Ádám György A rejtőzködő elme Egy fiziológus széljegyzetei Vince Kiadó
A TUDOMÁNY - EGYETEM sorozat főszerkesztője: Glatz Ferenc A Természettudomány alsorozat szerkesztője: Staar Gyula Tudomány - Egyetem sorozat © Vince Kiadó A sorozat grafikai terve Haász István, tipográfiai terve Kempfner Zsófia munkája ©Ádám György, 2004 Lektorálta: Pléh Csaba akadémikus és Bárdos György docens, kandidátus A borítón a debreceni PET-Centrum (Trón Lajos professzor és Emri Miklós Ph. D.) számítógépes agymodellje A kötet megjelenését támogatta: • a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram keretében • az Oktatási Minisztérium, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében • az Arany János Közalapítvány Kiadta: Vince Kiadó Kft., 2004 (1027 Budapest, Margit körút 64/b) az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja A kiadásért a Vince Kiadó igazgatója felel Szerkesztette: Kapitány Katalin Nyomdai előkészítés: Badics és Társa Bt. Nyomás és kötészet: Szekszárdi Nyomda Kft Felelős vezető: Vadász József igazgató ISBN 963 9552 43 7 / ISSN 1417-6114 www.vincekiado.hu
Tartalom Előszó: a tudattalan mint evolúciós kényszer 7 1. Találomra: néhány példa és kis tudathistória 11 1.1. A mindennapi tudatingadozás 11 1.2. Tájékozódás elmeorvosi szempontból 19 1.3. Tudattalantörténet: az ókori filozófiától a mai medicináig 20 2. A DescartesDescartes-féle tudattalan triász bemeneti oldala 28 2.1. Damasio tévedése 28 2.2. Bemeneti tudattalan: a küszöbfogalom descartes-i örökség! 31 2.3. Az érzékelési küszöbmérés két megközelítése: a „fokozatok” és a „jelfelismerés” 34 2.4. Jóval az érzékelési küszöb felett: a figyelem 37 2.5. Az érzékelési küszöb alatt: jelzések az ember belső környezetéből 43 2.6. Tipikus tudati határszféra: az esztétikum világa 51 2.7. A bemenet csapdái: az illúziók 53 3. A tudattalan triász kimeneti oldala 59 3.1. Az önkéntelen mozgások agyi tervvázlata 59 3.2. A mozgási beállítódás63 3.3. Ingajárat oda-vissza: az akaratlagos és az automatikus mozgások között 65 4. A tudattalan triász központi műhelye 70 4.1. Az emberi tudat fejlődésének fiziológiai tényezői 70 4.2. Létezik-e általános tudomásulvételi és közlési képesség? 83 4.3. Az agyi képviselet ténye, Johannes Müller öröksége 88 4.4. A placebo jelenség 92
4.5. Rejtett „köztes változók”: a késztetések és az érzelmek 99 4.6. A mindennapi eszméletszünet: fiziológus nézet az álomról 112 4.7. A tudati disszociáció: a normálistól a kóros állapotokig 116 4.8. Tudattalan tanulás és tárolás 123 5. Epilógus: a rejtőzködő intellektus, távolabb a fiziológiától 131 5.1. Az evolúció kikényszeríti az ésszerű döntéseket 132 5.2. A kisgyermeki elme: maga a tudattalan ésszerűség! 133 5.3. Manapság a Kant-féle „a priori” már genetikai elv? 135 5.4. A heurisztika: bizalom a tudattalan ésszerűség iránt 136 5.5. A logika és a heurisztika kiegészítik egymást 137 5.6. Intuíció és heurisztika a ráció vonzásában. A döntéskutatás jövője? 141 Függelék 145 Szakkifejezések, fogalmak magyarázata 147 Irodalom és névmutató 150 A szerző eddig megjelent művei 159
Előszó: a tudattalan mint evolúciós kényszer Ez
a
könyv
minőségemben
az
általam
évek
óta
alapított
tanszéken
tartott
speciális
emeritus
professzor
tanfolyam
némileg
„népszerűsített”, írott változata. Elsősorban hallgatóim, a Ph. D.-jelöltek, valamint a felsőéves biológus és pszichológus hallgatók kíváncsisága és lelkesedése sugallta megjelenését. A témakör persze az én tudományos krédómból fakadt. Hat évvel ezelőtt megjelent monográfiám előszavában szögeztem le újból határozottan ami régebbi munkáimban is tükröződik -, hogy „javíthatatlan” racionalista vagyok, a szónak régi, Voltaire-féle értelmében! (Ádám Gy., 1998) Az észelvű gondolkodás végigvonult és vezérelt egész kutatói pályámon. Már ifjúkoromban szembesültem az intellektuális értelemben vett „kíváncsi” fiatalok
állandóan
fel-felbukkanó
dilemmájával:
képes-e
az
ember
szigorúan kritikus és ellenőrzött tényeken alapuló tudományos választ adni az emberi elme működésének égető kérdéseire? Korai kutatói olvasmányaim sodrásában egyre inkább a tudat-tudattalan kettősségének gondjai vonzottak. E könyv egyes fejezeteiben feltűnnek akkori és későbbi eszmei taszításaim, éppúgy, mint vonzódásaim. Ezekre itt nem térek ki. Arra viszont igen, és ezt a körülményt hangsúlyozni is kívánom, hogy fiziológus kutatóként hamar befolyásolta gondolkodásomat a Descartesféle elveket is vegyítő orosz és amerikai behaviorizmus. Ugyancsak még tudományos „gyermekkoromban” kerültem Darwin szelekciós eszméinek bűvkörébe.
Ez
a
józan,
„szkeptikusnak”
is
mondható,
racionalista
elmemagyarázat egész kutatómunkám során meghatározta biológiai, pszichológiai és orvosi szemléletemet. Alapgondolatommá vált, hogy a Pavlov- és Thorndike-féle megerősítés az ingertársítások során fontos emeltyű,
amelyet
kísérleti
munkámban
mindvégig
vezérfonalnak
tekintettem. A belső érzékelésről nyert adataim ugyanakkor a kognitívnak nevezhető irányzatok felé sodortak, mert feltételeznem kellett egyfajta valóságos zsigeri (viszcerális) agyi képmás kialakulását. Szilárd ténynek bizonyult számomra egyszersmind, hogy a zsigerekből érkező információk
zöme
nem válik tudatos élménnyé. Következésképpen természetes
szándékommá
vált,
hogy
a
tudatos
plusz
tudattalan
kettősséget
körüljárjam. Ezt a sajátos kettőződést tükrözi felépítésében e könyv is. A még Descartes-tól származó, hagyományos fiziológusi „triász” (afferens, efferens és centrális) folyamatainak mentén fűzök széljegyzeteket az egyes kétarcú élettani eseményekhez. Feltételezéseimet az ide-oda hullámzó tudati eseményekről az epilógusban igyekszem kiterjeszteni az önkéntelen felismerések, a racionális gondolatok és a heurisztika felé. Akár a bemeneti, akár a kimeneti vagy a központi agyi feldolgozás folyamataival, avagy a hallgatag tudás eseményeivel foglalkozom e munkában, a darwini evolúciós nyomás szelekciós kényszere minduntalan felbukkan. Következtetéseimet „Eliminatív szelekció” címen 2002-ben itthon és az Amerikai Egyesült Államokban összegeztem. Tanulmányom tavaly jelent meg. Ebből idézek (Ádám Gy., 2003): „Közlésem összegzéseként az alábbiakban néhány pontban össze kívánom vetni saját ...vizsgálataink konklúzióit azzal a nézetemmel, amelyet a megszűrt és kiválasztott, tehát szelektált »jel« és a látszólag kevésbé fontos... »háttérzaj« kölcsönös függőségéről és kooperációjáról vallok. Ez a
nézetem
sokszorosan
bizonyított
tények
rendszerén
nyugszik,
következésképpen az alábbi felvetéseket ajánlom szíves figyelmükbe: 1. A nem tudatos pszichikus szféra állandó és szívós hatását a tudatos kogníció háttereként mindig figyelembe kell vennünk. 2. Fel kell tételeznünk e két szféra közötti szakadatlan mobilitást, tehát a szüntelen eliminatív szelekció dinamikus áramlását az alámerülő és a felbukkanó lelki jelenségek között. 3. Ez a kiiktató jellegű szelekció semmiképpen nem jelentheti a tudatos szférából kikerülő, onnan kiszűrt jelenségek eltűnését a pszichikumból. Ellenkezőleg: ezek állandóan jelen vannak és szüntelen hatást fejtenek ki a lelki élet egészére. 4. Ily módon egy bizonyos mértékű redundancia, eseménybőség a tudaton kívüli szférában nemcsak hasznos, s tevékenyen szolgálta és szolgálja az elme evolúcióját, hanem az emberi gondolkodás, intuíció és kreativitás »előszobája« is volt, és ma is az. A tudattalan lelki jelenségeket tehát
semmiképpen
nem
tekinthetjük
az
elme
»selejtjének«,
felesleges
hordalékának. Éppen fordítva: az emberi érzelmek. Ötletek, akciók stb. éppen
ebből
a
hallatlanul
mozgékony,
fel-
és
aláhullámzó
»háttérmedencéből« bukkannak fel! 5. Darwini szempontból a Homo sapiens megjelenése a maga verbalizált tudatos elméjével feltétlen és egyértelmű előnyt biztosított számára az evolúció során. Ez a prioritás éppen azáltal vált nyilvánvalóvá, hogy a humán pszichikumban erősödött meg és vált állandó kettős területté a (nyilván már az állatvilágban is csírájában fellelhető) tudatos és nem tudatos, dupla és párhuzamos lelki szféra. 6.
A
tudattalan
tartomány
emberben
egyszersmind
tehermentesítő
funkciót is ellát, könnyíti és felszabadítja az elmét az alól a szakadatlan nyomás alól, amelyet a természeti és társadalmi környezethez való permanens alkalmazkodás jelent. Mint fentebb már aláhúztam: a tudatból a tudaton kívüli háttérbe való »mentés«, ez a sajátos kirekesztés, hallatlan előnyt
jelentett
és
jelent
az
folyamatában.” A könyv mindig aktuális ihletői
emberi
faj
számára
a
törzsfejlődés
1. Találomra: néhány példa és kis tudathistória 1.1. A mindennapi tudatingadozás Könyvem indításaként, szinte „kedvcsináló” szándékkal, olyan köznapi jelenségekre kívánom felhívni olvasóim figyelmét, amelyekkel egész életünk folyamán, nap mint nap találkozunk. Tekintettel arra, hogy a személyes tudatot, mint a későbbiekben látni fogjuk, mi az önmagunk és a környező világ tudomásulvételével azonosítjuk, olyan természetesen előforduló napi személyes lelki eseményeket fogok e bevezető fejezetben felsorolni, amelyek jelen ismereteink szerint öneszmélésünk perifériáján vagy legalábbis tudatos figyelmünkön és ezáltal nagyrészt szóbeli közlési lehetőségeinken kívül helyezkednek el. Időnként mindenki „szórakozott” szórakozott” A környező világ szemlélésében éppúgy, mint önmagunk érzéseinek, sőt cselekedeteinek tudomásulvételében kisgyermekkorunktól kezdve késő öregkorunkig határozott hullámzás észlelhető! Figyelmünk hol éles, hol tompa
és
lankad.
Személyiségünkről
való
tudásunk
hol
teljes
természetességgel él bennünk, hol szinte teljesen „megfeledkezünk” magunkról: önkéntelenül fogadjuk be és dolgozzuk fel a külvilág eseményeit, és automatikusan reagálunk a bennünket érő hatásokra. Tehát, ide-oda vándorol a tudati szférában mindaz, amit jobb híján „éntudat”-ként, „önreflexió”-ként, esetleg „önkép”-ként szoktak nevezni (nota bene: a mai magyar nyelvű tudományos irodalomban talán szükségtelenül elterjedőben van az angol „self” kifejezés). A figyelemről mint összetett jelenségről a könyv külön fejezetében írok. Sajátos összpontosítási lelki folyamat ez: hol élénk és feszült, hol homályos és szétszórt, de mindenképpen ingadozó fel- és alámerülő agyi jelenség egész életünk folyamán. Amikor a kisgyermek éppen a kezében lévő játékára figyel, minden más környező ingert semmibe vesz, vagy amikor egy felnőtt erősen egy témára koncentrál, vagy amikor egy öregember
makacsul
egy
gondolatnál
leragad,
Ők
valamennyien
érdeklődésüket összpontosítva figyelnek. Nyugodtan kijelenthetjük tehát,
hogy a figyelmi állapot a normális agyvelő mindenkori természetes jelensége minden korcsoportban. Ez a megállapítás egyben a figyelem nélküli
helyzetek
jelentőségének
felismerése.
Más
szóval:
agyunk
„energiaszintjére” - a feszült figyelemtől a lankadt „szórakozott” állapotig - a folytonos ingadozás a jellemző. Ahogy mindenki állandóan „figyel” valakire vagy valamire, úgy mindenki „szórakozott” is egyben. A tudati hullámzás hol behozza, hol háttérbe szorítja a pszichikus tartalmakat a mindenkor éppen aktuális szükséglet szerint. Ma is elfogadhatjuk tehát egyik néhai mesterem, Nyírő Gyula egykori megfogalmazását (1961), aki szerint: „A legvégső psychophysiologiai fogalmazásban a tudatot tehát egy hierarchiát
is
magában
foglaló
integrált
érzetkomplexusnak
kell
tekintenünk, amelynek az a rendkívüli sajátsága van, hogy tartalma állandóan változik. Ez az oszcilláló érzetkomplexum hol túlnyomóan belső érzetek
integrációjával
kapcsolatosan
mint
»éntudat«,
»testtudat«,
»személyiségtudat«, hol a külvilág ingerei által támasztott érzetek integrációja révén mint a külvilágról szerzett tudat jelentkezik. Eszerint tehát a tudatot projiciáljuk, lokalizáljuk, ill. reflektáljuk. Meggyőződésünk szerinte
psychophysiologiai
tudatnak,
mint fogalomnak
alkalmazása...” dynamikus
„Lényegében
jellegű,
szemlélet
alapján
magyarázatot
különféle
használati
a
energetikai
tudat
módja,
nyer
a
beszédbeli
tényező,
erősen
állandóan hullámzó. Folyamatossága egészséges
embernél csak az álomtalan alvással megszakított. A tudat hullámzásaira jellemző, hogy abban hol inkább a külvilág, hol pedig a magunk létezése tükröződik.” A tudati hullámzás kisgyermeki tréningjei Az éntudat a csecsemő első életévében alakul ki. Két-három hónapos korban valószínűleg még nincs nála én és nem-én (1. ábra)! Majd fokozatosan ismeri fel, hogy a kezek azok a saját kezei, a lábai a saját végtagjai. Jean Piaget, Henri Wallon és sokan mások részletesen nyomon követték a csecsemő és a kisgyermek elméjében lezajló tudatosulási törté-
1. ábra. Három hónapos és egyéves kisgyermek figyelmi viselkedése. A csecsemő három hónapos korában (A) már nyilvánvaló kapcsolatot létesít édesapjával is, 12 hónaposan (B) pedig jól felismeri környezetét (a szerző dédunokája).
néseket. Tekintélyes megfigyelési adattömegre támaszkodva, újszülött kortól kezdve hónapról hónapra vizsgálták a kisgyermek személyiségének, tudattalan, majd később tudatos világának kialakulását, azt a bonyolult folyamatot, ahogy 4-8 hónapos életkora között kifejlődik a környező világ különállásának és állandóságának önkéntelen agyi mintázata. Később az emberek különbözőségének, azok utánzásának és a velük történő interakcióknak útján jelenik meg az éntudat, az önmagáról való tudás, amely vissza-visszacsúszik a nem tudatos befogadás és cselekvések mélyébe! Hatalmas ívű gyakorlás zajlik minden egyes fejlődő humán agyvelőben sok-sok sarkalatos lépcsőfokkal. Ezekre könyvemben a későbbiek során még visszatérek. Most csupán azt az egyetlen, ámbár döntően fontos eseményt említem, amikor a csecsemő kezdi megérteni a környező világ személyeit és tárgyait, és amikor a megértéstől különálló, de azzal párhuzamos folyamatként megjelenik a beszéd, a személyes tudat elengedhetetlen feltétele!
Az önkéntelen mozgások: munka és sport Vitathatatlan tény, hogy kívülről szemlélve, a másik ember minden megnyilvánulása mozgás, amelyet viselkedés vagy magatartás (behaviour) terminussal szoktunk jelölni. Hiszen még a kimondott beszéd is a gége, az arc és a nyelvizmok mozgatásából áll! Az emberi (és állati) viselkedésnek ezt az izomműködésekre redukálható jellegét már Ivan Szecsenov, később Charles Sherrington részletesen leírta és indokolta. A pszichológiatörténet
sajátos eleme az a tény, hogy éppen az a befolyásos tudományos irányzat szabta meg a lelki élet teljes feltárásnak egyetlen járható útjaként a viselkedés mérését, amely a személyes tudatnak még a terminusát is ki kívánta iktatni a modern lélektanból! Jól ismert, hogy a behaviorizmus olyan kulcskutatói, mint John Watson vagy Burrhus Skinner és még sokan mások, a múlt században az egész lélektant viselkedésközpontúvá kívánták tenni. Ebben pedig - az egyébként szigorúan objektív, nemes szándékában a közép-kelet-európai kisugárzású Ivan Pavlov nevével fémjelzett - a felső idegműködést kutató irányzat is segédkezet nyújtott! Az amerikai behaviorizmus éppúgy, mint az orosz ihletésű pavlovi elvek az egész tudatos-nemtudatos kettős kategóriának a pszichikum törvényei közül való kiiktatását szorgalmazták! Azt a vitathatatlan tényt viszont elismerték,
hogy
az
ember
tudatos
eszmélése
beszédfunkciókkal
áll
szoros
kapcsolatban.
Ezt
és a
cselekvése
a
szétbonthatatlan
összekapcsolódást azonban a visszájára fordították: az emberi beszédet csupán a viselkedés egyik megnyilvánulásának tekintették! Jellemző ezzel kapcsolatban Kari Spencer Lashley híressé vált kiélezett mondása: „A tudat a gégének az a sajátos viselkedésformája, amelyet az ember minden más viselkedés jelzésére szokott használni.” Ebben a szentenciában, ha gondosan és kellő humorérzékkel olvassuk, két „csavar” is rejtve van. Először is a tudati jelenséget csakis szavaknak tekinti, puszta verbalizációnak, ami mögött nincs valódi lelki esemény. Másodszor azt állítja, hogy a szavakban kimondott jelzéseket csupán a mozgásos viselkedés egyik formájának szabad tekinteni. A mai kognitív tudományok, ezen belül is vizsgálódásunk tárgyát, a személyes tudaton kívüli szubjektív világot elemző pszichofiziológia mint
határterület,
alaptételének
tekinti
a
kétféle
elmebeli
alapállapot,
nevezetesen a tudatos és a tudat nélküli egyidejű és egymásra utalt jelenlétét, amelynek akár szétválaszthatatlan velejárója lehet a mozgási magatartás-változás. Persze, egyáltalán nem a behaviorista irányzat leszűkített, csupán a mindennapi okoskodáson alapuló, vázolt szemlélete alapján! A sok év óta gyűjtött nemzetközi adattömeg alapján én is úgy vélem, hogy az emberi mozgásmintázatok túlnyomó többsége születéstől a késői öregkorig
önkéntelen,
egyáltalán
nem
tehát
nem-akaratlagos,
megfogalmazható
szavakban
összetevőkből
áll.
A
alig
vagy
testhelyzet
beállítása, a kúszás, az ülés, a felállás megtanulása a csecsemőkorban, majd
a
helyzetváltoztatás
és
a
járás
elemeinek
elsajátítása
kisgyermekkorban eleinte nem tudatos részfunkciók eredménye. De a felnőtté válás testtartási, járási, futási, sőt arcjátékbeli, taglejtési stb. mozdulatai zömükben szintén önkéntelen automatizmusok. Mindez a külső szemlélő által jól megfigyelhető és mérhető, tehát kitűnően megfelel a behaviorista viselkedéskutatás kritériumainak. A bonyolult mozgások tudati aspektusát azonban speciális kutatási módszerekkel elemezték. Lashley indítványozta először saját kísérletei alapján, hogy a tanult, tudatos
mozgások a begyakorlás után tudattalan automatizmusokká válnak, ily módon tehermentesítik az akaratlagos szférát az újabb tudatos mozgási erőfeszítések
számára.
A
munkafolyamok
elvégzésére
és
a
sporttevékenységek tréningjére ez a szabály egyaránt vonatkozik. A mozgáselsajátítás „tanulóprogramjának folyama” tudati cselekvésként beleáramlik a már automatizált, önkéntelen motoros aktusok tudat nélküli „tengerébe”! A mozgások akaratlagos és önkéntelen elemei stafétaszerűen váltják; kiegészítik, és egyben tehermentesítik egymást. A tudatostudattalan
mozgásvezérlés
hullámzás.
A
már
átmenete
önkéntelenné
vált,
egymásba
mindig
automatikus
kétirányú
munka-
vagy
sporttevékenység állandó gyakorlás híján törlődhet az agyi mozgató memóriatárból. Ilyenkor újból az akaratlagos „tanulóprogram” lép előtérbe. Aki 30-40 éve nem gyakorolt kerékpározást vagy autóvezetést, annak komoly tudatos figyelemmel teli erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy a
mozgási elemeket újból elsajátítsa, és hogy sok gyakorlás után azok újból a tudattalan emléktárba raktározódjanak! Mindennapos ingadozó eszmélésszüne eszmélésszünetü ünetünk: tünk: az alvás Nyilvánvaló, hogy az emberi faj közös, leggyakoribb és legáltalánosabb módosult tudatélménye az alvás (2. ábra).
2. ábra. Jellegzetes elektro-enkefalográfiás (EEG-) hullámok. 1: Béta- és gammahullámok éber, figyelmi és tudati állapotban. 2: Alfahullámok éber, nyugalmi, pihenő állapotban. 3: Alfával vegyes tétahullámok pihenő és elalvási állapotban. 4: Alfa-, téta- és deltahullámok felületes alvásban. 5: Deltával vegyes bétahullámok (NREM) alvás és álomlátás (REM) alatt
Talán e mindenki által naponta átélt, „kikapcsolt” tudati elmeállapot vázolásával kellett volna kezdeni az agyvelő rejtett folyamait példázó, érdeklődést felkeltő fejezetünket. Egyre többet tár fel a tudományos búvárkodás az ember eme örökölt viselkedési formájának alapvető összetevőiről. Tudjuk, hogy az két, egymástól jól elkülöníthető fázis ciklikus váltakozásából áll. A nem-szapora elektromos agyi (EEG-) hullámok és a lassú szemgolyómozgások által jellemezhető lassú hullámú
alvás (LA) és a szapora EEG-hullámok, valamint a gyors szemgolyómozgá-
sok (REM) által kísért paradox alvás (PA) váltják benne egymást. Az egészséges ember tehát három olyan alapvető tudatállapotot él meg naponta egymás után, amelyek élesen különböznek egymástól: az alvás eme két fázisán kívül az ébrenlétet jelöljük harmadik létállapotként. A legtöbb kutatási eredmény szerint az éjszakai hétórás alvás alatt periodikusan 4-5-ször fordul elő az egyenként mintegy másfél-másfél óráig tartó LA szakasz, és ugyancsak 4-5 ízben észlelhető a mintegy 5-25 percig tartó PA-szakasz (3. ábra).
3. ábra. Elalvás! hajlandóság ébrenlétben, ébredési hajlam alvásban. Éber állapotban kb. 90 percenként REM-nek megfelelő álmosságot érez az ember (bal ábrarész), míg alvás alatt 90 percenként felébredési periódus észlelhető (jobb ábrarész). A kétféle 90 perces „átmeneti” hajlam egyaránt REM-ekvívalens. (Lav/e, 1991 nyomán Bódizs R., 2000, ábrája).
Ezek váltakozása az ébrenlét kb. 17 órája alatt is folytatódik. Ez a sajátos ébrenléti ingadozás az aktivitás és a pihenés fázisai között nyugalomaktivitási ciklusként (Basic Rest-Activity Cycle: BRAC) jelölhető meg, egy ciklus lefutási ideje kb. 120 perc! Még nem egyértelműen bizonyított tény ugyan, hogy ez a nappali, körkörös BRAC-ciklus jellemzi-e az ébren levő emberek mindennapi életét, de amint azt már a „szórakozottság”, a kisgyermeki
tudattalan
vagy
a
mozgások
vezérlésének
példáján
illusztráltam, és a következő fejezetekben látni fogjuk, a szavakban is kifejezhető tudatos ébrenlét és a beszédben nem visszaadható tudat nélküli éber állapot igenis törvényszerűen váltják egymást (4. ábra). Nem lehetetlen, hogy ezek a tudati hullámzások az éjszakai alvás két markáns fázisának
nappali folytatását jelentik. Annál is inkább, mert egyre
behatóbban elemzik az alváskutatók a nappali álmosság furcsa köztes állapotát, annak biokémiai és elektromos hátterét. Ami pedig az alvás gyors hullámú, REM-fázisát, a PA-szakaszt illeti, egyre többet tudunk e fontos, bizarr élményvilággal zsúfolt álmodási periódusokról! Ma is érvényes Sigmund Freud mondása: „Az álom a tudattalan megismerésének »királyi útja« (via regiája).” E mindennapi sarkalatos jelenség körüljárását mi sem kerülhetjük el!
4. ábra. A napi 24 órás pihenés-aktivitási alapritmus (BRAC) vázlata. A napi pihenésaktivitás ritmusát genetikai program irányítja, melyben a kb. 90 perces ciklusok váltogatják egymást ébrenlét és alvás alatt egyaránt. Az erősen egyszerűsített sematikus ábrán a fekete mezők a paradox alvást és a nappali aktivitást szemléltetik. A valóságban a mezők közötti átmenetek fokozatosak. A BRAC-felfogást sokan megkérdőjelezik {Kukorelli T., 1975, nyomán).
Szétkapcsolt tudati rekeszek A kutatók többsége az utóbbi években kitart amellett, hogy az emberi személyes tudat tagolt szerkezetű elmeépítmény. Történetileg már Descartes-tól kezdve nem tudták másképpen elképzelni a tudatot, mint hierarchikus struktúrát, amely egymás mellé rendelt tudati rekeszekből áll.
Amint azt lejjebb kifejtjük, korunk idegtudományában Pierre Janet írta le először tudományos igénnyel a tudat rekeszeit, bőven használta a már Eduard von Hartmann által ajánlott „tudattalan” (Unbewusstsein) kifejezést, és
disszociációként említi a pszichikumnak több tudati blokkra tagolódását (az asszociáció ellenpárjaként). Az egymástól elkülönült, de átjárható homogén rekeszek modelljeként a hipnózis jelenségét vizsgálta. Több olyan személyiség vonásait írta le különböző mélységű hipnotikus állapotokban, akiknek egyéni jellemzői a szuggesztió mélysége szerint más-más képet mutattak. Janet rámutatott arra, hogy az ilyen többszörös személyiségstruktúra,
amennyiben
nem
szélsőségesen
kontrasztszerű,
hanem
harmonikusan illeszkedik, teljesen mindennapi lehet. A való életben az ilyen többrétű személyiségszerkezet normális jelenség! Gondoljunk itt a többször
házasodókra,
személyiségvonásokat
akik
új
mutatnak.
családjuk A
hatására
színészi
más
teljesítmény
és a
más
sokrétű
tudatszerkezet ragyogó példája. A tagolt tudatfelépítés elvét Freud is átvette, hiszen pszichoanalitikus, dinamikus elmélete sajátos tudati rekeszteória. A közelmúltban Ernest Hilgard amerikai kutató bővítette a Janet-féle teóriát. Neo-disszociációnak nevezett elmélete szerint az emberi
memóriában
tárolt
tartalmak
széttagolt
egységek.
Egyesek
normálisan behozhatók a tudati rekeszbe, majd visszamerülnek oda, mások csak speciális eljárással (pl. hipnózissal) juthatnak felszínre, kaphatnak szóbeli megfogalmazást. Hilgard szerint az éber, figyelmi és az alvás tudatszüneti állapotai között több átmeneti, önmagában zárt pszichikus
struktúrát
automatizmusokat
lehet
(pl.
kimutatni,
zeneszerszámok
így
például
használatát).
a
mozgási E
tagolt
szerkezeteket sajátos kontrolIrendszer tartja egybe, méghozzá a saját személyiség éntudata vagy öntudata, melyet Hilgard „rejtett megfigyelő”ként (hidden observer) jelöl. Klinikai érvek sokasága támogatja a többrekeszes tudat elvét. Nem pusztán az ugyancsak Janet által részletesen leírt, hisztériás személyiség jellemvonása az, amelynek lényege egyfajta disszociáció, vagyis széttagolt, külön-külön látszólag normálisan egymás mellett létező érzelmi és motivációs háttér, hanem a hasadásos, ún. szkizoid típus több kóros
válfaja is! Újabban a szkizofréniás, a tudatszéteséses kóros állapotokat szétkapcsolt, diszkonnektív agyvelői súlyos zavarokkal magyarázzák, amelyek széles skáláját tartja nyilván az elmetudomány. Pszichikus szétesések
jellemzik
ezeket
a
kórképeket,
amelyek
egészen
a
személyiségtudat teljes elvesztéséig terjedhetnek. Persze a kiegyensúlyozott, egészséges, normális populációban az ép személyiségszerkezet szilárdan egybefogja és egybetartja az önmagunkról alkotott tudatot, amint láttuk, még alvás idején is! Ez a tény nem mond ellent
a
különböző
tudatállapotok
közötti
viszonylag
gyakori
átbillenéseknek, a tudati hullámzásoknak. A felnőttkori tudati szétkapcsolódások speciális, ámbár, sajnos gyakori esetei az aggkori tudati szétkapcsolódások, az ún. disszociációs „futások” vagy fúgák. Sok, időseket gondozó kórházi osztály „megszokott” jelensége, hogy az esti-éjszakai órákban az ápolt öregek egy része felöltözik és elindul a kórteremből, elmegy a kórházból. A beteg ilyenkor látszólag teljesen összeszedetten viselkedik, társalog, emlékszik, de nincs teljesen tisztában önmaga azonosságával. Egy ilyen „futás” órákig, esetleg napokig tarthat.
Tipikus
időskori
szétkapcsolt
tudatállapot!
Az
emberiség
kultúrtörténete sok ilyen szétkapcsolt időskori tudatállapotot tart nyilván. Így például Lev Tolsztoj híres „futását” is. A lázas betegséggel küzdő író 82 éves korában, 1910-ben „elmenekült” Jasznaja Poljana-i birtokáról, szemtanúk szerint teljesen „normálisan” viselkedett, és egy közeli vasútállomáson hunyt el néhány hét múlva!
1.2 Tájékozódás elmeorvosi szempontból Mielőtt a tudat és a tudattalan kettős történetének, majd a tudattalan jelenségének sokoldalú vázolására rátérnék, e bevezető fejezetben, amely az olvasó érdeklődését hivatott felkelteni, eligazítás céljából az 7. táblázatban kívánom átnyújtani az emberi tudat klinikumban használt
jellemzőit.
1. táblázat
A tudatfogalom klinikai klinikai eredetű ismérvei (Nyírő Gy., 1961 és Füredi J., 1998, nyomán)
Az élmény
A fogalom jelentése
Zavarok (a klinikum) Sérülési fokozatok:
A tudat világossága
- éberségi szintek,
-fellazulás
- vigilitás
-homályállapotok
- energetika
- sztupor - kóma
A tudat
- az önkép téri és idői egységének és integ-
egészlegessége
ritásának átélése
Fokozatok a szétesésben:
-disszociációk - diszkonnektív kórképek - teljes szétesés
- éntudat és tárgytudat A tudat személyessége
különválása - öntudat és társas tudat
-egoszkizisek - paranoid kórképek stb.
különválása A beszéd szerepe a tudatoA tudat verbalizációja
sodásban: a hallgatag tudástól, a beszámoláson át, a „felismerem, hogy tudom” kijelentésig - bemeneti (érzékelési) - kimeneti (cselekvési)
A tudat tartalma - központi (tárolási, motivációs, kognitív) folyamatok
A beszédkifejezés zavara:
- téveseszmék - konfabulálás - perszeveráció stb. Bemeneti zavarok:
pl. illúziók, hallucinációk Kimeneti zavarok:
pl. apraxiák, fantommozgások Központi tudatzavarok
A táblázat részleteit a könyv gondolatmenetének követése teszi majd világossá az olvasó számára. Lényegében az orvos a tudatjelenség élményszerű átélése, jelentéstartalmú vonatkozásai és az esetleges zavarok diagnózisa szempontjából vizsgálja és mérlegeli a személy elmeállapotát.
Anélkül, hogy az elmeorvostan rendelkezne egy általánosan elfogadott, szabatos definícióval, öt ismérv (kritérium) alapján osztályozza a tudati sajátosságokat. A következőkben sorra veszem ezeket az ismérveket anélkül,
hogy
kifejteném
akár
elméleti,
részletes
akár
tartalmukat,
gyakorlati, hiszen
klinikai
munkám
szempontból
nem
elmeorvosi
indíttatású kézikönyv! Ugyanakkor abban a reményben közlöm ezt az összefoglaló listát, hogy egyes kategóriái, fogalmai segítségével jobban tájékozódhatnak az olvasók egészséges emberi pszichikum tudati és tudat nélküli folyamatainak sokszor nem egyszerű útvesztőiről. A táblázat értelmében az emberi tudatot annak világossága jellemzi. Élményszerűen éljük át lelki folyamataink élénkebb, avagy homályosabb jellegét. Tudatunkat egységes egészként éljük meg, amelyben - a bennünket körülvevő világ téri vonatkozásában éppúgy, mint életpályánk idői tekintetében - tudomásunk van egész élettörténetünkről, arról, hogy személyünk megbonthatatlan egység. Tudatunk személyes jellegű elmebeli szerkezet, amelyben az önkép és a tárgyakról alkotott benyomások, az önfelismerés és az embertársakról való tudásunk különválik. Az emberi tudat lényeges ismérve annak nyelvi kifejezhetősége, a tudattartalom szavakban való megfogalmazhatósága. Egyes kutatók egyedül csakis a beszédben történő beszámolást tekintik a tudatosság kritériumának. Én magam a Lukács György-féle „egy-vessző” (V) jelzéseket, illetve a Polányi Mihály-féle hallgatag tudást is a tudatélmények közé sorolom, tehát
kifejezett verbális elemek nélkül is feltételezek öneszmélést. Végül, a tudati eseményeket azok tartalma határozza meg. A tudattartalom bemeneti, kimeneti és központi jelenségeinek áttekintése a könyv fő mondanivalója.
1.3. Tudattalantörténet: az ókori filozófiától filozófiától a mai medicináig A
kettős
emberi
tudat
felfogása
európai
kultúrkörünkben
egész
bizonyosan az ókori görög filozófusoktól indult. Már Platón (i. e. 427-347) számos művében fellelhetők burkolt vagy világos leírások a kétféle pszichikus tartalomról. Csupán rövid illusztrációként idézem a Theaitétosz
(Th) című műből a filozófus (Th) párbeszédét Szókratésszel (Sz): „Sz: Tehát érzékelés és tudás netalán mégsem volnának azonosak, Theaitétosz? Th: Úgy látszik, nem, Szókratész. És most vált csak világossá igazában, hogy más a tudás, mint az érzékelés.” (Platón: összes művei II. 1860, ford. Kárpáty Csilla) Tetemes mennyiségű hasonló gondolatfűzést szoktak Platón
munkáiból idézni, mindez a platóni „idea” fogalommal függ össze, amely nála a létező világ személyeinek és tárgyainak eszmei visszatükröződését jelenti, ily módon az elmebeli tudat első képletes megfogalmazását képviseli. Arisztotelész (i. e. 384-322) legalább két vonatkozásban fejleszti tovább a platóni elveket, amikor megfogalmazza a közérzet (koinón aiszthétérion) lelki jelenségét, valamint a lelki tudatos megtisztulás (katharzis) élményét! Mindkét fogalom jelentős hatást fejtett ki a saját kora és a későbbi századok lélektani gondolkodására, és manapság éppen mindkettő újbóli aktualitásának vagyunk tanúi! Arisztotelész írja a Lélekfilozófiai írásokban (Steiger Kornél fordítása): „A sajátos érzékelésfajták
szervei fölött áll egy közös érzék (koinón aiszthétérion), amelyben az aktuális érzetek állandóan összetalálkoznak.” (A „koinón aiszthétérion” fogalmának eredeti forrására Ritóok Zsigmond akadémikus volt szíves figyelmemet felhívni (2003. február).) Kutatócsoportunk ezt a „koinón aiszthétérion”-t a később tárgyalandó zsigeri tudattalanérzékelés első megfogalmazásának tartja. A katarzis lelki megtisztulási jelenségét Arisztotelész főképp a színművészeti élmény pszichikus hatásaként írta le. Legújabb felhasználást a Freud-féle elméletbe beágyazottan nyert, miszerint a sikeres pszichoanalitikus terápia „feloldozási”, megkönnyebbülési, az „elfojtott" tudattalan feszültségek tudatba hozásának érzelmi reakciója. E két ókori filozófusóriás hatása a tudatfelfogásra mindmáig érződik a különböző irányzatok és iskolák nézetrendszerében. Pedig a tudatostudattalan kettős pszichikus szféra első, tulajdonképpeni leírójának René Descartes (1596-1650) francia gondolkodót tartjuk, aki fő művében a Discours de le Méthode-ban (Értekezés a módszerről, Párizs, 1637) bőven
tárgyalja a tudatosulás folyamatát. Descartes okfejtésére jellemző a következő szöveg: „A gondolkodás elnevezésen értem mindazt, ami
bennünk, mint olyan lényekben jön létre, amelyek tudatában vannak önmaguknak, s épp amennyiben mindez tudatossá válik bennünk.” A „tudatossá
válik”
„kartéziánus”
(Descartes
nevének
latin
változata:
Kartesius) elgondolás akár könyvünk alapgondolata lehetne! Descartes halála előtti utolsó munkájában, a Passions de l'âme-ban (A lélek szenvedélyei, Párizs, 1650) kifejezetten a tudat nélküli lelki eseményeket és a tudatosság jelenségeit ismerteti szemléletes módon. Nem véletlen, hogy a témakörrel foglalkozó legtöbb kutató és gondolkodó a mai napig Descartes-tól eredezteti elveit és tanait! Ahhoz, hogy az olvasó korrekt módon eligazodjon a tudattalan-tudatos, kettős pszichikus jelenséget vizsgáló gondolkodók szemléletei terén és az adott
elvont
fogalompáros
osztályozási
elveiben,
előnyös
egyfajta
ésszerűségi vezérfonal, racionalitási mérce alkalmazása. Már fiatal kutatói munkám során kialakult bennem az a nézet, hogy a tudatos-tudattalan története, az agyvelőről és az elméről való mindenkori tudásnak megfelelően a 17. századtól egészen a 19. század derekáig egyenes vonalú történet volt, csak a 19. század első felében vált élesen ketté. A kérdést tudománytörténeti szempontból a legélesebben Lancelot Whyte fogalmazta meg még 1960-ban, abban a fontos könyvében, amelyben áttekintette a Descartes-tól Freudig terjedő hatalmas gondolati ívet (The Unconscious before Freud, 1960). Whyte helyesen szögezi le, hogy Descartes
és követői idejében, tehát 1700 előtt a tudattalan eszméje már gyökeret eresztett a lelki életről való gondolkodásban. Itt elsősorban Baruch Spinozára (1632-1677) kell utalnunk: „A dolgok rendje és kapcsolata egyenlő az eszmék rendjével”, azután pedig Gottfried Wilhelm Leibnizra (1646-1716), aki pontosan leírta a tudattalan „kis érzékeléseket” (petites perceptions). Whyte szerint 1800 előtt a tudatos-tudattalan kettős rendszerről már élénk vitákat folytattak a filozófiában. Ide sorolható Immánuel Kant (17241804) hatalmas életművének a pszichológiai tudományokat érintő számos sarkalatos feltárása, amelyek közül itt csak az „a priori”, velünkszületett lelki tartalmak szerepének feltárását, továbbá a „tiszta ész” kategóriájának részletes leírását emelem ki, ezekre a fogalmakra a könyvben még visszatérek. Whyte rámutat arra is, hogy a tudattalanfogalom kettéválása a
19. században részben a klinikai elmeorvoslás előretörésének, részben az egzakt pszichofiziológiai szemlélet térhódításának köszönhető (2. táblázat). 2. táblázat A tudattalanról alkotott nézetek fejlődése Whyte szerint 1800 előtt: egységes tudattalanelv históriája Descartes - Passions de l'âme Spinoza - Eszmék hierarchiája Leibniz - Petites perceptions Kant - „A priori" lelki tartalmak 1800 után: Irracionális, klinikai irányok
Racionális, kognitív irányok
Charcot, Janet: Hisztéria, disszociáció
Helmholtz:Tudattalan észlelés, érzékelés
Brentano: Az intuíció leírása
Wundt: Pszichofiziológiai szemlélet
Bergson: „Élan vitai” az intuíció szerepe James: A „self” az emóciók keletkezése Freud: Élet és halálösztön, konfliktusok Pólya: Heurisztika a felfedezésben Jung: Archetípusok, kollektív tudattalan Polányi: Hallgatag tudás, intuitív kutatás
Miután célom a mai tudatfelfogások jobb megismertetése és nem valamiféle egzakt történelmi visszapillantás, a mellékelt táblázatban, részben Whyte nyomán, fontosabb kutatókat és gondolkodókat tüntetek fel,
csupán
abból
pszichológiatörténet
a
célból,
racionális,
hogy jobbára
érzékeltessem kognitívnak
az
újkori
jelölhető
és
irracionális, jobbára klinikainak mondható irányzatát. Párhuzamos életélet- és alkotópályák: Bergson és Freud Nem titkolhatom, könyvem további gondolatfűzéséből világosan kiderül, hogy az erősen egyszerűsített táblázatnak a jobb oldalán szereplő gondolkodók, akiket jobb jellemzési lehetőség híján racionális, kognitív alkotókként jelöltem, közelebb állnak saját nézeteimhez. Pedig gondolati fejlődésemben, úgyszólván intellektuális ébredésem kezdetétől, Spinoza művein kívül a két „irracionális” óriás, Henri Bergson és Sigmund Freud munkáin nevelkedtem. Bergson néhány könyve még hamarabb került a kezembe, mint Freudéi. Rögtön megérintett mind a két gondolkodó
páratlan
szuggesztivitása,
hamar
feltűnt
életművük
és
eszméik
párhuzama, sőt később ezek ellentéte is! A tudattalanelv óriásai
A kulturális antropológia és az összehasonlító tudománytörténet számára még érdekes szellemi csemegét tartogathat a tudattalan lelki jelenségeket feltáró e két, egy időben élt, kiemelkedő alkotó, Sigmund Freud (18561939) és a francia Henri Bergson (1859-1941) megragadó párhuzamokat mutató
életpályájának,
eszmefejlődésének
és
hatástörténetének
összehasonlítása! Szinte Plutarkhosz-szerű párhuzamossági távlatokat kínál egy ilyen egybevetés! Bergson csak 3 évvel volt fiatalabb Freudnál, és két évvel tovább élt. Sok közös és még több eltérő vonás lelhető fel életpályájukban és eszméikben. Mivel e rövid kitérőnek szánt fejezet figyelemfelkeltő és kedvcsináló szándékú, célszerűbbnek találtam narratív leírás helyett tömör táblázat formájában összefoglalni Freud és Bergson életpályájának és eszméinek közös és eltérő vonásait (3. táblázat). A táblázatból is kitűnik a Freud-féle életmű szinte példa nélkül álló hatósugarával, sajátos, zárt világával, a számos, belőle elágazó áramlattal. Maga Freud a francia iskola, Charcot és Janet utódjának tartotta magát. Ezt az Örökséget gazdagította, de nem tagadta meg. Anélkül, hogy itt kifejteném a Freud-tanok egyes kategóriáit és állításait, most csakis a tudattalanfelfogás néhány olyan vonatkozására térek ki, amelyet e munka gondolatvilága szemszögéből fontosnak tartok. Elsősorban a nem-tudatos
3. táblázat Sigmund Freud és Henri Bergson életpályájának közös és eltérő vonásai Sigmund Freud (F)
Henri Bergson (B) Közös vonások
1. Kortársak: a 19. század derekán intellektuális légkörű, teljesen asszimilált osztrák, illetve francia zsidó családban születtek. 2. Nyolcvan év feletti életkort értek meg, „számkivetetten” haltak meg. F: Londonban „pompás” dísztemetést kapott, B: a megszállt Párizsban elfeledten halt meg: csak Valéry kísérte el utolsó útjára. 3. Páratlan szuggesztivitás, széles népszerűség. F: orvosi és művészi körökben, B: intellektuális körökben (Irodalmi Nobel-díj, 1927) mozgott. 4. Ismerhették egymás művét, de valószínűleg negligálták egymást. 5. Irracionális eszmevilág: F: az „elfojtott”, zabolátlan, tudattalan ösztönélet B: az „életlendület” (élan vitai) vezérlő erejének hirdetője volt. 6. „Biologizáló” törekvések fedezhetők fel mindkettőjük műveiben. Eltérő vonások 1. Tudattalan: korai tagolódás; kifejezett konfliktus
a
fojtott
ösztönkör
és
a
„felettes én”-tudat között 2.
A
kiiktatás
(elfojtás)
Tudattalanból intuíció
állandó
számára,
merítés
tehát
az
hasznos
kiegészítő, komplementer jellegű a két szféra
felszámolása
tudatbahozással: pszichoanalízisterápia 3. Cél és becsvágy: kifejezetten gyógyítási (kóros személyiségek esetén)
A
kiiktatás
hasznos
nem
tehermentesítő
hanem
jellegű,
a
tanulás állandó fontos művelete Kifejezetten világnézeti, elméleti és művészi ambíció (Irodalmi Nobel-díj, 1927)
4. Utóélet: a bécsi „virágzás” utáni londoni Utóélet:
szolid,
„másodvirágzás”, majd mindmáig ható filozófiatörténet népszerűség főleg művészi körökben
elfojtás,
főleg tartja
a
számon
életművét
szférának a tudatos, pszichikus területre való átkerülése érinti e könyv alapvető mondanivalóját. Freud és követői szerint konfliktus alakul ki már a korai gyermekkorban a tudattalanban rögzült alapvető „ösztönkörök”,
mint az „életösztön” (libidó) és a „halálösztön” (önpusztítás, agresszivitás), valamint tudatba jutott ráció (felettes én) között. Ezt a konfliktusteóriát igen részletesen kidolgozták, de eredetileg 19. századi pszichiátriai tudásanyagra épített, extrém kóros mintázatok érvein nyugodott. És erre a feltételezett alapra épült rá az egész feltárásos pszichoanalízis elve! Amint a
tudattalantörténetet
vázoló
2.
táblázatból
kitűnik,
a
descartes-i
fogantatású racionális irányzat mindig is szemben állt ezzel a konfliktusos, elfojtási, feltárási felfogással. A Freud és Bergson életműveit vázoló 3. táblázatból
kiolvasható,
hogy
más
vonatkozásban
az
irracionális
tudatfelfogás legtöbb elemét valló Bergson, a tudat-tudattalan szférák tekintetében, e két elmeállapot egymást kiegészítő (komplementer) jellegét ismerte fel. A tudatnélküliség a forrás, a hatalmas háttér, amelyből az alkotás állandóan merít, egyben minden kognitív, hirtelen ráébredés, minden intuíció eredete is. Könyvemben érveket sorakoztatok fel ama nézet mellett, hogy Bergsonnak ez a komplementaritás-gondolata, ámbár nem racionális filozófia, közel áll a mai kognitív tudatnézetekhez. A tudattartalmak állandó szűrési, kiiktatási kényszere - mint a tudás, a szándékos tanulás emeltyűje, amit Bergson több művében sejtet egyenesen a mai, darwini fogantatású eliminatív szelekciós elveket valló kutatók előfutáraként állítja elénk a francia gondolkodót. Bergson jellemző hasonlata az állandó lelki mozgásra, a szüntelen tudati változásra az 5. ábrán látható gondolati kúp. A szerző azt kívánta szemléltetni, hogy az
éppen aktuálisan zajló személyes lelki működés (S) a felhalmozott emlékképek tárházából (A-B sík) folyamatosan áramló tudattalan intuíció útján merít a szavakban kikristályosodó, kúp-szerűen összpontosuló öntudat (P) számára. (A szemléltető ábrára Pléh Csaba akadémikus hívta fel a figyelmemet, a vázlatot könyvében (Pléh, 2000, 315. old.) közli.) A tudatfogalom 1919-20. századi századi nagy hullámverése: felszínre jutása, alámerülése, majd mai újbóli felbukkanása A tudatfogalom vázlatos históriáját tömörítő 2. táblázatnak még egy sajátosan
jellemző
szeretném
felhívni
vonatkozására, olvasóim
jobban
figyelmét.
mondva
Miközben
„hiányosságára”
ugyanis
egymást
váltogatva jelentek meg a 19. század folyamán a tudattalan-tudat kettős jelenségét elemző, általam irracionálisnak, illetve racionálisnak jelölt elmé-
5. ábra. Bergson-féle gondolati kúp. Az éntudat (S) az összes előzően tárolt élményből merít (A-B felület), amely állandóan összpontosító, tömörítő (kúp alakban szemléltetve) intuitív mozgásban van. Ebből alakul ki az egész személyiség önképe (P felület).
leti munkák (l. a táblázat bal, és jobb oszlopa), melyek legtöbbje nagy hatást gyakorolt a kortárs gondolkodók eszmevilágára, e két nagy áramlatnak szinte a ,,fő sodrásához” csatlakozott egy harmadik szellemi folyam, amely a most lezárult 20. század derekán egy időre szinte magával ragadta és hatásosan félretaszította az összes, 18. és 19. századi tudatfogalmakat! Méghozzá azzal az „egyszerű” stratégiával, hogy mint „felesleges”, logikailag gazdaságtalan fogalmat elvetette, negligálta, sőt tagadta magának a tudat-tudattalan kettős jelenségnek még a létezését is! Sajátos „esemény” egy tudományos diszciplína történetében az, amit a könyv elején már érintettem: hogy egy több mint évszázados szilárd fogalomrendszert - olyan hiteles alkotókkal a javaslók és alapítók között mint Helmholtz, Wundtés W. James-egy 20. századi, egyébként tiszteletre méltó kutatási irányzat, a behaviorizmus, egyenesen nem létezőként kitörölni igyekezett az emberi pszichikum kategóriái közül. Ennek a „tudati trónfosztó” áramlatnak az érvrendszere tiszteletre méltó, racionálisnak
tűnő, ámbár az évek sodrásában túlontúl merevnek és túlegyszerűsítettnek mutatkozó három forrásból táplálkozott: a) A logikai gazdaságosság (parszimónia) elvéből. A gondolkodás ökonómiája
szerintük kizárja a tudatfogalmat, hiszen a viselkedés elemzése emberben legfeljebb odáig jut el, hogy a tudat nem más, mint verbális viselkedés, a gége, a tüdők, a száj- és nyelvizmok speciális magatartása! b) A racionalizmus igényéből. A 20. században új erőre kapott az az
egzaktságra törekvő természettudományos igény, hogy az emberi pszichikumot a kutatás válassza le a babonák, vallásos transzcendenciák, a „lélek”-fogalmak ködös eszmetömbjéből. így vált „szalonképtelenné” mintegy negyedszázadnyi időtartamig, erős túlzásként, hazánkban a „lélektan” terminus a pszichológia megjelölésére! Persze, ma már mind a
magyar, mind a latin-görög kifejezés szinonimaként megint népszerű! c) Az introspekció módszerének bírálatából. Kétségtelen tény, hogy az
önmegfigyelés
pontatlan,
a
megfigyelt
objektum,
az
agyműködés
ingadozó, változó paraméterekkel megismételhetetlen. Erről az ingadozó jellegről a könyvben többször szó esik. Mindezen tudatcáfoló érvek és komoly aggályok ellenére, az érveket túlhaladva alakult ki a mai megismerési (kognitív) szemlélet, amelynek alapján e könyv is készült. Témaválasztásomat az indokolja, hogy a tudattudattalan fogalomrendszer az utolsó 20-25 évben újból a felszínre került, sőt az új megközelítési módok és technikák (képalkotó eljárások, eseményrelációs potenciálok stb.) nyomán fellendülés észlelhető.
2. A DescartesDescartes-féle tudattalan triász bemeneti oldala 2.1. Damasio tévedése Descartes gondolkodásmódja kitörölhetetlen nyomot hagyott a fiziológiai elvek terén. Hiába tartjuk ma már túlhaladottnak, túlegyszerűsítettnek és merevnek a reflexelvet, az idegműködések hármas tagolódása bemeneti
(input), kimeneti (output) és központi (central) folyamatokra, nemcsak didaktikai kényszerűség (enélkül semmiféle neurofiziológia, tan- vagy kézikönyv nem képzelhető el), hanem a valóságos élettani működések leírásának
nélkülözhetetlen
vezérfonala
is!
Ugyanez
a
megállapítás
érvényes a tudat nélküli lelki eseményeknek az előbbiekkel azonos hármas tagolására is! Nem lehet Descartes eszméit mai 21. századi ismereteink birtokában egyszerűen megfosztani 17. századi hallatlan originalitásuktól és egyszerűen „Descartes tévedése”-ként szimplán a lélek és a test különválasztójaként aposztrofálni, amint azt, nyilván feltűnési szándékkal, a mai kitűnő amerikai szerző, Antonio Damasio teszi (I. Damasio, 1996, 242. old.). Ha elővesszük, és gondosan elolvassuk az 1637-ben első ízben megjelent Értekezés a módszerről című alapvető Descartes-művet, valamint a halála előtt írott, A lélek szenvedélyei című kisebb munkát, kitűnik, hogy Descartes „tévedése” három és fél évszázaddal ezelőtt nem volt sem több, sem kevesebb, mint mai behavioristáink, pszichofiziológusaink, avagy kognitivistáink
korlátozott
visszavezethetőségéről
ismeretrendszere
(redukcionizmus),
a
illetve
lelki
jelenségek
keletkezéselvéről
(emergentimus). Nemzedékem kutatóit a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben már abban az elismerő, de egyben erősen torzított Descartes-felfogásban orientálták, hogy - úgymond - igaz, hogy e jeles 17. századi szerző tekinthető egyértelműen az idegműködések reflexelvének megalkotójaként, de ő maga és főleg követői, a kartéziánus filozófiai iskola hívei, dualisták! A „dualizmus”, vagyis a különálló test és lélek felfogás az agytudományok terén pedig elvetendő, csak egy lépés választja el az irracionális, ködös és misztikus tanoktól! Jómagam ezt a dogmatikus, elítélő dualizmusvádat Descartes-tal szemben már negyven évvel ezelőtt is alaptalannak, félrevezetőnek tartottam. Olvasgattam Descartes egyes műveit eredetiben és fordításokban! Igaz, hogy elhíresült mondása: „Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) a lélek és a test különállásaként is értelmezhető, de az originális kartéziánus szövegek nem az elkülönülést sugallják! Az az eljárás, amellyel Descartes különválasztja a „res cognitans”-t (a gondolkodó dolgot) a „res extensa”-tól (a kiterjedéssel bíró, te-
6. ábra. Két jellegzetes eredeti ábra Descartes műveiből. (A) A hőérzékelés útja a végtagokból az agyvelőbe vezet. (B) Több érzékszerv irányul azonos tárgyra (A Világ és a Dioptrika ábrái).
hát testi dologtól), semmi duális felfogást nem bizonyít, hiszen minden 20-21. századi agykutató, kísérleti pszichológus, viselkedéselemző stb. ugyanezt csinálja! A dualizmussal szembeni monizmusnak sincs más útja manapság, mint az agyvelő és a pszichikum egységének keresése. De ezzel együtt a működési módjuk egymásból magyarázható, ámde különálló szabályainak felismerése és vállalása (6. ábra)! Egyetemünkön nemrég tartott nemzetközi előadásomban (IBRO 2004) hangsúlyoztam (4. táblázat): sajnos ma még nem jött el az ideje annak, hogy azt az elvi, eszmei zűrzavart tisztázni lehetne, amit a jobbára szinonima gyanánt használt diszciplínák legalább ötféle terminológiája okozott
és
okoz
a
nemzetközi
tudományosságban!
Vajon
melyik
elfogulatlan, de sokoldalúan művelt kutatói elme tudna komoly és helytálló elválasztó
vonalakat
viselkedéstudomány,
kijelölni
a
következő
pszichofiziológia,
(agykutatás), kognitív idegtudomány?
tudományágak
pszichopatológia,
között:
idegtudomány
Terminológiai lista az idegrendszer és a pszichikum egységes szemléletét kifejező elnevezések szinonimáiról Elnevezés Viselkedés-
Előzmények - Logikai
Alapítók
gazdaságosság
- Pavlov (1903)
(analysis of
elvének
- Cattell (1904)
behaviour)
alkalmazása
- Mc Dougall (1904)
tagadása
irány (Walson) - matematikai irány (Hull) - célorientált irány
- René Descartes
fiziológia
(1596-1650) és
(psycho-
kartéziánus
physiology)
iskolája - Immanuel Kant (1724-1804) és német követői
Neuro-
-Hughlingjohn
- Ivan Szecse-nov: „Az agy reflexei”
- az agyfiziológia
- operáns irány
„fekete doboz”
Pszichofizioló-
- a pszichofarma-
ciónista színezettel
giai kézikönyvek - Ivan Pavlov: „20
kológia és immu-
(elmebeli jelensé-
nológia 25 éve
gek biológiai
évi apasztalat” - Alexander Luria: lélektan
neuropatologia
epilepszia
- Egaz Moniz agy-
- Máig a legbefolyárítésű irány, reduk-
1911) elme és
pathology)
- A pszichofizikai
elve (black box)
rögtön különvált
vagy
emberi agyingerlés
nosztalgiák
- Wilhelm Wundt:
Betegágyi
psychology or
- matematikai
sosabb, széles me-
jackson (1834-
-WilderPenfield
nak jellemzői:
irány (Fechner)
pszichológia
(neuro-
USA-beli iskolájá-
(Tollman) (Skinner)
Pszicho-
Jellemzés
- Thorndike (1898) - Ortodox behavior - A 20. század főleg
kutatás
- az introspekció
Irányzatok
- Roger Sperry: Agyféltekei lateralitás keltéhasítás után
visszavezetése) - Orvosi, klinikai túlsúly - agysérülések
- Kizárólag klinikai háttér, újabban főleg képalkotó
pszichológiai
irányok felé (MRI,
elemzése
PET) tolódik
- agyműtétek lélektani hatásai
műtét elmebajban Idegtudomány
A különböző
- International
Főleg az
- Erősen anatómiai,
vagy agykutatás nemzetközi
Brain Research
idegszövettan, a
agybíokémiai és
(neuroscience
társaságok
Organization
sejtélettan és a
molekuláris szint
or brain
berkeiben született
(IBRO) Moszkva,
molekuláris
felé tolódik
research)
gyűjtőfogalom
1957
biológia adatait
- Neuroscience Association,
illeszti pszichikus
- erősen redukcionista tendenciák
jelenségekhez
Washington, D.C.I960 Kognitív
K. Reinhold (1789)
idegtudomány
könyve:
(cognitive
„Erkenntnisstheorie"
neuroscience)
- George Miller:
Technikák köré
- A behaviorizmus
Kognitív ciklus
tömörült (képalko-
ellensúlyozására
- Donald Broad-
tás, számítástudo-
heterogén hátterű,
bent: Osztott
mány, elektrofizio-
igen dinamikus
figyelem
lógia) humán
áramlat, ma
pszichológia
nagyon népszerű
- M. Gazzaniga: Osztott agyfunkció
Nem vitás, hogy ez az öt elnevezés, plusz még néhány más hasonló terminus,
gondolkodásunkban
meglévő
rendezetlenségeket
tükröz:
szándékunk a monizmus zászlaja alá sodor bennünket, de a való kutatás még az agy és az elme közötti szakadék áthidalásával küszködik! Ennek a dilemmának az „áldozata” a kitűnő Damasio, aki - jobb híján - a kútforrásra, René Descartes-ra hárítja 350 év távlatában a tévedés ódiumát, holott a kartéziánusok nem voltak sem többé, sem kevésbé „dualisták”, mint a mai agykutatók és pszichológusok többsége! Nézetem szerint még nem jött el az ideje annak, hogy a molekuláris vagy az idegsejti szintre visszavezető redukcionizmus, avagy a keletkezéselmélet talaján álló ún. „emergentizmus”
(keletkezéstan) mellett törjön lándzsát a hiteles kutatók és gondolkodók zöme. Az sem világos, hogy a fentnevezett öt rokon értelmű terminus közül melyiknek lesz létjogosultsága arra, hogy az agy-elme kartéziánus eredetű látszólagos vagy valódi dualizmust tényleges monista felfogássá, egységes agyelméletté forrassza össze. Damasio hiábavaló árnyékvívását Descartes hagyatékával szemben hadd illusztráljam itt e kiváló kortársunk elvi megállapításával, amit mi is zokszó nélkül aláírnánk: „Nemcsak hogy el kell mozdítanunk a lelket, az elmét a nem fizikai megismerés világából a biológiai szövet valósága felé, hanem ezt az egész szervezethez kell kapcsolni, mely a tulajdonképpeni test és az agy integrációjából áll, és teljes kölcsönhatásban van a fizikai és a társas környezettel” (Damasio, 1996, 244. old.). Vállalható, korszerű monista felfogás ez, amelyet a kartéziánus irányzat is vallott, és amely ma alapja lehet a tudatelv modern megközelítésének!
Már
vannak
jelei
annak,
hogy
Descartes
és
a
kartéziánus irányzat kikerül abból a szorító „skatulyából”, amelybe a szűk látókörű, elfogult 20. századi egyes filozófiák helyezték, és amelyek torzító mentalitását, ki tudja milyen sugallat nyomán, Antonio Damasio is átvette. (l. Pléh, 2000). 2.2. Bemeneti tudattalan: a küszöbfogalom descartesdescartes-i örökség! örökség! Elég, ha mai szemmel és tudásunkkal tanulmányozzuk Descartes híressé vált ábráit a „Világból” és a „Dioptrikából”, hogy tisztában legyünk 17. századi
gondolatainak
úttörő
jelentőségével.
Ezekből
az
egyszerű
vázlatokból és a hozzájuk fűzött szöveges magyarázatokból kiderül, hogy korának színvonalán megfogalmazódik bennük az érzékelésnek már Arisztotelész óta érvényes felfogása, a szavakban visszaadott tudatos élmény éppúgy, mint az ógörög „közös érzék” vagy a nem verbalizált tudattalan érzéklet. Nem vitás, hogy az agyi „bemenetek” központi fogalma, az érzékelési küszöb a modern fiziológiában és a kísérleti pszichológiában kartéziánus
örökség. Az említett Descartes-féle ábrák a látási és a hőérzékletet emelték ki a bemeneti folyamatok példáiként. Ezek a modern fiziológia hőskorából származó egyszerű leírások persze csak sejtetik azt a mára már világossá vált tényt, hogy minden agyvelői bemeneti folyamatnak pszichológiai szempontból két megjelenési formája létezik: az egyik az „észrevételt” nélkülöző, vagyis szavakban még nem kifejezhető „küszöb alatti” forma, a másik pedig egy jól észrevehető, tehát verbálisan megfogalmazható forma. Igen szemléletes e tekintetben Dixon (1981) ábrája, amelyen 9-féle külső ingerváltozatot tüntet fel egy ingererősségi (intenzitási) skála mentén, vázlatos módon feltüntetve rajta e kilenc érzékelésféleség küszöb alatti (szubliminális) és észlelhető (fenomenális) hatását (7. ábra). Bár a sematikus ábrázolás számszerű értékeket nem tüntet fel, jól szemlélteti azt a rangsort, amely a mindennapi életben a diagramon szereplő érzékelési, információfelvételi módokban érvényre jut. Látjuk, hogy a sorrend tetején szereplő fájdalmi érzéklet, amely a legsürgetőbb, leginkább elhárítandó lelki élmény, gyakorlatilag állandóan jelen van a tudatban, amíg a fájdalomkeltő ágens, a noxa hatást fejt ki. A rangsor legalján a belső szervekből származó információáramlás szerepel, az ún. viszceroszenzoros vagy interoceptív bemenet, amely szakadatlanul hatást fejt ki az agyi szerkezetekre anélkül, hogy zömében észlelhető, szavakban megfogalmazható, tehát tudatos lenne. A zsigeri érzékelés különlegessége indokolja, hogy a tudattalan-tudatos kettős dimenzió vonatkozásában
külön
is
foglalkozzam
vele.
A
sorrend
közepén
helyezkednek el a „hagyományos” érzékelés fajtái a tapintástól, a halláson és
a
látáson
keresztül
az
egyensúlyérzésig:
ezek
tudattalan
információbemenetei lépcsőzetes növekedési aránnyal jellemezhetők.
7. ábra. Az érzékelési modalitások rangsora Dixon szerint. A fájdalmi bemenet a leginkább tudatosuló érző folyamatként a rangsor tetején, a zsigeri bemenet pedig - mint a zömében tudattalanul lejátszódó, küszöb alatti modalitás - a sor alján kapott helyet (Dixon, N., 1981, nyomán).
A Dixon-féle ábrázolás legfeltűnőbb vonása és egyben az érzékelés sarkalatos
jellegzetességének
hű
tükre
a
kontinuitás,
vagyis
a
folyamatosságaz észrevételi küszöb alatti és feletti intenzitások érzékelési
eredményei között. A küszöb két oldalán lezajló információfelvétel kiegészíti egymást, komplementer jellegű, ami azt jelenti, hogy a küszöb mérése
egy
intenzitáskontinuum
mentén
történhet.
Az
intenzitásnövekedési linearitást már az ógörögök felfedezték, akik a csillagok fényességérzetét és fényerejét 6-os beosztású skálán tüntették fel. Ezt a hatfokozatú csillagfényrendszert évszázadokig használták. A külső ingerek és az általuk kiváltott belső élmények közötti összefüggések mérésében a 19. század német pszichofizikája hozott sarkalatos változást azzal, hogy Ernst Webertt (1795-1878) általános természeti szabályként felismerte
a
küszöbtörvényt.
A
különböző
érzékmodalitások
érzékenységének kérdése már népszerű kutatási témakör volt ebben az időszakban,
hiszen
Johannes
Müller
(1801-1858)
már
1826-ban
megfogalmazta az ún. „specifikus érzékszervi energiák” törvényét. Ez a ma is érvényes szabály, amelyet helyesebb „adekvát inger” törvényének nevezni, már világosan megfogalmazta a külvilág fizikai behatási módja és az agyban keletkező szubjektív tapasztalat minősége közötti egyenes
összefüggést (ebből származott később a Charles Sherrington-féle érzékszervosztályozás mechano-, kemo-, thermo- és fotoreceptorokra). Weber a speciális érzékelések között a bőrszenzibilitást vizsgálta, és felfedezte a „különbségküszöb” szabályát: ez a pszichofizikai kutatási irány talán első modern, máig érvényes összefüggése:
az ún. Weber-törvény. Eszerint minden érzékelési módban az idegrendszer két fizikai inger (deltal és l) arányára reagál: ez a különbségküszöb pedig állandó érték (k). E Weber-törvény szabályrendszeréből alakult ki Gustav Theodor Fechner (1801-1881) nagyszabású pszichológiai matematizáló
vállalkozása,
amely
a
lélektani
tudományok
egyik
legátfogóbb
megállapításának bizonyult: pszí = k * log phí. Ez a pszichofizika határtudományának
Fechner-féle
alaptörvénye,
amely
logaritmus-
összefüggést állapít meg a szubjektív tudatos élmény (pszí és a fizikai külső inger (phí) között. Fechner döntő felismerése az volt, hogy - a Weber-törvényre alapozva - az egyenlő viszonylagos ingernövekedéseknek egyenlő belső élmény növekedések felelnek meg. Ez a korszakos megállapítás, ámbár bizonyos módosítással, ma is megdönthetetlenül érvényes! A módosítás abból áll, hogy logaritmikus összefüggés helyett S. S. Stevens mérései értelmében (1975) ma már hatványösszefüggés érvényes pszí = k * phí^alfa (ahol az alfa-érték érzékmodalitások szerint változik). „A pszichofizika a test és a lélek közötti függvényszerű egzakt viszonyokat jelenti” - írja Fechner 1860-ban (A pszichofizika elemei, 9. old.). Fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra, hogy ez a Fechner-féle pszichofizika a tudatosan kifejezhető belső élmény dimenziójával operál: „azt tartjuk mentálisnak, pszichológiainak vagy a lélekhez tartozónak, ami introspektív megfigyeléssel megragadható” (introspektív = „befelé forduló” Pléh Csaba fordítása). A nem-tudatos terület érzékszervi vonatkozásainak feltárása speciális, kifinomult megközelítést igényei (I. szignáldetekciós módszer). A hagyományos küszöbmérés a 19. század elektromos perifériás idegrostingerlés eljárásából indult ki (az idegrost ingerületét kiváltó legkisebb inger a reobázis, a legrövidebb ingerlést idő a
kronaxiaidő). Anélkül, hogy részletesen kitérnék az ingerlés intenzitásának és időtartamának finomabb mérési módszereire, amelyek e könyv gondolatmenetéhez
nem
illeszkednek,
röviden
elemeznem
kell
az
érzékszervi ingerküszöb meghatározásának két alapvető megközelítését. 2.3. Az érzékelési küszöbmérés két megközelítése: a „fokozatok” „fokozatok” és a „jelfelismerés” „jelfelismerés” A küszöbmérés az, „ami introspektív megfigyeléssel megragadható” - írta Gustav Fechner 1860-ban. Ez a megállapítás nyilván abból a körülményből származott, hogy már annak idején fokozatosan kellett emelni nulla pontról kezdve (vagy csökkenteni - maximális ingererősségből kiindulva) a külső inger (hang, fény, tapintás stb.) intenzitását és meghatározni azt a mérési pontot, amely egybeesett a vizsgált személy jelzésével. A mérés egy fokozatos skála mentén történik, amikor az alany ingererősítés esetében már érzi, vagy ingergyengítés alkalmával még érzi a beható külső ingert. Régóta elfogadott klasszikus tény, hogy sem a reobázisküszöb, sem a kronaxiaidő az egyes idegrostok esetében nem lineárisan, nem kontinuus
módon
nő
vagy
csökken,
hanem
ingercsomagok,
ún.
ingerkvantumok formájában. Régebben „minden vagy semmi” szabálynak neveztük, ma „digitális” összefüggésnek nevezhetnénk azt a relációt, amelynek során a lineárisan változó ingererősség vagy az ingerlési idő hatására a válasz nem egyenletes, hanem megszakított, lépcsőzetes jellegű. Ezen elemi inger-válasz szabályokat érvényesítik a pszichofizikai küszöbméréskor is. A gyakorlatban a nulla ponttól ingercsomagonként lépcsőzetesen halad felfelé a vizsgálatvezető egy hipotetikus intenzitás fölé, amely várhatóan meghaladja majd a becsült észlelési (tehát tudatosan megragadható) küszöböt. Ez a felfelé haladó, aszcendáló „skálázás”. A vizsgálatvezető a mérés során lefelé is haladhat egy becsült érzékelési (tudatos) küszöb feletti ingererősségi értékről a küszöb alatti mennyiség felé: ez a deszcendáló, lefelé lépegető „skálázás”: Két fontos és érdekes körülményre mutattak rá a „fokozatok” (limits) módszereit
alkalmazó
kutatók
és
a
gyakorló
pszichológusok:
(1)
Ugyanazon a vizsgált személyen végzett aszcendáló és deszcendáló
küszöbmérési értékek igen sok esetben nem azonosak! Hol a felfelé, hol a lefelé haladó „skálázás” számértékei a nagyobbak. (2) A sorozatban végzett
küszöbmérések
adatai
ingadoznak,
hullámzanak,
és
ez
a
sorozathatás szigorúan jellemző a vizsgált egyénre! Természetesen
e
könyvben
nem
mutathatom
be
a
„fokozatok”
küszöbmérési eljárásának könyvtári irodalmát, a különböző szerzők által kiemelt
korlátaival.
Csupán
az
érdekesség
kedvéért
és
magyar
vonatkozásai miatt is Békésy Györgyöt (1960) említem meg, aki, felismervén - többek között-a szavakban történő visszajelzések bizonytalanságait, a skálázás objektív méréspontjait rögzítette. Többek mellett az ő indítványa nyomán terjedt el világszerte a verbális személyi jeladás helyett a nullától tízig fokozatokra beosztott csúszó- vagy forgóeszközök, vagy speciális nyomógombok
használata.
A
kézzel
történő
fokozatbeállítást
a
számítógép képernyőjén visszajelzik a kísérleti személynek: ez a széles körben alkalmazott vizuális analóg skála (VAS), amelynek elterjedését Békésy audiometriás vizsgálataival hoznak Összefüggésbe. A VAS általános alkalmazásának
népszerűsége
azonban
a
„skálázási”
küszöbmérés
ingadozásait egy személyen belül nem iktatta ki, hiszen a küszöb hullámzásának oka magában az eljárásban rejlik: maga a tudatos észlelés minimális (vagy maximális) határértéke csúszik ide-oda, az érzéklet a tudattalan versus tudati átcsa-pása (erre számos szerző rámutatott, pl. Marton L. Magda, 1982); ami mindennapi, normális történés! Hiszen a külső
inger, ha számára adekvát receptorok és közvetítő idegpályák léteznek az adott idegrendszerben, jóval a tudati küszöbszint alatt más hatást fejt ki, ebből a tudat nélküli érzékelési medencéből ingadozó módon bukkannak elő a tudatos „megragadás” felszínére a felismert, azonosított, VAS-skálán, avagy szavakban kifejezhető információs elemek! A sok irodalmi adaton kívül {Gulyás B. és munkatársai, 2003) saját, később ismertetendő kutatási eredményeink is erre a tudati kétarcúságra mutatnak rá (Ádám Gy., 1998). A fokozatok ingerküszöbmódszerének szellemes, a Skinner-féle operáns kondicionálás
elemeit
is
felhasználva,
kombinált
aszcendáló
és
deszcendáló eljárását is alkalmazta Békésy. Ezt az újszerű megközelítést azután Blough operáns tanulási kísérleteiben állatokon, Hölzl pedig emberi
bélvizsgálatai során használta fel, mi is tőle vettük át a módszert (Fent és munkatársai,
1998).
Blough
a
következőképpen
írja
le
Békésy
instrumentális metodikáját: „A kísérleti személy egy halk, nyújtott hangot hallgatott, miközben egy távíróbillentyűt kellett folyamatosam nyomnia, ameddig a hangot hallotta. A billentyű lenyomott állapotában egy olyan áramkört zárt, amely fokozatosan csökkentette a hangerőt. Amikor a hangot már nem hallotta, a személy felengedte a billentyűt, a hang automatikusan erősödött, mire a személy újból lenyomta a billentyűt, a hang megint halkult és így tovább. A hangintenzitást és a kísérleti személy érzékelését a grafikus papírra rögzítő készülék tolla »követte«.” Voltaképpen
ez
a
Békesy-módszer
finomabb
skálaváltozata
a
küszöbmérésben, amely folyamatosan veszi igénybe a kísérleti személy nemcsak mozgási tevékenységét, hanem ítélőképességét is, ezáltal pontosítja és hitelesíti a tudatosulás mérőpontját. Pontos adatom nincs róla, de valószínűnek tartom, hogy a tudatos érzékelésnek a különböző küszöbmérési eljárások során tapasztalt bizonytalanságai és a tudattalan-tudatos átbillenések ingadozásai is hozzájárulhattak
egy
másfajta,
történetileg
újabb
keletű
mérési
megközelítés indítványozásához, amelyet általában J. A. Swets (1964) amerikai pszichofizikus nevével hoznak összefüggésbe. A Swets-csoport gondolkodásának középpontjában az „ideális megfigyelő” (ideal observer), a valóságban nem létező eszményi szubjektum személye áll. Egy ilyen elképzelt, nem reális vizsgált egyén minden külső ingert felfog, megragad és választ ad rá. Nem téveszt, nem ingadozik, nem befolyásolják személyiségének „rossz vagy jó napjai”. Könnyen belátható, hogy ilyen eszményi helyzet nem létezik. Tanner és Swets már 1954-ben felvetette, hogy a küszöbmérés nem más, mint mérlegelés utáni döntés a környezet gazdag ingeregyütteséből felkínált „zajok” és „jelek” lehetőségei közül. Amint erre a könyv későbbi gondolatmenete során bővebben kitérek, a döntés előtti latolgatás tudattalan folyamat. Ezért a pszichofizikai jelfelismerés mindig tudatunkon kívüli előkészítésen megy keresztül a sok zajlehetőség közötti választás során. E döntési elmélet vezette a szerzőket
a jelfelismerési teória (Signal Detection Theory: SDT) gondolatához, amely manapság a küszöbmérés megkerülhetetlen eszköze, egyben a tudattalan versus tudatos észlelés állandó átcsapásának világos bizonyítéka. A jelfelismerési elmélet (SDT) gyakorlati mérési eljárása a kényszerválasztás (forced choice) módszere, amelynek során többszázas szériában adott laboratóriumi ingercsomagok nyomán a kísérletvezető megszerkeszti a vizsgált
személy
Characteristic),
az
„ingerkezelő
jellegzetességét”
„ROC-görbét”.
Ez
az
(Receiver
ingerfelismerő
Operating ROC-görbe
szigorúan személy-specifikus, minden embernél más és más: függ a személy aktuális lelki és testi állapotától tudati és eszmélési szintjétől stb.. A kényszerválasztás módszerét az 5. táblázat szemlélteti: 5. táblázat A kényszerválasztás forgatókönyve A kísérletvezető
jelzőingert
A kísérleti személy válasza Igen!
Nem!
„hit” (találat)
„missed” „missed” (tévesztés)
Igen!
Nem!
nem ad
„false alarm”
„correct rejection”
valódi ingert
(téves riasztás)
(helyes elutasítás)
ad valódi ingert
ad
A hosszú sorozatban ismételt mérés első mozzanata a kísérletvezető jelzése (általában számítógép-vezérelt jeladás), amit az inger adása vagy elmulasztása követ. A vizsgált egyén válasza a fontos: pillanatnyi pszichikus állapotától függően, a döntés-előkészítés nem tudatos lelki eseményeinek következtében alternatív módon négyféle választ adhat: a) ha valóban kap ingert és igennel felel, akkor találatot ért el (hit), b) ha viszont nemmel felel, akkor tévesztés (missed) az eredmény, c) ha a jelzés után nincs ingeradás, de a személy mégis igent jelez, akkor
tévesen riasztott (false alarm), d) végül, ha ingeradás sincs és a válasz is tagadó, akkor a vizsgált egyén
helyesen utasított el (correct rejection).
Már Swetsék kidolgozták a kényszerválasztás határhelyzeteinek statisztikai eljárásait, ROC-görbéit. Perspektivikus megközelítésnek bizonyulhat a döntés
előtti
érzékelési
becslések,
latolgatások
nem
tudatos
komponenseinek leírásához, numerikus méréséhez! Egyben megfelelő indexnek
tűnik
a
tudattalan-tudatos
észlelés
közötti
ingadozások
megragadásához. 2.4. 2.4. Jóval az érzékelési küszöb felett: a figyelem Vitathatatlan ténynek tűnik, hogy a külső világ ingereire való feltűnő ráhangolódás, a figyelem, állati örökségünk! Bár Wilhelm Wundt már 1902ben rámutatott a figyelmi reakciók humán jellegére mint a pszichikum világos rekeszére, Ivan Pavlov ismételten utalt az állati tájékozódási reflex és az emberi figyelem közös mozzanataira. Valóban nehéz lenne az állati megrezzenési (startle) reakciók és a humán figyelmi viselkedések közötti párhuzamokat nem észrevenni. Itt mindjárt felmerül a kérdés: mivel indokolható az az eljárásom, hogy a figyelmi jelenséget a bemeneti folyamatok sorában tárgyalom, holott a figyelem (attenció) kifejezetten érzékelési és mozgási (tehát kimeneti) viselkedés is? Osztályozási hajlamomat csakis az a körülmény magyarázza, hogy a figyelmi reakció meghatározó, megindító agyi tényezője a külvilági stimulusra való ráhangolódás, kifejezett észlelési, tehát információfelvételi, bemeneti esemény! A figyelemmel foglalkozó korai, avatott szerzők közül William James amerikai pszichológust kell kiemelni, aki már 1907-ben, szinte
Wundttal egy időben hangsúlyozta, hogy a tudatba jutáshoz a figyelem a kiszűrő, szelektáló emeltyű. Ez a filtrációs metafora száz év óta szinte változatlan: ma is a szűrést tekintjük a figyelem fő szerepének, bár részletes agyvelői eseményeit, mint látni fogjuk, még most is csak foszlányaiban ismerjük.
Vulgáris tény, hogy születéstől kezdve az egész életen át, az összes bemeneti csatornákon keresztül szüntelenül impulzusok tömege éri az agyat. Az információáradatnak azonban csupán kisebb részére irányítja az ember
összpontosító
szelektál (8. ábra)!
lehetőségeit:
az
attentív
tevékenység
erősen
E könyv gondolatmenetét követve azt állítom, hogy a szakadatlanul beáramló értesüléseknek csupán erősen megszűrt része válik a figyelem, vagyis
az
akaratlagos
tudatosság
tárgyává!
Sok
kutató
azonban,
valószínűleg teljes joggal, különbséget tesz a szándékolt figyelem és az önkéntelen,
szinte
„reflexszerű”
felfigyelés
között.
Utóbbi
reakció
tulajdonképpen az állatvilággal közös „megrezzenés” (startle) tájékozódó eseménye, amelyről Pavlovra hivatkozva már volt szó! E különbségtétel hívei szerint létezik egy állandóan áramló, gazdag impulzustömeg, amelyben az éber agyvelő szüntelenül tudat nélkül működik. Ezt már William James 1890-ben felismerte. Az intenzív, izolált, újszerű vagy hirtelen
felbukkanó,
avagy
gyorsan
eltűnő
ingerekre
önkéntelenül
felfigyelünk, aminek viselkedési jele lehet nagytömegű izmok, általában a nyak és a fejizmok mozgatása. E tudattalan aktivitási hullámzásunk számos elektromos jelét (8. ábra) tudjuk rögzíteni. Arról hangsúlyosan kell említést tennem, hogy a mai méréspszichológia osztályozása szerint egy akármilyen küszöb feletti növekvő ingernek még a figyelmi események előtt többfokozatú hatását lehet lemérni. Szűkebb szakterületemen, az idegélettanban, Wundt kortársa, a holland Franciscus Donders (1818-1889) fiziológus volt az, aki első ízben szisztematikusan szakaszokra osztotta az ingertől az izomzat válaszáig eltelő „reakcióidőt”. A reakcióidő mindmáig jól szakaszolható és mérhető, kedvelt módszere a kísérleti pszichológiának (pl. M. Posner az agyi képmás elemzése kapcsán fedezte fel újra 1978-ban). Boring E. (1950)
nyomán legalább három olyan szakaszát lehet a
reakcióidőnek sorba állítani, amely valószínűleg már genetikailag rögzült, és a megrezzenéstől a tudatos felfigyelésig vezet: 1. a külső ingerre való másodperc nagyságrendű örökölt jellegű „riasztás” (startle) azonnali izomválasszal, 2. tanult jellegű, még mindig legfeljebb csak néhány másodpercnyi késéssel megjelenő automatikus „megriadás”, 3. az ingerre és az izomválaszra irányuló, már tudatosuló figyelmi reakció, különböző latenciaidőkkel. Talán nem is szükséges hangsúlyoznom, hogy a mindennapi emberi tevékenység során e három fokozat mennyire hullámzó módon, ingadozó,
8. ábra. Hallási figyelmet kiváltott potenciálok hat személyen. A jobb fülbe (kihúzott vonal) és a bal fülbe (szaggatott vonal) juttatott koppanó hangingerek a figyelem iránya szerint változó potenciálokat váltanak ki (Hillyard nyomán).
egymásba szakadatlanul átúszó jelleggel történik meg. Hiszen ez minden ember mindenkori természetes tapasztalata! A tudományos illusztrálás számára ismertté váltak az Amerikában élt, nemrég elhunyt kiváló magyar biofizikus Julesz Béla (1928-2003) számítógépen konstruált szellemes ábrái, amelyeket ő textonok néven tett nevezetessé. Egy ilyen textont láthatunk a 9. ábrán. Julesz megkülönböztet egy figyelem előtti, ún. preattentív állapotot, amikor a bal oldali ábrarész keresztjei azonnal,
önkéntelenül, tehát tudatos figyelem nélkül észrevehetők. Rejtve maradnak azonban a sok L idom között a négyzetbe helyezett T betűk, amelyeket csak tudatos figyelemmel észlelünk: ez az attentív állapot. Ami a figyelem előtti, illetve a figyelmi állapot tárgyát illeti, az esetek egy részében egyetlen külvilági ingeregyüttesre összpontosul, de éppen az ingergazdag mai (főleg városi) élet sűrűn példázza, hogy a tudatos figyelem igen gyakran osztott jellegű. A különböző környezeti események-
ábra.
9.
Texton-ábra Julesz Béla nyomán. A számítógépen szerkesztett ábra bal oldalán azonnali, tudattalan felismeréssel elkülöníthető a +-jelek mezője, ez a preattentív szakasz. Az L idomok közé ékelt T jelek mezője viszont csak szándékos figyelemmel ismerhető fel. Ez az attentív, tudatos szakasz.
re vagy/és tárgyakra egyazon időben azonos vagy csaknem azonos intenzitással irányuló összpontosítást Donald Broadbent (1958) részletesen leírta, és többek között kimutatta, hogy az ilyen pásztázó figyelem több irányban egyszerre is lehet tudatosult, akaratlagos művelet oly módon, hogy miközben az egyik irányú információ bejut az agyba, a másik csatorna gátolt helyzetű és fordítva: ez a blokkolás voltaképpen a szűrő szerepet tölt be! Ily módon a szerző a W. James által kezdeményezett filtrados elmélet folytatója és részletes elemzője, aki azzal a lényeges elemmel gazdagította a pásztázó figyelemről végzett vizsgálatait, hogy hangsúlyozza az emlékezet szerepét. Az előre várt esemény, tehát az anticípalas, a bekövetkező összpontosító agyi aktivitás fontos tényezője. Az ember hosszú távú, tartós memóriája szükség esetén „felkínálja” a figyelemért felelős agyvelői szerkezeteknek a tudaton kívül tárolt, aktuális pszichikus tartalmakat. Ily módon az előrevetített eset összpontosított, tudatos odafigyelésre előkészítetten nagyon is alkalmassá válik. Belép e műveletbe a motivációs háttér is, amely újabb hajtóerő a teljes viselkedési várakozási komplexum számára. Ezt a várakozási viselkedést a régebbi lélektani iskolák Wundt nyomán appercepciónak nevezték. Milyen szerkezetek hordozzák még az emberi agyban a figyelem öszszetett, de mindenkinél folyamatosan és tudatosan tapasztalt élményét? A válasz bizonyára elégtelen azok számára, akik hajlamosak a lelki jelenségeket időnek előtte konkrét agyvelői sejttömörülésekhez rendelni. Mint könyvem sok más helyén, itt is csak ismerettöredékek állnak egyelőre rendelkezésünkre. Történetileg is első, de a kutatási ellenőrzéseknek máig leginkább megfelelő ébrenléti és figyelmi szerkezet a Horace Magoun és Giuseppe Moruzzi által már 1949-ben leírt agytörzsi aktiváló felszálló rendszer: a formatio (substantia) reticularis. Sokszor ellenőrzött tény, hogy agytörzsi
retikuláris aktivitás nélkül nincs ébrenlét és nem működnek a speciális érzékszervi csatornák (látás, hallás, ízlelés, tapintás stb.) sem. Persze, arra sincs megbízható adat, hogy a szelektív figyelem, avagy a tudattalantudatos szféra egymásba történő ide-oda billenése retikuláris indíttatású lenne!
Bizonyos nagyagyvelői sérülések nyomán megállapított hiányosságok további támpontot adnak a figyelmi működések szerkezeteihez. Ezek között talán a legreményteljesebb az a páros felismerés, amely az agykéreg
halántéktáji,
temporalis,
illetve
fali,
parietális
mezőjével
kapcsolatos. 1. Klüver és Buey amerikai kutatók már 1939-ben megfigyelték majmokon, hogy az agyi halántéklebeny féloldali vagy páros sérülése ellenoldali vagy mindkét
térfélre
kiterjedő
érzékeléshiányt,
szorongás-
és
félelemmentességet, emlékezetkiesést okoz. 2. Az emberi klinikumban ezzel párhuzamosan különböző szerzők azt tapasztalták, hogy a fali (parietális) lebeny aszimmetrikus (általában szubdomináns,
tehát
jobb
oldali)
sérülése
teljes
vagy
részleges
figyelemkieséssel jár az ellenoldali (általában a bal oldali) látótér és testfél eseményeinél. Az ellenoldali agyfélteke roncsolódásának következményét a fél látótér és/vagy a testfél érző működése kimaradásakor szenzoros negligenciának (sensory neglect) nevezik. Ezt a két, egymástól független
adatsort próbálják úgy magyarázni, hogy a temporo-parietális agylebeny egészének vagy egy részének épsége szükséges feltétele a tudatos figyelmi összpontosításnak. Végül némi idegsejtszintű támpontot nyújthat a figyelmi reakciók élettani hátteréhez Eugen Szokolov orosz szerző adata a tájékozódási reflexekben szereplő újdonságneuronok létezéséről. Szokolov (1979) így írja le a kétféle „újszerűségi” idegsejteket. „A tájékozódási reflexben részt vevő egyes idegsejtegységeknek különféle habituációs tulajdonságaik vannak. Stabil
»alakzatfelismerőket«
találunk
a
fő
érzőpályák
mentén.
Az
»újdonságdetektorok« pedig a talamusz nemspecifikus részében, a retikuláris
rendszerben
negyedszázad
előtti
és
a
hippokampuszban
jellemzésnél
ma
sem
helyezkednek
találunk
el.”
E
pontosabbat
a
figyelemmel foglalkozó irodalomban. Az olvasónak talán feltűnik e figyelemről szóló fejezetem töredezett, hogy ne mondjam, adatokban szegényes jellege. Pedig szilárd meggyőződésem, hogy e többlépcsős, kiválasztó jellegű agyi folyamat a tudatbahozás és a tudattalanba visszaeresztés egyik, ha nem a legfontosabb, kulcsa! Talán
nem véletlen, hogy e komplex agyi eseménysor újabban annyi kutatót vonz és unszol e terület elemzésére! Czigler István (2003) joggal mutat rá, hogy manapság legalább öt módszercsoport szolgáltat értékes adatokat a bemeneti
és
kimeneti
figyelmi
összetevők
agyi
mozgatórugóinak
feltárására: a) a kísérleti pszichológián kívül b) a klinikai neuropszichológia, továbbá c) a képalkotó eljárások (PET, MRD és d) a klasszikus idegélettan metodikái, végül e) a speciális elektromos figyelmi jelek elemzése (10. ábra), amellyel Czigler
is dolgozik.
10. ábra. Az előzetes várakozás (B) növeli a kiváltott potenciálok amplitúdóját. Az éles (felső görbe) és a tompa (alsó görbe) fény által kiváltott potenciálok az A ábrarészen nem csökkennek, hanem még inkább növekednek amplitúdójukban (B), amikor a közepes fényerőt várakozás kíséri.
A leírtakban mind az öt megközelítés némely gondolatmenetét érintettem. Végső soron azonban kérdéseink sarokpontja, amelyek válaszra várnak, nem sokat változott William James 1890-es megfogalmazása óta: honnan ered
a
többféle
figyelmi
szelekció?
Hogyan
irányul
a
tudatos
összpontosítás a külső inger tulajdonságaira „kintről befelé” anélkül, hogy erőfeszítést tennénk? Mi módon irányítjuk mi magunk a figyelmet „bentről kifelé” szándékainknak megfelelően? Talán a tudati hullámverés másik véglete, a következő fejezetben tárgyalandó emberi belső környezet, a zömében tudattalan érzővilág valamivel közelebb visz a sarkalatos kérdésekre adható válaszokhoz!
2.5. Az érzékelési küszöb alatt: jelzések az ember belső környezetéből Ha az ingerküszöböt sportnyelven szólva magasugrási „lécnek” tekintjük, azok a lelki tevékenységek, amelyekről a figyelemesemények kapcsán már szó volt, mind magasan a „léc felett” zajlanak. De a pszichikus jelenségek tömege, talán zöme - ugyanezen hasonlattal élve - a „léc alatt” zajlik: áramlik, megtorpan, újra nekilendül és így tovább. Arról az agyvelőbe befutó információáradatról lesz szó ebben a fejezetben, amely a szervezet belső
miliőjéből
származik.
Claude
Bemard
(1867)
francia
fiziológus
fogalmazta meg először, hogy az állati és az emberi szervezet, a maga szerveivel és sejtjeivel, nem a külvilággal érintkezik (kivétel a kültakaró és annak szervei), hanem egy belső környezet (milieu) folyadékában fürdik. Ennek
a
belső
miliőnek
részei
maga
a
keringő
vér,
továbbá
a
testfolyadékok (pl. az agyvelőt burkoló likvor), az ún. sejteken kívüli (extracelluláris) tér nedvei stb. A test üreges szervei (gyomor, húgyhólyag, bélhuzam, vesemedence stb.) természetesen szintén e belvilág fontos részei. Az élettani kutatás Cl. Bemard óta rögzíti, méri és számon tartja az ebből a belső térből, az agyvelő különböző emeleteibe jutó, óriási változatosságot mutató hatalmas mennyiségű szüntelen informácót. Ezek létének tetemes részét az orvosok, a biológusok és a pszichológusok tanult hivatásuk tudásanyagának fontos részeként - természetesen ismerik és szakterületük művelése során bőségesen felhasználják. A klinikai
medicina legtöbb ága, főképp a belorvostan különböző diszciplínái (endokrinológia, immunológia, anyagcserekórképek stb.) ezeknek az állandóan
bővülő,
szüntelenül
gazdagodó
ismereteknek
az
alapján
fejlődnek. Az emberi agyvelő e belső környezetből származó hatalmas impulzustömegnek
kitüntetett
fontosságú
átvevő-,
feldolgozó-
és
utasításokat adó helye. A hormonális és az immunrendszert kell elsősorban kiemelni mint két olyan
befolyásos szisztémát, amely - főleg a vér- és nedvkeringés útján hatóanyagainak sokféleségével állandóan „fürdeti” az agy sok milliárdnyi sejtjét,
és
úgy
ki
fejti
sokszor
igen
feltűnő
hatását
az
emberi
elmeműködésre, lelkiállapotra és viselkedésre, hogy ezekben csak az önkéntelen, közvetlenül csupán a viselkedésváltozás révén észlelt tünetek dominálnak. A neuroendokrinológia, a neuroimmunológia, valamint a pszicho-farmakológia kedvelt búvárkodási területe ez. A nemtudatos hatást
a
pszichikumra
megfigyelésével
lehet
hormonadagolással,
olyan
nyomon
másrészt
önkéntelen
követni, a
vérből
viselkedésváltozások
amelyeket vagy
egyrészt
a
vizeletből
külső vett
hormonminták egybevetésével lehet rögzíteni. Az utolsó negyedszázadban hallatlanul gazdag klinikai és kísérleti tényanyag halmozódott fel az elmeműködést befolyásoló hormonhatásokról. Igen sok kísérleti és orvosi pszichológiai munka is számot adott az endokrin és részben az immuntermészetű jelentősebb módosulásokról. Ennek dokumentálásaként említhető, hogy már 1979-ben az Encyclopedia of Psychologyban a Hormones címszó keretében három teljes oldalas gazdag tartalmi táblázat jelent meg csaknem harminc (30!) hormon agyfiziológiai és pszichológiai effektusáról! Ezek
között
talán
pajzsmirigyhormonok
a
legrégebben (tiroxin,
ismert
trijód-tironin)
és és
a
legfeltűnőbb a
a
katekolaminok
(adrenalin, noradrenalin) többletének vagy hiányának a hatása, ami az egyének teljes lelki életét és viselkedését többnyire tudattalanul, de sokszor nagyon is tudatos módon meghatározza. Persze e könyvben nincs lehetőség arra, hogy ezt az önmagában is igen gazdag és izgalmas témakört körüljárjam.
Mindössze egyetlen, igen aktuális és jellemző, az emberi szervezetet igénybe vevő lelki és fizikai megterhelésekre adott komplex hormonválasz működési módját, nem tudatos dinamikáját szemléltetem újabb adatok alapján. Amióta Selye János (1936) leírta és feltárta az „általános adaptációs szindrómát” (ÁASZ) mint az organizmusnak mindenféle stresszre (a „stress” szintén Selye terminusa) adott válaszláncolatát, azóta könyvtárnyi irodalom elemezte a terhelések hatását, főképp a belső elválasztású- és az immunrendszerben. Maga Selye az agyi hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg szerepét tanulmányozta mint a stresszvédekezés első vonalát. Az általa indított stresszkutatási irány a maga több mint félévszázados munkájával igen kiterebélyesedett és meg is változott. 1988-ban Sterling és Eyer bevezették az ÁASZ helyett az allosztázis fogalmát, a kifejezés a „szervezeti stabilitás a változások által” mechanizmust jelenti. Olyan gyűjtőfogalom, amely kifejezi azt a bonyolult folyamatsort, amely során a szervezet a megterhelés által kibillent egyensúlyt (közkeletű nevén:
a
homeosztázist)
helyreállítja.
Az
allosztatikus
terhelésben
bekövetkező hormonális és idegi kilengés jellemző haranggörbéjét Bruce McEwen (2003) írta le és értelmezte (11. ábra). A görbe jellemzője a
kiindulási
értékre,
a
hormonális
és
idegi
nyugalmi
állapotra
való
visszaállás. Sem McEwen, sem mások nem tesznek említést vizsgálataik nyomán
arról,
hogy
az
allosztatikus
terhelés
stresszhelyzetének
önkéntelen, tudat nélküli szakasza az allosztatikus görbe felszálló, illetve leszálló ágának melyik pontján billen át tudatosan átélt, a károsító ágens leküzdésének szándéka által is bonyolított védekezéssé. Annyi bizonyos, hogy
a
nyugalmi
stresszmentes
allosztatikus
állapot
fiziológiai
egyensúlyfenntartó eseményei az eszmélési szint alatt zajlanak, de még a terhelés kezdeti stádiumai is. Méghozzá a McEwen által leírt mind a négy nagy
rendszerben
(szív-érrendszer,
neuroendokrin
rendszer,
agyi
reguláció, immunrendszer) nyilvánvalóan a tudati szinten kívül történnek. A stressz által kiváltott eszmélési oszcilláció viszont kimutatható, ezáltal beleillik a tudati állapot hullámzásáról kialakított felfogásba.
A „lentről felfelé” felfelé” befolyás fő útja: a zsigeri érzékelés Bár a testnedvi (humoralis) befolyás meghatározza a tudati szférát, a hormonokkal és az immunanyagokkal, a belső miliő állapotáról és változásairól tudósító másik út az érző idegpályák csatornáin át legalább olyan fontos és kitüntetett jelentőségű az agyvelő információszerzése szempontjából, mint az előbbi útvonal. Az általános érzékszerv-élettani szempontok
szerint
a
belső
szervek
állapotáról
és
változásairól
szüntelenül tudósító gyenge idegi impulzusok áramlása az összes érzékelési készülékek működésére jellemző szubszenzoros (tehát tudattalan) jelen-
11.. ábra. Stresszhatásra történő normális és hiányos alkalmazkodás. A hormonális rendszer általában gyors reakcióval válaszol a stresszhatásra. A válasz azonban elhúzódhat, sőt hiányozhat is (McEwen nyomán).
ségek közé sorolandók. Ismeretes, hogy állatokban és emberben olyan ingerekre is lehet feltételes reflexet kidolgozni, melyek nem érik el az adott agykérgi terület ingerküszöbét, jobban mondva, amelyek nem keltenek tudatos érzékletet. Így pl. hanggenerátort olyan hangerővel működtettek, hogy a generátorból kijövő hanginger megváltoztassa az agyi elektromos aktivitás jellegét, ugyanakkor az ember ne érzékelje ezeket az infra- vagy esetleg ultrahangokat. Ilyen „érzékelésszint alatti” ingerekre
is
sikerült
feltételes,
nemtudatos, szubszenzoros
tanult
folyamatok
folyamatokat feljutnak a
kiépíteni.
A
magasabb agyi
központokba anélkül, hogy visszajelezhető érzékelést váltanának ki. Ugyanakkor ezek az ingerületek mélyrehatóan befolyásolják az állati és az emberi
magatartást.
Szecsenov még 1866-ban leírta a „homályos
érzékleteket”, melyek a belső szerveinkből származnak, de melyeket még a klinikai irodalom is jobb híján csak „közérzet” vagy szervi érzékelés néven foglal össze. Nyilván arról van szó, hogy a belső szervi érzőrendszer pályáin keresztül feljutó impulzusok globálisan nem tudatos módon hatnak a pszichikus tevékenységre. Ezzel kapcsolatban saját vizsgálatainkra hivatkozom. Önkéntes kísérleti személyek egy csoportjának minden tagja felfújható gumiballonnal ellátott bélszondát nyelt. A gumiszondát röntgenellenőrzéssel a vékonybél felső szakaszába toltuk le. A ballont gumikörte segítségével fújtuk fel, a nyomást a közbeiktatott manometer segítségével ellenőriztük. Az EEGelektródokkal felszerelt egyén pihent a laboratóriumban, majd amikor a nyugalmi alfa-aktivitás állandósult, elkezdtük a bélingerlést: a ballon enyhe felfújásakor nem fájdalmas feszítés érte a bélfalat. Ez a belső, „interoceptív”
inger
minden
vizsgált
egyénben
az
alfa-aktivitás
megszűnését, az EEG-hullámok gyorsulását, deszinkronizációját váltotta ki. A bélimpulzusok tehát éppen olyan figyelmi EEG-képet mutatnak, vagyis retikuláris aktivációt okoznak emberben, mint a külső, exteroceptív ingerek. Figyelemre méltó volt az EEG-kép egybevetése a vizsgált alanyok szubjektív élményével. Az esetek csaknem 70%-ában az egyén nem érzett semmit, a retikuláris ébredési reakciót nem kísérte szubjektív érzéklet. Az
esetek 20%-ában az EEG-kép változását homályos nyomásérzés kísérte, fájdalomérzés csak kivételesen. Volt olyan vizsgálatsorozatunk is, melyben az egyének kettős ballonnal ellátott
szondát
nyeltek.
A
gumiballonok
egymástól
15-20
cm-re
helyezkedtek el, mindkét ballont külön-külön fel tudtuk fújni gumikörték segítségével manométer-ellenőrzés mellett. Ilyen kísérletekben az EEGkép jelezte, hogy az agyi centrumok el tudják különíteni azt a bélszakaszt, melynek falát az egyik ballon felfújásával feszítettük attól a bélszakasztól, mely a második ballon felfújása révén tágult ki (12. ábra). E differenciálási kísérleteinkben sem jeleztek a vizsgált személyek szubjektív zsigeri élményeket. Ezek a tények arra utalnak, hogy a zsigeri impulzusok tudattalanul befolyásolják a központi agyi struktúrák tevékenységét, valamint arra is, hogy más-más élettani mechanizmuson alapul a retikuláris aktiváció és a tudatosulás folyamata, amint erre már az előzőekben utaltunk. Nézetünk szerint tehát a tudatosulás feltételezi ugyan a fokozott retikuláris működést, de nem azonos vele: a diffúz ébredési reakció még nem jelent tudatos érzékelést. Ezt a felfogást saját kísérleti adataink is alátámasztják.
Ismeretes
két
olyan
zsigeri
receptorzóna,
melynek
ingerületi állapotát a gyermek tudatosítja. Társadalmi környezetének hatására megtanulja érzékelni a húgyhólyag és a végbél feszítési állapotát és ennek megfelelően szabályozza az ürítést. E zsigeri impulzusok gyermekkori tudatosulásának feltételezéséből kiindulva végeztük el a következő kísérletet: egy csoport vizsgálati alanyon megkíséreltük a nem tudatos bélingerületek feltételes reflexes úton való tudatosítását. A kísérletek menete azonos volt a már leírtakkal. A vizsgált egyén lenyelte a ballonnal ellátott bélszondát, felszereltük az EEG-elektródokat is és megkerestük az alfa-deszinkronizációt kiváltó, ún. objektív ingerküszöböt. Utána, a bélfal feszítess ingerét 5-10 Hgmm-ként emelve, megkerestük azt a nyomásértéket, melynél az egyén kifejezett nyomásérzést jelzett. Ezt tekintettük a szubjektív érzékleteket keltő ingerküszöbnek. Ezután 10 mm-es fokozatokban mind kisebb és kisebb feszítési ingert adtunk, ily módon több alkalommal az objektív küszöb felé haladtunk, de ezeket a
bélingereket már szóingerekkel társítottuk: „adom a bél ingert” „most fogja érezni a hasi nyomást” stb. 50-70 ilyen társítás után, amikor a bélfal feszítését szóban is megerősítettük, a vizsgált egyének jóval az eredeti szubjektív küszöb alatti nyomásértéknél is jelezték, hogy érzik a bélfal nyomását.
Más
szóval:
szóingerekkel
való
megerősítés
révén
megtanítottuk vizsgálati alanyainkat arra, hogy érezzék, tudatosítsák a feltételesreflex-kiépítést impulzusokat.
megelőzően
Kísérleteinkben
még
nem
tulajdonképpen
tudatos
zsigeri
mesterségesen
reprodukáltuk azokat a körülményeket, melyek folytán a gyermek megtanulja érzékelni a végbél és a húgyhólyag impulzusait (13. ábra).
12. ábra. Habituációs diszkriminációs próba. A vékonybélbe vezetett gumiballonban végződő szonda ismételt enyhe felfújása az A szakaszon először kifejezett deszinkronizációt (felső EEG-görbe), majd annak habituációját (középső EEG-görbe) okozza. Egy másik gumiballon felfújása a B bélszakaszon újra EEG-s deszinkronizációt vált ki, tehát az agyi ingerdiszkrimináció létrejött az egymástól 15 cm-re levő feszítési bélreceptorok kőzött (Ádám Gy., 7967, nyomán).
13. ábra. Zsigeri érzékelési görbék vékonybélfeszítés, illetve méhnyakingerlés hatására. Azonos lefutású „tudatosítási” görbe konstruálható gyenge bélinger (bal oldal), illetve enyhe méhnyakinger (jobb oldal) utólagos szóingerekkel történó' társítása nyomán. A kezdeti enyhén rossz közérzet szintje (felső szaggatott vonal) a verbális társítások során megközelítette az EEG-s deszinkronizációs küszöböt (alsó vízszintes vonal).
Felmerülhet a kérdés, vajon az ember természetes életfeltételei között ez a kondicionáláson alapuló zsigeri tudatosítási folyamat lejátszódik-e? Egyre inkább a felé a nézet felé hajlunk, hogy az egyénileg, illetve társadalmilag fontos életfunkciók zsigeri komponenseit (éhség, szomjúság, vizelés, székelés) már gyermekkorban kondicionáljuk, ha ennél sokkal több tudatosul, az már kóros vagy legalábbis komoly megterhelést jelent az agyi központok számára. Amikor a szívbeteg ember a legkisebb mértékű szívizom-oxiénhiányt megérzi, betegségének hosszú hónapjai alatt ugyanolyan tudatosítási, feltételesreflex-kiépítési
folyamaton
ment
át,
mint
amilyet
mi
az
ismertetett kísérleteinkben leírtunk, joggal mondhatjuk tehát: a zsigeri impulzusoknak a tudattalanban maradása az egészséges életműködések egyik
feltétele.
Általában
úgy
vélekedünk
a
zsigeri
impulzusok
tudatosulásáról, mint a freudi pszichoanalízisről. Lehet, hogy egyes tudattalan ösztönfolyamatoknak tartós gondolati, érzelmi rendszerbe foglalása, tehát tudatosodása sok esetben gyógyító hatású. De az is bizonyos, hogy az ilyen tudatosítás nem létező komplexumokat teremt,
neurózist szül. A pszichoanalízis gyakorlatában jól ismertek azok a sajnálatos esetek, amikor a gyanútlan páciensnek éppen az orvos hívja fel figyelmét (tehát tudatosít) nem létező relációkra (pl. szüleihez való viszonyára). A legtöbb esetben a tudattalanítás, a gyógyító felejtés hatásosabb terápia, mint a tudatosítás.
14. ábra. ábra Gyenge bélfeszítés érzékelésének tanulása. Az ingerküszöb körüli gyenge bélfeszítés ballonnal szignáldetekciós helyzetben különféle korrekt válaszokat vált ki egy 22 fős kísérleti csoport gyengén, közepesen és jól reagáló személyeinél (bal oszlop). Az utólagos megerősítés útján történő tanulás (jobb oszlop) a jó bélérzékenységűeknél a legeredményesebb [Ádám Gy., 1990, nyomán).
Hosszú
évek
során
végrehajtott
humán
vizsgálati
munkánkban
sokfélekísérleti szituációban igazoltuk a viszcerális idegi információ „Janus-arcát”, vagyis kettős jellegét (Ádám Gy., 1998, Bárdos Gy., 1989). Úgy véljük, hogy a zsigeri érző bemenet a tudati küszöb alatt is befolyást gyakorol az agyvelői folyamatokra és így az emberi viselkedésre, legalábbis
a
könyv
elején
már
tárgyalt
Arisztotelész-féle
„koinon
aiszthetérion”, tehát „közérzet” formájában. Egy bizonyos intenzitási küszöb felett viszont a viszcerális érző impulzusok tudatosulnak. Ez a tudatrajutás
áttanulás
útján
-
mint
láttuk
- vagy
b)
szomatikus
közvetítéssel jöhet létre. Ez utóbbi változat azt jelenti, hogy a gyenge, küszöb alatti zsigeri értesülés gerincvagy középagyi szinten olyan neuroncsoportokon kapcsolódik át, amely sejttömörülések egyúttal az izmokból, inakból, savós hártyákból vagy az ízületekből jövő, eleve tudatos,
erős
szomatikusnak
impulzusok
felvevőállomásai
nevezett
idegingerületek
is.
Ezáltal
az
utóbbi,
összeadódnak,
tehát
konvergenciát mutatnak a viszcerális ingerületekkel. Ezen összefolyás eredménye a tudatosult, kevert viszcero-szomatikus érzéklet! A zsigeri érző
bemenet
kettős
természetéhez,
küszöb
alatti-küszöb
feletti
jellegének állandó hullámzása volt az a kezdeti gondolati mag, amelyet vizsgálataink során éveken át megfigyeltünk, amely ennek a könyvnek eszmei hátterét kibontakoztatta! A viszcerális bemenet „Janus-arca” egyben azt is jelenti, hogy ez az érző modalitás közös nevezőn működik az összes többi érzékelési fajtával. Amint arról a könyv elején, a Dixonféle grafikon magyarázata kapcsán már említést tettem, a tudattalantudatos skála mentén az összes bemeneti modalitások azonos törvények szerint működnek egy adott állandóan emelkedő érték, intenzitási kontinuum vonulatában. A belső szervi, interoceptív bemenet azért helyezendő a Dixon-skála aljára, mert értesülései csak kivételesen sürgősségi, riasztási esetben (fájdalom, sürgős ürítési kényszer, légszomj stb.) válnak tudatosakká (14. ábra).
2.6. Tipikus tudati határszféra: az esztétikum világa Olyan területre „téved” most könyvünk, amely messze túlmutat az agyi információbemenet, az elme befogadó tevékenységének kérdéskörén, de amelyet a tudati oszcillációval foglalkozó eszmefuttatás nem kerülhet el! Az esztétikai kategóriák agyvelői befogadásáról, féltekei reprezentációjáról és feldolgozásáról kell érintőlegesen szót ejtenünk azzal a kikötéssel, hogy e témakör egy teljesen a miénktől eltérő szemszögből elemzi az emberi pszichikum jelenségeit, nevezetesen a külvilági ingeregyüttesek minősége, értékkategóriái felől, mint a szépség, rútság, fenség, alantasság, tragikum, komikum stb. E válfajok pedig az esztétika tudományának tárgyai. Törvényei csak annyiban érintkeznek az elmeműködés fiziológiáját elemző ismeretszabályokkal, amennyiben a verbálisan kifejezhető tudatosságot a szavakba nem formálható tudatnélküliségtől választják el. Ebben a tekintetben a filozófiai esztétika egyik klasszikus mesterét, a magyar Lukács Györgyöt kell elsősorban idézni, aki Az esztétikum sajátossága című
alapvető filozófiai munkájában felveti, hogy a szavakban kifejezhető, tehát tudatos (Pavlov kifejezése szerint „második jelzőrendszerbeli”) képi és zenei élmények, valamint beszédben nem megfogalmazható (Pavlov szerint „első jelzőrendszerhez” tartozó), tehát nem tudatos benyomások között kell léteznie egy sajátos átmeneti kategóriának. Ezt a köztes, határterületi agyi bemeneti információt 1' (egy-vessző) jelzőrendszernek nevezte el. Ebben a műben Lukács többször is kitér az esztétikai észlelésnek ezen átmeneti tudattalan jelenségcsoportjára. Természetesen én csak az esztétikum neurofiziológiai és kísérleti pszcihológiai vonatkozásaival foglalkozom. Nem állítható, hogy akár a művészetpszichológia, akár a kísérleti esztétika eredményekben és hiteles tényekben gazdag pályát futott volna be mind a mai napig! Az esztétikum esetében a nemes és ősi alkotásoknak olyan óriási birodalmáról van szó, hogy
a
tudat
ingadozásai
szemszögéből
nem
is
érinteni
ezt
a
tevékenységet szinte lehetetlen lenne számomra. Gustav Theodor Fechneri, a kísérleti pszichológia és a pszichofizika óriását egyben a kísérleti esztétika megalapítójának is tartjuk. Nem mondható azonban, hogy javasolt
megközelítési eljárásait egyöntetűen elfogadták volna. Fechner „lentről felfelé”, azaz a műalkotások egyszerű formái, színei, hangjai felől a bonyolult alkotások irányába haladva végzett pszichofizikai tetszési méréseket. Méghozzá egy tetszési skála mentén osztályozva (a) a vizsgált személy választását, (b) alkotási hajlamait, mérte egyszerű manipulatív kedvtelését és (c) alkalmazási gyakorlatát az egyszerű „műalkotások” felhasználásában. Ezek az egyszerű eljárások alkalmasak voltak a veleszületett vagy tanult - általában nem tudatos - szimpla hajlamok kimutatására, azonban a magasabb esztétikai értékű vizuális vagy auditív élmények rangsorolására már teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. Néhány Fechner-féle esztétikai jellegű megállapítás azért kiállta az idők próbáját. Tőle ered az „aranymetszés” Leonardo da Vinci-féle geometriai szabálya tetszési értékének felhasználása, egyes színek (piros, kék) és formák (kör, négyzet, háromszög) velünk született tetszési indexének bizonyítása stb. Később azonban az esztétika kísérleti kutatása mind közelebb került a bonyolult tudat nélküli agyi jelenségek elemzéséhez, mint amilyenek a Gestalt-érzékelések és a motivációs, valamint az emocionális, hangulati ihletésű agyi események (ezekről is később lesz szó). Ezek az egyén teljes viselkedési módját mélyen befolyásoló tudattalan
elmemechanizmusok
átvezetik
az
esztétikai
értékelések
kutatását a személyiségpszichológia hepehupás területére, amelynek még általános bemutatása sem vállalható e könyv keretében. A 20. században se szeri, se száma a művészetpszichológiai értekezéseknek markáns, hiteles
pszichológusok
tollából,
szinte
mindegyikük
megközelítése
statisztikai matematikát igényel. Minden próbálkozás csupán közvetett módon osztályozza az esztétikumot a tudattalan versus tudatos szféra kategóriái
szerint.
De
jócskán találunk
művészetlélektani
műveket,
amelyek kifejezetten a nem tudatos pszichikum szemszögéből tárgyalják a művészeti alkotás gyökereit. Egy magyar szerzőtől származó, világszerte ismertté vált munkát említek: a Hollandiában élt Révész Géza vakok művészetéről írott jelentős művét (1985). A magyar művészetlélektan ma is lépést tart a nemzetközi áramlatokkai: itt Farkas András (2000) és Halász László (1980) végez fontos és hasznos összegző munkát.
2.7. A bemenet csapdái: az illúziók Könyvem egy másik részében nyomatékosan aláhúzom, hogy az ember már
az
anyaméhben,
megszületésétől
kezdve
pedig
még
inkább,
tapasztalatokat gyűjt és halmoz fel, amelyeket a már vázolt agyi emlékezeti „rekeszekben” tárol. Ily módon kezdenek kialakulni már csecsemőkorban a tudat nélküli, de szilárdan rögzült agy velői képmások, „Gestalt”-ok, amelyek mindig „beleszólnak” az éppen aktuális, folyamatban levő információbejutásba. Vagyis az agy velői múlt megszabja az elme jelenét és jövőjét. Ez az emlékdetermináció felettébb szubjektívvá, személyes jellegűvé alakítja az érzékelést, amint erre az esztétikum tudattalan működése kapcsán e fejezet előtti sorokban rámutattam. Az agyban tárolt memóriatartalmak a legfeltűnőbb módon, minden egyes emberi lényt kivédhetetlen mértékben a hamis észlelések irányába befolyásolják. Ennek egyik válfaját, a jelfelismerési küszöbeljárást (Signal Detection: SD) fentebb már érintettem, lényege az ingerküszöb kényszerű megválasztása (37. oldal). Gyakorlatilag a vizsgált személyt kényszerű választás elé állítja a kísérletező annak megállapítására, hogy 1. a valóban adott inger felismerését nyugtázza-e, vagy elmulasztja felismerni azt, illetve 2. hogy a ténylegesen nem adott, csak jelzett inger léstörténést igen helyesen nem nyugtázza a vizsgált egyén, avagy úgy véli, hogy a jelzett ingerlés valóban megtörtént és nyugtázza azt, tehát „téves riasztás” volt. Gondoljuk végig: egy teljesen elsötétített szobában a kísérletező időnként igen gyenge fényt villant fel, melyet megelőz a „most” szócska mint figyelmeztető jelzés. A vizsgált személy gombnyomással jelzi, hogy a villanást felfogta. Néhány ilyen próba után a kísérletező véletlen sorrendben időnként valóban alkalmazza a fényingert, időnként viszont csupán elhangzik a „most” figyelmeztetés fényvillantás nélkül. Ezen utóbbi esetben is előfordul a fényérzékelés illúziója, az ún. „téves riasztás”: az egyén úgy érzi, valóban fényt látott, és megnyomja a gombot. A „téves riasztás” voltaképpen a pontatlan tükrözés nyilvánvaló példája, az „érzékcsalódás” elemi formája, amellyel mindennapi életünkben gyakran szembekerülünk. Természetes
velejárója ez az érzékelésnek, a küszöbök állandó ingadozásának. Az ingerfelismerést tanulással szakadatlanul javítani, finomítani lehet, az abszolút küszöb módosulásait tehát - egyéb tényezők mellett - az állandó tapasztalatfelhalmozás is változtatja: „érzékcsalódást” valódi érzékletté alakíthat át. Az érzékelés pontatlanságai a tér- és formaészlelés területén még
szembetűnőbbek,
mint
Közismert,
a
hogy
a
gyenge
síkszerű,
ingerek
illetve
a
küszöbviszonyai
háromdimenziós
között.
tárgyakat
látásunkkal, tapintásunkkal és hallásunkkal nem pontosan abban a kiterjedésben, alakban és helyzetben érzékeljük, amelyben mértani viszonyaik, illetve térbeli helyzetük alapján fel kellene ismernünk. A legkifinomultabb látású, tapintású vagy hallású egyén is torzítja téri és formai
benyomásait.
Ez
a
pontatlanság
az
érzékelés
természetes
velejárója, attribútuma. A századfordulón Theodor Lipps tanulmányozta először ezen érzékelést változtató agyi tendenciákat, de magyar kutatóé, a Hollandiában élt Révész Gézáé az érdem az „érzékcsalódások” pontos, összehasonlító elemzése terén. Révész hangsúlyozza, hogy a tudattalan agyi folyamatok szférájából eredő hármas hatás érvényesül a tükrözés pontosságának megváltoztatásában:
alakító,
módosító
és
helyesbítő
befolyás. Alakító hatásról beszélünk, amikor valamely idom, tárgy, melódia stb. hiányos elemeiből az ember képes megszerkeszteni, érzékelni az egész, hiánytalan ingerkomplexumot. Gondoljunk például arra, hogy három pontot háromszögként fogunk fel (20. ábra), a zenei vagy nyelvtani szinkópában ott érzékeljük az elmaradt hangot, ahonnan a valóságban hiányzik stb. Módosító hatásnak tekintjük a valódi pontatlanságokat, amikor alá- vagy túlbecsülünk arányokat, távolságokat stb. Ezek a köznapi értelemben vett „érzékcsalódások”. Végül helyesbítő, korrekciós hatásról van szó, amikor az „érzékcsalódást”, vagyis a pontatlan, szubjektív élményt az objektív összefüggések felismerése vagy a helyes beállítódás kijavítja. E hármas tendencia középső tényezője, a formamódosító hatás érdemel külön figyelmet, hiszen itt tudjuk leginkább rajtakapni a tapasztalat torzító, illúziót eredményező hatását. Nézzük például az ún. „folyosó-
illúziót” (15. ábra). A két fekete oszlop hossza az ábrán azonos, noha a látszat szerint a jobb oldali (hátsónak tűnő) hosszabb. A perspektívatapasztalatot még kevéssé átélt kisgyermek is módosítja agyában e két
15. ábra. Perspektívaillúzió egyforma oszlopokkal. A hátulsó fekete oszlopot minden szemlélő önkéntelenül hosszabbnak látja, mint a folyosó elején levőt.
hosszúságot. E „csalódások” jelenségsorát azért kellett idézőjelbe tenni, mert egyáltalán nem furcsaságról, nem valami szabálytalanságról van szó, hanem velünk született, tudattalanul ható, általános érvényű tendenciákról, amelyek mindenkinél egyformán, szükségszerűen létrejönnek. Latinos kifejezéssel „illúziók” néven szokták őket jelölni. E csalódások tehát a látás, a tapintás és a hallás lényeges tényezői közé tartoznak, és - mint erre Révész rámutatott - „megszűnésükkel megváltoznék a téri világ jellege, elveszítené elevenségét és mozgékonyságát...” Persze, az ilyen féltételezések abszurdak, a csalódások nem szűnhetnek meg, hiszen az érzékelés lényegéhez tartoznak. Például a formamódosító funkció már az állatvilágban megjelenik, az emberben pedig már a csecsemőkorban kialakul, és az egész egyéni élet folyamán változatlanul fennmarad. Leírták,
hogy
a
házityúkban
a
kör
alakú
tányérok
nagyságának
megkülönböztetésére könnyű feltételes reflexet kialakítani. Ha ilyen
esetben mindig a kisebb tányérban van táplálék, az állat a kisebb kört részesíti előnyben. E kis kör preferenciahelyzetében a látszólagosan kisebb kört mindig előnyben fogja részesíteni a tyúk, az „érzékcsalódás” működik tehát. Csecsemőkön és kisgyermekeken a tér- és formavilág agyi módosításának egyetemes érvényét sok szerző igazolta. Piaget életkor szerint két csoportba sorolta az illúziókat: megkülönböztette egymástól azokat, amelyek az életkorral mindjobban kifejezésre jutnak azoktól, amelyek az öregedéssel csökkennek, vagy esetleg el is tűnnek. Ezen utóbbiakban arról lehet szó, hogy az érzékelési funkció állandóan összehasonlítja a valóságos formákat és téri viszonyokat a látszólagos tendenciákkal, és némely pontatlanságot az évek előrehaladtával helyesbít, korrigál. A könyv előző fejezeteiben azért mutattam be viszonylag részletesen az emberi tudattalan folyamatokról való mai felfogást, mert úgy vélem, hogy az érzékelés pontatlanságaiba tanulási mozzanatok épülnek be az egész élet
folyamán,
méghozzá
nagy
részben
nem
tudatos
módon.
A
megismerésnek - amint arra ismételten rámutattam - természetes, lényegi tulajdonsága
a
felhalmozott
tapasztalat
állandóan
és
önkéntelenül
érvényesülő hatása az éppen lejátszódó, aktuális érzékelésre. Vegyük például a leggyakrabban idézett illúziókat, az optikai-mértani csalódásokat. Itt van mindjárt a Müller-Lyer-féle illúzió: miért látja mindenki hosszabbnak a kifelé irányuló nyílhegyekben végződő egyenest (>-----<), mint az azonos hosszúságút, amelynek a végén befelé mutató nyílhegyek vannak (<----->)?
Több elmélet született e
pontatlan
érzékelés magyarázatára. Mindegyik számol azzal a képmással, amely az elnyújtott formák nyomán alakul ki az agyban, és amely a beforduló nyílhegyek esetén „húzza” a tekintetet vagy a tapintásunkat (ugyanis ezt a csalódást domború idomok esetén az ujjainkkal is nyomon követhetjük) abba az irányba, hogy az összességében egyforma mintázat egyik részletét lássuk (vagy tapintsuk) hosszabbnak. Hasonlóképpen régebben rögzült agyi séma módosítja látásunkat vagy tapintásunkat a jól ismert Hering-féle csalódás esetében is: a sugárirányban haladó egyeneseket átszelő két párhuzamos vízszintes vonalat azért érzékeljük középen kifelé
domborodónak, mert korai gyermekkortól kezdve a látás és a tapintás belső
sajátosságává
vált
a
mélységi
tényezőket
feltételező
perspektívaérzékelés (16. ábra).
16. ábra. A Hering-féle illúzió. A teljesen párhuzamos és egyenes világos vízszintes vonalakat a szemlélők középen kidudorodónak látják a fekete sugárirányú egyenesek miatt.
A tárgyak formáját és a külvilág téri kiterjedését főleg a látási, a tapintási, a hallási, valamint a testhelyzeti érzékszervekkel fogjuk fel, méghozzá leginkább egyszerre több érzékszervünkkel is. Az érzékcsalódások is ezen érzékszervi kategóriákban mutatkoznak meg legfeltűnőbben, bár a pontatlan érzékelés nem korlátozódik rájuk, hanem még olyan területekre is vonatkozik, mint az ízérzékelés, a szaglás vagy a fájdalomérzés. A látási illúziókat tanulmányozták a legrészletesebben. Csupán száraz felsorolásuk, lajstromba vételük is vaskos kötetet tenne ki. Nem véletlen ez a körülmény, hiszen az ember ökológiájában uralkodó szerepet játszik a látás élettanilag is, erről az ingerfeldolgozásról tudunk a legtöbbet, illúziói is a legjobban feltártak. A múlt század második felétől kezdve a legtöbb kísérleti pszichológiai irány megalkotta a maga optikai illúziós atlaszát számos magyarázati változattal. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy az érzékcsalódás alapját a túltanult, túlmerevedett állandóságban (latinosan: konstanciában) kell keresni. Az élet folyamán egy adott tér vagy tárgy mint láttuk - invariancia, vagyis változatlan formában mutatkozik,
akármilyen szögből, távolságból vagy megvilágításból is szemléljük azt. Ez az állandóság az agyi sémában annyira rögzült, hogy egy sajátosan szerkesztett ábra mértani összetevői „becsapják”, „megcsalják” a nézőt. Az elmélet szerint az érzékcsalódás és a konstancia ugyanarról a tőről fakadt két jelenség. Mindkettőnek alapja az élet folyamán nem tudatosan, hanem önkéntelenül rögzített agyi képmás, példaként a már említett Müller-Lyervagy Hering-féle csalódás szolgálhat. Látási érzékcsalódások nemcsak álló képek esetében észlelhetők, hanem mozgó ábrák felmutatásakor is. Ha például
vízszintesen
mozgatunk
néhány
csíkozott másodpercig
felületet a
felfelé-lefelé
néző
függőlegesen
homloksíkjában,
akkor
a
mozgatás abbahagyásakor „vízesés illúzió” keletkezik sajátos mozgó utókép formájában. Számos hasonló utókép-csalódási ábrát írtak le. A tapintási és végtagmozgatási (latinosan: haptikus) együttes érzékelés
csalódási szférája csaknem annyira feltárt, mint a látási területé. A fő érdem Révész Gézáé, aki kimutatta, hogy a látás mértani illúzióinak csaknem mindegyike a mozgatott végtag tapintási működésével megjeleníthető. Persze, ebben az esetben a vakok számára szerkesztett idomok mintájára domború ábrákat adnak a vizsgált személy keze ügyébe. A haptikus illúzió azonban nem merül ki az optikai-geometriai csalódások másolásában. Kimutatták, hogy független képmásrendszerről van szó, hiszen a tárgyak háromsíkú természetének tapasztalata az optikai élményektől különállóan is rögzül az élet során. Sok ember szinte nem akarja elhinni, hogy ha egy üveggolyót
egyszerre
az
egymásra
kulcsolt
mutató-
és
-középujja
begyének bőréhez nyomva forgat, akkor valóban egyetlen golyó forgásáról van szó, annyira két különálló golyó illúziója keletkezik! Arisztotelésznek tulajdonítják ugyanennek a tapintási csalódásnak első leírását: ha keresztbe tett ujjainkkal orrunkat gyengéden megdörzsöljük, két orrhegyet érzünk.
A
receptorainak
haptikus a
szem
csalódásoknak retinájához
azonban képest
határt
korlátozott
szab
a
sűrűsége
bőr és
érzékenysége. A haptikus tapasztalat a látásihoz hasonlóan halmozódik fel az élet folyamán. Ha újszülött csimpánz végtagjait évekig kartonhengerbe rögzítve tartják, és ezáltal a fiatal állatot megfosztják a haptikus agyi séma kialakulásának lehetőségeitől, akkor a hengerek levétele után egyszerű
tapintási felismerési feladatokat sem tud megoldani: például nem fordul fejével az ingerforrás felé, ha lábának bőrét megnyomják vagy megszúrják. A haptikus agyi vázlat bizonyítékának tekintik a végtagamputált ember ún.
„fantom”-érzékelésének fennmaradását az adott végtag eltávolítása után hetekig-hónapokig, sőt évekig is. Amputálás után a csonkolt emberek többsége markáns nyomási, mozgási, szúrási stb. élményekről számol be, sokszor a vélt ingerlő tárgy alakját, keménységét is megnevezi. Az amputált betegen kifejezett haptikus illúziókat is leírtak: idővel egyes egyéneken a végtag ujjai „áthelyeződnek” a csonk végéhez, „teleszkóp”szerű rövidülés élményéről számolnak be (I. 96. oldal). A hallási illúziók nehezebben érhetők tetten az előzőeknél. Főképp a
hangforrás
helyének,
irányának
és
távolságának
meghatározásában
mutatkozhatnak csalódások. A hallásélettan régi megállapítása, hogy a hangforrás irányát a két fülbe jutó hangingerek érkezési ideje, valamint erőssége közti különbség alapján fogja fel az ember. Ha mindkét ingerösszetevő egyforma, úgy a fülhallgatóval ellátott kísérleti személy középre, a homlok fölé lokalizálja a hang forrását. A hangforrás meghatározását
a
látási
és
testhelyzeti
érzékelés
nagymértékben
befolyásolja. A test passzív döntése előre vagy hátra, a hangforrás elmozdulásának
csalódását
kelti.
Ugyancsak
hangforrásvándorlás
csalódását lehet előidézni, ha a vizsgálószékhez rögzített egyén köré helyezett függőleges csíkozású szobányi hengert jobbra vagy balra forgatják. Mindez arra utal, hogy a hang-, a testhelyzet- és a látási érzékelés szoros összefüggésben van egymással a tér agyi sémájának megalkotásában. A testhelyzet-érzékelés csalódásai valójában csak a látási vagy a hallási
szférával észlelhetők komplex módon. Alapjelensége a vekcíó néven ismert egésztest-mozgási illúzió, amikor álló vonat jobb és bal ablakán kitekintve, ha mindkét oldalon mozog egy-egy másik szerelvény azonos irányban, mindig úgy érezzük, hogy a mi középső vonatunk halad ellenkező irányba. Lineáris vekciót említenek, ha álló személy tágas vizuális felületet egyenletesen mozogni lát, ekkor saját testének mozgási illúziója keletkezik, cirkuláris vekció, ha a látott hengeres felület körkörösen
mozog. Az illúziót száz esztendeje Ernst Mach írta le optokinetikus jelenségként.
Álló
helyzetben
testmozdulást
érzékelhetünk
bekötött
szemmel akkor is, ha terjedelmes hangforráshálózatot (pl. hangszórókkal felszerelt falat) mozgatnak előttünk (audio-kinetikus illúzió), illetve ha teljes testfelületünket nagy felületű, egyenletesen mozgó tárgy súrolja (haptokinetikus illúzió). A testhelyzetcsalódások napjainkban a repülés és az
űrhajózás intenzívvé válásának korában különösen fontosak. A kémiai illúziók, nevezetesen az ízlelési és a szaglási csalódások egzakt
leírása korántsem olyan részletes, mint az előzőekben vázoltaké, de a gyakorlati életben, például a borszakértők mindennapi tevékenysége során, ezek rendszeresen tapasztalhatók. Ugyanez
vonatkozik
a
hideg-
és
a
melegérzés
csalódásaira.
Utóbbi
kategóriákban mindennapi élmény, hogy a hirtelenül ható hideginger paradox módon forró, sőt égető érzést vált ki mind a bőrön, mind a szájüregben.
Az
ellenkező
érzékelési
paradoxon
is
megfigyelhető:
hidegérzékelés hirtelen forróinger esetén. Ismételten hangsúlyozandó, hogy mindeme folyamatok a tudatmentes szférából indulnak, és átcsapnak a tudatos tartományba.
3. A tudattalan triász kimeneti oldala Könyvem bevezető, „kedvcsináló” fejezetében már szó volt a tudattalan munka- és sportmozgásokról, mint az önkéntelen viselkedés döntő fontosságú
kimeneti
eleméről.
Említettem
a
tanult
mozgások
automatikussá válásának mindennapi folyamatát, a mozgási és testtartási beállítódásokat éppúgy, mint a mozgástervezés és -végrehajtás időbeli sorrendjét. Itt most visszatérek e lényeges, zömében tudaton kívüli eseménysorozat részleteire. 3.1. Az önkéntelen mozgások agyi tervvázlata Sok más emberi fiziológiai funkcióhoz hasonlóan, a tudattalan finom mozgások gördülékeny lebonyolításának menetét is kóros klinikai esetek sokaságának megfigyelése és leírása révén tisztázták. Steinthal (1871) már
a 19. század harmadik harmadában leírta, hogy a mozgásokért felelős agykérgi területek (Brodmann-féle felosztás szerinti 4. és 6. számú mezők) teljes épsége esetén is viszonylag gyakran fennállhat betegekben egy olyan mozgáskorlátozottság, amelynek során a beteg minden végtagés
törzsmozgást
utasításra
vagy
utánzással
végrehajt,
de
zavart
szenvednek a sima, finom, esetleg igen gyors mozgások. Ezt a sajátos, főleg a végtagok betanult aktusainál észlelt „ügyetlenséget” apraxia névvel illették, íme az ideggyógyászatból ismert osztályozás: a) A motoros (kinetikus) apraxia a legegyszerűbb tünetegyüttes ezek között. A
betegben nem észlelhető sem bénulás, sem pedig pszichikus zavar. Az egyszerű mozgások (járás. Ülés, állás, karmozgatás stb.) végrehajthatók, de pl. a „kézügyesség” (tűbefűzés, kézimunkázás, varrás) zavart szenved. Ilyenkor
a
ellenoldalon,
premotoros b)
Az
kéregmező ideomotoros
sérült,
főleg
(ideo-kinetikus)
aszimmetrikusan, apraxiában
az
nemcsak
végrehajtási „ügyetlenség”, hanem komplex mozgások tervezése és kivitele (öltözés, cipőfűzés, borotválkozás) is akadályozott. Ugyanakkor az utánzás és a jói begyakorolt mozgássorok még érintetlenek. E kóros állapotban már az ellenoldali fali (parietális) agykéreg sérülését írja le a patológia. Végül c) az ideátoros apraxia esetében a beteg a finomabb mozgásokat már elképzelni, megtervezni sem képes. Ahogy azt a közlemények írják, ilyen esetekben nyilván hiányzik a tudattalanul tárolt és normális esetben bármikor a tudatba előhívható „akciótervvázlat” a manipulatív mozgási aktus végrehajtására. Ez már valószínűleg az egész ellenoldali (domináns) félteke működészavara, melyet nehéz az előző, ideomotoros léziótól elkülöníteni. Talán ebben a legsúlyosabb formában a már nyílt értelmi, tehát kognitív, intellektuális zavar a jellemző. A kísérleti és klinikai adatok egybehangzása tehát egyaránt soklépcsős agyféltekei
és
kisagyi
szerveződésre
utalnak
a
finom,
célirányú,
manipulatív mozgások szerveződésében. Mind az élettani, mind a kórtani tények arra engednek következtetni, hogy emberben a korai életévektől kezdve -még jóval a tudatosítás, tehát a verbalizáció előtt - utánzás és tanulás útján kezdenek kiépülni az agyvelő szerkezeteiben azok a mozgási tervek,
amelyek
a
későbbi
ismétlések
során
a
mozgási
aktusok
ismétlésében mozgásindító és -végrehajtó tényezőként szerepelnek. Ez az agyi vázlat meglehetősen rugalmas, képlékeny végrehajtó izomzatot működtet: nem tudatos mozgatási utasításai, nyilván szükség szerint, más-más izmokat működtetnek. Amikor 1907-ben néhány évvel Paul Broca (1900) felfedezése után (melynek során feltárta az aszimmetrikus homloklebenyi
beszédközpontot)
leírták
a
jobbkezesekben
a
bal
féltekében kifejezettebb prefrontális mozgástervmezőt, már kijelenthették, hogy ez az aszimmetrikus agyféltekei terület nyilván mindig a domináns hemiszfériumban
fejlődik
ki
teljes
terjedelmében.
A
mozgások
tervutasítása a nem domináns félteke (jobbkezesekben a jobb félteke) párhuzamos mezőjébe csak a corpus callosum sokmillió idegrostot egyesítő, ún. comissura pályáin keresztül jut át. Ennek következtében a nem domináns féltekében csak csökevényes mozgási emléknyom képződik,
amely fontos szerephez csak a domináns félteke sérülése esetén jut: ilyenkor átveheti a sérült agyterület funkcióját. A bal kéz apraxiájának valamelyik formája ezért nehezebben gyógyul jobbfélteke-sérülés esetén, mint a jobb kéz apraxiája a bal félteke sérülése után. Ily módon az agyban tárolt, mindenkor „felszínre hozható”, nem tudatos, de célirányú mozgási automatizmus aszimmetrikus szerveződésének tényei már a 19. század legelején ismertté váltak. A mai felfogás szerint a tanult mozgási készségek agyi programja bonyolult úton jut el a premotoros mező emléktárába. Érdekes, hogy Paul Broca kortársa, a német Carl Wernicke is leírt (1874) egy aszimmetrikus domináns agyi mezőt a halántéktájon (ő és követői ezt a területet a beszédértéssel hozták kapcsolatba). Az egyik félteke premotoros területén a finom mozgások lateralizált tárolása során a Wernicke-mező szerepe fontos hangsúlyt kap. Kitűnt, hogy az utánzott, illetve a frissen megtanult (és a kisagyvelő közvetítésével a nagyagyba jutott) mozgásmintákat először a domináns félteke Wernieke-területe „engedi be” a kérgi idegsejthálózatokba, majd a fali lebeny ún. asszociatív mezője értékeli ki az odajutó látási, hallási és mozgási érzékleteket, hogy azután mindezen impulzusok a domináns agykéreg sajátos összekötő idegpályáján át a fasciculus arcuatus (ív alakú nyaláb) közvetítésével érkezzenek a domináns
premotoros területre, valamint a corpus callosum összekötő nyalábjain át az
ellenoldali,
szubdomináns
agyfélteke
csökevényes
premotoros
mezőjébe. Ezt a Wernicke-ívnyaláb-premotoros kéreg utat mozgástanulás esetében időben megelőzi egy agytörzsi-kisagyi út (17. ábra).
17. ábra. A mozgástervezés és indítás agyi vezérlésének vázlata. A felülnézeti séma a bal oldali domináns és a jobb oldali szubdomináns félteke mozgáskezdeményező területeit ábrázolja. A bal félteke Wernicke-mezőjéből a fasciculus arcnatuson jut el az indítási impulzus a motoros és premotoros mezőkre. A jobb félteke egyedül a corpus callosum rostmillióin át kap információt a mozgásindításról.
A legújabb irodalom szerint a kisagyvelőnek speciális szerep jut a mozgási műveletek tanulásában. Masao lto (1984) részletesen leírta a Purkinje-sejtek integráló szerepét a mozgási programban. Ezek a „mozgást tanuló automaták” (Marr és Albus elmélete) a kisagykéreg egyetlen kimenetét képviselik, viszont minden környező szerkezet felől bemeneti információt kapnak. A rengeteg bemeneti szinaptikus impulzus percről percre, éjjelnappal
alakítja
és
módosítja
a
Purkinje-sejtek
mintázatát.
Ez
az
információmintázat azután folyamatosan feljut a kisagyból a domináns félteke premotoros mezőjébe.
Időbeli eltolódás, jól mérhető késés jellemző a mozgási szándék megtervezése és kivitelezése között. H. Komhuber (1976) kimutatta, hogy egy mozgási művelet végrehajtása előtt mintegy 500 msec-mal az agyi homloklebeny területéről már markáns elektromos válasz regisztrálható, amelyet „készenléti potenciál”-nak (Bereitschaft Potential) neveztek el, és a még tudattalan mozgási szándék jele. A mozgásindítás tervezése, tudattalan
előkészületei
és
akaratlagos
indítása
között
800-1000
ezredmásodperc is eltelik. Az agyi történések szempontjából a mozgási aktus kivitelezése már a „múlt”-nak, lezajlott cselekedetnek számít. Az éppen zajló cselekvés alatt az agyi premotorterület már a következő mozgást tervezi, és így tovább! A tudaton kívüli tervezés, majd a tudatos indítás és végrehajtás stafétaszerűen kapcsolódnak egymáshoz (18. ábra). A késleltetett gátlás szerepe a mozgástanulásban nem más, mint a Purkinje-
rendszerből kiinduló „jel-zaj”-szétválasztó funkció. Új cselekvő mozgások kipróbálásakor, „tesztelésekor”, minden ember igen sok olyan önkéntelen izomműködést von be a cselekvésbe, amely az elsajátítandó mozgás célja szempontjából felesleges, tehát kiiktatandó. Minden munka-, sport-, ügyességi mozgás megtanulása ilyen felesleges motoros viselkedéssel jár. Gondoljunk itt például a kerékpározás kezdeteire, a gyakorlatlan konyhai sütés-főzésre vagy a háztartási kézimunkázás kezdeti próbálkozásaira, illetve a különböző labda-, vívó- vagy küzdőjátékok „ügyetlenségeire”. A mozgástanulás egyik lényeges eleme e nem gazdaságos, fölös aktusok számának csökkentése, majd teljes kiiktatása. A cél nyilván a kívánt mozgási „jelzések” minél hatékonyabb kiemelése a „háttérzajból”, a valódi, célzott
finom
mozgás
sallangmentes
érvényesítése.
Ennek
a
redundanciacsökkentő műveletnek idegsejtszintű eszköze az említett Purkinje-sejtállomány. Ez a kisagyi neurontömörülés kizárólag fékező, gátló impulzusokat küld a nagyagyvelőbe. Negatív mintázzál működik, ami
azt jelenti, hogy nem arra a mozgástervre ad utasító impulzusokat, hogy mit indítson el az agyi motoros apparátus, hanem arra, hogy mit ne! Ivan Pavlov már a 20. század elején részletesen leírta a késleltetett gátlás jelenségét,
amely
minden
egyszerű,
asszociatív
tanulás
kezdeti
szakaszának fontos kirekesztő eseménye, a redundáns, szám feletti tanult elemek kiiktatásának eszköze.
18. ábra. „Bereitschaff”-potenciál Kornhuber nyomán. Emberi koponyáról elvezetett agyi elektromos válaszok a jobb mutatóujj gyors, akaratlagos mozgatásakor. Az egyazon személyen végzett 8000 potenciálváltozás összegzése, jól látható a 0 ponton végzett mozgás előtti készenléti válasz.
3.2. A mozgási beállítódás Az agyi mozgási tervutasítások olyan tudattalan rendszere tartozik a beállítódások (angolul: set, oroszul: usztanovka) csoportjába, amelyek során az előzetesen megtanult és a motoros memóriatárban rögzített emléknyomok hatására az agyvelő komplex mozgási előkészületet hív elő, mozdulatonként
más-más
várakozási
test-
vagy
végtaghelyzetet
érvényesít. Ez azt jelenti, hogy az egyén cselekvései nem előzmény nélkül, nem valami „üres térben” jönnek létre, mert - akár akaratlagos, tudatos, akár önkéntelen, tudat nélküli mozgásokról van szó - ezeket már „készen várja”, tehát előkészíti a személy, méghozzá saját mozgástörténetére támaszkodva szigorúan individuális beállítódásként. A tudattalan várakozás, amit beállítódásként említünk, gyűjtőfogalom, mely a mozgási emlékezeten alapuló anticipáláson kívül magában foglalja a bemeneti rögzült emléknyomokon alapuló elvárásokat is. Ha a könyvben visszalapozunk a figyelem jelenségeit tárgyaló oldalakra, a julesz-féle preattentív szakasz esetében éppen ilyen várakozásról van szó. De az illúziók sem mások, mint tanult és rögzült bemeneti beállítódások tudattalan, kikerülhetetlen eredményei. Az „automataszerű”, szinte gépies várakozás és mozgásvégrehajtás első hiteles leírója Narziss Ach (1871-1946) volt, aki a már megtanult és jól begyakorolt reakcióidő-mérési művelet végrehajtását tekintette önkéntelen beállítódásnak. A mozgási beállítódás témakörében egy speciálisan erre az önkéntelen viselkedési jelenségre szakosodott grúz pszichológiai irányzat vált ismertté, élén D. Uznadze neves kutatóval. Ez az iskola részben a szintén grúz Berítasvili I. Sz. (1885-1974) elméletére támaszkodott, amikor előtérbe állította az agyi képmás - ma tényszerűnek bizonyult - kognitív szemléletét a mozgáselemek agyi rögzítésében, a tartós memóriában. Ugyanakkor az irányzat visszanyúlik Ivan Pavlov tanulásrögzítési elvéhez is. Pavlov a már megszilárdult, a tartós memóriában tárolt régebbi viselkedési mozzanatokat, amelyek esetleg egyetlen kiváltó külső ingerre azonnal előhozhatók az emlékezetraktárból, dinamikus sztereotípiáknak nevezte el. Nézete szerint a feltételes reflexek láncolata abban a sorrendben rögzül és szilárdul meg, amelyben a napok, hetek során
kialakultak.
Ily
módon
egy
viselkedési
egyformaság,
„gépszerű”
ismétlődés, sztereotípia jön létre, amely rokon az emberi szokások tudattalan automatizmusával. Pavlov (1932) a koppenhágai pszichológiai kongresszuson beszélt erről: „Végeredményben dinamikus sztereotip jön létre, vagyis rögzült, kiegyensúlyozott belső folyamatsorok. A dinamikus sztereotip
kialakulása
és
tárolása
igen
különböző
idegrendszeri
erőfeszítések összessége.” Ezek az erősen rögzült régi mozgásminták mutatott rá Pavlov - ellenállnak az újabb és újabb ingerkihívásoknak, bizonyos fokú „merev”, előre tárolt agyi terv szerint zajlanak le. Megjegyzendő: a mozgási beállítódás, amint azt már láttuk, nem az egyetlen, kizárólagos készenléti állapot az emberi viselkedésben. De, mint arra az Uznadze-féle kutatások utaltak, az izomműködés külső jelei miatt ezt a várakozási állapotot a kísérletező jól megfigyelheti, tehát az izmok tónusa, feszítettségi állapota pontosan mérhető. Az előző fejezetekben ismertetett
érzékelési
beállítódás
eseteiben,
például
a
Julesz-féle
preattentív, figyelem előtti, önkéntelen várakozás esetében vagy az észlelési illúziók változatos, gazdag eseménysorában, a szóbeli utólagos közlés - a mozgási beállítódástól eltérően - elengedhetetlen! 3.3. Ingajárat odaoda-vissza: az akaratlagos és az automatikus mozgások között Az előszóban és könyvem több előző fejezetében már nyomatékkal aláhúztam: ez az írás nem a nagy érző- és mozgatórendszerek, pályák és agyvelői tömörülések ismertetésének céljából készült. Hosszú tanári és tankönyvírói pályámon e „klasszikus” ismereteket eleget és elégszer írtam le
és
tanítottam.
Ami
az
emberi
mozgásrendszert
illeti,
minden
hagyományos tan- és kézikönyvben az szerepel, hogy a két nagy pályarendszerextrapiramidális
a
törzsfejlődésileg
ősibb,
kevéssé
differenciált
ún.
vetület és a filogenetikailag újabb, jobbára csak a
primáteszekben és az emberben fejlett piramis pálya -, miközben egymásra épül, funkcióikban össze is fonódik (például J. E. Steiner és D. Glaser orofociális reflexe, 1995). Míg utóbbi főképp a célirányú, finom és jól
elkülönült akaratlagos mozgások irányítási színtere, addig az előbbi a
nagy tömegű, durva és önkéntelen izomműködések végrehajtatója. Amennyi igazság van ebben a megállapításban, annyi nyers egyszerűsítést is takar! Az állatvilágból örökölt módon az emberi mozgatórendszer olyan emeletszerűen felépített szerkezet, amelyben a tudatosság, illetve az akaratlagosság egzakt osztályozása sok nehézségbe ütközik. Ha a 6. táblázat nyomán sorra vesszük a tíz legfontosabb emberi mozgásfunkciót,
az
egyszerű
gerincvelői
antigravitációs
támasztó
reflexektől a beszédmozgásokig, akkor a mozgástanulástól kezdve az önkéntelen automatizmusokon át, az akaratlagos tudatos cselekvésig elemezhetjük
a
tudattalan
és
a
tudatos
tanulás,
majd
az
automatizmusokba való átbillenés, végül az akaratlagos cselekvésbe állandó átváltás jelenségeit. A táblázatból kitűnik, hogy osztályozási rendszerünk szerint tíz fontos motoros viselkedési forma közül már a negyedik, a szemmozgások osztályozásának is teljes és komplex agyi képviselete van. Ez az itt nem leírható bonyolult agytörzsi, köztiagyi és agykérgi reprezentáció az alapja a már korai gyermekkorban észlelhető tárgykövető,
„tapadó”
nisztagmusnak
szemgolyómozgásnak,
éppúgy,
mint
a
szintén
elég
a korai
labirintuseredetű életszakaszban
megjelenő akaratlagos, tudatos nézésnek. A többi emberi mozgási funkció mindegyike a ritmikus helyváltoztatástól (lokomóciótól) egészen a beszédvégrehajtásig, 1. a kezdeti, változatos elsajátítási programok szerinti tanulási szakasszal indul, amely előbbutóbb
2.
átbillen
egy
adott
mozgási
együttes
önkéntelen
automatizmusába, hogy azután, szükség vagy szándék szerint 3. tudatos, vagyis akaratlagos mozgásba váltson át. Persze, külön behatóan tanulmányozni lehetne itt a genetikai kód által adott, veleszületett motoros adottságokra épülő tanulás, mozgáselsajátítás sokágú, bonyolult folyamatát. Ennek elemzése „széljegyzeteimben” nyilván nem lehetséges! Elég, ha annyit leszögezek, hogy sokévi experimentális tapasztalataimnál, kísérleti viselkedésgenetikai ismereteimnél fogva a készségek elsajátítását és kezdeti rögzülését kötelező, obligát tanulásnak tartom (ilyen például a „kritikus korai periódus” bevésődése: az „imprinting”), melynek szerkezete a genomban rögzített. Ennek többféle válfaja,
6. táblázat Az emberi genomban örökölt mozgásszerveződés alapján kialakuló legfontosabb tíz mozgási funkció tanult, automatikus (reflexes) és akaratlagos (tudatos) összetevői A mozgási funkció
Kiváltó ingere
1. a) Antigravitációs és a) Izomnyúlás
b) Káros
támasztási támasztási
b) Káros ingertől távolítás (nociceptív) inger 2. a) Tónusos nyak + a) Fejtartás: lele-
A válasz jellege
b) Hajlítási
és felfelé felfelé b) C02-
3. Felegyenesedési,
Nyakizomból és
Fej és törzs egyenes
testtartási
labirintusból
tartása
labirintusból 5.
Ritmikus, lokomóció
(járás, futás, úszás)
6. Teheremelési, támasztási
és optikai felegyenesedési 8. Finom, gyors, célzott és
törzsdőlés és nyúlás Szimmetrikus stb. propriocepció
7. Ráhelyezési, ellépésí
kézkéz-
Komplex
lábmozgások
(manipuláció) 9. Belső érzelmi állapotot kísérő arcarc-és testmozgási
Akaratlagos (automatikus)
szintje
vagy (tudatos)
Gerincvelői
Csak automatikus (reflexes)
a) Végtagfeszítés és -hajlítás
többlet
inger és
integráció
összehúzódás
b) A légzés alapritmusa
Külső vizuális
Önkéntelen Tanult
a) Feszítési összehúzódás
labirintus reflex
4. Szemmozgási
Az agyi
b) Légzőizmok
Nyúltvelői
Csak automatikus (reflexes)
ritmikus működése Középagyi
Koordinált
Komplex:
szemgolyómozgás
teljes agyi
Ritmikus Ritmikus
Komplex:
végtagmozgás
teljes agyi
Ált. törzs törzs- és
Komplex:
végtagfeszítés
teljes agyi
Automatikus
(reflexes)
+
tudatos elemekkel 1. Automatikus: tárgykövetés +
nisztagmus
2.
Tudatos:
nézés
OdaOda-vissza ingajárat
Kibillenési és
Lábtámasztás és
Komplex:
vizuális recepció
eldőléseldőlés-védés
teljes agyi
Külső utasítás v.
Célzott, könnyed
Komplex:
utánzás stb.
gyors mozgás
teljes agyi
(reverzibilis) három fázis között: 1. Örökölt alapon mozgástanulás 2. Önkéntelen automatizmusok 3. Akaratlagos, tudatos
Limbikus Limbikus agy
Mimikai izmok és
Komplex:
izgalma
végtagok válasza
teljes agyi
mozgások
10. Beszéd: artikuláció spec. légzés + fonáció
Beszédközpontok Koordinált légzés,
Komplex:
alapján és akaratlagos
agyi izgalma
teljes agyi
fonáció, artikuláció
légzés
például az utánzás, a „próba szerencse”, az asszociációs tanulás stb. fajonként és egyedenként változatosan érvényesül és rögzül. Erre épül az ismétlés és gyakorlás által az önkéntelenség automatizmusa. Kari Lashley (1950) egyszerűsített módon még úgy gondolta, hogy az agykéreg asszociatív működése a tanulás folyamán később áttevődik a kéreg alatti
mezőkre, amelyek az automatizmusokért felelősek. Az ő idejében még dívott az a pavlovi „dogma”, amely szerint a feltételes reflexek kialakulási és megszilárdulási helye az agykéreg, de a már megtanult, rögzült funkciók kéreg alattiak is lehetnek. Ma már tudjuk, hogy a magasabb agyi funkciók korántsem vízszintes rétegenként, hanem függőleges, vertikális rendszerek formájában szerveződnek. Így vagyunk ezzel az organizációval a mozgások tervezése és végrehajtása esetében is. Amint azt a 19. ábra illusztrálja, a nyúlt- és gerincvelői alfa-motoros neuron minden emberi mozgás „végső kifutó pályája”, amelynek „birtoklásáért” az agykéreg mozgatómezőitől (a premotoros területet is beleértve) a kéreg alatti törzsdúcokon
át,
a
kisagyon
keresztül,
a
régebben
piramis-
és
extrapiramidális pályáknak nevezett rendszerek sora „vetélkedik”. E sokemeletes pályarendszer egyaránt hordozza a mozgástanulás, az automatizmusok és a cselekvő akaratlagosság szerkezetét.
19. ábra. A mozgásszabályozásnak az agykéregből induló, a gerincvelő alfa-motoros neuronig haladó emeletszerű készülékeinek vázlata. Jól látható az agykéregből közvetlenül az alfa-neuronhoz futó piramispálya (vastag függőleges vonal) és a szabályozásban részt vevő agytörzsi, kisagyi és talamuszeredetű nyalábok sora (Ángyán L. nyomán).
Az automatikus, önkéntelen mozgásból a tudatos, akaratlagosba való átbillenés oda-vissza történő rendszeres „ingajárata” sajátos módon kevesebb érdeklődést vált ki az emberi mozgás kutatóiból, mint azt ez az izgalmas, még kellően fel nem tárt témakör megérdemelné! Pedig a kétkezi mindennapi munka és hobbitevékenységtől a testnevelésen át a sportéletig az ember fő cselekvési területét a mozgástanulás, az automatizmusok és a tudatos izomműködések hármasa jelenti; amelyből legalábbis
időtartam
tekintetében
-
a
túlsúly
a
tudattalan
mozgástevékenységre jut! Az automatikus és az akaratlagos cselekvések részletes elemzését D. A. Norman és T. Shallice (1986) végezte el. Nézetük szerint az „önkéntelen” vagy „automatikus” mozgási jelenség legalább négyféle viselkedési elemet rejthet magában: a) észlelés nélküli mozgássort (pl. séta sima, keskeny járdacsíkon), b) mellékesen végzett mozgást más cselekvés során (pl. vízivás élénk
párbeszéd közben), c) hirtelen tájékozódó vagy megrezzenő választ váratlan ingerre, d) „gépmozgás”-szerű tevékenységet alapos tanulás és gyakorlás után.
A szerzők által ajánlott automatizmusok e negyedik válfaja már előzetes megtanulást feltételez. Ebben az értelemben már rokona a fentebb ismertetett motoros beállítódási viselkedésnek, ami, mint láttuk, tipikusan tudat nélküli esemény. Az ilyen „gépiesen” ismételt, már megtanult mozgássorozatot kísérleti próbaként első ízben N. Ach (1905) (Wilhelm Wundt lipcsei laboratóriumában) alkalmazta: ez nem volt más, mint a már
tárgyalt reakcióidő-mérés! Ismeretes, hogy az első mérési próbák alatt a személy még gondosan figyelt és élénken követett minden ingert, majd tudatosan válaszolt. Később, a sok ismétlés után, az inger-válasz már önkéntelen automatizmussá válik. De hát a legtöbb munkaszalagon végzett gyári mozgásfeladat, vagy urambocsá, igen sok „túltréningezett” sportmozgás vajon nem ezt az Ach által leírt utat járja-e be? Térjünk vissza az akaratlagos, tudatos mozgások elemzéséhez. Ugyancsak az idézett Norman és Shallice boncolgatják az ilyen, szándékos aktusok válfajait, és elfogadják William James (1890) régi felosztását, aki ideomotoros aktusokat és akaratlagos (willed) mozgásokat különböztetett meg. Előbbi
esetben csupán tervvázlat előzi meg a végrehajtást, utóbbiban viszont egyfajta „unszolás”, „nógatás” is érvényesül önmaga felé az egyén részéről. Ezt az osztályozást a szerzők tovább bontják, és 5 kategóriát különítenek el a szándékos mozgások változataiként: a) tervezést vagy döntéselőkészítést feltételeznek, vagy b) nehéz, zavaró viselkedési helyzetet oldanak meg, vagy c) váratlan, nem rutinszerű, új helyzetet közvetítenek, vagy d) veszélyesnek, technikailag nehéznek ítélt akciót bonyolítanak, vagy e) erősen rögzült, megszokott viselkedést győznek le. Bárhogy is vélekedünk a tudatos cselekvés eme öt változatáról, Norman és Shallice ama elméletük alátámasztására érvelnek az ötös felosztás mellett, hogy minden tudatos akció mögött, illetve ezek felett egy sajátos figyelmi ellenőrző rendszer áll, melyet ők „Supervisory Attentio-nal System” (SAS) néven jelölnek és mint ilyet, székhelyét a homloklebeny kérgi területére helyezik- Persze, ez az újszerű kontrollelv nem mond ellent, legfeljebb kiegészíti és pontosítja az akaratlagos és tudatos cselekvéseknek még Wilhelm Wundtól származó elméletét. Ennek értelmében a szándékos viselkedés hátterében a könyvben ismertetendő motivációs műveletek és az ezeket működtető szerkezetek állnak. Wundt számos követője, így Európában a már említett N. Ach, H. Ebbinghaus, Amerikában J. B. Watson és sokan
mások
a
motivációkat
a
tudatosság
előfeltételének,
sőt
„előszobájának” tartották. Ez a szilárd megfigyelési és kísérleti alapokon nyugvó felfogás alátámasztani látszik az ebben a könyvben felvetett „odavissza ingajárat” elvet! A motivációprobléma tudati vonatkozásaira még visszatérek.
4. A tudattalan triász központi műhelye 4.1. Az emberi tudat fejlődésének fiziológiai tényezői Velünk született adottságaink Az emberi tudatosság, mint nagy gyűjtőrendszer, mindenképpen az agyműködés fiziológiájához kötött fogalomkör, tehát, ha a személyes tudat
az
elemzés
tárgya,
úgy
mindenképpen
az
emberi
agyvelő
szerkezetével és működésével kell kezdenünk okfejtésünket. Anélkül, hogy
embertani
vagy
humán
őslénytani
fejtegetésekbe
bocsátkoznék,
a
vonatkozó irodalom alapján elfogadhatjuk, hogy a csontmaradványok és a kőszerszámok tanúsága szerint az agyvelő térfogatában a legnagyobb növekedés az utolsó 300 ezer évben történt, csúcspontját mintegy 100 ezer évvel ezelőtt érte el. A kőből, agancsból és csontból készült különböző szerszámok használata azonban 50 ezer év távlatában bizonyítható. Feltételezik, hogy emberi ősünk, a Homo sapiens legalább félszázezer éve változatlan agymérettel és súllyal rendelkezik! Több tízezer éves
koponyaleletek lenyomataiból éppúgy, mint a mai antropológia adataiból nyilvánvaló, hogy az agytekervények és árkok, hasadékok mérete és elhelyezkedése, az agyvelő tömege az évezredek során mit sem változott. Mint tudjuk, a felnőtt ember agyvelője mintegy másfél kiló, tömegét többmilliárd idegsejt és támasztó, kisegítő sejt alkotja. Az
egyedfejlődésben
nekünk
a
gyermeki
agyvelő
a
legérdekesebb.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk az összehasonlító biológusok által ismert tényt: az emberi csecsemő- és kisgyermekkor időtartama az összes emlősfajoknál sokkal hosszabb! A nagyságrendekkel bőségesebb érési időtávlat
adta
lehetőségekkel
az
emberi
fejlődés,
az
állatokéval
Összehasonlítva - beleértve az emberszabású majmokat is - hatékonyan „gazdálkodik”. Ebben a hatékonyan gyors fejlődésben különösen az emberi agykéreg (cortex) rohamos és egyben hosszú évekig tartó evolúciója a
leginkább figyelemreméltó. Míg a macska agykérgének felülete mintegy 100 cm^2, addig az emberi cortex felülete ennek mintegy 24-szerese: 2400 cm2! Persze, e sebes agyfejlődés mögött az elmebeli, pszichikus jelenségek szinte hirtelen gyorsasággal kibontakozó érése, más szóval a tágabb értelemben vett gondolkodás optimalizálása áll. A gondolkodás gyors kialakulásának minden bizonnyal veleszületett, a genomban rögzült szerkezeti és funkcionális alapjai vannak. A kutatók ma
megegyeznek abban, hogy már a magzati életben kifejlődnek azok az agyi neuronok, neuroncsoportok, amelyek az újszülöttben eleve adottként (latinosan: a priori) rendelkezésre állnak, és együttesen a csecsemő velszületett (innatológiai) készletét alkotják. Az újszülött veleszületett képességei a következők:
1. A látás területén bizonyos szín- és alak-„prototipusokat” eleve felismer (mint például néhány alapszínt: piros, zöld, kék stb. és néhány alapidomot: kör, négyzet stb. elkülönít), 2. előnyben részesíti az emberi arcot és az anyai hangokat más arc alakú idomokkal és hangokkal szemben, 3. bizonyos beszéd előtti, még nem tagolt „protokommunikációs” jeladási képessége van, továbbá 4. egy sajátos, beszéd előtti „univerzális nyelvtant” birtokol. Persze, ne gondoljunk valami érett, kész állapotban meglevő újszülöttkori adottságra, inkább az említett képességek iránti, genetikailag rögzült kezdetleges „fogadókészségre”, amelynek részletes feltérképezése és elemzése a közeljövő kutatásainak feladata. Az első életévek: a hallás és a lateralizáció Annyit mindenesetre már ma is tudunk, hogy a magzati életben mind a hallási pályák és agyi központjaik, mind a látási idegkötegek és agyvelői fogadó neuroncsoportjaik rohamosan fejlődnek. Ezen alapérzékelések közül
a
hallási
tevékenységeik
és
tökéletesedik
a
leggyorsabban.
Megállapított tény, hogy az anyaméh viszonylag „lármás” környezet. Elsősorban maga az anya által kibocsátott hangok serkentik az éppen kialakulóban
levő
hallásrendszer
neuronjait.
Ide
tartozik
az
anya
szívverése, bélmozgásainak zaja stb. De az anya teste által keltett hangingereken kívüli, külvilági zajok is, megszűrve ugyan és letompítva, eljuthatnak a magzati hallószervbe. A fogamzás utáni 20. héttől kezdve a hallósejtek a belsőfülben már kezdetlegesen működnek, a 30-32. héttől pedig már agykérgi elektromos válasz is kiváltható. A magzat gyorsuló szívverése ekkor már jelzi, ha szokatlanul nagy lármát észlel. Több kutató leírta, hogy az újszülött csecsemő előnyben részesíti anyja hangját más női hangokkal szemben, sőt tanulni is képes belőle. De Casper és Spence (1986) másokkal megerősítve bizonyította, hogy az újszülött hamarabb felfogja magzati léte utolsó heteiben az anyja által naponta többször hangosan ismételt versikét más szövegekkel szemben. Itt persze nyilván még nem valódi szövegfelismerésről van szó, csak a hangritmus és -magasság
elemeinek kezdetleges megtanulásáról. De azért már ez is kezdeti tanulásnak tekinthető. A hallási képesség tehát, nyilván a serkentő méhen belüli környezeti ingereknek köszönhetően, a születés pillanatában már valamelyest kifejlett funkciónak tekinthető. Születés után az újszülött hallása és ennek nyomán a külső világ történéseinek felfogása rohamos fejlődésnek indul, annyira, hogy kb. 6 hónapos életkorra csaknem eléri a felnőtt agy hallási felfogóképességét. A csecsemők már egy hónapos korukban képesek egyes rokonhangzású szótagok (pl. ba és pa) elkülönítésére, sőt néhány hónapos korukban olyan beszédhangok megkülönböztetésére is, amelyek a felnőttek világában már eltűnnek. Így például európai csecsemők az első hónapokban még érzékenyek néhány ázsiai nyelv fonémáinak (pl. az r és az l mássalhangzók közötti átmenetek) elkülönítésére, ez a képesség az egyedfejlődés során, az
európai
hangrendszerű
nyelvek
megtanulása
folyamán
eltűnik.
Megjegyezzük itt, hogy különleges képességű és muzikalitású felnőttek egy kis hányadában ez a zenei adottság valószínűleg nem tűnik el, ez az ún. abszolút hallás és zenei memória speciális esete. Később még visszatérek a sajátos visszafejlődési, ún. regresszív jelenségekre. A legtöbb kutató úgy véli, hogy a 6 hónapos csecsemőben még létezik az az univerzálisnak mondható,
a
beszédmegértésre
specializált,
veleszületett
hallókérgi
rendszer, amely az összes emberi nyelvek megértését lehetővé teszi, és amely az életkor haladtával szűkül, majd erősen korlátozottá válik. E fejlődési korlátozódással párhuzamos az agyféltekei lateralizáció folyamata. A beszédmegértés egyre inkább a bal agyi hemiszférium, azon belül is az ún. Wernicke-mező
többségében.
halántéklebenyi Bár
ez
a
funkciójává
lateralizációs
válik
folyamat
a
jobbkezesek
statisztikailag
nem
százszázalékos jelenség, mert kb. 10%-ban ismeretes jobb féltekei beszédértést túlsúly is, de azért általános szabálynak vélhető. így pl. a süketnémán született, jelbeszéddel kommunikáló gyermekekben csak a bal oldali agysérülés jár beszédmegértési zavarokkal. Az is nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy a bal oldali beszédfelfogási túlsúlyt sérülés esetén a jobb félteke átveheti.
Mind a bal féltekei lateralizációt (az ún. féltekei dominanciát), mind pedig az aszimmetrikusan működő agyfelek hallatlan képlékenységét (plaszticitását) az agysérülteken végzett megfigyeléseken kívül egészséges gyermekeken végzett igen nagyszámú műszeres mérések is igazolják. Ezek között a legrégibb
és
ma
is
a
legtöbb
mérési
adatot
szolgáltatja
az
ún.
eseményrelációs potenciálok (ERP) vizsgálata. A koponyatetőhöz rögzített
fémelektródokon
keresztül
mért
millivolt
nagyságrendű
elektromos
válaszokról van szó, amelyek alakjukban és nagyságukban tükrözik az adott agyterület, jelen esetben a halántéklebeny neuroncsoportjainak nagyfokú aktivitását. Újkeletűek az ún. képalkotó eljárások, ezek igen bonyolult, nagy értékű berendezések segítségével kapott adatok, amelyek mindegyikének alapja az agyi helyi vérkeringés, tehát a lokális anyagcsere fokozódásának mérése és képi megjelenítése külső ingerlés nyomán. Ezek között a mágneses rezonancián alapuló képalkotást (fMRI), továbbá a pozitron emissziós tomográfiát (PET) kell kiemelni. Ezek a műszeres mérések
egyöntetűen bizonyítják a hallókéreg csecsemőkori gyors fejlődését és felfogóképességének erőteljes plaszticitását éppúgy, mint bizonyos korai életkori agyi beszédfelfogási tulajdonságok későbbi visszafejlődését. A látástól a figyelmes nézésig A látási működés a hallási funkcióhoz viszonyítva a méhen belüli viszonyok között a magzati agyvelőben ingerszegényebb környezetben fejlődik. De még ilyen körülmények között is, mint fentebb láttuk, bizonyos genetikailag rögzült vizuális prototípusok adottak. E veleszületett adottságokhoz tartozik
az újszülött tárgykövetése és szemmozgása. Az újszülött csecsemő a mozgó tárgyakat szemeivel követi, és ha a látótér szélén villanó vagy gyorsan mozgó jelenséget lát, tekintetét az adott irányba fordítja. Ez a kezdeti látási tájékozódás még inkább agytörzsi, semmint látókérgi funkció. Az újszülöttkori nézéstől a látási figyelemig és a vizuális érzékelésnek tanulási készséggel bonyolított kialakulásáig hónapok telnek el. Igy például egy hónapos korukban a csecsemők gyakran hosszan néznek és fixálnak egy adott pontot, mintha nem tudnának tőle elszakadni. Ez az ún. „kötelező vagy ragadós” figyelem, amely az agytörzsi látóneuronok bizonyos
fokú érésének jele és 2-3 hónapos korban elmúlik. Később a csecsemők képesek tekintetüket jó előre a várt látási élmény felé fordítani, kb. 3 hónapos korukban már kialakul ez a tanult, várakozási képesség, amely minden bizonnyal agykérgi jelenség. A látási tájékozódás és tanulás fejlődése hátterében a tarkólebenyi agykéreg vizuális neuroncsoportjainak, valamint a homloklebenyi agykéreg szemmozgás-vezérlési központjainak érése
áll.
Ez
az
agykérgi
jelenség
abban
is
megnyilvánul,
hogy
bonyolultabb látási ingerek agykérgi kódolása már létrejön. Így például a vizuális ingerek egyes csoportjait a látókéreg már integrálja, vagyis a részingerek teljes alakká (ún. „Gestalt”-tá) formálásában valószínűleg speciális kérgi integráló agysejtek vesznek részt. Érdekes e szempontból az ún. Kanizsa-ábrák csecsemőkori észlelése. Ezek az egyszerű ábrák a felrajzolt körszeletek elhelyezkedése folytán könnyen észlelhető további, nem ábrázolt idom jelenlétének érzékelését bizonyítják {Kanizsa G, 1979), mert
a
körszeletek
hiányzó
részeinek
szélei
egyenes
vonalban
folytatódnak, amelyek egy virtuális háromszöget vagy négyzetet, vagyis teljes Gestalt-ábrát alkotnak (20. ábra).
20. ábra. A Kanizsa-ábra „Gestalf”-jelenségének keletkezése. Az ábra bal oldalán és közepén a hegyesszögek és a pontok elhelyezése folytán már „készül” az agyi mintázat, ami a jobb oldali körszeletek révén kész háromszögábrává válik.
Ilyen rejtett ábrákat a 6-8 hónapos csecsemő már könnyen elkülönít, aminek jele az is, hogy a homloklebeny felett már regisztrálható egy kb. 40 Hz frekvenciájú EEC-oszcilláció, ami a kezdődő tudatosulás ismérve (Csibra G. és munkatársai, 2000).
Szinte megdöbbentően gyors és teljes az a felfogó és megismerő képesség, amellyel az emberi kisded agya az első életév hónapjai során először tudattalanul, majd egyre tudatosuló jelleggel az általa látott világot feldolgozza
és
látórendszernek (dorzális),
mind
megérti!
Ebben
mind
az
agyi
az
elülső
a
felismerő
funkcióban
tarkólebenyben
(ventrális)
ága
hátul
részt
az
agyi
elhelyezkedő
vesz.
Az
egyik
látósejtcsoport inkább a „hol és hogyan?”, a másik neurontömeg inkább az egész
képi
környezet
„teljes”
feldolgozására,
magasabb
szintű
integrálására szakosodik. Ez a két agyi szerkezet azután összesíti a látott vizuális élményeket. A kutatókat külön foglalkoztatja a kisgyermek emberi arcfelismerő képessége. Már szó volt arról, hogy az arc elkülönítése durva
és vázlatos módon újszülöttkori, genetikailag kódolt tulajdonság. A néhány órás újszülöttek az arcszerű elrendezésben felmutatott kerek ábrákat hosszabb ideig követik tekintetükkel, mint az egyéb foltos és kerek képeket (21. ábra). Erre a primitív észlelésre fokozatosan épül rá a valódi emberi arcdiszkrimináció. Három hónapos kortól már mérhetők a felnőttekre
jellemző
arcdetekciót
tükröző
ERP-potenciálok.
Ezek
a
tudattalan korai látási felismerések és rögzítések olyan, kizárólag a kisgyermekkorra jellemző sajátságokat is tartalmaznak, amelyek az egyedfejlődés
során
a
felnőtté
válás
folyamán
jobbára
eltűnnek.
Legtöbbször a sok kisgyermekben fellelhető, túlságosan is intenzív és integratív látási memóriát szokták említeni, amelyet eidézis vagy eidetikus látás néven tart nyilván a látáspszichológia. A látott világ minden részletét
egészében, hirtelen rögzítő eme képesség a felnőttkorra általában eltűnik (kivéve talán egyes „memorizáló tehetségeket”: élsakkozók, színészek, fejszámoló fenomének stb.). Ezeknek a korai agyi képességeknek a későbbi megszűnése ugyancsak a már említett regressziós jelenségek része, amely az általános darwini szelekciós folyamatok egyik fontos tényezője (I. lentebb). E korai gyermekkori agysejtcsoporti megszűnések, amelyek mindenképpen az érést és a konszolidált agyi munkát szolgálják, és az említett agyterületek közötti kooperáció mellett bizonyosfajta „versengés” is kialakul mint az interaktív fejlődés velejárója. Ebben a sajátos, igen gyors és hatékony „vetélkedésben” az emberi agy elülső
pólusán elhelyezkedő, igen tekintélyes térfogatot elfoglaló homloklebeny
jut kiemelkedő szerephez.
21. ábra. Emberi arcfelismerés csecsemőkorban. A kéthetes csecsemő szemével hosszabb ideig (vastag vízszintes sáv) „tapad” az emberi arcformájú ábrára, mint a különböző mintájú korongokra. Három hónapos korban (vékony vízszintes sáv) a fixálási idő már kifejezettebb.
A homloklebeny kiemelkedő szerepe a fejlődésben: a tudatosulás „edzőtere” „edzőtere” Mai felfogás szerint abban, hogy a tudattalan észlelés és a tudatos érzékelés ifjú- és felnőttkori szakadatlan együttműködése és egymásra épülése zavartalanná váljék és az egész élet folyamán biztosítsa a magasabb értelmi és érzelmi funkciók összehangolt tevékenységét, más szóval a tágabb értelemben vett gondolkodást, az agyvelő homloki (frontális) lebenyének van döntő szerepe. Bár a hagyományos ideg- és elmegyógyá-
szatban szinte egy évszázada szilárd tapasztalat, hogy a homloklebenyi szerkezetek szűkebb értelemben az emberi racionalitás, tágabb felfogásban az egész elmeműködés humán jellegének letéteményesei, ez a megál-
22. ábra. A homloklebeny kérgi részének vázlata emberben (jobbra) és rhesus majomban (balra). Fent: a középvonali felület, középen: a jobb oldali domborulati felület, lent: a koponyaalapi felület rajza a főbb tekervények (gyrus), árkok (sulcus) és a számokkal jelölt sejtfelépítési (citoarchitekturás) mezők feltüntetésével (Pléh Cs. és mtsai, 2000, nyomán).
lapítás mégis csak az utolsó másfél-két évtizedben vált nyilvánvalóvá! A fentebb már említett funkcionális mágneses rezonancia képek (fMRI) hallatlanul meggyőző színes fotói különböző rafinált és jól szerkesztett emberi intelligenciatesztek végrehajtása során azt igazolják, hogy ezekkel az értelmi
próbákkal éppen elfoglalt kísérleti személyek agyfelszínén a legfeltűnőbb véráramlási többlet pontosan a homloklebeny felé tolódik, és e lebeny
elülső pólusán, az ún. prefrontális kéregmezőben (PFK) összpontosul. Ebben a kéregmezőben tömörül mai tudásunk szerint a tervezés, a döntéshozatal, a figyelem és a rövid távú memória mindenkori, kezdeti nem tudatos periódusa éppúgy, mint e fontos elmebeli tevékenységeknek már átélt, tudatosodott szakasza. Érdekes e szempontból összehasonlítani az emberi PFK vázlatos anatómiáját a majoméval (22. ábra). A számokkal jelölt ún. Brodmann-mezők legtöbbje már a rhesus-majomban is megtalálható, de feltűnő a humán PFK hatalmas kiterjedése, homlok lebenyi felületeinek mérete (az ábrán a 44. és 45. Brodmann-mezők az emberi beszéd kivitelezésének ún. Broca-területét alkotják, ezek funkciójáról később lesz szó). A
prefrontális
kéreg
kiemelkedő
szerepéről
az
emberi
intellektus
fejlődésében az amerikai Antonio Damasio írt könyvet, amelynek magyar fordítása nálunk is sikert aratott {Damasio, 1996). A kiadvány elején, más szerzőkhöz hasonlóan, Damasio is felsorolja azokat a bizarr, szokatlan klinikai eseteket, amelyek során a homloklebenysérült ember viszonylag sikeresen meggyógyul, visszakerül a tevékeny munkába, „csupán” a sérülés előtti személyiségét veszíti el végérvényesen. A leghíresebb beteg ezek között az a 25 éves amerikai vasúti munkás, Phineas Gage volt, akinek 1848-ban történt (!) homloklebenyi balesetét gondos orvosok még akkor pontosan leírták, dokumentálták. A koponyáját robbanás során fémrúd fúrta át homloktájon, a balesetet 12 évvel élte túl, teljesen megváltozott személyiségi jegyekkel! A koponyacsont és a fémtengely ma is megvan. Sok hasonló sérülési esetet ismer az orvosi krónika, ezek ma tankönyvi tételek. Damasio ezek közül többet ismertet és plasztikusan vonja le a lényeges következtetéseket. E szerző előtt évtizedekkel az orosz Alexander Luria (1975) már megállapította, hogy a PFK egy egész agyi rendszer, amely
összerendezi a célirányos gondolkodás menetét a tudattalan döntéselőkészítéstől
kezdve
a
választásszelekción
át
egészen
a
tudatos
elhatározásig és végrehajtásig. Minden emberi személyiségre jellemző a saját PFK-ja, a tervezések és a döntések egyéni jellege. Ily módon a homloki
kéreg az emberi társas viselkedésben is fontos, hiszen a személyes cselekedetek az embertársak számára fontosak! Ebből a szempontból is
kiemelendő, hogy a PFK nemcsak a fenti racionalitás műveleteivel, hanem az egyébként mély, agykéreg alatti szerkezetekkel (pl. az ún. mandulamaggal: az amygdalával) rendelkező érzelmi szférával (az emocionalitással) is szoros kapcsolatban áll (23. ábra). Sár a PFK mindkét féltekén egyformán megtalálható aktív neuronális tömörülés, a megismerés, a tervezés, a döntés és a cselekvés valóságában az említett agyféltekei aszimmetria ebben a homloki funkcióban is érvényesül: az emberi populáció mintegy 90%-át kitevő jobbkezűekben a bal oldali PFK aktivitása a kifejezettebb, igaz, hogy súlyos sérülése esetén a jobb oldali kérgi mező hosszú időre vagy véglegesen átveszi az irányító funkciót. Ma még nem sok adat áll rendelkezésünkre arról, hogy a racionális emberi döntések mely életkorban válnak kifejezetten markáns jelenségekké. Ebből a szempontból figyelemre méltó új adat, hogy kb. 14 hónapos életkorban már
23. ábra. A homloklebeny mezőinek kapcsolata a jobb oldali érző mezővel és a kéreg alatti amygdalamagvakkal (Damasio nyomán).
úgy utánoz ésszerűen a csecsemő, hogy egyénileg mérlegeli, vajon egy adott
cselekvés imitációja előnyös-e a számára vagy hátrányos (az ún. racionális
utánzás elméletét Gergely Gy. és munkatársai fogalmazták meg). Nézetem
szerint e korai egyéni döntéselőkésztések teljes mértékben tudattalan jelenségek, amelyek csak a nyelvi kifejezések életkorában válhatnak verbálisakká, tehát tudatos cselekvésekké. Ebből a szempontból nem érdektelen Jean Piaget megfogalmazása: „Részben tudatos, de nagyrészt tudattalan spontán érzékszervi és mozgási általánosítás útján kiépül az állandó és a saját cselekvésektől független tárgyak sémája” (Piaget, 1978).
24. ábra. A tizennégy hónapos csecsemő mérlegelési helyzetben döntésre képes. A kisgyermek az arca elé helyezett nagy felületű félgömb alakú villanykapcsolót, ha szabad a keze, jól begyakorol „homloknyomással” kapcsolja be (Gergely Gy. és mtársai felvétele)
Egyéves életkor után - amikor már fejlett a homloklebeny a kisdedben -, miközben utánoz, egyben már mérlegel és dönt. Egy másik idevaló idézet: „A plauzibilis okoskodás eredményes használata gyakorlati jártasságot igényel, ezért, mint minden gyakorlati dolog, utánzással és ismétléssel tanulható meg” (Pólya György, 1989). Az első életév után tehát már elindul a személyhez kötött, ámbár még utánzással kevert esélylatolgatás, döntéselőkésztő mérlegelés és ennek következtében a homloklebenyi PFK által irányított tanult cselekvés (24. ábra).
„A megismerő pszichikum fontos eleme: eleme: a kirekesztés!” kirekesztés!” Ez a híressé vált idézet a Nobel-díjas francia filozófus-pszichológustól, Henri Bergsontól származik. A filozófiában és a korabeli pszichológiában már a múlt század elején meghonosodott Darwintól eredeztetett eszmét fejezi ki, mely szerint az emberi evolúció egyik fő mozgatórugója a szükségtelenné váló élő szerkezetek és működések szakadatlan kiiktatása, eliminációja. Az előzőekben már szó volt a kisgyermekkor sajátos visszafejlődő, redukciós folyamatairól. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a szelektív, kiiktató jelenségek az agyvelő fejlődésének éppoly fontos mozzanatai, mint a növekedés és a gyarapodás. A korai magzati életben a genetikai program tízszer annyi sejtet hoz létre az idegszövet
kialakulása során, mint amennyi később, a növekedés stabilizációjának időszakában
megmarad.
Amikor
a
nagyfokú
fölös
bőség,
az
ún.
redundancia később csökken, az egyben az idegsejttestek és a nyúlványok
kiválasztódását, szelekcióját is jelenti. E redukció integráns összetevője a sejtek
közötti
kapcsolatok,
a
szinapszisok
összehangolódása.
Így
alakulnak ki a stabil idegsejt-tömörülések, hálózatok mint az agyi szerveződés alapszerkezetei. Tehát mind a progresszív sejtfelesleg burjánzása, mind pedig ennek a túlprodukciónak a későbbi regresszív korlátozódása az agyvelő funkcióinak érését, stabil működését szolgálja! A hallás és a látás evolúciójának ismertetése kapcsán már szó volt a kisgyermek különleges hangfelismerő és látványrögzítő memóriájáról, mindkettő eltűnik az esetek nagy többségében a felnőtté érés során. Valószínű viszont, hogy az abszolút hallású zenei tehetségek, valamint a különleges vizuális emlékezetű, ún. eidetikus memóriájú egyének ezt a korai gyermekkori agyi funkciót képesek megőrizni, sőt továbbfejleszteni. Az emberek túlnyomó többségében viszont, a PET-vizsgálatok tanúsága szerint is, felnőttkorra mind a szinaptikus kapcsolatok sűrűsége, mind a glukózfelhasználás mértéke nagy fokban csökken az agykéreg területén. Nem véletlen tehát, hogy Changeux a 21. század küszöbén visszatér a szintén francia Bergsonnak e fejezet elején idézett, 20. század eleji darwini gondolatához,
amelyet
különösen
a
nevelés
terén
működő
szakembereknek nem lehet elégszer hangsúlyozni: „Tanulni annyi, mint kiselejtezni!” (Changeux, J. P, 2000). Az emberi gondolkodás gondolkodás döntő szakasza: a beszéd és a tudatosság Az emberi homloklebeny vázolt rohamos fejlődésének és más agykérgi területek gyors növekedésének genetikailag adott, obligát, tehát kényszerű velejárója a prediszpozíció, a beszéd kialakulására. Nagy sebességgel kifejlődnek kisgyermekben a már születés előtt a genom programjában meglevő agyvelői mezők. Ezzel párhuzamosan megjelenik a légzés tudattalan és tudatos ellenőrzése, kontroll alá kerülnek a hangképzés és a szájüregi tagolás izmai, megváltoznak a gégefő, valamint a fej többi rezonátor- és artikulációs szerkezeteinek méretei. Ami az agyvelő kisgyermekkori fejlődését illeti, az aszimmetriák már a születéstől kezdve megjelennek. De ami ezzel párhuzamosan lényeges elem: megnövekszik az agyvelő tömege, ezen belül különösen fejlődnek az emberi beszédben majd
központi
szerepet
játszó
területek.
Ami
magának
a
beszédmegértésnek és -kivitelezésnek a kisgyermeki kialakulását illeti, le kell szögezni, hogy az emberi nyelvkészségnek nincs különálló, anatómiailag elkülönült „beszédközpontja”, hanem számos részfunkcióból összeálló, igen széles és összetett möködésegyüttese! Ennek fontos része a fali-tarkói-halántéki (parieto-okcipito-temporális: POT) lebenyek találkozási területe, a homloklebeny alsó részének ún. Broca-mezője, valamint a
halántéki lebeny ún. Wernicke-mezője. Míg a Wernicke-területet a beszédfelfogás és -feldolgozás tömörülésének tartják, addig a Brocamező a beszéd mozgató, kifejező és végrehajtó apparátust foglalja magában. Mindezen mezők az emberi populáció mintegy 90%-ában a bal féltekében kifej tettebbek, míg a maradék 10%-nak nincs bal agyfél-
dominanciája, de ebben a népességi hányadban kifejezett jobb féltekei túlsúly sem mérhető. A bal félteke POT-mezője sajátos konvergenciazóna, integráló terület, ahol a sokféle részfunkció összehangolódik. Mai felfogás szerint a kisgyermekkor első és második éve között, de még a második életév után is, genetikai örökségként kényszerű módon megindul és működik egy sajátos nyelvértő és nyelvkifejező képesség, az emberi beszéd
bioprogramja. Ez a beszédterv egyben az önfelismerés és -kifejezés, vagyis az öntudatra ébredés programja is. A legtöbb szerző szerint azonban a beszéd
kifejlődésének kényszere emberben nem csupán egyetlen - bármily fontos - funkció evolúciója a sok között, hanem a magasabb megismerési (kognitív) képességek által kifejtett evolúciós nyomás következménye. Már Lev Vigotszkij
rámutatott arra, hogy a kisgyermekkori megismerés (kogníció), a környező világ feltárásának az agyfejlődés által megszabott tervkészlete, megelőzi a kommunikáció, a beszéd programját! Állatokban ez a két agyi folyamat tehát
sohasem találkozik, hanem párhuzamosan zajlik és bonyolódik. Az emberben,
az
evolúció
filogenetikus
programját
megismételve,
kisgyermekkorban találkozik, kereszteződik (Vigotszkij, 1967). Vagyis az állatvilágban nem alakul ki (még az emberszabású majmokban sem) a tüdők, a gégerendszer, az arc- és nyelvizmok beszédhez szükséges apparátusa,
amely
találkozik
önmagunk
és
a
környező
világ
megismerésével és megnevezésével! A tudatosulás folyamata tehát csakis a Homo sapiensben játszódik le, ami a nyelvi kifejezés fejlődésével függ össze (l.
még a 140. oldalon). Az emberi tudatosulás: a DarwinDarwin-féle evolúció csúcsa Az elme evolúciójáról vallott nézeteinket többnyire az osztrák Karl Bühlerhez (1922, 1927) szokták visszavezetni, ő fogalmazta meg a legvilágosabban a törzsfejlődésben döntő szerepet játszó, a fentiekben már említett (Bergsonnal és Changeux-vel kapcsolatba hozott), a tanulást is lehetővé tevő, kiiktató, kirekesztő szelekció elméletét. Ez a Darwin tanai által inspirált koncepció már a 19. század egész második felében „a levegőben volt” és három, egymásra épült szerveződési réteget foglal magában. Bühler szerint az
állatvilágban
érvényesülő,
eredeti
darwini
(Bühlernél:
ösztönös)
kiválasztódási „játéktér” felett létezik egy magasabb szervezettségű második szelekció, amelyben már az agyvelő dominál, ez a „viselkedési” (Bühlernél: „habituális”) szint vagy „játéktér”. A Pavlov-féle, illetve a Thorndike-Skinner-féle elemi, megerősítéses jellegű tanulás ebbe a szelektív fejlődési rétegbe sorolandó. Az állatvilágnak és az embernek egyaránt „játéktere” mindkét evolúciós szint. A harmadik „játéktér”, amely
Bühler
szerint
már
speciális
humán
szelekció
az
evolúció
során,
kifejezetten pszichológiai jellegű, kognitív szerveződési szint, amely az emberi beszéden, a beszélt, hallott és írott nyelven keresztül érvényesül, az emberi tudás és az önnönmagunkra vonatkoztatott tudatosság eszköze. Bühler neves kortársai, egyben tanítványai, Konrád Lorenz és Kari Popper, mesterükhöz hasonlóan e háromosztatú evolúció mentén alakították ki filozófiájukat,
amely
lényegében
a
Darwin-féle
evolúciós
felfogás
manapság leginkább érvényes és legnépszerűbb világmagyarázata (D. Dennett, 1998). Ez az emberi személyes tudatosság az agyi homloklebeny,
ezen belül a POK-mező és ennek aszimmetrikus, nagyarányú gyermekkori növekedése által minden gyermeki nemzedékben genetikai program által kényszerített módon, a beszédelsajátítás útján újra és újra kialakul és érvényesül. Olyannak kell tekintenünk ezeket a tudatrajutási jelenségeket, mint erősen szelektív,
kiválasztódó folyamatokat:
(a)
a szavakban
kifejezhető elmebeli események folyamatosan tűnnek fel a mögöttes tudattalan tárolóból, és ugyanakkor (b) ezzel párhuzamosan, a kiiktatott, nem
tudatosodott
jelenségek
továbbra
is
jelen
vannak
az
agyi
háttértárolóban. Mert ahhoz, hogy szakadatlanul előbukkanhassanak, a tudatosítható élményeknek és akcióknak szükségük van egy hatalmas, elméletileg
kimeríthetetlen
„tárházra”,
beszédben
nem
kifejezhető
„hátországra”. Tehát a szavakban kifejezhető, verbalizált „jel”: és a nem verbalizált, látszólag kevésbé fontos „háttérzaj” a gyermekkorban különválik ugyan, de egyben kölcsönös függőségben és együttműködésben marad! A szóbeli
„jeleknek” jobb fül túlsúlyát bizonyítják a két, izolált fülhallgatóval, a bal és a jobb fülbe adott más-más szavak, számok, dallamok és zörejek segítségével végrehajtott kísérletek. A jobb fül túlsúly persze bal féltekei dominanciát, aszimmetriát tükröz. Ez a „jobb fül-bal féltekei” fölény, ami egyben azt jelenti, hogy a verbalizált gondolkodás előtérbe jut, általában iskoláskorban, az 5-7 éves gyermekekben alakul ki és szilárdul meg. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a beszédben megfogalmazható gondolkodás rögzülésével párhuzamosan a tudaton kívüli szférában is hatalmas mennyiségű pszichikus tartalom tárolódik. A nem tudatos lelki világ az emberi gondolkodás, kreativitás és intuíció fontos „előszobája”, amely a korai
gyermekkorban nyilván még „egyeduralkodó” pszichikus tartomány, de a felnőtté válás folyamán, a nyelvhasználat birtokában is fontos „merítési” medencéje marad a tudatos okfejtésnek, logikus gondolkodásnak. A tudattalan
lelki
jelenségeket
valamiféle
felesleges
tehát
hordaléknak,
semmiképpen az
elme
sem
tekinthetjük
„selejtjének”.
Éppen
ellenkezőleg: az emberi érzelmek, a gyermekkorban rögzült motivációk és automatizmusok éppen ebből a hallatlanul gazdag és mozgékony „háttértárolóból” bukkannak fel a szavakban kifejezhető tudatba és merülnek újból alá, szükség esetén, a nem-verbális tudat nélküli szférába. Darwini szempontból a Homo sapiens megjelenése tudatos elméjével feltétlen
előnyt
és
fölényt
biztosított
számára
az
evolúcióban.
A
verbalizációnak ez a fölénye öröklődik a gyermekben sok ezer éve a humán genomban! A párhuzamosan működő, tudatos és tudattalan lelki szféra az emberi agynak nemcsak előnyt jelent az állatvilággal szemben, hanem egyben tehermentesítő is. Minden generációban könnyíti az alkalmazkodást és felszabadítja a pszichikumot az alól a szakadatlan nyomás alól, amelyet a természeti és társadalmi környezethez való alkalmazkodás jelent már gyermekkortól kezdve. A tudatból a tudattalan háttérbe „mentés” állandó lehetősége, akárcsak a tudaton kívüli tárolóból a szavakban megnyilvánuló szakadatlan „előhívás” szükségszerűsége hallatlan előnyt biztosít ma is az ember számára! 4.2. LétezikLétezik-e általános tudomásulvételi és közlési képesség? A fiziológus tagadó válasza A könyvet olyan köznapi események rövid vázolásával kezdtem, amelyek „kedvcsinálók” lehetnek. Írásom bevezetéseként a „kedvderítő” esetek rövid leírása helyett akár a fenti fejezetcímet is kérdésként tehettem volna fel. Hiszen valóban a sok-sok évi pszichofiziológusi ténykedésem, kísérleti és elméleti munkám vetette fel újból és újból a kételyeket: az emberi agy teljesen tudomásul veszi-e mindazt, ami a környezetében és a saját szervezetében végbemegy? A nemleges válasz azonnal adódik: a) a környezetből az érzékszerveken át az agyba érkező információk
tetemes részéről nincs értesülésünk,
b) a testünkben zajló eseményeket pedig csak kivételesen ismerhetjük meg
közvetlenül! Erről szóltak az előző fejezetek. Akkor viszont, a fiziológus feszesebb gondolkodásában, vajon mi a tudatosság ismérve azon túl, amit a könyvem elején a pszichiáter Nyírő Gyulát idézve leírtam? E kérdésre adható válaszom „eo ipso” nem lehet a mérhetőség szempontjából kielégítő, mert a tudatos vagy más szóval a szubjektív tapasztalathoz az egyetlen közvetlen út az introspekcióról, vagyis a belső élményről, a szóbeli (verbális) vagy instrumentális (pl. Békésy-féle skála) úton nyert beszámoló lehet. Ezért kimondható, hogy az egyetlen hiteles és érvényes tudatosítás a tudomásulvételről nem lehet más, mint az önszemlélés, latinosan az introspekció! Viszont egy embercsoport statisztikailag bizonyított azonos belső (szubjektív) élménye objektív ténynek tekintendő! Az
ortodox
behaviorizmus
éppen
ennek
az
objektivitásnak
a
létjogosultságát tagadta! Jómagam viszont, más mai pszichofiziológusokkal együtt (pl. Benjámin Libet, 1999) megfordítom ezt a tagadó álláspontot! Úgy vélem,
hogy
regisztrálható
az
olyan
agyi
események,
vagy
amelyek
pszichikus mérések, egyben
nem
vagy más,
hitelesíthetők
jól
észlelhető és beszámolást lehetővé tevő szubjektív eszméletélménnyel, nem
tekinthetők
tudatos
tevékenységnek!
jellemző
példaként
az
előzőekben már részletesen taglalt jelfelismerési (szignáldetekciós, SD-) eljárást említem újra. Az SD-megközelítés gyakorlati válfaja - mint láttuk, a kényszerválasztásos (forced choice) módszer - az ingerküszöb becslésén alapszik. Ebben az ingerkiválasztásra
késztetett
helyzetben
a
kísérleti
alanyok
olyan
becslésekre kényszerülnek, amelyek nem illeszkednek feltétlenül belső szubjektív élményeikhez, tehát egyértelműen a ráeszmélés, a tudatosodás szintjén kívül gerjesztődnek. Ily módon, mint hangsúlyoztam, ezek a homályos „ráérzések” a tudatosság nélkül bonyolódó agyi válaszok objektív bizonyítékai. De vajon a kényszerválasztásos mérések mellett milyen más fiziológiai tények utalnak a szubjektív belső élmény és az objektív élettani regisztrálás disszociációjára, a szubjektív sejtés és az objektív adat egymástól való eltérésére? A Descartes-tól eredeztetett triász
bemeneti és kimeneti eseményeit körüljáró, előző fejezetek némely adatát kiegészítve, íme a teljesség igénye nélkül, tízféle bizonyított adat: a) Az ún. „idegenkéz tünet” (alien-hand sign). A prefrontális agykéreg
középső részének sérülése nyomán a már bemutatott apraxiák, vagyis „ügyetlen” mozgások sajátos formája ismert. Lényege az agysérülés ellenoldali kar- és kézmozdulatainak „önállósodása”. A végtag látszólag koordinált, célirányú mozgásokat végez, teljesen függetlenül a sérült személy szándékától vagy akaratától (Libet, 1999). b) Az ún. „vaklátás” (blindsight). Közismert, klasszikus adat, hogy az
elsődleges látókéreg (a Brodmann-féle 17. mező) pusztulása teljes vakságot okoz. Lawrence Weiskrantz (1986) írta le először - utána többen megerősítették -, hogy az ilyen agykérgi vakságban szenvedő betegek kényszerválasztási helyzetben képesek bizonyos fényjelenségek nem tudatos, de korrekt jelzésére. Valószínűsíthető, hogy e sajátos „vaklátás” szerkezeti alapja a primer látókérgen kívüli látópályák és optikai mezők működése. c) Színlátás színvakságban. A „vaklátáshoz” hasonlóan, teljes színvakság
(szín-agnózia és akromatopszia) esetében leírták, hogy kényszerválasztási szituációban az ilyen személyek képesek helyesen megkülönböztetni a színeket. Valószínűleg ez a jelenség rokon vagy éppen azonos azzal a Ragnar Gránit (1955) által régebben leírt megfigyeléssel, mely szerint az
igen gyenge színlátó macskák, feltételes reflexes tanulás során, a számukra erősen motivált helyzetben (pl. éhesen táplálékmegerősítés esetén) színfelismerésre képesek (az ún. „adekvát inger” szabálya). A jelenség szerkezeti alapja minden bizonnyal járulékos látási neurontö-mörülések. d) „Habituációs diszkriminációs teszt.” Saját megfigyeléseim egyik legkoraibb
adatát a nem tudatos és tudatos bemeneti folyamatok különállásáról gyomorbélbántalmakban szenvedő 14 olyan betegen kaptam, akikkel háromfuratú, két, egymástól 15 cm távolságban elhelyezett ballonban végződő
ún.
Barthelheimer-gumikatétert
nyelettem.
A
ballonos
gumiszondát röntgenellenőrzés mellett a vékonybél felső, duodenális szakaszáig nyelettük le. Más kísérleteinkből már ismert volt (Ádám Gy., 1967), hogy egy gumiballon nem fájdalmas, gyenge felfújását a bélben
semmiféle szubjektív feszítés vagy nyomásélmény nem kíséri, ugyanakkor az
EEC-görbe
jellegzetes
változást,
ún.
deszinkronizációt
(az
alfahullámokat bétahullámok váltják fel) mutat. Ebben a duplaballonos helyzetben előidéztük az egyik (A) ballon mérsékelt felfújásával a már említett deszinkronizációt, amelyről ismert, hogy többszörös kiváltása után fokozatosan rövidül, majd teljesen megszűnik: ez a jól ismert habituáció (hozzászokás) jelensége. Ha az ismételt (A) ballonfeszítésre a
habituáció beállt, akkor a tőle 15 cm-nyi távolságra levő másik (B) ballon mérsékelt felfújása esetén kétféle EEG-válasz lehet. Ha az agyi elkülönítés működik, akkor a B ballon által kiváltott bélfeszítés újra deszinkronizációt okoz.
Ellenben,
ha
az
agyi
neurontömeg
számára
a
15
cm-nyi
ballontávolság nem ismerhető fel, akkor az EEG-válasz habituációja megmarad.
Sorozatunkban
a
14
személy
közül
nyolcan
újbóli
deszinkronizált EEG-választ produkáltak: az agyi szerkezetek tehát felismerték és elkülönítették az A és a B feszítés helyéről érkezett impulzusokat (12. ábra). Ez az általunk „habituációs diszkriminációs teszt” néven leírt próba teljes mértékben tudattalanul, ráeszmélés nélkül zajlik le! e) Azonnali és megkésett elektromos válaszok. Sok kísérleti tény mutat arra,
hogy egy küszöb feletti, de nem túl intenzív, rövid környéki (pl. az alkar bőrére adott) elektromos ingerekből (pl. 1 sec frekvenciával) álló sorozat az
ellenoldali
érzőmező
feletti
fejbőrről
regisztrálva
kétféle
feszültségválaszt vált ki: egy azonnali (15-25 ms-mal az ingersorozat után) és egy későbbi (kb. 500 msec késéssel érkező) átlagolt elektromos potenciálváltozást. Az a tény is többszörösen dokumentált, hogy a szubjektív ingerlési élményeket az ingerlések nyomán mindig a megkésett potenciállal egy időben jelzi a személy. Ez a kettős jelenség megint csak az eszmélés nélküli rögtöni és az átélt élmény által jellemezhető későbbi agyi folyamat időbeli eltolódását dokumentálja (Libet, 1999). f) Eltérési negatív (EN) hullám. (Mismatch Negativity: MMN) Fontos felismerés,
hogy az egyforma, egynemű külső ingerek sorozata között felbukkanó, az ingersorozat többi jelétől akár kismértékben is eltérő befutó impulzust az agyvelő
ráeszmélés
nélkül
is
felismeri!
Amennyiben
ugyanis
egy
számítógépprogram segítségével az egyforma jelekből álló sorozat átlagolt
elektromos potenciálváltozását a képernyőn megjelenítjük, úgy ezen jellegzetes eseményrelációs potenciálnak (ERP) nevezett görbén kívül, de ennek magasságában, feltűnik egy másik jellegzetes negatív ERP-hullám is. Ezt a második ERP-eltérést nevezik MMN-hullámnak (eltérési negativitás: EN). Mára már világossá vált, hogy az EN- (MMN-) görbe az egyszerű ingersorozatok tagjai között, ezektől eltérő, „kakukktojás”-szerű impulzus agyi elektromos jele. Vagyis annak a kétségtelen jele, hogy az agyvelő megfelelő neuronjai, amelyek az adott ERP-kért felelősek, minden tudatos ráeszmélés
nélkül,
azonnal
felismerik
és
jelzik a
nem
illeszkedő
információt (Näätänen, 1978, Csépé, 2003). g) A P-300 szakasz. Az imént említett elsődleges ERP-hullámoknak már
évekkel ezelőtt felismerték, és egy késői, másodlagos szakaszát is, amely a befutó ingert követő azonnali ERP-eltérés után 300 ms-nyi késéssel jelenik meg. Kitűnt, hogy az elektromos előjelek szempontjából pozitív, nagy amplitúdójú hullám (ez a P-300-szakasz) valószínűleg az agyvelőbe bejutó
információ
felismerésének
és
azonosításának,
tehát
tudatosulásának a jele. h) Az EEG-görbék gammahullámai. Az elektroenkefalográfia (EEG) ma már
világszerte elterjedt, fontos rutinvizsgálat, az összes korszerű klinikai és kórházi ideg- és elmeosztályon nélkülözhetetlen. Nem ebben a könyvben van
a
helye
annak,
hogy
kitérjek
az
EEG-görbék
jellegzetes
hullámformáira. Az ébrenlét és az alvási állapotok EEG-jeleit a vonatkozó fejezetekben ismertetem. Itt újból csak azt a tényt hangsúlyozom, hogy az élő agyvelő folyamatosan, ébren és alvás alatt éppúgy, mint felfokozott eksztázistól a mély kómáig, minden funkcionális állapotban, szakadatlanul gerjeszti, spontán módon generálja ezeket az EEG-hullámokat. Viszonylag új felismerés e hullámtevékenység vonatkozásában, hogy az aktív ébrenlét és az álmodás bétahullámainál szaporább, igen apró és sűrű, 30 Hz-nél frekvensebb hullámformáknak fontos jelentősége van. E hullámokat régóta ismerjük, minden EEG-felvételen ott voltak, de nem tulajdonítottak nekik szerepet. Csak az utóbbi évtizedben hozzuk e sajátos, szapora EEGaktivitást kapcsolatba a tudatos felismeréssel, a ráeszméléssel. Ezt a bétahullámoknál
sűrűbb,
apró
hullámú
kategóriát
hívjuk
gammatevékenységnek. Megjelenésük minden bizonnyal a személyes tudati
állapot elektromos jele (25. ábra).
25. ábra. ábra Alvás alatti műszeres adatrögzítések. Fent: a szemzugokhoz erősített elektródok segítségével rögzített bal és jobb szem mozgási elektrookulogramok (EOC); középen: az állízmokróf elvezetett izomműködés; elektromiogram (EMC); lent: a koponyatetőről elvezetett elektroenkefalogram (EEG). A nyíl egy paradox (REM) alvási epizódot jelez nagy és szapora szemmozgásokkal az EOG-n, az izomtevékenység teljes hiányával az EMG-görbén, szapora bétaszerfl és gammahullámok megjelenésével az EEG-görbén.
i) A „Contingent negative variation: CNV” - a szinte lefordíthatatlan angol
szakkifejezés - talán a legrégebben felismert és leírt agyi elektromos várakozási hullámformát jelöli. Leírója, Walter Crey-Walter (1953), eredetileg a tanulás első elektromos jeleként, mint a feltételes ingert megelőző negatív előjelű lassú hullámot írta le. Manapság az anticipado ismérveként, egy várt esemény bekövetkezése előtti eléggé általános mozzanatként tartjuk számon. Mindenképpen a tudatos felismerést időben megelőző elektromos hullám. Lehet, hogy azonos az alábbiakban szereplő készenléti potenciállal, amelyet Kornhuber később írt le (1976). j) A készenléti potenciált (Bereitschaftpotenzial, Kornhuber, 1976) a tudattalan
kimeneti jelenségek között már az előzőekben érintettem: egy szándékos mozgási
aktus
véghezvitele
előtt
mintegy
500-550
msec-mal
a
koponyatetőről felszín-negatív „készenléti potenciál” (újabban readiness potential: RP) vezethető el (18 ábra). Újabban azt is igazolták, hogy ebből a
mintegy 500-550 msec-nyi időből a kezdeti 350 msec az önkéntelen szakasz, a fennmaradó további 200 msec-nyi intervallum már egybeesik az akaratlagos mozgásindítással. Ebben a végső 200 msec-os szándékos szakaszban a mozgási aktus megállítható, fékezhető (Libet, 1999). Tehát a mozgástervtől a mozgásvégrehajtásig eltelő időintervallum első 300-350 msec-nyi
periódusa
funkcionálisan
-
és
ennek
folytán
nyilván
szerkezetileg is - különálló: tudaton kívüli jelensége a mozgásindításnak. E tíz, egymástól merőben eltérő, de a szubjektív élmény tudatnélküliségét és tudatosságát megragadó, a két szféra különállását és ugyanakkor egymásba való átbillenésük lehetőségét is tükröző adatok vázolása után újból visszatérek a fejezet elején kifejtett Benjámin Libet-féle (1999) állásponthoz. A szerző szerint a többnyire széttagolt részinformációkat és megismerési
„mozaikcserepeket”
tartalmazó
nem
tudatos
agyi
jelenségegyüttes jelenti azt a szinkronizációs oszcillációt (nagy tömegű neuron-csoport egyidejű ingadozásán és hullámzásán alapuló szerkezeti és működési együttest), amelyet Libet „tudatos mentális mezőnek” (TMM) javasolt elnevezni (conscious mental field: CMF). Ez a TMM volna az az integráló
funkciójú,
igen
sok
különféle
részaktivitást
felölelő
agyi
működési egység, amely az önreflexió, az eszmélés és egyben a verbális és nem verbális eszmélés lehetőségét kínálja. Emellett érvelt és érvel a mai napig az elmeorvosok zöme! A jelenkori pszichiátriai irodalom persze a széttagolt, részfunkciók sokaságát magában foglaló tudattalant és az egyesítő, szinkronizáló személyes tudatot hol „Adaptive Control of Thought: ACT” informatikai elnevezéssel, hol pedig „Parallel Distributed Processing: PDP” néven, a számítástudománytól kölcsönzött metaforával illeti (I. Füredi J. [szerk.], 1998). 4.3. Az agyi képviselet ténye, Johannes Müller öröksége Fél évszázada tanítom egyetemi élettani tanfolyamaimon, hogy a modern idegélettan megteremtője és első nagy felfedezője Johannes Müller (18011858) volt, akinek - többek között - az agyi speciális képviseleti mezők elvét köszönhetjük. Tőle származik az az elv, hogy a specifikus érzékelésfajtáknak
(modalitásoknak)
nemcsak
speciális
érzékszervek
tömörülései különültek el az évezredek evolúciója során (a mechanikai, vegyi, hőmérsékleti és az optikai receptorszerkezetek), hanem agyi felvevő- és feldolgozó központok is specializálódtak. Müller végigköveti az ingerület útját a sajátos perifériás receptorszerkezetektől kezdve az érző (afferens) rostrendszeren át egészen az agyvelői végállomásig, ahol az érzékleti
élmény
megvalósul.
Megállapítja,
hogy
a
környéki
receptoringerületnek megfelelően az agyi neurontömeg adott helyén specifikus,
csak
a
kijelölt
érzővégkészüléknek
megfelelő
érzéklet,
szubjektív élmény keletkezik. Ezt az egyedül és kizárólag az adott agyterületre jellemző belső tapasztalatot nevezi „specifikus érzékszervi energiák”-nak! Ilyen a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás, az ízlelés. Müller részletesen még nem jellemezhette a környéki érzékszervek jellegzetesen speciális szöveteiből az agyi központi állományba futó rostrendszer funkcióját, még nem tudhatta, hogy ez a pályarendszer egyforma,
ma
digitálisnak
nevezett
impulzuscsomagokat
szállít
szakadatlanul a saját agyi képviselete felé. Nem ismerhette e digitális információközvetítés frekvenciákban történő kódolásának módját, amelyet ma evidenciaként tudunk és tanítunk. Viszont sejtette, hogy az agyi feldolgozó központok sajátosan elkülönülnek a környező világ specifikus tükrözéseként. Nemcsak az agyi képviseletek, az elkülönülő lokalizációk elvét alapozta meg, de munkássága nélkül sem a későbbi Helmholtz-féle, a Corti-szervet érintő, hallási „helyelmélet”, sem a Helmholtz által javasolt látási színelv nem jöhetett volna létre. Persze, ezek mind „csak” perifériás érzékszervi műveletek. Ami az agyvelői központi feldolgozást illeti, Müller még „specifikus energiákat” feltételezett, amelyekről Mountcastle és sokan mások nyomán ma már tudjuk, hogy szimplex, komplex és hiperkomplex kódfejtő neuronok nagyszámú oszlopainak hierarchikus tevékenységén alapulnak. Az eredeti J. Müller-elvet pedig ma is érvényesnek tartjuk, de lehet, hogy a Sherrington-féle befolyás hatására ma inkább az adekvát inger törvénye néven jegyezzük és tanítjuk. Azt tartjuk, hogy a Müller-elv voltaképpen filogenetikai, darwini evolúciós szabály. A törzsfejlődés évmilliói alatt a primitív soksejtű állatok testének egynemű, kezdetleges receptoraiból a külvilági fizikai ingerek hatására specializálódtak a Charles
Sherríngton (1857-1952) által mechano-, kemo-, termo- és fotore-
ceptoroknak nevezett érzékelő sejttömörülések, amelyek jellegzetessége,
hogy saját speciális ingereikre alacsonyabb az ingerküszöbük, tehát ingerelhetőbbek, mint másnemű ingerek hatására. Minden másfajta külső inger hatására is ingerelhetők, csak sokkal magasabb ingerküszöbbel, vagyis erősebb ingerekkel. Így például a szem retinája fotonnyi fénnyel már ingerelhető, de receptorai intenzív mechanikai, hő vagy vegyi hatásra is
ingerületbe
jönnek.
Az
agy
látómezőjében
pedig,
mindezek
eredményeként, fényjelenségeket élünk át. Az agyvelői feldolgozó és kiértékelő neuroncsoportok tehát a tapasztalat, a szavakban is kifejezhető élmény tekintetében specifikusak. Ezen hipotézis hirdetésével J. Müller egyszerre erősítette meg az Arisztotelésztől eredeztethető, Descartes-féle tudatos-tudattalan kettős gondolati vonalat és alapozta meg az agyi lokalizációk modern képviseleti elvét (26. ábra). Az agyi lokalizáció tapasztalati tényei végigkísérték az orvostudomány történetét. Helytálló és hibás megfigyelések sokasága helyezett el valamely élettani működést vagy vezérlést egyik-másik agyvelői szerkezetbe. Persze, ma már a különböző érző és mozgató mezők agykérgi vetülete, az emeletszerűen kialakult hierarchikus struktúrák funkciójának makro- és mikroanatómiája az idegrendszerről való gondolkodásunk szilárd alapja. Ezek a tankönyvszerű világos tények a körülírt és diffúz agyi sérülések, a daganatok és traumák ezreinek, a sebészi beavatkozások sokévi tapaszta-
26. ábra. Az emberi agykéreg sejtfelépítését jelölő Brodmann-mezők.
latainak összegzése nyomán váltak axiomatikus adatokká. Az utóbbi két évtizedben elterjedt új technikai eljárások, mint a komputertomográfia (CT), a mágneses rezonancia képalkotás (MRD, a pozitron-emissziós tomográfia (PET), az EEG-n alapuló tomográfia és ezek kombinációja a klasszikus agylokalizációs felfogást nagymértékben finomította és kiegészítette. Főképpen pedig merőben új utat nyitott a rövid idő (másodpercek, percek, félórák) alatt lezajló, régebben csak durva elektromos jelek útján, közvetve észlelehető pszichikus folyamatok agyi hátterének feltárásához. A „valódi időtartamot” (real time) jelentő, az éppen lezajló pszichikus folyamatot hűen tükröző MR1- és PET-felvételek sokféle kombinációja lehetővé
teszi
a
klasszikus
látó-,
halló-,
beszédértő-
és
mozgatórendszerek, valamint a többi lokalizált agyi képviseleteken belüli dinamikus aktivációs jelenségek ide-oda vándorlásának percről percre való nyomon követését. Vagyis: hogy az éppen zajló lelki jelenségnek (olvasás, számolás, észlelés, mozgatási szándék stb.) az agy helyi anyagcseréjében és a vérkeringésében miképpen tükröződik azáltal, hogy a véráramba juttatott, rövid felezési idejű ártalmatlan sugárzó anyag (radioaktív glukóz, oxigén, stb.) az adott percekben melyik agyterületet árasztja el (27. ábra). Minden agyélettani és idegtudományi tan- és kézikönyv szebbnél szebb színes táblákon vagy jól követhető rajzokon ábrázolja a szigorúan topografikusan elrendezett teljes és részletes agykérgi és kéreg alatti képviseletet.
Ezeket
a
térképszerű
részletes
adatokat
a
klinikai
ideggyógyászati szakma, főképp az agysebészet és a képalkotó techniká-
27. ábra. A korszerű képalkotó (imaging) technika az éppen zajló agyi események hű tükre. A színes komputerképekről készült rajzok a bal oldalon a szövegolvasáskor megjelenő agyi véráramlás-fokozódást (fekete foltok) jelölik. Fent az egészséges, normális gyermekcsoport, lent a diszlexiás gyermekcsoport bal féltekei véráramlási átlaga látható. Jobb oldalon a csíkozott folt azt az agyi mezőt jelöli, amely normális esetben fokozott vérellátást kap, de diszlexia esetén hiányzik (Birbaumer és Schmitt nyomán készült grafika, 2003).
kat alkalmazó modern diagnosztika, az esetek tízezreiben világszerte napról napra ellenőrzi és bővíti. Ily módon finomul az agy egészéről való tudásunk, és az aprólékos szerkezetek megismerésén túl, lassanként a pszichikus tevékenységek némely elemének megismerésére, kognitív funkciók feltárására is alkalmassá válik. Az ismertetett gyors és az azonnali időbeli egybeesésen (koincidencián) alapuló képalkotó eljárások nem csökkentik a két alapvető klinikai megközelítés jelentőségét az agylokalizációk aprólékos megismerésében.
(1) Az agysérülések elemzése Broca és Wernicke óta az agyi reprezentáció
feltárásának - sajnos - kimeríthetetlen forrása! A 20. században az orosz Alekszandr Luria (1902-1977) által a klinikai léziók következményeinek vizsgálatára alapított lélektani irányzat, a neuropszichológia sok fontos és érdekes megállapítással gazdagította az agylokalizációs tant, elég, ha a könyvünkben már említett amerikai Damasio, vagy a brit Weiskranz leírásaira utalok. (2) Az idegsebészeti műtétek, főleg feltárt koponya esetén, módot adtak és adnak ma és a jövőben is az agyi területek közvetlen ingerlésére, sőt esetenként elektromos mérésekre is! Néhány úttörő agysebész merész működése folytán a 20. század közepén mintegy 20-30 éven át nagy teret kapott a pszichosebészeti irány, amelynek művelői a nyitott koponyán át végzett beavatkozások lélektani következményeit elemezték. Ezen irányzat sajátos, ellentmondásos „színfoltja” a portugál Egas Moniz (1874-1955), aki az amerikai állatkísérleti adatokat azonnal emberre alkalmazva néhány súlyos
szkizofréniás
betegen
az
egész
homloklebenyt
műtétileg
leválasztotta az agyvelő többi részéről. Ennek következtében az addig kezelhetetlen betegei
nyugodt,
leukotómia”
azonnal
feltűnő
megosztott
Nobel-díjat
jámbor
„karriert”
kapott,
ámbár
ápoltak lettek. futott
be:
durva,
A
„frontális
1949-ben
Moniz
visszafordíthatatlan
károsodásokat okozó műtéti eljárását évekig vitatták és támadták. Ma már sehol nem alkalmazzák! (Adalék a Nobel-díjak tanulságos történetéhez!) A pszichosebészet reményt nyújtó ágazatának elindítása a közvetlen agykérgi ingerlések módszeréhez fűződik. A múlt század ötvenes éveiben Wilder Penfield (1891-1976) és mások olyan finom elektromos ingerlési
eljárásokat dolgoztak ki, amelyek segítségével éber emberben, az ingerlés alatti és utáni szóbeli beszámolójuk alapján, az adott agyi területnek néhány magasabb rendű pszichikus funkcióban való részvételét tudták feltérképezni. Elsősorban ellenőrizték és részletes topográfiai vázlatot tudtak összeállítani az előző évtizedekben sok kutató által feltárt kérgi érző és mozgató reprezentációról. Ezeken túl, néhány támpontot nyertek a közvetlen ingerlés tudatos és önkéntelen belső élményéről. Nem könnyű az orvosi etika szigorú szabályainak megfelelő ilyen agysebészeti és egyben
pszichológiai
kísérleteket
végezni,
de
ennek
dacára
ilyen
pszichosebészeti feltárások Penfieldék ideje óta is folynak (pl. az Ojemancsoport vizsgálatai, 1998). A könyv gondolatmenetének fő kérdésében, a tudatos és a tudat nélküli pszichikus szféra viszonyának gondjaiban persze az agyi reprezentáció mai ismeretrendszere nem túl sok támpontot ad. Néhány közvetett adatra és valószínűségre alapozott sejtésemet a
placebojelenségről szóló következő fejezet mutatja be.
4.4. A placebojelenség Az emberi szervezetnek, mint már láttuk, részletes képviselete van az agykéreg sokmilliónyi sejthálózatában és végig, az egész, függőlegesen szerveződött vetületi neuronállomásokban és pályanyalábokban. Ez az agyi reprezentáció sokszorosan igazolt, szilárd tény, amely nem szorul megerősítésre. Annál inkább bizonyításra, újabb és újabb, egymást kiegészítő adatokra és ezeken nyugvó elvekre szorul az énfogalom, minden emberi személyiség önmagáról meglévő képe, amelyről még azt sem tudjuk bizonyosan, hogy van-e kapcsolata, összefüggése a tényszerű agyvelői képviselettel? Hogyan függ össze az objektív agyi mintázat azzal a szubjektív élménnyel, amelyet az egységes személyiség tudatos és nem tudatos átélése és/vagy sejtése jelent? Ennek a súlyos alapkérdésnek a megválaszolásához talán közelebb visz egy ízig-vérig a gyakorlati humán szférából, a mindennapi orvoslásból vett példa, a placebojelenség elemzése. Közismert, hogy az új gyógyszerek, diagnosztikai és terápiás eljárások robbanásszerű
elterjedése
világszerte
feltűnően
megnövelte
az
orvostudomány iránti igényeket, a gyors és teljes gyógyulás reményében szinte tapinthatóan konkrét, sokszor türelmetlen várakozást. Az ilyen sürgető elvárás persze nem vadonatúj társadalmi jelenség: a gúnyos, de jellemző mondás: „Minél több beteget gyógyítsunk meg az új gyógyszerrel, amíg az még őrzi gyógyító hatását!” És valóban: sok statisztikai kimutatás igazolja az újonnan forgalomba hozott patikaszer vagy újszerű művi beavatkozás fokozott terápiás hatását, amely egy idő múlva, az adott szer
„megszokottá” válása nyomán, a valódi hatóanyagoknak megfelelő szintre csökken. A kezdeti „felpörgetett” várakozás a közismert reménykedő
placeboeffektus. Ezt a sajátos előkészületi jelenséget járjuk most körül, mert ez az általános emberi viselkedési forma egyben a nem-tudatos (újabb kifejezéssel: az implicit) tanulás mintapéldája, modellje is lehet. Az alapkérdés a látszólagos gyógymódokkal kapcsolatban az évtizedek alatt sem változott: mivel magyarázható, hogy az alapellátást igénylő, orvosokat felkereső, magukat betegnek tekintő emberek mintegy 30%-a világszerte minden orvosi beavatkozás nélkül meggyógyul? Mi az oka a roppant változatos hatóanyagmentes szerek (cseppek, tabletták, vizek, kristályok, szúrások, kar- és lábperecek, álműtétek, kenőcsök stb.) egyértelmű gyógyító vagy legalábbis állapotjavító hatásának? A manapság szinte orvosi „divatnak” számító álgyógymódkutatás számára a válasz látszólag egyszerű: a fő tényező nyilván a várakozás, köznapi kifejezéssel a beteg szándéka, törekvése, akarata a gyógyulás irányában. Régi gyógyszerkutatási és drogkészítési igazság az is, hogy a hatékony, jó gyógyszert kiegészíti a lelki tényező: a beteg várja és reméli a kedvező eredményt. Elterjedt a mondás: „ez a várakozás az egyetlen olyan hatás, amely közös minden gyógyszerben”. A gyógyszernek nemcsak hatnia kell, hanem „tetszenie” is, ezt fejezi ki a „placebo” megjelölés, a „piacere” (tetszeni) ige egyes számú első személy jövő ideje: „tetszeni fogok”. A kifejezést állítólag már évszázadokkal ezelőtt használták. Ha hinni lehet a különböző, jobbára angolszász irodalmi forrásoknak, a terminus bibliai eredetű és a keresztény esti ima része (Webster's Universal College Dictionary, Random N. Y., 1997). A 116. zsoltár 9. versszaka latin változatából került át az angol nyelvű orvosi szóhasználatba. „Placebo Dominó in regioné vivorum”: „tetszeni fogok az Úrnak az élők világában”. A latin „Vulgata” ezen fordítása egyébként eléggé szabados, mert az eredeti óhéber szöveg így hangzik: „Et'háléch lip'né Adonáj böarcot hachájim”. Ezt a Károli Magyar Biblia hűen adja vissza: „Az Úr orczája előtt fogok járni az élőknek földjén”. Tehát „tetszeni fogok” helyett „járni fogok”: kevésbé félrevezető placebomagyarázat! A „placebo” szó passzív emberi tetszést, az eredeti „et'háléch” szó aktív, cselekvő embert sugall! A
placebojelenség igenis aktív hozzájárulás a gyógyuláshoz. Tehát nemcsak tetszik, hanem használ is a beteg embernek, aki tevőlegesen hozzájárul bizalmával,
tartalék
pszichikus
energiájának
mozgósításával
a
gyógyuláshoz! És itt érkezünk el a „látszólagos” gyógymódok lényegéhez: mire is törekszik minden eszközt felhasználva, minden támpontba belekapaszkodva a megbetegedett emberi szervezet? A mai személyiséglélektanban újból feltűnnek régi-régi irányzatok, amelyek az ember
önképének
határait
könyvemben
én
és
csak
agyi
képviseletének
Descartes-ig
megyek
kialakulását vissza.
Az
elemzik, irányzatok
mindegyike elismeri, hogy az önmagunkról kialakított agyi képmás kora gyermekkortól
fokozatosan
épül
fel,
az
évek
folyamán
kibővül,
tökéletesedik, megszilárdul. Ernst Mach (1838-1916) a testvázlat létét és határait vázolta az énkép kialakulásában (28. ábra), Henry Head (18611940) önmagán végzett kísérleteiből kiindulva a belső szervekre és a nagy érzőrendszerekre terjesztette ki a konkrét testséma leírását. Napjainkban Antonio Damasio és Ronald Melzack (1990) írta le igen részletesen az agyi sérülések, illetve a fontos testrészek műtéti eltávolítása utáni agyi képviseleti módosulásokat. Ezen utóbbi szerzőktől származó, de sok egyéb adat is utal arra, hogy az önmagunkról kialakuló képmás a korai gyermekkortól
kezdve
egészséges,
ép
és
intakt
személyiségünk
lenyomata. A kognitív személet értelmében a lépcsőzetesen képződő kisgyermekkori agyi képviselet tartósan rögzül az idegi hálózatokban, és szüntelen pontosításon, szakadatlan gazdagodáson megy át a felnőtté válás során. Felfogásom szerint, ami a zsigeri érzékelést vizsgáló és az agyvelői viszcerális képviseletet érintő sokéves munkám során alakult ki, az embernek önmagáról alkotott tartósan rögzített agyi képe nem más, mint
egy
egészséges,
normális
fiziológiás
funkciókkal
rendelkező
személyről alkotott képmás. Az egyén egész élete folyamán megerősíti ezt a normális énegyensúlyt, és a netán kibillent homeosztatikus állapot visszaállítására, a kognitív összhanghiánytól mentes helyzet megőrzésére törekszik. Minden külső (és belső, szándékolt) tényezőt (a terapeuta szuggesztiója, fizikai beavatkozása, az ajánlott szerek és művi eszközök stb.) alkalmasnak talál a kisodródott egyensúlyi önkép normalizálására. Ez
28. ábra. Mach elképzelésének rajzos ábrázolása az egyén testvázlatának megjelenéséről, énképének kialakulásáról egy adott helyzetben (Pléh Cs. illusztrációja Mach, E.,1927, nyomán).
az énképvédelem hallatlanul erős és hatékony motiváló tényező is (28.
ábra). A Pavlov-féle tanulási irányzat egyik legmarkánsabb képviselője, PjotrAnohin (1968) a klasszikus feltételes reflex lényegének tartotta a figyelmeztető,
feltételes
inger
következtében
az
agyi
képviseleti
neuronhálózatban formálódó, megszilárduló, megelőző képmásnak az újabb inger általi megerősítését. Az elemi tanulás mindkét alapformája, az I. típusú pavlovi és a II. típusú Thorndike-féle feltételes reflex egyaránt szerepel - néha kevert módon is - ebben a megerősítésben. Az agyi önképmás erősödése, szilárdulása I. és II. típusú asszociációk által nem veszi igénye a verbalizálható, tehát szavakban is elbeszélhető ráeszmélés, tudatosulás lehetőségét, hanem
tipikusan rejtett, újabb terminussal: implicit tanulás. Erről a könyvben máshol írok. A tanulásnak ezt az emberi burkolt formáját a zsigeri bemenetek részletes tanulmányozása során hosszú évekkel ezelőtt már elemeztük, szabályait részletesen leírtuk, ebben a könyvben is érintem. Az ép, sértetlen szervezet agyi reprezentációja korántsem képzeletbeli, eszmei konstrukció, hanem adatok sokaságán nyugvó reális tény! Az agysebészeti adatokkal igazolt agyi lokalizációs térképekről az előző fejezetben már szóltunk. Ezeket a jobbára anatómiai jellegű tényeket a funkciók oldaláról a fantomjelenségek erősítik meg. A fantomvégtagok az amputáltak 95-100%-ában észlelhetők bizsergési, viszketési, fájdalmi avagy mozgatási késztetés formájában a már nem létező, csonkolt kar vagy láb területére kivetítve (R. Melzack, 1990). A végtagcsonkolt emberek pontosan lokalizálni képesek az elképzelt, általuk valóságosnak tekintett érzés vagy mozgás helyét (29. ábra). Még finom fogási, megragadási műveletek
is
tervezhetők,
kellően
kiképzett
„kétágú”
csonkkal
végrehajthatók az amputált által. Ronald
Melzack
(1990)
erőteljesen
sugallja
egy
neuromatrix-
hálózatlétezését az agyvelőben, ami a testképviselet teljes érző és mozgató vetülete. A neuromatrix veleszületett, az emberi genomban rögzült bonyolult szerkezet, a végtag nélkül született csecsemőben (kongenitális aplázia) is leírták működését. A reprezentáció genetikailag adott mintázata persze nem jelenti azt, hogy a tanulási tapasztalat nem módosítja. Sőt, a fantomjelenségek rendkívül gazdag változatossága bizonyítja az állandó tanulás fontosságát (30. ábra). Melzack négy pontban jellemzi a neuromatrix tulajdonságait:
a) A fantomvégtag a valóságos testrész funkcióit gyakorolja, mert a csonkolt test az ép, nem csonkított test fiziológiai szabályozási mutatóival rendelkezik, a neuromatrix agyi képviseleti rendszere irányítja. b) Az agyi hálózatok működtetik az összes perifériás bemenetet és bocsátják ki a különböző kimeneteket, függetlenül attól, hogy aktuálisan ezek a környéki be- és kimenetek éppen működőképesek-e, avagy eltávolították azokat.
29. ábra. Fantomélményt átélt amputált végtagúak rajzai. A fantomvégtagot a csonkolt betegek pontozott vonallal jelölték, a csíkozott terület ábrázolja a legelevenebb érző élményt mutató képzelt végtagrész helyét. Megjegyzendő, hogy némely képzelt végtagot a csonk területébe helyezi az amputált személy (R. Melzack, 1990, nyomán).
30. ábra. Az agyi véreloszlás pillanatképe mágneses rezonancia (MRI-) technikával egy bal alkarját amputált felnőtt betegen. A színes komputerképről készült rajzon a függőleges csíkozású folt jelöli az agyi alkarmezőt, a vízszintes csíkozás a felkarmezőt, a keresztcsíkozás pedig az arc agykérgi képviseletét. Látható, hogy az alkarmező a jobb féltekéről hiányzik, helyette az arcmező megnagyobbodott (Ramachandran nyomán készült grafika, 1998).
c) Az agyi neuromatrix biztosítja a testvázlat egységes jellegét, működése révén az önkép integráns egészet alkot.
d) A genomban adott, örökölt hálózat az érzékelési tapasztalat révén szüntelenül tanul, módosul, gazdagodik. Melzack, adatok sokasága alapján, rámutat arra, hogy a fantomjelenség a belső szervekre is kiterjed. A fantomhúgyhólyag- és -végbélfeszülés éppolyan
reális
érzés
a
szerv
kiirtása
után,
mint
a
végtagoké.
Fantomvizelés és fantom székletürítési aktivitást is gyakran jeleznek a csonkolt betegek. Méheltávolítás utáni uterusgörcsérzés is sűrűn előfordul. Persze, mindezek a reális megfigyelések teljesen érthetők, ha tisztában vagyunk a nagy belső szervi rendszerek (gyomor- bélhuzam, szív- és keringési rendszer, húgy-ivarrendszer stb.) kiterjedt, jól defineálható képviseletével, amelyet mi magunk (Ádám Gy., 1998) és sok más szerző rendszeresen leírt. Joggal állíthatjuk, hogy ezeknek a nagy zsigeri rendszereknek
agyi
képviseleti
(31.
hálózata
ábra),
más
szóval
neuromatrixja, éppoly valóságos, genetikailag adott és szüntelen tanulás által módosult struktúra, mint az érzékszervi és a mozgási készülékek bemutatott agyvelői szerkezetei. A placebohatás tehát arra való, hogy visszaálljon a normális énképi képviselet annak kisodródása, kóros zavara esetén. Miközben az elméleti kutatásnak és a klinikumnak számolnia kell a placebojelenséggel, azzal is tisztában kell lennie, hogy ez a helyreállítási, korrekciós hatás minden esetben ideiglenes jellegű. E tudattalanul érvényesülő, várakozáson alapuló és
rejtett
tanulást
feltételező
folyamat
múló
jellegét
és
egyben
gyengeségét két korlátozó tényező szabja meg: a) Az asszociatív tanulás kialvása kellő megerősítés híján. Közismert tény, hogy mind a klasszikus (I. típusú), mind az instrumentális (II. típusú) feltételes reflexen alapuló tanulás kialszik, ha nem történik rendszeres ingertársítás.
Esetünkben,
ha
a
placebobeavatkozást
hosszú
ideig
egyfolytában nem társítjuk a célszerv(ek)re ténylegesen ható ágenssel, akkor a helyreállítás egyre csökken, majd teljesen elmarad.
31. ábra. A zsigeri érzőrendszer elemeinek vázlata. Fent balra- agykérgi képviselet macskában (fekete, csíkos, fehér körök), középen jobbra: a nyúltvelői és a gerincvelői szelvényes képviselet a vonatkozó belsőszervek vázlatával, lent: három jellegzetes viszcerális érzőkészülék szövettani rajza (Ádám, 1998, nyomán).
b) A belső szervi eseményekről történő szubjektív élménybeszámolók
hozzávetőleges becslési jellege. Már az ingerküszöb-mérési eljárások kapcsán említettük, hogy az észlelési küszöb állandóan hullámzik, ezért minden zsigeri folyamat észlelése és jelzése hozzávetőleges becslésen alapul, amit a legtöbb esetben megtévesztő és pontatlan. A klinikai lélektan speciális irányzata negyedszázada erőteljesen gyűjti az adatokat
saját élettani változásainkról észlelt és becsült fizikai tüneteinkről. Komoly előzmények után James Pennebaker amerikai kutató 1982-ben összegezte adatgazdag monográfiájában személyek önmagukról alkotott becslések szabályait. Ezek közül itt csak azt emelem ki, hogy a zsigeri becslések értékei, amelyek önbeszámoláson alapulnak, csak az eseteknek mintegy a felében fedik a valódi számokat (32. ábra). A becslések egy részét a személynek önmaga belső szerveiről alkotott torz hiedelmei, más részét a
32. ábra. Pennebaker adata a szívritmus és az ujjhőmérséklet valódi értékei és szubjektív becslései közötti eltérésekről. Látható az élmény nagyfokú (51%-os, illetve 68,3%-os) eltérése a mért adatoktól (Pennebakernyomán).
belső szervek működésére is kiterjedő illúziók alkotják. De, múló és megbízhatatlan természete dacára, az implicit tanulásnak ezzel az intakt agyi képviselet létezésén alapuló formájával a lélektani kutatás és az orvosi gyakorlat szakembereinek egyaránt számolniuk kell! 4.5. Rejtett „köztes változók” változók”: a késztetések és az érzelmek Az előző fejezetben a placebohatás hátterében álló agyélettani és lélektani folyamatok vázolásakor hangsúlyoztam, hogy minden ember épnek és egészségesnek tudja önmagát! Az ép, egészséges önképünk egyensúlyban tartása, ápolása, helyreállítása és védelme személyiségünk mindenkori legfontosabb, elsőbbséget kivívó motivációja. Minden orvostanhallgató tudja, a fiziológia egyik régi alaptétele Claude Bernard-nak (1878) az a felismerése, hogy az ember, akárcsak a magasabb szervezettségű állatok,
kettős környezetben élnek. A folyamatosan változó külső környezet mellett a szervezet sejtjei voltaképpen egy belső környezet (milieu intérieur) folyadékában fürdenek, amelynek kémiai és fizikai összetevői szűk határok között mozognak, erősen szabályozottak, gyakorlatilag állandóak. A belső környezetnek ez az állandósága - „a szabad élet feltétele” - írta Bemard, ezért az organizmus szakadatlanul e feltétel biztosítására törekszik. Walter
Cannon (1929) fél évszázaddal ezután vezette be a homeosztázis fogalmát, amely alatt a belső miliő állandóságának fenntartására irányuló szabályozások értendők. Cannon eredetileg a vegetatív szabályozásokat tanulmányozta, de a homeosztázis fogalomköre napjainkra már túlnőtt e szabályozások keretein: a szakadatlanul módosuló külső környezeti feltételek közötti szervezeti stabilitás fenntartásának egészét értjük alatta. Így kerül e fejezetünk mondanivalója a homeosztázis tevékenységi szférájába: kiderült, hogy az emberi és az állati szervezetet e belső stabilitás
érdekei
késztetik
mozgásra,
cselekvésre,
viselkedésének
megváltoztatására. Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor táplálék és víz bőségesen a rendelkezésére áll, de ennek ellenére csak időnként eszik vagy iszik, amikor közelében van a partner, mégsem engedi mindig magához stb. Nyilvánvaló, hogy kell léteznie egy olyan belső hajtóerőnek, amely megszabja a szükségletkielégítés irányában való viselkedésmódosítást.
Ezt
a
hajtóerőt
(angolul
drive-ot)
nevezzük
Woodworth (1948) nyomán motivációnak (a latin motívum = mozgató szóból). Könnyen belátható, hogy ez a hajtóerő közvetlenül nem észlelhető az ember viselkedésében, hanem csak közvetve sejthető, következtetni lehet rá. Az egyénben pedig önfelismerés nélkül, tudattalanul zajlik. Nem véletlen, hogy némely szerzők e funkció jelölésére a valószínűségeket mérő
matematikai
statisztika
terminusait
kölcsönzik.
Független
változóknak nevezik a külvilág ingereit, amelyek evidens módon váltják ki a szervezet válaszait, a függő változókat. Ezt a két változót általában felismeri az ember, tehát tudatosan hat. Az inger és a válaszreakció közé ékelődik a köztes változó, az a többé-kevésbé rejtett tudattalan motívum, amely irányt szab a függő változónak, vagyis a szervezet reakciójának. A táplálék megvonása (független változó) erős inger a szervezet számára,
amely az élelem keresésének cselekvését (függő változó) váltja ki. A táplálék keresését azonban közvetlenül az éhség állapota indítja meg, amely köztes változóként tudaton kívül hat, közvetlenül nem mérhető, mégis jelentős hajtóerő, motívum (7. táblázat). 7. táblázat A motiváció „matematikai” „matematikai” modellje Részletes magyarázat a szövegben. Független változó
Köztes változó
Függő változó
Hajtóerő (drive),
Külső inger, „incentivum”
szükséglet, motívum, CMS
Általában tudatos
Általában nem tudatos
Általában tudatos
Célirányú, kitartó, A „beállított pont” eltolódik
A „beállított pont”
változatos eszközök a
helyreáll
helyreállításra Lehet örökölt (elsődleges) vagy tanult (másodlagos)
„Drive-indukció”, CMS-szint „Drive-redukció”, CMSnövekszik
„incentivum”
Válaszreakció
szint csökken
Fogyasztási, Előkészítő, „appetitiv”, „konszumációs”,
preparatfv fázis
végrehajtó fázis Példa: táplálékmegvonás
Példa: éhség,
Példa:
táplálékkeresés
táplálékfogyasztás
A motivációs állapotot megindító külső ingereket Incentivumoknak is nevezik (a latin incentivus magyarul: indító, kiváltó, kezdeményező stb.). Ezek nagy része veleszületett módon, elsődlegesen váltja ki a hajtóerőt (éhséget, szomjúságot, nemi vágyat stb.), más része viszont tanult inger, amely feltételes reflexes úton, másodlagos incentivumként indítja meg a motivációs folyamatot. A pavlovi klasszikus feltételes ingerek egytől egyig másodlagos
incentivumok,
míg
a
feltétlen
ingerek
elsődleges
in-
centivumok. A homeosztázis szempontjából a motivációs hajtóerőt úgy is felfoghatjuk, mint a belső környezet stabilitásának megtartása érdekében történő szükségletkielégítést.
Ha
a
szervezet,
illetve
annak
valamely
szervrendszere optimális működésének érdekében beállott stabil érték (a „beállított pont” = „set point”) kitér, eltolódik, akkor az érzékelő készülékek azonnal mérik és jelzik az eltolódást, és motiváció formájában bekapcsolódik a korrekciós hajtóerő, aminek következtében a „beállított pont” újból rögzül: a szükséglet kielégül. A homeosztatikus stabilitás értékeinek egy részét belső automatizmus segítségével teljesen a tudaton kívül
biztosítja
szabályozásától fenntartásáig érvényesül.
a A
a
központi
kezdve legtöbb
idegrendszer,
egészen esetben
homeosztázis
a
hiszen
a
vércukorszint
testhőmérséklet
optimumának
azonnali
értékeinek
automatikus
másik
csoportját
reguláció viszont
viselkedési tevékenység segítségével stabilizálja az agyvelő, ezen utóbbi kategória a motivált viselkedés. Ide tartozik a táplálékhiány, a víz- és sóhiány pótlása, a szöveti sérülés elkerülése stb. Ezekre a tevékenységekre tudatos cselekvés is jellemző lehet. A motivált viselkedés fenntartását egy sajátos központi agyi izgalmi állapot teszi lehetővé, amely az incentiv környezeti ingerek hatását egységes célszerű cselekedetté fogja össze, ezt az állapotot centrális motivált státus (angolul: central motiv state), rövidítve CMS-ként említi a legtöbb szerző. A CMS létrejöttéhez mind a homeosztatikusan „beállított pont” eltolódásai, mind a külső incentivumok szükségesek. E két tényező együttesen hozza létre a CMS-t, egyik a másik nélkül általában nem hatásos. Az éhes ember táplálékra utaló kulcsinger (vagy gondolat) nélkül elalszik, a jóllakott pedig élelem jelenlétében sem eszik. Az éhség és a táplálék incentivuma együttesen hatnak. Ez, másképp fogalmazva, azt is jelenti, hogy a tudatos és a tudattalan pszichikus elemek hullámzó módon, egymást váltva, egymásra épülve, közösen érvényesülnek. A CMS-t a kutatók egy alapvető viselkedési aktus megindítójaként jellemzik, amely hatására végeredményben a CMS megszűnik, a szükséglet kielégül, a homeosztázis helyreáll. Először az előkészítő (preparativ vagy appetitiv) fázis jut érvényre, amikor a szervezet fokozza mozgási, tájékozódási - öröklött és/vagy tanult tevékenységét szükségletének kielégítésére. Ez az időszak az, amikor motoros készsége nőttön-nő, a CMS „szintje” (angolul: drive) egyre
emelkedik a táplálék, a folyadék vagy a szexuális pár megtalálása érdekében.
Ezután
következik
a
fogyasztási
(konszummatív
vagy
végrehajtó) fázis, amikor a szervezet kielégíti szükségletét, csökken a CMS „szintje”, a késztetés, a hajtóerő a minimumra redukálódik (angolul: drivereduction), vagyis helyreáll a megbillent homeosztatikus egyensúly. Míg az előkészítő fázisban a tanult elemek, addig a fogyasztási fázisban minden bizonnyal az öröklött viselkedési mintázatok dominálnak. A CMS sajátos funkcionális állapotának feltételezése azért vált szükségessé a motívácíókutatásban, mert kiderült, hogy az évszázadokig különböző elméletekben tükröződő ösztönfogalom nem felel meg e sajátos késztetési viselkedésnek. A fogalom akkor vált elfogadott, tényszerű valósággá, amikor a hajtóerőt, a
késztetést
elektrofiziológiai
vagy/és
objektív
viselkedés-élettani
módszerek segítségével pontosan mérni lehetett. Például az éhség intenzitását burkoltan, jobbára önkéntelenül érzi az ember, ellenben a vércukorszint mérése meglehetősen pontosan kimutatja azt. Persze állatkísérletben
a
neuroncsoportjainak
hipotalamusz elektromos
ún.
éhség
kisüléssorozata
és és
jóllakottság a
szervezet
vércukorszintje mindenkor szoros összefüggést mutatnak! A motivációs folyamatok szerkezeti alapja az agyban minden bizonynyal a
limbikus rendszer, ezen belül is a fő helyet a hipotalamusz foglalja el (33. ábra). A féltekék középső és bazális felszínén elterülő ősi agykérgi struktúrákat és a velük kapcsolatos kéreg alatti magvakat elsőként „grand lobe limbique” (nagy limbikus lebeny) néven Paul Broca írta le. Ma a limbikus rendszer elnevezést használják e szerkezetek jelölésére. A limbikus rendszer emlősökben és így emberben is magában foglalja az ún. kérges test (corpus callosum) körül elhelyezkedő szerkezeteket. Zárójelben hadd
soroljuk
fel
némelyiket
(gyrus
cinguli,
gyrus
hippocampi,
hippocampus, az agy orbito-temporális pólusa és néhány ezekkel kapcsolatos kéreg alatti struktúra: nucleus amygdalae, area piriformis, corpora mamillaria, nucleus interpeduncularis stb.). Az amerikai Papez nyomán tekintjük e limbikus struktúrákat a motivációs folyamatok központjának. Mások szerint pedig e terület a „viszcerális agy” (visceral brain).
33. ábra. A limbikus rendszer blokkvázlata. A nagyagyféltekék összeilleszkedő belső felületén tömörülő körkörösen rendezett neuroncsoportok az elülső preoptikus mezőtől az amigdalamagvakig a központi elhelyezkedésű hipotalamuszt veszik körül. E hatalmas, sokrétű funkciót ellátó idegsejtszerkezeteket körülöleli az agykéreg összefüggő gyűrűformájú szegélye (Limbus vagy Papez-gyűrű).
Újabb adatok szerint a talamusz elülső magcsoportja és a teljes hipotalamusz is e rendszer része. Papez azt feltételezte, hogy a motivációk
és az emóciók e struktúrákban körkörösen folyó cirkuláris áramlatok formájában jönnek létre. Ezt a leegyszerűsített elképzelést ma már ilyen formában nem valljuk, de kétségtelen, hogy a két félteke egymás felé illeszkedő felszínén a nagy teret elfoglaló limbikus agyterületek szerepe elsődleges a késztetések és szükségletek szabályozásában.
Extrahomeosztatikus motiváció. Az előbbiekben olyan tevékenységi körről volt szó, amelynek kizárólagos célja a szervezet belső stabilitásának, homeosztázisának biztosítása. Kiderült azonban, hogy az elsődleges hajtóerők készlete nem korlátozódik csupán a szervezet épségének védelmére. Már régóta ismeretesek ugyanis olyan késztetések, amelyek nem sorolhatók a szorosabban vett homeosztatikus állandók keretébe. Ide tartoznak
elsősorban
(1)
környezeti
hatásokra
létrejövő
viselkedésmintázatok, valamint (2) az egyedek közötti kölcsönhatásban, a társas viselkedésben megnyilvánuló motivációs folyamatok.
Környezeti hatások. A megszokott környezetben jelentkező új ingerek jellegzetes szükségletkielégítéssel járnak, amelyek elsősorban figyelem formájában, esetleg csak tájékozódásban nyilvánulnak meg. A kíváncsiság, az
új
környezeti
elemek iránti
figyelem,
csillapíthatatlan feltárást,
explorációt okoz, amelynek kielégítése nyomán ez a hajtóerő csökken, minimális szintre áll be, a felderítési mozgási mintázat megszűnik. Kutatók például megfigyelték, hogy az új környezetben megnyilvánuló feltárási tevékenység motivációs ereje néha a táplálékszerzés intenzitását is felülmúlja.
A
„kíváncsiság” és
az
éhség egymással
vetélkednek a
motivációs intenzitásban. A társas kapcsolatok motivációs tényezőit itt kell említenem, bár a szociális viszonyoknak, akár csak felületes áttekintése is, messze túlmutat a könyv a tudatosság ingadozásait taglaló, jobbára fiziológiai élű fejtegetésein. A téma egy köztudottan nagy és bonyolult lélektani terület, a szociálpszichológia tárgya. A személyes tudati szférát és a tudat nélküli emberi társas viselkedést érinti viszont a Leon Festinger (1957) által javasolt kognitív disszonanciaelv (egyenetlenség), amely fontos és erőteljes emberi motivációs tényező. Ezen elv értelmében az emberek szakadatlanul valamifajta társas egyetértés (konszonancia) elérésére, az egyéni és a
szociális disszonancia csökkentésére törekszenek. A kognitív disszonancia kiküszöbölése a társadalmi környezetben az egyik legsürgetőbb emberi motívum (Hunyady Gy., 1996). A szociális kategóriába sorolják a motiváció kutatói a szexuális késztetést, a nemi partner iránti közeledést (esetleg távolodást), amelyet az endokrin belső szabályozás tesz lehetővé és szükségletkielégítése közösülés (kopuláció), avagy annak elkerülése révén érvényesül. Végül az utód megszületése utáni utódgondozási, anyai (esetleg apai) késztetés szintén elemi, elsődleges hajtóerő, amelynek kielégítése az utód ellátásában és gondozásában valósul meg.
34. ábra. A Maslow-féle emberi szükségletpiramis.
Az emberi szükségletpiramis. Mielőtt az érzelmi szféráról beszélnénk, hangsúlyoznom kell az emberi motivációknak az állatitól merőben eltérő fontossági, ún. rangskáláját. Elsősorban nem a pszichofiziológia, hanem a
személyiség-
és
szociálpszichológia
feladata
a
humán
értékek
hierarchiájának szempontjából vizsgálni az emberi viselkedés motívumait, hiszen nagyrészt olyan mozzanatok kerülnek rögtön előtérbe, amelyek az emberi pszichikum társadalmi meghatározottságából adódnak. Akárhány szerzőnek
a
humán
motivációkról
készített
„listáját”
vizsgáljuk,
e
lajstromokban természetesen fontos helyet foglalnak el az állatvilággal közös homeosztatikus és extrahomeosztatikus hajtóerők, de ezekkel vetekszenek,
sőt ezeket helyenként
háttérbe
szoríthatják
a
társas
viselkedésből adódó késztetések. Ilyen a „megbecsültség” vagyis a társadalmi presztízs, avagy a morális értékek. Igen népszerű ma is az
Ábrahám Maslow (1908-1970) által javasolt szükségletpiramis, amelynek alapján
biológiai
hajtóerők,
csúcsán
pedig
a
személyiség
„önmegvalósítása” található (34. ábra). Ez a rangsor egyben azt is jelenti, hogy bázisán jobbára a tudattalan, biológiai jellegű élettani késztetések, a derekán és csúcsán pedig a társas élet tudatos motivációi kapnak helyet. Az emberi érzelmek tudattalan és tudatos elemei „I do not like thee dr. Fell
„Megvetem Önt, Dr. Fell,
reason why, I cannot tell
okát tudnom mégsem kell,
but I know and know full well: ha sejtem se mondom el: I do not like thee dr. Feel!”
megvetem önt, Dr. Fell!”
Neal E.Miller (1992)
(Ádám György szabad fordítása)
Neal Miller nemrég elhunyt neves amerikai pszichológus a tudattalan érzelmekről írott késői öregkori munkájában idézi a fenti, nyilván az ő köreiben ismert „tréfás” mondókát, amely rávilágít a nem tudatos érzelmek emberi viszonylataira. A kissé naiv versikében a kifejezett emberi ellenszenv valahol nagyon is összecseng Wilhelm Wundtnak még a múlt század végén megfogalmazott ama tételével, hogy minden emberi lelki jelenség - miközben létrejön - egyben érzelmi színezetet is nyer, méghozzá valahol egy „kétpólusú”, kellemes-kellemetlen skála mentén. Más szóval: a lelki folyamatok ritkán „közömbösek”, legtöbbször vonzó vagy taszító jellegűek. E szubjektívnek mondható, élményszerű belső tapasztalatot nevezik emóciónak, affektivitásnak, magyarul: érzelemnek.
Belátható, hogy a motivációs folyamatokat is emocionális jelenségek kísérik, rokon agyi mozzanatokról van szó (a latin e-[kifelé] movere [mozgatni) kifejezés is erre utal, rokonságban a már tárgyalt motívum szóval). Az emóciók jellemzésére három jelenségcsoportot szokás felsorolni, mindhárom együttesen jelentkezik.
a) Jellegzetes mozgási mintázatok, amelyeket a színjátszás évezredek óta felhasznál az érzelmek kifejezésére. Főleg az arcjáték (mimika) jellemző változásait, a végtagmozgások kifejező alakzatait, de az egész testtartás koreográfiáját is ki kell emelni. Itt kell megemlíteni Charles Darwin korai alapvető munkáját (1872): Az érzelmek kifejeződése emberben és állatban címűt, amelyben az emberi mimika jelenségeit az állati pofaizomzat motivációs mintázataiból vezeti le. Túlzó „biologizáló” megállapításaival együtt Darwin munkája az első tudományos igényű feltárás az emóciókról.
b) Vegetatív vezérlésű zsigeri reakciók, amelyeket a köznapi megfigyelés és a tudományos igényű mérés egyaránt észlel: a szívritmus és a vérnyomás
változása,
a
bőr
pirulása
vagy
sápadása,
a
légzés
szaporaságának módosulása, a tápcsatorna mozgásainak élénkülése stb. E viszcerális reakciók az alapjai a William James és Carl Lange által kezdeményezett emóciókeletkezési elméletnek, amelyre még visszatérünk. Itt aláhúzzuk, hogy a zsigeri kísérő jelenségek egyértelműen nem specifikusak: örömnek és bánatnak, félelemnek és derűnek ugyanazok a vegetatív mozzanatai lehetnek. Itt az ún. „egalitárius elv” érvényes: az emocionális stressz azonos kísérőjelenségekkel jár, függetlenül attól, hogy az érzelem tartalma az egyén számára kellemes-e, vagy kellemetlen. Ezeket a kísérőjelenségeket általában műszeres vizsgálatok, többékevésbé egzakt mérések formájában regisztrálják, mint amilyenek a szívritmus, a vérnyomás, a bőrellenállás, illetve -vezetőképesség, a légzés, az elektromiogram módosulásai és hasonló változások. A megjelenési forma az egyén vegetatív reakciótípusától, vagyis személyiségjegyeitől függ.
Ezért
sem
vezettek
eredményre
az
egyes
országokban
kezdeményezett bűnügyi, ún. „hazugságvizsgáló” poligráfok: a vallomást
tevő egyén zsigeri választípusától és nem a bevallott cselekmény igazságtartalmától függött a poligráíiás görbék kilengése.
c)
Szubjektív
élményekből
állnak
az
emocionális
jelenségek
legjellegzetesebb csoportjai. Ezeket az élményeket introspektív úton, önmagunk megfigyelésének formájában lehet feltárni és szavakban kifejezni. Hangsúlyoznom kell, hogy az érzelmi reakciók egy tetemes hányada a tudaton kívül zajló, ráeszmélésmentes agyi esemény, amelynek lefolyásáról esetleg megkésetten vagy csupán testi tünetek alapján (izzadás, szívritmusváltozás, izomremegés stb.) szerzünk tudomást vagy esetleg homályos sejtést. Nem véletlen, hogy az introspekciót sokan elfogadhatatlanul pontatlan eljárásnak tartották és a szóbeli beszámolás kiküszöbölésére objek-tiválható viselkedési módszereket ajánlottak (pl. a pszichofizikai méréseknél az előzőekben már ismertetett Békésy-féle skálaeljárást. Az emocionális élmények általában „kétpólusú” jelenségek, ami azt jelenti, hogy extrém módon kívánt, szorgalmazott és nemkívánt, elutasított belső történések között folyamatos élményskála mentén jelentkeznek. Kellemeskellemetlen élményt, feszültséget - oldódást, izgalmat - megnyugvást jelenthet ez a két pólus; ezek közül leginkább a Wundt által javasolt kellemes-kellemetlen folyamatosság használatos. Ez a folyamatosság úgy is értendő, hogy ha valamely kellemesen enyhe ingert (pl. fény-, hangvagy bőringerlést) állandóan erősítünk, egy bizonyos intenzitás elérésekor a stimulus egyre inkább elutasítást vált ki, kellemetlenné válik, elhárítást kíván.
Ez
az
élményskála
az
érzelmek
alapminőségének,
sőt
osztályozásának is alapja. Az emóció keletkezésének elméletei európai kultúrkörünkben az ókorig nyúlnak vissza, de nem lenne igazán feltáró haszna akár ebben a részben, akár a könyv más fejezeteiben, ha a történeti fejtegetésekbe ragadnánk bele és végig követnénk a korai elképzeléseket Arisztotelésztől Descartesig.
Azért
sem
indokolt
természettudományi
egy
ilyen
ismeretekhez
visszapillantás,
hasonlóan
-
a
mert 19.
-
más
századig
felhalmozódott tudás az agykutatás terén sem nevezhető másnak, mint homályos sejtések, jobb esetben tapasztalati leírások, avagy szórványos
egzakt mérések együttesének. A mai szemlélet nézőpontjából is fontos teóriák csak a már említett Darwin-mű megjelenése után keletkeztek. Darwin szerint az emberi érzelmi mozgási megnyilvánulások az állatok hajdani alkalmazkodási mintázatainak kései maradványai, mint például a vicsorítás, amely az emberi nevetés előfutárának tekintendő. E túlzottan leegyszerűsítő, közvetlen állati-emberi analógia- vagy homológiasorozat az eredeti Darwin-féle formában ma már ugyan nem fogadható el, mégis egzakt megfigyeléseken alapuló evolúciós szemléletet jelent, amelynek összehasonlító igénye ma is iránymutató, főleg ami a másutt ismertetett közös állati és emberi agyi vezérlő struktúrák, nevezetesen a limbikus rendszer szerepét illeti.
Az emóció keletkezése: a második érzékelés (a késés) elmélete. A századfordulón született meg az érzelmek genezisének mindmáig érvényes teóriája, méghozzá egymástól függetlenül, William James amerikai és Carl Lange
dán
kutató
feltételezéseinek
eredményeképpen.
Elképzelésük
szerint a külvilági ingerek nem közvetlenül váltanak ki emóciókat az agyban, hanem a belső szervek reakcióinak következményeképpen az emociogén (érzelmet kiváltó) külső tényezők az érzékszerveken keresztül igen rövid késési idővel váltják ki az agyvelő megfelelő neuroncsoportjainak
ingerületét.
emóciómentes!
Az
Ez
az
agyvelői
elsődleges reakció
érzékelés
belsőszervi
azonban
még
módosulásokat
(szívritmus-fokozódást vagy -csökkenést, vérnyomásváltozást, légzési frekvenciaeltérést
stb.)
vált
ki,
amelyek
a
megfelelő
viszcerális
érzőpályákon, illetve humorálas hatás révén az emócióért felelős agyi struktúrák aktivációját váltják ki érzelem formájában. Tehát a belső környezetből kiinduló másodlagos érzékelés váltja ki - kissé megkésetten - az emóciót. A James-Lange-elmélet szerint az agyvelő ún. emociogén szerkezetei kétszeres vezérlést visznek véghez. Először a külvilági (esetleg belső környezeti) hatásra igen gyors, rövid latenciájú agyi parancsok formájában - még érzelemmentesen - váltják ki a felsorolt mozgási mintázatokat és/vagy vegetatív vezérlésű zsigeri válaszokat, másodszor pedig ezek a mozgási, illetve viszcerális reakciók visszahatnak afferens impulzusok formájában az agyvelői emócióstruktúrákra, és - némi
késéssel - létrejönnek az ön-megfigyelés formájában esetleg sejthető, más alkalommal tudatosan észlelhető és szavakba foglalható, már vázolt érzelmek. Az emóció tehát nem más, mint az agyvelőből a belső szervek felé irányuló gyors, még emóciómentes utasítás visszajelzése az agyvelő felé! A James-Lange-féle teória tulajdonképpen az érzelem keletkezésének időbeli dimenzióját magyarázza, nem tér ki sem az érintett agyvelői szerkezetekre, sem pedig az emóció lehetséges típusaira, osztályozására
(35. ábra). Igen jellemzőnek tartják, és elterjedt az a William Jamesnek tu-
35. ábra. „Azért félünk, mert elfutottunk” (W. James). A James-Lange-elmélet szerint a fenyegető inger (balra) nyomán érzelemmentes megrezzenés és futás (középen), végül félelmi reakció (jobbra, a fekete nyilak jelzése nyomán) zajlik le (Birbaumer nyomán).
lajdonított mondás, hogy „nem azért futunk el, mert félünk, hanem azért félünk, mert elfutottunk a fenyegetés elől”. Az emóció keletkezésének zsigeri elméletét számos poligrafías mérés támasztja alá, amely igazolja az érzelmi tényező kissé megkésett jellegét a vázolt kétfázisú folyamatban. Klinikai adatok is igazolják a James-Langeteória
érvényességét.
Gerincsérült
emberek
csökkent
mennyiségű
információt kapnak belső szerveikből, sőt a bőrből és az izmokból is, ha a
gerincvelő harántléziója teljes. Ezek a betegek elmondják, hogy sérülésük óta kevésbé intenzív módon élnek át emóciókat, mint azelőtt. Hohmann kikérdezett egy csoport gerincagyi harántsérült beteget arról, hogy a baleset előtti állapothoz képest mennyire erősen élik át érzelmeiket. Kiderült, hogy az emocionális élmény intenzitása attól függ, hogy a gerincvelő harántsérülése melyik szelvény magasságában történt. A legdrámaibb érzelmi intenzitáscsökkenést akkor jelezték, ha a harántlézió magas nyaki vagy háti szegmentumokban jött létre, vagyis a beteg alig kapott impulzusokat a belső szervekből.
Az emóció kialakulásának kognitív elmélete. A zsigeri visszajelzéses teória nem tér ki arra a körülményre, hogy milyen külvilági (és belvilági) eseményeket és hogyan érzékel az agyvelő, hogy azután másodlagosan emóció
jöjjön
létre.
Az
érzelmek
keletkezésének
e
megismerési,
ingerfeldolgozási oldalával a kognitív teóriák foglalkoznak. Lényegük, hogy a
környezeti
minőségűvé
hatások
függvényében
ugyanazon
belső
válik szervi
az
emóció hatás
különböző másodlagos
következményeként. Másszóval: az érzelem minőségét nem a vegetatív szervek működésváltozásai nyomán keletkező második érzékelés, hanem a környezeti ingerek által ezt megelőzően megindított első érzékelés szabja meg. Schachter és Singer 1962-ben szellemes kísérletben bizonyította e megismerési tényező minőségmegszabó szerepét. Kis adag adrenalinnal szimpatikus izgalmat hoztak létre több csoport kísérleti személyben. Az egyes csoportokba tartozók emocionális állapota aszerint tolódott el öröm (eufória), illetve düh felé, hogy a szer adását követően az adott csoportba „beépített”,
beavatott
személy
könnyed
szórakozást,
avagy
kínos
frusztrációt okozó irányba terelte-e a csoport egyedeinek kedélyállapotát. A
szerzők
szerint
az
emóció
keletkezése
fiziológiai
belsőszervi
változásoktól függ, minőségét azonban a környezetből eredő kognitív tényezők szabják meg.
Az emóció keletkezésének agyi szerkezetei. A motivációs folyamatok ismertetésekor az előzőekben már említettük a limbikus rendszert mint fontos viselkedésszabályozó bonyolult szerkezetet. Ma is tartja magát az a felfogás, hogy e rendszer egyes struktúrái (hippokampusz, amigdala)
nemcsak a motivációkért, hanem a legtöbb emocionális reakcióért is felelősek (36. ábra). Sok adat szól amellett, hogy a nem domináns (nem verbális) agyfélteke az érzelmi integráció és emocionális memória tárolási helye.
36. ábra. Mai adatok alapján szerkesztett integrált emócióelv ábrája. A vázlat a történések idői sorrendjében tünteti fel az egyes agyi eseményeket a külvilági ingertől (1) az első, gyors ingerfelfogáson (2) át létrejövő emóciómentes riasztáson (3) keresztül kialakuló második érzékelésig (4), ami már maga az emóció! Ezt a szakaszt az agy összeveti a már régebben tárolt érzelmi élményekkel (5), végül megtörténik a kognitív mérlegelés (6) az új emóció jellegéről.
Egy mai integrált emóciófeifogás ötvözni igyekszik az előzőekben említett adatokat és elveket. Nevezetesen: fő támpontként szerepel a jamesLange-féle megkésett, második érzékelés elve, valamint a Schachter-Singer-féle tudatos és tudattalan kognitív mozzanatok felhasználásának gondolata. A kombinált nézet szerint az agyi események bizonyos idői
sorrendben történnek, amelyeket a 36. ábra vázlata szemléltet. A külső inger (1) hatására azonnali, érzelem nélküli reakció jön létre (2), majd az izmokban, belső szervekben stb. riasztás és gyors válasz megy végbe (3). E rögtöni perifériás művelet után kis késéssel jelzés megy vissza az agyba (a nem domináns félteke limbikus szerkezeteibe), ekkor keletkezik második érzékelésként az emocionális esemény egész komplexuma (4), beleértve az azonnali tárolást (5) és mérlegelést (6), nevezetesen a folyamat önkéntelen, avagy verbalizálható jellegéről, a tartós vagy a rövid idejű memóriában való rögzítésről stb. Ez az erősen egyszerűsített vázlat természetesen egyáltalán nem nyújt információt egy sor lényegbevágó, a tudattalan szférát is mélyen érintő problémáról, így elsősorban az emocionális intelligenciáról sem! Pedig olyan „divatos” témakörről van szó, amely a pszichológiai gyakorlatot és a neveléstudományi is gondolkodóba ejti. A saját és embertársaink érzelmeinek kezelése, önmagunk elfogadása, a mások iránti empátia és tolerancia, a konfliktusmegoldás stb. egyaránt e súlyos problémakör része. Nagyrészt a szóban megfogalmazható lelki jelenségvilág határán vagy azon kívül jelentkezik, és manapság még csak a hiteles kutatási törekvések küszöbén áll! A személyiség és az emocionalitás sajátos kapcsolatban áll egymással (37.
ábra). Az egész kérdéskör távol áll e könyvnek a tudat hullámzásait bemutató tematikájától, de a motivációt és az emoctonalitást alapjában érintő egyik személyiség-vonatkozás - úgy gondolom - ide tartozik. Nem jelentéktelen
előzmények
után,
mint
amilyenek
Maslowés
Rogers
humanisztikus irányzata, negyedszázaddal ezelőtt feltűnést keltett az Amerikai Egyesült Államokban, majd mifelénk is, egy magyar származású fantáziadús
kutató
személyiségelve.
Csíkszentmiliályi
Szerinte
feltételezhető
Miliály sok
(Michael) olyan
újszerű
ember
egy
populációban, akinek pszichikus alkatában a viselkedési lehetőségeik egyensúlyban állnak képességeivel. Kiegyensúlyozottság híján a sürgető teendők nyomása esetén szorongás, tehetetlenségének túlzott érvényre jutása esetén „unalom” élménye dominál. Ha viszont a cselekvési tér és a személy képességei kiegyenlítődnek, akkor „áramlat” (flow) élményét éti át. Ilyenkor, a szerző szavait idézve: „valamit kizárólag önmagáért tesz, s nem
37. ábra. Guilaume-Benjamin Duchenne a mosoly kettős jellegéről. Duchenne már Darwin előtt felismerte az emberi mosoly tudattalan összetevőjét, amely a szemzugizommal kapcsolatos, és akaratlagos összetevőjét, amely a járomcsontizom mozgatásával függ össze
(Damasio, 1996, nyomán).
valamely későbbi, külső cél elérése érdekében”. A személyiségek széles skáláján belüli ilyen „optimális” motiváció és emócionalitási egyensúly általában „megszállott” alkotók: művészek, kutatók, sportolók vagy elkötelezett mesteremberek között lelhetők fel. Egzakt tanulmányozásuk a közeljövő feladata. 4.6. A mindennapi eszméletszünet: fiziológusnézet az álomról A könyv „kedvébresztő” bevezetőjében már szóltam a tudathullámzás legkézenfekvőbb, köznapi általános emberi tapasztalatáról, az alvás alatti álmodásról. Az álomállapot azért érdemel kitüntetett helyet a tudat ingadozásairól szóló könyvben, mert egyre jobban megszilárdul a szakemberek, de a „laikus álomkutatók” - írók, költők, filozófusok között is az a nézet, hogy az álmodás időszaka az ember különálló harmadik lét- és tudatállapota az első kettő, az ébrenlét és az álom nélküli alvás mellett. Kezdjük irodalmi, költői példákkal: könyvünk történeti
részében sokat foglalkoztam Henri Bergson munkásságával, aki visszavisszatér elemzéseiben az álom jellemzéséhez. Nézeteit részben egyik szellemi elődjétől, a költő és író Cérard de Nervaltól, részben kortársaitól és
közeli
barátjától,
Paul Valérytől,
a
neves
költőtől,
esszéírótól
kölcsönözte. Nerval szinte teljes írói műve az álmodás köré összpontosul, egy helyen azt írja, hogy „az álom egy második élet”. Valéry pedig így ír: „A tudat és az álom csaknem ugyanannak a funkciónak két variánsa.” Mindkét költői megállapítást igazolni látszik a mai élettani kutatás. Az álmodás fiziológiai aspektusának kutatása egy évszámhoz, 1953-hoz köthető.
Nathaniel Kleitman chicagói élettanprofesszor, aki már akkor neves alvásszakember volt, megbízta tanítványát, Aserinskyt, hogy tanulmányozza az alvás alatti szemmozgásokat. A fiatal kutató volt az, aki megállapította a periodikus gyors szemmozgások jelentkezését, valamint azt, ha a kísérleti személyt álmából (EEG-jelek alapján is ellenőrizve) felköltötte, az mindenkor álomlátásról számolt be. Kleitman saját 17 éves leányán
utánavizsgálta
Aserinsky
megfigyelését,
megállapította
a
szemmozgás jeleit és az egyidejű álmodás tényét (I. Aserinsky és Kleitman, 1953). Így erősítette meg, hogy a már 1937 óta Bremer és mások vizsgálatai nyomán jól ismert lassú hullámú vagy szinkronizált szokványos alvás mellett létezik az alvásnak egy gyors szemmozgással (rapid eye movement: REM) is jellemezhető szakasza, ami álomképződéssel jár. Igen jellegzetes módon ragadt rá e REM-mel járó álomperiódusra a „paradox” jelző is,
hiszen ebben
az
alvásszakaszban a
lassú hullámú EEG
deltatevékenységet - szokatlan módon - az éber állapotra jellemző szapora bétaaktivitás váltja fel.
Kleitmant és amerikai csapatát még az ötvenes években sok más munkacsoport is követte, így elsősorban a Lyoni Egyetemen a Michel Jouvet köré szerveződött francia, fiatal gárda. Szerencsésnek mondhatom magam, mert 1957 957-ben, a Jouvet-csoport szerveződésének és a REM957 alvás felfedezésének első korszakában több hónapot tölthettem a lyoni Élettani Intézetben, és közeli szemlélője lehettem az első elektrofiziológiai és neurokémiai méréseknek ezen a téren! Már az ötvenes évek végén világossá vált, hogy az álomlátás, amely az elalvás után mintegy másfél
órával jelentkezik, az éjszaka során 4-5-ször ismétlődik, az éj vége felé az egyes álomepizódok időtartama megnő, gyakoriak a hajnali álmok. Egy 7 órai éjszakai alvás alatt 5-30 perces szakaszokban összesen másfél-két órát tartanak az álmodások. Az EEG-s bétatevékenységen és a REM-szemmozgási szakaszokon kívül az álomepizódok harmadik jellemzője az izomtónus csökkenése, amelyet az állizmok vagy a nyaki izmok elektromiográfiás vizsgálatával jól lehet szemléltetni. Ugyanakkor a gyors szemmozgásokon felül sebes, hirtelen rángások jelennek meg az arcizmokban, a kéz- vagy a lábujjakban. Ujabb paradox helyzet ez: az ébrenlét sok-sok jele a gyakorlatilag bénult testben! Számos belső szervi, ún. vegetatív élénkülés is kíséri az álmodást: a
légzésben
zihálásszerű,
szívműködésben
szünetekkel
frekvencinövekedéssel
szaporulat,
a
extradobbanások,
a
megtűzdelt vegyes
hőtermelés csökkenése, a pénisz és a klitorisz duzzanata stb. Az álmodás periódusa tehát olyan, éberséghez hasonló agyi állapot, amely nélkülözi az eszmélés
fontos
jegyeit.
Néhány
lényeges
élettani
adat:
(a)
az
acetilkolintermelés fokozódása révén az agytörzsi „kolinergiás” izgalmi folyamatok kerülnek túlsúlyba az „aminergiás” (noradrenalin és szerotonin) szabályozással szemben. Többek között ezt tekintik az izomatónia okának. A talamusz kolinergiás magvai az ébrenlétre jellemző 30-40 Hzes béta- és gammaoszcillácíót produkálnak, ezért oly élménygazdagok az álmok, amelyek ugyanakkor a bemenet ellenőrzésétől, így az eszmélés kontrolijától mentesek, (b) Igen élénk az amigdalatevékenység más limbikus szerkezetekkel együtt, ami magyarázhatja az álmodás élénk emocionális színezetét, (c) Jellemző a látómezők fokozott aktivitása, ami egybevág
azzal
a
ténnyel,
hogy
a
vizuális
élmények
uralják
az
„álomlátásokat”. (d) A prefrontal is agykéreg (PFK) viszont REM-alvás alatt csökkent aktivitást mutat, kivéve néhány középponti sejttömörülést. Ezek az élénk elektromos tevékenységet és helyi fokozott vérkeringést mutató PFK-szigetek talán az álmodás alatt is a „háttérben” lappangó én-tudat szerkezeti alapjai. A zömében logikátlan, az időérzékelés hiányával és különböző, össze nem tartozó események átélésével jellemezhető álmo-
dásban az álmodó személy mindig „tudja”, hogy az események vele történnek, az integráns személyiségátélés fennmarad (39. ábra).
38. ábra. A három ébrenléti-alvási alapállapot életkor szerinti százalékos eloszlása.
Az álmodás tehát olyan mindennapi, eszmélésen kívüli állapot, amelyben a külvilág élményeitől, társas logikájától lekapcsolódott agy megteremti saját „logikáját”, önnön eseményvilágát. Erre a sajátos pszichikus szubjektív állapotra jellemző még: (e) Az időbeli sűrítés: hosszú órák történéseit éli át az álmodó személy, amely a valóságban esetleg csupán percekig tartó REM-szakasz produktuma, (f) A vizuális túlsúly: azt jelenti, hogy a kikérdezett személyek gyakorlatilag nem tudnak látási élmény nélküli álomeseményröl beszámolni, (g) Az álomtartalom „folytatólagos” jellege. Már a 19. században leírták, hogy az álomlátás egyik alvásból a másikba folytatódhat, ez nyilván az összekapcsolódott neuronhálózatok újbóli szinkron aktiválódására utal. Ugyanilyen szilárd hálózatmintázatokra
utalnak az ismétlődő álomepizódok is. (h) Az álomtartalom érzelemgazdag események sora. Az álombeszámolók tanúsága szerint emocionálisan kö-
39. ábra. Az alvás alaíti orsók és bétahullámok (balra fent), valamint a deltahullámok (jobbra fent) keletkezése agytörzsi (lent) és talamikus (középen) körkörös ingerületek nyomán
{Bódizs R. után).
zömbös, sem nem vonzó, sem nem taszító álomtörténések szinte nem is léteznek, (i) Az álmodás előtti ébrenléti bemenet hatása az álomtartalomra minden leírás szerint nyilvánvaló, Henri Bergson kíjlönö-sen hangsúlyozta ezt a körülményt, (j) Az álmodásra való emlékezés igen különböző, a legtöbb vizsgált személy az éjjeli 4-5 álomepizódot reggelre elfelejtette. A visszaemlékezés függ az álomképződés időpontjától. A gyors szemmozgás ideje alatt felébresztett személyek 90%-a álomról számol be. A paradox alvást követően 5 perc múlva felköltölt személyeknél az előfordulás 60%os, 10 perc múlva már csupán 30%-os. Különösen érdekes a nem álmodók problémája, egy kisebbség makacsul mindig azt jelzi, akár REM-alvás közbeni beszámolójában is, hogy nem álmodik. Az álmodók 90%-ával szemben a nem álmodók 50%-ban számolnak bej REM-alvásban történő
ébresztéskor álmodásról. A nem álmodóknak mélyebb az alvásuk, kifejezettebbek az álom nélküli deltaszakaszaik az EEG-görbén, az ébredésközeli REM-periódusaik pedig felaprózottak, bizonytalanok (38.
ábra). Végül persze, felmerül az örök kérdés, és nem csak a szakemberekben: mire való az álmodás? A REM-szakaszt megakadályozó sok kísérlet azt tanúsftja ugyan, hogy több éjszakai álommegvonás semmiféle nappali viselkedési következménnyel nem jár, de az egymás utáni napokon akadályozott REM-alvást az egyén okvetlenül bepótolja: már az elalvás utáni percekben megjelenik az álom minden jele, és a megszokottnál hosszabb ideig tart. A paradox alvás hiánya a nappali tanulási képességet és a munkateljesítményt is csökkenti. Születéstől kezdve az öregkorig az álomszakasz részesedése az összalvás időtartamából egyre csökken. Míg az újszülöttben a REM-periódusok összideje huszonnégy órában 6-8 óra, 70 év felett alig 1,5-2 óra. Világos tehát, hogy a paradox alvás elősegíti az agyvelöi
funkciók
érését.
„Éjszakáról
éjszakára
az
álmok
során
szembesítjük öröklött és a tapasztalatok útján szerzett személyiségünket”
{M. jouvet, 1973). Szép és talán igaz, bölcs mondás! Bárcsak több cáfolhatatlan adat lenne mögötte! 4.7. A tudati disszociáció: a normálistól a kóros állapotokig Könyvem bevezető fejezetében a találomra érintett tudati ingadozási jelenségek között érintettem azt a tényt, hogy a tudati rekeszek egy időben létezhetnek, és a szétkapcsolódott tudatállapotokról emiftettem némely példát. A tudattalan agyi működések központi folyamatainak ismertetése során helyt kell adnom eme elmebeli tagoltság kissé részletesebb vázolásának. Kiinduló elvként az emberi önkép egységének, integritásának létezését kell újból aláhúznom, amelyet bevezető soraimban
E. Hilgard nyomán az éntudat „rejtett megfigyelőjeként”, az előző, a placebojelenségröl
szóló
fejtegetésemben
az
egészséges
agyvelő
neuromatrixaként szemléltettem. Az egységes egészként, harmonikusan illeszkedő tudati rekeszeket normális esetben saját személyiségünk, önazonosságnak tudomásulvétele és ennek az éntudatnak szüntelen és
folyamatos megerősítése tartja egybe. De az önmagukban zárt pszichikus működési részegységek amellett, hogy kiegészítik egymást, általában harmonikusan átbillenhetnek egymásba. Ezekről az oda-vissza tudati átcsapásokról, ezek dinamikájáról szól a könyv. A tudati szféra disszociációjáról akkor beszélünk, ha az egyes tudati tagozatok szétkapcsolódása az ép, egészséges elmében, vagy még inkább a megbetegedett pszichikumban nyilvánvalóvá, tartóssá, vagy az esetek többségében kórossá válik. A lelki jelenségekkel foglalkozó tudományok még nem tartanak ott, hogy a szélkapcsolás okait és agyi fiziológiai hátterét részletesen feltárták volna. Még azt sem tudja a mai kutatás eldönteni, hogy e könyvben érintett számos bemeneti, kimeneti vagy központi tudati határhelyzetek közül melyek tekinthetők már disszociált folyamatoknak: például a küszöb alatti érzékelések, esetleg az illúziók, netán az automatikus mozgások, avagy némely rejtett késztetések? Egyes kutatók a francia Armand de Chastenet Puységur márkitól (1751-1825), az orosz Ivan Pavlovig az álomlátásos alvást is disszociációnak tekintették, mert a hipnotikus állapottal rokon jelenségnek tartották. Az objektív élettani adatok, például a hipnotikus állapotban rögzített EEG-felvételek, ezt a rokonságot nem erősítik meg. Keletkezési mechanizmusuk más-más lehet, a közös vonás viszont a tudati szétkapcsolódás jelensége. De még az álmodás mindennapi, természetes és az agyvelő normális működése számára nyilván felettébb szükséges tevékenység, addig a hipnózis mesterségesen előidézett tudatállapot. A hipnózis: művi disszociáció Az európai, ázsiai és amerikai orvoslástörténet egyaránt számon tartja, hogy beszűkült tudati,
révült eszméleti
állapotokat
évezredek óta
felhasználtak gyógyításra. A modern orvoslásban, sokféle „magnetizmus”nak nevezett próbálkozás után (melynek vezéralakjai Anton Messmer
(1720-1815) osztrák és a fent említett Puységur voltak) talán a skót James Braid (1795-1860) tevékenységét kell aláhúznom, aki a mai hipnózisfelfogás előfutára volt, a terminus is tőle származik. Braid érdeme, hogy
a
hipnózisjelenségről
lerántotta
a
misztikum
leplét,
és
megmagyarázható fiziológiai állapotnak tekintette. Megindult egy intenzív terápiás és kutatási áramlat, amely sikerekkel és kudarcokkal a mai, többé-kevésbé általánosan elfogadott felfogáshoz vezetett. A mai nézet szerint a hipnózis normális, fiziológiás állapot. Voltaképpen mesterségesen létrehozható disszociáció, az erre fogékony személyen (a hipnotizálton) egy másik személy (a hipnotizőr) által. Tehát művi úton hozható létre a két személy közötti interakciók jól kidolgozott technikái révén. Fő eszköze a hipnotizőr által alkalmazott szuggesztió (szóbeli és nem szóbeli ráhatás), amelyre a fogékony személy megváltozott érzéke-
40. ábra. Emberi tanult (feltételes) kiváltott potenciálok ébrenlétben. Balra és középen: 2 személy elektromos válasza kopogó hangingerre (kihúzott függőleges vonal) négy koponyái elvezetésben. Az 500 ms múlva jelentkező feltételes hullámokat szaggatott függőleges vonal jelöli, jobbra: a feltételes válaszok kiépítésének menete egy harmadik személyen.
léssel, emlékfelidézéssel és akarati mozgási szándékkal, vagyis erősen beszűkült tudati állapottal reagál. Mai felfogásunk szerint a tudati disszociáció önmagában nem kóros jelenség, hanem az ember pszichikus tulajdonságainak
sajátos
dimenziója,
amely
a
normális
hipnotikus
állapotból a hipnábilis személy számos megnyilvánulásán át (például az önhipnózis, a hipochondria stb.) könnyebb vagy súlyosabb kórképekig vezethet (40. ábra). Elvileg
mindenkiből
válhat
hipnotizőr
(feltéve,
hogy
orvosi
vagy
pszichológusi diploma birtokosa, és igazolt szakértelemmel rendelkezik) és mindenki lehet hipnotizált, feltéve, hogy személyiségjegyei (a hipnózis iránti fogékonyság hiteles próbái által bizonyítottan) ezt lehetővé teszik. A két
személy
együttműködési
készsége,
motiváltsága
alapfeltétel.
Hipnózisbeavatkozásra orvosi javaslat alapján kerülhet sor, hiszen a hipnózisterápia mindenekelőtt gyógyító módszer, melynek javallatait és ellenjavallatait speciális szabályok rögzítik. Általában pihenő, fekvö vagy ülő testhelyzetben van a hipnotizált személy, de újabban élénk, ritmikus, jobbára automatikus mozgás (pl. kerékpározás) alatt is létrehoznak ún. „aktív éber” hipnózist (Bányai É., 1993). Klasszikus, pihenő állapotban hipnózisba,
e
sajátos
beszűkült
eszméleti
állapotba
a
hipnotizált
különböző fokozatokban, jól kidolgozott „szertartás lépcsőin” át kerül
(Mészáros, 1984). Az eljárást terápiás célból, egymás után 6-10-szer, hetenként általában 1-3 alkalommal végzik, időtartama alkalmanként kb. egy óra. A hipnotikus szuggesztió egyetlen „ülés alatt” ritkán vezet a panasz (pl. fájdalom) megszűnéséhez, még akkor sem, ha a hipnotizőr által adott poszthipnotikus „parancs” hatásos, és a hipnotizált személy arra az „ülés után” jól emlékszik és betartja. A hipnózisindukció eljárása természetesen sajátos etikai elvek betartását igényli. Mert bár ez a terápia bármikor megszakítható, abból a beteg „kiléphet”, csökkenni fog a valóságérzékelése és akaratlagos önkontrotija, ezért különös gondot kell fordítani a hipnotizőr szuggesztiói-nak szóbeíí megfogalmazására. Az eljárási vezető orvos vagy pszichológus önkontrolljának is magas fokon kell állnia, hiszen ő aktív irányítója, és ezáltal mélyen érdekelt részese e két személy között zajló sajátos interakciónak. A hipnózis terápiás alkal-
41. ábra. A 40. ábrán bemutatott tanult elektromos jelek hipnózisban. A: Három személy fellételes kiváltolt válasza hang + fény társítás előtt és után; B; A tanult potenciálok megjelenése egy negyedik személyen, jelzések, mint a 40. ábrán.
mazása
egyre
inkább
személyiségfunkciók
az
egészséges,
helyreállítása
és
önismereten
fenntartása
felé
alapuló
halad.
Nem
csodaszer, de más gyógyító eljárások hasznos kiegészítője lehet. A mi szemléletünkben
és
vizsgálódásainkban
pedig
a
normális
tudati
disszociáció kézenfekvő modellje (41. ábra). Disszociatív zavarok: az elme elme védekezése A következő disszociációs fokozatok viszont már az egyensúlyt vesztett elme
nyilvánvaló
zavarait
jelentik.
Mielőtt
azonban
néhány
szétkapcsolódott tudati állapot vázolására rátérnék, szót kell ejtenem magáról a betegségosztályozásról. Az orvosi szakterületek zömében ez a betegcsoportosítási gond viszonylag könnyen megoldhatónak bizonyult, hiszen a diagnózisok és a terápiák közötti határvonal többé-kevésbé szilárd bonctani, élettani és biokémiai kórismereteken és kórleírásokon nyugodott. Ezért azon a két adminisztrációs területen, amelyeken a betegségek
rendszerezése
fontos
volt,
nevezetesen
a
nemzetközi
egészségügyi szervezetek hovatartozása, valamint az orvosképzés és az orvosi oklevelek összehasonlítása, az osztályozás természetes módon kialakult. Fiatal orvos koromban, úgy az 1950-es évek derekán, nem okozott gondot a régi Forneth-féle belgyógyászati tankönyvről, vagy az akkor modernek számító Magyar-Petrányt-tananyagról átváltani a szemléletében rokon amerikai Cecil-féle terjedelmes kézikönyvre. Hasonló nézőpont, azonos betegségosztályok! Merőben más volt még akkor a helyzet az elmegyógyászat terén. Nyírö Gyula tankönyve 1961-ben jelent meg, alapszemlélete sok tekintetben máig érvényes, de már megjelenésekor sokban eltért az akkor még nálunk uralkodó német pszichiátriai nézetektől. Amerikai befolyás pedig akkortájt még kevéssé érvényesült. Pedig éppen az Egyesült Államokban kísérelték meg először, több mint 50 évvel ezelőtt a pszichiátriai zavarok objektív kritériumok szerinti osztályozását, amelyből a hetvenes évek közepén kialakult a „Research Diagnostic Criteria” (RDC: Kutatási Diagnosztikai Kritériumok) szabványosított rendszere. Körülbelül ugyanabban az időben
Európában is megindult az eredetileg csak kódolási-statisztikai célt szolgáló elme-zavar-csoportosítás rövid szöveges indoklása. A genfi székhelyű
Egészségügyi
Világszervezet
(WHO)
az
évenként
kiadott
„International Classi-fication of Diseases” (ICD) könyve 1968-tól közöl pszichiátriai adatokat. A magyar fordításban, orvosi körökben ismert „Betegségek Nemzetközi Osztályozása” (BNO) 8-ik kötete tartalmazott először ilyen leírásokat. Jelenleg az elmegyógyászatban már a 10. kötetnél tartunk (BNO-10), amelyben a pszichikus zavarok osztályozása igen részletesen szerepel. Sajátos jelenség az elmegyógyászat történetében: hiába a korszerű és jó szándékú BNO-kÖtetek sora, az európai pszichiáterek zömükben már régen áttértek az amerikai osztályozási rendszer szerinti kórkép-csoportosításra. A WHO-ihletésü klasszifikációval elejétől
fogva
elégedetlen
amerikai
elmeorvoslás
még
1952-ben
megjelentette a maga kézikönyvét. Ez volt az akkor még alig ismert „Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders”, rövidítve: DSM-I. Ez a könyv még az akkori BNO-6 pszichiátriai fejezetének elveire épült, de sok tekintetben már kezdettől több szempontú osztályozást tartalmazott, ami merőben eltért az európai betegségcsoportosítás konzervatív elveitől. Amennyire agyfiziológusként ezt a sajátos „katalógusküzdelmet” követni tudom, az Egyesült Államokban a mai DSM-IV-ről már a DSM-V-re készülnek áttérni, az európai WHO-berkeiben a még érvényes BNO-10-et előbb-utóbb a BNO-11 -nek kell felváltania. Egyelőre azonban még a BNO-10., illetve a DSM-IV. érvényes. Azért kellett ezt a furcsának tűnő „klasszifikációs” kitérőt tennem, mert mindkét osztályozási szemlélet egyértelműen aláhúzza a disszociatív zavarok különálló, fontos betegségcsoportjának érvényességét, holott 4050 évvel ezelőtt (pl. a Nyírö-könyv 196l-es megjelenése idejében) maga a Pierre Janet-féle disszociáció elve sem részesült kellő méltatásban, holott ez az elv akkor már több mint hetven éve létezett az elmekórtanban. Mindkét sarkalatos lista tanúsítja, hogy a tudati disszociáció önvédő mechanizmus a lelki és a testi, valódi vagy vélt károsítás, trauma ellen. Óriási tényanyag gyűlt össze ugyanis az elmúlt évtizedekben, amely azt látszik
igazolni,
hogy
számos,
régebben
egymástól
merőben
különbözőnek tűnt elmezavar, például a „pszichogén amnézia”, vagy a hisztériás jelenségcsoport, avagy a deperszonalizációs zavar stb. egytől egyig
„egy
tőről
fakadnak”,
traumatikus
behatások
elleni
énvédö
mechanizmusok, lehet annak idején a dezintegrációs (désintegration) kifejezést a disszociáció mellett gyakran használta, követője, Sigmund Freud pedig a disszociációt „elfojtás”-nak tekintette. Freud szerint az egyén a számára elviselhetetlen pszichikus eseményeket kiiktatja a tudatos ellenőrzésből, vagy pedig „átalakítja” tudattalan testi, vegetatív tünetekké: „konverziót” alkalmaz. Az utóbbi negyedszázadban mind a BNO-rendszer, mind a DSM-szisztéma visszatért a Janet-féle eredeti disszociáció terminushoz. Ime röviden néhány példa ebből a kórcsoportból: A hisztériás jelenségek a disszociációs tünetcsoport egyik alosztályaként szerepelnek. Régebben a „primitív reakciók” közé sorolták, Kretsch-mer szerint (1923) regresszív elmeállapot, amikor is az erre hajlamos egyén fejlődésében filogenetikailag meghaladott, alacsonyabb rendű viselkedési mintázatba menekül. Minden szervi ok nélküli mozgászavarok (járási képtelenség,
bénulások,
csökkent
izomtónus),
érzékelési
kiesések
(időleges „vakság”, körülhatárolt bőrérzéketlenség) és egyéb feltűnő tüneteket színesen írnak le a régebbi és újabb közlemények. A betegek többségében a kiváltó traumatikus élmény megszűnésével a hirtelen fellépő tudattalan testi zavarok tünetmentesen meg is szűnnek. A beteg azonban sem előidézni, sem megszüntetni nem képes a tüneteit.
Disszociatív amnéziát akkor állapít meg az elmeorvos, ha időleges és teljes emlékezetkiesést tapasztal betegénél, amely lelki okokra vezethető vissza, és sem kimerültséggel, sem mérgezéssel, sem egyéb idegrendszeri vagy elmebántalommal nem magyarázható. Az amnézia időszakos: óráktól napokig tarthat. Hirtelen kezdődhet, és váratlanul múlik el. Háború és egyéb katasztrófák gyakran kiváltják az arra hajlamos egyénekben.
Disszociatív identitászavar és „megszállottság”. Charcot és Janet már ismert kórképként foglalkozott a többszörös személyiség jelenségével, amit hipnotizálással rokon, azzal előidézhető állapotnak tartottak. Sokszor gyermekkori lelki sérülések nyomán, zűrzavaros életvezetés mentén fejlődik ki a kettős vagy többszörös személyiségszerkezet. Az egyénnek a
nehézségekkel
megküzdő
(coping)
énvédö
képessége
gyengül,
legtöbbször vallásos mezben mutatkozó „megszállottság” jellemzi, amely lehet, hogy közel áll az említeti „aktív éber” hipnózishoz (Bányai É., 1993).
Disszociatív „futások” (fúgák). A könyv bevezető fejezetében már vázoltam az öreg- és aggkorra jellemző sajátos pszichikus szétkapcsoló-dást, amikor is az idős ápoltak egy része hirtelen felöltözik, s bár kapcsolatban marad a környezetével, de elindul. Általában váratlanul fellépő, óráktól napokig, sőt hetekig tartó emlékezéshiánnyal járó vándorlási állapot, amely hirtelen meg is szűnhet. Az irodalomból Ismert esetek közül Lev
Tolsztoj híres „futását” említettem. Deperszonalizációs zavarok. Sajátos elidegenedési állapotok, amelyekben az integráns személyiség énszerkezele részben vagy teljesen felbomlik. Nyírő
Gyula
a
tünetcsoportot
fokozatokra
bontotta:
az
enyhe
derealizációtól (a valóságos környezet torz átélése) az egoskizisen át (a beteg én-idegennek érzi testrészeit, saját mozgásait) egészen a súlyos deperszonalizációig. Ezen utóbbi esetekben a beteg idegennek érzi és „tudja” önmagát, saját viselkedését külső erők hatásaként éli meg. E súlyos szétesés már átvezet a szkizofréniába.
A diszkonnektív kórképekről. Voltaképpen a szkizofréniáról, erről a genetikailag rögzült, súlyos és ma sem teljesen feltárt kórokok által jellemzett betegségcsoportról kell itt még szót ejteni, bár e gyűjtőfogalom alá tartozó betegségek vázolása messze túlmutat e könyv célkitűzésein. Azért kell mégis említenem e kórfolyamatokat, mert nem leheletlen, hogy a tudati szétkapcsolódás, a pszichikus disszociáció vázolt lépcsőfokainak, kontinuumának mentén olyan végletesen szélsőséges dezintegrációt, szétesést képviselnek, amelyek erősen torzító tükörként ugyan, de rávilágíthatnak az önkép egységének és tagolt rekeszeinek természetére és fejlődésére. Az elmebetegségek említett osztályozási rendszerei, a BNO-10
és
a
DSM-IV.
egyaránt
szilárd
támpontokat
nyújtanak
a
kórképcsoport tüneteinek osztályozásához, de ennek dacára, ma még nem létezik olyan műszeres vagy laboratóriumi módszer, amely a szkizofréniák diagnózisát alátámasztaná. A Descartes-féle triász mindhárom összetevője súlyos és visszafordíthatatlan zavart szenved: mind az érzékelési és
érzelmi élet, mind az akarati és cselekvési szféra, mind pedig a gondolkodási, emlékezett és logikai verbalizációs képesség szétesik. Az ötvenes évektől kezdve elsődlegesen a neuronhálózatokon belüli és azok közötti kémiai kommunikáció súlyos zavaraiban keresték a tünetegyüttes okait. Kórokokként sorban „divat” lett a dopamin, majd a glutamát, a szerotonin, a GABA stb. hiánya vagy többlete. Annyi bizonyos, hogy a kórcsoport kialakulásáért 3/4 részben a genetikai tényezők a felelősek. A torzult agyi működés bonyolultságát jelzi, hogy sok tucat gén abnormális kifejeződését követik nyomon a kutatók. Ahány vezető szkizofréniakutató munkacsoport van, annyiféle diszkonnektív teóriát tartunk számon! Az elméletekben közös a prefrontális kéreg, a limbikus rendszer, a talamusz több hálózata, a kisagy és a beszédközpontok közötti kölcsönös kapcsolatok
felbomlásának
feltételezése.
Méghozzá
olyan
„színes”
spektrum mentén, amelyben minden beteg e sokszoros szétesések sajátos elegyét, csakis saját bomlásainak képét mutatja. Feltehetjük végül a szorongató kérdést, vajon lehetséges-e, hogy e súlyos szétbomlások további
összetett
genetikai,
agykémiai,
fiziológiai
és
pszichológiai
elemzése lesz a kulcs a normális tudati hullámázások jobb megértéséhez? 4.8. Tudattalan tanulás és tárolás Az emberi tudat kialakulását ismertető fejezetből kiderül, hogy tetemes velünk született készségek és képességek együttesével jövünk a világra. Ezt az „innatológiai készletet” sok újabb adat igazolja, de a legtöbbüket a régiek is feltételezték. Legmarkánsabban Immánuel Kant (1632-1704) fogalmazta meg az „a priori”, „eleve adott” (ma így mondanánk: genetikailag kódolt) készségeket, aki John Locke (1632-1704) és Dávid
Hume (1711- 1776) lélektani eszméit is felhasználva, egyértelműen a születéstől kezdve az agyba „beépített” lehetőségekről és tulajdonságokról értekezik
(Kant,
1787/1913).
Az
emberi
tudatosság
gyermekkori
kialakulását is ezek az „eleve adott”, genetikailag rendelkezésre álló jelenségek előzik meg. Ezek között a legkézenfekvőbb tudattalan tanulás a bevésődés (angolul: imprinting; németül: Prägung). Legalaposabb leírója, Konrád Lorenz (1977)
szerint olyan korai tanulási folyamat az állat és az ember egyedfejlődése terén, amely sajátos életkorhoz kötött (szenzitív vagy kritikus fázis), és amelyet (a) csak a kiváltó kulcsinger képes megindítani, (b) az egész adott fajra jellemző genetikai adottság, (c) visszafordíthatatlan, „obligát” jellegű,
(d) a későbbi idegrendszeri érés és bonyolult tanulási folyamatok során háttérbe szorul és el is tűnhet. A bevésődés az emberi csecsemőben már jóval a beszédfejlődés kezdete előtt megfigyelhető, a tudatosságot nélkülöző jelenség, amelyet madarakban és emlősökben tanulmányoztak igen részletesen, tehát nem emberi sajátosság, de az emberben is lezajlik. Az asszociatív tanulás lényege, a bevésődés ellentételeként, az ismétlődő ingerpárosítások egyre növekedő hatása, nem pedig a jobbára kezdeti kulcsinger következménye, mint a bevésődéskor. Alapja két külső inger többszöri társítása, amelynek nyomán az egyik inger elhagyása után is létrejön a válaszreakció. A társításban az egyik inger általában - de nem szükségszerűen - biológiai szerepe szerint fontosabb, mint a másik. Ezt nevezik
megerősítésnek,
amelynek
színrelépése
az
asszociációt
a
legáltalánosabb és legelemibb tanulási formává avatja. Jelentőségét Arisztotelész óta a gondolkodók és kutatók sora felismerte, kísérleti alapjait Ivan Szecsenov (1863) munkáját is figyelembe véve Ivan Pavlov és népes kutatógárdája dolgozta ki. Fő megállapítása annak az általános agyműködési törvénynek a felismerése volt, amely szerint az agyvelőbe befutó két (vagy több) küszöb feletti ingerület között minden esetben kapcsolat
jön
létre,
amelynek
következményeként
(főleg,
de
nem
kizárólag) kellő számú ismétlés után a párosításban részt vevő egyik ingerületi folyamat elmaradása esetén is létrejön a válaszreakció. A fellétel az, hogy a két befutó folyamat időben egybeessen, vagy közel szimultán játszódjon le. A társítást kondicionálásnak, eredményét asszociációnak, feltételes
reflexnek
vagy
időleges
kapcsolatnak
nevezték
el.
Megjegyzendő, hogy Pavlovval szinte egy időben az amerikai Edward Thorndike is felismert egyfajta asszociációs folyamatot emlősállatokon, melynek lényege a „próba és tévedés” (trial-and-error). Ennek során az állat többszöri kudarccal járó próbálkozás után sajátítja el a helyes mozdulatokat a táplálékjutalom elnyeréséhez. Az általános szabályt
„effektustörvény” néven írta le Thorndike: egy sikeres művelet jutalma megerősítő hatású, az asszociáció eredménye a művelet megtanulása. Az asszociációnak ezt a formáját II. típusú kondicionálásnak is nevezik, eltérően az I. típusútól, a Pavlov-féle klasszikus kondicionálástól. A Pavlov-féle tanulás során egy jelző (általában közömbös) inger társul egy megerősítő (általában biológiailag fontos) ingerrel. Ennek az I. típusú asszociatív tanulási iránynak kiemelkedő egyesült államokbeli képviselője
John B. Watson volt, aki később az amerikai behaviorizmus központi alakjaként egy egész lélektani irányzatot ihletett meg. Többek között a befolyásos Skinner-féle operáns kondicionálási irányi, amely manapság is egyik útmutatója a kísérleti pszichológiának, és mint ilyen a tudattudattalan fogalompáros éles ellenzője. Érdekes körülmény, hogy éppen Watson bizonyította az elsők között, hogy a Pavlov-iskola megállapításai az ember korai fejlődésében is érvényesek. A kisgyermek tanulása nagyrészt kondicionáláson alapul: jutalom és büntetés egyaránt megerősítő ingerek. Azonban mind a Pavlov-féle I. típusú, mind a Thorndike-Walson-Skinner-féle II. típusú asszociációs kutatási törekvések „gondosan” kerülték a személyes tudat és a tudattalan kategóriáinak alkalmazásai. Az okok egy részét könyvem más részében ismertettem. Itt viszont azt kívánom hangsúlyosan leszögezni, hogy e két nagy behaviorista szemlélet is él a szóban kifejezhető, illetve nem kifejezhető kettős agyi történések leírásának lehetőségével! Akár Pavlov elveit vesszük bonckés alá az első (nem verbatizált) és a második (verbális) jelzőrendszerről, akár Skinner eszméit elemezzük az ember „befogadó” és „kibocsátó” verbális viselkedéséről (receptive and emitting verbal behavior), a szavakban megfogalmazható, illetve a beszéd által nem kifejezhető lelki események állnak előttünk, még ha a tiszteletre méltó klasszikus szerzők kerülik
is
a
„tudatosság”
szóhasználatát!
Másképp
fogalmazva:
a
behaviorista irányzatok klasszikus szerzői sem tudták mellőzni, hogy ne írják körül, legalább utalásszerűén, a tudattalan pszichikus események sorát. De nem ez a helye a korai vagy a késői behaviorista nézetek bírálatának!
Be kell számolnom azonban arról, hogy a nem verbális, tudattalan asszociációs tanulási folyamat lehetőségét és létezését humán kísérleteink során gyakran és sokoldalú adatokkal bizonyítottuk. Ime egy kiragadott jellemző sorozat. Hosszú évekkel ezelőtt a klasszikus pavlovi kondicionálás elektrofiziológiai modelljeként kidolgoztuk és bevezettük a feltételes kiváltott potenciál- (FKP-) próbát állatokban csakúgy, mint emberben. Ebben a modellben társítottunk két küszöb feletti rövid elektromos bőr-, hang-, vagy fényingert néhány száz ezredmásodperc késleltetéssel egymás után
(40. ábra). Mindkét külső inger nyomán a megfelelő agyi területek felett a koponyára rögzített elektródokon keresztül két jellegzetes kiváltott potenciál jelenik meg a folyamatosan regisztrált EEG-görbére ráépülve. A két külső inger megfelelő számú társítása nyomán, a késleltelett második inger elhagyása után is megjelenik az agyi válasz azon az EEG-szakaszon, ahol azelőtt azt a második ingert alkalmaztuk. Tipikus klasszikus kondicionálást hajtottunk végre két egymás utáni inger társításával, amelynek következtében az első (jelző) inger nemcsak a „saját” elektromos válaszát váltotta ki az EEG-görbén, hanem az abbahagyott második (fellétlen) inger helyén is. Ezt az FKP-t, elemi tanulási próbát sok kísérletben különböző állatok agyi jelenségeként alaposan elemeztük, ma már világszerte a klasszikus kondicionálás tesztjeként alkalmazzák (Ádám
Gy., 1967). Az FKP-kondicionálást számos emberi kísérletsorozatban is sikeresen hajtottuk végre: az FKP megjelenése sohasem kötődött a tanult jel észleléséhez, megjelenésének tudatos értékeléséhez. A legmarkánsabb bizonyíték az FKP tudattalan jellegének tekintetében az volt, hogy mély hipnózis állapotában is (41. ábra) mindig kiváltható (Mészáros I., Ádám
Gy., 1968). Az emlékezet burkolt formái (implicit memóriatípusok) A tanulási folyamat hatékonyságának legbiztosabb jele az agyi rögzítés tartóssága és tartalmi hűsége (analógiája). Úgy is mondhatnánk, hogy a tanulás eredményességét az információtárolás, az emlékezés mérésével ellenőrzik. Tanulás és emlékezés: ugyanazon tapasztaltgyűjtési folyamat két oldala, és mégis az agyélettan és a kísérleti pszichológia történetében
külön-külön elemezték és a két kutatógárda művelői szinte alig ismerték (el) egymást! Példa erre Hermann Ebbinghaus (1850-1909} munkássága, aki
1885-ben
az
emlékezetről
írott
könyvével
a
memóriakutatás
alapítójának számít, de mérési módszereit az asszociatív tanuláskutatás és irodalom nem vette át. Pedig értelmetlen szótagrögzítési metodikái ma is használhatók.
Könyvemben
én
sem
foglalkozom
Ebbinghaus
eredményeivel, tekintettel arra, hogy ő a szándékos visszaemlékezés törvényeire összpontosított. Az emlékezetkutatás másik úttörője, a brit
Frederick
Bartlett
(1886-1958),
ellentétben
Ebbinghausszal,
a
memóriatárolást a maga bonyolultságában vizsgálta, tehát a felidézés torzulásaival és társaslélektani összetevőivel együtt. Még a klinikus Pierre Janet és a könyvben sokszor idézett Henri Bergson is hatással volt emlékezelfelfogására. Lényege egyfajta komplex „Gestalt”-nézet, amely a memória
burkolt,
szándék
nélküli,
torzulással
és
szociális
komponensekkel terheli vonásait elemzi. Ily módon jut közel a tudattalan emlékezeti
mozzanatok
tárgyalásához,
sőt
a
„kollektív
tudattalan”
elismeréséve! egyfajta Jungtól eredeztethető eszmerendszert hangsúlyoz, amelyet a könyv más helyein bírálok, illetve méltatok. Ebbinghaus, illetve Bartlett nézetei hatottak a memóriarögzílés nagyrészt tudattalanul
érvényesülő
tulajdonságainak
felismerésére,
amelyek
mindegyikében kölcsönös gátlás, más szóval interferencia érvényesül. A főbb gátlási formák a következők: (a) a retroaktív gátlás, amikor az új ismert rögzítése nehezíti a régebbi felidézését; (b) a proaktív gátlás ennek az ellenkezője: a régi tartalom gátolja az új információ tárolását; (c) homogén vagy Ranschburg-féle gátlás, amikor igen hasonló két ismeret „kiüti egymást” a rögzítésben. Ranschburg Pál (1870-1945), a magyar kísérleti lélektan egyik alapítója írta le ezt az interferenciajelenséget. Közismert például a rokon nyelvek (pl. orosz és bolgár) tanulásának kölcsönös gátlása, (d) Asszociatív gátlás nyilvánul meg akkor, amikor a már rögzített eltérő jelzésű memóriatartalom új összefüggésben tárolódik. Jellemző hazai példa a többször „átkeresztelt” utcanevek rögzítésének interferenciája; (e) emocionális (affektív) gátlás, amikor egy tudattalanul
hatást gyakorló erős érzelmi állapot (pl. utálat, gyűlölet stb.) akadályozza a tárolást vagy a visszaidézést. Az emlékezetkutatás terén mintegy fél évszázadig uralkodó volt a kanadai
Donald Hebb (1904-1985) időtartam alapú memóriaosztályozása. Alapelve a
kettős,
rövid
távú
(short
term)
és
hosszú
távú
(long
term)
memóriaszakaszra történő felosztás volt. Eredeti szándék szerint az 1938ban súlyos elmezavarok kezelésére ajánlott elektrokonvulzív terápia (ECT) elektromos sokkhatása nyomán fellépő eszméletvesztéses emlékezetkiesés (retrográd amnézia) volt az osztályozás kritériuma. Az ECT-kezelés nyomán törlődött memóriatartalmakat sorolták a rövid távú, a fennmaradt emlékezeti elemeket a hosszú távú, tartós tárolás emlékcsoportjába. A Hebb-féle
kettős
osztályozást
bővítették,
amelyben
az
igen
követői rövid
később idejű
négyes
(szenzoros:
felosztásra ikon-
és
echomemória) és a tartós (gyakorlatilag élethosszig tarló, permanens) emlékezet külön csoportot alkot (V. Mountcastle, 1980, I. 8. táblázat). E két „szélső” memóriaosztály a könyv alapgondolata értelmében külön figyelmet érdemel. Az igen rövid, legfeljebb néhány órás rögzítést biztosító szenzoros memória ugyanis olyan analóg érzékelés, bemeneti folyamatok azonnali, automatikus rögzítését feltételezi, amelyek nem veszik igénybe a stabilitást biztosító limbikus és agykérgi hálózatokat. A törlés percek, órák alatt végbemegy, mechanizmusa önkéntelen „képi”, illetve „visszhangszerű” analóg esemény. A permanens memória pedig állandó
ismétlésen,
amelynek
szakadatlan
mechanizmusa
gyakorláson
rokon
az
edződött
önkéntelen,
„túltanulás”, automatikus
mozgásokéval. Persze a Mountcastle-féle táblázat második és harmadik oszlopa is tartalmaz tudattalan mechanizmusokat, de ezek az emlékezeti jelenségek (az „elsődleges” és a „másodlagos” memóriák) már sokkal kevésbé önkéntelen, sokkal inkább verbalizáll ráeszmélést feltételező történések.
8. táblázat Humán tárolási rendszerek Ervin és Anders nyomán (Mountcastle, 1980) Humán
Szenzoros ikon +
Rövid távú
Tartós
Tartós
ekhó
elsődleges
másodlagos
harmadlagos
memória
igen korlátozott
korlátozott
igen nagy
igen nagy, főleg
7±2 „darab”
(tudattalan is)
tudattalan
másodpercek,
néhány perc,
néhány perctől
gyakorlatilag
percek, órák
órák, napok
évekig
permanens
verbális úton
ismétlés fontos
stimulus analóg
időrendi
szemantikus
beépült a szilárd
Organizáció tárolása az érző
sorrend
összefüggés
önrep-
fontos!
(jelentés) szerint rezentációba
Kapacitás
csak érzékelés által
Tartam
automatikus, az Bevésés
érzékelési központokba
agyba
gyakori ismétlés, túltanulás fontos
néhány perc Vissza-
csakis azonnal
alatt,
lassú kulcsinger
igen gyors,
idézés
automatikusan
kulcsinger
által
automatikus
fontos Tárolás jellege Felejtés (törlés)
érzékelési (szenzoros)
főleg verbális
neuronok által kölcsönös gyors teljes törlés? gátlás érvényesül
heterogén agyi struktúrák (limbikus rendszer) pro- + retroaktív interferencia érvényesül
gyakorlatitag érvényesül
Alig vált elfogadottá az emlékezetkutatásban érdekelt szakemberek között az az idői osztályozás, máris felbukkantak újabb és még újabb felosztási szempontok. A mai helyzet ezen a téren egyáltalán nem megnyugtató, sőt bizonyos logikai szemszögből, a jövő kutatásait illetően, eléggé ellentmondásosnak és kuszának mondható. Így például megkülönböztetnek deklaratív és procedurális memóriát. Előbbi a tényszerű, szavakban is megfogalmazható tartalmakat, utóbbi a tárolt készségeket, mintákat és kognitív háttérstratégiákat foglalja magában. Nyilvánvaló, hogy nézetem szerint a procedurális emlékezet áll közelebb a tudaton kívüli szférához! A deklaratív memóriát epizodikus és szemantikus emléktárra osztják
tovább. Itt az epizodikus tartalom a személy tanult készségeit, „életrajzi” elemeit, a szemantikus pedig a verbalizált ismereteket, a tárolt tudásanyagot jelenti. Mindkét kategória tartalmaz tudattalan és tudatos komponenseket. Egy másik tipustú osztályozásban „véletlenszerű”, incidentális (nyilván tudattalan) és szándékos, intencionális (nyilván tudatos) emlékkódolást különítenek el, más-más agyi szerkezeti hátteret feltételezve. Külön említést érdemel a munkamemória (Baddeley. 2001) mint önálló kategória kiemelése az újabb irodalomban, amin nyilván a régebbi elnevezésű rövidebb időtartományban működő emléktartalmak értendők. Sok betegcsoport vizsgálata nyomán ezt a kategóriát két alcsoportra osztják, térivizuális és verbális munkaemlékezetre, mindkettőre külön-külön emléksérülés jellemző. Ebben a klinikai jellegű „alrendszer-labirintusban” már nehéz eligazodni, főleg ha még az egyes osztályozási kategóriákhoz tartozó feltételezett nagyagyvelői szerkezeteket is fel kívánnánk sorolni. A limbikus rendszer (Papez-gyürű) szinte mindegyik struktúrája szerepelne egy ilyen lajstromban! Az újabb osztályozási próbálkozások közül még leginkább az implicit versus explicit memória kettős kategóriáját találom korrektnek és idötállónak (Schachter, 1992). Az implicit emlék azokat az érzékelési, érzelmi és viselkedési tartalmakat foglalja magában, amelyeknek felidézése nem feltételez tudatos agyműködést, de a pszichikum állandóan és nagy hatékonysággal felhasználja ezeket. Az explicit emlékezés a beszéd, a nyelvi eszközök segítségével kerül felszínre. Számos normális és kóros emberi eset utal a kétféle memóriatartalom egymást kiegészítő, de egymástól különváló működésére is. Itt talán elég, ha az előző fejezetekben ismertetett disszociációs zavarokra vagy a hipnózisban bevezetett amnéziás állapotra utalok. A legtöbb mai szerző szerint az implicit, illetve az explicit emlékezési kategóriák a nem-deklaratív kontra deklaratív osztályozással azonosak. E terminológiai vitában nem érdemes manapság részt venni, e hatalmas kutatási területen még várat magára egy tekintélyes nemzetközi összefogás, amely keretében a téma számottevő teoretikusai és kísérleti kutatói (a pszichiátriai szakterülethez hasonlóan) némi támpontokat adnak egy korszerű felosztáshoz. Mindaddig jómagam saját sokéves kísérleti és elméleti munkámra támaszkodom. Így például a könyvben tárgyalt számos tudattalan mozgási automatizmus, a beállítódástól kezdve a testtartáson át a sport- és munkasztereotípiákig, mind az implicit (nem-deklaratív) emléktárban rögzült cselekvés, amelyben a kisagy, az agytörzs képletei és a prefrontális agykéreg (PFK) vezérlő tevékenysége áll előtérben. Ugyanakkor a célirányú, szándékos mozgási aktusok, valamint az emlékképek verbális felidézései az explicit (deklaratív) tárból kerülnek elő, így történik felelevenedésük. A főszerep bizonyos
limbikus agyi szerkezeteké és megint csak a PFK-beli mozgási memóriaraktáráé. A következő sajátosságok jellemzők még e kétféle emlékezésre:
a) A tudati hullámzás jelensége ugyanúgy megfigyelhető az implicit-explicit tartományban, mint más lelki jelenségekben. Természetes és gyakori az oda-vissza átmenet a nemtudatos és a szándékos memória között.
b) A nemtudatosból (implicitből) a tudatosba való átbillenést megkönnyíti az emléktartalom szervezett, rendezett jellege. Ebben a tekintetben kialakultak sajátos emléktechnikák, vagyis memotechnikai eljárások. Gyakori a vizuális lokuszok használata, vagyis azon képi helyek vissza-idézése, amelyekben az emléktartalom szerepelt. Másik régi módszer a hangzásbeli hasonlóságok, rímek keresése, amikor is „bökverseket” hívnak segítségül.
c) A „bökversek” már átvezetnek a kulcsingerek (tulajdonképpen feltételes ingerek) használatához. A tárolást és a visszaidézést könnyíti, ha a tárolt memória jelentést hordoz, vagyis „értelmesen” rögzíthető! Hazánkban például a 12 számjegyből álló 152618481945
„véletlen”
számsor
memorizálását
megkönnyíti
a
magyar
„történelmi” csoportosítás: 1526, 1848, 1945. Iskolások, egyetemi hallgatók az évek során „memotechnikai bajnokokká” edzik magukat. A színészi szereptanulás pedig a memorizálás különleges, semmivel sem összehasonlítható teljesítménye! A filozófiai emberkép megalkotói
5. Epilógus: a rejtőzködő intellektus, távolabb a fiziológiától Egyik már idézett könyvemben (Ádám Gy., 1998) külön fejezetet szántam a „mindenütt fellelhető tudattalannak” (az angolul Trt könyv fejezetcíme a magyar fordításomnál jellemzőbb: The Ubiquitous Unconsciousness). A monográfia írásakor már jobbára kialakultak nézeteim a sokarcú tudat nélküli
elmefunkciókról,
már
javában
folytak
e
tárgyban
hirdetett
doktorandusz-tanfolyamaim. Persze már réges-rég túl voltam a Jung-féle „mindenütt tudattalan” mítoszon, amely a korai kutatói éveimben lehet, hogy csupán költői vereté miatt, de lehet, hogy Freuddal szembeni álláspontja
folytán
hatást
gyakorolt
rám.
Könyvem
utószavának
mottójaként most Carl Gustav Jung hosszú életének talán utolsó reflexióiból két idézetet közlök, amelyek ma is vállalhatók: (ad 1) „Életem a tudattalan önmegvalósításának története. Minden, ami a tudattalanban zajlik, eseménnyé kíván lenni, és a személyiség is ki akar bontakozni tudattalan feltételei közül, hogy önmagát mint egészet élje át.” (C. C.lung, 1987, 15. old.) (ad. 2) „Minden, amit tudok, de amire pillanatnyilag nem gondolok; minden ami egyszer már tudatos volt bennem, de elfelejtettem; minden, amit érzékeltem,
de
a
tudatom
nem
vette
figyelembe;
minden,
amit
szándéktalanul és figyelmetlenül, vagyis nem tudatosan érzek, gondolok, amire emlékezem, amit akarok és teszek; minden eljövendő, ami bennem előkészül és csak jóval később válik tudatossá: mindez a tudattalan tartalma.” (C. C. jung, 1987, 450. old.) Talán egyetértenek kedves olvasóim azzal, hogy ezek a Jung-féle megállapítások egybecsengenek könyvem fejezeteinek mondanivalójával. A teljes, hatalmas életművet viszont éppúgy nem tudtam az évtizedek során, és nem tudom ma sem vállalni, mint ahogy Freud és követőinek szemléleti konzekvenciái is távol álltak és állnak tőlem. Azért idéztem mégis e sodró lendületű, szuggesztív mondatokat, az én elveimtől távol álló, de az orvosi gondolkodású szetlemóriás nézeteit, mert szinte ezzel kívánom lezárni a könyv húsz fejezetét, amelynek mindegyike – többé vagy
kevésbé - fiziológiai tapasztaltokat is tükröz. Amit viszont e befejező részben latolgatok, már túlmutat az élettani adatokat és biológiai elveket is vegyítő nézeteken: kifejezetten a gondolkodás, a magasabb rendű emberi intellektus rejtett hátterét érinti. 5.1, .1, Az evolúció kikényszeríti az ésszerű döntéseket Ebben a zárófejezetben visszatérek az Előszó és egyben az egész könyv egyik alapgondolatához: az emberi értelem, a racionalitás a tudattalanban is érvényesül! E felvetés egész kísérleti munkám mindvégig visszavisszatérő sejtése volt. De tekintettel arra, hogy már messze túlmutat saját illetékességemen, hiszen nagyrészt irodalmi adatokon, jobbára filozófiai fejtegetéseken is alapul, jobbnak láttam ezt a hipotézist különálló, befejező érvelés formájában papírra vetni. Az Előszóban már leszögeztem kiindulási elvemet: a természetes szelekció az agyi funkciókban is megnyilvánul! Innen már csak „egy lépés” vezet az e fejezetben kifejtendő sarkalatos javaslatomig: a darwini értelemben vett kirekesztő evolúció kikényszeríti már az állatvilág „sikeres” csoportjaiban is, s még inkább az emberi tudatkialakulás során, az ésszerű döntéseket. Az állati döntések racionalitásának kutatása manapság az etológiai elemzések egyik kedvelt tárgya. Az állati agyvelő kognitív térképeinek létezését és hatását külön etológiai kutatási irány elemzi, amelynek egyik központi kérdése az, vajon egy kialakuló agyi képmás irányítja-e az állatot akkor, amikor viselkedési választás, döntési alternatíva előtt áll? Például, amikor
táplálékszerzési
vagy
veszélyhárító
szituáció
között
kell
választania? E kognitív etológia szerint az állati szervezet az evolúció során a
maximumra
növeli
hozzájárulását
a
faj
génállományának
fennmaradásához a minimum-kompromisszum árán. Döntései mindig ebben a génmegőrzési irányban zajlanak. Ebből a szempontból a fajfennmaradás optimalizálási probléma, amelyet döntéselméleti matematikai modellek segítségével lehet szimulálni és megfelelő egyenletekkel leírni. Ami az ember egyedfejlődését illeti, láttuk, hogy a madarak és az emlősök világából örökölt módon, az első napokban, hetekben, hónapokban már kialakulnak agyi mintázatok,
amelyek korai kritikus periódusokhoz
kötötten
elemi
tudattalan
tanulást,
bevésődést
jelentenek.
Azt
is
érintettük, hogy az emberi elemi tanulás alapja ugyanaz a megerősítésközpontú asszociáció, amely az állatvilág leghatékonyabb, éppen ezért legelterjedtebb tapasztalatnyerő agyi művelete. De már az állatvilágban is felismerhetők az asszociatív tanulásnál gyorsabb, hatásosabb stratégiák is, amelyek
azután
az
emberi
döntésekben
vezérszerepet
játszanak.
Példaként álljon itt Wolfgang Köhler (1947) híres csimpánzkísérlete, amelyet később sokan felidéznek. A majomketrecbe egymáshoz sorosan illeszthető bambuszrudacskákat helyezett el, amelyek összetolásával hosszú bambuszrudat lehet csinálni. Az éhes csimpánz a ketrecben látja a sok bambuszdarabkát, de egyik sem elég hosszú ahhoz, hogy a ketrecen kívül kellő távolságra elhelyezett banánt bekaparja vele. A feladat: a rudacskák összeillesztése, hogy a rúd hosszú legyen. A „legértelmesebb” csimpánz
(például
a
híressé
vált
„Szultán”)
kis
várakozás,
tétlen
„bámészkodás” után hirtelen hosszú rudat készít a rövid darabkákból, és könnyen eléri, behúzza a ketrecbe a banánt. A „belátás” (insight) első demonstrációja ez, egy olyan gyors, szinte „robbanásszerű” agyi művelet igazolása, amelyben a befutó információk tömegét egy „rejtettnek” tűnő időszakaszban gyűjti be az agy, majd előkészíti döntését és hirtelen végrehajtja azt. A hirtelen gyorsaságú „rádöbbenés” miatt „ahá”-élménynek is nevezik ezt a müveletet, amely lehet, hogy az emberi heurisztikus agyesemények előfutára. Ebben a „belátási” kísérletben az állat az agyi „pályagörbe” nyomvonalán végig követi a lehetséges megoldásokat, a célravezető döntéseket pedig nem „próba szerencse” latolgatással, hanem látens töprengés utáni gyors cselekedettel hajtja végre. Ezt a nyomvonalkövetési agyi folyamatot sok más kutatás is feltételezte, első leírója a „beállítódás”
elemzője,
a
grúz
Beritasvili
volt.
Az
agyi
képmás
képződésének bizonyítéka a mentális rotációnak nevezett képesség: az ember képzeletileg képes a térben mozgatni, megforgatni a valóságban mozdulatlan ábrát, tárgyat, mértani idomot stb. Mérnökök, sakkozók, zenenművészek, sőt a geometria tudósai rendszeresen beszámolnak vizsgálódási tárgyuk elmebeli mozgatásáról. A képzeletbeli mozgatást az állatvilágban is leírták. Kutyák rejtett tárgykövetési stratégiáját éppen az
említett Beritasvili tisztázta. Emberszabású majmok is képesek a mentális rotációra. Ha ételt helyeznek az állat szeme láttára egy középen rögzített, forgatható hosszú deszka mentén elhelyezett 7-9 fedett doboz egyikébe, majd a dobozsort kendővel letakarják és a deszkát 90-180 fokkal elforgatják, a majom azonnal megtalálja az ételt. Az állat a deszkát a dobozsorral
képzeletében
forgatja,
kognitív
belátásra
utaló
döntés
születik. 5.2. 5.2. A kisgyermeki elme: maga a tudattalan ésszerűség! Könyvemben nagy teret szenteltem az emberi tudat születés előtti és utáni fejlődésének, ezen belül velünkszületett adottságainknak. Az ott leírtak alapján az újabb Őslénytani és antropológiai adatokra támaszkodva úgy vélem, hogy a leggyorsabb növekedési ütem az emberi agyvelő súlyában és méreteiben az evolúció során az utolsó 300 ezer évben mehetett végbe, amely
legalább
félszázezer
éve
a
mostanival
azonos.
Azt
is
hangsúlyoztam, hogy a racionalitás kialakulásának minden bizonnyal genetikailag rögzült, örökölt szerkezeti és működési alapjai vannak. Ezek az adottságok az újszülöttben „a priori” rendelkezésre állnak, és együttesen az emberi csecsemő veleszületett „innatológiai készletét” alkotják. Felsoroltam néhányat az örökölt készségek és képességek közül. Az összehasonlító pszichofiziológia ma még nem képes hitelesen áthidalni az emberszabású majom és az ember veleszületett adottságai közötti rést (vagy szakadékot?). De annyi bizonyos, hogy a vázolt állati racionalitás (belátás, mentális forgatás stb.) elemei beépülhettek az emberi genomba (I. Steiner és Glaser, 1995). Elfogadtuk Jean Piagel (1978) érvelését a tekintetben, hogy a csecsemő agya újszülöttkortól kezdve nem „üres viasztábla”, hanem sok veleszületett adottságra egyre bővülő ismerethalmaz épül rá. Mindez persze még a tudatosodás előtt! Piaget a következőképpen idézi Binet szavait: „A gondolkodás a szellem tudattalan tevékenysége, amint erre már utaltunk: ez azt jelenti, hogy még ott is, ahol az értelem a legvilágosabb, az asszimiláció belső mechanizmusa a tudatossá válás körén kívül van; a tudatosulás először csupán az eredményekre vonatkozik, és csak később,
egy visszafelé haladó és mindig hiányos gondolati elemzéssel halad a peremről
egy
olyan
központ
felé,
amelyet
soha
nem
ér
el.”
(Szimbólumképzés a gyermekkorban, Mérei Ferenc fordítása, 358. oldal.) Ez a felfogás Lev Vigotszkijnak még 1936-ban megfogalmazott elveivel áll összhangban, aki szerint az emberi megismerés és döntés-előkészítés fejlődése a születéstől kezdve a beszédkialakulástól különálló és igen gyors. Vigotszkij ismerte Köhier csimpánzvizsgálatait, és a csecsemő kognitív képességeit párhuzamba állította a csimpánzéval, annak a döntő különbségnek a leszögezésével, hogy míg a csimpánzban a mérlegelés és a cselekvési döntés sohasem verbalizálódik, addig a csecsemőben, a beszéd
anatómiai
szerkezeteinek
kialakulása
után,
az
első
életév
elmúltával, az önálló latolgatási és racionális döntési képesség már tudatosul és szavakban is kifejeződik. De addig? Több újabb adat szól amellett, hogy a verbális készség kifejlődése előtt, az egyedfejlődés 12-14 havi szakaszát megelőzően, a csecsemő már rég tájékozódik a körülötte történő eseményekről, és megfelelő mérlegelés után ésszerű döntéseket is képes hozni. Tomasello és Meltzoffmár 1995-ben, Gergely György és munkatársai pedig 1998-ban közöltek erről hiteles adatokat (24. ábra). 5.3. Manapság a KantKant-féle „a priori” priori” már genetikai elv? A velünkszületett adottságok ésszerűségi elve nagy utat tett meg a Descartes-féle 17. századi sejtésektől a 18. századbeli Immánuel Kani (1724-1804) „a priori” felfogásán át az emberi megismerésnek a genomban
foglalt
mai
koncepciójáig.
A
velünkszületett
értelem elve
kétségtelenül Descartes-tól származó (kartéziánus) eszme. Descartes az
Értekezés a módszerről című tő művét fgy indítja (Szemere Samu fordításában): „A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között.” A józan ész: „le bon sens” franciául, ami inkább judíciumot,
józan
ítélőképességet
jelent,
a
Descartes-féle
filozófia
központi gondolata, vissza-visszatérő alapvető eszméje. Ez az elv egyben az emberben veleszületett gondolkodási és okfejtési adottságot jelentelt, ami a biológiai és pszichológiai korszerű felfedezésekig merőben elvont bölcseleti talajon nyugodott. Nem csoda, hogy ebben a tekintetben
Descartes követője, tanainak lángeszű továbbfejlesztője, Kant vonzó „a priori”
elvével
a
velünkszületett
mai
napig
elmebeli
szinte
meghaladhatatlan
tulajdonságok
talpköve
szemléletének.
a
Méghozzá
mindazon kutatók és gondolkodók számára, akik a filozófia bármelyik „divatosnak”, avagy „elavultnak” hitt áramlatához tartozóknak vélik is önmagukat.
Jómagam
gondolkodónak
Kantot
vélem,
mindmáig
ezért
a
legkiválóbb
igazságtalannak
kartéziánus
tartom
őt
és
természettudományi összegezéseit a 21. század szemüvegén keresztül bírálni, ahogy e munkámban említett módon elődjével, Descartes-tal tették. Kant így ír a Tiszta ész kritikája című munkájában: „Mert az ész az a tehetség, mely az a priori megismerés elveit szolgáltatja.” [Alexander
Bernát és Bánócz József fordítása, 41. oldal.] Később így ír (71. oldal): „az a képesség, melynél fogva az érzéki szemlélet tárgyát gondoljuk, az értelem... Érzékiség nélkül tárgy nem adatnék, értelem nélkül nem gondoltatnék.” Ugyanarról a „belátásról” van itt szó, amely Köhler csimpánzainál, Piaget tudattalanul mérlegelő és Tomasello, Maltzoff, Gergely
„döntésképes”
csecsemőinél
egyértelműen
bebizonyosodott.
„Innátizmus” ez a javából, és csak viszonylag rövid idő kérdése, hogy a rendelkezésre álló humán géntérkép felhasználásával türelmes és avatott kutatók csapatai hozzárendeljék a genom egyes nukleinsav-ujjlenyomatait a racionális „belátás” és ítéletalkotás anatómiai és élettani adataihoz. Az „innátizmus” mai kiváló képviselői, az amerikai Noam Chomskyés a francia
Jean-Pierre
Changeux
az
agyi
genetika
szemszögéből
„perifériás”
helyzetből érvelnek a veleszületett logikai gondolkodás és az ésszerű darwini
szelekció
nyelvelmélet,
szerepei
Changeux
mellett:
pedig
az
Chomsky
a
agyvelöi
kognitív
hálózatok
genetikai fokozatos
kibontakozása kutatása felől. 5.4. A heurisztika: bizalom a tudattalan ésszerűség iránt A
genetikailag
kódolt,
velünkszületett
elmebeli
adottságok
problematikájának körüljárása óhatatlanul elvezet bennünket a sejtések és a becslések világába. A mi kultúrhírvilágunkban az ógörög Eukleidésztől, Papposztói
és
társaiktól
származtatható
az
a
sajátos
önkéntelen
problémamegoldó
irányzat,
amely
során
az
implicit
memóriatárból
hosszabb-rövidebb „pihentetés” után előhívunk egy adott pszichikus tartalmat. Ezt a keresett, a tudattalanból felbukkanó információegyüttest azután egy konkrét kérdésre adandó válaszadásban, egy adott döntés előtti latolgatásban használjuk fel. A tudat nélküli agyi „élőmunka” 20. századi kiváló propagátora és művelője. Pólya György (1887-1985) amerikai magyar matematikus, sok kiadást megélt híres könyvében így ír: „Az ilyen esetek azt a benyomást keltik, hogy itt tudat alatti munkáról van szó. Tény, hogy ha egy feladatra hosszabb ideig nem gondoltunk, utána lényegesen tisztázottabb, a megoldáshoz sokkal közelebb álló formában tér vissza tudatunkba, mint ahogyan onnan kiesett. Ki tisztázta közben? Ki hozta közelebb a megoldáshoz? Nyilvánvalóan mi magunk, miközben tudat alatt dolgoztunk rajta. ...bizonyos, hogy van egy határ, amelyen túl nem kell a tudatos gondolkodást erőltetnünk. Vannak pillanatok, amikor jobb egy időre a feladatot békén hagyni... Ha a feladatnak és magunknak is némi nyugtot hagyunk, a következő nap többre mehetünk. »Kommt Zeit, kommt Rat« - mondja a német közmondás” (fordította: Lakatos Imre, 242243. oldal). Ez a derűlátó bizalom, amely Pólya álláspontjából kiviláglik, az egész heurisztikus gondolkodási áramlatra jellemző. Pólya ugyanakkor rámutat, hogy csak a rendelkezésre álló teljes információ birtokában, az összes hozzáférhető adat rögzítése nyomán van értelme az elménket „pihentetni”, majd a döntésre, megoldásra váró problémát újra elővenni. A heurisztikus derűlátás, a becslések és sejtések iránti bizakodás nyilván nem véletlenül „pattant ki” Pólya György és sok más kutató elméjéből. Negyven-egynéhány évvel ezelőtt, amikor jómagam először dolgoztam amerikai, nevezetesen kaliforniai egyetemen, minduntalan hirdetményekbe ütköztem a laboratóriumi folyosók és ajtók falán, amelyek „serendipity” összejövetelre biztatták a kutatókat, jobbára a fiatal munkatársakat és a hallgatókat.
Azelőttig
az
európai
(magyar,
orosz,
német,
francia)
egyetemeken ilyen rendezvényekről nem hallottam, illetve ezzel az elnevezéssel nem hirdettek közös eseményt, ellenben más egyesült államokbeli egyetemeken is találkoztam „serendipity” délutánokkal és estékkel. Magam is többször csatlakoztam ezekhez az összejövetelekhez,
ahol egy csésze forró kávé vagy tea mellett kötetlen beszélgetések folytak egy-egy kutatási vagy filozófiai problémáról; a tények és a szárnyaló fantázia tobzódó, élénk kavargásai voltak ezek. A fiatal kollegák e „serendipity” órákat megszokták, megszerették, ebben nőttek fel. Mifelénk tudományos „klubdélutánoknak” hívták az efféle eseményeket. Élek a gyanúval, hogy Pólya György is Amerikában szokott hozzá e hagyományos heurisztikus
„ötletbörzékhez”.
összejövetelek
ilyesfajta
Az
újmódi
ógörög
„peripatetikus”
társas
angolszász
újjáéledésének
haszna
nyilvánvaló! Sok ragyogó gondolat, de kritikus szemlélet is született a múltbeli és a kortárs tudós beszélgetések során. 5.5. A logika és a heurisztika kiegészítik egymást Pólya azonban nem a parttalan sejtések és becslések híve. Egy másik művében így ír (Pólya, 1989, 169. oldal): „Nem mondom, hogy mellőzni kell a bizonyítást. Ellenkezőleg, tanítanunk kell mind a bizonyítást, mind a találgatást, mindkétfajta okoskodást, a bizonyítót és a plauzibilist... megkülönböztetni a megalapozott igazolást a hézagos kísérlettől, a bizonyítást a találgatástól.” Ezzel a magvas megállapítással mélységesen egyet kell értenünk! Hiszen a heurisztika nem okoskodási „csodaszer”, nem minden megoldatlan problémánkra ragasztható gyógyír, hanem olykor segíti, máskor tévútra viszi a döntést. Néha megfelel, más esetben ellentmond az emberi logika induktív vagy deduktív elveinek. Ha egybevetjük
az
emberi
tanulás
és
emlékezés
elemi
tudattalan
folyamatainak már vázolt szabályait az agyműködés „a priori” logikai kényszerűségének
elvével,
rögtön
szembetűnik
a
két
elmebeli
mechanizmus egymástól merőben eltérő jellege. Míg előbbi a nemtudatos, önkéntelen pszichikus szféra tükröződése, utóbbi már a humánspecifikus tudatos, tehát az emberi nyelvben kifejezett lelki működések terméke! * A „serendipity” kifejezés Borzsák István akadémikus szíves „nyomozása” és közlése szerint Ceylon szigetének 16. századi európai nevéből, a „Serendippo”-ból eredhet. Kalandos mese több formája fűződött a találékony, sikeres „serendippói királyfiak” tetteihez. Ebből alkotta Horace Walpole (17171797) angol író a „serendipity” szót, az ötletes, véletlen bölcsesség és felfedezés terminusaként.
Meggyőződésem, hogy e kétféle jelenségcsoport kiegészíti egymást. De hiszen erről a komplementer kettős folyamatról szól ez a könyv! Ami az agyműködés logikai kényszerűségét illeti, már ismételten idéztem Noam Chomskyt, aki súlyos érvekkei mutatott rá arra, hogy bármely nyelven is kezd beszélni az újszülött, a mondatszerkesztés általános logikai szabályait örökli elődeitől. Chomsky szerint az agy genetikai kódja logikai „konceptuális szisztémát” foglal magában, amely az alanyállítmányos
mondatszerkesztésnek,
a
matematikai
absztrakciós
képességnek éppúgy alapja, mint a szigorú logikai gondolkodásnak. Az agy magasabb szintű tevékenysége az emberi species kialakulása folyamán logikai genetikai programot kódolt. Ezt a grammatikai genetikai elvet Arisztotelésztől eredezteti. A logikai elvek mentális reprezentációját ma tényként fogadják el, és nem csak a pszicholingvisztika művelői. Ha egybevetjük a megerősítés asszociációs elvét a logikai kényszerűség agyi
képviseletének
princípiumával,
rögtön
szembetűnik
a
két
mechanizmus eltérése. A természettudományokban megszoktuk, hogy azokban az esetekben, amikor a megismerés tárgya - a vizsgált vonatkozásban - mérhető, akkor matematikai
(matematikai
megközelítés
biztosítani
logikai) látszik
eljárásokat a
feltárt
alkalmazunk;
törvények
ez
a
egzaktságát,
objektivitását. De még a természettudományok nagy részében sem lehetnek a matematikai műveletek a vizsgálódás színvonalának mércéi, mivel a leírt jelenség mennyiségi aspektusát kiemelik, de annak minőségi oldaláról nem mondanak semmit. Erdei László (1981) írja: „...a legtöbb matematikai koncepciónak az a jellemző gyengesége, hogy ritkán árulnak el valamit is az anyagok valóságos mibenlétéről: inkább viselkedésüket írják le.” A matematikai módszerek alkalmazásának szempontjából a humán agykutatási búvárkodás különösen nehéz helyzetben van, hiszen a humán vizsgálatok egyik fő eszköze a beszéd. A verbalizáció közvetlen mérésével pedig bajok vannak, amint azt az előzőekben érintettem. A szigorú logikai gondolkodás kritériumának a tudományos munkában nem elsősorban a kvantitatív szemlélet érvényesítését, hanem a formális logika szabályainak betartását, más szóval a deduktív és az induktív
módszer kölcsönhatásának érvényesülését tekinthetjük. Az elemzések kezdetén többnyire dedukciót érvényesítünk, hiszen előzetes hipotetikus állításokból (premisszákból), sokszor sejtésekből indul ki egy vizsgálati tervezet, amelynek szétbontása, a következtetések levonása már túlhalad ezen a fázison. De már e vizsgálódási szakaszban, és a kivitelezés további menetében még inkább, az indukció folyamata érvényesül. Erdei László írja az
induktív
módszerről:
„Az
indukcióprobléma
lényegét
tekintve
bizonyításprobléma. Velejében így fogalmazható meg: általános érvényű ítéleteink pl. a tudomány törvényei - általánosan igaz volta szigorúan tudományosan
bizonyíthaió-e
egyáltalán?
Ha
igen,
hogyan?”
E
kérdésfelvetés nyomán Erdei kifejti a bizonyítás menetét, amelynek lényeges mozzanata, hogy „először a tapasztalatban kifejeződő adatot (tényt) rögzítjük megfelelő ítélet alakjában”. De ez a művelet csupán a feltáró munka kiindulópontja, mert a továbbiakban szükség van az ítéletek, állítások tartalmi, logikai értékelésére. Ekkor igaz és igaz között teszünk értékkülönbséget. Nem abban az értelemben, hogy az egyik „igazabb”-e, mint a másik, hanem abban a vonatkozásban, hogy mi az ítéletünk súlya, fontossága a rendszer egészén belül. Ily módon „valóságos törekvés tehát a különben igaz ítéletek tartalmi alapon való rendezése. Vagyis a tárgyról alkotott ítéletek összességét rendszerként fogjuk fel. Rendszerként, amelyben minden igaz ítéletnek meghatározott szerepe van, az igazi feladat pedig helyretevésük. S ha ez a hely olyan - más szóval, ha az igazról kiderül, hogy mondjuk, ún. szükségszerű igazság -, akkor általánosítunk, megadva a szóban forgó igaznak az őt egyedül megillető formát. Minden rendszerben vannak elemek, amelyek nélkül a rendszer még fennállhat... És vannak olyan elemek, amelyek nélkül a rendszer
nem
létezhet...”
Ezen
utóbbiakat
nevezik
a
logikában
kritériumoknak, vagyis ismérveknek. A vizsgált pszichológiai folyamat megismerése végső soron a kritériumok rendszerének feltárása. Az ismérvek ugyanis szerves egységet alkotnak, egyetlen kritérium sem hiányozhat a rendszerből, mert nélküle az nem működhetne. Más oldalról megvilágítva; mindent le kell választanunk a rendszerről, amit nem kritériumnak
tartunk,
mint
zavaró,
felesleges
mellékkörülményt.
A
kritériumok mind szükségszerűek: oly módon tárjuk fel őket, hogy kísérletileg
és/vagy
gondolatilag
leválasztunk
mindent
a
vizsgált
rendszerről, ami még lefejthető róla anélkül, hogy a rendszer megszűnne működni. E vulgárisnak, sőt esetleg felesleges okoskodásnak tűnő logikai okfejtést nagyon megszívlelendőnek tartom a mindennapi gondolkodásban éppúgy,
mint tudományos
Ítéleteinkben.
Hány és
hány
„szabályt”,
mesterkélt „összefüggést” állapítunk meg manapság partikuláris vagy éppenséggel látszatigazságok leírása nyomán! Kis érték-rangsorolású „tényecskékből” nagy „elméleteket” fabrikál számos kollegánk világszerte! Gyakran
mellékvágányra
fut
a
kutatás,
amikor
(a)
kritériumnak
nyilvánítanak valamit, ami nem az, (b) nem tekintenek ismérvnek valamit, ami pedig az, (c) felcserélik a kritériumok rendszerét egyetlen ismérvvel. Valamely törvényszerűség feltárása tehát dedukciókkal sűrűn larkítoíí folyamat, de alapjában véve indukciós, vagyis általánosító, absztraháló, logikai gondolkodási tevékenység. Indukció és dedukció, általánosítás és reflektálás
a
gondolkodás
menetében
egymást
állandóan
váltó
és
kiegészítő műveletek. A gondolkodás logikai kényszerűségének mechanizmusa, amely az emberi tudat, a szóbeliség révén nyer kifejezést, rejtett hátterét, soha ki nem fogyó tartalékait a beszéd nélküli, tudat nélküli agyfunkciókból meríti. A Polányi Mihály (1891-1976) által részletesen elemzett „hallgatólagos tudás” (tacit knowledge) fogalmáról van szó, amelynek jelentőségére természettudósként és filozófusként oly szuggesztív erővel mutatott rá.
„We can know more than we can tell” („Többet tudhatunk, mint amit elmondhatunk”) Polányinak ez a tétele szinte szállóigévé vált. Ebben a tekintetben is érdekes egybeesés az amerikai magyar Pólya György és a heurisztikus irányzatot továbbfejlesztő, szintén külföldön alkotott magyar Polányi
Mihály
egymásra
épülő
eszmerendszere.
Mindkét
kiváló
gondolkodó állandóan élt a tudattalanból való a tudati szférába történő gondolati felbukkanás metaforájával. Polányi külön is foglalkozott a verbalizáció, a nyelvi absztrakció kialakulásának műveleteivel, amivel fiziológiai oldalról szinte egy évszázaddal őelőtte Ivan Pavlov már beírta nevét a beszédkelelkezés elméleteinek történetébe. Míg Pavlov az
állatvilággal közös első jelzőrendszerre ráépült második jelzőrendszernek tekinti az emberi beszédet, addig Polányi így ír: „Egy nyelvet beszélni tehát annyit
jelent,
hogy
elkötelezzük
magunkat
a
mellett
a
kettős
meghatározatlanság mellett, ami egyfelől annak következménye, hogy a nyelv
formalizmusára
támaszkodunk,
másfelől
azé,
hogy
folyton
újragondoljuk e formalizmusnak a tapasztalattal való kapcsolatát. Mert ahogy tudásunk végső soron hallgatólagos jellege miatt mindig képtelenek leszünk
mindazt
hallgatólagos
elmondani,
jellege
miatt
amit
tudunk,
sohasem
ugyanúgy
tudhatjuk
a
egészen,
jelentés hogy
mi
következik abból, amit mondunk. 1. Az ember szinte minden tudást, amellyel felülmúlja az állatokat, a nyelvhasználat segítségével sajátít el. 2. A nyelv műveletei végső soron azokon a hallgatólagos intellektuális képességeinken alapulnak, amelyek az állatok megfelelő képességeivel függenek össze. 3. Az intelligenciának ezek az artikulálatlan aktusai maguk állította normáknak való megfelelésre törekszenek, és úgy jutnak konklúzióra, hogy a sikert maguknak tulajdonítják. Az
artikuláció
e
három
döntő,
hallgatólagos
együtthatóját
már
visszavezettem az állati tanulás három alaptípusára, ez azonban nem ad magyarázatot intenzív személyes részvételünkre a tudni akarásban és a tudás
meghódításában.
Ennek
az
intellektuális
törekvésnek,
amely
(némileg paradox módon) formálja is, s igazként jóvá is hagyja megértésünket,
valamilyen
aktív
elvből
kell
erednie.
Valójában
velünkszületett érzékenységünkből és éberségünkből ered.” Azért szántam rá magam arra, hogy hosszasan idézzek Polányi Mihály gondolataiból, mert rávilágítanak egy olyan, egyelőre még homályos területre, amely a beszéd előtti „hallgatag tudás” és a már szavakban is kifejezhető megismerés között helyezkedik el. Ez a kísérletileg még fel nem tárt, de hipotézisekben gyakran felbukkanó, rejtett mező a zsigeri érzékelést
elemző
kutatásaim
kezdete
óta
(Ádám
Gy.,
1967)
foglalkoztatott. Úgy vélem, hogy Polányi Mihály sejtései az ember veleszületett nyelvelsajátítási képességeiről és a beszéd által kínált
fogódzókról a „tudni akarásban és a tudás meghódításában” találkoznak saját
nézeteimmel.
Többször
írtam
már
arról,
hogy
a
tudattalan
belsőszervi információk mindig is „kéznél voltak” és vannak az emberi megismerés szolgálatában, de mindig hiányzott és hiányzik az a kapaszkodó, a beszédben való megfogalmazás (vagyis a verbalizáció) lehetősége, amely a tudat nélküli sejtést a tudatosságba vihetne át. Feltételezésem szerint azért, mert a darwini értelemben vett evolúció állandó nyomása az ilyen verbalizációt, tehát tudomásulvételre alkalmas jelentéskészletet (latinosan: szemantikát és szemiotikát) a test belsejében zajló események kifejezésére nem kényszerített és ma sem kényszerít ki. Annál inkább érvényesült és állandóan érvényesül az emberi egyed- és törzsfejlődés menetében a környező külvilág és az emberi közösségek lényegének megismerése
és
megértése
szolgálatában
ez a nyelvi,
jelentéstani megfogalmazás, amelynek egyik tartóoszlopa az előbb vázolt logikai gondolkodás. Azonban a logikai okfejtés képességének tudat nélküli előzményei, az állatvilágtól örökölt módon, az emberi genomban minden bizonnyal jelen voltak és vannak (I. még a 80-81. oldalon)! Munkám e rejtett tudatnélküliség és a világos, személyes tudás jobbára fiziológiai ingadozásait járta körül. De miután mindannyiunk számára az utóbbi jelenségkör, a tudatosság a nyilvánvalóbb és természetesebbnek tűnő folyamatsor, könyvemben a hangsúlyt a kevésbé ismert és a fejekben sok zavart okozó tudattalan eseményekre helyeztem. 5.6. Intuíció és heurisztika a ráció vonzásában. A döntéskutatás jövője? Könyvem záró gondolataival a remek, 20. századi magyar költőhöz és esszéiróhoz, Babits Mihályhoz kell fordulnom. Sokan nem tudják, még kitartó olvasói és rajongói közül sem, hogy Babits egész élete folyamán vonzódott a tudományokhoz és a filozófiához. Fiatalabb korában (1910) értékes tanulmányt írt Henri Bergsonról, az akkor már Európa-szerte ismert francia filozófusról, amely a Nyugat című folyóiratban jelent meg. Ezt később Bergson egyik főműve, a Teremtő fejlődés Dienes Valéria által fordított
és
közreadott
magyar
kiadásához
is
hozzáillesztették
(1930/1987). Ebben az esszében Babits méltó módon, magas talapzatra
állítja Bergson intuíciófelfogását, ennek nemtudatos jellegéről így ír:
„Tévedés azt hinni, hogy ami nem tudatos, el van feledve, nem létezik. Létezik, mert tényleg hat az egész múlt”(XIV. oldal). A tanulmány utolsó bekezdésében pedig költői képet vázol az intuíció és az értelem jövőbeni
„Így lesznek költészet és tudomány, intuíció és értelem fegyvertársak, ellenségek helyett. És csodálatos: ez az új költői világnézet összhangban lesz a józan ember természetes felfogásával" (XXII. oldal). harmóniájáról:
Úgy vélem, Babits ezen nézete ide illik Bergson integráló szándékáról. Egyébként sokan, még manapság is az első - igaz, hogy „burkolt” -
pszichológiai Nobel-díjnak tartják Bergson 1927. évi (1928-ban átadott) magas irodalmi kitüntetését. A tudományos fejlődés sorsának mily furcsa véletlene: háromnegyed évszázad múltán, két évvel ezelőtt (2002-ben) a be nem avatottak számára teljesen váratlan területen, a közgazdaság terén bukkant fel ismét egy
„pszichológiai” Nobel-díj: az izraeli-amerikai Dániel Kahneman elismerése! Méghozzá, Henri Bergsonhoz hasonlóan, az indoklásban újból utalás történik az intuíció és a ráció egymásrautaltságára, netán integrációjára! Élénken emlékszem ma is a nálam jó tíz évvel fiatalabb Kahnemannal való találkozásaimra a múlt század hatvanas éveiben a Los Angeles-i Agykutató Intézet látásélettani laboratóriumában. Ő akkor egy számomra azóta is izgalmas nemtudatos, jól mérhető emberi jelenséggel, a pupillaszűkülés és -tágulás lelki összefüggéseivel foglalkozott, jómagam már akkor is a tudattalan zsigeri információ-bemenetet mértem. De a pszichológus Kahneman számára azok az évek csak teljesítményeinek „előjátékai” voltak. Valódi alkotóperiódusa csak későbbre, a hetvenes, nyolcvanas évekre tehető. Kahneman kutatásának tárgya ekkor már egy régi, ámbár „sikamlós” terület volt: a heurisztikus elemek és az elfogultságok (biases)
helyét vizsgálta az emberi döntésekben. Az esztendők folyamán így lett Dániel Kahneman az ellentmondásos lelki tevékenységek és bizonytalan helyzetek szerepének specialistája a döntéselméletek nehéz terepén, loggal állítható, hogy (korán elhunyt ragyogó alkotótársával, a szintén izraeli Amos Tverskyvel együtt) Ő tekinthető ma a szubjektív várakozások,
a lehetőség- (prospect-) elmélet és az ún. „hedonikus (élvezeti) lélektan” úttörőjének. Íme Kahneman egy jellemző példája az általa javasolt „hedonisztikus” pszichológia folyamatainak jelentőségéről a racionális döntésben:
egy
veseátültetés
előtti
döntési
eljárásban
nemcsak
a
(tudatosan mérhető) szervkilökődés kockázata mérlegelendő, hanem a transzplantáció elmaradása esetén a tartós dialízis miatt a betegre ható jövőbeni, esetleges (tudattalan) emocionális stresszhatás is. A mai értékfelismerő és -becsülő közgazdaság-kutatás érdeme és dicsősége, hogy ezt az integráló, kreatív alkotót felfedezték tudományuk (és egyben a mi területünk, az elmekutalás) számára! Végezetül Dániel Kahnemannak egy 1991. évi fontos tanulmányában leírt, máris aktuális jóslatát idézem: „Amint példáim tanúsítják, az ítéletek és döntések terén a
vizsgálatok következő tervei az eddigieknél lényegesen terjedelmesebb mezőt érintenek majd. ” Reményeim szerint a tudat hullámzásait bemutató könyvem a közeljövő ilyen vizsgálatait serkenti majd! A modern heurisztika mesterei
• Kahneman, Daniel: ludgement and Decision Making: a personal view. Psychological Science, vol. 2. No. 3., 1991.
Függelék SZAKKIFEJEZÉSEK, FOGALMAK MAGYARÁZATA afferens működés: működés A központi idegrendszerbe befutó érző idegpályákon át haladó idegimpulzusok által kifejtett tevékenység. allosztázis: Mindenféle megterhelő, ún. stresszhatásra (I. ott) létrejövő, jobbára hormonális védekező működések újabb elnevezése. A Selye János
által
javasolt
régebbi
elnevezése
Általános
Adaptációs
Tünetcsoport (General Adaptation Syndrome: GAS) volt. aminergiás vagy adrenergiás folyamatok: Az ún. biogén aminők (adrenalin, nor-adrenalin,
szerotonin
stb.)
által
közvetített
idegi
hatások
gyűjtőneve. asszociatív tanulás: Az elemi információszerzésnek az a formája, amelynek során két, az agyveiöbe befutó egyidejű vagy közel egyidejű inger nyomán
kapcsolat
jön
létre
az
ingereket
befogadó
agyi
neuroncsoportok között. Ezen társítás (asszociáció) nyomán az egyik befutó inger önmagában kiváltja az eredetileg a másik inger által kiváltott választ is. Két alapformája van: az I. típusú, klasszikus (Pavlov-féle) és a II. típusú instrumentális vagy operáns (Thorndike, illetve Skinner-féle) feltételes reflex (kondicionálás). artikuláció artikuláció vagy tagolás: Az emberi beszéd finomabb művelete, melynek során a légzés által segített és a gégefő Izmai által végrehajtott hangképzés (fonáció) a magán- és mássalhangzók árnyalásával, a nyelv, a szájpad, az ajkak és a szájüreg többi izmainak összehangolt működése révén valamely emberi nyelv szavait hozza létre. attenció, attent attentív: ív A figyelem, illetve a figyelmi összpontosítás által végrehajtott élettani tevékenységek jelölése. behavior
(vagy
behaviour),
behaviorizmus:
A
viselkedés
és
a
viselkedésközpontú pszichológiai felfogás angol eredetű kifejezése. Az irányzat hívei szigorúan a külső viselkedési mozzanatokból, lényegében a mozgásból következtetnek arra, hogy mi történik a pszichikumban.
dedukció: Filozófiai, illetve matematikai fogalom, lényegében levezetés. Olyan következtetés, amelyben az általánosból következtetünk a konkrét egyes elemekre. Ellentéte és kiegészítője az indukció. disszociáció: A szétbomlás, szétválás szakkifejezése a pszichológiában (és a kémiában). Általában megfordítható elkülönülési folyamat. dualizmus: Kettős rendszer. Olyan filozófiai felfogás, amely a létet, így a lelki jelenségeket is, két, egymásból le nem vezethető végső elvből magyarázza. Ellentéte a monizmus, amely a lelki tevékenységet az agyvelő működéséből eredezteti. efferens működés: A központi idegrendszerből kifutó, a mozgásokért és a mirigyek műk déséért felelős, centrifugális idegrostok tevékenysége. eidézis, eidetikus emlékezet: Általában kisgyermekkorban előforduló látási emlékezet. A gyermek apró részleteiben is vissza tudja idézni a^ előzőleg látott környezetet, esetleg képzeletében egészíti ki azt. EEG, elektroenkefalogram: Az agyvelőről (elektromos erősítők által) elvezethető elektromos hullámok összessége. emóció: Az érzelem latinos kifejezése. Szinonimája az affektivitás. extrapiramidális
rendszer:
Az
agykéregből
kiinduló,
a
gerincvelői
neuronokig lefutó, sokneuronos mozgató idegpálya. Általában a nagy tömegű, önkéntelen mozgások irányítója. Kiegészítője a piramis rendszer. fellételes
kiváltott
mesterséges
potenciál. ingertársítás
Az
agyi
révén
feszültségváltozások megjeleníthető
elemi
sorában tanult
elektromos válasz. Két egymás után adott környéki inger két jellegzetes elektromos potenciál változást okoz az agyban. A két inger kellő számú ismételt társítása után az első inger nemcsak a saját kiváltott válaszát, hanem az elmaradó másodikét is kiváltja. Az elemi klasszikus kondicionálás modelljeként alkalmazzák. feltételes reflex: A Pavlov által bevezetett szakkifejezés két vagy több inger nyomán, a társítás során kialakuló tanult válasz jelölése. Az asszociatív tanulás szinonímája. Gestalt: Von Ehrenfels által bevezetett fogalom az egészleges érzékelés jelölésére. Az emberi (és állati) érzékelő készülékek az agyban a
befutó jeleket nemcsak egyenként fogják fel, hanem az egész ingercsomag együttesét is. habituáció: Hozzászokás. Az agyvelői válaszreakcióknak az a tulajdonsága, hogy az ingerek ismétlődésével erősségük egyre jobban csökken. heurisztika, heurisztikus: Új összefüggések és tények felfedezésének eljárása
a
logika
szabályainak
figyelembevétele
nélkül.
A
matematikában a nem bizonyított, tapasztalati tényekből levont ítéletek. homeosztázis: A szervezet belső környezete állandóságának Walter Cannon által megfogalmazott elve, melyet sajátos szabályozások által, az agyvelő irányításával valósít meg és tart fenn. innatizmus,
innatotógi innatotógia:
A
veleszületett,
örökölt
tulajdonságok
és
képességek elve. introspekció: Befelé fordulás. A személy saját belső élményeinek észlelése, amelyről szavakban vagy speciális műszerek segítségével számol be. input: Bemenet. Az idegrendszerbe bejutó müveletek, információk jelölése. intuíció: A valóság lényegének hirtelen, élményszerű megragadása, a probléma megoldásának nem tudatos átlátása korábbi ismeretek alapján. kartéziánusok: René Descartes (Renatus Cartesius) francia gondolkodó hívei. Katarzis
(catharsis):
Arisztotelésztől
származó
kifejezés
a
lelki
megtisztulás, az esztétikai hatás felemelő, nemesítő jellegéről. kiváltott potenciál (evoked potential): Az agyvelőről elvezethető állandó feszültségváltozások (az EEG) valamely szakaszára egy hirtelen külső esemény
hatására
rátevődő
nagyobb
feszültségű
hullám(ok)
elnevezése. kogní kogníció, kognitív: A kül- (és bel-) világ eseményei megismerésének jelölésére rendszeresített kifejezés. kolinergiás kolinergiás folyamatok: folyamatok Az acetilkolin átvivőanyag által közvetített idegi hatások gyűjtőneve. kondicionálás:
A
fiziológiai
tanuláselméletben
a
feltételes
kiépítésének, az asszociatív tanulás létrejöttének menete.
reflex
lateralizáció
(agyi):
Az
emberi
agyvelői
működések
nagy
hányada
aszimmetrikus jellegű a kél féltekében. Barca által leírt bal féltekei beszédkifejező mező után rövid idővel Wernicke leírta a bal féltekei beszédéitö területet, majd Liepmann a testmozgások homloklebenyi aszimmetriáját jobb kezűekben. Kizárólag emberi tulajdonság, állati előzményeit erősen vitatják. limbikus rendszer: Az agyvelő két féltekéje középső, egymással illeszkedő felületeinek síkjában elhelyezkedő, különféle működésű szerkezetek gyűjtőneve. Zömében körkörösen összekapcsolt neurontömörülések. monizmus: Az agyműködés és a lelki tevékenységek egységes természetét egymásból
való
eredeztetését
hirdető
filozófiai
és
tudományosztályozási elv. Ellentéte a dualizmus kettős rendszere. motiváció: Az emberi (és az állati) viselkedés többnyire rejtett formában működő hajtóereje. A külvilági hatások független változókként befolyásolják a szervezet működését, nyomukban függő változókként módosul a viselkedés. E két tevékenység közötti köztes változónak tekinthető a szükségletek kielégítését szolgáló motívum, a késztetés. output: Kimenet. Az idegrendszerből kiáramló ínformációk, műveletek jelölése. piramisrendszer:
Az
agykéregből
neuronokig haladó,
kiinduló,
a
gerincvelői
mozgató
2-3 idegsejt kapcsolódásának nyalábjaiból
összeadódó fontos idegpálya. Általában a gyors, célzott, többnyire tudatos
mozgások
irányítója.
Kiegészítője
az
extrapiramidális
rendszer. placebo: Valódi, igazolt gyógyhatással nem rendelkező, ám kedvező Ideiglenes egészségjavító befolyást gyakorló szerek és műszeres beavatkozások gyűjtőfogalma. poligráf: Többféle fiziológiai működést együttesen papírra vagy képernyőre rögzítő, általában elektronikus hátterű laboratóriumi műszer. potenciálok, agyi: Az élő agyvelő mindenkori működését kísérő mikro- és millivolt feszültségű elektromos jelek elnevezése. Papíron vagy képernyőn való rögzítésükre szolgálnak - többek között - az elektromos erősítővel ellátott poligráfok.
pszichofizika: Határtudományág, amely a lelki jelenségek hátterét a fizikai törvények és szabályok eszközeivel igyekszik feltárni. racionalizmus: A tiszta értelmi megismerés elsődlegességét valló filozófiai és ismeretelméleti irányzat, amely főleg a természettudományi és a matematikai ismeretgyarapítás vezérfonala. szomatikus: szomatikus A fiziológiában és a pszichológiában a testi működéseket jelölő terminus. Kettős értelemben is alkalmazzák. A biológiában a vegetatív
(belső
szervi)
működésekkel
szemben
a
külvilággal
kapcsolatos tevékenység jelzője. A pszichológiában minden olyan művelet fogalma, amely nem lelki jellegű. sztereotípia: sztereotípia: Változatlan ismétlődés. Pavlov nyomán a tanult viselkedési jelenségek egyforma, rögzült újra- és újrajelentkezése. Eredetileg a nyomdai technológia szakkifejezése. stressz
(Stress):
A
(stresszorokkal)
szervezetnek szembeni
káros
védekezési
és
megterhelő
állapota.
ingerekkel
Elmélete
Selye
Jánostól ered. verbalizáció: A történések beszéd általi megfogalmazása. A tudati jelenségek kutatóinak egy része szerint a személyes tudat ismérve a pszichikus tartalmak szóbeli (verbális) kifejezése.
IRODALOM ÉS NÉVMUTATÓ NÉVMUTATÓ A citátumok utáni vastag számok azokra a könyvoldalakra utalnak, ahol a szerzőkről szó van. Ach, N. K. (1905): Über die Willenstatigkeit und das Denken. Vardenhoek, Cöttingen 64,69 Ádám, G. (1967): Interoception and Behaviour. An experimental study. Akadémiai Kiadó, Budapest 4747-51 Ádám, G. (1998): Visceral Perception. Understanding Internal Cognition. Plenum, New York and London 7, 35,4535,45-51 Ádám Gy. (2002): Az emberi elme színe és fonákja. OKKER, Budapest 79,35
Ádám Gy. (2003): Eliminatív szelekció. Magyar Pszichológiai Szemle, LVIII, 2, 219-230 8 Anochin, P. K. (1968): A feltételes reflex biológiája és neurofiziológiája (oroszul). A Szovjet Tudományos Akadémia Kiadója, Moszkva 94 Arisztotelész (1988): Lélekfilozófiai írások. Fordította: Steiger Kornél, Akadémiai Kiadó, Budapest 21 Aserinsky, E. and Kleitman, N. (1953): Regularly occuring periods of eye motility and concomitent phenomena during sleep. Science, 118,173274 113 Babits Mihály (1910): Bergson filozófiája. Előszó Bergson (1930/1987) könyvéhez. 141141-142 Baddeley, A. D. (2001): Az emberi emlékezet. Budapest, Osiris 129 Bányai É. (1993): Hipnoterápia. Psychiatria Hungarica, 8, 169 118,122 Bárdos, G. (1989): Behavioral consequences of intestinal distension: Aversivity and discomfort. Physiology and Behavior. 45, 79-85 50 Bartlett, Sir F. (1985): Az emlékezés. Gondolat, Budapest 126 Békésy, G. von (1960): Experiments in Hearing. McGraw-Hill, New York 35, 89 Bergson, H. (1930/1987): Teremtő fejlődés. Akadémiai Kiadó reprint sorozata. Budapest 2222-26, 112,141112,141-142 Bergson, H. (1996): A nevetés. Gondolat, Budapest 2323-26 Beritasvili, I. Sz. (1966): Memory, its characteristics and origin. A Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus munkálatai. III.kötet, 468.old. Moszkva 64 Bernard, C. (1867): Introduction á l'étude de la medicine experimentale. Flammarion, Paris 43,99 Bjrbaumer, N., Schmitt, R. F. (2003): Biologische Psychologic Ste Auflage. Springer. Berlin, Heidelberg 90 Blouch D. S. (1961): Experiments in animal psychophysics. Scientific American, 205,113-122 36 BNO-10: Betegségek Nemzetközi Osztályozása 10(1993) WHO, Genf 121 Bódizs R. (2000): Alvás, álom, bioritmusok. Medicina, Budapest 16,115
Boring, E. (1950): A History of Experimental Psychology (2nd Edition), Appleton Century Croft, New York 39 Braid, J. (1843): Neurohypnology. Churchill, London 117 Broadbent, D. E. (1958): Perception and communication, Pergamon, New York 41 Broca, P. (1861): Remarques sur le siege de la íaculté du langage articulé, suivies d'une observation d'aphémie. Bulletin, Société Anatomique, 6,330-357, Paris 6060-61,102 Bühler, K. (1927): Die Krise der Psychologie. Fischer Verlag, Jena 81 Cannon, W. B. (1929): Bodily changes in pain, hunger, fear and rage. Appleton, New York 99 Cattell, j. M. (1887): Experiments on the association of ideas. Mind,12.6874 30 Cecil's Textbook of Medicine (1996), 20th edition 120 Changeux, J.-P. (2000): Agyunk által világosan. Tipotex, Budapest 797980,135 Charcot, J. M. (1889): Előadások az idegrendszer betegségeiről. Vol.3. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Budapest 22-24 Chomsky, N. (1980): Rules and representations. Columbia University Press, New York 135135-138 Csépé V. (2003): EN, a sokat ígérő negativitás. Magyar Pszichológiai Szemle, Lili. 2., 243-265 85 Csibra
G.
(2003):
A
kognitív
fejlődés
idegrendszeri
háttere
csecsemőkorban. In: Kognitív Idegtudomány (Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B.szerk.) Osiris, Budapest 74 Csikszentmihályi, M. (1997): Finding flow. Basic Books. New York 111 Czigler István (2003): Analitikus és szintetikus figyelmi folyamatok. In Kognitív Idegtudomány (Pléh Csaba, Kovács Gyula, Gulyás Balázs szerk.) Osiris, Budapest 42 Damasio, A. (1996): Descartes tévedése. Aduprint, Budapest 28, 30, 77, 94,112 Darwin, Ch. (1963): Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Gondolat, Budapest 106
Darwin, Ch. (2000): A fajok eredete. Typotex. Budapest 8-9, 8181-82 DeCasper, A. j. and Spence, M. j. (1986): Prenatal maternal speech influences newborns perception of speech sounds. Infant Behavior and. Development,. 9, 133-150 71 Dennett, D. (1998): Darwin veszélyes ideája. Typotex, Budapest 81 Descartes, R. (1637/1992): Értekezés a módszerről. Matúra, Budapest 89,209,20-22, 28,135 Descartes, R. (1637/1995): A lélek szenvedélyei. Ictus, Szeged 21,135 Dixon, N. (1981): Preconscious processing. Wiley, New York 3232-33 Donders F. C. (1869): On the Speed of Mental Processes. Acta Psychologica 30, 412-431 38 Ebbinchaus, Hermann (1885): Über das Gedächtniss, Duncker und Humbolt, Leipzig 69, 126 Encyclopedia of Psychology (1979) (H. Eysenck, W. Arnold and R. Meili Eds.) Seabury Press, New York 44 Enclander T. (2003): „Pszichológiai Nobel-Díj” - Daniel Kahneman. Magyar Pszichológiai Szemle, LVIII, 2. 267-273 142142-143 Erdei László (1981): Das Urteil. Akadémiai Kiadó, Budapest 138138-139 Euklídész: idézi Pólya György, (1969) 136 Farkas András és Gyebnár Viktória (szerk. é. n.): Vizuális művészetek pszichológiája I. Szöveggyűjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest 52 Fechner, G. T. (1860): Elemente der Psychophysik. Vol. I-II. Breikop und Hartel, Leipzig 3333-34 Fechner, G. T. (1876): Vorschule der Aesthetik. Barth. Leipzig 52 Fent, J., Balázs, L., Búzás, G., Erasmus, L. P., Hölzl, R., Kovács, Á., Wösz, I., Ádám, G. (1998): Colonic sensitivity in irritable bowel syndrome. Integrative Physiological and Behavioral Sciences, idézi Ádám, G. (1998). 36 Festincer, L. (1957): A theory of cognitive dissonance. Stanford University Press, Palo Alto, CA104 104 Fornet, B. (1944): Belgyógyászat, l-ll-kötet. Királyi. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 120 Freud, S. (1977): Pszichoanalízis. Kriterion, Bukarest. 2323-26
Freud, S. (1982): Esszék. Gondolat. Budapest 16 Freud, S. (1986): Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Budapest 2323-26 Füredi J. (szerk. 1998): A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina, Budapest 87 Gazzanica, M. S. (szerk. 2000): Cognitive Neuroscience. A reader. Blackwell, Maiden, USA 30 Gergely, G., Csibra, G. (1997): Teleological reasoning in infancy. The infant's naive theory of rational action. Cognition. 63.227-233 78,134 Gránit, R. (1955): Receptors and sensory perception. Yale University Press, New Haven 84 Grey-Walter, W. (1953): The living brain. Duckworth. London 87 Gulyás B., Kovács Gy., Vidnyánszky 2. (2003): A vizuális tudat. In: Kognitív idegtudomány (Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B. szerk.) Osiris, Budapest 35 Halász L. (1980): Művészetpszichológia (szerk). Gondolat, Budapest 52 Hartmann, E. von (1893): Philosophy of the Unconscious. Vol.1-3. Kegan Paul, London 17 Head, H. (1920): Studies in neurology. Vol. I-II. Oxford, London 94 Hebb, D. (1975): A pszichológia alapkérdései. Gondolat, Budapest 127 Helmholtz
H.
von
(1874):
Népszerű
tudományos
előadások.
Természettudományi Társulat, Budapest 22, 88 Hilgard, E. (1948): Theories of learning. Appleton, New York 18, 116 Hölzl, R., Erasmus, L.-P., Möltner, A. (1996): Detection, discrimination and sensation of visceral stimuli. Biological Psychology, 42, 199199-214 36 Hume, D. (1777/1994): összes esszéi, vol. I-M. Atlantisz, Budapest 123 Hunyady
Gy.
(1996):
Sztereotípiák
a
változó
közgondolkodásban.
Akadémiai Kiadó, Budapest 104 IBRO (2004): Proceedings of the Workshop, January 27-29, Budapest 292930 Ito, M. (1984): The Cerebellum and Neural Control, Raven, New York 61 James, W. (1890): The principles of psychology. Holt, New York 22, 38, 41, 69, 106,108106,108-109
Janet,
P.
(1914-1915):
Psychoanalysis
l-ll.
Journal
of.
Abnormal
Psychology, 9, 1-35, and 153-183 22,24 Jouvet, M. (1994): Paradoxical Sleep Mechanisms. Sleep 17, Suppl.77 Suppl.83 116 Julesz, B. (1987): Texture percepUon. In: Encyclopedia of Neuroscience (G. Adelman, B. Smith, eds.) vol. II.,1200-1202, Birkhausen Boston-Basel 40 Junc, C. G. (1987): Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte: Amiela Jaffé. Fordította: Kovács Vera. Európa Kiadó, Budapest 22,130, 131131-132 Kahneman, D. (1991): Judgement and Decision Making: a personal view. Psychological Science, 2, 142-145 142142-143 Kanizsa, G. (1979): Organization in Vision. Praeger, New York 7373-74 Kant, I. (1913): A tiszta ész kritikája. Fordította: Alexander Bernát és Bánóczi József. Franklin Társulat, Budapest 22,123,130,135 22,123,130,135 Klüver, H., Blucy, P. C. (1939): Preliminary analzsis of functions of the temporal lobes in monkeys. Archives of Neurology and Psychiatry, 42, 979-1000 41 Kornhuber, H. H. (1976): lásd Deecke L., Grözinger B., Kornhuber, H. H. Voluntary finger movement in man. Biological. Cybernetics, 23,99 616162, 87 Kohler, W. (1947): Gestalt Psychology. Liveright, New York 133 Kreiman, G., Koch, C., Fried I. (2000): Imagery neurons in the human brain. Nature, 408, 357-361 42 Kretschmer, E. (1943): Orvosi pszichológia. Novak, Budapest 122 Kukorelu T. (1991): Az ébrenlét és az alvás. In: Élettan biológusoknak, II.kötet (Ádám Gy. és Fehér O. szerk.) Tankönykiadó, Budapest 17 Libr, B. (1999): Neural basis of conscious experience. In: Encyclopedia of Neuroscience (G. Adelman and B. Smith eds.) 2nd edition, Elsevier, Amsterdam 83,87 Lance, C. (1905): Les émotions. Étude psycho-physiologique. Félix Alcan, Paris 106, 108108-109 Lashley, K. S. (1929): Brain mechanisms and intelligence. University of Chicago Press, Chicago 14, 67
Leibniz, G. W. (1710/1981): New essays on human understanding. Cambridge University Press, Cambridge 22 Lipps, Th. (1897): Raumaesthetik und geometrischoptische Tauschungen. Schriften Gesamte Psychologische Forschung, 2. 54 Locke, J. (1690/1964): Értekezés az emberi értelemről. Akadémiai Kiadó, Budapest 123 Lorenz, K. (1977): Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest 81,124 Lukacs Gy. (1975); Az esztétikum sajátossága. I-II. kötet, Magvető, Budapest 20, 51 Luria, A. (1975): Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest 30, 77, 91 Mach, E. (1927): Az érzetek elemzése. Franklin, Budapest 58, 9494-95 Macoun, H. W. (1958): The waking brain. Charles Thomas, Springfield. IL 41 Magyar I., Petrányi Gy. (1974): A belgyógyászat alapvonalai. 9. kiadás, l-lll. Medicina, Budapest 120 Marton L. M. (1982): Nem tudatos folyamatok vizsgálata és értelmezése az általános lélektanban. Pszichológia, 2, 157-193 35 Maslow, a. (1954): Motivation and Personality. Harper, New York 105 McDouCALL, W. (1912): An Introduction to social psychology. Methuen, London 30 McEwen, B. and Seeman, T. (1998): Stress and Affect: Applicability of the concepts of allostasis and allostatic load. In: Handbook of Affective Sciences (R. Davidson, K. Sherer and Hill Goldsmith eds.) Oxford University Press, New York 4545-46 Melzack, R. (1990): Phantom limbs and the concept of a neuromatrix. Trends in Neurosciences, 13, 88-92 9494-95 Meltzoff, A. N. (1995): What infant memory tells us about infantile amnesia? Journal of Experimental Child Psychology, 59, 497-515 135 Messmer: idézi Mészáros I. (1984) 17-21 117 Mészáros I. (1984): Hipnózis. Második kiadás, Medicina, Budapest 116116119
Mészáros, I. and Ádám, G. (1968): Conditional cortical evoked potentials in
man. Acta Physiologica Academiae Scientiarum Hungáriáé. 34, 137-146 118118-119, 126 126 Miller, G. A. (1974, ed.): Mathematics and Psychology. Wiley, New York 30 Miller, N. E. (1971): Selected papers. Aldine-Atherton. New York 106 Moniz, E. (1936): Tentatives opératoires dans le traitement de certaines psychoses. Masson, Paris 30, 91 Moruzzi, G. (1965): The functional significance of sleep. A Vatikáni Pápai Akadémia Kiadója, Róma 41 Mountcastle, V. B. (1980): Medical Physiology. 14th. Edition, Mosby, St. Louis 88, 127127-128 Müller, G. E. (1878): Zur Grundlegung der Psychophysik. Göttingen Müller, J. (1840): Handbuch der Physiologic der Menschen für Vorlesungen. J. Holscher, Koblenz 33, 8787-88 Naatanen, R., Gaillard, A. V., Mantysalo, S. (1978): Early selective attention effect on evoked potentials reinterpreted. Acta Psychologica, 42, 313329 85 Nerval, G. de (1942): Az elvarázsolt kéz. Válogatott elbeszélések. A kiadó nincs jelölve. 112 Norman, D. A. and Shallice, Tim (1986): Attention to Action. Willed and Automatic Control of Behavior. In: Consciousness and Self-Regulation, vol. 4. (Davidson et al. Eds). Plenum Press, New York 6767-69 Nyírö Gy. (1961): Psychiatria. Egyetemi tankönyv. Medicina, Budapest 12, 19,83, 12,122 Ojeman, G. A., Schoenfield-McNeil, J. (1998): Neurons in human temporal cortex active with-verbal associative learning. Brain and Language, 64, 317-327 92 Papez, J. W., Stotler, W. A. (1940): Connections of the red nucleus. Archives of Neurology and Psychiatry, 44, 776-791 103 Papposz: idézi Pólya György (1969) 136 Pavlov, I. P. (1953): Húszévi tapasztalat a nagyagyféltekék működéséről. Akadémiai Kiadó, Budapest 124
Pavlov, I. P. (1951): Összes művei III-2 kötet, 240. oldal. A Szovjet Tudományos Akadémia Kiadása (oroszul), Moszkva 64 Penfield, W. G. (1958): The Excitable Cortex in Conscious Man. Little Brown, Boston 30, 9191-92 Pennebaker, J. W. (1982): The psycholgy of physical symptoms. Springer, Berlin 9898-99 Piacet, J. (1978): Szimbólumképzés a gyermekkorban. Gondolat, Budapest 12,78, 134 Platón (1984): Összes művei, l-lll. Európa, Budapest 20 Pléh Cs. (2000): A lélektan története. Osiris, Budapest 25, 31, 76, 95 Plutarkhosz (1978): Párhuzamos életrajzok. I-M. Magyar Helikon, Budapest 23 Polányi M. (1994): Személyes tudás l-ll. Atlantisz, Budapest 20, 140140141,143 Pólya G. (1969): A gondolkodás iskolája II. bővített kiadás. Gondolat, Budapest 136136-137 Pólya G. (1989): A plauzibilis következtetés. Gondolat, Budapest 79 Popper, K. R. (1998): Test és elme. Az interakció védelmében. Typotex. Budapest 81 Posner, M. (1978): Chronometric studies of mental processes. Ertbaum, F^lIlsdale 39 Puysecur de Chatenet, A. M. J. Maric: idézi Mészáros, I. (1984) 21-22 117 Ramachandran, V. S, HiRSTEiN, W., Rocers-Ramachandran, D. (1998): Phantom limbs, body image and neural plasticity. IBRO News, 26, 1. 96 Ranschburg p. (1923): Az emberi elme Ml. Pantheon, Budapest 127 Reinhold, K. L. (1789): Attempt at a new theory of human ideation. Jena 30 Révész G. (1985): Tanulmányok. Gondolat, Budapest 52, 54, 57 Rogers, K. (1986): A tanulás szabadsága. Magyar Pszichológiai Társaság, Budapest Schachter, D. L. (1992): Az implicit emlékezés története, jelenlegi helyzete. In: Kónya A. (szerk.) Az emlékezés Ökológiai megközelítése. Tankönyvkiadó, Budapest 110 Selye J. (1964): Életünk és a sztressz. Akadémiai Kiadó, Budapest 45
Sherrington, C. S. (1911): The integrative action of the nervous system. Constable, London 13, 33 Skinner, B. F. (1938): The behavior of organisms. Prentice Hall, Englewood Cliffs 13, 30 Sokolov, E. N. (1963): Perception and the Conditional Reflex. Pergamon, Oxford 42 Sokolov, E. N. (1979): Orienting Reflex In: Encyclopedia of Psychology (eds.. Eysenck W., Arnold and R. Meili) Seabury Press, New York 42 Sperry, R. W. (1977): Forebrain commissurotomy and conscious awareness. Journal of Medical Philosophy, 2,101-126 30 Spinoza, B. (1979): Etika. Gondolat. Budapest 23 Steiner, i. E., Glaser, D. (1995): Taste-induced facial expression in apes and humans. Human Evolution, 10, 2, 97-105 65, 134 Steinthal, H. (1881): Einleitung in die Psychologie und Sprachv^issenschaft. Dümmler, Berlin 59 Sterling, P. and Eyer, j. (1988): Allostasis: A new paradigm to explain arousal pathology. In: Handbook of life, stress, cognition and health. (S. Fischer, J. Reason eds). Wiley, New York 45 Swets, J. A. (1964, ed.): Signal detection and recognition of human observers. Wiley, New York 3636-37 Szecsenov, I. (1954): Az agy reflexei. Akadémiai Kiadó, Budapest 13, 47, 124 Tanner, W. P. and Swets, ). A. (1954): A decision-making theory of visual detection. Psychological. Review, 61, 401-409 3636-37 Tolsztoi L. N életéről: Világirodalmi kisenciklopédia. (1984) II. kötet, címszava. Gondolat, Budapest 18, 122 Thorndike, Edward (1898): Animal intelligence, MacMillan, New York ond London 124124-125 Tomasello, M. (1999): The Cultural Origins of Human Cognition. Harvard University Press, Cambridge, MA 134 Uznadze, D. N. (1966): Pszichologicseszkoe Isszledovanije. Izdatelsztvo Akademii Nauk, Moszkva (oroszul) 64
ViGOTSZKH, L. (1971): A magasobb pszichikus funkciók fejlődése. Gondolat, Budapest 8080-81, 134 Wallon, H. (1971): Válogatott tanulmányok Gondolat, Budapest 12 Watson, ). B. (1924): Behaviorism. Norton, New York 13, 69, 125 Weber, E. H. (1836/1974): Über den Tastsinn. Archiv für Anatomische. Physiologie und wissenschaftliche Medizin, 152-159 33 Weiskrantz, L. (1986): Blindsight. A case study and implications, Oxford University Press, London 84 Wernicke, C. (1874): Der aphasische symptomencomplex. Cohn und Weigert, Breslau 6060-61 Whyte, L. L. (1960): The unconscious before Freud. Basic Books, New York 22 Woodworth L. S. (1948): Contemporary schools of psychology. Ronald Press, New York 100 Wundt, W. (1898): A lélektan alapvonalai. Franklin, Budapest 30, 37, 68
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MÜVEI
TUDOMÁNYOS MÜVEK Tudományos monográfiák: 1. Interoception and Behaviour. An Experimental Study. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 2. Visceral Perception. Understanding Internal Cognition. Plenum Press, New York and London, 1998. Tudományos szerkesztett könyvek: 1. Biology of Memory. Proceedings, the Tihany Symposium. Plenum Press, N. Y. and Akadémiai Kiadó, Budapest 1973. 2. Pszichofiziológia. Gondolat Kiadó, 1972. 3. Brain and Behaviour, (with Mészáros I. and Bányai É.) Advances in Physiological Sciences. Proceedings, the Symposium of the 28th International Congress of Physiology. Volume 17. Pergamon Press and Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
ISMERETTERJESZTŐ KÖNYVEK 1. Érzékelés, tudat, emlékezés ... biológusszemmel. 1. kiadás. Medicina Kiadó, Budapest, 1969. 1a u.az, 2. kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. 1b u.az angol nyelvű kiadás. Plenum Press, N. Y. 1980, 1c. u.az orosz nyelvű kiadás, Mir, Moszkva, 1983 1d. u.az német nyelvű kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 2. A megismerés csapdái. Gyorsuló idő sorozat. Magvető Kiadó, Budapest, 1987.
TANKÖNYVEK 1. Az élettan tankönyve (Ádám Gy., Bálint P., Fekete. Á., Hársing L.) 1. kiadás. Medicina Kiadó, Budapest,1963. 1a. u.az német nyelvű kiadás. Medicina Kiadó, 1963. 1b. u.az 2. kiadás, Medicina Kiadó, Budapest, 1965. 1c. u.az 3. kiadás, Medicina Kiadó, Budapest, 1968. 2. Élettan,
pszichológushallgatók számára.
Tankönyvkiadó,
Budapest,
1966. 3. Összehasonlító élettan. Biológus- és pszichológushallgatók számára (Fehér Ottóval). Tankönyvkiadó, Budapest, 1975. 4. Élettan biológusoknak, l-ll kötet. (Fehér Ottóval szerk.) 1. kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 4a. u.az 2. kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991.
SAJÁT ESSZÉK, CIKKEK, INTERJÚK GYŰJTEMÉNYE 1. Az emberi elme színe és fonákja. Tanulmányok, esszék, interjúk az agyról és a tudás átadásáról. Okker Kiadó, Budapest, 2002.
