82193536 Balogh Mary Erzeki Csapda

Mary Balogh Érzéki csapda

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Mary Balogh: The Gilded Web A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Szerelmi csapda Előkészületben: Ördögi csapda Copyright 1989 by Mary Balogh All rigth reserved Hungarian translation Vágó Anikó, 2009 Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

2

Lányomnak, Jacqueline-nek szeretettel

Öröklét Magadhoz kötöd örömöd: A szárnyas életet töröd; Röptében rá csókot lehelsz: Öröklét hajnalára lelsz. Willian Blake (Tellér Gyula fordítása)

1 Kora májushoz képest fogvacogtatóan hideg éjszaka volt. Bár nem esett, az eget súlyos fellegek takarták, és az erős szél acélkarmokkal kapaszkodott a magányosan sétáló fiatal nő lenge öltözetébe. Hiába fogta össze elöl fél kézzel s burkolózott belé szorosan, a vékony, sötét köpönyeg, amelyet a még lengébb báli ruha felett viselt, szinte semmi védelmet nem nyújtott. Másik kezével bő csuklyáját markolta az álla alatt. Alexandra Purnell reszketve húzta összébb magát. Mégsem fordult vissza a bálterembe, hiába hívogatta a magas ablakokból gyertyák százainak ragyogása s a vidám, színpompás öltözékű vendégek beszélgetésének moraja. Pedig odabenn meleg volt – talán kissé túlságosan is, hiszen a zord időjárás miatt a kertre nyíló franciaablakokat egytől egyig gondosan bezárták. Nem, bármily hóbortos ötletnek tűnt is, Alexandra a bálterem örömei helyett inkább a magányos kerti séta kellemetlenségeit választotta – egy időre, legalábbis. Az igazat megvallva, szinte örült, hogy az idő olyan, amilyen. Ha melegebb lenne, vagy akár kevésbé szeles, bizonyára számos vendég kószálna idekint, s ő nem maradhatna magára. Hátrapillantott a válla fölött, de nem járt mögötte senki. A franciaablakokból sem kísérték vádló tekintetek ideiglenes szökését. Ennek ellenére ösztönösen távolabb húzódott a kivilágított épülettől, az istállóhoz vezető sötét sikátor felé. Úgy tűnt, a londoniaknak már csak az a végzetük, hogy vagy mérföldekre laknak a saját istállójuktól, vagy rögtön ott van az orruk előtt. Ismét összerázkódott, majd állát bedugta a kapucniját szorosan összefogó keze mögé, hogy leheletével melengesse. Kétségkívül bolondság volt így kiszökni. Bár Rey dadus korábban könyörgött neki, hogy próbálkozzanak meg egy ünnepi alkalomhoz jobban illő hajviselettel, ő ragaszkodott a sima kontyhoz, ami most jól lelapul és szétzilálódik majd a szorosan összefogott csuklyától. Különben sem tűnhet el örökre. Hamarosan vissza kell mennie. Már huszonegy éves vagyok, kezdett bele magában abba a belső monológba, amelyhez annyira hozzászokott az elmúlt hetekben. Ez volt az első és talán egyetlen valóban aktív 3

szezonja Londonban, amikor belemerülhetett a beau monde kedvteléseibe. Alexandrát derült égből villámcsapásként érte papa döntése, hogy mielőtt a Peterleigh hercegével kötendő, régóta tervezett eljegyzését nyilvánosságra hozzák, a lány annak rendje s módja szerint vezetessék be a társaságba. Házat béreltek a Curzon Streeten – papa, mama, a testvére, James, valamint ő maga –, s az eltelt hónapban megismerkedtek az összes arra érdemes emberrel, és részt vettek minden valamirevaló eseményen. Örülnie kellene. A legtöbb ifjú hölgyet az ő helyében felvetné a boldogság. De a többi első bálozó ifjúhölggyel ellentétben Alexandra egyáltalán nem aggódott a kora miatt. Ezt az életmódot azonban kényelmetlennek találta. Korábbi életének egyetlen mozzanata sem készítette fel London kedélyes könnyedségére. Csak most kezdte teljes egészében átlátni, milyen szigorú és szűk látókörű neveltetésben részesültek Jamesszel Dunstable Hallban. Papa szinte bármiféle szórakozást és személyes kedvtelést helytelenített. Minden gondolat, szó és tett az egyház, a szentírás, valamint papa erkölcsről és erényről vallott sziklaszilárd elvei körül forgott. S Jamestől eltérően ő még csak iskolába sem járt, hogy ott felfedezze: az otthonán kívül létezik egy másik világ is. Mióta csak az eszét tudta, Peterleigh hercegnek szánták. Eddig alig néhány alkalommal találkoztak, akkor is csak futólag, szertartásos körülmények között. A herceg ritkán tartózkodott a birtokán, mely az övékével határos volt. Húsz évvel volt idősebb Alexandránál, s ideje túlnyomó részében Londonba szólították az államügyek. Alexandra mindig is tényként fogadta el, hogy amikor elérkezik az ideje, feleségül megy majd a férfihoz. És ez továbbra sem változott. Londonba érkezése óta összefutottak néhány alkalommal, és semmi kivetnivalót nem talált a hercegben. Sok tekintetben az édesapjára hasonlított – komor és kimért viselkedésű, igaz, ám őszinte és becsületes férfi volt. És sajnos igen elfoglalt, így közel sem jelent meg annyi eseményen, ahányra Alexandra hivatalosnak számított. Ezért aztán bemutatkozása furán sikeredett. Semmiféle közösséget nem érzett a társasági élet körötte felbukkanó alakjaival, s a lányok többségétől eltérően nem keresett se férjet, se könnyed kalandot. Papa nem szívelte volna, ha csak feleolyan divatosan öltözködik, mint azok, ráadásul még arra sem sikerült rábírnia magát, hogy legalább a frizuráját a legújabb módi szerint fésülje. Mindemellett szinte bármerre is ment, még Harding-Smythe-ékhez is jó képet kellett vágnia, akik minden alkalmat megragadtak, hogy hiányosságaira emlékeztessék. Deidre nagynénje, papa testvére folyamatosan abban a hitben ringatta magát, hogy unatkozik, s kezét-lábát törte, hogy szórakoztassa. Talán a jóindulat vezérelte, ám a szórakozásról teljesen másféle fogalmai voltak, mint Alexandrának. Unokahúga, Caroline mesterkélt mosollyal kísérte mindenhová – sokkal inkább azért, hogy James figyelmét magára vonja, mintsem valódi vonzalomtól vezérelve, feltételezte Alexandra. Unokabátyja, Albert pedig a jelek szerint a fejébe vette, hogy London minden bűnétől és csábításától megvédi az ártatlan vidéki rokont. Dölyfös és leereszkedő viselkedése elviselhetetlenül bosszantotta a lányt. Alexandra ismét megfújkálta fagyos kezét. Vajon túl gorombán bánt volna korábban Caroline-nal és Deirdre nénivel? Bocsánatkéréssel tartozik nekik? Azt akarták, menjen velük haza, hogy másnap délelőtt elkísérhesse őket a Bond Street üzleteibe. Még az édesanyja beleegyezését is kicsikarták, mielőtt őt megkérdezték volna, s elrendezték, hogy egy cselédlány megfelelő öltözéket hozzon számára másnapra. Erre ő visszautasította a meghívást. Még csak kifogásokat sem keresett, hogy nyersesége élét tompítsa. Túlságosan is jól beléverték, hogy az igazmondás erény, s ártatlan hazugság nem létezik. Miután visszautasította őket, hamarosan távoztak is, mert Deirdre néninek megfájdult a feje. Ő pedig képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy elcsenje a köpenyét, és egy pillanatra kisurranjon. Különösen mivel Albert rajta tartotta a szemét a terem túlsó végéből, és tudta, hamarosan mellette terem majd, hogy megjegyzést tegyen páratlan balszerencséjére, amiért nem 4

jutott neki táncpartner, azután leereszkedjen odáig, hogy maga kísérje a parkettre. Mama talán még mindig úgy hiszi, hazament Deirdre néniékkel. Jobban tenné, ha visszatérne a bálterembe. A néptánc sorozatra elígérkezett valakinek. Nem teheti meg vele azt az udvariatlanságot, hogy nincs ott a kezdésnél. Különben is, mama összeszidná, ha feltűnően hosszú ideig maradna távol. Lehet, hogy még a papánál is bepanaszolná másnap reggel. Akkor aztán bajban lenne… Ám a sors úgy rendelte, hogy egyáltalán ne térjen vissza a bálba. Éppen meg akart fordulni, amikor fél szemmel látta, hogy a közelben egy négylovas, zárt hintó kanyarodik az istállóhoz vezető sikátorba. És ekkor elszabadult a pokol. Amikor megérezte, hogy valaki a háta mögé lép, végigfutott a hátán a hideg, egy tizedmásodperccel később pedig már egy kéz tapadt a szájára. Azonnal rátört a pánik. Belemart a kézbe, s cipellős lábával hátrarúgott támadója felé. Kezét azonban hamar lefejtették az arcáról, és szorosan hátratekerték. Köpönyege szétnyílt, s a jeges szél teljes erőből belekapott kék báli ruhája pókháló finomságú selymébe. Fejét rázva előrehajolt, rugdalózva próbált kiszabadulni, ám erőfeszítései kárba vesztek. A csuklyáját valahogy lerángatták az orráig, így már nem is látott. – Most megvan! – szólalt meg mögötte egy visszafojtott nevetéstől zengő férfihang. – Nincs értelme tovább hadakoznia, kisasszony! Ma már úgysem jut messzire. Jobban tette volna, ha marad a táncnál! Te meg mi az ördögöt művelsz, Clem? Még nem kötözted meg a csuklóját? – Úgy kapálózik, mint akit megszállt az ördög! – felelte egy másik hang. – Így ni! Ez majd szépen gúzsba köti! – Akkor add a kendőt a szájára! – utasított az első hang. – Tudod, hogy igyekeznünk kell! Szép kis kalamajkába keverednénk, ha rákezdene sikoltozni, és elkapnának. Még a végén felkötnének! – Kösd fel magad! – vakkantotta ingerülten a második hang. – Én csak baráti szívességből vagyok itt. Ha nem tudnád, nem szokásom fehérnépet rabolgatni. Alexandra azonban ügyet sem vetett a szóváltásra. Beszéd közben a második férfi szorosan bekötötte a száját egy kendővel, amit a tarkóján erősen megcsomózott. Miután csuklyája még mindig rálógott az orrára, olyan érzése támadt, mintha beledugták volna egy zsákba. Újfent fellángoló rémületétől vezérelve megkettőzött hévvel rugdalózott, s hiábavalóan ráncigálta a kezét csapdában tartó valamit. – Clem, tartanád a lábát? – fakadt ki az első férfi. – Lassan a véraláfutásokat is véraláfutások borítják a sípcsontomon! Ezután teketóriázás nélkül felkapták Alexandrát, majd cseppet sem finoman bepottyantották valahová. Feltételezte, hogy az a hintó lehetett, amelyet a sikátorban látott. – A barátságnak is van határa! – dohogta az első férfi, majd bevágta az ajtót. Alexandra egyedül maradt a hintó sötét gyomrában. – Ha Eden még egyszer ilyen őrültséget vesz a fejébe, majd szépen elintézi saját kezűleg! A kocsi mozgásba lendült, s Alexandra nyugtázta, hogy az ülés, amelyen fekszik, rendes körülmények között rendkívül kényelmes lehet. De vajon kinek a hintója? Kik rabolták el, és hová viszik? Mik a szándékaik vele? Váltságdíjat kérnek érte? Tán azt képzelik, papa tehetős ember? Vagy meggyilkolják? Újból megrángatta a csuklóit, de a csomót lehetetlen volt meglazítani. Érezte, hogy a pecek mélyen belevág a szájába; csuklyája félig eltakarta az orrát. Levegő után kapkodott. Nem tud lélegezni! Meg fog halni. Megfullad, még mielőtt kezet emelhetnének rá. Az is lehet, hogy megbecstelenítik. Ó, szent ég, akkor már inkább a halál! Ismét a csuklójával küszködött, mire zuhanni kezdett, s – képtelen lévén segíteni magán – meglehetős fájdalmasan ért padlót a két ülés között.

5

Az út nem tartott soká. A hintó fékezett, felrántották az ajtót, s a rémálom újra kezdődött. Ha legalább látna! Nem lenne ennyire megrettenve, ha legalább láthatná foglyul ejtőit, ha látná, hogy ők is csak emberek. – Szentég, leesett az ülésről! – hallotta az első férfi hangját. – Ha megsérült, ahhoz Edennek is lesz egy-egy két szava! Alexandrának fejjel az ajtó felé fektében esélye sem volt, hogy néhány rúgással megkísérelje kiszabadítani magát. Egyik fogva tartója a karját megragadva kicibálta, mire a másik, rögtön felkapta és átvetette a vállán, majd egy lépcsősoron felcipelte egy kivilágított előcsarnokba. A lány a csuklya szélei mellett épp csak a padlólapok fekete-fehér mintázatára vethetett egy pillantást. – Majd én mutatom az utat a szobájába! – jelentette ki egy harmadik hang mereven elutasító tónusban. Nekem bizony nincs ínyemre ez az egész, uraim! Őurasága korábban sosem keveredett ilyesmibe! Úgy összekötözték a hölgyet, mint a sonkát! Ez egyáltalán nem illendő! – Csak mutassa az utat, Palmer! A hölgy nem épp pillekönnyű! – lihegte az első férfi. Felhurcolta Alexandrát egy végtelennek tűnő lépcsősoron, hogy egy pillanatra végre lábra állítsa, majd gyengéden hátrataszítsa. Pihe-puha ágyba érkezett. – No, itt is van! – tapogatózott elrablója ügyetlenül a csuklóját összekötő csomó után. – Már mégsem hagyhatom csak így itt, hölgyem, nem igaz? De muszáj lesz megkötöznöm, és a pecket sem vehetem ki. Nem engedhetem, hogy a sikoltozásával felverje az egész háznépet! Ha meg kiszabadítanám, elmenekülne, és kárba veszne összes eddigi fáradozásom: Kérem, ne vegye sértésnek, de idekötözöm a kezét az oszlophoz! Hamarosan itthon lesz Eden is, ő majd elrendezi! Alexandra lanyhuló dühvel hadakozott. Közel járt a kétségbeeséshez. Még ha megszabadul is ettől a férfitól, egy teljes háznépnyi emberen kell átvágnia magát, hogy elmenekülhessen. Alig tiltakozott, amikor két kezét szorosan megkötözték a feje felett. Mérgesen rázta a fejét, de nem sikerült eléggé szabaddá tennie a szemét ahhoz, hogy akár a támadójára, akár a szobára, ahová hozta, vessen egy pillantást. Azután magára hagyták a néma és sötét helyiségben. Egy ajtó csukódott, majd minden hang eltompult. Egyedül kellett hát megküzdenie a szinte elérhetetlen szabadságért. Magára maradt a képzeletével. Magára hagyatottan várta valódi fogva tartóját. Edent. Hamarosan megérkezik. Hamarosan mindenre fény derül. Alexandra tovább küzdött. Dominic Raine, Eden lordja megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor a kertből a bálterembe visszatérve megpillantotta ikertestvérét, Madeline-t. Kebelbarátnőivel, Miss Wickhill-lel és Lady Pamela Paisleyvel az oldalán épp Lord Crane imént befejezett mondandóján kacagott. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ott látja! Úgy tűnt, az előző órában sikerült bolondot csinálnia magából. De ennyi ki is járt neki elhamarkodott következtetéseiért. Az egész elsülhetett volna rosszabbul is sokkal rosszabbul. Azt biztos nem élte volna túl, ha Faber és Jones végrehajtja a tervét, és Edmund házába hurcolja Madeline-t. Szörnyű lett volna szembenézni a húga haragjával. Edmundról már nem is beszélve. De végül minden jól alakult. Feltéve persze, ha az a két lókötő nem próbálja meg mégis elrabolni a lányt a táncparkett közepéről. Attól a kettőtől kitelik. Minél forróbb a lábuk alatt a talaj, annál vakmerőbbé válnak. Hozzá hasonlóan, ismerte be. A helyükben ő sem lenne képes ellenállni a kihívásnak. Meg kell keresnie őket, és szólni, hogy az ügy lefújva! Persze előbb talán jobb lenne figyelmeztetni Madeline-t. Úgy kellene előadni neki az egész történetet, mint egy jó tréfát. Megigazgatta a nyakravalóját, majd megindult a húga társasága felé. Madeline mosolyát felé villantva fejezte be az anekdotát, mellyel figyelmes hallgatóságát

6

szórakoztatta éppen. Kirobbanó kacagás követte a zárszót. Madeline mosolyogva fordult a testvéréhez, s ráemelte zöld szemét. – Dominic, azt hittem, a kártyaszalonban vagy! – üdvözölte. – Már küldeni is akartam holnap az orvosért. Nem rád vall, hogy akár egyetlen táncot is elmulassz! – Szippantottam egy kis friss levegőt – hajolt meg Lord Eden a csoportosulás felé. – Mintha csak december lenne odakinn! Jössz keringőzni, Bogyó? Észrevette, hogy Miss Wickhill felkuncogott, amikor magáról megfeledkezve régi becenevén szólította húgát, ami meglehetős gyakran megesett vele. – El sem hiszem! – sóhajtott fel Madeline, miközben belékarolt. – Tehát végre alkalmam nyílik rá, hogy a város legjóképűbb fiatalemberével lejtsek? Máskor túlságosan is leköt, hogy táncba vidd azt a sok szépséget! – Hiszen te is közéjük tartozol, drágám! – vezette húgát távolabb a csoporttól Dominic mosolyogva. – Említettem, már, mennyire tetszik így a hajad? Be kell vallanom, megrémültem, amikor mama mesélte, hogy teljesen lenyírattad, de neked jól áll, Bogyó! A rövid loknik kiemelik azt a hatalmas szemedet és a magas arccsontodat. – Bárcsak sötétebb lenne, vagy szőkébb, vagy vörösebb, vagy bármi határozottabb árnyalatú! – vont vállat Madeline, majd kezét bátyja vállán nyugtatva várta, hogy felcsendüljön a zene. – De vajon minek is köszönhetem ezt a megtiszteltetést, Dominic? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott! – Ha nem is kísértetet, de Sir Hedley Fairhavent – pillogott rá az ifjú megszeppenten. – Igen? – nézett vele farkasszemet a lány várakozásteljesen. – A kert mélyén. Egy úti fogat mellett álldogált. Madeline összevont szemöldökkel meredt a bátyjára, s lépéseit az övéhez igazította, hiszen a zenekar rázendített a keringőre. – Ez valami rejtvény? – tudakolta. – Most találgassak? Talán új volt a fogat? Hiányzott a kereke? Ölni tudnál négy olyan almásderesért, amilyeneket elé fogtak? Rózsaszín szalag volt a sörényükbe fonva? Sir Hedleynek karika volt az orrában? – A hölgyet várta, akit meg akart szöktetni – felelte Lord Eden, s a bálterem sarkához érve perdített egyet partnerén. – Valóban? – csillant fel Madeline tekintete. – Ez biztos, Dom? Kit? El kell árulnod! De ugye nem hívtad ki párbajra, hogy megóvd a hölgy becsületét? Ugye nem valamelyik hódításod volt az? Bátyja elmotyogott válaszát azonban nem értette. – Tessék? – hajolt hozzá közelebb. – Azt hittem, te leszel az – nyögte ki Dominic. – Hogy mit? – torpant meg Madeline egy forgás kellős közepén. – Azt hitted, megszököm Sir Hedley Fairhavennel? Hát neked teljesen elmentek otthonról? Ha ebben a pillanatban nem ott lennénk, ahol, akkor ezért ellátnám a bajodat, Dominic! Kapnál két monoklit a szemed alá! – Csitt, Bogyó! – figyelmeztette a bátyja égő arccal, és bizonytalanul körbetekintett. – Mindenki minket bámul! Különben is, félig-meddig a te hibád is, hogy ilyen kapitális bakot lőttem! A múlt hónapban London-szerte Fairhavennel mutatkoztál! A múlt héten pedig határozottan kijelentetted, hogy én csak ne ártsam bele magam a dolgaidba, ha úgy hozná kedved, akár hozzá is mennél Fairhaverhez! – Ebből is látszik, milyen kevéssé ismersz, ha azt hiszed, hogy képes lennék ilyen ízléstelen… őrültségre! – vágta rá a lány, miközben arcán kifejezéstelen mosollyal, rendületlenül lejtett tovább barátaik és ismerőseik mellett. – Hogy is képzelhettél ilyet, Dom? Még hogy feleségül menjek épp Sir Hedleyhez! És kereket oldjak vele! – El kell ismerned, hogy egyszer már megpróbálkoztál vele, Bogyó! – érvelt Lord Eden. – Honnan tudhattam volna, hogy nem teszed meg újra?

7

– Ó, akkor tizennyolc éves voltam, és elbűvölt az uniformis! – sóhajtott fel a húga ingerülten. – És szörnyű vagy, Dominic, amiért felemlegetted ezt a fiatalkori botlást! Mintha az eltelt négy évben egy csepp bölcsességre és érettségre sem tettem volna szert! De egyáltalán, miből jutottál arra a következtetésre, hogy épp ma éjjel szöknék meg Sir Hedleyvel? – Kihallgattam. Az egyik alkóvban ültünk Pope kisasszonnyal, ő meg pont a függöny másik oldalán. Felteszem, fogalma sem volt róla, hogy van ott valaki, mert mi… nos, nem szóltunk egymáshoz. – El sem tudom képzelni ugyan mit műveltetek Miss Pope-pal, ha egyszer egymáshoz sem szóltatok? – jegyezte meg Madeline epésen. – De kivel beszélt Sir Hedley, és mit mondott? – Azt nem tudom, ki volt a másik férfi, de Fairhaven úgy tervezte éjfélkor egy hölggyel az oldalán távozik, és éppen arról tájékoztatta a másikat, mi legyen holnap, amikor kibújik a szög a zsákból. – Te meg azt képzelted én leszek az, akit megszöktet! – Attól tartok – ismerte be Domini lefegyverző mosollyal. – De miért mondod el mindezt nekem? – kérdezte a lány gyanakvón. – Bizonyára nem azért, hogy jót mulassak a butaságod! – Nem – vigyorgott rá bocsánatkérőn a testvére. – Az történt, hogy az adott helyzetben elsősorban Fairhaver felé akartam fordítani a figyelmemet – no meg az öklömet. Így rávettem Fabert és Jonest, hogy raboljanak el téged, és iszkoljanak el veled Edmundhoz, ahol biztonságban tudhatlak. Csakhogy, miután kérdőre vontam Fairhavent, nem akadtam rájuk a kertben. Bizonyára visszavonultak, amikor nem találtak ott. Ennek ellenére úgy véltem, jobb, ha figyelmeztetlek. – Rávetted az a kettőt, hogy… hogy elraboljanak! – Madeline szinte már sikított. – Gondolom, azt tanácsoltad nekik, kössék gúzsba kezem-lábam, peckeljék ki a szám, és a szememet is kössék be? Dominic kutyaszorítóba került. – Nem hiszem, hogy szükség lett volna minderre – nyögte ki. – De te is tudod, Bogyó, hogy saját jóakaratodból nem követted volna őket. Kiváltképp, ha már elszántad magad a szökésre. Az egészet rohamtempóban kellett megszerveznem, egyetlen óra alatt! Azt mondtam nekik… khm… ragaszkodjanak hozzá, hogy velük tarts. – De Dominic! – sóhajtott fel Madeline, elragadó mosollyal ajándékozva meg egyik kedves hódolóját, aki a közelben ácsorogva figyelte a lányt. – Ezt épphogy csak megúsztad, testvérkém! Ha a barátaid csak egy ujjal is hozzám értek volna, reggelire tálcán hozzák elém a fejedet! És arra is megesküdnék, hogy Edmund készséggel vállalta volna a bakó szerepét! – Nos, ezért is gondoltam, hogy figyelmeztetlek, tartsd szemmel őket, Bogyó! Elvégre nem is lett volna muszáj szólnom. Megkockáztathattam volna, hogy hallgatok róla. Képzelheted, milyen kínos nekem ez az egész! – Biztos vagyok benne, hogy Pamela azt hitte, őt kéred majd fel keringőzni. Mindig elpirul, ha csak közeledni lát, ahogyan most is. És mindig abban bízik, hogy észreveszed végre. Majd’ eleped utánad. Felkéred a következő körben? – Ez a büntetésem? vigyorgott bánatosan a fivére. – Pamela a barátnőm! Úgy vélem, egy úriember nem tekintené büntetésnek azt, hogy vele táncolhat! Ő elolvad utánad, te meg tényleg nagyon jóképű vagy. Látom, hogy néznek rád a lányok! S az idén mennyien vannak köztük, akik évekkel fiatalabbak nálunk! – Lassan leporolhatod a vénlányfőkötődet. Hamarosan aggszűz válik belőled. Ne, csak ne nézz így rám! A következő kör Lady Pameláé. Látod, mennyire bánom a bűnömet? Lord Eden engedelmesen táncolt húga barátnéjával, s vonzerejével, napsugaras mosolyával akaratlanul is még inkább a rabjává tette. Ám miután a tánc véget ért, nem volt tovább maradása a bálban. Miss Pope-ban csalódnia kellett – talán azért, mert Fairhaven elvonta a figyelmét, 8

miközben a lányt csókolta. Carstairs kisasszony meg sem jelent az estélyen, mivel néhány nappal korábban meghűlt a Vauxhall Gardensben. S minthogy jelenleg Miss Carstairsért epedezett, az ő jelenléte nélkül még a legragyogóbb társasági esemény is sivárnak tűnt. Ráadásul továbbra is főtt a feje a Fairhaven-ügy miatt. Kirohant ahhoz a hintóhoz, lángokat okádva testvéri felindulásában, készen rá, hogy kihívja a férfit: találkozzanak hajnalban egy ködös tisztáson, két pisztoly és a segédeik társaságában. Még szerencse, hogy nem fordítva történt a kihívás, de Fairhavennek szemmel láthatóan máshol járt az esze. Leginkább azon az apró teremtésen, aki az árnyak közt meghúzódva nyilvánvalóan arra várt, hogy szeretője látogatója eltűnjön a színről. Lord Eden a bálból egyenesen egyik klubjába sietett, annak reményében, hogy ott majd elterelik a figyelmét az est baklövéséről. S ha emellett szerencséje is van, talán belebotlik Faberbe és Jonesba, és sikerül meggyőznie őket arról, hogy tartsák a szájukat azzal kapcsolatban, ami az este történt – vagy nem történt. Azt nem hitte, hogy Miss Pope bármiféle kínos pletykát indítana útjára. Még ha hallott is volna valamit, Madeline nevét senki sem említette. Azonban kétségesnek tűnt, hogy bármi is eljutott a füléig az alkóvban a függöny mögött folyó botrányos párbeszédből. Elég szenvedélyesen csókolta ahhoz, hogy elterelje a figyelmét a társalgásról, mialatt ő maga minden idegszálával arra összpontosított. Amikor végül ajkuk szétvált, a hölgy kellőképpen elvarázsoltnak tűnt. Talán ezért is ábrándult ki belőle. Sokkal izgalmasabb olyasvalakivel csókolózni, akiről nem tudhatja biztosan az ember, vajon örömmel fogadja, vagy odacsap, ha az illető keze netán olyan tájakra vándorol, ahol semmi keresnivalója sincsen. Igazán nem az ő hibája, amiért az adott következtetésre jutott Madeline és Fairhaven dolgában. Madeline egyszer, alig egy héttel a tizennyolcadik születésnapja után, tényleg megpróbált elszökni a félzsoldon tengődő tiszttel. Talán az ő hibája, ha azt feltételezte, Fairhaven Madeline társaságában készül útra kelni Gretnába? Alig egy héttel korábban maga Madeline mondta, hogy akár feleségül is menne a férfihoz, ha úgy hozná kedve. Egyébként is Madeline-re vallana, hogy megtegye, csak azért, hogy őt bosszantsa. Sosem tette túl magát azon a szégyenen, hogy egy teljes fél órával fiatalabb nála! Habár azt el kell ismerni a javára, hogy sosem zúgolódott, amiért nőnek született, s így vele ellentétben nem örökölte apjuk egyik kisebb címét sem. Kevésen múlott, hogy ezt az estét szerencsésen megúszta! Lord Eden átnyújtotta sétapálcáját a Boodle's kapusának, s felkészült rá, hogy kiélvezze, ami az éjszakából még hátra maradt. James Purnell a táncosokat figyelte. Csak néhány perce hagyta ott a kártyaszalont, ahol inkább nézte a játékot, mintsem részt vett volna benne. Korábban már táncolt az unokahúgával, Caroline-nal, és két másik, ragyogó mosolyú ifjú hölggyel, akik mintha egyáltalán nem bánták volna, hogy partner nélkül maradtak, amikor már javában folyt a tánc. James nyugtalan volt – mint mindig. Örült, hogy elszabadult vidékről, ahol már soha többé nem fogja otthon érezni magát, ahol apjához fűződő feszült viszonya csak még szembeötlőbb, mint itt, s ahol nincs beleszólása a birtok ügyeinek intézésébe. Ugyanakkor mégsem kedvelte a londoni életet: a vég nélküli társasági összejöveteleket értelmetlennek és felszínesnek találta. Reá hárult a feladat, hogy anyját és húgát elkísérje a felső tízezer majd' minden rendezvényére. Egy csendes fogadásra vagy zenés estélyre még csak-csak elcsábult az apja, de a bálok, az összejövetelek meg a színház csak az asszonynéphez illett, akik nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy fontos emberek társasában mutatkozzanak. Lord Beckworth odahaza maradt a könyveivel és szentbeszédeivel. Purnell elmélázva figyelte a magas, karcsú, kék ruhás táncost. Idősebb volt a többi hajadonnál, mégis sugárzott belőle az üde frissesség. James szinte mindenütt belébotlott, amerre csak megfordult, noha soha nem mutatták be őket egymásnak – nem is szorgalmazta. Lady Madeline Raine. Ő sem volt csinosabb, mint a bálteremben megforduló lányok többsége. Nem 9

akadt semmi egyedülállóan szokatlan rövid, szőke loknijaiban, sem a szemében, ami vagy kék volt, vagy zöld – James még sosem került elég közel hozzá, hogy eldönthesse. Alakja ugyan formás, de egyáltalán nem kiemelkedő. A férfi nem is tudta, mi vonzza folyton oda a tekintetét. Tán az a szikra, ami családja nőtagjaiból hiányzott? Alexandra valószínűleg fiatalabb, mint Lady Madeline Raine, mégsem volt soha ennyire ifjú. Sohasem kapott rá esélyt. Purnell vállat vont, megfordult, és a tömeget pásztázta anyja és húga után kutatva. Előbbit megpillantotta a terem egy homályos sarkában, ahol egy fakó teremtéssel csevegett, aki csakis gardedám lehetett. Átvágott a szobán, és meghajolt előttük. – Jó estét, hölgyem! – köszöntötte a sápatag teremtést, amivel sikerült némi színt varázsolnia a nő orcájára, s meglepett mosolyt az ajkára. – Mama, nem láttad Alexandrát? Iderendeltem a hintót. – Már távozott Deirdrével és Caroline-nal világosította fel Lady Beckworth. – Olyan állhatatosan könyörögtek, hogy engedjem el, velük! Papa nem lesz elragadtatva tőle, ugye? De hát abból csak nem lehet semmi baj, ha elmegy velük, igaz? Végtére is Deirdre a papa testvére. – Mama, úgy vélem, Alexandrának jogában állna, hogy saját maga döntsön efféle ügyekben – ráncolta a homlokát a férfi. – Elvégre elég idős már hozzá. Elfogadnád, kérlek, a karomat? Ismét meghajtotta magát a fakó gardedám előtt, s miközben anyja búcsúzkodott, tekintete még egyszer a táncolók felé tévedt. Lady Madeline Raine továbbra is az ikertestvérével, Lord Edennel keringőzött.

10

2 Hajnalodott már az ég alja, amikor Edmund Raine, Amberley grófja hazaért. Az éj nagy részét Mrs. Eunice Borden – a szeretője – társaságában töltötte. Ami azt illeti, egyre inkább a szokásává vált, hogy nála ragadjon. Kényelmesnek találta ezt a kapcsolatot. Mielőtt kilépett volna a fagyos éjszakába, öltözködés közben – nem első alkalommal – azon tűnődött, felajánlja-e a nőnek, hogy keljenek egybe. Nehéz lett volna szavakba önteni, miért is találja ennyire kielégítőnek a viszonyukat. Azt még nehezebb, hogyan is ötlött eszébe a házasság gondolata. Eunice nem volt szép nő; még csak nem is különösebben vonzó. Alakja tömzsi, vonásai élesek, haja rövid, sötét és nagyon göndör. A modorában sem volt semmi kihívó. Őszintesége néha sértőnek tűnt, de, sosem hagyott kétséget a hallgatóban valódi érzései felől. Otthonában irodalmi szalont vezetett, mellyel megérdemelt hírnévre tett szert. Szalonjába a hét szinte bármely napján érdemes volt ellátogatni. Három évvel idősebb is volt Amberleynél, harminckét éves, hat éve özvegy. És még csak kísérletet sem tett rá, hogy eltitkolja a korát. Lord Amberley megfordult, és rámosolygott Eunice-ra. A nő állig betakarózva feküdt az ágyban, két kezét lazán összekulcsolta a hasán. Lábai a paplan alatt egymás mellett, egyenesen kinyújtva. – Köszönöm, Eunice! – mondta a férfi, ahogy minden egyes távozáskor. – Olyan jó vagy hozzám, kedvesem! – Örülök, hogy eljöttél, Amberley – felelte a nő, aki ragaszkodott ehhez a megszólításhoz. – Rád mindig számíthatok, ha érdekes és inspiráló társalgásra vágyom. Mit gondolsz, Mr. Derry valódi költő? Én határozottan bosszantónak találtam a modorát ma este, mintha magába a poétaság eszméjébe lenne szerelmes. – Ez jellemzően a költők gyengéje, nem gondolod? – De, természetesen igazad van – ismerte el az asszony pillanatnyi habozás után. – És ha valóban megmutatkozik az alkotói géniusz, az ember még el is nézi nekik ezt a kis szeszélyt. Ámbár Mr. Derry esetében kétlem, hogy bármiféle géniuszról beszélhetnénk. Nem hiszem, hogy valaha is meghívnám még. Nem szeretném, ha a szalonom a középszerűségéről híresülne el. – Erre nem sok esélyt látok – nyugtatta meg Lord Amberley, miközben a széken ülve belebújt csizmájába. – Eunice, megfontolnád, hogy leszel-e a feleségem? – Nem hinném, hogy bölcs döntés lenne, Amberley – felelte az asszony a meglepetés vagy egyéb érzelem legcsekélyebb jele nélkül. – Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy örökösöket adjak neked. Fiatalabb nőt kellene elvenned. – És ha nem érdekelnek túlzottan az örökösök? Mi van akkor, ha engem egy érettebb, bölcsebb asszony tenne boldoggá? – kérdezte a férfi egy félmosollyal. – Akkor elment az eszed! Amberley, neked kötelességed gyerekeket nemzeni. Ahol a grófi cím sorsa a tét, a személyes vágyak keveset nyomnak a latba. – Tehát kosarat adsz? Vagy hajlanál a meggyőző szóra? – Attól tartok, nem kívánnám feladni a függetlenségemet. Tökéletesen elégedetté tesz, hogy a szeretőd legyek, amíg ez a kívánságod, Amberley. De hogy a feleséged? Nem hinném. Fele ilyen kellemesen sem éreznénk magunkat együtt, ha házasok lennénk. Csak perlekednénk, nekem elhiheted. Lord Amberley nem erőltette tovább a kérdést. Az ágyra hajolva, szokásához híven, jóéjt-csókot lehelt szeretője orcájára – sosem a szájára –, és magára hagyta. 11

Ahogyan általában, most is gyalog indult haza, s nyugtázta, hogy a keleti égbolton alig észlelhetően feltűntek már a hajnal első sugarai. Örült, hogy előző este, amikor elindult otthonról, a nagykabátját öltötte magára, bár akkor – május lévén – bolond ötletnek tűnt. Eunice-nak talán igaza volt. Jobb, hogy mindketten élik a saját életüket. A mókás az, hogy nem is emlékezett rá, hogyan kezdődött a viszonyuk. Mi is vezetett pontosan odáig, hogy először bújjanak ágyba egymással? Amberleynek nem sikerült felidéznie. Soha nem vonzotta különösképpen az asszony. Élvezte az estélyeit, a beszélgetéseiket. Lassanként a szokásává vált, hogy nála maradjon, mígnem az utolsó vendég is távozik, később azután is. De mikor adta át a helyét a beszélgetés a testi érintkezésnek? Még csak meg sem csókolta soha az asszonyt. Nem volt semmiféle nagyszabású, romantikus pillanat, ami viszonyuk kezdetét jelölte volna, mielőtt ágyba vitte a nőt. S mindez már több mint egy éve történt. Azóta nem is nézett más nőre, ami már önmagában is meglepőnek bizonyult. Az évnek azon hónapjaiban, melyeket a birtokán töltött, mindig is szerzetesi életet élt. Ám a londoni időszakban gyakran egyszerre több nőnek is csapta a szelet. Eunice-hoz azonban hűséges maradt, s az Amberley Courtban töltött tél után felújították kapcsolatukat. Nem volt szenvedélyes viszony az övéké. Ami azt illeti, meg volt győződve róla, hogy Eunice-nak egyáltalán semmi öröme nem származik az együttléteikből. Az biztos, többet nem tett, mint hogy rezignáltan elfogadta a közeledését. Prüdéria vagy kacérság nélkül adta meg a férfinak, amire szüksége volt. Amberley sokszor eltűnődött azon, vajon miféle élvezetet találhat a nő a viszonyukban, mialatt ő talán éppen a nő viselkedésében találta meg sajátélvezetét. Mivel egész életét annak szentelte, hogy másokat boldoggá tegyen, üdítőnek találta egy olyan ember társaságát, aki szívesebben adott, mint kapott. Arra számított, hogy a nő elfogadja majd az ajánlatát. A vágy, hogy Amberley grófnője lehessen, s élvezhesse azt az anyagi biztonságot, ami a feleségét megilleti, magyarázatul szolgálhatott volna arra, miért fogadta el a közeledését. Mégsem lepődött meg az elutasító válaszon. Eunice nem az a fajta nő volt, akinek a rang és a vagyon jelenti élete célját. Nagyon fiatalon ment hozzá Mr. Bordenhez, s nyolc évre rá kényelmes függetlenséghez jutott. Nem úgy tűnt, mint aki bánná özvegyi sorsát. Lord Amberley a saját kulcsával nyitott be városi rezidenciájába. Ragaszkodott hozzá, hogy a személyzet éjfélkor térjen nyugovóra, akár odahaza voltak Dominickal, akár nem. Miért kellene szerencsétlen inasnak éjszaka állva elaludnia a szolgálatban, csak mert az urát túlzottan leköti, hogy ágyba vigye a szeretőjét, és nem ér haza időben? Felkaptatott a lépcsőn, és végigsétált az emeleti folyosón a hálószobájához. Ásított egyet. Talán ha a madarak nem csapnak túl nagy lármát az ablaka alatt, még szundikálhat egy-két órát, mielőtt felkelne. Megtorpant hallgatózni. Madeline idehaza lenne? Már nem járt ide olyan gyakran, miután négy évvel ezelőtt vásárolt az édesanyjának egy saját házat. Úgy vélte, londoni tartózkodásaik alatt jobban érezné magát, ha saját háztartást vezethetne, és az is természetesnek tűnt, hogy a lánya hozzá költözik. De azért alkalmanként átjött; leginkább olyankor, amikor az édesanyjuknak más elfoglaltsága akadt. Amberley úgy tudta, a húga múlt éjjel az Eastonestélyen járt. Úgy volt, hogy Dominic is benéz a bálra. Madeline biztos vele érkezett. Még ébren kellett lennie, mert odáig hallatszott, ahogy a szobájában mocorgott. Talán feldúlta valami? Valószínűtlennek tűnt. Madelinenek ragyogó természete volt, nehezen jött ki a sodrából. Lord Amberley vállat vont, és továbbindult. Negyed órával később, amikor köntösben álldogált hálószobája ablakában, és vizespoharából kortyolgatva az új napra virradó utcát figyelte, gondolatai mégis a húga körül forogtak. Mit kereshet itthon? Mama nem említette, hogy elutazna. Talán összekaptak? Töprengve fordult az ajtó felé. Nem kellene vajon megnéznie, tényleg ébren van-e még? S még ha így lenne is, nem neheztelne rá, amiért háborgatja? 12

Mindegy, úgyis megteszi, határozott. Zavarta a gondolat, hogy Madeline szomorú. Vagy talán beteg. Látnia kell, tud-e segíteni neki valamiben. Kinyitotta az ajtót, és visszasétált a folyosón. A húga ajtaja előtt megállt hallgatózni. Kétségkívül ébren volt még – nyögdécselt és zajosan motoszkált. Vagy talán mégis elaludt, és rémálmai vannak? Halkan bekopogott. Egy pillanatra minden elcsendesedett odabenn, azután a nyugtalan hangok felerősödtek. Lord Amberley lenyomta a kilincset, s miután az ajtót nem zárták be, benyitott. A függönyöket sem a magas ablakokon, sem az ágy körül nem húzták össze. Egy másodpercig megkövülten bámulta az ágyon fekvő alakot – azaz inkább kifacsarodva lógott le róla. Madeline lenne? A teremtés karjait felemelve kapaszkodott az oszlopba. Fejét teljesen betakarta valami sötét anyag. Lenge kék ruhát viselt, ami kényelmetlenül rácsavarodott a testére, és úgy felcsúszott, hogy szinte végig felfedte hosszú, karcsú combját. – Mi az ördög?! – nyögött fel a férfi, s átvágott a szobán, majd vizespoharát lerakta az éjjeliszekrényre, hogy segíteni tudjon. Mert a lány kétségtelenül segítségre szorult. Amberley rémülten vette észre, hogy csuklóit hozzákötözték az ágy oszlopához. A köpenye meg teljesen rátekeredett a fejére és a vállára. A lány rab volt. Ezek a bolond ikrek! Hát már sosem nőnek fel? – támadt fel a harag a lordban. – Maradj nyugton! – parancsolta. – Egy pillanat alatt kiszabadítalak! A lány erre mozdulatlanul feküdt tovább, noha a férfinak egy pillanatnál jóval tovább tartott kioldania a csomót, mely a ráncigálástól határozottan szorosabbá vált. – No, készen van! – jelentette be, s közben arra számított, hogy a lány tüstént kirohanást intéz Dominic ellen. Lenyúlt, hogy lejjebb húzgálja a lány szoknyáját, ám az olyan szorosan alácsavarodott, hogy nem boldogult vele. Így a köpenyt ragadta meg, hogy kiszabadítsa belőle a húgát. A rab mindkét keze hidegen és élettelenül rángatta a kezét. Arrébb tolta. Miután kihámozta húgát a köpeny ráncai közül, a lány még mindig fogoly volt. Fejét, arcát szinte teljesen betakarta a csuklya, melyet szilárdan rögzített a zöld kendő, amivel a száját bekötözték. Lord Amberley növekvő dühvel tolta hátra a csuklyát. A lány tágra nyílt, bizalmatlan tekintettel nézett fel rá. Sötét szemmel. Szent ég! – Fordítsa el a fejét! – kérte színtelen hangon. – Megszabadítom a pecektől. Ujjai a csomóval matattak, míg végre sikerült kioldoznia. A férfi egyik kezét a lány tarkójára csúsztatta, és megemelte a fejét, így egyszerre vehette le róla a kendőt és a csuklyát. A csuklyával együtt sűrű, sötét hajzuhatag zúdult a karjára s le a lány vállán. Egy másodpercig képtelen volt megmozdítani a kezét. A nő moccanatlanul feküdt a karjában, és óvatosan bámult fel rá. Talán észre sem vette, hogy a lába combig kilátszik. – Maga meg kicsoda? – kérdezte Lord Amberley bambán, ahogy kiszabadította karját a nő alól, és felegyenesedett. A lány szóra nyitotta a száját, s kiszáradt nyelvével megpróbálta benedvesíteni ugyancsak cserepes ajkát. Felnyögött. – Tessék! – nyújtotta oda neki a vizespoharat a férfi. – Ezt igya meg! Ne meneküljön előlem, nem fogom bántani! Egyik karját ismét a lány válla alá csúsztatta, és felültette. Míg ivott, tartotta neki a poharat, mert észrevette, hogy a nő egyelőre képtelen mozdítani a kezét. A lány néhány korty után elfordította a fejét, s arcát hosszú, kócos haja mögé rejtette.

13

– Ön Eden? – kérdezte köhögve. – Mit akar tőlem? Nem hagyom, hogy megfélemlítsen! Akár meg is ölhet, ha úgy tetszik, de nem fogok apámnak váltságdíjért könyörögni! És küzdelem nélkül nem adom meg magam! – Eden? - visszhangozta a férfi, és felegyenesedett az ágy mellett. – Hát az öcsém hozta ide? A lány csinos, sápadt arca hirtelen pipacsvörösre gyúlt, s elkezdte lefelé ráncigálni a szoknyáját. Hogy kiszabadíthassa, meg kellett emelnie a csípőjét. Mindeközben Lord Amberley le nem vette szemét a lány arcáról. Az idegen hirtelen kiült az ágy szélére. Keze, mellyel ülő helyzetbe tornázta magát, ügyetlenül hátrabicsaklott. – Ez felháborító! – jelentette ki, s hangja alig remegett meg. – Követelem, hogy engedjen szabadon! – Teljes mértékben egyetértek önnel, kisasszony – helyeselt halkan a lord, s az ágy mellett lógó selyembojtos csengőzsinórért nyúlt. – Megtudhatnám a nevét, hogy kapcsolatba léphessek a családjával? Bizonyára félholtak az aggodalomtól. – Édesapám Lord Beckworth. A Curzon Street-en lakunk. – Ismerem az urat – ráncolta a homlokát Lord Amberley. – Megkérdezhetem, hogyan került ide, Miss…? – Elraboltak. Két férfi. Lady Easton estélyéről. Azt mondták, hamarosan megérkezik Eden. De ennek már számos órája. – Lord Eden az öcsém. Ó, jöjjön csak Mrs. Haviland! A hölgy egy Lord Edent érintő szerencsétlenség folytán került ide. Itt maradna vele, kérem, és gondoskodna róla, hogy otthon érezze magát és kapjon némi frissítőt, amíg én elküldetek az édesapjáért? A hölgy órákon át hevert gúzsba kötve, felpeckelt szájjal. Úgy vélem, értékelné, ha valaki megmasszírozná a kezét! – Kérem! – szólt utána a sötét hajú szépség, amikor elindult kifelé, hogy magára hagyja. – Ne az édesapámat! Megtenné, kérem, hogy a fivéremért küldet? James Purnell. Majd ő értem jön. Lord Amberley bólintott, és meghajolt, mialatt a házvezetőnő csettegve az ágyhoz sietett, és felemelte a lány kezét. A férfi kilépett a szobából, és csendesen betette maga mögött az ajtót. Talán jobb is, ha első teendőjeként megfogalmaz egy sietős üzenetet a lány fivérének. Talán mire azzal végez, izzó dühe is lecsillapodik annyira, hogy nem fojtja meg az öccsét, amikor felkeresi a szobájában, hogy felelősségre vonja. Talán. Noha voltak kétségei. Az ikrek mindig is jó érzékkel sodorták magukat a legelképesztőbb kalamajkákba. A mostani azonban nem egyszerű gyerekcsíny. Távolról sem az. Egy fiatal hölgyet bántalmaztak, talán el sem tudják képzelni, mennyire megrémítették, a becsületét pedig talán helyrehozhatatlanul a sárba tiporták. Ó, nem, ez aztán nem gyerekcsíny! Ezért fejek hullnak majd a porba! A kezébe visszatérő vérkeringés éles tűszúrásai okozta kínzó fájdalom végül tompa lüktetéssé szelídült. Az ujjai még mindig meg voltak dagadva, de már képes volt őket behajlítani. A szája még két csésze tea után is porzott. Alexandra a fogsága helyszínéül szolgáló háló melletti öltözőszobában üldögélt. Vele volt Amberley grófjának házvezetőnője, aki azután is csak aggodalmasan csettegett, hogy elszalajtott egy cselédlányt teáért, megdörzsölgette a kezeit, s gyűrött köpönyege helyett puha sálat terített a vállára. Alexandra közben megtudta megmentője nevét, ám ennél többet nem. Mint ahogyan továbbra sem tudott semmit Lord Edenről, azon túl, hogy Amberley grófjának testvéröccse. Kérdezősködni természetesen nem akart. Valamiféle magyarázatot mindenképpen kapnia kell majd az éjszaka történtekkel kapcsolatban, de annak nem ő fog utánajárni. Majd James kideríti az igazságot. Legalábbis remélte, hogy James lesz az. Imádkozott, hogy édesapja szolgálói ráálljanak, hogy a fivérének adják át az üzenetet. Az apja előbb-utóbb úgyis tudomást

14

szerez majd róla, gondolta, de szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát, mielőtt értesítik. James majd mindent elrendez. Ő egyszerűen csak hálás volt, amiért az egésznek vége, s Lord Amberley még azelőtt rátalált, hogy Lord Eden hazaért volna. James majd utánajár az igazságnak. Kideríti, miféle indok vezérelhet egy úriembert, aki még csak nem is ismeri őt, arra, hogy elraboltassa, és egész éjjel fogva tartsa. Alexandra várakozás közben magára öltötte a nyugalom álarcát, melynek elsajátítására édesapja mellett hosszú évek álltak a rendelkezésére. Legbelül azonban türelmetlenül várta, hogy kívül kerüljön, hogy soha többé ne kelljen látnia se a házat, se Amberley grófját. Tudta, ha egyszer megengedi magának, hogy gondolatban elidőzzön a látványon, mely a férfi szeme elé tárulhatott, amikor meglátta őt az ágyon, a föld alá süllyed szégyenében. Már az is épp elég borzasztó volt, hogy egy hálószobában tartózkodott egy férfival. De még százszor rosszabb az, amilyen pongyola mód elterült az ágyon. Azután hirtelen Rey dadus toppant be a szobába, a gróf házvezetőnője pedig talpra szökkent. Öreg nevelőnőjének pöttöm verébfigurája, vörös orra, aranykeretes szemüvege – mely mintha folyton le akart volna pottyanni az orra hegyéről – meghitten ismerősnek tűnt Alexandra számára. Mégsem rohant oda hozzá, ahogyan a szíve diktálta volna, de könnyeinek sem engedett szabad folyást, bármennyire is fojtogatták a torkát. Egyszerűen csak szorosan összekulcsolta ölében a kezét, s halvány mosolyt erőltetett az ajkára. – Attól tartok, ma nagyon korán felvertek miattam, dadus! – szólalt meg. – Hála legyen az égnek, hogy James úrba szorult annyi lélekjelenlét, hogy értem küldessen! – kukucskált Rey dadus Alexandrára a szemüvege felett. Valójában alig is használta. – Megsérültél, kincsem? – meredt a házvezetőnőre, mintha egyedül az a szegény asszony tehetett volna úrnője minden gondjáról-bajáról. – Semmi olyan, ami nem jött volna rendbe azóta. James itt van, dadus? Indulhatunk most már? – Ahogy csak a lábunk bírja! Majd a hintóban várakozunk! Habár az uraság felajánlotta, hogy érezd magad otthon, amíg ő James úrral tárgyal, s maga James úr is azt az utasítást adta, hogy itt várjunk. De a te öreg dadusod még Anglia királyára sem hallgatna, ha az ellenkezte az ő kisleánya érdekeivel! Vedd fel a köpenyt és a csuklyát, kincsem! Akár május van, akár nem, fagyos a reggel. Asszonyom, önt köszönet illeti! – biccentett kurtán a néma Mrs. Haviland felé. – Kérem, mondja meg Purnell úrnak, hogy odakint várunk rá! Alexandra ámulva tekingetett körbe, miközben Rey dadussal leviharzottak a faragott tölgyfa lépcsőn a kőkockás előcsarnokba, amire előző éjjel sikerült egy pillantást vetnie. Mindenfelé tölgyfa burkolat és hatalmas festmények, a kupolás mennyezetről Pazar csillár függött alá. Az éjszaka történései hirtelen meseszerű színezetet öltöttek. Még soha életében nem örült ennyire annak, hogy a lépcsősor alján megpillantotta édesapja várakozó hintaját. Apja kocsisa besegítette. Egy sóhajtásnyi időre elterelte a figyelmét az a kellemes külsejű fiatalember, aki kíváncsi tekintetet vetett rá, majd kalapját megérintve felkaptatott a lépcsőn a bejárathoz. Estélyi öltözéket viselt. Rey dadus baljós pillantással mérte végig az ifjút, majd követte úrnőjét a hintóba. Mikor a kocsis rájuk zárta az ajtót, a dadus szorosan összehúzta a bársonyfüggönyöket az ablak előtt. Városi rezidenciájának földszinti könyvtárszobájában Lord Amberley kellemetlenül szembesült James Purnell-lel. Egy felpaprikázott fivért várt, aki izzik a dühtől, elégtételt követel, s talán még párbajjal is megfenyegeti. Tartott ugyan a találkozástól, de felkészült rá. Felkészült, hogy a jogos felháborodással szemben latba vesse érveinek s jó neveltetésének minden erejét. Nem számított erre a jeges önuralommal rendelkező férfira, aki alig szólt, s kinek izzó, sötét szeme mélyén harag lappangott. Egyenes tekintete mintha az ember lelkébe hatolt volna. Ezt a 15

férfit nem szerelheti le gondosan begyakorolt közhelyek művi fordulataival, gondolta Lord Amberley. – Attól tartok, Purnell kisasszony egy számomra ismeretlen csíny áldozatává vált a múlt éjjel – kezdett bele –, melyért, úgy tűnik, teljes mértékben az öcsémet terheli a felelősség. – Akkor majd az öccsével tárgyalok – vetette oda James Purnell. A könyvtárajtó mellett állt, köpenye a vállán, kalapja a kezében. Nem akart megválni tőlük, vagy helyet foglalni. – Lord Edennel, úgy hiszem. – Attól tartok, nem tartózkodik idehaza. S a távollétében lehetetlenség elárulnom, pontosan mi is történt, hiszen nem éreztem volna illendőnek, hogy az ön húgát erről faggassam. De Purnell kisasszony a húgom szobájában raboskodott, amikor rátaláltam. Csak feltelezni merem, hogy a fivérem valamilyen okból összetévesztette az ikertestvérével. nem ez lenne az első eset, hogy ilyen féktelen cselekedetre ragadtassák magukat. – A húgom egyáltalán nem hasonlít Lady Madeline Raine-re – vetette ellen James Purnell. – Egyetértek. Hacsak nem magasságukban és testfelépítésükben. Csak azt ajánlhatom, uram, hogy minél hamarabb juttatsa haza a húgát, s térjen vissza később, hogy elégtételt követeljen a fivéremtől. – Arra mérget vehet! – felelte csendesen Purnell. – Reménykedjünk benne, hogy az est eseményei sosem kerülnek nyilvánosságra – folytatta Lord Amberley. – Nem látok rá okot, miért kellene foltot ejtenünk a húga becsületén. Ennek ellenére, ha lehet, szeretném ebéd után felkeresni Lord Beckworth-t, s engedelmet kérni, hogy Purnell kisasszonynak udvarolhassak. James Purnell izzó tekintettel meredt rá. Egy sötét, egyenes hajtincs hullott a homlokába. – Őszintén szólva, Amberley, úgy vélem, a húgom nem tenne magának szívességet azzal, ha bekerülne ebbe a családba. De belátom, hogy meg kell tennie az ajánlatát. Tájékoztatom apámat a szándékairól. Lord Amberley fejet hajtott. – Hat körül járhat. Bizonyára szeretné hazavinni Purnell kisasszonyt. Purnell egy pillanatig mozdulatlanul, átható tekintettel meredt a házigazdára. – Hozzányúltak? – kérdezte halkan. – Nem! Lord Amberleyben tudatosult, hogy ez idáig folyamatosan ökölbe szorította, majd ellazította a jobbját az oldala mellett. Most nyugalmat erőltetett magára. – Amikor rátaláltam, gúzsba volt kötve, a szája kipeckelve, de szinte biztos vagyok benne, hogy egyéb bántódása nem esett. – Bizonyára belátja, ha téved, másféle elégtételt kell követelnem Lord Edentől – jelentette ki Purnell. Lord Amberley meghajolt, s futó megkönnyebbülést érzett, amikor vendége hirtelen az ajtó felé indult. Épp a kilincsért nyúlt, amikor odakintről könnyed kopogtatás hallatszott, s az ajtó feltárult. Lord Eden kukkantott be rajta. – Edmund kiáltotta –, ki az ördög volt…? Ó, elnézést! Nem akartam zavarni! – vigyorgott vidáman, és visszahúzódott. – Jobban tennéd, ha bejönnél! – szólt utána Lord Amberley. – Ez téged is érint Dominic! – Ez izgalmas! – tért vissza a mosoly öccse arcára. Belépett a szobába, kalapját az egyik fal melletti asztalra hajította, és kedélyesen látogatójuk felé bólintott. – Dominic – kezdte Lord Amberley –, meg tudnád magyarázni, mit keresett Alexandra Purnell kisasszony Madeline szobájában a múlt éjjel? Lord Eden értetlen képpel pislogott a bátyjáról James Purnellre. – Lemaradtam valamiről? – tudakolta.

16

– Az úr Mr. Purnell – mondta bátyja. – A húgára egy órával ezelőtt találtam rá Madeline szobájában. Az ágyhoz kötözték, és elnémították. Úgy tűnik, azt gondolja, te tehetsz minderről. – Ugyan, miért pont… – méltatlankodott Lord Eden, majd elsápadt. – Szent ég! – rejtette arcát a tenyere mögé. – Dominic, mi történt? – kérdezte Lord Amberley halkan, ám hangjában félreismerhetetlenül tekintély csendült. – Az a két ütődött biztosan összetévesztette Madeline-nel! – nyögte ki Lord Eden, s kezét leeresztve először James Purnell parázs szemébe pillantott, azután a bátyjára. – Azt kértem tőlük, hozzák ide Madeline-t. Azt hittem… nos, ez egy másik történet. Mindenesetre tévedés volt. Amikor megláttam Madeline-t a bálteremben, azt hittem minden rendben. Sejthettem volna, hogy ha Faber és Jones szó nélkül felszívódik, az nem normális. Szent ég! – A húgom mindeddig a világtól elzártan élt, és szigorú neveltetésben részesült – mondta James Purnell. – Istenem! – hunyta le a szemét Lord Eden. – Biztosan halálra rémült! Nem is értem, Jones és Faber ismerik Madeline-t! Annyira hasonlítanak egymásra Purnell kisasszonnyal? Edmund, mondd, ugye nem ő volt az, aki az imént szállt be a hintójába? – Lehetséges – felelte Lord Amberley feltartott kézzel –, de nem most van itt az ideje annak, hogy kirohanj és bocsánatot kérj tőle! Purnell kisasszonyt minden további késedelem nélkül haza kell szállítani! Azt ajánlom, uram –fordult látogatója felé –, térjen vissza később, ha elégtételt kíván venni Lord Edenen, amit tökéletesen megértenék. Ebéd után tiszteletemet teszem a Curzon Streeten. James Purnell egyik fivérről a másikra meredt, majd szertartásosan meghajolt, és egyetlen további szó nélkül az ajtó felé indult. – Istenem, micsoda slamasztika? – szaladt ki Dominic száján, mihelyst az ajtó becsukódott. – Attól tartok, nem tudok együtt érezni veled, Dominic! – felelte a bátyja, s végre beleomlott az íróasztala mögött álló hatalmas mahagóni és bőr karosszékbe. – Ha Madeline-t találom ott, akkor is fel lennék háborodva! A lányt megkötözték és elnémították. Amikor kiszabadítottam, a kezei érzéketlenek voltak, és képtelenvolt megszólalni, amíg meg nem itattam. S te azzal bíztad meg a barátaidat, hogy ilyesféle bánásmódban részesítsék a húgunkat? Dominic, ez nem járja! És ez az évtized eufemizmusa. Legszívesebben én magam lapítanálak ki, hogy Mr. Purnellnek már nem lenne kitől elégtételt követelnie! – Azt hittem, szökni készül azzal a csúszómászóval, Fairhavennel – hebegte Lord Eden. – Nekem vele kellett törődnöm, Edmund. A barátaimra bíztam, hogy távolítsák el Madeline-t az útból. – Nem lett volna elég, ha megmondod neki, hogy lebuktak, és szólsz mamának, hogy tartsa őt szemmel? – kérdezte Lord Amberley elcsigázottan. – Ugye te sosem választanád az egyszerű és kézenfekvő megoldást, Dominic? Fogalmam sincs, hogyan húzzalak ki ebből. Őrületes szerencséd lesz, ha nem végzed holtan, golyóval a szemed között. És tudod, hogy ha párbajra kerül a sor, a becsület arra kötelez majd, hogy feladd. – Ennyi ki is jár nekem – ismerte be Lord Eden keserű megbánással. Az a szegény lány, Edmund! Talán rémítőbb élményeken ment keresztül miattam, mint én tenném, ha Purnell pisztolyával néznék farkasszemet. Te ismered őt? Be kell vallanom, én nem tudok arcot társítani a névhez. Nagyon fiatal? – Önérzetes teremtés, azt gyanítom. Nem akarta előttem kimutatni a félelmét. És azt mondta, inkább meghal, mintsem váltságdíjért könyörögjön. – Ugye muszáj lesz feleségül vennem?– sóhajtott fel Lord Eden. – Az elmúlt néhány percben próbáltam nem tudomást venni a tényről. De nem maradt számomra más út, igaz? Hacsak persze Purnell ki nem nyiffant. – Erre már ne legyen gondod – felelte halkan a bátyja.

17

– Úgy érted, már meg is kérted a nevemben? – vonta fel, a szemöldökét Lord Eden. Figyelmesen szemügyre vette a fivérét. – Ó, Edmund, azt már nem! – szűkült össze a tekintete. – Ugye nem kérted meg te magad? Neked egyáltalán semmi közöd sincs az egészhez! – Éppen ellenkezőleg! – torkolta le a bátyja. – Purnell kisasszony az én házamban töltötte az éjszakát, Domine. Én találtam rá, s néhány percet kettesben töltöttem vele Madeline hálójában. Így hát én kérem meg a kezét. Te ne aggódj emiatt! – Ugyan, te is tudod, hogy ezt nem engedhetem! – jelentette ki Dominic, és kipirulva bámult Lord Amberleyre az asztal túloldaláról. – Edmund, nem cipelheted folyton helyettem a terheimet! Én vagyok a felelős ezért a kavarodásért. Nekem kell feleségül vennem a lányt! – Terveidtől függetlenül ebéd után tiszteletemet teszem Lord Beckworthnél – jelentette ki Lord Amberley, s hangjából véglegesség csendült. – És most, ha megbocsátasz, megborotválkoznék és rendbe tenném magam. Igen kapkodva öltözködtem, mielőtt lejöttem ide. – Lord Beckworth! – szörnyülködött Lord Eden. – Csak nem Lord Beckworth lánya? Jóságos ég, nem szívesen rúgnám össze a port azzal az alakkal! És mégis épp az imént sikerült, nem igaz? Bár, ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy a fivérrel sokkal szívesebben megyek ölre. No de Purnell kisasszony – legalább csinos, Edmund? – Úgy vélem, feltűnő szépség lehet, ha illendően fel van öltözve – válaszolta Lord Abmerley az ajtóból, és kisétált a szobából.

18

3 – Ez a legnevetségesebb ötlet, amit valaha is hallottam! – jelentette ki Alexandra. Hisz én őkegyelmessége jegyese vagyok, James! Miért nem mondtad neki egyszerűen ezt? Hogyan juthatott egyáltalán eszébe, hogy udvaroljon nekem? Fel kellett volna világosítanod, hogy szó sem lehet róla! – Csak azt teszi, amit a tisztesség megkövetel, Alexandra – felelte a testvére. – Múlt éjjel kompromittálódtál, s noha remélem, hogy elkerülhető ez a házasság, tiszteletben kell tartanom, hogy megpróbál helyesen cselekedni. – De papa úgysem engedélyezi majd, hogy beszéljünk. Ugye? És mama? Kimondhatatlanul megalázó lenne újra szembenéznem vele! Azt reméltem, erre soha többé nem kerül majd sor! – Nem tudom, hogyan utasíthatná vissza apád az adott körülmények között – szólt, közbe Lady Beckworth gondterhelten. – Bárcsak ne kószáltál volna egymagadban odakint, Alexandra! Tudod, milyen helytelenül cselekedtél? A papa rettentő dühös lesz rád, és rám is, amiért nem vigyáztam rád jobban! – Mama, ez nem a te hibád! – pattant fel Alexandra, s nyugtalanul odasietett édesanyja nappalijának az ablakához. Édesapját már az ebéd befejezése előtt elszólította az asztaltól Amberley grófjának érkezése. Alexandra ekkor hallott először a gróf házassági terveiről. Aznap reggel, amint hazaértek, Rey dadus gyorsan ágyba dugta, s még csak most kelt fel. – Azt mondtad, félreértés volt az egész – fordult vissza a testvéréhez, aki háta mögött összekulcsolt kézzel állt az ajtó mellett. – Lord Eden a saját húgát szándékozta elrabolni. El sem tudom képzelni, miért akart volna ilyet tenni, de ez az ő dolguk. Az a fontos, hogy nem akart bántani. És nem is esett semmi bántódásom, leszámítva, hogy éjszakám meglehetősen nyugtalanul és kényelmetlenül telt. Elegendő lenne, ha egyszerűen bocsánatot kérne, nem? De nem a gróf, hanem Lord Eden. Mama, te mit gondolsz? – Én csak azt bánom, hogy nem szóltál róla, hogy nem mentél el Deirdréékkel, Alexandra – panaszolta Lady Beckworth. – Akkor elküldtem volna Jamest, hogy keressen meg, és az egész kellemetlenségtől megkímélhettük volna magunkat. Alexandra szeme tágra nyílt, amikor egy koppantás édesanyja ajtaján jelezte, hogy megérkezett az inas, és tolmácsolta a kérést, hogy csatlakozzon az édesapjához a szalonban. – Nem szeretnék Lord Amberleyvel találkozni! – pillantott könyörögve a bátyjára. – Sajnálom, Alexandra – felelte a férfi együttérzőn. – Csak tartsd észben: te nem tettél semmi rosszat, nincs miért szégyenkezned! Hagyd, hogy ő beszéljen! – Nem lenne szabad megvárakoztatnod a papát! – vetette közbe lady Beckworth aggodalmasan. – Tudod, milyen nagyra becsüli a pontosságot, Alexandra! James Purnell hirtelen átvágott a szobán, és húga felé tárta karját. – Lekísérlek! – nézett le rá mosolytalanul. – A ménkű csapjon Amberley grófba meg az öccsébe! Elnézést mama! Elkényeztetett ficsúrok! A húguk meg a szépségével kérkedik úri társaságban, és boldog-boldogtalannal kacérkodik! Mondj nemet neki, Alexandra! Pokolba a becsületkódexével! Ez utóbbi káromlásért már nem kért elnézést, mivel addigra kívül kerültek Lady Beckworth hallótávolságán. Rosszul sejtettem, nyugtázta azonnal Lord Amberley, amint Purnell kisasszony belépett a szobába. Nem volt olyan elbűvölő, mint amilyennek gondolta. Korábban az ágyban fekve látta: hosszú, formás lába kendőzetlenül tárult a szeme elé, arca kipirult, sötét szeme tágra nyílt a zavarodottságtól, a szégyentől és a jól leplezett félelemtől. Sötét hajának rendezetlen hullámai 19

gazdagon omlottak az arcába és a vállára. Csak a helyszín és a körülmények hitették azt vele, hogy különleges szépség. Most az ajtóban állva figyelte az apját – magas, karcsú nő, szálfaegyenes tartással. Kezét némán összekulcsolta maga előtt. Barna anyagból készült nappali öltözéket viselt – jó szabású volt, és szemmel láthatóan drága, ám unalmas fazonú, borzalmas árnyalatban. Haját hátrafésülte az arcából és a füléről, és szoros kontyba fogta. Minden egyes szál a helyén. Vonásai erőteljesek: a hosszú szempillával keretezett sötét szempár felett sötét, finoman ívelt szemöldök, egyenes orr, egyenes vonalú összeszorított ajak. A férfi nem tudta eldönteni, milyen lehet, ha az arcán nyugalom honol. Állát magasra emelte. Az állkapcsa határozott, szinte már konok. Bőre halovány. – Alexandra, bemutatom Amberley grófot – zengte Lord Beckworth jellegzetesen papos hanghordozásával. Folyton úgy beszél, mintha éppen prédikálna, gondolta a gróf, és meghajolt Purnell kisasszony felé. Micsoda bődületes képmutatás ilyen szertartásosan bemutatni őket, mintha nem botlottak volna már egymásba botrányos körülmények között alig néhány órával ezelőtt! A lány egyenesen ránézett. Arckifejezése bókolás közben sem enyhült meg. Egy szót sem szólt. – Engedélyeztem őuraságának, hogy tíz percre kettesben válthasson szót veled – folytatta Lord Beckworth. – Tanácsos lenne átgondolnod, Alexandra, miként tehetnél a legtöbbet a saját és családod jó hírnevéért! Utána, kérlek; maradj itt a szobában, mert nekem is lenne hozzád egy-két szavam! Miss Purnell erre lesütötte a tekintetét most először, állapította meg Lord Amberley. Ám szinte azonnal fel is vetette újra; és az apjára emelte. – Igenis, papa – felelte. Ezek voltak az első szavai. A lány akkor sem mozdult, amikor Lord Beckworth elhagyta a szobát. Amberley sem. Továbbra is hátratett kézzel ácsorgott a magas ablakok előtt. Purnell kisasszony kitartó nyugalommal szemlélte a férfit. – Megengedi, kisasszony, hogy az egészsége felől érdeklődjem? – kérdezte a lord. – Nem szeretném megsérteni azzal az állítással, hogy remélem, sikerült kihevernie a megpróbáltatást. Bizonyára nem. Csak abban reménykedem, hogy nem esett komolyabb bántódása. – Köszönöm, kitűnően érzem magam, uram – válaszolta mély, határozott hangon a lány. Ez a hang egészen másképpen csengett, mint amit kiszáradt ajka közül préselt elő kora reggel. – Nem kérhetem, hogy bocsásson meg a szörnyű megpróbáltatásért, melyre a családom kárhoztatta. Úrihölgy létére tán úgy érezné, kötelessége megbocsátani, de ez koránt sincs így. Ami önnel történt, az megbocsáthatatlan. – Ebben téved, uram. A világon semmi sem megbocsáthatatlan, és én belátom, hogy ami velem történt, az sokkal inkább balesetnek, mintsem a rosszindulatnak tudható be. Készen állok megbocsátani Lord Edennek. Kérem, ön se érezze úgy, hogy a legcsekélyebb bűntudat terhelné emiatt! – Az én házamban tartották fogva, kisasszony! Bűnös vagyok. Nem tehetem jóvá, amit elszenvedett. Csupán egyetlen dolgot áll módomban alázatosan felajánlani: a nevem védelmét. Megtiszteltetésnek venném, és hatalmas megkönnyebbülést jelentene számomra, ha elfogadná a kezem. Örömmel szentelném annak az életemet, hogy az önnek okozott kár egy töredékét jóvátegyem. – Túlságosan is felfújjuk ezt az ügyet, uram! Ön nem tartozik nekem semmivel. Ajánlatát köszönettel vissza kell utasítanom. Ősztől Peterleigh hercegének jegyese leszek. Erről talán nem értesült még. Meglep, hogy atyám nem említette önnek ezt a tényt. Lord Amberley, mielőtt válaszra nyitotta volna száját, néhány másodpercig figyelte a lányt. Meg se moccant, mióta belépett a szobába. Büszkén, egyenesen állt, és meghökkentően ártatlannak látszott. A férfi mozdult először. Pár lépést tett a lány felé, karját előhúzta a háta mögül. 20

– Igen, tudom, az édesapja felvilágosított róla. Peterleigh herceg igen tiszteletreméltó és kiváló úriember. Elhiszem, hogy ön és családja elégedett e friggyel. S ha engem visszautasít, Purnell kisasszony, teljes szívemből kívánok önnek biztos, boldog jövőt. Csak abban reménykedem, hogy otthonaink falain kívül semmiféle suttogás nem kél szárnyra arról, ami önnel történt. Ha e reményem beigazolódik, valóban semmi szüksége az ajánlatomra ahhoz, hogy boldog legyen. – Miért tudná meg vagy miért érdeklődne bárki is afelől, ami történt? – szaladt magasra a lány szemöldökének íve, amitől hirtelen megváltozott az arckifejezése, s egy pillanatra sebezhető kislánynak tűnt. – Végtére is egyszerű tévedés volt, amiről én a legkevésbé sem tehettem. Ahogyan ön sem, uram. A férfi erre komoran elmosolyodott, míg a nő állát felszegve visszanyerte azt a nyugodt, fegyelmezett külsőt, ami az egész társalgás alatt jellemezte. – Azt kell feltételeznem, Purnell kisasszony, hogy nem régóta tartózkodik Londonban. Helyesen gondolom? A lány szótlanul bólintott. – Attól tartok, hamarosan lejár a tíz percem – jegyezte meg a férfi. – Hadd kérdezzem hát meg még egyszer, meglehetősen nyersen – nem is, hadd unszoljam –, hozzám jönne feleségül? – Nem, uram – felelte a lány csendesen, ám a habozás legcsekélyebb jele nélkül. – Nem megyek. De köszönöm! Kedves, öntől, hogy felkeresett. – Mielőtt távoznék, feltehetnék önnek még egy kérdést, hölgyem? – hajtotta meg a fejét a férfi. – Ha balszerencséje mégis kitudódna, s az élete tarthatatlanná válik, megtenné, hogy ismét fogad engem? Adna rá még egy esélyt, hogy nevemmel oltalmazzam becsületét? – Nem, erre semmi szükség nem lesz, uram. Itt van nekem atyám és bátyám, hogy oltalmazzanak, nem is beszélve Peterleigh őkegyelmességéről. A férfi a köztük lévő maradék távolságot átszelve felé nyújtotta kezét. – Akkor hát nem terhelem tovább a jelenlétemmel, legyen szép napja, hölgyem! – búcsúzott. Egy pillanatra azt hitte, a nő elutasítja a barátságos gesztust. Alexandra rámeredt a kézre, majd nyújtotta a sajátját, s a férfi tenyerébe csúsztatta. Amberley felnézett rá, és ajkához emelte a lány kezét. Alexandra belepirult ugyan, de rezzenetlenül állta a tekintetét. – Jó napot, uram! – válaszolta nyugodt, mély hangján. Lord Amberley távozása után Alexandra még másodpercekig nem mozdult. Azután mély lélegzetet vett, és átvágott a szobán az ablakhoz. Micsoda rémes hajcihő! És milyen nevetségesen szükségtelen! Vajon mi lelte a grófot, hogy úgy érezte, ide kell jönnie, és házassági ajánlatot tennie neki, amiért a fivére elkövetett egy ilyen rettenetes hibát? És vajon papa miért engedte, hogy beszéljen vele, amikor világéletében kimondatlanul is Peterleigh herceg jegyesének számított? A férfiaknak fura elképzeléseik vannak a becsületről. Nem hitte volna, hogy egyáltalán felismerné Amberley grófot, ha elmenne mellette az utcán. Ami azt illeti, hajnalban alig nézett rá – különben is, az alkalommal háziköntöst viselt. Alexandrának fogalma sem volt róla, milyen a férfi külseje: milyen színű a haja, a szeme, vagy milyen magas – még arról sem, hány éves lehet. Megrázkódtatásként érte, hogy miután papa bemutatta őket egymásnak és felé fordult, egy divatos, választékos külsejű úriemberrel találta szemközt magát. Egy fiatal úriemberrel. Közel sem lehetett olyan idős, mint a herceg, talán alig idősebb Jamesnél. Haja sűrű és sötét – az övénél világosabb –, szeme kék. Jóindulatú szempár, mely egyenesen rászegeződött az emberre, s mintha mosoly bujkált volna benne. Szája nevetésre állt. Nem volt számottevően magas, de amikor mellé lépett, fel kellett rá néznie. Az alakja azonban erőteljes. Alexandra gyanította, hogy korántsem az a nyimnyám ficsúr, akinek James beállította. 21

A férfi külsejét így egyenesen zavarónak találta. Reggeli emlékeit akkor is elég megalázónak érezte volna, ha Amberley gróf egyszerű, korosodó úriember lenne. Ám hogy ez az ifjú és elegáns férfi láthatta ágyban, kibontott hajjal és felcsúszott szoknyában, mely majd' az egész lábát felfedte – ez megsemmisítő érzés volt. Legszívesebben hátat fordított volna, hogy meg se álljon a hálókamrájáig; ahol elbújhatott volna a paplan alatt. Ehelyett mozdulatlanul állt, és kényszerítette magát, hogy szembenézzen a férfival, és meghallgassa. Még megszólalnia is sikerült! Az évek során magába szívott minden fegyelmére szüksége volt, hogy zavarát titkolni tudja. Az egész párbeszéd elejétől a végéig kínos volt. Mióta egy hónappal ezelőtt Londonba érkezett, alig akadt dolga férfiakkal – előtte pedig még annyi sem. Odahaza szörnyen visszavonultan élt. Éveken át vágyódott a házasság, egy saját otthon, a szabadság után, noha mindig is tudta hozzámegy Peterleigh herceghez, azzal egyik szigorú börtönőrtől a másikhoz kerül. Mégis egy férfi feleségeként bizonyára több függetlenségre, felelősségre és önbecsülésre tehet szert, mint egy férfi leányaként. Méghozzá londoni asszonyként! Ennek ellenére zavarba ejtően kiábrándítónak találta a várost. Rájött, egyáltalán nincs felkészülve, hogy a rangban hozzáillőkkel társadalmilag érintkezzen. Lényének egy része vágyva-vágyott rá, hogy gondtalanul és önfeledten élvezze a szezon örömeit, a másik fele azonban megrémült attól, hogy feladja az egy élet során belérögzült méltóságot és fegyelmet. És éppen ez késztette rá, hogy folyvást menekülni vágyjék, ahogyan előző éjjel is az Eastonestélyen. Így aztán vajmi keveset tudott arról, hogyan társalogjon fiatalemberekkel, hogyan forgolódjon a körükben. Egyáltalán nem illett az úri társaságba. Még azt sem tudta nevetséges ártatlanság–, illendő volt-e kezét nyújtania Amberley grófnak. Fogalma sem volt róla, nem követett-e el a férfi megbocsáthatatlan szabadosságot, amikor kezet csókolt neki. Soha azelőtt nem történt még vele ilyen. Pedig már huszonegy évet megért! Az biztos, hogy szokatlanul izgatott lett, amikor a férfi ajka a kezéhez ért. Veszélyesen bensőségesnek tűnt a gesztus. Érezte, ahogy az izgalom végigvibrál az egész karján. Megvetette magát, amiért ilyen apróság képes megrendíteni a nyugalmát. Ha egyáltalán apróság volt. Még csak nem is sejtette. Ablakától jobbra nyílt a bejárati ajtó, s felbukkant gondolatainak tárgya. Amikor az inas elővezetett egy fenséges fekete csődört, Alexandra hátrébb lépett. Nem akarta, hogy leskelődésen kapják, ha a férfi esetleg felnéz. De nem nézett fel. Nyeregbe pattant, borravalót adott az inasnak, majd a kapu felé irányította a lovat. Alexandrának nem rémlett, hogy korábban látta volna már Amberley grófot, hiába volt egy teljes hónapja Londonban. Remélte, hogy ezután sem látja majd soha. És remélte, hogy nem küldi el hozzá Lord Edent bocsánatot kérni. Csak arra vágyott tiszta szívéből, hogy az éjszakai rémálom feledésbe merüljön. Hogy az élet visszatérjen a rendes kerékvágásba. Aznap este színházba készültek őkegyelmessége társaságában, az utána következő estén pedig Lady Sharp estélyére voltak hivatalosak. Háta mögött nyílt, majd csukódott az ajtó. Alexandra kihúzta magát, és vonakodva megfordult, hogy szembenézzen az apjával. Aggodalmasan nyugtázta, hogy a férfi dühösen összeszorítja a száját, tekintete hűvös. – Nos, hát, Alexandra, úgy találtad illendőnek, hogy kikosarazd Amberley grófot, aki tisztességet ajánlott neked? – Igen, papa, visszautasítottam az ajánlatát – felelte Alexandra meglepetten. – Szükségtelen volt előállnia vele. Egyébként is, ősztől őkegyelmessége jegyese leszek. – Talán őkegyelmessége nem lesz elragadtatva az ötlettől, hogy összeadja magát egy szajhával. Talán egész életemben a nyakamon akarsz maradni? – Egy szajhával? – kerekedett el hitetlenkedve Alexandra szeme.

22

– Te milyen névvel illetnéd magadat? tudakolta az apja, és felé viharzott. – Tetemes energiámba és kiadásaimba került, hogy felhozassalak Londonba,és bevezesselek a társaságba. Mindezt azért, hogy a hercegnek még kiválóbb menyasszonya lehess. Az elmúlt éjjel édesanyád és a bátyád társaságában indítottalak el a bálba, hogy őrizzék tisztességed. Te pedig kijátszottad édesanyádat: azt üzented a nagynénéddel és az unokahúgoddal, velük tartasz, kizárólag abból az indokból, hogy felügyelet nélkül kisurranhass a kertbe. Ki volt az a férfi, Alexandra? Az igazat akarom hallani! – Nem én küldtem oda Deirdre nénit! – hebegte a lány zavarodottan. – És ki kicsoda? Nem értelek. – Egy jó és erényes otthon minden áldását élvezhetted – vetette oda a báró gorombán –, gonosz szívedet mégsem lágyította meg semmi, Alexandra! Tudni akarom a csábító nevét, akivel titkos találkád volt! Alexandrának leesett az álla. – Azért mentem ki, hogy pár percre magamra maradhassak – magyarázta. – Kimerítőnek találom az összejöveteleken a tömeget, papa, és néha vágyom az otthon nyugalmára. Nem szándékoztam néhány percnél tovább távol maradni. És nem akartam senkivel sem találkozni. Nem tudtam a mamát érintő félreértésről. Tudom, hogy hibáztam, és ezért a bocsánatodat kérem, papa, ahogyan már elnézést kértem a mamától is. Nem arra neveltél, hogy egyedül, felügyelet nélkül kószáljak. El is nyertem érte jogos büntetésem. – Felhagytam a testi fenyítéseddel, amikor betöltötted a tizenhatodik életévedet – mondta tovább Lord Beckworth. – Isten a tanúm rá, keresztényi kötelességemnek engedelmeskedve megkíséreltem beléd plántálni az erényes elveket. Talán az iskola befejeztével sem kellett volna leállnom a fenyítéseddel. Talán mégis elmulasztottam a kötelességem. De így is elég sok verésben volt részed, Alexandra, mégsem vált hasznodra. Kétség sem fér hozzá: makacs, akaratos természeted van. Alexandra a megszokás erejétől vezérelve a padlóra szegezte tekintetét. Nem lett volna értelme vitába szállnia az apjával. Rezzenetlen arccal, egyenes derékkal állt előtte. – Sajnálom, papa! – Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha nem ejtettél véglegesen foltot a családunk becsületén. A napot a Szentírás tanulmányozásával fogod tölteni. Holnapig egyetlen lélekkel sem állsz szóba! Vacsoraidőben küldetek a szobádba kenyeret és vizet. A szolgálóhoz nem szólhatsz. Megértetted? – Igen, papa – válaszolta Alexandra határozottan. – Légy hálás, amiért a büntetésed csupán egyetlen napra szól, nem egy hétre! Azt ajánlanám, a nap egy részét szenteld az imának, Alexandra. Isten tán nem lesz annyira elnéző a megítélésedben, mint én voltam. – Igenis, papa. Állát felszegte, kihúzta magát, és apja mellett elsétálva otthagyta a szalont. Szajha? Szerető? Akaratos? No, nem, ez kezd elviselhetetlenné válni! Az első lépcsőfordulóban belebotlott Jamesbe, aki egyértelműen rá várt. Alexandra sokatmondón a szemébe nézett, alig észrevehetően megrázta a fejét, és az emeletre vezető lépcsősor felé indult. – Értem, Alexandra – válaszolta halkan a férfi. – Csak egy napra szól? A lány – anélkül, hogy hátrafordult vagy lelassított volna – sietve bólintott. – Kikosaraztad Amberleyt? Újabb bólintás. – Ügyes kislány! Jól van, Alexandra. Holnapig, az nem túl hosszú idő. Azt beszélik, amúgy is unalmas a darab. Alexandra félútról visszapillantott rá a válla felett. Nem szegült ellen apja parancsának sosem merészelt volna ellenszegülni neki –, ám fivér és nővér olyan észrevétlen mosolyt váltott, mely egy ismeretlen számára fel sem tűnt volna. 23

– De tényleg, cimborák! – magyarázott Lord Eden ingerülten – ez nem vicces! Mindannyiunkat fellógathatnak emberrablásért vagy valami másért, ha a család úgy dönt, hogy felhúzza az orrát! Én még mindig ott találhatom magam egy párbajpisztoly boldogtalanabbik végén. Nem nagyon tetszik nekem az a bátyó. Nem lepne meg, ha előtörne belőle a vadállat, amikor feldühítik. Nem is említve a tényt, hogy minden valószínűség szerint valószínűség szerint Amberley, vagy én a házasság csapdájában végezzük, köszönhetően a ti ügyetlenkedéseteknek! – Ami azt illeti, nem egy nyámnyila menyecske – jegyezte meg Mr. Clement Jones vigyorogva. – Úgy küzdött, mint egy megveszekedett ördög. Jobban teszed, ha a nászéjszakán rácsomózod a lepedőt, mielőtt rávetnéd magad, Eden! Nehogy a végén maradandó sérüléseket szenvedj! – De fiúk! – méltatlankodott Lord Eden két érzéketlen cimborája röhögésének közepette. Együtt lovagoltak ki kora délután a Hyde Parkba. Lord Edennek akadt volna más fontos elintéznivalója is, ám ez a találkozó is nagy jelentőséggel bírt. – Magunk közt szólva, már így is épp elég kárt okoztunk a lánynak. Semmi szükség rá, hogy vulgárisak és tiszteletlenek legyünk. A lényeg, hogy esküdjetek meg: egy szót sem szóltok a múlt éjszaka eseményeiről! Még akkor sem, ha felöntötök a garatra. Faber? Jones? Becsületszavatokat adjátok? – Szerintem halálos szégyen lenne – vetette ellen Mr. Faber, akinek végre sikerült úrrá lennie nevetésén. – Eden, ez egy felbecsülhetetlen értékű anekdota! Akkor sem adhatom tovább, ha megváltoztatom a neveket? – Csak próbáld meg, barátocskám, és lenyomom a torkodon a pisztolyom csövét! – hagyta cserben szokásos humorérzéke Lord Edent egy pillanat alatt. – És ott lesz az ujjam a ravaszon! Add a szavad! – Én a szavamat adom – vágott közbe Mr. Jones. – Nem mintha szükségét látnám. Ismerned kellene már minket annyira, hogy tudd, sosem kezdenénk ki egy hölgy becsületét! Egyébként milyen a lány? Csinos? – Amberley azt állítja – felelte Lord Eden bánatosan. – Istenem, micsoda slamasztika! Kénytelen leszek megkérni a kezét valakinek, akit még csak nem is láttam soha! – Szegény Miss Carstairs! – mondta Jones, és rákacsintott Faberre. Lord Eden felnyögött. – Őt még csak ne is említsétek! Ki kell ürítenem az agyam! Mégis, úgy vélem, cimborák, mutathatnánk kicsit több józanságot. Mi a helyzet Purnell kisasszonnyal? Szegény lány, micsoda szenvedésen mehetett keresztül! Tudjátok, milyen az asszonynép. S talán ő sem hajlik rá jobban, hogy hozzámenjen Amberleyhez vagy hozzám, mint amennyire mi vágyunk elvenni őt. Félig-meddig már Peterleigh jegyese volt. – Atyaég! horkant fel Faber. – Bolond lenne, ha nem menekülne a karjaidba, Eden! Vagy Amberleyébe. Peterleigh! Biztos jól megkorbácsolná szerencsétlen teremtést hetente kétszer, akár rászolgált, akár nem. – Anyámat is meg kell látogatnom – sorolta Lord Eden –, és jól megszorongatnom Madeline nyakát. Ez az egész az ő hibája! Csak előbb hallanom kellett, hogy szavatokat adjátok. A hölgy becsülete legyen az elsőrendű szempontunk! Miss Carstairs, mélázott Lord Eden búbánatosan, miután társait hátrahagyva lova lépteit Grosvenor Gate s azon túl édesanyja háza felé irányította. Azoknak a féleszűeknek muszáj volt felemlegetniük! Már három teljes hete rajongott a lányért. Ezúttal valóban szerelmes volt. Ama számtalan korábbi alkalom, amikor az elmúlt években szerelmesnek képzelte magát, nem volt több ifjúkori fellángolásnál. Bezzeg Carstairs kisasszony! Ő testesítette meg mindazt, amit egy nőben igazán kívánatosnak talált. Apró és törékeny, szőke loknikkal, kék szeméből bizalom sugárzik. Szája

24

duzzadó rózsabimbó, melyet önnön ajka fájón vágyott megízlelni; karcsú derekát mintha Isten is arra teremtette volna, hogy két kezével átkarolja. Selypegését csak imádni lehetett. És épp kezdett felfigyelni rá! Három estével korábban abban a kimondhatatlan örömben részesült, hogy láthatta a hölgyet azzal a bokrétával, amit aznap reggel küldetett neki. A lány félénken rámosolygott a virágok felett, s az orrához emelte a csokrot. Az édesanyja még barátságosan oda is biccentett neki aznap este. S most el kell felejtenie őt! Meg kell jelennie a hölgy előtt, akire reggel épphogy csak egy pillantást vethetett, a hölgy előtt, aki magas volt, vékony és sötét hajú – egyáltalán nem az ő zsánere. Hacsak Edmund már el nem jegyezte, természetesen. De később ő is biztosan meggondolja majd magát. Nem, ő nem fogja. Nem akadt még egy Edmundhoz foghatóan becsületes lélek; senki sem vállalta magára nála lelkesebben a családi terheket. Ám a lány meg az édesapja bizonyára belátják, hogy a bátyja semmiképpen sem felelős a történtekért. Edmund egészen biztosan kosarat kapott. Miután meglátogatta mamát és Madeline-t, muszáj lesz tiszteletét tennie Lord Beckworthnél. Éppenséggel nem lelkesedett az ötletért. Jelen körülmények között semmiféle édesapával való találkozás nem villanyozná fel. Na de hogy éppen Beckworth! Nem tartózkodott régóta a városban, máris fanyar, erkölcscsősz ünneprontóként ismerte mindenki. Lord Eden végighallgatta, ahogy egyik délután White-éknél a társadalmi elméleteit fejtegette. Az összes munkanélküli férfit és fiút ki kellene toloncolni egy olyan országba, ahol nyílna számukra munkalehetőség. Az összes prostituáltat nyilvánosan csupaszra kellene vetkőztetni és megkorbácsolni, mielőtt őket is hasonló sorsra juttatnák. Angliát meg kellene őrizni az olyan istenfélő férfiak és asszonyok számára, akik készek becsületes munkával eleget tenni keresztényi kötelességüknek. Kivéve feltehetően – a gazdagokat. Lord Eden úgy érezte, majd' szétveti a düh. Lord Beckworth – gondolta, talán kissé elfogultan – pontosan az a fajta személyiség, aki élvezettel végignézné mások testi fenyítését, különösen az örömlányok levetkőztetését. És neki ezzel a férfival kell szembenéznie, miután előző éjjel elraboltatta a lányát, és egész éjszakára odakötöztette az ágy oszlopához egy agglegényhajlék hálószobájában! Lord Eden hálás volt, hogy megérkezett édesanyjához, s ezzel gondolatai más irányba terelődtek. – Dominic! – pattant fel Madeline, amikor testvérét bejelentették. – Feltett szándékom volt, hogy nem szólok hozzád egész nap, sőt talán egész hátralévő életemben! De hát, szegény kicsikém Épp az imént tudtuk meg! Ördögi büntetést eszeltem ki a számodra múlt éjjel, de ezt még én sem kívántam neked! – szelte át a szobát, hogy megragadja fivére kezét. – Jó napot, mama! – sietett Lord Eden Lady Amberley székéhez, s lehajolt, hogy arcon csókolja. Közben kedélyesen megpaskolta húga kezét. – Ezek szerint Edmund már járt itt előttem? Ez aztán a kínos ügy, igaz-e? De a legszánnivalóbb az a szegény lány. Bogyó, te ismered őt? – Nem hiszem, pedig átkutattam az emlékezetem. Hatty Temple szerint magas, sötét hajú. De ez a leírás elég sok lányra ráillik, nem igaz? Dominic, ugye nem hívtak ki párbajra? Halálos rettegésben voltunk mamával, hogy talán mégis! Azt beszélik, Purnell kisasszony fivére pokolian dühösnek tűnt, amikor érte ment. Lord Eden kibontakozott a húga karjaiból. Arca holtsápadt volt. – Ugye, Edmund járt itt mama? Tőle hallottátok az egészet? –Nem – válaszolta a lady. – Madeline ebéd előtt kiment a parkba Wickhill kisasszonnyal és a komornájával. Belebotlottak Temple kisasszonyba, ő mesélte nekik. Rettentő egy dolog ez, Dominic! Azt reméltem, egy szó sem igaz belőle, látom, valami mégiscsak van benne. Hogy tehettél ilyet? Szegény kislány! Teljes szívemből együtt érzek vele! Eden nagyot nyelve lezöttyent. 25

– Hogyan jutott Temple kisasszony tudomására? – Az anyja öltöztetőnőjétől hallotta, aki meg a szakácstól, aki meg a tejesembertől, aki meg… Folytassam, Dominic? – kérdezte Madeline. – Szegény kicsim, azt hitted, titokban tarthatod? Gondolom, serényen próbáltál elhallgattatni minden úriembert, s közben elfelejtetted, hogy a botrány a tűznél is sebesebben terjed a cselédek között. Attól tartok, mostanra az egész város erről beszél. Lord Eden a térdére könyökölve tenyerébe temette arcát. – Ó, te jó ég! – nyögött fel. Ennél rosszabb már nem is lehetne, ugye? Szegény Purnell kisasszony! Az ártatlan keresztény az oroszlánok barlangjában. Hamarabb el kell jutnom a Curzon Streetre, mint terveztem. – Megkéred a kezét, Dominic? – tudakolta az anyja. – Tudtam, hogy a fiam helyesen cselekszik majd! Együtt érzek veled, kincsem, bár az ember hajlik arra a vélekedésre, miszerint az egészet magadnak köszönheted. Jól gondolom, hogy Purnell kisasszony volt az ártatlan elszenvedője annak, amit Madeline számára terveltél ki? Ő már beszámolt róla nekem. A leghatározottabban elleneznem kell, hogy ilyen lekezelően bánj a húgoddal még akkor is, ha nemes szándék vezérelt! Néha eltűnődöm rajta, vajon felnősz-e valaha is, Dominic? – Hiszen már felnőtt! – kelt azonnal ikertestvére védelmére Madeline, amint valaki más kezdte kritizálni. Odatelepedett fivére székének karfájára, és kezébe vette a fiú kezét. – Kész elvenni Purnell kisasszonyt, és lemondani Miss. Carstrairsről! Pedig mennyire bolondultál érte, Dominic! Sajnálom! Purnell kisasszony milyen? Kedvelni fogom a sógornőmet? – Fogalmam sincs – sóhajtotta Lord Eden. – Épphogy csak egy futó pillantást vethettem rá. Edmund szerint elbűvölő. Tudod, ő talált rá. És már át is rohant hozzá, hogy megkérje a kezét. Habár nem hiszem, hogy Lord Beckworth komolyan figyelemre méltatná. Edmund nem tehet semmiről. – Mégis, mennyire rá vall, hogy magára vállalja a terhet! – jegyezte meg Lady Amberley – Szívből remélem, hogy az atya kikosarazza! Edmundot nem tenné boldoggá egy kényszerházasság. Azt reméltem, valami különleges teremtést választ majd! – Nekem bezzeg megfelel, mama? – horkant fel Lord Eden. – Véleményem szerint a kérdésnek semmi jelentősége, Dominic – meredt rá szigorú tekintettel az édesanyja. – Csúnyán kompromittáltad az a lányt, így hát el kell venned! Ezt bárki átláthatja, akinek egy csepp sütnivalója van. Csak reménykedhetünk abban, hogy Purnell kisasszony is különleges teremtés. – Dominic! – emelte arcához a férfi kezét Madeline, s szeme testvére sápadt arcát pásztázta. – Kicsim, annyira sajnálom! Tudod, szörnyű bűntudatom van, mert én is nagymértékben felelős vagyok a történtekért. Ha én nem ugratlak Sir Hedley Fairhavennel, te nem vonsz le helytelen következtetéseket, és Miss. Purnellt sosem rabolják el. Bárcsak én is tehetnék valamit! – Esetleg feleségül vehetnéd Purnell kisasszonyt – válaszolta keserű kegyetlenséggel a bátyja. – Bárcsak megtehetném! – harapott az ajkába Madeline. Fivére megszorította a kezét, azután talpra szökkent. – Tudom, hogy megtennéd, Bogyó! – jelentette ki. – De nem a te hibád. Nem szabad így gondolkodnod! Most pedig hagyd a búbánatot, és mosolyogj rám! Nem akarok úgy elmenni innen, hogy még a te nyomorúságod is az én lelkemen száradjon! Ez még nem a világ vége! Az esküvőmre harangoznak majd, nem a kivégzésemre! Madeline élettelen mosolyt villantott rá. – Bárcsak én lettem volna! – mondta. – Odakötözve ahhoz az ágyhoz, úgy értem. Jól neked estem volna, Dominic! Kézzel-lábbal, tán még a fogammal is! Egy hónapig nyalogathattad volna a sebeidet! És remekül szórakoztam volna! De abban nincs semmi élvezet, hogy ilyen méltatlan helyzetben látlak.

26

– Hm – indult Lord Eden az ajtóhoz. – További szép napot, mama! Sajnálom, hogy folyton csalódnod kell bennem! Talán egy nap sikerül majd olyat cselekednem, amiért büszke lehet rám. Nyugodj meg, Bogyó, és azonnal felejtsd ezt a tragikus arckifejezést! Ez még nem a világ vége. Még ha most annak tűnik is. – Micsoda önsajnálattól csöpögő szónoklat! – jegyezte meg Lady Amberley, amikor a férfi elérte az ajtót. – A fiam vagy, Dominic, s mint ilyen, hatalmas büszkeség forrása a számomra. Nem kell kiérdemelned a szeretetemet, és valószínűleg képtelen lennél, olyat tenni, amivel elveszíthetnéd. Ami nem azt jelenti, hogy alkalomadtán ne tudnál hihetetlenül ostoba dolgokat cselekedni. Most indulj, és találd ki, hogyan tehetnéd jóvá a legutóbbit! Rámosolygott fia távolodó hátára, míg Madeline előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és hangosan kifújta az orrát.

27

4 Alexandra két kezét ölébe ejtve, szobormereven ült, mialatt Rey dadus feltűzte a haját a szokásos kontyba. A lány úgy hitte, ezen a reggelen végetér a büntetése. De aztán mégsem. Papa újra a szalonba hívatta. Nyilván van még valami mondanivalója a számára. Talán végül úgy határozott, hogy a Biblia társaságában eltöltött egyetlen délutánon és estén át tartó magányos szobafogság mégsem elegendő. Igazság szerint korábban szinte sosem kapott három napnál rövidebb büntetést. Alexandra azt feltételezte, apja engedékenységét társasági kötelezettségeinek figyelembevétele eredményezte. – Nohát – paskolta meg a vállát hátulról Rey dadus –, jobb, ha nem váratod őuraságát, kincsem! Kiváltképp a tegnapi után. De miért nem ittad meg a csokoládét, amit tegnap éjjel felcsempésztem neked? Alexandra rámosolygott a tükörben öreg nevelőnőjére. – Dadus, hiszen tudtad, hogy nem fogom. Meg is rökönyödtél volna, ha megteszem. Csak szereteted jeleként küldted, amiért hálás is vagyok. Ám jól tudod, sosem szegülnék ellen szántszándékkal a papának. – Akkor szedd a lábad! – tapsolt a nevelőnő. – Nem akarhatsz egy újabb napot kenyéren és vízen tengődni, kincsem! Ahogy az inas kitárta előtte a szalon ajtaját, ő belépett, Alexandrának az a fura érzése támadt, mintha visszarepült volna az időben. Apja, csakúgy, mint előző nap, a kandalló mellett állt, a látogató az ablak előtt, hátratett kézzel. Csakhogy nem ugyanaz a látogató volt. Ez a férfi magasabb volt és fiatalabb, alkatra karcsúbb, haja világosabb. De ugyanolyan választékosan öltözött, mi a fivére. Az arca is éppoly jóindulatúnak tűnt. Bizonyára ő Lord Amberley testvéröccse. Határozottan kiütköztek rajtuk a hasonló családi vonások Alexandra összekulcsolta a kezét maga előtt, s felszegte az állát. Ránézett az édesapjára. – Alexandra, hadd mutassam be neked Lord Edent! – zengte Lord Beckworth. A lány tekintete a báróra vándorolt, s bólintott – Purnell kisasszony! – hajolt meg a férfi. – Lord Eden szeretne négyszemközt szót váltani veled, Alexandra – folytatta az apja. – Tíz percet engedélyeztem. Hiszem, hogy figyelmesen meghallgatod, és azt teszed, ami helyes. A tíz perc végeztével visszavonulunk édesanyád nappalijába. – Igenis, papa, Ám miután édesapja háta mögött becsukódott az ajtó, nem az előző napi események ismétlődtek meg. Lord Eden nem maradt hátrakulcsolt kézzel az ablaknál, ahogyan a fivére. Azonnal Alexandrához sietett; csinos arcán aggodalom tükröződött. – Purnell kisasszony, hogy gyűlölhet ön engem! Biztosan azt kívánja, bárcsak golyót repíthetne a szemem közé! Tudja, borzasztóan sajnálom! Noha még csak azt sem tudom, hol kezdjem a bocsánatkérést. Ha azt mondom, sajnálom, azzal nem mondok eleget – mégsem találom az ide illő szavakat! Alexandra elnézte a lelkes, kisfiús arcot. Ez a bűnben fetrengő szörnyeteg, akit egy félelemtől, majd egy fárasztó büntetéstől terhes éjszakán át maga elé képzelt, alig lehetett idősebb nála. – Uram, nem szükséges tovább mentegetőznie! Én már megbocsátottam önnek. Lord Amberley nem mondta el? – Úgy mesélte, ön figyelemre méltó visszafogottságot tanúsított az egész ügy iránt. Mégis, nehéz elhinnem, hogy megbocsátott nekem, Purnell kisasszony. Keresve sem találhatnék annál megbocsáthatatlanabb cselekedetet, mint amit elkövettem. – Mindannyiunknak szüksége van megbocsátásra. Hogy is várhatnánk el, hogy nekünk megbocsássanak, ha mi magunk nem állunk készen rá? 28

A férfi meglepettnek látszott. – Ön elnézőbb hozzám, mint azt megérdemelném. Azért jöttem, hogy jóvátegyem, amit lehet. Tudom, valószínűleg nem kíván feleségül jönni hozzám. Biztosan az óceán mélységes fenekére kíván. Tudomásomra jutott, hogy már megegyezett Peterleigh herceggel. Természetesen vele nem vehetem fel a versenyt. Bizonyára lesújtó véleménnyel bír a jellememről. Ám arról biztosíthatom: ha hozzám jönne, egész hátralévő életemet annak szentelném, hogy megpróbáljam jóvátenni, amit ön ellen elkövettem. – Ó, hát ön is azért jött, hogy megkérje a kezem? – kerekedett el Alexandra szeme. – Uram, erre nincsen semmi szükség, ahogyan azt tegnap már Lord Amberleynek is megmondtam. Hálás vagyok, amiért idefáradt bocsánatot kérni, noha én már megbocsátottam önnek. Ám többre igazán nincs szükség! – De hozzám kell jönnie, Purnell kisasszony – nézett a szemébe a férfi kisfiús komolysággal. – Csúnyán kompromittáltam önt! Szívből sajnálom, hogy nincs más választása, de én valóban úgy 1átom, hogy nem tehet mást! – Senkinek sem kell megtudnia, ami történt. Egyébként is buta félreértés volt. Úgy vélem uram, ön túl sok figyelmet szentel az esetnek. A férfi Alexandra kezéért nyúlt, és erősen megszorította. A lány zavarodottan nézett le összekulcsolódó kezeikre nem tudta, el kellene-e rántania a sajátját. A férfi, úgy tűnt, tudatában sem volt annak, amit tett. – Már mindenki erről beszél – vallotta meg. – Ön nem is tudta? Meg sem fordult a fejemben, hogy az ön fülébe még nem jutott el! Az inasok, úgy tűnik, nem annyira tapintatosak, mint azt az ember remélni merné. Amberley ugyan menesztette a bűnös lakájt, ám a bajt már nem lehet meg nem történtté tenni. Attól tartok, súlyos csorba esett a becsületén. – Ez badarság! – fordult el tőle Alexandra, a mozdulatot ürügyként használva arra, hogy kihúzhassa kezét a férfiéból. Mindenki beláthatja, semmi felelősség nem terhel a történtekért. Ahogy az is mindenki számára világos lesz, hogy ön egyszerűen csak elkövetett egy hibát. Kétségkívül mindenki jót nevet majd az ügyön. Az elkövetkezendő két-három napban biztosan borzasztóan zavarban leszek a társaságban. De egy kis nevetés még nem ártott meg senkinek. Ennél rosszabb pedig nem történhet. Eden végigszántott az üstökén, ekképp jóval ziláltabbá téve azt, mint ahogy akár a legfrissebb divat diktálta volna. – Távol álljon tőlem, hogy egy hölgynek ellentmondjak, de vajon tisztában van vele, kisasszony, hogyan zajlanak a dolgok az úri társaságban? – Egész életemet az édesapám birtokán töltöttem, ám arról biztosíthatom önt, Lord Eden, hogy megtanultam különbséget tenni jó és rossz között! – vágott vissza Alexandra. – Feltételezem, hogy bárki, aki jogot formálhat arra, hogy úrhölgynek, avagy úriembernek szólíttassék, képes ugyanerre. Valamint feltételezem, hogy a szóban forgó emberek bírnak a józan ész áldásával. – Szentséges ég! – sóhajtott fel a férfi. – Így hát folytatta a lány, s hangjából véglegesség csendült, ahogy kezét újra összefonta maga előtt – beláthatja, uram, hogy aggodalma teljesen hiábavaló. Köszönöm, hogy felkeresett, és köszönöm az ajánlatát! Kellemes napot kívánok önnek! Atyám tíz percet mondott, az engedetlenséget nem veszi jó néven. – Miss. Purnell! – sietett oda hozzá ismét feldúltan a férfi, s mindkét kezét kinyújtotta felé. Nem várta meg a lány válaszát – megragadta összekulcsolt kezét, s igyekezett szétfeszegetni. – Könyörgöm, gondolja át újra! Nem tudja, mi vár önre, amint e ház kapuján kilép! Képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy mindennek én vagyok az oka! Legyen a felségem! Ígérem, nem leszek a zsarnoka. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel halmozom el önt! Tartozom önnek ennyivel, noha úgy hiszem, bármely feleségnek ezt ajánlanám. Kérem, jöjjön hozzám! Engedje, hogy oltalmazzam! 29

Alexandra annak ellenére meghatódott, hogy kínosan érintette a férfi közelsége, kezére kulcsolódó keze. Épphogy nem viszonozta a szorítását. – Köszönöm! – válaszolta. – Őszintén köszönöm, de én Peterleigh őkegyelmességéhez megyek feleségül. A megállapodás még gyermekkoromban megköttetett. És most távoznom kell, uram, másképp atyám nagyon dühöse lesz. Majd, mielőtt észrevehette volna, mit csinál, megszorította a lord kezét. Azután, még mielőtt a férfi tovább marasztalhatta volna, kiszabadította magát, és elhagyta a szobát. Hálásan, amiért végre az egész nevetséges, megalázó epizódnak vége, felszaladt a lépcsőn édesanyja nappalijába. Lord Amberley Mrs. Eunice Borden szalonjában ült, és az asszonyt hallgatta. De nem figyelt. A nő arról a verseskötetről beszélt, amit legújabb védence ajándékozott neki előző éjjel. A férfi mosolyogva nézte, s bár nem szándékosan volt figyelmetlen, gondolatai máshol jártak. – Szokatlan tőled, Amberley, hogy nappal keress fel – szólalt meg végül a nő, hirtelen eltérve a tárgytól. – Hogyan? Ó, valóban, úgy hiszem. Zavarlak, Eunice? Fontosabb dolgod lenne? – Korántsem. Úgy terveztem, olvasással töltöm a délutánt – de éppoly szívesen társalgok veled. Bánt valami? – Nem, dehogy – rázta meg a fejét mosolyogva Amberley. – Csak úgy éreztem, szükségem van a te józanságodra. Az asszony behatóan tanulmányozta néhány pillanatig. – Ha kívánod, visszavonulhatunk a hálóba. Az efféle tevékenységhez ugyan nem kifejezetten illik nappali világosság, de nem számít, ha ez boldoggá tesz. – Kínosan érintene, Eunice, ha fényes nappal szeretnélek? – mosolygott továbbra is a férfi. – Azt hiszem, igen – felelte őszintén az asszony. – Noha meglehetősen értelmetlen az érzés, hiszen végeredményben ugyanaz történik, akár világos van a szobában, akár sötét. Jöjj, Amberley, ha ez a kívánságod, állok elébe! – Oly jó vagy hozzám, Eunice! – nézett le rá a férfi bocsánatkérőn, miközben talpra szökkent. – Úgy olvasol bennem, mint egy nyitott könyvben, igaz-e? – Látom, hogy valami zavar, és szükséged van rám – válaszolta az asszony. – Talán utána kedved támad majd megosztani velem. De csak ha úgy érzed – nem akarom beleütni az orromat az ügyeidbe. És az asszony állta a szavát. Ha zavarban volt is, nem mutatta. Hagyta, hogy a férfi kedvét lelje benne a paplan alatt – ráérősebben, mint ahogy általában szokása volt –, hogy azután áldott öntudatlanságba süppedjen mellette. Amikor felébredt, az asszony ott feküdt a hátán, lába gondosan összezárva, keze lazán összekulcsolva a paplan felett, szeme nyitva. A férfit egy pillanatra megszállta a bűntudat, amiért ő soha, egyetlen együttlétük alkalmával sem volt képes örömet okozni a nőnek. Úgy tűnt, az asszony nem is igényelte. Amikor egyszer elkóborolt a keze, Eunice rászólt, hogy nem kell őt babusgatnia. Amberley felemelte a kezét, s kézhátával végigsimított az asszony arcán. – Köszönöm, Eunice! – mondta. – Mindig örömet szerez, ha boldoggá tehetlek. – Hallottál a botrányról? – Erősen kétlem. A szalonomon kívül alig találkozom bárkivel is, és őszintén szólva, nem szórakoztat a pletykálkodás. A legtöbb úgyis koholmány. – Attól tartok, ez most nagyon is igaz, Két nappal ezelőtt Dominic a fejébe vette, hogy elrabolja Madeline-t. Így akarta megakadályozni, hogy megszökjön egy férfival, akivel Madeline korábban ugratta. Rávette néhány fafejű cimboráját, hogy vigyék a lányt a házamba, és kötözzék az ágyhoz, nehogy elmeneküljön. Még a száját is betömték, nehogy felzavarja 30

álmából a személyzetet. A terv kitűnően működött – azzal a különbséggel, hogy nem Madelinet rabolták el. – A történet végét már én is kitalálom – fejezte be a nő. A lány kompromittálódott, tehát férjhez kell mennie. Lord Eden túl fiatal még, hogy szembenézzen a felelősséggel, így te veszed el a lányt. Pontosan ezt is várnám el tőled, Amberley. Van valami kifogásod a lány ellen? – Nem akar hozzám jönni. Se Dominichoz. – Akkor bizonyára nagyon ismeretlen még számára London és a társasági élet – jegyezte meg Mrs. Borden. – Vagy nagyon szilárd jellem. Nem tudja még, mi vár majd rá. – Attól tartok, hamarosan megtudja. A botrány tegnap pattant ki – az egyik új inasom fecsegett. – Akkor vissza kell menned hozzá, és megújítanod az ajánlatod! – Igen, attól tartok, ez a kötelességem, Eunice! – fordult az oldalára Lord Amberley, hogy felkönyököljön. – Csak addig nehéz, amíg meghozod a döntést – fordult felé a nő, hogy ránézhessen. – De ha egyszer döntöttél, többé nincs miért aggódnod. Te úgy határoztál, azt teszed, ami helyes. Szeretnéd, ha megerősítenélek a döntésedben? Ezért jöttél? Természetesen helyesen döntöttél! – Ó, hogyne, ezt én is tudom, Eunice – felelte a férfi, arcán azzal a mosollyal, melyet a nő korábban is láthatott rajta a földszinten. – De én téged akartalak nőül venni, kedves! – Azt te csak hiszed, Amberley, mert barátok vagyunk, és jól kijövünk egymással. De a barátság még nem elég a jó házassághoz. Számodra, 1egalábbis. Neked ennél többre van szükséged: neked szenvedély kell, azt pedig tőlem nem kaphatod meg. Pusztán vigaszt és társaságot nyújthatok. A miénk múló kaland. Előbb-utóbb úgyis véget ért volna. Jobb, ha most vetünk véget a kapcsolatunknak, amikor még mindketten őszintén kedveljük egymást. – Hiányozni fogsz! – jelentette ki a férfi. – Látom, úgy gondolod, ha feleségül veszem Miss Purnellt, véget kell vetnünk ennek a viszonynak – Ez csak természetes! Elég jól ismerlek ahhoz Amberley, hogy tisztában legyek vele: sosem csalnád meg a feleséged. Úgy vélem, te is ismersz annyira, hogy megértsd: nekem sem kellene egy másik asszony férje. A ma délután miatt nem kell bűntudatot éreznünk. Még nem jegyezted el magad, s én nem tudtam róla, hogy el vagy kötelezve. De ezzel vége. Többé ne gyere! – Nem, többé nem – felelte Amberley bánatos mosollyal. – Csak egyet mondj meg, Amberley! Képes leszel valódi házasságot kovácsolni belőle? Van rá esély, hogy Miss. Purnell mellett rátalálj a szenvedélyre, amire áhítozol? – Nem hinném. De valódi házasságot kovácsolok belőle, Eunice! Tartozom neki ennyivel. Tudod, ő egyáltalán semmiről sem tehet. Tökéletesen ártatlan. Arra kell hát feltennem az életem, hogy jó férje legyek. Eredetileg Peterleighhez akarták hozzáadni. – Akkor igen szerencsés teremtés – jegyezte meg Mrs. Borden. – Peterleigh sótlan és önző. Egy nő sem lenne boldog mellette. Azt kell mondanom, a hölgy szerencsétlenségében is szerencsés volt. – Köszönöm, Eunice! – mosolyodott el a férfi váratlanul. – Most muszáj felöltöznöm és elindulnom, hogy este felkutathassam Purnell kisasszonyt. Ha elég bátor – vagy elég meggondolatlan ahhoz, hogy kimozduljon otthonról, valószínűleg ott lesz Lady Sharp estélyén, esetleg Higginsék összejövetelén. Ha elég bölcs ahhoz, hogy otthon maradjon, felkereshetem holnap reggel. Pár perccel később, amikor Lord Amberley odahajolt Eunice-hoz, hogy arcon csókolja, képtelen volt megállapítani: vajon az asszony sajnálja, hogy elhagyja, vagy megkönnyebbül, amiért többé nem kell olyan szolgáltatásban részesítenie, amelyben nem leli örömét. Lady Madeline Raine jól szórakozott Lady Sharp estélyén. Kellemes meglepetéssel tapasztalta, hogy előnyei is vannak annak, ha az ember lánya huszonkét éves, és még nincsen se férje, se jegyese. Korábban erősen tartott attól, hogy ilyen idősen már nem lesz képes elnyerni a 31

hölgyek barátságát és a férfiak csodálatát, mellyel korábban elhalmozták. Félig-meddig azt várta, hogy vénlánynak bélyegzik majd. De nem így történt. Úgy tűnt, a fiatalabb hölgyek lelkesen mutatkoznak a társaságában, utánozzák megjelenését. Az úriemberek sem találják kevésbé vonzónak éveinek növekvő száma miatt. Sőt mintha csak még inkább versengtek volna a kegyeiért. Jelenleg hárman szórakoztatták őt és Lady Pamela Paisleyt. Egyikükhöz, Sir Derek Peightonhoz, a szeretetre méltó szőke óriáshoz korábban még sose volt szerencséje, holott nagyjából egykorú lehet Edmunddal. Madeline-t elbűvölte az óriás. Kétszer is táncoltak az Easton-bálon, s előző délután kikocsiztak a parkba. Aznap reggel pedig kalapját megérintve bókolt neki a Bond Streeten, mire kegyesen bólintott, és rámosolygott a férfira. Madeline remélte, hogy ez igazi szerelem lesz. Nem volt utolsó dolog, hogy sorban az ötödik báli szezont mulatja végig szabadon, míg a lányok, akikkel együtt volt első bálozó, már mind családanyák – némelyek ráadásul többgyermekesek. Ennek ellenére benne is ott szunnyadt az örök asszonyi vágy, hogy egyetlen férfihoz tartozzék, hogy az ő nevének oltalmában éljen. Férjhez akart menni. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy szerelemből akarta megtenni. Neki pedig megvolt az a bosszantó szokása, hogy mindig a rossz úriemberekbe szeretett bele – vagy hirtelen éppen akkor szeretett ki valakiből, amikor már tökéletesen biztos volt benne, hogy érzései örök érvényűek. A kezdetén beleszeretett Sir Hedley Fairhavenbe, noha most már el sem tudta képzelni miért. A férfi nyilvánvalóan egy hozományvadász. Talán csak azért hitette el magával, hogy szerelmes, hogy bebizonyítsa, nem függ Dominictól, aki már akkor kinyilatkoztatta nemtetszését, amikor először látta Sir Hedleyvel táncolni. Még szerencse, hogy Edmund nem avatkozott bele ilyen nyíltan az ügyeibe. Még a legelső szezonja idején megmondta: az ésszerűség határain belü1 olyan férjet választ magának, amilyet akar. Természetesen e kitétel mögött több rejtőzött, mint azt első hallásra gondolta volna. Madeline azzal vádolta fivérét, hogy megszegte adott szavát, amikor Edmund – ráakadván Harris hadnagy részletes szökési tervet tartalmazó üzenetére kijelentette, akkor sem egyezik bele az esküvőbe, ha egy teljes esztendeig kell a szobájában elzárva tartania a lányt. Ám Madeline régen belátta, hogy azon alkalommal teljesen igaza volt. A katonafeleségek élete nem neki való, ráadásul hamar kiábrándult volna egy olyan férfiból, aki közismert volt féktelen kártyaszenvedélyéről és arról, hogy bárkit képes az asztal alá inni. Csak az uniformisa és a nemtörődöm életszemlélete nyűgözte le. Sir Derek ellen azonban senkinek sem lehetne kifogása – nemhogy Edmundnak, de még Dominicnak se, aki sokkal nehezebben barátkozott kérőivel. Sir Derek elegáns, vagyonos, elbűvölő és nagyon, nagyon jóképű. Madeline belé akart szeretni. Arra vágyott, hogy férjhez menjen és megállapodjon – s egy ilyen férfi oldalán kétségtelenül mesés lenne az élet. Az est alakulásával elégedetten jártatta körül a szemét a zsúfolt szalonon. Mindenkihez volt egy szava, mindenkire rámosolygott, és sokatmondó pillantásokat váltott Sir Derekkel. Biztosra vette, hogy a férfi is ugyanúgy vonzódik hozzá. Eltűnődött, vajon Miss. Purnell jelen van, vagy jelen lesz-e. Meglehetősen nehéz feladat valaki olyan után kutatni, akit az ember még sosem látott, vagy legalábbis nem emlékszik rá. De hogyan is kérdezhetne rá bárkinél? Mindenki azonnal tisztába lenne vele, miért érdeklődik. Persze nagyon is valószínűnek tűnt, hogy Miss. Purnell egyáltalán nem jön el. Még ha eredetileg úgy tervezte is volna, a botrány biztosan távol tartja majd. Ám Madeline mindennek ellenére remélte, hogy mégis ott lesz, és valahogyan sikerül majd felismernie. Utóbbira meg is volt minden esélye. Ha a lánynak lesz bátorsága megjelenni, biztosan különleges fogadtatásban részesül majd. Madeline mindennél jobban vágyott rá, hogy láthassa. Látni akarta a saját két szemével, milyen kevésen múlott, hogy Dominic és Edmund megmenekült. 32

Még mindig nehezére esett elhinni, hogy Miss. Purnell mindkettőjüket kikosarazta. Adott körülmények között a lánynak nem maradt más választása, mint elfogadni valamelyiküket. És különben is, hogy az ő két fivére kosarat kapjon! Hiszen egész Londonban nem akad két hozzájuk fogható partiképes úriember! Madeline lekötelezve érezte magát, amikor meghallotta a kosarak hírét, és hajlott rá, hogy a szívébe zárja Purnell kisasszonyt. Csak első megkönnyebbülése múltán kezdte perverz módon gyűlölni a nőt, aki mindkét bátyját visszautasította, holott azok készek voltak feláldozni saját boldogságukat is, hogy a becsületét megóvják. Madeline továbbra is ugyanabban a körben álldogált, noha Sir Derek Peighton oldalán, akivel eddig privát társalgásba bonyolódott,amikor csatlakozott hozzájuk Maise Baines. – Jó estét, Lady Madeline! Lady Pamela! – üdvözölte őket, míg a három férfi felé legyezőjét billegette. – Ki hitte volna, hogy lesz hozzá képe, igaz? Mr. Sheldon szeméhez illesztette monokliját, és Madeline válla felett végigpásztázta a helyiséget. – Az ember nem feltételezte volna, hogy lesz hozzá bátorsága – válaszolta olyan hangsúllyal, hogy attól Miss. Baines azonnal elvörösödött. – Nagymama ugyan a kártyaszalonban van, de tudom, most azt kívánná, hogy vonuljak vissza a zeneszobába – jelentette ki. – Mindig azt hajtogatja, az ember sosem lehet elég óvatos, kinek a társaságában mutatkozik! Madeline az újonnan érkezők felé fordította tekintetét. – Én csak szánni tudom Purnell kisasszonyt – jegyezte meg Lady Pamela. – Micsoda balszerencse, hogy egyedül indult sétálni! – Nagymama szerint csak azt kapta, amit megérdemelt! – kötötte az ebet a karóhoz Miss. Baines. Madeline megállapította, hogy Purnell kisasszony magas, s szinte túlontúl feszes tartású. Állát magasra emelte. Mind arca, mind modora kiegyensúlyozottságról és önbizalomról tanúskodott. A haja szinte fekete volt, és egyáltalán nem lehetett szépnek nevezni. Talán a „helyes” szó illett volna rá, ha nem lengi körül egyfajta kimértség. Egyszerű, dísztelen zöld báli ruhát viselt, az ékszereket mellőzte. Fürtjeit mindenféle tollak és szalagok nélküli sima kontyba fésülte. Kezét egy hozzá nem kevéssé hasonlatos fiatalember karján nyugtatta. Kísérője magasabb volt nála, ám nem egy óriás. Fürgének és erősnek tűnt. Igazság szerint egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki egy londoni szalonba való. Bőre napbarnított, sűrű, sötét, egyenes haját divatjamúltan hosszúra növesztette. Egy tincs épp a homlokába hullott. Arca éppoly komoly, mint a húgáé – mereven összeszorított állkapoccsal, szúrós tekintettel fürkészte a jelenlévőket. Madeline biztosra vette, hogy ő volt az; aki elment a lányért Edmundhoz. Nem emlékezett rá, hogy bármelyiküket is látta volna már korábban. Purnell kisasszony első látásra kivívta az ellenszenvét. Gőgös és rátarti nőszemély! Madeline szívből ujjongott, hogy visszautasította a fivéreit. Nem örült volna, ha egy ilyen lány lesz a sógornője. – Kívánja, hogy átkísérjem a zeneszobába? – érdeklődött Sir Derek aggodalmasan. – Köszönöm, nem – mosolygott fel rá Madeline elszoruló lélegzettel. A férfi szürke szeme oly közelről nézett le rá, és a válla oly széles volt! – Akkor talán Lady Amberleyhez? – tudakolta, Madeline meglepetten nézett fel rá. – Mama Sir Cedric Harveyval kártyázik. Nem hinném, hogy örülne, ha ilyen korán megzavarnám. A férfi meghajolt, s többet nem szólt. Madeline észrevette, hogy a Purnell testvérek átvágtak a szobán, hogy annak a varangyos béka Albert Harding-Smythe-nek a társaságához csatlakozzanak. Harding-Smythe folyton úgy viselkedett, mintha rettentő fontos személyiség lenne, holott aligha akadt bármi is, amivel 33

büszkélkedhetett volna. A múlt évadban egyszer táncolt vele, mialatt háromszor kellett elviselnie átlátszó mentegetőzéseit és titkos kacsintásait, amiért zakójának mellrésze hozzáért a kebléhez. Azóta már a férfi látványától is borsódzott a háta. – Szegény Mr. Harding-Smythe az unokafivére – tájékoztatta Miss. Baines. – Milyen kínos lehet a számára! Hogyan is hagyhatná faképnél a rokonát? Purnell kisasszonynak nem lenne szabad ilyen dilemma elé állítania! Ám ha Mr. Harding-Smythe átérezte is a dilemmát, annak semmi jelét nem adta. Madeline hitetlenkedve figyelte, ahogy a férfi megvárta, míg a testvérek a közelébe érnek, majd szándékosan hátat fordított nekik, és hangosan felnevetett a megjegyzésen, amit az egyik közelben álló tett – vagy nem tett. Miss. Purnell álla még egy hüvelykkel feljebb emelkedett. Mr. Purnell veszélyes tűnt: elszabadult hajtincse alatt sötéten izzott a tekintete. Egy arra haladó felszolgáló tálcájáról leemelt két poharat, s az egyiket odanyújtotta a húgának. – Nem lett volna szabad eljönnie – eresztette le Mr. Sheldon a monokliját. – Szegény hölgy! Milyen kegyetlen a világ! Madeline pillantása Lady Sharp felé vándorolt, aki Blaise márki mellett álldogált. Vajon miért nem sietett az újonnan érkezettek üdvözlésére? Gyilkos pillantással meredt a Purnell testvérekre, azután odaszólt valamit a márkinak, aki felvont szemöldökkel, ajkát csücsörítve, arcátlanul tetőtől talpig végigmérte Miss Purnellt. A zsúfolt helyiségben kis, légüres tér formálódott a pár körül, akik italukat szorongatva társalogtak egymással. Miss Purnell keze még csak meg sem rezzent, nyugtázta Madeline. – Megbocsásson, kisasszony, de azt hiszem, az édesanyja úgy kívánná, hogy csatlakozzon hozzá a kártyaszobában! – hajolt a füléhez Sir Derek. – Biztosra veszem, hogy nagymama elrettenne, ha a tudomására jutna, micsoda kínos helyzetbe kerültem! – panaszolta Miss Baines. – Akkor miért nem vonul vissza a nagymamája biztonságos és tiszteletre méltó szoknyája mellé? – fordult felé Madeline. – Miért csak a száját járatja? Nem kétlem, hogy Sir Derek boldogan odakísérné. Meglepve hallotta, hogy remeg a hangja. Ruhája szegélyét felfogva ügyelt rá, nehogy véletlenül Miss Baineshez érjen, ahogy elsétált mellette, s a csoportot hátrahagyva elszántan átvágott a szalonon az üres térség felé. – Az ember olykor hátrányba kerül, ha késve érkezik, igaz? – mosolygott. – Kiderül, hogy már mindenki megtalálta a maga társaságát, és mindenkit úgy leköt a csevegés, hogy gyakran észre sem veszik az újonnan érkezőket! Mr. Purnell nem szólt, csak biccentett. Amikor Madeline oktalanul a szemébe pillantott, határozottan veszélyesnek találta a férfi tekintetét. Ismét elállt a lélegzete, mint pár perccel korábban, amikor Sir Derekre nézett–csakhogy teljesen más indokból. Inkább a lány felé fordult. – Nagy udvariatlanságot cselekszem, ha megszólítom, mielőtt illendően bemutattak volna minket egymásnak? – szólította meg ragyogó mosollyal. Dominic elmesélte, milyen szörnyű hibát követett el tegnapelőtt éjjel, s miután önt velem keverték össze, részben én is felelősnek érzem magam. Tudja, én vagyok Madeline Raine. Lord Eden a fivérem. Azaz, az ikertestvérem. Úgy vélem, az ikrek közt létezik egyfajta különleges kötelék. Edmunddal – azaz Lord Amberleyvel – távolról sem vitázunk annyit, mint Dominickal. De nem is állunk annyira közel egymáshoz. De természetesen Edmundot is nagyon szeretem. Lélegzetvételnyi szünetet tartott, csakhogy teljes – nem elhanyagolható mértékű – bűverejét a testvérekre összpontosítsa. Fájdalmasan tudatában volt a köröttük tátongó űrnek és az estély többi résztvevőjétől feléjük irányuló tekinteteknek, elfojtott suttogásnak. Kitárta legyezőjét, s energikusan csapkodni kezdett vele. – Üdvözlöm, Lady Madeline! – köszöntötte Miss Purnell mély, dallamos hangon. Tökéletes nyugalom áradt belőle, s úgy látszott, nem érzékeli a körülötte kialakult méregövezetet. – 34

Örömre szolgál, hogy megismerhetem! Kérem, ne eméssze magát a tegnapelőtt történtek miatt! Félreértés volt az egész; a legokosabb, ha elfelejtjük! – folytatta komolyan. Madeline mosolygása kezdett kínossá válni. Legyezőjét suhogtatva ránézett a néma testvérbátyra, s ismét az az érzése támadt, hogy rémes baklövést követett el. A férfi egyáltalán nem értékelte a gesztusát. Tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet. Ajka keskeny vonallá préselődött. Madeline összerezzent a rémülettől, mígnem ráébredt, hol is vannak: Lady Sharp estélyének kellős közepén, az úri társaság jelentős számú képviselőjétől körülvéve. – Hogy tetszik önnek az idei szezon? – érdeklődött. Nem emlékszem, hogy az elmúlt néhány évben láttam volna. Kellemes, ugye, ha az embernek más dolga sem akad, csak a szórakozás heteken át? Azt hiszem, az ember nem szívesen élné le így az egész életét, ám kis mértékben egészen üdítő ez az életforma. – Talán ha az ember képtelen rá, hogy valami értelmes dologgal töltse ki az életét, így is éppolyan jól eltelik az idő, mint bármi mással. Mr. Purnell hangja halk volt és sokkal csiszoltabb, mint azt Madeline feltételezte volna. A lány olyan izgalmat érzett a hallatán, ami egy pillanatra férfi mondandójának értelmét is elhomályosította. Mikor végre megértette, amit hallott, elpirult. – Az életben minden új élményt érdemes kipróbálni – vetett Miss Purnell feddő tekintetet a fivérére –, legyen akár komoly vagy könnyed, örömteli, avagy fájdalmas. Kizárólag tapasztalataink sokszínűsége által fejlődünk. Madeline észrevette, hogy a férfi arcáról eltűnt a düh, s helyét tűnődő kifejezés vette át, mellyel húgát fürkészte. Azután Madeline megpillantotta a bejáratnál Edmundot, amint hátratett kézzel az estély résztvevőit tartotta szemmel. Maga sem tudta, miért, de hirtelen viharos megkönnyebbülés lett úrrá rajta. Pedig bátyja feltűnése nem enyhített kínos helyzetén. Úgy tűnt, a Purnell testvérek cseppet sem hálásak, amiért tudomást vett róluk, de fogalma sem volt, hogyan menthetné ki magát. Tekintete rátalált Edmundéra a szalon túlsó végén, és elmosolyodott.

35

5 Amberley grófja Lady Sharp szalonjának ajtajában állva nézelődött. Noha egész nap erre készült, nem nagyon akaródzott eljönnie. Nem is igen számított rá, hogy Purnell kisasszonyt itt találja. Legalább néhány napig, amíg a pletyka frissen terjed, biztosan inkább otthon marad. Mégis megvolt az esélye annak, hogy itt vagy a Higgins-összejövetelen belébotlik. Így aztán felvértezte magát a találkozásra. Ilyen nyilvános keretek között arra természetesen nem lesz lehetősége, hogy négyszemközt szót váltson a hölggyel, de mindenképpen muszáj beszélnie vele, hogy előkészítse a talajt a Lord Beckworthnél teendő másnapi látogatásához. Ennek ellenére határozott vonakodást érzett. Mindig is úgy tervezte, hogy mire betölti a harmincat – vagy nem sokkal utána –, házas ember lesz. De soha nem képzelte volna, hogy saját akarata ellenére kényszerül majd házasodni. Volt rangja, birtokai, vagyonos embernek számított. Többé-kevésbé vonzó férfinak is tartotta magát. Évek óta tervezgette, milyen asszonyt hoz majd a házhoz, ha eljön az ideje. A szépséget és a fiatalságot nem tekintette elsőrendű szempontoknak, a pénz pedig egyáltalán semmi szerepet nem játszik majd a döntésében. Elsősorban társat keres majd. Szerető családja jelenléte ellenére sokszor magányosnak érezte magát. A felesége ezenkívül legyen okos, józan, és megfelelően tájékozott. Ugyanakkor azt tervezte, olyan nőt vesz feleségül, akihez vonzódik. Akivel megoszthatja életének legbensőségesebb élményeit. És szeretni! Mindenegyes porcikájával, mélységesen szeretni kívánta a feleségét. Nem feltétlenül szenvedélyes szerelemre áhítozott – úgy vélte, Eunice ebben tévedett. Nem vágyott arra, hogy csillogó szemű, fellegek közt lebegő szerelmes váljék belőle. Arra azonban igen, hogy a felesége éppoly kedves legyen számára, mint a levegő, melyet belélegzik. Álmokban járt. Eunice mellett elégedett volt. Az asszony ugyan nem lobbantotta lángra szenvedélyét – bár együttléteiket mindig is tökéletesen kielégítőnek találta – mindig otthonosan érezte magát a társaságában. Eunice-szal majdnem olyan volt, mintha csak egyik klubbéli barátjával lenne azzal a plusz vonzerővel, hogy nő volt, és készen állt rá, hogy fizikai szükségleteit kielégítse. Most viszont el kell vennie egy idegent – egy olyan fiatal hölgyet, akihez külsőleg nem vonzódik, jelleméről és intelligenciájáról pedig semmit sem tud. És a teljes lényét fel kell ajánlania neki, nem csupán a nevét. Persze mindenképpen így cselekedne, bárki legyen is a felesége. Egy puszta érdekházasság nála szóba sem jöhet. Ám ezen különleges körülmények között még nagyobb elszántsággal kell majd ügyködnie a házasságán, mint azt rendes esetben tenné. Purnell kisasszony nem szívesen jön hozzá, hiszen egyszer már kikosarazta. Rá kell jönnie, hogyan tehetné elviselhetővé számára a sorsot, melyet egyáltalán nem érdemelt. Lord Amberley szinte azonnal átlátta a Sharp szalonjában uralkodó helyzetet. Purnell kisasszonyt és a bátyját könnyű volt észrevenni, ahogy számkivetve álldogáltak a szoba közepén. Köröttük mindenfelé emberek csoportjai, beszélgetés zaja, nevetés. Bár alig néhányan bámulták őket leplezetlenül, mindezek ellenére egyértelmű volt, hogy mindenki tudatában van a testvérek jelenlétének, s azt kívánja, bárcsak másutt lennének. Purnell kisasszony éppoly büszkén és magabiztosan feszített, mint előző nap, amikor megkérte a kezét, holott kétségtelenül pontosan érzékelte a feszült és ellenséges légkört maga körül. Ez csodálatot ébresztett a férfiban. Madeline-t azonban még annál is jobban csodálta. A húga a maga huszonkét éve ellenére bőven kivette a részét a felelőtlen cselekedetekből. Hőstetteitől Amberleynek a háta is borsódzott” mint ahogy azon őrjítő szokásától is, hogy az egyik héten még szenvedélyes szerelmet táplált valamely úriember iránt, akit a másik héten már észre sem vett. Olykor még az is felmerült benne, hibát követett el, amikor szinte szabad kezet adott neki saját sorsa megválasztásában. 36

Ugyanakkor Madeline-ben élt az igazságérzet, bátorságára pedig mindig is büszke volt a fivére. Ezúttal még inkább, mint bármikor. A húga Purnellék mellett állt, és csacsogott, ragyogott, mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna körülöttük. A segítségére kell sietnie! Elkapta pillantását a távolból, és rámosolygott. Ám mielőtt megmozdulhatott volna, valaki belépett mellette az ajtón, és Lord Amberley maradt a helyén. A belépő Peterleigh herceg volt. Peterleigh a negyvenes éveit taposó, vékony, kopaszodó férfi volt, akit körüllengett a fontosság fennhéjázó aurája. Hírnevét úgy szerezte, hogy a parlamentben keményen és hevesen szembeszállt minden reformtörekvéssel. Az ő olvasatában a vagyon és a rang az erényt, míg a szegénység és a társadalmi súlytalanság a bűnt testesítette meg. A szegények megérdemelten szenvedtek, hirdette hangosan úton-útfélen. A nőkkel szemben különösen kevés elnézést tanúsított. Elkötelezetten szállt síkra azon elmélet mellett, mely szerint az asszonyi teremtést csupán a férfi kemény keze, avagy ostora terelheti a józanság és a hajlíthatóság ösvényére. Lord Amberleyt a hideg rázta a férfitól. Tökéletesen megértette, miért őt választotta Lord Beckworth a lánya számára. A herceg monoklival a szemén körbepillantott, majd átvágott a szobán. Lord Amberley észrevette, hogy Miss Purnell láthatóan megkönnyebbült, válla ellazult. Kérője közeledtére félig elmosolyodott, és sötéten fénylő tekintettel nézett a férfira. Peterleigh habozás nélkül ment el mellette, csatlakozott egy csoporthoz a helyiség túlsó végében, ám Amberley le nem vette volna a szemét a lányról. Egy pillanatra észrevehetően összezavarodott, de csupán egyetlen pillanatra. Azután szinte rögtön kihúzta magát, és felszegte az állát. Arca fejezéstelenné vált. Amberley széles mosollyal sietett oda hozzá. Közeledtében felé nyújtotta a kezét. – Nahát, Purnell kisasszony, reméltem, hogy itt találom ma este! – köszöntötte. – Milyen elragadóan fest ma! – mosolygott melegen, a szemébe nézve. Ajkához emelte a lány kezét, majd el sem engedve azt a karjára helyezte. – Jó estét, uram! – felelte a nő nyugodtan. Amberley ismét rámosolygott, majd a fivéréhez fordult. James Purnell tajtékzani látszott, ami nem lepte meg Edmundot. – Örülök, hogy látom, Purnell! – biccentett felé barátságosan. – Jól mulatsz, Madeline? Jól sejtem, hogy a mama kártyázik? – Igen, Edmund – válaszolta sugárzó mosollyal a húga. – Sir Cedrickel. Én pedig megismerkedtem Purnell kisasszonnyal és a fivérével. Jó nagy itt ma a tolongás, ugye? Lord Amberley visszafordult Purnell kisasszonyhoz, aki nem vette le a kezét a karjáról, habár talán tudatában sem volt annak, hogy ott van. Szinte szemmel látható volt a küzdelem, amit önuralma megőrzéséért folytatott. – Muszáj tiszteletemet tennem a vendéglátóinknál – jelentette ki a férfi. – Ön már túlesett rajta, Purnell kisasszony? Esetleg lenne olyan szíves és elkísérne? Időt sem hagyva a lánynak a döntésre, szabad kezét puhán a lányéra simította, rámosolygott, és a szalon túlsó végébe vezette, ahol Lady Sharp Blaise márkival és egy sor kevésbé fontos személyiséggel csevegett. – Jó estét, hölgyem! – üdvözölte a házigazdát legelegánsabb meghajlásával, azután visszahelyezte kezét Purnell kisasszonyéra, ami továbbra is a karján nyugodott. – Üdv, Mrs. Pringle, Blaise, Merridew! Elnézést a késésért, hölgyem! Úgy tűnik hiányom egyáltalán nem vált az est kárára, hiszen önnek minden bizonnyal sikerült az idei szezon legkiválóbb társaságát maga köré gyűjtenie! Miközben vendéglátójukra villantotta legelbűvölőbb mosolyát, Lord Amberley egy pillanatra eltűnődött, vajon az emberek tényleg szétrobbanhatnak a dühtől? Ha így van, Lady Sharpot közvetlen robbanásveszély fenyegette. Mosolya annak a vadmacskának a vicsorához hasonlított, amelyet épp most fosztottak meg a zsákmányától. 37

– Purnell kisasszonyt már biztosan üdvözölte, hiszen ő előttem érkezett, de nem tudtam megállni, hogy körbevezessem a szobán! Napról napra csak az a remény éltet, hogy grófnőmmé tehetem, noha eddig szívtelen módon bizonytalanságban tartott. Attól tartok, egy efféle nyilvános kijelentéssel becstelen módon rákényszeríthetem a döntésre – mosolygott rá kísérőjére. Az utóbbi percben majd' összeroppantotta a lány kezét. Miss Purnell elpirult, s rá jellemző módon (ahogy ahhoz a férfi lassan hozzászokott) még egy hüvelykkel feljebb emelte az állát. Tekintetét Amberleyre emelte, ám annak semmit sem sikerült kiolvasnia belőle. Lady Sharp nekiállt áradozni. Mrs. Pringle szívéhez kapott, és kijelentette, hogy még egyetlen hírnek sem örült ennyire. Blaise márki egész odáig ment, hogy egy teljes hüvelyknyit meghajolt így juttatva kifejésre véleményét, miszerint Lord Amberley szerencsés férfi. Mr. Merridew meghajolt Purnell kisasszony felé, és előhúzott, zsebéből egy ékkövekkel kirakott burnótos szelencét. Amberley gróf mosolyogva várakozott. Érezte, hogy a kezében tartott kéz kissé megfeszül. – Jöjjenek, ismerjék meg Lady Fendert! – ragyogtatta mosolyát egyszerre mindkettőjük fele Lady Sharp. – Fel lesz villanyozva, ha meghallja hírt! Önnek pedig, Lord Amberley, természetesen semmi aggódnivalója. Minden valamirevaló lány eljátssza a nehezen kaphatót, de egyetlen épeszű teremtés sem gondolná komolyan, hogy kosarat adjon önnek – kuncogta. – Nincs igazam, Purnell kisasszony? Milyen jól áll önnek a zöld, kedvesem! Épp ezt mondtam öt perccel ezelőtt a márkinak! Másnap reggel Alexandra bátyja öltözőkamrájában üldögélt egy egyenes hátú széken. Egyik karját a támla köré kulcsolta, s állát a kezén nyugtatva figyelte, ahogy fivére belebújik a csizmájába. – James, mégis, mit tehetnék? Halálosan fáraszt ez az egész nevetséges helyzet, és annyira, de annyira dühít! – Továbbra sem vagyok kibékülve az ötlettel, hogy feleségül menj Amberleyhez vagy a családja bármelyik tagjához. Boldogtalan leszel, Alexandra. Hogyan is lehetnél boldog egy olyan ember oldalán, akinek a fivére ilyen nemtörődöm módon botrányba kever, azután könnyedén felajánlja, hogy kimosdat belőle? Mit jelenthet egy ilyen embernek a házasság? Vagy akár a becsület? Minden csak játék. Kompromittálj egy hölgyet valami meggondolatlan buta fogással, aztán, ha rosszul sül el, vedd feleségül! Milyen egyszerű is ez! Gyűlölöm a kort, amelyben élünk! Gyűlölöm ezt a világot az erkölcseivel együtt! – Egy kissé talán túlérzékeny vagy – vetette fel a húga, mintha nem neki lenne nagyobb szüksége a vigasztalásra. – Végtére is nem okolhatjuk Lord Amberleyt a fivére cselekedeteiért. A helyzethez mérten nagylelkű ajánlatot tett. De a tegnap esti viselkedését megbocsáthatatlannak tartom. Már kikosaraztam egyszer, és felmentettem vélt kötelezettségei alól! Most pedig rosszabb helyzetbe kerültem miatta, mint amilyenben előtte voltam. Lehetetlen helyzetbe hozott! – Felettébb gyomorforgató, amit művelt! – helyeselt Purnell szenvedélyesen. A sötét hajtincs, melyet negyed órával korábban oly gondosan hátrafésült, ismét a szemébe hullott. – Éppúgy emberrablás volt ez is, mint Edené! Hogy merészelte mindenki szeme láttára megfogni a kezed? És megcsókolni! Mintha csak valami szajha lennél. Azután meg kart karba öltve elsétál veled, és azt állítja Lady Sharpnak, meg bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy a jegyese vagy! Képtelen vagyok elviselni ezt az embert! – Az igazság kedvéért, abban a pillanatban még hálás is voltam érte – tette hozzá Alexandra, szemét a padlóra szegezve. – Hát nem szégyenletes? Amikor odajött hozzám és kezet csókolt, légszívesebben gúnyosan mosolyogva körüljárattam volna a szemem az egész társaságon. Ez rettenet! Soha életemben nem éreztem még ilyet! És legszívesebben az arcába nevettem volna Lady Sharpnak meg Lady Fendernek meg annak a fél tucat másiknak, mikor végül úgy 38

határoztak, hogy mégis észrevesznek Magamnak sem szívesen vallom be ezeket az érzéseimet, ám attól még léteznek. – Akkor menj hozzá! – felelte Purnell, s ahogy a húgára nézett, vonásai egy pillanatra ellágyultak, miközben a másik csizmáját is felhúzta, és beletűrte a nadrágját. – Ha így érzel, lépj vele házasságra, Alex! – Csakhogy magam is elboldogultam volna tegnap este! – villantotta rá a lány haragos tekintetét. – Ha egy kicsit besegítesz, egyedül is megoldom! Maradtam volna, amíg megiszom az italom, azután távozom, mintha mi sem történt volna. Senkinek sem adtam volna meg azt az elégtételt, hogy feszengeni lásson. Nem igényeltem senki segítségét! Bárcsak ne abban a szent pillanatban jelent volna meg a gróf! Zavarba ejtett őkegyelmessége viselkedése. Mégis, mit jelentsen, hogy csak elsétál mellettem, mintha ott se lennék.? Ne, inkább ne is válaszolj! Nem vagyok se olyan naiv, se olyan buta, hogy ne tudnám. Visszautasított. Nyilvánosan a tudomásomra akarta hozni, hogy romlott teremtés vagyok, akit levegőnek néz. Így akarta közölni velem, hogy nem lesz sem eljegyzés, sem esküvő. – És most hogy érzed magad, Alex? –állt meg a széke előtt Purnell. – Egy világ omlott össze benned? – Igen, azt hiszem – felelte a lány, továbbra is a padlót fixírozva, – Nem mintha izgatottan vártam volna, hogy őkegyelmessége oltár elé vezessen. Tulajdonképpen nem vonzott, de nem is taszított az esküvő – csak azt reméltem, utána nagyobb szabadságban lesz részem. Egész életemben abban a tudatban nevelkedtem, hogy egy nap feleségül megyek a herceghez. Most meg hirtelen egy fehér folt lett a jövőm helyén, ami egy kicsit ijesztő. – Tudom – nyúlt a bátyja, hogy megszorítsa a vállát. – Jómagam hosszú ideje élek együtt ezzel az ürességgel, s máig nem tudom mivel tölthetném ki. Vagy, hogy egyáltalán sikerül-e kitölteni valaha. Neked azonban, Alex, biztonságos és boldog életet kell élned! Megérdemled. Az ég a tanúm rá, eleddig mily kevés öröm jutott osztályrészedül. – Atyánkra célzol, James? – emelte rá a szemét a lány. – Ő csak úgy él, ahogyan a hite szerint kell. Csak a javunkat akarja. Bárcsak ne gyűlölnéd őt ennyire! – Istennek képzeli magát! – fakadt ki a férfi, s újból megszorította húga vállát. – És én örökké hálás leszek azért, hogy téved! – Hamarosan hívatni fog – jelentette ki Alexandra. – Lord Amberley jelezte, hogy tiszteletét teszi ma délelőtt. Nekem pedig fogalmam sincs, mit tegyek! Jaj, James, még soha nem volt részem a tegnap éjjelhez fogható rémálomban! Először a kiközösítés. Szörnyű volt, hiába hívtátok fel rá a figyelmemet Lord Edennel, mire számíthatok! Azután herceg. Végül pedig Lord Amberley. Mintha csak valami tárgy lennék! Leprás holmi. Sosem éreztem, hogy sok befolyással bírnék az életem alakulására, de tegnap éjjel teljesen mások kegyelmére voltam utalva. Gyűlölöm ezt az érzést! Legszívesebben ordítottam és toporzékoltam volna, és rá támadtam volna mindenkire! Hát nem rémes? Purnell előrehajolt, és belenézett a húga arcába. – Bárcsak megóvhatnálak az élettől, Alex! – suttogta sötéten izzó tekintettel. – Az ég a tanúm rá, mennyire szeretném! Én már belekóstolhattam, mennyire kegyetlen. Azt kívánom, bárcsak neked ne kellene szembesülnöd vele! Engem az egész világon csak te érdekelsz már! A lány előrehajolt, és két keze közé fogta bátyja arcát. – James – sóhajtotta. – Bárcsak ne lennél ily keserű, ily gyűlölettel teli! Az én kívánságom ez. Miért nem tudod elfeledni a múltat, amelyen már úgysem változtathatunk? Miért nem tudsz előrenézni és reménykedni? Látod, meg is feledkeztünk a tegnap este egyetlen fénysugaráról, a gróf húgáról! Felfigyeltem már rá korábban is – csodáltam a szépségét, a vidámságát, ahogy képes átadni magát a mulatságnak. Hát nem nagylelkű gesztus tőle, hogy odajött hozzánk társalogni a múlt éjjel?

39

– Nagylelkű! – húzta el a fejét a férfi, és ismét felegyenesedett. – Alex, az a lány él-hal, a színpadias jelenetekért! Esélye nyílt rá, hogy eljátssza a hőst, ő pedig el nem mulasztotta volna kihasználni. Néhány percig ő állt az egész társaság középpontjában. – Szerintem igazságtalan vagy hozzá – feddte Alexandra gyengéden. – Nagy kockázatot vállalt azért, hogy megkönnyítse a helyzetünket. Egyeseknek talán nem tetszik majd, amit művelt, és őt is kerülni fogják. – Őt? – kacagott fel Purnell. – Még hogy kockáztat? Az ilyen társaságbéli, felszínes, affekta kis fruskák minden cselekedete kiszámított. Tudta, hogy a bátyja rá fog kényszeríteni a házasságra. Belőle meg az est hősnője lett! – Én megkedveltem – jelentette ki Alexandra. – Hát csak kedveld is, hiszen talán sógornők lesztek! Csak ne remélj túl sokat szeretet és hűség tekintetében, kishúgom! Ahogyan azt előre sejtették, kopogtattak az ajtón. Míg Purnell az apró szobán átvágva indult, hogy ajtót nyisson, Alexandra futólag a testvérére mosolygott. A lány az inas közlendőjét meg sem várva felpattant, és végigsimított délelőtti pamutruhája ráncain. Meglepte, hogy az édesapját egyedül találja a dolgozószobájában. Azt hitte, a gróf is ott lesz. Apja az ablaknál állva az utcát tanulmányozta. – Jöjj be, Alexandra, és állj meg az íróasztal előtt! – utasította, ám nem fordult a belépő felé. Igen ritkán fordult elő, hogy a papa ülőhellyel kínált volna valakit. – Jó reggelt, papa! – köszöntötte, kezét lazán összekulcsolva maga előtt. – Nem látom be, mi jó lenne benne – felelte az apja, és elfordult az ablaktól. – Noha, attól tartok, meg kell kísérelnünk kihozni belőle a legjobbat! Ma délelőtt ketten is felkerestek az ügyedben. Alexandra kérdőn nézett rá, ám az apja tekintetéből áradó szigor arra késztette, hogy lesüsse szemét – ahogyan mindig is, mióta csak az eszét tudta. – Úgy tűnik, Peterleigh hercegnek többé nem vagyunk elég jók – közölte a férfi. – Amiről a titkára útján tájékoztatott. Alexandra nem szólalt meg. – Még csak el sem jött személyesen! – csapott ököllel az asztalra Lord Beckworth olyan erővel, hogy Alexandra szó szerint ugrott egyet. – Lord Beckworthszel ezentúl kizárólag a titkárja révén tartja a kapcsolatot. Fel tudod fogni a horderejét micsoda szégyent hoztál a családod fejére, te lány? Alexandra hosszas gyakorlással elsajátított, kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. – Az hiszem, papa, talán Peterleigh herceg az, aki nem méltó hozzánk. Kevésre tartom az olyan kérőt, aki nem áll mellém, amikor egy ostoba tréfa áldozatává válok. – Elhallgass, te lány! – dörrent rá a báró, mire Alexandra összehúzta magát és lesütötte a szemét. – Ártatlannak vallod magad, miután becsaptad anyádat és a fivéredet, hogy egyedül kódoroghass odakinn? Ahol a kerítőnők és szajhák hirdetik árujukat? Tán nem láttad őket a színházak és operaházak előtt? Nyíltan felkínáltad magad! És még megpróbálod teljes mértékben Lord Edenre hárítani a felelősséget a következményekért? Magad is alig vagy jobb egy szajhánál! – De papa! – villant fel óvatlanul Alexandra tekintete. – Hogy mondhatsz nekem ilyet? Tudod, hogy ez nem igaz! Talán ostobán viselkedtem, de ennél rosszabbat nem tettem! Semmilyen súlyos bűnt nem követtem el! – A legsúlyosabb bűnt követted el! – bökött felé az apja. – Tagadod bűnödet, s elhiteted magaddal, hogy a bűn nem is bűn! A pokol haragját hívod ki magad ellen, leányom! Ma minden imámat annak szentelem, hogy lágyuljon meg a szíved, s könyörögj bűnbocsánatért! Az elkövetkezendő órákat térden állva töltöd! S amikor délután felkeres Amberley gróf, hálával és alázattal fogadod majd, és igent mondasz neki! Megértettél? – Papa, nem térhetnék egyszerűen haza? Kérlek? 40

– Haza? Az otthonod mától fogva a mellett az ember mellett van, Alexandra, aki hajlandó kiragadni a szégyenből! Úgy tűnik, én kudarcot vallottam veled. Az apai szeretet és gyengédség megakadályozott abban, hogy keresztényi kötelességem teljesítvén erkölcsös életre neveljelek. Kudarcot vallottam a fiammal, s most kudarcot vallottam leányommal is. Halhatatlan lelked érdekében remélem, hogy a férjed nem fog majd kudarcot vallani! Amikor ma délelőtt felkeresett, azt tanácsoltam neki, a kezdetektől fogjon keményen! Azt tanácsoltam, ne fukarkodjon a veréssel, amíg engedelmességet nem tanulsz! Alexandra szorosabbra kulcsolta a kezét maga előtt. – Atyám, én próbáltam engedelmes leány lenni. Egész életemben arra törekedtem, hogy mama meg te büszkék lehessetek rám. Ha mégis elbuktam, az nem szándékkal történt, s az én sikertelenségem nem a te bűnöd. Lord Beckworth hirtelen nagyon megviseltnek tűnt. Belesüppedt az íróasztala mögött álló székbe, s fél kézzel végigsimított kopasz fején. – Az ember szüntelenül csak próbálkozik – sóhajtotta. – Mindig a legjobbat akarja a családjának. Azt szeretné, ha a Szentírás és a keresztény erkölcsiség alapelveinek ismeretében nőnének fel. S hogy teljesítse kötelességét, megtesz minden tőle telhetőt, nem fukarkodik a pálcával; nem engedi, hogy gyarló emberi érzései visszatartsák attól, ami helyes. És mi a vége? Először James, most meg te! Feleségül kell menned Amberleyhez, Alexandra! Én többet nem tehetek érted. Alexandra némán állt az íróasztal túloldalán. Lélegzetet is alig mert venni. Ha apja ebbe az elcsigázott, önostorozó hangulatba ringatta magát, rettenetesebb volt, mint amikor jogos haragjában tombolt. Eme vissza-visszatérő gyászos hangulatai kivétel nélkül mindig oda torkollottak, kettőzött nyerseséggel próbálja gyermekeibe plántálni az erényt és az erkölcsöt. Mindig azt hitte, ha egyszer felnő – betölti a tizennyolcadik; huszadik vagy huszonegyedik életévét-, végre felszabadul a lelki üdvéért folytatott harc terrorja alól. Ám, ha az ember nőnek született, nem egykönnyen szabadulhatott fel az egy élet során rámerevedett szokások alól, döbbent rá Alexandra, midőn elérkezett eme mérföldkövekhez. Egy nő mindig is rá lesz utalva a férfiakra, mert csak ők képesek előteremteni számára a túléléshez szükséges feltételeket. És mindig is ki lesz szolgáltatva a férfi akaratának. – Most visszavonulsz a szobádba, és ott térdepelsz, amíg érted nem küldetem Mrs. Reyt, hogy felkészítsem a gróf látogatására! – utasította Lord Beckworth. Az ebédre hívó csengőt figyelmen kívül hagyhatod. – Igenis, papa – felelte Alexandra, azzal megfordult, hogy távozzon. – És Alexandra! – Apja hangjának hallatán a lány megmerevedett, de nem fordult vissza. – Ha visszautasítod a gróf ajánlatát, azt annak felének tekintem majd, hogy ismét saját kezembe kell vennem a lelked irányítását! Valószínűleg jobban bánt, s nagyobb fájdalmat okoz majd nekem, mint neked, ám kénytelen leszek felújítani a testi fenyítéseket, hiszen úgy tűnik, ez az egyetlen módszer, mely makacs szellemedre hatással van. Alexandra némán felsóhajtott, felemelte fejét, és visszahúzódott a szobájába, ahol három órán át térdepelt engedelmesen, felügyelet nélkül, míg Rey dadus csettegve és dohogva a megmentésére nem sietett. Azért imádkozott, hogy érzései soha ne tompuljanak el annyira, hogy olyan keserűvé, cinikussá és gyűlölködővé váljék, mint James. és imádkozott Jamesért is, hogy az iránta táplált mély ragaszkodása képes legyen életben tartani fivérében a szeretet szikráját, melyet öt évvel korábban szinte teljesen kioltottak. Lord Eden a Tattersallban töltötte a délelőttöt. Nem mintha lovat akart volna vásárolni – elégedett volt a sajátjaival. Viszont a barátja, Faber kiszemelt magának egy új pej fogatot, és megkérte, hogy kísérje el, mert ki akarja kérni a véleményét. Neki meg úgysem akadt más dolga.

41

Igazság szerint határozottan nyugtalan volt Lassacskán kezdett belecsömörleni a báli szezon kínálta örömökbe, ahogyan egy hónap elteltével mindig. Azonban az idei szezon még az előzőeknél is sivárabbnak bizonyult. Máskor rendszerint kitartott egyetlen hölgy mellett, s minden egyes alkalommal meg volt győződve róla, hogy, őszintén szerelmes. Azután néhány héttel később, amikor a szezon véget ért, s ő elhagyta Londont, mindig megfeledkezett a lányról. A balszerencse, hogy az egyetlen évben, amikor igazán szerelmes, az udvarlásnak már azelőtt lőttek, hogy véget ért volna a szezon. Előző délután Miss Carstairs nem volt hajlandó kikocsizni vele, s amikor az azelőtti, estén felkereste a páholyában az Operában, hátat fordított neki. Az anyja is csak bámult lefelé szobormereven a zenekari árokba, miközben ő a társaság maradék tagjával társalgott kényszeredetten. Eden megértette, hogy kegyvesztetté vált, s többé nem tartják kívánatos kérőnek. Határozottan kopár színben tűnt fel előtte az a lehetőség, hogy az elkövetkezendő hetek báljain és egyéb mulatságain nem áll majd módjában mosolyt, avagy netán pírt csalni Carstairs kisasszony orcájára. Még fájdalmasabb lesz, amikor majd mást tüntet ki a figyelmével, aminek hamarosan be kell következnie. Köztudomású volt, hogy az öreg Carstairs azzal a céllal hozta fel Londonba, hogy sürgősen kerítsen számára egy tehetős kérőt, mielőtt véget ér a szezon. Lord Eden azt kívánta, bárcsak akadna valami más elfoglaltsága is a mindennapos szórakozás mellett. A nyár egy részét rendszeresen a wiltshire-i birtokán töltötte, ám a vidéket sosem ismerte igazán, a birtokot pedig egy idős kora ellenére bámulatosan hatékony intéző irányította már az előtt, hogy Eden megszületett volna. Így aztán a jelenléte mindig feleslegesnek tűnt. Szívese időzött Edmund hampshire-i birtokán, ahol felnőtt, s ahol ismerős emberek és tájak vették körül. Ám ott sem akadt igazán érdemleges tennivalója. Tizenhat éves kora óta a hadseregbe vágyott, s barátjának tudhatta a helyi ezred parancsnokát. Spanyolországban akart harcolni a jó öreg Napóleon ellen, ahol napjait fizikai tevékenységgel, szellemi kihívással és veszéllyel tölthetné ki. Ám ahányszor csak előhozakodott a témával, mama mindig felizgatta magát. Korábban két fivérét elvesztette a háborúban, s érthetően rettegett attól, hogy fia hasonló sorsra jusson. Madeline-t is csak lehangolta, valahányszor megkísérelte a maga oldalára állítani. Ez volt az egyetlen téma, melyről képtelenek voltak őszintén beszélni. Edmund soha nem foglalt állást egyik oldalon sem. Lord Eden biztosra vette, hogy ha megkérné rá, támogatná. Ám nem lett volna szíve arra kényszeríteni a bátyját, hogy választania kelljen egyfelől a húga és édesanyja, másfelől az öccse között. Így hát szétfeszítették a kiaknázatlan energiái és elfecsérelt ereje. A Tattersall udvarát ellepték az úriemberek akik türelmetlenül várták az árverés kezdetét, vagy egyszerűen csak megelégedtek azzal, hogy a hölgyek korlátozó jelenléte nélkül, szabadon cseveghetnek, pletykálkodhatnak. Lord Eden homloka ráncba szaladt, amikor észrevette, hogy, épp egy olyan csoport mögött álldogál, melynek Albert Harding-Smythe is tagja. Ki nem állhatta az alakot, cimborái sem voltak sokkal jobbak nála. Ám nem húzódhatott távolabb tőlük: az oldalán Faber egyik ismerősével mélyen belemerült a lovak tárgyalásába. – Eddig kénytelenek voltunk elviselni őket, mert anya rokonai – mondta Harding-Smythe. – Na, persze, vidéki tahók. Fogalmuk sincs róla, hogyan viselkedjenek kifinomult társaságban. Tegnap este mesterien helyére tetted a fruskát – vihogott fel az egyik barátja. – Tökéletes időzítés! A lánynak leesett az álla, a fivérének meg teljesen ellilult a feje! – No, igen – sóhajtott fel Harding-Smythe –, egy kuzinnak is tudnia kellene, hogy a jótékonyságnak is vannak határai! Az a csitri odavan értem. Bottal kell elkergetnem, mióta csak a városba érkezett. – De remélem, nem az aranyozott fogantyújúval? – tudakolta egy másik cimbora tettetett rémülettel. – Azt csak nem tennéd tönkre? Erre az egész csapat hangosan felröhögött.

42

– Nagyon mókásan alakult a tegnap este – vetette közbe egy harmadik –, csak kár, hogy kiderült, Amberley feleségül veszi. Piszkos trükk volt a lánytól, hogy előtte érkezett, amikor még senki sem értesült az eljegyzésről, és egyikünk sem tudta, hogy viselkedjen vele. Bevallom, az az érzésem, hogy tudatosan a bolondját járatták velem! Az ember szereti tisztán látni, kivel viselkedjék udvariasan, és kit kerüljön el nagy ívben. Lord Eden a csoport mögött állva némán figyelt. – Az emberben felmerül, hogy Amberley saját maga alatt vágja-e a fát ezzel a túlzott jóhiszeműséggel – merengett Harding-Srnyth. – Talán az unokafivérem, Purnell fenyegette meg, hogy vegye el a lányt. Az az ember maga az ördög! Minket, akik ismerjük a fajtáját, nem rémített volna meg egykönnyen, de hát Amberley már-már túlságosan is finom úriember. Engem nem vennének rá ilyen egyszerűen, hogy a nevemre vegyek egy szajhát! Tapasztalataim szerint csak egyfajta fehérnép korzózik egymagában odakinn, a tudják, ki! A cimborák felkuncogtak. – Szinte azt kívánom, bárcsak én is odakinn csámborogtam volna! – kiáltott fel egyikük. – Szórakoztatóbb elfoglaltságot is el tudtam volna képzelni a lánnyal, miután az ágyhoz kötöztem, mint hogy egyszerűen ott hagyjam! – Vajon Amberley rögtön kiszabadította, amikor rátalált, vagy, khm, késlekedett egy kicsit? – vetette fel valaki éppen abban a pillanatban, amikor egy harmadik hátranézett, és tekintete találkozott Lord Edenével. Rögvest vissza is fordult, figyelmeztetésképp köhécselni kezdett, és fojtott hangon mondott valamit. A csoportra feszült csend telepedett. Lord Eden előrelépett. – Harding-Smythe, mostanában nem láttalak Jackson bokszklubjában! – mosolygott kedélyesen a szóban forgó úriemberre. – Csakis a puszta véletlen műve lehet, hogy folyton elkerüljük egymást! Emlékszem, Jackson múlt évben azzal biztatott, az egyeneseid egész ígéretesen alakulnának, ha kevesebbet innál, többet edzenél, és nem tartanál annyira az ellenfeled öklétől! Mostanra igazi nehézfiú lehetsz, ha egy olyan keménykötésű úriembertől sem riadsz vissza, mint Mr. Purnell. Esetleg megtisztelnél azzal, hogy holnap reggel kiállsz ellenem egy baráti menetre? – Nem vagyok túl jó formában – vetett lapos pillantásokat figyelő cimboráira HardingSmythe. – Holnap különben sem érek rá, Eden – elfoglalt ember vagyok! – No, hát miattam igazán nem szükséges törni magad, kispajtás! Csak annyit mondanék: én ott leszek holnap, és ha te nem, azt úgy értelmezem majd, hogy gyáva gazember vagy! Jó napot kívánok, uraim! – mosolygott barátságosan a társaságra.

43

6 Amberley grófot erős déjá vu érzés kerítette hatalmába. Ezen egyszer már mind túlesett: a tárgyalás Lord Beckworthszel, az utcafrontra nyíló szalon, ahogy az ablaknál áll – senki sem kínálta hellyel –, a belépő Purnell kisasszony komoly külseje – nem tudta, vajon múltkor is ezt a ruhát viselte-e, de nagyon hasonlóan festett –, büszke, kimért tartása, nyugodt, állhatatos tekintete. Ezúttal is magukra maradtak: a lány az ajtó mellett, ő az ablaknál. – Nos, hát, Purnell kisasszony – vett mély lélegzetet –, ismét itt vagyunk. – Igen, uram – felelte a nő mosolytalanul. Nem tűnt kifejezetten ellenségesnek, inkább tökéletesen közömbös volt. – Attól tartok, tegnap este borzasztóan kínos helyzetbe sodortam! Nem akartam ily módon házasságra kényszeríteni. Az adott körülmények között nem jutott eszembe más megoldás. – Azt hiszem, akkor még hálás is voltam érte – ismerte be Alexandra. – Akkor? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Nem kellemes érzés számkivetetten álldogálni egy zsúfolt szalon közepén, csupa suttogó és bámuló, ellenséges embertől körülvéve. Még kevésbé, ha az embert szántszándékkal, nagy nyilvánosság előtt levegőnek nézi az úriember, akit ő egész életében a jegyesének hitt. – Peterleigh nem érdemli meg, hogy miatta kényelmetlenül érezze magát – tett a lány felé néhány lépést Lord Amberley. – Egy igazi úriember kiállna a hölgye mellett, ha az, valóban elkövetett volna valamiféle baklövést. Bocsássa meg, ha a mondanivalómmal megbántanám, de szerintem örülhet, hogy megszabadult ettől az embertől. Alexandra felszegte az állát. – Tegnap este mindannyiuk viselkedésétől felfordult a gyomrom! – hadarta csendesen. – Már az is elég rémes, hogy ilyen kegyetlenül elítéljenek valamiért, amiről egyáltalán nem tehetek. Már ezen egy dolog miatt is azt kívánnám, bár soha többé semmi közöm ne lenne az úri társasághoz! Ami még ennél is rosszabb, ahogyan hirtelen szinte mindenki másképp kezdett viselkedni, amint ön az eljegyzésünk hírét elhintette. Ha a tegnapi este azt példázza, mit értenek „előkelőség”-en, akkor szégyellem, hogy úrihölgy vagyok! – Az ön meglátása tökéletesen helyénvaló – nyugtatta gyengéden a férfi. – Sajnos, Purnell kisasszony, ezen a világon nem létezik tökéletes ember, tökéletes intézmények pedig még annyira sem. Társadalmunk szigorú morális és szociális mércék útján védelmezi önmagát. Az ilyen magas elvárások egyfelől elkerülhetetlenül korrupcióhoz vezetnek, másfelől ahhoz a fajta képmutatáshoz, melynek ön is áldozatává vált. De talán lehetséges mindezen felülkerekedni. Ha nem is tökéletes, de jó emberek léteznek. S egy intézménynek akkor is meglehetnek a maga érdemei, ha repedezik. – Akkor hát vegyem természetesnek, hogy hajadonként úgy kezelnek, mint egy páriát, ám az ön oldalán makulátlanul tiszteletre méltó asszonnyá válok? – szegezte tekintetét Alexandra a lordra. – Sajátságosan fogalmazza meg a dolgokat – mosolyodott el a férfi. – Az őszintesége kínosan érintheti az embereket. A kérdésére egyértelmű nemmel kellene felelnem. A világ azonban mégsem annyira fekete-fehér, mint amilyennek ön beállítja. Az élet olyan, amilyen. A társadalom olyan amilyen. És mi nem sokat tehetünk azért, hogy bármelyiken is változtassunk. El kell hát fogadnunk azt, amin nem változtathatunk, és változtatni azon, amin tudunk. S közben valahogyan megőrizni a becsületünket. – Én nem vagyok ilyesfajta megalkuvó teremtés! – jelentette ki a lány. – Egy hónapja érkeztem a városba, uram, és nem tetszik, amit itt láttam. Szeretnék hazamenni, és elfelejteni, hogy valaha itt jártam! 44

– És ez lehetséges? Beszélt már az édesapjának az elképzeléséről? Hajlandó belemenni abba, hogy hazatérjen, s egész hátralévő életét ott töltse? A lány szótlanul meredt rá. – Igazán nem szívesen mondom ezt, Purnell kisasszony, de én úgy látom, egyáltalán nincs választása a jövőjét illetően. Muszáj feleségül jönnie hozzám. Arra számított, hogy a lány ellenkezni fog. Fejét makacsul felszegte, állkapcsa megfeszült. Mégsem szólt semmit. Amberley közelebb sétált, míg végül csak néhány lépés választotta el őket egymástól, s a lány kénytelen volt felemelni az állát, hogy felnézhessen rá. – Szavamat adom önnek, Purnell kisasszony, hogy nem köt rossz üzletet velem! Nem tartom magam se gonosznak, se kőszívűnek. Nem tudok róla, hogy lennének bűnös szokásaim. Egy olykor vadságra is hajlamos öcs és húg mellett élve sem ragadtattam magam soha erőszakra, dühkitörésekre. Nemcsak a rangomat és a vagyonomat ajánlom fel önnek, de az otthonomat is, melyre kimondhatatlanul büszke vagyok. Hozzám jön szabad akaratából? Alexandra ragyogó, sötét szeme állta a férfi tekintetét. – Feleségül megyek önhöz. – De nem saját, szabad akaratának engedelmeskedve- mosolygott félig-meddig bánatosan a férfi. A lány nem felelt. – Elárulná, pontosan mi az, ami vonakodásra készteti? Alexandra néma maradt. Amberley még egy lépést tett felé, s összekulcsolt keze után nyúlt. Jéghideg volt. – Bosszantja az események azon láncolata, mely idáig juttatta? – faggatta a lányt. – Letaglózták, ugye? A balszerencsés személycsere; hogy az öcsém nem ért haza időben, hogy felfedezze és visszajuttassa önt a bálba, még mielőtt hiányolni kezdik; az újonnan alkalmazott fecsegő inas. Bizonyára úgy érzi, a sors szokatlanul kegyetlenül bánt önnel. De most már itt vagyok én, hogy oltalmazzam, és gondoskodjam magáról. Mindez kevés lenne? – Már igent mondtam- válaszolta a lány színtelenül. – De nem akar feleségül jönni hozzám? – Nem. Amberley elengedte a lány kezét, és távolabb húzódott tőle, az ablak felé. – Bárcsak ne kellene erre kényszerítenem Purnell kisasszony! – sóhajtott fel. Sosem szerepelt a terveim között, hogy ráerőszakoljam magam egy nemes hölgyre. Már a puszta gondolat is elborzaszt! – Ahogyan arra rámutatott, uram, most már nem igazán akad más választásunk, mint amit ön felajánlott, s én elfogadtam – felelte a lány feszült, ám fegyelmezett hangon. – Most már kissé elkésett a körültekintéssel! Amberley gondterhelten ráncolta a homlokát. – Gyűlölöm látni, mennyire boldogtalanná teszi a helyzet! – fakadt ki, azután felsóhajtott. – De, gondolom, dőreség lenne elvárnom öntől, hogy felvesse az öröm, miután minden előzetes figyelmeztetés nélkül hozzákényszerítik egy idegenhez. Csak remélni merem, hogy idővel sikerül megnyernem magamnak! Egész életemet az ön szolgálatának szentelem, hölgyem. Alexandra most először sütötte le a tekintetét. – Az Ön édesapja azt a tanácsot adta nekem – folytatta Lord Amberley halkan, a lány lehajtott fejét tanulmányozva –, hogy fogjam önt szoros pórázra, s alkalomadtán a testi fenyítéstől se riadjak vissza. Vajon miért tanácsolhatott nekem ilyet? – Mert rendszeresen csalódnia kellett bennem – válaszolt a lány lesütött szemmel. – Gyenge vagyok, meggondolatlan, és gyakran engedetlen, bár nem szántszándékkal. – Az atyja rosszul bánik önnel? – Ő az édesapám – felelte Alexandra összeszorított fogakkal. – Joga van hozzá, hogy oly módon igazítson ki, ahogyan azt jónak látja. 45

– Bántalmazza önt? – Mióta betöltöttem a tizenhatot, nem. – Értem. És miféle büntetéssel helyettesítette a testi fenyítéseket? – Ő nem büntetésnek nevezi – emelte rá higgadt tekintetét a lány szinte kihívóan –, hanem kiigazításnak. Ha megfeledkeznék a veszélyről, melynek lelkemet oly gyakran kiteszem, arra kér, hogy imádkozzam, és tanulmányozzam a Szentírást. – Értem – felelte Lord Amberley, azonban nem volt meggyőződve róla, hogy valóban megérti. Azt sem tudta volna megmondani, vajon hogyan viszonyul a lány mindahhoz, amit elmesélt. Keserűen és cinikusan, vagy belenyugvón? Szinte megrohanta a pánik, hogy a jegyese valamiféle idegen lény, olyasféle nő, akivel soha, egyetlen közös pontjuk sem lesz. – Felteszem, ha merészelne visszautasítani, hátralévő napjait térden állva töltené, nyitott Bibliával a kezében? Noha Amberley tréfának szánta megjegyzését, a lány nem mosolyodott el, nem is méltatta válaszra. Kezét összekulcsolta maga előtt, és ismét felszegte az állát. A férfi újra odasietett hozzá, és megragadta kezét. – Hallgasson ide, Purnell kisasszony! Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ennek az eljegyzésnek meg kell történnie. Azt kívánom, bárcsak ne így lenne nem annyira önmagam miatt, mint sem az ön kedvéért. A bejelentést azonban meg kell tennünk. Muszáj eleget tennünk az édesapja és a társadalom elvárásainak. A társaság azonban nem kárörvendezhet majd! Meg kell szöktetnem innen! Hadd lássam vendégül önt és a családját Amberley Courtban! Ott az egész nyarat az úri társaság tekintetétől távol töltheti, miközben megismerkedik velem és jövendő otthonával. És remélem én Minden erőmmel ezen leszek –, hogy végül már nem találja majd olyan visszataszítónak ezt a házasságot! Gondoskodni fogok magáról, Purnell kisasszony! Hadd emeljem le a válláról a terhet, melyet a véletlen és a családom felelőtlensége önre rótt, és hadd kárpótoljam érte! Nem fogom sürgetni az esküvőt. Ha óhajtja, tűzze ki ön az időpontját! Megfelel így önnek? – Igen – nézett vele farkasszemet Alexandra. – Csodás! Boldoggá tett, Purnell kisasszony! – emelte az ajkához a lány kezét, s csókot lehelt a tenyerébe. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő mélyen elpirult. – Bátorkodtam elfogadni édesatyja ma estére szóló vacsorameghívását – feltéve, természetesen, hogy ön nem ad kosarat. Nem lenne ellenére, ha meginvitálnám önt és a családját, tartsanak velem a színházba? Ha nincs kedve hozzá, nem hozakodom elő vele a többiek előtt. – Hiszen feltétlenül ki kell nyilvánítanunk az úri társaság tagjai előtt, hogy újra érdemes vagyok a kegyeikre, nem igaz? – jegyezte meg keserűen Alexandra. – Valóban elengedhetetlen – felelte lágyan a férfi. – Rendben. Mama meg James biztosan örülnek majd neki. Amberley halványan elmosolyodott a bajusza alatt, amiért a lány nem tette hozzá, hogy ő is örül majd neki. – Továbbmegyek egy lépéssel – jelentette ki ehelyett –, és rendezek egy kis eljegyzési ünnepséget a városi rezidenciámon. Úgy vezetem az úri társaság elé, Purnell kisasszony, mint az én nagyra becsült jövendőbelimet. És most távozom – emelte ajkához a lány balját, hogy csókot leheljen az ujjaira. Az ajtóhoz érve azonban megtorpant, és visszafordult a lányhoz. – Egyet tudnia kell, Purnell kisasszony! kezdte. – Ha hozzám jön feleségül, biztos lehet benne, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogok kezet emelni sem önre, sem a születendő gyermekeinkre! Valamint nem kényszerítem sem imára, sem Biblia-olvasásra egyikőjüket sem. Isten igéjét nem arra szánták, hogy a megtorlás eszközévé váljék. Az ige maga a legtisztább, feltétel nélküli szeretet. Nálam soha, semmilyen büntetésben nem lesz része! S noha a házassági eskü során engedelmességet fogad nekem, ígéretét soha nem fogom számon 46

kérni. Az engedelmesség a szolgák dolga, akiket megfizetnek érte – nem pedig az asszonyé, aki a férfi társa és szerelmese. Alexandra nem mozdult, míg a férfi ki nem lépett az ajtón. – Jóságos ég, mama, ugye nem igaz a hír? – tornyosult nyugtalanul Lord Eden édesanyja nappalijának közepén. – Attól tartok, az, Dominic – nézett fel a tű hegye felett fiatalabbik fiára a lady. – És ülj le, drágám! Megfájdul a fejem attól, ahogy itt szaladgálsz! Madeline bármelyik pillanatban betoppanhat, biztosan a hetedik mennyországban repked majd, miután Sir Derek Peightonnal kocsikázott. Tudod, ő a legújabb szívszerelme. Képtelen lennék elviselni, ha már ketten ugrándoznátok körülöttem! Amekkorára megnőttetek! Lord Eden lezöttyent. Edmund elveszi Purnell kisasszonyt jelentette ki döbbenten. – De hiszen egy nappal előtte kosarazta ki! – Úgy tűnik, Edmund nem képzelte, hogy ezzel le is tudta a dolgát – tért vissza Lady Amberley a hímzéshez. – Bizonyára tisztában vagy vele, micsoda nevetségesen csúnya ügy keveredett az egészből. Szegény kislány meg ott állt mindennek a kellős közepén. Az csak természetes, hogy Edmund ismét megkérte a kezét – legalábbis azt hiszem, valamikor a mai nap során kéri meg hivatalosan. Annyi bizonyos, hogy tegnap este többek számára világossá tette ebbéli szándékát. Nem is várhattunk tőle mást. Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy Edmund mindig törődik a reá bízott emberek jólétével. Ülj le, kedves! Lord Eden időközben felpattant, ám anyja halk könyörgésére ismét helyet foglalt. – Mert én nem, ugye? Nekem kellett volna megtennem, igaz? Tudnom kellett volna, hogy kötelességem visszamenni a lányhoz, és rávenni, hogy gondolja át még egyszer! Nem lett volna szabad megkönnyebbülnöm, amiért visszautasított. Nem volt jogom így érezni! Mama, nincs az rendjén, hogy Edmund csinálja végig helyettem az egészet! Ez az én kötelességem! – Én nem így látom, Dominic – öltögetett tovább békésen az édesanyja. – Az igaz, hogy a te meggondolatlanságod miatt esett folt a lány becsületén. Büszke vagyok rá, hogy elismerted a tényt, és felkerested Purnell kisasszonyt, hogy bocsánatot kérj tőle, és megkérd a kezét. Ám az is igaz, hogy nagyon fiatal vagy még. Egy huszonkét éves férfi még túl fiatal a nősüléshez. A férfiak sokkal lassabban érnek, mint a nők. Ami persze nem azt jelenti, hogy sose nőnének fel. Elég csak a bátyádra nézni, hogy láthassuk, a férfiak olykor a harmincadik születésnapjuk előtt is képesek kivételesen határozott jellemről tanúbizonyságot tenni. De te, Dominic, túl fiatal vagy még a házassághoz. Ha feleségül vennéd, azzal se Purnell kisasszonynak, se magadnak nem tennél jót. És ezt Edmund is beláthatta. – Micsoda sületlenség, mama! – szökkent talpra újfent Lord Eden, majd elvörösödött, amikor édesanyja összevont szemöldökkel felnézett rá. – Bocsánat! Nem akartam udvariatlan lenni! Csak hát én is férfi vagyok! Csak éppen én vagyok fiatalabb, ezért még mindig kisfiúnak tekintesz. És ragaszkodsz hozzá, hogy megóvj minden olyan tapasztalattól, amitől még inkább férfivá válhatnék. – A hadseregtől – sóhajtotta a lady elkínzottan. – Mama, én arra születtem, hogy katona legyek! Hát nem látod? Semmi más nem tehet boldoggá ebben az életben! Szükségem van a cselekvésre, a felelősségvállalásra! Ha megházasodnék, legalább az utóbbiból kivehetném a részem. Purnell kisasszony az én felelősségem, és ezt Edmundnak is el fogom mondani! – Az a lány nem valami vagyontárgy, amin huzakodhattok! – intette az édesanyja gyengéden, de határozottan; majd összehajtogatta és félretette a hímzését. – Kedvesem, élő személyről beszélünk – méghozzá egy kétségkívül összezavarodott és boldogtalan személyről. Az utóbbi néhány napban az összes jövőről szőtt terve kútba esett.

47

– Ahogyan Edmund tervei is – kötötte az ebet a karóhoz Lord Eden. – Tudomásom szerint még csak meg sem fordult a fejében a házasság gondolata, mama, és úgy tűnt, boldog Mrs. B.– vel. Nos, szóval elég boldognak látszott. Nem igazságos, hogy belekényszerüljön ebbe a házasságba. Purnell kisasszony nem egy kivételes szépség, ráadásul túlzottan komoly nőszemély. – Mrs. Borden éppoly kevéssé való Edmundhoz – szögezte le Lady Amberley. – Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy ezentúl fel kell hagynia vele. És Edmund fel is fog – nem az a fajta, aki szeretőt tart a felesége mellett. Erősen tartottam tőle, hogy tartós kapcsolatot alakít majd ki vele, esetleg el is veszi. Abban sem vagyok biztos, hogy Purnell kisasszony a megfelelő a számára. Sajnálatos módon még csak nem is találkoztam a kislánnyal. Ám afelől kétségünk sem lehet, hogy Edmund a lehető legjobbat hozza majd ki ebből a házasságból. Ha ez a kislány kedvelhető vagy szerethető egyáltalán, Edmund kedvelni és szeretni fogja, ahogy vele is megkedvelteti és megszeretteti majd magát. Lord Eden két kezét a térde között lógatva, csendesen üldögélt. – Mindnyájan tartozunk annyival Edmundnak, hogy úgy fogadjuk Purnell kisasszonyt, mintha az eljegyzés a megszokott módon jött volna létre – folytatta Lady Amberley. – Tegnap este kimondhatatlanul büszke voltam Madeline-re. Az többiek annak a Sharp nőnek a szalonjában tökéletes sznobként viselkedtek, úgy kerülték a 1ányt, mintha leprás lett volna. Madeline viszont odament hozzá, és megszólította, kockáztatva, hogy őt is kinézik. Bárcsak ne ültem volna a kártyaasztal mellett! Belékaroltam volna a kislányba, vezettem volna körbe egyik csoportosulástól a másikig! Nem hagytam volna, hogy bárki is levegőnek nézze! Nevetséges népség! Lord Edennek nem jutott esélye válaszolni, mert kivágódott a nappali ajtaja, és beviharzott a húga levendulaszínű ujjasban és szalmakalapban. Arca kipirult, szeme ragyogott. – Hallottam, hogy itt vagy, Dominic, úgyhogy rögtön feljöttem! Mama, azt hittem, már lekéstem a teát! Milyen édes tőled, hogy megvártál vele! Ki kell jelentenem, az egész parkban Sir Dereknek volt a legmesésebb fogata! Lord Eden mosolyogva állt fel. – Vajon akkor is ilyen mesés lett volna, ha egy másik úriember ül benne? Madeline félrebillentett fejjel, állára tett ujjal gondolkodott. – Nohát, esetleg veled, Dominic! Tessék, ezt akartad hallani, nem igaz? Most elégedett vagy? – Csak nem az esküvői harangok zúgását hallom megint? – ugratta a fivére. – Sir Derekre célzol? – oldotta le a kalapját a lány, majd a szalagjánál lógázva egy üres szék felé hajította. – Honnan tudhatnám én azt, Dominic? Még meg sem kérte a kezem! De azért hihetetlenül jóképű! Ezt még mama is elismeri! – Csakúgy, mint Prescott és Mitchell és Roberts és az a hogyishívják Dorsetből, meg még egy páran – riposztozott Lord Eden. – Te csak ne viccelődj velem! – hajította Madeline ujjast a kalap után. Ami azt illeti, Dominic, te is éppolyan gyakran lángra lobbansz, mint én, de én mindig meghallgatlak, és együtt érzek veled, amikor kiderül, hogy mégsem az a lány az igazi! Hallottál Edmundról? – Természetesen hallottam Edmundról – ripakodott rá a fivére. – Még sosem hallottam ennél lehangolóbb hírt. Szerinted igent mond neki? Szerintem nem nagyon van választása. És szörnyen elkeserített, hogy mindez miattunk történt. Edmund azonban mesésen viselkedett! Látnod kellett volna, ahogy bevetette a híres csáberejét Purnell kisasszony érdekében. Még engem is elvarázsolt! És ahogy Lady Sharpot meg a többi pletykás vénasszonyt leszerelte! Az egész szalon őt rajongta körül, a tenyeréből ettek, egytől egyig! – Edmundnak nem lett volna szabad megtennie! – ült le ismét Lord Eden, amikor húga helyet foglalt édesanyja mellett a kanapén. – Az a nő nem hozzá való, Bogyó!

48

– Én nem lennék ebben olyan biztos! Te is meglepődtél volna tegnap este, Dominic. Egyszerűen fenséges volt! Miközben mindenki feltűnően kerülte, ő úgy viselkedett, mint egy királynő. Én a helyében nyüszítettem volna nyomorúságos megaláztatástól. Még akkor sem ingott meg, amikor az a szörnyűséges Peterleigh herceg szántszándékkal faképnél hagyta. Amikor azután Edmund körbevezette, úgy nézett le arra a csürhére, mint egy királyi fenség. Én azt hiszem, kedvelni fogom! – Mindnyájunknak kísérletet kell tennünk, kicsim! – támogatta az édesanyja, majd átvette a teástálcát az inastól. – Az a kislány a családunk tagja lesz. Edmund felesége. Meg kell próbálnom a szívembe zárnom őt. – Csak azt remélem, a bátyját nem sokat látom majd! – sóhajtott fel Madeline. – Kiráz tőle a hideg! Olyan sötét és ellenséges a pillantása! És bámul az emberre, mintha egyenesen keresztüllátna rajta. Mintha csak egy gombostűre tűzött rovart tanulmányozna! Még egyetlenegyszer sem 1áttam mosolyogni! – Vannak ilyen emberek, de ez még nem azt jelenti, hogy ne lennének makulátlanul jól neveltek – feddte meg Lady Amberley. – De engem nem kedvel – védekezett Madeline. – Úgy véli, ostoba, léha és üresfejű vagyok. És az a szörnyű, hogy amint a közelébe kerülők, ilyenné is válok. Nem tetszik nekem! Ma délután ellovagolt a fogatunk mellett, én intettem neki, és rávillantottam a legszebb mosolyomat. Azt hittem, beletörik a nyaka, akkora erőfeszítésébe került, hogy egy hangyányit visszabólintson! De se egy mosoly, se egy üdvözlés! – Valószínűleg mindannyiunkat elkerül majd – nyugtatta meg Lord Eden. – Nem hinném, hogy jelen pillanatban én lennék a kedvence, és valószínűleg Edmundot is gyűlöli, amiért belekényszerítette a húgát ebbe a házasságba. Talán már beleélte magát, hogy egy herceggel kerül sógorságba. Ehhez képest egy egyszerű gróf nagy visszaesésnek tűnhet. – Dominic, ne légy rosszindulatú! – intette a grófné, s egy csésze teát nyújtott Madelienenek, hogy vigye oda testvéréhez. – Nem helyes dolog olyasvalaki felet ítélkezni, akit alig vagy egyáltalán nem is ismersz! A gyermekeimtől ennél többet várok! – Bocsánatot kérek, mama! – grimaszolt Lord Eden Madeline-re, amikor az lehajolt, hogy letegye a csészét és a csészealjat a könyökénél álló asztalkára. Alexandra a gróf távozása után sem szabadulhatott egykönnyen. Megígérte az anyjának, hogy felkeresi, és beszámol neki róla, hogyan zajlott a találkozás. Ám azt remélte, ezután rögtön visszatérhet a szobájába, hogy eltöprenghessen új irányt vett életén. Azonban amikor kilépett a szalonból, a főkomornyik hajolt meg előtte, s arra kérte, hogy a fogadószobában várakozzon Lady Beckworthre. Alexandra elcsüggedt. Anyjának ezek szerint látogatói vannak. A vendégek láttán nem is lehetett volna bánatosabb. Deirdre néni, Caroline és Albert mind megjelentek. A bálon történt botrány óta messze elkerülték a családot. Persze Alberttel találkoztak előző este, amikor a férfi levegőnek nézte. Alex tekintete összevillant a bátyjáéval – Alexandra, kedveském! – lelkendezett a nénje. – Felpattant a kanapéról, és kitárt karokkal közeledett felé. – Ez aztán a csodás hír! Caroline a megmondhatója, szörnyen megviselt a balszerencséd! Annyira gyötört a migrén, hogy képtelen voltam a vigasztalásodra sietni! Végtelenül boldoggá tett, amikor Albert ma reggel beszámolt róla, hogy Amberley gróf eljegyez. Csoda jó parti, meg kell hagyni! Muszáj volt idesietnem, hogy megbizonyosodjam róla, igaz-e a hír! Képzelheted, mit éreztem, kedvesem, amikor hallottam, hogy éppen félrevonultál a gróffal. Igaz hát? Igent mondtál neki? – Igen, nénikém. Köszönöm a jókívánságokat! – válaszolta nyugodtan Alexandra. – Én biztos voltam benne, húgom, hogy visszanyered a becsületedet! – sivította Caroline talpra szökkenve. – Mama, nem megmondtam? Életemben nem voltam még ilyen boldog. – Köszönöm! – szabadította ki kezét Alexandra a nénikéje szorításából, s helyet foglalt az édesanyja mellett. 49

– Természetesen, miután beleélted magad a hercegnéségbe, a grófnéság kissé lealacsonyító, de nem így kell tekinteni erre az egészre, Alexandra! – ömlengett Mrs. Harding-Smythe. – Nem szabad megfeledkezned róla, az adott körülmények között milyen szerencse, hogy egyáltalán találtál férjet magadnak! Alexandra olyan pillantást vetett a nagynénjére, amitől a korosodó dáma azonnal buzgón nekifogott, hogy ruhája selymét kisimogassa a térdén. – Nagy megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy igent mondtál a grófnak – hajolt előre Lady Beckworht, hogy megpaskolja lánya karját. – Helyesen cselekedtél, Alexandra, s a helyes cselekedet önmaga jutalma! A papa elégedett lesz. Alexandra ránézett a bátyjára, aki egyik könyökével a kandalló magas márványpárkányára támaszkodva csizmás lábát átvetve álldogált, és tűnődve viszonozta a pillantását. A lány egy félmosolyt küldött felé, s szokás szerint rátört a késztetés, hogy hátrasimítsa a férfi homlokába hulló sötét hajtincsét. – Valóban szerencsés vagy, húgom! – kapcsolódott be Albert a beszélgetésbe. – Fájdalom volt látnom a múlt éjjel, hogy társaságba mész, és észre sem veszed, mennyire nem helyénvaló cselekedet. Attól tartok, semmit sem tehettem érted. Ha megvárod, hogy Amberley vezessen be, akkor természetesen más lett volna a helyzet. Akkor mindenki tisztában lett volna az igazsággal, és az üdvözlésedre siet. No, persze, senki nem hibáztathat téged. Még nem töltöttél elegendő időt a városban ahhoz, hogy ráérezz az illendő viselkedés finomságaira. – Igazad van, Albert! – szólalt meg Purnell halkan, mire unokatestvére – akit általában levegőnek nézett – meglepetten fordult felé. – Mi tényleg falusi bunkók vagyunk mindannyian. Gyakrabban kellene eligazításért fordulnunk hozzád! A mi elmaradott vidékünkön az „illendő” azt jelenti, hogy figyelmesen bánunk egymással, és tiszteletben tartjuk a másik érzéseit. Nekem példának okáért fogalmam sem volt arról, hogy a londoniak más nyelvet beszélnek. – Meg vagyok győződve róla, hogy a Lady Sharp szalonjában összegyűltek mind tisztában voltak vele, milyen kínos helyzetbe kerültél, James – mézesmázoskodott Albert –, és nagyra becsülték, ahogyan kiálltál Alexandra mellett. Hitem szerint te is meglátod majd, hogy a hűséged senki sem rója fel neked. – Örökös hálám az úri társaság tagjainak! Úgy tűnt, Albert gyanította, hogy gúnyt űz belőle, így visszafordult a hölgyekhez: – Alexandra, bizonyára boldoggá tesz a tudat, hogy visszatértél az úri társaság kebelére! Ez talán némi elégtétellel szolgálhat, ha már belekényszerültél ebbe a szerencsétlen házasságba. – Szerencsétlen? – kapott a szón Lady Beckworth, lánya felszegett álla láttán. – Amberley természetesen nincs híján sem rangnak, sem vagyonnak – magyarázta Albert –, s téged úgyis csak ez érint, nénikém. Ám tudom, bácsikám mekkora hangsúlyt fektet az erkölcsre és a vallási értékekre, amiért – meg kell valljam – nagyra becsülöm őt. Bizonyára nem örül hát annak, hogy olyan férfit fogadjon vejéül, mint Amberley. – Albert, kedvesem, nem hinném, hogy a Raine-ek olyan rossz népek lennének – ráncolta a homlokát az anyja –, eltekintve attól, hogy Lady Madeline még mindig felháborítóan flörtölget, amikor lassan már illene felöltenie a vénlányfőkötőt. Négy év alatt képtelen volt férjet fogni magának, hiába a vagyon meg a szabados életmód! – Úgy hallottam, el akart szökni Fairhavennel – jelentette ki Albert. – Eden éppen ebben akarta megakadályozni, ezért megkísérelte foglyul ejteni és hazavitetni. Sajnálatos módon Alexandrát vitte helyette. Csakhogy Eden még vadabb, mint a húga. Azt beszélik, folyton veszekedést provokál, és verekedésbe keveredik. És magától értetődően egyetlen hölgy sem érezheti mellette biztonságban magát. Azt képzeli magáról, hogy ellenállhatatlan. – Mindez annak köszönhető, hogy az öreg gróf tíz éve eltávozott az élők sorából – szólalt meg Mrs. Harding-Smythe. – A jelenlegi grófnak túl fiatalon szakadt a nyakába az a sok felelősség, ami az új pozíciójával és két ilyen rakoncátlan gyereknek a felnevelésével jár.

50

Szegény grófné olyan szelíd és engedékeny, képtelen féken tartani őket! Sajnos a gróf rá hasonlít: nem egy szigorú jellem. Egyáltalán nem olyan, mint a Beckworthök. – Én Lord Amberley felesége leszek, nem a fivéréé, a húgáé vagy az édesanyjáé – szólt közbe csendesen Alexandra. – Papa biztosan nem adta volna áldását egy olyan kérőre, akit nem tart méltónak hozzám. – Hát persze hogy nem! – sietett biztosítani a nagynénje. Csak az a baj, hogy akinek ilyen atyja van, annak nehéz olyan férjet találnia, aki vele felér! A bátyám páratlan ember! – Bácsikámnak talán nincs tudomása arról, hogy Amberley szeretőt tart – bökte ki Albert. Már legalább egy éve, bár sosem értettem, mi vonzót talál abban az asszonyban. Az én ízlésemhez mérten Mrs. Borden mind kinézetében, mind viselkedésében túlságosan is férfias. De Amberleyt talán éppen ez vonzza. Bácsikám természetesen sokkal emelkedettebb, mintsem hogy ilyen hitvány dolgokkal foglalkozzék. A jelen helyzetben ám ez sem számít igazán. Az a lényeg, hogy tisztességes módon eljegyeztek, Alexandra! Örvendek a sikerednek! – Csak még egy szóra! – tornázta magát álló helyzetbe James Purnell a kandalló mellett. – Örvendek, vidéken annyit tesz: vidám, elégedett és boldog vagyok. Könyörgöm, Albert, a városban ez mit jelent? Kíváncsi lennék a teljes magyarázatra! Hagyjuk, hadd teázzanak a hölgyek, te pedig mutasd meg addig a lovaidat! Mindig is állítottad, hogy jó szemed van a lovakhoz; szívesen tanulnék tőled! Albert szembe találta magát unokafivére sötét és rezzenetlen pillantásával, és nem tetszett neki, amit látott. Felegyenesedett; hogy csökkentse hátrányát, ám kettejük közül még így is ő volt az alacsonyabb, jó tíz centivel. Amikor Purnell az ajtó felé intett, meghajolt, majd ismét meghajolt a hölgyek felé, s a tőle telhető lehető legméltóságteljesebben eleget tett a meghívásnak. – Micsoda öröm látnom, hogy a drága James hajlandó elfogadni Albert útmutatásait! – örvendezett Mrs. Harding-Smythe. – Olyan nagy hasznát veszi majd, Albert pedig boldog, hogy megoszthatja vele a tapasztalatait. És most, Alexandra szívem, meséld el, mi történt közted és Lord Amberley közt! – Letérdelt előtted? – kuncogta Caroline, kezét a szívére kulcsolva. – Ó, én biztosan bele is halnék, ha a jövendőbelim nem térdepelne le előttem! Akkora csalódás lenne! Alexandra összekulcsolta kezét az ölében, azután tekintetét a nagynénjére emelte. – Őurasága elmondta mindazt, amit ilyenkor mondani szokás, mire én igent mondtam neki.

51

7 – Maradj nyugodtan, kincsem, mindjárt készen vagy! – rendezgette Rey dadus Alexandra sötét tincseit göndörödő loknikba arca két oldalán. – De dadus, nem hordhatom így a hajam, bármilyen csinosan igazgattad is el! Ez egyszerűen nem lenne helyénvaló! – tiltakozott Alexandra. – Olyan szép, hullámos hajad van! – csettint Rey dadus. – Sokkal szebb, mint bármely kisasszonyé, akivel ittlétünk alatt összeakadtam! Pedig mindegyikük bodorítja-göndöríti, meg a jó ég tudja, még mit nem tesz vele. Senki nem hordja így leszorítva, ahogyan te. – Nem is tudom – vizsgálgatta Alexandra a tükörben a dadus alkotását. – Papa azt szokta mondani, egy lány viselje a haját kibontva, amíg be nem tölti a tizenhatot, azután pedig tűzze fel. Egész életemben talán kétszer-háromszor láttam, hogy mama leengedte volna a haját. Rey dadus összeszorított szájjal szemlélte pártfogoltja tükörképét aranykeretes szemüvege fölött. – A papád azért hozott a városba, hogy tanulmányozd az arisztokrácia életmódját – jelentette ki. – Errefelé a hölgyek adnak a külsőségekre, kincsem, és nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy a szépségüket palástolják. – Nahát, dadus, én tán erre törekszem? De hisz nem nagyon van mit elpalástolnom, nem igaz? – Alig is – szippantott Rey dadus. – Épp csak te lehetnél a szezon legkörülrajongottabb ifjú hölgye, ha magad is így akarnád! – Ugyan már! – kacagott fel Alexandra. – Ismerd el, hogy te egy kissé elfogult vagy az irányomban! De azért kedves, hogy ezt mondod. Szerinted helyesen cselekedtem, dadus? De hát mit, helyes-e, avagy helytelen, ha nincs más választásom? Mégis, olyan fura érzés egy idegen jegyesének lenni! Mintha fenekestül felfordult volna az életem! – Azt nem tudnám megmondani – kotorászott Mrs. Rey az öltözőasztalka fiókjában egy doboz után, majd előhúzott egy gyöngysort. – Nem ismerem őuraságát. Talán cseberből vederbe kerültél, ám még ha így van is, az semmin nem változtat. Tudod, mi a véleményem a hercegről. – Igen – hajtotta előre a fejét Alexandra, hogy a dadus összekapcsolhassa a gyöngysort a tarkóján. – És úgy tűnik, végig neked volt igazad. Vérlázító volt, ahogy tegnap este levegőnek nézett! Azt hiszem, mindenki más szerint teljesen helyénvalóan viselkedett, számomra viszont elfogadhatatlan ez a magatartás. Nem tetszik nekem ez a városi módi, dadus! – Nohát – veregette vállon az idősebb nő a lányt. – Talán ez a gróf majd feleségül vesz, és elvisz ebből a házból, kincsem. Talán még az életről is megtanít neked egyet s mást. Még az előfordulhat, hogy végül csak jóra fordul az én lánykám sorsa! – Dadus, te mindig csak azt szajkózod nekem, milyen rosszul megy a sorom! – fordult hátra mosolyogva Alexandra. – Ez badarság! Soha éreztem magam különösebben boldogtalannak. Esetleg kissé nyugtalannak, hiszen alig vártam, hogy elkezdődjék a saját, felnőtt életem. Alexandra a hosszú falitükör előtt állva tetőtől talpig végigmérte magát. Új ruha volt rajta: egyszerű szabású, magas derekú, királykék selyem, egy kissé tán mélyebb vállvonallal és dekoltázzsal, mint amihez hozzászokott. Az arcát keretező 1ágy fürtök a vállát verdesték. – A papának nem lesz ínyére. Azt fogja mondani, úgy nézek ki, mint egy örömlány. – Úgy nézel ki, mint egy szépséges ifjú hölgy aki vacsorázni és színházba készül a jegyesével – igazította ki Rey dadus ellentmondást nem tűrő hangon a háta mögül. – Azt hiszem, kedvelem ezt a ruhát, bár ma estig nem volt merszem belebújni. Fura ez a frizura. – De talán az új élethez új külső is dukál. Nem is tudom. 52

– Kincsem, készen állsz rá, hogy lemenj? – tudakolta Mrs. Rey. – Ha nem, itt kell hagynom téged! Ezer és egy dolog vár, nem állhatok itt egész este, hogy pletykálkodjam és szépséges fiatal hölgyekben gyönyörködjem! – Egy kicsit még maradok – fordult vissza mosolyogva a lány. – Még nem kell lemennem. De te csak indulj, dadus! Távol álljék tőlem, hogy bárkit hátráltassak a munkájában! Félt lemenni, ismerte be önmagának készségesen a tényt Alexandra, amikor egyedül maradt. Félt kilépni az ismeretlenbe, ami odakint vár rá, ha elhagyja a szobáját, és csatlakozik a szüleihez és Amberley grófhoz a földszinti szalonban. Az élete megváltozik majd, méghozzá zavarba ejtő gyorsággal. Elégedett volt az eddigi életével. No, nem boldog – ebben igaza volt Rey dadusnak. Már évek óta lázadozott az otthoni élet korlátozottsága ellen. Arra a szabadságra vágyott, amit a tanulmányai befejeztével érezhetett volna, hogy szabadon gondolkozhasson és beszélhessen, hogy azt tehesse, amit szeretne, és amit helyesnek érez. Egyre nehezebben viselte, hogy egész életében minden gondolatát kétszer is meg kell fontolnia, nehogy véletlenül megsértsen vele valamilyen illemszabályt. A kiigazításokat – melyeket Lord Amberley joggal nevezett büntetésnek amelyeket rendszeresen el kellett szenvednie, s amelyek ellen semmilyen módon nem harcolhatott, egyre megalázóbbnak találta. És mégis elégedett volt. Miután élete ilyen szigorú korlátok között telt, s miután egyetlen igaz barátja – a bátyja – oly gyakran járt távol, szinte magától értetődött, hogy Alexandra gazdag és mély lelki életet élt. Ahogyan ő fogalmazott: életének igen csekély része zajlott a külvilág szeme láttára. Majdnem minden odabenn játszódott. Ha éppen nem róttak rá semmilyen feladatot, és nem volt szobafogságban – ahogyan oly gyakran –, sokszor egyhuzamban órákon át ült a zongora mellett. Amikor édesanyja is a zeneszobába időzött, a kottatartón tartott kottákból játszott. Tulajdonképpen mindegyik dalt szerette. Ám ha magára maradt, gyakran csak behunyta a szemét, s a környezetéről megfeledkezve azt játszotta, ami a szívéből fakadt. James többször is megjegyezte, hogy le kellene írnia ezeket a szerzeményeket. De hiszen hogyan is vethetné papírra az ember a pillanat szülte, illanó benyomásokat? A pillangó elpusztul, ha elfogják, és gombostűre tűzik, hogy megcsodálják. A pillangóknak szabadon kell szárnyalniuk, mint ahogy a lelkében felcsendülő zenének is. Rajzolt és festett is; olykor a szabadban – noha ritkán távolodhatott el a háztól –, de legtöbbször odabent. Szeretett portrékat készíteni, bár otthon csak korlátozott számú alany állt rendelkezésére. Modelljeinek többsége néhány szolga, James egyszer a mama így sem volt elégedett a kész művel. Alexandra nem érte be annyival, hogy pusztán a szeme után fessen. Ő az érzéseit festette meg. Azt a személyt akarta visszaadni, akit ő ismert. Így aztán a színek, vonalak és textúrák olykor elütöttek a kézzelfogható valóságtól. Az utolsó kép, amit egy évvel korábban készített Jamesről, hátravetett fejjel, szélfútta hajjal, meleg mosollyal az arcán ábrázolta a férfit. Mama nevetségesnek találta. James sosem festett így, ráadásul idősebb a portrén látható fiatalembernél. Maga James egy szót sem szólt. Egyszerűen csak megszorította a lány vállát, hogy az már fájt, majd magával vitte a festményt. Alexandrának fogalma sem volt róla, vajon megtartotta-e vagy megsemmisítette. Azután szünet nélkül írt: történeteket, verseket, visszaemlékezéseket. Papírra vetette mindazon érzéseit és gondolatait, melyeken más egy együttérző édesanyával, egy nővérrel vagy egy jó baráttal osztozik. Főleg verseket írt. A rímek és verslábak diktált kötött forma segített megfogalmazni, rendezni a gondolatait, s olykor elcsitítani érzéseit. Írásait soha senkinek nem mutatta meg. Még a létezésükről is csupán Rey dadus és James tudott. És mégsem boldogtalan, állapította meg, bármit is képzeljen a bátyja meg a dadus. Igaz, minél idősebb lett, annál bosszantóbbnak találta, hogy korlátozzák a szabadságát. De bátorította az a biztos tudat, hogy egy szép napon feleségül megy Peterleigh herceghez. Ugyan nem tudott 53

többet a férfiról, mint amennyi az évente-kétévente megejtett rövid, szertartásos találkozások során kiderült, s olyankor mindig megdermesztette a férfi előrehaladott életkora és távolságtartó fennhéjázása. Ám mindig arra emlékeztette magát, hogy hercegné lesz belőle, aki napjainak túlnyomó részét Londonban tölti. A Londonban eltöltött hónap során valamivel gyakrabban találkozott a herceggel, mint korábban bármikor. Ám Alexandra nem a törődött rátörő nyugtalansággal. A herceg ugyanis nem bizonyult se elbűvölőnek, se barátságosnak. Még közkedveltnek sem. Titokban borzongott a gondolattól, hogy ennek a férfinak a tulajdona legyen, kiszolgáltatva kényére-kedvére. De akadt kárpótlás, ami ellensúlyozza a kétségeit. Amikor férjhez megy, végre maga mögött hagyhatja a gyerekkort. A herceg biztosan nem irányítja majd minden egyes lépését úgy, ahogyan a papa. Most azonban minden megváltozott. Alexandra lehuppant a magas ágy végébe, és átölelte a hornyolt oszlopot. Most már Amberley gróf hitvese lesz. Amberley grófnője. Még mindig képtelen volt teljes egészében felfogni az elmúlt napok történéseit. Teljesen elveszítette az uralmat önnön sorsa felett. Persze soha nem is volt ura a sorsának, ám ezt most érezte csak igazán. Először kifejezetten büszke volt magára. Úgy vélte, jól tartotta magát, annak ellenére, hogy mennyire rettegett aznap éjjel a gróf városi rezidenciáján, s milyen szörnyen megalázó helyzetben talált rá a férfi. Nem sírt, nem rendezett jelenetet. Nagyon elégedett volt magával, hogy olyan udvariasan, ám határozott módon sikerült visszautasítania mind Lord Amberley, mind Lord Eden ajánlatát. Végre egyszer fontos döntéseket hozhatott, s ő meg is hozta őket, saját akarata szerint. Életében először érezte felnőttnek magát. Még a múlt éjjel, Lady Sharpnál is sikerült megőriznie büszkeségét, ama szörnyű megpróbáltatás ellenére, hogy számkivetettnek tudhatta magát. Amint felfogta, mi zajlik, elillanhatott vagy elviharozhatott volna James oldalán, ő mégsem hátrált meg, s még öt-tíz percig kitartott volna, míg lehetősége nem nyílik a lehető legméltóságteljesebb módon visszavonulni. Igaz, arra nem számított, hogy a herceg majd levegőnek nézi. Fogalma sem volt, mit lépett volna erre alkalomadtán, hiszen esélyt sem kapott rá, hogy kipróbálja. Meghatotta, s egy kissé zavarba is hozta Lady Madeline Raine közeledése. Átlátta a lány szándékát, becsülte őt a bátorságáért, jó szívéért. Nem értett egyet Jamesszel abban, hogy Madeline csupán számításból és önös érdektől vezérelve cselekedett. De mi a helyzet Lord Amberleyvel? Lovagiasan a megmentésére sietett – Alexandra az ő indítékaiban sem kételkedett –, csakhogy ezzel porrá zúzta újonnan meglelt büszkeségét. Abban a percben azonban hálás volt érte. A győzelem pillanatát, amely az összes hideg, elutasító arcot barátságossá és készségessé idomította, ellenállhatatlanul édesnek érezte. Alexandra úgy kapaszkodott a férfi karjába, mint az egyetlen biztos nyugvó-pontba a háborgó tengeren. Túl későn döbbent rá a történtek következményeire. Először is: feleségül kell mennie a grófhoz. Egyszerűen nem maradt más választása. Még ha papa nem is ragaszkodott volna hozzá ennyire, saját józan esze is ezt diktálta. Egy teljes órán keresztül hagyta, hogy az arisztokrácia krémje abba a hitbe ringassa magát, hogy Amberley gróf eljegyzi. Mindezt akkor, amikor már úgyis nyakig merült a botrányba. Így aztán délután lehetetlen lett volna kikosaraznia a férfit. Másfelől ezennel újra elveszítette a függetlenségét, a jogát, hogy saját sorsa felett rendelkezzék, amit épp csak sóhajtásnyi időre birtokolt. Az apja mindig is a markában tartotta. Tegnap óta már Amberley gróf markában van. Észrevette rajta, hogy szorult helyzetben van, s azzal a szörnyűséges férfiúi arroganciával, mely láthatóan minden férfi sajátja, rögtön azt feltételezte, hogy segítsége nélkül képtelen elboldogulni. Ismét egy védtelen asszonyszemély volt egy új és teljesen ismeretlen gazda kezei között. Próbálta nem gyűlölni a férfit. Tulajdonképpen nem is gyűlölte. Óriási áldozatot hozott azért, hogy megmentse őt. A saját szabadságát, a saját jövőjét áldozta fel őérte. S még csak nem is lett volna kötelessége. Nem ő sodorta kínos helyzetbe. Ráadásul jóindulatú volt. Ha tegnap esti 54

viselkedése nem szolgált volna erre elég bizonyságul, délutáni szónoklata mindenképpen. A lelkét is kitette, hogy biztosítsa róla, mellette nem lesz elviselhetetlen az élete. Jólelkűségről tanúskodtak a búcsúszavai is. Azt állította, sosem ütné meg, sosem büntetné meg őt. Sőt még csak engedelmességet sem követelt tőle. Alexandra nem tudta, mennyire bízhat meg a férfiban. Hogy is ne követelne egy férfi engedelmességet az asszonyától? És ha minden áldott nap ellenkezni fog vele? Ám ezek a szavak akkor is megnyugtatóan hatottak a lányra, s a mennyország ígéretével csábították. A gróf azt mondta, egy asszony legyen a férje társa és szeretője. Micsoda különös, idegen gondolatok! Alexandra életében a szeretetet a testvére iránt érzett mélységes kötelék testesítette meg. Ám a „szerető” szó ennél jóval bensőségesebben csengett. Azt a furcsa érzést juttatta eszébe, amikor kezét a gróf karján nyugtatta, s a férfi keze rásimult az övére. És azt az egyedülálló fizikai megrázkódtatást, amit délután érzett, amikor Amberley a tenyerébe csókolt. Alexandra ijesztőnek találta a grófot. Jóindulata és atyáskodó modora ellenére körüllengte valamiféle nyers férfiasság, amivel a lány korábban sosem találkozott, és fogalma sem volt róla, hogyan birkózzon meg vele. A gondolattól, hogy a férfi fogja birtokolni, őszintén megrettent. Ha pedig az jutott eszébe, hogy hamarosan osztoznia kell vele a hitvesi ágyon, még a lélegzete is elállt. Az efféle elmélkedések csak megrémítették. Alexandra nem szívesen foglalkozott ilyesfajta gondolatokkal, aggodalmakkal. Ez a rémes kiszolgáltatottság! Lelke mélyéből gyűlölte. Noha lelkének józanabbik fele a jóindulatúbb és pártatlanabb fél – tisztában volt vele, hogy Lord Amberley épp ugyanilyen elkeseredett lehet, akkor is utálta a férfit. A jegyese volt, és ez ellen semmit sem tehetett. Az esküvő után a férje tulajdonává válik, aki azt tehet majd vele, amit csak akar. Alexandra megborzongott. Őt akkor se birtokolni senki! Gondja lesz rá, hogy a férfi a testén kívül soha ne kapjon mást belőle! Csakhogy Amberleynek van már szeretője. Albert megmondta, hogy szeretőt tart. Akkor viszont úgysem érdeklődik majd iránta. A férfi élete nem vesz majd olyan gyökeres fordulatot, mint az övé: neki megmarad a szeretője. Ahogyan továbbra is férfi lesz továbbra is eredendően szabad. Egy koppantás a hálószoba ajtaján kirángatta Alexandrát a kellemetlen gondolatok közül. James kukkantott be hozzá. – Alexandra, tudsz róla, hogy megérkezett? Gondoltam, jól jönne egy kar, amire támaszkodhatsz lefelé menet! – Helyesen cselekedtem? – faggatta a lány. – Lett volna más választásom? Jaj, James, annyira félek! – Akkor ez szokás szerint a mi titkunk marad! – nyugtatta a bátyja. – Fel a fejjel, húzd ki maga Alexandra! Ez az én kis húgom! Nem tudom, helyesen cselekszel-e. Bárcsak tudnám! Ha rólad van szó, mindig tehetetlennek érzem magam. Semmit se kívánok jobban széles e világon, mint hogy te boldog légy! Nem tetszik nekem se Amberley, se Eden, se Madeline, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük? Talán neked épp rájuk van szükséged. És semmilyen más megoldást nem látok. Ha hazamész, a papa kiöli belőled a lelket. Már az is csoda, hogy eddig nem sikerült neki. – Ó James, azért nem ilyen rossz a helyzet! – nyúlt Alexandra a testvére kezéért. – A papa csak azt teszi, ami szerinte a legjobb a számomra. – Rabszolgát akar nevelni belőled! – jegyezte meg a bátyja harapósan. Makrancos hajtincse a homlokába hullott. – James! – feddte meg Alexandra gyengéden, s felnyúlt, hogy megigazítsa a tincset. Hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Igaz, hogy Lord Amberley szeretőt tart? – Az az átkozott Albert! – vonta össze a szemöldökét a fivére. – Ki tudja, igaz-e? Különben sem jelent semmit, Alexandra. Tízből kilenc úriemberre vár valahol titokban egy fehérnép. Akár hinnéd, akár nem, még Peterleighre is. Az az erény példaképe még két gyereket is csinált a szeretőjének. De erről neked nem kell tudnod. Jobb, ha nem is tudod! 55

– De hát tudom! – sóhajtotta Alexandra lehunyt szemmel. – Hiszen már tudom, James, mégis, hogyan tisztelhetném ezek után Lord Amberleyt? – Akit nem szabad megvárakoztatnunk – nyújtotta a karját James –, különben a papa holnap egész nap kenyéren és vízen tart majd, térden állva… Ez az, így már jó, Alexandra! Büszkén, mint egy királynő! Csak így tovább! Senki ne lássa rajtad a fájdalmat, a zavart, a rettegést! Senki sem próbál majd bántani, ha elhiszik, hogy téged képtelenség megsebezni! – James, jaj, drága James! Bárcsak csillapíthatnám lelked fájdalmát! Néha olyan tehetetlennek érzem magam! A férfi húga kezére simította a kezét, s kiléptek a szobából, rávillantotta azt a mosolyt, amit kizárólag az ő számára tartogatott. – Engem már azzal is nagyon boldoggá teszel, ha kiszabadulsz ebből a kalitkából, Alex! Nekem már túl késő, de neked még nem. Ha esélyt kapsz az életre, hát ragadd meg! Kívánom, hogy ne legyen igazam Amberleyvel kapcsolatban! Ahogy a fogadószoba közelébe értek, a férfi öltötte szokásos borongós álarcát. S amikor az inas kitárta előttük az ajtó dupla szárnyát, a szálfaegyenes Alexandra még egy hüvelykkel magasabbra emelte az állát. Lord Amberley megkönnyebbülten tapasztalta, hogy megérkezésük a színházba kellemetlen közjátékok nélkül zajlott. Befelé menet egyetlen jelentős személyiséggel sem találkoztak, ám a színház már félig megtelt. A páholyába lépve inkább érezte, mintsem látta a feléje forduló szemeket, lornyonokat és monoklikat. A férfit azonban elsősorban az foglalta le, hogy megbizonyosodjék róla jegyese kitűnően látja ülőhelyéről a színpadot. Mire maga is helyet foglalt mellette, és körülkémlelt, már semmi jel nem árulkodott arról, hogy bármiféle kavarodást okozott volna. Amberley felkészült rá, hogy arrogánsan viselkedjék, s akár még a monokliját is kész lett volna bevetni, ha szükség adódik rá. De nem adódott. Csodálattal figyelte a mellette ülő nőt. Az arca nyugalmat sugallt, fejét felvetette, háta szálfaegyenes. Még akkor sem omlana össze, gondolta a gróf, ha az egész közönség, egy emberként felpattanna és rásziszegne. Hatalmas tartással rendelkezett és hatalmas lélekjelenléttel. Noha a katasztrófát elkerülték, az este sajnos mégsem sikerült kellemesen. Lady Beckworth szívélyesen, ám borzasztóan szertartásosan viselkedett, alig-alig kezdeményezett párbeszédet, bár amikor más megtette helyette, igyekezett fenntartani a csevegést. James Purnell szűkszavú, sőt egyenesen mogorva volt. Szinte meg sem szólalt. Miss Purnell tökéletesen higgadtnak, ám távolságtartónak és hallgatagnak bizonyult. Lord Beckworth nem tartott velük a színházba, azzal az indokkal, hogy elutasítja a színjátszást, mivel az is csak a hazugság egy formája, ahogyan a regényírás is. A családját is kizárólag azért engedte el, mert a színházba járás az úri társaság bevett kikapcsolódásai közé tartozott. Mindent egybevetve, Amberley gróf meglehetősen kínosan érezte magát, mire az első felvonás végén legördült a függöny. Az előadás előtt, s az arra alkalmas pillanatokban alatta is, megkísérelt beszédbe elegyedni a jegyesével. A lány biztatóan csinosan festett a korábban látottaknál divatosabb ruhájában, a szokásosnál előnyösebb frizurával. De karót nyelt tartása és felszegett álla elbizonytalanította a férfit. Ezek, bár jó szolgálatot tettek lánynak a körülöttük ülő nézők gonoszkodásai ellen, ugyanakkor látszólag teljesen megközelíthetetlenné tették. – Édesanyám és a húgom az átellenes páholyban vannak. Megtisztelne azzal, Purnell kisasszony, hogy átkísérhetem hozzájuk, és bemutathatom nekik? Tudom, édesanyám izgatottan várja, hogy megismerhesse önt. A lány felé fordította sötét tekintetét, melytől a gróf mindig kissé zavarba jött. Ez a tekintet a többi asszonyétól eltérően – nem csapongott arcáról a nyakravalójára, majd vissza a szemébe. Alexandra vagy szándékosan kitért a pillantása elől, vagy egyenesen a szemébe nézett, de oly merőn, hogy a gróf majdnem hátrahőkölt a lélekbe hatoló tekintet elől. 56

– Köszönöm, örömömre szolgálna! – válaszolta. A lány magas volt. Ezt, persze, korábban is észrevette már. És formás. Efelett viszont könnyen elsiklott az ember, miután a tartásából áradó büszkeség részben a nőiességét is elnyomta. Ám a megszokottnál mélyebb dekoltázs tetszetős domborulatokról árulkodott. Amberley azt már tudta, hogy a lába is hosszú és formás. Szoros kontyba fogott sötét haja, melyet csak az a néhány szabadon hagyott fürt varázsolt ünnepivé, ragyogott a gyertyafényben. Emlékezetében a lány arcába hulló, vállára omló haja csaknem érzékien hullámzott. A gróf azon mélázott, vajon túlzóak-e az emlékei. Alexandra különös nő volt. Egyértelműen képes volt, hogy lélegzetelállító szexualitást sugározzon, ugyanakkor itt sétált mellette, kezét a karján nyugtatva, és messzire húzódva, nehogy testük egyetlen porcikája is érintkezzen, visszafogottan, összeszedetten, majdhogy hidegen. Amberley megérintette az ujjai hegyét, és rámosolygott. – Még nem is nyílt rá alkalmam, hogy megjegyezzem, milyen elbűvölően fest ma este, kedvesem! Tetszik az új frizurája! – mondta. – Köszönöm! – felelte Alexandra, majd mélyen elpirult, amikor a férfi közelebb vonta magához, hogy elengedjenek maguk mellett egy másik párt a folyosón. Jól érezhetően megmerevedett, s amint lehetősége nyílt rá, még távolabb húzódott a férfitól, mint annak előtte. – Sajnálom! – mormogta Amberley gróf, aztán bekopogott édesanyja páholyának ajtaján, és betessékelte a jegyesét. Csak a lány háta mögött vonta össze a szemöldökét. Talán frigid lenne? Ezzel a problémával is meg kell majd küzdenie? Nem volt biztos benne, hogy tudja, hogyan tegye. Amint beléptek, Madeline talpra szökkent, s ott hagyott két fiatalembert a mondat kellős közepén. Az egyikük Sir Derek Peighton volt. Madeline két kezét nyújtva ragyogó mosolyt küldött Alexandra felé. – Jaj, de örülök, hogy eljött! Éppen arra próbáltam rávenni Sir Dereket, hogy kísérjen át a páholyukba, de láttam, hogy már elindultak! Szia, Edmund! Purnell kisasszony, mérhetetlen örömömre szolgál, hogy sógornők leszünk! – szorongatta meg Alexandra kezét. Alexandra visszamosolygott rá. Lord Amberley érdeklődéssel figyelte. Szép, egyenletes fehér fogsora volt. Most először látta mosolyogni őt, Lady Amberley jóval visszafogottabban üdvözölte Alexandrát, mint a lánya. Elfordult Sir Cedric Harveytől, és a mellette álló szék felé intett. – Üdvözlöm, Miss Purnell, foglaljon helyet! Igen, igen, Edmund, felteszem, ő csakis Purnell kisasszony lehet, úgyhogy megspórolhatjuk a formaságokat! Hadd nézzem csak, kedvesem, és ön is jól vegyen szemügyre engem! Mérjük csak fel egymást becsületesen! Alexandra helyet foglalt. Úgy tűnt, a grófnő egyenes modora nem hatott rá. Lord Amberley lecövekelt jövendőbelije háta mögött, s fél kézzel monoklijának szalagjával játszadozva körülnézett. Jó néhány kíváncsi és érdeklődő pillantást sikerült elkapnia a többi páholyból. – Ifjabbik fiam – noha egyáltalán nem szándékosan – igazán gyalázatos módon elbánt önnel kezdte a lady. – Szörnyen restellem, drágám! Hatalmas megkönnyebbülésemre szolgált, amikor Edmund felkeresett ma délután, és beszámolt róla, hogy ön megtisztelte azzal, hogy a kezét nyújtsa neki. Most bizonyára nagyon nyugtalan, Purnell kisasszony, és azon tépelődik, vajon helyesen cselekedett-e. A szavamat adom rá, Edmundnál becsületesebb úriembert egész Angliában nem talál! De én természetesen elfogult vagyok – mosolyodott el, s Alexandra felé nyúlt, hogy megszorítsa a csuklóját. – Köszönöm, asszonyom! Biztosíthatom róla, enyém a megtiszteltetés. Minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy kötelességtudó és engedelmes felesége legyek Lord Amberleynek! – Az egekre, gyermekem! – dőlt hátra Lady Amberley. – Meg ne próbálja! Ha megteszi, az csak a fejébe száll, azután ugyanezt várja majd az összes befolyása alatt álló fehérnéptől! Lord Amberley figyelte, ahogyan a jegyese háta megfeszül, ám a lány néma maradt. 57

– Hadd mutassam be önnek Sir Cedric Harveyt – folytatta a grófnő. – Családunk kedves barátja, akit bizonyára közelebbről is megismer majd, ha feleségül megy Edmundhoz. Alexandra bólintott, miközben a korosodó férfi álltában régimódi, elegáns meghajlással köszöntötte. – Sir Cedric fontos szerepet játszik az életemben, Purnell kisasszony – jelentette ki Lord Amberley mosolyogva. – Amikor tizenkilenc évesen meglehetős hirtelenséggel nyakamba szakadt a jelenlegi címem, ő volt az, aki megmentett attól, hogy összerogyjak a döbbenet és a teher súlya alatt. – Már annyi idősen is megvolt a magadhoz való eszed, Edmund! – kacagott fel jóízűen Sir Cedric. – Nem hiszem, hogy sokkal rosszabbul boldogultál volna, még ha nem vagyok is kéznél, hogy segítsek! Lord Amberley pillekönnyen megérintette jegyese vállát, mire a lány ismét megmerevedett. A férfiban egy pillanatra fellobbant a bosszúság. – Talán illene visszamennünk a páholyomba – javasolta. – Valószínűleg mindjárt folytatódik az előadás. – Egyik délután mindenképpen látogassanak át Edmunddal, Purnell kisasszony! – szólt utána Lady Amberley, ahogy Alexandra felemelkedett. – Ma délután azt mesélte a fiam, hogy kerti mulatságot rendez, ahol önt, mint a leendő grófnét bevezeti a divatos körökbe. Ennek nagyon örülök, hiszen jobban meg kell ismernünk egymást, kedvesem, mielőtt mind visszavonulunk vidékre. Ott aztán egész álló nap el kell majd viselnünk egymás társaságát. Amint a gróf és Alexandra elhagyták Sir Cedric páholyát, majdnem belebotlottak Lord Edenbe, aki éppen felfelé tartott. – Nohát, már mentek is? Láttam odalentről, hogy itt vagytok, így hát feljöttem, hogy tiszteletemet tegyem, Hogy szolgál az egészsége, Purnell kisasszony? – pirult el meghajlás közben látványosan a lord. – Köszönöm, uram, nem panaszkodhatom! – bókolt előtte a lány. – Te…? Igaz, hogy…? – nézett Lord Eden kérdőn a fivérére. – Szabad gratulálnom? – Remélem! – mosolyodott el a gróf. – Purnell kisasszony beleegyezett a házasságba, Dominic. Lord Eden még jobban elvörösödött, ahogy tekintetét visszafordította a lányra. – Szabad sok boldogságot kívánnom, hölgyem? Úgy értem… Lord Amberley meglepetten látta, hogy jegyese a kezét nyújtja, s egy pillanatra megérinti az öccse karját. – Köszönöm! – suhant át ismét egy mosoly az arcán éppoly rövid időre, mint ameddig az érintése tartott. Ez a mosoly azonban az egész arcát beragyogta, s a szemében is ott tükröződött. – Szerencsés flótás ez az Edmund! – jelentette ki Lord Eden, amivel sikerült meglepnie a bátyját. De most biztosan szeretne visszatérni a páholyukba. Azt hiszem, mindjárt folytatódik a darab. Később még találkozunk, ugye Edmund? Lord Amberley felvonta a szemöldökét. Rendszerint nyugovóra tért, mire az öccse hazakerült – eltekintve azoktól a múltbéli alkalmaktól, amikor egy-egy éjszakát Eunice ágyában töltött. – Később! – egyezett bele. Órákkal később Lord Amberley a könyvtárában üldögélt, lomhán elnyúlva egy kopottas bőrfotelban, s a karfán nyugvó kezében egy pohár brandyt lötyögtetett. Azon morfondírozott, vajon sokáig várakoztatja-e még ébren Dominic. Ásított. Hiányzott neki Eunice. Szinte bármit megadott volna, hogy most ott ülhessen vele a szalonjában, és csak beszélgessenek és beszélgessenek. Vajon miért van az, mélázott, hogy a legkézenfekvőbb igazságokra mindig az ilyen késő éji beszélgetések során döbben rá az ember?

58

Eunice mindig serkentőleg hatott a gondolataira. Nála okosabb nőt talán nem is ismert. Most nagy hasznát látná az ő józan eszének. Nem akart saját cseppet sem irigylésre méltó helyzetén rágódni. Úgysem változtathat rajta, különösen most, hogy másodszorra is megkérte a lány kezét, aki igent mondott. Hajszálnyit sem vonzotta az ötlet, hogy feleségül vegye Purnell kisasszonyt – ma este még kevésbé, mint délután. A lány meg ő két külön világ. Semmiféle hasonlóságot nem vélt felfedezni kettejük között. Pedig a lány nem volt csúnya. Sőt éppen ellenkezőleg. Tárgyilagosan szemlélve el kellett ismernie, hogy határozottan szemrevaló. Alakja csábító, arca akár szép is lehetett volna. Ami azt illeti, első találkozásuk alkalmával Madeline hálójában olyannak is tűnt. De nem volt se érzéki, se szép. Egyáltalán nem találta vonzónak. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, miért. Talán a jelleme taszította? Hiszen tökéletesen jól nevelt volt. Önuralmát, méltóságát és bátorságát egyenesen csodálta. Ugyanakkor teljesen megközelíthetetlennek látszott. Egyszer rajta felette a szemét, amikor a lány a színpadot figyelte. Elnézte szépen formált ajkát, s eltűnődött rajta, vajon milyen érzés lenne, ha szájával, nyelvével ízlelhetné? Nem sikerült maga elé képzelnie. Végigfuttatta szemét a lány alakján. Próbálta elképzelni, milyen lenne az ágyban kiterítve, a saját teste alatt, mintha szeretkeznének. Nem volt képes rá. Nem tudta elképzelni, hogy szeretkezzen a lánnyal, de még csak azt sem, hogy egyszerűen hogy meghágja. És mégis ez a nő lesz a felesége! Természetesen a fura jelleméről főként Beckworth tehet. A lány néhány elejtett szavából arra következtetett, hogy hihetetlenül szigorú és szűk látókörű neveltetésben részesült. Vajon ez a fajta neveltetés mélyen beleivódott a jellemébe is? Vagy volt rá esély, hogy meglágyítsa, türelmes figyelmességgel emberibbé varázsolja? Mert muszáj figyelemmel lennie iránta. Meg kell tanulnia tisztelni, nagyra becsülni, sőt szeretni a lányt. Azzal nem elégítené ki a becsületét, ha az esküvővel teljesítettnek tekintené kötelességét. Ha feleségül veszi a lányt, az nem pusztán néhány oltár előtt elrebegett szót jelent, amellyel neve oltalma alá helyezi. azt jelenti, hogy élete hátralévő napjaiban ő lesz a másik fele. Rettentő nagy feladat lesz. Lord Amberley sóhajtva emelte szájához az elfeledett poharat. Megkönnyebbült, amikor hirtelen nyílt az ajtó, s a résben öccse feje bukkant fel. – Nahát, te még fent vagy, Edmund? – lépett be a szobába. Kalapját és köpenyét lerakta az ajtó mellé egy székre. – Azt hittem, már lefeküdtél! Nem akartam ilyen későn jönni. Csak, tudod, ma van Bates születésnapja, s ezt meg kellett ünnepelnünk néhány cimborával. Azt hittem, csak este kerítünk majd sort rá – mármint holnap, mondhatni –, de muszáj volt felköszöntenünk, amit elütötte az éjfélt. – Magamhoz vettem egy pohárka brandyt – emelte meg a poharát Lord Amberley. – Kérsz te is Dominic? – Nem, eleget ittam ma estére! Figyelj, Edmund, beszélni akartam veled! Purnell kisasszonyról. Nekem kellene feleségül vennem őt. – Már késő, Dominic. Engem választott – vigyorodott el a gróf. – A kutya fülit! – pattant fel Lord Eden a székről, amire épp csak leült, s nekiállt fel-alá masírozni a helyiségben, – Szegény lány még csak most szembesült vele, micsoda aljasságra képes az úri társaság, ennyi az egész. Hallottam mi történt Lady Sharpnál! Kár, hogy nem voltam ott! És kár, hogy ma délután nem én jártam a Curzon Streeten! Majd én leveszem ezt a lányt! Holnap odamegyek, és mindent elmagyarázok. – Semmi ilyet nem teszel – ásított a bátyja akkorát hogy beleroppant az állkapcsa. – Már minden elrendeztetett, Dominic. Térjünk nyugovóra! – Semmi sincsen elrendezve! – ellenkezett Lord Eden kipirultan. – Purnell kisasszony értelmes teremtésnek látszik. Ha elmagyarázom neki rögtön megérti majd, miért kell 59

változtatnunk a dolgon. Amondó vagyok velem is éppannyira elégedett lesz, mint veled! Én is képes vagyok annyit felkínálni neki, mint te, Edmund! Lord Amberley majdnem üres poharát a könyökénél álló asztalkára helyezte, majd felemelkedett. – Elég ebből, Dominic! – jelentette ki megfellebbezhetetlen csengéssel a hangjában. – Purnell kisasszony az én jegyesem. Éppen úgy védelmezni tartozom őt, mintha máris a feleségem lenne. Akár veled szemben is. Nem hagyhatom, hogy zargasd! Ha megkísérled, velem gyűlik meg a bajod! – nézett farkasszemet az öccsével. Lord Eden lázadozni látszott. Arca továbbra is pipacsszínben pompázott. – De hiszen nem akarhatod elvenni, Edmund! Olyan, mint egy kőszobor! – Purnell kisasszony a jövendőbelim! – sziszegte összeszorított ajakkal a fivére. – Jobban teszed, ha figyelsz rá, miket mondasz róla, Dominic! Nem tűrök semmi olyan megjegyzést, ami akár a legcsekélyebb mértékű tiszteletlenségről tanúskodik! Lord Eden végigszántott a haján, amitől látványosan összekócolódott. – Pontosan tudod, hogy értettem! Mama említette az este, hogy leviszed a lányt a birtokra. Én is ott leszek, Edmund, ha csak kifejezetten ki nem tiltasz a házból. És elcsábítom tőled. Elérem, hogy jobban kedveljen nálad. Nem engedem, hogy helyettem végigcsináld! Tudom, miért csinálod ezt, ahelyett hogy inkább engem buzdítanál helyes cselekvésre! Nem akarod, hogy tönkretegyem az életem – inkább tönkreteszed a magadét! Lord Amberleyt hirtelen mosolygásra késztette kettejük kakaskodása. – Akkor most küldessünk a párbajpisztolyokért? Szerintem ne! Még kárt tennénk a falakban meg a könyvekben, nem is beszélve egymásról. És kétségkívül a személyzetet is felriasztanánk. Tégy le a dologról, Dominic! Pár évszázaddal ezelőtt elvágtathattál volna a keresztesekkel egy nagy, romantikus ködfelhőben. Sajnálatos módon azonban ez a nagyon is prózai tizenkilencedik század. Irány az ágy! – ölelte át testvériesen az öccsét. – Akkor is megteszem! – morogta Lord Eden, miközben fivére felemelte a gyertyatartót, és együtt elhagyták a szobát. – Már nem vagyok kisfiú többé, Edmund. Örülnék, ha észrevennéd! Ez az egész egyedül az én gondom, és semmi szükségem arra, hogy megvédj. Elnyerem tőled a lányt!

60

8 Lord Eden jóval vidámabb volt, mint amihez joga lett volna – legalábbis, hite szerint, tekintve a tényt, hogy éppen életfogytiglani büntetésre szándékozott ítélni magát. Viszont odakint sütött a nap, és sem Lord Beckworth, sem a zavarba ejtő Mr. Purnell nem tartózkodott odahaza a Curzon Streeten. Lady Beckworth pedig kegyesen kijelentette, amikor délután felkereste, hogy semmi kivetnivalót nem találna abban, ha a lánya kikocsikázna vele a parkba. Purnell kisasszony sem ellenkezett. És Miss Purnell nem is festett rosszul, állapította meg Lord Eden megkönnyebbülten. Kankalinsárga ruhájában sokkal fiatalosabbnak tűnt, mint eddig bármiben. A hozzá illő mente és szalmakalap, amit a kocsikázáshoz öltött, a napsugárhoz tette hasonlatossá. A fiatalembernek fogalma sem volt, mitől támadt az a benyomása első beszélgetésük során, hogy a hölgy vékony, szimpla és unalmas. Ha jobban belegondolt, előző este a színházban határozottan csinosnak tűnt Edmund oldalán. Lord Eden besegítette Alexandrát a bricskába, s maga is helyet foglalt mellette. A lány feszültnek látszott, ám ezt ő még hízelgőnek is találta. Lord Edennek egy percre sem sikerült soha megfeledkeznie a koráról, ami férfi létére nem számított igazán tiszteletreméltónak. Nem szokott hozzá, hogy a nála idősebbek komolyan vegyék. A tizenéves éves fruskáknál persze meglehetős sikereket ért el. Ám Purnell kisasszony nem volt fruska. Eden még azt sem zárta ki, hogy esetleg idősebb nála. Bátorítóan hatott rá a tudat, hogy a nő elég komolyan veszi őt ahhoz, hogy miatta idegeskedjen. – Kényelmesen ül? – érdeklődött biztató mosollyal. – Némely hölgyeket kissé feszélyez a magas ülés, de nyugodt lehet, óvatosan bánok a gyeplővel, különösen, ha egy hölgy biztonsága múlik rajtam! Ezt még Edmund is megerősítené. – Köszönöm, tökéletesen biztonságban érzem magam! Megbízom a fogathajtási képességeiben, uram. Mindezt teljesen komolyan mondta. A lord ismeretségi körébe tartozó fiatal hölgyek többsége lélegzetvisszafojtva, mi több, bálványozón ejtette volna ki ugyanezeket a szavakat. Lord Eden sziszegve ragadta meg a gyeplőt, hogy indulásra ösztökélje a lovakat. Borzasztóan merevnek érezte a karjait. Azt hitte, ennél jobb kondícióban van. Persze, a reggeli bokszmeccs nem egy hagyományos összecsapás volt, mosolyodott el a bajusza alatt. No, igen, még egy ok a vidámságra. – Tetszett önnek a tegnap esti előadás? – indította meg a társalgást, hogy azután kellemes semmiségekről csevegjenek, miközben a Hyde Park felé manővereztek a bricskával. Aznap reggel Harding-Smythe tiszteletét tette a Jacksonban. Lord Eden öt cimborájával kötött fogadást, vajon felbukkan-e majd, vagy sem. Hárman vélték úgy, hogy a Lord Eden hírhedett öklével való találkozás elriasztja majd a kuncsaftot. Ketten a véleményen voltak, hogy miután a kihívás a nagy nyilvánosság előtt hangzott el, Harding-Smythe-nek muszáj megjelennie, ha menteni kívánja a becsületét. Jacksonnál nehéz volt komoly küzdelmekbe bonyolódni. Az ember nem náspángolhatta el csak úgy az ellenfelét. „Jackson, az Úriember” nem véletlenül kapta a becenevét. A szigorúan betartott szabályok és udvariassági formulák gondoskodtak róla, hogy senkit ne ragadhasson el a hév, senki ne sérülhessem meg komolyan a híres szalonban. Így Harding-Smythe megleckéztetése is gondos szervezést igényelt. Faber, s még két cimborája vállalkozott rá, hogy elterelik Jackson figyelmét. Egyikük sem állt készen rá, hogy kihívja a bokszolót egy mérkőzésre, ám zajosan közrefogták azt, aki megtette, s amikor a forduló korai véget ért, stratégiai kérdésekkel árasztották el Jacksont. Az egyik igaz, ám hamari barát a saját testét ajánlotta fel szemléltetőeszközül. Így elég hosszú ideig sikerült lekötniük a tulajt. 61

Mire Jackson észrevette a Lord Eden és Harding-Smythe ringje köré gyűlt érdeklődő tömeget, a mocsok már szédelgett, s azt sem tudta, hol van, mit keres ott, s vajon honnan várja a következő büntetőcsapást. Addigra már kétszer padlót fogott, ám Lord Eden ilyenkor fölétornyosult, s bár egyetlen ujjal sem érintette, mindig sikerült rátalálnia a megfelelő sértésekre, melyek hatására Harding-Smythe reszketve feltápászkodott. Még napokig nem felejti majd el, hogy bokszzsáknak használta. A jövőben jobban meggondolja majd, hogyan beszél a saját unokahúgáról és Edmundról. Azt sugallni, hogy Edmund kihasználta a helyzetet, amikor Purnell kisasszony Madeline ágyához volt kötözve! Világos, hogy Harding-Smythe meg a barátai távolról sem ismerik Amberley grófját! Ennyit megér az izomláz a karjaiban, gondolta Lord Eden, és óvatosan bekormányozta a lovakat a park kapuján. A napsütés más járműveket, lovasokat és gyalogosokat is ide vonzott. A csípős hangú nyilvános fejmosás és az egyhetes eltiltás a bokszteremből, amit úriemberhez méltatlan viselkedéséért a mit sem tisztelő Jacksontól kapott, ugyancsak megérte. Örömest megtenné még egyszer, ha alkalma adódna rá. Érdeklődve tapasztalta, hogy mihelyst beértek a parkba, Purnell kisasszony felszegte az állát. Most sokkal inkább hasonlított arra a büszke, kimért hölgyre, akinek néhány nappal korábban megkérte a kezét. Csak a sárga-kék virágokkal szegélyezett szalmakalap rontott az összhatáson. Az kifejezetten csinos volt. – Bárcsak én is ott lettem volna tegnapelőtt Lady Sharpnál! – csúszott ki a száján. – Elbeszélgettem volna egy-két emberrel! Mellettem senki nem bánthatta volna Purnell kisasszony! – Valójában nem is bántott senki. Csak úgy éreztem magam közöttük, mintha egy jégmező közepére csöppentem volna. Fogalmam sem volt róla, hogy az emberek ilyesmire is képesek, ráadásul ilyen semmiség miatt. – Most biztosan nagyon utál! – sóhajtott fel az ifjú. – Csodálom, hogy képes itt ülni és ilyen udvariasan társalogni velem! Nem is tudom, mi ütött belém! Visszatekintve már látom, hogy akár százféle módon is cselekedhettem volna az adott helyzetben. A legegyszerűbb az lett volna, ha azonnal odaállok Fairhaven elé, amikor a lányszöktetést megemlítette, és ott helyben behúzok egyet neki. Gondolom, kínos lett volna ott, a bálterem közepén, de akkor legalább csak én szenvedtem volna. Meg persze ő. Bár, ami azt illeti, ő meg is érdemelte volna. Megszöktette Turner kisasszonyt; szép kis botrány lett belőle. – Később már könnyű rájönnie az embernek, mit kellett volna tennie vagy mondania az adott helyzetben – nyugtatta meg Alexandra. – Akkor is azt kívánom, bárcsak jelen lettem volna Lady Sharp estélyén! Akkor hamarabb értesülök arról, hogy meg kell védelmeznem. Én lettem volna az, aki körbevezeti, és a jövendőbelijeként mutatja be mindenkinek. És tegnap délelőtt én kerestem volna fel. És akkor most boldog ember lennék. Jó napot, asszonyom! – emelte meg a kalapját Lady Fender előtt, aki a bricska előtt fékeztetett le a csézájával. – Ni, csak, Miss Purnell! – kiáltotta, s barátságosan biccentett Lord Eden felé. – Fogadja jókívánságaimat, kedvesem! Úgy látom, Amberleynek sikerült hát rábírnia, hogy mondjon igent. Sok örömet kívánok! Tudja, jobbat nem is tehet, mint hogy csatlakozik a Raine családhoz! – mondta, s a tollak a szalmakalapján ismét Lord Eden irányába libbentek. – Köszönöm, asszonyom! – válaszolt Alexandra mosolytalanul. – Nagyon is tudatában vagyok az engem ért megtiszteltetésnek. – Ő is ott volt Lady Sharpnál? – tudakolta Lord Eden, miután továbbhajtottak. – Igen. – A vén csataló! – morogta. – Hogy van mindig, uram? Asszonyom? – bólintott egy párnak, akik hintójukkal elkocogtak mellettük, s közben mosolyogva biccentettek Alexandra felé. Alexandra viszonozta a köszöntést. Lord Eden elégedetten nyugtázta, hogy senkire sem mosolygott rá, aki a következő percekben elhajtott mellettük és üdvözölte őket. 62

– Purnell kisasszony, szeretném, ha újra átgondolná! – bukott ki belőle azonnal, amint úgy látta, hogy társalgásuk nem juthat illetéktelen fülekbe. – Uram? – nézett rá a lány értetlen tekintettel. – Jöjjön inkább hozzám! – bökte ki. – Így lenne illendő, hiszen én kompromittáltam. Mindamellett korban is jobban illek önhöz, és jobban kijönnénk egymással, szórakoztatóbb társasága lennék. Edmund elég unalmas figura! – pirult el önnön becsmérlő szavai hallatán. – De hát ez már nem vita tárgya – utasította rendre Alexandra. – Már igent mondtam Lord Amberleynek, uram. És már mindenki tud az eljegyzésünkről, ahogyan azt ön is láthatta ma délután! – Ezen még lehet változtatni, az eljegyzés még nem házasság! – ellenkezett a fiatalember. – Fel lehet bontani. Egyébként is, jön a nyár, itt hagyhatjuk a várost. Ha kívánja, akár most rögtön egybekelhetünk, és visszavonulhatunk wiltshire-i birtokomra! Hamarosan úgyis megfeledkezik róla mindenki. Jövőre már visszahozhatom ide, de akár utazgathatunk is. Nem lesz unalmas élete, Purnell kisasszony, ezt megígérhetem! És ígérem, hű és figyelmes férje leszek! – Miért csinálja ezt velem? – kérdezte a lány csendesen. Tudja, hogy semmi szükség rá. Láthatja, ismét tiszteletre méltó hölgy lettem. Úgy tűnik, ezek az emberek megelégedtek a ténnyel, hogy a fivére eljegyzett. Miért akar újabb botrányba keveredni? – Feleségül akarom venni! – vágta rá a férfi. – Mélységesen becsülöm önt Purnell kisasszony, én szerelmes vagyok önbe! – pillantott a lányra Lord Eden, saját szavai miatt szégyenkezve. Mindez olyan szemérmetlen túlzás volt, olyan átlátszó hazugság! Abban a percben azonban mégsem hangzott teljesen valótlanul. Lefordult a bricskával a főútról, s ráhajtott egy csendesebb, árnyasabb ösvényre a fák közt. A lány meglepőes bájosan festett napsárga ruhájában, hetyke szalmakalapjában a fények és árnyak rávetülő pászmái közt. Állhatatosan rászegeződő sötét szeme csak fokozta szépségét. – Hiszen a fivére, ugye? Nagyon szeretheti őt! Már felfigyeltem rá, milyen összetartó az önök családja. Meg is értem. Hozzám is nagyon közel áll a bátyám. Azt hiszem, sok mindent képes lennék feláldozni azért, hogy őt boldognak lássam. Ön kész lenne feláldozni az egész életét, uram? – Nohát – pirult el az ifjú, azt kívánva, bárcsak képes lenne férfiasabb megnyilvánulásra. – Ugye, nagyon elfuseráltam? Én komolyan gondoltam, amit az imént mondtam, Purnell kisasszony! Tényleg nagyra becsülöm önt! Természetesen még nem ismerhetem önt, de ahhoz így is eleget láttam, hogy elkötelezett csodálójává váljak. Nem sok hölgy akadt volna, aki ennyi méltósággal viselte volna az elmúlt néhány napot, mint ön. Úgy vélem, ön igen erős jellem. Valódi kitüntetés lesz számomra, ha megtisztelne azzal, hogy rám bízza a becsülete védelmét. – Azt hiszem, én is kedvelni fogom önt, ha majd jobban megismerem válaszolta a lány. Elhamarkodottan és meggondolatlanul cselekedett, de most hajlandó szembenézni a következményekkel. Sajnos a következmény én magam vagyok. Uram, én nem élvezem a szerepem, ám meggyőztek róla, hogy a legjobb, amit tehetek, ha elfogadom a fivére ajánlatát. Ehhez a döntéshez kell tartanom magam. Ha most meggondolnám magam, rengeteg embert sodornék kínos helyzetbe, köztük jómagamat. Köszönöm, de arra kérem, ne folytassa! – Nem adhatom fel ilyen könnyen! – tiltakozott a férfi. – És nem is fogom! – Hát ennyire borzalmas lenne a testvérének, ha elvenne? Lord Eden bánatosan meredt rá. Olyan jónak tűnt a terve – míg hozzá nem látott a megvalósításhoz. Ő maga volt a két lábón járó, elbűvölő vonzerő, a lány meg csupa félénk, kezes nőiesség. Hogy sülhetett el az egész ennyire rosszul? – Ugye nagyon bántóra sikeredett a mondandóm? Mintha ön valamiféle teher lenne, amit Edmundnak, vagy nekem a hátára kell vennie. Biztosíthatom róla, egyáltalán nem ez a helyzet! Én tényleg szeretném feleségül venni, Purnell kisasszony! Egyre vonzóbbnak találom az ötletet! – Ellentétben a fivérével? – vetette fel a lány. 63

– Nem tudom – pirult el ismét Lord Eden. – Edmunddal sosem beszélünk az érzelmeinkről. Mégis azt mondom, Purnell kisasszony, az ön érdekében, hogy jobban járna velem. Edmund nagyon magának való alak. Nem igazán jön ki másokkal. Talán nem… Talán nem az a fajta férfi, aki… – sóhajtott fel az állát vakargatva. – Nem nyilatkozhatok Edmund nevében. Nem lenne helyénvaló. Csak a magam nevében beszélhetek. De nem valami jól csinálom, igaz? Alexandra váratlanul felkacagott. – De, szerintem kitűnően! Nem elég meggyőző ahhoz, hogy feleségül menjek önhöz, ez igaz. De csodálatos úton halad afelé, hogy megkedveltesse magát velem! Uram, ön becsületes ember és hű testvér! Örülök, hogy elhívott kocsikázni ma délután. Bevallom, szörnyen magam alatt voltam az egész ügy miatt, és semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy emberek közé menjek. Nem tetszett, amivel hét közben szembesültem. Ön visszaállította az emberiségbe vetett hitemet! – Nos – felelte Lord Eden a nyakravalóját piszkálgatva –, gondolom, az is valami! Bár én abban reménykedtem, hogy komoly kérőként tekint majd rám. Tudja, nem adom fel egykönnyen! – Pedig muszáj lesz – veregette meg a karját Alexandra. – De értékelem, hogy megkísérelte elhitetni velem, hogy kívánatosnak tart, mint ahogyan a fivére iránt érzett aggodalmát is. Talán én könnyíthetek a lelkiismeretén. Nem az ön véletlen emberrablása vezetett odáig, hogy igent mondjak Lord Amberleynek. Korántsem! Sokkal inkább az a szerencsétlen mód, ahogyan kimentett megalázó helyzetemből Lady Sharp estélyén. Látja, nem ön a felelős ezért a kényszerű esküvőért! – Fogalmam sincs, miért ilyen kedves hozzám, Purnell kisasszony – mosolygott az ifjú bánatosan. – Az ön helyében, attól tartok, utálnám magamat. De a lelkiismeretemet lehetetlen ilyen könnyen megnyugtatnom. Nem tagadom, fontos számomra Edmund boldogsága. De, higgye el, az öné is! Azt pedig kétségkívül én tettem tönkre. Hallottam hogyan viselkedett Peterleigh Lady Sharpnál, és szíves-örömest kihívnám párbajra, ám attól úgy nézne rám, mint egy eltaposni való féregre, vagy – ami még rosszabb – mint egy óvodásra, és nem lenne hajlandó kiállni ellenem. De, ha kívánja, az arcába hajítom a kesztyűmet! – Úgy vélem, jobb, ha egyáltalán nem törődünk Peterleigh herceggel – jelentette ki a lány határozottan. – Azért köszönöm! Megint erre megyünk? Ez már vagy az ötödik alkalom. – Szent ég, valóban? Épp most gratuláltam magamnak, hogy sikerült felfedeznem egy vadonatúj útvonalat, amerre még sosem jártam! Erre mindketten elnevették magukat. – Edmund kerti mulatságot rendez a jövő héten – jegyezte meg Lord Eden. – Mama attól tart, hogy sokan nem jönnek majd el, ha ilyen későn szólunk, de én le merném fogadni, hogy jó kis tumultus lesz. – Ó, egek! – sóhajtott fel Alexandra. Eastonék bálján épp a tumultus elől menekültem ki egymagamban! Lord Eden nem tévedett a kerti mulatsággal kapcsolatban. Igaz, a meghívottakat későn értesítették – egy hetük sem volt az évnek abban a szakaszában, amikor minden egyes napon tucatnyi esemény közül választhattak. Ám a lehetőség, hogy egy ilyen eljegyzési összejövetelen részt vehessenek, kihagyhatatlannak bizonyult. Amberley gróf a város egyik legkapósabb agglegényének és megannyi lányos anya házasságról szőtt ábrándjai tárgyának számított az elmúlt esztendőkben. Természetesen Alexandra állt a kíváncsiság középpontjában. A szájról szájra keringő legenda ellenére sokan kételkedtek benne, hogy Lord Eden véletlenül rabolta el. Ha az ember belegondolt, az a történet, miszerint a saját húgát próbálta elrabolni, kissé nehezen hihetőnek tűnt. És vajon miért az idősebb fivér veszi feleségül Lord Eden helyett? Az egész botrányos epizód ínycsiklandóan rejtélyes volt. 64

Így a meghívottak többsége – s még néhány azon túl is – megjelent Lord Amberley városi rezidenciáján azon a vakítóan fényes, meleg délutánon, mely a három felhős, hűvös, esőáztatta nap után rájuk köszöntött. Azok, akik eddig még nem látták együtt az ifjú párt, eljöttek, hogy a saját szemükkel győződhessenek meg róla, vajon érdekházasságról van-e szó, vagy sem. Mások abban reménykedtek, hogy Lord Eden is jelen lesz, s megfigyelhetik, vajon váltanak-e bűnös pillantásokat Purnell kisasszonnyal, avagy egyáltalán hajlandóak-e egymásra nézni. Alexandra a háta közepére kívánta az eljegyzési bankettet. Sosem élvezte, ha a divatos társaság összezsúfolódott, sőt – ahogyan azt Lord Edennek említette – éppen az előle való menekvés lett minden bajának forrása. Hogy egy ilyen eseményen ő kerüljön a figyelem középpontjába, az felért számára egy rémálommal. Ezenfelül arra sem vágyott, hogy eljegyzése ekkora nyilvánosságot kapjon. Miért is feleljen meg azon emberek elvárásainak, akiket közben meggyűlölt? Ugyanakkor Lord Amberley úgy vélte, szükség van efféle nyilvános gesztusra. Be akarta mutatni jövendőbeli menyasszonyát az úri társaságnak, s helyreállítani a jó hírét. Gondosan az édesanyjára, Amberley grófnőre osztotta a háziasszony szerepét. Egyszersmind – magyarázta, amikor a színházlátogatás után két nappal tiszteletét tette a Curzon Streeten, hogy Alexandrát elkísérje az édesanyjához – fel is akart vágni vele. – Azt akartam, hogy mindenki megcsodálhassa Purnell kisasszony, s rádöbbenjenek, milyen szerencsés fickó vagyok! Alexandra nem ellenkezett. Mi értelme lett volna? Beleegyezett a házasságba – hát vállalnia kell a következményeket. Ugyanakkor érezte, micsoda képmutatás az egész. Lord Beckworth ugyancsak szükségét érezte, hogy valamilyen formában megünnepeljék az eljegyzést. – Alexandra, a te nemtörődöm, botrányos viselkedésed mindannyiunkra szégyent hozott! – mondta. – Már mindenki tudomást szerzett a tényről, hogy Peterleigh hercegnek többé nem vagyunk elég jók. Ha most csendben hozzámész Amberley grófhoz, és elillantok a vidéki birtokára, honnan értesülne róla bárki is, hogy nem kerültél valóban súlyos szégyenbe? Honnan tudhatnák, hogy nem estél teherbe? Alexandra pipacspirosra gyúlva kapkodott levegő után, de lenyelte az ajkára kívánkozó megjegyzést, és lesütötte a tekintetét. Az édesanyja kényelmetlenül fészkelődött a székén, és kezét szájához emelve köhintett egyet. James nem volt velük. – Mind ott leszünk a banketten, Alexandra, s te büszkén és méltóságteljesen viselkedsz majd! – folytatta az apja. – Az azt megelőző napot és délelőttöt pedig a szobádban töltöd egymagadban, gondolatban felkészülsz rá! Így aztán nem is igazán maradt választása, állapította meg a lány, miközben egyik oldalán Lord Amberleyvel, a másikon a férfi anyjával fogadta a vendégeket. Huszonegy éves volt, és hirtelen abban az irigylésre méltó helyzetben találta magát, hogy egyszerre két férfinak tartozott engedelmességgel. Lord Amberley azt állította, soha nem fogja engedelmességre kényszeríteni. Viszont, ha a fejébe vett valamit – mint ez alkalommal –, Alexandra nem állhatott neki ellen. De talán kissé igazságtalanul ítélte meg a grófot. Talán ha elmagyarázta volna neki, hogy nincs ínyére ez a bankett; nem ragaszkodott volna hozzá. Talán a férfi nem is sejtette, milyen visszataszítónak találja, ha ily módon közszemlére teszik. – Azt hiszem, eleget ácsorogtunk már itt! – jelentette ki végül a gróf, s azzal a mosolygós kék tekintettel fürkészte Alexandrát; amivel mindig sikerült zavarba ejtenie. – Belém karolna, kedvesem, hogy elvegyülhessünk a vendégek között? Ezzel a szokásával sem barátkozott még meg Alexandra: a férfi a kezét a lány kezére fektette, s az ujjait cirógatta. Alexandra nem hitte, hogy bizalmaskodni akarna a mozdulat majdhogynem szórakozottnak tűnt. Ám ettől még nem tetszett neki. Ilyenkor úgy érezte, kellemetlen hullámok bizseregnek felfelé a karján, egészen a kebléig. Ettől pedig jobban 65

tudatára ébredt saját testi valójának, mint valaha. Lélegzete elakadt; szinte képtelen volt megnyugodni, és arra koncentrálni, mi történik körülötte. Úgy érezte, megint nem ura önmagának. – Nem üdvözölnénk a nagynénémet és a nagybácsikámat? – indítványozta a férfi. – Ők a legközelebbi szomszédaim Amberleyben. Nem kétlem, hogy gyakran látjuk majd őket a nyár folyamán. – Szívesen, uram! – felelte a lány. Rokonok, szomszédok, emberek, akikkel találkozik majd, amikor együtt időznek vidéken. Az egész helyzet kezdett ijesztően valóságossá válni. – Még nem volt szerencsém hozzájuk a délután. Az ezt követő félórában Alexandra nem tudta eldönteni biztosan, vajon vigasztalónak vagy rémisztőnek találja-e Lord Amberley Viola nénikéjének és nagybátyjának, William Carringtonnak barátságos viselkedését. – Itt az ideje, hogy Edmond végre megállapodjon! – kacsintott rá a nagybácsi. – A mi Walterünk jövő tavasszal tölti be a húszat, és persze Dominic is benne jár már a korban. De hogyan is várhatná el az ember az ifjú hölgyektől, hogy komolyan vegyék őket, amíg a fődíj még nem kelt el? Nagy szívességet tesz a családunknak, Purnell kisasszony! – William, az ég szerelmére! – dörrent rá a felesége. – Az ember még azt hihetné, hogy Waltert, és Dominicot az örökös agglegénylét réme fenyegetné! Hiszen még pólyások! – Kíváncsi vagyok, beismeri-e valaha is egy édesanya, hogy a fia felnőtt? – mosolygott Carrington a lányra. – Tehát, kedvesem, Edmund a nyáron lehozza vidékre, ugye? Amberley Court elnyeri majd a tetszését. Méltán kijelenthetem, hogy az ország egyik legszebb birtoka. A húgom kétségkívül tudta, mi a jó neki, amikor hozzáment Amberleyhez. Mármint Edmund apjához. – kacagott fel kedélyesen. – William! – feddte meg a felesége. – Nagy, jól tudod, hogy az övék tisztán szerelmi házasság volt! Ne is figyeljen rá, Purnell kisasszony! Az, ember sosem tudhatja, mikor beszél komolyan. Edmund, elhoztuk Annát is; remélem, nem bánod! Még csak tizenöt éves, egyesek szerint túl fiatal, még az efféle rendezvényekre. De hát addig könyörgött, amíg William azt nem mondta, hogy jöhet. Mindig is képtelen volt nemet mondani Annának. – Örülök, hogy újra láthatom- nyugtatta meg Lord Amberley. – Látom, már rá is talált Dominicra! – A lelkére kötöttem, hogy köszöntse őt is, téged, azután engedje át a felnőtteknek! – figyelte a nagynéni a lányát és Lord Edent a kert túlsó végében. – Ennyi erővel akár a falnak is beszélhettem volna. – Anna tízéves kora óta rajong Dominicért – vigyorgott Lord Amberley Alexandrára. – Megesküszik rá, hogy egy nap feleségül megy hozzá. – Már figyelmeztettem az ifiurat, nem hagyom, az én kicsi lányomat lecipelje Wiltshire-be! – kacagott fel Mr. Carrington. – Annának az egyik Courtney fiú mellett a helye! – William! – sóhajtott fel a felesége. – Micsoda ötlet ez! Még hogy az egyik Courtney fiú! Egyébként, Purnell kisasszony, szóba se jöhet, hogy Anna hozzámenjen Dominichoz, hiszen elsőfokú unokatestvérek. Ez csak afféle makacs rajongás. A végén még azt képzeli majd, hogy az egész család megőrült! – Éppen ellenkezőleg! – felelte halkan Alexandra. – Az imént eszméltem rá, milyen kellemes lehet, ha az embert közeli rokonok veszik körül! Én egész életemben csak atyámat, a mamát és a fivéremet, Jamest tudhattam magam mellett. – Egy év Edmunddal, Purnell kisasszony, és talán újra azt kívánja majd, bárha továbbra is csak az édesatyja, a mamája és a fivére venné körül! – jósolta William bácsi. – Ott lesz a nyakán Anna, Walter, Madeline és Dominic, a Courtney gyerekekről nem is beszélve! – Hát még rólad, William! – torkolta le a neje. – Ne is hallgasson rá, Purnell kisasszony! Biztos vagyok benne, kedvesem, hogy nagyon boldogok lesznek Edmunddal. Mi pedig nagyon örülünk, hogy Amberleynek új grófnője lesz! 66

Alexandra elmosolyodott volna, ha abban a pillanatban nem érinti meg a kezét Lord Amberley, s nem találja magát szembe a férfi mosolygós kék szemével. – Még alig akadt rá alkalmam, hogy Lord és Lady Beckworthszel szót váltsak – jelentette ki. – Ne induljunk a keresésükre, kedvesem? – Hogyne! Az ön édesanyjával és Sir Cedric Harveyval vannak – mosolygott rá a Carrington házaspárra Alexandra, akiket igen megkedvelt annak ellenére, hogy látszólag teljesen más világban éltek, mint amilyenből ő származott. – Nem ismerek mást, akinek náluk nagyobb szíve lenne! – jegyezte meg Lord Amberley, ahogy továbbsétáltak. – Jól érzi magát, Purnell kisasszony? Tudom, óriási bátorság kellett hozzá, hogy eljöjjön ma délután! Örülök, hogy mégis megtette. Büszkévé tesz, hogy ennyi ember látott együtt minket – szorította meg a lány kezét. Ezúttal a fura, bizsergető érzés a torkából kiindulva kavargott lefelé a gyomrába. – Holnap tényleg eljössz értem, Dominic, és elviszel a Towerba? Megígéred? – faggatta a férfit a karjába csimpaszkodó vékony lányka. – Már megmondtam, nem? – mosolygott rá szeretetteljesen az unokabátyja. – Megnőttél, Anna! Ha így haladsz, egy év sem kell hozzá, és egészen a vállamig érsz majd! – Az sem érdekel, ha sosem növök akkorára! Te olyan magas vagy, Dominic! Inkább azt kívánom, bár ne csak hosszában nőnék! – sóhajtott fel a lány. – Bárcsak jobban hasonlítanék Madeline-re! Vagy Purnell kisasszonyra. – Fogsz is, Anna – nyugtatta meg a férfi kedvesen. – Mire első bálozó leszel, üstökösként robbansz majd be az úri társaságba. – Valóban úgy véled? Tényleg, Dominic? És te leszel is ott majd, hogy lásd? Azt szeretném, ha az bálomon veled járhatnám a legelső táncot! – Addigra én már roskatag vénembernek számítok majd a szemedben! – vigyorodott el Lord Eden. – Jobban vágysz majd valaki fiatalabbra és káprázatosabbra, Anna! – Nem is! – ellenkezett a lány. – Tudod, hogy nem fogok! Dominic, te szépnek találod Miss Purnellt? Szerintem az, de Walter azt mondja, túl komoly. – Osztom a véleményed. Egyébiránt nem mindig ilyen komoly. Ma biztosan ideges. De hát ki ne lenne az a saját eljegyzési bankettjén? Azt hiszem, ha megismered, megkedveled majd. – Igen. Örülök, hogy hozzámegy Edmundhoz. Kedvelem Edmundot, még ha nem is olyan jóképű, mint te, Dominic. És nem is olyan magas. – Most visszakísérlek a mamádhoz – felelte vigyorogva Lord Eden. – Felfedeztem néhány barátomat, akiket illene üdvözölnöm. – És nem akarod, hogy a tizenöt éves unokahúgoddal lássanak – sóhajtott Anna lemondóan. – Rendben, Dominic. De ígérem, egyszer én is növök! Lord Eden felkacagott. A banketten még nagyobb tömeg gyűlt össze, mint amire számítottak. Határozottan komor gondolatai támadtak, s szüksége volt a cimboráira, hogy felvidítsák. Edmund és Miss Purnell eljegyzése ezennel nyilvánosan is hivatalossá vált. Most már képtelen lenne felbontani anélkül, hogy a becsületét fel ne áldozza. Vállat vonva otthagyta Annát és a szüleit, és elindult a gyepen át az ismerősei felé. Nyáron, a birtokon új lehetőségek nyílnak előtte, akkor meglátja majd, mit tehet.

67

9 Madeline Amberley Court télikertjében üldögélt; ujjai egy rózsaszín muskátli bársonyos leveleivel játszadoztak szórakozottan. Komoran bámult kifelé a hatalmas ablakokon keresztül az esőáztatta gyepre. Ikerbátyja hasonlóan kedvetlennek tűnt, amint egyik csizmás lábát a helyiség három falán körbefutó padozaton nyugtatta, s állát tenyerébe támasztva könyökölt a térdén. – Nem is annyira az eső az oka – sóhajtotta Madeline. – Néha kifejezetten szórakoztató, ha az ember végigbóklászik a sziklatetőn vagy a parton, közben az eső az arcát csapkodja és a szél a hajába kap. Inkább az, hogy megint itthon vagyunk, miután több mint egy hónapig egy perc megállásunk sem volt. Túlságosan drámai ez a ritmusváltás. – Az ember mindig szívesebben lenne máshol, mint ahol éppen van – helyeselt Lord Eden fel sem nézve. – Érted, hogy gondolom, Bogyó? Wiltshire-be mindig úgy érzem, hogy a világ végére csöppentem, és ide húz a szívem. Amikor itt vagyok, mozgalmasabb társasági életre vágyom, és legszívesebben felruccannék Londonba. Londonban viszont belefáradok a sekélyességbe és az unalomba, úgyhogy ismét csak elfog a mehetnék. Lehet, hogy bennem van a hiba? – Nem arról van szó, hogy ne szeretnék itt lenni – folytatta Madeline. – Vidéken vagyok csak igazán boldog. Talán ha sosem mozdultam volna ki innen, egyáltalán nem is elégedetlenkednék. De hát a báli szezon annyira csábító! Szerinted bennem van a hiba, Dominic, amiért nem találtam még férjet magamnak? – Nem hinném – emelte rá a tekintetét a fiú. – Sőt szerintem olykor egész értelmesen viselkedsz, Bogyó. Ha engem kérdezel, az elmúlt négy évben csupa széltoló forgolódott körülötted. Elismerést érdemelsz, amiért egyikükhöz sem mentél hozzá. – Egek, Dominic! – kiáltott fel a lány, aki az elmúlt egy óra során először viselkedett úgy, mi aki még él. – Milyen megalázó dolog ilyet állítani! Szörnyű képet fest a vonzerőmről, ha egyetlen érdemes kérő figyelmét sem vagyok képes felkelteni! – Azt hittem, bolondulsz Peightonért. Mi történt? Vagy kérdezzem inkább úgy: mi nem történt – Megcsókolt – vallotta be a lány. – Edmundnál, a kerti mulatságon. Ez nem volt helyes, Dominic! Bevitt a fák közé, a kerti lakba. Persze tudtam, hogy mire készül, és bevallom, nem sokat tettem azért, hogy elvegyem tőle a kedvét. Hihetetlenül jóképű férfi, ezt neked is el kell ismerned! Azután valami olyasmit motyogott, hogy tárgyalnia kell Edmunddal a hozományról. – A hozományról? – méltatlankodott Lord Eden. – Semmi olthatatlan, örök szerelem? Semmi lánykérés? – Nem, semmi. Azt hiszem, egyértelműnek vette, hogy hozzámegyek. Gondolom, jó oka volt rá. Én is azt hittem, hogy megteszem. – És? – fürkészte Lord Eden türelmetlenül a húgát, aki összevont szemöldökkel tanulmányozta a padlócsempéket. – Azt feleltem, nem tartanom jó ötletnek – pillantott fel Madeline. – És valóban nem is tartom. Egyáltalán nem akarok feleségül menni hozzá. Fogalmam sincs, mi lesz velem, Dominic! Ez volt életem nagy lehetősége. És én tényleg azt hittem, hogy szeretem! Már betöltöttem a huszonkettőt, ami határozottan sok. Jövőre nem vehetek részt megint egy újabb évadon. – Peightonnak a vonzó külsején kívül semmije sincs! – vigasztalta a bátyja. – Nem nagy veszteség, Bogyó. Egy nap feltűnik majd az igazi, és, boldogan éltek, amíg meg nem haltok. Egyébként miért ábrándultál ki Peightonból? Rosszul csókol? – Nagyon is jól! Nem tudom, hol tehetett szert ekkora jártasságra. Rendesen bele is pirultam. Mégis, ahelyett hogy teljesen átadtam volna magam az élvezetnek, az járt a fejemben, hogy 68

aggódott a jó híremért Lady Sharpnál. Oda akart hurcolni a mamához, nehogy besározódjon, amiért egy helyiségben tartózkodom Miss Purnell-lel. S hogy milyen gondosan került egész este, miután odamentem hozzá. Másnap természetesen már nem jelentett gondot, hogy együtt mutatkozzék velem, hiszen Purnell kisasszony visszaszerezte a jó hírét azzal, hogy eljegyezte magát Edmunddal. Lord Eden lehuppant a testvére mellé, és keresztbe tette a lábát. – Nemsokára itt lesz – jegyezte meg. – Ha csak az eső miatt nem kellett megszakítaniuk az utazást. Bogyó, segítesz nekem? Madeline eleresztette a levelet, és felé fordult. – Szerintem nem kellene. Sokkal jobban tennénk, Dominic, ha mindent úgy hagynánk, ahogy van. Edmund a jegyese, és nem tűnik vigasztalannak emiatt. A lehető legjobbat hozza majd ki ebből a házasságból. Ő mindig olyan túláradóan kedves mindenkihez. Purnell kisasszony is biztosan kedvelni és tisztelni fogja. – De ez így nem igazságos! – nézett Lord Eden komoly tekintettel a húgára. – Hát képtelen vagy felfogni, Bogyó? Edmund mindig vidám, mindig kedves, mindig becsületes. Csak tizenkilenc volt, amikor a papa meghalt! Három évvel fiatalabb, mint most mi. És azóta folyton ő hordozza a vállán az egész család terheit, kirángat minket a kalamajkából, gondoskodik róla, hogy az életünk gondtalanul és kellemesen teljen. Így aztán hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ő is csak ugyanolyan ember, mint te meg én. Neki is vannak érzései, reményei és álmai. – Az nem ugyanaz! – tiltakozott Madeline. – Edmund nem olyan nyughatatlan, mint mi! Ő boldog, Dominic – boldog úgy, ahogy van. Ráadásul már betöltötte a harmincat. Purnell kisasszony megfelelő menyasszony a számára. Igaz, egy kicsit fura, de én csodálom őt. Olyan büszke és öntudatos! Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogom! – Néha legszívesebben megráználak! – szökkent újra talpra a bátyja. – Bogyó, Edmund kénytelen elvenni egy idegent! Ráadásul, ahogy magad említetted, egy meglehetősen különös idegent. Ő nem ezt érdemelné! Edmund megérdemli, hogy a menyasszonya szeresse, és értékelje a jóságát. Ő is megérdemel egy kis boldogságot cserében azért, amit maga körül áraszt. Tudod, Mrs. Borden mellett boldog volt. Hallottál Mrs. Bordenről? – Úgy tudom, a szeretője volt – pirult el Madeline. – Egyszer láttam őt, Dominic. Egy madárijesztő! Vajon Edmund mit láthatott benne? – Fogalmam sincs – ismerte be Lord Eden –, de kedvelte. Afelől viszont kétségem sincs, hogy mostanra szakított vele. Ami nem helyénvaló. Ezért segítened kell meggyőznöm Purnell kisasszonyt arról, hogy engem válasszon! – Nemrég még szerelmes voltál Carstairs kisasszonyba – mutatott rá a húga. – Noha szerintem túl buta és gyerekes volt hozzád, Dominic. Ilyen hamar elfelejtetted volna? – Micsoda ostoba egy kérdés, Bogyó! – hordta le a fivére. – Több értelmet és együttérzést feltételeztem rólad! Tudhatnád, hogy a Carstairs kisasszony iránti érzéseimnek ehhez semmi köze! A helyzet az, hogy valakinek muszáj feleségül vennie Purnell kisasszonyt, és ki más lehetne ez a valaki, mint én? Még véletlenül sem Edmund. Edmundnak pont annyi köze van ehhez a házassághoz, mint Pityipalkónak. Ezt olyan nehéz fogni? Madeline felugrott, és gyengéden megkocogtatta a férfi mellényét. – Hogyne fognám fel, Dominic! Persze, hogy értem. Csak éppen nem akarom végignézni, hogy egész életedben egy rossz házasság rabja légy. Abba beleszakadna a szívem. De, természetesen, igazad van. Edmundot sem szívesen látnám boldogtalannak. Csak, tudod, Edmundról nem tudnám, hogy boldogtalan, mert ő soha, senki előtt nem mutatná. Na, jó, azért, gondolom, sejteném. De arra gondolnék: ő Edmund, rá nem hatnak annyira mélyen a dolgok, mint rád és rám. Vajon mindig is így éreztem vele kapcsolatban? Rettenetes lehetek! – Akkor segítesz? – vigyorgott rá Lord Eden.

69

– Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék – szabódott a lány. – Ha Edmund rajtakap, megnyúz! Tudod, számára az eljegyzés is éppannyira végleges, mint a házasság. Különben is, Londonban már hivatalosan is kihirdették, még bankettet is rendeztek. – Neked nem lesz más dolgod, mint mellém állni, ha elhívom a lányt sétálni vagy lovagolni. Gyere velünk, és hozd magaddal Purnellt. És teremts rá lehetőséget, hogy olykor tanúk nélkül beszélgethessek a lánnyal. – Nahát, ez remek! – sóhajtotta Madeline a plafonra szegezett tekintettel. – Látom, megütöttem a főnyeményt! Hideglelést kapok Mr. Purnelltől! Az ember sosem tudhatja, hányadán áll vele. Amiért rendszerint még hálás is lehet. És az a tekintet! – Majd felnősz a kihíváshoz, Bogyó! – biztatta a fiú. – Neked a társalgás sosem jelentett gondot. Beszélgess Purnell kisasszonnyal is, amikor tudsz! Ejts el egy-két megjegyzést itt-ott! Bármit, ami csak eszedbe jut és nem túl átlátszó. El akarom csábítani – márpedig akire én egyszer szemet vetek, annál rendszerint sikerem van! – Micsoda szerény testvérkém van nekem! – hajtott fel Madeline. – Lehet, hogy a következő néhány hét izgalmakban még Londonnal is felveszi majd a versenyt. Csak a végén ne kellene elvenned a lányt, Dominic! Én ugyan kedvelhetem, de szerintem hozzád egyáltalán nem való! Tehát Mr. Purnell lesz az én reszortom? Izgalmas, mondhatom! – Esetleg megpróbálhatnád behálózni! – vigyorgott Lord Eden. – Rendezhetnénk kettős kézfogót! – Ugyan, hagyd már! – rázkódott össze a húga. – Inkább berohanok a faluba egy tucat óriás méretű vénlányfőkötőért! Majd jól a szemembe meg a fülembe húzom, hátha képes leszek ellenállni az erős késztetésnek, hogy Mr. Purnell-lel kacérkodjam! Előbb cicáznék egy aligátorral! Egek, Dominic, nem egy hintó közeleg? Mindketten mozdulatlanul hallgatóztak. Azután Lord Eden az ablakhoz lépett, és kikukucskált. – Semmit sem látok a fáktól és az esőtől – jelentette ki. – De ezek biztosan lovak. Gyere, Bogyó, Edmund mellett a helyünk, amikor fogadja a vendégeket! – Mit gondolsz, képes leszel rá, hogy mások előtt Madeline-nek szólíts? – kérdezte a lány. – A másik olyan megalázó! Alexandra csendben bámult kifelé a hintó ablakán. Megkönnyebbült, amiért az édesanyja végre elhallgatott. Lady Beckworth szinte megállás nélkül panaszkodott, mióta csak elhagyták Londont. Minthogy csak ketten utaztak a hintóban, túlzónak találta a sorompódíjakat; és megkérte Alexandrát, hogy ne nyisson ablakot levegőzni, sem azért, hogy Jamesszel szót válthasson. Amikor megálltak enni egy-egy vendéglőben, a kiszolgálásra panaszkodott – bezzeg ha Lord Beckworth is velük tartott volna, nem mertek volna így viselkedni; a fogadóban, ahol előző éjjel megszálltak, nem szellőztették ki eléggé az ágyneműt. Mégis, inkább maradtak volna ott még egy éjszakára, mint hogy ilyen esőben útnak induljanak. Lady Beckworth egész nap attól rettegett, hogy felborulnak a sárban. Ami azt illeti, a hintó néha elég ijesztően megcsúszott és kilengett. Ám James utazásra alkalmasnak vélte a körülményeket, Alexandra pedig megbízott a bátyja ítéletében. Abban a percben áthaladtak Amberley Court tiszteletet parancsoló kovácsoltvas kapuján, el a biccentő kapus kőkunyhója mellett, s végre csend telepedett rájuk. Mindannyian arra vártak, hogy megpillanthassák a házat. Fákkal sűrűn körülvett, kanyargós bekötőúton hajtottak. Szinte úgy érezték, mintha egy elvarázsolt világban járnának. A bekötőút túl keskenynek bizonyult ahhoz, hogy egy ló és egy lovas egymás mellett elférjenek rajta, James előrelovagolt. Alexandra érezte, hogy a szíve meglódul. Semmi kedve nem volt idejönni. Az eseményt övező hajcihő ellenére továbbra is nehezen szokott hozzá helyzetéhez, hogy ő Amberley grófjának jövendőbelije. Talán fura dolog, de ő, aki soha életében nem ismerte a szabadságot, s reménye sem volt rá, hogy valaha is megismerje – hacsak nem erősen korlátozott formában, 70

miután lányból asszony lesz –, most, hogy egy rövidke pillanatra megízlelhette, majd szinte rögtön el is veszítette, szenvedélyesen vágyott rá. Az az egyetlen pillanat megfoghatatlan volt. De hogyan lehetne ő szabad? Ha Lord Amberley nem kéri meg ismét, miután őkegyelmessége elutasította, vajon felszabadult volna a férfiak uralma alól? Akkor egész hátralévő életére az apja befolyása alatt marad – további házassági ajánlatokra nem számíthatott. A sorsa finoman fogalmazva sem lett volna irigylésre méltó. Akkor viszont miért nem volt képes belenyugodni abba, hogy hozzámenjen Amberley grófhoz? A férfi nem egy kellemetlen alak. Valószínűleg még sokkal kedvesebb és elnézőbb ura is lesz, mint Peterleigh herceg. Az biztos, hogy sokkal fiatalabb és csinosabb nála. S ahányszor csak találkoztak, mielőtt egy hete visszatért volna a birtokára, mindig megkülönböztetett udvariassággal bánt vele. Különösen az eljegyzési bankettjükön sietett elkövetni mindent, hogy kimutassa, milyen büszke rá, hogy a vőlegénye lehet. Akkor hát miért nem akar feleségül menni hozzá? Talán büszkeségből? Hogyan is mehetne hozzá egy olyan férfihoz, aki csak kényszerűségből kérte meg a kezét? Másképp nem kívánhatná elvenni őt. Hiszen jóképű, divatos férfi. Míg ő egy szürke, divatjamúlt teremtés, aki úgy érezte magát Londonban, mint a partra vetett hal. Alexandrának fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Londonba érkezése előtt még csak nem is sejtette, mennyire különbözik az élete a kortársaiétól. Nem tudta, hogyan kell nevetni, hogyan kell szórakozni. Egyáltalán nem tudta, hogyan mutassa ki az érzéseit. Egész életében arra nevelték, hogy az önuralom a legfontosabb erények egyike. Tehát Amberley gróf valószínűleg nem kedveli őt. És ennek ismeretében ő nem akarhat hozzámenni. Inkább él otthon, a papa oldalán. Ahhoz már legalább hozzászokott. De vajon én kedvelni fogom Lord Amberleyt? – kérdezte magától Alexandra a hintó mellett elsuhanó fákat fürkészve. Honnan is tudhatná? Londonban nemigen akadt alkalmuk megismerni egymást. A férfi tisztességesen viselkedett vele szemben, és mindig megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fordult felé. Igazi úriemberként viselkedett. De ez csak egy szerep, Amberley viszont hús-vér személy. Ezt a személyiséget azonban Alexandrának egyszer sem sikerült megpillantania. Tökéletesen idegen volt a számára. Egy idegen, akit mindennek ellenére ki nem állhatott. Egyszerűen idegesítette a férfi. Ami értelmetlen beismerés egy olyan úriemberrel szemben, akinek ilyen könnyed, elbűvölő modora és mosolygós kék szeme volt. Mégis ez volt az igazsága Annyira tudatában volt a férfi fizikai jelenlétének, mint még soha senki másénak. Mint ahogyan még soha nem félt attól sem, hogy valakinek a szemébe nézzen. De Lord Amberleynek félt a szemébe nézni, félt attól, hogy… Mitől is? Hogy elvész abban a tekintetben? Képtelen lett volna más szavakkal leírni az érzéseit. Meg azután, még soha nem félt senki kezétől. Na jó, talán a papáétól – azoktól a nagy lapáttenyerektől, melyek annyi fájdalmat tudtak okozni, hogy az ember véresre harapta a szája belsejét. De olyan kezektől félni, melyek sosem fenyegették erőszakkal? Lord Amberleynek hosszú ujjú, szépen manikűrözött, ugyanakkor erős keze volt. Mégis rettegett az érintésétől. Kínzó vágyakat ébresztett benne, melyeket nem csillapíthatott, s melyeket nem akart érezni, mert ráébresztették saját, szunnyadó nőiességére. Rettegett Amberley gróftól, mert érezte, hogy a férfi képes lenne azzá az asszonnyá formálni, akivé mindig is lenni vágyott, de akivé a valóságban félt válni. Ráadásul a férfi szeretőt tartott. Bizonyára nagyon is hozzászokott a nő érintéséhez. A nőéhez, akinek tapasztaltsága mögött Alexandra szégyenben maradna, aki mellett senkinek érezné magát. Amúgy sem tartotta magát sokra, noha arról álmodozott, hogy egyszer hercegné lesz belőle, jelentős személyiség. Igaz, most meg grófné lesz, ugyancsak fontos ember. Mégis hozzákényszerítették egy olyan férfihoz, aki nem vágyik rá, s aki minden figyelmét a szeretőjére pazarolja majd. 71

Alexandrát édesanyja sikkantása ragadta ki a gondolataiból, nagy szolgálatot téve ezzel, lelki nyugalmának. Fejét élesen elfordítva láthatta, hogy az út másik oldalán nyílt térség váltotta fel a fák sorfalát. Az alant elterülő látvány még az eső ellenére is fenségesen festett. Egy széles, mély völgy fölé tornyosuló domb oldalában jártak. A völgyet folyó szelte ketté. Odalent erdők, rétek, ápolt gyepszőnyegek, szökőkutak és díszes kertek, meg egy ívelt kőhíd. A túlsó domb aljában, mindenek felett uralkodón egy reneszánsz stílusban épült udvarház magasodott, melynek pompájától még ilyen távolból is elállt a lélegzete. Alexandra ajka hangtalan kiáltásra nyílt. – Ebben a sárban sosem jutunk le! – siránkozott Lady Beckworth, miközben zsebkendő után kutatott a kézitáskájában. – Fel fogunk borulni, és lezuhanunk a mélybe! Meg fogunk halni! Alexandra, kopogj előre a kocsisnak, hogy álljon meg! Ám még mielőtt Alexandra engedelmeskedhetett volna, Purnell léptetett az ablak mellé. A hintó abban a pillanatban megállt. Alexandra lehúzta az ablakot. – Teljesen biztonságos! – jelentette ki a férfi, s ahogy lehajolt, víz csurgott a kalapja karimájáról. – Az utat szilárdan kikövezték, és a lejtő sem olyan meredek, mint amilyennek innen látszik. Az út fokozatosan ereszkedik. Minden rendben, mama? – Atyátok ebbe sose menne bele! – jött az elhaló felelet a zsebkendő mögül. – Ő visszavinne a legközelebbi fogadóba! – Mama, nem kockáztatnám feleslegesen az életedet – sem Alexandráét! Húzd be a függönyöket a túloldalon! – szólt a lányra. – Ha nem tud lenézni, mama sem fél majd ennyire. Mielőtt továbblovagolt volna, a testvérek melegen egymásra mosolyogtak. James egy röpke pillanatra Alexandra ablakon nyugvó kezére helyezte vizes, kesztyűs kezét, s ahogy lenézett a völgyben álló házra, megszorította azt. Miután bátyja elhúzódott, Alexandra megvigasztalódott. Tudta, hogy az együtt érző gesztusnak semmi köze nem volt a sáros utakhoz vagy a leereszkedéshez. Nem húzta össze a függönyöket. Édesanyja elszántan belemerült a Bibliába, melyet a szemközti ülésről vont az ölébe, és egyetlenegyszer sem pislantott az ablak felé. Ajka néma imát mormolt. Alexandra pedig növekvő csodálattal és izgalommal bámult le a házra s a völgyben elnyúló kertekre. Lord Amberley két hintót és egy lovast látott közeledni a távolban. A hosszú galérián üldögélt, melynek magas ablakai kelet felé néztek, a domboldalra, amerre a házhoz vezető út futott. Félig-meddig arra számított, hogy csak holnap érkeznek majd. Angliában sokan inkább útra sem keltek, ha nagyon hevesen esett. Ennek ellenére ott ült, mert képtelen lett volna bármi másba belekezdeni. Az eljegyzése most sokkal valóságosabbnak tűnt, mint Londonban, vagy akár az otthon töltött egy hét során. Londonban annyira lekötötte, hogy megmentse Miss Purnellt a meg nem érdemelt kiközösítéstől, majd, hogy újra tökéletesen elfogadtassa azokkal, akik kerülni kívánták, hogy szinte ideje sem jutott átgondolni az eljegyzés teljes súlyát. Az idehaza töltött hét alatt pedig megnyugtatóan távolinak tűnt Purnell kisasszony érkezése. Akadt elég tennivalója, hogy utolérje magát a birtok ügyeiben, amire távollétében a tiszttartó viselt gondolt. Csupán tegnap és ma fogta fel igazán, hogy a menyasszonya úton van az otthonába. Nem egyszerű látogató, akit vendégül lát majd, azután, ha eljön az ideje, búcsút inthet neki. Hanem a jegyese. A jövendőbeli felesége. Az asszony, akivel ezentúl egész életükben osztoznak ezen a házon. A fura, s egyben mókás dolog az volt, hogy képtelen lett volna felidézni magában Purnell kisasszony arcát. Az emlékeiben magas, büszke és fegyelmezett tartású nőként élt. Szigorú módi szerint fésült sötét frizura. De az arca helyén csak egy fehér folt. Azt tudta, hogy fegyelmezett és rendszerint kifejezéstelen. A szeme sötét. Mégsem volt képes élénken előidézni az emlékezetében. Csupán egy tágra nyílt, sötét szempárt látott maga előtt, kipirult orcát, 72

cserepes ajkat, zabolátlan, dúsan göndörödő tincseket, hosszú, formás lábakat és egy hívogatóan zilált ágyat. De ez nem Purnell kisasszony volt. Az emlékezete játszott vele azon első alkalommal. Amikor másodszor is megpillantotta, egy teljesen más nőt látott. Csak a pillanat varázsa hatott termékenyítő módon a képzeletére. Purnell kisasszony nem volt valami elbűvölő, de még különösképpen vonzó sem. Alig szólt, és olyan mereven és tartózkodóan viselkedett, hogy az ember nehezen hitte róla, ő is hús-vér teremtmény. Ráadásul minden egyes érintésére összerezzent. Ő pedig ezt a nőt veszi el. Ezzel a nővel kénytelen megosztani az otthonát, az ágyát, önmagát. Ő lesz a ház asszonya. Szívbéli társa. A szeretője. A gyermekei anyja. Lehangoló kilátás volt. Ahogy a hintókat észrevette, talpra szökkent. Figyelte, ahogy lassan leereszkednek a völgybe. Nem leselkedett rájuk veszély. A kövezett úton még a legcudarabb időben sem csúszhattak meg sem a lovak patái, sem a kerekek, ám az idegeneket rendszerint elbátortalanította az út egyik felén tátongó szakadék. Feltételezte, hogy a lovas James Purnell. Purnell kisasszony és az édesanyja utazhatnak az első hintóban. A másik – kisebb és egyszerűbb – kétségkívül a poggyászkocsi. Az lehet, hogy Purnell hozott magával egy inast, Lady Beckworth és Miss Purnell pedig egy komornát, noha erre semmi szükség nem lett volna. Felkészült rá, hogy cselédeket rendeljen a szolgálatukra. Amikor látta, hogy a hintók leértek a völgybe, átkeltek a kőhídon és körbegurulnak a francia kertek mellett, Lord Amberley odahagyta a galériát, és átszelte a hatalmas márványcsarnokot, mielőtt a járművek a ház főbejárata előtti márvány lépcsősor elé hajtottak volna. Akár esik, akár nem, a lépcsőn akarta fogadni a vendégeit. Ennyit bármilyen látogató kedvéért megtett volna. Ám ha a jövendőbeli feleségéről volt szó, még egy hóvihar sem tarthatta volna odabenn. Üdvözölte a lováról lepattanó James Purnellt. Egy inas leeresztette a hintó lépcsőjét, és lesegítette Lady Beckwortht. – Jó napot, asszonyom! – hajolt a kezére Lord Amberley. – Kimondhatatlan örömre szolgál, hogy épségben megérkeztek! Isten hozta Amberley Courtban! Mikor Purnell a karját nyújtotta az édesanyjának, és az eső elől sietve felkísérte a lépcsőn, a lord visszafordult a hintóhoz. Arrébb intette az inast, és maga nyúlt Purnell kisasszony kezéért. A lány pillanatnyi habozás után elfogadta. – Isten hozta, kedvesem! – nézett mosolyogva a szemébe. – Isten hozta új otthonában! A lépcső addigra csúszóssá vált az esőtől. Amberley elengedte a lány kezét, két kézzel átfogta a derekát, és leemelte a talajra. – Ígérem, nem fog folyton esni! – jelentette ki gyengéden, s közben nyugtázta, hogy a lány sietve elhúzódik az érintése elől. – Külön az ön tiszteletére rendeltem napsütést és meleget! Jöjjön be! Bizonyára szeretne felmelegedni, és teázni egyet! Karját kínálta a lánynak, és sietve felkísérte a lépcsőn. Vajon egyáltalán tisztában van vele, hogy még egyetlen szót sem szólt? – tűnődött a férfi. Amint beléptek a fogadócsarnokba, ismét lenézett a lányra. Hát persze, milyen is lehetne az arca! Minden vonás a helyén. Akár egy márványszobor. Egy arc, mely lehet akár jellegtelen, de éppúgy varázslatosan elbűvölő is, attól függően, milyen kedvében van a gazdája. Mióta csak ismerte, egyelőre semmiféle hangulatmegnyilvánulást nem tapasztalt nála. Kivéve tán a legelső alkalommal. A dereka, mint egy nádszál. És meglepő módon pillekönnyűnek bizonyult, amikor pár perccel korábban megemelte. Lord Amberley a többi vendég felé fordult. Hirtelen az egész csarnok megtelt lármával és zűrzavarral. A semmiből egyszer csak előtoppant az édesanyja, Sir Cedric Harvey, Dominic és Madeline, hogy ők is köszöntsék az érkezőket.

73

Kora este elállt az eső, a felhőzet felszakadozott, s nyugaton, a dombok felett halványan előragyogott a nap. Noha a fű nedves volt, Lord Amberley azt javasolta a menyasszonyának, hogy vacsora után sétáljanak egyet a franciakertben. – Az ösvények kavicsosak, nem fog átázni a ruhája szegélye – magyarázta. Lady Amberley, akit felvidított a friss levegő és egy kis testgyakorlat gondolata, kénytelen bent maradni Lady Beckworthszel, akit elcsigázott az utazás. Velük maradt Sir Cedric Harvey is. Amikor Lord Eden rájött, hogy vele együtt páratlanul lennének, ugyancsak a maradás mellett döntött. Húga, aki már elígérkezett a sétához, s akinek James Purnellt szánták párjául, megsemmisítő pillantást vetett rá. Miután elhagyták a házat, Alexandra a kendője szélébe kapaszkodott, s csak olyankor fogadta el Lord Amberley karját, amikor az elutasítás szándékos udvariatlanságnak tűnt volna. A férfi nem sokkal volt magasabb nála korántsem annyival, mint James vagy a papa. Talán emiatt is érzi magát kényelmetlenül mellette, gondolta Alexandra, miközben a gróf átvezette a kövezett teraszon a kertekhez, melyek az épülettől keletre terültek el. Nem bújhatott el a háta mögött, mint ahogyan más férfiakkal tette. – Sajnálom, hogy esett, amikor megérkezett! – szólalt meg Amberley. – Örültem volna, ha teljes pompájában pillantja meg a házat és a kerteket. Tudja, igen büszke vagyok mindkettőre. – Az esőben is bámulatosan mutattak – nyugtatta meg a lány. Fogalmam sem volt, hogy Amberley így fest majd! – Egy távoli ősömnek köszönhetem – vagy inkább az akkori politikai helyzetnek. Az eredeti épületet Erzsébet királynő korában húzták fel itt a völgyben, védelmi célokra. Tudja, csak két mérföld ide a tenger. Bármely ház, melyet odafent, a fennsíkon emelnek, látható lett volna a tengerről. És gondolom, kevésbé látványos is lett volna. – James említette, hogy szerinte közel a tenger – jegyezte meg a lány. – Akkor tehát ez nem az eredeti épület, uram? – Nem, az nyolcvan évvel ezelőtt porig égett. A tűzvész nagy tragédia volt. Rengeteg régi családi ereklye odalett. Ugyanakkor a nagyszüleim kitűnő ízléssel bírtak. Ők építették a jelenlegi házat; a kertek kialakítását pedig a nagyanyám felügyelte. Fentről, a dombról mutatkozik meg igazi pompájuk. Majd felviszem oda, ha kisüt a nap, hogy a saját szemével győződhessen meg róla. – Szerencsés, hogy az országnak ezen a részén élhet, uram. Attól tartok, Yorkshire kissé kopár – noha én egész életemet ott éltem le. – Ezután nem így lesz. Ön elfelejti, hogy ha összeházasodunk, ez éppúgy az ön otthona is lesz! Beszéd közben mélyen a szemébe nézve mosolygott, s ujjainak hegyével megérintette a lány kezét. Alexandra megmerevedett, majd sietve James és Lady Madeline után nézett, hogy a közelben vannak-e. Azok ketten egy másik ösvényt választottak, de jól láthatóan szem előtt maradtak. – Szeretném hinni, hogy a jegyességünk valójában ma kezdődik – mondta a férfi. – Nem tekinthetem önt egyszerű vendégemnek. Gondolja, hogy képes lenne a nevemen szólítani? Edmundnak? S én vajon szólíthatom önt Alexandrának? – Ha így kívánja, uram – felelte a lány bizonytalanul. Őt úgy tanították, hogy a szolgákon és az ember testvérén kívül tiszteletlenség bárkit is a keresztnevén szólítani. – De ön kényelmetlennek találná? – tudakolta a férfi, aki abbahagyta a sétálást, és most odafordult a lányhoz. Fojtogatóan közel volt hozzá. – Igen – nyögte ki Alexandra. – A mi családunkban ez nem szokás. Mama és papa sem szólítják egymást a keresztnevükön. De úgy lesz, ahogyan ön kívánja. – Nem szükségszerűen felelte a gróf. – Csak azért mondja ezt, mert én vagyok a férfi? Nem kívánom, hogy efféle képtelen indokból engedelmeskedjen nekem. Mamának igaza volt abban, amit a színházban tanácsolt önnek. Ne adja be a derekát csak azért, mert a vőlegénye vagyok, 74

vagy később azért, mert én leszek a férje. Azért mondjon igent, mert egyetért velem. Vagy pedig mondjon ellent, vitatkozzon, harcoljon az igazáért, ha úgy szükséges! – mosolygott le a lányra szikrázó kék szemmel. Ám Alexandra nem osztozott a jókedvében, nem nyugodott meg. – Hogy is tehetném? – kérdezte némi keserűséggel a hangjában. – A társadalom, ami még fontosabb, a vallásunk teljes egészében azon az elképzelésen nyugszik, hogy a nők felett az apjuk, férjük rendelkezik. Talán másképp is lehetséges? – Azt hiszem – válaszolta Amberley elkomolyodva. – Nem értek egyet azzal, amikor a Szentírásra hivatkozik, ha egyáltalán onnan vette az elképzeléseit. Én úgy látom, nő és férfi egyenrangúnak teremtetett. Tán nem unatkozott Ádám, mielőtt az úr megteremtette Évát? De nem azért, mert nem volt ki felett uralkodjék. Hiszen ott volt neki a világ összes teremtménye, akik felett a hatalomvágyát gyakorolhatta. Neki társra volt szüksége! Valakire, akivel az elméjét köszörülheti, akivel beszélgethet, vitatkozhat, harcolhat, együtt kacaghat. Akit ráadásul szerethet! No, de miért is prédikálok én itt? – mosolyodott el ismét. – Mégis, ha a férfiak úgy határoznak, hogy egy nőt férjhez kell adni, akkor a nőnek nincs sok választása – tette hozzá halkan a lány. – Ha a férfiak úgy döntenek, hogy a becsület megkövetel bizonyos cselekedeteket, akkor a becsület fontosabb, mint a nő vágyai. – Most önmagára céloz? – olvadt le a mosoly a férfi arcáról. – Attól tartok, önt belehajszolták ebbe az eljegyzésbe. Ám kétségkívül inkább a körülmények, mintsem a férfiak akarata. Az édesapja netán túlzott nyomást gyakorolt önre? De „férfiakat” említett, „egy férfi” helyett Én lennék a másik? Esetleg Dominic? Talán van benne némi igazság. Kétségkívül. Elismerem, gyenge teremtmények vagyunk. Néha sajnos az a gond, hogy lehetetlen tudni, melyik cselekedet lenne helyes, és melyik helytelen. Alexandra erre csak felszegte az állát. – De miért eveztünk ilyen komoly vizekre? Azt hiszem, az a kérdés, szólítsuk-e egymást „uram”-nak és „Purnell kisasszony”-nak; vagy illendő ha ezentúl áttérünk az „Edmund”-ra és „Alexandrá”-ra? Egyelőre maradjunk a formalitásnál, mert ön így kívánja. De csak az esküvőig! Legalábbis ezért harcolok majd. Nem hiszem, hogy képes lennék „Lady Amberley”nek vagy „hölgyem”-nek szólítani a feleségemet! – Szólíthat Alexnek! – hadarta a lány. – James is így hív. Jobban kedvelem, mint az Alexandrát. – Akkor hát: Alex! – mosolyodott el a férfi, és belékarolt. – Köszönöm! Kettős megtiszteltetés, ha a fivérével osztozhatom a becenevén. Nagyon kedveli őt, ugye? – Számomra ő a legdrágább ember a világon. Sokan nem kedvelik, mert komoly és cinikus, és gyakran hallgat. Tudja, elvesztette a világba vetett hitét, ami bárkit szörnyen érintene. De én tudom, milyen is ő valójában. És hogy milyen volt régebben. A gróf egy pillanatig hallgatott. Megtorpantak, s figyelték, mint rajzol szivárványt a kert egyik végében álló márvány szökőkút vízsugara. – Abból, amit én láttam, úgy vélem, ő is viszonozza az érzéseit. És ennek örülök. Azt hiszem, jó érzés lehet ilyen hűséget és vonzalmat ébreszteni önben, Alex! A lány beleborzongott, amikor a férfi ajkáról hallotta a nevét. Mintha csak megcirógatta volna! – Attól tartok, eddig nem sok embert ismertem életemben – vallotta be. – Számomra James jelentett mindent. Reá zúdítottam összes szeretetemet. Edmund. Szégyenlősen ejtette ki a férfi nevét mondandója végén, majd kivonta karját a férfi karjából, és a medence széléhez húzódott, melyben víz bugyogott. Egyik kezét odatartotta a permet alá. – Holnap körbevezetem a házban! – hallotta maga mögül. – Remélem, ön is annyira megszereti majd, mint én! – mondta a gróf, s hangja csaknem vágyakozón csengett.

75

10 Madeline úgy érezte, hogy az arcára odafagyott a mosoly. Akkor sem lenne képes eltüntetni onnan, ha akarná. Elszántan tovább csacsogott, noha partnerétől csak egy szótagos válaszokat kapott. Vajon miről is beszélhetne? Nem emlékezett rá, hogy valaha is téma után kellett volna kutatnia az agyában. Rendszerint ő volt a társalgás központja és irányítója. Ugyanakkor soha nem is találkozott még Mr. Purnellhez fogható alakkal – hallgatag, merengő és zavarba ejtően jóképű volt. – Szereti a tengert? – érdeklődött, s a férfit egy a húgától és Edmundétól eltérő ösvényre vezette. Attól tartott, hogy a fülükbe jut a társalgásuk – vagy éppen annak hiánya –, és butácskának tartják majd. – Tudja, ide nagyon közel van! Csak két-mérföldnyire. – Szeretem. Általa lehet elmenekülni erről a szigetről – felelte a férfi. A lány meglepetten pillantott fel rá, s csakúgy, mint sétájuk kezdete óta folyamatosan, ismét sürgető késztetést érzett, hogy hátrasimítsa a férfi homlokába hulló sötét hajtincset. Ahogyan eddig, most is ellenállt a késztetésnek. – De hát miért kíván elmenekülni? – kérdezte. – Csak egyetlen dolog tart e partokon – hajtotta le a fejét a férfi mereven. – Igen? És mi az? – győzött Madeline felett a kíváncsiság, még mielőtt észrevehette volna magát. A férfi kifejezéstelen arccal meredt rá. Madeline nem hitte, hogy válaszolni fog. – A húgom – vetette oda. – Purnell kisasszony? – csodálkozott a lány, s még messzebbre kanyarodott a másik kettőtől. – Hiszen az ő sorsa már biztos kezekben van, uram. A fivérem eljegyezte. A férfi nem felelt. Madeline lopva rápillantott, de képtelen volt megfejteni az arckifejezését. Megvetés? De nem, olyasmit olvasott bele, ami biztosan nem lehetett ott. – Szerencsés az a hölgy, aki Edmundot tudhatja férjéül! – jelentette ki kissé hevesebben, mint ahogy szándékában állt. – Edmund jólelkű és végtelenül megbízható. Nincs oka aggodalomra a húga miatt! – Ha ön mondja – hajtotta le ismét a fejét a férfi. Madeline-ben az ingerültség mellett – melyet a férfi korábbi csendessége váltott ki belőle – feltámadt a harag. – Ha Purnell kisasszony csak feleolyan jólelkű és felelősségteljes, mint Edmund, akkor kétség-kívül boldogok lesznek! – vetette oda. Ismét azt gondolta, hogy nem kap feleletet. Purnell hirtelen megtorpant a szökőkút mellett, mely a kert túloldalán állónak a párja volt, s kezét belelógatta a medence vizébe. – Alex nem mindennapi lány – kezdett bele halkan. – Nem mindennapi neveltetésben volt, része. Ő jó és kedves, és igen, még számtalan más is. De ez mind mélyen el van nyomva benne. Fogalmam sincs, létezik-e olyan férfi vagy nő, aki képes mindezt meglátni és előcsalogatni belőle. Madeline még soha nem hallotta ennyit beszélni a férfit. Szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kezét vigasztalón a karjára helyezze. Erősen összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Sógornők leszünk. Minden erőmmel azon vagyok, hogy összebarátkozzunk – jelentette ki. Ahogyan mama és Dominic is. Hová szeretne menni, Mr. Purnell? – Hogy hová? – ismételte kifejezéstelen hangon. Lerázta a vizet a kezéről, majd ismét elfoglalta helyét a lány oldalán. – Ha elhagyná Angliát. Hová menne innen? – Az mindegy – vont vállat Purnell. – El innen. Távol Angliától. Csak ez számít. – Távol önmagától? – puhatolózott a lány. – Ez az, ami elől fut, uram? Tudja, hogy ez lehetetlen. Bárhová menjen is, csak önmaga marad. 76

Már akkor megbánta, amikor kimondta. Még ha igaznak hangzott is, szemtelen és bántó dolog volt így beszélnie. Az a szúrós, sötét szempár úgy nézett át rajta, hogy Madeline biztosra vette: a férfi még a virágokat is látja a háta mögött. Arca újra kifejezéstelenné vált. – Maga egy filozófus – jegyezte meg kurtán. – Én meg azt hittem, nem több, mint a divatos társaság csinos üresfejű teremtménye. Madeline felszisszent. Most már kvittek voltak, mindketten sértő megjegyzéseket vágtak egymás fejéhez. Bár ő nem sértésnek szánta a mondandóját. Mr. Purnellt oly nehéz volt kedvelni, lehetségesnek tűnt, hogy saját magával sincs kibékülve. Ha megtanulná elfogadni önmagát, talán mások is melegebben bánnának vele, s ő is boldogabb lenne. Akkor nem kellene menekülnie. – Gyakran kilovagolunk a tengerhez – szólalt meg. – Pazar szirtek vannak arrafelé; a part elbűvölő, széles és homokos. Esetleg lenne kedve holnap kilátogatni? Úgy tudom, Dominic arra készül, hogy elhívja Purnell kisasszonyt. Mindketten lovagolnak? A férfi kurtán rábólintott. Hát, ennyit erről a témáról, sóhajtott fel magában Madeline. És most? Mi következzen? Az időjárás? Londoni emlékek? A ház kínálta látnivalók? Az utazás? A férfi otthona? Mi? – Dominic be akar lépni a seregbe – bökte ki –, noha mama és én élénken ellenezzük a tervét. Tudja, a mama két fivérét is a háborúban veszítette el, és képtelen lenne elviselni a gondolatot, hogy ugyanez Dominickal is megtörténhet. És én sem tudnám elengedni. Látja, mi ikrek vagyunk, különleges kötelék fűz össze minket. Ha Dominic Spanyolországban állomásozna, nem lelnék egy perc nyugtot se. Úgy hallottam, a hőség, az esőzések meg a sár éppoly elviselhetetlenek, mint az ellenség támadásai – noha kétlem, hogy valóban így lenne. Az eső és a sár nem sokakat juttatott eddig koporsóba, nem igaz? Bár arról már hallottam, hogy a hőség valaki halálát okozta, mert súlyos felszereléssel, víz és egyéb ellátás nélkül kellett folyton menetelniük. Bla-bla-bla, gondolta Madeline saját hangját hallgatva. A férfi épp az imént nevezte üresfejűnek. De miért van az, hogy mellette valóban annak is érzi magát? Más úriemberek társaságában mindig érdekesnek és szellemesnek tűnt. Ám James Purnell, miközben a lány mellett baktatott, s tekintetével a szépen gondozott bukszusokat, virágágyásokat és kavicsos ösvényeket pásztázta, alig is figyelt. Mi ütött belé, amikor szökési tervéről beszélt? Korábban még soha, senkinek nem fogalmazta meg szíve legtitkosabb vágyát – bár úgy vélte, Alex így is kitalálta. Most pedig kitárta a szívét ez előtt a fiatal hölgy előtt, akit – bár megvetette érte magát – vonzónak talált. Évekkel ezelőtt megesküdött magának, hogy soha, senkinek nem enged többé bepillantást az érzéseibe. Soha, senkinek nem engedi, hogy megsebezze. – Egy katonának vállalnia kell a kockázatot – felelte. – De hát ezzel mindannyian így vagyunk bizonyos mértékig. Az élet kockázatos. De az ember minimálisra csökkentheti a kockázatot, gondolta, ha tüskéket növeszt, és soha vissza nem húzza őket. Másnap reggel, amikor reggeli után lement a földszintre, Alexandra szinte vidám volt. A nap sütött, s ettől a hálószobája ablakából nyíló kilátás elbűvölőből lélegzetelállítóvá változott. Most pedig kilovagolni készült Lord Edennel, Lady Madeline-l és Jamesszel. Lord Amberley délelőtt belemerült a birtok ügyeinek intézésébe, hogy a délutánt ház bemutatására szánhassa. Alexandra világéletében a lovaglást kedvelte a legjobban az összes kültéri foglalatosság közül. Igazság szerint másra nem is nagyon vetemedhetett. Imádott a lápon lovagolni, ahol minden egyes érzékszervével magába szívhatta az őt körülvevő vad természetet. Sosem mehetett egyedül, és szigorúan eltiltották a vágtázástól, mert az atyja szerint vad és hölgyhöz nem illő tevékenység volt. Ám ezt az egy parancsot rendszeresen megszegte. Jamesszel gyakran

77

versenyeztek egymással, nyaktörő iramban vágtattak végig a lápon – csoda, hogy egyikük sem szenvedett soha balesetet. A teraszra érve már tudta, hogy kellemes délelőttnek néz elébe. Lord Eden azt ígérte, lemennek a partra. Új és minden bizonnyal ragyogó kalandban lesz része. Három útitársa már lóháton várta odakint, csakúgy, mint Anna és Walter Carrington, valamint Lord Amberley, aki egy női nyereggel felnyergelt sötét kancát tartott. Alexandra első pillantásra beleszeretett az állatba. – Purnell kisasszony! – léptetett elő Anna mohón fénylő arccal, amint Alexandra feltűnt a márvány lépcsősor tetején. – Walterrel átlovagoltunk megnézni, hogy épségben megérkezett-e. Mama megengedte, bár figyelmeztetett, hogy ne legyünk a terhére, hiszen bizonyára kifárasztotta az utazás. De most, hogy kilovagolnak a tengerpartra, nem tarthatnánk mi is önökkel? Dominic azt mondta mehetünk, ha ön nem bánja. Kérem szépen? – Szervusz, Anna! – mosolyodott el Alexandra. – Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy velünk tartsatok. De nem lovagoltatok ma már eleget? – Csak három mérföldet – mutatott határozatlanul az épület mögötti domb felé a lány. Hamarosan ön is meglátja majd a házunkat! Mama nemsokára meghívja – nem mintha szüksége lenne meghívásra! Dominic és Madeline majd átkísérik, amikor csak kedve tartja! De ne várakoztasson sokáig! Szeretném megmutatni önnek a csikómat és a kutyámat! A kutyám épp most kölykedzett – négyet! Olyan aranyosak! – Anna! – nevetett Lord Amberley, miközben elővezette a kancát. – Levegőt is vegyél, kicsim! Egyébként meg: én nem kísérhetem át Purnell kisasszonyt, hogy megnézzük a csikót és a kiskutyákat? És egyáltalán, én miért nem hallottam még róluk? Ne is felelj, úgy látom, a többiek már indulnának! – Dominic, lovagolhatok veled? – léptetett mellé a lány. – Bárcsak én is önnel tarthatnék! – fordult Lord Amberley Alexandrához. – Sajnos találkozóm van a számlakönyvekkel. Valahogy kevésbé tűnik vonzónak, mint a lovaglás. Folyton emlékeztetnem kell rá magam, hogy a délutánt együtt töltjük majd. Alig várom, hogy körbevezethessem a házon! Figyelmeztetem, minden határon túlmenően büszke vagyok rá! – mosolygott majdhogynem kisfiúsan. Alexandra csizmás lábával a férfi összekulcsolt kezébe lépett, és engedte, hogy a gróf nyeregbe segítse. Közben kimondottan bűnösnek érezte magát, amiért alig várta, hogy elszabaduljon tőle. Annyira áthatotta a férfi jelenléte, hogy az már fojtogató volt: másra sem tudott gondolni, csak azokra a széles vállakra, dús, sötét hajára, a vakítóan kék szemére. Szabadon akart vágtatni, kettesben maradni saját érzéseivel, ahogyan megszokta. Fogalma sem volt, miként kezelje ezeket a heves fizikai ingereket. – Ebédnél találkozunk, Alex! – lépett hátrébb Lord Amberley, hogy a lány felzárkózhasson Madeline mellé. – Igen – lehelte Alexandra. A lélegzete is elakadt attól, ahogy a férfi a nevét kiejtette. Nem sikerült rábírnia magát, hogy ő is a keresztnevén szólítsa a grófot. Megpróbálkozott egy mosollyal. Vajon miért érezte olyan merevnek az arcát, amikor vele volt, hogy minden egyes mozdulat külön erőfeszítésébe került? – Walter azt mondja, ma reggel apály van – tájékoztatta Madeline. – Örülök neki. Apálykor sokkal szélesebb a föveny. Majd meglátja, milyen mesés! Ötmérföldnyi szikrázó, aranyszín homok, Purnell kisasszony, és majdnem egy mérföld széles a szirtektől a vízig! Dagálykor a víz felhúzódik egészen a sziklákig, úgyhogy a part szinte teljesen eltűnik. – A tengert ugyan nem ismerem, de rajongok az érintetlen természetért – válaszolta Alexandra. A közelünkben lévő lápost is imádom, pedig vigasztalan egy hely, rossz időben egyenesen sivár. – A tenger sosem sivár – felelte Madeline. – Mindig más arcát mutatja. Mama csak élete nagy csalódásaként szokta emlegetni. Tudja, szívesen festeget, de azt mondja, a képein sosem 78

képes megragadni, ami a szeme elé tárul. Ami engem illet, én nem is próbálkoztam vele soha. Szívesebben festek olyasmit, ami nyugton marad, és sosem változik. Ön is szokott festegetni? – A festés az egyik nagy szenvedélyem noha, attól tartok, nincs nagy tehetségem hozzá – vallotta be Alexandra. – De megértem Lady Amberleyt. Én sem vagyok képes soha tökéletesen visszaadni azt, amit látok, és amit érzek. De hát talán épp ez adja meg a varázsát. Mi örömét lelné az ember valami olyasmiben, amit tökéletesen képes kivitelezni? Abban nem lenne semmi kihívás. – Ön és a mama kitűnően kijönnek majd egymással – nevetett Madeline. – De nem tegeződhetnénk? Nem szívesen szólítom Purnell kisasszonynak. Úgy hangzik, mintha valami korosodó vénlány lenne! Feltűnt, hogy a reggelinél Lady Madeline-nek nevezett, ami rettentően hivatalosan hangzik, ha egyszer nővérek leszünk! Alexandra elmosolyodott. Úgy tűnt, a közvetlenség az egész Raine családra jellemző. Bármennyire is új volt számára ez a fajta hozzáállás, nem állította volna, hogy visszatetszőnek találja. – Rendben – felelte –, tetszik az ötlet, Madeline! Ahogy tovább lovagoltak, Alexandra jól szemügyre vette könnyedén csevegő útitársát. Irigyelte a lányt. Milyen csodálatos lehet, ha az emberből nyilvánvalóan sugárzik az életszeretet! Madeline a szó szoros értelmében talán nem volt egy szépség. A vonásai, a haja színe átlagosak. Magasságra és alakra nem sokban különbözött Alexandrától. Az egyetlen különlegessége sötétzöld szeme volt. S mindennek ellenére mégis ragyogó szépség benyomását keltette. Arca s kecses, energikus mozdulatai egyaránt napsugaras természetét tükrözték. – Egy perc, és meglátjuk a tengert! – szólalt meg Madeline, majd megemelte a hangját, hogy az előttük lovagló négyes is hallhassa. – Amikor az ember először látja meg a vizet, fura illúziója támad, ugye, Dominic? Meg merne esküdni rá, hogy a tenger magasabban áll, mint a part. Elég félelmetes. Az ember szinte látja maga előtt, ahogy megindul, és bekebelezi a völgyet, s vele őt magát. Régen mindig ezzel riogattál, Dominic, emlékszel? Lord Eden kisfiús mosollyal fordult hátra feléjük. – Folyton rémtörténetekkel traktáltalak, te meg visítottál a rettegéstől. – De azután üldözőbe vettelek, és püföltelek, ahol csak értelek! – Már ha elkaptál! – tette hozzá Lord Eden kacagva. – Szörnyű, ha az embert fiútestvérrel verte a sors, ugye, Alexandra? – fordult Madeline az társához támogatásért. Alexandra tekintete összeakadt a fivérével, egymásra mosolyogtak. Egyetlen olyan alkalom sem jutott az eszébe, amikor hajba kaptak volna Jamesszel, netán ugratták volna egymást. Mindig úgy képzelte, hogy az övéké szokványos fivér-nővér kapcsolat. Vajon lehetséges, hogy még ebben is különböztek másoktól? Nem érdekelte. Jó volt úgy, ahogy volt. – Courtneyék holnap táncmulatságot rendeznek – szólalt meg Anna. – Mindenki ott lesz. Kivéve persze engem. Pedig megállás nélkül rimánkodtam, hogy mehessek. Végül is betöltöttem a tizenötöt, és ez csak a vidék. De a mama nemet mondott, papa meg csak viccelődik. Azt állítja, ha idejekorán táncmulatságokba járok, letáncolom a lábamat, mielőtt első bálozó lehetnék. Hát nem nevetséges, Dominic? – Nehéz dolog majdnem-felnőttnek lenni – mosolygott rá elnézően a férfi. – No de, tudod mit, Anna? Mire eljárhatsz táncolni, olyan csinos leszel, hogy a férfiak egész este nem hagynak majd szusszanni! Addig rophatod majd, ameddig csak a lábad bírja! – Úgy véled? – vidult fel a lányka. – Na persze, ez egyelőre nem nagy vigasz, ugye? Megkérjük Edmundot valamelyik nap, hogy zongorázzon, és én majd táncolok veled a zeneteremben! Csak mi ketten, és keringőzünk is. Rendben? – kacsintott a lányra. – Megtennéd Dominic? – meresztett rá mohón imádó tekintetet Anna.

79

Ebben a pillanatban látta meg Alexandra a tengert. Ezen a ponton a völgy kiszélesedett, s a folyó tölcsértorkolattá terebélyesedett. A fű eldurvult, és homokkal keveredett. Madeline igazat mondott. Tényleg úgy látszott, mintha a part alacsonyabban lenne a víznél, noha az messze, az aranyló homok széles sávján túl húzódott. – Nahát, James, oda nézz! – kiáltott fel Alexandra. – Milyen tökéletesen fenséges! – Ugye, milyen elbűvölő? – zárkózott fel mellé Lord Eden. – Sajnos, ha az ember ilyen helyen nő fel, hajlamos mindezt magától értetődőnek tekinteni. Csak amióta rádöbbentem, hogy ez valójában Edmund otthona, nem az enyém, azóta látom be, micsoda egyedülállóan szép hely ez. Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ez Európa egyik legcsodálatosabb partszakasza, noha nem sok összehasonlítási alapunk van. Alexandra mélyet sóhajtott. A levegő sós frissességét ellenállhatatlanul üdítőnek érezte. – A fövenyt kifejezetten vágtázásra teremtették – mondta Lord Eden. – Emlékszem, rengeteget versenyeztünk itt! – Valóban? – fordult felé Alexandra ragyogó szemmel. – Igen, látom, igaza lehet! Vágtázzunk? – Most? – kérdezte a férfi habozva. – Biztos benne, hogy készen áll rá, Purnell kisasszony? Ahogy látom, Edmund ugyan nem az istálló legszilajabb lovát adta maga alá, de azért nem is leglustábbat. – Gond nélkül elbánok vele – nyugtatta meg lány. – Ó, kérem szépen! – Nos – méregette a férfi ha ragaszkodik hozzá. Nézzük csak! Látja azt a fekete sziklát? amelyik úgy néz ki, mintha a szirtről zuhant volna alá? – mutatott egy hatalmas sziklára, mely tőlük balra, magányosan tornyosult a parton, legalább egymérföldnyi távolságra. – Igen – felelte Alexandra, kezével árnyékolva el a szemét. – Odáig tart a verseny! – rikkantotta kacagva a férfi, s homokot permetezve előrenyargalt, mielőtt még Alexandra kitalálhatta volna a szándékát. Ám ő nem hagyta magát ilyen könnyen legyőzni! Míg a többiek némi meglepetéssel fordultak utánuk, ő már vágtába ugratta a lovát, és Lord Eden után iramodott. A homokos talaj ismeretlen terep volt számára, de amint megérezte a szilárdságot a lába alatt, lazábbra engedte a gyeplőt, és mélyen a ló nyakára hajolt. Teste minden porcikájával érzékelte a paták dübörgését, az arcába csapó sós levegőt s maga előtt, utolérhetetlen messzeségben az ellenfele lovát. Kacagott, amikor végre a fekete sziklánál beérte a férfit. Lord Eden addigra leszállt a nyeregből, s vigyorogva nyúlt érte, hogy leemelje maga mellé. – Csaló! – lihegte a lány. – Visszavágót követelek, uram! De startpisztollyal! – Az eredményen az sem változtatna – felelte a férfi. – Ugyan már, Purnell kisasszony, ismerje be, jobb lovassal került szembe! Ha előnyt adok önnek, akkor is itt várnám, hogy lesegítsem, mire ideér! – Egy nap még bánni fogja a szavait! – ugratta a lány, s végigpillantott a parton. Nagyon távolinak tűntek a többiek. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem lett volna szabad így, kettesben lovagolnia Lord Edennel. A mama már dührohamot kapott volna. – Szerintem a többiek is erre tartanak – vigyorodott el a férfi, látva Alexandra tekintetét. – Akár le is telepedhetnénk, hogy bevárjuk őket! Szavait tett követte, s elhelyezkedett a fekete szikla egy lapos részén. Pillanatnyi tétovázás után Alexandra is csatlakozott hozzá. Egyáltalán nem tűnt olyan rossz dolognak, hogy kettesben maradtak. Nagyon megkedvelte Lord Edent. Húgához hasonlatosan víg kedélyű volt, jóképű, elbűvölő és kisfiús. Ugyanakkor teljesen veszélytelen. Mellette éppoly kevéssé feszengett; mint James társaságában. Pedig utálnia kellene, vagy legalábbis neheztelnie rá. Ő volt minden bajának forrása. Nélküle nem tartózkodna jelen pillanatban Amberley Courtban, egy nem kívánt eljegyzés foglyaként. És mégsem tudott neheztelni rá. Szinte látta maga előtt, hogyan bontakozott ki az egész őrült epizód: ahogy Lord Eden a pillanat hatása alatt szükségtelenül bonyolult és kockázatos tervet 80

eszel ki, hogy megmentse húgát egy elsietett leányszöktetéstől. Madeline természetesen tombolt volna, ha minden a terv szerint halad. Végül bizonyára zajos ökölharcba bonyolódtak volna egymással. Alexandra elmosolyodott magában, ahogy az ő jellemétől és tapasztalatától olyannyira eltérő viselkedésen elmélkedett. De mindkettőjüket kedvelte. Lord Eden a maga részéről el volt kápráztatva. Az eltelt néhány percben Purnell kisasszony szeme láttára változott át varázslatosan gyönyörű ifjú hölggyé. Arca kipirult a mozgástól, szeme vidáman csillogott, haja összezilálódott zöld lovaglókalapja alatt, ajka mosolyra görbült. Lord Eden most először döbbent rá, micsoda bámulatosan elbűvölő nő lehetne belőle. Azért hívta el lovagolni a lányt, hogy szót válthasson vele kettesben. Abban reménykedett, hogy sikerül elbűvölnie, szerelemre lobbantania. Nem gondolta, hogy könnyű dolga lesz. Purnell kisasszony határozottan különbözött azoktól a fiatal lánykáktól, akik bomlottak utána. Sokkal jellemesebbnek és komolyabbnak látszott náluk. Ennek ellenére elszánta magát a feladatra. Meg kell mentenie Edmundot! Nem mintha Londonban ellenszenvesnek találta volna Purnell kisasszonyt. Sőt meglepően kedvesnek és megközelíthetőnek bizonyult, amikor a Hyde Parkban kocsikáztak. Mégis túl komolynak gondolta, aki cseppet sem megfelelő menyasszony Edmund számára. A fivérének olyan menyasszonyra volt szüksége, aki fényt és vidámságot csempészik az életébe. Purnell kisasszony sosem lenne képes erre. Vigasztalanul komor életük lenne együtt. Ezt gondolta korábban. De többé nem volt biztos benne. Talán Purnell kisasszonyban sokkal több rejtőzött, mint amire ilyen rövid ismeretség során tény derült. Az ötlet, hogy ő maga vegye feleségül, mindenesetre sokkal kellemesebbnek tűnt. Ugyanakkor, ezt a gondolatmenetet követve, talán Edmund is sokkal lelkesebben néz a házasság elébe. Talán végül nem is lenne hálás azért, ha megmentené. És most már határozottan kínos lenne kijelenteni a nagy nyilvánosság előtt, hogy Purnell kisasszony nem Edmundhoz, hanem az öccséhez megy feleségül. Lord Eden az érkező dagályt fürkészte a messzeségben. Utált kényes problémákkal bíbelődni. Bármily vakmerő cselekedetre könnyen kapható, és még csak meg sem retten. De ha szellemi kihívással találja szembe magát, az agya leblokkol, és belefájdul a feje. Ahogyan most is. Inkább elhessentette magától a kérdést, és a társa felé fordult. – Sokat lovagol? – tudakolta. – Látja, elismerem, hogy elsőrendű lovas. Szinte érdemes rá, hogy a versenytársam legyen! – vigyorodott el. – Kint a lápon más sincs, csak mérföldes nyílt terek. Lefogadom, hogy ott alaposan lehagynám! Sőt valószínűleg lovagolhatnék vissza önért, hogy rögzítsem a törött tagjait. Kétségtelenül belebotlana egy rókalyukba vagy nyúlüregbe. A férfi felnevetett: – Én az összes kültéri foglalatosságot kedvelem – mesélte. – A vadászatot, horgászatot, solymászatot, a krikettet. Bármit. Attól tartok, nem létezik annyi elfoglaltság, amivel az összes energiámat felélhetném. Esetleg ki kellene próbálnom azt alapot valamikor! – Én sosem tölthettem sok időt odakinn – felelte a lány sóvárogva. – Wiltshire is bájos hely ám! – folytatta a férfi. – Tudja, ott fekszik a saját birtokom, noha örök életemre ezt fogom otthonomnak tekinteni. A birtokom nincs messze Stonhenge-től. Remélem, egy nap megnézi majd! Szeret utazni? – Fogalmam sincs – felelte mosolyogva Alexandra. – Képzeletben igen. Szeretném látni Párizst, Firenzét, Velencét, meg még száz másik helyet! De talán az utazás kényelmetlenségei miatt a valóság alulmúlná a várakozásaimat. – Nos, egy nap talán együtt kereshetjük fel ezeket a helyeket, Purnell kisasszony, amint a háború véget ér! Lehet, hogy Velencében elviszem gondolázni. A holdfényben. – És szerenádot is ad majd nekem? nevetett a lány. – Vagy felbérel valaki mást maga helyett? 81

– Ezt még meggondolom – bökte ki. Pár percig barátságos csendben ücsörögtek, míg a másik négy lovas közeledett feléjük. Vajon mondani kellene valamit? – tűnődött Lord Eden. Kérje meg még egyszer a lányt, gondolja meg magát az eljegyzést illetően? Ördög és pokol, így fogalmazva nevetséges ötletnek tűnt az egész! Mintha csak meggondolná magát, melyik kalapot vagy kesztyűt válassza! Inkább csendben maradt. – A holnapi táncmulatságot Courtneyéknál – szólalt meg végül –, lefogadom, hogy az ön tiszteletére rendezik, Purnell kisasszony! Muszáj táncolnom önnel! Szabad? – Örömömre szolgálna, uram! Jegyezzem fel most azonnal a táncrendembe, mielőtt betelik? – Feltétlenül! Látom, Walter és a fivére már vágtatnak, hogy ők is bebiztosítsanak maguknak egy fordulót! Mindketten nevettek, amikor a többiek melléjük értek. Alexandra gondtalanabbnak érezte magát, mint emlékezete szerint valaha is, ahogy egyik oldalán Annával, a másikon Madeline-nel visszafelé lovagolt a parton. Milyen remek, ha az embert barátok veszik körül, gondolta. Mennyi mindent elszalasztott már élete során! S most hogy sajnálta, bárcsak elfogadta volna Lord Eden házassági ajánlatát! Vele jól érezte magát, élvezte a társaságát. Ha az ő menyasszonyaként lenne most itt, boldog lenne. Vagy talán mégsem, gondolta némi tűnődés után. Ha valóban a jegyese lenne, talán teljesen másképp alakulnának az érzései. Egyáltalán nem ugyanaz, ha az ember egy férfi ismerőse, barátja vagy a jövendőbelije. Talán kevésbé élvezné a társaságát, ha tudná, hogy feleségül kell mennie hozzá, hogy nemsokára meg kell osztoznia vele a hitvesi ágyon. A gondtalan hangulatnak erre a délelőttre vége, ébredt rá, amikor lovaikat újra a füves völgy felé fordították. Ugyanis Lord Amberley lovagolt feléjük. – Biztosan megbolondultam – mondta, miután Alexandra mellé léptetve üdvözölt mindenkit –, ha azt képzeltem, hogy képes leszek ma reggel a könyvelésre összpontosítani! Egy órát vesztegettem el azzal, hogy csak bámultam a számoszlopokat, de képtelen voltam bármit is felfogni belőlük – Egymérföldnyit versenyeztem, Lord Edennel lent a parton, és kikaptam. Természetesen csal. Még fel sem készültem az indulásra, amikor ő már sehol sem volt. – Jellemző! Szerencséje, hogy önnel versenyzett, és nem Madeline-nel. Felteszem, ön tökéletes úrihölgyként viselkedett, amikor végül beérte. Madeline rátámadt volna. Ököllel. Csend telepedett rájuk – ám ez nem az a fajta barátságos csend volt, amit korábban Lord Eden oldalán megtapasztalt. Alexandra azon kapta magát, hogy beszédtéma után kutat az agyában. Lemerevedett, ostobának és unalmasnak érezte magát. Érzékeit annyira lekötötte a férfi jelenléte, hogy meg is feledkezett a közelében lévő másik öt lovasról. – Ezek szerint ön gyakorlott lovas? – érdeklődött Lord Amberley. – Nem voltam benne biztos, amikor a hátasát kiválasztottam. Attól tartok, illett volna rákérdeznem a reggelinél. És mit csinál még szívesen, Alex? Olyan keveset tudok önről! – Szeretem a zenét és a festészetet – válaszolta kelletlenül. Nem akarta a lelkiéletét megosztani a férfival. Meg akarta oltalmazni magát tőle. – A zenét? Játszik valamilyen hangszeren? Esetleg énekel? Vagy inkább csak hallgatja? – Zongorázom. De nem vagyok különösebben tehetséges, csak a saját szórakoztatásomra játszom. – Én is zongorázom! – mosolyodott el a férfi. – Örömömre szolgál majd, amikor délután megmutathatom önnek a zeneszobát! Alig várom, hogy halljam játszani, Alex! Bár ha ön is olyan, mint én, szívesebben játszik közönség nélkül. Használja nyugodtan a szobát, amikor csak kedve tartja! – Köszönöm!

82

Alex oldalvást a férfira pillantott. Vajon jól értette? Ő is szeret egyedül maradni? Képtelen lett volna elviselni, ha a férfi folyton azért nyaggatja, hogy játsszon neki. Úgysem tudott volna. Lassan megutálta volna a zenét. – És miket fest szívesen? – tudakolta a jegyese. – Attól tartok, az én kezemben semmi keresnivalója az ecsetnek! Mama viszont szeret festeni, bár fel nem foghatom, miért. Úgy tűnik, a próbálkozásai sokkal több bosszúságot okoznak neki, mint örömet. – Én meg tudom érteni – mondta Alexandra. – Azt hiszem, ő igazi művész lehet, nem csak afféle kontár. Aki komolyan veszi a művészetet, nem képes pusztán az élvezetet látni benne. – Ó! – nézett rá a férfi érdeklődőn, de többet nem fűzött hozzá. – Én a könyvtáramra vagyok büszke. Szeret, olvasni? – Atyám könyvtára korlátozott. Attól tartok olvasmányaim főként a Bibliára meg néhány szentbeszédre és versre szorítkoztak. – Wordsworth? Olvasott tőle valamit? – Nem. – Kölcsönadom önnek a Lírai balladák kötetemet! De lehet, hogy nem tetszenek majd a versei. Nagyon különböznek a múlt századi irományoktól. Ám ha kedveli a természetet – az érintetlen természetet, úgy értem –, akkor azt hiszem, legalábbis átlátja majd, mivel próbálkozik. Úgy kísérli meg elénk tárni a természeti világot, ahogy azt a szívünkkel látjuk, nem ahogyan a szemünk elé tárul. Van ennek valami értelme? – nevetett fel. Alexandra elkerekedett szemmel nézett vissza rá Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, mily kényelmetlenül érzi magát a férfi társaságában. – Hogyne lenne! – nyögte ki. A zöldellő völgy mögül elébük bukkant a ház. Szinte lélegzetelállítóan szép látványt nyújtott. Alexandrának csaknem belesajdult a szíve, ahogy végigtekintett a keleti homlokzat szürke kövein, az oszlopos-timpanonos bejáraton, a déli szárny magas, csúcsíves ablakain. Micsoda fenséges tiszteletadás az emberi alkotószellem előtt, s mégis milyen tökéletesen simul bele a tájba! – Ahányszor csak ránézek – szólalt meg csendesen Lord Amberley a háta mögött –, gombóc nő a torkomban, s majdhogynem hitetlenkedő hálát érzek, amiért mindez az enyém. Miért pont én? Képzelje csak el, hány ezer, hány millió más emberé lehetne! Imádkozom, hogy sose szűnjek meg értékelni. Ahányszor csak hazatérek Londonból, s megpillantom a dombtetőről – ahogyan ön is tegnap –, azon csodálkozom, hogyan is lehettem képes itt hagyni. Attól tartok, vénségemre még remete válik belőlem! Azon a sajátos módján mosolygott Alexandrára, amitől a lány képtelen volt állni a pillantását, inkább elfordult a férfitól. – Csodás – mondta, s ahogy meghallotta saját hangját, rádöbbent, a szó egyáltalán nem tükrözi az érzést, amit néhány másodperccel korábban érzett, amikor először tárult elé a látvány. – A kertben hagytam édesanyámat az öné társágában – szólalt meg a férfi ismét, élénkebb hangon. – Remélem, az itt-tartózkodásuk alatt képesek leszünk megfelelő szórakozást kínálni Lady Beckworth számára! – Mama megelégszik azzal, ha odabent üldögélhet és varrogathat. Nem hiszem, hogy bárkinek is gondot kellene fordítania a szórakoztatására. – Nos, úgy hiszem, az édesanyám már tervbe vett egy-két látogatást. Tudja, Alex, meg fogja tapasztalni, hogy keresett hölgy lett! Akivel csak szót váltottam az elmúlt héten, mind alig várják, hogy megismerhessék a jövendőbeli grófnét. Helyi látványosság vált magából! De remélem, nem találja majd túl megerőltetőnek az egészet. Megpróbálok majd gondoskodni róla, hogy önmagára is jusson ideje. Ugye szeret egyedül lenni? Ebben hasonlítunk egymásra. Alexandra meglepetten bámult rá. Nem hitte volna, hogy bármi közös akad bennük. És igazán megrémült. Már az is elég megpróbáltatás volt, hogy idejött Amberleybe. Csüggesztő volt a gondolat, hogy heteket a jegyese és annak családja körében töltsön. Londonban 83

figyelmeztették, hogy a gróf nagynénje és nagybátyja is felkeresi majd, hogy elbeszélgessenek vele. De hogy még a többi szomszéddal is meg kell ismerkednie? No, persze ennyit magától is tudhatott volna. A Londonban eltöltött másfél hónap alatt ráébredt, hogy saját családja szokatlanul magának való. Nem természetes dolog, ha az ember szinte sosem látogat meg másokat, és őt sem látogatja senki. – Örülök, hogy megismerhetem a szomszédait, uram! – felelte. A férfi felé fordult, és rámosolygott. – Edmund – javította ki magát a lány, és elpirult.

84

11 Amberley örült, hogy az édesanyja csatlakozott hozzá délután, amikor körbevezette vendégeit a házon. Így ő volt az, aki figyelt Lady Beckworth megjegyzéseire, és megválaszolta a kérdéseit, míg a férfi a jegyesének és a lány fivérének szentelhette figyelmét. Rájött, hogy izgul. Rendszerint szerette körbevezetni a vendégeit, megmutogatni a műkincseket, így korábban nagyon várta a délutánt. Ám amikor elérkezett, rádöbbent, hogy Alex véleménye a látottakról túl fontos a számára, ezért képtelen volt ellazulni. Ez a nő lesz a felesége. Életük nagy részét itt, ebben a házban élik majd le. Ami olyan sokat jelentett neki! Szomorú lenne, ha Alex nem kedvelné annyira, mint ő. Csakhogy Alex esetében nehéz volt kitalálni, mire gondol, mit érez. Néhány heti ismeretség után a grófnak annyit sikerült megállapítania, hogy jövendőbelije több önfegyelmet sajátított el huszonegy év alatt, mint bárki, akihez valaha is köze volt. Már tudta, hogy a karót nyelt testtartás, a felszegett áll, a kifejezéstelen arc csupán álarc, mely mögött a valódi nő rejtőzik. Az ő feladata volt átlátni a maszkon, és rávenni a nőt, hogy tegye félre mindörökké. Ami nem lesz egyszerű. Még azt sem tudta, milyen az igazi Alexandra Purnell. Nem tudhatta, van-e egyáltalán valaki az álarc mögött. Alig néhány szívfájdító pillantást vethetett rá – főképp aznap reggel. Amikor nyugtalanságtól hajtva lelovagolt a völgybe, hogy találkozzon vele és a töbiekkel, teljesen elvarázsolódott. Alexandra arca kipirult, életre kelt, a szeme ragyogott. S hogy Dominickal versenyezett a parton? Alig hitte róla, hogy ilyen spontán cselekedetekre is képes. Vajon mit érezhetett akkor, amikor a házat megpillantva majdhogynem lecövekelt a lóval? Úgy tűnt, mintha észre sem venné őt és a többieket, akik elhaladtak mellettük. Viszont amikor megszólalt, olyan lagymatagon nyilatkozott, hogy az felért egy arculcsapással. Lord Amberley először a királyi lakosztályba vezette vendégeit, keresztül a nagy ebédlőn, a szalonon és a báltermen, melyek roskadoztak a festményektől és szobroktól, amiket a múlt században gyűjtött össze a nagyapja, majd az apja. Ezeket a helyiségeket csak ritkán használják, magyarázta, de évente legalább egyszer, a nyári bál alkalmával, amiből a nagyszülei teremtettek hagyományt a környéken. – A tükörborítás nagyanyám ötlete volt – mesélte a bálteremben. Nyilvánvalóan attól tartott, hogy vidéken túl kevesen járnak bálba ahhoz, hogy nagyszabású esemény hatását kelthessék. Így a gyertyák fénye és a vendégek száma évről évre kettőződik. Alex a reggeli lovaglás után ismét makulátlannak tűnt. És távolinak. Nem épp ellenségesnek vagy tartózkodónak, ám teljességgel kiismerhetetlennek. Lehetetlen lett volna megmondani, vajon tetszett-e neki, amit látott, vagy sem. A férfi végigvezette őket a festett-aranyozott mennyezetű királyi hálón, melyben aranybaldachinnal fedett, faragott oszlopos ágy állt, és végighallgatta Lady Beckworth elkápráztatott megjegyzéseit. Az édesanyja elmesélte őladységének, hogy bár ebben a szobában sosem szállt meg királyi vendég, Erzsébet királynő országjárásai során többször is éjszakázott a régi házban. Meg kellett volna csókolnia reggel Alexet, mélázott Lord Amberley. Adódott volna rá esélye: mire visszaértek az istállóba, a többiek már lenyergeltek és felszívódtak. És a lány olyan elbűvölően festett! Neki meg úgyis éppen az volt a célja, hogy mind érzelmileg, mind fizikailag közelebb kerüljön hozzá. Nem akarta úgy feleségül venni, hogy épp csak a kezét érinthette meg. Nem akart olyan házasságban élni, melyben a feleségéhez fűződő fizikai kapcsolata az utódnemzés éjszakai rítusára korlátozódik. Olykor-olykor meg kellene már érintenie a lányt, és ha adódik rá alkalom, megcsókolnia. Ez azért nem tűnt számára olyan bonyolult feladatnak. Csakhogy Alexről volt szó. A lány olyan tökéletesen érinthetetlennek látszott, hogy a férfinak fogalma sem volt, mit tenne, ha 85

megcsókolná. Egyébként sem az a fajta nő volt, akinek láttán az ember rögtön arról kezd ábrándozni; milyen lenne, ha megérintené. Így aznap reggel hagyta elillanni az alkalmat. Közben belépett a vendégekkel a könyvtárba, mely az egyik kedvenc helyisége volt. A hatalmas terem három oldalán végig könyvespolcok húzódtak, tömve a nagyapja, az édesapja és az ő által felhalmozott könyvekkel. – Ahogy látják, ez egyben nappali is – mutatott a márványkandalló körül csoportosuló elegáns Adam-bútorokra. – Sok időt töltök itt. – Mi az a festmény a kandalló párkányán? – érdeklődött Purnell, s közelebb sétált, hogy szemügyre vegye Apollót a lantjával. Lord Amberley – miután vetett egy pillantást a könyvespolcon sorakozó kötetek tanulmányozásába mélyedt Alexandrára – csatlakozott hozzá. Mikor néhány perccel később a háta mögé lépett, Alexandra felé fordult. – Nem is álmodtam, hogy létezhet ennyi könyv! – sóhajtotta. – Az ember az örökkévalóságig képes lenne elidőzni itt, és akkor sem unná meg! A férfi rámosolygott. A lány sötét, tágra nyílt szeme ebben a pillanatban védtelenséget sugárzott. – Nem elégedne meg egy életre szóló látogatási engedéllyel? – kérdezte. – Megvan önnek az a verseskötet, amit korábban említett? Az, amelyik a természetről szól? Alexandra követte a férfit egy másik könyvespolchoz, ahonnan egy bőrkötéses kiadást emelt le, melyet a kinézete alapján gyakran forgathatott. – Ebben két költő művei szerepelnek – mondta. – Talán Coleridge-t is megkedveli majd. Elbűvölő fantáziaszüleményei vannak. Nekem azért tetszik jobban a másik, mert közelebb érzem magamhoz. Olvassa el esetleg a Tintern Abbeyről szóló költeményt. Engem Amberleyre emlékeztet az ott ábrázolt jelenet. Alexandra elvette tőle a könyvet, és a keblére szorította. – Magammal vihetem? – tudakolta. Természetesen – mosolygott rá a férfi. – Ami az enyém, az az öné is, Alex! A lány elpirulva pillantott le a könyvre. – A szomszédban van a zeneszoba. Jöjjön, hadd mutassam meg magának a zongorát! – hívta a férfi. Itt minden olyan csodálatos, gondolta Alexandra. Lenyűgöző! Az egyértelmű volt, hogy Lord Amberley imádja az otthonát. Nemcsak a hangjából sugárzott, és abból, ahogyan szobáról szobára körbevezette őket, megmutogatva a műkincseket, de maguk a szobák is ezt tükrözték. A könyvtár szemmel láthatóan központi helyet foglalt el a házban, nem csak afféle látványelemként szolgált. Használtak. A zeneszobában fájdalmas sóvárgás tört rá. A helyiség hatalmas volt, és szinte teljesen üres. A számottevő bútordarab a zongora volt – önmagában is egy remekmű, remekműhöz illő hangzással, állapította meg Alexandra, amikor végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Valaki, aki nem igazi zenebarát, telezsúfolta volna a szobát berendezési tárgyakkal. Amberleynek azonban a zene jelentett is valamit. Alexandra azt kívánta, bárcsak hallhatná játszani. De nem fogja megkérni rá. Ő is utálta, ha kérték, játsszon valamit. – Alexandra egész tűrhetően zongorázik – jelentette ki az édesanyja. – Nohát, valóban? mosolygott rá Lady Amberley. – Tudja, Edmund is. Sőt még Madeline is pötyög egy kicsit, csak nem akar gyakorolni. Játszana nekünk valamit, Alexandra? – Csak ne most, kijöttem a gyakorlatból! hárította el a kérést a lány. – Talán majd egy másik alkalommal – sietett segítségére Lord Amberley. – Jöjjön bármikor, amikor csak kedve tartja, szokjon hozzá a hangszerhez! Tudja, mindegyik más. Alexandra hálás volt a férfinak az elegáns elterelő manőverért. De ez az egész túl sok volt neki. Hogyan is lehetne a grófnéja, ennek a csodás háznak az úrnője? Ahogy telt az idő, egyre 86

fájdalmasabban érzékelte a helyzet valódiságát. Amikor az édesanyja és Lady Amberley átsétáltak a csarnokba, végighúzta kezét a zongora fényes, sima fafelületén. James már odakint állt, és a falat szegélyező márvány mellszobrokat tanulmányozta. Alex – szólalt meg mögötte Lord Amberley –, ugye nyomasztja, hogy a jövendőbelimként van itt? – Igen – fordult felé a lány, magához szorítva a könyvet. – Nincs rá oka – nyugtatta meg a férfi. – Megpróbálom majd megkímélni a felesleges elvárásoktól. Ez a szoba számomra afféle menedékhely; itt legalábbis egy időre magamra maradhatok. Tegyen nyugodtan így ön is! Kérem, kezdjen el úgy tekinteni a házra, mint az otthonára! Tudom, nem könnyű! Próbálom elképzelni, milyen érzés egy nő számára, amikor el kell hagynia a házat, ahol születésétől fogva élt, és beköltözni a férj otthonába. Rettenetesen felkavaró lehet! – Köszönöm! – próbálkozott Alexandra egy mosollyal. – A ház csodás. A gróf ezután az épület déli frontján található zöld szalonba kalauzolta őket, amit elmondása szerint kizárólag a nagyanyja részére terveztek és rendeztek be, aki ki nem állhatta a szomszédos első számú fogadószalont. – Utálta a falak és a bútorzat súlyos karmazsinszínét, meg a díszes, aranyozott székeket. Nagypapa nem volt hajlandó változtatni rajtuk, mert szerinte hatásos ellentétet képeztek a márványcsarnokkal. Így azután kialakíttatta ezt a szobát a felesége számára. – Ezek ketten állandóan civakodtak – jegyezte meg Lady Amberley nevetve. – Mégsem kérdőjelezte meg soha senki az egymás iránt tanúsított mély szerelmüket. Mindig sikerült kompromisszumra jutniuk, ahányszor csak összeegyeztethetetlen véleménykülönbség alakult ki közöttük. – Csodálom, hogy a grófné ellenkezni mert ura ízlésével – jelentette ki Lady Beckworth. Alexandrát elbűvölte a szoba, melyben a kárpitozástól eltekintve minden fehér és arany színű volt. Mintha csak egy kertbe tévedt volna. Odahúzódott az egyik magas ablak mellé, mely a rózsalugasra nyílt. – Nagyapa szántszándékkal helyeztette oda – állt meg a gróf a háta mögött. – Szinte olyan, mintha csak a szoba folytatása lenne, ugye? Vagy talán, mintha a szoba lenne a lugas meghosszabbítása. – Azt hiszem, boldog lehetett itt. Ezt a szobát boldogságra teremtették – felelte Alexandra, s szívét ismeretlen vágy szorította össze. Lady Amberley időközben karon fogta Purnellt, és Lady Beckworthszel együtt átvezette őket a hosszú galériára. – Délelőttönként itt üldögélt és varrogatott – mesélte Lord Amberley –, noha a szobát eredetileg nem erre a célra szánták. Néha, ha sikerült kijátszanom a dadust – vagy, mikor kicsit idősebb lettem, a nevelőt –, én is lejöttem ide. Egészen pici gyermekként mindig felálltam mögé a székre – olyan egyenesen ült, hogy a háta sosem érintette a támlát. Szerettem nézni, ahogy a minta, amit hímzett, kirajzolódik. Mindig levetette velem a cipőmet, de sosem hessentett le, vagy vissza a gyerekszobába. Aztán amikor végül a dadus értem jött, a nagymama mindig azt füllentette, hogy ő hívott látogatóba. Alexandra odafordult hozzá. Az a sajgás szinte elviselhetetlenné fokozódott. – Milyen csodálatos lehetett, hogy volt valaki – hacsak egyetlen ember is –, aki nem csak a hibáira mutatott rá folyamatosan! Aki megvédte, még ha mindketten tudták is, hogy a tilosban járt! Biztosan kétségbeesett, amikor meghalt! Hány éves volt akkor? – Tizenhárom. Mélyen meggyászoltam, ahogy mindannyian. A nagyanyám nem mindennapi jelenség volt. De nem ő volt az egyetlen őrangyalom. Ennek a családnak mindig is a szeretet volt a mozgatórugója. Fegyelem helyett szeretet?

87

– Szeretet? – kérdezett rá Alexandra a férfi mosolygós szemébe pillantva, miközben erősen szorította a keblére a kötetet. – Hát elegendő ennyi? És hol marad a fegyelem, a nevelés? – Nos, mindkettőből bőven kijutott nekem! Mindig tudtam – s e tudás, olykor meglehetősen fájdalmasnak bizonyult –, ha valami elfogadhatatlant cselekedtem. De igen, Alex, elegendő a szeretet. Belőle ered a fegyelem, de még a büntetés is. Sosem kételkedtem abban, hogy feltétel nélküli szeretetben van részem. Alexandrának muszáj volt nyelnie egyet, hogy uralkodni tudjon a torkát kaparó érzésen. Csodálkozva döbbent rá, hogy mindjárt elsírja magát. Őt is mindig szerették a szülei? Nem volt biztos benne. Mindig ezt feltételezte, ugyanakkor azt érezte, a szeretetüket ki kell érdemelnie. És néha bár keményen próbálkozott is, képtelen volt megfelelni az elvárásaiknak. Feltétel nélküli szeretet? – Most már ön is a családunk része lesz, Alex – érintette meg az arcát ujjai hegyével a férfi. – Ön is megtapasztalhatja, milyen az. Alexandra nem húzódott el az érintés elől. Vigasztalóan hatott rá, enyhített a torkát szorító érzésen. Azután lehunyta a szemét, s a férfi szája lágyan, könnyedén az övére simult. Lord Amberley ajka szétnyílt, és Alexandra megízlelte őt. Olyan íze volt, mint a szobának; a szeretetnek, melyet a nagyanyja hozott magával, és hagyott itt. Azután a könyvvel hirtelen eltaszította magától a férfit, és félelemmel vegyes hitetlenkedéssel bámult fel rá. Érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Nahát! Hogy merészelte? – dadogta. – Bocsásson meg! – mondta a férfi, de nem húzódott el tőle. Kék tekintete gyengéden kapcsolódott a lányéba. – Nem állt szándékomban sem megbántani, sem megijeszteni, Alex! Csak meg akartam mutatni önnek, milyen a szeretet. Hiszen a feleségem lesz. Alexandra háttal az ablakhoz préselődött. Attól félt, nem kap levegőt, és belefullad a férfi szemébe. – A szeretet? Uram, még nem vagyunk házasok! Olyasmit enged meg magának, amihez semmi joga! Lord Amberley hátrált egy lépést. – Túlságosan elkapkodtam! – ismerte be. – Bocsásson meg, Alex! Nem akartam felkavarni! De bizony felkavarta. Alexandra teljesen összezavarodott. A pillanat bensőségessége szinte a pánik határára sodorta. Ugyanakkor, mindent összevetve, ez csak egy csók volt. Milyen naivnak és prűdnek tarthatja most a férfi! Méghozzá nem ok nélkül. Sokkal inkább úgy kellett volna tennie, mintha nem történt volna semmi. Mert ő sem volt teljesen ártatlan. Kiprovokálta ezt a csókot, még ha akkor nem volt is tudatában annak, hogy mit csinál. – Jöjjön! – nyújtotta neki a karját Lord Amberley. – Csatlakozzunk a többiekhez a galérián, rendben? Az egész házban az a legkedvesebb helyiségem! Alexandra minden erejével azon volt, hogy visszanyerje az önuralmát. Szörnyen ostobának érezte magát! És nagyon zavarodottnak. Kihúzta a hátát, felszegte az állát, és belekarolt a férfiba. Ám mielőtt odaértek volna, egy inas jelent meg az ajtóban. – Mr. és Mrs. Courtney a szalonban várakoznak, uram! – jelentette be egy meghajlással. – Remek időzítés! – mondta a gróf Alexandrának, miután elküldte az inast, hogy továbbítsa az üzenetet Lady Amberleynek a galérián. – Bizonyára mindenkinek jólesne egy tea! Olykor elragad a hév, ha a házzal büszkélkedhetem. Majd máskor megmutatom önnek a galériát és a kápolnát! Mármint ha kíváncsi rájuk. – Igen, az vagyok. – Mr. Courtney a legsikeresebben gazdálkodó bérlőim egyike – magyarázta a férfi. – Reméltem, hogy nem kell mindjárt az első napon látogatót fogadnia, és jut ideje kiheverni az út fáradalmait. Ehhez képes reggel megjelent Anna és Walter, most meg ez. Remélem, nem bánja! – Nem. 88

A férfi némán rápillantott, ahogy felkaptattak a márványlépcsőn a szalonba. Alexandra nem merte viszonozni a pillantását, és ilyen közelről belenézni abba a kék szempárba. Így is alig volt képes uralkodni magán. – Mondja, hogy megbocsát nekem, Alex! – súgta oda a férfi, épp mielőtt elérték volna a szalon dupla szárnyú bejáratát. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy feldúltam! – Nem dúlt fel – szegezte tekintetét Alexandra az inas hátára, aki épp azon volt, hogy kitárja előttük az ajtót. – Nincs mit megbocsátanom, uram. – Uram – visszhangozta gyengéden a férfi. – Edmund. Mr. Wilfred Courtney elképesztően testes férfi volt, aki még a nyikorgó fűzőbe préselve is kibuggyant az összes karosszékből, amikor leült. Bikanyaka majd' szétrepesztette magas, keményített gallérját. Barátságos arca pirospozsgás, koponyája kopaszon fénylett. Úgy festett, mint egy tehetős gazdálkodó, akit a zsíros föld táplál. És ebben az esetben a látvány nem bizonyult megtévesztőnek. A lány ránézésre semmiképpen sem lehetett volna az ő sarja. Apró és kecses, tengernyi gesztenyebarna lokni, hatalmas, mogyoróbarna szem, lelkesen tekintett a világra, kifejező szemöldök, sűrű szempillák – és pontosan tudta, mindezt hogyan fordítsa saját hasznára. Susan Courtneyt – aki rajongó apja szeme fénye, négy fivér kishúga, s olyan anya örökös büszkesége volt, aki csinoskánál sosem mondhatta többnek magát – egész életében abban a hitben nevelték, hogy többre hivatott, mint hogy gazdálkodófeleség legyen egy apjához hasonló földműves házában. Amikor Lord Amberley bevezette Alexandrát a szobába, felpattant és mélyen meghajolt – majd ismét, amikor a két idősebb hölgy és James Purnell követte őket. Ahogy az uraság bemutatta Alexandrát, félénken pislogott a férfira, ám a jegyesét kutató tekintettel méregette. Purnellre sötét pillái alól lesett fel, s elpirult, ami igen jól állt neki. Mr. Courtney megszorongatta Lord Amberley kezét, és eldörögte szívből jövő gratulációját. – Épp azt mondtam Mrs. Courtneynak – s ebben a négy fiam meg ez a kislánykám is egyetért velem, itt –, jobbat nem is tehetett volna a környékbeliekkel, mint hogy új grófnét hoz közénk! Félreértés ne essék, asszonyom – hajolt meg nyikorogva Lady Amberley felé –, de megtisztelőnek érezzük, hogy egyszerre két Lady Amberleyt tudhatunk a magunkénak! – Foglaljon helyet, uram? – biccentett Lady Amberley, elfogadván a bókot, miután Lady Beckwortht odaintette egy székhez, s maga is leült. – Valóban, mindnyájan örülünk, hogy Purnell kisasszonyt a családunkban üdvözölhetjük. A kisasszony mélyen megtisztel bennünket. Foglal helyet, Miss Courtney! Hogy ön milyen csinosan fest, kedvesem! Egek, a múlt évben szinte még gyermek volt! – Már betöltöttem a tizenhetediket, úrnőm! – kacagott a lány. – Egy éve már egy asztalhoz ülhetek a vendégekkel, és táncolhatok a társasági összejöveteleken. Karácsony után meg is kérték a kezem a papától, de nem volt előnyös ajánlat. Könyörögtem neki, hogy adjon kosarat az úriembernek. Mr. Watsonnak. Mr. Courtney rajongó mosolyt vetett a lányára. – Nem kell rögtön az első licitálónak odaadnunk a lánykát – jelentette ki mennydörgő kacajjal. Jobbat is kaphatunk Watsonnál. Biztosan ön is egyetért velem, úrnőm! – Ugyanakkor Watson a legmegbízhatóbb, legbecsületesebb bérlőim egyike – szólalt meg Lord Amberley. – Ha az ajánlatát nem fogadhatta is el, Miss Courtney, legyen büszke rá! – Az vagyok, uram, nagyon is! – tekintett Susan a pillái alól ismét James Purnellre pironkodva. – De Mr. Watson kétszer annyi idős, mint én. Bevallom, előnyben részesítenék valakit, aki fiatalabb és jóképűbb nála. Lady Beckworth helytelenítő tekintettel méregette Susan Courtneyt, amióta csak kinyitotta a száját. 89

– Az életkor és a jó külső aligha játszanak szerepet egy férj kiválasztásánál! Meglep, hogy az atyja beleszólást engedett önnek az ügybe, noha valószínűleg bölcsebb döntést hozna, mint ön! – jelentette ki, majd Mr. Courtney hoz fordult. – Egy tizenhét éves gyermek még nem tudhatja, mi a jó neki, uram! A férfi nevetett; egyáltalán nem tűnt megbántottnak. – Hölgyem, én mindig azt mondom, nem nekem kell majd együtt élnem azzal a férfival az elkövetkező negyven-ötven évben, hanem a kis Susannak! Akkor már hadd válasszon olyat, akinek a látványától nem veri ki a ragya! – döcögött vidáman. – Ebben van valami – váltott kedélyes pillantást a fiával Lady Amberley. – Ni csak, itt jön Madeline és Dominic! No és Sir Cedric! Miss Courtney újból talpra szökkent, és az édesapja is feltornázta magát. – Uram! Hölgyem! – üdvözölte az érkezőket. – Mindig öröm, ha az ember a fiatalságon és a módin legeltetheti a szemét! Jó napot, uram! Susan eközben Madeline előtt bókolt, megkockáztatván egy-egy pillantást divatos muszlinruhájára és rövid, szőke loknijaira. Majd elpirulva hajolt meg Lord Eden előtt. – Ni csak, Susan! – lépett hozzá a férfi a kezét nyújtva. – Legalább két éve, hogy utoljára láttam! Hiszen még gyerek volt! – Az elmúlt nyarat Henshaw nénikémnél töltöttem, uram. Most már tizenhét vagyok. – És kész felnőtt! – szorította meg a kezét a férfi, és el sem eresztette. De eddig csak! Dominic voltam, Susan! – Nos, ez most már nem lenne illendő, uram – lehelte a lány elakadó lélegzettel. – Foglaljon helyet, kérem! Idetelepedhetek ön mellé? Meséljen, még mindig úgy szeret játszani a tanyán született kiscicákkal? – Legutóbb huszonhármat számoltunk belőlük, uram! – hangzott fel Mr. Courtney robajló nevetése. – Howard, ha csak teheti, megfojtja az újabbakat, de ha a kisasszony megneszeli, lesz nagy sírás-rívás, míg végül mindannyiunkat megríkat. – Olyan aranyos, védtelen kis jószágok, uram! – nézett Susan nagy komolyan Lord Eden szemébe. – Nem is értem, hogy lehet bárki is olyan kegyetlen, hogy eszébe jusson elveszejteni őket! – pislantott James Purnellre, aki a közelben ülve tartotta szemmel a lányt. – Hölgyem, fogyaszt ön marhát, disznót, bárányt, és csirkét? – szólalt meg váratlanul. – Igen, persze – pirult el a lány. Rendszerint két húsos fogást is feltálalunk. Ha vendégeket fogadunk, ami gyakran előfordul, még többet is. – És a teheneket, disznókat, bárányokat meg a csirkéket nem sajnálja? – Természetesen nem vidít fel, hogy meg kell halniuk. De az embernek csak ennie kell, uram. A mészárlást persze képtelen lennék végignézni. Biztosra veszem, hogy elájulnék tőle! A legparányibb vércsepp látványától is mindig megszédülök – pillantott most Lord Edenre. – Akkor sajnálhatják, hogy nem aranyosak – jegyezte meg Purnell. – Igaza van, uram – nevetett Mr. Courtney. – Lassan a fejünkre nő az állatsereglet. De ha már szóba került a vendéglátás, uram – fordult Lord Amberleyhez –, Mrs. Courtney azzal a sürgős megbízatással indított útnak, hogy az itt jelen lévő társaságot hívjam meg holnap estére, vacsorára. Ne várjanak valami nagyszabású eseményt, csak négy-öt fogás lesz! Később, a szalonban csatlakozik majd hozzánk néhány barátunk. A kisasszony rágta a fülünket, hogy legyen tánc is. Azok, akik nem ragadtatják magukat efféle testgyakorlásra, kártyázhatnak az ebédlőben, miután asztalt bontottunk. Lord Amberley rámosolygott Alexandrára, aki a kanapén üldögélt mellette, és kezébe vette a lány kezét. – Örömmel elfogadjuk a meghívást – mondta. – Már említettem Purnell kisasszonynak, milyen repesve várom, hogy eldicsekedhessek vele a szomszédok előtt!

90

– Ezen nem is csodálkozom jelentette ki Mr. Courtney. – Ilyen egy bájos hölgy! Csak azon aggódtunk Mrs. Courtneyval, nehogy máshol üljék meg a lakodalmat! Persze ha Londonban rendeznék a szertartást, kétségkívül többtucatnyi divatos embert vendégül láthatnának – itt azonban a barátai körében ünnepelhetne, uram! Barátok és jóakarók között. – Erről még nem beszélgettünk – mosolygott újból a jegyesére a gróf –, de megfontoljuk majd a javaslatát! Ugye, kedvesem? – Hogyne – meredt összekulcsolódó kezeire Alexandra, csak hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, majd felpillantott Mr. Courtney sugárzó arcába. – Uram, úgy vélem, ez egy csodás szeglete országunknak, a barátok pedig fontosak. – És milyen igaza van, kisasszony! Már éppen felkerekedtem volna az én lánykámmal, de látom, most hozzák a teát – én pedig sosem utasítanék vissza egy csésze finom nedűt! Bár talán néha nem ártana! – paskolta meg nevetve boltozatos pocakját. – Két tiszt is eljön holnap este az ezredből – mesélte Susan Lord Edennek. – Múlt hétfőn Mrs. Stanhope teazsúrján jártak, rettentően kedvesek. A miénken kívül Sir Peregrine Lampman és Mrs. Cartwright meghívását is elfogadták. – Valóban? Nem is tudom, örüljek-e vagy elcsüggedjek, Susan! Hát egyenruhásokkal kell versenyeznem? – Ugyan már – nézett rá a lány elkerekedett mogyoróbarna szemével –, ön egyenruha nélkül is csinos, uram! – Ezt bóknak veszem, Susan! – vigyorodott el a férfi. – Mondja csak, lesz holnap keringő is? – A mama először nemet mondott, de aztán Forbes kapitány külön megkérte rá Stanhope-ék teazsúrján, márpedig ő annyira népszerű, hogy képtelen volt ellenállni neki. Egyébként Howard is megmondta neki, hogy az itteni társaságnak biztosan nem újdonság a keringő, hiszen most érkeztek Londonból. Így mama beleegyezett, hogy ellejtsünk egyet-kettőt. – Mesés! Nekem ajándékozza az elsőt, Susan? – Nem tudom, képes lennék-e lépést tartani ilyen divatos úriemberrel – pirult el a lány. – Butaság! Örömömre szolgál majd, ha megtaníthatom rá, Susan! Lord Eden figyelte, ahogy a lány sötét szempillái végigsepernek tűzpiros orcáin, majd lepillantott keblének tetszetősen domborodó halmaira, melyek sebesen emelkedtek és süllyedtek a vékony muszlinruha alatt. Lady Amberley nekilátott, hogy az ezüst teáskannából Wedgwood porceláncsészékbe töltögesse a teát, Madeline pedig körbeadogatta őket. Miután a vendégek távoztak, Madeline és Alexandra sétálni indult a rózsalugasba. Az idő továbbra is meleg volt és napos, a levegő virágok illatától terhes. A rovarok és a méhek álmosítóan zümmögtek és döngicséltek. – Mi együtt nőttünk fel a szomszédokkal – magyarázta Madeline. Soha nem éreztették velünk, hogy egy másik fajhoz tartoznánk, csak mert mi Amberleyben laktunk és a nevünk mellett ott állt a rangunk. – Akkor biztosan sok barát vette körül. Jó lehetett! – De ellenségek is – mosolyodott el Madeline. A fiúk ki nem állhattak, mert én mindig azt akartam csinálni, amit Dominic. Ami rendszerint valami tiltott dolog volt; vagy olyasmi, ami lányoknak nem való. Dominickal folyton-folyvást ezen civakodtunk otthon, bár mások előtt sosem fordult volna ellenem. – De hát biztosan úgysem engedték, hogy fiúkkal játsszon! – Dehogynem! mosolygott rá Madeline. – Itt nem voltak szabályok, csak amiket mi, gyerekek kényszerítettünk magunkra vagy a nálunk gyengébbekre. Tudja, a gyerekek megrögzött zsarnokok! – Nekem sosem engedélyezték, hogy játszópajtásaim legyenek – vallotta meg Alexandra. – Talán a parókiabeli gyerekeket elfogadták volna, de azok egytől egyig fiúk voltak. 91

– Egyetlenegy sem? Milyen szomorú kislány lehetett! Bizonyára nagyon örült, hogy iskolába mehetett! – Nem engedtek el. Inkább nevelőnőt fogadtak mellém. Papa képtelen volt olyan iskolára lelni, amelynek a szabályait és erkölcsi elveit kielégítőnek találta volna. – Önnek sosem voltak barátai? – meredt rá megütközve Madeline. – Hiszen ez rettenetes! – Ami nincs, az nem is hiányzik – felelte Alexandra. – Egyébként is, ott volt nekem James. – A fivérét is otthon tartották? – érdeklődött Madeline. – Nem – nyúlt egy sötétvörös rózsabimbó után Alexandra, és lehajolt, hogy beszívja az illatát. Ő iskolába járt, majd két évig egyetemre is, de azt nem fejezte be. Képtelen lett volna visszamenni azok után, hogy… nos, történt valami, ami feldúlta, és kimaradt. De nekem mindig is ő volt a legjobb barátom. Madeline erre nem tudott mit mondán. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy bárki is képes legyen barátságot ápolni a hallgatag és harapós Mr. Purnell-lel. Persze ha az embernek nincs más választása és nincsen egyetlen őszinte társa sem, akkor talán mégis lehetséges a dolog. – Ön kitűnő lovas – váltott témát. – Ma reggel egy percre azt hittem, beéri Dominicot. Pedig a családban ő lovagol a legjobban. – A lovaglás mindig is örömeim egyik legfőbb forrása volt. Nagyon élveztem a reggeli vágtát, bár nem lett volna szabad. Otthon mindig szigorúan megtiltották. – Úgy láttam, Dominic is élvezte az ön társaságát. Talán nem kellene elárulnom, de, tudja, el volt keseredve, amikor Londonban kikosarazta. Az pedig még jobban bántotta, hogy utána Edmundnak igent mondott. Attól tartok, még mindig nincs kibékülve ezzel az eljegyzéssel. – Mindenképpen kínos helyzet volt – felelte Alexandra némi tétovázás után. – Mindkét fivére kellemetlen helyzetbe került. Én csak azt tettem, ami az adott körülmények között a leghelyesebbnek látszott. – Azt hiszem, Dominic belehabarodott önbe – pirult el Madeline saját hazugsága hallatán. – Fura, de Edmund sosem említette, hogy valaha nősülni szándékozna. Attól tartok, belőle is olyan férfi vált volna, akit leköt a birtoka meg a kötelességei, és sosem házasodik meg – folytatta, s közben azt kívánta, bár sose kezdett volna bele a mondókájába. – Talán hálásak lehetünk, amiért végül is megnősül. Alexandra nem szólt semmit, csak megszaporázta a lépteit. A ház felé vette az irányt; többé nem érdekelték a virágok, Madeline az ajkába harapott, és utána sietett. Soha senki nem állította, hogy jó összeesküvő válna belőle! Ő csak néhány burkolt célzást szeretett volna elejteni! Ehelyett durván megbántotta a másikat. Majdhogynem azt vágta Alexandra képébe, hogy Edmund a háta közepére sem kívánja. Az az Edmund, akinek a jegyese volt. Az ördög vigye el a testvérét, szitkozódott magában Madeline úrihölgyhöz cseppet sem méltó modorban. Ezek után ráhagyja majd: udvaroljon, hazudozzon ő maga! Egyébként is, őrült egy ötletnek tűnt, hogy ő vegye el Alexandrát!

92

12 – Ne ilyen féloldalasan, dadus! – ráncolta a homlokát Alexandra, amikor érezte, hogy lovaglókalap tolla megcsiklandozza a nyakát. – A kalapot a feje tetején hordja az ember! – Nem úgy van az, szívecském. – szemlélte meg pártfogoltja képmását a tükörben Rey dadus a szemüvege felett. – A kalapot a fején hordja az ember, de azt soha senki nem állította, hogy muszáj épp a feje búbjára tennie. Egy női kalap legyen bűbájos! Ez a darab félrecsapottan bűbájos. Hetykén félrecsapva. – De én nem akarok se bűbájosan, se hetykén festeni! – nevetett fel akarata ellenére Alexandra. – Csak rendesen. – Rendesen! – Szippantott a dadus, és feljebb tolta egy hüvelyknyit a kalapot Alexandra fején. – Olyan jóképű uraság mellett, mint a tiéd? Ráadásul még kedves is! Ideje lenne, hogy máson is járjon az eszed, ne csak a rendességen! Lord Amberley előző nap megállította a dadust, amikor az éppen a cselédlépcsőn próbált eliszkolni. Kifaggatta, kényelmesen berendezkedett-e Amberley Courtban, s megkérdezte, tehet-e érte még valamit, amitől otthonosabban érezné magát. Dadus az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel felelt, pukedlizett és elszelelt. Ám a gróf kék szeme és szívélyes mosolya egy életre rabul ejtette a szívét. Miután Rey dadus magára hagyta, Alexandra odasétált a hálókamra ablakához. Miközben állig begombolta bársony lovaglómentéjét, a tiszta, kék eget fürkészte. Felsóhajtott. Ha a dadus tudná, minden járt a fejében az elmúlt két napban azontúl, hogy rendesen viselkedjen! Lord Amberleyvel arra készültek, hogy északnak lovagolnak a völgyben. Kettesben. Erősen tétovázott, elfogadja-e a meghívást, amikor megtudta, hogy James Sir Cedric Harveyval a nyugati dombokhoz tart, hogy megcsodálják a kilátást a szirtfokról, Lord Eden Lady Madelinenel megy látogatóba, Lady Amberley pedig bekocsizik a mamával Abbotsford faluba a plébánoshoz. Alexandra nem akart Lord Amberleyvel kettesben kilovagolni, de amikor Jameshez fordult, a fivére nem mutatkozott olyan együtt érzőnek, mint szokott. Azt tanácsolta neki, lassan szokjon hozzá annak a férfinak a társaságához, akit férjéül választott. Még mama sem talált abban semmi kifogásolnivalót, hogy lovagolni induljon a vőlegényével kettesben, annak saját birtokán. Így hát mennie kellett, hiába ódzkodott tőle. Ráadásul este még ott lesz Courtneyék társasági összejövetele, ahol Lord Amberley számos ismerősével és szomszédjával találkozik majd. Az eljegyzés és a közelgő esküvő egyre rémisztőbb valósággá vált számára. Mintha egy csapda zárult volna köré. Nem először állapította meg, hogy nem kellene itt lennie, a férfi házában, de még saját ostobaságának tudata sem mulattatta. Elvégre előbb-utóbb úgyis ide kellett volna jönnie. Igaz, amíg meg nem érkezett Amberleybe, nem tudhatta, mit jelent majd neki Edmund otthona. Az otthon számára mindig is azt a helyet jelentette, ahol az előírt szabályok szerint, viszonylagos elzártságban élt. Az otthon volt létezésének nyugvópontja, ahol felkészítették jövőbeni, valódi életére – Peterleigh hercegné életére. Amberley azonban más volt. Nagyon más. Alexandra még a Londonban eltöltött bő egy hónap után sem érzékelte, mennyire különbözött az élete az őt körülvevő emberekétől. Csak most kezdett ráébredni. Amberley örömteli hely volt, ahol látszólag mindenki azt mondhatott és azt tehetett, amihez kedve volt. Olyan hely, ahol a szépség nem szégyen. Olyan hely, ahol számít a szeretet. Méghozzá nem az a fajta szeretet, ami neki idáig kijutott. Hanem olyan szabadon áramló, meleg szeretet, amelyben a bírálatnak nem sok hely maradt. Amberley barátságos hely volt, ahol az embert egy egyszerű bérlő is meghívhatja vacsorára, és a meghívást a felháborodás vagy a leereszkedés legcsekélyebb jele nélkül el is lehet fogadni. Olyan hely, ahol az iskolás gyerekek kilovagolhatnak a felnőttekkel, és nyugodtan szóba 93

elegyedhetnek velük. Olyan hely, ahol a gyerekek játszhatnak a társadalmilag alattuk állókkal, ahol a fiúk keveredhetnek a lányokkal. Ahol a lányokat iskolába küldték, hadd barátkozzanak más lányokkal, és nem tartották odahaza, nehogy megrontsák őket a laza erkölcsűek. Olyan hely volt, ahol az emberek azért jötte össze, hogy jól érezzék magukat, nem azért, hogy ítélkezzenek egymás felett. Előző este Sir Cedric rávette Alexandrát, hogy menjen le zongorázni a zeneszobába. De nem azért, hogy egy néma, kritikus közönségnek játsszon, hanem hogy kísérje Sir Cedric énekét. – Lekötelezne azzal, ha velem tartana, Purnell kisasszony! – kérlelte vacsora után, miközben a többiek még a szalonban kortyolgatták a teát. – Úgy hallottam zongorázik, én pedig imádok énekelni. Talán ez az egyetlen esélyem rá, hogy megnyerjem kísérőmnek. Később majd ezerféle indokot keres, hogy megmeneküljön ettől a gyönyörtől! – Milyen igazságtalan önmagával, Cedric! – nevetett fel Lady Amberley. – Ön is tudja, hogy én mindig szívesen hallgatom a hangját! Alexandra, Sir Cedricnek csodás baritonja van, ahogy azt ön is hallhatja majd. Én is szívesen csatlakoznék! Lady Beckworth, velünk tart? Végül mindannyian levonultak James és Lord Eden kivételével, akik sétára indultak a dombok közé. Kellemes este kerekedett belőle, ahol tehetségtől függetlenül mindenki énekelt, vagy eljátszott valamit. De Lord Amberleynek volt tehetsége, mint kiderült. A rövid Bach-fúga, amit előadott, hosszú percekre elvarázsolta Alexandrát. Amberley olyan hely volt, ahol az emberek megérintették egymást, és nyíltan kimutatták az érzéseiket. Alexandra megtapogatta a fülére kanyarodó tollat. Mit sem látva bámult kifelé az ablakon. Meg is feledkezett róla, hogy Lord Amberley talán már várja odalenn. Ő aztán valóban fura szerzet, állapította meg magáról. Kilógott ebből a világból. Csak azt nem tudta eldönteni, vajon szeretne-e beilleszkedni, vagy legszívesebben inkább kimaradna az egészből. Vajon milyen lett volna, ha ő is egy ilyen helyen nőhet fel, olyan szülőktől és nagyszülőktől körülvéve, akik – ahogy Lord Amberley fogalmazott – kitétel nélkül szeretik? Ha a szülei nem azt éreztetik vele, hogy a szeretetüket, ahogyan Istenét is, ki kell érdemelnie, s egy önző vagy meggondolatlan cselekedettel könnyedén el is veszítheti? Milyen lett volna, ha akadnak barátai, akikkel játszhat, és akiket bizalmasául fogadhat? Még szerencse, hogy ott volt neki James. Őt szívből szerette, és éveken át győzködte magát, hogy rajta kívül másra nincs is szüksége. Csakhogy James öt évvel idősebb volt nála. És James oly sokat volt távol, miközben ő cseperedett. Vajon milyen lett volna, ha idősebbek társaságában is megszólalhat, ha férfiak jelenlétében is kifejtheti a véleményét? Ha szabadon mosolyoghat, és úgy fésülködhet, úgy öltözködhet, hogy azzal magára vonzza a körötte élők csodáló pillantásait? Ha szabadon megérinthet másokat, és megérinthetik? Ha szabadon kimutathatja érzelmeit, sőt még csókolózhat is? Ezek közül néhányat ő is megtehet, feltételezte. Huszonegy éves, és a jegyese azt szerette volna, ha úgy viselkedik, ahogyan a húga, és ahogyan tegnap délután Miss Courtney. Kiszabadulhatna apja világából, hogy a férje világának részévé váljék. Csakhogy a szabadság viszonylagos, állapította meg keserűen, és gyorsan hátat fordított az ablaknak, ahol már így is túl sokáig ábrándozott. Talán szabadnak nevezhetné magát egy olyan házasságban, amelyet nem maga választott? Lehetne egyáltalán valaha is olyan szabad, amilyen Lady Madeline? Vagy Anna? Neki semmi gyakorlata, semmi tapasztalata nem volt az ilyesfajta életszemléletben. A völgy felé fordították lovaikat, a tengerrel ellentétes irányba. Hamarosan maguk mögött hagyták a réteket és a gyümölcsösöket, és az egyetlen kis legelőt, amely nem odafent volt a fennsíkon. Azután köréjük zárult a dombokat borító erdő, mely csaknem egészen a folyópartig húzódott, a csend és az elvonultság érzetét árasztva magából, melyet Lord Amberley mindenekfelett a legtöbbre értékelt az otthonában. A völgynek ezen szegletét mindig is jobban 94

kedvelte, mint a lenti, nyíltabb terepet vagy a tengert. Itt lovagolhatott, sétálhatott, elmélkedhetett és olvasgathatott – vagy egyszerűen csak magába szívhatta az őt körülvevő természet szépségét. Itt kettesben maradhatott önmagában. S talán Istennel. A férfi szántszándékkal hozta ide Alexandrát első közös kirándulásuk alkalmából. Számos helyre vihette volna, még ha el akarta is kerülni a tegnap reggeli útvonalukat. Meglátogathatták volna a nagynénénjét és a nagybátyját, vagy bármelyik szomszédot. Megmutathatta volna neki a szirtekről nyíló kilátást, ahogyan Sir Cedric Jamesnek. Vagy bemehettek volna a faluba. Meg még fél tucat más helyre. Mégis úgy döntött, hogy arra a helyre vezeti el, mely a ház után a legtöbbet jelentette neki. Elfogta a kísértés, hogy tartsa meg a két lépés távolságot, tartsa magát távol a lánytól, és ne engedjen neki bepillantást abba, ami fontos a számára. A kísértés igen erősnek bizonyult, főleg miután – bárhogy is próbálkozott – semmi közösséget nem érzett a jövendőbelijével. Nem mintha nem kedvelte volna a lányt. Igazából annyira sem sikerült megközelítenie, hogy eldönthesse, kedveli-e. Kiismerhetetlen volt. És feltámadt benne a vágy, hogy hasonlóan megközelíthetetlen maradjon a számára. De nem engedhetett az érzésnek. Hiszen egybe kell kelniük. Ő pedig képtelen lenne távol tartani magától a saját feleségét. Nem adhatja fel arra tett törekvéseit, hogy megkedvelje Alexandrát. Az előző nap kísérletet tett rá. Ám cseppet sem volt biztos benne, feltámadt-e a lányban bármiféle érzés is a háza iránt. Kivéve talán a könyvtárat. És anyja szalonját. Úgy tűnt, az megérintette. Ő persze tönkretette az alkalmat, amikor lerohanta és megcsókolta, jóval azelőtt, hogy a lány készen állt volna az efféle bizalmas közeledésre. Már ha egyáltalán valaha is készen áll majd rá. A grófnak kezdtek súlyos kétségei támadni efelől. Ennek ellenére újból meg kellett próbálnia. Először talán megkísérelhetne valamiféle kapcsolatot kialakítani vele. Meg kell bíznia a lányban annyira, hogy megnyílhasson előtte. – Számomra ez egész birtokom legkedvesebb szeglete – szólalt meg. – Gyakran kilátogatok ide. – Csendes környék, és igazán csodás – válaszolt a lány. – Jó, ha akad egy csendes hely, ahová az ember elmenekülhet, nem igaz? – mosolygott rá a férfi. – Önnek is volt ilyen odahaza? – Csak a láp. De az is csak akkor, ha James otthon tartózkodott. Soha nem sétálhattam, vagy lovagolhattam egyedül, és ha az embert egy cselédlány vagy inas kíséri, az már nem ugyanolyan. – Olykor nehéz a nők sorsa, ugye? De itt sokkal szabadabb lesz, Alex! Rengeteg magányos sarok akad a földemen, ahová elhúzódhat, és senki sem zavarja majd. Nem muszáj mindenhová magával hurcolnia a szolgákat. Sőt még engem sem. Van egy hely, amelyet különösen megkedvelhet majd. Később majd megmutatom. Lord Amberley magában grimaszolt egyet. Nem akarta ilyen hebehurgyán elsietni. Az volt a célja, hogy a lány bepillantást nyerhessen az életébe, erre rögtön lemezteleníti előtte a lelkét! Arról a helyről rajta kívül eddig senki sem tudott. – Mihez kezdett volna, ha nem lett volna muszáj megkérnie a kezem? – tört fel a kérdés a lányból váratlanul, és sötét tekintetét, mely alkalmanként úgy lángolt, a férfi felé fordította. – Valószínűleg tovább tengődtem volna agglegényként – vont vállat a férfi mosolyogva. – Meddig? Örökké? Valamikor azért megnősült volna? Továbbra is barátkozott volna Mrs. Bordennel? De talán még most is ezt teszi. Ne haragudjon, megbocsáthatatlan udvariatlanságot követtem el! Kérem, felejtse el a kérdéseimet, uram! – Épp ellenkezőleg – minden joga megvan rá, hogy feltegye őket, és válaszokat követeljen! Sajnálom, hogy értesült Eunice Bordenről. Fájdalmat okoz önnek ez a tudat? – Bolond lennék, ha hagynám! – meredt egyenesen maga elé Alexandra. – Egy feleségnek az a dolga, hogy észre se vegye az ilyesmit. Úgy kell tennie, mintha tudomása sem lenne róla. 95

– Én azt várnám a feleségemtől, hogy őrülten dühös legyen. De erre szerencsére sosem lesz oka. Soha, Alex! Eunice a múlté. Sem a jelenemhez, sem a jövőmhöz nincs többé köze. Ő egy tökéletesen tisztességes úrinő, aki abban a megbecsülésben részesített, hogy egy évig a szeretőjévé fogadott. Az ön erkölcsisége szerint talán összeférhetetlen, hogy valaki egyszerre legyen szerető és tiszteletreméltó hölgy, de higgye el, létezik ilyen! A szakításunk ellenére nem fogom jelentéktelen színben feltüntetni, mert mélységesen tisztelem őt. Mindazonáltal ő már a múltam része, és ehhez a döntéshez ő is éppúgy ragaszkodott, ahogyan én. Nézte, ahogy Alexandra továbbra is maga elé meredve nyel egyet, és elpirul. Lehetetlen lett volna megmondani, elégedett-e a magyarázattal. Talán az ő erkölcsi mércéje szerint felháborító, hogy a jegyese több mint egy éven át egy másik nővel bújt ágyba. – Nincs kedve leszállni és sétálni egyet? – tudakolta. – A lovak örömmel ellegelésznek itt, ebben biztos vagyok, mi pedig gyalog megmászhatjuk dombot. Fenséges kilátás nyílik onnan fentről, örömmel megmutatnám önnek! – Igen, az csodás lenne. Ahogy leemelte a nyeregből, a gróf – ahogyan előző reggel – ismét megállapította, hogy jövendőbelije könnyebb és karcsúbb, mint amilyennek látszik. Csak egyenes tartása és kimért mozdulatai terelték el a figyelmet nagyon is nőies alakjáról. Amikor lesegítette, ügyelt rá, hogy jó messzire eltartsa magától, és amint a talpa a földet érintette, rögvest eleresztette vékony derekát. – Nagyon melegre fordult – jelentette ki. Nem lenne kényelmesebb, ha megszabadulna a mentéjétől és a kalapjától? Remélem, beleegyezik, mert akkor én is megszabadulhatok a magamétól! – mosolygott szabadkozón a lányra, amikor, látta, hogy az elpirul és megmerevedik. Néhány pillanatig fogalma sem volt, mit felel a másik. Szemmel láthatóan tusakodott benne a késztetés – igen forró délutánjuk volt – és a szemellenzős nevelés szigora. – Igen, tényleg meleg van – szólalt meg. – És idelenn a völgyben még melegebb, mert nincs semmilyen légmozgás – gombolta ki saját kabátját a gróf, hogy megkönnyebbülten bújjon ki belőle. A bő ujjú vászoningben szinte hűvösnek érződött a levegő. A kabátot felakasztotta egy faágra a feje fölé. Alexandra sötétzöld bársonymentéje alatt halványzöld selyemblúzt viselt. Lenge szabása, magas gallérja és hosszú ujja ellenére jobban kihangsúlyozta az alakját, mint a szűkebb és többet láttató ruhák, melyeket odahaza hordott. Kemény, telt keble volt. Épp a kalapját rögzítő hajtűkkel bajlódott. – Segíthetek? – kérdezte a férfi. – Úgy tűnik, ez moccanni sem akar – jelentette ki a lány lihegve. Fejét előrehajtotta, mindkét kezét felemelte. – Hagyja, majd én – mondta a férfi, és erről rögtön eszébe jutott az a másik alkalom, amikor a lány tarkóján motozva próbálta őt megszabadítani a szájpecektől. A hajtű végre engedett, s Alexandra fél kézzel leemelte fejéről a tollas kalapot. Ám a férfi ügyetlen próbálkozásainak eredményeképpen néhány olyan hajtű is meglazult, mely a frizuráját tartotta. Így aztán a szoros konty féloldalt kibomlott, s Alexandra haja hullámzón omlott alá a vállára, a keblére. A lány meglepetten és pipacspirosan nézett fel a férfira. Lord Amberley sietve hátralépett. A menyasszonya elbűvölően festett, és váratlanul belényilallt a vágyakozás. – Kérem bocsásson meg! Attól tartok, nem válnék jó komorna belőlem! – szabadkozott. – Ha Rey dadus egyszer feltűz egy kalapot, az többé el nem moccan! – válaszolta kissé zavarodottan a lány, s közben hosszú haját összefogva ismét a tarkójára csavarta. Lehajolt, hogy felszedegessen két szúrós hajtűt a lába elől a fűből.

96

Egy perc múltán a frizurája szigorúbb volt, mint annak előtte, noha valamivel kócosabb. Dereka újra egyenes, álla felszegve. Lord Amberley felakasztotta a mentét a sajátja melletti ágra, eligazgatta a kalapot, nehogy leessen, s közben azon tűnődött, hogy az az érzéki nő, akit egy perccel korábban látni vélt, nem volt-e puszta érzékcsalódás? Alexandra Purnell újra megközelíthetetlen volt, tökéletesen ura önmagának. Egy ideig a folyó mentén sétáltak, mely szinte hangtalanul csordult tova keskeny medrében. A fákon láthatatlan madarak énekeltek. A lábuk alá vastag, ruganyos fűszőnyeg simult, a nyár buja illatát árasztva magából. Alexandra tudatosan magasra emelte az állát és kihúzta a derekát, így kényszerítve nyugalmat az elméjére, hogy az őket körülvevő táj békéjét magába szippanthassa. A lágyan motozó meleg szellő kellemesen simogatta blúzának könnyű selymét és a haját. Ha most egymaga sétálhatna itt, vagy James sőt, Lord Eden – társaságában, maradéktalanul boldognak érezné magát. Nincs a világon ennél csodásabb hely. De nem volt egyedül. A jegyesével volt, akitől eddig csupán kedvességet és udvariasságot kapott. S aki ebbe a helyzetbe belekényszerítette. Kettesben volt egy olyan férfival, akivel szemben tanácstalannak érezte magát. Úgy elszégyellte magát az imént! Zavarba hozta maga az ötlet is, hogy a mentéjétől és a kalapjától megváljon. Nem tudta, vajon miért. Odahaza ennél lengébb ruhákat viselt, melyek sokkal többet engedtek láttatni belőle, mint a blúz. Talán az okozta, hogy a férfi jelenlétében kellett levetkőznie. Élénken élt az emlékezetében, milyen hiányos öltözékben pillantotta meg, először a gróf. S mintha ez nem lett volna elegendő, muszáj volt még azzal a makacs hajtűvel is a segítségére sietnie! Úgy érezte, mindjárt elájul, ahogy a férfi két karja körülfogta az arcát, keze a fején nyugodott, homloka szinte érintette a nyakravalója fodrait. És aztán végső, megsemmisítő csapásként még a haja is leomlott. A papa erősen ragaszkodott hozzá, hogy a nő haja legyen összefogva a feje búbján vagy a tarkóján. Mióta tizenhat éves korában elkezdte feltűzni a frizuráját, egyetlen alkalomra emlékezett, amikor kibontott hajjal jelent meg az apja előtt. Amikor Jamesszel kilovagoltak, eleredt az eső, s ő a nedves haját lazán hátrakötve ment le teázni. Mennydörgő szidalomban részesült mindenki füle hallatára – beleértve a komornyikot és az inast is, aki a tálcát hordozta –, aztán uzsonna nélkül visszaparancsolták a szobájába. Aztán az egész hátralévő napot és még a következőt is ott töltötte. Tizenhét éves volt akkor. Éppolyan megalázónak érezte, hogy Lord Amberley leeresztett hajjal láthatta, mintha a mentével együtt a blúzától is megszabadult volna. Csupasznak és védtelennek érezte magát. Azt is észrevette, hogy a férfi zavarában hátrahőkölt, noha volt olyan lovagias, hogy önmagát hibáztassa, még elnézést is kért az ügyetlenségéért. – Hajlandó lenne egy kis hegymászásra? Ha egy kicsit feljebb megyünk, megmutathatom, milyen varázslatos kilátás nyílik visszafelé a völgyre és a házra. – Igen – felelte Alexandra a tőle jobbra eső, fákkal tarkított emelkedőt méregetve. Nem tűnt lehetetlenül meredeknek. Legszívesebben két kezébe kapta volna a bársonyszoknyát, és felszaladt volna a hegyre. – Hadd segítsek! – kérte a férfi, ahogy kapaszkodni kezdtek felfelé. Igazából nem lett volna szüksége rá. A fák ritkásabban álltak, mint ahogy az lentről látszott, s a talaj is meglehetősen egyenletes volt közöttük. Ennek ellenére a gróf kézen fogta, és ujjait meghitten az övéi közé fűzte. Ezek a hosszú, érzékeny ujjak teljesen összezavarták a lányt. – Jó kis erőpróba, ugye? – vigyorgott rá pár perc múlva a férfi zihálva. – Minden rendben, Alex? – Igen – válaszolta, bár erőteljesebben zihált, mint a férfi, s ezúttal végre hálás volt, amiért erős keze támogatta. – Nohát, itt is lennénk! Egy pillanat, és leülhet, hogy kipihenje magát! 97

Előttük a gyérülő fák közt keskeny, füves tisztás nyílt. Feljebb kapaszkodtak. – Magammal kellett volna hoznom a kabátomat, hogy legyen mire telepednie! Bárcsak korábban eszembe jutott volna! De mielőtt leülne, nézzen körül, Alex! Milyennek találja? Lord Amberley elengedte a kezét, majd könnyedén megfogva a vállát arra fordította, amerre a fák csúcsai felett végigtekinthetett az emelkedőn, le egészen a völgybe. Alexandrának elállt a lélegzete. Kétségkívül ez volt – igen, ez volt – a világ leggyönyörűbb panorámája! Észre sem vette, hogy ilyen magasra felmásztak. Alattuk zöld szőttesként terült el a völgy, melynek zöldjét csak a folyó vékony kék szalagja törte meg, s a távolban a szürke kőház a melléképületeivel és kertjeivel. – Csodás! – jelentette ki. A férfi keze egy pillanatig keményebben szorította a vállát, azután elengedte a lányt. – Gondolja, hogy tönkretenné a szoknyáját, ha helyet foglalna pár percre? Alexandra ránézett a grófra. Szívesebben maradt volna állva, hogy tovább gyönyörködhessen. – Nem hiszem, uram – felelte, és lekuporodott a fűbe. Átkulcsolta a térdét, a férfi pedig mellé ült. Innen is kivehető volt a ház a távolban, de az elnyúló völgyet nem láthatták be teljes egészében, és a folyó útját sem követhették. Néhány percig csend telepedett rájuk. – Alex – szólalt meg végül Lord Amberley – meg kellene ismernünk egymást! Tán nem ért egyet velem? Egybe fogunk kelni, és én semmit sem tudok magáról! Tegnap reggel egymás mellett lovagoltunk, s ön megjegyezte, hogy a ház csodás. Délután körbevezettem az otthonomban, amit csodásnak talált. Az imént a völgyben lovagolva a mondta, csodás a táj. Felhoztam ide, hogy megmutassam a panorámát. Ami maga szerint csodás. Az az érzésem támadt, mintha egy vastag páncél döngetnék. De hát kicsoda Alexandra Purnell? A lány szorosabbra kulcsolta karját a térde körül, és mereven a férfi háza felé bámult. – Sajnálom, nem tudtam, hogy megsértettem! Nem állt szándékomban. Számomra ez az egész csodásnak tűnik. Komolyan így érzem. Nem vettem észre, hogy nem a megfelelő szót használom. – És most sikerült megbántanom – állapította meg halkan a férfi. – Én egyszerűen nem értek ehhez! – tört ki a lány szinte ingerülten. – Ön és a családja – önök mintha mindig gond nélkül képesek lennének kifejezni az érzéseiket! Én erre nem vagyok képes! Nem szavakkal. Engem arra neveltek, hogy a benyomásaimat tartsam meg magamnak. Képtelen vagyok megváltozni csak azért, mert az életkörülményeim hirtelen megváltoztak. Nem tudok hirtelen Lady Madeline-né vagy Lady Amberleyvé átváltozni! Vagy Annává. Ha én azt mondom valamire, hogy csodás, akkor úgy is érzem! Nem tudom kifejezni az elragadtatásom. Nem ismerem a megfelelő szavakat! – Bocsásson meg! – kérlelte gyengéden a férfi. – Elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, ez a kapcsolat csupán nekem okozhat csalódást. De most látom, hogy ön is ugyanolyan csalódott, mint én – talán még inkább. Ha feleségül jön hozzám, elvárják öntől, hogy az én életemet élje, hogy alkalmazkodjon hozzá. De hát az én életem annyira különbözik attól, amit eddig ismert! Micsoda igazságtalanság, ugye? – Igen – vágta rá Alexandra, és felpattant. Szemét továbbra is a völgyre szegezte. Hogy megnyugodjon, nagyokat kortyolt a meleg, illatos levegőből. – Elolvastam azt a verset. A Tintern Abbeyről szólót. Elolvastam egyszer, azután újra és újra. Az a vers elmond mindent, amit elmondani, érezni lehetséges – hát nem? Én sosem tudnám így megfogalmazni. Soha! De amikor írok, legalább képes vagyok érzéseket közvetíteni. Élőben egyszerűen nem jönnek a számra a szavak. – Ön ír? – érdeklődött a férfi. – Ó, csak hogy könnyítsek a szívemen! – fordult felé a lány. – Így fogalmazom meg azokat a gondolataimat, amelyeket nem oszthatok meg másokkal. De ezt nem nevezném irodalomnak. 98

– Sajnálom, hogy az imént felbosszant Alex! Úgy tűnik, folyton mentegetőzni kényszerülök ön előtt, igaz? Olyan nehéz kiismernem önt! Mégis, minél több időt töltök a társaságában, annál kíváncsibbá tesz. Kérem, bocsásson meg nekem! Alexandra vállat vont, és elfordult tőle. – Oly keveset tudok! Nincs tapasztalatom benne, hogyan érintkezzem másokkal. – Tudom – csitította a férfi. – Szeretne már visszaindulni? Vagy feljön megnézni azt a helyet, amiről korábban meséltem? Kérem, bocsásson meg nekem, Alex! Nem, akartam felizgatni, ahogyan tegnap délután sem. Azt reméltem, délután talán jobban megismerhetjük egymást. Talán még össze is barátkozunk. – Szívesen megnézném azt a másik helyet – fordult felé, vonakodva Alexandra. – Itt van a közelben? Az is ilyen csodás, mint ez? – vonta meg vállát egy félmosollyal a szóhasználat miatt. – Igen, a közelben van, de nagyon eltér ettől. Egy kőkunyhó volt az, melyet valamikor a meghatározatlan múltban, meghatározatlan céllal építettek a domboldalba. – Régebben azt gondoltam, erdészház lehetett – magyarázta a férfi. – De akkor miért építették volna ilyen magasra? Talán remetelak volt, még abban az időben, amikor a völgy túlsó végében állt az ősi monostor? Szeretem ezt gondolni, de egyetlen ma élő ember sem tudja biztosan. Ami azt illeti, még a létezéséről sem tudott senki, amikor gyermekként rábukkantam. És, úgy tűnik, azóta meg is feledkeztek róla. Talán rajtam kívül mindenki érthetetlennek tartaná, hogy ez számomra majdhogynem a világ közepe. A hely sokban különbözött a hátuk mögött hagyott tisztástól. A fák túl magasra nőttek ahhoz, hogy áthassanak a völgybe. Nem látszott köröttük más, mint a fák csúcsai a hátuk mögött, ahogy úsztak a domboldalon, majd fel a következőn – meg az ég a fejük felett. De Alexandra tudta, mire gondolt a férfi. Idefent teljes és tökéletes magány és nyugalom honolt. Megállta, hogy csodásnak titulálja. – Jöjjön! – tárta ki a kőkunyhó súlyos faajtaját a férfi, és belépett. Mire Alexandra a bejárathoz ért, gyertyát is gyújtott. Odabenn egy durván faragott asztal és egy pad fogadta, a szemközti fal mellett még egy pad, rajta könyvek, papírok, lúdtollak halmai és egy tintatartó. – Ez az én remetelakom – nézett Alexandrára a gróf olyan arckifejezéssel, amit nem lehetett egyértelműen mosolynak nevezni. Bizonytalannak tűnt. – Olykor kimenekülök ide egy-két órára. Olyankor rendszerint kitalálok egy mesét valamilyen üzletről, ami elszólít otthonról. – Tud erről valaki? Valaki más? – Nem – felelte a férfi. – Magán kívül soha, senki másnak nem beszéltem róla. Alexandra hátat fordított, és kilépett a napsütötte tisztásra. Vajon miért mondta el neki a férfi? Miért hozta el ide; miért mutatta, meg neki ezt a helyet? Ilyen fontos lenne a számára, hogy megbarátkozzanak egymással? És mégsem kívánja feleségül venni. A húga megmondta neki előző nap, persze anélkül is tudta volna. Hiszen nem válaszolt a kérdésre, vajon egyébként megházasodott volna-e valaha. Ráadásul meleg szeretettel beszélt a szeretőjéről, akit miatta kellett elhagynia. És az imént vallotta be, mennyire csalódottá tette az ő borzalmas szűkszavúsága. Lord Amberley a lelkét is kiteszi érte. Hát tartozik neki viszonzással mindezért? Az adósa a férfinak némi gyengédséggel. – Bizonyára jólesne most az uzsonna! – szólalt meg a férfi a háta mögött. A hangja fáradtan csengett. Alexandra megpördült. – Köszönöm! – nézett szembe a férfival. – Köszönöm, Edmund! – vetette oda. Ám szavai mérgesen csengtek, mintha nehezményezte volna, hogy a férfi lekötelezettjévé vált. Pedig nem akart ingerültnek hangzani. De talán a férfi megértette. 99

– A feleségem lesz, Alex – mosolyodott el, s kék szeme újra gyengéden ragyogott. – Úgy vélem, a házastársaknak nem lehetnek titkaik egymás előtt! – Nem jövök ide többé! – hadarta gyorsan a lány. – Ez az ön helye, és ez így is marad! Sosem fogom itt háborgatni! – Ne ígérjen ilyet! – mosolygott tovább a férfi. – Az ígéret csak gúzsba köti a becsületes embert. Ami az enyém, az az öné is, kedves – beleértve ezt is, ha valaha is szüksége lenne rá! Alexandra lélegzete felgyorsult, ahogy a férfira tekintett. Sűrű, sötét hajára; mosolygós, kék szemére, széles vállára, s a vászoning alatt jól kirajzolódó mellkasára. Úgy érezte, mindjárt elájul. De tartozott neki valamivel. – Csókoljon meg még egyszer! – szaladt ki a száján. Saját szavai hallatán elkerekedett a szeme; szíve a torkában dobogott. A férfi a vállára tette a kezét, és lehajtotta a fejét. Kék szeme az övét kereste. Alexandra lehunyta a pilláit. A férfi ajka lágyan érintette az övét, s kissé elnyílt, ahogyan előző nap is. Alexandra szorosan összezárt ajakkal, feszülten várta a pillanatot, amikor elengedi végre, és ő újra szabad lehet. Ám amikor pár pillanattal később alig néhány centiméter távolságból a férfi kérdő tekintetébe bámult, rájött, hogy ennyi mégsem elég. Megengedett ugyan valamit, de nem adott semmit. Márpedig ő adni akart valamit. Ellenállhatatlan erővel tört rá az adni akarás vágya. Felemelte a kezét, és megragadta a férfi ingének meleg vászonanyagát. Száját az övéhez tapasztotta, s amikor a férfi újra lehajtotta a fejét, hozzásimult. Keble mellkasának duzzadó izmait súrolta, combja az övéhez nyomódott. Akarattal kilépett abból a zárkózottságból, mely örökösen távol tartotta őt a többiektől, magányosan, önmagára hagyatottan. Egy bizonyos ponton ezután – ki tudja, egyszer csak lángra gyúlt. Egy bizonyos ponton hagyta, hogy a férfi nyelve az ajka közé csusszanjon és a szájába hatoljon. Egy bizonyos ponton megengedte, hogy meglazítsa a hajtűit, és a haja köréjük omoljon. Egy bizonyos ponton engedte, hogy ugyanez a két kéz kiszabadítsa a blúzát a szoknyája derekából, alálopózzon, és meginduljon felfelé az alsóinge vékony selymén. És egy bizonyos ponton érzékelte a férfi hajának sűrűségét és vállának keménységét, azután kiszabadította az ingét, hogy keze a férfi hátán hullámzó izmait becézhesse. És amikor a férfi ismét felemelte a fejét, Alexandra – valamiféle sosem tanult tudással – övén préselődő testén érezte, hogy kívánja őt. Ezt látta az arcán is, félig lehunyt, álmodozó kék szemében, mely mintha mélyen a lelkébe hatolt volna. És elérkezett a választás pillanata, amikor tudta, hogy egy olyan tapasztalás küszöbén áll, mely örökre megváltoztathatja, örökre meghatározhatja a sorsát. Egy pillanat, amikor vágyakozott, és vágyott rá, hogy átlépje azt a küszöböt, hogy odaadja és elveszítse önmagát, s az önmeghatározásért vívott új keletű harcát. De csak egy pillanat volt. Azután pánikba esett. Amikor feleszmélt, már majdnem a domb lábánál járt. A fák megritkultak előtte, s már a folyó is odalátszott. A zokogás, mely végre eljutott a füléig, a saját torkából tört elő. Tudta, hogy Lord Amberley a nyomában járt, noha a férfi csak egyszer szólt utána, amikor kiszakította a karjából, és vakon rohanva megindult le a domboldalon. Amikor leért, lassított az iramon, és a lovak felé indult. Az állatok a folyóparton álltak, némileg távolabb. Remegő kézzel tűrte vissza a blúzát a szoknyájába. – Alex! – szólította meg Lord Amberley, amikor utolérte, s fürkészőn tekintett rá. Többet nem mondott. – Az egész az én hibám, nem az öné! – fordította el az arcát Alexandra. – Ez egyáltalán nem fog menni! Ön nem akar elvenni engem, én pedig nem akarok hozzámenni önhöz. Valahogy mindketten belekényszerültünk ebbe az egészbe, amit mindketten rossz néven veszünk. Ha hozzámegyek önhöz, örökre megfeneklek egy olyan világban, amelyben sosem érezném otthon 100

magam. Ha feleségül vesz, örökre nyomorulttá teszi magát. Én képtelen lennék megadni önnek azt a szeretetet, gyengédséget és spontaneitást, amit elvár tőlem. Én képtelen lennék megváltozni! És nem is akarok. El kell mennem! Nem kelhetünk egybe! – Alex – érintette meg a férfi a karját, de nem hagyta ott a kezét –, most feldúlt. Ebből az ölelésből mindketten kivettük a részünket, de nem lett volna szabad hagynom, hogy elveszítsük a fejünket. Kettőnk közül én vagyok a tapasztaltabb. Tudnom kellett volna, hogy meg fog rémülni. Nem állt szándékomban engedni, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Alexandra hajtűk nélkül kísérelte meg összefogni a haját a feje búbján. – Tessék! – nyújtott oda néhányat a férfi. – Elhoztam őket. Alex, kérlek, ne cselekedj elhamarkodottan! Hagyj időt magadnak, hogy lecsillapodhass! Teljesen. Adj magadnak egy-két napot! Attól tartok, ha felbontanánk az eljegyzést, annak szörnyű kihatásai lennének rád nézvést. És, tudod, ami az imént történt, abban igazán nincsen semmi borzasztó. Csak azért dúlt fel ennyire, mert sosem esett meg veled. De a férfi és nő közti szenvedély nem tisztátalan dolog. Házastársak között éppen hogy kívánatos. Hát nem? – Gondolom, önnel már ezerszer megesett – döfködte a fejét egyetlen megmaradt hajtűjével a lány, majd a kalapjáért nyúlt. – Én meg csak újabb áldozat vagyok, akit elcsábított. – Ez így nem tisztességes! – felelte a férfi csendesen. – Ön is tudja, Alex, szó sem volt itt csábításról. Én nem, nem vagyok járatos a szenvedélyben. Tudja, ez nem része minden kapcsolatnak. – Nem, nem tudom! – ugrott neki a lány kipirult arccal, összekócolódott hajjal. – És nem is akarom megtudni! Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen önhöz, uram! Semmi az égvilágon! Nem lehetek a felesége! Önmagam akarok lenni! – Nem lehet egyszerre önmaga és az én feleségem? – Nem! Nem lehetek. El kell mennem innen! Beszélek Jamesszel és a mamával. – Alex ! – állt meg a férfi a lovak előtt, hogy Alexandrának nem maradt más választása, muszáj volt ránéznie. – Kérlek, ne siesd el! Kérlek! Sajnálom, ami történt! Több eszem is lehetett volna. De szükséged van rám. Tudom, jelen pillanatban azt gondolod, bármi jobb lenne annál, mint hogy velem kelljen élned. De adj magadnak időt, hogy megbizonyosodhass róla, tényleg ez-e az igazság! Mérd fel a lehetőségeket! Tudom, ha rajtad múlik, nem választottál volna. De szükséged van oltalmamra. Amit én szívesen megadok neked. Próbálok majd teret engedni neked, hogy hozzászokhass ehhez az élethez, ami oly idegen. Kérlek, ne cselekedj elhamarkodottan se ma, se holnap! Ígérd meg, hogy legalább pár napot vársz! – Hát hogyne! – nézett rá a lány villámló szemmel. – Megígérem! Mindketten tudjuk, hogy nem bonthatom fel az eljegyzést. És mindketten tisztában vagyunk vele, hogy tökéletesen igazságtalan voltam hozzád az imént. Mint ahogy azzal is, hogy szükségem van rád, mert nélküled kitaszít magából a társadalom. Megígérem neked, Edmund! A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. – Sajnálom, hogy ilyen keserű vagy, Alex. És sajnálom, hogy fel vagy dúlva. Hadd segítselek fel a nyeregbe! Hazamegyünk teázni. Alexandra felszegett állal és üres elmével lovagolt vissza a házhoz. Vissza kell szereznie a nyugalmát, mielőtt hazaérnek! Csak reménykedhet benne, hogy senki nem figyel majd fel a ziláltságára. Próbált megfeledkezni róla, hogy Lord Amberley alig fél lóhossznyival mögötte lovagolt némán.

101

13 – Pám-pám-pám, pám-pám-pám – dúdolta Madeline, és derékon kapta a fivérét, hogy táncba ragadja. – Ma este újra keringőzni fogunk, Dominic, szökkenni, és fordulni! Hát nem meseszép az élet? – Le akarsz lökni a lépcsőn? – rázta le magáról húga kezét a fiú, és ismét hozzálátott ahhoz a bonyolult, figyelmet igénylő feladathoz, hogy csipke kézelőit a kézfejére simítgassa. – Ez nem épp a megfelelő idő és a megfelelő hely a bohóckodásra, Bogyó! Elegáns belépő lenne, ha fejjel lefelé lebucskáznék a márvány lépcsősor aljába, nemde? – Különösen, hogy én meg visítva rohannék utánad – kuncogott a lány. – Jöjj hát, Dominic, ha már épp ugyanazon pillanatban léptünk elő az öltözőszobánk ajtaján, add a karod, és vonuljunk lefelé csupa nyugodt méltósággal! Ám ahogy elindultak, rákezdett a „pám-pám pám, pám-pám-pám”-ra, így a nem túl muzikálisan előadott keringő ritmusában ereszkedtek alá az előcsarnokba. – Neked meg mitől van ilyen virágos jókedved? – rángatta meg a karját Lord Eden barátságtalanul. – Attól, hogy Courtneyék zsúfolt társalgójában táncolhatsz? Vagy alig várod, hogy Courtneyval rophasd? – Howard olyan őszinte, és annyira hűséges – kacagott vidáman a lány. – Nem tisztességes, hogy csúfot űzünk belőle! Meglásd, egy fordulót vele ellejtek majd! Viszont azok a tisztek, Dominic! Tudom, ma délután csak távolról láthattuk őket, de micsoda fess férfiaknak tűntek! Miért van az, hogy az, egyenruhás férfiak ilyen végtelenül ellenállhatatlanok? – Képzeld őket magad elé uniformis nélkül húsz év múlva, mikor már rég vége a háborúnak! – tanácsolta a testvére közömbösen. – Ha hozzá mész valakihez, Bogyó, akkor nem az egyenruhájával kell majd együtt élned! – Hogy te micsoda romantikagyilkos vagy! – sóhajtott fel színpadiasan a húga. – Amúgy pedig – folytatta a fiú – , ha ennyire odavagy az egyenruháért, ugyan miért van az, hogy majd' elalélsz a hisztitől, ahányszor csak megemlítem, hogy én is felölteném? – Jaj, el ne kezdd megint! Határozottan visszautasítom, hogy az előttünk álló legalább tizenkét órában bármi távolról is komolynak tűnő tárgyat megvitassak! Különben sem tervezem, hogy bármelyik tiszthez is feleségül menjek, te buta! Én csak táncolni akarok velük! No, meg talán egy ici-picit kacérkodni – kuncogott. – És holnap reggelre valószínűleg fülig belegabalyodsz majd legalább az egyikükbe – jegyezte meg Lord Eden. – Nézd csak, Bogyó, nem mi érkeztünk le elsőnek! Sir Cedric James Purnell-lel és Lord Amberleyvel társalgott. Alexandra Lady Amberleyvel beszélgetett. Csak Lady Beckworth nem mutatkozott még odalent. – A hintók készen állnak – jelentette ki Lord Amberley. – Dominic, ti esetleg elindulhatnátok Madeline-nel, Alexandrával és Purnell úrral? Mi is rögtön megyünk utánatok! Madeline mosolyogva karolt Alexandrába. – A hölgyek jogán mi ülünk menetiránnyal szemben! – jelentette ki. Nem túl, igazságos, ugye? De hát a férfiak annyi számunkra elérhetetlen kiváltsággal bírnak, hogy nekünk is ragaszkodnunk kell ahhoz, amihez csak tudunk! Madeline szégyellte, hogy előző nap megkísérelte támogatni a testvére arról szóló elképzeléseit, hogyan mentsék meg bátyjukat attól a sorstól, hogy feleségül kelljen vennie Alexandrát. Már Dominicnak is megmondta, hogy többé ne számítson rá. Ő minden tőle telhetőt megtesz majd azért, hogy összebarátkozzon Alexandrával – bármelyik fivéréhez menjen is hozzá. Elszántan végigfecsegte az utat. Dominic természetesen kivette a maga részét a társalgásból, és Alexandra is meglepően kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, amikor kettesben maradtak. Purnell úrtól azonban kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Odahaza 102

elkerülhetetlennek látszott, hogy gyakran rákényszerüljenek egymás társaságára, ám érezte a férfi nemtetszését. Gyakran találta magát szembe a másik ellenségesen rámeredő, sötét tekintetével. Az előtte álló este felett érzett öröme részben betudható volt annak a megkönnyebbülésnek is, hogy ezúttal más férfiakkal is találkozhat, beszélgethet, táncolhat. Olyan fiatalemberekkel, akik talán megcsodálják. Madeline hozzászokott a figyelemhez, noha huszonkét esztendős korára be kellett ismernie, hogy a felé áradó csodálat lassacskán várhatóan szertefoszlik. De nemsokára találkozik azzal a férfival, akit őszintén szeretni fog, s azontúl boldog házasságban él majd. A „tanyaház” nem volt éppen helyénvaló elnevezés a zömök, vörös téglás épületre, melyet Mr. Courtney emelt húsz évvel korábban. Ugyan nem volt nemesi kúria Amberley Court mellett elsikkadt volna –, mégis tiszteletet parancsoló építmény, mely egy hétfős család számára is kellően tágasnak bizonyult. Mr. Courtney bérlőgazda létére igen tehetős embernek számított, aki sok földbirtokoson is túltett. Feleségével együtt abban lelték legnagyobb örömüket, ha vendégeket fogadhattak. Ha ráadásul a kastély lakóit szórakoztathatták, örömük nem ismert határt. Most, amikor nyolcan ültek velük egy asztalhoz, hogy elfogyasszák az ötfogásos vacsorát, szinte szó szerint túlcsordultak a boldogságtól. Az ételek alig fértek el a tálalóasztalon és a vendégek tányérján. A társalgót sosem illették a magasztos szalon elnevezéssel, noha megtehették volna, hiszen tekintélyes méretei miatt akár bálteremnek is alkalmasnak bizonyult – ezúttal éppúgy, mint más alkalmakkor. Ám Mr. Courtney pontosan tudta, hol a helye a társadalmi ranglétrán. Élvezte a vagyonát, de a nemesi címre sosem formált volna jogot. Saját elképzelései és megfogalmazása szerint ő mindig is csak egy földműves maradt, aki a tanyáján éli az életét, és a nappalijában szórakozik. Ha akadt is valaha arra irányuló törekvése, hogy felülemelkedjék pozícióján, az kimerült annyiban, hogy a lányát jól adja férjhez. Nem kívánt tanúja lenni annak, hogy ennyi szépség és kellem egy hozzá hasonló földművesre vesztegetődjék. Miss Courtney a vacsorán Mr. Purnell mellett kapott helyet, s ő végigcsiripelte és pironkodta az egész étkezést, noha a férfiból csupán udvarias válaszokat sikerült kihúznia. A vacsora végére mégis sikerült valahogy kicsikarnia belőle, hogy vele táncolja a nyitótáncot. Mivel a második tánc a keringő volt, amit Lord Eden már előző nap magának követelt, így Susan tökéletesen elégedett lehetett. Madeline vidám hangulatára az sem vethetett árnyékot, hogy a vacsora során Mr. Howard Courtney volt az asztalszomszédja. Semmi baja nem volt a férfival. Nagyon szívesen ült volna mellette, beszélgetett, sőt még táncolt is volna vele, ha a másik nem meresztgeti rá szüntelenül imádó tekintetét, s nem ostromolja dagályos hangvételű, rajongó kirohanásaival. Négy évvel korábban, s azóta számos más alkalommal – megmondta már neki, hogy ő pusztán a gyermekkori jó barátot látja benne, semmi egyebet. Ám úgy tűnt, ez semmin sem változtatott. Madeline akár dühös is lehetett volna rá, ha a férfi nem lett volna olyan szeretetreméltó személyiség. Sok hasonlóságot mutatott az édesapjával. Ami azt illeti, ahányszor csak szeme elé került, Madeline minden egyes alkalommal testesebbnek találta. Örökölte apja szívélyességét is – annak harsány jókedve nélkül. Ám Madeline nem hagyta elkedvetleníteni magát. A bálra az összes többi szomszédot elvárták, beleértve Sir Peregrine Lampmant is, aki mindig bőkezűen elhalmozta bókokkal, míg két évvel korábban el nem vett egy nála tíz évvel idősebb nőt. Azóta a modora távolságtartóvá vált. Madeline gyanította, hogy Lady Grace Lampman egy zsarnok. Azután ott volt még Mr. Watson, a jóképű poétalelkű földműves, akit Susan túl idősnek tartott magához. Meg az Abbotsford határában állomásozó ezred tisztjei. Egyikük – vagy talán mindkettő – biztosan jóképű lesz. Aki nem volt jóvágású, abból nem is lehetett tiszt. Szigorúan meg volt tiltva! Úgy szervezték, hogy a fiatalabb Stanhope lány fog zongorázni, Courtneyék harmadik fia pedig hegedül. Nem túl kecsegtető azok számára, akik a londoni szezon báljaihoz szoktak, szabadkozott Courtney asszony a kezét tördelve. De, ahogy Madeline rámutatott, a bál, az bál, 103

és határozottan felvidult, amikor a két teljes díszbe öltözött tiszt belépett a társalgóba, Mr. Courtney pedig nekilátott, hogy bemutassa őket a már jelen lévő társaságnak. Az elülső, a magasabbik borzasztóan csinos volt, és a másik is egészen jóvágású. Forbes kapitány rögtön elkönyörögte Madeline- től az első keringőt, Jennings hadnagy pedig a másodikat. Forbes kapitány volt a nagyon csinos. James Purnell táncolt Miss Courtneyval. Ártatlan, üresfejű kislánynak látta, akit rajongó szülei és csodáló fivérei elkényeztettek, s aki nemesemberhez kívánt feleségül menni. Akár még kerülhetett is neki. Elég csinos és életvidám volt hozzá. S kicsoda ő, hogy azt állítsa, nem lenne jó felesége valami nemes úrnak? Valószínűnek tűnt, hogy az anyja számos háztartási ismeretre megtanította. Volt idő, amikor talán még ő is elcsábult volna. Amikor vonzották a csinos, életvidám fehérnépek. De azok az idők már elmúltak. Saját tapasztalata tanította meg rá, hogy majd' minden emberben és mindenfajta életszemléletben van valamennyi képmutatás, valamennyi gonoszság. Úgy találta, mindenki csak a saját érdekeit hajkurássza, lehetetlennek látszott, hogy bárkiben is megbízzék. Az olyasfajta dolgok, mint az ártatlanság, önzetlenség vagy becsület, nem léteztek. Szinte nem. Kivéve Alexet, persze. Az ő huszonegy éves húgát, aki soha, nem kapott esélyt rá, hogy éljen. S mivel az emberiségbe vetett hitétől – csakúgy, mint a boldogságra való esélyétől – teljesen megosztották, már szinte csak a húgáért élt. Alexben ott lakozott a jóság és a gyengédség, egy gyönyörű jellem, melyet teljes egészében elrejtett az erényes nő álarca, amit az apjuk éveken át tartó kemény fenyítései kényszerítettek rá. De sejtette, amit rajta kívül senki – még Alex sem, hogy a lányban ott buzog az életszeretet. Amikor a nyitótánc véget ért, Purnell félreállt, és a többieket figyelte. Szerencsére ez a mulatság abban is különbözött a londoni báloktól, hogy több úriember volt jelen, mint ahány hölgy. Ezen az estén nem kellett táncba vezetnie egyetlen szerencsétlen kis penészvirágot sem, csak hogy a szégyentől megóvja. Bárcsak biztos lehetne benne, hogy Amberley az, aki életre keltheti Alexet! Persze az még nem elég, hogy életre keljen. Oly világban is kellene élnie, ami méltó hozzá – ilyen pedig nem létezett, ezt tapasztalatból tudta. Bárha létezne! Ha Alexet boldognak láthatná, végre nekivághatna, hogy rátaláljon… nem tudta mire. Ugyan meglelheti- e valaha is a célját? Képes lesz- e valaha is feledni? Megszabadulhat- e valaha is attól az évek sorári belérögzült szokástól, hogy képtelen másokkal könnyedén kapcsolatot létesíteni, lazítani, nevetni, semmiségekről csevegni? Egyáltalán, akarta ő ezt? Keserű gyűlölettel fordult el gyermekkora világától, apja értékrendszerétől. De vajon talált- e helyettük másféle életszemléletet, másféle értékeket? Vagy a lehetetlent kergeti? Igaza volt Lady Madeline- nek, amikor azt tudakolta, nem önmaga elől menekül- e? Azon kapta magát, hogy Lady Madeline Raine- t figyeli, ahogyan szándéka ellenére oly gyakran. A lány tökéletesen testesítette meg mindazt, amire annyira vágyott, és amit megvetett. Gazdag volt, kiváltságos, gyönyörű. És folyamatosan boldognak tűnt. Vajon a természetéből fakadóan volt ilyen, vagy csak soha nem tette próbára az élet? Vajon összeroskadna- e, ha szenvedésre ítéltetne, nyomás alatt kellene élnie, ahogyan Alexnek huszonegy éven át? E pillanatban a környéken állomásozó ezred egyik tisztjével keringőzött. Nevetős, zöld szemét a férfira emelte, rövid, szőke loknijai ragyogtak a gyertyafényben. Szép párt alkottak, ahogy egymással kacérkodtak. Ugyan miért volt, hogy ki nem állhatta a lányt? Hiszen ártalmatlan volt. Az igazat megvallva, úgy tűnt, minden tőle telhetőt megtesz, hogy összebarátkozzon Alexszel, sőt még vele is megkísérelt elcsevegni. Vidám teremtés volt. Talán az ő hibája, hogy egész életében megadatott neki minden, amit a férfi mindennél jobban szeretett volna megadni a húgának? Vagy talán az volt a baja vele, hogy felhívta a figyelmét saját gyengeségeire? Esetleg szeretne annak a katonatisztnek a bőrében lenni, és így mosolyogni rá, ilyen könnyedén évődni vele?

104

Szeretné, ha a lány hasonlóképp válaszolna rá a kelletlen vonakodás helyett, mely akkor áradt belőle, ha az ő társaságába kényszerült? Nem, ő aztán semmit nem akart a Lady Madeline Raine-féle hölgyecskéktől. Egy hozzá hasonló gyenge és felszínes nőszemély az oka annak, hogy elveszítette a lelkét. Ha valaha is újra közelít majd egy nőhöz, az teljesen másféle lesz. Olyan asszony, aki csak az szükségleteivel törődik, és soha, semmit nem kíván saját magának. De micsoda ostoba ötlet is ez! Neki aztán nem kellene ilyen asszony. Hát ugyanolyan lenne ő is, mint az apja? Hirtelen elszakította tekintetét Madeline- től, és észrevette, hogy a legidősebb Courtney fiú is őt bámulja, arcáról szinte komikus módon sugárzott a viszonzatlan szerelem. Csak nem így nézett egy pillanattal korábban ő is? De nem, amit ő érzett a lány iránt, annak semmi köze nem volt a szerelemhez. Egyszerűen csak szerette volna ágyba vinni. Szeretné maga alá gyűrni, éreztetni vele, hogy a férfi és nő közötti fizikai kapcsolat sokkal földhözragadtabb és nyersebb, mint az a romantikus, évődő viszony, amire a lány a viselkedése alapján számított. Atyaég! – ütközött meg saját gondolatain. Hiszen ő meg akarta sebezni ezt a nőt! – Vajon szabad kisétálni a kertbe, ha az ember egy kis friss levegőt kívánna szippantani? – tudakolta Howard Courtneytól. Úgy látszott, örült, hogy kizökkentették a gondolataiból. – Ha nem bánja, én is csatlakoznék önhöz, uram! – felelte széles vigyorral. – Gondolom, nem érdekelnék a disznóink, uram?A kan a múlt héten díjat nyert a vásáron! Azt hiszem, szíves örömest megnézném a disznókat – biztosította Purnell kesernyés mosollyal. – Feltéve, ha képesek leszünk úgy kivitelezni, hogy később ne hurcoljuk be magunkkal az ólszagot. Lord Eden Susannal keringőzött, és élvezte, ahogy az apró, formás test a karjába simult. Természetesen kartávolságban tartotta magától, ahogy azt az illendőség megkívánta, ám Courtneyék nem túl tágas társalgójában tizenkét pár forgolódott, nem is beszélve azokról, akik a táncparketté alakított térség szélén ültek vagy álldogáltak. Ilyen körülmények között nem egy alkalma adódott rá, hogy partnerét olyan közel vonja magához, hogy szinte egymáshoz értek. – Ezt nem hittem volna, Susan! – mosolygott le a lány tündöklő arcába. Mi lett abból a két évvel ezelőtti kislányból? – Felnőtt, uram! – vetett rá Susan lopott pillantást a pillái alól. – Talán bánja? – De még mennyire! – felelte, s ezzel elérte, amiben reménykedett: az a hatalmas, mogyoróbarna szempár nyílt kíváncsisággal meredt rá. – A kislány Dominicnak szólított! – Ez most már lehetetlennek tűnik – pirult el bájosan a lány. – Most már felnőtt nő vagyok. – Ezt már én is észrevettem, Susan! No de rajta, hallani akarom, hogy a nevemen szólít! – Nem szép, hogy így kínoz engem! – emelte rá a lány könnyben úszó tekintetét. – Úgy látszik, az urak mind azt képzelik, hogy tréfálkozhatnak rajtam, csak mert én nő vagyok, és nem vágok vissza! – De Susan! – sóhajtotta a férfi, hangjában gyengéd aggodalommal. – Én nem tréfának szántam! Még kevésbé kínzásnak. Többé nem kérek öntől semmit. Szólítson úgy, ahogy önnek tetszik! Csak mosolyogjon rám, és mondja, hogy megbocsát! – Hát persze hogy megbocsátok! Szörnyű ez a hőség idebent! – jegyezte meg könyörgő pillantással. – Akkor muszáj átkísérnem valahová, ahol hűvösebb van! Odakinn esetleg? – Igazából nem lenne szabad – szabadkozott Susan – , de talán csak ide, közvetlenül az ajtó elé! „Közvetlenül az ajtó előtt” történetesen egy koromsötét pázsitsáv húzódott, a farmépületekkel átellenben. Lord Eden tíz teljes percig sétálgatott itt, karján a lány karcsú karjával, míg Susan a fülébe suttogott. És egész idő alatt feszengve próbálta leküzdeni a sürgető 105

vágyat, hogy csókot lopjon tőle. A gond az volt, hogy Susan pontosan azt a nőtípust testesítette meg, amelyet a legellenállhatatlanabbnak talált. Mellette hatalmasnak és erősnek érezhette magát, idősebbnek a koránál. Ám a lányt majdhogynem megríkatta a bizalmaskodásával, amikor azt javasolta neki, hogy szólítsa a keresztnevén. Ha megpróbálná megcsókolni, vagy sírva fakadna, vagy lekeverne neki egy jókora pofont. Különben sem udvarolhatott szabadon se Susan Courtneynak, se más hölgyeknek, akár tetszenek neki, akár nem. Megesküdött rá, feleségül veszi a bátyja jegyesét. Nem napolhatja el folyton az ostromot, mert akkor azok ketten összeházasodnak, és Edmund életfogytig tartó fogságra kárhoztatik. – Ne forduljunk vissza? – javasolta, s egy pillanatra erősebben szorította magához Susan karját. – Nem örülnék, ha megfázna! – Azt hiszem, úgy lenne helyes – tűnődött a lány. – Csakhogy olyan kellemes idekint! Egy óráig is elsétálgatnék. – Attól tartok, az édesanyja megorrolna rám, ha tovább tartóztatnám – figyelmeztette a férfi gyengéden. Susan elkerekedett szemmel bámult rá a sötétben. – Az emberek odavannak a pletykáért! – ismerte be. – Igen, kísérjen csak vissza, uram! Én ugyan tisztában vagyok vele, hogy ön semmi úriemberhez méltatlant nem cselekedne, de azok talán nem! Lord Eden megszorította a lány kezét, és csak nagy nehézségek árán sikerült visszatartania magát attól, hogy megcáfolja a róla alkotott kedvező képet. Alexandra – Lord Amberley friss mátkájaként váratlanul az érdeklődés középpontjában találta magát. Újszerű élmény volt számára, hogy minden táncra akadt partnere. Ráadásul a jövendőbelije szomszédainak és rokonainak őszinte barátságossága azt eredményezte, hogy sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint eddig bármikor nagy társaságban. Óriási megkönnyebbülést jelentett számára a vacsora és a bál. Nem tudta, hogyan lett volna képes elviselni az estét odahaza. Hogyan tudott volna szóba állni a vőlegényével? Hogyan tudott volna ránézni? Jelen helyzetben mindkettőtől megmenekült. Úgy tűnt, a férfi is kerüli őt teaidőben Sir Cedric mellé telepedve a juhokról és a takarmányról társalogtak, mialatt az édesanyja szóval tartotta Alexandrát; külön hintóban küldte Courtneyékhoz; Mrs. Courtneyt kísérte a vacsora asztalhoz; és tánc közben is mellőzte. Alexandra cseppet sem várta azt az egy keringőt, amit neki ígért. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy rémesen viselkedett délután. Közeledési gesztusként arra kérte Lord Amberleyt, hogy csókolja meg. Ám amikor megtette, a férfit hibáztatta: azzal vádolta, hogy megkísérelte elcsábítani. Milyen igazságtalanul viselkedett! Lord Amberleynek ebben tökéletesen igaza volt. Ő meg kijelentette, hogy nem megy hozzá! Zavarában és szégyenében kész lett volna felbontani az eljegyzésüket, és elmenekülni Amberleyből. Mit képzelt hát, hova menne? Vissza a papához? Szerencsére Lord Amberley több józanságot mutatott nála, és megígértette vele, hogy két- három nappal elhalasztja a döntését. Természetesen visszakoznia kell majd. Így csak még megalázóbb volt, tudván, hogy a férfi józanabbnak bizonyult nála. De ettől eltekintve sem verhette ki a fejéből azt a szégyenletes eseményt, mely a dühkitöréshez vezetett. Ő olyasfajta csókra számított, mint az előző napi. És tulajdonképpen olyat is kapott. Ott véget ért volna az egész, ha ő nem akar többet. Az ezután történtek nagyon valószerűtlen színben tűntek fel előtte. Az élete mindeddig úgy telt, hogy szinte teljes egészében nélkülözte az erős fizikai ingereket. Soha életében nem tapasztalt nagyobb gyönyört, mint amikor a lápon vágtázott James társaságában. De semmi olyat, ami Lord Amberley öleléséhez lett volna fogható. Ez az élmény annyira telített volt testiséggel, hogy az elméje ezúttal egyáltalán nem jutott szerephez. Elborította a vágy, a 106

fájdalmas, lüktető vágy, hogy tapintson, felfedezzen, hogy megérintsék… hogy birtokolják. Közelebb akarta érezni magához a férfit, sokkal közelebb. Valószínűleg arra vágyott, ami tudomása szerint a hitvesi ágyban zajlott. Csakhogy arra korábban sosem gondolt vágyakozva. Ahogyan most sem tehette. Undorodott saját esztelen sóvárgásának emlékétől. Akarata ellenére egész este lopva figyelte a grófot, emlékeztetvén magát, hogy ő volt az, akivel ilyesmit művelt. Az ő meztelen bőrét simította, az ő kezét érezte a blúza alatt, az alsóinge alatt, a férfi ajka és nyelve becézte az övét, a férfi teste tapadt olyan bensőségesen az övéhez. Szinte hihetetlennek tűnt. A gróf olyannyira távoli és visszafogott volt estélyi öltözetében, ugyanakkor olyan vonzó. Alexandra megborzongott, s hirtelen fojtogatónak érezte a társalgó hőségét. – Megtisztelne, hölgyem? – hajolt meg előtte az elbűvölő Forbes kapitány, s a gyertyák fényében ragyogó mosollyal nyújtotta felé a kezét. Stanhope kisasszony egyesével ütögette a zongora billentyűit, hogy Colin Courtney újrahangolhassa a hegedűjét. A résztvevők két kört alakítottak ki a néptáncokhoz. Alexandra mosolyogva fogadta el, a kapitány kezét. Lord Eden ugyanazon élénk néptánc végére kifogyott a szuszból. Az értékes levegőt arra pazarolta, hogy ránevessen az idősebb Stanhope kisasszonyra, aki miután felkérte – kijelentette, hogy bár tíz éve táncolt utoljára, de üsse kő, hogy azután bebizonyítsa: akármelyik fiatallal felveszi a versenyt. Ellenben minden forduló végén mulatságosat sikkantott, amikor Lord Eden megperdítette. Így azután Lord Eden minden egyes alkalommal nagyobbat perdített rajta. – Holnap reggel, valamint az elkövetkezendő egy hónapban egyfolytában azzal kérkedek majd a lelkész előtt, hogy ma este a megye legvonzóbb, legkáprázatosabb férfijával táncoltam! – paskolta meg a karját a nő, amikor a tánc végén visszavezette a helyére. – Mármint ha egyáltalán valaha is lélegzethez jutok, és túlélem ezt az éjszakát! – kuncogott kislányosan a rendszerint szemérmes Miss Hope. Hullámos fürtjein félrecsúszott a főkötő. Lord Eden hasonlóan lovagias hangnemben válaszolt, majd Alexandra után nézett. A lány Forbes kapitánnyal lejtett, és igen csinosan festett kipirult orcájával s a kontyából elszabadult, vállára göndörödő loknival. Lord Eden átverekedte magát a helyiségen a lányhoz. – Nem inna egyet, Purnell kisasszony? – tudakolta. – Ha jól sejtem, az ebédlőben van puncs és limonádé. – Én limonádét kérek! – felelte hálásan a lány. – Már azt hittem, egyszer csak leröppennek ujjak Miss Letitia Stanhope kezéről, olyan gyorsan játszott! – karolt a férfi Alexandrába. – Szegény Colin Courtney meg úgy festett, mint aki fűrészel, nem pedig hegedül. Alexandra őszinte vidámsággal kacagott fel. – Ne legyen igazságtalan! Bevallom, én magam jobban élvezem ezt a táncmulatságot, mint bármely nagyszabású londoni estélyt, amelyben részem volt. – Így beszél egy igazi vidéki lány! Tudja van igazság abban, amit mond. Az ilyen kis összejövetelek közvetlensége bármit megér, nemde? – Itt minden annyira új nekem – szabadkozott Alexandra. – Lenne kedve sétálni egyet odakint? Biztosíthatom, nem lenne benne semmi kivetnivaló! A kert apró, és úgy látom mások is vannak odakint. – Egy kis friss levegő jólesne! – engedett Alexandra, majd ismét belekarolt a férfiba, miután az átvette tőle a kiürült poharat, és visszarakta a tálcára. Valóban sétálgattak már néhányan a gyepen, ahol korábban Susannal kószált. – Purnell kisasszony, valóban elnyerte a tetszését a világnak eme szeglete? – érdeklődött Eden, miközben virágok kicsiny ágyásai mellett haladtak el. – Nagyon is! – ismerte el a lány. – Itt mindenki nagyon kedves velem.

107

– Edmund elvitte ma délután lovagolni a völgybe? Az a kedvenc lovas útvonala. Tudja, Edmund afféle magányos farkas. Egy csupa szív természet, aki nagylelkű, és nagyon komolyan veszi a kötelességeit, de attól tartok, akkor a legboldogabb, amikor egyedül maradhat a könyveivel, az erdeivel és a gondolataival. Alexandra erre semmit sem szólt. Elérkeztek a jószágudvarra vezető kapuhoz. Körüllengte őket az állatok és a trágya vidékies szaga. – Ha kívánja, holnap felviszem a dombra, hogy megcsodálja a szirtekről nyíló kilátást, Az én ízlésemnek sokkal inkább az való. Az embert lenyűgözi a természet nyersesége tudja, odafenn a szirttetőn mindig fúj a szél. Egy ilyen helyen az ember rádöbben, milyen hatalmas is a világ, mennyi lehetőség, kaland és kihívás lakozik benne! – Hát erről álmodozik? – nézett fel Alexandra a férfi izgatott arcába. – James is ugyanilyen. Világot akar látni, noha attól tartok, nem sok fogalma van arról, mit csináljon, ha odaér. – De hát én tudom! – vágta rá Lord Eden. – Valószínűleg sosem válthatom valóra az álmomat. Be akarok lépni a brit hadseregbe. Harcolni akarok a franciák ellen! Spanyolországba akarok utazni! – A népét akarja hát szolgálni? Ez nemes cél, noha veszélyes is egyben. De miért nem teheti meg? – Évekkel ezelőtt két nagybátyám is elesett – ugyanabban a hadjáratban. El tud képzelni ilyen átkozott balszerencsét? Mama fivérei voltak. Édesanyám nagyon nyugodt, józan asszony, de valahányszor csak célozni merek rá, hogy hadba vonulok, bezárul, mint egy kagyló. Sosem volt elég bátorságom hozzá, hogy erőltessem a témát. – Az ember nehezen száll szembe a szüleivel. Hiszen mindannyiunkat arra neveltek, hogy tiszteljük felsőbbrendű tudásukat és bölcsességüket. Egy férfinak mégis nehezebb a dolga, azt hiszem. Tudom, Jamesnek is nehezére esett, hogy engedelmeskedjen a papának. – Valóban? Akkor együtt érzek vele. Noha az édesanyám nem tartana vissza, ha azzal állítanék elé, hogy az életben semmi mást nem szeretnék ennél jobban. Még arra is ügyelne, hogy egyetlen könnycseppet se ejtsen, amikor útnak indulok. De vajon megtehetem- e? Ez itt a kérdés. Megtehetem vele, tudván, hogy talán sosem térek vissza? Mit gondol, Purnell kisasszony? – Annyi szempontot kell itt mérlegelni. Az anyja iránti szeretetét és kötelességét. Az országa iránti hűségét. Önnön vágyát, hogy egy ne ügynek szentelhesse magát. Mit mond a fivére? – Edmund nem mond semmit – mosolygott rá a férfi. – Neki az a szilárd meggyőződése, hogy mindenkinek joga és egyben kötelessége a saját sorsa felől dönteni. De tudom, hogy bárhogy határozzak is, ő támogatni fog. Különben pedig nincs szükségem az engedélyére, hiába ő a családfő. Elég idős vagyok, és megvan a magam vagyona. – Akkor tegye azt, amit jónak lát! De nem lesz könnyű döntenie, mert olykor a világ összes töprengése sem képes pontosan felfedni, mi helyes és mi helytelen. Imádkozom érte, és bízom benne, hogy a helyes döntésre jut! Lord Eden mosolyogva nyúlt a lány kezéért mely a kapun nyugodott. – Csodálom önt, Purnell kisasszony! jelentette ki. – Képes egyenesen a szemembe nézni, s közben arra buzdítani, hogy imádkozzam! Lefogadom, még csak el sem pirult! A legtöbben minden vasárnap eljárunk a templomba, de ezen túl aligha merészelnénk a hitünkre hivatkozni. Hát nem különös? – De az. A vallás olyannyira a mindennapjaim részévé vált, hogy nem gondoltam bele, talán zavarba hozzák a szavaim. Ennek ellenére attól tartok, én vagyok a fura szerzet. Az eltelt néhány hétben rá kellett döbbennem erre. Nem fura, csak más. De nekem ez tetszik, Purnell kisasszony! Ön egyáltalán nem olyan ostoba, frivol és kacér, mint a többi nő. – Egek! – suhant át egy mosoly az arcán. – Cseppet sem vagyok biztos benne, hogy ezt bóknak vegyem-e! 108

Lord Eden keze Alexandráé köré fonódott, s az ajkához emelte. – Bóknak szántam – felelte. – Hozzám jön, Purnell kisasszony? Belépek a hadseregbe, hogy Angliáért és önért harcoljak! Ön lesz az én múzsám, mert ön erős személyiség! Büszke lennék, ha úgy harcolhatnék, hogy utána önhöz térhetek haza. Hozzám jön? Kérem, mondjon igent! – nézett a férfi lelkesen Alexandra éj árnyalta szemébe. – A fivére menyasszonya vagyok – válaszolta a lány nyugodtan. – De mellette nem lesz boldog! – fakadt ki Lord Eden. – Mellette sosem lehet majd biztos benne, hogy a házassága nem pusztán érdekházasság- e! Hiszen már most is vannak kételyei, nem igaz? Mellettem nem kellene így éreznie. Én büszke lennék rá, hogy ön a feleségem! Alexandra hátat fordított a kapunak, hogy szembenézhessen a férfival. Keze még mindig az övében nyugodott. – Nem hinném, hogy az érzése tartósnak bizonyulna – tiltakozott izgatottan –, még ha most így gondolja is! Bárcsak tudná, micsoda kísértést jelentenek számomra a szavai! Bárcsak tudná, milyen elgyötört, milyen bizonytalan vagyok ma! Megtenné, hogy… – hajolt közelebb feszülten a férfihoz. De már nem mondhatta végig a kérését, bármi is lett volna az. Mindketten meghallották a kapu túloldaláról közelgő hangokat. Mindeddig egyikük sem vette észre, hogy James Purnell és Howard Courtney tart feléjük az udvar túlsó végéből. Lord Eden Alexandra kezét elengedve fordult a közeledők felé, és meglepetten hallotta, hogy Purnell nevetgélve, kedélyesen társalog a kísérőjével, míg észre nem vette őket a kapu mellett álldogálni. – Hadd találjam ki! – kiáltott oda nekik Lord Eden. – A díjnyertes disznóddal dicsekedtél Purnell úrnak, ugye, Courtney? Odabent kellene táncolnod a hölgyekkel! Howard Courtney vigyorogva érkezett a kapu mellé. – Jól tippelt, uram! És ahogyan én láttam, úgysincs elég hölgy odabent, hogy mindenki táncolhasson. Ennyit arról, hogyan képzeli mama meg Susan a sikeres táncmulatságot! – Alex, képzeld, Mr. Courtney friss szalmával fedte a padlót, hogy arra álljak, és nem engedte, hogy akár egyetlen állatot is megérintsek! – mesélte James Purnell szokatlanul vidáman. – Egy kis szerencsével senki sem fog rájönni, hogy kint jártam az istállóban és a disznóólban! – mosolyogtak egymásra a testvérek Lord Eden kíváncsi pillantásától kísérve. – Nem kezdenek bele valami keringőbe hamarosan? Táncolsz velem? – A következő keringőt Lord Amberleynek ígértem. Köszönöm, hogy kihozott levegőzni, uram! – fordult vissza Alexandra Lord Edenhez. – Bemehetnénk most már? Ahogy a másik két férfi megindult előttük, Lord Eden a karját ajánlva Alexandra füléhez hajolt: – Holnap felviszem a szirtekre! Akkor folytatjuk!

109

14 Lord Amberley megkönnyebbülten tapasztalta, hogy milyen jól fogadták a környékbeliek a jövendőbelijét. Ennyit el is várt, természetese mégis örömmel látta, hogy így történt – különösen ezen a napon. A hölgyek mind szóba elegyedtek Alexandrával, az urak többsége pedig már táncolt vele. Aki még nem tette volna, már az is feliratkozott a táncrendjébe valamelyik későbbi táncra az est folyamán, de legalábbis megpróbált jó színben feltűnni előtte. A férfi úgy vélte, Alexandra jól érzi magát. Legalábbis valamelyest már visszanyerte a lélekjelenlétét. Természetesen nem azt várta, hogy továbbra is zavarodott benyomást kelt majd, de ő felismerné; ha még mindig fel lenne dúlva. Olyan egyenesen tartaná magát, mint aki karót nyelt, az állát magasra emelné, a modora távolságtartó lenne. Ehelyett azonban mosolyogva csevegett. Kék ruhájában igazán bájosan festett. És elérkezett az ő keringője: Kétszer is meggondolta, vajon felkérje- e a lányt. Alexandra minden bizonnyal szívesebben maradna távol tőle, legalább ma. Ugyanakkor ez volt az első közös nyilvános szereplésük a környékbeliek előtt. Muszáj együtt mutatkozniuk! Meghajolt Lady Lampman felé, azután rámosolygott a beszélgetőpartnerére, Alexandrára. – Úgy hiszem, a mi keringőnk következik, kedvesem! – mondta. – Jól érzi magát, Lady Lampman? – Kimondhatatlanul! – felelte a nő, s tekintete férjét kutatta a helyiségben, aki a bejárat mellett beszélgetett a férfiak egy csoportjával. – Jó, hogy újra kibővült a társaság, uram, most, hogy önök visszatértek Amberleybe! A férfi főhajtással fogadta a bókot, majd Alexandrának nyújtotta a kezét. – Stanhope kisasszony és Colin lassan újra rá kezdik – jelentette ki. Hatalmas elismerés jár nekik, amiért ilyen lelkesen játsszák a talpalávalót! Ne gratuláljunk nekik a tánc végén? – De – válaszolta a lány. Amberley figyelmét nem kerülte el, hogy nem nézett rá. Egy darabig csendesen forgolódtak a zongora klimpírozása, a hegedű nyekergése, a fiatalság vidám lármája és kuncogása, valamint a kevéssé fiatalok társalgásának moraja közepette. Lord Amberley érezte, ahogy a partnere dereka nádszálkarcsún simul a tenyerébe, és elnézte hajának fénylő simaságát. Figyelte, ahogy sötét pillái az arcát cirógatják, és ismét elcsodálkozott, micsoda szenvedélyt szabadított fel a lányban délután. Erre aztán végképp nem számított volna. Ha jobban felkészül rá, talán kivédhette volna a történteket. Így azonban csak még óvatosabban csókolta a lányt, mint előző nap. Amikor 1átta, hogy nem hátrál meg és nem húzódik el, többet akart. Át akarta ölelni Alexandrát, s talán hosszabban csókolni. A tekintetével kért rá engedélyt, és a lány pozitív visszajelzést adott. És azután egyszerűen elvesztette a fejét. Szégyenkezve gondolt vissza rá, hogyan borította lángba, amikor a lány formás testével váratlanul tetőtől talpig hozzápréselődött. Hogyan használta fel tapasztalatlanságát arra, hogy birtokba vegye száját, behatoljon a ruhái alá. A keblét csak az nem érintette meg, mert a lány szorosan hozzátapadt. Úgy viselkedett, mint egy taknyos, aki először kerül össze nővel. Hagyta, hogy pár perc alatt elragadja az izgalom. Mielőtt a lány pánikba esett volna, neki már csak azon járt az esze, hogy lefektesse, felhajtsa a szoknyáját, és a magáévá tegye. Szégyenletesen önzőnek bizonyult. Igaz, Alexandra forrón és vágyakozón simult a karjába, és mielőtt megrémült volna, éppannyira készen állt a beteljesülésre, ahogyan ő. Csakhogy ő tisztában volt vele, hogy a lány még teljesen ártatlan – az előző napi csók minden bizonnyal élete első csókja volt. Nem lett volna szabad ilyen forró és nyers ölelkezésbe bonyolódnia vele, még akkor sem, ha a lány volt a kezdeményező. Alexandra nem sejthette, hová vezet mindez. Ő viszont igen. 110

Borzasztóan szégyellte magát. Cseppet sem hibáztatta a lányt mindazért, amit később a fejéhez vágott. Csak azt remélte – Alexandra érdekében – , képes lesz megmenteni az eljegyzésüket. – Meg kell mondanom, Alex, ön a bál szépe? – szólalt meg. – Örülök, hogy előrelátóan már az est kezdetén bebiztosítottam magamnak ezt a táncot! – Kedvelem a szomszédait – felelte a lány. – Kedves népek. – Igen, szerencsésnek mondhatom magam. Szeretném elvinni más környékbeliekhez is, hogy velük is összeismerkedhessen! A munkások némelyikéhez. Tudom, alig várják, hogy lássák, és szót válthassanak önnel. Mindig is szoros kapcsolatot ápoltam velük. Képtelen lennék tárgyakként tekinteni rájuk, akik elvégzik helyettem a munkát. – Remek lesz! – Holnap reggel esetleg? – Megígértem Lord Edennek, hogy kilovagolok vele a szirtekre. – Ó, az tetszeni fog önnek, Alex! Isten teljes nagysága megmutatkozik azon a helyen. Majd ha odaér, tudni fogja, miről beszélek. Nos, akkor holnap egyedül kell meglátogatnom az embereimet. Legtöbbjüket még nem jutott időm felkeresni, mióta visszatértünk Londonból. Talán majd máskor velem tart! – Igen, talán. A férfi csalódottságot érzett. Soha nem kívánta, hogy ezekben az önkezűleg magára rótt birtokügyekben bárki is társául szegődjék, bár az édesanyja és Madeline is gyakorta látogatták a munkásait, főképp betegségek és születések alkalmával. De Alexet szerette volna magával vinni. Azt akarta, hogy ő is érdeklődést mutasson az ügyei iránt. Habozva nézett le rá, azon tűnődve, vajon említse- e a délutánt vagy sem. – Jobban érzi már magát? – kérdezte végül halkan. – Túltette már magát rajta, Alex? – Az egész az én hibám volt! – hadarta a lány, és sietve felpillantott rá, majd újból elkapta róla a szemét. – ön csak azt tette, amire megkértem. Bután viselkedtem. Most biztosan nagyon ostobának tart. – Dehogy! Erről szó sincs, Alex! Akkor hát megbocsát nekem? – Nincs mit megbocsátanom – felelte, majd, rövid szünetet tartott, mialatt megkockáztatott még egy pillantást a férfira. Inkább tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna! Kérem, felejtsük el az egészet! – El van felejtve? – hajolt közelebb Lord Amberley a lány füléhez. – Engem csak az ön kényelme és boldogsága érdekel, Alex. Most és mindörökké! Szinte észre sem vették, amikor a zene elhallgatott. Mr. Courtney hirtelen megkocogtatta Lord Amberley vállát, s abban a pillanatban kedélyes hangon rájuk dörrent. – Épp azt mondtam Mrs. Courtneynak, milyen szép is, ha az ember ifjú szerelmeseket lát – már ha megbocsát nekem a közvetlenségért, uram. Egy egész estés táncmulatság után is képesek annyira elmerülni az édes semmiségek kitárgyalásában, hogy meg sem hallják a frissítőre hivó szót! – Szívélyes nevetésébe a többi szobában tartózkodó is bekapcsolódott. Lord Amberley bánatosan Alexandrára mosolygott. – Útközben esetleg beszélhetnénk Stanhope kisasszonnyal és Colinnal? – Hogyne – helyesen Alexandra feszült mosollyal. Másnap reggel Lord Amberley a reggeliző szobában ült, Sir Cedrickel beszélgetett, és arra várt, hogy Alexandra felbukkanjon. Remélte, hogy mielőtt Dominickal és Madeline-nel lovagolni indulnának, jut ideje megmutatni neki a galériát, s talán még a kápolnára is sort keríthetnek. Madeline James Purnell-lel egyetemben úgy határozott előző éjjel, hogy csatlakoznak a túrához.

111

Sir Cedric Harvey hosszú esztendők óta minden nyáron egy hónapot időzött Amberley Courtban. A férfi közeli barátságban állt a néhai gróffal, s barátságát az özveggyel is fenntartotta. A báli szezont mindketten Londonban töltötték. Lord Amberley gyakran eltűnődött rajta, vajon miért nem házasodtak össze ők ketten. Az édesanyja még az ötvenet sem töltötte be, és még mindig káprázatosan szép asszonynak számított. Sir Cedric is csak egy- két évvel lehetett idősebb nála. Régóta özvegyi sorsra jutott: a felesége alig három évvel az esküvő után, tüdővészben vesztette életét. Választékos külsejű úriember volt, noha ezüstös haja valamivel idősebbnek mutatta koránál. Mégsem házasodtak össze, nem is adták jelét soha annak, hogy romantikus érzéseket táplálnának egymás iránt, noha kétségtelenül szoros barátságban álltak, és erősen ragaszkodtak egymáshoz. Az édesanyját természetesen mély szerelem fűzte az apjához, és szinte vigasztalhatatlan gyászt érzett a halála utáni első évben, vagy még tovább. Cedric pedig mindenhová magával vitte felesége miniatűr képmását, akit alig húszéves korában ragadott el tőle a halál. Talán az ember életében csak egyszer képes ennyire szeretni, mélázott Lord Amberley. – Ne hagyja, hogy távol tartsam a feladataitól! – szólalt meg végül Sir Cedric, amikor észrevette, hogy asztaltársa végzett a reggelivel. Én még megvárom az édesanyját és Lady Beckwortht. Ígéretet tettem, hogy ma délelőtt átkísérem ők Abbotsfordba. Jaj, ez a henye életmód, Edmund Számos érvet lehetne felhozni mellette! – Nem tart fel – válaszolta Lord Amberley. – Itt maradok, amíg Alex lejön… remélem, körbevezethetem a galérián, mielőtt kilovagolnának. – De hát Purnell kisasszony a zeneszobában tartózkodik! Kora reggeli sétámból visszatérve hallottam, hogy valaki játszik, és bekukkantottam megnézni, ki lehet az. Úgy tűnt, nagyon el van merülve, ezért rögtön vissza is húzódtam. Mindig megérzem, ha a másik magányra vágyik! Nem is kérte, hogy maradjak és énekeljek! – Akkor most magára hagyom, ha nem bánja! – állt talpra nevetve Lord Amberley. – Talán még ott találom! Ott is volt. A férfi már az előcsarnokból hallotta a zongora tompa hangját. Egy pillanatig tétovázott az ajtó előtt, azután inkább a könyvtárba ment. Nem akarta zavarni a lányt, ha annak tényleg magányra volt szüksége. S bár egyáltalán nem akart hallgatózni, a másik szobából átszűrődő zongorafutamok a két helyiséget elválasztó ajtóhoz vonzották. Ott állt és figyelt; próbálta azonosítani a dallamot. Bonyolult volt és varázslatos. Leírhatatlanul édes, romantikus. Bánni is lehetett, korábban sosem hallotta. Még csak tippelni sem tudott, ki lehet a szerző. Amikor a muzsika elhallgatott, bekopogott, és benyitott az ajtón. Alexandra addigra már talpon volt, és pirulva álldogált a zongora mellett. – Elnézését kérem, ha megzavartam volna! – szabadkozott. – Mi volt ez? – tudakolta a férfi. – Hallottam a végét annak, amit játszott. Gyönyörű volt, de fogalmam sincs, mi lehetett! – Ó, az semmi sem – vont vállat zavarodottan Alexandra. Csak szabadjára engedtem az érzéseimet. – Úgy érti, ön írta? – bámult rá a férfi. – Igen. De ez semmiség. – Engem magával ragadott a szépsége! Mást is írt már? – Ha egyedül maradok, szívesen játszom a magam örömére. De sosem figyelem, mit játszok. – Úgy érti, még sosem jegyezte le egyiket sem? – méltatlankodott a gróf. – Nem is tudnám. Már a szavakkal is elég nehezen bánok. Nehéz papíron megfogalmazni hogyan érzek. A zenével valószínűleg még ennyire se mennék.

112

Alexandra nagyon kényelmetlenül érezte magát. Az arca még mindig égett. Tekintetét a férfi nyakravalójára szegezte, és a kezét tördelte. – Bocsásson meg! – szólalt meg a férfi. Azt állítottam, ide bemenekülhet, ha egyedüllétre van szüksége. Nem szándékosan hallgatóztam. Csak vártam, míg befejezi, hogy bejöhessek megkérdezni, van- e kedve lovaglás előtt megnézni a galériát. – Jut rá időnk? – Madeline nem az a típus, aki egy átmulatott éjszaka után korán kikel az ágyból. Úgy vélem, temérdek idő áll a rendelkezésünkre! – Akkor szívesen! Azt mesélte, az a kedvenc helyisége? – Bizonyos szempontból igen – erősítette meg Lord Amberley. – Itt található az összes családi portré. Mérhetetlen szerencsénkre a régi házban nem volt látványos galériánk, ezért az összes családi arcképet a városi rezidenciánkon tároltuk. Így megmenekültek a tűztől. Alexandra belekarolt a grófba, aki kíváncsian tekintett le rá. Vajon még mi minden derül majd ki a jövendőbelijéről? Külsőre, a világ számára, fegyelmezett, komoly, szenvedélymentes nő benyomását keltette. Kezdetben, első találkozásuk ellenére azt feltételezte, ezen túl nem is rejlik semmi. Ám az óta felfedezte a lány szépségét és a szépség iránti mély vonzalmát, alkotótehetségét, szenvedélyességét. És mégis úgy érezte: egyáltalán nem ismeri. Továbbra sem voltak képesek felszabadultan viselkedni egymás társaságában. Mégis, egyre biztosabb volt benne, hogy Alexandra megéri a fáradságot, hogy merő véletlenségből sikerült felbecsülhetetlen értékű kincsre lelnie. Madeline magára hagyatottan üldögélt a reggeliző szobában, itt talált rá kicsit később az ikertestvére. – Ni, csak, Csipkerózsika! – köszöntötte. – Gondolom, túlságosan belemerültél a tisztekről és vörös egyenruhákról szóló álmaidba, hogy egy egyszerű lovaglás miatt felébredj! – Ne viccelődj velem ilyen kora reggeli órán Dominic! – intette a lány. – Tudod, hogy ébredés után legalább egy óráig nem vagyok formában! Muszáj nekem elmennem arra a szörnyűséges túrára? – Szörnyűséges túra? Hiszen te mindig is kedvelted a szirteket, Bogyó! – Csak a társaságot nem! Cseppet sem igazságos, Dominic, hogy ahányszor csak úgy döntesz, elkíséred valahová Alexandrát, muszáj nekem is veled tartanom Purnell úrral! – Nos, azt azért el kell ismerned, hogy sosem jutnék egyről a kettőre Purnell kisasszonnyal, ha kénytelen lennék egyszerre elszórakoztatni mindkettőjüket! Úgy sincs jobb dolgod! – Honnan tudod? Forbes kapitány és Jennings hadnagy azt ígérte, esetleg tiszteletüket teszik a nap folyamán. – Nahát, ezt sejthettem volna! – vigyorgott Lord Eden. – Melyikükbe szerettél bele, Bogyó? Netán mindkettőbe? – Ne légy már ilyen rettenetes! Na és te, Dominic? Tegnap este úgy tűnt, Susan téged is igencsak elbűvölt! Ő vette át Carstairs kisasszony helyét a szívedben? – Ne komolytalankodj! – olvadt le a vigyor a testvére arcáról. – Én Purnell kisasszonyt veszem feleségül, Bogyó! Múlt éjjel megkértem, és nem hiszem, hogy visszautasított volna, ha a fivére és Howard meg nem zavarnak. – Egek, Dominic! – csattant a lány kávéscsészéje a csészealjon. – Hát még mindig ezt forgatod a fejedben? Tudod, hogy ez cseppet sincs így jól! Néhány nappal ezelőtt, amikor még nem érkeztek meg, jó ötletnek tűnt az egész. De most már lehetetlenség, hát képtelen vagy belátni? Purnell kisasszony hivatalosan is Edmund jegyese. Már mindenki így tudja. Tegnap éjjel mindenkinek úgy mutatta be, mint a jövendőbelijét! Mi történne, ha most elhalásznád az orra elől? Edmund köznevetség tárgyává válik, te pedig elveszted a becsületed! Az Alexandrát övező botrány a duplájára dagad. Kétlem, hogy Edmund valaha is szóba áll még veled. Mindemellett, Dominic, Alexandra mellett boldogtalan lennél. Ő nem hozzád való! 113

– Véleményem szerint ebben tévedsz! – vitatkozott vele Lord Eden. – Bogyó, ő egy nagyon értelmes és megértő teremtés. És egyáltalán nem olyan komoly, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Úgy vélem, képes lennék megszeretni! – Egek, Dominic! – sóhajtott fel a húga. – Láttam, tegnap este kétszer is keringőztetek Purnell-lel – vigyorodott el a fivére. – A végén még dupla esküvőt tartunk, Bogyó! – Milyen remek ötlet! – fanyalgott a lány. – Úgy értem, mindkét házasság. Másodszorra csakis azért táncoltam vele, mert az utolsó keringő előtt Mr. Courtney kézen fogott és odavezetett Mr. Purnellhez, mondván, hogy egyszerűen muszáj minket újra együtt látnia. Olykor szinte halálosan illetlen tud lenni! Állíthatom neked, Purnell úr éppannyira örült neki, amennyire én! Egész idő alatt alig szólt hozzám. – Nos, ma délelőtt muszáj lesz szóval tartanod! Ugye megteszed, Bogyó? Muszáj kettesben maradnom Purnell kisasszonnyal! – És mégis, miről beszélgessek vele? – sóhajtott fel a lány. – Esetleg lenne ötleted, Dominic? A sajátjaimat már mind felemésztettem. – Elkészülsz még ma? – állt talpra a fivére. – Ugye nem fogsz még fél óráig tollászkodni? – Húsz perc – ígérte Madeline. – És most tűnj el, Dominic! Ártasz az emésztésemnek! De nem Dominic tehetett róla, hogy a pirítós fűrészporrá vált a szájában, ismerte be Madeline nagyot sóhajtva, miután fivére elhagyta a szobát. Hanem a kilátás, hogy Mr. Purnelllel kell kilovagolnia. Előző este meglepte, hogy a férfi felkérte keringőzni. Azt hitte, éppannyira megkönnyebbül majd, amiért végre nem kell egymást kísérgetniük, mint ő maga. A táncra igent mondott, de nem hagyta, hogy bárki is elrontsa az estéjét. Legalábbis megpróbálkozott vele. Olyan vidáman mosolygott Purnellre, mintha csak a tisztek egyike lenne. Ám ahogy múltak a percek, egyre nehezebbnek tűnt fenntartania azt a mosolyt. Purnell ugyan mosolytalanul nézett vele farkasszemet, sötét, kiismerhetetlen tekintettel, noha az udvarias társalgásra tett némi kísérletet. Madeline fojtogatóan tudatában volt a férfi jelenlétének: magas, szikár testének, intenzív, sötét pillantásának, annak a sötét hajtincsnek, mely mindig a homlokára tévedt, bárhányszor seperte is hátra. A lány rendszerint nem bánta; ha táncpartnere erős kisugárzással rendelkezett. Felpezsdítette a nőiességét, ha egy vonzó férfi karjába simulva érzékelte a kettejük közötti vonzást. Ahogyan csókolózni is szeretett, s már nemegyszer engedte egy-egy kitüntetett úriembernek, hogy megízlelje az ajkát. Ám az efféle pillanatok mindig könnyed, pajkos, örömteli izgalmat ébresztettek benne. James Purnell mellett semmi ilyet nem érzett. Pedig igen vonzó férfi volt – talán vonzóbb, mint bárki, akit valaha is megismert. Csakhogy ez a fajta vonzalom egyáltalán nem volt kellemes. Nem érezte tőle, hogy majd' kirobban a jókedvtől és az izgatottságtól. El sem tudta képzelni, hogy a férfi többi úriembertől megszokott ártatlan módon röpke csókot lopjon tőle egy beugróban vagy a kert árnyas rejtekén. Igazság szerint attól a gondolattól, hogy James Purnell megcsókolja, Madeline-nek összeszorult a gyomra és remegni kezdett a térde. De nem az örömteli várakozástól. Madeline úgy érezte, Mr. Purnell nem bánhat kesztyűs kézzel a nőkkel. Nem elégszik meg a lanyha flörtöléssel Veszélyes játékba fogna, ha közel engedné magához. És ez a gondolat cseppet sem tűnt izgalmasnak számára. Legalábbis egyáltalán nem afféle kellemes módon. Tartott Mr. Purnelltől. A férfi egy másik világból származott. Őt nem tudná olyan könnyen az ujja köré csavarni, mint azokat a fiatalembereket, akikkel az utóbbi években dolga akadt. – Élvezi a mulatságot? – érdeklődött vidáman. – Én mesésnek találom, még akkor is, ha alig van helyünk megfordulni, a muzsikát pedig csak egy zongora meg egy hegedű szolgáltatja! – Viszont csodálója van bőséggel. – Valóban? – kacagott fel a lány. – Ez igazán hízelgő! 114

– Hiszen ez élteti, nem? A szívek garmadája, melyeket rabul ejt és megsebez. – És összetörök és elhajítok – nevetett fel vidáman a lány. – Holnap majd újakat keresek, és kezdem az egészet elölről! – Egy nap talán valakitől, visszakapja még a szívességet! Valami volt abban a tekintetben. Amikor belemosolygott, Madeline csak akkor döbbent rá, hogy a férfi komolyan beszélt. És ugyanebben pillanatban ébredt rá, mennyire tart tőle. – Ön komolyan beszél! – préselte ki, magából. A mosoly az arcára fagyott. – Azt képzeli, szívtelen vagyok! Azt hiszi, szíveket török össze? – kérdezte, s érezte, hogy elönti a düh. – Hát akkor nevezze meg egyet, uram! Mondjon egy szívet, amit összetörtem! – Howard Courtney – vágta rá Purnell habozás nélkül. – Howard? Howard gyermekkori játszópajtásom! Tudja, hogy nem viszonzom az érzéseit. Talán én tehetek róla, ha ennek ellenére utánam epekedik? – Úgy bánik, és úgy beszél vele, mint valami mulatságos játékszerrel! Talán azért nem érdemel többet, mert a fivére bérlőjének a fia, és egyike az elutasított udvarlóinak? Madeline szóhoz sem jutott a méregtől, hogy védekezni kényszerül. Ám a zene hirtelen elhallgatott, s neki nem jutott alkalma megvédeni magát. Mire összekényszerítették őket egy újabb keringőre, a pillanat már elillant. A férfi szokásos hallgatagsága mögé rejtette megvetését, Madeline- t megdermesztette a düh. Alig szóltak egymáshoz. Madeline nem is tudta, ránézett-e a férfi azzal a sötét szemével. Ő az összes jelenlévőre vetet egy- egy mosolygós pillantást – táncpartnerét kivéve. Most pedig muszáj lesz vele lovagolni. Beszélgetni. Távol tartania Dominictól és Alexandrától. Mégis, hogyan tehetné? Mit mondhatna neki? Hogyan legyen udvarias hozzá? Sóhajtva tolta hátra a székét: Nem volt értelme halogatnia a szörnyű pillanatot. Alexandra akkor is tudta volna, hogy a galéria Lord Amberley kedvenc helyisége a házban, ha senki nem mondja neki. Először is, csodálatosan szép volt. A déli szárny teljes hosszán végighúzódott, s az egyik fala majdnem teljesen be volt üvegezve. A mennyezetet és a szegélyét aprólékosan kidolgozott, finom, arany levélminta borította. Mégsem vonhatta el hosszan semmi a figyelmet az itt függő festményekről. Az egész ház központjában ezek a festmények álltak, hiszen ezek jelenítették meg Lord Amberley családját, s a család kétségkívül központi szerepet játszott a férfi életében. Alexandra szinte betolakodónak érezte magát, ahogyan a gróf hangjából kicsendülő büszkeséget és szeretetet hallgatva szemügyre vette az idegen, festett arcokat. Ennek a családnak lesz ő a tagja. Milyen fura, mélázott, amikor az ember eljegyez valakit, hajlamos azt gondolni, hogy az csak a kettőjük ügye. Azután pedig rá kell jönnie, hány másik embert érint a dolog: a közvetlen családtagokat, a nagynéniket és nagybácsikat, a szomszédokat. Még a holtakat is. Ha hozzámegy Lord Amberleyhez, családja részévé válik. Ennek a gazdag örökségnek a részévé. Miért van az, hogy ő eddig szinte soha nem gondolt a saját őseire? A szülei soha nem tettek említést róluk. Jamesen és rajtuk kívül egyetlen családtagját sem ismerte – eltekintve Deirdre nénitől, Alberttől és Caroline-tól. Az ő otthonukban mintha egyáltalán semmi szerepet sem kapott volna a család, a hagyomány, a múlt. Csak a Biblia az erkölcsi elvek. Csak az, hogy az ember helyes cselekedjen, és kerülje a rosszat. – Ezek a nagyszüleim – állt meg Lord Amberley két életnagyságú portré előtt. – Nagyon élethű képek, bár én már jóval öregebbnek ismertem őket. A nagymama, aki gyermekként szerette, segítette, és pártfogásába vette, amikor megszökött a nevelőnő elől! Alexandra kíváncsian szemlélete a csinos, komoly hölgyet magas, rizsporos parókában és turnürös báli ruhában.

115

Bárcsak az ő életében is akadt volna egy ilyen személy! Vajon akkor minden másképpen alakult volna? Hagyta volna a papa, hogy egy nagymama segítségével szegje meg a házi rendszabályokat? Alexandra soha nem ismerte a nagyszüleit. Édesanyja szülei még jó néhány évig éltek, miután ő születetett, csakhogy Berkshire-ben laktak, és sosem utaztak el Dunstable Hallig. – Jöjjön az ablakhoz! – szólalt meg mögötte halkan Lord Amberley. – Talán megunta már, hogy csupa olyan emberről mesélek önnek, akiket sosem ismert. Viszont legalább a kilátás gyönyörű. Alexandra csak ekkor ébredt rá, hogy szinte meg sem szólalt, mióta csak beléptek a képtárba. Csupa végtelenül személyes és meglehetősen fájdalmas gondolat járt a fejében. Még mindig abban a maga teremtette világban időzött, ahová a muzsika repítette, ama szégyenkezés ellenére, melyet Lord Amberley kérdezősködése keltett benne, s a tudat, hogy kihallgatták. – Ó – fordult oda a férfihoz –, ha szótlan lennék, annak nem az unalom az oka! Tetszik nekem ez a helyiség, Edmund! Majdnem kicsúszott a számon, hogy csodás – ajándékozta meg egy röpke mosollyal. – Én is szívesen festek portrékat, így mindig lenyűgöznek mások próbálkozásai. Lord Amberley mosolyogva vezette az ablakhoz. – Innen megnézheti, merre lovagolt tegnapelőtt. A tengert ugyan nem, de a völgy nagy részét belátni. Szeretem innen nézegetni a hegyeket. Mintha az örökkévalóság felé törekednének. Épp ilyen helyszín illik egy családi képtárhoz! – Az lenne a kápolna? – mutatott a lány egy épületre a ház közelében, de valamivel magasabban a hegyoldalban. – Igen. Nem hiszem, hogy jutna még rá időnk Alex, de szeretném, ha megnézné! Aprócska, de végtelenül békés hely. Hát nem fura, hogy Isten jelenléte képes betölteni egy épületet? – Még használják? – érdeklődött a lány. – Apám és nagyapám idejében minden áldott reggel használták. A szolgálóktól elvárták, hogy, amikor a harang megkondul, dobjanak le mindent, ami a kezük ügyében volt, és gyűljenek össze istentiszteletre. A szokásnak én vetettem véget két évvel azután, hogy megörököltem a címet. – De miért? Nem érzi magát felelősnek a szolgálók lelki üdvéért? – Nem. A lelki üdvük a saját, személyes ügyük. Rákényszeríthetném az embereket, hogy látogassanak el a kápolnába, és viselkedjenek ájtatosan. De vajon ettől közelebb kerülnének Istenhez? Nem tartom valószínűnek. Világossá tettem előttük, hogy a kápolnát bárki, bármikor felkeresheti beleértve engem és a legalacsonyabb beosztású mosogatólányt is. Előfordult már, hogy imádkozó munkásba botlottam ott. – A papa nem értene egyet önnel. – Na és ön? – Nem is tudom. Minden vallásos buzgalmam és annak ellenére, milyen fontos szerepet töltött be a vallás, az életemben, nem hinném, hogy valaha is közel éreztem volna magamat Istenhez. Vagy valaha is igazán vágytam rá. Én sosem lehetek elég jó hozzá. – De hiszen ez természetes! Nem is várja el tőlünk, Alex, el kellene látogatnia a kápolnába! Menjen el oda egyedül! Ha nappal megy, láthatja majd, hogy hegyek veszik körül. Ha nem, akkor is emlékeztetheti rá magát. Hihetetlenül közel érzi magát Istenhez! És ráébred majd, hogy ő nem a bírálat és a bosszúállás istene. Ezek a tulajdonságok inkább azokat az embereket jellemzik, akik rendszerint félremagyarázzák őt. Isten maga a szeretet. Semmi egyéb. Egyszerűen csak ennyi. – Az úgy nem működne – ellenkezett a lány. – A szeretet önmagában nem elég. Az csak zűrzavarhoz vezetne. – Igaz. Így következhetett be a keresztre feszítés. A megváltó zűrzavaros véget ért. De azután fel is támadt! Látja, a szeretet győzedelmeskedik! 116

Csábító elmélet volt. Csak éppen túl egyszerű ahhoz, hogy az egyetemes igazságot képviselhesse. Alexandra bánatos mosollyal fordított hátat az ablaknak. – Madeline, Lord Eden és James már bizonyára várnak – szólalt meg. – Így van. Nem is tartom vissza a lovaglástól! A ma délelőtti napsütésben csodás látványt nyújt majd a tenger a sziklaszirtről! Lord Amberley visszakísérte Alexandrát a márvány előcsarnokba, ahol a másik három lovas már valóban várt rá. Howard Courtney és a húga tartotta őket szóval. Howard zavarodottan hajtott fejet, megpillantotta a grófot. – Howard azért jött, mert dolga akadt Spillerrel, Edmund – tolmácsolta Lord Eden. – Susant pedig Mrs. Courtney küldte, hogy megbizonyosodjék felőle, egyik hölgyet sem merítette ki túlságosan a tegnap esti testmozgás. Mi viszont ragaszkodtunk hozzá, hogy tartson velünk. Már elküldtem az istállóba, hogy nyergeljenek fel egy lovat. Hát nem irigyelsz minket Purnell- lel? Három hölgy is jut majd kettőnkre. Ezt nevezem én igazságos elosztásnak! – mosolygott Alexandrára. – Én nem készültem ilyesféle kirándulás uram! – nézett fel Susan Lord Edenre fiatal mogyorószín szemével, majd pillái rejtekéből James Purnellre sandított. – Azt hittem, még mindenkit ágyban találok. Szívesen elteázgattam volna a házvezetőnővel, míg Howard a tiszttartóval van elfoglalva. – Micsoda öröm, hogy még nem indultunk neki! – vetett rá káprázatos mosolyt Lord Eden. – Összeakasztottam volna a bajszom Mrs. Oatsszal, ha a következő egy órában lefoglalja önt saját magának! Howard, te nyugodtan indulj haza, ha végeztél. Én majd gondoskodom róla, hogy Susan épségben visszakerüljön a mamájához!

117

15 Lord Eden hamar feledte a bosszúságot, amiért kútba esett ama terve, hogy tanúk nélkül beszélhessen Alexandrával. Végtére is gyönyörű nyári napjuk volt, az oldalán pedig egy csinos lány lovagolt, aki pironkodva bizonygatta, hogy nem kellett volna velük tartania, mert nem kiránduláshoz öltözött. Lord Eden teljes meggyőződéssel állíthatta, hogy mesésen fest a lovon világos muszlinruhájában, szalmakalapban. Purnell kisasszonyra pedig még rengeteg ideje lesz. Lord Eden és Susan a többiektől kicsit lemaradva poroszkált felfelé a völgy nyugati oldalán húzódó árnyas ösvényen. – No, Susan, tegnap igencsak kapkodtak ön után! Csalódottan tapasztaltam, hogy semmi esélyem egy második táncra! – Az urak mind végtelenül udvariasak voltak – pirult el a lány. – Még most is azt állítja, hogy nem kényszerülök versengeni az egyenruhával? – vigyorodott el a férfi. – Már azt hittem, Forbes kapitány és Jennings hadnagy ölre mennek azért, ki vezesse táncba az utolsó fordulóban. – A hadnagy Renfrew báró öccse! – világosította fel Susan. – Életemben nem lepődtem még meg ennyire! Ön ismeri őt, uram? – Sose hallottam felőle. – A hadnagy azt mondta, kecsesebben táncolok, mint az Almack's összes hölgye együttvéve. De biztosan csak hízelegni akart. Biztosan nem igaz. – Én nem táncoltam az Almack's összes hölgyével – jegyezte meg Lord Eden –, de mondok önnek valamit, Susan! Én láttám az összes hölgyet az Almack's-ban, és maga mindegyiken túltesz csinosságban! – Nahát – pillantott rá a lány oldalvást, a szempillái alól –, ön gúnyolódik velem! Nem vagyok én valami nagyvilági dáma. Nincsenek olyan sikkes ruháim, mint Lady Madeline- nek, sem olyan divatos frizurám. Az én apám egyszerű földműves. – Susan, se a születés, de még a világ összes szabója és fodrásza sem varázsolhat elbűvölővé egy lányt! Az a természet adománya. És azt kell mondanom, Susan, önt a természet bőségesen ellátta adománnyal! – Mégis, milyen káprázatos lenne divatosan öltözködni, és eljárni az Almack's-ba, meg a többi helyre, ahol az igazán fontos emberek megfordulnak! – sóhajtott fel Susan. – Biztosíthatom róla, mindnek sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja! – nyugtatta meg a férfi. – Én tegnap este sokkal jobban éreztem magam, mint a szezon bármely bálján, melyekhez szerencsém volt. – Ó, biztos vagyok benne, hogy ezt csak az udvariasság mondatja önnel, uram! – Korántsem! Ön nem volt jelen azokon a bálokon, Susan, tegnap ellenben igen! – vigyorgott a férfi. Elérték a hegytetőt. Előttük köves, durva fűvel benőtt terület húzódott, melyet a tenger felől érkező sós széllökések ostromoltak folyamatosan. Ameddig csak a szem ellátott, legelésző birkák pettyezték a tájat. Lord Eden rámosolygott az útitársára, és ösztökélte a lovát, hogy utolérjék a többieket. Szívesen évődött volna Susannal. A lány csupa báj volt, csupa hatalmas szem, csupa nőies törékenység. Olyan egyszerűnek tűnt hízelegni neki, pirulásra késztetni. Lord Edent elkápráztatta, micsoda változások mentek végbe a lányon két év alatt. A kislányból, akit elnéző leereszkedéssel kezelt, fiatal hölgy lett, akit egészen másfajta bánásmódban kívánt volna részesíteni. Szerette volna a karjában tartani, érezni hozzá simuló lágy domborulatait. Igen szívesen meg is csókolta volna. De azoknál az ártatlan, félkomoly bókoknál, melyekben az utóbbi napok három találkozása során részeltette a lányt, tovább semmiképpen sem mehet. Ha valaki nemesi származású, s 118

ahogy ebből szükségszerűen adódik: úriember –, akkor nem tehet meg mindent. A bátyja még tizennyolc éves korában félrevonta, s onnantól rajta tartotta a szemét nőügyekben. Edmund úgy mondta: az ember gondosan válogassa meg, kinek udvarolhat. Ha a szándékai nem komolyak, kegyetlen férfiatlan dolog reményeket ébresztenie valakiben. Arra pedig még csak gondolnia sem szabad, hogy elcsábítson egy erényes lányt, bármily alacsony sorból származik is. Soha ne képzelje, hogy pusztán azért, mert rang és vagyon birtokosa, joga lenne bármely nőhöz, aki felkelti az érdeklődését. Lord Eden sosem feledte a fivére tanácsát. Ezért aztán a Susanhoz hasonlatos lányok elérhetetlenek maradtak a számára. Amikor hatalmába kerítette a szükség, mindig olyan nőhöz fordult, aki készségesen adta oda magát neki, anélkül hogy hamis ábrándokba ringatta volna magát a szándékai felől. Szolgálataikért mindig gálánsan megfizetett. Ám szeretőt soha nem tartott. Mindig is túlságosan lefoglalta, hogy élete legfrissebb szerelméről, a vele kötendő házasság áldásairól álmodozzon. Szégyen, hogy Susannal ebből semmi nem lesz. Tudta, könnyű lenne kellemes évődésbe bonyolódnia a lánnyal. De más oka is volt, amiért nem tehette. Előrepillantott Purnell kisasszonyra, aki fivére mellett lovagolt, és elegánsan, – ha nem káprázatosan – festett barna lovaglóöltönyében és sárga tollas kalapjában. Rájött, hogy már cseppet sem ódzkodik annyira a házasság gondolatától, mint amikor először határozta el, hogy megszabadítja Edmundot a felelősségtől. Határozottan megkedvelte Purnell kisasszonyt. Igaz, erősen eltért a zsánerétől. Rendszerint a kicsiny, félénk, bájos lányok vonzották, akik felkeltették a védelmező ösztönét. Purnell kisasszony nem mutatott rosszul. Távolról sem, ami azt illeti. Ha az ember jól megnézte magának, el kellett ismernie, hogy határozottan csinos. Sőt még szép is lehetne, ha engedné magát. Az a lágy, gyámoltalan nőiesség, ami Lord Edent annyira vonzotta; belőle természetesen hiányzott. Purnell kisasszony higgadt és méltóságteljes volt. Ennek ellenére nem találta taszítónak. Ugyan nem támadt az az érzése, hogy meg kell védelmeznie, mégis felébresztette a férfiasságát. Korábban még nem jutott eszébe, ami előző este, hogy a házasság és a hadsereg megférhet egymás mellett. Ha a kedve szerint való lányt vesz el, akkor természetesen odahaza kellene maradnia, hogy a gondját viselje. Nem dúlhatná fel a lelki békéjét azzal, hogy kockára teszi az életét a csatamezőn. Ám a múlt éjjel mesés ötletnek tűnt, hogy feleségül vegye Purnell kisasszonyt, megváltsa a helyét a hadseregben, és vitorlát bontson Spanyolország felé, hogy ott szerezzen dicsőséget a hazájának és a feleségének. Ő az a fajta nő volt, akit az ember szeretne lenyűgözni. Aki bátor tettekre sarkallná. Úgy tűnt, múlt éjjel egyetértés szövődött közöttük. Házassági ajánlata gondolkodóba ejtette a lányt. Képes lenne a maga partjára állítani őt, ebben biztos volt. Így hát szakítania kell a múltjával. Nem hagyhatja, hogy Susan csinossága túlságosan lenyűgözze; nem adhatja át magát egye kellemes nyári flörtnek. – Szívesen lovagol a szirteken, Susan? – mosolygott a lányra. – Nem szívesen megyek közel a széléhez – ismerte be a lány. A magasban könnyen elfog a szédülés. Valahányszor a perem közelében sétálunk, belekapaszkodom a papába vagy Howardba, úgy biztonságban érzem magam. – Ne aggódjon – nyugtatta meg a férfi –, látom, a többiek is mind leszálltak a lóról! Az állatok boldogan ellegelésznek itt, míg mi gyalog megyünk tovább. Hadd segítsem le! Akkor belém karolhat, és teljes biztonságban érezheti magát, megígérem! – Remélem, nem rontom el az örömét, uram, de tényleg nem szeretnék túl közel menni! – szabadkozott a lány nyugtalanul. Lord Eden derékon ragadta Susant, aki a vállára támaszkodott, hogy leemelhesse a nyeregből. Ám valahogy megcsúszott a keze, minek eredményeképpen a férfihoz préselődött, így csusszant le, míg cipellőbe bújtatott lába végül elérte a talajt. Susan pipacspirosra gyúlt, hosszú pillái az arcát seperték, tökéletesen elrejtve tekintetét. 119

– Elnézését kérem! – szabadkozott Lord Eden, és eleresztette a lányt, aki a szoknyáját igyekezett lesimítani. – Milyen ügyetlen vagyok! – Az én hibám volt, uram! – zihálta Susan felpillantva. Nem álltam teljesen készen rá. Lord Eden a karját nyújtotta neki, és újult erővel sajnálkozott afelett, hogy a lány éppannyira elérhetetlen a számára, mint egy Vesta-szűz. Erőnek erejével, ügyelt a légzésére. Alexandra senkibe sem kapaszkodva közelített a szirt pereméhez. Élvezte a körülöttük feltáruló, szinte kopár ürességet, a száraz füvet a lábuk alatt, a friss szellőt, ami elől még néhány perce is védve voltak. Mindez a lápra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy a levegőnek itt sós illata volt. Felvillanyozódott. Szerette volna ledobni a kalapját, kitárni két karját a szélnek, és szaladni. Azután egy félhold alakú emelkedőhöz érkezett, s a szíve meglódult. A talaj szinte a lába előtt ért véget, lent a mélyben szikrázott a tenger, és messzire nyújtózott a kék horizonton. A szél belekapott a szoknyájába, és a lábát ostorozta. Alexandra mélyeket sóhajtott, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán Jamest kereste a tekintetével, hogy megosztozhasson vele a pillanaton. De Lord Amberley volt az, akit maga mellett talált. – Lélegzetelállító látvány, ha az ember még nem szokott hozzá, ugye? – szólította meg. – Sőt akkor is, ha az ember már tudja, mire számíthat. – Fenséges! – fordult vissza Alexandra a tengerhez, s lebámult a messze alant fekvő fövenyt ostromló fehér tarajú hullámokra. Észrevette a sziklát, melyhez két nappal korábban versenyt vágtattak Lord Edennel. Hálás volt, amiért Lord Amberley csendben maradt. Itt nem volt helye a bájcsevegésnek. De hogy az érzéseit szavakba öntse, az most is éppoly lehetetlennek tűnt, mint az előző nap, amikor hasonlóan pazar – noha nagyon is eltérő – panoráma tárult elé fentről, a völgy fölül. – Azt hiszem; nincs is tiszteletet parancsolóbb a vad természetnél – törte meg végül a csendet a lány. – Az ember gondolatban megcsodálja a művelt tájat, a kerteket, de ezt – sóhajtott újra mélyet – , ezt itt érezi az ember – tette a kezét a mellkasára. – Erre nincsenek szavak. Szinte fájdalmas. Érti, mit szeretnék mondani? – Igen – felelte a férfi. – Tökéletesen. Újabb perc telt el csendben, majd Alexandra a férfi felé fordult. – Mondhatni, csodás – suhant át az arcán mosoly. Lord Amberley vidáman mosolygott vissza – Igaza volt tegnap, a szavak valóban nem elegendőek. Értelmetlen botorság volt azt remélnem, hogy éppen azokkal a szavakkal illeti majd a szívemnek kedves helyeket, melyekre még nekem magamnak sem sikerült rátalálnom. Igaz, soha nem is kértek meg rá. Én egy igen magamnak való ember vagyok, mint arra már biztosan rájött, Alex. Szoros kapcsolatban állok a családommal, de még velük sem osztom meg a legbensőbb érzéseimet. Alexandra szembenézett a gróffal. Ám Lord Amberley tekintete oly' szikrázón kéklett a napfényben, és oly gyengéden, hogy a lány ráébredt a férfi fizikai jelenlétére, s ez megtörte beszélgetésük ritka fesztelenségét. Sietve elfordult tőle. – Nagyon meredek ez a szirt? – tudakolta. – Vagy lehetséges leereszkedni rajta? – Ó, hogyne! Bár nagyon veszélyes, különösen itt, ezen a helyen. Tizenhárom évesen vetemedtem rá először, Peregrine Lampman társaságában. Ő két évvel fiatalabb nálam. Attól tartok, elkövette azt a hibát, hogy lenézett, s onnantól egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni, se fel, se le, se oldalvást, hiába nógattam. Haza kellett szaladnom segítségért. Szinte hősnek éreztem magam, míg az izgalom el nem ült, s Perryt haza nem vitte az apja. Aztán egy jó alapos verés után már nem éreztem akkora hősnek magam. Attól tartok, szegény Perry is hasonló sorsra jutott. Mosolygott, amikor a lány visszanézett rá. – A szülei bizonyára rémeket láttak, annyi minden történhetett volna önökkel! 120

– No igen – ismerte el a férfi. – Ezt már akkoriban is megértettem Mindig azt mondom, ha a fiaim megfelelő korba érnek, magam hozom el őket ide sőt talán a lányaimat is, ha csak egy cseppet is hasonlítanak majd Madeline-re, hogy az én felügyeletem alatt másszák meg a sziklát. Akkor talán elveszíti a tiltott gyümölcs varázsát. Papa bezzeg sosem kezelné így a helyzetet, gondolta Alexandra. A tiltott cselekedet rossz – Isten és az erkölcsi törvények ellen való vétek. Ha valaki ilyesmit felügyel csak azért, mert tudja, hogy mások így is, úgy is megpróbálkoznának vele, az az erkölcsi gyengeség jele. A gyerekek ebből csupán azt szűrnék le, hogy a rossz cselekedet olykor megbocsátható. Ez lenne a papa véleménye. A veréssel egyetértene. És kétségtelenül megtoldaná még legalább egyheti szobafogsággal vagy tanulószobai elzárással. Alexandra cseppet sem volt biztos benne, az édesapjának igaza lenne. Szinte maga előtt látta, milyen boldogság, kaland- és tettvágy kerít hatalmába Lord Amberley gyerekeit, ha vele együtt mászhatnák meg a sziklát. Ráadásul ilyen közös elfoglaltság összekovácsolná őket. A szeretet köteléke szövődne közöttük, nem a félelemé. De hiszen ezek az ő saját gyerekei lesznek. A gondolattól összefacsarodott a gyomra. Ekkor vette észre, hogy még mindig a jövendőbelijét bámulja. Elfordult, és újra a fövenyre meg a hullámokra szegezte a tekintetét. – Létezik egy másik út is lefelé – szólalt meg férfi. – Egy kicsit arrébb – mutatott tőlük balra. – Van egy repedés a sziklában, ami elég könnyen járható, és meglehetősen biztonságos ösvényt formáz. Izgalmas testgyakorlat, noha a gyerekek számára természetesen nem túl vonzó. – Lemehetnénk? – nézett rá Alexandra csillogó szemmel. – Most? – lepődött meg a férfi. – Talán kissé túloztam, amikor azt állítottam, az ösvény biztonságos. Keskeny és meredek. Csak nagyon óvatosan szabad leereszkedni rajta! – Óvatos leszek! Lemehetnénk? Alexandra szinte égett a vágytól, hogy nekivághasson. Úrrá lett rajta az az érzés, ami otthon alkalmanként arra késztette, hogy könyörögjön Jamesnek, vágtázzon vele át a lápon. Majdhogynem szétfeszítette a visszafojtott energia. Jamest sosem kellett sokáig győzködnie. Lord Amberley kutatón nézett a szemébe. – A lovakat muszáj lesz fent hagynunk – jelentette ki. – A szikla aljától legalább három mérföld az út hazáig, gyalog. – Szívesen sétálok! A gróf vívódni látszott. Azután hirtelen elmosolyodott. – Egy feltétellel leviszem mondta – ha minden egyes lépésnél, végig az úton szorosan fogja a kezemet! – Rendben! – vágta rá Alexandra, és izgalmában nyíltan a férfira mosolygott. – Akkor jobb lesz, ha megkérdezzük Dominicot és a fivérét, hajlandók- e hazavezetni a lovainkat! – nézett Lord Amberley a többiek után. Lord Eden a közelükben álldogált a sziklaperemtől tisztes távolságban; Susan Courtney két kézzel kapaszkodott belé. James Purnell és Madeline fej-fej mellett sétáltak feléjük a szirttetőn, és hozzá sem értek egymáshoz. Madeline-nek nehéz délelőttje volt. Magától értetődően James Purnell-lel került párba. Szinte már bele is nyugodott a ténybe. Amikor Susan felbukkant, és beleegyezett, hogy velük tartson, Madeline észrevette, hogy a lány éppoly szívesen lovagolna Mr. Purnell-lel, mint Dominickal. Ennek ellenére Madeline nem ringatta magát hiú reményekbe. Mindenki udvariatlanságnak tartaná, ha a testvére társaságába kényszerítik. Különben is, Dominic szemmel láthatóan odavolt Susanért. Alig néhány nap, és fülig belé lesz bolondulva. Így aztán Madeline Mr. Purnell-lel lovagolt, vele sétálgatott a szirttetőn, és pár perc alatt kimerített minden ember által ismert beszédtémát. Nem mintha a férfi néma maradt volna: nem volt udvariatlan. Csak éppen sohasem vetett fel újabb témát, a lány által említettekre mindig tömören és velősen válaszolt. Sosem adott rá esélyt a lánynak, hogy kibontson egy témát. 121

Mindig csak annyit mondott, amennyi feltétlenül szükségesnek látszott. Tán nem tudta, hogy udvarias párbeszéd során ennél mindenki jóval többet beszél? Mire visszaindultak a fivérei felé, Madeline majd' szétrobbant a visszafojtott dühtől. Így idősebbik bátyjának ötlete, hogy ereszkedjenek le a sziklaösvényen – amit már évek óta nem csinált –, ellenállhatatlan színben tűnt fel előtte. – Nahát, Edmund, hadd tartsak én is veletek! – ragyogott fel az arca. Nincs is ennél üdítőbb Dominic, gyere te is! Mr. Purnell majd visszakíséri Susant a házhoz! Lord Eden lepillantott a társnőjére, aki két kézzel csimpaszkodott belé és – ahogy Madeline megállapította – holtsápadtnak tűnt, majd sajnálkozva emelte a húgára a tekintetét. – Nem, menj csak egyedül, Bogyó! Én Susan mellett maradok. Tudod, fél a magasságtól. Talán már szükség sincs arra a pár napra, hogy szerelembe essen, tűnődött Madeline, amikor látta milyen oltalmazón paskolgatja szabad kezével a fivére Susan karját. Úgy tűnt, Dominic már menthetetlen. Ami talán nem is annyira rossz dolog, Susan éppen az a gyámoltalan, ragaszkodó típusú lány volt, akikhez Dominic mindig is vonzódott, és akik annyira nem illettek hozzá. De legalább Susan távol tartja majd Alexandrától. Az efféle rajongás úgysem hosszú életű. Dominic esetében legalábbis biztosan. De ami azt illeti, nála sem, állapította meg Madeline filozofikusan. – Vezet út lefelé? – tudakolta James Purnell. – És te tényleg készen állsz rá, hogy megbirkózz vele, Alex? Akkor természetesen én is jövök! Madeline magában sóhajtva hátat fordított az ikertestvérének, aki mindenkit megnyugtatott, hogy hazakíséri Susant, a lovakért pedig istállófiúkat küldet. Madeline és Purnell ment elöl. Madeline nem kért a férfi segítségéből. Ő már tapasztalatból tudta, hogy az ösvény teljesen biztonságos, még ha veszélyesnek tűnik is annak, aki nem ismeri. Ha az ember szorosan a szikla oldalában haladt, egyik kezét a köveken tartva, meglehetős távol maradhatott a peremtől. Az idők során az ösvény talaja megszilárdult, és fű nőtte be. Csak a magasság és a meredek sziklafal keltette a veszély érzett. Nagyjából félúton az ösvény párkánnyá szélesedett. Innentől lefelé az út elkeskenyedett és meredekebbé vált, a veszély mégis kisebbnek tűnt, hiszen sokkal közelebb volt a part. Madeline az ereszkedés minden egyes lépését élvezte. Mr. Purnell gyakran vissza- visszatekingetett, igényel- e segítséget, egy időre felszabadult a társalgás kényszere alól. Madeline mélyen sajnálta, amikor végül a férfi néhány lábnyi magasságból 1eszökkent a fövenyre, és hátrafordult, hogy őt is leemelje. Csak ekkor döbbent rá, hogy mostantól a hárommérföldes hazaúton végig együtt lesznek. Rátámaszkodott a férfi vállára, és leugrott. Amikor visszanéztek, láthatták, hogy Edmund és Alexandra még csak a széles párkánynál járnak. – Gondolja, hogy Alexandrának menni fog – kérdezte a lány. – Be kell vallanom, meglepett, hogy hagyta rábeszélni magát, hogy lemásszunk. – Lehet, hogy az egész Alex ötlete volt – jelentette ki Purnell. – Nagyon energikus és bátor tud lenni, ha megfeledkezik magáról és felszabadultan viselkedik! Úgy tűnt, mintha csak saját magához beszélne, ahogy résnyire szűkült tekintettel meredt felfelé. A sötét hajtincs megint a homlokába hullott. Nem viselt kalapot. – Edmund mindenképpen vigyáz majd rá! Azt mesélik, én a papával jártam itt először, de csak arra emlékszem, amikor Edmunddal együtt másztuk meg. Mindig a legteljesebb biztonságban éreztem magam. Lehetetlennek látszott, hogy megcsússzak. Olykor felfelé is megmásztuk. Odafelé sokkal biztonságosabbnak tűnik, bár jóval nagyobb erőfeszítést igényel. – Úgy látszik, önt igen laza pórázra eresztették gyermekkorában – állapította meg a férfi, s közben nekiindult a fövenyen. – Így igaz – értett vele egyet a lány. – Addig nem is voltam tudatában, amíg meg nem ismerkedtem másokkal, akik sokkal szigorúbb neveltetésben részesültek nálam. Ön talán helyteleníti? 122

Purnell hátrakulcsolt kézzel sétált, és Madeline boldog volt, amiért nem ajánlotta fel neki, hogy karoljon belé. – Nem – felelte a férfi. – Ha nekem gyerekeim lennének… Madeline kíváncsian pillantott fel rá, amikor nem folytatta rögtön a mondandóját. Purnell arca eltorzult. Szemét a lába elé szegezte, a homokra. – Ha nekem gyerekeim lennének – kezdte újból –, gondoskodnék róla, hogy boldog gyermekkoruk legyen! Mármint ha valaha is gyerekekre vágynék. – Hát nem szeretne gyerekeket? Megházasodni? – Egyiket sem – vágta rá a férfi. – Miért is nemzenék gyerekeket erre a világra, ha egyszer tudom, mi vár rájuk? Akkor már jobb nekik, ha meg sem születnek. – De hát nem tudhatja, mi vár rájuk! Az élet annyi örömet és szórakozást tartogat! Még azok között is láttam már boldog embereket, akiknek látszólag semmi okuk nem volt az ünneplésre. – Minden gyermekre, aki világra jön, halál vár – vetette oda Purnell nyersen. – Nem vitathatjuk el az élet értékét csak azért, mert elkerülhetetlenül halállal végződik! – ellenkezett Madeline. – Néha, amikor arra gondolok, hogy nekem is meg kell halnom, hogy nem kerülhetem el a pillanatot, maga alá gyűr a rettegés. Edmund egyszer elmesélte, hogyan birkózhatok meg az ilyen pillanatokkal. Azt mondta: tekints végig az életeden, és teljes őszinteséggel tedd fel magadnak a kérdést – vajon lemondtál volna minderről, ha tiéd a választás joga? Azt hiszem, én gyűlölném, ha sosem élhettem volna. – Csakhogy ön kiváltságos életet él. Van, akinek semmi kellemes dolgot nem tartogatna egy ilyen visszatekintés. – Azt nem hinném. Igen, valóban, tudom, váltságos életet élek. Nincs is annál rettenetesebb amikor az ember Londonba tartva kénytelen elhaladni a szegénység szörnyű jelei mellett. De nincstelenek között is akadnak boldog emberek. Én is ismerek párat. Nem hiszek abban, hogy bárki élete is szükségszerűen merő vigasztalan kétségbeesés. – Ön romantikus alkat. Ez a fajta hozzáállás azokra jellemző, akiknek még sosem kellett szenvedniük. – Ez így nem igazságos! – mutatott rá a lány. Szerencsés vagyok, igen. Talán jóval szerencsésebb, mint amihez bárkinek is joga lenne. De én is szenvedtem már! Tizenkét éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Abban az életkorban, amikor az élet még biztonságosnak és hihetetlenül boldognak tűnik. Azután egyszer csak hirtelen meghalt a papa. És sokáig a mama sem volt elérhető. Végig itt volt velünk, csak éppen, mint egy élőhalott. A világ hirtelen hatalmas, sötét és félelmetes hellyé változott. És mégis, élni érdemes! Ez a tapasztalat arra tanított, hogy itt és most kell élveznünk a boldogságot. Ez egy olyan ajándék, amit vétek eltékozolni. Ráadásul erőt adhat, hogy átvészeljük a nehéz időket. – És az honnan merítsen erőt, akinek soha életében nem engedték, hogy boldog legyen? Miből merítsen hitet, hogy érdemes élnie? – Nem tudom – ismerte be a lány. – Most a húgára céloz? Azt hiszem, ő erős teremtés. És nem hinném, hogy osztozik az ön cinizmusában. Még ő is lehet boldog. Edmund képes rá, hogy boldoggá tegye! Purnell megtorpant, és végignézett a parton. Már majdnem a völgy bejáratánál jártak. Madeline is visszapillantott. Alexandra és Edmund már leértek a fövenyre, de még mindig a sziklaösvény alatt álldogáltak. Jócskán lemaradtak mögöttük. – Talán – válaszolta a férfi. – Remélem, igaza van! Talán van még valamennyi igazság a világon. Ha Alex boldog lenne, látnék némi pislákoló értelmet az egészben. Ahogy végre kiértek a fűre, Madeline megrázta a szoknyáját. Nem lett túl homokos az alja – a föveny nedves volt és szilárd. – Ön dagonyázik az önsajnálatban! – jegyezte meg. – Gondolom, önöknek Alexandrával nem volt könnyű gyermekkoruk. Nem lehetett túl sok boldogságban részük. De most él, most fiatal! Még rengeteg örömben lehet része, ha úgy akarja! Szerintem annyira belemerült az 123

önsajnálatba, hogy saját magát kárhoztatja nyomorúságra és juttatja mártírsorsra! Alig harminc év alatt igazán nem szenvedhetett annyit! Borzasztóan udvariatlan egy szónoklat volt. Dominickal talán beszélhetett volna így egy dühös pillanatában anélkül, hogy attól kellett volna tartania, megbántja. Egy idegennel azonban semmiképp sem. Nem is tette, volna, ha nem lett volna mérges, amiért az egész ragyogó délelőttöt ilyen problémás társaságban kellett töltenie. Miután nem kapott azonnal választ, Madeline ránézett a férfira. Gondolatban már a bocsánatkérést fogalmazgatta. De amikor megpillantotta férfi arckifejezését, inkább visszaszívta a mondandóját. Purnell – a lány örökké tartó hálájára – egyenesen maga elé bámult. Arca feszült volt, sötét szeme dühösen izzott. – Mit tud maga az én életemről, a múltamról? – kérdezte, s Madeline határozottan megrettent halk, visszafogott hangjától. – Csak egy végtelenül ostoba, minden képzeletet és józanságot nélkülöző személy jelentheti ki a másikról, hogy nem szenvedhetett, pusztán azért, mert még nem töltötte be a harmincat, és mert még mindig életben van! Maga képtelen túllátni a saját sekélyes örömökkel teli életén! Képtelen! Madeline kénytelen volt szaporázni, hogy lépést tarthasson a férfi hosszú lépteivel. A gond az, hogy még csak haragudni sem tudott rá a kifakadása és a róla adott jellemzés miatt. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy mindkettőre rászolgált. – Igaza van – ismerte be – , tényleg ostobaság volt ilyet állítanom. Noha nem egészen így értettem, amit mondtam. Csupán azt akartam mondani, hogy az élet olyan, amilyenné tesszük. Nincs értelme a múlton rágódni, bármilyen rossz volt is. Az élet azért van, hogy éljük. És önnek – ahogyan nekem is – még valószínűleg rengeteg hátravan előle. Nem lenne hát vétek elutasítani az ajándékot, amit a jövő, tartogat számunkra? – Ajándék? – fordult felé a férfi. A hangja megtelt megvetéssel. – Könyörgöm, mégis kitől származzék? Istentől? Ha létezne efféle teremtmény, visszahajítanám az ajándékát a képibe! Maga romantikus lélek! – Ezt most azért mondja, hogy úgy érezzem magam, mint egy féreg? – támadt fel végül megint a harag Madeline-ben, hogy a segítségére siessen. – Nos, akkor már inkább vagyok romantikus, mint cinikus, uram! Megkérdezhetem, vajon a kettő közül általában melyik a boldogabb? És ha jól értem, még ateista is! Nohát, akkor igazán sajnálom! Így már értem, miért gondolkodik úgy az életről, ahogy! Akinek nincs hite, annak jövője sincs! Purnell szárazon felkacagott. – Megint egy idézet a fivérétől? – firtatta. – Azon tűnődöm, volt- e valaha is egyetlen önálló gondolata? – Most aztán túl messzire merészkedett! – torpant meg a lány, és rámeredt a férfira. – Uram, azt hiszem, tartozik nekem egy bocsánatkéréssel! Purnell maga is lecövekelt, és hideg tekintettel méregette a lányt. – Lássuk csak – szólalt meg – először is elegánsan meghajolok. Így megteszi? Azután azt mondom: ha megsértettem volna női érzékenységét, vágattassék ki a nyelvem! Vagy inkább hagyjuk a színpadias jeleneteket? Sajnálom! Attól tartok sértő megjegyzéssel illettem kegyed értelmi képességeit! Madeline megdermedt. Közel állt hozzá, hogy sírva fakadjon, ám nem akarta megszerezni a férfinak azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire megbántotta. – Miért gyűlöl engem? – kérdezte. Purnell türelmetlenül legyintett, majd tovább sétált. – Megint ez a színpadiasság! Azt akarja, hogy ereszkedjek térdre maga előtt? – Ön gyűlöl engem – jelentette ki a lány. – Ez nem puszta ellenszenv. Nem arról van szó, hogy egyszerűen ki nem állhatja az ostobaságomat. Ön gyűlöl engem!

124

– Zagyvaság! – torkolta le a férfi. – Az ember csak azt gyűlölheti, aki valamilyen módon fontos a számára. Ön mégis mi módon lenne fontos nekem? Ön Alex jövendőbelijének a húga. Egymás társaságába kényszerültünk, s valószínűleg még kényszerülünk is majd. Ami egyikünket sem tesz különösebben boldoggá. Mégsem hinném, hogy okot adna a lélekbúvárkodásra. Azt javaslom, viselkedjünk kulturáltan, a társalgásaink pedig szorítkozzanak semleges és teljességgel értelmetlen témákra! – Csakhogy – vágott vissza a lány – amikor ezzel próbálkozom, kénytelen vagyok szinte teljesen egyedül megbirkózni a feladattal! Önnek egyetlen témában sincsen semmilyen mondanivalója, ám témákat sem vet fel! Purnell ismét megtorpant, és megfejthetetlen arckifejezéssel meredt le a lányra. – Karoljon belém! – nyújtotta a kezét. – Milyen hosszú út áll még előttünk? Többre becsülné egy mérföldnél? Meséljek önnek az iskoláséveimről? Ha kifogynék az anekdotákból, majd folytatom az egyetemen töltött két esztendővel! Ha kívánja, a megfelelő helyeken közbevetheti, hogy „Valóban?”, „Csak nem?” és „Mily remek!”. De ezen túl lazíthat. Majd én elszórakoztatom! Madeline egy pillanatig csak bámult rá, majd szinte bosszúszomjasan öltötte a karját a férfiéba, és tovább sétált. Purnell hozzáfogott a meséléshez.

125

16 Az ösvény igen veszélyes benyomást keltett. A meleg sziklafal keményen nyomódott Alexandra vállához, lába alatt szilárdan futott az út. De az ösvény szélén függőlegesen leomló sziklafal, az út meredek lejtése, a lábuk körül kavargó szél, mely bele-belekapott a szoknyájába és a kalapjába, mélyen alant a napfényben szikrázó tenger, a köröttük cikázó, rikoltozó sirályok – mindez heves izgalommal töltötte el Alexandrát. A szíve szaporán dobogott. Nem emlékezett rá hogy valaha is ilyen szilaj örömöt érzett volna. Tudta, hogy nem szabad lenéznie, mert akkor elszédülhet. Mielőtt elindultak volna, ezt tanácsolta neki Lord Amberley – meg a saját józan esze is. De hát hogy is lett volna képes megállni? A dagály mérföld hosszan húzódott, felszínét folyton mozgó hullámok barázdálták, a parthoz legközelebbiek széles tajtéksávvá omlottak. Közvetlenül a lába alatt terült el a föveny hatalmas, aranyszín íve. Számtalanszor megállt, hogy magába szívhassa a látványt. Talán soha többé nem lesz része ekkora boldogságban! A lefelé úton végig engedelmesen kapaszkodott Lord Amberley kezébe. Mégsem érezte fenyegetőnek a férfi érintését, közelségét. Mindkettőből biztonságot merített. Ráadásul a gróf nem próbált betörni a gondolataiba. Egyetlen szót sem szólt; megállt, amikor ő megállt, mozdult, amikor ő mozdult, mintha érezte volna, hogy csendre van szüksége. Talán ő is így érzett. Legelőször akkor szólalt meg, amikor a táv felén túl elérték a széles párkányt. – Madeline és a fivére már lent vannak a fövenyen. Nem zavarja, hogy ennyire lemaradtunk? – Nem, nem akarok sietni. Nem akarom, hogy valaha is véget érjen mindez! – felelte, s szemét behunyva arcát odatartotta a szélnek. Azután ismét kinyitotta a szemét, és bűntudatosan nézett a férfira. – Csakhogy ön szeretne minél hamarabb hazajutni, hiszen várja a munka! – Semmi olyan, ami ne várhatna. Sokkal szívesebben vagyok itt önnel, Alex. Szinte újból kisfiúnak érzem magam, menekülök a kötelességeim elől. – A szabadság oly ritka – fordította arcát újból a szélbe Alexandra. – És olyan nagyon értékes! Soha többé nem akarok semmi másra gondolni; csak erre a pillanatra! Mostantól nem gondolkodom! – Lenyűgöző elhatározás! Folytassuk eme gondolkodásmentes sétát? Csak óvatosan, Alex! Az ösvény innentől összeszűkül. Fogja szorosan a kezemet! Szükségtelen volt mondania, hiszen a lány indulásuk óta egyetlen pillanatra sem eresztette el. A gróf azonban még erősebben szorította, miközben lefelé vezette, s csak akkor engedte el, amikor leugrott a homokba, majd felnyúlt, hogy őt is leemelje. – Milyen kár! – sóhajtott fel Alexandra, ahogy a férfi vállára helyezte a kezét, hogy az lesegíthesse a sziklapárkányról. – Semmi kedvem újból a biztonság és a józanság talajára, lépni! – Akkor nem is kényszerítjük rá, hölgyem! – felelte a gróf, és kinyújtott karral megpörgette maga körül. – Maradjon idefent egész délelőtt, majd hazacipelem! – Tegyen le! – sikoltott fel kacagva Alexandra. – Jaj, eresszen el, mielőtt letörik a karom! A férfi lerakta a talajra, s a lány elfordult tőle tenger távoli horizontja felé. – Istenem, milyen gyönyörű! – sóhajtott fel. – Milyen gyönyörű! Milyen csodás élni és itt lenni! – kapta le a kalapot a fejéről, s arcát a nap felé fordította. Lord Amberley lenyűgözötten állt mögötte. Ismét egy másik nő volt előtte: az, akit előző nap a karjában tartott, az, aki elvette az eszét. Azzal a különbséggel, hogy ami ezúttal a szeme elé tárult, az nem érzéki szenvedély volt. Ez a vibráló, gyönyörű nő, aki épp az imént nevetett rá, akinek sötét tekintete álmélkodva ragyogott, egy volt a vad, zabolázatlan természettel, ami körülvette. Ez a nő élt! Lehetséges, hogy ő Alexandra Purnell? Öntudatlanul is visszatartotta a lélegzetét. 126

– Tulajdonképpen meglehetősen unalmas dolog lenne szép nyugodtan hazaballagni, nem gondolja? – vetette fel a gróf. – Afféle világias kalandokba bonyolódni, mint hogy visszaérjünk az ebédre. Mi lenne, ha szégyentelenül meglógnánk, és kisétálnánk a tengerhez? – Hát szabad? – pördült meg Alexandra, s ahogy szembe találta vele magát, a férfinak elakadt a lélegzete. Még mindig ugyanaz a nő állt előtte – az, akinek a létezését tegnapig nem is sejtette. Az arca ragyogott, a szeme szikrát szórt. És mosolygott. – Hogyne lenne szabad! Én vagyok eme birtok ura, hölgyem, s én azt mondom, szabad! – hajolt meg előtte mélyen. – S most belém karolna? – Nem! Futni akarok! Le, egészen a víz széléig! Még soha életemben nem szaladtam! – kapta fel a szoknyáját fél kézzel a lány a vizet tanulmányozva. Lord Amberley nevetve figyelte, ahogy nekiindul, majd egy pillanat múlva követte ő is. Alexandra nem akart menekülni előle, vagy versenyezni vele. Arcát a napsugarak felé fordítva nekifeszült a szélnek. Ám mire a férfi utolérte, már sétatempóra váltott, és az oldalát fogta. – Hűha! – kapkodott levegő után. Nem vagyok valami jó formában! Phű! – állt meg kacagva – zihálva. – Hölgyem – hajolt meg előtte a gróf nevetve –, most már talán hajlandó úgy viselkedni, ahogyan illik, és igénybe venni a segítségemet? – Örömmel, uram! – karolt belé a lány, hogy jóval nyugodtabb tempóban sétáljanak tovább. – Mindig is ki akartam próbálni! Kitárt karral rohanni a lápon a széllel! Hát nem őrültség? Megfeledkezem arról, hogy már nem vagyok gyerek. – Mindannyiunkban ott él az örök gyermek – felelte a gróf. – Hála az égnek! Ideje van a bolondozásnak és az őrültségnek és a teljességgel felelőtlen tetteknek is. Egy ideig mindketten hallgattak. Ám Lord Amberley csodálkozva figyelte a jegyesét. Alexandra ragyogó, vidám arccal tekingetett körbe. – Az ember itt azt hihetné, egyedül van a világon! Hát nem? – jegyezte meg a lány, amikor végül megálltak alig háromlábnyira az érkező dagály vonalától. – És akkor sem érezné magát magányosnak. Az ember sokkal előbb érzi magát magányosnak az Almack's közepén. Idekint megmutatkozik egy hatalmas, erős jelenlét. Azt hiszem, Isten. – Egyesek rémítőnek találják az efféle környezetet. – Igen, azok, akiket mindig nyüzsgés és társaság vesz körül, talán így látják. Azok, akik még sosem maradtak kettesben önmagukkal. Olykor én is vágytam barátokra, arra, hogy izgalmasabb legyen az életem. Ugyanakkor sok tekintetben áldottnak érezhetem magamat. Megtanultam, hogy a csendben nincs semmi félelmetes. Nem mintha a természet egy pillanatra is elnémulna. Hallgassa csak! Mozdulatlanul állva hallgatták a tenger bömbölését. Oly végtelen és elementáris volt, hogy az ember összetéveszthette volna a csenddel. – Istenem, mily kevés részem lehetett ez idáig a természetben! Alexandra karja továbbra is a férfiéba fűződött. A gróf úgy fordult, hogy közvetlenül a víz mellett végigsétálhassanak a parton. Sajnálattal tapasztalta, hogy a lányban kialudt az izzás és a közlékenység , mégis, leomlott közöttük egy korlát. Alexandra továbbra is békés hangulatban volt, és úgy tűnt, ellazult. Nem úgy sétált mellette, mint aki karót nyelt, az állát sem emelte magasra. Arca már nem a fegyelmezett, kifejezéstelen álarc volt. A férfi egyetlen pillantással meggyőződhetett róla, hogy még mindig gyönyörű. És miközben egymás mellett gyalogoltak, Lord Amberley ráébredt, hogy a köztük feszülő csend cseppet sem kellemetlen. Pár perc elteltével sikerült csaknem annyira kikapcsolnia, mint olyankor, amikor magányosan kóborolt ugyanitt. Sőt bizonyos tekintetben még inkább. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy van mellette valaki, aki összhangban rezdül a gondolataival, az érzéseivel. Első alkalommal érezte úgy, hogy a házasságuk akár még

127

működhet is. Alexandra talán lassacskán kezdett felülkerekedni az iránta való bizalmatlanságán. Mióta elhagyták a házat, egyáltalán semmi jelét nem mutatta. Lord Amberley szerette volna még emlékezetesebbé tenni a pillanatot. Szeretett volna lecövekelni, s csak bámulni a tengert, Alexandrával az o1dalán, karját a lány dereka köré fonva. Szerette volna átölelni, magához vonni, talán meg is csókolta volna. Nem szenvedélyesen. A szenvedélyből erre a délelőttre elég volt. Csak azért, hogy tökéletessé tegye a pillanatot. Azt akarta, hogy gyengédség szövődjön közöttük. Hogy közel kerüljenek egymáshoz. Igazi házasságra vágyott. S akkor hirtelen rádöbbent, miért nem lett volna boldog Eunice-szal. Kedvelték egymást, és az asszony, hihetetlenül jólelkű volt vele. Inspiráló barátságban volt részük. Ám Eunice-szal képtelen lett volna így sétálgatni, csendes megelégedésben. Ahogy soha nem álmodozott arról, hogy Eunice-t puszta gyengédségből a karjában tartsa. Az asszony nem tiltakozott volna, ahogy a bizalmasságok legmélyebbikére is hajlandó volt, ha ő úgy kívánta. Csakhogy Eunice úgy adott neki, mint anya a gyermekének, mert neki szüksége volt rá. De az asszonynak nem volt érzelmileg szüksége őrá. Neki pedig nem kellett egy második anya. Neki feleség kellett. Igen, szüksége volt egy feleségre. Gyakorta gondolta úgy, hogy miután Madeline és Dominic végleg kireppennek, és az édesanyja sem tartózkodik odahaza, könnyen remete válhat belőle; néha még vonzónak is tűnt a gondolat. Azonban a magányos élet mégsem tenné boldoggá. Szerette volna megosztani az életét egy asszonnyal. És gyerekekre is vágyott. A benne élő erős késztetés, hogy szeretetet adjon, lehetetlenné tette volna a remete-életet. És most nemsokára lesz felesége. Alex. Lassan kezdte hinni, hogy akarja őt, dacára furcsa, tövises természetének. Nem csupán arról volt szó, hogy meg kell majd tanulnia szeretni a lányt. Könnyen elképzelhetőnek találta, hogy valóban bele is szeret majd. S most, ezen a szent napon felcsillant előtte a remény, hogy talán a lány engedi is majd szeretni magát. Ujjai hegyét összeérintette a lányéval, és rámosolygott. – Sajnos, egyszer minden iskolakerülőnek haza kell kullognia; különben szökevénnyé válik. Elszökjünk a tengeren, Alex, hogy soha vissza ne térjünk? Vagy inkább induljunk haza, és találjunk ki valami hihető indokot a késésünkre? – Papánál ez három nap szobafogságot jelentene. És folyamatos imát, böjtölést és Bibliaolvasást. – Valóban? A kihűlt ebéd vajon megteszi helyette elegendő büntetésnek? – Hogyne – fordult meg vele a lány, hogy elinduljanak a fövényen a völgytorkolat félé. Már nem karolt a férfiba, de a kezük összefonódott. Tehát lehetséges, gondolta Alexandra, s újra felderült. Lehet szabad az ember, megtehet valamit pusztán azért, mert kedve támad rá. És utána nem kell szembenéznie a következményekkel. A kalitkában is lehet szabad. Hát mégis létezik a boldogság. Ahogy lehetséges Lord Amberley közelében lenni, és mégsem gyűlölni őt. Együtt sétálni vele, kéz a kézben, olykor belenézni abba a kék szempárba, beszélgetni, és együtt nevetni vele. Sőt még hallgatni is, mint most. Lehetséges. Arra gondolt, abban a percben akár még a csókját is elviselné, anélkül, hogy elvesztené a fejét, és pánikba esne, ahogyan előző nap. Ma minden lehetségesnek tűnt. Lehetségesnek tűnt, hogy feleségül menjen a grófhoz, és boldogan éljenek együtt. Lehetségesnek tűnt, hogy a házasság ha nem is az ő választása volt nem feltétlen börtön. Az esküvő ugyan ehhez a férfihoz láncolja majd, de talán e köteléken belül mégis szabad lehet. Végtére is, nem erről szól az élet? Az ember az életét, se a halálát nem maga választja meg. De a két véglet között boldogság és szabadság vár rá. – Biztosan nagyon kimerült – szólalt meg férfi, amikor már jól látszott előttük a ház. – Jó néhány mérföldet megtettünk! – Sajog a talpam! – ismerte be a lány. – De én javasoltam a sétát. Köszönöm, Edmund!

128

Lord Amberley intézője a bejárathoz vezető lépcsősor aljában várt rájuk. Madeline és Lady Amberley is vele volt. – Edmund! – szaladt feléjük Madeline kiabálva. – Mi tartott ennyi ideig? Mr. Spiller utánatok akart lovagolni, de én az utóbbi egy órában szinte folyamatosan győzködtem, hogy alig valamivel maradtatok le mögöttünk Miss Purnell-lel, s hogy bármelyik percben megérkezhettek! Lord Amberley kíváncsian tekintett az intézőre. – Azt játszottuk Purnell kisasszonnyal, hogy iskolát kerülünk, és sétáltunk egyet a vízparton – magyarázta. – Mi a csuda lehet olyan fontos, hogy nem várhat? – Joel Peterson, kegyelmes uram – bökte ki az intéző. Lovagláshoz volt öltözve. Kalapját a kezében gyűrögette. – Mi van Joellel? – ráncolta a homlokát a gróf. – Jaj, Edmund – kapcsolódott a társalgásba Lady Amberley –, az a szerencsétlen ember felborult a szekérrel, és ahogy dőlt, nem sikerült elugrania előle. Hazaszállították, de félő, hogy súlyosan megsérült. – Épp oda tartottam – szólalt meg az intéző –, gondoltam, talán kegyelmes uram is velem tartana. Alexandra elengedte a gróf kezét, s a férfi előrelépett. – Mindenképpen! – felelte. – Gondolja, hogy súlyos a sérülése? Hogy a pokolba sikerült felborítania egy szekeret? Mikor értesült erről, Spiller? – Közel két órája, uram. Seth Harrison rögtön a baleset után átlovagolt hozzám. – Nekem meg épp most kellett elmennem hazulról! – sóhajtotta Lord Amberley. – Nos, Spiller, ne vesztegessük tovább az időt! Felnyergeltette a lovamat? – Készen várja az istállóudvarban – biztosította az intéző. Lord Amberley elsietett az istálló irányába. – Edmund? – kiáltott utána Alexandra, s a kezét nyújtotta felé. A gróf megtorpant és visszafordult. – Mama, Alex nem ebédelt! Gondoskodnál róla? – A papa szörnyen bosszús lesz, ha rájön, viselkedtél, Alexandra! – panaszkodott Lady Beckworth. Bárcsak ne utasította volna vissza, hogy ő is velünk tartson! Én képtelen vagyok megbirkózni veled! Amilyen önfejű vagy, úgy tűnik, csak az édesapád képes megzabolázni téged! Jamesnek semmi hasznát nem veszem. Alexandra az édesanyja öltözőszobájában egy sámlin ült, ahová a kései ebéd után berendelték. Ő ugyan nem kívánt enni, ám Lady Amberley karon fogta, és nem is eresztette. – Tudom, micsoda étvágya támad az embernek a finom tengeri levegőtől! – győzködte. – A késés miatt pedig egyáltalán ne aggódjon, kedves Alexandra! Három gyermeket neveltem, akik kivétel nélkül mind lekésték az étkezéseket, dacára a dadának, aki ugyan nagyon félelmetesnek mutatkozott, de sosem bántotta volna őket. Mindhárman könnyedén a pici ujjacskájuk köré csavarták, különösen Dominic. Örömmel látom, hogy Edmund szakít rá időt, hogy önt körbevezesse. – De hát az a szegény ember! Ki ő? Amint megtudta, Joel Peterson Lord Amberley egyik mezei munkása volt. A faluban élt a feleségével és két serdülő fiukkal. – Edmundot le fogja sújtani ez a baleset – jósolta Lady Amberley. – Mindig személyes ügyének tekinti a munkásai sorsát, mintha egyedül ő felelne az őket sújtó betegségekért és balesetekért. Túl erős a felelősségtudata. De ön imádni fogja érte; kedvesem, csakúgy, ahogyan én. Még mindig jobb, mint ha gondatlan és érzéketlen lenne, nem igaz? Lady Amberley végig az asztalnál ült és teát kortyolgatott, miközben Alexandra ebédelt. A lány kényszeredetten gyűrte magába az elé tett fogásokat. „Nekem meg épp most kellett 129

elmennem hazulról!” – mondta Lord Amberley. Ha ő nem javasolja, hogy másszanak le a sziklaösvényen, már itthon lettek volna. Lord Eden, úgy tűnik, hazaért, majd ismét útra kelt, hogy hazavigye Susan Courtneyt, még mielőtt a balesetnek hírét vették volna. És ha ő tegnap beleegyezik, hogy vele tart, Lord Amberley éppen a faluban lett volna. – Sajnálatos, hogy a gróf távol volt, amikor Mr. Spiller a keresésére érkezett – felelte most Alexandra az édesanyjának anélkül, hogy felnézett volna. – Nem ez a lényeg! – csattant fel Lady Beckworth. – Véleményem szerint az intéző maga is megoldhatta volna az ügyet. Ezért tartják, ha jól tudom. De hogy ilyen hosszú ideig kettesben maradj a gróf úrral, az szégyen rád nézvést, Alexandra! A lány meglepetten pillantott fel. – Mama, tegnap azt mondtad, semmi kivetnivaló sincs abban, ha kilovagolok vele. – Így igaz. De az arra az egy alkalomra vonatkozott, Alexandra! Csakhogy az tegnap délután volt, te pedig ma délelőtt több mint egy órát töltöttél vele kettesben! Mit gondol majd Lady Amberley az erkölcseidről? Végig sem merem gondolni, mit mondana nekünk az édesapád, ha most itt lenne! Alexandra letekintett ölében nyugvó kezére. – Lesétáltunk az óceánhoz – magyarázta. – Egy meredek ösvényen botorkáltál le a homokba! – igazította ki Lady Beckworth. Cseppet sem úrihölgyhöz méltó foglalatosság, Alexandra! Az atyád nem efféle féktelen viselkedésre nevelt! S ami még rosszabb, James szerint az egész őrült terv a te ötleted volt! Igaz ez? – Igen, mama. – Képtelen vagyok felfogni! Ráadásul egy egész órát töltöttetek a parton, miután James és Lady Madeline már hazaért. És ki tudja, mit műveltetek odalenn! – Már megmondtam, mama: lesétáltunk vízhez. – Nem tudom, hihetek-e abban, hogy az igazat mondod – sóhajtotta Lady Beckworth. Miközben ti a parton erkölcstelenkedtetek bármit is csináltatok – , az a kocsis talán a halállal viaskodott! És a gróf urat kérette. Ha meghal, mielőtt őurasága odaérne, azt hiszem, tudni fogod, ki ítélkezett feletted, Alexandra! Attól tartok, egy sokkal nagyobb hatalom, mint én, vagy akár a papa. Sokkal illedelmesebb és istenfélőbb viselkedést várok el a lányomtól! Alexandra ijedt tekintettel pattant fel. – Mama, csak nem sérült meg ilyen súlyosan az az ember? Istenem, kérlek, mondd, hogy nem olyan súlyos a sérülése! – Fogalmam sincs, milyen súlyos a sérülése. Az ilyesmi nem rám tartozik, Alexandra. Azonban bizonyára tudod, mit parancsolna most neked az édesapád! Alexandra még néhány pillanatig vadul meredt rá, azután hátat fordított az anyjának, és bemenekült a szobájába. Lord Eden magában fütyörészve fordította a homokfutót a Courtneyék tanyájához vezető bekötőútról a faluból az Amberley felé vezető útra. Susan, vigyorodott el. Szinte megérte lemaradni a sziklamászásról, amiért még egy órát vele tölthetett. Nem hitte, hogy valaha is találkozott volna ilyen félénk teremtéssel. És mindig is ilyen volt. Emlékezett, gyermekként ragaszkodott hozzá, hogy ő is fára másszon a fivéreivel, de mindig ott ragadt egy alacsony ágon, és rémületében moccanni sem mert, amíg aztán valaki a megmentésére nem sietett. Emlékezett, egyszer át akart kelni a folyón a völgyben, de szinte úgy kellett elcipelni a középső, billegő kőről. És gyermekként is ilyen kerek szemeket meresztett hálából a megmentőjére, mint manapság. Susan nagyon sajnálta, hogy miatta nem mászhatta meg a sziklát, és vitézül felajánlotta, hogy egyedül tér vissza Amberleybe, ha ő tényleg menni szeretne. Mégis egész úton úgy kapaszkodott belé két kézzel, mintha csak azt hitte volna, a szél rögvest lerepíti a szirtről, amint

130

elengedi. Mintha képes lett volna ott hagyni a lányt! Mintha engedte volna, hogy bármi baja essék! Lord Eden gondolatai Alexandra felé kanyarodtak. Jól elszalasztotta az esélyt, hogy kihasználja a tegnap este szerzett előnyét. De talán délután sikerül majd szót váltaniuk egymással. Edmundot valószínűleg lekötik majd a birtok ügyei, miután a délelőttöt már elvesztegette. Szegény Edmund. Soha nem lelkesedett túlzottan a vendégekért. A nyugodt – sőt olykor magányos – életet mindig is előnyben részesítette. Persze idejét a családja körében töltötte, de őket ismerte, velük jól érezte magát. És a társasági meghívásoknak is mindig kötelességszerűen eleget tett. De biztosan utálja, hogy kényszerből muszáj barátságosnak mutatkoznia, Purnell kisasszonyt kísérgetnie és mulattatnia. Biztosan vágyik rá, hogy elszabadulhasson, és magára maradhasson, mint olyankor, amikor mindannyian idehaza tartózkodtak. Természetesen Edmundnak mindig első a kötelesség és az udvariasság. Minthogy a reggeli után azzal töltötte az időt, hogy megmutatta Purnell kisasszonynak a képtárat, később biztosan vágyott volna egy-két nyugodt órára, amit az irodájában tölthet, vagy a birtokon lovagolva, vagy bármivel, ami a tervei között szerepelt. Csakhogy amikor felfedezte, hogy Susant is elhívták magukkal lovagolni, kötelességének érezte, hogy csatlakozzon a csapathoz, hogy kiegyenlítse a létszámot. Szegény Edmund! Gondolatainak tárgya ekkor felé intett, és odalovagolt mellé. – A faluban voltál? – tudakolta Lord Eden. – Te aztán nem vesztegeted az időt, Edmund! – Joel Peterson meghalt – felelte Lord Amberley. Az arca szokatlanul komoly és sápadt volt, fedezte fel Lord Eden most, hogy jobban megnézte. – Joel? – fogta szorosabbra a gyeplőt, hogy a lovak szinte egy helyben toporogtak. – Mi a csuda történt? – Egy szénával teli szekeret hajtott. Úgy tűnik, félrehúzódott, hogy elengedjen egy másik járművet, és felbillent. A szekér meg rázuhant – magyarázta a gróf. – Azonnal meghalt? – grimaszolt Lord Eden. – Nem – felelte Lord Amberley krétafehér arccal. – Még eszméleténél volt, amikor hazavitték. Épp azelőtt lehelte ki a lelkét, hogy odaértünk volna Spillerrel. Nem lehetett megmenteni. De azt kívánom, bár itt lettem volna! Egyértelműen azon aggódott, mi lesz a feleségével és a fiaival. De hát én mindig gondoskodom a munkásaim özvegyeiről és árváiról! Ezt ő is tudhatta. Tudnia kellett, ugye, Dominic? – Sosem hagytad cserben őket – nyugtatta meg az öccse-, ahogyan előtted apa és nagyapa sem. Igen, Edmund, tudnia kellett, hogy gondjukat viseled majd. – Akkor is azt kívánom, bárcsak ott lettem volna, hogy megnyugtassam! Ha csak egy negyedórával korábban érkezem, még megtehettem volna! Negyedóra, Dominic! Szegény Joel. Lelkiismeretes munkás volt. – Van most valaki a felesége mellett? – tudakolta Lord Eden. – A fél falu. Meg persze Spiller. Ő majd mindent elintéz a temetéssel kapcsolatban. Egy darabig én is ott voltam, de, tudod, feszélyezte őket a jelenlétem. Mrs. Peterson kötelességének érezte, hogy – mint megbecsült vendéget – körülugráljon, miközben láthatóan lesújtotta a gyász. Ki kellett adnia magából, de nem tehette, amíg én is ott voltam. Mi egy másik fajhoz tartozunk, nem igaz, Dominic? – mosolyodott el szomorúan. Fej-fej mellett fordultak be a keskeny, fák szegélyezte kocsifelhajtó kapuján, ami a völgyet átszelő útba torkollott. – Biztonságban hazajuttattad Susant? – kérdezte Lord Amberley, majd választ sem várva folytatta. – Dominic, elszórakoztatnátok ma délután Madeline- nel Alexet? Meg a fivérét és az édesanyját, természetesen. Szükségem van egy kis egyedüllétre. – Tudod, hogy kérned sem kell! – válaszolta Lord Eden, és amikor az út lejteni kezdett, megeresztette a gyeplőt, és a fivére után vágtatott. 131

Amikor James Purnell később, a délután folyamán húga keresésére indult, a hálószobájában talált rá, amint a keletre néző ablakon bámult kifelé. – Te meg itt vagy egymagadban? – kérdezte. – De hát miért? – Az az ember, amelyik balesetet szenvedett. Meghalt – felelte a lány színtelen hangon. – Igen, tudom. Úgy tűnik, az egész családot megviselte a hír. – Lementem elé. Amikor láttam, hogy hazaért, lementem, hogy beszéljek vele. Alig szólt hozzám. Faképnél hagyott, és felment az emeletre. Lord Edentől kellett megtudnom. Amikor újra feljöttem ide, láttam ellovagolni. – Amberleyt? Biztosan akadt valami elintézni valója, Alex. – A domb felé tartott. Purnell a homlokát ráncolva állt meg a húga mellett. – És ez zavar? Úgy érzed, magadra hagyott? Azt hiszem, kezdesz kötődni hozzá, ugye? – Az én hibám – nézett rá kifejezéstelen tekintettel a lány. – Az egész az én hibám, James! Bármihez is nyúlok, csak szerencsétlenséget hozok rá! Fivére homlokán elmélyültek a ráncok. – Miről beszélsz? Miért hibáztatod magadat, Alex? Mérföldekre jártál a baleset helyszínétől! Még csak nem is ismerted azt az embert! – Én ragaszkodtam hozzá, hogy leereszkedjünk az ösvényen – mint egy gyerek, aki azonnal követeli a játékát! Ha nem teszem, órákkal korábban hazaértünk volna! – Ez badarság, Alex! – ragadta meg a vállát Purnell, hogy maga felé fordítsa. – Lassan már úgy gondolkodsz te is, mint a papa. Ne tedd! Természetesen nem a te hibád volt! Alex, te Amberley jegyese vagy, a ház vendége, akit ő maga hívott meg! – Múlt éjjel – folytatta a lány – megkérdezte, elkísérem- e a faluba, hogy megismerkedjem a munkásaival. Visszautasítottam. Utálatos hangulatban voltam, ezért azt feleltem: nem, megígértem Edennek, hogy kilovagolok vele. Purnell leejtette a karját. – Azt reméltem, ez talán működni fog. Te boldog lehetsz Amberleyvel. Közétek állt valami? Problémátok akadt? – Nem tudom – fordult el tőle Alexandra fáradtan. – Maga volt a megtestesült szívélyesség. Kívánni sem kívánhattam volna nála lovagiasabbat, vendégszeretőbbet. És ez lett az én problémám. Úgy érzem, maga alá temet a kedvessége, lekötelez, pedig én meg sem érdemlem. De amikor egyszer a segítségére siethettem volna, esetleg megvigasztalhattam volna, tehettem volna valami az özvegyért és a gyerekeiért, úgy tesz, mintha nem is léteznék. Mintha egyáltalán nem számítanék. Meg tudod ezt érteni, James? Mert én, attól tartok, nem értem önmagam. – Igen, azt hiszem. Alex, te rajtam kívül még soha senkivel nem alakítottál ki kapcsolatot. Mi pedig mindig is bámulatosan egy hullámhosszon voltunk egymással. Most szembesülsz azzal, hogy nem könnyű valaki más életének a részesévé válni. – Félek, nem tudom őt boldoggá tenni, James! Hogy is tudnám? Fogalmam sincs arról, hogyan lehet valakit boldoggá tenni! – Dehogy nincs! Alex, te vagy életem egyetlen napsugara! Nem kell próbálkoznod vele. Csak légy az! De most hallgass rám! Nem szabad magadat hibáztatnod a ma történtekért! Amberley sem hibáztat érte, ebben biztos vagyok. Ma délelőtt saját szabad akaratából tartott veled, és amikor legutóbb láttam, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megbánta. Mondd, hogy felhagysz az önváddal! – Megpróbálom. De James, negyedórával azután ért oda, hogy Mr. Peterson kiszenvedett! Negyedórával! És a férfi annyira szeretett volna beszélni vele! Purnell összeszorított szájjal nézett a húgára. – Most gyere le a földszintre! – utasította. – Itt van Forbes kapitány, és elhívta Madeline-t sétálni, aki azt akarja, hogy te meg Lord Eden tartsatok velük. Jobb, ha mész, Alex! Nem szívesen nézem, ahogy itt gunnyasztasz! 132

– Rendben, James – felelte a lány kifejezéstelen hangon. – Elmegyek sétálni. Te is jössz? – Nem, én már eleget sétáltam délelőtt. Sir Cedrickkel biliárdozom. – Ugye te nem kedveled Madeline-t? – kapott fel Alexandra egy szalmakalapot az öltözőasztalról. – Mert én igen. Mindent megtesz, hogy barátságosnak mutatkozzék, és én csodálom, amiért ilyen könnyedén veszi az életet. – Úgy érted, felszínes. Nem, Alex, ő meg én nem igazán jövünk ki egymással. Elkészültél? Mégis, amikor percekkel később figyelte, ahogy azok négyen elindulnak, James Purnell furcsán érezte magát, amiért ő nem tart velük. Bánatos hangulatban keltek útra, látszott, hogy mind Edent, mind a húgát őszintén feldúlta a délelőtti halálos baleset. Purnellre újszerű élményként hatott, hogy Madeline ezúttal nélkülözte szokásos vidámságát. Ám így is ugyanolyan csinosan festett élénk muszlinruhájában és szalmakalapjában. Egyértelmű volt, hogy a kapitányt sem hagyta hidegen. Nos, akkor csak hadd udvaroltasson magának gondolta a férfi, s a biliárdszoba felé vette irányt. Ezt a délutánt olyan férfi társaságában tölthette, aki értékelni látszott a kacérkodását, s készen állt viszonozni azt. Ezen a délutánon senki nem fogja feldühíteni, vagy sértéseket vagdosni fejéhez. Mennyivel boldogabb lesz így a lány! És persze ő maga is, gondolta, amint benyitott a biliárdszobába, ahol már várta az idősebb férfi.

133

17 Lord Amberley a tarkóján összekulcsolt kézzel feküdt a kőkunyhó szalmazsákján. Az ajtó tárva-nyitva állt, a rézsútosan bevetülő délutáni napfény szinte megérintette a férfit. Az elméje már lecsillapodott. Ez is egy afféle különös baleset volt, ami éppen tökéletesen értelmetlen volta miatt annyira megrázó. Saját magát semmiért nem hibáztathatta. A felszerelés teljesen ép volt. Spiller biztosította róla, hogy alig egy hete ellenőrizték. Sajnálatos, hogy nem tudott beszélni Joellel a halál előtt, de a férfinak tudnia kellett valahol, agyának egy hátsó zugában – túl a fájdalmon és a halálfélelmen –, hogy a felesége és a fiai jó kezekben lesznek. A hátramaradottak számára talán a halál legfelkavaróbb aspektusa a szörnyű tehetetlenség. Az ember mindig szeretne tenni valamit, de legtöbbször nincs mit tenni. Elszomorította a saját csalódottsága. Tudta, hogy nincs rá szükség ott, a falusi házban. Szívesen látták, az igaz, de nem volt szükségük rá. Az ő jelenlétében az emberei nem lehettek önmaguk. Ezért, hogy amúgy is túlfeszített lelkiállapotukban ne terhelje őket tovább, inkább távozott. Társaságra vágyott. Amióta csak az eszét tudta, most először szerette volna megosztani valakivel az érzelmi zűrzavart. Alexet akarta. Elcsodálkozott az ötleten. Mégis, ez volt az igazság. Együtt akart lenni vele, úgy, ahogyan aznap délelőtt – nyugalomban, ellazultan, tudván, hogy osztoznak egymás érzésein. És úgy, ahogyan egy rövid időre együtt voltak előző délután. Szeretkezni akart a lánnyal. Most először sajnálta, hogy nem ment be hozzá korábban, amikor hazaért. Beszélnie kellett volna Alexszel; kihozhatta volna ide. Sőt, talán ki se kellett volna jönnie, ha sétálhattak volna egyet, ahogyan délelőtt, vagy elüldögélhettek volna egyedül valami csendes helyen – talán a télikertben. Hiszen Alex az előcsarnokban volt, amikor hazaértek Dominickal. Vajon szólt hozzá egyáltalán? Nem emlékezett rá. Sóhajtva ülő helyzetbe tornázta magát. Van még mit tanulnia arról, hogyan ossza meg az életét másokkal. Szép dolog szerelemről és tökéletes házasságról álmodozni. De semmi sem lesz belőle, ha azonnal visszahúzódik a csigaházába, amint valami feldúlja a nyugalmát. A szerelem nem csak egy szó, nem passzív érzelmi állapot. A szerelem egész életre szóló, teljes embert igénylő elköteleződés. Mintha meg sem történt volna a tengerparti délelőtt, Lord Amberley és Alexandra között ismét felütötte fejét a feszültség, melyet reményeik szerint aznap reggel már elsimítottak. Alexandra nem fordult újra teljesen önmagába, de nem sikerült megszabadulnia a bűntudattól, amit Joel Peterson halála óta hurcolt magában. Ha elkísérte volna a vőlegényét a faluba, ahogyan kérte, ott lett volna, amikor a sérült férfit hazavitték. Természetesen a halált akkor sem kerülhette volna el, ám Lord Amberleynek nem kellett volna úgy éreznie, hogy elhanyagolta a kötelességét. Hogy „meglógott előle”, ahogyan a parton tréfásan megfogalmazta. Alexandra tudta, hogy a gróf meggyászolta Mr. Yetersont, és együtt érzett a családjával, neki azonban semmit sem mondott. A szokott nyugodt, kedves modorával kirekesztette őt legbensőbb érzéseiből. Úgy érezte, keményebb büntetés ez, mint amilyenben az apja valaha is részesítette. Úgy bántak vele, mintha nem vette volna komolyan a gróf életét, s ezért többé nem is nyerhetne abba bepillantást. Amikor Lord Amberley és az édesanyja másnap ellátogattak a falusi kunyhóhoz, mindketten őszintén meglepettnek tűntek, hogy Alexandra csatlakozni szeretne hozzájuk. – Erre igazán semmi szükség, Alex! – vette Lord Amberley két kezébe a kezét. – Egy efféle látogatás még akkor is fájdalmas, ha az embernek kutya kötelessége elmennie. De önnek nem kötelessége. Alexandra ennek ellenére elment, ám a férfi szavait büntetésként fogta fel. Tehát csak dísz legyen a gróf oldalán, ne pedig részese az életének? 134

Megtehette volna, hogy a szemébe néz, rámosolyog, és elmagyarázza neki: ahhoz, hogy bármi szabadságot, bármi értelmet találjon ebben a kényszerű házasságban, részévé kell válnia a férje életének. Ehelyett azonban lenézett a férfi kezére, mely az övé köré fonódott, és kihúzta magát. – Szeretném részvétemet nyilvánítani az özvegynek! – s hangja akarata ellenére hűvösen csengett. – Szerintem ez remek ötlet, Alexandra! – támogatta Lady Amberley. – Tudja, a falusiak nem fognak megfeledkezni róla, s éppannyira becsülik majd érte, mint Edmundot. A helyzet a következő két napon sem javult közöttük. Vasárnap reggel családtagjaik kíséretében ellátogattak a templomba, és egymás mellett foglaltak helyet Lord Amberley padján. Utána együtt üdvözölték az ismerősöket, s Alexandrát bemutatták azoknak, akikkel korábban még nem találkozott. Délután Carringtonéknál teáztak. Másnap Alexandra Lord Amberley és a családja társaságában részt vett a temetésen – ezúttal is ő ragaszkodott hozzá, míg a gróf gyengéden győzködte, hogy nem szükséges velük mennie. De nem kerültek közelebb egymáshoz, és ez Lord Amberleyt éppúgy bántotta, mint Alexandrát. A férfi szerette volna jóvátenni a Joel halálának napján elkövetett ballépését. Beszélni akart a lánnyal, lerombolni a barikádokat, és megosztani vele legbensőbb gondolatait. Ám Alexandra ismét megközelíthetetlenné vált. Nem volt vele ellenséges, vagy barátságtalan, még csak hallgatag sem. Csak éppen eltávolodott tőle. Lord Amberley azon tűnődött, vajon csak képzelte- e a délutánt a dombon, a tengerparti délelőttöt. Lehetőséget kell találnia rá, hogy újból beszélhessen a lánnyal! Újból életre kell keltenie azt a ragyogó, vibráló Alexandrát! Muszáj! Hiszen kezdett belészeretni. Nem akart arra ébredni, hogy egy álomba, egy nem létező asszonyba szerelmes. De vajon hogyan fogjon hozzá? Az a fajta férfi volt, ki – ha az alkalom úgy hozta – bármire képes lett volna másokért. Ám ahhoz nem értett, hogyan adja oda önmagát. Alexszel többször is megpróbálta, mégsem sikerült neki. Most sem álltak közelebb egymáshoz, mint azon a reggelen, amikor eljegyezték egymást. Carringtonék pikniket szerveztek a temetés utáni napon. Amberley összes lakóját meghívták, csakúgy, mint Courtneyékat és a két tisztet az ezredből. Madeline-nel az utóbbi napok borongós hangulata után madarat lehetett volna fogatni. Rey dadus épp úrnője haját igazgatta, amikor a lány belépett Alexandra öltözőfülkéjébe. – Milyen gyönyörű, rózsaszín árnyalatú a ruhád! – jelentette ki. A rózsaszín általában borzasztóan unalmas, ezért aztán én rendszerint tartózkodom is tőle. Az én unalmas hajszínemhez muszáj valami élénkebb színt választanom. – Még hogy a te hajszíned unalmas, Madeline? – találkozott a tükörben a pillantásuk. – Hiszen olyan csodás, olyan fényes és egészséges! – Én jobb szeretném, ha olyan lenne; mint tiéd! Micsoda ragyogó szín! Miért nem hagyod egy részét kibontva? Alexandra a tükörben Rey dadusra pillantott, és elnevette magát. – Épp erről folytattunk vérre menő vitát, amikor beléptél – magyarázta Alexandra. – Hát jó, dadus, legyen! Élvezd ki a győzelmedet! Igen, néhány loknit a fülem mellett és a tarkómon, ha lennél szíves! – Örülök, hogy benéztem! – jegyezte meg Madeline. – Én is, úrnőm! – pillantott rá Rey dadus az okuláréja felett, és biccentett. Alexandra csak később örült neki, amikor Lord Amberley a többi hölggyel együtt besegítette a hintóba. – Milyen elragadóan fest ma, Alex! – mondta. – Ami azt illeti, szinte káprázatos! Hát te meg min kuncogsz, Madeline? Tán valami vicceset találtam mondani? Madeline a szalmakalapja fölé emelte napernyőjét, megperdítette, és Alexandrára mosolygott. 135

A pikniket Carringtonék házától nagyjából egymérföldnyire, egy évszázadokkal korábban, a kolostorok bezárása idején ledöntött apátság romjai közt rendezték. A csendes, festői helyszín az Amberley Courtig elnyúló völgy végében bújt meg a fák közt. Lady Beckworth és Mrs. Carrington kivételével mindenki gyalog tette meg a piknik helyszínére vezető utat. Lady Amberley hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor sógornője jó szándékúan felajánlotta, hogy Alexandra édesanyjával tart a hintóban. – Viola hálás, ha valamilyen kifogással kocsira szállhat! – tette közzé emelt hangon Mr. Carrington mindenki füle hallatára. – Badarság, William! Te is tudod, hogy gyaloglásban bármikor magam mögé utasítalak, ahogy azt Walter és Anna is tanúsíthatják! – vágott vissza a felesége. – Én szívesen mennék vallotta be Mr. Courtney –, de akkor egyesek még azt állítanák, hogy akkor is képtelen lennék elvonszolni magam odáig, ha akarnám! Két fia felnevetett. Mindent egybevetve, vidám társaság szelte át a réteket, és lábalt át a kerítéseken. Lady Amberley Sir Cedric karján sétált, és hálásan lélegezte be a növényzet meleg páráját. Titokban megvallotta a férfinak, ha az udvariasság arra kényszeríti, hogy még egy napot a négy fal között töltsön, vagy a hintóban ücsörögjön, sikoltozni kezd, esetleg éjnek évadján kilopódzik sétálni. – Csak szóljon, ha az éji kiruccanás mellett dönt! – válaszolta Sir Cedric komolyan. – Igazán nem szívesen gondolnék rá, hogy egyedül kóborol odakint akkortájt! – Lehet, hogy egyik éjjel bekopogtatok önhöz! – felelte az asszony hasonló komolysággal. – Bár hogy mit szólnának odalent a cselédek, ha valaki meglátna – tíz évre való szenzációval ellátnánk őket! Lord Amberley Mrs. Courtney oldalán haladva hozzáigazítva lépteit, és mulatva hallgatta beszámolóját. A nő részletesen mesélt neki az összes növényről, mely a konyhakertjében megtermett, valamint azokról is, amelyek nem. A gróf persze rendszeres időközönként biztosította róla, hogy cseppet sem untatja. És meglepő módon – gondolta a férfi, miközben elégedetten körülpillantott ez így is volt. Susan Jennings hadnaggyal sétált. Pirulva és szemlesütve hallgatta a férfit, s közben James Purnell felé pislantgatott, aki a bátyjaival volt, meg Lord Edenre, aki Alexandrával. Madeline boldogan gyalogolt Forbes kapitány mellett, akivel tökéletesen megértették egymást. Jól ismerte a férfi bókjait, udvarlási taktikáját, és tudta, hogyan feleljen meg rájuk. Megkönnyebbülten lazította el az elméjét, és fecsegett kedélyesen az egyikőjüket sem érdeklő témákról. Micsoda öröm volt, hogy nem kellett azon tűnődnie, vajon mit tart a másik az értelmi képességeiről, vagy, hogy mi rejtőzik sötét, megfejthetetlen tekintete mögött. A kapitány szeme szürkén villogott. Lord Eden elszántan karolt Alexandrába. Beszélnie kellett vele! Oly sok időt vesztegetett már el, hogy a szándékai is lecsillapodtak. Talán a lány sem ad majd olyan kedvező választ, mint napokkal ezelőtt tette volna. Ennek ellenére örült, hogy vele lehet. Bármennyire különbözött is eddigi hódításaitól – vagy talán éppen ezért – , kedvelte Alexandrát. Rájött, hogy jól érzi magát a társaságában, és olyan dolgokról is értelmesen beszélgethet vele, amiket igazán fontosnak tart. Purnell kisasszonnyal az ember nem társalog közhelyekről. Majdhogynem lehetetlen elképzelni, hogyan festhetett az apátság, magyarázta Lord Eden Alexandrának, noha az alaprajz még mindig tisztán kivehető, mint ahogy a nagykápolna főhajóját tartó oszlopok többsége is a helyén volt még. Magával is vitte a lányt, hogy megmutassa neki, miről beszélt. – Micsoda szégyen, hogy így tönkretették! – sóhajtott fel a lány. – Mily sok történelem eltöröltetett a vallás nevében! – Attól tartok, Purnell kisasszony, ilyen az élet! – vont vállat a férfi. – A háború kegyetlen dolog. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egy tenger választ el minket Európától. Ha odaát élnénk, jóval több mindennel kellene szembenéznünk, mint néhány ősrégi kolostor pusztulása. 136

– Hogy gyűlölném! – fakadt ki a lány. – Noha tisztában vagyok vele, hogy muszáj felkelni az elnyomás ellen. – Így van! – helyeselt Lord Eden komoly tekintettel. Ön eltörölt történelmet említett, Purnell kisasszony, de vajon eszébe jutott- e valaha is, hogy a történelmet épp most írják, odaát Spanyolországban? Ha a franciákat megfutamodásra késztetik és kiszorítják onnan, Napóleon ellenfelei történelmet írnak! Ők lesznek azok, akik Európa tisztességes emberek számára újra biztonságossá teszik! Biztonságossá teszik a világot. Mily csoda lehet, ha az ember a történelem tevékeny részévé válik, nem pusztán távoli szemlélőjévé! Alexandra letelepedett egy törött oszlopra. Lord Eden egészen kisfiúsnak tűnt, ahogy fel-alá masírozott előtte. És nagyon jóképűnek. – Ugye, ez minden vágya? – kérdezte. – Minden! – torpant meg előtte a férfi. – Attól tartok, örökre bánni fogom, ha a háború nélkülem ér véget! – Én azt mondom, akkor menjen. – Valóban? – pillantott rá a férfi, s egy pillanat-ra megállt, majd lehajolt, hogy a lány arcába nézhessen. – Tényleg így gondolja, Purnell kisasszony? Eddig ön az egyetlen, aki ezt tanácsolta nekem! Madeline és a mama rögtön sírva fakadnak, ha csak megemlítem, hogy belépnék a seregbe. Sir Cedric azt mondja, mielőtt bármiféle elhamarkodott cselekedetre szánnám magam, fontoljam meg, mit érezne az édesanyám. Edmund meg azt mondja, nekem kell eldöntenem. Egyedül ön mondja azt, hogy menjek! – De ez még nem elegendő indok arra, hogy megtegye! A gróf úrnak igaza van. A döntést önnek kell meghoznia! Ám én úgy vélem, az ember tegye azt, amit a szíve diktál – még akkor is, ha ezzel megsérti mások érzéseit. Talán nincs is igazam. Engem egész életemben arra tanítottak, az ember cselekedjék helyesen – valamiféle külső mércéhez, mások által lefektetett szabályokhoz igazodva. De kezdem azt hinni, ez nem mindig állja meg a helyét. Talán fájdalmat kell okoznia az édesanyjának és a húgának ahhoz, hogy a saját életének értelmet adhasson. Talán így a helyes, nem tudom. Nekem aztán igazán semmi jogom tanácsokat osztogatni! Lord Eden megragadta a lány kezét, és szorosan fogva tartotta. – Imádom a tanácsait! Pontosan ez az, amit érzek! Csakhogy az sokkal többet számít, ha az ember más ajkáról hallhatja! Valóban, a döntést magamnak kell meghoznom, Purnell kisasszony. Határoznom kell, hogy igen vagy nem, és aszerint cselekednem! Borzasztóan éretlen dolog, ha az ember folyton csak álmodozik meg aggodalmaskodik, de soha nem cselekszik! – Ugyanakkor nagyon is emberi. Néha az a világ legeslegnehezebb dolga, hogy megtegyük, amire vágyunk – vagy végleg hátat fordítsunk neki. Oly nehéz bizakodónak lenni! Sokkal könnyebb bizonytalankodni; és hagyni, hogy boldogtalanul sodródjunk az élettel. – Ön olyan bölcs! Azt hiszem, még soha, egyetlen hölgyet sem ismertem, akire így felnéztem volna, Purnell kisasszony! Ön mellett meglelem azt a bátorságot és elszántságot, ami mindig is hiányzott belőlem! – csókolta meg a kezét a férfi. – Jaj, dehogy! – szabadkozott Alexandra. – Én semmi olyat nem adhatok önnek, ami idegen a természetétől! Egyébként sem hinném, hogy akkora bölcs lennék. Az imént épp csak hangosan gondolkodtam. Tudja, én sem vagyok túlságosan bizakodó típus. Korábban sosem hallottam, hogy erénynek számítana, ha az ember a saját feje után megy. – Ezek szerint a legjobbat hozzuk ki egymásból! – szorította meg Lord Eden a kezet, amire éppen előtte nyomott csókot. – Purnell kisasszony, lehet, hogy minket egymásnak szánt a sors! Ö nem így látja? Alexandra ránézett a csinos, kisfiús arcra, és a legszívesebben igent mondott volna. Egyszerűen igent mond, és hagyja, jöjjön, aminek jönnie kell. Abban a pillanatban megmagyarázhatatlan módon, nagyon is csábítónak tűnt a kilátás. 137

Viszonozta a férfi kézszorítását, és melegen, noha kissé szomorkásan rámosolygott. – Dominic, hát itt vagy! Tudtam, hogy még nem kóborolhattál el! Jó napot, Miss Purnell! Annyira tetszik a ruhája! Bárcsak idősebb lennék, és én is ilyen csinos holmikat viselhetnék! – bukkant fel Anna a kőhalom mögül, mely elrejtette őket a többi piknikező elől. – Te már így is olyan csinos vagy, mint az álom, tökmag! – nyugtatta meg Lord Eden. – Kéthárom év, és az összes lányt túlragyogod majd – akik persze mind utálni fognak érte! – Tényleg? Tényleg utálni fognak, Dominic? Az mesés lenne! Alex együtt kacagott Lord Edennel. – Walter és Colin Courtney lemennek a völgybe, és páran csatlakozunk hozzájuk. Mama azt mondja, van még idő uzsonnáig. Te nem jössz, Dominic? – Ha valaki erőnek erejével elhurcol, akkor esetleg. De ha ez azt jelenti, hogy valakit ki kell majd halásznom a vízből, akkor semmiképp! Kinőttem már az efféle csínyekből! Utálnám tönkretenni a csizmámat! – vigyorgott Annára, és gyengéden megráncigálta a főkötőjét tartó szalagot. Amikor visszasétáltak a többiekhez, látták, hogy a fiatalok többsége valóban talpon van már. Colin és Howard Courtney, valamint Walter már el is indultak a völgybe. Madeline és Forbes kapitány lefelé bámultak a fák közt. Jennings hadnagy Susannal társalgott. – Igazán nem tudom, menjek-e – nézett fel a lány a férfira a szempillái alól. – A domb meredek, én pedig csak hátráltatnám önt, uram, és tönkretenném a délutánját! – Örömörvre szolgálna, Miss Courtney! – hajolt meg elegánsan a hadnagy. – Ni csak, Susan, tán csak nem inába szállt a bátorsága? – szólt oda neki Lord Eden. – Akkor tennünk kell róla, hogy visszanyerje! Karoljon belénk a hadnaggyal! Mindkét oldalára jut egy férfi. Így még akkor sem eshetne el, ha akarna! – Ez igazán kedves öntől! – meresztett rá nagy szemeket Susan, és úgy tett, ahogy mondták. Purnell megvárta, amíg Sir Cedric befejezi a mondatot, azután talpra szökkent, és odasétált a vigasztalannak tűnő Annához. – Egy percre sem feltételezném, hogy oly bátortalan lenne, hogy szükségét látná a támogatásomnak. Ennek ellenére elfogadná a karom, Carrington kisasszony, hogy meglett felnőttekhez méltón ereszkedhessünk alá a lejtőn? – Ó! – nézett fel rá a lány elvörösödve. Azután elmosolyodott, mohón az édesanyjára pillantott, és belekarolt a férfiba. Mintha csak a St. James egyik klubjában vezetnék négyesezni, jegyezte meg kuncogva az édesapja a mellette álló Mrs. Courtneynak. – Mr. Purnell kedves fiatalember – szólalt meg Mr. Courtney. – Na de ezek a fiatalok! – Csóválta a fejét. – Hegyre fel, hegyről le, csak mert nekik úgy hozza kedvük! Ha én egyszer lemennék, egy csapat ökör kellene, hogy vissza tudjanak vontatni! – göcögött kedélyesen a saját tréfáján. – Akkor már egyszerűbb lenne, ha leúsztatnánk a folyón Amberleybe! – javasolta Mr. Carrington, mire a szomszédja újra hangos hahotában tört ki. – William! – feddte meg a felesége. – Ez nem volt valami finom dolog! Ne is figyeljen rá, Mr. Courtney! William már csak ilyen tréfás természet. – Viszont a folyó lehet, hogy kiöntene a medréből, és elárasztaná az egész környéket! – kontrázott Mr. Courtney. A két férfi kuncogott, Mrs. Carrington csettegett, s Lady Amberley eközben vidám pillantást váltott Sir Cedrickel. Csak Lady Beckworth nézett helytelenítően. Lord Amberley felegyenesedett. – Lenne kedve a hegymászásnál kicsit kevésbé kimerítő foglalatossághoz, Alex? Esetleg körbesétálhatnánk a dombtetőn?

138

Miután leereszkedtek a meredek, fákkal benőtt partra, a fiataloknak még több mozgásra volt szükségük. Mindenképpen át kellett kelniük a folyón. A kihívást nehezítette, hogy a víz ezen a szakaszon gyorsan tört előre sekély medrében. – Mióta legutóbb itt jártam, eltűnt a középső két kő – mutatta Walter. – Cseppet sem lep meg, hogy nincsenek meg, mert mindig is inogtak. Szerintetek hová lettek? – Belemosódtak a tengerbe? – vetette fel Colin. Bátyja lesújtó pillantással jutalmazta erőfeszítését. – – Inkább a falubeli fiúk vihették el találgatott Howard. – Ahhoz nem voltak túl nehezek? – vitatkozott vele Walter. Ám a kövek eltűnésének rejtélyét hamar feledtette a kérdés, hogyan juthatnának át a lyukon anélkül, hogy térdig vizesek lennének. – Át is ugorhatnátok – javasolta Madeline, aki Forbes kapitánnyal az oldalán éppen akkor zárkózott fel melléjük. – Nekem nem tűnik kivitelezhetetlennek. A bizonytalanság meg csak fokozza az izgalmat. – Apánk nem örülne, ha mégsem járnánk sikerrel, Lady Madeline – küldött Howard rajongó pillantást a lány felé a javaslat sült bolond volta ellenére. Mindannyian a legjobb kimenőruhánkat vettük fel. – Mi a gond? – tudakolta Lord Eden. – Á, eltűntek a kövek! De, gondolom, az nem is kérdés, hogy mindenki át akar kelni? Hát persze, botorság volt megkérdeznem. Akkor új köveket kell idecipelnünk. A férfiak és a fiúk lelkesen láttak hozzá az izgalmas feladathoz, míg Madeline és Anna a megfelelő kövek után kutatott. Susan a háttérbe húzódott. Egy szemhunyás sem telt bele, Forbes kapitány és Lord Eden egy óriási lapos kővel már le is támolygott a partra, és át a köveken. Amikor az a helyére került, s annál nagyobb bajuk nem történt, hogy Lord Eden csizmájára ráfröccsent egy kis víz, Jennings hadnagy és James Purnell már neki is indult egy még hatalmasabb kővel, hogy áthidalják a maradék űrt. – No, most már mindannyian biztonságosan átmasírozhatunk a folyón, hogy a túlparton is megcsodáljuk a füvet és a fákat! – jelentette ki Lord Eden. Walter kelt át először, akit a kapitány és a hadnagy követett. A fiú felvezette őket a szemközti dombra, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre és Amberleyre, amit a piknikező helyről a folyó kanyarulata miatt nem láthattak. A többiek udvariasan visszautasították a kimerítő túrát. Igaz, Forbes kapitány is elbizonytalanodott, amikor Madeline nem mutatott lelkesedést az iránt, hogy csatlakozzon hozzá, ám a lány útnak eresztette. – Jaj, ne is törődjön velem! – mondta könnyedén. – Én, amióta csak élek, szinte minden áldott nap Amberleyt látom. Miért kaptatnék fel a dombra ebben a hőségben, csak hogy messzebbről is vethessek rá egy pillantást? – Te is átjössz, Dominic? – tudakolta Anna. – Nekem általában tilos a folyó közelébe mennem, de a mama biztosan nem bánná, hogy átkelek, ha te is ott lennél velem! – Én inkább maradnék – szólalt meg Susan félénken. Biztosan csak belepottyannék! De kérem, ne engedjék, hogy bárki örömét elrontsam! – Jöjjön, Carrington kisasszony, tartson Colinnal és velem! Odébb van egy jó kis pecázó hely. Lássuk, sikerül- e rábukkannunk! – Jól van! – vidult fel a lányka. Walter megígérte, hogy idén elvisz pecázni, de sose visz! Maga előtt Howarddal, háta mögött Colinnal, ruháját a bokája fölé kapva könnyedén átszaladt a lépőköveken. – Susan – szólalt meg vidáman Lord Eden –, akkor sem jön, ha szorosan fogom a kezét? Tudja, a kövek nagyon biztonságosak! Esküszöm, nem len ne egyszerű feladat, ha le akarna pottyanni róluk!

139

– Isten ments! – nézett rá tágra nyílt mogyoróbarna szemével a lány. – Kérem, uram, ne! Szörnyethalnék az ijedségtől! De ön nyugodtan tartson csak Lady Madeline-nel és Purnell úrral! Én inkább visszamegyek a mamához. – Álmomban sem hagynám egyedül! – felelte a férfi szellemesen. Jöjjön, sétáljunk egyet ideát! Majd én kerülök a part felőli oldalra, nehogy belecsúszhasson! Belém karolna? – Ön olyan kedves! – fűzte karját a férfiéba a lány. Madeline végül azt kívánta, bárcsak mégis inkább a kapitánnyal tartott volna. Vajon hogyan történhetett, hogy hirtelen egy egész csapatnyi ember helyett a szótlan Mr. Purnell társaságában találta magát? Milyen végtelenül megalázó! – Rám tört az ellenállhatatlan vágy, hogy mégiscsak átkeljek a köveken! – mosolygott szélesen a férfira. – Gyermekkorunkban rendszeresen megtettük. Csak akkor sokkal veszélyesebb volt, mert a két középső kő erősen billegett. No meg, persze, gyermekként mindenféle játékokat eszeltünk ki, hogy még veszélyesebbé tegyük az átkelést. Például hátrafelé kellett lépkednünk, vagy fél lábon ugrálni. Egyszer még bekötött szemmel is megcsináltuk, de szörnyű kalamajkába keveredtünk, mert Dominic beleesett, én meg utána ugrottam, hogy ne kelljen egyedül bűnhődnie. – Én mi volt a büntetés? Kikaptak? – Nem. Ezért is ugrottam utána. Dominic biztosan kikapott volna, rám azonban sosem emelt volna kezet a papa, mivel lány vagyok. Gondoltam, ha egyszer ugyanazt a bűnt követtük el, Dominicot sem verheti meg. Igazam is lett, Csak kiküldtek minket a konyhába, hogy mossuk ki a ruháinkat, meg még egy egész kupac másikat. Micsoda borzalmas feladat volt! Órákon át csak dörgöltünk és sikáltunk és csavarunk és teregettünk. És aztán az összesen nekünk kellett kivasalnunk! – És többé nem próbálkoztak azzal, hogy vakon keljenek át? – Nem hát! Inkább a bokánkat kötöztük össze, ha jól emlékszem! – nevetett Madeline. – Átkísérem önt! – ajánlkozott a férfi, és minden további teketóriázás nélkül nekivágott. Madeline elszontyolodott. Azt remélte, a férfi majd inkább visszakaptat a dombra, hogy csatlakozzon a többiekhez. Követte Purnellt a köveken át s a kezét nyújtotta neki, amikor az megállt, hogy átsegítse a legnagyobb lyukon. De vajon melyikük döntött úgy, amikor átértek a túloldalra, hogy az ellenkező irányba indul el a parton, mint amerre Anna és a fiúk? – töprengett néhány perccel később a lány. Egyikük sem javasolta kifejezetten, ettől függetlenül mégiscsak arra bandukoltak. – Ma is szükségét érzi annak, hogy a szánkat jártassuk? – érdeklődött a férfi. – Remélem, hogy nem! Attól tartok, napokkal ezelőtt kifogytam az iskolai és egyetemi anekdotákból! – Isten ments, nem venném a szívemre, ha miattam megerőltetné magát, uram! Ha önnek megfelel, én egy időre boldogan élvezem a természetet! De hát hogyan is élvezhetné a természetet az ember, amikor feláll a szőr a hátán a sétapartnerétől? Hogyan is értékelhetné az ember a zöld megannyi árnyalatát maga körül, a fák ágai közt motozó szellő és a tovafutó víz hangját? Ennyi erővel lehetne akár süket és vak is. – Ez nevetséges! – fakadt ki pár perc elteltével. – Mi nevetséges? – nézett rá kíváncsi tekintettel, felvont szemöldökkel a férfi. Magányos fürtje ismét a homlokába hullott. – Ahogyan itt bandukolunk, némán! A csend olykor fülsiketítő tud lenni! Semmi mást nem hallok magam körül! – Az ön élete teli van érdektelen zajokkal – jelentette ki Purnell. – Locsogással. Pletykálkodással. Divatról és egyéb közhelyekről folyó csevegéssel. Bármivel, ami kitöltheti a csendet. Nem csoda, hogy a csendet fülsiketítőnek találja! Hiszen olyan idegen a természetétől!

140

– Úgy! – torpant meg Madeline, hogy szembeforduljon vele. – Hogy ön micsoda kellemetlen fráter! Folyton rám osztja az ostoba, könnyelmű nőszemély szerepét! Pár napja szörnyen dühös volt rám, és számon kérte rajtam, mégis mit tudhatok én az ön életéről! Azt állította, csak egy ostoba teremtés feltételezné, hogy tudja, mi mindenen ment keresztül a másik harminc év alatt! Csakhogy ön most ugyanezt csinálja! Úgy tesz, mintha a legutolsó részletig mindent tudna rólam, és arra a megállapításra jutott, hogy mindez nem valami nagy szám! – Tán nincs igazam? – tudakolta a férfi, tovább dühítve a lányt azzal, hogy nem mutatott kellő bűnbánatot. – Tán nem arról szól az élete, hogy egyik gyönyört hajszolja a másik után? – Nem, nem arról! De persze ezt ön úgysem hiszi el! Egyértelmű, hogy még megvetésre sem méltat! – Akkor hát mi rejlik még önben? Kicsoda Madeline Raine? Mi az, amit fontosnak tart az életben? – Fontos a családom. Dominic. Edmond. Mama. Amberley Court – indult tovább a lány. – Ön elmúlt húszesztendős, ugye? Mégsem talált semmit, amire felcserélné az otthonát? Elvégre ez nem is az ön otthona, hanem a fivéréé. Nem lehet, hogy túlságosan lefoglalta, hogy belevesse magát az élvezetekbe, és növelje a hódításai listáját, ahelyett hogy olyan unalmas dolgokkal foglalkozna, mint a férjhez menés és a gyerekszülés? – Ön még nálam is idősebb! – vágott vissza Madeline felháborodottan. – És még nőtlen. Vagy a nőkre más vonatkozik? Egy nő csak akkor lehet értékes, ha férjhez megy és gyerekeket szül? Szeretnék férjhez menni, és szeretnék gyerekeket is, de egyiket sem pusztán a tisztesség kedvéért! Én szerelemből akarok férjhez menni, és szerelemből akarok gyereket szülni! Látja, tévedett! Ha olyan ostoba lennék, mint amilyennek képzel, akkor más se lebegne a szemem előtt, mint a házasság! Szinte az összes lány, akikkel első bálozó voltam, rég férjhez ment már. – Szerelem! – vetette oda a férfi gúnyos mosollyal. Ön javíthatatlan álmodozó, nemde? Az emberek nem szerelemből kötnek házasságot! Azért lépnek frigyre, hogy a személyes érdekeiket szolgálják! Az asszonyok pedig nem szerelemből szülnek gyereket. Azért szülnek, mert egy megkívánta őket! – Maga egy szörnyeteg! Ez borzalmas! Szánom azt az asszonyt, akit ön meg… megkíván, ahogy maga fogalmazott! Milyen szörnyű lehet az ön gyermekét várni! Madeline csak akkor ébredt rá, milyen hölgyhöz döbbenetesen méltatlan dolgok hagyták el a száját, amikor már nem szívhatta vissza a szavait. Egyáltalán, hogy juthatott az eszébe ilyesmi. De esélyt sem kapott rá, hogy elsüllyedjen zavarában és szégyenében – ami kétségkívül bekövetkezett volna –, ugyanis James Purnell fájdalmas erővel karon ragadta és magához rántotta. – Maga nem tud semmit! Fogalma sincs róla, milyen lenne, ha… – szorította még erősebben a karját, s közben lemondóan csóválta a fejét. Madeline nagyon megrémült. Purnell sötét pillantása égette a szemét. Arcát eltorzította a düh. A lány meg volt győződve róla, hogy bántalmazni fogja. Kezét védekezőn feszítette a másik kabátjának. Korábban mindig élvezte, ha megcsókolták. Volt valami ínycsiklandó rosszaság abban, ha engedte, hogy egy férfi szája az övére tapadjon, és valami izgalmas kihívás abban, hogy eltalálja, mikor kell eltaszítania magától, és bocsánatkérőn rámosolyognia. Ám James Purnell csókjában semmi élvezeteset nem talált. Ajka sebzőn csapott le az övére, hogy foga felsebezte a puha húst. Két keze satuként szorította a karját, és úgy préselte magához, hogy vállától a térdéig testének minden kemény szegletét érezte. Madeline azt hitte, megerőszakolja. Ezt az ölelést – már ha ezt annak lehetett nevezni – képtelen volt irányítani, képtelen volt véget vetni neki. Amikor a férfi végre felemelte a fejét, nem eresztette el rögtön, és nem is lépett el tőle. – Hölgyem, ön a tűzzel játszik! – szólalt meg alig hallhatóan. – Jobb lenne, ha csak olyan játszmákba bonyolódna, amiket képes megnyerni! Kacérkodjon a kapitánnyal! Ő valódi 141

úriembernek tűnik. Én nem vagyok az. Ha tudja, mi a jó önnek, tartsa távol magát tőlem! Ezzel elengedte a lány karját, ő pedig ellökte magát tőle. Egy szót sem szólt. Még mindig túlságosan is össze volt zavarodva, túlságosan is félt. Elfordult, hogy remegő kézzel lesimítsa a szoknyáját. – Sajnálom! – szólalt meg mögötte a férfi nyersen. – Nem érdemelte meg, hogy így bánjak önnel! Egyetlen nő sem érdemli, hogy így bánjanak vele. Sajnálom! Madeline szó nélkül hátat fordított neki, és elindult visszafelé az úton arra, amerről jöttek. Az is tudatos erőfeszítésébe került, hogy ne essen orra. Remegett a lába. Purnell mellette haladt, némi távolságot tartva. Egyikük sem szólalt meg.

142

18 – Tudom, ostoba liba vagyok! – pislogott Susan Lord Edenre a pillái alól. – Biztosan mindenki mérges rám. Elrontom mindenki szórakozását. – Csak mert nem kelt át a folyón? Badarság, Susan! Tapasztalataim szerint a fű ezen az oldalon is ugyanolyan zöld, és a fák is ugyanolyan magasra nyúlnak. Semmi jelentősége, melyik parton sétálunk. – Nem csak az átkelés miatt! Pár napja a szirteken is féltem. Tegnap Jennings hadnagy volt olyan kedves, és elhívott lovagolni. Howard is velünk tartott, és szóltunk Nancy Mortonnak, hogy csatlakozzon hozzánk. A többiek mind vágtázni akartak, én azonban nem mertem az ügetésnél gyorsabb tempót megkockáztatni. Mindenki azt mondta, nem számít – különösen a hadnagy –, de én tudom, hogy csak kolonc voltam a nyakukon. – Lefogadnám, hogy nem így volt, Susan! – felelte gyengéden a férfi. – Esetleg a fivére esetében. A fivérek már csak ilyen türelmetlen és érzéketlen alakok, nemde? De a többiek biztosan nem érezték önt koloncnak. Én cseppet sem találom terhesnek az aggodalmait! – Valóban? – kérdezte vágyakozó hangon a lány. – Ön olyan végtelenül jólelkű! Akkor is az volt hozzám, amikor még csak egy idegesítő kislány voltam. Emlékszik, amikor lehozott a fáról? – Meghiszem azt! Az egyik bátyja – talán Harold? – azt mondta, ha már egyedül felmászott, akkor szépen le is mászhat egymaga! – Ha ön nem érkezik a segítségemre, még most is ott ülnék a fa tetején! – Egyébként mit keresett azon az ágon? Csak nem a kiscicák után mászott? – De igen. Utána sokáig ön volt az én hősöm, uram. – Hogyan? Voltam, Susan? Szóval többé már nem én vagyok a maga hőse? – Ó! – pirult el a lány. – Többé már nem lenne illendő, uram! – Úgy? Micsoda szégyen! Pedig szívesen lennék hős! – Természetesen én most is nagyra becsülöm önt – tette hozzá a lány. – Ön olyan kedves, uram! Nem türelmetlenkedik az elesettekkel. – Most önmagára céloz? Hiszen ön nem elesett, Susan! Csupán nagy képzelőerővel és érzékenységgel áldotta, meg a sors. Nincs abban semmi rossz. Sőt! Kinek kellene olyan asszony, aki mindig erős és önálló, és egyáltalán sosem szorul a férfiak segítségére? – Ó, én aztán nem ilyen vagyok! Ugye? Lord Eden lepillantott a lány tágra nyílt tekintetű, nyugtalan arcára, elkerekedett, kicsiny, rózsabimbó ajkára. Mi tagadás, pontosan az a típusú nő volt, amiért bolondult: törékeny, gyámolítás szoruló. Imádnivaló. Legszívesebben a karjába kapná, s örökkön-örökké védelmezné az élet megpróbáltatásaitól. Észre sem vette, hogy megálltak, csak amikor azon kapta magát, hogy a lány hatalmas, mogyorószín szemét s az ajkát bámulja. Úgy vonzotta, mint a mágnes. Ha egyszer megízlelhetné! Ó, csak egyetlenegyszer! – Susan! – húzta ki magát szánakozó mosollyal. – Édes, kicsi Susan! Tudja, hogy nem szabad! Nem lenne igazságos önnel szemben. – Mit nem szabad? – kérdezte a lány ártatlanul elkerekedő szemmel. – Hát csak nekem támadtak bűnös gondolataim? – mosolyodott el a férfi bizonytalanul. Kerek e világon nincs más, amire jobban vágynék, mint hogy megcsókolhassam, Susan! De az tényleg igazságtalan lenne önnel szemben. – Nem tudom, mit tettem, hogy ilyen laza erkölcsöket feltételez rólam! – futotta el Susan szemét hirtelen a könny. – Erre én nem szolgáltam rá, uram! – De Susan! – paskolta meg a kezét Lord Eden. – Semmi ilyet nem feltételeztem önről! Csakhogy olyan elragadóan fest ma délután, s köröttünk minden olyan szép és nyugodt! 143

Bevallom, majdnem elveszítettem a fejem és megcsókoltam. De csakis azért, mert olyan nagyra becsülöm önt! Ha helytelen dolog így éreznem, akkor az egyedül az én bűnöm, higgye el! Ön mindvégig tökéletes úrihölgyként viselkedett, Susan! – Igyekszem – buggyantak ki a lány könnyei. – Tudom, hogy a papa csak egy földműves, a gróf úr bérlője. Én pedig nem vagyok nagyvilági dáma. Tudom, nem ácsingózhatom rá, hogy elnyerjem az ön megbecsülését, uram, sem más nagyurakét. De próbálok finoman viselkedni. Még soha, egyetlen úriembernek sem engedtem, hogy megcsókoljon! Biztosan el is ájulnék, ha bárki megpróbálná! Lord Eden még egyszer megpaskolta a kezét, majd előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt. – Most biztosan szörnyetegnek gondol! Törölje meg a szemét, Susan, és bocsásson meg nekem! Nem állt szándékomban sem megrémíteni, sem megbotránkoztatni! Tényleg nem! Hajlandó megbocsátani nekem? – Természetesen megbocsátok, uram! – szárogatta meg a szemét a lány, majd visszaadta a zsebkendőt. – Valójában nincs is miért megbocsátanom. Ostoba liba vagyok! – Jöjjön! – nyújtotta ismét a karját Lord Eden. – Ideje visszakísérnem önt a mamájához. Egyébként is közeleg az uzsonna ideje, s ami engem illet, éhen halok! Most már jobban érzi magát? – Igen, köszönöm! Ön olyan jó hozzám, uram! Lord Eden saját ügyetlenségén és érzéketlenségén szánakozva, fülig szerelmesen lassított a tempón, hogy felsegítse partnerét a meredek domboldalon. Alexandra Lord Amberley mellett kószált a dombtetőn. A férfi nem ajánlotta fel, hogy karoljon belé. – Dominic megmutatta önnek az apátság romjait? Hát nem tragédia, milyen kevés maradt meg belőle? – Igen, gyönyörű lehetett. Micsoda békés környezet ez egy vallási létesítmény számára! A fákkal tarkított domboldalt pásztázva bandukoltak tovább. – Csatlakozni akar a hadsereghez Spanyolországban – szólalt meg a lány. – Mármint Lord Eden. – Ó, hát beszélt róla önnek? Azt hiszem, tényleg komolyan gondolja. Mama abban reménykedett, csak afféle kisfiús fellángolás. De Dominic már egyáltalán nem kisfiú többé. – El kellene mennie. Nekem azt mondta, örökre bánni fogja, ha a háború nélküle ér véget. Szerintem valóban így érezné. Beteljesületlennek érezné az életét. Az ember élete túl értékes ahhoz, hogy mások irányítsák! Nem gondolja? – Úgy véli, én irányítani próbálom Dominicot? Biztosíthatom róla, egyáltalán nem így áll a dolog. Én mindig is azt mondtam neki, döntse el ő, mihez akar kezdeni az életével, azután pedig tegye azt. Ha akar, bármikor szabadon beléphet a hadseregbe. – De az ember nem csak parancsok útján befolyásolhatja a másikat – vetette közbe a lány. – Az papa módszere. A másik módszer láthatatlan bilincseket ró az emberre, amelyeknek talán egyik fél sincs tudatában. Érti, mire gondolok? – Attól tartok, nem – nézett rá a férfi a homlokát ráncolva. – Lord Eden elmesélte, hogy az édesanyja elengedné, ha igazán azt akarná, valamint elmondta ugyanazt, amit az előbb ön is. Mármint hogy ön az ő kezébe helyezte a döntés jogát. Sőt azt mondta, igazából nincs is szüksége az ön engedélyére. De hát nem érzékeli, hogy a szeretetük az, ami gúzsba köti? – Gúzsba kötjük? A szeretetünkkel? Ez nem önellentmondás? – Nem. Nem tudom pontosan, hogy is fejezzem ki magam. Ha ön, az édesanyja és Madeline kézzel-lábbal tiltakoznának az ellen, hogy elmenjen, Lord Edennek lenne mi ellen harcolnia. Eldönthetné, hogy engedelmeskedjen vagy fellázadjon. Ahogy most áll a helyzet, gúzsba köti az, hogy szeretik, és tudja, hogy cserében képes fájdalmat okozni mindazoknak, akiket ő is 144

viszontszeret. Tudja, ha meghoz egy bizonyos döntést, azzal fájdalmat okoz majd másoknak. Attól még nem lesz szabad, ha rábízza a döntés jogát. Lord Eden cseppet sem szabad. Lord Amberley megtorpant, és a völgyre meredt. – Akkor olyan dolog, hogy szabadság, nem is létezik – szólalt meg. – Sem szeretet. Ha igaz, amit állít, akkor a kettő nem létezhet egymás mellett. – Nem tudom – állt meg mellette a lány. Ezt még nem gondoltam végig. Most csak hangosan gondolkodom. Ön felszabadíthatná Lord Edent. Mondja meg neki, hogy menjen, hogy az ön és az édesanyja érzései másodlagosak ahhoz a hatalmas büszkeséghez képest, amit akkor éreznek majd iránta, ha a hazáért harcol. Elrejtheti afelett érzett félelmét, hogy esetleg meghalhat. Ha így tesz, akkor azt azért teszi majd, mert szereti. Látja? Így férhet meg egymás mellett a szabadság és a szeretet. Lord Amberley mosolyogva fordult felé. – Ijesztő gondolat, hogy a szeretet olykor pusztító erővé válhat. Nem tudom, képes vagyoke elhinni egyáltalán. Végig kell majd gondolnom a szavait, és megnézni, találok- e bennük hibát. Ön igen kedvelheti Dominicot. – Igen. Olyan fiatal és lelkes. – Pedig nagy rosszat tett önnel. Alexandra elmosolyodott, és továbbindult. – Ön mégsem így tekint rá, ugye? – került ismét mellé a férfi. Engem tekint minden baja forrásának, nemde? Én vagyok az, aki belekeverte ebbe az egészbe mutatott maga köré az egyik karjával. Itt is ugyanarról van szó, amiről az imént beszéltünk, ugye? Gúzsba kötöttem önt. – De jót akart vele. Én tisztában vagyok ezzel. És maga is nagy áldozatot hozott azért, hogy azt tehesse, amivel hite szerint segíthetett rajtam. – Ön mégis neheztel, amiért megtettem. – Visszautasítottam a segítségét – emlékeztette a lány. – Ön, ahogyan Lord Eden is, megtette, amit a becsülete diktált. Én visszautasítottam az ajánlatát, és ha emlékszik- azt is megmondtam, hogy ne térjen vissza, ha a helyzet elmérgesedik. Az ön kötelessége itt véget is ért. – De hát, Alex! – ragadta meg a karját a férfi, hogy megállítsa és maga felé fordítsa a lányt. – Ön szenvedett! És még sokkal többet szenvedett volna! Aznap este, és később is. És, attól tartok, az atyja is szenvedésre késztette volna. Egész hátralévő életében. Hogy is lettem volna képes félreállni, és végignézni, ami történik? – Nem az ön gondja volt, hanem az enyém! Most újra csak tárgyként kezelnek, ahogyan egész életemben. Egy vagyontárgy vagyok – annak sem túl értékes –, amit kézről kézre adnak. Nem akarok mások tulajdona lenni! Nem akarok tárgy lenni! Önmagam akarok lenni! Szeretném, ha képes lennék eltartani magamat! Szenvedni, ha szükséges! De az az én életem és az én szenvedésem legyen! Az én választásom. A férfi elsápadt. A megszokott mosoly teljesen eltűnt a tekintetéből. – Alex, én sosem akartam birtokolni önt! Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy itt nyugodtan önmaga lehet. – Igen, de feleségül kell mennem önhöz! Az még álmában se jutna eszébe, hogy teljesen szabadon engedjen, ugye? Túlzottan lovagias ahhoz, hogy hagyja, hogy botrányba keveredjek, elszenvedjem a kiközösítést és az atyám keze által rám rótt büntetést! Nahát, milyen szabad vagyok ön mellett, Edmund! A gróf hosszú ideig nézett vele farkasszem mielőtt megszólalt volna. – Szabad akar lenni? – kérdezte végül. – Inkább, mint hogy hozzám jöjjön? Alexandra némán állta a tekintetét. – Ne hamarkodjuk ezt el! – nyögte ki a férfi, és végigsimított a szemén. – Gondolkodnom kell, Alex! Ez képtelenség! Nem tudnám végignézni, hogy kitegye magát mindennek! Egy ideig nem szólt, majd újból Alexandrára emelte a tekintetét. 145

– Egy hét múlva lesz az Amberley-bál. Várjunk addig! Ha még azután is boldogtalannak látom, ha mindketten úgy érezzük majd, hogy a házasságunk nem lehet sikeres, hagyom, hogy felbontsa az eljegyzést. Nem fogok ellenkezni. Szabadon engedem. Megfelel ez így önnek? – Azt akarom, hogy ön bontsa fel az eljegyzést! – rázta meg a fejét a lány. Ön ragaszkodott hozzá, ön vet véget neki! – Alex! – botránkozott meg a férfi. – Ön folyamatosan szemmel tart! Mint pók a legyet! Eltekintve attól, hogy ön egy jóindulatú zsarnok. De attól még kalitkába zár, Edmund! Aranykalitkába! Mindenáron meg akar védelmezni. Nekem könnyebb lenne, ha én bontanám fel az eljegyzést. Akkor nem úgy tekintenének rám, mint egy elhagyott teremtésre. Nekem nem kell, hogy oltalmazzon! Sosem kértem rá. Megfojt vele! Nem kapok levegőt! – Hát így állunk – vetette oda a férfi, s tekintete fogva tartotta a lányt. Még mindig nagyon sápadt volt. – Hacsak nem történik valami ezen a héten, ami változtatna a dolgokon, a bál után felbontom az eljegyzésünket. Így már elégedett? – Igen. Így igen. – Számkivetett leszek – nevetett fel a gróf hirtelen hidegen. – Hallott már valaha olyat, Alex, hogy egy úriember felbontsa az eljegyzését? – Nem – ismerte el a lány. – Néha… – vett mély lélegzetet a férfi, majd lassan kifújta. – Az elmúlt néhány hétben néha úgy éreztem, mindketten megőrültünk. Váratlanul egymásra mosolyogtak, mintha a köztük lévő hatalmas feszültség elpárolgott volna. – Alexandra Purnell! – szólalt meg a férfi. – Még soha nem ismertem önhöz foghatót, és azt hiszem, ezért hálás lehetek a jó szerencsémnek! Mindazonáltal kifejezetten csinosan fest ma délután. Említettem ezt már? – Igen, Edmund, de nem árt, ha elismétli. – Nem- e? Olyan gyönyörű a haja, miért fogja össze rendszerint olyan kíméletlenül? – Papa megkövetelte, és így szoktam meg. Ha bármennyit is szabadon hagyok belőle, nagyon is tudatára ébredek a saját megjelenésemnek, és azt képzelem, hogy mindenki engem bámul. – Ebben talán nem is téved. Képtelen vagyok levenni a szememet önről ma délután! S ha már úgyis csak egy hétig az enyém – vagy szinte az enyém –, akkor tovább legeltetem a szemem! Alexandra bánatosan mosolygott, míg a férfi kioldotta a füle mögötti masnit, ami szalmakalapjának széles, rózsaszín szalagját összefogta. A lány – hogy a dolgát megkönnyítse feltartotta az állát. A férfi kiszabadította a haját a kalap alól, azután a kalapot ledobta a földre. Két kezébe fogta a lány arcát, ujjait végigfuttatta a loknikon. Rámosolygott. – Mégis, hogyan engedhetnélek el? kérdezte, s szája közeledett Alexandráéhoz. Mondd meg, Alex! A szerelem mindkét felet gúzsba köti, tudod- e? Nem adott esélyt a lánynak, hogy feleljen, vagy bármi jelét adja annak, mennyire megrázták a férfi szavai. Összezárt ajka pillekönnyedén megérintette a lányét, és addig cirógatta évődőn, míg Alexandra hátrahajtott fejjel, elnyílt ajakkal várta a férfi csókját. Nem olyan volt ez, mint a legutóbbi ölelkezésük. Alexandra érezte, hogy karja a férfi nyaka köré kulcsolódik, keble a zakójának simul, ám Edmund derekára fonódó keze testének többi részét távol tartotta a férfiétól. Edmund ajkai megnyíltak, így becézte, ízlelte, cirógatta az övét, ám a nyelvét nem használta. Alexandra teljes férfias vonzerejének tudatában volt, az ismeretlen testiségtől való félelem nélkül. A gróf akkor is fogta a derekát; amikor ajkuk szétvált, s Alexandra elfelejtette lefejteni a karját a nyakából.

146

– Irigylem azt a férfit, aki mellett végül megállapodsz majd, Alex! – szólalt meg Lord Amberley. – Én soha nem leszek senkié sem – felelte a lány bánatos mosollyal. – Visszatérsz Mrs. Bordenhez? Megalázottan vörösödött el, ahogy a szavak kibuktak a száján. – Nem – mosolyodott el a férfi. – Megmondtam, hogy ő már a múlté, Alex, és ott is marad. Bármi történjék is kettőnk között. – Ne haragudj! – Ha azt képzelném, hogy kérdésedet a féltékenység szülte – vigyorodott el a gróf – szíves örömest megbocsátanék neked. Nem indulhatnánk vissza uzsonnázni, remélvén, hogy egy jótét lélek számunkra is félretett valamit? Hirtelen megéheztem. Lehajolt, hogy felvegye a lány kalapját, s figyelte, ahogy az megköti a szalagot az álla alatt. – Mrs. Rey felelős az olyan izgalmas újításokért, mint a félrecsapott kalapok és a fül mögött megkötött szalagok? Ha igen, hát meg kell mondanom neki, hogy született csábító! Az ember nem is feltételezné egy ilyen madárcsontú, apró kis teremtésről! Bezzeg neked az kell, hogy minden egyenesen álljon rajtad, csak semmi bohóság! Azt hiszem, hálás lehetek, amiért a hajadat nem te teremtetted! – ráncigálta meg az egyik lokniját, s figyelte, ahogy az göndörödve visszaugrik a helyére. – A dadus egy áldott zsarnok! – jelentette ki Alexandra, és belékarolt a férfiba, ahogy megindultak vissza, a piknikezők irányába. Ha végül mégis úgy döntenék, hogy feleségül veszlek, te pedig úgy, hogy hozzám jössz – indítványozta Lord Amberley –, meg kell emelnem Mrs. Rey fizetését, és megmondom neki, hogy csak így tovább! Másnap reggel Alexandra a fivére kíséretében lovagolt végig a szirtgerincen, biztos távolságban a peremtől. Hűvös, párás napjuk volt. A súlyos fellegek alacsonyan lógtak a víztükör felett, mintha bármely pillanatban készek lennének megszabadulni terhüktől. – Alex, hamarosan itt hagyom ezt a helyet! – szólalt meg Purnell. – Tudom, a te meghívásod egész nyárra szól, én pedig megígértem, hogy végig melletted maradok, és lelki támaszod leszek. De nem hiszem, hogy ezután is szükséged lenne rám. Mit gondolsz? – De hát miért kell elmenned? Hiszen te mondtad, hogy ez az ország egyik legszebb szeglete! És mindenki olyan kedves! Mihez kezdesz majd? Hová fogsz menni? – Fogalmam sincs – vont vállat a férfi. – Haza nem megyek. Többé nem, miután te biztonságban megmenekültél onnan. De még nem döntöttem el, merre is induljak. – Nem békülhetnél ki a papával? – nézett rá könyörgőn a lány. – James, ő az édesapád! Tudom, úgy érzed, hogy elárult, ami igaz is, de csak azt tette, amit az adott pillanatban a legjobbnak gondolt. Papa mindig azt teszi, amit helyesnek vél. – Hát persze – ismerte el a bátyja rosszindulatúan. – Ezzel csak az a gond, Alex, hogy képtelen elhinni, hogy nem csak neki lehet igaza! Szerintem még Istent is megkritizálná; ha egyszer szemtől szembe kerülnének egymással. – James! – sóhajtott fel Alexandra csüggedten. – Akkor sem tudnék megbocsátani neki, ha elismerné, hogy hibázott, és bocsánatot kérne érte. Na jó, talán akkor. De természetesen ilyesmi soha nem fordulhat elő. Megbocsáthatatlan módon avatkozott bele az életembe! Ezzel tönkretette minden esélyemet a jövőbeni boldogságra, és két másik ember sorsát is mindörökre megváltoztatta. Hogy jobbított vagy rontott rajta ki tudná megmondani? Nem, Alex, haza nem mehetek! Haza! Nekem nincsen otthonom! – Dehogy nincs! – kiáltotta szenvedélyesen a lány. – A te otthonod ott van, ahol én vagyok! Mellettem mindig otthon leszel! A férfi gyengéden rámosolygott. 147

– Amberley Court? Végeredményben mégiscsak jól jártál, Alex! Boldog leszel itt? – Nem tudom – felelte a lány óvatos arckifejezéssel. Megborzongott, ahogy egy széllökés arcul csapta, és megrángatta a köpenyét. – Nem tudom, James! Nagyon valószínűnek tartom, hogy végül nem is megyek hozzá Lord Amberleyhez. – Tessék? Hát nem kedveled, Alex? Nem bánik jól veled? Be kell vallanom, bármennyire is kételkedtem az elején, én most már nagyra tartom a grófot. – Nem erről van szó – magyarázta Alexandra. – Nagyon is kedvelem. Lefegyverzően kedves. Peterleigh herceggel összevetve ő a megtestesült kedvesség. Nála jobb férjet nem is kívánhatnék magamnak. – Hát akkor? – Nem tudom – vonta meg a vállát a lány. – Azt hiszem, talán ez a botrány térített magamhoz. Úgy értem, igazán magamhoz – életemben először. Azt hiszem, sohasem voltam boldog, ahogyan te és Rey dadus mindig is mondtátok nekem. Csakhogy én nem is tudtam róla, hogy boldogtalan lennék! Megelégedtem annyival, hogy egy idegen menyasszonya legyek, noha mindvégig tisztában voltam vele, hogy a férjem nem sokban különbözik majd a papától. Azt hiszem, szigorú és követelőző uram lett volna. De én elfogadtam ezt. Aztán amikor őkegyelmessége többé tudomást sem vett rólam, s Lord Amberley meg az öccse versengett a kezemért, akkor ébredtem rá, hogy az asszonyok csak gyalogok a férfiak játékában. – Attól tartok, nagyon is igazad van. De Amberley biztosan teljesen másmilyen lenne. Szerintem szerencsés vagy, amiért olyan férfi jegyzett el, aki nem válik elnyomóddá. – Tudom, hogy így van. Azt hiszem, ha bármi másért kéri meg a kezem, boldog lennék – vagy legalábbis elégedett. De ő azért kért meg, James, mert a kötelességének érezte. És miután kikosaraztam, ő visszajött, és többé-kevésbé rám erőszakolta magát, hogy megoltalmazzon a megaláztatástól és a kiközösítéstől. És én hálás is vagyok neki ezért. Hát persze hogy az vagyok! De hát nem veszed észre, James, milyen tehetetlennek érzem magam ettől az egésztől? Milyen haszontalannak? A férfi egy ideig szótlanul szemlélte. – De, azt hiszem, el tudom képzelni, Alex. És együtt érzek veled. Mindig is tudtam, hogy benned különleges erő lakozik, csak fel kellene fedezned magadban. Tehát visszautasítod Amberleyt, noha tudod, hogy mellette boldog lennél? – Folyamatosan azt szajkózom magamnak, hogy megbolondultam, de igen… azt hiszem, meg kell tennem! – Ő tud róla? – kérdezte a férfi. – Ő maga fogja felbontani az eljegyzést a jövő heti bál után – ha addig én nem teszem meg. – Ezt nem teheti! – képedt el Purnell. Az elviselhetetlenül megalázó lenne számodra, Alex! Ha megteszi, kihívom párbajra! – Dehogy! – mosolygott rá a lány váratlanul. – Én akarom így! Nem akarom, hogy gyámoltalan teremtésként bánjanak velem, akit még a széltől is óvnak! James, ha megteszi, kimondhatatlanul becsülni fogom érte! – Fura egy páros vagytok! – csóválta meg a fejét a bátyja. – Biztos, hogy nem vagytok szerelmesek egymásba? – Nem – komorult el Alexandra. – De tisztelem őt. – Ez bizony változtat a terveimen. Azt reméltem, holnap indulhatok. De úgy tűnik, szükséged lesz rám. – Szeretném, ha maradnál, James! – mosolygott rá a húga. – De csak akkor, ha te is így akarod. Többé nem fogok rád támaszkodni. Rajtad áll, hogy elmész, és ahhoz kezdesz, amihez csak akar vagy itt maradsz. Már így is épp elég soká tartottalak vissza attól, hogy élhesd a saját életedet! – Alex! – állította meg a lovát a férfi, és rámeredt a húgára. – Te tényleg megváltoztál! Tetszik, amit látok és hallok – bár, be kell vallanom, amit Amberleyvel művelsz, az elég nyakatekert dolog. És mihez fogsz kezdeni? Papa mellett pokol lesz az életed mindezek után. 148

– Nem fogok vele élni. Egész éjjel ezen törtem a fejem. Megpályázok majd egy házvezetőnői vagy társalkodónői állást. El kell ismerned, James, kiválóan illene hozzám. Hozzászoktam az egyhangú, fegyelmezett élethez. De ezt az életet legalább én választanám magamnak. Purnell a fejét csóválta. – Egyébként hol vagyunk? Mérföldekre járhatunk a háztól! Jobb lesz, ha visszafordulunk! – Miért kell elmenned? – tudakolta a lány. – És miért ilyen hamar? – Gondolom, hajt a vérem – csóválta meg a fejét a férfi. – Muszáj elmenekülnöm valahová, ahol szabadjára engedhetem a bennem felhalmozódott energiát és dühöt anélkül, hogy bárki ártatlant megsebeznék. – De hiszen itt sem bántasz senkit! – ellenkezett Alexandra. A férfi sötéten elmosolyodott. – Azt hiszem, itt hagyom az országot. Olyan helyre megyek, ahol nem kell az úriemberek életét élnem. Valahová, ahol az agyamnak és az izmaimnak is hasznát veszem. – Hiányozni fogsz! – sóhajtotta a húga. – Írsz majd? – Hát persze! Hogyne írnék, Alex! Tudnod kell, hogy te vagy az egyetlen fontos személy az életemben! Ha te nem lennél, az egész értelmét vesztené! – Holnap indulsz? – kérdezte a lány fahangon. A bátyja habozott. – Megvárom, amíg vége a bálnak. Nem azért, hogy megvédjelek! Csak tudni akarom, hogyan alakul a sorsod. – Rendben – mosolygott rá a lány. – Akkor még egy hétig magam mellett tudhatlak! Csendben lovagoltak tovább, mindketten belemerültek a saját gondolataikba. Purnell tervei némileg tovább bonyolódtak. Eredetileg másnap akart indulni. Megrázták az előző nap történtek. Az utóbbi öt évben némi megvetéssel tekintett a világra és a lakóira, de ez az érzés korábban sosem összpontosult egyetlen személyre az apját nem számítva. Ám sosem fordult ártatlan személy ellen. Valójában elméjének logikusan gondolkodó oldala elismerte, hogy semmi oka nincs gyűlölnie Lady Madeline Raine-t. A gyűlölet erős érzelem, a lány viszont semmivel sem ártott neki. Mégsem tudott úgy ránézni, vagy akár csak rágondolni a lányra, hogy ne akart volna fájdalmat okozni neki. Courtneyék táncmulatságán ébredt rá az érzéseire, de akkor azt hitte, ura az ösztöneinek, és a valóságban sosem erőszakoskodna a lánnyal. Már az is zavarta, amikor csak a szavaival ostorozta Madeline-t. Általában nem volt nyíltan udvariatlan, különösen hölgyekkel szemben nem Előző nap mégis testi erőszakot alkalmazott vele szemben. Igaz, hogy csupán megölelte, de minden látszat ellenére az nem puszta ölelés volt. Fájdalmat akart okozni a lánynak – a kezével, a szájával. Le akarta teperni. Magáévá akarta tenni, ott, a kemény földön. Csak miután elengedte, s a lány hátat fordított neki, akkor érezte át igazán tette iszonyatos súlyát. Csak akkor, amikor már túl késő volt, akkor szerette volna a karjába kapni, gyengéden magához szorítani, az ajkával, a hangjával, a testével vigasztalni. S ezt a hirtelen gyengédségrohamot pontosan annyira riasztónak találta, mint az erőszakot. Nem, az nem ismétlődhet meg! Soha többé! Ezért döntött úgy, hogy mennie kell. Lady Madeline és a saját érdekében is el kell tűnnie innen. Alexnek többé nincsen szüksége rá, állapította meg. Amberley majd a gondját viseli. De most a helyzet tovább bonyolódott. Örült az Alexben újonnan felébredt bátorságnak. Mindig is ebben reménykedett, mindig is hitt benne, noha jobban örült volna, ha nem abban mutatkozik meg, hogy eltaszítja magától a férfit, aki kétségkívül kitűnő férje lehetett volna. Tisztában volt vele, hogy most már képtelen lenne útnak indulni, amíg meg nem bizonyosodott róla, mi történik a húgával.

149

Alexandra a maga részéről az elragadtatás és a legmélyebb szomorúság megmagyarázhatatlan keverékével találta szembe magát. Elragadtatást érzett amiatt, mert végre sikerült kibogoznia az elmúlt hetek ellentmondásos érzéseit, és tudta, az élete a saját kezében van, s bizonyos keretek között azt tesz vele, amit csak akar. A kilátásai sivárak voltak: az eljegyzés felbontása, egy szörnyű jelenet a papával, a szolgajövő. De ez akkor is az ő jövője lesz, és izgalommal töltötte el a tudat, hogy életében először saját sorsának kovácsa lehet. Mindamellett ott lapult benne a szomorúság. James elutazik, valószínűleg nagyon-nagyon hosszú időre talán örökre. S ő még csak meg sem kísérelheti visszatartani. Sőt bátorítania kell, hogy induljon, és fedezze fel saját végzetét. Jamesnek útnak kell indulnia, hogy megkeresse azt, ami feloldhatja benne ezt a borzalmas keserűséget. És azért is bánatos volt, mert el kell hagynia Lord Amberleyt, épp amikor elkezdett iránta érezni valamit. A gróf igazán jólelkű ember volt. Alexandra kételkedett benne, hogy valaha is talál majd hozzá foghatót. Ráadásul nagyon, nagyon vonzó volt. Először megrémült az érintésétől, mert nem értette a válaszokat, melyeket a teste adott rá. De most már értette. A férfi érintése felébresztette régóta elnyomott nőiességét, melyet korábban mindig bűnös dolognak tartott. Ez a szexualitás Lord Amberley érintésére kivirágozhatott volna. Ebben biztos volt. Ahányszor a férfi megérintette, megcsókolta – ha csak ránézett azzal a mosolygós kék szemével-, Alexandra oly módon kelt életre, melyet korábban sosem tapasztalt, s amelyről soha nem is álmodott. Tudta, hogy a házassággal testi kötelezettségek is járnak, és ha nem is gondolt rá másképp, mint egyfajta kötelességre: a házasélet legkellemetlenebb velejárójára. Valamire, amit csak azért tesz majd, mert egy férfi tulajdona lesz, aki csak azért él, hogy a férje kedvére tegyen, és gyerekeket szüljön neki. Lord Amberleynek azonban szívesen odaadta volna magát. Túl akart jutni a csókokon, túl a kezek és testek összefonódásán. Az egészre vágyott, mindarra, ami megtapasztalható, még a rettegett egyesülésre is, ami – tudta – a nászéjszaka lényege. Magában akarta érezni őt. Edmund! És mégis úgy határozott, hogy elhagyja – pusztán azon okból, mert a férfi azért kérte meg a kezét, hogy megoltalmazza. Biztosan megbolondult! A férfi pedig felbontja majd az eljegyzésüket, mert ő túlságosan tiszteletben tartja mások szabadságát ahhoz, hogy akarata ellenére magához láncolja. Őrület! Biztosan megőrültem! – gondolta Alexandra, miközben a szél a hátát ostorozta, ahogy a testvére oldalán visszafelé lovagolt Amberleybe a szirttetőn. Izgatott volt és bánatos, győzedelmes és boldogtalan – és mindezt egy időben.

150

19 – Nohát, Dominic, ezer éve nem beszélgettünk egy jót! – mondta Lord Amberley. Felhajtott kabátgallérral, kalapját a szemébe húzva, a csípős reggeli hideg ellenére egész kellemesen érezte magát. Öccsével fej-fej mellett lovagoltak épp hazafelé a faluból, miután bekukkantottak Mrs. Petersonhoz, hogy lássák, hogy boldogul a fiúkkal. – Ez baljósan hangzik – állapította meg Lord Eden. – Mi jár a fejedben, Edmund? – Semmi! – nevetett fel a bátyja. – Csak afféle testvéri féltékenység. Te aztán úgy vonzod a fehérnépet, mint a mágnes, nem igaz? – Molly Sugdenre gondolsz az imént a Peterson-házban? – kérdezte a fiú vigyorogva. – Esküszöm, soha semmivel nem bátorítottam! Amúgy is túl testes az én ízlésemnek. – Azért el kell ismerned, hogy szokatlan figyelemben részesített! – nevetett a bátyja. – Bárcsak számoltam volna, hány bókot vágott ki előtted! Már ha el tudnék számolni odáig! Előttem bezzeg kétszer hajolt meg, egyszer befelé menet, egyszer meg távozáskor. – Nem tehetek róla, ha én vagyok a leg jóképűbb Raine az egész családban! – És a legszerénytelenebb – tette hozzá a fivére. Azután ott van Anna is. Szomorú, hogy úgy néz rád, mint egy hősre. Nem hinném, hogy rajtad kívül más is létezik számára a világon. – Ki fogja nőni! Csak várj, amíg felviszik Londonba, hogy bevezessék a társaságba. Ki sem látszik majd a hódolókból. Elbűvölő kis teremtés ez az Anna! Csak idő kérdése, hogy itt-ott domborodni kezdjen, elsajátítson némi női furfangot, és a férfiak a lábai előtt hevernek majd. – És mi a helyzet Susannal? – Mi van Susannal? – ráncolta a homlokát Lord Eden. – Dominic, az a lány beléd van habarodva! – jelentette ki a gróf. – És úgy látom, nem is tettél semmit azért, hogy letörd a lelkesedését. – Vagy úgy, tehát erre ment ki ez a beszélgetés! Pedig tévedsz, Edmund! Nincs belém habarodva, és én nem bátorítottam. Sőt tegnap még sírva is fakadt, amikor azt találtam mondani neki, hogy nem csókolhatom meg. Megsértődött, hogy ilyesmit feltételeztem róla. Emiatt cseppet se aggaszd magad! – Azt mondtad neki, hogy nem csókolhatod meg – vetett rá hitetlenkedő pillantást a bátyja. Ami, feltételezem, azt jelenti, hogy az adott boldog, romantikus hangulatban, amibe beleringattad magatokat, a csókolózás tűnt a következő logikus lépésnek? – Nos, igen, szóval, lent voltunk a völgyben, Edmund, és mindenki át akart kelni a köveken. Csak Susan nem. Muszáj volt mellette maradnom! Mi mást tehettem volna? Odalent minden olyan árnyas és békés, Susan meg olyan édes kis jószág. Bárki meg akarta volna csókolni, aki nincs fából! De ő nem vágyott a csókomra, úgyhogy semmi baj nem történt. – Dominic! – sóhajtott fel Lord Amberley. – Te tényleg huszonkét éves lennél? Mégis, mit vártál, mit mond majd? Hogy könyörögni fog? Minden magára valamit is adó nő ugyanígy reagált volna, ha egy férfi azzal áll elő, hogy nem csókolhatja meg őt! Úgy értem, bárki, akiben lakozik némi büszkeség. Hát persze hogy vágyott a csókodra, te hatökör! És most már valószínűleg még inkább vágyik rá! Mindketten játsszátok a nehezen kaphatót, de te még csak észre sem veszed! – Hogy ez micsoda szamárság! – feszengett Lord Eden kényelmetlenül. – Én sosem játszanék Susan érzéseivel. Feleségül meg nem vehetem. – Azért, mert egy földműves lánya? Igaz, nem lenne a legelőnyösebb párosítás. Sokan meg is kérdőjeleznék. De te vagyonos ember vagy, Dominic. Ha ő az, aki neked kell, még a házasság sem elképzelhetetlen! – De az – bámult mereven maga elé Lord Eden. – Más terveim vannak. – A hadsereg? 151

– Az is. De most nem arra céloztam. Továbbra is az a feltett célom, Edmund, hogy szabaddá tegyelek, ahogy azt már Londonban is megmondtam. Még mindig úgy tervezem, hogy én magam veszem feleségül Purnell kisasszonyt. – Valóban? – tudakolta a bátyja rövid hallgatás után. – És Alex mit szól ehhez, Dominic? – Nem mondott nemet. Minden esélyem meg van rá, hogy igent mond, ha sikerül túltennie, magát azon az érzésen, hogy becstelenség lenne felbontania az eljegyzéseteket. Beszélhetnél vele, Edmund! És ne érezd úgy, ahogyan Londonban, hogy az én érdekemben muszáj nemesen cselekedned, csak mert te vagy az idősebb kettőnk közül! Én szeretem őt! Azt hiszem. – Értem – felelte Lord Amberley csendesen. – Ezek szerint csak én állok a boldogságotok útjában. – Igen – pillantott rá bizonytalanul Lord Eden. – Útban vagy, Edmund! Befordultak Amberley parkjába, és némán lovagoltak egymás mellett. – Ugye nem sértődtél meg? – bukott ki végül Lord Edenből. – Mindhármunknak így lesz a legjobb! Hát nem? Te újra szabad leszel, Purnell kisasszony és én pedig azzal kötünk házasságot, akihez a szívünk húz. – Ha te mondod. Ne feledd azonban, hogy a hölgy jelen pillanatban az én jegyesem! Amíg ellenkező bejelentés nem történik, ragaszkodom ehhez a kapcsolathoz! És ahhoz, hogy megvédjem Purnell kisasszony jó hírét! Légy hát óvatos, Dominic! Nehogy bármivel is foltot ejts a becsületén! Ismét. Lord Eden felszisszent. – Ismerd be, hogy örülsz majd, ha megszabadulsz! – Az érzéseim csak rám tartoznak, Dominic! – mosolyodott el Lord Amberley komoran. – És, ha nem bánod, most ejtsük ezt a témát! Lord Eden ránézett a bátyjára, és cseppet sem érezte magát akkora hősnek, mint ahogyan azt korábban elképzelte. – Van még valami – szólalt meg Lord Amberley, amikor megindultak lefelé a völgybe vezető lejtőn. Az öccse felnyögött. – Ami a hadsereget illeti – folytatta a gróf –, mikor akarod megváltani a helyedet, Dominic? – Hm? – pillantott meglepetten a másikra a fiú. – Tudod, hogy a mama szívszélhűdést kapna, ha megtenném! Habár Purnell kisasszony bátorított. A tél folyamán majd nagyon óvatosan felkészítem rá a mamát. Talán a jövő tavasszal. – Jövő tavaszra lehet, hogy legyőzik Bonapartét. Miért nem mész hamarabb, Dominic? Ha tényleg elszántad rá magad, mamának és Madeline-nek így is, úgy is szembe kell néznie a távozásoddal, akár most, akár később. – Ez igaz – pillantott Lord Eden a bátyjára bizonytalanul. – A döntés az én kezemben van, igaz? Nem vagyok már kisfiú. De nem akarom, hogy két tűz közé kerülj! Nem akarom, hogy felszólalj az érdekemben, és ezzel a fejedre vond a mama haragját! Vagy, még rosszabb esetben, ha meghalnék – sóhajtott fel szemét az útra szegezve, – nem akarom, hogy bárki is téged hibáztasson, ha meghalok! – Eszembe se jutna, hogy úgy kezeljelek, mint egy gyereket, és felszólaljak az érdekedben a mamánál vagy Madeline-nél! De ha egyszer rászántad magad és beszéltél velük, Dominic, én – támogatlak. Ha arra kérnek, hogy könyörögjek neked, megmondom nekik, hogy büszkébb vagyok az öcsémre, mint azt valaha is hittem volna! – Tényleg? – ragyogott fel Lord Eden arca kisfiús lelkesedéssel. – Nem tartasz majd felelőtlennek, Edmund? – Felelőtlennek? Amiért lemondasz a kényelmedről és a biztonságodról, hogy a hazádért harcolhass az elnyomás és az önkényuralom ellenében? Amiért kész vagy feláldozni akár az életedet is? Mindez bámulattal tölt el! Ahogy a völgyet elérték, Lord Eden vigyorogva kanyarodott le lovával a főútról. 152

– Levágtázom a partra! – jelentette be. – Viszlát, később! Lord Amberley nézte, ahogy elporzik. Mintha ólomsúly nehezedett volna a gyomrára. Dominic és Alex! Dominic azt mondta, a lány nem utasította volna vissza. Hogy valószínűleg igent mondana, ha felszabadulna. Hivatalosan az ő menyasszonya volt, és még annyi elégtételt sem vehetett, hogy kilapítsa az öccsét, és kiverje az első két fogát az efféle szavakért! Már megígérte a lánynak, hogy elengedi a jövő heti bál után. Nemcsak hogy hagyja, hogy felbontsa az eljegyzést, de ő maga teszi meg, ha addigra nem győződik meg róla, hogy Alex boldog lenne mellette, avagy nem lát esélyt rá, hogy boldoggá tegye. Már az is elég szörnyű lenne, ha egyszerűen elengedné a lányt, és hagyná kisétálni az életéből. De hogy a saját öccse menyasszonyaként lássa viszont, az kimondhatatlanul borzalmas lenne! Méghozzá boldog menyasszonyaként! Dominic látszólag abban bízott, hogy az esküvő kölcsönösen boldoggá teszi majd mindkettőjüket. Nos, akkor hát legyen így. Lord Amberley a ház felé fordította a lovát. Még abban sem lehet majd biztos, hogy a lány biztonságban van. Hiszen katonafeleség lesz belőle. Még az is lehet, hogy követi a hadsereget Spanyolországba. Valahogy képtelen lett volna elképzelni, hogy Alex kényelmesen üldögéljen otthon, miközben a férje napról napra szembenéz a halállal. Ő az a fajta nő, aki a férjével tart a harcmezőre. Ő meg belészeretett. Már jó néhány napja biztos volt felőle. Legalábbis tudta, hogy szenvedélyesen vágyódik rá. De talán csak az előző napi beszélgetésük vezette rá, hogy a jelleméért is tisztelje a lányt – azért az erős elszántságáért, hogy inkább állna meg a saját lábán, mint hogy mások oltalmazzák meg az élet nehézségeitől. Talán csak most, ma szeretett bele végérvényesen. Mára azonban olyannyira szüksége lett rá, mint a levegőre, amit belélegzett. Még annál is jobban, mint az otthonára, amelyhez közeledett. Átkozott Domonic! És átkozott becsület, ami nem engedi, hogy kiverje az öccse fogát, és jól eltörje az orrát meg egy-két bordáját! Lord Amberley rá egyáltalán nem jellemző módon bűnös vágyat érzett, hogy megbüntessen valakit. Egy órával később Lord Eden a télikertben talált rá a húgára. Majdnem észre sem vette a lányt, aki egy hatalmas páfrány mögött rejtőzött. Csak az a mozdulat árulkodott a jelenlétéről, ahogy áthúzta a tűt az anyagon, amit éppen hímzett. – Hát itt vagy, Bogyó! Már mindenütt kerestelek! Mi a csudáért gubbasztasz itt ilyen csendben, egymagad? – Varrok – felelte a lány fel sem pillantva. – Azt látom, te liba! De miért egyedül, és miért vonultál ennyire félre? – Ronda egy nap van – vont vállat a lány. – Semmi kedvem kimozdulni. – Mi a baj? – zöttyent le mellé az ablakhoz a testvére, és kutatón méregette. – Nehogy azt mondd, hogy semmi! Tudod, hogy rögtön ráérzünk, ha a másik nem mond igazat! Madeline beleszúrta a tűt az anyagba, és munkáját a mellette tornyosuló kupac tetejére rakta. – Dominic, én olyan boldogtalan vagyok! – Én meg azt hittem, jól mulatsz! – nyúlt a kezéért a bátyja. Úgy tűnik, Forbes nagyon odavan érted, te pedig vadul kacérkodtál vele tegnap a pikniken. Azt hittem, azt hallom majd, hogy fülig szerelmes vagy… megint! – vigyorodott el. De a lány nem nézett fel, hogy lássa az arckifejezését. – Megcsókolt – közölte. – És ez már ok a nyomorúságra? Látom, nem volt ínyedre. Ez még nem olyan hatalmas tragédia, Bogyó! Rengeteg hal van még a tengerben! Mi a helyzet Jenningsszel? – Purnell úr csókolt meg. Lord Eden pár percig csendben üldögélt a lány mellett, azután megszorította a kezét. – Szeretnél beszélni róla, Bogyó? 153

– Gyűlöl engem! És fogalmam sincs, miért, Dominic! Soha, semmivel nem sértettem meg! Na jó, mondtam egy-két csúnya dolgot, de csak azért, mert éreztem, hogy gyűlöl. – A gyűlölet elég erős kifejezés – ráncolta a homlokát Lord Eden. – Tudom! Nem véletlenül használtam ezt a szót, Dominic! Purnell úr gyűlöl engem. Érzem, ahányszor csak rám néz vagy hozzám szól. Fogalmam sincs, hogyan maradtunk kettesben tegnap. – Én megpróbáltam kitérni az útjából! Aztán valahogy mégis megtörtént. – Ő pedig megcsókolt – fejezte be Lord Eden. – Ennek nem sok értelme van, Bogyó! Ebből nem úgy tűnik, mintha gyűlölne! – Nem igazán csók volt… inkább támadás. Nehéz ezt elmagyarázni, Dominic! Rettenetes volt! – De mással nem próbálkozott, ugye? – keményedett meg a férfi hangja. – Ha mégis, áruld el, Bogyó! Kitekerem a nyakát, akár vendég, akár nem! Ez itt Edmund háza! – Nem. Csak megcsókolt, Aztán azt mondta, hogy tartsam magam távol tőle. Aztán meg bocsánatot kért. – Ettől függetlenül még jól elkalapálhatom! – morogta Lord Eden mérgesen. – Mégis, kinek néz ez téged? – Nem, Dominic, hagyd! – mondta a lány elgyötörten. – Kérlek, hagyd annyiban! – Akkor ne menj a közelébe! Majd mások elszórakoztatják, Bogyó! Foglalkozz inkább azzal, hogy beleszeress Forbesba vagy Jenningsbe, vagy akár Watsonba! Érezd jól magad! Lord Eden nem értette, mit motyogott a húga válaszul. – Tessék? – Én őt szeretem – rebegte Madeline. Szavait meglepett csend követte. – Purnellt? Te beleszerettél Purnellbe? – Gyűlölöm! – fakadt ki a lány. – Félek tőle! Ugyanakkor a megszállottja vagyok. Én nem értem ezt, Dominic, ahogyan magamat sem! És őt sem. Olyan szörnyű hozzám, és tökéletesen cinikus minden iránt. Tudom, hogy önmagát is gyűlöli. Azt hiszem, nagyon boldogtalan lehet. – Attól még nem kellene mindenkit nyomorba döntenie maga körül! – jegyezte meg Lord Eden méltatlankodón. – Főleg nem a húgomat! Nem tudnád egyszerűen elfelejteni, Bogyó? Hagyni, hogy oldja meg a problémáit maga? – Nem – nézett le ölében nyugvó kezére Madeline. – Képtelen vagyok rá, Dominic! Már megpróbáltam. Tegnap megpróbáltam beleszeretni Forbes kapitányba. Rendes esetben nem okozna nehézséget. Rendes esetben már a fellegekben járnék, és hallanám megkondulni az esküvői harangokat. De most nem. – Hát akkor valaki másba! Nemsokára megismersz majd valaki mást, és minden kezdődik elölről! – Talán – hagyta rá a lány lakonikusan. De nem hinném. Szeretem őt. Lord Eden nyelt egyet, és újra megszorította a húga kezét. Nem tudta, mit mondhatna még. Főleg azt a hírt nem mondhatta el, amit eredetileg közölni akart vele. Az még várhat. Egyébként is úgy döntött, hogy a bálig marad. Vár még rá egy-két elintézetlen ügy Amberleyben, mielőtt elrohanna a csatába. – És veled mi a helyzet? – nézett fel végül mégis a bátyjára Madeline. – Beleszerettél Susanba, igaz? – Édes kis jószág, ugye? – mosolygott rá idegesen a fiú. – Jól megnőtt, mióta legutóbb találkoztam vele. – Egy édes kis cselszövő – javította ki a testvére. – Azon mesterkedik, hogy rangján felüli férjet vadásszon magának, Dominic. – Jaj, ne már! Ne légy igazságtalan, Bogyó! Nem tehet róla, hogy bájos és csinos. Abban meg semmi rossz nincsen, ha pallérozni akarja magát. Egyáltalán nem kacér vagy ravasz! 154

Micsoda nevetséges feltételezés! Még csak nem is hajlandó a keresztnevemen szólítani, se csókolózni velem! Hát, így viselkedik egy cselszövő? – Pontosan – mosolyodott el váratlanul a lány. – De kegyetlenség ilyet mondanom neked, Dominic, amikor így csillog a szemed! Élvezd a hódítást! Tudom, hogy úgysem fogod feleségül venni Susant. Legalábbis remélem, hogy jól gondolom! Hamarosan úgyis ráunsz. Mindig ez történik, míg az összes imádottad szinte egy az egyben ugyanolyan, mint ő. – Susan senkihez sem fogható! – jelentette ki hevesen a fiú. – És nem udvarolok neki, Bogyó! Én Purnell kisasszonyt veszem feleségül. – Jaj, ne már, Dominic! – grimaszolt a húga. – El sem hiszem, hogy még mindig ezen jár az eszed! Nevetséges! Túl sok idő telt el azóta! Ráadásul szerintem csodásan összeillenek Edmunddal. Tényleg! Azt hiszem, lassan kezdik megkedvelni egymást. Bolondot csinálsz magadból, ha megpróbálod eljátszani a hőst, aki megmenti őt a boldogtalan házasságtól! Mint valami Don Quijote! – De én kedvelem. Szerintem jól összeillünk majd. És ő sem mondott nemet. Edmundnak is megmondtam már. – Megmondtad Edmundnak? Hogy megpróbálod elcsábítani tőle Purnell kisasszonyt? És még élsz? – Látod. Kifejezetten jól fogadta a hírt. Mondhatni, megkönnyebbült, Bogyó. – És Alexandra nem mondott nemet? Hát megkérted? – Tegnap, a pikniken. Szerintem ő is megkönnyebbült. – Egek, Dominic, ebből szörnyű családi perpatvar lesz! – ragadta meg erősen a másik kezét is a lány. – Nem várhatod el Edmundtól, hogy könnyedén túltegye magát a dolgon, míg ha látszólag megkönnyebbült is! Mindenki rajta fog nevetni! Ezt nem teheted meg vele! Még az is sokkal jobb lenne, ha összeházasodnának – akkor is, ha nem szeretik egymást! Mindketten nagyon tiszteletreméltó emberek. Tiszteletben tartják majd a másikat, s talán idővel meg is kedvelik. Talán még több is lesz belőle. Honnan is tudhatnánk? Dominic, ne csináld! Kérlek, ne tedd! Egek, tudom, hogy becsületbeli ügynek tartod, de igazából borzasztó nagy becstelenség lenne, ha megtennéd! De tényleg, Dominic! – Szükségtelen ennyire felizgatnod magad, Bogyó! – szorította meg a kezét a bátyja. – Néha fogalmam sincs, mit tegyek vagy mit gondoljak! Kész férfi vagyok – korom szerint legalábbis. És mégis annyira kisfiúnak érzem magam! Elhatározok valamit, azután beszélek valakivel, és meggondolom magam. És sosem tudom, hogy ez most a gyengeség vagy a bölcsesség jele, hogy odafigyelek mások véleményére. Bárcsak hagynák, hogy a magam feje után menjek, és magam hoznám meg a döntéseimet! Madeline elengedte a kezét, és átkarolta a nyakát. Arcát a fiúéhoz simította. – Ne haragudj, Dominic! – suttogta. – Sajnálom, ha miattam alkalmatlannak érzed magad. Nem az a baj veled, hogy éretlen lennél, hanem, hogy túlzottan kedves és érzékeny vagy! Senkinek sem akarsz fájdalmat okozni. Te szeretnél mindenkit boldoggá tenni, és legszívesebben az egész világ gondját a vállaidra vennéd. Ebben teljesen olyan vagy, mint Edmund. De ez nem sikerülhet mindig, kicsim! Mindenkinek cipelnie kell a saját keresztjét. Néha hagynod kell, hogy szenvedjenek, Dominic, még akkor is, ha ők a szeretteid. Olykor, ha közbeavatkozol, azzal csak rontasz a helyzeten. – Vagy azzal, ha megakadályozok valamit. De Bogyó, ha egyszer én vagyok az, aki az egész szenvedést okozta? – Figyelj, Dominic! – húzta el az arcát a lány, és komolyan a szemébe nézett. – Kompromittáltad Alexandrát, megkérted a kezét, ő pedig kosarat adott. Gondolom, bocsánatot is kértél tőle. A te kötelességed itt véget is ért. Bele kell nyugodnod! Kikosarazott! Ami ezek után közte és Edmund között történt, az az ő saját ügyük. Ha gond adódik, az Edmund gondja. Meg Alexandráé. Nem a tiéd, és nem az enyém, még akkor sem, ha mindkettőjüket szeretjük és

155

boldognak akarjuk látni. Nem vagyunk felelősek értük. Mindketten értelmes, felnőtt emberek. Majd megoldják maguk! Lord Eden mély levegőt vett, azután felfújt arccal kieresztette. – Don Qijote, mi? Még hogy nem vagyok éretlen! – Don Qijote édes pofa! – jelentette ki Madeline. – Talán ő a kedvenc kitalált figurám. Te meg a kedvenc életbeli figurám, Dominic! – nyomott egy cuppanós puszit a fiú arcára. – Hát nem nagyon oldottuk meg a világ gondjait, igaz, Bogyó? Ne menjünk inkább ebédelni? A csengő bármelyik pillanatban megszólalhat. – Kitűnő ötlet! – szökkent talpra a lány, miután gondosan összehajtogatta a hímzését. – Ha minden veszni látszik, legalább egyen az ember! Értelmes javaslatnak hangzik. És szörnyen hizlalónak! Alexandra beleegyezett, hogy délután édesanyja és Lady Amberley társaságában meglátogassa Sir Peregrine-t és Lady Lampmant. Sir Cedric ugyancsak kész volt csatlakozni hozzájuk, így Lord Amberley az ebédnél úgy határozott, nem hagyja, hogy az idősebb férfi egész délután kisajátítsa magának a három hölgyet. Amikor a reggeli súlyos fellegek tovaúsztak, s a nap úgy döntött, hogy kisüt, a zárt hintó helyett mégis inkább a csézát rendelték elő. Igaz, Lady Beckworth kicsit aggódott a szél miatt, de Lady Amberley szilárdan kijelentette, hogy ez csak afféle meleg, egészséges szellő. Lord Amberley a lovaglást választotta. Alexandra Sir Cedric mellett foglalt helyet, háttal a lovaknak. A férfi mosolyogva paskolta meg a kezét. – Nos, Purnell kisasszony, örült ebédnél Amberley hírének? – De még mennyire! – kényszerített magára mosolyt Alexandra. – Jó lesz újra látni a papát! – Kedvesem, úgy örülök maga miatt, hogy az édesapja meggondolta magát, és mégis leutazik néhány hétre! Mi más vidíthatná fel jobban az embert, mint a családja jelenléte? – Valóban. – El sem tudom mondani, mennyire örülök; hogy Lord Beckworth idelátogat! – szólalt meg Lady Beckworth. – Tudják, korábban még sosem voltunk távol egymástól, kivéve olykor odahaza, amikor az üzlet elszólította. Olyan nehezen döntök a férjem tanácsai nélkül! – Mindannyian boldogok vagyunk, asszonyom, hogy a férje épp időben érkezik az Amberley-bálra. Az mindig csodás esemény! – mosolygott rá Sir Cedric. – Azon néhány alkalmak egyike, amikor használatba vesszük a királyi lakosztályt magyarázta Lady Amberley. – Attól tartok, ami az előkészületeket és a díszítést illeti, mindig túllövünk a célon. Persze egy esküvő minderre tökéletes kifogás – mosolygott melegen Alexandrára. – És talán ezúttal nem is kell majd egy teljes évet várnunk rá, hogy újra a királyi ebédlőben étkezhessünk! De nem akartam zavarba hozni, Alexandra! Milyen megbocsáthatatlan dolog tőlem! Nézzen le innen, kedvesem, a házra és a kertekre! Bevallom, én sosem unok rá a látványra! Alexandrát korábban, a délelőtt folyamán már alaposan leszidták, amiért engedte, hogy a pikniken Lord Amberley félrevonja, ahelyett hogy a folyóhoz tartó népesebb társasághoz csatlakoztak volna. Ráadásul több mint egy óráig maradtak távol, kifogásolta az édesanyja – tovább, mint a többiek. Mit gondolnak majd róla az emberek? És most még a papa is megírta, hogy jön. A mama igencsak megkönnyebbült, amint annak az imént hangot is adott. Alexandrának is ugyanezt mondta, mielőtt elindultak otthonról. Az atyja majd helyrerakja őt, jósolta Lady Beckworth. Ha az édesapja rajta tartja a szemét, Alexandra sem vetemedik majd olyan illetlenségekre, hogy heti egy-két alkalomnál gyakrabban kettesben elvonuljon a jövendőbelijével. Nem lesz egyszerű helyzetben, ismerte be magának Alexandra. Most még könnyedén áltathatta magát azzal, hogy az új Alexandra majd kiáll magáért az apjával szemben. Huszonegy 156

éves vagyok, mondhatta most magának, és hivatalosan is eljegyeztek. Nem kötelessége hagyni, hogy az apja vagy bárki más irányítsa minden szavát, minden cselekedetét. Amíg feleségül nem megy valakihez, természetesen. Mert akkor a férje tulajdonává válik, az ő uralma alá kerül, s ha úgy dönt, hatalmában áll majd, hogy megbüntesse. De egyáltalán nem kell engednie, hogy ez megtörténjen. A társadalom, amelynek tagja, mindenféle korlátok közé szoríthatja a nőket, de egyetlen nőt sem kényszeríthet akaratán kívüli házasságra. Most még könnyen mondhatta magának, hogy innentől a saját sorsának kovácsa. De tisztában volt vele, hogy ha az apja megérkezik, sokkal nehezebb lesz tartania magát az elhatározásához. Egész életében ahhoz szokott, hogy atyja minden parancsát szó szerint és kérdés nélkül teljesítse. Még akkor is, ha órákig kellett a szobájában a padlón térdepelnie a Bibliát tanulmányozva, noha könnyedén csalhatott volna azzal, hogy leül egy székre, vagy lefekszik az ágyára, mert senki nem nézett felé, hogy ellenőrizze. Alig telt el néhány hét azóta, hogy efféle büntetéseknek vetették alá. Lord Amberleynek is csak azért mondott igent, mert az apja ráparancsolt, és kilátásba helyezte, hogy ha ellenkezik, újra verni fogja. De többé nem kell alávetnie magát a veréseknek s az órákig – néha napokig tartó néma kínzásnak. Éppen aznap délelőtt kóstolta meg a szabadság édes ízét, hogy képes felszabadítani magát, és a saját életét élni. Papa érkezése lesz a vizsga. Vajon lesz elég ereje hozzá, hogy megtegye, amihez joga van? Lehetetlenség lett volna megmondani. Csak remélni tudta, hogy igen. Tekintete a cséza mögött lovagló Lord Amberley-en nyugodott. Tudta, nagy lesz a kísértés, hogy hozzá forduljon segítségért, ha nehezen boldogul az apjával. Ösztönösen tudta, hogy a férfi a segítségére sietne. Sosem szűnő kedvessége és udvariassága ellenére érezte, hogy Lord Amberley hajlíthatatlan is tud lenni. Egyszer tanúja is volt Lady Sharp estélyén, amikor a férfi erélyes szavak vagy tettek nélkül, puszta akarattal csikart ki számára tiszteletet a felső tízezer tagjaiból. Ő nem engedné, hogy a papa zsarnokoskodjon felette. Megvédené. Biztos volt benne, hogy akár minden további nélkül feleségül is venné, ha csak célozna rá, hogy mentse meg az apjától. Jó lenne, ha Amberley gróf mentené meg. Edmund. Jó lenne ellazulni, megfeledkezni a gondokról, és hagyni, hogy a férfi átvállalja a terheit. Jó tudni, hogy a régi zsarnokot nem váltaná fel új. Edmund mellett jó élete lehetne. Edmund egyszerre lenne barátja és oltalmazója. A szeretője. Gyermekei apja. Azoké a gyerekeké, akikkel maga mászná meg a legveszélyesebb sziklát. És ő is velük tartana. Csak amikor Lord Amberley elfordította tekintetét a völgyről, és melegen rámosolygott, akkor kapta el róla Alexandra a pillantását, és akkor döbbent rá, milyen áruló irányt vettek a gondolatai. Válaszul felszegte az állát, és halványan rámosolygott a férfira. Lady Lampman szerint még nem volt itt a tea-idő, amikor megérkeztek a gondosan karbantartott kertek és gyümölcsösök között meghúzódó takaros kőházhoz. Lenne-e kedvük sétálni egyet? – kérdezte. Ahogy kiléptek az épületből, határozottan belekarolt Alexandrába, hogy mutassa az utat a sövényekkel szegett ösvényen, ami épp az ellenkező irányba vezetett, mint amerről, a csézával érkeztek. – Reggel – este ragaszkodom a kiadós testmozgáshoz – magyarázta – , noha Perry folyton aggodalmaskodik. Ő úgy véli, jobban tenném, ha odahaza ülnék felpolcolt lábbal. El tudna képzelni ennél unalmasabb életet, Purnell kisasszony? – Egyáltalán nem! – felelte Alexandra hevesen, és azok az évek jártak az eszében, amiket otthon, a négy fal közé zárva kellett töltenie. Csak most vette észre –, s nem értette, hogy is nem látta a nyilvánvaló jeleket sem Courtneyék táncmulatságán, se vasárnap a templomban – , hogy Lady Lampman várandós. – Perry természetesen meg van rémülve – villantott társnőjére rövid, feszült mosolyt Lady Lampman. – Miattam és… – érintette meg a hasát elpirulva. – Tudja, én már harminchét éves

157

vagyok. Nem, valószínűleg nem tudja, de talán sejtette. Gondolom, mindketten azt feltételeztük, hogy én már túl öreg vagyok ehhez. – És örül neki? – tudakolta Alexandra kissé szégyenkezve, hiszen abban a szellemben nevelték, hogy a terhességet éppannyira illetlenség szóba hozni, mint a hitvesi ágyban történteket. Ismét feszült mosoly volt a válasz. – Meg vagyok rémülve – vallotta be az asszony. – De ezt Perry sosem tudhatja meg! Úgy teszek, mintha egykettőre túl lennénk rajta. De, Purnell kisasszony, önnek fogalma sem lehet róla, mit jelent nekem, hogy megajándékozhatom a férjemet egy gyerekkel, ahogyan bármely rendes asszony! Alexandra meglepetten pillantott a nőre. – Perry még csak huszonhét – magyarázta Lady Lampman. – Egy édes, fiatal kis teremtést kellett volna elvennie, aki még egy egész óvodával ajándékozhatja meg! Hát nem? Alexandra nem tudta, mit felelhetne erre a kérdésre, így hát nem is próbálta megválaszolni. – Most zavarba hoztam – állapította meg Lady Lampman. – Hogy tetszik önnek Amberley? Úgy tervezik, hogy hamarosan egybekelnek? Vagy kellemetlenül érintik a kérdéseim? Ha kívánja, beszélgethetünk a sövényről is! Alexandra felkacagott. – Imádom Amberleyt! Meg vagyok győződve róla, hogy ez a legszebb hely az egész világon! A gróf úr megmutatta nekem azt a helyet a szirteken, amelyet kisfiúként megmásztak az ön férjével. Sir Peregrine ott ragadt, így mindkettőjüket rajtakapták. És elnáspángolták. Lady Lampman szélesen rámosolygott. – Hát nem szörnyűek ezek a fiúk? Kíváncsi vagyok, vajon a mi fiaink is megpróbálkoznak-e majd valami hasonló őrültséggel? Jaj, Purnell kisasszony, annyira vágyom rá, hogy fiam szülessen! Biztos, hogy nem lesz több esélyem. Természetesen mindenekelőtt azt kívánom, hogy éljen és egészséges legyen. De ha fiú lenne, annál csodásabbat el sem tudnék képzelni! Alexandra első találkozásuk alkalmával komolynak és humortalannak könyvelte el a nőt. A tekintetét, melyet le nem vett volna a férjéről Courtneyék táncmulatságán, féltékenynek és birtoklónak vélte. Milyen csalóka lehet az első benyomás! – elmélkedett, miközben felkaptattak egy alacsony dombra, hogy körbekerüljenek a ház mögött. Lady Lampman olyan nő volt, aki mélységesen, s talán fájdalmasan – szeretett. Tíz évvel volt idősebb az uránál Alexandra nem ismerte, miféle történet húzódik meg kettejük házassága mögött –, s emiatt nagyon bizonytalan. Bizonyára folyton azon tűnődik, vajon nem bánta-e meg a férje, hogy elvette, nem tekint-e vágyakozva a fiatalabb hölgyekre. Most pedig áldott állapotba került, és meg van rémülve attól, vajon képes lesz-e életerős, egészséges gyermeket hozni a világra, miközben fájdalmasan vágyik arra, hogy megajándékozza a férfit szerelme bizonyítékával. Eltűnődött Sir Peregrine-en, és kíváncsian figyelte uzsonna közben, miután visszatértek a házba. A férfi gyermekkori történeteket elevenített fel Lord Amberleyvel, amin jókat mulattak. Alexandrának csak egyszer sikerült rajtakapnia, hogy bármiféle jelét adja a felesége iránti érzéseinek. Az asszony a teástálca fölé hajolva töltött egy második pohárral Sir Cedricnek. Sir Peregrine a tekintetével követte, pillantása a hasa enyhe domborulatán nyugodott. Le nem vette róla a szemét, ahogy keresztülment a csészével a szobán, noha közben egy percre sem szakította meg a történetet, amit éppen mesélt. Amikor a felesége helyet foglalt, Sir Peregrine felállt, és egy sámlit tett a lábához. S mielőtt visszaindult volna a helyére, könnyedén megérintette a nő vállát. Apró gesztusok voltak, amelyek nem akasztották meg a társalgás menetét. Alexandra mégis halványan elmosolyodott magában. Fura kapcsolat volt az övéké – tíz év korkülönbség a nő javára óriásinak tűnt –, mégsem nélkülözte a gyengédséget, a férj oldaláról sem.

158

Alexandra körülpillantott az otthonos társalgóban, ahol üldögéltek. Abban a percben az egymás mellett folyó három párbeszéd egyikében sem vett részt. Mégis csábítóan tökéletes elégedettséget érzett. Szerette Amberley Courtot, ahogyan épp az imént vallotta be Lady Lampmannek. Akárcsak a környékét. Lassacskán a lakókat is megkedvelte – Lady Amberleyt; a csendes és szerény Sir Cedricet, aki vérségi kötelék híján is a család része; Sir Peregrine-t és Lady Lampmant, akik most már nemcsak egyszerű arcok voltak a számára, hanem érdekes és bizonyára összetett személyiségek. Milyen egyszerű is lenne belesüppedni ebbe a kényelembe, eggyé válni közülük! És micsoda őrültség, ha nem teszi, amikor a másik út annyira szükségtelen és annyira sivár! Micsoda borzalmas dolog is a büszkeség, gondolta, amikor elkapta vőlegénye mosolygósan kéklő pillantását, amint a szoba túlsó végéből őt figyelte. Alexandra lesütötte a szemét a teáscsészéjére. – Jól érezte magát délután? – tudakolta később a férfi, miután hazatérésüket követően sétálni indultak a rózsakertbe. – Perry mindig is az egyik legjobb barátom volt. – Igen felelte a lány. – Mindkettőjüket megkedveltem. – Úgy látom, boldogok együtt – jelentette ki gróf. – És ennek örülök! Bevallom, korábban azt hittem, Perry megőrült. Lady Lampman a bátyja a korábbi tiszteletes – házában élt, ő volt a házvezetőnője. Perry közeli barátságban állt a tiszteletessel. A fél életét a parókián töltötte. Amikor két évvel ezelőtt a férfi hirtelen meghalt, az asszony egy fillér nélkül maradt. – Szegény nő! – sóhajtott fel Alexandra. – Mindannyian lázasan törtük a fejünket a megoldáson – folytatta Lord Amberley. – Mama már azon volt, hogy felfogadja társalkodónőnek, bár a háta közepére se kívánna egyet. De azután Perry véget vetett a problémának azzal, hogy feleségül vette. Attól tartok, akkoriban ostoba, lovagias gesztusnak véltem, és ezt meg is mondtam neki. Erőfeszítéseimért egy tisztes orrba vágás járt cserébe – nevetett fel halkan. – Szerintem odavan a nőért. Az meg egyenesen imádja. – Igen – helyeselt Alexandra. – Remélem, sikerül biztonságban világra hoznia a gyermeket! Azután, amikor Lord Amberley rámosolygott, dühödten elvörösödött, és az ajkába harapott.

159

20 Noha csupán egy hetük volt a hagyományos Amberley-bálig, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy a Londonból érkező Lord Beckworth fogadására kötetlen kerti mulatságot rendeznek. Meghívták Carringtonékat, a Courtney családot, Lampmané-ket, a Stanhope kisasszonyokat, a lelkészt a feleségével, valamint a két tisztet a hadseregből. Az északi pázsitos területen, közel a fákhoz és a folyóhoz, asztalokat állítottak fel. Lord Edenre szomorú napok jártak. Szilárdan elhatározta, hogy ha egyáltalán lehetséges, belép a hadseregbe, és Spanyolországba utazik. Mert való igaz, hogy az ember kövesse az álmait, még akkor is, ha ez önző viselkedésnek tűnhet. Bizonyos dolgok túlságosan fontosak ahhoz, hogy feladjuk őket – akár még a szeretteink kedvéért is. Számára létfontosságú volt, hogy a hazáját szolgáló katona tevékeny életét élhesse. Úgy érezte, ha nem megy el, sosem válhat teljes emberré. És ha nem válik teljes emberré, sosem lehet belőle jó fiú, jó fivér vagy jó férj. Mégsem beszélt egyelőre sem az édesanyjának, sem a húgának arról az elhatározásáról, hogy a nyár végén indul. Nem a gyávaság tartotta vissza. Inkább az, hogy az összes tervét meg akarta osztani velük- csakhogy még ő sem volt teljesen tisztában a terveivel. Feleségül vegye Purnell kisasszonyt? Vagy legalábbis próbálja ismét meggyőzni arról, hogy menjen hozzá? Korábban mindenképpen meg akarta tenni. Beszélt a lánnyal, még Edmundnak is megemlítette a szándékát. Egyikük sem tiltakozott hangosan az ötlet ellen. Mégsem tudta kiverni a fejéből, amit Madeline mondott neki a télikertben. Pontosan azokat a kellemetlen gondolatokat visszhangozta, melyeket oly könyörtelenül fojtott el, amikor a saját elméjében felbukkantak. Odáig rendben volt, hogy eredetileg az ő kötelessége lett volna elvenni Purnell kisasszonyt, nem Edmundé. Kezdetben még joggal hadakozott a fivére döntése ellen, s próbálta megszabadítani a nem kívánt menyasszonytól, Addig a pillanatig, amíg Londont el nem hagyták, lehetséges lett volna a csere. Ott már úgyis épp elég nagy felzúdulás és botrány övezte mindkét famíliát, az a kis további incidens nem sokat változtatott volna a dolgok menetén. Azt viszont el kellett ismernie, hogy amint visszavonultak Amberleybe, az eljegyzés határozottan hivatalos és végleges jelleget öltött. Purnell kisasszonyt az egész környéken mindenkinek Edmund jövendőbelijeként mutatták be. Nem egy szomszédjuk otthonában vendégül látták már, a templomban is Edmund oldalán jelent meg, vele látogatta meg Petersonékat, és vele ment el Joel temetésére – jövő héten meg ott lesz a bál. Most már cseppet sem tűnt nemes ötletnek – inkább hihetetlen ostobaságnak –, hogy magával vigye és feleségül vegye a lányt. Madeline-nek igaza volt. Már ő is belátta. Edmund soha többé nem járhatna emelt fővel. Purnell kisasszonyt örökre kivetné magából az úri társaság. Őt meg kitiltanák gyerekkori otthonából. És miért is próbálkozna ilyesmivel? Mert szerelmes Purnell kisasszonyba? Hiszen nem az, bár igencsak megkedvelte, és mély tiszteletet érzett iránta. Azért akarta elvenni a lányt, hogy megmentse fivérét az élethosszig tartó szenvedéstől. De vajon nem nagyobb gyötrelemnek teszi-e ki Edmundot, ha ragaszkodik a tervéhez, mintha hagyja, hogy létrejöjjön az esküvő? Valamint azért is akarta elvenni, hogy azontúl az ő feladata legyen, hogy a lányt boldoggá tegye. De hát boldoggá tenné azzal, ha miatta úgy kerülnék, mint a leprást? Bolond egy ötlet volt. És mégis, ahányszor csak kézenfekvőnek tűnt a megoldás, hogy ejtse a tervét, arra gondolt, ha Edmundnak – vagy Purnell kisasszonynak – miatta kellene rossz házasságban élnie, azt sosem bocsátaná meg magának. Az élet nem egyszerű, állapította meg Lord Eden. Mármint a felnőtt élet. Amíg az ember gyerek, rengeteg rossz döntést hoz, és rengeteg kalamajkába keveredik. Csakhogy amíg az ember gyerek, mindig van mellette valaki, aki felsegíti, és beborogatja a sérüléseit, vagy 160

leszidja; és kirója rá a büntetést. És mindig akad valaki, aki pontosan elmagyarázza, mit kellene tennie. Az embernek gyermekkorában úgy tűnik, mintha minden kérdésre létezne abszolút válasz. Ha ő maga nem is, egy felnőtt biztosan ismeri. Mama, vagy Sir Cedricy vagy Edmund. Ám amikor az ember eléri a rég áhított felnőttkort, és többé nincs, aki megleckéztesse, összeszidja vagy megbüntesse, egyszer csak felismeri az élet végső nagy tréfáját – hogy egyáltalán nem léteznek abszolút válaszok. Legalábbis az élet legfontosabb kérdéseire. És akkor még ott volt Susan is! Uzsonna előtt, a kerti mulatság első felében Jennings hadnagy oldalán mutatkozott, és Lord Eden elégedetten hagyta volna ennyiben a dolgot. A nagybátyja piknikje óta kerülte a lány társaságát. Ám amikor egy jól megpakolt tányérral a kezében elfordult az asztaltól, szó szerint Susanba ütközött. Az uborkás szendvics az egyik irányba repült, a lekváros lepény a másikba. Susan a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtson egy sikoltást. – Susan! Most nézze meg, milyen hatással van rám! – vigyorodott el a férfi. – Még a kezem is remeg! A lány pironkodva sütötte le a szemét. – Az egész az én hibám, uram! Nem figyeltem, hová lépek! – Micsoda szerencsém van! Szedjek önnek? – Ó! – pihegte a lány. – Nem, nem vagyok éhes! Lord Edennek nem jutott eszébe megkérdezni, vajon mit keresett akkor az asztalnál, ha nem volt éhes. Lovagiasan megvált a tányérjától, és Susan felé nyújtotta a karját. – Véletlenül éppen én sem vagyok – jelentette ki. – Csak a megszokás vitt rá, hogy egyek. Nincs kedve lesétálni a hídhoz? – A mama biztosan nem emelne ellene kifogást – pislogott fel rá a lány szempillái rejtekéből. – A hidat jól látni innen is. – Attól tartok, csak azért vett fel zöldet, hogy engem kínozzon! – sóhajtotta Lord Eden, amikor elindultak, lepillantván Susan csinos főkötőjére, hiszen annál többet az adott pillanatban nem látott a lányból. – Tökéletesen illik a haja gesztenye színéhez! – Én aztán biztosan nem akarnám megkínozni önt, uram! – vetette rá mogyoróbarna tekintetét a lány. – Nem is lenne illendő, amikor ön annyival felettem áll a ranglétrán! – Ó, a szépség remekül kiegyensúlyozza az osztálykülönbségeket, Susan! – vigyorodott el Lord Eden. – Állhatna ön mellett akár egy hercegnő is, akkor sem venné észre senki! – Nahát, uram, ön gúnyolódik velem! Ugyan ki törődne velem olyan fenséges társaságban? – Hát én, Susan! – paskolta meg a kezét a férfi. – Meg az összes férfi ötmérföldes körzetben, lefogadom! A lány szemében könnyek csillantak, s hirtelen lesütötte a tekintetét. – Ön kigúnyol engem, uram! – suttogta. – Dehogy, Susan! – kulcsolta kezét Lord Eden a lányéra, mely a karján nyugodott. – Dehogy gúnyolom! Hát nem veszi észre, milyen gyönyörű! Hogy milyen átkozottul imádnivaló? – Én egy senki vagyok! – suttogta a lány. – Susan! – torpant meg a férfi, és odafordult a lányhoz. – Nézzen rám! Kérem, nézzen ide! A lány égő orcával nézett fel rá, szemében még ott csillogtak az el nem sírt könnyek. – Susan – szólította meg lágyan a férfi –, higgye el, ön igenis valaki! Ön kétségkívül a legcsinosabb, legédesebb fiatal hölgy, akit csak ismerek! Valójában, azt kell mondanom, ön több is, mint valaki. Ön mindenki, Susan! Számomra ön minden és mindenki. Nohát! Ez megnyugtatja? – Ó! – gördült le két könnycsepp a lány orcáján. Lord Eden két kezébe fogta az arcocskát, és á hüvelykujjával gyengéden letörölte a könnyeket. De annak az apró, rózsabimbó ajaknak, mely még mindig ó-t formázott, képtelen volt ellenállni. Fölé hajolt.

161

Azután két keze elvándorolt a lány arcáról, és magához szorította Susan karcsú, hajlékony testét. A lány keze a vállára tévedt. Ajka megremegett az övé alatt, és viszonozta a csókját. Lord Eden ügyelt rá, hogy ölelkezésük csupán a gyengédségről szóljon. Susan olyan aprónak és törékenynek tűnt a karjában! Ettől nagynak és erősnek érezte magát. Ezért a szerelemért kész volt feladni önmagát. De csak annyi ideig, ameddig a csók tartott. Abban a pillanatban, ahogy felemelte a fejét és szembe találta magát a lány tágra nyílt, bizakodó tekintetével, tudta, hogy épp az imént sikerült még tovább bonyolítania az életét. Pont, amikor a sok elmélkedésbe már úgyis belefájdult a feje. Felnyögött. – Jaj, édes szerelmem, hogy én milyen szerencsétlen vagyok! – mondta. – Nekem ehhez nincsen jogom, nincs jogom átadni magam az irántad érzett szerelmemnek! Susan, nekem másféle kötelezettségeim vannak! Nem vagyok szabad ember! Legalábbis jelen pillanatban nem vagyok az. Újra könnyek szöktek a lány szemébe, ám most nem csordultak ki. – Nem tehetek róla, beleszerettem önbe! – vallotta meg. – Nincs abban semmi rossz, ha kimutatom a szerelmemet, ugye? Nem tehetek róla! De nem várom el, hogy viszonozza az érzéseimet! Ön Lord Eden! – Susan! – ölelte át ismét a férfi, majd kartávolságra eltartotta magától. – Annak ehhez semmi köze! Az sem érdekelne, ha én lennék Anglia királya, te meg egy fejőlány! Én akkor is szeretnélek. De vannak kötelességeim. Kutyaszorítóba kerültem. – Ez érthető. Mást szeret! – jelentette ki a lány. – Hiszen ön olyan jóképű! – Dehogy! Vagyis… Susan, bocsáss meg nekem! Ma délután megbocsáthatatlanul viselkedtem, a saját vágyaimat és szükségleteimet a tieid elé helyeztem. Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg nekem! – Megbocsátok. Szeretem önt. Lord Eden egy percre lehunyta engedte a lány karját. – Nem vagyok méltó a szerelmére. Visszakísérem önt, Susan! Vagy inkább elsétálna a hídig? Már majdnem ott vagyunk. – Inkább a hídhoz, kérem! Nem szeretném, ha a mama észrevenné, hogy sírtam! Nagyon piros a szemem? – nézett nyugtalanul a férfira makulátlan arccal és szemmel. – Ön egyszerűen gyönyörű! – válaszolta a férfi, s felemelte a kezét, mintha meg akarná simítani a lány arcát, ám azután dolgavégezetlenül leeresztette. Összekulcsolta a háta mögött. – Akkor egy darabig álldogáljunk csak a hídon! Tökéletes az elhelyezkedése, ugye? Mindkét irányban pazar a kilátás. – Igen. Hallotta, hogy Spanyolországba készül az ezred? Jennings hadnagy mesélte a papának korábban. – Igen. Az egész környék ettől hangos, noha senki nem tudja biztosan, igaz-e a hír. – Szerintem belegondolni is rettenetes, hogy az a sok férfi elmegy a csatába, a fegyverek közé! Nem is értem, hogy támogathatja bárki is az ötletet! Engem már a gondolata is halálra rémít! – De hát ez a katonák dolga. Hogy harcoljanak, amikor a szükség úgy követeli. – Én belehalnék! Belehalnék! Madeline Forbes kapitány, Sir Peregrine és Lady Lampman, Miss Stanhope és az unokafivére, Walter társaságában ült a gyepen. Vidám londoni történetekkel mulattatta őket, s közben elszántan próbált beleszeretni a kapitányba. A férfi magas volt, mint a jegenye, jóképű, és fenségesen mutatott egyenruhában. Néhány héttel korábban Madeline-nek egyáltalán nem esett volna nehezére, hogy beleszeressen. Igazság szerint igen keményen kellett volna harcolnia azért, hogy ne tegye. Hiszen végeredményben 162

nem lenne jó parti. Egy báró kisebbik fiaként se saját földbirtokkal, se vagyonnal nem rendelkezett. Ráadásul katona lévén, bevallottan a hadseregben képzelte el a jövőjét. Nem, egyáltalán nem volt kívánatos parti. Nem mintha Madeline rászorult volna az érdekházasságra. Hatalmas hozománnyal rendelkezett. De nem is volt kötelező a hercegek közül válogatnia. A családja határozottan felvilágosult nézeteket vallott a rangon aluli házasságokkal kapcsolatban. Ennek ellenére nem tudta volna elképzelni, hogy a katonafeleségek vándoréletét élje. Egyszer persze majdnem elintézte magának, amikor megkísérelt elszökni Harris hadnaggyal. De hát akkor épphogy betöltötte a tizennyolcat. Különben is, később beismerte magának, hogy szinte szántszándékkal felejtette ott azt a levelet, ahol Edmundnak muszáj volt megtalálnia, és meghiúsítania a tervét. Egyszerűbb volt őt zsarnoksággal vádolnia, mint saját magának belátnia, hogy a lányszöktetésnek úgysem lenne jövője. Most azonban nem boldogult. Noha a kapitány minden tiszteletet megadott neki, és igen kevés biztatásra lett volna szüksége ahhoz, hogy színt valljon, Madeline-nek csak nem sikerült beleszeretnie. – Most meséljen valaki más! – indítványozta, amikor az utolsó anekdotája utáni nevetés elült. – Walter, te is jártál néhány hétig Londonban! Biztosan történt veled valami figyelemre méltó! – Hát, egyik nap megpróbáltunk belógni a Whites-ba Hanburyvel. Azt mondta, ha összecsücsörítem a számat és nagyon ádázul nézek, akkor idősebbnek látszom majd. – Fogadom, nem működött! – vigyorodott el Sir Peregrine. – Hamar elszáll az a pár év – tette hozzá Lady Lampman –, és akkor majd abba klubba lép be, Carrington úr, amelyikbe csak akar! Remek ötlet volt Waltert Carrington úrnak szólítania, vélte Madeline. Hiszen Lady Lampman szemében a fiú szinte még pólyás. Kíváncsi tekintettel méregette az asszonyt. Mindig is rejtélyesnek találta. A tiszteletes házvezetőnőjeként olyan csendesen és igénytelenül viselkedett, hogy alig is vették észre. Azután Sir Peregrine menyasszonyaként meglepő hírnévre tett szert. Madeline úgy képzelte, szerelmes a férfiba, aki elhalmozta bókokkal, és hevesen udvarolt neki. Csak most jött rá, hogy sohasem gondolta komolyan. Na de Lady Lampman! Hogy vehette el pont őt? A nő sokkal idősebb volt nála, ráadásul nem is egy feltűnő szépség. Madeline – ahogyan korábban már számtalanszor – a boldogtalanság és az elégedetlenség jelei után kutatott Sir Peregrine ábrázatán, de semmit sem talált. Micsoda izgalmas kapcsolat az övéké! Lehetetlenség volt megállapítani, vajon többé-kevésbé elégedettek, vagy kétségbeesetten boldogtalanok-e. Lehetetlenség tudni, vajon Lady Lampman szöges korbáccsal uralkodik-e a férje felett, ahogyan azt Madeline olykor elképzelte magának. Mindenesetre, ha társaságban voltak, mindenhová követte az urát. És most gyereket várt. Madeline azt gondolta volna, túl öreg már hozzá. – Légy szíves, Perry! – nyújtotta oda üres poharát a férjének, hogy az még egy kis limonádét hozhasson neki. Le nem vette róla a szemét, mialatt átvágott a gyepen, és egy pillanatra megállt beszélgetni a tiszteletessel és a feleségével. Vajon Peregrine engedelmes papucsként vagy elkötelezett férjként viselte gondját asszonyának? Madeline azon kapta magát, hogy a tekintete már megint felfelé vándorol a folyón, ahogyan az utóbbi órában legalább tucatszor. De még mindig nem tértek vissza. Howard, William bácsi, Anna és Mr. Purnell elmentek, hogy megnézzenek egy jó pecázó helyet – bár Madeline fel nem foghatta, mi néznivaló van egy jó pecázó helyen. Ő is velük mehetett volna. William bácsi hívta is, Howard meg reménykedni látszott. Mr. Purnell ügyet sem vetett rá. Így természetesen nem ment. Vajon szerelmes volt a férfiba? Pár nappal korábban ezt állította Dominicnak. De vajon a „szerelem” a megfelelő szó a Purnell úr iránti érzéseire? Talán a „megszállottság” jobban illene. 163

Mert megszállott volt, nem kétséges. A nap minden percében kerülte a férfit, mégis minden áldott percben tudta, merre jár és kivel. Ha a közelébe volt, bizsergett a jelenlététől, mégis mindenáron kerülte, hogy rá kelljen néznie. Így csak minden második percben kapta azon magát, hogy őt bámulja. Rettentően félt a férfitól. Fogalma sem volt róla, hogy miért. Egyfelől természetesen azért, ahogy beszélt vele. Sosem titkolta, hogy ellenszenvesnek találja, és nemegyszer sértegette is. Másfelől viszont az efféle viselkedés sosem késztetné megalázkodásra. Ha bármely más férfi így merészelne beszélni vele, nos, azt kamatostul visszakapná. Még élvezné is, hogy incselkedhet vele. Nem mintha akkora gyakorlata lenne az ilyesmiben, természetesen. Őt a férfiak bálványozni szokták. És untatni. Azután ott volt, ahogyan, akkor bánt vele, amikor legutóbb kettesben maradtak. Madelinenek még most sem sikerült kivernie a fejéből annak a csóknak az emlékét. De lehet, hogy nem is nagyon próbálkozott vele. Az a csók sértő volt és fájdalmas, – tökéletesen magyarázta volna a félelmeit. Ettől függetlenül nem amiatt félt Mr. Purnelltől. Tán ostobaság volt tőle, de nem hitte, hogy az erőszak veszélye fenyegette volna, vagy, hogy később ilyesmitől kellene tartania. Nem hitte, hogy a férfi ennyire becstelen lenne. Egyszerűen nem talált magyarázatot a félelmére. Az ismeretlentől félt. Purnell úr pedig kétségkívül maga volt az ismeretlen. Volt benne valami, mélyen eltemetve, ami megrémítette Madeline- t. Nem mintha attól tartott volna, hogy erőszakba torkollik majd. Nem félt attól, hogy Purnell úr fizikailag bántalmazná. De akkor meg mitől félt? Talán attól, hogy visszafordíthatatlanul beleszeret, és soha többé nem lesz képes más férfira ránézni? Igen, ettől tartott. Nagyon is. Huszonkét éves volt, és férjhez akart menni. Arra vágyott, hogy az élete révbe érjen. Szerelemre vágyott, házasságra, gyerekekre. Rettegett attól, hogy visszavonhatatlanul beleszeret Mr. Purnellbe, azután pedig megtud róla valami borzalmasat, valami olyat, ami miatt képtelen lenne tovább tisztelni őt. Persze nem mintha ez bármit is számítana. Legvadabb álmaiban sem hitte, hogy Purnell úr valaha is belészeretne, és vele kívánná leélni az életét, vagy annak egy részét. És mégis, egy icipicit a férfinak is osztoznia kell a megszállottságában. Soha nem hallotta, hogy bármelyik más hölggyel úgy beszélt volna, mint vele. Kétszer is bocsánatot kért – egyszer a szavaiért, egyszer a cselekedeteiért. És az a csók cseppet sem volt előre eltervezve, ebben Madeline biztos volt. – Ó, köszönöm szépen! – mosolygott rá Sir Peregrine-re, aki neki is hozott egy pohár limonádét. – Meleg délutánunk van! Hadd mesélem el, amikor Lord Timmins hozott nekem egy pohár limonádét az Almack's-ban, azután pedig épp amikor nyújtotta felém, megbotlott – noha később senkinek sem sikerült rájönnie, hogy miben. Szegénykém. Ennek három éve, de azóta se került a szemem elé! A többiek vele nevettek. Látta, ahogy azok visszafelé tartottak; Anna Purnell úr mellett ugrabugrált, karja a férfiéba fonódott. Mr. Purnell elnéző mosollyal nézett le a kislányra. Madeline felkacagott, amikor Sir Peregrine kijelentette, hogy nem meri odaadni a feleségének a limonádéját, hátha leönti a ruháját. Alexandra rettegett az apja látogatásától; ám amikor megérkezett, a karjaiba hullt, és olyan szenvedélyesen ölelte, ami őt magát is éppannyira meglepte, mint a férfit. Korábban sosem volt ilyen hosszú ideig távol tőle, így amikor meglátta, ahogy testes alakja lelép a hintóról Lord Amberley ajtaja előtt, rádöbbent arra, aminek eddig a pillanatig nem is igazán volt tudatában: hogy mennyire szereti. – Nohát, Alexandra – tartotta el magától kartávolságra a lányt, miközben felpillantott a márvány lépcsősor tetején várakozó Lord Amberleyre és az édesanyjára, majd a feleségére a lépcső aljában – , látom, megfeledkezel a jó modorról, kisasszony! 164

Mégis, amikor elfordult, hogy jóval visszafogottabb modorban üdvözölje a mamát, valamint a vendéglátóit, Alexandra tudta, hogy nem haragszik rá. A mogorvaságával csak az örömét palástolta. Vagy csak ő képzelte így? Lehetséges, hogy a papa örül annak, ha megölelik? Alexandra korábban még sosem tett ilyet. Azóta viszont alig jutottak hozzá, hogy négyszemközt szót váltsanak egymással. Ha a mama elsorolta is neki a ballépéseit, eddig még nem volt alkalma kérdőre vonni miattuk. Csak előző este, a vacsora után intézett hozzá egy megjegyzést. – Nos, Alexandra, a legfrissebb városi hírek bizonyára örömödre szolgálnak majd! Peterleigh herceg nemrégiben eljegyezte Lady Angela Page-t. A hölgy a körülmények ismeretében jó fogást csinált tizenhét esztendős létére. Vajon mit is érzett akkor? – tette most fel magának a kérdést Alexandra. Véglegességet? Mintha végül épp az orra előtt csapták volna be az ajtót? Igen, ezt is. Megkönnyebbülést? Feltétlenül. Mindez vele is könnyedén megeshetett volna. Valójában egész életében arra számított, hogy ő lesz az, akivel megtörténik. De miután néhány hét alatt rohamosan felnőtt, már tudta, soha, egyetlen boldog pillanata sem akadt volna, ha hozzámegy a herceghez. Igazság szerint az a nevetséges emberrablás, amit minden baja forrásának tartott, valószínűleg a legszerencsésebb dolog volt, ami valaha is történt vele, ismerte most be némi meglepetéssel. Kutyaszorítóban volt, és még ennél is rosszabb napoknak nézett elébe, de legalább ráébredt, hogy ő is önálló személyiség, függetlenül az apjától, a hercegtől vagy bármely más férfitól. Sokat köszönhetett Lord Edennek. Meg kell majd mondania neki, ha alkalma adódik rá, gondolta mosolyogva. – Alex! – szólította meg Lord Amberley, s elvette tőle az üres tányért. – Sétálhatnánk egyet a folyóparton a szüleivel! De talán előbb keljünk át hídon! Mindig is szívesebben sétáltam a túloldalon. Alexandra belekarolt az édesapjába, míg Lord Amberley Lady Beckworthnek nyújtotta a karját. – Igazán kellemes a székhelye, Amberley! – jegyezte meg Lord Beckworth. – De milyen kár, hogy ennyi föld hever parlagon! – A völgyre céloz? – érdeklődött Lord Amberley. – És a tengerparti területre. Ahogy látom, másra nem jó, csak hogy a juhok legeljenek rajta. – Igaza van – mosolyodott el Lord Amberley. – Ezek a földek semmire sem jók. Fura, hogy ez eddig fel sem merült bennem! Mégis, az egész birtokon épp a völgyet és a szirteket kedvelem a leginkább. Számomra épp ezek a területek a legértékesebbek. De talán az, ami képes megmelengetni az ember szívét, mégsem lehet értéktelen. – A vadászzsákmány bőséges? – Attól tartok, itt tilos a vadászat. Bár a horgászatot engedélyezem. Én úgy vélem – noha sokan szórakoztatónak, ha nem mindjárt holdkóros ötletnek tartják, hogy a vadállatoknak is éppannyi joguk van az élethez, mint nekünk. A következő kérdése bizonyára az lesz, hogy fogyasztok-e húst. A válaszom, sajnos, igen. Tudja, én nem vagyok olyan vakmerő, mint az elveim. Ha egymagamban élnék, akkor talán önmegtartóztatást gyakorolnék. De így mindig az jut eszembe, milyen kellemetlen lenne az érintetteknek, ha ilyen különcségekre vetemednék. – Hús nélkül élni? Az nem lehetetlenség, uram? – kérdezte Lady Beckworth. – Nem sokáig élné túl, különösen a téli hidegben. Nekem furcsa ötletnek tűnik. – Ráadásul szükségtelen is – jegyezte meg Lord Beckworth. – Hiszen a Biblia is azt írja, hogy az állatok az ember táplálékául teremtettek. Az Úr ellen lázad, Amberley, ha visszautasítja az ajándékát. – Talán igaza van, noha a vélemények megoszlanak attól függően, a Teremtésnek mely olvasatát veszi figyelembe az ember – mosolygott Lord Amberley. – Nos – váltott témát Alexandra atyja – , én azért vagyok itt, Amberley, hogy az esküvőjük ügyét elrendezzük. Véleményem szerint a nyár vége tökéletes lenne. Augusztus vége, esetleg 165

szeptember eleje. A Szent György-templomban. Ha most rögtön szétküldjük a meghívókat, elég sokan a városban tartózkodnak, vagy visszatérnek majd a ceremóniára. Alexandra a lélegzetét is visszatartotta. – Erről még nem beszélgettünk Alexszel – felelte Lord Amberley – , de semmiképpen sem terveztünk ilyen korai esküvőt. – Pedig az lenne a lehető legjobb. Minek várni vele? – Sietős eljegyzés volt a miénk – magyarázta Lord Amberley. Előtte egyáltalán nem ismertük egymást, s még csak néhány rövid hetünk jutott ismerkedésre. Nem akarom arra kényszeríteni Alexet, hogy elkapkodjuk az esküvőt. – Alexandra azt teszi majd, amire utasítják! Ez teljes egészében a kettőnk ügye, Amberley. Talán nem kellett volna előhozakodnom vele, csak miután magunkra maradtunk. De hát Lady Beckworthnek és Alexandrának is tudnia kell, mit tervezünk. Mindannyian megtorpantak. Alexandra felszegett állal, összepréselt ajakkal figyelte a vőlegényét. A férfi rámosolygott. – Én inkább azt mondanám, ez a kettőnk ügye Alexszel – válaszolta halk udvariassággal. Megbeszéljük még az itt-tartózkodása ideje alatt, és tudatjuk önnel a döntésünket. Megértem, hogy tudni kívánja, mik a terveink. De, azt hiszem, annyit bizonyosan állíthatok, hogy nem esküszünk olyan korán, mint ahogyan azt ön javasolta. És valószínűleg nem is Londonban. – Nem Londonban? – vonta össze a szemöldökét Lord Beckworth. – Vidéken akar megesküdni, mint aki valami szégyellnivalót rejteget? Adott körülmények között, Amberley, létfontosságú, hogy az esküvő széles nyilvánosságot kapjon. – Amikor összeházasodunk – szólalt meg a gróf, s hangja éppoly halk és udvarias maradt, mint a kezdetekkor –, Alex lesz az, akit elveszek, uram, neki teszek életre szóló fogadalmat. Őszintén szólva, abban a pillanatban egyáltalán nem érdekel majd, mit gondol erről a világ, vagy, hogy éppen hol tartózkodik. Ha Alex, és a szívemhez legközelebb álló emberek jelen vannak, én tökéletesen boldog leszek. Alexandra látta, hogy az apja nehezen szedi a levegőt. Mama rémültnek tűnt. Alexandra még egy hüvelyknyivel feljebb emelte az állát. Azután a feszültséget William bácsi túlpartról átharsogó hangja törte meg. – Semmi értelme továbbmenni! – kiáltotta oda Lord Beckworthnek. – Arra is csak még több fát és még több vizet találna – kacagott. – Ráadásul az összes víz erre folyik! – Megmutattuk Purnell úrnak az egyik legjobb pecázó helyet! – rikkantotta Anna vidáman, aki a férfi karjába csimpaszkodva nagyon elégedettnek látszott. James Purnell a túlparti csoportot méricskélte, s tekintete ráakadt a húgáéra. Mások számára szinte észrevehetetlen mosolyt váltottak. – Teljesen kimerültem! – panaszkodott Lady Beckworth, miután a másik csapat folytatta útját vissza, a ház felé. – Legalább fél mérföldet gyalogoltam! Lord Beckworth belékarolt. – Alex, lenne kedve még egy kis sétához, mielőtt visszafordulunk? – tudakolta Lord Amberley. A lány észlelte, milyen meglepett pillantást vetettek rá a szülei. Épphogy sikerült elfojtania magában az automatikus választ. – Igen, köszönöm! – felelte, és belekarolt a grófba.

166

21 – Zaklatottnak tűnik – állapította meg Lord Amberley, és lágyan megérintette Alexandra ujjait. Már jó néhány perce sétáltak szótlanul. – Igen. – Azért, mert az édesapja előhozakodott az esküvővel? Alex, ő nem kényszerítheti házasságra önt, se a nyár végén, se máskor! Nem fogom hagyni! – Tudom. Egy újabb néma perc után a férfi lenézett rá. Az arckifejezése nem lazult el, és az állát is ugyanolyan magasan tartotta. – Mi a baj? – kérdezte. – Jobb lenne, ha elárulná nekem! Elég jól ismerem már ahhoz, hogy észrevegyem, ha valami bántja, de annyira még nem, hogy olvassak a gondolataiban. – Nem fogja hagyni! – vetette oda feszült hangon Alexandra. – Milyen hálás lehetek érte önnek! – Tehát rám mérges, nem az édesapjára. Azért haragszik, mert felszólaltam az érdekében. Ebben a játékban én semmiképpen sem nyerhetek, ugye, Alex.? – Micsoda megalázó érzés, ahogy két férfi vitatkozik rólam a fejem felett, mintha csak egy vagyontárgy lennék! Persze én még annyit sem érek, hiszen csak egy nő vagyok! Nincs saját hangom, nincsenek saját gondolataim. Még szerencse, hogy van egy hős lovagom! Lord Amberleyt elöntötte a méreg. Korábban sosem hagyta, hogy felbosszantsa magát a lány miatt. Mindig csak azt tartotta szem előtt, hogy mivel tartozik neki, hogy meg kell oltalmaznia, és lehetőség szerint boldoggá tennie. De ezúttal mérges volt. – És egyértelműen füle sincs! – csattant fel. A lány meglepetten kapta oda a fejét. Lord Amberley hangja jóval bosszúsabban csengett, mint amilyennek szánta. – Hát nem figyelt arra, amit mondtam, Alex? – Dehogynem! Nagyon is! A kérdés, ha nem tévedek, az volt, mikor és hol esküszünk. Ön azt hangoztatta, nekem több időre lenne szükségem, hogy közelebbről is megismerhessem önt. Csakhogy nekem nincs szükségem több időre, uram! Már ennyi is épp elég volt, köszönöm! Ön pontosan olyan, mint az édesapám, csak más csomagolásban! – Elég! – csattant fel dühösen a gróf. – Alex, önnek az a problémája, hogy az utóbbi hetekben elkezdte sajnálni magát! Minden férfi az ellensége! Az, aki megpróbál parancsolgatni önnek, az ellensége. Az, aki megpróbálja belevonni önt a jövőjéről szóló döntésekbe, az ellensége! Mégis, mit akar? Én feladom! – Az, aki megpróbál belevonni a döntésekbe? – vágott vissza a lány. – Hát nem érti? Nekem csak azért lenne beleszólási jogom, mert ön így dönt. Miféle szabadságot jelent ez számomra? Minden egyes szívességért hálásnak kell lennem önnek. Önnek nem lenne szabad abban a helyzetben lennie, hogy szívességeket osztogasson! Nekem alanyi jogon járna! – Badarság! Ön azt akarja, hogy hozzam le csillagokat az égről! Alex, nekem ez nem áll hatalmamban. Sajnálatos módon olyan társadalmi rendszer részei vagyunk, amelyet a férfiak irányítanak. Ez tény, kedvesem, és ezen egyikünk sem képes változtatni. Ha harcolni kívánunk ellene, azt csak a saját életünk keretein belül tehetjük. Nincs bűntudatom azért, amit ma délután mondtam vagy tettem! Én csak az ön érdekeit próbáltam védeni! – Igen, megvédeni! – vetette oda keserűen a lány. – Ha nem tetszik, a jövő héten elindulhat felkutatni a saját szerencséjét meg a szabadságát, mint házvezetőnő, vagy amit akar! De lehet, hogy nem lesz ínyére, amit talál! Attól tartok, megejtően naiv elképzelései vannak a világról, amelyben élünk! De legalább a sorsa a saját kezében lesz! – Igen, az én kezemben! És ha nem tetszik, hát nem fogok önnek nyavalyogni! Efelől biztos lehet! 167

– Őszintén, Alex, ha egyszer elmegy innen, cseppet sem izgat majd, elégedett-e az életével! Azt hiszi, én tán olyan jól szórakoztam az elmúlt néhány hétben? Lord Amberleyt elképesztették saját szavai. A harag beszélt belőle. Olyan érzés volt ez, amit csak igen ritkán engedélyezett magának. Gonosz szavak voltak, arra valók, hogy fájdalmat okozzanak. Saját fájdalma és csalódottsága adta őket a szájába. Megbocsáthatatlan szavak voltak. Lenézett Alexandra lehajtott fejére. Az arcát eltakarta előle a szalmakalap karimája. – Alex – szólongatta gyengéden –, én nem úgy értettem! Úgy viselkedtem, mint egy durcás iskolás fiú. Csak bántani akartam. Kérem, bocsásson meg nekem, ha tud! A lány felpillantott rá. Sötét szeme gyanúsan csillogott. Ellenségesen tekintett a férfira. – Nem, ne kérjen bocsánatot! Ön túlságosan jól nevelt! De az udvariasságát és a kedvességét pajzsként használja. Most végre megláttam a valódi férfit a pajzs mögött! És ettől csak még inkább tisztelem. Miért is ne szeretné a hátamat látni? Én eddig csak bajt hoztam önre! És az is igaz, hogy mindeddig rengeteget tett értem. Én pedig borzasztóan hálátlanul viselkedtem. Megértem, és nagyra becsülöm mindazt, amit értem tett, és még tesz is, de nem fogadhatom el! Nem csoda, hogy gyűlöl engem! Az lenne furcsa, ha nem így érezne! – Alex, én nem gyűlölöm! – tiltakozott a férfi. Megtorpantak. A gróf keze Alexandráét kereste. – Nos, amint a bálnak vége, én már itt sem vagyok! – jelentette ki a lány. – Mindketten örülhetünk. Az élete visszatérhet a rendes kerékvágásba. – Igen. Alexandra rámosolygott a grófra. Vérszegény próbálkozás volt. Ám a férfinak még ennyire se futotta. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna, Alex! Bárcsak úgy ismerhettem volna meg, hogy hiányzik önből ez a sok keserűség! – Kár ezen töprengeni – csóválta a fejét a lány. – Ha nincs a botrány, akkor ön Peterleigh hercegnéként ismert volna meg – ha egyáltalán. Attól tartok, nem bánom, hogy nem lehetett része ebben az örömben! Látja, van mit köszönnöm a fivérének! – Feleségül megy Dominichoz? – kérdezte Lord Amberley csendesen. – Feleségül? Lord Edenhez? – kerekedett el Alexandra szeme. – Dehogy megyek! – Dominic azt állította, nem mondott neki nemet. Azt remélte, sikerül meggyőznie magát. – Csábító gondolatnak tűnt, mielőtt rá nem eszméltem, hogy egyáltalán nem kötelező hozzámennem senkihez. Most már nem az. Ha újra megkérdezne, nemet mondanék. – De miért találta csábítónak? Ha akkoriban a házasság még elkerülhetetlennek tűnt önnek, miért csábult el, amikor én már biztonságban eljegyeztem? Alexandra megvonta a vállát. – Talán taszítónak talál? De hát ezt nem hinném. Amikor megcsókoltam, ön viszonozta. – Ön túlságosan is összezavarta a gondolataimat – válaszolta Alexandra a kézfejét tanulmányozva. – Lord Eden nem. Lord Eden olyan nekem, mintha az öcsém lenne, még ha idősebb is nálam. – Szerettem volna szerelmeskedni veled, Alex! – – cirógatta meg az arcát a férfi. Sajnálom, hogy soha nem lesz rá lehetőségem! A lány tágra nyílt szemmel, égő orcával nézett fel rá. – Ugye te is bánod? – mosolygott rá a férfi. Alexandra nem felelt, csak a szeme kerekedett el még jobban – ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Alex! – nyögött fel a férfi, s a vállánál fogva magához húzta a lányt. – Miért van az, hogy a legszívesebben jól megráználak, hogy alig várom, hogy eltűnj végre, s közben mégis szeretnélek átölelni, magamba fogadni, és csak szeretni és szeretni téged?

168

Alexandra nekidőlt, és átölelte a derekát. De néma maradt, és a fejét sem emelte fel. A férfi átkarolta, és lehunyta a szemét. – Van még remény? – tudakolta. – Van még arra esély, hogy meggondolod magad, és úgy döntesz, hogy velem maradsz? Van még jövőnk, Alex? – Nincsen – emelte fel a fejét a lány, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. – Nincsen, Edmund. Ha maradnék, örökre bánnám, örökre gyávasággal vádolnám magam! Nyugtalan és nyomorult lennék, és téged is nyomorulttá tennélek, ahogyan eddig is. Igen, szeretném, ha szerelmeskednél velem. Nem is! Én akarok szerelmeskedni veled! Szeretném, ha szerelmeskednénk! Kívánlak, ezt nem is tagadhatom. Bolond lennék, ha megpróbálnám. A karodban tartottál, tudod, hogy kívántalak. De ez még nem elég! Nem elég egymás karjába omolnunk, remélve, hogy a következő jó negyven évben majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk! Nem tudom, egyáltalán képes vagyok-e boldogságra. Ezt is ki kell még tapasztalnom. Temelletted nem lehetek boldog, Edmund! És ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem, hogy tegyek egy kísérletet, mert csak boldogtalanná tennélek, pedig nem boldogtalanságot érdemelsz! A gróf bólintott, és nyelt egyet. – Nem tudom, a legbátrabb vagy a legesztelenebb nő vagy-e, akihez valaha is szerencsém volt – mondta. – De látom, hogy el kell engednem téged. Nincs rá mód, hogy itt tartsalak. Sajnálom, Alex! Őszintén sajnálom! A lány lábujjhegyre emelkedett, s ajkát a férfiéhoz illesztette. A gróf rezzenetlenül állt. Alexandra eleresztette a férfi derekát, s két kezébe fogta az arcát – ujjait a hajába fúrta. Egy idő után elvette a száját, de a kezét hagyta, ahol volt. – Majd én megmondom neked! – felelte. – Ostoba nő vagyok. Az eljövendő években bánni foglak, Edmund Raine. Ezt olyan biztosan tudom, mint ahogyan itt állok. De azt is éppilyen biztosan tudom, hogy ha nem megyek el, elveszítem az önbecsülésem. Olyan sokáig tengődtem így – valójában egész életemben –, hogy tudom, nélküle élni sem érdemes. Számomra semmi sem lehet ennél fontosabb. Semmi, Edmund! Azután még egyszer megcsókolta, majd elengedte a férfit. Lord Amberley két karja lehullott. – Ha tovább maradunk, a papa kiküld utánunk egy keresőosztagot. – mondta. – Ahogy most áll a helyzet, rettenetes fejmosás vár rám. Vigyél vissza! A férfi szomorúan rámosolygott, és a karját nyújtotta. A következő héten a szomszédság figyelmét főként a bál kötötte le. Az évente megrendezett esemény mindig a nyár fénypontjának számított. Ez alkalommal csak tovább fokozta az izgalmakat, hogy látogatók tartózkodtak Amberley Courtban, legelsősorban a fiatal gróf menyasszonya. Alexandrát jól fogadták a környéken, sokkal jobban, mint Londonban. A legtöbben csodálták sötét szépségét, mely Londonban, a szezon közepén, a sokkal szembetűnőbb szépséggel megáldott, divatos fiatal hölgyek között észrevétlen maradt. Csendes méltósága pedig elnyerte azok elismerését, akik tudták, a megye ezen tájékán ő lesz a legbefolyásosabb úrnő. Megállapították, hogy hajlik a barátságos viselkedésre, kész meghallgatni másokat, és részt venni a falu és a vidék ügyeiben anélkül, hogy az előtérbe nyomakodna, vagy fenn hordaná az orrát, amiért ő lesz Amberley grófnője. Még a falusi szegények is, akik a grófnak dolgoztak, biccentettek neki, és rámosolyogtak, amikor csak látták. Mrs. Peterson és a fiai iránt tanúsított kedvessége, részvétele Joel Peterson temetésén nem maradt észrevétlen. Alexandra a bál előtti napokon sem pihent a babérjain. Majd' mindennap együtt teázott valamelyik szomszéddal, akiket általában Lady Amberley társaságában keresett fel. Olykor az édesanyja és Lady Madeline is csatlakozott hozzájuk. Mindeközben ráébredt, hogy küzdenie kell az összetartozás szívmelengető érzése ellen, mely lassanként átjárta a szívét. Mrs. Carrington – aki ragaszkodott hozzá, hogy Viola néninek szólítsa folyton megvédte William 169

bácsi tréfáitól, Anna elárasztotta Londonról, az összejövetelekről és a bálokról szóló mohó kérdéseivel. A Stanhope kisasszonyok megmutogatták neki a kezük alól kikerült csipkéket és hímzéseket, Mrs. Courtney pedig a jókora veteményest, melyet mindig maga ültetett és gondozott. A tiszteletes felesége mesélt neki Lord Amberley jótékonysági kezdeményezéseiről a környéken, ami elvileg hétpecsétes titoknak számított. Lady Lampman körbevezette a házuk mögötti hatalmas virágoskertben, melyre férjével együtt oly büszkék voltak, s amelyben annyi örömüket lelték. Alexandrának nehéz volt szembenéznie a ténnyel, hogy félrevezeti ezeket az embereket. Mit gondolnak majd róla, miután elment? De ez persze nem számít majd. Sosem fogja megtudni, mit gondolnak, és mit beszélnek, így aztán a véleményük nem is befolyásolhatja majd. De vajon mit gondolnak majd Lord Amberleyről? Vajon sajnálni fogják vagy kárhoztatni? Az utóbbi rettenetesen igazságtalan lenne. Egyáltalán nem lenne szabad őt hibáztatniuk. Az eljegyzést tehát mindenképpen neki magának kell majd felbontania, határozta el Alexandra. Neki elég annyi is, hogy tudja, a férfi kész lett volna megtenni, hogy bebizonyítsa: hajlandó elengedni, hogy maga nézzen szembe az élet megpróbáltatásaival. Nem akarta nyilvánosan megalázni. Hiszen szörnyen megalázó lenne, ha mindenki úgy ismerné, mint az úriembert, aki felbontotta a hivatalos eljegyzését! Alexandra még az atyjához fűződő viszonyát sem találta olyan rossznak, mint amilyenre felkészült. Igáz, az édesapja megleckéztette egy-két dologért, de, nem próbálta meg irányítani minden lépését. És egyáltalán nem próbálta alávetni a büntetéseinek. Lord Beckworth nem kedvelte a grófot. Az ő szemében Lord Amberley gyengének bizonyult. – Mi a mennydörgős ménkűt ért azon, hogy meg kell beszélnie veled az esküvő ügyét, Alexandra? – szegezte neki a kérdést a kerti mulatság utáni napon. – Mégis, mi közöd neked az egészhez? – Papa, az esküvőmről beszélsz. Az csak természetes, hogy a döntést nekünk kettőnknek kell meghoznunk Lord Amberleyvel. – Badarság! Ha mindig, mindenben kikérnék az asszonyok véleményét, soha semmilyen döntés nem születne meg! Már azért is hálásnak kellene lenned, lányom, hogy tisztességben férjhez adlak! – Nem, hogyha rólam vart szó, papa! – kockáztatta meg Alexandra, egyenesen az apja szemébe nézve. – Alexandra! – suttogta megütközve az édesanyja. – Ne feledd, kivel beszélsz! Ám a papa nem robbant, ahogyan azt Alexandra teljes joggal elvárta volna. Acélos tekintettel hosszan és keményen meredt a lányára. – Ki ültette ezt az őrültséget a fejedbe Alexandra? Amberley? Az biztos, hogy fura elképzelései vannak annak a fickónak! Az öccse meg húga is széllelbélelt párosnak tűnik. De nemsokára már az ő gondja leszel. Kétségtelenül hamar ráébred majd, hogy minden erőfeszítésem ellenére makacs, önfejű teremtés vált belőled. Majd megtanulja, hogy kell bánni veled. Te pedig jobb, ha óvatos leszel, kisasszony! Beszélj csak vele is úgy, ahogyan velem, és válaszul kaphatsz tőle egy pofont! Alexandra nem felelt, és az ügyet nem hozták fel többé. Az apja ezek után csak akkor szólt hozzá, ha lényegtelen dolgok miatt morgolódott vele. – Bolond vagy, amiért engeded Amberleynék, hogy a keresztneveden szólítson! – mondta egyszer. Ráadásul Alexnek! Több tartásod is lehetne, lányom! Vagy tán nem ez az egyetlen szabadosság, amit engedélyeztél neki? Költői kérdés volt, nem várt választ rá. – Coutneyék Lord Amberley bérlői? – kérdezte aznap, amikor Alexandra Courtney asszonyhoz készült látogatóba Lady Amberleyvel. – Te meg teázni mész hozzájuk, Alexandra? Ostoba indítványozás ez, lányom, nekem elhiheted! Ezentúl még majd elvárják, hogy érintkezz 170

velük! Bőven elég lenne megállítani a hintót, és az egészségük felől érdeklődni, amikor elhajtasz előttük. De erre sem várt választ, Alexandra pedig ment a saját feje után. James, amennyire tudott, kitért az apja útjából, amit Alexandra egyszerre megkönnyebbüléssel és feszülten nyugtázott. Annyira szerette volna, ha azok ketten összebékülnek! Ám azzal is tisztában volt, hogy erre nem sok esély mutatkozik. A papa valószínűleg sosem ismerné be, hogy amit Jamesszel tett, az helytelen volt. James pedig nem valószínű, hogy megbocsátana neki, amíg a papa bocsánatot nem kér tőle. De azért nem adta fel a reményt. A dolgok jelenlegi állása szerint hálás volt, hogy apa és fiú között nem lángolt fel nyílt ellenségeskedés. James ideje nagy részét egyedül töltötte, esetleg a férfiak egyikével-másikával. Végeérhetetlen biliárdjátszmákba bonyolódott Sir Cedrickel. Társaságban gyakran engedte Anna Carringtonnak, hogy az oldalán lógjon. A kislány majdnem annyira rajongott érte, mint Lord Edenért. Meglepő módon James szívesen állt a rendelkezésére. Úgy tűnt, megérti, milyen elszomorító, ha az ember tizenöt éves, szinte már felnőtt, és mégsem több gyereknél. Alexandra kedvtelve figyelte, ahogy a fivére nagy komolyan hallgatja a kislány locsogását, hosszú lépteit az ő ugrándozásához igazítja, s maga is gyakran mesél neki. James rajta kívül alig valaki mellett volt képes ellazulni. De azért volt remény. Alexandra sosem adta fel a hitét, hogy a fivére számára van még remény. Így érkezett el a bál napja, s Amberley Courtot hirtelen buzgó sürgés-forgás töltötte be. A királyi lakosztályt kitakarították és előkészítették; virágok garmadáit válogatták össze és rendezték el Lady Amberley felügyelete alatt. Lassan szállingózni kezdtek a távolabbról érkező vendégek, akiket meghívtak, hogy éjszakázzanak a házban. Lord Eden megállt a pazar bálteremben, és körülnézett. A helyiséget ez évben rózsaszínfehér szegfűkkel és rózsákkal díszítették valamint temérdek páfránnyal és egyéb zöldekkel – , és úgy illatozott, mint egy kert. A magas tükrökkel borított falak megkettőzték a virágokat és a gyertyákkal megrakott csillárokat. A tükrök a vendégek számát is megsokszorozták, így a terem zsúfoltnak hatott. Meglepőnek tűnt, hogy egy vidéki rendezvény ennyi vendéget vonzzon, de az Amberley-bál mindig is különleges eseménynek számított. Lord Eden számára mindig ez jelentette az év fénypontját, már akkoriban is, amikor még túl fiatal volt hozzá, hogy maga is részt vegyen a bálon Madeline-nel rendszerint sikerült fellopózniuk a használaton kívüli kórusgalériára, hogy onnan kukucskáljanak lefelé a csillogó báli ruhákra és mellényekre. Most már gyanította, hogy a szüleik – majd később Edmund pontosan tudták, hogy ott rejtőznek. Ám a tudat, hogy szigorúan tiltott dolgot művelnek, csak fokozta az izgalmukat. Idén azonban nem várta olyan kitörő örömmel az estét, mint általában. Aznap reggel beszámolt az édesanyjának és Madeline-nek a döntéséről, hogy két nap múlva belép a hadseregbe. A mama jól viselte. Csendben hallgatta végig, derekát kihúzva, kezét összekulcsolva maga előtt. – Igen, Dominic – szólalt meg, mikor Lord Eden befejezte a mondandóját –, hosszú ideje tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön ez a nap. Csak arra vártam, kedvesem, hogy te állj elém vele, ahogyan most. Hogy ne kérdezd, hanem közöld velem. Most már tudom, hogy az elhatározásod végleges, s hogy végre felnőttél. Belátom, hogy el kell engednem téged, még ha beleszakad is a szívem. De te csak tedd, amit tenned kell, én pedig elszenvedem, amit el kell szenvednem. Én mindig büszke leszek rád, fiam! És nem tudsz olyat tenni, amivel az irántad érzett szeretetemet megmásíthatnád. Ezt ne feledd! – Mama, én megpróbáltam kiverni a fejemből, hiszen tudtam, min mentél keresztül korábban. Próbáltam megelégedni a jelenlegi életemmel. 171

– Jaj, dehogy! A fiataloknak nem kenyerük az elégedettség, Dominic, és sosem akarják azt, amit a szüleik elterveztek nekik. Én már megkaptam a magam lehetőségét, most rajtad a sor! Én is hozzámentem az édesapádhoz – hiába ellenezte a nagyapád. Természetesen pazar fogást csináltam, de akkor is csak tizenhét éves voltam. Ő úgy vélte, részt kellene vennem a londoni szezonon, hogy más fiatalemberekkel is összeismerkedhessem, mielőtt döntenék. Én azonban sosem bántam meg, hogy ellenszegültem neki. Húsz csodálatos évet töltöttem apátokkal. Húsz rettentően rövid évet! De itt vagy nekem te, kicsim, és Edmund és Madeline. Áldottnak érzem magam! Neked is csak azt kívánhatom, hogy a döntésed hozzon rád ugyanennyi boldogságot. Lord Eden az édesapja halála utáni szörnyű esztendőt követően nem látta sírni az édesanyját. Aznap reggel addig ölelte őt, amíg az asszony újra ura nem lett önmagának. Akkor megcsókolta, majd távozott. Fogalma sem volt, mit mondhatna még neki. Madeline- nel több gondja akadt. A húga az összes keze ügyébe kerülő párnát hozzávágta a férfi hálás volt, amiért nem a könyvtárban találkoztak –, azután nem volt hajlandó elfogadni a döntését. – És mégis, mi lesz velem, ha meghalsz? tudakolta. Majd minden logikát nélkülözve hozzátette: – De ugye vigyázol majd magadra? Lord Eden meglehetősen oktalan módon elvigyorodott, és azt felelte: nem, az adott körülmények között lehet, hogy nem fog. Ezek után tanúja lehetett némi toporzékolásnak és egy sikító rohamnak is. Azután ez is ugyanúgy végződött, mint a mamával: a lány a karjában zokogta ki magát. – Nem akarom, hogy elmenj, Dominic! jelentette ki két csuklás és hüppögés között. – Megtiltom, hogy elmenj! Ha elmész, soha többé nem állok szóba veled! – Elmegyek, Bogyó – felelte halkan, és csókot nyomott a húga feje búbjára. – De én nem akarom, hogy elmenj! – siránkozott, amiről a férfinak eszébe jutottak azok az idők, amikor még gyermekek voltak, és a húga nem tarthatott vele valamilyen csínytevésben. – Dominic, ha te meghalsz, én utánad halok! – Dehogy halsz! Túl fogod élni, Bogyó, hogy mesélhess a gyerekeidnek meg az unokáidnak az ő bátor Dominic bácsikájukról! – Úgy érted, az ostoba, bolond, önfejű és érzéketlen Dominic bácsikájukról! – javította ki a lány dacosan. – Ahogy tetszik! – nyomott újabb csókot a feje búbjára a férfi. – Utállak! – húzódott el tőle a húga. – Utállak! Dominic! Tűnj el innen! Soha többé nem akarlak látni! A férfi bánatos mosollyal távozott. A húga állta a szavát, és egész nap nem szólt hozzá. Amikor a közelébe került, a fejét csóválva szipogott, de se egy szóra, se egy pillantásra nem méltatta. Olykor nem egyszerű az ikrek sorsa, mélázott Lord Eden. Azt kívánta, bárcsak ezzel véget ért volna a vesszőfutása. Ha csak arról lett volna szó, hogy elbúcsúzzon mamától és Madeline-től, áldottnak érezhetné magát. De ott volt még az a buta kavarodás Purnell kisasszony körül, amit el kellett simítania. Szép kis kalamajka! Több mint egy héttel ezelőtt megkérte a kezét, és akkor az az érzése támadt, hogy a lány talán igent mondana. Most biztosan arra vár, hogy újból előhozza a témát. A becsület arra kötelezte, hogy ismét megkérje, mivel a lánynak akkor nem nyílt rá lehetősége, hogy választ adjon. Csakhogy az azóta eltelt napokban rádöbbent, hogy nem ez a megoldás. Ha megtenné, sokkal több fájdalmat okozna Edmundnak, mint azzal az eredeti tettével, ami arra késztette, hogy eljegyezze Purnell kisasszonyt. Ő azonban ragaszkodott tervéhez, és nagy dérrel-dúrral, csukott szemmel tört előre. Madeline találóan hasonlította Don Quijotéhoz. Mégsem tehette meg, hogy csendben ejti a dolgot. Már beszélt Purnell kisasszonnyal és Edmund-dal. De mi van, ha a lány végül igent mond? Természetesen muszáj lesz feleségül vennie. Ezt a kavarodást! Ma este mindenképpen beszélnie kell vele! Nem merte másnapig

172

halogatni, nehogy végleg inába szálljon a bátorsága. Rettenetes lenne, ha úgy távozna Amberleyből, hogy nyitva hagyott egy ilyen fontos kérdést. Na és Susan! Nem, őrá inkább nem is gondol! Nem mert. Az ember nem képes végtelen számú terhet cipelni a vállán úgy, hogy össze ne rogyjon a súly alatt! Nem szabad Susanra gondolnia! Nem is táncolhat vele ma este. Se nem beszélhet. Még csak rá se nézhet! Olyan átkozottul csinosan festett abban a rózsaszín báli ruhában, amit mintha kifejezetten úgy terveztek volna, hogy ideilljen ma este a bálterembe. A rózsaszínnek borzalmasan kellene mutatni az ő gesztenyebarna hajával. És neki mégis jól áll! Átkozottul csinos volt! A zenekar, amit Edmund drága pénzért felbérelt, már hangolt. Edmund készen állt, hogy Purnell kisasszonyt felvezesse a nyitótánchoz. Lord Eden rápillantott az idősebbik Moffat kisasszonyra, akinek az első táncot odaígérte. Elmosolyodott, amikor elkapta a szoba túlsó végéből rávillanó tekintetét. Moffat kisasszony is feltűnően csinosan festett, és a pirulás is jól állt neki. Az elkövetkezendő félórában majd az ő szépségére összpontosít! Látta, hogy Susan Jennings hadnaggyal indul táncba. Lord Amberley a táncparkettre vezette Alexandrát a nyitótánchoz. Csodálatosan boldogok lehetnének ma este, gondolta, ahogy a lányra nézett. Alexandra lélegzetelállítóan gyönyörű volt halványsárga selyemruhájában, csipkés köntösében. A gróf gyanította, hogy Rey dadus grandiózus csatát vívhatott vele a frizurája miatt, amit fejtetőn kontyban viselt, míg a halántékáról és a füléről tekergőző loknik hulltak a nyakába. Vajon Alexandra már Londonban is ilyen mesésen festett? – tűnődött a gróf. Vagy ő látta másnak, miután felfedezte a fegyelmezett külső mögött megbúvó makacs, bátor, független, imádni való és zűrzavaros személyiséget? Lehetséges, hogy most már képes volt észrevenni azt a szépséget, ami mindig is ott rejtőzött? Vagy a lány virágzott ki alig néhány hét alatt? Vajon amikor megismerte, valóban csak egy szinte lélek nélküli volt, s nem egy teljes virágjában tündöklő nő – Alex, meseszép vagy! – jelentette ki, miközben a kezét fogva várta, hogy felcsendüljön a muzsika. – Köszönöm! – felelte a lány, majdhogy huncutul villanó tekintettel, amit Edmund Londonban sosem láthatott tőle, ebben biztos volt, így folytatta. – Te is nagyon csinosan festesz, Edmund! A gróf elvigyorodott. Felcsendült a zene. S Lord Amberley nekiállt, hogy kiélvezze utolsó estét, amit a jövendőbelijével tölthetett Holnap megteszi majd a bejelentést, amivel meg döbbenti a két családot, az összes ismerősüket, sőt sok olyat is, akiket egyáltalán nem ismertek – hogy többé nem áll szándékában elvenni a lányt. Vajon hol találhatna még egy Alexandra Purnellt? De talán soha nem is akarna keresni – mint ahogyan más nőt sem, ami azt illeti. Különben is kételkedett benne, hogy a holnapi nap után minden vagyona és rangja ellenére bárki is szívesen fogadná a házassági ajánlatát. Felkészült rá, hogy – valószínűleg a legcsúnyább körülmények között – örökre megfosztatik az úriember elnevezéstől.

173

22 Alexandra jól akarta érezni magát a bálon. Ezt már akkor elhatározta, amikor még el sem kezdődött. Még azt is tiltakozás nélkül tűrte, hogy Rey dadus jóval kacérabb hajkölteményt varázsoljon a fejére, mint amilyet valaha is viselt. A ruháját is gondosan választotta meg: világosat és ki hivó vonalút. Korábban még sosem hordta. És többé talán soha nem is lesz rá módja, hogy részt vegyen egy efféle rendezvényen, vagy jól érezze magát. Holnap majd jut elég ideje a szomorúsága és a megbánásra. Örömmel látta, hogy Lord Amberley hangulata tökéletesen illik az övéhez. Cseppet sem látszott indokolatlanul komolynak, dühösnek vagy bánatosnak. Rámosolygott a vendégeire, mosolygott Alexandrára. Ő pedig örült, hogy teljes pompájában is láthatja a férfi otthonát. A harminc személyre megterített királyi ebédlő egyszerűen káprázatosan mutatott; a bálteremnél lélegzetelállítóbb pedig még sosem került a szeme elé. Alexandra örült, hogy mindez a grófé. Edmund mindig is becsülni fogja, ami az övé. – Ettől biztosan mindenki bemelegedett! – mosolygott rá a férfi, amikor a pattogós néptánc, mellyel a bált megnyitották, a végéhez ért. – Á, és jön Dominic, hogy elragadjon a négyeshez! Fogadom, hogy ma este egy perc nyugtod sem lesz majd, Alex! A lány rámosolygott Lord Edenre. Mennyire szívébe zárta őt is az elmúlt néhány hétben! Olyan jóképű volt, olyan bájosan kisfiús, s olyan népszerű minden néposztály fiatal hölgytagjainak körében! Utána sóhajtozott Susan Courtney, az unokahúga, Anna, meg számtalan falusi leány. Neki is hiányozni fog. – Purnell kisasszony, káprázatosan fest! – szólalt meg az ifjú. – Edmund, Miss Moffat kijelentette, hogy már nem vágyik se az Almack’s-ba, se a St. James-palotába, se más egyéb divatos helyekre. Azt állítja, ezt a báltermet úgysem múlhatja felül semmi! – Csodálom, hogy egyáltalán észrevette, mi van körülötte! – vigyorodott el Lord Amberley. – Nekem úgy tűnt, le nem veszi rólad a szemét! Lord Eden váratlanul elpirult, és Alexandra kezéért nyúlt. – Ne foglaljuk el a helyünket, Purnell kisasszony? A zenekar nagyon lelkes. Mindjárt készen állnak rá, hogy újra rázendítsenek. Alexandra megfogta a kezét, Lord Amberley pedig következő táncpartnere keresésére indult. – Beszélnem kell önnel! – pillantott a lányra Lord Eden mohó komolysággal. – Már jóval hamarabb sort kellett volna kerítenem rá, nem egy ilyen alkalomra halogatni! Beszélhetünk később, Purnell kisasszony, vagy esetleg eljönne velem sétálni most? – Inkább beszéljük meg most! – válaszolta Alexandra, és némi sajnálkozással figyelte, ahogy a párok elfoglalják a helyüket körülöttük. Lord Eden kivezette a franciaablakok egyikén, melyek a tükörfallal szemközti oldalon a bálterem egész hosszát elfoglalták. A terasz szinte teljesen üresen állt. Még túl korán volt ahhoz, hogy sokan sétálgassanak idekint a bálteremben uralkodó hőség elől felüdülést keresve. – Sokáig halogattam a dolgot, hölgyem – kezdett bele Lord Eden most már határozottan izgatottan –, már napokkal ezelőtt beszélnem kellett volna önnel, négyszemközt! – Talán – felelte nyugodtan a lány. – Amikor legutóbb beszéltünk, ön megkérte a kezem. Akkor nem állt módomban válaszolni, mert Anna megzavart minket. A válaszom akkor is és most is nem lett volna, uram, noha őszintén köszönöm az ajánlatát. Ön nemes és nagylelkű! A férfi egy darabig hallgatott, míg a köröttük hullámzó négyes zenéjére lépkedtek. – Túl sokáig halogattam – bökte ki. – Szenvedélyesebben kellett volna érvelnem Londonban! Azóta tudom, mióta betettük ide a lábunkat. Megértettem, hogy most már lehetetlenség változtatni a helyzeten úgy, hogy azzal még nagyobb botrányt ne kavarnánk. Önt is ez késztette erre a válaszra, Purnell kisasszony? 174

– Meghat az a hűség, amelyet a bátyja és az a törődés, melyet irántam mutat, uram. De a azt hiszem, akkor sem fogadtam volna el az ajánlatát, ha nem fenyegetne újabb botrány. – De ha Londonban korábban a tudomásomra jut, mi történt Lady Sharpnál, és hamarabb térek vissza a Curzon Streetre, mint Edmund, akkor igent mondott volna nekem, Purnell kisasszony? Képtelen vagyok megbocsátani magamnak a késlekedésemért! – Nem – érintette meg lágyan a kezét Alexandra futólag. – Akkor sem. Ha akkor eljön és megkér, ugyanazt válaszoltam volna, amit a legelső alkalommal. – Edmund miatt? – Nem egészen – felelte a lány kis mosollyal. – Csakhogy mire a fivére eljött, hogy másodszor is megkérjen, már nem maradt más lehetőségem, muszáj volt igent mondanom. – Jól tönkretettük az életét, mi ketten, Edmund meg én, ugye? – vonta fel a szemöldökét Lord Eden. – Nem igazán. Ha Eastonék estélyén nem tévesztenek össze Madeline-nel, most a Peterleigh herceggel kötendő házasságomat fontolgatnám. Úgy vélem, szerencsés vagyok, hogy ettől megmenekültem. – Ebben egyet kell értenem önnel! – vidult fel valamelyest a férfi. – Nem szívesen gondolnék úgy önre, Purnell kisasszony, mint annak a férfinak a tulajdonára! Ahhoz ön túlságosan is erős jellem! – Köszönöm! – És Edmund mellett boldog lesz? – kérdezte szinte vágyakozón Lord Eden. Tudja, nála jobb embert nem is kívánhatna magának! Én nem ismerek nála jobbat. Mindig is csodáltam őt az erős jelleméért és a jó szívéért. Ő biztosan gondot visel majd önre. – Igen, Lord Amberleynek nagy erőssége, hogy másokra gondot viseljen, és átvállalja a terheiket. – Ugye? Örülök, hogy önnek is feltűnt, Purnell kisasszony! Mindig is úgy képzeltem, hogy egy nap jön majd valaki, aki ugyanezt teszi Edmund-dal. Mármint hogy törődik vele, és átsegíti az élet nehézségein. Elég képtelen gondolat, hogy Edmundnak is szüksége lehet segítségre hát nem? De néha úgy hiszem, ő egymaga sebezhetőbb, mint mi, többiek együttvéve. Mindig hozzá rohanunk segítségért. A vérévé vált, hogy önmagát sem kímélve mindig mások segítségére siessen. És már tíz éve ez megy, Purnell kisasszony! Edmund csak tizenkilenc éves volt, amikor a papa meghalt. Ma már olyan fiatalnak tűnik számomra! – Valóban az is. – Ezért ezúttal én akartam megtenni – folytatta a férfi. – Tudja, megszabadítani a terhétől. Arra gondoltam, ha feleségül venném önt… – torpant meg egyszerre beszéd közben. Amikor Alexandra rátekintett, látta, hogy a szemét lehunyva grimaszol. – Jaj, hölgyem, annyira sajnálom! Nem úgy értettem… – Tudom, hogy értette – nevetett fel a lány. – Pontosan tudom, hogy értette! Nem sértődtem meg. – Milyen nagylelkű! – ragyogott fel hirtelen a férfi arca, és újra a régi, kisfiúsan lelkes Lord Eden állt Alexandra előtt. – De aztán eszembe ötlött gondolat. Talán végeredményben mégiscsak segítettem rajta. Talán nekem köszönhető, hogy ön az övé lett. Ha ön is ugyanúgy érez, ahogyan én – ön is szeretne könnyíteni Edmund életén, magányán – , akkor önnél jobb dolog nem is történt vele ez alatt a tíz év alatt! És az egészről én tehetek! – Valóban – mosolygott rá Alexandra. Úgy érezte, gombóc nőtt a torkában. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy elrohanjon az éjszakába. – Valóban ön tehet. – Gondoskodik majd Edmundról? – tudakolta a férfi. – Figyeltem önöket együtt, és olykor az az érzésem támadt, mindketten fontosak egymásnak. De talán csak azt látom, amit látni szeretnék. Fontos önnek Edmund? – Igen, fontos – fordult el tőle a lány. – Nagyon is – tette hozzá suttogva. Lord Eden megragadta a felkarját, és megszorította. 175

– Úgy örülök neki! Olyan boldog vagyok, – Purnell kisasszony! Tudta, hogy holnapután indulok? – Nem. A hadseregbe? A férfi mohó arccal bólintott. – Remélem, egyenesen Spanyolországba! Remélem, átvezényelnek, amilyen hamar csak lehetséges! Szeretném kupán vágni az öreg korzikait! Már alig várom! – Hogyan fogadta a családja? – érdeklődött Alexandra. – Edmund csodálatosan viselkedett! – józanodott ki kissé Lord Eden. – Bátorított, hogy tegyem azt, amit szeretnék. A nők persze sírtak, de mama éppúgy erősködött, mint Edmund, hogy tegyem, amit tennem kell. Madeline hisztizett délelőtt, amikor elmondtam neki, és azóta nem szól hozzám. – Szegény Madeline! Tudja, nagyon szereti önt. – Tudom. Elképzeltem, én mit éreznék, ha nekem kellene végignéznem, ahogy önként kockára teszi az életét. Azt hiszem, én is hisztiznék. – Ő is megérti majd. Pont ugyanazt teszi majd, amit ön is, beleképzeli magát az ön helyzetébe, és rájön, milyen fontos ez önnek. – Purnell kisasszony – nézett rá komolyan a férfi – szeretnék kérni öntől egy szívességet! Ha velem bármi történne, ha elesnék, gondoskodna helyettem Bogyóról? Tudom, óriási kérés, nekem is csak most jutott eszembe, ahogy elragadott a hév. De nézze, a mamának és Edmundnak ott lesz a saját gyásza. Csakhogy Madeline-é más lesz, ezerszer rosszabb! Hiszen ikrek vagyunk. Segít majd neki? Alexandra úgy érezte, mintha mély kútba zuhant volna. Mindjárt megfullad! Mégis mosolygott. – Madeline erős teremtés – mondta. – S ha ilyesmi megtörténne, akkor senki sem segíthetne rajta. Sem az édesanyja, sem Edmund, sem én. De túlélné. Ezt ő is tudja. De hát miért is emlegetjük a halált? Sokkal valószínűbb, hogy hősként tér haza! – Nekem semmi kedvem se meghalni, se hőssé válni – mosolygott Lord Eden. – Csak szeretnék bevonulni, és kivenni a részem a hadjárat izgalmaiból, piszkából, veszélyeiből és megpróbáltatásaiból. Semmi többre nem vágyom, Purnell asszony, csak hogy kivehessem a részem az egészből! De véget ért a zene, ideje visszakísérnem önt! Örülök, hogy sikerült beszélnünk egymással! – Meghiszem azt! – nevetett fel a lány. – Elvégre most már egy gonddal kevesebb! – Ön sosem okozott volna gondot nekem, Purnell kisasszony! – mosolyodott el szomorkásan a férfi. – Büszkén harcoltam volna önért! Madeline egész este olyan elszánt vidámságot erőltetett magára, hogy éjfélre teljesen kimerült. Addig kacagott, csivitelt és kacérkodott, amíg biztos lehetett benne, hogy Lady Madeline Raine-t az egész megye üresfejű társasági babának tartja. Visszautasította Forbes kapitány kérését, hogy sétáljanak egyet odakint, mert érezte, hogy közeleg a leánykérés, és félt, hogy jelen hangulatában még igent találna mondani neki. A mosoly azóta nem fagyott le az arcáról, amióta vacsora előtt kilépett a szobájából. Sosem hitte volna, mennyi erőfeszítést és leleményességet igényel elkerülni két férfit. Hogy elkerülje a tekintetüket, és sose kerüljön elég közel hozzájuk ahhoz, hogy hallja, amit mondanak, vagy megkockáztassa, hogy szól hozzájuk. Megöli Dominicot. Megspórolja a franciáknak puskaport. Majd ő megteszi helyettük! Miért kell neki folyton harci lázban égnie? Miért kell neki a fényes páncélú lovagot alakítania? Miért vedlik alkalmanként Don Quijotévá? Madeline-nek semmi szüksége nem volt egy bátor, kalandvadász, lovagias bátyra. Az sem érdekelte volna, ha a fivére a királyság leggyávább embere, ha úgy biztonságban tudhatja. Neki csak Dominic kellett!

176

Erre most itt hagyja, és elmegy megöletni magát! És egyáltalán nem törődik azzal, hogy ő mit érez, hogy mit kell majd kiállnia miatta! De többé nem szerzi meg neki azt az elégtételt, hogy könyörögni lássa, határozta el. Még csak hozzá sem szól majd indulás előtt! Indulás előtt! Amikor eszébe jutott, hogy csupán két nap van hátra, rátört a pánik. Talán soha többé nem látja majd! Az elkövetkezendő hónapokban – sőt talán években mást sem tesz majd, csak a híreket lesi folyamatosan, megállás nélkül rettegve attól, hogy rossz híreket kap a levélben. Vajon hogyan közli az emberrel a hadsereg, hogy a szerette elesett a harcmezőn? Madeline nem akarta megtudni. Megrázta a fejét, és káprázatosabban mosolygott Howard Courtneyra, mint ahogy az szándékában állt. Sarkon fordult, és kimenekült a teraszajtón. Erre a táncra szabad volt. A tiszteletesnek ígérkezett el, de őt hirtelen elhívták egy betegeskedő hívőhöz. Szerencsére nem az Amberleybirtokra, mert akkor biztosan Edmund is kötelességének, érezte volna, hogy vele tartson. Ez idáig senki sem vette észre, hogy Madeline táncpartner nélkül maradt. Örömmel töltötte el a tudat, hogy fél órára egyedül lehet, ellazíthatja az arcizmait, és félreteheti a vidámság álarcát. Nem akart a teraszon bóklászni. Ott még szemet szúrna valakinek. A bejárat irányába illant, maga mögött hagyva a rózsakertet. Egy ideig majd elsétálgat a hűs és csendes franciakertben. Senki más nem kóborol ilyen messze a bálteremtől. Rettenetes, ha az ember nem érzi jól magát egy bálon, főleg ha az Amberley-bálról van szó! Madeline nem emlékezett rá, hogy korábban valaha is megesett volna vele ilyen. De bármilyen keményen próbálkozott is, nem érezte azt a vidámságot, amit kifelé mutatott. Mint ahogy nem tudott beleszeretni Forbes kapitányba, sem más olyan fiatalemberbe, akit egy szemvillantás alatt az ujja köré csavarhatna. Milyen unalmas dolog, ha az ember nem szerelmes, nem tervezgeti, meddig merészkedjen a kacérkodásban, és mikor húzódjon vissza, hogy az erényes nőt adhassa. Öntudatlanul is arra az ösvényre tévedt, amelyet James Purnell-lel jártak be azon az első estén. Látszólag milyen régen is történt! Mennyire megváltozott azóta! Akkor még egyszerűen csak ellenszenvesnek találta a férfit. Akkor még nem gyűlölte. És nem volt szerelmes belé. Végigszántott ujjaival a szökőkút vizének felszínén, ahogyan aznap este a férfi. Azután körbesétálta a szökőkutat. Épp itt állt a férfi, amikor Alexandrával kapcsolatos aggodalmairól beszélt. Épp itt. Valószínűleg már percek óta bámulta őt, mire meglátta. Az árnyékban állt, karját keresztbe fonva nekidőlt a medencének. Madeline csak akkor vette észre, amikor megmoccant. – Ó! – nyögött fel ostobán. Mit keres maga idekint? – Valószínűleg ugyanazt, amit ön. Menekülök. Noha nekem úgy tűnt, túl jól érzi magát ahhoz, hogy menekülésre adja a fejét. Faképnél hagyta a partnere? – A tiszteletes. Elszólították. – Szegény Lady Madeline! Petrezselymet árul a testvére bálján! – Hagyja abba! – kérte a lány. Purnell sokáig nem szólalt meg, nem is mozdult. Madeline nem láthatta az arckifejezését. Eszébe sem jutott, hogy hátat fordítson és továbbsétáljon, esetleg elfusson. – Táncolhatnánk itt is, ha gondolja – javasolta a férfi. – Idáig is elhallatszik a muzsika. Madeline megrázta a fejét. Még egy darabig álldogáltak így, míg végül a férfi eltolta magát a medencétől, és megállt a lány előtt. Jobb kezét Madeline derekára csúsztatta, a másikat kinyújtva felkínálta neki. Távolról keringő halk dallama szólt – ahhoz mégis elég kivehető, hogy táncoljanak rá. Madeline egyik kezét a férfi kezébe helyezte, a másikat a vállára. Ahogy táncolni kezdtek, lehunyta a szemét. Nem hitte volna, hogy a partnere jó táncos. Egyetlenegyszer táncolt vele Courtneyéknál, akkor nem tűnt fel neki. Ám idekint, ahol csak ketten voltak és az éjszaka, érezte, hogy a férfi együtt mozdul a zenével, áthatja őt, és a lányt is képes magával ragadni.

177

Nem tudta, mikor ért először össze a testük, hogy mikor vándorolt le a férfi mindkét keze a derekára, az övé mikor került a férfi nyakába. Ne emlékezett, mióta simult a férfi arca a feje búbjára Megállás nélkül mozogtak, ringatóztak a zenére. De ekkorra Madeline már egy másik világban járt. A muzsika elhallgatott, s ő odanyújtotta az arcát, hogy a férfi megcsókolhassa. Nem azzal a tartózkodó és várakozással teli izgalommal, mint ahogyan más férfiaknak nyújtotta oda. Nem is azzal a félelemmel, mint annak a férfinak, aki egy héttel korábban bántotta és erőszakoskodott vele. Gondolkodás nélkül, ösztönösen ajánlotta fel magát a szerelmesének. Tiszta fejjel el sem hitte volna, hogy ez a férfi, aki ily lágy gyengédséggel vette birtokba a száját, James Purnell. De testének minden más porcikája felismerte a szerelmesét; ahogyan mindig is ismerte őt. Teljesen átadta magát neki. Az övé volt, más férfi többé nem érdekelte. Nem érdekelte soha többé. Purnell könnyedén ízlelgette, becézgette az ajkát, nyelvével tapogatózva hatolt közé, lágyan cirógatva a mögötte megbúvó gyenge húst. Amikor Madeline felnyögött, a férfi eleresztette a derekát, és két kezébe fogta az arcát. Hüvelykujjával gyengéden simogatta a halántékát, az orcáját, szája fel-alá csapongott az arcán, az állán, a nyakán. Keze pillekönnyeden követte a nyaka, a válla vonalát, becézte testét. Madeline pedig átadta magát neki. Deréktól lefelé a férfihoz préselte magát, vállát összehúzta, hogy a férfi átbújtathassa a karját a ruhán, s az könnyedén lecsusszanhasson, majd újból felnyögött, amikor Purnell keze a mellére simult, s hüvelykujja rátalált a mellbimbójára. Hátrahajtott fejjel kapott levegő után, amikor a férfi szája lefelé vándorolt a nyakán, majd elfoglalta a keze helyét a keblén. A keze lejjebb csúszott a csípőjére, s hátulról közelebb vonta. – Madeline! – suttogta a fülébe, azután a szája ismét az övére tapadt. Két keze erősen szorította. – Madeline! A lány egyszerre volt bágyadt és felajzott. Fogalma sem volt, hová fekhetnének. De nem is érdekelte. Hagyja, hogy a férfi döntse el. Oda megy majd, ahová ő kívánja, oda fekszik, ahová ő fekteti. – Szerelmem! – lehelte a szájába meglepetten, miközben keze Purnell hosszú, sötét fürtjeibe gabalyodott. – Ó, James, szerelmem! Amikor a férfi a vállára vonta a fejét, Madeline behunyta a szemét, és hagyta, hadd tegyen vele a másik, amit csak akar. Belélegezte az illatát, élvezte csupasz kebléhez nyomódó mellénye durvaságát. Minden porcikája az elkövetkezendő beteljesülés ígéretétől zümmögött. De a férfi nem mozdult. Madeline hallotta, érezte, hogyan dübörög a férfi szíve az arca alatt. Ám valamiféle hetedik érzékkel megsejtette, hogy Purnell erőt vesz magán. Nem teszi magáévá. Nem becsteleníti meg. Madeline ellazulva dőlt neki, és lehunyta a szemét. Talán éppannyira érzett megkönnyebbülést, mint bánatot, mélázott. De bármit is érzett, kimondhatatlanul, végtelenül boldog volt. Segített, amikor a férfi felfelé kezdte ráncigálni a ruháját. Belebújt, mielőtt tett volna egy lépést hátrafelé, hogy felnézhessen a másikra. Nem látta az arcát. Purnell újra a szökőkútnak támaszkodva állt. – Menj vissza a bálterembe, Madeline – mondta –, amíg még biztonságban vagy! – Biztonságban vagyok! – rázta meg a fejét a lány. – Ott vagyok, ahol lenni akarok. És semmi sem történt akaratom ellenére. – Pedig úgy kellett volna lennie! Egyszer már figyelmeztettelek, hogy a saját érdekedben tartsd magad távol tőlem! Madeline összezavarodott. A férfi hangja merev volt, nem a szerelmese hangja, aki pár perccel korábban a nevét suttogta. – Szeretlek! – mondta. Purnell halkan, fanyarul felnevetett.

178

– Szerelem! – vetette oda. – Mily egyszerű szerelembe esni, sírig tartó fogadalmakat tenni! És mily egyszerű mindent feledni, még mielőtt a szavak visszhangja elült volna! Én már szerettem, és porrá zúzattam! Soha többé! – De hát szeretsz! – nyelt fájdalmasan a lány. – Éreztem! Ez nem csak képzelődés volt! – Összetéveszted a szerelmet a kéjvággyal. Néhány percre megfeledkeztem róla, hogy csak egy kis pillangó vagy. Kívántalak. Értesz engem? Meg akartalak hágni, élvezetemet lelni benned! Ennyit, és semmi többet. Semmi folytatás. Semmi szerelem. Csak kielégíteni a vágyaimat. – Nem! – rázta meg a fejét Madeline. – Miért gyűlölöd ennyire önmagad? Miért nem engeded soha, hogy valaki megérintsen? Nem, ne nevess! Megérintettelek a kezemmel és a testemmel. De téged sosem érintettelek meg. Érinthetetlen vagy, James Purnell! És mégis, mindennek ellenére, beléd láttam! Nem hiszem el, hogy néhány perce pusztán a vágy vezérelt! Nem hiszem el! – Álmodozó vagy. Romantikus lélek. Szégyenkezel, amiért lihegve vártad, hogy a magamévá tegyelek. Így hát a testi vágyat felmagasztalod a szerelem elnevezéssel. – Szeretlek! – jelentette ki a lány. – Hagyj békén! Menj el! Madeline elnézte az árnyak közt megbúvó mozdulatlan, sötét alakot. Mintha ott se lett volna. Mérföldek és óceánok választották el őket egymástól. Sarkon fordult és elsietett. Purnell karba tett kézzel hallgatta, ahogy elmegy. Cipellője alatt könnyedén roppantak a kavicsok. Azután lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Lady Beckworth gratulált Lord Amberleynek a sikeres bálhoz. Lord Beckworthszel, Alexandrával, Lady Amberleyvel és Sir Cedric Harveyval az ebédlőben maradtak, miután a többiek visszavonulnak a bálterembe. – Ez a bál mindig is különleges ünnepnek számított – magyarázta Lady Amberley. – És általában az időjárással is szerencsénk szokott lenni, ugye, Edmund? Nagy csalódás, ha odakint hűvös van vagy esik az eső, és zárva kell tartanunk az ajtókat! – Mindig örülünk, ha valamilyen indokkal egy röpke látogatásnál hosszabb időre megnyithatjuk a királyi lakosztályt – tette hozzá Lord Amberley. – Ezek a termek azért épültek, hogy éljenek bennük. Nem pusztán azért, hogy helyet adjanak egy múzeumnak. – Idén remélem, nem csak ezen egy alkalommal vesszük majd használatba őket! – küldött Lady Amberley sugárzó mosolyt Alexandra felé. Lord Beckworth elértette a célzást. – Nos, hogy döntött, Amberley? Legyen a Szent György-templomban, kora ősszel? Hamarosan szét kellene küldeni a meghívókat! – Ó! – nézett Lady Amberley meglepetten a fiára. – Hát Londonban esküsztök? Ostobaság volt azt feltételeznem, hogy itt tartjátok az esküvőt! Lord Amberley ránézett Alexandrára, és halványan elmosolyodott. – Nem a Szent Györgyben, uram. De talán holnap újra összegyűlhetnénk, hogy megbeszéljük ezt az ügyet! Ebben a pillanatban éppen bált adok. – Nem lesz esküvő – szólalt meg Alexandra halkan. Lord Amberley a kezéért nyúlt, ám ő szorosan összekulcsolta az ölében. Felszegte az állát. – Mit mondtál, Alexandra? – vonta össze a szemöldökét Lord Beckworth. – Nem lesz esküvő! – jelentette ki újfent Alexandra, ezúttal határozottabban. – Úgy döntöttem, nem megyek hozzá Lord Amberleyhez! – Mi a mennydörgős mennykőről beszélsz? – pattant fel Lord Beckworth. – Amberley, ha megbocsát, Alexandra és én visszavonulunk egy időre a lányom szobájába! Ez a lány szemmel láthatóan elvesztette a józan eszét!

179

– Nem, igazat mondott – sietett a segítségére a gróf. – Közösen jutottunk erre a döntésre. Én sem veszem el Alexet. Amint látja, ez egy kétoldalú megállapodás. – Edmund, szívem! – pattant fel erre Lady Amberley is. – Alexandra! Mi folyik itt? Bizonyára tréfáltok! – Nem tréfálunk, mama – mondta Lord Amberley. – Attól tartok, arra a megállapodásra jutottunk, hogy nem illünk egymáshoz, és mindketten sokkal boldogabbak leszünk a másik nélkül. – Alexandra! – fordult Lady Amberley aggodalmas arccal a lány felé. – Hiszen úgy megszerettem önt, kedvesem! Már most a lányomként gondolok magára! Olyan nagyon sajnálom! – Amberley, ezt nem teheti meg! – dörögte Lord Beckworth. – A szavát adta! Ez tűrhetetlen! – Attól tartok, már megtettem – válaszolta csendesen a gróf. – Az eljegyzés felbontatott, uram! – Alexandra! – siránkozott Lady Beckworth. – Hogy tehetted ezt az édesapáddal, te hálátlan lány? – Javasolhatnám, hogy kövessük Amberley javaslatát, és gyűljünk össze holnap odalent, hogy megvitassuk az ügyet? – köhintett Sir Cedric. Szerény személyem kivételével, természetesen. Úgy tűnik, ez nem a legmegfelelőbb hely és nem a legmegfelelőbb pillanat! – Tökéletesen igaza van! – állt talpra Lord Amberley. – Úgy hallom, már szól a muzsika. Alex, ha nem tévedek, ezt a táncot nekem ígérte! Lehetetlenségnek tűnt, teljességgel hihetetlennek, tűnődött néhány perccel később, hogy egy ilyen jelenet után röviddel itt táncoljon a menyasszonyával – a volt menyasszonyával –, s keringőzés közben rámosolyogjon a szomszédokra. Rámosolyogjon Alexre. – Azt hittem, nekem kell felbontanom az eljegyzést! – szólalt meg. – Meggondoltam magam – felelte a lány. – Semmi szükség rá, hogy mindenért önt hibáztassák! – Ha nem lépek közbe, az édesapja keresztben lenyeli. – Az az én gondom lett volna. – Ó, hogyne! – perdítette meg a terem sarkában a gróf. – Én meg se próbáljak enyhíteni a terheiden, ugye? Nos, Alex, most már szabad vagy! Többé nem tartozom érted felelősséggel. De attól tartok, nehéz idők várnak rád. Nem is kell mondanod! Tudom! Az a te gondod, nem az enyém! Lord Amberley elnézte őt tánc közben – az ő gyönyörű, sötét hajú, sötét szemű Alexét. Nem, többé már nem az övé. De akkor is gyönyörű, és nagyon kívánatos. Nem hagyta, hogy a gondolatai a jelenből a következő napra és az azután következőre kalandozzanak. És az azutánira. Nehéz volt hinnie, ahogy most lenézett erre az ismerős, szeretett arcra, hogy pár héttel ezelőtt még nem is ismerte. Próbált visszaemlékezni arra a lányra, akit legelőször megpillantott: kócos, ijedt, büszke, dacos, érzéki szépség. Igen, most már könnyen belátta, hogy Alex éppen ilyen. Majd visszaemlékezett második találkozásukra, amikor először kérte meg a kezét. Akkoriban csúnyának, megközelíthetetlennek, hidegnek találta. Csúnya? Letekintett a lány sötéten fénylő hajára, a nyakába kunkorodó pajkos loknikra, az arcát seprő fekete szempillákra, kipirult orcáira. Lepillantott bársonyosan sima vállára, a duzzadó keblek halmára a vékony ruhaanyag alatt. Még hogy Alex csúnya? Nála gyönyörűbb nővel életében nem találkozott! És hogy hideg lenne? Eszébe idézte harcos önállóságát, a szenvedélyt, amit a karjában megtapasztalt nem is egy alkalommal. Felidézte a dalt, amit a füle hallatára komponált. Alexben valószínűleg több érzés, több szenvedély izzik, mint azt valaha is el tudná képzelni. – Mihez kezd ezután? – nézett fel rá a lány. – Megházasodik? Gyerekeket nemz?

180

– Éppen most néztem szét a teremben, azon tűnődve, kinek kérhetném meg a kezét, még mielőtt a bál véget ér – felelte a gróf. – Ó! – vetett rá egy riadt pillantást a lány. – Ó, kérem, viselkedjék komolyan! – Nem! – mosolyodott el a férfi. – Nem fogok megházasodni. Nem hiszem, hogy képes lennék rá, miután téged megismertelek. A lány hosszú percekig bámult rá tágra nyílt, kifürkészhetetlen, sötét szemmel. Azután gyorsan elkapta róla a tekintetét. – Elnézést! – szólalt meg, amint a muzsika elhallgatott. – Egy pillanatra ki kell mentenem magam! A gróf elengedte a kezét, és figyelte, ahogy távozik. A mosoly le nem hervadt az arcáról.

181

23 Lord Eden az egyik franciaablaknak dőlve állt, élvezte az éjszakai levegő érintését a hátán, és azon tűnődött, vajon felkérje-e Viola nénit a következő táncra, vagy inkább engedjen az esti szellő csábításának. Arra vágyott, bár lenne valaki, akivel sétálhatna egyet odakint, de emlékeztette magát, hogy ez itt Amberley és nem London. Itt nem volt olyan egyszerű némi kellemes udvarlásba bonyolódni. Egyébként sem lett volna kedve hozzá. Hirtelen egy aprócska, rózsaszín, hátrafelé pillantgató forgószél ütközött a mellkasának, s tiport könnyű cipellőjével a lábujjára. – Jaj. – pillantott fel rá Susan fülig pirulva és zavarodottan. – Jaj, elnézést kérek, uram! Nem néztem az orrom elé! Épp ki akartam illanni egy kis friss levegőt szívni. – Hogyhogy? – ragadta meg a karját Lord Eden támogatón. – Egyedül, Susan? Hát nem táncol? – Megígértem Colinnak, hogy táncolok vele, csak hogy a kedvében járjak. De szóltam neki, hogy annyira meleg van! – függesztette a férfira hatalmas, mogyorószinű szemét. Lord Eden érezte, hogy, minden elhatározása csődöt mond. Nem engedheti, hogy a lány egyedül kószáljon odakint! Igaz, vidéken vannak, nem a városban, ám akkor is, az elmúlt hetekben fájdalmasan bebizonyosodott, mi minden történhet egy magányos hölggyel, ha odahagyja a báltermet. Ráadásul Susan olyan átkozottul csinos volt. – Miféle különös egybeesés, hogy jelenleg én is éppen partner nélkül maradtam! Susan, nem mentene meg attól, hogy petrezselymet áruljak, és sétálna velem egyet? – Hogy ön petrezselymet áruljon, uram – kuncogott a lány. – Milyen mókás! Lord Eden megkönnyebbülten tapasztalta, nem ők az egyetlen pár a teraszon. Ennek ellenére valamiképpen ők, mégis a túlsó végében kötöttek ki, ahová már nem ért el a csillárok fénye. Ott aztán megálltak, s belemeredtek a sötétségbe. – Attól tartok, megbántottam! – lehelte Susan olyan halkan, hogy a férfinak le kellett hajolnia, hogy meghallja. – Megbántott engem? Ön, Susan? Az lehetetlen! – Nem táncolt velem. Tudom, nem is lenne szabad elvárnom, hiszen ön Lord Eden, én meg egy senki vagyok. De azért reménykedtem benne, hogy felkér. A férfi egy ideig hallgatott. – Nem arról van szó, hogy ne szerettem volna – bökte ki végül. – Higgye el, kedvesem, ma este szinte észre se vettem mást, csak önt! Csak éppen nem mertem felkérni, vagy akár a közelébe menni. – Akkor bizonyára mégis megbántottam – nézett fel rá a lány zaklatott tekintettel. – Dehogy! – mosolygott a férfi, és megállta, ne vegye két kezébe a lány arcát. – Csakis az bánt, hogy olyan csinos és olyan édes, Susan! De túlságosan is tisztelem, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy kihasználjam! Az évődésnél többet pedig nem ígérhetek. Most legalábbis biztosan nem. Talán sohasem. Még a félhomályban is látta, hogy Susan szeme könnybe lábadt. – Én sosem vártam öntől semmit! Tudom, hogy méltatlan vagyok rá! – Susan, ne mondjon ilyet! Ön olyan kedves a szívemnek! De most vissza kell kísérnem! Többé nem bízom az akaraterőmben. – Szeretem! – kapott a szívéhez Susan. – Ez tán akkora bűn? Nem kívánok mást, csak hogy szerethessem! De… nem, többet nem mondhatok. – Én képtelen lennék felkínálni önnek azt az életet, amit szeretnék – magyarázta a férfi. Jelen pillanatban legalábbis. Kegyetlenség lenne magára kényszeríteni azt az életet, ami rám vár, 182

Susan. Nem tehetem, kedvesem! Most jöjjön vissza velem a bálterembe, vagy elvesztem a fejem, és egész hátralévő életemben utálni fogom magamat! A lány a szájához kapta a kezét, és tágra nyílt, könnyes szemmel meredt a férfira. Lord Eden végigszántott a haján, amivel sikerült jól összekócolnia. – Szörnyeteg vagyok! – jelentette ki. – Szörnyeteg! Susan, én sosem akartam megríkatni! Ön nem könnyekre termett! Drágám, nem vehetem feleségül, kevesebbet pedig sosem ajánlanék Önnek! Egy könnycsepp gördült le a lány orcáján, majd Susan hirtelen elvágtatott mellette a bálterem irányába. Lord Eden nem fordult utána. Ökölbe zárt kézzel, összeszorított fogakkal bámult fel az ég sötét boltozatára. Majdnem úrrá lett rajta a csábítás. Ha a lány csak egyetlen perccel tovább marad, karjába kapja, és addig el nem ereszti, míg meg nem kérte a kezét. A gondolat akkor fészkelte be magát először az elméjébe, amikor Purnell kisasszony kikosarazta. Szabad vagyok, gondolta akkor, elvehetem Susant. De természetesen semmivel sem volt szabadabb, mint annak előtte. Sosem kérné arra Susant, hogy menjen feleségül egy katonához, főleg nem a háború közepén. Susan olyan édes, félénk, törékeny. Kegyetlenség lenne arra kényszeríteni, hogy folyamatos aggodalom legyen az élete, ami minden katonafeleség sorsa. És végtelen önzés lenne arra kérni, hogy várjon rá, várjon, amíg véget ér a háború! Gonoszság arra kérni, hogy várjon, hátha épségben és életben lesz még, mire véget ér ez az egész. Nem, engednie kell, hogy olyan férfihoz menjen feleségül, aki gondoskodik róla, és megteremti számára a megérdemelt biztonságot, határozta el. Biztosan rengeteg ajánlatot kap majd. Susan ugyan nem született nemesnek, de úgy viselkedik, mint egy valódi úrihölgy, a kinézete és a természete pedig egy angyalé. Ennek ellenére a kín ebben a pillanatban elviselhetetlennek tűnt. Pár perccel korábban fájdalmas választásra kényszerült Susan és a hadsereg között. Ő pedig a hadsereget választotta. Most már eszerint kell élnie. Együtt kell élnie a gyötrelemmel, és a reménnyel, hogy új élete hamarosan kiöl belőle minden egyebet a haditettek kalandos izgalmán túl. Bárcsak legalább Susant megkímélhette volna a szenvedéstől! Bárcsak képes lenne meggyőzni magát, hogy semmivel sem bátorította a lányt! Ám ő a kezdet kezdetétől udvarolt neki, és önkéntelenül is épp azt tette, amit sohasem szándékozott. Reményeket ébresztett benne, pedig tudta, hogy nem válthatja valóra őket. Lord Eden a terasz kőkorlátjára támaszkodva bámult bele az éjszakába. Alexandra fél órát töltött a kápolnában. Egyetlen gyertyát vitt magával az oltárra. Hátul térdelt le, ahonnan rálátott a sötét ablakokra, melyek mögött ott húzódtak a hegyek, ahogyan azt korábbi két látogatása alkalmával megfigyelhette. Lord Amberley a szeretet istenéről beszélt neki. Nem a bosszú és a megkötések istenéről, hanem a szeretetéről. Csodálatosan hangzott. Miután egész életében arra tanították, hogy megfeleljen egy bosszúálló Isten elvárásainak, csábítóan édes elképzelésnek tűnt, hogy Isten talán nem más, mint maga a szeretet. Csakhogy a szeretet nem elég erős hatalom ahhoz, hogy Isten lehessen, ébredt rá Alexandra. A szeretet nem elegendő. Szerette Lord Amberleyt. Igen, ez igaz. Minden ízében szerette őt. És oka volt feltételezni, hogy a férfi viszonozza a szerelmét. Mégis épp az imént vetettek nyilvánosan véget az eljegyzésüknek. Holnap, legkésőbb holnapután elhagyja őt, s talán soha többé nem látja viszont. A szerelem nem elegendő. De vajon miért? – tűnődött. Ha Isten maga a szeretet, és Isten minden, akkor a szerelem vajon miért nem elég? Alexandra rádöbbent, hogy fontosabb neki önbecsülése, hogy megálljon a saját lábán. Nem is reménykedhetett benne, hogy valaha is Lord Amberleynél jólelkűbb, figyelmesebb férfira lel. 183

A legtöbb nő ilyen férjről álmodik, aki gondoskodik a feleségéről, és oltalmazza őt, amíg csak él. Ám Alexandra fojtogatónak találta ezt a védelmező ösztönt. Ha beleegyezett volna az esküvőbe, elvesztette volna az önbecsülését, önnön személyiségét. Muszáj érvényesülnie. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy ha muszáj, férfi nélkül is képes létezni: anélkül, hogy minden lépését irányítanák, és megóvnák a fájdalomtól. Így hát fel kellett áldoznia azt a férfit, aki örömet és társaságot hozhatott volna az életébe. Fel kellett áldoznia a szerelmét azért, hogy önmaga lehessen. De most, hogy megtette, vajon inkább önmagának érzi magát? Huszonkét éven át egy olyan férfi lányaként nevelkedett, aki egyetlen percnyi szabadságot sem engedélyezett neki; egyetlen esélyt sem adott, hogy a saját fejével gondolkodjon, a saját érdekében cselekedjen. Azután egy olyan férfi keze közé lökték, aki az életét adta volna, hogy megvédelmezze. Bármennyire is ellentétesnek tűntek, valamilyen fura módon a papa és Lord Amberley ugyanannak az érmének a két oldalát képviselte. Igen, most már sokkal inkább önmaga. Hiszen ura a saját életének. De nem boldogabb. Valójában cseppet sem volt boldog. Ugyanakkor nem is várta, hogy az lesz. A lényeg az, hogy most már nem csupán nő, de önálló ember. Nem akkora győzelem ez. Ettől a világ még nem hever majd a lábai előtt. Akárhogy is, ő továbbra is csak egy nő a férfiak világában. De többé már nem csak egy bábu, nem puszta vagyontárgy. Igaz, hogy boldogtalan. Ott lehetne Edmunddal a bál utolsó óráiban, jól érezhetné magát, elnézhetné csinos alakját, tudván, hogy őhozzá tartozik. Még több rokonnal és baráttal bővíthetné az ismeretségi körét. És az esküvő után egy egész élet állna előttük Amberleyben. Ha a szerelem mellett dönt, boldog lehetett volna. De nem ezt tette. És vajon mi a helyzet Edmunddal? Valóban vádolhatja azzal, hogy bármi módon hasonlatos lenne a papához? Amikor végül felismerte, mit tesz vele, egyáltalán nem próbálta igazolni a tetteit. Megértette, és együtt érzett vele. Megkönnyítette a szabadulásit. Még arra is hajlandó lett volna, hogy kizárólag önmagát hibáztassa az eljegyzés felbontása miatt. Nem próbálta akarata ellenére magához láncolni. Hagyta elmenni. Edmundot a szeretet vezérelte. Adhatná-e annál nagyszerűbb jelét a szerelmének, mint hogy kész szabadon engedni őt? Önellentmondásnak tűnt – Edmund mégis a legnagyobb önzetlenségről tett tanúbizonyságot. Iránta való törődésből tökéletesen semmibe vette a saját érzéseit. Még azt is vállalta volna, hogy szembenézzen a legcsúnyább botránnyal, amibe egy úriember keveredhet. Valójában csak azt tette, amit a családja szerint mindig is: feláldozta magát valaki másért. Ha hihetett másoknak, és a saját benyomásait jellemzőnek tekinthette, Edmund egész életében másokért élt. Az ember szinte meg is feledkezett róla, hogy neki is lehetnek szükségletei. Hogy ő is önálló személyiség. Tizenkilenc évesen vált családfővé, annak minden felelősségével, s úgy tűnt azóta is véresen komolyan veszi a kötelezettségeit. Vajon Edmundnak mennyi szabadság jutott valaha is osztályrészül? A maga módján ő is éppannyira rab volt, mint Alexandra. Saját figyelmességének rabja, azé a vágyáé, hogy mások életét megkönnyítse. Amikor a fivére tönkretette Alexandra életét, őt is feljegyezte a kötelességei listájára. Ugyanakkor még az öccsét is megvédte. És mi lett a jutalma? Lett-e valaha is bármiféle jutalma? Lord Eden elvágtat a háborúba, hogy beteljesítse élete álmát. Ő azért hagyta el, hogy a saját sorsának kovácsa legyen. Lord Amberley itt marad magára a házával, a birtokaival, a bérlőivel, az édesanyjával és a húgával. A magányával. Mert a gróf magányos volt. Ez eddig még sosem szúrt szemet Alexandrának. Oly sokan függtek tőle, és oly sokan szerették, hogy az ember észre sem vette a nyilvánvalót: hogy mennyire egyedül van. Nem volt se közeli barátja, se bizalmasa, se szeretője. Alexandra lehetett volna mindhárom egy személyben. 184

Vajon most melyikük volt irigylésre méltóbb helyzetben? A férfi, akinek a szeretet jelentett mindent? Vagy ő, aki többre tartotta az önbecsülését? Vajon melyikük az önzőbb? És ezáltal a boldogtalanabb? Alexandra, könyökét a padon nyugtatva, homlokát imára kulcsolt kezére hajtva képtelen volt megválaszolni saját kérdéseit. Vagy csak nem akarta. Egy idő után felegyenesedett, s a gyertyával együtt elhagyta a kápolnát. Úgy döntött, visszamegy a bálterembe. Végig kell csinálnia, legalább ezt az egy éjszakát. – Alex! – fordult a hang irányába, miután a gyertyát egy asztalra téve átvágott a nagycsarnokon. A fivére robogott le a lépcsőn. Báli öltözékét úti ruhára cserélte. – James? A férfi kézen fogta, és a nyitott bejárati ajtókon át levonszolta a márványlépcsőn: – Már mindenütt kerestelek! – mondta. – Már azt hittem, úgy kell itt hagynom ezt a helyet, hogy nem is beszélhetek veled! – Itt hagyni? – meredt rá értetlenül a lány. – Hová mész? – Elmegyek! Képtelen vagyok tovább maradni, Alex! Egyetlen éjszakát sem. Muszáj mennem! Nincs olyan sötét, látom majd, merre visz az út! – De hát már éjfél is elmúlt! És a bál kellős közepén járunk. Mi történt, James? A papa volt? Mondott valamit? A férfi a fejét rázva ragadta meg mindkét kezét. – Nem magyarázhatom meg! Ne kérj tőlem ilyet, Alex! Muszáj mennem, és kész! Hagyok hátra egy levelet a mamának és a papának. De téged látni akartalak. Minden rendben lesz veled? Továbbra is úgy érzel, ahogy az elmúlt néhány hétben? Nincs szükséged rám? Alexandra az ajkába harapott, és egy pillanatra némán meredt rá. – Nincs – bökte ki végül. – Tedd, amit tenned kell! De hát hová mész, James? Ilyen hirtelen! Még ha tudtam is, hogy közeleg a perc. El sem hiszem. – Itt hagyom az országot! Most rögtön indulok. Kanadába, azt hiszem. Ott van hely, lehetőség. Ott munka és kihívás vár, és nem számít, ki kicsoda és mije van. Azt hiszem, Kanadába megyek. Alexandra a kezét el nem eresztve a férfi mellkasának támasztotta a homlokát. – Menj hát! – mondta. – És írj majd! – Rendben. De nem tudom, hová írjak neked, Alex! A lány hirtelen a homlokát ráncolva nézett fel rá. – Írj ide! – felelte nyugtalanul. – Írj ide, James! Tudatom majd velük, hol vagyok. Talán Lady Amberleyvel. Vagy Madeline- nel. A küszöbönálló elválástól kétségbeesetten meredtek egymásra. – Élj újra, James! – könyörgött a lány. – Adj még egy esélyt az életnek! Szeretlek! – Igen! – ölelte magához a fivére olyan erősen, hogy Alexandra levegőt sem kapott. – Igen, Alex! És már ott sem volt. Elnyargalt az istálló irányába, és vissza sem nézett. Alexandra mereven bámult utána, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután felsietett a lépcsőn. Képtelen lett volna kivárni, amíg ellovagol. Mire Alexandra visszaért a bálterembe, a vendégek többsége már távozott vagy távozóban volt. Lord Amberley Lord Eden és Madeline társaságában az ajtóban állva kívánt jó éjszakát a szomszédok el nem apadó áradatának. – Borzalmas egy bál volt, Edmund! – jelentette ki William bácsi. – Borzalmas! Jövőre olyan zenekart fogadj fel, akik feleekkora tempóval muzsikálnak! Idén mindannyiunkat elvisz a szívroham, miután kinyomkodtuk a lábunkon a vízhólyagokat! Borzalmas egy bál! – kuncogott.

185

– Jaj, William! – szólalt meg a felesége. – Egész este mást sem hallottunk tőled, csak hogy milyen csodásan érzed magad! Ne is figyelj oda rá, Edmund! Csak tréfál! William, Purnell kisasszony még komolyan veszi, amit mondasz! Ő még nem ismer téged! – Én nem vettem észre, hogy szenvednél, William bácsi! – mosolygott Lord Amberley. Ahányszor rád esett a pillantásom, mindig roptad. – Csak gyakoroltam – válaszolta a nagybácsi kedélyesen. – Jövőre Annát is magunkkal kell hoznunk. Majd' belefulladt a könnyeibe, amiért idén Viola nemet mondott – én meg tudod, hogy nem merek neki ellentmondani. Úgyhogy, fiam, jól meg kell táncoltatnom Annát! Te meg, Dominic, jobb, ha mihamarabb felkéred a nyitótáncra, különben megszakad a szíve! A soron következő távozó a Courtney házaspár volt. Szorosan mögöttük érkeztek a fiúk, míg Susan Jennings hadnaggyal álldogált a háttérben. – Nos, gróf úr – harsogta Mr. Courtney, s kezét nyújtotta a házigazdának –, szokás szerint grandiózus este volt! Lefogadom, az én kicsikém el nem felejti, amíg csak él! – Nagy sikere volt ma, Susan! – mosolygott a gróf. – Még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy amikor felkértem, már egyetlen szabad hely sem akadt a táncrendjében! Susan pironkodva hajtotta le a fejét. – Ez tulajdonképpen még titok – suttogta Mr. Courtney akkora hangerővel, hogy az egész csoport tisztán hallhassa –, egy szót sem szólhatnék, amíg a hadnagy nem közölte a hírt a családjával. De azt bizonyára nem bánja majd, ha a jelenlévők tudomást szereznek róla. Jennings hadnagy ma délután megkérte Susan kezét, amire Mrs. Courtney és jómagam az áldásunkat adtuk, Susan pedig ma este igent mondott! – ragyogott a körülötte álló hallgatóságra. – Papa! – sikkantott fel Susan kínosan szégyenkezve, majd hagyta, hogy a hadnagy a karjára tegye a kezét. – Nos, akkor a bálunk valóban emlékezetes esemény lett! – állapította meg Lord Amberley. – Gratulálok mindkettőjüknek! Jennings hadnagy meghajolt. Susan nem merte felemelni a tekintetét. – Az én kicsi lányom feleségül megy egy, katonatiszthez! – álmélkodott Mr. Courtney. – El tudja ezt képzelni, uram? Asszonyom? – Nem kétlem, hogy Susan remekül helytáll majd! – felelte Lady Amberley. Meggyőződésem, hogy bátrabb, mint azt bárki is hinné róla! Hadnagy, igaz, hogy a sereg Spanyolországba készül? Madeline, aki egész este rá nem nézett a bátyjára, s egyetlen szót sem szólt hozzá, most csendben mellé húzódott és belékarolt. Egy pillanatra könnyedén a vállára hajtotta a fejét. Lord Eden mereven szorította a karját az oldalához. – Mi most ágyba bújunk! – közeledett Lord Beckworth a felesége oldalán. Mereven és mosolytalanul biccentett a házigazda felé. – Reggel még tárgyalunk, Amberley. – Alexandra! – nézett a lányára hidegen. – Hol van James? Alexandra habozott. – Elment – felelte. – Önnek szólt? – tekintett Lord Amberleyre. – Igen. Örülök, hogy rátalált önre, Alex! Mindenütt kereste. – Elment? – visszhangozta Lord Beckworth. – Ez meg mi a mennydörgős mennykőt jelentsen? – Elutazott, papa – válaszolta Alexandra halkan. – Azt hiszem, örökre. – Az éjszaka közepén? – értetlenkedett Beckworth. – A bál közben? Mi üthetett belé? Itt biztosan valami félreértés történt! De hát hová ment? – Azt mondta, Kanadába – hordozta körbe tekintetét Alexandra. – Hagyott nektek egy levelet. Esetleg felkísérhetnélek, mama! Sietve elbúcsúzott mindenkitől, belekarolt édesanyjába, és otthagyta a báltermet. Lord Eden szabad keze a húgáét kereste. Madeline lepillantott kettejük összekulcsolódó kezére, s azon tűnődött, vajon melyikőjük bütykei fehérebbek a feszültségtől. Teljes 186

figyelmével a kezükre összpontosított. Csak így sikerült elkerülnie, hogy az ájulás sötét és mély kútjába hulljon. Több mint egy órával később Alexandra a szobája ablakában állt, s mit sem látva bámult kifelé. Szórakozottan kefélgette a haját, noha erre semmi szüksége nem volt. Rey dadus már elintézte a lefekvés előtti kötelező kétszáz simítást. Méghozzá nem is éppen gyengéden. Már értesült az eljegyzés felbontásáról, s hogy azonnal távoznak Amberleyből. – Te nem vagy magadnál! – húzta ki az utolsó hajtűt, hogy szétterítse a lány haját a fésüléshez. – Hosszú évekig esélyt sem kaptál arra, hogy élj, és most, amikor a lábad előtt hever mindaz, ami csak boldoggá tehet, te elégedetlenkedsz. – Tudom, hogy ostobaságot cselekszem – ismerte be Alexandra alázatosan. – Ostobaságot? – rántotta hátra Alexandra fejét az első kegyetlen kefehúzás. – Én inkább őrültségnek nevezném! Ez a gróf olyan tüneményes, alig is hiszem, hogy létezik ilyen! Neked meg nem felel meg! – Én ilyet nem állítottam, dadus! – tiltakozott Alexandra. – Talán túl jó is hozzám. De a jóságnak ehhez semmi köze. Egyszerűen csak szabad akarok lenni! Egyszer az életemben muszáj! – Ennél ostobább szót még nem is hallottam! – ráncigálta át kíméletlenül Rey dadus a kefét egy összecsomósodott tincsen a gyengédség legkisebb jele nélkül. – Lehet, hogy a franciában vagy az olasz nyelvben létezik ilyen szó, de nem az angolban! Az angolok józan népek! Még hogy szabad! Olyan, hogy szabadság, nem létezik, ennyit elárulhatok! – A férfiak szabadok – jelentette ki Alexandra. – Áú, dadus! Nem lehetnél egy kicsit óvatosabb? – Tán kócosan akarsz lefeküdni? – kérdezte Rey dadus morcosan. – Maradj nyugton kincsem! A férfiak szabadabbak, mint mi, az már szentigaz! De mindannyian beleszületünk egyfajta életformába, és ez az, amiből ki kell hoznunk a legtöbbet. Olyan ember nincs, aki azt teheti, amit csak akar! Vagy, na, talán azok a keleti kényurak a háremeikkel meg a többi pogány szokásukkal a szegény elveszett lelkek! De, felteszem, még nekik is tenniük kell, amit elvárnak tőlük. Mert mi van, ha valamelyik csak egy feleséget szeretne? Mindenki kinevetné, senki sem tekintené igazi férfinak. Így aztán muszáj ötven feleséget kerítenie, hogy megtöltse a háremét. – Aú, dadus? – panaszkodott Alexandra. – Ne mocorogj annyit, kincsem! – jött a felelet, és ennél több együttérzésre Alexandra nem is számíthatott. – Ha egész életedben a szabadságot kergeted, akkor akár halálod napjáig is rohangálhatsz, mégsem leszel egy tapodtad sem közelebb hozzá, mint amikor elindultál! – Lehet – hagyta rá a lány. Dadussal sosem vitázhatott, mert a tarsolya tele volt megcáfolhatatlannak tűnő házi bölcsességekkel. – Ha én neked lennék, reggel szaladnék a gróf úrhoz bocsánatot kérni! – jelentette ki a dadus. – Lefogadom, hogy megbocsátana neked, kincsem, és még mindig elvenne feleségül! Nála jólelkűbb úriembert még nem láttam! – Én sem – helyeselt Alexandra. – De ami történt, megtörtént. Szeretném, ha holnap reggel összecsomagolnád a bőröndjeimet! Végül magára maradt boldogtalanságával és a sekélyes győzelem érzetével. James elment. Talán soha többé nem látja viszont. Nem volt ideje, hogy kigondolja, hová küldhetné a leveleit, ahol biztosan megkapja őket. Az adott körülmények között Lady Amberley és Madeline bizonyára csak vonakodva továbbítja majd neki a leveleket. Lord Amberley bezzeg megtenné, szólalt meg az agya kéretlenül, de elkergette a gondolatot. Aztán meglátta őt. A ház előtt állt hátratett kézzel, szétvetett lábbal. Alexandra visszafojtott lélegzettel figyelte, a fésű megállt a hajában.

187

Lord Amberley hosszasan álldogált mozdulatlanul. Alexandra egyre sürgetőbb vágyat érzett, hogy lesiessen hozzá, mellé álljon, megszólítsa. Tudni akarta, mire gondol, miként érez. Túl későn jutott eszébe, hogy egy kapcsolathoz mindig két ember kell. Ez az eljegyzés nem csak őt érintette. Lord Amberleyt is. Fel kell öltöznie, gondolta. A frizurájával ezúttal nem kell törődnie. A gróf nem bánná, ha egyszerűen csak összefogná a tarkóján. Gyorsan letette a fésűt, és tétovázva meredt lefelé. Ám még mielőtt határozhatott volna félig kész terve kivitelezéséről, a férfi megmoccant, és elindult a kőhíd irányába. Már nem az estélyi ruháját viselte, hanem lovaglóöltözéket. Ennek ellenére nem az istálló felé tartott. Átkelt a hídon, a völgy felé fordult, majd eltűnt a fák mögött. Alexandra további fél órán át állt az ablaknál, homlokát a félfának döntve, s várta, hogy a férfi visszatérjen, noha tudta, hogy nem fog. Tudta, hogy hová ment. S ahogy teltek a percek, egyre erősebben vágyott rá, hogy kövesse őt. Csakhogy azért ment oda, mert egyedül akart maradni. Alexandra lenne az utolsó, akit most látni kívánna. Különben is megígérte, hogy meghagyja neki azt a helyet. Hogy soha többé nem megy oda. Ám lassacskán elvesztette a csatát. Fél óra múltán átviharzott a hálókamrából az öltözőfülkébe és sietve belebújt zöld bársony lovaglószoknyájába és a zöld selyemblúzba. A zakót visszarakta, inkább a gyapjúsálért nyúlt. Hajszalagja nem volt, hirtelen semmi egyéb nem jutott eszébe, ami hátrafoghatta volna a frizuráját. Hátradobta hát haját, átkötötte a sállal, majd csendesen kilopózott a szobából. Fél órával később már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett, amikor eljött. Természetesen egyáltalán nem volt helyénvaló, hogy kövesse a férfit titkos menedékére, ugyanaznap éjjel, amikor megmondta az édesanyjának és a saját szüleinek, hogy nem lesz esküvő. Egyáltalán nem helyénvaló. Sőt őrültség! Ám Alexandra igyekezett kordában tartani az aggodalmait. Most nem törhette a fejét ilyesmiken! Minden figyelmére szüksége volt, hogy lássa, hová lép. Bár az éjszaka nem volt koromsötét, a fák között mégis nehezen vette ki a talajt a lába alatt. Ha nem hallotta volna maga mellett a folyó csobogását, reménytelenül eltévedt volna. Folyton azon aggódott, nem veszi majd észre, hol kell indulnia fölfelé a kőkunyhóhoz, s hogy aztán végképp eltéved, amikor a domboldal lejteni kezdett. Hosszú ideig álldogált a folyóparton azon a ponton, amit helyesnek vélt. Semmi kedve nem volt felkapaszkodni a sötét fák közé. Honnan tudhatná, ki vagy mi rejtőzik odafent? Végül vállat vont, és határozottan megindult felfelé. Vagy így tesz, vagy egyedül tér vissza Amberleybe. És még ha elveszne is, az sem tartana örökké! Már nem lehet messze a hajnal. Különben sem kellene mást tennie, mint hogy elindul lefelé, amíg el nem éri a völgyet és a folyót. Azt gondolta, nem fog rátalálni. Egy kissé biztosan kitért jobbra, miközben felfelé kapaszkodott. Azután mégiscsak rálelt – bár inkább a szerencsének, mint a tájékozódási képességének köszönhetően, ismerte be magának. Ott volt a kicsiny tisztás a fák közt, a dombnak támaszkodó, nyitott ajtajú kőkunyhóval. Alexandra hosszasan álldogált. Most, hogy ideért, még inkább vonakodott attól, hogy előlépjen, és felfedje jelenlétét. Mit is keres itt egyáltalán? Mit mondhatna még a férfinak? Miféle vigaszt várt tőle? Vagy akart nyújtani neki? Lassan odasétált a bejárathoz, és bekukucskált. Az asztalon gyertya égett. A gróf a szalmazsákon feküdt, a kiterített takarón. Csupán inget és lovaglónadrágot viselt. Egyik térdét felhúzta; meztelen talpa az ágyon nyugodott. Egyik karját átvetette a szeme előtt, a másik a padlóra lógott. Alexandra tán neszezett, vagy árnyékot vetett rá. A gróf hirtelen elkapta karját a szemétől, és ránézett. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, azután a férfi talpra szökkent, és megindult felé.

188

24 Lord Amberleynek fogalma sem volt róla, hogy élte túl a bált. Szinte minden erejét felmorzsolta, hogy megállás nélkül sétálgasson a vendégek között, csevegjen, táncoljon, megbizonyosodjon róla, hogy mindenki jól mulat, s közben mosolyogjon, mosolyogjon, mosolyogjon. Ebédig többé-kevésbé sikerült kivernie a fejéből, mi vár rá másnap. De még ettől az éjszakától is megfosztatott. Lord Beckworth nekiszegezett egy kínos kérdést, Alexandra pedig őszintén felelt rá. Valahogy sikerült elsimítania a helyzetet, amiben emlékei szerint Sir Cedric is segítségére volt. Ám ezután már nem tettethettek. A tánc Alexandrával maga volt a kínszenvedés. Úgy érezte, rá is mosolyognia kell, nehogy a lány megsejtse a teljes igazságot. Az est rákövetkező részében pedig végig érte aggódott, azon tűnődve, hová mehetett, mit csinálhat. Beckworth hűvös viselkedése és az édesanyja zavart, együtt érző pillantásai egy idegesítették. Miután az utolsó vendég is távozott, avagy visszavonult a szobájába, ő képtelen volt elaludni. A szolgákat elküldte; ragaszkodott hozzá, hogy a takarítást hagyják másnapra. Felment a szobájába, levetkőzött, majd rájött, hogy képtelen lefeküdni, így lovaglóruhát öltött, és újra lement. Úgy tervezte, hogy felnyergel, és kilovagol a szirtekhez. Talán a tengeri levegő majd elzsongítja, eltompítja annyira, hogy pihenni tudjon. De aztán meggondolta magát. Ahogy szabadba, csendre és nyugalomra vágyott, egyedüllétre, hogy felkészülhessen a következő napra. Jelen pillanatban nem feledésre vagy alvásra volt szüksége, hanem nyugodt elmére, hogy szembenézhessen a rá váró nehéz nappal. Nyugodtnak kell tűnnie. Úgy kell látszania, mintha Alex döntése egyben az övé is lenne. Ezért azután, bármilyen késő volt is, felkaptatott a völgyből a kunyhóhoz, ami eddig még sosem hagyta cserben. Alig néhány órát tölthet itt, de neki ennyi is elég lesz. Itt könnyebb lesz gondolkodnia, könnyebb lesz ellazulnia, mint odahaza a saját szobájában. Gyertyát gyújtott, ledobta a kabátját, leterítette a pokrócot a szedett-vedett ágy szalmájára, amit évekkel korábban tákolt össze, és lefeküdt. Meleg éjszaka volt, így nem csukta be az ajtót. Egy darabig bámulta a mennyezetet, aztán átvetette karját fáradt szemén. Alex. Alig néhány hete ismerte. Mielőtt találkozott volna vele, úgy vélte, beéri saját társaságával. Cseppet sem érezte szükségét annak, hogy egy másik személy segítse át az élet dolgain. Igaz, fontolgatta, hogy elveszi Eunice-t, de inkább csak azért, mert úgy gondolta, vele könnyű és kényelmes lenne az együttélés, nem volt igazán szüksége rá. S mindennek alig néhány hete! Vajon megváltozhatott ennyire ilyen rövid idő alatt? Hiszen most is ugyanúgy képes rá, hogy elboldoguljon egyedül, hogy csak önmagára számítson, ha bármire szüksége van. Az nem lehet, hogy valaki ilyen rövid idő alatt, ilyen könnyűszerrel nélkülözhetetlenné váljon a számára. Sivár kilátásnak tűnt, hogy ezentúl egész hátralévő életét Alex nélkül kelljen leélnie. Természetesen már a kezdet kezdetétől szeretni kívánta a lányt. Hiszen arra készült, hogy feleségül vegye, márpedig az ember szeresse a feleségét. Ám akkor még nem tudhatta, milyen a szerelem. Milyen az, amikor egy férfi teljes szívéből szeret egy nőt. A gyengédséget már korábban is ismerte, ahogyan a felelősséget, a tiszteletet, a barátságot és a szexuális vágyat is. Találkozott már mindegyikkel. Csakhogy soha nem egyetlen személyben összpontosulva, azzal a meghatározhatatlan valamivel társulva, amitől úgy érezte, hogy Alex a lelke másik fele. Nem tudhatta, hogy ennyire megszereti majd, egyszerűen azért, mert nem tudta, hogy létezik ilyen érzelem. Hogyan legyen hát most képes mosolyogva elengedni? Hogyan találjon vissza a régi életéhez? Hogyan gondoskodjon a mama kényelméről, Madeline boldogságáról, miként óvja meg őket az aggodalomtól, miközben Dominic oda lesz a háborúban? Hogyan törődjön a birtok ügyeivel és mindazok jólétével, akik tőle függnek. Nem hitte volna, hogy lesz ereje folytatni. 189

De valami volt az ajtóban. Elvette a kezét a szeméről, és hirtelen a bejárat felé fordulva várta, hogy egy őzet vagy talán más vadállatot pillant majd meg. Először nem is látott túl a gyertya fénykörén. Aztán felpattant, és átvágott a szobán. – Alex? – nézett rá meglepetten. – Azt ígértem, soha nem jövök majd ide. – Mondtam, hogy semmi szükség efféle ígéretekre! – csóválta a fejét. Ezután nem volt mit mondaniuk egymásnak. Csak bámulták a másikat. Alex ugyanazt a blúzt viselte, amit az első itt jártukkor. A haja kibontva zilált loknikban hullott a hátára. Szeme elkerekedett az óvatosságtól. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor legelőször megpillantotta. Lord Amberley kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát. Aztán a kézfejével végigcirógatta az álla vonalát. – Mit keresel itt? – kérdezte. Érezte, hogy Alex nyel egyet. – Nem tudom – felelte a lány. Majd megragadta a csuklóját. – De, tudom! Szerelmeskedni akarok veled! – Alex! – hunyta le a szemét egy pillanatra a gróf. – Nem becsteleníthetlek meg! – Sosem fogok férjhez menni. Soha senki nem tudja majd, csak te meg én. Hiszen mindketten akarjuk, nem? – A hitvesi ágyban, kedves! – sóhajtotta a férfi. – Nem, nem ott! Ott kötelességem lenne behódolni neked. Az nem szeretkezés lenne. Én szabad akaratomból akarom odaadni magam neked! Most szabad vagyok. És adni akarok. – Teherbe ejthetlek. Alexandra egy percre megdöbbent, azután megrázta a fejét. Lord Amberley az égboltot tanulmányozta a lány háta mögött. Nem voltak fenn a csillagok, mégsem uralkodott koromsötétség. Amikor visszanézett Alexandrára, szembe találta magát a lány hatalmasra nyílt nyugodt; sötét szemével. Az ő döntésére várt. És továbbra sem eresztette el a csuklóját. Lord Amberley behúzta magával a kunyhóba. Az ajtót nyitva hagyta mögötte. Gyengéden két kezébe fogta az arcát, ujjaival beleszántott a hajába. Tekintete felelt a lány kérdő tekintetére. Alexandra gombolni kezdte a blúzát. Amikor leért az alsó gombokhoz, kihúzta a szoknyájából, azután lerázta a válláról. Hagyta, hogy a blúz a padlóra hulljon a háta mögött. Azután hátranyúlt, kigombolta a szoknyáját, és azt is a padlóra ejtette. Egy szál lenge selyem alsóingben állt a férfi előtt. A gróf ujjai a hajában könnyedén masszíroztak a fejbőrét. Hüvelykujja a halántékát, az arcát simogatta. Lord Amberley figyelte, ahogy Alexandra tekintete bekalandozza az arcát, a vállát, a mellkasát. Majd a lány keze a vállára siklott, és remegő ujjakkal nekiállt kigombolni az ingét. Nem segített neki, csak akkor emelte fel a karját, amikor Alexandra kiszabadította az inget a nadrágjából, hogy áthúzhassa a fején. A férfi a vékony anyagon keresztül is látta, Alexandra lélegzete felgyorsult. Hirtelen meztelen vállába fúrta az arcát, és szorosan átkarolta a derekát. – Úgy félek! – nevetett fel levegő után kapkodva. Lord Amberley becsúsztatta hüvelykujját az alsóing pántja alá, lesimította a lány válláról, hagyta lesiklani a testéről. Alexandra a padlóra szegezett tekintettel eresztette le a karját. Lord Amberley kigombolta a nadrágját, letolta a csípőjén; majd kilépett belőle. Csak ezután ölelte át, s vonta magához a lányt. Alexandra sóhajtva pillantott fel rá. – Eloltsam a gyertyát? – kérdezte a gróf. – Ne! – rázta meg a fejét a lány. – Látni akarlak, és azt akarom, hogy te is láss engem!

190

A férfi lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. Átsöpört rajta a szenvedély. Soha életében nem ölelt még ilyen hihetetlenül nőies teremtést, se olyat, aki ilyen leplezetlenül heves odaadással simult volna hozzá. Nem jutott idő vágyfokozásra, lassú, erotikus kalandozásokra, egy szűz körültekintő beavatására. Kezek, ajkak, nyelvek és testek fonódtak egymásba sürgetőn, miközben mindketten elkeseredetten vágytak az egyesülésre, a kielégülésre. Alexandra szorosan kapaszkodott a férfiba, nekifeszült, felnyögött az érintése, ajkát ostromló csókja alatt. Lord Amberley sietve elbotorkált vele az ágyig, s a lány követelőző karjai közé omlott. Azután minden további előkészületet mellőzve, egyetlen gondolatot sem vesztegetve arra, hogyan óvhatná meg a lányt a fájdalomtól, már ott térdelt Alexandra lába közt, és mélyen beléhatolt. Alexandra felsikoltott, s amikor vissza akart húzódni, két kézzel kapaszkodott belé. – Ne! – kiáltotta. – Gyere! Gyere! Ó, Edmund, kérlek! Kérlek! Azután hozzásimult, nekifeszült a férfinak, miközben az szabadjára engedett szenvedélye minden tüzével tette magáévá. Együtt kiáltottak fel, amikor összekuszálódott végtagokkal alámerültek a szenvedély óceánjába. Alexandra reszketve, zihálva feküdt a férfi alatt. Lord Amberley kibontakozott belőle, és az oldalára húzódott. Karjába vette, fél kézzel hátrasimította a haját, s apró csókokkal borította be az arcát. – Fájdalmat okoztam neked, Alex – szólalt meg. – Bántottalak. Megijesztettelek. – Nem! – rázta meg a fejét a lány. Bár még remegett, zokogása már elcsitult. – Nem! A gróf figyelte, ahogy a lány szeme lecsukódik és a teste ellazul. Hallgatta, ahogy a légzése lelassul és egyenletessé válik. Meglepetten mosolyodott el. Nem emlékezett rá, hogy valaha is előfordult volna, hogy egy nő elaludjon mellette. Alexandra gyönyörű volt. Hihetetlenül szép. Haja ziláltan keretezte az arcát, a vállát. A bőre kipirult – amennyire a haldokló gyertya halvány fényénél sikerült kivennie. Az ajka elnyílt álmában. Krémszín bőre bársonyosan sima, telt feszes, dereka nádszálvékony, csípője vérlázító. Hosszú, formás lába az övéhez simult. Alexandra nekiadta magát. Soha nem hitte volna, hogy nő képes ilyen szenvedélyre. Nekiadta magát, csupán azért, mert megtehette, s mert meg akarta tenni. De hogy mit hoz majd a holnap? Elfojtotta a gondolatot, még mielőtt gyökeret verhetett volna az elméjében. Holnap majd lesz, ami lesz. Elfogadja ennek a röpke éjszakának az ajándékát. Lehunyta a szemét. Amikor Alexandra felébredt, rögtön tudta, hol van. Érezte szeretője karját a feje alatt, lélegzetét a haján. Érezte testéhez simuló testének melegét, hátán a kinti hűs levegőt. Kinyitotta a szemét, s pillantása a férfi mellkasára és izmos vállára esett. De már nem a gyertya fénye hullott rá. Elfordította a fejét, és látta, hogy odakint az ajtó négyszögén túl már világosodik. A madarak kora hajnali kórusa teljes tüdőből rázendített. – Még mindig nagyon korán van! – suttogta a fülébe Lord Amberley. Épp most kezdett világosodni. Alexandra visszafordult, és ránézett. A férfi mosolygós, tekintetétől most is, mint mindig, elállt a lélegzete. – Megbántad? – kérdezte tőle gyengéden a gróf. Alexandra megrázta a fejét. – Félek, nagyon durva voltam. Nem fáj? Alexandra eltűnődött. De, fájt. Érezte, hol járt a férfi. De ez a fájdalom kellemes volt, nem akart volna megszabadulni tőle. Megrázta a fejét. A gróf továbbra is mosolygós tekintettel méregette. Szabad kezével kisimította az arcából sötét haját. 191

– Olyan gyönyörű hajad van! Nem lenne szabad ilyen kíméletlenül elrejtened! – mondta. Alexandra átkarolta széles vállát, szorosan hozzásimult, és megcsókolta. Érezte, hogy a férfi mély lélegzetet vesz, majd karjai a lány köré kulcsolódtak. Játékosan ízlelgették, harapdálták egymás ajkát. Alexandra ajka szétnyílt, s ellazult, amikor a férfi nyelve becsusszant a szájába, végigcirógatta a fogait és a szájpadlását, majd lassan körözve ki-be nyomult. A lány levegő után kapkodott. A gróf keze bejárta a testét: lágyan érintve fedezte fel, becézte, ébresztett lassan vágyat benne. Ajka a szájáról elkalandozva bebarangolta az arcát, levándorolt az állán, s a nyakán a keblére, majd vissza a szájához. Alexandra széttárt tenyerét a férfi mellkasának feszítette. érezte keze alatt a férfi mellkasának durva szőrzetét, a mellizmait, a vállát, a bicepszét. A gróf keze a combja közé lopózott, ujjai kutatón becézgették. Alexandra felnyögött, és szorosan átkarolta a férfi nyakát. – Csak finoman, szerelmem! – dünnyögte fülébe Lord Amberley. – Ne siess annyira! Azzal a hátára fordult, és magára húzta Alexandrát. Lábával átkulcsolta a lábát, arcát kezébe fogta. – Most megmutatom, milyen szép is lehet – mondta. – Csak semmi sietség. Még órákba telik mire keresni kezdenek. Csak lassan, szerelmem. Azután a keze ismét felfedező útra indult, telehintette pillekönnyű csókjaival, és évődve becézte az ajkát. Alexandra egész lénye egyetlen csupa idegvégződéssé vált. És az egész mégsem pusztán a testiségről szólt. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, ki fekszik mellette, ki szereti, ilyen fájdalmas gyönyörűséggel. Tudta, hogy a férfi is tudatában van őneki. Tágra nyílt szemmel itták be egymás látványát, miközben a másik nevét mormolták. Végül a férfi lenyúlt, a derekához húzta Alexandra combját, s egy kissé megemelte a lányt. Azután keményen megragadta, a csípőjét, magára húzta, és Alexandra érezte, hogy mélyen benne jár. – Edmund! – lehelte a szájába, s térdével szorosan átkulcsolta a derekát. – Csak lassan, egyetlenem, csak nyugodtan! Észvesztő lassúsággal mozgott benne, s Alexandra érezte, ahogy az izgalom spirál alakban szárnyal felfelé a bensejében – a méhéből a mellébe s onnan a torkába. Megfeledkezett a múló időről, a külvilágról, már csak ő létezett és a férfi, aki ilyen gyönyört ébresztett benne. A gróf egyszer csak megragadta a vállát, és magához húzta, hogy Alexandra felette térdelt, szemtől szemben, haja függönyként omlott köréjük. – Lovagolj meg, Alex. – suttogta, míg a lány rátalált a ritmusra, s onnantól együtt vágtáztak, egyre gyorsuló iramban Alexandra keze a férfi vállán, a grófé a lány csípőjén, s tekintetükkel el nem eresztették egymást. Aztán végül Alexandra behunyta a szemét, és az alsó ajkába harapott. Megfeszült a vágytól, a nyers, fájdalmas éhségtől. S mégis, minden izma tiltakozón megfeszült, távol tartva a férfit attól a legbenső centrumától, ahol eddig rajta kívül senki sem járt. Így vált minden egyes beljebb és beljebb hatoló döfés egyszerre kínná és gyönyörré, követelvén a bebocsátást, melyet Alexandra félt engedélyezni, s amelyet az élete árán is odaadott volna. A férfi fáradhatatlanul tört előre, miközben Alexandra feszülten térdelt felette, el- elodázván az elkerülhetetlen pillanatot – rémülten várva a bekövetkeztét, gyötrődve attól, hogy talán sosem jön el. Ám a teste lassan ellazult, és megnyílt a férfinak. S most, hogy elkezdődött, most, amikor nem tartóztathatta tovább, Alexandra megadta magát. Kinyitotta a szemét, és tekintete egybefonódott a férfiéval, miközben minden egyes behatolással csökkent az izmai ellenállása. És amikor teljesen megnyílt előtte és átengedte magát neki, a gróf megtorpant. – Alex, gyere ide! – suttogta. És amikor a lány odahajolt, két kezébe zárta az arcát, és megcsókolta. – Most! – nyögte, ahogy vállára húzta a fejét, megragadta a csípőjét, és keményen, belémerítkezett egyszer, kétszer, háromszor, végül ott volt, ott volt vele, benne, eggyé vált vele. 192

Az összes érzés, az összes feszültség lágy hullámokban gyűrűzött kifelé Alexandrából, míg nem maradt odabent más, csak ő és a szerelmese – egymás karjába bújva, egymás lényében mélyen elmerülve. Semmi más nem számított; semmi nem létezett. Csak ők ketten, kimerevedve a pillanatban. Élet és halál és a mennyország egyetlen időtlen pillanatba sűrítve. Alexandra arra eszmélt, hogy a lába kényelmesen kinyúlt a férfi mellett. A gróf a karjában tartotta, és az arcát, a halántékát csókolgatta. Amikor Alexandra felé fordult, a szájára is nyomott egy csókot. – Edmund! – mormolta. – Gyönyörű vagy! Olyan gyönyörű! – Élvezted – válaszolta a gróf. – Úgy örülök, hogy élvezted, Alex! Boldoggá akartalak tenni! A lány a vállába fúrta a fejét, és fél kézzel megsimogatta az arcát. – Hiszen te mindig csak ezt akarod, Edmund, nem igaz? Boldoggá tenni másokat. De mi lesz veled? A férfi megfogta a kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Semmi kétség, nekem is örömömre szolgált! Alex, te mindened odaadtad nekem! Én még soha, senkitől sem kaptam ennyit! Köszönöm! Azután bizonyára elaludt, mert többet nem szólt, a légzése pedig nyugodttá és egyenletessé vált. Alexandra ébren maradt. Fizikailag tökéletesen kielégülve és feltöltődve feküdt még a szerelme karjában, de szellemileg és érzelmileg már ismét önmagába húzódva. Az ő különálló világába. Soha senki nem adta még teljesen át magát Edmundnak. Olyan sokan tisztelték és szerették, mégis mindannyian csak kaptak tőle. Edmund olyan sokat adott, hogy azt az érzést keltette, mintha neki nem is lenne szüksége semmire, csak önmagára. Alexandra nekiadta a testét, és ő úgy köszönte meg, mint élete legértékesebb ajándékát. Noha alig néhány órával ezelőtt nyilvánosan megfosztotta ettől az ajándéktól. Pedig feleségül mehetett volna hozzá, hogy társaságot, támaszt, megértést, szerelmet és utódokat nyújtson neki egész életére. De ő inkább a szabadságot és az önbecsülését választotta. Micsoda önzés! El is nyeri majd érte méltó jutalmát! Egész életében ezt az órát idézi majd fel újra és újra, míg lassan elhomályosodik az emlékezetében, és beárnyékolja a sorsát. Mostantól mindent ennek a tökéletes szerelmes éjszakának a fényében ítél majd meg, amikor adott és elfogadott, de soha, semmi nem lesz hozzá fogható. Életének egyetlen boldog szakasza már a múlté. Soha nem lesz olyan boldog többé, mint az elmúlt órában. Már nem maradt más hátra az éjszakából, mint hogy felöltözzenek, amikor Edmund felébred, és – együtt vagy külön visszasétáljanak a házhoz. Azt kapta, amit megérdemelt. Óvatosan fordította a fejét, és belecsókolt a férfi nyakának meleg hajlatába. Edmund meg sem rezdült. Lord Eden másnap már korán reggel talpon volt. Igazság szerint alig aludt. Nyugtalanság hajtotta, mehetnékje volt, szívesebben tudta volna már maga mögött az utolsó nap szertartásait. Annyi mindent kellett még mondania Edmundnak, mamának, de legfőképpen Madeline-nek. Túl sok volt a mondanivalója, és túl kevés az ideje. És rengeteg ideje volt, amivel nem tudott mit kezdeni. A búcsúzás mindig ilyen. Emlékezett rá, majdnem ugyanez történt minden alkalommal, ahányszor csak az iskolába vagy az egyetemre, indult. Az elválás előtti napon az ember mindig úgy érzi, annyi tenni- és mondanivalója lenne, mégis képtelen megmozdulni, képtelen megszólalni. Azt kívánta, bárcsak egy csettintéssel elintézhetné a búcsúzkodást, és útra kelhetne végre. Ha egyszer úton van, feledheti a bánatot, a búcsúzkodást, noha a hátramaradottak iránt érzett szeretetét mindenhová magával viszi majd a szívében. Ha úton lesz, képes lesz a jövőjére összpontosítani, arra, amiről mindig is álmodozott.

193

S talán, ha egyszer végre elszabadul innen, képes lesz megfeledkezni erről a rettenetesen, gubancos szerelmi ügyről is. Múlt éjjel Susanért dobogott a szíve, s múlt éjjel ez a szív darabokra tört. Az örök nemes önfeláldozás. Don Quijote. Susant nem teheti ki a háború és a halandóság viszontagságainak, ezért vissza kell utasítania. Erre Susan rögvest eljegyzi magát a tiszttel, akinek az ezredét bármelyik pillanatban Spanyolországba vezényelhetik. Ennyi erővel az övé is lehetett volna. Úgy tűnt, nem mondott volna nemet. Sírva fakadt, és azt állította, hogy szereti, azután ment, és elfogadta egy másik férfi házassági ajánlatát. Álmatlan órákon át szapulta magában a lányt. Először meg volt győződve róla, hogy csak játszadozott az érzéseivel, hogy csak az értékesebb prédára ácsingózott. De aztán csillapodott a dühe. Susan, az édes kicsi Susan nem lenne képes ilyen számító kétszínűségre. A lány tényleg szerette őt, és az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy feleségül veszi. Ugyanakkor két lábbal járt a földön. Mindig is úgy vélte, hogy nem elég jó hozzá. Egyszerűen csak meghajolt a valóság előtt, és amikor egy jó ember megkérte a kezét, igent mondott neki. Így aztán a bál utáni reggelen, miután korán felkelt és az inasát a szobában hagyta csomagolni, úgy érezte magát, mint akit agyonvertek, és hajtotta a mehetnék, miközben még előtte állt egy nap kényszerű szenvedés. A komornyik úgy tájékoztatta, hogy Edmund még ágyban van. Nem vallott rá, hogy ilyen későn keljen, de persze tegnap házigazdaként hosszú és kimerítő éjszakája volt. Madeline ellenben már ki is lovagolt. Ez meglepte, hiszen Madeline volt egy korán kelő típus. No de természetesen neki is megvolt a maga oka az álmatlanságra – Hová ment? – faggatta a komornyikot. – Attól tartok, uram, nem tudnám megmondani – hajolt meg a férfi, így Lord Eden nem tehetett mást, kibaktatott az istállóhoz, hátha ott tudja valaki. Nem telt bele egy órába, hogy a parti fövenyen ráakadjon. Madeline úgy vágtatott vele szemben, mint akinek kopók lihegnek a sarkában. Amikor meglátta Dominicot, lassított, és űzött tekintettel odalovagolt hozzá. – Ma hajlandó vagy hozzám szólni, Bogyó? – vigyorgott rá a férfi. – Igen – felelte a lány, de hangjából hiányzott mindaz a hevesség, amire a bátyja számított. – Haragszol még rám? Madeline megrázta a fejét, és a fekete szikla felé irányította a lovát. Lord Eden hozzáigazítottá a lépteit. – Mindig tudtam, hogy egyszer úgyis elmész – szólalt meg a lány. – Csak azt hittem, ha nem gondolok rá, talán mégsem következik be. Lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha azonos nemű ikrek lennénk, nem, Dominic? Olyan közel állunk egymáshoz, mégis annyira különbözőek vagyunk, hogy néha egyáltalán nem értelek! Egyetlen dolgot azonban nem hagyhatok figyelmen kívül: talán ez a legutolsó nap, amit együtt tölthetek veled! Márpedig én úgy szeretlek téged, hogy arra talán nincsenek is szavak! – Talán köteleznem kellene téged, Bogyó, hogy mindezt add írásba! – vigyorgott rá a férfi. – Remekül ellened fordíthatnám a jövőbeni veszekedéseink során! „Nézd csak!”, dugnám az orrod alá, miközben párnákat meg könyveket meg csatabárdokat vagdosol a fejemhez: „Bogyó, te úgy szeretsz engem, hogy arra szavak sincsenek!” Meglepetésére Madeline könnyáztatta tekintettel nézett vele farkasszemet. – Lesznek jövőbeni veszekedéseink? – szipogta, aztán vad és hangos zokogásban tört ki. – Nahát, Bogyó, az ég szerelmére! Nem hagynád ezt abba? Az ember még azt hihetné, hogy egyfajta beavatási szertartásként rögtön visznek is a kivégzőosztag elé. Ha nem tudnád, meglepően sok baka keveredik haza a háborúból, hogy továbbadják a történetet, és a legtöbbjüknek megvan keze-lába. Ám Madelise-t erre csak még erősebben rázta a zokogás. Zsebkendő után tapogatózott, majd rácsapott a fivére kezére, aki közben átnyúlt, hogy tartsa a lova kantárját. 194

– Ejnye, te liba! – pattant le a nyeregből Lord Eden, és nekiállt, hogy a húgát is leráncigálja a lóról. A lány kapálózott, csuklott, és fel-felhorkantott, hogy visszanyelje a megalázó könnyeket, de a férfi szorosan magához ölelte. – Azóta nem láttalak sírni, mióta a papa tízéves korunkban elnáspángolt, amiért meghúztam a hajad és hátsón billentettelek, azután pedig nem volt hajlandó téged is ugyanúgy megbüntetni, holott te is ugyanannyira kivetted a részed a csetepatéból. Mármint tegnapig. Most meg újrakezded! – Utállak! – horkantotta cseppet sem elegánsan Madeline. – Dehogyis utálsz, kicsim! – felelte kedélyesen a fiú. – Úgy szeretsz, hogy arra nincsenek is szavak! Látod? Nem is reméltem, hogy ilyen hamar visszavághatok még vele! – Dominic, ne csináld ezt! – kapaszkodott hirtelen a karjába a lány. Könnytől maszatos, vörös képpel nézett fel a fiúra. – Ne tégy úgy, min minden rendben lenne, és holnap nem mennél el örökre! Fejezd be, ma nem tudok visszavágni! Nem szép tőled, ha most támadsz rám, amikor nem vagyok formában! – Te liba! – hajolt oda hozzá a fivére, hogy megcsókolja a homlokát. – Tudhatnád, hogy nem szándékozom megöletni magam! Nem adom meg neked azt az elégtételt, hogy te légy a legidősebb élő iker! Feltett szándékom, hogy túléljelek, kicsi húgom, legalább egy fél órával! Elsőnek érkeztem, utolsóként távozom! De csak majd jó ötven-hatvan év múlva, Bogyó! Nem sietek. Te igen? – Bárcsak én is veled mehetnék! – csimpaszkodott a kabátja hajtókájába a lány. Bárcsak a nők is hadba vonulhatnának, Dominic! – Isten ments! – emelte az égre a tekintetét a fivére. – Többet hadakoznék veled, Bogyó, mint a franciákkal! – Nagyon szomorú vagy Susan miatt? Lord Eden rápillantott, aztán elnézett a feje felett. – Igen – vetette oda. – Igen, az vagyok. De erről többet egy szót se! Rendben, Bogyó? – Rendben. Lord Eden lenézett a húgára, és kézen fogta. Így tették meg a fekete szikláig hátralévő távolságot. – Történt köztetek valami Purnell-lel tegnap éjjel? – érdeklődött. – Vagy nincs kedved beszélni róla? Ha nincs, én nem foglak faggatni! A férfi már nem is számított feleletre. Madeline elhúzta tőle a kezét, letelepedett a sziklára, és gondosan szétterítette a lovaglószoknyáját maga körül. – Bolondot csináltam magamból – szólalt meg végül – Felajánlkoztam neki, Dominic! Úgy értem, tényleg felkínáltam neki magam! Bármit megadtam volna neki. – Bogyó, de ugye nem…? – kapkodott levegő után a bátyja. – Nem. Pedig én akartam, és hagytam is volna. Azt hittem, minden rendbe jön köztünk. Azt hittem, ő is szeret. Nem. Én hiszem, hogy ő is szeret! Csakhogy bántja valami. És nekem fogalmam sincs, hogy mi! Valami, amitől meggyűlölte magát. És én már sosem fogom megtudni, hogy mi az! Kanada! A világ másik vége! És ő elmegy Kanadába! – Észre sem veszed, és itt a tél! – érintette meg a kezét a bátyja. – Felutaztok Londonba a mamával, és hipp-hopp beleszeretsz valakibe, Bogyó! Lehet, hogy ezúttal igaziból. És boldogok lesztek, amíg meg nem haltok! – Igen, lehet – szorította meg a kezét a lány egy mosollyal. – Magas lesz. Szőke. Széles vállú. A foga vakító. A hangja mély és dallamos. – És évi negyvenezer a jövedelme! – tódította Lord Eden. – Évi negyvenezer – helyeselt a lány. – Lássuk csak, mi legyen még? Hirtelen talpra ugrott, és odaszaladt a lovához, ami a közelben álldogált csendesen, a testvéréé mellett. – Segíts fel, Dominic! – rikkantotta. Versenyezzünk, a völgytorkolatig! Segíts már fel!

195

– De ugye nem fogsz megint sírva fakadni? – kászálódott fel a fivére, hogy eleget tegyen a kérésnek. – Persze hogy nem sírok, tökfej! – csattant fel a lány vidáman, arcát a ló oldalához simítva. – Hogy tudnék sírás közben versenyezni? De most már ültess fel rögvest!

196

25 Rey dadus Alexandra haját fésülte, és készült, hogy hátrafogja a szokásos kontyba. A legrosszabb gubancokon már keresztül ügyeskedte a fésűt, s, most éles tekintettel tanulmányozta úrnője tükörképét a szemüvege felett. Alexandra kipirult arccal, enyhén karikás szemmel meredt a semmibe. – Levittem a zöld lovaglószoknyádat a konyhába mosatni és vasaltatni. Vizes volt a szegélye – mondta a dadus. – Ja, igen – felelte Alexandra szórakozottan. – A cipőd a tűzhely előtt szárad. Teljesen át volt ázva. – A harmattól – közölte a lány. Mrs. Rey megtorpant, és rámeredt a tükörre, de Alexandra mintha észre sem vette volna, hogy ő is ott van. – Ne ilyen szigorúra! – szólt rá, amikor szorosan hátrafogta a haját. – Meg tudnád csinálni úgy, hogy eltakarja a fülemet? Vagy az túl kihívó lenne? – Így gondoltad; kincsem? – engedett Mrs. Rey a szorításán, amitől Alexandra frizurája a fülére kunkorodott, rögtön lágyítva ezzel a vonásain, és felfedve hajának dús, fénylő hullámosságát. – Ha engem kérdezel – márpedig ezt teszed –, szerintem nagyon csinos lenne így! – Igen, így, légy szíves! – mosolygott Alexandra. – Kincsem, nem lenne szabad megvárakoztatnunk a papát! Fél órát mondott, amikor feljöttem, és abból már csak öt perc lehet! – Azt mondta, nála, dadus? Ha most elindulok, két perccel korábban odaérek. Elkészültél? Igen, tetszik! Köszönöm! – állt fel. Megfordult, és öreg nevelőnő meglepetésére lehajolt, hogy puszit nyomjon ráncos orcájára. – Most már aztán indulás! – dohogott az idős hölgy. Alexandra nem szívesen nézett a társalgás elébe, de nem is tartott tőle, ahogyan korábban. Vett egy mély levegőt, bekopogott, és várta, hogy az inas ajtót nyisson. – Jó reggelt, papa! – köszönt, s ahogy benézett az öltözőkamrába, látta, hogy egyedül vannak. Kezét összekulcsolta maga előtt, kihúzta a derekát és felszegte az állát. – Fogalmam sincs, mi jó lenne benne, lányom! – fordult felé az apja a szoba túlsó végéből, szigorú tekintetet vetve rá. – Édesanyád gyengélkedik, így legalább délig ágyban marad, a mi méltóságos lovagunk pedig ragaszkodik hozzá, hogy nem elég, ha kettesben megbeszéljük. Úgy tűnik, muszáj, hogy jelen legyen az édesanyád meg az ő anyja és te is. Ezért aztán várnunk kell délutánig. Szép kis helyzetbe kerültünk! – De hát Lord Amberleynek igaza van, papa – válaszolta Alexandra nyugodtan. – Az elhatározásunk mindkettőnket érint, és úgy helyes, hogy a döntésünket civilizált keretek között közöljük a szüleinkkel. – Elhallgass, te lány! – dörögte az apja. – Ha kíváncsi leszek a véleményedre, majd kikérem! De arra még jó sokáig várhatsz, azt megmondom! Hát az ember már a saját családjának sem parancsolhat többé? Alexandra nyelt egyet. – Nem fogok csendben maradni, papa! – jelentette ki egyenletes hangon. – Ez az ügy engem is igen közelről érint. Nekem is van beleszólásom abba, hogy mi történik velem! Egy pillanatig azon tűnődött, mit lép majd erre, az apja. A férfi megrökönyödve meredt rá. Alexandra moccanatlanul állta a pillantását. – Ez meg mit jelentsen? – tudakolta Lord Beckworth vészjóslóan halkan. – Miféle stílust szedtél magadra ezen a romlott helyen, Alexandra? Tisztában vagy azzal, te lány, hogy a saját atyáddal beszélsz? A szemembe mersz nézni, és úgy ellenkezel velem? Jobb, ha most 197

visszamész a szobádba, és térden állva könyörögsz megbocsátásért mindaddig, amíg nem hívatlak! Majd én kimentelek az ebédnél! – Nem, papa, nem teszem! Soha többé nem imádkozom a harag és bosszúállás képzeletbeli istenéhez! És ha a gróf úrral való megbeszélésünket elhalasztjuk, akkor délelőtt kilovagolok a szirtekre, úgy tervezem. Papa, felnőtt nő vagyok. Betöltöttem a huszonegyet. És úgy határoztam, mostantól saját kezembe veszem a sorsomat. Még fogalmam sincs, mihez kezdek vele. Azt hiszem kénytelen leszek elszegődni házvezetőnőnek. Erről majd akkor döntök, ha távoztam innen. – Majd én eldöntöm, milyen sors vár rád, ha innen távozunk! – ordította Lord Beckworth, és a szobán átvágva rámeredt a lányra. – Már látom, hogy lelked halhatatlansága ismét rajtam áll Alexandra! Mert te hagytad az ördög kezére jutni! – Papa, muszáj ennek így történnie? – kérdezte Alexandra, és lazított a tartásán. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak szeressük egymást? Úgy örültem neked néhány napja, amikor megérkeztél. Akkor döbbentem rá, mennyire szeretlek. Te vagy az édesapám, veled éltem le az életemet. Te voltál, aki gondoskodott rólam. Tudom, hogy mindkettőnket szeretsz Jamesszel. Mégis annyira félsz kimutatni; annyira félsz attól, hogy bűnös gyengédségen kapnak! Pedig a szeretet nem bűn, papa! A szeretet maga az Isten! A férfi hitetlenkedve bámult rá, miközben beszélt. Egyik ökle ki-bezárult az oldala mellett. – Te prédikálsz nekem? – kérdezte. – Én csak szeretnélek megölelni, papa! – rázta meg a fejét Alexandra. – Csak szeretnélek szeretni! – Ekkora badarságot még soha életemben nem hallottam! – jelentette ki Lord Beckworth. – Hajlamos lennék azt gondolni, hogy szeretsz engem – különben nagy bajban lenne a lelked, Alexandra! És hajlamos lennék azt gondolni, hogy én is szeretlek, máskülönben miért áldoztam volna az elmúlt huszonegy évet arra, hogy megmentselek az örök kárhozattól? – – Papa! – suttogta a lány. – És szeretlek! – Hm! – nyílt és zárult az ököl görcsösen. – Fogalmam sincs, mi üthetett beléd, Alexandra! Biztos valami kórság bujkál benned! Menj a szobádba; te lány, pihenj le egy-két órácskára! Ha visszaértünk a városba, kihívatom hozzád a doktort! Alexandra mellette termett és arcon csókolta, azután sarkon fordult és kisurrant a szobából. – Mi a mennydörgős ménkű ütött ebbe a lányba? – hallotta még, mielőtt az ajtó bezárult volna mögötte. Lord Amberley az édesanyja nappalijában állt, két keze az asszonyéban. – Drága Edmund! – mondta a nő. – Én úgy örültem nektek! Nagyon megszerettem Alexandrát, épp neked való lánynak tűnt! Arra gondoltam: a fiam most végre kárpótlást nyer az elveszett ifjúságáért és azért a sok esztendőért, amit mások szolgálatával töltött! Edmund, én elsőszülöttem, olyan nagyon fontos vagy nekem! – Ezt úgy mondod, mama, mintha az életem merő szenvedés és gyötrelem lett volna! – mosolygott a férfi. – Ami egyáltalán nem igaz. Itt voltatok nekem te és Dominic és Madeline. Itt volt nekem az otthonom, a vagyonom, a kényelmem. Sok ember kezét-lábát törné, hogy ennyit szenvedhessen, mint én! Mama kedves, ne tekintsd tragédiának a történteket! Minket Alexszel nem egymásnak szánt a sors, ennyi az egész. Mindketten boldogabbak leszünk a másik nélkül. Az édesanyja kutatón nézett a szemébe. – Hazudsz, Edmund! Ó, te hazudós! Hát tudod, hogy sokkal jobban ismerlek annál, hogy elhiggyem ezt? Hiszen te szereted őt! Nem igaz? – Igen, mama, szeretem őt – ismerte be gyengéden. – Számomra ő jelenti az életet. Az asszony döbbenten szorította meg a kezét. – És nincs semmi remény? Semmi, Edmund? 198

– Nincsen, mama. Szabadon eresztettem Alexet, mert ez volt az, amire a legjobban vágyott, és amit soha életében nem kapott meg. – És te megadtad neki – bólintott az anyja. – És ezzel el is mondtunk mindent, Edmund. Nem tartalak fel tovább, bizonyára várnak az elintéznivalók. Ez a megbeszélés csak púp a hátadon, ugye? Ebédnél látjuk egymást, drágám! Odatartotta az arcát, hogy a fia megcsókolhassa, azután nézte, ahogy elhagyja a szobát. Olykor annyira hasonlított az édesapjára, hogy az asszony szíve majd' megszakadt a fájdalomtól. Edmund mégis annyival sebezhetőbb volt, mint az apja, még ha ezt nem is sokan sejtették. Lady Amberley azonban már tapasztalatból tudta, hogy a fia annál elszántabban és annál kedvesebben mosolyog, minél nagyobb fájdalom éri. Milyen szörnyű is az anyák sorsa! Világra hozzák a gyermeküket, saját keblükből táplálják, figyelik, ahogyan felcseperedik, s mindeközben képtelenek megóvni a sérülésektől, a szenvedéstől. Lady Amberley felsóhajtott, és visszafordult a hímzőkeretéhez. Nem hagyhatta egyedül. Tudta, hogy elment hazulról. A komornyik mondta, percekkel azelőtt távozott, hogy ő végzett volna a kápolnában. Amikor kilépett, látta is, ahogy egyedül lovagolt felfelé a nyugati domboldalon. Biztosan a szirttetőre tartott. Csakis oda mehetett ma reggel. Ő pedig követni fogja. Lehet, hogy a lány inkább egyedül maradna, de hát olyan kevés idejük volt már! Talán ez az utolsó esélye, hogy kettesben maradjon vele! Muszáj utánamennie! Lord Amberley lassan, magában vívódva kaptatott fel a dombra. Talán mégis vissza kellene fordulnia, és magára hagynia Alexet. Most már igazán nem volt mit tenni, mit mondani. Talán jobb, ha úgy emlékszik majd utolsó találkozásukra, mint azokra a varázslatos hajnali órákra és a néma, furamód békés hazaútra. Jobb, ha nem teszi tönkre azzal, hogy ezen a magányos találkozón feszengenek a hideg napfényben, amikor valószínűleg már semmi mondanivalójuk nem lesz egymás számára. És mégis lovagolt tovább. Muszáj, hogy még egyszer, utoljára kettesben maradjanak! Hogy még egyszer láthassa, a szemébe nézhessen, talán meg is érinthesse őt. Nem engedte, hogy a gondolatai arrafelé kalandozzanak, ami odafent történt a kunyhóban, kora reggel. Ma még annyi mindent kell tennie és mondania; túl sok mindenre oda kell figyelnie! Majd ha a lány már elment, akkor nyitja fel emlékei kincsestárát – holnap, vagy azután. De nem tudott megálljt parancsolni az eléje sereglő emlékképeknek. Alex, meztelenül és gátlások nélkül – szebb, mint bármely nő, akit valaha látott vagy elképzelt. Alex a karjai közt – vad szenvedélytől lángolón. Alex azzal az érzékien göndörödő hajával, amint rajta lovagol, az ő ritmusában és sötéten fénylő szemmel bámul le rá. Alex amint feltárja előtte puha, nedves, nőiességének mélységeit, hogy teljesen átadja magát neki, és kölcsönös eksztázisban forrjanak össze, váljanak eggyé. Alex! Látta őt a fennsíkról, ahogy a szirtek felé lovagolt. Karját leengedve állt, és a tengert nézte. Nem volt rajta kalap. A lova a meredélytől tisztes távolságban, legelte a durva füvet. Ahogy közeledett, a lány felé fordult, és követte a tekintetével. Nem jött oda hozzá, de nem is indult tovább. Nem mosolygott, de le nem vette a szemét az arcáról. Lord Amberley megállt mellette, és rámosoly- gott. – Ma csaknem nyugodt – nézett le a tengerre alant. – Igen. – Alex, ugye nem fogod megbánni a tegnap éjszakát? – Nem. – Nem fogod elfelejteni? – Nem, soha. Hogy is lennék rá képes?

199

– Ennek örülök. Úgy tűnt, nincs más mondanivalójuk egymás számára. Lord Amberley kezét hátrakulcsolva állt Alexandra mellett, és mit sem látva bámulta a lenti víztükröt. – Holnap indulsz? – érdeklődött. – Igen. – Alex, boldog leszel? Nem bántad meg a döntésed? – Nem – felelte a lány némi habozás után. A gróf bólintott, és a távoli látóhatárra függesztette a tekintetét. – És mi van veled? – kérdezte hirtelen Alexandra a férfi felé fordulva. – Mesélj magadról, Edmund! Hogyan érint ez az egész téged? Mit gondolsz a múlt éjszakáról? Te boldog leszel? Te megbántad? A férfi mosolygó szemmel nézett vissza rá. – Nagyon megszerettelek, Alex – mondta. – Azt pedig mondanom sem kell, mit gondolok a múlt éjszakáról. Én csak azt szeretném, hogy te boldog légy! Ha téged boldoggá tesz a megállapodásunk; akkor nekem is megfelel. Én nem bántam meg semmit, kedves! Alexandra csak nézte, és lassan ingatta a fejét. – Nem, ez nekem nem elég, Edmund! – jelentette ki. – Engem nem az érdekel, szerinted mit kellene érezned vagy mit kellene tenned: Edmund, én már olyan sokat kaptam tőled! Te mindig annyira önzetlenül viselkedsz! De téged még sosem kaptalak meg. A testedet igen, de nem téged. Még csak nem is ismerlek! A férfi szája mosolyra húzódott. – Itt csak te számítasz, Alex! Én eddig is boldog voltam, áldott életem volt. Neked nem. Ha bármilyen apróságot tehetek érted, azért, hogy boldog légy, szívesen megteszem! Már meg is tettem. Szabad vagy. Hiszen erre vágytál, nem? – Mutasd meg, hogy te is sebezhető vagy! Adj egy jelet, Edmund! – tört ki a lány. – Téged is bánt a dolog? Legalább egy icipicit? Mutasd meg, hogy te sem vagy szent! Mutasd meg, hogy te is csak hús-vér ember vagy, aki érez és gyötrődik! Kérlek, Edmund! Mondd el, mit tettem – mit teszek – veled! Már ha egyáltalán. Vagy mondd azt, hogy örülsz, ha elmegyek! A férfinak arcára fagyott a mosoly, majd lassan elhalványult, ahogy Alexandra várakozón farkasszemet nézett vele. Szeretlek – szólalt meg végül. – És majd' beleőrülök a fájdalomba, amiért elveszítelek. Mindent, amit csak tudtam, neked adtam, Alex, mert te vagy a legfontosabb az életemben. Ha elmész, a seb sosem, gyógyul majd be, és nem tudom, valaha is csitul-e majd a fájdalom. Az agyam természetesen tudja, hogy ezt is túlélem majd, hogy egyszer újra nevetni fogok, és egyszer eljön majd az a nap is, amikor már nem folyton csak rád gondolok, de a szívem ma még nehezen hiszi mindezt. Tessék. Most már elégedett vagy? Alexandra könnyes szemmel mosolygott fel rá. – Igen. Ó, igen! – A lány figyelte, ahogy Edmund nyel egyet, erőt vesz magán, azután ismét mosoly lopózik a kék szempárba. – Azt hittem, szabadságra vágyom – kezdett bele Alexandra –, aztán egyszer csak rájöttem, hogy egyáltalán nem arra. Amire igazán vágyom, Edmund, amire mindig is vágytam, hogy valakinek szüksége legyen rám. A mama meg a papa megállás nélkül gondoskodtak rólam, neveltek, fegyelmeztek. James mindig csak szeretett és óvott. Te és a családod hihetetlen kedvességgel és lovagiassággal oltalmaztatok és törődtetek velem. De soha senkinek nem volt szüksége rám. Mindig mások pazarolták rám az érzéseiket, de úgy tűnik, soha senkinek nem volt szüksége arra, hogy viszonozzam az érzéseit. Senkinek sem volt igazán szüksége a szeretetemre: – Nekem igen! Istenem, Alex, nekem szükségem van rád! – Tudom – felelte Alexandra, és hirtelen káprázatos mosollyal fordult a férfi felé. – Edmund, feleségül veszel? – Tudod, hogy bármikor elveszlek, csak szólnod kell! – nézett kutatón a szemébe a gróf. 200

– Nem! – rázta meg a fejét a lány. – Ez így nem jó! Ne azért vegyél el, mert én így akarom! Még véletlenül se! Akkor már inkább elszegődöm társalkodónőnek egy kilencvenéves boszorka mellé a Skót Felföld legtávolabbi csücskébe! Csak akkor vegyél el, ha te is úgy akarod! Vagy ne vegyél, ha úgy áll a helyzet. Kizárólag a saját érzéseid, a saját szükségleteid vezessenek, Edmund! – Nem akarok nélküled élni tovább. Ha muszáj lesz, gondolom, az is menni fog. Nem vagyok az az öngyilkos típus. De nem akarom, Alex. Nem akarok mást, mint felcipelni téged a kőkunyhóba, és életünk végéig ott maradni, kettesben veled. Legszívesebben csak szeretnélek és szeretnélek, megfeledkeznék arról, hogy talán létezik ezen a világon más is, akinek a jövőben még szüksége lehet rám. Úgy kellesz nekem, mint a levegő, amit belélegzek! Ennyi megfelel? – Megfelel! – Remek, akkor most már megengeded, hogy kettőnk közül én legyek a férfi? Tudom, szerinted a mi társadalmunk nem bánik igazságosan a nőkkel, de ilyen a világ, amiben élünk, kedvesem. Nem áll másik a rendelkezésünkre, úgyhogy ha valaki itt megkéri a másik kezét, akkor az én leszek! Megértetted? – Igen, Edmund! – lehelte a nő. – Nem muszáj ilyen engedelmesnek lenned! Ha akarod, egy életen át vitázhatsz velem a kérdésről, de most az egyszer ragaszkodom hozzá, hogy én viseljem a nadrágot! Hozzám jössz feleségül? – Igen, Edmund! A gróf két kezébe fogta Alexandra arcát, ujjai elmerültek a fülére hulló puha hullámokban, hüvelykjével a lány arcát cirógatta. Percekig nézett vele farkasszemet komoly, kutató tekintettel. – Tényleg ezt akarod? – kérdezte végül. – Nem csak a miatt a szomorú vallomás miatt, amivel az előbb traktáltalak? – Dehogynem, pontosan azért, Edmund! Sosem mennék hozzád csak azért, mert az én érdekem úgy diktálja. Sosem lehettem biztos benne, hogy nem ez az egyetlen indokod, amíg be nem vallottad, hogy tényleg ezt akarod, hogy szükséged van rám. Sosem tudhattam, hogy nem csak azért akarsz-e elvenni, mert végtelen jószívűségedben szeretnél megoltalmazni mindenkit, aki gyengébb nálad. – Alex – csóválta a fejét a férfi –, még a múlt éjszaka után sem? – Arra én kértelek meg. Az is lehet, hogy egyszerűen csak boldoggá akartál tenni. – Ha bármi tapasztalatod is lenne ezen a téren, sosem mondanál ilyet! Sosem lettem volna képes ilyet tenni veled, főleg nem így, kedvesem, ha pusztán az a szándék vezérelt volna, hogy kellemes szexuális kalandban részesítselek! Szerettelek, Alex, szerettelek minden egyes porcikámmal! És könyörögtem, hogy te is minden porcikáddal szeress! Ha nem ez lett volna számodra az első, te is rögtön megértetted volna. Nem kellett volna rákérdezned, – Nahát! – simította tenyerét a mellkasára a lány. – Nahát! – hunyta le a szemét. – Istenem, Edmund, végül mégsem kell elmennem! Nem kell elhagynom téged! Nem kell mindig csak elfogadnom, amit adsz! Végre én is adhatok neked! Szükséged van rám! Neked tényleg szükséged van rám! Azt hiszem, mindjárt sikítani fogok! Egyelőre képtelen vagyok felfogni az igazságot. Edmund nem kell elmennem? Amikor kinyitotta a szemét, a férfi rávigyorgott. – Hát, ha tényleg sikítani fogsz, akkor megkérnélek, hogy menj arrébb pár lépéssel! – válaszolta. A lány felkuncogott, és hirtelen a nyakába vetette magát. – Jaj, Edmund, hogy én mennyire szeretlek! És igazad van, csak a szeretet számít! De csak az a szeretet, ami kétoldalú. Az, amelyik nem csak ad, de elfogadni is hajlandó! – Majd te megtanítasz az utóbbira! – felelte a férfi. – Alex, én nem szoktam hozzá, hogy sebezhető legyek. A legelső alkalommal, amikor megbántódom, amikor valami fáj majd, 201

biztosan elzárkózom majd előled, és megpróbálom egyedül megoldani. Neked kell majd megtanítanod rá, hogyan engedjelek közel magamhoz. Ami nem lesz könnyű, kedvesem! Félek, hogy kiábrándítónak találod majd! – Dehogy! Most, amikor már tudom, hogy kellek neked, sosem fogok megfeledkezni róla, és azt sem engedem majd, hogy te elfelejtsd! Lord Amberley odahajolt hozzá, és megcsókolta. Amikor újra felegyenesedett, a lány még szorosabban kapaszkodott a nyakába. – Edmund, muszáj könnyítenem a lelkiismeretemen! Nem szép, ha az ember titkolózik a vőlegénye előtt, ugye? Főleg, ha rosszat csinált? – Mi történt? – fürkészte óvatos tekintettel a férfi. – Hazudtam neked – vallotta be a lány. – Hazudtam neked a múlt éjjel, mert olyan nagyon akartalak! Fogalmam sincs, mikor a legvalószínűbb vagy a legkevésbé valószínű, hogy teherbe essen az ember! – pirult el hevesen, ahogy a mondandóját kibökte. – Akkor, úgy tűnik, nincs sok választásunk – hajtotta a homlokát a lányéra a gróf. – Becsületes asszonyt kell faragnom belőled, igaz? – Igen, Edmund. – Nemsokára! Nemsokára, Alex! És reménykedjünk benne, hogy éppolyan meggyőzően hazudsz majd, mint tegnap éjszaka, ha az elsőszülött gyermekünk az esküvő után kilenc hónapnál egy kicsit hamarabb jön világra! – Ó, Edmund, remélem! – nézett rá teljes komolysággal a lány. Remélem, hogy így lesz! Milyen csodálatos módja annak, hogy egy gyerek megfoganjon! – Az összes gyermekünk ilyen csodálatosan fogan majd, Alex! – csókolta meg újra a férfi. – – Megígérem! – vigyorodott el hirtelen. – Mind a százkettő! Nana, csak ne húzódozz, kedvesem! Ne feledd, hogy az én családomban ikrek is vannak! – El akarom mondani a mamának és a papának! Edmund, ugye elmondjuk nekik? Kérlek! – Mármint a százkét gyereket? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Vagy a legelsőt, aki talán már úton is van? – Jaj, ne bolondozz már! Hogy összeházasodunk, Edmund! El akarom mondani nekik, édesanyádnak és Madeline-nek és Lord Edennek meg Sir Cedricnek és William bácsinak és Viola néninek, meg mindenkinek az egész világon! Jamesnek. A gróf magához vonta a lányt, s arcát a búbjára simította. – Hidd el, rendben lesz, Alex! Nem teszek úgy, mintha ismerném a bátyádat, vagy megérteném őt. Úgy hiszem, sok minden van, amit még nem mondtatok el róla. De lakozik benne erő, egyfajta túlélési ösztön, vagy valami! Nem tudom, hogy fogalmazzam meg, de érzem. Ha rátalált önmagára, visszajön majd, és akkor, kedvesem, lesz rá alkalmad, hogy viszonozd neki a szeretetet, amit tőle kaptál. Alexandra megnyugodva simult hozzá, és hagyta, hogy a férfi rátaláljon a szájára. – Köszönöm! Ugye, te tudod, milyen fontos nekem? – Természetesen. Éppolyan fontos, mint nekem Madeline és Dominic. Csakhogy ez Dominic utolsó napja itthon. Ki kell hoznunk belőle a legtöbbet! – Igen – húzódott el tőle mosolyogva a lány, és a kezét nyújtotta felé. – Vigyél haza, Edmund! A férfi kézen fogta, és melegen megszorította az ujjait. – Tessék! – felelte. Már itthon is vagy, kedvesem. Ahogyan én is. És most irány Amberley!

VÉGE

202