A. O. Esther - Osszetort Gloriak 6. Megbocsatas (1)

A. O. Esther

ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK – VI. RÉSZ MEGBOCSÁTÁS

A. O. Esther

ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK HATODIK KÖNYV

MEGBOCSÁTÁS

Eddig megjelent: ELSŐ KÖNYV

ELVESZETT LELKEK MÁSODIK KÖNYV

HÍVOGAT A FÉNY HARMADIK KÖNYV

AZ ÉLETFA NEGYEDIK KÖNYV

A MENNYORSZÁG KULCSA ÖTÖDIK KÖNYV

KRISTÁLYFÉNY Előkészületben: HETEDIK KÖNYV

HAZATÉRÉS

Rúzsa Magdinak

A. O. Esther: Összetört glóriák – Megbocsátás Marketing és PR: Aszódi Ádám Szerkesztő: Vág Bernadett Tipográfia: Dobosy Anikó Minden jog fenntartva @ 2014 Aszódi-Ordódy Eszter Az Összetört glóriák-sorozat hivatalos weblapja: www.aoesther.com © Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft.-vel való megállapodás alaptan jött létre. © Minden jog fenntartva.

ISBN: 978-963-12-0525-1 © Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2014-ben E-mail: [email protected] www.decens.hu Felelős kiadó: Aszódi Ádám Művészeti vezető: Dobosy Anikó Nyomta és kötötte: Pátria Nyomda Zrt. Felelős vezető: Orgován Katalin vezérigazgató

A. O. Esther

Összetört glóriák MEGBOCSÁTÁS

Első kiadás Decens Magazin Média Kft. 2014

„Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztök mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen. Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!" (ŐSI NORVÉG VERS: TANULJ!)

HATODIK KÖNYV

MEGBOCSÁTÁS

1. FEJEZET

Derült égből

Birca szigetén mintha megdermedt volna az idő. A sötétszürke égboltot vészjósló mennydörgés rázta meg. A hajdanán egymást testvérként szerető angyalok farkasszemet néztek egymással. A közelben ácsorgó déróriás eközben a fal előtt felsorakozó, legyőzött harcosokat mustrálta, és nagyot nyelt. Az ínycsiklandó emberhúsnak csak nagy önuralom árán tudott ellenállni, megkordult a gyomra. Nem bírta tovább. Zabálni akart, marcangolni, és végre rendesen jóllakni… – Akkor megölhetjük őket? – fordult Mímir Azraelhez. – Régóta nem ettünk. – Azrael, ne csináld ezt! Engedd el őket! – állt Elijah egykori testvére elé. A szeme haragosan izzott, de karjait megbénította a nehéz bilincs. Bardo is odalépett mellé, ám Azrael hűvösen nézett rájuk. – A halál nem más, mint átváltozás. Miért rettegtek ettől annyira? Valójában nem halnak meg… csak hazamennek. – Nem veheted el az életüket! Legalábbis így nem… – dörmögte Bardo. – Nem lehetsz ilyen kicsinyes és kegyetlen! – Nem vagy önmagad, Azrael! – Elijah hangja sosem volt még ennyire elkeseredett. – Kérlek, engedd el őket! – De miért engedném?

– Mert mindent megkaptál, amit akartál. Győztél, ők nem jelentenek számodra veszélyt. Ne küldd őket a túlvilágra, kérlek! – Nem mondom, megleptél… – Azrael gúnyosan nézett Elijahra. – Sosem gondoltam volna, hogy egy nap előttem fogsz térdepelni és az irgalmamért könyörögni. Hol van az angyal, aki miatt magam mögött hagytam a Mennyországot? Hol van a harcos éned, testvér? Hol van a dicsőség? Elijah tekintete megkeményedett. – Mi dicsőség van abban, hogy legyőzhetetlen óriásokat uszítasz a testvéreinkre? Te is tudod, hogy nincs esélyünk ellenük! – Hát épp ez benne a szép! Hogy én döntöm el, mi legyen velük. Én döntök életről és halálról. Én mondom meg, hogy mikor kel fel a nap. Érted? – Ez nem te vagy! Térj észhez, Azrael! – csattant fel Elijah, és a férfi kezére meredt, amely a köpenyében rejtegetett sárga kristálykoponyát szorongatta. – El kell engedned a kincset! – váltott angyalnyelvre, hogy ne értsék az óriások. – Megőrjít téged, hát nem látod? – Megmondom neked, mit látok – lépett közelebb az angyal. – Azt látom, hogy elpuhultál. A szöszi angyalkádnak hála, egy toprongy lett belőled. Elijah tiszta erejéből lefejelte Azraelt. A magas férfi orra nagyot reccsent. Megfordult vele a világ, majd nagy dörrenéssel a poros földbe csapódott. Elijah Azrael torkára lépett, ám Baamiel rávetette magát, és fűre teperte a vasra vert angyalvezért. – Hagyd! – Azrael hangja a történtek ellenére vidám volt. Letörölte az állán végigcsorgó vért, és Elijah fölé tornyosult. – Örömmel látom, hogy a lobbanékonyságod még a régi. És azt is, hogy van valamid, amit nagyon féltesz… – Rohadj meg, Azrael!

– Csínján a jókívánságokkal, testvér! – nevetett fel a fekete hajú angyal, majd Mizariel felé intett. – Hozd ide Sophielt! Elijah sötéten nézett rá. – Rajtam fitogtasd az erődet! Mizariel eközben diadalittas arccal sietett a fal mellett ácsorgó angyalokhoz. Gabriel aggódva pillantott Sophielre, ám az angyallány megrázta a fejét. – Nem lesz semmi baj! – mondta halkan, amikor Mizariel a hajába markolt. – Életem legszebb pillanata… – jegyezte meg gúnyosan, ám Sophiel a könyökével az arcába vágott. Mizariel hátratántorodott, és ütésre lendítette a karját, ám Sophiel akkorát lökött rajta, hogy elzuhant a vértől ragacsos fűben. – Ne merj többé hozzám nyúlni! – nézett rá, miközben villámokat szórt a tekintete. – Megöllek, te mocskos kis szajha! – visított fel a fekete hajú szépség, és Sophiel felé vetette magát, ám az angyallány hátra lépett, és amikor Mizariel a közelébe ért, akkorát rúgott az oldalába, hogy métereket repült és nyöszörögve csapódott a földbe. – Le vagyok nyűgözve… – dörmögte Azrael, miközben az angyallány lassan odasétált hozzá, és megállt előtte. – Kezdem látni, milyen sokszínű virág vagy te. .. – Egy nap szégyellni fogod magad, amiért így bántál velünk! – nézett a szemébe a lány. Az arca kivörösödött haragjában, szőke haja kócosan lebegett körülötte a feléledő szélben. – Miért, hogy bánok veletek? – Könyörtelenül… Mint aki elfelejtette, honnan jött, és mit kapott odafentről. – Te most kioktatsz engem? – Csak emlékeztetlek… – Sophiel hangja lágyabbá vált, ám Azrael lelkéig nem értek el a szavai.

– Szóval emlékeztetsz, noha tudod, könnyedén széttéphetnélek… De vajon rájöttél-e már, hogy a te életed az égvilágon semmit sem jelent nekem? Azrael közelebb lépett hozzá. A fekete, hosszú hajú angyal majd’ két fejjel volt magasabb nála, a tekintete nem sok jót ígért. Az ajkát gúnyos mosolyra húzta, sötét szemöldökét összevonta. Sophiel felé nyúlt, az ujjai szinte lágyan simultak a torkára. Az angyallány szíve meglódult és eszelős vágtába kezdett. A férfi elvigyorodott. – No, azért… – Engedd el! – Elijah hangja mennydörgésként hatott. – Ereszd el őt, az Istenért! Azrael keze azonban vasmarokként fonódott a lány nyakára. Sophiel világoskék szemén fájdalom suhant át, de összeszorította a száját. – Megölhetném őt, Elijah – suttogta Azrael, miközben az angyallány egyre halványuló ajkát nézte. – Egy mozdulattal széttéphetném a torkát… Látod, mint száll el belőle az erő? Látod, hogy fakul a bájos kis arca? – Hagyd abba! – a Sötét Angyal velőtrázóan ordított, ám ellensége csak nevetett, és még jobban megszorította a lány nyakát. Sophiel szeme lecsukódott, a feje lassan hátrahanyatlott. Azrael elengedte, és némán nézte, ahogy a karcsú test látszólag élettelenül zuhan a földre. – Miért csinálod ezt? – a Sötét Angyal torkaszakadtából üvöltött. – Meddig süllyedsz még, Azrael? Mindenáron el akarod érni, hogy meggyűlöljelek? – Örömmel látom, hogy megtaláltam a gyenge pontodat, Elijah! De ne aggódj, nem akarom megkínozni Sophielt! Inkább itt hagyom a jöttunoknak. Remélem, ínyenc aprólékossággal fognak csemegézni a testén. Harald a földön fekvő lányhoz rohant, és felkapta. A tekintete egy pillanatra összeakadt Elijahéval, aki alig

észrevehetően bólintott. A viking a katonák mögé, a falhoz sietett, és Sophiellel az ölében a hűvös köveknek dőlt. A lány egyenletesen lélegzett, de nem mozdult. Harald meghallgatta a szívverését, és nyugtalanul felsóhajtott. – Muszáj lesz magadhoz térned! – súgta a fülébe, miközben megcirógatta az arcát. – Elijah beleőrül, ha valami bajod esik. – A lány azonban ájultan feküdt a mellkasán, aranyhaja szétterült a férfi vállán. Kisvártatva Leif bukkant fel mellette. – Itt van egy kis víz – mondta. – Locsolj belőle az arcába! Hátha az segít! Sophiel bőrére csepegtettek egy keveset, de meg sem mozdult. – Öntsd rá mindet! – mordult fel Harald, mire Leif az egész üvegnyit a lányra zúdította. Az angyallány világoskék szeme felpattant, és köhögni kezdett. Ahogy feleszmélt, védekezőn kapálózott, ám Harald elkapta a karját. – Nyugi, csak mi vagyunk azok! Senki nem akar bántani! – Hol vannak a többiek? – nézett rá kábán a lány, ahogy lassan magához tért. – Elájultál – felelte halkan, és hálát adott az égnek, amiért az előttük álló katonáktól nem láthatták őket. – Jobb, ha most itt maradsz. Odakint igencsak elszabadultak az indulatok. Elijah sosem bocsátaná meg nekem, ha valami bajod esne azért, mert nem tudsz nyugton maradni. – Muszáj segítenünk nekik! – pattant fel az angyallány, de a férfi befogta a száját. – Halkabban! Örülj, hogy megfeledkeztek rólad! – Nem hagyhatjuk, hogy elvigyék őket! Ne csináld ezt velem! – fogta könyörgőre a lány. – Hadd beszéljek Azraellel! – Az előbb majdnem megölt téged. Másodszorra nem fog tétovázni! – a norvég király kérlelhetetlen volt. Sophiel azonban nem adta fel. – Kérlek, Harald! Óvatos leszek!

– Felejtsd el! Az angyallány kétségbeesése nőttön-nőtt, ahogy odakintről tompa puffanások és nyögések zaja szűrődött át a katonák sorain. Pontosan tudta, hogy elfogott testvéreit ütik-verik, és azt is, hogy nem segíthet rajtuk. Még egyszer, utoljára megpróbált kitörni a norvég királyszorításából, ám az a falhoz préselte. – Sophiel, értsd meg, hogy nem engedhetlek oda! Ne küzdj ellenem, kérlek! Nem akarok durva lenni veled. Odakintről jókora csattanások, majd Bardo és Elijah fájdalmas kiáltása hallatszott. Az angyallány végtelenül szomorú volt. – Kérlek… – nézett a férfira, aki nehezen viselte a lány ily nyilvánvaló fájdalmát. Magához ölelte, és megsimogatta a haját. – Ne haragudj rám… De nem foglak odaengedni. Elijah mindent kibír…, de gyanítom, ha téged bántanának előtte, abba belerokkanna. Érted? Nem törheted őt össze az ellenségei előtt! Az angyallány nem harcolt tovább. Az arcán patakokban csorogtak végig a könnyei. Hagyta, hogy Harald magához vonja, és óvón átkarolja. – Ne sírj! Minden rendben lesz! – suttogta a férfi, miközben kisandított a katonák között. Elijah és Bardo eszméletlenre verve feküdtek a sárban, de Baamiel ütései nyomán kisvártatva Ariel és Uriel előtt is elsötétült a világ. Azrael diadalittasan állt legyőzött ellenségei előtt, miközben Mímir felhördült. – Uram, akkor most mi legyen? Megölhetjük végre a többit? A társaim éhesek. Emberhúst ígértem nekik. – Azrael! – Gabriel mély hangjába beleremegtek a felhők. – Hallgass meg, kérlek! – Még egy önként jelentkező? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

Az arkangyal hozzá sietett, és békés szándékát jelezve felemelte a kezét. – Egy órát adj nekünk, mindössze ennyit kérek! – Egy órát? Mire? – Engedd meg, hogy közösen imádkozzunk az emberekkel, mielőtt megölnek minket az óriások… Azrael arcán meglepetés látszott, de azonnal rábólintott. – Két órátok van, amíg lemegy a nap. Addig imádkozhattok. – Utána megehetjük őket? – az óriás türelmetlenül toporgott mellettük. – Igen. Utána megehetitek őket. – Mindet? – Mindet. Itt hagyom két emberemet, hogy ellenőrizzék, mit műveltek – nézett az óriás vörös íriszébe az angyalvezér. – Aztán gyertek utánunk… a jutalmatokért! – Igenis, uram! – hajolt meg a jötunn király, majd döngő léptekkel visszacammogott a partra az övéihez, hogy elmondja az örömhírt. – Biztos, hogy ezt akarod? – Gabriel zöld szemében fájdalom hullámzott. – Ettől boldogabb leszel? Voltaképp mit akarsz elérni, Azrael? – Háborítatlan hatalmat akarok, és hűséges harcosokat magam körül. A halálotokkal megtisztul a világ. Az arkangyal felsóhajtott. – Újak érkeznek majd… Michaelék nem fogják hagyni, hogy elnyomd a halandókat. Nem uralkodhatsz a világukon. – Vagy mégis? – Azrael elvigyorodott, és közelebb lépett Gabrielhez, miközben angyalnyelvre váltott. – Érzem, ahogy sóvárogsz a kristálykoponya után. Érzem, ahogy legszívesebben kitépnéd a markomból. Valld be, hogy a lelked mélyén ugyanannyira akarod őt, mint én… – Tévedsz! – az arkangyal megrázta a fejét. – Én békét akarok! És, hogy elengedd Elijahékat! – Nem értem, miért ragaszkodtok így egymáshoz…

– Mert testvérek vagyunk, Azrael! Ha te el is felejtetted, egy tiszta pillanatodban majd idézd fel ezt az emlékezetedben! Azrael azonban csak nevetett. – Értem is mondj el egy imát, Gabriel! – biccentett az arkangyal felé, majd sarkon fordult, és az embereire mordult. – Indulás! Tűnjünk el innen, mielőtt a behemótok zabálni kezdenek! A katonák felkapták az eszméletlenre vert angyalokat, és a pontonhidakon át a partra siettek. Rövid időn belül mindannyian távoztak a szigetről. Azrael ment el utolsónak. Mielőtt a hídra lépett volna, Mímirhez fordult. – Két órátok van naplementéig. Addig hagyjátok őket békén! Ha a nap eltűnt a hegyek mögött, megölhetitek őket! – Értettem, uram! – bólintott az óriás, majd a társai mellé telepedett a vízpartra. Gabriel visszasietett az emberekhez, és mindenkit a falak mögé parancsolt. Sophiel Leiffel együtt hagyta el a fal menedékét. A rejtekhelyről előjöttek a többiek; a nők, a gyerekek és a sebesültek. Harald lélekszakadva rohant Machielhez. – Hála az égnek! – ölelte át a lányt. – Elijah azt mondta… – folytatta nagyot sóhajtva, de elhallgatott. – Mi a baj? Hol vannak a többiek? – Azrael magával vitte őket. – Legyőztek minket? – a kis angyal arca egészen elhalványodott. Harald bólintott. Ramodiel és Muriel eközben az arkangyalt faggatták, de ekkor megjelent Joshua is. A szakálla jócskán kiserkent, amióta nem látták, a szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek. Sophielhez lépett, és megérintette az arcát. – Te sírtál? – kérdezte keserűen. A lány nem válaszolt, de a szeme még mindig vörös volt.

– Sajnálom, hogy bántottalak! – mondta a nagydarab katona bűnbánó arccal. – Nem tudom, mi történt velem. Most kezdem csak összerakni a képeket. – Semmi baj, Joshua! – mondta halkan a lány, de látszott rajta, hogy csak nagyon nehezen tud uralkodni magán. – El fogjuk felejteni mindketten, rendben? – mosolygott rá szomorúan, mire Joshua elé térdelt. – Bocsáss meg nekem! – mondta megtörten. – A legnagyobb bajban hagytalak magatokra titeket. – Nem a te hibád! – Sophiel felsegítette a földről. – Ne térdelj elém, Joshua! Te vagy a legjobb barátom, és bármi is történjék, mindig az leszel. A férfi azonban romjaiban volt. – Meg sem érdemlem, hogy így szeress engem. – Ne beszélj így! – az angyallány átölelte a derekát. – Sok őrültségen mentünk már keresztül mi ketten, de hidd el, még nincs vége… Joshua szomorúan nézett rá. – Ne kelts bennem hiú reményeket! Hallottam, hogy Azrael a déróriásoknak adott minket. Tudom, hogy amint lemegy a nap, mind meghalunk… Elevenen megzabálnak a jötunnok. Machiel keze jegesre hűlt a hallottaktól. – Ez igaz? – nézett Haraldra. A férfi magához szorította és megcsókolta a homlokát. – Szeretném hinni, hogy nem így lesz… A lány azonban kétségbeesett. – Akkor igaz? Azrael tényleg halálra ítélt minket? – Machiel elsírta magát, akár egy rémült kisgyermek. – Akkor hiába volt minden? – Semmi sem volt hiába! – Harald megsimogatta a lány könnyáztatta arcát. – Életem legszebb ajándéka vagy. A veled töltött idő, az esküvőnk, a csókod, az érintésed, a nevetésed miatt érdemes volt megszületnem.

– Nem akarom, hogy így érjen véget az életünk! – a kis angyal sírt, mint a záporeső. – Megküzdöttünk egymásért. Nem veszíthetlek el, hiszen még csak most kaptalak meg… Nem lehet ennyire igazságtalan az élet! – Sosem fogsz elveszíteni! – Harald szíve vérzett. – Nem tudom, hová kerülök, ha meghalok, de biztos lehetsz benne, hogy a túlvilágon is megtalállak. Machiel teljesen összeomlott, a férfi pedig egyre jobban aggódott miatta. Pontosan tudta, hogy az angyallány lelke sokkal kevesebbet bír el, mint a többieké, és csak remélni merte, hogy az Égiek nem látják a szenvedését. Két kezébe fogta hát az arcát, és a szemébe nézett. – Túl fogjuk élni ezt az éjszakát! Csak erre gondolj, kérlek! – Ígéred? – Ígérem! – bólintott a férfi, és a karjába vette a lány könnyű testét. – Semmi bajod nem eshet mellettem! – Emberek! – Gabriel hangja harsant fel mellettük. – Menjetek a partra! Azt akarom, hogy mindenki, aki él és mozog, öt perc múlva a réten várakozzon! A svédek és a norvégok népes tömege némán hömpölygött ki a kapun. Lassan nem volt egy talpalatnyi föld sem, ahol ne ácsorogtak volna nők, férfiak, gyerekek… Bár mindannyian tudták, hogy halálra ítéltettek, mégis méltósággal viselték életük utolsó óráját. Az arkangyal a domboldalban állt. Minden szem rászegeződött. Jobbról Muriel, balról Ramodiel kezét fogta. – Imádkozni fogunk! – Gabriel mélyen zengő hangja betöltötte a teret. – Kérlek titeket, fogjátok meg a mellettetek állók kezét, és mondjátok utánam az imát! A tömeg követte az utasítást. Az emberek elbűvölten nézték a magas férfit, akinek különleges, karizmatikus alakja reményt keltett bennük. Az arkangyal lehunyta a szemét és megszólalt.

– Mennyel Atyánk! Kérlek, bocsáss meg Azraelnek és az ellenségeinknek! Bocsáss meg mindazoknak, akik vétkeztek ellenünk, és a vérünket szomjazzák! Töltsd el a szívüket bölcsességgel, és nyisd fel a szemüket, hogy megtalálják a hozzád vezető utat! A tömegen morajlás futott végig, ám abban a pillanatban meghallották Erik, majd Harald hangját, akik szóról-szóra elismételték az arkangyal szavait. Az emberek fejet hajtottak, és követték királyaikat és az angyalokat az imádságban:

Isten az én kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabaditóm, menedékem. Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái rettentettek engem. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta szavamat templomában, kiáltásom a fülébe jutott. Lenyúlt a magasból és felvett engem, a nagy vizekből kivont engem. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem. Él az Úr, áldott az én kősziklám, magasztaltassék szabadító Istenem!

(Zsoltárok, 18.)

Imája végeztével Gabriel az égre nézett, és így szólt. – Istenem, köszönjük neked, hogy vigyázol ránk, és megóvsz minket az ellenségeinktől! Hálásak vagyunk, amiért védelmezed az életünket! Mindannyian megismételték a hálaadást, majd felálltak és megölelték egymást. A nap lassan lebukott a hegyek mögé, már csak egy vékonyka csík látszott az aranyló napkorongból. Az emberek búcsúzkodni kezdtek, mire az arkangyal rájuk kiáltott. – Ne féljetek! Ez nem a búcsú ideje! – De hisz nem történt semmi! – mondta szomorúan egy viking asszony, aki néhány hónapos csecsemőjével a karján megtörtén nézte a part felől közeledő óriásokat. – Már hogy ne történt volna! – felelte az arkangyal. – Csak el kell hinnetek! Érted? Látnod kell magad előtt, hogy felneveled a fiad! Érezned kell a békét, amiben élsz! Örülnöd kell a holnapnak! Ezekben a pillanatokban teremted meg a jövőd! A nő lehunyta a szemét, és látva a példáját, a többiek is így tettek. – Gondoljatok arra, hogy hamarosan együtt nézzük végig, ahogy felkel a nap! – kiáltotta Gabriel. – Lássátok magatok előtt, ahogy ünnepelünk! Higgyetek a holnapban, és eljön! Machiel átölelte a norvég király nyakát. – Nagyon félek, Harald… – suttogta a fülébe, és kétségbeesetten bújt hozzá. – Szeretlek. Sajnálom, hogy ilyen kevés időnk adatott… A férfi maga felé fordította a lány arcát. – Hunyd le a szemed, és hidd el, hogy túléljük a mai napot! Lásd magad előtt, ahogy szerelmeskedünk…, ahogy egy csodaszép, szőke kisfiút szülsz nekem…, ahogy együtt kalandozunk az erdőben, úszunk a tengerben, aztán éjjel összebújva nézzük a csillagokat!

Machiel könnye kicsordult, ahogy lehunyta a szemét, de mindent látott, akárcsak Harald, aki átkarolta a lány derekát, és forrón megcsókolta az angyal puha ajkát. A napkorong közben alábukott. Birca szigetére homály borult. Az emberek mégsem jajveszékeltek. Lehunyt szemmel álltak a parton egymás kezét szorongatva, ám lelki szemük előtt képek sokasága villódzott: látták magukat, ahogy a mindennapi, dolgos, de vidám életüket élik. Látták felnőni a gyermekeiket, és gyarapodni a városukat. Látták dicső királyaikat és a csatákat, amelyekben közös erővel győzelmet aratnak. Érezték az őket körülvevő erdők illatát, a napsugarak simogatását, és az eső hűvös érintését. A föld megremegett alattuk, ahogy a jötunnok dübörgő léptekkel közeledtek, ám senki sem mozdult. Az óriások már csak egy kőhajításra lehettek, amikor váratlanul lódobogás hallatszott. Vakító fényesség árasztotta el a rétet, mire minden szem felpattant. Gabriel elmosolyodott. – Köszönöm Istenem! Az óriások megtorpantak. Az erdőből páncélos harcosok rontottak rájuk. Hatalmas, ezüstszínű lovakon ültek, amelyek patája nyomán lángra kapott a fövény. Szivárványszínű fény ragyogta be őket, ami úgy hullámzott utánuk, akárcsak a sarki fény az északi égbolt sötétjén. – A valkűrök? – Erik hitetlenkedve nézett Ramodielre, mire az ifjú angyal elvigyorodott. – Őrült dögösek… Igaz? Minden szem őket nézte: a kilenc harcosnőt, akik rezzenéstelen arccal rontottak az ellenségre. Hosszú copfjuk a csípőjüket verdeste, karcsú alakjukat míves páncél fedte. Kezükben hosszú, enyhe görbületű, szivárványszínű kard csillogott, amellyel vakmerően sújtottak le az óriásokra. A jötunnok bedühödtek és a valkűrökre rontottak, ám egyikük sem tudta elérni őket. A harcosnők lovaikkal olyan

lélegzetelállító magasságokba ugrattak, hogy néha úgy tűnt, mintha repülnének, miközben pengéik úgy villogtak, akár a villám. Az óriások levágott fejei nagy dörrenéssel értek földet, majd testük hamuvá vált, mintha megégették volna őket. Az emberek tátott szájjal nézték a nem mindennapi küzdelmet. Az óriások eszüket vesztve nyújtották ki jégkarmaikat, ám a valkűrök könyörtelenül lemészárolták őket. Kezek, lábak, koponyadarabok repültek szerteszét, s a jötunnok végre fogyatkozni kezdek. Az angyalok is áhítattal nézték a valkűröket, akik bár ősöregek voltak, küllemre húszéves leányoknak tűntek. Mindannyian keleti császárnők voltak egykor, küllemük ázsiai nők benyomását keltette. Termetük apró, a szemük mandulavágású, a hajuk dús és fekete. Az arcuk kerek, a szájuk csöppnyi, a bőrük elefántcsont színű. A homlokukon és a páncél alól kivillanó karjukon csillogó tetoválás látszott. – Elájulok… – nyögött fel Erik. – Ha ők visznek el a halálom után, akár le is szúrhattok… Ramodiel felröhögött. – Vigyázz, mert meghallják! Az óriások szinte mind elhullottak, már csak a király és két társa acsarkodott a köréjük gyűlt valkűrökkel. Az egyik harcoslány, akinek egy hosszúkás, vörös minta futott végig a homlokán, elhajította a kardját, mire az a jötunn király mellett harcoló óriás szemébe fúródott. Abban a pillanatban hamukupaccá vált, a kard pedig visszareppent a valkűr kezébe. A másik jötunnt hátulról nyársalta fel egy jobbról arra lovagló harcos, míg végül csak Mímir maradt. Az óriás tudta, hogy vége van, így alázatosan térdre ereszkedett. A legelöl álló valkűr leszállt a lováról és az óriáshoz sétált. A lány arca olyan volt, akár egy kislányé, a nyakán vörös rózsákat formáló tetoválás futott végig a csuklójáig. A szeme köré vörös festékkel vérszínű könnycseppeket festettek, amitől úgy tűnt, mintha sírna, holott arcizma sem rezdült.

– Könyörülj rajtam! – Mímir esdekelve nézett rá, ám a lány megrázta a fejét. – Nem tehetem! – mondta, s zengő-bongó hangja betöltötte a teret. Mímir bedühödött és a lány felé vetődött, ő azonban könnyedén oldalra lebbent, és az óriás halántékába mártotta a kardját. – Megbocsátok neked! – szólt újra, miközben kirántotta a rángatózó szörny agyából a pengéjét, és egy suhintással levágta a fejét. Az összecsapás véget ért. A valkűrök Gabrielhez siettek. – Mist vagyok – hajolt meg könnyedén a vezetőjük. – Örülök, hogy megismerhetlek, Gabriel! Az arkangyal mosolyogva nézett a lányra. – Létezésem legszebb pillanata volt a mai belépőtök! – hajolt meg ő is. – Köszönjük, hogy a segítségünkre siettetek! – Ahol ilyen sokan fognak össze, hogy Atyánkhoz imádkozzanak, ott kötelességünk segíteni! – bólintott a szépséges valkűr, és mandulaszeme csíkká keskenyedett, ahogy elmosolyodott. – Kérlek, ismerjétek meg a társaimat! – mutatott végig a mögötte álló harcosokon – Hild, Göll, Hlökk, Randgríd, Geyr, Thrúdr, Herfjötur, Skögul. – Megtisztelő, hogy megismerhetünk benneteket! – felelte Gabriel. – Megtisztelő a hited – válaszolta a lány, és megölelte a férfit. Szavaitól az arkangyal szívét fájdalom járta át. Bár egyre ritkábban gondolt a pokolbéli kínszenvedésére, most mégis belehasított az emlék, amikor a hitetlensége miatt majdnem elveszett. – Köszönöm – mondta rekedt hangon, mire a lány megsimogatta az arcát. – Ideje lenne megbocsátanod magadnak, Gabriel! Az arkangyal némán nézett a lányra. Te hallod a gondolataimat?

Mist elmosolyodott. – Bizony. Sőt, az emlékeidet is látom. Ahogy mindenkiét.. Gabriel nagyot nyelt. – Az nem túl jó… Legalábbis rám nézve. A lány azonban felnevetett. – Egykoron én is ember voltam. Tudom, milyen vétkezni és rossz dolgokat tenni. Ne hidd, hogy a benned kavargó érzések szégyenletesek! Az arkangyal nem válaszolt. Nem vagyok már az az angyal, aki voltam… – szólt a lányhoz gondolatban. Jobb, ha nem nézel körül a fejemben. Nem akarok csalódást okozni neked, de sok a sötétség a szívemben. Hálás vagyok, amiért megmentettétek a társaimat Magamért sosem hívtalak volna le titeket. A lány nem válaszolt, csak merőn nézett Gabriel szemébe, majd a férfi egyszerre csak meghallotta a fejében a lány hangját. A te szívednél tisztább férfiszív aligha létezik, Gabriel. És ha nem állt volna körülötted több száz ártatlan lélek, amikor a segítségünket kérted, akkor is megmentettünk volna. Sose feledd, hogy Atyánk a szívéből szeret téged. Sosem engedné, hogy összetörjön a lelked… Gabriel lehunyta a szemét. – Köszönöm – érezhető volt. hogy nehezen találja meg a hangját. Nem akartam fájdalmat okozni – mondta gondolatban a lány, mire az arkangyal bólintott. Tudom. Atyánk végtelen jósága az, ami fáj. Az érzés, hogy bár meg sem érdemlem, ő mégis ennyire szeret engem. Mist elmosolyodott. Mind megérdemlitek az ő szeretetét. – Most azonban kérlek, tartsatok velünk! – fordult a többiek felé. – Ti is! – fordult Erik és Harald felé. – Mert bár a

világotokban ideig-óráig béke lesz, komoly feladatok várnak rátok… Eztán a nyakában lógó ezüst sípba fújt, mire az erdőből a sajátjaikhoz hasonló lovak vágtattak elő. – Kérlek, kövessetek minket! – nézett hátra, majd megsarkantyúzta a lovát, és eltűnt a fák között. A valkűrök lovai szélsebesen iramodtak a fák közé, majd a víz felé vették az irányt. A többiek ösztönösen hátrahúzták a gyeplőt, hogy megálljának a tenger előtt, ám a lovak nem hagyták magukat: döngő patáikkal a víztükörre vágtattak és úgy szelték át a fjordok közti hullámokat, mintha csak egy zöldellő réten nyargalnának. Az angyalok és a vikingek egymásra néztek, az arcukon mosoly suhant át. Álomszerű volt az egész, ahogy a valkűrök keltette sarki fényben látszólag a semmibe vágtattak, mégis érezhető volt, hogy az előttük kanyargó, csillogó ösvény igenis vezet valahova. Egy sötét erdőt szeltek át, amely egyre világosabbá vált, és idővel mindannyian rádöbbentek, hogy nem a nap sütött ki, hanem a fák levelei világítanak. Mindegyik más-más színű volt, akárcsak a szivárvány. – A Valhallában járunk? – kérdezte Harald a mellette lovagló Machielt, mire a lány bólintott. – Majdnem. Ez a Szivárvány-erdő, amely a Mennyország, vagyis a ti Valhallátok kapuja előtt terül el. Itt élnek a Valkűrök. De csak találgatok. Még sosem jártam itt. – Ráhibáztál – nézett hátra az egyik lány, és kedvesen Machielre mosolygott. – Ez a Szivárvány-erdő. Megérkeztünk! Egy jókora kőkapu tűnt fel, amely két angyalt formált. Ahogy egymás felé hajoltak, szárnyaik összeérték, ez alatt kellett áthaladniuk a harcosoknak. Lenyűgözőek voltak a monumentális szobrok, ahogy a maguk időtlenségével az erdő fölé magaslottak. A lábukon borostyán futott fel egészen a vállukig. s ettől úgy néztek ki, mintha smaragdzöld köpeny

borulna rájuk. Jobb kezükben kardot tartottak, melynek élét belepte a moha. A szobrok körül megannyi szivárványszínű fa susogott, s a leveleik úgy ragyogtak, akárcsak a csillogó gyémántok. Fényüktől nappali világosság volt az erdőben, holott mindannyian tudták, hogy késő estére jár. – Meseszép ez a hely – suttogta Muriel, és arra gondolt, ha nem száll alá és nem szenved meg embertestben, talán sosem jutott volna ide. – Valamit valamiért, igaz? – nézett rá az előtte lovagló Geyr, akinek a homlokát három aranyszínű petty díszítette. A páncél alól kilógó csupasz karját vörös és fekete hullámokat ábrázoló tetoválások díszítették. A szeme körül sötétbarna festék volt elsatírozva, mintha örökké sírna, holott az arca nem tűnt szomorúnak. – Elvesztettem valakit, akinek a halálát sosem hevertem ki – felelte Muriel fel sem tett kérdésére. – Az arcomra tetovált könnyek az ő örökké tartó hiányát jelképezik. – Sajnálom. Nem akartam otromba lenni. – Ugyan, kedves, hisz meg sem kérdezted – mosolyodott el Geyr. – És ez az egész már nagyon rég volt. Nem mondom, hogy nem fáj, de mára tompa sajgássá szelídültek az emlékeim. – Nem maradhattál vele? Úgy értem, odaát – Én döntöttem így – sóhajtott fel a valkűr. – Én vágytam arra, hogy harcos angyallá váljak, akinek a küzdelem és a győzelem az élete. Ő megpihent és békére lelt… Jól van ez így… Muriel elgondolkodva nézett a lányra, aki ismét hátrafordult. – A válaszom: igen. Mindenképp éld át ezt az érzést! Nem szabad félned tőle! Még akkor sem, ha esetleg megsérülsz vagy fájdalmasan érint néhány dolog, mert minden más fénnyel tölti majd meg a lelkedet!

Időközben egy sötét vizű tóhoz értek, amelynek közepéből kis sziget emelkedett ki, s rajta egy karcsú, tornyos vár. A falakat vastagon belepte a repkény, s a heg A lovak megállás nélkül vágtattak át a hűs hullámokon, majd megálltak a sziget fehér, csipkézett bejáratánál. A valkűrök és a vendégeik elindultak a lépcsősoron át, amíg egy folyosóhoz értek, amelynek oszlopai a magasba nyúltak. A mennyezetet aranymozaik díszítette, s minden boltív alatt kristályokkal teleaggatott, sárga fényű lámpák lógtak. A padlózat márványból volt, a homokszínű kövek sápadtan csillogtak, ahogy a földet megvilágító fénygömbök beragyogták őket. Az oszlopok közötti íveken vékonyra csiszolt üvegablakok feszültek, s most haragosan kopogtak rajtuk az esőcseppek. Odakint kitört a vihar, a fekete fellegek a tornyoknak feszültek. A szél meghajlította a fákat és felkavarta a fűben lapuló virágszirmokat, amitől úgy tűnt, mintha havazna. A valkűrök egy tágas terembe vezették őket, amelynek közepén egy kerek üvegasztal állt, ám ahogy jobban megnézték, látták, hogy az üveglap alatt valódi víz hullámzik, s tisztán lelátni a tó fenekére. – Kérlek, foglaljatok helyet! – mondta Mist, mire mindannyian körbeülték az asztalt. A valkűrök időközben megváltak a páncéljaiktól, és vendégeik elképedve látták, hogy a harcosnők alig viselnek ruhát. Testüket csupán néhány fátyolszerű kis kendő fedte, amely épp hogy csak eltakarta a csípőjüket és a keblüket. A bőrük telis-tele volt tetoválásokkal, amitől meglehetősen vadnak tűntek. Hosszú hajukat ékszerekkel díszítették, fekete fonatuk bőven a derekuk alá ért. Mindannyian mezítláb sétáltak közöttük, mintha csak a természetben lennének, ám szivárványszínű kardjaik mindvégig a hátukon csillogtak. Gabrielék igyekeztek nem túlságosan megbámulni őket, ám Ramodiel nem tudta palástolni a csodálatát.

– Bardo odalenne értetek… – nyögte ki végül, ám a valkűrök elmosolyodtak. – Őszintén reméltük, hogy ő is csatlakozik ma hozzánk, de ami késik, nem múlik… – Ti ismertek minket? – Ramodiel kíváncsian nézte a vele szemben ülő lányt. – Akár a rossz pénzt! – nevetett fel Göll. – Valójában már régóta vágytunk arra, hogy találkozzunk veletek. – Hát… bárcsak más ügyből kifolyólag lennénk itt! – sóhajtott fel Ramodiel, és beletúrt a hajába, ami csak még kuszábbá vált. – De, mondjátok csak, ugye ki tudjuk szabadítani Elijahékat? – Mit súg a szíved? – Hogy sikerülnie kell! – vágta rá a fiatal angyal, mire a valkűr szélesen elmosolyodott. – Nos, akkor minden bizonnyal így is lesz. Ramodiel gyorsan témát váltott. – És az igaz, hogy imádjátok a testi szerelmet? – Kölyök! – szólt rá Gabriel. – Ne légy udvariatlan a megmentőinkkel! – Miért? Ez miért udvariatlanság? Valami alapja csak van a szóbeszédnek… – Valóban – nevetett fel rekedtes hangján Mist. – A harctéren aratott győzelem és a szeretkezés az, ami örökké fiatalon tart minket… – Ó, hát ez igazán remekül hangzik! – Ramodiel le sem tudta volna tagadni a jókedvét. – De hol vannak a dicső szeretők, akikkel meg kell küzdenünk a kegyeitekért? – Nos, jobbára a föld alatt… Vagyis odafent – vonta meg a vállát a lány. – Mind meghaltak már. – Megöltétek őket? Mist felkacagott. – Ugyan, édesem, nem vagyunk fekete özvegyek. A halandó férfiak egyszerűen kihaltak mellőlünk.

– És a halhatatlanok? – Halhatatlanokkal még nem volt dolgunk. Leszámítva néhány boszorkányt… ők ma is minket szolgálnak. Kevesen tudják rólunk, de aki velünk szerelmeskedik és belénk szeret, az örökre a rabszolgánkká válik. Most nyilván arra gondolsz, hogy a testi szerelem érzelmek nélkül is létezhet, de eddig minden egyes férfi, aki az ágyunkba tévedt, itt is maradt… – Izgalmasan hangzik – nézett rá jókedvűen Ramodiel, mire Sophiel az asztal alatt bokán rúgta. – Csak nem akarsz a rabszolgájuk lenni? – kérdezte sutyorogva. A fiatal angyal azonban jókedvűen megcsókolta az arcát. – Szöszi, egyszer én is kockáztathatok – súgta a fülébe. – Ne aggódj miattam! Nem vagyok az a szerelmes típus…

2. FEJEZET

Tűzzel-vassal

Elijah, Bardo, Ariel és Uriel a várbörtön közös zárkájában üldögéltek. A hűvös cella falai közé csak egy kis helyen tört be a napsugár. A vasráccsal védett ablak egyenesen az őrtoronyra nézett, így az angyaloknak esélyük sem volt a szökésre. A zárkában, melyből egy kisebb mellékhelyiség is nyílt, négy kopott vaságy állt, ócska lópokróccal letakarva. A cella egyik fala a folyosó felé nyitott volt, így az őrök jól láthatták a rácsokon át, hogy előkelő rabjaik mivel foglalkoznak. – Gondoltátok volna, hogy ez a barom tényleg bezár minket? – a szőke angyal le sem tagadhatta volna a felháborodását. – Egyszerűen nem fér a fejembe, Azrael hogy őrülhetett meg ennyire. Nem is érdekli, mit csináltunk a pokolban. – Miattunk nem érdekli, Bardo – mondta Uriel, miközben kibámult a csillagos égre. – Árulónak tart titeket, amiért utánunk jöttetek, és ahelyett, hogy megöltetek volna, kiszabadítottatok minket Nastrodból. – Akkor sem értem, miért nem kérdezi meg, hogy mi történt. – Nyugi, meg fogja kérdezni! – Ariel fáradtan nyúlt el a kopott priccsen. – Csak előbb alaposan megdolgoz minket… – Gondolod, hogy meg akar kínozni? – Bardo meglepettnek tűnt.

– Mi másért veretett volna össze? Fölényben érzi magát, és élvezettel tölti el, hogy pillanatnyilag fölénk kerekedett. Ha azt akarná, hogy Elijah és te újra vele tartsatok, nem üldögélnétek itt – Teljesen megőrült azoktól az ostoba koponyáktól. Valahogy el kéne venni a kincseit… Hátha akkor észhez térne. – Hát, a rácsok mögül nehéz lesz bármit is lépnünk… – sóhajtott fel Ariel, és lassan lehunyta a szemét. – Szerintem aludjunk. Ki tudja, mit hoz a holnap. – Elijah, te miért nem mondasz semmit? – Bardo a vezéréhez cammogott, és lerogyott mellé a kőre. – Amióta itt vagyunk, a hangodat sem hallani. Mi bajod van? – Romjaimban vagyok… – a Sötét Angyal szavai szíven ütötték szőke társát. – Egyfolytában azon jár az eszem, mi történt a többiekkel Birca szigetén. – Nem szívesen mondom ezt, de kizárt, hogy túlélték… – Az én hibám, Bardo. Használnom kellett volna a kristálykoponyákat. – Nem! – Uriel a cella túlsó végében ült, de most felkelt, és melléjük telepedett. – Helyesen döntöttél, hogy elpusztíttattad őket Muriellel. Ha az óriások kezébe kerültek volna, örökre bealkonyodott volna a világnak. Nem volt más választásunk. A Sötét Angyal a térdére hajtotta a fejét. – A gondolattól, hogy azok a dögök… széttépték őket, úgy érzem, megőrülök. – Éreztük volna, ha meghalnak. A többiek halálát is éreztük – mondta elgondolkodva a Démonvadász. – Eszméletlenek voltunk – mondta Bardo. – Lehet, hogy azalatt történt, azért nem éreztük. Jobb, ha szembenézünk ezzel a ténnyel, és akkor könnyebb lesz feldolgozni a veszteséget. – Ne mondd ezt, Bardo! – Elijah hangjában gyilkos gyűlölet bujkált, és a homlokán lüktetni kezdett egy ér. – Ez egyszerűen nem történhetett meg! Nem halhattak meg! Uriel Bardora nézett és megrázta a fejét.

– Ne találgassunk! Az nem vezet sehová. Holnap talán megtudunk valamit, ha visszatérnek a jötunnok… – Nem fognak visszatérni! – mordult fel Elijah. – Csak arra gondolhatunk, hogy a déróriások elpusztultak, értitek? Ha mindannyian ebben hiszünk, így is lesz! Nem lehet másképp! – De hogy ölhették volna meg a többiek a behemótokat? – Bardo képtelen volt elhinni, hogy a társaik győztek. – Öten maradtak összesen, közülük is Muriel és Ramodiel a gyengélkedőn feküdtek. Machiel retteg a vérontástól, tehát csak Sophiel és Gabriel maradtak a csatatéren. Ha Harald és Erik melléjük álltak, akkor is sokszoros túlerőben voltak a jötunnok. – Nem tudom, tesó – Elijah nem tudott beletörődni a nyilvánvalónak tűnő veszteségbe. – Szerinted Raphael és Michael tétlenül tűrték volna, hogy a többiek így megszenvedjenek? – Nem. Mégsem hiszem, hogy közbeléptek volna… Hiszen akkor miért hagyták, hogy Sophiel kis híján meghaljon, amikor Diril elvette a nyakláncát? – Hát ez az… Raphael nem hagyta, hogy meghaljon. Akkor ott, Eketorp szigetén ő gyógyította meg Sophielt, nem én. És bár nem sokat láttam őket az elmúlt évszázadokban, tudom, hogy Raphael figyel ránk és óv minket. Hidd el nekem! Michael keményebb dió. Ő talán még mindig gyűlöl, holott nincs miért. Győzött, mi pedig talán sohasem mehetünk többé haza. – Visszavágysz? Elijah szeme megtelt szomorúsággal. – Hogyne vágynék… Ugyanakkor szeretem az emberlétet. Szeretem az érintés csodáját. A szerelmet. A jó borokat és a veletek való bolondozást. A dicső csatákat és azt a jóleső érzést, hogy igenis, képesek vagyunk rendet tenni a világban. De ha Sophiel meghal, félek, örök sötétség borul a lelkemre.

– Hát ennyire fontos neked a hercegnő? – Bardo is elfoglalta a helyét az Ariellel szomszédos priccsen. – Még annál is fontosabb, barátom. Kora délutánra járt, amikor az őrök megkocogtatták a cella vasrácsát. – Elijah! – szóltak be. – Urunk látni kíván téged! A Sötét Angyal némán követte az őröket. A kezét és a lábát bilincsbe verték, így viszonylag lassan tudott haladni. Az egyik katona rámordult. – Mozogj már, te söpredék! Elijah felvonta a szemöldökét. – Söpredék?? – Most miért álltál meg? – méltatlankodott tovább a katona. – Képtelen vagy teljesíteni egy ilyen egyszerű parancsot. – Hát most, hogy így rákérdeztél, igen. Képtelen vagyok teljesíteni bármilyen parancsot! – dörrent rá, majd a megbilincselt kezével megfogta, és a falba verte az őr fejét, amely szilánkosra tört a terméskövön. A másik őrhöz fordult. – Hogy is mondta a barátod? – Tessék? – az őr összevizelte magát félelmében. – Mit is mondott rám? – kérdezte Elijah. – Sö..sö… – nem emlékszem – hebegett a férfi. – Sajnálom, hogy a tá… tá… társam gúnyolódott veled. A Sötét Angyal felsóhajtott. – Nem vagyok jó hangulatban… Hol van az az idióta urad? – Az e… e… – Neked meg mi bajod van? – Bo… bo… Bocsánat. Dadogok, ha ideges leszek. Erre, kérlek! – Ismerem a járást – nézett rá a Sötét Angyal, és hűvös kék tekintetétől az őr úgy érezte, jobb, ha a továbbiakban nem

szólal meg. Felértek az ovális terembe, ahol általában Azrael a vendégeit fogadta. – Azt mondtam, ketten kísérjétek! – nézett Azrael az őr vizelet áztatta nadrágjára. – Hol van a társad? – Ö… – Megöltem – felelte a férfi helyett Elijah. – Söpredéknek nevezett. Azrael felröhögött. – Hát ez jó. A régi Elijah ezek szerint még él… – Hagyjál már ezzel a rossz szöveggel! Mire megy ki ez az egész? – Alázatra tanítalak titeket. – Szánalmas vagy. – Hát ez az! – Azrael közelebb lépett hozzá, tekintete sárga fényben csillogott. – Te még bilincsbe verve is többnek képzeled magad nálam! Nem veszed észre, hogy már nem te vagy a vezér, hanem én? – És kit vezetsz, Azrael? Azt a három megmaradt emberedet? Vagy a sahranokat? A királyságod… nevetséges. A Halál Angyala ököllel sújtott Elijah arcába, aki az ütés erejétől végigvágódott a padlón. Mizariel, Baamiel és Ruchiel épp akkor léptek be az ajtón. – Ó, látom, az utolsó pillanatban érkeztünk! – mosolyodott el a fekete hajú szépség, és csizmás lábával jókorát rúgott Elijah gyomrába. A férfi megragadta Mizariel lábát és lerántotta. A nő sikítva csapódott a padlóra, ám Baamiel kiszabadította. – Ez így nem lesz jó – morogta. – Miért nem kötöttétek ki? – Meg van bilincselve – vonta meg a vállát Azrael. – Nem sokra megy így… – de aztán az őrök felé intett. – Láncoljátok az oszlophoz! Elijah tekintete lángolt a haragtól. – Próbáljátok meg…

Az őrök két oldalról közelítették meg, ám ahogy felé nyúltak, Elijah rájuk sújtott. A vaslánc tompa hanggal csapódott a koponyájukba. A falakra vér fröccsent, az őrök némán rogytak a földre. – Na, ne szórakozz velünk! – bődült fel Baamiel, és lángoló kardját Elijah torkának szegezte. A Sötét Angyal mozdulatlanná dermedt. – Most kössétek ki! – Azrael az ajtóban ácsorgó katonák felé bökött, akik egy vaskos kőoszlophoz láncolták a Sötét Angyalt. – Na, azért! – mondta Azrael. – Mi van veled, hogy így ölöd a halandóimat? Mit vétettek neked? – Neked mit vétettek a testvéreink? – Elijah nehezen viselte, hogy rabként bánnak vele. – Elárultak. Akárcsak te. – Te normális vagy?? Hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz? Dirillék elrabolták és a pokolba hurcolták a testvéreinket! Mégis, mit kellett volna tennem? – Ők sosem voltak a testvéreink! A szajha Sophiel elárult téged, Ariel és Uriel pedig mindig is az ellenségeink voltak! – Ne merd szajhának nevezni, mert kitépem a szíved! – Most már úgyis mindegy, nem? – Mizariel közelebb lépett egykori kedveséhez, és megsimogatta az arcát. – Már úgyis felzabálták az óriások. Remélem, a lábával kezdték, vagy kitépték a zsigereit… Jaj, hogy fájhatott szegénynek! – Takarodj a közelemből! – sziszegte Elijah, miközben elrántotta a fejét, ám Mizariel a hajába markolt. – Többé nem parancsolsz nekem, érted? Börtönben rohadva fogod eltölteni az öröklétedet, miközben minden nap emlékeztetlek majd arra, hogyan szaggatták darabokra az imádott szajhádat! – Pusztulj innen! – Ne merj velem így beszélni, te senkiházi! – Mizariel egyre dühösebb lett, látva, hogy semmi hatással nincs már a férfira. A harcmezőn Elijah nem bántotta, és ebből arra következtetett,

hogy bár a szőke angyallány elcsavarta a férfi fejét, azért neki is maradt még hely a szívében. – Sokkal kevesebbért is megöltem már másokat… – felelte rekedten a Sötét Angyal. – Ne hergelj fel! A levegőt váratlanul sistergő hang töltötte meg. Elijah nem akart hinni a fülének. Hátranézett, majd gyorsan az oszlophoz nyomta az arcát, hogy ne a szemét érje az ütés. Az szöges ostorszárak kíméletlenül vájtak a húsába. Égő, csípő érzés mart a hátába, a derekába és a lábába. – Gondoltam, stílusos lenne, ha büntetésedet ostorral mérnénk rád! – nevetett rá gúnyosan Mizariel. – Igaz, ez nem lángol, de azért nem rossz… Ugye? – Szánalmas vagy! – nézett rá Elijah, ám az ostorszálak újra lecsaptak, mély sebeket vájva a hátába. A fájdalomtól elakadt a lélegzete, de összeszorította a fogát. Nem adta meg kínzójának azt az örömöt, hogy a jajveszékelését hallhassa. A homlokát a hűvös oszlopnak vetette, és igyekezett kikapcsolni a tudatát. Az ostorszárak azonban újra lecsaptak mélyen a húsába marva, és Elijah teste remegett a kíntól. Erőnek-erejével Sophielre gondolt, és a fájdalom tompulni látszott. Látta a mosolyát, és ajkán érezte a lány ajkának puhaságát. Képzeletben magához húzta a derekát, aranyhajába temette az arcát. Érezte a bőre illatát, s finom ujjainak simogatását. Teljes mértékben kizárta a külvilágot, és az angyallány ölelésébe menekült. Lelke békességben lebegett. Sophiel rózsás arcába és kék szemébe nézett, amikor váratlanul egy vércsepp hullott alá, és végigcsorgott a lány homlokán. Mi ez? – nézett rá dermedten, amikor újabb vércsepp hullott alá, majd még egy és még egy, vörösre színezve az angyalt. Elijah felocsúdott. A testébe maró kín elviselhetetlen volt. A hátán, a derekán és a lábán nem volt egy tenyérnyi hely sem, amely ne szakadt volna cafatokra az éles ostorszíjaktól. Ő maga térdelt, bár észre sem vette, miközben saját vére bő tócsákban sötétlett körülötte. Kikötözött karjai rongyosak

voltak a rájuk mért csapásoktól, a sebekből patakokban csorgott a vér. A fájdalom az elméjéig hatolt, égő gyötrelmet okozva minden porcikájában. Mégsem szólalt meg, még csak fel sem nyögött. Lehajtotta a fejét és némán tűrte a rá mért ütéseket. – Elég lesz már! – Ruchiel hangjába beleremegtek az ablakok. – Hát nem látjátok, mit műveltek? – Fogd be Ruchiel, mert te is kapsz egyet! – visított rá Mizariel, ám a Szél Angyala Elijah elé állt. – Azonnal tedd le azt a korbácsot, különben széttéplek! – Takarodj onnan, különben téged is kiköttetlek! – Mi van veletek? Hát mind megőrültetek? Ő a vezérünk! Miért nem kérdezitek inkább? Miért nem hallgatjátok meg? Miért vagytok képtelenek megbocsátani neki, hogy beleszeretett Sophielbe? – Jól van, Mizariel – bólintott Azrael. – Mára elég volt. – De nekem nem volt elég! Hallani akarom, ahogy jajveszékel! Azt akarom, hogy a lábam előtt csúszva könyörögjön a bocsánatomért! – Ostoba némber vagy! – nézett rá Ruchiel. – Ennyire már ismerhetnéd öt! Előbb hal meg némán, mintsem a lábad előtt térdepeljen! – Azrael elé letérdelt! – felelte kevélyen a nő. – Hogy megvédje azokat, akiket szeret… – Ruchiel arca elsötétedett a dühtől. – Szomorú, hogy már nem mi vagyunk azok. Nem gondoljátok? – Hát te is elárulsz minket? – nézett rá Azrael hűvösen. – Nem árullak el, de nem hagyom, hogy halálra kínozzátok! – Ruchiel torkaszakadtából ordított a társaival. – Zárjátok rács mögé, ha ez örömet okoz nektek, de ez… amit műveltek, ez egyszerűen tűrhetetlen! Mizariel felé lépett, hogy megleckéztesse, ám a Szél Angyala egyetlen érintésével akkora szélrohamot küldött rá, amitől a falba csapódott és eszméletlenül zuhant a földre.

– Nyugodj meg, Ruchiel! – Azrael hangja barátságosabbra váltott. – Ne vedd ennyire a szívedre a történteket! Elijah elárult minket. Te sem hihetted, hogy ezért nem büntetjük meg. – Szedjétek le erről a mocskos oszlopról, mert rátok döntöm az épületet! – a fiatal angyal nem volt jókedvében. Katonák siettek Elijah mellé, és eloldozták a láncait. – A bilincset is vegyétek le róla! – förmedt rájuk. Azrael bólintott. – De csak amíg meggyógyul. És még valami. Ruchiel, ne vidd túlzásba a védelmezését, mert a végén azt fogjuk gondolni… – Nem érdekel, mit gondoltok, Azrael! Elijah miatt szálltam alá, akárcsak te! Már elfelejtetted? Hányszor mentette meg az életedet? Hányszor gyógyított meg téged? És most nézz ide! Nézd meg a köveket! Minden az ő vérétől ragad. Hát mi történt a lelkeddel, hogy ez nem fáj neked? – Hagyd most, Azrael! – dörmögte Baamiel. Felnyalábolták Mizarielt és távoztak a teremből. Az ajtó mellett ácsorgó katonák türelmesen várakoztak Ruchielre, de nem mertek hozzászólni. A Szél Angyala Elijah mellé térdelt, és felemelte a fejét. – Bocsáss meg nekem, hogy nem védtelek meg ezektől! – nyögte ki keserűen, majd angyalnyelvre váltott, hogy az örök ne értsék a szavát. – Esküszöm, hogy segítek nektek kijutni innen! Azrael sajnos mindig magánál hordja az egyik kristálykoponyát, ezért nyíltan nem szállhatok vele szembe, de nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék veletek…, vezérem. A Sötét Angyal bólintott, válaszolni azonban nem volt ereje. A ruhája cafatokban lógott, a teste merő vér és sebek tengere. Ruchiel óvatosan megemelte és a vállára vette, majd megindult vele a cellák felé. Útközben az őrökre kiáltott. – Vigyetek tiszta vizet, mosdóedényt, ruhát és ételt a zárkájukba! – De uram…

– Ne kelljen kétszer mondanom! Az őr futólépésben távozott, és mire Ruchiel leért a cellasorra, már minden odabent volt. Elijah nehéz volt, ezért lassan haladt vele. A dereka szaggatott, a szíve pedig majd meghasadt látva, hogy elpusztíthatatlannak hitt vezére vérbe fagyva, eszméletlenre verve lóg a vállán. – Te jó Isten… – a többiek leemelték róla, és a priccsre fektették a Sötét Angyalt. Bardo elborzadva meredt a sebeire. – Ki művelte ezt vele? – szólalt meg végül lassan. – Mizariel – Ruchiel szégyenkezve nézett a szőke angyalra. – Borzasztóan érzem magam a történtek miatt. – Megölöm egyszer azt a ribancot! – Bardo keserűen nézett a vezére szétkorbácsolt testére, majd mellé térdelt. – Elijah! Elijah! Térj magadhoz! A Sötét Angyal azonban nem válaszolt. – Iszonyúan néz ki – suttogta Ariel a társaira nézve. – Jobb is, ha nem ébred tel egy darabig… Bardo, gyógyítsd meg valahogy! A szőke angyal összedörzsölte a tenyerét, és amint az arany szikrák megjelentek, mindkét kezét Elijah szívére tette. Az aranyfény eltűnt, majd kisvártatva halvány derengés lepte be a Sötét Angyal testét. A vérzés ugyan elállt, a sebek azonban nem zárultak be. – Nekem nincs akkora erőm, mint neki – nézett rájuk keserűen. – Súlyosak a sérülései. Nem tudom meggyógyítani. – Adjuk rá a kristályainkat! – mondta Ariel, és azonnal levette a nyakában lógó medált. Elijah nyakába akasztotta, majd Uriel és Bardo is odaadta az övét. – Ezek megerősítik majd annyira hogy magához térjen! – Tegyétek rá az enyémet is! – nyújtotta feléjük Ruchiel a saját, halványkék kristályát. – Kösz – bólintott Bardo, és Elijah nyakába akasztotta a negyedik medált is. A kövek egymás erejét érzékelve felragyogtak és szivárvány fénnyel borították be a sérült testet.

A mély vágásnyomok lassan összezárultak. Nem tűntek el, de az angyalok a vaskos hegeknek is örültek. – Hála Istennek! – mondta megkönnyebbülten Uriel. – Hála Istennek! – sóhajtott fel Ariel is, miközben egy vizes ronggyal aprólékosan megtisztította a Sötét Angyal sebeit. – Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt Mizariel – motyogta Bardo. – Épp vele, akibe – állítom –, még mindig szerelmes. – Mizariel jó ideje ilyen kegyetlen – sóhajtott fel Ruchiel. – Nem csak Elijahval. Minden férfival így bánik, akivel kapcsolatba kerül. Kínozza, gyötri, majd megöli őket. Azrael pedig elnézi ezt neki, mintha csak egy rakoncátlan gyermek lenne, aki játékbabák fejét tépkedi le. – Miért álltál mellénk, Ruchiel? – Bardo komoran nézett a szőke angyalra, mire az angyalnyelvre váltott, hogy a kint ácsorgó őrök ne értsék meg a szavát. – Hiszen mindig mellettetek álltam! Amikor elmentetek, Azraelékkel maradtam, és mire újra találkoztunk, már elmérgesedett közöttetek a helyzet. Hiszed vagy sem, mindvégig próbáltam megfékezni őket, de nem sokat ért a szavam. – Miért nem kerestél meg minket? Miért nem hagytad itt őket? – Mert tudtam, hogy ez lesz a vége, Bardo. Tudtam, hogy ide fogtok kerülni, és azt is, hogy szükségetek lesz rám. – Ezek szerint kiengedsz innen minket? – Igen. De időbe telik. Az őrökkel elbánunk, nem ez a gond. Azrael folyton magánál tartja az egyik kristálykoponyát, amitől elképzelhetetlen erőre tett szert. Ha kijuttatnálak titeket, nem a kardjával, hanem azzal esne nektek… Azt pedig nem élnétek túl, hidd el! Láttam, mire képesek ezek a kristálykoponyák. – Hát akkor? Megvárod, míg mindannyiunkat halálra kínoz az a megtébolyodott ribanc? Ruchiel lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Bardo. Egyelőre nincs jobb ötletem. Nem tudom, hogyan szerezhetném meg tőle azt a kristálykoponyát. A szőke angyal csalódott volt, de megveregette Ruchiel vállát. – Nem baj – rázta meg a fejét. – Túl fogjuk élni! Most viszont vedd vissza a láncod. A mieink már elég erőt adnak neki, hogy lassan magához térjen. Nehogy bajod essék emiatt! Ruchiel felvette a kristályát, ám mielőtt az őrök bezárták volna a rácsot, rájuk ordított. – Vigyetek be tiszta vizet és új törlőkendőket! Nem látjátok, hogy minden csupa vér? Amikor az emberek kicipelték a dézsát, hogy friss vízzel töltsék meg, még visszafordult a testvéreihez. – Minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjetek titeket, de legyetek erősek! És kérlek, ne hergeljétek Mizarielt! Bardo, ez főként rád vonatkozik! – Nem akarom hergelni, Ruchiel – nézett rá elszántan. – Meg akarom ölni! – Gondold ezt át! – a szőke férfi arca feszült volt. – Hidd el, nekem egy cseppet sem hiányozna, de Azrael nagyon kiakadna. Azt pedig nem akarhatod. – Még valami! – Ariel a rácsokhoz lépett, és elkapta Ruchiel karját. – Tudsz valamit a többiekről? – Sajnos semmi jót – a fiatal angyal szomorú volt. – Az óriások még nem értek vissza, de félek, hamarosan itt lesznek, ami csak egyet jelenthet… – Ruchiel! Csak nem azoknál vagy? – hallatszott az emeletről Azrael ordítása, mire a Szél Angyala felkapta a fejét. – Mennem kell! – mondta, majd hátra sem nézve felrohant a lépcsősoron. A katonák lelakatolták az ajtót, és felsorakoztak a folyosón. – Szerintetek? – Uriel kérdőn nézett a társaira. – Én tudtam, hogy velünk van – mondta Ariel. – A csatatéren megmondta, hogy nem akar bántani minket. Csak

játszott velem. Esze ágában sem volt megsebesíteni. Aztán kijelentette, hogy nem harcol ellenem, majd megfordult, és egyszerűen ott hagyott. – Tisztára olyan, mint Ramodiel… – hümmögött Bardo. – Leszámítva, hogy hivatalosan nem velünk van. – Bízhatunk benne! – mondta Ariel, miközben Elijahra meredt. – Miért nem ébred már fel? – Nem tudom – ingatta a fejét a szőke angyal. – Nagyon sok vért veszített. A sebei még mindig borzalmasak. Ha felébredne, meg tudná gyógyítani magát, de a tudata valamiért elzárkózik az ébrenléttől. Talán nem akarja megtudni, hogy… – Ne mondd ki! – Ariel szeme rávillant. – Ha nincs is magánál, hallja, amit mondasz! Még bármi lehet. Hátha Michaelék alászálltak, és megölték a déróriásokat. Bardo szomorkásan elmosolyodott. – Michaelék gyűlölnek minket, te is tudod. – Nem. Ez nem igaz! Michael szeret titeket. – Hagyjuk ezt, Ariel! A Látomások Angyala összeroskadva ült vezére sebesült teste mellett, majd felsóhajtott. – Gondolkodtál már azon, miért kapott Elijah olyan hatalmas erőt, amivel évszázadokon át meg tudott gyógyítani titeket? Bár mindnyájatoknak van valamekkora gyógyereje, az övé messze erősebb. Szerinted kitől kapta ezt? – Atyánktól. – Michael és Raphael közbenjárásával. Ők kérték meg ugyanis Atyánkat, hogy adjon nektek valamit, amivel túlélhetitek idelent az évszázadok viharait, és meggyógyíthatjátok magatokat, ha úgy adódik. Bardo elhallgatott, Elijah szeme pedig abban a pillanatban kinyílt. – Hála az Égnek! – Ariel közelebb hajolt hozzá, és a karját nyújtotta, hogy segítsen felülni a Sötét Angyalnak. – Jobban vagy?

– Ez igaz? Igaz, amit Michaelékről mondtál? – Minden szavam. Elijah szomorúan nézett rá. – Miért nem mondtad ezt el nekünk? – Michaelék nem akarták, hogy tudjátok. A Sötét Angyal nagyot nyelt. – Értem. – Feltápászkodott, ám az arcizmai megfeszültek a fájdalomtól. A mellkasára nézett, majd a társaira. – A kristályaitok… – azzal levette őket magáról és visszaadta a többieknek. – Köszönöm, amit értem tettetek! – Nem vagy jól! – dörmögte Bardo. – Jobb lenne, ha még magadon hagynád őket! – Ne aggódj miattam! – felelte fásultan. – Hamarosan jobban leszek! – Felkelt, hogy a dézsához menjen, de megfordult vele a cella, ő pedig a padlóra zuhant. – A rohadt életbe, Elijah! – a szőke angyal bosszúsan térdelt mellé. – Miért nem maradsz nyugton, amíg megerősödsz? Vedd magadra a kristályainkat! Rettenetesen festesz! – Bardo, ragadok… – a Sötét Angyal nehezen beszélt. – Rosszul érzem magam. Muszáj egy kis vízhez jutnom. – Akkor fogadd el a segítségemet! – Hagyjál már! Egyedül is meg tudom mosni az arcomat! – Aha… Azért fekszel a földön. Na, gyere! – a hóna alá nyúlt, és a dézsához cipelte, aztán felsegítette a pereméhez. Elijah nagyot kortyolt a vízből, majd alaposan lemosta magát, végül jó adag vizet öntött a fejére. Nagyot pislogott, ahogy újra kitisztult a látása, s a hideg víz felfrissítette. – Köszönöm, hogy törődtök velem! – mondta végül halkan, majd felegyenesedett, és elindult a legközelebbi priccs felé. Már csak néhány lépésre lehetett, amikor a feje hátrahanyatlott, és nagy dörrenéssel a padlóba csapódott. Bardo és Ariel egyszerre ugrottak fel, hogy a kopott ágyra fektessék. – Miért hagytad, hogy felkeljen? – Ariel mérges volt.

– Mert aztán neki pont meg lehet mondani, hogy mit tehet, és mit nem! – hőbörgött Bardo. – Túl sok vért veszített… Az a ribanc kivéreztette, attól ilyen gyenge. – Majd megerősödik, ha meggyógyította magát. – Bár ott tartanánk már! A vasrácson váratlanul az őrök botja zörrent. – Elijah! – kiáltott be a parancsnok. – Azrael, látni kíván téged! Bardo és Ariel összenéztek, majd a szőke angyal kiordított. – Felejtsd el! A katona azonban nem tágított. – Nem mehetek el innen nélküle. – Elijah nincs magánál, ember! Felfogtad? Menj, és mondd meg annak a szadista uradnak, hogy nem tud eléjárulni, mert félholtra verette és még nem tért magához! – Nem mondhatok neki ilyesmit! – a katona rémülten nézett a szőke angyalra. – Mondd meg neki te! – Ne csináld ezt, Bardo! – Ariel ideges volt. – Ugyanezt fogja veled is tenni! – Hát, akkor legalább elbeszélgetünk egy kicsit! Ha ilyen állapotban felengedjük Elijaht, megöli az a ribanc! – Akkor hadd menjek én! – Uriel felállt, és megindult az őrök felé. – Nem! Én éltem velük! Jobban ismerem őket, mint a tenyeremet! – Bardo kérlelhetetlen volt. – Figyeljetek Elijahra, és amint magához tér, tudatosítsátok benne, hogy meg kell gyógyítania magát! – Ne szájalj velük, Bardo! – Ariel tekintete szomorúan csillogott. – Jó? Ez nem vicc! Nem akarunk ilyen állapotban visszakapni, mint őt. A büszkeség semmit sem számít! – Jó – dörmögte a szőke angyal, és a rácsokhoz lépett. – No, akkor veletek megyek! – mondta az őrnek. – Nyisd ki ezt az ocsmány ketrecet!

Komótosan követte a kíséretéül szegődött két tucat fegyveres őrt. A rabláncaiban csörömpölve haladt végig az ismerős folyosókon, ahol annyi éven át élt, és mulatott Azraellel és a többiekkel. Nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Ilyen nincs. Mintha csak álmodnék… Mintha egy rohadt mocskos rémálomban lennék… A tárgyalóteremhez értek. Bardo megrendülve nézte a pepita kövön elkenődött vérnyomokat, amit még nem töröltek fel a szolgálók. Az ajtó a következő pillanatban kitárult, és a szőke angyal a katonákkal körülvéve bevonult a helyiségbe. – No, lám! – Azrael aranyszínű trónuson ült a termet díszítő oszlopok között. A jobbján Mizariel és Baamiel, a balján Ruchiel. Az egyik oszlop előtt vasláncokat látott, és mindenütt vért. Elijah vérét. Bardo nagyot nyelt. Bár legszívesebben széttépte volna egykori társait, uralkodott magán. Úgy döntött, először megpróbál higgadtan beszélni velük, és ha nem jár sikerrel, csak akkor folyamodik erőszakhoz. – Elijaht hívattam! – nézett rá szigorúan Azrael. – Elijaht félholtra veretted… Nincs magánál. – Ó – a férfi arcán őszinte meglepetés látszott. Ezek szerint nem tudta meggyógyítani magát? – Gondolom, ez volt a célod… Nos, elégedett lehetsz. Az ocsmány vérebed jó munkát végzett. Ruchiel lehunyta a szemét, Mizariel pedig ugyanabban a pillanatban felordított. – Ne merj többé így nevezni, mert kivágom a nyelved! – Kussolj, te lelketlen rohadék! – nézett rá hidegen Bardo. Ruchiel halántékán végiggördült egy verejtékcsepp. Ne csináld ezt Bardo… – rázta meg a fejét. Mizariel felpattant, és a fogoly felé hajította a lángoló késeit, sorra vagy egy tucatnyit, ám Bardo olyan fürgén hajolt el előlük, hogy szemmel nem is lehetett követni a mozgását.

– Öreg vagy, Mizariel, ez a bajod. Nem látsz már jól – röhögött fel gúnyosan. Ruchiel a tenyerébe temette az arcát. – Megöllek! – visított fel a fekete szépség, és Bardo felé lendült, ám Azrael elkapta a derekánál fogva. – Ne menj a közelébe! – Eztán Baamielre mordult. – Köttesd ki! A Mennydörgés Angyala Bardohoz sétált, és a torkának szegezte lángoló kardját, amíg a katonák ugyanahhoz az oszlophoz láncolták, ahol nem sokkal korábban Elijaht kínozták. – Mire jó ez, Azrael? – kérdezte Bardo. – Voltaképp mit akarsz tőlünk? – Tényleg nem tudod? – A Halál Angyala hűvösen nézett rá. – Azt akarom, hogy megtörjetek, és elismerjétek, mától én vagyok az uratok. Nekem tartoztok elszámolással, és engem szolgáltok. Amíg azonban a lázadás szikráját is meglátom a szemetekben, újra és újra halálra veretlek titeket. Hallani akarom, hogy a bocsánatomért könyörögsz, és megesküszöl, hogy a szolgám leszel. – Te teljesen megvesztél! – köpött felé Bardo. – Soha nem leszünk a szolgaid! Térj már észhez végre! Elijah mikor bánt így veletek? – folytatta, ám amikor Baamiel lángoló kardja a hátába nyomódott, elhallgatott. A penge nem vágta meg, bár azzal talán jobban járt volna. Az izzó acél sercegve égett a húsába, miközben az inge lángra kapott. Bardo összeszorította az állkapcsát. Az izmai megfeszültek, és azt hitte, kínjában elharapja a nyelvét. – Hogy mondtad? – Baamiel gúnyosan nézett rá, és amikor a szőke angyal válaszolni akart, a derekához nyomta a pengét. Bardo teste rázkódott a fájdalomtól. – Beteg barmok vagytok mindannyian! – hörögte feléjük amikor a lángoló kard a combjára csapott, majd rögtön utána összeégette a mellkasát.

A szőke angyal a földre rogyott, és veszettül próbált szabadulni a láncaitól, de az ereje egyre inkább elhagyta. A lángoló kard újra lecsapott, és mélyen megvágta a karját, majd a lábszárát. A sebei meggyulladtak, a húsa sercegve égett. – Baamiel… – nyögött fel fájdalmasan –, kitaposom a beled a pokolban… Mizariel gúnyosan mosolyogva nézte a jelenetet, és amikor a szőke angyal a földre zuhant, mellé lépett és a tőrével átszúrta a férfi tenyerét. – Sunyi ribanc… – Bardo a fogát csikorgatta, mire a nő a másik tenyerét is átszúrta. – Elég lesz már! – Ruchiel magán kívül volt. – Úristen, ti ezt élvezitek! Azrael, nem hagyhatod, hogy ezek ketten így bánjanak vele! Az előbb Elijah, most meg Bardo! Hát hová vezet ez? – Elmondtam, mit akarok, nem? – Azrael ingerült volt. – Ha nem bírod nézni, menj innen! Nem tűröm, hogy mindenbe beleszólj, és parancsokat osztogass nekem! – Én meg azt nem tűröm, hogy így kínozd őket! – Addig kínzom őket, amíg maguknál vannak, megértetted? Bardo pedig még nagyon jó bőrben van… Még szájalni is van ereje. – Rohadj meg, Azrael! – köpött felé Bardo, mire Mizariel belerúgott. A mindig jókedvű, nagydarab angyalnak már nem volt ereje védekezni. A testét megannyi lángoló seb borította, a termet égett hús szaga töltötte meg. Bardo úgy reszketett, mintha fázna, holott éppenséggel tűz égette. Ruchiel odarontott hozzá, és leütötte. – Most már nincs magánál… Vége a műsornak! – üvöltött a másik két angyalra, miközben a köpenyét Bardora dobta. Azrael megcsóválta a fejét.

– Nem leszünk így jóban, Ruchiel. Ha képtelen vagy végignézni, miként bánunk az árulókkal, ne vegyél részt a kihallgatásokon! – Kihallgatásokon? Te meg miről beszélsz? Csak kínzod őket! Előadod az önimádó szövegedet, aztán ez a két beteg agyú, vérszomjas barom kiéli magát. – Kímélj meg a jelzőidtől! – mennydörgött rá Baamiel, s haragjától odakint sötétebbé váltak a fellegek. – Ez vár az árulókra. Ha képtelen vagy egyetérteni a vezérünkkel, jobb, ha odébb állsz. – Vagy csatlakozz az imádott testvéreidhez a cellájukban! – vetette oda Mizariel. – Ezt komolyan meg kell fontolnod! – nézett rá Azrael. – Mert, ahogy újabban viselkedsz, az nem azt súgja nekem, hogy megbízhatok benned… – Keze lassan a köpenyébe csúszott, és az ott rejtőző sárga kristálykoponyára simult. Az írisze lassan sárgába fordult, és Ruchiel tudta, hogy már nem tehet semmit Bardoért. Csak remélni merte, hogy akkorát ütött a szőke angyalra, hogy egy darabig nem kel fel, és így megúszhatja további kínzást. Mizariel lekevert egyet a földön fekvő férfinak. – Térj magadhoz! – kiáltott rá, ám Bardo nem mozdult. Baamiel a mellkasához érintette az izzó kardot, de azt sem érezte. – Akkor mára ennyi volt… – bólintott feléjük Azrael. Felállt a trónusáról, majd távozott a hátsó ajtón át. Mizariel nagyot rúgott Bardo oldalába, és Ruchiel hallotta, hogy több bordáját is eltörte. – Mocskos kígyó vagy, Mizariel – suttogta felé. – Remélem, hamar megöl valamelyik ellenséged! – Ugyan, Szelecske – a fekete szépség gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Csak nehogy téged öljön meg valamelyik ellenséged…

Ruchiel egyedül maradt Bardo-val, akinek még mindig füstölt a húsa. Elborzadva meredt a sebeire és arra gondolt, ha Elijah nem szedi össze gyorsan magát, nagyon nagy baj lesz… Bardo válla alá nyúlt, de nem bírta el. – Te ott! – kiáltott az ajtóban álló őrök egyikére. – Hozz egy hordágyat, de azonnal! A katona elloholt, majd kisvártatva visszatért egy durva zsákvászonnal. – Csak ezt találtam, uram. Ilyenekben szoktuk kiszállítani az erdőbe a hullákat. Elég erős. Ruchiel szemöldöke a homlokáig szaladt, majd torkon ragadta a katonát és a falhoz vágta. – Tanúsíts egy kis tiszteletet a foglyok iránt! – sziszegte az arcába. – Mert ők még akkor is élni fognak, amikor a te csontjaidat már szétrágták a férgek a föld alatt! A férfi falfehéren zuhant a padlóra, a Szél Angyala pedig a mögötte állókra förmedt. – Óvatosan vigyétek le! Ha megtudom, hogy nem vigyáztatok rá, mindannyiótokat megölöm! Ő maga ezúttal nem követte őket, mivel pontosan tudta, Azraelék árgus szemmel lesik a lépteit. A katonák lassan eltűntek a lépcsőfordulóban, Ruchiel pedig kisétált az egyik bástyára, hogy kiszellőztesse a fejét. Ariel és Uriel izgatottan siettek a rácshoz a katonák léptei zajára, ám amikor meglátták a kezükben tartott vászonzsákot, meghűlt az ereikben a vér. Átadták nekik Bardo testét, majd sietve távoztak a cellából, és elfoglalták a folyosó végén az őrhelyeiket. Ariel elborzadva meredt a szőke angyal füstölő testére. Vizes ruhákkal próbálta meg enyhíteni a szörnyű sebeket. – Még mindig ég a húsa… – mondta Urielnek komoram, amikor Elijah feltápászkodott, és melléjük vonszolta magát. Összedörzsölte a tenyerét, és amint zöld szikrák ragyogtak fel közöttük, mindkét kezét Bardo szívére tapasztotta. A szőke

angyal alakját vastag, ragyogó fénytenger borította be, és felvillant a nyakában lógó kristály. A sebek sercegése megszűnt, s lassan megindult a hegesedés. A varak aztán világosodni kezdtek, és kisvártatva Bardo teste régi fényében tündökölt. Elijah fölé hajolt, és a fülébe súgta az Igét, mire a szőke angyal magához tért. A Sötét Angyal lerogyott a földre. Hátát a hideg falnak támasztotta és lehunyta a szemét. A testvéreinek hála ugyan neki is bezárultak a sebei, de nem tűntek el. Fájdalmasan sajgott a bőre. Jól tudta azonban, ha meggyógyította volna magát, Bardora nem maradt volna energiája, és sejtette, hogy a szőke angyalnak hozzá hasonlóan ellátják a baját. – Kösz, hogy megfogadtad a tanácsomat! – mondta Ariel Bardo-nak. – Tessék? – Gondolom, visszabeszéltél nekik… – Még jó. – Hát ezért tették ezt veled? – Nem, Ariel – Bardo szokatlanul rosszkedvű volt. – Ha csendben maradtam volna, akkor is megkínoztak volna. A vérünket akarják, barátom, és ez ellen nem sokat tehetünk. Azt várják, a bocsánatukért esedezzünk, és rabszolgáik legyünk. – Baamiel is? A szőke angyal bólintott. – És Mizariel. – Lassan felkelt, és végignézett magán. – Köszönöm, Elijah! – a vezéréhez lépett, és leült mellé a kőre. – Miattam nem foglalkoztál magaddal… – folytatta megrendülten, ahogy a Sötét Angyal sebektől vöröslő testére meredt. – Mi lesz így veled? – Semmi. Majd helyrejövök. – Sajnálom. – Ugyan, mit? – Hogy ide jutottunk. Szét kellett volna csapnunk közöttük, amíg megtehettük volna.

Elijah megrázta a fejét. – Azrael ránk eresztette volna a jöttunokat, te is tudod. – Már mindegy, nem? Elbuktunk. Nem buktunk el. Csatát vesztettünk, de a háborút megnyerjük! Bardo keserűen nézett rá– Ugyan, Elijah. Kis híján megöltek minket. Addig fognak kínozni, amíg szép sorban mind megtörünk, vagy belepusztulunk a sérüléseinkbe. – Nem törünk meg! – a Sötét Angyal tekintete megkeményedett. – És nem pusztulunk bele a sérüléseinkbe. Meg tudlak gyógyítani titeket, csak lelkileg kell kibírnunk a kínzást. – Még magadra sem volt elég energiád. – Hát, Mizariel apait-anyait beleadott azzal a korbáccsal… – Még most sem értem, hogy tehette ezt veled. – Elijah keserűen felnevetett. – Pedig rém egyszerű. Még mindig szeret. Ariel felhördült. – Akit szeretsz, azzal sohasem lennél képes így bánni, Elijah! – Én nem… De nem vagyunk egyformák. Mizariel azért tombol így, mert még mindig fáj neki, hogy elhagytam. Ha nem érdekelné, nem gyötört volna így meg. De ő élvezte, ahogy lenyúzta rólam a bőrt. Megkönnyebbült a szenvedésemtől. – Meg fogod ölni? – Nem. Mindhárman felkapták a fejüket. Elijah kék szeme tisztán csillogott. Az ereje lassacskán visszatért. – A kristálykoponyák őrjítették meg őket, azért ilyenek. Biztos vagyok benne, ha elpusztítjuk a kincset, újra önmaguk

lesznek Ha akartak volna, már rég megölhettek volna mind a négyünket. Ezt ti is tudjátok. – Nem hiszek a fülemnek – szólt közbe Bardo. – Te megkönyörülnél rajtuk? – Meghallgatnám őket – bólintott Elijah. – Azrael hűséges társunk volt évezredeken át. Most beteg… akárcsak Mizariel. – Hisz Gabrielékre uszította a jöttunokat. A Sötét Angyal arca elkomorodott. – Tudom. Mégis vakon hiszek benne, hogy Gabrielék túlélték az összecsapást. – Elijah, csak áltatod magad! – vágott közbe Uriel is, ám a Sötét Angyal állta a tekintetét. – Nem! Az Égiek nem engedhették, hogy meghaljanak. Biztos vagyok benne, hogy csoda történt. – Tesó, nem tudod elfogadni az igazságot! – dörmögte Bardo. – Értem én, hogy fáj arra gondolnod, hogy Sophiel, a kölyök, meg a kicsi lány, Gabriel és Haraldék mind odavesztek, de hamarabb elmúlik a kín, ha elfogadod, hogy már nem tehetünk semmit. – Nem, Bardo. Sosem fogom ezt elfogadni! Egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy így történt volna. Hidd el, mindannyian túlélték. Nem lehet másként! Csodák igenis, nap mint nap történnek!

3. FEJEZET

Látomások

A valkűrök várában mozgalmasan telt az idő. A harcosnők igencsak élvezték a vendégeik társaságát, ezért mindent megtettek azért, hogy a véres csatát követően jól érezzék magukat. Mindannyiuknak külön szobát bocsátottak a rendelkezésére, ahol tiszta ruha és forró fürdő várta őket. – Kérlek, szedjétek rendbe magatokat, a többit pedig megbeszéljük a vacsoránál! – Göll hangja barátságosan csengett. Sophiel becsukta maga mögött az ajtót. Rácsodálkozott a helyiség szépségére. A szoba mennyezete gyöngyházfényű kupolában végződött, minden egyes sarokból karcsú, elefántcsont oszlopok nyúltak a magasba. Az ablak ovális volt, előtte baldachinos ágy. A falakat selyemképek díszítették, rajtuk virágzó cseresznyefák, bambuszerdő, és az egyiken parányi tündérek. Megállt a kép előtt, és az ujjait végigfuttatta az apró teremtményeken. Akárcsak Erdőlakban – gondolta szomorúan. A manócskáknál épp ilyen szép festmények voltak a falakon… A szomszéd helyiségben Muriel készülődött. Gyorsan beleereszkedett a forró vízbe és alaposan végigdörzsölte magát. Elijahnak hála, a testén nyoma sem volt a Mizarieltől elszenvedett sérülésének. A haját is megmosta, aztán kiszállt és megtörölközött.

A szobájában minden halványzöld színű volt. Az ágyára gondos kezek tiszta ruhát készítettek. Megkönnyebbülten húzta magára a vékony anyagból készült mályva színű nadrágot és a hozzá illő, térdig érő felsőt, mert tartott tőle, hogy a valkűrök a magukéhoz hasonló öltözettel ajándékozzák meg. – Kész vagy? – Gabriel jókedvűen ácsorgott odakint, és elmosolyodott, amikor Muriéi megjelent, ám mielőtt megszólalhatott volna, Erik tűnt fel. – A többiek? – Nem tudom. Egyiküket sem láttam – rázta meg a fejét Gabriel. – Ramodiel! – kopogtak be az ifjú angyal ajtaján, mire kisvártatva ő is csatlakozott. – Fú, nektek is gránitkövekkel van kirakva a fürdőmedencétek? – kérdezte vigyorogva. – És az ágyam… ébenfából faragták, az ablakomban pedig vagy ötven gyertya áll. Eszméletlen szép – az arca elkomorodott. – Bardo imádná ezt a helyet. És Elijah is… – Ha kiszabadítottuk őket, mind visszatérünk ide, rendben? – az arkangyal hangja megnyugtatóan zengett. – Szólj Sophielnek! Én addig elmegyek Haraldékért! Az ifjú angyal bólintott, majd az angyallány szobája felé fordult. – Hahó, szöszi! Indulnánk vacsorázni. Hol vagy már? – Ramodiel türelmetlenül kiabált be az ajtón, és amikor nem jött válasz, egyszerűen benyitott. Sophiel az ablak előtt ácsorgott, és a szakadó esőt nézte. Észre sem vette, hogy már nincs egyedül. Még mindig az ellenség vérétől ragacsos ruháját viselte, és úgy fogta át a saját karját, mintha attól félne, hogy darabokra hullik. Ramodiel tudta, hogy Elijah miatt ilyen, utána emészti a bánat. Ö maga is aggódott a társaiért, de a lelke mélyén valami azt súgta, minden rendben lesz.

– Mi a baj, Sophiel? – lépett hozzá közelebb, és maga felé fordította. – Miért nem készültél el? Az angyallány megtörten nézett rá. – Képtelen vagyok bármit is csinálni. Folyton rájuk gondolok. Menjetek el nélkülem! Nem akarok vacsorázni. Ramodiel megsimogatta az angyallány arcát. – Elijah a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád. Azzal nem segítesz rajtuk, ha nem eszel, és belebetegszel az aggodalomba. Szóval, ugrás a medencébe, aztán eszünk, iszunk és meghallgatjuk a valkűröket… Mert nyilván nem csupán azért hívtak ide minket, hogy megvendégeljenek. – Gondolod, hogy van valami tervük? – Biztos vagyok benne. Abban már kevésbé, hogy szeretni fogjuk az ötleteiket, de néni számít. Ki fogjuk szabadítani a többieket, rendben? A lány bólintott. – Akkor vetkőzz! Nem jöhetsz velem ilyen szutykosan! – nevette el magát a fiatal angyal, és Sophiel ruhája után nyúlt. – Gyere, segítek kikötni a pántjaidat. – Ne már, Ramodiel! – Ugyan már, olyan vagy nekem, mint a kishúgom – nevette el magát. – Nyugi, nem fogok leskelődni. De te vagy itt a legszebb nő, hát szedd össze magad! – A legszebb nő? – az angyallány kerek arcán meglepetés futott át. – Az hát. Miért, még nem néztél tükörbe? – A többiek is szépek, és a valkűrök… lélegzetelállítóak. – Messze mögötted kullognak. Sophiel elmosolyodott. – Köszönöm. – Ne köszöngess, hanem csobbanj végre, mert éhen pusztulok! – mondta Ramodiel, majd az ajtóhoz sietett, és kiszólt az odakint várakozóknak, hogy majd később csatlakoznak. Aztán visszament a szobába, és elégedetten látta,

hogy az angyallány nyakig merült a vízben. Leheveredett az ágyára, és a mennyezeten csillogó mozaikot bámulta. – Nem semmi, ahogy ezek harcolnak… Igaz? – kérdezte a lányt. – Sosem láttam még hozzájuk foghatót. – Lamachael mindig arról álmodozott, hogy egyszer találkozunk velük – sóhajtott fel. – És ha az az átok boszorkány nem öli meg, most ő is itt lehetne velünk. Hiába, már csak miatta is le kell feküdnöm valamelyikkel… – Ramodiel! – Sophiel előtte ácsorgott egy fürdőlepedőbe bugyolálva, és összeráncolta a homlokát. – Azt mondták, örökre a rabszolgájukká válsz, ha az ágyukba bújsz! – Aha. Már, ha beléjük szeretek. De annyira azért nem jönnek be. Túlontúl férfiasak nekem… Mármint nem a testük, hanem a viselkedésük. Gondolom, kitapossák a szeretőik belét, ha azok nem úgy viselkednek, ahogy elvárják. Az angyallány kuncogott. – Ne nevess, inkább törölközzél! – Akkor miért vágysz annyira az ágyukba? – Mert különlegesek. És mert imádják a testi szerelmet. Erre miért mondanék nemet? Szerinted Gabriel nem fog lefeküdni valamelyikükkel? És Erik? – Nem tudom. Gondolod, hogy ők is… – Gondolom – bólintott Ramodiel, aztán az arcára húzott egy párnát. – No, látod, eltakartam a szemem. De most már kapd fel gyorsan a ruhád, mert éhen veszek! Sophiel gyorsan felöltözött. Fehér, aranyszegélyű nadrágot, térdig érő tunikát és egy puha cipőt kapott, amitől törékeny alakja még kislányosabban festett, mint a vikingek bőrruháiban. – Kész vagyok! – jelentette ki, mire az ifjú angyal felült az ágyon.

– Gyönyörű vagy! – egy csókot nyomott az angyallány homlokára, majd kézen fogta. – Gyere, nézzük meg, mit forralnak a fejükben a harcos szexistennők! Sophiel elnevette magát. – Jaj, Ramodiel, ne beszélj így róluk, mert meghallják! – Na és? Legalább tisztában lesznek a szándékaimmal. Most viszont lépjünk ki! Szerintem a többiek már javában vacsoráznak. Végigszaladtak az aranymozaikos folyosón és a kacskaringós kerengőn, amely az érkezőbe vezetett, amikor meglátták, hogy már mindenki az asztalnál ül. A valkűrök azonban nem kezdték el nélkülük a vacsorát. Amint leültek, megszólalt a gong, és megjelentek a szolgák. A kezükben tartott tálakon valóságos műremekek illatoztak. A rizs fácánt formált, amely egy gyümölcsökkel megrakott faágon ült, körülötte szőlőlevélbe tekert húsfalatok és megannyi különleges finomság. Mindenki lelkesen szedett a tányérjára, miközben a valkűrök rizspálinkát öntöttek a vendégeik poharába. Sophiel csendben nézte a virágalakúra faragott gyümölcsöket, és csak akkor ocsúdott fel, amikor a jobbján ülő Hild megérintette a kezét. – Ne szomorkodj miattuk, kedves! – mondta lágyan búgó hangján. Sophiel kérdőn nézett rá, mire a valkűr elmosolyodott. – Ismerem a gondolataidat. – Eztán nem szólt többé, de az angyallány a fejében felcsendült a hangja. Tudom, hogy keservesen megsirattad a manócskákat, és most látva a selyemképeket és az ételeket, ők jutottak eszedbe. A ruhám is olyan, mint amilyeneket ők varrtak… – nézett rá Sophiel. Hild bólintott. Valóban. De hisz ők… meghaltak.

A valkűr fényes szemében felismerhetetlen érzelmek kavarogtak. A csuklójához nyúlt, és levett róla egy fehérarany karkötőt, amelyen megannyi, finoman megmunkált pitypangmag csüngött alá. Olyan törékenynek tűntek, mintha valódiak lennének, és szikrázva csillogtak a gyertyák fényében. – Fogadd el ezt az apróságot! – mondta, és az angyal kezére csatolta. – Köszönöm – az angyallány gyönyörködve nézett a meseszép karkötőre. – De miért adod nekem a saját ékszeredet? – Mert azt remélem, egy nap elvezet majd oda, ahová menned kell… – felelte a valkűr, és Sophiel kezébe nyomta a rizspálinkás poharat. – Idd ki az utolsó cseppig! Sok benned a feszültség. Muszáj egy kicsit ellazulnod, mielőtt belenézünk az Időbe. – Mibe? – Sophiel engedelmesen kiitta a pálinkát, ám a torkához kapott. – Istenem, ez éget! – Még jó – nevetett a balján ülő Ramodiel, és Hildre kacsintott. – Tölts nekünk még egyet, kérlek! – Nekem már így is sok volt! – Dehogy volt sok! Idd csak meg! lói fogsz tőle aludni! – húzta magához Ramodiel, és megcsókolta a homlokát. – Ti ketten együtt vagytok? – kérdezte a valkűr. – Nem. Ő a kishúgom. A vezérem szerelme – magyarázta a férfi, majd elvigyorodott. – De nagyon érzékeny a lelke, és tele van bánattal a szíve, így most különösen vigyáznom kell rá. – Elijah szívében különleges helyet foglalsz el – mosolyodott el Hild, és megcirógatta Sophiel arcát. – Miatta bánkódsz ennyire? – Igen. Ha valami baja esik, én… Ne félj ennyire! – a valkűr hangja lágyan simogatta a lelkét. – Isten vigyáz a gyermekeire… – azzal Sophiel kezéhez nyúlt, és hangosan folytatta. – Mutatok neked valamit… Csak hunyd be a szemed!

Az angyallány engedelmeskedett, a valkűr pedig a homlokát az övéhez érintette. Maradj így, és lélegezz egyenletesen! Hamarosan az én szememmel fogsz látni… Mindent, amit csak szeretnél… Sophiel szíve kis híján kiugrott a helyéről, hisz amióta csak elváltak, egy dolog járt az eszében. De fel sem kellett tennie a kérdést, mert a valkűr harmadik szeme a következő pillanatban épp oda vitte, ahová a lelke a legjobban vágyott. Azrael börtönét látta. Arielt, Urielt, Bardo-t és Elijaht… Bardo bőre, bár hibátlannak tűnt, aranyszínű foltokkal volt tele. Istenem, ezek begyógyult sebek – ocsúdott fel a lány. A Sötét Angyal egy vaságyon feküdt, a testét megannyi rémisztő heg borította. Sophiel olyan közelről látta, mintha maga is ott lenne. Mellé ült a keskeny ágyra, és az ujjait finoman végigfuttatta az arcán. Érintése, akárcsak a lágy szellő, megrebbentette a férfi homlokába hulló fekete tincseket. Elijah szép szeme felpattant, és egyenesen a lányra meredt. – Sophiel… Ugye ez nem az jelenti, hogy… Az angyallány elmosolyodott. – Nem haltam meg. Jól vagyok. Mind jól vagyunk. Atyánk megvédett minket. A férfi mellkasából fájdalmas sóhaj szakadt fel. – Köszönöm Istenem! Halálra aggódtam magam miattatok! – folytatta, és felült, hogy magához ölelje a lányt, de a keze csak a levegőt markolta. – Álmodom? – Nem. Ébren vagy, de én csak lélekben vagyok itt – Sophiel végignézett a kékesen világító testén… – A valkűröknél vagyunk. Egyikük megengedte, hogy az ő szemével láthassalak néhány pillanatra. – Ők mentettek meg?

– Igen. Miután elhurcoltak titeket, Gabriel Azrael elé állt, és arra kérte, adjon nekünk egy órát, hogy közösen imádkozzunk, mielőtt… meghalunk. Elijah keserűen nézett a világoskék szempárba. – Azrael rábólintott. Két órát kaptunk – mesélte a lány. – Gabriel vezetésével levonultunk a rétre, és mindenki megfogta a mellette álló kezét. Látnod kellett volna. Fiatalok és öregek, svédek és norvégok egyként ismételték el Gabriel szavait, aki arra kérte Atyánkat, hogy bocsásson meg Azraeléknek és minden ellenségünknek. Sophiel lehajtotta a fejét. – Szégyellem, de féltem… Mind féltünk, hiszen az óriások éhesen várták a pillanatot, amikor elevenen felfalhatnak minket. Gabriel azonban nem engedte, hogy elgyengüljünk. Azt mondta, ez nem a búcsú ideje. Hogy hinnünk kell a holnapban. Szívszorító volt, mégis éreztem, hogy igaz. Mind éreztük. Lehunyt szemmel gondoltunk hát az előttünk álló évekre, és mindarra, amit még szeretnénk átélni idelent. Én téged láttalak… és hogy veled élek örökkön-örökké… és szerethetlek téged, miközben te viszontszeretsz… – a lány hangja elcsuklott. – Aztán alábukott a nap, és az óriások megindultak felénk. Rémisztő volt, de már nem féltem. Megszállt valamiféle bizonyosság, és tudtam, hogy túl fogjuk élni. Aztán a semmiből ragyogó szikrázás tűnt fel a sötét égbolton, és megjelentek a valkűrök. Kilencen voltak, talpig fényes páncélban. A lovaik patája nyomán lángra kapott a föveny, s mögöttük felragyogott a sarki fény. A kardjaik szivárványszínűek voltak, akárcsak a Végzet Kardjai. Úgy végezték ki a déróriásokat, hogy azok egy karcolást sem ejtettek rajtuk. Mindenki túlélte a támadást. A Sötét Angyal sápadt arcában fény gyűlt. – Éreztem – felelte halkan és a lány felé nyúlt. Hiába tudta, hogy képtelen megérinteni, mégis megpróbálta megcirógatni az arcát. – Tudtam, hogy az Égiek nem fogják ölbe tett kézzel

nézni, hogy bajotok esik. Hinni akartam, hogy élsz és vársz rám… És sikerült. – Mit tettek veled? – Sophiel aggódva nézett végig a férfi sebeit. – Ne aggódj miattam! – Hogy ne aggódnék? Mit akarnak tőletek? – Azrael a fejébe vette, hogy megtör, és a rabszolgáivá tesz minket. – De így?? – Hát… a testi kínok idővel megtörik a lelket. Gondolom, ez lehet a célja, hiszen ha a halálunkat akarta volna, már nem élnénk. – Értetek megyünk és kiszabadítunk! – Ne gyere ide! – Elijah hangja élesen csattant. – Semmi esetre se merészkedj Azrael közelébe! Megértettél? – Nem hagyhatom, hogy ezt tegyék veled! – Sophiel, nem jöhetsz ide! Mizariel meg akar ölni téged! – A többiekkel megyek, Elijah, nem egyedül. – Megtiltom! – a Sötét Angyal tekintete lázas tűzben égett. – Ne gyere ide! Ha megtudják, hogy életben maradtál, Azrael le fog vadászni téged. Kérlek, bújj el, és tartsd titokban a hollétedet. Meg foglak találni, amint kiszabadulok innen. Sophiel szeméből kigördült egy könnycsepp, és a férfi combjára hullt. – Ezt hogy érezhetem? – Elijah meggyötörtén nézett rá. – Istenem, ne légy ilyen szomorú! – mondta gyöngéden, ám a lány képe halványodni kezdett, majd hirtelen eltűnt. Hild elengedte Sophielt, ő pedig szédelegve nézett körül. A szeme merő könny volt. Ramodiel aggódva törölte le az arcát. – Ne sírj, mert megszakad a szívem – sóhajtott fel szomorúan. – Őket láttad? – Igen – bólintott az angyallány. – Mindannyian élnek – folytatta nagyot nyelve. – Azrael börtönében vannak. Kínozzák

őket. Bardo-t már egészségesen láttam, de a testét aranyszínű foltok fedték. Elijah nyilván meggyógyította őt. Magára nem maradhatott energiája. Iszonyúan nézett ki… a testén nem volt egy tenyérnyi ép hely sem. Úgy nézett ki, mintha addig korbácsolták volna, amíg lefoszlott róla a húsa. – A lány a tenyerébe temette az arcát. – Sosem láttam még, hogy valakit így megkínoztak volna. – Nyugodj meg! – simogatta meg a hátát Ramodiel. – Kiszabadítjuk őket! – Azt mondta, ne merjek odamenni! – Sophiel vigasztalhatatlan volt. – Egyenesen megtiltotta. De hát mit tehetnék? Nem nézhetem tétlenül, hogy ilyen gyalázatosan viselkednek velük! – Aggódik miattad, ezért mondta, hogy ne menj oda. Attól fél, hogy Azraelék veled még kegyetlenebbek lennének… És valószínűleg igaza van. – Ő is értem jönne, ha úgy adódna. – De ő sokkal erősebb nálad, és őt nem akarja megölni Mizariel. – Nem érdekel, hogy meg akar ölni az az örült nő. Nem retteghetek tőle egész életemben. Ha a véremet szomjazza, hát elé állok, és egyszer s mindenkorra véget vetek ennek a hisztériának. – Mizariel ősöreg hozzád képest. Legyőzne téged… – mondta szomorúan Gabriel. – Nem mehetsz a közelébe! – Én viszont nagyon szívesen a közelébe megyek! – szólalt meg az asztal végén ülő norvég király. – Úgyis megígértem neki, hogy megölöm. Hadd tartsam be a szavam! – Nekem sem esne nehezemre – tette hozzá Erik. – Csatlakozom! – nézett rájuk Muriel. – Hát, akkor ezt meg is beszéltük! – Gabriel megemelte a poharát, és a valkűrökre nézett. – Lehet, a végén bele sem kell néznünk az Időbe, anélkül is döntésre jutunk! Mist azonban megrázta a fejét.

– Ha most azonnal Elijahék megmentésére siettek, mind meghaltok… Ezért hoztunk ide titeket, és ezért akarjuk, hogy belenézzetek az Időbe! Bízunk benne, ha másképp döntőtök, a végzetetek is másképp alakul majd! – Miért halunk meg, ha kiszabadítjuk őket? – Muriel a többiek helyett is feltette a legkézenfekvőbb kérdést. – Kedvesem, nem a miérten van a hangsúly, hanem a mikoron. Ha most odamentek, Azrael rajtakap titeket, és éktelen haragjában a sárga kristálykoponya erejével szénné éget. Hírmondó sem marad belőletek… – Mist hangja komoran zengett. – Higgyétek el, többféleképpen is megnéztük az utatokat. Ez egyféle türelemjáték. Várnotok kell. Megszorult a nyakatokon a hurok, de ha kapálóztok, megfulladtok. Ha azonban fegyelmezetten vártok, a csomó magától kibomlik majd… – De akkor sem nézhetjük tétlenül, hogy halálra kínozzák őket! – Valóban nem. Ezért fogjuk megkérdezni az Időt, mit javasol! Kérlek, kövessetek! A nagyterembe megyünk! A valkűr nyomába eredtek, aki meztelen talpával, szinte teljesen pőre, gyöngyökbe öltözött testével úgy festett, mint egy látomás. Hosszú haja a csípőjét verdeste, s ahogy megfordult, mindannyian látták, hogy a sötéten csillogó tetoválásai a nyakától egészen a sarkáig kúsznak. Egy kék kövekkel díszített terembe vezette őket, amelynek egyik falát egy holdkövekkel kirakott ovális tükör borította. A valkűrök felsorakoztak a tükör egyik oldalán, míg a másikra a vendégeiket állították. – Kérlek, mindannyian álljatok elé, és tegyétek rá a jobb kezeteket! – mondta Mist. Elsőként Gabriel lépett az emelvényre, és tenyerét a tükörre helyezte. Az hullámozni kezdett, majd kisvártatva egy havas hegyorom képe jelent meg előtte. A környező csúcsok szinte az égig értek, a szürke hófelhőkből pedig szakadt a hó, mintha

csak porcukor lenne. Aztán egy jókora, jégbe fagyott tó, majd egy pagodaszerű épület tűnt fel, amelyben egy püspöklila kristálykoponya szikrázott. Machiel következett. Egy zegzugos, sűrű erdőt látott. Elsötétült felette az ég, madarak vijjogtak le rá. Aztán feltűnt egy zöld kristálykoponya, amit kúszónövények öleltek körül. Ramodiel előtt egy mocsár elevenedett meg tekergőző kígyókkal, és kisvártatva egy narancssárga kristálykoponya. Muriel izgatottan tette a tükörre a kezét, és meglepetten nézett hátra, amikor látta, hogy előtte is ugyanazok a képek jelennek meg, mint Gabriel előtt. Mist felé intett. – A sorsotok közös. Állj hát Gabriel mellé! Erik következett. A tükörben sziklás, kopár hegység, majd egy gigászi sárkány tűnt fel, amely tüzet okádott. Az ordításába beleremegtek a hegyek. A kép azonban vibrálni kezdett, majd zavarossá vált. Harald lépett a tükörhöz, mire ő is az erdőt látta, akár Machiel. Megkönnyebbülten lépett a lány mellé, és megfogta a kezét. A valkűr bólintott. – Örülök, hogy ti ketten együtt mentek! – Hát még én… – sóhajtott fel a norvég király. Sophiel lépett a tükörhöz, amelyben a mocsár és a kígyó látszott, ám aztán a kép hirtelen zavarossá vált. Azrael arca jelent meg, majd Elijah, ahogy a lánnyal kiabál, és azt mondja, többé nem akarja látni. Aztán a tükör elfehéredett, és berepedezett, akár a jég. Mist a vendégeikre nézett. – Meg kell szereznetek a látomásban feltűnt kristálykoponyákat Ha mind megvannak, járuljatok Azrael elé és színleljetek együttműködést, majd a Csillag segítségével pusztítsátok el az összes kincset. Ha ezt sikeresen végrehajtjátok, és sikerül szövetkeznetek Azraelékkel,

Sahranferék nyomába kell erednetek. Egyetlen kristálykoponya sem maradhat a halandó világban. Magatok is láthattátok, az Idő kinek milyen utat javasolt. Gabriel Muriellel megy a Havasokba, Harald király Machiellel a Varjak erdejébe, Ramodiel és Sophiel a mocsárba, Erik pedig a Tűzsárkány hegyére – velem. A mi utunk azonban még ködbe burkolózik. A vég folyton változik. A viking király kérdőn nézett rá. – Az Idő szerint zavar támad körülöttünk. Nem biztos, hogy sikerül megszereznünk azt a kristálykoponyát. De megpróbálhatjuk, hisz a jövő a döntéseink következtében átalakul. Remélem, örömmel veszed a társaságomat! Erik elmosolyodott. Végre – gondolta. Odin meghallgatott. Ha belém szeretsz, a rabszolgám leszel – felelte gondolatban Mist, és szélesen rámosolygott. Ugye ezt nem feleded? Nem feledem – Erik jókedvű volt. Ezek szerint velem töltöd az éjszakát? Csak, ha akarod… Hogyne akarnám! – És mi lesz Sophiellel? – kérdezte Ramodiel, miközben növekvő aggodalommal nézte az egyre sápadtabb lányt. – Miért tört össze az üveg? Miért mondta azt Elijah, hogy nem akarja többé látni? – Nem tudom. – Mist arca elkomorodott. – Én is csak annyit láttam, amennyit ti. De a törött üveg általában baljós előjel. Összetört szívet, összetört életet jelképez. Nehéz sorsot rejt Sophiel jövője. Sajnálom. – Nem tehetnél mégis valamit? Egyedül is meg tudom szerezni azt a koponyát! Ha addig itt maradhatna, míg a dolgok elrendeződnek… – Veled kell mennie, Ramodiel! Az Idő nem véletlenül mutatta ezt.

– Akkor kérdezzük meg, miért mondta ezt Elijah. Ez csak valami tévedés lehet… – Az Idő mindig csak egy kérdésre felel – mondta Mist szomorúan. – De próbáljuk meg. Sophiel, kérlek, állj a tükör elé, és tedd rá újra a kezed! Kérdezd meg, amit szeretnél! Az angyallány torkát vasmarok szorongatta. A szíve eszelős iramban száguldott, és úgy érezte, nem kap levegőt. A tükörhöz lépett, és feltette a rettegett kérdést: – Miért mondta azt Elijah, hogy nem akar többé látni? A tükör megrázkódott, és Sophiel alakja tűnt fel. Finom anyagból készült ruhát viselt, a haját gyémántcsat díszítette. A megjelenése királynői volt… Egy teraszon ácsorgott összetörve, miközben egy férfi torkaszakadtából ordított vele. Azt mondta, soha többé nem akarja látni. Elijah volt az, aki lángoló tekintettel meredt a lányra, miután Sophiel bevallotta, hogy ágyba bújt és szeretkezett egy másik férfival. Az angyallány nem bírt többet elviselni. A szobája felé rohant, miközben a többiek meghökkenve álltak a tükör előtt. – Mennyire pontos ez a jóslat? – Muriel aggódva nézett a valkűrökre, de a tekintetüket látva mindannyian tudták, hogy felesleges minden szó. – Képtelen vagyok elhinni, hogy Sophiel ilyesmit tenne… – dünnyögte Erik, mire Muriel Gabrielre nézett. – És ha te még mindig… – Be se fejezd! – az arkangyal dühösen csattant fel. – Sosem tenném őket tönkre. – Ramodiel? – Mist a fiatal angyalra nézett. – Megőrültetek? – Elijah apám helyett apám volt az elmúlt évezredekben. Sosem nyúlnék Sophielhez úgy… Hogy juthat ilyesmi az eszetekbe? Minden szem Haraldra szegeződött, aki felemelte a kezét. – Sophiel gyönyörű lány, de az én szívem Machielért ég. Nekem ő a mindenem, ti is tudjátok.

– Nem értem – Muriel tanácstalanul nézett a valkűrökre. – Sophiel nem egy céda lány. – Ő sosem csalná meg Elijaht. Mind tudjuk, mennyire szeretik egymást! – A látomásokat nem mi irányítjuk, kedvesem! – mondta szelíden a valkűr. – Ha a tükör ezt láttatta, szembe kell néznetek a ténnyel, hogy mindez valószínűleg megtörténik. – Akkor Elijah szíve meghasad – mondta Gabriel. – Ez nem történhet meg! – Ha majd ott lesztek, változtathattok a sorson, de most nem rohanhattok hanyatt-homlok a társaitok megmentésére! – figyelmeztette Mist. – Ne feledjétek: ha kristálykoponyák nélkül érkeztek Azrael várába, mind elvesztek. Ha viszont kinccsel a kezetekben jelentek meg, komoly esélyetek van arra, hogy végül ti kerüljetek ki győztesen ebből a háborúból. Megértettétek? – Meg – bólintottak. – Azt hiszem, az a legjobb, ha most mind nyugovóra tértek! – folytatta Mist. – Persze, aki szívesen iszogat még velünk, azt várjuk vissza, a vacsoraasztalhoz! Mindannyian visszasétáltak az étkezőbe. Az asztalon gyertyák égtek, sok-sok vibráló lángocska. A háttérből hárfák szóltak, halk, mélyen zengő dallam töltötte meg a teret. – Mi visszavonulnánk – mondta Harald, mire a valkűrök elmosolyodtak. – Menjetek csak! A többiek ezalatt az asztal mellett iszogattak és beszélgettek. Ramodiel érezte, mennyire tetszik a valkűröknek, akik éhesen mustrálgatták, de azt is látta, Gabrielre és Erikre is legalább annyira fenik a fogukat. Bármennyire is vágyott azonban a valkűrökkel való szeretkezésre, nyugtalanította a tudat, hogy mi lehet Sophiellel. Felállt hát, hogy utána menjen, amikor meghallotta a fejében Geyr hangját. Kívánsz engem, Ramodiel? Az angyal hátra sem fordult, de elmosolyodott.

Nagyon is. De a kishúgom rossz állapotban van. Muszáj segítenem rajta. Vigyél magaddal ebből! – folytatta a fejében a valkűr hangja. Hátranézett. Geyr kezében egy apró kristályüveget amelyben halványrózsaszín fény kavargott. Adj neki belőle egy keveset. Megnyugtatja majd, és álomba ringatja. Ráfér a pihenés. Köszönöm! A szobádban leszek… – folytatta a valkűr mély, búgó hangon Ha te is akarod. Sietek – vigyorodott el az angyal, majd elvette az üveget, és Sophiel után eredt. Végigrohant a folyosón, és meg sem állt a lány hálószobájáig. Kopogás nélkül lépett be az ajtón, de elszégyellte magát, amikor látta, hogy az ágyon kuporgó alak összerezzen a léptei zajára. – Sajnálom! – mondta halkan, és Sophiel mögé bújt. Magához ölelte a bánatos angyalt. – Sajnálom, hogy ezt láttatta veled a tükör. – Én sosem tennék ilyet, Ramodiel! – a lány hangja elkeseredetten csengett. – Nem értem, miért mondják a valkűrök, hogy ez megtörténik. – Én sem tudom. De veled leszek, és bárhogy alakuljon is a helyzet, nem engedem, hogy baj legyen, jó? Nem fogtok összeveszni. Mi magunk írjuk a sorsunkat, ezt soha ne feledd! – Szerinted ezt is felülírhatjuk? – Biztos vagyok benne! – És ha nem? Ha mégis megtörténik a baj? – Mire gondolsz? Hogy beleszeretsz valakibe és neki adod magad? Nem tudom, szöszi, de ha összetöröd Elijah szívét, én magam öllek meg. Sophiel szíve kihagyott egy pillanatra.

– Jól van, nyugodj meg, nem úgy gondoltam! Vagyis úgy gondoltam. Jaj, Istenem, ne beszéljünk erről! Nem törheted össze Elijah szívét! Ugye, sosem tennél ilyet? – Sosem tennék ilyet. – Nem akarlak meggyűlölni. Megszerettelek, noha rém Ügyetlen vagy… Sophiel csöndben gubbasztott. – Ne már! Ezen mindig nevetni szoktál. – Rosszul érzem magam, Ramodiel. Esküszöm, kevésbé fájna, ha azt láttam volna, hogy meghalok. De ez, hogy Elijahnak ilyen borzalmas dolgokat mondok, és ő elzavar, hogy soha többé nem akar látni… Ez számomra elviselhetetlen. – Nem fogsz meghalni, és nem fogtok szakítani, rendben? Minden erőnkkel küzdeni fogunk azért, hogy a dolgok a lehető legjobban alakuljanak! – Köszönöm – mondta halkan a lány, miközben lekászálódott az ágyról. – Most hová mész? – Sétálok egyet odakint… Zúg a fejem. Ramodiel utána ment, és visszahúzta a derekánál fogva, majd az ágyra nyomta. – Ez most nem a legjobb ötlet. Zaklatott vagy és kétségbeesett. Nem mászkálhatsz odakint magadban. Esik az eső, vihar van és sötét. Maradj szépen itt, jó? Geyr adott valamit, azt mondta, ettől nyugodt álmod lesz – nyújtotta felé az üvegcsét. – Ez valami altató? – Olyasféle. Sophiel kihúzta az üveg dugóját, és belekortyolt a világító, rózsaszín italba. – Jól van, már elég lesz! – húzta el tőle Ramodiel az üveget. – Nehogy bajod legyen tőle! A lány kábán nézett rá. – Tessék?

– Törékeny vagy. Nem kell sokat innod az ilyen löttyökből. Gondolom, néhány csepp is épp eléggé kiüt majd. – Ki üt ki? – Ez a varázslötty. Téged. Gyere, inkább húzzuk le a ruhádat! – Dehogy húzzuk… Ramodiel felnevetett. – Nyugi, nem mindet. Nem alhatsz talpig felöltözve! – Dehogynem – Sophiel szeme lecsukódott. – A cipőmet se vedd le! – Na, persze – mormolta Ramodiel, és levetkőztette a lányt. Legalul egy kombinészerű kis ruhát és fehérneműt viselt, azt rajta hagyta. Az ágyba fektette és betakarta, majd fülelni kezdett. Sophiel szíve egyenletesen vert, kapkodó légzése megnyugodott. – Aludj szépen! – súgta a fülébe, és megcsókolta a homlokát. Eztán kiosont a szobából, és kulcsra zárta az ajtót, majd a kulcsot a nyakában lógó bőrláncok egyikére fűzte. Csak a szomszédos szobába ment, a sajátjába, mégis, amikor benyitott, izgatottan kémlelt a hálórészbe. Amikor meglátta az ablakokban meggyújtott gyertyák tucatjait és a fürdőbe vezető hófehér rózsaszirmokat, elvigyorodott. – Máris imádom, bármire is készülsz! Geyr bukkant fel a vízből. Hosszú, fekete haja mögötte úszott, akárcsak egy sötét fátyol, és amikor kiemelkedett, tincsei hátra-simultak a homlokából, így láthatóvá vált a halántékától induló, testén végigfutó, vörös rózsákat formáló minta. Sokkal izmosabb volt, mint az angyallányok, de a teste szerelemre csábított. A szemöldöke ívelt volt, a szeme keskeny, a szája vérvörös és buja. Ramodiel felé nyújtotta a kezét, és felnevetett, amikor az ruhástól gázolt be hozzá a medencébe. – Nagyon tetszel nekem! – mondta, miközben leszaggatta róla a ruháit.

– Te is nekem! – Ramodiel szájon csókolta. – Udvaroljak még? Geyr kacagott, és karjait az angyal nyaka köré, a combjait pedig a csípőjére fonta. – Csak a testeddel… Ramodiel nem beszélt többet. A medence szélére ültette Geyrt, és miközben vadul csókolóztak, szenvedélyesen elmerült az ágyékában. A fekete hajú szépség felnyögött, és belemarkolt az angyal kócos hajába. – Vadul szeretem… Tépj szét! – suttogta a fülébe, és Ramodiel beleborzongott a valkűr élvezettől rekedt hangjába. A földön estek egymásnak minden létező pózban, olyanokban is, amelyekről a férfi nem is tudta, hogy léteznek, és az élvezettől mindketten hangosan ziháltak. Geyr nem szégyellte magát, hangosan felsikított, amikor a csúcsra ért, és amikor a férfi is beérte, az aktus hevében véresre karmolta a hátát. Ramodiel elnyúlt a hűvös köveken, de a nő nem hagyta pihenni. Az ajkára tapadt, és követelőzve a szájába nyomta a nyelvét. Hosszasan csókolóztak és ölelkeztek, és bár Ramodiel a szíve szerint szabadult volna már a kiéhezett nőtől, az nem engedte. Élvezte az angyal testének tüzét, és újra magában akarta tudni őt. Ajka kérlelhetetlenül tapadt a férfiasságára, mire Ramodiel felsóhajtott. Geyr ezt biztatásnak vette, és fölébe kerekedett, majd vadul megmarkolta a vállát. – Csináld úgy, hogy fájjon! Ramodiel mámorban úszott, mégis egyre nehezebben viselte, hogy a valkűr irányítani próbálja. Megragadta hát Geyrt és durván a földre teperte, de ettől csak még jobban elöntötte a kéjvágy a nőt. – Ez az! Így szeretem! Üss meg! – Dehogy ütlek! – lihegte az angyal, mire a nő végigkarmolta a mellkasát, és lenyalta róla a vékony csíkokban kiszivárgó vért.

– Őrült vagy… – nyögött fel az angyal. Elkapta, és a feje fölé szorította a nő csuklóját, miközben eszelős iramban tette magáévá. – Ez az! – sikított a nő, és az angyal nyakába harapott. – Ááh – nyögött fel Ramodiel, és elhúzta a fejét, ám a valkűr piócaként tapadt rá és újra megharapta. Izmos combjai satuként szorították a csípőjét, és hangosan sikítozott, miközben elárasztotta a gyönyör. Ramodielről szakadt a víz, de végül ő is célba ért. Kimerülve terült el a földön, és Geyrre nézett, aki elégedetten ránevetett. – Isteni veled a szerelmeskedés! – mondta, és szájon csókolta az angyalt. – Odavagyok a szép arcodért és a gyönyörű testedért! Bár eleinte sajnáltam volna, ha a rabszolgám leszel, most már azt mondom, boldog lennék, ha örökre magamhoz láncolhatnálak… – Hát, szivi, az nemigen fog összejönni – nézett rá Ramodiel. – Mert bár szédületes vagy, nem vagyok egy szerelmes alkat. És igen erős irányításmániád van, amit nehezen viselek… – De azért szeretkezel még velem ma éjjel? Az angyal elnevette magát. – Ma? Telhetetlen nőszemély vagy… Mára nekem épp elég volt ennyi. A valkűr azonban egyáltalán nem sértődött meg. – Hát, ez esetben keresnem kell valaki mást. – Gondolom, akad néhány jelentkező… Geyr kuncogott. – Akad. Ha mégis meggondolod magad, csak képzeld el, ahogy velem szeretkezel, és tudni fogom, hogy újra akarsz engem. – Úgy lesz! – bólintott Ramodiel, ám amikor a nő kilibbent a szobából, fáradtan visszamászott a medencébe. Lemosakodott, majd az ágyhoz lépett és megtörölközött.

Magára húzta a nadrágját, és átment a szomszédos szobába. Sophiel még mindig az igazak álmát aludta, amikor mellé mászott, és mély álomba merült. Késő délelőtt volt, amikor még mindig mély álomba szenderedve aludt. Arra ébredt, hogy valaki végighúzza az ujját a vállán, mintha a karmolásnyomokat tanulmányozná. Odakapott, és megmarkolta a hátához érő kezet. A tekintete Sophiel riadt kék szemével találkozott. – Szia! – mosolyodott el, és elengedte a lány csuklóját. – Hogy aludtál? – folytatta kedvesen. – Hát veled meg mi történt? Mik ezek a vörös csíkok rajtad? És miért vagy az ágyamban? Ramodiel elnevette magát. – Őrködöm. Bármilyen furcsának tűnik is. – De hisz aludtál! – Mégis észrevettem, hogy hozzám értél. – Mik ezek a vörös csíkok rajtad? És a nyakad… Megharapott valami? – Valaki – helyesbített az ifjú angyal. Sophiel megdöbbent, mire Ramodiel elnevette magát. – Szöszi, ne nézz már így rám! Nem érted, miről beszélek? – Ó! Te… A férfi bólintott. – Mondtam neked, hogy valamelyikükkel együtt akarok hálni. És amíg a rózsaszín löttytől ájultan aludtál, tettem egy kis kitérőt a saját szobámba – folytatta mosolyogva. – De látod, rendes vagyok. Utána visszajöttem és vigyáztam az álmodat. – De, ugye, nem lettél szerelmes? – az angyallány felkönyökölt és szigorúan fürkészte Ramodiel arcát. – Nem, dehogy. – Biztos? – Ne aggódj emiatt! – Nem volt jó? – suttogott Sophiel, mire a férfi elmosolyodott.

– Te most komolyan erről akarsz velem beszélgetni^ Az angyallány összeráncolta a szemöldökét. – De miért marta így össze a bőrödet? – Hát, vannak nők, akik így szeretik… Érted? A vad együttlétek izgatják fel őket. – Ühürn – Sophiel arcán kiismerhetetlen érzelmek futottak át. Eszébe jutott az a szerelmeskedés, amikor Elijah a víz alatti barlangban olyan durván nekiesett, és egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra. Elfordult, és magára húzta a takaróját. – Mi a baj? – Ramodiel érezte, hogy a lány lelkében kisebb háború dúl. – Semmi. – Ne csináld már! Mostantól tesók vagyunk, hát elfelejtetted? A mocsárba megyünk óriáskígyóra vadászni! Nem lehetnek előttem titkaid! – hátára fordította a lányt, majd fölé könyökölt. – No, halljam, mitől lett ilyen rossz kedved? – Csak amit mondtál. Felkavart – vallotta be az angyallány, és kerek arcán halvány rózsák nyíltak. – Arra gondoltam, mi van, ha nektek, férfiaknak ez esik jól, miközben én… nem ilyen vagyok. Nem akarom, hogy Elijah boldogtalan legyen velem, mert én nem tudok így szerelmeskedni. Ramodiel elmosolyodott. – Elijah imád téged, ne viccelj! És megsúgok egy titkot: utálja az erőszakos nőket. Ő épp azért szeret téged, mert te a szöges ellentéte vagy az ilyeneknek… Sophiel eltakarta az arcát. – Ó, nagyon kínos nekem erről beszélni. Már bánom, hogy belekezdtem. – Már késő – az ifjú angyal jót derült a lány szégyenlősségén. Elhúzta az arca elöl a kezet, úgy folytatta. – Ne bánd, hogy nem vagy olyan, mint ők… A magunkfajta ritkán szereti, ha egy nő ilyen. Érted? – Hát ezért voltál ennyire biztos abban, hogy nem leszel szerelmes, ha lefekszel vele?

– Igen – sóhajtott fel. miközben hanyatt dőlt az ágyon. – Nekem a nőies nők tetszenek. Emlékszel Erinre? A lány bólintott. – Hogyne emlékeznék. – Hát, érte rajongtam, ö egészen más volt. A teste lágy volt. Az ölelése félénk, és ettől őrülten izgató. Érintetlen volt még, amikor nekem adta magát, noha tudta, hogy így igencsak nehezen talál majd magának férjet. Tapasztalatlan volt, mégis minden mozdulatából éreztem, hogy szeret. Olyan finom és olyan gyönyörű volt vele a szerelmeskedés, hogy ha rágondolok belesajdul minden porcikám… – Sajnálom. – Hát még én. De örökké nem búslakodhatok miatta. A valkűrök pedig az első pillanattól kezdve vonzottak. Szédületesek voltak a csatatéren, és amikor megjelentek szinte meztelenül, talpig gyöngyökben és parányi fehérneműkben, vágytam rá, hogy együtt lehessek egyikükkel. Elképzeltem, milyen lehet velük a szerelmeskedés. Sejtettem persze, hogy aki a csatatéren ilyen merész, az ágyban sem lesz félénk, mégis meglepett Geyr vadsága… Már, ha érted, mire gondolok. – Ne haragudj, amiért az érzelmi életedről faggattalak! – Sophiel hangjába bűnbánat vegyült. – Csak aggódtam miattad, hogy belehabarodsz valamelyikbe, és örökre itt ragadsz! – Nem ragadok itt. A szerelemhez ez édeskevés… – Akkor jó – mosolyodott el a lány. – Bekenjem valamivel a bőrödet? A fürdőhelyiségben sokféle krémet láttam. – Megtennéd? – Hogyne. – Sophiel kiszállt az ágyból, majd gyorsan vissza is mászott. – Ramodiel! Hová tűnt a ruhám? Az angyal felnevetett. – Mit tudom én? Valahová ledobtam. Talán az ágy melletti faládára. Nézd meg ott! – De miért vetted le rólam?

– Viccelsz? Ki alszik talpig felöltözve? Kidőltél a rózsaszín löttytől, én pedig kedves voltam, és ágyba raktalak, mint egy gyereket. Nem vagyok bunkó, nem leskelődtem. Amúgy meg láttalak már meztelenül, kár ettől ennyire odalenned! – Meztelenül? Engem? Hol láttál? – Egyszer véletlenül benyitottam hozzátok, amikor Elijahval aludtatok – vonta meg a vállát. – Szép vagy nagyon – tette hozzá, és harsogva felröhögött, amikor Sophiel arca vérvörössé vált. – Te most ugratsz? – Nem. Tényleg láttalak. De imádom, hogy így zavarba lehet hozni téged. – Hát, csak ne imádd! – Most hozod azt a krémet, vagy mi lesz? – Hozom – sóhajtott fel a lány, és a szomszédos helyiségbe szaladt. Hamarosan visszatért egy kerek tégellyel, amelyben hófehér kenőcs illatozott. Ramodiel hasra fordult, Sophiel pedig finoman bekente a hátán lévő sebeket. – Fú, ez nagyon jólesik! – mormogta elégedetten. – Mi ez a krém? – Nem tudom. Kókusz illata van. És ahogy látom, használ, mert elhalványultak a hegek. Szépen beszívta a bőröd. Fordulj meg, bekenem a válladat is! – Nem alszunk még egy kicsit? – Ramodiel ásítozott. – Mert aztán ránk törnek Gabrielék, és mehetünk a mocsárba. Ki tudja, mikor alhatunk ismét ilyen gyönyörű ágyban? – Jó, felőlem alhatunk még. Én is fáradt vagyok. A férfi közben megfordult, az angyallány pedig könnyű kézzel bekente a vállát, a mellkasát és a hasán végigfutó jókora karmolásnyomot. – Hát mégsem öltöztél fel? – nézett fel a férfi hunyorogva. – Átlátszik a kombinéd! – Jaj, Ramodiel! – csapott felé játékosan az angyallány. – Hogy lehetsz ilyen? Eddig azzal húztál, hogy minek öltözök

fel, és hogy már úgyis láttál meztelenül, most meg ahelyett, hogy örülnél, amiért bekentelek, ékelődsz velem! Ramodiel elkapta a csuklóját, miközben felült. – Jól van, szöszi, csak viccelek! Nem érzed? Imádlak téged! – Tényleg? – Sophiel szégyenlősen nézett rá. – Tényleg. Nagyon szép vagy ebben a kis pendelyben. De nem azért mondtam, hogy ettől rosszul érezd magad, hanem azért, mert férfiból vagyok és kiszaladt a számon. Sosem nyúlnék hozzád, te is tudod. Ha a mocsárban rám jön a szeretkezhetnék, majd megcsókolok egy békát. Sophiel felnevetett, és amikor Ramodiel átkarolta a derekát, kacagva ölelte át ő is az angyal nyakát. – Én is nagyon szeretlek ám téged! És boldog vagyok, amiért veled mehetek kígyót ölni! – Nem félsz? – Nem. – Ez a beszéd! Akkor alszunk még egy kicsit? – Igen! – Sophiel visszamászott a helyére, és betakarózott. A rosszkedvét mintha elfújták volna. Ramodielnek köszönhetően egyre inkább hitt benne, hogy Elijah és közte nem történhet semmi baj. – Ha megszereztük a kristálykoponyát, azonnal Azraelhez megyünk? – motyogta már-már álomba szenderedve. – Ühüm. De majd én alkudozok vele, te pedig megpróbálsz árnyékká válni, rendben? – Rendben. – Aludj, szöszi… Hamarosan útra kelünk!

4. FEJEZET

Fény az éjszakában

Elijah lehunyt szemmel feküdt a priccsen. Magát gyógyította. Alakját csillogó, zöld derengés lepte be, miközben a testét elcsúfító vörös hegek apránként halványodni kezdtek, majd teljesen eltűntek. A nyakában viselt Égi Kristály felragyogott, aztán a szikrázás alábbhagyott. A Sötét Angyal erősen és egészségesen ült fel. A tekintete Arielével találkozott, aki búskomoran gubbasztott a rács mellett. – Túl sokáig tartják fönt – mondta halkan. – Félek, meg fogják ölni. Elijah mellé ült. – Uriel erős. Ki fogja bírni. Ha Azraelék meg akarnának ölni, egyszerűen lefejeznének vagy szíven szúrnának minket. Magad is láthatod, hogy nem ez a céljuk. – És ha színlelnénk, hogy behódolunk nekik? – Szerinted bevennék? – Hát, tőlem és Urieltől lehet. Rólad és Bardoról nehezebben hinnék el. De megpróbálhatnánk. Eleget szenvedtünk már mindannyian. Mégis, meddig lehet ezt épp lélekkel kibírni? A Sötét Angyal elgondolkodva nézett rá, majd bólintott. – Rendben! Ha te következel, tégy úgy, mintha behódolnál nekik! Ha sikerül, nekünk is több esélyünk lesz a szabadulásra Ha pedig kijutunk, a többieknek sem kell idejönniük. – Elijah, ne kapaszkodj túlságosan abba a csodába!

– Látomásom volt az éjjel – a Sötét Angyal hangja magabiztosan zengett –, Sophielről. Azt mondta, közösen imádkoztak Gabriellel… Az összes ember, aki élt és mozgott Birca szigetén. El tudjátok ezt képzelni? Amikor ütött az óra, nem mozdultak, várták a csodát, és az eljött hozzájuk. Megjelentek a valkűrök és elpusztították a jötunnokat. Egyetlen karcolás sem esett a halandókon, sem a mieinken. Sophiel azt mondta, a valkűrök segítik őket a továbbiakban is. – Ez igaz? – dörmögte Bardo a szomszédos ágyról, majd kíváncsian felült. – Igaz. Magam sem értem, hogy lehet, de Sophiel itt járt a cellánkban. – A valkűrök szemén át láthatott minket – mondta elgondolkodva Ariel. – És mit mondott még? – Hogy értünk jönnek. – Neki nem kéne – Bardo szeme Elijahra villant. – Tudom. Megtiltottam neki… – És ez vissza fogja tartani? Elijah elhallgatott. – Mi jár a fejedben? – Ariel a vezére arcát fürkészte. – Amikor ráförmedtem, hogy ne merészeljen idejönni, kicsordult a könnye, és rám cseppent. Éreztem a bőrömön. Te érted ezt, Ariel? A Látomások Angyala felsóhajtott. – Biztos, hogy nem csak álmodtad az egészet? – Nem. Sophiel itt volt a cellában. Fényből volt a teste, nem tudtam megérinteni, mégis, az a könnycsepp nagyon is valóságos volt! – Hát, az nem sok jót jelent. A valkűrök nyilván segítettek nekik, és feltárták előttük a jövő egy részét. Azt, amelyben győzedelmeskedhetnek. – Akkor miért sírt Sophiel? Mert így látott minket? Engem? Nem értem.

– Félek, olyasvalamit is látott, amitől nehéz lett a szíve – felelte Ariel. – Olyasvalamit, ami kettőtök közt történik majd, de még előtte sem kristályosodott ki. A lélek előrébb lát, mint a szem. – De mégis, mi történhetne? – Azraelék roppant találékonyak. Félő, ha Sophiel a karmaik közé kerül, borzalmasan megkínozzák. Elijah zaklatott volt. – Nem fog idejönni… A kölyökre bíztam, ő vigyáz rá. – Hát, akkor eső után köpönyeg. Ők ketten imádnak ellenszegülni a parancsaidnak – hümmögött Bardo. – Ki kell jutnunk innen! – mondta elszántan a Sötét Angyal. – Ariel, hódolj be nekik! Ha Ruchiel mellett te is kint vagy, nagyobb az esélyünk arra, hogy megszerezzük a sárga koponyát Azraeltől, és utána már meg tudjuk állítani az ámokfutásában. – Rendben. De mégis, mit mondjak? Miért akarok a talpnyalója lenni? Valami hihető mesét kell kitalálnunk. – Mondd, hogy nem bírod a kínzást! – Bardo ezúttal nem viccelődött. Az arca komor volt, szőke haja csapzottan lógott a vállára, s halványkék szeme a szenvedés hatására mintha sötétebbé vált volna. – És, hogy a pokolban kínoztak már eleget… – Jó. Ezt fogom mondani. Aztán, ha kijutottam, megszerzem a koponyát… – Nem! – vágott közbe Elijah. – Figyelni fognak. Előbb el kell nyerned a bizalmukat. Csak aztán szerezheted meg biztonsággal a kristálykoponyát! Ha elbuksz, megölnek. Bízniuk kell benned! – És ha sosem fognak bízni? Mégis, meddig várjak? – Nem tudom. Érezni fogod. Addig is próbálj meg kapcsolatba lépni Machiellel, és kösd a lelkére, hogy ne engedje ide Sophielt!

– Az esküvője óta nem tudtam kapcsolatba lépni vele – mondta Ariel. – Azt gondolja, megveted, amiért ilyen gyorsan hozzáment Haraldhoz. – Nem vetem meg! – Ariel túlontúl is gyorsan tiltakozott. – Csak nehezemre esik beszélni vele. – De miért? Csak nem estél bele? – Bardo kíváncsian nézett vörös hajú társára. – Hisz tudtad, hogy odavan érted, mégsem léptél semmit. – Jaj, hagyjál már ezzel a beleeséssel! Amúgy meg léptem én, csak nem olyan erőszakosan, mint ahogy ti szoktatok. És igen, tetszett nekem. Nagyon is… – Hát, az nem jó, barátom. – Elijah vállon veregette a Látomások Angyalát. – De attól, hogy így alakult a kettőtök dolga, még beszélhetnétek néha. Közöttünk te vagy az egyetlen, aki kapcsolatba tud lépni vele. Megtudhatnánk, mire készülnek és ők is tudnák, mire számíthatnak, ha ideérnek. – Jó. Meg fogom próbálni! – Ariel nem volt jókedvű. – Tudod, amikor az esküvőjén megöleltem, Machielnek sajgott a lelke. Érted? Nem akarom felzaklatni. Harald nagyon rendes ember, és imádja őt. Nem akarok feszültséget, sem félreértéseket. Szeretném, ha boldogok lennének. – Boldogok lesznek, nyugi. De kapcsolatban kell maradnunk velük, ezt megérted, ugye? – Meg, persze. Ha lenyugszom, beszélek vele. Most képtelen vagyok bármire is. Urielt órákkal ezelőtt vitték el. Nem fér a fejembe, mit csinálhatnak vele. – Semmi jót, Ariel… Semmi jót. A folyosó végén hatalmas robajjal kicsapódott az ajtó, s a lassan dübörgő léptekből ítélve a katonák a Démonvadászt hozták… Az angyalok odasereglettek a rácshoz, és elhűlve nézték, ahogy a cellájukhoz cipelik Urielt.

– Istenem – Bardo nagyot nyelt, és amikor kinyílt a zárka ajtaja, átvette a katonáktól a Démonvadász élettelennek tűnő, agyonkínzott testét. – Meghalt? – Nem. – Elijah arca megkeményedett. – Pislákol a kristálya. Tedd le gyorsan! Rendbe hozom! Ariel bevizezett egy törlőkendőt, hogy lemossa Uriel feldagadt szemét, amely alvadt vértől ragadt, ám a parancsnok ráförmedt: – Te következel! Elijah alig észrevehetően biccentett, majd angyalnyelven szólt Arielhez. – Mindent tegyél meg azért, hogy kijuss innen! Megértetted? Nem számít, hogy mit kérnek cserébe! – Miért mondod ezt? – Mert ismerem Azraelt… Vannak sejtéseim, mit fog kérni, hogy bebizonyítsd a hűségedet. – Nem tetszik ez nekem, Elijah. – Csak menj, és tedd, amit mondtam! – Rendben. Ariel távozott a katonákkal, Elijah és Bardo pedig kettesben maradtak az ezernyi sebből vérző Uriellel. A férfi bőrét szöges korbács hasította szét. Itt-ott a bordái is kilátszottak a hús alól, a bal szeme csúnyán megsérült, és mindkét karját eltörték. – Nehezen viselem, amit ezek művelnek velünk – jegyezte meg halkan Bardo, és a hangjából áradó szomorúságtól összeszorult Elijah szíve. – Én is. Rohadt érzés látni, hogy évezredeket és háborúkat éltünk túl, és végül a sajátjaink tesznek pontot az életünk végére. Ráadásul ilyen szadista, könyörtelen módon… – Nem is értem, miért akarsz megbocsátani nekik, Elijah. Meg kell ölnünk őket, ez az egyetlen megoldás. – Azrael nincs magánál. Ha én lennék így megőrülve, megölnél? A szőke angyal habozott.

– Nem. Előtte jól elvernélek, hogy magadhoz térj, és aztán elbeszélgetnék veled… – Akkor tudod, hogy érzek velük kapcsolatban… A Sötét Angyal összedörzsölte a tenyerét, ám Uriel ujjai hirtelen a csuklójára fonódtak. – Ne gyógyíts meg, Elijah! – szólalt meg akadozva. – Elég… volt… ölj meg, kérlek! – Ne kérj erre, Uriel! – felelte nehéz szívvel a Sötét Angyal. – A Démonvadász fölé hajolt, és a kezébe vette az arcát. – Elmulasztom a fájdalmadat. Csak egy kis időt adj nekem! Meggyógyítalak. – Nem… akarom. – Uriel fogai között sötétvörös vér buggyant ki. Köhögött. A társai az oldalára fordították, hogy jobban kapjon levegőt, ám ahogy a sebektől sajgó hátához értek, felhördült a kíntól. – Kérlek, hagyjatok elmenni! – Ne csináld ezt, Uriel! – Elijah mellé térdelt, és megfogta a kezét. – Mindjárt jobban leszel! A Démonvadász szeme lecsukódott. – Nem bírom ki még egyszer… Megfáradt a testem. – Túl leszel rajta! – a Sötét Angyal elkeseredetten nézett agyonkínzott testvérére. – Kérlek, ne add fel, Uriel! Még annyi szép dolog vár rád! – Engedj… elmenni! – Nincs magánál! – morogta dühösen a szőke angyal. – Gyógyítsd meg! Borzalmas állapotban van. Nem tud tisztán gondolkodni! – Nem tehetem, Bardo. Ha nem akarja, nem gyógyíthatom meg… – Elijah megtörten nézte Urielt, aki egyre nehezebben vette a levegőt. – Ölj meg, kérlek! – a Démonvadász görcsösen kapaszkodott a Sötét Angyal karjába. Újra felköhögött, ezúttal fájdalmasan fuldokolva. Reszkető kezét az oldalára tapasztotta, ahol kifordult az eleven húsa, és felnyögött a kíntól. – Kérlek, vess véget a szenvedésemnek!

– Ne hallgass rá! – a szőke angyal megragadta a vezére karját. – Elijah… ölj meg… kérlek! – Uriel teste reszketett a kíntól. Körmei feketéllettek az aláragadt vértől. – Még órákig eltarthat. Ne hagyd, hogy így… megszenvedjek. Kérlek, segíts át ezen! A Sötét Angyal lehajtotta a fejét. – Tényleg ezt akarod? A Démonvadász bólintott. – Megtisztelő… volt mellettetek… harcolni – hörögte az utolsó erejével. Elijah megrendülve nézett az ezüst szempárba. – Megtisztelő volt a barátodnak lenni… – mondta halkan, majd Uriel szívére tette a tenyerét, és a fülébe súgta az Igét. – Jó utat testvérem! Uriel szíve megállt. A mellkasa lassan megemelkedett, majd mély sóhaj hagyta el az ajkát, és nem mozdult többé. Az arca megnyugodott, a vonásai kisimultak, látszott, hogy megszabadult minden fájdalmától. A testét halvány derengés lepte be, és fokozatosan fénnyé vált. Szikrázó alakja felszállt, és az ágy mellett térdeplő társai felé fordult. Nem szólt semmit, de mindketten érezték, hogy boldog. A lelke útra kész volt: tisztán és könnyedén indult haza, a Mennyországba. Egyre emelkedett, majd egy hófehér villanással Uriel fényessége eltűnt a szemük elől. Elijah a tenyerébe temette az arcát, Bardo pedig tiszta erejéből a falba vágott. A terméskövek nagy robajjal törtek szét az ütése nyomán, de ez sem csillapította a haragját. Az ágyát a rácsokhoz vágta, aztán felrúgta a vizes dézsát, de fájdalma nem tompult. Éktelen tombolását az őrök érkezése zavarta meg. – Azrael látni kíván téged! – szóltak Elijahhoz, mire Bardo felüvöltött. – Tudtam! Tudtam, hogy ezt fogja csinálni!

A Sötét Angyal hűvös nyugalommal kelt fel Uriel üresen maradt priccse mellől. – Én is tudtam, Bardo. Ne aggódj miattam! – Már hogy ne aggódnék? Mégis, meddig csinálja még ezt velünk? – Már nem sokáig. – Elijah angyalnyelvre váltott. – Ha Ariel ma bebizonyítja nekik a hűségét, komoly előrelépést teszünk… – Már ha túléled. – Túlélem. – Uriel sem bírta ki. – De én nem ő vagyok… Bardo a cella végébe sétált, és kibámult a rácsokkal védett ablakon. – Sosem bocsátom meg neked, ha belehalsz! Ilyen baromságot kitalálni!? – Ne hőbörögj, inkább kezdj el hinni! Rendben? – Hinni… hát persze. Mi mást tehetnék? Elijah az őrökkel ment, Bardo pedig magára maradt a zárkájában. Létezése során először félt. Ismerte Azraelt és tudta, a végsőkig elmegy majd, hogy kicsikarja Ariélből, mennyire gondolja komolyan az átállást. Eközben a Sötét Angyal a tárgyalóteremhez ért. Az ajtó nyitva volt, így jól hallotta, amint a Birca szigetéről visszatért őrszemek elmesélték Azraelnek, hogy páncélos lovasok rontottak az óriásokra, és kivégezték őket. – És hányan voltak ezek a harcosnők? – kérdezte a Halál Angyala a katonát. – Kilencen, uram. – És hogy néztek ki? – Ázsiai nők benyomását keltették, uram. Fényes páncélt viseltek, és szivárványszínű fény lengte őket körül. A kardjuk is színesen csillogott, mintha nem acélból készült volna. – Egy jötunnt sem hagytak életben? – Nem, uram.

– És az angyalokkal mi lett? – Őket nem bántották. Senkit nem öltek meg, csak az óriásokat. – Hmm… – Azrael elgondolkodva nézett a társaira. – Ez őszintén meglep. Nem gondoltam volna, hogy ezek valaha is beleavatkoznak a dolgainkba. – Talán meg kéne fontolnod, hogy szabadon engedd Elijahékat – szólt közbe Ruchiel. – A valkűröknek nyilván nyomós okuk volt, hogy alászálljanak és megvédjék Gabrieléket. Ezek szerint az Égiek támogatják őket. – És ha szabadon engedném őket? Szerinted meddig lennének hűségesek hozzám? – Hát ne a hűségüket kérd, hanem köss velük szövetséget! – Azok után, hogy megkínoztam őket? Bolond vagy, ha azt hiszed, nem torolnák meg a sérelmeiket. Ismerhetnéd már őket. Csak egy út marad előttünk: az uralmunk alá kell hajtani mindet. Ha engedelmeskednek, idővel talán elnyerhetik a bizalmamat, de pillanatnyilag egyiküknek sem hiszek. – Ariel a szavát adta, hogy téged szolgál. Ez nem elég? – Nem. Látni akarom, hogy a végsőkig is elmegy, ha azt kívánom tőle. – Az őrökhöz fordult. – Hozzátok elém Elijaht és Arielt! A katonák a trónusok elé kísérték a Sötét Angyalt, majd kisvártatva egy másik helyiségből előrángatták a még mindig vasra vert Arielt. A Látomások Angyala sértetlen volt, és Elijah tudta, az alku ajánlata felkeltette Azrael érdeklődését. – Ariel barátod megtagadott téged, Elijah – szólalt meg Azrael, miközben szúrós szemmel vizslatta az előtte álló angyalokat. – Azt mondta, a jövőben engem akar szolgálni. – Uriel meghalt – a Sötét Angyal válasza cseppet sem illett a kérdéshez, szavai mégis döbbent csendet keltettek. – Ezt akartad, Azrael? Együtt harcolhattunk volna Sahranferék ellen, akik hamarosan mindannyiunknál erősebbek lesznek. De nem. Nem hagytad, hogy a csatatéren erősítse a sorainkat, hitvány

módon, egy oszlophoz kötözve agyonveretted őt a semmiért. A hiúságodért. Mondd, ettől most jobban érzed magad? – Attól érezném jól magam, ha többé nem mernél velem ilyen hangnemet megütni! – sziszegte a Halál Angyala. – De téged nem lehet összetörni. Hányszor veresselek félholtra, hogy végre tisztelj engem? – Légy önmagad, és megbocsátok neked! – a Sötét Angyal merőn nézett egykori barátja szemébe. Mizariel gúnyosan felnevetett. – Hogy te bocsátasz meg? Hogy lehetsz ilyen arcátlan? – Felállt a helyéről és közelebb ment Elijahhoz. A kezében tartott szöges korbács Uriel vérétől vöröslött. – Kötözzétek ki! – förmedt a katonákra, mire azok az oszlophoz láncolták a férfit, ő pedig odasétált hozzá. – Örömmel látom, hogy meggyógyultál – duruzsolta a fülébe. – Pedig talán soha életemben nem nyúztam még le senkiről így a bőrét, ahogy rólad. Azt hittem, nem éled túl. – Nem kell ezt tenned, Mizariel… – Elijah mély hangja szinte simogatta, és ez összezavarta a nőt. – Ha elengedsz minket, nem foglak bántani, a szavamat adom. A nő a férfira meredt. Elijah férfias vonásai még mindig elbűvölték. Szép vonalú szájára nézve újra érezte a csókja ízét, kék szemében újra látta önmagát. Azt az arcát, akit annak idején a férfi annyira szeretett. A tekintete a Sötét Angyal csupasz felsőtestére és széles vállára siklott. Érezte bőrének esőillatát, és felderengett előtte, milyen volt, amikor az ő derekára siklott Elijah karja, és az ő testét ölelte, csókolta, simogatta. – Győzd meg Azraelt, hogy engedjen el minket! – kérte a férfi, és Mizariel egy pillanatra elgyengült. Elijah nagyon régóta nem beszélt vele ilyen kedvesen. – Egy feltétellel meggyőzöm! – felelte halkan, miközben egész közel lépett a férfihoz. Az ujjait végigfuttatta a Sötét Angyal sápadt arcán, borostás állán, majd a nyakán. Kedve lett

volna megcsókolni, de előbb hallani akarta a férfi válaszát. – Megmondom, mit kérek a szabadságodért cserébe. Elhagyod Sophielt, és soha többé nem mész utána. Ha megesküszöl erre, én magam oldozom el a bilincsedet. Azt hiszem, ez igazán nagyvonalú ajánlat, hiszen a halálát is kérhetném, de megelégszem azzal, ha elhagyod. Mindörökre. Elijah némán meredt a nő macskaszemébe. A szabadulás karnyújtásnyira volt… – Soha nem hagyom el őt, Mizariel! Ő életem szerelme. A szöges korbács olyan hirtelen csapott le, hogy Elijahnak meglepődni sem volt ideje. Az ostorszálak védtelen oldalába vájtak, majd újra lecsaptak, és a hátába, a derekába, a lábába martak. Mizariel tombolt, és úgy ütötte-verte a férfit, hogy az kis híján felkiáltott. – Mizariel, elég legyen! – dörrent rá Azrael. – Add át Arielnek! A Látomások Angyala nagyot nyelt. Beigazolódott Elijah sejtése, mégis, most, hogy vérbe fagyva térdelt előtte a vezére, nehezére esett erőt venni magán, hogy folytassa Mizariel ámokfutását. – Hiszen már félholt… – jegyezte meg halkan, ám a Halál Angyala megvonta a vállát. – Nos, akkor legyen teljesen holt! Üsd addig, amíg magánál van! Ariel szíve hevesen dobogott, ám a szeme sarkából látta, hogy Elijah alig észrevehetően felé bólint, és az oszlophoz szorítja az arcát. Raphael, kérlek, ha most látod őt, valamilyen módon óvd meg az életét! – fohászkodott magában a vörös hajú angyal, majd megsuhintotta a korbácsot és a vezérére sújtott. Elijah összerándult az ütéstől, de nem jajdult fel. A haja csapzottan hullott az arcába, a testén patakokban folyt a vére. A korbács újra és újra lecsapott, és Ariel azon kapta magát, hogy azért könyörög az Égiekhez, hogy a vezére ájuljon el végre.

Elijah fájdalma elviselhetetlen volt. Úgy érezte, mintha tűz égetné a testét, ahogy a szöges korbácsnyelvek újra és újra feltépték a bőrét. A kín a csontjáig átjárta, nem kapott levegőt. Ariel nem kímélte, nem kímélhette. A következő ütéstől felszakadt a homlokán a bőre, és a vér a szemébe folyt. Amikor újra ki tudta nyitni vértől ragadó szemét, egy alakra lett figyelmes, aki közvetlenül mellette állt. Raphael? – nézett rá, de a gyötrelemtől nem tudott megszólalni. Az arkangyal bólintott. Az arcán sosem látott szomorúság tükröződött. Hát meghalok? Értem jöttél? – kérdezte Elijah gondolatban, ám a következő csapástól megfordult vele a világ, és a kőre hanyatlott. Tompán hallotta, amint Azrael valahonnan a távolból Arielre kiállt: – Folytasd! Az ostorszálak ezúttal a mellkasát érték, és a tüdejéből kiszökött a maradék levegő. Bocsáss meg, Raphael! – Elijah utolsó erejével megpróbált beszélni. – Kérlek, mondd meg Michaelnek és Atyánknak hogy őszintén sajnálok minden rosszat, amit tettem! Raphael mellé térdelt. Tarts ki, Elijah! Még nagyon sok feladat vár rád! Erősnek kell lenned, és meg kell védened a többieket! Ennél többet én sem viselek el – nézett rá szédelegve az angyalvezér. Haragudtam, amiért Uriel azt mondta, nem bírja tovább. De elértem azt a pontot, amin túl már én sem viselek el több kint… Raphael bólintott. Tudom. Azért vagyok itt. – A kezét Elijah homlokára tette, majd az arcára fújt. – Most aludj! Nagyon-nagyon mélyen… Elijah teste mozdulatlanul hevert a véráztatta kövön. Hiába csapott le újra az ostor, nem mozdult. Azraelék felálltak és körülvették. A szívét hallgatták, ám az megszűnt dobogni.

– Azt hiszem, meghalt – dörmögte Baamiel, mire Azrael felvonta a szemöldökét. – Nos, kedves barátom, ezennel a csapatban vagy! – nyújtotta a kezét Arielnek, aki halálra váltan meredt Elijah vérbe fagyott testére. – Őszintén szólva nem hittem benned. Azt gondoltam, ez csak valami taktika a részedről, de látva, mit tettél a néhai vezéreddel, hiszek neked, és elfogadom a hűségedet. Ariel nem válaszolt. Úgy érezte, vége az életének. – És, hogy rögtön új feladatot adjak neked, menj le a börtönsorra, és tájékoztasd Bardo-t. Látni akarom, mit szól a legújabb fejleményekhez, és hogyan dönt ezután. Ha ellenkezik, azt akarom, őt is intézd el, akárcsak Elijaht! – Igenis – bólintott Ariel, és elindult lefelé, a cellasorra. – Bardo meg fogja ölni ezért… – mondta komoran Ruchiel, mire Azrael elnevette magát. – Tudom. Éppen ezért küldtem őt. Kíváncsi vagyok, vajon Ariel valóban átállt hozzánk, vagy valami ocsmány összeesküvést szőttek ellenem. – Hisz megölted őt! Nem látod? – Nem, Ruchiel. Elijah nem halt meg, csak a lelke messzire menekült innen. Túl sokat kapott. Ariel barátunk igencsak megdolgozta őt… De nézd csak, a kristálya még pislákol. Ezúttal időbe telik majd, de fel fog épülni. – És akkor mit teszel vele? Mire jó ez? – Bízom benne, hogy ez elég lecke volt neki, és észhez tér végre. Ha hűséget esküszik, mint Ariel, lesz miről beszélnem vele. De attól tartok, konokabb az ő lelke annál, hogy a fizikai fájdalom megtörje. – Hozasd ide Sophielt, és kínozd meg őt. Az meg fogja törni – mondta Mizariel, mire a Halál Angyala bólintott. – Jó ötlet! Velünk van még az a boszorkány? – Igen. Nahara már engem szolgál.

– Hozasd elém! Tudni akarom, min munkálkodnak Gabrielék, és azt is, hol van és mit csinál Elijah szőke angyalkája. Sahranferéket is látni akarom és a két áruló férget, Samadot és Tarimot! – Úgy lesz! – felelte Mizariel, és kiviharzott a teremből. Ariel ezalatt a cellájuk felé igyekezett. Senki nem volt a nyomában, szabad emberként járhatott Azrael várában. A léptei nyomán üresen kongott a folyosó, s a levegő is mintha hűvösebbé vált volna. A férfi rosszul volt. A gyomra kavargott, érezte, hogy hányni fog. A pincesorra ért, amikor megszédült. Térdre zuhant, majd öklendezve kiadta magából a nyomorúságos börtönkosztot. Az ingujjába törölte a száját, amikor rádöbbent, hogy Elijah vérétől vöröslik a keze és a haja. A térdére borult és létezése során első ízben kicsordultak a könnyei, de semmit sem enyhítettek a fájdalmán. Bocsáss meg nekem, Elijah! – fuldoklott magában. Bocsáss meg nekem, Istenem! – Ariel? – Bardo hangja mennydörgésként söpört végig a néptelen folyosón. – Te motyogsz itt? A Látomások Angyala képtelen volt válaszolni. A szíve meghasadt, és úgy érezte, feketévé vált körülötte a világ. Remegő kézzel törölte meg a szemét, majd feltápászkodott, és megtörten vonszolta magát egykori cellája felé. Tudta, hogy Bardo meg fogja ölni, ha elmondja neki, mit tett Elijahval, de nem félt. Szinte vágyta a megkönnyebbülést hozó halált, várta a feloldozást. – Hol van Elijah? – a szőke angyal velőtrázóan üvöltött, amikor meglátta, hogy a vörös hajú angyal egymaga tér vissza. Ariel keze úgy reszketett, hogy képtelen volt kinyitni a zárat. Bardo megelégelte, kitépte a markából a kulcsot, és maga nyitotta ki az ajtót. Megragadta Ariel vállát, úgy ordított rá. – Azt kérdeztem, hol van Elijah? Ariel kék szeme vörösen izzott. Minden erejét össze kellett szednie, hogy válaszolni tudjon.

– Megöltem őt, Bardo. – Ne merd ezt mondani nekem! – Megöltem… Azrael megkorbácsoltatta őt. Először Mizariel ütötte-verte, aztán én. – Ariel fuldoklott. – Egy idő után hallottam, hogy Raphaelhez beszél, aztán nem mozdult többé. Megállt a szíve. Sajnálom. Bocsáss meg nekem! Bardo megkövülten állt a Látomások Angyala előtt, és hitetlenkedve nézett az égre. – Az nem lehet… Elijah nem hallhatott meg. Azt éreztem volna. – Láttam, hogy meghalt. A fénnyé válás talán épp most indul el… – Hogy tehetted ezt? – Bardo szeme elsötétedett a dühtől. – Hogy ölhetted meg? Hisz látnod kellett, mennyit bír! – ordította. Megragadta Ariel torkát, és tiszta erejéből a falhoz vágta. A vörös hajú angyal nem védekezett. – Sajnálom – nyögött fel, amikor Bardo felrántotta, és az arcába sújtott. Az ütés erejétől betört az orra. – Sajnálod? Megöllek!! – Bocsáss meg… – Soha nem bocsátok meg! – Bardo haragja nőttön-nőtt, ahogy megértette, hogy nincs tovább… a vezére valóban elment. Ütötte-verte Arielt, aki véres rongycsomóként zuhant a padlóra, de Bardo elkeseredése egy szikrányit sem csillapodott. – Tönkretetted az életemet! – ordította. – Gyűlöllek!! – Bardo! – Ruchiel hangja élesen csattant. – Hagyd abba! Elijah nem halt meg! – Tessék? – Bardo Ruchielre nézett. – Mit mondtál? – Nagyon rossz állapotban van, de él. Időbe telik, de fel fog épülni. – Hogy hagyhattad ezt? – Elijah akarta így… Hidd el nekem! Bardo azonban képtelen volt megnyugodni. – Gyűlöllek titeket! – sziszegte felé.

– Nem. Nem gyűlölsz minket, csak most zaklatott vagy. Engedd el Arielt! – Mi van? – A torkán térdelsz. Megölöd. – Megérdemli. – Nem, nem érdemli meg! Engedd el! Foglalkozz inkább Elijahval! Ez hatott. Bardo leszállt Arielről, és a folyosó felé kémlelt. Kisvártatva megjelentek az őrök a Sötét Angyal testével, és az egyik ágyra tették. Bardo térdre roskadt mellette. – Még a pokolban sem kínozzák meg így az embereket – nézett Ruchielre, aki felnyalábolta a félholtra vert Arielt. – Milyen lelketek van nektek? – Sajnálom, Bardo. – Nem akarom többé hallani ezt a szót! – csattant fel a szőke angyal. – Nem akarlak többé látni titeket! – Jóvá fogom tenni… – mondta halkan Ariel, ám Bardo felállt, és akkorát ütött a gyomrába, hogy Ruchiellel együtt a földre zuhantak. – Takarodjatok a szemem elől! Ti ketten nem léteztek többé a számomra! Ariel és Ruchiel sietve távoztak a cellából, Bardo pedig Elijah agyonkínzott teste fölé hajolt. A kezébe vette vezére Égi Kristályát, és letörölte róla a vért. A kőben halványan lüktetett a fény. Levette a saját nyakláncát és Elijah szíve fölé helyezte. – Nem tudom, hol vagy most, Raphael. De ha valaki, akkor Elijah nagyon megérdemli, hogy most vele légy és elvedd a fájdalmát… – motyogta magában, ám amikor látta, hogy nem történik semmi, felmordult kétségbeesésében. – Nem hagyhatjátok, hogy így szenvedjen! Sosem kértem tőletek semmit, de most könyörgök, gyógyítsátok meg őt! – Szavai azonban üresen koppantak a cellasor néma csendjében, és úgy tűnt, senki sem hallja a hangját.

Letérdelt, összetette a két kezét, és hangosan imádkozni kezdett, órák teltek el, de nem történt semmi. Nem hallotta Elijah szívének dobbanását, és nem hallotta, hogy újra lélegezni kezdene. Elkeseredetten nézte meg újra és újra a férfi karjait, lábait, mert rettegett, hogy elindul a fénnyé válás. Minden gyógyenergiáját a Sötét Angyal testébe küldte, aztán a vérét adta neki, de semmi nem történt. – Atyám, ne ezzel büntess engem, kérlek! – nyögött fel kimerülten, és mindig vidám kék szeméből kicsordult a könnye. – Sajnálom, hogy egy nagypofájú, mihaszna, öntörvényű barom vagyok, és sajnálom, hogy vétkeztem a törvényeid ellen. De ő végig jó volt hozzánk. Törődött velünk, mintha egy család lennénk. Törődött Gabrielekkel is, te is tudod, és Erikékkel, Haraldékkal, felsorolni is nehéz, annyi halandóval. Kérlek, gyógyítsd meg őt, és hagyd, hogy tovább éljünk idelent! Ha meg akarsz büntetni, vedd el az én életem! – Dühödten törölte meg a szemét, amikor Elijah szája megmozdult. – Bardo, ha elsírod magad miattam, tényleg meghalok – szólalt meg rekedten, mire a szőke angyal örömében olyan erővel szorította magához, hogy a Sötét Angyal feljajdult. – Óvatosan… – Rohadtul elegem van belőled, Elijah! – mordult fel, miközben az orrát az ingujjába törölte. – Soha többé ne merd ezt tenni velem! Megértetted? Elijah nehezen válaszolt. – Sajnálom. Egy idő után egyszerűen nem bírtam tovább. – Ne mondd ezt! Soha életemben nem féltem még annyira, mint most! Amikor Ariel azt mondta, hogy meghaltál, összetört a lelkem. A Sötét Angyal szomorúan nézett rá. – Ugye, nem bántottad őt?

– De, bántottam. Meg akartam ölni…, de Ruchiel kitépte a kezeim közül. Azért, amit veled tett, ez lett volna a legkevesebb… Elijah lehunyta a szemét. – Én akartam, hogy így legyen. Csak így válhatott szabaddá. Ezt meg kell értened! – De nem akarom megérteni! Rendben? Ha még egyszer meglátom Arielt, széttépem! – Ne beszélj így, Bardo! Kicsit rosszabbul sült el a tervünk, mint ahogy számítottunk rá, de végül is sikerült. – Sikerült?? Hát gratulálok mindkettőtöknek! Az, hogy én beleőrültem az elvesztésed miatt érzett fájdalomba, nem számít! Elijah a szőke angyal keze után nyúlt, és megszorította. – Köszönöm, hogy így szeretsz engem, Bardo! – Egyáltalán nem szeretlek! Ne merj még egyszer így kikészíteni, mert én magam öllek meg! A Sötét Angyal halványan elmosolyodott. A szeme lecsukódott, és mély álomba merült. Bardo nem zavarta. Látta ugyanis, hogy bár Elijah képtelen magát meggyógyítani, szörnyű sebei lassan összezárulnak. Tudta, ez csakis az Égiek műve lehet. Elijah ágya mellett, a földön fekve érte végül az álom. Ám mielőtt kimerültén lehunyta volna a szemét, rég nem látott testvérére gondolt, és miután elmondott Elijahért egy imát, gondolatban az arkangyalhoz fordult. Raphael, köszönöm, hogy megmentetted őt! Ruchiel ezalatt a tanácsterembe vonszolta, majd a hűvös kőre fektette Arielt. – Nos, Azrael, ezt jól kitaláltad! – támadt rá dühösen. – Ha egy perccel később érek le, ő is meghalt volna, noha magad is láthattad, hogy bizonyította az engedelmességét.

– Igen, valóban – hümmögött Azrael, és a földön fekvő angyalhoz lépett. Ariel arca merő vér volt, vörös haja ragacsosan tapadt a halántékára. – Eltörte az orrát? – A karját is, és jó néhány bordáját. Mire volt ez jó? – Azt akartam, Bardo is szenvedjen. És amint látom, padlóra küldtük ezzel a hírrel. Most már tudja, ha úgy adódik, a végsőkig is elmegyünk… bármelyikükkel. – Tudja hát. Ehhez mérten tombol, és jobban gyűlöl minket, mint valaha. – Majd lenyugszik! Mást úgysem tehet. Az idő mindenre gyógyír, kisfiam! – folytatta Azrael kenetteljesen. – Minek hoztad ide Arielt? Adj neki egy szobát! – Arra gondoltam, meggyógyíthatnád. Már ő is közénk tartozik. Mi hasznát vesszük, ha törött bordákkal fekszik napokon át? – Hmm… Nos, ebben igazad van. – Azrael az eszméletlen angyal mellé térdelt, majd összedörzsölte a tenyerét. A keze alatt sárga szikrázás tűnt fel, majd apránként beborította Ariel testét. A széttört csontok összeforrtak, a zúzódások elhalványodtak. A Látomások Angyala kinyitotta a szemét. – Jobban érzed magad? – nézett rá Ruchiel. – Igen – felelte Ariel megtörten. – Köszönöm, Azrael! – Elég ramatyul festesz – állt fel mellőle a Halál Angyala, de a kezét nyújtotta felé, és felhúzta. – Menj a szobádba, és szedd rendbe magad, aztán aludj egy nagyot! Azt akarom, holnap frissen és lelkesen állj elém, hogy kiszabjam a következő feladatod! – Úgy lesz… – felelte Ariel, majd megindult Ruchiel után, hogy elfoglalja a saját lakrészét. Folyosóról folyosóra haladtak, mígnem megálltak egy ajtó előtt, épp a lépcsőforduló alatt.

– Ez lesz mától a te szobád! – mondta Ruchiel, és Ariel kezébe nyomott egy kulcsot. – Az enyém egy szinttel a tiéd alatt van, épp ugyanitt. A Látomások Angyala kinyitotta az ajtót, és belépett a szerényen berendezett helyiségbe. – Elijah fel fog épülni! – suttogta Ruchiel, majd vállon veregette Arielt. – Ne gyötörjön a bűntudat. Helyre fog jönni! Pihend ki magad, aztán beszélünk. Azrael Gabrielék után nyomoz a boszorkánnyal. Ki akarja deríteni, hogy merre járnak, és ide akarja hozatni Sophielt. Félő, te leszel a végrehajtója… Légy erős, testvér!

5. FEJEZET

Álom az álomban

A valkűrök várában az összes vendég a hallban várakozott, csak Sophiel és Ramodiel hiányoztak. – Hol vannak már ezek? – kérdezte Erik. – Túl sokat ittak az éjszaka? – Megnézem őket! – mondta Muriel – Veled tartok! – lépett mellé Gabriel. – Utána úgyis együtt megyünk a havasokba. Jobb, ha megszokod a társaságomat. A lány halványan elmosolyodott. – Már megszoktam, Gabriel. És azt kell mondjam, szerencsés vagyok. Nálad kellemesebb útitársat aligha kaphattam volna. – Ezt én is elmondhatom rólad. Persze, odafent nem lesz ilyen jó kedved, de nem számít – nevette el magát, amikor meglátta Muriel arcát. – Gondolod, olyan rémes lesz? – Hát, a jeges hideg már önmagában is rémes… Szóval, igen, valószínűleg utálni fogod. – Ez igazán remekül hangzik! – csóválta a fejét a lány. – No, de itt is vagyunk! – torpant meg Sophiel ajtaja előtt. – Vagy Ramodielhez menjünk előbb? – Te oda, én ide. Ébresszük fel őket! Gabriel bekopogott az ajtón, majd benyitott az ifjú angyalhoz, de üresen találta a szobáját. Muriel után ment, aki föld gyökerezett lábbal állt meg Sophiel ágyánál.

– Ti lefeküdtetek egymással? – kérdezte köszönés helyett. – Hogy tehettétek ezt Elijahval? – Mi van? – Ramodiel álmosan nézett Murielre. – Csalódtam bennetek! – mondta a lány. – Hát ennyire nem tudtok parancsolni a testi vágyaitoknak? – Muriel, én nem hinném, hogy ők… – vágott közbe Gabriel amikor Ramodiel kikászálódott az ágyból és a fürdőhelyiség felé indult. – Űristen, te meg hogy nézel ki…? – nézett rajta végig a lány, mire Ramodiel megállt előtte. Csak egy nadrág volt rajta, így jól látszottak a valkűrtől szerzett karmolás- és harapásnyomok a felsőtestén. – Ó, nem komoly! – vonta meg a vállát a fiatal angyal. – Egy csöppet vadabbul alakult az este, mint vártam… – tette hozzá vigyorogva. Sophiel is kikászálódott az ágyból, és a vizesdézsa felé indult, amikor meglátta Gabrielt és Murielt. – Hát ti? – nézett rájuk kábán és észre sem vette, hogy még mindig csak a vékony kombiné fedi csupasz testét. – Miért ácsorogtok itt? – Hogy tehetted ezt? – a barátnője vádlón tekintett rá. – Ágyba bújtál Ramodiellel? – Tessék? Ó, nem, dehogy! – ocsúdott fel, majd világoskék szeme tágra nyílt. – Csak itt aludt mellettem. – Aztán követte Gabriel pillantását és felsikított. – Alig van rajtam ruha, ne nézzetek ide! Gabriel felnevetett, és felé dobta a köpenyét. A lány magára csavarta, és szégyenkezve pislogott rájuk. – Ne haragudjatok! Olyan nehezen ébredtem fel. – Miért tagadod, hogy vele töltötted az éjszakát, mikor nyilvánvaló? – Muriel szeme szikrákat szórt. – És mit műveltél Ramodiel bőrével? – Nem ő karmolta össze Ramodielt – szólt közbe az arkangyal. – Hanem az egyik valkűr. Igaz, kölyök?

– Igaz – hümmögött az ifjú angyal, miután talpig felöltözve visszatért. – Muriel, ne gondolj semmi rosszra! Nem történt köztünk semmi Sophiellel. Hogy is történhetett volna? Elijah rám bízta őt. – Mégis együtt aludtatok… Szinte ruhátlanul. – Sophiel rosszul érezte magát. Az ágyon kuporgott, és Elijah miatt szomorkodott. Az egyik valkűrtől kaptam egy rózsaszín löttyöt, amire azt mondta, megnyugtatja és álomba ringatja majd. Megitattam vele, ő pedig kidőlt. Én vettem le a ruháját, amíg aludt, aztán a szomszéd szobában Geyr-rel töltöttem az éjszakát. Hajnalban jöttem csak át ide, hogy vigyázzak rá, és befordultam mellé az ágyba. Észre sem vette, hogy itt alszom. Csak reggel döbbent rá, amikor persze rendesen kiakadt, de aztán rájött, hogy ártalmatlanabb vagyok, mint egy szűzlány, így mindketten visszaaludtunk. Aztán a te vádaskodásodra ébredtünk… – Ne haragudjatok! – tért észhez Muriel. – Ahogy beléptem, úgy tűnt, hogy ti ketten… – Ha jobban megismersz minket, rájössz majd, hogy bár nem látszik rajtunk, nagyon is odafigyelünk egymásra – nézett rá metszőn a fiatal angyal. – Ö olyan nekem, mint a kishúgom. Elijah pedig a vezérem, akit mindig is bálványoztam. Hogy gondolhattad, hogy épp az ő szívszerelmére csapok majd le? Gabriel eközben Sophielhez lépett, és kisimította az arcából a kazalként álló arany fürtjeit. – Úgy nézel ki, mint egy komisz kis kobold! Sosem láttalak még ilyen kócosnak. Szedd gyorsan rendbe magad! Az angyallány elmosolyodott. – Igyekszem! – felkapta a ruháját, és a szomszédos helyiségben átöltözött, majd fürgén kifésülte a haját és a többiek előtt termett – Sajnálom, hogy ilyen félreérthető helyzetben találtatok minket, de…

– Nem kell magyarázkodnod! – Gabriel bársonyos hangja lefegyverző volt. – Tudjuk, hogy nem történt semmi. Most azonban siessünk! A hajó csak ránk vár! Összeszedték a holmijukat, és a kacskaringós aranyfolyosón át a fehér lépcsős főbejárathoz siettek. A lépcsők előtt, a mélykéken csillogó vízen robosztus hajó ringatózott. Gabrielék elbúcsúztak a valkűröktől, majd mindannyian felszálltak, és megindultak Birca szigete felé. Machiel Harald vállának dőlve nézte a felettük elsikló bárányfelhőket. – Kipihented magad? A norvég elmosolyodott. – Túlságosan is. Pedig más terveim voltak veled… – Ne haragudj! Annyira fejbe vert az a rizspálinka, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Nem szabadott volna olyan sokat innom belőle! – Ugyan, kicsim! Borzalmas napunk volt. Még jó, hogy elengedtük a gyeplőt. Machiel összeráncolta a homlokát. – Arra sem emlékszem, hogy jutottam vissza a szobánkba. – Hány csészével ittam a pálinkából? Harald felnevetett. – Hatig számoltam. Aztán felkaptalak és magammal vittelek… – Ó, hát ez igazán szégyenletes! – kuncogott a lány. – Ne haragudj rám! – Dehogy haragszom! Édes voltál – a férfi szeme vidáman csillogott. – Megállás nélkül beszéltél, aztán képeket mutattál. Láttam, milyen voltál kislányként. – Tessék? – Ahogy mondom. A Fehér Fák Ligetéről hablatyoltál, és arról, hogy világítanak a mohapárnák. Aztán arról, hogy kicsiként mindig arany ruhát viseltél, és mielőtt megszólhattam volna, a mellkasomra tapasztottad a kezed… és láttalak. Ötéves

lehettél, de a nagy barna szemed olyan volt már akkor is, mint most… Harald mutatóujjával felemelte az angyallány állát. Ajka a szájára tapadt, nyelve gyöngéden tört utat magának. Machiel felsóhajtott, és megfordult, hogy átölelhesse a férfi nyakát, aki egyre szenvedélyesebben csókolta. A lány kifulladt, s ezt látva Harald elengedte. – Muszáj ezt abbahagynunk, különben itt, mindenki előtt letépem rólad a ruhát – súgta a lány fülébe. Forró lehelete cirógatta Machiel nyakát, aki Harald érintésétől tetőtől-talpig libabőrös lett. – Tönkreteszel engem – felelte pironkodva. – Ha veled vagyok, folyton azon jár az eszem… – Min? – Ne légy álnok! – nevetett fel Machiel. – Tudod jól… – Nem, nem tudom. – Hogy szeretkezni akarok veled. Harald felnevetett. – Imádom, amikor ilyeneket mondasz nekem! – Ó, hát végig tudtad! – Még jó – a férfi jókedvűen szorította magához Machielt. – Holnap estére otthon leszünk. Kárpótollak mindenért, ami fájdalmat okozott neked – folytatta már sokkal komolyabban. – De egy kis időt muszáj az emberekre szánnom. Nagyon megtépázták őket a támadások, és hogy el kellett hagyniuk az otthonukat. Rendet teszek a városban, aztán megszerezzük azt a kristálykoponyát, és kiszabadítjuk a fivéreidet. – Gondolod, hogy menni fog? A valkűrök azt mondták, eddig még senkinek sem sikerült. Mindenki elbukott. – Tudom, hogy sikerülni fog. Ne aggódj emiatt! Elijahék nemsokára szabadok lesznek. – Hálás vagyok, amiért a szíveden viseled a sorsukat – mondta a lány, és Harald mellkasához bújt.

– Ők már az én családom is – felelte a férfi, és megsimogatta Machiel fényes haját. – Sosem hagynám, hogy Elijahék börtönben sínylődjenek. Ők sem engednék, hogy bajod essék. – Tudom. – Machiel szokatlanul csendessé vált. Harald szívverését hallgatta, és arra gondolt, ha Birca szigetén nem jelentek volna meg a valkűrök az utolsó pillanatban, törékeny kis boldogsága egy szempillantás alatt szertefoszlott volna… – Bánt valami? Az angyallány szíve nehéz volt. – Sosem féltem még így, mint ott, a vízparton… Amikor megjelentek az óriások. Nem gondoltam, hogy ennyire borzalmas a halálfélelem. – A fájdalomtól féltél? – Nem. Attól, hogy elveszítelek. A férfi megcirógatta az arcát. – Nem veszítesz el. A lány végigfuttatta ujjait a Harald nyakában lógó arany kalapácson. – A fenti világ nem egészen olyan, mint ahogy ti idelent elképzelitek… – Kapizsgálom. De azért Thor, Loki és a többiek léteznek? – Hát, nálunk Bardo az, aki tüzes buzogánnyal tesz igazságot, de a fegyvere nem éppen odafentről való… ahogy Elijah ostora és Ramodiel kardja sem. Ők hivatalosan a „rossz”testvéreim… A jók odafent Égi Kardokkal védik Isten országát. Biztos láttad már, Muriel is azzal harcol. A norvég király hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Elijahék nem lehetnek rosszak! – Nem is azok. – Hát akkor? – Tudod, réges-régen csúnya veszekedés robbant ki odafent, a… Valhallában. Elijah nem tudta teljesíteni a feladatait, és emiatt összeveszett Michaellel és a többiekkel.

– Miért nem tudta teljesíteni a feladatait? – Mert nem tudott megbocsátani a rossz embereknek. – És ez miért baj? Machiel elmosolyodott. – Mert mi, angyalok mindenkit egyformán kell, hogy szeressünk. Harald nem válaszolt. – Nehéz ezt megértened, igaz? – a lány megsimogatta a férfi arcát. – Meglehetősen. – A leggonoszabbak is megjavulhatnak, Harald. – Vagy nem. Láttad a zsoldosokat. Nőket és ártatlan gyermekeket öltek, akik senkinek sem vétettek. Szerinted ők megjavulnak valaha? Megérdemlik a megbocsátást? – Nem. Idelent én is másképp látom ezeket a dolgokat. Angyalként azonban kötelességünk szeretni a halandókat, és meglátni bennük a jót. A legrosszabbakban is… – Mint Helgában? Mielőtt Mizariel elvágta volna a torkát, téged átkozott, és a halálodért visított… A lány megborzongott, mire férfi a karjába vette. – Te túl jó vagy, Machiel! Az élethez azonban kell egy kis óvatosság. Az emberek nem olyanok, mint ti… Nem bízhatsz meg mindenkiben, és nem feltételezhetsz mindenkiről jót, különben könnyen bajod eshet! – De hisz én nem tudok másképp létezni! – Féltem, hogy ezt fogod válaszolni… Harald világoskék szeme a mellettük elsuhanó hullámokat fürkészte, amelyek tetején fehér tajték habzott fel. Vihar közeleg – gondolta, és felnézett az égre. Ma éjjel nem fogunk tudni hazahajózni. – Csalódást okoztam neked? – Dehogy! – Harald megcsókolta az angyallány haját. – Csak féltelek. Bennem vakon bízhatsz. A közvetlen embereimre és Erikre is számíthatsz, de a többiekkel vigyázz,

kérlek! Idővel jobb emberismerő leszel, és látni fogod, kivel lehetsz őszinte, és kivel nem. – Miből fogom látni? –A tekintetükből. A hanghordozásukból. A viselkedésükből. De ehhez idő kell. És általában sok csalódás. Szeretnélek megkímélni ettől. – Nem kímélhetsz meg mindentől, Harald… – Életem legszörnyebb két napja volt, amikor Raphael magával vitte a lelkedet. Még egyszer nem kockáztatom meg ezt. Machiel arcán szomorúság suhant át. – Én sem szeretném még egyszer átélni azokat a pillanatokat. Szégyenletes, hogy ennyire rettegek a háborútól. – Dehogy az! A háború mocskos dolog. – Te sosem félsz? Harald megrázta a fejét. – Nem. Téged féltelek. Túlságosan tiszta a lelked, és sok a gonosz ember. És ha a norvég nők ilyen kegyetlenek voltak veled, milyenek lesznek az ellenségeid? Machiel elmosolyodott. – Az intrika nem öl meg, Harald. A lelki fájdalmat jobban viselem, mint az összecsapásokat. – Aha… Azért rohantál el éjjel az erdőbe, amikor Helgáék megfenyegettek, hogy bántani fognak, ha nem mész el még az esküvőnk előtt. A lány elhallgatott. – Hát, majd összeszedem magam. A norvég király a karjába vette az angyalt. – Neked az a dolgod, hogy boldog légy velem. A háborúzást meg a többi borzalmat bízd rám! Jó vagyok ezekben. Machiel lehunyta a szemét. A hangja álmosnak tűnt. – Jobb lenne békében élni… – Azon leszek, rendben?

Az angyallány azonban nem válaszolt. Harald érezte, hogy a teste ellazul, és úgy ahogy volt, a mellkasán fekve, elaludt. A férfi a köpenyéért nyúlt, Machielre terítette, majd óvatosan hátrébb dőlt, és ő is lehunyta a szemét. A fellegek időközben egyre sötétebbé váltak, és kisvártatva vakítóan fehér villám világította meg a tengert, a fényjelenséget követő mennydörgés azonban sokkal később rázta meg az eget. Erikák széles ponyvát húztak ki a hajó végében, épp Haraldék felett, és lassan mindenki alákucorodott. – Hazaérünk, mielőtt leszakad az ég – mondta a viking a vadul csapkodó hullámokra nézve, és bevonta a fővitorlát. A többiek csendben figyelték a háborgó hullámokat, miközben a ponyvára hulló esőcseppek tompa hangját hallgatták. Esőillat volt, pedig igazán nem is esett, csak szemerkélt. Az angyallány mélyen aludt Harald mellkasán, ám a férfi egyre nyugtalanabb volt. Machiel teste tűzforróvá vált, az arcán lázrózsák nyíltak. A férfi megfogta a csuklóját, és érezte, milyen sebesen szalad a szíve. Megcirógatta a bőrét, de a lány nem reagált az érintésére. – Machiel! – kérlelte. – Ébredj fel! Nagyon kimelegedtél… Az angyallány azonban nem nyitotta ki a szemét. Harald az angyalvezérhez fordult. – Gabriel! Gyere ide, kérlek! Valami baj van Machiellel! – Mi történt? – az arkangyal melléjük térdelt. – Úgy tűnik, belázasodott, de nem tudom, miért. Eddig nem volt semmi baja. – A norvég király hangja aggodalmasan csengett. – Egyik pillanatról a másikra elaludt, és ahogy a karomban tartottam, éreztem, hogy a bőre egyre forróbbá válik. Nem tudom felébreszteni. Gabriel, mi van vele? – Nem tudom. – Az arkangyal megpaskolta Machiel arcát. – Ébredj, kicsi lány! Gyerünk, nyisd ki a szemed!

Az angyallány azonban nem válaszolt. A többiek is köréjük gyűltek, és segíteni próbáltak. Sophiel vizes ruhát tett a homlokára, de a lány nem reagált a hideg kendő érintésére. – Beteg? – nézett kérdőn a többiekre Erik. – Nem. Mi nem betegszünk meg – felelte Gabriel. – Ez valami más lesz… Machiel résnyire nyitott ajka megmozdult. – Látomása van – suttogta Sophiel, mire Machiel megszólalt. – Nem akarok itt lenni… Ez nem a valóság… – a hanga rettegéssel telt meg. – Fel akarok ébredni! Az angyalok összenéztek. – Ébresszétek már fel! – csattant élesen Ramodiel hangja. – Nyilvánvaló, hogy nem önszántából látja, amit lát, hanem láttatni akarják vele. – Nem megy… – nézett rá az arkangyal. – Egyszerűen nem lehet felébreszteni! – Öntsünk rá vizet. Attól felébred! Jókora adag hideg vizet löttyintettek az alvó lány arcára, de meg sem rezzent tőle. – Valakinek az álmában jár – suttogta Gabriel. – Nem akar ott lenni, ezért küzd annyira a teste. A láz azt jelenti, fél. Be van gyulladva. Valami olyasmit lát, amit nem akar. De ott nem lehet semmi baja. Amint az álom véget ér, magához fog térni. Machiel ajka újra megmozdult, száját halk sóhaj hagyta el. – Ariel… Harald lehunyta a szemét, aztán nagyot nyelt, és kibámult az egyre haragosabban csapkodó hullámokra, de egy pillanatra sem engedte el a lány kezét. Az angyallány valóban álmodott. Egy komor folyosón találta magát, amely fölé mohalepte, fenyegetően sötét boltívek borultak. A talpa alatt nyirkos volt a kő.

Mezítláb lennék? – nézett a lábára, és meghökkenten látta, hogy ismét az alászállásakor viselt apró fehér ruha van rajta. Álmodom? – a tekintete végigsiklott magán, de nem úgy tűnt, mintha fényből lett volna a teste. Nem is az erdőben volt, mint oly sokszor korábban, hanem egy baljós hangulatú várban. Sietve lépkedett végig a csúszós termésköveken, amikor rácsokkal borított üregekre lett figyelmes. Egy börtönben járt. – Machiel! A lány megperdült a hang hallatán, és kis híján felsikított attól, amit látott, ám a férfi befogta a száját. – Csss! – mondta végtelenül gyöngéden. – Nem akartam rád ijeszteni! – Ariel… A Látomások Angyala merő vér volt. Az orra eltört, az arcán hatalmas duzzanat. Kék szeméből csak egy vékony csík látszott. A torkán lila foltok, a csuklója feldagadva. – Mi történt? – Azrael várában vagyunk. Kínoznak minket, hogy megtörjenek. Azt akarják, hogy őket szolgáljuk. – De ki tette ezt veled? – Nem számít, nem ezért hívtalak. – Ki vert így össze? – Hagyjuk ezt, kérlek! – Nem, Ariel. Ne ködösíts nekem! Mi folyik itt? Miért nem akarod elárulni, hogy mi ez az egész? – Machiel a Látomások Angyala felé nyúlt, és mielőtt az elhúzódhatott volna, a mellkasára tette a kezét. Látta Elijaht, ahogy a szöges korbácstól szétszabdalt testét gyógyítani próbálják, majd Bardo eszméletlenre égetett, halottnak tűnő alakja tűnt fel előtte. Hallotta, amint Mizariel gúnyosan felkacag, és újra lesújt az ostorral, és Baamielt, ahogy tüzes kardjával összeégeti a testvéreit. Uriel vérbefagyott teste jelent meg, és

közvetlen közelről látta a felszakított húsa közül kifehérlő bordáit. – Istenem… – suttogta. – Engedj el! – Ariel lefejtette magáról a lány kezét. – Nem szabadott volna ezt látnod! Machiel arca elfehéredett, ahogy Arielre nézett. – Mit tettek veletek? – Ne foglalkozz ezzel! Nincs sok időnk. Kérlek, hallgass meg! Azrael felbérelte Naharát, hogy nyomozzon utánatok és a hiányzó kristálykoponyák után. Utánatok fogja küldeni a csatlósait. Számítanotok kell erre, megértettél? És még valami. Vigyázzatok nagyon Sophielre! Azrael ide akarja hozatni őt. Mizariel mindennél jobban vágyik arra, hogy megkínozhassa Elijah előtt. – Értetek megyünk, Ariel! – hadarta Machiel. – Úton vagyunk a kristálykoponyáért. Ha megszereztük őket, kiváltunk titeket. Tartsatok ki, kérlek! – Ne gyertek ide! – kiáltott rá Ariel. – Legfeljebb csak az, aki alkut köt Azraellel. – Ruchiellel segíteni fogunk, és együttes erővel lefegyverezzük őket, de legyetek óvatosak! Azraelnél van a sárga kristálykoponya, és nem habozik használni. Teljesen megőrült. Nem ura a cselekedeteinek. – Ő tette ezt veled? – Ideje menned! – felelte ellentmondást nem tűrőn a vörös hajú angyal. – A testednek már sok volt mindez… Érzem, hogy nem bírod el. Erőszakkal léptem az álmodba. Fel kell ébredned Machiel! – Tudnom kell, mi történt, Ariel! Kérlek, mutasd meg! – Nem lehet, Machiel. Ez nem való a te telkednek. Add át az üzenetemet Gabrielnek! Uriel meghalt… Emlékezzetek meg róla! Machiel azonban nem tágított. Apró tenyerét hirtelen újra Ariel mellkasára tette, és összerándult a szeme elé tóduló események okozta sokktól.

– Bardo? – suttogta. – Bardo vert így össze… Meg akart ölni, mert… mert… Istenem… Te halálra korbácsoltad Elijaht?? – a lány végignézte a Sötét Angyal kínszenvedését, és hallotta a szíve utolsó dobbanását. – Nem, ugye, ez nem igaz? – nézett könyörgőn Arielre. – Ugye nem bántottad őt? A Látomások Angyala megfogta a lány csuklóját, és eltolta magától. – De… halálra korbácsoltam őt – nyögte ki fuldokolva. – Elijah azt akarta, álljak át látványosan Azraelékhez, és tegyek meg mindent, hogy higgyenek a hűségemben. Amit láttál, megtörtént. – Meghalt? – az angyallány elsírta magát. – Mind azt hittük, de a kristálya még pislákolt, amikor elvitték. – És Bardo? – Gyűlöl engem… És én is gyűlölöm magam, amiért ezt tettem. Machiel átölelte Ariel derekát. – Nem, nem gyűlölheted magad! Ez nem a te hibád! Bardo meg fog bocsátani, és ki fogunk szabadítani titeket. – Nem jöhettek ide, Machiel! Csak Gabriel. – Nem. Mind elmegyünk értetek! – Nem érted, minek teszed ki magatokat, ha idejöttök? – Ariel begurult. – Hát akkor nézd meg magad! – kiáltott rá, és a lány homlokára tette a kezét. Machiel közvetlen közelről látta a szöges korbács okozta pusztítást, az Elijah testéből kifröccsenő vért, és a fülében visszhangzott Mizariel éles kacaja, ahogy a földön fekvő áldozataiba rúgott. Ariel elrántott a kezét, és megrendülten nézett a lány könnyáztatta szemébe. – Megértetted végre? Nem jöhettek ide! Sem Sophielt, sem téged nem akarlak itt látni! – kiabálta ingerülten. – Nem élitek túl, ha idejöttök! Esküdj meg, hogy messzire elkerülitek ezt a helyet!

– Nem esküszöm meg ilyesmire! – Machiel dühösen próbált szabadulni a férfi markából. – Te sem hagynád, hogy halálra kínozzanak minket! – Sosem bocsátom meg neked, ha idejössz! – mondta végül a férfi. Megfogta a lány arcát, és ráfújt. – Most pedig ébredj fel! Machiel elől eltűnt minden… Ariel, a várbörtön, a rémes látomások. Csendes békességben lebegett, amikor kétségbeesett hangokat hallott maga körül. – Nézzétek! Véres könnycseppek hullanak a szeméből! Valami borzalmasan fáj neki… – Istenem, Machiel, ébredj fel! – hangzottak a mélyről zengő szavak. – Kérlek, nyisd ki a szemed! – ez a hang más volt, mint a többi. Sokkal elkeseredettebb, sokkal fájóbb, és a lány érezte, hogy ez a valaki mindennél többet jelent neki. Harald? A hatalmas, barna őzike-szemek felpattantak. – Hála az Égnek! – hallotta Harald hangját, és kisvártatva meglátta a norvég király gondterhelt szemét, ahogy fölé hajol Aztán Gabriel tűnt fel, ahogy arcát, majd a nyakát tapogatja. – Lement a lázad… – sóhajtotta megkönnyebbülve. A tekintete a többiekre vándorolt. Sophiel égő szemmel nézett rá, Ramodiel a padlót bámulta. Muriel a kezét tördelte, Erik pedig megrendülten hallgatott. – Ariel álmában jártam – szólalt meg rekedt hangon az angyallány. – Mindent láttam, ami Azrael várában történt… – mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna, ám Sophiel közbevágott. – Azt mondtad, Ariel… megölte őt. – nézett rá megtörten. – Ugye, ez nem igaz? Ugye, ez csak valami tévedés? Mondd, hogy Elijah nem halt meg! – Nem halt meg… – Machiel megrázta a fejét, ám a szeméből újabb vércseppek buggyantak ki.

– Nyugodj meg, kedves! – Gabriel letörölte az arcát. – Mindannyian túl fogják élni! – Uriel belehalt a kínzásba. – A lány szavai hangosan koppantak a csendben. Egész testében reszketett, és a semmibe meredt. Erik egy vizes kendőt nyújtott az arkangyal felé. – Miért folyik vér a szeméből? – kérdezte komoran. – Mert sok volt neki… – mormolta Gabriel. – Valahogy el kell feledtetnünk vele mindazt, amit látott. – Én át tudom venni a fájdalmát – mondta halkan Sophiel, ám Ramodiel közbevágott. – Aha, emlékszem. Amikor legutóbb elvetted Joshua lelki gyötrelmét, összeestél. Elijah teljesen kikészült. Az orrodonszádon át dőlt a vér… – Add át nekem a fájdalmát! – nézett rá elszántan Harald. – Nem. – Gabriel a többiekre pillantott. – Add át mindannyiunknak! De úgy, hogy ő elfeledje az egészet… – Ez akarod? – Sophiel kérdőn nézett rá, mire az arkangyal bólintott. – Igen! – aztán a többiek felé fordult. – Fogjátok meg egymás kezét! Szabadítsuk meg Machielt a kínzó látomástól! Sophiel a kis angyal elé térdelt, akinek még mindig vércseppek folytak a szeméből. A szívére tette az egyik tenyerét, majd a fülébe súgta a Szeretet Himnuszát. Lassan beszélt, csengő-bongó hangját messzire vitte a hajó körül immáron szelíden hullámzó víz. A másik keze Harald tenyerében volt, aki a mellette ülő Muriel kezét fogta. A lánc Ramodielnél ért véget. Sophielnek köszönhetően kisvártatva képek sokasága elevenedett meg előttük. Elijah, amint véresre korbácsolják, Bardo megégetett, sebes teste, Uriel kibírhatatlan szenvedése és fénnyé válása… Mindannyian hátrahőköltek az angyalok szívbemarkoló kínjaitól, és amikor lecsapott a szöges korbács, ők is levegőért

kapkodtak. Érezték testvéreik fájdalmát, és elborzadva látták, ahogy a priccseiken fekszenek eszméletlenre verve. Megrendülten követték végig Ariel összeomlását, és Bardo-t, ahogy üti-veri a vörös angyalt, majd a földre rogy Elijah véres teste mellett, aki nagyon is halottnak tűnt… A látomás hirtelen véget ért. Egymásra néztek, de egyikük sem tudott megszólalni. Machiel ájultan dőlt oldalra, mire elkapták, és egy köpenyre fektették. – Hagyjuk aludni! – mondta nagyot nyelve Sophiel. – Amikor felébred, semmire sem fog emlékezni. – Nem kell tudnia, mit látott Ariel álmában… Rendben? Kérlek titeket, ne beszéljetek neki erről! – Hogy is beszélhetnénk? – Ramodiel rosszkedvű volt. – Ez egyszerűen… elviselhetetlen! Azonnal értük kell mennünk! Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegyék velük! – A valkűrök megtiltották, hogy odamenjünk! – villant rá szigorúan Gabriel szeme. – Hidd el, én sem láttam még ilyen borzalmat… A tudat pedig, hogy mindezt a saját testvéreink tették velük, feldolgozhatatlan. De nem lehetünk meggondolatlanok, mert akkor mind odaveszünk! – Akkor sem nézhetjük tétlenül, hogy ezek a férgek elevenen megnyúzzák őket! – Értük kell mennünk! – helyeselt Sophiel is. – Ki kell őket menekítenünk onnan! – Nem mehetsz oda – nézett rá komoran Erik. – Ariel világosan megmondta. – Nem érdekel, mit mondott – felelte dacosan a lány. – Csak nem gondoljátok, hogy majd ölbe tett kézzel ülök, amíg ők… így megszenvednek? – Eriknek igaza van – mondta Gabriel. – Ha ezek elkapnak téged, belegondolni sem merek, Mizariel mit tesz majd veled… – Ha megszereztétek Ramodiellel a kristály koponyát, el kell rejtőznöd, amíg véget vetünk ennek az egésznek!

– Nem kérhetsz erre, Gabriel! – Sophiel szemében haragos fény gyűlt. – Nem kérlek. Parancsolom! Az angyallány arca lángolt a haragtól. Felkelt, és a hajó orrába ment. A többiek a ponyva alatt maradtak. – Akkor mi a terv? – kérdezte Ramodiel. – Amit megbeszéltünk – felelte Gabriel. – Megszerezzük a kristálykoponyákat, aztán ti felszívódtok, én pedig a kinccsel Azrael elé járulok és kiváltom a többieket. – Egyedül? – Ha minden jól megy, nálam lesznek a kristálykoponyák. Azrael, bár csalódott bennem, tart tőlem, pláne ilyen zsákmány mellett. Bele fog egyezni a cserébe, és el fogja engedni Elijahékat. – És veled mi lesz? – Megszerzem a sárga koponyát, és elpusztítom az újonnan megszerzettekkel együtt. – Csak velem tudod elpusztítani őket – jegyezte meg Muriel. – Akkor veled fogom elpusztítani őket. Muriel bólintott. – Rendben. – És ha őt is megkínozzák? – kérdezte Erik, ám az arkangyal megrázta a fejét. – Nem fogják. Azrael meg akarja találni a Sahranferéknél rejtegetett kristálykoponyákat, és ehhez szüksége lesz Murielre. – Te közéjük engednéd őt? – Igen. Muriel remek harcos. Állni fogja a sarat. Nem igaz? – nézett a lányra. – De – mosolyodott el az Ásványok Angyala. – És aztán? – Aztán megöljük Azraeléket, és Sahranferék után megyünk… Akik jó eséllyel Arshamonnal, Tarimmal és Samaddal szövetkeztek. Kemény menet lesz.

– Veled akarok menni – mondta Ramodiel. – Elijah a vezérem. Nem maradhatok ki ebből! – Én is menni akarok! – felelte Erik. – Elijahék számítanak ránk! – bólintott Harald is. – Fogadd el a segítségünket! – Rendben! – Gabriel ésszerűnek látta, hogy többen menjenek. – Akkor a terv a következő: mindenki megszerzi a számára kijelölt kristálykoponyát, majd Birca szigetén találkozunk, onnan indulunk el Azraelhez. Sophielt hátrahagyjuk. Joshua újra a régi. Majd vigyáznak egymásra. – Sophiel nem fog ebbe belemenni… – jegyezte meg halkan Ramodiel. – Hát, akkor elbeszélgetek vele… – És Machiel? – Muriéi az alvó lányra nézett. – Neki sem kéne velünk jönnie. Harald azonban nem hagyta rájuk a döntést. – Machiel velem jön – jelentette ki. – Mellettem nem lesz semmi baja. – És ha elfogják? Mizariel… – Mizarielt megölöm. – A norvég király hangja jeges és végtelenül nyugodt volt. Senki sem vitatkozott vele. Gabriel felsóhajtott. – Akkor enyém Azrael. – Az enyém pedig Baamiel – bólintott Ramodiel. – És Ruchíellel mi lesz? Bíztok benne? – Én igen – felelte az arkangyal. – Ő sosem tekintett ránk ellenségként. Biztos vagyok benne, hogy hű Elijahhoz. Bízhatunk benne. – És a katonák? – Azokat hagyjátok ránk – mondta Erik. – Ha Harald végzett az őrült nővel, együttes erővel megtisztítjuk a várat. A vérontásban mindketten igencsak hatékonyak vagyunk. Igaz, szomszéd? A norvég király elvigyorodott.

– Igaz. – Nos, akkor mindenki tudja a dolgát. Szedelőzködjetek!Ha jól látom, lassan megérkezünk Birca szigetére…

6. FEJEZET

Havasok

A hajó komótosan a stéghez úszott, a legénység partra szállt. A vikingek kitörő örömmel fogadták a hazatérő harcosokat, és segítettek a városba hordani a holmijaikat. Erik meleg ruhát vitetett Muriel és Gabriel szobájába, majd miután a két angyal összepakolta a holmiját, a kapuig kísérte őket. – Biztos nem akartok egy napot pihenni? – kérdezte. – Majd pihenünk azután, ha Elijahék újra szabadok lesznek. Erik bólintott. – Igazad van. A révésszel megbeszéltem, meddig vigyen benneteket! Onnantól látni fogjátok a hegyekbe vezető ösvényt! Lóval sajnos nem lehet olyan magasra menni, így gyalog kell megtennetek az út nagy részét, de odaküldtem néhány emberemet. A megfelelő felszereléssel fognak várni rátok. – Mire gondolsz? – Majd meglátod – nevette el magát a viking. – Imádni fogjátok! Muriel és Gabriel összenéztek. – Te meg miről beszélsz? – Egy kis segítségről. Sajnálom, hogy nem lehetek ott, amikor kipróbáljátok, de majd télen bepótoljuk. – Köszönök mindent, Erik! – rázta meg a kezét az arkangyal. – A többiek mikor indulnak?

– Haraldék már elmentek. Hét hajóval indultak vissza Klippébe. Ramodielék még készülődnek, Mist pedig azt mondta, holnap délután érkezik. Éjszaka akar lecsapni a sárkányra. – Rendben. Sok szerencsét! – Nektek is, barátom! Gabriel és Muriel a parton várakozó révészhez mentek, majd berakták a zsákjaikat a hajóba, és elindultak a havasok felé. – Milyen a hó, Gabriel? – Muriel tűnődve nézett a hegyek felé. Az arkangyal elmosolyodott. – Mint a manna. Csak hideg. Ha a bőrödre esik, pirosra csípi. Néha kövér, lustán szállingózó hópelyhekben, máskor esőszerűen, keményre fagyva érkezik. Aztán van úgy, hogy a hó porcukornak tűnik, olyan sűrű és porhanyós, viszont úgy ragyog tőle a föld, mintha a csillagporral lenne beszórva. El leszel ragadtatva tőle. – És a hideg? Az igazi, jeges fagy? – Hát, az fájdalmas. Nehéz elviselni, főleg, ha erősen fúj a szél. – Miért fájdalmas? – Mert a tested egy idő után nem pusztán fázik. A jeges hideg a csontba mar és elzsibbasztja a végtagokat, az pedig roppant kellemetlen. De ne aggódj emiatt! Erik gondoskodott arról, hogy ne fagyjunk meg, mielőtt elérjük a kincset. Sejted, hogy hol lehet? – Nem. De ha ott leszünk, érezni fogom. Szerinted őrzik? – Egész biztosan. – Szörnyek? Gabriel elnevette magát. – Jó eséllyel… Miért rágódsz ezen? – Nem tudom. Te sosem rágódsz a dolgokon? – A jövőn nemigen. A múlton pedig nem érdemes…

Az arkangyal zöld szemében megcsillant a napfény, ahogy elgondolkodva a messzeségbe nézett. Muriel arra gondolt, sosem látott még nála vonzóbb férfit. És talán elérhetetlenebbet sem… A hajóban egyre melegebb lett. Muriel levetette a mellényét, Gabriel pedig felhajtotta az ingujját. Az egyik alkarján különös, vörös csíkok tűntek fel, amelyek egészen a csuklójáig futottak. – Megsérültél? – Tessék? – a férfi nem értette, miről beszél. – A karod… – Nem, nincs semmi bajom. Vagy mire gondolsz? – Azokra a vörös sebhelyekre – mutatott a lány a bőrére. – Ilyenek voltak Ramodiel hátán is. Te… Gabriel megrázta a fejét. – Szerintem hagyjuk ezt, Muriel. – Te is lefeküdtél az egyik valkűrrel… – A lány le sem tagadhatta volna a csalódottságát. – Azt hittem, te más vagy, mint a többi férfi. Az arkangyal jókedve elszállt. – Igen, Muriel, más vagyok. Rosszabb vagyok, mint a többi férfi. Ezt akartad hallani? Felkínálkozott, én pedig éltem az alkalommal. Ezért bűnös vagyok? Vagy mire akarsz kilyukadni? Az Ásványok Angyala nem nézett rá. A mellettük elsuhanó dombok sziklás ormaira meredt. – Azt hittem, jobban becsülöd ennél a nőket. – Becsülöm a nőket… De nekem is vannak vágyaim. Eleget szenvedtem már. Ha valami jót kapok az élettől, nem fogom megfosztani magam tőle csak azért, mert egyesek szerint erkölcstelen. Muriel nem válaszolt. Gabriel szavai felértek egy arculcsapással, holott a lelke mélyén pontosan értette, miről beszél. Nem voltak egy pár, noha érezte, hogy az arkangyal vonzódik hozzá. Ugyanakkor azt is tudta, hogy amíg nem

fordul komolyabbra közöttük a dolog, mindketten szabadok… És azzal szerelmeskednek, akivel csak akarnak. Nem kellett volna szóvá tennem azokat a sebhelyeket – korholta magát. – Miért kell mindenbe beleszólnom? És miért zaklat fel ennyire, hogy lefeküdt azzal a valkűrrel? Nem lett belé szerelmes, nem vágyik vissza hozzá… Nem szereti. Akkor miért bosszant mégis ennyire ez az egész? Gabriel sem akart többet beszélgetni. A hajó orrába ült, és onnan nézte a föléjük magasló hegycsúcsokat. Rosszul érintette, hogy Muriel előtt ily nyilvánvalóvá vált, hogy ágyba bújt a harcos angyallal. Egyre jobban tetszett neki a szépséges, macskaszemű lány, de megfogadta, hogy távol tartja magát tőle. Hilddel egyszerű volt a helyzet. Mindketten szeretkezni akartak. Vadul, fájdalmasan, könyörtelenül, és egyiküket sem foglalkoztatta, mit hoz a holnap. Hild úgy esett neki, hogy Gabrielnek még a lélegzete is elállt. Élvezte a nő vágyát, a gátlástalanságát és azt, hogy semmire sem kellett figyelnie. A harcos nő a testiség megszállottja volt. Nem kért szerelmet, nem kért érzelmeket, nem akart mást, csak színtiszta élvezetet. Gabriel mégis rosszkedvű volt. Egyre jobban tetszett neki Muriel, de nem tudta, azok után, amin keresztülment, készen áll-e arra, hogy egy ilyen tiszta szívű lányt szeressen. Mocskosnak és romlottnak érezte magát az Arshamonnal közösen megélt időszak óta, és attól tartott, gátlástalanságával tönkretenné a lány büszke, finom lelkét. Felsóhajtott, és hátranézett Murielre. A lány a hűvösen csillogó hullámokat figyelte. Szép metszésű arcán táncot jártak a vízen visszatükröződő fények, sötét haja szinte vörösnek hatott a naplementében. Az arkangyal rajta feledte a tekintetét. Az ajkán érezte a lány csókját, a tenyere alatt selymes bőrét, de aztán felsejlett előtte, milyen gyorsan mondott igent a szobájába sétáló meztelen valkűrnek, és ökölbe szorult a keze.

Jobbat érdemel nálam – szögezte le magában. Jobb, ha bele sem kezdünk ebbe… – Megérkeztünk! – szólt a révész, és megállt egy kisebb félszigetnél. – Björnsson emberei hamarosan ideérnek a felszerelésetekkel! – folytatta, majd megfordult és búcsút intett az angyaloknak. Muriel és Gabriel leültek a partra a zsákjaik mellé, de nem szóltak egymáshoz. Noha közös utazásuk csak most kezdődött el, egyiküknek sem volt kedve beszélni. Muriel jobbra, Gabriel balra bámult. Lassan teltek a percek, mire megjelentek Erik emberei. Lovon vágtattak feléjük, valahonnan a hegyek közül. – Régóta vártok? – kérdezte az egyik, miközben leszállt a lováról. – Nem. Az imént érkeztünk – felelte Gabriel. – Itt van a holmitok. Meleg ruha, botok, élelem, a jéghez csontok. A csizmátokra kell kötni – magyarázta a viking. – Nézzétek! Így! – és a talpára illesztette az elején és végén kifúrt, élesre faragott csontot. – Rengeteg időt nyerhettek ezzel. A botokkal pedig előre lendíthetitek magatokat, hogy még gyorsabban csússzatok, és segítenek majd a mászásban is. Éjjelre igyekezzetek a sziklák védelmébe húzódni! Gabriel megforgatta a kezében a kifúrt csontokat. – Hát, ezen derült olyan jót Erik… A viking elnevette magát. – Gondolom. Elsőre mindenki rendkívül ügyetlen, de hamar rá lehet érezni a használatára. A rianások sem olyan veszélyesek, ha kellő gyorsasággal szelitek a jeget. – Hol van ez a tó? – A hegy mögött. Meg is kerülhetnétek, de azzal több napot veszítenétek. Ha átsiklotok a jégen, néhány óra alatt a túlpartra érhettek. Onnan folytatódik az út, fel, a havasba. Van ott egy régi kolostor, gondolom, azt keresitek. – Lakik arra egy teremtett lélek is?

– Csak messziről láttuk az épületet. Soha, senki nem merészkedett még odáig. Nincs ott semmi, barátom. Csak hó, jég és éles sziklák. Semmi olyan, amiért érdemes lenne felmászni odáig. A királyunk szerint azonban nektek arra van dolgotok. – Meglátjuk. Köszönöm, barátom! – A révész három nap múlva jön újra erre. Addig vissza kell érnetek! – Igyekezni fogunk! – bólintott az arkangyal, majd felkapta a zsákokat, és elindult a hegyek felé. Muriel csendben követte. Az út kopár volt, a dombokon csak kisebb zúzmarák és kopott fűcsomók sárgállottak. A sziklák szürkén és fenyegetően nyúltak a magasba. Az ösvény meredeken vitt felfelé, s a levegő egyre hűvösebbé vált. Murielnek igencsak ki kellett lépnie, hogy tartani tudja a férfi tempóját. Egyre jobban fázott, de nem szólt. Gabrielnél voltak a meleg ruhák, de a lány úgy döntött, azért sem állítja meg, csak akkor, ha már nem bírja elviselni a hideget. Az utat lassan dér lepte be, és eltűntek a zuzmók. Szállingózni kezdett a hó. Muriel felnézett az égre. Kövér, lustán aláhulló, szinte táncoló hópelyhek voltak, amelyek lassan fehérré változtatták a hegyeket. A lánynak hangosan összeverődtek a fogai. Gabriel megfordult. – Mégis, mikor akartál szólni, hogy fázol? Amikor már beszélni sem tudsz már? – Iiigen – felelte vacogva a lány, de közben elnevette magát. – Ez nem vicces, Muriel! – dorgálta az arkangyal, miközben ráadta a vikingektől kapott hosszú kabátot, és maga is felöltözött. – Hogy ez milyen jó meleg! – a lány végigsimította az anyagot. – Vajon mi lehet benne, hogy ilyen vastag?

– A normann asszonyok a rétegek közti rést tollakkal és gyapjúval bélelik. A külső anyag viaszos, ideig-óráig lepergeti a vizet, őrületes, igaz? – Az… – Muriel jobb kedvre derült. – Tényleg olyan a hóesés, ahogy mondtad. Nagyon tetszik! – Kitárta a karját, és hagyta, hogy a hópelyhek lomhán alászálljanak és megüljenek a tenyerén. – Olyan, mint otthon, amikor alápereg a manna… Ugye, Gabriel? – felkacagott és az ég felé emelte az arcát. – Ez valami csodaszép! Az arkangyal mosolyogva nézte a lányt. Muriel sötét haján megtelepedtek a hópelyhek. Mint megannyi apró, szikrázó ékkő, úgy csillogtak a sötétbarna fürtökön. Néhány merészebb hópehely a lány hosszú szempilláira ült, ő pedig mozdulatlanná dermedt. – Ide nézz, Gabriel! Itt vannak a szempilláimon! Nem olvadtak el! Látod? – kérdezte nevetve és önkéntelenül is megfogta a férfi kezét. – Hát nem gyönyörű? – De. Valóban gyönyörű… – felelte az arkangyal, ám nem a hópelyhekről, hanem Murielról beszélt. A lány arca kipirosodott a hidegben, főként az orra hegye és az álla. A szája vörös volt, mint a frissen szedett málna, apró fogai megannyi gyöngyszem. Gabriel azon kapta magát, hogy meg akarja csókolni a lány édes ajkát, de még időben felocsúdott. – Húzd fel a csuklyád! – mondta végül már-már mogorván. – Ha elázol, fázni fogsz! – Jó. – Muriel engedelmesen a fejére húzta a jókora csuklyát, és magában áldotta a viking asszonyokat, amiért ilyen kellemes, meleg ruhával ajándékozták meg őket. Folytatták az útjukat, a hóesés azonban nem akart elállni. A sziklákat beborító hópaplan egyre vastagabbá vált, így lassacskán eltűnt előlük az ösvény. A vikingektől kapott botokkal viszonylag könnyen ment a mászás, ám az út csúszósabb lett, a nap pedig lemenőben volt már.

– Keresnünk kell valami védett helyet az éjszakára! – mondta szinte csak magának az arkangyal, amikor a lány egy hófedte sziklára mutatott. – Ott! Láttam arrafelé egy üreget. Ha szerencsénk van, lakatlan. Megindultak arrafelé, és már majdnem elérték a barlangot, amikor Muriel elcsúszott. Gabriel utána kapott. – Légy figyelmesebb! Nem tudhatod, mi van a hó alatt! – Miért, szerinted nem figyeltem? Gondolod, viccből zuhantam el? – kérdezte Muriel ingerülten. – Egész úton nem szóltál hozzám, és amikor az egynapos gyalogtúrád után egyetlen egyszer el mertem esni, akkor szóváteszed, mintha valami kétballábas némber lennék? – Te nem szóltál hozzám! – Gabriel letette a zsákokat a sziklára, és a lány felé fordult. – Órák óta duzzogsz, mint egy gyerek! – Én? Hiszen te vagy megsértődve! – Én aztán miért lennék? Nem én vagyok az, aki mindenkit bírál, és mindenről megvan a véleménye. – Még jó, hogy megvan! – Még jó. – Te most gúnyolódsz velem? – kérdezte Muriel, és mérgében Gabrielhez vágott egy jókora hógolyót. – Mernék? – nevette el magát az arkangyal, és ő is a lány felé hajított egy adag havat. – Így vizes lesz a hajam! – Úgysem hallgatsz rám. Hát nem mindegy? – Nem. Nesze, ezt már régóta megérdemelted! – Muriéi kacagva dobálta az arkangyalt. A hógolyók rendre betaláltak, mire a férfi megindult felé, és a puha hópaplanba lökte a lányt. – Hogy megérdemeltem? Te érdemled meg! – nevetett, és Muriel arcába söpört egy csomó havat, ő azonban csak kacagott, és minden izmát megfeszítve Gabriel fölé kerekedett.

Az arkangyal hagyta, hogy a lány lenyomja a hóban és a karját a teste mellé szegezze. – Legyőztelek! – lihegett kimerülten. – Álmodozzál csak! – nevetett fel a férfi, és egy mozdulattal maga alá gyűrte a lányt, ő azonban tovább küzdött miközben végigbucskáztak egy kisebb dombon. A frissen hullott pelyhek belepték őket, de tovább birkóztak a ropogós hóban, és egyre csak nevettek, akárcsak a gyerekek. Az arcukat vörösre marta a hideg, a hajuk átvizesedett, de észre sem vették. Addig hemperegtek a nagy fehérségben, míg Gabriel elkapta a lányt, és lefogta a kezét. Az arca közvetlenül Muriel arca előtt volt, ahogy fölé hajolt, és már nem volt kedve nevetni. Csókolni akarta az angyallányt, és szeretni őt a szíve minden melegével. Az arkangyal lehunyta a szemét. Vissza kell fognom magam – gondolta, majd váratlanul felkelt, és a lány felé nyújtotta a karját. – Gyere! Minden holmink elázott! Muszáj lesz odabent tüzet raknunk, hogy átmelegedjünk! Muriel bólintott. Elfogadta a férfi karját, de a szíve hevesen vert. Abban a pillanatban úgy érezte, Gabriel megcsókolja őt, de végül semmi sem történt. Hirtelen elbizonytalanodott. Mi van, ha nem is vonzódik hozzám, és csak beképzelem az egészet? Válasz azonban sehonnan sem érkezett. A korábban kinézett hasadék valóban egy barlang volt, méghozzá jókora. Korábban emberek is járhattak benne, mert az egyik felében tűzifát és korhadt hordókat találtak. – Talán a hegyipásztorok menedéke volt régebben – találgatott Gabriel, miközben tüzet rakott, és a kabátjaikat egy közeli sziklára terítette. A zsákjukból a földre dobta a legvastagabb szőrmét, majd a lányhoz fordult.

– Vesd le a csizmád, és minden ruhát, ami átvizesedett! Van elég szőrménk, éjjelre alábújunk. Nem fogunk fázni. Hála Istennek, jó sok tűzifánk van. – Rendben! – Muriel kibújt a lábbelijéből és a nadrágjából, hiszen térdig átnedvesedett. A tunikája alá is bement a hó, de attól nem vált meg. – Csöpög a víz az ingedből! – nézett rá Gabriel. – Ne viccelj, ha azt is leveszem, alig marad rajtam valami! – És holnap jó lesz a hidegben vizes ruhában gyalogolni? – Nem. – Elfordulok, rendben? – mosolyodott el a férfi. – Vesd le a vizes göncöket, terítsd ki, és bújj be a melegbe! Muriel habozott. Az alsóruhája is nyirkos volt. – Most mi van? Miért nem vetkőzöl? – Hátul is van szemed? – Hallom, hogy egy helyben állsz. – Mindenem vizes, Gabriel, de nem fogok meztelenül aludni! Az arkangyal megfordult, és a lányhoz lépett. – Nem kell egész éjjel így aludnod. A tűz körüli sziklák hamar átforrósodnak, könnyen megszáradnak rajtuk a ruháink, érted? No, vedd már le! – folytatta gyöngéden és egyszerűen lehúzta a lányról az ingét. Az alsóruhája felé nyúlt, amikor a lány tiltakozón hátrálni próbált, de az útját állta egy nagy kő, amin majdnem elzuhant. A férfi megfogta a derekát. – Inkább kitöröd a nyakad, minthogy segítsek? – Egyedül is le tudom venni! – dohogott a lány. – Nem akarom, hogy meztelenül láss! – Hát, éppenséggel szinte már így is meztelen vagy – mosolyodott el Gabriel, ám Muriel nem volt vicces kedvében. – Neked nyilván teljesen mindegy, melyik éjjel, melyik nőt látod anyaszült meztelenül, de én nem vagyok ilyen magamutogató típus. Nem szoktam csak úgy, mások előtt meztelenkedni.

Gabriel jókedvét azonban nem lehetett elrontani. – Pallas Athénét nyilvánvalóan rólad formázták. Te aztán odacsapsz mindenkinek, igaz? – kérdezte, miközben lerántotta a lányról az alsóruháját is. – Hogy tehetted ezt? – sikított fel, mire a férfi az egyik sziklára dobta a vékony ruhát, és átölelte a dühösen kiabáló lányt, ő is félmeztelen volt már, de amikor Muriel hamvas bőre hozzáért, kis híján kihagyott a szívverése. – Nyugi, csak segíteni akartam! – mondta rekedten, majd gyorsan elengedte a lányt, és elfordult. – Bújj be a takaró alá! Mindjárt jövök én is! – Azzal megforgatta a vizes kabátokat és a csizmáikat, aztán elővette a másik szőrmét, és miután levetette a nadrágját, bebugyolálta magát és a lány mögé feküdt. Muriel még mindig duzzogott. – Velem akarsz aludni? Gabriel elmosolyodott. – Veled is fogok. Így hűlünk át a legkevésbé. – De hisz nincs rajtad ruha! Az arkangyal felnevetett. – Rajtad sincs. Nem fogok hozzád nyúlni, ha ettől félsz. – Nem félek. Pedig jobban tennéd, ha félnél – gondolta Gabriel, miközben a lány háta mögé bújt. Muriel nyakig betakarózott, barna fürtjei szétterültek a szőrmén, és a kellemes melegben szinte azonnal álomba szenderült. Az arkangyalnak azonban még sokáig nem jött álom a szemére. A lány szuszogását hallgatta, és arra gondolt, talán Muriel egy ajándék. Az ő ajándéka, amivel élnie kellene, és nem a még el sem követett hibái miatt aggódnia. Ugyanakkor pontosan tudta, ha a lány eddig vonzódott hozzá, a valkűrrel töltött görbe éjszaka után nyilvánvalóan kiábrándult belőle. Felkelt, és magára húzta a már megszáradt nadrágját, aztán megforgatta a köveken a többi ruhát. A tűz már csak parázslott.

Bár odakint szállingózott a hó, a barlangban kellemes meleg volt. Ivott egy kevés mézbort, és visszafeküdt az angyallány mellé. Muriel a cudar körülmények ellenére az igazak álmát aludta. Ahogy hanyatt fordult, lecsúszott a válláról a vastag szőrme, és előbukkant fehér bőre, és hátának lágy íve. Gabriel nagyot nyelt. Nem szabad hozzáérnem – gondolta, de fizikai fájdalmat érzett attól, hogy nem érezheti Muriel puha bőrét. A lány egyénisége és különleges szépsége elvarázsolta. Ez nem puszta vágy. Nem csak szeretkezni akarok vele… De akkor mi tart mégis vissza? Betakarta a lányt, és hanyatt feküdt. Hát az, hogy egy vadállat lett belőlem – válaszolta meg magának a kérdést. És ha nem tudok vele gyengéd lenni? Ha megcsalom őt? Ha összetöröm a szívét? Gabriel dühös volt. Jobb, ha az egyéjszakás nőknél maradok – zárta le végül a témát, és a barlang mennyezetére meredt. Lelkének sötét árnyai lassan előbukkantak, és csúnyán megszorongatták a szívét. Megdörzsölte az arcát, és a testvéreire gondolt. Hirtelen megjelent előtte Elijah és Bardo véresre korbácsolt teste, és felnyögött a kíntól, mintha őt sebezték volna meg. Nem csoda, hogy Machiel vért könnyezett a látványuktól – gondolta, és felült. A szíve száguldott, ahogy felidézte halálra kínzott testvérei látványát, és hideg verejték csörgött végig a halántékán – Rosszul vagy? – Muriel keze olyan könnyedén ért meztelen hátához, akár egy fuvallat, mégis, szinte égette a bőrét. Az arkangyal nem fordult meg, mert érezte, akkor nem fog megállni egy egyszerű válasznál… – A mai napig kínoznak a démonjaim – mondta halkan. – Nehezen alszom el… Nem akartalak felverni.

– Nem vertél fel. Gabriel háttal ülve is érezte, hogy a lány mosolyog. Hátrasandított. – Mitől van ilyen jó kedved? – Mutatok valamit, jó? – mondta a lány, és finoman megfogta a férfi vállát. – Feküdj le! – Máris odavagyok az ötletedért! – nevette el magát, ám a lány az ajkára tette az ujját. – Cssss! Ez nem olyasmi, amire gondolsz… De szerintem tetszeni fog. – Táncolni fogsz? – Nem – az angyallány felkacagott, és feljebb húzta magán a takarót, de ültében az egész háta és a csípője kilátszott. Gabriel igyekezett nem odanézni. – Az alászállásom előtt ezzel ringattam álomba a gyerekeket – mondta sejtelmesen az angyallány, majd kezét finoman a nyakában lógó kristályhoz érintette. Az ujjai hegyén ragyogó, kékesfehér buborékok tűntek fel, amiket egyszerűen kipukkasztott. A fénycseppek beterítették az egész barlangot: a mennyezetet és az oldalfalakat. A sötétben megjelent az univerzum minden fénye: csillagok ragyogták be a hasadékot. – Ez valami egészen elképesztő… – nézett körül Gabriel. – Sosem láttam még ilyen szépet! – Tudtam, hogy tetszeni fog! – mondta mosolyogva a lány, miközben egyenesen Gabriel karjába dőlt. A fejét a férfi vállára tette, és a sötétben csillogó fényeket nézte. Az arkangyal rosszkedvét mintha elfújták volna. – Ezt nem hiszem el! – mormogta. – Minden egyes csillagkép a helyén van! – Még jó – kuncogott a lány. – Komisz kis boszorkány vagy! – nevette el magát Gabriel is. – Te azon munkálkodsz, hogy elcsavard a fejem… Az Ásványok Angyala szomorkásan elmosolyodott. – Ugyan, Gabriel… Kevés vagyok én ahhoz.

A férfi meglepetten nézett rá. – Viccelsz? A szíved és a lelked tiszta, akár a kristályaidból felragyogó fényesség. Hogy gondolhatod, hogy kevés vagy nekem? – Nem tudom, Gabriel. Így érzem – felelte halkan a lány, és az oldalára fordult. Az arkangyal hozzábújt, és átölelte a derekát. – Nagyon fontos vagy nekem, Muriel – súgta a hajába, miközben lágyan megcsókolta a csupasz vállát. – Nem is hinnéd, hogy mennyire… A lány elmosolyodott, de nem válaszolt. Lehunyta a szemét, és lassan álomba szenderedett. Gabriel furcsamód boldog volt. Bár nem történt semmi, a lány nem lökte le magáról a karját, és nem szólt rá, hogy húzódjon el tőle. Sőt, álmában még inkább a férfi testéhez simult. Az arkangyal magába szívta az illatát, és a falakon ragyogó csillagokra meredt. Arra gondolt, bár számtalan vad szexuális élményben volt már része, meg sem közelítették azt az örömöt, amit Muriel közelsége és finom érintése keltett benne. Kezdek beleszeretni ebbe a lányba – gondolta, és a testén különös borzongás futott át. Elmosolyodott, és még szorosabban magához húzta az angyalt, aztán lehunyta a szemét, és ő is mély álomba szenderült. Arra ébredt, hogy a barlangban hideg van. A parázs kialudt, a kellemes meleg a szabadba szökött. – Ébresztő! – súgta a lány fülébe. Muriel hunyorogva nézett rá. – Nem alhatnánk még egy kicsit? Gabriel megrázta a fejét. – Lassan lehűlnek a gondosan megszárított ruháink. No, és a vikingek eszkábálta korcsolyákat is illene kipróbálnunk… Muriel felült.

– Hú, azt már nagyon várom! – felelte csillogó szemmel, mire a férfi felnevetett. – Olyan vagy, akár egy gyermek. – No, csak várd ki, hogy siklok majd a jégen! – A lány lelkes volt, lelkesebb, mint ahogy az arkangyal várta. – És a szörnyek? – Milyen szörnyek? – Muriéi szúrós szemmel nézett rá. – Csak viccelek. De ha jól sejtem, a kristálykoponyánk nem ezüsttálcán vár ránk abban a kolostorban. Ha egyáltalán ott van. – Ott van. Érzem. – Tényleg? – Igen. – De miért nem mondtad ezt eddig? – Mert nem voltunk beszélő viszonyban. A férfi az égre emelte a szemét. – Hihetetlen vagy. – Szóltam volna, ha rossz irányba megyünk! – az angyallány megvonta a vállát, amitől lecsúszott róla a takaró. – Hogy itt milyen hideg lett! – vacogott, és a szőrme alá bújt. – Öltözz fel gyorsan! – mondta Gabriel, és odavitte a ruháit, majd elfordult, és magára kapkodta a saját holmiját. Mire végzett, Muriel is talpig felöltözve állt előtte. – Hoppá. – Tessék? – Csak meglepődtem, hogy ilyen gyorsan kész lettél… Nő létedre. – Azt mondtad, öltözzek fel gyorsan. A férfi elnevette magát. – Mintha valaha is hallgattál volna rám. – Miért, nem szoktam? – Nem igazán. Pedig illene. A vezéred vagyok. – Csak akkor nem hallgatok rád, amikor összeveszünk. Gabriel komolyan nézett rá.

– Mindig hallgatnod kell rám, érted? Akkor is, ha haragszol, és akkor is, ha nem értesz velem egyet. Az életed múlhat ezen. Muriel bólintott. – Jó. Hallgatni fogok rád! Az arkangyal megcsókolta a homlokát. – Akkor kalandra fel! Irány a jégpálya! Magukra vették az összetekert szőrméket, és a felszerelésükkel teli zsákjaikat. – Nem nehéz a csomagod? – kérdezte a férfi. – A legtöbb dolgot átraktam a sajátomba, de ha kényelmetlennek érzed viszem. – Nem, dehogy! Így, ha elesek, nem töröm össze magam. – Rendben! Fogd a botodat, és menjünk! A barlang szája előtt egy keskeny sávban mélyebbnek tűnt a hó, mint a környező hópaplanok, amelyek, ameddig a szem ellátott, beborították az égig érő hegyeket. – Oda nézz! Látszik az ösvény! – Bizony. A nap épp annyira olvasztotta meg, hogy elvezessen minket a tóig. Komótosan leereszkedtek a domboldal túloldalán, majd megmásztak egy kisebb hegyet, amely után egy lényegesen magasabb következett. – Bírod? – nézett hátra Gabriel. – Még jó… – kacsintott rá a lány. A férfi elmosolyodott. – Szeretem, hogy ilyen belevaló vagy! – dünnyögte szinte magának, mire kuncogást hallott maga mögött. – Hallottam. – Végül is, neked mondtam. A hó térdig ért, kimerítő volt a mászás. A talpuk alatt ropogott az éjjel kissé megfagyott hó, és vakítóan szikrázott, ahogy rásütött a nap. Botjaikra támaszkodva, lihegve haladtak felfelé, amíg elérték a csúcsot.

– No lám! – néztek le mindketten a domb alján elterülő tóra, amely jéggé dermedve nyúlt be a hegyek közé, akárcsak egy különös formájú, csillogó kristálytükör. – Ez hatalmas… – hüledezett az angyallány. – Nem is látszik, hol a vége. – Ha szerencsénk van, valahol a kolostor közelében – meresztette a szemét az arkangyal, majd a távolba mutatott. – Nézd csak! Azon a csúcson van valami! – Az lesz az… – hümmögött a lány, miközben az alattuk elterülő völgyre tévedt a tekintete. – Lecsúszunk? – Gabriel csibészes mosollyal méregette a hófedte domboldalt. Muriel felnevetett. – De le ám! Mire ülünk? – Az elemózsiás zsák felülete nagyon sima. Az egyik fele kemény bőrből van. Szerintem jól fog csúszni. Muriel ledobta a csomagját a földre. Előkereste belőle a két zsákot, majd a férfi felé nyújtotta. Mindketten ráültek, a többi holmit pedig a hátukra vették. – Add a kezed! – mondta Gabriel, és ujjai a lány csuklójára fonódtak. – Fogj erősen! Indulhatunk? – Igen! Nekilódultak. Az alkalmi csúszka nehezen indult meg, de aztán belendült, ők ketten pedig a szélnél is sebesebben száguldottak le a hegy oldalán. – Gabriel! Repülünk! – sikította nevetve a lány. – Repülünk, bizony! – ordította túl az arkangyal is a menetszelet. A nyomukban felkavarodó hó fehér permetként szállt fel a hátuk mögött, a jégbe fagyott tó pedig villámgyorsan közeledett. A domboldal lankásabbá vált, ők pedig szép lassan megálltak. – Hát, ez valami mennyei volt! – kacagott az angyallány, amikor Gabriel felsegítette a földről. – Nem szorítottam meg túlságosan a kezed?

– Nem, dehogy. Örülök, hogy nem szakadtam el tőled. – Azt sosem hagynám… Muriel lopva az arkangyalra sandított. Gabriel arca fájdalmasan szép volt. Egyenes szálú haja jóval hosszabb volt a lányénál, és ez Murielnek nagyon tetszett. Szálfa termete izgalommal töltötte el, és egyre gyakrabban merengett el azon, vajon milyen lenne szerelmeskedni vele… – Mire gondolsz? – kérdezte váratlanul, mire Muriel csuklani kezdett. – No, lám, valami titkos dologra? – nevette el magát a férfi. – Ühüm, valami olyasmi – mosolyodott el a lány. – Ne már! Neked nincsenek titkos gondolataid! – Miért ne lehetnének? Gabriel kíváncsian nézett rá. – Vannak? – Akadnak. – Te játszol velem… – Én? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Az arkangyal megrázta a fejét, de a szemében vidám fények gyúltak. – A fenéket nincs! Muriel közelebb lépett hozzá, és megcsókolta az arcát. – Boldog vagyok, amikor veled lehetek. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem! Gabriel hitetlenkedve nézett rá. – Pedig nem is tudod még, milyen az, amikor igazán kedves vagyok… – felelte halkan. – Hát, remélem, idővel megtudom – mosolvodott el a lány, majd leült, hogy a csizmájára kösse az Eriktől kapott, élesre faragott lábszárcsontokat. – Mi ez? Lócsont? – Annak tűnik – mondta Gabriel, és ő is a lábbelijére kötötte a két helyen kifúrt, hosszú csontokat. Amikor elkészült, Muriel elé térdelt. – Mutasd! A lány odanyújtotta a lábát.

– Nem jól kötöttem meg? – De. A csomód viszont túl laza. Erősebben kell meghúzni, nehogy útközben leessen a talpadról – magyarázta, és jókorát rántott a kötélen. – Ááá, így elzsibbad a lábam! – Dehogy. Majd megszokod! Mehetünk? – Igen. Talán csinálnunk kéne néhány próbakört, nem? – Talán. Mindketten a jégre léptek és óvatosan elrugaszkodtak. A vikingek korcsolyája csak úgy hasította a jeget. Muriel végigsiklott a part mentén, miközben lassan felemelte az egyik lábát, a magasba nyújtotta és megfogta a talpát. – Na, ezt csináld utánam, szépfiú! – kiáltotta az arkangyal felé kacagva. Gabriel nevetett. – Szédületes vagy! – Ő maga is nekilendült, de kitűnő egyensúlyérzékének köszönhetően úgy süvített végig a jégen, mintha ezerszer megtette volna már. – Kár, hogy Erik nem látja ezt. Gondolom, arra számított, hogy bukdácsolni fogunk, és kezünket-lábunkat törjük a jégen. – Hát, majd versenyzünk velük egyszer! – kiáltotta a lány, miközben nagy sebességgel száguldott felé. – Lassíts… – Hogyan?? – Emeld meg a csizmád orrát, és nyomd le a sarkad! De Muriel már túl közel volt, így a férfi kitárta a karját. A lány fújtatva ölelte át az arkangyal derekát. – Köszönöm! – Bármikor. Muriel vonakodva engedte el Gabrielt, és arra gondolt, nem számít, milyen szörnyekkel és borzalmakkal kell szembenéznie, hiszen az arkangyallal töltött kalandos napok olyan boldoggá tették, amiről korábban álmodni sem mert volna.

– Akkor nekivághatunk? – nézett rá jókedvűen Gabriel. – Neki, bizony! – bólintott Muriel. – Kalandra fel! Magukra vették a zsákjaikat, és elindultak a tó végtelenbe nyúló, ezüstös jegének. Némán csúsztak a hidegben, miközben kíváncsian szemlélték a mellettük elsuhanó hegyeket. A csontok karcos hanggal vájtak a jégbe, amelyen időnként recsegő-ropogó rianások futottak végig. A vikingek korcsolyája nagyon hasznosnak bizonyult, hiszen úgy süvítettek át a tavon, mintha repülnének. Gabriel a lány keze után nyúlt. Muriel szólni akart, ám az arkangyal megrázta a fejét, és a szája elé tette az ujját. – Nem vagyunk egyedül… – suttogta, és a talpuk alá mutatott. Közben óvatosan a part felé húzta a lányt. Muriel nem látott semmit. Az arkangyal mellé csúszott és átkarolta a derekát. – Alattunk vannak – szűrte át a fogai között, majd. amikor a parthoz értek, egy sziklához préselte a lányt. – Ezúttal ne sikíts, kérlek! Az Ásványok Angyala riadtan nézett ki a férfi válla alatt, ás kis híján elállt a lélegzete. Hatalmas, fekete árnyak húztak el a lábuk alatt, és bármilyen vastag volt is a jég, érezni lehetett a súlyuk nyomán feltámadt áramlatokat. Nagyok voltak, sokkal robosztusabb állatok, mint amiket a lupom-sziget melletti tóban láttak. Muriel émelygett az idegességtől. Felsejlett előtte, amikor a vízi szörny a lábába mart, és lehúzta a mélybe. – Ne félj! – mondta halkan a térti, és a mellkasához vonta az arcát. – Mindjárt elmennek. – Nem bírom az ilyen dögöket! – mondta kifulladva a lány. – Tudom. Hosszú perceken át várakoztak. amíg az árnyak tovatűntek. – Elmentek? – suttogta Muriel. – Nem. Szerintem lesben állnak, és várnak… – Akkor itt maradunk?

– Nem lehet. Nemsokára leszáll az est. Fel kell jutnunk a kolostorba. Kétöbölnyire van innen az oda vezető ösvény. – Es ha ezek… – Kétlem, hogy áttörnék a jeget. Főleg, ha a part mentén haladunk. De nagyon gyorsnak kell lennünk! – Rajtam nem fog múlni. – Rajtam sem. Nem beszélgettek többet. Gabriel intésére nekilódultak, és lélekszakadva siklottak végig a sziklás part mentén. Az első öblön szerencsésen túljutottak, ám egyre sokasodtak a jég alatt az árnyak. – Gyorsabban, Muriel! – kiáltotta az arkangyal, és a karjánál fogva magával rántotta a lányt. Közvetlenül előttük nagyot reccsent a jég, a repedések csillag alakban szerteszét futottak. – Ki akarnak törni a dögök – nyüszített fel a lány, ám az arkangyal tovább húzta. – Ne velük foglalkozz! Előre nézz! Nyomás, ki a partra! Muriel nekilendült, és akár egy jégmadár, úgy hasította végig a tó jegét. Gabriel mögötte járt, amikor hirtelen éktelen ropogással felemelkedett előtte a tó jege, és egy fekete gyilkos bálna emelkedett ki belőle. A pofájában éles fehér fogak villogtak. Az arkangyal hátrahőkölt, és elzuhant a jégen. Az állat visszacsúszott a tóba, hogy aztán újult erővel törjön ki. A lék körül szinte forrt a víz, a jég egyre szélesebb sugárban repedt be, majd Gabriel mögött újabb két állat tört ki. A lyukak egyre gyarapodtak a tó jegén. A szörnyek szemmel láthatóan igyekeztek elsüllyeszteni a csapdába esett arkangyalt. Muriel nem tétlenkedett. A jégen kúszva megindult felé, ám Gabriel ráordított. – Eszedbe ne jusson! – De… – Kifelé! – Segítek neked!

– Ne kelljen kétszer mondanom! Az arkangyal hasra feküdt, hogy kisebb legyen a jégre nehezedő súly, és amikor a cet ismét kitört a léken, odakúszott, és a kardjával lesújtott rá. A penge levágta az állkapcsát, az állat visszacsúszott a jeges vízbe. Gabriel oldalra gurult, majd villámgyorsan felállt, és Muriel után siklott, aki a parton várt rá. Alighogy kiért, a jég alatt vad mozgolódás támadt, és a lékekben kavargó víz vérvörössé vált. A gyilkos bálnák levágott társukat marcangolták. A férfi lefejtette a csizmájáról a korcsolyát, és Murielével együtt gondosan elcsomagolta a zsákjába. – Ez kemény volt… – nézte a mélyben dúló küzdelmet. – Visszafelé délben kell átszelnünk a tavat, olyankor jó eséllyel ezek alszanak. És nem mehetünk középen, noha úgy rövidebb lenne az út. A sekély, part menti víz felett kell visszasiklanunk. – Sajnálom – lépett hozzá Muriel, és átölelte Gabriel nyakát. – Halálra rémültem a gondolattól, hogy bajod eshet. – Nem akartalak felbosszantani. Gabriel felsóhajtott, de gyöngéden átkarolta a lány derekát. – Hát, pedig nagyon jó vagy ebben. Ha azt mondom, menj, akkor menj! Ne kérdőjelezd meg folyton a szavam! – Bepánikoltam. Ne haragudj rám! Nem vagyok gyáva, de a múltkori vizes élmény meglehetősen élénken él még az emlékeimben. Jobban viseltem volna, ha rókákkal kell a sivatagban küzdenem. A férfi felnevetett. – Mit tudod te, mi van a sivatagban? Lehet, hogy a rókák sem olyanok, mint képzeled. – Ez igaz – kuncogott a lány is, de összerándult, amikor tőlük egy méterre újabb cet törte át a jeget. – Nyugi. A szárazföldre nem jönnek ki… No, gyere! – nyúlt a lány keze után, hogy felsegítse. – Estig fel kell érnünk a hegyre!

7. FEJEZET

Lápvidék

Sophiel és Ramodiel egy napja lovagoltak egy tölgyerdőn át, a látomásból ismert mocsár felé. Némán csodálták a fák között áttörő napsugarak fényét. Lehetetlenül szép volt, akár egy festmény. Az angyallánv Elijahra gondolt, s a szíve fájdalmasan összeszorult. Borzasztóan aggódott a férfiért, és látva, hogy mit műveltek szerelmével a saját testvérei, nem voltak kétségei afelől, hogy a tiltás ellenére Gabrielékkel kell mennie. – Miféle összeesküvésen töröd már megint a fejed? – nézett hátra Ramodiel. – Semmin. – Aha. Arról vagy híres… No, gyere, verjünk tábort! Innen remekül belátjuk a völgyet. Leszálltak a lovakról, és nekiálltak fát gyűjteni. Sophiel sebtében egymásra halmozta az ágakat, száraz faháncsokat és kiszáradt fűcsomókat nyomott közéjük, majd meggyújtotta a rakást. A parázs felizzott, nem sokkal később belobbantak a lángok. Ramodiel eközben jókora fakupacot hordott a tűz mellé, hogy éjjel is életben tudják tartani a tüzet. – No lám, még a tűzrakáshoz is értesz! – jegyezte meg elismerően. – Kitől tanultad? – Elijahtól. – Miatta vagy ennyire rosszkedvű?

Sophiel bólintott. Az egymásba fonódó lángnyelveket nézte, ahogy lassan ringatózva végigtáncoltak a száraz fahasábokon. – Képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket. Az a korbácsolás…, és a teste, ahogy ezernyi sebből vérzik. Ha csak rágondolok, megszakad a szívem. – Az enyém is. – Ő nem akarta bántani Azraeléket. Nem tudom, hogy művelhették ezt vele. – A kristálykoponyák miatt, Sophiel. Azok őrjítették meg őket. Azrael sosem volt ilyen. Magától nem tette volna ezt. Bardo mellett mindig is ő volt a vezérünk jobb keze. Elijah ezért nem akarja bántani őt. Még mindig hisz benne, hogy Azrael egyszer majd magához tér… – Gondolod, hogy még most is hisz benne? Azok után, hogy ezt tette vele? – Miért, veled mit tett Elijah? – Ramodiel fürkészve nézte a lány arcát. – Hogy elbánt veled az ostorával? Sophiel világoskék szeme sötétebbé vált. A szavak a torkára fagytak. – Na, ugye… – A férfi megcsókolta a homlokát. – A megbocsátás a világ legnehezebb dolga. Pláne, idelent. Elijah sosem volt jó ebben. De tudom, hogy Azraelt még mindig a testvérének tekinti. Szóval, további bonyodalmakra számíthatunk. – Ramodiel! – fogta meg az angyallány a férfi kezét. – Szeretnélek megkérni valamire! A fiatal angyal elvigyorodott. – Most akarsz előjönni az őrült ötleteddel? A válaszom: NEM. Nem, nem és nem. Ne is próbálkozz! – De, hisz azt sem tudod, mit akartam kérdezni! – Sophiel le sem tagadhatta volna a felháborodását. A meredély szélére sétált, és lángoló arccal nézett le, a völgybe. – Már hogyne tudnám! – Ramodiel hátulról átkarolta a derekát. – Szöszi, te teljesen megőrültél! Gabriel azt

parancsolta, ha megszereztük a kristálykoponyákat, maradj Birca szigetén. Nem jöhetsz velünk Azrael várába! Miért olyan nehéz ezt betartani? Sophiel szabadulni próbált. – Engedj el! – Nem engedlek. Meg kell ígérned, hogy nem töröd többé ezen a fejed! – Hogy kérhetsz ilyesmire? – a lány haragos volt. – Elijah az életemnél is többet jelent nekem! Hogy képzeled, hogy ölbe tett kézzel ülök majd, amikor ilyen kínszenvedésen megy keresztül a többiekkel? – Bajod esne. Érted? Mizariel a véredet akarja… Mind tudjuk. – Nem érdekel! Számtalan csatában helyt álltam az oldalatokon! Te is tudod, hogy jó harcos vált belőlem. Mizariel már nem erősebb nálam! Ramodiel felsóhajtott. – Talán tényleg nem. De, hogy aljasabb és taktikusabb, az biztos… És ez éppenséggel a vesztedet jelentheti. A nap időközben alábukott, de a szürkületben még kivehető volt a lefelé kanyargó ösvény, és az odalent elterülő mocsár. Érdekes módon nem érződött a szaga, az erdő friss illata és a ropogó tábortűz finom füstje elnyomott minden mást. Kezdett hűvösödni. Ramodiel megfogta az angyallány kezét. – Gyere! Vacsorázzunk, jó? Semmivel sem leszünk előrébb, ha itt ácsorogsz a sötétben, és magadat emészted. – Te nem emésztenéd? – Nem hát! Gabrielékkel mostanra ütőképes csapattá váltunk. Megszerezzük a kincset és lefegyverezzük Azraeléket, aztán Elijah eldönti, mi legyen. Sophiel megtorpant.

– Tudom, hogy nem ez a valódi terv, Ramodiel. Ne akarj félrevezetni! Ti nem akartok tárgyalni. Meg akarjátok ölni Azraeléket! Ramodiel felsóhajtott. – Igen, ez a terv… Tudod, Gabriel a bosszúálló korszakát éli, és a norvég sem az a megbocsátó alkat… Mizariel megtépte a kicsi lányt, ezért a halálát szomjazza. Nem hiszem, hogy Harald ezek után megkönyörül rajta. Túl nagy veszélyt jelent Machielre. Én pedig Baamielt választottam. Látva, mit művelt a többiekkel, úgy döntöttem, hazaküldöm őt Atyánkhoz. – De hisz eddig arról beszéltél, hogy milyen fontos a megbocsátás! – Az is. Megbocsátok Baamielnek, de nem felejtem el, amit a testvéreimmel tett. És ezért meg fogom ölni őt. A lány elnevette magát. – És rám mondod, hogy őrült vagyok? – Igen. Te teljesen őrült vagy. – És te? – Én megfontolt vagyok. – És ha Elijah nem akarja, hogy megöljétek Azraeléket? – Az ő szava az első. De te úgysem fogod hallani, mert nem leszel ott – kacsintott rá. – Direkt heccelsz engem, Ramodiel! – az angyallány felé csapott, de a férfi elkapta a csuklóját, és a háta mögé szorította. – Imádlak heccelni. – Nem vagy vicces! – De, az vagyok! – Elengedte a lányt, és leült a köpenyre, majd megpaskolta maga mellett a prémes anyagot. – Gyere, vacsorázzunk! Ha borozunk, talán engedékenyebb kedvemben találsz! Sophiel szemöldöke enyhén megemelkedett. – Ezt meg hogy érted? Beleegyeznél, hogy veled menjek Azraelhez?

– Nem. De megtanítalak nyársat faragni, jó? – Jaj, Ramodiel! Nem érdekel a nyársfaragás! – Pedig érdekelhetne – vonta meg a vállát az angyal, miközben nekiállt, és sebtiben a földbe szúrt két ipszilon alakú ágat. Eztán kihegyezett egy vékony vesszőt, óvatosan ráhúzta a besózott húst, aztán a kész nyársat a tűz fölé tette az előkészített tartófákra. – Na, milyen? – Jó. – Csak jó? – Csak jó. – Ne légy már ilyen! – Ramodiel átkarolta Sophiel vállát. – Úton vagyunk a kígyók felé, csillagos az ég, ropog a tüzünk, sül a vacsoránk, és pár nap múlva szabad lesz minden testvérünk. Miért vagy hát ilyen gondterhelt? Gyere, igyuk ki az egyik csutorát! Sophiel elgondolkodva nézett rá, mire a férfi elnevette magát – Ismerem ezt a nézést, szöszi! Kár a gőzért. Nem tudsz annyira leitatni, hogy meggondoljam magam. A lány elmosolyodott, mire Ramodiel felröhögött. – Áá, mennyire tudtam, hogy erre gondoltál! Sophiel végre elnevette magát. – Na, jó, megfordult a fejemben… – Aha. Gondolom. Akkor most az a legkevesebb, hogy beiszunk! – Nem akarok berúgni! – Pedig jó lesz, hidd el nekem! Padlón vagyunk, holnap meg ki tudja, mi vár ránk. Kell egy kis lazulás! – Azzal a lány felé nyújtotta a csutorát. Sophiel alaposan meghúzta, aztán ő is. – Na? Érzed már? – nézett rá csibészes mosollyal. – Kezdem… Engem elég hamar fejbe vág. – Nyugi, engem is. De máris kevésbé tűnik olyan borzasztónak az élet, nem?

– Hát, azért még nagyon nyomaszt. Ramodiel felé nyújtotta a csutorát. – Akkor még nem ittál eleget! Sophiel teleitta magát. Érezte, ahogy lassan eltompul a figyelme, és a lelkét mardosó aggodalom is lecsillapodik. Az arca és a teste kimelegedett, ezért ledobta a mellényét. A nyáreste hűvös levegője kellemesen simogatta a testét, és hirtelen nevetni támadt kedve. – Uh, azt hiszem, utolértelek… A férfi elmosolyodott. – Becsíptél? – Ühüm. Azt hiszem. Indokolatlanul jó kedvem van. Ramodiel felröhögött. – Helyes! Ez volt a cél! – Időközben levette a nyársról a sült húst, és felé nyújtott egy darabot. – Nézd, milyen szép ropogós lett! Egyél egy kicsit! – Köszönöm! Kedves vagy, hogy törődsz velem! – Ez csak természetes. – Nem, nem az. Neked is az ellenséged voltam, akárcsak Azraelnek vagy Mizarielnek. Ugyanannyi okod lehetne, hogy gyűlölj engem, mint nekik. – Én sosem gyűlöltelek. Amikor először láttalak Joshuával, azt gondoltam, Michaelék megőrültek, hogy leengedtek odafentről… De aztán megismertelek, és rájöttem, hogy lélekben olykor erősebb vagy bármelyikünknél. Az, hogy Gabrielékkel kibékültünk, és annyi idő után újra szent a béke közöttünk, végső soron neked köszönhető. Ha te és Elijah nem szerettek egymásba, és nem rúgjátok fel emiatt az összes létező szabályt, még mindig harcban állnánk. És az nem lenne jó. Gyűlöltem Gabrielék ellen harcolni. Amikor Machiel azt mondta, hogy Uriel meghalt, úgy éreztem, megszakad a szívem. – Én is nagyon szerettem őt. El sem hiszem, hogy nincs többé közöttünk.

– Mondjunk el érte egy imát! – Jó… De így, részegen? Ramodiel elnevette magát. – Aha. Ő imádott minket. Biztos értékelni fogja… A két angyal egymás mellé térdelt, összetették a kezüket. – Szeretünk téged, Uriel! – mondta halkan Ramodiel. – Bárcsak itt lennél még! Neked adnánk az óriáskígyó fogát. Sophielből kibukott a nevetés. – Vedd már komolyan! – Halálosan komoly vagyok! Szóval…, Uriel, sajnáljuk, hogy elmentél. Remek harcos, barát, testvér voltál. Hiányzol nekünk! – Rajongtam a történeteidért és a vakmerőségedért! – tette hozzá Sophiel. – Szerettem, hogy mindig figyelmes és kedves voltál. Ha rád gondolok, olyan, mintha még mindig itt lennél. Látlak, ahogy Arielt ugratod, és a szemed ezüstszínben ragyog. Sosem mondtam, de szerettem a nevetésed. Megmelegedett tőle a szívem… – A lány hangja elcsuklott. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztak neked… Atyánk szeretete ragyogjon rád! Ramodiel leült, és az ölébe vette az angyallányt. – Na, nem, szöszi, nem pityergünk! Tudod, csillagos az ég, mi borozunk, Uriel pedig minket néz odafentről! Sophiel keserűen bámult maga elé. – Képtelen vagyok kiverni a fejemből azokat a képeket. Borzalmasan megkínozták. Te is láttad. – Igen, láttam. Bár ne láttam volna! – sóhajtott fel Ramodiel. A vállára vonta a lány arcát, és megcsókolta a haját. – De már vége. Már nem fáj neki. Levetette az elnyűtt, földi gúnyáját, és hazament… Most boldog, és újra teljes fényében ragyog. Gondolj erre, kérlek! Jó? – Igyekszem – mondta bánatosan, amikor Ramodiel felkiáltott. – Odanézz! Egy hullócsillag! Láttad? – Láttam – mosolyodott el a lány. – Szerinted ő volt?

– Uriel! – kiáltott Ramodiel a sötétbe. – Te voltál az? A horizontot újabb hullócsillag fénye világította be. Mindketten felnevettek. – Igen, ő az! Felálltak, és a meredély szélére szaladtak. – Uriel! – kiáltották egyszerre, s hangjuktól visszhangzott az egész katlan. – Küldj nekünk még több csillagot! A sötétlő eget hirtelen hullócsillagok tucatjai szelték át. Fényük bevilágította a környező hegyeket, a völgyeket, a mezőt átszelő folyót, és a szikla szélén álló angyalokat. – Szeretünk téged! – ordították torkuk szakadtából, majd átölelték egymást, és azt sem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, úgy lángolt a lelkük. – Látod? Mondtam neked, hogy őt nem érdekli, hogy beboroztunk. Sőt, kifejezetten értékelte, hogy még így is rá gondoltunk! – Igen. Igazad volt – nézett a lány a csillagok után. – Gyönyörűséges volt! – Jobb kedved van? – Sokkal. – Nekem is. De most már dőljünk le! Holnap korán kelünk! Ki kell aludnunk magunkat. A tűz mellé kucorodtak. Ramodiel elnyúlt a szőrmén, és a lányra nézett. – Gyere már! Sophiel is hanyatt feküdt a takarón. A csillagokat nézték, és közben a tücskök ciripelését hallgatták. – Sokat gondolsz az otthoniakra? – kérdezte Ramodiel. – Igen, elég sokat. És te? – Én csak akkor, ha valami rosszat teszek. Az angyallány felnevetett. – Ugyan, Ramodiel, hisz nem is teszel semmi rosszat! – Hát, ez azért nem mindig volt így… – A kezdetekre gondolsz?

– Igen. – Nehéz volt? – Majd egyszer elmesélem, jó? De most későre jár, és alaposan beittunk. Aludnunk kell, hogy reggelre kitisztuljon a fejünk! – Jó. Igazad van – Sophiel Ramodiellel szemben feküdt. A férfi magukra terítette a szőrme másik felét, és megsimogatta a lány arcát. – Szép álmokat, szöszi! – Neked is… Az angyallány szeme szinte azonnal becsukódott. A bor és az egész napos kimerítő út megtette a hatását. A teste elernyedt, ő pedig álomba szenderedett. Ramodiel is álmos volt, így őt sem kellett altatni. Másnap arra ébredtek, hogy a nap erősen tűz rájuk. Sophiel hunyorogva ült fel. – Azt hiszem, elaludtunk. – Tessék? – Ramodiel is felkönyökölt, a haja ezerfelé állt. Az angyallány elmosolyodott, és beletúrt az égnek álló, barna tincsekbe. – Úgy nézel ki, mint egy őrült. – Mert az is vagyok… – dünnyögte az angyal. – Főleg, ha ilyen korán kell kelnem. – Ne viccelj, a napkorong már magasan jár. Kora délután lehet. Az ifjú angyal feltápászkodott, és kinyújtóztatta a végtagjait. – Mondtam már, hogy utálom a szörnyeket? – ásított közben. – Nem. Én is utálom őket. – De azért kivágjuk a kígyó fogát? Sophiel elnevette magát. – Mit akarsz a fogával?

– Bardonak akarom adni. Imádni fogja – mosolyodott el Ramodiel. – Jó, vágjuk ki! – bólintott rá a lány. – Van valami terved talán? – Több is. – Jók? – Hát, majd menet közben kiderül. Gyere, induljunk! Összepakolták a holmijaikat, lóra szálltak, és elindultak a mocsár felé vezető ösvényen. A tölgyest lassan cserjékkel borított, napszítta domboldal, majd egy lankás rét váltotta fel. A fű eztán egyre magasabb és sűrűbb lett, itt-ott esőből összegyűlt tavacskák csillantak fel. – Innen gyalog kell tovább mennünk! – jelentette ki Ramodiel, és a lovakat egy zöldellő részhez vezette. Ledobta a csomagjaikat is, majd Sophielre nézett. – Vedd le a ruhád! Csak a nadrágod és a mellény maradjon rajtad! A ruha akadályozna a mászásban. – Mászni fogunk? – Bizony. – Ramodiel a fák fölé húzódó sziklás részre mutatott. – Ott a legkeskenyebb a szárazföld és a sziget között húzódó mocsár. Erik szerint van ott egy régi kötélpálya. Régen azon keresztül szállították az élelmet a szigeten élőknek. Nem olyan hosszú, néhány száz méter lehet csupán. Sophiel szeme elkerekedett. – Néhány száz méter?? – Lecsúszunk rajta, szöszi. Ne pánikoljál! – Lecsúszunk… – hümmögött a lány. – Le hát! – Elbír minket? – Hát, téged biztos. Engem nem annyira, de majd meglátjuk. Ha ügyesek leszünk, néhány perc alatt átérhetünk. Elég meredek. – Nem vagyok elragadtatva az ötletedtől – nézett rá szúrós szemmel a lány.

– Majd utólag el leszel. Most viszont kapd le azt a ruhát, és menjünk! Sophiel levette a térdig érő ruháját, majd visszavette magára a mellényét, és megkötötte az övével. – Így jó vagyok? Tetszeni fogok a kígyónak? Ramodiel felröhögött. – Remélem, nem. Holdsarló? Kard? Tőr? Minden megvan? – Igen. Mehetünk! Elindultak a szikla felé, és hamarosan oda is értek, jókora, csipkézett szélű hegyorom volt, de elegendő kapaszkodási lehetőséggel. – Menni fog? – nézett az ifjú angyal a lányra. – Igen. – Gyere, azért ezt rád kötöm! Nehogy belepottyanj nekem a mocsárba! – mormogta Ramodiel, és Sophiel derekára erősített egy kötelet, a másikat pedig magára csomózta. Nekivágtak a felfelé vezető köveken, és igencsak gyorsan másztak felfelé. A szikla szerencsére nem csúszott, csak a nap volt kellemetlenül tikkasztó. Ramodiel lenézett a nyomában kapaszkodó szőke lányra, aki ügyesen követte őt az éles köveken, és arra gondolt, Elijah milyen büszke lenne rá, ha most látná. Egy órával később már a szikla tetején álltak, közvetlenül a kötélpálya mellett. A mocsár felett átívelő kötelek meglehetősen elnyűttek voltak, és ahogy a szél néha meglengette őket, hangosan nyekeregtek. A pálya végén egy jókora kosár állt, amiben régen liszteszsákokat és hordókat szállítottak. Az alja erősen szétroncsolódott, több helyütt kilyukadt, de azért egyben volt. – Erre gondoltál? – az angyallány gyanakodva méregette a szerkezetet. – Aha. Remek, igaz? – Nem tudom, Ramodiel. Ez a kötél, meg ez a kosár… Nem fogja kibírni a súlyunkat. És ha leszakad alattunk, a vízbe

zuhanva rosszabbak lesznek az esélyeink, mintha óvatosan, a mocsáron át jutottunk volna át a túlpartra. – Jaj, ne légy már ilyen borúlátó! Igenis, át fogunk jutni! – Hát, jó! – a lány nagyot sóhajtott. – Legyen igazad! Ramodiel a lapos kiszögellésre húzta a kosarat, majd Sophiel felé nyújtotta a karját. – Kezdődjék a móka! Az angyallány elnevette magát. – Borzasztó, hogy rá tudtál venni erre az őrültségre… – Ne már! Hidd el, te fogod élvezni a legjobban! – Azt erősen kétlem. Így is zsong a fejem és kavarog a gyomrom. Ramodiel elvigyorodott. – Az a másnaposság, szöszi. Nem a félelemtől van. – Ó, hát így mindjárt más! – a lány a kosárba lépett. Ramodiel is beszállt, és a derekukhoz erősített zsinórt a kötélpályához kötötte. – Biztos, ami biztos. Ha leszakadna a kosár, mi akkor is fent maradunk – mondta, miközben meghúzta a csomót. – Remekül kitaláltam, mi? – Ühüm… Sophiel összehúzott szemmel vizslatta az alattuk sötétlő mocsarat. Kénes bűz szállt feléjük, és békák brekegése hallatszott a szélrózsa minden irányából. – Gyere, ölelj át! – az angyal jókedvűen vigyorgott. – Indulunk! Sophiel hozzá lépett, és átkarolta a derekát. Lenézett a kosár rácsain át, és hirtelen meglódult a szíve a szédítő magasságtól. Ramodiel lehajolt hozzá. – Ne már… Mindjárt kiugrik a szíved. Mi bajod van? – Azt hiszem, még sincs kedvem a rémes szerkezeteddel utazni – motyogta a lány, de a férfi karja szorosan köré fonódott.

– Már késő! – kiáltotta nevetve. – Indulunk! – Azzal kioldotta a féket, és az ősöreg kosár komótosan meglódult. Sophiel az angyal ingébe temette az arcát, és úgy szorította a kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. Ramodiel azonban harsogva nevetett. – Hát ez valami isteni! A kosár nagy lendülettel süvített lefelé, és az angyallány azt hitte, megfagy az ereiben a vér. Képtelen volt nyelni vagy levegőt venni, a végtagjai jegesre hűltek a félelemtől. Ramodiel erősen fogta, és kötél is volt a derekán, mégis rémesen kiszolgáltatottnak érezte magát. – Nézz már ki oldalt! – kiabálta túl a férfi a menetszelet, de Sophiel nem mert felnézni. Magában imádkozott, hogy minél előbb földet érjenek… A kosár hirtelen óriásit rándult, és vízszintesen megemelkedett. Az angyalok az oldalukra zuhantak, majd amikor a kosár visszafordult, kiszakadt alattuk a vesszőből font talpazat. – Kapaszkodj! – kiáltotta felé Ramodiel, de ő is megmarkolta lány ruháját, miközben a kosár peremére húzta. Felnéztek, és látták, hogy a kötélpályán jókora szakadás éktelenkedik, az állította meg a kosarat. A kötél azonban felgyűrődött a szakadás mentén, így mindketten tudták, nem lehet rajta átpréselni a kosarat tartó kapcsot. – El vagyok ragadtatva… – hümmögte Sophiel, mire Ramodiel elnevette magát. – Ugyan. Így legalább nem unatkozol. – Hát, mert eddig annyira unatkoztam… És most mi lesz? Itt fogunk lógni? – Miért? A kilátás szép, az idő jó. Vagy más programod lenne? Sophiel felnevetett. – Te nem vagy normális, Ramodiel!

– Mások is mondták már – felelte az angyal, miközben elnyomott egy ásítást. A lány hitetlenkedve nézett rá. – Ne mondd, hogy álmos vagy! Én épp idegösszeomlást kapok, te meg itt ásítozol? Ramodiel felröhögött. – Nem csak téged gyötör a másnaposság, szöszi. Én sem aludtam ki magam. Fáradt vagyok. – Hát ez nem igaz… – Sophiel is nevetett. – De legalább nem szakadt le ez az ócska kosár. És most? – Felmászunk a kötélre, és hason fekve átcsúszunk rajta. Három szál megmaradt a négyből, mind jó erős, és elég széles ahhoz, hogy ne forduljunk le róluk. A kosarat meg levágjuk, hogy ne terhelje a súlyával a pályát. – Brilliánsan hangzik, leszámítva, hogy nem tudom magam felhúzni olyan magasra – a lány a föléjük nyúló köteleket méregette. – Ó, ez a legkevesebb. Majd én felhúzlak! – Ramodiel a kosár peremére lépett, és megmarkolta a köteleket. Felmászott rájuk aztán hasra feküdt a kötélpályán, és lenyúlt Sophielért. – Add a kezed! – Megmarkolta az angyallány csuklóját, a másik kezével a ruháját, és óvatosan a kötelekre fektette. – Ne ficánkolj, akkor nem mennek szét! Rendben? – Rendben – a lány arca viaszfehér volt. – Mi a baj? Rosszul festesz. – Amióta embertestben élek, nem bírom a magasságot. – Hát, az most nem a legszerencsésebb – hümmögött a férfi, hiszen hatalmas mélység tátongott alattuk. – Akkor ne nézz le! Jó? – Jó. Ramodiel elvágta a kosarat tartó kötelet. A szerkezet nagy csobbanással elmerült a mocsárban. A nyomában keletkezett hullámverésben egy sárga óriáskígyó teste tűnt fel. A törzse olyan vaskos volt, mint egy jókora boroshordó, a hossza hatvan

méter is lehetett. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, és elhűlve nézték a békalencsék és hínárok között tekergő hüllőt. – A rohadt életbe! – suttogta Ramodiel, és kivonta a kardját. – Ez felér idáig? – nézett rá az angyallány. – Fel, bizony… Mennünk kell innen, de azonnal! – Ne! – a lány megmarkolta a kezét. – Leszedem a holdsarlóval. Ha megvárjuk, amíg idáig ágaskodik, megmarhat minket. – De a vízben van. – Már nem sokáig… Nézd! A kígyó kíváncsian úszta körül a mocsárba csapódott kosarat, miközben hatalmas teste fel-felbukkant a sárszínű lében. Hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint amilyennek korábban látták. – Te jó Isten… – suttogta a lány. Közben megmarkolta a fegyverét, amely abban a pillanatban felizzott. A kígyó felkapta a fejét, és rájuk meresztette sárga szemét. Egy pillanatra mintha habozott volna, aztán kitátotta a pofáját, és a magasba emelkedett. A lány elhajította a holdsarlóját, amely izzó glóriaként repült az egyre közeledő óriáskígyó felé. Amikor elérte, úgy tűnt, mintha meg sem szakította volna a röppályáját, úgy repült vissza Sophiel kezébe. Ugyanabban a pillanatban a kígyó feje levált a testéről. – Ez igen! – az ifjú angyal elismerően bólintott, majd felsóhajtott. – Hát, most azért rendesen levert a víz. – Tűnjünk el innen! – Megfordult a kötélpályán, és a part felé kúszott. A lány követte, és amilyen gyorsan csak tudtak, haladtak a sziget felé. Egyszer csak Ramodiel hátraszólt. – Sophiel! Alattunk van egy újabb. Sőt, kettő! – Jó, látom – felelte a lány, és amint a kígyók kiemelkedtek a vízből, feléjük hajította a holdsarlót. Az éles fegyver az előzőhöz hasonlóan lemetszette fejüket. Lélekszakadva másztak kifelé, amikor a mocsár fortyogni kezdett alattuk.

– Szöszi, azt hiszem, felhergeltük őket – mormogta Ramodiel, és megmarkolta a kardját. – Már nem ketten vannak… Inkább tizenketten. Figyelj nagyon! A kígyók lecsaptak. Egyszerre vagy nyolcan emelkedtek a magasba. A holdsarló háromnak a fejét vette, miközben Ramodiel is lecsapott ugyanennyit. Aztán újabbak emelkedtek a magasba, a két angyal nem győzte ütni-vágni őket. A kígyók rémisztőek voltak; a pofájukat nagyra tátották, s méregfogaik, akárcsak két éles, görbe kard, fenyegetően villantak rájuk. Mielőtt azonban harapni tudtak volna, a lángoló fegyverek minden kígyót miszlikbe vágtak. Az angyalok szélsebesen másztak kifelé, és Sophiel arra gondolt, milyen gyorsan elmúlt a tériszonya. A part előtt az utolsó példány emelkedett ki a vízből. Ez volt a legnagyobb. A teste búzakék, a feje tetején aranyszínű, koronaszerű pikkelyek. A szeme sárga volt, szinte hipnotizálta őket, ahogy rájuk meredt. A holdsarló és a tüzes kard azonban őt sem kímélte: egyszerre csaptak le rá, mire a hatalmas kígyó dörrenve csapódott a szárazföldre. Az angyalok kimerülve kapaszkodtak ki a szigetre. – Jól vagy? – Ramodiel aggódva nézett végig a lányon. – Hadd nézzelek! – Semmi bajom! A férfi végigfuttatta az ujjait a lány karján. – Jól megsebzett ez az ócska kötél. Fáj? – Nem vészes. Ramodiel elmosolyodott. – Nagyon ügyes voltál. De most gyere, keressük meg a kincset! Elindultak a sziget belseje felé, legalábbis, amerre a poros ösvény vezette őket. A környék meglepően kopár volt. Csak homok és kövek mindenfelé. A sziklák egyre emelkedtek, majd egy hosszú lépcsősor tűnt fel előttük, amelynek vége a felhők fölé nyúlt.

– Atya Égi Ennyi lépcső nincs is a világon… – zúgolódott Ramodiel. – Utálok lépcsőt mászni. – Én a kígyókat jobban utálom – felelte a lány, majd megfogta az angyal kezét, és maga után vonszolta. – Gyere, felhúzlak! Az előbb te segítettél, most én jövök! – No, az elég szánalmas lenne – mosolyodott el. – Inkább mérkőzzünk meg. Mit szólsz? Akkor nem lesz olyan keserves a felkapaszkodás. – Hogy érted ezt? Felfutunk? – De fel ám! – És mit kap a győztes? – Tudom, miben mesterkedsz, de tényleg elfenekellek, ha nem állsz le! – Ramodiel a két kezébe fogta Sophiel arcát. – Elijahnak te vagy a mindene. Felfogtad ezt? Nem tehetlek ki semmilyen veszélynek. – Úgy csináltok, mintha még mindig valami nebáncsvirág lennék, pedig már bebizonyítottam, hogy igazi harcossá értem. Ramodiel megcsókolta a haját. – Valóban. Csak épp nem Azraelékkel szemben. No, akkor felfutunk? – Igen – a lány szemében harag csillogott, mire a férfi elmosolyodott. – Ez jó. Látom, ég benned a bizonyítási vágy. Háromra indulunk. Rendben? – Rendben! – Egy…, kettő… és három! Nekilódultak, és irtózatos tempóval rohantak felfelé a lépcsőkön. Kettesével-hármasával szedték őket, miközben hátra sem néztek. A lány elképesztően gyors volt, de az utolsó harmadon Ramodiel úgy elhúzott előle, hogy a nyomát sem látta. Amikor zihálva felért, egy szentélyben találta magát, amelyet hatalmas kígyószobrok díszítettek. Ramodiel a falnak dőlve várt rá, és még csak nem is lihegett.

– Ezt meg hogy csináltad? – nézett rá fuldokolva a lány. A tüdeje szúrt, a torka égett, az ajka kiszáradt. – Felrepültél?? – Valami olyasmi – bólintott jókedvűen az angyal. – Tudod, meglehetősen régóta élek idelent. És bár fiatalnak tűnök, nálad sokkalta öregebb és erősebb vagyok. – Áá, szóval most megleckéztettél? – fújtatott még mindig a szőkeség. Az arca vérvörös volt, a lábai remegtek a kimerültségtől. – Nem. Azt csak most fogom megtenni… – nézett rá kisfiús mosolyával az angyal, és kivonta a kardját. – Ha olyan jó vagy, lássam, mit tudsz! Sophiel előrántotta a kardját, és nem törődve az oldala szúrásával és a combjait szaggató izomlázzal, Ramodiel felé lendült. Az angyal hatalmas kardcsapásaitól azonban úgy érezte, leszakad a válla. Sajgott a karja, alig tudta tartani a kardját, de védekezett, és nagyokat vágott vissza. – Nem rossz. Sokat fejlődtél! – mondta elismerően Ramodiel. – De még kevés. – Kevés? – a lány megrohamozta az ellenfelét. Minden erejét beleadta, úgy támadta a férfit, ám az minden ütését kivédte, majd váratlanul olyan nagyot vágott a lány kardjára, hogy az méterekre repült. Akkor eldobta a sajátját is, és Sophiel felé indult. Amikor hozzá ért, a lány felé ütött, ám Ramodiel megragadta, és maga alá gyűrte. Sophiel moccanni sem tudott. – Azraelnek nem vagy ellenfél. Ramodiel hangja gyöngéden csengett, miközben elengedte, és felsegítette a földről a lányt. Sophiel nem válaszolt. Dühös volt és szégyellte magát. Minden erejével azért küzdött, hogy megmutassa, igenis van olyan jó harcos, mint a többiek, de az ifjú angyal néhány perc alatt bebizonyította, hogy ez nem így van. Az önbizalma romokban hevert. Ramodiel azonban megérezte ezt, mert miután felvette a kardját, hozzá lépett, és átölelte.

– Nagyon sokat fejlődtél! – dicsérte meg. – De Azrael nagyon kemény. A legerősebb harcosok egyike. – Lehet, hogy nem bántana, mert édes vagy és gyönyörű, ő pedig férfi. De nem tudjuk, mit műveltek vele a kristálykoponyák. Ne küzdj ennyire ellenünk, kérlek! Megígéred, hogy kivered a fejedből? – Keressük meg azt a kristálykoponyát, és menjünk haza! – felelte a lány rosszkedvűen, és megpróbált kibontakozni Ramodiel karjából, de ő nem engedte. – Megígéred? Sophiel dacosan nézett rá, mire az angyal arca elkomorodott. – Hallani akarom! – Haragszom rád! Ramodiel elnevette magát. – Mondd ki! – Nem mondom! – Elijah mesélte, hogy időnként teljesen kiborítod… Sophiel végre elmosolyodott. – Ne mosolyogj, szöszi, mert ha ilyen kezelhetetlen maradsz, bezáratlak Erikkel egy cellába! – Sosem tennél ilyet velem! – a világoskék szempár meglepetten villant rá. – Már hogyne tennék! Inkább te haragudj rám, mint Elijah! – Ramodiel körülnézett. – Azt észrevetted, hogy itt nincs semmi az égvilágon, ahová a követ rejthették volna? Ez csak egy üres szentély régi fáklyákkal, olajos hordókkal és egy tucat béna kígyószoborral. – És ha a belsejükben van? – Fantáziátlan lenne – vonta meg a vállát, és sorra ledöntötte a szobrokat. Darabokra törtek a földön, de a kristálykoponyának nyoma sem volt. – Te hová rejtetted volna? Sophiel leült a kőre, és lebámult a végtelen hosszú lépcsősoron.

– Az egyik kígyóba. A koronásba. Ramodiel mellé ült. – Az emésztőrendszeréből kiürülne. Ezek egész nap a mocsárban zabáinak. – A fejébe. A korona alá. – De hogy férne be? – Talán nem olyan nagy. Púpos volt a koronás pikkelyek alatt a koponyája. Nem láttad? – De. Gondolod, hogy ott lehet? – Talán. – Akkor menjünk le, és szedjük ki belőle! A lány bólintott. Elindultak lefelé a lépcsőn, amikor észrevették, hogy megelevenedett a hegyoldal. – Mi ez? – meresztette a lány a szemét. – Kígyók… Tengernyi kígyó! Hátrahőköltek, és visszasiettek a szentélybe. – És most? – Öntsük végig az olajat a lépcsőn. Meredek, gyorsan le fog folyni. A maradékot dobjuk le a domboldalon és gyújtsuk fel az egészet. – Benne vagyok! – mondta Ramodiel, és falhoz csapta az első hordót, majd nagyot lökött rajta, mire az végigbucskázott a lépcső jobb oldalán. Kisvártatva egy másikkal is így tett, mire az végiggurult a lépcső bal oldalán, Sophiel pedig a holdsarlóval meggyújtotta a kiömlő olajat. A lépcső két széle hatalmas lángokkal égett. Ramodiel eztán az összes hordót megrepesztette és a szentély minden oldalán kilökött egyet-egyet, majd begyújtotta a nyomvonalukat. A sziget néhány perc múlva lángokban állt. A kígyók sisteregve-tekeregve, elevenen sültek meg, égett hús szaga töltötte meg a levegőt. Eztán a lány keze után nyúlt. – Gyere!

Sophiel belecsúsztatta a kezét a tenyerébe, majd nekiiramodtak a lépcsősornak. Sebesen rohantak lefelé, miközben mindkét oldalukon derékmagasságig csaptak fel a lángok. Ramodiel iszonyú tempót diktált, s a lány érezte, alig tudja követni, ám az angyal keze a derekára fonódott, úgy segítette őt a gyorsabb haladásban. Végre leértek, és elborzadva meredtek a lángokban álló hegyoldalra. A parton jobbra fordultak a levágott, kék óriáskígyó felé, és hamarosan meg is találták a tetemét. Ramodiel a korona alakú pikkelyek alá döfte a kardját, és megforgatta benne a pengét. Nagy húsdarab puffant eléjük a földre, s benne egy aprócska, csillogó kristály. Sophiel érte nyúlt, és felemelte. Egy szikrázó, gránátalma nagyságú kristálykoponya volt benne. Ösztönösen Ramodiel nyakába ugrott, aki átölelte, és megperdült vele. – Megcsináltuk! – lelkendezett a lány, majd miután Ramodiel a földre engedte, a kezébe adta a kincset. – Rejtsd el jól! Aztán induljunk. Mindjárt ránk esteledik. Ki kell jutnunk addig a mocsárból! A férfi a zsebébe süllyesztette a csillogó követ, és elkapta a lány karját. – Csak egy percet adj még, kérlek! – Azzal nekiállt, hogy kivágja a kígyó fogát. – Jaj, ne csináld már, Ramodiel! Nem akarok a sötétben bolyongani a lápban! – Hát, akkor segíts! Bardonak akarom adni a kígyó fogait! Sophiel a tetem fejéhez lépett, és kivágta az ínyéből a fogat. Nyakig véres lett, akárcsak Ramodiel, de végül mindketten elégedetten vigyorogtak. – Baromi jól néz ki, nem? – De – mosolyodott el a lány. – Tényleg. Bardo odalesz tőle. Most már mehetünk? – Mi az, hogy. Futás! – Ramodiel, én ma már eleget futottam…

– A mocsár annál kevésbé süllyed be alattunk, minél gyorsabban futunk. Most már nem kell az óriáskígyóktól tartanunk, így bátran átvághatunk rajta. – Jó. Igazad van! Az angyalok nekilódultak, és alig egy óra leforgása alatt átvágtak a süppedékeny mocsáron. Bár megölték az összes kígyót, futás közben mindketten gyanakodva kémlelték a zöldellő békalencséket és barna moszatokat. Olyan gyorsan futottak, hogy a talpuk szinte alig érte a talajt, így nem is süllyedtek el. A túloldalon kimerülten csaptak egymás tenyerébe, és megölelték egymást. – Jók vagyunk együtt! – nevetett fel boldogan a lány. – Jók, bizony! – bólogatott Ramodiel is, és hálát adott az Égieknek, hogy gond nélkül túlélték a kígyóktól hemzsegő sziget minden borzalmát. Megkeresték a lovaikat, és visszamentek az előző táborhelyükig. Fát sem kellett gyűjteniük, hiszen ott volt még az a nagy halom, amit előző éjjel szedtek össze, így a holmijaikat ledobva letelepedtek a földre. – Meghívlak egy tábortüzes vacsorára! – mondta komisz mosollyal a szája szegletében Ramodiel. Sophiel felkacagott. – Köszönöm. Elfogadom! Nem sokkal később a tűz barátságosan ropogott, s a nyárson piruló hús illata betöltötte a kis tisztást. – Nagy élmény volt veled kalandozni! – mondta Ramodiel. – Remélem, tudod, hogy odafönt, amikor vívtunk, nem akartalak bántani. – Tudom – felelte halkan a lány, és merőn bámulta a tüzet. – Akkor miért vagy szomorú? – Mert még mindig nem vagyok elég jó. – Ugyan. Nagyon jó vagy! Rengeteget tanultál Elijahtól. Sophiel kerek arca szégyenlősen elpirult. – Ő még nálad is gyorsabban lefegyverez.

A férfi felnevetett. – Ne hozzánk mérd magad! Amíg mi idelent véres háborúkat vívtunk, te a Fehér Fák Ligetében álmodoztál – mondta kedvesen. – És tudod mit? Örülj, hogy más vagy, mint mi… A lelked ragyogó és tiszta. Nem érzed, mennyire szeretünk a közeledben lenni? Nem érzed, hogy ezért óvunk mindentől? – De – mosolyodott el a lány. – Nagyon is érzem…

8. FEJEZET

Olvadó jég

Gabriel felsegítette a lányt a tó jege mellől, és megindultak felfelé, a kolostor felé. Az út meglehetősen meredek volt, de mindkettejük izmainak jót tett, hogy már nem a jégen kell siklaniuk, hanem a hegyen mászni. Jó tempóban haladtak egyre feljebb és feljebb, amikor a nap ereszkedni kezdett. – Fel kell érnünk, mielőtt alábukik! – figyelmeztette a férfi, mire még gyorsabban másztak. Muriel combja hasogatott a fájdalomtól, a kabátja pedig vizesre ázott az időközben rázendítő havas esőtől. Ez a fajta havazás nem volt kellemes. A hópelyhek nehezek voltak, és csípték a bőrét. A haja elázott, az arca elfagyott, a keze vörös volt, és duzzadt. Zihálva vette a levegőt, és kiszáradt a szája, de ment, rendíthetetlenül az arkangyal nyomában. A férfi időnként hátranézett, és elismerően bólintott. Soha nem látott még egyetlen nőt sem, aki ilyen szívós és ilyen kitartó lett volna, mint Muriel. Vagy két órába telt, mire felértek, épp akkor, amikor a napkorong az utolsó hegyvonulat fölé ért, és beragyogta az épületet. Szürke kövekből épült, pagodaszerű kolostor volt felcsapott tetővel, vörös díszgerendákkal. Előtte lépcsősor, a bejáratnál tömör ajtó. – Elképesztő, mennyi erő van benned! – mondta a férfi lihegve Murielnek. – Azt hittem, jó néhányszor meg kell majd

állnunk, hogy kipihend magad. Ehhez képest egy lendülettel felmásztál velem ide. – Éppenséggel a halálomon vagyok – rogyott le zihálva a lány a földre. – Szóval nincs miért ájuldoznod tőlem. – Úgy érzem magam, mint egy felmosórongy. Gabriel felnevetett. – Miért nem szóltál? Megállhattunk volna. – Azt gondoltam, nehogy már azt hidd, hogy nem tudok ide felmászni… Az arkangyal hahotázott. – Muriel, a nők gyengébbek, mint a férfiak, épp ezért kevesebbet is bírnak. Nincs ezzel semmi baj. – De azért mégiscsak elkápráztattalak? – El hát! – Akkor én most lefekszem! – dőlt hátra a lány a hóban. – Teljesen kész vagyok. Holnap majd gyere értem! – Ne viccelj! – Gabriel nevetve húzta fel Murielt. – Gyere, igyál egy keveset, attól erőre kapsz! Megkeressük a kristályt, aztán tüzet rakunk és megvacsorázunk. Jó? – Jó – hümmögte a lány, miközben nagyot kortyolt a csutorájukból. – Életemben először ízletesnek érzem ezt a löttyöt. – Jobban vagy? – az arkangyal megsimogatta az arcát. – Jól lebarnultál. – Te is. Csak úgy világít a szemed. – Na látod! Máris érdemes volt eljönnünk ide. Vedd úgy, hogy csak kalandozunk. – Ha úgy vesszük, valójában kalandozunk. – Hát, én tartok tőle, hogy odabent azért még vár ránk egy s más… – De hisz üresen kong az épület! Nézz a zárra! Ezer éve nem használták. – Hiszem, ha látom – mondta Gabriel, majd a veretes kapuhoz lépett, és bedörömbölt. – Azt hiszem, nem örülnék, ha

valaki odabentről kinyitná – nézett a lányra, mire Muriel is odasietett. – Ne mondj ilyeneket! A frászt hozod rám! Az arkangyal kivonta a kardját. – Maradj mögöttem! Az ajtó nyikorogva kinyílt, ők pedig egy magas oszlopcsarnokban találták magukat, amelyben megannyi kőszobor állt. Némán sétáltak végig a megtermett kőharcosok és amforák között, mígnem egy oltárszerű emelvényhez értek. Rajta egy jókora kőedény állt, amelynek falán különös, rászáradt, fekete folt sötétlett. Muriel lábujjhegyre állt, de így sem érte fel a kőoltárt. – Felemelnél? – kérdezte az arkangyalt. – Bele szeretnék nézni! – Hogyne! – felelte a férfi, és feltette a lányt a kőre. – Gabriel! – suttogta a lány, amikor az edény peremébe csimpaszkodva meglátta annak a tartalmát. – Ez emberfejekkel van tele… – Koponyákkal? – Nem egészen, össze vannak aszalódva. Mintha letépték volna őket. De a testük többi része nincs itt. El nem tudom képzelni, ki vagy mi művelhette ezt. – Nekem vannak sejtésem – hümmögött Gabriel, majd a lány felé nyújtotta a kezét. – Gyere le! A szobrok azok! – Micsoda? – A kőszobrok. Amik mellett eljöttünk! Nézd! Mozgolódnak! – Te jó Isten… – Muriel, ezek nagyon nagyok. A kardforgató kezükre célozz aztán a fejükre, rendben? – Rendben! – Ne várjuk meg, míg feleszmélnek! – mormolta Gabriel, majd mindketten kitörtek és a lomhán életre kelő szoboróriásokra rontottak.

A kőkatonák rendkívül félelmetesek voltak. Nem csak robosztus termetük és a testüket fedő kőpáncél miatt, hanem a markukban lóbált görbe szamurájkardok miatt. Gabriel az elsőre vetette magát, és tiszta erejéből a karjára sújtott. A kőkatona válla szétszakadt, kardja csörömpölve hullott a földre. Az arkangyal a magasba ugrott, és lefejezte. Meg sem várta azonban, hogy a következő beérje, azt is lefejezte. Muriel a harmadik óriásra vetette magát, és átvágta a térdét. A katona megrogyott, mire a lány a tarkójára vágott. Égi Kardja sisteregve szelte le a fejét a nyakáról, majd azzal a lendülettel levágta egy felé kapó kőkatona jobbját. Gabriel ezalatt újabb három katonát ölt meg. Muriel csodálattal nézte, ahogy szélsebesen mozog a lomha ellenség között, és a kardja úgy villog, akár a viharban a villámlás. Egy kőkatona mordult fel mögötte, ám a lány lendületből felé vágott, és lecsapta a fejét, majd egy másikat egyszerűen keresztbe vágott. Miután eldőlt, lemetszette a fejét, és ellátta a baját a következő kettőnek is. A kőkatonák egyre csak fogyatkoztak, majd kisvártatva elült a mormogás, és megszűnt a kardcsattogás. A pagodára ismét néma csend borult. A földön mindenütt darabokra vágott kőszobrok feküdtek. – Lenyűgöző vagy! – ölelte magához az arkangyal a lányt. – Te is! – nézett rá Muriel. – Jó csapat vagyunk mi, ketten – mondta Gabriel, amikor a lány észrevette, hogy a férfi karján egy helyen véres a kabát. – Megvágtak? – Csak egy karcolás. – Hadd nézzem! – Ugyan, Muriel, tényleg nem kell. Inkább keressük meg a kristálykoponyát! – Jó. De utána megnézem a sebed. Rendben? – Rendben.

Muriel lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Mi van? Nem találod? – Gabriel jókedvű volt. – Na, az szép lenne – a lány egy amforára mutatott. – Ott van! Az arkangyal odalépett. – De hisz ez üres! – Az nem létezik – Muriel is odament, és megállt a jókora kőedény előtt, ám az tényleg üres volt. – Pedig itt van. – A férfi ujjai végigfutottak az edény oldalfalán. – Benne? Itt? – Más lehetőség nemigen van… Gabriel felborította az edényt, és apró darabokra törte, a kincset mégsem találták meg benne. Muriel fel s alá járt a törmelékek között, és a fejét csóválta. – Érzed? – Igen. Itt van, de valamiért nem látom. – Nem tudsz összpontosítani? – De tudok. Itt van valahol, egész közel hozzánk. – És ha tévedsz? – Nem tévedek. Hogy tévednék már? A férfi felnevetett. – Jól van, na! Hát, akkor meditálj még egy kicsit! Addig körülnézek. Körbejárta a termet, majd a hátsó folyosóról nyíló helyiségeket, és kisvártatva egy asztallal és három egymásba rakott székkel tért vissza. – Hát te? – Tüzet rakok. – De Itt? Ez egy szent hely! – Muriel. Ezek a kőkatonák lefejeztek volna minket… Hol van itt a szentség? – Jó, ez igaz – mondta a lány, és újra lecsukta a szemét.

Gabriel eközben darabokra törte a bútorokat, és alágyújtott a farakásnak. Aztán az egyik oszlop mellé vitte a zsákjaikat, majd az ajtóhoz sietett, és bezárta. Odakint már besötétedett, épp elég hűvös volt odabent. Muriel ezalatt még mindig a romok közepén állt. Időnként kinyitotta a szemét, és megvizsgálta a lába előtt heverő amforadarabokat, ám semmit sem talált. Felsóhajtott és újra lezárta a szemhéját. Az arkangyal kíváncsian nézte, majd gondolt egyet, és odament hozzá. Nem szólalt meg, csak hozzáhajolt, és gyöngéden megcsókolta az ajkát. Muriel szeme felpattant, és a keze tiltakozón a férfi mellkasának feszült, ám Gabriel megfogta, és a nyaka köré fonta a lány karját. Átkarolta a derekát, és a szája fölé hajolt. Csókja forró és érzéki volt, és amikor megérezte, hogy a lány nem tiltakozik, még szenvedélyesebben csókolta. Muriel szinte elolvadt a karjában, s úgy érezte, megfordul vele a világ. Forgott az oszlopcsarnok is, eltűnt a fold és az ég. Csak a férfi ajkának simogatását érezte, s forró tenyerét a bőrén. Váratlanul vakító fényt látott meg lezárt szemhéja mögött, s ettől megmerevedett. – Megvan? – mosolyodott el a férfi. Muriel bólintott. – Rajta állunk. – A padlólapban van? – Igen. Az arkangyal egy jókora kővel feltörte a rozsdabarna lapokat, és félresöpörte az agyagos tőidet. Egy parányi faládikára bukkantak. – Ilyen kicsi lenne? – a lány felé nyújtotta. Muriel bólintott. – Ezeknek a köveknek borzasztó nagy az ereje. Általában minél kisebbek, annál erősebbek. – Felpattintotta a doboz tetejét, és mindketten hátrahőköltek. A fehér selyemanyagon

dió nagyságú, lila kristálykoponya ragyogott. A hatalma, bár nem fogták a kezükbe, érezhető volt. – Küldetés teljesítve! – az arkangyal vidáman nézett a lányra, és megcsókolta a kezét. – Köszönöm – Muriel eltette a dobozt, és a zsákja zsinórjával babrált. – Mit köszönsz? – Gabriel fürkészve nézett a szemébe. – Hogy segítettél. Megcsókoltál, hogy jobban tudjak összpontosítani. A férfi megrázta a fejét. – Nem azért csókoltalak meg. Hanem azért, mert a legutóbbi csókunk óta csak erre vágytam… Muriel válaszolni akart, de az arkangyal szája újra az övére tapadt. Lehunyta a szemét, és átadta magát a férfi ölelésének, az ajka simogatásának és forró leheletének. A szíve dübörgött, s úgy érezte, felforr a vére. Már nem érdekelte, miket csinált korábban a férfi, csak az, ahogy őt szerette és őt csókolta. Az érintésében szavak nélkül is benne volt minden, amire a lány vágyott, és ennél többet nem kívánhatott. A férfi végül elengedte, ő pedig mosolyogva nézett a földre. Zavarban volt. Az arkangyal az álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. – Min mosolyogsz? – Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. A férfi felnevetett, és megcsókolta a homlokát. – Semmit. Esetleg, hogy mi lesz a vacsora? – Mi lesz a vacsora? – Muriel kuncogott. – Lepénykenyér és bor. Húsmentes menüt hoztam neked. A lány felderült. – Tényleg? Miattam? – Kedvem szerint most sózott halat ennénk… vagy vadhúst. – Mondtam már, hogy odavagyok érted? – Muriel átölelte a derekát.

– Nem. De hogy eleged van belőlem, azt már többször is – Gabriel zöld szeme újra a régi fényében tündökölt. – Kétségbe voltam esve, hogy nem veszel észre engem – vallotta be a lány. – Micsoda? Láttad már magad? – Persze, hogy láttam. De te olyan elérhetetlennek tűntél… – Mert nem vagyok jó. Muriel. Erőnek erejével tartottam magam távol tőled, de már nem bírtam tovább. A valkűröknél is utánad sóvárogtam. Eszem ágában nem volt mással tölteni az éjszakát, de te átnéztél rajtam. Nem éreztem, hogy vágynál rám. – Nem vagyok még jó az érzelmek kinyilvánításában – mondta halkan a lány. – De amikor megérkeztem, és megláttalak eszméletlenül… az ágyon fekve, mielőtt kiűzték volna belőled Arshamont, éreztem, hogy megpecsételődött a sorsom. – A fényed megmentette az életem. – Érezted, hogy adtam belőle? – Éreztem. Szivárványszínű volt, s annyi szeretet volt benne, hogy egy pillanatra azt hittem, újra odafent járok. – Sosem mondtad, hogy tudsz erről! – Sosem kérdezted – a férfi tekintete perzselt. – Nem akarom, hogy azért, mert csókolóztunk, úgy érezd, bármit is elvárok tőled… jó? – Miért mondod ezt? – Mert úgy érzem, akarsz is, meg nem is. A szíved még habozik. Gabriel a két keze közé fogta a lány arcát. – Nem miattad habozok, Muriel… Hanem magam miatt. Érted? – Igen. És azt szeretném, hogy tudd, hogy szabad vagy. Ha úgy érzed, hogy nekem tudod adni a szíved, én is neked adom az enyémet, de ha mégsem, nem fogok neheztelni rád. Tudom, min mentél keresztül, és azt is, hogy sokat vívódsz még emiatt

így, ha… ágyba bújsz más nőkkel… – a lány arca lángolt –, nem fogok megjegyzéseket tenni, sem jelenetet rendezni. A férfi merőn nézte Muriel türkizkék macskaszemét. – És te mit szeretnél? – Hogy… most ne legyen semmi. Hogy legyen időd átgondolni, mit jelentek neked. És, ha majd úgy döntesz, én kellek neked, egymagam is beragyogom a szíved. – Túlságosan is nagyvonalú vagy velem – mondta szomorúan az arkangyal. – Megsebeznélek, ha más nőkkel lennék előtted… – Valószínűleg. Ahogy talán neked is rosszul esne, ha én keresném más férfiak karjában a boldogságot. Igaz? Gabriel arca elsápadt. – Miért mondod ezt nekem? – Mert így gondolom. Pontosabban csak találgatok. De úgy érzem, mindketten keressük még a válaszokat, és ha adunk egymásnak egy kis időt, hamar kiderül, mire vágyik a lelkünk. Az arkangyal úgy érezte magát, mint akit leforráztak, holott a lánya forró csókjukat követően épp a szabadságát adta a kezébe. – És addig ne nyúljak hozzád? – Ne. Gabriel felnyögött. – De mégis, meddig? – Amíg nem vagy benne biztos, mit akarsz. Muriel a tűzhöz ment, és levette a kabátját, ám az arkangyal még mindig ugyanott állt, és merőn nézett rá. – Hihetetlen vagy… – rázta meg a fejét, de a lány látta, hogy a szája mosolyra húzódik. – Te nem is angyal vagy, hanem egy komisz boszorkány. – Ugyan, ártatlanabb vagyok, mint egy ma született bárány! A férfi felnevetett.

– Hát, ezt így nem mondanám. Soha életemben nem bánt még így senki velem… – de ettől az egész csak még inkább olyan… murieles. – Ez jó! – mosolyodott el az angyallány. – Remélem, ezt bóknak vehetem. – Mindenképp. Leültek a tűz mellé, és amint melegebb lett a helyiségben, levették a csizmájukat és a mellényüket. – A hideg ráz a gondolattól, hogy a kőhullák között aludjak – mondta a lány, miután megvacsoráztak. – De hisz magad mondtad ki az imént a varázsszót: hullák. Ezek már nem fognak felkelni. Nem értem, akkor miért zavarnak? – Hátborzongatóak. Nem? – Gondolj valami szépre inkább! Hogy fedél van a fejünk felett, kellemesen ropog a tűzünk, megvan a kincs, és szeretsz engem. Mi kell még? – Ó, Gabriel! Hisz nem mondtam neked, hogy szeretlek! – Muriel a férfi felé lendítette az öklét, de az elkapta a csuklóját, és az ölébe rántotta. Mielőtt felocsúdott volna, szembe fordította magával. Muriel szava elakadt az arkangyal közelségétől. – Mit is mondtál az imént? – kérdezte halkan a férfi. A lány merőn nézett az égő szempárba, és teljesen elgyengült. – Hogy… – Hogy? – Nem tudom. Engedj el! – De hisz’ nem akarod, hogy elengedjelek! – Nem? – De nem ám… Gabriel szája újra az övére simult, és Muriel nem tiltakozott. Ajka megadón nyílt meg a férfi nyelve előtt, karja szenvedélyesen ölelte őt. A bőre lángolt, a tarkója

megborzongott, ahogy az arkangyal hajába túrt. Gabriel lehúzta róla a ruháját, magáról pedig az ingét, és Muriel lelke hiába kiabált, képtelen volt engedelmeskedni az akaratának. Meztelen bőrük összeért, és amikor a férfi tenyere a kebléhez ért és végigsimította a hasát, lány úgy érezte, kihagy a lélegzete. Gabriel izmos teste felkorbácsolta a szenvedélyét. Mindennél jobban vágyott rá, hogy az övé legyen, noha épp az imént állította fel a saját szabályait, mégis úgy tűnt, ő maga fogja lerombolni őket. Zihálva húzódott el Gabrieltől. – Sajnálom – lihegett a férfi is, és a lány látta, hogy az arca lángol, akárcsak az övé. – Ne haragudj, hogy így neked estem! Nem itt kellett volna, és nem így. – És nem most… – pihegte a lány is. – Kérlek, tartsd be, amit kértem? – Rendben! – Gabriel elengedte a lány derekát. Muriel magára húzta a vékony pántos felsőjét, és a tűzbe bámult. – Megbántottalak? – az arkangyal hangja bánatosan zengett. – Nem, dehogy. Csak össze vagyok zavarodva. – Ahogy én is. Azért velem alszol? Nem nyúlok hozzád, esküszöm. Csak átölellek, ha megengeded. A lány hozzábújt a kiterített szőrméken, Gabriel pedig magukra borította a másik takarót. Karját Muriel feje alá csúsztatta, a másikkal pedig átkarolta a derekát. Nem beszéltek többet, mégis boldogok voltak. Csak nézték a vöröses lángokkal égő tüzet, és a szívük vidáman dübörgött, miközben egymáshoz simulva álomba szenderedtek. A reggel azonban korábban érkezett el, mint gondolták, így az arkangyal álmosan ült fel. A nap első sugarai épp csak, kikacsintottak a legalacsonyabb dombok mögül. A levegő jeges volt, a szentélyben szinte csikorgott a hideg. A tűznek nyoma sem volt, hamuig égett. Gabriel megcirógatta a lány arcát.

– Ébredj, kedves! – mondta végtelenül gyöngéden. – A tavi barátaink lassan elalszanak. Itt az idő, hogy ismét átszeljük azt a vizet! Muriel szeme felpattant. – Ilyen gyorsan sem láttalak még felébredni. – Miből gondolod, hogy alszanak ilyenkor? – Az állatok jó része éjjel vadászik és hajnalban. – De még reggel van! – Mire leérünk, tűzni fog a nap. Visszavonulnak majd, meglásd, de gyorsnak kell lennünk. A jégpáncél vastag, de magad is láthattad, itt-ott át tudják törni. És nem ostobák. Ha ma támadnak ránk, többen lesznek, mint tegnap voltak… – Ne mondd ezt nekem! – Azért mondom, hogy még gyorsabb légy! – Gabriel, ha ennél is gyorsabb leszek, az már repülésnek számít! A férfi elmosolyodott. – Hát, akkor repüljük át azt a tavat! Magukra kapkodták a ruháikat, felvették a zsákjukat, és elindultak lefelé a hegy oldalában. A levegő szinte marta a szemüket és az arcukat, annyira jeges volt, a szempilláikat dér lepte be, de kitartóan mentek lefelé. A mászóbot sokat segített mégis nehéz volt a lejutás a meredek, jéggé fagyott ösvényen. – Jól vagy? – Gabriel többször hátranézett. – Persze – bólintott a lány, és a férfi nyomában lépkedve haladt a hóban. Az ereszkedés valamivel kevesebb időbe telt, mint feljutni, és nem is fáradtak el annyira. Muriel jókedvű volt az éjszaka történtek miatt. Bár nem tudhatta, mi lesz a kettejük sorsa, és azt sem, hová vezet a döntése, érezte, hogy az arkangyal nagyra értékeli, hogy az égvilágon semmit nem vár el tőle, mégis engedte, hogy megcsókolja. Eszébe jutott az arckifejezése, mit szólt, amikor

azt mondta neki, esetleg majd ő is más férfiak karjában keresi a boldogságot, és ettől kellemes bizsergés járta át a testét. Fontos vagyok neki. Féltékeny volt a gondolatától is, hogy más karjába bújok… Leértek a tóhoz, ahol gondosan a csizmájukra kötötték a csontokat. Gabriel megszorította a kötéseket, aztán óvatosan a jégre ereszkedtek. Nem szóltak egy szót sem, csak nekilódultak. Lélekszakadva hajtották magukat, s az éles csontok szinte némán hasították végig a jeget. Eszelős iramban csúsztak végig a part mentén, így valamivel hosszabb lett a táv, de olyan gyorsan haladtak, hogy nem bánták. Eleinte a lány azt hitte, hogy megfagy, hiszen a csontig hatoló menetszéltől szinte nem is látott, de aztán átmelegedtek az izmai, és még gyorsabb iramot tudott felvenni. A tó utolsó harmadánál járhattak, amikor az első árny elúszott alattuk, és Muriel szívébe belemarkolt a félelem. A férfi némán nyúlt a csuklója után, és megmarkolta. Lélekszakadva igyekeztek legyűrni a távolságot, ám az árnyak sokasodni kezdtek alattuk, és mindketten tudták, a gyilkos cetek támadásra készülnek. – Túl kiszámíthatóak vagyunk! – suttogta Gabriel, és élesen balra húzta a lányt, majd kisvártatva jobbra. Az alattuk összegyűlt árnyékok mozgolódni kezdtek, majd egyik és másik irányba is követték őket. A part egyre közeledett, amikor a sötét foltok mind eltűntek. – Elmentek? – suttogta Muriéi. – Nem. Itt vannak… Újra nekivágtak, ám ezúttal jobbra, amikor a korábbi nyomvonaluk előtt hatalmas darabban kitört a jég. A lány levegőért kapkodott látva, hogy mekkora helyen futnak végig alattuk a repedések. – Igyekezz! – mondta a férfi, és eszelős iramban húzta maga után Murielt. A jég recsegett-ropogott, s jókora buborékok futottak szét a talpuk alatt. A parttól alig tízlábnyira éktelen

nagy repedés keletkezett, majd újabb három helyen kitörtek a dögök. Az angyalok balra fordultak, és a még sérülésmentes jégen igyekeztek elérni a partot. A cetek azonban utánuk eredtek, és a jégnek feszültek. Megemelkedett a vastag jégpáncél, és mindketten elzuhantak. Muriel bokája jókorát roppant, ő pedig fájdalmasan felnyögött. A part karnyújtásnyira volt csupán, de képtelen volt lábra állni. A rianások egyre szaporodtak, a tó jege lassan megadta magát. Gabriel megragadta a lány karját, és hason csúszva kifelé vonszolta. – Engedj el! – suttogta Muriel, a férfi szeme azonban rávillant. – Megőrültél? – Hátráltatlak! – Hallgass, Muriel! – mordult rá az arkangyal. A dögök újra nekifeszültek a jégnek, amely a part mentén jókora sávban feltöredezett. Gabriel letépte a csizmáikról a pengét, felnyalábolta a lányt, meglódította és a partra dobta. Muriel nagyot nyekkenve zuhant a hóra. A fájdalomtól kis híján elájult. Gabriel lihegve ugrott mellé, majd zihálva hátradőlt. A cetek kitörtek a víz alól, de éles fogakkal teli pofájuk csak a levegőt harapta. – Ez nem sokon múlt… – Muriel elborzadva nézte a vizet. – Köszönöm, hogy megmentettél! – Ne mondj többé ilyet! – Hogy köszönöm? – Hogy hátráltatsz. Mit gondoltál? Hogy ott hagylak? – Nem tudom. Nem gondolkodtam. – Akkor legközelebb inkább ne szólalj meg! – Az arkangyal közben feltűrte a lány nadrágját és lehúzta a csizmáját, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül helyrerántotta a bokáját. Muriel elájult. Egy perccel később arra ébredt, hogy Gabriel fölé hajolt.

– Kösz, hogy szóltál! – motyogta szédelegve. – Miért nem figyelmeztettél? – Úgy rosszabb lett volna. – Úgy fel tudtam volna rá készülni! – Erre nem lehet. Most viszont túl vagy rajta, nem? – De. – Rá tudsz állni? – Biztos vagyok benne. – Nos, én kevésbé. – Segített visszavenni a lánynak a csizmát, majd felsegítette a földről. – Milyen? – Minden rendben! Gabriel elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy majdnem meghalsz, úgy fáj, de csak azért sem mondod? A lány arca eltorzult egy pillanatra, de elnevette magát. – Úgy valahogy. – Pihentetned kéne, de itt nem maradhatunk… – a férfi töprengve nézett rá. – Felhúzlak a domboldalon, csak ülj rá az egyik zsákra! – Jó ötlet ez, Gabriel? – Gyorsan gyógyulsz, de most pihentetni kell a lábad, ha holnap le akarunk ereszkedni a tóhoz. A révész ránk vár, nem késhetünk. A barlang fölöttünk van, néhány órányi távolságra. Ma éjjel meghúzzuk magunkat, aztán valahogy leviszlek a hegyről, és utána már jók vagyunk. A csónak egyenesen hazavisz, még gyalogolnunk sem kell. – Nem akarok a terhedre lenni! – Akkor ne bosszants! – húzta össze a szemöldökét az arkangyal. – Úgy értem, lassan, de fel fogok tudni menni! – Muriel, nem kell hősködnöd! Érzékeny a bokád. – Hát, ha mindenképp meg akarsz szakadni… – a lány felkacagott.

– Megszakadni? Tőled? Ne viccelj… Meg sem érzem a súlyodat. No, ülj csak arra a zsákra! Kipakoltam belőle. Muriel elhelyezkedett. – Kényelmes? – Nagyon. Gabriel megmarkolt a zsák szíját, és elindult felfelé a dombon. – Hát ez valami isteni! – kacagott a lány. – Ha ezt tudom, már idefelé kitöröm a bokám! A férfi is nevetett. – És akkor hogy korcsolyáztál volna? – Ühüm… ez igaz. A nap beragyogta a hegyoldalt. A hófedte csúcsok szemkápráztatóak voltak. Gabriel kimelegedett, ezért a lányra dobta a kabátját. – Fogd meg, kérlek! Az arkangyal rendíthetetlenül tört felfelé. A hátán a zsákjuk jócskán megpakolva, jobb kezében a másik zsák szíja, amin a lány feküdt. Vastag karja megfeszült, vállán, az ing alatt kirajzolódtak az izmai. Az arca, a nyaka, és a széles alkarja barnára sült a napon, de ettől csak még vonzóbb volt. Muriel szíve nagyot dobbant. Odanyúlt, mintha attól félne, a férfi is meghallja, de Gabriel nem vette észre. Kitartó iramban tört felfelé a hegyen, majd lefelé, egy kisebb dombon és újra fel, a következő csúcs felé. Egyszer sem álltak meg pihenni, így mire lement a nap, elérték az első éjszaka talált táborhelyüket. A barlang úgy várta őket, ahogy ott hagyták. Az arkangyal tüzet rakott, majd a sziklákra hajigálta az átnedvesedett ruháikat és a vizes lábbelijüket. – Mutasd a lábad! – mondta a lánynak, mire az felé nyújtotta a bokáját. Végigfuttatta az ujjait a bokacsonton. – Nem javul? – nézett rá a lány. – Nem. Csúnyán bedagadt. Teszek rá egy kis havat.

– Havat? – Azt, hát. A hideg lehúzza a duzzanatot. – Azzal kiment a barlang elé, majd kisvártatva visszatért, és egy kisebb hókupacot halmozott Muriel bokájára. – Na, milyen? – Rémes. Gabriel felnevetett. – Nemsokára jobb lesz. Csak néhány percig bírd ki! – Ennyi erővel a vizes csizmámban is maradhattam volna. – Dehogy. Nem az a cél, hogy felfázz, hanem hogy lemenjen a duzzanat, és megnyugodjon a bokád. Maradj nyugton, kérlek! – Pedig táncolni akartam egész éjszaka. Az arkangyal elmosolyodott. Közben megrakta a tüzet, és elővette az elemózsiájukat. – Egy kis lepénykenyeret? A változatosság kedvéért. Muriel kuncogott. – Köszönöm. Megvacsoráztak, majd mindketten elnyúltak a vastag szőrmén. – Hálás vagyok neked, amiért így törődsz velem – mondta halkan a lány. A férfi mögötte feküdt, úgy hümmögött. – Csak természetes. – Mindenkivel ilyen jó vagy? – Igyekszem… De másokat nem csókolok meg. A lány elnevette magát. – Gondolod, hogy erre értettem? – Igen. Féltékeny vagy. – Dehogy vagyok! – De, az vagy! Muriel megfordult, a férfi pedig átkarolta és magához húzta. – Ó, te gálád! Hisz épp ezt akartad! – Titeket, nőket, meglehetősen egyszerű kijátszani. – Megígérted, hogy nem nyúlsz hozzám!

– És hozzád nyúltam? Ez az alvópozíciónk. Azt mondtad olyankor átölelhetlek. A lány elmosolyodott. – Jó. Ez esetben rendben van… – a férfi mellkasához bújt, és átölelte a derekát. Gabriel jólesően felmordult. – Nehogy már azt mondd, hogy nem érzed így jól magad… – Sosem állítottam. Csak szeretném, ha tisztán látnál. – Tudom. – Az arkangyal megcsókolta a haját. – Most aludj. Holnap nagy utat kell megtennünk! Mindketten álomba szenderültek, miközben a szőrme alatt egymás testét melegítették. A tűz halkan duruzsolt mellettük, kellemes hőmérsékleten tartotta az üreget. Az órák lassan elrepültek, és egykettőre felkelt a nap. Gabriel felkelt, felöltözött, és egy adag havat hordott a még pislákoló parázsra, majd a lány mellé térdelt. – Ébresztő, kedves! – mondta halkan, és megsimogatta az arcát. – Gyere, segítek felöltözni! Hogy van a lábad? – Jól – mondta Muriel, és kidugta a csupasz bokáját a szőrme alól. A duzzanat java lehúzódott, csak egy kisebb lila folt árulkodott az előző napi sérüléséről. – Remek. Szinte végig lefelé fogunk menni, az nem lesz olyan megerőltető, és segítek is neked. De azért bekötöm, jól fog esni, meglásd! – Köszönöm! Amint végeztek, a férfi mindkét zsákot a hátára vette, és elindultak a hegyi ösvényen. Muriel arca grimaszba torzult, amikor rálépett a lábára, de nem szólalt meg. Élesen szúrt a bokacsontja, mintha kést forgattak volna benne. Hát, ez így elég kemény lesz… – gondolta magában, de a botjára támaszkodva követte a férfit, és őszintén remélte, hogy hamar elérik a révészt. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, mert a nap hétágra sütött, és nem szakadt a nyakukba újabb havazás. Az arkangyal ezúttal nem ment gyorsan, hogy kímélje a lány lábát, és mivel

Muriel szépen követte, meg sem fordult a fejében, hogy mindez a lány minden erejét kiveszi. Órák óta gyalogoltak, mire elérték a hóhatár szélét. A hópaplan foltossá vált, majd szép lassan sziklás-zuzmós kopár sziklák váltották fel a fehér hegyvonulatokat. A tó vize alattuk szikrázott, sőt, a közeledő révészt is látták már. Muriel egész úton nem szólalt meg. Patakokban folyt róla a víz, ezért a derekára kötötte a kabátját. A fájdalom egy időre tompa zsibbadássá szelídült, de aztán, ahogy kiértek a kopár ösvényre, hirtelen felerősödött, és minden erejére szüksége volt, hogy követni tudja az arkangyalt. – Bánt valami? – nézett hátra a férfi, miközben ő is levette a kabátját. – Nem. – Akkor miért vagy ilyen csendben? – Csak fáradt vagyok. – Biztos? – Biztos. Tovább mentek, de Murielnek idővel komoly küzdelmet okozott, hogy ne sikítson fel a fájdalomtól. Lassan kanyargott lefelé az út, ő pedig igyekezett nem a lábára gondolni. A révész egyre közeledő alakját nézte, és arra gondolt, a férfinak biztos szép családja van, három gyereke és kis, foltos kecskéi az udvarában. A felesége biztos sokat süt-főz, és a gyerekei kacagva várják esténként… A bokájába nyilalló kín elviselhetetlenné vált. Már egész közel voltak az időközben kikötő révészhez, így Muriel magában számolta a lépéseket. Már csak húsz…, tizenkilenc…, tizennyolc… A nyilallás égő gyötrelemmé vált, ő pedig már zihált. Tizenhét…, tizenhat…, tizenöt… A fájdalomtól könnyek gyűltek a szemébe, de gyorsan kitörölte, mielőtt Gabriel észrevehette volna.

Elpusztulok, annyira fáj… Már csak néhány lépés… A bokájában mintha éles nyílhegyeket forgattak volna, de végre beérték a révészt. Muriel szédelegve zuhant a földre közvetlenül a hajó előtt. Gabriel azonnal mellette termett. – A lábad? – Semmi baj, csak megbotlottam. – Gyere, segítek! – a férfi a karjába vette, majd belegázolt a vízbe, és a hajóba tette, aztán maga is beszállt. A viking segített bepakolni a csomagjaikat, és ellökte magukat a parttól. Muriellel forgott a világ, mégis boldog volt. Hát, megcsináltam – nézett kimerülten a föléjük magasló hegyekre. Észre sem vette, hogy Gabriel eközben gyanakodva figyeli őt. – Rosszul vagy? – Nem. – Megnézem a bokád – jelentette ki a férfi, mire a lány maga alá húzta a lábát. – Köszönöm, nem szükséges. Gabriel azonban nem kért engedélyt. Leült Muriel elé, és az ölébe tette a lábát. Megfogta a csizma talpát, hogy lehúzza róla, de az meg sem mozdul. Bár óvatosan húzta, a lány fogai megcsikordultak, ahogy összeszorította az állkapcsát. – Csak nem… – a férfi elborzadva nézett a lány lábszárára, ami úgy bedagadt, hogy nem lehetett róla lehúzni a lábbelijét. Elővette a tőrét, és felhasította Muriel nadrágját, aztán egyszerűen levágta róla a csizmáját. A lány bokája és a lábfeje hatalmasra dagadt. – Te szórakozol velem? – hördült fel. Szép vonású arca elkomorodott. – Miért nem szóltál, hogy ilyen rossz állapotban vagy? – Mert nem voltam ilyen rossz állapotban. – Nem? Kínszenvedés lehetett minden lépés! – De lejöttem végül, nem?

– Bajod is eshetett volna! És most hogy néz ki a lábad? Csodálom, hogy rá tudtál állni! – Én is. – Muriel, nem szégyen segítséget kérni! Lehoztalak volna, ha elmondod, mennyire fáj a lábad! – De én nem vagyok béna. Nem akartam, hogy lehozz! – És most ez jó így? – Jó. Hazafelé tartunk… – felelte halkan a lány. – Most miért vagy ilyen ideges? – Mert szörnyen néz ki a lábad, és mert nem bízol bennem! Azt hittem, vagyunk olyan viszonyban, ha valami nyomja a lelked, akkor elmondod nekem. De nem, neked fontosabb a fene nagy büszkeséged, és hogy bebizonyítsd, igenis, kibírsz minden szörnyűséget, miközben pontosan tudom, hogy belepusztultál, mire leértél! – Bízom benned, Gabriel – a lány elszontyolodott. – De nem akartam nyavalyogni. Épp eleget siránkoztam, amikor a múltkor megharapott az a dög. Többé nem fogok! Az arkangyal hangja gyöngédebbé vált. – Ó, hát, ez bánt ennyire? Még mindig szégyelled a könnyeidet? – És a sikítozásomat. Birca teljes lakossága az én jajveszékelésemet hallgatta. Kiheverhetetlen élmény ez nekem. – De hisz nő vagy, Muriel! A nők néha sírnak. Miért vagy ettől úgy oda? – Mert én nem sírok és nem panaszkodok! Magad is láthattad, hogy kemény fából faragtak! – Bolond fából faragtak, nem keményből – mondta nevetve Gabriel. Elővett a zsákjukból egy vékonyabb rongyot, és a vízbe mártotta, majd Muriéi bokájára csavarta. – Mire volt ez jó? – Kezdem megismerni a határaimat – mosolyodott el kimerültén a lány. – És kezdem uralni az érzéseimet – tette hozzá sejtelmesen, ám az arkangyal nem volt jókedvében.

– Jobban szeretném, ha őszinte lennél velem! Ha fáj valami, szeretnék tudni róla! Akkor is, ha a tested, és akkor is. ha a lelked fáj, érted? És ha sírni akarsz, én mindig ott leszek, hogy megvigasztaljalak. Ne szégyelld előttem azt, aki valójában vagy! Semmi szükség arra, hogy keménynek mutasd magad, amikor egy nagyon is érzékeny, finom lelkű lány vagy! Muriel elgondolkodva nézett rá. – Nem szeretem kiszolgáltatottnak érezni magam. Jó érzés, hogy vasakarattal igenis, képes vagyok felülkerekedni a gyengeségeimen. A férfi megcirógatta az arcát. – Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha odabújjon valakihez, és megmutassa a legsérülékenyebb arcát. Szeretném, ha egy nap az a valaki én lennék neked…

9. FEJEZET

Felkészülés

A sárkányfejes hajó duzzadó vitorlával szelte át a tengert. A fedélzetén megannyi norvég, akik a királyukkal és a királynéjukkal Klippé szigete felé hajóztak. Az emberek többsége aludt még, hiszen a nap épp csak hogy felkelt, amikor feltűnt a város kikötőjének sziluettje. Machiel Ida mellett aludt a többi emberrel, a hajó végében. Harald és Leif az árboc mellett ácsorogtak, és az egyre közeledő várost nézték. – Néhány napig távol leszek… – mondta a norvég király a vezérének. – Szeretném, ha ez idő alatt átvennéd a helyemet, és nekiállnátok a város helyreállításának! – Úgy lesz, uram! – Leif mindig tisztelettel beszélt a királyával, noha gyermekkoruk óta barátok voltak. – És mi a terved a karókra szúrt fejekkel? Sokakat megrémít… – nézett a nők felé. – Majd megszokják – mormogta Harald. – Nem árt, ha a környéken élők tisztában vannak vele, mi vár azokra, akik megtámadnak minket. Hamar híre megy, hogy rövid időn belül kétszer is lerohanták a városunkat. Szeretném, ha minden rendben lenne itthon, amíg távol vagyunk. – Rendben – bólintott a katona. – Akarod, hogy mellétek rendeljek néhány embert? – Nem szükséges, köszönöm!

– Nem is miattad kérdeztem, királyom… Hanem a feleséged miatt. Biztonságosabb lenne az utatok, ha többen mennétek. Legalábbis, ő valószínűleg úgy érezné. – Barátom, szomorú lenne, ha csak egy osztagnyi katona mellett érezné magát biztonságban. Leif elmosolyodott. – Értelek. Ez esetben előkerítem neked a boszorkányt. Hátha mond valami hasznosat az utatokkal kapcsolatban. Úgyis csak holnap indultok, igaz? – Igen. Hajnalban. – És Machiel jobban van már? Ida említette, hogy rosszul volt. – Már túl van rajta. Nehezen viseli a háborúzást. – Ki nem? Harald elvigyorodott. – Hát, például mi. Leif felnevetett. – Ez igaz. Nehezen tudom elképzelni, hogy földműveléssel töltöm a mindennapjaimat… Én egyszerűen nem arra születtem, hogy nyugodtan éljek. – Barátom, a mi fajtánknak ritkán adatik meg, hogy ölhetett kézzel üljön, de nincs is semmi baj ezzel. Miért, gondoltad volna, hogy valaha is kibékülünk Björnssonékkal? – Nem. Soha. Bár azt sem, hogy valaha déróriásokat, valkűröket és lidérceket látok… – Túléltük mindet, Leif. Csak ez számít! – veregette vállon Harald, majd a hajóorrba sietett, és felordított. – Megérkeztünk! Emberek, mindenki kezdjen el szedelőzködni! A hajók szép sorban kikötöttek, és Klippé lakói kiballagtak a partra, hogy visszaköltözzenek megtépázott otthonaikba. Az összecsapás óta sokat eshetett az eső, mert a fövenyen már nyoma sem volt a harcoknak, csak a leégett háztetők árulkodtak arról, hogy valami rossz történt az itt élőkkel.

Az emberek azonnal visszatértek a mindennapi teendőikhez: a férfiak nekiláttak az épületek megjavításának, az asszonyok pedig ellátták az állatokat, rendbe tették a magtárolót és az éléskamrákat. A keskeny utcák újra benépesedtek, a partot gyerekzsivaj töltötte meg. A csarnokban fellobbant a tűzrakás, és Klippé városa újra életre kelt. Machiel az asszonyok közt tüsténkedett. Egy nagy tál előtt ácsorgott és zöldségeket pucolt. Észre sem vette, hogy amikor a norvég király megjelent, mindenki a háttérbe húzódott. Harald mögé lépett és gyöngéden átölelte, miközben a nyakába csókolt. – Te nem foglalkozhatsz ilyesmivel! – súgta a fülébe. – Uram! – lépett hozzájuk egy korosabb nő. – Mondtuk a királynénak, hogy ez a mi dolgunk, de ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Bocsáss meg nekünk! – Rendben! – bólintott Harald, mire a nő sietve távozott. Machiel megfordult, és a férfi felé nyújtotta a tálat. – Nézd csak meg, mit csináltam! – A kerámia edényben frissen fejtett bab és egy kisebb halom, szépen megpucolt hagyma illatozott. A férfi elmosolyodott. – Nagyon ügyes vagy! – Akkor miért nem foglalkozhatok ezzel? Én is nő vagyok akárcsak ők. Harcosnak nem vagyok jó, de meggyőződésem, hogy ha engednék, remekül főznék. Harald elnevette magát. – Én is biztos vagyok benne. De királyné vagy, és a királynék nem főznek. Érted? Ez a szolgák dolga, akik most nyilván hideglelést kaptak, hogy ideálltál zöldséget pucolni… Machiel csalódottan nézett fel a szőke férfira. – Akkor ki sem próbálhatom? – Miért, ennyire vágysz rá? – Igen.

– Akkor majd kettesben elmegyünk a hegyekbe, és ott főzhetsz nekem valamit, jó? A lány arca felderült. – Tényleg? – Tényleg. Harald szíve csordultig telt a lány iránt érzett szerelemmel. Machiel bűbájos volt a maga gyermeki lelkesedésével és őszinteségével. Nem volt benne gőg, sem önzés, és bár szépségével és égi tisztaságával igencsak kirítt a hozzá képest jellegtelen norvég nők közül, ő mégsem érezte magát különbnek náluk. – Gyere! – mondta a férfi. – Szeretnék neked adni valamit! Harald lakrészébe vonultak. Machiel az ágy szélére ült, és kíváncsian nézett a királyra, aki a ládájához térdelt, és egy veretes fadobozt vett ki belőle, majd a kezébe adta. – Az enyém? A férfi bólintott. Machiel óvatosan felhajtotta a doboz fedelét. – Ó, Harald… Ez csodaszép! – Az édesanyám ékszerei. Szeretném, ha viselnéd őket. Nálad méltó helyen lesznek! Machiel a férfi ölébe bújt, és átölelte a nyakát. – Nagyon szépen köszönöm! Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem! – Hát még nekem. Biztosan tudom, hogy rajongott volna érted, ahogy apám is. – A király nagyot nyelt. – Még mindig nehéz róluk beszélnem. A lány érezte a fájdalmát, de azt is tudta, mivel mulaszthatja el. A szőke tincsekbe túrt, és magához vonta a férfi arcát, majd nagyon finoman megcsókolta az ajkát. Harald szája az övére tapadt. Lehunyta a szemét, és belefeledkezett az angyallány édes csókjába. A rossz érzés helyébe bizsergető izgalom lépett, és a férfi teste felengedett. Machiel édes illata megrészegítette. Már semmi mást nem érzett, csak a nyaka köré fonódó puha

karok ölelését, és a lány telt keblét, ahogy a mellkasának feszül. Forró tenyere Machiel ruhája alá férkőzött és végigsimította az angyal selymes bőrét. – Őrülten kívánlak – suttogta. – Én is… Odakintről Leif hangját hallották. – Ne haragudj, hogy zavarlak! Megérkezett a boszorkány. A csarnokban vár rád! Harald felsóhajtott. – Kincsem, beszélnem kell a boszorkánnyal. Én hívattam ide, hogy segítsen nekünk. Nem bánod, ha addig magadra hagylak? Hidd el, szívesebben… A lány az ajkára tette az ujját. – Tudom – mondta mosolyogva, miközben megcsókolta a férfi arcát. – Semmi baj. Amíg visszatérsz, édesanyád ékszerei és én közelebbről is megismerkedünk egymással. A férfi megsimogatta az arcát. – Sietek vissza hozzád! A király a csarnokba ment. A boszorkány a trónusa előtt várt rá, ám Harald kézenfogta az idős asszonyt, és leült vele az egyik asztalhoz. – Hálás vagyok, hogy eljöttél! – mondta kedvesen, és egy pohárka mézsört töltött az idős asszonynak. – Leif elmondta, hogy miről van szó? Az bólintott. – Épp ezért siettem ennyire. A király összeráncolta a homlokát. – Netán valami rosszat láttál? – Sok dolgot láttattak velem az istenek veled kapcsolatban, Harald király. – A nő arcán kiismerhetetlen érzelmek futottak át. – És nem csak jókat… – Beszélj, kérlek! – A Varjak Erdeje elátkozott hely. Tudom, hogy oda akarsz menni a feleségeddel, de az utazásotoknak rossz vége lehet.

– Hogy érted ezt? – A látomásomban elsötétült az ég felettetek. Az erdőre halál borult. – A varjakat láttad? – Nem csak azokat. Valami más is volt a fák között. Éreztem a halál leheletét. A király gondterhelten nézte az asztallapot. – És ha itthon hagyom őt, és egyedül szerzem meg a kincset? – Nem teheted, fiam! Machielnek szembe kell néznie a félelmeivel! Ha elfut a feladata elől, legközelebb sokkal nehezebbet kap. Meg kell erősítened a lelkét! Harald felsóhajtott. – Hát, ha az olyan egyszerű lenne… A boszorkány aranyszínű szeme melegséggel telt meg. – Tudom, hogy ő nem olyan, mint mi. Beleláttam a szívébe és az érzéseibe. Ismerem a félelmeit. Tudom, hogy pengeélen táncol. Az istenek azt mondták, ha még egyszer összetörik a lelke, elviszik őt innen… mindörökre. Azt hiszem, nagyon kedvelik odafent. A király rosszkedvű volt. – Hogy erősíthetném meg Machielt? – nézett a nőre. – Tanítsd meg harcolni! Éreznie kell, hogy nincs mitől félnie! El kell hinnie, képes arra, hogy bármilyen helyzetből győztesen kerüljön ki! – Nem elég, ha távol tartom a csatáktól? – Nem tudod távol tartani, fiam! Az erdő, ahová mentek, gonosz árnyaktól sötétlik. Kemény küzdelem vár rátok…, de ha nem csak kettesben mentek, visszatértek. Legalább négy tucat emberrel indulj el, megértettél? – Igen. – Egy sötét várat is láttam, és a feleséged fivéreit… Bosszú szagát éreztem a levegőben, gyűlöletet, féltékenységet,

ármányt és kegyetlenséget. Machiel meghalhat ott egy másik nő keze által, ha nem vigyázol rá! A férfi gyomra összeszorult az idegességtől. – Meg fogom ölni azt a nőt! – mondta végül komoran. A boszorkány bólintott, majd folytatta. – A feleségedet más férfi is megkívánja majd. Nem egy, és nem kettő… Résen kell lenned, nehogy elvegyék tőled, és bántsák őt. Lesznek olyanok is, akik az életét akarják, és megpróbálják majd elrabolni. Kiváltképp akkor, amikor majd megfogan tőled. Mert gyermeketek lesz, Harald. Egy ezüstkék szemű aranyhajú fiú. A te fiad. A norvég király elmosolyodott. – Gyermekünk lesz? – Igen. De nagyon kell vigyáznod a királynédra, és a születendő babátokra! Túlságosan fényesek lesznek ők ketten. A fény pedig vonzza a sötétséget… Harald megdörzsölte az arcát. – Sokkolóak a szavaid, boszorkány – sóhajtott fel. – Tudom. Éppen ezért siettem annyira, hogy ideérjek, mielőtt elindultok. – Holnap reggel kelünk útra. – Holnap éjjel telihold lesz. Nem jó időpont az összecsapásra! Várjatok két napot, és csak aztán induljatok! – Rendben. – Ezt a pokoli varjak ellen hoztam – mondta a nő, miközben felállt, és Harald lába elé húzott egy zsákot. Mérgezett vetőmag… – Előrelátó vagy – mondta a férfi őszinte elismeréssel, mire a boszorkány karcos hangján felnevetett. – Csak praktikusan gondolkodom. – Hálás vagyok a tanácsaidért! – hajolt meg a király, majd Leif felé intett, és nem sokkal később egy kincsekkel teli batyut nyomott az öregasszony kezébe. – Ha bármire szükséged van, csak mondd, és előteremtem neked!

– Köszönöm. Az istenek vigyázzák a lépteiteket! A norvég király a csarnokból egyenesen a kovácsműhelybe ment, majd nem sokkal később egy jókora csomaggal tért vissza a lakrészébe. Machiel kíváncsian nézett a zsákra. – Hát ez? – Ez is a tiéd… A lány leugrott az ágyról. Harald az ajtófélfának dőlve nézte az angyalt. Machiel széthúzta a zsák száját, és eltátotta a száját. – Fegyverek? A király bólintott. Machiel a kezébe vette a kerek pajzsot, ujjait végigfuttatta a vörös alapra festett fehér kereszten. – Nem nehéz? – Nem. A férfi mellé lépett, és a lány kezét a pajzs hátulján található bőrszíjak alá fűzte. – Kifejezetten neked készítették. Nem vág? – Nem. Eztán behajtotta a lány karját. – Így kell tartani – magyarázta. – Ha jobban megnézed a felszínét, a festék alatt láthatod a fa szálirányát. Megvan? – Látom. Miért érdekes ez? Harald a fal mellé állított egy másik pajzsot, és a lány kezébe adta a baltáját. – Csapj rá! Machiel meglendítette a baltát, és tiszta erejéből a kerek pajzsra sújtott vele. A balta feje lepattant róla, az pedig még csak meg sem reccsent, mintha vasból lett volna. A férfi megfordította a pajzsot. – Most szálirányban van. Csapj rá újra! A lány kezében meglendült a balta, és a pajzsba mart, amit úgy szelt ketté, akár a friss vajat. Machiel meglepetten nézett Haraldra.

– Ezért vannak lefestve? Hogy ne lássa az ellenség a fa mintázatát? – Többek között. De a színeknek és a formáknak szimbolikus üzenete is van. A tiéden a fehér kereszt a nap sugarait jelképezi. Gondoltam, tetszeni fog. – Nagyon tetszik. Köszönöm! – Machiel letette az ágyra az új pajzsot, és visszaadta a férfinak a baltáját. – De miért adod ezeket nekem? Én… nem is tudom, hogy mondjam. Nem akarok részt venni semmilyen háborúban. Ahová pedig mégis elvisz a végzetem, ott elegendő segítséget nyújt majd a kard, amit adtál. A férfi zaklatott volt. Machielhez lépett, és megcirógatta az arcát. – Kevés az a kard… – mondta nagyot sóhajtva. – És nem tudsz vele bánni. Machiel szomorúan nézett rá. – Valami rosszat mondott velem kapcsolatban a boszorkány? Harald nem válaszolt azonnal. – Azt mondta, több férfi is megkíván majd, és el akarnak venni tőlem. Néhányan az életedre is törnek, és lesznek olyanok is, akik egyenesen a halálodat kívánják. Nem akartam ezt elmondani neked… A lány keserűen pillantott a fegyverekre. – Ezért akarsz harcost faragni belőlem? – Nem. Nem akarok belőled harcost faragni. Vigyázok rád, és nem fogom engedni, hogy bárki is bántson. De nyugodtabb lennék, ha tudnám, baj esetén meg tudod védeni magad. – Rendben – bólintott a lány, de le sem tagadhatta volna a csalódottságát. – Mi a baj, kincsem? – Harald az ágy szélére ült, és az ölébe vette Machielt. – Miért akarnak majd bántani engem? Hisz én senkinek sem vétettem…

– Nem tudom. Ha tudnám, már nem élnének azok, akik veszélyeztetni merik az életedet. Egyedül Mizarielről sejtem, hogy Azrael várában az életedre törhet… De őt elintézem. – Hát semmi jó nem vár ránk? Ilyen borúsan fest a jövőnk? – Azért nem annyira – a férfi belecsókolt a lány finom ívű nyakába. – A boszorkány szerint lesz egy gyermekünk. Machiel arca felderült. – Tényleg? Ezt mondta? És tudja, hogy én… – Tudja. – És mégis lehet gyermekünk? – Lesz is. A lány átkarolta a férfi nyakát. – Rendben. Mindent megtanulok, amit csak akarsz! – Azzal a zsákhoz lépett, és kivett belőle egy kisebb, fényesen csillogó baltát, amelynek a nyelébe rúnajeleket véstek. A fegyver lényegesen kisebb volt, mint Haraldé, mégis félelmetesnek tűnt. – A balta sokoldalúbb fegyver, mint a kard – magyarázta a férfi. – Ha a helyzet úgy kívánja, el tudod dobni, közelharcban pedig nem akad párja. A kard nem vágja át a láncinget, a balta viszont igen. Az erdőben fát lehet vágni vele, de könnyedén lemetszi az ember karját is… – A nevedben mégis a kardot említik – a lány tűnődve nézett rá. A férfi felnevetett. – Mendemonda. Van kardom is, mint a legtöbb nemesnek de szívesebben használom a baltámat. Könnyebben kezelhető erőteljesebb fegyver. Szeretném, ha megtanulnád használni! – Most? – Most. Estére más programot tervezek… – tette hozzá mosolyogva. – És a többi holmi? – Nézd meg!

A lány kivette a zsákból a vastag, bőrrel bélelt inget, és a lapos láncszemekből készült felsőt. Mindkettő szemmel láthatóan neki készült. – Ha nem megy át a láncingen a kard, minek kell alá ez a vastag ing? – A kard éle nem hatol át rajta, de a hegye átszúrhatja, kétujjnyira. A kikészített bőrrel bélelt ing épp annyit fog meg, hogy a penge ne érje el a testedet. Próbáld fel! Ha nem jó, az asszonyok átalakítják, mire útrakelünk. Machiel szó nélkül lehúzta magáról, és derekára gyűrte a ruháját, mire Harald kezéből kiesett a páncéling. Az angyal felkacagott, amikor a férfi az ágyra teperte. – Akkor mégse próbáljam fel? – Ne… most ne. – Harald ajka a lány telt keblére zárult, miközben leszaggatta róla a kigombolt ruhát, és megmarkolta a csípőjét. Machiel melle megduzzadt a férfi nyelve alatt, a hasán kellemes bizsergés futott át. A lány lefejtette a királyról az ingét, és gyönyörködve simította végig széles vállát, és vaskos karját. Szerette, hogy Harald felsőteste tetoválástól sötétlik, mert valahogy még jobban kiemelte a vadságát, amiből a szeretkezéseikbe is egyre inkább jutott… Erős keze a lány combja közé csúszott és utat tört magának. Machiel tiltakozni próbált, de a férfi ajka az övére tapadt. A lány zihált az élvezettől. Harald még nem érintette így, ő pedig még nem érzett így… A teste forróságban úszott, az arca lángolt és képtelen volt megmozdulni. A férfi végigcsókolta az angyal nyakát, a mellét, a hasát, majd forró leheletét a lány a combja között érezte. Machiellel forogni kezdett a világ, egész testében reszketett, miközben a gyönyör az égig emelte. Harald felült, és magára húzta az angyal selymes testét. – Érezni akarlak, de azonnal! – súgta a fülébe, miközben mélyen betöltötte a lányt. Machiel felsikított, mire Harald mosolyogva szájon csókolta. Karja eztán a lány karcsú derekára siklott, magára húzta, aztán lassan mozogni kezdett.

Egy pillanatra lehunyta a szemét. A kéj hullámokban söpört végig a testén, és bár nem először szeretkeztek, ezúttal alig tudta türtőztetni magát. – Gyönyörű vagy! – zihálta rekedten, miközben hátrahanyatlott. A lány lágyan ringó mellét és kerek csípőjét simogatta. Machiel arca lángvörös volt, hátraomló, sötét hajzuhataga a férfi combját csiklandozta. Harald szíve vadul dörömbölt. Még életében nem élvezte senkivel így a szeretkezést, és nem akarta, hogy véget érjen. Felült, és lassabb tempóra váltott, de egy pillanatra sem eresztette a lányt. Lágyan csókolta Machielt, aki odaadón simult a karjába. Magába szívta édes ízét, majd ajka a nyakára és a füle körüli puha hajlatra vándorolt. Machiel megborzongott, a férfi pedig belemarkolt a hajába, és a nyakát, a vállát, a mellét csókolta. Karja olyan szorosan ölelte a lányt, hogy meg sem tudott mozdulni. A karcsú test tetőtől-talpig beleremegett a kéjbe, amikor a király hanyatt döntötte, és elsöprő erővel a magáévá tette. Harald minden izma megfeszült, férfiereje felrobbanni készült. A lány ajka sikolyra nyílt, ám amikor mindketten a csúcsra értek, a férfi csókja halk kiáltássá tompította a hangját. Machiel ágyéka lüktetett az élvezettől, combja reszketett, de a férfi még mindig nem eresztette. Még néhány mozdulat erejéig elmerült a testében, és lehunyta a szemét. – Soha életemben nem éreztem még ilyen gyönyört, mint veled… – sóhajtott fel, miközben hanyatt feküdt a szőrméken. Magához húzta a lányt, és átkarolta a vállát. – A tested, az érintésed, a csókod olyan finom és olyan édes, amire nincsenek szavak. Azt hittem, belehalok az ölelésedbe. Machiel pihegve feküdt a férfi mellkasán. – Én is így éreztem. Bár az elején… Nem is tudom, hogy mondjam. Harald felkönyökölt. – Durva voltam veled?

– Nem, csak még nem csináltál velem… ilyesmit – a lány zavarban volt. – De jólesett? Machiel eltakarta az arcát. – Nem tudok veled ilyesmiről beszélgetni. A férfi elnevette magát. – Akkor súgd a fülembe, jó? A lány átkarolta a nyakát, és a fülébe súgta, amit mondani akart. – Akkor mostantól mindig így csináljuk – felelte halkan a férfi. Machiel arca lángolt a férfi szavaitól, ám az gyöngéden megcsókolta. – A feleségem vagy, nincs miért szégyenkezned. Amit az ágyban csinálunk, az csak ránk tartozik. És mindent megtehetünk, ami csak jólesik a testünknek és a lelkünknek. Nincs ebben semmi bűn. – Először miért nem így szeretkeztél velem? Akkor még nem kívántál ennyire? – Hogy ne kívántalak volna! – Harald valósággal felhördült. – De tudtam, hogy bármit is csinálok, fájni fog neked, hiszen érintetlen voltál. Ha akkor így neked esek, megrémültél volna. Ha most nem vagyok ilyen erőszakos, ezt sem engedted volna, pedig nagyon is élvezted… Machiel a hasára fordult, arcát a szőrmetakaróba temette szégyenében. – Most már beszélhetnénk valami másról? – Hát, ha a kerek hátsódat mutogatod nekem, akkor nem… – A férfi megfordította a lányt, és fölé hajolt. – Imádok veled szeretkezni. És imádok veled lenni. Tisztában vagy ezzel? Az angyal kuncogott. – Kezdem elhinni. – Csak kezded? Hát mit tegyek veled, hogy biztosan tudd?

Machiel a férfi szőke tincseibe túrt, majd ezüst szemébe nézett. – Biztosan tudom. A testem és a lelkem a tiéd, Harald! Az ajkuk egymáshoz simult, és miközben csókolóztak, az angyallány úgy érezte, lebeg a boldogságtól. Kifulladva szakadt el a férfitól. – Akkor ezzel kiváltottam magam a baltadobálás alól? A király felnevetett. – Nem. Szó nincs róla! Szóval akár öltözhetsz is, megyünk le a partra? A lány elkerekedett szemmel nézett rá. – Te most komolyan beszélsz? – Ennél komolyabb nem is lehetnék. – De hisz kimerültem! – Nemsokára kezdődik a vacsora. Ott majd erőre kapsz, hogy éjszakára újra formában legyél… – Te… – Igen. Amikor csak tudok, szeretkezni akarok veled! – bólintott a férfi. – Van valami problémád ezzel? Machiel elmosolyodott. – Azt gondoltam, pihenni akarsz, mielőtt útra kelünk. – A boszorkány azt javasolta, három nap múlva induljunk el, így kaptunk egy kis időt. De ha holnap mennénk, akkor is akarnálak az éjjel… A lány az ágy szélére ült, és felvette a szoknyáját. Harald is felöltözött, majd Machiel felé nyújtotta a bőringet és a láncokból álló felsőt. Minden passzolt, talán csak mellben feszült egy kicsit. – Itt egy kicsit kivetetünk belőle – hümmögött a férfi, miközben lesegítette az angyalról a harci öltözetet. A lány blúzáért nyúlt, ám Harald leült, és az ölébe húzta. – Az előbb éppenséggel ezért nem jutottunk túl a fegyveres zsákon – nevetett fel a lány.

– A te hibád – mormogta Harald, miközben végigsimította a lány finom testét. – Szándékosan meztelenkedsz előttem, noha pontosan tudod, hova vezet ez… Machiel hangosan kacagott, miközben megpróbált kiszabadulni a férje öleléséből. – Most vetkőzzek vagy öltözzek? – Nehéz kérdés… Harald megcsókolta, de végül elengedte. – Előbb a munka, aztán a szórakozási A lány felöltözött, majd az új, fegyverekkel teli zsákkal a partra mentek. A nap még csak lemenőben volt, így kellemes meleg volt a fövenyen. A király ledobta a zsákot, majd keresett egy jókora farönköt, és a kavicsos homokba nyomta. Aztán előhúzta a tőrét, és a kéregbe faragott valamit. Amikor felállt mellőle, Machiel egy szörny fejét látta a rönkön. Felkacagott. – Tetszik? – nézett rá a férfi. – Még vicsorgó fogakat is kapott, hogy félelmetesebb legyen. – Nagyon tetszik! Harald eztán a lányhoz lépett, és a kezébe adta az új baltát. – Érzed a súlyát? Érzed, hol kényelmes fogni a nyelét? – Igen. – Akkor most lendítsd meg! Így – mutatta. – Célozd meg az ellenség fejét, és hajítsd el! Machiel meglendítette a karját, és elhajította a baltát. Az éles fegyver elsüvített a farönk mellett. – Látod a fát? – Harald összehúzott szemmel nézett rá, mire a lány felnevetett. – Látom. Nem értem, miért repült el mellette. Oda céloztam. – Hova? – Hát a fejére. A hajára. – Célozz az arca közepére! Machiel felvette a baltát, visszament a helyére, és újra elhajította. A balta újra elsüvített a farönk mellett. Harald felsóhajtott.

– Na jó. Menj közelebb öt lépést, és próbáld újra! A balta a fa előtt puffant a homokba. A lány csalódottan nézett rá. – Sajnálom. Nem vagyok ügyes… – De, az vagy! Ez csak technika kérdése. – A férfi nem adta fel. Machiellel egész közel mentek a farönkhöz. – Vágd bele a baltád! Erezd, milyen, amikor a penge belemar a kéregbe! Machiel belevágta a baltát a rönkbe. – Na, milyen? – Jó. Hátrébb léptek néhány lépést. A férfi megfogta a lány kezét. – Most beledobjuk együtt… A balta egyenesen a fára rajzolt szörny homlokába állt. A kis angyal elmosolyodott. – Ez jó! – Mondtam, hogy tetszeni fog. Most egyedül, ugyanezt, kérlek! Machiel elhajította a baltát, és az szinte ugyanoda csapódott, mint az előbb. A király bólintott. – Még egyszer, és aztán még ötször. Aztán lépj egyet hátra és újra dobd bele, szintén ötször, és így tovább, amíg ide nem érsz! – ő maga leült a fövenyre, és onnan nézte a lányt. A balta suhogva szelte át a teret, és a fában landolt. Machiel ráérzett a használatára, és úgy tűnt, a csillogó, viking fegyver és ő hamar barátságot kötöttek egymással. Telt-múlt az idő, és a lány egyre távolabb került a fától, ám a balta minden egyes dobással betalált. Sőt, nem csak, hogy betalált, de minden alkalommal ugyanoda repült, így a képzeletbeli ellenség homloka helyén idővel jókora lyuk tátongott. Harald jókedvűen hümmögött. Machiel nyaka égett, a karja sajgott, de nem panaszkodott. Mindennél jobban vágyott arra, hogy a férfi büszke legyen rá, és az arca csak úgy ragyogott, amikor az utolsó helyről is eltalálta a célt.

– Elégedett vagyok! – lépett hozzá a király, majd a kezébe nyomta az új pajzsát és egy fakardot. A lány lihegve nézett rá. – Mindjárt lemegy a nap. Nem volt ez elég mára? – Nem. Három nap múlva indulunk a varjak erdejébe. Szeretném látni, hogy ügyesebben véded magad, mint a legutóbb… – Fáradt vagyok, Harald. Én nem vagyok olyan erős, mint te – a lány elcsigázva nézett rá, de a férfi kérlelhetetlen volt. – Ne erős legyél, hanem kitartó! – azzal jókorát csapott felé a karddal. Machiel úgy érezte, leszakad a válla a pajzsot ért ütéstől. – Te jó Ég! Ne ilyen erősen! – Ha ennél kisebbet ütök, elfújja a szél a kardom – mormogta a férfi, majd a kard lapjával finoman megérintette a lány oldalát. – Itt miért érhetlek el? – nézett rá szigorúan. A lány oldalra húzta a pajzsát, mire a férfi villámgyorsan lehajolt, és a kardját a lány combjához érintette. – És itt? Machiel, figyelj jobban! – felé csapott, ám a lány kivédte a vágást. – Jó. – Újabbat sújtott rá, de az is a pajzson csattant. Oldalra lépett, de a pajzs követte a mozgását, a lány kivédte az összes ütését. A férfi hirtelen közelebb lépett, megragadta a pajzs szélét és elrántotta a lány elől. A melegbarna szempár riadtan nézett rá. – És most? – Miért engedted, hogy elvegyem? – a férfi megfogta a lány kardot tartó kezét. – Ha valaki túl közel merészkedik, lebuksz a pajzsod mögé, és belevágod a baltádat. – Hová? – A nyakába. Ha nincs rajta páncél, a hátába és a hasába is mehet. – A férfi mutatóujja végigfutott a lány testén. – Ide, ide, vagy ide. Rendben? – Miért nem elég, ha a karjára csapok?

– Mert van neki egy másik is, és ha megsebzed, csak még dühösebb lesz… Jobb az elején véget vetni a küzdelemnek. – És ha eldobom a baltát, utána mivel harcolok? – Hát, kihúzod abból, akibe beledobtad! – A férfi látta, hogy nem a legmegfelelőbb irányba halad a beszélgetésük, ezért témát váltott. – No, tedd le a pajzsot, lássam, mit tudsz a kardoddal! A lány elmosolyodott. Eldobta a tompa élű gyakorlókardot, és a férfi felé nyúlt. – Tudok valamit, ami tetszeni fog neked. Ideadod az igazit? – Tessék – Haraldnak a szeme sem rebbent. – Ezzel akarsz lenni? – Igen. – Jó. No, rajta! A férfi kíváncsian fürkészte a lányt, aki mozdulatlanul állt vele szemben. Nem látszott rajta, mire készül. Szeme a király ezüst szemét leste. Aztán váratlanul villant egyet a kezében tartott acél, és a lány felnevetett. Harald elhűlve nyúlt a nyakához, majd az angyal kezében tartott penge hegyére meredt, amin ott lógott az esküvőjén viselt arany medál, Thor kalapácsa, amit Leiftől kapott. A bőre sértetlen volt, egy karcolás sem esett rajta. – Ez igen! – mondta elismerően. – Hát ezt meg ki tanította neked? – A fivéreim. Michael és Raphael. – Rajtuk gyakoroltál? Machiel kacagott. – Igen. – És megvágtad őket? – Meg. Nem is egyszer. De aztán idővel belejöttem. Amikor alászálltam, Elijah nyakából is levágtam így egy nyakláncot. Nagyon meg volt döbbenve… – Azt elhiszem. Elképesztő vagy. Machiel Harald tenyerébe ejtette a medált.

– Sajnos ezen kívül nem sokat tudok. Én nem vagyok harcos angyal… És nem is akarok az lenni. Az én életem nem szólhat a vérontásról. – Nem is fog arról szólni. De neked is jó érzés lesz, hogy senki sem tud csak úgy sarokba szorítani. A lány a fövenyt nyaldosó vizet bámulta. – Mi a baj, kicsim? Mire gondolsz? – Sajnos mindig sarokba fognak tudni szorítani. A férfi megrendülten nézett a lányra. – Miért mondod ezt? – Mert én félek a rossz emberektől, Harald. Nem tudok mit kezdeni az emberi gonoszsággal. És amikor rám támadnak, úgy érzem, megbénulok. Magam sem értem, hogy élhettem túl az eddigi összecsapásokat. És ezen nem tudok változtatni. Szégyen ezt kimondani, de én nem vagyok bátor. Sajnálom, hogy csalódást okozok neked ezzel, de én sosem leszek olyan, mint a ti kemény, harcos asszonyaitok, akik veletek tartanak a csatákban A király magához húzta a lányt, és kisimította az arcába hulló, sötét tincseket. – Nem okoztál csalódást. Mérhetetlenül büszke vagyok rád! És nem bánom, hogy nem hasonlítasz a harcos asszonyainkra. Nekem épp elég, ha ennyit tudsz. Sosem fogom hagyni, hogy bajod essék! – Köszönöm – Machiel átölelte a férfi derekát. – Szeretlek – mondta halkan, de a hangjában szomorúság bujkált. – Min töröd a fejed? – Szerinted sikerül kiszabadítani Elijahékat? Olyan rossz érzés, hogy nem tudunk róluk semmit… Harald nem válaszolt azonnal, óvatosan ízlelgette magában a szavakat, látva, hogy Machiel valóban nem emlékszik semmire abból a jósálomból, amit nem sokkal korábban Ariel láttatott vele, és amelynek az emlékeit a többiekkel elvették tőle.

– Ki fogjuk őket szabadítani! – mondta végül halkan. – A szavamat adom! A csarnokban eközben megszólalt a vacsora közeledtét jelző rövid kürthang. – Gyere! Biztosan farkaséhes vagy! – fogta meg a lány kezét, és arra gondolt, soha jobbkor nem szakíthatták volna félbe a beszélgetésüket. Visszasiettek a főépületbe, majd onnan egyenesen a lakrészükbe mentek. Addigra már a szoba közepén állt egy dézsányi forró fürdővíz, amelyben mindketten alaposan megmosakodtak, és tiszta ruhát húztak. Harald sötét bőrruhákba öltözött. Machiel pedig egy halványkékbe. Gyorsan kifésülte hosszú haját, majd megfordult. – Kész vagyok. – Nem egészen – felelte a férfi. – Királyné vagy. Viselj valami szép ékszert! Azért kaptad. Machiel arca felderült. Elővette az ékszeres ládikát, és kiválasztott egy kék virággal díszített, vékony láncot. – Ezt szeretném. Segítesz bekapcsolni? – kérdezte, és megemelte fényes tincseit. A férfi bekapcsolta a láncot. – Gyönyörű vagy. Nem akarsz még valamit felvenni az ékszerek közül? – Nem, ez épp elég. Min mosolyogsz? – Csak azon. hogy minden nő a legvastagabb láncokat és karkötőket aggatta volna magára, te pedig kiválasztottad a legegyszerűbbet. Nem vagy nagyravágyó. Ez is tetszik benned. Te annyira… tökéletes vagy. Az angyallány hozzábújt, és átölelte a derekát. – Dehogy vagyok az. Hisz tudod, folyton kérdezősködök, félek a háborúktól, nem tudok harcolni, és sírva fakadok, ha megbántanak. – Szavait viccnek szánta, Harald arca mégis elkomorodott. – Többe nem hagyom, hogy bántsanak téged!

A csarnokba mentek, és helyet foglaltak a fő asztalnál, majd megkezdődött a hazatérésük örömére rendezett vacsora. A terem közepén ropogó fahasábok és a falakon elhelyezett fáklyák melegséggel és fénnyel töltötték el a helyiséget. Az asztalokra frissensültek és gyümölcsök kerültek, a kupák színültig teltek. A zenészek rázendítettek, néhányan énekelni kezdtek. Úgy tűnt, minden a régi kerékvágásba került. A király a vezéreivel váltott szót, miközben többen táncra perdültek. Az angyallány egyre tompuló tudattal hallgatta a lassacskán kellemes zsongássá alakuló mulatság hangjait, és lecsukódott a szeme. Magas támlájú székén úgy festett, mint egy álomba szenderült, mesebeli hercegnő. Nem látta, hányan nézik szépséges arcát, és formás alakját. Machiel ragyogóbb volt, mint bárki, akit a norvégok valaha láttak. A férfiak sóvárogva, az asszonyok pedig irigyen pillantottak végig a domborulatain. A király látta ezt, és aggodalommal töltötte el a nők tekintetében felvillanó féltékenység. Vállon veregette hát a vezéreit, majd a karjába kapta az alvó lányt, és a lakórészükbe vitte. Ott finoman lefektette az ágyba, és lágyan átölelte. Arra gondolt, bár árván maradt gyermekként korábban sokszor érezte úgy, hogy igazságtalanul bánt vele az élet, ráébredt, hogy Machielnél szebb ajándékot sosem kaphatott volna az istenektől, és roppant hálás volt ezért.

10. FEJEZET

Varjak erdeje

Machiel és Harald a következő napokban hol szerelmeskedtek, hol pedig harcolni tanultak. A norvég király elégedetten látta, hogy Machiel gyorsan és sokat tanul, ám jól tudta, hogy a valódi gondot a lány törékeny lelke jelenti. Más volt ugyanis korhadt fakérgekbe, és más élő emberekbe dobálni az éles baltát. Harald biztos volt benne, ha hús-vér ellenséggel kellene küzdenie, a lány alulmaradna, és ez rendkívüli módon nyugtalanította. Machiel alkatilag sem volt egy harcos típus. Nőies domborulataihoz, babaarcához és puha bőréhez nem is igazán illettek a fegyverek, a térti így különösen nagyra becsülte, hogy mégis zokszó nélkül követi minden utasítását és sosem ellenkezik vele. Az útrakelést megelőző este mindannyian a csarnokban vacsoráztak. A tűz kellemesen ropogott, kellemes muzsika szólt, az emberek békésen iszogattak. Harald Leiffel beszélgetett, aki ragaszkodott hozzá, hogy másnap velük tartson az elátkozott erdőbe, így Olafra bízták Klippé városát. Machiel nem sokat evett az este. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy bármit is csináljon. Harald nagyon kihajtotta a parton, így minden porcikája fájt. Az ujjai görcsöltek, mintha még mindig a balta nyelét szorongatná, a tenyere pedig csúnyán felhólyagosodott, ezért a szoknyája ráncába rejtette. Idát hallgatta, de egyre nehezebben tudott rá figyelni.

– Egy kis árpasört? – egy szolgáló felé nyújtott egy kupát, ám amikor Machiel sebes kezéhez ért a pohár, véletlenül elejtette. Az édes lé beterítette a ruháját. – Ne haragudj! Milyen ügyetlen vagyok… – motyogta, majd kikapta a szolga kezéből a törlőrongyot, és lehajolt, hogy feltakarítsa a kiömlött lét. – Hagyd! – Ida megfogta a könyökét. – Ez nem a te dolgod! – Kérlek! Majd én megcsinálom! – guggolt mellé a szolgáló is, de addigra már mindenki őket figyelte. – Nem lehet mondani, hogy gőgös lenne a feleséged – jegyezte meg a Harald balján ülő Olaf. A norvég király tűnődve nézte az angyallányt. – Hát, nem… Machiel eközben felkelt az asztaltól. – Gyorsan átöltözök, és visszajövök – súgta Ida fülébe, mire az bólintott. – Rendben, itt várlak! Az angyallány sietős léptekkel indult el a lakrészük felé, amikor az egyik folyosóról pisszegést hallott. Megtorpant, és a nesz irányába nézett. Nem látott semmit, ezért elindult, amikor valaki megszólította. – Segíts! Machiel nyújtogatni kezdte a nyakát, de nem látott senkit. Elindult a hang irányába, de a következő pillanatban valaki befogta a száját, és berántotta egy sötét helyiségbe. A szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira megijedt, de mire védekezhetett volna, erős markok szorítását érezte a karján, majd a csuklóján egy kötelet. Sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Nyöszörögve próbált szabadulni, de meg sem tudott moccanni. Hunyorogva nézett körül. A folyosóról beszűrődő fényekben lassan három férfi alakja bontakozott ki a szeme előtt. Ketten a falhoz szorították, míg a harmadik kikémlelt.

– Várnunk kell… – suttogta a társainak. – Túl sokan bolyonganak odakint! – Nem számít! Ha elérjük a hajót, úgysem jönnek utánunk! – dörmögte az, amelyik befogta az angyallány száját. – De ha várni akarsz, akkor legalább szórakozzunk egy kicsit… – folytatta, miközben megmarkolta Machiel fenekét, és felnyögött az élvezettől. – Ó, de gyönyörű testtel áldottak meg téged az istenek! A lány felnyüszített, és szabadulni próbált, de a támadói csak nevettek rajta. – Kösd be a száját! – szólt hátra az ajtórésben leselkedő férfi. – Legalább addig, amíg mindhárman végzünk vele. Ne visítson. – Nem kötöm. Látni akarom az arcát, amikor meghágom. – És ha a jarl megtudja, hogy megvolt nekünk? – Nem tudja meg. Különben sem érintetlen már. Nem mindegy? Megragadták a lányt, majd a sarokban felhalmozott zsákok közé vonszolták. – Itt jó lesz? – nézett a magasabbik férfi a másikra, mire az bólintott. – Jó. Akarsz első lenni? Machiel szíve kis híján megállt. A könyökével gyomron vágta a mögötte álló férfit, a másikba pedig belerúgott. Hatalmas ütés érte az arcát, amitől a zsákokra esett. Ahogy elzuhant, lerántott egy polcot, amelyről csörömpölve ledőltek az edények. Felsikított, mire újabb ütést mértek rá, és a férfi tenyere újra az ajkára tapadt. – Még egy ilyen, és kivágom a nyelved! – Normálisak vagytok? – sziszegte feléjük az őrködő, miközben gyorsan bereteszelte az ajtót. – Ezt csak az nem hallja meg, aki nem akarja! – Dehogy hallják! Odabent dübörög a zene – mordult fel a magas, miközben a zsákon fekvő félájult lány fölé térdelt, és

egy mozdulattal letépte róla a ruhája tetejét. – Hmmm… – végigtapogatta az angyal csupasz testét, megmarkolta a mellét, aztán mohón a puha domborulatba harapott. – De finom vagy! Társa eközben lefogta a lányt. Machiel könnyei patakokban folytak. Amennyire élvezte a férje érintését, annyira irtózott az idegen férfiak erőszakosságától. – Siess már! – a rosszarcú férfi türelmetlen volt. Felajzottan bámulta a félhomályban zajló eseményeket, miközben a másik szaggatni kezdte az angyal szoknyáját. Ekkor valaki éktelen nagyot rúgott az ajtóba. – Mi folyik odabent? – Machiel Harald hangját hallotta, majd Leifét. Vergődve próbált szabadulni. Összekötözött csuklójával a férfi felé csapott, ám az lekevert neki egy hatalmasat, aztán a kezére térdelt. A lány felsikított. Bár befogták a száját, Harald így is meghallotta a hangját. – Istenem, Leif, ez Machiel! Éles balták hasítottak az ajtóba. Machiel támadói megdermedtek, majd előrántották a kardjaikat, és az ajtórésen berontó házigazdákra meredtek. A harmadik férfi még mindig a lány felett térdelt, tőrét egyenesen Machiel mellének szegezve. – Hogy merészeled? – a király hangja mennydörgött, az arca elsötétedett a dühtől. – Takarodj a közeléből! – Tövig nyomom á szívébe, ha még egy lépéssel közelebb jössz! – mordult rá az idegen, miközben a másik kezével megmarkolta a lány mellét. – Kár lenne érte, nemdebár? Harald baltája suhogva szelte át a teret, és egyenesen a férfi szeme közé fúródott, kettéhasítva a koponyáját. Machiel támadója rángatózva zuhant hátra. Az angyallány sértetlen maradt. Harald odarohant hozzá, és kioldozta a karját, majd összefogta a testén cafatokban lógó ruhát. Az egyik katona felé nyújtotta a köpenyét és udvariasan elfordult, amíg a király belecsavarta a lányt. – Bántottak? – nézett rá a férfi magából kikelve.

Az angyal bólintott, és egész testében reszketett. – Megütöttek…, többször is, és meg akartak erőszakolni. Az utolsó pillanatban értetek ide – Machiel elsírta magát. – Fogdostak… és az egyik a mellembe harapott. Undorító volt. – Bízd rám! – nyúlt felé Leif. – Vigyázok rá, amíg elintézed ezeket! Harald szó nélkül a barátja karjába adta az összetört lányt, aki a király lakrészébe sietett vele, miközben hátraszólt a katonáinak. – Szóljatok a húgomnak, hogy hozzon kötszereket! A norvég király eközben farkasszemet nézett a lány támadóival, akik rászegezték a pengéiket. – Kik vagytok? Mit akartatok a feleségemtől? Azok azonban nem válaszoltak. – Lassú és könyörtelen halálotok lesz, ha tovább hergeltek… – suttogta vészjóslóan, miközben a szemében gyilkos lángok gyúltak. – Sigurdsson jarl parancsba adta, hogy raboljuk el a feleségedet! – szólalt meg végül az egyik, és a kardját a fölre dobta. – Ne mondj neki semmit! – szólt rá a másik. – Így is, úgy is, megölnek. – Ez igaz… – Harald villámgyorsan mozdult, s mielőtt a férfi egyet pisloghatott volna, kirúgta a kezéből a fegyverét, majd tiszta erejéből az ágyékába vágta a baltáját. Az hörögve térdre rogyott előtte. – Hogy képzeltétek, hogy bánthatjátok a feleségemet? – ordított rá. – Hogy merészeltetek kezet emelni rá? Az erősen vérző férfi összegörnyedve nyöszörgőit. – Meg akartátok erőszakolni? – üvöltött a szőke király haragtól tajtékozva, és megragadta a haját. A férfi bólintott, mire Harald levágta az egyik kezét, és rögtön utána a másikat. – Miért? Az egyetlen talpon maradt férfi fogai összekoccantak a félelemtől, miközben a lába előtt fetrengő társa átkozódni

próbált. Harald fölé lépett, és szétzúzta a koponyáját, de nem elégedett meg ennyivel. Addig ütötte, amíg a férfi fejéből mindössze egy lapos, pépes massza maradt a földön. – Hallgatlak – a norvég király arca és ruhája vértől sötétlett, csak a szeme villant vészjóslóan, ahogy az utolsó idegenhez lépett. – Sigurdsson jarl a szövetségesünk. Miért akarta volna elraboltatni a feleségemet? – Egy ideje mendemondák keringenek arról, miszerint a feleséged nem evilági szépség, ezért az uram úgy döntött, megszerzi magának. A sámánunk szerint a lány legyőzhetetlen harcost szül majd a férfinak, akitől megfogan. Az uram feleségül akarja venni őt. Harald felvonta a szemöldökét. – És miért bántottátok? Mit vétett ő nektek? A férfi a csizmájáig terülő vértócsát bámulta. – Mert ellenállt. Megkívántuk, ő pedig nem hagyta magát… Ezért ütöttük meg… néhányszor. Hogy csendben maradjon, és gyorsan… végezzünk vele. Őszintén sajnálom, hogy bántottuk, de végül… az… nem történt meg. Egyikünk sem közösült vele. Harald lehunyta a szemét egy pillanatra. A baltáját váratlanul a férfi ágyékába vágta, aztán felrúgta, és addig ütötte, míg a törzse elvált a csípőjétől. Dolga végeztével a halottba törölte a baltáját, majd a lakrészébe sietett. Leif az ajtó előtt állt. s kérdőn nézett rá. – Kik voltak ezek? – Sigurdsson emberei. Machielért jöttek. Leif bólintott. – Itt az ideje eltörölni őket a föld színéről! – Ahogy mondod. Ida bent van? – Igen. Bekötötte Machiel kezét. Elhalasszuk a holnap reggeli indulást? – Nem. Holnap kell mennünk! A boszorkány világosan az értésemre adta.

– Rendben! – bólintott a harcos, majd bekopogott az ajtón. – Ida, gyere kérlek! Menjünk! A lány kilibbent az ajtón, majd fejet hajtott a király előtt, és távozott a bátyjával. Harald a helyiségbe lépett, és magukra zárta az ajtót Machiel még mindig a köpenyben ücsörgött, a jobb csuklóján fehér kötés. A férfi az ágyhoz lépett, és óvatosan a karjába vette a lányt, aki dermedten nézett a férje véráztatta bőrére és ruhájára. – Megölted őket? – Igen. – Köszönöm, hogy megmentettél! – mondta halkan a lány. – Ha te nem jössz… – Ha elkísértelek volna, ez meg sem történik. – Nem kísérhetsz el minden alkalommal, amikor valamiért nélküled merészkedek az épületek közé. Ez már az én otthonom is. Fel sem merült bennem, hogy bajom eshet. Ne haragudj rám! A király megrendülve nézett rá. – Én? Hogy haragudhatnék rád? Machiel elpityeredett. – Mert nem tudtam megvédeni magam. Harald magához ölelte, és finoman megcsókolta a homlokát. – Hárman voltak, meglett férfiak, talpig fegyverben. Te pedig egyedül, védtelenül. Nem volt esélyed ellenük. Nem a te hibád! Nem értem, hogy szivároghattak be hozzánk. – Az egyiket felismertem. Itt volt az esküvőnkön. Lehet, hogy mindvégig itt voltak, ezért nem tűnt fel az érkezésük. Csak a megfelelő pillanatra vártak. Sajnálom, hogy kiöntöttem azt a sört, amiatt történt minden. Fájt a tenyerem, azért ejtettem el a kupát. – Mi baja a tenyerednek? – a férfi a köpeny alá nyúlt, és gyöngéden megfogta a lány csuklóját, majd látva a jókora

vörös foltokat, elkomorodott az arca. – Miért nem szóltál, hogy felhólyagosodott a bőröd? – Mert szerettem volna, hogy büszke légy rám – a lány könnye újra kicsordult. – Ne sírj! Végtelenül büszke vagyok rád! – Gondolom… – hüppögött Machiel a mellkasán. A férfi felsóhajtott. – Gyere, lemosom rólad ezeknek a mocskoknak az emlékét is! – A lányt az ágyra tette, majd a szomszéd helyiségben lévő fürdődézsához lépett. A víz forró volt benne. – Ezt Ida hozatta? – Igen. De nem volt még erőm lemosakodni. A férfi lehúzta róla a köpenyt és a cafatokra tépett ruhát, és a dézsába emelte a lányt. Eztán lerúgta magáról is a véres holmijait, beletörölte az ingébe az arcára ragadt vér javát, majd bemászott a lány mellé a forró vízbe. Ott a karjába vette az angyalt, és bekötözött csuklóját a mellkasára helyezte. – Nincs semmi baj! – Harald az arcát cirógatta. – El fogod felejteni őket! Machiel azonban vigasztalhatatlan volt. – Ha ezeknek sikerült volna… a… gyalázatos tettük, akkor – itt nagyot nyelt –, kiábrándultál volna belőlem? – Ó, Istenem, hát ettől féltél? Nem. Sosem ábrándulnék ki belőled! – a férfi egy fürdőkendővel óvatosan lemosta az angyal arcát. A kezére egy kevés illatos olajat öntött, és átdörzsölte vele az egész testét. A szeme elsötétedett, amikor meglátta a lány mellén sötétlő harapásnyomot, és karján a kötél horzsolta sebeket. Kiszálltak a vízből és megtörölköztek, majd bebújtak az ágyba. Machiel illatos volt és tiszta, de nagy barna szeme szomorúan csillogott. – Mire gondolsz? – Harald egész közel húzódott hozzá. – Hogy még mindig érzem, ahogy hozzám nyúltak… – felelte megtörten. – Attól félek, hogy mindig ez jut majd eszembe, ha szerelmeskedni fogunk.

– Ígérem, nem ez fog eszedbe jutni! Nem fogom hagyni, hogy ez a rossz emlék meggyötörjön téged, jó? Ne félj ettől! Machiel könnyei azonban megállíthatatlanul csorogtak. – Kérlek, feledtesd el velem ezt az estét! – suttogta. A férfi ajka az övére tapadt, nyelve finoman hatolt a szájába. Harald olyan gyöngéden csókolta meg, mint még soha, miközben lágyan simogatta a haját. Ujjai óvatosan érintették a mellét, és egyre csak csókolta őt. Lassan érezni kezdte, ahogy a karcsú test felenged és átadja magát az ölelésének. – Biztos ezt akarod? – kérdezte halkan, mire a lány bólintott. – A tiéd akarok lenni, Harald. Csak a tiéd! Épp hogy felkelt a nap, amikor a norvég katonák Leif vezetésével szedelőzködni kezdtek. Négytucatnyian voltak, épp úgy, ahogy a boszorkány elrendelte. Harald talpig felöltözve ült az ágyon, és a halvány fényben az alvó lányt nézte. Felzaklatta a gondolat, hogy a történtek után magával kell vinnie az elátkozott erdőbe, de tudta, Machielnek kell megszereznie a kristálykoponyát. Finoman megcirógatta az arcát. – Indulnunk kell… Machiel szeme álmosan nyílt ki. Ahogy meglátta a fölé hajoló szőke férfit, elmosolyodott, és átkarolta a nyakát. – Köszönöm – mondta halkan. – Mit? – Hogy olyan gyöngéd voltál tegnap éjjel. Begyógyítottad a lelkemet. – Meg sem szabadott volna történnie ennek – sóhajtott fel Harald, és az ölébe vette a lányt. – Tudod, amikor azok hárman lefogtak, eszembe jutott, hogy épp az ilyen helyzetek miatt akarod annyira, hogy megtanuljak bánni a fegyverekkel. – Sajnos erre nem készülhetett fel egyikünk sem. Klippé falai közé még sosem szivárgott be az ellenség. Pláne, hogy

ezek elvileg a szövetségeseink voltak… De soha többé nem történhet ez meg! Megkettőztem az őrséget. A lány közben felkelt, hogy felöltözzön, de a sérült kezével nehézkesen haladt. Harald segített magára húzni a ruháit. Bőrnadrágot, csizmát, egy hosszú ujjú inget és a bőrmellényt, amit a láncing alá kapott. – A csuklód hogy van? – nyúlt a karja után a király. – Jobban. Ne aggódj emiatt! Gyorsan gyógyulok. Néhány nap csupán. – A néhány nap jól hangzana, ha nem ma kellene összecsapnunk az erdőben ólálkodó démonokkal… Szeretném, ha végig nálad lenne a pajzsod, és védnéd magad. A baltádhoz és a kardodhoz csak akkor nyúlj, ha elkerülhetetlen! Megértetted? – Igen. – A legjobb embereim jönnek velünk. Leif is elkísér. Nem eshet bajod! Machiel hálásan nézett rá. – Na, hogy festek? – Mint egy gyönyörű, harcos istennő! A lány elmosolyodott. – Hát, nagy bajban lenne a világ, ha a harcos istennők olyanok lennének, mint én… Mire a kapuhoz értek, a norvégok kettesével felsorakoztak. Leif az élen várta őket, és Harald felé nyújtott egy térképet. – A boszorkány bejelölt egy titkos csapást, amivel sokkal hamarabb elérjük az erdőt, mint ahogy terveztük. – Mennyivel hamarabb? – Eredetileg három éjszakát kellett volna az erdőben töltenünk odafelé, és ugyanannyit visszafelé is. Így csak egyet kell, viszont az út a töviserdőn keresztül vezet, illetve át kell kelnünk a nagy sziklákon, ahol hemzsegnek a medvék.

– Már így is elvesztegettünk két napot. Machiel testvérei börtönben kínlódnak… – Harald pontosan emlékezett a lány véres látomására. – Menjünk a rövidebb úton! – Rendben! – vágta rá Leif, majd leparancsolta az embereket a lovaikról. – Mindenki húzzon köpenyt, és akin nincs, lábszárvédőt! – adta ki a parancsot. – A töviserdőn vágunk át, ennek megfelelően öltözzetek át! A katonák soraiban mozgolódást támadt, de néhány percen belül mindannyian készenlétben vártak az indulásra. A kapuszárnyak kitárultak, s a norvég sereg megindult a Varjak Erdeje felé. A virágzó réten megállt a köd, s a kora reggeli, sápadt napsütésben különösen hátborzongatóan hatottak az út jobb oldalán karóra tűzött koponyák. Machiel a sereg élén, Leif és Harald között gyalogolt. Jobbjában a pajzsát vitte, akárcsak a többiek. Az övében csillogott az újdonsült baltája, a hátán pedig a kardja. Lélekben igyekezett felkészülni a lehetséges összecsapásra, és azon kapta magát, már nem retteg úgy, mint korábban. A Haralddal való baltadobálás és vívás hasznosnak bizonyult, még akkor is, ha tudását és fizikai erejét tekintve messze elmaradt a férfiaktól. Az út jobb oldalán karóra szúrt, oszladozó koponyák egyikére egy fekete madár szállt. A hulla kiszáradt szeme helyét csipkedte, míg egy másik a fejsebére szállt, és károgva próbálta elűzni a vetélytársát az ízletesnek tűnő húscafatoktól. Machiel elborzadva meredt rájuk, amikor Harald kezét érezte a derekán. – Ne nézz oda! – súgta a fülébe a férfi. – Nemsokára letérünk az ösvényről! Átvágtak az erdőn, majd egy kisebb lankás dombon, aztán élesen jobbra fordultak, a boszorkány által megjelölt töviserdő felé. Régen talán volt itt egy út, de mára járhatatlan volt. Ahogy a cserjék sűrűsödni kezdtek, hat katona sietett előre, és kardjukkal megtisztították az utat a mögöttük haladóknak.

Magukra terítették a köpenyeiket, és igyekeztek libasorban, egymást takarva haladni a szúrós ágak között. A napkorong elé szürke felhők kúsztak, az erdőre félhomály telepedett. A tövises bokrok hatalmasra nyúltak, ágaik keresztül-kasul nőttek egymáson. Machiel arra gondolt, ha menekülniük kéne, egy lépést sem tehetnének. A környék azonban békésnek tűnt. Egyedül az előrehaladás ment lassan, és bármennyire is óvakodtak, a tövisek minduntalan beléjük akaszkodtak. Az angyallány elgondolkodva ballagott a férje mögött. – Miért vagy ilyen csendben? – nézett hátra a király. – Azon tűnődöm, vajon honnan tudod, hogy merre megyünk? A férfi felnevetett, és a lány kezébe nyomott egy áttetsző kristályt. – Tudod, mi ez? – Valami kő. – Egy napkő. Nézz át rajta, az ég két, egymástól távol eső pontjára! Az átszűrődő fényekből látni fogod, hol lehet a felhők mögött a nap. Machiel megállt egy pillanatra és felnézett az égre. – Hűű – motyogta, miközben fél szemmel hunyorogva kémlelte az égboltot, majd rámutatott egy pontra. – Ott van! – Bizony! – bólintott Harald. – Ügyes vagy A lány elmosolyodott, mire a férfi könnyed csókot lehelt az ajkára. – Nem sebeztek meg a tövisek? – Jól vagyok, köszönöm – bújt hozzá hálásan a kis angyal. – Azonnal szólj, ha bármi baj van, rendben? – Rendben. Tovább mentek, de idővel észrevették, hogy egyetlen madarat vagy rágcsálót sem láttak a növényzetben. Mintha minden élőlény nagy ívben elkerülte volna ezt a helyet.

A katonák maguk közt beszélgettek, míg Harald Leiffel vitatta meg a továbbiakat. Az angyallány közvetlenül mögöttük haladt. Nem érezte a lábát és minden izma sajgott, de nem panaszkodott. A pajzsát is egyre nehezebbnek érezte, de zokszó nélkül cipelte, amikor Harald, mintha csak megérezte volna, hátranyúlt és elvette tőle. Közben megsimogatta a lány arcát. – Hogy bírod? – Nehezen… – Nemsokára a végére érünk! – mondta biztatóan, és a keze után nyúlt. A lány apró csuklója szinte elveszett a férfi nagy, kérges tenyerében. Machiel jóleső érzéssel gondolt arra, mennyire vigyáz rá a férje, és mennyire figyel minden rezdülésére. Órákat tettek meg így, és a kis angyal arra gondolt, bár lovagoltak volna három napon át. A lábát ólomsúlyúnak érezte, a háta sajgott, a szeme vibrált a tövisbokroktól. Úgy tűnt, mintha egy helyben toporognának, holott lassan átjutottak a rideg erdőn. Esteledett, mire a szúrós bokrok ritkulni kezdtek, és lassacskán a zöldellő fák váltották fel őket. Machiel fellélegzett. A katonák tábort vertek, és nem sokkal később már mindannyian a nagy lángokkal ropogó tábortűz körül ültek. Sózott halat és lepénykenyeret ettek, hozzá árpasört ittak. Az angyallánynak még sosem esett ennyire jól a kesernyés ital. Kitisztult fölöttük az ég, s megannyi csillag ragyogta be. A közelben tücskök ciripeltek. A levegő kellemes volt, finom füstszag lengte be a tisztást. – Büszke vagyok rád! – Harald átölelte Machielt, és lágyan megcsókolta az arcát. – Embert próbáló utat tettél meg ma velünk, nő létedre. – Nem is értem, hogy éltem túl… – dünnyögte a lány, mire a király felnevetett. – Hát annyira kimerültél? – Még annál is jobban. Te nem?

A férfi elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Én szívós vagyok… De most már aludj! Ez parancs! Machiel eldőlt a leterített szőrmén, és a zsákjára hajtotta a fejét, a férfi pedig betakarta a köpenyével. Az angyallány szinte abban a pillanatban elaludt. Nem érezte, amint Harald mögé bújik és átöleli. Két őrszem kivételével az egész tábor lepihent, s csak akkor kezdtek ébredezni, amikor a fák ágai közül előtörő napsugarak megcsiklandozták az arcukat. Az angyallány jóleső melegben, Harald karjában feküdt. Amikor kinyitotta a szemét, a férfi inge és világos borostája volt az első, amit meglátott. Felkönyökölt, és beletúrt a király szőke hajába, majd óvatosan megcsókolta az ajkát. A férfi mosolyogva ölelte át a lányt. – Imádok így ébredni – mormogta. – Kipihented magad? – Igen. Valójában észre sem vettem, mikor aludtam el. – Mert még szinte ültél – mondta kedvesen a király. – Láttam, hogy nagyon elfáradtál. Sajnálom, hogy így hajtom a csapatot, de Elijahéknak minden nap számít, és mi hármat eleve elpocsékoltunk. – Nincs ezzel semmi baj! – rázta meg a fejét a lány. – Én is azt szeretném, ha minél előbb visszaérnénk! – Meglásd, hamar túlleszünk ezen az úton, és a fivéreid segítségére sietünk. Ha pedig mindent elrendeztünk, hazamehetünk, és végre egymással foglalkozhatunk… – Alig várom, Harald. – Én is, angyalom, hidd el nekem! A sereg tábort bontott, majd elindultak a sziklás hegység felé. A fák lassan ritkulni kezdtek, s a helyüket kopár sziklák és mélyen tátongó hasadékok váltották fel. A katonák rendíthetetlenül törtek előre, nem törődve a cudar körülményekkel. Machiel elismerően nézett végig a harcosokon, akik hűen követték királyukat és királynőjüket. És bár maga sem

számított rá, a norvégok rendre hozzá léptek, segítettek neki a nehezebb útszakaszokon, úgy bántak vele, mint a legféltettebb kincsükkel. Harald elégedetten nézte, hogy az emberei mennyire óvják a feleségét, és arra gondolt, kezd a helyére kerülni az élete. A nap magasan járt már, amikor egy szűk völgybe érkeztek. A sziklák föléjük tornyosultak, dermesztővé vált a levegő. – Emberek! – nézett hátra Leif. – Ezt a szakaszt futva tesszük meg. Mindenki szedje a lábát, amíg nyílt terepre érünk! A sereg fegyelmezetten követte a parancsot. Machiel Harald mellett futott, de nem bírta ki, hogy ne kérdezősködjön. – Mi elől menekülünk? Mi van itt? – Psszt! – kacsintott rá a férfi. – Medvék… A katlan vége felé jártak, amikor az első üvöltés megrázta a hasadék falait. Ezt követően felharsant a következő, majd a harmadik és negyedik állat ordítása. A norvégok megtorpantak, és kivonták a kardjaikat. – Bekerítettek minket! – dörmögte a sor elején álló Olaf. – Pajzsokat fel! A sziklák sötétjéből óriás termetű grizzly bukkant fel, és nem volt egyedül. Az angyallány vagy kéttucatnyi medvét számolt össze. Fenyegetően vicsorogtak, és egyre ingerültebben közeledtek a pajzsok mögött álló, támadásra kész harcosok felé. – Bízd rám őket! – mondta Machiel Haraldnak. – El tudok bánni velük! – Nem! Túl sokan vannak! – Nem számít! Kérlek, engedd meg, hogy megelőzzem a vérontást! Te sem akarhatod, hogy megsérüljenek az embereid! – Machiel, ha bajod esik… – De nem esik bajom! Ezek csak mackók! Tudok velük bánni. A saját szemeddel láttad! – Nem vagyok elragadtatva az ötletedtől… – morogta Harald, de intett az embereknek, hogy engedjék ki a pajzsok

védelméből a lányt. Ő maga vele tartott, egyik kezét Machielen, a másikat a baltáján tartva. – Biztos jó ötlet ez, Harald? – Leif is követte őket, és megállt a lány balján. – Nem. Nem az… – szűrte át a fogai közt a király. – De úgysem tudod lebeszélni róla! Machiel eközben zengő-bongó hangon megszólalt. Úgy tűnt mintha egyszerre több szólamban énekelne. A sziklák visszhangozták a szavait, s a vadállatok apránként köré gyűltek. Leif és a norvég katonák tátott szájjal nézték, amint az apró termetű, babaarcú lány szelíden szól a hatalmas termetű grizzlykhez, akik sorra a lába elé feküdtek, és elhallgattak. Machiel előre lépett, kinyújtotta a kezét és megperdült, mire szikrázó aranygömb tűnt fel körülötte. A medvék megigézve nézték az előttük cikázó mennyei képeket. A látomás eztán apró aranygömbökké változott, amelyek az állatok feje fölé úsztak, majd csillogó aranyporként hullottak alá. A grizzlyk szemére mély álom borult… Leif letérdelt Machiel előtt, a katonák pedig követték vezérüket. Harald pontosan tudta, mi játszódik le az emberek lelkében: ráébredtek arra, hogy igaz a mendemonda, miszerint Machiel nem evilágból való… Meglátták a lelkéből áradó tiszta fényt, amely beragyogta mindannyiuk szívét. – Királynénk! Életünkkel és vérünkkel védelmezünk téged! – szólalt meg a sereg élén az egyik katona, mire a többiek megismételték. – Mélységesen sajnáljuk, hogy tegnap éjjel támadás ért téged! – nézett rá bűnbánóan Jan. – Soha többé nem engedjük, hogy ez megtörténjen! – Köszönöm – felelte megilletődve az angyallány, mire Harald keze az övére fonódott. – Látod? Mondtam, hogy imádni fognak! – súgta a fülébe, majd az angyal nyakába csókolt.

Machiel szégyenlősen elmosolyodott. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm mindannyiótoknak! Az alvó medvék meg sem moccantak, amikor elhaladt mellettük a négy tucat katona, és Harald arra gondolt, bármennyire is félti, jobban kell bíznia a kis angyal égi erejében. Órákon át gyalogoltak a sziklás hegyek között. Feltámadt a szél, és eleredt az eső, ám a katonák kitartóan meneteltek. Harald megfogta a lány kezét, és segített neki a haladásban, Machiel pedig boldogan nézett végig a szőke királyon. Látod, Raphael, végül nekem lett igazam… – gondolta. – Még ha megtépázott is az élet, megtaláltam az igaz szerelmet. Alkonyodott, amikor meglátták a Varjak Erdejét. A fák lombozata szinte feketéllett a rajtuk tanyázó, nagy testű, emberhúsra éhes, pokoli madaraktól. A csapat tábort vert az erdőtől úgy egymérföldnyire, és jókora tüzet raktak. Négy norvég páncélinget és sisakot húzott, majd a mérgezett magokkal teli zsákkal az erdőbe osontak. Egy darabig nem hallatszott semmi, majd a fekete lombozat felemelkedett. Mindannyian elborzadva nézték a sötét felleget, ami beterítette az erdőt. Az íjászok előre léptek, és a tűzbe mártott nyílvesszőikkel várták, hogy a társaik a fák alatt megjelenjenek. Azok kisvártatva fel is tűntek. Lélekszakadva rohantak a tábortűz felé, miközben a fekete varjak egy része utánuk eredt. Az égő nyílvesszők üstökösként hasították át az égboltot, majd a vikingek felett repülő madarakat egytől-egyig letarolták. Machiel elismerően nézte a pontosan célzó katonákat, akik fedezték a társaikat, mígnem azok mind visszaértek. A ruhájukat itt-ott megcsipkedték a madarak, de mivel ingük vastag bőrből készült, egyikük sem sérült meg. – Kiszórtuk az összes magot, uram! – léptek Harald elé. – Mennyien lehetnek? Fel tudtátok mérni? – kérdezte őket a király.

– Rengetegen, de úgy tűnt, mindannyian az erdőszéli fákon tanyáznak. Elegendő lesz a gabona. – Helyes! Akkor kivárunk! – bólintott Harald, majd a lányhoz fordult. – Vedd fel a láncos inget! – Machiel belebújt a fényes páncélba, a férfi pedig a jobbjára fűzte a pajzsát. – Végig tartsd magad előtt, és csak akkor dobd el, ha feltétlenül szükséged van a baltádra, megértetted? – Igen – a lány izgatott volt. – Ne félj! – mondta a férfi. – Melletted leszek! – Rendben! – nyelt nagyot az angyal, hiszen tudta, bármilyen sötétség leselkedik is rájuk odabent, hamarosan összecsapnak vele. Az erdő felett kavargó madárraj fogyatkozni látszott, és lassacskán néma csend telepedett az erdőre. A katonák megindultak a fák felé. Az erdei ösvény feketéllett az elhullott madarak tetemeitől. Több ezer varjú lehetett a földön, a legtöbbjük jól megtermett példány. – Jó munkát végzett a boszorkány – dörmögte Harald Leifnek, aki bólintott, majd előhúzta a baltáját. – De túl nagy a csend. Az általában semmi jót nem jelent! – Védjétek a királynét! – szólt hátra Harald, mire az összes katona Machiel köré sereglett. Aztán meglátták őket. Fekete ruhás, csőrös sisakot viselő, csuklyás alakok tűntek fel a fák mögül. Mintha a varjakat akarták volna utánozni, olyan volt a küllemük, de határozottan emberek voltak. – Mi a fene? – dörmögte Leif, amikor a fák közül suhogó hang szállt feléjük. – A pajzsokat! – kiáltotta egy hang, mire a harcosok egymásnak vetették a pajzsaikat, amely áthatolhatatlan páncélként borult föléjük. Machielnek a fülében dobogott a szíve, de odabent, a katonák közt biztonságban volt. A nyílvesszők nagy dübörgéssel csapódtak a kerek falemezekbe. Senkit sem találtak el. A vikingek kilestek a pajzsaik mögül, és

egyetlen suhintással levágták a belőlük kikandikáló nyílvesszőket. A varjúszerű lények oldalirányból rontottak rájuk. A mozgásuk gyors volt, már-már táncszerű, görbe kardjaikkal vészjóslóan hadonásztak. A vikingek azonban erőszakosan vágtak vissza, és a földbe döngölték a támadóikat. Fáklyás erősítést kapott az ellenség, így tüzes nyílvesszőáradatot zúdítottak a vikingekre, ők azonban résen voltak, és pajzsaik mögé bújva hárították a csapást, majd egytől-egyig lemészárolták az íjászokat. A csata végkimenetele egyre nyilvánvalóbbá vált, amikor az egyik, Machiel előtt álló katona megsebesült. A lány eldobta a pajzsát, és megmarkolta az övébe dugott baltát. Harald közvetlenül előtte küzdött, három köpenyes alakkal harcolt. Machiel megcélozta az egyiket, és fejbe dobta a baltájával. A penge kettéhasította a koponyáját, a varjúszerű lény pedig nagy dörrenéssel a porba zuhant. Harald kirántotta a fejéből a baltát, és a lány lába elé dobta. Bár nem szólt semmit, Machiel látta, hogy elmosolyodik. Az angyallány nem sajnálta az ellenségeiket. Nem érezte rossznak, amit tesz. Megcélozta hát a következő alakot, és elhajította a baltáját. A fegyver suhogva szelte át a teret, és a férfi nyakába állt, szinte elválasztva a fejét a törzsétől. A lány a fegyvere után akart menni, de az egyik fiatal katona visszahúzta a pajzsfal védelmébe. – Veszélyes a nyílt terepen! – mondta, majd maga sietett ki Machiel baltája után. A kezébe adta, és rákacsintott. – Remek találat, királyném! Jó tanítód lehetett… A varjak száma szépen megfogyatkozott, ám az utolsó harcosok valamiért a Machielt védő vikingekre rontottak. Harald közéjük vetette magát, és ütötte-vágta őket, akárcsak Leif, aki mindkét kezében baltát forgatott. Az ellenségnek esélye sem volt áttörni a pajzsfalat, sem legyőzni a két veszettül harcoló norvégot.

Kisvártatva elcsendesedett az erdő, az összes varjú-katona elhullott. A tetemek beterítették az erdőt. A norvégok összegyűltek, hogy felmérjék a károkat. – Hány sérültünk van? – kérdezte Harald lihegve. – Kettő – felelte Leif. – De egyik sem komoly. Senki sem halt meg. – Hála Odinnak! – suttogták a többiek. A király Machielhez lépett, és alaposan szemügyre vette. – Jól vagy? Nem sérültél meg? – Nem. Minden rendben! – bólintott a lány, mire a férje magához ölelte. – Ügyes voltál! – súgta a fülébe. Machiel elmosolyodott. – Hát, nem tudom, hogy mit szólnak odafent a fivéreim a baltadobálásom hoz… Lehet, jobban örülnének, ha mégiscsak levest főznék vagy kesztyűt varrnék. Harald felnevetett. – Kesztyűvarrás? Honnan jutnak ilyesmik az eszedbe? – Láttam, hogy az asszonyok ilyesmivel foglalatoskodnak. Én meg… – Te meg azt tetted, amit kellett! – a férfi megsimogatta a lány arcát. – Az a legrémisztőbb, hogy nem sajnáltam őket. – Machiel, az élet idelent könyörtelen. Ölnöd kellett, hogy megvédd magad! – Igen, tudom, hogy így van, de ez attól még nem helyes! Harald felsóhajtott. – Talán valóban nem az. De most gyere! Keressük meg azt a kristálykoponyát! A katonák megindultak arrafelé, ahonnan a varjúlények jöttek, és kisvártatva egy kolostorszerű épületben találták magukat. A falak sötétszürke téglából voltak kirakva, rajtuk megannyi domború üvegmozaik. Oldalt kerengőszerű folyosó határolta a főépületet, amelyből parányi hálófülkék, konyha és

közös fürdő nyílt. A norvégok átfésülték az összes helyiséget, de nem bukkantak a kristálykoponya nyomára. Machiel elgondolkodva sétált az ódon épület falai között, és azon töprengett, vajon ő hová tenné a kincset, ha neki kellene elrejtenie. Leült az egyik oszlop tövébe, és csendben nézte a főoltár felett kirakott hatalmas mozaikot, amely a négy évszak állandó körforgását ábrázolta. – Min töprengsz? – A norvég király a lány mellé ült, és átkarolta a vállát. – A kincsen… – Hát, jól eldugták. Machiel nem válaszolt. A megtermett üvegmozaik-fát nézte kissé félrebillent fejjel. – Harald – szólalt meg végül lassan. – Az egyik alma zöld. – Tessék? – Nézd! A fa jobb felső fele a tavasz, a jobb alsó pedig a nyár a bal alsó az ősz… rajta piros, sárga, sárgás-zöld almákkal. De az egyik alma teljesen zöld! – Látom. Gondolod, hogy… – Bizony… Mindketten felpattantak, és a falat beborító mozaikhoz siettek. – Gyere! Segítek! – mondta Harald, majd a lány kezébe nyomta a tőrét. – Óvatosan forgasd ki a vakolatból! – Megfogta a lány derekát, és a vállára ültette. Machiel óvatosan az almának tűnő kristályra tette a kezét, az pedig felizzott az érintésétől. Aláfúrta a tőr hegyét, majd megfordította a pengét. A kristály kipattant a falból, egyenesen a tenyerébe. Pici volt, akár egy dió. A férfi a földre engedte a lányt, ő pedig a kezébe adta a kristálykoponyát. A norvég király hátrahőkölt. – Te jó ég! Mekkora ereje van! Tedd el, Machiel! Ha visszaértünk, majd Gabrielnek adjuk, ő tudni fogja, mit tegyen vele!

Machiel a zsebébe csúsztatta a parányi ékkövet, és átölelte a férfi derekát. – Köszönöm, hogy segítettél megszerezni! Nélküled sosem sikerült volna. Egyedül nagyjából a tövis-erdő elejéig jutottam volna… – A te feladatod az enyém is. Természetes, hogy veled tartottam. Belegondolni sem akarok, mi lett volna, ha egyedül vágsz neki ennek az útnak. A boszorkánynak igaza volt. Helyesen döntöttünk, hogy a katonákkal együtt jöttünk! Ezek háromszor annyian voltak, mint mi. – Hogy lehet, hogy mégis mi győztünk? Harald összeráncolta a homlokát. – A harcosaim hite megingathatatlan. Nem félnek a haláltól. Érted? Nálunk nincs annál nagyobb dicsőség, mint csatában elesni. Aki pedig bátor, hatalmas fölénnyel indul a másikkal szemben. És azt se feledd, hogy mindannyian remek fegyverforgatók vagyunk. Messze gyorsabbak és taktikusabbak, mint bárki a közelünkben. A hit és az erő pedig veszélyes kombináció… – Te sosem féltél a haláltól? – Nem. Mindig is hittem, hogy odaát létezik az igazi világ. Idelent csak átutazóban vagyunk. – Fájdalmasan szép, amit mondasz… – mondta a lány. – És igaz. Mégis, amióta megismertelek, egyre jobban ragaszkodom a földi életemhez. – Gondolod, hogy egyszer odaát is együtt lehetünk? Machiel felsóhajtott. – Nem tudom. De egy biztos: bár sokáig magam sem hittem, ma már tudom, Atyám nem véletlenül vezetett a te földedre aznap éjjel… Ismerte a lelkedet, és pontosan tudta, hogy nálad jobb társat keresve sem adhatna nekem… – Gondolod, ő intézte így? A lány bólintott.

– Igen. Ő és az Égi testvéreim. Ajándékba kaptam a szívedet, Harald. A király lehajtotta a fejét, és magához szorította a lányt. – Nem tudom, hogy gondolhatták, hogy megérdemellek téged… Machiel elmosolyodott. – Megelőlegezték neked a bizalmat, mert érzik, egy nap igazán jó emberré válsz majd. – Jó emberré? Király vagyok, Machiel, ráadásul meglehetősen keménykezű… Védelmeznem kell a népemet, a hazámat, a családomat. Nem élhetek békében. – De törekedhetsz rá, Harald, és elkerülheted a felesleges vérontást. – És a múlt? – A múltat egy nap másképp fogod majd látni, hidd el nekem! A férfi finoman megcsókolta a lányt, és megsimogatta az arcát. – Elvarázsolsz engem… Leif közben összetrombitálta odakint a sereget. A norvégok fegyelmezett sorokba rendeződtek, majd miután az uralkodójuk csatlakozott hozzájuk, elindultak vissza. Klippé városába. Az erdőn és a sziklás hegységen úgy vágtak át, hogy egyetlen vad sem akadt az útjukba. A töviserdő előtt megpihentek egy éjszakára, és ismét hatalmas máglyát raktak, amit reggelig őriztek. Mivel nem lőttek semmit, az asszonyok által csomagolt lepénykenyereiket és árpasörüket fogyasztották el a ropogó tűz mellett. Machiel csendben majszolta a kissé szikkadt, de annál finomabb házi kenyeret, amit a férfi adott a kezébe. – Jólesik? – nézett rá mosolyogva. A lány bólintott.

– Farkaséhes voltam. Eddig fel sem tűnt… Veled minden olyan könnyűnek tűnik. Melletted elhiszem, hogy mindenre képes vagyok, pedig valójában nem is. – Ne mondd ezt! Igenis, mindenre képes vagy! Csak szükséged volt valakire, aki megvéd a világ mocskos dolgaitól. – Jó érzés, hogy ennyire fontos vagyok neked, Harald. Hálás vagyok, amiért az első pillanattól kezdve ennyire elszántan ragaszkodtál hozzám. Amikor Arielék hazavittek tőled, azt hittem, megszakad a szívem. – Szomorkodtál utánam? A kis angyal elmosolyodott. – Rettenetesen. Kiültem egy sziklaszirtre, és a sarki fényeket bámulva sajnáltam magam. Még sírtam is. – Tényleg? – a király szája mosolyra húzódott. – Igen. Kínzó fájdalmat okozott a hiányod. Egész nap te jártál a fejemben. A nevetésed, a hangod, a csókjaid… Elijah döbbentett rá, hogy ez a szerelem… – Elmondtad neki, ami köztünk történt? – Igen. Tudod, az alászállásom óta minden bánatommal hozzá szaladtam. Ő pedig mindig meghallgatott. – Nem is értem, miért tagadta ki őt az Atyátok. Tudom, hogy képtelen volt teljesíteni a feladatait, de azt hiszem, nekem sem menne. Akkor én is rossz vagyok? Machiel meleg barna szemében vidám fények gyúltak. – Hát… ti, ketten, meglehetősen hasonlítotok egymásra… És ha szigorúan nézzük, akkor igencsak sokat vétkeztek. – Elítélsz ezért? – Nem. De idővel rá fogsz ébredni, ha te magad jobbá válsz, jobbá válik a környezeted élete is. A könyörületesség királyhoz méltó tulajdonság. – Én nem vagyok könyörületes, Machiel. Tudom, hogy elborzaszt téged az a nyers, erőszakos énem, aki a csatamezőn harcol az ellenséggel, de nem tudok kibújni a bőrömből… És nem is akarok.

– Idővel majd könyörületes leszel. – Miért lennék az? Talán el kellett volna engednem a gyilkos zsoldosokat, akik ránk támadtak az esküvőnk után? Vagy azokat, akik meg akartak erőszakolni téged? Machiel megborzongott, és el akart húzódni a férfitól, de az nem engedte. – Ne haragudj, otromba példa volt! – Igazad van – felelte halkan a lány. – Nekik én is nehezen tudok megbocsátani… De attól még tudom, hogy ez lenne a helyes, érted? Mindenkinek vannak testvérei, szülei, gyermekei. Képzel el, mekkora lehet a fájdalmuk, amikor megtudják, hogy meghalt, akit szerettek. A könyörületesség olykor hatékonyabb eszköz, mint egy dicső, de véres háború. – Megfontolom, amiket mondasz, Machiel. De én nem vagyok olyan érzékeny lelkű, mint te… Másképp vélekedek a világról. Nem akarok csalódást okozni, de félek, sosem fogok megváltozni. – Elijah is ezt mondta – hümmögött a kis angyal. – És megváltozott? – Nem. Vagyis igen. Most is meglehetősen lobbanékony és öntörvényű, de már képes arra, hogy szemet hunyjon az emberi esendőség felett, és ez igazi nagyságra vall. – És a vétkei? Az általa kioltott életek? Megbánta őket? Machiel elnevette magát. – Nem hiszem. Elijahnak hamar eljár a keze… és az ostora. Ezért mondtam, hogy hasonlítotok egymásra. – Akkor mi a megoldás? – A könyörületesség, a szeretet és a megbocsátás. Ezt kell megtanulnotok… Mindkettőtöknek.

11. FEJEZET

Vívódás

Ariel sosem érezte még ilyen rosszul magát. Bár a pokolban agyonkínozták a testét, a lelke korábban sosem tört meg. Sziklaszilárdnak tartotta a hitét, s helytállónak a döntéseit. Elijah halálra korbácsolása azonban sehogy sem illett a képbe. Újra és újra maga előtt látta vezére vérbe fagyott testét, és hallotta a szíve utolsó dobbanását. Verejtékétől átfagyva riadt fel az éjszaka közepén. Úgy érezte, megfullad. Körülnézett. A szoba némaságba burkolózott, csak egy halovány, szinte csonkig égett gyertya fénye pislákolt az éjjeli szekrény tetején. Ariel a lassan táncoló lángnyelvre nézett, amely abban a pillanatban kialudt. Felkelt az ágyból, és szélese tárta az ablakszárnyakat. Hűvös, nyáresti levegő áradt a helyiségbe, megcirógatva meztelen felsőtestét. A keze ökölbe szorult. A gondolattól, hogy Azrael másnap Sophiel elrablását követeli majd, görcsbe állt a gyomra. Ugyanakkor jól tudta, mi vár Elijahra és Bardora, ha nem vállalja a feladatot. Hirtelen elhatározásra jutott. Elrabolom Azraeltől a zsebében rejtegetett kristálykoponyát, és véget vetek a viszálynak. Az ajtóhoz osont, és kilépett a folyosóra. Lefelé indult a csigalépcsőn, amikor Ruchiel szobája felől mozgást érzékelt – Mi a fenét csinálsz? – suttogta a szőke angyal. – Hát mindent el akarsz rontani?

– Megszerzem a koponyát… – sziszegte felé. – Nem tudod! Azrael álmában is magánál tartja! Lebuknál. És akkor Elijah hiába szenvedett… Ariel szeme haragosan villant. – Márpedig nem fogom idehozni Sophielt! A tizedét sem bírná ki annak, amit Azraelék a többiekkel műveltek! – Nem fogják megölni – Ruchiel elfojtott szavai mögött sötét titkok lappangtak. – Akkor mit akarnak tőle? A szőke angyal keserűen nézett rá. – Mindent, amivel összetörhetik Elijah lelkét… Ariel elhűlve nézett rá. – Hát ezeknek teljesen elment a józan eszük? Mit tettek velük a kristálykoponyák? – Nem tudom. De a legijesztőbb az, hogy Baamiel még egyet sem tartott a kezében… Nem a koponyáktól lett ilyen gonosz. – Akkor ő lesz az első, akit megölök. – Menj vissza a szobádba, Ariel! Holnap pedig, bármi történjék is, ne lázongj, különben újra a rácsok mögött találod magad. Túl fogjuk élni ezt az egészet, csak erre gondolj! A Látomások Angyala visszaballagott a szobájába. Végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetet bámulta. Mielőtt elaludt volna, Raphaelhez szólt, és arra kérte égi testvérét, segítsen megakadályozni az értelmetlen vérontást. Bár a gyógyító arkangyal nem válaszolt, Ariel pontosan tudta, hogy odafönt minden szavát hallották, és ez némiképp megnyugvással töltötte el. Néhány órával később dörömbölésre ébredt. Baamiel állt az ajtaja előtt. – Nahara megtalálta Sophielt és Ramodielt! – kezdett bele köszönés helyett –, Azrael azt akarja, hogy eredj a nyomukba, és hozd ide őket! – Hol vannak? – nézett rá szenvtelenül a vörös hajú angyal.

Baamiel egy térképet nyújtott felé. – Nahara berajzolta neked a jelenlegi helyüket és az útjukat, egészen Birca szigetéig. – Rendben. – Ha ellenkeznek, emlékeztesd őket, hogy Elijah és Bardo élete a tét. – Értem. Baamiel fürkészve nézte a Látomások Angyalát, aki nehezen uralkodott a lelkében dúló viharokon. – Valami problémád van a feladattal? – Dehogy. Csak fáradt vagyok – sóhajtott fel Ariel. – Nem sokat aludtam az elmúlt néhány napban. – Akkor jó – vonta meg a vállát a nagydarab angyal, majd búcsút intett. – Járj szerencsével! – Úgy lesz! – mormogta Ariel, és arra gondolt, ha meg kéne ölnie Baamielt, kicsit sem sajnálná… A cellasoron ezalatt néma csend honolt. Az angyalok aludtak, az őrök pedig unottan kockáztak az egyik sarokban. Egyikük sem hallotta a fekete hajú férfi lépteit, aki hirtelen föléjük tornyosult. – És ha történetesen az ellenség sétált volna be ide? – Azrael hangja fenyegetően zengett. – Ööö… elnézést, uram! – a katonák riadtan ugrottak fel – Háborús időket élünk – nézett rájuk megrovón. – Ha élni akartok, tartsátok nyitva a szemeteket! – Igen! – felelték kórusban. Azrael a rács felé intett, és miután az őrök kinyitották, besétált Elijah és Bardo mellé a cellába. – Mi az ördög? – nézett rá a szőke angyal. – Maga, a nagyságos Azrael jött hozzánk látogatóba? Tán csak nem unatkozol odafönt, a fényes vártermeidben? – mordult rá. Azrael elnevette magát, és kényelmesen elhelyezkedett Ariel megüresedett ágyán, néhai társaival szemközt. Nem

látszott rajta, hogy tartana a haragjuktól, noha erre minden oka meglett volna. – Aggasztó híreket kaptam Naharától – hangja látszólagos jókedve ellenére fakón csengett. – Arshamon megszerezte a sárkány által őrzött kristálykoponyát, és hatalmas démonsereget teremtett vele. A fivéreivel a fejükbe vették, hogy elsöpörnek minket a föld felszínéről. Elijah megvetően nézett rá. – És inadba szállt a bátorságod… testvér? Azrael arcvonásai megnyúltak. – Kevesen vagyunk ellenük. Egyetlen kristálykoponyánk maradt, és az sem olyan erős, mint amit a sárkány őrzött. – Szomorú ügy… – Elijah lassan felült, mire Azrael megmerevedett. A Sötét Angyal fegyvertelen volt, a csuklóit bilincsbe verték, mégis annyi fenyegetés volt ebben az egyszerű mozdulatban, hogy a Halál Angyalának egy pillanatra kihagyott a lélegzete. – Azt akarom, fontoljátok meg az ajánlatomat! – törte meg végül a feszült csendet. Elijah gúnyosan elmosolyodott. – Nincs mit megfontolnom. Ha túléled a démonokat, én öllek meg, Azrael. Ellenfele keze a köpenye zsebébe csúszott, s érintésétől a vastag szöveten keresztül felragyogott a sárga kristálykoponya. – Én nem tenném a helyedben… – mormogta a Halál Angyala, majd felsóhajtott, és tisztes távolságba helyezkedett Elijahtól, közvetlenül a kijárat mellett. – Ha tudnád, mi minden történt az elmúlt napokban, kíváncsi lennél a mondanivalómra. – De nem vagyok rá kíváncsi, Azrael. – felelte jeges nyugalommal Elijah. – Sokáig győzködtem magam, hogy csak a kristálykoponyák őrjítettek meg téged. Arra gondoltam, adnom kell neked egy esélyt, hogy megnézzem, létezik-e még odabent a régi önmagad, de mostanra rájöttem, hogy nem

érdekel. Mielőtt Arshamonék megölnek, jusson eszedbe, hogy egy maréknyi, ostoba ásványért haltál meg. Azrael arca elkeskenyedett. – Ha engem megölnek, ti sem ússzátok meg… – Ebben ne legyél olyan biztos. Meglehet, a valkűrök a déróriások után a ti fejeteket is a kardjuk élére hányják. Nem éppen így képzelted el a velük való találkozást… igaz? Barátom… – A valkűrök hazamentek – Azrael hangja élesen csattant. – Miután Erik és a valkűrök vezére rátalált a szénné égetett sárkány csontvázára, az útjaik kettéváltak. A viking önmagában nem jelent fenyegetést, a valkűr pedig nem avatkozik a továbbiakban az életünkbe. Nem lesz több csoda, Elijah, ne számíts égi segítségre! A Sötét Angyal szóra nyitotta a száját, ám Azrael kárörvendően felnevetett. – Ne hidd, hogy minden adu a te kezedben van, Elijah! Nahara nem csak Eriket látta, de a többieket is. És hiszed vagy sem, mind a kezem alá dolgoznak. Gabriel és Muriel a havasokban jártak, míg Harald és a kis Machiel a varjak erdejében harcoltak, Ramodiel és Sophiel pedig a mocsáron verekedték át magukat, hogy megszerezzék a kristálykoponyákat. És mindannyian sikerrel jártak! Ez azt jelenti, hogy újabb három ékkő került elérhető közelségbe… – Vesztésre állsz tehát – vonta fel a szemöldökét Elijah. – Nem egészen. Éppenséggel most kerültem nyeregbe. Ha ugyanis nem adják oda nekem a kristályokat, kivégezlek titeket. Szerintetek melyik fogja kockáztatni az életeteket? – Neked elmentek otthonról… – mordult fel Bardo. – Miért nem engedsz ki innen végre minket? – Ha a szavatokat adjátok, hogy mellém álltok, és elfogadtok vezéreteknek, szabadon engedlek titeket. – Te is tudod, hogy megölünk, ha innen kikerülünk – mosolyodott el szinte kedvesen a szőke angyal. – Persze, nem

azonnal. Először a vérebeddel lenyúzatjuk rólad a bőrödet, aztán ha felépültél, futunk még egy kört… hogy átérezd, mit műveltél velünk. Azrael karjai a mellkasán összefonva pihentek. Bardo szavai hallatán ezüst szemén egy pillanatra mintha sajnálat futott volna át. Elijah pupillája kitágult a látványtól. Meglátta ugyanis egy másodpercre Azrael igazi arcát, és tudta, néhai testvérük nem veszett el teljesen. Még nem. Töprengéséből Azrael hangja rázta fel. – Elküldtem Arielt, hogy hozza ide Ramodielt és Sophielt nekem. Elijah keze ökölbe szorult. – Ezt nem teheted! – bőd ült fel, ám Azrael abban a pillanatban kilépett az ajtón, és becsapta a rácsot, amelyen hangosan csattant a retesz. – Már megtettem, Elijah. Pedig nem akarom bántani sem a kölyköt, sem a szép, szőke angyalkádat… – Rohadj meg, Azrael! – Bardo úgy vágta a rácshoz az ágyát, mintha nem egy mázsás vasszerkezet, hanem egy fadarab lett volna. – A kölyök bálványozott téged! Te voltál a legjobb barátja! Hogy felejthetted el mindezt? A lány pedig egy légynek sem ártana. Az a legnagyobb bűne, hogy szereti Elijaht. Miért fáj ez nektek ilyen elviselhetetlenül? – Ha hozzájuk nyúlsz egy ujjal is, lassú kínhalált halsz… – mondta Elijah halkan, ám a hangjába annyi indulat vegyült, hogy Azraelt kirázta a hideg. – Mindannyian ide fognak jönni… – váltott témát. – Es nekem fogják adni a kincseiket. Ellenkező esetben megtudják, milyen az, amikor megengedem, hogy Mizariel kitombolja magát. Machiel lesz az első, akit neki adok…, aztán Gabriel, aki csúnyán átvert minket. Sophiellel még nem tudom, mit teszek, talán Baamielnek adom. De az is lehet, hogy őt is Mizarielre bízom. Vagy megtartsam magamnak? Mi fájna

neked jobban? Ha Mizariel megkínozná, vagy ha abban a tudatban kéne élned, hogy ágyast csináltam a mindenedből? – Kitépem a szíved, Azrael! – Elijah szavai jegesen koppantak a börtön falai között. – Ne merj velük zsarolni, mert megkeserülöd a pillanatot, amikor megszülettél! – Nem zsarollak, Elijah. Csak vázoltam a helyzetet, hogy tudd, hol a helyed… Most magatokra hagylak benneteket, hogy végig tudjátok gondolni az ajánlatomat. Átverni pedig ne akarjatok, mert ha csak a zendülés neszét is megérzem, a várva várt vendégeim közül kettőt azonnal kivégzek. Megértettétek? Választ azonban nem várt a kérdésére. Pontosan tudta, hogy sarokba szorította Elijaht és Bardo-t, akik gyűlölködve nézték, ahogy elhagyja a cellasort. – És most? – Bardo fortyogott. – Nem értem, miért csevegünk vele ilyen barátian. Amíg itt ült, megölhettük volna. – A kezében a kristálykoponyával? Ugyan, tesó. Szénné égetett volna minket. – Így meg kizsarolja belőlünk, hogy a szolgái legyünk. Soha nem fogom a vezéremnek tekinteni, és nem vagyok hajlandó teljesíteni a parancsait. – Elhiheted, hogy nekem sem ez a tervem… – És ha hamisan esküdnénk fel rá? – Mi nem esküszünk hamisan, Bardo! – Tudom. Hát akkor? – Ha Ariel kijuttat innen, elvesszük Azraeltől a kristálykoponyát. Aztán elbeszélgetünk vele… – Elbeszélgetünk? – Láttam őt, Bardo. Láttam a tekintetén, hogy él még benne a régi önmaga! Beszélni akarok azzal az Azraellel, akivel annak idején alászálltam! – Miután megerőszakolta Sophielt? Elijah komoran nézett rá. – Nem fogja megerőszakolni. Azrael sosem bántana egy olyan nőt, mint Sophiel.

– Hát, szerintem meg csak azért is megteszi. Sophiel gyönyörű. Nem esne nehezére. – Bardo! Ismerem őt. Nem fogja megtenni. – Miért? Azt kinézted belőle, hogy lenyúzza majd rólad a bőrödet? El tudtad képzelni, hogy agyonveret Ariellel? A Sötét Angyal nagyot sóhajtott. – Igen. Pontosan tudtam, hogy ezt fogja tenni. Bardo hangja dühödten dörrent rá. – Na, most lett elegem! Ki akarok szabadulni innen! A Sötét Angyal rosszkedvű volt. – Hidd el, Tesó, én is. De okosan kell döntenünk. Azrael tudni fogja, ha át akarjuk verni, és magad is hallhattad, nem fog habozni, ha meg kell ölnie közülünk kettőt… – Kettőt… Kire gondolhatott? – Murielt nem öli meg, mert tudja, vele megtalálja majd a többi kristálykoponyát. Sophiellel engem akar zsarolni. Gabriel nagy segítség lenne az Arshamonék elleni harcban, ahogy Harald és Ramodiel is. Machiel tehát az elsődleges célpont, ráadásul Mizariel is gyűlöli a kicsi lányt. A kölyök legfeljebb akkor kerülhet veszélybe, ha nekimegy Azraelnek… Bardo felhördült. – Hát az remek! Te is tudod, hogy neki fog menni! – Igen, aggódom is emiatt. – Egyszer esküdhetnénk hamisan… – Atyánk nevére? Soha! – Jó, igazad van! Pedig az emberek milyen könnyen megteszik.. – De mi nem vagyunk emberek. A szőke angyal felsóhajtott. – És ha… – Bardo – vágott közbe Elijah. – Nincs értelme a „ha”-val kezdődő mondatoknak… Pihenj inkább, és gyújts erőt! Szükségünk lesz rá!

Ezalatt Ariel szélsebesen lovagolt a keskeny hegyi úton át, egyenesen arra, amerre Nahara térképe vezette. Dühös volt, és elkeseredett. Nem akart Sophiel szemébe hazudni, miközben jól tudta, mi vár a lányra, ha vele tart… Nem gondolta, hogy ellenkezne vele a szelíd természetű angyallány, mégis borzasztóan érezte magát a kegyetlen megbízás miatt. Elijah megkorbácsolása óta árulónak érezte magát, noha a terv része volt, hogy látszólag átáll Azraelék oldalára. Uriel, nem tudod elképzelni, milyen rémes helyzetbe kerültem – gondolta keserűen, amikor hirtelen egy ezüstszínű bagoly szállt el felette. Rossz kedve ellenére felnevetett, hiszen tudta, hogy a madarak az égi üzenetek hordozói. Vagy mégis tudod? Figyelemmel kíséred az életünket? A bagoly a fa tetején ülve rámeredt, majd újra elrepült az angyal feje fölött, nagy szelet kavarva a szárnyával. Ez most te csináltad? – Ariel kérdőn nézett a madár után. Vagy már annyira becsavarodtam, hogy a madarakkal beszélgetek? Kisvártatva elérte a fenyőerdőt, ahol a térkép szerint az angyalok tábort vertek. A fák törzse közt kevés fény szűrődött be, hiszen a nap már lemenőben volt. Az erdő félhomályban úszott. A Látomások Angyalának azonban éles szeme volt, így kisvártatva kiszúrta a nem messze parázsló tábortüzet, és meghallotta a testvérei hangját. Sietve indult el hát feléjük, ám amikor a tisztásra ért, összeszorult a gyomra az idegességtől. – Ariel! – Sophiel boldogan ugrott fel a köpenyéről, és a vörös hajú angyal karjába vetette magát. – Ó, Istenem, de örülök neked! Hát élsz, és egészséges vagy! Mi van a többiekkel? Hogy kerültél ide? – A szőkeségből csak úgy záporoztak a kérdések, ám a mögötte álló Ramodiel szavak nélkül is látta Arielen, hogy nem jó hírekkel érkezett. – Nagy baj van – sóhajtott fel a Látomások Angyala, miután letette Sophielt a földre. – Azrael küldött értetek. Elijah és

Bardo még mindig a börtönben vannak. Velük zsarolt meg, hogy elé kísérjelek titeket. Ramodiel szúrós szemmel nézett rá. – Te tényleg kis híján agyonkorbácsoltad Elijaht? Ariel szégyenkezve bólintott, mire a fiatal angyal akkorát húzott be neki, hogy métereket repült. – Hogy tehettél ilyet? – ordította, majd magához szorította Sophielt. – Nem megyünk veled sehová, Ariel! Nem bízom benned! Azzal Sophiellel együtt futásnak eredtek. Ariel szédelegve állt fel. – Azrael megöli Elijaht és Bardo-t, ha nem jöttök vissza velem! – kiáltotta utánuk, de már csak lódobogást hallott. A kölyök és az angyallány elvágtattak előle. Ariel felsóhajtott. Mert miért menne minden egyszerűen? – gondolta keserűen. Miért is értették volna meg ezt az egészet? Miért nekem jut ez az ocsmány, áruló-szerep? Lóra kapott ő is, és a testvérei után vágtatott, ám nem lelte a nyomukat. Egyetlen erdei ösvény vezetett át az erdőn, de az angyaloknak hűlt helye volt. Nem is sejtette, hogy Ramodiel és Sophiel egy közeli domboldalból lesik, ahogy átvág az erdő őket keresve. Amint Ariel eltűnt az ösvényen, a nap is alábukott a hegyek mögött. A rengeteget jótékony sötétség lepte be. – Elment? – suttogta Sophiel az avarban fekve. – Igen – felelte Ramodiel feldúltan. – Te hiszel neki? – Miért ne hinnék? Abban a látomásban, amit átvettünk Machieltől, Ariel azt mondta, Elijah akarta, hogy átálljon. Ha pedig átállt, teljesítenie kell Azrael akaratát. Mi rossz van ebben? Ramodiel szitkozódott. – Hát az, hogy Elijah sosem hagyná, hogy ezüsttálcán szolgáljon fel téged Azraelnek!

– Nem… akart felszolgálni. – Dehogynem! – Hisz Elijahék börtönben vannak! Mi mást tehetett volna? Ha nem megyünk oda, megölik őket! – Ha meg akarták volna ölni őket, már nem élnének. Azraelnek esze ágában sincs végezni velük! – Te is láttad, mit művelt… – Ugyan, szöszi, halhatatlanok vagyunk! Túléljük a fizikai sérüléseket! Azrael össze akarta törni őket, de nem jött össze neki, mert ezek ketten túlságosan is jól bírják a fájdalmat. Így jöttünk mi a képbe. Pontosabban te. Sophiel arca lángba borult. – Hát, akkor eljött az én időm! Megölöm Azraelt és Mizarielt. – Szerintem meg inkább vissza kéne vonulnod… – sóhajtott fel Ramodiel. – Erikékkel biztonságban leszel. Én addig megkeresem Gabrieléket, és kiszabadítjuk Elijahékat. – Ha tudták, hogy itt vagyunk, vajon mennyi idő alatt találnak meg Erikéknél? Mi értelme bujkálnom, Ramodiel? Nem akarok rabláncra verve beszélgetni Azraellel! Miért nem hagyod, hogy szembeszálljak velük? Úgy legalább lenne esélyem. Ha Ariel ma nélkülünk tér vissza, legközelebb Mizarielt küldik utánam. Hát nem látod, mire megy ki ez az egész? Ha éjjel bejutunk a várba, kiszabadítjuk Elijaht és Bardo-t, négyen pedig csak jutunk már valamire… – Hmm… ez egész jónak tűnik – bólintott Ramodiel. – De ha nem sikerül… – Sikerülnie kell! – És Gabrielék? Azt beszéltük meg velük, hogy Birca szigetén találkozunk! Sophiel elgondolkodva rágcsálta a szája szélét. – Titkos üzenetet küldünk nekik! Ramodiel felröhögött. – Postagalambot?

– Jégesőt. – De ilyenkor nincsenek jégesők! – Kérünk egyet Matarieltől. Csak nekik. Ebből tudni fogják, hogy nehézségeink adódtak… – Már honnan tudnák? – Tudni fogják, hidd el nekem! – Le tudod hívni őt? – Hát, régebben ment… De ha ketten imádkozunk, több esélyünk van. – Nem is ismerem őt! – Ramodiel dohogva térdelt a lány mellé. – De jó. Rajtam aztán ne múljon! Összetették a kezüket, és elmondtak egy rövid imát, amelyben arra kérték az Eső Angyalát, figyelmeztesse Gabrieléket arra, hogy idő előtt Azrael várába kellett menniük. Az ima végeztével felegyenesedtek, és körbekémleltek. – No, ez aztán nagyon hatékony volt! – Ramodiel felállt, és felsegítette Sophielt is. – Nem történt semmi! Ha Azraelékhez is ilyen bénán fogunk betörni, estére mindketten Elijahék mellett leszünk a börtönben! – Most mit dohogsz? Szerintem sikerült! – Ugyan… Matarielnek esze ágában sincs segíteni! Lehet, hogy nem is hallotta, mit motyogtunk itt az erdő sötétjében! Vagy az volt a baj, hogy én is megkértem rá? Egy kiátkozott? – Ne már, Ramodiel! Senki nem gondol így rátok! – Nem-e? Miért, akkor hogy gondolnak ránk? Sophiel elpirult, és hiába volt félhomály, tudta, hogy Ramodiel éles szeme kiszúrta a változást. – Ugyan, hagyjuk ezt, kérlek! – Nem hagyjuk! – Nem tudom – füllentett sután, de Ramodiel elé állt, és maga felé fordította a lány arcát. – Ki vele, szöszi! – Miért nem megyünk inkább a dolgunkra? – Ki vele!

Sophiel felsóhajtott. – Sötét Angyaloknak neveznek titeket. – Sötétnek? Micsoda álszentek… Még, hogy sötétek! Gonoszak vagyunk talán? – Szerintem nem, de valamiért mégis ez ragadt rátok… – az angyallány a társai helyett is szégyenkezett. – És, ha mi rosszak vagyunk, akkor milyenek a démonok? És a sahranok? Arshamon? Milyen mély a gödör feneke? A következő pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg az eget, és mielőtt fedezékbe menekülhettek volna, jégeső zúdult a nyakukba. A diónyi jegek azonban mintha csak Ramodielre hullottak volna… Sophielre lágy esőcseppek peregtek. Az angyallány elnevette magát. – Látod? Matariel meghallgatott minket! Figyelmeztette Gabrieléket! És ahogy látom, ezt a vödörnyi jeget azért kaptad, hogy ne hőbörögj már annyit! Ramodiel, bár mérges volt, elmosolyodott. – Jó, belátom, nem hittem benne, hogy az imádnak ekkora ereje lehet idelent. – Aztán felnézett az égre. – Te pedig, Matariel, ne hidd, hogy értékelem a humorodat! Ez egyáltalán nem volt vicces! Az ég nagyot dörrent, és Ramodiel újabb adag jégesőt kapott a nyakába, ami úgy zúdult rá, hogy közben Sophielt egy csepp sem érte. – Hát ez nem normális! – zúgolódott, és letépte magáról az ingét. – Bőrig áztam miatta! – Psszt! – Sophiel rákacsintott. – Vigyázz, mert meghallja! – Ne kacsintgass, szöszi! E a te hibád! Most mehetek félmeztelenül Azraelékhez! – Na és? Legalább nem sokat kell udvarolnod Azrael szolgálóinak. Úgy hallottam, jól ismered őket… Ramodiel elmosolyodott. – A, szóval most ezzel heccelsz? Sophiel nevetett.

– Minekután bénának nevezted az imádságomat… – Nem vagyok ám olyan nőcsábász, mint Bardo! Tudom, hogy a valkűr miatt azt gondolod, lélektelenül bánok a nőkkel de ez nem igaz. Én is voltam már szerelmes. – Tényleg? – Miért olyan meglepő ez? – Nem tudom. Azt mondtad, nem esel könnyen szerelembe. – Nem is. – Elmeséled, ki volt az a lány? Ramodiel felsóhajtott. Hát… Nem szeretek róla beszélni. De ha sikerrel járunk, elmondom neked. Rendben? – Ó, ne légy már ilyen! – Miért ne legyek? Legalább mindent beleadsz majd a küzdelembe! Sophiel elnevette magát. – Gondolod, hogy amúgy nem? – Nem tudom… – Ramodiel a lovára szállt. – Csak remélni merem. Mert, ha nem sikerül a tervünk, Elijah kitépi a szívem. Elindultak Azrael földjei felé, de lassan haladtak, mert két* szer is a környéken bolyongó Arielbe botlottak, aki még mindig őket kereste. Késő éjszaka volt, mire a várhoz értek. Az erdőben még korábban szélnek eresztették a lovakat, és gyalogszerrel folytatták az útjukat. Szorosan a várfal mellett, a sötétben haladtak. A főbejáratnál két tucat őr állt. – Másszunk fel az oldalfalon, ott csak ketten vannak! – mondta halkan Ramodiel a meredek kövekre mutatva. – Rendben! – bólintott az angyallány. – Követlek! – Nem. Te mész előre, mert ha lecsúszol, le tudlak fékezni. Ha utánam jössz, csak a puffanást fogom hallani. – Kösz a bizalmat… – Nem szeretném, ha leesnél, ennyi az egész. Célegyenesben vagyunk. A toronyban egyetlen őr van csupán.

Ha feljutunk, végigmegyünk a falon, és a csigalépcsőn lejutunk a cellasorig. A rossz hír mindössze az, hogy magas a torony, és nincs kötelünk. Menni fog? – Menni fog! – Akkor rajta hát! Sophiel végignézett a falon. A hold fényében élesen kirajzolódtak a vaskos terméskövek, amelyek közül sok jócskán kitüremkedett a vakolatból. Képzeletben eltervezte az útvonalát, merre fog mászni. – És bent? Amíg a torony belső falán leszünk? Nem fognak látni? – Nem. Belül nincsenek őrök. Az a torony a börtön ablakaira néz, legfeljebb a rabok láthatnak minket. Konkrétan Elijahék. Szóval igyekezz nem lezuhanni az orruk előtt! – Nem fogok. Sophiel megmarkolta az első követ, és a falhoz lapulva felhúzta magát. A lábaival ügyesen megtámasztotta magát, és a következő szikladarab után nyúlt. Lépésről lépésre haladt, Ramodiel pedig elismerően nézte a lány mutatványát. – Jó. Elégedett vagyok! – mormolta, majd a szőkeség után eredt. Az angyallány csak egy bőrnadrágot és egy mellényt viselt, így a ruhája nem akadályozta a mászásban. Az egyetlen problémát az okozta, hogy a magasban a széles kövek egyre távolabb voltak egymástól, ezért ki kellett nyújtóznia, hogy elérje őket. Az út felénél járhattak már, amikor lenézett, hogy lássa, Ramodiel merre jár. – Úristen… – motyogta, ahogy meglátta az alattuk tátongó mélységet. – Lentről nem tűnt ilyen magasnak ez a fal… – Ne nézz le! – suttogta az angyal, és megfogta Sophiel lábszárát. – Ne nézz többé lefelé, hallod? – Igen! – Sophiel lehunyta a szemét. Nem szabadott volna felmásznom ide – gondolta, és úgy érezte, képtelen megmozdulni. Amióta embertestben élt,

többször is észrevette, hogy nem bírja a magasságot, bármennyire is próbálta elhessegetni magától ezt a nevetséges tényt. – Mi van? – Ramodiel mellé ért. – Valami baj van? – Nem. – Hát akkor? – Szédülök. De, majd mindjárt tovább megyek! – Sophiel, nézz rám! – sutyorgott Ramodiel. – Hallod? – Nem tudok. Forog velem a világ. – Most nem foroghat… Ki keli nyitnod a szemed, érted? – Ramodiel ujjai Sophiel csuklójára fonódtak. – Segítek! A börtönben ezalatt Elijah és Bardo a fal mellett, a földön üldögéltek. – Mire gondolsz, tesó? – a szőke agyai tűnődve nézett a vezérére. – Psszt! – Hallottál valamit? – Nem. De mintha… – Mintha mi? – Itt vannak, Bardo! – Gabrielék? – Sophielék… Elijah felpattant, és kikémlelt a rácson át a folyosóra. Az őrök békésen kártyáztak a bejárat melletti asztalnál, látszólag semmi nem történt. – Érzem az illatát – folytatta angyalnyelven. – Valahol a közelben van Sophiel. Gondolom, Ramodiellel. – Én nem érzek semmit – Bardo is felállt, és az ablakhoz lépett. Megmarkolta a vaskos rácsokat, és végignézett a várudvaron, de nem látott mozgást. – Honnan érzed? – Nem tudom. Maradj csendben! Elijah lehunyta a szemét. A légzése lelassult, ahogy minden érzékszervével az éjszaka sötétjére összpontosított. Aztán

meghallotta őket. Élesen érzékelte Sophiel szapora szívverését, majd Ramodiel fegyelmezettebb szívdobbanását. Az ablakhoz sietett, kék szeme a feketének tűnő várfalra meredt. – Ott vannak! – mutatott az árnyékba vesző kövekre. – Felfelé másznak az őrtoronyba! Bardo is mereszteni kezdte a szemét. – Azt a mindenit… Már látom őket! Elijah felsóhajtott. – Még jó, hogy megtiltottam nekik, hogy idejöjjenek! – De miért nem másznak? Mintha egy helyben állnának. – Talán katonát láttak… – Csss! Hallom őket! Ramodiel és Sophiel még mindig egy helyben lapultak a torony kétharmadánál a sziklákhoz simulva, amikor lépteket hallottak. A fent ácsorgó őr elhagyta a helyét, miközben eleredt az eső. A fiatal angyal az égre nézett. – Muszáj tovább mennünk, szöszí. Nemsokára csúszni fognak a kövek… – Menj előre, mindjárt megyek én is! – Sophiel karja remegett az erőlködéstől. – Nem megyek nélküled. Egyre fogy az erőd. Indulj már! – Szédülök. Olyan, mintha mozogna a fal. Érted? Ramodiel szorosabban fogta a lány csuklóját. – Hát az nem jó. Akkor menjünk együtt! – Hogy lezuhanj miattam? – Ugyan már. Halhatatlanok vagyunk. Legfeljebb összetörjük magunkat. Sophiel elnevette magát. – Te bolond vagy! – Én? Hisz te nem akarsz elmozdulni innen! – Nem tudok. Az más.

Ramodiel is felnevetett. – Aha. Hát, tényleg. Akkor ma itt alszunk? Az angyallány kimerültén kuncogott. – Ezzel nem segítesz. Ha nevetek, még kevesebb erőm marad. – Ez nem vicces. Hát mit nevetsz ezen? – Te szórakozol velem? – Mi mást tehetnék? Bardo hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Ezek nem normálisak. Ha mi halljuk, hogy beszélgetnek… – Az őröknek nem ilyen éles a fülük. De tényleg nem normálisak. Ha nem társalognának, több erejük maradna a mászáshoz. Már olyan közel a fal teteje… – mormogta Elijah. A falhoz tapadó angyalok végre megindultak felfelé, de ekkor nagy dörrenéssel kicsapódott a börtönfolyosó ajtaja, és Baamiel dübörgött be rajta. A foglyok a rácshoz siettek, hogy lássák, mi oka van a nagydarab angyalnak éjnek évadján hozzájuk látogatni. Baamiel lassan haladt. Valamit húzott a földön. Nyújtogatták a nyakukat, de csak akkor látták meg, amikor a cellájukhoz ért. Ariel volt az, vérbe fagyva. – Ennél egyszerűbb feladatot keresve sem találhattam volna neked! – dörmögte Baamiel az eszméletlen angyalnak, majd az őrökre mordult. – Vigyétek be a másik kettőhöz! – Ezt te művelted vele? – Bardo sötéten meredt Baamielre, holott még mindig neheztelt Arielre. – Én, bizony. Van valami kifogásod ellene? – Nem vagy normális, Baamiel! – Mert rendet tartok idebent? Bardo gúnyosan nézett rá. – Mit vétett ez a szerencsétlen, hogy félholtra verted? Hisz nincs egy ép csontja! Mi történt veled, hogy ilyen szadista lettél?

– Elegem lett belőletek, Bardo! – Baamiel fenyegetően lépett a rácsokhoz, miközben kezében felizzott a pokoli kardja. – Elegem lett abból, hogy többnek képzelitek magatokat nálunk, és évezredek óta parancsokat osztogattok. Ariel sosem állt igazán a mi oldalunkon. Át akart verni minket. Meggyőződésem, hogy elengedte Ramodieléket. Így hát megbüntettem. Bardo elszörnyedve nézett hátra, Ariel vértől ragacsos testére, miközben Elijah hozzálátott, hogy meggyógyítsa. – Az ellenségeink sem bántak velünk így, Baamiel – dörmögte végtelenül szomorúan Bardo. – Te élvezed, hogy kínzol minket. – Nos, meglehet – Baamiel összefonta a karját a mellkasa előtt, és ettől valahogy még hatalmasabbnak tűnt. – De végre eljött az én időm, és csak ez számít. Azrael mellett szabad vagyok. Azt teszek, amit akarok. – Mintha bármiben is korlátoztalak volna korábban – Elijah szúrós szemmel meredt a folyosón álló angyalra. – Nem hagytad, hogy megbüntessem az embereket. – Nem hagytam, hogy semmiségekért kínozd az embereket – pontosított Elijah. – Mondd, mire jó ez az egész? Arshamon serege hamarosan ideér, nektek mégis az a legfontosabb, hogy megtörjetek minket. – Azrael szerint még mindig nem vagytok hajlandóak fejet hajtani előttünk. – Hát, azt várhatod, barátom! – szólt közbe Bardo. – Sosem leszünk a szolgáitok! – Akkor itt rohadtok meg a várbörtönben! A folyosó végéből tompa nyögések hallatszottak, majd elfojtott suttogás. Elijah szíve meglódult. Tudta, hogy Sophiel és Ramodiel a cellasorra értek, csak ők lehettek azok… – Nocsak – Baamiel felvonta a szemöldökét. – Csak nem a tékozló fiú tért vissza hozzánk?

– Jaj, hagyjál már ezzel a rossz szöveggel! – Ramodiel a lángoló kardját Baamielre szegezte. A nagydarab angyal azonban felröhögött, és Ramodiel felé csapott. Saját, nagy lánggal izzó pengéje olyan gyorsan került elő, hogy az ifjú angyalnak pislogni sem volt ideje. Sophiel eközben a halott őrök mellé térdelt, és a zárkát nyitó kulcsot kereste, amikor katonák tucatjai rohantak a cellasorra. – A rohadt életbe! – szitkozódott Elijah. – Sophiel, a Holdsarlót! – kiáltotta, mire a lány elhajította a fegyverét. Az szikrázó glóriaként söpört végig a folyosón, letarolva a katonák nagy részét. Röppályája végén gazdája kezébe sietett, majd újabb körívet írt le, miközben Sophiel karddal esett a közelébe merészkedőknek. – Milyen ügyes lett ez a lány! – röhögött fel Baamiel, miközben megállás nélkül támadta Ramodielt, akinek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megállítsa a hegyomlásként rárontó angyalt. – Ha veled végeztem, őt is kipróbálom. – Elmebeteg vagy! – rúgott felé Ramodiel, és elégedetten látta, hogy a csizmája talpa az ellenfele torkát éri. – Az anyád úristenit! – káromkodott Baamiel, miközben a torkához kapott, és akkorát ütött Ramodiel halántékára, hogy az a falba csapódott, és eszméletlenül zuhant a földre. Elijah szíve kis híján megállt. Sophiel egyik oldalán több tucat katona, a másikon Baamiel állt, miközben Azrael hangja harsant fel az őrség mögött. – Mi ez a felfordulás? – sziszegte az emberei arcába. – Hogy juthatott be bárki is észrevétlenül a várba? – A válaszra azonban már nem volt kíváncsi. Észrevette ugyanis Sophielt, ahogy két oldalról bekerítve, kezében a ragyogó Holdsarlóval farkasszemet néz vele. – Ó… – mormogta. – Hát ti jöttetek el hozzánk! Közben feltűnt Mizariel is a háta mögött, és elégedetten mosolygott Elijah arcába. – Hát mégis van igazság… Ugye, Szerelmem?

Az angyallány nem nézett feléjük. Az arca lángolt a haragtól, keze a fegyverét markolta. – Fogjátok el! – biccentett Azrael a katonák felé, ám a Holdsarló azelőtt fejezte le őket, hogy megmozdultak volna. – Hmm… – Azrael arcán őszinte elismerés látszott, ám Mizariel nem volt így elragadtatva. – Bízd rám! – Nem! – Azrael hangja élesen csattant. – Élve akarom őt! Tartsd inkább a szemed a másik kettőn! Mizariel unottan Elijah és Bardo cellájához sétált. – No, mi van? Kudarcba fulladt a mentőakciótok? – kérdezte gúnyosan, ám a két harcos angyal rá sem hederített. Sophielt nézték, aki ijesztően törékenynek tűnt a köré tornyosuló katonák gyűrűjében. Szeme a földön fekvő őrök zsebét pásztázta, miközben a vértől csepegő Holdsarló parancsra készen villogott a markában. – Csak nem ezt kerested? – mutatta fel Baamiel a zsebében rejtegetett kulcsot, és felröhögött. – Gyere, kislány! Vedd el tőlem… Sophiel válasz nélkül hajította felé a Holdsarlóját, ám a nagydarab angyal a kardjával a fényes glóriára sújtott, és röptében rátaposott. A fegyver hangosan koppant a padlón, mielőtt kihunyt volna a fénye. Baamiel azonban nem végzett. Kárörvendőn Ramodiel eszméletlen testéhez lépett, készen arra, hogy lefejezze. – Nee! – Elijah és Bardo egyszerre üvöltöttek fel. – Legalább várd meg, amíg magához tér! Még te sem lehetsz ilyen aljas, Baamiel! – Ez nem aljasság, barátaim – mondta a Mennydörgés Angyala. – Hanem igazságtétel… azzal meglendítette a kardját, hogy kivégezze az ifjú angyalt, amikor Sophiel egyszerűen elé állt, és tiltakozón felemelte a kezét. – Megállj! – kiáltott rá. Baamiel meglepetten nézett az apró angyalra.

– Megöllek, ha bántani mered Ramodielt! – A lány világoskék szeme olyan volt, akár egy ártatlan gyermeké, mégis volt valami a tekintetében, ami megállásra késztette a férfit. – Te? – röhögött fel, és a lángoló penge hegyét Sophiel szívére szegezte. – Ne merészeld! – Elijah torkaszakadtából ordított. – Azrael! Állítsd meg! Sophiel azonban rezzenéstelen pillantással állt a hatalmas angyal előtt. – Igen, én. Megöllek, ha nem veszed le rólam a kardodat – mondta halkan, miközben felemelte az öklét, és lassan kinyújtotta az ujjait. Egy narancsszínű kristálykoponya ragyogott a tenyerében. – Nem mered használni… kislány – Baamiel sötéten nézett rá, majd a pengéjét lassan végighúzta Sophiel mellén, egyenesen a nyakáig. A fehér bőrön azonnal kiserkent a vér, de az angyallány nem mozdult. – Nem akarlak megölni, Baamiel. Utoljára mondom, hogy lépj hátrébb! A nagydarab angyal azonban felröhögött, majd hirtelen Ramodiel felé lendítette a kardját. Abban a pillanatban Sophiel megragadta a férfi csuklóját. Testét narancsszínű fény borította be, amely lüktetve tört ki a kristálykoponyából, és ahogy Baamielhez ért, hatalmas lángokkal borította be a férfi testét. A kard porrá vált, mielőtt Ramodielhez ért volna, az angyal pedig velőtrázó üvöltéssel próbált szabadulni a kíntól, mindhiába. Néhány másodperc alatt elégett. Elszenesedett teste könnyű porfelhőként hullott alá, de nem ért földet. Egy arasznyira a kőtől fénnyé vált, és a magasba emelkedett. Egy pillanatra megállt Sophiel előtt, s egy helyben lebegett.

– Megbocsátok neked, Baamiel! – mondta halkan a lány mire a fényjelenség a magasba emelkedett, és eltűnt a mennyezeten át.

12. FEJEZET

A legdrágább kincs

A helyiségre súlyos csend telepedett. Azrael és Sophiel a kezükben egy-egy kristálykoponyával, egymással szemben álltak. A Halál Angyala elvigyorodott. – Megleptél. Az angyallány komoran nézett rá. – Azt akarom, engedd ki Elijaht, Bardo-t és Arielt a cellából! Azrael elnevette magát. – Imádlak. – Mit imádsz rajta? Öld meg végre! – csattant fel az angyalok zárkája előtt álló Mizariel. – Láttad, mit művelt Baamiellel. Sophiel Mizarielre nézett, de nem szólt semmit. – Mit bámulsz? – förmedt rá a fekete szépség. – Hogy mersz egyáltalán rám nézni? Az angyallány közelebb lépett hozzá. Alacsonyabb és vékonyabb volt, mint Mizariel, mégis, ahogy a sárga kristálykoponya fénye belengte a testét, félelmetesebbnek hatott, mint a leghatalmasabb katona. – Láttam, mit tettél Elijahékkal… – szólalt meg végül. – Soha senki nem szenvedett még ennyit, mint ők.

– Te többet fogsz – biggyesztette le a száját gúnyosan Mizariel, miközben lángra gyúltak a markában tartott pokoli tőrök. – Neked sokkal csúnyább véget szánok. Sophiel szomorúan nézett rá, és mielőtt Mizariel megmozdulhatott volna, megragadta a csuklóját. – Azt akarom, éld át mindazt a kínt, amit Elijahnak, Bardonak és Urielnek okoztál! Érintése nyomán szikrázó narancsszínű felhő borította be a fekete szépséget, akit mintha villámcsapás ért volna, a földre rogyott. Sophiel elengedte, és hátrébb lépett, de a varázslat már életre kelt. Mizariel testét láthatatlan korbácsszíjak hasították fel, finom bőre úgy hasadt szét, mint a selyem, láttatni engedve az eleven húsát. Sikítva fetrengett a fájdalomtól, miközben a vére szanaszét fröccsent a köveken. Az angyalok és az emberek megdöbbenve nézték a kínszenvedését, amit bár nagyon is megérdemelt, most mégis borzalmas érzést keltett mindannyiukban. – Sophiel! – Elijah lágyan szólt a lányhoz. – Nem szabad erre használnod azt a követ! Az angyallány fátyolos tekintettel pillantott rá, mintha nem értené. Máskor világoskék szeme narancsfényben ragyogott. Fejét kissé félrebillentette, ahogy újra Mizarielre nézett. A máskor fölényes harcosnő félájultan hörgött a földön, és utolsó erejével átkozódott, akárcsak valami gonosz boszorkány, de számára úgy tűnt, mintha csak egy ocsmány csúszómászó sziszegne előtte. – Sophiel! – Az oly sokat jelentő férfihang másodszorra ugyan eljutott a lány tudatáig, ám addigra már késő volt. Ez ugyanis nem kérlelő, hanem figyelmeztető kiáltás volt. Azrael a lányra vetette magát, és kitépte a kezében tartott ragyogó kristálykoponyát. Az ütés erejétől Sophiel elvesztette az eszméletét. Elijah elsötétülő tekintetét látva, Azrael elvigyorodott.

– Valami azt súgja, hogy… időközben átgondoltad a kérdésemet. A Sötét Angyal Bardo-ra nézett, aki alig láthatóan biccentett. – Megegyezünk veled! – Elijahnak nehezére esett kimondani az egyszerűnek tűnő szavakat. Azrael elvigyorodott. – Gondoltam, hogy így döntesz… De a mai események tükrében át kell gondolnom a helyzetet. Elijah szeme villámokat szórt. – Na, ne szórakozz velem! Hát ennyit ér a szavad, Azrael? – Szerintem jobb, ha nem hergelsz fel, Elijah… – a Halál Angyala jól szórakozott. Mutatóujját végighúzta Sophiel kerek arcán, a nyakán, majd a mellét végigszántó vágásnyomon. – Mert ezúttal olyasvalami van a kezemben, ami nagyon fontos neked. – Ha bántani mered őt… – sziszegte felé gyűlölettel telve, ám Azrael felemelte a kezét. – Nem akarom bántani. Téged akarlak bántani, Elijah… – pillantása eztán a vérben fekvő Mizarielre vándorolt, és a katonákra ordított. – Kerítsétek elő Naharát! Eztán a sötét hajú szépség mellé térdelt. Összedörzsölte a tenyerét, és miután vörös szikrák ragyogtak fel kezei között, mindkét tenyerét a nő mellkasára helyezte, miközben a fülébe súgta az Igét. Mizariel testét égővörös csillámfelhő vonta be, s a sebei gyógyulásnak indultak. Néhány perc alatt minden sérülése eltűnt, s csak a köveken szétkenődött vér, és a cafatokra szakadt ruhája jelezte, hogy nem sokkal korábban milyen súlyos sérüléseket szenvedett. Mire fekete szempillái megrebbentek, a bőre újra hibátlan volt, s a teste egészséges. – Hogy hagyhattad ezt? – sikított fel éles hangon, s ahogy feltápászkodott, szép vonásai eltorzultak a dühtől. – Meggyógyítottalak, nem? – Azrael fürkészve nézett a fortyogó szempárba. – És megszereztem a kristálykoponyát.

Mizariel arca kisimult. – Megölted őt? – nézett a földön fekvő lányra. – Nem. – Miért nem? – Mizariel a késéért nyúlt, ám Azrael megfogta a karját. – Elég volt ebből! Mondtam, hogy élve akarom! A szemközti fal mellett Ramodiel sajgó fejjel ült fel. A tarkójához ért, majd komoran meredt a ragacsos ujjaira. – A rohadt életbe… vérzik a fejem. Azrael kíváncsian nézett rá. – Mégis, mit csinálsz te itt? – Mi van? – Azt kérdeztem, mit csinálsz itt? – Kiszabadítom Elijahékat. – Így? – Nem így terveztem. Az az idióta Baamiel betörte a fejem. Miért nem gyógyítasz meg inkább, ahelyett, hogy itt faggatsz? Azrael a helyzet drámaisága ellenére elnevette magát. – Te most viccelsz? – Miért viccelnék? Szétmegy a fejem! Csinálj már valamit, mert hányni fogok! Azrael hitetlenkedve nézett rá. – Kölyök, ellenségek vagyunk! Ramodiel felhördült. – Jaj, hagyjál már ezzel! Hogy lennénk már ellenségek? Mind tudjuk, hogy a kristálykoponyáktól őrültél meg így. Engedd ki végre Elijahékat, és beszéljük meg a nézeteltéréseket! – Ez nem ilyen egyszerű, Ramodiel. – De az! – Nem bízom bennetek. Ramodiel felröhögött.

– Te nem bízol bennünk? Hiszen te akartál felzabáltatni minket az óriásokkal! Akkor azt hittem, megöllek, ha újra szembe kerülök veled… – Akkor mi tart most vissza? – Látom rajtad, hogy megőrültél, hát az! Miért ölnék meg egy bolondot, aki ráadásul évezredek óta a testvérem? Elijah azt mondta, még jó vagy… és hogy még meg tudunk menteni téged. Azraelnek nem tetszett, amit hallott. – Rendben, kölyök. Később visszatérünk erre a beszélgetésre! Most azonban befelé! – intett a zárka felé. – Ezt nem mondhatod komolyan! – Ramodiel megrázta a fejét. – Engedd ki őket, és oldjuk meg a problémákat! – Őrség! – mordult fel Azrael, mire az őrök megragadták az ifjú angyal karját, és bilincsbe verték. Megindultak vele a zárka felé, ám mielőtt belökték volna a résnyire nyitott ajtón, a Halál Angyala összedörzsölte a kezét, és az egyik tenyerét Ramodiel tarkójára tette, miközben a fülébe súgta az Igét. – Meggyógyítod az ellenségedet? – nézett hátra mogorván az ifjú angyal. – Úgy tűnik. Időközben felbukkant Nahara, és Azraelhez sietett. – Hívattál, uram. A Halál Angyala Elijah szemébe nézett, úgy felelt a boszorkánynak. – Azt akarom, tegyél bűbájt a lányra! – Azrael, ne játssz ezzel! – Elijah ezúttal igazán elkeseredettnek tűnt. – Nincs erre semmi szükség… A szavamat adom hogy ha kiengedsz minket, nem bántunk titeket! – Ha Gabriel és Machiel a kezembe adta a náluk lévő két kristálykoponyát, elgondolkodom a szabadon engedésetekről. De addig Sophiel lesz a biztosítékom. – Akkor minek a bűbáj?

– Még mindig túl sok benned a büszkeség, Elijah. Össze akarlak törni. Bizony… apró darabokra, hogy aztán felépíthesselek, és hű katonámmá tehesselek. – Ha tönkreteszed őt, sosem bocsátok meg neked! – sziszegte felé a Sötét Angyal. – Már az eddigiekért is kijárt volna neked a halál, de veled ellentétben én nem felejtettem el, hogy ki vagy és honnan jöttél… Jó barátom voltál, amikor magunk mögött hagytuk a Mennyországot. Miért szomjazod ennyire mániákusan a szenvedésemet? A lelked mélyén ugyanolyan vagy, mint én. – Akkor Sophiel talán észre sem veszi majd, hogy nem veled, hanem velem él… Elijah arca elkomorodott. – Ne tedd ezt, Azrael! – mondta halkan. – Nem fogok rád támadni. Elmegyünk innen. Soha többé nem látsz minket. Engedd el őt, kérlek! Sophiel közben magához tért. Hallotta Elijah szavait, és hamar összeállt előtte a kép. Mizariel és a katonák időközben elszivárogtak a folyosóról, csak Nahara, Azrael és ő maradtak a cellasor elején. – No lám, felébredt a mi kis harcos virágszálunk! – mormogta Azrael, és a lány felé intett. – Idejönnél? Kérlek! Az angyallány a rácshoz lépett, és a vasrudakon keresztül megölelte Elijaht. – Sajnálom – suttogta. – Semmi baj… – Nem mondhatod, hogy nincs szívem – dörmögte Azrael. – Még azt is hagyom, hogy elbúcsúzzatok egymástól. Sophiel sápadtan nézett rá. – Hát nem zársz be hozzájuk? Azrael Naharára pillantott, majd megrázta a fejét. – Nem, kedvesem. Te szabad maradsz… és elfelejted Elijaht. Mindörökre. Az angyallány szíve meglódult.

– Kérlek, ne tedd ezt velünk! – Nem fog fájni, ne aggódj! – mondta a boszorkány, és a lány felé nyúlt. – Add a kezed! Sophiel szemét ellepték a könnyek. – Kérlek, Azrael, semmi szükség erre! Zárj be hozzájuk, vagy korbácsoltass meg, tégy, amit akarsz, de ne vedd el őt tőlem! A Halál Angyala azonban kérlelhetetlen volt. – Ami nem öl meg, az megerősít… mondják. Nos, kíváncsi leszek, mit ér a mi dicső vezérünk… nélküled. Nahara Elijah felé intett. – Add te is a kezed! – Felejtsd el! Azrael felsóhajtott. – Mire jó ez, Elijah? Te sem akarod, hogy bántsam őt, nem igaz? A Sötét Angyal a boszorkány felé nyújtotta a tenyerét, aki megvágta előbb az ő, majd Sophiel kezét, majd összefonta az ujjaikat. A szerelmespár tekintete egymásba fonódott, miközben Nahara egy selyemkendőt kötött a kezükre. Egy csokor füstölgő zsályával mágikus jeleket írt a levegőbe, és mély, tompa hangon kántált. A levegő hirtelen lehűlt, a falakon világító fáklyák lángja elaludt egy pillanatra, majd fellobbant. – Nem akarlak elfelejteni! – Sophiel arcán patakokban folytak a könnyek, miközben Elijah szemébe nézett. – Ne félj! Én emlékezni fogok rád! – suttogta a Sötét Angyal. – És történjék bármi, visszaszerezlek! Nahara monoton hangja egyre távolabbról hallatszott, s az egymás kezét fogó szerelmesek szeme lassan lecsukódott. A boszorkány levette a kendőt, aztán elválasztotta a kezüket egymástól. Mindketten hátrahanyatlottak. Elijaht Bardo és Ramodiel tartotta meg, míg Sophiel egyenesen Azrael karjába dőlt.

– Sikerült? – nézett a Halál Angyala a boszorkányra. – Igen – bólintott Nahara. – Sophiel emlékei nagyon zavarosak lesznek, főként az első napokban. Elijahról azonban fogalma sem lesz. Úgy fogja érezni, mintha sosem látta volna. – És Elijah? – Ő mindenre emlékszik majd… Ahogy kívántad, uram. – És Sophiel hogy érez majd irántam? – Nem fog emlékezni a konfliktusaitokra, csak az alászállásotok előtti időkre. Szerelmi bűbájt is tettem rá, így vonzódni fog hozzád… De ő magától nem fog feléd nyitni, ezt ne várd, nem olyan a személyisége. Neked kell megszerezned őt testestől-lelkestől. – Micsoda mocskos féreg vagy te, Azrael… – Bardo hangjából ezúttal őszinte szomorúság áradt. – Olyan kevés jó dolog van ezen a földön. Az ő szerelmük e kevés közé tartozott. Miért kellett elpusztítanod? – Ha olyan erős volt a szerelmük, úgysem tudom elpusztítani, te is tudod… Ha viszont nem volt erős, nem kár érte. Elijah szeme felpattant. Ingerülten tépte ki a karját a társai szorításából, tekintete Sophielt kereste, ám az angyallány csak akkor kezdett ébredezni Azrael karjában. A Halál Angyala letette a földre, és átölelte a derekát. – Jól vagy? – kérdezte már-már gyöngéden, és Elijah úgy érezte, széttépi a cella falait. Azrael felé intett. – Ha bezavarsz az ébredésébe, kitöröm a nyakát… – suttogta a Sötét Angyal felé. – Megértettél? Elijah bólintott, de pillantása nem sok jót ígért. A világoskék szempár felpattant, s a börtönfalakat látva a lány szíve eszelős vágtába kezdett. Mindannyian hallották, milyen zaklatott. Azrael szeme Naharára villant, de az nyugtatóan felemelte a kezét.

– Csak meg van ijedve, ennyi az egész. Mindjárt jobban lesz! – Azzal Sophielhez fordult. – Tudod, hol vagy? Ő azonban, mintha csak álomból ébredne, körülnézett és megrázta a fejét. – Nem. Azrael maga felé fordította a lányt. – Megismersz engem, Sophiel? Az angyallány a magas férfira meredt. Óvatosan megérintet te az arcát, majd az ujjai közé fogta fekete hajtincseit, amelyek egészen a mellkasáig értek. Az ezüst szempár türelmesen nézett rá. Sophiel elszántan kutatott az emlékei között. Látta a férfit a Mennyországban, ahogy a kis angyalokat a lélek utaztatására tanítja, majd később, amint Raphaellel alászáll, hogy átsegítse a haldoklókat a két világ közt húzódó, ragyogó fénykapun. – Azrael… – felelte halkan, és halványan elmosolyodott. – Te kíséred haza az elhunytak lelkét. Te vigasztalod meg a hozzátartozóikat. A Halál Angyala bár elégedett volt a válasszal, a lány szavaitól tompa nyomást érzett a szívében. Két kezébe fogta Sophiel arcát. – És tudod, hogy miért vagy itt? Tudod, miért vagy a váramban? A szőkeség szégyenkezve nézett rá. – Nem tudom. Nagyon sajnálom, de valahogy… zavarosak a gondolataim. Rosszul érzem magam. Ne haragudj! – A feleségem vagy, azért vagy itt. Elijah felhördült, mire Azrael felcsattant. – Mondtam valamit, igaz? A halálát akarod? – aztán a lányra nézett, és mintha mi sem történt volna, folytatta. – Baleset ért, kedvesem. Leestél a lovadról egy vadászat során, és megütötted a fejed. Ezért nem emlékszel semmire, de idővel majd visszatérnek az emlékeid! Sophiel megérintette a tarkóját.

– Fáj? – Azrael óvatosan ért hozzá. – Gyere, odafent rendbe tesszük! Elijah, Bardo, Ariel és Ramodiel elhűlve nézték a jelenetet. – Uram, tégy vele egy próbát! – Nahara udvariasan emlékeztette Azraelt, hogy egy dolog még hátravan. Azrael kézenfogta a lányt, és az angyalok cellájához vezette, majd megállt előttük. – Azért hoztalak ide, hogy megtudjam, mire emlékszel a múltból. Szeretném, ha megnéznéd ezeket a rabokat. Tudni akarom, felismered-e őket, és azt is, milyen emléked van róluk. Rendben? Sophiel kikukucskált a férfi háta mögül. – Miért kell bűnhődniük? – Elárultak minket, Sophiel. Kezdhetjük? – Igen. Azrael az angyalokra mordult. – Álljatok a rácshoz! – Eztán a falnak dőlve nézte, mi történik. Sophiel Bardo előtt ácsorgott. Tekintete végigfutott az angyal hatalmas termetén, széles vállán, aranyszőke haján. A férfi kék szeme halovány fénysugárt küldött a lány felé. – Nos? – Azrael kíváncsian nézett rá. – Tudod, ki ő? – Nem… csak felvillanó emlékképeket látok. De azt tudom, hogy megnevettet… és hogy nagyon kedves. Az nem lehet, hogy ő rossz… – Hagyjuk ezt, kedves! Nézzük a következőt! Sophiel előtt egy költői vonásokkal rendelkező férfi állt. Égővörös tincsein szinte táncot jártak a fáklyák fényei. Az arca mégis komor volt és szomorú. – Ariel… – a lány szívét melegség járta át, amint a Látomások Angyalára nézett. – Rá tisztán emlékszem. Megtanított megérteni az álmok világát. De miért van ő itt? – Hazudott nekünk. Ne foglalkozz vele! Kérlek, menj további Sophiel Ramodiel elé lépett. Az angyal arca kisfiúsan

szép volt. A szeme csillogó, az arcán két gödröcske, a haja kócos ajka csibészes. – Emlékszel rá? – A nevére nem. De arra igen, hogy vigyázott rám és jó volt hozzám. És… hogy utálja a szörnyeket. – Szörnyeket? – A sárkányokat… és a démonokat. – Hol láttál démonokat, Sophiel? A lány lassan válaszolt. – Nastrod… Nastrod volt a város neve. A Pokolban. – Mit kerestél a Pokolban? – Nem tudom pontosan. – Rendben. A következőt! Sophiel Elijah elé lépett. Felnézett rá. Ez az angyal más volt, mint a többi. Az arca sápadt, a haja szinte fekete, és ahogy a lányra nézett, szeme kékjében a Mennyország legszebb csillagai ragyogtak. Sophiel pupillája kitágult egy pillanatra. A szíve meglódult, és kiszáradt az ajka. Szégyenlősen lesütötte hát a szemét. – Vele nem találkoztam még – mondta végül halkan. Azrael fürkészve nézte a lány kerek arcán végigfutó halovány pírt. – Biztos ez? – Biztos. Azrael felsóhajtott, majd a boszorkányhoz fordult. – Kérlek, kísérd fel a szobámba! Nemsokára jövök! Elijah szótlanul nézte az egyre távolodó angyallányt, de akkor Sophiel megfordult. Csak a másodperc törtrészéig tartott, amíg a pillantásuk találkozott, aztán a szőkeség elkapta a tekintetét, de a Sötét Angyalnak ez elég volt. Soha nem fogok beletörődni ebbe – súgta gondolatban a lánynak. Harcolni fogok érted, és visszaszerezlek! Lassan leült a földre. A hátát a hideg falnak támasztotta.

– Nos, milyen érzés? – Azrael a rács másik oldalára ült, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy Elijah válaszra sem méltatja. – Tudod, sokat gondolkodtam azon, vajon mi az, amivel tényleg összetörhetlek. A lány halála tűnt a legkézenfekvőbbnek, de a valkűrök keresztülhúzták a számításaimat. Aztán arra gondoltam, egyszerűen az ágyamba viszem, hisz jól tudom, milyen féltékeny vagy. De aztán rádöbbentem, azzal kényszerítelek lélekben is térdre, ha elveszem tőled Sophiel szerelmét. Ha egy nap kieresztelek innen, és kénytelen-kelletlen végig kell nézned, hogy a lány, akiért az életedet is odaadnád, engem szeret. És nem bosszulhatod meg, mert azzal neki is fájdalmat okoznál, és mert a szavadat adod, hogy nem törsz az életemre… különben megölöm őt. – Tudod, Azrael, ebben az egészben az a legrémesebb, hogy megjártuk a Poklot, de még ott sem voltak ilyen megátalkodott gonosztevők, mint te – szólt közbe Ramodiel. – Nem érzed, milyen borzalmas, amit művelsz? – Fogd be, kölyök! Ne hidd, hogy azért, mert meggyógyítottalak, nem adlak Mizarielnek, hogy megfegyelmezzen! – Sophiel sosem fog téged szeretni! – Ariel hűvösen nézett Azraelre. – Hiába törölted ki az emlékeit, egy magadféle, romlott lélek sosem fogja meghódítani őt! – Arra azért ne vegyél mérget, barátom. – Azt azért tudod, hogy most játszod el az utolsó lapjaidat? sziszegte dühösen Ramodiel. – Elijah megbocsátotta volna neked minden gyalázatodat. Fel tudod fogni, hogy mit jelent ez? – Nem érdekel, Ramodiel! Hátat fordított nekünk, és szó nélkül átállt azokhoz, akik ellen évezredek óta harcolunk. Egy lány miatt felrúgott mindent, ami számunkra fontos volt. Sárba tiporta a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket. Nem méltó többé arra, hogy vezessen minket!

– És te méltó vagy rá? Milyen vezér az, aki erőszakkal szerez meg egy nőt? Aki börtönbe zárja, és megkínozza a testvéreit? – A kínzást megérdemeltétek, amúgy meg mind túléltétek. Urielnek nem kellett volna meghalnia. Tudom, hogy az ő távozásában benne volt a kezetek. Nem állt szándékomban megölni titeket. Sophielt pedig nem fogom megerőszakolni, ha erre célzol… Magától fog a karomba bújni, hidd el nekem! A Sötét Angyal jegesen nézett Azraelre, de nem szólt semmit. – Hát ilyen könnyen beletörődsz, hogy enyém lett a lány? – a Halál Angyalát ingerelte Elijah szótlansága, ő azonban továbbra sem válaszolt. A szemét lehunyta, s a fejét hátravetette, mintha aludna. – Nos, tettesd csak az érdektelenséget… én addig felmegyek a feleségemhez, és meglátom, mivel orvosolhatom az emlékezet-kiesését – nevetett fel Azrael, és döngő léptekkel elhagyta a cellasort. Az angyalok némán meredtek Elijahra. Mindannyian tudták, vezérük lelkében valóságos vulkán tombol, és csak arra vár, hogy kitörhessen. Ő azonban csendben ült a földön, s csak az ökölbe szorított kezéből látszott, mekkora viharok dúlnak benne. A homlokán lüktetett egy ér, az arca pedig egyre sápadtabbá vált, amikor kinyitotta a szemét. – Pedig tényleg nem akartam megölni őt… – suttogta. – Nem tudom, hogy leszek képes ezt megbocsátani. Az ágyába fogja vinni… Ha pedig Sophiel beleszeret, abba tényleg beleőrülök. Bardo mellé ült a földre. – Nem őrülsz bele. Túl fogjátok élni mindketten! Bármi is történjék. – A szerelem törékeny dolog, barátom – sóhajtott fel keserűen Elijah. – Sokat elbír, de nem mindent… Vannak dolgok, amiket nem gyógyít be az idő sem.

– Másoknál talán valóban így van ez, de nem nálatok. A ti szerelmetek mindent kibír. Elijah szomorkásan elmosolyodott. – Kedves vagy, Bardo, de nem kell a szemembe hazudnod. Öreg vagyok már a mesékhez. – Mindannyian láttuk, hogy nézett rád… Tetszel neki. Még úgy is, hogy azt hiszi, nem ismer. – Sokra megyek vele, ha a börtönben rohadok, ő meg Azrael ágyában fekszik. – Nem fog vele az első este lefeküdni. Minket meg előbbutóbb kienged ez az elmebeteg, és akkor visszaszerzed őt. – Nem mindegy, hogy mikor lesz az az előbb-utóbb. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ez a féreg hozzányúl Sophielhez. Bardo felsóhajtott. – Hát, pedig épp erre megy ki a játék… Sophiel ezalatt Azrael szobájában várakozott. Nahara forró fürdőt és tiszta ruhát hozatott a lánynak, aki megmosakodott és felöltözött, majd a kitárt ablak párkányára telepedett. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, ő pedig riadtan ugrott fel. – Csak én vagyok – Azrael ledobta magáról a köpenyét és az ágy szélére ült. – Gyere ide! – a karját az angyallány felé nyújtotta. Az ölébe húzta, és átkarolta a derekát. – Jobban vagy már? Kezdenek visszatérni az emlékeid? – kérdezte olyan kedvesen, mintha ők ketten együtt lennének. – Nem igazán… – Sophiel vonakodva felelt. – Valami nagy baj van velem. – De rám azért emlékszel, ugye? Sophiel Azraelre nézett. A Halál Angyala a többiekhez hasonlóan vonzó férfi volt. A haja éjfekete, a szeme akár a folyékony ezüst. Az orra vonalában volt egy alig észrevehető törés, de ettől csak még férfiasabbaknak hatott. A szemöldöke

és a borostája világos volt, mégis tökéletes összhangban volt sötét hajával. – Igen – felelte halkan a lány. – Tisztán emlékszem rád, de nem emlékszem kettőnkre… Érted? És ettől rosszul érzem magam. Azrael nem válaszolt, Sophiel pedig félreértette a hallgatását. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani – suttogta. – Biztos borzasztó rosszul esik neked, hogy mindent elfelejtettem. Nem tudom, mit tehetnék. – Hát… például engedhetnéd, hogy szeresselek, ahogy eddig – felelte halkan Azrael. – És megcsókolhatnál, hisz én nem felejtettelek el. Sophiel nehezen oldódott fel. Igyekezett szabadulni az ölelő karokból, de Azrael nem engedte. – Miért menekülsz előlem? – Nem menekülök – szabadkozott a lány. – Csak rosszul érzem magam. Olyan, mintha idegen lennél, és ezért feszélyezve érzem magam a közeledben. Nem akarom, hogy megcsókolj… Azrael arca elkomorodott. – A férjed vagyok… Hogy mondhatsz nekem ilyet? Az nem lehet, hogy elfelejtettél! – Nem, nem, ne haragudj rám! Szó nincs erről! Tudom, ki vagy, csak arra nem emlékszem, hogy mi ketten együtt vagyunk. – Nem emlékszel, milyen csókolózni? Nem emlékszel, milyen szerelmeskedni velem? Sophiel összezavarodott. Képek kavarogtak előtte, amelyekben egy gyönyörű férfival szeretkezett. Az emlékek felidézésétől forróság árasztotta el a testét, de bárhogy is összpontosított, nem látta a szerelmes férfi arcát, csak az arcába hulló sötét tincseket, és a vastag karját, ahogy átöleli a derekát.

– Homályosan emlékszem, de az arcodat nem tudom felidézni – mondta elkeseredetten. – Csak a hajad színét látom magam előtt, és a csók ízét érzem… – Semmi baj – mormogta a férfi barátságosan. – Az a lényeg, hogy az álmaidban legalább ott vagyok. Idővel minden eszedbe jut majd! – folytatta, és közelebb húzta magához az angyallányt. Sophiel kissé felengedett. – Sajnálom, hogy ilyen nehéz most velem. – Hidd el, nem számít! – Azrael megértőnek tűnt, és ettől a lányban is egyre csökkent a feszültség. – Szeretnék emlékezni – suttogta. – Hát engedd, hogy segítsek, édesem! – Kérlek, hagyd, hogy magamtól gyógyuljak meg! – Nem lehet. – Azrael, kérlek, én nem szeretném ezt! – Dehogynem! A feleségem vagy. Hogy viselkedhetsz így velem? Vajon Atyánk mit szól ahhoz, hogy vétesz az esküd ellen? Sophiel lehajtotta a fejét. – Sajnálom. Nem emlékszem rá, hogy a feleséged vagyok. Sőt a lelkem mélyén úgy érzem, nagyon nem kéne itt lennem. Azrael vonásai megkeményedtek. – A baleseted miatt érzel így. Ha azonban nem engeded, hogy segítsek neked, talán soha többé nem térnek vissza az emlékeid. Az angyallány szomorúan nézett rá. – Bocsáss meg nekem! De nem kívánom az érintésed. Nem akarok csókolózni veled. – Nem baj. Idővel majd kívánni fogsz… úgy, mint régen. És nagyon is vágyni fogsz az érintésemre. De ne hergelj tovább! A feleségem vagy. Viselkedj hát ehhez méltón velem! Sophiel nem ellenkezett tovább. A férfi szája finoman tapadt az övére, és olyan gyöngéden csókolta meg, mint még soha,

senkit az életben. Az egyik csók a másikat érte, és az az angyallány teste lassan ellazult. A férfi nyelve lágyan felfedezte az ajkát, és nem eresztette. Sophiel engedelmesen feküdt férjé ölelésében, s átadta magát Azrael birtokló csókjainak. Azrael, bár az égvilágon semmit nem akart Sophieltől, mégis beleborzongott a puha ajkak édes ízébe. A lány aranyhajába túrt, belecsókolt szép ívű nyakába, és magához szorította karcsú derekát. Érezte, hogy feltámad benne a vágy, ám olyan felkavaróan és csillapíthatatlanul, mint korábban sohasem, őrülten kívánta, és másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy minél előbb megszabadítsa a ruháitól, és a magáévá tegye. A brokát takaróra hevertek, ám Sophiel elhúzódott tőle. – Kérlek, most már engedj el! A kedvedre tettem – mondta halkan, ám Azrael fölébe kerekedett. – Nem, édesem, még nem tettél a kedvemre… – A lány csuklóit a feje fölé szorította, szája mohón tapadt az ajkára. – Fájdalmat okozol! – suttogta a lány elkeseredetten, de Azrael meg sem hallotta. – Nem tehetsz az akaratom ellenére a magadévá! – Sophiel szabadulni próbált, ám a férfi nem engedte. – A feleségem vagy. Azt teszek veled, amit akarok – mormolta derűsen, nem törődve az erőtlen ellenkezéssel, és újra szájon csókolta az angyalt. Sophiel illata megvadította, szemérmes viselkedésétől szinte eszét vesztette, noha jól tudta, ez sehová sem vezet. Esze ágában sem volt beleszeretni a gyönyörű szőkeségbe, és a gondolat, hogy ennyire lázba hozza az angyallány, egyre jobban idegesítette. A magamévá teszem, és kész. Elijahnak vége – döntötte el ingerülten, miközben vadul letépte Sophielről a ruhát. Formás testének látványa minden álmát fölülmúlta. Szenvedélyesen simogatta finom keblét, selymes hasát, majd megmarkolta a combját, amikor Sophiel elcsukló hangja megállította.

– Nagyon szépen kérlek! – a hangjába annyi fájdalom vegyült, hogy Azrael felkapta a fejét. – Mi a baj, édesem? – Kérlek, ne tedd ezt velem! – Hisz számtalanszor szerelmeskedtél már velem! – a férfi fölé hajolt, és finoman megcsókolta az ajkát. – Nem emlékszel? – De… homályosan. Most mégis rosszul érzem magam Erőszakos vagy velem. Én pedig nem akarom ezt, bármilyen hálátlannak tűnök is a szemedben. – Nem kívánsz engem? A lány Azrael szép vonású arcába nézett, majd tekintete végigsiklott szoborszerű vállán és széles hátán. Egy kép villant be, amint az álombéli sötét hajú férfi ölében ül meztelenül, és egymást ölelik szerelmesen. – De… tele van a szeretkezéseink emlékével a fejem. De amikor hozzám érsz, bűnösnek érzem magam. Mintha nem hozzád tartoznék. Ne haragudj rám! Össze vagyok zavarodva. Szeretnék lepihenni. A férfi felsóhajtott, és bár nehezére esett, bólintott. – Rendben. A lány mellé feküdt, és a mennyezetre bámult. Fizikai fájdalmat érzett, hogy nem tehette magáévá, holott minden sejtjével kívánta. De nem akarta megerőszakolni, bármennyire is afelé haladtak az imént. Sophiel szívében különös érzések kavarogtak. Szégyellte magát. – Megbántottalak? – kérdezte, miközben Azrael felé fordult. – Rosszul esik, hogy ennyire semmibe veszel engem. – Jóvá fogom tenni – az angyallány aggódva nézett a férfi ezüst szemébe. Noha néhány perccel korábban még tiltakozott Azrael tolakodása ellen, valamiféle titokzatos erő tűzre lobbant a szívében, és úgy érezte, mágnesként vonzza a férfi felé. – Valami baj van? – Azrael fürkészőn nézte a lányt.

– Furcsán érzem magam. – Hogyan? – Szégyellem magam, amiért… – Sophiel nem fejezte be a mondandóját, Azrael pedig azonnal rájött, hogy a szerelmi varázslat végre hatni kezdett. – Amiért nem adtad nekem magad, holott te is kívánsz? Az angyallány arca skarlátvörössé vált. – Nem kívánlak – mondta halkan. – Dehogynem, kívánsz! – nevette el magát a férfi, és az ölébe húzta a lányt. Szenvedélyesen csókolta szájon, és lázasan szorította magához az angyalt, aki már nem tiltakozott ellene. A bűbáj hatott. Elijah szépséges szerelme őt ölelte, és ez diadallal töltötte el. Legyőztelek, Elijah – suttogta a sötétbe, és a karjába olvadó lány arany tincseibe markolt. Az enyém vagy, Sophiel – súgta a fülébe. – És örökké az enyém leszel. A következő napok szinte észrevétlenül teltek el. Azrael napközben magára hagyta Sophielt, aki a könyvtárban ücsörgött, vagy a vár hatalmas kertjében sétált. A katonák egész nap szemmel tartották a lányt, aki igyekezett megismerni réginek hitt otthonát. Azrael tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz kiereszteni Elijahékat a börtönből, hiszen Arshamon serege nőttön-nőtt, és Nahara előrejelzése szerint csupán néhány nap volt hátra az összecsapásig. A Halál Angyala azonban sejtette, hogy hamarosan megjelennek nála Gabrielék, és akkor megszerzi a náluk lévő két kristálykoponyát, amivel Arshamon fölé kerekedhet majd. Alkonyodott, amikor boszorkánnyal való találkája után a szobájába ért. Az asztalon színpompás rózsák illatoztak, az ablakon friss esőillat áradt be. Sophiel az ágyon feküdt egy jókora könyvet olvasgatva. Amikor meglátta Azraelt, elmosolyodott. A bűbáj hatására a lány egyre jobban kötődött a

férjéhez és bár a lelke egy titkos szeglete még mindig tiltakozott ellene vágyott az érintésére, a csókjára, a szerelmére. Gyógyulok – gondolta a lány. A testem kezd emlékezni a kettőnk szerelmére. Csak ez lehet a magyarázat. A férfi melléheveredett. – Hiányoztál – súgta a lány fülébe, és a nyakába csókolt, mire Sophiel felnevetett. – Jaj, nagyon csiklandozol! Azrael csak nézte az angyallány napsütötte mosolyát, a párnákon szétterülő aranyhaját, és a szívét melegség járta át. Nem szabadna ennyire kedvelnem Elijah nőjét – gondolta ingerülten, de lágyan szólt Sophielhez. – Vártál már? – Igen. Láttad, milyen szép csokrot szedtem? – Már a folyosóról éreztem az illatát. De lehet, hogy a tiédet… – Azrael szeme vágytól sötétlett, nem kellett színészkednie. Még mindig nem szeretkezett Sophiellel, de napról napra közelebb jutott a céljához. Egyre jobban kívánta, és gyakran gondolt arra, hogy sosem adja vissza Elijahnak a lányt. Lenyűgözte Sophiel lelkének tisztasága, személyiségének varázsa. Szeretkezni, csókolózni, beszélgetni akart vele, és alig érdekelte már az eredeti terve. Jól tudta azonban, hogy az idillinek tűnő, hamis álom nem tarthat örökké, hiszen eljött az idő, hogy kieressze a testvéreit a börtönből… – És finom az illatom? – kérdezte a lány, mire Azrael fölé hajolt, és szájon csókolta. – El sem tudod képzelni, mennyire… – mormogta, miközben ajka a lányéra tapadt. Sophiel szája megadón nyílt meg előtte, és bár az emlékei azóta sem tértek vissza, szép lassan elfogadta a férje érintését, csókját, s az egyre türelmetlenebbül izzó vágyát.

– Őrülten kívánlak! – Azrael majd megvadult a lányért, de új stratégiát alkalmazott, mert rájött, Sophiel sokkal engedékenyebb, ha gyöngéd vele. Ezért hát eljátszotta az odaadó férj szerepét. – Készen állsz már? – Igyekszem, de még mindig tele vagyok homályos emlékképekkel – vallotta be őszintén az angyallány. – Ááh, elpusztulok! – hördült fel Azrael, mire Sophiel csilingelve felkacagott. – Hát ennyire fontos ez neked? – Viccelsz? – ahogy a férfi elnevette magát, az angyallány különösen szépnek látta a mosolyát. – Mivel egész nap szeretkezni akarok veled, egyáltalán nem mindegy, meddig váratsz még a felkészüléseddel. Mintha nem vettelek volna már feleségül, és nem szeretkeztél volna velem oly sokszor… – Olyan sokszor szerelmeskedtünk már? – Még annál is többször. Sophiel álmodozva nézett az ezüst szempárba. – És szép menyasszony voltam? Azrael szívében különös érzések kavarogtak. – Gyönyörű… – Hol jár az eszed? Mi nyomja a lelkedet? – kérdezte a lány, aki észrevette a férjén a változást. – Nemsokára mennünk kell. Kiadtam Ruchielnek, hogy este, ha megkötöttük az üzletet Gabrielékkel, a megegyezésünk értelmében engedje szabadon a foglyainkat. Ma Velük vacsorázunk. – És nekem is ott kell lennem? – Szeretném, ha ott lennél. – Azt mondtad, veszélyesek. – Nem kell tőlük félned! Vigyázok rád. – De miért engeded ki őket, ha rosszak? – Mert háborúra készülünk, és szükségem van rájuk. Mindannyian remek harcosok. Arshamon serege nemsokára megindul felénk. Velük együtt végleg hazaküldhetjük a pokolfajzatot.

A lány megborzongott, mire Azrael a karjába vette. – Ne foglalkozz ezzel, rendben? A háborúzás a férfiak dolga. Maradj ki ebből! – azzal szájon csókolta Sophielt, és elégedetten felmordult, amikor a lány átkarolta a nyakát. Lefejtette karcsú testéről a ruhát, és maga is levetkőzött, óvatosan simogatta a lány gyönyörű testét, attól tartva, hogy újra visszakozni fog, ám ezúttal nem tiltakozott. Keblei a férfi tenyerébe gömbölyödtek, teste szorosan a testéhez simult. Sophiel mégis zaklatott volt. Egy láthatatlan erő visszatartotta, hogy a férfinak adja magát, akivel bár nem emlékezett rá, nyilvánvalóan már sokszor szeretkezett. – Nekem ez egyszerűen nem megy… – suttogta szomorúan, és elfordult, de Azrael magához húzta. – Nem teheted újra és újra ezt velem! – ezüst szeme megrovón villant Sophielre. – A férjed vagyok. Nem viselkedhetsz úgy, mintha egy jöttment volnék! Szeretkezni akarok veled! Az angyallány megszeppent. – Azt mondtad, idővel emlékezni fogok. És, hogy türelmes leszel, amíg meggyógyulok. Azrael felsóhajtott. – Életemben nem voltam még senkivel olyan türelmes, mint veled! De most már akarlak, és elegem van a várakozásból! – Meg tudsz érteni? – folytatta kicsit lágyabban. – Eddig volt egy csodaszép feleségem, aki nekem adta magát, és boldog volt, ha öleltem, most meg úgy tesz, mintha nem ismerne. Mintha nem szeretne. Sophiel nagyot nyelt. – Nem akarlak becsapni, Azrael. Én… nem érzem irántad azt, amit kéne. Vonzódok hozzád, nagyon is… és jó érzés, hogy ilyen kedves vagy velem, de félek, ez a baleset mindent megváltoztatott bennem. Nem emlékszem, hogy előtte milyen voltam veled.

– Épp ezért kéne hagynod, hogy megmutassam! Rendben? Csak engedd, hogy szeresselek, ennyi az egész. Mitől félsz ennyire? Nem esik talán jól, ahogy hozzád érek? Az angyallány szégyellte magát. – De, jólesik. – Hát akkor? – Nem tudom, Azrael. Valami baj van velem. Azrael összeráncolta a szemöldökét. – Miért mondod ezt? Sophiel szégyenkezett. – Nem akarlak feldühíteni… De… minden éjjel egy idegen férfival álmodom… Vele szeretkezem…, és olyankor úgy érzem, hozzá tartozom… – nézett az angyal szemébe, és amikor látta, hogy az ezüst szempár résnyire szűkül, nagyot nyelt. – Sajnálom, hogy ezt épp most hoztam fel, de nem akarok tisztességtelen lenni veled. Úgy éreztem, erről akkor is tudnod kell, ha csalódást okozok neked. Azrael tenyere a lány hasán nyugodott, lassan cirógatta Sophiel finom bőrét. Úgy tűnt, mintha hidegen hagynák a lány szavai, noha valójában majd felrobbant dühében. Tudta, hogy Sophiel Elijahról beszél, mégha nincs is ennek a tudatában. – Nem okoztál csalódást, sőt… Épp ellenkezőleg! Megkapó az őszinteséged – mondta végül rekedten, miközben a keze megindult a lány combja felé. – A börtönben látott férfiról beszélsz? Sophiel elvörösödött. Feleslegessé váltak a szavak. – Tudod, hogy ki az a férfi? – Nem. De nem tudom kiverni a fejemből. – És mit érzel iránta álmodban? Az angyallány szörnyű zavarban volt. – Kívánom őt. Szerelmes vagyok belé. Azrael tudta, hogy nincs sok ideje, hiszen az angyallány lelkében élő szerelem a mágia ellenére sem hamvadt el.

Furcsamód féltékenységet érzett. Maga felé fordította hát Sophiel arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Az álmaid becsapnak, szívem. Az érzéseid hamisak, egy szerelmi mágiából származnak. Azért kívánod őt, és azért érzed, hogy szerelmes vagy belé, érted? Az a férfi nagyon veszélyes. Megbabonázott téged, hogy el tudjon venni tőlem. Az ágyasává akar tenni, ezért álmodsz róla ilyeneket. El kell őt felejtened! – Miért nem mondtad ezt eddig nekem? – kérdezte feldúltan Sophiel. – Mert bíztam benne, hogy Nahara le tudta venni rólad a szerelmi kötést. De amikor láttam, hogy nem akarsz az enyém lenni, aggódni kezdtem, és lám-lám, igazam lett. Egy idegen férfi ocsmány mágiája miatt elutasítasz. A saját férjedet, aki az életénél is jobban szeret téged. A lány szeme könnybe lábadt. – Sajnálom. Rémesen viselkedtem veled! – Ne sírj! – Azrael megcirógatta az arcát. – Inkább engedd végre, hogy szeresselek! Engedd, hogy kitöröljem a lelkedből a gonosz varázslatot! A világoskék szempár megadón csukódott be. Sophiel ajka lágyan megnyílt, karjai a férfi nyaka köré fonódtak. Azrael nem kapkodott. Tudta, hogy győzött, és minden percét ki akarta élvezni az együttlétüknek. Diadalittasan csókolta végig az angyalt, és beleborzongott az érintésébe. Az ölébe húzta, és magához szorította. – Érzed, mennyire odavagyok érted? – súgta a lány fülébe, mire az szégyenlősen elmosolyodott. Azrael még sosem volt ilyen gyöngéd egy nővel sem, de már nem volt szükség az erejére, hiszen a szerelmi bűbáj egyre inkább hatott. Azt akarta, hogy az angyallány élete legjobb szeretkezését vele élje át. Már nem pusztán Elijah összetörése volt a cél, sokkal inkább önnön élvezete, és Sophiel szerelmének megszerzése.

A lány arany haj a mindkettejüket beborította, és Azrael úgy érezte, ennyire még sosem izgatta fel nő. Az ölelkezés egyre forróbbá vált, a csókok perzseltek. Sophiel teste engedett, nem állt ellen többé az erős férfitestnek, ám amikor Azrael szétnyitotta a combjait, megfogta a kezét. – Kérlek… nem tudom megtenni! – Dehogynem… – Azrael lányra nehezedett, és a kezébe fogta az arcát. Szája erővel Sophielére tapadt, miközben a csípője ellentmondást nem tűrőn elmerült benne. A lány teste megfeszült, ám a férfi magához szorította, és addig csókolta, amíg érezte, hogy ellazul. Azrael lassan mozdult, majd amikor érezte, hogy Sophielt elárulja a saját teste, egyre tüzesebb táncra hívta. – Csodálatos vagy… – suttogta a lány fülébe, ám ő képtelen volt válaszolni. Azrael izmos teste egyre vadabb ritmust követelt, Sophiel pedig erőtlenül feküdt a férfi alatt, aki addig simogatta, amíg minden ízében megremegett az élvezettől. Azraelt ez még inkább feltüzelte, őrült hévvel tette magáévá a szépséges angyalt. Az együttlétük hangjai betöltötték a szobát, a levegő fülledté vált. A férfi szinte magán kívül volt a testén végigkúszó gyönyörtől, és amikor a lány elfojtva felsikoltott, Azrael vágya is beteljesedett. Egyikük sem sejtette, hogy mindeközben a szoba félhomályába egy sötét alak lopózik be, és kicseréli a földre hajított köpeny zsebébe rejtett aprócska kristálykoponyákat…

13. FEJEZET

Megtört szívek

A négy harcos némán üldögélt a holdfényben. A tölgyes mélyén rejtőző tisztás kellőképpen messze volt Azrael várától, így tüzet raktak, hogy megsüssék a vacsorájukat. – A valkűrök előre megjósolták, hogy Sophiel összetöri Elijah szívét… – Muriel hangjában nem titkolt bosszúság bujkált. – Hát… bármilyen nehéz is ezt kimondani: nem tévedtek. Gabriel komoran piszkálta a parazsat a kardja hegyével. – De, tévedtek. – Szerintem is – mormogta Harald. Muriel hitetlenkedve nézett rájuk. – Sophiel Azraellel szeretkezett. Ti is láttátok. Mégis, mi ebben a tévedés? – Nem tudhatod, mi vezetett idáig – Machiel is Sophiel pártján állt. – És ha kényszerítették? – Neked kényszernek tűnt? Azrael éppenséggel nem ütötteverte, hanem ölelte és csókolta… Mégis, milyen erőszak ez? – Sophiel nem egy ribanc – sóhajtott fel Gabriel. – Kezdettől fogva tiszta szívéből szereti Elijaht. Sosem viselkedne így. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Talán megbájolták, vagy megzsarol ták, csak ez lehet a magyarázat. – Úgy láttad? Az arkangyal megrázta a fejét. – Nem, de ez akkor sem jelent semmit!

– És ha összevesztek Elijahval? Ha szakítottak, és ezért kereste Azrael karjában a vigaszt? – Sophiel érzékeny lány. Ha szakítanának, összetörne. Kizárt dolog, hogy egy másik férfi ágyában vigasztalódna. Pláne nem az ellenségében. – Amúgy meg Azrael sem úgy szeretkezett vele, mintha Sophiel a foglya lenne… – tette hozzá Harald. Muriel és Machiel kérdőn néztek rá, mire felemelte a kezét. – No, jó, ebbe ne menjünk bele! Csak arra utaltam, hogy itt valami bűzlik. – Attól még el kell mondanunk Elijahnak! – Muriel igazságérzete nehezen tűrte, hogy a társai el akarják hallgatni a vezérük előtt Sophiel csalfaságát. – Nem kell elmondanunk! – Harald hangja élesen csattant. – Csak olajat öntenénk a tűzre, miközben fogalmunk sincs, mi történt Sophiellel. – Pontosabban tudjuk, csak nem értjük… – Ne ítélkezz, Muriel! – szólt rá szigorúan Gabriel. – A szemünk olykor becsap minket idelent, hidd el nekem! A lélek hangja az, ami ilyenkor utat mutat. Nem véletlen, hogy mindhárman úgy érezzük, Sophiellel valami rossz történt. Nem létezik, hogy önszántából csalta meg Elijaht! – Nos, legyen igazatok! – vonta meg a vállát a lány, és felhúzta a térdét, állát a karjára támasztotta, úgy nézte az előtte táncoló lángnyelveket. Gabriel mellételepedett. – Túlságosan hamar formálsz véleményt a dolgokról… – mormogta barátságosan. – Ez nem jó. Tudod, miért mondom ezt? Muriel nem nézett rá. – Ühüm. Ne ítélj, hogy ne ítéltess… – És? – Szeretem Elijaht. Felzaklatott, hogy azt láttam, Sophiel megcsalja őt. Nem bírom a becstelenséget.

– Ilyennek ismered Sophielt? Ilyen törékenynek láttad a kettejük szerelmét? – Nem. De a tények attól tények… Nem mondhatjuk azt, hogy délibáb volt, amit láttunk. Gabriel felnevetett. – Te aztán makacs kis angyal vagy! És valóban, nem délibáb volt… Mégis, kérlek, ne mondj semmit Elijahnak! A szavak olykor nagyobb sebet ejthetnek, mint a legélesebb fegyverek. – El akarjátok hallgatni előle, amit láttunk? – Nem. Esélyt akarunk adni Sophielnek, hogy ő mondja el… Érted? – Értem. – Most megsértődtél? – Nem szeretem, ha úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel. Az arkangyal felnevetett. – Csak olyankor beszélek veled úgy, amikor gyerekként viselkedsz. Sophiel nem tett semmi rosszat, bármit is láttunk… Most viszont foglalkozzunk végre a küldetéssel! Megvannak a kristálykoponyák? – Hogyne, tessék! – bólintott a lány, és Gabriel tenyerébe helyezte a csillogó ékköveket. – És Azrael nem fogja észrevenni, hogy másolatokat tettél a köpenye zsebébe? – Nem. Legalábbis, amíg nem akarja használni őket… Addig azonban ezek is ragyognak, és érezhető energiát árasztanak A legjobb tudásom szerint alkottam őket. Azrael megváltozik tőlük. Minél többet tartja magánál a hamis ásványokat, annál gyorsabban távoznak a lelkéből a negatív energiák. – Akkor a végén olyanná válik, mint amilyen régen volt? – Nem tudom. Talán. Ezek a tisztító ásványok gyorsan dolgoznak. Akár egy éjszaka alatt is eltávolítják az aurában

ragadt rossz energiákat, de nem tudom, mennyire változik majd meg tőlük. Egy biztos: holnapra Azrael mindent másképp lát majd… – Ezért akarjátok később lebonyolítani a cserét? – kérdezte Harald, aki időközben leterítette a köpenyét. – Igen – bólintottak egyszerre, majd Muriéi elővette a medálja alá rejtett Csillagot. Kettéválasztotta, majd az első kristálykoponya szemüregébe tette. A kristály felragyogott, majd a koponya nagyot szikrázva fénnyé vált. A lány eztán megismételte a szertartást, és miután a második kristálykoponyát is megsemmisítette, a Csillagot újra a nyakláncába rejtette. – Ügyes voltál – dicsérték meg mindhárman. Muriel elmosolyodott. – Semmiség – vonta meg a vállát, mire az arkangyal felnevetett. Nem, nem az. Lenyűgöző, ahogy az ásványokkal bánsz. – Az ásványokkal könnyű – nézett rá a lány sejtelmesen. – Ők sosem okoznak csalódást. Későre járt az idő, amikor Azrael felébredt. Pillantása a mellette fekvő angyallányra vándorolt, aki mély álomba szenderedve aludt. Szőke tincsei kuszán terültek szét az ágyneműn, kislányos arcát halvány pír lepte be. Meztelen testét pusztán egy vékony lepedő takarta, és a férfi a lány finom domborulatain feledte a tekintetét. Az átszerelmeskedett éjszakára gondolva a testét elöntötte a forróság, ám ezzel egyidejűleg különös, rossz érzés költözött a szívébe. Bűntudata volt. Hitetlenkedve megrázta a fejét, majd felült és megdörzsölte az arcát. Ez nem lehet igaz. De miért is kéne rosszul éreznem magam? Mert ágyba bújtam Sophiellel? Vagy mert becsaptam, és elhitettem vele, hogy a férje vagyok? Vagy azért, mert elvettem Elijahtól?

A gyomra összerándult egy pillanatra. Maga előtt látta Elijah véresre korbácsolt testét, majd Bardoét és Urielét. Hányingere támadt. Miért kínoznak ezek az emlékképek? – gondolta dühösen. – Azt kapták, amit érdemeltek… De miért? Miért? Miért? – susogták a kis hangok. Mert elárultak minket – győzködte magát, de a rossz érzés nőttön-nőtt a szívében. Átálltak Gabrielékhez… cserbenhagytak minket. Azrael gonosznak és kegyetlennek érezte magát, és ez feldühítette. Hirtelen ráébredt, mit tett a testvéreivel, és ettől forogni kezdett vele a világ. Feltápászkodott, és felemelte a ruhásládára hajított köpenyét. Előhúzta belőle az ott rejtegetett kristálykoponyákat, amelyek a nap fényében fényesen felragyogtak. Ti tettétek ezt velem? – kérdezte gondolatban a kristályoktól. Vagy a saját démonjaim kerekedtek fölül rajtam? Az állkapcsa megfeszült az idegességtől. Kis híján megöltem őket… Uriel meghalt, Elijah és Bardo meggyűlöltek. Mi történt velem? Tettei mázsás sziklákként nyomták a lelkét, és Azrael úgy érezte, megfullad a bűnei alatt. Istenem… Mit tettem? Verejtékcseppek folytak végig a hátán, a rosszullét fokozódott. A férfi a szomszédos helyiségbe sétált, és elmerült a fürdőmedencéjében. A víz kellemetlenül hideg volt, de nem bánta. Arra volt szüksége, hogy felébredjen, hogy feleszméljen a szörnyű rémálomból, ami maga alá gyűrte. A hűvös hullámok érintése megtette a hatását. Azrael magához tért. Az ágyhoz sétált, és leült. Hosszú hajából még mindig patakokban csörgött a hátára víz, de észre sem vette. A tenyerébe temette az arcát, és felsóhajtott. Szabadon kell engednem őket – gondolta feldúltan. És Sophielnek sem hazudhatok tovább… De nem. Őt nem adom vissza Elijahnak. Túlságosan is jól érzem magam vele. Elijah

úgyis meggyűlöli őt, ha megtudja, hogy az enyém lett. Ha megtudja, hogy belém szeretett. De vajon kötődik-e már annyira hozzám, hogy elhagyja Elijaht? Szúrást érzett a mellkasában. Nem teheted ezt velük – suttogta a lelkiismerete. – Nem választhatod el őket erőszakkal egymástól! Neked úgysem kell a lány, csak játszol vele… Azrael szíve nehéz volt. Nem volt szerelmes Sophielbe, mégsem akart megválni tőle. A közelsége olyan húrokat pendített meg a lelkében, amelyeket már nagyon rég nem érzett, a vele való szeretkezés pedig maga volt az életre kelt gyönyör. Pontosan tudta már, miért lett Elijah halálosan szerelmes Sophielbe, és bár önmaga előtt is fájt ezt bevallania, rájött, hogy irigyli ezért a vezérét. A vezéremet – ízlelgette a régen használt szót, és görcsbe rándult a gyomra. Apró tenyerek simították végig a hátát. – Rosszul érzed magad? – Sophiel bársonyos hangja gyógyírként hatott háborgó lelkére. Megfordult, és az ölébe húzta az angyallányt. – Rémálmom volt – vallotta be rosszkedvűen. Sophiel kisimította a férfi arcába hulló sötét tincseket, és átkarolta a nyakát. Azrael szemében szomorúság csillogott. Olyasfajta bánat, amilyet az angyallány még sosem látott benne. – Hát ennyire szörnyű volt? – kérdezte halkan. – Rossz vagyok, Sophiel – szakadt fel a férfiból. – El sem tudod képzelni, mennyi gonoszságot műveltem. A világoskék szempár megértőn nézett rá. A lány Azraelhez bújt, s arcát az arcához nyomta. – Nem számít. Minden nap újrakezdheted. Minden nap jobbá válhatsz.

– Istenem – sóhajtott fel Azrael, miközben szorosan átölelte a lány derekát. – El sem tudod képzelni, milyen nagy a bűnöm… – Meglehet… De arra egyre tisztábban emlékszem, milyen voltál. Azrael felkapta a fejét. – Tessék? Sophiel könnyű csókot lehelt az arcára. Azrael szíve belesajdult a belőle áradó jóságtól. Úristen, mit művelek ezzel a lánnyal? – Akarod, hogy elmeséljem? – Inkább engedd, hogy megnézzem, milyennek látsz engem – Mit tegyek? – Csak nyisd meg előttem a szíved… – Hogyan? Azrael az ágyra fektette a lányt. Félrehúzta a mellkasát borító tincseket, majd tenyerét a keblei közé helyezte, egyenesen a szívére. – Csukd be a szemed! – mondta rekedten. – És gondolj arra, hogy kitárod előttem a lelkedet, akárcsak egy színpompás virágot. Én pedig látni fogom, amit meg akarsz mutatni nekem… Látni fogom, mire emlékszel belőlem. Sophiel lehunyta a szemét, és pontosan azt tette, amit a Halál Angyala mondott. Teste ellazult, s néhány másodperccel később már ő is nézőként figyelte a lelki szemei előtt pergő emlékképeket. Az ókori Egyiptom képe sej lett fel, valamikor, i.e. 3106 nyarának egyik különösen forró napján. Nehen városának legifjabb és legidősebb lakói a forróság elől a házaik árnyékába menekültek, és a sólyomistenhez imádkoztak, hogy mentse meg őket az elhúzódó, perzselő aszálytól. A Nílus vize azonban egyre csak apadt, és egy csepp eső sem hullott a kiszáradt földekre. A földművesek bőszen öntöztek a fekete földnek nevezett, a Nílus vize által elárasztott

területeken, ám a szárazság kiapasztotta a csatornákat és szárazra szívta a gátakat. Ez volt az év legnehezebb időszaka, amikor az itt élőknek keményen meg kellett küzdeniük, hogy túléljék ezeket a napokat. De nem mindenki foglalkozott forrósággal. A neheni templom hűvös falai között egy fiatal fiú ácsorgott. Tizenegy éves lehetett. Középmagas volt és csenevész, akár a többi, korabeli egyiptomi kölyök. A fejét kopaszra borotválták, csak egyetlen barna hajtincs kanyarodott a füle mögé, amit az ifjúság tincsének neveztek. Gyűlölte ezt, de viselnie kellett, amíg a papok úgy látták, hogy el nem érte a felnőttkort. A fiú arca még gyermekien kerek volt, szeme melegbarna, orra keskeny. Csípőjét vékony, drapp lenvászon fedte csomóra kötve, a nyakán vadászsólymot ábrázoló tetoválás. A fiút Meninek hívták. Narmer és Neithhotep egyetlen fia volt ő, akiről a jósok azt állították, egy nap harcos, bölcs királlyá válik, aki egyesíti majd Alsó- és Felső Egyiptomot. Meni azonban még gyermek volt, s igencsak elkeseredett. – Hát ennyire háborog a lelked? – szólította meg a magas, cserzett arcú pap, mire a fiú megperdült. – Aggódom – vallotta be szorongva. – Atyám szerint anyám ma megtér az istenekhez. – De hisz nincs ebben semmi aggódnivaló! – felelte szelíden a pap. – Édesanyád befejezte földi létét, és hazamegy. Odaát egy szebb világ várja, mint amelyben itt élt, te is tudod. És idővel atyád, te és én követjük majd őt. A fiú dacosan összeszorította a száját. Látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik, de erőnek erejével összeszedte magát. – Nem akarom, hogy meghaljon az édesanyám. Még szükségem van rá. Még nem vagyok kész arra, hogy elengedjem őt. Az idős pap megrendülten hallgatta a gyermeket. – Meni – mondta végül nagyot sóhajtva, miközben megfogta a vállát. – Egy nap nagy király lesz belőled. Olyan uralkodó,

akinek nevét ismeri majd az egész világ. Az édesanyád harcosnak nevelt. Erre kell gondolnod most is, amikor életed legkeményebb csatáját vívod éppen – önmagaddal! El kell engedned őt, és megkönnyebbül a lelked, érted? – Érteni értem, de attól még borzasztóan érzem magam. Az édesanyám még fiatal. Nem érett mega halálra. – Nem mi döntünk az idelent töltött időről, fiam. Különben is, mit számít az idő? Ami nekünk idelent egy évtized, az odaát meglehet, egy múló pillanat. Az édesanyád észre sem fogja venni és újra együtt lesztek majd! A fiú szemében haragos láng gyúlt. – Ez nekem nem vigasz, Sziamon. Rosszul érzem magam. Látni akarom őt! A pap megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha látnád őt. Már útra kész. Ne zavard meg a távozását. Engedd, hogy méltóságban hagyja itt ezt a világot. Az édesanyád királynő. Add meg neki a tiszteletet! Az ifjú herceg vonásai megkeményedtek. – A fia vagyok, Sziamon. Nem tilthatod meg, hogy mellette legyek! A pap bólintott. – Rendben. Kövess engem, kérlek! A templom folyosóján egy elfüggönyzött helyiségbe vezette a gyermeket. A hófehér gyolcsanyag mögül tömjénillat szállt feléjük. Odabent faggyúgyertyák égtek, és halványlila, szárított virágok illatoztak Neithhotep ágya mellett. A királyné arca halovány volt, teste törékeny, a vonásai azonban nyugodtak. Mélyen aludt, és szemmel láthatóan nehezen lélegzett. Meni megtörten ácsorgott az anyja lábánál, majd a szolgálók felé intett. – Menjetek ki! Egyedül akarok maradni az anyámmal! A pap összevonta a szemöldökét, de mielőtt megszólalhatott volna, az ifjú herceg rászólt.

– Te is, Sziamonl A pap a lehető legudvariasabb hangnemben válaszolt. – Az édesanyád lelke távozóban van. Kérlek, Meni, ne zavard meg a nyugalmát! – Amennyiben igazad van, ezek az utolsó órák, amikor vele lehetek, nem igaz? – De igaz. Mégis, azt hiszem… – Nem számít, mit hiszel! Az számít, hogy én mit akarok. És én vele akarok lenni! Kettesben! – Ahogy kívánod. A pap kisétált a helyiségből, a fiatal uralkodósarj pedig leült az ágy szélére, és megfogta az édesanyja kezét. Neithhotep kinyitotta a szemét és a fiára nézett – Meni? – hangja erőtlen volt. – Igen, én vagyok az. A királynő elmosolyodott, ám az arca rögtön szörnyű grimaszba torzult, ahogy köhögni kezdett. A fiú egy kendőt tartott a szája elé, majd letörölte az anyja állán végigcsorgó vércseppeket. A keze megremegett. Tudta, hogy innen nincs tovább, az idő pedig vészesen fogy. – Félek, anyám – nyögte ki fuldokolva. – Félek, hogy mi lesz, ha te nem leszel többé nekem. Neithhotep világosbarna szeme megállapodott fia pirospozsgás gyermekarcán. – Ne félj, Meni! Én mindig melletted leszek… Csak nem innen, hanem odaátról vigyázok majd rád! A fiú könnye kicsordult. Dühödten törölte le az öklével, majd megcsókolta az anyja kezét. – Nem akarom, hogy elmenj! Szükségem van rád! – a hangja elcsuklott, de azért folytatta. – Az elmúlt hetekben mást sem csináltam, csak imádkoztam érted. – Meni már sírt, de nem törődött a könnyeivel. – Az istenek nem szeretnek engem. A királyné megrendülten hallgatta a fiát.

– Az istenek mindenkinél jobban szeretnek téged, Meni. És hidd el, most vannak csak veled igazán… – Es veled?Mi lesz veled?Hová mész? Mi van, ha odaát nincs semmi, csak sötétség? – a fiú zokogott, a bánata szívbemarkoló volt. Nem sejtette, hogy az apja, Narmer király a függöny túloldalán várakozik és megtörve hallgatja minden szavát. – Ne mondj ilyet, kisfiam! – a királynő hangja halk volt, mégis erőteljes. – Odaát egy csodás világban élünk…. Már nem emlékszel, de te is onnan jöttél. Mind onnan jövünk. Én pedig… nem vagyok egyedül. Már várnak rám. Látom őket. A fiú abbahagyta a sírást. – Látod őket? Kiket? – A kísérőimet – mosolyodott el nehézkesen a királyné. A szoba jobb sarkában világító fáklyák felé mutatott. – Ott vannak. Azrael és Ramodiel egymásra néztek. – Nyugi, csak ő lát minket. A fiú előtt láthatatlanok vagyunk – mormolta Azrael, de a társa nyugtalan volt. – De hisz most mutatott ránk! Meni a fáklyákhoz sétált, és bár ő maga nem látta, közvetlenül az ott ácsorgó angyalok előtt állt meg. – Nincs itt senki! – mondta szomorúan. A királynő szeme nagyra nyílt. – De, ott vannak… Ramodiel Azraelre nézett. – Miért nem visszük már el? Mire jó ez az egész? Nem látod, hogy szenvednek? A nőnek fájdalmai vannak, a fiú lelke pedig darabokra tört. Miért nem vetünk véget ennek az egésznek? – Mert még nem jött el az idő – mondta bölcsen Azrael. – Atyánk dönti el, mikor távozhat a lélek, nem mi. A fiú még nem kész arra, hogy elengedje az anyját, gondolom, ezért nem kaptuk meg még a jelet. – Hát jó. Ha te mondod…

Meni eközben a levegőben hadonászott, mintha meg akarna győződni arról, hogy az üres sarokban valóban nem állnak szellemek. Karjai azonban átszelték az angyalok láthatatlan fénytestét. – Nem tudom, hogy itt vagytok-e vagy sem… – suttogta közben elkeseredetten –, de kérlek, menjetek el! Bármit megteszek azért, hogy meggyógyuljon az anyám. Kérlek, ne vigyétek el őt! A királynő köhögni kezdett, és furcsa, hörgő hangot hallatott. Narmer feltépte a függönyt, és a felesége mellé térdelt, Meni pedig felordított. – Menjetek el innen, megértettétek? – a könnyei patakokban csorogtak az arcán, de a dühe sokkal nagyobb volt, mint a szégyenérzete. – Engedjétek el az anyámat! – Meni, ne csináld ezt! – az apja hangja olyan volt, mint egy simogatás, ahogy a fiához lépett, és átölelte. – Nyugodj meg, kérlek! De az ifjú királyfi egyre csak zokogott. – Ez nem történhet meg. Rohadtul utálok minden istensége! Narmer befogta a fia száját. – Ne mondj ilyeneket! Meghallhatják… és még csak nem is igaz. Gyere inkább, segítsünk az édesanyádnak! Az ágy szélére ültek, és megtörölgették az időközben újra mély álomba szenderedő királyné száját. Az angyalok közelebb léptek hozzájuk. – Legközelebb inkább Raphaellel megyek – dünnyögte Ramodiel. – Nem való nekem ez a halál-dolog. Nem bírom az ilyen nyomasztó dolgokat… Azrael szomorkásan elmosolyodott. – Ugyan, kölyök. Ez az élet rendje. Aki születik, az meghal. Mi nyomasztó van ebben? – Hát, ahogy ez a gyerek szenved. Mi értelme van ennek? Miért nem mutatjuk meg magunkat… csak egy pillanatra? Megnyugodna. Hinne. Örök életére bizonyosságot nyerne.

– És a Törvény? – Azrael szemöldöke magasra kúszott. – Mire jó a Törvény, ha ennyi fájdalmat okoz? – Ramodiel, az elengedés mindig fájdalommal jár. Ez ellen nem tehetünk semmit. – Te nem sajnálod őt? – De – Azrael szíve nehéz volt. – Pedig hidd el, az idejét sem tudom, mióta kísérem őket haza. De mindig nehéz. Főleg olyankor, amikor a hátrahagyottak ilyen nehezen engedik el őket. – És semmit sem teszel, hogy jobb legyen nekik? – Mindent megteszek, hogy jobb legyen nekik – suttogta a Halál Angyala, és ezüst szemében együttérzés csillogott. A helyiség tetején megjelenő fénysugárra mutatott. – Itt az idő. El kell tépnünk az ezüstszálat! Az angyalok a királynő mellett megjelenő őrangyal felé biccentettek. – Camiel! – Azrael, Ramodiel – hajolt meg könnyedén az angyallány. Halványkék ruhája úgy hullámzott körülötte, mint az érkezésétől meglobbanó fáklyák fénye. – Hát eljött az idő? – Igen! – Azrael hangja határozott volt. Mindhárman a mély álomban fekvő nő köré sereglettek. Azrael a királynő füléhez hajolt, és miközben az arcára tette a kezét, a fülébe súgta az Igét. Neithhotep tüdeje megemelkedett, majd egy mély sóhajjal kilehelte a lelkét. Az asztrálteste azonnal megjelent fölötte, és szomorúan szemlélte a földi testét siratófiát és megtört férjét. Ő maga azonban könnyű volt és ragyogó. Olyan, amilyen földi élete legszebb perceiben lehetett. Camielre nézett, majd Azraelre és Ramodielre, és bánatosan elmosolyodott. – Mennem kell… igaz? – Atyánk már vár rád! – Azrael hangja megnyugtatóan zengett, ahogy a királynő keze felé nyúlt. – Engedd meg hogy hozzá kísérjelek!

Neithhotep megfogta a magas, fekete hajú angyal kezét. – Kérhetek még valamit tőled, mielőtt… elmegyek? Azrael bólintott. – Mondd, kedves! – Szeretném valamiképpen megnyugtatni a fiamat. Szeretném, ha tudná, jó helyen vagyok… Nem tudom, hogy tehetném meg, de szeretnék üzenni neki. Kérlek, segíts nekem ebben! A Halál Angyala a nő fényes arcába nézett. – Segítek neked, ne aggódj a fiad miatt! – Aztán a kék ruhás angyallány felé intett. – Camiel, a fényhíd már majdnem teljes. Szakítsd el az ezüstszálat! Az őrangyal a királynőhöz lépett, és két kezébe fogta az arcát. – Isten hozott újra itthon! – mondta kedvesen, és megcsókol a homlokát. Közben szinte észrevétlen gyorsasággal eltépte asztráltestet és a királynő földi testét összekötő ezüstszálat és kézen fogta Neithhotepet. – Ugye, már semmi sem fáj? A királynő elmosolyodott. A lelkét beragyogta a Mennyország fénye, amely odafentről, a fény hídon keresztül ragyogott rá. – Igen… már jól vagyok – felelte lassan, majd Azraelre nézett aki az ágyra boruló fiú mellé térdelt. Meni vigasztalhatatlanul zokogott, de amikor Azrael keze a hátához ért, váratlanul abbahagyta a sírást. Azrael könnyedén megérintette a gyermek homlokát és zengő hangján így szólt: – Árassza el a lelkedet a békesség, a szeretet és a megnyugvás! – azzal a királyhoz lépett, és megismételte az előzőeket. A fiú olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy Ramodiel hátrahőkölt. – Lát minket? – Nem. Csak nem érti, mitől nyugodott meg. Neithhotep Azrael karjához ért.

– Megengednéd, hogy én is elbúcsúzzak tőle? – Kérlek. De aztán indulnunk kell… – Köszönöm! – a királynő ragyogó fényalakja a földön gubbasztó kisfia mellé libbent, és átkarolta a gyermek sovány vállát. – Nagyon szeretlek téged, édesem! – súgta a fülébe, noha jól tudta, Meni nem hallja a hangját. – Mindig szeretni foglak, és vigyázok rád, amíg újra találkozunk! A fiú csodák-csodájára felemelte a fejét. – Anya? Ramodiel megrendülve nézte őket. – Látja őt? Azrael azonban megrázta a fejét. – Nem. De valamit érez. Most ébredt rá, hogy az anyja lelke a közelében van. Hogy a test, amit lát, nem más, mint egy levetett ruha. A kisfiú férfivá érett… Neithhotep eztán a férjéhez lebegett, és átölelte. Megcsókolta az ajkát, és a fülébe súgott valamit. A király tétován odanyúlt, ahol a felesége megérintette. A szeme vörös volt, de nem sírt. Az arcán kétségbeesés és fájdalom tükröződött. Nagyot nyelt, és körülnézett, majd megdörzsölte a libabőrössé vált karját. – Ő is érezte ? – Ramodiel hitetlenkedve figyelte az eseményeket – Igen… De maga sem hiszi, legfeljebb reméli, hogy nem csak a huzat simogatta meg. Nagyon erősen kötődött a feleségéhez. Az ilyen lelkek megérzik egymás közelségét Ramodiel felsóhajtott. – Megvisel engem ez az egész… Menjünk haza! Azrael megfogta a Neithhotep kezét, és megindultak a fényhíd felé. – Csak egy pillanat! – intett feléjük Ramodiel, és gyorsan Meni füléhez hajolt. – Gyújts gyertyát, fiam! – mondta halkan. – És figyeld a lángot! A fény átjáró a mi világunkhoz, ezt sose feledd!

Azrael felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Mire volt ez jó? Gondolod, hogy érteni fogja? – Igen. Ez a gyerek szenvedélyes. Szembeszállt a tanítójával azért, hogy az anyjával lehessen. Nem szégyellte a könnyeit és nekünk rontott volna, ha lát. Ha a lelke megerősödik, erőskezű király lesz belőle egy nap. A lelkének azonban több hitre, több bizonyosságra van szüksége. Hát, adtam neki egy keveset A Halál Angyala elmosolyodott. – Jól tetted. Most viszont menjünk! A többiek már várnai odahaza. Azt hiszem, lesz mit mesélned… A látomás véget ért. Azrael újra a várában, a saját ágyában volt. Megrendülten vette el a tenyerét a lány szívéről, és maga elé nézett. – Hát ilyennek látsz engem? Ez a legtisztább emléked rólam? Az angyallány felült. – Igen. Ugye, milyen szép volt? Odafentről sokszor lestünk benneteket. És rajongtunk értetek. Olyanok akartunk lenni, mint ti… A legjobbak és legbölcsebbek. Azrael nem válaszolt. A szívét szaggató fájdalom járta át, ahogy újra látta régi önmagát, s elfeledettnek hitt otthonát. – Nem érdemlem meg, hogy velem legyél… – szólalt meg végül, ám szavai komoran hangzottak a hirtelen beállt csendben. Sophiel szomorúan nézett rá. – El akarsz küldeni? – Sosem szabadott volna velem lenned. Az angyallány arca elsápadt. – Ezt a látomás miatt mondod? Vagy valami rosszat tettem? Azrael borzalmasan érezte magát. – Nem, Sophiel. Én tettem rosszat. Megbocsáthatatlan bűnöket…

– Ne beszélj így! Minden bűnre van bocsánat! – az angyallány megsimogatta a férfi arcát. – Fontos vagy nekem… És szomorú vagyok, ha boldogtalannak látlak. Azrael a lány szőke tincseibe túrt. Szenvedélyesen szájon csókolta, és úgy szorította magához, mintha utoljára ölelné. A teste szomjazta az angyal érintését, bőrének finomságát. Nem akart a lelkét marcangoló bűntudatra gondolni, ezért elmerült puha karjaiban és édes ajkának csókjában. – A rohadt életbe! – Ruchiel szitkozódva állt meg a szoba közepén. – Azrael, nem hiszem el, hogy megtetted! Sophiel szégyenlősen kapta maga elé a lepedőt, Azrael pedig ingerülten felcsattant. – A kopogás már nem divat? – Kopogtam, de nem felelt senki. Azt hittem, alszol még. De ezek szerint igaz a szóbeszéd – süvítette haragosan a Szél Angyala. – Kijönnél egy kicsit a folyosóra? Azrael kikászálódott az ágyból. Magára húzta a nadrágját, és kisétált a folyosóra. – Mi volt ilyen sürgős? Ruchiel felsóhajtott. – Mire jó ez, Azrael? A Halál Angyala lehorgasztotta a fejét – Nem tudom. Hidd el, nem így terveztem. – Elijah ezért megöl. – Tudom. Ruchiel káromkodott. – Elegem van belőletek! Hát miért nem lehet békességben élni? Azrael a falnak dőlt. – Nem tudom, Ruchiel. Azt hiszem, nagyot hibáztam. – Tessék? – Nem kellett volna összevesznünk a többiekkel. – Odafent? Vagy Elijahékra gondolsz? – Mindkettőre – sóhajtott fáradtan Azrael. – De most már mindegy. Fentről kiátkoztak, Elijahék pedig sosem bocsátanak

– Mi történt veled? – Ruchiel gyanakodva nézett a Halál Angyalára. – A lány mondott valamit? Vagy odafentről kaptál üzenetet? Mitől változtál így meg? – Nem tudom – rázta meg a fejét Azrael. – Arra ébredtem, hogy rosszul érzem magam… Aztán minden rám omlott, akár egy lavina. A bűntudat maga alá gyűrt és földbe döngölt, most pedig nem érzek mást, csak ürességet. – Hát ez jó… A büdös mindenségit! – dühöngött Ruchiel. – Eddig meg voltál őrülve, most meg rád tör az önmarcangolás? Gabrielék most érkeztek meg. – Az jó. Akkor elhozták a kristálykoponyákat. – És? – Megkapják, amit kérnek. Ruchiel megrázta a fejét. – Nem lesz ennek jó vége… Hozd magaddal a lányt! – Miért is? – Ha valaki, akkor ő lefékezheti Elijaht…, hogy ne tépje ki a szívedet. Nem sokkal később Azrael és Sophiel a földszinti nagyterembe siettek, ahol Ruchiel és Mizariel már vártak rájuk. – Egy hangot sem akarok hallani! – Azrael szeme még azelőtt Mizarielre villant, hogy az csípős megjegyzést tehetett volna az angyallányra. Keze Sophiel csuklójára fonódott, de így is érezte, hogy a fekete szépség rossz érzést kelt a szőke lányban. Sophiel nem emlékezett Mizarielre, ő viszont annál inkább emlékezett arra, milyen fájdalmat okozott neki a kristálykoponyával. – Ne hidd, hogy nem ölöm meg, ahogy alkalmam nyílik rá – suttogta Azrael felé, amikor Sophiel hátat fordított neki. – Ne merd megpróbálni! – a férfi hangja mennydörögve töltötte be a teret. Ruchiel az égre emelte a tekintetét. – A hangulat ismét a régi. Jöhetnek hát a vendégek?

– Szerinted ujjonganom kéne, hogy a szajha már Azraelt is megbolondította? – fortyogott Mizariel. – Nem. Én sem ujjongok. De ne nevezd szajhának! És szállj le róla! Gabrielék üzletet akarnak kötni velünk. Tán érdemes lenne velük foglalkozni, nem gondolod? – Gabrielt legalább annyira gyűlölöm, mint ezt a sápkórost… Nos, ezek szerint ma igazán nagy móka vár rám! Azrael az őrök felé intett. – Engedjétek be őket! A hatalmas ajtószárnyak kitárultak. A csarnok hűvös falai visszaverték az újonnan érkezők léptét. A terembe Gabriel arkangyal, Muriel, Harald király és Machiel vonultak be. Udvariasan biccentettek Azraeléknek, majd megálltak előttük. – Ó, hát eljött a kis kedvencem is! – mosolyodott el Mizariel, és Machiel felé eresztett egy gúnyos mosolyt. – Remélem, tudod, hogy te innen nem mész el élve… Harald jegesen nézett a fekete hajú nőre. – Ezúttal nem éled meg a napfelkeltét… – Próbálkozz csak, norvég kutya! Az ócska kardod nem sokat árt nekem! A végén úgyis te leszel az, aki a fűbe harap. Meglásd, ma éjjel kivágom, és a kezedbe adom a szívedet! – Fejezd be, Mizariel! – dörrent rá Azrael. Feszült volt, ahogy a többiek is. Gabriel aggódva nézett Sophielre, aki szemmel láthatóan nem ismerte meg őket. – Mit műveltél vele? – kérdezte a Halál Angyalát. – Semmit. – Nekem nem úgy tűnik… – felelte hűvösen az arkangyal. – Üzletet akarunk kötni veled – folytatta komoran –, de előbb tudni akarom, mi történt Sophieilel! – Nos, ha éppenséggel tudni akarod, baleset érte… És bár Naharával mindent megtettünk érte, a sérülés következtében elveszítette az emlékeit. Csak a legfontosabb dolgokra emlékszik. Hogy a feleségem, és itt él a váramban.

Az arkangyal tekintete elsötétedett. – Hogy tehetted ezt vele? – Most már mindegy, nem igaz? – Hívasd ide a boszorkányt! – csattant fel Gabriel. – Nahara tegnap éjjel eltűnt. Félő, hogy Arshamonékhoz csatlakozott – szólt közbe Ruchiel. Azrael farkasszemet nézett az arkangyallal. – Magunkra maradtunk. Nincs másik boszorkányunk. Nem tudom meg nem történtté tenni a varázslatot. Muriel szégyenkezve lépett Gabriel mellé, és tenyerébe zárta Sophiel kezét. – Rám sem emlékszel? Sophiel megrázta a fejét. – Ne haragudj. – És rájuk? – kérdezte az Ásványok Angyala Machielre és Haraldra mutatva. Sophiel világoskék szeme megállapodott a norvég király és a kis angyal arcán. – Nem ismerem őket. – És engem? – Gabriel kérdőn nézett rá, zöld szemében megannyi fajdalom. Az angyallány felé fordult, ám rögvest hátrébb is lépett. – Te… megütöttél engem. Többször is. Nastrodban. Az arkangyal felsóhajtott. – Az nem én voltam, hanem Arshamon… Mizariel felnyerített. – Hát ez jó! Végre jól szórakozom! Ezek után epedve várom, mit szól majd Elijah ahhoz, hogy a tündérkéje hol töltötte az elmúlt napokat… – Hallgass! – Azrael most igazán dühös volt. – Elijahékat akarjátok cserében? – fordult az arkangyal felé. Gabriel bólintott. – De azonnal. És Sophielt. – Ő nem az alku része!

– Dehogynem! – Felejtsd el! – Örülj, ha életben hagylak, Azrael! – Gabriel hangja, mint a penge, úgy hasított át a terem falai között. Azrael felsóhajtott, majd az őrök felé intett. – Vigyetek vizet és tiszta ruhát Elijahéknak, aztán, ha rendbe szedték magukat, kísérjétek fel őket! A szolgálók megterítették az asztalokat, és borral töltötték meg az üresen várakozó kupákat. A tálakon sültek és friss gyümölcsök illatoztak, mégsem evett senki. A levegőben vágni lehetett a csendet. Gabriel a folyosóra sietett, hogy minél előbb viszontláthassa társait. Hamarosan megjelentek az őrök, és mögöttük a rabláncra vert angyalok. A lánctól eltekintve már nem volt nyoma, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül az elmúlt hetekben, de az arkangyal látta, mennyi harag lobog a szemükben. Eléjük sietett, és az őrökre rivallt. – Szedjétek le róluk a bilincset! A katona azonban megrázta a fejét. – Csak Azrael utasítására vehetem le róluk! – Hát persze. A kétszárnyú ajtó kinyílt. Elijah, Bardo, Ariel és Ramodiel a terem közepére sétáltak. Azrael és a többiek eléjük siettek. Megint ott álltak egymással szemben az egykori testvérek és farkasszemet néztek. Nem szólalt meg egyikük sem. Elijah tekintete Sophielt kereste, és amikor meglátta Azrael háta mögött, a szeme résnyire szűkült. Gabriel törte meg a kínos csendet. – A kristálykoponyák a testvéreinkért cserébe! – Azrael felé nyújtotta a tenyerében ragyogó ékköveket, és jegesen nézett rá. – A kristálykoponyák, valamint Elijah, Bardo és a te esküd, Gabriel. Megesküdtök Atyánk nevére, hogy nem törtök az életünkre.

– Mi van, tőlem nem is félsz? – Ramodiel sértődötten csörgette meg a láncait. – Pedig félhetnél, mert rohadtul elegem van belőled! Azrael Gabrielre meredt. – A hármótok esküjét akarom! – Esküszöm, hogy nem török az életetekre, Azrael! – mondta Gabriel, és Bardo-ra nézett. – Esküszöm, hogy nem öllek meg! – dörmögte sötéten a szőke angyal –, de hogy visszakapod még, amit velünk műveltél, az biztos. Elijah szemében haragos tűz táncolt. – Esküszöm, hogy nem veszem el az életedet, Azrael! – mondta végül halkan. – De nem felejtek… és sosem bocsátok meg neked. Azrael pokolian érezte magát. Átvette a kristálykoponyákat, majd megrázta Gabriel kezét. Az alku megköttetett.

14. FEJEZET

Pusztító féltékenység

Az őrök levették az angyalokról a láncokat, ám a hangulat egy kicsit sem vált könnyedebbé. Azrael azonban megnyugodott. Vége volt. A társai már nem voltak az ellenségei. Legalábbis, elméletben. Mégsem félt tőlük. A katonái felé intett: – A fegyvereiket! Ruchiel gondterhelten nézett rá. – Azrael, biztos, hogy jó ötlet ez? – Nem, de ha a véremet akarják, jobb, ha most esünk túl rajta… Elijah azonban nem figyelt rá. Egyre csak Sophielt nézte, és amikor a lány Azrael mögé hátrált, a keze ökölbe szorult. – Hívd ide Naharát! – sziszegte Azrael arcába. – Nem lehet. Éjjel meglépett. Valószínűleg Arshamonékhoz ment, akik már a közelben járnak. Ma éjjel vagy holnap jó eséllyel ránk támadnak. A kristálykoponyákat akarják. A Sötét Angyal szíve, mint a mázsás szikla. Látta, hogy a lány nem ismeri meg őt, és azt is, mennyire megrettenti a csarnokban kialakult feszült légkör, de nagyon nehezére esett uralkodni magán. – Beszélni akarok vele! – mondta végül egész halkan. – Négyszemközt. Azrael komoran nézett rá, majd megfogta Sophiel derekát – Elijah beszélni szeretne veled. Kérlek, menj vele!

Az angyallány rémülten nézett rájuk. Előtte állt a vonzó idegen, aki éjjelente megjelent az álmaiban, és aki Azrael szerint megbabonázta őt, és mellette állt a férje, akihez egyre közelebb került, noha az emlékei még mindig túl kuszák voltak. A két férfi gyűlölte egymást, ezt tisztán érezte, és azt is, ha nem állna közöttük, széttépnék egymást… A Sötét Angyal türelmesen nézett rá. Hallotta, hogy Sophiel szíve kis híján kiugrik a helyéről, és úgy érezte, nem csak Azraelt, de az egész világot elpusztítja dühében. Összeszorította a fogát, és a háta mögött összekulcsolta a kezét. Nem fogom összeverni Azraelt… itt és most nem szabad – nyugtatta magát. Most az a legfontosabb, hogy Sophiellel beszélhessek. – Kérlek! – a lány felé nyújtotta a kezét, és amikor az apró tenyér az övébe csusszant, háborgó lelke végre megnyugodni látszott. – Gyere, menjünk ki a teraszra! Ott nyugodtan beszélgethetünk. Sophiel Azraelre nézett, aki bólintott, Elijah pedig elképzelte, miként passzírozza majd a falba néhai angyaltársa fejét. Nem, nem öli meg, hiszen megesküdött, hogy nem veszi el az életét, de hogy véresre veri, és kitépi majd minden belső szervét, abban biztos volt. Azt is tudta, melyik részével kezdi majd… De nem mert tovább erre gondolni, mert remegett a gyomra. Rettegett attól, mit mond majd neki a lány, és rettegett attól is, miként reagál majd a szavaira. A társaság közben asztalhoz ült, és lassan megemelkedtek a boros kupák. Az angyalok egymás szavába vágva vitatkoztak és szitkozódtak, de vér nem folyt, csak bor, az viszont bőségesen… Elijah becsukta maguk mögött az ajtót, és Sophielt a tágas terasz legcsendesebb sarkába vezette. Alattuk az erdő fái

susogtak, a távolban kék hegycsúcsok kúsztak az ég felé. A nap lemenőben volt, arany sugarai megvilágították kettejüket, mintha a Jóisten is kíváncsian figyelte volna őket odafentről. A Sötét Angyal szíve vérzett. Szerette volna magához szorítani és megcsókolni a szerelmét, de tudta, azzal csak még jobban összezavarná a lányt, aki még mindig a mágia hatása alatt állt. Sophiel a kőkorláthoz lépett. Szőke tincseibe belebelekapott a szél, tiszta szemében megcsillant az ég kékje. Halványkék ruhát viselt, s a hajában gyémántokkal díszített apró fésűt. Nem úgy nézett ki, mint akivel rosszul bántak… – Szeretném tudni, mit gondolsz rólam! – Elijah hangja rekedten csengett. A lány arcából kifutott a vér, ahogy ránézett. – Azrael elmondta, hogy bűbájt tetettél rám, ezért meglehetősen zavarosak a gondolataim veled kapcsolatban… – A lány őszintén csengő szavai felértek egy arculcsapással. – Azrael hazudott neked, Sophiel! – Elijah lassan kezdett a mondandójába. – Sosem voltál a felesége. Nem én tetettem rád bűbájt, hanem ő, hogy elvegyen tőlem. Mert bizony, az én szerelmem voltál kezdettől fogva… És az is maradsz mindörökre. Sophiel szeme elkerekedett, akár egy szomorú gyermeké. – Miért tette volna ezt velem? – Nem veled, hanem velem tette. Engem büntetett azzal, hogy elvett tőlem. Véresre korbácsoltatott, majd kis híján megölt, de nem tudott megtörni, így elvette tőlem az egyetlen dolgot, amivel darabokra téphette a szívem: téged. A börtönben láttalak utoljára. Nahara, a boszorkány megvágta a kezünket, és mágiát bocsátott rád, hogy örökre elfelejts minden velem kapcsolatos emlékedet. Sírtál… Én pedig megesküdtem, hogy érted jövök és visszaszerezlek téged.

Az angyallány nagyot nyelt. Elijah nem nyúlt hozzá, még csak nem is lépett közelebb. – Álmodtam rólad… – Sophielnek nehezére esett megszólalnia. A torkát mintha egy láthatatlan szörny szorongatta volna. A férfi szemében remény csillant. – Mit álmodtál rólam? Az angyallány arca skarlátvörössé vált. – Szerelmeskedtünk – suttogta szégyenkezve. Elijah közelebb lépett hozzá, mire Sophiel ösztönösen hátrébb húzódott, ám a falnak ütközött. – Nem bízol bennem? – a férfi elkeseredve nézett rá. – Azrael ugyanezt kérdezte – a lány egyre zaklatottabb volt. – Lassan úgy érzem, egyikőtökben sem bízhatok. Elijah nem bírta tovább. – Az… az övé lettél? Sophielnek elakadt a lélegzete a kérdés hallatán. Nem válaszolt, ám ettől a Sötét Angyal csak még ingerültebb lett. – Azt kérdeztem, lefeküdtél-e vele vagy sem? Olyan nehéz erre válaszolni? Az angyallány keze alig észrevehetően megremegett. A szeme könnybe lábadt, Elijah arca pedig sápadtabb lett, mint valaha. – Mondd ki, mert beleőrülök! – ordított rá, és amikor Sophiel elsírta magát, éktelen dühében kitépte a helyéből és a bezárt ajtókba vágta a kőkorláton tornyosuló, súlyos vízköpőt. A mázsás szobor hatalmas robajjal zúzta szét a vaskos ajtókat és a teraszra vezető fal jó részét, de mit sem csillapított Elijah haragján. – Hányszor? – úgy üvöltött Sophielre, hogy a lány megmozdulni is alig mert. – Hányszor lettél az övé?? A csarnokban ülő angyalok a teraszra siettek, ám Elijah rájuk mordult. – Takarodjatok a szemem elől!

Mindenki távozott, csak Bardo nem tágított. – Elijah, nyugodj meg, kérlek! – és miközben beszélt, lassan a barátja felé közelített. – Minden rendben lesz! – Semmi sem lesz rendben! – A Sötét Angyal homlokán kidagadtak az erek. – Lefeküdt vele az a szemét állat! – üvöltötte. A szeme véreres volt, az állkapcsa megfeszült, és Bardo megrendülve döbbent rá, hogy sosem látta még ennyire elkeseredettnek a vezérét. – Sophiel szeret téged! – dörmögte szelíden. – Csak erre gondolj! – Megölöm azt a férget! – ordított fel, de Bardo engedte, hogy visszarohanjon a terembe. – Megesküdtél Atyánk nevére, hogy nem bántod őt! Elijah lehajtotta a fejét. – Hozd ide Machielt! Bardo eltűnt a romokon át, majd kisvártatva Machiellel és Haralddal tért vissza. – Néhány óra múlva itt lesz a boszorkányom – mondta a norvég király. – Ő le tudja szedni Sophielről a bűbájt. – Köszönöm, Harald – sóhajtott fel Elijah, majd Machielhez fordult. – Vissza tudod adni Sophielnek az emlékeit? – Igen. De… csak akkor, ha eszméletlen vagy mélyen alszik. – Azt megoldjuk – Elijah Sophiel felé indult, aki elborzadva nézett rá, de nem tehetett semmit. A Sötét Angyal felkapta, és a többiekhez vitte. Bardo a földre dobta a köpenyét, arra fektették a lányt, aki veszettül hadakozott ellenük. – Elég volt a mágiából! – tiltakozott kétségbeesetten. – Kérlek, ne tegyétek ezt velem! Elijah azonban nem tétovázott. – Fogjátok le! – szólt komoran a harcostársainak. Harald és Bardo leszorították az angyallány kezét-lábát, miközben Machiel megsimogatta az arcát.

– Ez nem mágia, Sophiel, ne félj tőlünk! Visszaadjuk az ellopott emlékeidet! Emlékezni fogsz mindenre, ami történt! Sophiel bánatosan nézett rájuk. Az angyalok borzalmasan érezték magukat. Elijah széttépte a lány ruháját a mellkasán, és tenyerét egyenesen a szívére helyezte, majd fölé hajolt, és a fülébe súgta az Igét. Sophiel mély álomba merült. Már csak Machiel térdelt Sophiel mellett. Apró tenyerét a homlokára tette, és lassan körözött felette, mígnem ragyogó, kékesfehér fénycsóva tűnt fel. A fénycsóva hosszan elnyúlt a lány fölött és testet öltött. Sophiel asztrálteste mintegy kétarasznyira, némán lebegett a földi mása felett. Mind jól láthatták, hogy a mágia hatására fekete lyukak égtek szivárványszínű aurájába a szíve és a feje körül. Machiel érintése nyomán a sötét sebek szép lassan eltűntek, s a helyükön szikrázó rózsaszín csillagok ragyogtak. A kis angyal a saját égi fényével gyógyította meg Sophielt, mindannyian látták. Az asztráltest immáron a maga tökéletességében ragyogott, ám a nyakán vörös, több csomóval ellátott, eltéphetetlennek tűnő fényköteg szikrázott. Machiel megpróbálta elszakítani, de nem tudta. Amint hozzáért a különös anyaghoz, áramütésszerű lökést érzett, amitől hátrazuhant, ám Harald és Elijah elkapták. Újra megpróbálta, sikertelenül. Sophiel légzése szabálytalanná vált, és Machiel tudta, hogy sietnie kell. A lány asztráltestét szépen visszavezette a testébe, majd bezárta a homlokán keletkezett fényességet, és Elijahra nézett. – Ébreszd fel! – Mi volt az a vörös kötél a nyakán? – kérdezte a Sötét Angyal halkan. – A szerelmi kötés. Ráadásul olyan erős, amilyet még sosem láttam. A boszorkány ezzel idézte elő, hogy vonzódjon Azraelhez.

Elijah nehezen szólalt meg. – És szerelmes belé? Machiel szomorúan nézett rá. – Kötődik hozzá, Elijah. Az efféle kötések ellen nincs menekvés… De magad is láthattad, csupa seb volt a szíve. Mégis, amint meggyógyítottam, és visszaadtam az emlékeit, rózsaszín csillagok jelentek meg körülötte. Mindvégig szerelmes volt, mégha ezt ki is törölték az emlékeiből. Meseszép érzések kavarognak a szívében. A Sötét Angyal keserűen nézett Machielre. – De belém szerelmes, vagy Azraelbe? – Beléd, Elijah. Sophielnek te vagy a mindene, ám amíg a kötés rajta van, Azrael is fontos neki. Érted? Ha felébred, úgy fogja érezni, hogy mindkettőtöket szereti, ezért óvatosan kell bánnod a szavaiddal. Az Azrael iránt érzett vonzalma nem valós. Csak téged szeret, de ezt ő nem fogja tudni, csak akkor, ha megszabadul a bűbájtól. Elijah bólintott. – Köszönöm, Machiel! Kérlek, most hagyjatok magunkra! Az angyalok visszatértek a csarnokba, a Sötét Angyal pedig Sophiel fölé hajolt, és végigsimította az arcát, miközben a fülébe súgta az Igét. – Ébredj! – suttogta, és könnyedén a szemére fújt. A világoskék szempár felpattant. Sophiel ziláltan ült fel. Pillantása a mellén széttépett ruhára vándorolt, majd Elijahra, miközben szédelegve felállt, és reszkető kézzel a falba kapaszkodott. Zúgott a feje, fekete pettyek cikáztak a szeme előtt. Emlékek árasztották el a lelkét, az érzelmek sokasága szinte letaglózta. Kapkodva vette a levegőt, és az arca egyre sápadtabbá vált. Elijah aggódva ölelte át a derekát. – Rosszul vagy? Sophiel szeme megtelt könnyel, ahogy ráébredt, mit tett, de képtelen volt megszólalni.

– Ne sírj, kérlek! – a Sötét Angyal magához szorította, és vigasztalni próbálta, miközben neki még nagyobb szüksége lett volna a jó szóra. – Bocsáss meg nekem! – az angyallány könnyei megállíthatatlanul csorogtak, vizesre áztatva a férfi mellkasán az inget. Elijah szíve darabokra szakadt. Két kezébe fogta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Tudnom kell, mi történt veled! Érted? Minden apró részletet. Még akkor is, ha belepusztulok… Sophiel kitépte magát az öleléséből, és zokogva kiabált rá. – Mit akarsz tudni? Hogy lefeküdtem-e vele? Hogy csókolóztam-e vele? Hogy élveztem-e, ahogy a karjába vett és szeretett? – a lány egész testében reszketett. – És még csak azt sem tudom, miért tettem! Nem tudom, miért vonzódom hozzá! Érted? – fuldokolva zokogott, miközben egyre távolodott a megkövültén álló férfitól. – Szeretlek téged! Jobban szeretlek, mint az életemet, és mégis így viselkedtem! Szerinted képes vagyok ezt elviselni? Szerinted képes leszek így élni? Kibírome, ha ezért elhagysz engem? Elijah két lépéssel utolérte és elkapta a karját. – Engedd, hogy a szívedbe nézzek, és többé nem kérdezek semmit, esküszöm! Sophiel azonban szabadulni próbált. – Nem akarom, Elijah! Nem bírnám elviselni, hogy úgy láss engem! A Sötét Angyal azonban nem engedte el. Lassan leült vele a földre, és a lány csuklóit az egyik kezébe fogta. Sophiel moccanni sem tudott. – Csss! – mondta a férfi, és a másik kezével megsimogatta az angyallány könnyáztatta arcát. – Csak néhány pillanat az egész. – De nem akarom, hogy végignézd! – Sophiel kétségbeesetten küzdött. A gondolattól, hogy Elijah meglátja,

amint Azrael karjában meztelenül fekszik és a férfi vadul szeretkezik vele, valósággal sokkot kapott. Mindent megtett hát, hogy távolabb kerüljön Elijahtól, de hasztalan. – Látni akarok minden másodpercet, amit vele töltöttél! – a Sötét Angyal hangja ellentmondást nem tűrőn dörrent rá a lány végre elcsendesedett. – És ha olyat látsz, amitől örökre kiábrándulsz belőlem? – Sophiel még sosem félt ennyire. – Akkor elhagylak, és elfelejtem, hogy valaha is léteztél! – Elijah szavai olyan ridegen csapódtak a lány arcába, hogy a lélegzete is elállt. A karjai elgyengültek, nem küzdött többé. A férfi karjába dőlt, és lassan lehunyta a szemét. Érezte, ahogy Elijah forró tenyere a bőréhez ér, majd minden elcsendesedett körülötte. A Sötét Angyal szeme lecsukódott, és egy örvénylő spirálon keresztül hirtelen Azrael szobájában találta magát. Látta Sophielt, amint az ablakpárkányon ül, majd azt is, ahogy angyaltársa az ölébe húzza. Érezte Sophiel érzéseit, a fejében kavargó ködös emlékeket, és hogy mennyire tiltakozik Azrael csókja és érintése ellen. A tanúja volt a szíve minden rezdülésének, és hogy milyen kétségbeesetten kapaszkodik azokba a kósza, parttalan álmokba, amelyekben vele lehetett. Azraelt is látta, ahogy becserkészi, és szép lassan legyőzi a lányt. Hallotta, hányszor utasította vissza Sophiel a férfit, és azt is, Azrael hányszor használta ki a törékeny angyal lelki sebezhetőségét. Végignézte, ahogy a férfi lefejti a lányról a ruháit, miközben azt hazudja Sophielnek, hogy Elijah az, aki megbabonázta őt… Majd végignézte, ahogy Azrael őrült vággyal a magáévá teszi a bűntudattól szenvedő, megbabonázott lányt. A fájdalom, amit a szenvedélyesen szeretkező pár látványa okozott, leírhatatlan volt. Elijah testét szaggató kín járta át. Forgott vele a világ, és nem kapott levegőt. A gyomra összeszorult, a szíve gyötrelmesen sajgott, mintha keresztüldöfték volna egy éles karddal.

A látomás azonban folytatódott, és Elijah látta hogy Azrael mint változik meg a lány közelében, és bár már Ramodieltől tudta, hogy az egykori testvérét megőrjítő kristálykoponyákat megsemmisítették, mégis meglepte, hogy Azrael egyre gyöngédebben bánik Sophiellel. Végignézte, amit a lány szíve Egyiptomról mutatott Izraelnek, és belesajdult a lelke, amikor látta, a kis angyal milyen szeretettel viselkedik azzal, aki végig átverte és kihasználta őt. Aztán Azrael újra csókolta és ölelte előtte a szerelmét, és Elijah állkapcsa összeszorult a gyűlölettől… A látomás hirtelen végétért. Elvette a tenyerét Sophiel mellkasáról, és reszkető kézzel megsimogatta az arcát. – Köszönöm! – suttogta komoran, majd óvatosan a földre fektette a lányt, és a romokon át a csarnokba rontott. Kezében olyan gyorsan izzott fel a nyolcágú korbács, akárcsak valamiféle fehér tűzben égő, földöntúli szörnyeteg, ő maga pedig mennydörgő hangon Azraelre ordított. – Hányszor mondott nemet neked? Hányszor kért arra, hogy ne tedd ezt vele? Azrael kivont karddal állt előtte, de Elijah olyan irdatlan erővel sújtott rá, hogy alig tudta megtartani a pengét. De Azrael remek harcos volt, így a gyorsasága megmentette a halálos csapástól. – Megesküdtél, hogy nem ölsz meg! – figyelmeztette egykori vezérét, mire a Sötét Angyal újra felé csapott. – Nem öllek meg, Azrael… Csak lenyúzom rólad a húsodat, aztán levágom a legbecsesebb testrészedet azért, amit vele tettél… Az angyalok elhűlve nézték a küzdelmüket, amelynek tisztán látszott, mi vethet csak véget. Mizarielnek nem tetszett az új fordulat, így amikor Azrael elzuhant, kést rántott, és Elijah felé hajította. Machiel azonban rávetette magát, így a keze tévesztett, és nem találta el a Sötét Angyalt.

– Mit képzelsz? Te semmirekellő kis szajha! – Mizariel felhördült, és visszakézből akkora pofont adott Machielnek, hogy elzuhant. Közelebb lépett, hogy belevágja a kis angyalba a tőrét, ám abban a pillanatban Harald baltája csapódott a vállába. A fekete szépség térdre rogyott. – Hogy rohadnál meg, te norvég ördög! – nyögött fel fájdalmasan. – Birca szigetén is belém mártottad a kardodat… Hogy emelhetsz kezet egy nőre? – Te nem vagy nő… – a király kirántotta Mizarielből a baltáját, és Elijahékra nézett, akik még mindig egymással küzdöttek. – Nem bántottam őt, Elijah! – Azrael be akarta fejezni a küzdelmet, amelyben mindinkább alulmaradt. A karján és a lábán mély sebek éktelenkedtek, ott, ahol belémart a korbács, a Sötét Angyal azonban sértetlen volt. – Nem bántottad? Hát az, hogy az akarata ellenére birtokba vetted a testét és a lelkét, az mi neked, testvér? – Elijah dühe csillapíthatatlan volt. Torka szakadtából üvöltött Azraellel. – Rajta feküdtél, és még akkor is arra kért, hogy hagyd őt! Nem hatottak meg a szavai? Legalább élvezted a testét? Jó érzés volt, hogy az én szerelmemet gyalázod meg? – Sajnálom, Elijah… – Azrael arca elkomorodott. – Bántani akartalak téged, ezért vettem el Sophiel emlékeit. De elvarázsolt a lelke, a teste pedig… Nem azért feküdtem le vele, hogy tönkretegyelek, hanem azért, mert kínzó vágyat éreztem, hogy szeretkezzek vele. Bardo lehunyta a szemét, Ruchiel a tenyerébe temette az arcát. Gabriel felsóhajtott. – Ennek rossz vége lesz… – Szóval kínzó vágyat éreztél? – ordított Elijah, miközben akkorát rúgott Azraelbe, hogy a romokig repült, és nagy dörrenéssel a kövekbe csapódott. Porfelhő szállt fel, és a

lángoló ostorszárak újra lecsaptak. – Akkor megmutatom neked, én milyen kínt érzek! Az izzó kígyónyelvek ismét lecsaptak, ám amikor célba értek, nem Azrael hörgése, hanem Sophiel sikolya rázta meg a helyiséget. Az angyalok hunyorogva néztek a füsttel együtt kavargó porfelhőbe, amikor meglátták, hogy az angyallány Azrael előtt a földre hanyatlik. A testét miszlikbe szaggatta a lángoló korbács, ruhája és sebei nagy lánggal égtek. – Istenem! – Elijah lélekszakadva rohant a lányhoz. Azonnal elállította a lángokat, és hozzálátott, hogy meggyógyítsa Sophielt. A korbács romboló munkát végzett, az angyal finom bőrét csontig felhasította szinte minden testtáján. – Hogyan segítsünk? – Bardo és Ramodiel elborzadva nyújtották Elijahnak a nyakláncaikat. – Tedd rá gyorsan! – mondták, miközben vezérük a lány fülébe súgta az Igét, és reszkető kézzel vágta meg a tenyerét. – Túléli? – Azrael sápadtan nyújtotta felé a kezét, hogy ő is vérét adja a lánynak, Elijah pedig nem kockáztatott. Sophiel meg sem mozdult, a kristálya pedig egyáltalán nem pislákolt. Megvágta hát Azrael tenyerét is, és mindketten a sebekbe csurgatták gyógyító erejüket. Azrael eztán a földön nyöszörgő Mizarielhez sietett. Az angyalok néma csendben térdeltek a saját vérében fekvő, megtépázott angyallány körül, és egyikőjük sem tudott mit mondani. A lány szerény, holdköves nyaklánca végre pislákolni kezdett, majd Elijah tenyere nyomán felragyogott. – Hogy történhetett ez? – Bardo megsimogatta a lány arcát – Nem tudom – Elijah elkeseredve nézett szőke, nagyhangú társára. – Nem láttam őt. Egyszer csak ott termett előtte. Meg akarta védeni Azraelt… Már nem tudtam visszafogni a csapást. Azrael időközben visszatért, és falfehéren hajolt Sophiel fölé. – Jobban van?

– Igen – Bardo válaszolt a vezére helyett, aki magába roskadva térdelt a lány mellett. Tenyere a szíve fölött nyugodott, míg a másik keze aranyfénnyel vonta be Sophiel testét. A sebek szép lassan eltűntek, a hamvas bőr a ráragadt vértől eltekintve újra hibátlan volt. A lány ajka megmozdult. Sophiel ébredezett. – Megérte? – Ramodiel ingerülten ordított Elijahra és Azraelre. – Mégis, mit műveltek vele? – azzal választ sem várva a karjába kapta a lányt, és elviharzott vele a lépcsőház felé. – Ramodiel! – a Sötét Angyal hangja mennydörögve szállt a kupola felé, ám Bardo a szavába vágott. – Hagyd őket, Elijah! Elijah az övére fűzte az ostorát, és komoran meredt maga elé. – Majdnem megöltem őt… Bardo átkarolta a vállát, és kivonszolta a teremből. – De meggyógyítottad. Nem lesz semmi baja! – dörmögte vigasztalón. – Sophiel harcos kis angyal. Túl fogja élni. Kisétáltak a lépcsőházig, majd a folyosó oldalfülkéjében a kőpadokra ültek. – Azrael lefeküdt vele… – Elijah még mindig pokolian szenvedett. – Látod, hányszor gyötrődtem a rémálmaim miatt, ám ezúttal tényleg megtörtént. Most valóban egy másik férfi élvezte a testét. Belepusztulok, Bardo, annyira fáj! – Megbabonázták őt, Elijah! Nem tehet arról, ami vele történt. És még így is tiltakozott… ahogy hallottam. Belenéztél a szívébe? – Igen. Bár ne tettem volna! Végignéztem, ahogy Azrael a magáévá teszi. A rohadt életbe! Bardo, én ebbe belehalok! Elijah felugrott, és ököllel a falba csapott. A félméteres sziklafal úgy lyukadt ki, mintha papírból volna. A Sötét Angyal eztán feltépte a kőbe vésett ülőkét, és szétzúzta vele az

ólomüveg ablakokat. Néhány perc leforgása alatt romokban állt körülötte az épület. Bardo azonban meg sem mozdult. A porfelhő közepén, a kőpadon ücsörgött, és csendben várta, hogy vezére megelégelje a tombolást. – Lenyugodtál? – Nem. – Hát, akkor törj még össze valamit! – a szőke angyal hátradőlt, és becsukta a szemét. – Szólj, ha folytathatjuk a beszélgetést! Elijah lihegve rogyott le a testvére mellé. – Rettenetesen érzem magam. – Akkor gondolj arra, hogy érzi magát Sophiel! Az a büdös boszorkány megbabonázta, és elvette az emlékeit. Azrael elhitette vele, hogy az asszonya, de ő ennek ellenére is küzdött… egy halovány álomképért… érted, igaz? Erre te ordítottál vele, úgy, ahogy talán még soha, senkivel… Aztán azt mondtad, elhagyod, ha olyasmit látsz a szívében, amit nem akarsz… és erőszakkal az emlékeibe néztél. Kis híján halálra korbácsoltad Azraelt a szeme előtt, noha jól tudtad, hogy Sophiel kötődik hozzá, végül pedig majdnem az életébe került, hogy megállítson téged. Tudom, hogy szenvedsz, tesó, de a lány ezerszer jobban szenved nálad! Elijah a tenyerébe temette az arcát. – Belepusztulok… – Dehogy pusztulsz! Sophiel végignézte, ahogy lefekszel Dirillel… hát, most visszakaptad. Odafent kínosan ügyelnek a mérleg nyelvére… A Sötét Angyal felpillantott. – Az egyetlen éjszaka volt, és nem tudtam, hogy megcsalom Sophielt. – Miért, ő tudta, hogy megcsal téged? Elijah nem válaszolt. – Na, ugye.

– Azrael egy szemét féreg. Tönkretett engem. – Végig ez volt a célja, Elijah. Amúgy meg nem mentél tönkre. Sophiellel ki fogjátok heverni ezt a cirkuszt, és szépen elfelejtitek. Csak szeresd őt nagyon… Sophiel ezalatt Ramodiel karjában feküdt, aki az egyik vendégszobába vitte. Az ifjú angyalt majd szétvetette a tehetetlen düh, és amikor a szolgák elhaladtak mellette, rájuk ordított, hogy azonnal hozzanak tiszta ruhát és forró vizet a lánynak. A szobába érve az ágyra fektette Sophielt, és megsimogatta az arcát. – Most már illene magadhoz térni, szöszi! A világoskék szempár rámeredt, majd lassan körülnézett. Sophiel kábán felült, majd fázósan átfogta a karjait, mint aki szét akar esni. Némán meredt cafatokban csüngő ruháira és a bőrére, ami ugyan sértetlen volt, de vértől ragadt. Ramodielre nézett, és összeszorult a gyomra a férfi arckifejezésétől. – Baja lett Elijahnak? Vagy Azraelnek? – Nem. Mindketten jól vannak. – Akkor miért nézel rám ilyen bánatosan? Ramodiel felsóhajtott, és az ablakhoz sétált. – Mert aggódom érted, Sophiel. Olyan vagy nekem, mint a kishúgom, és látni, hogy mennyi rossz történt veled… rémes érzés. Szeretném, ha újra vidám lennél és gondtalan. Boldogan mennék veled újra kígyókra vadászni, és szívesen rúgnék be veled a csillagos ég alatt. Sophiel szomorkásan elmosolyodott. – Köszönöm, hogy így szeretsz engem. Sajnálom, hogy mindannyiótoknak csalódást okoztam. Sosem gondoltam, hogy ennyi baj okozója lehetek… – Te meg miről beszélsz?

– Amióta találkoztam Elijahval, folyamatosan konfliktust okoz a jelenlétem köztetek. Ne mondd, hogy nem így van, magam is látom. Elijahnak egyetlen gyenge pontja van, és az én vagyok. – Elijah legnagyobb erőssége vagy, Sophiel, nem a gyengesége! Hogy mondhatsz ilyen badarságot? Soha nem volt még ennyire önmaga, mint amióta veled van. Hidd el, évezredek óta ismerem őt, de soha életében nem szeretett így senkit, mint téged. Te vagy a mindene. Az angyallány hangja megremegett. – Megcsaltam őt. A bűntudat valósággal széttépi a lelkemet. – Nem, Sophiel! Nem csaltad meg! Megbájoltak, és kitörölték belőled Elijah emlékének a szikráját is. Azrael az akaratod ellenére szerzett meg téged. Ez nem ugyanaz. Az angyallány a kezeit tördelte. – De, ugye, nem fogjátok bántani? – Azraelt? – Igen. – Hát, Elijah kis híján széttépte…, de él. És mivel megesküdött rá, hogy nem öli meg, nyilván életben is hagyja. – Nem akarom, hogy bántsátok őt! – Sophiel hangja maga volt a könyörgés. Ramodiel meglepetten nézett rá. – Szereted? Az angyallány szégyenkezve bólintott. – Nem úgy, mint Elijaht, de fontos nekem. – Csak a mágia miatt az, Sophiel. De mindjárt itt lesz a boszorkány, és megszabadít attól az ocsmány szerelmi kötéstől. Szinte végszóra robbant be az ajtón Harald, Machiel, a boszorkány és Elijah. – Na, végre! – sóhajtott fel Ramodiel, majd Sophielhez lépett, és megcsókolta a homlokát. – Ügyes legyél! A többiek a szobába sereglettek, az idős asszony pedig az angyallányhoz lépett.

– Szóval, te lennél az, akit megbájoltak… – ráncos ujjaival végigsimította Sophiel nyakát. – Látom is, itt van a kötés. Jó erős, nem bízták a véletlenre az érzelmeidet. De ne félj, mindjárt leszedem rólad, rendben? Sophiel hálásan nézett rá. – Köszönöm. A boszorkány eztán gyertyát gyújtott, és egy butykosból vörös, csillámló port szórt a lángba. Varázsigéket mormolt, mire a láng vörösre váltott, és örvénylő táncot lejtett. Sophiel nyakán felragyogott a vérszínű, csomókkal megerősített kötél, majd lassan kioldódott és a magasba emelkedett, mintha füst volna. A vörös lángnyelv felé kúszott, majd eltűnt a fényében. Sophiel szeme lecsukódott. A boszorkány megérintette a homlokát. – Most már minden rendben lesz, kedveském! – mondta lágyan. – Hálás vagyok, amiért eljöttél – Elijah megölelte az idős asszonyt. – Köszönöm, hogy segítettél rajta! – Szívesen! Vigyázzatok nagyon egymásra! – Igyekszünk – Elijah hangjában szomorúság bujkált. A boszorkány a Sötét Angyal keze után nyúlt, és egy ezüst pénzérmét tett bele. – Szeretném, ha boldogok lennétek. Ha valamiért mégis nehézségekbe ütköznétek, csak vedd elő ezt a pénzérmét, és tedd ki a holdfényre! Tudni fogom, hogy hívsz, és segítek neked! – Nagyvonalú vagy velünk! – a Sötét Angyalt meghatotta az idős asszony kedvessége. – Pedig nem is ismersz minket. A boszorkány felkacagott. – Bőven elég, ha Atyátokat ismerem, drága fiam… Eztán összeszedte a cókmókját és távozott, ám a folyosón megállt, hogy beszéljen az odakint várakozó Haralddal és Machiellel.

– Ó, de gyönyörű vagy, te csöpp lány! – a boszorkány ráncos arca felderült, aranyszeme vidáman csillogott. – Megölelhetlek, kicsikém? Machiel magához szorította az asszonyt, és megcsókolta az arcát. – Köszönöm, hogy ennyit segít nekünk. – Örülök, hogy Harald király megtalált téged. Odin végre igazságot tett, és megjutalmazta őt a sok szenvedés után. A kis angyal megfogta a szőke férfi kezét. – Engem is megjutalmazott, pedig én nem is szenvedtem. Harald felnevetett. – Téged valószínűleg annyira szeret, hogy bármilyen őrültséget is találsz ki, támogat benne. A boszorkány is mosolygott. – Azt hiszem én is, hogy így lehet… De most már mennem kell, gyermekeim. A városban szükség van rám. Harald és Machiel kikísérték az asszonyt az udvarba, ahol egy lovaskocsi várt rá, és segítettek felszállni neki. Mielőtt elindult volna a szekér, a boszorkány a királyra nézett. – Ugye, nem felejtetted el, amit legutóbb mondtam neked? – A sötét hajú nőről? A boszorkány bólintott. – Érzem a jelenlétét… és a szándékait. Harald arca elkomorodott. – Nem lesz semmi baj. Szövetségesek vagyunk, de ha mégis úgy adódik, nem fogok habozni. – Úgy adódik majd, fiam… A lovaskocsi megindult, és a boszorkány eltűnt az erdő sötétjében. Machiel és Harald hosszasan bámultak utána a hold sejtelmes fényében – Mizarielről beszélt? – a lány barna szemében aggodalom tükröződött. – És rólam? Harald nem volt jókedvében. – Igen.

– Gondolod, hogy ártana nekem? Hisz most, bár odafent meglehetősen viharos a helyzet, újra szövetségesek vagyunk. – Mizarielben nagyon sok a gyűlölet. Látom, hogy néz rád, és hogy néz Sophielre. A halálotokat szomjazza. De nem ölhetem meg csak úgy, ha nem ad rá okot. Beszélnem kell erről Elijahval. – Nem hiszel benne, hogy Mizariel megjavulhat? – Nem, kincsem. Az ilyen emberek nemigen változnak meg. – Én azért hiszek a jóság erejében. Harald magához ölelte Machielt, és megcsókolta a haját. – Mert egy álmodozó kis angyal vagy… De a világ sajnos sokkal sötétebb annál, amilyennek te látod. – Nem tudom. Talán mindenkinek olyan a világa, amilyennek látja. A férfi elmosolyodott. – Akkor a tiéd csodaszép lehet. Machiel átkarolta Harald nyakát. – Veled még ebben a viperafészekben is jól érzem magam. Mondtam már, mennyire szeretlek? – Nem. Sosem. Az angyallány felnevetett. – Hát, akkor tudd meg, Harald Tryggvason, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd. És alig várom, hogy hazamenjünk innen. Otthon végre kettesben lehetünk majd. – Otthon… Milyen szépen hangzik ez a szó a te szádból. De van, ami még jobban hangzik – folytatta mosolyogva, és a karjába vette a lányt. – Tudod, mire gondolok? Machiel kuncogott. – Azt hiszem. – Hadd halljam! Az angyal a király szőke tincseibe túrt, miközben a nyakához hajolt, és a fülébe súgta a bűvös mondatot. Harald elnevette magát. – Na, azért… – azzal elindult a lánnyal az emeletre.

Elijah ezalatt Sophiel szobájában ácsorgott. Az ablakpárkánynak dőlve várakozott a szomszédos helyiségben fürdő lányra. A Sötét Angyal lelke kicsit könnyebbé vált most, hogy tudta, a bűbájnak vége, és nincs már semmi, ami kettejük közé állhatna. Legfeljebb a kétely – gondolta keserűen. És a féltékenység. Mert mi van, ha ezek után, hogy neki adta magát, Azrael örökre kedves marad a szívének? Megrázta a fejét. Nem gyötrődhetek folyton ezen. Már vége. Ha csak rá mer nézni, agyonverem Azraelt. Kitépem a szívét. Vagy ledobom a várfalról. – Mi jár a fejedben? – észre sem vette, hogy Sophiel előtte áll. A lány csupa víz volt, mindössze egy vékony törölköző fedte a testét. Elijah megdörzsölte az arcát. – Hát…, sok-sok rossz gondolat. Nem akarod tudni. – És ha mégis? – Azon töprengtem, hogyan tépem szét Azraelt, ha még egyszer a közeledbe merészkedik. Sophiel világoskék szeme hatalmasra nyílt, de nem szólt semmit. Érezte, hogy Elijah épp arra vár, hogy elszólja magát. – Nincs erre egy szavad sem? Az angyallány szíve szaporábban vert. Elijah feje kissé félrebillent, ahogy az egyre szaladó dobbanásokat hallgatta, és az arca elkomorodott. – Hallgatlak. – Nem akarom, hogy bántsd őt, Elijah! – Sophiel óvatosan fogalmazott. – Bár rászolgált a büntetésre, hidd el, nagyon megbánta, amit veletek tett! – Szóval megbánta… – Elijah összefonta a mellkasa előtt a karjait. – És amit veled tett? – Azt is megbánta.

– Te most véded őt? – Nem. Vagyis… Nem akarom, hogy egymásnak essetek! Arshamon serege nemsokára itt lesz. Miért nem tudtok megbocsátani egymásnak, és újra testvérekként élni? Elijah elgondolkodva nézett rá. – Lenyúzta rólam a bőrömet, rendben. Ezen túl tudok lépni. Megkínozta Bardo-t és Arielt. Megölte Urielt… bár ez nem igaz. Őt én öltem meg. Sophiel lélegzete kihagyott egy pillanatra. – Tessék? – Nézd meg magad! – Elijah olyan hirtelen kapott Sophiel keze után, hogy a lánynak pislogni sem maradt ideje. A saját szívére tapasztotta a kezét, miközben a másik tenyerét végighúzta az angyallány arcán. Sophiel a börtön legsötétebb zárkájában találta magát. Uriel priccse mellett álldogált halálra váltan, amikor meglátta a Démonvadász vértől ragadó testét Elborzadva nézte a húsából kitüremkedő bordáit, és a fájdalomtól reszkető testét, amelyen egyetlen ép rész sem maradt Uriel a megváltó halálért könyörgött. Elijah összetörve térdelt mellette, és arra kérte, engedje, hogy meggyógyítsa, de Uriel testét elborította a kin. A lelke szabadulni akart, és elmenekülni onnan egy sokkal szebb világba. Bardo tombolt, és azt követelte, Elijah erőszakkal gyógyítsa meg a Démonvadászt, de Uriel a Sötét Angyal karjába kapaszkodott… Ahogy megszólalt, a szájából sötétvörös vér csordogált az állára. Fulladásrohamot kapott, ahogy beszélni próbált, és ahogy köhögött, Sophiel meglátta a bordái közt a tüdejét. Uriel úgy szenvedett, mint még soha, senki e világon. Elijah nem tehetett mást. Uriel menni akart, és arra kérte újra meg újra, ölje meg őt, és szabadítsa mega kínjaitól. A Sötét Angyal óvatosan helyezte a tenyerét a barátja mellkasára, és halkan a fülébe súgta az Igét. Uriel meghalt, Elijah pedig megtörtén térdelt mellette.

– Sajnálom… – Sophiel arcán patakokban folytak a könnyek, Elijah mégsem ölelte meg. Olyan hűvösen viselkedett vele, akár a jég. – De miért sajnálod? – kérdezte gúnyosan. – Hiszen Azrael megbánta, amit tett. így olyan, mintha meg sem történt volna… Nem igaz? – Miért csinálod ezt velem? – Miről beszélsz? – Rideg vagy, és elutasító. – Amiért felnyitom a szemed, és megmutatom a valóságot? – Büntetsz engem, Elijah! A Sötét Angyal lassan válaszolt. – Nem tudod elképzelni, hogy érzem magam! Sophiel szeme lázas tűzben égett. – Valószínűleg úgy, ahogy én, amikor végignéztem, amint Diriliel szeretkezel! Elijah felhördült. – Megvezetett a boszorkány. Én végig azt hittem, hogy veled vagyok! – Ahogy engem is átvertek! – Sophiel már kiabált. – Mégsem ordítottam veled, és nem fenyegettelek meg, hogy elhagylak, amiért ezt tetted velem! – A lány egész testében remegett az indulattól, és Elijah látta, hogy elvetette a sulykot. Sophiel dereka után nyúlt, hogy magához ölelje, de ő ellökte magától a karját. – Hát büntess csak meg! De közben jusson majd eszedbe, hogy viselkedtem veled, amikor bántottál! Megkorbácsoltál, megbélyegeztettél, mint egy állatot, aztán megtéptél a rémálmaid miatt, és legyűrtél, mint egy szajhát, holott ártatlan voltam. Mondd csak, magaddal miért nem vagy ilyen szigorú? – folytatta már zokogva, és amikor Elijah odalépett hozzá, hatalmas pofont kevert le neki. A Sötét Angyal elkapta a csuklóját, és magához húzta.

– Nem akarok harcolni veled – suttogta elkeseredetten. – Azt akarom, hogy szeress! Azt akarom, hogy engem szeress a legjobban a világon… – Megragadta a lány nyakát, és szájon csókolta, Sophiel könnyei pedig már a megkönnyebbüléstől csorogtak. Átölelte a Sötét Angyalt, és arcát a hajába fúrta. Elijah felemelte és az ágyhoz vitte. Lehúzta róla a törölközőt, és a karjába vette. – Istenem, de gyönyörű vagy! – sóhajtott fel, de a hangjában olyan mérhetetlen fájdalom csengett, hogy Sophiel szíve belesajdult. Elijah még mindig nagyon rosszkedvű volt. Bár látszott rajta, hogy őrülten kívánja őt, nem esett neki azzal a hévvel, ahogy szerette volna. – Téged szeretlek a legjobban az egész világon! – mondta Elijah szép szemébe nézve, de a szíve eszelős vágtába kezdett. Arra gondolt, a férfi talán megundorodott tőle, amiért nem sokkal korábban még Azrael ölelte. A félelem egyre jobban elhatalmasodott rajta. – Rettegtem, hogy elhagysz engem – mondta végül nagyot nyelve. – Sosem hagynálak el, Sophiel! Mérgemben mondtam azokat a dolgokat. Haragudtam rád. Hiába tudtam, hogy a mágia miatt van, gyűlöltelek azokban a pillanatokban, amiért megcsókoltad…, amiért megsimogattad…, amiért neki adtad magad… és élvezted, amikor a magáévá tett. Elijahra hullámokban csapott le düh, noha azt hitte, túl van a nehezén. Elengedte a lányt, és az ágy szélére ült. Arcát a tenyerébe temette, miközben a karján megfeszültek az izmok. Úgy érezte, lebontja a falakat hirtelen feltámadt haragjában. Az angyallány össze volt törve. – Megértem, ha… a történtek miatt… undorodsz tőlem – a szavak nehezen jöttek a szájára. Remegő kézzel kapkodta magára a ruhákat, és úgy érezte, megfullad a rá nehezedő nyomástól. Elijah az érzéseivel küszködött. Szeretkezni akart Sophiellel, és ölelni, csókolni őt, de attól félt, hirtelen feltámadt

dühében olyan dolgokat tenne, amit később egész biztosan megbánna. összeszorította a fogát, és magában szitkozódott, amikor Sophiel feltépte az ajtót és a folyosóra rohant.

15. FEJEZET

Ellenségből testvérek

Az első tűzgolyó az étkezőben beszélgető angyalok feje fölött süvített át a téren, majd nagy robajjal betörte a konyha falát, és kigyújtotta az odapakolt asztalokat és székeket. – No lám! – Bardo kövér karikákat fújt a levegőbe. – Úgy tűnik, ideértek a pokolfajzatok. – És ezt te csak így mondod? – Mizariel idegesen pattant fel. – Miért, hogy kéne mondanom? – a szőke angyal nem nagyon izgatta magát, noha a következő égő ágyúgolyó éppenséggel a bal vállától alig egy méterre repült el, újabb falat lerombolva. – Ez nem az én háborúm, hanem a tiétek. – Te nem vagy normális! Azonnal kelj fel, és segíts nekünk! – a fekete szépség magán kívül volt a dühtől. Bardo azonban hátradőlt a székében, és csizmás lábát az asztalra tette. Mélyet szívott a cseresznyefa illatú pipafüstből, és lustán pöfékelt tovább. – Tényleg nem segítünk nekik? – Ramodiel kérdőn nézett a társára, mire az megrázta a fejét. – De nem ám, kölyök. – Nem lehetsz ilyen aljas! – Mizariel megmarkolta a szőke angyal izmos karját. – Állj mellénk, és Azrael megjutalmaz! – Ha nem akarsz nagyon gyorsan lerepülni a várfalról, vedd le rólam a lepra kezed! – hördült fel Bardo. – Álljon mellétek a vörös üsző! A jutalmatokat pedig… Nem is tudom. Adjátok talán Arshamonnak.

Azrael mozdulatlanul állt a várfalon. A zsebében négy kristálykoponya lapult. A kezébe vette az elsőt, és tenyerét a fekete lávaként közeledő démonsereg felé nyújtotta. Képzeletben porig égette őket, majd lehunyta a szemét, és várta a csodát. A kezében csillogó kristálykoponya azonban nem szikrázott fel. A csoda elmaradt. A Halál Angyala összeráncolta a szemöldökét. A sárga kristálykoponyára meredt, és megforgatta a holdfényben. A kristály csillogott-villogott, de nem működött. – Mi a fene? – dörmögte Azrael, és elhajolt, amikor a feje mellett elhúzott egy hatalmas, lángoló ágyúgolyó. Egy másik kristálykoponyát vett elő, és megismételte a műveletet, ám ezúttal sem történt semmi. Azrael híres nyugalma megrendülni látszott. Elővette az utolsó két kristálykoponyát, és azokat is kipróbálta, de a várva várt eredmény elmaradt. Talán nem szabadna őket élők ellen használnom? – töprengett, miközben egy lándzsa repült el mellette, de a szeme sem rebbent. De miért ne ölhetnék velük démonokat? Még csak nem is emberek… – Uram, nem biztonságos idefent! – egy katona lihegve rántotta be a fedezék mögé. – Az ellenség nemsokára eléri a vár falait. – Nagyszerű! – Azrael nemigen figyelt rá. – És felkészültek a védekezésre? – Igen, uram! – a katona hadarva felsorolta, mivel akarják visszaverni az ellenséget, amikor Azrael hirtelen feltartotta a kezét. – Csak a nyakukra célozzanak! – mondta még mindig a koponyákra meredve. – Ezek démonok, nem emberek. Csak akkor halnak meg, ha a fejük elválik a törzsüktől. – Értettem – hebegte zavartan a katona.

Azrael a többiekhez sietett, hogy beszéljen Gabriellel a kristálykoponyákról, amikor megpillantotta az egyik oszlopnál Murielt. A kép összeállt… A lány átvert engem – hasított a Halál Angyalába a gondolat. Csak ő lehetett. Csak ő képes arra, hogy megváltoztassa az ásványok szerkezetét. Nyilvánvalóan hamisítványokkal szúrták ki a szemem, míg az igaziakat elvették. Megmarkolta hát a kardját a köpenye alatt, és a terembe sétált. Mizariel felé intett, és amikor a fekete szépség hőbörögve hozzáért, a nő szájára tette a mutatóujját. – Ne most, Mizariel! Beszélnünk kell! – Bardoék nem állnak mellénk, Azrael. – Ha a démonok ideérnek, majd lerakja a pipáját… Ne aggódj emiatt! – Azrael a történtek ellenére higgadtan beszélt. – A baj sokkal nagyobb annál, mint képzeled. – Azzal a nő füléhez hajolt, és röviden elmondta, mi történt. – Hárman nem győzhetünk ennyi démon ellen – suttogta Mizariel, mire Azrael bólintott. – Én is így látom. – És ha beszélnél Elijahval? Azrael keserűen felnevetett. – Gondolom, még azelőtt kitépné a szívem, hogy felvázoltam a problémát. – Akkor hát, mit csinálunk? – Meg kell szereznünk Arshamontól a kristálykoponyáját Egy van nála, amit a sárkánytól vettek el. Nagyon erős kő. Azzal elpusztíthatunk mindent. Ha Bardoék segítenének megfékezni a pokolfajzatokat, el tudnám kapni Arshamont. – Nem fognak segíteni. – Kivéve, ha rákényszerítjük őket. – Sophiellel? – Nem! – Azrael hangja ingerülten csattant. – Őt hagyjuk ki ebből!

Mizariel szeméből sütött a gyűlölet. – Azrael, még a te kedvedért sem fogom életben hagyni azt a kis nyafka ringyót. Hát már te is őt véded? Olyan nagy élmény volt az ágyban? – Fogd be! És ne merj hozzányúlni. Megértetted? – Nem parancsolsz nekem többé, Azrael! – Mizariel szíve lángolt a haragtól. – Elegem van abból, hogy odavagytok azért a ribancért! Ha megölöm őt, elsimulnak a konfliktusok… Utólag majd belátod te is, hogy igazam volt. És a kis angyalkát is hazaküldöm ma… a norvég kutyával együtt. – Az ellenségeinkre koncentrálj! – Azrael megmarkolta a torkát. – A közelébe se merj menni a többieknek! – Toprongy vagy, Azrael! – sziszegte az arcába Mizariel, és letépte a nyakáról a férfi vasmarkát. – Döntsd el végre, kinek az oldalán állsz! – Te meg fogd fel, hogy a többiekkel újra szövetségesek vagyunk! Most Arshamon legyőzése a cél, de ha te a mieinket irtod, miközben démonok ezrei özönlenek ránk, nem éljük meg a holnapot! – Nem a két tündérbabán fog múlni a csata kimenetele, te is tudod! – Ha miattunk ellenünk fordulnak a többiek, akkor nagyon is rajtuk múlhat. – Akkor mi a terved, vezérem? – Mizariel gúnyosan nézett Azraelre. – Muriel. Vele kényszerítjük harcra a többieket. – Megölhetem? – Megőrültél? Érzi a kristálykoponyákat. Mérföldekről megmondja, hol van Arshamon és a kincs. Ahogy azt is, hol van a többi… a nagyvilágban. – Hát jó – Mizariel megvonta a vállát. – Akkor lássunk hozzá! Épp elindultak, hogy megkeressék a többieket, amikor Elijah berobbant a terembe.

– Nem láttátok Sophielt? – Nem – felelték egyszerre. – Végigjártam az egész épületet, de sehol sem találom – dörögte a Sötét Angyal. Azrael az ajtónálló katonák vezetőjéhez fordult. – Keressétek meg a szőke lányt, de azonnal! Ha megvan, kísérjétek ide! Azrael némán nézett Elijahra, majd odasétált hozzá. – Tudom, hogy sosem bocsátod meg, amit tettem – mondta halkan –, és azt is, hogy többé egy szavamat sem hiszed, de őszintén bánom, hogy gonosz voltam veletek. Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat, de tudnod kell, hogy sajnálom. – Mire megy ki ez az egész, Azrael? – Elijah gyanakodva nézett egykori barátjára, aki meglepően hasonlított régi önmagára – Ne aggódj, nincs emögött semmi! Ezt így is, úgyis elmondtam volna neked, hiszen úgy tűnik, nem biztos, hogy megélem a holnapot. Ha nem segítetek nekünk, amit megértek, valószínűleg ma véget ér a közös kalandunk. Hogy ez ne történjen meg, muszáj lesz valami ocsmánysággal megzsarolnom titeket. Ha azonban parancsot adsz a többieknek, hogy harcoljanak velünk, ezt éppenséggel elkerülhetjük. – Te tüntetted el Sophielt? – a Sötét Angyal kék szeme szúrósan meredt Azraelre. – Nem. Esküszöm, hogy nem! Sosem bántanám őt… Elijah kérdőn nézett rá. – Tessék? – Sophiel különleges lány – Azrael tudta, hogy a tűzzel játszik. – Sajnálom, hogy őt használtam fel ellened. Mellette megláttam a valódi arcomat… Elijah szeme elfeketedett. – Ezért elvetted őt tőlem…

– Nem, Elijah! Nem tudtam elvenni! Ő mindvégig téged szeretett! De miért nincs most veled? – Nem mintha közöd lenne hozzá, de elrohant. Azt hittem, itt van. Időközben visszatért a katonák parancsnoka. – A szőke lány nem sokkal ezelőtt lóra pattant, és elment. Elijah és Azrael egyszerre kapták fel a fejüket. – Merre? Az ellenség irányában? – Nem, uram. A hátsó úton, a tavak felé. A Sötét Angyal Azraelre mordult. – Add a leggyorsabb lovadat! Mizariel hangja csattant fel a hátuk mögül: – Nem mehetsz így el! Nem hagyhatsz magunkra a háborúban! – Teszek a háborútokra… – mordult fel Elijah, majd Azrael katonáját követve az udvarba rohant, és néhány perccel később már a várfal mögött elterülő erdőben vágtatott Azrael lován. A várban maradt angyalok mind a csarnokba sereglettek. Machiel Harald mellett ácsorgott, míg Bardo, Ramodiel, Gabriel és Ruchiel az asztalnál beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Muriel egy oszlop mögül figyelte a falak felé nyomuló ellenséget, amikor a Halál Angyala mögé lépett. A lány megpördült, ám mire megszólalhatott volna, Azrael lángoló kardja a torkára szegeződött. Muriel szeme szikrákat szórt. – Hogy képzeled? – Nem szívesen bántanálak – mosolyodott el Azrael gúnyosan. – Bár megérdemelnéd. – Te meg miről beszélsz? – Ugyan, szívem, ne tedd az ártatlant! Nem áll jól neked. Te egy igazi, harcos angyal vagy… igaz?

– Azrael, engedd el őt! – Gabriel feléjük rontott, ám a Halál Angyala alig érezhetően megmozdította a kardját, és Muriel bőrén kiserkent a vér. – Megölöm, ha közelebb jössz, Gabriel! – Mit akarsz? – Bardo tisztítsa meg a terepet, ti pedig segítsetek kiirtani ezeket a pokolfajzatokat. Ha ezt megteszitek, Murielnek semmi bántódása nem esik. – Mi szükség van erre, Azrael? – mennydörgött az arkangyal. – Miért nem kértél minket, hogy segítsünk? Miért kell mindig ilyen ocsmány eszközökhöz folyamodnod? – Az nem volt ocsmány, hogy Muriel ellopta tőlem a kristálykoponyákat? Gabriel nem felelt. – No lám! Amúgy hol vannak? Ha odaadnád őket, pillanatok alatt elsöpörhetnénk ezeket… – Megsemmisítettem őket, Azrael. Mindet. – Muriel macskaszeme lenézően villant a férfira. – Megleptelek? – Csalódtam benned. Azt hittem, több eszed van. Muriel elmosolyodott. – Csak azért sértegetsz, mert rájöttél, hogy vesztettél. Szánalmas vagy. – Azok a kristálykoponyák felbecsülhetetlen erővel bírtak! – Azrael nem látott a dühtől. – Hogy pusztíthattátok el őket? – A valkűrök elmondták, ha nem tesszük meg, pusztítást hoznak a világra. – Szóval a valkűrök… No, most lett teljesen elegem belőletek! Bardo, megmozdulnál végre, vagy vágjam le Muriel fejét? – Hogy rohadnál meg, Azrael! – a szőke angyal morcosan állt fel az asztal mellől, majd a várfalra sétált, és meglengette a buzogányát, amely kékesvörös lángokkal izzani kezdett. Elhajította, s a lángoló pöröly akárcsak egy lavina, letisztította

a meredek várfalat. Füstölgő démonok százai zuhantak a mélybe, a falon álló katonák pedig fellélegeztek. Ruchiel mellé állt, és amíg Bardo tovább tizedelte a lidérceket, addig ő a tenyerébe fújva hatalmas szelet kavart, amely úgy lökte le a pörölyt kikerülő ellenséget, akár a hópihéket. A várudvarból azonban egyre erősebb lárma hallatszott. A démonok betörtek a folyosókra, és nemsokára a csarnokba értek. Az angyaloknak nem maradt más választásuk, minthogy szembeszálljanak az ellenséggel. Azrael elengedte Murielt, hogy a lány védekezni tudjon, erre az ököllel állon vágta. A férfi csontja nagyot reccsent, mire elismerően elvigyorodott. – Ez szép volt! Most azonban igyekezz életben maradni, kedves, mert szükségem van rád! Az Ásványok Angyala nem válaszolt. Minden idegszálával a rárontó démonokra összpontosított, és hármasával vágta le őket. Nem vagdalkozott feleslegesen: kizárólag a nyakukra célzott, és egymás után küldte őket a padlóra. – Le vagyok nyűgözve! – Azrael nem sokkal mögötte harcolt. – Egy lány, aki jobb kardforgató, mint az embereim… – Csak aztán nehogy beléd akadjon a pengém! – szűrte át a fogai között. Azrael azonban csak nevetett. – Ahhoz azért még túl fiatal vagy, kis szívem. Gabriel Muriel közelébe küzdötte magát az egyre zavarosabb helyzetben. – Gyere, ne ragadjunk idebent! Az oldalsó kapun ezrével özönlenek be ezek a mocskok. Ki kell jutnunk a kertbe! – Bardo odakint van. Nem hagyhatjuk ott! – Őt nem kell féltened. Gyerünk! Igyekezz! Harald és Machiel a terem hátsó falához szorultak. A norvég király eszelősen irtotta a közelébe merészkedő lidérceket a háta mögött tartva Machielt, aki csak azokra a sahranokra sújtott le,

akik valamilyen módon átjutottak a Harald szabta védelmi körön – Egyre többen vannak – mondta kétségbeesetten a lány. – Előbb-utóbb elfogynak majd – felelte Harald, miközben nagyot rúgott az egyik lidércbe, kettőnek pedig egy suhintással levágta a fejét. Oldalról egy árny lendült felé, ám baltaforgató karja anélkül sújtott le rá, hogy odanézett volna. A démon vére az arcába spriccelt, miközben a teste vállára zuhant. A norvég rezzenéstelen arccal lökte a tetemet a többi közé, és tovább irtotta a félkörben támadó sahranokat. Néha hátrasandított Machielre, hogy lássa, minden rendben van vele, és elégedetten látta, hogy a lány ügyesen hárítja az oldalról érkező csapásokat. A csarnokban fülledt, kesernyés szag terjengett. A démonok tetemei pöcegödörként bűzölögtek. Hulláik füstölögve váltak az enyészetté, míg az életben maradottak a vár őreivel és az angyalokkal küzdöttek. Bár Ruchiel és Bardo rendíthetetlenül pusztították az ellenséget, úgy tűnt, Arshamon serege sosem fogy el. Órák teltek el a szűnni nem akaró harcban, és az angyalok egyre jobban elfáradtak. Testük csatakos volt a lidércek bordó vérétől, karjukat ólomsúlyúnak érezték, de nem pihenhettek. Gabriel és Muriel a folyosóra sodródtak, ám mindketten olyan elánnal pusztították a démonokat, hogy kisvártatva járhatóvá vált a lépcsősor. – Erre! – kiáltották Machiel és Harald felé. – Gyertek utánunk! A norvég király megragadta az angyallány kezét, és a terem szélén, az egymást ölő katonák és démonok mögött utánuk igyekezett, amikor újabb tűzgolyó csapódott a helyiségbe, ledöntve az egyik főfalat. A csillár hatalmas robajjal zuhant az alatta pokoli harcot vívó katonákra és démonokra, akik élő fáklyákként próbáltak menekülni a jókora vasszerkezet alól. Füst, porfelhő és éktelen hangzavar telepedett a csatatérre.

Harald hirtelen erős rántást érzett, és rádöbbent, Machiel kezét valaki kitépte az övéből. A szíve kis híján megállt a felismeréstől, ám nem késlekedett, azonnal a füstfelhőbe vetette magát. Moro, a démon kapta el Machielt, és a csuklóit összefogva, rongybabaként rángatta magával. – Harald! – sikított a lány a férfi után, de a hangját elnyomta a csatazaj. A norvég király azonban meghallotta, és hamar beérte őket. Lendületből támadt a démonvezérre, és mire az felocsúdott volna, a baltáját egyenesen a szeme közé vágta. Moro feje kettéhasadt, az agyából egy lila, kocsonyás lé toccsant a kövekre. A teste rángatózva előre dőlt, majd mozdulatlanná merevedett. – Jól vagy? – a férfi kétségbeesve nézett Machielre. – Nem sérültél meg? – Nem, nem, minden rendben! – hadarta a kis angyal, majd újra felsikított. – Harald! Ott van mögötted! A norvég megfordult, és bár sokat látott életében, most mégis elállt a lélegzete. Moro vicsorogva állt előtte. Reflexből vágta ismét a baltáját a démonba, ám ezúttal nem volt halálos a csapás. Moro visszavágott, és vadállati hörgéssel vetette magát a királyra. A földre zuhantak, ahol sehogy sem tudták legyőzni egymást. Hol a norvég, hol a démon volt felül, miközben egymást püfölték. Machiel rettegve nézte a dulakodást, majd egy hirtelen pillanatban, amikor a démon került fölülre, tiszta erejéből a tarkójába vágta a baltáját. A démon feje szétrobbant az ütés erejétől, majd fekete köpenybe burkolt teste oldalra dőlt. – Köszönöm! – Harald lihegve csókolta meg a lány arcát Fel kell gyújtanunk ezt a dögöt, mielőtt újra életre kel… – mormogta, és egy suhintással elválasztotta Moro szétroncsolt fejét a törzsétől. – Ott egy fáklya! – mutatott az üres folyosó végébe! Idehoznád nekem?

Machiel a fáklya felé futott, Harald pedig levágta a lépcsőfordulóból rárontó démonokat, de akkor fájdalmas sikoly rázta meg a teret. Machiel a földön feküdt Mizariel alatt, aki maga alá teperte, és a földbe verdeste a lány fejét. Machiel a baltájáért nyúlt, ám a fekete szépség kitépte a kezéből, és a késével a földhöz szegezte a kezét. Machiel kis híján elájult a fájdalomtól. – Ne félj, a másik kezedet nem bántom. Az kell nekem. Tudod, ahelyett, amit levágott az a bunkó, paraszt, norvég férjed. Machiel minden erejét megfeszítve próbált szabadulni, ám Mizariel sokkal erősebb volt nála. Hatalmas ütést mért a lányra, és nekilátott, hogy levágja a kezét. – Engedd el, de azonnal! – Harald velőtrázó ordítása megzavarta a fekete angyalt, így hirtelen döntött. – Sajnálom, kis szívem, de meg kell, hogy öljelek! – mondta sötéten, és a csípőjéhez kapott. A jégcsaphoz hasonlító vékony penge kékes fényben izzott. – Ezt a kést szántam neked – suttogta kéjesen, majd meglendítette a karját, a tőr azonban nem hatolt Machiel szívébe. Harald méterekről vetette magát Mizarielre, és kitépte a kezéből a pengét, ám a fekete angyal újabb tőrért nyúlt, és végighasította vele a férfi oldalát. – Megöllek végre, te mocskos féreg! – visította magából kikelve, majd újra megvágta Haraldot, ezúttal a vállát. A folyosóra démonok özönlöttek, vészesen megközelítve Machielt, aki moccanni sem tudott a földhöz szegezett kezétől. Harald felé lökte a baltáját. – Mindjárt érted megyek! – kiáltotta, miközben élet-halál harcot vívott Mizariellel, aki nő létére erősebb volt, mint egy meglett férfi. A király érezte, hogy ha nem vigyáz, ezúttal odaveszhet, ahogy Machiel is. A fülében csengtek a boszorkány szavai, aki megjósolta neki, hogy Mizariel a lány életére tör, és úgy tűnt, a látomás valóban életre kel.

– Pusztulj már el végre! – a fekete nő pengéje átszúrta Harald vállát, majd a könyökével a férfi arcába vágott. A földön fekvő király világosszőke haját vörösre színezte a vére. Alig érezte a testét, de tudta, nem lehet így vége… lerúgta magáról Mizarielt, és megmarkolta a felé döfött, izzó pengét. A kín kibírhatatlan volt, de nem eresztette. A nő meglepődött, a norvég pedig kihasználva a szemvillanásnyi előnyt, megfordította a tőrt és Mizariel szívébe mártotta. A hatalmas szempárban meglepődés látszott. Csábos ajka kissé szétnyílt, s ahogy a kezével odakapott, szájából kicsordult a vére. A szeme lecsukódott, a feje hátrahanyatlott, és elterült a földön. A teste eztán megrázkódott, és vakító fényesség világította meg a folyosót. A démonok Machieltől alig néhány lépésnyire felvisítottak a hirtelen támadt szikrázástól, és a köpenyükkel védték érzékeny, vörös szemüket. Mizariel teste fénnyé vált, s lassan a magasba emelkedett. Harald kitépte Machiel kezéből a kést, és a hunyorgó démonok közé vetette magát. Az angyallány eközben az előtte lebegő fényes alakra meredt. Tudta, hogy mi a dolga. – Megbocsátok neked, Mizariel – mondta halkan, mire a fényesség lassan emelkedni kezdett, és kisvártatva eltűnt a mennyezeten át. A folyosóra időközben csend telepedett. Harald mögött démonok tetemei feketéllettek, a férfi baltájától vörössé váltak a falak, de ő csak a lányra figyelt. Felsegítette a földről, és magához ölelte Machielt. – Ne haragudj rám! Nem gondoltam, hogy megtámadhatnak ezen a folyosón. Nem szabadott volna a fáklyáért küldenem téged. – De nem ám! – Harald háta mögött reszelős morgás támadt, mire megperdült, és Mizariel földön maradt pengéjét Moroba mártotta. A pokoli penge kék fénye beragyogta, majd porig égette a démon testét.

– Harald! Machiel! – Gabriel hangját hallották a lépcsőfordulóból. – Hol vagytok? – Itt, a folyosó végén! – Át kell jönnötök a másik szárnyba! – az arkangyal hangja sürgető volt. – Nemsokára vége van… De Arshamonék most értek ide. El kell tűnnünk innen! Gyertek gyorsan! Harald kézen fogta a lányt, és a lépcső felé sietett vele. Machiel aggódva szorította a férfi ujjait. – Tiszta vér vagy… rendbe kell tennem a sebeidet! – Semmi gond, siess inkább! Machiel lélekszakadva futott lefelé a lépcsőkön, de a szíve egyre zaklatottabb volt. Látta, hogy Harald több sebből vérzik, és azt is, hogy nem törődik a sebesüléseivel. Az alagsorba értek, ahol a többiek már várták őket. – Mindenki itt van? – kérdezte Ruchiel, és végignézett a csapaton. – Mizariel hol maradt? – Mizariel meghalt – felelte Harald. – Megöltem, mert Machielre támadt. Azrael szeme rájuk villant, ám látva a norvég testén feketéllő és még mindig vérző vágásnyomokat, amiket nyilvánvalóan Mizariel tőre okozott, bólintott. – Megtiltottam neki, hogy kezet emeljen rátok… – nagyot sóhajtott, és a királyra nézett. – Hogy ölted meg, Tryggvason? – A szívébe szúrtam a saját tőrét. – Harald szavai jegesen koppantak a hirtelen beállt csendben. – Nem akartam megölni, de nem hagyott más választást. Le akarta szúrni Machielt. Ha nem állítom meg… – Tudom – Azrael arca komor volt. – Megtette volna. – Sosem emeltem még kezet nőre… – A király nem volt büszke a győzelmére. – Nos, barátom, Mizariel felért legalább két férfival, ha nem hárommal… Ha nem ölöd meg, te és a kis feleséged már halottak lennétek. – Nem sajnálod őt? – Ariel meglepettnek tűnt.

– De. Ugyanakkor tudom, hogy boldogabb lesz odaát… – Azrael tűnődve nézett a semmibe. – Már, ha Atyánk meggyógyította a megsebzett szívét. Boldogtalan volt idelent, azért lett ilyen könyörtelen. Most végre újra szabad lehet és gondtalan. – Mindjárt elérzékenyülök… – dörmögte Bardo. – Lányok, nincs nálatok véletlenül egy zsepi? – Ne légy már ilyen tuskó! – lökte oldalba Ruchiel. – Én igazán sokat veszekedtem Mizariellel, most mégis furcsa érzés, hogy nincs többé. – Nem furcsa, hanem jó – dünnyögte a szőke angyal, majd a király felé biccentett. – Itt volt az ideje, Harald. Mizariel sosem állt volna le. Mániákusan meg akarta ölni Sophielt és Machiel Ennek így kellett lennie! – És most? – Gabriel kérdőn nézett a többiekre. – Hogyan tovább? – Lezártuk az idevezető kaput – magyarázta Azrael. – A föld alatt átmegyünk az erdőben lévő erődítménybe, és összeszedjük magunkat, amíg beérnek minket a pokolfajzatok. Amíg megrohamozzák az épületet a démonok, Ruchiellel a fák között Arshamonra törünk, és elvesszük tőle a kristálykoponyát. Rátok marad Tarim, Samad és a boszorkány. Menni fog? – Azért legalább egy köszönömöt elrebeghetnél! – Bardo mogorván nézett a Halál Angyalára. – És meggyógyíthatnád Haraldot, mielőtt elvérzik. Azrael a norvég királyra nézett. – Miért nem szóltál? – Semmiség – hárított Harald. – Magától is elmúlik. – A Mizariel pengéje okozta sebek? Azok aligha gyógyulnak be… – mormogta, és a szőke férfit a földre nyomta. Összedörzsölte a tenyerét, és a felvillanó halványzöld fénnyel bevonta a norvég szívét. A csillámló szikrák ellepték Harald testét, Azrael pedig a fülébe súgta az Igét. A mély sebek

szépen összezárultak, a hegek nyomtalanul eltűntek mindenhonnan. A norvég erővel telve nyitotta ki a szemét, de addigra Azrael már Machiellel foglalkozott. Begyógyította a lány sebét, majd sorra a társaihoz lépett, és mindenkin segített. Gabriel csendben nézte a jelenetet, és megrázta a fejét. Murielhez fordult, és a lány fülébe súgta: – Nem tudom, mit műveltél azokkal az ásványokkal, de úgy tűnik, Azrael visszatért közénk… Sophiel lova ezalatt szélsebesen szelte át az erdőt. A lány eszelős iramban menekült, noha jól tudta, a szívét szaggató fájdalom elől úgysem tud elrohanni. Valami mégis űzte, hajtotta, és ahogy egyre távolodott szégyene színhelyéről, a lelke könnyebbé vált. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek – gondolta. – Elijah csalódott bennem, és nincs mit szépíteni ezen… undorodik tőlem. Azrael örökös gyűlöletre számíthat miattam, Mizariel a halálomat akarja, Arshamon meg… még csak az kéne, hogy ő is az ágyába rángasson. Könnyedén ülte meg a lovat, noha nem volt rajta nyereg. Karcsú alakja, akár egy igazi harcos amazoné, szinte eggyé vált a paripával, ahogy a holdfényben átszelte a völgyeket. Nem sejtette, hogy nem sokkal mögötte, a hegytetőn Elijah vágtat utána. A Sötét Angyal vadász volt, s azok közül is a legjobb, így bár jókora lemaradása volt, hamar meglelte a lány nyomát. Most növekvő aggodalommal száguldott utána, és nem mert arra gondolni, mi űzi szerelmét ilyen észvesztő tempóban a messzeségbe. Sophiel szívében a kétely és az édes bizonyosság érzései csapongtak. Azt mondta, azt akarja, hogy mindenkinél jobban szeressem – susogták a kis hangok a fülébe. – Hogy őt szeressem a legjobban a világon. Az angyallány megállította a lovát.

Elijah mindenkinél jobban szeret engem, csak… csak dühös. És elkeseredett. Én azonban nem tudom visszafordítani az idő kerekét Mindent tönkretettem… Egy keskeny szurdokhoz ért, amelyen csupán egy gyalogösvény vitt lefelé. Kecsesen leugrott a lováról, és szélnek eresztette az állatot. Az út kacskaringós volt és meglehetősen meredek, ő azonban könnyedén végigszaladt rajta. Egy mezőn futott keresztül, majd egy erdőbe ért, de csak futott, ahogy a lába vitte. A futástól kivörösödött az arca, és az egekbe szökött a szívverése, de a rossz gondolatai messzire szálltak. Úgy érezte, mintha repülne, mintha újra otthon volna. Eget rengető ordítás állította meg. A sötétlő ősfák mögött egy kisebb tisztás várta, ahol megcsillant a hegyi forrás vize, s az angyallány arrafelé hátrált. A vadállati üvöltést egy újabb követte, majd még egy és még egy. Farkascsorda talált Sophielre. Már látta is őket, csupa sötétszürke, fekete és barna vadállat. Az ínyüket vicsorogva felhúzták, és vérbenforgó szemmel meredtek a zsákmányukra. Az angyallány a holdsarlója után nyúlt, s bár a ragyogó glória azonnal felizzott a markában a kezét feltartva a farkasokhoz szólt. – Nem akarlak bántani titeket! Jobb, ha odébbálltok… Az éjszakába újabb, az eddiginél még hangosabb üvöltés hasított, és a tisztás szélén óriási, ezüstszürke farkas jelent meg. A farkasok hátrálni kezdtek, majd szép lassan mind eloldalogtak. Sophiel hitetlenkedve meredt a falkavezérre, az pedig megkövülten bámult rá. – Fenrir? Fenrir? Tényleg te vagy az? – az angyallány nevetve tárta szét a karjait, mire a hatalmas állat nekiiramodott, és a lányra vetette magát. Sophiel magához ölelte az ezüstszínű állatot, aki örömében azt sem tudta, mihez kezdjen magával. Megnyalta a lány arcát, Sophiel pedig csilingelve kacagott.

– Ó, Fenrir, ez undorító! Ne csináld ezt! Örülj nekem valahogy… kevésbé nyálasan! A farkas azonban örömtáncot lejtett, és újra meg újra feldöntötte a tisztáson szaladgáló lányt. Sophiel úgy ölelte a nagyra nőtt vadállatot, mintha a legjobb barátja lenne, Fenrir pedig elfeledkezett arról, hogy ő valójában az erdő egyik legrettegettebb réme… Sophiel nem vette észre, hogy Elijah egy fa árnyékából figyeli őket, és furcsamód Fenrir is megfeledkezett az óvatosságról. Úgy hancúroztak a holdfényben, akárcsak a gyerekek, és a Sötét Angyal szíve belesajdult a lány iránt érzett szerelembe. Feltámadt a szél, és Elijah esőillatát a farkas felé vitte. Fenrir megmerevedett, a Hold felé emelte a fejét, és síró hangon felvonyított. – Most miért csinálod ezt? – Sophiel körülnézett. – Mi van, Fenrir? Mit érzel? – Valószínűleg engem – szólalt meg a tisztásra lépő Sötét Angyal, mire a farkas felhúzta az ínyét, és Elijahra acsargott. – Mintha említettem volna neked, hogy szőnyeget csinálok a bundádból, ha még egyszer rám mersz mordulni! Fenrir elhallgatott, és Sophielre nézett. – Nincs semmi baj! – mondta a lány. – Hisz ismered őt! A farkas a lány derekához nyomta a fejét. Az apró kezek az állat ezüstszőrébe túrtak. – Találkozunk még! Ne aggódj emiatt! Fenrir megfordult, és a fák közé rohant. Sophiel magára maradt a tisztáson a Sötét Angyallal. – Mégis, hova rohantál így el? – lépett közelebb a férfi. – Úgy gondoltam, világgá megyek – felelte halkan a lány. Elijah felnevetett – Te szórakozol velem? Sophiel megrázta a fejét. – Nekem ennyi elég volt… mindenből.

Elijah megragadta a vállát. – Mindenből? Belőlem is? Az angyallány lehajtotta a fejét. – Nem, nem, ne csináld ezt! – a férfi megemelte az állát. – Nézz rám! – Elfáradtam, Elijah. – Te meg miről beszélsz? – Ráébredtem, hogy soha nem fogsz túllépni a… történteken. És bár szerelmesebb vagyok beléd, mint valaha, nem küzdök tovább. Nincs erőm szembeszállni veled, és az igazamat bizonygatni. – Tudom, hogy nem tehetsz arról, ami Azraellel történt! – Mégis viszolyogsz tőlem – a lány hangja megremegett, miközben kitépte magát Elijah öleléséből, és könnybe lábadt szemmel folytatta. – Mocskos vagyok a szemedben. – Istenem… – a férfi a lány után kapott, és a karjába vette a kapálózó angyalt. – Hogy gondolhatsz ilyesmit? Sosem viszolyogtam tőled! És nem vagy mocskos. Az életemnél is jobban szeretlek téged! – Engedj el, Elijah! – suttogta Sophiel. – Nem. Nem engedlek. Soha többé nem engedlek el! A Sötét Angyal a fűre ült, és addig szorította magához az angyallányt, amíg érezte, hogy megszűnik az ellenállása, és már nem akar szabadulni tőle. Egyre csak simogatta, és megvárta, amíg kisírja magát a vállán. – Szeretkezni akartam veled – mondta halkan –, de féltékenységi rohamot kaptam, amikor megláttam a meztelen testedet. Arra gondoltam, Azrael mindazt megkapta, ami az én legféltettebb kincsem volt… Azért ültem az ágy szélére, hogy lenyugodjak. Féltem, hogy bántanálak, hogy erőszakos lennék veled dühömben, vagy megsebezném a lelked a bántó szavaimmal. Te pedig félreértetted a hallgatásom, és elrohantál. Tűvé tettem utánad az egész várat, de sehol sem találtalak. Végül a katonáktól tudtam meg, hogy lóra kaptál és eltűntél.

Sophiel kimerülten feküdt a mellkasán. – Azt hittem, többé nem akarsz majd velem szeretkezni… – mondta alig hallhatóan, mire Elijah megrázta a fejét. – Csakis azt akarok, Sophiel… Ajka forrón simult az angyallány szájára, hogy aztán összeforrjon vele, és ne engedje el. Türelmetlenül tépték le egymásról a ruhákat, mígnem meztelen testük egymáshoz simult. Elijah végre boldog volt, hiszen az angyallány szerelemmel ölelte őt, és olyan odaadón csókolt vissza, mint még sohasem. – A tiéd vagyok, Elijah! – suttogta Sophiel a férfi karjában fekve. – Csak a tiéd. A Sötét Angyal lelkében tomboló vihar lassan lecsendesedett, s a helyét aranyló napsugár ragyogta be. A lány szőke hajtincsei az arcába hullottak, édes illata megtöltötte a tüdejét. Erős teste gyöngéden tette a magáévá a lányt, ő pedig nem érzett mást, csak gyönyört, megnyugvást és végtelen szerelmet. Elijah szíve megnyugodott. Visszakapta a kedvesét, és ettől kezdve nem számított semmi más…

16. FEJEZET

Tomboló düh

Hajnalodott, amikor a szétdobált ruhákon fekvő, egymásba fonódó szerelmesek ébredezni kezdtek. Elijah a fejük felett gyülekező sötét fellegekre meredt, de jókedvét a borús idő sem tudta elrontani. – Azt hiszem, mostantól minden reggel így kéne ébrednünk – sóhajtott fel, és ahogy kinyújtózott, letépett egy százszorszépet. A lány fölé hajolt, és a virággal megcirógatta Sophiel pisze orrát. A lány felnevetett. – Szerintem is. Elijah kisimította az arcából a kusza, szőke tincseket. – Nem fáztál? – kérdezte, mire a lány átkarolta a nyakát, és olyan forró csókkal felelt a kérdésére, hogy a testében azon nyomban feltámadt a vágy. – Szóval nem… – mormolta mosolyogva, és elmerült a lány ölelésében. – Vagy ez azt jelenti, hogy melegítselek fel? Sophiel kuncogott. – Azt bizony… Az angyalok szenvedélyesen ölelték egymást. Tűzben égő testük lassú, érzelmes táncba kezdett. Csókjaik perzseltek, miközben a tánc egyre hevesebbé, az érintés mámorítóbbá a gyönyör pedig szinte szédítővé vált. Sophiel zihálva kapaszkodott Elijahba. Forró bőréhez nyomta az arcát, és belemarkolt a férfi sötét tincseibe, miközben a nevét suttogta

reszketve. Elijah minden izma megfeszült, ahogy az élvezet végigsöpört a testén, majd végül az egekbe emelte. – Tönkreteszel engem… – mondta zihálva, miközben a mellkasára fektette a lányt, de az arcán csibészes mosoly futott át. – Annyira kívánlak, hogy az már nem normális. Sophiel a Sötét Angyal mellkasát cirógatta. – Akkor én mit mondjak? Ha tehetném, egész nap csak bámulnálak. Elijah felnevetett. – Mi bámulnivaló van rajtam? – Mindened… – A lány elmosolyodott. – Szeretem az arcodat. A sötét hajadat, a szigorúnak tűnő szemöldöködet, a hosszú szempilláidat és a gyönyörű szemedet. Szeretem a szád határozott vonalát, és azt a két kis gödröt az arcodon, amikor nevetsz. De szeretem a haragos ráncot is a homlokodon, és hogy a pillantásoddal olykor ölni tudsz… Szeretem, hogy ilyen magas vagy és erős. Minden porcikádért odavagyok, az az igazság… Elijah pillantása az angyallány lelkéig hatolt. – Hát ez a terved? Az ujjaid köré csavarsz… – mordult fel végül, és fölébe kerekedett. A lány kerek arcát nézte, amely ezúttal boldogságtól ragyogott. – Így kellett volna kezdenünk… nem? – Nem… – Sophiel szemében huncut fény csillant. – Hisz hol lenne akkor az a sok-sok rémes kaland és ordítozás? A Sötét Angyal felnevetett. – Imádok veled lenni. Itt kéne hagynunk mindent, és elmenni… tényleg, valahová, a világ végére. – Hát, én éppenséggel oda indultam – Sophiel hangjába némi bűnbánat vegyült. – Megtaláltalak volna – Elijah szigorúan pillantott rá. – Ugye, tudod? – Tudom. – Soha többé ne csinálj ilyet!

– Nem fogok… – Hát, remélem is. Amúgy hová mentél volna? Gondolom, volt valami szenzációs terved a jövőre nézve. Sophiel megcirógatta a férfi borostás állát. – Arra gondoltam, keresek egy békés kis falut, és az ott élő gyerekekkel fogok foglalkozni. Sok az árva kicsi, akiket boldogan felnevelnék. Ez volt a nagy tervem… Elijah nem heccelte tovább. Felült, és az ölébe húzta az angyallányt. – Nos, ez valóban hozzád illő feladat volna… De majd keresünk neked gyerekeket, akikkel foglalkozhatsz. Joshua már felnőtt, őt már nem tudod felnevelni. Sophiel elmosolyodott. – Szegény Joshua. Frídr nagyon tönkretette őt. És nem, már tényleg nem gyerek, de most talán nagyobb segítségre szorul, mint amikor kölyök volt. – Ne aggódj miatta. Joshua rendben lesz! – Gondolod? – Igen. Ha pedig mégsem, magunkkal visszük őt, és helyre tesszük a lelkét, jó? – Köszönöm! Hálás vagyok, amiért a szíveden viseled azokat a dolgokat, amik számomra fontosak. – Nagyon szívesen teszem. Sophiel a Sötét Angyal szemébe nézett. A férfi írisze borongós-kék volt, mintha valami még mindig nyomasztaná. Megsimogatta az arcát. – Te vagy az életem, Elijah. Ha velem vagy, még a nap is szebben süt rám. A létezésemnek csak veled van értelme. Ugye, tudod ezt? A férfi szorosan magához ölelte az angyallányt, és arcát az aranyló fürtökbe fúrta. – Soha többé ne hagyj el, Sophiel! Ígérd meg, hogy bármi is történjék, mindig megbeszéljük a dolgokat, és addig nem alszunk el, amíg ki nem békülünk! Tudom, hogy nem könnyű

velem, mert nagyon hirtelen haragú vagyok, és ha bedühödök, nem válogatom meg a szavaimat… – … és ordítasz – Igen, ordítok, és török-zúzok… És gondolom, hogy neked ez félelmetes lehet, de légy velem türelmes, és idővel talán én sem leszek ennyire lobbanékony. – Az elmúlt évezredek alatt csillapodott a vérmérsékleted? – Sophiel incselkedve gyűrte maga alá a férfit. Elijah felnevetett. – Nem. Nem csillapodott, sőt. Egyre hamarabb eljár a kezem. No, de várjunk csak, te most gúnyolódsz? Ilyen kicsi vagy és heccelni mersz engem? Sophiel csilingelve kacagott. – Igen. Imádok veled birkózni. A Sötét Angyal hahotázott. – És nem fáj az esélytelenség? Sophiel a férfi karjait a földre nyomta, de Elijah hagyta magát, így végül a lány került fölülre. Lassan a Sötét Angyal ajkára hajolt, és lágyan megcsókolta. Puha nyelve finoman fedezte fel a férfi száját, s Elijah mellkasából megadó sóhaj szállt fel. – Biztos, hogy esélytelen vagyok veled szemben? – Sophiel ajka már a férfi nyakát súrolta, forró leheletétől megborzongott Elijah egész teste. – Nem… sosem voltál az… A távolból hatalmas ágyúdörrenés hallatszott, amelyet egy újabb követett, és az eget kisvártatva koromfelhő sötétítette el. – Vissza kell mennünk a többiekhez! – Sophiel izgatottan nézett a Sötét Angyalra. – Nem, nem kell visszamennünk. – És ha bajuk esik? Haraldék és Gabrielék azért jöttek, hogy segítsenek rajtunk. Mi van, ha nem jutottak ki a várból? – Bardoval megbeszéltem, hogy amint kitör a felfordulás, elszelelnek.

– És ez nem… tisztességtelen a többiekkel szemben? Elijah szeme elsötétült. – Mizariellel? Vagy Azraellel szemben? – Ruchiel is ott van, és egy csomó ártatlan ember – mondta nagyot nyelve Sophiel. – Gabriel és Muriel pedig biztos, hogy ott maradnak. – Miért maradnának ott? – Hogy megszerezzék és elpusztítsák Arshamon kristálykoponyáját. – És ez mennyire biztos? – Túlságosan is. – Hát jó! – sóhajtott fel Elijah. – Arshamonnak úgyis sok van már a rovásán, ideje a Pokol fenekére küldenem a lelkét! – azzal felállt, és felsegítette a lányt is. Mindketten felöltöztek, és magukra vették a fegyvereiket. A Sötét Angyal kézenfogta Sophlelt, és elindult vele vissza, Azrael várába. Némán szelték át az erdőt, majd a felfelé vezető keskeny utat. A lovaik egymás mellett legelésztek a rengeteg szélén. Elijah füttyentésére odanyargaltak hozzájuk, és szelíden megálltak előttük. A férfi lehajolt a lányhoz. – Szeretném, ha Bardo mellett lennél, amíg végzek azzal a pokolfajzattal! Nem akarom, hogy lásson téged! Sophiel bólintott. – Úgy lesz. Elijah elmosolyodott. – Jól áll neked az engedelmesség. Az angyallány felnevetett. – Nem vagyok engedelmes. A Sötét Angyal összeráncolta a szemöldököt, de a szemében vidám fény gyűlt, – Tudom… De most vedd úgy, hogy megparancsoltam! – folytatta immáron komolyan. – Maradj Bardo mellett, és tedd, amit ő mond? Ha ennek ellenére bajba kerülsz, azonnal kiálts értem! Vigyázok rád. Nem kell félned attól a féregtől!

– Gondolod, hogy tudja, hogy itt vagyok? – Arshamon roppant céltudatos. Pontosan tudja, hogy itt vagy. És jó eséllyel már azt is tudja, hogy egyetlen kristálykoponyánk sincs az övével szemben… Hiszen akkor már használtuk volna. – Az nem jó. – Nem számít. Azrael annyira feldühített, hogy kifejezetten jót fog tenni, ha ma valakit széttéphetek. Sophiel a férfihoz bújt. – Féltelek. – Ugyan… Nincs miért. – Arshamon megölhet téged. – Arshamon egy barom. Ma palackba zárom a lelkét. – De hogyan? – Nekem is akad néhány sahranom… – mosolyodott el a Sötét Angyal. – Majd ők megteszik helyettem. Indulhatunk? Sophiel bólintott, mire Elijah felsegítette a lovára. Egymás mellett vágtattak az erdőn át Azrael vára felé, miközben növekvő aggodalommal hallották, hogy újabb robbanások rázzák meg a teret. Lassan elérték a legutolsó hegyet, ahonnan tisztán ráláttak az ódon épületre, amikor a falak megrázkódtak, és lassan, akár az olvadó jégtömbök, tompa morajlással leomlottak. – Úristen… – az angyallány a szája elé kapta a kezét. – Nincs semmi baj! – a Sötét Angyal szúrós szemmel nézte az épületet. – Bardo-ek nem voltak bent. – Honnan tudod? – Azrael számolt vele, hogy el fogják söpörni a várát. Az erdőben van egy erődítmény, a föld alatt lehet megközelíteni. Nyilván ott rejtőztek el, hogy időt nyerjenek. – Időt? Mire? – Hogy amíg minden figyelem az erődre irányul, elkapják Arshamont. – És mi hogy fogunk bejutni?

– Sehogy. Megkeressük Bardo-t, aztán levadászom azt a féreg Arshamont. – Bardo odakint lesz? Elijah felnevetett. . Nagyjából a csatatér közepén… De most gyere! – Sophiel dereka után nyúlt, és maga elé ültette. – Innen együtt megyünk tovább. Elindultak az erdőn keresztül a másik épülethez, amikor meghallották az összecsapás semmihez sem hasonlítható zaját. – Készülj! – szólt a Sötét Angyal, és Sophiel kezében felizzott a holdsarló. Aztán meglátták őket. Démonoktól feketéllett az erdő. Azrael katonái kimerültén küzdöttek ellenük, de a fekete bőrű lidércek lemészárolták őket. Feltűnt az erődítmény, amelynek falában jókora lyuk tátongott. Füst terjengett a fák között, és véres tetemek hevertek mindenütt. Sophiel elhajította a holdsarlóját, amely megtisztította előttük az utat. Jobbra és balra cikázott, letarolva vagy két tucat lidércet, majd könnyedén visszaröppent a kezébe. – Hol vagyunk már a gyakorló köröktől… – mormogott Elijah, és megmarkolta a lány derekát – Bemegyünk a sűrűjébe. Kapaszkodj! A nyolcágú ostor szárai felizzottak, Elijah pedig a csatatér közepébe vágtatott. A holdsarló messze előttük repült széles ösvényt vágva a lónak, a lángoló ostor pedig tucatszám pusztította az ellenséget. Hirtelen tüzes lángcsóva hasított keresztül a sahranok tömegén, és Elijah a földre rántotta a lányt. A lovuk riadtan elszaladt. – Bardo? – Sophiel hunyorogva nézett a visszafelé repülő, lángoló pörölyre. – Ő hát. Gyere, menjünk!

A közelükben harcoló lidércek feléjük fordultak, de Sophiel holdsarlója sorokban kaszálta el őket. Elijah megragadt a lány csuklóját, és utat tört a tömegen át, hogy megtalálja szőke barátját. Hirtelen felkavarodott a szél, és akkora porfelhőt kavart, hogy az orruk hegyéig sem láttak, majd a nyomában érkező széllökéstől hanyatt zuhantak. Elijah ostora a rossz látási viszonyok ellenére sem állt meg, és a portól megvakult vörös szemű démonokat kíméletlenül miszlikbe vágta. – Jól vagy? – Egy pillanatra sem engedte el Sophielt, aki mellette botladozott. – Ruchiel nem viccelt ezzel a porviharral. A szemedbe ment? – Igen. Nem látok rendesen, Elijah. A Sötét Angyal hirtelen körbe fordult, s a kezében táncoló, izzó ostorszárak egy három méter sugarú körben rongyosra égették a lidérceket. A tenyerét gyorsan Sophiel arcára tette, és finoman végighúzta rajta. – Elmúlt? – Köszönöm – pislogott újra tiszta tekintettel az angyallány. – De most nem foglalkozhatsz velem! Elijah elnevette magát. – Miért, tiltja a törvény? No, hadd lássam, hogy repül az a holdsarló! Sophiel elhajította a fegyverét, a tüzes glória pedig utat tört nekik az erőd felé, a démonok között. Megragadták egymás kezét, és arrafelé rohantak, amerre a lángoló buzogányt látták vissza-visszaröppenni. – Na, végre! Már azt hittem, a végén kimaradtok a mókából – Bardo a látszólagos jókedve ellenére talpig véres volt szőke haja szinte feketének tűnt a rászáradt vértől. – Te jó Eg, Bardo! Ez a te véred? – Nem. Ne aggódj! De az egyik barom eltörte a pipámat. Nagyon morcos vagyok emiatt. Az a pipa vagy hatszáz éves volt!

Sophiel Elijahra nézett. – Komolyan beszél? – Ismered… – A többiek? – Odabent. A három harcos egymásnak vetette a hátát, úgy verték vissza az erődítmény falai felé közelítőket, és idővel szépen megtisztult az erdő. A szerencse ezúttal az angyaloknak kedvezett, akik mészárszéket csináltak ugyan a környékből, de határozottan győzelemre álltak. Elijah a hátuk mögé pillantott, amerre csendesnek tűnt az erdő. – Bardo, szeretném, ha elvinnéd innen Sophielt! – Hová? – Mit tudom én… Sétakocsizni. – Mi van? – Bardo újra elhajította a buzogányát, és közben nagyokat csapott a kardjával a földön vergődő lidércekre. – Meg akarom ölni Arshamont és a fivéreit. – És miért nem együtt öljük meg őket? Elijah a lány felé sandított. – Mert nem akarom, hogy ő itt legyen. – De miért nem? Hisz ügyes. Semmi baja nem lehet mellettünk. A Sötét Angyal felsóhajtott. – Arshamonnál van az egyik kristálykoponya. Használni fogja ellenünk. – Próbálja csak meg… – Bardo, ez nem vicc! – Én sem annak szántam. – Bekerítettek minket! – hallották hirtelen a hátuk mögül Sophiel hangját. – Kik? – fordultak meg egyszerre. – Arshamonék. – A lány kezében megállt a holdsarló.

És valóban. A körbe zárt angyalok felé három oldalról közelítettek. Arshamon, Tarim és Samad. – Mi legyen? – Bardo a társaihoz fordult. – Az enyém Arshamon és Tarim, a tiéd Samad. Sophiel csalódottan nézett rájuk. – És én álljak itt, mint egy nebáncsvirág? – Nem. Te rohanj az erődítménybe! – Elijah komolyan beszélt. – Fussak el? – Igen. Bardo megrázta a fejét. – Nem jó ötlet. – Arshamon azonnal utánamegy, és nála van a kristálykoponya. Ha elkapja Sophielt, sarokba szoríthat minket. – Tőrbe csalom – mondta elszántan a lány. – Tőlem úgysem számit semmi fondorlatosságra. Elijah felcsattant. – Kizárt dolog! Felejtsd el! Sophiel azonban nem tágított. – Bízz bennem, kérlek! – mondta, miközben a Sötét Angyal karjába kapaszkodott. – Te is tudod, hogy engem nem akar bántani. Éppen ezért több esélyem van ellene, mint nektek! Bardo egyetértőn hümmögött. – Tesó, tudom, hogy ingerel az ötlete, de ezt most jól kitalálta. Sophiel meg tudja ölni a pokolfajzatot. Besegítünk neki… – A rohadt életbe! – Elijah ostora tucatnyi lidércbe mart. – Hol van Ruchiel? – Az erődbe ment, hogy segítsen a többieknek. – És Gabrielék? – Ott jönnek! Az angyalok arra néztek, amerre Bardo mutatott, és meglátták, ahogy az arkangyal és Muriel az ellenséggel harcolnak. Úgy néztek ki, mint akik táncolnak. Kecsesen léptek

el a feléjük vágó pengék elől, és ahogy megfordultak, a kardjuk lendülete egyszerre hármasával szelte le a sahranok fejét. – Ezek eszméletlenek így, együtt… – vigyorgott Bardo. – Nem? – Szedd le inkább Tarimot, mielőtt beérne! A szőke angyal elhajította a buzogányát, és letarolta vele a nagydarab favágó előtt nyomakodó lidérceket. A pokol hercege azonban a porba vetette magát, így túlélte a lángoló pöröly büntetését. – Hohó! Milyen gyors vagy te…, ördög-bördög… – dörmögte összehúzott szemöldökkel a szőke angyal, és újra elhajította a buzogányt, amely ezúttal elkaszálta Arshamon öccsét. Az izzó pöröly letépte a férfi egyik lábát, s lángra lobbantotta a testét. Tarim velőtrázóan ordított, de Bardo nem kegyelmezett: a második ütéssel örökre elhallgattatta a pokoli herceget, majd felgyújtotta a tetemét. – Megöllek, te nyomorult! – Arshamon velőtrázó üvöltéssel tört át a tömegen, miközben a kezében felragyogott a nála rejtegetett kristálykoponya. A vörös fény könyörtelenül égette porrá az útjába kerülő harcosokat, és vészesen közeledett Bardo felé. Az idő mintha lelassult volna. Elijah, Gabriel és Muriel Arshamon felé lódultak, de mindannyian elkéstek: Sophiel ugyanis egyenesen Bardo elé állt, de olyan távolságra, hogy a férfi ne tudja visszarántani, Arshamon pedig beérte őt. Az angyalok egyként ordítottak fel, a vörös kristálykoponya égető vibrálása azonban kihunyt. A pokol uralkodója nem bántotta az angyallányt. A még mindig Refill testében tetszelgö Arshamon elvigyorodott. – Hiányoztál. Sophiel nagyon kicsinek tűnt a nagytermetű férfi előtt, mégsem látszott, hogy megrettent volna tőle. – Ne bántsd a testvéreimet! – nézett rá elszántan. Arshamon elégedetten mérte végig.

– Ha velem jössz, életben hagyom őket! – bökte ki. – A te életed az övékért. A Sötét Angyal felhördült, de Sophiel csak Arshamonra figyelt. – Mi a biztosíték arra, hogy nem versz át? – Esküszöm, hogy nem bántom őket! Ennyi nem elég? – De elég – felelte az angyallány lángoló arccal, majd a földre dobta a holdsarlóját. Arshamon közelebb lépett hozzá és magához rántotta, de rögvest lefagyott a mosoly az arcáról. Sophiel apró tőre markolatig mélyedt a szívébe. Ugyanabban a pillanatban rávetődött Elijah, és kitépte a férfi gégéjét. Arshamon szeme fennakadt torkából gurgulázva ömlött a vér. A Sötét Angyal nem tétovázott. Különös, sziszegő, pattogós nyelven felordított, mire megjelent két sahran. Az egyikük szétfeszítette a még mindig rángatózó férfi állkapcsát, míg a másik könyörtelenül kiszívta a lelkét, és egy kerek üvegbe fújta, akár a könnyű pipafüstöt. Eztán egy jókora dugóval lezárta, majd egy ezüstszálat kötött a palack szájára. Arshamonnak vége volt. A csatazaj időközben elült. Gabriel kivégezte Samadot, Muriel, Ruchiel és Bardo pedig megölték a hátramaradt ellenséget. Mindenütt tetemek hevertek és tengernyi vér. Az eső eleredt, mintha csak meg akarná tisztítani a megfáradt erdőt. Elijah Muriel felé nyújtotta az Arshamontól megszerzett kristálykoponyát, aki nem tétovázott, néhány másodperc alatt megsemmisítette a kristályt. A Sötét Angyal a markában tartott üvegre meredt, amelyben Arshamon sötét lelke keringett. Felsóhajtott, és zsebre vágta a palackot, majd Sophielhez lépett. – Ügyes voltál – mondta halkan, és magához ölelte a lányt. Megcsókolta a homlokát, majd maga felé fordította az arcát, és az ajka Sophielére forrt. Mohón csókolta, féltő, óvó szerelemmel.

– Hát nem is haragszol rám? – Sophiel megkönnyebbült mosollyal ölelte át a nyakát. – Hogy a fenébe ne haragudnék! Megőrjítesz a meggondolatlanságoddal. – Elijah, nem voltam meggondolatlan. Felmértem a helyzetet, és láttam, ha nem lépek, Arshamon megöli Bardo-t. Nem véletlenül került az a tőr a kezembe… – Tudom. – A Sötét Angyal ezúttal nem gúnyolódott – Alábecsültünk téged. Büszke vagyok rád! – Tényleg? – Tényleg. De, ezért még kapsz tőlem… Majdnem megállt szívem. A hirtelenségedtől teljesen kikészülök. Sophiel elnevette magát. – Tudod, egy nagyon vonzó férfi a tanárom. Tőle tanulom kardforgatást és a közelharcot. Egyszer azt mondta, a kiszámíthatatlanság és a gyorsaság az én legnagyobb fegyverem, amivel akár egy nálam sokkal nagyobb és erősebb embert is legyőzhetek. – Többé ne hallgass rá! Az a férfi nem normális… Az angyallány csilingelve felkacagott. – Már késő. Szerelmes vagyok belé. Az erődítményből abban a pillanatban velőtrázó visítás hallatszott. A legmagasabb bástya tetején Ramodiel tűnt fel. A feje fölé emelte, majd gondolkodás nélkül a mélybe hajította a veszettül kapálózó boszorkányt. Nahara teste tompa puffanással ért földet a kavicsos bejáraton. A csontjai ripityára törtek, a koponyája péppé zúzódott. Elijah odarohant, és a sahranok felé intett, akik kiszívták és palackba zárták a boszorkány lelkét. – A másik kettő is megvan? – kérdezte őket. A sahranok bólintottak, és átnyújtották a palackokat, majd meghajoltak és eltűntek az erdőben. – Hát ezek? – Sophiel kíváncsian nézett Elijahra.

– Akadnak itt-ott lekötelezettjeim – mosolyodott el a Sötét Angyal, miközben a lány felé nyújtotta a kötélre fűzött üvegcséket. – Megnézed a díszes társaságot? – Mondanám, hogy gyönyörűek, de nem azok – Sophiel tűnődve nézte a palackokat, amelyekben sötétszürke, porszerű képződmény kavargott. – Mi a terved velük? – Nem tudom. Még gondolkodom. – Elvihetnénk őket a valkűröknek! – mondta Gabriel. – Náluk biztos helyen lennének. – Leszámítva, hogy nem találunk oda – jegyezte meg Ariel. – De ők megtalálnak minket… – Ramodiel csibészes mosollyal csatlakozott a társasághoz, mintha nem két perccel korábban ölte volna meg Naharát. – Hogyan? – kérdezte Elijah, mire Sophiel elnevette magát, és összekócolta Ramodiel haját. – Hát úgy, hogy a valkűrök kötődnek a régi szeretőikhez. Ramodiel a földre döntötte, de az angyallány csak kacagott. – Értettem a célzást, te kis bajkeverő! – vihogott Ramodiel, miközben a fűben birkóztak. – És különben sem vagyok a szeretőjük! Hogy mondhatsz ilyet? – Kölyök, te lefeküdtél az egyik valkűrrel, engem meg a béna kígyófogakkal kábítottál? – Bardo is rájuk vetődött, és behúzott egyet a barátjának. – Nem gondoltam, hogy érdekel, kivel fekszem le – Ramodiel vihogott, ahogy azok ketten legyűrték, majd kimerültén elnyúlt a füvön. – Kész vagyok. Mindenkit megöltünk? – Meg, bizony! – Bardo elővette a pipáját. – Ó, el is felejtettem. Az egyik barom eltörte a szipkámat. – Azzal elhajította a roncsokat, és ő is elnyúlt. – Én is kimerültem. Nem megyünk el valahová mulatni? A társai felnevettek. – Ramodiel? – Sophiel oldalba bökte a fiatal angyalt. – Lehívod végre a valkűröket?

– Nem lehet. Akkor megint le kell feküdnöm valamelyikkel. Bardo megrökönyödve nézett rá. – Te most viccelsz? – Nem, tesó, nem akarok egyikkel sem ágyba bújni. Inkább egy kedves viking lánnyal… – Miért, nem volt jó? – A szőke angyal kíváncsian könyökölt fel. – De. Éppenséggel erre számítottam. De ha vállalod, hogy helyettem… – Vállalom! – Na, jó, hagyjuk itt ezeket! – mondta Gabriel, mire az angyalok az erődítménybe vonultak. Ezúttal egyikük sem szenvedett komolyabb sérülést, így szedelőzködni kezdtek, hogy továbbálljanak. Azrael Elijahhoz lépett. – Kérlek, beszélhetnék Sophiellel, mielőtt elmentek? – Nem. – Csak bocsánatot szeretnék kérni tőle. És tőled. – Megvolt. Elmehetsz. – Kérlek, Elijah! Csak egy perc az egész. A Sötét Angyal szúrós szemmel nézett rá. – Mit akarsz még? – Megbocsátasz nekem valaha? Elijah megrázta a fejét. – Nem. Azraelen látszott, hogy borzalmasan érzi magát. – Nem tudom, miért viselkedtem ilyen… szadista vadállatként. Sajnálom. Bár, jól tudom, ez nem teszi semmissé a bűneimet. Nem akarom a kristálykoponyákra fogni, hiszen a tetteimért én magam felelek, de tudnod kell, hogy bánom amiért így kifordultam magamból és fájdalmat okoztam nektek Neked. Azt hittem, megölsz azért, amit…

– Én is azt hittem, Azrael! Ne hozd fel újra, mert akkor tényleg megöllek! Amit Mizariellel együtt műveltetek, arra nincsenek szavak. – Mizariel meghalt. Elijah arca elkomorodott. – Sajnálom. – Sajnálod? Azt hittem, gyűlölöd őt. A Sötét Angyal felsóhajtott. – Dehogy gyűlölöm! Miattam hagyta el az otthonát. Miattam tört össze. Az én hibám, hogy ilyen kegyetlenné vált. Szerettem volna látni, hogy egy nap megtalálja idelent a maga boldogságát. A lelke mélyén Mizariel jó volt, csak végtelenül elkeseredett. Azrael meglepetten nézett rá, de Elijah már elindult a többiek felé. Egy pillanatra mégis visszafordult. – Hogy halt meg? – Meg akarta ölni Machielt. – Harald? Azrael bólintott. – Szíven szúrta Mizarielt a saját tőrével. – Méltó befejezés. És Machiel? Nem lett baja a kicsi lánynak? – Nem. De, ha a norvég nem állítja le, Mizariel megölte volna. És Sophielt is… – Nos, Isten veled, Azrael! – mondta Elijah. – Ne kerülj többé a szemem elé! A többiek összeszedték a cókmókjukat, és mire felkelt a nap, útra készen álltak. – Hogyan tovább? – Gabriel Elijah felé fordult. – Kölyök? Mi van a valkűrökkel? – A Sötét Angyal kérdőn nézett Ramodielre. – Semmi – a fiatal angyal megvonta a vállát. – Nem jönnek. Gondolom, fél másodperc alatt levették rólam, hogy nem őszinte a vonzalmam. Hát ez van. Mást kell kitalálnunk.

– Gyertek hozzánk, Klippére! – állt eléjük szívélyesen a norvég király. – A mi otthonunk a tiétek is! – Ez jól hangzik! – mordult fel Bardo. – Klippében szépek a nők, jók a borok és gyönyörű a kikötő. Költözzünk be Haraldékhoz! A többiek felnevettek. – Nem lakhatunk folyton másoknál – Elijah elgondolkodva nézett rájuk. – Lassan le kéne telepednünk valahol. – Hát foglaljuk el valakinek a várát! – a szőke angyal nem bonyolította túl a dolgokat. – Valami pöffeszkedő, aranyimádó baromét. Elijah elmosolyodott. – Nem lehet, Bardo. Már nem. – De miért nem? Régebben simán kifüstöltünk mindenkit, aki méltatlan volt a hatalomra. Mindannyian így szereztük a várainkat. – És mindannyian el is vesztettük őket… – A Sötét Angyal szavai elgondolkodtatták a többieket. – Ezúttal úgy szeretnék letelepedni, hogy nem ölünk meg senkit. Rendben? – Es miből fizetjük ki a nem kifejezetten alacsony igényeinket? – dohogott Bardo. – Arra gondoltam, ha túl leszünk mindenen, teszünk Svartaifheim felé egy kisebb kitérőt, és a törpék örökségéből elhozunk annyit, amennyiből megépíthetjük a saját otthonunkat – Boldog lennék, ha a földünkön maradnátok! – győzködte őket Harald. – A hegyeink és a vizeink élővilága gazdag, a vidék csodaszép. A teleink kissé zordak, de a hidegnek is megvan a maga varázsa. És amíg megépül a saját otthonotok, nálunk minden jót megkaptok, amire csak vágytok. Elijah a társaira nézett. – Én simán beköltözöm! – lelkendezett Bardo. – Hozzátok a csomagjaimat! Sophiel felnevetett. – Én is beköltöznék! – helyeselt.

– Nekem is tetszik – bólintott Ruchiel és Gabriel, majd Murielék. – Ramodiel? – Alig várom! Végre egy kis nyugalom! A Sötét Angyal elmosolyodott. – Hát, a nyugalom egy picit még odébb van… De majd az is eljön, meg az építkezés. Előtte azonban meg kell szereznünk az utolsó négy kristálykoponyát – a kezében himbálózó apró üvegekre mutatott és ezekbe zárni Sahranferéket… – Ne már! – Ramodiel csalódott volt. – Kit érdekel az eszelős Mágus és a hulla barátnője? Felszívódtak, talán már a világ végén éldegélnek kettecskén. Miért foglalkozunk velük? – Mert náluk vannak a kristálykoponyák, ráadásul mind a négy. Túl nagy fenyegetést jelentenek ránk és a halandókra. Jobb csírájában elfojtani Sahranfer terjeszkedését, mielőtt túlságosan nagy hatalomra tesz szert. – Eliiahnak igaza van! – tette hozzá Gabriel. – Azura boszorkány, így ők ketten aggasztóan nagy erőt birtokolnak. Ha ehhez hozzáadjuk a négy kristálykoponyát… Semmi jó nem fog kisülni belőle. – De hisz elbujdokoltak! – Ramodielnek nem tetszettek az új fejlemények. – Nyugalomban akarnak élni, te is tudod. – És szerinted meddig fogja élvezni Sahranfer az édes semmittevést? – Nem tudom. – A kristálykoponyák mindenkit megőrjítenek. Láthattátok, mit tettek Azraelékkel. Az angyalok bólogattak. – Akkor nincs más hátra, mint előre! – mosolyodott el Elijah. – Kipihenjük magunkat Haraldéknál, aztán levadásszuk a vén eszelőst! Az angyalok megindultak az erdőn át Klippé városa felé. Mindannyian viharvertek voltak, de tudták, néhány nap alatt elérik a norvég király városát, ahol végre nyugalom és béke vár

rájuk. Az út fárasztó volt, de nemigen érezték, hiszen győztek. Teljesítették a valkűrök által rájuk szabott feladatukat, kiszabadítottál« a társaikat és megölték Arshamonékat. Gabriel Muriel mellett ballagott. – Aggódtam érted, amikor Azrael elkapott – jegyezte meg halkan. Muriel a földet bámulta. – Szégyenletes pillanat volt. Az arkangyal felnevetett. – Szégyenletes? – Az, hát. Nem figyeltem eléggé, csak azért történhetett meg. – Ugyan, Muriel. Azraellel elvileg egy oldalon álltunk legalábbis, azokban az órákban. Senki sem számított rá, hogy megzsarol majd minket. – Én nem bíztam benne. Azok után, hogy megtudtam, mit művelt Sophiellel… – a lány felsóhajtott. – Nagyon restellem, hogy szegényt olyan élesen bíráltam. – Beszéltél már vele azóta? – Igen. Bocsánatot kértem tőle. – És mit szólt? – Hisz ismered. Azt mondta, nem számít, és magához ölelt. Majd' elsüllyedtem szégyenemben. Végig igazatok volt vele kapcsolatban. Én valahogy nem látok még ennyire a dolgok mögé. A szemem minduntalan megtéveszt. És ha valami bosszant, képtelen vagyok magamban tartani a véleményem. Az arkangyal átölelte a lány vállát. – Azt mondják, mielőtt megítélsz valakit, járj előtte három napig a cipőjében. – Azt hiszem, az ő cipőjét nem szívesen próbáltam volna fel. Nem is tudom, ők ketten hogy élhették túl ezt az egészet. – Muriel Elijahra és Sophielre nézett, aki a sor végén ballagtak, kéz a kézben.

– Nehezen. Mindketten szenvednek… De mégis, sosem láttam még olyan erős vonzalmat, mint ami közöttük van. – Gabriel megcsóválta a fejét. – A rettenetes közjátékok ellenére. Ennyi viszontagság tíz másik párnak is sok lenne. – Talán épp ez erősítette meg őket ennyire, nem? – Fene tudja. Nincs nagy tapasztalatom e téren. Azt hiszem, nem sok értelme van a szerelemnek. Muriel nem válaszolt. Az előtte gyaloglók sarkára tapadt sárga leveleket nézte, amikor Gabriel nevetve magához húzta, és megcsókolta az arcát. – Csak bosszantalak. Ne vágj már ilyen arcot! – Fú, hogy te milyen álnok vagy! – a lány is elnevette magát. – Hát, tudod, kivel alszol majd éjjel, ugye? A környékbeli medvékkel! Az arkangyal hahotázott. – Tudtam, hogy duzzogni fogsz! Nehogy megsértődj! Imádok veled aludni. – Hát, csak ne imádj! Ma éjjel inkább megfagyok, vagy a parázsba fekszem, de nem osztozom veled közös takarón. – Szeretlek heccelni, Muriel. Olyan édes, ahogy felháborodsz. Muriel mosolyogva nézett Gabrielre. – Olyan mások vagytok idelent… – mondta végül halkan. – Odafentről másképp képzeltelek titeket. – Mit gondoltál? – Nem is tudom. Komolyabbnak, szigorúbbnak, elhivatottabbnak láttalak titeket. – Miért, nem vagyunk elég elhivatottak? – De, azok vagytok. Mégis, embertestben valahogy sokkal lazábban vesztek mindent. És ez jó. A nevetés szebbé teszi az életet. Ez tetszik talán a legjobban idelent. – Még akkor is, ha heccellek? – Gabriel jókedve átragadt a lányra is. – Akkor tetszik csak igazán.

Az arkangyal szemében vidám tüzek égtek, ahogy megállt, majd kézenfogta Murielt, és egy vaskos fa mögé húzta. – Mindjárt jövünk! – kiáltott a többiek után. – Most mit csinálsz? – az angyallány meglepetten nézett rá, ám Gabriel ahelyett, hogy válaszolt volna, szájon csókolta. A lány ajka olyan édes és puha volt, hogy nem tudott betelni vele. – Mindennél jobban akarlak téged… – mondta végül halkan, amikor elszakadt a lány ajkától. Muriel kifulladva nézett rá. A lába elgyengült a férfi csókjától. – Biztos vagy magadban? Gabriel nem válaszolt. – Akkor nem csókolhatsz meg. Megegyeztünk. – Ne tedd ezt velem. Muriel! – Gabriel a lány dereka után nyúlt, de ő kibontakozott a karjából. – Nem, nem és nem! Nem kóstolgathatsz engem kedved szerint, Gabriel! Ha komolyan akarsz engem, nem lesznek kétségeid. Addig viszont… el a kezekkel! – azzal a többiekhez szaladt, és mosolyogva integetett vissza az arkangyalnak. Gabriel utána sietett. – Nem teheted ezt velem, Muriel! – Már hogy ne tehetném? – Mert kedvelsz engem. – És te? – Én odavagyok érted. Muriel felnevetett. – Ha majd egyszer igazán belém szeretsz, visszatérünk a kérdésre. Már, ha akkor még szabad leszek. Az arkangyal arca elkomorodott. – Ez nem vicces, Muriel! – De, Gabriel, ez vicces csak igazán! – Élvezted, hogy megcsókoltalak. – Te is. Gabriel felnevetett.

– Úristen… Mit művelsz te velem? A lány macskaszeme csikká keskenyedett, úgy nevetett. – Tőled tanulok mindent. Az angyalok időközben egy jókora, lankás hegyoldalba értek, ahol csak libasorban tudtak lefelé haladni. Bardo ment legelöl, és Ramodielnek magyarázott. – Megpróbálhatnád még egyszer a valkűröket. Olyan rémes hetek vannak mögöttem, ennyi jár nekem. És tudom, hogy imádnának… ahogy én is őket. – Hát épp ez az. Nem érted? Ha beléjük szeretsz, a rabszolgájukká tesznek. Mire lenne az jó? – Jaj, hagyjál már ezzel! Én és a szerelem… Ugyan már, kölyök! Amúgy szépek? Szebbek, mint a mieink? Ramodiel megvonta a vállát. – Mások. Csinosak, de nagyon izmosak. A mieink lágyabbak, szelídebbek. – De azért jó volt? – Jó hát! Leszámítva, hogy követelőzött és véresre marta a bőrömet. Bardo felröhögött. – Máris imádom, bármelyik is volt az! Ramodiel, hívd már le őket valahogy! Engem szétszaggathatnak… többen is. – Nem tudom, tesó, hidd el, már ezerszer megpróbáltam! – Hát próbáld erősebben! – Örülj neki, hogy végre velünk vagy! – Örül a fene! Évezredek óta titeket bámullak, és mit mondjak? Unalmasak vagytok – zsörtölődött a szőke angyal, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Most már inkább tüzes harcosnők között múlatnám az időt. – Jó-jó, akkor még egyszer megpróbálom. De már beittam. Biztos ezért nem megy. Alig bírok menni. – Ugyan kölyök, igyál még! A bor csak ellazít. – Na, persze. Hát, jó. Rajtam ne múljon a boldogságod! Ramodiel nagyot húzott a csutorából.

– Hát, ne is… – dörmögte Bardo. Az út a domb alján egy rétre vezetett, amely mellett keskeny folyó csörgedezett. A nap már lemenőben volt, így tábort vertek. Tüzet raktak, és leterítették a köpenyeiket, a zsákjaikat pedig párnának használták. Azrael várából jó néhány boros csutorát hoztak magukkal, így nem voltak szomjasak. Harald és Machiel vadászni indultak a magas füvű réten át, a folyó felé. A norvég király vidáman nézett a feleségére, és alighogy kettesben maradtak, könnyedén leteperte a fűbe. – Szeretkezni akarok veled! – súgta a fülébe. A kicsi angyal kacagott. – Ne csináld már! Csupa mocsok vagyok! – Kit érdekel? – Haraid az angyallány ajkára hajolt, és szenvedélyesen szájon csókolta. – Nem bírom kivárni, amíg hazaérünk… Megveszek érted. Semmi mást nem akarok, csak érezni téged. Machiel megsimogatta a férfi borostás arcát, de még mindig kuncogott. – Szóval nem is igaz, hogy vadászni viszel? A király felsóhajtott. – De… úgy terveztem. A többiek várják a vacsorát. A lány átkarolta a nyakát. – Akkor majd éjjel kiszökünk ide, hogy együtt lehessünk, jó? – Nem jó… Az éjjel még nagyon messze van – mormogta Harald. A karjába vette az angyallányt, és tovább csókolta, simogatta, egészen addig, amíg a lány teste remegett már a vágytól. Lassan kigombolta a blúzát, és felsóhajtott, amikor a tenyere a telt keblekre simult, Machiel pedig égő arccal hunyta le a szemét. Harald feltűrte a lány hosszú szoknyáját, magára húzta a combját, s miközben egyre csókolta, mélyen belehatolt. Machiel kis híján felsikított, de Harald finoman befogta a száját. Mosolyogva csókolt a nyakába, majd átölelte, és a magáévá tette a lányt. Machiel zihálva adta át magát a király

tüzes vágyának, és igyekezett nem felsikítani a gyönyörtől. De a teste borzongott, a hasában heves izgalom bizsergett, ahogy Harald egyre mélyebben elmerült benne. Apró keze a férfi tetoválásoktól feketéllő vállát simogatta, majd beletúrt a világosszőke tincsekbe. A férfi erős csípője keményen tört előre, és a lány finom ágyékát elárasztotta a gyönyör. Harald ajka azelőtt tapadt a szájára, hogy felsikíthatott volna, majd az izmai megfeszültek, és ő is célba ért. Machiel odaadón bújt hozzá, a norvég pedig gyöngéden simogatta az arcát. – Ne haragudj, hogy befogtam a szád… Imádom a hangod, amikor szeretkezünk, de a többiek nagyon közel vannak. Meghallották volna. Machiel kuncogott. – És megtudták volna, hogy nem is vadászunk? Harald elnevette magát. – Meg, bizony. Ugye, nem bánod, hogy így letepertelek? – Nem, Harald. Imádok veled szerelmeskedni. Ahogy hozzám érsz, ahogy megcsókolsz… az valami őrület. Nem érezted, hogy remegtem? A norvég király felsóhajtott. – Dehogynem… és imádtam minden pillanatát. Odavagyok érted, Machiel. Ugye, tudod? Annyira szerettem volna már veled lenni, hogy arra nincsenek szavak. De már csak egy kis idő és végre otthon lehetünk. . És akkor sokat szeretkezel majd velem? Harald elmosolyodott. – Ki sem kelünk majd az ágyból… A távolból Bardo és Ramodiel hangját hozta feléjük a szél. – Mi tart már olyan sokáig? A király a táborhely felé sandított. – Nem ússzuk meg a vadászatot – mondta, miközben fel. segítette a lányt a fűből, és elfojtott hangon folytatta. – Pedig szívesebben szeretkeznék veled itt egész éjszaka. – De hisz most szeretkeztél velem! – kuncogott a kis angyal.

– Nem eleget – sóhajtott fel a férfi. – Vágyom rád, Machiel. A meztelen testedre, a csókodra, a zihálásodra, az öled forróságára, ahogy befogad engem…, miközben a gyönyörtől kis híján elájulsz. A lány átkarolta a király nyakát. – Nem erkölcstelenség, hogy ilyeneket mondasz nekem? – suttogta a fülébe. Harald felnevetett, és magához szorította Machielt. – Hát, ha nem lennél a feleségem, talán az lenne. Így csak őszinte vallomás. – Én is így érzek irántad – mondta halkan a lány. – Csak nem tudok ilyen nyíltan beszélni róla. – Nem baj, kincsem. Elég, ha érezteted velem – felelte a férfi gyöngéden, majd kisimította Machiel arcából a kósza barna tincseket, és megcsókolta a száját. – Most pedig válassz: vad vagy hal? – Tessék? – Tudod, vadászni megyünk. Szóval: vad, vagy hal? – A vad milyen vad? Harald elmosolyodott. – Őz. – Akkor inkább hal. – Hát jó – kézen fogta a lányt, és meg sem álltak a folyóig. Ott azonban meg sem torpant, belegázolt a derékig érő vízbe. – Nem kéne valami… háló? – Machiel kérdőn nézett rá. A norvég megrázta a fejét. – Nem kell. De most figyelj, és maradj csendben! Egy korhadt fatörzshöz kúsztak a holtágban. A lassan hömpölygő hullámok csak combig értek, de ők nyakig merültek, hogy közel kerüljenek a víz alatti üregekhez. Az angyallány nem volt elragadtatva. – És ha valami szörny van benne? Harald elmosolyodott, és megcsókolta Machielt. – Kicsikém, miért lennének itt szörnyek?

– Mert a szörnyek mindig ilyen helyeken laknak. Haraldnak nehezére esett visszafojtania a nevetését. – Itt csak harcsák laknak, hidd el nekem! – Ühüm… – a lány nagy, barna szeme gyanakodva nézte a farönk körül lassan kavargó vizet, majd a férfi háta mögé bújt. – Én azért inkább itt leszek… Nehogy megharapjanak – suttogta, de Harald visszahúzta a derekánál fogva. – Nem érted a lényeget! Meg kell, hogy harapjanak, úgy tudjuk elkapni őket! Ahogy benyúlunk az üregükbe, ráharapnak az ujjainkra, és akkor gyorsan kirántjuk őket a kopoltyúsuknál fogva. Jókora példányok laknak odabent. Machiel arca elsápadt. – Na, hát azt lesheted, hogy én benyúlok oda! Harald felnevetett. – Csss… figyelj! Lemerült a víz alá, Machielnek pedig kis híján kiugrott a szíve. Néhány másodperccel később azonban feltűnt a férfi szőke haja, és ahogy felegyenesedett, az angyallány látta, hogy egy hatalmas harcsát szorongat a karjában. Machiel kacagva sikított fel. – Atyaisten, hát ez óriási! – Gyere, nézd meg a száját! Tedd oda az ujjad! – Nem, Harald, ez már majdnem szörny! A férfi azonban csak nevetett, és a hal szájába tette Machiel kezét. Az angyallány visongott. – Fúj, de undorító! – Dehogy undorító! Nem is fáj, látod. – Akkor is ijesztő. – Ugyan. Gyere, a következőt együtt fogjuk ki! – Harald nem tűrt ellentmondást. A partra dobta a halat, aztán magához vonta a lányt. – No, add csak a kezed! Ne félj már! Csak nem képzeled, hogy hagynám, hogy kipróbáld, ha megsérülhetnél vagy bajod eshetne?

Machiel elengedte magát. Harald átölelte, és az egyik kezét a sajátjába fonta, majd lemerültek. Az angyallány tágra nyitotta a szemét. A kavargó víz alatt sok-sok korhadt üreget látott. Az egyikbe közösen belenyúltak. Machiel megpróbálta kihúzni a kezét, de a férfi nem engedte. A következő pillanatban erős rántást érzett, a hal az ujjukra kapott. Harald az állat kopoltyúja alá nyúlt, és kihúzta az odújából a harcsát, Machiel pedig mindkét kezével igyekezett megtartani a halat, miközben sikítozva állt fel a vízben. – Itt van, ide nézz, Harald, megfogtam! A férfi nevetett. – Gyorsan, dobd ki a partra! Nagyon ügyes vagy! Az angyallány kicipelte a halat a partra, majd visszasietett norvéghoz, és átölelte a derekát. – Szeretlek – mondta nagyot sóhajtva. – Veled minden olyan szép és izgalmas. Ez a halfogás meg valami szédületes! Majdnem elájultam félelmemben! Harald hahotázott. – Tudtam, hogy imádni fogod! Szedjünk ki még kettőt, és mehetünk! Rendben? – Rendben! De most ne segíts, jó? – Jó. Mindketten lemerültek, majd nem sokkal később, szinte egyszerre bukkantak fel. – Ide nézz, Harald! – Machiel egy jókora példányt szorongatott, és csillogó szemmel mutatta a királynak, aki szintén sikerrel járt. – Nagyon büszke vagyok rád! – bólintott felé, majd kisegítette a lányt a partra. A tábortűzhöz ballagtak, majd amikor odaértek, felemelték a kezükben tartott halakat. Az angyalok szájtátva néztek rájuk. – De hogy fogtátok ki őket háló nélkül? – kérdezte Ramodiel.

– Puszta kézzel – vonta meg a vállát Machiel, de a többiek arcát látva hangosan felkacagott. – Harald most tanította… Hát nem hihetetlen? Elijah mosolyogva nézte a csuromvizes párocskát, majd felállt, és Bardo felé intett. – Gyere, a halpucolás férfimunka! Legalább egy kicsit kijózanodsz. A szőke angyal lustán nézett rá. – Nem akarok kijózanodni, Elijah! Olyan jó végre békében heverészni! Harald jobban tud halat pucolni, mint én. – Ők hozták a halat. Jobb, ha most megszáradnak és átmelegednek. – Majd én segítek! – Ariel a Sötét Angyal mellé ült, és nekilátott a munkának, majd kisvártatva Gabriel is csatlakozott hozzájuk. – Még jó, hogy férfimunka – dünnyögte vacogva Machiel, miközben a tűz mellé ültek. – A halbelezés aztán végképp nem az én világom. – Hát, az enyém sem – Muriel viszolyogva nézte a lenyúzott haltörzseket. – Vesd le a felsődet és a szoknyádat, mert így megfázol! – a norvég lehúzta Machielről a vizes gönceit, majd maga is levetkőzött. Félmeztelenül ült a ropogó fahasábok mellé, hogy megszáradjon. Az angyalok megdöbbenve nézték a felsőtestét beborító rajzolatokat. – Nálatok mindenki ilyen? – Ramodielnek tetszettek a tetoválások. – Fáj, amíg felraknak egy ekkora rajzot? – Nem vészes. Szeretnél egyet? Ramodiel felröhögött. – Mindenképp! Valami rémes nagy kígyót, óriási fogakkal. Az hatásos lenne, nem? Sophiel, szerinted mi állna jól nekem? – Egy sárkány – az angyallány felszabadultan nevetett. – Egy sárkányt kérj!

– Hú, tényleg, az jól nézne ki! Elintézed nekem, Harald? – Persze! – a norvég jól mulatott. – De miért pont sárkány? – A pokolban láttam egyet, Nidhoggnak hívták. A frász tört ki tőle. Ha rajtam lesz, talán többé nem lesz miatta rémálmom. – Nidhogg? Hát valóban létezik? – Igen. Undorító egy dög. Élőhalottakat zabái. Lerágja őket, aztán a partra köpködi a csontjaikat. Egy bűzös vértóban úszkál, aminek okádék szaga van… – Ramodiel, mindjárt eszünk! – Elijah szigora mögött mosoly bujkált. – Ne beszélj ilyen gusztustalanságokról! – Na, és a patkányhús… – a fiatal angyal mintha meg sem hallotta volna a vezére hangját. – Az valami kibírhatatlan! Olyan, mintha bőrt rágnál, amit előtte pöcegödörben aszaltak. – Fúj, Ramodiel, ne mondj már ilyeneket! – Bardo is felhördült. – Inkább faragd meg gyorsan a nyársakat! – Már rég megcsináltam! – lökte felé a botokat. – Különben meg nem tudom, mit vagytok úgy oda? Haraldot érdeklik a történeteim. – Aha, gondolom. Miért borzolod az idegeit ilyen rémes badarságokkal? – Hát, jobb ha tudom, mi van odaát… – a norvég király elgondolkodva bámulta az előtte táncoló tűznyelveket, amikor Machiel a hátához simult. – Nem, egyáltalán nem kell tudnod – súgta a fülébe. – Te sosem fogsz odakerülni! – Abban nem vagyok olyan biztos. – Harald megfogta a lány kezét, majd a derekánál fogva az ölébe húzta, és megcsókolta. – Rosszul állok még azzal a bizonyos megbocsátás-dologgal. Sophiel elmosolyodott. – Ne aggódj emiatt! Ez itt senkinek sem megy még túl jól…

17. FEJEZET

Más világ

Az angyalok mélyen aludtak a csillagos ég alatt, csak Elijahnak nem jött álom a szemére. Sophiel mellett könyökölt, ujjaival a lány selymes hasát cirógatta. A parázsló farönkök fényében Sophiel haja folyékony aranynak hatott, ahogy szétterült a fekete köpenyen, a bőre pedig halovány alabástromnak. Elijah felsóhajtott. – Nem tudsz aludni? – Gabriel hangja senkit sem ébresztett fel. A Sötét Angyal megrázta a fejét. – Nem. – Gyere, járjunk egyet! – mondta az arkangyal. – Jót fog tenni! A táborhely körül tettek egy kisebb kört, szemmel tartva az ott alvókat, miközben halkan beszélgettek. – Még mindig ennyire fáj? – kérdezte Gabriel. – Elmondhatatlanul. – Ereszd el a múltat, Elijah! Másképp nem megy. Ő téged szeret. Azrael semmit sem jelentett neki. – Ez nem igaz, Gabriel. Sophiel megszerette őt. – Persze, hisz megbájolták. – Nem, nem a bűbájról beszélek. Korábban rettegett Azraeltől, mégis, miután levették róla a bűbájt, féltette tőlem. Nem akarta, hogy megöljem. Te érted ezt?

– Elijah, Azraelt megérintette Sophiel fénye… magad is láthattad. Azrael pedig, miközben… közel kerültek egymáshoz, valószínűleg megmutatta Sophielnek a legsérülékenyebb arcát. Azt, amilyennek Atyánk eredendően teremtette. Ezek után Sophiel hogy hagyhatta volna, hogy dühödben bántsd őt? – Ne mondd ezt, mert megőrülök! – Nem akarom védeni Azraelt, mert ocsmány dolgot művelt, de ezt a leckét valószínűleg azért kaptad, hogy megtanulj megbocsátani azoknak, akik vétkeztek ellened. – Képtelen vagyok rá, Gabriel! – Elijah megrázta a fejét. – Még Sophielre is haragudtam. Nem tudod elképzelni, milyen gyilkos düh volt bennem. Az arkangyal elnevette magát. – De, gondolom… hisz félig lebontottad Azrael teraszát. – Ha nem kötött volna az esküm, hogy életben hagyom, ott helyben széttéptem volna Azraelt. Végignéztem, ahogy a magáévá teszi Sophielt. Ezt mégis, hogyan lehet megbocsátani? Gabriel felsóhajtott. – Nem tudom. Én sem tudok megbocsátani Arshamonnak. Örülök, hogy az a mocskos féreg a palackban van. De tudom, hogy ez nem helyes. Elijah a csillagokra meredt. – Nekem ez már odafent sem ment. – Pedig nyilvánvalóan meg kell tanulnod. Ahogy nekem is. – Tudod, folyton azon töprengek, mit kéne másképp csinálom, hogy Sophiellel könnyebb legyen az életünk. Az arkangyal felnevetett. – Tudod, vezérem, azt mondják, az a rózsa, amelyik a viharban nyílik, a legritkább és legszebb valamennyi közül. – Szóval sosem lesz egyszerűbb. – Nem. Sophiel nyughatatlan angyal, aki arra született, hogy mindent jóvá tegyen maga körül. A világ azonban nem jó, ahogy mi sem vagyunk azok. Nehéz felülkerekedni az emberi

gyengeségeken. Neki valahogy mégis mindig sikerül. Ti ketten nem véletlenül találtatok egymásra. Atyánk nem harcolni küldte le őt, Elijah, hanem hogy megtaláljon, és a szíve minden szerelmével téged szeressen… De erre már te is rájöttél, nem igaz? A Sötét Angyalnak jobb kedve lett Gabriel szavaitól. – De… azt hiszem, igazad van – mosolyodott el, és megrázta a fejét. – Hisz harcolni sosem tudott. Nem is értettem, Michaelék hogy engedhették le. – Ne hidd, hogy annyira ügyetlen volt az elején! – mondta Gsbriel. – A halandók nem voltak számára ellenfelek. Te túlságosan nagy falat voltál neki ott, Spero temetőjében. – És mit műveltem vele… Istenem, rágondolni sem bírok! – Akkor és ott, úgy kellett lennie. Ne gyötörd magad a múlton, hisz abban a sötétségben szökkent szárba a fény, ami most beragyog titeket. És ahogy láttam, időközben kitűnő harcost faragtál Sophielből. Elijah felsóhajtott. – Szépen fejlődik, az szent igaz, de sosem lesz belőle igazán jó harcos. Aggódom érte, amikor igazán kemény a helyzet. – Miért mondod ezt? Megerősödött és a fegyverekkel is félelmetesen jól tud bánni. Miért aggódsz hát miatta? – A fizikuma miatt sosem lesz igazán erős, hiszen törékeny mint egy virág. Ezzel nem tudok mit kezdeni, már így is túlságosan sokat gyötröm. De ami sokkal rosszabb ennél, hogy annyira könyörületes. – És ez rossz? – Veszélyes. Vannak, akik nem érdemelnek kegyelmet. Az arkangyal felnevetett. – Hát, ebben egyetértünk. Ugyanakkor, ha jól emlékszem, valaha épp ezért robbant ki az a vita Michaellel… – Gabriel a csillagos égre nézett. – Tudod, Elijah, ma már melléd állnék. Ma már nagyon sok mindent másképpen csinálnék.

– Én nem. Bármennyire is rossz dolgokat tettem, úgy látom, mindennek volt értelme. Szép lassan a helyére kerülnek a dolgok, és végül összeáll a kép. Nekem ezt az utat kellett végigjárnom, neked meg a tiédet. – Valószínűleg igazad van, még ha fáj is ezt elfogadni. Azt hittem, sokkal könnyebb az emberélet… és az érzelmek. – Miközben beszélt, a pillantása Murielre vándorolt, aki összekuporodva aludt a tűzrakás mellett. – Beleszerettél? – Elijah kérdése váratlanul érte. – Nem tudom. – Mit nem tudsz ezen? Ezt érezned kell. – Tele vagyok kétellyel. Borzalmas alakká váltam Arshamon mellett. Félek, nem lenne jó vége, ha mi ketten… – Ó, Gabriel, ne gyötörd magad ezzel! Ha akarod őt, szerezd meg, mielőtt késő lesz, vagy mielőtt más szerzi meg. Muriel gyönyörű lány, és odavan érted. Miért vannak benned még kérdések? – Mert nem akarom bántani őt. Simán lefeküdtem az egyik valkűrrel, aztán Klippén is egy lánnyal, Birca szigetén pedig azt sem tudom, hánnyal. Félek, tönkretenném őt, pedig úgy vonz, hogy az már fáj. Ugyanakkor, ha szerelmes lennék, nem feküdnék le mindenkivel… gondolom. Elijah felnevetett. – Te védekezel. – Én? – Te, bizony. Félsz, hogy összetöri a szívedet. Gabriel összefonta maga előtt a karjait. – Ugyan, Elijah. Ezt te sem gondolod komolyan! – Jó, ne legyen igazam! De mondd, bántana, ha Muriel mást szeretne? – Nem esne jól, de végül is, abban maradtunk, hogy akkor leszünk csak együtt, ha egymásba szeretünk. – Ó, hát ti ezt megbeszéltétek? – a Sötét Angyal nevetett.

– Igen. Persze, én többnyire megszegem a megállapodást… de Muriel nem tágít az elhatározásától. Azt mondja, csak akkor adja nekem a szívét, ha én is neki adom az enyémet. – Őrültek vagytok. Vagy szerelmesek. – Nem tudom, Elijah. Honnan tudod, hogy testi vonzalmat érzel-e vagy szerelmet? Túlságosan is halovány e kettő közt a határ. – Nem egészen. Ha csak a teste vonz, nem vágysz a társaságára, csak az ölelésére… ideig-óráig. Ha viszont szerelmes vagy belé, meghalnál a mosolyáért, és néha egy érintés, egy fél mondat jobban lángra lobbantja a szívedet, mintha egyszerre öt szajhával henteregnél. Az arkangyal felnevetett. – Hát ezt nem fogom elfelejteni, köszönöm! Most viszont menjünk vissza, mert hamarosan itt a hajnal, és ezek fel fognak verni, hogy induljunk. – Rendben. A korán keléstől azért ne tarts, testvér! Kiütötték magukat. Jó, ha délutánra magukhoz térnek. A reggel végül borongós felhőkkel jött el, de az égiek megkegyelmeztek az alant pihenőknek, így nem hullott egy cseppnyi eső sem. Kellemesen hűvös nyári nap volt, így az órák észrevétlenül szaladtak el. Dél is elmúlt már, mire az angyalok ébredezni kezdtek. Elsőként Sophiel nyitotta ki a szemét. Pillantása a derekán nyugvó férfikarra esett: Elijah szorosan hozzábújva aludt a háta mögött. Az angyallány elmosolyodott, és óvatosan megfordult. Leheletkönnyen megcsókolta a száját, de a Sötét Angyal nem ébredt fel. Óvatosan kibújt a férfi öleléséből, és kinyújtózott. Machiel is ébredezett. Ahogy meglátta Sophielt, felkönyökölt és felé intett. – Lemegyünk a folyópartra, amíg a többiek alszanak? – kérdezte suttogva. – Egy csomó áfonyabokor van arrafelé. Szedhetnénk belőle ebédre.

A szőke lány bólintott – Jó ötlet! Menjünk! – azzal szedelőzködni kezdett. Machiel Haraldhoz bújt, és a fülébe súgta. – Sophieliel a folyópartra megyek, jó? Nemsokára visszajövök. – Jó – hümmögte a norvég félálomban, de amikor a kis angyal felült, morogva visszahúzta magához. – Nem jó. Hová? Nem szeretem, ha egyedül csámborogtok. Machiel nevetett. – A folyóhoz. Csak áfonyát szedünk nektek, ne félts már annyira! – Nem kell áfonya. A férfi hunyorogva nézett a lányra. – Miért nem maradtok veszteg? – Csak a folyóig megyünk. Nem lesz semmi baj! – Hányszor hallottam már ezt! – Harald, nem vagyok már gyerek. – De, annak számítasz. Machiel felnevetett, és megcsókolta a férfit. – Sietek vissza hozzád! Harald álmosan simogatta meg a lány arcát. – Vigyetek még valakit magatokkal, jó? – Én szívesen velük megyek! – Ramodiel másnaposan kelt fel. – Kiég a belem. Muszáj egy kis vizet innom. A király bólintott. – Vigyázz a lányokra, kérlek! Mindig bajba keverednek… – Ugyan Harald, nem kell úgy aggódni! Itt nincs semmi, amitől féltenünk kellene őket. – Azért vigyetek fegyvereket! – Az áfonyaszedéshez? – Ahhoz. A lányok fegyvert ragadtak, majd kérdőn néztek Haraldra. – Most elégedett vagy? – Nagyon… – a norvég nem volt elragadtatva, de lehunyta a szemét, és átfordult a másik oldalára.

Ramodiel Sophieliel és Machiellel elindult a folyópart felé. A lányoknak igazuk volt. A rét és a vízmosás között jókora cserjés zöldellt telis-tele áfonyával. Nekiláttak, és a tarisznyájukba szedték az édes gyümölcsöket. Az apró bogyók egyre gyűltek a lányok pedig elégedetten kóstolgatták meg az áfonyaszemeket – Mmm… milyen édes! – Machiel lehunyta a szemét. – A hogy ez mennyire finom! Sophiel kuncogott. – Kék lett tőle a szád! A kis angyal felnevetett. – A tiéd is! – Aztán a kezére nézett. – Hát ez ennyire fog? – Lányok, igyekezzetek már! – az ifjú angyal nyűgös volt. – Rémesen érzem magam. Szeretnék már lejutni a vízhez. Mi tart már ennyi ideig? Egyáltalán, ki szereti az áfonyát? – Hát, például te! – Sophiel felé tartotta a markát. – Kóstold csak meg! – Jaj, hagyjál már, szöszi! Nem eszem bogyókat! – Pedig imádnád… – Olyan jó? – Bizony. Ramodiel belemarkolt a kék gyümölcsbe, és a szájába szórt jó néhányat. – Hmm… ez tényleg jó! A lányok nevettek. – Ugye? – Sophiel tovább szedte az apró szemeket, Ramodiel pedig kimarkolt egy újabb adagot Machiel tarisznyájából. – Nem ezt adják a vadhúsok mellé? Olyan az íze, mint azoknak a szószoknak. – De, ezt adják. Így azért mégiscsak jobb, nem? – Ühüm – Ramodiel teli szájjal hümmögött. – Mindjárt leszakad az ég. Na, meddig piszmogtok még?

– Ha folyton felfalod, amit leszedünk, akkor sokáig! – Machiel jókedvűen nézett az angyalra. – Miért nem segítesz inkább? Hamarabb végeznénk. – Mert szétrobban a fejem, és habzik a gyomrom. Másnapos vagyok, és aludni akarok. Na, adjatok még egy kicsit! Csepegni kezdett az eső, mire a lányok végeztek. Ramodiel már nagyon nyűgös volt. – Mehetünk végre? – Menjünk! A folyópartra vezető ösvény rövid volt és kacskaringós. Néhány perc alatt a vízmosáshoz vezette őket. Ramodiel levette az ingét és megmosakodott a hűs hullámokban, majd megtöltötte a kiürült boros csutorákat. A lányok is megmosták az arcukat, majd levették a csizmájukat és élvezettel pancsoltak a kristálytiszta folyó sekély vizében. A velőtrázó üvöltés a semmiből jött, erejébe azonban beleremegtek a hegyek. Az angyalok megdermedtek a vízparton. – Mi volt ez? – Machiel a társaira nézett. – Medve? – Nem. – Ramodiel megrázta a fejét. – A medvék nem így üvöltenek. Ez valami más lesz. Tűnjünk el innen! Futás, lányok! Lássam, ahogy szeditek a lábatokat! Az angyalok nem vitatkoztak. Azonnal kigázoltak a vízből, és a kezükbe kapták a holmijaikat, amikor az ordítás újra felharsant, immáron sokkal közelebbről. Pokoli hang volt, amely egyszerre sivított és mennydörgött. Az angyalok bőre borsózott, ahogy ráébredtek, hogy a szörny, amely feléjük közeledik, egyenesen a cserjés felől jön. Azon az úton, amerre menekülniük kellene. Ramodiel a háta mögé terelte a lányokat, és előhúzta a kardját, Sophiel a holdsarlóját, Machiel pedig a baltáját. – Mondom a tervet! – Ramodiel nem rettent meg. – Ha előjön a dög, én elcsalom az útról és megölöm, ti meg visszarohantok a táborhelyre. Rendben?

– Nincs rendben! – Sophiel hangja keményen csengett. – Együtt megyünk vissza! Nem kell, hogy elcsald. Távolról is le tudom szedni a holdsarlómmal. – Jó. De maradj mellettem! A dög újra felordított, majd a folyóparti fák közt mozgolódás támadt. Fekete, kutyaszerű, gigantikus állat jelent meg a fák között. A fején ördögszarvak voltak, a hátán pikkelyszerű páncél, a mellén véres szőr. A nyakában vastag lánc lógott, mintha korábban rabságban tartották volna. A fogai pengeélesek voltak és előre meredtek, akár a kardok. Olyan hatalmas volt, hogy a halhatatlanok legfeljebb csak a térdéig értek. Az angyalok tudták, hogy nagy bajban vannak. – Mi ez? – Machiel elborzadva meredt a vadállatra, aki lángoló, sárga szemét rájuk meresztette, mintha csak azt vizslatná, melyiküket ölje meg először. – Úgy néz ki, mint Garm, az ördögkutya, aki Hél birodalmát őrzi. De hogy került ez ide? Sophiel gondolkodás nélkül vágta hozzá a holdsarlóját. A ragyogó glória szélsebesen csapódott a szörny nyakába, de nem tudta lefejezni, csak megvágta. A vadállat felhördült a kíntól, és az angyalok felé lódult. – Az uszadékok alá! – üvöltött Ramodiel, és amíg a lányok a korhadt farönkök mögé rejtőztek, kivont karddal a szörny felé rohant. Amikor közel ért hozzá, hatalmasat vágott a lábára, majd oldalra perdült, hogy az állat háta mögé kerüljön. Az ördögkutya elzuhant, a torkából észvesztő üvöltés szakadt fel. A bal mellső lábából fekete vér lövellt ki, szurokszínűvé változtatva a vizet. Garm azonban felállt, és Ramodiel után vetődött. Sophiel kiemelkedett a vízből, és újra elhajította a holdsarlóját, amely ezúttal a szörny másik lábát vágta el. Az ördögkutya hörögve ordított, és hatalmas fejével az angyallány felé kapott. Sophiel

lebukott, de a vadállat az uszadékokra rontott, és ráborította az összes farönköt. Machiel még időben ki tudott úszni a hatalmas fák közül, de Sophiel nem bukkant fel többé a víz alól. – Ramodiel! Sophielt maguk alá temették a rönkök! – Machiel kétségbeesetten kiáltott segítségért, miközben zaklatottan kutatott a vízben. Garm hörögve közeledett felé, léptének súlyától vad hullámokban fodrozódott a víztükör. Csak egy villanás látszott, ahogy Machiel kezéből kiröppent a baltája, egyenesen az ördögkutya sárga szemébe. A vadállat eszelősen üvöltött, miközben az angyallány elhajította a kardját is, ami Garm másik szemébe fúródott. Machiel lebukott, és igyekezett láthatatlanná válni a dühösen kapálódzó ördögi lény előtt, aki hatalmasakat mart az uszadékokba, hogy elpusztítsa az ellenségét. Ramodiel oldalról támadt a szörnyre: a magasba ugrott, és tövig döfte belé a kardját, mire Garm akkorát csapott rá a pikkelyes farkával, hogy az angyal a fák közé zuhant, és nem mozdult többé. – Harald! Elijah! – Machiel kétségbeesetten sikított fel, ám jól tudta, ezzel csak ismét felhívja magára a figyelmet. Újra lebukott hát a víz alá, és Sophielt kereste. Ezúttal meg is találta, és zokogva rángatta magával a lány élettelennek tűnő testét az uszadékok túloldalán feketéllő sziklák felé. Garm vakon szimatolt a levegőbe, és amikor Machiel felbukkant, pengeéles fogakkal találta szemben magát. A kis angyal szíve kis híján megállt, ám abban a pillanatban égő ostorszárak martak az ördögfarkas pofájába, lemarva a fél állkapcsát. A fájdalomtól félőrülten megfordult, és a támadójára hördült, az izzó ostorszárak azonban újra belemartak, és a lángoló buzogány is betalált Garm fejébe. A szörny az oldalára zuhant, s a becsapódástól megrázkódott a föld. Harald és Gabriel kardja egyszerre szúrta át a koponyáját,

míg Ariel és Ruchiel a szügyébe döftek, de az ördögkutya még mindig veszettül kapálózott. – Hogy lehet megölni ezt a pokolfajzatot? – Elijah dühösen csapott újra és újra a vergődő szörnyre. – A szívét kell átszúrnod! – kiabálta Gabriel, mire a Sötét Angyal Garm hátára mászott, és hatalmasat sújtott a korbáccsal az állat páncéljára. Az izzó ostorszárak a gerincéig szétmarták a vadat, Elijah pedig a seben át a szívébe mártotta a kardját. Az szörny felvonyított, fülsértő, pokoli hörgése megrázta az eget. A feje eztán hátrahanyatlott, és nem mozdult többé. Az angyalok a folyóba vetődtek, hogy segítsenek Machielen, aki Sophiel eszméletlen testét magához szorítva ácsorgott vízben. – Mi történt? – Elijah falfehéren vette a karjába Sophielt, miközben a karját nyújtotta Machiel felé. – Gyere gyorsan ki innen! – Nem tudok! A lábam beszorult a fák közé. – Mindjárt kiszabadítunk! – mondta Bardo, és Gabriellel együtt megragadták a hatalmas farönköket, miközben Harald lemerült, és kihúzta Machiel csapdába szorult lábát. A kis angyal reszketett a fájdalomtól. A lába két helyen is eltört. Ariel és Ruchiel megtalálták Ramodielt, aki akkor kezdett magához térni. Elijah Sophiel fölött térdelt. Tenyere a szívén pihent, a lány testét aranyszínű fény borította be. – Ne csináld ezt velem! – mordult fel zaklatottan. – Gyerünk, Sophiel, nyisd ki a szemed! Az angyallány szempillája megrebbent, majd az ajka lassan kinyílt. Elijah az oldalára fordította, s a lány szájából tiszta víz ömlött a földre. Erősen köhögött, újabb löket víztől szabadítva meg a testét. A Sötét Angyal óvatosan tartotta a hátát. – Köhögd fel az összeset! – mondta halkan, és kisimította az öklendező lány arcából a haját. Sophiel görcsös köhögéssel

adta ki magából a vizet, majd zihálva hátrahanyatlott. Látszott rajta, hogy alig kap levegőt. – Ég a nyelőcsöved? Sophiel bólintott, Elijah pedig a tenyerét a lány torkára tette. Keze nyomán az aranyló szikrázás az angyallány nyakába szivárgott. – Köszönöm… – mondta rekedten. A Sötét Angyal megsimogatta az arcát. – Mindjárt visszajövök érted, csak segítek a többieknek! Bardo, vele maradnál? A barátja bólintott. – Persze, menj csak! Ramodiel már jól van. Machielen segíts! Machiel Harald ölében feküdt, arcát a férfi mellkasához szorította. Elijah látta, hogy sír. – Kicsi lány, mindjárt vége! – mondta megnyugtató hangon, miközben a norvég felé intett. – Fektesd hanyatt, kérlek! A király óvatosan a fűre fektette a lányt, aki felnyüszített a fájdalomtól, ahogy megmozdították. Nyílt törése volt mindannyian tudták. Elijah összedörzsölte a kezét, és a tenyerét Machiel szívére tette, miközben a fülébe súgta az Igét. Az aranyló fény lecsitította a lány háborgó lelkét, és elmulasztotta a fájdalmát. A szikrázás végigkúszott a testén, majd felragyogott a lábán. Elijah végighúzta az ujjait a törött csontokon, mire azok szépen összeforrtak. A szövetek egymásba simultak, majd a bőrfelszín hibátlanná vált, mintha mi sem történt volna. – Köszönöm, Elijah! – mondta Harald halálsápadt arccal. – Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél rajta! – Köszönöm, Elijah! – mondta Machiel is. A Sötét Angyal felsóhajtott. – Én köszönöm, hogy kihúztad Sophielt a víz alól. Törött lábbal, csapdába esve is vigyáztál rá. Sosem lehetek eléggé hálás neked ezért!

Eztán Ramodielhez sietett. – Hogy vagy, kölyök? – fürkészd szemmel nézte végig az ifjú angyalt, de az csak megvonta a vállát. – Jól. Semmi bajom – ám amikor Elijah keze az oldalához ért, felnyögött. – Hát ez itt? – az angyal derekán hatalmas vágás tátongott. – Rám csapott a dög. Nem vészes. – Na jó, Ramodiel, feküdj le! Rendbe teszlek! Elijah aranyló fénnyel vonta be az ifjú angyalt, és csak akkor fordult a többiekhez, amikor már a kölyök is jól volt. – Mi volt ez, mondjátok? – Garm – felelte Sophielék helyett Gabriel. – Arshamon ördögkutyája, aki odalent Hél kapuját őrizte. Ne kérdezd, hogy került ide. – Ez csakis Sahranfer és Azura műve lehetett! Már tudják, hogy megöltük Arshamonékat. A dög talán a lelkükért jött, hogy visszavigye őket Nastrodba. – Nem gondoltam, hogy a vén eszelős egy napot sem bír nyugton ülni – mordult fel Bardo. – De ilyen undorító, mocskos dögöt ránk küldeni?? Hát ennek teljesen elment az esze? – Nem sokon múlt, hogy odavesszetek… – Elijah elgondolkodva nézett az immáron jobb színben pihegő testvéreire. – Mostantól még jobban kell vigyáznunk egymásra! Kérlek, ne járjatok külön utakon a jövőben, még akkor sem ha úgy érzitek, semmilyen veszély nem leselkedik rátok. Rendben? – Rendben! – ezúttal mindenki egyetértett. – Akkor tűnjünk el innen! – mondta az angyalvezér, mire mindenki szedelőzködni kezdett. Gabrielék visszasiettek a tábortűzhöz, hogy összepakolják az ott maradt holmijukat, Ruchiel pedig összeszedte a szörny testébe fúródott fegyvereket, és megtisztította őket a vízben.

Az eső időközben újra rákezdett, de a folyó fölé hajló, öreg tölgyek levelei élő tetőként védték őket. Csak odakintről hallatszott, hogy a réten zivatar söpör végig. A többiek visszatértek, a viharvert sereg lassan útra kész volt. Sophiel egy farönk mögött álldogált, és a korhadt gyökerek közt kutakodott. – Keresel valamit? – Elijah szólalt meg a háta mögött. – Csak egy apróság, máris megyek! – Hadd segítsek! – Itt feküdt a holdsarlóm, és ahogy benyúltam érte, lecsúszott a karkötőm. A férfi kérdőn nézett rá. – És ennyire fontos az a csecsebecse? – Igen – Sophiel elmosolyodott. – Az egyik valkűrtől kaptam ajándékba… Ó, várj csak. Ez nem lehet véletlen! – Mi? – Amikor a csuklómra csatolta, azt mondta „ez a karkötő egy nap elvezet majd oda, ahová menned kell… – Hozzájuk? – Akár. Szerintem bárhová. – Megemelem a rönköt, te meg húzd ki! – bólintott Elijah, és a fénylő karkötő a következő pillanatban már Sophiel kezében csillogott. A fák között betörő napsugarak felé fordította az apró pitypangmagokat ábrázoló medálokat. – Ugye, milyen szép? – Nagyon. És hogy működik? – Nem tudom. Talán szabadon kell ereszteni őket. Végülis a pitypang a kívánságok virága. – Az angyallány köhögött. – Jól vagy? – a férfi az arcához nyúlt. – Hadd nézzelek! – Semmi baj, csak egy kis víz volt. Sokat nyeltem. Elijah gondterhelt volt. – És jó alaposan beverted a fejed. Nem bírom, ha bajod esik, Sophiel. – Hidd el, erre senki sem számított!

A Sötét Angyal lehunyta a szemét egy pillanatra. – Tegnap még démonoktól hemzsegett a környék. Mégis, mit gondoltatok? És ha nem értünk volna ide időben? Mondd, teljesen tönkre akarsz tenni engem? Az angyallány tudta, hogy a férfinak igaza van. – Nem… De, ez az áfonyaszedés olyan semmiségnek tűnt. Tegnap Machiel és Harald kettesben halásztak ugyanitt, és nem lett semmi bajuk. – Szerencséjük volt. És, ha jól tudom, Harald ma reggel rátok szólt, hogy maradjatok veszteg. Vagy nem így volt? – De. – Sophiel, meg kell hallani az intelmeket! Amúgy, miért nem ébresztettél fel? – Próbáltam, de mélyen aludtál. – Nem próbáltad elég kitartóan… – a férfi elmosolyodott. – Tudtad, hogy nemet mondanék, igaz? Az angyallány elpirult, mire Elijah szájon csókolta. – Ne tévesszen meg, hogy kedves vagyok veled. Útközben kitalálom majd a büntetésedet. Sophiel csilingelve felkacagott, és átölelte a férfi nyakát. – Szeretlek! Te vagy az én őrangyalom. – Azért ennyivel nem kensz kenyérre – mordult fel a férfi, de vággyal telve ölelte át a lány derekát. – Sokkal több van a rovásodon annál, hogy két szóval kiengesztelj! Az angyallány lábujjhegyre állt, hogy felérje a Sötét Angyal száját, és puhán megcsókolta. Elijah a hajába túrt, és forrón viszonozta a csókot. – Alakul… – mormogta mosolyogva. Bardo kiáltása szakította félbe őket. – Most akkor nem megyünk? Vagy mi van? Miért kell mindig rátok várni? Odasiettek a többiekhez, majd Sophiel megmutatta az ékszerét.

– Ezzel megyünk tovább, rendben? – kérdezte kedvesen aztán egyesével letépte a parányi pitypangmagokat, majd a tenyerébe szórta őket, és könnyedén rájuk fújt, A magok pedig abban a pillanatban felragyogtak, és a levegőbe emelkedtek. Sorokba rendeződtek, majd elindultak a folyó felé. – Kövessük őket! – Sophiel meglódult, de Elijah visszatartotta a derekánál fogva. – Gabriellel mi megyünk előre! Ti utánunk jöttök! Bardo és Ariel zárja a sort. Senki nem vitatkozott a paranccsal, így kisvártatva a megadott sorrendben követték a levegőben repülő, fénylő magokat, amelyek a folyó mentén vezették őket. Órákon át gyalogoltak, mígnem a magok egy sziklás részhez értek, ahol egy arasznyi kiszögellés alatt eltűntek a sodrásban. – Es most? – A társai kérdőn néztek az angyallányra. – Lemerülünk! A magok után. – Ugyan, szöszi, ez baromság! – Ramodielnek nem volt kedve a sziklák alá úszni. – Semmi nincs ott! Lehet, hogy a karkötődnek annyi volt a varázsa, hogy a magok világítottak és repkedtek. – De hisz ti is láttátok, hogy mutatják az utat! – Eddig. Itt viszont eltűntek… – Nem. Biztos odalent várnak ránk, a sziklák alatt. Elijah és Gabriel összenéztek, majd bólintottak. – Készüljetek! Lemerülünk! Mindannyian nagy levegőt vettek, és alámerültek. A sziklák alatt azonban nem volt sötét, a fénylő pitypangmagok odalent lebegtek. Amikor az angyalok beérték őket, egy fényesen ragyogó, víz alatti kapuhoz úsztak. A magocskák beszivárogtak a zárszerkezetbe, mire az magától kinyílt, s az angyalok szeme elé fehér, márvány lépcsősor tárult, amely a szárazföldre vezetett.

Néma csendben követték az ismét levegőben lebegő magocskákat, és már egyiküknek sem volt kételye afelől, hogy egy különleges helyre érkeztek. A fehér lépcső egy hófehér, apró kavicsos útban folytatódott. Egy varázslatos erdőben találták magukat, színpompás virágokkal körülvéve. A növényzet olyan gazdagon burjánzott, akárcsak odafent, a Mennyországban, csak itt nem szivárványszínűek voltak a levelek, hanem fényes zöldek. Az angyalok megigézve sétáltak a fák között, még mindig a lebegő magocskákat követve, és gyönyörködve nézték a lépteik zajára magasba emelkedő, sárga lepkeraj virágszirom-hulláshoz hasonlatos csodáját. Az ágak közt madarak énekeltek, a bokrok közt apróvadak szaladgáltak. A kavicsos utat mohalepte ösvény váltotta fel, majd az is eltűnt a lábuk alatt, és az ősrengeteg közepén találták magukat. A fénylő pitypangmagok felszikráztak és eltűntek, akár a felszáradó harmatcseppek. – Hol vagyunk? – az angyalok kérdőn néztek Sophielre. – Ez nem a valkűrök vára. – Azt én is látom. De nem tudom, mi ez a hely. Sosem jártam még itt. A fejük fölül halk neszezés hallatszott, majd a magasból hosszú indák tekeredtek alá, s mire megmozdulhattak volna, színes ruhába öltözött, keleties küllemű férfiak és nők ugrottak eléjük a magasból. Huszonévesnek tűntek, és mindnek színes, hosszú haja volt. Az angyalok köré sereglettek, és kíváncsian nézték őket. A vezetőjük, egy vékony, kék ruhába öltözött nő Sophielhez sétált. A haja a csípőjéig ért, az arca kerek volt, akár a hold, a szeme keskeny, az ajka cseresznyepiros. Csak nézte, nézte Spohielt, de nem szólt semmit, mígnem az angyallány arca mosolyra húzódott, ám a szeme könnyel telt meg.

– Mitsuko? – a szavak feleslegessé váltak. Sophiel úgy ölelte magához a fiatal nőt, mintha sosem akarná többet elengedni. – Azt hittem meghaltatok… Az angyalok megdöbbenve nézték a jelenete. – Spero erdejét felégették – mondta szomorúan Mitsuko. – Menekülnünk kellett… Noha magunk sem tudtuk, merre. Aztán a legnagyobb kétségbeesés közepette megjelentek a megmentőink. Kiderült, hogy ők nem mások, mint a szülőanyáink… a valkűrök. – Eldobom az agyam… – Bardo el volt ragadtatva a nem várt fejleményektől. – Ide vezettek minket – folytatta Mitsuko. De itt nem teremnek meg a lupomok, így öregedni kezdtünk. – Elnevette magát. – Persze, huszonötnél többnek sosem fogunk kinézni, de már nem gyermeki külsőben élünk. A valkűröknek az volt a büntetésük, amiért elhagytak minket, hogy évszázadokon át gondoskodniuk kellett rólunk, örök gyermekekről. Sophiel mosolyogva hallgatta, miközben a mellette ácsorgó, fekete copfos férfira nézett, aki vidáman nevetett rá. – Yasuo? A férfi megölelte. – Nem hittem, hogy valaha látunk még téged! Ők a testvéreid? Sophiel sorra bemutatta az angyalokat a manócskáknak, akiket felnőtt küllemük ellenére mind megismert, és örömkönnyekkel a szemében ölelte őket sorra. Lódobogás hallatszott, és nemsokára szivárványszínű fény kíséretében megjelentek a valkűrök. – Örülök, hogy használtad a karkötődet, Sophiel! – mosolyodott el Mist. – Kérlek, tartsatok velünk! Egy hétre szóló mulatságot rendezünk a tiszteletetekre!

VÉGE A 6. RÉSZNEK!

FOLYTATJUK…

Tartalom

I. FEJEZET Derült égből ...................................................................... 9 II. FEJEZET Tűzzel-vassal ..................................................................31 III. FEJEZET Látomások .....................................................................54 IV. FEJEZET Fény az éjszakában ........................................................79 V. FEJEZET Álom az álomban ............................................................99 VI. FEJEZET Havasok....................................................................... 118 VII. FEJEZET Lápvidék .................................................................... 140 VIII. FEJEZET Olvadó jég ................................................................ 163 IX. FEJEZET Felkészülés .................................................................. 185 X. FEJEZET Varjak erdeje ................................................................ 206 XI. FEJEZET Vívódás ....................................................................... 231 XII. FEJEZET A legdrágább kincs ..................................................... 254 XIII. FEJEZET Megtört szívek .......................................................... 279 XIV. FEJEZET Pusztító féltékenység................................................. 301 XV. FEJEZET Ellenségből testvérek.................................................. 325 XVI. FEJEZET Tomboló düh ............................................................ 344 XVII. FEJEZET Más vilád ................................................................. 373

Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről Angyalok (a keresztény mítosz szerint) az alábbi képességekkel rendelkeznek: Sophiel – kitalált karakter, a remény angyala Michael arkangyal – védelmező arkangyal, a holtak kísérője Raphael – gyógyító arkangyal Gabriel – arkangyal, az igazság angyala Uriel – a béke angyala, a démonvadász Ariel – a látomások angyala Machiel – kitalált karakter, az emlékezés angyala Elijah – kitalált karakter, a tűz angyala Fagus – kitalált karakter, a küzdelem angyala Bardo – kitalált karakter, az erő angyala Azrael – a halál angyala Baraquiel – a villámlás angyala Baamiel – a mennydörgés angyala Ramodiel – az asztrális utazások angyala Mizariel – az anyagok megváltoztatásának angyala Lamachael – az asztrális utazások angyala Ruchiel – a szél angyala Boszorkányok/uralkodók: Sahranfer/Ólaf Steinnar – a Mágus Arshamon – az Alvilág ura Samad – Arshamon idősebb fivére Tarim – Arshamon ifjabb fivére Azura – Arshamon húga Nahara – Arshamon boszorkánya Astrid – viking gyógyító Frídr – Astrid lánya Mímir – a jötunnok királya, mitológiai alak

Emberek: Erik Björnnson – viking király, történelmi személy (i.sz. 849) Refill Björnsson – Erik öccse, történelmi személy Harald Tryggvason (Véreskardú Harald) – Norvég király, kitalált személy Erin – Ramodiel viking kedvese Joshua – Heliga Korset várparancsnoka Valkűrök: Mist, Hild, Göll, Hlökk, Randgríd, Geyr, Thrúdr, Herfjötur, Skögul – mitológiai alakok Garm – az ördögkutya, aki Hél birodalmát őrzi, mitológiai lény Törpék: Szilaj, Óhold, Újhold, Szikracsiholó, Aranyműves, és a többiek…, mitológiai alakok Egyiptomi szereplők: Narmer – ókori egyiptomi fáraó, történelmi személy (i.e.3100) Neithhotep – ókori egyiptomi királyné, Narmer felesége, történelmi személy (i.e.3100) Meni – ókori egyiptomi fáraó, Neithhotep fia, történelmi személy (i.e.3100) Sziamon – egyiptomi pap, Narmer hű szolgája, kitalált személy

Köszönöm

Köszönöm a Jóistennek és az angyaloknak, hogy sosem engedik el a kezem. Köszönöm Ádámnak, Dorkának és Izának, hogy nem csak feleség és anya, de író is lehetek. Köszönöm Apának, hogy hisz bennem és az álmaimban. Köszönöm Évának, hogy legfőbb támogatómmá vált. Köszönöm Berninek, hogy megért és szeret engem, bármilyen bonyolult is a lelkem. Köszönöm Anikónak, hogy mindig mindent megtesz a könyveim tökéletes külleméért. Köszönöm a barátaimnak és az olvasóimnak, hogy így szeretik az angyalaimat. Köszönöm Anyának, hogy megtanította, milyen a valódi szeretet.