24. TÉTEL: A francia költészet a XIX.század végén: Verlaine, Rimbaud. A francia szimbolizmus
Szimbolizmus A szimbolista művész a jelenségvilág mögötti lényegi tartalmakat, az "ideákat" törekszik megragadni, ehhez fő eszközül az önmagukon túlmutató, sejtelmes jelentésvilágú jelképeket választja. Egy-egy mű képei rendszert alkotnak, melyek végtelenül sokféle jelentésösszefüggések felvillantására képesek. Más megfogalmazásban a szimbolizmus célja — a mű témájától, tárgyi világától függetlenül, ill. ezeken keresztül — a szépség, a magasrendű értékvilág megközelítése és kifejezése. A szimbolizmus ilyenképpen átfedésbe kerül a klasszikus modernség másik két irányzatával, az öncélú művészettel (a "l'art pour l'art"-ral) és a parnasszizmussal. Jellegzetesen szimbolista nyelvi eszköz még az újszerű szókapcsolat, az erőteljes zeneiség és a szinesztézia is. A szimbolizmus
— a klasszikus modernség irányzatain
belül
—
a nyers
valóságábrázolásra törekvő naturalizmus ellentéte.
A szimbolista művészek (költők) vezető csoportja az 1880-as, 1890-es évtizedben szerveződött, eleinte dekadenseknek nevezték magukat, szembehelyezkedve a kisszerű polgársággal. A hagyományos kultúra és művészet elavultságát érzékelték, el kívántak attól különülni (ld. "elefántcsonttoronyba" vonulás), szellemi arisztokratizmusba menekültek, vagy elvállalták akár a bohém magatartást is. A "szimbolista" megnevezés utólag, Moéras (Jean, 1856—1910) programadó cikke (1886) révén született. A "szimbólum" szó etimológiája: a görög "szümballein" ('összeilleszteni, egybevetni') a latin "symbolum" szón keresztül jelenti a titokzatos, csak a beavatottak számára megfejthető jelt. (A kettétört tárgy csak összeillesztés révén azonosítható, és így érvényesíti pl. a megállapodást vagy az információt.) A szimbolizmus mint irányzat azonban már mást, többet jelent: a jelképek rendszerével élő sajátos kifejezésmódot.
1
A szimbolizmus elődje Baudelaire (Charles, 1821—1867) aki a Kapcsolatok c. versében (Correspondances, 1857) ölti szavakba, hogy "jelképek erdején át visz az ember útja". Ő a modern francia líra elindítója; az elvont eszmények, elsődlegesen a szépségeszme híve. Tematikusan felépített kötete A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal, 1857), melynek alapellentéte az ideál és a romlottság kontrasztja. Jellegzetes versformája a szonett. Híres verse a művész elkülönültségérőlAz albatrosz (L'Albatros, 1841). Verlaine (Paul, 1844—1896) a szimbolizmus vezéralakja, bohém, az "elátkozott" generáció tagja. A Költészettan (L'Art poétique, 1874) című szimbolista programversében a költészet legfőbb elemének a zeneiséget hirdeti. Az Őszi chanson (Chanson d'automne, 1864) a dekadens életérzés kifejeződése magas fokú poétikussággal. Rimbaud (Arthur, 1854—1891) "kölyökzseni". Virtuóz verselő, látnok-poéta; az érzékek tudatos, aprólékos összezavarásával alkotott. Legismertebb verse A magánhangzók szonettje (Voyelles, 1871), ebben a "megfelelések", azaz kapcsolatok, korrespondanciák teremtésére sorol fel példákat, a szimbolista költői technika ujjgyakorlataként. A Részeg hajó (Le Bateau ivre, 1871) a szimbolista látásmód egyik legteljesebb megnyilvánulása. Mallarmé (Stéphane, 1842—1898) francia költő. Parnasszista műgonddal dolgozott, fellazította a grammatikát, megnövelte a szó értékét. A szépség és a szellem költője volt; a költészetet a szépség egyetlen tökéletes megvalósítójának tekintette. Műveit sejtelmesség, mitikusság és zeneiség hatja át. (Pl.: Sóhaj, 1864). Az Egy faun délutánja c. költeményét (L'Aprčs-midi d'un Faune, 1865) Debussy megzenésítette.
A szimbolizmus őshazája Franciaország, de ez az irányzat a klasszikus modernség egyik legmozgékonyabb, legváltozékonyabb ágának bizonyult, így az angol és a német lírában is jelentős szerepet kapott. Wilde (Oscar, 1845—1900) az angol "l'art pour l'art" legjelentősebb képviselője, a művészi szabadság és szabad szellem megvalósítója. A művészetet az abszolút szép kifejeződésének tartotta. Yeats (William Butler, 1865—1939) költő, drámaíró és színigazgató volt, költészete a romantikában gyökerezett, majd fokozatosan szerves szimbólumrendszert épített fel. Versvilágában a rózsa kapta a központi szerepet. Kiemelkedő költeménye A második eljövetel c. alkotása (The second Coming, 1920), az európai civilizáció széthullásának veszélyéről. Rilke (Rainer Maria, 1875—1926) osztrák szimbolista költő, az objektív (tárgyias) líra legnagyobb alakja. Az élet teljességének igénye hajtja, misztikus istenkeresés fogalmazódik 2
meg költeményeiben. Híres versei: Archaikus Apolló-torzó (Archäischer Torso Apollos, 1908) és A párduc (Der Panther, 1903). George (Stefan, 1868—1933) német költő, Mallarmé híve. Impreszionista, majd patetikus verseket költ, pályája csúcsán a költészettel az isteni szféra meghódítására vállalkozott. Hatott pl. Szabó Lőrincre. Hofmannstahl (Hugo von, 1874—1929) osztrák költő, drámaíró és elbeszélő; a szimbolizmus főként a pályája elejét jellemzi. Az orosz irodalomban Brjuszov (Valerij Jakovlevics, 1873—1924) és Blok (Alekszandr, 1880—1921) a vezető szimbolisták. Valéry (Paul, 1871—1945) kései francia szimbolista költő.
A szimbolizmus a színpadon is megjelent. Ibsen életművét a második pályaszakaszán jellemzik szimbolista drámák. Maeterlinck (Maurice, 1862—1949) belga költő lírai verseiben a dekadencia fejeződik ki a szimbolizmus formanyelvén. Drámáiban is a lélek titokzatos mélységei, a sors kiismerhetetlensége, a meseszerűség jelenik meg hallucinációkkal, homályos utalásokkal, elmosódó jelzésekkel, folklorisztikus elemekkel. Kiemelkedő színdarabja A kék madár (L'Oiseau bleu, 1909). A Pelléas és Mélisande (P. et M., 1892) c. színművéből Debussy operát írt. Hauptmann a naturalista korszaka után szimbolista drámákat is szerzett, pl.: Az elsüllyedt harang (Versunkene Glocke, 1896). Ezután a klasszicizmus felé fordult. Strindberg szibmbolista drámái pl. az Álomjáték (Ett drömspel, 1901) és A kísértetszonáta (Spöksonaten, 1907). Yeats a naturalista drámajátszást elutasította, és a japán színház eszköztárából kölcsönözve alakított ki újszerű színvilágot (a vers, a zene, a tánc, az ének és a maszkok alkalmazásával).
3
A francia szimbolizmus A szimbolizmus - 1870-től Európa művészetében dekadencia, illetve szimbolizmus - szembenállás a naturalizmussal, pozitivizmussal, naív realizmussal, amely kétely nélkül hiszi, hogy a világról hű képet alkothatunk érzékeink segítségével - az „objektív” külvilágot egyre kevésbé méltatják figyelemre. A belső élet és a látható jelenségek mögött rejlő ismeretlen valóság az érdekes a számukra - hisznek a transzcendensben és úgy gondolják, hogy a jelenségek a túlvilág képei - modern líra kezdete: Baudlaire – szimbólum tanának felfedezése - folytatás: Verlaine – ösztönös alkalmazója a szimbólumnak, Mallarmé – „megcsinálja” a szimbólum metafizikáját - festészet: Gaugin, Zene: Wagner, Debussy, Filozófia: Schopenhauer, Bergson - Verlaine: Ars poetica – programvers: vers zenéje a legfontosabb, nyelvnek zeneivé kell válnia, értelem uralma alól felszabadulva; szavak az értelem ellenőrzése nélkül vonzzák egymást - bohémség: nyugtalan, meghasonlott, új életérzés első jelentkezése a ’60-70-es években. Előítéletekkel, klisékkel, rutinnal való szembefordulás, pénz uralmának, anyagias környezetnek az elutasítása (mert az megöli a szellemet). Arisztokráciát kritikával szemlélik. - költő szerepe: isteni szépség meghódítása, amelynek a látható világ csak másolata - nyelv két funkciója: hétköznapi, szent költői. A hatást kell festeni, amit a dolog kelt, nem a dolgot. - 1886 a dekadens-szimbolista költők két csoportra szakadnak - dekadens csoport: (Verlaine) ritka belső élmények kifejezése az árnyalat és a zene segítségével hangsúlyozottan szubjektív, a cél a költő egyéni hangulatainak érzékeltetése dolgok érzelmi hatásának kifejezése - szimbolista csoport (Mallarme) egyetemest, költő egyéniségén túlhaladót, kifejezni objektív, vagy szemlélődő állapot, gyakran intellektuális a dolgok mögötti titok keresése A szimbolizmus művészi eszközei: - szinesztézia: különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása (Rimbaud: A magánhangzók). Kizökkent a világ megszokott felfogásából, ránevel, hogy az érzéki tapasztalat révén csak a felszín, nem az érzéki különbség számít, hanem az érzékleten túli lényeg - szimbólum: lélek és természet találkozási pontja. A látható világ és a szellemi világ közös nyelve. A költő a szimbólum által a szellemi valóságot idézi fel. - új szókapcsolatok - zeneiség: a legtökéletesebben a zene fejezi ki a jelenségek mögötti lényeget. A zeneiség érdekében új szavakat gyártanak és régieket elevenítenek fel. - alliteráció - rím: csengő-bongó rímeket elítélik - sugalmazás és homály: a dolgok nem írhatók le, csak sugalmazhatókàhomályosság. A nyilvánosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költészet - ritmus: a lélek folyamataihoz idomul. Az alexandrinus és a páros szótagszámú
4
sorok mellett bevezették a páratlan szótagszámú sorokat, s szabadon kezelték a cezúrát
Baudelaire (Párizs, 1821-1867) - apja vagyonos, művelt hivatalnokember; anyja hamar özvegy, majd újra házasà”lelketlen anya”, „kegyetlen” mostohaapa (de egyes véleménynek szerint anyja tékozlása ellenére is kitartott mellette, mostohaapja igyekezett minél jobban nevelni) - alapélménye, hogy ő csak második lehet - párizsi bohémélet, a család Indiába küldi, de Mauritius szigetén megszökik, élménye versben: Exotikus illat, Az utazás Dandyzmus - eredeti jelentés: piperkőc, utolsó divatot majmoló ficsúr. Később: nagyvilági lázadás, antikomformizmus, parlagival való szembefordulás - Baudelaire szerint: dandy legyen megszakítás nélkül nagyszerű, tükör előtt éljen és aludjon, világot megveti és uralkodik fölötte, hivatása a szép ápolása, a szenvedélyek kielégítése, érezni és elmélkedni. àkihívó öltözködés, botrányt kavaró provokatív kijelentések - óhajtja a magányt - egységet olykor igényli, máskor feloldódni kíván: a személyiség burkának lerántása után kitárul a végtelen - földi pokolból mesterséges paradicsomok felé: hasis, ópium: a mámor elűzi a szorongást - Delacroix-t, Hugo-t, Flaubert-t becsüli, Poe-t felfedezi - Fleurs du mal – A romlás virágai (1857) kötetàerkölcstelenség vádja, kifogásolt versek: Léthe, Ábel és Káin, A Sátán litániája. Kiemeltek néhány leszboszi verset, és pénzbüntetést szabtak ki. - 1861-ben a kötet bővítve: átcsoportosítás, és új versek: Az albatrosz, A semmi vágya, új ciklus: Párizsi képek. Gyakori versforma a szonett, de alig akadt köztük szabályos. Kötet első tervezett címe: leszboszi nők. Leszboszi szerelem: kísérlet a lét meghatározottságai alól való szabadulásra, mert meghagyja a nőket az üdvös terméketlenség állapotában. Második címet Pokol tornácának szokták fordítani. Utolsó cím: A Rossz virágaiàfizikai és metafizikai rossz, betegség, gyötrelem, veszteség, fájdalom, ördögi. Elvont és tárgyi, földi és túlvilági. A Rossz szépségét kell kiszűrni. - A világ dolgaiban a Sátánt látja, negatív teológia. Iráni, perzsa Mani tana szerint Jó és Rossz elkülönülten léteztek, majd összekeverték őketàharc, szabadulás csak a kettősség felismerése révén. - modern lélektan: több személyből tevődik össze az Én. Baudelaire-t ez rémülettel tölti el. A rosszat érzi uralkodónak, és úgy érzi, a Sátán elérhető, Isten nemàírásaiban a Sátán ellen küzd - Rosszal szemben a Szép, a szépség nála metafizikai érték. A természet tele van a szépség rejtjeleivel, s annyit árul el belőle, amennyit meg tudunk fejteni, a költő jelfejtő. A világ rossz és szép, szépség és rettenet. - a kötet tudatosan szerkesztett egész. Első ciklus: Spleen és Ideál démoni szenvedélytől egyfajta keresztény szocializmushoz visz el, az élettől a halálig. Ciklusai: Spleen és Ideál, Párizsi képek, A bor, A romlás virágai, Lázadás, A halál. Indulati töltés: ellenállni a Rossznak. Az emberi esendőségnek, gyötrelmek, bűnök, szerelmek, részegségek és elmúlások „katalógusa”
5
Spleen és Ideál: - önvizsgálat ciklusa - Az albatrosz – beméri helyét a világban - Kapcsolatok – szépségben és a természet baráti nyájasságában hisz - rontás felkent papnője: az asszonyàmagány, félelem, ernyedés megjelenése Párizsi képek - kifelé fordul, a megbékélést másokban keresi (magában nem találta) - város a nyomor, magány jelképe, az önmagáról alkotott vízió általánosított, tárgyiasított alakja A bor – a szabadság bódító gőzök varázsa A romlás virágai – a Démon, a pusztulás, a szadizmus birodalma, a lealacsonyított emberi sorson legfeljebb a lázadás segíthet Lázadás – lázadás a szenvedést tűrő Isten ellen, a hiába meghalt Krisztus ellen, Ábel faja ellen a Káin faj védelmében A halál – válasz a könyv összes tépelődésére - Baudleaire a megértés és részvét költője is, saját kínjai miatt elnéző mások vétkei iránt. - misztérium lényege: öröklétünk jogát nem veszíthetjük el - a halál „áldott csodaszer” - Az utazás – visszautal a nyitásra, a tengerre szálló hajósokra A fájó Párizs – prózaversek gyűjteménye. Szellemi nyugalom hiánya, a rossz eluralkodott, ideál már csak nosztalgiaként bukkan fel Múzsái - „fekete angyal” – Jeanne Duval: közönséges és talányos, gyötri és csalja Baudleaire-t. Baudleaire érzései végletesek: felséges bókok + „könyörtelen állat”, „rontás papnője”, „barom” megnevezések kedvesére. Szerelme rövidlátó, szenvedélye részletező. 1842-1856. Baudlaire szerint a szerelem legfőbb gyönyöre, hogy bűnt követünk el. A szerelem félreértés, a teljesség beteljesíthetetlen igénye. Sebész/hóhér – szenvedő/áldozat kapcsolata. Misztikum: Isten felé és Sátán felé vonzó igény az emberben. Nők iránti szerelem a Sátánhoz fordulásban, állatiasságban gyökerezik. A test a kárhozat forrása, erkölcsi eszmény a kíméletlen önsanyargatás. A tévelygés az üdvözülés előfeltétele, a rosszal csatázva kell legyőzni a gőgöt. A szüntelen jelenvaló Gonosz a kéjvágy, a szerelem. - „fehér angyal” – Madame Sabatier: szép és művelt kurtizán, Napóleon udvarában. Apollónia boldogítási törekvését Baudleaire rövid extázis után visszautasította. - Marie Daubrun – másodrangú színésznő, Marie-ciklus versei szelídebbek, de átüt rajtuk a sátánizmus dühe. A szerelem is a magány forrása. A Nő bálványképpé dicsőül. Marie vigasz és megértés, akitől szeretetet vár, nem kéjt. Anyagi helyezte miatt gyámság alá vetette családja. Tanulmányok: Mesterséges paradicsomok, Ópium és hasis Belgiumba menekült pihenni, szélütés, lebénul, megnémul, párizsi magánkórházban hal meg. Az albatrosz - programadó vers a kötet elején - teljesen allegórikus, első három szakaszában egy életkép, 4. szakaszában ennek értelmezése - albatrosz sorsa költői sors: a költészet a szellem egében szabad, szárnyaló képzelet emeli, de köznapi életben félszeg és nevetséges - groteszk megjelenítés: az albatrosz megbotlik szárnyaiban, ha lépàszellemi
6
szabadságot ugyanaz teszi lehetővé, ami a hétköznapi életet akadályozza - ellentétpárok: fent-lent, szép-rút, fenséges-komikus: égi szféra és földi világ Kapcsolatok - hangok, színek, illatok rejtett asszociációira épülő baudlaire-i esztétika - szellem és anyag, látható és láthatatlan világ - a teremtő költői képzelet feladata a rejtelmes kapcsolatok feltárása Duval-ciklus versei: Himnusz a szépséghez, Egzotikus illat, Egy dög, Léthe Az utazás - a kötet záróverse, a költő világnézetének szintézise - évezredes jelképre épül: emberi élet mint tengeren hányódó hajó - Baudlaire otthontalan és bizonytalan a világban. A part már nem cél, hanem gyűlölt hely - cél a tenger, az ismeretlen, az új, a végtelen, amit a halál hoz el
Paul-Marie Verlaine (Metz 1844-Párizs 1896) - féktelen természet, apja hivatalnoknak adta, de irodalmi szalonokba jár - apja halálától Elisa nevű unokanővére hat rá: vigasztaló nőiség; két év múlva ő is meghal - anyja: gyengéd és megbocsátó - kicsapongások, erőszakos tobzódások + önmarcangoló, bocsánatkérő időszakok - Szerelmes utazások (1869) – frivolitással telített kötet - 1869: Mathilde Mauté de Fleurville-vel megismerkedik, egy év múlva feleségül veszi a 17 éves lányt; nősülés mint társadalmi beilleszkedésàA jó dal c. (3.)kötet (1879) versei - feleségét bántalamzt, Rimbaud megjelenése végleg tönkreteszi házaséletüket, annak ellenére, hogy ekkor születik gyermekük - Verlaine hányódik a homoerotikus és a társadalmilag elfogadott társkapcsoalt között. Rimbaud-val Belgiumba, Londonba utaznak, 1873-ban Brüsszelben veszekedés: Verlaine kétszer rálő rimbaud-ra, aki el akart utaznià2 év börtön - Jóság c. kötet (1880-ban jelenik csak meg, de korábbi) – börtönben önváddal teli számvetés; közben hír arról, hogy válásukat ki fogják mondani (1885-re végleges) - 1874-ben megtért, néhány napot trappista szerzetesek között tölt a börtön után - Hugonak küldi el verseit, visszatér az irodalmi életbe. Mallarmé a szimbolisták példaképeként tiszteli, dekadentizmus hívei mesterükként emlegetik - züllik, 1885-től betegeskedik - Párhuzamosan (1889) kötet Halál c. vers 1. kötet: Szaturnuszi költemények (1866) - parnasszista ízlés Melancholia c. ciklus - Az én meghitt álmom – egy ellentmondásokból egésszé teljesedő, sejtelmekből teremtett nőalak - Gyötrelem – szubjektumot átható érzés a középpontban Szomorú tájak ciklus: Őszi chanson, Érzelmes séta, Naplemente – zeneisége, hangszimbolikája új, feloldja az érzületi és logikai mondanivalót. Szubjektív tájleírás, a tájba közvetített érzelemközlés alakzatait teremti meg. Szeszélyek, capricciók ciklus – szélesebb, metszőbb hangok, nagypolgári jellemtípusok pellengérezése szatírikus indulattal 2.kötet: Szerelmes mulatozások (1869) – stilizált tündérvilág, vibráló nyugtalansággal
7
Holdfény c. vers: kötetnyitó: sejtető szimbólumképzés, képi dramaturgiával személyesíti meg a lélek hangulatait 3.kötet: Jó dal (1870) – harmónia és biztonság 4.kötet: Szövegtelen románcok (1873): Szívemben könnyezik c. vers: 16 hatszótagos sor, meghatározhatatlan, a nyelvi rétegben mégis csodálatosan testet öltő bánat 5.kötet: Jóság (1880): Uram, szerelmed megsebesített c. vers, bűnbánó. A katolicizmus, amelyben átmeneti menedéket talált, több helyütt dogmatikus rendszerként tűnik fel a versekben. Gyónó és számvető hangja gyakran túlbuzgó. 6.kötet: Hajdan és nemrég (1885) – Költészettan c. vers: „Zenét nekünk, csak zenét!”, árnyalat dicsérete. Retorikát, szellemességet, tiszta rímet elmarasztalja. „impair”, páratlan szótagszámú sorok lehetőségeinek magasztalása 7.kötet: Párhuzamosan (1889) – a költő erotikus szeszélyei szabadon, szadomazochisztikus, mazochisztikus vágyképek. Keresettség, modorosság. 8.kötet: Dalok őhozzá (1891) Eugenie-nek hódoló versek 9.kötet: Ódák az ő tiszteletére (1893) – nagyobbrészt Philoméne inspriálta, olcsó erotikus vallomások Őszi chanson: nosztalgia, szorongás a verszene ringásában oldódik fel. A hangok ízei, színek helyett árnyalatok, tiszta rímek helyett asszonáncok tétova zenéje.
Jean-Nicolas Arthur Rimbaud (Charleville 1854-Marseille 1891) - apja elhagyta őket, anyja nevelte, szűkösség, kisszerűség - 1871 Verlaineàerotikumtól túlfűtött barátság, a két lövéssel végződő veszekedéssel véget ér kapcsolatuk bejárta Európát, önpusztító vándorlás, Afrika; rák miatt amputálták jobb lábát, 37 évesen meghalt - életművének nagy részét 15-19 éves kora között írta, nem érezte az érvényesülés eszközének az alkotást - Egy évad a pokolban című ciklusát saját költségére adatta ki Versek - 1869-71 közötti versei - folytonosan megújuló tematika és formanyelv - hatáskövető versek: parnasszisták emelkedettségével, Hugo mozgósító-retorikus nyelvével. Pl. A kovács, Napfény és hús - forradalmi hevület, panteista természetáhitat. Az első este, A Zöld Hordóban, A kísértő, Kóborlásaim – oldottabb, fantáziaszerű versek, élmények és emlékek közvetlenebb lejegyzése. A meghökkentek – szegények és kitaszítottak iránti részvét, szegény gyerekek szenvedése, Jézussal való azonosítás. Egyéni líraeszménye: alanya a látnok - látnokká válás alapfeltétele az érzékek módszeres összezavarása - romantikából: látnoki szerep, világ rejtett lényegéig hatoló megismerés - a „tűzlopó” Prométheuszra hivatkozó, népvezető küldetés Szembefordul a parnasszizmussal: Amit a virágokról mondanak a költőnek c. vers – öncélú szépségkultusz, lándzsát tör egy gyakorlatias költészet mellettàparódia (túlzó fogalmazás) - 1872: Verlaine hatására stílusváltás: románcos, zenei fogantatású versek Egy évad a pokolban (1873) - magamentség és üdvözülési terv - megtörtség, szaggatottság + telten zengő nyelvezet keveredése
8
- költészetében későromantikus parnasszista, szimbolista és naturalista elemek. - Verlain-nel töltött idő tisztátalanságai 1. korszaka Cinikus és kegyetlen sorok, luciferi lázadás. Gyűlöli a kereszténységet, a polgári világrendet, a nőket, a szerelmet. Csak a természetet kedveli. A részeg hajó Kozmikus távlatú szabadság, kielégíthetetlen kalandvágy, Baudelaire Az utazás c. versének mintájára. Itt a vizionáló képzeleté a szó, érzéki, világhabzsoló mámorát végletes ellentételezéssel fokozza le a gyermekjáték rezignált dicséretéig. A megszemélyesített hajó monológja a szabadulás örömével indul. A víz megtisztít az emberi szennytől, kötöttségektől (kormánytól, horgonytól). A jelentéktelen kereskedelmi hajó a megszerzett szabadság mámorában egyre monumentálisabb jelenséggé, természeti tüneménnyé nő. Élmények látomásszerű rajza, majd a vízió megtorpanása. 6. szakaszban vízbefúlt elragadtatottan száll a mélybe, 16. szakaszban pihenni, aludni süllyednek a tetemek. àtapasztalásból való kiábrándulás folyamata uralkodik a harmadik részben. Zárórész: út extatikus élményeinek felidézése, Európa képe, összegzés. Utazás csodáinak és kiállott szenvedéseknek szembeállítása. Az út kiábrándult halálhívással zárul. A halál újat nem hoz. Európával is leszámol a végén. Kozmikus, természeti lénnyé vált hajóógyermeki papírhajó a pocsolyán. Gyermekkor tapasztalás előtti paradicsoma. Kóborlásaim (1870) Eredeti címe: Bohémságom – a művészetére utal. A költő csavargó, a dal szívből és élményből születik. Bizalmas viszony a világmindenséggel. AZ út a világ útja. Ofélia (1870) – Hamlet dán királyfi tébolyodott szerelme, aki a folyóba veti magát. A párizsi orgia avagy Párizs újra benépesül – politikai vers a Kommün ihletésére 2. korszaka A lázadás már maga a költészet ellen irányul. Undorodik mindentől, amit előtte írtak, új módszer: Látnok Elmélete, Ige Alkímiája. Költőnek tudatosan kicsapongó életet kell élnie. Olyan nyelv teremtése, mely képes a tudatalattit is kifejezni. 3. korszak: elfordulás az irodalomtól, a víziók sem vezetnek semmire
9
Paul Verlaine (1844—1896)
A szimbolizmus a francia lírában vált életérzéssé, stílusiránnyá, szemléleti módszerré. Onnét áradt szét minden égtáj felé. Kezdetét Baudelaire 1857-ben megjelent verseskötetétől, „A romlás virágai"-tól számíthatjuk. Baudelaire ösztönző szelleme nyomon követhető Mallarmé, Verlaine, Rimbaud külön-külön eltérő szellemén és verselésén, de Baudelaire után ez a három költő indítóerőt ad olyan egymástól is különböző nagy művészeknek, mint nálunk Ady és Babits, Ausztriában Trakl és Rilke, Franciaországban Valéry és Apollinaire, Németországban George, Angliában Eliot. — Vagyis a modern költészet egyik áramlatának ösztönző ereje Verlaine, Mallarmé és Rimbaud költészetének varázsa. Ezek közül a legtalányosabb emberi és művészi egyéniség Verlaine, akiről a maga korában is, azóta is a legellentétesebb erkölcsi és esztétikai ítéleteket mondottak, a lelkesedés és a becsmérlés változatos jelzőivel jellemezték. És minden jellemzés, minden értékelés valamiképpen helytálló. — Anatole France „Vörös liliom" című regényében őt rajzolja meg Choulette, a félbolond lángelme, a vallásos áhítat és a züllöttség mélyeiben tévelygő, tisztaságért rajongó felettébb piszkos költő figurájában. Mert Verlaine ez is volt, az is volt. A versformák és a nyelvi gazdagság bravúros művésze volt. Ezzel a gazdagsággal a leglaposabb közhelyeket is dicsfénnyel tudta bevonni. Himnusztól, zsoltártól a pornográfiáig terjed témavilága. Valamikor szégyen volt olvasni, azóta az a szégyen, ha nem olvassuk verseit. Tehát művészi arcképe nélkülözhetetlen bármiféle világirodalmat érzékeltető műben. A „tiszta költészet"-et igénylő, formatökélyt követelő „parnasszisták" körében indul, akárcsak a vele egykorú, de stílusban, ízlésben, erkölcsi tartásban merőben különböző Anatole France és a nála két évvel idősebb, fegyelmezett, magát folyton ellenőrző Stéphane Mallarmé. Idővel mindhárman elszakadnak a művészetükben, eszméikben is pedáns parnasszistáktól, s bár másmás úton haladnak, de mindhalálig vallják és gyakorolják a versformafegyelmet. Közülük legkönnyedebb, legjátékosabb, legzeneibb Verlaine. Már több nemzedéken állítják, hogy Racine óta ő a francia verselés legnagyobb művésze. De azt is mondogatták, hogy nagy verselő művész, de nem igazán nagy költő. Persze az ilyen állítások mindig vitathatók, de az igaz, hogy bármiről ír, akár játékosan, akár tragikusan, bűnbánóan, mindenekelőtt a verselés csengés-bongása ragad meg bennünket. Füllel kell olvasni, csak azután vesszük tudomásul, miről is szól a vers. A parnasszisták nevüket a „Jelenkori Parnasszus" című, Leconte de Lisle szerkesztette folyóirattól kapták. Ennek első száma 1866-ban jelent meg. Ebben már részt vesz Baudelaire is (a következő évben hal meg), az idősek közül Théophile Gautier, aki először hirdette meg a
10
„L’art pour l’art", vagyis a tiszta költészet programját. De ugyanitt jelentkezik a huszonkét éves Verlaine és a 24 éves Mallarmé is. Majd a harmadik számban Anatole France is. Itt érzékelhető, hogy a szimbolista költészet mennyire folytatja Baudelaire új hangját és a tiszta költészet romantikából leszármazó ágát. A felvonulók között Verlaine a legfiatalabb, de máris feltűnik művészi-bűvészi verselése. Ettől kezdve benne él az irodalmi életben, s máris hatása van. Életútjának zavarossága, természetének, jellemének, életmódjának ellentmondásossága azonban még várat magára. Az azonban hamar kiderül, hogy áhítatosság és a folyton lángoló érzéki szerelem minden nő iránt egyszerre és egymásba áradva jellemző testi-lelki életére. Az égi és a földi szerelem élményét egyszerre éli. Házassága is a szép szerelem jegyében indul. Az égi és földi szerelem után — illetve közben — megismeri a pokoli szerelmet is, az ösztönök eltévelyedését is. Ezzel párhuzamosan a „Zöld angyal", máskor „Zöld sátán", vagyis az abszint mámorát is, ami majd tönkreteszi az egészségét. Közben — jó keresztény lévén — szakadatlanul bűnbánatot érez, és öngyötrő költeményekben „a mélységekből kiált fel" az egekhez. Verlaine szómágiájának és rímvarázsának nem is lehet ellenállni. Hangja azonban sohasem az értelemhez szól. A zene és a színek káprázata olyanfajta gyönyöruséget, olykor egyenesen mámort ígér, aminek semmi köze a gondolati tartalmakhoz. Ennél líraibb lírát alig lehet elképzelni. Véleményekben azonban senki se tarthat vele, mivel nincs is valódi véleménye. Legtöbbet idézett költeménye, az „Ars poetica", ebben egyértelműen vallja, hogy a költészetben a mindenekelőtt való, a leglényegesebb a zenei hatás. Minden egyéb „csak irodalom". Ez a tetszetős poétikai szabály ugyan hatásos, különböző törekvések számára lehet figyelemre méltó, de valójában értelmetlen. Hiszen egyebek közt a költészetet elválasztja az irodalomtól, holott pedig az annak egyik válfaja. De lemond minden tudatra ható célról is. Ez maga a tiltakozás mindenfajta vélemény ellen. Minthogy valójában gazdag és sok hangú versáradata maga a művészi színvonalon kifejtett véleménynélküliség. A szerelmi gyönyör minden árnyalata, a bűn változatossága, az alkohol adta mámor, mindezekért a bűnbánat, az önostorozó bűnhődés, az áhítatba menekülés az ő világa kezdettől mindvégig. A földi gondokkal foglalkozni sem akar. A porosz—francia háború, III. Napóleon bukása csak riasztja, de nem érdekli. Úgy is mondhatjuk, hogy katonaszökevény, úgy is, hogy a földi veszedelmektől elmenekül. Hol Angliában, hol Belgiumban él, méghozzá igen züllött életet. Olykor kocsma sarokasztalánál, alkoholmámorban ír dallamos himnuszt a Mennyek Urához, máskor utcalányok piszkos ágyában fogalmaz magasztos ódákat a tiszta életről. De van úgy is, hogy templom áhitatos csendjében formál nagyon dallamos, meghökkentően pornográf költeményt a testi szerelem különböző formáiról. És azután következik a pokoli szerelem. A parnasszisták körében ismeri meg a lángeszű kamaszt, Arthur Rimbaud-t. A költészet főpapjai, Leconte de Lisle és Mallarmé is felismerik a serdülőkorú fiúban, hogy máris nagy költő. Victor Hugo „kölyök Shakespeare"nek nevezi. Olyan ellenállhatatlan géniusz és olyan pimasz kölyök, mint egykor Mozart. A nőket hajszoló Verlaine egyszeriben szerelmes lesz belé és szerelemre kívánja. A fiú vonzódik is a nagy műveltségű, máris nagy költőnek ítélt idősebb baráthoz, retteg is tőle piszkos-rendetlen külseje és természetellenes vágya miatt. Verlaine azonban tanítja, az irodalmi érvényesülésben hatékonyan segíti, pénzét is rákölti. Utazni is viszi, külföldi útjaira is. Fontos mozzanatok ezek mindkettejük életében. De szüntelen veszekedések közt távolodnak-közelednek. Amikor a felserdülő ifjú férfit csak a nők érdeklik, és menekülni akar a már megrontónak elismert költőtárstól, akkor Verlaine indulatában pisztolyt ránt és kétszer rálő Rimbaud-ra. Szerencsére csak megsebesíti, de köztudomású lesz, bűnügy kerekedik belőle. A már híressé emelkedett Verlaine-t emberölési kísérletért kétévi börtönre ítélik. A két
11
költő ezzel el is szakadt egymástól. Verlaine soha többé nem érdeklődik fiúk iránt. Rimbaud nemsokára, 19 éves korában hátat fordít a költészetnek. Örök értékű költeményeit hátrahagyja Párizsban, elmegy Afrikába oroszlánokra vadászni és elefántcsonttal kereskedni, míg a trópuson szerzett betegségében meg nem hal. A börtönben töltött két évet jól viseli. Kellemes, baráti hangot talált a börtönőrökkel is, a rabtársakkal is. Verseit felolvassa nekik. Tanítja is őket az irodalom tudnivalóira. Sokat ír. Főleg a bűnbánatról, de a tavaszi napfény szépségéről, az idő gyors futásáról is. Kiszabadulása után lesz az a „szent bohém", ahogy Anatole France nevezi. Ő maga is egyre inkább játssza ezt a szerepet. Magamagát verseiben „szegény Lelian"-nak nevezi. Olyan kívánna lenni, mint hajdan Villon. Bár a vallásosság és a bordélyházak világa nála is úgy kapcsolódik össze, mint a nagy elődben, de a nagy előd léhaságban is, áhítatban is őszinte, természetes. A nagy utódban mindez csináltstilizált életforma. A kortársak — a költők is — azonban csak a költői tehetséget, a formabravúrt látják benne. A börtönt és előzményét szinte észre se veszik. A mindenkinél fegyelmezettebb Mallarmé is őt vallja a költészet királyának. Ő maga el is hárítja ezt a címet, amíg Verlaine él. Az alkohol és a kicsapongó életmód persze aláássa Verlaine egészségét. Még kevesebbet törődik magával, külsejével, mint korábban. De rongyos koldusokra emlékeztető külseje, kócos szakálla, templomsarkokban térdelve imádkozó áhítatoskodása, máskor tántorgó lépkedése egyre inkább hitelesíti a „szent bohém" jelzőt. És 52 éves koráig mégis elhúzza az életet. Halála szinte nemzeti gyász. Ő a szimbolizmus már életében klasszikussá emelkedett példaképe, a „legdekadensebb dekadens". Idestova száz éve halt meg, köztudottak hibái és hiányosságai, mégis változatlan a helye a legnagyobbak között.
Arthur Rimbaud (1854—1891) Irodalomtörténészek és irodalomkedvelők mindenkor csodának emlegették, hogy fiatalon meghalt nagy költők hogyan is tudtak rövid esztendőik alatt olyan nagy és olyan remekművű életművet felépíteni. Petőfi, Shelley, Keats, Lermontov a húszas éveinek közepén lépett ki az életből, de amit alkottak, múlhatatlanul él és kimutatható hatással van számos következő nemzedékre. Holott ezeknek a nagy elméknek életideje szinte hosszúnak tűnik Arthur Rimbaud alkotásainak létrehozásához képest. Igaz, vethetnék ellene, ez a nevezetes költő 37 évet élt, de akkor már réges-régen nem volt költő. 19 éves korában egyszeriben hátat fordított minden irodalomnak, elment egzotikus áruk kereskedőjének és ügynökének. Abban az időben, amikor a hirtelen rárontó betegségben meghalt, trópusi fűszerekkel és főleg
12
elefántcsonttal kereskedett. Élete és benne irodalmi teljesítménye minden fantáziával felépített kalandregényt felülmúl. Egy francia kisvárosban született. Szülei össze nem illő emberek voltak. Apja csapongó kedvű és kicsapongó életmódú katonatiszt, anyja szigorú, gondos kereskedőasszony, ráadásul buzgón vallásos. Házasságuk rövid ideje szakadatlan veszekedésben merült ki. Néhány éven belül többször is elhagyták egymást, majd összebékültek. Végül, amikor egyetlen gyermekük még kisfiú volt, a férj úgy otthagyta feleségét, hogy többé hírét sem lehetett hallani. Az anya igen rendes és igen szigorú asszony volt, aki képtelennek bizonyult kimutatni szeretetét. Fiát ridegen nevelte, noha mindent megszerzett neki, ami pénzért megszerezhető volt. Közben parancsszóval kergette már a kisgyermeket is templomba. Ez a kisfiú már kisiskolás korában kitűnt rendkívüli értelmességével. Nagyon hamar rákapott az olvasásra, nemcsak a mesékre, hanem a versekre is. Szinte testi gyönyörűséggel skandálta a sorokat, élvezte a rímeket. Korán elkezdett játszani a szavakkal. A szójátékoknak ez a kedvtelése már előjáték volt a hamar megmutatkozó bravúros verseléshez. Amikor 10 éves kora után gimnáziumba került, meglepő gyorsan megtanult latinul, először ott a középiskolában tanárainak tűnt fel biztonságos, formakész latin verseivel. A serdülő gyermekek 13 éves korában már költőnek tekintették. Miközben a különböző tantárgyakban is kitűnőnek bizonyult. Az iskolai könyvtár sem volt elegendő neki. A városi könyvtárban sokkal több kedvére való olvasmányra talált. 15 éves korában lelkesen olvasott buddhista és egyéb keleti filozófiákról szóló műveket. Filozófus vagy szaktudós azonban sem akkor, sem később nem lett belőle. Az egzotikusnak ható témák és eszmék ugyanúgy szenvedélyes kíváncsiságát elégítették ki, mint néhány évvel később az egzotikus tájak. Ez a kíváncsiság hajtotta el az otthonból és az iskolából. 16 éves fővel Párizsba szökött, költők társaságát kereste, velük szokott a kávéházi élethez. Ez időben már olyan verseket írt, hogy a bohém társaságok alkalmasnak látták, hogy a nagyon fiatal poéta jelentkezzék az újságoknál. Kezdetben ezek az ismerősök adták oda a szerkesztőségeknek első megjelenésre méltatott költeményeit. Ezek pedig felhívták rá az akkor már nagy hírű költő, Verlaine figyelmét. Kereste és megtalálta a túl fiatal költőtársat. Ez az ismeretség több okból is döntő jelentőségű volt Rimbaud életében. Barátságuk szinte azonnal lelkes, sőt szenvedélyes lett. Verlaine a francia verselés legnagyobb formaművésze volt. Kezdetben otthonos a személytelen költészetet formaművész fokon gyakorló parnasszisták között. Majd hamarosan elfordulva tőlük, a legszemélyesebb érzelmek nagyon hangulatos poétája lett. Magánéletében azonban a legzüllöttebb életet élte. A normális szerelmi életet ugyanolyan túlzásban gyakorolta, mint olykor a perverz változatokat. Rimbaud a mesterét tisztelte benne, sokat tanult tőle. Verlaine azonban a kamaszkorból éppen kinövő fiút szerelmi partnernek kívánta. Utazgatni is magával vitte különböző tájakra. Belgiumban, Németországban, azután Angliában bejárták a látnivalókat. Rimbaud azonban nem szerelmet kívánt, hanem ismereteinek bővülését. Ez egyre indulatosabb elkülönülést jelentett. Végül az italtól éppen kábult Verlaine pisztollyal rálőtt a fiatal költőre. Szerencsére a seb nem volt veszélyes, de minthogy az esemény egy szállodai szobában történt, és a lövést még a portán is hallani lehetett, Verlaine-t letartóztatták és bíróság elé állították. Két év börtönre ítélték. Rimbaudnak azonban nem volt pénze, hogy hazautazzék. Bélyegre is alig tudta összeszedni a minimális költséget. Annyit azonban mégis tudott szerezni, hogy levelet írhasson anyjának. A rideg üzletasszony, ha a fiának pénzre volt szüksége, sem ekkor, sem később nem volt szűkmarkú. Küldött annyit, hogy kifizethesse a szállodát is, hiszen Verlaine, aki kivette a szobát, börtönben volt. Természetesen az útiköltséget is elküldte a készséges anya.
13
A botrányos történet eljutott a párizsi költőkhöz is. Ez az újságoknál és a szerkesztőségek körében érdekességet jelentett. Ettől kezdve lelkesen közölték amúgy is nagyon szép verseit. Amikor ezekből kötetre való gyűlt össze, nem kellett a kiadóknak könyörögni, a könyv azonnal megjelenhetett. Eddig csak az irodalmi körökben vették tudomásul mint csodagyereket. Az első gyűjtemény azonban máris népszerűvé tette. Nemcsak formabiztossága és szemléletessége tűnt fel, hanem témáinak változatossága is. Ő már csak azért is lehetett sokhangú költő, mert szakadatlanul érdeklődött az élő költők és a klasszikus hagyományok versei iránt, mohón szívott magába minden hatást. Ugyanakkor néha egy napon belül írt egészen különböző stílusú verseket. Kezdettől fogva hatott rá Victor Hugo zengzetes romantikája, de nemsokára a parnasszisták fegyelmezett személytelensége is. Verlaine rövid hetek alatt rászoktatta az érzelmek gátlástalan és hangulatos közlésére. Majd mindezek után találkozott a nem régen meghalt Baudelaire költészetével, amelyet ismerősei, a magukat szimbolistáknak mondó költok mintaképeiknek vallottak. Ez időben a már 17 éves Rimbaud szintén szimbolistának mondta magát. Utólag, ismerve életművét és hatását, nagyon nehéz megállapítani, hogy stílustörténetileg és világnézetében mi is volt. Hiszen a mi századunkban a katolikus Paul Claudel ugyanúgy elődjének és példaképének tekinti, mint a szürrealisták. A konzervatív polgári, olykor arisztokratikus kritikusok ugyanolyan példaszerű írásművésznek ítélik, mint a kommunista Aragon és Éluard. Az ellentétes megítélések folytán számos hamis hírverés ragadt történetéhez. Az sem igaz, hogy 1871-ben utcán lövöldöző communard volt. De az sem igaz, hogy buzgó, napról napra templomba járó vallásos lett volna. Többen állítják, hogy filozófus akart lenni, meghonosítani a távol-keleti vallások világnézetét. Ezeknek az ellentétes tévedéseknek a fő oka az, hogy a legtöbb versének legalább kétféle magyarázata van. Sokan a képeit és véleményeit reálisan értelmezik, míg mások szinte minden szavát nehezen megfejthető szimbólumnak tartják. Annyi bizonyos, hogy olvasni, felolvasni, szavalni, skandálni minden sorát igen könnyű, sőt zenei hatású. Viszont az is igaz, hogy jó néhány nagyon szemléletes képét sem lehet reális képnek tekinteni. Hiszen pl. talán legnépszerűbb és legtöbbet dicsért nagy költeménye, a „Részeg hajó" minden szóképével és minden fordulatával csakis jelképnek tekinthető. De az se bizonyos, hogy minek a jelképe. 18 éves korára Mallarmé is a maga költői körébe fogadta. Élőszóban és írásban közölte, hogy a fiatalember a legjelentékenyebb költok közé tartozik. Mallarmét „a szimbolizmus pápájá"nak nevezték. Véleménye döntő volt az újságok, folyóiratok, kiadók számára. A Rimbaudverseket mindenfelől várták és elvárták. De csak a verseket. Az olyan prózát, amely nem volt se regény, se novella, nem tudták, hova tegyék. Rimbaud az ilyen prózát is Baudelaire művei közt ismerte meg. A példaszerű nagy költőnek versei és művészetkritikái mellett volt egy szokatlan műfajú kis könyve: a „Kis költemények prózában". Ez nem volt a későbbi értelemben vett szabad vers, hanem hangulatképek, emlékezések, futó élmények szabatos, költői leírása. A szabad vers műfajárnyalata még nem volt ismert. Az ilyen műfaj közötti írásokat a kiadók nem kedvelték. Rimbaud pedig amióta megismerte Baudelaire prózakölteményeit, maga is kedvtelve fogalmazta hangulatait, olykor véleményeit ilyen rövid prózákban. Főleg arról vallott, amit életében szégyellt. Élményei közt számos olyan mozzanat volt, amit megtagadott és elutasított. Nemcsak visszataszító kapcsolatát a mesterének is vallott Verlaine-nel, de az italozást is, amire a züllött nagy költo rá akarta szoktatni. Verlaine tisztán, hígítás nélkül itta az abszintot. Ez a jellegzetesen francia pálinka, amelyet Verlaine és barátai „zöld sátán"-nak neveztek, boséges hígítással, sokszoros vízzel vegyítve, ha mértékletesen fogyasztják, kellemes ital. De tisztán és nyakló nélkül — tönkreteszi a szervezetet, életveszélyes. Rimbaud-nak még vegyítve sem ízlett, és amikor néhány próba után elkábult vagy rosszul lett, már gondolni se akart rá. Amikor élete szégyellnivalóit összefoglalta a
14
prózakölteményekben, nem utolsósorban a szégyenletes kábulatról is szó esett. Ezek a kis lírai remekművek álltak össze ilyen címmel: „Egy évad a pokolban". Ezért azonban nem akartak pénzt adni a kiadók, a költő pedig egyik fő művének tartotta. Megint csak a szigorú anyajött segítségére. Ez az anya már büszke volt fia egyre nagyobb hírére. Ridegsége ellenére mindig mögötte állt. És a szorgalmas üzletasszonynak mindig volt pénze. Ezt a kötetet, amely hamarosan világszerte remekműnek számított, az anya segítségével és az ő költségére jelent meg. Ha verseit és lírai prózáit végigolvassuk, egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy a nagyon változatos témájú és igen nagy formaművészettel írt művekben szinte hónapról hónapra gyülekezik az undor az egész világtól és a menekülési vágy saját életformájától. Nehezen érthető, de úgy történt, hogy a már nagy hírű és közismerten sikeres költő 19 éves korában elfutott a költészettől. Még 18 éve volt hátra, de többé egyetlen verset, egyetlen szépirodalmi művet nem írt. Igaz, hogy megérte a 37. életévet, de megmaradt mindenki másnál fiatalabb költőnek. Akkor se értette senki, máig is rejtély, hogy egy valóban sikeres ifjú költő, ha meg is undorodott mindentől, hogyan változhatott úgy meg, hogy egy verssort sem írt le többé. Elment a vadonba, őserdőbe, sivatagba, vademberek közé. Egzotikus dolgok kereskedője lett. Élete jelentékeny részét elefántcsontgyűjtéssel töltötte. Ezeket elefántháton szállította a tengerig, onnét hajón vitette Marseille-be, ahol mindig jó áron eladhatta. Az írók közt az a rágalmazó hír is elterjedt, hogy rabszolga-kereskedéssel is foglalkozik. Persze ez ugyanúgy nem volt igaz, mint a körötte keringő egyéb hírverés. Különös módon verseiről egy pillanatig sem feledkezett meg sem az irodalmi élet, sem a divat. Mindig népszerű volt és maradt, de amikor Marseille-ben egy kórházban meghalt, általában azt hitték, hogy már rég halott. Életműve azonban most már közel száz éve eleven az irodalmi életben. Nincs olyan európai nyelv, amelyre le ne fordították volna verseinek jó részét és mint múlhatatlan olvasmányt, az „Egy évad a pokolban"-t. — Mi a titka ennek a változatlan sikerességnek? Erre nem lehet egy szóval választ adni. Kétségtelen, hogy a francia költészetben annyira megkövetelt formabiztonságnak és a nehezebb gondolatokat is könnyen olvasható kifejezéseknek Rimbaud már 15 éves korától kezdve birtokában volt. A másik válasz, hogy példátlan művészettel tudta egyesíteni a romantika mozgalmasságát, a parnasszizmus merevségét és a szimbolizmus rejtelmességét. A harmadik válasz a mindig vonzó előadásmód. Természetleíró szövegei példátlanul szemléletesek. Erotikus versei rendkívül jó ízléssel fogalmazottak. A szép nőket a költővel együtt szereti az olvasó. Végül az se mellékes, hogy ezt a dúsgazdag életművet egy ifjú lángelme 15 és 19 éves kora közt hozta létre.
15
