Milyen kedves tőled! – Engedélyt kérsz tőlem, hogy feleségül vehesd? – Nem hajlandó hozzám jönni. – Dzsalál még egyszer végigszántott a haján. – Nem csupán neked tűnt fel az ajtóm előtt tolongó hárem. – Máris megkedveltem a lányt. Legalább kész tanulni a hibáiból. – Kálid a kőfalnak dőlt az árnyak sötét rejtekében, és metsző pillantást vetett unokabátyjára. – Egyre kedvesebb! – A kedvesség éppenséggel nem szerepel az ünnepelt erényeim között.

– Nem. – Dzsalál szárazon felnevetett. – Valóban nem. Főleg mostanában nem. – A testőrkapitány már nem nevetett, keserű derűje helyébe kijózanító hallgatás lépett. – Kálid dzsán, ugye hiszel nekem, hogy csakis Sazi biztonsága járt a fejemben, amikor azt mondtam annakhangja a fickónak… – Hiszek neked. – Kálid halkan, mégis élesen csattant. – Ahogyan korábban már mondtam, nem szükséges tovább tárgyalnunk róla. A két fiatalember egy ideig feszült csendben álldogált, tekintetük a homokra meredt. – Mondd el apádnak! – szólt végül Kálid, eltolva magát a faltól. – Biztosan gondoskodni fog arról, hogy anya és gyermeke semmiben ne szenvedjen hiányt. Ha szükséged lenne bármi egyébre, csak kérned kell. – Azzal m ár el is indult. – Szeretem. Azt hiszem, feleségül akarom venni. Kálid ismét megtorpant. Ezúttal azonban nem fordult meg. Fájtak a szavak – milyen könnyedén hagyták el unokabátyja ajkát! Összeszorult szívvel engedte, hogy Dzsalál szavait felkapja a szél… Hallani akarta, vajon csendül-e bennük egy cseppnyi igazság. – Csak azt hiszed? – kérdezte végül Kálid. – Vagy tudod is? Pillanatnyi tétovázás következett. – Azt hiszem, tudom. – Ne kertelj, Dzsalál! Sértő rám nézve! És a lányra is. – Nem sértésnek szántam. Csak őszinte próbálok lenni… és tudom, hogy nagy becsben tartod ezt a tulajdonságot – vágott vissza Dzsalál. – Most… mivel sejtelmem sincs a valódi érzéseiről… több nem is várható tőlem. Szeretem. Azt hiszem, vele akarok lenni . – Légy óvatos, al-Kourí kapitány! Ezek a szavak mindenkinek mást jelentenek. Gondoskodj róla, hogy neked a helyes dolgokat elentsék!

– Ne légy aljas! Komolyan gondolom őket. – Mikor gondoltad őket ko molyan? – Most. Talán nem ez számít? Kálid állkapcsán megrándult egy izom. – Most könnyű.Ezért Könnyű azt mondani, amit csak akarsz egy múló pillanatban. várakozik rád egy egész hárem a szobád előtt, és ezért nem akar feleségül menni hozzád a gyermeked anyja. – Kálid a palota felé vette az irányt. – Akkor hát mégis mi a helyes válasz, szaídi? Mit kellett volna felelnem? – kiáltotta Dzsalál az ég felé végső elkeseredésében. – Mindig. – Mindig? – Ne is említsd ezt előttem még egyszer, amíg így nem lesz!

A HAZUGSÁG NYELVE RZA MINDKÉT KEZÉT A SZÁJÁRA TAPASZTOTTA, ELFOJTVA FELTÖRŐ ISIKOLYÁT .

Ámultan figyelte, ahogyan nővére körberöpíti a kicsi, kopott szőnyeget a sátruk közepén, csupán az ujjai hegyével irányítva az útját. A varázsszőnyeg egy hulló falevél kecsességével cikázott a levegőben. Azután Sahrazád egy kecses csuklómozdulattal visszaparancsolta a lebegő gyapjúszőttest a földre. – Nos? – kérdezte Sahrazád, aggodalmas pillantást vetve a húgára. – Kegyelmes Isten! – rebegte Irza, leroskadva nővére mellé. – Tényleg a Tűz templomának mágusa tanította ezt neked? Sahrazád megrázta a fejét. – Nem. Egyszerűen csak nekem ajándékozta a szőnyeget, és azt mondta, hogy én is örököltem Baba mágikus képességeit. De még többet is meg kell tudakolnom tőle, mégpedig hamarosan. Számos… rendkívül fontos kérdést kell feltennem Músza efendinek. – Akkor hát fel akarod keresni? – Igen – bólintott határozottan Sahrazád. – Amint sikerül kitalálnom, hogyan tudnék észrevétlenül eljutni a Tűz templomába. – Talán… – szólt Irza tétován. – Talán amikor elmész oda, beszélnél Músza efendinek Babáról is? Arra az esetre, ha… – Hirtelen elhalt a hangja, nem vitte rá a bátorság, hogy befejezze a gondolatot, mindkettőjüket leg inkább nyugtalanította. A rettentő amely gondolat, hogy édesapjuk esetleg sohasem ébred fel többé a borzalomból, amely a vihar éjszakáján érte.

Mi történne velük, ha Baba meghalna? Mi történne vele, Irzával? A lány összefonta kezét a térde fölött, és megdorgálta magát, amiért efféle önző gondolatok keringenek a fejében ilyen szenvedés közepette. Igazán nem ez a megfelelőHiszen hely vagy pillanat, hogy a saját sorsa miatt aggodalmaskodjon. sok más emberért is ag gódhatna. E lsősorban Babáért. Amint Sahrazád előrehajolt, hogy a varázsszőnyeget a többi holmija alá rejtse, előcsúszott a nyakába n lógó zsineg a gyűrűvel. – Hogyan bocsáthattál meg neki, Sazi? – kérdezte Irza csendesen. – Hogyan tudtad megbocsátani, amit Sivával tett? Sahrazádnak egyszerre elakadt a lélegzete. Egyetlen gyors mozdulattal Irza felé fordult. – Bízol bennem, dzsirdzsirák? – Sahrazád megfogta a húga két kezét. Tücsök. Irza kicsi kora óta gyűlölte ezt a becenevet. Felidézte azoknak a napoknak az emlékét, amikor még csupa kéz és láb volt, ciripelő hanggal. Csakis Sahrazád használhatta a rémes gúnynevet anélkül, ho gy Irza hátán a hideg futkározott volna. Irza behatón szemügyre vette nővére arcát. Olyan választ keresett, amelyet talán végre megérthet. Sahrazád most is éppen olyan gyönyörű volt, mint korábban, bár vonásai megváltoztak a palotában töltött néhány rövid hónapban. Nem nagyon, és a legtöbb ember valószínűleg észre sem vette volna. Arca veszített egy keveset kerekdedségéből, és bőrének bronz ragyogása is megfogyatkozott. Szerencsére álla makacssága mit sem változott, orrát is ugyanolyan hetykén hordta, mint korábban. Sötét ború árnyékolta azonban a vonásait; valamiféle súlyos teher nehezedett rá, amelyet nem volt hajlandó megosztani senkivel. Mogyoróbarna szeme csaknem világított a közeli lámpás fényében. Mindig olyan változékony volt az árnyalata. Kiszámíthatatlan. Akárcsak nővére hangulata. Az egyik

pillanatban még derűsen nevetett, kapható volt bármilyen csalafintaságra. A következőben viszont már komoly és szigorú lett, készen állt akár a h alálig tartó küzdelemre. Irza sohasem tudta biztosan, mire számítson Sahrazádtól. A bizalom számára nem. azonban sohasem volt kérdés. Legalábbis Irza – Hát persze, hogy bízom benned – válaszolta Irza. – De elmondanád végre… – Nem az én titkom, Irza dzsán. Irza az ajkába harapva elfordította a fejét. – Sajnálom – folytatta Sahrazád. – Nem akarok elhallgatni előled semmit. De ha bárki megneszeli, hogy tudomásod van efféle dolgokról, megpróbálhatják erőszakkal kicsikarni belőled az igazságot, és… azt nem bírnám elviselni. Irza sértetten h átrahúzódott. – Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek hiszel. – Sosem állítottam, hogy gyenge vagy. Irza arcán halovány mosoly futott át. – Néhány dolgot nem is szükséges kimondani. Nem kellett elárulnod nekem, hogy szerelmes vagy Kálid ibn ar-Rasídba. Nekem pedig nem volt szükséges elmondanom, hogy minden éjszaka álomba sírtam magam, miután elmentél. A szív önmagáért beszél. Sahrazád a mellkasához húzta a térdét, és hallgatásba burkolózva pislogott a húgára. Irza mély sóhajjal felkapta teafüvekkel teli tarisznyáját, és egy szál friss mentáért nyúlt. – Velem jössz meglátogatni Babát? – kérdezte. Sahrazád egy kurta biccen téssel talpra állt. Száraz, sivatagi szél keringett a badavi törzs táborában, örvénye magával sodorta a homokot a hullámzó sátrak sokasága között. Irza bedugta hosszú hajfonatát a kamisz ing rejtekébe, nehogy a vége folyton az arcába csapjon.

Sahrazád ízes szitkozódásban tört ki, amikor copfja az arcának csapódott, szétzilálva a haját. Fekete hullámok őrült kavalkádja tekergett a feje fölött. – Ó, jaj! – Irza elfojtott egy mosolyt nővére cifra szófordulatai hallatán. – Ki tanított téged efféle beszédre? Talán a kalifa? – Gyűlölöm ezt a helyet! Bár Irzát bántotta a felismerés, hogy nővére még a legártalmatlanabb kérdésre sem hajlandó válaszolni, figyelmen kívül hagyta szívének apró nyilallását. – Légy türelmes! Meglátod, idővel hozzászoksz. – A nővérébe karolt, és közel h úzta. – Miért éppen ebben az isten háta mögötti sivatagban kell rostokolnunk, amikor annyi hely van még a földkerekségen? Miért nyújt nekünk egyáltalán menedéket az öreg sejk? – panaszkodott Sahrazád egészen halkan, ahogyan a szél süvítése engedte. – Nem ismerem a részleteket. Csupán annyit tudok, hogy lovakat és fegyvereket adott el Reza bácsinak. A törzse mindkettővel kereskedik. Talán ezért maradhatunk a táborukban. – Irza töprengve elhallgatott egy pillanatra. – Vagy talán csak a Tarikhoz fűződő kapcsolata az oka. A sejk úgy bánik vele, mintha a saját fia volna. – Akkor hát miért nem csatlakozott Tarikhoz és a többi katonához? Talán nem vesz részt a háborús előkészületekben? – Sahrazád elgo ndolkodva összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem – vágott vissza Irza. – De amikor legközelebb meghívnak a hadi tanácsba, igyekezni fogok minél több értesülést összegyűjteni neked. Sahrazád a szemét forgatva a füle mögé simította röpködő hajfürtjeit. Miközben folytatták útjukat a homokban apjuk sátra felé, Irza figyelte, ahogyan nővére szép lassan feltérképezi a

környezetüket. Tekintete követte Sahrazád pillantását, mígnem megállapodott egy vékony férfialakon a távolban, aki hasonló alapossággal méregette őket. Hirtelen egy csontos könyök bökött Irza oldalába. –– Aú! Ki az– abökött fiú? vissza Irza. – Pókra gondolsz? – Tessék? – Ó, csak én nevezem Póknak nyakigláb termete és settenkedő hajlamai miatt. Karádzs emírjével érkezett. Szerintem az emír távoli rokona lehet. Azt hiszem, hogy Tejmúr, Tajvár vagy valami ilyesmi a neve. – Irza hanyagul legyintett. – Rendkívül… megvető és baljóslatú a megjelenése. Irza a homlokát ráncolta. – Valóban kissé fura, de nem árt senkinek, Sazi. Sahrazád összepréselte az ajkát, de nem szólt többet. Irza félrehúzta az ajtót takaró sátorlapot, majd mindketten bebújtak az édesapjuk sátrába. A délután száraz forróságában az odabenn uralkodó s ötétség még fojtogatóbbá vált. Meggyújtottak egy olajlámpást, és készítettek még egy bögre vizet friss mentával és teafüvekkel. Apjuk legyűrte a keveréket, ahogyan reggel is, miközben halk mormogással még mindig a karjába szorította az ősi kötetet. Sahrazád mindkét kezével legyezgette magát. – Úszik az izzadságban. Legalább cseréljük le a kötéseit, és mossuk meg az arcát. Irza vizet töltött egy cserépedénybe, majd elővett néhány tiszta kötéscsíkot a tarisznyájából. Lehajolt, és bemártotta a vásznat a hűs vízbe. – Babának is mesélsz majd a varázsszőnyegről? Biztosan nagyon izgatott lenne, ha megtudná, hogy örökölted a képességeit. – Irza magában mosolyogva kicsavarta a vizes ruhát. – Ba… Baba? – dadogta Sahrazád.

Irza nyomban kiejtette kezéből a vásznat, és az apjához sietett. Sahrazád éppen fölé hajolt, értetlen arccal. Különös kifejezés villant a szemében. Rémület? –Sahrazád Mi a baj?a –fejét kérdezte rázta.Irza. – Kinyitotta a szemét? – Csak… nem. Hangokat véltem hallani odakintről, de biztosan tévedtem. – Szája sarkában halvány mosoly bujkált. – Tudom, hogy a sivatag gyakran űz játékokat az elcsigázott elmével. Amíg te megtisztogatod Baba arcát, én lemosom a karját. – Biztos vagy benne? – erősködött Irza. – Teljesen – válaszolta Sahrazád határozottan. Hangja nem tűrt ellentmondást. S bár Irza néma csendben hozzálátott Sahrazáddal együtt, hogy megtisztítsák édesapjuk bőrét a mocsoktól és iz zadságtól… Tisztában volt vele, hogy a nővére hazudik. – Mi történt? – kérdezte Irza suttogva, amint a sátor ajtaja becsapódott mögöttük. – Mondd meg az igazat, Sazi, vagy… Sahrazád megragadta a húga csuklóját, és egészen közel húzta. – Mintha hallottam volna, hogy valaki jár a sátor előtt – válaszolta csendesen. – Nem akartam, hogy bárki kihallgassa, amikor fontos dolgokról beszélünk. – Úgy gondolod, hogy valaki kémkedik utánunk? – Irza el sem tudta képzelni, miért is érdekelne bárkit a beszélgetésük. – Nem tudom. Lehetséges. Irza szorosabbra húzta a tarisznyája pántját a testén, majd megszaporázta a lépéseit. Szeme gyanakodva villant egyik oldalról a másikra. A badavi táborban töltött néhány hét során sohasem érezte, hogy bármitől is tartania kellene. Még egyetlen pillanatra sem. A délelőttöket többnyire Ajsa és a gyerekek

társaságában töltötte, délutánonként pedig Rahim lovagolni tanította. Ugyan ki akarna bántani két közrendű fiatal lányt? Amint Irza lopva a nővérére pillantott, megértette, hogy Sahrazád többé már nem egy szegény könyvtáros leánya, hanem Koraszán királynéja. Értékes eszköz Kálid ibn ar-Rasíd bármely ellenségének kezében, s bizonyára temérdek ellenség e akad. Amint felderengett benne az igazság, rögtön száműzte is a gondolatot. Hiszen Sahrazád még csak egy napja van a táborban. Különben is, ki merné fenyegetni őket, vagy éppenséggel bosszút állni egy hatalmas sivatag kellős közepén, ahonnan igencsak nehéz lenne elmenekülni? Nővére nevetségesen viselkedik. Rémeket lát. Kétségkívül annak az eredménye, hogy egy gyilkos szörnyeteg mellett kellett élnie, és sohasem lehetett biztos benne, hogy megéri a hajn alt. Irza lehajolt, hogy bebújjon a sátruk nyílásán. Egy nyirkos tenyér megragadta a nyakánál fogva, és bependerítette az ajtón . Felsikoltott. Hosszú ujjak szorították a tarkóját. Forró lehelet perzselte a bőrét. – Nem rád számítottam – recsegte egy mély hang a füle mellett. – Sajnálom. Irza sebesen pislogott, kényszerítve a szemét, hogy hozzászokjon a félhomályhoz. Pók? – Mit művelsz? – kiabálta Irza. – Ereszd el rögtön! – Sahrazád a sátor bejáratában állt, fél kezét a derekán viselt díszes tőrön tartva. Arca nem árult el

semmiféle érzelmet, ám ádáz, féktelen árnyék bujkált a tekintetében. Mintha számított volna egy efféle támadásra. A gondolattól jéghideg borzongás futott végig Irza testén, egészen a csontjáig. –– Ez talán parancs, úrnőm? – Pók köpött egyet Sahrazád felé. Nem. Ígéret. – Miféle ígéret? Sahrazád kissé oldalra hajtotta a fejét. – Ha elengeded a húgomat, hajlandó vagyok itt maradni veled. Meghallgatom a sérelmeidet. Sőt megteszek mindent, amit csak tudok, hogy helyrehozzam a bajt. A szavamat adom. Pók újabb perzselő leheletet fújt Irza nyakára. – Nem hiszek neked. – A lány érezte, ahogyan a fiú teste reszket a h áta mögött. – Pedig jo bban tenn éd. – Sahrazád tett előre egy lépést. – Mert nem fejeztem be. Azt is megígérem, ha nem engeded el a húgomat, te leszel kénytelen végighallgatni az én sérelmeimet. És az enyémek nem szavakból álln ak, hanem ökölből és acélból. Pók rekedten felnevetett. – Jellemző. Ahogyan egy vérszomjas szörnyeteg szajhájához illik. Sahrazád összerezzent. S abban a parányi fájdalmas rándulásban Irza meglátta a lehetőséget. Dühödten küzdeni kezdett a fogvatartója ellen, Pók azonban még szorosabban fonta karját a lány dereka és a nyaka köré. Irza levegő után kapkodott. – Irza! – Sahrazád megadóan felemelte a kezét. – Engedd el! – Add át a tőrödet! – Engedd el a húgomat, és megkapod a tőrt! – Sahrazád kihúzta a fegyvert az övéből. – Először a tőrt! – követelte Pók. Ujjai Irza érzékeny bőrébe vájtak a füle mögött.

– Sa… Sahrazád! – krákogta a lány. Egy verejtékcsepp gördült le Sahrazád homlokán. – Átadom neked. Csak engedd el Irzát! Velem van bajod. – Először dobd el a fegyvert, utána elmehet. De ha segítségért rohan… csak meghallom a Fehér Sólymot a sátor előtt… esküszöm,hamegöllek! – Nem fogja Tarikot hívni. – A tőr hangos csörömpöléssel Irza lába elé hullott. – Nem tesz semmi ostobaságot. Irza érezte, ahogyan a fiú meglazítja kezét a nyakán. – Rúgd felém a tőrt, és akkor elengedem. Sahrazád gyors, biztató mosolyt vetett Irzára, azután lábujjaival a fiú felé tolta a fegyvert. Pók elengedte és a bej árat felé taszította a fogl yát. Amikor Irza tétován hátrapillantott Sahrazádra, nővére figyelmeztető pillan tással sürgette, h ogy meneküljön. Irza maradni akart. Könyörögni szeretett volna Póknak, hogy lássa be tévedését. De meg volt rémülve. Sahrazád máris elveszítette miatta a tőrét, és sejtelme sem volt, miféle segítséget nyújthatna a megrendítő esdeklésen kívül. Így hát kirohant a perzselő, sivatagi napfénybe. Kétségbeesetten elindult segítséget keresni. Egy széles vállú, magas ifjút keresett, akinek könnyed mosolya a meleg nyári délutánokat idézte. Azt az ifjút, aki gyermekkora óta szerette a nővérét. Arra az ifjúra volt szüksége, aki előbb ütött, és csak utána tett fel kérdéseket. Tarik tudni fogja, mit kell tenni. Tarik szépen kitekeri Pók vézna nyakát. Irza botladozva támolygott a homokban Tarik sátra felé, fülében iszonyatosan lüktetett a vér. – Irza?

Próbálta figyelmen kívül hagyni a közelében felcsendülő, ismerős hangot. Annak a fiúnak a hangját, akit a leginkább meg szeretett volna találni. Akinek kedves arcát újra és újra kereste a lány tekintete. Nem. Irzának nem Rahimra van most szüksége. Hanem Tarikra – a határozott tettre szilárd kész fiatalemberre. – Irza? – Rahim csatlakozottéshozzá, lépteit a lányéhoz igazítva. – Miért rohansz… – Hol van Tarik? – zihálta Irza. – Felderítésre ment egy szomszédos emírségbe. – Rahim a lány útjába lépett, szeme összeszűkült. – Miért? Valami baj történt? Irza megrázta a fejét, rémülete újult hévvel fellángolt. – Nem. Csak… Tarikra van szükségem! – Pillantása kétségbeesetten röppent ide-oda. – Miért? A lány elkeseredetten felsóhajtott. – Mert meg kell tennem… valamit. – Utat tört magának a fiú mellett. – Nem érted. Sazi… Rahim megragadta a vállát, érintése furcsa mód megnyugtatón hatott. Erőt adott. – Mondd el, mire van szükséged! Nem. Egyikük sem vezéralkat. Mindig olyannak ismerte Rahimot, aki másokat követ. Mint ahogyan Irza mindig is futott. Olyan lány, aki mindenben kudarcot vallott, csakis a saját bőrét tudta menteni. Fel kellett volna kapnia Sahrazád tőrét. Vagy rá kellett volna vetnie magát. Tennie kellett volna valamit. Görcsbe rántotta gyomrát a bűntudat. Irza egész testében remegni kezdett, még a perzselő napon állva is. Érezte, ahogyan Rahim erősebben megszorítja a vállát. Még több erőt k ínálva. Irza egyszer csak kih úzta magát, kezét ökölbe szorította.

Sazi nem adná fel a harcot. Nem hódolna be a félelmének. Sőt nem is toporogna tétován a homokban, mint egy nevetséges, ostoba szamár. Cselekedne. Mindhalálig küzdene. Közben pedig vágna az esze, ahogyan csak Sahrazádnak tud. Habár Irza továbbra amint is reszketett a félelemtől, nyugalmat parancsolt a hangjára, szép lassan nekilátott tervet kovácsolni. – Tarik magával vitte a sólymát? – kérdezte. – Nem – felelte Rahim némi értetlenséggel az arcán. – Zoraja ma reggel előre felderítette a terepet, így hát Tarik hátrahagyta, hadd pihenjen. – Rahim… – Irza vett egy mély lélegzetet. – Megtennél valamit a kedvemért? Rahim még csak nem is válaszolt. Egyszerűen kinyújtotta a kezét. Irza pedig megfogta.

AZ ÁTLÉPETT HATÁR AHRAZÁD NEM VOLT HAJLANDÓ MEGHUNYÁSZKODNI A NYAKIGLÁB FIÚ SELŐTT .

Egy másik világban, egy másik életben talán még meg is szánta volna. Az imént azonban Irzát fenyegette. Átlépte a határt. Habár minden tőle telhetőt megtett, hogy leplezni tudja, Sahrazád mégis észrevette, hogy a fiatalember ujjai remegnek a tőr markolatán. Csak szép lassan! – Hogy hívnak? – kérdezte szelíd hango n. A fiú mélyen beszippantotta a levegőt. – Én fogok kérdezni. Sahrazád mozdulatlanul állt, amíg a fiú körülötte járkált. Támadója egyre nyugtalanabb lett. – Hogyan? – szegezte neki a fiú a kérdést. Minden ideges lépésnél fénysugarak áradtak az arcára, baljós árnyékot vetve egyenetlen sz akállára. Sahrazád összekulcsolta maga előtt a kezét. – Tessék? – Hogyan élted túl? A lány gondosan megválogatta a szavait. – Történeteket meséltem. A fiú megtorpant. Lenézés sugárzott egész lényéből, mielőtt még kinyitotta volna a száját. – Meséltél? És el is higgyem, hogy az a szörnyeteg azért hagyott életben, mert szórakoztattad? Sahrazád megsemmisítő pillantást vetett rá. – Higgy, amit akarsz! Az élő bizonyíték azonban előtted áll.

A fiú hitetlenkedve horkantott. Sahrazád a durva hangtól kis híján hátrahőkölt. – Provokálni próbálsz? Tényleg enn yire bolond vagy? Sahrazád másodjára is engesztelve felemelte mindkét kezét. – Nem provokálni akarlak… – türelmesen várt, abban a reményben, hogy a fiú bekapja a csalit. – Tejmúr. A nevem Tejmúr. – Tejmúr – Sahrazád óvatos mosolyra húzta a száját. – Nem provokálni próbállak, csak megérteni. Rosszul fogalmazott. Sahrazád abban a pillanatban rájött, amint a fiú felfogta a szavait. – Megérteni? – vicsorgott Tejmúr. – Te nem érthetsz meg engem! – Csak áruld el, kérlek… A fiatalember szó nélkül megrohamozta. Hosszú ujjai a torkára tapadtak, akár egy bilincs. Sahrazád mindkét kezét támadója csuklójára kulcsolta, próbálva enyhíteni a szorítását. Egyenesen a fiatalember lángoló szemébe meredt; nem volt hajlandó meghátrálni. Sahrazád nem félt. Ez a fiú – ez a vézna férfigyermek – sokkal obban félt, mint amennyire jómaga valaha is félni fog. Arcának mindkét oldalán patakokban csorgott a verejték. – Hogyan is érthetnéd? – A fiú annyira reszketett, még a hangja is beleremegett, a lány fogai pedig összekoccantak. – Hiszen életben vagy! A szörn yeteg életben hagyott. Szabad kezével Sahrazád állának szegezte a tőr hegyét. A penge még mindig drágakövekkel kirakott hüvelyében volt. – Ezt honnan szerezted? – Tejmúr szemügyre vette a tokba vésett finom motívumokat. Hüvelykujja végigsimított a markolatba ágyazott apró igazgyöngyökön és gránátköveken. Tövében a smaragdok vészjóslón csillogtak. – Tejmúr…

– Az övé? – Tekintete a tőrről visszatért Sahrazádra. – A kalifa adta neked? A lány nem felelt. – Válaszolj! – A torkánál fogva megrázta a foglyát. – Válaszokat – Igen. Aígértél. kalifától kaptam. – És ha megöllek vele? – A fiú hangja suttogássá halkult. – Ahogy megölte az én Rojámat. Sahrazád nagyot nyelt. Már ismerte a nevet. Egy a sok közül. Egyetlen levél a lehullott lombok tengerében. Az emlékezet viharában. – Nagyon sajnálom. – Ne merj bocsánatot kérni! – A fiú ujjai a bőrébe vájtak. Fájdalma átsugárzott Sahrazádba, a fiú kezétől a lány szívéig hatolt, egy régi sebet érintve, amely sohasem gyógyul be teljesen. Siva… – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Sahrazád, szorosan lehunyva a szemét, elzárva a fájdalmát a fiútól, habár csak egy pillanatra. – Az igazságot. Sahrazád megint nagyot nyelt. – Mit kívánsz tudni? – Hogy kihez húz a szíved. Szeret téged Kálid ibn ar-Rasíd? – Tejmúr úgy ejtette ki a nevet, mintha átkot mondana. – Érdekli a sorsod? – A kalifa érzelmeiről nem nyilatkozhatom. Gondosan leplezi őket. – Féligazság. Ezzel elboldogul, ha támadója tovább erősködik. A vér egy pillanat alatt visszatért ökölbe szorított ujjaiba. – Akkor beszélj a saját szívedről! Szereted a zt a szörnyeteget? Hazudj! – Nem. – Sahrazád összeszorította az állkapcsát. – Nem szeretem.

– Akkor hát még mindig a Fehér Sólyom szíve hölgye vagy? – A magamé vagyok. – Hol van a szíved, Sahrazád al-Kajzurán? – A fiú hangja durva volt, és kitartó. Egy sikátorban a bazár mellett. Egy feledést nyújtó éjszakában. A holnap ígéretében. – A szívem Tarik Imrán az-Zijádé. – A hazugság égette a nyelvét. – Mindig is az övé lesz. – Csukva tartotta a szemét; pontosan tudta, hogy a tekintete elárulhatja. Tejmúr élesen beszippantotta a levegőt, lélegzete zörgött a mellkasában, azután betöltötte a közöttük lévő teret, forrón és bűzösen. Ki és be. Még kétszer. A fiatalember hallgatása miatt nyugtalanság fogta el Sahrazádot. Tejmúr közel húzta magához. Túlságosan is közel. Forró lélegzete a homlokát perzselte. – A szörnyeteg… bántotta Roját? A hirtelen közelségben Sahrazád megértette, mire céloz a fiú. Elborzadt a gondolatra. Egyszerre kipattant a szeme. – Egy ujjal sem nyúlt hozzá – válaszolta. Tejmúr iszonyatos csendben méregette. Nagyon is közel. Sahrazád szíve szaporán lüktetett, szüntelen resz ketéssel. – Szóval történeteket meséltél neki. Mint ahogy most nekem. Miközben beszélt, egyre eltökéltebben csengett a hangja. Sahrazád érezte, hogy már nem bír tétlen maradni. Lelökte magáról a fiú karját, és a vállába ütközve menekülni próbált. Tejmúr ádáz pontossággal megragadta a combját, kirántotta alóla a lábát, és a földre teperte. Minden levegő kiszorult a

tüdejéből. Égő fájdalmat érzett az oldalában, amint megpróbált lélegzethez jutni. Először futott végig Sahrazádon a rémület jéghideg hulláma.

A vézna kis vakarék erősebbnek bizonyult nála. Magas volt, és agyafúrt. Nem küzdhetett volna ellene örökké. Ráadásul az észérvekre sem hallgatott. Talán akad egy megoldás. A figyelemterelés és hazugságok módszere. A félelmet hamarosan kiűzte a feltörő harag Sahrazád szívéből. Megragadta a nyakát szorító kezeket, és körmét belemélyítette a fiú bőrébe. Még ha maradt is némi szánalom abból, amit Tejmúr iránt érzett, elolvadt a haragj a tüzében. Az átlépett határ immár szakadékká mélyült. A fiú a legelemibb rettegést akarta felébreszteni b enne. – Mit művelsz, Tejmúr? – Igyekezett nyugalmat kényszeríteni a hangjára. A férfigyermek szívében ádáz csata dúlt, amint Sahrazádra nézett. Iszonyúan félt, egyszerre tombolt és reszketett nehezen kivívott diadalában. Sahrazádnak esze ágában sem volt szép csendben feküdni, amíg támadója belül vívódik. – Meg fogsz erőszakolni – érdeklődött Sahrazád –, vagy csak a gondolatával akarsz megijeszteni? Mégis mit akarsz elérni egy ilyen lélektelen gaztettel? Tejmúr megrendült a merészségétől, amiért szégyentelen szándékát napvilágra merte hozn i. Sahrazád pontosan tudta, hogy bolondság gúnyolódnia. Tisztában volt vele, hogy talán csak még tovább kihívja maga ellen a sorsot. De nem tudta – és nem is volt hajlandó – megadni magát ilyen gyávasággal szemben. Nem, amíg még van benne egy csepp élet. Egy pillanatra úgy tűnt, Tejmúr elhatározása meginog. Azután összeszorította az állkapcsát, és a lány fölé magasodott. Meglepő

ügyességgel kirántotta a tőrt a hüvelyéből, és a pengéjét újfent Sahrazád arcához nyomta. – Biztosan szeret téged, máskülönben nem hagyott volna életben. A bőréhez szorított hideg acél nem ijesztette meg Sahrazádot. Belekapaszkodott a dühébe. – Kálid ibn ar-Rasíd vajmi kevés dolgot szeret az életben. Szórakoztattam egy ideig. Ne keress más indokot! Hiszen magad mondtad: szörnyeteg. – Sahrazád világos hangon beszélt, alig palástolt dühe minden szótagn ak külön h angsúlyt adott. – Még mindig hazudsz. Tényleg azt akarod bemesélni nekem, hogy Koraszán kalifáját nem érdekli, ha bán tódásod esik? – Amint az előbb mondtam, Koraszán kalifájának érzéseiről nem nyilatkozhatom. Tejmúr gúnyosan rámosolygott. – Azt várod, hogy elhiggyem, a királyok mindenható királya nem dühöngene a ma történtek miatt? Nem. Kálid minden csontodat összetörné a gonosztetted miatt. Sahrazád hidegen nézett vissza rá. – Ha azt hiszed, Roja helyeselné a viselkedésedet, akkor úgysem számít, mit teszek vagy mondok. – Visszafojtotta erősödő rosszullétét. – Nem hiszem azonban, hogy bármely szerető szívű lány helyeselne egy ilyen borzalmas tettet. Tejmúr szorítása enyhült Sahrazád nyakán, arcán kétségbeesés jelent meg. Minden vonása mély bánatot tükrözött. Sahrazád abban a pillanatban megértette, mennyire szerette Roját. Mennyit veszített saját magából is, amikor a lányt elvesztette! Ami azonban nem volt kifogás. Ilyesmire sohasem lesz kifogás. Mivel Sahrazádnak sikerült elterelnie Tejmúr figyelmét, most megpróbálta lefegyverezni.

A lehető legóvatosabban megmozdította a fiú csuklóját markoló kezét. Amíg Tejmúr a belső démonjaival harcolt, Sahrazád a földön matatott valami fegyverként használható tárgy után. Egy kő, egy pohár, egy tál, egy bot, bármi megtette volna… Ahogy az ujj ai kutattak, hirtelen rábukkantak… Egy darab szárított húsra? Tejmúr továbbra is a gondolataiba merült, ujjai csak lazán markolták a torkát, így Sahrazád gyorsan oldalra pillantott a sátorban. Még a gyér fényben is látta, hogy jó pár szárított húsdarab van becsúsztatva a sátor széle alatt. Olyan hús volt, mint amilyennel Tarik szokta etetni Zoraját. Tarik nem akarhatja… Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha Tarik tervezte volna el a dolgot. Ha Tarik tudná, mi folyik a sátor falain belül, akkor kitépné az egészet a földből, és a kötelekkel kiakasztaná Tejmúrt a szélbe. Tarik – aki mindig is forrófejű volt – nem titkos hadműveletet eszelt volna ki a segítségére. Zoraja bevonásával pedig végképp nem. Ha nem Tarik, akkor ki eszelt ki egy ilyen eszement tervet? Sahrazád a sátor falát fürkészte a tekintetével. Hol van az a nyomorult sólyom? Egyben biztos volt: ha a terv célja a támadó figyelmének elterelése, akkor ez érdekes mutatvány lesz. Sahrazád megragadta a szárított húsdarabot. Mint amikor egy mongúz kobrát lát, kezét hirtelen Tejmúr kamisz ingéhez emelte. A húst a nyaka mögötti résbe rejtette. A meglepetéstől Tejmúr elejtette a tőrt, és mindkét kezét a tarkójához kapta, mintha egy portyázó rovart próbálna lecsapni. Zoraja tollak és villogó karmok záporában, éles rikoltás közepette berepült a sátor ajtaján, és egyenesen Tejmúr gallérját célozta meg. A fiú sikítva oldalra borult Sahrazádról. A sólyom

szélesre tárt szárnnyal folytatta a támadást. Sahrazád megragadott még egy darab szárított húst, miközben Tejmúr hiába próbálta elh árítani Zoraja roh amát. Mielőtt Sahrazád egyáltalán észbe kaphatott volna, Rahim alDin Valadhúsdarabokat rontott be szorongatott a sátorba, Irzával a nyomában. Húga szárított a kezében. Rahim sietve megragadta Sahrazád karját, és talpra állította. – Menjetek! Mindketten. – Szigorú tekintettel előrántotta handzsárját a hüvelyéből. – Én nem megyek – ellenkezett Irza, meglepően erős és határozott hangon. – Nem, amíg nem tudlak biztonságban téged és Sazit. Sahrazád sem volt hajlandó elmenni, szúrós tekintete nyilvánvalóan elárulta. Amikor Rahim tiltakozni kezdett, süket fülekre talált. A fiú elmotyogott egy szitkot, majd oldalra állt, kezében a handzsárral. – Zoraja, azonnal hagyd abba! – A sólyom nem vett tudomást a parancsról, így hát Sahrazád halkan füttyentett. Zoraja válaszként rikkantott, mégis abbahagyta a támadást. Sahrazád lehajolt, hogy felvegye eldobott tőrét, és az összegörnyedt Tejmúr elé állt. Nyakát és kezét véres karmolások borították, nadrágja eleje átázott. A levegőt csípős bűz töltötte be. Sahrazád a lehető legközönyösebben maga elé tartotta a szárított húsdarabot. A sólyom a karmába kapta, és a lány lábához repült, kékessz ürke tollazatát védelmezőn kiterjesztve. Sahrazád lesújtó pillantást vetett Tejmúrra. – Ha még egyszer hozzám érsz, letépem a szánalmas férfiasságodat, és megetetem a sólyommal! Azután közelebb lépett, és megsuhogtatta hüvelyéből előhúzott tőrét. – De ha csak egyszer is a húgomra mersz nézni, ott helyben megöllek!

VILÁGOK KÖZÖTTI ÁTJÁRÓ SAHRAZÁD , HOGY ÁLMODIK Tudta, de TUDTA nem törődött vele. . Otthon volt. Mezítelen lába a hideg kövön taposott, miközben a tágas folyosókon haladt a szobája felé. Torkában dobogó szívvel megragadta a kil incset, majd kinyitotta az ajtót. Sötét volt. Kékesfekete sötétség. Olyan sötét, amely a hőmérséklettől függetlenül hideget hoz magával. A márványpadlót enyhén fodrozódó köd borította. A köd derékig ért, mintha sűrű, fehér füst lenne, és faltól falig tartott. Amint Sahrazád lassan előre lépett, a köd utat engedett neki, mint egy kísérteties tenger, amely egy szellemhajó előtt válik szét. A szoba közepén meleg fény kezdett világítani. A lámpa a lakosztálya fölött függött csendes őrsz emként, és áttetsző selyem vette körül. A párnákkal teli emelvényen egy ülő alak tűnt fel, akit árnyék takart. – Kálid? Sahrazád gyorsabb tempóban szelte a ködöt, hunyorogva próbált átlátni a kék sötétség en és a vékony fátylon. Erőlködve próbálta megpillantani az arcot, amelyet már annyira szeretett volna látni. Az alak megmozdult. Félrehúzott egy réteg pókselymet. – Nem, Sazi dzsán. Nem Kálid vagyok. Azért remélem, megbocsátod, hogya jelen rád törtem. – Az alak úgy mosolygott rá, mint aki ismeri a múlt, és a jövő titkait. Sahrazád megbotlott, és alig hallhatóan felsikoltott.

Az ékszerekkel díszített párnák közül nevetés tört elő, amely annyira ismerős és fénnyel teli volt, hogy Sahrazád szívébe markolt. Milyen sokszor kívánta: csak még egyszer hallhatná ezt a hangot! Ölni is képes lett volna érte. – Siva? – suttogta hitetlenkedve, miközben megkerülte az ágy sarkát, és a selyemfüggönyért nyúlt. – Gyere! – hívta Siva, és megpaskolta az ágyat maga mellett. Sahrazád keze reszketett, amint elhúzott egy réteg fátylat, és a párnákra térdelt. Révületben bámult a legjobb barátnőjére, mintha azt várná, mikor tűnik el. Várta az elkerülhetetlen, i szonyatos üresség et. Siva huncutul mosolygott, teli volt élettel. Arcának bal oldalán egyetlen parányi gödröcske díszelgett, tökéletesen tökéletlenül, mint mindig. A kép még egyszer Sahrazád szívébe markolt. Mivel tudta, hogy csak álom, azt is tudta, hogy egyszer fel kell ébrednie. Szembe kell néznie a hazugsággal. A gödröcsk e megint megjelent, amint Siva egy sötét hajtinc set a füle mögé simított. – Te csacsi! Csak mert egy álomban vagyunk, ez még nem hazugság. – Akkor most a fejemben vagy? – vágott vissza Sahrazád. – Természetesen! Mindig is ott voltam. – Siva a térdén nyugtatta az állát. – Csak vártam, hogy szükséged legyen rám. – De hát… – Sahrazád a nyelvébe harapott; meglepte a hirtelen düh, amely fellobbant a szívében. – Olyan sokszor szükségem volt rád, Siva! – Dehogy volt. Figyeltelek. Kiválóan boldogultál egyedül is. – Siva szeme sarka összeránc olódott a büszkeség től.

– Nem boldogultam – ellenkezett Sahrazád. – Annyi hibát vétettem! Beleszerettem a férfiba, aki felelős a halálodért! – Igen. És ezt néha nehéz volt nézni. Főleg azon a reggelen, amikor majdnem meghaltál. –– Elárultalak. Dehogy, te csacsi. Már megmondtam: végig veled voltam. És valamit be kell vallanom… – Siva pajkosan csillogó, fénnyel teli tekintete oldalra vándorolt. – Abban a pillanatban, hogy megláttam feléd rohanni azon a reggelen, már tudtam, hogy megmented, ahogyan ő is megmentett téged. – Amikor Siva kinyújtotta kezét, és megérintette az övét, Sahrazád felugrott a melegségétől. Olyan valóságosnak tűnt. Olyan fájdalmasan valóságosnak. Siva megint elmosolyodott, vékony válla rugalmas kecsességgel görbült előre. – Azért tűnik valóságosnak, mert így emlékszel rám. Pompás, ha az emberre úgy emlékeznek, hogy melegszívű és tökéletesen tökéletlen. – Siva összekulcsolta az ujjaikat, megszorítva barátnője kezét. A torkában lévő gombóc miatt egy pillanatra elállt Sahrazád szava. – Annyira sajnálom, hogy beleszerettem, Siva dzsán. Annyira sajnálom, hogy nem vagyok erősebb. – Milyen nevetséges ezért bocsánatot kérni! – Siva finom csontozata felháborodásában babaszerű jelleget öltött. – Ennél okosabbnak kellene lenned. Soha többé ne kérj bocsánatot ilyen butaságért! Te tudod a legjobban, mi történik, ha nem engedelmeskedsz nekem. – Megrázta az öklét, és incselkedve nevetett, ahogy eszébe jutottak gyermekkori civakodásaik. Sahrazád akaratlanul is vele nevetett, amíg a nevetésük be nem töltötte a körülöttük lévő teret.

– Nem akarok felébredni. – A nevetés ráfagyott Sahrazád ajkára, visszhangja máris elszólította a szárnyasajtó mögül. A világok közötti átjáróból. – Én sem akarom, hogy felébredj – felelte Siva. – Ha azonban eljön az idő,ittfelmaradhatnánk. fogsz ébredni. – Talán – Nem hiszem – Siva szája bánatos mosolyra húzódott. – Nem is engem kerestél. Kálidot kerested. – Nem vád volt, csupán megfigyelés. Siva mindig ilyen volt: nem tudta elrejteni az igazságot, de kegyetlenségre sem volt képes. Ritkaság az ilyen ember. A legjobb barát. Sahrazád elfordította a tekintetét. – Nem tudom, hogy valaha megtalálhatom-e még. Az átokkal semmiképpen… – Akkor meg kell törnöd – szakította félbe Siva. – Ez nem kérdés. A kérdés csupán annyi: hogyan akarod megtenni. Van már terved? Habár Sahrazád éppen az átok ügyében tervezte felkeresni Músza Zaragozát, nem tudott mit felelni Sivának. Még nem tudta, mitévő legyen. Gyermekként is leginkább az ösztöneire hagyatkozott. A puszta vakmerőségére. Mindig Siva kovácsolta a terveket. Siva, aki mindig előre gondolkodott. – Látod? – kérdezte Siva kisimult homlokkal. – Ezért jöttem el ma hozzád, kedvesem. Elvesztél. Ez nem fog menni. Sahrazád nézte, amint a köd a mennyezet felé terjed, kísérteties karjával átöleli az emelvényt, és körbeveszi az egyetlen gyertyát felettük. – Nem tudom, hol kezdjem – ismerte be elhaló hangon. – Miért nem kezded azzal, hogy kimondod, mit szeretnél? Kimondhat egyáltalán ilyesmit? Ennyi halál, vérontás és értelmetlen pusztítás után a legsz örnyűbb önzésnek tűnt.

A világát egy cs onthalomra építené. – Olyan fárasztó vagy – bökte oldalba Siva tréfásan. – Ez a te álmod, csacsi! Ha a saját álmodban sem tudod kimondani, mire vágysz, akkor h ol mondhatnád ki? Sahrazád saját arcképét SivaMeggörbült, szemében. hallgatag lány. Csupán azlátta árnyéka önmagának. Nincs benne élet, és ő sincs jelen az életben. Kihúzta magát. – Káliddal akarok lenni. Azt akarom, hogy az apám jól legyen. És… hogy az átok megtörjön. – Erről van szó – mondta Siva, a hangjában vidámság csillant. – De lehetséges mindez? – szegült ellen Sahrazád. – Nem úgy tűnik. – Akkor hogyan változtatja valaki mégis lehetségessé a lehetetlent? Sahrazád komor arckifejezéssel vállat vont. – Könnyebb volna arra válaszolni, hogyan kell kecskét reptetni. – Rendben – bólintott Siva ünnepélyesen. – Hogyan kell kecskét reptetni? – Kösd hozz á egy nagyon nagy papírsá rkányhoz! – Nem jutna túl messzire, ráadásul meg lenne kötve. – Fordítsuk komolyra a szót! – Én nagyon is komolyan beszélek! – nevetett Siva, a nevetése átvágott a mindent átjáró ködön. – Mi lenne, ha a repülő szőnyegedre tennéd a kecskét? Talán akkor repülne? – A szemében gyanús fény gyúlt. – Ne légy nevetséges! – Csak egy ötlet volt. – Siva egyik kezével áthatolt a fehér ködön. – Ha engem kérdezel, a repülés leg jobb módja, ha elvágod a köteleket, amelyek gúzsba kötnek… – A szavai tompulni

kezdtek, mintha víz alól jönnének, a mosolya azonban még mindig élénken ragyogott. – Vágd el a köteleket, Sazi! Repülj! Sahrazád felriadt álmából. A sátrukban fekete sötétség uralkodott. A húga légzése már rég mélyalvásról árulkodott, a siva tag elrin gató szellője pedig a sátor varrott falainak ütközött. A torka száraz volt, ám a szíve teli. Várta, hogy mikor jön a lesújtó üresség, amikor rájött, hogy az álmában annyi minden kimondatlan maradt. Az üresség azon ban mégsem jött. Először fordult elő, mióta elhagyta Rejt, hogy nem érezte magát elveszettnek és annyira magányosnak. Volt egy célja. És ennek súlyát el bírta viselni. Olyasmi volt, amiért őszintén küzdhetett. Vágd el a köteleket! Repülj! Köszönöm, Siva! Sahrazád óvatosan, nehogy felébressze Irzát, belelépett a szandáljába: levegőzni készült. Kölcsönvette a húga samináját, és a hosszú, háromszög alakú anyagot a fejére csavarta, hogy védelmet nyújtson a hűvös, sivatagi éjszakában. Utána a sátor bejáratához lépett, és megbizonyosodott róla, hogy az ajtaja visszazáródik. Azután keresztülesett a kint várakozó, fekvő alakon. – Aú! – Sahrazád a homokba esett. Erős kezek ragadták meg, és tartották a földön. Egy kapucnis katona képe villant át az agyán. Egy katonáé szkarabeusz jellel és háborús fegyverrel. Egy izomfalba ütközött. Egy kőből vésett arcot pofozott meg. Éles kések ezüstjétől villogó szemekbe bámult. Tarik szíve kalapált az övé felett.

– Szállj le rólam! – mondta, és megdöbbenve érezte, hogy elpirul. Tarik lábra állt, és egy rugalmas mozdulattal Sahrazádot is felhúzta. –– Mit Mi azművelsz… ördög… Sahrazád ellökte magát tőle, és keresztbe fonta a karját. Tarik egy dühös mozdulattal kisöpörte a homokot a hajából. – Csak utánad – morogta Tarik mogorván, egy sokkal fiatalabb énjére emlékeztetve. Egy lusta mosolyú, csínytevésekre hajlamos énjére. Abban a pillanatban Sahrazád ennek örült. – Igazán gáláns a részedről. Miután a hét nagyobbik részében tudomást sem vettél rólam, akárcsak egy kisfiú, aki feleannyi idős és kétszer olyan elbűvölő, mint te magad. A fiú ajka jó pár lélegzetvétel idejéig a beszéd és a hallgatás között tétovázott. – Szörnyű vagy, Sazi. Szörnyű. – Tenyerével megdörzsölte az arcát, de Sahrazád előtte még láthatta rajta a bosszúságot, amelyet nem tudott leplezni. A lány a testéhez szorította a karját, nem volt hajlandó kinyújtani a kezét és megvigasztalni. Bármennyire is szerette volna. Bármennyire is természetes lett volna megvigasztalni az ifjút, akit olyan sok áig szeretett. – Tudom, hogy szörnyű vagyok. Ebből következik a kérdés: mit keresel itt? – Én is jó párszor feltettem magamnak ezt a kérdést… Főként, amikor a hideg homokban feküdtem, hogy egy szörnyű lányra vigyázzak. Aki n em kifejezetten h álás és egyáltalán nem hűséges. Mintha jeges vizet zúdított volna a nyakába. Elhárítva a bűntudat újabb hullámát, Sahrazád lángoló arccal elfordult.

Tarik utánament, és megragadta a karját. Sahrazád lerázta magáról a kezét. – Ne érj hozzám, Tarik Imrán az-Zijád! Ne merészeld! – Elborzadt az érzéstől, hogy a szemét könnyek égetik. Az elmúlt napokban Akkor sem, amikor megtalálták összezúzottegyszer testétsem egysírt. felhő árnyékolta lankán. Akkor apjuk sem, amikor hátrafordult, hogy utoljára megpillantsa lángokban álló otthonát. Sőt még akkor sem, amikor megtudta, hogy Tarik azt ígérte Dzsalálnak, sohasem viszi vissza Rejbe. Tarik gondolkodás nélkül közel húzta magához. – Hagyd abba! – Sahrazád mindkét kezét a fiatalember mellkasának feszítette, és dühös könnyek kezdtek hullani a szeméből. – Nincs szükségem rád! Olyasvalakit érdemelsz, aki akkor is maga mellett érez, amikor nem lát. Én ezt csak egy ember iránt éreztem. – Hagyd abba, hogy bántani próbálsz, gonosz leányzó! – mordult rá Tarik mogorván. – Úgysem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy reméled. Sahrazád arcán forró könnyek gördültek végig. Mégsem volt hajlandó az ifjúra támaszkodni. Nem akarta megadni magát a gyengeségének. Tarik egy fáradt sóhajtással átölelte. Erős volt a karja, szilárd, és bizton ságot nyújtott. Felidézte benne mindazt, amit a fiatalságban és a szabadságban szeretett. Az ifjú bőrének homok- és sóillatát; az őrült érzést, hogy jóllehet zuhan, valaki mindig ott lesz, hogy elkapja, vagy legalább bekösse a sebeit; az újdonság érzését… és főként a szerelmet. – Rahim elmondta, mi történt. – Tarik ujjai a tarkójára vándoroltak, mint régen sokszor, annyi évvel ezelőtt. Halkabbra

fogta a hangját, csendesen dörmögött Sahrazád fülébe, gazdagon és zengőn, sőt majdnem pazaron. Sahrazádnak már nem volt szüksége ilyen kényeztetésre, nem is érdemelte meg. – Véresre verem azt a fiút, amiért egyáltalán gondolni merészelt Nem. ilyesmire. Sahrazád eltolta magától. – Ez nem a te dolgod. Már beszéltem Tejmúrral. Nem fog többé próbálkozni. Tarik szeme veszedelmesen megvillant. – Nem az én dolgom? – Már elintéztem az ügyet, Tarik. Ne tégy semmit, hiszen nem lenne semmi értelme, előzzük meg a további vérontást! Már láttam belőle eleget. – Utat tört magának a fiú mellett. Tarik megállította, állát előreszegte, keze ökö lbe szorult. – A kölyökkirályt is ugyanígy megbéklyóznád? – Ne hasonlítsd magad Kálidhoz! Gyerekes viselkedés, nem méltó hozzád. Tarik összerezzent, de állta a sarat. – Válaszolj, Sazi! Neki is azt mondanád, hogy nem az ő dolga megbosszulni, amit tettek veled? Sahrazád eltöprengett a válaszon. – Igen. – És hallgatna is rád? – Tarik hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – Kálid… hallgatna rám. Azután kedvére cselekedne. – Hazudsz – válaszolta gúnyosan Tarik. – Nem hiszem el, hogy a hóhér, akit a férjednek nevezel, tétlenül engedné, hogy az a fiú még egy hajnalt megérjen azok után, amit veled művelt. – Ne törődj vele, Kálid mit tenne. – Veszélyesen közel került ahhoz, hogy kiabáljon. – Befejeztem az ügy és a hóhérférjem

megtárgyalását veled. – Sahrazád ellentmondást nem tűrően a levegőbe emelte a kezét. – Szóval azt gondolod, a te feladatod irányítani, mi történik a táborban? – kérdezte Tarik g únyosan. – Ezért küldték vissza azt a nyavalyás kölyköt népéhez, mint egy gyereket, akit meg kell szidni? Őszintén aztagondoltad… – Őszintén azt gondoltam, hogy nincs értelme a további vérontásnak. Tejmúr annak rendje és módja szerint Karádzs emírje elé kerül, hogy megfelelő büntetésben részesüljön. Az én dolgom eldönteni, hogyan végződjön az ügy. Nem – Sahrazád ujját nyomatékosan Tarik mellkasába bökte – a te dolgod igazságot osztani a nevemben. – Tényleg azt hiszed, hogy az emír megbünteti a gaztettéért? Szó sincs róla. És most már fogalmam sincs, hol van Tejmúr. Mert kétlem, hogy azt az ördögiókát valóban büntetésre küldték, ahogy te szeretnéd hinni. Elillant, mégpedig igazságszolgáltatás nélkül. Tarik széttárta a karját, arcán elkeseredés tükröződött. – Tudtad, hogy Tejmúrnak az emír családjába kellett volna házasodnia? Könnyen lehet, hogy maga az emír bízta meg a feladattal. – Az én nevemben ne próbálj meg bosszút állni, Tarik Imrán az-Zijád! Meg tiltom… Tarik megragadta a lány vállát. – Úgy teszek, ahogy az átkozott kedvem tartja, Sahrazád alKajzurán. – Mélységes gyötrelem áradt a hangjából. – Egyszer elvből megtagadtam magamtól, amire vágytam, és egy nap sem telik el úgy, hogy lényem minden porcikájával meg ne bánnám a döntésemet. Szenvedésének hangja felszállt a sivatagi éjszakába, az apró csillagokkal pöttyözött tágas égbolton keresztül. Áthatolt Sahrazád bőrén.

A lány szó nélkül megfogta a fiatalember kezét, és a sivatagba vezette, messze a sátrak által elfoglalt területtől. Amikor végül megfordult, hogy a szemébe nézzen, Tarik mintha pillanatok alatt évtizedeket öregedett volna. A csillogó keresztül néztek egymásra. A barátság éshomok bizalomkisebb hosszútengerén évei szertefoszlottak. – Gondolsz még valaha arra az éjszakára? – Tarik képtelen volt a lány szemébe nézni, miközben csendesen feltette a kérdést. Sahrazád egy pillanatig nem tudta, hogyan válaszoljon . – Helyesen cselekedtél – válaszolta végül, elmélyülten tanulmányozva a lábujjai között bujkáló végtelen homokszemeket. – Lehetetlen helyzetbe hoztalak. Nem volt helyénvaló. – Nem ezt kérdeztem. Sahrazád felemelte a tekintetét. – Igen, soksz or gondoltam rá. Tarik, aki sohasem volt félszeg, egyik lábáról a másikra állt, és Sahrazád szíve sajgott a szokatlan szorongás láttán. – Megkérdezhetem, miért jöttél be aznap éjjel a szobámba? Tarik őszinte választ érdemelt. Az összes lopott csókért és árnyékos rejtekhelyért. A számos évnyi lankadatlan szerelméért. Amiért háborút indított. A lány állta a fiú tekintetét, habár a mellkasába nyilalló fájdalom miatt inkább messze és gyorsan elfutott volna. – Mert érezni akartam. – Sahrazád… – Mert érezni akartam… nem, éreznem kellett valamit. – Szavaiban szelíd eltökéltség bujkált. – Azt gondoltam, ha elveszek a karjaidban, akkor megint érezni fogok valamit. Akkor meggyászolhatom Sivát, és továbbléphetek. De igazad volt, hogy

visszautasítottál. Sohasem nehezteltem érte. Kérlek, higgy nekem! – Gyengéd hang on fejezte be. Tarik jó ideig hallgatott. Sahrazád látta, amint a szemében tükröződő fájdalom elhalványul, és a helyét keserű lemondás veszi át. – Hiszek neked. Ez azonban nem változtatja meg, hogy én szinte minden nap neheztelek magamra azóta. – Két lépést közeledett a lányhoz, majd habozva megállt. Sahrazád érezte a határozatlanságát. Az ujjai Irza saminájának redőit markolták. Azt várja, hogy megkérdezzem, miért. És fél tőle, hogy mi történik, ha megteszem. A lábujjai összekunkorodtak a szandáljában, amitől a homok a bőréhez dörzsölődött. – Miért tartóztattad meg magad? Tarik vékony csíkká húzta össze az ajkát. Nagyot nyelt, amitől a nyakizmai kidagadtak. Úgy tűnt, alaposan megfontolja a szavait, mielőtt megszólal: ez szintén nem volt jellemző Sahrazád első szerelmére. Utána a lány szemébe nézett, és erős meggyőződéssel állta a tekintetét. – Mert tudtam, hogy ha megadom azt, amit mindketten akartunk azon az éjjelen, akkor most az én feleségem lennél, nem az övé. Sahrazád megdöbbenve hátracsapta a fejét. – Azt… azt hitted, ezért teszem? – hadarta. – Hogy azért mentem a szobádba egy szegény könyvtáros lányaként, hogy egy övendőbeli emír feleségeként jöjjek ki onnan? – A lány csípőre tett kézzel bámult rá. – Nem az volt a szándékom, hogy belekényszerítselek egy házasságba, te felfuvalkodott hólyag. Még ha az ágyadba is feküdtem volna, nem vártam volna el, hogy másnap feleségül kérj.

– Jóságos ég ! Komolyan azt hiszed, erre célzok? – Mi mást hihetnék, amikor… Tarik előreugrott, és kezét a lány szájára tapasztotta. Némán könyörgött, ho gy ne folytassa. Egy szívdobbanásnyi után Sahrazád felháborodása betöltötte szünet a levegőt. Tarik elvette bólintott, a kezét, ésbára lány halvány derűt vélt felfedezni az arcán. Ezt a vonását jól ismerte. S erősen hiányolta az elmúlt napokban. Sahrazád egyre mélyebben ráncolta a homlokát, megragadta Irza samináját, majd keresztbe fonta a mellkasán. – Akkor mire célzol? – Arra – kezdte újra Tarik –, hogy ha azon az éjen velem maradsz, másnap reggel elmentem volna az apádhoz… Sahrazád tiltakozásra nyitotta a száját, de Tarik folytatta néma könyörgését. Majd közelebb l épett. – De nem azért, mert kötelezve éreztem volna magam – mondta Tarik, miközben a lány vállára helyezte a kezét, először bizonytalanul, majd teljes súlyával. – Hanem azért, mert egy napot sem bírtam volna tovább várni… és ez hiba lett volna. Az unokatestvéremet alig két héttel előtte ölték meg. A nagynéném három nappal később levetette magát az erkélyről. Hogyan árulhattam volna apád és a szüleim elé, hogy megkérjem a kezedet? Tarik vonásai megenyhültek, miközben beszélt, habár a hangja nem vesztett szenvedélyéből. Sahrazádnak eszébe jutott, hogy amikor az ifjú belép egy helyiségbe, minden tekintet akaratlanul is rászegeződik. Észre sem veszi, milyen elsöprő erejű a személyisége. Tarik keze lehanyatlott, amíg arra várt, hogy Sahrazád összeszedje a gondolatait, és feleljen.

Amikor végül megszólalt, már a lány érezte magát esetlennek és elveszettnek. – Sohasem vártam volna el, hogy ilyesmit tegyél. Megint derű suhant át az ifjú arcán. – Mindig csak isbántasz, gonoszsoha leányzó. Tudom. Ha csupán egyetlen éjszakát veled töltök, többé nem akarok elválni tőled. Sahrazád meg akarta akadályozni, hogy folytassa. Hogy olyasmit mondjon, amit esetleg megbán. Mit tehetnék, hogy megkíméljem a további szenvedéstől? Ám Tarik elszántan megragadta az állát, és a tekintetét kereste. – Mióta csak láttalak leesni Talekán faláról, tudom, hogy te vagy a végzetem. Szeretlek. – Szavai erőfeszítés nélkül hagyták el a száját. Mint mindig. – De te már nem mondhatod el rólam ugyanezt, ugye? Sahrazád nem tudott a szemébe nézni. – Kérlek, válaszolj, Sazi! – kérlelte. – Ideje, hogy halljam az igazat. Azt hiszem… megérdemlem. Miközben Sahrazád az arcát fürkészte, hirtelen rájött, hogy Tarik az elmúlt napokban erre a pillanatra edzette magát. Habár ez egyikük számára sem könnyítette meg a helyzetet. Lassan kifújta a levegőt. – Szeretlek, Tarik. – Sahrazád óvatosan az arcára tette a kezét. – De… őbenne élek. Tarik megfogta a kezét. Bólintott. Csupán állkapcsának egyetlen izma rezdült. Az érzelmek elhessegetése sokkal jobban elárulta az érzéseit, mintha könnyekben tört volna k i. – Annyira sajnálom, hogy megbántottalak – suttogta Sahrazád, miközben a fájdalom a mellkasából a torkába tolult. Szabad kezét a fiú arcának másik oldalára tette, érintéssel adva a

tudtára bűntudatát. Tudta, hogy ez butaság, de nem volt más ötlete, hog yan tehetne jóvá egy ilyen árulást. Tarik hátralépett, a tekintete furcsán távoli volt. – Már tudtam, hogy szereted, amikor megláttalak titeket együtt Rejben. De… bolond voltam, hamis reménybe kapaszkodtam. – Remélem, tudod – Sahrazád erősen az alsó ajkába harapott, bár tudta, hogy vérezni fog –, hogy sosem akartalak megbántani. – A saját hibámból szenvedek. Rahim elárulta, mit mondtál ma Tejmúrnak: hogy enyém a szíved, és mindig is az lesz. Réz és só keserves íze árasztotta el a l ány nyelvét. – Én… – Hazudtál, hogy mentsd magad. Megértem – folytatta Tarik kifejezéstelen hangon. – Tudnod kell azonban, hogy Tejmúr elmondja majd Karádzs emírjének, és a hír terjedni fog. Sahrazád zavartan pislogott a hirtelen témaváltástól. A sebezhetőség minden jele elmúlt. A helyét szigorú arckifejezés és kimért magatartás vette át. A korábbi távolság hirtelen visszatért. – Ebben a táborban nagyobb biztonságban vagy, főként a hóhérkirály ellenségei között, ha továbbra is fenntartjuk a látszatot – fejezte be. Jóllehet Sahrazád nem szándékozott sokáig a táborban maradni, tisztában volt vele, hogy mondania kell valamit. Ha nem is a saját vagy Kálid védelmében, legalább Tarik kedvéért. Megrázta a fejét, és még szorosabbra húzta a saminát. – Ezt nem kérhetem tőled. És nem is kérem. Nem igazságos. – Valóban nem – helyeselt Tarik. – De még nem kértél meg, hogy hagyjam abba ezt a háborút. Sahrazád szeme elkerekedett meglepetésében. – Megtenn éd? Lehetséges egyáltalán?

– Ha az is lenne, nem tenném meg – felelte Tarik habozás nélkül. – Ha elhatároztam valamit, nem veszem félvállról. És ha kihúzom magam a felelősség alól, akkor nem csak a körülöttem lévőknek okoz ok csalódást, hanem saját magamnak is. – A körülötted lévőknek? – A lány hirtelen haragra – Tudod te, kik vannak körülötted, Tarik? – A ma reggelilobbant. őrszemre gondolt a sátor előtt. A bőrébe égetett Fida’ i jelre. – Zsoldosokkal vetted magad körül, szedett-vedett törvényen kívülieket és gyilkosokat béreltél fel egy olyan király megdöntésére, akiről semmit sem tudsz. Kálid nem… – Törvényen kívülieket és gyilkosokat béreltem fel? – Tarik gúnyos nevetésben tört ki. – Hallod, amit mondasz, Sazi? Tudod te, ki a férjed? Nem hallottad a történeteket Koraszán kalifájáról? Az őrült gyilkosról? Megölte vagy nem ölte meg Sivát, a legjobb barátnődet? – Az utolsó két szót elnyújtotta, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak. Hogy hangsúlyozzák a lány árulását. Sahrazád megfékezte a nyelvét. – Ez nem ilyen egyszerű. – A szerelem elvakított. Engem azonban nem téveszt meg – elentette ki Tarik, jóllehet szemében viharos érzelmek kavarogtak. – Csak egy valami számít: Kálid ar-Rasíd a felelős az unokatestvérem haláláért? Sahrazád fájdalmas csendben nézett rá. – Igen. Végtére is ez volt az igazság. – Akkor ilyen eg yszerű. – Tarik, kérlek! – Sahrazád esdeklőn kinyújtotta felé a kezét. – Azt mondtad, szeretsz. Könyörgök n eked, hogy go ndold át… Tarik hátralépett. Erősen próbálta leplezni a g yötrelmét. – Szeretlek. Ezen semmi sem változtat. Ahogyan azon sem, hogy megölte az unokatestvéremet, és elrabolta tőlem a lányt,

akit szeretek. – Sahrazád elborzadva figyelte, amint a keze handzsárjának markolatához vándorol, és erősen megragadja. Tarik majdnem megbotlott, annyira sietősen hátrált előle, de a hangja nem remegett meg. – Értsdegyikünk meg jól! Amikor Rasíddal, meghal. legközelebb találkozom Kálid ibn ar-

A BÖLCS HOLTIG TANUL ELŐFORDULT , HOGY HIBÁZOTT EZT BIZONYOSAN TUDTA. Hibásan ítélt. Hibásan tervezett. Hibásan.értelmezett. Talán azt is el lehet mondani, hogy túlzottan büszke volt. Sőt őrülten öntelt. Ám Dzsahandár nem ezt tervezte. Amikor először folyamodott a könyv erejéhez, azt hitte, irányítani tudja. Azt hitte, ő a gazdája. Ez volt az első a számos hibája közül. A könyv nem engedte magát irányítani, helyette a saját akaratát szándékozott Dzsahandár al-Kajzuránra kényszeríteni. Az akarata pedig rejtve maradt egy ősi nyelv költészete mögött, amelyet egy rozsdás zár és kulcs őrzött. Dzsahandár a szíve mélyén tudta, hogy a könyvet el kell pusztítani. Semmi sem létezhet az emberek világában, ami akkora pusztításra képes, mint amekkorát megtapasztalt a vihar baljós éjjelén. És mégis… Dzsahandár erősen szorította a könyvet. Melege átlatolt a bőrén, lüktetett a kezét borító hólyagoknál. Egy dobogó szív élő melege. Talán most már tudná irányítani. Miután megtudta, miféle teremtmény. Talán szamárság ezt gondolni? Téves önteltségének további bizonyítéka? Talán. Megpróbálhatná. Kezdetnek valami aprósággal. Nem követné el megint azt a hibát, amelyet Rej szélén elkövetett. Most már

többet tud. Miután látta, mire képes, óvatosabban gázolna a könyv vizébe. Sokkal megfontoltabban, mint a dombtetőn. Azon az éjjelen, amikor a szemtanúja volt, hogy a könyv egy egész várost romba dönt. Megborzongott, az emlékezetébe idézte az égbolton átcikázó villámokat, amint amelyek Koraszán legszebb ékkövére csaptak le. Arra a városra, ahol Dzsahandár felnevelte a lányait és a szeretett kön yvtárát gondozta. Arra a városra, ahol eltemette a feleségét, miután végignézte, hogy elsorvasztja a betegség. Arra a városra, ahol a leghatalmasabb kudarcait élte meg. Visszaemlékezett, hányszor nem tudott segíteni a körülötte lévőkön: nem tudta megakadályozni a felesége betegségét; a halálát követően nem tudta megtartani a vezíri posztját; és nem tudta megakadályozni, hogy a lánya végig ne sétáljon a palota folyosóján a biztos halálba. Semmilyen változást nem bírt elérni. Csak figyelte az életet. Hasznavehetetlen. Megint megszorította a könyvet, és hálás volt, hogy mindkét gyermeke karcolás nélkül megúszta a vihart… Gyanította azonban, h ogy sokan nem így jártak. Dzsahandár sátrának fullasztó sötétjében kinyitotta a sz emét. Mint amikor tegnap éjjel megérkeztek, most is bűnbánat nyomta a mellkasát, és nehezítette a légzését. A körmei a könyv borítójába vájtak, ahogy levegőért küzdött. S hogy megállítsa lelkiismeret-furdalásának áradatát. Hogy kitörölje a fülében cseng ő sikolyok emlékét. Nem az ő hibája! Nem akarta, hogy így történjen. Dzsahandár azonban helyre tudja hozni. Tudja, hogyan hozza helyre.

Idősebb lánya is örökölte a tehetségét. Irza szavaiból következtetett rá, amikor a lány egy varázsszőnyeget említett. Hatalmas önuralomba került, hogy nyugodt maradjon, amikor meghallotta e szavakat. Hogy csendben maradjon egy ilyen lehetőség hallatán. Sahrazád különleges. Dzsahandárhoz hasonlóan. Erős. Még az apjánál is erősebb. Érezte, hogy amikor Sahrazád keze hozzáért a könyvhöz, az üdvözölte a j elenlétét. Elismerte nagyságát. Ez lehet az esélye a megváltásra. Amint felgyógyul a teste, folytatja a tanulmányait. Ezúttal megtanulja uralni a könyv erejét. Méltóvá válik a hatalmára. Nem engedi, hogy újra a könyv irányítsa. Nem. Soha többé nem követ el ilyen hibát. Megtanítja a lányát, hogyan éljen a hatalmával. Utána együtt helyrehozzák, ami félresiklott. Hiszen egy hiba c sak akkor hiba, ha n em javítják ki. Dzsahandár pedig holtig tanul. Erre az egyre mindig is büszke volt… Hajlandó tanulni.

A PILLANGÓ ÉS A KATONA NEM SZÍVELTE A MEGLEPETÉSEKET KÁLIDgyermekkorában . tekintett rájuk. Már is gyanakvással Egyetlen alkalmat sem tudott felidézni, amikor örült volna egy váratlan meglepetésnek. Saját bőrén tapasztalta, hogy a meglepetések gyakran egy szerencsétlen eseményt harangoznak be. Gyűlölte a meglepetéseket. Éppen ezért felettébb bosszankodott, amikor Vikram szobájába lépve Deszpinát pillantotta meg a testőr ágya mellett. Vajon hogyan jutott ilyen hamar a lány tudomására, hogy a rádzsput magához tért? Elvégre Kálid maga is csupán hajnalban értesült róla, alig eg y órája. A szolgáló szeme és füle valóban igencsak messzire elért. Pontosan ez volt az ok, amiért a lány mindig is olyan kiváló kémnek bizonyult. Kétségkívül közvetlen és nyílt természetéből fakadt a tehetsége, hiszen egy pillangó könnyedségével szerzett barátokat és nyerte el mások bizalmát. Ahogyan a palota körül élő befolyásos emberek szívébe is beférkőzött. Ahogyan Sahrazád barátságát is megszerezte. A szolgáló felállt a helyéről, majd tisztelettel meghajolt, jobb kezének ujjait a ho mlokához érintve. – Szaídi… – Le vagyok nyűgözve. – Kálid az ágy lábánál maradt, merev vonásai meg sem rezdültek.

Deszpina szemében sziporkák csillogtak, még a zsalu réseinelmosolyodott, át beszűrődő gyér fényben is.

– Bocsáss meg, amiért ezt mondom, szaídi, de egy cseppet sem látszik rajtad. Rövid köhintés tört elő Vikram száján, alig leplezve a pillanatnyi derűt, amely a hindusztáni harcos arcán nevetés helyett Kálidátfutott. minden további nélkül a testőréhez fordult. – A vállad? – érdeklődött. Sohasem érezték szükségét az udvariaskodásnak egymás között. Hosszú évek óta edzettek már együtt. Együtt hullott a vérük. Együtt harcoltak. A rádzsput szolgált mellette testőrként, amióta Kálidot megkoronázták. S a barátja volt, már jóval a trónralépése előtt. Vikram nem válaszolt. Tekintete egy távoli, bizonytalan pontra szegeződött, miközben Kálid szemügyre vette a bal vállára tekert vérvörös kötéseket és bűzlő borogatásokat. Amikor a rádzsput felült, hogy az ágya melletti asztalkán álló vizesbögréért nyúljon, képtelen volt leplezni nyilalló fájdalmát. Deszpina lehajolt, hogy segítsen neki, figyelmen kívül hagyva a férfi egyre mogorvább arckifejezését. – Éppen elkerülted a fakírt, szaídi – jegyezte meg, amint visszatette a bögrét az alacsony asztalra. – Azért jött, hogy elmondja… – A kölyök nyílvesszői ripityára zúzták a mellcsontomat. És a vállcsontomat – vágott közbe Vikram baljóslatú komorsággal. Hangja ádáz visszavágást ígért a nagyon kö zeli jövőben. Deszpina döbbenten pislogott, képtelen volt megszólalni. Azután egy káprázatos mosollyal sikerült összeszednie magát. – De a fakír azt is mondta… Vikram egy sokatmondó pillantással beléfojtotta a szót. Deszpina némán visszaült a székére, és keresztbe fonta maga előtt a karját.

Kálid lényének kegyetlen oldala furcsa elégedettséget érzett a közjáték láttán – ahogyan a röpködő pillangót elhallgattatta az otromba katona. Kálid gyanította, hogy ha Sahrazád jelen volna, bizonyára még szórakoztatóbbá tenné a beszélgetést egy csípős megjegyzéssel, egyszerre segítvelépett. és rontv a is a kínos helyzeten. Az ágy lábától Vikram mellé – Tehetek érted bármit is? Szükséged van valamire? Vikram lehanyatlott a párnákra, és szokásos rendíthetetlen tekintetével fürkészte a kalifát. – Egy új karra. Kálid erre kis h íján elmosolyodott. – Sajnos nekem mindkettőre szükségem van. – Ugyan miért? – horkant fel Vikram, szokásos megvető arckifejezésével. – A harchoz. – Hazudsz. Amilyen pöffeszkedő páva vagy. Kálid szemöldöke a magasba szökött. – Sohasem szoktam hazudni. – Hazudsz. – A rádzsput bajusza hirtelen megrándult, tekintete elsötétült. – A soha… talán nem a megfelelő kifejezés. – A ritkán jobb lenne. – Akkor hát ritkán. – Kálid vetett barátjára egy halovány mosolyt. Vikram felsóhajtott, jobb kezével végigsimítva rövidre nyírt szakállán. – Én nem harcolok többé, merá doszt. – Nehéz vallomás volt. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Most viszont te hazudsz – vágta rá Kálid habozás nélkül. – A fakír engem úgy tájékoztatott, hogy meggyógyul a vállad, csak idő kérdése. Talán nem lesz újra ugyanolyan… – Nem érzek semmit a bal kezemben.

Kálid tényleg ki nem állhatta a meglepetéseket. Ezer nap hevével gyűlölte őket. Pillantása Vikram bal kezére siklott, amely mozdulatlanul feküdt a vászon ágyneműn. Úy festett most is, mint mindig. Könyörtelen volt. Rendíthetetlen. Sebezhetetlen. Ugyanakkor mégsem. Tudta jól, hogy szükségtelen volna minden megnyugtató szó. Vikram nem volt bolond, nem is tartott igényt a dédelgetésre. Kálid mégis képtelen volt megállni, hogy kimondja a tagadhatatlant. – Még túlságosan korai végkövetkeztetéseket levonni. – Szándékosan kerülte a gyengéd szavakat, mert tudta, hogy Vikram megvetné a vigasztalást. – Idővel még visszatérhet az érzés a kezedbe. – Még ha vissza is tér valaha, sohasem fogok többé úgy harcolni, mint régen. – Semmiféle érzelem nem rejlett a válasz mögött. Pusztán a tényeket közöl te. Deszpina megrezzent a székén – immár második jelét adta kényelmetlen feszengésének, amióta Kálid a szobába lépett. Jóllehet erősen furcsállta a lány viselkedését, Kálid igyekezett kellő figyelmet szentelni Vikram szavainak. – Megint csak úgy vélem, hogy túl korai ítélkezni – felelte. – Az a nyomorult kölyök obszidián nyílhegyeket használt. – Vikram sötét dühe mély ráncokat vájt a homlokára, vonásai keservesen eltorzultak. – Ripityára zúzták a csontjaimat. Helyrehozhatatlanul. Kálid örömmel felszította volna a szívében tomboló lángokat, mégis lecsillapította a dühét. Hiszen semmi haszna táplálni a haragot. Inkább a hamis higgadtság álarcát öltötte fel a vonásaira. Éppen elég gyakorlata volt már benne. – Hallottam.

– Fél karral nem szolgálhatlak többé a testőrödként – csikorogta Vikram nyomatékosan. – Nem értek egyet. – Tudtam, hogy így lesz. – A rádzsput a homlokát ráncolta. – doszt. De –nem számít, Vajon miértmerá nem? – vonta fel Kálid kérdőn a szemöldökét. A komorna ismét kényelmetlenül feszengett a helyén. Vikram mélyebbre süppedt a párnái között, vonásai kisimultak. – Mert nem vagyok hajlandó kevesebb lenni, mint ami vagyok. És nem is fogsz kényszeríteni rá, hogy kevesebb legyek. – Még csak nem is vette magának a fáradságot, hogy makacs pillantását kihívón Kálidra szegezze. – Mit kívánsz tőlem, barátom? – kérdezte újra Kálid, habár ezúttal egészen más hangon. A rádzsput egy hosszú pillanatig hallgatott. – Szeretném elhagyni a várost. Új életet akarok kezdeni. – Természetesen – bólintott Kálid. – Amire csak szükséged van. – Házasodni kívánok. Még több meglepetés. Hát soha n em lesz vége? – Választottad is van már? – Kálid gondosan uralkodott az arckifejezésén. Óvatosan. Vikram majdnem gúnyos tekintetet vetett az uralkodójára. Azután lassan az ágya mellett gubbasztó, ajkát biggyesztő pillangó felé fordította a fejét. A kalifa legkiválóbb kémje felé. Kálid meglepetések iránti gyűlölete most lángolt csak fel igazán.

Bármennyire is igyekezett, képtelen volt elrejteni az arcára kiülő döbbent hitetlenséget.

– És neked mi a véleményed erről a házasságról? – kérdezte a lányt alig hallható suttogással. Amikor Deszpina csinos, durcás ajakbiggyesztése szórakozott fintorba váltott át, és szeme megannyi kimondatlan titok mélységével csillogott,veszítve, Kálidnakesztelen mindendühében akaraterejére szüksége volt, hogy önuralmát ki ne rohanjon a szobából. – Jól van hát. Távol legyen tőlem, hogy meg akarjam érteni a szerelem rejtelmeit! – Kálid megrázta a fejét, száműzve hitetlenkedésének minden bizonyítékát. – Kívánsz még valamit? – Van még… egy kérésem – dörmögte a rádzsput, mintegy mellékesen. Kálid türelmesen várta a folytatást, abban a reményben, hogy nem újabb meglepetés vár rá. – Választásom ellenére – a harcedzett testőr a menyasszonyára pillantott, aki sokatmondó mosollyal nézett vissza rá – nem kívánok szóbeszéd tárgya lenni. – Megértem – válaszolta Kálid. – Senkivel sem fogom megtárgyalni a helyzetedet. A szavamat adom. Vikram kurtán bólintott. – Két nap múlva elhagyjuk a várost. Utána már minden a sors kezébe kerül. A veszteség hirtelen kínja nyilallt Kálid szí vébe. Nem zavarta a fájdalom. Csak a hevessége. – Hiányozni fog a társaságod, barátom. – Hazudsz. – Vikram halkan köhintett, ép válla rázkódott a visszafojtott derűtől. – Te leszel Rej legkiválóbb kardforgatója. Végre. – A legjobb kardforgató egy romba dőlt városban – vágott vissza Kálid, leplezve a szája sarkában bujkáló vigyort. – Igazán illő! – Elfordította a tekintetét, teny erével az állát dörzsö lgette. – Merá doszt?

Kálid most először vélt kihallani némi bizonytalanságot a rádzsput hangjából. Ismét a barátjára pillantott. – Tényleg nem akarod visszahozni Sahrazádot a palotába? – kérdezte – MireVikram. véljem ezt a kérdést? – vigyorodott el végre Kálid. – Miután úgy tiltakoztál a jelen léte ellen? – Mindennek ellenére úgy vélem… hiányzik a ki s bajkeverő. És hogy mosolyt csalt az arcodra. Kálidnak is hiányzott. Sokkal jobban, mintsem hajlandó lett volna bevallani. – Sahrazádot nem nekem szánta a sors – válaszolta. – Hanem annak a kölyöknek? – A rádzsput homlokán újra elmélyültek a ráncok. Kálid szunnyadó haragja is újult lángra lobbant. – Talán. Ő legalább mosolyt tud varázsolni Sahrazád arcára. – Mert te nem? – Vikram szeme a velejéig hatolt. Szikrákat szórt, akár a kovakő. Mint Tarik Imrán az-Zijád csontzúzó obszidián nyílhegyei. Kálidban fortyogott a düh. Az alaptalan sérelem tüzelte harag. Elvégre saját maga engedte Sazit útjára Nasír az-Zijád fiával. Saját maga határozta el, hogy mégsem megy utána, ahogyan először akarta. Nem adta parancsba Dzsalálnak, hogy hozza vissza a feleségét, noha semmire sem vágyott jobban a szíve. Kálid döntése volt, hogy inkább elengedi a lányt. Mert obbnak látta, ha Sahrazád nem szenved többé mellette – Rej minden lakosával együtt. És hát mikor vezekelhetne végül sorsával a bűneiért? Bármennyire szerette volna Kálid elkerülni, mégis utat talált hozzá a végzete. Utat vágott magának a városán keresztül. Tűzbe borított mindent, ami kedves volt a szívének.

S nem nézhette végig, ahogyan Sahrazád vele együtt a lángok martalékává lesz. Inkább egyedül fog égni – újra és újra –, mielőtt ezt hajlandó végignézni. – Nem Többé mártudok nem. mosolyt varázsolni az arcára – felelte Kálid. – A rádzsput elgondolkodva végigsimított a szakállán. – Még túl korai volna ítélkezni. Kálid mélyen meghajolt, ujjai hegyét a h omlokához érintve. – Sok boldog ságot kívánok neked, Vikram Szing. – Én is neked, merá doszt… legnagyszerűbb barátom.

EGYETLEN CSEPP SEM EL A aKÖTELEKET V , SAZI ! REPÜLJ ! AÁGD szavak fülében csengtek, mintegy titkos idézésként lebegtek a levegőben. Repülj! Sahrazád a sátra közepén üldögélt, és tudomást sem vett az odakinn uralkodó hangzavarról. A táborba érkező katonák legújabb egységének hangjai hallatszottak. A közeli háború zaja. Inkább a poros földre szegezte a tekintetét, térdét behajlítva, lábát keresztbe téve a bokájánál. Előtte hevert a földkerekség leg csúnyább szőnyege. Rozsdaszín ű volt, sötétkék bordűr szegélyezte, közepén fekete és fehér voluta díszelgett. Két oldalán megsárgult rojtok lógtak. Két sarka megperzselődött. Egy szőnyeg, amelynek története van… Jóllehet meglehetősen kicsiny szőnyeg. Alig fért volna el rajta egymás mellett két ember. Sahrazád töprengve félrehajtotta a fejét. Vett egy mély lélegzetet, majd tenyerét a szőnyeg felszínére szo rította. Bizsergő érzés fogta el a szívét, mint amikor az ember végtagjai hirtelen elgémberednek. Melegséggel töltötte el a vérét, elárasztotta az ujjai h egyéig. Habár már tudta jól, mire számítson, mégis meglepődött, amikor a szőnyeg egyik sarka a kezébe pöndörödött. Elhúzta a tenyerét, és nagyot nyelt. A szőnyeg pedig kisimult. „Vágd el a kötelékeidet, butus! Talán lenyelted a füledet a

merészségeddel együtt?” – Már az előző ezer alkalommal is tisztán hallottalak! – Sahrazád küldött egy halvány mosolyt Siva emlékének, majd a

közeli asztalon álló üres bögre és vízzel teli kancsó után nyújtotta a kezét. Fogai közé szorítva a nyelvét, óvatosan félig töltötte a bögrét, és a földkerekség legcsúnyább szőnyegének a közepére helyezte. – Most pedig következzen az igazi próba! – mormolta csendesen. Ismét a szőnyegre fektette a tenyerét. Ahogyan az előbb, ezúttal is különös érzés bontakozott ki a szíve körül, majd bizseregve végigfutott a karján. A szőnyeg szélei felpöndörödtek, hirtelen a levegőbe emelkedett, és hamarosan már nem is érintette a földet. Sahrazád nagy vigyázva feltérdelt. A bögre nem mozdult a szőnyeg közepéről; egyetlen csepp víz sem ömlött ki belőle. Az orrán lélegezve a lány finoman jobbra mozgatta az ujjait. A szőnyeg vállmagasságban követte a mozdulatot, miközben a víz felszíne rezzenéstelen maradt, akár egy tó tükre szélcsend idején. Sahrazád úgy döntött, hogy egy lépéssel tovább megy: felállt, majd felrántotta a kezét a sátor csúcsos mennyezete felé. Arra számított, hogy a szőnyeg bizonyára irányíthatatlan száguldásba kezd, de az – habár egy szempillantás alatt felemelkedett – nem volt hajlandó efféle kíméletlen hullámokon sodortatni magát. Inkább úgy hullámzott, mintha a világ leggyengédebb szellőjének szárnyán utazna. Sahrazád ujjait követve a lány feje fölé röppent, apró hullámok sorozatában egy láthatatlan parton, majd az újabb parancsnak engedelmeskedve kacskaringós úton ismét leszállt a földre. Kétszer megismételte a mozdulatot. Fel. Le. Azután újra vissza. A szőnyeg egyszer sem tévesztett irányt. Súlytalan utasaként hordozta a bögrét, mennyezettől a földig; akár a levegőben utazó fellegek. Sahrazád csupán annyit vett észre, hogy a víz a bögre egyik szélétől a másikig billen, ám sohasem loccsant ki. Csak pörgött-

forgott, mintha táncot lejtene egy ábrándos muzsikára, amelyet egyedül az ő füle hallhat. Sahrazád tágra nyílt szemmel engedte, hogy a szőnyeg körözve visszaereszkedjen a földre. Hallotta fülében legjobb barátnője hangját – a titkos idézés hangját –, amint dallamosan, szépségesen felnevet. Incselkedőn. „Most rajtad a sor, butus.” Sahrazád elmosolyodott magában. Holnap éjjel újra próbára teszi a varázsszőnyeget. A bögre nélkül. Baba sokkal jobban festett ma reggel. Legalábbis Irza így gondolta. Nem nézett ki olyan szörnyen sápadtnak, sem olyan megviseltnek. Ráadásul egy kicsit lelkesebben nyelte le a gyógyfűvel kevert vizet is, mint tegnap. Talán hamarosan felébred. Irza vágott egy grimaszt, amint kifújta homlokából a verejtéktől ragacsos fürtöket. Biztosra vette, hogy máris beillene Rej számtalan utcagyereke közé. Por lepte a gallérját, füle mögött homok rakódott le. Megvető horkantással felemelte gesztenyebarna hajfonatát, és feltekerte a tarkóján. Jóságos ég! Miért van mindig sokkal melegebb az apja sátrában, mint a sajátjában? Mintha egy pékségbe csöppent volna egy nyári délutánon. Hogyan képes Baba elviselni? Még egyszer szemügyre vette apja betegesen fakó arcát, azután gondosan letörölgette róla a verejtéket . – Ébredj fel, kérlek, Baba! Ma van a születésnapom. El sem tudnék képzelni szebb ajándékot, mint hogy újra hallhassam a hangodat. Vagy láthassam a mosolyodat. – Lehelt egy csókot a homlokára, majd összeszedte a holmiját, és a sátor bejáratához lépett.

Úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette az odakinn álldogáló, nyurga alakot. – Irza al-Kajzurán! A lány megtorpant. és kis híján megbotlott szandálba bújtatott Hirtelen lábában.megfordult, Azután felemelte a kezét, hogy megvédje szemét a nap ragyogó sugaraitól. – Hosszú ideig vártam rád a tűző napon… Csak meg akartam győződni arról, hogy minden rendben van a tegnapi kellemetlenség után – jelentette ki Rahim al-Din Valad csendesen. – De feltételezem, hogy könnyen figyelmen kívül hagyható a jelenlétem. Irza nyaka lángba borult. – Dehogy. Ugy értem, igen. Úgy értem, nem akartalak… Rahim nevetni próbált, nem sok vidámság csengett azonban a hangjában. – Csak csúfollak, Tücsök! Irza megköszörülte a torkát. – Nos, inkább ne tedd! – Rahim pontosan tudta, hogy gyűlöli ezt a gúnynevet. Rahim halkan nevetett. Kissé száraznak hangzott, mint amikor a pergament kettészakítják, a lányt mégis furcsa módon megnyugtatta. A fura dolgok mindig nyugtatón hatottak rá. Akárcsak a külön ös kifejezés Rahim arcán. – Amint láthatod, egészen jól vagyok. – Zavarában elpirult. – Szükséged van… még valami másra? – Csak akkor szoktak beszélni veled az emberek, amikor szükségük van valamire? Vajon miért kérdez mindig olyan sokat? S miért bosszantja olyan nagyon? – Nem. Csak akkor beszélnek velem, amikor szükségesnek látják. Vagy amikor azt gondolják, hogy nekem van szükségem

valamire, mint általában te szoktad – vágott vissza Irza csípősen. – De talán az egészséged megőrzéséért álldogálsz a napon? – Amint a kérdés elhagyta a nyelvét, máris szerette volna a szájára tapasztani a kezét. ütött időben! belé? A sok segítségtanította után, amit Rahim délutánokon, nyújtott neki az Mi utóbbi Lovagolni a forró amikor Tarikkal vagy a többi harcossal tölthette volna az idejét. Ráadásul éppen tegnap segített neki megmenteni Sahrazádot. Semmi oka nem volt ilyen szörnyen viselkedni a fiúval. A puszta ostobaság on kívül. Újabb száraz nevetés következett. – Ha jól emlékszem, Sazi is csípős hangulatban volt a tizenötödik születésnapján. Rahim tudja, hogy születésnapja van? – Én… Sazi árulta el neked? – dadogott Irza. Vére a fülében lüktetett, túlságosan is tudatában volt a fiú közelségének. Ugyanaz a melegség áradt belőle, mint tegnap, amikor a gyeplőt átadva súrolta kezével a bőrét. – Nem. – Rahim összepréselte az ajkát, amint egy szélroham homokzáport zúdított göndör hajára. – Azt hitted, hogy elfelejteném? – Nem. Azt hittem, hogy senkinek sem jut eszébe. Rahim merő tekintetet vetett rá, pislogás nélkül. Arckifejezése ugyanolyan maradt… furcsán megnyugtató. Ismét vér szökött Irza arcába. Kisimította izzadt haját a homlokából… Hirtelen eszébe jutott, hogy a hajfonata zilált csomóba tekerve ágaskodik a tarkóján. Hogy rongyos utcagyerekhez hasonlít, mégpedig a legmocskosabb fajtából. Tágra nyílt szemmel kitekerte a haját, és megpróbálta rendbe szedni a ragacsos madárfészket a feje tetején.

– Most mit csinálsz? – Rahim végre pislogott egyet, szempillája éppolyan sűrű volt, akárcsak egy vásznon suhanó ecset. – Próbálok n em úgy kinézni , mint egy utcakölyök. – Tessék? – Apró, függőleges ráncok formálódtak Rahim orra tövében. – Micsoda? – Mert… én… egy lánynak gyönyörűnek kell lennie – vágott vissza Irza, ruhája ujjával törölgetve a homlokát. – Nem pedig izzadt, bűzös szerencsétlenségnek. – Ez talán szabály? – Nem. Csak… bosszantó vagy. – Irza képtelen volt megállni, hogy ki ne bökje. Rahim tényleg az volt. A végeérhetetlen kérdéseivel. Rendíthetetlen melegségével. Fény csillant a fiú szemében. – Mások is mondták már. Rahim korábban még sohasem nézett így rá. – Hoztam neked valamit – mondta végül hosszú pillanatokig tartó megfontolás után. – Mit? – Irza a fiú árnyékába lépett, és leengedte kezét a homlokáról. – Miért? Rahim szája felfelé görbült, amint barna rida köpenyének belsejébe nyúlt, és előhúzott egy kenderzsineggel átkötött tekercset. – Omártól kértem kölcsön. Szóval, vissza kell adnod. De… úgy gondoltam, hogy talán tetszeni fog. – Vállat vont, azután átnyújtotta a viharvert pergament a lánynak. Irza még mindig döbbenten, túlságosan sokáig várt, hogy érte nyúljon. Rahim zavartan álldogált, Irza azonban máris látta, ahogyan egy újabb kérdés formálódik az ajkán. A lány megelőzte. – Mi ez?

– Omár elmesélte, hogy teafüvet és tejet teszel az édesapád vizébe. Ez a tekercs gyógynövényekről és a hatásaikról szól. Eszembe jutott, hogy talán tetszene neked. Holnap hozok egy kis pergament és tintát. Talán le tudnád másolni. – Ismét megrándította a vállát. – Vagy… is lemásolhatom neked. Bár a kézírásom sok kívánnivalót hagyén maga után. Irza elképedt. Bármire számíthatott volna a mindig okos és értelmes Rahimtól, ilyesmire azonban biztosan nem. Ajándékot hozott – neki? – Én most… hát… tényleg. Igen. Úgy értem, hogy át tudom másolni. Nem kell neked megtenned. – Nagyon szívesen – nevetett Rahim, megint kissé ércesen a szélben, mégis megmelengette a bőrét. Amikor a fiú sarkon fordult, Irzát hirtelen elfogta a vágy, hogy maradásra bírja. De vajon miért? Mintha Rahim megérezte volna a lány zavarát, hátrapillantott a válla fölött. – Ott… ott leszel a ma esti összejövetelen a hadi tanács után? Irza bólog atni kezdett, azután visszafogta magát. – Sahrazád is részt vehet rajta? – Nem látom okát, hogy bárki kifogást emeljen ellene. Főleg, ha Tarik oldalán jelenik meg. Fontos stratégiát úgysem fognak megtárgyalni a tűz körül. Ráadásul mindenki nagyon kíváncsi rá. De ha úgy dönt, hogy eljön, n em lesz könnyű dolga. Minden szem őt fogja figyelni – figyelmeztette Rahim a lányt. Az örök gondoskodó barát. – Felkészítem, mi vár rá. És… gondoskodom róla, hogy semmi baj ne történhessen. – Irza felszegte az állát, és Rahim szemébe nézett. Higgadtan. Elszántan. Legalábbis azt remélte, hogy ilyen benyomást kelt. Elvégre akár őrültnek is tűnhet. Ki tudja? Csatakos hajjal, kezében egy gyógynövényekről szóló tekercset szorongatva…

– Nem is vártam kevesebbet. – Rahim egy kis ideig elgondolkodva fürkészte. – Tavalodet mobarak, Irza al-Kajzurán. Még nagyon sok boldog születésnapot kívánok neked! – Köszönöm, Rahim al-Din Valad. A fiú meghajolt, homlokához érintve. mosoly, Amikor kiegyenesedett, ismét kezét elterülta arcán az a sejtelmes mintha egyedül ő tudna valami nagyon fontosat. – Ami pedig az előbbi megjegyzésedet illeti, nincs okod az aggodalomra. – Hogy érted? – Nem egyszerűen gyönyörű vagy. – Rahim óvatosan vett egy mély lélegzetet. – Hanem érdekes. Ezt soha ne feledd!

A SZIRMAIT BONTOGATÓ RÓZSA BE. MÉG HA TŐRREL FENYEGETNÉK SEM. SOHASEM VALLANÁ Dzsalálnak igaza volt. Koraszán kalifájának nem volna szabad hosszú órákra eltűnnie, minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül. Kálid azonban nem volt hajlandó nap mint nap a palotában vesztegelni. Túlságosan is sok történet kísértette a falai között. Vérrel, haraggal, árulással teli történetek. Kálid kedvenc zugai, ahol néhanapján egy kis nyugalomra talált, mind elpusztultak a viharban. S megannyi rejtett emlék üldözte, amelyeket még nem állt készen újra átélni. A palota falain kívül legalább élő és valódi történetek várták. Még ha nyers és fájdalmas volt is a valóságuk, még ha bűntudatot ébresztettek is a lelkében… képes volt szembenézni velük. Orvosolni tudta őket. S egy unalmas, számtalan tekerccsel és államüggyel töltött délelőtt után Kálid eredményeket akart látni. Valami kézzelfoghatót, egy közelgő háború elhárításán kívül. Sajnos lehetséges, hogy ma tévedett. A nap fényesen sütött le a város könyvtárának lépcsőjére. Túlságosan is fényesen. Fájdalmasan. Telt-múlt a nap, és kis fekete foltok kezdtek úszkálni a szeme előtt. Fejfájása súlyosbodott, csaknem megbénította a tagjait. Mindig is gyötörte a fájdalom, ám az apró betűs írás bogarászása

apedig pergamentekercsek végeláthatatlan rögtön utána a forró gránittömbök cipelése tömkelegén, az egyenetlen lépcsőkön nem segített az állapotán.

Egy pillanatra megtorpant, hogy mélyebbre húzza kámzsáját, majd letörölte homlokáról a verejtéket. Nem a puszta véletlen műve volt, hogy éppen a város legrégebbi könyvtárának helyreállításában segédkezett. Habár sokan mások is segítettek a munkában, már napok óta különös vonzódást érzett az omladozó kő épület iránt. Sahrazád apja ebben a könyvtárban dolgozott, mielőtt a család elmenekült Rejből . Sazi szerette ezt a helyet – ha a m esékhez fűződő rajong ásából egyáltalán következtetni lehetett. Tisztán látszott, hogy az épület réges-régen romos állapotba került, már azelőtt, hogy a vihar egy héttel korábban lecsapott rá. A boltíves bejárathoz vezető lépcső megrepedezett, és az egykor élénk színű homokkövet is szürkésbarna foltok tarkították. A vihar csupán bevégezte az elkerülhetetlent. Az orkán erejű szél több olyan oszlopot kidöntött, amelyek egyébként is rogyadoztak a kor és a gondatlanság súlya alatt. Romjaik teljesen eltakarták a könyvtár főbejáratát. Kálid már korábban elküldte mérnökeit a helyszínre, hogy segítsenek megerősíteni a lelógó tetőgerendákat. Ma több gondterhelt munkással dolgozott együtt, és hosszú láncot alkotva adogatták egymásnak a törmeléket. Rida köpenyének kapucnija biztonságban elrejtette a kilétét. De ki is feltételezné, hogy Koraszán iszonyatos kalifája köveket cipel a város kön yvtára előtt egy tikkasztó nyári napon? Kálid elmormolt egy szitkot, amikor izzadt tenyere miatt kis híján kicsúszott egy kőtömb a markából. Valóban… ugyan ki számítana ilyen jótékony cselekedetre tőle? Elvégre nyilvánvalóan nem volt felkészülve az efféle kemény, igazi munkára. Mire volt jó az a rengeteg kardgyakorlat – az

állítólagos stratégiáról szóló végtelen leckék –, ha még köveket sem képes kivinni egy épületből? A kezében tartott kőtömb hirtelen puffanással a földre zuhant, csupán egy hajszálnyira vétve el a lábát. Kálid ezúttal szabadjára engedte a nyelvét, és hangosan szitkozódott. – Vigyázz, fiú! – Egy csaknem teljesen fogatlan férfi cipelt mellette óvatosan egy kőtömböt, arcát barnára cserzette a nap, szája állandóan morcos vicsorgásra görbült. – A végén búcsút vehetsz az összes lábujjadtól! Kálid szótlanul fejet hajtott, elismerve a szavakban rejlő igazságot. Azután lehajolt, h ogy ismét felemelje a kődarabot. Jobb kezén újra vérzett a bőre, egy élénkvörös vágás húzódott végig a tenyerén. Megtörölte sz éles, fekete tikka derékp ántjában, hátha elállíth atja a vérzést. – Inkább tisztítsd meg a sebet! És kötözd is be, mielőtt még rosszabb lesz! – A fogatlan fickó még egyszer elfurakodott mellette, bámulatos hatékonysággal mozgott vézna termetéhez képest. – Az épület oldala mellett szokott lenni víz a vödrökben. – Állával az árnyak felé bökött. Kálid megigazította a rida elejét, hogy könnyebben szólhasson a férfihoz. – Köszönöm. – Nekem aztán ne hálálkodj! Fel nem foghatom, miért is fárasztja magát egy ifjú efféle munkával, ha ilyen finom bőrszandálra futja neki. – Szigorú pillantással mérte végig Kálidot. – Talán különö s vonzódást érzek a régi könyvek iránt. – Talán. – A fickó azonban kétkedő arcot vágott. – Mindenesetre tisztítsd ki alaposan azt a sebet! Ha elfertőződik, nem fog örülni a gazdag apád.

Kálid halvány mosollyal meghajolt, azután elindult az épület oldalához, h ogy megfogadja a férfi tanácsát. Zajos gyerekcsapat játszott a vizesvödrök körül. A fiúk összerúgták a port egy rozsdás bögre miatt, amely egy igencsak hamuval törmelékkel teli vödör kút szélén árválkodott. Egy vállalkozó és kedvű lány egy jókora fölött álldogált, amelynek tartalma tiszta volt. Felpillantott Kálidra, és rögtön felragyogott az arca, amint észrevette az oldalán lógó, míves kardot. – Kérsz egy kis vizet ezen a forró napon, szahib? – A csuklója köré kötött színes zsineg felcsúszott vézna karján, amint a magasba tartott egy kivájt tököt. Kálid önkéntelen ül is viszon ozta a mosolyát. – Mennyibe kerül a vödör… é s a tök is? – Neked, szahib? – A lány mosolya huncut kifejezést öltött. – Csak két dinár. Alig volt képes visszafojtani a diadalmas kiáltást, amikor Kálid átnyújtotta a pénzérméket. A lány végül eliramodott a város utcáin, elégedetten az aznapi munkájával. A többi gyerek is követte, nem akartak kimaradni a szerzeményéből. Habár alaposan megkopasztották, Kálid úgy gondolta, jó helyre került a pénze. Lekuporodott a vödör mellé, és a langyos vízbe merítette sajgó tenyerét. Az arcára is paskolt, hátratolva egy kicsit a kámzsát, majd bemártotta a tököt a vízbe, és tartalmát a fejére locsolta. Engedte, hogy a cseppek a szemébe folyjanak. A víz először csípte, ezért hüvelyk- és mutatóujját az orrára szorította, hogy csillapítsa az égő fájdalmat. Amikor felállt, vállát nyújtóztatva kihúzta magát, és élvezte a pillanatnyi, pihentető nyugalmat. – Te hálátlan korcs! Lélegzetvételnyi ideje sem maradt, hogy felfogja a sértést, máris megragadta két erős kéz a köpenye kapucnijánál fogva, és

arccal Rej legrégebbi könyvtárának durva falához lökte. Lába megbotlott a vödörben, vizet locc santva a kőre. Noha látását még elhomályosította a víz, bárhol felismerte volna unokaivére hangját. – Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte Kálid, lélegzet után kapkodva. Dzsalál a markába szorította Kálid köpenyét, és körbeperdítette a kalifát. – Tudtam, hogy dühös vagy rám, de ezt sohasem feltételeztem volna rólad. – Hangja elcsuklott az elfojtott dühtől. – Tényleg nem gondoltam, hogy ilyen aljas tudsz lenni. Valószínűleg több eszem is lehetett volna. Mindig is túl nagy bizalmat fektettem a családba. Kálid szaporán pislogott, megpróbált értelmet találni a körülötte kibontakozó őrületben. – Lépj hátra, mielőtt helyrehozhatatlan hibát követsz el, alKourí kapitány! – Nincs senki, aki megmenthetne, Kálid dzsán! – csikorogta Dzsalál. Tekintetétől még a felhőtlen, derűs égbolt is beborult volna. – Ez is a te átkozott hibád. Nincs melletted Vikram. Sem a testőrök. Most az egyszer igazságosan fogunk megküzdeni, és megkapod tőlem a verést, ami már több mint egy évtizede kijár neked, te hálátlan fattyú! Bár kurtán és c éltudatosan ejtette ki sz áján a szavakat, Dzsalál arca mélységes kétségbeesést tükrözött. Továbbra sem sikerült rendesen megborotválkoznia. Rettentő fáradtság sötétlett a szeme alatti árnyak mélyén. Haraggal átitatott kimerültség. – Próbálkozhatsz tisztességes és tisztességtelen módon is – vágott vissza Kálid hűvösen, zaklatott lelkiállapota ellenére. – De ragaszkodom hozzá, hogy felfedd a viselkedésed okát, mielőtt alaposan elpáhollak. Tudni szeretném, miféle bűn szárad

állítólag a lelkemen… a balszerencsén kívül, hogy az unokaivéremnek tudhatlak. Dzsalál lendületet vett, és Kálid arcába ökl özött. Kálid egy király fiaként látta meg a napvilágot. Az ar-Rasíd dinasztia nyolcadik generációját képviselte. Életében mégmélyen csak most ütötték meg harmadjára ilyen elsöprő erővel. Ilyen gyökerező g yűlölettel. Először az apja. Azután Sahrazád. Most pedig Dzsalál. Kálid elterült a földön, ujjai a port markolászták. Lüktetett a vér a homloka mögött, iszonyú fájdalmat okozva. Fejében a megláncolt szörnyeteg üvöltve toporzékolt, vergődött, karmaival pedig a szemgolyóját marcangolta. Kálid mégis feltérdelt… S a következő pillanatban Dzsalál felsőtestére vetette magát. A porban fetrengtek, mint két felbőszült iskolásfiú – karok, lábak és esetlen kardhüvelyek kibogozhatatlan forgatagában. Dzsalál a kalifa felé lendítette öklét, miközben küszködve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Keze lecsúszott Kálid álláról. Unokafivére válaszul a porba taszította Dzsalál arcát, térdét pedig a gyomrába nyomta. Kálidnak sikerült több könyörtelen csapást mérnie Dzsalál fejére és mellkasára, Dzsalál azonban lerúgta magáról, vért köpve a porba. Könyöke erős ütést mért Kálid homlokára egyszer… Azután még kétszer. Szemlélődők sokasága gyűlt össze körülöttük. Bizonyára furdalta őket a kíváncsiság, vajon mi késztethet két jól öltözött ifjút ilyen dühödt csetepatéra. Kálid a kezét a fejére szorította, megpróbálta szétzúzni a tomboló kínt. Tűszerű fénysugarak hasítottak a látómezejébe. A halántékába fúródtak. Feldühítette unokafivére

megmagyarázhatatlan, brutális támadása; álló helyzetbe gurult, majd keze a samsír markolata után kapott. Dzsalál szeme elkerekedett, majd gondolkodás nélkül talpra állt, és előrántotta a han dzsárját. –Kálid Elő a ujjai karddal! – Bíborvörös vér csöpögött végig Mégsem az állán. volt szorosan a markolatra fonódtak. képes előrántani a fegyvert. Nem volt hajlandó h alálos birokra keln i a szeretteivel. – Csináld már, gyáva kutya! – Piszok csúfította Dzsalál fél arcát, csillog ó porréteggel vonva be a bőrét. Még a távolból is észrevette Kálid a gyanús ködöt az unokaivére tekintetén. Láttára megfagyott ereiben a vér. – Azt hiszed, hogy nem tudlak legyőzni? – Dzsalál közelebb lépett, handzsárját suhogtatva. – Vagy netalán bűntudat gyötör? Végre valaki más sorsa miatt is támadt lelkifurdalásod a magadén kívül? – Miért kellene bűntudatot éreznem? – Kálid reszketőn felsóhajtott, feszengve igyekezett megőrizni az önuralmát. – Mondd, mit követtem el? Elviselhetetlenül hosszúra nyúlt a csend. Dzsalál megnyalta vérző ajkát. – Mégsem bocsátottad meg nekem, hogy elküldtem Sahrazádot. Ugye? – Rekedten, recsegve szólt a hangja. Legyőzötten. – Amiért megkértem azt a fiút, hogy vigye magával… Kálid keze lehullott a samsír markolatáról. Habár Dzsalál kérdése még távolról sem nyújtott magyarázatot a viselkedésére, legalább már nem táncoltak a katasztrófa szakadékának szélén . – Már megmondtam neked, hogy nincs mit megbocsátanom. Komolyan gondoltam. – Akkor hát miért tetted? – Dzsalál handzsárja lehanyatlott az oldala mellé, arca azonban továbbra is lángolt a dühtől.

– Miről beszélsz? – Kálid úgy érezte, ha még több burkolt célozgatást kell elviselnie, már nem bírja tovább féken tartani az indulatait. Dzsalál az unokaivére arcát fürkészte, az ármány árulkodó eleit kereste. – Deszpina… Kálid körül hirtelen megállt a világ. Még a levegő is megdermedt. – Elküldted Rejből – suttogta Dzsalál élettelen hangon. – Miután a bizalmamba avattalak. Tudnod kellett, kiről beszéltem! Vagy biztosan az apám kért rá, hogy küldd el. Te pedig megtetted. Habozás nélkül. – Lassan tett egy lépést előre. Azután még egyet. – Végül mégsem számít neked a családod. Én… semmit sem jelentek neked. Ezekre a szavakra valami fellángolt Kálid szívében. – Soha… Dzsalál tekintete zavaros mocsárrá sötétült. – Ne kezdj hazudozni nekem! Most végképp ne! – Nem hazudok. Sohasem hazudnék neked. – Akkor puszta véletlenről van szó? – Dzsalál lesújtó pillantást vetett Kálidra. – Csak véletlen, hogy magyarázat nélkül elküldik a lányt, aki a gyermekemet hordja, miután pár nappal korábban tőlem hallhattad, hogy feleségül akarom venni? – Nem küldtem el. Deszpina maga kérte, hogy elhagyhassa a várost. – A teljes igazság Kálid nyelve hegyén volt. El akarta mondani unokaivérének, pontosan mi is történt. Hirtelen azonban… kissé különösnek tűntek a körülmények. Miután megértette Kálid, kicsoda valójában Dzsalál szíve hölgye, meglehetősen gyanúsnak találta Deszpina Vikrammal kötendő sietős házasságát. Túlságosan is kézenfekvőnek.

Különösen egy olyan lány esetében, aki igencsak gyakorlott a titkok és hazugságok szövésében. Kálid újra szemügyre vette Dzsalál al-Kourí arcát. Tekintete elidőzött az unokaivére vonásait eltorzító, leplezetlen fájdalmon. Nem kívánt még több szenvedést okozni Dzsalálnak. Legalábbis amíg válaszokat nem kap. Amíg ki nem deríti, miben mesterkedik Deszpina. Tétován Dzsalál vállára helyezte a kezét. – Főleg nem tettem volna semmi ilyesmit, ha ismerem a valódi érzéseidet. Sohasem küldtem volna el Deszpinát. Még ha Ale bácsi meg is kér rá, akkor sem tettem volna meg. Dzsalál… – Miért nem? – Dzsalál összeszorította a száját, tekintete dermesztően rideggé vált. – Én elküldtem a lányt, akit szeretsz. Teljesen logikus, hogy büntetésként te is elküldöd az egyetlen nőt, aki kedves a szívemnek. Mindig is haragos természetű voltál. Csak sosem tudtam, hogy ilyen aljas bosszúvágy is él benned. A vádra Kálid szívében hi rtelen fellángolt az indulat. – Nem él bennem bosszúvágy! Talán régen élt. De most nem. Többé már nem. Sahrazád óta nem. Dzsalál arcán hirtelen szertefoszlott a fájdalom, és hitetlenkedve felhorkant. – Jobban hasonlítasz az apádra, mint mostanáig gondoltam. – Egyáltalán nem hasonlítok az apámra! – Hiába igyekezett féken tartani a dühét, Kálid keze ökölbe szorult. – Azt hittem, tudod. Elvégre életed java részében éppen erről próbáltál meggyőzni. – Te pedig azzal töltötted a magadét, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét. Gratulálok! Végre sikerült. – Dzsalál megvető lassúsággal tapsolt, handzsárjának markolata két keze közé szorult. – Mit szoktál mondogatni költői elragadtatásodban?

„Olyanok vagyunk, akár a szirmait bontogató rózsa, mindennap egyre inkább önmagunkká válunk.” – gúnyolódott tovább, haragjában egyre vakmerőbbé válva. Gyötrődése egyre ostobább viselkedésre ragadtatta. – Elveszítettél valamit, amit szerettél. Talán úgy amit gondoltad helyesnek, ha engem is megfosztasz valamitől, szívemből szeretek. Sajnálatos módon én egyszerre két dolgot is elveszítettem… egy egész c saládot. Vádaskodása közöttük maradt a levegőben. Kálid tisztában volt vele, hogy Dzsalál már nem képes józanul gondolkodni. Mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a kínzó sebeket, amelyeket a szavai ütöttek a szívén… Sem pedig a vágyat, hogy unokaivéreire néhány saját jól irányzott megjegyzéssel válaszoljon. Ha már úgyis bizonyíték nélkül vádolják aljas viselkedéssel, miért ne fogadja el a kihívást? Kálid szeme résnyire szűkült, amint lepillantott Dzsalálra. – Ha Deszpina elhagyott téged, az nem az én hibám – válaszolta azon a finoman leereszkedő hangon, amelyet unokafivére mindig is gyűlölt. – Ha szereted, akkor a te felelősséged volt feleségül venni. A te felelősséged gondoskodni róla. A te felelősség ed elmondani neki, hogy szereted. Dzsalál száján n evetés tört elő, c sípős és maró, akár az ecet. – Ahogyan te elmondtad Sazinak? Még négy jól irányzott döfés. Minden szó célba talált. – Sahrazád ismeri az érzéseimet. – Hiába csengett hűvös él Kálid visszavágásában, váratlanul elillant körülötte a levegő, és még erősebben ökölbe szorította a kezét. – Most pedig már én is – felelte Dzsalál. – Ügyelj az árnyékodra, Kálid dzsán! Mert tizennyolc év óta most először már nem leszek melletted, hogy vigyázzak rá.

A TŰZ ÚLSÁGOSAN TGYŰLÖLET . SOK HARAG FORTYOGOTT A LEVEGŐBEN.

TÚLSÁGOSAN SOK Efféle viharos érzelmek közepette felettébb nehéz volt tiszta fejjel gondolkodni. Nem mintha a jelen lévő forrófejű bolondok fontosságot tulajdonítanának a s zíntiszta értelemnek. Omár asz-Szadík homlokát ráncolva szemlélte a sátrában összegyűlt férfiakat. Összevont szemöldökkel, ném án hallgatott. Nem alakult jól a hadi tanács. Minden résztvevő számára túl sok forgo tt kockán. Omár érdeklődve figyelt, miközben Reza bin-Latíf beszámolt Koraszán őrült kölyökkirályáról. A különös távolléteiről. Romba dőlt birodalmának szomorú állapotáról. A kalifa királyi testőrségének számos tagja meghalt a rettenetes vihar éjszakáján. Állandó hadseregének jelentős része is elpusztult, vagy éppen elmenekült Rejből. Kálid ibn ar-Rasíd pedig felszólította a zászlósurait, hogy segítsenek újraépíteni és megerősíteni a várost. Rej – és uralkodója – sebezhető volt. A felismerés lelkes kiáltozást váltott ki az összegyűlt ifjak többségéből. – Eljött az idő. Most kell lesújtanunk Koraszán szívére! – Öljük meg a fattyút, amíg gyenge! – Miért ülünk még itt ölbe tett kézzel, tétlenül? Sürgősen a város ellen kell vonulnunk! Omár sem homlokán elmélyültek Ám továbbra szólalt meg. Még csaka elgondterhelt sem mozdultráncok. a sarokban

lévő párnázott helyéről, miközben a hangzavar lázas kiáltozásba csapott át. Nem volna helyénvaló, hogy Omár vagy az emberei kifogást emeljenek. Bölcsebbnek látta, ha egyelőre láthatatlan és közömbös marad. A minden válság szenvtelen megfigyelője. Elvégre még nincs is birtokában ténynek. Többet akart megtudni a közelgő háborúról, amely valószínűleg éppen a törzsük földjének határain fog lezajlani. A háború, amely kockára teheti a népe sorsát. Nemrégen egy kérést intézett Rezához, amely sajnos nem lelt örömteli fogadtatásra. Alig pár pillanattal korábban megkérte Rezát, hogy távolítsa el katonáit a törzs táborának határairól. Meg is egyeztek, hogy ez lesz az utolsó haditanács a sátrában. Így hát utoljára lehet szemtanúja a növekvő békétlenségnek. Máris túlzottan nagy kockázatot vállalt, amikor lovakkal és fegyverekkel segítette az ügyüket. A badavi nép nem keveredhet ebbe a felkelésbe! Még nem. Omár még nem döntötte el, kinek az oldalára álljon. Való igaz, hogy őszinte rokonszenvet táplált az ifjú szahib, Tarik és a nagybátyja, Reza bin-Latíf iránt. Ajsa azonban óva intette, hogy egyikükben sem szabad megbíznia. Hiszen az egyik reménytelenül szerelmes és vakmerő. A másik pedig titkok és zsoldosok mögé bújik. S amikor ilyesmiről volt szó, Omár felesége még sohasem tévedett. A körülötte tomboló lárma tovább erősödött, kiszakítva Omárt mély töprengéséből. A katonák lábukkal dobogva, karjukkal hadonászva próbáltak szót követelni. Végül Reza a s átor közepére lépett. Oldalán két tagbaszakadt katona állt fenyegetően, fejükön kámzsa. Amikor a kiáltozók egy csapata Reza felé nyomult,

obbján a marcona csatlós a kezét handzsárja markolatára helyezve az útjukat állta. S egy pillanatra elővillant a karján sötétlő sz karabeusz bélyeg. A Fida’i harcosok j ele. Omár méghosszú jobbanszakállán. hátradőlt a párnák közé, ujjaival pedig végigsimított Bérgyilkosok. A táborában. Ajsának bizony igaza volt. Nem szabad tovább tűrnie ilyesmit. A családja. A népe. Egyszerűen túl sok forog kockán. – Barátaim! – Reza mindkét kezét a magasba emelte, csendre várva. – Jóllehet valóban úgy tűnik, hogy most a legjobb alkalom megtámadni Rejt, kudarcra van ítélve a küzdelmünk, ha először nem sikerül biztosítanunk a határt Koraszán és Pártia között. Irányításunk alá kell vonnunk a két ország közötti területet, hogy erődítményekre tehessünk szert, ahonnan utánpótlásra számíthatunk. Kérlek titeket, h ogy tartsátok féken a dühötöket… legalábbis egyelőre. – Szája féloldalas mosolyra görbült. – Tartogassátok inkább a megfelelő pillanatra! Amikor végre l esújt az ítélet keze a kölyökre, aki királynak merészeli nevezni magát! Újabb üdvrivalgás következett. Dühödt, fejvesztett ordítozás. Omár a bajuszával játszadozva visszafojtott egy aggodalmas sóhajt. Pillanatról pillanatra csak gyarapodott a Rezához intézendő kérdéseinek sora. Nem kerülte el ugyanis Omár figyelmét, hogy Reza nyugtalanító könnyedséggel végzi a háborús uszítást. Ráadásul állandóan tele a zsebe arannyal. Omárnak még mindig nem sikerült fényt derítenie Reza névtelen jótevőjének kilétére, és így egyre gyanakvóbbá vált. A Fida’i bérgyilkosok jelenléte a táborban tovább súlyosbította a helyzetet. Nem is beszélve a múltkori támadásról Koraszán királynéja ellen. Omár különösen rosszallotta, hogy

megtagadták tőle az igazságszolgáltatás jogát. Még a saját földjén is. Omár nem volt hajlandó kiadni kezéből az irányítást. A kalifa és a családja a vendégei. Ez itt a saját földje. A saját népe. Mihamarabb akarta tehát tudni a táborán. Feltett szándékakívül volt megóvni azokatReza azkatonáit embereket, akik számítanak rá. Szörnyen fájlalta, hogy még nem tudja, pontosan kitől is. Omár tekintete átsiklott a sokaságon a sátor túloldalára, és hirtelen megpillantott egy másik arcot, amely tökéletesen tükrözte saját borús gondolatait. Bár már korábban is megragadta figyelmét az ifjú arca, most mégis meglepte. Mert leplezetlenül árulkodott a felszín alatt dúló értetlenségről… és a temérdek megválaszolatlan kérdésről. A homlokát ráncoló ifjú kiemelt helyet foglalt el Reza jobbján, távol a felbolydult tömegtől. Nem vett részt a dühös lármában. Egyetlen szót sem szólt. Nem is keltett olyan benyomást, mint aki örvend ellensége meggyengült helyzetének. Amint Omár érdeklődve előrehajolt, hogy kifürkéssze a fiatalember és nagybátyja közötti feszültséget, egyre növekvő megrökönyödést érzékelt. Furcsa bizonytalanságot. Talán a hatalomért folyó versengést. Vagy a kölcsönös megértés hiányát. Omár úgy vélte, hamarosan beszélnie kellene Tarik Imrán azZijáddal. *** Sahrazádnak rá kellett döbbennie, hogy rossz döntést hozott. De már későindulna bánat avolt. Tudta, ha most lépését elmegy,maró rosszindulatú suttogás nyomában. Minden gúny és megvetés követné.

Szökése csak az igazukat bizonyítaná. Megerősítené, hogy igenis fél tőlük. Hogy a megannyi lesújtó tekintet és gyűlölet gyökeret vert a szívében. Ezek a katonák nagyon jól értettek Ám Sahrazád most nem engedhette mega rettegés magánaknyelvén. a félelmet. Különösen, ha tényleg ki akarta deríteni, miként lopódzhatna ki a táborból ho lnap éjszaka, hog y felkeresse Músza Zaragozát. Lábát a tűz felé fordítva ült a helyén. Számtalan égő szempár fordult az irányába. Akár a prédája körül keringő farkasfalka, az alfahím parancsára várva. Sahrazád körbepillantott a lobogó lángok körül üldögélő férfiakon. Azután tekintete tovább siklott a tábor különböző pontjain strázsáló őrökre. Felmérte a helyüket és a számukat is. Hogy hányszor sétáltak el mellettük. Tűz és árnyék torz mintái táncoltak mindenfelé. A sötét árnyék megőrzi a titkait. Sahrazád legalábbis azt remélte. Irza bal térde lázasan remegett, állát a tenyerébe támasztotta, ujjai az arcán doboltak. – Mennünk kellene – suttogta. – Nem. – Sahrazád ajka meg sem mozdult, nem is pillantott a húgára. – Még nem. Folyamatosan szivárogtak a férfiak a sejk sátrából a tábor közepén lobogó, hatalmas tűz felé. Amint elfoglalták helyüket a lángok mellett, nagylelkűen adogatták körbe egymásnak a fűszeres borral teli kancsókat – könnyedségük a nemrégen lezajlott viszályról és a sürgető felejtésvágyról árulkodott. A hadi tanács állítólag nem alakult jól. S bár Sahrazád szívesen megtudakolta volna az okát, nem volt olyan bolond, hogy azt higgye, bárki is hajlandó lenne elárulni neki. Inkább szótlanul figyelte, ahogyan szenet halmoznak egy parázstartó vaskosárba, miközben egy bütykös ujjú öregember jó

néhány vízipipát megtöm édes illatú, mézes dohánykeverékkel. A pipák selyemmel bevont szívócsöve gondosan feltekerve, távol a pattogó szikráktól. Fiatal nők üldögéltek a tornyosuló vaskosarak mellett, és halkan nevetgélve várták, hogy lángra lobbanjanak a széndarabok. élénk színű samina lazán borultmíg a vállukra, megóvva hátukat aAzsivatagi éjszaka hűs szellőjétől, a tűz izzó forrósággal töltötte meg előttük a levegőt. Rahim is előbukkant a badavi sejk sátrának mélyéről, arca morcos grimaszba torzult. Tarik szorosan mögötte érkezett. Határozott léptekkel, habozás nélkül egy fűszeres borral teli kancsóhoz masírozott, és felhajtotta a tartalmát. Szabad kezével megtörölte a száját, majd a tűzhöz sétált, ujján lóbálva az immár üres kancsót. Tarik szokása szerint minden érzelmet bitorolt koronázási jelvényként viselt. Bánatot. Türelmetlenséget. Dühöt. Keserűséget. Sóvárgást. Sahrazád most először komolyan fontolóra vette a menekülést, végül azonban mégis felszegte az állát, és Tarik szemébe nézett. Az ifjú most sem hátrált meg. Nem is fordította el a tekintetét. Sahrazád alig vette észre, amikor Rahim hirtelen lehuppant Irza mellé, továbbra is morcos zúgolódással, valóságos szikrafelhőt kavarva. Habár rendkívüli erőfeszítésébe került, Sahrazádnak sikerült leküzdeni a késztetést, hogy elhúzódjon Tariktól, amikor a fiatalember elfoglalta helyét a jobb oldalán – túlságosan is közel, hogy bárki pusztán a barátjának vélje –, vállával a lányhoz simulva, kezével a homokba támaszkodva a háta mögött… Öntelt, tulajdonosi testtartással. Sahrazád egész testében megfeszült, szeme elkeskenyedett. Legszívesebben kirohant volna Tarik ellen. El akarta taszítani magától.

Tarik pedig pontosan tudta, mennyire gyűlöli az efféle viselkedést. Mégsem kerülte el a figyelmét, hogy hirtelen megváltozott körülötte a hangulat. A körülötte szimatoló farkasok – az ítélkező tekintetek – továbbra is némán méregették, de mintha elillant volna belőlük az ellenséges indulat. Mintha Tarik akarata diktálta volna. Habár Sahrazád rossz néven vette a célzást, hogy Tarik Imrán az-Zijád a megmentője, nem tagadhatta le a változást. Hallgatnak rá. Vajon Tarik állt az ellene irányuló merénylet mögött Rejben? Talán Tarik küldte a Fida’i bérgyilkosokat a szobájába azon az éjszakán? Nem lehet… nem tett volna ilyen szörnyűséget. Nem. Bár Tarik szívből gyűlölte Kálidot, Sahrazád iránti szerelme nem engedte volna, hogy efféle erőszakhoz folyamodjon. Kockára téve Sahrazád életét. Sohasem fogadott volna fel zsoldosokat és bérgyilkosokat a céljai elérésére. Nem igaz? Sahrazád szívében egyszerre fellobbant a kétség, ám egyetlen lélegzetével kioltotta. Hinnie kellett az ifjúban, akit olyan régóta ismer t és szeretett. Mellette Irza lába még mindig idegesen rángatózott. Sahrazád már éppen úgy döntött, hogy véget vet húga nyugtalan feszengésének – mielőtt az őrületbe kergetné –, amikor is Rahim kinyújtotta a kezét, és Irza térdére helyezte. – Lerázod magadról a szerencséd, Irza al-Kajzurán. – Megszorította a lány térdét, mozdulatlanságot kényszerítve rá. – Pedig hamarosan nagy szükségünk lehet rá. – Rahim pillantása

visszasiklott a még mindig folyamatosan ürülő sátorra. Gondolatai is az imént lezajlott hadi tanács körül keringtek. Nem vette le a kezét Irza térdéről. Libegő fény ide vagy oda, Sahrazád észrevette az enyhe pírt a húga S aarcán. furcsa mosolyt Rahim ajkán, amint lesütötte tekintetét a homokra. Jóságos ég! Irza és… Rahim? Sahrazád kikapta a kancsót T arik kezéből. A forró tűz felmelegítette a bort. Fokozta a szegfűszeg és a fahéj fűszeres ízét. A gyömbér csípős zamatát. A méz édességét és a kardamom kámforos esszenciáját. Karakteres és íz letes ital volt. Erőteljes és mámorító. Sahrazád többet kortyolt belőle a k elleténél. – Sazi! – Nem megrovás volt. Hanem figyelmeztetés. Tarikra pillantott, és észrevette, ahogyan a fiatalember oldalvást figyeli, vastag szemöldökét baljósan összevonva. – Te miért ihatsz annyit, amennyit csak a kedved tartja, ha én nem? – vágott vissza Sahrazád, torkát köszörülve a csípős bor után. Tarik a kancs óért nyújtotta a kezét. – Mert nekem nem kell bizonyítanom semmit. – Ostoba! – Sahrazád úgy tartotta a bort, hogy ne érhesse el. – Nem vagy az őrzőm, bármennyire is szeretnéd! – Noha visszavágásnak szánta, rögtön meg is bánta a szavait, amint elhagyták a száját. Mert végig kellett néznie, ahogyan Tarik újra magába fordul. – Hálát adok érte a csillagoknak – válaszolta az ifjú kifejezéstelen hangon. Sahrazád közelebb hajolt, bocsánatot akart kérni, de nem tudta, miként fogjon hozzá.

Ám a következő pillanatban Tarik a dereka köré fonta a karját. Keze előrelendült, hosszú ujjaival pedig megragadta a boroskancsót. – Ereszd el most rögtön, különben a fejedre borítom a tartalmát, és hagylak dagonyázni a mézes nyomorúságodban – suttogta szépen a fülébe, éppolyan élvezettel, mint fenyegetéssel. Sahrazád megdermedt, Tarik l élegzete a bőrét csiklandozta. – Ha megteszed, beleharapok a kezedbe! – válaszolta. – Amíg kisfiú módjára ordítani nem kezdesz. Tarik duruzsoló hang on felnevetett. – Pedig azt gondoltam, hogy megelégelted már a vérontást. Talán inkább a vállamra vetlek. Minden jelenlévő szeme láttára. Sahrazád nem volt hajlandó küzdelem nélkül behódolni, így hát jó erősen a karjába csípett. Tarik fájdalmas grimaszt vágott. – Még nincs vége! – Mindazonáltal Sahrazád kénytelen volt kiadni kezéből a kancsót. – Veled sosin cs – vigyorgott Tarik. Diadalmasan kortyolt eg yet a borból. Habár ezt a csatát elveszítette, Sahrazád a szíve mélyén még örült is a rövid közjátéknak. Csaknem egy teljes hete most először – igazság szerint első alkalommal, amióta Rejt elhagyták – beszéltek úgy egymással, hogy közben nem borult rájuk a gyötrelem sötét árnyéka. Nem kísértett gondolataikban Sahrazád árulása. Sőt most először mert hinni abban, hogy a barátságuk talán sikeresen átvészeli a történteket. Az újonnan talált remény némileg könnyített Sahrazád szívén, amint felpillantott a mélykék, csillagos égboltra, ahol a félhold a tovakúszó felhők homályába burkolózott. Végtelennek tűnt az ég, és a látóhatár mintha mindkét oldalon felpöndörödött volna a homokhoz érve. A pislákoló csillagok érdekes ellentétet

alkottak, némelyik derűsen csillogott, míg mások cinkosan kacsingattak. Rejben sohasem ragyogtak ilyen fényesen a csillagok. Sahrazádnak hirtelen eszébe jutott, mit mondogatott régen az édesapja: csillagok. minél sötétebb az égbolt, annál fényesebbek a Már éppen elmerült volna magányos gondolataiban, amikor a közelében hangos nevetgélés harsant, és kizökkentette a merengésből. A széntartó vaskosarak körül üldögélő fiatal nőket egy seregnyi fiatalember szórakoztatta, kezükben fűszeres borral teli kancsók. – Nem számít, hol ütünk tábort, bármit kért is ma este az öreg sejk. Csak az számít, hogy hamarosan megostromoljuk Rejt – elentette ki egy borgőzös ifjú. – És amikor oda kerülünk, én fogom elsőként lehugyozni Kálid ibn ar-Rasíd sírját. – Azzal az ég felé emelte a kancsóját. A lányok halkan kuncogtak. Egyikük kis híján hangosan felkacagott. A többi fiatalember is csatlakozott a pohárköszöntőhöz, magasra emelve a kancsójukat, hangjukat pedig még magasabbra. Gúnyolódásuk jéghideg tőrként hasított végig Sahrazád gerincén. – Az a szörnyeteg nem érdemel sírt – szólalt fel egy másik fiatalember. – A fejének karón a helye! Szerencsésnek mondhatja magát, ha egy korty vízzel megkínáljuk, mielőtt levágjuk a nyakáról. – Szavait helyeslő lármával nyugtázták a társai. – Az egyszerű halál nem elég büntetés neki, miután megölte azt a sok ártatlan lányt. Én azt javaslom, hogy tépjük szét, és hagyjuk megrothadni a testét. Sőt sokkal jobb, ha még lélegzik, miközben a hollók marcangolják a tagjait.

A következő üdvrivalgás után gyarapodni kezdett a sokaság, egyre többen g yűltek a tűzhö z, akárcsak a méhek a nektár köré. Sahrazád ereiben felforrt a vér. Egész teste libabőrös lett. Kálid. A bolond kölykök részeg fenyegetéseikkel kegyetlen képeket égettek Sahrazád elméjébe. S ezeket a kegyetlen képeket nem fogja egyhamar elfeledni. Az erős, büszke király. Szívének gyönyörű, megtört szörnyetege. Az ifjú, akit kimondhatatlanul szeret… Darabokra szaggatva. Soha nem engedi ezt a ho rdát Kálid közelébe! Hajlandó kimondani bármiféle hazugságot, kész akár örökké sínylődni… Bele is fullad a gyűlölködésükbe, ha kell. Nem a félelem késztette Sahrazádot efféle vakmerő gondolatokra, inkább a féktelen düh. Elpusztítom a nyomorultat, aki legközelebb megszólal. Aki legközelebb kiejti száján a nevét. Érezte magán Tarik pillantását. Akárcsak a tűz körül gyülekező farkasok tekintetét. Tarik közelebb húzta magához. Meg akarta védelmezni. Nem pusztán aggodalom vezette, hanem szánalom. Abban a pillanatban tudta, amint megérezte kezét a hajában, kisimítva a fürtöket az arcából, szótlanul is biztosítva Sahrazádot… – Kérdezzük meg a Fehér Sólymot! – Az első fiatalember Tarik felé fordult. – Seregünk állítólagos vezérét! – A körülötte ácsorgó férfiak meg sem próbálták leplezni a nevetésüket. – Te mit szeretnél, milyen véget érjen a szörnyeteg? Tarik először egész testében megfeszült a kihívás hallatán, majd lazított a tartásán. Könnyed mozdulattal hátrahajtotta a

fejét, nyugalmat színlelve. Ujjait végigfuttatta Sahrazád hajának sötét hullámain, minden jelenlévő szeme láttára. Kérlek, mutasd meg, hogy nem csupán a gyűlölet vezet, Tarik! Mutasd meg, hogy a becsület irányítja a cselekedeteidet! Hogy mégfeltétlenül mindig el tudom a szívedet… – Nem értekérni egyet – szólalt meg Tarik aggályos hangon, amellyel sikerült lecsendesítenie a körülöttük zúgó nyugtalan lármát. – Úgy vélem, hogy Kálid ibn ar-Rasíd igenis megérdemel egy korty vizet. Sahrazád szíve egy ütemre dobbant a lélegzetével, amint Tarik kezét felemelve elhallg attatta a tiltakozó kiáltásokat. – A teste is tisztességes temetést érdemel… Ismét egyetlen k ézmozdulattal elcsitította a sokaságot. – Miután feltűztem egy karóra a fejét, hogy az egész világ megcsodálhassa! Az üdvrivalgás zaját elnyelte a Sahrazád fülében tomboló, keserves düh. Egy összetört s zív fojtott sik oltásai. Miközben a férfiak folytatták körülöttük a mámoros hetvenkedést, kezükben kancsójukkal, pipájukat pöfékelve, Tarik kifejezéstelen arccal átnyújtotta Sahrazádnak a fűszeres bort. Arcán enyhe bocsán atkérés tükröződött. Ugyanakkor elszántság is. Sahrazád nagyot kortyolt a borból, tekintetét a lángokra szegezve… Szomorúan figyelte, ahogyan újonnan lelt reménye elhamvad a tűzben.

– Nincs szükségem a segítségedre. – Sahrazád eltolta magától Tarikot, majd rögtön oldalra is dőlt. – Talán még el is hiszem, akaratos kis bestia. – Tarik összefonta mellén a karját, és figyelte, amint Sahrazád

átimbolyog a badavi táboron, éppen a sátrával ellentétes irányban. Őszintén meglepődött, hogy a lány egyáltalán képes lábon maradni. Jómaga még órákkal később is érezte a bor mámoros hatását, Sahrazádot pedig korábban sohasem látta ilyesféle erős italt fogyasztani. Tudta, hogy most kacagnia kellen e a saját szo rult helyzetén. A sors iróniáján. Hozzá volt láncolva az egyetlen emberhez, akit el szeretett volna kerülni. Egyáltalán nem így kívánta lezárni az éjszakát. Abban reménykedett, hogy a bor csillapítani tudja feszültségét. Sahrazád és Reza bácsi folyamatos kitérő válaszai miatt volt feszült, valamint a katonák burkolt célzásai miatt, melyek felesleges jelenlétére utaltak. Hiszen mikor adott nagybátyja névleges hatalomnál többet a kezébe? Tarik kényelmetlenül érezte magát a harcosok között, akik kérdés nélkül hajlandók voltak lerombolni mindazt, ami Rejből megmaradt. Készen álltak ártatlan vért ontani az ügyük érdekében. Tarik azon ban nem kívánta a vérontást. Amikor Sahrazád ismét oldalra dőlt, Tarik előreugrott, és még időben elkapta, bár a hirtelen mozdulattól kis híján a homokba zuhant. – Már megmondtam: nincs szükségem a segítségedre! – tiltakozott Sahrazád akadozó nyelvvel, bár meg kellett kapaszkodnia Tarik kamisz ingében, hogy talpon tudjon maradni. A lány finom keze Tarik mellkasára simult. Fűszeres bor és tavasz illata áradt belőle. Minden porcikájában cs ábítónak látta a férfi. Elbűvölőnek, amilyen csak Sahrazád tud lenni – olyan lány, aki önkén telenül haszn álja legádázabb fegyvereit. Aki még mindig rabul tudta ejteni a szívét, Tarik minden bölcs megfontolása ellen ére is.

Amikor Sahrazád felpillantott rá, tökéletes ajkán egy formálódó kérdéssel, alig bírta féken tartani magát, hogy válaszul meg ne csókolja. – Te voltál? – suttogta a lány. –Sahrazád Tessék? szorosan – értetlenkedett Tarik,a ki zökkenve a révületéből. megragadta vászons zövetet a nyakánál. – Te küldted a Fida’i bérgyilkosokat? – Miről beszélsz? – Nem tennél ilyesmit, ugye? Akármennyire gyűlölöd is Kálidot. Sohasem tennél ilyet velem… – Sahrazád még szorosabban megmarkolta az inget, hangjában panaszos szomorúság csengett. Tarik pislogott, megpróbálta kitisztítani fejéből a bor tompa mámorát. – Sazi… – Túlságosan becsületes vagy hozzá. – Sahrazád megrázta a fejét, tekintetét elfordítva, mintha csak magában beszélne. – Sohasem tudnék olyan férfit szeretni, akiben nincsen becsület. – A kölyökkirályt mégis szereted – jelentette ki Tarik félreérthetetlen gyűlölettel. Sahrazád egyenesen a szemébe nézett. Tarik egy pillanatra látni vélte fellobbanó haragját. – Kálidban van becsület, Tarik. Ha cs ak… – Nem akarom végighallgatni, ahogyan kifogásokat hozol fel a védelmére. – Tarik ellökte magát a póznától, majd határozott léptekkel elindult Sahrazád sátra felé, hogy véget vessen ennek a szörnyű éjszakának, eg yszer és mindenkorra. A lány botladozva támolygott utána. – Ha hajlandó volnál meghallg atni… A következő pillanatban egy csapat katona fordult be a sarkon, dölyfösen kilépve a fénybe. Viselkedésük alapján Tarik

részegnek vélte őket. Láthatóan keresték a bajt, válluk megfeszült, kezük ökölbe szorult az oldaluk mellett. Kötekedő részegek voltak, csetepatéra éhesek. Tarik villámgyorsan visszahúzta Sahrazádot a póznához, elrejtette lányt szerelmesnek ügyelt rá, ahogy éppegy csak kívül álljon alátszó fáklyaölelésbe. lángjánakGondosan halvány fénykörén. Amikor Sahrazád gyenge tiltakozásba kezdett, Tarik szorosan a mellkasához húzta, és elfojtotta a szava it. Bölcsebbnek látta, ha a katonák nem veszik észre Koraszán ifjú királynéját. A lány erőtlenül a testéhez simult, miközben várták, hogy elhaladjanak mellettük a katonák. Szép lassan elillant belőle a harci kedv, amint a bor hatása végül is eluralkodott rajta. Elernyedve Tarik mellére borult, és az ifjú észrevette, hogy fáradtan lecsukódik a szeme. Tarik mélyet lélegzett. Éles fájdalommal hasított szívébe a veszteség, pedig még be sem következett. Élesebb volt, mint bármilyen más kín, amelyet valaha is érzett. – Aludnod kellene – mormolta. – Mmm. Tarik felsóhajtott, g ondolatban átkozta magát. – Elviszlek a sátradba. A lány feje erőtlen bólintással lehanyatlott. – Nézd meg a karjukat! – Tessék? – Keresd a szkarabeuszt! – suttogta Sahrazád. – Ne bízz a szkarabeuszban! – Nem fogok bízni benne. – Tarik a szemét forgatta, hátrapillantva a válla fölött a katonákra, akik időközben már látótávolságon kívülre értek. Azután felemelte Sahrazádot a homokról, bár kis híján maga is megingott a lány súlya alatt,

akármilyen csekély volt is. A bor nem tett jót neki. Megpróbálta lerázni magáról a hatását, és a l ány sátra felé tántorg ott. Sahrazád a nyaka köré fonta a karját. – Tudod, borzasztóan sajn álom. Tarik hallotta a szavait. – Mit alig sajnálsz? – Megint majdnem nevetésben tört ki a lány képtelen bocs ánatkérésén. Éppen most! – Sajnálom, hogy folyton az utadba kerülök. És ezt kell tenned. Nem a te feladatod… – Sahrazád szeme hirtelen kipattant, feje kis h íján állon csapta Tarikot. – Hol van Irza? – Rahimmal. A lány homloka bosszús ráncokba s zaladt. – Megkapja még tőlem a magáét! A pokolba kergetem. Jól egyezd meg! – Micsoda? – A nyakigláb szamár – morogta Sahrazád, arcát ismét Tarik mellkasára hajtva. – Nem helyeslem. Ráuszítom a rádzsputot. Miszlikbe fogja aprítani a tüzes talvárjával… Tarik a fejét csóválva belökte Sahrazád sátrának ajtaját, kis híján földre ejtve közben a lányt. Szélesre tárta a sátorlapot, hogy a holdfény beáradó sugarai megvilágítsák a sátor vaksötét belsejét. Irza al-Kajzurán szokásához híven takaros rendben hagyta a fekhelyét a sátor egyik oldalán. Sazi azonban nem vette magának a fáradságot, hogy elpakolja; ott volt még mindig a parányi sátor kellős közepén. Takarója félrehajítva, párnája rendetlen kupacban hevert. Tarik remekül szórakozott a jeleneten, miközben lefektette Sahrazádot az ágyára. Be sem fedte testét a takarójával. Ám amikor fel akarta emelni a párnáját, Sazi felébredt. – Ne! – A lány Tarik karjára tette a kezét, szemét résnyire nyitotta.

– Különben mi lesz? – suttogta Tarik, szája sarka megrándult. – Üres fenyegetésekkel engem nem tudsz eltántorítani, Sazi dzsán. Sahrazád elfintorította az orrát, majd összegömbölyödött, tenyerét a homlokára szorítva. Tarik újra megkísérelte felemelni a párnáját, hogy a lány feje alá tegye. Kis idő múltán felismerte a próbálkozás hiábavalóságát, és jobbnak látta, ha egyszerűen engedi kialudni a mámorát. Amint fel akart állni, megpillantott egy kicsiny pergamendarabot, amely Sahrazád ruhájának ráncaiból hullott elő. Valószínűleg akkor eshetett ki, amikor majdnem kiejtette a lányt a karjából. Felemelte a pergament a holdfénybe. Egészen gyűrött volt, mint amit újra és újra, számtalan alkalommal szétnyitottak, majd ismét összehajtottak. Aminek a tartalma rendkívül fontos lehetett valaki számára. Lepillantott Sahrazád alvó alakjára. Egy lélegzetvételnyi pillanatig tétovázott. Azután szétnyitotta a pergament. Sazi, minden más színnél jobban kedvelem a kéket. Hajadnak orgonaillata valósággal az őrületbe kerget. Utálom a fügét. Végezetül, sohasem fogom elfeledni, egész hátralévő életemben, a tegnapi éjszaka emlékeit… Mert az égvilágon semmi, sem a nap, sem az eső, még a legsötétebb égbolt legragyogóbb csillaga sem érhet fel a csodával, amelyet te jelentesz nekem.

Tarik nagy gonddal behajtotta a pergament a hajtások mentén; ujjai legszívesebben összemorzsolták volna az öklében.

Szét akarták szaggatni. A lángok közé vetni, hogy örökre megsemmisüljön. Tisztában volt vele, hogy Sahrazád szerelmes a kölyökkirályba. Már Rej óta tudta. Ahogyan is tudta,nem hogysejtette, Sazi fontos számára.szívből Mostanáigazt azonban hogyaakalifa kölyökkirály szereti a lányt. Mindannak ellenére, amit a testőrkapitány a vihar éjjelén mondott, Tarik nem akarta elhinni, hogy a vérszomjas vadember bárkit vagy bármit képes szeretni. Legalábbis nem olyan módon, hogy Tarik azt valaha is megérthetné. Ám ezt az érzést? Tarik nagyon is meg tudta érteni. Tökéletesen. Egy rövidke levélben Koraszán kalifájának sikerült szavakba öntenie azt az érzést, amely Tarik szívét mindig is eltöltötte az egyetlen lány iránt, akit valaha is szeretett. Amit mindig is érzett, csak képtelen volt elm ondani ilyen ékesszólással. Ezek a szavak nem egy őrült szívéből származtak. Tarik most először értette meg, mit látott Sahrazád, amikor Kálid ibn ar-Rasídra nézett. Egy fiút látott. Aki szeret egy lányt. Mindennél jobban a világon. S csak még erősebben gyűlölte érte.

HATÁRTALAN DRÁGÁN MEGFIZETETT A FŰSZERES SAHRAZÁD . A következő reggel nagy részét egyBORÉRT mosdótál fölé hajolva töltötte, kiürítve gyomra teljes tartalmát. Úgy érezte, hogy belső részei összegabalyodtak, és a leghalványabb fénysugártól is összerezzent. Akadtak olyan pillanatok, amikor megesküdött volna, hogy még a haja töve is fáj. Biztosra vette, hogy Irza segítsége nélkül a tünetek egész álló nap gyötörték volna. Amikor panaszkodott, hogy úgy érzi magát, mintha egy viharban hánykolódó hajón utazna, a húga áttúrta a szép rendben tartott holmiját, és kibontott egy régi tekercset. Miután átvizsgálta a tartalmát, elhagyta a sátrukat, majd kis idő múltán őrölt gyömbérgyökérből és szárított citromhéjból készített főzettel tért vissza. Habá r Sahrazád először til takozott – a főzet erős szagot árasztott, és meglehetősen keserű volt –, később nem tagadta, hogy az ital segített rendbe tenni a gyomrát. Irza utasítására a sátorban maradt, sebeit nyalogatva, és még többet magába erőltetett a keserű főzetből. Máskor nemigen lett volna ínyére, hogy egy egész napot ágyban fekve elpazaroljon, miközben Irza a kisasztalnál ülve tekercseket másol az olajlámpa fényénél. Ezen a napon azonban Sahrazád nem lázadt. Hiszen ezen a napon a körülmények a kezére játszottak. Ha mindenki betegnek gondolja, akkor valószínűleg békén hagyják. Sőt valószínűleg nem is veszik észre, amikor az éj leszállta után kiszökik…

A varázsszőnyegével. Ideje találkozni Músza Zaragozával. Ideje kideríteni, mire képes a varázsszőnyegével.

Sahrazád csendesen az övébe dugta a tőrét, és elosont alvó húga mellett. Saminát kanyarított a vállára, majd megragadta a varázsszőnyeget. Miután kijutott, óvatosan a sátor árnyékában maradt, kis híján kiugrott helyéről. után valaki ilyen Tudtamíg jól,szíve ha alig pár nappal azaérkezése helyzetben talál rá, bizonyára azt gondolja, hogy megpróbál elmenekülni. A leleplezés pedig nem segítene eloszlatni a táborban ellene áskálódók gyanúját. Még rosszabb lenne, ha összefutna egy Tejmúrhoz hasonló ifjúval. Kirázta a hideg a gondolattól. Sahrazád óvatos léptekkel lopakodott egyik árnyékból a másikba, kerülve minden fényt. Tekintete az őrállásra siklott, amelyet az előző éjszaka figyelt meg. Végre fellélegezhetett, amikor elhagyta a badavi tábor határát, és besétált a végtelen homoktengerbe. Szerencsétlenségére egy szélcsendes éjszakát választott, így hát minden apró nesz, amelyet keltett, tisztán hallatszott. Ha elesik, felkiált vagy bármi figyelemfelkeltőt tesz, kitudódik a titka, és az ellenségei bizonyítékot nyernek, hogy jogosan kételkedtek. Akár el is zavarhatják sebesült apjával és ártatlan húgával együtt. A legkevesebb, hogy egy tőrrel és egy szőnyeggel találnák egyedül a sivatagban. Mindenki árulással gyanúsítaná. Nem valószínű, hogy a továbbiakban őrizetlenül békén hagynák. Mégsem késlekedhetett. Már éppen eleget várt. Habár ösztönei Kálidhoz vezették volna, tudta, hogy még nehezebb lenne újra elhagyni Rejt, ha egyszer visszatért. Most nem helyezhette saját szükség leteit a családja ig ényei elé. Főleg nem az apjáé elé.

Meg kell találnia Músza Zaragozát! Babán kívül az öreg az egyetlen mágus, akit ismer. Talán tudja, hogyan segíthet az édesapján. Vagy éppenséggel… hogy hogyan lehet megtörni egy borzalmas átkot. Sahrazád begyalogolt a sivatagba, hely elől. után kutatva, aholmesszire egy homokdűne elrejti a kíváncsi olyan tekintetek Ostobának érezte magát, amikor a selymes homokban kibontotta a kopottas kárpitot. Hátralépett. Végiggondolta, mit is szeretne a rongyos gyapjúdarabtól. Mit művelek? Milyen… nevetséges! Szörnyen nevetséges. Tekintete megszilárdult. Buta liba vagyok. Siva nem tűrné ezt a bizonytalankodást. Kálid sem. Lehunyta a szemét. „Mindenre képes vagy, Sahrazád al-Kajzurán. Semmi sem foghat ki rajtad.” Kálid szavai cseng tek a fülében, miközben levette a szandálját, és belecsavarta tikka selyemövébe. Azután még egyszer megkötötte hajfonatát, és felült a sző nyegre. Nem volt több idő azon rágódni, milyen nevetséges a vállalkozása. Semmire sem volt több idő. Azt gondolta, kezét a szőnyeg felszínére kell nyomnia. Ám amint a meztelen lába hozzáért a kopott szőtteshez, melegséget és fényt érzett a szívében. – Ó! – kiáltott fel h alkan, amint a ragyogás hi rtelen átterjedt a végtagjaiba is. A szőnyeg a levegőbe emelkedett, szélei felfelé görbültek. Úgy lebegett a homok felett, akár egy papírsárkány a kóbor szellőben. Sahrazád szívében két érzelem küzdött egymással. Az egyik a félelem volt, a másikat megnevezni sem merte.

Amint a szőnyeg lassan tovább emelkedett, a melegség átjárta Sahrazád testét, beáramlott a karjába és a lábába, egészen az ujjai hegyéig. Bizsergett az orrában, és ott lüktetett a f ülében is. Erő. Olyan, sohasem tapasztalt. Amikoramilyet újra még lepillantott, magasan lebegett az ezüstös homoktenger fölött. Olyan magasan, mint Talekán legmagasabb tornya. A félelem megmaradt, ám hamar felülmúlta az a másik, megnevezhetetlen érzelem. Mielőtt még átgondolhatta volna, belülről fakadó biztonsággal tudta, hogyan irányítsa a szőnyeget, mint ahogyan egy vízben született hal is tudja, miként ússzo n. „Vigyen el téged oda, ahová szíved vágyik!” Haza. Kálidhoz. Sahrazád ujjai határozottan szo rították a szőnyeget. – Ne! Vigyél Músza Zaragozához – suttogta. A szíve körüli bizsergő melegség felerősödött, majd végigsöpört rajta, amitől még egyszer felkiáltott. S váratlanul el is mosolyodott. A szőnyeg lustán behajlott, azután még feljebb emelkedett, Rej leghatalmasabb falának magasságába. Amint megfordult, nekivágott a csillagos éjszakának. A lenti világ eltűnt: egyetlen pislákoló fénnyé olvadt össze. A félelem elvesztette a csatát. A mámor nyert. Sahrazád belenevetett az éjszakába, lábát szellő simogatta. Térdre emelkedett. Kitárta karját a szélben. Engedte, hogy a fütyülő, hűs levegő elárassza a testét, majd elillanjon mellette, de rajta nem fújhatott át. Egy pillanatig sem félt, hogy lezuhanhat a szőnyegről.

Sahrazád volt a víz a pohárban, saját zenéjére pörgött és táncolt. Idefenn a szelet kergette. A föld nem létezett. Ahogyan az ég sem. Itt valóban mindenre volt.egyszer a félelem. Sohasem uralkodik el képes rajta még

EGY IFJÚ A TENGERNÉL REPÜLT,tengert EGY HEGYLÁNC FELÉ TARTVA SAHRAZÁD AmikorA SIVATAG megláttaFELETT a ragyogó a horizonton, a .szeme meglepetésében elkerekedett. Hihetetlen távolságot tett meg igen kevés idő alatt. A varázsszőnyeg lassítani kezdett, amikor egy halvány földterületre néző, alacsony szirtfok felé közeledett. A hold még magasan ragyogott az égen, változó fénye az elhaló hullámokra esett. A part mentén habcsipke gyűlt össze. Sahrazád mélyet lélegzett. A levegő sűrű volt és nehéz, sóillat töltötte meg. Ahogy a szőnyeg körbekerülte a sziklát, egy szürke sziklafal mögül kupolás tetejű, pilléres szerkezet emelkedett ki. Minden sarokban márványoszlopok álltak, tűznyelvekkel a tetejükön. Egy nagy lépcsősor a szirtfok szélénél elhelyezkedő medencéhez vezetett. A varázsszőnyeg ellebegett a medence mellett, és egy sima kőhalom fölött állt meg. Sahrazád egyik meztelen lábával lelépett a gyapjúszőnyegről. A szőnyeg óvatos huppanással ért földet. Sahrazád felvette a szandálját, és felmérte a környéket. A medence két oldalát belső csipkés boltívek sorai vették körül. A boltívek között nők és férfiak szobrai álltak: egyesek aranyozott vizet öntöttek, mások olyan szerkezeteket kezeltek, amilyeneket Sahrazád még sosem látott. Az egyik egy gömb volt, amelyben látszólag tűzörvény gomolygott – vagy talán szél volt? A másikban örvény kavargott… homokból?

medencét övező tömzsi rézedényekből füstölő illata szállt fel.AKékesszürke füst szivárgott belőlük a levegőbe, borsosédes

mirha erős illatát árasztva. A vöröses követ világoskék lazurit mozaikszegély vette körül. Sahrazád óvatosan feltekerte a szőnyeget. Saminája segítségével a hátára erősítette, majd tétován előrelépett. A fenti tekintve pilléres nem szerkezet egyfajtahogy templomnak tűnt.jele Az időpontot volt meglepő, életnek kevés látszott. Sahrazád mégis a tőre mellett tartotta egyik kezét, miközben elhaladt a medence és a réz füstölőtartók mellett, és óvatosan az elő tte álló, magas lépcsős orhoz közeledett. Akkor sem torpant meg, amikor a lépcső tetején egy ismerős alak jelent meg. A figura igencsak magas volt, köpenye színkavalkádban omlott a lábához. Mindkét csuklóján bőrből készült mankalákat viselt. Feje teljesen le volt borotválva, tekintetéből pedig meleg fény ragyogott. – Már eltűnődtem rajta, mikor fogsz meglátogatni. – Músza Zaragoza ragyogó mosollyal nézett le rá. Felé nyújtotta a kezét, elezve, hogy menjen fel a lépcsőn. Egy Sahrazád-korabeli fiú és lány tűnt fel a lángoló tetejű oszlopok mögött, Músza jobb oldalán. A lány három szál gyertyát fogott egy rózsafa tartóban, a viasz krémes patakként csöpög ött le a csuklój a mellett. A fiú és a lány bal csípőjén is rövid, görbe kard lógo tt. Sahrazád a lépcső közepén megállt. Gondolkodás nélkül a tőréért nyúlt. Músza mosolya széles ebbre húzódott. – Itt barátok között vagy, csillagom. Kevés dolog felől biztosíthatlak ebben a világban, de erre az életemet tenném: itt biztonságban vagy. – Bocsáss meg, Músza efendi – válaszolta Sahrazád, habár az oldalára tapasztott kezét nem vette el. – Időnként elfelejtem, milyen érzés biztonságban lenni. Músza felmentően legyintett.

– Nincs mit megbocsátanom. Sahrazád tekintete visszavándorolt a csendes őrszemekre. – Remélem, nem sértettem meg senkit. Vagy okoztam felesleges problémát azzal, hogy idejöttem. A lány loknis fejét felé vastag döntötte, szeme elkerekedett. Kíváncsi volt.Sahrazád A fiú ásított, szálú,a egyenes haja a feje egyik oldalára lapult, mintha most kelt volna fel a szundításból. – Nem okoztál gondot. Ma éjjel Parissza és Maszrúr őrködik. Masz szokása szerint szívesebben aludna, ám Parissza kíváncsisága mindent legyőzött. Igenc sak le van nyűgözve, mivel nagyon sokat hallott rólad. – Músza felnevetett, szeme körül ráncokba szaladt a sötét bőr. Válla fölött hátratekintett a szóban forgó fiúra és lányra. – Elnézést kérek, hogy az éjszaka közepén látogatlak meg. – Sahrazád bizalmatlanul rájuk mosolygott, felfelé bámulva a lépcsőn, és a keze végül lehanyatlott a tőrről. Parissza magasra tartotta a gyertyát, hogy megvilágítsa az utat Sahrazádnak, míg Masz ugyanolyan álmos maradt. – Sejtettük, hogy úton vagy. – Músza mosolya elárulta tudását. – A csillagok megsúgták Parisszának, hogy ma késő éjjel látogatóra számíthat, és nekem is átadta az üzenetet. A hírtől meglepett Sahrazád majdnem elvétett egy lépcsőfokot. – A csillagok? – Tekintetét a mellette suhanó, bociszemű lányra irányította. Tud olvasni a csillagokban. Sahrazád már hallott olyanokról, akik képesek ilyesmire. Ám még sohasem találkozott olyannal, aki ily ritka képességgel volt megáldva. Parissza már nem rá figyelt. A Sahrazád hátára erősített szőnyeget tanulmányozta zavaróan mohó tekintettel.

Sahrazádot ez szünetre késztette. – Csatlakozz hozzánk bent egy kis teára, és minden kérdésedre válaszolok – invitálta Músza csendes, őszinte hangon, mint az egyenetlen kövek között csörgedező patak. Sahrazád egy pillanatra habozott, a lába megpihent az utolsó lépcsőfokon. – Attól tartok, nincs időm teára. Vissza kell térnem, mielőtt hajnalodni kezd. Mielőtt felfedezik, hogy eltűntem. Nagyot nyelt, remélve, hogy a diszkréció iránti igényét egy pillantással is meg tudja értetni. – Értem – bólintott az éles érzékekkel megáldott mágus, habár a szeme kérdőn összehúzódott. – Van valami… – A segítségedre van szükségem, Músza efendi. – A lépcső tetején összetalálkoztak, Sahrazád pedig a büszkeség vagy a felsőbbrendűség leghalványabb jele nélkül kihúzta magát. – Apám… és Kálid ügyében. Habár nem volt illendő rögtön kérésekkel előhozakodni, Sahrazád jól tudta, hogy nincs választása. Csakis a teljes őszinteségre maradt ideje. Ahogyan a szeretteinek is. Szerencsére Músza nem akadékoskodott. Habozás nélkül megfogta a kezét. – Mire van szükséged, csi llagom? Sahrazád néma kérésére Músza felmentette Parisszát és Maszrúrt a szolgálatuk alól, és elküldte őket aludni. Masz hálásan tekintett rá, Parissza azonban felettébb rosszkedvűnek látszott. Még egy utolsó pillantást vetett a varázsszőnyegre, majd távozott, viaszt csöpögtetve maga után. Músza a Tűz templomának kőlépcsőjén ülve, kifejezéstelen arccal hallgatta Sahrazád történetét . Arca csak kétszer lágyult el.

Először, amikor Sahrazád az apja könyvét említette. Azután, amikor Kálidról beszélt. Amikor Sahrazád bevallotta, mennyire megszerette Leila fiát – a fiút, aki végignézte, ahogyan szeretett anyja kegyetlen apjának keze között hal meg –, azt sejtette, szövetségesnél i s többre lelt a túlvilági m águsban. Miután Sahrazád befejezte a történetet, Músza tekintete elidőzött a közeli márványoszlop tetején táncoló lángokon. – Tudtad, hogy ez fog történni? – kérdezte Sahrazád, amikor már nem bírta tovább elviselni a csendet. – Parissza a jövőmet is kiolvasta a csillagokból? Músza megrázta a fejét, a szája körül apró mosoly játszott. – Ez nem így működik. A jövőd nincs kőbe vésve, drága csillagom. Az érme sokszor megfordul, mielőtt földet ér. Sahrazád nagyot sóh ajtott. – Nagyon szeretném elhinni, hogy így van, Músza efendi. A legutóbbi események azonban éppen az ellenkezőjére engednek következtetni. Úgy tűnik, Kálid jövőjét kőbe vésték. Ezért az enyémet is. Músza előrehajol t, könyökét a térdén n yugtatta. – Abban a reményben jöttél ide, hogy én talán megtörhetem ezt a félelmetes átkot? – Lehetséges? – suttogta Sahrazád, erősen szorítva a nadrágját. – Sajnos – szomorúan tekintett a lányra – a mágia a mi világunkban rejtélyes ajándék lehet. Nem lehet egyszerűen irányítani, és mindig magas árat kell fizetni érte. Fogalmam sincs, milyen varázslat hívta életre ezt a gon oszat, de ha lenn e is, csak keveseknek van elég hatalma megtörni egy átkot. A legtöbb, amit tehetek, hogy adok egy talizmánt, amely rövid időre elűzi Kálid álmatlanságát. Ahhoz azonban nem vagyok elég erős, hogy megtörjek egy átkot, kedvesem. Az átkok megtörésének csak egyetlen módját ismerem: ha beteljesítjük őket.

Sahrazád arca megnyúlt, és egyre zordabb lett. – Apádért azonban talán többet is tehetek – folytatta Músza. – Főleg a könyvvel kapcsolatban, amelyet magánál tart. Azt mondod, a keze csúnyán megégett? És a könyv szokatlanul meleg? – Igen, majdnem megégetett, amikor a minap közel merészkedtem hozzá. – Sahrazád komoran összepréselte az ajkát, amikor felidézte a különös hőhullámot, amelyet az apja karjában szorongatott könyv váltott ki, akárhányszor közeledett hozzá. – És egy ismeretlen nyelven beszélt, amikor megtaláltátok azon a dombon, Rejen k ívül? Sahrazád bólintott. Músza mutatóujját az ajkához nyomva egy pillanatra elgondolkodott. – Tudom, hogy nem akarsz mást bevonni az ügybe, de úgy érzem, beszélnünk kell egy másik személlyel. – Ismersz valakit, aki segíthet? – Sahrazád szívét megérintette a remény szele. – Talán. Van itt valaki, aki többet tud nálam. Ha a gyanúm helytálló, akkor legalább válaszolni tud a könyvvel kapcsolatos kérdéseidre, bár a válaszok kicsikarása… kényes feladat lehet. Sahrazád nyugtalanul feszengett, tenyerét a hideg kövön nyugtatta maga mellett. – Megbízhatok… megbízhatunk benne? Rajtad kívül senkinek sem beszéltem az átokról, és nem is akarok. Az ilyen információ rossz kezekbe jutva veszélyes lehet. – Érdekes dolog a bizalom, ha egyszer Artánról van szó. Nem ajándékoz meg vele senkit, míg előbb fel nem ajánlják. Mindenesetre tiéd a döntés. – Músza vonásai egy pillanatra elborultak, majd bizonyosság öntötte el. – Akárhogy is döntesz azonban, nem fog elárulni téged, ebben bizonyos vagyok. –

Músza felkelt a lépcsőről, és kinyújtotta kezét. – Gyere velem, úrnőm. Sahrazád követte Múszát, aki lement a lépcsőn, és elhagyta a négyszögletű medencét. Habár a lánynak még voltak kételyei, tovább követte a mágust, a szirtfok felévett, sétált. Amikor Músza a sziklamiközben szélénél éles kanyart egy másik, vaksötétbe vezető lépcsősor tárult fel előttük. A sziklából kivájt lépcsőfokok eg yenetlenek és veszélyesek voltak. Korlát n em volt. Vagy bármilyen kapaszkodó. Sahrazád azt gondolta, a lépcső biztos a homokos tengerpartra vezet, de azt nem látta, pontosan hová, mivel a nyoma egy kődobásnyira elhelyezkedő, újabb éles kanyarban teljesen eltűnt. Ez a lépcsősor új jelentést adott a hitnek. Az ember azt gondolná, csak akad valahol egy fáklya. Főként egy Tűz templomban. A nyugodt Músza hátratekintett. – Inkább a varázsszőnyeget használnád? – Vagy akár egy holdfényből épített hidat… – morgott a lány. Músza jóízűen felnevetett, és kinyújtotta a kezét. Sahrazád hagyta, hogy a mágus levezesse a veszélyes kőlépcsőn a lenti barlangszerű ürességbe. A partnak ütköző hullámok hangja egyre erősödött, amint közeledtek. Sahrazád kezdetben nem tudta elképzelni, miért mennek keresztül egy sötét tengerparton az éjszaka közepén. A hullámokon táncoló holdfényben nem lehetett kivenni más élőlényt rajta és a színesen öltözött máguson kívül. Amikor azonban átjutottak a homokdűnéken, Sahrazád észrevett egy apró, tengerbe n yúló sziklaszirtet. A közepén elhelyezkedő lapos sziklán egy fiatal férfi magányos alakja tűnt fel.

A szikla aljának egy kis hullám csapódott, fehér habot spriccelve a levegőbe, és teng ervízzel locsolva a férfi nadrágját. A fiatalember azonban nem mozdult a helyéről. Músza megállt, pár lépésre a fiútól. A mágus várakozó álláspontra godt, csendes pozíciót vett fel. Sahrazádhelyezkedett: egy idő utánnyu elvesztette a türelmét. A szikla tetején heverésző fiú igen goromba volt Músza efendivel – észre kellett vennie, hogy ott vannak. Sahrazád kettőt köh intett. A fiú mégsem mozdult, csak pislogott. Azután felsóhajtott. Ami természetesen azt jelentette, hogy életben van. Semmirekellő. Músza mélyen beszippantotta a sós levegőt. – Artán? A fiú egyik lábát térdig felhúzta, kezét a feje alá tette. Hangosan ásított. Hatalmasat. – Artán Temüdzsin – próbálkozott újra Músza. Nem volt valami erőteljes felszólítás. A mágusba nyilván húsz ember türelme szorult. És jó pár megvilágosodott lélek nyugalma. Ezzel szemben Sahrazád erős kísértést érzett, hogy letaszítsa a fiút a szikláról. És nézze, ahogy a hullámok hányják-vetik egy kicsit. Ám fennállt a lehetősége, h ogy szüksége van a segí tségére. Sahrazád csaknem maga esett arccal a habokba attól, ami ezután történt. A fiú egyik kezét a mellkasa fölé emelte. Megcsavarta az ujjait, és nyitott tenyerében egy ököl nagyságú, pörgő tűzlabda jelent meg. Magasabbra emelte a gyorsan forgó lángot, hogy jobban meg tudja vizsgálni a lányt. Azután egy csuklómozdulattal a habokba lökte a tűzlabdát. Az a tengerbe érve először sistergett, majd egy fehér füstörvényben eltűnt. Sahrazád alig tudta leplezni megdöbbenését.

Nem fog lenyűgözni ez a semmirekellő! Amikor a fiú felült, Sahrazád észrevette, hogy oldalra billen. Lecsúszott a szikláról, bele a térdig érő vízbe… Majd erőltetetten kuncog va megbotlott. Részeg! Sahrazád keresztbe fonta a karját, és próbálta fékezni felháborodását. Múszára pillantott, akit – úgy tűnt – egyáltalán nem zavar a fiú állapota. Mintha már beletörődött volna. Mintha éppen erre számított volna. Amint a fiú felült, és a holdfénybe emelte az arcát, Sahrazád sok érdekességet vett észre. A fiú feje – Múszáéhoz hasonlóan – teljesen kopasz volt. Mindkét fülcimpája át volt lyukasztva, és apró aranykarikák díszítették. A bőre világos kávészínű volt, kökényszeme pedig a sarkánál elegánsan felfelé ívelt, távol-keleti származásra utalva. Klasszikus értelemben nem volt szép, de mindenképp lenyűgöző. Szépsége a hibái összességében rejlett: az erős állkapcsában, a több helyen eltört és összeforrott orrában, az alsó ajkán húzódó ferde vágásban. Onnan, ahol Sahrazád állt, úgy tűnt, a bőre olyan sima, akár az üveg. Ing nem volt rajta, karcsú nadrágja pedig jó pár holddal ezelőtt élhette fénykorát. Most már rongyosnak, igénytelennek tűnt. Éppen úgy, mint a gazdája. Miután lábra bírt állni, Sahrazád felmérte, hogy nem sokkal magasabb nála, h abár felsőteste s zéles, izmos és erős. – Szép lány – motyogta a fiú enyhe akcentussal. A szája gyilkos, féloldalas mosolyra húzódott. Sahrazád gondolkodás nélkül viszonozta a mosolyt. Artán zabolátlan n evetést hallatott.

– De nem eléggé. – Szerencse, ho gy másban vagy tehetséges, és nem a szépséget kell elbírálnod – válaszolta Sahrazád egy újabb metsző mosollyal.

– Ah – a fiú feltartotta mutatóujját –, pedig nagyon is. A szépség kiemelkedő bírája vagyok a San K’ou folyó ezen oldalán. Egyszer választanom kellett, hogy négy bűbájos szűz közül melyik a leg… –A Artán – korholta Músza,éselégedetlenül elhúzva a száját. fiú megint felnevetett, visszahuppant a vízbe. Egy ringató hullámon kezdett lebegni, s zélesre tárt karral és lábbal. – Részeg – mormolta Sahrazád összeszorított ajkakkal – és hazug. – Igaz – a fiú meg sem rezzent. – Nem voltak szüzek. – Rákacsintott. – Habár a hazug kicsit erős. Csupán szeretem kiszínezni az igazságot. Músza megdörzsölte az arcát. – Kérlek, ülj fel egy pillanatra! A kedvemért viselkedj az örökségednek megfelelően! Erre a fiú megint erőltetett nevetésben tört ki. – Sajnálom, Músza efendi… de nincs olyan állapotban, hogy segíthessen nekünk. Nekem pedig nincs vesztegetni való időm. – Sahrazád sarkon fordult. Idegesítette, hogy egy ilyen lusta, goromba fiútól remélt segítséget. – Sahrazád dzsán… A fiú tengervíztől cuppogva feltápászkodott. – Ez a pimasz kis madárka Koraszán királynéja? – Eddig ez volt az első őszinte reakciója. Tudja, hogy ki vagyok? Sahrazád visszafordult a fiúhoz. – És benned kit tisztelh etek? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Artán Temüdzsint. – Habár majdnem felbukott közben, a fiú gúnyolódva meghajolt. Sahrazád felhúzta szépen ívelt szemöldökét. – És az kicsoda pontosan?

– Add ide a kezedet, és megmondom. – Minden szavát ravaszság járta át. – Inkább csókol ok meg egy kígyót. – Okos lány – nevetett fel. – De te egy őrült gyilkost csókoltál meg… – Izmos mellkasán vízcseppek peregtek le. – Az nem ugyanaz? – Te… – támadt neki Sahrazád, aki nem tudta tovább visszafogni magát. Artán elégedett vigyorral az arcán a vízbe rántotta maga mellé. Az egyensúlyát elvesztő Sahrazád Artán bal karjába kapaszkodott. Egyszerre számos dolog meglepte. A fiú túlságosan is meleg volt, mintha magas láz gyötörné, a hűvös tengervíz ellenére. Közelről megfigyelve a tenyere kemény volt, kérges, és az alkarján s zörnyű sebhely éktelenkedett… Mint Baba kezén. Mégis az döbbentette meg leginkább, ahogyan a szíve sebesebben kalapált Artán érintésére. Majdnem olyan érzést váltott ki belőle, mint a szőnyeg. Szikrák pattogtak a szíve körül, elárasztva az egész testét. – Nocsak, nocsak… – Artán szünetet tartott, sötét tekintete beleégett Sahrazádéba. – Úgy tűnik, nem tévedtél, Músza abaga. Sahrazád hallani vélte, ahogy a mögöttük álló mágus felsóhajt. – Vedd le rólam a kezed! – rivallt rá Artánra, eltökélten, hogy nem mutatja ki, mennyire megijedt. Amikor a fiú nem lazított a szorításán, Sahrazád a mellkasánál fogva eltolta. Artán oldalra fordult, de előtte fél kézzel megragadta a lány mindkét csuklóját. – Micsoda vérmérséklet! – Nevetett elismerően. – Figyelmeztetnem kell téged, kismadár: az utolsó lány, aki megpróbált engedelmességre kényszeríteni, másnap nem látott valami élesen. – Artán bólintott, hogy jöjjön közelebb, mintha

lenne választása. – A szeme onnantól fogva két külön irányba nézett. – Ha! – horkant fel Sahrazád. – Ahhoz, hogy véghezvigyél egy ilyen tettet, nem kellene egyenesen megállnod a l ábadon? – Azokon a napokon,Egyszer amikor megfutamítottam meg tudok állni egyenesen, valóban retteghetsz. egy egész seregnyi… – Elég! – Sahrazád eltolta magától. – Próbáltam türelmes lenni veled, mivel Músza efendi azt mondta, talán segíthetsz, de meggyőztél az ellenkezőjéről. Csak egy kérdésre felelj, és békén hagylak. Tudsz-e bármit egy olyan könyvről, amely megégeti, aki hozzáér? A meglepett Artán nagyot pisl ogott. – Hogy… néz ki? – Régi. Kopott. Rozsdás vasba és sö tét bőrbe van kötve. – És egy zár van a közepén? – Artán megköszörülte a torkát, próbálta összeszedni magát. – Igen. Artán nem válaszolt. Amikor mély ráncok jelentek meg a homloka egyenletes bőrén, szinte… erőszakosnak tűnt. Veszélyesnek. – Valaki kin yitotta? A fiú hirtelen szigorúvá vált tekintete miatt Sahrazád majdnem megborzongott, de leküzdötte a késztetést. – Azt hiszem, az apám talán kinyitotta. – Az apád beszél c sagatájul? – Én… nem tudom. – Ennek beismerése biztos sérti a büszkeségedet – mondta Artán gúnyos hangon. Sahrazád félrenézett, a nyaka pirulni kezdett. El kell fogadnom a kritikáját. Egyelőre. – Az apád bolond?

– Nem! – Sahrazádot a sértés elhallgattatta, némán bámult a fiúra. – Csak egy bolond nyitna ki egy ilyen könyvet – mondta Artán hidegen és kegyetlenül. – Ez régi, sötét mágia. Vérmágia. Olyan fajta, izetettamiért meg. drágán megfizetsz… ha a bolond apád még nem Sahrazád Múszához fordult. – Miért tudna ez a borzasztó fiú… – Azt a könyvet az őseim írták – szakította félbe Artán. A szavaiban nem volt nyoma önelégültségnek, pedig Sahrazád azt várta, egy ilyen beismerést önteltség kísér. – Ha az apád bajban van, csak a családom tudja, mit kell tenni. Sahrazád szíve kih agyott egy dobbanást. Talán tényleg segíthet. Megharapta belül az ajkát. Lehet, hogy eljátszotta a sz erencséjét Artán Temüdzsinnal. Kálidnak igaza volt. Az éles nyelvem csak gondot okoz. Sahrazád tudta, meg kell próbálnia megnyerni ezt a semmirekellőt, az eddigi borzalmas viselkedése ellenére. Az előtte álló fiúra pillantott, aki aggasztó an éles tekin tettel figyelte ahhoz képest, hogy mennyire elkábította az alkohol. Arcát nemtörődömség csúfította el. Sőt nemtörődömség járta át. Mégis érdekes volt. Sahrazád ezt nem tagadhatta. – Elvinnél… el tudnál vinni a családodhoz? – kérdezte, és minden tőle telhetőt megtett, hogy alázatosnak hasson. Akár még könyörögne is. – Nem, olyan ország királynéja, amely cseppet sem érdekel. – Artán felnevetett saját viccén. – Nem viszlek el. – Artán, Tolu… – szólalt meg Músza Zaragoza zengő hangja a partról. Nem volt hangos, sem követelő.

Ennek ellenére Artán megdörzsölte az orrát kézfejével, és frusztráltan összehúzta a szemöldökét. Felnyögött, sokkal hangosabban, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. Csak egy sor név volt, mégis úgy tűnt, nagyon sokat jel ent. – Kérlek – mondta Sahrazád, feledve zavarát. – Szükségem van a segítségedre. Artán bosszankodva a homlokára szo rította tenyerét. – Nem kellene segítenem neked. És semmi kedvem bárhová is elvinni egy ilyen kismadarat. Sahrazád az ajkába harapott. – Kérlek… – Legalábbis, amíg nem tanulod meg megvédeni magad. Olyan vagy, akár egy ma született bárány. Látom, mire vagy képes: semmire, csak szájjártatásra. – Felhorkantott. – Gyere vissza holnap éjjel. Miután megtanultad a mágia alapjait, elviszlek a nagynénémhez. Ő nem segít senkinek sem, akit nem tisztel. Így csak kinevetne. Miután hamuvá zúzott. – Artán mogorván nézett a partra, majd belerúgott a vízbe, amitől sós vízpára szállt fel. A még mindig összezavarodott Sahrazád nézte, ahogy a fiú a tengeren vezeti le a haragját. – Köszönöm – mondta kedvesen. – Azok után, amit az előbb mondtam, tudom, hogy nem érdemlem meg… – Ó, félreértés ne essék, azt még megbosszulom. – Artán gyanakodva nézett rá. – És mindig megkapom, amit akarok. Volt valami a nézésében, ami arra késztette Sahrazádot, hogy megbánja, hogy a segítségét kérte. Egyre erősebb lett a félelemérzete. Mint a zuhanás előtti pill anatban. – Pontosan… mitől gondoltad meg magad? – Mert Músza abaga kért rá. És Músza abaga nagyon keveset kér cserébe, amiért menedéket nyújt nekem. – Szája éles, metsző mosolyra húzódott. – Ne aggódj, egy kicsit sem érdekelsz. Én a

kedves lányokat szeretem, te pedig nagyon távol állsz ettől. Önző vagy, és rosszindulatú. A kijelentés meglepte Sahrazádot, és tiltakozni kezdett. – Én nem… – Ne érts félre! Ez tetszik. Azt jelenti, hogy egy nap barátok lehetünk. – Mi az ördögért akarnék én a barátod lenni? Artán furcsán önelégült mosollyal visszahuppant a vízbe. – Mert én is éppolyan önző és rosszindulatú vagyok, mint te.

ROM ÉS PUSZTASÁG SÖTÉTSÉGEN A TŰZGÖMB ÁTREPÜLT Egyenesen SahrazádAarca felé. A HOMOKTENGER FÖLÖTT . Próbálkozott, tényleg igyekezett, ám az utolsó pillanatban levetette magát a földre, a csillogó porba. – Haszontalan! – sújtott le rá egy mély hang, akár egy ostorcsapás. – Csak pazarlom rád az időmet! Gyűlölöm… Sahrazád a fogait csikorgatva a homokba markolt, kétségbeesetten vágyott rá, hogy Artán Temü dzsin öntelt képébe hajíthassa. – Dühös vagy, kismadár? – folytatta Artán a gúnyolódást. – Pompás. Mert én is dühös vagyok. Már a második… nem, várjunk csak… a harmadik holdfényes éjszakámat teszed tönkre. Sahrazád feltápászkodott a földről, és leporolta a tenyerét. – Bocsáss meg, amiért elrontottam egy máskülönben igazán gyümölcsöző és értékes estédet. – Örülök, hogy egyetértesz velem. Mert a hold minden bizonnyal több szórakozást nyújtott volna, mint a te szánalmas kísérletezésed a mágiával. – Artán megvetően felhorkant. – Az efféle ajándék… elvesztegetett áldás a magadfajta hitvány alakoknak. Mocsok! Sahrazád arca láng ba borult. – Ha most volna nálam egy tűzgömb, egyenesen a lábad közé hajítanám. De tartok tőle, hogy nem sok égnivalót találna a

nadrágodban. Artán felkacagott, hangosan és gondtalanul.

– Legalább a humorérzéked a javadra szolgál. Bár jómagam sohasem rajongtam a vézna és duzzogó lányokért. – Kérdő pillantást vetett Sahrazádra. – Koraszán kalifájának tetszésére van a külsőd? –– Hát persze! tökfilkó! – A fiatalember hátradőlt a sarkára. – A Nyomorult szépség elhervad. A púp a háton viszont örökre megmaradt. – Ha! Elvégre te már csak tudod! Artán tenyerén egy újabb ragyogó tűzgö mb kelt életre. – Úgy bizony. – Artán vigyorogva vonogatta a szemöldökét. – És a helyedben vigyáznék magamra. Amikor Sahrazád ismét futásnak eredt, Artán hangosan felnyögött mögötte. – Igaz a régi mondás, Sahrazád al-Kajzurán: csupán az elől futunk, amitől igazán félünk! – Akkor én igazán félek a tűztől, Artán Temüdzsin! Újabb hangos nyögés hallatszott az éjszakában. – Hagyj fel a rémüldözéssel! És tegyél végre valamit ellene! Rémülete ellenére Sahrazád megpróbálta felidézni a melegséget, amely mindig fellángolt a szívében, valahányszor megérintette a szőnyeget. Nem bírta megtenni. Elérhetetlen volt az érzés, akárcsak az égbolton sziporkázó csillagok. Két egymást követő éjszakán át próbálkozott. Csupán egyetlen következtetést tudott levonni: valójában nem saját lényéből fakad a varázsereje, hanem a körülötte lévő dolgokból meríti. Amikor először felvetette a lehetőséget Artánnak, csak nevetett rajta, fejét hátravetve, miközben a szája feneketlen veremként tátongott. Azután folyamatos tűzáradattal kezdte ostromolni. Azt akarta, hogy Sahrazád legalább megvédje magát. Rá akarta venni a lányt, hogy félrelökje a pörgő tűzgömböket. Vagy éppen más tárgyakat mozdítson az útjukba, hogy elhárítsa

a támadást. Pusztán az akaraterejével. Ezúttal Sahrazádon volt a nevetés sora, ugyanolyan túlzó mozdulattal vetve hátra a fejét. Artán úgy vélte, a fenyegető veszedelem talán ösztönösen fog hogy cselekedni a lány teste. Így hátkényszerére az elmúlt két éjszakát a tengerparton kényszerültek eltölteni. A fiatal mágus apró, lassan forgó tűzkerekekkel kezdte a támadást. Sahrazád csaknem páni rémülettel menekült előlük. Artán közömbös arccal folytatta az ostromot, és valóságos tűzokádó halálgömböket zúdított rá – amelyek útjából már nehezebb volt kitérni. Sahrazád nem sok eredményt tudott felmutatni a gyakorlás végén; csupán a testét borította számtalan zúzódás az esések nyomán, amikor kénytelen volt a homokba vetődni. Artán pedig egyre inkább elveszítette a türelmét. – Borzalmas tanár vagy! – panaszkodott Sahrazád. – Eszelősek a módszereid. Már a kezdetektől kudarcra volt ítélve az egész! – A fodrozódó hullámokhoz érkezve lelassította a l épteit. – Ha netán arra célzol, hogy én is eszelős vagyok, akkor bizony igazad van. Sahrazád megtorpant menet közben, és előrehajolva lélegzet után kapkodott. – A ma esti tanóránknak vége. – Még nem egészen. A lány hirtelen megfordult, Artán hangja nem kis riadalmat keltett a szívében. Mégpedig jogosan. Az ifjú mágus újabb lángoló áradatot indított útjára, egyenesen felé. A tűzgömbök egymás után röppentek elő kinyújtott tenyeréből. Sahrazád pánikba esett. Lehetetlenség lett volna mindegyik elől kitérni.

– Ne menekülj! – kiáltotta Artán. – Meneküljenek tőled! Bizonyítsd be, hogy nem egy bárányt kell a farkasok elé vetnem, amikor a nagynénémhez viszlek! – Képtelen vagyok – sikoltotta Sahrazád. Megrémítette a feléje pörgő sokasága. Mivel sem vetette volt, mimagát. mást tehetne,tűzgömbök a víz irányába rohant, és asejtelme hullámokba Visszafojtotta a lélegzetét, amilyen sokáig csak bírta, és elkeseredetten taposta a tajtékzó hullámokat. Végül felrugaszkodott a felszínre, és levegő után kapkodva előbukkant a derékig érő vízben… – Sahrazád! Félrehúzta az arcából hajának függönyét, és még éppen megpillantotta az utolsó feléje tartó, tüzet o kádó gömböt. Nem maradt ideje cselekedni. A tűzgömb a testébe csapódott, és a kamisz szövetén át utat égetve megperzselte a hasát. Egy pillanatig csupán mélységes döbbenetet érzett. Hallotta, ahogyan Artán a parton továbbra is valamiféle furcsa nyelven kiáltozik. A tűzgömb egyszer csak megfordult, majd egy röpke füstfellegben szertefoszlott. Még sikoltani sem bírt. Körülötte az égő hús bűze összekeveredett a sós tengeri szellővel. Térde önkéntelenül is remegni kezdett, amint egy jéghideg hullám nekicsapódott. A puszta bőrét c sípő sós víz ismét felébresztette az érzékeit. S egyben a gyötrelmet is. Sahrazád a tenger felé zuhant, ajkán n éma sikollyal. – Idióta! – Artán a karjába emelte, majd kirángatta a tajtékos vízből a tengerpartra. – Kötözni való bolond! – mormolta az orra alatt. A lánynak a lába után most már a karja is reszketett. Vacogni kezdett a foga.

– Úgy– ú-úgy é-é-éget. – Sahrazád az ifjú mágus csuklójába vájta az ujjait. – A… bőrömet. Úgy… A parton térdelve Artán a hátára fektette Sahrazádot, a kemény fövenyre. –– Agyalágyult barom! Ha-a-agyd abba! Én… nem tu-udtam… – Nem rólad beszélek! – Artán minden további nélkül letépte a megpörkölődött vászondarabokat a lány hasáról. Sahrazád most már teli torokból felsikoltott. – Hallgass! Hallgass már el! – Artán elgyötört arckifejezéssel tépdeste egyik fülbevalóját. – Feküdj nyugodtan, és mindjárt rendbe hoz om! Esküszöm neked, rendbe hozom. Bár szavai hamisan csengtek, arca mégis furcsa módon igaz kifejezést öltött. Állát elszántan előreszegezte. Az ajkát keresztező forradás elfehéredett. Mindkét kezével lenyomta Sahrazád vállát, hogy megfékezze az egész testét rázó remegést. Hirtelen lökés futott végig a lány tagjain . Artán pupillája kitágult, sötét közepe szétterült, akárcsak a vízbe csöppentett tinta. Két keze elengedte Sahrazád vállát, és most már a hasa fölött lebegett. Ujjai hegyéből reszkető ragyogás áradt . Nem éppen meleg fénnyel. Valamiféle könyörtelen hideg rángatta meg egész lényét. Reszketés futott végig a gerincén, mintha maga a körülöttük lévő levegő is csípős és eleven volna. A tinta Artán szemében lassan színt váltott. Viharos szürkévé világosodott ki. Visszafojtott egy gyötrelmes kiáltást. Azután visszarogyott a sarkára. Amikor Sahrazád felült, pillantása a hasára esett. Csúnya, vörös forradás maradt rajta. Ám semmi volt az égési sebhelyhez

képest, amelyre számított, sőt még a fájdalom sem volt tűrhetetlenebb, mint pár óra után a tűző napon. Csupán egy pillanatba telt ráébrednie, m i is történt valójában. Mert Artán Temüdzsin hasán, ugyanazon a helyen, egy hasonló égési éktelenkedett. Csak épp azforradás övé sokkal is zonyatosabb volt. Felhólyagosodott a bőre. Teljes hosszában sebek borították. Ilyen sebeknek kellett volna megjelenniük Sahrazád hasán. Artán valahogyan átcsempészte Sahrazád sérülésének súlyosabb részét a saját bő rére. – Nem… nem volt szükséges ezt tenned – hadarta a lány. Egy sós hajfürt fennakadt az ajkán. Nevetséges megjegyzés volt. Nyilvánvaló közhely. Sahrazád mégis úgy gondolta, hog y ki kell mondania. Mindenn ek ellenére. Artán szája sarlóra emlékeztető mosolyra görbült. – Szívesen. – Köszönöm – válaszolta Sahrazád, továbbra sem találva a megfelelő szavakat. Egy röpke pillanatig tartó n yugalom után kínzó remegés rázta meg Artán testét, és erőtlenül a fövenyre roskadt. – Mintha állandóan fonákul látnánk hozzá mindenhez. Nem igaz? – Valóban úgy tűnik. Artán mellkasa erősen zih ált az erőfeszítéstől. – Ez így… – mutatott kettőjük egymáshoz illő sebhelyére – … nem igazán működik. – Nem. – Sahrazád fél könyékre támaszkodott, arcán gyászos komorság tükröződött. – Tén yleg nem. – Milyen kár! – Artán hanyatt fekve maradt a parton, gondolataiba merülve, és az éjszakai égboltot fürkészte a feje fölött. – A nagynéném elevenen felfal téged.

– Miért… gondolod, hogy a nagynénéd elevenen felfal? – kérdezte Sahrazád nehézkesen. – És ha ezt tudod, miért egyeztél bele, hogy elviszel hozzá? Mi a valódi oka, hogy segítesz nekem, Artán Temüdzsin? Amikorisaz mágus végül kegyeskedett válaszolni, tekintetét továbbra azifjú égen ragyogó csillagokra függesztette. – Hallottad valaha a lány történetét, aki megérintette a holdat? – Hát persze. Minden ki sgyerek hallotta. – Meséld el nekem, ahogy te ismered. – Ugyan miért… – Tégy a kedvemre! – Artán sokatmondóan a felhólyagosodott hasára mutatott. – Most az egyszer. Sahrazád összevonta a szemöldökét. – Csak most az egyszer. – Pillantását az ég felé fordította. – Élt egy kőtoronyban hajdanán egy lány, fehér sárkányokkal körülvéve, akik minden kívánságát teljesítették. Ha kedve támadt egy ragacsos süteményhez, csupán kérnie kellett. Amikor aludni akart, szárnycsapásaikkal sötétségbe borították az égboltot. Egyetlen ordítással holddá változtatták a napot. Noha a lány semmiben sem szenvedett hiányt, mégis olthatatlan vágy kínozta… egyre többet és többet akart. Mindennél jobban éhezett a hatalomra. A szemében a sárkányok minden más lénynél több hatalmat birtokoltak a világon, mert minden kívánságot valóra tudtak váltani. Artán mélyet lélegzett, és egy röpke pillanatra benn tartotta a levegőt. Különös viselkedése miatt egyre nőtt Sahrazád értetlensége, és abbahagyta a mesélést. Amikor Artán kérdő pillantást vetett rá a szeme sarkából, folytatta a történetet. – Egy sötét éjszakán az egyik sárkány elhozta a vastag arany nyakláncot, amelyet a lány egy távoli földről kért. Rögtön

megcsapta orrát a selyemcsomagolás különös parfümje, és úgy határozott, hogy nem élhet tovább ezzel a hatalomvággyal a szívében. Meg kell szereznie. A lány azt követelte, hogy a sárkány vigye el a hatalma forrásához. A sárkány a teliholdhoz fordult, szarvakkal képén tisztán kétségbeesése. A lány ékesített azonban nem törődött vele.tükröződött Ragaszkodotta hozzá, hogy a sárkány vigye a holdhoz, mert rabul akarta ejteni a hatalmát. Közel repültek hozzá, csillagok árja gyülekezett körülöttük. A lány egybegyűjtötte a csillagokat, és kötelet formált belőlük. Aztán… bár a sárkány kiadott még egy végső, figyelmeztető ordítást… a lány csillagokat szórt a hold köré, és közben hangosan kacagott, mint egy éjszakában zúgó harang. Sahrazád szünetet tartva Artánra pillantott. – Ám akárcsak sok másik hatalom, a hold sem volt hajlandó behódolni. Artán elmosolyodott a szavaira. Derűnek azonban nyoma sem volt az arcán. Mosolya sokkal sötétebb és mélyebb jelentőséget tükrözött. – A hold lassan suhanni kezdett az égbolton. A lány lezuhant a sárkánya hátáról, és a csillagokból font kötélbe kapaszkodott. Sikoltva kérte a holdat, hogy teljesítse a vágyát, vagy engedje el. A hold válasza dermesztő fuvallatként futott végig a bőrén. „Hatalomra áhítozol? Akkor az árnyékomként foglak újraalkotni. Vezérlő hold leszel az elveszett csillagoknak. Ám az ilyesminek nagy ára van.” A lány habozás nélkül felkacagott. „Nem törődöm az árral. Vedd csak el minden földi tulajdonom, hiszen úgysem lesz szükségem rájuk, ha ilyen hatalomra teszek szert.” A hold szavai olyan hidegen szálltak felé az éjszakában, akár az első hó zimankós pelyhei. „Jól van, leány, már régóta vágyom egy igazi társra.” Azzal csillagporos örvény közepette saját árnyékává változtatta a lányt, minden fénytől megfosztva. Örök időkre magához láncolta. Ez az árnyékhold… az újhold… csak néhány

éjszakán át jut hatalomra az évben. Sohasem válik azonban olyan hatalmassá, hogy ki tudja szabadítani magát a béklyóiból. – Ezért látjuk úgy, mintha az általunk ismert hold eltűnne az égről – fejezte be Artán csendesen. – Árnyba borul. Megfogyatkozik és elsötétül. Sahrazád bólintott. – A lány folyton kergeti az i gazi holdat. Mindketten hallgatásba burkolództak, miközben a hullámok a partot ostromolták a távolban. – Miért vagy itt, kismadár? – törte meg Artán a csendet. – Tényleg az édesapád miatt? – Igen – vágta rá Sahrazád gyorsan a választ. – Semmi másért? Sahrazád egy pillanatig habozott. Természetesen az apja miatt ött ide. Ám egy másik ok is vezérelte. S ennek az oknak még rejtve kellett maradnia. – Miért kérdezed? Artán a lány felé fordította a fejét. – Mert tudom, hogy több is rej lik a háttérben. Tudom jól, hog y egy megtört város és egy háború előtt álló birodalom királynéja vagy. A királyod pedig egy szörnyeteg. Sahrazád egy szót sem szólt. Ujjai hasának csupasz bőrére vándoroltak, óvatosan megérintve a sebhelyet. Forrónak érezte a tapintását. Lelki szemei előtt felidézte az iménti pillanatokat, amikor is Artán Temüdzsin arcáról leh ullott a látszat l eple. S amikor valódi megbánás – mély érzések egyértelmű jele – tükröződött a mágus vonásain. „Érdekes dolog a bizalom, ha egyszer Artánról van szó. Nem ajándékoz meg vele senkit, míg előbb fel nem ajánlják.” Talán eljött az ideje, hogy némi bizalmat vessen ebbe az ifjúba.

– Kálid… nem szörnyeteg. Egyáltalán nem. – Szíve egy pillanatra kellemesen elmerült az emlék vigasztaló melegségében. – Komolyan? – Artán a lány arcát fürkészte. – Akkor micsoda? – Miért a vagy olyan kíváncsi – hogy Sahrazád gyanakvón összehúzta szemét. – Miért egyeztélrá?bele, segítesz nekem, Artán Temüdzsin? Artán habozott a válasszal. – Az a mese a lányról… valójában a családom története. – Tessék? – Sahrazád igyekezett leplezni a döbbenetét, amint szembefordult vele. – Ne érts félre! A történeted bizonyos részletei nevetségesek. Az idők során szájról szájra járt, és bizony erősen kiszínezték az emberek. A mese lényege azonban igazságban gyökerezik. Az egyik ősöm ellopott egy hatalmas erejű fényhozót, hogy hasonlóan hatalmas kívánságteljesítő lehessen. Cserébe rabul ejtette a teremtője. Örökre magához láncolta. Egy hatalmas dzsinn, egy üreges kard csapdájába ejtve. – Az ifjú mágus arcán keserűség és derű tükröződött eg yszerre. Sahrazád szívét egy pillanatra hitetlen meglepetés töltötte el. – Én csak… – Tudni akartad, miért egyeztem bele, hogy segítek neked. Elsősorban azért, mert Músza abaga megkért rá. És mert gúzsba köt az ősöm felelőtlen ostobasága. Csapdába esett kívánságteljesítő vagyok. Músza abaga sok éven át megóvott engem. Megóvott azoktól az emberektől, akik rabszolgasorba kényszerítenének. Sárkányt csinálnának belőlem, hogy arany nyakláncokat gyűjtögessek a hálátlan kislányoknak. – Artán keserűen felnevetett. – Músza Zaragoza megvéd engem és másokat a családunk átkától; elrejt minket, és megtanít, hogyan irányíthatjuk a varázserőnket. Itt oltalmaz minket a Tűz templomában. Itt, amikor megkérnek minket, hogy használjuk a

képességeinket, mindig magunk dönthetünk. Itt sohasem válunk a mágia rabszolgáivá. – De hát miért szükséges, hogy Músza efendi megvédjen a családodtól? családom tagjai éppolyanIgazi hataloméhesek, mintrendkívüli az a lány, aki– A megérintette a holdat. szörnyetegek, mágiával megátkozva. A nagynéném egy hegyi erődben őrzi őket. De… – Artán hirtelen elhallgatott, arca komor kifejezést öltött. – Követett már el hibákat. A szüleim is áldozatul estek a gőgjének. Elhagyták az erődítményt, hogy megszabaduljanak az életüket keserítő köteléktől. Ám a különleges mágia, amit kiszivárogtattak a világba, borzalmas következményekkel járt. Éppen ezért a nagynéném elvárja, hogy szót fogadjak. Szolgáljam, akit kijelöl számomra. – Beszéd közben az ifjú Sahrazád arcának minden rezdülését árgus szemmel figyelte. – Úgy vélem, hogy valójában ez is a rabszolgaság egy formája. Sahrazád viszonozta Artán kutató tekintetét, és gondosan megválogatta a következő szavait. – A nagynénédnek… nagy hatalma van? Artán megvetően felhorkant. – Egyetlen böffenéssel lángra tudná lobbantani ezt a templomot. És Koraszán minden gyertyáját el tudná fújni egyetlen szellentésével. – Komolyan beszélj ! – Hatalmas varázserővel rendelkezik. – Artán őszintén felkacagott. – És hozzád hasonlóan egyetlen csepp humorérzéke sincs. Sahrazád kis ideig ismét hallgatásba burkolózott, közben egyre erősödött az egymásnak csapódó, tajtékzó hullámok hangja, akárcsak a gondolatai. – Elég hatalmas, hogy meggyógyítsa a betegeket? – Az ajkába harapott. – Elég hatalmas, hogy… meg tudjon törni egy átkot?

– Ó! – Artán felvonta a szemöldökét, és hirtelen minden vidámsága elillant. – Hát kibújik végre a szög a zsákból! Téged sújt az átok? Sahrazád lehunyt szemmel megrázta a fejét. – Nos, mindenképpen a megátkozottal kellene beszélnie a nagynénémnek – magyarázta Artán. – És tudnia kellene, milyen varázslatot használtak az átokho z. – És ha sejtelmünk sincs? – suttogta Sahrazád. Artán két kezét a tarkójára helyezte, ujjait szorosan összefonva; majd rövid idő múltán válaszolt, szavai gyengéden csengtek. – El kell hoznod magaddal, Sahrazád. A királyodat. Beszélnie kell a nagynénémmel, ha azt akarja, hogy seg ítsen rajta. Sahrazád szívébe jeges félelem markolt. Habár őszintén azt kívánta, hogy Artán segítsen – ami szükségképpen magával vonta, hogy az ifjú ismerje az igazságot –, mégsem zavarta kevésbé, amikor fennhangon kimondta a szavakat. – Néha szörnyen megnehezíted, hogy gyűlölni tudjalak – mormolta Sahrazád. – Tudom – vigyorgott Artán, még mindig a csillagokra függesztve a tekin tetét. Barátságos csendben fürkészték tovább az éjszakai égboltot, mígnem surranó léptek nesze ütötte meg a fülüket a közelből. – Sahrazád dzsán? – Músza mély hangja csendült fel a sötétségben. A lány felállt; éles fájdalom nyilallt a derekánál húzódó égési sebbe. – Igen? – Válthatnánk pár szót? – Músza benyúlt köpenyének mély ráncaiba. – Hoztam neked valamit. Egy jádéból faragott, sötét bőrzsinegre fűzött négyzetet tartott a kezében, amely eltakarta a fél tenyerét – nyakláncra

szánt függő volt. A csiszolt, zöld kő felszínét bonyolult faragványok díszítették. – A talizmán, amelyről korábban beszéltünk – szólt Músza halkan. Amely űznibenne Kálid álmatlanságát. – Nemel tudja vagyok biztos, hogy nagy hasznát veszi – mormolta Músza Zaragoza. – Valószínűleg mindössze rövid időre képes csillapítani az átok hatását. De segíteni szeretnék, ha csupán egy ilyen csekélységgel is. Artán hangos ásítással nyugtázta a mágus szavait. Sahrazád bosszús tekintettel sújtotta, majd felnézett az előtte magasodó alakra. A férfi gondterhelten összevonta fekete, deresedő szemöldökét. – Köszönöm szépen, Músza efendi. Ez sokkal több, mint bármi más, amit remélni mertem volna. Músza bólintott. – Kérlek, mondd meg Kálidnak… Szörnyen sajnálom, hogy sok-sok évvel ezelőtt nem voltam erősebb. Sajnálom, hogy magára hagytam. Most viszont itt vagyok, ha valaha is szüksége lenne rám. – Azzal a lány kezébe helyezte a talizmánt, és mélyen meghajolt, ujjai heg yét a homlokához érintve. Amint Sahrazád végigsimított hüvelykujjával a jádét díszítő faragványokon, minden erejével igyekezett megfeledkezni a szíve köré neh ezedő, tagadhatatlan súlyról. A felismerés súlya. A bizonyosság i zgalma. Hazamegyek.

AZ EGÉR HADBA SZÓLÍT A HOLD OLYAN , AKÁR EGY ALABÁSTROM távolban isa felhők sötétenVOLTkavarogtak – ahogyanFÉLKÖR Irza. A gyomra idegességében. Sahrazád húga nem tudott ügyesen lopakodni. Lábujjai minden akadályban megbotlottak. Sahrazád húsz lépéssel előtte árnyéktól árnyékig surrant, méghozzá olyan biztos léptekkel, amit Irza talán megirigyelt volna, ha történetesen nincs annyira kétségbeesve. Ha nem olyan iszonyúan mérges. Irza szorosabbra h úzta a köpenyét… S a bokája beleakadt egy másik sátorkötélbe. Sahrazád egyik válogatott káromkodását motyogva letépte lábáról a szandálját, és belehunyorgott a sötétségbe. Nővére nyomtalanul eltűnt. Irza habozás nélkül futásnak eredt. Amint bekanyarodott a következő sátornál, egy kéz nyúlt ki a közeli árnyékból, és megragadta a csuklóját. – Miért követsz? – A kérdés egyben vád is volt. Irzának elállt a lélegzete. Sahrazád szeme villant ki a homályból. Pillanatnyi döbbenetében Irza szíve kalapálni kezdett, és ezt egyből felháborodás követte. Irza kitépte karját Sahrazád szorításából. – Hova mész? – minden egyes szavából harag érződött. Sahrazádnak tátva maradt a szája. Nem számított rá, hogy a húga haragszik rá. megkeményítette tekintetét – én kérdeztem – Én… – Sahrazád előbb.

– Nem érdekel. Mondd meg, hová mész! Hát semmit sem tanultál? Azok után, ami Tejmúrral történt, még mindig nem érted, hogy veszélyes eltűnni egyedül? Nem értem, miért… Sahrazád kérőn és békülve nyúlt Irza után. –– Irza… Nem! – tiltakozott a lány. – Nem akarok egy hosszas kifogást. Azt akarom, hogy elmondd, hová mész és miért. Most. Sahrazád felsóhajtott. – Bárcsak ne ma éjjel követtél volna, Irza dzsán! – Bánatos tekintettel a sivatagra pillantott. – Most az egyszer elengednél? Megígérem, hogy holnap magammal viszlek. Esküszöm. – Én… nem hiszek neked. – Irza szemébe könnyek gyűltek. Leküzdötte sírhatnékját, átkozva nyomorult érzékenységét. – Miért kellene hinnem neked? Ma nem is látogattad meg Babát. Egyszer sem. Tudtad, hogy kinyitotta a szemét, amikor ma délután megetettem a levesével? Csak kis ideig volt ébren, de keresett téged… És te nem voltál ott! Hazudnom kellett, amíg te aludtál, Sazi. Mint tegn ap. És tegn apelőtt. – Sajnálom. – Sahrazád megfogta a húga kezét, és megszorította. – Nem csinálhatsz mindent úgy, ahogy neked tetszik, nem várhatod el mindenkitől, hogy rád várjon. Mintha nem volna obb dolg unk. Mintha semmire sem lennénk képesek. – Tudom. Nem ez volt a célom. – Sahrazád az ajkába harapott. – De megbeszélhetnénk ezt holnap, kérlek? – Tekintete megint a sivatagra tévedt, és Irza érezte, ahogyan újra fellobban szívében a neheztelés tüze, és könn yek szúrják a szemét. – Menj! – Lerázta magáról a nővére kezét. – Bárhová szoktál is eltűnni. Menj , ha az fontosabb, mint az itt és most! Sahrazád megint a kezéért nyúlt. – Megígérem, hogy…

– Mostantól csak olyasmit ígérj meg, amit be is fogsz tartani! Vigyázz magadra, Sazi! Könyörgöm! Vigyázz magadra! Sahrazád nem válaszolt, vonásai megfeszültek, majd beleolvadt az előtte sötétlő árnyékokba, vissza sem pillantva. Irza ólomnehéznek érezte a lábát, értelmetlen amint hazafelé sétált táboron keresztül. Minden haszontalan, lépése mélya nyomokat rajzolt a homokba. Amikor újra felnézett, ráeszmélt, hogy valaki más sátra előtt kö tött ki. Mit művel? Rahim al-din Valad sátra előtt állt, mint egy cél és ok nélkül lődörgő szamár. Végül döntésre jutott. Megkös zörülte a torkát. – Rahim? Úgy hangzott, mintha egy egér fújna riadót a h arcra. Összevonta a szemöldökét, kihúzta magát, és újra próbálkozott. – Rahim! Jobb. Azért még mindig nem egy oroszlánüvöltés. Felugrott és megfordult, amikor a sátor kinyílt, és hórihorgas végtagok jelentek meg. – Mi a baj? – Rahim megpróbálta kitörölni az álmosságot a szeméből. Hogy mi a baj? Egyáltalán miért jött ide Irza? – Ajsa elmondott egy mesét – bökte ki gondolkodás nélkül. – Szeretnéd hallani ? – Mi? – Rahim kétkedő tekintettel megdörzsölte kócos fejét. – Irza, ezt nem mondhatod komolyan – válaszolta. – Az éjszaka közepe van. – Felejtsd el! – Az egér visszajött csak azért, hogy elsomfordálhasson. – Várj, várj! – Rahim Irza könyöke után nyúlt. – Mondd el!

Irza bámulva nézett fel rá, elveszett az elnehezült, koromfekete szempillákban. Mindig ennyire… magas volt? – Azt… azt mondta, ez a sivatag valaha tenger volt. – Irza szünetet tartott, hogy megfékezhesse hangja remegését. – Hogy tele mindenféle hallal, amelyek táncoltak, és avolt meleg napsütésben úszkáltak.a ragyogó Egy napvízben azonban egy elégedetlen kis halacska megunta az úszást, és repülni akart. Így elment a tenger boszorkányához, aki arra kérte, hogy gyűjtse össze az összes fehér virágot a tenger legtávolabbi részeiből, és hozza el neki. A szirmokból majd szárnyakat csinál neki. Amikor a halacska elvitte a tenger boszorkányának a fehér virágokkal teli hálót, az megátkozta, és a napot fekete árnyék takarta el. Mintha leszállt volna az éj. A tenger felszáradt, és az összes gyönyörű hal lassacskán eltűnt, kivéve az elégedetlen halacskát a fehér virágsziromból készült szárnyaival. Amikor a nap végre újra előbukkant, a halacskának olyan bűntudata lett azért, amit tett, hogy belerepült perzselő fényébe, a szárnya pedig ezer darabra esett szét. Most, amikor szétnézünk a sivatagban a part mentén, még mindig látszik, hogyan fizetett a szárnyaiért: a szirmok virágmintájú, szép fehér kagylókká váltak. – Irza sietve fejezte be a történetet, mindent egy szuszra mondott el. Rahim türelmesen mosolygott rá. – Nem vagyok jó mesélő – suttogta Irza, miközben arcán legördült egy könn ycsepp. Rahim kinyúlt, és hüvelykujjával letörölte. Irza szégyenében hátralépett. Hiba volt idejönni. Vagy mégsem? Enyhe szél fújt körülöttük, amely lenmagolaj- és talán… narancsillatba burkolta Irzát. Rahim lefekvés előtt biztos narancsot evett. Milyen… csodálatos.

– Mi a baj, Irza dzsán? – Folyton hátrahagy engem – mondta Irza erőtlenül. – Engem mindenki elhagy. És aggódom is érte. De leginkább… egyedül érzem magam. Rahim szó nélkül leült a sátor elé, és megpaskolta a homokot maga mellett. Irza leült, és a mellkasához húzta a térdét. Rahim állhatatos tekintettel a szemébe nézett. – Most nem vagy egyedül. Irza mosolyogva a vállára hajtotta a fejét. S ez elég volt.

TÖKÉLETES EGYENSÚLY LEREDT AZ. Kövér, ESŐ , AMIKOR VÁROSÁNAK FELTŰNTEK ELÁTHATÁRON ormótlanREJcseppek kezdtekKAPUI potyogni SahrazádA

vállára és a varázsszőnyeg sarkaira. Már érezte a vihar fenyegetését, amint elsuhant a gyülekező felhők alatt. Az eső fémes illata áthatotta a hajfürtjei végével átszadozó szelet… S egyre csak sürgette előre. Közben pedig forrón lüktetett a vére testének minden porcikájában. Kálid. Amint a városkapu közelébe ért, egy légáramlat megbillentette a szőnyeget, tovább sodorva a fáklyákkal megvilágított oromzat mentén, minél távolabb a strázsáló őrök tekintetétől. A szunnyadó város olyan volt, amilyennek az emlékezetében élt… Ám mégsem. Koraszán ékkövének bizonyos kerületei úgy festettek, mintha egy óriási ököl sújtott volna le rájuk, míg más részei a felismerhetetlenségig megperzselődtek. Néhány pillanatig lemondó csüggedés szorította öss ze Sahrazád szívét. Azután, lejjebb ereszkedve a szőnyeggel, reményteli jeleket is megfigyelt. Az újonnan faragott g ránittömbök árnyalatát a régi ek mellett. A frissen ácsolt fa gyantájának finom illatát. A gondosan rendbe rakott Az égő hulladék bűzét.el k örülötte. Egy törmelékhalmokat. csaknem teljesen romba dőlt v áros terült Félig romokban.

Ám félig már újjászületve. Sahrazád szíve megtelt büszkeséggel, és lerázta magáról a reménytelenség bilincsét. Rej népe nem menekült el a romok közül. SMagasabbra Kálid sem. irányította a szőnyeget. A nyári eső első cseppjeiben tündöklő, hajdan gránitból és márványból emelt, immár romos palota felé. A romos palota felé, amelyet az otthonának nevezett. Hirtelen aggodalom férkőzött a szívébe, kérdések viharát lobbantva lángra. Kálid éppolyan makacs, mint én magam. Valószínűleg nem fog rögtön megbízni Artánban, sem pedig a családjában. Mi lesz, ha nem hajlandó a segítségüket kérni? Mi lesz, ha már megadta magát az átoknak? Akkor megszólalt szívében mind közül a legönzőbb kérdés, amelynek lehetőség ét képtelen volt fontolóra venni. Mi lesz, ha dühös rám, amiért elhagytam Rejt? Amiért szó nélkül elhagytam őt? A kövér esőcseppek lassacskán megnyúltak, amint egyre szaporábban hullottak az égből. A következő pillanatban, minden átmenet nélkül, egyszer csak eloszlottak a sötét fellegek, és édes, ezüstös záporral öntözték meg a várost. Párás ködfelhő lebegett a föld fölött, amint az eső sistergett a forró köveken, és eláztatta a tikkadt talajt. Sahrazád Kálid előszobájának erkélyén szállt le a s zőnyeggel. Egy ideig némán várakozott, vére sebesen lüktetett a fülében. Érzelmek skálája kavargott a lelkében. A meleg, nyári szellőben minden tagja reszketett. Kálid egészen közel volt. Csaknem karnyújtásnyira. Mégsem tudta rávenni magát, hogy félrecsúsztassa maga előtt a díszesen faragott zsaluszárnyakat.

Elhagyta Kálidot. Habár csakis a védelmében tette – közös szerelmük védelmében –, de mégis magára hagyta. Ráadásul nélküle határozott íg y. Kálid nem menekült el a kötelezettségei elől. E tény nyilvánvaló számára, amint Rej fölötta repült. Felismerte a lett kalifaSahrazád szervezőkészségét, intelligenciáját város újjáépítésének minden mozzanatában. A logikus tervezésben. A gondosan kidolgozott részletek ben. Mindenhol látta a keze nyomát. Talán senki más nem ismerte fel az igazságot, de Sahrazád igen. Sahrazád hagyott hátra egy lángoló katasztrófát, és még csak vissza sem pillantott. Elhagyta a férfit, akit teljes szívéből szeret, hogy egyedül birkózzon meg egy emberfeletti feladattal. Vajon az árulás fájdalmával fog ránézni? Ítélkezőn? Vagy ugyanolyan lesz a tekintete, mint korábban? Olyan mély érzelemmel teli, amely csakis neki szól, senki másnak. Sahrazád mostanra teljesen bőrig ázott. Az édes illatú eső átitatta a haját, és lecsöpögött a fürtök végéről. A kamisz már a testére tapadt, sötétkék tikka öve pedig az ónix padlóköveket súrolta szandálos lába mellett. Vajon mióta tépelődik az erkélyen? Éppen elég ideje. Kihúzta magát, majd az ablak felé indult… S a zsalu hirtelen kin yílt előtte. Sahrazád megtorpant, de nem volt hajlandó felemelni a tekintetét. Pontosan tudta, hogy Kálid áll előtte. Inkább érezte, mintsem látta. Mint mindig. Örökké. Ahogyan a rózsa érzékeli a napot. Remegett a térde. Jéghideg borzongás futott végig a testén, tetőtől talpig.

– Sahrazád? Halkan és szerényen csengett a hangja. Félreismerhetetlenül. Amikor Sahrazád a szemébe nézett, minden más elhalványult körülötte. Még a szakadat lan zápor is h irtelen megszűnt létezni. Egy pillanatra megállt az idő,az amint Sahrazád tekintete találkozott a borostyán szempárral erkély túloldalán. Elszállt minden félelem. Minden aggodalom. Minden ítélkezés. Már nem remegett a térde. Szíve is lecsillapodott. Honnan jön ez a béke? Hogyan is lehetséges erőfeszítés nélkül elhallgattatni az aggodalmakat? A tökéletes egyensúly pillanatában megértette. Az egésznek mindig két része van. Kálid nem tartozik Sahrazádhoz. Sahrazád sem Kálidhoz. Sohasem arról volt szó, hogy egy másik emberhez tartoznak. Hanem összetartoznak. Sahrazád a férje felé lépett, fejét magasan felszegve. Kálidnak szeme sem rebbent. – Sazi! – Igen – válaszolta Sahrazád tiszta és erős hangon. Amilyennek érezte magát. Kálid szeme egészen enyhén elkeskenyedett. Mintha óvatos volna hitetlen meglepetésében. Mintha nem érdemelné meg az igazságot. Olyan fájdalmasan ismerős volt az apró mozdulat, hogy Sahrazád legszívesebben a karjába vetette volna magát. De hát csuromvizesen toporgott, Kálid külseje pedig szokás szerint makulátlan volt. Fekete haja tökéletesen állt. Arcának éles vonásai egy szárnyaló sólyomra emlékeztették. Metszően éber, mégis hűvösen távolságtartó volt. Mintha egyetlen pillantással fel tudna mérni egy embert, ha éppen úgy tartaná a kedve. Öltözékének finom szövete lazán lógott edzett harcosról árulkodó, karcsú alakján .

Szeme csillogott. Szó nélk ül is mindent elmondott. Sahrazád félresöpörte arcából ázott hullámos haját, vizet loccsantva Kálid lába elé. – Bocsánat! – szabadkozott fintorogva. – Nem akartam… Kálid a karjába vette, dobog és kezével Sahrazád vizes hajába túrt. Szíve hangosan és erősen ott a lány arca mellett. Az időnek ez az egyetlen mértéke számított csupán. Sahrazád gyorsan lélegzet után kapott. Be akarta szippantani a kalifa illatát. A napfény és a szantálfa édes aromáját. Ujjai végigsimítottak Kálid bőrén. Egy mesteri kardforgató keze. Legnagyobb sz erelmének ajka. Egy király szíve. – Kálid… Sahrazád figyelmét nem kerülte el, hogy Kálid az ölelés után igyekszik tartani a tisztes távolságot. Habár kissé bosszantotta, megértette az okát. A kalifa nem büntetni akarta, hanem védelmezni. Sahrazád jól ismerte már, hogy megértse. S még hátra volt a saját vallomása, hogy miért is tért vissza. Talán a beszélgetés valóban fontosabb. Legalábbis egyelőre. Kálid figyelmesen hallgatott – szigorú szemöldökét magasra felvonva a homlokán –, amíg Sahrazád beszámolt neki a varázsszőnyegről. Saját különös, új képességéről, amelyet még nem bírt teljességgel irányítani. Ám az iménti érzelemnyilvánítást leszámítva semmiféle véleményt nem volt hajlandó megosztani a hallottakkal kapcsolatban. Elővett egy váltás száraz öltözéket, azután – dühítő módon – hátat fordított, amíg a lány lehámozta magáról a nedves ruhadarabokat. Sahrazád kénytelen volt lenyelni egy meglehetősen csípős megjegyzést.

Elvégre házasok. Sajnos azon ban ezt a viselkedést is tökéletesen megértette. Kálid ezúttal önmagát védelmezte. Éppen ezért, noha erős vágyat érzett, hogy támadást intézzen Kálid önuralma egy aravaszabb választott, és úgy határozott, hogyellen, felveszi Kálidtól módszert kapott laza, vászonszövet kamiszt… ám semmi egyebet. Hiszen a szirvál nadrág úgyis túlságosan nagy karcsú alakjára. Mindkettőt férfira szabták. A kamisz is bőven eltakarta, szegélye csaknem a térdét verdeste. Több mint illedelmes volt a megjelenése. Egyelőre. Sahrazád elfojtott egy felettébb illetlen mosolyt. Amikor Kálid visszafordult, szemöldöke ismét a magasba szökött. Azután hosszú, mély sóhaj szakadt ki a száján. – Talán valami baj van? – Sahrazád hangja ártatlanul csengett, óllehet az arckifejezése merőben másféle érzelmekről árulkodott. Letelepedett Kálid emelvényen álló ágya szélére, lábát szemérmes mozdulattal oldalra helyezve. – A baj nem igazán találó kifejezés – vágott vissza Kálid kurtán, noha egy cseppnyi humor is rejlett a kimért szavak mélyén. Kálid nagy léptekkel átvágott a gyéren megvilágított hálószobán. Kecsesen mozgott, akár egy árnyék. Sahrazád követte a tekintetével, miközben nagyon is tudatában volt, hogy ómaga feltehetőleg eg y prédájára leselkedő ragadozóra h asonlít. Kálid előhúzott egy párnázott széket ébenfa íróasztala mögül, és az ágy elé állította. Amikor letelepedett rá, hangsúlyozta a közöttük tátongó távolságot… A lány kénytelen volt tudomásul venni. Sahrazád a homlokát ránc olta. – Kissé túlzásba viszed a dolgot.

– Ha gondolkodni kívánok, akkor nem. Talán még ez sem elegendő távolság. – Kálid hátradőlt a széken, szeme v illogott. Nem, nem Sahrazád volt a ragadozó. Többé már nem. Jól van hát. Sahrazád türelmét vesztve fel akart állni. – Komolyan… – Sazi! – Kálid egyetlen intéssel elhallgattatta. – Nem lehet… te… nem szabad maradnod. Sahrazád még sohasem tapasztalta, hogy Kálidnak keresgélné a szavakat. – Én… nem maradok. Kálid mélyebbre süppedt az elefántcsontszínű selyembe. Azután bólintott. – De feltett szándékom, hogy maradjak… végül. – Sahrazád büszkén felszegte az állát. – Sőt ami azt illeti, sokkal többet is szándékozom tenni. Élni és virágozni akarok. Miután megtörtük az átkot. – Határozott kijelentése betöltötte a tágas helyiséget, kihívón szembeszegült magukkal a falakkal is, hogy ellent merjenek mondani neki. Még a fejük fölött függő, csipkézett lámpás halvány fényében is észrevette, amint Kálid vonásai ellágyulnak. – Ha hihetném, hogy létezik bármiféle mód az átok megtörésére… – Talán létezik – vágott közbe a lány. – De szükségem van rá, hogy bízz bennem. És hogy ne legyél dühös rám azért, amit most mondani fogok. – Bízom benned. – De dühös leszel? Kálid nem válaszolt. Csupán töprengve összehúzta a szemét. Kétségkívül a lehetőségeket mérlegelte. Vagy stratégiát tervelt ki. Bizonyos dolgok sohasem változnak.

– Remélem, tudod, hogy szörnyű természettel vert meg a sors – jegyezte meg Sahrazád rosszall ón. Halvány mosoly suhant át a kalifa arcán. – Akárcsak téged, királyném. – Most –nem az én hibáimat megvitatnunk – szipogott Sahrazád. Megígéred, hogy nemkell fogsz dühbe gurulni, amíg be nem fejeztem a mondandómat? Kálid megint csak hallgatott. – Kálid? A kalifa beleegyezőn bólintott egyet. – Elmentem a Tűz templomába, hogy meglátogassam Músza Zaragozát. Kálid egész testében megmerevedett. A lány máris láthatta rajta, ahogyan az ellenvetéseit igyekszik összegyűjteni, így hát elszántan folytatta, mielőtt belekezdhetett volna a vitába. – Tudom jól, hogy keserűséget érzel iránta az édesanyád halála miatt. Amiért… cserbenhagyta, és nem sietett a segítségére. Most viszont segíteni szeretne. Tőle kaptam a tudást és a lehetős éget is, hogy észrevétlenül ideutazhassam hozzád. – Hálás vagyok, amiért segített neked, Sahrazád. Nagyon is. Ám egyetlen csepp hálát sem lehetett kihallani a hangjából. Leszámítva a leheletet, amellyel Sahrazád nevét kimondta, minden szava kifejezéstelenül c sengett. Ridegen és formálisan. Sahrazád mélységes csalódást érzett, amiért Kálid képtelen megbocsátani Múszának, ezért lesújtó pillantást vetett felé. Kálid állta a tekintetét, farkasszemet nézve egymással, majd egy megadó sóhajjal engedélyt adott Sahrazádnak, hogy folytassa. – A Tűz templomában élő egyik tanítványának van egy rokona, aki állítólag nagy hatalmú varázslónő. Lehetséges, hogy segíthet nekünk megtörni az átkot. Kálid habozás nélkül válaszolt, tartása makacs elszántságot sugárzott.

– Az efféle mágiának mindig nagy ára van. Nem áll szándékomban megfizetni. – Kérlek! – Sahrazád felült, nedves haja egyik vállára omlott. – Legalább gyere velem, tudjuk meg, mégis milyen árat kell fizetni érte! – Nem. – Kálid kijelentése véglegesnek hangzott, nem tűrt ellentmondást. Sahrazádot azonban nem lehetett eltántorítani. – Kálid… – Nem ismerem ezeket az embereket; tehát nem bízom bennük. – Az előbb azt mondtad, hogy bízol ben nem. – Igen, bízom benned. De felelőtlenség lenne, ha Músza Zaragoza vagy az úgynevezett tanítványai kezébe helyezném az életemet – felelte Kálid metsző éllel. – Sőt a tiédet még kevésbé merném rájuk bízni. – Ne legyél már ilyen csökönyös! – Sahrazád az ónixpadlóra tette meztelen lábát. – Ne akard, hogy térden állva könyörögjek! Mert eszem ágában sincs! Csak dühöngeni vagy sírni fogok. Titokban mindig megvetettem az olyan nőket, akik a könnyeikkel próbálják elérni a céljaikat. Ám ha kényszerítesz rá, Kálid ibn ar-Rasíd, még ilyesmire is hajlandó vagyok. Gyönyörűen tudok sírni. – Azzal ajkát biggyesztve összefonta mellén a karját. Kálid szája sarka megrándult. – Nem vagy gyönyörű, amikor a könnyeidet hullatod. – Hazug! – Nem hazudok. – Kálid mélyen a lány szemébe nézett. – Ritkán szoktam. Sahrazád már régóta gyanította. – Sohasem hazudtál még nekem? Pillanatnyi csen d következett.

– Egyszer. – Tényleg? – Sahrazád felvonta egyik vékony szemöldökét. – Na és mikor? – A bazárban. Amikor megkérdezted, hogy emlékszem-e az utolsó álmomra. Nemmel – Pedig emlékeztél rá? feleltem. Kálid bólintott. Sahrazád óvatosan mélyet lélegzett, és azon törte a fejét, vajon nem tenné-e bölcsebben, ha nem kérdezősködne tovább. – Elárulod, miről szólt az álmod? – Akkoriban visszatérő rémálomnak tartottam. – Kálid egy szívdobbanásnyi pillanatig némán fürkészte az arcát. – Azt álmodtam, hogy egy lány mellett alszom a hálószobámban. Nem emlékszem az arcára. Semmire sem emlékszem vele kapcsolatban. Csak azt tudom, mit éreztem. – Mit éreztél? – Mintha békére leltem volna. – Kálid tekintete még behatóbban fürkészte. Félreérthetetlenül. Sahrazád elfordította a fejét, keze a kölcsönkapott kamisz ujjával játszadozott, hog y elrejtse arcának pirulását. Azon az éjszakán a bazárban Kálid hazudott, mert úgy gondolta, hogy rólam szólt az álma. – Akkor láttam utoljára ezt az álmot, mielőtt a palotába jöttél – folytatta Kálid. – Jól emlékszem rá, mert hirtelen felriadtam, és kerestem valamit… ami nem volt mellettem. – Pillantása az alabástromfalra tévedt. A gondolataiba merült, elveszett egy ismerős pusztaságban. Egy kietlen pusztaságban, amelyet Sahrazád nem kívánt újra viszontlátni. Közelebb sétált a kalifához, elsz ánt, szilárd léptekkel. – Itt van a béke, amelyet keresel – suttogta Sahrazád. – Harcolj érte! Én is veled harcolok. Bármire hajlandó vagyok érte. –

Kezével megmarkolta a kamisz hosszú ujját. – A sivatagban minden reggel felkeltem, és folyt tovább az életem, de valójában nem éltem. Puszta létezés volt. Én élni akarok! És te vagy, akivel élni tudok. Kálid felnézett rá,l kifür készhetetlen arckifejezéssel… Tekintete lángra obbantotta Sahrazád szívét, lázad ást szítva. – Hiányzott nekem a hallgatásod csendje. – Sahrazád megkockáztatott egy halvány mosolyt. – Senki sem tud úgy meghallg atni, ahogyan te. Kálid kérdő pillantást vetett rá. – Nem csak vársz, hogy megszólalhass – magyarázta a lány. – Hanem igazán meghallg atsz. – Csakis téged – válaszolta Kálid gyengéden. Sahrazád kinyújtotta felé a kezét. Ujjai megtorpantak a kalifa homloka előtt, mintha engedélyt kérnének. Kálid előrehajolt, mire Sahrazád gyengéden cirógatni kezdte selymes, fekete haját. A férfi közelebb húzta magához. – Harcolj velem együtt! – kérlelte Sahrazád. A kalifa nem felelt, így Sahrazád a hajába markolva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Olyan életet akarok, melyben körülvesznek a szeretteim, biztonságban és boldogan. Te mit szeretnél? – Élni… szenvedélyesen. – Még mi mást? – Érezni minden leheletet. – Kálid lecsúsztatta kezét Sahrazád lábán, és a lány gerincén forróság futott végig a könnyed érintésre. – Még mi mást? – kérdezte reszkető han gon. – Minden éj jel melletted elaludni. Sahrazád két tenyerébe fogta a kalifa arcát. – Akkor harcol j értem!

Kálid önuralma megsemmisült. Hirtelen felpattant, és magához szorította a l ányt. – Hajlandó vagy velem jönni? – Sahrazádnak elakadt a lélegzete, amint a férfi keze feljebb siklott. Kálid szótlanul bólintott. Azután a karjába zárta Sahrazádot, és szenvedélyesen megcsókolta. Nyelve utat talált a lány ajka mellett, és Sahrazád a nevét sóhajtotta, miközben nagy léptekkel az ágyhoz ment, és egymásba fonódó testüket a selyemtakaróra döntötte. Sahrazád úgy érezte, sohasem fog megszűnni benne az ámulat… Minden pillantás, minden suttogás, minden sóhaj hibátlansága miatt. Kálid szavai olajba öntött szikraként hatottak. Érintése perzselte a bőrét. Sahrazád lehúzta magáról a vászoninget, Kálid pedig feltérdelve levetette a kamiszát. Azután tekintete a lány testére esett… A következő pillanatban minden megdermedt, borzalmas hirtelenséggel. Kálid állkapcsa megfeszült. Ökle elfehéredett. Dühös volt. Több mint dühös. Arca a féktelen harag megtestesült mintaképe volt. Akkor tombolt a legveszedelmesebben, amikor így hallgatott. Ahogyan Kálid a testére meredt, Sahrazád már ki is találta az okát. A zúzódások. Az égési seb. – Kálid… – Ki művelte ezt veled? – kérdezte csendesen a férje. Halálos szelídséggel. A hangjára borzongás futott végig Sahrazád hátá n.

Sohase feledd; a férjednek nem erőssége a megbocsátás. Számára az erőszak erőszakot szül. S ez bizonyára mindig is így lesz. – Ne! – szólt Sahrazád gyengéden. – Ne rontsd el az együtt töltött időnket a haragoddal! Senki sem bántott. A sérüléseimért

csak okolhatom. és újrahozz hajlandó őket. magam Mert erősebbé tettek.Újra Elvezettek ád. lennék vállalni – Sahrazád… A lány kinyújtotta a kezét, és végigsimított a férfi kulcscsontján húzódó sebhelyen. Az állán sötétlő halvány zúzódáson. Azután ujjaival megérintette a kezén éktelenkedő friss sebeket. A mély vágást a tenyerén, amely még nem gyógyult be. – Én is gyűlölöm a forradásaidat – mormolta Sahrazád. – Ám a bőr csupán bőr, legyen szó férfiról vagy nőről. A fájdalom pedig fájdalom marad. Ne bánd jobban az enyémet, mint ahogyan én a tiédet! És bízz benne, hogy ha valaha igazságtalanság áldozatává válnék, elsőként te szereznél róla tudomást. – Gyengéd csókot nyomott Kálid sérült tenyerére. – Akkor melletted állok majd, hogy együtt tegyünk igazságot. Megfogta Kálid kezét, majd a hasán éktelenkedő forradásra helyezte. – Komolyan nem fáj – bizonygatta csaknem csúfondáros mosollyal. Kálid a homlokát ráncolta. – Hazug! Sahrazád akkor hanyatt fektette az ágyra. Haja a nyaka köré simult, amint Kálid fölébe kerekedett. – Csak mert szeretem a rózsát, még nem vagyok törékeny nebáncsvirág. – Nem. – Kálid szája enyhén felfelé görbült. – Nem vagy az. – Tudod, miért imádom a rózsákat? – Sahrazád szándékos lassúsággal kikötötte Kálid tikka övének csomóját. – Mindig is

rajongtam a szépségükért és az illatukért, de… – A tövisek miatt. – Kálid izmai megfeszültek az érintésére. – Mert több rejlik ben nük, mint első pillantásra látszik. Sahrazád lemosolygott Kálidra, ujjaival megcirógatva csípőjének vonalát. – Tudod,karcsú mennyire hiányoztál? Kálid élesen besz ippantotta a levegőt. – Tudom. – Hüvelykujjával megérintette a lány alsó ajkát. – És te tudod, hogy ezerszeres értelmet adsz az életemnek? – Igen. – Sahrazád torka hirtelen kiszáradt. – Tudom. Kálid tekintete a nyakában lógó zsinegre tévedt. Ujjai a rajta függő gyűrűre fonódtak. – Már nem viselhettem többé az ujjamon – magyarázta Sahrazád. – De nem akartam… Kálid magához húzta a nyakláncnál fogva, és egy csókkal a lányba fojtotta a szót. Ajkuk hamarosan közös ritmusra talált. Testük egymáshoz simult, egyazon célt keresve. A tökéletes egyensúly pillanatát. Azt a pillanatot, amely mindent magába rejt. Abban a pillanatban semmi nem számított egymáson kívül. Mert abban a pillanatban megszűnt a fájdalom. Elhalványult minden régi forradás. S immár az átkok is egy régen letűnt kor homályába vesztek. Csupán a jelen számított. Az itt és most. – Szeretlek – suttogta Sahrazád. – Te vagy mindaz, ami vagyok. – Te pedig mindaz, aki lesz ek. Mert abban a varázslatos pillanatban az időn túl léteztek. S már nem érezték többé, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. – Későre jár – törte meg Kálid a c sendet. – Aludnod kellene.

– Miről beszélsz? Nem is csinálok semmit. – Hagyd abba a mosolygást, és aludj inkább! – Honnan tudod egyáltalán, hogy mosolygok? Hiszen nem is nézel rám. –Sahrazád Érzem, ahogyan mosolyogsz, Sazi.beférkőzött Kálid bőre alá, szívmelengető nevetése felhevítve a lelke legh idegebb szeg letét is. Kálid a hasán feküdt, szemét lehunyva, és igyekezett leküzdeni a fejében lüktető, borzalmas fájdalmat. Végtelen szerencsétlenségének újabb jeleként nyugtázta, hogy történetesen éppen most tört rá a rettentő gyötrelem. A párnák halkan susogtak körülötte. Sahrazád a hátára telepedett, törékeny alakjával Kálid testéhez simult. Érezte arcának nyomását a lapockái köz ött. Könnyű érintéssel két kezét felcsúsztatta a férfi karján, eg észen a tarkójáig. – Akarod, hogy abbahagyjam? – kérdezte. – Nem. – Akkor hát mit szeretnél? – A lány hangja játékosan c sengett. Kálid egy pillanatig eltöprengett, megpróbálta elhessegetni a képeket, amelyeket Sahrazád szavai idéztek fel a gondolataiban. – Talán egy mesét. – Elmosolyodott magában, még a homlokában lüktető fájdalom ellenére is. – Bármilyen mesét? Kálid bólintott, továbbra is lehunyt szemmel. Sahrazád közelebb h ajolt, hog y a fülébe suttogjon . – Egy ifjú sétálgatott hajdanán az erdőben, amikor rábukkant egy aranytorkú bülbülre. Megállt egy pillanatra, hogy hallgassa dalának édes melódiáját, és még nagyobb ámulat töltötte el, amikor a madár felhagyott az énekléssel, és beszélni kezdett hozzá.

Mintha egy édes álomban mesélt volna. Kálid sohasem kívánt felébredni belő le. Ismét érezte a hátán Sahrazád mosolyát. – A bülbül így szólt: „Ifjú ember, úgy látom, jó ízlésed van! Szeretnék megosztani veled titkot. Ha kilincsű, ezen az lakkozott ösvényen haladsz tovább, hamarosan egyegy fából faragott ajtóhoz érsz. Az ajtó előtt találod a Zokogó Férfiak törzsét. Ne kérdezd meg tőlük, miért sírnak; egyszerűen lépj be az ajtón, és olyan kincsekre lelsz, amelyek a legmerészebb álmaidat is felülmúlják!” Az ifjú úgy meglepődött, amiért egyszerre hozta össze a sors egy beszélő madárral és a legmerész álmait is felülmúló kincs ígéretével, hogy lelkesen követte az erdőn át a bülbül útbaigazítását. – Az ifjúság bolondsága – mormolta Kálid. Sahrazád halkan felnevetett, hangja finoman végiggördült Kálid gerincén. – Ahogyan a madár előre megmondta, hamarosan egy tisztásra érkezett, ahol egy vörösre lakkozott ajtóra talált, rajta a fából faragott kilincs. Lenyomta a fakilincset, majd átlépte a küszöböt. Egy függőkert tárult a szeme elé. De nem virágos vagy gyümölcsös kert volt; drágakövek ragyogtak a zöldellő fákon. Ahol almaligetnek kellett volna virulnia, smaragdliget terült el. Ahol szamócának kellett volna teremnie, hüvelyknyi rubinokat látott. Élénksárga jáspis csillogott a narancsfák ágain. Sziporkázó ametiszt függött a jácintok helyén. Gyémántok és gyöngyök ragyogtak a jázminágakon. A fiatalember teletömte a ruhája zsebeit drágakő gyümölcsökkel és virágokkal, harsányan kacagva, mígnem belesajdult az oldala. Sahrazád egybefonta az ujjaikat. – Amikor töviről hegyire bejárta az egész függőkertet, megérkezett egy kristálytiszta tengerre néző, gyönyörű faluba.

Rögtön megvásárolta a legcsodálatosabb házat, amelyet csak talált. Miután már az egész falun áthaladt, egy újabb lakkozott, fakilincses ajtóra bukkant. Kinyitotta, majd egy nagyváros piacára tévedt, amelyet betöltött a különböző mesterségek hangja és azmennyiségű ínyencségekaranyat finom halmozott illata. Szinte alatta tekintélyes fel.pillanatok Páratlan volt birtokában lévő drágakövek minősége, és a kereskedelemhez való tehetsége nem ismert határokat. Mintha nem is számított volna, hová fordult, mindig mellette állt a szerencse! Amikor pedig még egy újabb fakilincses ajtóra bukkant, habozás nélkül belépett rajta, és összetalálkozott a legszebb fiatal nővel, aki valaha a szeme elé került. Kéz a kézben sétáltak keresztül a következő káprázatos vidéken, ahol egymást követték a zöldellő völgyek és a gyöngyöző források. Az ifjú egyszer sem pillantott hátra. Csak rendületlenül haladt tovább. Egyenesen a következő ajtóig. – Végül, sok évvel később, amikor az ifjú többé nem nevezhette ifjúnak magát, rábukkant egy újabb ajtóra, még egy fából faragott kilinccsel. Habozás nélkül belépett rajta, nem is törődve azzal, vajon hová is vezethet. A szoba csendjében csupán lélegzetük nesze hallatszott. Sahrazád hangja búskomor színt öltött. – Sokáig bolyongott egy sűrű erdőben, majd egy ismerős tisztáson találta magát, Zokogó Férfiak egész törzsével körülvéve. Az előtte álló, lakkozott ajtón nem volt kilincs. Abban a pillanatban a már nem is olyan ifjú ember mindent megértett. Így hát letelepedett a törzséhez… és sírva fakadt. Hosszúra nyúlt a csend. – Miért éppen ezt a történetet választottad? – kérdezte végül Kálid. Újabb súlyos hallg atás következett.

– Időnként… aggódom, hogy túl sokra vágyom – vallotta be Sahrazád. – Nem lehetséges. Mert mindent megérdemelsz, amire csak a szíved vágyik, sőt még többet is. Sahrazád Kálid azonbanmegmozdult, felszisszent. hogy állát a kalifa vállára fektesse, – Ilyen szörnyen fáj? – kérdezte a lány riadtan. Kálid tudta, hogy hazudnia kellene, hogy megkímélje Sahrazádot a további aggodalmaktól. Ám nem sok értelmét látta. A hazugságok ritkán érik el céljukat. Csak még több hazugságot szülnek. – Igen – ismerte el végül. – De túlélem. – Tudok valamit, ami talán segíthet. – Sahrazád incselkedő csókot nyomott Kálid h áta közepére. A homloka mögött lüktető kín ellenére Kálid fontolóra vette Sahrazád ajánlatát. A lány sötét haja csillogó fátyolként borult a vállára. Minden fürtjéből esőillat áradt. Kálid még most is fel tudta idézni, ahogyan szétvált az ajka a csókjára. Ahogyan Sahrazád finom lehelete a bőrét simogatta. Ahogyan karcsú keze… Kis híján felnyögött a g yötrelemtől. – Nagyon is lenne kedvem hozzá, de úgy hiszem, hogy ma éjjel már kipróbáltuk ezt a gyógymódot. Nem is egyszer. Újabb csengő kacagáshullám töltötte be a levegőt. Sahrazád lecsúszott a hátáról, mire Kálid megborzongott a hidegtől. Résnyire nyitotta a szemét, és észrevette, amint Sahrazád a szerteszét szórt holmijához lép. Amikor visszatért, egy bőrzsinegre fűzött, négyzet alakú, zöld ádekövet tartott a kezében. – Ez egy talizmán. Músza efendi azt mondta, hogy talán segíthet az álmatlanságodon.

– Músza efendi? – Kálid tiltakozva megfordult. Legkevésbé sem vágyott rá, hogy ajándékot kapjon egy gyáva mágustól, akit még gyermekkorában ismert. A gyávától, aki tétlenül végignézte, ahogyan az anyja belefullad a saját vérébe. – Elég legyen! határozottan a mellkasára tette a kezét, elejét véve–aSahrazád berzenkedésnek. – Fogadd el a felajánlott segítséget, Kálid dzsán. Az igazi erő nem az uralkodásról szól. Hanem hogy felismered, mikor van szükséged segítségre, és van bátorságod el is fogadni. Kálid égő szemmel fürkészte Sahrazád arcát, amíg beszélt. Mintha minden vonását örökre az eszébe akarná vésni, kitörölhetetlenül. Pimasz állát. Drágakőként csillogó szemét és szelídíthetetlen hajkoronáját. Senki sem tagadhatta, hogy Sahrazád gyönyörű. Kálidot azonban nem egyszerűen a szépsége ejtette rabul. Inkább lén yének méltósága. Hihetetlen ereje. – Nagyon bölcs vagy, Sahrazád al-Kajzurán. Talán neked kellene Koraszán fölött uralkodnod. Csak hagyj engem a szobámban sínylődni, amíg szükségét nem érzed a szolgálataimnak. – Talán igazad van. – Sahrazád leheveredett mellé az ágyra. – De nem születtem fiúnak. – Régóta úgy vélem, hogy az ilyesminek nem kellene számítania. – Kálid a lába köré csavarta Sahrazád egyik lábát. – Hajlandó vagy kipróbálni a talizmánt? Válasz helyett Kálid a lány hajának sötét hullámaiba temette arcát, beszippantva az orgona és az eső illatát. Sahrazád bőszen kifújta a levegőt. – Te… – Kipróbálom – mormolta Kálid a nyakába. – Most pedig aludj! – Kálid?

Kálid visszafojtotta az arcán elterülni készülő mosolyt. – Igen? – Nem szükséges kimondanod, ho gy szeretsz. T udom, hogy így van. De… megkérdezhetem, miért nem akarod kiejteni a szádon? Habárérezte Sahrazád nemtörődöm tettea fel a kérdést, Kálid tisztán szívének heves hangon dobogását lapockái között. Érezte, ahogyan egyre szaporábban ver. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy okot adott a lánynak az érzései megkérdőjelezésére. Már egy ideje tisztában volt vele, hogy magyarázattal tartozik Sahrazádnak. Igazság szerint sokkal többel tartozott neki. Természetesen tudni akarta az okot. Olyan lány, aki mindig szabadon kimondja, ami a szívét nyomja, és nagylelkűen kimutatja az érzelmeit azok előtt, akiket méltónak ítél rá. Mindazok után, amit Kálid elkövetett – és amit elmulasztott megtenni –, örökké ámulattal fogja eltölteni, hogy Sahrazád mégis a méltók közé választotta. Közelebb h úzta magához Sahrazádot. – Megesküdtem Ava sírjánál, hogy életem hátralévő részében ki fogom mutatni az érzelmeimet a szeretteimnek, anélkül hogy valaha is kénytelen legyek szavakhoz folyamodni. Ígéretet tettem, hogy másokért megteszem, amiben vele kudarcot vallottam. Szerelmi vallomások helyett cselekedetekkel fogom bizonyítani az érzéseimet. Egy ideig csendben feküdtek. Habár nem láthatta Sahrazád arcát, érezte, ahogyan eltöpreng az ígéretén. Talán bolondság volt olyan makacsul ragaszkodnia hozzá. Egy lánynak adott ígérethez, aki már régen nem él. Aki sokat szenvedett az életben. S úgy halt meg, hogy Kálid hazugsága ég ette a lelkét. A szerelem hazugsága. Az egyetlen dolog, amit valaha kért tőle. Az egyetlen dolog , amit Kálid so hasem próbált megadni neki.

Minden tekintetben cserbenhagyta Avát. Most azonban sikert akart aratni. S nem tett könnyelmű ígéreteket. – Megértem – suttogta végül Sahrazád. – Sazi…

EGYSZER ÉS MINDENKORRA AHRAZÁDKEZDETT VISSZALOPAKODOTT A SÁTRÁBA, AMINT A HORIZONTON ÉPPEN SPIRKADNI .

Szerencsésnek érezte magát, amiért sikerült észrevétlenül visszatérnie. Úgy hagyta el Rejt, hogy egy percet sem vesztegethetett el. Szívből szeretett volna Káliddal maradni, és vele együtt nézni, ahogyan az ég kivilágosodik, mégsem kockáztathatta, hog y meglátják. Tudta jól, hogy magyarázatot kell adnia Irzának azok után, hogy a múlt éjjel faképnél hagyta. Amint a sátruk bezárult mögötte, Sahrazád Irza felé fordult. Nem kerülte el figyelmét, hogy a húga vörös szemmel ül a fekhelyén. Irza tehát nem aludt jól. Talán még könnyeket is hullatott. Sahrazád elfojtott egy sóh ajtást. – Irza, én… – Elmondtam Rahimnak, hogy elmentél. – Rekedtes suttogását dac járta át. – Tessék? – Sahrazád kis híján elejtette a varázsszőnyeget rejtő cso magot. Irza beleharapott az alsó ajkába. – Mivel szinte mindennap kihagytad a reggelit, már gyanút fogott, hogy mesterkedsz valamiben, így én csak… – Elárultad neki, hogy elmentem? – Miután elmentél, beszélni akartam vele, és… – Irza megköszörülte a torkát, miközben a takarója szélével átszadozott. – Tudja jól, hogy nem vagy beteg.éjjelente. Már egyébként is sejtette, hogy valamivel foglalatoskodsz Amikor visszakísért a sátrunkhoz, és észrevette, hogy nem vagy benn…

Sahrazád nem tudott haragudni a húgára. Nem akart rá haragudni. Irza mostanáig bástyaként támogatta a nővérét. Akkor is megértette és bátorította, amikor senki más nem merte megtenni. S cserébe Sahrazád vajmi keveset tett, hogy kiérdemelje: amikor csak Irzamert megkérte, avassa bizalmába, Sahrazád mindig tétovázott, tudta hogy jól, hogy az aefféle titkok túlzottan nagy veszélyt jelentenek egy lelkiismeretes és jószívű lány számára. Itt volt a bizonyíték: Sahrazád jól tette, hogy titkolózott. Nyomás alatt Irza nem volt képes hazudni Rahimnak Sahrazád hollétéről. Ha Irza tényleg tudta volna, hová készül, minden bizonnyal azt is elárulta volna. S mi történt volna akkor? Sahrazád megborzongott. Nem. Sahrazád nem fog haragudni a húgára egy hibás döntés miatt. Nem tehetett róla. Irza már csak ilyen: a végtelenség ig őszinte. Mégis, amikor letekintett a húgára, hirtelen h aragra gerjedt. – Tudom, hogy haragszol rám – folytatta Irza reszkető hangon. – De nem szándékosan árultam el a titkodat Rahimnak. Igazából… az egész a te hibád. Mire számítottál? Majdnem egy héten át kihagytad a reggelit. Nem tudom, mi ütött beléd mostanában. Nemtörődöm lettél. Szórakozott. Sahrazád haragjának lángja még magasabbra szökött. – Ma… ma éjjel is el akarsz menni? – kérdezte Irza. Cincogó hangjában acélos él csendült. – Igen. – Sahrazád válasza kihívó volt. – Még akkor is, ha napról napra nehezebb megőrizni a titkodat? – Miattam nem kell hazudnod. – Hát persze, hogy kell! – Irza rongyos takaróját ledobva felpattant. – A nővérem vagy. A barátaid azonban aggódnak, és aggodalmuk hamarosan gyanúvá fog válni. – Homloka

gondterhelt ráncokba szaladt össze. – Kérlek, ma éjjel ne menj el! Könyörgöm. Sahrazád gyorsan átgondolta a helyzetet. Már eltervezte, hogy éjszaka elviszi Kálidot a Tűz templomába, hogy találkozzon Artánnal és Músza Kálid Zaragozával. tér vissza Rejbe, ahogyan megígérte, aggódni Ha fog.nem A templomban pedig hiába fogják várni őket, és sajnos senkinek sem áll módjában üzenni. Nagyot nyelt; tisztában volt vele, hogy mindez elhalványul a valódi kérdés mellett. Légy őszinte! Sahrazád egyetlen közös pillanatot sem akart megtagadni magától és Kálidtól, csak hogy kiengesztelje a húgát. Tudta jól, milyen önző a viselkedése. Ám Kálid hiánya állandó súllyal nehezedett a szívére. Megelégelte már a tétlen várakozást a sivatagban, hogy végre történjen valami az életében. Holnap éjszaka véget akart vetni az egésznek. A végzet csak bolondoknak való. Sahrazád nem volt hajlandó ölbe tett kézzel várni az élet nagy fordulatait. Cselekedni akart. – Most elmegyek veled reggelizni, és a délutánt Babával töltjük – felelte Sahrazád. – Úgy intézem, hogy mindenki lásson. Ez segít eloszlatni az aggodalmaidat? A barázdák Irza homlokán csak még inkább elmélyültek. Sahrazád látta vonásain a lelkében dúló küzdelmet. – Tényleg il yen fontos, amit csinálsz? – Igen. – Sahrazád nem késlekedett a válasszal. Húga a földre szegezte a tekintetét, gesztenyebarna fonatának végét az ujjaira tekerve. – Ma éjjel… veszélyes lehet kihí vni magad ellen a sorsot. – Miért?

Irza még egyszer hallgatott, továbbra is tépelődve. Azután Sahrazádra emelte a tekintetét. – Gyere velem! – Megfogta a kezét, és kivezette a sátorból. Megkerülték a sátrak labirintusát, majd elértek a törzs területének A távolban, a katonák tábort Sahrazád egyszéléhez. nagy csoport férfiraahol lett figyelmes, akik a vertek, lovaikat nyergelték. A fegyvereiket szerelték össze. – Az első támadásra készülnek – közölte Irza. – Délben tervezik az indulást. – Mi? – Sahrazád gyomra görcsbe rándult az i jedtségtől. Egy… támadás? – Tarik ma éjjel egy közeli erődhöz vezet egy csapatot… azzal a céllal, hogy megbuktassa az emírt, és magához ragadja a hatalmat – magyarázta Irza csendesen. – Honnan tudsz minderről? – kiáltott fel Sahrazád. – Rahim mondta el. – Melyik erődhöz készülnek? – Azt nem említette – vallotta be Irza. – Végtére is, Koraszán királynéjával osztom meg a sátramat. Sahrazád gondolatai ismét úgy röpköd tek, akár a tóba haji gált kavicsok. Ha Tarik katonákat vezényel egy rajtaütéssel Koraszán és Pártia határára, akkor valószínűleg magukhoz akarják ragadni annak a határnak az ellenőrzését. Így a határ veszélyessé válik. Sebezhető lesz a külső támadásokkal szemben. Sebezhető lesz Szálim Ali as-Saríf, Pártia hataloméhes szultánjával szemben. Talán éppen ez a céljuk. Hirtelen kirázta a hideg. Azonnal figyelmeztetni akarta Kálidot: ma éjszaka Rejbe kell utaznia, és meg kell akadályoznia a háború kitörését Pártiával,

mielőtt még több ártatlan hal meg értelmetlenül. Gondolatai tovább cikáztak, és a bűntudat újabb hulláma söpört végig rajta. Ő a felelős ezért a fenyegető katasztrófáért is. Ha ő nincs, Tarik sohasem vág bele vakmerő hajszájába az igazságért. E vakmerő kísérletbe, hogy megbosszulja elvesztett szerelmét. – Sahrazád? – Irza megragadta nővére vállát, kiragadva gondolatainak áradatából. – Hallottál bármit is abból, amit mondtam? – Micsoda? – Nem veszélyes, ugye? – ismételte Irza. – Amit csinálsz, ugye, nem veszélyes? Sahrazád felnevetett, de nem hangzott őszintén. Hirtelen elfordult a csillogó kardot lengető katonáktól. A testvérek visszatértek a sátrukba. Sahrazád szó nélkül elkezdett vizet önteni a kancsóból a rézedénybe. Keze reszketett, amitől a tükörképe is elmosódott. Összeszorította az állkapcsát, gyűrött ingét átbújtatta a fején: elhatározta, hogy megmosakszik, és nekilát a n api teendőknek. Hogy állja a sarat, bármi történjék is. – Sahrazád! – Irza elfehéredett arccal kiáltott fel. A pokolba ezekkel az átkozott sebekkel! És Artán Temüdzsinnel is. Egy csuklómozdulattal elhessegette h úga aggodalmát. – Ne aggódj! Nem komoly sérülések. – Ám Sahrazád látta, hogy a szavai süket fülekre találnak. S kétkedő tekintetre. Egyszerűen el kellene mondania Irzának, hogyan szerezte őket? Be kellene vallania mindent abban a reményben, hogy a húga még egy kis ideig meg tudja őrizn i a titkát? Majd ha kecskék potyognak az égből! Túlságosan kockázatos lett volna. Különösen miután Irza a bizalmába avatta Rahimot. Ha Irza netán véletlenül elszólja

magát, Rahim megemlítheti Tariknak is. Tarik pedig az utolsó ember, aki tudomást szerezhet Kálidról. A kockázat túl nagy volt. A gyű lölet pedig túl erős . Nem. Bölcsebben teszi, ha nem árul el semmit Irzának. hátatszappannal fordított a végigdörzsölni húgának, majda testét. elkezdte vízzel és egySahrazád durva nábulszi Amikor felemelte a karját, bőréről csábító szantálillat szállt fel. Kálid… Lalid-Félelem fészkelte be magát a szívébe. Hirtelen gombócot érzett a torkában. Fogát összeszorítva leküzdötte a rátörő rémületet, és folytatta a mosakodást. Most nem szabad gyávának lennem! Végtére is, ha minden a terv szerint alakul, hamarosan válaszokhoz jutnak. Amint kiderítik, hogyan vessenek véget az átoknak, mindenre fény derülhet. Akkor mindenki megtudja az igazat. Mindenki megtudja, hogy az ifjú kalifa, akit Sahrazád szeret, nem az a szörnyeteg, akinek gondolják. Hogy Kálid éppen az a nagy király – és a jövőben is az lehet –, akire a birodalmuknak szüksége van. A nagy király, akit Sahrazád látott, amikor átrepült a város felett. Mindaddig azonban csendben kell maradnia. Hiszen nem segít, ha a megvetett kölyökkirálynak egy megrengetett királyság felett kell uralkodnia. A Kálid ellen készülődő hadsereg tétovázás nélkül cselekedne, ha megtudnák, hogy a szerencse is a kalifa ellen fordult. Amint azonban Sahrazád megtalálja a megoldást, elmondhatja Tariknak az igazat. Akkor talán a Kálid elleni gyűlölete is megenyhül. Talán megbékülhetnek.

Hiszen az átok megtörése nem csak a szenvedésüknek vetne véget. Sahrazádnak le kell állítania a háborút, amelyet elindított. Ez nem csupán szerelmi kérdés, hanem élet-halál kérdése. S egyszer és mindenkorra helyre akart m indent h ozni. Dzsahandár megkockáztatta, hogy kinyitja fél szemét. Azután becsukta. Végül megint kinyitotta. Csendben szidta magát, amikor rájött a hibára, amelyet elkövetett. – Ébren vagy, öreg barátom? – szólalt meg egy meleg hang a sötétben. Dzsahandár megpróbált nyugton maradni, remélve, hogy az ágyánál ülő férfi elmegy. A közelben halk nevetés csendült. – Láttam, hogy az előbb kinyitottad a szemed – folytatta a hang. – És tudom, hogy tegnap és ma is felébredtél. Gyerünk, Dzsahandár. Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem. Csak egy öreg baráttal akarok beszélni. Dzsahandár mély levegőt vett, és haragudott magára, amiért egyáltalán megmozdult. Érezte, hogy valaki belépett a sátorba, és azt gondolta, biztosan Irza vagy Sahrazád az, úgyhogy felébredt tettetett szunyókálásából, hiszen szeretett volna a gyermekeivel beszélni. Ám arra nem állt készen , hogy bárki mással beszélj en. Legkevésbé Reza bin-Latíffal nem. Ugyanakkor már elkövette a hibát. Most már úgyis el kell ismernie, nehogy valaki megsejtse a rejtélyes gyengélkedése mögött húzódó igazságot. Vagy inkább hazugságot. Kinyitotta hát a szemét. Régi barátja ült előtte, a közelében kifényesített rézlámpa világított. Reza türelmesen rámosolygott. – Borzalmasan nézel ki.

Dzsahandár vállát nevetés kezdte rázni, amely köhögésbe fulladt. – Az évek kegyesebbek voltak hozzád. De nem sokkal. Ez igaz volt. Dzsahandár kevéssel azelőtt látta utoljára Reza bin-Latífot, feleségesenkinek és a lánya nap megismernie. különbséggel elhunyt. Egyhogy ilyen atragédiát sempár kellene És a hatása meglátszott. Reza lefogyott. A haja a feje tetején megritkult, a halántékán pedig őszülni kezdett. A bajsza dúsabb volt, és elkezdett szakállat növeszteni. Már nem tűnt olyan embernek, aki örömöt lel az életben. Az arcát nem az örömtől vagy elégedettségtől keletkezett ráncok barázdálták. Hanem a gondolkodás ráncai. Vagy talán a számításé? – Milyen napszak van? – kérdezte Dzsahandár rekedt, száraz hangon. Reza adott neki egy kis vizet. – Majdnem vacsoraidő. Dzsahandár szórakozottan belekortyolt a vízbe. – A lányaim hamarosan itt lesznek. – Amint e tapintatlan szavak elhagyták a száját, azonnal vissza akarta szívni ők et. Milyen meggondolatlanul keg yetlen! Ám úgy tűnt, Reza nem veszi észre. – Szerencsés ember vagy. Milyen odaadó gyerekek! Azt hallottam, Irza gyakran meglátogat. – Sahrazád ma már kétszer is volt. – Dzsahandár még egyet kortyolt. Reza megtámasztotta egyik kezét a szakálla alatt. – Ezt jó hallani. Azt mondták, pár napja beteg. – Beteg? – Dzsahandár öss zehúzta a szemöldökét. – Öreg barátom… – Reza hatásszünetet tartott: elmosolyodott, és közelebb hajolt. – Nem azért jöttem, hogy az idődet vesztegessem, vagy feleslegesen zavarjalak. Tudom, hogy még

gyógyulófélben vagy. És ma este egy sürgős dolgot kell elintéznem. De kérdezhetek valamit? – Természetesen. – Sok pletyka kering azzal kapcsolatban, mi történt a vihar éjjelén Rejben. megmerevedett. Szabad kezével erősen markolta a Dzsahandár könyvet. Még mindig meleg volt, amikor hozzáért, ugyanakkor már nem izzott olyan hevesen. A nyakában lógó hideg fémkulcs lehúzta súlyával, akár egy teng erfenékbe akadó h orgony. Reza csendben figyelte, majd habozás nélkül folytatta. – Nem mondhatod el, mi történt? – Én… nem emlékszem. – Dzsahandár letört körmei belevájtak a könyv viseltes bő rkötésébe. – Valóban? Dzsahandár bólintott. Reza elégedetlenül sóhajtott. – Én nem egy vagyok a tehetetlen tömegből, Dzsahandár dzsán. Többévnyi barátság köt össze minket. Ott voltam, amikor Irza a világra jött. És ott voltam, amikor… Mina meghalt. – A hangja ellágyult. – Mindent megtettem, amit csak tudtam, és mindig azt kívántam, bárcsak többet tehetnék. Dzsahandár szíve a torkában dobogott. Ez igaz volt. Reza elhozta saját orvosát Dzsahandár feleségének betegágyához, habár erőfeszítései vajmi keveset értek. És a következő napokban Reza gondoskodott Sahrazádról és Irzáról, amikor Dzsahandár… erre képtelen volt. – Tudom, öreg barátom – suttogta Dzsahandár. – Sohasem fogom elfelejteni, amit tettél. Reza mosolya szomorú volt, és halvány. – Haj, az ilyen embert próbáló időket sohasem felejtjük el. De inkább arra emlékezzünk, mire képesek a barátok szükség

idején. – Hatásszünetet tartott. – Tudom, hogy mire vagy képes, pedig csak páran tudnak róla. Ez is igaz volt. Reza mindig is tudta, hogy Dzsahandárnak különleges képességei vannak. Reza mindkét kezét az meg. álla alá tette, tekintete pedig Dzsahandár sima fején pihent – Öreg barátom, tettél valamit a vihar éjjelén? Vajon megbízhat Reza bin-Latífban? Rábízhatja a titkát? – Ha igen – erősködött Reza halkan –, ne aggódj, nem foglak elítélni. Sőt, ünnepelni foglak. Tudom, hogy nem akartál rosszat. Ha elkövettél valamit, akkor az figyelemre méltó tett volt. Dzsahandár nagyot n yelt. – Olyan tett, amelynek nagy hasznát vennénk – fejezte be Reza. Hasznát? Reza Dzsahandár haszn át tudná venni? – Ha egyedül véghez vittél egy ilyen elképesztő dolgot – szólt Reza halkan, és barna szeme izgatottan csillogott –, el tudod képzelni, mire lennél képes katonákkal a hátad mögött? Egy hadsereg erejével, amelynek csak intened kell ? Dzsahandár megvizsgálta Reza bin-Latíf arcát. Az erős gondolkodástól megjelent ráncok és a számítás mögött látta… Látta. Tudta, mit művel Reza. Tudta… de nem érdekelte. Hosszú évek óta először fordult elő – amióta Mina meghalt, Dzsahandár pedig elvesztette állását a palotában –, hogy Reza a valódi énjét látta. Azt a férfit, akit sok évvel korábban megismert. Koraszán kalifájának vezírét. Egy hatalmas, befolyásos embert. Egy olyan embert, akit Reza számba vesz. Dzsahandár halkan beszélni kezdett. És nem hagyta abba. Végül Reza bin-Latíf elégedetten elmosolyodott. Mint a régi szép időkben.

A SZÁRNYAS KÍGYÓ NEM AKARTA A VARÁZSSZŐNYEGGEL GYÖTÖRNI KÁLIDOT . SAHRAZÁD Először nem. Amint Koraszán kalifája kijelentette – hűvösen rideg önteltséggel –, hogy csak egy gyermek félne a repüléstől, Sahrazád már tudta, hogy olyan kihívással áll szemben, amelyet el kell fogadnia. Elvégre első alkalommal maga is félt. Kálidnak azonban nem kell tudnia erről. Amint a kalifa letelepedett a szőnyegre, Sahrazád minden figyelmeztetés nélkül a levegőbe röpítette. Keresetlen szavak áradata tört elő Kálid száján. A kifejezések egyre színesebbé váltak, amint Sahrazád magasan a város fölé irányította a szőnyeget, és fülük mellett élesen fütyült a szél. Sahrazád nevetett, még gyorsabb iramra sarkallta a szőnyeget, majd térdre emelkedett. Amikor Kálid megpróbálta visszahúzni, villámló tekintettel, csupán egy gunyoros pillantást vetett hátra a válla fölött. – Ülj le! – kiabálta túl Kálid a süvítő szelet, megmarkolva Sahrazád csuklóját. – Ne légy ünneprontó! – Le fogsz zuhanni. – Nem fogok. – Azzal Sahrazád szélesre tárta a karját. – Mégis honnan tudod? – Egyszerűen tudom! – Ülj vissza! – erősködött Kálid, állkapcsát összeszorítva. – Kérlek!

–– Ugyan miért? Mert szép lassan megölsz!

Sahrazád morogva visszatelepedett a szőnyegre. Kálid megkönnyebbülten a mellére ölelte, kapkodó lélegzete a lány nyakát simogatta. A lányt elfogta a bűntudat, de némi önelégültség et is érzett. Úgy kell neki! Talán a királyok királya legközelebb nem lesz olyan rátarti. Csúfondárosan elmosolyodott magában. Éppen olyan kevéssé tűnt valószínűnek, hogy Kálid valaha is felhagy a fölényességgel, mint ahogyan Sahrazádnak sem állt szándékában lemondani az élvezetről, hogy folyton provokálja. Túlságosan is szórakoztató volt. – Sikerül végre lélegzethez jutnod? – csipkelődött Sahrazád. – Be kell vallanom, hogy furcsállom a viselkedésedet, hiszen úgy nyilatkoztál, hog y csak egy gyermek félne a repüléstől. – Nem is féltem. – Kálid a lány köré fonta izmos karját. Sahrazád hitetlenkedő pill antást vetett rá. – Most hazudtál nekem. – Nem féltem – ismételte meg Kálid. – Halálra voltam rémülve. Amikor Sahrazád felnevetett, Kálid megjutalmazta egy könnyed mosollyal, amely fénnyel ragyogta be a sötét árnyaktól borús arcot. Mosolya láttán Sahrazádnak kedve lett volna elfeledni, milyen apró is valójában a sz őnyeg. – Gyönyörű vagy – jegyezte meg halkan. Kálid keze még szorosabban fonódott a dereka köré. – Nem olyan szavakat lopkodsz, amiket általában a férfiak szoktak használni? – Nyugodtan mondhatsz nekem más, kevésbé szokványos szavakat is. – Habár Sahrazád hangja könnyedén csengett, szíve

megdobbant az izgalomtól. – Például? – Okos ember vagy. Biztosan kitalálsz valamit.

– Már meg is történt. – Kálid ajka simogatón megérintette a füle mögött, mire Sahrazád testén végigsöpört a vágy hulláma. Milyen kár, hogy pillanatnyilag más elfoglaltságunk van! Folytatták útjukat egy kietlen sivatag fölött, egy kiterjedt hegylánc szomszédságában. Fejük fölött néhány magányos csillag ragyogott az éjszakai égbolton. Kálid hamar megszokta az arca mellett süvítő szelet, vállának merev tartása is némileg lazult. Kis idő múltán a levegőt áthatotta a só illata, és a láthatáron feltűnt a tenger c sillogó víztükre. A szőnyeg lassított, amint a hegyfok közelébe értek, majd a szirtfal tövében elterülő víznél értek földet. Sahrazád a hátára kötötte a varázsszőnyeget, amíg Kálid előhúzta a samsírját, óvatosan mozgott, akár egy dzsung elben lopakodó n agymacska. Noha Sahrazád ugyanígy óvatoskodott alig néhány éjszakával korábban, most mégis a szemét forgatta. – Nincs szükség ilyesmire. Ráadásul sértő is a viselkedésed. – Bocsásd meg, amiért nem érzem magam szívesen látott vendégnek, akárhová megyek – mormolta Kálid. – És amiért nem vállalok felesleges kockázatot. Sahrazád a fejét csóválva Kálid szabad keze után nyúlt, és összefonta az ujjaikat. – Sahrazád dzsán? – Músza bukkant elő a víztükör túlsó oldalán magasodó, különös szobrok közül. Kálid ezúttal sem tétovázott. Habár rögtön felismerte a mágust, közelebb vonta magához a feleségét, és figyelmeztetőn előreszegezte a samsírját. Músza barátságosan Kálidra mosolygott, fehér fogai elővillantak, akárcsak a fekete ébenf ába foglalt ig azgyöngyök. – Nem hittem, hogy valóban el fogsz jönni. Kálid egy pillanatig nem válaszolt. – A feleségem nagyon meggyőző tud lenni – felelte végül, bár kardját továbbra sem engedte le.

A mágus szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. – Nagy öröm számomra, hogy újra láthatlak. Olyan régen nem találkoztunk! Kálid borúsan hallgatott. Múszakisfiú közelebb lépett, és Kálid arcát fürkészte. Talánállóa hajdani vonásait próbálta felfedezni, akit az előtte ifjúban megismert. – Nagyon hasonlítasz… – Apámra – vágott a szavába Kálid kurtán. – Már sokan mondták. – Valóban hasonlítasz rá. De az édesanyádat is látom benned. Különösen a szemedben. – Szükségtelen hízelegned nekem. Nem áll jól neked a hazugság. – Nem hazudom. – Músza megkerülte a vizet. – Jóllehet a szemed ugyanolyan színben ragyog, mint az apádé, rögtön látszik, hogy úgy tekint a világra, ahogyan Leiláé is tette. Mindent látva. Apád azonban… – a mágus képtelen volt leplezni egy kelletlen fintort. – …nagyon keveset látott. Kálid szeme bosszúsan elkeskenyedett. – Apám éppen eleget látott. Szavainak jelen tősége nyilvánvaló éllel csattant. Kálid apja eleget látott, hogy tönkretegye egy kisfiú világát. – Nem. – Músza megállt előttük, színes köpenye meglibbent a barna sziklák fölött. – Csak azt látta, amit látni akart. És nem is adott lehetőséget soh a senkinek, hogy mást mutasson neki. A mágus szavaiban is egyértelmű üzenet csengett. – Nem azért jöttem ide, hogy az anyám egykori tanítója leckéztessen – vágott vissza Kálid. – Sőt nem is azért, hogy lehetőséged legyen meggyőzni az ig azadról, Músza Zaragoza. Músza bólintott.

– Nem is vártam, hogy egyetlen éjszaka alatt megnyerhetem a bizalmadat. De… – Ne számíts rá, hogy valaha is megnyerhetsz magadnak – mondta Kálid ridegen. – Ne is reméld! – Kálid dzsán! suttogta Sahrazád. Néma nehezteléssel megszorította a kalifa– kezét. Habár Kálid a szégyenkezés cseppnyi jelét sem mutatta, szorosabban fogta a lány kezét, megértve a célzást. Músza mosolyában kimondhatatlan sóvárgás rejlett. – Borzasztóan sajnálom, kicsi pahlang. Mindent sajnálok. Sahrazád érezte, ahogyan Kálid teste megmerevedik mellette. Kicsi pahlang. Kicsi tigris. – Nem engedtem meg, hogy így nevezz. – Kálid vonásai megfeszültek a fájdalomtól. – Neked csupán Koraszán uralkodója vagyok. Semmi több. A következő pillanatban Kálid egész lénye megváltozott, és visszatért abba az időbe, amikor Sahrazád még rettegve várta a hajnalt. Amikor még csak a jégből és kőből faragott ifjút ismerte, aki ok és bocsánatkérés n élkül kivégeztette a menyasszonyait. Amikor még csak a gyűlöletes történeteket tudhatta magáénak. Fájdalom nyilallt a szívébe, amikor visszatérni látta Kálidot a rideg álarc mögé. Pusztán üres burka volt valódi önmagának. Árnya a férfinak, aki lenni képes. Músza tisztelettel meghajolt, ujjai hegyét a homlokához érintve. – Ezer bocsánat, szaídi. Sahrazád dühös tekintettel sújtotta Kálidot, majd lerázta magáról a kezét. – Músza effendi, kérlek, ne vedd… – Nem sértődtem meg, kedves csillagom – válaszolta Músza. – Tudom jól, hogy az ifjú kalifa miért gyűlöl olyan kérlelhetetlenül.

Nem tettem semmit, amikor segítségért könyörgött. Hosszú évek óta kísért az emléke. – De hiszen semmit sem tehettél volna! – kiáltott fel Sahrazád. – Ha segíteni próbálsz, valószínűleg téged is megölnek! – Nincs igazad. – Músza ajka féloldalas Amikor a legsötétebb félelmeinkkel állunkmosolyra szemben,görbült. csupán –a gyenge és a reményvesztett marad tétlen. Valamit mindig tehetünk vagy mondhatunk. Bár a szavak önmagukban… – …jelentéktelen karcolatok az üres lapon – fejezte be Kálid a gondolatot a mágus helyett, még a korábbinál is hűvösebb hangon. – A mögöttük rejlő erő az emberben rejlik. Músza tagjai mozdulatlanná dermedtek. – Hát még emlékszel. – Halovány, tétova mosoly futott át az arcán. – Nagy vigasztalásomra szolgál. Noha nem érdemlem meg, mégis köszönöm neked. Kálid mellkasa zaklatottan emelkedett és süllyedt, miközben megfontolta következő szavait. – Én pedig… hálás vagyok. A Sahrazádnak nyújtott segítségedért. Músza újra mélyen meghajolt. – Szaídi. – Azután Sahrazádra fordította a figyelmét, arcán leplezetlen kedvességgel. – Tanítód már türelmetlenül vár a szokásos helyen, úrnőm. *** A tengerparton várakozó teremtmény nem Artán Temüdzsin volt. Legalább ötször meghaladta egy ember testhosszát. Sőt kétszer olyan szélesnek is látszott. Mégsem ezek a tulajdonságai keltettek rémületet Sahrazádban, hanem hogy a lény egy hatalmas hasonlított. borították,kígyóhoz nyakán óriási g allér.Testét sötéten csillogó pikkelyek Sőt… szárnyak?

Sahrazád visszafojtott egy feltörni készülő sikolyt. Kálid villámgyorsan előrántotta a kardját. – Hol csavarogtál mostanáig? – kérdezte Artán, amint előbukkant egy szikl a tetejéről az irdatlan c súszómászó mögött. – Mi a Apokol a… szörnyeteg? – Sahrazád nem kiabálni. kígyóazgyűrűkbe tekeredett a lány igyekezett szavai közben, pikkelyei a szivárvány színeiben pompáztak, míg hártyás szárnya megcsillant a hold ezüstös fényében. – Kicsoda? Sesa? – vigyorgott Artán gonoszkodva. – Teljesen ártalmatlan. A kígyó kivicsorította fekete méregfogait, mintha értené a fiatalember szavait – és láthatóan nem értett egyet vele. Legkevésbé sem. – Sesa csupán egy ostoba szárnyas kígyó. – Artán nyeglén legyintett. – Nagy élvezettel ijesztgeti az embereket. És… mint minden valamirevaló zsarnoknak… neki is pusztán az elrettentést szolgálja az ijesztő külseje. Igazság szerint nagyon is kedves természet… többnyire. Kálid az egész beszélgetés során mozdulatlan maradt. Samsírja az oldala mellett várakozott, testét Sahrazád és a kígyó alakja közé ékelte… Míg tekintete rendületlenül Artánra szegeződött, majd a kopasz ifjú felé fordult. Artán megvetően felhorkant. – Feltételezem, hogy az átkozott férjhez van szerencsém… – óízűen felkacagott. Hát egy szót sem hallott ez a bolond, amikor Kálid hirtelen haragjáról szóltam? Mielőtt Sahrazád közbeszólhatott volna, Artán leugrott a szikláról a fövenyre. – Tényleg olyan fancsali és sótlan vagy, ahogyan Sahrazád mesélte – jegyezte meg Artán, miközben ferde szemmel

méricskélte Kálidot. – De ez ügyben nem sokat segíth etek. A második sértés. – Szólítsalak Kálidnak? – folytatta Artán. – Elvégre nekem tulajdonképpen nem vagy a királyom. Mindegy. Artán Temüdzsin vagyok, és… téged hosszasa győzködés hajlandó vagyok megmenteni végzetedtől.után… De csak a feleséged könyörgésének köszönhetően. Természetesen térden állva esdekelt előttem. – Halkan felkuncogott. – Rendkívül élvezem, amikor megalázkodik. Nem az egymást követő gúnyos szurkálódások lobbantották lángra a szikrát. Artán karjának égési sérülései láttán suhant át a döbbenet Kálid arcán. Sahrazád összerezzent, amikor észrevette. Csupán annak ragadhatta meg a figyelmét, aki jól ismerte Kálidot. Jóságos ég! Artán elkövette azt a hibát is, hogy rákacsintott a kalifára. Azután vállon csapta. Az utolsó sértés. A samsír keresz tülhasított a s ötétségen Artán nyaka felé… S alig egy hajszálnyira vétette el a célt. Artán arcáról egész idő alatt nem hervadt le a mosoly, miközben mindkét kezét az arca mellé emelte, mint aki meg akarja adni magát. Ám a következő pillanatban lángra lobbant a tenyere. – Elismerem, hogy provokálni próbáltalak – vallotta be Artán a félelem legcsekélyebb jele nélkül. – Kedvelt időtöltésem az ilyesmi. Sahrazád ugyan figyelmeztetett az ingerlékeny természetedre, de egy kicsivel gyorsabban elszaladt velünk a ló, mint szerettem volna. Miért nem…? – Miattad kellett elszenvednie az égési sebeket? – Bár legördült egy verejtékcsepp Kálid arcán, nem riadt vissza a pörgőforgó tűzgömböktől.

Artán szeme tágra nyílt. Káliddal ellentétben az ifjú mágus képtelen volt leplezni az érzéseit. A bűntudat hulláma suhant végig a vonásain, még kopasz feje búbja is belepirult. – Nos, hát… – Hagyjátok abba, mindketten! – Sahrazád az inge hátuljánál fogva megragadta Artánt, és elrántotta Kálidtól. – Mi a csodát műveltek? – Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy orron öklözi Artánt. – Teljesen elment az eszed? – Dühösen Kálid felé perdült. – Te pedig egész este gyalázatos módon viselkedtél! Először Músza efendit sértegetted, és most Artánt is kardélre akarod hányni. Segíteni próbálnak nekünk, Kálid! Pirongatása ellenére a samsír továbbra is készenlétben maradt. Sőt a tűzgömbök is tovább pörögtek-forogtak. – Azonnal fújjatok visszavonulást, szerencsétlen bolondok! – erősködött Sahrazád. – Ezért is volna sokkal nagyobb biztonságban a világ, ha női kezek irányítanák. – Úgy érted, hogy sokkal kevésbé volna érdekes. – Artán újra elvigyorodott, bár hajlandó volt végre kioltani a fegyvereit. – Nem értesz egyet, ó, királyok királya? Kálid leeresztette a kardját, jéghideg tekintetét azonban még mindig Artánra szegezte. – Hmm. – Artán egy pillanatra eltöprengett. – Ha az imént nem esett volna meg közöttünk az a röpke, ám igencsak bűbájos szóváltás, még azt hihetném, hogy egy némához mentél feleségül, madárkám. Még meg is érteném, amennyit te beszélsz, de be kell vallanom, hogy kissé meglepődtem. – Kálid nem néma – felelte Sahrazád. – Csak nem szenvedheti az ostobákat. – Akkor hát bizonyára kevés közlendője akad a jelenlétedben. – Artán vidáman kacsintott, majd a vállát átkarolva szorosan magához húzta a lányt. Sahrazád az arcára tette a kezét, és eltaszította Artánt.

– Hajlandó beszélni, ha a jelen lévő társaság megérdemli, te szamár. – Mégis hogyan képes életben maradni, amikor állandóan ostobák veszik körül? – Egyszerre egy döfés – válaszolta csendesen, nyomatékos mozdulattal hüvelyébe csúsztatva Kálid a kardját. Artán hátravetett fejjel felkacagott. – Mégiscsak tetszik nekem a férjed, madárkám. Nem sokat beszél, de annak veleje van. Maradhat. – Maradhat? – értetlenkedett Sahrazád. – Azt hittem, hogy a nagynénéddel fogunk találkozni. – Úgy is van, úgy is van! – Artán a fülbevalóját babrálta. – Csak az a bökkenő, hogy Sesa most egy kissé… makrancos. – Sarkon fordult a homokban, majd feljebb mászott. Azután ledobott nekik két szőrmebélésű köpenyt. – Találd meg a módját, hogyan rögzítheted ezeket arra a kicsi szőnyegre! Szükségetek lesz rájuk. Sahrazád szemügyre vette a vastag szőrmekupacot a lábuk előtt. – Artán… hová megyünk? – Hangjába gyanakvás keveredett. – Egy hegybe vájt, rejtett erődítménybe – válaszolta Artán, sokatmondón vonogatva a szemöldökét.

A TÜKÖR SÖTÉT OLDALA SOHASEM REPÜLT ILYEN MESSZIRE VARÁZSSZŐNYEGGEL SAHRAZÁD . KorábbiMÉG utazásai nem tartottak tovább Aegyetlen óránál. Való igaz, gyorsabban is repült, mint valaha lehetségesnek gondolta – elhomályosult alatta a föld, és a csillagok is összemosódtak a sötét égbolton –, valahogyan mégis mindvégig tudatában volt, hogy merre haladhat. Ám ezúttal halvány sejtelme sem volt. A szőnyeg keleti irányban suhant a széllel, több mint két órán keresztül. Azután egyszerre emelkedni kezdett, amikor egy gigantikus hegylánc – sokkal magasabb és lenyűgözőbb Koraszán heg yeinél – bukkant fel a láthatáron. A levegő egyre ritkább, csípősebb és h idegebb lett. Kálid maguk köré bugyolálta az egyik szőrmés köpenyt, majd szorosan magához ölelte Sahrazádot. A hideg még nem járta át a lány csontjait – valójában sohasem fázott igazán, hála az ereiben keringő mágiának –, de a világért sem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy Kálid erős testéhez simulhasson. Szája pajkos mosolyra görbült, amint a férje mellkasához bújt, ujjhegyével a tenyerét cirógatva, miközben tekintete a távolban kirajzolódó hegyek körvonalait fürkészte. Azt a parancsot adta a szőnyegnek, hogy kövesse a szárnyas kígyót, de még most is különös érzés töltötte el a felhők között fickándozó, bestiális hüllő láttán. Soha életében nem látott ilyen furcsa teremtményt. Habár eljutottak füléhez a róluk szóló szóbeszédek, Sahrazád mégis úgy gondolt rájuk, mint ahogyan az

ember egy távoli csillagról elmélkedik. Vagy egy ősrég i meséről. A csillagfényben Sesa hosszú, ezüstös bajusza hegyes fejének két oldalán lobogott, mint keskeny szalagok a könnyű szellő

szárnyán. Bajusza szeszélyes ívben libbent, szeme nyugtalanítón hatott, és a legszebb hindusztáni rubin vérvörös kegyetlenségével villogott. Sesa hamarosan balra kanyarodott egy távoli, hó borította hegycsúcs felé. Különös látszott. oldala tökéletesen sima hegynek volt, mintha egy Gigantikus óriási kardnyugati levágta volna egy részét. A kőszikla sötét kékesszürke színben pompázott. Ám a borús ég árnyékában egészen feketének látszott; olyan feketének, hogy már-már úgy tűnt, mintha magába szippantaná az összes fényt maga körül. Egyetlen hópehely sem tapadt kopasz felszínére. Amint megkerülték a különös hegyet, Sahrazád figyelmét megragadta, hogy a keleti oldala csorba csúcsokban meredezik felfelé, akár egy széttárt ujjaival az égre meredő kéz. Sesa a legalacsonyabb párkány felé vette az irányt, azután hirtelen zuhanórepülésbe váltott, hártyás szárnya szorosan pikkelyes testéhez simult. A varázsszőnyeg k övette; jéghideg szél csapott Sahrazád arcába, még a lélegzetet is kiszorítva a testéből. A hegység hüvelyk- és mutatóujja között egy lépcsőzetes építmény magasodott, egyenesen a sziklába vájva. Ha történetesen nem tudja, hogy keresnie kell, Sahrazád figyelme teljesen elsiklott volna fölötte. Négy nyeregtetős tornya egymás után következett, magassági sorrendben. Fából faragott tábla függött a bejárat fölött, rajta felirat aranyvonásokból álló nyelven. Amint földet értek az épület előtti kicsiny udvaron, egy újabb szélroham megcsörgetett egy sor bronzcsengettyűt, amelyek egy fából ácsolt ereszen lógtak. Kísérteties, melankolikus dallammal csilingeltek. Muzsikájuk nem eresztette az embert, hiába szállt el az utolsó hang is a suhanó szellővel. Tökéletesen illett az elhagyatott, fagyos vidékhez. S az udvar közepén terpeszkedő,

egyetlen kőből faragott, tüzet tartó tálhoz. Kék és narancsszín szikrák a fekete és fehér pusztaságban. – Elbűvölő hely, ugye? – jegyezte meg Artán, kopasz fejére húzva köpenyének szőrmével bélelt, meleg kapucniját. – Hát… elfojtva érdekes.a –testén Sahrazád szorosabbra vonta magán a saját köpenyét, végigfutó borzongást. – Télen kellene látnotok. Sahrazád észrevette, amint Kálid hiába próbálja elrejteni a mosolyát. Hármasban sétáltak a bejárat felé. Alacsony ajtó fogadta őket, magas, kőbe vájt küszöbbel. Artán levette lábáról a szandálját, mire Sahrazád és Kálid is követte a példáját. Egy lélek sem sietett az üdvözlésükre. Ami semmi jót nem ígért Sahrazád szerint. A padlót mindenhol vastag, simára csiszolt és lakkozott papír borította. Furcsán melegnek érezték a talpuk alatt: mintha tűz lobogna a felszín alatt. Finom mentaillat terjengett a levegőben. Sahrazád legalábbis mentának gondolta. Menta és citrus keveréke. Vagy talán inkább áloéfa volt? Artán magabiztos léptekkel haladt előre a keskeny folyosókon, hosszú évek során szerzett, fürge könnyedséggel. Viaszos pergamenbe tekert, karcsú lámpások világították meg előttük az utat. Felmentek egy lépcsőn, majd újabb folyosókon haladtak tovább. Amint befordultak egy árnyakkal teli járatba… Hirtelen egy teremtmény ugrott elő a sötétségből, és Artánra sziszegett. Fehér, gyíkszerű lény volt, körülbelül akkora, mint egy mocsári macska. Éles karmokkal, hátán fekete pöttyökkel. Gerincén felágaskodott tüskés taréja, farkával figyelmeztetőn csapkodott. Sziszegés közben kifröccsent a nyála, és a lehulló cseppek lyukakat égettek a lakkozott papírpadló felszínébe. Ezüstös füstcsík tekergett felfelé a nyomukban.

– Hátrább az agarakkal, kis nyavalyás! – Artán fenyegető mozdulattal a teremtmény felé fordította kinyújtott tenyerét. Sahrazád egy szikra sercegő hangját vélte hallani. A gyík folytatta a köpködést Artán felé, gerince még magasabbra ívelt, sárga ragyogott. Egyszeme asszony halk nevetése hallatszott a folyosó túlsó végéből. – Tolu fia végre visszatért? Nem volt kellemes hang, ugyanakkor kellemetlennek sem mondhatta volna s enki. Sahrazád közelebb lépett Kálidhoz. A kalifa ujjai kardjának markolatára fonódtak. Artán megvetőn felhorkant. – Mentsd fel szánalmas őrszempótlékodat a szolgálat alól, és akkor hajlandó leszek elmondani. Sahrazád számára ismeretlen, durva szó hasított a félhomályba. A gyík rögtön visszavonult. Ám még egyszer utoljára rásziszegett Artánra, és a rend kedvéért a fiatalember meztelen lába mellé köpött a földre. – Biztonságban közelebb léphetek, Iszuke néni? – érdeklődött Artán, és a hangjából ítélve igencsak szórakoztatónak találta a helyzetet. Ismét felharsant az asszony halk nevetése. – Ennél nagyobb biztonságban sohasem leszel, Tolu fia – válaszolta. Sahrazád és Kálid óvatos pillantást váltottak, azután követték Artánt egy tágas helyiségbe, amelynek mennyezetén tíkfa gerendák futottak végig. A padlót fonott futószőnyegek borították. A terem közepén egy karcsú asszony üldögélt egy alacsony asztal közelében; Sahrazádot madárra emlékeztette. Nem dalospacsirtára vagy fellegek között cikázó szárnyasra, hanem ragadozó madárra.

Nyílegyenes háttal ült, szeme szürke kovakőre hasonlított. Hosszú haja a vállára borult, akár egy polírozott ó nköpeny. Egyik füle mögött vékony hajfonat lógott, színes üveggyönggyel ékesítve. Tunikáját szőrme szegélyezte, és egy bőrzsineg fogta össze a mellkasán. Nem üdvözölte őket mosollyal, amint beléptek. Csupán érdeklődve felkapta a fejét. Kökény alakú szeme éber és rezzenéstelen tekintettel nézett rájuk. – Barátokat is hoztál magaddal. – Az asszony pillantása először Kálidra siklott. Amikor a kalifának egy arcizma sem rezdült, Iszuke inkább Sahrazád felé fordult, és elidőzött rajta a pillantása. – A barátaimnak tekintem őket – vigyorgott Artán. – De könnyen lehetséges, hogy egyáltalán nem kölcsönös az érzés. – A lány egyetért – erősítette meg Iszuke. – A legény azonban nem. – A levegőbe szimatolt, mintha az illatokból ki tudná fürkészni a gondolataikat. – Még n em. – Jómagam is így gondoltam – nevetett Artán. – Ugyanakkor… – Iszuke állával a másik irányba intett. – A legénynek nem lehetnek barátai. Nem engedi meg magának ezt a fényűzést. – Lassan pislogott. – Mert sötétség borul rá. Kálid megszorította Sahrazád kezét. A lány nagyot nyelt, tekintete találkozo tt Artánéval. – Ne légy úgy lenyűgözve, madárkám! – csúfolódott Artán. – Abban a pillanatban elmondhattam volna mindezt, amint találkoztam a királyoddal. Utál mosolyogni, és sohasem nevet. Nem túl nagy művészet megállapítani, hogy nem dúskál barátokban. – Miért hoztad őket ide hozzám? – kérdezte Iszuke. – Talán áldozati ajándék gyanánt? Sahrazád azon nyomban a tőrére tette a kezét, meneküléshez készülődve, míg Kálid habozás nélkül előrántotta a s amsírját.

Artán hangosan felsóhajtott. – Ne fáradj, fiam! – szólt Iszuke Kálidhoz, hangjában doromboló lágysággal. – Ha meg akartalak volna ölni, már holtan feküdnél. Az unokaöcsém társaságában érkeztetek. Már önmagában a tény érdekessé tesz titeket. Ám lebeg a lánya ereiben mágikus vér ez csörgedezik, neked pedig sötét felleg lelked körül. Mindenképpen meg akarom hallgatni a mondandótokat, mielőtt eldöntöm, mitévő is legyek veletek. Amikor Kálid továbbra sem eresztette le a kardját, Artán feléje fordulva a szemébe nézett. – Megígérem neked, hogy semmi bántódása nem esik Sahrazádnak, amíg itt vagyunk. – Ünnepélyes komolyság keményítette meg a vonásait. – Az apám sírjára esküszöm. Iszuke válla hirtelen megmerevedett. Artán ígérete láthatóan megbotránkoztatta. Vagy éppenséggel felcsigázta az érdeklődését. Sahrazád nem tudhatta biztosan, ám egyik lehetőség sem nyugtatta meg. Kálid azonban egyértelműen más véleményen volt. Egy ideig farkasszemet nézett Artánnal, majd – amikor Sahrazád már meg volt győződve, hogy teljességgel menthetetlenné vált a helyzet – lazított a tartásán. Összeszorított állkapcsán nem rángatóztak tovább az izmok. Kardot tartó karja lehanyatlott az oldala mellé. – Miért hoztad őket ide, Tolu fia? – Iszuke hangja még lágyabban csengett. Veszedelmesen. Szeme színe obszidiánra sötétült. – És miért teszel ilyen ígéreteket az érdekükben? – A legény meg van átkozva, Iszuke néni. A segítségedre van szükségük, hogy megszabaduljon tőle, és meggyógyuljon a lány apja. – Artán rövid szünetet tartott. – Nagy szívességnek tekinteném, ha meghallgatnád őket. – Szívességnek? – Igen.

– Ennyire fontosak számodra? – Iszuke újult érdeklődéssel pillantott Sahrazádra. – Már mondtam: ők a barátaim. – Artán pillanatnyi habozás után folytatta. – És talán tudnak valamit… a szüleim bűneiről. Habár Artán óvatosan fogalmazott, mégis megdöbbent a váratlan bejelentésen. Kálid isSahrazád az ifjú mágust fürkészte, tekin tete gyanakvón elsötétült. Iszuke arcán külön ös érzelem futott át, majd rögtön el is tűnt, mielőtt Sahrazád megfejthette volna a jelentését. – Jól van. Hajlandó vagyok meghallgatni a barátaid, hogy szívességet tegyek neked. – A varázslónő vonásai hirtelen megkeményedtek. – Cserébe elvárom, hogy ugyanilyen készséges légy a jövőben, amikor én fordulok hozzád kéréssel. Artán egy kurta meghajlással válaszolt a nagynénjének. Sahrazád azután letelepedett a fonott futószőnyegre Iszukével szemközt, Artán pedig a baljára térdelt. Sahrazád várakozásteljes pillantást vetett Kálidra, aki végül leült mellé, samsírját a keze ügyében tartva. A varázslónő figyelmesen hallgatott, miközben Sahrazád elmesélte Ava és Kálid szomorú történetét. Beszámolt elrendezett házasságukról és gyermekük tragikus elvesztéséről. Ava mélabús magányáról és végül a haláláról. Elmondta, miként csalta Kálidot otthonába a halott lány apja, hogy saját életével izessen az átkot előidéző, sö tét mágiáért cserébe. Amikor Sahrazád befejezte a történetet, Kálid felé fordult. A kalifa rekedt hangon ismertette az átok rettenetes feltételeit, és beszámolt róla, miként látott hozzá a teljesítésükhöz. Kijelentette azt is, hogy most már nem áll szándékában egy bosszúálló őrült kényének-kedvének alávetni magát. A varázslónő egész idő alatt ugyanúgy hallgatott, fejét madár módjára félrebillentve. Végül számító lassúsággal levette az íróasztalán torn yosuló papírköteget.

– Az átok a kiegyenlítetlen tartozás ellenértéke… fizetség egy üzletért, akármilyen igazságtalanul ütötték is nyélbe – magyarázta Iszuke. – Ebben az esetben emberélettel izettek a mágiáért cserébe. Ha meg akarjátok törni a varázslatot, ugyanilyen h oznotok. – Akkor súlyú hát…áldozatot meg kellkell halnom – mondta Kálid, mint aki beletörődött a végzetébe. Mintha számított volna rá. Sahrazád testének minden izma megfeszült. Torkát valósággal fojtogatta a tiltakozó sz avak kitörni készülő áradata. Iszuke szája lefelé görbült, bizonyára egy mosolynak szánt intorba. – Nem. Semmi ilyesmit nem mondtam. Ha ilyen egyszerű volna, életet az életért, már sok hajnallal korábban megtört volna a sötét varázslat. Az átkok ritkán ilyen egyszerűek. – Az asztalra állított egy nagyjából két tenyér magas, ovális tükröt. Azután mindkét kezét mellé fektette. A tükör mintegy a saját akaratából egyszer csak felemelkedett. Úgy fordult, hogy Sahrazád és Kálid alakját mutassa, majd lassan pörögni kezdett, mintha egy láthatatlan zsinórról lógna lefelé a mennyezetről. – Csak azt mondom – folytatta Iszuke –, hogy a mágia önmagát tükrözi, erőben és szándékban is. Mint minden tükörnek, így minden mágiának is van sötét oldala. Egy olyan oldal, amelyet csellel rá lehet venni, hogy azt mutassa, amit látni akar. – Iszuke egy pillanatig láthatóan remekül szórakozott a saját szavain. – A mágiában és az életben is gyakran a cselvetés a legjobb módja, hogy legyőzzük az ellenségeinket. A tükör egyre csak pörgött-forgott. Lassan. Lustán. Ezüstösen felvillant, amikor találkozott Sahrazád arcával, majd elkapta Kálid tükörképét. Azután elhaladt előttük a tükör sötét oldala, fény és árny újabb játékával pörögve körbe.

Sahrazád pislogott. Jobbra pillantva észrevette, amint Kálid a gondolataiba merül, homloka is mély ráncokba szalad. Mintha a tükör egy bonyolult talánnyá változott volna, és mindenképpen meg akarná fejteni. Iszuke hangja lassú, monoton mormolássá – Így hát, ha megfelelő ellensúlyt kívánsz halványult. találni az átkodra, be kell pillantanod a felszíne alá. Nem… nem értem. A pörgő tükör még egyszer magára vonta Sahrazád figyelmét. Felvillant, azután lassan ismét körbefordult. Fény és sötét. Sahrazád, majd Kálid. Újra és újra. Sahrazád egészen elszédült. A citrom és a menta illata betöltötte az orrát, majd elárasztotta a mellkasát. Szemhéja lecsukódott. Úgy borult rá a tompa fáradtság, akár egy második bőr… mintha mély álom kerülgetné. Vagy éppen az álmok közötti birodalomban sodródna, ahol az ember még tudatában van, mi történik körülötte, de már nem tudja befolyásolni az eseményeket. A súlytalanság pillanatában eg y hívatlan jelen lét bukkant fel a gondolataiban. Mintha egy kapucnis alak lépett volna be hálószobájának félhomályába, hogy a holmijában kutakodjon, akárcsak egy éjszakai tolvaj. Amikor hiába keresgélt, egyenesen a lány felé fordult. Sahrazádnak elakadt a lél egzete. Az alaknak nem volt arca, a helyén csupán egy üres, elefántcsontszínű oválist látott; leginkább egy csiszolt tojáshéjra emlékeztetett. Az arctalan betolakodó Sahrazád felé siklott, és egy homályos folyosóra vezette, bepillantva az útjukba eső, nyitott ajtókon, jobbra és balra is. A helyiségeket Sahrazád emlékei népesítették be. Számtalan civódása Sivával és Irzával. Ahogyan visszavágott Rahim

óindulatú morgolódására. Édesanyja meséi. A lopott ölelések Tarik karjában. Ahogyan az édesapja mellett olvasgatott. S egyedül sírdogált a szobájában. A betolakodó elidőzött néhány Káliddal töltött pillanatán. Amikor történeteket mesélt a lámpafénynél. szállt a éjszakákon kalifával a át szív rejtelmeiről, kenyeret tépkedve azVitába ujjai közt. S megcsókolta – sötét sikátorok és áttetsző fátylak rejtekében. A leskelő dő megállt egy pillanatra a bazárban váltott, első csókjuk emlékénél. Mintha ugyanarra a felismerésre jutott volna, mint ők maguk abban a pillanatban. A betolakodó hamarosan különös érdeklődést kezdett tanúsítani az apjához fűződő emlékei iránt. Szemek nélkül figyelte, ahogyan Dzsahandár átnyújt Sahrazádnak egy szál bimbózó rózsát a kertjéből, azon a délutánon, amikor leánya Rej palotájába érkezett. A kíváncsiskodó közelebb hajolt – mohó érdeklődéssel –, amikor Dzsahandár életre keltette a rózsát, kibontva a szirmait, majd a következő pillanatban halált hozott rá kezének egy óvatlan mozdulatával. A betolakodó az emlék után már céltudatosan kutatott a homályos folyosókon Dzsahandár al-Kajzurán után. Nemsokára rá is bukkant a minap lezajlott beszélgetésre, amikor Sahrazád a vihar éjszakájáról faggatta az édesapját, és hogy mi is történt valójában Rejben. Hogy mit művelt Dzsahandár a kezével. A hajával. Irza lovával. Magával a viharral. Dzsahandár lángoló tekintettel mutatta lányának a könyvet, amelyet egész idő alatt a mellére szorítva őrizgetett. Előhúzott egy fekete kulcsot a nyakából. S kinyitotta az ősrég i fedelet… A könyv lassú, ezüstös fényárba borította az arcát.

A fehér ragyogáson túl az arctalan betolakodó kinyújtotta éghideg kezét, majd megmarkolta Sahrazád csuklóját, fájdalmas szorítással. Sahrazád száján fojtott sikoly tört elő. –AzIszuke néni!üveg – mennydörgött Artán hangj a.a –súlytalan Elég leg yen! összetört csörömpölése eloszlatta ködöt Sahrazád elméjében, és egyszerre minden újra éles körvonalat öltött. Sahrazád szeme hirtelen kipattant. Kiszakadt a fehér füstös félhomály világából. Először is egy kéz lenyomatára lett figyelmes a csuklóján. Vörös volt, lüktető, nagyon is valóságos. Sahrazád döbbenten pislogott. Amikor felpillantott, szívét vasmarok szorította ös sze. Kálid és Artán egyaránt talpon volt. Kálid kardja a helyiség túlsó végébe röpült, furcsa szögben beágyazódott a szemközti falba, drágakövekkel díszített markolata még mindig remegett a becsapódástól. Iszuke baljóslatú tükre szilánkokban hevert körülöttük. Sahrazád rögtön tudta, hogy Kálid zúzta szét. Valahogyan sikerült kitörnie Iszuke mágikus hatalma alól, és összetörte a tükrét, hogy véget vessen a mesterkedésének. A varázslónő azonban messzire hajította Kálid kardját, ahol már nem érhette el. Artán pedig most Kálid és a nagynénje között állt. Tétlenül nézte, ahogyan a nagynénje beférkőzik a fejembe. Vajon rtán Temüdzsin kihez hűséges? Először azt gondolta, hogy Artán a nagynénje védelmében állt Kálid és Iszuke közé, nehogy a kalifa megtámadja, majd rádöbbent, hogy talán tévedett. Artán már korábban is inkább a vendégei pártját fogta, nem a nagynénjét támogatta. A hátát fordította Kálid felé, és csak egy bolond fordítana hátat az esküdt ellenségének. Artán pedig nem volt bolond. Abban a pillanatban

arca az eltökéltség és a bűntudat bonyolult keverékét tükrözte. Mintha Artán tudta volna, hogy óriási hibát követett el, és eltökélte magában, hog y jóvá teszi. Így hát nem azért lépett Kálid elé, hogy megfékezze – hanem megmentse.hogy egy ismeretlen ifjú oldalára áll a saját hogy Eldöntötte, családjával szemben. De hát miért? Sahrazád tekintete a vele szemközt ülő vará zslónőre siklott. Iszuke nyilvánvalóan meg akart fosztani a gondolataimtól. Vajon mi célból? A varázslónő továbbra is nyílegyenes háttal ült, kezét az asztalra fektetve. Szégyennek nyoma sem látszott az arcán. – Megígérted – szólalt meg Artán keserű szemrehányással. – Megígérted, hogy csupán a könyv után fogsz kutakodni. Megígér… – Nem tettem semmiféle ígéretet. – Iszuke válasza csaknem derűsen csengett, még ha némi csípős él érződött is rajta. – Veled ellentétben. A lánynak egyébként sem esett semmi baja. – Hazudsz – válaszolta Kálid ádáz suttogással. – Felsikoltott a fájdalomtól. – Nincs semmi bajom. Csak… megdöbbentem – szólt közbe Sahrazád. – De követelem, hogy… – A követeléseid vajmi keveset érnek a szememben – vágott Iszuke a szavába. – De a könyv, amely apád birtokában van… semmi szín alatt nem tarthatja meg. Sahrazád arcáról értetlenség sugárzott. – Nem értem. Apám talán ezért… – Apád sebei idővel begyógyulnak. De pusztító erőt szabadított

a világotokra. – A varázslónő megjelenésében továbbra sem történt változás, csupán a szeme színe váltott kovaszínről obszidiánra, majd ismét vissza. – Ha elpusztítod ezt a könyvet,

felszabadítom az átok alól az ifjú királyt, akit olyannyira szeretsz. Kieg yenlítem helyette az adósságát. Habár Sahrazád vágyott rá, hogy feltehesse a fejében kavargó kérdéseket, mégis csak a legfontosabbat választotta. –Sahrazád Miért? tudni akarta a varázslónő okait, mert nem bízott a szándékaiban. Iszuke töprengve fürkészte a lányt. – Az a könyv csakis tragédiát hoz a birtokosára. Büszke lehetnél, amiért megsemmisítheted. – Már megbocsáss, de ez nem válasz – vágott vissza Sahrazád ugyanolyan metsző éllel. – Mi köze van ennek a könyvnek hozzád? – Az okaim nem számítanak, amennyiben neked sikerül elérned a céljaidat. Ám annyit elárulhatok, hogy a könyv Artán szüleivel kapcsolatos. Amikor elpusztítod, felszabadítod őket az adósságaik alól. – Miféle… adósságokról van szó? – kérdezte Kálid, és Artánra pillantott. – Mostanáig az a könyv elmondhatatlan szenvedést és rombolást okozott. Halált, mégpedig a lehető legborzalmasabb fajtából – válaszolta Iszuke villámló tekintettel. – Amikor sok éve ajándékba kapta egy bolond király, úgy gondoltuk, örökre elveszett, és örültünk is ennek. Most pedig szeretném, ha eltűnne a föld szín éről, egyszer és mindenkorra. Sahrazád mélységes gyanakvással szemlélte az előtte ülő, madárszerű asszonyt. – Ha úgyis tudod, hol találod a könyvet, miért nem semmisíted meg te magad? Iszuke kis híj án elmosolyodott. – Amint a gondolataid kifürkészéséből megtudtam, nem is vagy olyan ostoba, mint először véltem.

– Tényleg nem – nevetett Artán, bár korántsem csengett derűsen a hangja. – Egyáltalán nem ostoba. – Én nem pusztíthatom el a könyvet – vallotta be Iszuke. – Ahogyan a családom egyik tagja sem. A könyv az ereinkben csordogáló született. Csakis az önként ontott vér semmisíthetimágiából meg. De nem lehet a mi vérünk. – Akkor hát az én vérem szükséges hozzá – bólintott Sahrazád komor felismeréssel. – Sőt önként kell kiontanom. – Nem! – vágott közbe Kálid. Arcvonásai még élesebben kirajzolódtak. – Nem engedem… Sahrazád elszántan Kálid felé fordult, és készen állt, hogy szembeszálljo n vele. – Ha létezik rá mód, hogy megtörjük az átkot, akkor megteszem. És nem állíthatsz meg. – Sazi… – Ez nem a te döntésed, Kálid. Hanem az enyém, és csakis az enyém. – Igen, szabadon dönthetsz, hogy a belátásod szerint cselekedj. – A kalifa ökölbe szorította a kezét. – Ahogyan én is. Nincs okod, hogy egyedül vágj bele… – A döntés igenis a te kezedben van, fiam. – Iszuke ajka ismét lefelé görbült, miközben felvillant arcán furcsa mosolya. – Ugyanis végül neked kell elpusztítanod a könyvet, hiszen az átok is benned lakozik. A lány ellopja az apjától, mégpedig a kulccsal együtt, amely nyitja. Aztán mindkettőt átadja neked, hogy megsemmisíthesd a könyvet, és véget vethess az átoknak. Sahrazád az ajkába harapott. – És… mégis hogyan lásson hozzá? – Az átokért vérrel fizettek – válaszolta Iszuke. – Így hát vérrel is kell kiegyenlíteni az adósságot. Most és a könyv elpusztításakor egyaránt. De ne aggódj! A véráldozatnak csak a elentősége fontos, nem a mennyisége. Először is szükségem van

egy eszközre, hogy kivitelezhessük… – Tekintete a Sahrazád övébe tűzött tőrt mustrálta. – Add át a tőrödet, leány! Sahrazád némi vonakodással átnyújtotta tőrét a varázslónőnek. Iszuke kihúzta hüvelyéből a pengét, és mormolni kezdett az tovább orra alatt. A fém fehéren amely felizzott. Miközben varázslónő suttogott egy nyelven, kissé ismerősena csengett Sahrazád fülében, parányi jelek jelentek meg a pengén. Amint a szimbólumok kísérteties ragyogása megszilárdult, Iszuke pillantása Kálidra siklott. – Nyújtsd felém a kezed! – utasította a kalifát. Sahrazád keményen összeszorította a száját, miközben Kálid lassan kinyújtotta a tenyerét. Meg sem rezzent, amikor Iszuke az izzó pengével egy újabb vágást ejtett a tenyerén a már meglévő forradás fölött. A skarlátszínű cseppek a fegyver felszínéhez értek, mire a fehéren izzó fém tűzvörössé vált. A tőr szinte lüktetett, pengéjén a szimbólumok egy hullócsillag fényével ragyogtak. Hirtelen minden elsö tétült körülöttük. Iszuke kifejezéstelen arccal letörölte a vért, majd visszadugta a tőrt drágakövekkel díszített hüvelyébe. Sahrazád felé nyújtotta a fegyvert, de továbbra sem engedte el. Amikor Sahrazád keze a fémtokhoz ért, hidegnek érezte, akár a halál leheletét. – Nyisd ki a könyvet a kulccsal, de csakis abban a pillanatban, amikor felkészültél az elpusztítására – mondta a varázslónő Kálidnak titkos suttogással. – Ismételd meg az imént látott rítust; ezzel a tőrrel ejts egy sebet a bőrödön, és csöpögtesd a véredet a pengére! Döfd a pengét a könyv lapjaiba, majd égesd el! – Rövid szünetet tartott, mint aki egy pillanatra eltöpreng. – A könyv harcolni fog ellened. Sikoltozni. Tegyél meg mindent, hogy lángra lobbanthasd! Mert a tűz elemészti az átkodat is, amint a

könyv hamvai szétszóródnak a szélben . Erre megesküszöm neked a saját nevemre és az előttem járó őseim nevére. Iszuke karomszerű ujjai Sahrazád csuklója köré fonódtak, ahol még ott virítottak a korábbi szorítás nyomai. Akkor és csakis akkor árult el bármiféle érzelmet az arca. Ajkameg gúnyos vigyorban hátrahúzódott. Két függőleges ránc jelent az orrnyerge fölött. – Tedd meg, amit tenned kell, leány! Pusztítsd el a könyvet, és szabadíts fel minket egy rettenetes teher alól! Ám ha kudarcot vallsz, súlya már nem csupán az én családomat fogja megnyomorítani… – A varázslónő szeme obszidiántóvá olvadt össze. – Hanem a tiédet is.

SZEMFÉNYVESZTÉS ÉS CSELSZÖVÉS SAHRAZÁD NEM TUDTA, MITÉVŐ LEGYEN. Már három napja próbálkozott. Három napja színlelt érdeklődést az apja könyve iránt. Ült mellette a parányi sátorban, és hallgatta, ahogyan Dzsahandár a kötet varázserejének eredetét magyarázza. Mosolygott, amikor édesapja megpróbálta elmondani, hogyan látott hozzá lelkiismeretesen lefordítani. Lelkiismeretesen emlékezetébe vésni a tartalmát. Mindezt azzal az ürüggyel, hogy a lányát megmentse. Megmentse? Igencsak kétséges. Különösen miután kiderült Sahrazád számára, miért becsüli Dzsahandár oly nagyra az ősrégi írást. Miért óvta annyira, még a delírium ködén keresztül is. Rájött, hogy a könyv gonosz varázslata mélyen áthatotta a benne rejlő lehetőségeket. Képes egy egész királyságot megsemmisíteni. Sahrazád sohasem hitte volna, hogy a hatalom gondolata valaha is ennyire megrészegítheti az édesapját. A bizonyíték azonban ott állt előtte, minden áldott nap. Dzsahandár tekintete lázasan csillogott, sebhelyes tenyere végigsimította csupasz fejbőrét, mintha az után kutatna az emlékeiben, vajon mi is történt. Vajon mit okozott a cselekedeteivel. Bár váltig állította, hogy nem állt szándékában ilyen pusztítást és halált okozni Rej szívében – csupán a lányát szerette volna megmenteni –, Sahrazád mégsem tudta elhessegetni nyomasztó kétségeit. Apja ugyanis nem nézett a szemébe, amikor ezeket a szavakat mondta.

Így hát Sahrazádnak minden önuralmára szüksége volt, hogy elrejtse a rémületét, amikor Dzsahandár bejelentette: Reza binLatíf az ő segítségét kérte a j övőbeli törekvéseihez. Jövőbeli törekvések? Mifélék? Beleborzongott a gondolatba. Tarik seregeinek már sikerült két közeli erődítményt elfoglalni Koraszán és Pártia határán. Sahrazád múlt éjszaka figyelmeztette Kálidot, és bár a kalifa néhány héttel ezelőtt Rejbe szólította a zászlósurait, a városban uralkodó zűrzavar igencsak megnehezítette, hogy haderőt szervezhessenek a határ visszaszerzésére. Rej állandó zsoldos seregében továbbra is fejetlenség uralkodott. Kálidnak időre lesz szüksége, hogy ellentámadást tudjon indítani. Nem sok idejük maradt. Sahrazád igyekezett ravaszul rábírni az apját, hogy adja át neki a könyvet. Ám Dzsahandár nem volt hajlandó szem elől veszíteni féltve őrzött kincsét. Alvás közben a mellkasához szorította, kulcsa pedig a nyakába n lógott egy vékony láncon . Mégis hogyan tudná megszerezni a könyvet, és átadni Kálidnak, ha apja egy pillanatra sem válik meg tőle? Egyszerűen meg kellene mondanom az igazat Babának. Meg kellene kérnem, hogy adja át a könyvet. Sahrazád többször is fontolóra vette a lehetőséget. Különösen az első napon. Szíve mélyén szerette volna hinni, hogy édesapja hajlandó lenne bármit megtenni a lánya boldogságáért, amelyet az élet tőle olyan gyakran megtagadott. Amikor azonban Dzsahandár szemébe nézett, miközben áhítatosan áradozott a könyvről – s arról a hatalomról, amellyel a könyv varázsereje ruházta fel –, már sejtette, hogy nem válna meg könnyedén tőle. Még akkor sem, ha a makacssága Sahrazád boldogságába kerül.

Ez a felismerés jobban fájt, mint ahogyan be merte vallani magának. Apja mindig jó ember volt. Jószívű, bölcs férfi. Sok mindenre büszke lehetett. Szerető lányaira . Egész életére. Ám Sahrazád apja elméje önmaga áldozatává lett. Kezdte elhinni tudta, a saját hogy hazugságait. Ezen a bizonyos délutánon tehát Sahrazád aggodalmak közepette indult kenyere t készíteni a vacsorához. – Sazi? – szólalt meg mellette Irza. – Hmm? Húga felsóhajtott. – Mit csinálsz? – Tésztát a barbari kenyérhez. – Azt látom. De… szangak lisztet használsz. Sahrazád lepillantva rájött, mit művelt, és majdnem hozzávágta a ragacsos masszát a sátor vászondarabokból összevarrott falához. Ám tudta jól, hogy ez nem nyugtatná meg, és a végén csak több dolga lenne. Így hát inkább egyetlen csapással a padlóra lökte az elrontott tésztakupacot. Ezt a balesetet legalább egy pillanat alatt fel leh et takarítani. Gyerekes mozdulat volt, de a tészta jó nagyot csattant a padlón. Irza rosszallón csettintett a nyelvével. – Mindketten pihenhetnénk egy kicsit. Azzal Irza két csészéért és egy pár szál mentáért nyúlt, majd Sahrazádnak adta őket. Azután egy asztal mögé lépett, ahol gyökérzöldségek sorakoztak. Lehajolt egy száradó fűszernövényekkel megrakott állvány alá, majd egy őrölt mandulából és kandírozott barackból készült, cukorral borított süteményekkel teli kis tállal tűnt fel újra. A két lány letelepedett a padlóra az elrontott tésztakupac mellé. Sahrazád beleaprította a mentát a csészékbe, majd teát töltött rá. Végül felkapott egy kis darab mandulás süteményt.

– Mi bánt? – kérdezte Irza, és kettétört egy omlós süteményt. – Semmi. – Sahrazád válasza szokatlanul komoran csengett. – Jól van. Tehát semmi nem bánt. – Irza lenyalogatta ujjairól a cukorszemcséket. – Eljön a nap, amikor már nem fogok kérdéseket feltenni, és azlettél bizony a te hibád lesz. – Felettébb harapós mostanában. Talán nem kellene olyan sok időt töltened Rahim al-Din Valad társaságában. – Sahrazád kis h íján elvigyorodott. – Te pedig hazudós lettél. – Irza szúrós pillantást vetett a nővérére. – Sok mindent ígértél nekem. És ezeket az ígéreteket még be is kell tartanod. Sahrazád mélyet sóhajtott. Irza minden szava igaz volt. Rég nem avatta bizalmába a húgát. Ám sohasem a rosszindulat vezette. Nem érezte bölcsnek belerángatni Irzát a gondjaiba, amikor ő maga is nyakig ült a pácban. Nem is olyan régen azonban az efféle büszkeség kis híján Sahrazád bukását okozta. Dacos vaksága, amely megakadályozta, hogy a hazug meséken keresztül meglássa az igazságot, majdnem Kálid szerelmébe került. Ha most a bizalmába avatja a húgát, talán Irza megadhatja a segítséget, amelyre szüksége van. Lehetséges, hogy két ember többre jut, ahol egy kudarcot vallott – ahogyan édesanyjuk gyakran mondogatta. Ám az is előfordulhat, hogy Sahrazád örökre megbánja a napot, amikor kockára tette a testvére életét saját önző érdekeiért. Sahrazád lassan kortyolt egyet a teából, megpróbálta a cukor és a menta elegyével együtt a kétségei t is lenyelni. Nem folytathatom így tovább. Valaminek változnia kell! Talán ez a valami éppen én vagyok. – El kell vennem Babától a könyvét… – Sahrazád egy pillanatra sem vette le tekintetét a húgáról, amint belekezdett a mondandójába.

Irza meglepetten összevonta a szemöldökét. – És nem szabad megtudnia, hogy én vettem el – fejezte be a gondolatot Sahrazád. – Legalábbis nem rögtön. Van valami ötleted? Irza gondolkodás kö zben süteményttekercsen, rágcsált. amit – Szerepel egy altató italmandulás is az orvosságos Rahimtól kaptam. Szerinted beválhat? Sahrazád összeszorított szájj al mérlegelte a lehetőség et. Kockázatos. De az elmúlt három nap során képtelen voltam jobb ötlettel előállni. – Talán igen. – De figyelmeztetlek – tette hozzá Irza. – Szerintem időbe telik, amíg Baba elalszik. Nem tudom, mennyire hatékony az altató, még sosem próbáltam. – Kortyolt a teából. – Miért van szükséged arra a könyvre, Sazi? És miért nem tudod egyszerűen elkérni tőle? Sahrazád a hamis nyugalom álarcát öltötte fel. Meggondolatlanság lenne beszámolni Irzának mindenről, amit megtudott a titokzatos kötetről. Meggondolatlanság lenne apja szomorú tetteinek fájdalmas részleteivel terhelnie. – Nem fontos az ok… – Nem. – Irza ajka elvékonyodott. – Ha azt szeretnéd, hogy segítsek, el kell mondanod az okát. Mondd m eg az igazat! – Az igazság nem… – Szép? Könnyű? Nem az, aminek látszik? – gúnyolódott Irza, szinte ridegen. – Szerinted hány éves vagyok, Sazi? Pólyásbaba? Vagy egy fiatal nő, aki képes altatót keverni? Nem lehetek mindkettő. Sahrazád csak pislogott, meghökkentette húga szavainak egyszerű igazsága. Irzának igaza van. Sahrazád már nem választhatja meg szabadon, kit lát benne. Nem is tudja tovább védelmezni. Bármennyire is szeretmé.

Ha Irza elég idős, hogy segítsen neki – elég idős, hogy hosszú órákat töltsön el Rahim al-Din Valaddal –, akkor elég idős ahhoz is, hogy megtudja, miért van Sahrazádnak szüksége apjuk könyvére. van.gyerek. Nem számít, mennyire már– Igazad nem vagy Itt az ideje, hogyszeretném elmondjamtagadni, neked de az igazat. – Sahrazád vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett a történetbe. Ezúttal egyetlen részletet sem hagyott ki. Olyan halk hangon, hogy hallani is alig lehetett, Sahrazád elmesélte húgának az átok teljes históriáját. Beszámolt a sok rémségről, amit a király, akit szívből szeretett, kénytelen volt megtenni a népe érdekében. Mindent elmondott, amit most tenniük kell azért, hogy véget vessenek egy bánatos őrült által megteremtett rémuralomnak. Irza tágra nyílt szemekkel hallgatta. Amikor ahhoz a részhez ért, milyen ijesztő feladat áll előttük, Irza még közelebb hajolt, és hunyorogva összpontosított minden szavára. – El kell vennem Babától a könyvet, amíg alszik, aztán elhozom Kálidot Rejből, hogy elpusztítsa, véget vetve az átoknak és egyúttal ennek a szükségtelen háborúnak is – fejezte be Sahrazád, majd válla fáradtan lehorgadt, terhétől megkönnyebbülve. Irza kis ideig hallgatott. – Óriási a kockázat. Különösen, amikor annyi barátságtalan szempár figyel – jegyezte meg végül. – Egyszerűbb lenne, ha valaki segítene. Miért nem hagyod, hogy én vegyem el a könyvet Babától, amíg te Rejbe utazol? – Szó sem lehet róla! – rázta meg Sahrazád a fejét. – Túl veszélyes. – Nem – erősködött Irza. – Nem az. Észszerűbb, ha én csinálom. Baba engem nem fog gyanúsítani, hogy bármiféle

érdekem fűződik a könyvhöz. Beleteszem az altatót Baba esti teájába. Megvárom, amíg elalszik, aztán találkozom veled a sivatagban. – Nem bírnám elviselni, ha bármi bajod esne. – Milyen bajom eshetne?csak – ráncolta homlokát Irza. – Nem mintha csatába indulnék, elhozoka egy könyvet – érvelt szerényen. – Találkozzunk a forrásnál, a táborhelytől keletre. Csak egy rövid lovaglásra van innen. Elhozom mindkettőt, a könyvet és a kulcsot is. Így leveszem ezt a gondot a válladról, és még időt is spórolok. Rög tön elindulhatsz Rejbe, amint odaad tam Babának a teát… és elvettem a könyvet. – Beszéd közben hangja egyre élénkebben, szavai magabiztosabban csengtek. Sahrazád a szájába harapott. Még mindig nem volt hajlandó beadni a derekát, de kezdett megbarátkozni az ötlettel. Tényleg van benne logika. És jó lenne együtt csinálni valamit, a változatosság kedvéért. – Ne aggódj, Sazi! – vigyorgott Irza kedvesen. – Csak megvárom, amíg Baba elalszik, aztán csak elviszek neked egy könyvet. Nincs benne semmi veszély. Minden józan ész ellenére Sahrazád visszamosolygott. Talán a testvérének igaza van. Kezükbe veszik végre a sorsukat. Nem engedik, hogy a végzet szabja meg a jövőjüket. Sahrazád talán azért küszködött annyit mostanában, mert egy dühöngő áramlat ellen harcolt. Lehetséges, hog y csak el kellene úszn ia mellette. – Rendben – egyezett bele Sahrazád. – Csináljuk! – Együtt – mosolygott Irza szélesebben. Sahrazád bólintott. – Együtt. Tarik nem tudta, mi kerítette hatalmába, amikor este Irza alKajzurán nyomába eredt.

Nem szerepelt a teendői k özött, ho gy titokban kövesse Irzát. A következő támadást kellett volna terveznie. Vagy legalábbis egy stratégia első lépéseit kellett volna kidolgoznia a nagybátyjával, noha egyre növekvő nyugtalanság töltötte el Reza bin-Latí szándékai Ehelyettmiatt. lóháton vánszorgott keresztül a sivatagon Rahimmal… Igyekeztek csendben maradni. Valójában szerencsések voltak, amiért Irza vajmi keveset ért a lopakodáshoz. Sőt felettébb figyelmetlen. Minden valamirevaló katona észrevette volna, hog y a távolban követik. S már régen felhagyott volna ezzel az ostoba ki ruccanással. Tarik egy ideje aggódott Sahrazád miatt. Az elmúlt napokban próbálta figyelemmel kísérni a lépéseit. Ma este látta, ahogyan a lány kioson a sivatagba, kezében egy tekerccsel. Ám mielőtt el tudott volna szabadulni a katonáitól, hogy követhesse, Sahrazád nyom nélkül eltűnt. Tarik kénytelen volt a második legjobb lépéshez folyamodni. Követte Irzát. Ha valaki tudja, hogy Sahrazád miben mesterkedik, az minden biz onnyal a húga. Tarik hajlandó volt cselhez folyamodni, ha ezzel magyarázatot kap Sahrazád viselkedésére. Hajlandó volt kiosonni a sivatagba egy kapucnis alak után a holdfényes ég alatt. Na és Rahim? Teljesen világossá vált, hogy Rahim mindenhová hajlandó követni Irza al-Kajzuránt. Irzánál csupán egy sötét vászonhuzatba tekert csomag volt, amelyet a mellkasához szorított. Nem öltözött utazáshoz. A vállára borított, vékony samina kendő nem sok mindentől óvhatta meg.

Tarik ezt furcsálta is, hiszen Irza al-Kajzurán általában megfontolt teremtés volt. Általában nem adott okot aggodalomra. Nem, soha. Nem olyan ember volt. Inkább kiszámítható. Kedves. Barátságos. Egyáltalán nem olyan, készenlétben mint Sahrazád.tartotta görbe íját. Ha Tarik mindenesetre esetleg valami leselkedik az úton. Fél óra lovaglás után megközelítették a forrást és az elhagyatott települést, ahol Tarik pár hónappal ezelőtt először találkozott Omár asz-Szadíkkal. Röviden felidézte az emléket, ahogyan az idős sejk hátrahőkölt Zoraja éles karmaitól. Most az egyszer Tarik örült, amiért nem hozta magával a sólymot, hiszen mostanra már kétségtelenül elárulta volna a jelenlétüket. Rahim és Tarik leszállt a lóról, azután elrejtőztek az egyik omladozó kőépület mögött. Meghúzódtak az árnyékban, amíg Irza kikötötte lovát a forrás közelében lévő oszlo phoz. Tariknak be kellett ismernie, hogy igen kíváncsi. Vajon kivel találkozik a kis Tücsök? Tarik Sahrazádnak nyomát sem látta a közelben. Rahim mélyet sóhajtott. Tarik még karnyújtásnyi távolságból is úgy érezte barátja növekvő nyugtalanságát, mintha a sajátja volna. – Miért aggódsz annyira? – suttogta. Rahim a szeme sarkából követte Irza al-Kajzurán karcsú alakját a távolban. Tarik elfojtotta csúfondáros vigyorát . – Nem fenyegeti semmilyen veszély. Nyilván olyasvalakivel találkozik, akit jól ismer. Talán azért aggódsz, hogy egy másik férfi lehet? – Miért érdekelne, ha egy másik férfival találkozik? – vágott vissza Rahim. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy nincs veszélyben.

– Természetesen nem érdekelne, ha egy másik férfi volna – forgatta Tarik a szemét. – Ezért követed az éjszaka kellős közepén, mint egy felszarvazott férj. Bosszús méltatlankodás szakadt fel Rahim torkából. –Tarik Mindketten tudjuk,téve miértfélbeszakította vagyunk itt, ésa semmi köze… kezét a vállára barátját. Két alak közeledett Irza felé. Egyikük könnyen felismerhető volt. Tarik bárhol megismerte volna az alakját. Élete nagy részét azzal töltötte, hogy eszébe vésse a vonalait. Kicsi volt, és karcsú. Rendetlen hajfonatát nemrég zilálta szét az erős szél . A másik magas volt. Csuklyában. Egy férfi. Kevésbé felismerhető. Tarik mégis tudta, hogy kicsoda, mielőtt az alak lehajtotta volna rida köpenyének kámzsáját – még mielőtt keze Sahrazád hátához ért volna. A feltörő gyűlölet Tarik ujjába szállt. Görcsbe rántotta a gyomrát. Saját szavai visszhangoztak a fülében. „Értsd meg jól! Amikor legközelebb találkozom Kálid ibn ar-Rasíddal, egyikünk meghal.” Tarik nem mérlegelt. Nem vett semmit fontolóra. A szerelem nem vakította el az igazságra. Dühe fellángolt, félrelökte Rahim hiábavaló próbálkozását, hogy megfékezze… Egy nyílvesszőért nyúlt. *** Sahrazád nem szívelte ezt a helyet. Amikor Káliddal először lebegtek a forrást körülvevő település fölé, rossz előérzet kerítette hatalmába. Amint áthaladtak rajta, az körülöttük. érzés csak egyre erősödött. Mindenmost épület elhagyatott volt A nádfedeles tetők beszakadtak, mély krátereket hagyva maguk után, még

baljóslatúbb hangulatot kölcsönözve a helynek… mintegy figyelmeztetve minden arra tévedő vándort, hogy az idő nem nézi jó szemmel, ha hosszasan marad. Még ennél is nyugtalanítóbb volt, hogy húga korábbi magabiztossága ellenére Sahrazád látta Irzát. A lány apró körben sétált a forrás körül,idegesnek és egy vászonba bugyolált csomagot szorított a mellkasához. Sahrazád figyelte, amint Irza egyre kisebb kö röket ír lábával a homokba… Tudta jól, hogy ugyanazt a fenyegetést érzi a levegőben maga körül. Csupán egyetlen dolog nyugtatta meg: egy hátára simuló kéz, amelytől Sahrazád úgy érezte, hogy hamarosan minden rendbejön. A kalifa melegséget nyújtó, szilárd jelenl éte az oldalán. Kálid mindent lát. Mindig észreveszi még a legapróbb részleteket is. Nem hagyja, hogy bármi baj történjék Irzával. Sahrazád kihúzta magát. Kálid hamarosan elpusztítja az apja könyvét. S akkor elkezdhetik helyrehozni a sok rosszat maguk körül. Soha többé n em lesz oka aggodalomra. Amint a forrás felé sétáltak, hirtelen szellő süvített át a patkó alakban sorakozó épületeken, hang és levegő valóságos viharát kavarva a kőüregben. Egy ismerős hang visszhangzott a nyomában. Sahrazád megtorpant. Csak nem egy… ló hangja volt? Egy pillanatig paták dobbanását vélte hallani a távolban. Kálid is megállt mellette. Azután elhaladt a lány mellett, mintha megpróbálná megfejteni a rejtélyt. Irza lova a közelben állt egy oszlophoz kötve. Senki más nem tudta, hol vannak. A szél alábbhag yott. Az örvénylő homok is elcsitult.

Mégsem volt minden rendben. Ez nyilvánvaló volt. Sahrazád érezte a levegőben. Árnyékok jól kivehető mozgását vette észre tőlük jobbra, egy épülethez köz el. tudta. Tudta a bénító biz onyosságg al, mint akiRögtön egy szakadék szélén ugyanazzal lóg. Évekig gyakorolta az íjászat művészetét. Most jött el a tökéletes pillanat. A szél éppen elcsendesedett. Lefelé, balra. Szinte érezte a tollas nyílvesszőt az ujjai között. A megfeszülő húr pendülését. Az éles csattanást, ahogyan a nyílvesszőt kilövik. Sahrazád gondolkodás nélkül félrelökte Kálidot.

MEGSEBZETT SZÍV NYÍLVESSZŐ A SÖTÉTSÉGBEN . HALÁLOS RÖPPÁLYÁN SÜVÍTETT EL

IRZA MELLETT A

Hirtelen lelassult körülötte a világ. Látta, amint nővére Koraszán kalifája felé ugrik, és megpróbálja ellökn i a nyíl útjából. Ugyanabban a pillanatban a kalifa is megragadta Sahrazádot, hogy a saját testével óvja. Két makacs szerelmes, akik egyazon veszélytől védelmezik egymást. Ugyanazt a vesztes csatát vívják. A kalifa éppen abban a pillanatban ragadta meg Sazit, amikor a lány félrelökte. S akkor minden elveszett. A nyílvessző Sahrazád hátába fúródott. Azután éppen olyan hirtelen, ahogyan lelassult, egyszer csak felbolydult a világ. Irza figyelte, amint a kalifa a mellkasához szorítja Sahrazádot. A férfi arca sápadt volt ugyan, de a tekintetében vihar tombolt. A tüzes napot o stromló, tajtékzó viharfellegek. Egy elkésett, meglepett kiáltás h agyta el nővére száját. Irza felsikoltott a Sahrazád hátából kiálló nyílvessző láttán. Hangja élesen belehasított az éjszakába. – Sazi! – Irza a nővéréhez szaladt. Sahrazád ujjai a kalifa fekete rida köpenyének redőibe markoltak. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak nézték egymást. Bármit is üzentek így némán egymásnak, Irza nem értette. A földre rogytak, miközben mégamindig Sahrazádot. Irza letérdelta kalifa melléjük porba,magához szíve a szorította torkában dobogott.

– Tennünk… tennünk kell valamit! – kiáltotta. – El kell… Egyszer csak mozgás zajára lettek figyelmesek a hátuk mögött, mire a kalifa azonnal felpattant. Sahrazádot Irza karjába adta és szinte ugyanazzal a mozdulattal fel is egyenesedett. Irza magához ölelte Sahrazádot, kétségbeesetten vizsgálta a nővére vállán vérző sebet, és csak törte a fejét, vajon mit kellene, mit tudna tenni… Egy hüvelyéből kirántott kard csörgése zökkentette ki a gondolatai viharából. Amióta a nyílvessző elsüvített mellette, most először pillantott fel Koraszán kalifájára. Rej őrültje. A gyilkos kölyökkirály. Nővére hitvese. Magas termetű volt. Nem annyira magas, mint Rahim, de magasabb, mint Irza várta. Máskor talán valaki vonzónak találta volna. De nem most. Éles vonásai eltorzultak. Kegyetlenséget sugalltak. Az egyetlen érzelem, amelyet Irza fel tudott fedezni rajta, a düh volt. A halál ígérete lengte körül. Rémisztő volt. Igazi szö rnyeteg. Amint a kalifa fölébe tornyosult – kardja gyilkolásra készen –, Irza legszívesebben reszketve megbújt volna egy sarokban, akárcsak egy haszontalan egér, amilyennek legrosszabb rémálmaiban látta magát. Hogyan szeretheti Sahrazád ezt a férfit? Mielőtt Irza levegőért kaphatott volna, hogy összeszedje a gondolatait, a kalifa két keze közé fogta kardja markolatát, csavart rajta egyet, és a kard kettévált. Így most mindkét kezében egy-egy ugyanolyan kardot tartott. Két kardot, hogy kétszeres pusztítást hajthasson végre. Szemét egyetlen pillanatra sem vette le a célpontról, miközben Sahrazád és Irza elé került, eltakarva őket. Közeledő lépések surrantak a h omokon.

– Sazi! – Jóságos ég! Irza döbbenten a hangok irányába fordult. Rahim és Tarik? Mit keresnek itt? Hogyan… Sahrazád felemelkedett, és remegő kezével megragadta Irza samináját. – Sazi? – Döbbenetét félretéve Irza közelebb hajolt, hogy hallja nővére szavait. – Irza… – suttogta Sahrazád fojtott hangon, miközben ujjai Irza kendőjének vékony anyagát markolták. Ajka színtelenné vált, hangja is inkább lehelethez hasonlított. – Meg kell állítanod! – Hogy érted ezt? – rémüldözött Irza. – Megöli őket. – A remegés Sahrazád lábából az egész testére átterjedt. Minden tagja rázkódni kezdett, Irza pedig érezte, hogy nővére vérétől ragacsos ak az ujjai. – Én… mégis mit… – Állítsd meg őket! – zihálta Sahrazád. – Meg kell állítanod őket! Rahim előhúzta a handzsárját, és Tarik elé állt. Tarik vállán egy tegez h imbálózott. Tarik lőtt rájuk? Ő a felelős ezért? Biztosan a kalifát célozta! De Sahrazádot érte a lövés. Magasságos ég! Hogy történhetett ez a szörnyűség? Hogyan állíthatná meg őket? Az is hetekbe telt, hogy a nővére odafigyeljen rá! Hogyan is állíthatna meg egy olyan nyakas ifjút, mint Tarik, akit vér és dicsőség vágya fűt? Sokkal kevesebb tart vissza egy olyan rideg szörnyeteget, mint Koraszán kalifája. – K-kérlek – kiáltotta Irza. Az egér hadba hív… – Ne! Tarik arca elsz ürkült.

– Meghalt? – kérdezte a kalifát, amint aggodalmasan a hajába túrt. Akkor vette csak Irza észre, hogy Tarik teljesen védtelen, leszámítva a hátán lógó tegezt. Sehol egy íj. Sehol egy handzsár. MégTeljesen egy tőr fegyvertelen sem volt a derékpántjába tűzve. küzdő szörnyeteg volt a két karddal ellen. Irza jól tudta, hogy ez nem számít Tariknak. Legkevésbé sem. A napnál is világosabb volt, hogy nem képes tisztán gondolkodni. Koraszán kalifája nem válaszolt, csak megsuhogtatta mindkét kardját, szabályos körívet rajzolva velük a levegőbe. A mozdulat egyértelműen mutatta a szándékát. Előrelépett. Rahim némán Tarik mellé állt, hogy megvédje. Irza felsikoltott, amikor a kalifa mindkét fegyvert Rahim ellen fordította. A lány érezte, ahogyan nővére levegő után kapkod, megpróbál felegyenesedni és tiltakozni… – Halott? – Tarik fájdalma belehasított az éj sötétjébe. – Csak válaszolj, fattyú, aztán azt teszel velem, amit csak akarsz! – Miért tennék bármit is a kedvedért? – kérdezte a kalifa, baljós hangon. – Mert ha Sahrazád meghalt, engem már nem érdekel, mi lesz velem! – Akkor legalább két dologban egyetértünk. – Ekkor a kalifa Rahim felé fordította a tekintetét. Kardjai csillogtak a holdfényben. – Kérlek! – sikol totta Irza. – Kérlek, ne… – Irza – húzta közelebb húgát Sahrazád. Még küzdött. Vonásai eltorzultak, akadozva suttogott. – Muszáj… Kálidra üvöltened. Allj fel! Állítsd meg! Csinálj valamit!

Irza megrázta a fejét. A férfi Koraszán kalifája! Egy egér veheti magának a bátorságot? – Irza! Kardok csörgése visszhangzott a sivatagban, fém csendülése lüktetett a levegőben. dermedt félelmében. Mintha minden Irza mozdulatlanná értelmes gondolata egy pillanat alatt els zállt volna. Négy kardcsapás volt mindössze. Nem is volt igazi küzdelem. Koraszán kalifája kiválóan értett a pokol kénköves tüzében edzett kardok forgatásához. Rahim elvágódott a homokban, és l eejtett kardját kereste. Irza szíve a torkában dobogott. Minden porcikáját átjárta a felismerés. Az elkerülhetetlen felismerés. A kalifa nem elégedne meg azzal, hogy lefegyverezi Rahimot. elenlegi állapotában biztosan nem. Rej szörnyetege kész volna megölni Rahimot, hogy hozzáférjen Tarikhoz. Hogy elpusztítsa Tarikot, amiért Sahrazádban kárt tett. S Irza képtelen volna olyan világban élni – sehol sem volna hajlandó élni –, ahol tétlenül végignézte, ahogyan ez megtörténik. Végül nem testvére esdeklő suttogása, nem is az ereiben keringő rémület késztette cselekvésre. Nem. Egyáltalán nem a félelem. Az érzés, amely fellobbant a szívében, idősebb volt, mint maga a sivatag. Örökre véget vetett az egér uralmának. Egyszer és mindenkorra. – Kálid ibn ar-Rasíd! – ordította Irza. Minden szempár felé fordult. – Azonnal fejezd be! Mert ha nem, megígérem neked, hogy Sahrazád sohasem fog megbocsátani neked! Nagyot sóhajtott, amikor tekintete a homokban heverő fiúra esett.

A fiúra, aki mindig a helyes kérdést tette fel. A fiúra, aki elérte, hogy a gyönyörűnél is többnek érezze magát. A fiúra, aki erőt adott neki, hogy egér helyett oroszlán lehessen. – És ha bántod Rahimot, én sem bocsátok meg neked soha, de soha fejezte Irza.amely Az igazság olyan erővel itatta át a szavait, hogy –nem voltbe kard, harcolni tudott volna ellene. Mintha még a sivatag homokja is behódolt volna előtte. Megkönnyebbült sóhajtással. Koraszán kalifája merő pillantást vetett rá. Vonásai némileg megenyhültek, veszítettek korábbi szigorúságukból. Egyenesen kihúzta magát. S leeresztette mindkét kardját. Azután, mintha mi sem történt volna, visszasétált Irzához, miközben a két pengét újra egyetlen karddá olvasztotta össze. Rahim nehézkesen felállt, megragadta a handzsárját, majd óvatosan követte a kalifa lépéseit, Tarikkal a nyomában. A kalifa Sahrazád mellé térdelt, és megpróbálta felemelni. A lány elhúzta a száját, arcát elöntötte a feszültség. Bőre elhalványult, fakó lett, homloka verejtékben úszott. – Vissza kell vinnünk a táborba! – közölte Irza. Elhatározta, hogy a történtek ellenére is megőrzi a nyugalmát. – Nem hiszem, hogy bölcs lenne kihúzni a nyílvesszőt. A seb nem tűnik nagyon mélynek, de még mindig sok vért veszít, és Tarik… – Obszidián nyílhegyet használ. – A kalifa szemében a múló düh foszlányai sötétlettek. Irza bólintott. – Minél többet mozog, annál rosszabb lesz. Tennünk kell valamit. Mielőbb! – Sazi? – A kalifa megérintette Sahrazádot; hirtelen szelídsége furcsán nyugtalanította Irzát. Mintha valaki más bújt volna a férfi bőrébe. – El kell választani a nyílvesszőt a hegytől, mielőtt megmozdítunk.

Sahrazád beletemette arcát Irza saminájának szövetébe. A kalifa egy pillanatig habozott. – Fájni fog. Sahrazád megnedvesítette az ajkát. – Csak csináld, és ne beszélj, fajankó! – mormogta alig hallhatóan. Irzát legalább annyira megdöbbentette nővére bátorsága, mint a kalifa arcán átfutó, halovány mosoly. Ismét nagyon vigyázva közelebb húzta Sahrazádot. Azután egy villámgyors csattanással, olyan közel a lány bőréhez, ahogyan csak lehetett, eltörte a nyílvesszőt. Sahrazád elfojtott egy kiáltást, majd testét újult erővel öntötte el a remegés. – Nem valószínű, hogy sokáig eszméleténél marad – mondta halkan a kalifa Irzának. – Még a harcedzett katonák bátorsága is régen elszállt volna. – N-n-ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem volnék – csikorgatta a fogait Sahrazád. – Csak egy rövidke lovaglásra vagyunk a tábortól – válaszolta Irza. – És ha… – Vidd el az egyik lovat! – szólalt meg Rahim a hátuk mögött. – Menj vissza a badavi táborba Tarikkal. Senki sem fog kérdezősködni, ha Tarikkal térsz vissza, amíg az arcod gondosan el van takarva. Én Irzával megyek. A kalifa Rahimra pillantott a válla fölött. Rahim nem hátrált meg hűvös tekintete elől. Nem sokkal később a kalifa már Sahrazáddal a karjában útra készen állt. Szótlanul várta, hogy Tarik visszatérjen a lovakkal. Amikor a férfi közelebb lépett, hogy segítsen Sahrazádot a lóra ültetni, Rahim kezét a barátja mellkasára téve visszatartotta, majd maga segítette fel a kalifát. Hamarosan a kalifa már Sahrazád sápadt alakját maga előtt tartva ült egy sötét pej csődörön.

Rida köpenye kapucniját némán a fejére húzta, és előrefordította a lovat, mintha a többiek nélkül kívánna indulni. Azután újra feléjük fordult. Szeme parázsként izzott. – Tarik Imrán az-Zijád? – szólt a kalifa. Alig leplezett haragja egyIrza esküészrevette, nyomasztóhogy terhével felbea nevet. Tarikruházta keze ököl szorul. – Mutasd az utat… mielőtt meggondolom magam, és mégis megöllek.

EGY FIVÉR ÉS EGY OTTHON NEM TUDTA TENNI NŐVÉRE FÉRJÉTférfi IRZAfekete . A ridaHOVÁ köpenybe burkolt zavarba ejtő volt. Mindenkivel jéghegyként viselkedett, Irza nővérével azonban maga volt a teng er fölött fújdogáló, nyári szellő . Ám mindez vajmi keveset változtatott a tényen, hogy Irza továbbra is rettegett tőle. Szinte biztosra vette, hogy amióta visszatértek a badavi táborba, már legalább háromszor kis híján megölte Tarikot. Az első összezörrenés nem sokkal az után történt, hogy megérkeztek T arik sátrába. Ebben az esetben Irza úgy vélte, hogy a kalifa ellenségessége valahol jogos volt. Amint elrejtőztek a sátor belsej ében, Irza megpróbálta levenni Sahrazád véres kamisz ingét, hogy jobban lássa a nyíl által ejtett sebet. Nem volt illendő, hogy Tarik segédkezzen. Főként nem Sahrazád férjének jelenlétében. Biztosan Tarik sem gondolta, hogy az efféle viselkedés helyénvaló. Irza nem egészen értette, miért próbálta meg mégis. Jó esetben csak bolondságból. Rossz esetben a halálvágy vezette. Egy őrült gyilkossal szemben? A halál számos úton elérheti az embert. Miután Irza kitisztította a sebet, a kalifa segítségével megpróbálta eltávolítani a nyílhegyet. Egyikük sem volt jártas az ilyesmiben, így igencsak nagy kihívásnak bizonyult a feladat, különösen miután Sahrazád harciassága is felélénkült. Végül

kénytelenek voltaka nyílhegyet. Tarikhoz fordulni tanácsért, hiszen saját kezűleg készí tette Azzal a céllal, hogy szörnyű kárt okozzon.

Azzal a szándékkal, hogy bőrt tépjen és csontot törjön. Irza bizonyos volt benne, hogy a kalifa legszívesebben ott helyben megölte volna Tarikot, amikor ezt bevallotta. Sajnos Tarik ügyén az sem segített sokat, hogy végül ő húzta ki a nyílhegyet. Gyakorlott íjászként biztos volt keze.volt. Sikerült egyben kiszedni e a hegyet, amiért Irza őszin ténahálás Sahrazád a művelet közben egy használt bőrdarabra harapott rá, arcán könnyek peregtek. Utána mindenki füle hallatára ékes szavakkal átkozta Tarikot – ami azt jelentette, hogy a javulás útjára lépett –, Irza pedig meg volt győződve arról, hogy a kalifa a közeljövőben nem kevés kárt kíván tenni Tarikban. Az utolsó bonyodalom, amikor is Tarikot csupán egy hajszál választotta el a korai haláltól, nem sokkal az után történt, hogy Irza még egyszer kitisztította Sahrazád sebét régi bor és meleg víz keverékével. Miután felismerte, hogy nem fog egyhamar elállni a vérzés. Amikor rájött, hogy forró vassal kell összeforrasztani a s ebet. Sahrazádot nem éppen olyan fából faragták, hogy meghátráljon az efféle kihívások elől. Vagy panaszkodjon egy forradás miatt. Ám Irza tisztában volt vele, hogy ezt bizony nem lesz könnyű átvészelni. Mégsem lehetett kikerülni. Sahrazád máris nagyon sok vért veszített. Ha tovább vérzik, nem tudják eltitkolni a történteket a tábor elől. Amikor Irza előhozakodott a javaslattal, Sahrazád egyetértett, hogy nincs helye több vitának. Végül Rahim kandzsár tőrének vékony hegyére esett a választásuk, hogy a lehető legkisebb heg maradjon utána. A műveletet a kalifa hajtotta végre. Sahrazád kérésére. Sahrazád közben elveszítette az eszméletét. Irza valójában még örült is neki, hiszen már az égett hús szaga is elég volt a rosszulléthez.

Tarik megint éppen csak megúszta a halált. Irza egészen biztos volt benne. Miután ugyanis a sebet lezárták – és egyértelművé vált, hogy Sahrazád nincs eszméleténél –, a kalifa bal kezével megragadta Tarik kamiszát, szorította. miközben jobbjában mindig aközött vörösen izzó tőr markolatát Irza éreztemég a kettőjük feszülő gyűlöletet, és azt is, ahogyan a fáradtság szétárad a csontjaiban. A kalifa csupán Rahim közbelépése miatt nem vitte véghez az akaratát. Rahim elrángatta Tarikot. Kényszerítette, hogy távozzon, majd utána eredt, és bocsánatkérő pillantást vetett hátra a válla fölött. Tarik gyorsan engedelmeskedett: eltűnt a sötétben, vonásait a bűntudat vihara torzította el. Ám Rahimnak köszönhetően legalább még életben volt. Irza és a kalifa egyedül maradt Sahrazáddal. Egyedül Tarik sátrában. Irza egyedül… a fiatal lányok hírhedt gyilkosával. A lány kicsavarta a véres rongyokat egy langyos vízzel teli tálba, majd felállt, megpróbálva leküzdeni a ránehezedő fáradtságot. A kalifa Sahrazád mellett maradt, és elmélyülten tanulmányozta a hátán lévő sebet és rajta a friss kötést. – Amikor felébred, hozok neki egy kis árpateát macskagyökérrel. Segít levinni a lázát, és átalussza tőle a fájdalom nagy részét. – Irza az ajkába harapott, egy pillanatra elmerült a gondolataiban. A kalifa nem felelt, nem is nézett rá. Továbbra is kifürkészhetetlen arcc al egyedül Sazira összpon tosított. Irza leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megtörje a kínzó csendet.

– Talán bolondságnak hangzik, de… hálás vagyok, amiért a nyíl ilyen furcsa szögben érte, hiszen a seb nem rettenetesen mély – fecsegett kínjában. – Pár napig gyengélkedni fog, és a válla biztosan fáj majd egy darabig, ugyanakkor… sokkal rosszabb is lehetett volna. A kalifa végül Sahrazádról Irzára emelte a tekintetét, higgadt közömbösséggel. – Igen – helyeselt. – Sokkal rosszabb is lehetett volna. – A kalifa szeme összeszűkült. – Ha te nem vagy jelen, sok minden rosszabbul sült volna el. Ezért köszönettel tartozom, Irza alKajzurán. Irza elpirult zavarában. – Rahim… hozott neked egy váltás ruhát – Irza mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Abban a kancsóban tiszta vizet találsz, és ha még többre lenne szükséged, nem messze van egy víztározó. Biztosan jólesne lemosni a… vért. Ha úgy kívánod, kimegyek… szaídi. A kalifa nem válaszolt azonnal, mintha össz e kellene szednie a gondolatait. Irza nem tudta megállapítani, mi zajlik benne, hiszen a vonásaiból semmit sem lehetett kiolvasni. – Nem szükséges, ho gy így szólí ts. Irza hirtelen megdöbbent, feszengve kapkodó keze megdermedt a levegőben. – De hát… – Szeretném, ha inkább Kálidnak neveznél. – A kalifa a térdére támasztotta a könyökét. – Miután egyszer már úgyis lehordtál, ellemzően al-Kajzurán-módon, erősen kétlem, hogy nehezedre esne. – Arcán különös derű futott át. Irza a nyakától a feje búbjáig b íborvörös lett. – Én… bocsáss meg, kérlek. Nem voltam eszemnél. – Nem értek egyet. Mindnyájunk közül te voltál leginkább észnél.

A kalifa átható tekintetétől csak még kényelmetlenebbül feszengett. Hátrasöpörte arcából a kósza, vékony hajs zálakat. – Talán valóban eg y kissé… indulatosan viselkedtél. A kalifa ajkán halvány mosoly játszott. – Ezért a hibámért minden bizonnyal alapos fejmosást kapok a közeljövőben. – Lepillantott az alvó Sahrazádra. – Mégpedig ogosan. – Semmi kétség. – Zavara ellenére Irza elfojtott egy vigyort. – Valószínűleg tényleg így lesz, habár sohasem fogom megérteni, hogyan szidhat össze Sahrazád bárkit is a viharos természete miatt. A kalifa arca immár őszintén felragyogott. Mosolya meglágyította éles vonásait, majdnem… kisfiús lett. Majdnem gyönyörű. Kevésbé tűnt sz örnyetegnek. A felismerés meglepte Irzát. Először gondolt bele igazán, hogy Koraszán kalifája csupán pár év vel lehet idősebb nála. Valójában szinte még gyermek. Irza ezen töprengett, miközben elmélyülten csavargatta hajfonatát az ujjai között. Mindketten hallgatásba burkolództak. – Megértem, hogy kényelmetlenül érzed magad a közelemben – szólalt meg a kalifa csendesen. – A korábbi viselkedésem elfogadhatatlan volt. Ezért boc sánatot kérek. Irza másodszor is elpirult, de már teljesen más okból. – Remélem, hogy egy nap meg tudsz nekem bocsátani – folytatta Kálid. Irza bólintott, még mindig a megfelelő szavakat keresve. A kalifa megdörzsölte a nyakát, majd elfordult a fénytől. Csaknem tétovázva. – Megkérdezhetem, hol van az édesapád könyve?

Jóllehet halkan tette fel a kérdést, Irza óvatosan a sátor ajtajára pillantott, mielőtt válaszolt. – Itt van – suttogta. – A tarisznyámban. A kalifa arckifejezése kissé megenyhült. Újra Irzát kezdte tanulmányozni, ki elernyedt. nem mondott gondolatait követve ráncokba szaladt,homloka majd ismét – Nekem nincs… – Kálid mélyet lélegzett. – Sohasem volt húgom. – Sűrű szemöldöke kisimult, sötétebb árnyékot vetve a szeme fölé. – Még nem is foglalkoztatott a gondolat. Te sohasem tűnődtél el, milyen lenne, ha volna egy bátyád? – Nos… nekem nincs bátyám. Igazság szerint Irza mindig is vágyott egy fiútestvérre. Kislány kora óta foglalkoztatta, vajon milyen érzés lehet felnézni valakire, ahogyan egy lány néz fel a bátyjára. Valakire, aki úgy ugratja, ahogyan csak egy fiútestvér képes rá. Valakire, aki vigyáz rá, és aki felbosszantja, ha szükség van rá, ha nin cs. Irza éveken át azt gondolta, hogy Tarik személyében megtalálta a fiútestvért. Tarikot azonban mindig is más, fontosabb dolgok foglalkoztatták: íjak és nyilak, fogadások és sólymok. Olyan fontosabb dolgok, amelyek jobban illenek egy magafajta ifjúhoz. Mint amilyen Sahrazád. Irza ezt sohasem vette zokon. Hiszen mindig is azt remélte, hogy a helyzet megváltozik, amint felnőnek, és Tarik végül úgy tekint majd Irzára, mint a húgára. És idővel valódi bátyja lesz. A kalifa elmerengve oldalra döntötte a fejét. – Ma, amikor rám kiabáltál, először éltem át, milyen érzés lehet, ha az embernek van egy húga. – És mit gondolsz róla? – suttogta Irza. – Meglehetősen a kedvemre való. A lánynak leesett az álla. – Annak ellenére, hogy rád kiabáltam? – Valójában éppen az tette különleg essé.

– Komolyan? – Irza döbbenten pislogott. – Jóságos ég, furcsa egy alak vagy! Mondták már neked? Kálid újra elmosolyodott, ugyanolyan rejtélyesen, mint korábban. Utána… Koraszán felnevetett. Nevetése kalifája egyáltalán nem úgy hangzott, mint amilyenre Irza számított. Nyugodtan csengett. Lágyan és dallamosan. Érződött rajta, hogy nem sokszor gyakorolták, mégsem volt erőltetett. Egy szebb múltról árulkodott. Amikor egy kisfiú jobb, derűsebb dolgokon nevethetett. Irzának az a határozott érzése támadt, hogy különleges esemény tanúja lett. – Sajnálom – szabadkozott, és ig yekezett tisztelettudón szó lni, habár sejtette, hogy a viselkedésével már régen áthágta a határokat. – Nem arra akartam célozni, hogy furcsa vagy. – Nem csak céloztál rá; egyenesen kimondtad. – A kalifa szeme csillogott, Irza azonban n em látott benne fenyegetést. – Valóban. – A lány az ingujjával matatott. – Azt hiszem, tényleg kimondtam. – Mindenesetre egyáltalán nem sértettél meg. Igazság szerint hálás is vagyok neked. Úgy hiszem, ezt illik elmondanom. Irza szeme elkerekedett. Hát sohasem fogy ki a meglepetésekből? – Köszönöm… – A kalifa egy pillanatra elhúzta a száját, mintha még fontolgatna valamit. – Irza. – Szívesen… Kálid. Irza féloldalas mosolyra húzta a száját, hitetlenségében fel sem merte fogni a történteket. Mielőtt megint elpirulhatott volna, összeszedte Rahim ruháit, és átadta… Kálidnak. A kalifa felállt, lerántotta foltos rida köpenyét a válláról. Azután szó nélkül a vizes kancsóhoz sétált.

Irzát nyugtalanította a felismerés, miért is szerethette meg nővére ezt az állítólagos szörnyeteget. A tarisznyáját kezdte keresgélni. Kapkodva Kálid kezébe nyomta a vászonba tekert könyvet. Végül kisietett a sátorból, miközben egymást kergették fejében a zűrzavaros gondolatok. Vaksötétben fordult be a sarkon. S egyenesen beleütközött Rahimba, aki odakinn járkált fel és alá. – Mit keresel itt? – Irza hátrahúzódott, és a lélegzete elállt. Rahim megtorpant, amint meglátta a lányt. – Én csak… – Keze sercegve megdörzsölte borostás állát. Hangja rekedtes volt. Még erősebben is, mint általában. Mintha hosszú ideig kiabált volna az égre. – Azt hiszem, rád várok – bökte ki végül Rahim, megerősítve a hangját és az arckifejezését is. Amikor pislogott, koromfekete pillái gyötrelmes lassúsággal terültek szét szemhéjának puha bőrén. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. – Ó… – Irza próbálta leplezni a lelkesedését. Kísérlete csúfos kudarcot vallott. – Ó? Irza az ujjai köré csavarta a hajfonatát. – Miért nem jöttél be? Rahim komoran elmosolyodott. – Mert a kalifa nem igazán kedvel. – Nem hiszem, hogy sok embert kedvel. – Téged kedvel. – Gondolod? Rahim bólintott. – Biztos vagyok benne. Hallgatott rád. Pedig bennem nem olyan uralkodó benyomását kelti, mint aki gyakran hallgat mások szavára. – Kinyitotta a száját, hogy folytassa, majd becsukta, mintha hirtelen meggondolta volna magát.

Irza nem bírta tovább elviselni. Nem bírta elviselni, hogy nem tudja, vajon mi mindent akar mondani Rahim. Mi járhat a fejében minden pillanatban. Tisztában volt vele, hogy túlmegy minden határon, mégis tudni akart mindent, amit a fiú valaha is kívánt vagy akart. most már meg tudta nevezni, mi áll a vágyai mögött. Legalább Szerelem. Irza csaknem bevallotta érzéseit a sivatagban. S úgy sejtette, hogy Rahim legalább részben viszonozza az érzelmeit. Vagy legalábbis fontos a számára. Ám a fiú még nem nyilatkozott ez ügyben. Irza nyelve hegyével megnyalta az ajkát, torka hirtelen kiszáradt. – Van valami… amit el akartál mondani nekem? Rahim mély lélegzetet vett. – Igen… ugyanakkor mégsem. – Hogy érted? – Hát éppen erről van szó! – Rahim felsóhajtott. – Ha a közelemben vagy, mindent elfelejtek. – Elfelejtesz? – Irza bossz úan összevonta a s zemöldökét. – Ugyanakkor emlékeztetsz i s. – Teljesen összezavarsz, Rahim al-Din Valad! – Irza keresztbe fonta a karját, mintha eltakarhatná, mekkorát dobbant a szíve. A vigyorgó Rahim megdörzsölte tenyerével rövidre nyírt fürtjeit, homokszemek valóságos záporát zúdítva alá. – Nagyon sok mindent kellene mondanom neked, Irza alKajzurán. Meg kellene köszönnöm, hogy ma megmentettél. Megmentetted a legjobb barátomat is. De… – Rahim lassan közelebb lépett – mégsem ezt akarom tenni. – Mit… mit akarsz tenni? – suttogta Irza. Még egy lépés. Túl közel, mégis túlságosan messze. – Meg akarok kérdezni valamit.

– Akkor kérdezd meg! – A finom lenmagolaj- és narancsillat Irza felé szállt, és még közelebb hívta. Kérlelte, hogy maradjon. Rahim nyelt egyet. – Megcsókolhatlak? – Miért kérsz engedélyt? teszed így tönkre a pillanatot?– mormolta Irza. – Szerinted… nem – Nem. – Rahim mosolygott, de megremegő szája széle komolyságról árulkodott. – Mert ez nem csak egy egyszerű csók lesz. – Ugyan miért? – Mert azt akarom, hogy a te ajkad legyen az első… és az utolsó, amelyet megcsókolok. – Ó – felelte Irza másodjára is. Utoljára. Egyszerre volt sóhaj és elismerés is. – Tehát – Rahim kisimította a hajat a lány arcából –, megcsókolhatlak, Irza al-Kajzurán? Irza szíve kihagyott egy dobbanást, majd újult erővel kezdett kalapálni, még gyorsabban és lázasabban, mint korábban. – Igen. Rahim ünnepélyes arccal közelebb hajolt. Irza érezte, hogy megremeg, amikor próbaképpen lágy csókot lehelt a felső ajkára. Azután teljesen rátapasztotta a száját az övére, és Irza végre megértette. Megértette, mit jelent otthon lenni, bárhol is van az ember. S azt érezni, ho gy oda tartozik, ahol éppen van. Abban a pillanatban, amint Rahim ajka az övére tapadt, vére futótűzként száguldott végig az ereiben, és már tudta, hogy itt mindig otthon lesz. Ezzel a fiúval. S a szíve soha többé nem lesz magányos.

Tarik kétszer is bejárta a badavi tábort. Mindkét körutat tompa kábulatban tette meg. Érzései mindvégig a bűntudat és a neheztelés között vívódtak. A harag és a fájdalom között. Nem tudta, mitévő legyen. A legutolsó, Tariképpen látni akívánt, hogy aessen lány,el.akit legjobban szeret amit a világon, saját nyilától Sajáta vak dühének áldozatául. Tarik mégis végignézte. Az elejétől a végéig. Nem bírt elfordulni. Az ő hibája volt. Abban a pillanatban tudta, amint kilőtte a nyilat. Amint a nyílvessző elhagyta az ideget. Vissza akarta fordítani. Sahrazád természetesen a kölyökkirály eléugrott, hogy megmentse. Mindig is kész volt odaadni mindenét azoknak, akiket szeret. Mindent kockára tett, hogy megbosszulja Sivát. Valójában senki sem lepődhetett meg rajta – legkevésbé Tarik –, hogy gondolkodás nélkül Koraszán kalifája elé vetette m agát. Tarik azonban nem számított rá, hogy a kölyökkirály így fog viselkedni. Nem számított rá, hogy kockára teszi saját életét Sahrazádért. Pillanatnyi habozás nélkül. Tarik látta, ahogyan a saját testével akarta megóvni. Ahogyan jó maga is tette volna. Tarik akkor megértette – mint amikor elolvasta a Sahrazád köpenyébe rejtett levelet –, hogy ez nem hétköznapi szerelem. Arra is rájött, hogy nem győzhet. Hogy ezt a csatát nem nyerheti meg. Csak egy bolond reménykedett volna továbbra is. Mégis úgy döntött, hogy bolondként viselkedik. Most már tudta, hideg, rendíthetetlen bizonyossággal. Ugyanezt érezte a palota kapujánál is, amikor először eszmélt rá, hogy Sahrazád szereti a kölyökkirályt. Azon a végzetes délutánon nem vett tudomást az igazságról. Most azonban, minden meggondolatlan álmodozása, elkeseredett reménye

ellenére – hogy egy nap, ha Sahrazád és a kölyökkirály elég időt töltenek egymástól távol… Tarik már tudta, hogy a kívánsága sohasem teljesül be. Sahrazád sohasem tér vele vissza Talekánba. Hiszen már nem tartozik Egy márványból és kőből oda. épült palotába tartozik. Királyné lett egy kölyökkirály oldalán, aki úgy szereti, ahogyan a lány is őt. Ehhez a kölyökkirályhoz fordult ma éjjel Sahrazád. Először, amikor a nyíl eltalálta, majd amikor mérhetetlen fájdalmat állt ki, és akkor is, amikor halkan felvetették, hogy felforrósított pengével kell lezárni a sebét… Sahrazád csak egyetlen ember vigasztalását kereste. S ez a felismerés fájt. Tarik lelkének minden önző része belesajdult. Beleszakított minden emlékbe, amely az együtt töltött évek során felhalmozódott. Minden nap várta, hogy Sahrazád visszatérjen. Hogy rájöjjön, egymásnak vannak teremtve. Hogy beismerje: a kölyökkirály semmit sem jelent. Sahrazád és Koraszán kalifája csak pár hón apot töltött együtt. Egymástól távol pedig még ennél is kevesebb időt töltöttek. Mégis mindketten h ajlandók voltak meghalni a másikért. Tarik pedig már egy pillantásért is meg akarta ölni a kölyökkirályt. Hogyan süllyedt idáig az életük? Hogyan válhatott a szerelem gyűlöletté egyetlen szempillantás alatt? Ismét felvillant szeme előtt a kép, amint a nyilától lesújtott Sahrazád a földre zuhan. Tarik borzongva megdermedt. Abban a pillanatban ezer óvatlan ígéretet tett ezernyi arctalan istenn ek. Az ígéretek közül is kiemelkedett egy, amely hirtelen hévvel lángolt: Ha életben hagyod, bármit megteszek, amit kérsz.

Meggondolatlan ígéret volt, amelyet akkor tett, amikor az íját félredobva Sahrazád felé rohant, és semmi sem érdekelte, csak az előtte fekvő lány. Tarik megállt a sátra előtt. Beszélnie kell a kölyökkirállyal… Koraszán akarja amitar-Rasídban. Sahrazád felfedezett. kalifájával. Tudnia kell, Meg mit lát a lányérteni, Kálid ibn Hiszen egy gyilkos szörnyeteg nem képes úgy szeretni, ahogyan a kalifa. Nem szeretheti Sahrazádot olyan gyengédséggel, mint amelynek Tarik ma éjjel a szemtanúja volt. Egészen biztos volt benne. Az elhatározása egyre erősebbé vált. Tarik bedugta a fejét a sátorba. Irza odabenn volt, Sahrazád mozdulatlan teste mellett ült. Egyetlen szál gyertya árasztott aranyszínű ragyogást az álmosító sötétségben. A kalifának nyomát sem látta. – Tarik! – Irza idegesen pillantott kö rbe. – Hol van a kalifa? – Nemrég elment mosakodni – Irza talpra ugrott. – Adtam Sahrazádnak egy kis teát, hogy tudjon aludni. – Továbbra is idegesen a vállát dörzsölte. – Szerintem nem túl bölcs, ha itt maradsz. Kál… a kalifa hamarosan visszatér… – Irza elhallgatott: egyértelmű volt, mit akar mondani, és milyen szándékkal. Habár Tarik tudta, hogy csak jót akar a figyelmeztetésével, mégis figyelmen kívül hagyta. – Akkor hát Sahrazád alszik? Irza bólintott. Tarik elfojtott egy fáradt sóhajtást, majd leguggolt megemelt matraca mellé, amelyen most Sahrazád feküdt, állát a párnájába fúrva, sebén borogatással. Irza letérdelt Tarikkal szemben, tekintetében s zánalom és türelmetlenség tükröződött. Egy idő után a férfi a lány szemébe nézett.

– Sajnálom a történteket, Tücsök. Kérlek, higgy nekem: álmomban sem kívántam volna, hogy ez legyen a vége. – Tudom. De nem csak tőlem kell bocsánatot kérned. – Tudom. – Ha tudod, bölcs lenne a jövőben a tudásodnak megfelelően cselekedni. – Ezzel a végszóval Irza kinyúlt a gyógynövényekért, amelyekből teát készített Sahrazádnak. Tarik megfogta Sahrazád kezét. Összefűzte az ujjaikat. Tenyerén a bőr puha volt, eltekintve a bőrkeményedésektől, amelyek a közös íjászgyakorlatokról származtak. Együtt töltött, többéves edzéseikről. Melyek arra bátorították Sahrazádot, hogy a lehetetlent is véghez vigye. Hogy ne csupán feleség legyen, bár mindenki ezt várta tőle. Hogy ahol csak járt, magára vonja a figyelmet, ahogyan senki más. Sahrazád volt az egyetlen lány, aki Tarik számára létezett, és valaha létezni fog a világon. Az egyetlen. S ez mindig is így lesz. Bár tudta, hogy nem helyes, hüvelykujjával megsimogatta a lány mutatóujját. Tudta, hogy soha többé nem lesz esélye így hozzáérni. Még egyszer, utoljára. – Sajnálom, Sazi dzsán – mormolta. – Jóságos ég! Ha visszamehetnék az időben, nem tenném meg, a világért sem. Ezer nyíl sebét is átvállalnám tőled. – Tarik közelebb hajolt. – Amikor azt hittem, meghaltál, semmit sem akartam jobban, mint visszafordítani az idő kerekét. Sajnálom, szerelmem. Én nem tudom úgy lenyelni a gyűlöletemet, ahogyan te. Nem vagyok olyan, mint te. De esküszöm, legközelebb hallgatok rád. Bármennyire is felháborítanak a szavaid. Hallgatni fogok rád, Sazi. Tarik felállt, majd előrehajolt, hogy megcsókolja a halántékán.

– Esküszöm az életemre, hogy soha többé nem bántalak – suttogta a fülébe, miközben kisöpört az arcából egy hajtinc set. Halk sikoly hasított a csendbe a sarokból, mire Tarik felegyenesedett, és megfordult. Irza al-Kajzurán félelemtől dermedt tapadt. arcát látta maga előtt. Irza tekintete a sátor bejáratára A nyitott ajtóban Koraszán kalifája állt… Tarikot figyelte. Tarik semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből. Az érzelem szikráját sem. Ahogyan azt sem, vajon hallott-e bármit is a szavaiból. A kalifa várt egy pillanatot, majd belépett a sátorba. Rida köpenyével eltakarta az arcát, azután csendesen, sietség nélkül felemelte Tarik íját, nyilait pedig a tegezébe h elyezte. A bejáratnál várakozott. Tarik szó nélkül követte a sivatagba. A kalifa megállt, odaadta neki az íját és nyilait, majd húsz lépést hátrált. A kalifa halálos nyugalommal előhúzta samsírját, majd kettéválasztotta. – Három nyíl – szólt a távolságon átívelő, zengő hangon, amely semmilyen érzelemről nem árulkodott. – Három lövés, Tarik Imrán az-Zijád. Senki sem fog megállítani. Engem pedig senki sem fog megvédeni. Három nyilat adok neked. Három esélyt, hogy bevégezd, amit elkezdtél a kútnál. – Miért hármat? – Tarik a kalifához hasonló, szenvtelen hangon tette fel a kérdést, tegezét a vállára vetve. – Egyet az unokahúgodért. – A kalifa a homokba döfte egyik kardját, ékkövekkel kirakott markolata megcsillant a holdfényben. A másik pengét meglengette: a kard szikrázott a levegőben. – E gyet a nagynénédért. És egyet a szerelmedért. Tarik viszonozta merev tekintetét. A kalifa furcsa szeme még ilyen távolságból is túlvilágian ragyogott.

– Ha azonban kudarcot vallasz, és bizony így lesz, akkor sohasem próbálkozol többé azzal, amit az imént láttam. – Tehát féltékeny vagy? – kérdezte Tarik elég hangosan, hogy szavai visszhang ot verjenek a hideg h omokban. Halványlila felhőkmozgott. vékony Acsíkja sodródott föléjük, amely túlságosan gyorsan holnapi vihar figyelmeztetés nélkül jön. Ha egyáltalán jön. – A féltékenység gyerekes, alantas érzelem. – A kalifa a fél samsírt egyetlen, könnyed mozdulattal átvette a bal kezébe. – Nem féltékeny vagyok, hanem dühös. Tarik várt egy pillanatot. A kölyökkirály szavai ellentétben álltak a tetteivel. Végre kiderült egy gyenge pontja? Valami, amitől kevésbé tűnik szörnyetegnek, i nkább embernek látszi k? – Talán aggodalmat keltek benned, Kálid ibn ar-Rasíd? A kalifa habozott, ami többet árult el bármely szónál. – Egyidőben így volt. Ám mivel csak álmában mertél hozzányúlni Sahrazádhoz, biztosan tudod, hogy ő nem engedné. Többé nem bánhatsz vele ilyen tiszteletlenül. É s velem sem. Tarik a lábához lógatta az íját. – Nem akartam tiszteletlen lenni. Nem próbálom visszanyerni Sahrazádot. – Mély lélegzetet vett. – Tudom, hogy… veszítettem. A fél samsír még egyszer megvillant a levegőben. – Mégis meg akarsz ölni. Ez nem kérdés volt. Tarik mégis válaszolt rá. – Természetesen – Akkor itt az esély. – Nem igazi esélyt adsz, hiszen azt mondod, veszíteni fogok. – Veszíteni fogsz. – A kalifa kitépte a másik samsírt a homokból, és mindkét kardot meglóbálta. – Bolond vagy, ha azt hiszed, olyan csatába kezdek, amelyet nem tudok megnyerni. – Ezért kell a c satatéren találkozn unk, te gőg ös fattyú? A kalifa szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Részben igen. – És még miért? – Tarik kivett egy íjat a tegezéből. – Mert még nem ismerem az ellenségemet, Tarik Imrán azZijád. Veled szemben én nem szívesen küzdök az is meretlennel. –– Én ismerlek téged – mondta Tarik fogcsikorgatva. Nem. Csak azt hiszed, hogy ismersz. – Talán bizonyítanod kellene az ellenkezőjét. – Talán igazad van. – A kalifa megint elegáns ívben megforgatta a kardjait. – Három nyilat kaptál. Célozz pontosan! Tarik mély levegőt vett. Az idegre illesztette a nyílvesszőt. Azután hátrahúzta. A fattyú szívét kellene célba vennie. Hiába a kölyökkirály pimaszsága, senki sem tud elmenekülni három, egymás után kilőtt nyíl elől. Talán az első útjából még ki tud térni. Sőt a másodikat egy jól időzített kardcsapással el tudja hárítani. A harmadik elől azonban nem tud menekülni. Nem lehet annyira ügyes kardforgató. Senki sem lehet. Már maga a gondolat is nevetséges volt. Olyan vakmerő elszántságról árulkodott, amely Sahrazádot is folyton bajba sodorta. Ebből a szempontból hasonlítottak egymásra. Sazi és a kölyökkirály. Önteltek. Merészek. Ugyanakkor megingathatatlanok a meggyőződéseikben. Ami tiszteletre méltó. Tariknak a kalifa szívére kellene céloznia. S megölnie. Siváért. A nagynénjéért. Önmagáért. Dühében forrt a vére, és még hátrább húzta a nyilat. Hallotta, ahogyan az ideg megfeszül a füle mellett. A puha libatollak az ujjai közö tt olyan ismerősnek hatottak: ígéretet súgtak a szélbe. Azt ígérték, hog y vége szakad a szenvedésének.

Megteheti. A kölyökkirály önteltsége meggyengítette. Elhitette vele, hogy Tarik nem képes ilyen erőszakos tettre. Vagy nem elég ügyes hozzá. Tarik a nyíl hegyére nézett, bár fölöslegesen. Az obszidián nyílhegy visszaragyogott: fenyegetőn gyönyörű volt a holdfényben. Az utolsó nyílhegy, amelyet Tarik látott, Sahrazád hátából került elő. Sahrazád vére festette vörösre. Az egyetlen lánynak a vére, akit valaha is szeretett. Mintha csak egy pillanat telt volna el az ígérete óta, miszerint soha többé nem bántja Sahrazád ot. Egy pillanat és egy emberélet. Most pedig mire készül? Ezzel nemcsak megbántja Sahrazádot, hanem összezúzza. Szavakon túl. Időn túl. Ahogyan Sahrazád egyszer az ő haláláról nyilatkozott. Egy éjszakán, nem is olyan régen, amikor aggódott, hogy Tarik meghalhat Koraszán kalifájának kezétől . Ennek sohasem lesz vége. Hacsak valaki véget nem vet neki. Tarik leengedte a fegyverét. – Nem kedvező a szél. – A szélnek nem kellene befolyásolnia egy magadfajta mesteri íjászt. – Nem kellene – válaszolta Tarik egyszerűen. – Mégis befolyásol. A kalifa leengedte a kardjait. – Talán nem vagy olyan mesteri íjász, amilyennek gondoltalak. – Talán. – A kölyökkirályra emelte metsző tekintetét. – Vagy talán csak kedvezőbb szélre várok. A kölyökkirály tekintete válaszul elkomorult, és az állkapcsában megfeszült egy izom.

– Soha ne feledd, Tarik Imrán az-Zijád, hogy megkaptad ezt az esélyt! Ma rám lőttél… és helyettem azt találtad el, aki még az életemnél is fontosabb számomra. Ha még egyszer megtámadsz Sahrazád jelenlétében, élve megnyúzlak, és a kutyák elé vetlek. Tarik összehúzta a szemöldökét. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy mégsem vagy szörnyeteg. – Apám fiakén … vér és jog szerint is szörnyeteg vagyok. – A kalifa hangja a szavak mögött rejlő hév ellenére higgadt maradt. – Nem teszek üres fenyegetéseket. Ezt ne felejtsd el! – Mégis azt várod, hogy elhiggyem, megérdemled Sahrazádot. Hogy te vagy a legjobb számára. – Tarik igyekezett megállni gúnyos vigyor nélkül. – Sosem lennék ilyen öntelt. De légy nyugodt: akkor fog érdekelni a véleményed, amikor a hold kel fel a nap helyett. Azonban tudnod kell, hogy az utolsó lélegzetemig küzdök azért, ami fontos a számomra. – Sahrazád nekem is fontos. Soha senkit vagy semmit nem fogok annyira szeretni, mint őt. A kalifa szája gúnyos mosolyra húzódott. – Ez nem igaz. Magadat jobban s zereted. Tarik szívében harag szikrája pattant, majd lassan lángra kapott. – Ne merészelj… – Jobban szereted magadat, amíg meg nem tanulod elengedni a gyűlöletedet. Tarik ajkáról sötét, gúnyos nevetés tört fel. – Őszintén azt állítod, hog y nem gyűlölsz eng em? A kalifa egy pillanatig nem válaszolt. – Nem gyűlöllek. Ugyanakkor képtelen vagyok szavakba önteni, milyen fájdalmat okoz a múltad. – A kalifa újra összeillesztette a kardjait, és Tarik felé indult. – Tudod, hányszor megölhettelek volna, Tarik Imrán az-Zijád? Hányszor kívántam,

lelkem legsötétebb zugaiban, bárcsak ne is léteznél? Már régen tudom, ki vagy, ismerem a családod. Apám csak azért megölt volna, ahogyan Sahrazádra nézel. Ha csupán rólam van szó, én is megöltelek volna. De Sahrazád miatt nem tettem meg. – Egy gyors csattanással a hüvelyébe dugta a–samsírt. – Ezen pedig csak a ma éjszaka eseményei változtattak… tette hozzá. Tarik megragadta íja markolatát, és eltöprengett a kalifa vallomásán. Habár nehezére esett beismernie, mégsem hitte, hogy a kalifa hazudik. Hiszen nem tűnt hajlamosnak a megtévesztésre. Ami megkérdőjelezett számos más gyanút, amelyet Tarik régóta táplált vele szemben. Amelyekre régóta választ akart kapni. Tarik gyűlölete nem csillapodott. – Miért gyilkoltad meg az unokahúgomat? – kérdezte durván. – Mert azt hittem, nincs más választásom – válaszolta a kalifa megfontoltan. – Azt hittem, hogy a választástól megfosztott egy ember, aki azt akarta, hogy úgy szenvedjek, ahogyan maga szenvedett. Egy férfi… – reszkető sóhaj szakadt ki a száján –, aki meg akart átkozni a figyelmetlenségem miatt. Meg akarta átkozni Rej családjait, hogy a lányaik hajnalhasadtával elpusztuljanak. Egész Koraszánt megátkozta. – A kalifa tekintetében a fájdalom szikrája lobbant, amely mély szenvedésre utalt. Úgy válaszolt, mint aki számít rá, hogy még sok évig felelnie kell. Mintha tudná, hogy semmilyen válasz nem lehet elég. – Egy– átok? Egy átok miatt ölted meg az unokahúgomat? – kérdezte Tarik hitetlenkedve. Szeme elkerekedett, és egy pillanatra minden elhomályosult körülötte. – Hiba volt azt hinnem, hogy nincs választásom – mondta a kalifa csendesen, továbbra is egyenesen Tarik felé sétálva. – Végzetes hiba. Sohasem tehetem jóvá. Ahogyan azt sem, ami a

családoddal történt. Ígérem azonban, hogy megpróbálok elégtételt szerezni , ha megengeded. Tarik a fogát csikorgatta. A vallomás ellenére – habár rájött, hogy Sazi valószínűleg végig ezt próbálta elmondani neki – a kalifa volt. válasza nem volt igazi válasz. Csupán üres nyugtatgatás – Az ígéreteid pusztán üres szavak – vágott vissza Tarik. – És már túl késő. – Az ígéreteim nem üres szavak. – A kalifa megállt előtte egy karnyújtásnyira. – Habár egy ígéret bizalom nélkül keveset ér. Tarik állkapcsa megmerevedett. – A badavi tábor sejkje egyszer azt mondta nekem, hogy a bizalom nem ajándék. Hanem kiérdemelt jutalom. Még nem érdemelted ki az enyémet. A kalifa szája tartózkodó mosolyra húzódott. – Szeretném megismerni ezt a sejket. Kínos csend telepedett rájuk, majd Tarik ugyanolyan tartózkodóan válaszolt. – Habár nehéz beismernem, gyanítom, hogy a sejk kedvelne téged. – Miért mondod ezt? – Szereti a szép szerelmes történeteket – sóhajtott Tarik lemondón. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy szép szerelmes történet. Tarik megérezte a büszkeség alá temetett sebezhetőséget. Az embert a szörnyeteg mögött. Szemügyre vette a kölyökkirályt, akit olyan sokáig megvetett. Akinek ezerféle lassú kínhalált képzelt el a saját keze által. Tarik másodjára is észrevett benne valami… többet. Nem olyasmi volt ez, ami a kedvére való lett volna. Vagy amit megkedvelhet.

Inkább olyasmi, amit nem gyűlölt többé. – A saját érdekedben legyen szép az a történet – suttogta. Koraszán kalifája meghajolt Tarik Imrán az-Zijád előtt, majd kezét a homlokához emelte. Egy pillanattal később, sajgó fájdalommal a szívében… Tarik viszonozta a mozdulatot.

KUDARC MIKORÓLOMSÚLYÚNAK REGGEL FELÉBREDT A SSAHRAZÁD MÁSNAP , FEJE SZÉDÜLT PEDIG ÉREZTE . Nyelve kiszáradt, testének, VÁLLÁT pedig

minden izma fájdalmasan sajgott. Mégis melegség vette körül. Olyan finom meleget érzett, mint korábban még soha. Életében először ölelő karokban ébredt. Kálid még az igazak álmát aludta. Sahrazád a hasán feküdt, Kálid testén elterülve, és tagjaik gubancos halomba gabalyodtak. Egy pillanatra megdermedt, mert azt gondolta, talán még mindig egy álomban vergődik, Irza egyik borzalmas ízű kotyvalékának köszönhetően. Miként lehetséges, hogy Kálid mélyen alszik? Meredten fürkészte a kalifa arcát, értetlensége az álom kábulatával viaskodott. A következő pillanatban észrevett egy fémmel összetekeredett bőrzsineget a nyaka körül. Kálid viselte a Músza Zaragozától kapott talizmánt. Úgy festett, akár egy gyönyörűséges szerenc sétlenség. Sahrazád ritkán látta Kálidot zilált külsővel, mindig is makulátlan volt a megjelenése. Most pedig enyhén szólva is… érdekes volt elhanyagoltnak látni. A kalifa sötét haja teljesen összeborzolódott. Egyik szeme alatt piszokfoltok virítottak, összegyűlve a mellette húzódó sebhely barázdájában. A testét takaró kamisz nem illett rá, nyilván nem a sajátja volt. Túlságosan is szűk volt a mellkasán, mígSahrazád az ujja túléber hoss zúnak bizon yult. hallgatással szemlélte Kálid alvó alakját. Mellkasának ritmikus emelkedése és süllyedése csaknem újra

álomba szenderítette… ám nem engedte. Inkább két kezére támasztotta az állát, és folytatta a gondos tanulmányozást. A pihenő Kálid lenyűgöző volt. Ébren minden árnyat, minden vonást hangsúlyosan közömbösség, a büszkea és ingerlékeny álarc,kiemelt amelyeta jéghideg azért viselt, hogy elrejthesse lelkében élő érzelmek világát. Alvás közben egész arca ellágyult. Mintha a legfinomabb agyagból alkották volna. Ajka enyhén szétnyílt. Simogatásért könyörgött. Szemöldöke, amely általában szigorúan és mélyen ült a homlokán, most kisimult, és nem fenyegetett a kalifa átható tekintetének ítéletével. Hosszú, sűrű szempillája sötéten bo rult arccson tjának sima bőrére. Hihetetlenül gyönyörű. – Egy festmény jobb lenne. Sahrazádnak elakadt a lél egzete. Kálid ajka szinte meg sem mozdult beszéd közben. Szeme csukva maradt. A lány megköszörülte a torkát. – Nincs szükségem festményre. Nem tartok igényt rá. – Noha igyekezett közömbös hangot megütni, hangjának rekedtsége elárulta. Talán a korai órának tulajdoníthatná. Vagy a nemrégen átélt gyötrelmeknek. Vagy bármilyen más… – Hazudsz! Sahrazád lángoló arccal elfordult Kálidtól… és felsóhajtott. Kínzó fájdalom hasított a vállába, majd végigfutott a hátán. Keményen az ajkába harapott kínjában. Kálid szeme azonnal kipattant. Egyik kezével megragadta Sahrazád állát, tekintete az arcát fürkészte. Azután az ágy mellett álló bögre után nyúlt, és a lány kezébe nyomta. – Mi van benne? – kérdezte Sahrazád, megköszörülve a torkát.

– A húgod készítette, hogy a fájdalmadat csillapítsa. Sahrazád lenyelte a folyadékot, keserű íze elárasztotta a torkát. Undorodva fintorgott. Habár Irza nyilvánvalóan megpróbálta enyhíteni a gyógyital kellemetlen aromáját egy kis mézzel friss valami mentalevéllel, még mindig íze volt. Amígésivott, megmozdult a sátorborzalmas túlsó sarkában a sötét árnyak között. Tarik bukkant elő kócos hajjal, álomittas tekintettel. – Valami baj van? – érdeklődött. – Nincs – válaszolta Kálid. – Semmi a reggeli makrancosságon kívül. Sahrazád a homlokát ránc olta. – Téged senki sem kérdezett. – Ami azt illeti, én igenis kérdeztem – vetette ellen Tarik ókora ásítással. – Mert tőle nagyobb eséllyel kapok őszinte választ, mint tőled. Sahrazád tekintete Tarikra villant, nagy kedve lett volna vitába szállni vele, még fájdalmas sérülése ellenére is. – Akkor hát most már cseverészel vele, nem pedig az életére törsz? – Légy kedves, Sazi! – vágott vissza Tarik, példamutató könnyedséggel. – Elvégre megengedtem, hogy a sátramban aludjon. Tarik sátrában fekszünk. És sikerült túlélnünk az éjszakát. Sahrazád alig merte elhinni. Újra felmerült benne a gyanú, hogy talán még mindig a tegnap éjszakai megpróbáltatások utóhatásaitól szenved. Képtelenség, hogy csúfondáros derű bujkál Tarik hang jában. Sőt Kálid viselkedésében is hiába kereste a feszültséget. Nyilvánvalóan fontos események zajlottak le kettőjük között. Azonkívül persze, hogy megpróbálták kioltani egymás életét.

Sahrazád azonban nem volt meggyőződve, hogy a látszat nem csal. Végtelen kimerültség nehezedett a vállára, amint a férjéről első szerelmére pillantott. Azután visszatért a tekin tete Kálidra. Vajon mi változott hogy nem sértődik puszta létezése miatt? meg, S vajon mi Tarik vette el Kálid kedvétvérig attól,Kálid hogy ott helyben miszlikbe aprítsa Tarikot? Sohasem fogom megérteni a férfiakat. Mégsem akarta kétségbe vonni a jó szerencséjét. Most legalábbis nem. – Hány óra van? – kérdezte, és hangja még mindig rekedtebben szólt a szokásosnál. A jelek szerint az Irzától kapott tea még mindig eltompította. Akármit is ivott, jótékonyan csillapította a fájdalmát, amelynek bizonyára gyötrelmesnek kellett volna lennie. Tarik a sátor résein beszüremlő, halvány fényt tanulmányozta. – Azt hiszem, még csak most kezd pirkadni. Sahrazád lehunyta a szemét. – Ó! – De úgy gondolom, hogy nem lenne bölcs, ha a férjed tovább időzne a táborban – folytatta Tarik óvatosan. Egy pillanatig mintha a döntésképtelenséggel viaskodott volna. Mintha még maga is kételkedne a saját cselekedeteiben. – Nem tudom tovább garantálni a biztonságát, ha netán valaki felfedezi a kilétét. Elvégre – hangja hirtelen komor színt öltött – ez a hadsereg nem a kalifa támogatására gyűlt össze. Sahrazád felvértezte magát Kálid egyik metsző válaszára. Egy csendes, kurta visszavágásra, amely biztosan felingerli Tarikot. A kalifa azonban egy szót sem szólt, így hát Sahrazád megragadta az alkalmat, és egy gyors bólintással válaszolt. – Igaza van. Sürgősen vissza kell térnünk Rejbe! – Sahrazád visszafojtott egy éles sóhajt, amikor az oldalára fordulva fel akart

állni. – Egyedül is vissza tudok menni – felelte Kálid. – Nem – tiltakozott Sahrazád. – Senki sem tudja, hogy elhagytad a palotát, és a sahrabán tombolni fog dühében, ha azt gondolja, esett. Dzsalálról nem is beszélve. Minél hamarabb hogy visszabajod kell térnünk! S a varázsszőnyeg az utazás legkönnyebb módja. – A nagybátyám mindenképpen dühös lesz rám. Dzsalál pedig… alighanem észre sem veszi, hogy egyáltalán eltűntem. – Unokafivére említésekor Kálid teste enyhén megfeszült. – Biztosan feltűnik neki! – Nem vennék mérget rá. Megérezve Kálid hirtelen feszültségét és hangjának levertségét, Sahrazád óvatosan hátrafordult, hogy a kalifára nézzen. Még a kora hajnal homályos árnyai között is tisztán látszottak a komor hangulatváltozás nyomai… ha az ember tudta, mit is keressen. Mi történhetett Kálid és Dzsalál között? Amikor azonban elkapta Kálid figyelmeztető tekintetét, úgy döntött, hogy inkább nem firtatja tovább az ügyet. Legalábbis nem Tarik füle hallatára. Megpróbált egyenesen felülni, elfojtva egy éles sikolyt, amikor éles fájdalom futott végig a karján. Testének teljes jobb oldala merev volt. Ökölbe szorította, azután ismét kinyitotta a kezét, hogy mozgásra bírja az ujjait. – Sazi! – Tarik elindult felé, arcát aggodalom torzította el. – Nem gondolom, hogy jó ötlet… – Ne hidd, hogy egy fikarcnyit is érdekel a véleményed. – Dühös tekintetet vetett rá, és elhessegette sebesült karjával. – Különösen, mivel éppen a te hibád. Tarik összerezzent.

– Nem is tagadom. És bár tudom jól, hogy nem sokat használ, mégis kimondom: sajnálom. Jobban sajnálom, mintsem szavakba tudnám önteni. – Tisztában vagyok vele, hogy sajnálod. Mindnyájan nagyon sajnáljuk, hogy ennek – válaszolta Sahrazád durcás hangon. – De így nemkellett ez a történnie legmegfelelőbb időpont, hogy utasításokat osztogass nekem, főleg az egymást követő ballépéseidet figyelembe véve. – Egy újabb metsző pillantással folytatta a megkezdett műveletet, hogy mozgásra ösztökélje testének merev jobb oldalát, még a gyötrelmes fájdalom ellenére is. – Nem is próbálod megfékezni? – fordult Tarik kétségbeesetten a kalifához. – Nem – felelte Kálid teljes lelki nyugalommal, még mindig az ágyon fekve, sokatmondó csendben. – Nem próbálom. Sahrazád diadalmas pillantást vetett Tarikra. – Hajlandó vagy rendelkezésemre bocsátani egy lovat és elegendő élelmet, hogy visszatérhessek Rejbe? – kérdezte Kálid Tariktól, könnyedén felpattanva az ágyról. Mintegy kicsúfolva Sahrazádot, amiért képtelen egyenesen megállni a lábán. – Kálid! A kalifa villámgyorsan felé fordult. – Nem foglak megakadályozni, hogy kedved szerint cselekedj. Ahogyan te sem fogsz engem. Tarik elvigyorodott, nyilván nem kevés gyönyörűséget okozott n eki, hogy Sahrazádot sarokba szorítva láthatja. – Szívesen adok lovat és ellátmányt is. De elvárom, hogy valamikor a jövőben az utolsó illérig megizesd az árát. Kamatostul. Kétségkívül megengedheted magadnak. És ne számíts rá, hogy az én lovammal távozhatsz. Most nem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sőt s oha többé, ha már itt tartunk.

– Elfogadom a feltételeidet. – Kálid megállt Tarik előtt; fél tenyérrel alacsonyabb volt a másiknál, furcsa módon mégis egyenlőknek tűntek. A király egységben a nemesurával. Tarik csaknem barátságosan biccentett Kálidnak, majd újra Sahrazád felé fordult. – Összeszedem a szükséges holmikat, és odakinn foglak várni titeket. – Csupán egy ragyogó mosollyal leplezve a szomorúságát, Tarik kisurrant a sátor ajtaján. Magunkra hagyott minket. Tarik elment, hogy egy kis időt kettesben tölthessünk. Vagy sikerült végre megbékélnie a helyzettel, vagy Tarik világraszóló alakítást nyújtott, Rej legkiválóbb utcai komédiásához méltót. Sahrazád egy pillanatig mélységes döbbenetben ült a kereveten álló ágy szélén, amíg Kálid a közelben várakozó mosdótálhoz lépett. – Mégis mi történt Tarik és közötted? – szegezte neki Sahrazád a kérdést kertelés nélkül. Azután lehalkította a hangját. – És kinél van most apám könyve? – Tarik kilőtt rád egy nyílvesszőt – válaszolta Kálid méltóságteljesen, egy pillanatra sem hagyva fel a mosakodással. – És túlélte a kalandot. – Hátrapillantott Sahrazádra. – Ami a könyvet illeti, most már nem kell tovább fájdítanod miatta a fejed. – Kálid! A kalifa benedvesített kezével megdörzsölte az arcát és a nyakát, így egy ideig hallgatott. – Tarik Imrán az-Zijád és én egyfajta megegyezésre jutottunk. – Felemelte egy kis fatégely tetejét a mosdótál mellől, majd a tenyerébe rázott egy adagot az őrölt mentából, fehérborsból és kősóból álló keverékből, hogy kiöblítse a száját.

– Akkor hát nem is szükséges agg ódnom? Kálid megfordult, hogy egyenesen Sahrazád szemébe nézzen. – Nasír az-Zijád fiának nevében semmit sem ígérhetek. Részemről viszont nincs okod aggodalomra. A szavamat adom. Sahrazád Kálid nemlassan kíván felsóhajtott. bosszút állni a múlt éjszaka történései miatt. Remélhetőleg ez egyben azt is jelentette, hogy nem táplál továbbra is rejtett haragot Tarik iránt, amiért az életére tört. S nem is óhajt kárt tenni benne, amiért közben akaratlanul is megsebezte Sahrazádot. A megbékélés reménye, amelyről a tábortűz mellett álmodozott, lassan ismét életre kelt. – Tényleg nem engeded, hogy elvigyelek Rejbe? – kérdezte Sahrazád, megragadva ezt az újonnan felfedezett érzést. – Tényleg nem. – Kálid befejezte a tisztálkodást, és egyetlen további szót sem ejtett az ügyről. Sahrazád bosszúsan fintorgott, miközben a férfi letörölgette álláról a csöpögő vizet. – Bárcsak ne volnál ilyen csökönyös! – Én pedig azt kívánom, bárcsak ne ug rottál volna tegnap éjjel egy nyíl útjába. Ám a kívánságok a dzsinnekre tartoznak, és csak a bolondok hisznek bennük. – A kalifa szavaiból áradó düh hallatán Sahrazád arca lángba borult. Nem haragudhat rám, amiért ilyesmit tettem. – Szerinted szándékosan le akartam lövetni magam egy nyílvesszővel? – vágott vissza Sahrazád. – Nem lehetsz dühös rám ezért, Kálid ibn ar-Rasíd! Eszem ágában sem volt… – Tudom. – Kálid letérdelt elé, két kezével megtámaszkodott a lány mellett. – Nem is céloztam rá. De… – Hirtelen elhallgatott, arcának éles vonásai ellágyultak. – Soha többé nem követhetsz el ilyen bolondságot! Nem… nem bírnám még egyszer végignézni, Sahrazád.

Sahrazád torka összeszorult a kalifa meggyötört arckifejezése láttán. Gondolatai visszatértek egy kisfiú emlékéhez, aki kénytelen volt végignézni, ahogyan édesanyja meghal a szeme láttára. Kálid a nyakára helyezte a tenyerét, hüvelykujjával gyengéden megsimogatta Sahrazád állát. – Tisztában vagy vele, milyen közel került az a nyílvessző a szívedhez? – suttogta. – Milyen közel álltál a halálho z? – Ha nem löklek félre, Tarik megölt volna téged – felelte Sahrazád. – Inkább engem, mint téged. Sahrazád tekintete egyszerre megkeményedett. – Ha most azt kérdezed tőlem, hogy újra megtenném-e, hát a válaszom igen. Habozás nélkül. – Sahrazád, ilyesmit soha többé nem követhetsz el! – A kalifa szavai tompán és nyersen szóltak. – Ígérd meg nekem! – Nem ígérhetem meg. Soha nem teszek ilyen ígéretet. Amíg csak élek. Te magad mondtad egyszer, hogy nincs választási lehetőség ebben a dolog ban. Számomra nincs. Kálid mélyet sóhajtott, mellkasa megemelkedett, majd ismét lesüllyedt. – Bárcsak ne volnál ilyen csökönyös! – visszhangozta Sahrazád korábbi szavait, miközben ujjával az arcát ciróg atta. – Dzsinn lettél talán? Vagy inkább bolond? – mosolygott Sahrazád. – Bolond. Ahogyan mindig is bolond voltam, amikor rólad van szó. – Legalább hajlan dó vagy elismerni. – Kétszer is. – Kálid szája sarka felfelé görbült. – De csakis neked. Sahrazád mindkét kezét Kálid arcára tette. Borostája horzsolta a bőrét, amikor ujjaival végigsimított rajta. A kalifa egy

pillanatra lehunyta a szemét. Nem ez volt a megfelelő pillanat. Sajnos sohasem volt megfelelő a pillanat. Ám mit sem számított. Még akeringő bódító gyógyital sem tudta Sahrazád vérében tüzet. Közelebb húztacsillapítani magához aKálidot, és megcsókolta. A kalifa ajkának víz és menta íze volt, és magában foglalt mindent, amire Sahrazád valaha is éhezett élete pillanatai során. A napsütötte sivatag illatát árasztotta, amelybe egy csipetnyi szantál keveredett. Rej palotája és a hullámzó badavi homoktenger eszményi harmóniában egyesült benne. Érintése selyembe burkolt acél volt. Egyszerre öntötte el forrósággal és hideg borzongással Sahrazád testét. Csókjai a keménység és a lágyság tökél etes egységét adták. Amikor megpróbálta közelebb húzni, Kálid óvatosan válaszolt. Túlságosan is óvatosan. Mint mindig, Sahrazád ezúttal is többet követelt. Ujjaival megragadta a kalifa kölcsönkapott kamisz ingének elejét, szavak nélkül is tudtára adva a kívánságát. Kálid azonban megállította, két kezébe fogva a lány arcát. Sahrazád felsóhajtott, némán átkozva a sérülését. – Még a gondolatát is gyűlölöm, hogy nem mehetek veled. – Én pedig gyűlölöm, hogy itt kell hagynom téged. Itt hagylak ennek a… káosznak a k özepében. – Kálid vonásai m egfeszültek. Az emlékeztetés újra felvetett egy hasonlóan sürgető kérdést, amelyet Sahrazád majdnem elfelejtett. Tekintete most körbesikl ott a sátorban. – Hol van, Kálid? Az apja titokzatos könyve. Temérdek értelmetlen halál és zűrzavar okozója.

Kálid a kerevet alá nyújtotta a kezét, és előhúzta a kis csomagot, amelyet múlt éjjel a húga szorongatott a kútnál. – Irza tegnap este rám bízta – magyarázta csendesen. – A kezem ügyében tartottam a kardommal és a tőröddel együtt. – Irza? hallatán. – Sahrazád kis híján hogy elmosolyodott megszólítás – Megengedte, így szólítsd?a családias – Bizonyos értelemben – mormolta Kálid, hátrasimítva Sahrazád egy kósza fürtjét a füle mögé. – Egyszer azt mondtad, hogy nem törekszel a néped szeretetére, Kálid ibn ar-Rasíd. Mégis sikerült jó néhányat megnyerned a legádázabb kritikusaid közül, mégpedig egyetlen este alatt. – Sahrazád most már leplezetlenül vigyorgott. – Irza is a legádázabb kritikusaim közé tartozott? – Kálid felvonta a szemöldökét. – Irza a húgom. Ez csak természetes. Kálid szája sarkában halvány mosoly bujkált. Sahrazád szíve ellágyult a láttára. A sátron kívül harsány kecskemekegés hallatszott, visszahozva őket a jelenbe. – Indulnom kellene. – Kálid félretolta a véres kötéskupacot a padlón, hogy másodjára is a kerevet alá dugja a kezét. Elővette a kardját és Sahrazád tőrét, letéve őket a lány apjának könyve mellé, amely még mindig egy darab durva szövésű, barna vászonba volt tekerve. – És a kulcs? – suttogta Sahrazád. Kálid elővette a nyakában lógó ezüstláncot. A fekete kulcs a szíve fölött pihent, a jádetalizmán mellett. A két apró holmi láttán jéghideg borzongás futott végig Sahrazád hátán. Kálid mellkasára fektette a kezét, hogy befedje a hideg fémtárgyat. – Pusztítsd el, amilyen hamar csak tudod! Még ma éjjel, ha lehetséges. Ne vesztegesd az időt!

A kalifa bólintott. – Egész nap úton leszek, és megsemmisítem a könyvet, amint lenyugszik a nap. – Kálid a lány homlokához illesztette a sajátját. – Visszajövök érted, amilyen hamar csak tudok. –Kálid Nem.elmosolyodott, Én megyek el hozzád. majd egy újabb lélegzetelállító csókot lehelt Sahrazád nyakára. Végül a tőrt tikka derékpántjába tűzve eltűnt a sátor bejáratának lapja alatt. Váratlan, dermesztő hideg ereszkedett a sátorra. Sahrazád ráébredt, milyen nagyon sötét is van még. Dzsahandárt a csontjáig hatoló hideg riasztotta fel álmából. Nem is emlékezett rá, mikor fázott utoljára ilyen szörnyen. Tompa volt az elméje, és nehézkesen forogtak a gondolatai, mintha egész éjszaka a tengeren hánykolódott volna. Mintha a torkát selyemfonallal tömték volna meg. Szája kiszáradt, hirtelen nem is tudta, hol van pontosan, így ösztönösen a mellkasán pihenő könyv után nyúlt, hogy vigaszt merítsen a melegségéből. Csupán a hűlt helyét találta. Rögtön kipattant a szeme rémületében. Felült a fekhelyén, haszontalan takarói úgy hullottak le róla, akár a hagyma héjának rétegei. Sátrára még mindig az éjszaka leple borult. A hajnali fény még alig tört át a sátor résein, töredezett sugarakban cso rdogálva lefelé. Végigsimított tenyerével a fekhelyén. Azután maga mellett a padlón. Azután még távolabbra nyújtotta kezét a sötétségbe. Továbbra sem találta a könyvet. Egyre növekvő rémülettel a nyakában lógó kulcshoz kapta a kezét. A kulcs is eltűnt. Villámcsapásként hasított szívébe a felismerés.

Ellopták tőle mindkettőt. Tompa elméje és duzzadt nyelve is bizonyítékul szolgált, hogy valaki elkábította, mert el akarta rabolni legféltettebb kincseit. Valaki bolonddá tette és kifosztotta. Dzsahandár féktelen dühében talpra felrúgva az ágya mellé állított bronzlámpást. Az olaj lassúugrott, cseppekben kicsordult a belsejéből , betöltve a levegőt orrfacsaró bűzév el. Dzsahandárt a szunnyadó erőre emlékeztette, amely a legártalmatlanabb dolgok belsejében is ott lakozik. S valóban, Dzsahandár bírta az erőt, amelynek segítségével lángba boríthatta akár az egész badavi tábort is. Vagyis, korábban a birtokában volt. Még nem derítette ki, milyen károkat okozott a vihar a képességeiben. Ahogyan a teljes árat sem tudta még, amelyet egy ilyen bámulatos képességért izetn ie kellett. Szüksége volt a kön yvre, hogy visszanyerhesse ko rábbi erejét. Szüksége volt rá, hogy segíthesse Rezát a törekvéseiben. Apró sátrának egyik végétől a másikig járkált, fejében zűrzavaros gondolatok keringtek. A táborban csupán három ember tudhatott a könyvről. Egyikük készítette el a tegnap esti teáját – valószínűleg a gyógyital idézte elő a szokatlanul mély és békés éjszakai álmát. A másik az elmúlt három napban egyfolytában a könyvről faggatta. Egyre csak kérte, hogy láthassa, hadd ismerje meg a tartalmát. A könyvet, amely egészen mostanáig senkinek sem számított, Dzsahandáron kívül. A férfi hirtelen megtorpant. Talán a saját vére csalta meg? Vajon a saját gyermekei fosztották ki? Elrabolták az egyetlen esélyét, hogy újra hatalmas és befolyásos ember lehessen? Figyelemre méltó ember. Dzsahandár keze ököl be szorult. A köpenye után nyúlt.

Bízott benne, hogy a harmadik ember segíteni fog visszaszerezni a könyvet. Mert ennek az embernek éppolyan sok veszítenivalója volt az eltűnésével. S éppolyan sok hasznot húzhatott a használatából, ebben teljesen biztos volt. Sahrazád tisztában volt vele, hogy el kellene hagynia Tarik sátrát. Csaknem az egész délutánt odabenn töltötte. Bár továbbra is sajgott a válla, teste pedig gyenge volt a múlt éjszaka megpróbáltatásai után, tudta jól, hogy ideje visszatérnie a saját sátrába. Úgy kell tennie, mintha minden rendben volna. Ha ugyanis még egy éjszakát tölt Tarik sátrában, az biztosan szemet szúr valakinek. Hosszú távon egyiküknek sem válna javára az ilyesmi. Színlelt kapcsolatuk ellenére sem. Lassan lábra állt, majd meggyötörten eltorzult az arca, amikor égő fájdalom nyilallt végig a teste fél oldalán. Szája és torka teljesen kitikkadt. Fintorogva keresgélni kezdte az ágy mellett álló gyógyitalt, és közben kis híján összerogyott. Halk szitkokat mormolva felegyenesedett, azután nagyot kortyolt a keserű folyadékból. Soha többé nem akart semmiféle árpalébe vagy fűzfakéreg főzetbe áztatott kotyvalékot in ni. Nem maradhatok tovább ilyen gyenge. Hamarosan Rejbe kell utaznom. Alig bírt megállni a lábán, miközben megigazította a kamisz ingét, és válla köré kanyarított egy saminát is, hogy elrejtse a vastag kötéseket. Egy pillanatig úgy gondolta, hogy megvárja, amíg Irza visszatér segíteni. Húga furcsa módon eltűnt, miután egy órája letette a gyógyitalt az ágya mellé, és Sahrazádnak nem állt szándékában továbbra is tétlen magányban heverészni.

– Sahrazád dzsán? Sahrazád kis híján kiejtette kezéből a bögréjét. Szorosabban összehúzta magán a saminát, igyekezve megőrizni higgadt önuralmát. – Reza – Letette a gyógyitalt, és ökölbe szorította a kezét, hog ybácsi! leplezze ujjai remegését. – Nem akartalak megijeszteni. – Reza bin-Latíf melegen mosolygott, barna szeme lágynak tűnt a sátor ajtaján beáramló délutáni napfényben. – Nem ijedtem meg. – Sahrazád nagyot nyelt. – Tarikot keresed? – Nem. – Reza szemügyre vette a feltúrt ágyat. – Veled akartam beszélgetni. Válthatnánk pár szót? – Igazság szerint éppen a sátramba indultam, hogy Irzával találkozzam. Fontos ügyről van szó? – Meglehetősen. – Reza oldalra lépett. – Elkísérnélek, ha nem bánod. A sátram amúgy is útba esik. Habár Sahrazádot némileg zavarba ejtette Reza konoksága, semmiféle hihető kifogás nem jutott az eszébe, amellyel kibújhatott volna az ajánlat alól. – Hát persze. Reza nyitva tartotta előtte a sátorlapot. Egy őr strázsált odakinn, majd tisztes távolságból a nyomukba eredt. Sahrazád megpróbálta leplezni a nyugtalanságát, amely a katona kö zelsége és a sérüléséből fakadó erős fájdalom miatt eltöltötte. Milyen furcsa, hogy Reza bácsinak állandóan testőrre van szüksége. saját táborában. Mintha nem bízna a körülötte lévőkben. – Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte Sahrazád szándékos könnyedséggel. Igyekezett leplezni, milyen feszélyezve érzi magát. Reza bin-Latíf ugyanis nyilvánvalóan tudta, hogy Sahrazád nem a saját sátrában tartózkodott.

Reza türelmesen mosolygott. – Észrevettem, hogy mostanában több időt töltesz Tarik társaságában. – Igen. –– Minden rendben van? Igen. – Sahrazád lopva a férfira pillantott a szeme sarkából; nem tudta mire vélni a szavait. – Akkor hát nem vagy már beteg? Sahrazád ismét nagyot nyelt. – Nem. – Aggódtam érted az utóbbi időben. Fülembe jutott, hogy napközben szokatlan fáradság gyötört… – Reza elhallgatott, befejezetlenül hagyva a gondolatot, és közben behatón fürkészte. Sahrazád előbb elmosolyodott, majd megjátszott félénkséggel az ajkába h arapott. – Azt hiszem, hogy egyszerűen csak kimerítettek az elmúlt hónapok, Reza bácsi… Ez az egész… hozzá kell még szoknom mindehhez. De már sokkal jobban vagyok. Nagybátyja kételkedve felvonta a szemöldökét. – Komolyan? Pedig még igencsak sápadtnak tűnsz. Beszéltél már Ajsával az egészség edről? Sahrazád csak legyintett. – Nem kívánom Ajsát ilyesmivel terhelni. Mindenesetre Irza készített nekem egy gyógyitalt, amely tényleg sokat segített. – Irza? – Reza egy pillanatig töprengve hallgatott. – Ezek szerint Irza ért a gyógyitalok főzéséhez? – Egy kicsit. Gondolom, először magadnak is meg kellene kóstolnod az egyiket, hogy eldönthesd. – Sahrazád szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Értem. – Reza megállt a sátra közelében, arcán továbbra is kétség tükröződött. Azután a lány karja után nyúlt; érintése

egészen könnyed volt, mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. – Sahrazád? Nagyon szeretnék bízni benned, de feltűnt számomra valami felettébb nyugtalanító… amit képtelen vagyok tovább szó nélkül hagyni. Sahrazád – Tessék? hátrahúzódott. – Szíve eszeveszett kalapálásba kezdett. – Láttam a véres kötéseket az ágy mellett, Sahrazád dzsán. – Tenyerét gyengéden a lány felkarjára fektette, mintha meg akarná vigasztalni. – Nyilvánvalóan megsebesültél. Szeretnék most rögtön Ajsáért küldetni, hogy megvizsgáljon. – Reza már fordult is, hogy szabad kezének egy mozdulatával utasítsa a mögöttük várakozó őrt. – Reza bácsi… tényleg semmi bajom. – Sahrazád megpróbált újra elhúzódni, szívét egyre növekvő rémület szoron gatta. – Ragaszkodom hozzá. – Reza mosolygott, ám közben még szorosabban markolta a karját. Ha bárki másról lett volna szó, Sahrazád komoly veszélyben érezte volna magát. Reza bin-Latí azonban legjobb barátnője édesapja volt. Csaknem egész életében ismerte. Régóta második apjaként gondolt rá. – Furdalna a lelkiismeret, ha nem győződnék meg róla, hogy jól vagy, mielőtt utadra engedlek – folytatta Reza. – Kérlek, engedd meg, hogy Ajsa gondját viselhesse a sebednek! Ha nem bánod, odabenn várakoznék veled, amíg megérkezik. – Reza bácsi… – Sahrazád dzsán. – A férfi arca ellágyult. – Túlságosan sokáig elhanyagoltalak, és igazságtalan is voltam veled, amikor megérkeztél a táborba. Habár mindez egy meggyötört szívből fakadt, akkor is megbocsáthatatlan. Kérlek, engedd meg, hogy óvátegyem a mulasztásomat! Az állapotod valóban komoly aggodalmamra szolgál, és nem hagyhatom tovább figyelmen kívül. Tedd meg nekem ezt a csekélyke szívességet! Kérlek! – Reza egy biccen téssel jelezte a lán ynak, hogy lépjen be a sátrába.

Sahrazád kelletlenül elindult befelé, mert nem látta, hogyan tudna további bonyodalom nélkül kibújni a meghívás alól. Nem akart még több feltűnést kelteni. A sátorban sötétség uralkodott. Szüksége volt a szemének egy pillanatra, hozzászokjon árnyékok homályos rétegeihez. Azután a hogy szeme sarkából az hirtelen megpillantott egy jól megtermett alakot a bejárat mellett. Az őrszem volt, akivel a badavi táborba való érkezése napján futott össze. Akinek karjára a Fida’i harcosok bélyegét égették. Aki elhamarkodott szavakkal illette Sahrazádot, majd hasonló visszavágást kapott cserébe. Most szürke viharfellegként csapott le a lányra a sötétségen át. Sahrazád villámgyorsan újra a bejárat felé perdült, száján rémült sikoly tört elő. Segélykérő tekintetet vetett Reza binLatífre. Siva édesapjára. Saját második apjára, akiben olyan régóta bízott. Reza mozdulatlanul figyelte. Halálos nyugalom sugárzott a pillantásából. A Fida’i bérgyilkos torkon ragadta áldozatát. Azután minden elsötétedett Sahrazád előtt.

MINDEN ÉLŐ HATALOM KÖZT A LEGERŐSEBB OMÁR ASZ-SZADÍK FÉLT. Hosszú évek óta nem érzett igazi félelmet. Túl öreg volt már az ilyesmihez. Túl nyugodt és kén yelmes volt az élete. Túlságosan is egyhangú. Most azonban nem találta Koraszán kalifájának feleségét. Egész délután kereste. Irza al-K ajzuránt sem lelte seho l. Omár tudta, hogy tegnap éjszaka történt valami, hiszen legmegbízhatóbb hogy Sahrazád nem látta tért vissza a sátrába. Ugyanezőre az jelentette, őrszem másnap reggel sem a lányt sehol a környéken. Ez pedig valóban aggodalomra adott okot. Mostanáig, valahányszor Sahrazád eltűnt, hajnalra mindig visszatért a sátorba. Omár biztos volt benne, hogy legrosszabb félelmei váltak valóra. Igazság sz erint tudta jól, hog y mindez csupán idő kérdése. Ígybin-Latíf most komoly döntéshez érkezett. Nyilvánvaló volt, hogy Reza hazudott a szándékairól, amint Omár gyanította is. Belesajdult azonban a szíve, amiért feltételezése ilyen egyértelműen beigazolódott, mert Reza időközben a barátjává vált. Valaha kiváló ember volt. Olyan ember, aki szerette a feleségét és a leányát, egyszerű és becsületes vágyaknak élt. Ám a szenvedés mindent megváltoztatott. A bőség idején könnyű jónak és kegyesnek lenni. A nehéz idők határozzák meg igazán az embert. S a szerelem? A szerelem is képes megváltoztatni a jellemet. Egyaránt hozhat örömöt, szenvedést és olyan pillanatokat is, amelyek alakítják az ember egyéniségét.

A szerelem életet ad az élettelennek. Min den élő hatalom közt a legerősebb. Ahogyan azonban minden másnak, úgy a szerelemnek is létezik sötét oldala. A sötétség előre sejtette. pedig legyőzte Reza bin-Latífet, ahogyan azt Omár A sejk látta, amint az árnyék a barátjára hullik, és tudta azt is, hogy népe hamarosan két királyság háborújának kellős közepén találja magát. Koraszán és Pártia ellenséges nemzeteinek kereszttüzébe kerül. Az egyik a nemrégen szerencsétlenség sújtotta, független bőség földje. A másik minden tekintetben elentéktelenebb ország, leszámítva uralkodója végtelen becsvágyát. A badavi törzs földjei a határ mentén húzódtak, és Omár tisztában volt vele, hog y lehetetlen távol maradniuk a két o rszág között dúló konfliktustól. Népe túlságosan közel élt, földje túl értékes volt. Nem tudta, mitévő legyen. Nem tudta, melyikük az igazi ellenség, és melyikük válhat a barátjává. Omár nem olyan ember volt, aki úgy választ szövetségest, hogy előbb mindent meg nem tudakol a két oldalról. Látni kívánta az érem mindkét oldalát. Korábban azt remélte, hogy Tarik – Koraszán fiatal nemesembere, akinek olyan tiszta volt a szíve – segíthet neki a döntésben. A koraszáni Fehér Sólyom, aki vissza akarta vezetni királyságát a sötétségből a fénybe. Omár azonban most már korántsem volt olyan biztos ebben. Még mindig nem adódott lehetősége arra, hogy nyíltan beszéljen Tarikkal ezekről az ügyekről. A legutóbbi támadásnál nem úgy tűnt, mintha az ifjú szíve a szomszédos erődítmények felé húzott volna. Omár nem volt róla meggyőződve, hogy Tarik jól döntött, amikor nagybátyja mellé állt. Nem volt biztos benne, hogy az ifjú tudja, miként tegyen különbséget jó és rossz között.

Tarik csupán az érem egyik oldalát látta. Eljött hát az ideje, hogy Omár megossza vele, amit megtudott. Mindent, amit csendes megfigyelései során kifürkészett. Amit már régóta sejtett. Itt az ideje, hogy Tarik is döntsön. Nagybátyja már megtette. Most pedig Koraszán királynéja és a húga nyom nélkül eltűntek. Omár könnyen kitalálta, hová hurcol ták őket. Ez pedig azt jelentette, hogy a két királyság minden bizonnyal a háború szélén áll. Vagyis az az-Szadík törzsnek i smét harcba kell lo vagolnia. De vajon kinek az oldalán? A titokzatos kölyökkirályén, aki látszólag ok nélkül minden menyasszonyát kivégezte? Vagy a hatalomra éhes zsarnokén, aki zsoldosokat bérelt fel, hogy rejtőzzenek el Omár népe között? A hatalomra éhes zsarnokén, aki Omár gyanúja szerint már régen szövetségre lépett Reza bin-Latíffel. Omár figyelmét nem kerülte el, ahogyan az arannyal teli ládáknak az éj leple alatt lába kél. Látta a bitangokat és rajtuk a szkarabeusz jelét. Pontosan ezért kérte néhány héttel ezelőtt Reza bin-Latíf katonáit, hogy költözz enek a táborán kí vülre. De a két király közül melyik a történetben az igazi gazember? Valóban eljö tt az ideje, h ogy Omár döntésre j usson. Lefejtse az elnyűtt gyapjúfonalat a sivatag szeméről. Mert a sivatagnak tényleg van szeme. Szeme, amelyet Omár már sok holddal korábban megtanult használni. Omár mindig is tudta, hogyan kell figyelni és hallgatni. Ez a sivatag a saját sivataga volt. Egy olyan sivatag, amelyen immár hat generáció óta uralkodott a népe. Eljött az ideje, hogy Omár megtudja, vajon Tarik többet ér-e puszta izomnál és hévnél. Hogy lássa, képes-e megbirkózni az

igazsággal. Ha megvallja neki az igazat, szeretné hallani az ifjú válaszát. S akkor meghozza a döntését. Függetlenül attól, hogy ellenség válik-e az ifjúból, vagy sem, most már döntenie kell. Mindenekelőtt a legfontosabb, bármennyire érdekelte is az ifjú Omár sorsa. népe Bármennyire szerette volna is látni, amint a fiú mindent megvalósít, amit eltervezett. Bármennyire szerette volna is látni Tarik szerelmét beteljesedni. Sokszor mondta korábban Ajsának – és bár az asszony mindig megvetően felhorkant, valahányszor hallotta, Omár tudta, hogy mindig megmosolyogtatja: „Adj nekem értelmes szerelmet vagy gyönyörű halált!” Sajnos Omár mohó ember volt. Mindig is azt remélte, hogy mindkettőt megkaphatja.

ÉLET ÉS HALÁL EGY KÖNYV LAPJAIN KÁLID MEGÁLLÁS NÉLKÜL VÁGTATOTT A SIVATAGON ÁT, AMÍG A NAP ALÁ NEM BUKOTT A HORIZONTON. Még két napon át tartó lovaglás várt rá, hogy elérje Rejt. Addigra nagybátyja már tényleg kétségbe lesz esve. Mit sem számított, hogy Kálid a kalifa, így önmaga rendelkezik a saját szabadságával. Ilyen ügyekben Aref al-Kourí tábornok nem látott mást, csak egy dühös fiút, egyedül az árnyékok sötét rejtekében. Ugyanazt a fiút, akiről hosszú éveken keresztül go ndoskodott. Kálid csak abban reménykedhetett, hogy a sahrabán azt hiszi, ismét a városba ment. Vagy hogy Dzsalál rövid időre hajlandó lesz fedezni. Ám kételkedett benne, hogy unokatestvére hajlandó ilyesmire. Beszélgetéseik az elmúlt hetekben a legjobb esetben is erőltetettek voltak. A legrosszabb esetben pedig kimondottan ellenségesek. Kálidnak sejtelme sem volt, hogyan magyarázhatná meg unokafivérének valaha is a mostani eltűnését. Ráadásul Kálid nem találta nyomát Deszpinának és a rádzsputnak sem. Megállás nélkül lovagolt az aranybarna homokon, mígnem a napnak már csak egyetlen sugara ragyogott az égen. Akkor leszállt a kölcsönkapott paripáról, és levette az elemózsiás csomagot a nyeregből. Csupán egy lélegzetvételnyi pihenést engedélyezett magának, majd kiszabadította a könyvet a kopott bőrtáskából. A kötet még mindig a durva szövésű, barna vászonban pihent. Kálid eltávolodott a lo vától, keze a c sípőjén lógó tőr felé mozdult.

Nem tudta, mire számítson. Bár a keleti hegyek között élő, furcsa varázslónő figyelmeztette, hogy a könyv sikítani és küzdeni fog ellene, Kálid nem tudta, pontosan mit is fog előidézni. Nem varázslónőben Egytávolabb cseppet sem. Éppenbízott ezérta megvárta, amígsem. minél kerül mindentől és mindenkitől, mielőtt bármit is tett volna a könyvvel. Senki más nem fog meghalni az átok miatt. Senki más, ha rajta múlik. Kivette a drágakövekkel díszített tőrt a derékpántjából, majd egy homokbuckára tette a könyvet. Kicsomagolta és egy rövid ideig tanulmányozta. Furcsamód jelentéktelen volt. Tulajdonképpen még csúnya is. Kopott, vízfoltos bőrbe kötve. A szélein rongyos, a varrásnál rozsdás. Közepén egy patinás zár látszott, amelyről azt gondolta, hogy még a legügyetlenebb tolvaj is képes lenne egy hajcsattal kinyitni. Különös, hogy egy efféle közönséges holmi milyen súlyos elentőséget hordozh at. Milyen temérdek kárt okozh at megannyi életben. Megannyi családnak. Pedig csak egy könyv. Csupán egy csomó telefirkált papírlap. Kálid keserűen elmosolyodott. A szavak mögött rejlő hatalom az ember felelőssége. Ez volt anyja egyik kedvenc tanítása. A bölcsesség egy kiemelkedő példája, amelyet Músza Zaragoza valaha megosztott vele. Összehúzott szemmel fürkészte a rongyos kötetet. Az ebbe a könyvbe írott szavak soha többé nem adnak hatalmat senki kezébe. Ha a varázslónő nem hazudott nekik azon az estén a hegyi erődben, akkor a szavai megszabadítják Kálidot a bűneiért való vezekléssel tö ltött életétől. Leakasztotta a fekete kulcsot a nyakából. Kinyitotta a könyvet.

Hirtelen feltárultak az oldalak. Kísérteties, fehér fény áradt a könyv belsejéből. Sápadt ragyogással. Kálid képtelen volt kibetűzni a zavaros szöveget. Amikor kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy oldalt, hirtelen tört Szitkok elő a könyvből feléje, és megégetteforróság ujjai hegyét. törtek ki aegyenesen száján. A forróságot újabb heves, élénk villanás követte. Ádáz, vakító fény. Azután semmi több. Kálid előhúzta h üvelyéből a tőrt. A könyv lüktetett válasz gyanánt. Fenyegető gonoszsággal hullámzott. Kálid végighúzta a pengét a tenyerén. Vérét a pengéjére csöpögtette, amely tűzvörösen felragyogott. Azután hagyta, hogy vére a könyv oldalaira hulljo n. A könyv felsikoltott. Éles hangon jajveszékelt. Egy pillanatra mintha megperzselődtek volna a lapjai. A szag betöltötte a levegőt. A karmazsinvörös cseppek elfeketedtek, amint a könyv felületéhez értek. Halványszürke füstcsíkok kavarogtak baljósan felfelé a magasba. Feltámadt a süvítő szél Kálid körül, beborította por és füst örvénylő viharával. Az erős széllökésekkel egy időben csillogni kezdtek a varázslónő szimbólumai a pengén, mintegy válaszként a közelgő fenyegetésre. Kálid magasabbra emelte a tőrt. A füst megfékezte a kezét. Saját erőre kapva, jeges satuként a csuklójára csavarodott. Semmire sem hasonlított az érzés, amely Kálidot abban a pillanatban eltöltötte. Semmire, amit addig tapasztalt. Nem látomás volt, nem is emlék. Nem álom volt, nem is rémálom. Egyszerűen egy érzés. Egy meztelen, kiszolgáltatott érzés. Kálid lényének mélyéről fakadt, lassan a felszínre tört, hogy az egész világ lássa. Olyan érzés, amelyet elkeseredetten próbált

tagadni élete nagy részében, mert attól tartott, hogy gyengének tűnik. Mert félt, hogy a körülötte élők eg észen a lelk ébe látnak. Az érzés magában foglalta Kálid életének minden magányos pillanatát. Minden egyes pillanatot, amikor tehetetlennek érezte magát. Minden el akart tűnni.mintha a könyv Minden rosszpillanatot, gondolat amikor és űr átjárta a lelkét, szétáradt volna a lelkében, és megragadott volna minden kétséget, minden bizonytalanságot, felszínre h ozva a bűneit. S a felszínre hozva őket megmondta Kálidnak, hogy nem méltó. Semmire. Nem méltó, hogy király legyen. Nem méltó nagybátyja bizalmára. Nem méltó Dzsalál hűségére. Sem Vikram barátságára. Nem méltó Sahrazád szerelmére sem. Végtére is, mit tett azért, hogy bármelyiket is kiérdemelje? A nem kívánt második feleség fia. Mindent egy személynek, és semmit a másiknak. Semmit. Semmi nem volt, csak egy dühös fiú az árnyékban. Egy fiú, aki az árnyékból irigyelte a bátyját. Egy kisfiú, aki az árnyékból látta meghalni az anyját. Egy fiú, aki az árnyékban nőtt fel. Akinek most a fényben kell éln ie. Élni… szenvedélyesen. Megküzdeni minden levegővételért. Kálid mindkét kezével megragadta a tőrt. A füst azonban küzdött ellene. A jádetalizmán a nyakára tekeredett. A sikolyok egyre hangosabbá váltak körülötte. A homok dühöngő örvényben cikázott, egyre erősebben szorította, megpróbálta elnyelni. Eltüntetni. Eltűnni. Sokáig ez volt minden vágya. Elvinni magával minden rosszat, a kék erezetű acháton patakzó vér és a hajnali selyemzsinórok iszonyatos emlékeit…

Nyom nélkül eltűnni. – Nem! Szorosabban megmarkolta a tőrt. – Nem! Minden levélnek, amelyet Kálidvalaha valahatett, megírt, céljaaz volt. Minden bocsánatkérésnek, amelyet megvolt oka. Minden látogatását Rejbe reménnyel telve tette. Mert jobb akart lenni. Itt az esély, hogy jobb legyen. Végre. Ez az esély, hogy a fényben éljen és szeressen. Vértől csöpög ő kézzel a könyvbe döfte a tőrt. Egy utolsó gyötrelmes sikollyal bezárult körülötte az ö rvénylő homok. Szorongatta, égette a bőrét. Kálid nem kapott levegőt. Nem látott. A szél és a homok meg akarta fojtani. El akarta lopni élete végső célját. Hogy harcoljon a könyvvel annak utolsó csepp erejéig. Kálid nagy levegőt vett, letépett egy darabot a durva barna vászonból, és a kovakővel megpróbálta lángra lobbantani. A szél azonban elfújta a kanócot. Ötödik próbálkozásra sikerült csak meggyújtani. Ötször próbálta felvenni a harcot a hullámzó homokkal. Ötször próbálta meggyújtani a tüzet, és kezével védve elérni, hogy a könyv oldalai lángra kapjanak. Órákig égett bűzös, kékes lánggal. A homok végül elcsitult. Kálid kimerülten összeesett. Az égre meredt, megtört testtel. Minden sebe fájt, régi hegei újra megnyíltak a küzdelemben. Vére beszivárgott a homokba. Szemhéja lecsukódott. Lassan elvesztette az eszméletét. Vére patakokban folyt. Itt fog meghalni a sivatagban. Nem számít, ha az átkot is magával viszi. Ha biztonságban tudhatja népét.

Ha megmentheti Sahrazádot. Semmi más nem számít.

A HOMOKKŐ PALOTA AHRAZÁD SKÖRÜL . MADÁRCSICSERGÉSRE ÉBREDT, ÉS SELYMET TAPINTOTT MAGA

Még az enyhén illatos levegő i s fényt és szépséget árasztott. Ám úgy érezte, mindez csak gondos fennhatóságot leplez. Mintha börtönben volna. Egy lakosztályban feküdt. Bár még mindig ugyanazt a gyűrött kamisz inget és koszos szirvál nadrágot viselte, amelyet emlékei szerint legutóbb felvett, a szoba, ahol felébredt, a reji palota legpazarabb lakosztályaival vetekedett. Sőt talán túl is szárnyalta azokat. A jobbján magasodó nyitott zsaluk sokkal díszesebben voltak faragva. Már-már ízléstelenül cifrán. A gazdagon festett fa elefántcsonttal volt díszítve, és sötétzöld jáspisok tarkították. A zsaluk mögött egy rácsozott márványerkélyt vett észre. Az erkély fölé virágzó fák nyújtogatták ágaikat: a fehér rácsozaton szinte drapériaként törtek át, élénk rózs aszín virágokkal. A szoba falait homokkőből emelték. Minden szabad területet vastag szőttesek takartak. A sarokban egy színes mozaikasztal foglalt helyet. Úgy festett, mintha egy őrült kovács kalapáccsal nekiesett volna a szivárványnak, hogy elpusztítson valami gyönyörűt, és helyette létrehozzon valami kevésbé szépet. A szanaszét heverő párnák is igencsak kirívók voltak: apró tükrök díszítették őket, arany- és ezüstszállal voltak hímezve. A tarkabarka asztalon egy lepénnyel teli kosár és egy rézpohár állt egy tál friss fűszernövénnyel, kerek kecskesajtokkal, apró uborkával és édes csatnik széles választékával.

Amikor Sahrazád közelebbről is szemügyre vette az ételes tálcát, észrevette, hogy a vendéglátója nem adott hozzá kést, sőt más evőeszköznek vagy éles tárgynak sem volt nyoma. Egyre erősödő gyanú ébredt benne a hollétét illetően, miközben a selyempárnák közül és körbesétált szobában. felkelt Az erkély szélén elhelyezkedő, aprólékosana kidolgozott zsalukon nem látott túl. Valójában homokkő és elefántcsont börtönén kívül nagyon keveset látott. Amikor megpróbálta lenyomni a kilincset egy kétszárnyú ajtón – amely valószínűleg a szoba bejárata volt –, megbizonyosodott, hogy kívülről bezárták. Amint sejtette. A válla még mindig sajgott, de legalább már nem vette el az erejét. Legalább most már nem akadályozza meg, hogy megszökjön, ha alkalma adódik rá. Elég sokáig „aludhattam”. Sahrazád egyre dühösebb lett. Vajon mióta tervezte Siva apja, hogy elrabol a badavi táborból? Mostanra világossá vált számára, hogy Reza bin-Latíf már jó ideje szövetséget kötött a Fida’i bérgyilkosokkal. Valószínűleg ő küldte a zsoldosokat Rejbe hetekkel ezelőtt, hogy megöljék Kálidot, vagy elrabolják Sahrazádot, hogy csalétekként használhassák. S most sikeresen rajtaütöttek. Most már biztos volt benne: olyan helyre hozták, amely megjósolható fordulatot hozhat az események folyamába. Sahrazádnak támadt egy baljós érzése, hogy tudja, hová hurcolták. Igyekezett leküzdeni a félelmét; odament az étellel megrakott tálcához, amely a csiricsáré asztal tetején foglalt helyet a sarokban. A pohárban lévő vízből cseppentett egy keveset az ezüsttálcára, hogy megvizsgálja, elfeketíti-e a felszínét. Amikor a tálca nem váltott színt, bőrére loccsantott egy kis vizet, hogy

megvizsgálja, kárt tesz-e benne. Azután óvatosan belekortyolt. A torka iszonyatosan ki volt száradva. Az étel felől még voltak kétségei, de tudta jól, hogy legalább a nyelvét be kell nedvesítenie, ha egy darabig még életben akar maradni. Amikor az mögül csikorgó és fém ahangja szűrődött lesöpörte a ajtó fűszernövényeket, tányér szélét be,a mozaikasztalhoz ütötte. Azután megragadott egy nagyobb cserépdarabot, és vászonszalvétát csavart az egyik végére, hogy szert tegyen valamiféle kezdetleges fegyverre. Nem fogja harc nélkül megadni magát az ellenségének. Az ajtó egyik szárnya kinyílt. Sahrazád a kifakult nadrágja mögé rejtette a fegyverét. A küszöbön… az apja lépett át. A férfi jól öltözött volt, és gondosan lenyírt szakálla mögött mosolyra gö rbült a szája. Baba? Amikor a férfi meglátta Sahrazádot – aki fel volt fegyverkezve, és szinte ragadozó állat módjára guggolt a márványpadlón –, összehúzta bozontos szemöldökét, és megnyugtatón felemelte sebhelyes kezét. – Sahrazád dzsán! Nem kell félned. – Olyan fürge léptekkel közeledett felé, amit Sahrazád már régen nem látott az apjától. – Baba! – pislo gott Sahrazád, aki teljesen össze volt zavarodva, hogy ilyen magabiztosnak és elegánsnak látja az apját. – Hol vagyunk? – Kedvesem, kérlek, tedd le a fegyvert! Nem kell félned. – Dzsahandár megint elmosolyodott, ezúttal még ragyogóbban. – Az odakint álló őrök szóltak, hogy nemrég megpróbáltad kinyitni az ajtót, úgyhog y azonnal hozzád siettem. – Hol vagyunk? – ismételte Sahrazád. – Tudom, hogy bizonyára megrémültél, de Reza nem akar bántani téged. Ahogy senki más sem. Sőt itt nagyobb

biztonságban is vagy, mint a badavi táborban. Sokkal jobban gondodat viselik. Rangodhoz méltón. – Utolsó szavait furcsa büszkeség hatotta át, még ki is húzta magát. Olyan büszkeség, amely egyáltalán nem illett leánya szorult helyzetéhez. – Baba! dörrentválaszt rá Sahrazád egyértelmű hiszen nem– kapott a kérdésére, pedig ingerültséggel, már kétszer is feltette. Édesapja mosolya elhalványult. De csak egészen enyhén. – Reza úgy látta a legjobbnak, ha Amardába hozunk. Ahogyan Sahrazád gyanította. Mégis fájdalmasan összeszorult a szíve, egy pillanatig alig kapott levegőt. – Szálim Ali as-Sarífhoz hoztál? – Természetesen! – Dzsahandár meg sem rezzent leánya hangjától. – A szultán a férjed nagybátyja, nemdebár? – Egyszerűen fogalmazott, de az arckifejezése sokkal többet sejtetett. – Hogy tehetted ezt velem? – suttogta Sahrazád. A csendes vád hallatán Dzsahandár vizenyős szemében tétova fény csillant meg, majd megkeményedett a tekintete. Sahrazád abban a pillanatban már pontosan tudta, hogy nem fogja meghatni a könyörgése. Ezúttal nem. Dzsahandár kihúzta magát. – Ezt a kérdést talán inkább nekem kellene feltennem, leányom. Sahrazád hirtelen visszarettent a vád és az apja szemében felvillanó rideg fény elől. Abban a szempárban, amely mindig meleg tükörképe volt a sajátjának. – Mit műveltél a könyvemmel? – kérdezte az apja fenyegető hangon. – Nem tudom, miről beszélsz. – Sahrazád felszegte az állát, próbálva leplezni a félelmét.

– Sahrazád, már beszéltem Irzával. Tudom, hogy a húgod kábított el. Sahrazád arca rezzenéstelen maradt, szíve azonban kihagyott egy dobbanást a húga n evének hallatára. – Mást nemén,volt hajlandó elárulni, te is ugyanolyan jól tudod, mint hogy Irza nem képesdehazudni. – Apja arca eltorzult a bosszúságtól. – Ezért ragaszkodom hozzá, hogy te… – habár erőfeszítést kellett tennie, Dzsahandárnak sikerült uralkodnia magán. – Nem haragszom rád, kedvesem. Valaki biztosan kényszerített. Talán a kalifa vagy valaki más, aki alá akarja ásni… – Nem. Senki sem kényszerített semmire. És nem is történt semmi. Apja szemében ismét jéghideg fény villant. – Ne hazudj nekem, leányom! Sahrazád megacélozta a lelkét. – Hol van Irza, Baba? Semmi válasz, csak egy levegővétel. Habozás. – Baba? Dzsahandár válaszra nyitotta a száját, majd pillanatnyi, árulkodó szünetet tartott. Ettől a szünettől Sahrazádnak ijedtében ö sszeszorult a torka. Apja kedvesen rámosolygott. – Még gyenge vagy az úttól és a sérüléseidtől. Engedd meg, hogy a szultán szolgálói a gondodat viseljék, utána pedig csatlakozz hozzánk a vacsoránál. A szultán leánya nagyon aggódott érted. Megígérem, hogy ma este mindent megbeszélünk. Sahrazád kinyújtotta a kezét, többé már nem tudta elrejteni a félelmét. – Baba, kérlek, ne… – Nagy szabadságot kaptál tőlem, leányom. Talán túlságosan is nagyot. – Apja szavai keményen csengtek. Határozottan kihúzta

magát. Így magasabb volt, mint ahogyan Sahrazád valaha is emlékezett rá. Valójában nem látta ilyen erélyesen cselekedni, amióta az édesanyja meghalt. – Elég hosszú ideig dacoltál velem, Sahrazád. Most nem engedem, hogy hazudj nekem. Szörnyen veszélyes fontos erőkkel j átszadozol. Most pihenj ! Később még megbeszéljésük. – Dzsahandár s arkon fordult. – Csak azt mondd meg, kérlek, hogy Irza… – Pihenj! Ma este mindent megbeszélünk… ha készen állsz, hogy elmondd nekem az igazat. – Azzal Dzsahandár al-Kajzurán finom selyemörvény kíséretében elhagyta a szobát. Sahrazád visszasüppedt a törött porcelándarabok közé, még mindig a saját maga által fabrikált fegyvert szorongatva a kezében. A rémület, amellyel azóta küzdött, hogy először meglátta az apját – sőt amióta sejteni kezdte, hol tartják fogva –, hirtelen teljes erővel megrohanta. Nem tudta eloszlatni balsejtelmeit. A háború, amelyet el akart hárítani, most kitörni látszott. Amint elér Rejbe a hír, hogy Sahrazád Amardában raboskodik – a nagybácsi „vendégeként”, aki egészen biztosan csalétekként akarta felhasználni –, Kálid seregével azonnal a város ellen vonul. Sahrazád ezt biztosra vette. S bár az igazság elismerésével kétségkívül elveszíti az apja bizalmát, sőt talán többet is, Sahrazád még egy dolgot bizonyosan tudott: Kálid már elpusztította a könyvet. Így nem lesznek alkupozícióban. Semmi sem lesz a kezükben, ami előnyhöz j uttathatná őket. Kivéve saját magát. Ám Sahrazád nem volt bolond. Esze ágában sem volt meghunyászkodni Pártia szultánja előtt. Egyetlen kedves szóért sem fog könyörögn i az ellenségének. S bizony arra sem fog várni,

hogy megmentsék, mint ahogyan egy kisgyermek zokog szorult helyzetében. Megteszi, amit tennie kell. Felkutatja Irzát. Megtalálja a kiutat ebből az átkozott városból. Az élete árán is megpróbálja. *** Irza miatti aggodalma engedelmességre kényszerítette Sahrazádot. Habár nem gondolta, hogy az apja engedné bántani a testvérét, Sahrazád már el sem tudta képzelni, milyen gondolatok kavarognak Dzsahandár hataloméhes tekintete mögött. Így nem szólt egy szót sem, amikor a szolgálók beléptek a szobába, hogy segítsenek neki megfürödni és felöltözni. Az egész szertartás kísértetiesen emlékeztette arra a napra, amikor megérkezett a reji palotába: amikor két szolgáló segített előkészülni a szörnyeteggel kötendő esküvőjére. Amikor szantálpasztát kentek a karjára, és aranyporral hintették be a bőrét, majd súlyos köpenyt terítettek a vállára. A ruhája ezúttal is csaknem olyan pompás volt, mint azon a végzetes délutánon. Karmazsinvörös. A gazdag színárnyalat a nyári naplementére emlékeztette. Vagy nyílt sebből patakzó friss vérre. A szirvál nadrág a legfinomabb selyemből készült, és aranyszínű hímzés díszítette. A hozzáillő felső mélyen ki volt vágva. Sokkal mélyebben, mint amihez Sahrazád hozzászokott. A köpenyt vékony, aranyszínű anyagból varrták, nem damasztból. Az anyag inkább fátyolra emlékeztetett, és a fényben viselője alakjának minden vonalát felfedte. Sahrazád meztelennek érezte magát. Tudta, hogy ez nem a véletlen műve.

A szolgálók gondosan befonták fekete haját, és gyöngysorokat tekertek a vastag, fénylő fonat köré. A Sahrazád bal karján lévő karperecek és a fülében függő karikák színaranyból készültek, és a hajában lévő díszekkel harmonizáló gyöngyök és gyémántok díszítették Ahogyanőket. apja megígérte, most már a rangjának megfelelően volt felöltözve. Mégsem érezte magát királynénak. Hiszen egy fogoly sohasem lehet királyné. Ám a királyné csak akkor fogoly, ha önmaga úgy dönt. Ezekre a gondolatokra kihúzta magát, végül belelépett hegyes orrú papucsába. Felszegett fejjel követte a szolgálókat a folyosóra, ahol egy csapat fegyveres őr állt készenlétben, hogy a következő céljához vezessék. Sahrazádot ismét megdöbbentette a homokkő építmény túlzó pompája. Való igaz, hogy a reji palota márványból készült, sőt észszerűtlenül díszes volt, mégis rejlett benne valami ridegség is. Ám most, hogy látta, mennyire el lehet túlozni egy palota pompáját, különös öröm töltötte el, amiért Kálid nem állított minden sarokba aranyozott szobrot, és nem aggatott minden párkányra csillogó-villogó kárpitot. Ezzel szemben Amarda minden falmélyedését aranylevelek és ezüstlemezek ékesítik, minden boltíven faragványok és ékkövek díszelegnek észszerűtlen, sőt ízléstelen módon. A látványtól Sahrazád kényelmetlenül érezte magát. Az egyetlen, amiben a reji palota túltett Amardán, a kalligráfia volt. Rej temérdek művészi kalligráfiával büszkélkedett. Lekanyarított vonások és kecses ívek álltak az írott szó szolgálatában. Sahrazád úgy vélte, hogy biztosan Kálid költészet iránti szeretete állhat ennek hátterében. Szálim Ali as-Saríf egyértelműen inkább a pompát kedvelte.

Az őrök számtalan pazar folyosón végigvezették, amíg egy gyönyörűen faragott ajtóhoz nem értek, amelynél szélesebbet és magasabbat Sahrazád még sohasem látott. Természetesen, amint alig egynapnyi itt-tartózkodás után már sejtette, az ajtót folyékony a kil incs zafírokból állt, mint arannyal az ökle.festették Ketten ki, kitárták az pedig ajtót,akkora Sahrazád pedig követte az őrök csapatát a csiszolt homokkő lépcsőn, amely egy barlangszerű, burgundivörös erezetű, rózsaszín gránitból épült helyiségbe vezetett. Egyetlen ho sszú asztal terpeszkedett a terem közepén, amelyet rózsavízzel és mirhával illatosított, hosszú gyertyák világítottak meg. A terítőt a legfinomabb, pókháló vékonyságú selyemből szőtték, amely pompázatosan ragyogott a gyertyák meleg fényében. Úgysincs még elég arany a szobában. Ameddig a szem ellátott, Sahrazád szükségtelen pompát fedezett fel. Még a gyertyák illata is kaparta a torkát, mert rendkívül tömény volt. Túlzó. Túl sok. Ő érkezett meg elsőként. Biztos volt benne, hogy ez sem véletlen. Az egyik őr egy gazdagon díszített, sötétkék párnához vezette, amely majdnem középen helyezkedett el. Bár egyik őr sem viselkedett udvariatlanul, Sahrazád mégis észrevette, hogy a csapat jól szórakozott, amikor a hozzá legközelebb álló férfi – egy fiatalember, ferde sebhellyel az orrán – lopva a keblére sandított, miközben lehajolt, h ogy elfoglalja a helyét. Sahrazád tüzes tekintettel meredt fel rá. – Okod van rá, hogy így bámulsz? – kérdezte, és csípős hangja betöltötte a hatalmas termet. – Talán meg akarsz halni, vagy csak tényleg annyira ostoba vagy, mint amilyennek látszol? Az őr lehajtotta a fejét, kurta meghajlással, és összeszorította az állkapcsát.

– Ez nem válasz, te szemtelen bolond. És meghajlásnak sem nevezném – folytatta Sahrazád, eltökélten, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Nem engedhette, hogy ebben a nyomorult városban akár egyetlen is méltatlanul bánjon jelét vele. isEgy pillanatigbenne, sem. Hiszen haférfi a gyengeség legapróbb felfedezik menthetetlenül elbukik. Hirtelen nevetés harsant a h áta mögül, és betöltötte a levegőt. Sahrazád megmerevedett a hangra. Szálim. – Éppen olyan ékesszóló vagy, úrnőm, mint mindig. – Összecsapta a tenyerét, mintha meg akarná tapsolni. A hang élesen és bán tón csengett Sahrazád fülében. Nem fordult meg. Nem adja meg neki ezt az elégtételt. Inkább előreszegezte a tekintetét, és derűs arckifejezést erőltetett magára. – A katonáidnak volna mit tanulni a tiszteletről, uram. – Sahrazád mosolyra húzta a száját, amint Pártia szultánja közelebb ért. Szálim cikornyás meghajlással viszonozta Sahrazád metsző köszöntését. – Gondolom, te tisztességre tanítod őket. – A férfi handzsárja csillogó markolatára tette a kezét. Az egyértelmű mozdulattal emlékeztette Sahrazádot a helyére. – Nos, valakinek muszáj. – Sahrazád ujjainak hegyét a homlokához érintette, utánozva Szálim tettetett tiszteletadását. Dzsahandár al-Kajzurán a szultán után lépett a terembe, finom selyemöltözékében, két tenyerét összeérintve maga előtt. Arcán gondterhelt aggodalom és érte tlenség viaskodott. Apja vagy nem tudott róla, hogy Sahrazád és Szálim máris hadilábon áll egymással, vagy csak leplezni igyekezett az értesüléseit. Sahrazád megpróbálta elkerülni az apja tekintetét.

Még túlságosan friss seb volt az árulása. Nem akarta Szálim tudomására sem hozni, milyen rossz viszonyban vannak. Szálim Sahrazáddal szemben ült le, minden mozdulata nyugodt eleganciát sugárzott. Gazdagon hímzett köpenye és gyönyörűen szabott éppen cicomásak mint a palotája. Úgyruhadarabjai festett, mint egy olyan jóllakott macska,voltak, akit a legpompásabb tejszínnel etettek meg. Rámosolygott Sahrazádra, farkasszerű fogait tökéletes bajusz keretezte. – Olyan boldog vagyok, hogy végre meglátogatsz minket Amardában, Sahrazád dzsán. Már régóta vártunk. – Meglátogatlak? – Sahrazád felhúzta egyik szemöldökét. – Érdekes fogalmazás. Szálim könyökét a balján lévő zafírpárnára helyezte. – Nálunk biztosan jobban érzed magad, mint azon a törzsi táborhelyen, ahol az elmúlt hetekben voltál kénytelen meghúzni magad. – Éppenséggel nem mondhatnám. Azon a törzsi táborhelyen sohasem volt zárva az ajtóm. – Milyen igaz. – Szálim újabb gyanús mosolyt villantott a leányra. – A sátraknak van egyáltalán ajtajuk? – Valóban nincs ajtajuk. De ott legalább élvezhettem a testvérem társaságát. Ha esetleg hajlandó volnál… – Hát persze! Milyen figyelmetlen vagyok. Biztosan nagyon éhes vagy. – Szálim felnevetett, és a Sahrazád mögött álló szárnyas ajtóra mutatott. Apja még csak meg sem fordult: a tányérja mellé helyezett, kagyló alakú kanállal játszott idegességében. Sahrazád hallotta, hogy az ajtó kinyílik, majd vaj- és fűszerillat töltötte be a levegőt. Fogadalma ellenére, hogy egy falatot sem eszik, amíg ki nem deríti, hol van Irza, a temérdek ínycsiklandó illat igencsak megnehezítette, hogy tartsa magát elhatározásához. Amikor a szolgák egy fűszeres krumplival teli

ezüsttálat helyeztek elé, tökéletes formába öntött pisztáciásgránátalmás rizzsel, sáfrányos csirkenyárssal, még lángoló báránykebabbal és gőzölgő paradicsommal, Sahrazád gyomra hangosan megkordult az éhségtől. Nem emlékezett rá, mikor ilyen finomat. Gőzölgő, aromás lencse-evett és utoljára karamellizált hagymaragut helyeztek elé, amelynek illatára összefutott a nyál a szájában. A fahéj és szegfűszeg édes illata szinte beszélt hozzá, a datolya és padlizsán pedig még erősebben k ísértette. Az utolsó csapás a birsalmacsatni látványa volt. Sahrazád ráült a kezére. – Nem vagy éhes? – kérdezte Szálim, és gonosz fény villant a szemében. – Szándékosan olyan ételeket válogattam, amelyekről tudom, hogy a kedvenceid. Apja a homlokát ráncolva nézett Sahrazádra. – Sahrazád dzsán, a szultán leánya m egkérte a sz akácsot, ho gy különleges vacsorát készítsen a tiszteletedre. – Ebben biztos vagyok – motyogta Sahrazád, és belülről a szájába h arapott. – Talán a leányom meg tud győzni, hogy egyél. – Szálim szeme fényesen ragyogott, amikor a háta mögé pillantott Sahrazád nem fordult meg, hiszen Jázmin as-Saríf tökéletes mosolyára vágyott legkevésbé. Ha ma este megpróbál tőrbe csalni, nem kormot kenek a fogára. Hanem az öklömet. – Gyere, leányom! – szólt Szálim. – A vendégünk már nagyon vár téged. Valóban. Égek a vágytól. Sahrazád összeszorította a száját, és megmarkolta a mellette heverő selyempárnát, mintha az erőt adna, hogy megőrizze hidegvérét.

A papucsos léptek finoman kopogtak a csiszolt gránitpadlón Sahrazád közelében . Sahrazád vonakodva felemelte a tekintetét. Egy égszínkék s zempár nézett le rá. Sahrazád szája tátva maradt elképedésében. – Üdv, taknyos királyném! Deszpina. Sok minden történt egyszerre. Először Sahrazád talpra ugrott, hogy megtámadja korábbi szolgálóját. Azután hirtelen mozgolódás és zűrzavar támadt körülöttük. Mielőtt azonban az őrök elérhették volna, Sahrazád megtorpant. Nem a katonák ki nem mondott fenyegetése állította meg. Valami teljesen más fékezte meg. Aggodalom. Aggódott egy régi barát miatt. Egy meg nem született gyermek miatt. Amint az aggodalom átjárta a szívét, rögtön elhomályosította egy másik érzés. A keserűség. Fekete és fullasztó keserűség. Tekintete az előtte álló leány dús idomaira esett, aki mindig is csinos volt, most pedig még inkább ragyogott ametisztszínű selyemruhájában, amelyet mindkét vállánál rézbrossok fogtak ragyogó ráncokba. A selyemredők lila és mályvaszínű zuhatagként omlottak a lábához. A ruha mély kivágása kiemelte gyönyörű alakját, ahogyan a magas derekú szabás és a rézszínű selyemöv is, amelyet rózsaarany foglalatban ékeskedő, élénk lila és erős rózsaszín drágakövek díszítettek. Mézszínű haja díszes kontyba volt tűzve a feje tetején, míg homlokát csillogó ékszerekkel kirakott pánt keretezte. Egy korona.

A keserűség egyre csak n őtt Sahrazádban. Deszpina egykor sokat jelentett neki. A barátja lett, amikor a legnagyobb szüksége volt támaszra. A bizalmasa, amikor senki mással nem beszélhetett. Mostanra azonban világossá vált, hogy minden, Sahrazád hogy Deszpináról hazugság amit volt. Kiderült, Deszpina hitt, Szálimszemenszedett Ali as-Sarí eltitkolt leánya. Pártia hercegn ője. Kém és csaló. Deszpina sohasem lehetett Sahrazád barátja. – Volt egyáltalán olyan pillanat, amikor igazat mondtál nekem? – kérdezte Sahrazád érdes, suttogó hangon. Deszpina tökéletes fintorra húzta a száját. Arckifejezése fájdalmasan ismerős volt. – Nem is gratulálsz? Férjhez mentem. Vagy talán nem hallottad? – A fintor mosollyá változott. Deszpina mögött feltűnt Jázmin is. Közelebb sétált, zavartan nevetett és vonakodva lépkedett. A káosz közepette Sahrazád nem is vette észre a szultán másik leányát, akit ismert, akire számított. Legalább Jázminban van annyi tisztesség, hogy zavarban legyen. Mert bizony úgy tűnt, Jázmin as-Saríf furcsamód nem leli a helyét. Habár ugyanolyan lenyűgözően festett, ahogyan Sahrazád emlékeiben élt – mahagóniszínű haja dús hullámokban omlott a hátára, smaragdzöld szoknyájának ringása olyan kecsességet sugallt, amely sohasem tanulható meg –, Pártia hercegnője láthatóan nem kívánt részt venni a borzalmas leleplezésben. Folyamatosan hátrafelé pillantgatott a válla fölött, mintha menekülni akarna. Mintha bárho l jobban érezné magát, mint a társaságukban. Sahrazád tekintete ismét Deszpinára vándorolt. – Férjhez? Milyen szerencsétlen bolondot hálóztál be? Deszpina hunyorgott.

– Meghiszem, hogy érdekel. – Az apja melletti ülőhelyhez suhant. – Azért még gratulálhatnál. Hiszen a férjem éppenséggel az egyik jó barátod. Jázmin még mindig furcsa hallgatásba burkolózva elfoglalta a Deszpina Dzsahandár pedig vetett Sahrazád telepedett.melletti Ideges, helyet, figyelmeztető pillantást rá, mellé lánya azonban figyelmen kívül hagyta. A harag hevében el is feledett lakoma fölött Sahrazád dühödt pillantást vetett hajdani körmönfont szolgálójára, miközben közös múltjuk pillanatai felvillantak az emlékezetében. „Egy ügyes kém nem elrejtené a kilétét?” „A legügyesebbeknek nincs szükségük rá.” Milyen sokat beszélg ettek egy-egy csésze tea m ellett! Mennyi bizalmas beszélg etésben volt részük! Deszpina anyja volt az egyik leghíresebb szépség egész Kadmeiában. Apja egy gazdag ember volt, aki a szebb jövő reményében elhagyta mindkettőjüket. Tényleg elhagyta? Vajon Deszpina melyik meséjének hihet? Deszpina természetesen nem akart hozzámenni Dzsalálhoz. Miért is akart volna beházasodni a családba, amely után olyan sok éven át kémkedett? Hát persze, hogy elmenekült! Csak hogy visszatérhessen az apjához, aki szélesre tárta a karját… és kíváncsi füleit is. Hogy elárulja Sahrazádot. S mindenki mást, akit szeretett. Hogyan lehettem ennyire bolond? – Hogy tehetted ezt velünk? – suttogta Sahrazád. – Barátként bántam veled. Azt állítottad, hogy Kálid jó volt hozzád. – Koraszán kalifája senkihez sem jó – felelte Deszpina könnyedén. – Vagy talán elfelejtetted, miért kerültél a palotába? – Megvetően felhorkant.

A szultán h arsány és erős n evetést hallatott. Deszpinának mé g volt képe rávigyorogni! Most, amikor egészen közel kerültek egymáshoz, Sahrazád is látta a köztük lévő kapcsolatot, habár a hasonlóságuk nem volt olyan nyilvánvaló, ha külön voltak. Deszpina a színeit biztosan az édesanyjától örökölte, ám tartása a szultánéra hasonlított. Gőgös. Büszke. A csontozata is hasonló volt az apjáéhoz. Erős szemöldök és magas járomcsont. Sahrazád még Deszpina és Jázmin között is fedezett fel hasonlóságot. Nem csoda, hogy Deszpina mindenkit ilyen könnyedén megtévesztett. Ilyen szemtelen bájjal. Vele született ravaszsággal. Arra született, hogy palotában lakjon. Becsusszanjon a belső köreibe, akárcsak a legvérengzőbb vipera. Mindössze hat év alatt sikerült kivívnia Koraszán kalifájának bizalmát. S megszerezte a testőrség kapitányának szívét. – Hogy tehetted ezt Dzsalállal? – kérdezte Sahrazád, a körmét a tenyerébe mélyesztve, hogy megpróbálja elnyomni lángoló haragját. Deszpina arckifejezése dühítően egykedvű volt, miközben szedett egy kevés pisz táciás-gránátalmás rizst a tányérjára. – Sajnos Dzsalál al-Kourí érzelmei már nem tartoznak rám. – Sahrazádra vigyorgott, akinek kedve támadt letépni az ékköves pántot Deszpina fejéről. – De ne aggódj: a testőrkapitány könnyedén talál egy készséges leányzót, aki helyre teszi sértett büszkeségét, egészen biztos vagyok benne. – Utolsó szavai furcsa módon keserűnek h atottak. Sahrazád összeszorította a fogát, csendre és nyugalomra intette magát. Egyszer csak felfigyelt rá, hogy Jázmin hunyorogva fürkészi félig leh unyt szemhéja alól. Ez a hallgatagság nem vallott a hercegnőre. Meglepte Sahrazádot, de hát Jázmin as-Saríf már többször is megdöbbentette. Sahrazád ismét úgy érezte, mintha Jázmin

szólni kívánna, de talán még nem formált véleményt. Vagy az apja jelenlétében n em volt elég bátorsága. Mindenesetre felettébb elégedetlen benyomást keltett. Sahrazádnak megfordult a fejében, hogy szóba elegyedik vele, ám acsak gyönyörű lány szándékosan a pillantását. Továbbra is ellenségként volt hajlandókerülte tekinteni rá. Sahrazád továbbra is Deszpinát méregette, miközben a hajdani szolgálóleány nevetett, és Pártia szultánjával – az apjával – tréfálkozott, mintha élete nagyobb részét nem is álca mögé bújva töltötte volna. Sahrazád kavargó gondolatai közepén hirtelen felismerésre utott. Deszpina nem hazudhatta, hogy gyermeket vár. Sahrazád emlékezett rá, amikor a szeme láttára rosszul lett a reggelinél. Sahrazád lazított a tartásán. Kezét az ékszerekkel kirakott boros serleg ért nyújtotta. – Szálim bácsi – kezdte rideg hangon. – Tudsz róla, hogy a lányod terhes? Vagy elfelejtett szólni, hogy gyermeket vár? – Persze, hogy tudja – válaszolt Deszpina habozás nélkül. – Mondtam neked: férjhez mentem. Nincs abban semmi különös, hogy gyermeket várok. Még több hazugság. – Valóban? – Sahrazád összeszorította az állkapcsát, majd belekortyolt a borába, igyekezve összeszedni magát. – És mihez kezdtél az állítólagos férjeddel? Talán a tengerbe lökted, amikor már végeztél vele? – Ó, dehogy. – Deszpina szeme felragyogott. – Biztonságos helyen van, ahol n em tud nekem bajt okozni. – Akkor magaddal hoztad a szegény ördögöt? – gúnyolódott Sahrazád. – Mi sem természetesebb. – Micsoda ostob a férj lehet!

– A legjobb fajta. Amelyik keveset beszél. – Felhagysz valaha is a hazudozással? – sziszegte Sahrazád a fogai között. Elszántan Szálimhoz fordult. – Uram, tudtad, hogy a gyermek apja… – Amosollyal. kalifa kedvenc testőre – fejezte be Deszpina a mondatot lassú Sahrazád meglepetten pislogott. Azután még egyszer. – Micsoda? – kiáltott fel végül, és lecsapta a serlegét az asztalra. Újfent előtűnt k ét őr az árnyékból. Deszpina gyilkos mosolyt villantott rá. – Az apa Vikram Szing. Nem is tudtad? Pedig azt hittem, ti ketten elég közel álltok egymáshoz. A… rádzsput? Vikram itt van? Azt hittem, hogy meghalt a vihar éjjelén. Sahrazád, aki az este folyamán másodszor is elhallgatott a meglepetéstől, tovább bámult egykori szolgálólányára, és próbálta összeegyeztetni, amit látott, minden mással, amit régen gondolt vagy hallott. Nem, ez nem lehetséges. Hol van az igazság a temérdek hazugság között? – Ne aggódj, Sahrazád! – nyugtatgatta Deszpina. – Vikram biztonságban van. Legalábbis a körülményekhez képest. Sahrazád legégetőbb kérdései hirtelen sz ertefoszlottak. – Mit műveltél Vikrammal? Sahrazád jobbján Dzsahandár idegesen felsóhajtott. A sóhajjal leánya kérdéseit próbálta elh allgattatni. – Apám? – Deszpina várakozásteljesen Szálim as-Sarí hihetetlenül elég edett arcára pillantott. Szálim nagy levegőt vett, mintha időt akarna nyerni, hogy kigondolja a legjobb választ.

– Unokaöcsém kedvenc testőre éppen ott van, ahová tartozik: olyan foglyok számára fenntartott helyen, akik nem tudják tartani a szájukat olyan ügyekben, amelyek már nem tartoznak rájuk. – Mégis milyen ügyekről van szó? – kérdezte Sahrazád suttogó hangon. – Nos, leányom férjeként a te családod helyett a miénkkel kellene törődnie. Nincs igazam? – Már megbocsáss, Szálim bácsi. Azt hittem, hogy egy család vagyunk. Feszült csend következett. – Nem, Sahrazád al-Kajzurán. Nem vagyunk egy család. A leánya mellett ülő Dzsahandár lélegzete hirtelen elakadt. Sahrazád ismét megmarkolta a mellette heverő selyempárnát. – Akkor hát végre témánál vagyunk. Elég a tréfából! Mit szándékozol tenni velem? Szálim előrehajolt, és az asztal aranyozott szélére kön yökölt. – Mit gondolsz, mit fogok tenni? – Attól függ, mire számítasz Kálidtól – bökte ki Sahrazád. – Arra számítok, hogy eljön érted. – És mit gondolsz, mi történik, ha eljön? Azon kívül, hogy a földbe döngöl. Jázmin végre Sahrazád szemébe nézett. – Apám… Szálim még egy pillantásra sem méltatta a leányát. – Azt várom, hogy megteszi, amit már évek óta túl gyáva megtenni: szembenéz a sivatagban egy igazi, rendes sereggel. Megküzdünk, hogy kiderüljön, ki érdemli meg az uralkodói címet. A szívébe hasító rémület ellenére – pontosan tudta, hogy Kálidnak még mindig nincs rendes serege – gúnyos kacaj hagyta el Sahrazád ajkát.

– Kálid élete egyetlen napján sem volt soha gyáva. Bármennyit üvöltesz is a szélre, sohasem fog meghajolni előtted. És bolond vagy, ha azt gon dolod, ilyen könn yen sikert arathatsz. Dzsahandár összegömbölyödött, mintha a következő csapásra várna. Jázmin mély levegőt vett, és Sahrazád önkéntelenül is a lányra nézett. Pártia herceg nője figyelmeztető tekin tetet vetett rá. A tekintetben Sahrazád együttérzést vélt felfedezni. – Könnyű? – kezdte Szálim gúnyos nevetés közepette. – Gondolod, hogy könnyű volt? Semmi sem volt könnyű. Évek munkája kellett hozzá. Évekig tűrtem, ahogyan az a mogorva kölyök semmibe vesz. Hogy visszautasítja a lányomat. – A tányérja mellé csapta az öklét. – Csakis azért nem neveztem fattyúnak, mert hátborzo ngatóan hasonlít az apjára. Habár Sahrazád észrevette, hogy Jázmin másodjára is figyelmeztető pillantást küld felé, nem vett róla tudomást. – Nemcsak azért, hanem mert félsz tőle. Dzsahandár megragadta a c suklóját az asztal alatt. Szálim arcát düh öntötte el. – Sohasem féltem tőle. – Ugyanúgy hazudsz, mint a gyűlöletes lányod. – Sahrazád elmosolyodott. – Mindig is féltél Kálidtól. – Sahrazád! – kiáltott fel Dzsahandár, aki végre felpattant, hogy szót emeljen, csak éppen lánya ellenségének a pártját fogva. – Baba, ne is szólj többet! – Leányom, te szembeszálltál velem… Sahrazád kitépte a karját a szo rításából. – Te pedig idehurcoltál, akaratom ellenére, hogy ezek az aljas hazugok csaliként használjana k. – Azt hittem, azért hozlak ide, hogy tűzszünetet kössünk. Hogy segítsünk beg yógyítani a sebeket!

– Kinek akarsz segíteni? – vádolta Sahrazád az apját. – Mert nekem úgy tűnik, mintha cs akis magadra gondolnál. Dzsahandár arca lángba borult. Azután falfehér lett. Elfordította a tekintetét, a vádat azonban nem tagadta. – Mégisdallamos milyen hangon. érzés, Sahrazád – kérdezte Deszpina – Amikoral-Kajzurán? rabszolgaként bánnak veled? Amikor olyan embereket szolgálsz, akik felsőbbrendűnek érzik magukat, miközben a szívedben tudod, hogy valójában egyformák vagytok? – Kérdezd az apádat! – vágott vissza Sahrazád. – Inkább a férjedet kérdezném. Amikor legközelebb látom… miközben előttem térdel. Sahrazád gondolkodás nélkül Deszpina arcába loccsantotta maradék borát. Az őrök odarohantak, talpra állították, majd elrángatták az asztaltól. – Hol van a húgom? – ordította Sahrazád. – Hol van Vikram? Mit műveltetek velük? Deszpina megtörölte az állát egy vászonszalvéta szélével, teljes lelki nyugalommal. – Ha ennyire látni óhajtja a hajdani testőrét, vigyétek oda! És hagyjátok megrohadni. Dzsahandár mereven ült az asztalnál, arcát remegő kezébe temette. Még csak fel sem pillantott, miközben a szitkokat kiabáló Sahrazádot elhurcolták. Az őrök végigvonszol ták a lámpával megvilágított folyosókon. Sahrazád kis idő múltán már kevés ellenállást fejtett ki. Hiszen pontosan az volt a cél, hogy megalázzák: hogy úgy hurcolják, akár egy haldokló állat tetemét. Nem volt azonban hajlandó megadni nekik ezt az örömöt. A boltíves folyosók még rikítóbbnak tűntek, miközben elhaladt a drágakövekkel kirakott boltívek alatt, a homokkő palota mélye felé haladva. Az őrök

fáklyáiból származó füst kaparta a torkát, szeme pedig könnyezett tőle. Még jó pár kanyargós csigalépcsőn végighurcolták, mire leértek a palota gyomrába, ahol a nyirkos h ideg és a romlás szaga uralkodott. repedéseken. Vastagon megtelepedett a falon, és áttört a A palota börtöncelláit hatalmas, görbe félholdat formáló vasrácsok zárták le. Alacsony volt a mennyezet, és a padlót piszkos szalma fedte. Dohos és vastag penészréteg ült a falakon. Minden második cella között fáklya világította meg a mohás falat, ám alig adott némi fényt. A sebhelyes arcú, vigyorgó őr egy nedves kőfalhoz lökte Sahrazádot. Érdes felülete nyomta a derekát, és belevájt sérült vállába, így fájdalmasan felszisszent. – Most már nincs úgy felvágva a nyelved, ugye? – gúnyolódott az őr, kellemetlen szagú lehelete sz inte égette Sahrazád bőrét. Sahrazád beleöklözött a gyomrába. – Ribanc! Egy másik őr felemelte a földről, mintha meg akarta volna védeni a további ütésektől. Tekintete találkozott az övével, és Sahrazád egy pillanatra rémületet vélt felfedezni benne. Az első őr összegörnyedt, karját a hasára szorítva, és szitkokat szórt Sahrazádra. Kiegyenesedett, és haragtól eltorzult arccal megint neki akart rontani. A második őr a társa karjára tette a kezét, homlokára mély ráncokat vésett az aggodalom. – Légy óvatos! Nem akarom, hogy a varjak elé vessenek. Ha az a fattyú kölyökkirály megtudja, hogy bántottuk… – A fattyú kölyökkirály sohasem tudja meg. Főként, miután megtizedeltük a seregét, tetemét pedig a homokban hagytuk elrohadni. – Lenéző pillantást vetett az alacsonyabb őrre. – Hacsak nem úgy gondolod, hogy a vesztes oldalon állunk.

A másik őr megrázta a fejét. – Különben is – folytatta az első őr –, semmi kárt nem teszek benne. – Újra Sahrazádra nézett, gonosz mosollyal az arcán. – Legalábbis egyelőre. – Ha még hozzám érsz, a varjak miatt fogsz a legkevésbé aggóegyszer dni – fenyegetőzött a lány. Az őr megragadta a hajánál fogva. – Erősen kétlem. – Közelebb húzta. Előrántott egy görbe tőrt az övéből. – De sose aggódj! A maradandó károkozást egy másik éjszakára tervezem. Azzal levágta Sahrazád hajfonatát a válla magasságában. Igazgyöngyök zápora hullott a hideg kőpadlóra.

A TIGRIS ÉS A SÓLYOM VÉGTELENÜL KIMERÜLT VOLT . amióta késő éjszaka visszatért a KÁLIDpihente Nem ki magát rendesen, sivatagból. Megérkezését követően a sahrabán még sokáig dühöngött, és elárasztotta szemrehányásokkal. Kálid egy ideig engedte, mígnem megelégelte, és emlékeztette a nagybátyját, hogy senkinek sem tartozik számadással a hol létéről. Hiszen Koraszán kalifája. Miután ezt tisztázta, Kálid azon nyomban távozott. Az előszobáj ában Dzsalál fogadta. Unokafivére is tombolt dühében. – Már azt hittem, meghaltál – dörrent rá Dzsalál üdvözlés helyett. – Talán nem szolgált volna a megelégedésedre, legalább egy kicsit? – vágott vissza Kálid. – Sokkal könnyebb egy emléket gyűlölni. Én már csak tudom. Kétségkívül gonosz megjegyzés volt. Ám Kálid jellemében mindig is rejtőzött egy csepp rosszindulat. Azon becses tulajdonságai kö zé tartozott, amelyeket az apjától örökölt. Dzsalál szórt rá néhány válogatott szitkot, azután elviharzott mellette a sötétbe. Kálid fejében megfordult, hogy a nyomába ered. Bocsánatot akart kérni. De nem lett volna semmi értelme. Kálid heteken keresztül próbálta helyrehozni a kárt.

Megpróbálta orvosolni, ami elrom lottösszetört, közöttük amikor azon a délutánon a könyvtár lépcsőjénél. Dzsalál szíve Deszpina eltűnt a sivatagban a város kapuin túl. S egy összetört szív

valóban szörnyű veszteség, különösen mivel unokafivére még sohasem szenvedett valódi szívfájdalmat. Dzsalál al-Kourítól vajmi kevés örömöt tagadott meg az élet. Édesanyja a csecsemőkorától a felnőttkoráig szerette, édesapja pedig mindenben támogatta. Noha Aref al-Kourírólmindig valóban elmondható, hogy kissé zárkózott és távolságtartó, is imádta a iát, és ezt ki is mutatta. Dzsalált húsz esztendeje során tényleg nem sok szenvedés érte. Élete legnagyobb vesztesége legjobb barátjának a halála volt. Kálid bátyjának, Ha sszánnak az elvesztése. Múlt éjjel, miután Dzsalál a palota rideg folyosói felé vette az útját, Kálid felidézte a napot, amikor unokaivére felkereste Hasszán halála után. Amikor is Dzsalál igyekezett megtalálni vele a hangot közös veszteségükben. Ám Kálid akkor is a sötétbe vonult el, távol mindenkitől és mindentől, még kisfiúként is. Olyan hosszú ideig igyekezett elrejteni az érzéseit azok elől, akik közel álltak hozzá, hogy már nem tudta, miként fejezze ki őket. Ahogyan azt sem tudta, miként tisztázhatná a helyzetet Dzsalállal. Reggel beszámolt a nagybátyjának az elmúlt pár nap eseményeiről. Még mindig nem volt azonban meggyőződve arról, hogy az átok valóban megtört. Sohasem volt hajlandó bizonyíték nélkül hinni semmiben. Csak az idő adhatott megnyugvást Kálidnak. Múlt éjjel ismét aludt. Felületesen és nyughatatlanul. Álmok nélkül. Azonban remélte, hogy idővel az álmok is meglátogatják. Szüksége volt az álmok reményére. A valóság visszarángatta ébenfából faragott íróasztalához. A pergamentekercsek dülöngélő kupacaihoz, amelyek a távollétében összegyűlt kérelmeket rejtették. Legalább még

néhányon át kell rágnia magát, csak utána térhet vissza Sahrazádért a sivatagba. Mikor úgy döntött, hogy képtelen átböngészni egy újabb tekercset, hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. –Nagybátyja Igen? – Kálid felpillantott. lépett be. Mint mindig, most is nehéz volt bármit is leolvasni arcáról. Még egy családi vonás. A legtöbb férfira ellemző volt. Kivéve Dzsalált és Hasszánt. Hasszán mindig sokat mosolygott, különösen az öccsére. Kálid kérdőn felvonta a szemöldökét. – Szaídi? – szólalt meg a nagybátyja. – A testőrség kapitánya egy felettébb… érdekes csoportot tartóztatott fel a palota udvarán. – Érdekes? – kérdezte Kálid széke karfájának dőlve. – Hogy érted? – A badavi sejk óhajt szót váltani veled. Egy kisebb lovas sereggel érkezett… – A sahrabán egy pillanatig tétovázott. – Olyasvalaki társaságában, akivel semmiképpen sem tanácsos találkoznod. Kálid felállt az íróasztala mögül, tekercsek áradatát sodorva a földre. – Ki az? – kérdezte. – Nasír az-Zijád emír fia lovagol az oldalán. Kálid habozás nélkül kiviharzott a nagybátyja mellett, még csak lélegzetet sem vett. – Vezesd őket rögvest a fogadóterembe! – Láttál már valaha ilyen hatalmas termet? – suttogta Rahim, miközben ámultan tekintett a fekete és fehér színű csempékkel mintázott padlóra. – Kapard fel a földről az állad! – mordult rá Tarik összeszorított fogain keresztül.

Omár hangosan felnevetett, hangja visszhangot vert a mennyezeten, azután visszapattant a márványfalakról. A hűvös kőfelületeket pompás festmények díszítették körülöttük: ellenségeiken diadalmaskodó harcosok és szárnyas, lobogó hajú női alakok. Kétfejű oroszlánok oszlop tövénél, ordító szájukból vasból kovácsoltálltak fáklyákminden álltak ki. Első pillantásra lenyűgöző benyomást keltett a terem, Tarik azonban észrevette a réseket az elegáns pajzson: az egyik falon végigfutó repedést és több apró, egymást átszelő hasadékot… A nagy vihar árulkodó nyomait. Kétségkívül impozáns terem volt. A múlt árnyékaival teli. Az óriási terem egyik végében egy emelvény magasodott, kétüléses kanapéval a közepén. Mögötte óriási, kitárt karokra emlékeztető l épcsősorok nyújtóztak. Tarik Rahim és Omár kíséretében az emelvény felé közelített. Már korábban is látta a termet. Utoljára a fényűző, ételbenitalban bővelkedő zenés-táncos mulatság estéjén járt itt, amikor Koraszán kalifája bemutatta új feleségét a birodalom nemesurainak. Tarik felidézte a pillanatot, amikor Sahrazád és a kalifa kéz a kézben megjelentek a szárnyas lépcső alján. Mintha egy lett volna a kettő; egyik a másik folytatása. Már akkor tudhatta volna. A szívével kellett volna látnia, nem csupán a szemével. Hirtelen elszakadt az emlékeitől, amikor a kalifa szélsebesen leviharzott ugyanazon a lépcsőn. Ezúttal semmi ünnepélyesség nem övezte a belépését. Gyorsan, formalitás nélkül mozgott. Rej sahrabánja és a testőrség kapitánya követte. – Mit keresel itt? – szegezte neki a kölyökkirály a kérdést, udvariaskodás nélkül. Tarik a szíve mélyén egy kicsit még jobban megkedvelte miatta. De csak egy kicsit.

A sahrabán Omárra pillantott, utána Rahimra, majd vissza Tarikra. – Szaídi, talán… – Sahrazád eltűnt – közöl te Tarik kertelés n élkül. Az őrség kapitánya megragadta köpenyét. – Tudtam, hogy nemazonnal fogsz tudni vigyázniTarik rá, terida felelőtlen… Rahim figyelmeztetés nélkül kihúzta handzsárját a hüvelyéből, és a testőrkapitány torkának szegezte. A sahrabán egy parancsot kiáltott, miközben előrántotta a saját fegyverét. Omár mozdulatlan maradt, bosszantóan kedélyes arccal szemlélve a kitörni kész ülő káoszt. – Elég legyen! – harsant a kalifa hangja. A parancs visszhangot vert a helyiségben. Az őrök egyként léptek vissza. Tarik biccentett Rahimnak, aki abban a pillanatban dobta le a kardját, amint a testőrkapitány is elen gedte Tarik köpenyét. – Nem kezdődik ígéretesen a látogatásunk, barátom – jegyezte meg fejét rázva Omár Tariknak. – De már értem, mire céloztál az ifjú kalifával kapcsolatban. Nem a szavak embere. – Szeme élénken csillogott a jobbján lobogó fáklyák fényében. – Ám úgy tűnik, hogy tudja, mit érdemes mondania. A kalifa pillantása megállapodott Omáron. Nem szólt ugyan semmit, de metsző tekintetében kimondatlan kérdések kavarogtak. – Omár asz-Szadík vagyok – lépett elő Omár. – Úgy hallottam, méltó vagy a bizalmamra. – Ki mondta ezt? – kérdezte a kalifa. – Természetesen Tarik – felelte Omár széles mosollyal, és kivillantak a rések a fogai között. A kalifa kérdőn felvonta a szemöldökét. – Ezeket a szavakat használta?

– Nem. De kiderült a beszélgetésünkből. Tarik választott. – Szünetet tartott. – És úgy go ndolom, hogy végül jól. A kalifa pillantása Tarikra vándorolt. – Minden nézeteltérésetek ellenére a Fehér Sólyom téged választott. Így hát most –azért jöttünk, h ogy lenne melletted harcol junk – magyarázta Omár. Megtiszteltetés számodra, ha elnyernéd a bizalmamat. Kedvelem a feleségedet, és nem szeretném, ha baja esne. A kalifa arcvonásai megkeményedtek. Tarik észrevette, ahogyan ökölbe szorítja a kezét. – Sahrazádot Pártiába hurcolták – folytatta Omár. – Amarda szultánjához. – Szavai hallatán a sahrabán és a testőrkapitány is megmerevedett; csak a kalifa maradt mozdulatlan, arcát mintha kőből faragták volna. – Úgy hiszem, zsoldosok rabolták el. Tarik nagybátyja bérelte fel őket a szultán pénzéből, akinek legfőbb vágya, hogy letaszítson téged a trónról. – Omár oldalra biccentette a fejét. – Szóval, ismét megkérdezem: bízhatom benned? Egy pillanatig néma csend töltö tte be a helyiséget. – Mit remélsz attól, hogy bízol bennem, Omár asz-Szadík? – kérdezte halkan a kalifa. Ö klén kifehéredtek a csontok. Tarik tudta, hogy a kalifa még maga is mérlegeli, kiben bízhat. Kálid ibn ar-Rasíd ugyanis még nem döntötte el, hogyan vélekedjen a badavi sejkről. – Két rossz közül a jo bbat – vágta rá Omár habozás n élkül. – Nem túl hízelgő válasz rám nézve. – Bár jobbat tudnék ajánlani! – vigyorgott Omár. – Eltöltöttem némi időt a feleséged társaságában, és elbűvölőnek tartom. Ráadásul úgy láttam, bízik benned. És úgy tűnik, Tarik is. Így hát követném a példájukat. Ha békén hagyod a népemet, és megvéded a földjeinket, ahol élünk és gyarapszunk, hajlandó vagyok az oldaladon harcolni.

A kalifa fontolóra vette a szavait, azután Tarikra pillantott. – Hátat fordítanál a nagybátyádnak? Tarik állkapcsa megfeszült. – A nagybátyám nem tudja, miért harcolok. De… – keresgélte a szavakat – márkellene magam harcolnom. sem vagyokOmárnak biztos benne, is tudtam, miért igazahogy van. valaha Ha Reza bácsikám hurcoltatta el Sahrazádot, valóban te vagy a kevésbé rossz a kettő közül. A kalifa bólintott, majd mély levegőt vett. – Nem tudom időben összegyűjteni a nemeseket. De a közelben lévőket értesíthetem, és… – Ismét Tarikra nézett. – Ismered a Tűz templomát a tenger menti hegyekben? – Nem. – Én már hallottam róla – lépett előre Rahim. A kalifa ismét bólintott, ezúttal Rahim felé. – Elküldenéd az üzenetemet hozzájuk a sólymoddal? Tarik értetlen volt ugyan, de vállalta a feladatot. – Igen. Szabad tudnom, miért? – Ismerek még egy embert, aki talán hajlandó segíteni.

AZ ÉGŐ BANYÁNFA HIDEG KŐFALNAK DŐLT . Zavaros SAHRAZÁDvízA papucsos patakban csordogált piszkos lába mellett. Csuklóján és bokáján a súlyosa lánc a legkisebb mozdulatra is megcsörrent. Sejtelme sem volt, mennyi idő telhetett így el. Talán napok. Lehetetlen volt megállapítani, hiszen egyetlen halvány fénysugár sem szűrődött be. A víz a rács mellett hagyott bögrében enyhén sós volt. Már a szagára is felfordult a gyomra. Mellette száraz, poshadt kenyér feküdt. Csupán annyit evett belőle, hogy megőrizze az erejét. Apja kétszer is eljött meglátogatni. Könyörgött, hogy kérjen bocsánatot. Térjen jobb belátásra. Próbáljon meg együttműködni a szultánnal a tartós béke érdekében. Adja fel a harcot. Sahrazád mindkét alkalommal hátat fordított neki. Szeretett volna összezsugorodni, csupán egyetlen pillanatra köddé válni, hogy ne kelljen Dzsahandár szemébe néznie. S ne kelljen elismernie, hogy édesapja mindent elárult, ami a leánya szívének kedves. Sahrazád tisztában volt vele, hogy maga is elárulta az apját, amikor ellopta a könyvét, de hát egy könyv nem ér fel az emberi élettel. Nem egyenlő egy ember jövőjével. S az apja rengeteg ártatlan életet kioltott Rejben azon a rettenetes éjszakán. Számtalan jövőt semmisített meg. Sahrazád most csaknem teljes sötétségben kuporgott. A két cellával távolabb égő fáklya alig árasztott némi fényt.

Az őrök hozzá. Játszadoztak vele. Meg kezdetben akarták rendszeresen félemlíteni. bejártak Megbocsáthatatlan bűnök elkövetésével fenyegették. Lökdösték. Arccal a mocsokba

taszították. Hátracsavarták a karját. Ocsmányabb szavakkal illették, mint amilyeneket Sahrazád vadállatokra hallott ordítani. Először még hitt a fenyegetéseiknek. Felvértezte magát a kínzásokkal szemben. Éberen várt a nyirkos félhomályban, reszketve hullatni. a hidegtől… fogadkozva, hogy nem fog könnyeket Esze ágában sem volt megadni nekik a kielégülést. Ám az első őr gúnyolódásán kívül, amikor is levágta a haját, és az időnkénti lökdösődést, sárba taszítást leszámítva nem követtek el ellene semmi többet. Nem tettek benne maradandó kárt. Valami féken tartotta a kezüket. Sahrazád nem volt olyan bolond, hogy a tiszteletnek tulajdonítsa a habozásukat. Az efféle gazembereknek fikarcnyit sem számít a tisztesség. Valami nem volt rendjén a palota falain túl. Az őrök pedig nyilvánvalóan tartottak is tőle. Ezek a gondolatok némi vigaszt nyújtottak Sahrazádnak. Most az egyszer felismerte az aljas, elvetemült hírnévben rejlő előnyöket. A vérrel és haragg al kivívott hírnév hasznát. Hadd rettegjenek a jövőtől! Hadd tudják, milyen érzés a sötétségben kuporogni, félelemmel várva a holnapot! Hadd rettegjenek Koraszán és a királya haragjától! Mert Kálid minden bizonnyal darabokra szaggatja őket, miután beveszi a város falait. Miután tudomására jut, hogy Sahrazád itt raboskodik. Vajon mikor lesz? Ismét eltöprengett a vágyain, de kevés haszna volt azonban olyasmi után vágyakozni, amit nem irányíthatott. Az utóbbi hetek megtanították erre. Nagyot nyelt, kiszáradt a torka. Közelebb húzta mellkasához a lábát. Minden eltelt órával egyre csak apadt az elszántsága. Nem

engedhette, hogy az akarata egyszerre lankadjon el a teste erejével. Egy tomboló viharban hajladozó fa volt. Nem tört meg. Soha. Eltökélte magában, hogy megtalálja Irzát. S minél messzebb hagyja magamostanában mögött a palotát. Az őrök legalább békén hagyták. Már egy ideje nem zaklatták. Legalább egyedül lehetett. Sahrazád átkarolta a térdét. Nedves szipogása faltól falig visszhangzott. A zárkája mellett lobogó fáklya egyszer csak kialudt. Teljes sötétség ölelte körül. – Még nem veszítetted el a reményt? – kérdezte egy durva hang közvetlenül a rács előtt. Sahrazád egy szót sem szólt. Nem tudta biztosan, hogy egy másik cellából szóltak-e hozzá, vagy az egyik őr tért vissza, további játszadozás reményében. Abban a reményben, hogy megtörik. – Te, lány! Élsz még? – ismételte rekedten a hang. Mintha egy halom száraz levél susog ott volna a gráni ttal kirakott kövezeten. Sahrazád megint nem válaszolt. Nem fogok megtörni. Soha. – Lány? Élsz még? Sahrazád felsóhajtott, hosszan és hangosan. – Igen, élek, csökö nyös disznó . És akkor mi van? – Jól van – köhögött a hang. Akárki volt is, igencsak öreg lehetett, vagy talán beteg. – Figyeltelek az elmúlt napokban. Van benned bátorság. – Gondolom, most azt hiszed, hogy ezt bóknak kellene vennem? Újabb köhögés hallatszott. – Nem. – De hát mégis mit akarsz tőlem? Rövid hallg atás következett.

– Még nem tudom. – Akkor hagyj békén! – Talán van valami jobb dolgod? – Nincs. – Nekem sincs. – A furcsa öregember egy pillanatig hallgatott. – Emlékeztetsz valamire. Sahrazád megmozdult, miközben tekintetét a zárkája mennyezetére emelte, láncai hangosan megcsörrentek kö rülötte. – Vajon mire? – kérdezte. – A banyánfára, amelyen gyermekkoromban gyakran elrejtőztem. A körülmények ellenére a férfi megjegyzése felkeltette Sahrazád érdeklődését; egészen más volt, mint a többi katona, akik mostanáig csak gyötörték. – Egy banyánfára? A sötétségen túlról hallatszó, susogó neszből ítélve Sahrazád különös látogatója letelepedett a f öldre. Megköszö rülte a torkát. – Valahányszor kisfiúként rossz fát tettem a tűzre, egyenesen egy vénséges banyánfához rohantam a dzsungel szélén, és elrejtőztem az odvában, mielőtt az apám megbüntethetett volna. – És miért emlékeztetlek téged erre a fára? – Mert ez a fafajta idővel mindent elpusztít maga körül. Sahrazád száján kelletlen horkantás tört elő. – Köszönöm a szórakoztató mesét, öreg. A férfi mélyen, köhögve felnevetett. – Bóknak szántam a hasonlatot. – Bocsáss meg, amiért én másként értelmezem. – Ahonnan én származom, mindenre egy végtelen körforgás részeként tekintünk. Ezt a körforgást a banyánfa életében láttam megtestesülni. Nagyra és magasra nő, menedéket nyújtva a rászorulóknak. Idővel akár túl nagyra is növekedhet, mindent elpusztítva maga körül. Megfigyeltem azonban, hogy lassan új

életet is teremt. Gyökereket ad a fiatal facsemetéknek. Magokat az új virágoknak. Olyan vagy, mint a banyánfa, mert benned is látom ezt a történetet. Minden kezdetét és végét. A reményt, hogy új élet sarjad még az árnyak között is. Sahrazád szíve hirtelen szaporábban Az öregember hangja egyre mélyültkezdett beszédverni. közben. Lassan veszített beteges rekedtségéből. Végül úgy zengett, akár a távoli mennydörgés. – Legyél te a kezdet és a vég, Sahrazád al-Kajzurán! – A túloldalon vakító fény lobbant fel. – Légy erősebb minden másnál magad körül! A rádzsput arca felragyogott a libeg ő lángban. – Adj értelmet a megannyi áldozatunknak!

A REPÜLŐ KÍGYÓ FEJE HADSEREG SZOKATLAN még hasonlót a világ MASÍROZOTT a történelemAMARDA során. KAPUJA FELÉ. Nem látott Az élén egy kölyökkirály lovagolt keresztbe tett kardokat mintázó lobogója alatt. Mellvértje arany- és ezüstszínben szikrázott, hollófekete rida köpenye mögötte lobogott. Oldalán nagybátyja és unokafivére vágtatott. Egyikük köpenyére griffmadár volt hímezve, míg a másik a Királyi Testőrség kapitányának jelvényét viselte. Az uralkodó oldalán lovagolt egy fehér ruhás ifjú is, lobogóján sólyommal. Egy olyan ifjú, aki alig néhány napja még az esküdt ellensége volt. Az ifjú mögött a legremekebb lovasok serege vágtatott, amelyhez foghatót sehol sem találni a homoktengeren innen. A lovasok egy emberöltő óta nem vívtak háborút. Fölöttük egy fiatalember repült a magasban, kopasz feje csillogott a napfényben, és mindkét fülében aranykarikát viselt. A fiatalember repülő kígyójának a hátán ült, akinek éjsötét pikkelyei egy ütemre hullámzottak hártyás szárnyának csapásaival. A kígyó fülsértőn sikoltott a sivatagi nap hevében; mint a kemény követ karistoló körmök. A hadsereg tökéletes összhangban mozgott a kölyökkirály és a repülő kígyó vezetésével. Felettébb szokatlan gyülekezet volt. Ugyanakkor igencsak rémisztő látványosság.

Különös módon a harag mégismegzabolázta hiányzott belőle, mert azmielőtt élén vágtató kölyökkirály sikeresen a dühét,

nekivágott volna seregével az útnak Rejből Amarda felé. Megfékezte az i ndulatait. A kölyökkirály megzabolázott önuralma még halálosabb ígéretet tartogatott. Pusztító dühöt. Hogy ravasz módon egy pillanat alatt szabadon ereszth esse.láttára a király tekintete Amarda szürke kapuinak veszedelmesen felvillant. Egyszer. Nem, nem a bosszúvágy vezette a harcba. A bosszú üres és értelmetlen. Nem. Nem a felesége visszaszerzésére jött. A felesége nem egy visszaszerezhető ho lmi. Nem. Nem is béketárgyalásra vágtatott. A béketárgyalás a kiegyezés ígéretével kecsegtet. A kölyökkirály megsarkantyúzta fekete lovát, por és törmelék sűrű fellegét hagyva maga után. Egy cél vezette ide: psrc akarta égetni a várost.

TÚLERŐVEL SZEMBEN CSÖRGÉSE ÉS LOVAK NYIHOGÁSA TÖLTÖTTE BE A SIVATAGOT FEGYVEREKvárakozásteljes Különös, feszültség érződött a levegőben. Irza . még nem tudta eldönteni, vajon jót jelent-e. Mindenesetre érdeklődve járkált az újonnan felvert tábor szélén, és igyekezett megőrizn i derűs hang ulatát. – Izgalmas, ugye? – kérdezte halkan, lopott pillantást vetve Rahimra a szeme sarkából. A fiú elmosolyodott, ám tekintetéből hiányzott a jókedv. – Az izgalmas talán nem a legtalálóbb kifejezés. Irza arca elkomorult, mire Rahim a kezét nyújtotta felé. A lány megfogta, ujjait a keze köré fonta, mintha pontosan erre a célra lettek volna teremtve, és semmi másra. Együtt sétálgattak tovább a nyüzsgő táborban. A Királyi Testőrség katonái már befejezték a munkát Kálid sátrán, és most a sajátjuk felállításával foglalatoskodtak. A badavi harcosok Omár tarka építményét igyekeztek felállítani. Továbbra is egymás kezét fogva Rahim és Irza figyelte, ahogyan a férfiak szótlanul, mégis összhangban dolgoznak. – Félsz? – kérdezte Irza. Rahim egy ideig nem válaszolt. – Egy kicsit. Mostanáig a legtöbb csatánkban mellettünk állt a meglepetés előnye. Kevés esélyünk van a meglepetésszerű rajtaütésre, amikor egyenesen egy város kapujához masírozunk, majd rögtön letáborozunk vele szemben. – Rahim halkan felnevetett. – De a kalifa megfontolt stratégának tűnik. És nem

rajong a szükségtelen – Kedveled a kalifátvérontásért. – vigyorgott Irza. – Nem igaz? – Nem különösebben – horkantott Rahim megvetően.

Irza azonban már ismerte. Tudta jól, hogy Rahim jobban tiszteli Kálidot, mintsem hajlandó len ne valaha is bevallani. – Ne aggódj! Nem árulom el Tariknak. – Nyugodtan elmondhatod, ha akarod. – Megkerülték egy homokdűne árnyékos a táborhely határán.a belső – Semmin sem változtatna. Tarik és énoldalát többnyire helyet kapunk körben. – Rahim félrerúgott egy követ az útjukból. – Tarik még mindig tombol dühében, amiért nem engedik, hogy a kalifával tartson Amardába, amikor megadásra szólítja fel a szultánt. Irza a homlokát ráncolta. – Fel nem foghatom, miért akar Tarik a palotába menni. Sőt igazság szerint azt sem látom be, Kálid miért ragaszkodik a tárgyaláshoz. Nem valószínű, hogy az a borzalmas ember hajlandó kiadni Sazit, csak mert azt követelik tőle. – De megértem, miért akarnak mindketten bemasírozni Amardába, hogy legalább próbát tegyenek. – Rahim megtorpant, majd megfordult, hogy megóvja Irzát egy feléjük süvítő homokfellegtől. Irza eltakarta a szemét. – Mégsem értesz egyet Káliddal. – Úgy vélem, hogy a kalifának minket is magával kellene vinnie – jelentette ki Rahim szilárdan. – Nincs remekebb íjász Tariknál az egész táborban. A kalifa maga mellé veszi a Tűz templomának ifjú mágusát védelemként a testőrkapitánnyal együtt. Minden bizonnyal képesek lesznek megvédeni a kalifát, de nem tudom, hogy kockára tennék-e a biztonságát Sazi érdekében. Sokkal nyugodtabb lennék, ha mások is velük tartanának. Akikben bátran bízh atom. – Hiszel benne, hogy a szultán tényleg hajlandó lesz megadni magát Kálidnak? – Irza felpillantott, arcán kétségek tükröződtek. – A tárgyalás valójában nem is a fegyverletételről szól. Sokkal inkább azt akarják kideríteni, vajon Sazi még a városban

tartózkodik-e. – Aggódsz, hogy a szultán esetleg b ántotta. – Nem kérdés volt. Rahim mélyet sóhajtott. – Nem olyan bolond, hogy kárt tegyen Sahrazádban. Hosszú éveken a háttérbe kényszerült. Pártia is gazdag ország, sohasemát tudott versenyre kelni Noha Koraszánnal. Hadseregeink, kincstáraink és uralkodóink mindig erősebbnek bizonyultak. – Egészen a viharig – j egyezte meg Irza csendesen . Rahim szótlanul bólintott. Irza a homoktenger felé fordította a tekintetét. – Rahim… szerinted képes lenn e bántani Sazit? A fiú két keze közé fogta a lány arcát. – Pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy Sahrazád tud vigyázni magára. – Rahim megcirógatta hüvelykujjával a lány arcát. Irza szeretett volna hinni neki. Képtelen volt azonban feledni azt a szörnyű délutánt, amikor Pók rajtuk ütött a sivatagban. Azon a szörnyű délutánon Rahimmal együtt tanúi voltak, ahogyan Sahrazád a gyűlölet áldozatáu l esik. Ha nem sietnek Sazi segítségére, iszonyatos borzalom történhetett volna vele azon a napon. Ha Rahim nincs ott, a nővére talán meg is halhatott volna. Rahim volt az értelem hangja Irza fülében a fenyegetés zűrzavarának közepette. A fiú sohasem rettent meg a veszélytől. Minden helyzetben g yorsan és bölcsen cselekedett. Irza képtelen volt feledni, hogy Pók másnap nyomtalanul eltűnt a badavi táborból. Sohasem fogja feledni, hogy veszély leselkedik rájuk a legváratlanabb helyeken. Elszántan felszegte az állát. – Megkérem Kálidot. – Tessék? – Rahim meglepetten pislog ott.

– Megkérem, hogy vigyen magával téged és Rahimot is, amikor Amardába megy. Szívességből. Nekem. Döbbenet és hála keveréke árad t szét Rahim őszinte vonásain. – Köszönöm, Irza dzsán. – Elmosolyodott. – Bár nem terveztem, hogy téged kérjelek közbenjárásra az érdekünkben, nagyon köszönöm. – Kérlek! – suttogta Irza. – Kérlek, hozd haza épségben a nővéremet! – Ismét eszébe jutott, hogy már segített neki Rahim megmenteni Sahrazádot, csekélyke vérontással. – Tudom jól, hogy megtalálod a módját. Rahim megcsókolta a kezét. Azután folytatták útjukat a tábor körül. Egy kis idő múltán Irza megállt. – Nem szabad túl messze kóborolnunk a sejk sátrától. – Nem bizony. – Rahim komoran felnevetett. – Nem kívánok még egy fejmosásban részesülni. – Igazán nem hibáztathatod Omárt. Órákon keresztül kutattak utánunk, miután Sahrazádnak nyoma veszett. Szörnyű aggodalmat okoztunk nekik. – Irza újra érezte a bűntudat nyomasztó súlyát. Habár mindenki bizonygatta, hogy semmit sem tehetett volna a nővére védelmében… valószínűleg még őt is elhurcolták volna… Irzát továbbra is furdalta a lelkiismeret, amiért elkóborolt Rahimmal. Töprengő hallgatásban tették meg az Omár sátrához visszavezető utat. Ajsa az ajtó előtt várakozott, arcán mosoly és rosszallás váltakozott. Ám mielőtt akár egyetlen megrovó szó elhangozhatott volna, Irza lábujjhegyre emelkedve Rahim fülébe suttogott. – Ne aggódj! Beszélek Káliddal. – Megint érezte a már ismerős melegséget, amint Rahim homloka finoman az övéhez simult. – Gondoskodom róla, hogy meghallgasson.

– Tudom. – Rahim őszinte tekintettel nézett rá, szemében tükröződött egész lelke. – Ezért szeretlek. Tarik egyáltalán nem számított rá, hogy Pártia szultánja meghívja őket a palotájába. Úgy fog gondolta, hogy az ellenséges királyság uralkodója a s ivatagban találkozni velük. Saját hadserege élén. A szultán azonban személyes találkozóra invitálta Koraszán királyát. Így hát a kalifa úgy döntött, hogy belovagol Amardába, fehér lobogó alatt. A sahrabán ezt makacsul ellenezte. Ám a kalifa nem tágított, kitartott az elhatározása mellett, mégpedig arra hivatkozva, hogy mindig bölcs kifürkészni az ellenség szándékait. Meg akarta érteni, vajon Szálim as-Saríf miféle játékot akar űzni. A kalifa nem volt hajlandó a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatni. Tarik sejtette, hogy Kálid elsősorban Sahrazád hollétére kíván fényt deríteni. Ahogyan jómaga is. Esztelen meggondolatlanságe a részükről, később úgyis kiderül. Ám rendkívül nehéz lenne úgy megostromolni a várost, hogy közben nem is tudják, vajon Sahrazád a falai között raboskodik-e még. S hogy egyáltalán ki tudják-e szabadítani. Így hát Tarik azon a délutánon Rahim, a Királyi Testőrség kapitánya, a keleti hegyek közül érkezett kopasz fiatalember és egy kis csapat testőr társaságában elkísérte a kalifát Amardába. Egy olyan palotába, amelynél fényűzőbbet Tarik még soha életében nem látott. Az udvarait szegélyező márvány szökőkutakat drágakövek díszítették. Mintha maga a víz is sziporkázott volna a beleszórt gyémántok csillogó porától. A kalifa a palota központi udvarán találkozott a szultánnal, mert nem volt hajlandó betenni a lábát magába az épületbe. Nem

szólalt meg, amikor a szultán feléje közeledett, elegánsan behízelgő arcán széles mosollyal. – Kálid dzsán! – üdvözölte a szultán. – Népesebb kíséretet hoztál magaddal, mint amilyenben megegyeztünk. Rajtad kívül csupán a testőrkapitányodra A kalifa nem válaszolt.számítottunk. Mozdulatlanul állt, ridegen és hajthatatlanul. Sötét árny futott át a szultán kedélyes vonásain. – Az efféle viselkedést akár fenyegetésnek is vélhetném, unokaöcsém. Sereggel vonulsz a városom kapuja elé, és még a legegyszerűbb kérésemet is figyelmen kívül hagyod. – Cseppet sem érdekel, miként vélekedsz a cselekedeteimről – felelte a kalifa, hangj ában metsző éllel. – Csupán az érdekel, hogy a tudomásodra hozzam: meg fogsz fizetni a tettedért. – Megfizetni? – A szultán keresztbe fonta mellkasa előtt a karját, pazaron díszített pelerinjének ujja csillogott a napfényben. – Nem vagyok kíváncsi a játékaidra, Szálim. Hol van? Újabb öntelt mosoly villant fel a szultán arcán. – Talán elveszítettél valami értékes holmit, unokaöcsém? Tarik erre már fenyegetően előrelépett. A testőrkapitány egy kézmozdulattal megállította. – Nem egy holmit veszítettem el, Szálim Ali as-Saríf. Most rögtön megmondod, hol van Sahrazád! Mielőtt erőszakkal bírom szóra a nyelvedet. – Megrándult egy izom a kalifa állkapcsán. – Mielőtt hamuvá égetem a városodat. A szultán testőrei azon nal az oldalára siettek, kezüket kardjuk markolatára helyezve. – Merész szavak – töprengett hangosan a szultán. – Különösen az én palotámban. Az én földemen. – Valóban a te palotád… és a te földed… de az én kegyelmemből. Mindig is így volt.

– Micsoda felfuvalkodottság! – horkantott a szultán lekicsinylően. – Ha tényleg ezt gondolod, miért nem fosztottál meg tőlük? – Tiszteletből. És mert nem kívántam háborúba taszítani az országot. – Tiszteletből? – A szultán arcán hitetlenség tükröződött. – Mégis ki iránt? – A bátyám családja iránt. – Téves az okfejtésed. Ha valóban ilyen könnyen bevehetőnek hinnéd Pártiát, mostanra már régen elfoglaltad volna. – Korántsem vagyok olyan kapzsi és mohó, mint gondolod – felelte a kalifa mély megvetéssel. – Túlerőben van a seregem a tiéddel szemben: kétszer több zászlósurat számlál, fegyverek és katonák tekintetében pedig több mint félszer annyit. S ami a szánalmas kis haderőt illeti, amit a sivatagban próbáltál egybegyűjteni… Nem gondolod, hogy egyetlen délután leforgása alatt a porba tiprom, ha csatára kerül a sor? – Azt gondolom, hogy egy beképzelt kölyök vagy, aki nevetségesen n agy szavakkal vagdalkozik. Akárcsak az anyád. A kalifa megőrizte a nyugalmát, még az édesanyját ért sértés hallatán is. – Akkor kockáztasd meg! De földig rombolom ezt a palotát, kőről kőre, miután elvesztegetted a kapott esélyt. És ha még benne vagy, miközben megteszem? Hát legyen! – Sarkon fordulva indulni készült, lehetőség et sem adva a szultánnak a válaszra. – Kétlem, hogy megteszed, te fattyú. Bizony erősen kétlem! – Azzal Szálim feléjük hajított valamit. Elsiklott a kalifa lába mellett. Egy pillanatba telt, amíg Tarik felismerte. Ugyanabban a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Azt kívánta, bárcsak ne tudott volna eleget, hogy felismerje, mi fekszik a szultán pompás udvarának kövezetén.

Egy fekete hajfonat hevert előttük, elszakadt gyöngysorba tekerve. A kalifa kíséretével együtt megtorpant. – A katonáim elmondása szerint a feleséged bőre a tavaszi kert illatát – mondta csendesenLassan. a szultán, mindenféle érzelemárasztja nélkül. Azután elmosolyodott. Kegyetlenül. Tarik előrántotta a kardját. Vérvörös köd borította el a szemét. *** Kálid mindvégig tudta, hogy a nagybátyja megpróbálja kihívni maga ellen, de nem sejtette, milyen mélyre hajlandó süllyedni ezért Pártia szultánja. Amikor Kálid megpillantotta, mit dobott elé a nagybátyja a kövezetre, egy röpke pillanatra hamuvá porladt körülötte az egész világ. Egy röpke pillanatig nem vágyott másra, mint hogy összeroppantson valamit a markában, és figyelje, amint darabokra hulli k. Ám a következő pillanatban már rádöbbent, miben mesterkedik Szálim. Hogy milyen útra akarja kényszeríteni. S bár Kálid semmire sem vágyott jobban, mint készségesen engedelmeskedni, tudta jól, hogy a vak düh semmiféle célt nem szolgálna a jelen pillanaton túl. A vak düh egy olyan fiú cselekedeteit vezérelte, aki csupán az árnyak között létezett. Nem a királyt, akivé Kálid válni akart. Szálim tisztes ürügyet keresett, hogy hidegvérrel Kálidra támadhasson. Hogy egy sereg tanú szeme láttára megölhesse az udvarán. Hogy puszta önvédelemből lemészárolhassa a kalifát. Mert ez volt a legcélravezetőbb mód, hogy törvényesen biztosíthassa a maga számára a trónt. Az árulás mocskos árnyéka nélkül.

Így Kálid mozdulatlan maradt, noha fortyogott ereiben a düh, és égőn szorongatta a torkát. Nem tett semmit. Nem szólt semmit. Csupán hátat akart fordítani a kihívásnak. Vissza akart térni a sivatagba, hogy később üvöltse haragját égre, miután egyedül Kálidnak maradt. feltett Pártia szultánja megazfog izetni a tetteiért. szándéka volt gondoskodni róla. Száz módot is el tudott képzelni az adóssága törlesztésére. Akár ezret is. De nem most. Nem ebben a pillanatban. Sajnos azonban Tarik Imrán az-Zijád nem értette mindazt, amit Kálid előre látott. Így amikor az ifjú előrántotta a kardját, és megrohamozta Pártia szultánját, Kálid mindenki másnál előbb tudta, mi fog lezajlani. Katonák egész serege rontott elő az udvar árnyai közül, hogy a szultán védelmére siessen. Készen álltak bárkit lekaszabolni, aki fegyvert mer emelni az uralkodójukra. Kálid gondolkodás nélkül előhúzta samsírját a hüvelyéből. – Vissza! – üvöltött Tarikra, megragadva az ifjú nemest a vállánál. Kálid meglendítette a kardját, hogy megóvja az első csapástól, míg Tarik egy ügyes vágással sikeresen elhárította a következő támadást. Kálid háta mögé állt, amint katonák sokasága sereglett köréjük, fenyegető ezüstpengéket suhogtatva. Hamarosan minden oldalról felhangzott a hüvelyből előrántott kardok éles sikolya. Habár a vér vadul száguldott az ereiben, Kálid érezte, ahogyan a szíve hirtelen kővé dermed. Nem nyerhetik meg ezt a csatát. Szörnyű túlerővel állnak tekintetben felülmúlja őket.

szemben.

Ellenségük

minden

Mégis szétválasztotta a samsír pengéjét, amikor két katona egyenesen rátámadt. Egyszerre elszabadult a pokol. A jobbjára pillantott, arra számítva, hogy Dzsalált ott találja. Ahogyan mindig is ott volt a helye. Kálid kisfiú kora óta. Hasszán halála óta. Amint azonban körülnézett, rá kellett hogy egyedül harcol. Unokafivére a távolban küzdöttdöbbennie, éppen jó néhány katonával. Dzsalál egyetlen pillantást sem vetett Kálid felé. Ahogyan kijelentette azon a délutánon Rej könyvtárának lépcsőjénél: nem fogja többé Kálid árnyékát őrizni. Nem fog többé hiába aggodalmaskodni az unokaivére miatt. A király miatt, aki elárulta a bizalmát. Kálid szorosabban megmarkolta két kardjának markolatát. Ellenfeleik egyre közelebbről szorongatták őket. Kálid észrevette, ahogyan egyik katonája holtan esik össze egy penge ádáz csapása alatt. Tudta, hogy fel kell jutniuk a süllyesztett udvart körülölelő magaslatra, ha valaha is utat akarnak vágni a kapukhoz. – Dzsalál! – kiáltotta Kálid, és megpróbálta egyetlen pillantással közölni a szándékait. Unokaivére azonban nem hallotta meg a csetepaté zajában. Kálid megperdült Szálim egyik harcosa körül, azután mindkét kardjával végigsuhintott az arcán és a mellkasán. Bíborvörös patakok fakadtak a pengék nyomában, bemocskolva lába előtt a homokkövet. – Dzsalál! – Újabb kiáltására unokaivére és Artán Temüdzsin is feléje fordult. Az ifjú mágus éppen megpróbált átvágni a tolongó testek között Szálim felé. Kálid észrevette, ahogyan Dzsalál szeme hirtelen elkerekedik, míg Artán száján ugyanabban a pillanatban figyelmeztető kiáltás tört elő. Mert Kálid nem látta a mögötte közeledő katonát, csak

amikor már túl késő volt. Megperdült, hátha még sikerül elhárítania a cs apást… Azután a jobbján váratlanul előbukkant egy alak, hogy visszaverje a támadást. Hogy az életét. A fiúmegmentse volt, akivel Kálid megvívott azon az éjszakán a sivatagban. Rahim. Tarik Imrán az-Zijád barátja. Irza al-Kajzurán szerelme. Kálid két kardját megforgatva lefegyverezte az előtte álló őrt, ám egy szívszorító pillanatban észrevette, amint két másik katona egyesült erővel rohamra indul ellenük… Már látta, hogy Rahimnak nem sikerülhet visszaverni a következő támadást. Egy penge fúródott Rahim gyomrába. Kálid végighasított a támadóján, és egy rúgással félretaszította. Azután újabb suhintásokkal sietett Rahim védelmére. Közel húzta magához, segítségért kiáltva. Ám senki sem hallotta hangját a fegyvercsörgés és a sebesültek siralmai közepette. A következő pillanatban minden mozdulatlanná dermedt Kálid körül. Szálim kérésére. Amikor Kálid felemelte a fejét, Artán Temüdzsint pillantotta meg, egy kőhajításnyira Pártia szultánjától. A mágus szélesre tárta tenyerét a válla mellett… Szálim Ali as-Saríf feje körül pedig lángoló tűzgyűrű pörgött. A szultán mozdulatlanul állt, szeme kidülledt a rémülettől. – Szabadon engedsz távozni minket – jelentette ki Artán hangosan. – Nem is vesztek üldözőbe. – Lassan hátrálni kezdett, két kezét sz élesebbre tárta, így a tűzgyűr ű nagyobbra nőtt Szálim

feje körül. – És a jövőben vésd eszedbe, mit is jelent pontosan a civilizált párbeszéd. Sahrazád szótlanul figyelte, amint Vikram mindkét kezét cellája rácsára helyezi. rádzsput lassan kifújta tüdejéből a levegőt a vasra, mire a fémAvörösen felizzott. Sahrazád régen elfeledte már a bemutatót, amelyet hónapokkal ezelőtt csodált meg a palota gyakorlóterén. Abban a pillanatban mégis megelevenedett az emlék: Hindusztán Ostora hajdanán tűznyelő volt. A talvár pengéjét egyetlen leheletével lángra lobbantotta. A gyakorlatot egy tűzokádó sárkányt imitáló fegyverrel fejezte be. Sahrazád ámultan figyelte, ahogyan Vikram meghajlítja az olvadt fémet, és még csak meg sem perzseli a bőrét. Miután sikerült kellően s zélesre feszítenie a rácsokat, bebújt a zárkába. – Nincs sok időnk – mormolta Sahrazád mellé lépve. – Könnyen lehetséges, hogy az őrök hamarosan visszatérnek. – Halk szitkok hagyták el a száját, amikor megpillantotta a láncokat Sahrazád csuklóján és bokáján. – Hogyan… – Most nincs időnk efféle kérdésekre, kis bajkeverő. – Vikram bosszús morgással vette szemügyre Sahrazád béklyóit. – Meg tudom olvasztani a bilincshez közeli láncszemeket, de valószínűleg még így is olyan zajt fogsz csapni, hogy a holtakat is felvered a sírból. Ami persze nem sokat segít. A bilincs is nehéz. Szintén nem segít. Sahrazád némán bólintott, továbbra sem volt képes megszólalni. Még sohasem hallotta a rádzsputot ilyen hosszan beszélni egyetlen lélegzetre. Talán mégis találó volt a banyánfá ról szóló története. Vikram felemelte a láncot Sahrazád lába mellett. A fém csörömpölése mennydörgésszerű zajj al hasított a csendbe.

– Amikor megolvasztom a láncot, a bilincs is felforrósodik. Talán meg is égeti a bőrödet. – Inkább választom az égést a cellában való sín ylődés helyett. – Sejtettem. – A rádzsput derűsen köhögött. – Tudd meg, hogy nem is olyan régen még szívesen itt hagytalak volna megrothadni a cellában. Csupán egy pillanatba telt, hogy Sahrazád eszébe jusson az emlék. A vihar éjjelén elárulta Kálidot Vikram szemében. Elárulta. – Meg tudom magyarázni… – Az már a múlté. – Vikram mindkét kezét a Sahrazád bokája körüli láncszemekre fonta, majd lassú sóhajjal kifújta száján a levegőt. Amint a fém lassan felforrósodott Sahrazád bőrén, hirtelen feléledt a már ismerős bizsergés a szíve tájékán. Megdöbbentette az érzés, és élesen beszippantotta a levegőt. A perzselő bizsergés végigsöpört a testén, miközben egyre nőtt a forróság, és a lánc tüzesen felizzott. Csekély fájdalmat érzett, csupán valamiféle erősödő tudatosságot, miközben figyelte, ahogyan Vikram megolvasztja a súlyos láncszemeket. Vajon lehetséges… Minden óvatosságot sutba dobva a bokáját rögzítő bilincsre helyezte két tenyerét. Ahogyan korábban a varázsszőnyeggel is tette. – Mit művelsz? – kérdezte a rádzsput rekedt suttogással. Éjfekete tekintete az övét fürkészte. Sahrazád nem válaszolt. Ahogyan sej tette, továbbra is csekély fájdalmat érzett, jól lehet tisztában volt vele, hogy a vas már perzselően forró. Az érintésére Vikram fémbe lehelt varázslata felkúszott a testébe, ahol úgy áradt tovább, akár az olajtengeren tomboló lángok. Amint Sahrazád megérezte vele a kapcsolatot – érezte amint a varázslat a benne élő mágiához kapcsolódott –, akaratával

kényszerítette a bilincseket, hogy a padlóra hulljanak. Kényszerítette a varázslatot, hogy kövesse a ki nem mondott parancsot. Az izzó bilincs a kövekre zuhant. Mivel tudta, mi mást tehetne, döbbenten felkacagott. Artán nem bizony tévedett. Ugyanakkor mélységesen igaza is volt. Való igaz, hogy Sahrazádnak nem kellett volna megfutamodnia a mágus támadásai elől. Igen, szembesülnie kellett volna a félelmeivel. De nem úgy, ahogyan Artán elképzelte. Mert a benne élő mágia érintéssel kelt életre. Csak akkor volt képes Sahrazád irányítani a varázserejét, amikor akarata alá kényszerítette a körülötte lévő dolgokat, amelyekben ugyanaz a furcsa erő lakozott. Tehát, ahogyan Sahrazád gyanította, valójában a környezetéből merítette a mágiát. Vikram oldalra tántorodott a látványra, hatalmas alakja egy hajszálnyira pihent meg a kis piszkos pataktól a lány papucsos lába mellett. – Most nincs időnk kérdésekre… – szólt Sahrazád csaknem csúfondárosan. Vikram undorodva felhorkant, azután kihúzta magát. – Javíthatatlan bajkeverő! – Könnyen lehet, hogy ez a legszebb bók, amelyet valaha kaptam tőled – vigyorgott Sahrazád. – Most segíts leszedni a béklyót a csuklómról, hogy megkeressük a húgomat, és kiszabaduljunk végre ebből a n yomorult börtönből !

A FEHÉR KAGYLÓ LÓHALÁLÁBAN VÁGTATTAK KIFELÉ A VÁROSBÓL . PATÁK DOBOGTAK . Szél süvített. Ám egyetlen szó sem hangzott el. Meggyötört emberek kicsiny csapata száguldott előre. Kálid nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a történtek miatt érzett bűntudata. Elhatározta, hogy a bánat nem fogja eltántorítani a céljától. Tudta, hogy mielőbb el kell menekülniük a városból, minél messzebb Szálim megsebzett büszkeségétől. Így hát igyekeztek tovább. Egyre gyorsabban vágtattak keresztül a sikátorokon, utcákon és főutakon. A nagy sietségben félrelöktek egy gyümölcsös bódét az út szélére. Dühös szitkok szálltak a nyomukban. Nők rántották el gyermekeiket Kálid útjából, egyszerre sikoltozva és elis zkolva. Ismét bűntudat lopózott a szívébe. Egész bensőjét mardosta. Nem számított. Nem számítottak az érzései. Ő maga sem számított. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett megbirkóznia. Kálid maga előtt tartotta Rahimot a nyeregben. Gyenge pillanataiban futólag lepillantott, és elkeseredetten látta, ahogyan a fiú vére a kezére ömlik. A nyeregre. A gyeplőre. Rahim hamarosan előrebukott. – Siessetek! – üvöltötte hátra Kálid a válla fölött. Gyorsabb iramra ösztökélte Ardesírt. A mén teste már verejtékben úszott. Amint áthaladtak a város kapuin, hogy a sivatag felé folytassák útjukat, Kálid megfékezte Ardesírt, és leszállt a nyeregből. Tarik a földre fektette Rahimot.

Kálid még ilyen távolságból és felületes ismereteivel is tisztában volt vele, hogy nem sokat lehet tenni a fiú érdekében. A seb nagyon mély volt, és túlságosan is sok vért vesztett a beteg. Kálid mégis segélykérőn pillantott hátra Artánra. Emlékezett rá, hogy amikor kisfiú volt, Músza Zaragoza mágia segítségével gyógyította meg a sebeit. Ám azok gyermekkori horzsolások voltak, nem háborús sebek. Artán a fiú fölé hajolt. Megérintette egyik fülbevalóját, majd a vérző seb fölé emelte a kezét. Kétszer lobbant fel a reszkető fény, majd újra elhalt. Artán egy pillantással és komor arckifejezéssel erősítette meg, amit Kálid már gyanított. Tarik Imrán az-Zijád beletúrt a hajába, szétkenve barátja vérét a homlokán. Karmazsinvörös csík jelent meg Rahim szája sarkában. Erőtlenül köhögött, mire még több vér tört elő a száj ából. Nasír az-Zijád fia Rahim fölé borult, és megszorította véráztatta kezét. – Rahim… Rahim egyszer megrázta a fejét. – Én is. – Alig maradt hangja, szavai inkább suttogáshoz hasonlítottak. Megtört sóhajként hatottak. Kálid letérdelt mellé, majd kezét a vállára tette. – Köszönöm, Rahim – mondta halkan, és rezzenéstelen tekintettel nézett a fiú sötétkék szemébe. Rahim nyelt egyet. Erőtlenül bicc entett. Meghajlásként. – Szaídi… Kálid torka fájdalmasan összeszorult. – Tehetek még érted valamit? Rahim tekintete elhomályosult, azután hirtelen kitisztult. – Irza… – Igen? – Gondoskodj… – Rahim köhögött, mire még több vér borította el a száját –, hogy sohase legyen magányos, és hogy

mindig érezze, mennyire sz eretik! A gombóc Kálid torkában még nagyobbra nő tt. – Megígérem. – És te, Tarik? – kérdezte Rahim, erősen megszorítva összefonódó kezüket. – Megígérem – válaszolta barátja elcsukló h angon. – Néha… – suttogta Rahim reszkető lélegzettel – – a választott család… erősebb a vérnél. Mellkasa még kétszer emelkedett meg és süllyedt le. Kálid elfordította a fejét, amint Tarik Imrán az-Zijád arcán némán patakzottak a könnyek. Meg sem mozdult, míg Tarik könnyei el nem apadtak. Mindenki mozdulatlan maradt. Irza egész délután a sátorban várakozott Ajsával. Omár időnként elment megnézni, hogy Tarik és a többiek visszatértek-e már. Legutóbb, amikor útnak indult, Irza is el akarta kísérni, de úgy döntött, hog y bölcsebb a sátorban maradni. Bölcsebb megelőzni, hog y bajt okozzon . Elvégre mostanáig is éppen elég aggodalmat okozott már. Sazi eltűnésének napján, amikor egész nap hiába keresték. Amikor Amarda felé meneteltek. Egy lehetséges háború felé. Irza először izgalmasnak találta mindezt, de már belefáradt. Vágyott egy biztos, állandó helyre. Ahol tudhatja, mit hoz a holnap. Ahol a szerettei is mellette v annak. Bizton ságban. Egy ideig töprengett, vajon aggódnia kellene-e a városban zajló események miatt. Elvégre a férfiak már hosszú ideje távoztak, Ajsa azonban megnyugtatta, hogy fehér zászló alatt lovagoltak ki. Az efféle tárgyalásokban nincs semmi szokatlan. A szópárbaj talán jelentős lépésekhez is vezethet.

Irza mégis remélte, hogy hamarosan visszatérnek. Amikor minap a sivatagban lovagolt, rábukkant egy fehér kagylóra, amelybe virágot véstek. A Rahimnak mesélt történetre emlékeztette, habár be kellett ismernie, hogy meglehetősen gyengén adta elő azon az éjszakán, elment a fiú sátrához. A sziromszárnyú, fehér halacska amikor meséjére. Úgy gondolta, hogy azon az estén kezdett beleszeretni Rahimba. Így amikor rálelt a fehér kagylóra, azt érezte, hogy el kell rejtenie a köpenye ráncai közé. Tudta, milyen butaság, mégis később a fiúnak szerette volna adni. Talán, miután mindennek vége, mivel a kagyló hihetetlenül törékenynek látszott. Akár a legcsekélyebb rossz mozdulatra összetörhet. Ám legalább megmutathatná neki. Talán mosolyt csalhat a fiú arcára. Irza nagyon szerette a mosolyát. Amint elmerült Rahim mosolyának emlékében, ahogyan mindig apró ráncok jelentek meg a fiú szeme sarkában, egyszer csak kinyílt a sátor bejárata, és alkonyati fuvallat csapta meg a lányt. – Ajsa… Irza megfordult a név hallatán, jóllehet Omár nem is hozzá szólt. A sejk arca hamuszürke volt. Amint Irza meglátta az arcát, vére furcsán kezdett áramlani a testében. Bár úgy érezte, hogy a világ megszűnt forogni körülötte, mégis mintha a vére gyorsabban száguldott volna az ereiben. Sahrazád. Valami történt a nővérével. Irza alig kapott levegőt. Alig bírt gondolkodni. Ajsa elindult Omár felé, fürgén és határozottan. A sejk Ajsa nevén kívül még mindig nem mondott semmit. Mégis úgy tűnt, hogy a felesége mindent ért.

Mindig is volt közöttük egy megmagyarázhatatlan kötelék. Omár tekintete Irzára vándorolt, majd vissza a feleségére: szavak nélkül beszélt. – Irza dzsán – szólt Ajsa halkan, kezét Omár mellkasán, a szíve fölött – Velem jönnél? Irzapihentetve. reszkető térddel felállt. A nővére… – Mi… mi történt? – Nem. – Omár mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön. Érdes tenyerét Ajsa kezére helyezte. – Majd én elkísérem. Irza tett egy lépést előre. – Történt valami? – Úgy érezte, mintha a teste nem az övé lenne. A hangja mintha rajta kívül szólt volna: egy tompa visszhang a vízen túlról. Omár a lányhoz lépett. Szeme lecsukódott, amint mély lélegzetet vett, és Irza m indkét kezét a sajátjába kulcsolta. – Igen, kedvesem, történt valami. – Sahrazád…? – Irza be sem tudta fejezni a kérdést. Omár megrázta a fejét. – Nem. Harc tört ki a palotánál – Omár újabb szünetet tartott, hogy megacélozza az elhatározását. – És Rah imot megölték. Rahimot? Irza úgy érezte, hogy a föld imbolyog a talpa alatt. – Nem. – Megrázta a fejét, hangja nagyon furcsán hatott. Mintha Irza eltévedt volna a tengeren. – Az nem lehet. – Annyira sajnálom, Irza dzsán. Nem hitte el. Nem volt hajlandó elhinni. Rahim nem halhatott meg. A férfiak fehér zászló alatt indultak tárgyalni. Ajsa maga mondta. Semmi rossz nem történhetett. Nem lehet igaz. – Hol van? – kérdezte Irza túlságosan is hangosan. Omár vonásai fájdalmasan eltorzultak. – Nem hiszem, hogy… – De. Látni akarom!

– Vezesd oda, Omár! – jelentette ki Ajsa határozott hangon. – Már nem gyerek. A badavi sejk felsóhajtott, majd átkarolta a lány vállát. Irza igyekezett arra összpontosítani, hogy pislogjon, és egyik lábát a másik elé tegye, miközben sivatagiésnaplementében elhagyták a sátrat. Az éga gyönyörű a narancssárga a rózsaszín árnyalataiban pompázott. Csodás színekben, amelyeknek fel kellett volna vidítaniuk. Mosolyt kellett v olna csalniuk az arcára. Mindig is szerette az alkonyatot. Mintha egy kéz az égen elhúzta volna a napot a helyéről… hogy a nap is küzdjön, ellenálljon, nyomot hagyjon, majd elhalványuljon a csillagok között. Irza menet közben az eget kémlelte a sivatag fölött. Látása elhomályosult, mire a tenyerével megdörzsölte a szemét. Nem. Nem hitte el. Ma reggel még itt sétált vele. Itt fogta a kezét. Itt csodálta a mosolyát. Kálid sátra előtt őrök álltak. A sejket megpillantva félrehúzódtak, hog y átengedjék a lányt. Irza belépett, mire a bent lévők rögtön felpattantak. A testőrkapitány elállta az útját. – Nem hiszem, hogy bölcs… – Hadd maradjon! – mondta Kálid halkan. A kapitány egy pillanatig szótlanul fürkészte. Végül rátette kezét a karjára, és megszorította, azután oldalra lépett. Irza megtorpant az elé táruló látványtól. Szíve a torkába ugrott. Tarik és Kálid egy megemelt fekhely mellett álltak. Tarik ezüst mellvértje tompán fénylett, kifejezéstelen arcát verejték és mocsok borította. Kálid keze koszos volt, ezüst- és aranypáncélzatát sötét foltok szennyezték be. Mindkettőjük

köpenyét vér borította. Piros a fehéren. Bíbor a feketén. Ezeket a színeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Irza tudta, hogy ez nem hazugság. A vér nem hazudik. Mégis úgy ment feléjük, mintha kábulatban volna, minden melegség a véréből. fekhelyen feküdt. Mozdulatlanul és Rahim eltűnt a megemelt békésen, és talán ha Irza nem nézi meg közelebbről, azt hihette volna, hogy csupán alszik. Karnyújtásnyira megállt tőle. – Hogyan… – megköszörülte a torkát. Nem lesz kisegér. Többé már nem rettegő kisegér. Rahim miatt. Felszegte a fejét. – Hogyan történt? – Az én hibám volt – válaszolta Tarik elgyötört hangon, önváddal. – Nem – tiltakozott Kálid. – Ha hibáztatni akarunk valakit, hát mindannyian hibásak vagyunk. Legfőképpen én. – Irzához lépett. – De megmentette az életemet, Irza dzsán. És az utolsó perceiben csakis rád gondolt. Irza tágra nyílt szemmel bólintott. – Rahim ilyen. Mindig másokra gondol elő ször. A testőrkapitány kiviharzott a sátorból, ajkáról fojtott kiáltás szakadt fel. – Szeretnéd, hogy magadra hagyjunk vele? – kérdezte Kálid. Tekintete a lány arcát fürkészte. Irza felpillantott rá. Alig pár napja Kálid még megrémisztette, amikor így nézett rá. Mintha egyenesen a lelkébe látna. Most Irza csupán egy kutató tekintettel találta szemben magát. Segíteni akart. – Igen, kérlek – s uttogta Irza. Kálid a többiekre pillantott. Rajta és Tarikon kívül mindenki sietve elhagyta a sátrat.

Tarik a lány elé lépett, fölébe magasodott vörössel szennyezett fehér köpenyében. Gyengéd mozdulattal a karjába zárta. – Borzasztóan s ajnálom, Tücsök – suttogta Tarik a hajába. Most nem tűnt olyan… erősnek. Irza mindig úgy gondolt rá, mintha nagyobb volnaRégebben a valóságos méreténél. Életerős és erélyes, tele olyan tulajdonságokkal, amelyek után Irza legfeljebb csak vágyakozhatott. Akit senki és semmi nem győzhet le. Most csak egy fiú volt, aki elveszítette a legj obb barátját. Egy fiú, aki igeni s veszíthet. Irza képtelen volt megszólalni, inkább csak bólintott. Amikor mindenki kiment, letelepedett a megemelt fekhely mellé. Furcsamód nem érzett fájdalmat. Mintha ismét a saját testén kívül létezne. Rahim még mindig úgy festett, mint aki alszik. Valaki megpróbálta lemosni a testét, de még húzódott egy vércsík a nyakán. Irza mégis majdnem elhitte, hogy egyetlen érintésével felrázhatná a fiút álmából. Egy ideig csendben szemlélte a vércsíkot. Azután benyúlt köpenye ráncai közé, és elővette a fehér kagylót, amelybe virágot karcoltak. – Ezt neked akartam adni. Egy kis ideig csendben várt, mintha arra számítana, hogy választ kap. – Ó! – zokogott halkan. A szíve mélyén valami meghasadt. Bár küzdeni akart a hirtelen rátörő, égő bánat ellen, mégis hagyta, hogy végigsöpörjön rajta. Nem lesz gyenge. Ez nem a megfelelő pillanat, hogy gyenge legyen. Márpedig önmaga ellen küzdeni… saját pillanatnyi érzései ellen küzdeni… gyengeség re vallana. Megtagadná, kicsoda valójában. – Én… – Óvatosan mélyet lélegzett, hogy nyugalmat kényszerítsen a hangjára. – Életem nagyobb részében magányos

voltam. Amíg meg nem ismertelek. – Rahim mellkasára tette a kagylót. – De megígérem neked, hogy soha többé nem leszek magányos. Sohasem feledlek el. – Lába remegett, amint szép lassan felállt. – Mindig emlékezni fogok rád. Szeretlek, Rahim alDinIrza Valad. Köszönöm,éshogy viszontszerettél. megfordult, – jóllehet egész testét rázta a remegés – emelt fővel kisétált a sátorból. Kálid és a Tűz templomának fiatal mágusa odakinn várakozott néhány fáklyával távolabb. A mágus végigmérte a lányt, vonásai ellágyultak. Irza majdnem elsétált mellettük, de végül megállt. Az ifjú mágus mély lélegzetet vett. Szomorú mosolyt vetett a lányra, megnyugtatóan Kálid vállára tette a kezét, majd szó nélkül távozott. – Rahim… – kezdte Irza az ajkába harapva. Arccsontján könnycseppek ültek, amelyek bármelyik pillanatban legördülhettek. – Szenvedett? – Nem sokáig. – Ennek örülök. – Én is – mondta Kálid, a lány arcát vizslatva. – Irza… – Hogy engedhetted, hogy megtörténjen? – vádolta a lány, miközben könnyek gördültek végig az arcán. – Miért nem védted meg? Miért nem… Koraszán kalifája a mellkasára vonta, Irza pedig keservesen sírt, amíg a nap utolsó meleg sugarai is el nem halványultak a láthatáron.

ÁRMÁNY, HAZUGSÁG ÉS ÁRULÁS VIKRAM, JOBB KEZÉBEN MAGASRA EMELT FÁKLYÁVAL, BEVEZETTE SAHRAZÁDOT A HOMOKKŐ KASTÉLY GYOMRÁBA. Bár Sahrazádnak sejtelme sem volt, merre tartanak, a hatalmas testőr olyan magabiztossággal fordult és lépkedett, amely elárulta, hogy rendelkezik némi helyismerettel. De legalábbis aggasztóan jól ismerte a labirintusszerű folyosókat. Gyanakvás férkőzött Sahrazád szívébe. – Hol is voltál pontosan egész idő alatt? – Egy börtöncellában – morogta válaszul Vikram, a tőle megszokott tömörséggel. Beléptek egy kanyargós lépcsőházba, majd egy újabb kis folyosóra fordultak. Minden egyes kanyarnál egyre szorongatóbbnak tűntek a kastély falai. Sahrazád nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyják. Tudod, hol van a húgom? – Nem. – Hogyan ismered ki magad ilyen jól a kastélyban? – Már megmondtam, most nincs időnk efféle kérdésekre. Sahrazád megtorpant. Már túl sokszor árulták el. Most nem fog újra megtörténni vele. – Nem értek egyet. Tökéletes az időpont efféle kérdésekre. Főleg, ha azt szeretnéd, hogy akár csak egy lépéssel is kövesselek. Vikram villámgyorsan megperdült. A láng fényesen fellobbant kezében, amint Sahrazád felé fordult, és olyan pillantást vetett

rá, amelynek láttán egy kevésbé erős ember rögtön rohant volna haza az édesanyjához. Sahrazád csupán felvonta a szemöldökét. A rádzsput a homlokát ráncolva, sértődötten felsóhajtott. –– Kitől? Kaptam egy térképet. Vikram homlokán elmélyültek a ráncok, ám alig észrevehető derű is átsuhant az arcán. – Mit gondolsz? – Egy kastélylakó patkánytól – csikorogta Sahrazád. – Mégis honnan tudhatnám? – Deszpinától kaptam. – Deszpinától! – méltatlankodott Sahrazád. – Csak egy bolond hinne annak a köpönyegforgatónak! Vikram dühös tekintettel nézett a lányra, fáklyája olyan közel került Sahrazád kurta hajához, hogy kis híján lángra lobbantotta. – Ügyelj a nyelvedre! Csak Deszpinának köszönheted, hogy egyáltalán van egy patkányszőrszálnyi esélyed a szök ésre. – Szép kis mese! Inkább azt köszönhetem neki, hogy egyáltalán itt vagyok. Vikram megrázta kopasz fejét, és érthetetlenül mormogott az orra alatt. – Elkerülhetetlen volt, hogy ez történjen. Deszpina nem tudott a szultán tervéről. Csak annyit sejtett, valószínűleg mi várható. Mindent megtett, hogy segítsen neked. – Ó! – kiáltott fel Sahrazád hitetlenkedve. – Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy az a lány, aki mosolyogva nézte végig, amint a kastély őrei elhurcolnak, valójában segíteni akart nekem? Ezer módon seg íthetett volna! – Mint például? Sahrazád felháborodva a magasba emelte kezét.

– Elmondhatta volna Kálidnak, ki is ő valójában, és mit gyanít a jövőt illetően! – És be kellett volna vallania, hogy Pártia szultánjának kémkedik évek óta? Hogy ő a szultán lánya? – gúnyolódott Vikram. – Ha azt gondolod, a férjed utángondoltam. hitt volna neki, akkor mégsem ismered hogy a kalifát olyan ezek jól, mint Kálid ibn ar-Rasíd igencsak bizalmatlan ember, ám én a világért sem hibáztatom emiatt. Úgy beszél, mint egy igaz barát. Sahrazád csípőre tette a kezét. – Vikram, mi lehet Deszpina célja ezzel a sok ármánykodással? – Nem fogom mások titkait kifecsegni – jelentette ki a rádzsput, azután megfordult, és újból útnak eredt, a homokkő kastély még mélyebb bugyrai felé. Sahrazádnak meg kellett szaporázni a l épéseit, hogy tartani tudja ve le az iramot. Egy ideig úgy érezte magát, mint egy elefántot kergető bolha. – Mindent elmondhatott volna Kálidnak – ismételte Sahrazád, immár kisebb hévvel. – Még időben hitt volna neki. Elvégre te is hittél. – Nem hitt volna neki időben – mennydörgött Vikram hangja a félhomályban –, és sohasem bízott volna benne. Még nekem is kellett hozzá némi… győzködés. – Vikram hátrapillantott a válla felett. – És megesküdtem rá, ha hazugságon kapom, elvágom a torkát. – Én még mindig megtenném – felelte Sahrazád suttogva, majd kis híján a testőr hátának ütközött. – Akkor lehetőséget adok rá. – Azzal Vikram feltárt előtte egy ősrégi, nyikorgó ajtót, amely egy szennyvízcsatornába vezetett. A meleg, bűzös levegő eltöltötte Sahrazád orrát és torkát. Felfordult tőle a gyomra, és émelyegni kezdett. Ahogyan a folyosó árnyai között várakozó Deszpina látványától is.

Sahrazádot ismét hatalmába kerítette a vágy, hogy a lánynak rontson. A hajdani szolgáló – most már hercegnő – sötét köpenybe burkolózva állt, arcán mesterkélt, Sahrazádra irányuló mosollyal. – Szörnyen nézel is kiszörnyűbb. – állapította meg, majd közelebb hajolt. – A szagod még annál – Menj a pokolba! Deszpina arca még szélesebb mosolyra húzódott. – Ha te is ott leszel, azt hiszem, imádni fogom. Sahrazád visszafogta magát, neho gy ordítani kezdjen. – Nem megyek veled sehová, Deszpina as-Saríf! Egyszer ennek adod ki magad, másszor annak. Egészen beleszédülök, úgy kapkodom a fejem. Mondd csak: miért hazudtál nekem mindvégig? Deszpina vállat vont. – Arra születtem, hogy hazudjam, Sahrazád. Szerinted miként lehet az ilyesmiből kigyógyulni? – Gondolom, ugyanúgy, ahogyan egy ember képes önszántából egy aljas apát szolgálni – válaszolta Sahrazád cinikusan. – Bizonyára szeretnél többet is hallani róla. – Deszpina halvány mosolyt vetett rá. – Nem bánnád, ha elindulnánk beszélgetés közben? Sahrazád összefonta a karját, és mozdulatlan maradt. Sehová sem megyek vele. Addig nem, amíg meg nem győz az őszinteségéről. – Úgy látom, konokságod mit sem változott a távollétünk heteiben. Milyen nagy kár! – Deszpina halványan elmosolyodott. – Édesanyám a halálos ágyán felfedte előttem apám kilétét. Egy tekercset adott nekem, és a lelkemre kötötte, hogy keressem fel az apámat. Azt remélte, hogy gondomat viseli, miután senkim sem maradt.

Noha Deszpina nemtörődöm hangon beszélt, szemében egy leheletnyi fájdalom – az igazság pislákoló fénye – villant fel. – Amikor anyám meghalt, Kadmeiából Amardába utaztam, koldulva, ármánykodva és lopkodva. Amikor a palota kapuihoz értem, az őrség megpróbált a csatornába taszítani. és bőr, éves kislány voltam. Végül találtam egyCsont katonát, aki tizenegy hajlandó volt meghallgatni. Elmondtam neki a történetemet, és megmutattam az apám pecsétjét viselő tekercset. A katona eltűnt a palotában, majd órákkal később visszatért. – Bocsáss meg, amiért félbeszakítalak – vágott közbe Sahrazád borús tekintettel –, de nem tudom elképzelni Szálim Ali asSarífot, amint tárt karokkal fogad. Hiszen egész korábbi életedben feléd sem nézett. Vikram megköszörülte a torkát. Habár Deszpina arca elgondolkodó kifejezést öltött, sikerült megőrizn ie önelégült vigyorát. – Meg kell értened, ha az ember gyermekkora nagy részét úgy éli le, hogy nem ismeri az apját, aztán egyszer csak kiderül, hogy az egy elbűvölő, jóképű király, nagyobb vagyonnal, mint azt a legvadabb álmaiban remélné, kevés olyan dolog akad, amit ne tenne meg, hogy elnyerje a szeretetét. – Harag suhant át az arcán, ahogy elmerült az emlékeiben. – Azt ígérte, hogy elismer a gyermekének, ha segítek kifürkészni Rej udvarának titkait. Először az volt a cél, hogy Jázmin férjet szerezzen. Később pedig már Kálid ibn ar-Rasíd trónja forgott kockán. Talált egy rabszolga-kereskedőt, aki megvásárolt, majd elvitt a reji palotába, ahol először a királyné szobáit takarítottam. Miután Kálid ibn ar-Rasíd kalifa lett, felszabadított, és szolgálói helyet ajánlott nekem. Nem sokkal később már felfelé tartottam a ranglétrán. A többit már magad is kitalálhatod. Sahrazád ki is találta. Deszpina pompásan teljesítette a kötelességét.

Kiválóan szolgálta az apja érdekeit. – Igazán pompázatos történet – jegyezte meg Sahrazád, miközben oldalra lépett az ocsmány folyadék csörg edező útjából. – De még mindig nem bízom benned. Rendben – sóhajtott Deszpina hangosan, Ám– abban bízhatsz, Sahrazád al-Kajzurán, hogytürelmetlenül. inkább lennék– szolga Rejben, mint hercegnő Pártiában. Ha van más választásom, senki sem szerzett volna tudomást a származásomról. Semmi egyébre nem vágyom az életemben, mint hogy a gyermekemet abban a városban nevelhessem fel, amelyet már a sajátomként szeretek. Olyan emberek közt, akiket már sajátjaimként szeretek. A családdal, amelyet sajátomként szeretek. – Deszpina szeme hevesen megvillant. Sahrazád nyelt egyet, majd elfordította a tekintetét. Deszpina elkeseredett sóhajjal közelebb lépett. Mindössze egy pillanatig tétovázott, azután megragadta Sahrazád kezét. – Az egyetlen igazi családom Rejben lakik. A barátaim. A szeretteim. – Hangja ellág yult. – Nincs hozzájuk fogható. Sahrazád nagyon is jól tudta. Világosan látta is: Dzsalál vad tekintetében a vihar éjszakáján, Deszpina mostani, melegséggel teli pillantásában. – Akkor mégis miért jöttél vissza? – Hogy megvédjem a családomat. – Deszpina megszorította Sahrazád kezét. – Bármi áron. Bár Sahrazád legszívesebben lerázta volna Deszpina kezét – megtagadva egy olyan lány érintését, aki akármilyen kapcsolatban is áll Szálim Ali as-Saríffal –, mégsem tette meg. Hiszen egy barát érintése volt. – Szándékosan provokáltál a vacsoránál, igaz? – kérdezte Sahrazád csen desen. Deszpina bánatosan o ldalra hajtotta a fejét.

– Nos, valahogyan mégiscsak le kellett juttatnom téged a palota börtönébe. – Valahogyan – szipog ott Sahrazád. – Ismerem a cudar természeted és a hűséges jellemed. A többi csak idő kérdése volt.ideig merengve hallg atott. Sahrazád egy kis – Veszélyes volt, amit tettél. – Ó, bízhatsz bennem, minden katonára frászt hoztam a drágalátos férjedről szóló rémhírekkel – kuncogott Deszpina. – Való igaz, hogy nem mindegyikük hitt nekem, de ez engem nem állított meg. Ó, a történetek, amelyeket elmeséltem… – Úgy értem, rád nézve volt veszélyes. Deszpina meglepetten pislog ott. Vonásai ellágyultak. – Hát persze, hogy úgy értetted. – És mi van Szálimmal? – kérdezte Sahrazád még halkabban. – Meg fogja tudni, mit tettél. – Legalább pár napba telik, mire rájön. Jázminnal együtt elküldött Amardából ma délután, mielőtt kitör a városban a pokol. – Hogy érted ezt? Deszpina ajka újabb sz éles mosolyra húzódott. – Ó, majdnem elfelejtettem! Koraszán kalifája jókora hadsereggel vonult a város kapui elé. Sahrazád szorosan megragadta Deszpina kezét. – Kálid itt van? – Ezt akartam elmondani neked már az elejétől fogva – forgatta a szemét Deszpina. – Úgy terveztem, hogy elviszlek hozzá, taknyos királyném. Már ha megengeded. Vikram újabb morgást hallatott. Sahrazád már tudta, hogy ez beleegyezést jelent. – Rendben – Sahrazád eltolta Deszpina kezét. – Mi a terved?

– A szennyvízcsatornákon keresztül megyünk. Ezek a csatornák a városnak ahhoz a részéhez vezetnek, amely a bazárhoz közel fekszik. Nagy összeget fizettem néhány embernek, hogy ott várjanak ránk lovakkal együtt. Sahrazád – Már csakbólintott. meg kell találnunk a húgomat. – A húgodat? – Deszpina összevonta tökéletes szemöldökét. – A húgomat, Irzát is elhozták a palotába. Deszpina értetlensége eg yre fokozódott. – Nem. Arról hallottam volna. Senki mást nem hoztak Amardába rajtad és apádon kívül. Sahrazád egy pillanatra elgondolkodott. Újra felidézte, ahogyan az apja szándékosan kerülte a pillantását, amikor a húgáról kérdezősködött. Emlékeztette magát az apja bűnösségére. Ezért nem árult el nekem senki semmit Irzáról? – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Meglehetősen – bólintott Deszpina. – Ugyanis mindenképpen jelen lett volna a vacsorán. Apám gondoskodott volna róla. Szeret játszadozni az áldozataival. Sahrazád mélyet lélegzett, egy pillanatig Deszpina arcát fürkészte, újabb ármánykodás jeleit kutatva. Jóllehet semmi gyanúsat nem vett észre, a temérdek hazugság után nem könnyebbült meg a felfedezéstől. Deszpináról a rádzsputra emelte a tekintetét, majd újra a lányra nézett. Kálid korábban megbízott bennük. Márpedig Kálid nem bízott senkiben. Ha valaha is ki akarok innen jutni, kénytelen leszek bízni valakiben. – Ha hazudtok nekem Irza hollétéről, személyesen fogok gondoskodni a halálotokról – jelentette ki Sahrazád, vészjóslóan halk hangon.

– Semmit sem várok kevésbé, taknyos királyném – vigyorgott Deszpina. Sahrazád lazított a tartásán. – Mutasd az utat, Pártia hercegn ője! – Próbálj még Deszpina, egyszer így nevezni, megtapasztalod haragom – ígérte miközben egyésköpenyt kanyarította Sahrazádra. Miután Sahrazád beburkolózott a köpenybe, Vikrammal az élen mélyebbre hatoltak a város szennyvízrendszerében. A rádzsput összegörnyedt testtel, kezével a falnak támaszkodva tapogatózott a csatorna csepegő mennyezete alatt. Sahrazád, habár erősen próbálkozott, hamarosan már képtelen volt tovább figyelmen kívül hagyni a sötétben rohangáló soklábú teremtményeket. Hideg borzongás futott végig a hátán, ahogy az egyik átfutott az ujj ai között. Folytatták útjukat a mocskos csatornában, óvatosan egyensúlyozva a hömpölygő sár szélén. Sahrazád átbotladozott a göröngyös köveken és a rosszul lerakott padlózaton. Többször hallotta a patkányok jellegzetes visítását. A csöpögő víz és a visszhangzó léptek különös kakofóniája – a Vikram kezében tartott fáklya halovány fényével együtt – fokozta szorongását. A csatorna végéhez érkezve egy rozsdás fémrácsot találtak, amely lezárta a kijáratot. Vikram eloltotta a fáklyáját, és egy lökéssel kinyitotta a nyikorgó rácsot. Óriási izmai duzzadtak mocskos kamisza alatt. A menekülők egy Amarda közepén fekvő, elhagyatott sikátorban bukkantak elő. Néhány utcányira a késő éjszakai mulatozás hangzavara hallatszott a nyári levegőben. A részeges mulatság kórusába heves viszálykodás keveredett. Deszpina ügyet sem vetett az ünneplésre, céltudatos léptekkel haladt tovább előre.

Több sikátor mellett elhaladtak a bazár közelében. Sahrazád követte Vikramot és Deszpinát egy citromfaliget felé, ahonnan finom citrusillatot so dort a szél. Amint közeledtek, Deszpina egyszer csak lassított, majd meg is állt. – Mi történt? – kérdezte suttogva Sahrazád. – Nincsenek itt – válaszolta. Vikram hirtelen megtorpant. – Micsoda? – kérdezte Sahrazád. – Az emberek. A lovak – Deszpina közelebb húzta Sahrazádot. Azután villámgyorsan visszavonult, és Sahrazádot egyik karja alá dugta. Ilyen közelről Sahrazád hallhatta Deszpina kalapáló szívét, érezte akadozó lélegzetét. Habár egykori szolgálólányának félelme csaknem tapinthatóvá vált, Sahrazád bölcsebbnek látta, ha inkább csendben marad, mert pontosan tudta, hogy a szavak elenleg mit sem segítenének. Vikram az árnyékban maradt, alkarja belső felén egy tőrt rejtegetve. Miután menet közben torpant meg, Deszpina a bazárban lévő mulatság felé fordult. A hirtelen irányváltás miatti döbbenetében Sahrazád képtelen volt tovább hallgatni. – Deszpina, miért megyünk feléjük? – A bolondok már a holnapi győzelmet ünnepelik – magyarázta Deszpina, alig hallhatóan. – Ha valaki tudomást szerzett a tervünkről, és el akar kapni minket, jobban járunk, ha észrevétlenül elvegyülünk a tömegben. Az előttük harsogó éljenzés egyre erősödött, miközben átvágtak egy másik mocskos utcán. A bazár központi részére belépő csavargók tolakodva elcsörtettek mellettük, míg mások, akik régen szomjukat oltották már, imbolyogva eltántorogtak. A

megperzselődött olaj tömény és átható bűze terjengett körülöttük. – Hé! Hé, ti ott! – rikkantotta egy részeg hang Deszpina obbján. Deszpina erősebben – Csak szedd a lábad!szorította Sahrazádot. – Hé, ti! – Egy rakás otromba fiatalember botladozott az útjukba. Egy mosolygós ifjú kilendítette egyik karját Deszpina felé, és közben hátrasodorta a csuklyáját. – Gyertek, igyatok egyet velünk! Sahrazád rémülten nézett körül, Vikram nyomtalanul eltűnt. Ha nemkívánatos figyelem irányul ránk… Az ifjú egyre harsányabban kiáltoz ott. – Azt mondtam… – Hát itt vagytok! – Női nevetés hangja töltötte be mögöttük a levegőt. – Eg ész éjjel rátok vártam. Egy puha kéz suhant el Sahrazád mögött, hogy kiszabadítsa Deszpinát az ifjú öleléséből. A tiltakozása ellenére. Habár a hercegnő a legfinomabb selyemből készült köpenybe volt burkolózva, Sahrazád bárhol felismerte volna tündöklő hajáról. Jázmin.

VÁRATLAN LÁTOGATÓK A MÖGÖTTÜK ÁLLÓKULCSOLVA CITROMFALIGET FELÉ INTETT, UJJAIT SZOROSAN DÁZMIN ESZPINA CSUKLÓJA KÖRÉ . Válaszul Sahrazád megragadta Jázmin karját, fenyegetően. – Őrizd meg a nyugalmadat, úrnőm! – szólt Jázmin csendesen. Pillantása elsiklo tt a két lány mellett. Arrébb három fegyveres férfi álldogált, éber tekintettel. – Te gonosz boszorka! – suttogta Deszpina mosolygó arccal. Jázmin vigyorogva válaszolt. – Vigyázz a nyelvedre! Nehogy hinni kezdjek a hazugságaidnak! Sahrazád a mellette álló, gyönyörű lányt fürkészte. Egyetlen pillanat leforgása alatt leteríthetné. Ha történetesen volna fegyver nála, habozás nélkül használná. Sahrazád azonban csupán fortyogó dühöt rejtegetett. S a dühtől egész testében reszketett, meg sem tudott szólalni. – Gyertek velem! – Jázmin ismét az állával mutatta az utat. – Majd, ha fagy! – szis zegte vissza Sahrazád. – Már vártam, mikor mutatod ki végre a fogad fehérjét, taknyos királyném – csúfolódott Jázmin. – Nem vall rád az óvatoskodás. Sahrazád a fogát csikorgatta mérgében. Kizárólag Deszpina használh atta ezt a nevet. – Utoljára mondom, hogy kövessetek, ostoba bolondok! – ismételte Jázmin gyöngyöző kacagással. Akkor Vikram elősurrant a koromsötétből Jázmin as-Sarí

mögül, fenyegetéssel a lány torkához szorítvakezdett. a tőrét.A ázmin szótlan egy pillanatra megdermedt, majd küzdeni katonák kardot rántva feléje rohantak.

– Ha csak egyetlen lépéssel közelebb jöttök, fürdeni fogtok a vérében! – Vikram szeme megvillant. A katonák lába földbe gyökerezett. – Dobjátok el a fegyvert! – parancsolt rájuk Sahrazád. Jázmin biccentett feléjük, mire a katonák a porba ejtették a kardjukat. Sahrazád lehajolt, hogy felemelje az egyik pengét. – Ilyen egyszerűen meg is fordult a szerencse kereke. – Vívó állásba helyezkedett, ahogyan Kálid és Vikram tanította. Deszpina keresztbe font karral somolygott. – Szerinted mihez kezdjünk Pártia kedvenc hercegnőjével? – Nem is tudom. – Sahrazád a kardja hegyét mustrálta, ám közben szemmel tartotta a katonákat is. – Te mit javasolsz? – Én azt mondom, hogy remek túsz lenne. Jázmin hasztalan vergődött Vikram szorításában. – Ostobák! Pontosan ezért jöttem ide. – Vigyázz a nyelvedre! – Sahrazád közelebb lépett. – Nehogy hinni kezdjünk a hazugságaidnak! Jázmin türelmetlenül felnyögött. – Deszpina, szólj rá a férjedre, hogy eresszen el most rögtön! – Továbbra is hiába küzdött az óriási termetű férfi ellen. – Borzalmasan bűzlik! – Vikram Szing nem a férjem. Semmiféle kötelék nem fűzi hozzám – válaszolta Deszpina. – A helyedben nagyon ügyelnék, hogy kit sértegetek, hugicám. – Azzal előhúzott egy másik, kisebb tőrt a ruhája ujjából. Sahrazád visszafojtott egy só hajt. Jó lett volna már hamarabb is tudni arról a fegyverről, Deszpina. Sahrazád neheztelő arckifejezéséről tudomást sem véve, Deszpina féltestvére szépséges arca elé emelte a második pengét. – Mit keresel itt, te mindenlébenkanál bestia? – Én… csak segíteni akarok – dadogta Jázmin.

– A palotaőrökkel együtt? – gúnyolódott Sahrazád. – Nem túl meggyőző mese. – De így igaz! – Jázmin keményen Vikram gyomrába vágta a könyökét. A rádzsput felnyögött, de nem mozdult. – És különben sem palotaőrök. a saját vagyonomból béreltem fel. Szerinted a Zsoldosok, palotaőrök akiket akár egy pillanatig is haboznának, hogy megküzdjenek a szabadságomért? Egyébként sem a palotaőrök egyenruháját viselik. Kérdezd csak meg Deszpinát! Sahrazád gyors pillantást váltott korábbi szolgálólányával, és kiolvasta a tekintetéből, hogy Jázmin igazat mond. Ám Deszpina csak még magasabbra emelte a tőrét. – Honnan tudtad, hol találsz meg minket? Jázmin tökéletes arca eltorzult a bosszúságtól. – Már sejtettem, hogy mesterkedsz valamiben, amikor nem voltál hajlandó elhagyni velem a várost. A vacsoránál nyújtott alakításod még önmagadhoz képest is túlságosan káprázatos volt. – Tehát figyeltettél? – faggatta Deszpina. – Nem. Egyszerűen megvesztegettem a komornádat, hogy értesüléseket adjon nekem. A pénz nagy érték ebben a városban, ahogy te is jól tudod. – Elárultad a szultánnak is? – Természetesen nem. – Jázmin tökéletes ívű szemöldöke között apró ránc jelent meg. – Mégis mit gondolsz, életben volnál még, ha apánk tudná, mit műveltél? Sahrazád megelégelte a tétlen álldogálást, hallgatva a két testvér szócsatáját. – Miért vagy most itt, Jázmin? Mondd meg az igazat, ha kedves az életed! Jázmin tetőtől talpig végigmérte Sahrazád mocskos alakját. Időt akart nyerni.

– Azért jöttem ide, mert nem kívánom, hogy az országaink háborúba keveredjenek egymással. – Ezt az okot szeretnéd elém tálalni. Mi az igazság? Pártia hercegnője megfontoltan nagy levegőt vett. – Nem akarom, hogy baja az apám Ahogyan azt sem szeretném, ha Kálidnak esne. meghaljon. Mindkettőjüket szeretem, és ha kitör a háború, egyikük menthetetlenül elpusztul. Sahrazád pillantása Jázmin arcát fürkészte. – Akkor hát szerinted mit tehetünk, hogy ezt megakadályozzuk? – Azt akarom, hogy vigyetek magatokkal. – A hercegnő habozás nélkül válaszolt. – Tessék? – tört ki Sahrazád és Deszpina eg yszerre. Jázmin büszkén előreszegte az állát. – Beszélni akarok Káliddal. – Ugyan miért? – kérdezte Sahrazád gyanakvó tekintettel. – Mert van egy ötletem, hogyan vethetünk véget ennek a háborúnak – szükségtelen vérontás nélkül. *** Rongyos, elcsigázott lelkek kis csapata vánszorgott a sivatagon át Koraszán kalifájának tábora felé. Az éjszaka sötétjében három fiatal nő – mindhárman cafatokban lógó selyemöltözékben, sőt ketten a csatornák bűzét árasztva – igyekezett a tábor bejáratának őrzésével megbízott katonák felé. Ám amikor egy óriási harcos alakja is felbukkant, akinek bőre rézszínben pompázott, mindegyik katona előrántotta a kardját. Kette n megálltak az óriás előtt. A lánykívánok közül a beszélni. legkis ebb–szólalt meg először. – Ahárom kalifával Egyenetlenül levágott haját a füle mögé simította, és közben még több mocskot kent az arcára. Az őrség vezetője harsány kacagásban tört ki.

– Én pedig egy egész háremre és egy hordó borra vágyom, ha már a kívánságoknál tartunk. A lány bosszúsan összehúzta a szemöldökét. Szeme a szivárvány árnyalataiban örvénylett, mígnem zöld színben állapodott meg. – Ne legyél ostoba! – Ne merészelj ki oktatni eng em, mocskos kis… Az óriási harcos a sértés hallatán támadásba lendült. Időben megállították azon ban a kezét. – Ügyelj a szádra, katona! – intette a zilált hajkoronájú, gömbölyded teremtés parancsoló hangon. – Koraszán királynéjával beszélsz. A katona derűs kedve lassacskán eli llant. – Én pedig Rej sahrabánja vagyok. – Attól tartok, hogy tévedsz – felelte a parancsoló leány. – A sahrabán idősebb n álad. És korántsem ilyen ostoba. A többi katona önkéntelenül is nevetésben tört ki a csípős visszavágás hallatán. – Elég! – Végül az utolsó lány is előrelépett. Feltűnő volt a szépsége. – A nevem Jázmin as-Saríf. Követelem, hogy beszélhessek… – Én pedig követelek egy pillanatot kettesben veled – vigyorgott az őrség parancsoka, majd a kezét nyújtva magához rántotta egy csókra. Mielőtt a megtermett katona megfékezhette volna, a törékeny lány máris rávetette magát, egy tébolyult vadállat ádáz dühével. Mindkét apró öklével püfölni kezdte a férfi fejét és nyakát. A parancsnok katonái harsány röhögésben törtek ki. – De hát csak egy csók volt! – tiltakozott a katona. Amikor képtelen volt lerázni magáról a leányt, több másik katona sietett a segítségére.

A lányokat kísérő, széles mellkasú harcos csaknem észrevétlen, szélsebes mozdulatokkal lefegyverezte az előtte álló katonákat. Ráfújt az egyikük kardjára, és lángra lobbantotta. Azután az égő kardot a parancsnok arca elé tartotta. –Egy Várjatok… Az egyik katona döbbenten hátratántorodott. másik a –homokba bucskázott nagy igyekezetében, hogy megmeneküljön. – Hiszen… ez a rádzsput! – Hívjátok ide a testőrkapitányt! – parancsolta a tűzokádó. – Most rögtön! Dzsalál al-Kourít számos érdekes esemény ébresztette már fel az éjszaka közepén. Sok volt közülük kedvére való. Néhány azonban nem. S bizony nem sok jót ígért, hogy a háború szélén váratlanul felriasztják álmából. Eszébe véste, hogy le kell váltania a tábor éjjeli őrségének parancsnokát. Az ostoba nyilvánvalóan képtelen volt ellátni a feladatát. Vérzett a szája, nemrég vehetett részt egy csetepatéban. Dzsalál felcsatolta a fegyvereit, majd borúsan átbotorkált a homokon az érthetetlenül habogó idióta nyomában. Az ostoba katona mindenféle zagyvaságot hordott össze holmi tüzes kardokról és csatornaszagú, szépséges leányzókról. Ha részegen állt őrségben, Dzsalál már pontosan tudta, hogyan büntesse meg. A fenyítés egy tüskés rózsabokorban töltendő éjsz akával fog kezdődni. Mégpedig n adrág nélkül. A tábor bejáratának közelébe érve Dzsalál fülét kellemes, női hangok ütötték meg. Az ostoba szamár legalább ebben nem tévedett. Bár a szennyvízbűzbe burkolódzó szépséges fiatal nők gondolatára Dzsalál nem szaporázta lépteit.

Egy ismerős, dallamos kacaj hallatán azután hirtelen megdermedt. A következő pillanatban gondolkodás nélkül futásnak eredt. Nem törődött vele, ha maga mögött hagyja a porban a bolond parancsnokot. Nem lehetséges… átékot vele. Mostanában g yakranBiztosan történt. csak a képzelete űzött Szélsebesen befordult a sarkon. Azután hirtelen földbe gyökerezett a lába, kis híj án elterült a homokban. Csak úgy egyszerűen. Ott állt a lány. Dzsalál senkit sem látott rajta kívül. Mindenki más elmehetett a pokolba rajta kívül. Deszpina. A lány elmosolyodott. Lassan. Macskaszerű lustasággal. Karmait a csípőjére téve. – Jó estét! – üdvözölte. – Hiányoztál a családodnak. Borzasztóan. – Hol… – Dzsalál lélegzet után kapott, még mindig hitetlenkedve. – Hol voltál? Deszpina megrándította gömbölyű vállát. – Most itt vagyok. Nagyon h aragszol rám? – Te… – Dzsalál hangja elcsuklott. – Kifacsartad a szívemet. – Tudom. – Deszpina elindult felé. – És az egész életemet rászánom, hogy megpróbáljam feltölteni. Dzsalál a lány felé lépkedett. Lassan. Macskaszerű lustasággal, karmait csípőjére téve. – Úgy bizony – suttogta Deszpinához érkezve. Vére eszeveszetten lüktetett. – El is várom. A lány mosolya felragyogott. – Akkor hát elfogadsz engem? Dzsalál megfogta az állát, Deszpina pedig mindkét kezét a csuklója köré fonta. – Igen.

Csók pecsételte meg az ígéretet. Susogó nesz ébresztette fel Kálidot nyugtalan álm ából. Sátrának bejárata halkan feltárult. Egy árnyék jelent meg a nyílásban. Kálid habozás kardjáért nyújtotta a kezét. – Fegyvertelen vagyok,nélkül szaídi.a Ezúttal. Kálid megérezte a lány szavai mögött rejlő mosolyt. Nem mert megmozdulni, biztosra vette, hogy végre utolérték az álmok. S a mostani olyan álom volt, amelyből nem kívánt felébredni. Sahrazád a sötétségen keresztül a kalifa ágyához lépett. Letérdelt mellé a földre. – Nem is fogod megkérdezni, hogyan kerültem ide? – kérdezte. Kálid kihallotta han gjából a szomorúságot… és a ki merültséget. – Nem szükséges tudnom. – Kálid a lány keze után nyúlt. – Most még nem. Hacsak nem el akarod mondani. – Az akarat és a szükség merőben különbözik egymástól. Mindig így gondoltam, mégsem ugyanaz, amikor az ember tudja is. – Sahrazád a kalifa mellkasára hajolva mélyet lélegzett. Nabulszi szappan illata lengte körül a bőrét. Kálid hamarosan könnyek melegét érezte a kamisz anyagán keresztül. Megértette. – Találkoztál már Irzával? – kérdezte. Sahrazád lassan bólintott. – Rahim… – Örökre az emlékezetünkben fog élni – fejezte be Kálid csendesen. – Nem voltam itt Irza mellett. – A Sahrazád arcán tükröződő bűnbánat szíven ütötte Kálidot. – Nem álltam a húgom mellett, amikor szüksége lett volna rám. Túlzottan lefoglalt olyan dolgok keresése, amelyeknek irányításához kevésnek bizonyultam. –

Sahrazád szorosan a kalifa karjába simult. – Több eszem is lehetett volna. – Magad mondtad: akarat és szükség merőben különbözik egymástól. Most már tudod, így bízom benned, hogy a jövőben bölcsebben fogszHaragra cselekedni. – Kálid lány nedves hajáhoza emelte a kezét. lobbant a szíve,a amikor megérintette fürtök egyenetlen végét. Alig súrolták a vállát. Friss erőszakról árulkodtak. Szálim Ali as-Saríf kegyetlen kezéről tanúskodtak. – Dühös vagy? – kérdezte Sahrazád. Kálid uralkodott az indulatain. – Igen. Sahrazád felpillantott a kalifára, szemében még mindig könnyek csillogtak. – Meg akarod fizettetni a szultánnal a bűneit? – Sokszorosan. Sahrazád óvatosan mély lélegzetet vett. – Van egy ötletem. – Szája sarkában mosoly bujkált. – Nos, nem csak az enyém. És szükségünk lesz a segítség edre. – Számíthatsz rá, dzsúnám. Mindig.

AMARDA KAPUI KEZDŐDÖTT HAJNALBAN . Kálid kiküldte az íjászait, hogy nyílzáporral támadják a város oromzatát. Amarda kapujának védői ugyancsak nyílzáport zúdítottak az odalenn sorakozó íjászokra. Figyelmeztetés volt: hagyjatok fel a támadással! Kálid íjászai lóhátra pattanva, szélsebesen visszavágtattak a sivatagba. Omár asz-Szadíktól kapták kölcsön badavi lovaikat. Az íjászok később visszatértek. Immár sokkal többen, so kkal több nyíllal. Kálid tisztában volt vele, miféle félelem söpört végig abban a pillanatban Amarda városán. Koraszán több katonával, pénzzel és fegyverrel rendelkezett. Pártia csupán önteltséget tudott felmutatni. Kálid íjászai a délelőtti, vakító nappal a hátuk mögött újabb nyílzáport röpítettek az égbe. A várvédő tisztek a falakon nem láttak tisztán a szemükbe tűző naptól, ezért nem is tudtak megfelelő parancsot adni katonáiknak az ellentámadásra. Lövéseik így célt tévesztettek; csupán port, homokot, köveket és törmelékeket értek. Időnként egy-egy pajzsba is belefúródtak a nyílvesszőik, ám célba egyszer sem találtak. Azután… Kálid emberei figyelmesen, körültekintően céloztak. Nem engedték meg maguknak, hogy akár csak egyetlen csepp vér is hiába hulljon.

A parancsokat védők sorra elhullottak. Néhányan lőrésekre borultak,osztogató míg mások halálsikollyal zuhantak a mélybe.a

A nyílvesszők az ikerkardot ábrázoló címert viselték. Az arRasíd dinaszti a címerét. Figyelmeztetés volt: Koraszán irgalmatlanul lesújt azokra, akik folytatják a harcot. Kálid ais távolból figyelte az ostromot, mialatta harcosai továbbra fegyelmezett támadással válaszoltak védelem fejetlen próbálkozásaira. A szultán még mindig nem mutatkozott. A gyáva, lelkiismeretlen féreg! A védők nyílzápor alá vették Kálid katonáit – ismét csak hiába. A nyílvesszőket rögtön össze is gyűjtötték, majd meggyújtották. Kálid halk utasításokat osztogatott. Parancsba adta, hogy csakis a befolyásos és parancsnoki pozíciókat betöltő védőket célozzák. Katonái egy idő múltán olajba mártották nyílvesszőiket, majd meg is gyújtották őket. Kálid figyelte, ahogyan elszabadul a pokol sz ikrája. Amarda kapui továbbra sem tárultak fel. Mégis tudta, hogy az ellenséges katonák sorai közt gyorsan terjed a hír. Pártia szultánja közben csillogó palotájából nézte, amint városa a lángok martalékává válik. Esze ágában sem volt ellentámadást indítani. Szálim Ali as-Saríf rettegett Kálid ibn ar-Rasídtól. Kálid még aznap délután parancsba adta az ostromgépek bevetését. Tíz gigantikus méretű nyílpuskát hozatott, amelyek képesek voltak több mint két talentum tömör vasból készült, fémmel megerősített nyílvesszők kilövésére. Vastag kőfalak ostromlására készült tömör vasmonstrumok. Mindegyik ostromgépet a faltól meghatározott távolságra helyezték el, bekerítve Amarda városát. Olyan távolságra, ahonnan jelentős kárt okozh attak a falakban.

Mérnöki szemmel meghatározott távolságra. A lőrésekben megbúvó katonák rémülten szaladgáltak. Kálid türelmesen várt, vajon Szálim hajlandó-e lépni. Amikor várakozásainak megfelelően a szultán tétlen maradt, kész volt újabb elrettentő Néhány romosfigyelmeztetést épületre esettküldeni. a választása Amarda kapuinak közelében. Úgy sejtette, gabonát és egyéb élelmiszereket tárolhatnak a falaik között. Abban reménykedett, hogy kevesen laknak bennük, ha egyáltalán van még ott valaki. Nem akart több felesleges vérontást. Bárki halála súlyos veszteség volt a háborúban, s nem akarta, hogy ártatlan emberek vére tapadjon a kezéhez. Kioldották az ostromgépeket. A nyilak élesen süvítettek a levegőben, majd hátborzongató mennydörgéssel csapódtak célpontjaikba. Sikolyok tengerében úszo tt a város. Kálid több testet látott egy összedőlő toronyból a mélybe zuhanni. Hirtelen elfacsarodott a szíve. Máris túlságosan sok élet veszett oda értelmetlenül. Egy pillanatig levegőért kapkodott, ám végül felülkerekedett az érzelmein: a háború ilyen… Ráér érezni, amikor már győzelmet aratott! Gyanította, hogy Szálim Ali as-Saríf sohasem hitte igazán, hogy eljön egyszer a nap, amikor Kálid valóban megtámadja Amardát, háborút indítva a két királyság között. Elvégre még egyszer sem támadott a hosszú évek során. Szálimnak azonban most már el kellett hinnie. El kellett hinnie, hogy Kálid szemrebbenés nélkül kész psrc rombolni az egész várost. Amikor már közeledett a napnyugta, háta mögött remegni kezdett a föld. Nem nézett hátra, pontosan tudta, mit látna a horizonton. Még Szálimnak is észre kellett vennie.

A távolban csillogó homokfelhőbe burkolódzó arab mének tengere vágtatott Amarda kapui felé. Köpenyes, álarcos katonák ültek rajtuk, mindkét csuklójukon vastag, bőrből készült mankalát viseltek, kezükben s zéles handzsárt forgattak. A siv atag népe volt. ARettenthetetlen perzselő sivatagi nap nép. fényében születtek nevelkedtek. és büszke Köztudottan kevésés foglyot volt szokásuk ejteni. S még annál is kevesebb kegyelmet tanúsítottak ellenségeikkel szemben. Egy fiatalember, szürkéskék sólyommal a vállán, és egy hosszú szakállú öregember vezette a seregüket. Nasír az-Zijád emír fia és az asz-Szadík törzs sejkje. Negyed mérföldnyire a városkapukon kívül megtorpantak. Tarik Imrán az-Zijád az égnek emelte a handzsárját, mire visszhangzó üvöltés hullámzott végig a seregen. Mindenki fellendítette a kardját, és a rivalgás a tetőfokára hágott. A villogó acélpengék csillogása elvegyült a mének patái nyomán felszálló homok sötét ködfátylában. Kálid tisztán érezte a város felett gyülekező rettegést. Már nem csupán kipattanni készülő szikra volt. Futótűzként terjedt, egészen Amarda legsötétebb sikátorai mélyére hatolt. Amint Artán megmondta: a háborúk kimenetele eldől, mielőtt megvívnák őket. Abban a pillanatban, amint a nap alábukott a láthatáron, feltűnt a szárnyas kígyó is, szárnyai alatt egy csomagot rejtve. Artán lovaglóülésben ült a hátán, arcán ádáz vigyorral, tekintetében sö tét fenyegetéssel. A szárnyas kígyó üvöltött, amint hirtelen lecsapott a városkapukra. A falon sorakozó védők kétségbeesett nyílzáport zúdítottak rá. A nyilak azonban egytől egyig visszapattantak páncélszerű szarupikkelyeiről. A szárnyas kígyó a nyílzáport megtorolva még hangosabban üvöltött, és Kálid figyelte a

katonákat, ahogyan kezüket a fülükre szorítva, rémülten kiabálnak egymásnak. A szárnyas kígyó a városkapuk tetejére dobta a csomagját. Sűrű folyadék ömlött le a szürke kőfalon, beborítva csillogó, ragacsos Olaj. lével. A lény még egyszer felsivított, majd eltűnt a sötét éjjeli égbolton. Kálid csettintett a nyelvével, előhívta Ardesírt a homályból. Harci öltözékét arany és ezüst borította, ridája mögötte hullámzott. A Királyi Testőrs ég egésze a háta mögött menetelt. Az őrök közül többen figyelmeztetést kiáltottak. A védők ismét menekülni kezdtek. Negyedmérföldnyire Tarik olajba mártott egy obszidiánnyilat, Omár meggyújtotta, azután Nasír az-Zijád fia egyenesen a város kapuira célozva kilőtte. Amint a kapuk lángra kaptak, újra felharsant az üvöltés. Kálid fekete arab lováról nézte végig, ahogyan Amarda kapui lángba borulnak. Nézte a fehér és kék fényben izzó fekete fát. A vörös és narancs árnyalataiban táncot járó lángokat. A falak mögött pokoli zűrzavar támadt. Amikor Kálid meghallotta a növekvő rémület félelmes sikolyait és kiáltásait, hátrapillantott a várakozó futárra. – Kézbesítsd az üzenetemet! A hold magasan trónolt az égbolton, amikor Pártia szultánja belovagolt Kálid táborába. Csendben leszállt a lóról a tábor legnagyobb sátra előtt, arcán világosan látszott tomboló dühe. Dzsahandár al-Kajzurán lovagolt mögötte a pártiai hadsereg két rangidős tábornokával. Amikor Szálim a sátor belseje felé vezető baldachinhoz lépett, a Királyi Testőrség kapitánya feltartóztatta a kíséretét, megkérve

mindegyik katonát, hogy hagyja kint a fegyverét. Szálim hevesen tiltakozott. Dzsalál csípős nyugalommal mosolygott rá. – Akár vissza is térhetsz a palotádba – mondta cikornyás meghajlás kíséretében. – Hamarosan úgyis újra találkozunk. Pártia szultánja megvető vigyorral lehajította kardját és a csípőjén lógó, görbe tőrt a földre. Emberei követték a példáját, mielőtt engedélyt kaptak volna belépni Koraszán kalifájának sátrába. Az ajtón belépve megpillantották Kálidot és embereit, akik egy hosszú, alacsony asztalnál várták őket. Az asztal két végén lámpások függtek a tartóvasakon, mögötte egy szépen kidolgozott faragással díszített választófal állt, két részre osztva a sátrat. Kálid az asztal közepénél foglalt helyet: tőle balra Rej sahrabánja, jobbján a testőrség kapitánya. A sahrabán mellett Tarik Imrán az-Zijád ült, Tarik oldalán pedig Omár asz-Szadík. – Ülj le! – szólt Kálid, és a vele szemben lévő selyempárnák felé intett. Szálim – aki alig tudta leplezni megvetését – leroskadt, tábornokai pedig letelepedtek mellé mindkét oldalon. Dzsahandár al-Kajzurán az asztal egyik sarkához húzódott, Tarik éber tekintetétől kísérve. Dzsalál pedig a Kálidtól balra található üres helyek egyikét foglalta el. Kálid egy pillanatig csendben nézte Szálimot, majd így szólt hozzá: – Nos, miután sikerült felkeltenem a figyelmedet… – Hol van a lányom, mocskos fattyú? – vágott közbe Szálim. – Lányod? – kérdezte Kálid felvont szemöldökkel. – Mostanra lehetne már benned annyi tisztesség, hogy legalább a lányaim szót h asználd!

Szálim szája tátva maradt a meglepetéstől egy röpke pillanatig. Végül összeszűkült a szeme, tekintetében óvatos kifejezés villant. – Mert Deszpinát is a lányaid közé számolhatod – folytatta Kálid rezzenéstelen érted tett. Nem igaz? arccal. – Különösen mindazok után, amit Kísérteties csend telepedett a helyiségre. Dzsalál keze ökölbe szorult, teste megfeszült, mint aki bármelyik pillanatban támadásra kész. – Igaz – csattant Szálim éles válasza. – Jól van – helyeselt Kálid. – Így legalább egy dologban helyesen cselekszel vele kapcsolatban. – Ne tegyél úgy, mintha törődnél Deszpinával! – vágott vissza Szálim. – Miután hosszú évekig élt rabszolgaként a palotádban. – Kényelmesen elhelyezkedett a párnáján. – De tudtam jól, hogy nem fogsz rosszul bánni vele. – Szája gúnyos mosolyra görbült. – Elvégre a kegyetlen bánásmódot a feleségeid számára tartogatod, nem a szolgálóidnak. Bár Dzsalál elmormogott egy káromkodást az orra alatt, Kálid megőrizte a nyugalmát. Még csak annyi fáradságot sem vett, hogy mentegesse magát. – Ne keress ki fogásokat a tetteidre! – Nem azért jöttem ide, hogy egy éretlen kölyök kioktasson – horkant fel Szálim. – Inkább térjünk a lényegre! A levélben azt írtad, hogy nálad van Jázmin. Kálid bólintott, majd hátradőlt, két kezét az asztalra helyezve. Várt egy pillanatig. – Elhoztad Sahrazádot? – kérdezte. Szálim vonásai megkeményedtek. – Átadom neked, akit szeretsz, cserébe azért, akit én szeretek. Ismét csend következett.

– Megint csak jó tudni, hogy önmagadon kívül más is számít neked – jegyezte meg Kálid. – Ne játszadozz velem, felfuvalkodott… – Te pedig ne hazudj nekem, te gyáva csaló! – Kálid szeme szikrázott. – Hogy merészelsz… – Igenis merészeli, Szálim bácsi – szólalt meg egy hang a faragott választófal mögül. – Ráadásul meglehetősen gyakran. Kálid arcán sötét mosoly jelent meg, amint Sahrazád előlépett. Egyszerű ruházatot viselt: krémszínű kamiszt és halványszürke szirvál nadrágot. Hullámos haja a vállára omlott, és nem viselt semmiféle ékszert, leszámítva a csípőj én lógó díszes tőrt. Még így is királynői látványt nyújtott. Kálid árgus szemekkel figyelte, ahogyan Szálim hiába próbálja leplezni a döbbenetét. – Meglepődtél? – kérdezte Sahrazád csillogó szemmel. – Feltételezem, rengeteg katonát küldtél utánam. Vagy talán nem hitted, hogy sikerül kiszöknöm a városodból? – Leült Kálid mellé. Pártia szultánjának meglepő gyorsasággal sikerült lepleznie a döbbenetét. Megpróbált gyors mosolyt vetni Sahrazádra, de hiányzott belőle korábbi utálatos magabiztosság a. – Mindig lenyűgözöl, Sahrazád al-Kajzurán. De nyilvánvalóan segítettek neked a szökésben. Talán egyszer megörvendeztethetnél a történeteddel, és akkor orvosolhatnám a hibákat az őrség emben. – Ó, tényleg rendkívül érdekes történet! – vigyorgott Sahrazád. – És valóban sok segítségem akadt. De ha nem bánod, inkább átadnám a lányaidnak a szót, h ogy ők meséljék el neked.

A RÓZSA KESERŰ ELÉGTÉTELLEL FIGYELTE LI ASSZÁLIM aAmásik SAHRAZÁD ARÍFOT PORBA TIPORJÁK A LEÁNYAI . Előbb, azAHOGYAN egyik, azután is. Ahogyan sorra megsemmisülnek a tervei. Habár vajmi keveset csillapított az űrön, amelyet Rahim halála hagyott a szívében, Sahrazád mégis érzett egy cseppnyi borongós elégedettséget, amikor nők keze által láthatta elbukni a szultánt. Különösen mivel olyan nőkről volt szó, akiket könyörtelenül félredobott vagy használt bábként a saját céljai érdekében. Eljött az ideje, hogy Szálim megtanulja a leckét, miszerint a leányai – és a körülötte élő sok másik asszony – többet elentenek puszta tulajdontárgynál, amelyet kedvére használhat vagy eldobhat. Az igazi megpróbáltatás azonban akkor következett, amikor Szálim Jázminnal találta magát szemközt. Könnyű volt félvállról vennie Deszpinát. A lány életének nagyobb részében így cselekedett. De Jázmint? Jázmin volt Szálim hőn szeretett leánya. Nagyra becsült gyermeke. A jövőjét testesítette meg. – Mit vársz tőlem, mit tegyek, Jázmin? – tette fel Szálim a kérdést, miután felfogta a lánya árulását. Jázmin gyönyörű szemébe könnyek szöktek, mégsem fakadt sírva. Ahogyan Sahrazád már régen sejtette, erő rejlett az ifjú hercegnőben, még a legnehezebb időkben is.

– Azt szeretném, hogy vess véget abékétlenségnek. harcnak, apám. Legyen vége az állandó háborúnak! A szüntelen – De hiszen érted tettem. Hogy biztosítsam a jövődet.

– Nem. – Jázmin megrázta a fejét. – Sok okod volt. De ha egyszer is kikérted volna a véleményem, pontosan tudnád, hogy én nem ezt akartam. Fogalmad sincs róla, mit akarok. Szálim vonásai megkeményedtek. –– Hát akarsz? – kérdezte. Úgymit akarom leélni az életem, hogy közben ne bánjam meg, akivé váltam. – Én soha… – De igen. – Jázmin kihúzta magát ültében. – Ha nem az vagy, aki… talán nem taszítottam volna el magamtól az embereket, akiket őszintén szeretek. Talán rátalálhattam volna a boldogságra, amelyet őszin tén kerestem. Sahrazád észrevette, amint Jázmin tekintete Kálidra villan, éppen csak egy röpke pillanatra. Nem volt szándékos. Sahrazád nem is neheztelt meg érte, mert megértette. Jázmin mindvégig tudta, hogy az apja alattomos cselekedetei útját állják a Káliddal kötendő házasságának. Jázmin mély lélegzetet vett. – Akkor talán nem kellett volna ilyen aljas eszközökhöz folyamodnod a céljaid eléréséhez. Szálim szemében újra harag lobbant. – Na és most, hogy itt tartunk, ugyan mi lesz velünk, leányom? Mert a tetteddel lealacsonyítottad a családunkat. Azt szeretnéd, hogy behódoljak? Azt szeretnéd, hogy mindent elveszítsünk a gyerekes reményeid miatt? Jázmin nem felelt. – Cselekedj belátásod szerint, Szálim! – válaszolta Kálid a lány helyett. – Most rögtön felállhatsz és elsétálhatsz az asztaltól, ha úgy kívánod – folytatta. – De a városod kapui hajnalig lángolni fognak. És miután már psrc égtek, semmi sem állhatja utunkat, hogy megostromoljuk Amardát. – Kálid előrehajolt. – De jobban

örülnék, ha nem kerülne rá sor. Nem kívánom olyan rengeteg ember halálát oko zni a büszkeségem és az áln okságod miatt. – Akkor hát azt várod, hogy behódoljak? – kérdezte Szálim dühödt suttogással. – Már abban a pillanatban behódoltál, amikor megjelentél a sátram előtt. Düh torzította el a szultán vonásait. – És mi lesz azokkal, akik részt vettek a felkelésben? Számos zászlósurad seg ítette pénzzel és fegyverekkel az ügyünket. Velük mi lesz? – Egyszerre felemelte a hangját. – Mi lesz Reza bin-Latí sorsa? Tarik válaszolt a szultán vádjára. – Biztos lehetsz benne, hogy cselszövő nagybátyám megkapja méltó büntetését. Ahogyan minden más szövetségese is. Sok megbeszélnivalónk van. – Sokatmondó pillantást váltott Sahrazáddal. Ezt a pillantást szívesen fogadta a lány. Örült, amiért megértette. Végre. – Mit akarsz valójában, Kálid ibn ar-Rasíd? – kérdezte Szálim. – A halálomat? Kálid rezzenéstelen tekin tete elidőzött Pártia szultánján. – Meg kellene ölnöm téged mindazért a bűnért, amit elkövettél. A mérhetetlen fájdalomért, halálért és pusztításért, amit a szeretteimnek okoztál. – Nincs hozzá bátorságod. – Noha Szálim metsző éllel vetette oda a szavakat, Sahrazád megérezte a mögöttük bujkáló félelmet. – Az öldökléshez nem szükséges bátorság. Az élethez kell bátornak lenni. – Akkor mit akarsz tőlem? – Azt akarom, hogy mondj le a trónodról – válaszolta Kálid. – Kapsz tőlem egy házat Rej határain kívül, ahol békében lakhatsz, és ahol őrök vigyázzák minden lépésedet. Általam választott őrök.

Ismét düh torzította el Szálim arcát. – És feltételezem, hogy te leszel mostantól Pártia uralkodója. Te akarsz uralkodni minden fölött, amit a családom öt emberöltő alatt felépített? – Már megmondtam. Nem szándékozom átvenni a hatalmat az országod fölött. – Akkor hát ki fog uralkodni? Kálid akkor Sahrazádra pillantott, aki állta a tekintetét. Értékelte az előzékenységét, amellyel ráhagyta a lehetőséget, hogy felfedje a legizgalmasabb titkot. A megállapodást, amelyet múlt éjjel kötöttek meg. Együtt. Sahrazád mélyen Kálid szemébe nézett. – Azt hiszem, hogy Jázmin as-Saríf pompás királynője lenne Pártiának, királyom. – Egyetértek, királyném. Dzsahandár szótlanul gubbasztott az asztal sarkán a kalifa sátrában. Némán figyelte, ahogyan a világa szép lassan szertefoszlik. Rossz oldalt választott. Úgy gondolta, hogy Reza bin-Latí segíthet neki újra megtalálni az utat a könyvhöz. A hatalomhoz. A befolyásos körökh öz. Azonban szörnyű nag yot tévedett. Nem ismerte fel, milyen mély ellenségesség feszül Sahrazád és Szálim Ali as-Saríf között. Ostobán azt hitte, hogy a lánya segít megnyerni a szultánt az ügyének. Elvégre Sahrazád a szultán unokaöccsének felesége. Bár Dzsahandár tudta, hogy szultán meg akarja fosztani trónjától a kalifát, Szálim megígérte, hogy Sahrazádnak semmi bántódása nem esik. Ezért támogatta Dzsahandár olyan készségesen Reza tervét. Ám minden reménye darabokra hullott azon a borzalmas vacsorán.

Dzsahandár akkor ráébredt, hogy a kölyökkirály, Koraszán kalifája máris megnyerte ezt a háborút. Már megszerezte a hatalmat, amelyre Dzsahandárnak is szüksége volt, hogy sikert arasson. Mert a kalifa máris megkaparintott mindent, ami Dzsahandár szívének kedves volt. Amikor Dzsahandár Irza keresésére indult a sivatagban, sehol sem találta. Most megtudta, hogy kisebbik lánya a kalifa katonái között tartózkodik. A kalifa táborának biztonságos őrizetében. Ahol Dzsahandár n em érhette el. Amikor pedig Dzsahandár megpróbálta Sahrazád segítségét kérni a könyve megtalálásához, kiderült, hogy a lánya hajlandó volt szövetkezni a kalifával a kötet elrablására. A kalifával, aki ellopta Dzsahandártól a könyvet, amíg mélyen aludt. A kalifa Dzsahandár saját gyermekeit fordította ellene. Hol van most a könyve? Elveszítette a feleségét. Elveszítette a reji méltóságát. Most a lányait is elveszítette. Sahrazád még csak egy pillantásra sem méltatta. Egyetlen egyszer sem fordult feléje. A leánya csakis a kölyökkirályt látta. Amikor induláshoz készülődve mindenki felállt az asztaltól, Dzsahandár is felemelkedett. Figyelte, ahogyan a kalifa testőrei kikísérik a szultánt és a hadvezéreit a sátorból. Azután a többiek, akik maradtak, mozgolódni kezdtek, figyelmen kívül hagyva Dzsahandár jelenlétét. Akárcsak korábban. Mint mindig. Amint Sahrazád és a kalifa a közelébe került, Dzsahandár megragadta a lehetőséget, hogy szóhoz jusson. Megragadta a lehetőséget, hogy cselekedjen. Hogy észrevegy ék. – Hol… – szólalt meg reszkető hang on. – Hol van a kön yv? – Téged tényleg csak ez érdekel, Baba? – kérdezte Sahrazád halkan.

– N-nem. Leánya vonásai megfeszültek. – Miért nem érdeklődtél még Irzáról? – Irzának szüksége van rám? Sahrazád elfordította tekintetét. Dzsahandár azonban még megpillantotta az arcán aátsuhanó fájdalmat. A kalifa közelebb lépett. Higgadt, metsző pillantással fürkészte Dzsahandárt, aki kis híján összegörnyedt a tekintete alatt. Dzsahandár neheztelt ezért. Mert bár a kalifa királyként uralkodott, mégiscsak egy fiú volt. A fiú, aki oly sok ki ncsétől megfosztotta. Mindenét elrabolta. – A könyv nincs többé – jelentette ki ridegen a kalifa. – Tessék? – suttogta Dzsahandár. – Nincs többé. Megsemmisült. Hirtelen megdermedt Dzsahandár körül a levegő. Azután felizzott. – Hogyan történt? – A saját kezemmel pusztítottam el. Dzsahandár összekulcsolta maga előtt a kezét, nyaka lángba borult. – De hát miért? A kalifa ismét néma megrovással meredt rá. Azután lassan elfordult. Elítélte. El bocsátotta. Ahogyan előtte so kan mások tették. Ahogyan még sokan mások is fogják tenni. A kölyökkirály miatt. A fiú miatt, akinek nem volt joga ilyen aljasságot művelni. Aki olyan sok mindent elrabolt Dzsahandártól. A leányát. A könyvét. A becsületét. A düh perzselő áradatként tört elő Dzsahandár szívéből. Haragos, lángoló tűzfolyamként. Gondolkodás n élkül megragadta a Sahrazád derekára tűzött tőrt. A kalifa azon nyomban kettőjük

közé lépett, hogy félrelökje Sahrazádot, ám Dzsahandár nem a lányát akarta bántani. Soha. Dzsahandár magasra emelte a tőrt. A kalifa felemelte a karját, hogy elhárítsa a döfést. Rémült kiáltások hallatszottak az őrök de még a két pártiai hercegnő riadt sikolya sem tudta soraiból, eltántorítani Dzsahandárt. Ádáz pontossággal lesújtott a fegyverrel. A penge végighasította a kalifa arcát, amint megpróbálta eltaszítani Dzsahandárt. A tőr végül célba ért. Koraszán kalifájának szívében.

A TŐR ÁLID MÁR SOKSZOR ELTÖPRENGETT VAJON HOGYAN UTOLÉRNI K VÉG . Gyakran kívánta, bárcsak , kapott volna FOGJA lehetőséget AvaA

édesapja előtt meghalni. Szívesebben meghalt volna, mintsem ártatlan népét a saját átka terhével sújtsa. Ám ez a halál? Ezt nem látta előre. Hogy Dzsahandár al-Kajzurán kezétől hal meg. Tekintete egy pillanatra Sahrazád apjára röppent. A gyilkosára. Ám Kálidnak nem volt ideje a gyűlöletre. Nem volt ideje a bosszúra. Pillantása Sahrazádot kereste. Nem. Végül csupán a szerelemre marad idő. Kálid lassan a földre rogyott, forró és hideg hullámokban öntötte el testét a fájdalom. A helyiségre síri csend borult. Nem kellett lepillantania mellkasára, anélkül is tudta, hogy halálos sebet kapott. Elhomályosult a tekintete, majd ismét kitisztult, amint forró vér patakzott mellette. Hallotta, ahogyan Dzsalál a földre taszítja Sazi apját, és lábával félrerúgja a tőrt. A sátor elcsendesült. Egyetlen nesz sem hallatszott. Kálid megragadta Sazi mindkét kezét. Erősen szorította. Majd egyre gyengébben. – Nem! – sikoltott fel Sahrazád. Kálid földön fekvő, gyengülő testébe patakzik kapaszkodott. a mellkasából. Tehetetlenül bámulta, ahogyan a vér Ahogyan Kálid levegő után kap, és a szája megtelik vérrel.

Utoljára még Sahrazád arcát látta maga előtt. Nem is érdemelt ilyen ajándékot.

A SZERETET HATALMA SIKOLYAI ZOKOGÁSBA FULLADTAK DZSAHANDÁR . Senki más nem mozdultLÁNYÁNAK körülöttük. Az idősebb pártiai hercegnő a szájára szorította a kezét, kék szeme ki nem ontott könnyekben úszott. Húga a kezébe temette az arcát, hogy elfojtsa keserves kiáltásait. Mégsem pillantott senki Dzsahandárra. A lánya sem. Még a sahrabán sem. Egyetlen gyűlölettel, haraggal vagy megrovással teli szitkot sem mondtak rá. Mindnyájukat letaglózta az eléj ük táruló tragédia. Dzsahandár nem érezte jobban magát. Nem könnyebbült meg a tettétől. Lassan, ólomsúllyal nehezedett rá a bánat, amiért büszke lányát megtörni látta. Sahrazád korábban sohasem tört meg. Még az édesanyja halálakor sem. Amikor irányítania kellett a háztartást, mert Dzsahandár elmerült a gyászában. Még akkor sem tört meg, amikor Sivát elvitték a palotába. Sahrazád egyszer sem ingott meg. Most azon ban megtört az ereje. Dzsahandár tisztán látta. Nem bírta elviselni. Sohasem akarta bántani a lányát. A kalifa vére lassú patakokban csörgedezett Dzsahandár felé. A földön ökölbe sz orult keze felé. Dzsahandár abban a pillanatban ráébredt, mit kell tennie. Kincsként őrzött könyve minden egyes varázslatát a fejébe véste. Minden egyes lefordított sor bevésődött az emlékezetébe. S ez a varázsige? Az utolsó lesz. A legcsodálatosabb.

Az ujjai hegyéhezhirtelen érő vér eszébe még meleg volt. Dzsahandárnak jutott az a bizonyos nap a palotában, amikor Sahrazádnak ajándékozta az utolsó szál rózsát

a kertjéből. Egy mályva és krém árnyalatban pompázó, bimbózó virágot. Szeretett volna egy tartós emléket adni leányának az otthonukról. Megölte a rózsát, hogy a szépség egyetlen pillanatát ajándékozza neki. a kezén Dzsahandár halkan mormolni kezdte A kalifa vérével a varázslatot. Csuklója lassan, nagyon lassan kö rbefordult. Látása elhomályosult. Ujjai hegyéről reszkető fény derengett. éghideg hullám öntötte el a bensőjét, majd végigfutott a gerincén. Látása kitisztult, majd elsötétült, mintha tinta csöppent volna a szemébe. A fájdalom összegyűlt a szívében. Nyílt sebben tört utat magának. De nem is fájt. Nem igazán. Egy cseppet sem. Dzsahandár elmosolyodott. Mert itt… ebben volt az igazi hatalom. A hatalom, amelyre Dzsahandár mindig is vágyott. A hatalom, hogy szavak nélkül szól hasson. A szeretet hatalma. Reza figyelte, ahogyan a pirkadat első sugarai felderengenek a nyugati láthatáron. Ahogyan lassan utat törnek a még csillagfényes éjszakába. Mindig is végtelenül türelmes embernek tartotta magát. Türelemre van szükség a kapcsolatok építéséhez. A bizalom megerősítéséhez. Türelemre van szükség egy király megdöntéséhez is. Reza a sivatagban várakozott, és figyelte Amarda lángoló kapuit. Aggodalommal töltötte el, hogy a szultán hadserege még mindig nem torolta meg a támadást. Ám tudta, hogy csak idő kérdése. S nem volt hajlandó kimutatni a körülötte álló zsoldosoknak, hogy akár csak egyetlen csepp kétsége is van az ügye sikerével kapcsolatban.

Egy kétkedő szív mellett nem lehet megbízni az olyan katonákban, akiknek hűségét pénzz el szokás megvásárolni. Amikor Reza meglátta a közeledő lovas nyomában felszálló porfelleget, egyenesen kihúzta magát a nyergében. A körülötte várakozók vai hangosan takszólt, az emberei közeledtére. A Fida’i lo hírnök egyetlennyihog szót sem amíg meg nem fékezte lovát közvetlenül Reza előtt. Az állat teste verejtékben úszott, a hírnök szemében komor árny sötétlett. – A szultán megadta magát a kalifának – jelentette a hírnök lélegzetvétel nélkül. Reza elrejtette a döbbenetét. A dühét azonban nem fogta vissza. – Hogy lehetséges? Hiszen még csatára sem került sor! Beszéltél a szultánnal? A hírnök nem válaszolt. Gyors pillantást váltott a Reza körül várakozó harcosokkal. Reza rögtön megértette, mi történik, mielőtt még lesújtott volna rá az első cs apás. Hátulról érkezett. Eg y kardsuhintás. Reza a lovára hanyatlott. A paripa felágaskodott, amikor a második kard is lecsapott. Reza elakadó lélegzettel a homokba rogyott, kezét a sebeire szorította. A hátára fordult, zihálva kapkodott lélegzet után. A hírnök közelebb ugratott a lovával, kardjának véres pengéjén megcsillant a hajnali fény. – Üzenetem van számodra Nasír az-Zijád fiától. Azt üzeni, hogy amikor legközelebb zsoldosokat küldesz valakinek a meggyilkolására a szerettei közül, gondoskodj róla, hogy a lány ne élje túl, és n e számolhasson be az árulásodról. Reza bin-Latíf utoljára egy kard villanását látta.

EPILÓGUS KISFIÚ. BERONTOTT A SZÁRNYAS AJTÓN, EGYENESEN ÉDESAPJA ÖLELŐ A KARJÁBA

– Baba! – kiáltotta. – Artán bácsi megígérte, hogy megtanít repülni a szárnyas kígyóján! Koraszán kalifája derűsen pillantott le a fiára. – Attól tartok, hogy édesanyádnak is lesz ehhez némi hozzáfűznivalója. – Nem! – A kisfiú tiltakozva megrázta a fejét. – Maman nem tudhat róla! Artán bácsi a lelkemre kötötte. – Amint már mondtam, bizonyára édesanyádnak is lesz ehhez némi hozzáfűznivalója. A fiú hatalmas, borostyánnal pettyezett szeme körbejárt a kalifa szobájában. – Hol van most? – Úgy hiszem, hogy még a szoláriumban van a nagynénéddel. – De hamarosan visszajön ? – Hát persze. A kisfiú tekintete lelkesen felragyogott. – Azt mondta, hogy egy új történetet tartogat ma estére. – Hallottam hírét – mosolygott Kálid. A kisfiú apjának emelvényen álló ágyához rohant, felpattant a közepére, és megragadta kedvenc zöld párnáját. Kálid is leheveredett mellé. A fiú óvatosan az apja arcát elcsúfító forradásra helyezte a kezét. –– Szokott Néha. fájni?

– Artán bácsi múltkor meggyógyította a térdemet, amikor elestem. Talán megkérhetnéd, hogy az arcodat is hozza rendbe. – Nem szükséges. – Miért nem? –– Miért? Mert nem zavar. Kálid újra elmosolyodott. – Mert emlékeztet rá, hogy mindennek ára van. Hogy minden döntésünk következményekkel jár. A kisfiú lassan bólintott, mintha rendkívül bölcs volna a maga öt teljes esz tendejével. – Csak nem örülök, ha fájdalmad van. – Parányi ujjai továbbra is az apja arcán pihentek, éppen a forradás szélét súrolva, hihetetlen gyengédséggel. – Ahogyan én sem szeretném, ha bajod esne. Ezért van helye az aggodalmunknak a szárnyas kígyón való röpködéssel kapcsolatban. A kisfiú vidáman elvigyorodott, hetyke orra ráncokba szaladt. – Szeretlek, Baba. – Soha ne feledd, hogy a szívem mindig a kezedben van, Hárún. A szoba ajtaja hirtelen kitárult, és Sahrazád lépett be rajta, repdeső hajfürtök és drágaköves selymek vad forgatagában. Hárún az ágy széléh ez sietett, hog y üdvözölje. – Maman, ne áruld el Artán bácsinak, hogy elmondtam, de megígérte nekem, ha befejeztem a heti tanulnivalómat, megtanít repülni a kígyóján! Kálid össz evonta a szemöldökét. – Hárún dzsán, ha emlékezetem nem csal, megígérted Artán bácsinak, ho gy nem szólsz erről az édesanyádnak. A kisfiú szégyenlős pillantást vetett apjára a szeme sarkából. – Elfelejtettem.

Sahrazád felnevetett. – Meg kell tanulnod betartani az ígéreteidet, csillagom. Mert semmit sem ér az ember, aki képtelen teljesíteni az ígéreteit. – Sahrazád hátrasimította a kisfiú hullámos, fekete haját. – Mit hallok holminyújtotta repülésről? – Az ágy állószeretnél egyik hervadt rózsa után a kezét. – Hamellett ennyire Artán bácsival röpködni, talán el sem kellene mesélnem neked a történetet, amelyet ma este akartam volna elkezdeni. Csak tovább bátorítana. – Egy könnyed csuklómozdulattal Sahrazád életre keltette a rózsaszálat. – Nem! – Hárún visszaugrott az ágy közepére, a párnák közé. – Mégsem akarok repülni tanulni! – Elmosolyodott, és mosolya olyan széles, ragyogó és tökéletes volt, hogy kis arcának minden vonását felderítette. – Bár Amíra azt mondta, hogy egy kicsit sem félelmetes, és… – Amíra al-Kourí időnként szereti eltúlozni az igazságot. Akárcsak az anyja. – Sahrazád elfojtotta feltörő sóhaját. – Tudom. De bízom benne, mert a legjobb barátom. – Hárún mosolya még jobban felragyogott. – Ne aggódj, Maman. Nem fogok repülni… eg yelőre. Sahrazád szája is széles mosolyra görbült, majd elhelyezkedett a két legcsodálatosabb ember mellett. A férje és a fia. A mellette elnyújtózó kisfiú Kálid parányi tükörképe volt, leszámítva az édesanyjától örökölt orrát és zabolátlan fürtjeit. Leszámítva a Kálid arcán húzódó fehér sebhelyet. Annak az éjszakának az emlékét, amikor Sahrazád apja feláldozta az életét a szerelmükért. Ez az emlék minden egyes nap hálával töltötte el. Egy pillanatra eszébe j utott Siva. Melegség töltötte el a s zívét. Minden előtte volt, amire csak vágyott. Minden benne lakozott, amire szüksége volt. S minden hajnalban hálás szívvel ébredt.

– Minden jól ment Irzával? – érdeklődött Kálid, amint Sahrazád egy párnának dőlt. – Igen – válaszolta Sahrazád, orrához emelve az illatozó rózsát. – Még mindig a szoláriumban szorgoskodik Artánnal együtt, gyógynövényeket tanulmányoznak. De lehetséges, csatlakozik Tarikhoz, amikor legközelebb Amardába látogat.hogy Kálid felvonta a szemöldökét. – Még mindig házasságszerzésben mesterkedtek? Te és Irza rosszabbak vagytok a piaci utcasarkok legpletykásabb vénasszonyainál is. – De hiszen nem is csinálok semmit! – emelte fel Sahrazád méltatlankodva a kezét. – Tarik a saját szabad akaratából utazgat Amardába. Ha pedig közben rendkívül sok időt talál Jázmin társaságában tölteni, akkor… Kálid szája féloldalas mosolyra görbült. – Valóban. – Maman? – Hárún megköszörülte a torkát, tekintete a szülei között röpködött. – Mesélsz? – Ó, igen! Hát persze. – Sahrazád a karjába ölelte a kisfiát. – Mivel a tiszteletre méltó fiatal efendi mérhetetlenül rajong a repülésért, úgy gondoltam, hogy a mesémet egy nem is olyan távoli vidékről fogom elkezdeni. Hősünk egy sötét éjszakán vágott neki kalandos útjának. Kilopózott hálószobája ablakából egy kertbe, egy összecsavart szőnyeggel a hóna alatt. Egy csúnya, foltos, rongyos szőnyeggel, közepén jókora volutával, megperzselt szélekkel. – Egy szőnyeg? – kérdezte Hárún, a homlokát ráncolva. – Igen. Egy szőnyeg. – Sahrazád szeme derűsen csillogott. – De nem közönséges szőnyeg volt ám! Oda tudta röpíteni hősünket, ahová csak a szíve diktálta. Bármilyen korba és helyre. Csupán a saját képzelete szabhatott határt hősünk utazásainak. Ha úgy tartotta a kedve, hogy meglátogassa a mágikus teremtményeket

az ezer mérföldnyire fekvő kék tengerben… bizony megtehette. Ha meg akarta tudni, milyen ízű a hó a legmagasabb hegycsúcson a damaszkuszi piacok legfinomabb mézével keverve, csupán kívánnia kellett. Sajnos azonban nem ezek foglalkoztatták a szívét. Mert csak egyetlenegylepillantott álmot dédelgetett. Sahrazád elhallgatott, a mellette heverő gyermekre. Azután felnézett a selyempárnák túloldalán fekvő férfira. Sahrazád szíve olyan határtalan volt, akárcsak az óceán. Olyan végtelen, akár az égbol t. – Szeretnél többet is hallani h ősünkről? – kérdezte. Hárún szeme táncot járt örömében. – Igen! – Akkor belekezdünk az első történetbe… Hárúnról és a varázsszőnyegről.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS CSAKCÍMŰ TEGNAP LETT VOLNA VETETTEM A HARAG M , AMIKOR. PAPÍRRA KÖNYVEM ELŐSZAVÁT Bármilyen közhelyesen ÉS INTHA HAJNAL

hangzik is: rohan az idő. Ahogy mindig, most sem lettem volna képes valósággá váltani az álmomat briliáns ügynököm, Barbara Poelle segítsége nélkül. B, egyedül Cookie lehetne méltó hozzád. Ja, és sok szerencsét, te dinnye. A szerkesztőmnek, Stacey Barney-nak: köszönöm, hogy mindig, minden körülmények között arra ösztönzöl, hogy jobb legyek, és hogy soha ne elégedjem meg a tökéletesnél kevesebbel. A veled való munka a karrierem egyik legnagyobb ajándéka. Köszönöm, hogy a kezdetektől éppen annyira szereted ezt a könyvet és a karaktereit, mint én. Az összes fantasztikus embernek a Penguin Kiadónál: szavakkal nem tudom kifejezni, mit jelent nekem a támogatásotok és lelkesedésetek. Külön kö szönet a fáradhatatlan Kate Meltzernek és a csodálatos sajtósomnak, Marisa Russellnek: köszönöm, hogy sosem tértél ki a végeláthatatlan kérdéseim elől, és mindig mellettem álltál. Továbbá óriási köszönet jár Carmela Iariának, Alexis Wattsnak, Doni Kaynek, Anna Jarzabnak, Chandra Wohlebernek, Theresa Evangelistának, Marikka Tamurának,Jen Bessernek, Catherine Haydennek, Lisa Kellynek, Lindsay Boggsnak, Sheila Hennessey-nek, S hanta Newlinnek, Mia Garcíának, Erin Bergernek, Amanda Mustaficnak, Colleen Conway-nek, Judy Parks Samuelsnek, Tara Shanahannak és Bri Lockhartnak. A 2015-ös Éjjeli Baglyoknak: előre a még több közös kritikáért és még annál is több közös nevetésért! Köszönöm Alan és Wendy

Gratznak, hogy valóra váltották ezt a csodát, és Gwenda Bondnak: az életem története a te hangodon szólal meg. Az összes csodálatra méltó bloggernek, könyvtárosnak, outube-felhasználónak és könyvmolynak, akik mindenhol a könyveket támogatják: aJoy szívem legmélyéről köszönöm nektek. Az írónővéreimnek, Callaway-nek, JJ-nek, Traci Chee-nek, Sarah Lemonnak, Ricki Shultznak és Sarah Henningnek: köszönöm, hogy az út minden egyes lépésénél el kísértetek. Marie Lunak: nincs elég köszönet a világon, ami elég lenne. Kimondhatatlanul hálás vagyok a barátságodért. A közeli jövőnk számtalan közös teázást tartogat, és én mindegyiket épp ugyanúgy várom. Beth Revisnek és Lauren DeStefanónak: mindig maradjatok meg annak a rendkívüli embernek, akik vagytok. Lenyűgözőek vagytok, és én kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért mindketten az életem részei lettetek. Lauren, nincs olyan hangulatjel, amit ne használtunk volna fel. Ja, és Eva üdvözöl. Revis, az a tusvonal tökéletesre sikerült. Carrie Ryannek: nagyon köszönök minden ebédet, üzenetet, nevetést és könnycseppet. Nem tudom, ki mondta először ezt, de ha találsz valakit, aki ugyanazokat a dolgokat utálja az életben, mint te, akkor tarts ki mellette. Így aztán én kitartok melletted. Mindig. Marie Rutkoskinak: a Rózsa és tőrről írt gyönyörű kritikádért, a tanácsaidért, az e-mailjeidért és mindenért. De leginkább azért, mert olyan csodálatos vagy, amilyen vagy. Az összes barátomnak, akit a megjelenésem első évében megismertem: Sona Charaipotrának, Dhonielle Claytonnak, Victoria Aveyardnak, Adam Silverának, David Arnoldnak, Becky Albertallinak, Valerie Tejedának, Nicki Yoonnak, Melissa Greynek, Virginia Boeckernek – megtiszteltetés volt veletek túlélni ezt a káoszt.

Brendan Reichsnek, mert megígértem. Na meg persze azért, mert senkin nem áll olyan jól a narancssárga öl töny. Sabaa Tahir: te vagy a támaszom, és fogalmam sincs, hogyan írtam volna meg ezt a könyvet nélküled. Hála a Mindenhatónak, hogy összehozott minket. Heather Baror-Shapirónak és az IGLA egész csapatának: minden alkalommal, ha meglátom egy külföldi kiadás borítóját, meg kell csípnem magam. Köszönöm, ezredszer is. Elaine-nek: köszönöm, hogy úgy megértesz, mint senki más. És, hogy ennek ellenére elviselsz. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Örökre. Ericának: a nővérednek lenni az egyik legjobb dolog. Ja, és van egy lyuk a farmerodon. Talán kellene kezdened vele valamit. A fiútestvéreimnek, Iannek és Chrisnek – biztos vagyok benne, hogy mindketten el fogjátok olvasni ezt a könyvet. Vannak benne olyan karakterek, akiket ti ihlettetek. Hahaha. Izzynek: köszönöm, hogy ilyen csodálatos és támogató vagy. Apukámnak: köszönöm, hogy megismertettél az írott szó szeretetével. Anyukámnak: köszönöm, hogy felhívtad mindenkinek a figyelmét a közértben, hogy vegyék meg a könyvemet. Kérlek, maradj mindig ilyen. És köszönöm, hogy ennyire büszke vagy rám. Mama oonnak és Baba Joonnak: remélem, amikor elolvassátok ezt a könyvet, érezni fogjátok azt a mély és örökké tartó szeretetet, amit én érzek, amikor a közeletekben vagyok. Omidnak és Julienak, Navidnak, Jindának, Evelyn-nek, Isabelle-nek, Andrew-nak, Lilynek és Ellának: szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, mint ti, és hogy mindig számíthatok rátok, bármi történj ék. És Vicnek – mert nem tartozol senkihez, de mert mi összetartozunk.

A könyv elektronikus változatának kiadója Ventus Libro Kiadó www.kossuth.hu A kiadásért felel a Ventus Libro Kiadó vezetője. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A kiadás alapj a: Renée Ahdieh: The Rose & the Da gger Penguin Group (USA) LLC, New Y ork Fordította Robin Edina Szerkesztette Tóth Emese ISBN 978-615-5535-88-8 (epub) ISBN 978-615-55 35-89-5 (mobi) © Renée Ahdieh 2016 © Ventus Libro Kiadó 2017 © Hungarian translation Robin Edina 2017 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]