Rebecca Winters: Agglegény veszélyben
1. FEJEZET – Giselle! – Igen, Monsieur Monsieur Armentier! Miben segíthetek? segíthetek? Jean-Jacques-ot Jean-Jacques-ot csak nemrég iktatták be a Giraud Cosmetics Corporation ügyvezető igazgatói székébe, és azóta magántitkárnője a legnagyobb tiszteletet tanúsította iránta, de ez a dolog, hogy monsieur-nek szólítja, bár jó szándék diktálta, pokolian idegesítette. – Nem tudna Jean-Jacques-n Jean-Jacques-nak ak szólítani, ahogyan ahogyan eddig? – Biztos benne? benne? – A nő megbotránkozást megbotránkozást színlelt, színlelt, de Jean-Jacques Jean-Jacques átlátott a szitán. szitán. – Biztos. A titkárnő kuncogása hangosan hangosan és tisztán behallatszott a kagylóba. – Nagy örömmel örömmel látom, hogy maga az az maradt, aki volt. – Akárhogy is van, van, én továbbra továbbra is csak egyszerű egyszerű vegyész vagyok, egy virágkertész fia. – Maga most sokkal sokkal több ennél! ennél! – Ne emlékeztessen emlékeztessen erre! Úgy hallottam, hallottam, maga az, aki aki normális körülmények körülmények között körbejárja körbejárja az egész komplexumot az utolsó napon, és kiosztja a karácsonyi jutalmakat. – Úgy van. Jobban Jobban szeretné, szeretné, ha valaki más csinálná? csinálná? – Átengedné most most az egyszer egyszer nekem ezt a kiváltságot? kiváltságot? Ürügyre van van szükségem, szükségem, hogy mindenkivel mindenkivel személyesen személyesen találkozhassak, mielőtt szabadságra mennek. Ha pénzt osztok, hátha visszajönnek mindjárt szilveszter után. Giselle kuncogása harsány nevetésbe csapott át. – A csekkek a széfben vannak, vannak, mind a maga maga aláírására vár. – Csodás. Arra gondoltam, gondoltam, talán kedves kedves gesztus gesztus lenne, ha ma kapnák kapnák meg a jutalmukat jutalmukat szerda helyett. helyett. – Olvas a gondolataimban gondolataimban – szellemeskedett szellemeskedett a nő. nő. Majd komolyabb hangon folytatta: folytatta: – Ha tudni akarja az igazat, mindenki boldog, hogy maga kapta meg ezt a posztot. Jean-Jacques Jean-Jacques megköszörülte a torkát. – Ezt jó hallani, de én még mindig nem nem vagyok biztos benne, benne, hogy nem nem álom-e csupán. csupán. Minden pillanatban azt várom, várom, hogy hanyatt hanyatt fekve ébredek fel fel egy levendulamezőn, levendulamezőn, amely arra vár, vár, hogy learassák. learassák. – Most az egész egész cég miatt kell aggódnia, aggódnia, nem csak csak egy virágültetvény virágültetvény miatt. Mindjárt bejövök bejövök a csekkekkel. A nap végére Jean-Jacques mindenkinek kiosztotta a borítékját, kivéve Vivige Honfleurt, azt a nőt, akivel még nem találkozott. Madame Honfleur a napközi óvodát vezette, amely az utóbbi időszak újítása volt. Öt évvel korábban, mielőtt Jean-Jacques Jean-Jacques elment Vence-ból, hogy diplomát szerezzen, és a párizsi Giraud illatszergyárban illatszergyárban dolgozzon, dolgozzon, az óvoda nem létezett. Az ő véleménye szerint fantasztikus és igen szükséges munkahelyi plusz volt. Remélte, hogy a gyerekes dolgozók már elvitték csemetéiket, és zavaró körülmények nélkül beszélhet Madame Honfleurrel. Az első ajtón ment ki a parkoló melletti modern létesítményhez, létesítményhez, felidézve, mennyire örültek a munkások annak, hogy korán megkapják karácsonyi jutalmukat. Sokan közülük megragadták az alkalmat, és felelevenítették a vele való ismeretséget – ő pedig örült, hogy olyan sokat megismert közülük. Számos anya, akivel a nap folyamán korábban beszélt, totyogó kisgyermekével kisgyermekével távozott. Elcsevegtek egy percig, mielőtt a férfi belépett az óvodába. Hangok hallatszottak az egyik helyiségből, amely úgy volt berendezve, mint egy osztályterem, asztalokkal, székekkel székekkel és játékokkal. Jean-Jacques besétált az ajtón, és egy göndör hajú totyogót látott, aki az óvónővel beszélgetett, miközben az felsegítette rá a kabátját. Egy férfi suhant el mellette, hogy elvigye a gyerekét, de Jean-Jacques figyelmét hirtelen az a klassz nő kötötte le, aki felállt, hogy üdvözölje a kisfiú apját, és lesimította a szoknyáját, amely felcsúszott káprázatosan káprázatosan formás lábán, ahol a gyerek belékapaszkodott. belékapaszkodott. Mon Dieu! Mon Dieu! Nicole volt az. A virágokhoz hasonlóan, amelyekből Jean-Jacques Jean-Jacques számára a világ állt, Nicole Giraud, aGiraud illatszer-birodalom Giraud illatszer-birodalom örökösnője is mindig szerves része volt ennek a világnak. Fiatalkoruktól kezdve a lány kedves természete és szépsége beleivódott Jean-Jacques vérébe. Nicole és Provence… Ez a kettő elválaszthatatlanul elválaszthatatlanul összekapcsolódott. összekapcsolódott.
Ha nem tudta volna, hogy a nő hamarosan férjhez megy és Angliában fog élni, soha nem vette volna fontolóra, hogy visszajöjjön Vence-ba ügyvezető igazgatónak. Öt éve nem látta már. De ahogy most ránézett, mintha csak tegnap lett volna. Nicole elköszönt elköszönt a kis Luctől, aztán aztán odafordult a másik másik várakozó szülőhöz. szülőhöz. – Segíthetek…? Nem fejezte be, amit mondani készült, készült, mert aki bejött a helyiségbe, helyiségbe, nem újabb újabb apuka volt. A férfi férfi magasabb és szikárabb volt, mint amilyenre emlékezett. Bár megpróbálta elfojtani, egy halk sóhaj mégis kiszaladt a száján. – Jean-Jacques… Jean-Jacques… Tudta, hogy ez a pillanat el fog jönni valamikor, de még mindig nem volt felkészülve rá. A férfi fekete szemében, amely valamikor egészen a lelkéig hatolt, mielőtt a feledésbe csókolta, tűnődő kifejezés alakult ki. Ahogy Jean-Jacques tekintete végigsiklott az ő vonásain, a melegségnek nyomát sem tudta felfedezni ebben a figyelemben. Halvány jelét sem érezte kedves, ingerkedő oldalának, amelytől valamikor majd elolvadt. – Hosszú idő telt el, chèrie – válaszolta végül a férfi irigylésre méltó nyugalommal és bizonyos szenvtelenséggel, szenvtelenséggel, amelytől Nicole szíve összeszorult. A közben eltelt évek – miután elhagyta a férfit és Párizsban élt – változásokat idéztek elő. Jean-Jacques Jean-Jacques olívaszínű bőre nem volt olyan barna, mint lenni szokott. Ez persze természetes volt, hiszen most már évek óta nem dolgozott a földeken. Ennek ellenére vonzóbb volt Nicole számára, mint valaha. Sötét haját továbbra is kicsivel hosszabbra hagyta, mint ahogy mostanában divat, arra csábítva a nőt, hogy ujjaival beleszántson. De a tapasztalat új vonásai alakultak ki az orra és a szája körül, keményebb arcélt kölcsönözve neki. Távolisága arra ösztönözte Nicole-t, hogy törjön át át a felszínen, és találja találja meg azt a férfit, akinek akinek évekkel korábban korábban a szívét szívét adta. Miközben újra ilyen közel álltak egymáshoz, a nő megállapította, hogy az ő szempontjából semmi nem változott. Sőt, még szerelmesebb lett a férfiba. – Nem változtál, változtál, Nicole. Még mindig az a szép lány vagy, vagy, akinek szokása szokása volt, hogy hogy beugrott apám telepére, hogy megdobogtassa a szívem, ha nem volt valami más, fontosabb dolog, amihez kezdhetett volna az idejével. Nicole hátravetette hátravetette a fejét, így lerázta a válláról dús barna haját. haját. Amíg Jean-Jacques Jean-Jacques nem mondta, mondta, neki semmilyen problémát nem jelentett a származásuk. származásuk. Furcsa volt a gondolat, hogy a fiú még azt is gondolta, osztálykülönbség osztálykülönbség van közöttük. Túlságosan is belegabalyodott a Jean-Jacques iránti érzelmeibe ahhoz, hogy fontolóra vegye különbözőségüket. különbözőségüket. – Ha emlékszel, emlékszel, éveken át apád apád telepe volt az első hely, ahová ahová iskola után mentem, mentem, mert úgy tudtam, tudtam, ott leszel. Az volt az egyetlen hely, ahol lenni akartam – vallotta be Nicole csendesen. Jean-Jacques Jean-Jacques a rá oly jellemző elegáns, de nemtörődöm mozdulattal vonta meg a vállát, mielőtt kihúzta magát. Vonásaira egy szempillantás alatt határozott kifejezés ült ki. – Az régen volt. – Nagyon régen. régen. – Képtelen volt volt meggátolni a hangja hangja remegését. – Be kell vallanom, vallanom, meglep, hogy itt talállak az óvodában. óvodában. A nő mély lélegzetet vett. – Abban az évben évben épült, amikor amikor elmentél Vence-ból. Azóta minden decemberben decemberben foglalkozom foglalkozom a gyerekekkel, hogy előadhassuk a betlehemi jelenetet a karácsonyi műsorban. Ezek a hírek meglepték a férfit. – Nem túl nagyra törő terv ez, amikor amikor hamarosan férjhez mész? mész? Nicole ragyogó barna szeme olyan olyan őszintén kereste kereste a férfi tekintetét, hogy hogy annak a szíve szíve újból veszedelmes veszedelmes kalimpálásba kezdett. – Úgy érted, Colinhoz? Colinhoz? Jean-Jacques Jean-Jacques megdörzsölte a tarkóját. – Ha arra az angolra angolra utalsz, akit az az újságban láttam láttam veled, akkor azt hiszem, hiszem, igen. Valamilyen Valamilyen küszöbönálló, küszöbönálló, ünnepi esküvőről volt szó benne. A többit nem igazán jegyeztem meg. A nő rövid csend után kibökte: – Nem, nem házasodunk házasodunk össze. össze. Jean-Jacques Jean-Jacques megdermedt. Bizonyára nem hallotta jól. Ha Nicole nem megy férjhez, mit fog ez jelenteni a számukra…?
2. FEJEZET – Úgy érted, nem nem fogsz férjhez menni menni karácsonykor? karácsonykor? Jean-Jacques Jean-Jacques tisztán és egyértelműen akarta érteni, mit mond Nicole. A nő megállt a székek rendezgetése rendezgetése közben. – Úgy értem, soha soha nem volt róla szó, szó, hogy férjhez megyek. megyek. Igaz, nemrégiben nemrégiben Londonban Londonban voltam, hogy anyámat képviseljem egy családi összejövetelen. összejövetelen. Valamelyik fotós lekapott kint a füvön, amint Colinnal beszélgettem. Colin pár nap múlva feleségül feleségül veszi a menyasszonyát. menyasszonyát. Ezekre a szavakra Jean-Jacques Jean-Jacques egész világa fenekestől felfordult. A nő nincs eljegyezve… nem lesz semmilyen esküvő… Nicole nem fog Angliában élni… mon dieu! Sokféle dolgot képzelt el, amióta látta a fényképet. Mindegyiktől összefacsarodott összefacsarodott a szíve. Most erővel fojtotta vissza a feltörő sóhaját. – Bocsánat, Bocsánat, tévedtem. Már éppen éppen készültem, hogy gratuláljak. Hamiskás mosoly terült szét a nő arcán. – Úgy látszik, beálltál beálltál azon emberek emberek hosszú sorába, sorába, akiket a lesifotósok lesifotósok rászedtek. rászedtek. Amikor így nézett, fogalma sem volt, milyen hatással van a férfiakra. Amit tett, olyan természetes volt, mint a lélegzés. Jean-Jacques loknis kislány kora óta ismerte. Bájos lénye már akkor elbűvölte, és mindig elszorult tőle a szíve. Most, hogy lélegzetelállító nővé érett, Jean-Jacques-ot nem lepte meg, hogy Európában minden újságíró fotót akart készíteni róla. Azt gyanította, hogy a Giraud illatszer-birodalom Giraud illatszer-birodalom örökösnőjeként örökösnőjeként a sajtó mindig is a nyomában lesz. – Bűnösnek találtattam a vádban – felelte a férfi ugyanabban ugyanabban az incselkedő incselkedő hangnemben, hangnemben, hogy döbbenetét leplezze. A nő közelebb ment hozzá, szemét Jean-Jacques arcára szegezte. – Soha nem hittem hittem volna, hogy ez ez annyi ember ember közül pont Jean-Jacques Jean-Jacques Armentier-vel Armentier-vel történik meg. Hiszen régen velem együtt nevettél a bulvárlapok bárgyú állításain, amelyek hol ezzel a herceggel, hol azzal a hajómágnással hoztak hírbe. Emlékszel? Ó igen. Emlékszem. Bárcsak ne emlékeznék! Az ég szerelmére, Nicole, ne nézz így rám! Nicole mindig így nézett nézett rá, ahányszor ahányszor ő megpróbált keményebben keményebben játszani. játszani. Azzal a céllal céllal tette ezt, hogy felmérje Nicole reakcióját. A lány szemében ilyenkor fájdalmas ragyogás jelent meg, és csupa feszült várakozás lett. Ahányszor csak így válaszolt, azt bizonyította, hogy ugyanúgy akarja Jean-Jacques-ot, mint ő a lányt. A fiú a lelke mélyén mindig igényelte ezt a bizonyítékot, mert nem tudta elhinni, hogy Nicole Giraud, ez az elragadó barna nő, akiről Európa-szerte fantáziálnak a férfiak, f érfiak, a milliárdos család lánya inkább szeretne az egyszerű Jean-Jacques Jean-Jacques Armentier-vel lenni, aki nagyon jól elszórakoztatja, de soha nem lesz vele egyenrangú. Akárhányszor Akárhányszor tette próbára, a lány mindig ment utána, tántoríthatatlanul. Éjszakai magányában magányában a fiú f iú mindig a száján érezte a lány ajkának ízét, és úgy érezte, hogy szárnyal a lelke. Aztán eljött a reggel, amikor a kíméletlen napfénnyel betört a valóság, és elsöpörte minden álmát. Milyen féltékenyen őrködött a lány fölött azokban az években! Egészen addig a pillanatig, amikor elindult Párizsba egy olyan ajánlattal, amely tarthatatlan helyzetet teremtett számára. De ez már ezer éve volt… Jean-Jacques Jean-Jacques állkapcsa megfeszült. Ezt a beszélgetést be kell fejeznie, hogy véget érjen a kínszenvedés. – Ha nem szándékozol szándékozol férjhez menni, mi lesz a paparazzók paparazzók kedvenc kedvenc célpontja célpontja a karácsonyi darab darab bemutatása mellett? mellett? Mondd, amit hallanom hallanom kell! Mondd, hogy világ körüli utazást tervezel a szeretőddel! Bármit, ami több ezer mérföldre visz el tőlem. – És most mivel foglalkozol? Nicole-nak annyira fájt a férfi közömbössége, közömbössége, hogy nem tudta, képes lesz-e válaszolni. A kérdés mögött, amelyet Jean-Jacques feltett, udvariasság volt, semmi más. Azért hangzott el, hogy megmutassa, mennyire tökéletesen kitörölte őt, Nicole-t a tudatából. – Brigitte soha nem említette? – Attól tartok, a nővéremmel nővéremmel rossz levélírók levélírók vagyunk – érkezett érkezett a hervasztó hervasztó válasz.
A nő hangulata újabb mélységekbe zuhant. Jean-Jacques nemcsak nemcsak hogy képes volt öt évvel ezelőtt egy éjjel titokban elszökni, és vissza sem pillantva otthagyni mindent és mindenkit, akit ismert, hanem annyi kíváncsiságot kíváncsiságot sem árult el, hogy kérdéseket tett volna fel a nővérének, aki Nicole barátnője volt. Teljes nemtörődömség nyilvánult meg a részéről a tekintetben, hogy a lány miként élte túl a véget nem érő szomorúság üres, sötét időszakát. A megsemmisülés nem jó szó Nicole akkori érzéseinek a leírására. A férfi egyik nap ott dolgozott apja telepén, ahol a betakarított levendulát dolgozták fel. A következő napon Jean-Jacques már ott sem volt. Monsieur Armentier látható büszkeséggel mondta meg Nicole-nak, hogy a fia Párizsba ment vegyészetet hallgatni. A férfi soha nem írt neki. Soha nem telefonált. Nem volt magyarázat. A fájdalom olyan gyötrelmes volt Nicole számára, számára, hogy még mindig nem nem gyógyult ki belőle, belőle, és attól tartott, soha nem is fog. – Azt tettem, amit mindig is szándékomban szándékomban állt tenni az életemmel, életemmel, amióta felnőttem. felnőttem. Válaszával Válaszával Nicole-nak sikerült letörölnie a kissé gúnyos kifejezést a férfi arcáról. Helyét azonban rögtön a megfontolt maszk foglalta el, újrarendezve vonzó arcvonásait. arcvonásait. – Tanár – Tanár vagy? vagy? A nő küszködve igyekezett nem kimutatni, mennyire le van sújtva. Amilyen közömbös hangon csak tudta, azt mondta: – Óvónőket oktatok, oktatok, most már négy négy éve. – Hol? – kérdezte kérdezte a férfi. – Az École Az École Charles Martel ben. Jean-Jacques Jean-Jacques türelmetlen pillantást vetett felé. – A „hol”-t úgy értettem, értettem, hogy melyik városban. városban. – Itt, Vence-ban, természetesen természetesen.. Nagyon örültem, hogy ezt az iskolát iskolát jelölték ki nekem, mert mert mindössze pár percre van az irodától. A bátyám és és én sokszor sokszor tudtunk együtt ebédelni, ebédelni, amíg el nem költözött költözött New Yorkba. Nicole meg mert volna volna esküdni rá, hogy hogy a férfi arcából kifutott kifutott a vér. – De ez képtelenség… képtelenség… – Miért? – fakadt ki a nő dühösen. dühösen. – Elképzelhetetlen, Elképzelhetetlen, hogy egy Giraud Giraud abban az általános általános iskolában iskolában tanítson, ahová egy Armentier is járt? – Félreértesz, Nicole Nicole – mondta szárazon szárazon a férfi. – Őszintén Őszintén szólva el sem sem tudtam képzelni, képzelni, hogy te… – Egyáltalán dolgozom? dolgozom? – vágott vágott a szavába Nicole. Nicole. – Hogy állásom állásom van, mint minden minden normális embernek? Mert annak, aki mindig annyira józanul gondolkodott, problémát jelentenek a pénzes emberek. Nem tudom, hogyhogy hogyhogy nem ismertem ismertem fel ezt eddig… A férfi ajka haragos vonallá vékonyodott, de Nicole nem törődött vele. Most kezdett igazán belemelegedni. belemelegedni. – Nem vagyok biztos benne, benne, hogy tudsz-e kezdeni kezdeni valamit azzal, azzal, amit mondani fogok, fogok, Jean-Jacques, Jean-Jacques, de akkor is elmondom. Azokhoz a milliárdokhoz, amelyekért most te vagy a felelős, nekem soha nem volt semmi közöm. Egyetlen centet sem kaptam belőle! Azt a pénzt költöm, amit a munkámmal megkeresek. Elbűvölő volt figyelni, hogy a férfi fekete szeme miként felhősödik el. – Bármennyire képtelen képtelen vagy is elhinni, elhinni, az én világom világom nem a pénz körül körül forog. A nő kijelentése visszhangzott visszhangzott a helyiségben. helyiségben. Attól, ahogyan Jean-Jacques Jean-Jacques most rámeredt, rádöbbent, mennyire nem volt ura a szavainak. – Az itteni óvodai gyerekek – kezdte kezdte nyugodtabb nyugodtabb hangon – a villában villában fogják bemutatni bemutatni a karácsonyi karácsonyi darabot. Anyám vacsorát akar adni a személyzet minden tagjának. Küldött meghívót az irodádba, de ha még nem láttad, akkor most személyesen nyújtom át. Hosszú csend állt be, majd a férfi megszólalt: – Giselle már felhívta rá a figyelmemet. Kérlek, Kérlek, továbbítsd köszönetemet köszönetemet édesanyádnak. édesanyádnak. – Úgy lesz – suttogta a nő. – Ez Ez azt jelenti, hogy eljössz? eljössz? 3. FEJEZET Részt kell vennie a karácsonyi összejövetelen Nicole édesanyjának a lakásán? Jean-Jacques ráébredt, hogy ez ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt: Nicole ott áll bársonyosan barna szemével, és válaszért esdekel. – Már megkértem megkértem Giselle-t, hogy a nevemben nevemben fogadja el el a meghívást. Most, ha megbocsátasz, megbocsátasz, el kell mennem Madame Honfleur címére, hogy átadjam neki a jutalmát.
Türelmetlenségében, Türelmetlenségében, hogy mielőbb távolságot tarthasson Nicole-tól, Jean-Jacques elővette az autókulcsait. – A férje üzlete fölött lakik lakik – mondta Nicole, Nicole, mielőtt a férfi az ajtóhoz ért. – A trafik a Rue Madelaine elején, amelyik a Place de Seurat-től indul. Tudod, ahol… ahol te meg én mindig csokoládét vettünk, útban a… tengerpart felé. – Az utolsó szavakat dadogva mondta. Jean-Jacques Jean-Jacques azt kívánta, bárcsak ne emlegette volna a csokoládéval bevont finomságokat. Hatalmas zacskóval vittek magukkal egy elzárt partszakaszra, hogy a jachtokat figyeljék a távolban. De ő, JeanJacques soha nem látott semmit, csak a hívogatást a lány csábító mosolyában. Nem létezett édesebb dolog, mint Nicole narancs, menta és málna ízű ajka. Még most is érezte a kísértést. Auguste Giraud mindvégig látta, mi történik a lánya és a fiú között, aki egyáltalán nem volt méltó az ő gyermekéhez. gyermekéhez. Évekig figyelt, és várta a pillanatot, amikor megvesztegetésképpen megvesztegetésképpen felkínálhatja azt az összeget, amely eltávolíthatja Jean-Jacques-ot a lánya életéből. Az apa nem sokat tudott arról, hogy ő már amúgy is a távozását tervezte Midiből, a dél-franciaországi dél-franciaországi régióból, amelyben Vence található. Huszonöt éves férfi volt, izzott benne a vágy, és képtelen volt elviselni a lány jelenléte okozta kínszenvedést, amely ellen nem tehetett semmit. De nem volt biztos benne, hogy egy pillanatban nem fogja-e fogja-e megszegni adott adott szavát, és nem jön-e vissza rohanvást Nicole-hoz. Nicole-hoz. A megvesztegető ajánlat, hogy menjen el egészen Párizsig, akkor érkezett, amikor a legsebezhetőbb legsebezhetőbb volt. Ez a sok-sok mérföld közöttük garantálta, hogy nem fog bűnbe esni, és hétvégenként visszajönni Vence-ba. Amíg meg nem tudta, hogy Nicole nem szándékozik férjhez menni, Jean-Jacques tulajdonképpen azt hitte, hogy szabad lesz. Most minden, amit oly gondosan igyekezett elrendezni, összeomlott. összeomlott. Mihelyt túl van a kézbesítésen kézbesítésen Mme Honfleurnél, vissza fog menni a lakására, és felhívja telefonon Dominic Giraud-t New Yorkban. Nicole bátyja volt az, aki kiszemelte őt az ügyvezető igazgatói posztra. Dominic lesz az is, akinek be fogja nyújtani a lemondását. Remélhetőleg Remélhetőleg találni fognak helyette mást, aki munkába áll az év elején. – Köszönöm az az információt. À információt. À bientôt , Nicole! – Jean-Jacques Jean-Jacques távozott, a végsőkig elszántan, hogy olyan távol tartja magát a nőtől, amennyire csak lehet. Ha korrekt módon végrehajtja a menetrendjét, nem lesz oka rá, hogy újra lássa őt. Nem vett tudomást tudomást a bizonytalan érzésről, érzésről, amely erre a gondolatra elfogta. Miután Jean-Jacques távozott, távozott, Nicole még sokáig állt ott remegve. Valami itt nincs rendben. Ha az ösztönei jól működnek, és minden oka megvan azt hinni, hogy igen, akkor a férfi félt egyedül lenni vele. De miért? Ez érthetetlen volt a közös történetük után. Jóságos ég, hiszen gyerekkoruk óta ismerik egymást! Ameddig csak vissza tudott emlékezni az életére, Jean-Jacques Jean-Jacques része volt a mozaiknak, amelyből a világa állt. Eleinte, mint a nagyobb fiúk egyike, aki incselkedett és olykor játszott vele, amikor az apja Jean-Jacques apjával ellátogatott a levendulafeldolgozóba. Később, mint az a szívdobogtató tinédzser, akit már akkor bálványozott, amikor még messze nem volt elég felnőtt ahhoz, hogy testi vágyat érezzen. A lány tizenhat éves kora táján kezdtek kölcsönösen intenzív személyes kapcsolatba kerülni egymással. Idővel Nicole ráébredt, hogy Jean-Jacques az a férfi, akit férjének és gyerekei apjának akar. És Jean-Jacques Jean-Jacques is akarta őt, még ha nem is mondta ki. Bár nem kötelezte el magát, Nicole minden alkalommal megismerhette érzelmei mélységét, amikor a fiú átölelte, amikor olyan fékezhetetlen mohósággal vetette magát az ajkára. Túl fékezhetetlen f ékezhetetlenül ül ahhoz, hogy most úgy viselkedjék vele szemben, mintha nem volna több egy régi ismerősnél… Még ha az iránta való érzelmei meg is haltak öt évvel ezelőtt, amikor hirtelen távozott Vence-ból, hogyan tudott ilyen közömbösséget közömbösséget színlelni? Ha a férfi azt hiszi, hogy ő mondta ki az utolsó szót, hát nagyon téved! Nicole-nak elege volt abból, hogy nem kap választ. Jean-Jacques magyarázattal tartozott neki. Kétségbeesetten Kétségbeesetten vágyott a lezárásra, hogy tudjon mit kezdeni élete hátralévő részével. r észével. Most, hogy a férfit visszahozták visszahozták Vence-ba, hogy vezesse a céget, nem akart egyetlen másodpercet sem arra fecsérelni, hogy kínozza magát a múlt miatt. Megfordult, felpillantott az óvodára, és a kocsija felé indult. A holnap már nincs is olyan messze. Korábban soha nem használta szántszándékkal szántszándékkal a nevét arra, hogy megkapjon valamit, amit akar – sem JeanJacques-tól, sem mástól. De mindig van egy első alkalom… Holnaptól kezdve, úgy tervezte, harcolni fog a férfiért f érfiért minden módon, ahogyan csak tud. – Jean-Jacques! Jean-Jacques! – Tessék, Giselle. Giselle.
– Nicole Giraud van van itt, és magát keresi. keresi. Jean-Jacques-ot Jean-Jacques-ot kiverte a hideg verejték. Az egy dolog, hogy tegnap ott tudta hagyni, de megint más dolog nem fogadni Nicole-t az irodájában, amikor a családja pénzéből kapja a fizetését. A fene egye meg, Dominic Giraud Gir aud meg elérhetetlen! Az üzenetrögzítője közölte, hogy szabadságra ment, és januárig nem jön vissza. Jean-Jacques Jean-Jacques csak annyit tehetett, hogy üzenetet hagyott, miszerint tévedés volt elfogadnia az állást, és a lehető leghamarabb találkozót kér Dominictól, mert be akarja nyújtani a felmondását. – Mondja meg neki, neki, Giselle, hogy jöjjön jöjjön be. Megkeményítette Megkeményítette magát, ám abban a pillanatban, amikor Nicole besétált és becsukta az ajtót, a cseresznyepiros cseresznyepiros gyapjúruhában nyújtott látványától a férfinak elállt a lélegzete. A nő kifinomult sminkje, érzéki teste és hosszú, karcsú lába lehetetlenné tette, hogy máshová nézzen. nézzen. Azok után, hogy hosszú éveken keresztül valamelyik virágültetvényen vagy a levendulafeldolgozóban kereste a férfit, elég nagy sokk lehetett a számára eljönni a bátyja egykori irodájába, hogy beszélhessen vele. – Köszönöm, hogy időt szakítasz szakítasz rám. Tudom, hogy hogy sok a dolgod. dolgod. – Kicsit kifulladt a hangja, hangja, miközben miközben leült az egyik székre a férfi íróasztalával szemben. – Mindig szívesen szívesen látlak, Nicole, hiszen hiszen tudod. Miben lehetek a szolgálatodra? szolgálatodra? – Megpróbált Megpróbált olyan hangon beszélni, mintha az igazgatótanács igazgatótanács valamelyik tagjához szólt volna. Mon dieu! A nő szemében mindig ott az a várakozó kifejezés, amikor a tekintete találkozik az övével, mintha izgatott volna a találkozástól. Az elmúlt öt év ezen mit sem változtatott! De semmilyen diploma vagy beosztás nem változtathatott azon a tényen, hogy még mindig egy Armentier. Armentier. Most már felnőttek. felnőttek. Léteznek bizonyos áthághatatlan áthághatatlan határok. Nicole Nicole mindig elérhetetlen elérhetetlen volt, és mindig is az az lesz. Minél hamarabb hamarabb tűnik el egyszer s mindenkorra Vence-ból, annál jobb. Ha a bátyja magyarázatot követel a hirtelen pálfordulására, Jean-Jacques Jean-Jacques meg fogja mondani neki az igazat. Szerelmes Nicole-ba, mindig is az volt. Dominic is férfi, megérti az ilyen dolgokat. A vallomása hallatán kérdés nélkül elfogadja majd a felmondását. – Az óvoda megalapításakor megalapításakor Dominic és én elindítottuk elindítottuk azt a hagyományt hagyományt a villában, hogy hogy ajándékot adunk a gyerekeknek az előadás után. Együtt vettük meg az ajándékokat, ajándékokat, és sok örömünk telt benne. Feltételezem, hogy te örökölted meg ezt a feladatot. Jean-Jacques Jean-Jacques majdnem felnyögött. Ő és Nicole éveken keresztül jártak el ajándékot vásárolni a családjuknak családjuknak és a barátaiknak. Utolsó közös karácsonyukon, karácsonyukon, mielőtt ő úgy döntött, hogy elmegy Vence-ból, el akarta vinni a lányt egy ékszerészhez, hogy válasszon magának magának jegygyűrűt. De ez egyike volt azoknak a képzelgéseknek, képzelgéseknek, amelyekről senki nem tudott rajta kívül, legkevésbé Nicole. Nem volt annyi annyi pénze, hogy hogy olyan gyűrűt vásároljon, vásároljon, amelyikre a lány büszke lehetett lehetett volna. Természetesen Természetesen abszurd dolog volt egyáltalán eljátszani a gondolattal, hiszen a Nicole-lal való házasság szóba sem jöhetett. – Mivel szentestéig szentestéig már csak három három nap van hátra, hátra, az ajándékokat ajándékokat igazából ma kellene kellene megvenni. megvenni. Dominic elfelejtette átadni neki ezt a feladatot. Ha jól meggondolja, sok mindent elfelejtett közölni… és mindegyik Nicole-lal volt kapcsolatos. – Giselle azt mondta, mondta, nincs munkaebéded munkaebéded előjegyezve, előjegyezve, ezért ezért úgy gondoltam, bekaphatnánk bekaphatnánk pár falatot, falatot, aztán elrohanhatnánk a Játékvilág a Játékvilág ba. De persze ha túlságosan benne vagy valami másban… Nicole ránézett, ránézett, a szeme csillogó és és incselkedő volt, volt, mintha az a kihívás kihívás rejlett volna benne, benne, hogy töltsék együtt az időt. De az nem lett volna helyes… vagy mégis? 4. FEJEZET Nicole kérése olyasmi olyasmi volt, amit Jean-Jacques Jean-Jacques nem háríthatott el, máskülönben máskülönben a szituáció szituáció nagyobb jelentőségűnek jelentőségűnek tűnt volna az indokoltnál. indokoltnál. – Hány gyerek gyerek van? – kérdezte, kérdezte, hogy megakadályozza megakadályozza a nő távozását. távozását. Nicole már felállt. – Negyven, ha ide számítjuk a csecsemőke csecsemőkett és a totyogókat totyogókat is. De csak a négynégy- és ötévesek ötévesek fognak eljönni a villába. Ők tizennyolcan tizennyolcan vannak. Lehet, hogy jobb volna most mindjárt túlesni rajta… Akkor majd csak karácsonyeste kell látnia a nőt, és az lesz a dolog vége. Attól függően, hogy Dominic milyen hamar hívja vissza, Jean-Jacques szilveszterre szilveszterre már újra Párizsban lehet. – Telefonos konferenciát konferenciát szerveztem szerveztem kettőre, de be tudom iktatni a vásárlást, vásárlást, ha kihagyjuk kihagyjuk az ebédet.
– Részemről rendben rendben – mondta a nő, és a hangja hangja elszánt volt. – Most, hogy a tanítványaim tanítványaim a szünidőben szünidőben nem járnak iskolába, nagyot reggeliztem a szüleimmel. A férfi követte Nicole-t a külső irodába, ahol a nő a kabátjáért nyúlt. Aztán elindultak a céges autó felé a parkolóba. – Azt hittem, az év minden napján ráérsz ráérsz kényelmesen kényelmesen megreggelizni megreggelizni a szüleiddel. – A férfi becsapta az ajtót, aztán a kocsit megkerülve átment a vezető oldalára. Nicole megvárta, megvárta, amíg besorolnak a forgalomba. – Ez igaz volt, amíg kicsi voltam. De hozzád hasonlóan, hasonlóan, Jean-Jacques, Jean-Jacques, én is felnőttem, felnőttem, és évekkel évekkel ezelőtt elköltöztem a szüleim házából. Hová? Valami mintha összeszorította volna a férfi mellkasát, alig tudott lélegezni. Amíg Nicole a szülei villájában élt, olyan volt, mint egy hercegnő az üveghegyen. Táltos ló kellett ahhoz, hogy valaki fel tudjon jutni a tetejére, és magának magának követelhesse követelhesse őt. – Ez azt jelenti, jelenti, hogy most Antibes-ban Antibes-ban élsz? Nagyon Nagyon szép az a partszakasz – kérdezte a férfi, visszaemlékezve visszaemlékezve arra az időre, amikor a motorkerékpárján bejárták a Vence körüli városokat, és a lány megmutatta neki a vízre néző, feltűnően f eltűnően szép házat, jelezve, hogy apja idős szülei ott laknak. – Antibes… – Igen. Nem költöztél költöztél be a villába, amelyet amelyet a nagyapád nagyapád rád hagyott? Nicole ingerült nevetésben nevetésben tört ki. – A nagyszüleim nagyszüleim háza arra való, való, hogy egy család család költözzön be, be, nem pedig egy egy egyedülálló, egyedülálló, dolgozó nő. Egy kis garzonlakást bérelek lent, a Rue de Mistral on. on. A férfi szíve majd kiugrott a helyéből. Ez nincs messze a saját lakásától! – Megdöbbentesz, Megdöbbentesz, Jean-Jacques. Jean-Jacques. – A nő hangja hangja megremegett. megremegett. – Te tényleg úgy úgy képzeled, képzeled, hogy valamilyen szemérmetlenül drága, egyedi tervezésű pongyolában szoktam heverészni a Földközi-tengerre néző teraszomon, közben pezsgőt kortyolgatok, kortyolgatok, és azon töröm a fejem, hogyan fogom elkölteni a milliárdjaimat ezen a hétvégén? Tizenévesen Tizenévesen Jean-Jacques-nak pontosan ilyen gondolatai voltak. Képzeletben látta magát, amint felmászik a lány teraszára, és lassan, szenvedélyesen szeretkezik vele Midi napja alatt, miközben testüket a jázminillattal teli lágy szellő simogatja. simogatja. Mélységes fájdalom hasított belé az emlékre. Ha Shakespeare Shakespeare Provence-ba helyezi két, rossz csillagzat alatt született szerelmesét, Armentier és Giraud lehetett volna a nevük. Nem Auguste Giraud Giraud volt az egyetlen, egyetlen, aki szét akarta akarta választani kettejüket. kettejüket. Jean-Jacques Jean-Jacques szülei ugyanolyan hajthatatlanok hajthatatlanok voltak, hogy a fiuk ne érintkezzen Nicole-lal. – Úgy tűnik, sok sok minden megváltozott, megváltozott, amíg távol voltam. voltam. – Éles jobb kanyarral kanyarral behajtott az Aux Quatre Saison áruház fedett parkolójába. – Időbe telhet, mire találok szabad parkolóhelyet. Mi lenne, ha itt kitennélek, és találkoznánk a játékosztályon? Megkönnyebbülésére Megkönnyebbülésére Nicole-nak nem volt kifogása ellene. – Akkor találkozunk találkozunk ott – mondta, mielőtt mielőtt kiszállt a kocsiból. Amíg Jean-Jacques azt várta, hogy az előtte lévő jármű továbbhaladjon, a szeme követte a nő pompás testének minden igéző mozdulatát. Minden más karácsonyi vásárló is őt figyelte. Nicole volt Vence saját, nem hivatalos hercegnője. Nem tudott úgy megjelenni nyilvánosan, hogy ne állt volna a figyelem középpontjában. Mon Dieu, Nicole, nem lett volna szabad eljönnöm veled! Legbelül máris érzem, hogy meg fogom fogom bánni… Abban a másodpercben, hogy belépett az áruházba, Nicole kifújta a levegőt, amelyet addig visszatartott. A férfi irodájában még attól tartott, hogy Jean-Jacques elhárítja, hogy vele jöjjön. Bár a férfi a kötelességének kötelességének érezte, hogy segítsen neki vásárolni, ez még nem jelentette azt, hogy rá r á tudja venni bármi másra. A lelke mélyén tudta, valamiféle csoda kellene ahhoz, hogy visszaforgassák visszaforgassák az idő kerekét és visszataláljanak visszataláljanak ahhoz, ami egykor kettejük között volt. Mire Jean-Jacques csatlakozott csatlakozott hozzá a játékosztályon, játékosztályon, már megrendelte a zenélő bébiforgókat a csecsemőknek csecsemőknek és a tologatós játékokat a totyogóknak, becsomagolva becsomagolva és az óvodába szállítva. Szaporább lett a szívverése abban a pillanatban, amikor meglátta a férfi magas, sötét hajú alakját, amint a folyosón feléje tartott. Még a kettejüket elválasztó távolság ellenére is érezte, ahogy Jean-Jacques Jean-Jacques fekete szeme az övét keresi. Rozsdabarna utcai öltönyében ízig-vérig városlakó ügyvezető igazgató volt, de az áruházban minden nő látta a lelki szemeivel teste kemény izmait a ruha alatt.
Nicole a karjára vette vette a szezon három három legkedveltebb legkedveltebb babáját, és úgy úgy fordult, hogy Jean-Jacques Jean-Jacques láthassa. láthassa. – Melyik arc tetszik tetszik neked a legjobban? legjobban? A férfi leeresztett szemhéja alól a megszokott alapossággal jártatta végig a tekintetét Nicole arcán és testén, mielőtt figyelme a babák felé fordult, amelyeket a nő a karjában tartott. Összeráncolta Összeráncolta sötét szemöldökét. szemöldökét. – Nem valami vonzóak. vonzóak. A lány kuncogott. – Tudom. Szándékosan Szándékosan csúnyácskák. csúnyácskák. Ettől Ettől olyan aranyosak. aranyosak. Franciaországban Franciaországban minden kislány kislány ilyet akar. Majd megőrülnek érte. Segíts választani! – Attól tartok, nem a megfelelő megfelelő embert hoztad hoztad magaddal. magaddal. Ha Brigitte-nek ilyen babája babája lett volna, lehet, lehet, hogy eldugtam volna. Bár azt hiszem, a vörös hajú nem olyan rossz. Talán az volna a jó, ha mindegyik kislánynak ugyanazt a babát adnád, így nem veszekednének. veszekednének. Ugyanez vonatkozik a fiúkra is. – Eldöntötted, mi legyen legyen az ő ajándékuk? ajándékuk? – Természetesen. Természetesen. Játék autó, autó, lehetőség szerint szerint egy piros Ferrari, mint az az apádé. Az minden minden kisfiú álma. Ha azért döfött oda egyet, hogy emlékeztesse Nicole-t: különböző világokból származnak, származnak, ez nem jött be. – Nagyszerű! Ez Ez leegyszerűsítette leegyszerűsítette a vásárlást. Megmondom Megmondom az eladónak, eladónak, hogy mindent mindent csomagoltasson csomagoltasson be, és küldje el el az ajándékokat ajándékokat a villába. Nem sokkal később később újra a kocsiban kocsiban voltak, és megpróbáltak megpróbáltak kijutni a bevásárlóközp bevásárlóközpontból, ontból, de a tömeg nagyobb volt, mint korábban. A nő hallotta, hogy Jean-Jacques érthetetlenül morog valamit, amikor arra kényszerül, hogy elinduljon, aztán megálljon, miközben azt várták, hogy a kocsisor megmozduljon. – A motorodon kellett kellett volna jönnünk. – Nicole szíve vadul vadul dobogott, miközben miközben megkockáztatta megkockáztatta a kérdést: – Megvan még? – El tudom képzelni, képzelni, hogy még mindig mindig a szüleim garázsában garázsában áll. – Miután végeztél végeztél ma az irodában, irodában, mi lenne, ha mennénk mennénk vele egyet? egyet? A férfi arcvonásai megkeményedtek. megkeményedtek. – Na, figyelj ide, Nicole! Nicole! Nyilvánvaló, hogy hogy nem volt szükséged szükséged a segítségemre segítségemre a játékok játékok megvásárlásához. megvásárlásához. Mi volt az igazi oka annak, hogy rávettél, jöjjek el veled? Az igazat! – vágta még oda tömören. Nicole nagy nehezen nehezen nyelt egyet. egyet. – Öt évvel ezelőtt ezelőtt elmentél Vence-ból Vence-ból anélkül, hogy egyetlen egyetlen szóval elbúcsúztál elbúcsúztál volna tőlem. tőlem. Tekintettel arra, hogy talán többet voltam veled, amíg felnőttem, mint a saját családommal vagy a barátaimmal, rettenetes sokk volt, amikor felmentem a levendulafeldolgozóba, levendulafeldolgozóba, és azt hallottam, hogy elmentél Párizsba, és nem is jössz vissza. Remegett a hangja, ami mélységesen megérintette a férfit. – Nyilvánvalóan Nyilvánvalóan annyira izgatott az elutazás, hogy semmi másra nem gondoltál. Az sem jutott az eszedbe, hogy írj pár sort, és megkérd a családodat, juttassák el hozzám. Annyira megvetendő lett számodra a társaságom, hogy öt percet sem tudtál rászánni a magyarázatra? Nicole szembefordult szembefordult a férfival, miközben miközben Jean-Jacques Jean-Jacques eldöntötte, mit mondjon. mondjon. De vajon elárulhatja a lánynak az igazat? 5. FEJEZET Robbanásig fokozódott a feszültség a kocsiban, miközben Nicole azt várta, hogy Jean-Jacques megmondja, miért ment el egyetlen szó nélkül annyi évvel ezelőtt. A férfi odaadta a parkolójegyet az őrnek, és besorolt a forgalomba, csak azután próbált meg felelni. Olyan kérdés volt ez, amelyre nem volt megnyugtató válasza öt évvel korábban, ezért a gyáva megoldást választotta, és úgy ment el Vence-ból, hogy nem nézett szembe a lánnyal. Most viszont hallotta a Nicole felszólításában bujkáló vigasztalanságot, vigasztalanságot, amelyről nem akart tudomást venni, de nem is tudta figyelmen kívül hagyni. Egyedül Nicole-nak állt hatalmában, hogy túljusson a védelmi vonalain, és sarokba szorítsa. – Már jóval korábban, korábban, hogy elmentem, elmentem, megérlelődött bennem bennem az elhatározás, elhatározás, hogy többet többet akarok kezdeni az életemmel a virágtermesztésnél – kezdte. – Hogyhogy soha soha nem szóltál szóltál erről nekem? – Amíg nem dolgoztam dolgoztam ki valamilyen tervet, tervet, senkivel sem akartam megtárgyalni. megtárgyalni.
Nicole lehorgasztotta lehorgasztotta a fejét. – Tehát akkoriban akkoriban álomvilágban éltem, ugye? Azt képzeltem, képzeltem, mindenről mindenről tudok, ami benned benned végbemegy. – Képes az egyik egyik ember valaha valaha is igazán megismerni megismerni a másikat? – Te ismertél engem! engem! – csúszott ki a nő száján. A férfi nagy levegőt vett. – Tudtam, hogy te Giraud vagy, Nicole. Nicole. És túl fiatal hozzám. hozzám. A nő feléje fordította a fejét. – Miért nem azt mondod, mondod, amit valójában valójában gondolsz: hogy hogy naiv, butuska lány voltam? – Te más szavakat szavakat próbálsz a számba adni. adni. Úgy értettem, nem voltál voltál elég idős ahhoz, ahhoz, hogy tudd, mivel fog az élet megajándékozni megajándékozni egy napon. Bár mindig bagatellizáltad a dolgot, mégis olyan kiváltságos világba születtél bele, amely csupán maroknyi embernek jut ki. – Mi köze van ennek bármihez? bármihez? – kiáltott fel Nicole dühösen. dühösen. – Minden Minden ember a maga különleges különleges világába születik bele. Annak, hogy az én apám több pénzt keres, mint a tiéd, semmilyen hatása nem kell hogy legyen a kettőnk kapcsolatára. Te úgy beszélsz, mintha különböző bolygókról származnánk. – Pedig körülbelül körülbelül ez a megfelelő analógia. analógia. – Jean-Jacques Jean-Jacques úgy érezte, a nő pillantása pillantása a lelkéig hatol. hatol. – Nem akarom elhinni, elhinni, amit hallok! Addig a napig, amíg el nem nem tűntél, nem emlékszem, emlékszem, hogy ezek ezek a különbségek megakadályoztak megakadályoztak volna abban, hogy minden szabad percedet velem töltsd. – Ez mindig bizalmas bizalmas kettesben történt, történt, Nicole. Nem voltam voltam szívesebben látott látott vendég az otthonodban, otthonodban, mint te az enyémben. – Ez nem igaz! igaz! – vágott vissza a lány. – Kértelek, Kértelek, hogy gyere el a házunkba. Soha Soha nem tudtam megérteni, miért utasítottál vissza. Anyám sem. De egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy a családod nem volt kibékülve velem. – Elcsuklott a hangja. Ó, a fenébe! A férfi bizonytalan kézzel túrt bele a hajába. – Nem elutasításról elutasításról volt szó. Tudtam, Tudtam, hogy kényelmetlenül kényelmetlenül éreznék magukat. magukat. Ezért nem hívtalak hívtalak meg. – Kényelmetlenül? Kényelmetlenül? – kiáltotta Nicole. – Miért? Miért? – Hitetlenkedéséből Hitetlenkedéséből Jean-Jacques Jean-Jacques ráébredt, hogy hogy valóban nem tudja. Nicole mindig is vak volt a bőrszín- és osztálykülönbségekre. osztálykülönbségekre. Ez azon jellemvonásai közé tartozott, amelyeket szeretett benne. A férfi megrázta a fejét. – Ha nem értetted értetted meg mostanáig, bocsássa bocsássa meg meg az ég, de én nem tudom elmagyarázni. elmagyarázni. Amúgy is eldönthetetlen dolog ez. Hogy mi történt? Váratlan alkalom adódott, hogy Párizsban tanulhassak, én pedig megragadtam. – Pénzt adott valamilyen valamilyen jótevő? A könnyek a nő szemében Jean-Jacques lelkét mardosták. Megpróbálta másra terelni a szót a veszélyes területről. – Igen. Olyan volt, volt, mint egy csoda. csoda. Életemben először először megláttam a másfajta másfajta jövő lehetőségét lehetőségét kínáló utat. De ez azt jelentette, hogy el kellett hagynom a szüleimet, akiknek szükségük volt rám, pedig ők ellenezték volna. És azt jelentette, hogy el kellett hagynom téged, tette hozzá gondolatban. gondolatban. Ha most rád nézek, nem tudom, honnan vettem hozzá az erőt. – Nem tudtad volna volna ezt legalább pár sorban közölni? közölni? Mostanra már az iroda közelében jártak. – Nicole, emlékszel emlékszel arra a napra, amikor amikor azt mondtad, szeretnéd, szeretnéd, ha nem nem dohányoznék, dohányoznék, és arra biztattál, biztattál, hagyjam abba? – Igen – hangzott hangzott a nyugodt válasz. válasz. – Elnyomtad, Elnyomtad, és soha többé többé nem gyújtottál rá. – Otthonról elmenni elmenni olyan volt, mint eldobni eldobni azt az utolsó cigarettát. cigarettát. Mindent vagy semmit. Ha elkezdtem volna búcsúzkodni, soha nem mentem volna el. Még mielőtt elszállt a bátorságom, összepakoltam a holmimat és kimentem a vonathoz, miközben a családom még aludt. Súlyos csend ülte meg az autó belsejét. Jean-Jacques Jean-Jacques bekanyarodott a parkolóba, és megállt az épület főbejáratának a közelében. közelében. A nő kedves arcvonásai mintha megfagytak volna. – Köszönöm, hogy elmondtad elmondtad az igazságot. A hosszú évek során én… én azt azt hittem, bizonyára meggyűlöltél. Most megértettem, hogy azon a napon, amikor elmentél, úgy döntöttél, felhagysz a gyerekes dolgokkal. – Újabb habozás után hozzátette: – Szeretted Párizst? Szállj ki most az autóból, Armentier! Máskülönben tudod, mit fogsz tenni, és akkor Nicole-nak nem lesznek kétségei az iránta való érzelmeid felől.
Mosolyt erőltetett magára. – Szereti egy francia francia a napot? – Miután Miután leállította a motort, kihúzta kihúzta a kulcsot a kapcsolóból, kapcsolóból, felkészülve felkészülve rá, hogy kiszálljon. Nicole ráemelte félénk, félénk, barna szemét. szemét. – Jean-Jacques! Jean-Jacques! Tudom, hogy hogy egy perc múlva múlva telefonos konferenciád konferenciád lesz, de megteszel megteszel nekem nekem egy szívességet? Ez az utolsó, amit még kérek tőled. Adrenalin áradt szét a férfi testében, amikor felfogta, hogy Nicole kész istenhozzádot mondani. – Ha megtehetem… megtehetem… – Egy kis koktélpartit koktélpartit adok ma este. Beugranál a lakásomra lakásomra inni valamit? valamit? Tekintsd ezt hazaérkezési hazaérkezési ajándéknak egy régi barátodtól, akitől megtagadta a sors az örömöt, hogy illő módon utadra bocsásson. Nyolc után bármikor. bármikor. A Rue de Mistral 14. alatt alatt lakom. Inkább szomorkásan nézett a férfira, de mosolygott. Aztán becsapta maga mögött az ajtót, mielőtt JeanJacques válaszolhatott volna. Nicole a lakása lakása utcai ablakának ablakának közelében tett-vett tett-vett aggodalmasan, aggodalmasan, mert Jean-Jacques Jean-Jacques még nem érkezett érkezett meg. Körülnézett az apró, kis karácsonyfával karácsonyfával és piros mikulásvirágokkal mikulásvirágokkal kidíszített nappaliban. Majdnem kilenc óra volt. Az előételt újra meg kell melegíteni. Minden eltelt perccel, amely elmúlt, újabb fokkal emelkedett a szoba hőmérséklete. A feszültségtől még az ujjatlan, fekete mandarinselyem ruhát is túl melegnek érezte. Őrült nagyot dobbant a szíve, amikor lépteket hallott az ajtó előtt, majd kopogtak. Kinyitotta, és a férfi mosolytalan üdvözlésével találta magát szemben. Volt valami félelmetes a külsejében ma este. Nicole csodálkozott a vakmerőségén, hogy ide hívta az otthonába. Nagyot nyelve azt mondta: Bonsoir , Jean-Jacques. Nagyon örülök, hogy sikerült eljönnöd. Gyere be! – Bonsoir – Merci. Merci. – A férfi néhány gyors lépéssel elhaladt elhaladt Nicole mellett, ügyelve, hogy ne érjen a karjához. Miközben a nő becsukta az ajtót, azon kapta Jean-Jacques-ot, Jean-Jacques-ot, hogy azzal az alapossággal alapossággal méri végig, amelytől a múltban mindig elállt a lélegzete. Jól lélegzete. Jól nézz meg, szerelmem, gondolta. Már nem az a gyerek vagyok, akit úgy ott lehet hagyni, ahogy azt te öt évvel ezelőtt megtetted. Ha a férfi annyira közömbös lenne iránta, mint ahogyan a nap folyamán el akarta hitetni vele, akkor nem jött volna el ma este. este. A komoly előrehaladás előrehaladás feletti nagy örömében örömében visszanézett visszanézett Jean-Jacques-ra. Jean-Jacques-ra. Kevés férfi elegáns olyan természetes módon, mint ő. Ma este a tengerészkék öltönye és a finom, virágmintás nyakkendője a sikeres menedzser külsejét kölcsönözte neki. Gyerekkorában Gyerekkorában Nicole túl fiatal volt ahhoz, hogy megfogalmazza, megfogalmazza, mit talál olyan vonzónak rajta. Tizenévesként Tizenévesként a „klassz” szó jutott róla az eszébe. Amikor a húszas éveibe fordult, a férfi elragadó volt. Ő legalábbis mindent elbűvölőnek talált rajta. De az utóbbi öt év újabb elemet tett hozzá a képhez. Jean-Jacques Jean-Jacques most már a határozott férfiasság ellenállhatatlan vonzerejével rendelkezett, és Nicole megszédült érzékiségétől. – Remélem, éhes éhes vagy. Kérlek, Kérlek, ülj le, és kóstold meg meg saját készítésű készítésű tojáslikőrömet, amíg behozom behozom az előételt a konyhából. A férfi nem mozdult a helyéről, testtartása fenyegető volt. Fekete szeme összeszűkülve meredt a nő ajkára. – Hol van a többi többi vendéged? 6. FEJEZET Nicole dacolt Jean-Jacques Jean-Jacques átható átható tekintetével. – Nincs többi vendég. vendég. – Miért hitetted el velem velem az ellenkezőjét? ellenkezőjét? – Mert tudtam, nem jönnél el, ha nem mondom, mondom, hogy mások mások is lesznek lesznek itt. A férfi szitkozódott. szitkozódott. – A fenébe, Nicole! Nicole! Hazug ürüggyel ürüggyel csaltál ide. Már mindent mindent sorra vettünk a kocsiban, kocsiban, amit amit el kellett mondanunk. Nicole-nak egyetlen egyetlen arcizma sem rándult. rándult. – De akkor nem nem volt velem a neked neked szánt karácsonyi karácsonyi ajándék. ajándék. A férfi ajka kemény vonallá keskenyedett. keskenyedett.
– Feltételezem, Feltételezem, ez ugyanolyan jó ürügy, mint bármi más, más, ha a cégnél cégnél lévő új beosztásomról beosztásomról van szó. De nincs szükség az igyekezetedre. Tudom, hogy soha nem érhetek a bátyád nyomába. Mindketten tudjuk, ez képtelenség volna. – Ez nem igaz igaz – mondta Nicole, Nicole, megbántódva a férfi agresszív támadásától. támadásától. Soha nem vonta volna kétségbe Jean-Jacques üzleti képességeit. – Ezt meséld be be annak, aki nem nem ismer olyan jól, mint mint én – mondta a férfi, férfi, őrjítő nyugalommal. – Te mindig is erősen érzelmi beállítottságú nő voltál. Miért nem tartogatod ezt a sok felgyülemlett energiát olyasvalaki számára, aki hinne neked? Nicole megrázta a fejét. – Miért vagy ilyen? ilyen? – Meg volt győződve győződve róla, jobban, jobban, mint bármikor, hogy a férfi a jellemétől idegen durvasággal leplez valamit, mert nem akarja, hogy ő megtudja. – Azt hiszed, én én nem tudom, hogy hogy jogod van kiborulni? kiborulni? – Az izmok izmok megfeszültek a nyakán. nyakán. – Ez sajnos sajnos accompli. Én csak annyit tehetek, hogy gondoskodom róla, a cég főkönyvelője megmásíthatatlan tény, fait tény, fait accompli. havonta küldjön neked beszámolót, és folyamatosan tájékoztasson tájékoztasson a bekövetkezett bekövetkezett fejleményekről. – Erre nem lesz szükség. szükség. – Senkinek sincs sincs több joga a tájékoztatáshoz, tájékoztatáshoz, mint neked – folytatta folytatta a férfi, mintha Nicole egy szót sem szólt volna. – Egy nap a Giraud-birodalom fele a tiéd lesz. Megígértem a bátyádnak, hogy megőrzöm, és remélhetőleg gyarapítom a vagyonrészeteket. Neked is ugyanezt az ígéretet teszem. – Rendben, de de bennem soha soha semmi kétség nem volt. – A nő ellépdelt ellépdelt Jean-Jacques-tól, Jean-Jacques-tól, és benyúlt benyúlt a fa alá az ajándékért. A férfi elhátrált előle. – Én erre nem érek érek rá. – Dehogynem Dehogynem érsz rá pár percig! percig! Igazából ez a születésnapi születésnapi ajándék, ajándék, amelyet neked neked készítettem, de te elmentél Vence-ból egy héttel azelőtt, hogy át tudtam volna adni. – Odament a férfi közelébe, és mivel az nem nyúlt az ajándékért, feltépte a karácsonyi csomagolást, csomagolást, hogy Jean-Jacques Jean-Jacques lássa a bekeretezett, nyolcszor tízes színes fényképet, amely kettejükről készült a férfi motorkerékpárján. motorkerékpárján. A képen Nicole a férfi f érfi mögött ült, átkarolta a derekát, mosolygó arcuk egymáshoz ért. Jean-Jacques Jean-Jacques reakcióját figyelve Nicole látta, hogy a férfi visszaemlékszik visszaemlékszik arra a barátjukra, aki lekapta őket. A jobb oldali sarokba azt írta: szerelmemnek írta: szerelmemnek a szerelmétől, és a dátumot. – Emlékszel erre erre a napra? Nagyszerű Nagyszerű kirándulást tettünk tettünk Ezébe. Philippe Philippe azt mondta, soha soha nem látott még ennyire szerelmes párt. Mondta, hogy irigyel minket. Akkor készítette ezt a képet. – Nicole hangja elcsuklott. Jean-Jacques Jean-Jacques kivette a képet a kezéből, és letette a kávézóasztalra kávézóasztalra a tojáslikőr mellé. Aztán odafordult a nőhöz. – Szép idők voltak, voltak, Nicole. De mindez mindez a múlté. – Fekete Fekete szemében szemében különös fény csillogott. – Nem lett volna szabad visszajönnöm ide. A nő annyira reszketett, hogy a lába alig tudta megtartani. – Senki nem kényszerített. kényszerített. Ha a cégem cégem annyira taszító taszító a számodra, számodra, miért vesződsz vele? vele? A férfi mellkasa hullámzott. – Mert az adósodnak adósodnak éreztem magam, magam, amiért megbántottalak, megbántottalak, amikor egyetlen egyetlen szó nélkül elmentem. elmentem. – Mit gondolsz, most most mit teszel velem? velem? – hallatszott az elkínzott elkínzott suttogás. Jean-Jacques Jean-Jacques úgy érezte magát, mintha ő és Nicole visszajutott volna oda, ahol öt évvel korábban volt. Ha a nő még most is érez valamit iránta, ő véget vet minden őrült képzelgésnek, amelyet a fejében forgat. – Mon Mon Dieu. Dieu. Újra megtörténik… Nem számít, hányszor gyötörtelek, mindig visszajöttél, hogy még akarsz belőle. – Nicole szeme könnyel telt meg, de Jean-Jacques folytatta: – Kegyetlen disznó voltam, ugye? Sajnos ez olyan szokás, amelytől, úgy tűnik, nem tudok megszabadulni. megszabadulni. – A férfi előrelendítette a kezét, és megragadta Nicole karját. – Ez az, amit tőlem akarsz ma este? Még többet ugyanabból a bánásmódból? – Igen – kiáltotta a nő, válaszul a gyötrő kérdésre. A lelke lelke legmélyéről jött a felelet. felelet. – Ha ez az egyetlen egyetlen rész belőled, ami az enyém lehet, akkor igen, elfogadom a kegyetlenségedet. – Benyúlt a férfi zakója alá, és végigsiklott ismerős kemény mellkasán át a széles válláig. – Kérlek, Jean-Jacques! – Teste minden érzéki porcikája lánggal lánggal égett a férfiért, és ajkát ajkát a szájára tapasztotta. tapasztotta. Nicole magasabb magasabb volt, mint az átlagos átlagos nők. Magas sarkú cipőben nem kellett túl sokat tennie tennie azért, hogy karját a férfi nyaka köré fonhassa, és megakadályozhassa, megakadályozhassa, hogy az kitérjen vágya hevessége elől.
Lehet, hogy eltelt öt év, de ami ebben a pillanatban történt, azt olyan természetesnek érezte, mint a lélegzést. Az egyik pillanatban a férfi ellenállt, a következő másodpercben azonban minden megváltozott, megváltozott, és Nicole érezte, hogy hogy Jean-Jacques Jean-Jacques olyan mohón mohón csókolja, ahogyan ahogyan mindig is álmodta. álmodta. Hosszú, mély, érzéki csókok sorban egymás után… Nicole nekidőlt a férfinak, férfinak, domborulatai beleolvadtak beleolvadtak Jean-Jacques Jean-Jacques kemény kemény testébe. A kezük kezük vadul kalandozott, ahogy visszataláltak egymáshoz. egymáshoz. A férfi szája elfojtotta Nicole eksztatikus nyögéseit, és visszarepítette őt azokba a virágillatú éjszakákba, éjszakákba, amikor nem tudták elviselni a különválást. Most is olyan volt, de több is. Sokkal több. Nicole tudta, meghal, ha nem szeretheti így Jean-Jacques-ot élete hátralévő részében. – Kérlek, ne hagyd hagyd abba! – könyörgött, könyörgött, amikor a férfi váratlanul váratlanul elvette a száját száját az övéről, eltartotta eltartotta őt magától, miközben erőlködve igyekezett magához térni a szerelmi hevületből, amelyet mindig felgerjesztettek a másikban, ha egymáshoz értek. – Most talán megérted, megérted, miért döntöttem úgy, úgy, hogy nem szólok szólok neked a Vence-ból Vence-ból való távozásomról. távozásomról. Nem vágyom rá, hogy megbántsalak, megbántsalak, Nicole. Még ha ha öt év kellett is hozzá, hozzá, egyezzünk egyezzünk meg abban, abban, megtörtént a végső búcsúnk. – Azzal elindult az ajtó felé. A nő elragadtatottan követte őt, hiszen Jean-Jacques Jean-Jacques elvesztette az önuralmát a karjában. Az járt a fejében, mi történt közöttük. A remény sugara csillant meg előtte. – Ahogy gondolod, gondolod, Jean-Jacques. Jean-Jacques. Viszontlátásra Viszontlátásra a villában karácsony karácsony este! Abban a másodpercben, ahogy becsusszant a kocsi volánja mögé, Jean-Jacques a mobiljáért nyúlt, hogy felhívja Nicole bátyját. Ugyanazt az átkozott üzenetet hallotta. Dominic újévig nem elérhető. Néhány válogatott cifra jelzőt eresztett meg, majd kinyomta a telefont, és bedugta a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba. Távoznia kellett volna Nicole lakásából, mielőtt elszabadul a pokol. A nő ajkának mennyei íze még mindig ott érződött a száján. A teste lüktetett a ki nem elégített vágytól. Elég volt egyetlen pillantást vetnie arra a fényképre, hogy minden benne bujkáló démon elszabaduljon. De arra is emlékeztette a fotó, hogy a motorja még mindig ott van a garázsban, a farmon. Bár már réges-rég sürgette az apját, hogy adja el, az idős férfi kitartott amellett, hogy megtartja a fia visszatéréséig, és biztosította, hogy kifogástalan kifogástalan állapotban állapotban lesz. Jean-Jacques Jean-Jacques áldotta apja apja előrelátását, és a saját lakására ment, ahol először is átöltözött. Ezen az éjszakán szüksége volt az arcába csapó szélre és a kellő sebességre, hogy feledni tudjon, ha csak kis időre is… Aztán fel fogja venni a kapcsolatot Dominickal, és elmegy… amíg még nem késő. 7. FEJEZET Nicole a 18. századi századi szalon magas magas üvegajtóinak üvegajtóinak a közelében közelében téblábolt, lehangoltan, lehangoltan, mivel Jean-Jacques Jean-Jacques nem érkezett meg. A karácsonyi műsor elkezdéséhez elkezdéséhez minden készen állt. Nicole attól félt, a férfi a távolmaradás mellett döntött azok után, ami a lakásán történt. Felgyorsult a szívverése, amikor meghallotta édesanyja hangját az előtér felől. – Jean-Jacques! Jean-Jacques! Ó, de csodálatos, csodálatos, hogy annyi annyi év után újra látom! látom! Kérem, fáradjon be! be! – Merci, Merci, Madame Giraud. Részemről a szerencse. Joyeux szerencse. Joyeux Noël! – Mi ez? – Nicole egyszer egyszer elmondta nekem, nekem, hogy maga gyűjti gyűjti a Père a Père Noël -eket. -eket. A télapónak erre a fából faragott változatára egy kis üzletben bukkantam rá a városban. Megtetszett Megtetszett nekem az elegáns kámzsájának kámzsájának és köpenyének sötétkék bársonya. Emlékezett rá! Nicole kimondhatatlanul meghatódott a férfi nem várt kedvességétől édesanyja iránt, és küzdenie kellett magával, hogy uralkodni tudjon érzésein. Amikor édesanyja örömteli kiáltását hallotta, előbújt rejtekhelyéről, és csatlakozott hozzájuk. Édesanyja meglátta. – Drágám, gyere és nézd meg, meg, mit hozott nekünk Jean-Jacques. Jean-Jacques. Nem elragadó ez ez a Père a Père Noël? – Csodálatos – mondta Nicole remegő remegő hangon. Te vagy csodálatos, kiáltotta a szíve, miközben tekintetével a férfiét kereste, de az nem volt hajlandó ránézni. Ha kettesben vannak, kényszeríthette kényszeríthette volna, hogy tudomást vegyen róla.
– Köszönöm, mon mon fils fils.. – Édesanyja örvendezve felágaskodott, és jobbról-balról arcon csókolta a férfit. – Mivel ma este maga a díszvendég, volna szíves átadni a gyerekeknek az ajándékaikat a műsor után? A nevük már rajta van a csomagokon. A férfi bólintott. – Természetesen. Természetesen. – Nicole! Amíg én felteszem felteszem télapót az őt megillető helyre, a kandallópárkán kandallópárkányra, yra, mutasd meg JeanJeanJacques-nak, Jacques-nak, hol a széke! A férfi roppant kelletlen pillantást vetett Nicole-ra. A nő olyan volt, mint egy mennybéli angyal a fehér gyapjúkosztümben gyapjúkosztümben és az egyik hajtókára erősített, karácsonyfát formázó dísztűvel. A nyakába fehér sifonsálat kötött. Úgy tűnt, ő is része az éjszaka varázsának. Ez volt az első alkalom, hogy Jean-Jacques a mesés Giraud-villában járt, amelyet úgy díszítettek fel, hogy ünnepnapi csodaországnak csodaországnak hasson a felcicomázott fákkal, girlandokkal és friss, piros cserepes virágokkal mindenfelé. A férfi úgy érezte, mintha álomvilágban járna, és Nicole volna az a pompás baba, amelyik az óriási, színes gömbökkel és rózsaszínű meg fehér fényekkel ékes karácsonyfa alól kelt életre. Kerüld a tekintetét, suttogta magában. – Csak utánad, utánad, Nicole. A nőt követve kényszerítette magát, hogy mosolyogjon és bólogasson, miközben elhaladtak a szülők és az alkalmazottak mellett, akik a XV. Lajos korabeli székeken és kétszemélyes ülőhelyeken foglaltak helyet. A csoport egy alkalmi színpad előtt gyűlt össze, amelyre fedett istálló, szénával megtöltött fajászol f ajászol és egy újszülött baba volt odakészítve. A jászol mögött számos életnagyságú, életnagyságú, kartonpapírból készült tehén és bárány állt. A gyér fényben fényben valódinak valódinak látszottak. Mindez Nicole műve volt. Jean-Jacques annyira büszke volt rá, hogy alig tudta lenyelni a gombócot a torkában. Nem létezik hozzá fogható nő a világon. Fájdalom hasított belé, mert most először járt az ő világában, és soha nem érezte még ennyire távolinak magát tőle. Amikor elfoglalta a helyét legelöl, Nicole jelzett a hangversenyzongoránál hangversenyzongoránál ülő kísérőnek. Aztán a pásztorok, nyomukban nyomukban a három királyok a házilag házilag készített jelmezben, jelmezben, énekelve bevonultak bevonultak a magas, magas, tükrös ajtón keresztül. Majd következett Mária és József, aztán az ifjú narrátor, aki megbotlott a kampósbotjában, kampósbotjában, mielőtt elfoglalta helyét a mikrofonnál. A szülők suttogni és nevetgélni kezdtek, ahogy mindegyik gyerek színre lépett és integetett. Forró könnyek szöktek Jean-Jacques szemébe, mert nem tudott visszaemlékezni olyan időszakra, amikor ne akarta volna, hogy Nicole legyen a gyermekei édesanyja. Ez persze soha nem fog megtörténni. Mélységes fájdalmában nem is fogta fel, mi történik a színpadon, amíg meg nem hallotta József hangos kiáltását: „én is szeretném a karomban tartani a gyermek Jézust”. Hirtelen huzakodás támadt közötte és Mária között, aki minden erejét összeszedve összeszedve kapaszkodott a babába. A nézők nevetésben törtek ki. Nicole vészjelző vészjelző pillantást küldött Jean-Jacques Jean-Jacques felé. felé. Ő kipattant a fotelból, fotelból, és felrohant a gyerekekhez. gyerekekhez. Mögéjük térdelve azt suttogta: – Mindketten foghatjátok. foghatjátok. József, karold karold át Máriát. Jól van… van… Most maradjatok így, így, amíg a játék véget véget nem ér. Amikor József végül teljesítette az utasítást, Jean-Jacques kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott, és felemelte a fejét. Nicole hálás tekintete összeforrt az övével: a nő megköszönte, hogy megmentette a katasztrófától az estét. Jean-Jacques Jean-Jacques nem várhatott tovább, amíg Dominic visszahívja. Úgy döntött, Auguste Giraud-nak fogja benyújtani a felmondását. felmondását. Az idős férfi férfi az üvegajtónál ült. Egyszerű Egyszerű lesz beszélni beszélni vele. Jean-Jacques Jean-Jacques úgy tervezte, másnap reggelre már messzire jár a nőtől, akit szeret… Miközben Jean-Jacques Jean-Jacques kiosztotta az ajándékokat ajándékokat a gyerekeknek, akik izgatottan ugrándoztak, Nicole a szobalányokkal szobalányokkal azon fáradozott, hogy az ennivaló és a marcipán készen álljon az ebédlőben. Mihelyt el tudott szabadulni, félretett egy púpozott tányért Jean-Jacques számára, majd bement a szalonba, hogy megkeresse. Tervei voltak kettejükkel. Azok kimenetelétől függően soha többé nem fogják szem elől téveszteni egymást. De végignézve a tömegen sehol sem látta a férfit. Amikor megkérdezte édesanyját, ő azt mondta, hogy Jean-Jacques Jean-Jacques a könyvtárba ment Nicole apjával. Nicole aggódva átadta a tányért az édesanyjának, édesanyjának, és kirontott a teraszra. Miután végigsétált rajta, megállt apja dolgozószobája előtt, a villa túlsó végében. Hosszú percekig várt, de amikor nem látszott úgy, hogy mostanában távoznának, távoznának, kopogott az ajtón.
– Papa? – kérdezte, kérdezte, mielőtt belépett belépett a helyiségbe, helyiségbe, és apját egyedül egyedül találta az íróasztalánál íróasztalánál ülve. – Hol van van Jean-Jacques? A férfi hátradőlt a bőrszékben, és leeresztett szemhéja alól nézett végig rajta. – Miután befejeztük befejeztük a megbeszélésünket, megbeszélésünket, azt mondta, mondta, fontos találkozója találkozója van, és a balkonlépcsőn balkonlépcsőn távozott. – Nem! – Nicole újra újra kirohant, és a kovácsoltvas kovácsoltvas korlátnak korlátnak támaszkodva támaszkodva próbált mozgást mozgást felfedezni odalent a kertben. De nem látott vagy hallott semmit, eltekintve az esti szellő lágy susogásától. A férfi mostanra bárhol lehet, és gondoskodhat róla, hogy ő ne találja meg. A fájdalomtól, amely olyan valóságos volt, mintha valaki többször belédöfött volna, képtelen volt megmozdulni. Mélységes zokogás tört fel belőle, rázta az egész testét. – Nicolette! Mondd meg, meg, mi a baj! Az apja rideg ember volt. Hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára vigasztalóan vigasztalóan nyúlt feléje. Most is készületlenül érte Nicole-t a mozdulat. Nicole odafordult, és és letörölgette a könnyeit. könnyeit. – Ma van a cég cég ünnepsége. ünnepsége. Mi olyan fontos, ami ami miatt ide kellett hoznod? hoznod? – Azt mondta, négyszemköz négyszemköztt kell beszélnie velem. velem. Dominic nem elérhető, elérhető, ezért Jean-Jacques Jean-Jacques nekem nekem nyújtotta be a felmondását. – Felmondását…? Felmondását…? – Igen. Nem mondta mondta meg az okát. okát. – Úristen! Meg kell kell találnom! – Nicole, van valami, valami, amit tudnod kell. kell. Öt évvel ezelőtt ezelőtt én ajánlottam ösztöndíjat ösztöndíjat Jean-Jacques-nak, Jean-Jacques-nak, hogy menjen el Párizsba, végezze el a vegyészetet vegyészetet azzal a kikötéssel, hogy a diploma megszerzése után a cégnél fog dolgozni. Nicole lesújtva, rémülten rémülten nézett az apjára. apjára. – Te pénzt adtál adtál neki azért, hogy elválassz minket minket egymástól? A saját saját apám? De mindez sok mindent megmagyarázott. Jean-Jacques a cég új ügyvezető igazgatójaként jött haza, vágyottabb díj volt ez számára, mint bármelyik nő szerelme. Melyik férfi az, aki ha az várna rá, hogy egész életében a virágföldeken kell dolgoznia, ellen tudna állni ekkora kísértésnek? De hát akkor miért mondott fel? – Non, Non, ma fille. fille. A bátyád utasításai szerint cselekedtem. cselekedtem. Nicole pislogott. – Miről beszélsz? beszélsz? Dominic nem lehet lehet áruló! – Pedig miatta tettem tettem – mondta az apja apja nyugodtan. – Az után a nap után, után, amikor megtagadott megtagadott apjaként, csak egyszer kért tőlem szívességet. Az iránta való szeretetből megtettem anélkül, hogy rákérdeztem volna az okra. Nicole mindezt nem nem tudta felfogni. – Dominic azt akarta, akarta, hogy a kapcsolatom kapcsolatom Jean-Jacques-kal Jean-Jacques-kal szakadjon szakadjon meg? – Ha választ választ akarsz, a bátyádat bátyádat kell megkérdezned. megkérdezned. Dominic érdekében érdekében és a magam magam önző szempontja szempontja miatt jobban szeretném, ha édesanyád ebből kimaradna. De mielőtt túl keményen nekitámadsz a bátyádnak, emlékezz rá, hogy Jean-Jacques-nak nem lett volna muszáj elfogadnia az ajánlatot. Nicole visszapislogta visszapislogta a könnyeit, könnyeit, miközben megfordult, megfordult, és futva tette meg a távolságot egészen egészen a lakosztályáig, hogy telefonáljon Dominicnak. De apja utolsó szavai minden egyes lépésénél a lélekharangot kongatták meg a szívében. Jean-Jacques-nak Jean-Jacques-nak tényleg nem lett volna muszáj elfogadnia az ajánlatot. Jean-Jacques Jean-Jacques a húgával és annak férjével távozott a katedrálisból, vállához szorítva a kis Pault, amíg a kocsijukhoz mentek. mentek. Az éjféli mise alatt a baba elaludt a vállán. Miközben utat törtek maguknak a tömegben, nagyon nem volt kedve megválni unokaöccse unokaöccse finom testmelegétől. Isten tudja, szüksége volt valamire, ami meggátolja abban, hogy arról gondolkodjon, mihez kezd most, hogy már nem ügyvezető igazgató. igazgató. Elborzadt attól, hogy akárhová megy is, akárhány mérföld lesz is közöttük, Nicole emléke élete végéig el fogja kísérni. Egy könyök ütését érezte a bordáján. – Mi az, Brigitte? – Ne nézz most most oda, de Nicole itt van nem messze messze mögöttünk, és lépésről lépésre közeledik. Miért nem kéred meg, hogy csatlakozzék a családhoz a karácsonyi vacsorára? Mindenki szereti. Te is azt akarod, hogy eljöjjön. Ismerd el!
Jean-Jacques Jean-Jacques tudta, hogy Nicole jelen lesz a misén a családjával. családjával. De nem számított rá, hogy megkeresi őt a tömegben. Tudnia kellett volna, hogy búcsú nélkül távozni a villából a lehető legrosszabb döntés volt. maman-nak, hogy majd – Ne törődj vele, Brigitte! Brigitte! Vannak dolgok, dolgok, amelyeket te nem nem értesz. Mondd meg meg maman-nak, csatlakozom hozzátok a farmon… 8. FEJEZET Brigitte vádló tekintetet vetett a bátyjára. – Jegyezd meg meg a szavaimat, szavaimat, Jean-Jacques: Jean-Jacques: az ostoba gall gall büszkeséged büszkeséged lesz egyszer egyszer a veszted. A húga megjegyzéseit sajnos képtelen volt megszívlelni, mert azok vérző sebeibe szórták a sót. Jean-Jacques Jean-Jacques levette a válláról a kis Pault. Mire áttette az anyja karjába, Nicole beérte őket. – Joyeux Joyeux Noel mindenkinek. Noel mindenkinek. Ezek a családotok ajándékai. – Átadta a csomagokat Claude-nak, majd megcsókolta jobbról-balról őt is és Brigitte-et is, aztán a babát. Amikor felemelte a fejét, érzelemmentes pillantást vetett Jean-Jacques felé. A szemében nem tükröződött a szokásos öröm. Viselkedésének Viselkedésének hirtelen megváltozásától meghűlt a vér a férfi ereiben. – Ha nincs ellene ellene kifogásotok, szeretnék szeretnék pár percig percig beszélni Jean-Jacques-kal. Jean-Jacques-kal. Megígérem, Megígérem, hogy nem nem tartóztatom sokáig. – Semmi gond. Akkor majd találkozunk. találkozunk. – Brigitte utoljára még haragos, rosszalló rosszalló tekintetet villantott a férfira, majd elsétált a férjével és a kis Paullal. Amikor elmentek, Jean-Jacques odafordult Nicole-hoz. – Feltételezem, Feltételezem, azért jöttél, hogy meghallgasd meghallgasd a misét a családoddal. Elviszlek Elviszlek a villához az az autómmal. Itt áll a katedrális mögött. Szótlan egyetértésben indultak el abba az irányba, belevegyülve a sokaságba, amely kezdett szétoszlani a térről. Nicole nem szólt semmit, és távol tartotta magát a férfitól. Bár ez volt a legszentebb éjszaka a helybéliek és családjaik számára, mégis ólálkodtak újságírók a közelben, várva az alkalmat, hogy megpillanthassák. Végszóra villogni kezdtek a vakuk. Fél tucat paparazzo tucat paparazzo követte őket a kocsihoz, odakiáltozva Nicolenak, hogy kommentálja a dolgot. A nő fejedelmi eleganciával nem vett tudomást róluk, mintha nem is léteznének. Jean-Jacques Jean-Jacques ennek ellenére megkönnyebbült, amikor kocsiba ültek, és elhajthatott. Tudta, hogy a nő mennyire gyűlöli a lesifotósokat. Nicole elszántan elszántan beszélni akar vele, vele, ennek bizonyítéka bizonyítéka volt, hogy kitette magát a média média fürkész tekintetének anélkül, hogy Dominic vagy a szülei a közelben lettek volna, hogy védelmet nyújtsanak neki. Mindig kálváriát járattam veled, igaz, Nicole? De a mai mai éjszaka után már soha többé. A visszapillantó tükörbe nézve Jean-Jacques megállapította, hogy a sajtós kopók keményen üldözőbe vették őket. De tudta, hogy nem fogják követni a kocsiját a Giraud-birtok kapuin belül. Az őr azonnal megismerte őket, és kinyitotta előttük a kaput. Jean-Jacques túlment a kúton, el a villa nyugati végébe, a sötét ciprusfa csoport közelébe. Ez volt az a hely, ahol kettesben lehettek, de Nicole mégis biztonságban volt tőle. Tudta, mit készül mondani a nő, ezért elhatározta, hogy megkíméli a kellemetlenségtől. Anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta: – Azok után, ahogy ahogy elmentem Vence-ból, Vence-ból, arról nem is beszélve, ahogyan ahogyan viselkedtem, viselkedtem, amióta visszajöttem, nem veszem zokon, hogy azért jöttél, mert bocsánatkérést bocsánatkérést vársz. Nálad jobban senki nem szolgált rá, ezért őszinte és szókimondó leszek… Amíg Vence-ban éltem, te számomra mindig kísértés voltál, de nem életem egyetlen értelme. Miután Párizsba költöztem, megismertem más nőket, akik ugyanígy hatottak rám. Amikor Dominic megkért, hogy jöjjek vissza, és vezessem a céget, ez hízelgő volt rám nézve, és azt hittem, ez az, amit akarok. De tévedtem. Párizs nagyobb vonzerőt jelent, mint gondoltam, ezért lemondtam a cégnél lévő állásomról. – Tudom. Apám elmondta. – Jean-Jacques Jean-Jacques hallotta, hallotta, hogy a nő kinyitja kinyitja az ajtót. Még épp épp jókor kapta oda a fejét, hogy lássa, amint kiszáll a kocsiból. Nicole lehajolt, így a tekintetük találkozott. A nőében leírhatatlan fájdalommal vegyes harag tükröződött. – Őszinteséget Őszinteséget vártam tőled ma éjjel, éjjel, de az nincs benned. benned. – Remegett Remegett a hangja. – Elmondta Elmondta nekem az az ösztöndíjat. Jean-Jacques Jean-Jacques legrosszabb rémálma vált valósággá. A rosszullét kerülgette.
– Nem teszek szemrehányást szemrehányást azért, mert elfogadtad, elfogadtad, amit felkínáltak. Most a birtokodban van, van, amiről soha nem hitted, hogy a tiéd lehet. Ne mondj fel miattam! Soha többé nem jövök a közeledbe. De meg kell mondanom, ha tudtam volna erről, mielőtt elmentél Vence-ból, azt súgtam volna a füledbe: f üledbe: „Óvakodj a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. Egy nap lehet, hogy meg kell fizetned az árát.” Remélem, nem így lesz. Isten veled! – Un – Un moment! – kiáltott ki Jean-Jacques, Jean-Jacques, miközben az utolsó pár zoknit hajította bele a bőröndbe. A kopogtatás az ajtón azonban folytatódott. Jean-Jacques Jean-Jacques nem volt hajlandó fogadni semmilyen telefonhívást. Brigitte tehetetlenségében tehetetlenségében nyilván megmondta Claude-nak, hogy jöjjön át ide, azt remélve, sógora rá tudja beszélni, hogy töltse velük a karácsony első napját. De neki nem volt kedve a társasághoz. A pokolba kívánta Dominicot, amiért Párizsba repült, és rábeszélte, hogy jöjjön haza. Tudta, hogy ő, Jean-Jacques Jean-Jacques mit érez Nicole iránt. Dominic sokkal többet tudott, mint amennyit ő valaha elárult neki. Még mindig nem tudta megérteni, Dominic miért nem arra kérte, hogy fogadja el az állást New Yorkban. Ennek így nem volt semmi értelme. Ami Nicole-t illeti, az elmúlt éjszakai rettenetes szóváltás szóváltás a villa előtt megírta a történetük végét. Az az utolsó megsemmisítő „isten veled” a nő ajkáról mindent elmondott. A kopogás kitartóan folytatódott. Bizonyára Claude az, így Jean-Jacques nem törődött vele, hogy nincs megborotválkozva, megborotválkozva, és csupán egy kopott farmert f armert visel. Amikor feltépte az ajtót, a hitetlenkedéstől összeszűkült összeszűkült szemmel azt látta, hogy Nicole áll ott jácint árnyalatú, kétrészes kosztümben. Olyan illata volt, mint a napon kinyílt rózsakertnek, és olyan lélegzetelállítóan nézett ki, hogy a férfi azt hitte, káprázik a szeme. Jean-Jacques Jean-Jacques ezt már nem tudta elviselni. – Hacsak nem nem élet vagy halál halál kérdéséről van szó, szó, nem tudom, mi mi hozott ide. – Életről és halálról halálról van szó. Éppen Éppen most beszéltem Dominickal. Bejöhetek? Bejöhetek? Volt a hangjában és az arckifejezésében valami, ami meggyőzte a férfit, hogy komolyan beszél. A szíve hevesen dobogott. Ellépett Ellépett az útból. Amikor a nő belépett a felfordulásba, amellyé ő a nappalit változtatta a sok becsomagolásra váró holmival, hallotta, hogy eláll a lélegzete. Nicole érzelmei a felszínre törtek. Valami nagy baj történt. Jean-Jacques azon imádkozott, hogy ne rossz hír legyen. Nicole ugyanis bálványozta a bátyját. Miután becsukta az ajtót, a férfi nekidőlt, karba tette a kezét, és felkészült a legrosszabbra. legrosszabbra. A nő közelebb húzódott hozzá. – Jean-Jacques… – Tessék, Nicole. Nicole. Mondd el! Megdöbbenésére Megdöbbenésére a nő térdre ereszkedett, és megfogta az ő kezét. Felnézett rá, és azt mondta: – Szeretlek az eszemmel, testemmel testemmel és lelkemmel. Egész Egész életemben életemben szerettelek. Ma reggel reggel Dominic elárulta, hogy te is szeretsz. Azt mondta, ezért mentél el. Most, hogy visszajöttél, megtisztelnél azzal, hogy feleségül veszel? Te vagy az a férfi, akit gyerekeim apjának akarok. Te vagy az a férfi, akivel a virágok között akarok sétálni halálunk napjáig. Kérlek, mondj igent! Nekem már van állásom, és te is ügyvezető igazgató maradhatsz. Van otthonom is, amelyet a nagyszüleim hagytak rám. Láttad már. Az a szép villa Antibes-ben, amelyik elég közel van mindkettőnk munkahelyéhez. Ránk vár. Van ez az ezüstgyűrűm is Marokkóból, amelyet a nagyanyám adott a nagyapámnak az esküvőre. Nagyapám azt mondta, adjam majd egy nap a férjemnek. Neked szántam, senki másnak. Megengeded, hogy az ujjadra húzzam? Kérlek, engedd meg! – esdekelt. – Aztán ígérd meg, hogy soha nem veszed le! Jean-Jacques Jean-Jacques nem tudott megmozdulni, nem tudott lélegezni. Látása elhomályosult a könnyektől, amelyeket nem tudott visszatartani. Amikor érezte, hogy a meleg fém a nő kezéből felcsúszik a gyűrűsujjára, a teste mintha óriási tehertől szabadult volna meg. – Nicole! – kiáltotta, mellévetette mellévetette magát a földre, földre, és magához magához húzta a nőt. – Monamour! Monamour! Csókokkal borította Nicole lázas arcát. – Je Je t’aime. t’aime. – Megcsókolta a száját. – Je Je t’adore. t’adore. – Megcsókolta a szemét és az orrát. – Szeretlek. Úristen, mennyire szeretlek! El nem tudom képzelni, mit tettem, hogy kiérdemeljelek, de mindig is téged akartalak feleségemnek. Igen, feleségül veszlek. Szeretlek. Esküszöm, hogy szeretni foglak halálom napjáig. Nicole a férfi ajkára tette tette az ujját. – Soha ne beszélj beszélj a halálról, amikor amikor az életnek van itt az ideje. Az igazi igazi életnek. – Mohón megcsókolta a férfi száját. – Olyan gyorsan férjhez akarok menni, ahogy csak lehet. Meg fogom mondani a papnak, hogy szükséghelyzet szükséghelyzet van. Ha bármiféle nehézséget nehézséget támaszt, amiért nem várjuk meg a kihirdetést, Dominic majd
elintézi. Ő mindent elintéz. Ő volt a háttérből a mozgatója annak a rémes ösztöndíjnak, amelyik elvitt téged tőlem. – Felcsattant a hangja. – De megbocsátok neki, mert visszahozott hozzám. – Párizsba menet menet úgy számítottam, számítottam, hogy ő mindent mindent pontosan elrendez elrendez – mormolta Jean-Jacques Jean-Jacques a nő hajába, ahol a legédesebb volt az illata. – Tudta, ha nem kérem meg a kezed, mire betöltöm a huszonötöt, akkor nem a pénzedre hajtok. Azt is hallotta, hogy készülök elmenni Vence-ból Lyonba, egyetemre. Nicole zihálva lélegzett. lélegzett. – Erről soha nem szóltál nekem. mignonne. Túl nagy hatalmad volt fölöttem. Ha azt kérted volna, hogy ne menjek el, – Féltem szólni, mignonne. talán nem mentem volna. De iskolázottság nélkül soha nem küzdöttem volna fel magam annyira, hogy legyen bátorságom megkérni Nicole Giraud-t, hogy legyen a feleségem. Dominic jobban megértett, mint én önmagamat. Amikor hallotta a pletykát a terveimről, kigondolta a saját tervét, hogyan küldjön Párizsba. Én ráálltam, mert Párizs messzebb van. Nem foghatott el a kísértés, hogy a hétvégeken visszajöjjek, és veled legyek. – Bárcsak tudtam tudtam volna! – sóhajtotta sóhajtotta Nicole. – Találtam volna volna tanítói munkát munkát Párizsban, így egész egész idő alatt együtt lehettünk volna! – Nem engedtem engedtem volna, mon amour . A tervem az volt, hogy minden pénzt visszafizetek az apádnak, hogy így ne legyek lekötelezettje a családodnak. családodnak. Addigra, ha még mindig szabad vagy, reméltem, hogy találok állást másutt, és megkérem a kezedet. Aztán láttam azt a fényképet az újságban, és úgy gondoltam, hogy férjhez fogsz menni. A szívem összetört azon a napon, Nicole. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy igent mondtam, amikor Dominic felajánlotta ezt az állást. Ha már te nem lehetsz az enyém, legalább hazajöhettem Vence-ba. – Áldom őt, hogy félrevezetett. – Nicole újabb szenvedélyes szenvedélyes csókot adott a férfinak. – Mindvégig Mindvégig tudta, hogy össze fogunk házasodni. Tudod, hogy a földkerekség legizgalmasabb férfijához megyek feleségül? – Ez igaz, cherie – mondta a férfi nagyon komolyan, hogy kiprovokálja a választ. Nicole nem okozott csalódást. – Rémes vagy! vagy! – incselkedett incselkedett a nő, majd mindketten mindketten elnevették magukat. magukat. – Esküdj meg, meg, hogy soha nem fogsz megváltozni! Légy mindig az én Jean-Jacques-om Jean-Jacques-om – kérte, mielőtt egymás karjában elvesztették minden idő- és térérzéküket. – Rémes alak vagyok vagyok – hangzott hangzott a beismerés beismerés jóval később, miután miután Jean-Jacques Jean-Jacques kelletlenül elszakadt elszakadt a nő szájától, így levegőt tudott venni. – Soha nem fogom megengedni egyetlen férfinak sem, hogy a közeledbe kerüljön. Túlságosan nagyra törő voltam. Az az öt év távollét részben vezeklés volt a bűneimért. – A másik része része a vezeklésnek vezeklésnek az lesz, hogy hogy soha többé többé nem téveszthetsz téveszthetsz szem elől. Apropó, Apropó, Dominic engem nevezett ki ideiglenes ügyvezető igazgatónak, amíg vissza nem vonod a felmondásodat. Mivel ez még nincs írásban a kezemben, utasítlak, hogy menj hosszú nászútra. Mélyről jövő nevetés robbant ki a férfiból, amiért pozíciót cseréltek. – Dominic nem tagadja tagadja meg önmagát. önmagát. Hová akar az az én bájos jövendő jövendő menyasszonyom menyasszonyom utazni? – Úgy érezte, bele tudna veszni a nő gyönyörű barna szemébe. – Bárhová, ahol ahol te vagy. Boldog Boldog karácsonyt, drágám! drágám! Mély lélegzet után Jean-Jacques magához húzta a nőt, és hozzásimult. – Azt hiszem, túl túl boldog vagyok, vagyok, Nicole. – Csak hiszed? hiszed? Ez úgy hangzik, hangzik, mint egy igazi igazi vegyész beszéde beszéde – suttogta suttogta a nő. – Feltételezem, Feltételezem, ez azt jelenti, hogy sok száz száz kísérletnek kísérletnek kell alávetnünk magunkat, magunkat, hogy igazoljuk igazoljuk az elméletedet. elméletedet. A lelke ugyanolyan izgató volt, mint a teste, ami óriási hatással volt a férfira. Még mindig nem tudta elhinni, hogy álmai asszonya a felesége lesz! – Valószínűbb, Valószínűbb, hogy sok ezernek. ezernek. Gyere közelebb, közelebb, és mindjárt mindjárt nekikezdünk az az első kísérletnek… kísérletnek… VÉGE
