DARÁZS ENDRE
Vashold KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER A FEDÉLTERV SOMOGYI ISTVÁN MUNKÁJA AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER, AZ UTÓSZÓT IFJ. BARTHA LAJOS ÍRTA
© DARÁZS ENDRE JOGUTÓDJA, 1975 ISBN 963 211 060 9
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1975
2
TARTALOM
CSILLAGHAJÓ........................................................................5 I. AZ ELVESZETT FELDERÍTŐK........................................... 6 MINDEN HAJÓ VISSZAFORDUL....................................................6 MEGSZAKÍTOTT ÜZENET.............................................................13 EGYETLEN TEMETŐ...................................................................... 21 KAROK ÉJSZAKÁJA....................................................................... 31 KÉT TENGER ÖSSZECSAP.............................................................39 SZÁZMILLIÓ LÓERŐ......................................................................49 ÚJ VILÁGOK.....................................................................................64
II. VASHOLD............................................................................. 69 TILTOTT VILÁG...............................................................................69 SZAVAK A SZÉLBEN.......................................................................77 AYNARHA ELTŰNIK.......................................................................86 HETEN MARADTAK....................................................................... 95 SZOMORÚ SUGARAK.................................................................. 104 VASHOLD........................................................................................111 TIZENNÉGY ÉLET.........................................................................119
TIGRISEMBEREK.............................................................. 130 SZÖKEVÉNYEK?.................................................................. 131 INGATAG SZIKLÁK.............................................................. 142 ZÖLD KAROK VÖLGYE...................................................... 151 ITT HEGYEK BESZÉLNEK................................................. 158 GONDOLJ RÁ HARAGGAL................................................ 165 ARCOK HÁZA........................................................................ 172 ÉNEKLŐ VULKÁN................................................................ 178 INDRA ELSŐ HALÁLA......................................................... 184 ASSZONY A MERKÚRON.................................................... 194 JÓ REGGELT. PITHECANTHROPUS................................ 201 ABDULLAH CSAK EGYSZER TÉVED.............................. 210
3
MINDENHONNÉT FÉLELEM............................................. 220 VALAKI KOPOG.................................................................... 226 TIGRISEMBEREK................................................................. 237 POLIPOK VILÁGA................................................................ 243 KÍGYÓFÉSZEK...................................................................... 250
HAJDANI KÜZDŐTÉR.......................................................258 VÉRCSAP............................................................................. 263 LÁTÓSZÖG.......................................................................... 272 LACUS SAPIENS.................................................................281 RÉGI FOGALMAK..............................................................285 KALANDOK ÉS TANULSÁGOK........................................291 DARÁZS ENDRÉRŐL.........................................................296
4
CSILLAGHAJÓ
5
I. AZ ELVESZETT FELDERÍTŐK
MINDEN HAJÓ VISSZAFORDUL A vezérlőterem bal oldali műszerfalán – középen, száz és száz jelzőberendezés között – tábla szürkéllett. Rajta ennyi állt: Atair – Terra. A csillaghajó neve és támaszpontjáé, a Földé, a tudományok nemzetközi nyelvén, latinul. Ha a gigantikus csillaghajó, az Atair valamilyen kozmikus katasztrófában megsemmisülne, a nevét őriző táblácska akkor is megmarad, mert különleges, hőálló ötvözetből készült. Az ötvözet olvadáspontja 12 000 Celsius-fok felett van, és ugyanakkor teljesen oxidációmentes anyag. Közvetlenül a tábla alatt húzódott az automatikus naptár. Ez, földi idő szerint eltelt huszonnégy órakor az új napot jelezte. A naptár a század utolsó évének első napját mutatta. Aznap Brandys volt az ügyeletes vezető, mozdulatlanul ült a csillaghajó félgömb alakú orrrészében, előtte, ferde felületen, opálos gömböcskék sötétlettek. Ha valamelyik műszer rendkívülit jelzett, az ellenőrző lapon kigyúlt a kék fény, aztán a gömböcskék valamelyike, mélyvörös színben. Volt úgy, hogy háromnégy gömböcske is villogott egyszerre, s ilyenkor az ügyeletes vezető egymás után fordította el a megfelelő fogantyúkat, de legtöbbször napok teltek anélkül, hogy bármi is történt volna. 6
Az Atair különleges méretű és feladatú csillaghajó volt. Berendezései teljesen automatizáltak, s így az ember inkább csak felügyelő volt az Atair háromszáz méteres testében mint irányító és vezető. A Naprendszer feltárásának pár évtizedes időszaka még nem zárult le teljesen. Egy bolygó dacolt az ember mindig tökéletesebb űrhajóival, a Vénusz. Az emberiség már rég megtehette volna, hogy embereket indít a Vénusz vastag ködburkának ionizált mélységeibe, és eljut – talán – a titokzatos bolygó felszínéig, de éppen ez volt az, ami a Bolygóközi Akadémia tagjait visszatartotta a kockázattól. Harminc éven át kísérletezett az emberiség, hogy automata rakétái adatokat, híreket hozzanak fel a ködtenger mélyéről. Több rakéta érte el a ködtengert és tűnt el a ködtengerben. Két rakétát sikerült megtalálni a Vénusz és a Föld közötti térségben, de mikor felnyitották a belsejüket, semmi tudományos értéket nem találtak. A műszerek összevissza mutattak, s a kilométer hosszú jelzőszalagokon olyan görbék rajzolódtak, hogy azokból semmit sem lehetett kiolvasni, legalábbis semmi értelmeset. Ugyanígy jártak a filmfelvevők is. Az előhívott képek csak végtelen feketeséget tártak a kíváncsi szemek elé. A műszerek, a felvevők mind hasznavehetetleneknek bizonyultak, mert hatalmas, bizonyára elektromos erők hamisították meg méréseiket, zavarták meg a különben mindig értelmes, józan műszereket. A titok már azzal kezdődött, hogy amikor a rakéták a Vénusz ködburkához közeledtek, a rádióvétel mindig erőtlenebbé vált, majd hosszú szünetek következtek, 7
végül a távirányítás is megbénult, s a kutatórakéták vakon és tehetetlenül süllyedtek el a ködös bizonytalanságban. A földi rádióhullámok hiába ostromolták a Vénuszt fogva tartó burkot, tehetetlenül pattantak vissza. A legerősebb rakéta, a TV–63 nyolc másodpercig adott még a ködből jelzéseket, aztán elhallgatott örökre, s nem is került elő többé.1 A legerősebb rádióhullámok sem érhették el a Vénusz felszínét. A kívülről érkezőket visszafordította, a kitörni készülőket nem engedte. A tudomány tehetetlenül állt a Vénusz titkával szemben, és éppúgy, mint a század ötvenes éveiben, feltételezések sorozatait készítette sovány adatok alapján. A Bolygóközi Akadémia épülettömbjeinek közelében már javában építették a Csillaghajózási Központ merész vonalú égnek törő csarnokait. Az űr meghódításának első fejezete lezárult. Az ember eljutott a legtávolabbi bolygóra, a Plútóra is, és az Atair a jövendő csillaghajójának prototípusa volt. A csillaghajók már távoli naprendszerek meghódítására, felderítésére készültek. A bolygóközi űrhajókat még régi és jól bevált, klasszikus hajtóanyagok 1
8
Az 1960-as évek közepéig több Vénusz-felderítő bolygószonda valóban csődöt mondott az égitesten vagy annak közelében. Jelenleg azonban a Mariner (USA) és Venera (SZU) rakéták, valamint a radarkutatás eléggé ismertté tette ennek a bolygónak adatait is. A Vénusz felszíni viszonyai szinte semmiben sem hasonlítanak az itt következő, képzelet alkotta világhoz, a szerző azonban már nem ismerhette meg a döntő fontosságú, új eredményeket. Leírása az 1950-es évek végéig tudományosan is elképzelhetőnek tartott feltevéseken alapszik. Részletesebbén lásd e könyv utószavában. (B. L.)
röpítették Naprend-szerünk térségein. A csillaghajók hajtóműveit már más elvek alapján tervezték meg. A csillaghajók üzemanyaga már az antiprotonok tömegéből állott. Az antiproton hajtóművek tíz kísérleti hajót vittek ki Naprendszerünkből, és mind szerencsével tértek vissza. Az új hajtóerő tehát jól bevált. Ha az Atair visszatért a Vénusz körzetéből – esetleg felszínéről – akkor pár hétre megpihen a Földön. Ideiglenes hajtóműveit kicserélik atomhajtásúakra, és a csillaghajó a Góbi-sivatag egyik, erre a célra gondosan őrzött pusztaságáról indul el a kék fényű 61 Cygni irányába. Az évezredekre szóló kutatómunka első, de nem jelentéktelen szakasza – a Naprendszer megismerése – majdnem eredménnyel zárult. Következhetett a második lépés: a legközelebbi csillagok felderítése, ám a Vénusz még hallgatott. Az Akadémia titkárságára naponta érkeztek – évekig és ezrével – az ajánlkozások. Edzett űrhajósok éppúgy küldték el jelentkezésüket, mint szelíd kertészek, és tizenkét éves kisfiúk éppúgy, mint kilencvenéves öregemberek. Mindegyikük szívesen lenne a tudomány mártírjává a Vénusz ködfelhőiben, de az Akadémia mindenkit visszautasított meleg hangú köszönőlevelekben. Amióta az űrkutatás – 1957-ben – elkezdődött, az ember életét nem kockáztatták. Az ember első felrepülését az űrbe számos kísérlet előzte meg, s ugyanígy az első bolygóközi űrhajó elindítását is. Milliárd és milliárd munkaóra volt a különböző biztonsági berendezések megtervezésében, 9
kipróbálásában és megépítésében. A világűrben utazni biztonságosabb volt, mint átkelni a viharos tengeren. Egyetlen elv vezette az Akadémia dolgozóit: távol a Földtől csak úgy kívánhatunk teljes értékű munkát az űrhajósoktól, ha azoknak pillanatig sem kell bizonytalankodniuk, még válságos percekben sem, mert tudják, hogy űrhajójuk legkisebb porcikáját is ezerszer átvizsgálták az anyabolygón. A Naprendszernek már rég kijelölték a veszélyes vagy nem ajánlott zónáit, s itt csak az önműködő rakéták végeztek tudományos kutatásokat, de ezek legnagyobb része mindig vissza is tért, nem úgy, mint a Vénusz ködburkából. Végszükségben még a veszélyes zónákba is engedélyezte volna az Akadémia az ember berepülését, ha bizonyosnak tűnt a visszatérés, viszont a Vénusz csak a pusztulást kínálta mindenkinek, élőnek és élettelennek. Először azt tervezték: a csillagkutatást kezdik el, anélkül, hogy a Vénusz titkait felderítenék. A közvélemény azonban az emberiség közös kudarcának érezte a közeli bolygó ismeretlenségét az űrkutatás második fázisának kezdetén, s ezért követelte a Vénusz felkutatását, bármilyen áron. Ezt bizonyították az évente százezer számban érkező önkéntes ajánlkozások. Az emberiség türelme – a Vénusz ügyében – végéhez ért. Az Atair indulása előtt – nyolc hónappal – az Akadémia, meglepően rövid tanácskozás után végleges döntést hozott. Az Akadémia előtti téren százezrek szorongtak, szótlanul, fegyelmezetten, s várták a döntést. Otthon maradhattak volna, s színes televíziójuk kézzelfogható közelségbe hozza Lemkov, az Akadémia 10
elnökének szakáll övezte, komoly arcát, ahogy megteszi bejelentését, de aki tehette, inkább a térségre tódult, hogy saját maga hallja az ünnepélyes szavakat az Atair megváltozott útvonaláról. – Az első csillagűrhajó – mondotta Lemkov a mikrofonba – nem hatol még a Sirius térségeibe. Előbb egy rövid utat tesz meg: megkísérli a leszállást a Vénuszon… Megdöbbent csend fogadta szavait. – Természetesen – folytatta az elnök – kellő felderítés után… Hatalmas, szűnni nem akaró ujjongás fogadta Lemkov szűkszavú bejelentését, s egy évvel a történtek után az Atair a Vénusz fénylő burkától már csak félmillió kilométerre volt, kétnapi járásra. A Föld-Vénusz pályát az Atair négy hónap alatt úszta át. Lemkov bejelentésekor még csak tervekben létezett, de két hét múlva már épült a Hold Avicenna nevű telepén. Az Akadémia döntése alapján az Atair – egyelőre csak ez – a Holdon épült, mert hatalmas tömege nem bírt volna a Földről felemelkedni klasszikus hajtóanyagokkal. Antiproton üzemanyag esetén már megváltozott a helyzet, hiszen az új típusú hajtóművel a legnagyobb méretű csillaghajó is könnyedén legyűrhette világunk vonzerejét. Ilyesmiken gondolkodott Brandys, ahogy a megfigyelőrészben üldögélve, a lassan növekvő bolygót bámulta. Felette, vele szemben, s lábai alatt is csillagok ragyogtak, egyenletes fényükkel, de a pilóta most nem a felejthetetlen látványt nézte a fioritlapokon keresztül, csupán a Vénuszt. Földi idő szerint éjszaka két óra volt, s mindenki aludt 11
a csillaghajóban, csak Ő és az ügyeletes rádiós virrasztottak. A rádiós messze volt tőle, a negyedik kabinban. Bármikor felhívhatja, de nem volt kedve ehhez. Egyre a titokzatos bolygót figyelte, szúrósan, mintha tekintetével akarná elérni azt, ami a legerősebb radaroknak sem sikerült. Felállt és hátrament a radarberendezéshez. Keze percekig pihent a fogantyún, mintha tétovázna, de aztán lenyomta. A képernyő unalmas fehérséget mutatott, a ködön nem mutatkozott nyílás sehol sem. A radar egyhangúan, kellemetlenül sípolt. Brandys türelmetlenül nyomta beljebb a fogantyút. A sípolás orgonázó búgásba csapott, majd mélyült és mélyült a végtelenig, s ugyanakkor erősödött. A készülék már üvöltött, de a képernyőn semmi sem változott. A rádióhullámok nyalábjait játszva verte vissza a makacs ködtakaró, Brandys arra rezzent össze, hogy valaki szaporán ütögeti vállait. – Térj magadhoz, barátom! Ébredj már fel – rázták meg erősen, de nem durván. – Már rég a biztonsági határon túl vagyunk! Kiégnek a lámpák. A bőgés abbamaradt, a képernyő elsötétült. Brandys szégyenkezve fordult meg. Szoboljev állt mögötte, az egyik jelölt. Brandys furcsán, kicsit irigykedve nézte a magas férfit. Két nap múlva megnyílik az Atair hasán egy csapóajtó és kizuhan belőle a TV–74-es felderítő űrhajó. Két embert visz magával: Szoboljevet és Martenst. Visszatérnek-e valaha? Brandys tekintete megenyhült, melegebbre vált. – Tudod, hátha… – kezdte volna, de Szoboljev félbeszakította, jóindulatúan ütögetve Brandys hátát. – Elhiszem, hogy izgat, mi lehet rajta – intett ki a 12
Vénusz nagy és fényes gömbjére –, de hiába kísérletezel. Azon a takarón nincsen nyílás. Csak a lámpákat égetnéd ki. Szoboljev a felderítő kupolába ment, leült Brandys helyére, állát megtámasztotta kézével, és így figyelte a közeledő Vénuszt. MEGSZAKÍTOTT ÜZENET A Vénusz vakítóan fényes korongja óráról órára nőtt, növekedett. A csillaghajó vezérlőterme lassan népesült be. Sorban jöttek az expedíció vezetői, nyolcan, azután három csillagász és végül Szoboljev és Martens, a két jelölt. A négy űrpilóta már hat órája elfoglalta helyét a műszerfalaknál de egyelőre csak szórakozottan bámulták a zöldes fényű mutatók százait. Dolguk nem akadt, az Atair automata berendezései irányították még mindig a csillaghajót. Izgatottan, fojtott hangon vitatkoztak a csillagászok, a csillaghajó kapitánya sorra járta a négy űrpilótát, és utasításokat adott. A többiek az orr-rész előtt csoportosultak, és feszülten figyelték a Vénuszt. A két jelölt csendesen beszélgetett egymással. – Még ötven perc – mondta valaki. hangosan. A váratlan, erős hangtól a figyelők kicsit megrezzentek, de tekintetük továbbra is a Vénusz hatalmas gömbjére tapadt. A távolság kevesebb volt húszezer kilométernél, és a bolygó elfoglalta a látótér negyedét. Később már a harmadát, újabb tíz perc múlva már a felét. A távolság nyolcezer kilométerre csökkent, és a tündöklő bolygó tömege riasztóan meredt feléjük. 13
Nem alattuk terült el, nem, hanem előttük: fenyegető, furcsa, domború falként. Úgy tűnt, hogy a csillaghajó iránya nem is változhat, és a nagyszerű építmény hamarosan atomjaira morzsolódik a vakító fényű falon. A komor látvány még azokat is megrázta, akik a világűr viharvert hajósai voltak, és tíz, húsz, ötven űrutazás volt mögöttük. Tudták, hogy baj nem történhet, de ugyanakkor névtelen borzalmat éreztek az ismeretlen égitest ormótlan tömegétől. – Hatezer ötszáz – közölte Brandys a kapitánnyal és Lemkov, aki a Földön a Bolygóközi Akadémia elnöke, szótlanul bólintott. Brandys benyomta a jelzőberendezés gombját, és az egész hajóban három szaggatott bugás közölte, hogy a fékezés egy perc múlva megkezdődik. Ez a művelet csupán elsőfokú készültséget jelentett, tehát a fokozott elővigyázatosságot. Attól nem tartott senki, hogy a falakon összetörheti magát, de a gravitációs erők fokozódtak, és a fékezéseknek már sok törékeny tárgy esett áldozatul. Brandys feszülten figyelte az óra számlapját. Amikor a mutató a hatvanasra ért, ujjai fürgén zongoráztak a billentyűk, emeltyűk, gombok sorozatain. Három társa ugyanígy dolgozott, kicsit előregörnyedve, merev tekintettel, de beidegzett, pontos mozdulatokkal. A négy űrpilóta tíz másodperc alatt több tucat kapcsolást végzett, egymás közt osztva el a fékezés munkaterületeit. Még tíz vagy húsz melléütés sem jelentett volna bajt, mert az automaták azonnal helyesbítenek, de nem került sor erre, mivel Brandysék munkája hasonlatos volt egy összeszokott kvartett előadásához, ahol a művészek összjátéka valószínűtlenül 14
tökéletes, mintha gondolkodó gépek muzsikálnának a hangversenyterem kivilágított dobogóján. A fékezés pillanatokig tartott: míg a csillaghajó megváltoztatta útirányát. A Vénusz ragyogó, egyenletes fényű tömege meredeken rohant lefelé s végül az utolsó, világító szeletkéje is elmerült az Atair teste alatt. A figyelő szemek már nem észleltek mást, mint a szurokszínű égboltozatot, a jól ismert csillagképekkel. A bolygó a csillaghajó alá csúszott, s csak lentről derengett fel a ködtömegek visszfénye. A sebesség újból növekedett. A csillaghajó elkezdte körpályáját a Vénusz körül, tőle négyezer kilométer távolságban. Fordulónként a távolság kétszáz kilométerrel csökkent, s így az Atair pályája, ha enyhe lejtőben is, de mindig süllyedt. Másfél kör után a két jelölt eltűnt. Liften ereszkedtek a csillaghajó középső raktárcsarnokába, ahol – közvetlenül a kibocsátó nyílás felett – feküdt hasán a TV–74 jelzésű felderítő rakéta. Nem volt hosszabb harminc méternél. Hegyes csúcsában kis méretű, kétszemélyes utasfülke szerénykedett. A test közepében egy, földi torpedónál nem nagyobb mentőrakéta feküdt. Vég-szükségben a TV – 74 önműködően repítette ki az 1660-es sorszámú mentőrakétát. Ebben két ember fért el, nagyon szűkösen, egymás mögött, hason fekve. Hajtóműve különb volt a csillaghajóénál. Kis méretű antiproton hajtómű volt, csekély töltettel, de annyi energiával, hogy már komolyabb gravitációt is legyűrhetett. A hal alakú, jelentéktelen külsejű mentőrakéta a Föld tudósainak remekműve volt. Igen sok tervezgetésbe, számítgatásba került, amíg megalkották az első, kisméretű antiproton hajtóművet. A több száz tonnás atomhajtóművek rég a feledésben merültek, mert ezekkel 15
csupán nagy hajók járhattak. Húsz év alatt elkészült a hatvantonnás antiproton hajtómű prototípusa. Ez már csillaghajók számára készült. A hatvan tonna még itt is soknak tűnt, de már nem volt veszedelmes ez a teher, bár; az üzemanyag súlyát még külön számították. Az első, nyolcvanhárom kilogramm súlyú antiproton hajtómű tulajdonképpen Szoboljev mérnök műve volt, de száz és száz tervezőmérnök és atomtudós segítette. Martens, a főszerelője, saját maga esztergált ki minden egyes alkatrészt. A munka sokáig tartott – két évig –, de Martens senkit sem engedett a műhely közelébe, ahol dolgozott. Sokszor még Szoboljev előtt is bezárta az ajtót. A törpe antiproton hajtómű fél éve készült el; Egyszer már kipróbálták a Föld-Hold távolságon, de a főpróbát a Vénusz légkörében kívánták megtartani. Ezért választották ki annyi tízezer jelentkező közül; Szoboljev mérnököt és Martens technikust. Maguk alkotta gépükért elsősorban ők voltak a felelősek. Megállapodás szerint, ha a TV–74 szerencsésen eléri a Vénusz felszínét és alkalmas leszállóhelyet talál, egyik felderítő visszatér – mentőrakétával – a csillaghajóhoz és jelentést tesz. A másik a Vénuszon marad és lentről irányítja rádiójával, a csillaghajót, ha a burok alatti vételi viszonyok megengedik. Ha nem lehet leszállni a Vénuszon, a két felderítő sorsára hagyja a TV–74-et és mentőrakétával tör fel a ködtömeg alól. Régen számoltak azzal a Földön, hogy a TV–74 többé nem kerül elő, mert hajtóműve nem volt különösen erős. A pusztulás mégsem tűnt bizonyosnak, mert a TV–74et különleges sugárvédő réteg vonta be. Ez a különleges zománcozás a laboratóriumokban kitűnően viselkedett, 16
de kétséges volt, miként reagál majd a Vénusz ismeretlen erőire? Ezért döntöttek úgy, hogy a TV–74 vezérlőfülkéjében Martens tartózkodik csupán, míg Szoboljev meghúzódik a mentőrakétában. Ha Martensszel váratlan baj történne: Szoboljev a mentőrakétát kioldja a TV–74 testéből, és ő feltétlenül megmenekül. Legfőbb kérdés a hírközlés biztosítása volt, s ezért Fabricius mérnök elképzelését valósították meg. Lemkov és társai rég lejöttek a raktárcsarnokba. Még néhány szót váltottak Szoboljevékkel, tanácsokat adtak, kérdezősködtek, de nem sokáig, mert a csarnok falán megszólalt Brandys hangja: – Figyelem! Huszonkét óra negyven perc, földi idő szerint. Kérem, felkészülni! Fürge kezek csavarozták be a szkafandersisak nyílását, és Szoboljevék e pillanattól már saját oxigénkészletüket fogyasztották. Felemelt karjukkal még intettek, aztán eltűntek a TV–74 belsejében. Már mindenki elhagyta a csarnokot, csak Fabricius szaladgált izgatottan. A csarnok fokozatosan sötétült el, s végül már csak a vészlámpák pirosa izzott. Fabricius is eltűnt, s a termet halk zúgás töltötte meg. A rakéta fülkéjével szemben, a fiorit üvegen keresztül látszott a csarnok falára szerelt nyomásmérő nagy tányérja. Mellette másik műszer lapja világított. Ez a csillaghajó útját mutatta. Az Atair meredek szögben rohant lefelé, és a bolygó gázburkától 750 kilométerre járt. A csarnok belső légnyomása elérte a tizenkét atmoszférát. Martens mutatóujja a kioldógombon pihent. Bal keze a kormányt szorította. A botkormány még nem mozdult, 17
és a mutatóujj sem. A csillaghajó meredek pályája ellaposodott, majd vízszintesbe lendült az óriás test, és nagyméretű számok mutatták a távolságot. – Ötszáz kilométer! Más számok a légnyomást. – Huszonkét atmoszféra! Martens nyugodtan nyomta be a gombot, és a csarnok villanásszerűen tűnt el valamerre, felfelé, piros és zöld fényeivel. Hatalmas légnyomás vágta ki messze/a kutatórakétát az űrbe. Az Atair halványan fénylő tömege tovaúszott az égbolt feketeségén. Percek múlva fényes pont volt a többi csillag között. Martens bekapcsolta a TV–74 hajtóművét, majd Szoboljevvel váltott pár szót, s ezután az Atair rádiósát hívta. – Itt TV hetvennégy, itt a TV hetvennégyes. Eddig minden rendben. Az adást átkapcsolom. Rögtön jött a válasz. – Igyekezzék azonnal az Atair után. Hozzávetőleges távolság a két hajó közt háromszáz kilométer. Fokozza sebességét! Feszült figyelemmel dolgozott Martens. Tíz másodpercenként szólt a mikrofonba, s a rádiós rögtön visszaigazolta. Eddig még nem volt semmi baj. Tíz perc múlva megszólalt a rádión át Lemkov. – A távolság most százhúsz kilométer. Kérem, még tartsa a távot öt percig, aztán kezdje el a leereszkedést. Újra csend volt, csak Martens szólt egyenlő időközökben a mikrofonba. Lemkov csak ennyit mondott: – Itt minden rendben. Kezdhetik. 18
– Itt is minden rendben. Indulunk – mondta Martens, és a távolságmérő mindig közelebbinek mutatta a világos ködtengert. A Vénusz gömbölyűsége lassan szétterpedt. – Nyolcvan kilométer a távolság – közölte Martens, és bekapcsolta újból a rádiót is. – Rendben van, jó utat – hallotta még Lemkov izgatott szavait, majd szünet következett. – Minden rendben? Minden rend… – hallotta újból Lemkovot, de a vételt mind erősebb sercegés, pattogás zavarta, s úgy rémlett Martensnek: pár szófoszlányt még hall a messzeségből, de tudta, ez már csak képzelődés. Végleg elzárta a rádiót. A ködtenger már a láthatárig terjedt, hiszen nem járt magasabban a TV–74, mint húsz kilométer. Az egyenletes felületen apró árnyék rohant. Martens elmosolyodott. – A hajónk árnyéka. A távolság – itt inkább már csak magasság – nyolc kilométerre csökkent, és Martens ekkor látta meg a fényes felület apró hullámait. Szoboljevről egészen megfeledkezett. Pillanatról pillanatra süllyedt az űrhajó, és Martens nagyokat nyelt izgalmában. Mi vár rájuk? Eszébe jutott a mikrofon, a vezeték és túlsó végén Lemkov. – Kétezer méter még, és elmerülünk – küldte szavait találomra a világűrbe. Nem tudhatta: létezik-e összeköttetés? Zárlat bármikor bekövetkezhetett, és műszere nem volt ennek mérésére. Egyszerre Szoboljevre gondolt. Bekapcsolt hozzá. – Mindjárt merülünk. – Jó – csak ennyi volt a mérnök válasza. Pár pillanatra emelkedésbe hozta a gépet, amíg búcsúzott a csillagos égtől. Az egyik fényes pont 19
észrevétlenül, alig érzékelhetően tolódott jobbról balra. Az Atair volt. Ismét a mérnökhöz kapcsolt. – Halló, Szoboljev, kezdjük? – Kezdjük. A TV–74 hasa már a hullámok tetejét súrolta. Kis ködgomolyagok csaptak fel a tengerből, és Martens nem tétovázott tovább. Bedöntötte a rakétát, és a következő másodpercben, ahol elmerült, már csak kis gomolygás, örvénylés látszott a ködtakaró felszínén, majd gyorsan elenyészett. Lemkov a szakállában turkált izgatottságában. Az összeköttetés eddig működött – a kezdeti zavartól eltekintve –, és állandóan hozta Martens nyugodtan csengő szavait. – Hallanak? Hallanak? Megkezdtük a merülést. Eddig minden rendben. A köd-burok legfelső rétege tömött. Vastagsága talán fél kilométer. A fiorit védőn most furcsa, légy nagyságú kék, zöld, sárga pontok jelentkeztek. Közelednek, távolodnak, mintha élnének. Szikrák vagy bogarak? Esetleg ionizált részecskék villóznak előttem? Nincs is időm gondolkozni ezen, mert új rétegbe kerültünk. Itt, a tömött takaró alatt hatalmas üregek vannak. Felső részük világossárga fényben úszik, talán a napfénytől. A mélyüket nem látom. Mintha hatalmas barlangban süllyedne lefelé űrhajónk, mozdulatlan oszlopok erdejében. Az oszlopok leírhatatlan mélységekből törnek fel, és fent, mintha tartanák a tömött boltozatot. Mintha értelmes lények alkotta oszlopcsarnok volna. Tudom, hogy ez nincs így, mert az oszlopok anyaga csupán köd és pára. Lemkov és társai összenéztek. 20
– Ne mesélne annyit, bár ez is érdekes, inkább a műszerek adatait sorolná fel. – Most áthatolok az egyik oszlopon – folytatta Martens –, de semmi különös. Belül sötétszürke. Eddig húsz kilométert hatoltunk lefelé. Az egyik oszlop mentén siklunk alá. A műszerek semmi érdekeset nem mutatnak. A kozmikus sugarak jelenléte a vártnál sokkal kevesebb. A mágnesesség az igaz, a mágnesesség mindig, erősebb, de csak lassan növekszik. Jelenleg a földinek tízezred része. Most bekapcsolom a radart. Nem jelez semmit. Alább is lehet egy vagy több hullámcsapdaréteg. A hőmérséklet húsz fok körül mozog. Néha kevesebb. Pár percig csend volt. – Folytatom. Eddig ötven kilométert süllyedtünk. A barlang alját már látom. Egészen közel jött. Ugyanolyan, mint a legfelső réteg, de ez már nem világít. Minden barna és sötétszürke… A hőség növekszik. Bekapcsolom a hűtést. Odakint egyszerre hatvan fok fölé nőtt a hőség. A mágnesesség húsz gamma, a kozmikus sugárzás minimális. Távolságunk a felszíntől hetven kilométer. Unalmas út. A szürkeségben barna árnyékok gomolyognak. A gyermek talán boszorkányokat látna bennük, de itt… A jelfény kialudt. EGYETLEN TEMETŐ –… de itt, nyilvánvaló a vulkanikus gázok… – Megdöbbenve hallgatott el Martens. A kis, sárga csillag kilobbant, jelezve az összeköttetés megszakadását. Rögtön átérezte végtelen magányosságukat. Ő és Szoboljev távolabb kerültek a Földtől, mintha az Arcturus vagy a Pollux csillagoknak valamelyik kopár 21
bolygóján várnák szabadulásukat. Veszély közvetlenül még nem mutatkozott, de minden percben várta: mikor csapnak rájuk a sötét erők, amelyek annyi kutatórakétát tüntettek el örökre, vagy bénítottak meg. Az űrhajó süllyedése megállt. Martens vízszintesbe hozta a nyúlánk testet, és elindult vaktában arra, ahol a Nap foltját sejtette a barna gomolyok között. Ötszáz kilométert rohant a rakéta, amikor bekapcsolta magát Szoboljevhez. A mérnök nem riadt meg, nem is lepődött meg különösebben. Kezdettől ellenezte Fabricius ötletét, és még örült, hogy a kábel súlyától azonnal megszabadultak. Öt perc múlva ketten voltak a szűk fülkében. Szoboljev átvette a kormányt Martenstől. A technikus a radar elé ült, és állandóan kísérletezett, de a radar ernyőjén csak sötét csíkok rángatóztak át, idegesen kígyózva. A fülkére csönd és félhomály borult. Szoboljev mégsem kapcsolta be a belső világítást, így talán többet látnak meg, ha a ködtakaró végére érnek. – Két órája haladunk – törte meg a nyomasztó csendet Martens, a képernyő kígyóit figyelve –, legalább kétezer kilométer. Becslésem szerint az egyenlítővel párhuzamosan futunk keletnek az északi félgömbön. A helyzet nem változik, az alsó ködtakaró végtelen. Javaslom, hogy ereszkedjünk alább. Szoboljev a műszereket figyelte. Két órája semmi nem változott. A mágnesesség a földinek tízezred része volt, a hőmérséklet hatvan fok fölött járt, a légnyomás 0,2 atmoszféra volt. A szürke ködben barna árnyékok úsztak, keringtek, a rakéta után nyújtogatták félelmetesen hosszú karjaikat, de ha a rakéta némelyiken 22
átrohant, engedelmesen foszlottak szét a ködben. – Sok keresnivalónk valóban nincs erre – válaszolta sokára Szoboljev, és utolsó kísérletként bekapcsolta a rádiót. Hosszú hörgések, nyögések. Ennyit hallottak csupán a feszülten figyelők. Utána gép-fegyverropogás, sistergés, majd a süket csönd. – Depolarizálódtak a tranzisztorok – nézett a készülékbe Szoboljev –, nem, mégsem. A tranzisztorok jók. Más zavar bennünket. Úgy gondolom, zsákba kerültünk. A légkör elektromossága is eltűnt. Ez a köd helyenként teljesen szigetel. Különös jelenség… A szigetelőréteg vastagságát nem ismerték, de hossza száz kilométerekre húzódott. – Menjünk már lefelé – türelmetlenkedett Martens –, majdnem három órája repülünk ebben a bizonytalanságban. Szoboljev nem felelt, de a rakéta siklani kezdett. A hajtóművet teljesen leállította. Takarékoskodott az üzemanyaggal. Nyolc kilométeres süllyedés végén a köd foszladozni kezdett, keskeny rések, kerek nyílások mutatkoztak rajta. Két perccel később a ködréteg fölébük került, és alattuk vigasztalan szürkeség tűnt fel. – Újabb ködtakaró – húzta el száját a mérnök. – Nem – mondta halkan Martens ez már nem az. Víz. A Vénusz tengere. Az ismeretlen óceánon nem mutatkozott sem sötétebb, sem világosabb folt, szigetet jelezve, vagy partvonulatot. Odalent teljes szélcsend lehetett, mert a radar ernyője még hullámok mozgását sem mutatta. Szoboljev idegeskedett. A TV–74-et levezette a mozdulatlan víztömeg fölé. Alig hatszáz méter magasságban rohant a rakéta mindig nagyobb 23
sebességgel, ötödik órája voltak már levegőben. A mérnök megváltoztatta irányukat, és most északnak haladtak, csekély magasságban. Élet sehol sem mutatkozott. A láthatár, messze előttük, éppen olyan reménytelenül szürke volt, mint a tenger. A hőmérséklet enyhe volt odakint, húsz fok körül ingadozott. A légnyomás 1,3 atmoszféra volt, a mágnesség fokozatosan növekedett. – Ekkora sebességgel másfél óra múlva az Északisarkon leszünk – suttogta Martens. A hangos beszéd nehezére esett volna a síri csendben. Társa nem válaszolt, de fokozta a gyorsaságot. – Így elfogy az üzemanyagunk – emelte meg hangját Martens. Szoboljev az üzemanyagmérőre sandított. – Három órára még elegendő – közölte, – Ha fogytán lesz, átszállunk a mentőrakétába, és visszatérünk az Atair fedélzetére… Martens a radarral már percek óta a tenger fenekét kutatta. Egyenletes mélység mutatkozott mindenütt, körülbelül háromszáz méteres. – Sekély tenger – mondta inkább csak magának, szórakozottan. Egyszerre megmerevedett ültében. A radar ernyőjén, nem messze a tenger mozdulatlan felszínétől, bizonytalan, elmosódó körvonalú tömegek mutatkoztak. Talán halrajok? Víz alatti növényzet? Sziklák, homokpadok nem lehettek, mert tömegük lágyabbnak mutatkozott ezeknél. Már szólni akart éppen, de megdöbbenve látta Szoboljev néma küzdelmét a kormányszerkezettel. Erőnek erejével akarta az északi irányt tartani, de a rakéta orra mindig nyugatnak fordult. A végén már 24
cikcakkban, oldalazva rohant a rakéta, nagyjából északnyugatnak. A radar képernyője rohamosan elhomályosult. A tengerre finom pára ereszkedett, és Szoboljev bekapcsolta a két fényszórót, de egyik sem égett. A rádióval kísérletezett ezután. Az sem működött. A hajtómű is akadozni kezdett, zihálva, szaggatottan lövellte, aztán erőtlenül köpködte a rövidebb és rövidebb csóvákat. Két perc múlva teljesen leállt. Az elektromos gyújtás is megbénult, mint minden hasonló energiával működő berendezés. A sebesség még fokozódott, és a karcsú rakéta tehetetlenül száguldott nyugati irányban. Süketen, bénán és vakon. – A mágnesesség – egyre erősebb – közölte Martens közömbös hangon. A mérnök fásultan bólintott. – Úgy látszik, hogy erős mágneses tér felé repülünk. Az térítette el a műszereket és bénította meg valamiképpen az elektromosságot. Ideje, hogy meneküljünk. A sebesség még mindig fokozódott. Óránként hétszáz kilométerrel vágtattak előre. A láthatáron fekete sáv tűnt fel. – Vassziget – mormolta Martens. – Erős a fantáziája, barátom – hűtötte le útitársa, de nem szólt többet. A magasságmérőt nézte aggodalmas tekintettel. A végtelen, szürke óceán fölött már alig voltak ötvenméteres magasságban. Annyit még láthattak, hogy a sziget szabályos patkó alakú. Szárai hosszabbak két kilométernél. 25
– Akár egy mágnespatkó – lepődött meg Martens, bár tudta, hogy csak az alkotó természet szeszélyét látja a csekély magasságból. Egyszerre tűzrózsák lobbantak előtte, egyik a másikat érte és a rakéta orra megemelkedett, majd süllyedt. Ágaskodott, majd megbukott. Hatalmas erők dobálták a hosszú testet és ha nincs különleges ötvözetből, szétesik alkotórészeire. Szoboljev villámgyorsan dolgozott a vegyi gyújtású fékező rakéták fogantyúival. A robbanások egyre lobogtak a szigeten, és a gép sebessége harminc kilométer alá esett. Az utolsó robbanás hője a fiorit üveget megrepesztette, légnyomása függőleges irányba taszította a TV–74-et, Az utolsó léghullám aztán elcsendesült, és a gép meredeken zuhant hajtóművére. A hajtómű berendezése felismerhetetlenül eltorzult, szétroncsolódott, de a két felderítő életben maradt a roncs felső végén, a kormányfülkében, húszméteres magasságban. Percekig még sűrű füst gomolygott a roncs körül. Szoboljev alákúszott a mentőrakétához, és tüzetesen átvizsgálta. Semmi baja sem történt. – Gyerünk kifelé – hívta Martens a társát. A függőlegesen égnek meredő roncs oldalán fürgén kúsztak le a sziget talajára. A roncs hasi részén merevítők sorakoztak, véges-végig a két rakétatároló cső között. Ezeket használták létrafokoknak. Találomra indultak el a patkó bal oldali szárán. Szoboljev összekötötte magát Martensszel, és vékony gumicső feszült közöttük. Csak így beszélhettek, mert az áramszünet változatlanul tartott. – Csak óvatosan, Martens barátom – hallotta Szoboljev halk, eltorzult hangját –, meg kell elégednünk az ilyen 26
ősrégi összeköttetéssel. Ikreknek hívtak bennünket, és lám, mennyire igazuk volt. Ha a gumi elszakadna, végünk, mert megfojt a széndioxid. Óvatosan lépegettek az egyenletes talajon. – Hajoljunk le – javasolta Martens –, nézzük meg, miből áll a sziget? – Igaza volt, vas. Vas az egész. Nem kőzet, színvas. – Ez hozza létre a mágneses teret? – Lehetséges, nem tudom – bizonytalankodott Szoboljev. – Igazság szerint egy lépést sem tehetnénk meg rajta, ha csak egyszerű mágnesvas volna. Hiszen a szkafanderünk teli fém alkatrészekkel. Viszont a rakéta tömegét hihetetlen erővel vonzotta. A mágnesesség központja nem itt van, hanem arra… – mutatott ki a tengerre. A Nap a Vénusz ködtakarója mögött delelőre tért. A meleg mégis alig emelkedett. Teljes szélcsend volt. – Nézze csak – noszogatta társát Martens. – Valami tömeg sötétlik a patkószár végén. Meggyorsították lépteiket, öt perc múlva már az alaktalan roncs előtt álltak, amelyik valaha egy robotfelderítő volt. – A vízben is van néhány – intett Szoboljev a hosszú és keskeny öbölre, amelyik a patkó két szára között komorlott. Megilletődve számolgatták. – Öt, hat, kilenc. A szár végén ez a tizedik és a mienk még. Összesen tizenegy. Az eltűnt rakéták ismeretlen temetője. – Szomjas vagyok – panaszkodott Martens. – Jó lesz minél előbb odébbállnunk. A fülkénk ablakai megrepedtek. Széndioxid-mentes teret nem létesíthetünk. 27
Ha nem megyünk el innét, éhen és szomjan pusztulunk. Visszaútjukon Szoboljev pár felvételt készített miniatűr gépével, amelyik a szkafanderek tartozéka volt. A tengert már figyelemre se méltatta. – Igaza volt a csillagászoknak, akik állították, hogy a Vénuszt teljesen víz borítja. Nem hiszem, hogy pár szigetecskén kívül nagyobb szárazföld is meredne az óceán fölé. – Igen, de azok a foltok a tenger színe alatt… – Ezen tűnődni nem a mi dolgunk. Talán primitív életek tengődnek a mélységben. Esetleg ez magyarázza a túl sok széndioxidot a Vénusz légkörében… Nem tudom… Menjünk. A szomjúság engem is gyötör már… Lázas igyekezettel bocsátották le mentőrakétájukat a TV–74 gyomrából a sziget vastalajára. A kábelek kibírták a soktonnás terhelést, és a hatméteres test két óra múlva már – két támasztón – negyvenöt fokos szögben meredt az alacsony égboltozatnak. Utolsó pillantást vetettek a TV–74 szomorú tornyára, de a tengerre és a szigetre egyet sem. Gyorsan becsavarozták a bejáró födelét, és a légtisztító berendezés halk zümmögéssel működésbe lépett. – Szerencse, hogy légnyomással is működik – mormogta fáradtan Martens. Homályosan érezte már a rakéta építésekor: lehet, hogy az elektromos hálózat egyszer felmondja a szolgálatot. Jó lesz a fontosabb szerkezeteket rákötni légvezetékre is. Hamarosan elegendő oxigén volt a szűk térben, és lecsavarhatták szkafanderük sisakjának védőüvegét. Gyorsan ettek és ittak, majd újból lezárták sisakjuk nyílását. Szoboljev a vészgyújtást kapcsolta be. Ez is vegyileg működött. 28
Másodpercek múlva már vadul rángatózott a mentőrakéta keskeny teste, és szabadulni igyekezett a szigettől. Szoboljev rákapcsolta a teljes energiát. Az antiprotonok kozmikus sebességgel rohantak kifelé, de az atomhajtómű most felmondta a szolgálatot, Nem volt elég erős, hogy legyőzze a nagy erőket. Nyolc percig kísérletezett a mérnök. Szája szélét véresre harapdálta, és arca verejtékben úszott, de hiába. A rakéta meg-megugrott, aztán visszaesett. Az erős tartók az utolsó, legerősebb kísérletnél csengve törtek kettőbe. A rakéta teljes hosszával zuhant a sziget vasfelületére. Ha nincs erősen kipárnázva a szűk üreg, már rég összetörik magukat. így csak elkábultak a sok rángástól, ütődéstől, de semmi különösebb bajuk nem történt. – Hiába, sok a teher – állapította meg komoran Szoboljev. A következő órák a gyors munkáé voltak. Megkönnyebbülten lélegzettek fel, amikor Martens az utolsó felesleges tárgyat is kivonszolta a rakétából. Kiszerelték a műszerek nagy részét, az oxigénpalackok háromnegyedét, a párnázatot teljesen, és a mentőkészleteket is mind kiszórták. Élelmet, vizet, gyógyszereket, mindent. Ekkor a mérnöknek eszébe ötlött még valami. – A zománcréteg – mondta csak magának. Csőösszeköttetés nem volt közöttük, hogy szabadabban mozoghassanak. Talán sikerül – gondolta. Vésővel és kalapáccsal rontott a rakéta külső falának. Már az első ütésekre nagy lemezekben pattogzott le a sugárvédő réteg. – Micsoda gyönge anyag – csóválta fejét a mérnök –, a 29
legkisebb meteor is lepattintja. Már a vergődésünk is összerepesztette. Percek alatt több száz kilónyi zománcot vert le a külső falról. Martens elhűlve nézte. Szoboljev helyreállította az összeköttetést. – Két tonna súlytól szabadultunk meg, legalább. Most már biztos a siker. Azaz még hiányzik valamennyi… Kússzon be, én maradok. Ha gyors és ügyes, órák múlva megmenthetnek. Szálljanak le innét ötszáz kilométerre, és jöjjenek értem gyorsnaszáddal. Az is van a csillaghajóban. Jó utat. Igyekezzék függőlegesen felfelé, és mérjen be a csillagokhoz. Így megtalálhatnak. A naszád gyújtását szerelje át vegyire. Most menjen, Martens… Jelezte, hogy megszakítja az összeköttetést, s a következő pillanatban már a víz szélén haladt, a bal szár csúcsa felé. A technikus tehetetlenül bámult utána. Később elfoglalta a helyét, mert elgondolta: ha ő is marad, mindketten elvesztek, így még van remény Szoboljev megmentésére. Csak bírja ki az éhséget és a szomjúságot… A kettétört támasztókat még munkájuk elején kicserélték. A gyújtás hamar ment. Az antiprotonok viharos ereje most már győzött. – Az oxigénkészlet huszonnégy óráig elegendő – gondolta Szoboljev, aztán lefeküdt a névtelen roncs tövében és gyorsan, álmok nélkül aludt el. Három perc alatt szelte át Martens a Vénusz ködburkát. A kis kémlelőablakon át négy jellegzetes csillagot figyelt meg. Tudta már, hol keressék a szigetet. Rádiója ismét működött, és az Atair fénylő tömege 30
húsz perc múlva feltűnt a sötét égboltozaton. KAROK ÉJSZAKÁJA A csillaghajó tíz percig sem körözött a négy csillag alatt, amelyeket a menekülő Martens mért be magának, emlékeztetőül. A kimerült embert nehezen emelték ki a mentőrakéta kényelmetlenül szűk testéből, mert elernyedt izmai alig engedelmeskedtek. Végig eszméleténél volt. Mikor hordágyra emelték, mikor az erősítő injekciók sorozatát kapta, mikor Lemkov aggódó arca hajolt föléje. – Figyeljék a csillagokat – ennyit tudott először eldadogni, de percek alatt erőre kapott, és egymás után mondta be a négy útjelző csillag adatait. A navigátorok rögtön rögzítették, és még ugyanannak a percnek végén Fabricius már szkafanderbe bújt. Az elülső raktárcsarnokban előkészítették a hármas burkolatú mentőgömböt. A gömbben sok mindent halmoztak fel. Fabriciusnak alig jutott már hely. A felső félgömböt alaktalan valami borította. Kilátás mégis bőven nyílt, hiszen a gömböt teljes egészében áttetsző anyagból, hő- és ütésálló szuperfioritból öntötték. A két külső burok elsősorban légszigetelőül szolgált, és a szűkös búvónyílás egyben légzsilipnek. A három burkot fiorit merevítők tartották össze, s ugyanakkor választották el egymástól. Fabricius már a gömbben kuporgott, mikor Lemkov – hirtelen elhatározással – szkafandert kért. Mindenki csodálkozott, hogy az expedíció vezetője is űrruhába öltözik és útra készül, a bizonytalanba. 31
Martens érkezésétől számítva a kilencedik percben, a gömb kiszabadult az Atair testéből. Egyenletes gyorsulással zuhant lefelé, s pillanatok alatt tűnt el a ködburok alatt. A csillaghajó egyenes irányt vett. Mérsékelt sebességgel úszott el a négy csillag alól. Aztán négyszáz kilométerrel odább süllyedni kezdett a ködbe, mint egy különös óceánjáró a szélcsendes óceán hullámaiba. A gömb már negyven kilométert zuhant, függőleges irányban és a tetején levő rettentő súly még csak fokozta sebességét. Az ejtőernyőket mégsem nyitották ki. Koromsötétség vette körül őket. A Vénusz irgalmatlan éjszakája. A gömbben csak a műszerek foszforeszkáltak, és a szkafander ujjaira varrt világítócsíkok. Lemkov szerette volna látni a különös ködbarlangokat, de éles tekintete – odakint – semmit sem bírt megkülönböztetni a sűrű sötétségben. Fabricius a mágnesességmérőt figyelte. Egyelőre nem volt több 1,2-nél. Hatvan kilométer után sem fokozódott. – Túl vagyunk az út felén – közölte Fabricius. – A századik kilométernél kinyitni az ejtőernyőket. Néhány perc múlva megingott alattuk a gömb, ide és oda ugrált a levegőben. Percekig úgy érezték, mintha a gömb felfelé rohanna a sötétségben. Ez már érzékeik csalódása volt, mert öt, mindig nagyobb ejtőernyő fékezte a zuhanást egyenletes, szelíd siklassa. – Nézze – mutatott lefelé a vaksötétben Fabricius. A világítócsík a szkafander ujján kitűnően jelezte az irányt. Észrevétlenül kikerültek a ködburokból és már a végtelen óceán felett lebegtek. Odalent millió és millió kék, zöld, lila pont mozgott jobbról balra, jobbról balra egyenletes ütemben. 32
A pontok tengere majdnem a láthatárig terjedt, és nagyjából ovális alakot vett fel. A fénytenger közepén fekete folt sötétlett. Alakja a patkóéra emlékeztetett. – A sziget – nézte Fabricius a foltot. Lemkov a műszereket figyelte. – Érdekes, a mágnesesség alig nőtt valamit. Martens indulásakor tízszer erősebb volt, mint most. A hőmérséklet viszont emelkedik. A sziget egy pontján a fények összevissza kavarogtak. Legtöbbjük határozott irányba mozgott, nagy sebességgel. – Mi az ördög lehet az? – kérdezte önmagától Fabricius, s Lemkov válaszolt is rá: – Perceken belül megtudja, barátom. Sose nyugtalankodjék. Engem inkább a hőmérséklet aggaszt. Túllépte az ötven fokot. Útjuk már végéhez közeledett. A kézi radar megbízhatóan működött. 6200 méterre voltak még a tenger felszínétől. – Érdekes – morfondírozott Lemkov. – A radarnak nem volna szabad működnie Martens közlése alapján. Hol az elektromos zárlat? Hol a mágnesesség? A szkafanderek sisakjába szerelt rádiók nagyszerűen dolgoztak. Semmi zavar sem volt. A két kutató összenézett. – Talán azok a fények takarják a titkot. A magasság négyezer méterre csökkent, majd 1500-ra, és a pontok tengerének körvonalait már nem láthatták. A láthatár rohamosan szűkült. – Még kétszáz méter – közölte Lemkov. – Kapcsolja ki száznál az ejtőernyőket, mert ránk borulnának, és aligha tudnánk kikászálódni alóluk egyhamar, össze nem törjük 33
magunkat, mert vízbe hullunk. Kapcsolja ki nyugodtan. Most! A gömb nagyot rándult ismét, de csak egyszer. Aztán zuhanni kezdett, és a következő másodpercekben tízméteres víztorony csapott fel a Vénusz csendes tengeréből. A gömb még süllyedt valamit lefelé, de nem sokat, mert a víz nyomása visszalökte a felszínre. Az első pillanatokban nem láthattak mást, mint a különböző színű fénypontok irtózatos kavargását. – Gyönyörű tűzijáték – nyögte Fabricius. – Még a szemem is belefájdult… – Alattunk is – mutatott lefelé Lemkov. A sötét tenger ismeretlen mélységeiből fénypontok ezrei közeledtek, majd a gömb külső burkára tapadtak, ijesztő merevséggel, rezzenéstelenül. Lemkov érdeklődve guggolt le, és türelmetlenül taszigálta félre a ládákat, tokokat, kisebb csomagokat, hogy tüzetesebben megnézhesse a jövevényeket. – Egészen különös – mormolta meglepődve –, mintha szemek volnának, bár minden értelem vagy érzelem nélkül. Mindenesetre: közepükön a fekete pontocska pupillának látszik. Világító szem? A macskafajok szeme is fénylik, de világosságot nem ad. Ezek pedig… Alkarját óvatosan vitte a gömb fenekéhez. Tíz centiméterre közelítette meg a szemeket és szkafandere ujja színes fényektől volt pettyes egyszerre. – Tehát világítanak! – mondta diadalmasan. A szemek, amíg az alkar nem mozdult, a külső héjra tapadtak, de amint Lemkov határozott mozdulatot tett, megrebbentek, pillanatra kihunytak, majd a gömb fenekétől tisztes távolságban lobbantak fel ismét. 34
– Látnak, világosságot adnak. – Igyekezett hamarjában hasonló látóberendezést találni emlékeiben Lemkov, de akárhogy is kutatott ismeretei tárházában, semmi hasonlót sem talált. A vízszint fölötti fényecskék is abbahagyták gomolygásukat, és a gömböt most már minden oldalról rátapadt szemek fogták körül, mert az alsók is visszamerészkedtek. Valamelyes nyugalom következett. A kutatók várták, hogy a szemek odébbállnak, de nem, tíz- és tízezer tapadt rájuk hidegen, lélektelenül. – Nem biológiai kutatóútra jöttünk, Fabricius, hanem Szoboljevet megmenteni – döbbentette fel tűnődéséből Lemkov az elbűvölt mérnököt. – Igen – kezdte volna Fabricius, de félbeszakították: – A gömbünk sajnos nincs önálló fényszórókkal felszerelve. Ha jól emlékszem, beszálláskor a készletek közt két kézireflektort is láttam. Fabricius percekig motozott, míg végre nagy halom tárgy alól előhalászta a telepes fényszórókat. A sugarakat a búvónyílás irányába lövelltek. A két kis méretű, de nagy teljesítményű reflektor mintegy kétszáz méterre világított. A váratlan sugarak még váratlanabb riadalmat okoztak a szemek seregében. Jól láthatták Lemkovék, mint lobbannak ki a szemek, és sűrű, finom szálak vagy karok, indák szövedéke hajlik el villámgyorsan a sugarak elől. Mintha lángszóró tüze vágott volna rendet közöttük, a szálak nem voltak sehol már, de hátul, a sugarakkal ellentétes oldalon a szemek viharos táncba kezdtek, zavarodottan cikáztak fel s alá. – Mennyire vagyunk a szigettől? – kérdezte: Lemkov. A kéziradar kétszáz méter távolságot jelzett. 35
– Fogalmam sincs, hogyan juthatunk el oda. A gömböt ”elhagynunk nem biztonságos. Lehet, hogy ezek a szálak vagy csápok borzalmas erejűek, és könnyen lehúznának a tenger fenekére. Gumicsónakunk van, de felhasználni nem ajánlatos. – Gondolom, hogy fölösleges is – válaszolta Fabricius –, mert észrevehetően haladunk. Ahol előbb színes kavargás volt, most minden sötétbe veszett. A sötétséggel ellentétes irányban láthatták, egész halványan, a víz fodrozódását, ahogy a gömb, ismeretlen erőtől hajtva, lassan tovaúszik. Fabricius ismét a radar zsebtükörnyi ernyőcskéjét figyelte. – A szigethez közeledünk. – Jó – mondta Lemkov –, pihenjünk. Valahogy elhelyezkedtek a gömb aljában, beletörődve a változhatatlanba. Gumicsó-nakjukat nem merték felhasználni, a gömbön hajtómotor nem volt, s így titokban még hálát is adtak kétes segítségükért az ezerszeműeknek. Fabricius nevezte a különös lényeket ezerszemű hínárnak. Lassan múltak a negyedórák, de a radar tanúsága szerint már csak nyolc méterre voltak a vassziget alacsony partjaitól. A külső adatok alig változtak valamit. A mágnesesség csökkent, a hőmérséklet emelkedett, ám a szuperfioritba forrasztott hűtőhálózat kielégítően működött. – Tíz perce mértem, és nyolc méter volt a távolság. Azóta nem haladtunk egy métert sem – csodálkozott Fabricius. – A fények is fokozatosan kihunynak. Közelünkben már csak néhány világít. Távolabb teljes a kivilágítás. 36
Elgondolkoztak. – Erős a gyanúm, erős a gyanúm – ismételgette Fabricius –, erős a gyanúm, hogy a mágneses mezőket az ezerszeműek árnyékolják le valamiképp. A mágneses mezők a sziget közelében, a tenger fenekén húzódnak valahol. Az ezerszeműeknek a víz alatt, a mélyben, bizonyára széles leveleik vannak, s ezek fogják el az áramokat. – Élőlények szigetelőanyagból? Nem rossz… – hadarta Lemkov elég idegesen. – Mondja, nem tűnt még fel magának, hogy vízszintes mozgásunk percek óta függőlegessé változott? Fabricius megdöbbenve villantotta lefelé reflektora sugarát, de az ezerszeműek fényérzékenysége megszűnt, mióta szemeik kialudtak. A gömb alsó felét sűrűn fogták körbe hosszú és keskeny kardpengeforma levelek. A levelek szimmetrikusan helyezkedtek el, és pillanatok múlva furcsát láthattak a gömbben kuporgok. A levelek egy része – általában minden második – elvesztette addigi alakját, és fokozatosan csavarodott össze. A levél egyik éle mozdulatlan maradt, míg a másik körbe forgott a másik él körül, az óramutató járásával egyező irányban. A levelek összepöndörödtek. Előbb lazává, majd mind szorosabbá. Két perc múlva nem volt más a levél helyén, mint egy vékony szál, s a szál a víz alá húzódott. – Őrségváltás – mutatott kifelé Lemkov, Friss szálak bukkantak ki a víz alól és lassan csavarodtak kifelé. Újabb két perc múlva a szál helyén volt, és az nekifeszült a gömb oldalának, majd nyomta felfelé. – Egész szép magasság – becsülte fel Lemkov –, hét37
nyolc méteres lehet. Úgy látszik, egy részük elfáradt, ezért leváltották egymást. Érdekes népség, mondhatom… – Higgye el, elborzasztanak. Nem állatok, de nem is növények. Szemük van, de táplálékszívó szervük nincsen. Ha akarják, tenyerük van, milliónyi. Tudnak taszítani és tudnak emelni. Mozgásuk egységes. Azt kell gondolnom, hogy nem is külön élőlények, nem is telepek, hanem egyetlen lény megszámolhatatlanul sok karjai. Viszont mire kell minden karnak, illetve egyetlen lénynek ennyi szem? Nem értem és nem értem… – Elég volt már. Ha így haladunk, nemsokára visszatérünk a világűrbe – tréfálkozott kesernyésen Lemkov. – Vajon mit akarnak? Én már csak különböző lényeknek, veszem őket. Elképzelhetetlen számomra feltevése a milliókarú és egyetlen lényről. – Akárhogy van, én is meguntam – mérgelődött Fabricius. – Rég gondolkozom, hogy kinyitom a búvónyílást, és a sugárvetővel, pár hullámsorozattal végigsimítom őket… Ekkor a levelek ide-oda mozdultak. A hintázás pillanatról pillanatra hevesebb lett. A tárgyak és a két férfi tehetetlenül csúszkáltak a gömb fenekén. – Hát ez micsoda? – kiáltott inkább dühösen, mint rémülten Lemkov. – Mondtam, hogy fogódzókat kell a gömbbe szerelni… Fabricius válaszolni akart valamit, de villanásszerűen eltűntek alóluk a levelek, és a gömb megadott irányban röppent fel a. sötétségbe. Kevéssel utóbb rettenetes rázkódtatás érte a gömböt, a két férfi egymásra borult, de bajuk nem történt, mert a rugalmas szkafander megvédte őket. A szuperfiorit gömb nagyot csendült a vassziget 38
peremén, majd gurult pár métert, de nem vissza a tengerbe, hanem a szigetecske belsejébe. Lehet, hogy átgurulnak a sziget keskeny szárán, és az öböl Vizébe csobbannak, ám a gömb megtorpant. Valami elállta útját. A reflektorok kifogástalanul működtek. – Egy űrhajó roncsa állított meg bennünket. A tövében szkafanderes ember hever. Bizonyára halott – hebegte Fabricius a vad ütésektől: – Nem. Él, mert mozog. Ez Szoboljev lesz. Láttam, határozottan láttam, mint mozdult meg kétszer is. Talán megsérült, és ezért nem tud felállni. Nem törődve az ellenséges lénnyel vagy lényekkel, kicsavarták a hármas nyílásfedő sorozatot, és a légzsilipen át kijutottak a szigetecske talajára. Fabricius sugárvetőt vitt, Lemkov egy reflektort- szorongatott. A fények a tengeren kialudtak. Pokoli sötétség borult mindenre. Még a víz sem derengett. – Nos, a maga lényei szerettek volna összezúzni bennünket. Nemcsak ösztönük van, hanem értelmük is. Mit várhatunk még? Szoboljevre hajoltak. A védőüvegen át láthatták nyugodt arcát, lehunyt szemét. Mélyen aludt. KÉT TENGER ÖSSZECSAP A sötétségnek nem volt kezdete, csak időtlen végtelensége. Túlsó határát nem jelezte halvány derengés sem. Martens és a külső, már anyagszerűnek tűnő feketeség között nem volt más, mint a gyorsnaszád vezérlőkabinjának három milliméter vastag fiorit ablaka. Potter, Vukics és Hjalm, a három kísérő elelbóbiskoltak a hajó egyetlen, tágas üregében, de hol 39
egyik, hol másik pillantott a közömbös órára. Még csak húsz perce voltak úton. Ha felkapaszkodnak a vezérlőfülkébe, nem túl magasan, de már jó távol megpillanthatják az Atair két fényszórójának kilométeres csóváit. Potterék azonban bóbiskoltak, mert rendszerint – ebben az időben – a csillaghajó kényelmes fekhelyén alusznak, de a kötelesség a névtelen kis hajóra küldte őket, hogy aztán nekivágjanak a Vénusz felderítetlen, tükörsima óceánjának. Az élénkítőket még nem vették be. Erre csak akkor kerül sor, ha Martens – fentről – megadja a vészjelet. Aludhatnának is, ha éppen így akarják, de az izgalom felfelnyitotta szemhéjukat. Az álom csak rájuk suhant, de nem tudta legyőzni őket. A technikus gyakorlott kézzel vezette a gyorsnaszádot. A teljes sebességet még nem használta ki, mert ismeretlen vizeken jártak és tartott tőle, hogy a radar működése bármikor felmondhatja a szolgálatot. Alattuk – a radar tanúsága szerint még mindig a puszta tengerfenék terült1 el. A titokzatos víz alatti tömegeknek nyomuk sem volt. A többi műszer közömbösen viselkedett. Egyedül a hőmérő nyugtalankodott. Kétszáz-kétszázötven fok volt már a meleg, de Martenst ez nem aggasztotta. Szkafanderben szálltak a hajó fedélzetére, s az űrruha hűtését – ha ez szükséges – rögtön bekapcsolhatják. Szeme nem láthatott mást, mint keskeny sávot a víz tömegéből, amit a fényszóró kévéje hasított ki – Martens mégsem aggódott. Bízott a radarban, tájékozódóképességében és a szerencsében is: hátha megszűnt a délelőtt észlelt erőteljes mágnesesség, és az elektromos berendezések sem mondanak csődöt? 40
Jó volt a rádió-összeköttetés. Tisztán hallotta, ahogy a csillaghajó rádiósa kissé náthásan szuszog a mikrofon előtt. Ami máskor nagyon bosszantotta, most jó volt ez a furcsa emberi hang a bizonytalan térség közepén, de mégsem kezdett beszélgetésbe, csak az adatokat közölte szűkszavúan, ötpercenként. Daltöredék jutott az eszébe s egész halkan zümmögte maga elé. – Látja, ezért irigylem. A vasidegeiért. A barátja egyedül lézeng egy élettelen zátonyon, de maga jókedvűen dúdol – ízetlenkedett a távoli rádiós, de hangjában ámulat is volt. – Tartsa a száját, barátom – förmedt rá Martens. Később már bánta is, mert érezte, dühe túl erős volt, ha nem is indokolatlan. A csillaghajó rádiósa bátor és jó fiú, aki az elsők között jelentkezett, mikor a gyorsnaszád személyzetét összetoborozták. A rádiós megsértődhetett, mert nem szólt többet, csak szuszogása hallatszott egyhangúan, álmosítóan. Egy órája haladtak már nyolcvan kilométeres gyorsasággal. A láthatár egy igen keskeny sávja észrevehetően megvilágosodott, ezüstös színnel. Martens távcsővel vizsgálgatta. – Közlöm – mondta Martens –, hogy előttünk, a hajó orrától balra, körülbelül húsz foknyira, talán hat kilométer magasságban világító felhők úsznak. Távolságuk száz kilométeren túl van, a hajó helyzetéhez viszonyítva. Egyelőre öt felhőt tudok megkülönböztetni. Nem alulról kapják a fényt, de tömegük sugárzik. Alig tette meg jelentését, már a középső képernyőn mutatkozott valami folt. Ez a képernyő a hajó előtti térséget mutatta húsz kilométer távolságig. 41
Martens nyugodt ujjakkal forgatta a gombokat. Igyekezett erősíteni a vételt. Ez nagyjából sikerült is. Most már világosan i; látta: nem egy, hanem két tömegről van szó. Jobbról és balról közelednek egymáshoz, elég lassan. A távolság a két sáv közt nem volt több, mint öt kilométer. A két tömeg – jobbra és balra – a végtelenben veszett el. Köd nem lehetett, mert a szerkezetük másnak látszott. Az alsó képernyő is változást mutatott. A sekély tenger fenekén, nem túl messze a hajó előtt, foltok jelentkeztek. A két jelenség közötti összefüggés világos volt: a lenti foltok a víz feletti tömegek folytatásai. Martens szándékosan hallgatott. Ha elmondja megfigyeléseit, az aggodalmaskodó Pirk – Lemkov helyettese – még képes visszarendelni a gyorsnaszádot. Pirk inkább tudós volt, mint parancsnok. Veszélyes helyzetekben néha túlságosan is óvatos. Nem latolgatott sokáig a technikus, pillanatok alatt döntött. Első dolga volt kikapcsolni a rádiót. Minden összeköttetés megszűnt az Atair és a haj ócska között. Gondjai közepette is elégedetten hallgatta a csöndet. Nem zavarta többet a náthás szuszogás. Maga elé képzelte a csillaghajó rádióskabinját. A rádiós megnyomja a vészcsengőt, aztán jelent. Pirk falfehér arccal szaladgál fel-alá a többiek előtt, és kiabálja: – Négy embert küldtem a halálba! Gyors tanácskozás következik, és az Atair elindul a naszád utolsó adási pontjának körzetébe. Mire ideérnek, legkevesebb fél óra telik el. Addigra már régen a mindig keskenyebb szorosban száguld a gyorsnaszád, ismeretlen erők között. Martens nem mérlegelt sokáig. Tudta, ha nem vág neki 42
a két mozgó tömeg közötti szorosnak, leírhatatlanul nagy kerülőt kellene tennie, és ez Szoboljev életébe kerülhet. Jól látta még maga előtt a délelőtti képet: a víz alatti foltok a szigetet széles sávban fogták körül. Érezte, ha megtorpan, és nem használja ki a véletlent, talán órákig, hajnalig kutathatna új nyílás után. Életveszélyről nem volt szó. A naszád fala minden nyomástól, ütéstől, sugárzástól megvédett, s a közepes erejű robbanásoktól is. Ha „azok” rabul ejtenék a naszádot, hajnalban mindenhogy kiszabadul, mert a tömegek a fény jöttekor visszahúzódnak az óceán fenekére. A tömegek felbukkanása és a mágnesesség csökkenése között összefüggést látott. Az áramzavar bizonyára nappali jelenség a Vénusz óceánján. Mindent meggondolt, és habozás nélkül nyomta le a sebességszabályozó emeltyűjét. A motor felüvöltött a gépházban, és a sebességmérő piros fényecskéje fokozatosan kúszott fel a csőben. A bizonytalan alakzatok a két képernyőn mindig fenyegetőbbé, hatalmasabbá váltak, de a szoros közelről biztatóan széles volt, négy kilométernél több.; A gyorsnaszád 150 kilométeres sebességgel rohant a szorosba. Vajszínű orra magasba emelkedett a felkorbácsolt vizekből. Martens a világító felhőket figyelte. Semmi összefüggést nem látott a felhők és a sávok között. – Talán vihar lesz – mondta csak magának. Tíz perc alatt csaknem harminc kilométert hatolt előre a könnyű jármű. A két fal már csak egy kilométerre volt egymástól, de kanyar kanyar után következett, és a túlsó nyílás, a kijárat még mindig nem mutatkozott. 43
Martens hirtelen elhatározással nyomta meg a riasztóberendezés piros-fekete gombját. Ugyanakkor bekapcsolta a telefont. Egy perc múlva beszélni kezdett. Szűkszavúan ismertette helyzetüket, és nyugalmat kért. Potter teljes készültséget javasolt, s ezt Martens elfogadta. A csatorna – újabb tíz perc múlva – 150 méterre keskenyedett. Ugyanakkor a víz felszínén szálacskák jelentek meg. Előbb csak szórványosan, de percek múlva már a hajó mintha nem is tengeren, hanem réten járt volna. Balra húzódtak el a világító felhők, s Martens már nem utánuk ment, hanem a csatorna mindig élesebb kanyarjait követte. Sebességet váltott, a motort teljes erőfeszítésre kényszerítette. A sebességmérő piros pontocskája kétszáz kilométer fölött ingadozott, aztán rohamosan csökkent. A radar középső képernyőjén még mindig mutatkozott jelentéktelen nyílás a két élő fal között. Nem volt több húsz méternél, de Martens ügyesen manőverezett a zegzugos folyosóban. A sebesség mégis csökkent és csökkent. A hajó teste pillanatonként ugrott egyet, mintha valaki vagy valami erőszakkal ráncigálná vissza. – Ne erőltessük tovább – tanácsolta Hjalm telefonon át alulról, s Martens megfogadta a tanácsot. Iramukat lecsökkentette egyharmadára, de ez a sebesség valójában rég csak elméleti volt. A hajócsavarra tíz- és tízezer finom és szívós szál tekeredett, s a percenkénti sokszázas fordulattól hatalmas gubancban úszott a hajócska nyomában. A szálak különösen viselkedtek. Nem úsztak élettelenül, de fékevesztetten csapkodtak, korbácsolták a 44
vizet, s igyekeztek el a naszáddal ellentétes irányban. Martens még remélt, percek töredékéig Aztán belátta: csak a hajtóenergiát pazarolja fölöslegesen, de így nem győzi le az indulatos szálakat. Vukicsot és Pottert hívta. A hajó mindig gyorsabban rángatózott visszafelé. A csatorna már csak fekete repedésnek látszott a képernyőn, és a fényszóró sugárzása sűrű szövedéken tört meg. – Csapda – dünnyögte Vukics, ahogy a vezérlőkabin hátsó ablakán kierőltette ma? gát bő szkafanderében a naszád tetőzetére. Utánakúszott Potter is. Sugárvető helyett most sugárágyú csövét szorongatták. A sugárágyú két centiméter átmérőjű, másfél méter hosszú cső volt. Gombnyomásra kemény hullámok tömegét zúdította a célpontra. A legkeményebb kőzet is, pár perces besugárzás után, porrá omlott. Csak Martens utasítására vártak. Már szólni akart Martens, amikor káprázatos tűzijáték vakította el. Félig vakon kapta szeme elé tenyerét. Milliárd és milliárd kék, zöld és lila pontocska lobbant fél jobbról és balról, s a következő pillanatban villámlások zivatara fogta körül a naszádot. – Elektromos vihar! – Nem! – ordította vissza Vukics a rádión át. – Két tábor csapott össze! – Azonnal jöjjenek vissza – parancsolata, és a radarvételt átállította televíziósra. A vezérlőkabinra sötétség borult, mert rá-bocsátotta a szuperfiorit ablakokra a titanium páncélzatot. A sötétség mégsem volt teljes, mert nyitva hagyta a hátsó ablakot, hogy a két férfi, Potter és Vukics visszatérhessen. A televíziós vétel rendkívül heves villámlást mutatott. Martens – ahogy szeme megszokta; a képet – már 45
részleteket is megkülönböztetett. A vakító világosságban láthatta, mint bomlanak ki a szálacskák keskeny levelekké, és amikor egy-egy levél – a két táborból – összecsap: elektromos kisülés történik. A levelek felizzanak, majd összezsugorodnak, s pernyeként peregnek alá a nyugodt víztükörre. Az elpusztultak helyére újabb levelek tódulnak, s ha ezek is elégtek, jön a többi, megállás nélkül. – Ezek porrá égetik egymást – dadogta Martens. – Bennünket is – üvöltötte Potter. – Nézze meg a hőmérőt! A különleges hőmérő már nyolcvan fokot mutatott. Aztán 120-nál forrni kezdett a tenger. Sűrű gőz gomolygott a televízió képernyőjén, és Martens ingerülten parancsolta befelé társait. – Ne idegeskedjék, Martens – oktatta ki Potter –, előbb gondolkozott volna. – Szép helyre vitt bennünket. Ez a halál csatornája – tódította Vukics. – Szoboljevre gondoltam… – Nem is azért mondtuk – mormogta enyhültén Vukics –, de ha már bajban vagyunk, igyekezzünk kikerülni belőle. Legyen szíves és kapcsolja be a héliumhűtést. Mi a sugárágyúkkal dolgozunk, és igyekszünk szétválasztani a két társaságot… A hajó fedélzetén finom permetben futott szét a mínusz 160 fokra lehűtött nemesgáz. Vukicséknak nem ártott, mert szkafanderük az abszolút hideget is elbírta, ha kellett. A háromszáz fokra nőtt hőség máris észrevehetően enyhült a hajó közvetlen környezetében. – Tűz ellen tűzzel! – szavalta Vukics, és e^y levélsorozatot borotvált ketté a kemény hullámokkal. A 46
több ezer fokos hőség elhamvasztotta a harcias leveleket, azután a mögöttük ágaskodókat is, de sorfal sorfal után hullámzott elő. – Elöl nincs semmi baj? – kérdezte zihálva Potter. – Egyelőre még nincsen. Egymással vannak elfoglalva. – Tíz perce harcolunk már. A hélium csak húsz percre elég. Jó volna odébbállnunk… – Csak négy percig elég – pillantott Martens a mérőre. – Igyekezzenek a hajócsavarról annyit letisztogatni, amennyit lehetséges. A csavarra nagyon vigyázzanak. Ha megsérül, megbénultunk. Vukics két perc múltán már jelenthette, hogy végrehajtotta feladatát. – Akkor üljenek fel a kabin tetejére, és a sugárágyúval állandóan söpörjék végig a terepet. Balfelé vágunk át. Egyelőre harminc fokkal fordulunk el… A két sugárágyú öt méter széles utat vágott a hullámzó sűrűségben. A hajócsavar, kínlódva bár, de dolgozni kezdett. A hőség tovább csökkent, és Martens kikapcsolta a hűtést. A szemkápráztató tűzijáték messze jobbra maradt el tőlük. Fényessége még mindig igen erős volt. Elég lassan haladtak, óránként tíz kilométeres gyorsasággal. – Hajnalig sem érünk oda… – békétlenkedett Vukics. – De hová lett Hjalm? Nem mutatkozott… – Biztosan elaludt – vélte Martens. Felébresszem? – Nem szükséges. Ketten is elbánunk velük… A kemény sugarak roppant hője milliószámra semmisítette meg a szívós szálakat. Ez a tűzijáték semmi volt ahhoz, amely már a láthatárra távolodott. – Nem tudom, kik lehetnek, mik lehetnek? Főleg, hogy milyen anyagokból épült fel a testük. A szálakban igen 47
sok vas lehet. Égésük színe ezt mutatja. Vukics tovább fűzte Potter gondolatait. – Ami nálunk a fehérje, náluk az a vas. Egyet kihalásztam a vízből, s ahogy láttam, elszakíthatatlan. Hőre viszont érzékeny. Vassejtek? Különös volna… – Vassejtek? Nem – mondta Martens. – Csak arról lehet szó, hogy szervezetükben jóval több a fém, mint bármely földi lényében. Alapanyaguk azért a fehérje. – És az elektromosság? – vitatkozott Vukics. – Nálunk is vannak villamos ráják, például… – Igen, de – ellenkezett Potter. – Ez a biológusok dolga, nem a miénk. Egy bizonyos: ezek a szálak, ezek a növény-állatok, ha úgy tetszik: állatnövények, fejlett ösztönökkel rendelkeznek. Látnak. Mozgásuk is van. Hogyan? Ezt már én sem értem – fejezte be Martens. 54 – Talán szívókkal kapaszkodnak meg az iszapban. Ha akarnak, odábbaraszolnak. Én így képzelem. – Lehetséges – nézte a tele vízióernyőt Martens. – A sűrűség mintha ritkulna. – Már a hátukban járunk – adagolta szorgalmasan a sugarakat Potter. – Melyikük győzhet? – Amelyik előbb fogy el – mondta Vukics bizonytalanul. A távoli villogás szűnőben volt, majd váratlanul megszűnt. A túlerőltetett szemek előtt színes szikrák ugrándoztak, de ez káprázat volt csupán. – Elég volt a sugarakból – szólt Martens. – A szálak víz alá merülnek. A hajó csavarja is sokkal gyorsabban korbácsolta a vizet. A szálak roncsai elrángatóztak róla. 48
– Vihar készül – figyelte a televíziót Martens. – Jó lesz, ha behúzódnak maguk is. Kék villám vágta kettőbe a Vénusz éjszakáját. A tenger felágaskodott. Alig kúsztak be a vezérlőkabinba, magas hullámok söpörték végig a hajócskát. Aztán dobálni kezdték, mindig vadabbul. – Szemből tört ránk a vihar – üvöltötte Martens a fülhasító, száraz ropogásban. A motor erőlködött, de sebességük alig ott. Nehéz volt viharral szemben haladniok. – Közel a sziget – intett ki valamerre Vukics. – Pillanatra mintha láttam volna. Hjalm is feltűnt az imbolygó fülkében, nagyon álmosan. Pislogva figyelte a képernyőt. A titánium páncélt nem engedték fel. – Mégis elérjük – mondta szinte szelíden Martens. SZÁZMILLIÓ LÓERŐ Nyögve fordult másik oldalára Szoboljev, aztán felnyitotta égő szemeit. Szűk csőben találta magát, öntudata csak lassan tisztult fel. – A mentőrakéta – döbbent rá –, de hová tűnt Martens? A másikkal ment el, vagy a szigeten maradt? Vagy ez már más… Gondolatai összezavarodtak megint, és már majdnem újabb ájulásba esett, de szemei kedves látványt pillantottak meg. Zöldeskék bolygó jelent meg az ablakocska nyílásában, körülötte nála jóval kisebb, fehéres bolygócska vonult odébb és odébb, látható sebességgel. – A Föld – gondolta meghatottan – már nincsen 49
messze…. A bolygó tömege rohamosan növekedett. Szoboljev a sebességmérőt kereste. A mutató zéruson állott. Ugyanúgy az üzem anyagjelző is. A mérnök fájó fejjel, de számításokat végzett. Az eredmény meglepő volt. – Másodpercenként százezer kilométer – sápadt el, a szkafander csillogó ablaka mögött. Bekapcsolta a rádiót. Ez rendesen működött, mert pillanatok múlva már hallhatta a hívást. – Szoboljev mérnök, Szoboljev mérnök, itt a Föld beszél, Szoboljev mérnök, jelentkezz! A hang mindig erősebb volt, aztán fokozatosan halkult el. Pillanatig úgy látszott, mintha Szoboljev rakétája összeütközne a Holddal, de nem, villanásnyira látszott a Föld egészen közelről, ahogy a Földközi-tenger fölött illant a rakéta végig, nyugat-keleti irányban, s még jól láthatott egy több százezer tonnás tartályhajót, amint kifutott Alexandria kikötőjéből, de ezután megint csak a sötétség következett. A Föld mögötte maradt, de a rádióhullámok még követték Szoboljevet, valameddig, az útján. – Szoboljev mérnök, Szoboljev mérnök, a Föld szólít! Még kétszer hallotta a hívást, halkulóban. Aztán csak a jeges csönd magánya borult Szoboljev eltorzult vonásaira. Mintha a Mars vörösségét látta volna elég távol, mint irányfényt. Majd a Jupiter következett. Holdjai féltőn fogták közre, de Szoboljev kicsiny űrhajója messze kerülte el. A többi ismerős bolygó is elvillant, s valahol, nagyon távol, a Naprendszer legszélén feltűnt egy kicsi pont. – Már csak a Plútó van hátra. Mögötte, fényévekig, a 50
semmi – jajdult fel hangosan Szoboljev, és igyekezett a Plútó jeges gömbjéhez kormányozni börtönét, de a kormány felmondta a szolgálatot, az emeltyűk lazán kotyogtak ágyukban. Újra beszédet hallott. – Halló, itt az Atair. Most lépjük át a Naprendszer határát. Búcsú és üdvözlet a Föld lakóinak. Viszontlátásra húsz év múlva. Dicsőség Szoboljev hősi emlékének…. Lassú, méltóságteljes gyászzene ütemeit hallotta felcsendülni. Szoboljev azt hitte, hogy rögtön vége. – Élek, hiszen élek – kiáltozott a süket mikrofonba. A gyászzene sem kísérte sokáig. Egyszerre, mintha elvágták volna. – Élek, hiszen élek – sírta a felnőtt ember, de előtte már csak a világűr végtelensége tátongott, igen távoli napjaival. – Most már csak a halál… – mondta halkan, csak magának Szoboljev, és kezdte kicsavarni szkafandere védőüvegét. A fulladás lassú halál, de most már mindegy. Kicsit megemelte a lapot, hogy kifelé illanjon a levegő. Zihálni, köhögni kezdett. – Borzalmas – fuldokolt a szkafandersisak megritkult levegőjében. – Hová lett még akkor Martens? Ekkor sárgásfehér pont tűnt fel az űrben. – A tizedik bolygó, amit még senki sem ismer? – feledkezett meg félelméről egy pillanatra. A bolygó mintha imbolygott volna a fekete háttéren. – Szédülök – panaszkodott Szoboljev. – Bolygó nem billeghet így. Meghökkenve látta, hogy a bolygó alakja nem 51
szabályos gömb, inkább egy szájával lefordított fazékra emlékezteti. – Tehát egy apró, szabálytalan aszteroida – motyogta –, de akkor mitől kap ennyi fényt? A Nap nagyon messze maradt már mögötte, de a bolygócska fénye vakított. Szoboljev egész testében megrándult, mintha áramütés érte volna elkínzott tagjait. A rádió váratlanul megszólalt. – Szoboljev, halló Szoboljev, barátom – hallotta Lemkov aggodalmas hangját meglepő közelségből. A mentőrakéta hatméteres teste nagyot ugrott, és Szoboljev szkafanderbe bújtatott teste ide-oda csúszkált, le-fel a szűk üregben. Valami kozmikus erő dobálta a rakétát, a hang, a fény, a sötétség összezavarodtak különös gomoly aggá, és Szoboljev erőlködve meresztette ki szemeit. Szkafandersisakot pillantott meg maga fölött. A viharos hintázás a végtelen űrben szelíd ringatássá enyhült. Már nem lebegett, szilárdat érzett teste alatt. – Ember, ébredjen már! Szoboljev! Szoboljev! – hallotta Lemkov hangját. – Már alig bírtunk ezekkel az átkozottakkal! Szoboljev kissé bambán ült fel. Amit látott, rögtön magához térítette. Lemkov mögött, pár lépésnyire, másik alak állt, és egyetlen fénycsóva vágódott bal bokája mellől a feneketlen sötétségbe. A fény udvarában zavaros valami mozgott ide-oda. Mintha egy foszlányokban lógó, óriási függöny lebegne, szálaira tépdesve és hajtva valami széltől. – Végre – mondta Lemkov –, már azt hittem, hogy elájult. Gyorsan, gyorsan! – nyomott a kezébe egy sugárvetőt. 52
Lemkov is sugárvetőt szorongatott, a másik űrutas is, Szoboljev nemkülönben. – Gyorsan, mert elragadnak mindhármun-kat – csattant fel Lemkov hangja –; Fabricius sugárvetője már kimerülőben. A készlete nyolcról nullanullanégyre csökkent. Szoboljev előrelendítette sugárvetője csövét a titokzatos függöny irányába, s a másik másodpercben, már a vékony csövet ezer és ezer vékony csáp ragadta meg, gyűrűzte körül. A csápoknak nagy erejük volt, majdnem kirántották a sugárvetőt a meglepett kezekből. Gondolkodás nélkül nyomta le az indító-billentyűt, és a kemény sugarak nyomában kékes fénnyel szikráztak fel a szálak. Lemkov is derekasan működött. A sziporkázás, villogás percek múlva megszűnt, s a sugarak akadálytalanul suhantak előre az üres térben. – Visszavonultak – csengett Fabricius diadalmas hangja rádión keresztül a sisakokban. – Vissza ám, de meddig? – dörmögte Lemkov lemondóan. Gyanús csend, nyugalom következett. – Talán nem jönnek többet? – kérdezte Fabricius, de választ nem kapott. A kézireflektort most felkapta Lemkov, és végigpásztázta a tenger tükrét. A szálacskák nem mutatkoztak. Csak az elégett csápok maradványai úszkáltak barna foltokban a vízen. Egyszerre kiejtette kezéből a lámpát, mert velőtrázó ordítást hallott. A lámpa szerencsére nem tört össze, de fénye erőteljes sugárban meredt felfelé, a Vénusz ködös boltozatának. Szoboljev tért magához legelőbb. Bekapcsolta a 53
vészlámpát, amely a szkafander homlokrészébe volt szerelve. A kis fénycsóva tehetetlenül kapálódzó tömegre világított. Fabricius volt, élő hálóban. Az ezerszeműek csellel éltek. A sötétség leple alatt ellepték az öblöt, amelyik a patkó két szára között húzódott hosszasan, és hátulról támadtak a három űrrepülőre. Szerencsére csak Fabriciust tudták megragadni. A másik kettő távolabb állt, s a csápok így nem érhették el őket. Mintha görcs dobálta volna Fabricius szkafanderes testét. Pedig nem így volt. Az ezerszeműek akarták bevonszolni az öböl vizébe. Szoboljévben kép villant fel. Az öbölből kimeredő rakétaroncsoké. Most már értette, mint kerültek azok a szürke színű tengerbe. Lemkov és Szoboljev óvatosan közelítették meg a csápok labirintját. Sugárvetőik, jobbról és balról, szinté egyazon pillanatban lövelltek. Fabriciust nem érte a kemény sugarak áradata, de váratlan támadóit annál inkább. A már ismert kék lobogás csapott fel – most csak pillanatokra –, aztán Fabricius nyögdécselve tápászkodni kezdett. A csápok maradványai sietve penderültek le róla, és kígyózva siettek a vízbe. Lemkov rájuk emelte fegyverét, de már elkésett. Csak a víz sistergett, zubogott* gőzölgött a sugaraktól. – Nos, ha valóban rendelkeznek valami értelemmel, akkor nem is próbálkoznak többet – emelte fel Lemkov a reflektort. – Nem tudom. Ha az éhség hajtja őket… – tűnődött Szoboljev. Fabricius félbeszakította: 54
– Nézzék csak! Arra – mutatott a vak bizonytalanba. A láthatáron villámok csaptak fel. Fordított villámok, mert lentről felfelé rohantak. Először csak keskeny sávban látták a fények szemkápráztató játékát, aztán ez mindinkább kiszélesedett. – Nem közeledik ahogy látom, de nem tetszik sehogy sem – nézett körül Lemkov valami védett hely után. A reflektor csóvája a délután lezuhant rakéta tornyára tapadt. – Ez jó lesz éppen. Gyerünk csak. A villózás mindig hevesebb volt, s így, a táncoló fényben már láthattak is valamelyest. Fürgén kúsztak felfelé a rakéta merevítőin, s meghúzódtak a vezetőkabinban. Húszméteres magasságból már többet láttak. A fényesség előbb még nagyjából éllel volt feléjük, de most elfordult és szélesedett. A frontja a láthatárig húzódott, de átmérője nem volt több húsz méternél. Nem képezett egyenes vonalat, hol itt húzódott előre, hol ott vonult vissza. Néha percekre a vakító sávban sötét hézag mutatkozott, hogy aztán annál hevesebben csapjanak fel a szikrák. – Nem tudom, mi lehet ez – dörmögte Lemkov. – Fényképezni kellene. – Minden a gömbben maradt. – Az űrruhába szerelt gép csak nappali felvételekre alkalmas – dühösködött Lemkov. – Nos, megteszi a zsebradar is. – Az is a gömbben maradt – röstelkedett Fabricius. – Sajnos a miénk is összezúzódott – próbálgatta Szoboljev a radar keresőjét –, ez sem működik… – Nem tehetünk mást, mint várunk türelemmel. 55
Szoboljev egyszerre megragadta Lemkov karját. Azt hiszem, fényszóró. Elég erős… Tejfehér fény tűnt fel a kék villanások között. Nyugodt és egyenletes. – Az őrnaszád lesz. Martensék közelednek. Épp ideje! – sóhajtott fel Fabricius. Már nagyon szerette volna viszontlátni kényelmes kabinját az Atair gyomrában. – Nem lehetnek távol – vélte Lemkov. Erősen hunyorított, így akarta megállapítani a távolságot, csak szemmel, műszerek híján. – Tizenöt-húsz kilométer. – Szoboljev alig mondta ki a szavakat, mikor a kutatórakéta égnek meredő teste enyhén megingott. – Csak nem? – rezzent össze Fabricius, – Nem az ezerszeműek. Nyugodjon meg. Ez szél volt. Vihar lesz. Nem úgy tört ki a vihar a Vénusz éjszakájában, mint a Földön szokott. Nem előzték meg távoli villogások, a felhők go-molygása a Hold arca előtt. Még dörgés sem hallatszott. Az idegen bolygó éjszakája mely és alattomos volt, akár a szigetecske környékén a csöndes tenger és a felszíne alatt gomolygó rejtelmeseiéiig növényi, félig állati lények fegyelmezett, különös parancsoknak vagy ösztönöknek egységesen engedelmeskedő milliárdjai. A vihar jöttét csak az első széllökésekből tudták meg. A világító felhők elkerülték figyelmüket. A vihar érkezése inkább bosszantó volt; mint rémítő. A gyorsnaszád és a szigetecske között hat-nyolc kilométerre csökkent a távolság. Ha nem tör rájuk a váratlan égiháború, könnyedén kiköthetnek Martensék a sekély öbölben. De így? 56
Szoboljev messze kihajolt, és bal keze egyenletes ütemben lóbálta a kézireflektort. Egyelőre semmi fényjel, semmi válasz sem mutatta, hogy észrevették a szigetecskét. A viharral vannak elfoglalva – berzenkedett Fabricius. Szerencséjükre a rádiók működését nem zavarta meg a vihar, csak egészen halk sistergés hallatszott időnként a fejhallgatókban. Szoboljev keze pillanatra sem pihent. A gyorsnaszád még mindig nem villogta a választ. A távolság pedig újból felére csökkent. Három-négy kilométernyire. A vihar kitörésének első pillanataiban, szinte egyetlen intésre, kihunyt a láthatárt kettéosztó óriási kék szikraeső. Most csupán Szoboljev reflektorának kérlelő fénye söpörte végig a hullámok hátát. A ráérkező válasz elég bizonytalan volt. A tengerrel küszködő gyorsnaszád fényszórója ugyan nem aludt ki pillanatra sem, csak mereven szegeződött előre, jelzéseket nem adott. A fényszóró forrása folytonosan eltűnt a hullámhátak mögött, de a fény nem. Legfeljebb megfogyott, elgyengült, de visszfénye visszatükröződött a rohamosan lejjebb és lejjebb ereszkedő vénuszi felhők hasán. A szél nyugtalanítóan fújt. Nem egyenletesen, hanem váratlan lökésekkel. A felmeredő roncs mindig vadabbul billegett, hogy aztán – ha csak pillanatokig –, de megnyugodjék bizonytalan talapzatán, amit a szétroncsolt hajtómű alkatrészeinek összevissza görbült halmaza jelentett. Vakító fény vágott el nem messze tőlük, összerezzentek és Szoboljev csaknem kiejtette a reflektort elzsibbadt kezéből. Különös villám volt. Egyenes és széles, mint egy pallos pengéje. Igaz, legnagyobb részét 57
nem láthatták, hiszen a felhőzet alig száz méterrel rohant mindig egy irányban az őrjöngő vizek fölött. A hullámok ezredei már elfoglalták a szigetet. Tömege teljesen eltűnt a sötét kavargásban. A hullámzásnak nem voltak fehér tajtékjai. A Vénusz tengere teljes sötétségben tombolt, s csak nagy ritkán jelentek meg bizonytalan, piszkosföld derengések rajta, hogy aztán felszívódjanak a feketeségben. A villámot nem követte másik. A hajó még mindig másfél-két kilométerre hánykolódott a szigettől, de jelzéseket adott végre. – T-a-r-t-s-a-n-a-k k-i… Ezt adta le folyton a gyorsnaszád fényszórója. A biztatásra ugyancsak szükségük volt, mert nemcsak a szélrohamok rázták a roncsot, de veszedelmesen karcsú testét mindig vadabbul döngették a lenti hullámok is. – Negyedórát talán még kibírjuk – vélte Szoboljev. – Nem volna a legjobb megkeresni a gömböt és meghúzódni benne? – érdeklődött Fabricius. – Együgyű gondolat – sóhajtott most Lemkov. – Hol van már azóta a gömbünk – hangja felcsattant. – Még a vihar elején elsodorhatták a hullámok. Nem volt lerögzítve semmivel. Csak Martensék hajójában bízhatunk. A gyorsnaszád mintegy varázsszóra, egészen közel jelent meg, orrával feléjük fordulva. Tisztán kivették a vezetőkabin tetején egy űrhajós szkafanderes alakját. A hajó fényszórója most jelezte a hullám-hosszot, amelyen kapcsolatot találhatnak.. Egyedül Szoboljev szkafandere volt ellátva hullámkeresővel. Lemkovon és Fabriciuson régebbi űrruha volt. Szoboljev pillanatok alatt találta meg a kapcsolatot. 58
– Halló, Martens? Idejében érkeztek. Tíz percet sem adok a rakétának és a-tengerbe fordul. – Csodálom, hogy még áll a talpán – hallotta Martens jól ismert, most a fáradtságtól rekedtes hangját. – Csak azt nem tudom,- hogyan kössünk ki? Igaz, a vihar a sziget felől fúj, és így nem kell tartanunk a szétzúzódástól… Viszont ha a hajócskát párhuzamosan fordítom a hullámveréssel, akkor a csavarok vajmi keveset érnek. A naszád elsodródik a szigettől, és fel is fordulhat… A hajó fényszórója beragyogta a tornyot. Martens jól látta a kabinból kihajolni Szoboljev 'hüvelykujjnyi alakját. 66 – Még tíz perc, Martens… – csengett fülében a figyelmeztetés. Az orkán még vadabbul tombolt. A hullámok mindig magasabbra csaptak, s a rakéta magányos roncsa szemmel érzékelhetően ingadozott, miként egy sebesült ember. A fényszóróra egyszerre nem volt szükség. A sziget mögötti tengerrészlet megvilágosodott. A rendkívül alacsonyra ereszkedett felhőzetből szokatlan alakú villámok peregtek alá. Szó szerint peregtek, mert alakjuk nem ágbogas volt, hanem spirális. Nagyon sok villám ereszkedett így lefelé, de nem a fény sebességével, hanem valamivel lassabban. – Szalagvillámok – idézte fel emlékezetében Martens olvasmányait. – De ha villámok, akkor miért lassúbbak a fénynél? A villámok sokasodtak, szaporodtak. Úgy tűnt, minden négyzetméterre jut egy-egy, s minden másodpercben. Az ég nem volt már más a sziget mögött, 59
mint egyetlen kápráztató, kékes tűzfüggöny. Szoboljev foglalta össze a látottakat. – Különleges elektromos zivatar, de eső nélkül. Az esőszálakat úgyszólván a villámok helyettesítik. A felhőfüggöny felett helyezkedik el a nagy kiterjedésű góc, amelyből zúdul állandóan ez a sok száz millió lóerejű energia. Szerencsénkre iránya a szélviharéra oldalazó, s így elkerül. Ha elért volna bennünket, még atomjaink is felbomlanak. De már elég természet-tudományból. Lássunk a meneküléshez, Martens. Martens nagyon rosszul érezte magát. Tudta, azok hárman vakon bíznak benne, de ő szinte tehetetlen. A naszád motorja már akadozott a túlerőltetéstől, s mégis, a hajó méterről méterre hátrált. A fokozódó hullámverés előbb még csak fékezte, de most már űzte hátrafelé. A motor ereje kevés volt a küzdelemhez. Egyetlen lehetőség volna még. Ha Szobolje-vék elhagyják a roncsot, és a tengerbe vetik magukat, nem fulladnak bele, hiszen felfújt szkafanderük a víz színén tartja őket. Talán kihalászhatják a menekülteket. Ha nem? Akkor a dühöngő tengerár elsodorja mindhármukat a végtelen óceánra, s amikor levegőjük kifogyott, megfulladnak, de nem a víztől, hanem a légszomjtól. – Ugorjanak – csak ennyit tudott kinyögni Martens, és visszapréselte magát a kabin ablakán, aztán helyére eresztette a fiorit ablakot. Ha még kint marad, a hullámsorok menthetetlenül lesodorják. Négy műanyag kötél tartotta eddig, de három már elpattant az örökös rángástól. Szoboljev is tudta, hogy mást nem tehetnek. A rakéta raktárában gumicsónak nincs, de fölösleges is volna 60
kísérletezni vele, mert az első hullám felborítaná. Nem maradt más hátra, mint az ugrás. A tíz percből öt telt el. A szalagvillámok nem ritkultak, de távolodtak, észrevehetően. Becsapódásaik nyomán vadul sistergett a tenger, s a felforrt víz gőztornyokat lövellt a magasba. A gőztornyok kísérteties kék alakokként imbolyogtak, majd ezernyi darabra tépődtek a viharban. Először arra gondolt Szoboljev, hogy összekötik magukat, és együtt ugranak le az árba. Ám, ha csak egyikük szkafandere is kilyukad és vízzel telik meg, a nagy súly lehúzza társait a milliárd csáp közelébe. Hiába volt vihar a tenger felszínén, odalent bizonyára mohón vártak rájuk, talán már tíz-húsz méteres mélyben, az ezerszeműek. A vihar ereje valamit csökkent. A torony mégis vésztjóslóan nyögött, nyöszörgött. Nem volt maradásuk. Először Lemkov ugrott, majd a kapálódzó Fabriciust lökte ki Szoboljev a roncsból, és magára maradt. – Tegyenek valamit – kérte Szoboljev, aztán ő is ugrott. – Amit lehet – hallotta még Martens hangját, majd elnyelte az egyik, különösen magas hullám. A víz alatt elengedte magát. A felnyomó erő feldobta pillanatok alatt. Társait nem látta sehol, csak a naszád tömegét, közvetlen közelében. – Hall, Martens? – kérdezte reménykedve. – Hallom, de mi van a többiekkel? – Nem tudom, most a naszád hullámhosszán állok. Majd visszakapcsolok rájuk. Aztán megint a naszádra. – Lemkov! Halló Lemkov! – Eddig minden rendben! A hajó tőlem balra. Egy vonalban vagyok vele. Távolságom tőle talán száz 61
méter… Fabriciust szólongatta, de a mérnök nem válaszolt. Türelmesen mondta Fabricius nevét egymás után sokszor, nagyon sokszor, de válasz nem jött. Visszakapcsolt a naszádra. – Lemkov válaszolt, de a mérnök nem. Talán elájult. – Akkor elveszett. Ha nem tud helyzetjelentést adni, nem kereshetjük, ön merre van? Szoboljev közölte adatait. A gyorsnaszád éles ívben fordított hátat a komor szigetnek. Az elektromos zivatar már nagyon messze járt, valahol a láthatáron. A roncs, ámulva látta Martens, még mindig kitartott. – Igyekszem önökkel egy vonalban maradni – közölte Martens,. – Pillanatnyilag nem tehetek mást. Időnként kapcsoljon át Lemkovra, és aztán közölje velem az ő adatait is. Így múltak a negyedórák. Fabricius eltűnt. A vihar ereje nagyon lassan csökkent. Lemkov és Szoboljev egy kilométerre sodródott egymástól. Lemkov kissé előbbre volt, mint Szoboljev, de csak pár száz méterrel. A naszád hűségesen haladt valamivel mögöttük, kettőjük között, nagyjából középen. – Mennyire lehetünk a szigettől? – kérdezte Szoboljev a hajót. Martens helyett Vukics válaszolt: – Itt Vukics. Martens rosszul lett a kimerültségtől. Nem veszélyes dolog, de pihennie kell. Mostantól én vezetem a hajót. A távolságot kérdezte? Talán nyolcvan kilométer. A csillaghajó közölte, hogy elindult felénk. Egy órán belül találkozunk. Az ideiglenes parancsnokot, Pirket, nagyon leverte Fabricius balsorsa. Szoboljev végtelenül elszomorodott. Fabricius, azóta, 62
talán szívbénulást kapott a rémülettől, mikor rájött, hogy nincs senki sem a közelében. Esetleg megzavarodott. Még ez is a jobbik eset. Ha értelménél van, tudhatja, mi vár rá. Huszonnégy érán belül lassú, kínos fulladás. Hirtelen ötlet cikázott át az agyán. – Közölje az Atair rádiósaival tanácsomat. Figyeljék radarral a tengert. Hátha rábukkannak Fabriciusra. Akkora egyformaságon feltűnik a legkisebb éltérés is. Fabricius szkafanderét könnyen megpillanthatják. Vukics továbbította Szoboljev tanácsát, és húsz perc sem telt belé, már közölhette az örömhírt. Fabricius az Atair fedélzetén van. Lassan hajnalodott. A szél majdnem elállt, de a hullámok még mindig magasba csaptak. A naszád radarja nem jelzett semmi különöset. Az ezerszeműek, úgy látszik, nem kedvelték a viharos vizeket. A mágnesesség fokozódása sem jelentkezett.: – Valószínűleg kijutottunk a mágneses, övezetből – mondta Szoboljev a távoli Lemkovnak. A két űrutas aztán végtelen hosszú vitába kezdett a mágnesességről, mert már nagyon elunták a szüntelen sodródást. Vukicsot már nem is kapcsolta Szoboljev. A naszádról kivehették őket a szürkületben. A naszád egészen vánszorgott mögöttük. – Igyekezzünk úszva közeledni – tanácsolta Lemkov. Fél óra alatt kemény munkával már csak kétszáz méterre voltak egymástól. – Kifoghat bennünket – szólt Szoboljev, de senki sem válaszolt. Ahogy kínlódva megfordult az árral szemben, láthatta, hogy a gyorsnaszád nem méltó nevéhez. Már alig látott valamit belőle a hullámok gerince fölött. – Motorhiba lehet. A rádiójuk miért hallgatott el? 63
– Miért? Mert az Atair közeleg – nyugtatta meg Lemkov. A csillaghajó kecses, de óriási teste rohamosan növekedett. Az Atair majdnem a hullámokat súrolta, oly alacsonyan szállt feléjük. Vukics már az Atair parancsnokával lépett rádió-összeköttetésbe. Egészen világos volt, mikor a még mindig viharos tengeren rájuk borult a csillaghajó megnyugtató árnyéka. ÚJ VILÁGOK Az Atair tanácskozótermében már akadozott a beszélgetés, mert a hét férfi, akik az előadók asztalánál ültek, nagyon fáradt volt. A másfél napos expedíció viszontagságai nagyon kimerítették őket, s bár egyszer aludtak azóta, még kábult volt fejük, tagjaik ólmosak. Az Atair már millió kilométerekkel hagyta maga mögött a barátságtalan Vénuszt, s most úton volt – földi utasításra – a Mars bolygó északi pólusa felé. Nagy mennyiségű különleges kőzetet kellett felvenniök a Mars egyik újonnan megnyitott bányájából, s a Földre továbbítani. Lemkov morgott egy kicsit, hogy a büszke csillaghajót alkalmi teherbárkának nevezték ki, de nem zúgolódott különösebben ellene. Megszokásból zsörtölődött. Aztán elfeledkezett az új feladatról, ahogy a százötven csillogó szempárt látta, összegyűlt a csillaghajó szinte minden utasa, csak a legszükségesebb személyzet maradt a gépeknél, a rádiónál, a megfigyelő berendezéseknél és a vezérlőteremben. Lemkov először minden kérdésre válaszolni akart, de amikor 172 cédula gyűlt halomba, megcsóválta szakállas 64
fejét. – Nem, ezt nem tudom megtenni, barátaim. Háromnégy napon át beszélhetnék, s még akkor sem válaszoltam minden kérdésükre. Különben is, sok kérdés hasonló. Így csak rövid összefoglalót tartok önöknek… Kortyolt vizespoharából, aztán fénytelen hangon beszélni kezdett. – A beérkezett kérdések zöme, a szigetecske körüli időszakos mágnesességről érdeklődött. Be kell vallanom, hegy kielégítő választ adni nem tudok, csak Szoboljev mérnök feltételezését közölhetem. A vassziget – feltehetően – óriási vastömeg tenger fölé került csúcsa. A tenger alatt száz kilométereken át húzódik a fémtömeg, illetve a rárakódott iszapréteg alatt, míg aztán eltűnik a Vénusz ismeretlen mélységeiben. Szoboljev úgy gondolja, hogy ez az aszteroidák tömegével felérő fémkolosszus a világűrből jutott a Vénuszra. Gondoljanak a Földön található arizonai meteorkráterre. A Vénusz tömegvonzása húzta magához a kozmikus vándort. Ami a mágnesességet illeti, erről Szoboljev véleménye ez: maga a szigetecske nem mágneses, de környéke annál jobban. A fémtömeg ismeretlen, felderíthetetlen részeiben mágnesérc erek, gigantikus telepek húzódnak meg. Nappal a mágnesesség az éjszakainak kb. tizenötszörösére nő. Igen, mert akkor az ezerszeműek pihennek a tenger mélyeiben. Éjszaka felélednek, kitárják leveleiket, s a levelek mérhetetlen sokasága paramágneses bizonyára. A paramágneses levelek pedig szinte leárnyékolják a mágneses teret. Bár a feltevést erősen kérdésessé teszi a vashegység és a levelek összességének tömegei közti arány. A vashegység 65
tömege sokezerszeresen nagyobb. Itt még vizsgálódnunk kell. Kis szünetet tartott. Aztán csöndesen folytatta. – Magam részéről csak annyit kívánok hozzáfűzni, hogy a vashegység jövevény voltát két dolog bizonyítja. Először: fokozott mágnesességgel másutt nem találkoztunk, mint a sziget övezetében. Másodszor pedig, a vasszigetecske volt az egyetlen tenger fölé emelkedő pont, amelyre rábukkantunk. A tenger mélysége átlagosan háromszáz méter, s csak egész jelentéktelen púpocskák mutatkoztak rajta. Kettő-öt méteresek. Úgy gondolom, hogy a Vénuszt mindenütt óceán borítja, s felületén a vassziget az egyetlen szárazföld. Hangsúlyozom: ez feltételezés, mert a Vénusz felszínéből nem ismerünk többet pár százezer négyzetkilométernyinél. Megint szünetet tartott. Még köhintés sem zavarta a csöndet. – Az ezerszeműekről röviden ennyit. Feltétlenül az állatokhoz kell sorolnunk őket, mivel szemük van. Szervezetükben rengeteg a fém. Ezt a tenger vizéből nyerik. A tengervíz analíziséből kiderült, hogy ez jelentős mennyiségben, 2,4 százalékban különböző oldott fémeket tartalmaz. Főleg vasat és nikkelt. Honnét nyerik az ezerszeműek az elektromosságot? Ez is titok. Nagyon keveset tudunk róluk, hiszen egyet sem sikerült elfogni közülük. Fabricius már szunyókált. Lemkov is lehunyta pillanatokra a szemét. – Egy jelenséget igyekszem még megma-gyarázni. Martensék világító felhői és az elektromos zivatar között feltétlenül van összefüggés. Ezek a felhők gigantikus 66
elektromos telepek. Vándorolnak a Vénusz légkörében, s viharok esetén, eső helyett – vihar alkalmával semmi csapadékot nem észleltünk – szalagvillámok milliói zúdulnak alá. Ami a villámok sebességét illeti – tudniillik, hogy sebességük kisebb a fénynél –, csupán optikai csalódás. A villámokról még csak ennyit: mérhetetlenül nagy energiájuk a főleg szén-dioxidból álló légkört felbonthatja alkotóelemeire: oxigénre és szénmonoxidra. Az ezerszeműek táplálkozása és légzése, valamint a villám zivatarok vegyi hatása közt bizonyos az összefüggés. Karikás, égő szemeit körbejáratta a teremben. – Egyelőre csak ennyit. Köszönöm figyelmüket és türelmüket. Udvarias taps köszöntötte a hét kutatót, aztán halk morajjal távoztak a hallgatók. A hét férfi nem mozdult. Kényelmes karosszékükben elaludtak. Lemkov csak percekig szunyókált, aztán felnyitotta szemeit, majd feltápászkodott és imbolygó léptekkel hagyta el a termet. A folyosókon nem járt senki sem. Hamarosan a vezérlőterembe lépett. Egyedül Brandys őrködött az automatikus berendezések fölött. Dolga nem akadt, lassú léptekkel járt fel és alá a tágas helyiségben, hogy el ne aludjon. – Minden a legnagyobb rendben – közölte Lemkovval. – Köszönöm – bólintott Lemkov és a megfigyelő üres helyére telepedett, az orr rész áttetsző félgömbjébe. Előtte most nem volt erős fény. A Vénusz messze maradt a csillaghajó mögött, és a Mars igen kicsiny, piros pont volt még a fekete háttéren. Lenézett, felnézett. 67
Mindenütt napok százezrei tündököltek, mozdulatlan, hűvös fénnyel. – Már egy bolygón is mennyi meglepetés – gondolta Lemkov, aztán félhangosan folytatta. – Vajon a távoli bolygórendszereken is megleljük a legnagyobb csodát? Az értelmet, amely alkot? – összerezzent, mert valaki halkan válaszolt. – Én nem hiszem, hanem tudom – mondta komolyan Brandys. – Számomra elképzelhetetlen, hogy értelem csak a Földön volna. Még elvisszük a kőzeteket a Földre, aztán nekivágunk a Kozmosznak. Nagyon bízom az Atair hajtóművében, de még jobban az embereiben. Ugye, vissza sem fordulunk, amíg nem találunk a miénkkel testvéri életeket?
68
II. VASHOLD TILTOTT VILÁG A fekete henger alján a bíborvörös izzás gyanúsan felélénkült. Világoskék, fehér és sárga villámocskák cikáztak át rajta. Az egész öt másodpercig sem tartott. Aztán megint rendben volt minden. Az űrpilóta, Brandys, felcsapta a védőszemüveg sötét lemezeit szeme elől, s fáradtan dőlt hátra. Hajnali négy óta volt szolgálatban, az Atair átformált kormányberendezésénél. A régihez képest ez igen egyszerű volt. Világoszöld asztalkán néhány gomb és kar, és a karosszéktől balra a gázadagolók négy emeltyűje. Barthou csillagász, Brandys helyettese a váltáskor nem szólt semmit üzemzavarról. Mégis, már háromnegyed Ötkor jelentkezett a hármas hengerben a felizzás. A másik három henger állapota nem változott. Most délelőtt tíz óra hét perc volt, földi idő szerint, és a hármas hajtómű ellenőrző-berendezése már negyedszer jelezte az antiprotonok nyugtalan viselkedését, a sebesség pillanatnyi felgyorsulását. Azután minden beavatkozás nélkül jött rendbe az energiák megszabott útja, és Brandys még mindig nem látta idejét, hogy jelentést tegyen Lemkov akadémikusnak, aki az első csillagközi expedíció vezetője volt. A csillaghajó hatodik hónapja volt már úton. Még mindig elég lassan haladt, pedig a Naprendszer legkülső bolygóját, a Plútót már negyvennégy csillagászati egységgel hagyták el. A Nap és a Föld közötti 69
középtávolságot – 150 millió kilométert – tehát már nyolcvannégyszer repülték át, és az expedíció másik csillagásza, az örökké álmos, fázékony Illarthal most izgatottan kuksolt a rádióteleszkóp keresői előtt, már második napja. Elmélete szerint ezen a tájon kóborolt valahol az ismeretlen tizedik bolygó, amit műszer még nem észlelt sohasem, és emberi szem sem csillant fel láttán a Föld csillagászati teleszkópjai tövében. Brandys, szokása szerint, most is fütyült a rendszabályokra. A biztosító hevederek lustán lógtak alá a vezetőülés két oldalán, és, az űrpilóta valami kis dalt dudorászott, amikor a hármas henger csúnyán felvillant. A gyakorlott kéz rögtön az adagoló emeltyűje után kapott, de gondolatnyival elkésett. Az ismerős csillagképek, amelyeket Brandys az unalomig megszokott már a féléves út alatt, váratlanul nem voltak sehol. Az irány jelző csillagok elrohantak valamerre balra, és erőszakos rángások remegtették meg a háromszáz méteres hajótestet. Az Atair külső fala mellett csúnya, mély üvöltés száguldott végig, és sárgásvörös lobogás, de az űrpilóta ebből semmit nem látott már. A harmadik lökés kitaszította ülőhelyéből, és Brandys védősisak nélküli borzas feje nagyot koppanva vágódott a műanyag lappal borított vezérlőasztalka legömbölyített sarkának. 78 Forró víz futott végig éppen Lemkov testén. Fütyürészve zuhanyozta magát, amikor a katasztrófa megdöbbentő hirtelenséggel bekövetkezett. Rögtön tudta Lemkov, hogy mi történt. A csillaghajó mintha megbolondult volna. Tanácstalanul suhant kis darabon, aztán nekivadult, dobálta magát, megint lecsöndesedett, 70
hogy a következő másodpercben már ágaskodjék, i kimondhatatlan rémülettel. Úgy ahogy volt, csuromvizesen, minden ruha nélkül vágtatott végig Lemkov a táncoló folyosón. Meztelen, vizes talpa hangosan csattogott a puha padlón, és csapzott szakálla, dühtől lángoló szeme, széles, fedetlen mellkasa, izmoktól csomós végtagjai egy ötvenezer év előtti ősemberhez tették hasonlóvá. A száguldó ősember azonban a XX. század legvégének egyik legkitűnőbb agyát hordozta fejében. – Leszakadt az egyik hajtómű – zihálta maga elé. Csak a többi is ne kövesse! Már az Atair csőrszerű elejében volt, karnyújtásnyira a vezérlőműtő]5, mikor a katasztrófa megismétlődött. Most a négyes hajtómű hagyta el hűtlenül a szerencsétlen csillaghajót. Szerencséjére ez sem gázolta el az Atair tömegét, hanem pár méterrel suhant el mellette iszonyú süvöltéssel, vésztjósló lobogással. A két meztelen kar egyszerre csapott le az egyes és a kettes hajtómű adagolóira. A két fekete hengerben rögtön kialudt a bíborvörös fény. A csillaghajó tanácstalanul pörgött tengelye körül, kormányzás nélkül. A ruhátlan férfi egy vászon csillagtérképet szakított ki fémkeretéből, és a merev anyagot tekerte hamarjában dereka köré. Első dolga volt bekapcsolni a csillaghajó farába épített mentőhajtóművet. így az Atair ismét kormányozható lett, és Lemkov egymás után hívta a távközlőn munkatársait. A tizenegy utasból egyedül Brandys sérült meg súlyosan. Homloka közepéből vastagon patakzott a vér. Giselle, az orvosnő, hamar megjelent és Martens, a főmechanikus, valamint Augus, a fiziokémikus segítségével hordágyra emelte a tehetetlen 71
testet. Lemkov szúrós szemekkel meredt maga elé, majd így szólt a mikrofonba: – Nagy mulasztás történt, Martens, azonnal ellenőrizze a két megmaradt hajtőművet. Szoboljev is menjen önnel. Vukics, azonnal lépjen érintkezésbe a Földdel, és jelentse a balesetet. Nem tehetünk mást, kedves barátaim, mint visszatérünk. Nos, nem a Földre, de a Plútóra. Ott talán sikerül majd két tartalék hajtóművet felszerelnünk. Üzemanyagunk, szerencsére, még van bőven. Van valakinek hozzátenni valója? A nyolcas szám gyúlt ki a falon. Illarthal jelentkezett az obszervatóriumból. – Úgy gondolom, erre nincs szükség. Ugyanis tíz perce találtam rá a tizedik bolygóra. – Távolság? – érdeklődött Lemkov nyugodtan. – Ahogy a Titius-Bode formula szerint várható volt. Tőlünk kb. félmillió kilométerre, és majdnem előttünk. Eredeti pályánktól alig tíz foknyira, jobb oldalon. 80 A vezető azonnal döntött. – Megpróbálhatjuk. Csillaghajónkat rávezetem a helyes pályára, aztán nekivág-hatunk. Tíz óra múlva elérhetjük. Közben kérem a bolygó beérkező adatait. Órákig csend volt a csillaghajóban. Olga, a kozmobiológusnő és Giselle, Brandys betegágya mellett voltak. Szoboljev, Martens, Andreasson, a három műszaki ember a pótalkatrészek körül szorgoskodott. Aynarha jelentését ismételgette szorgalmasan, Illarthal és Barthou pedig radarokkal tapogatták az új bolygót. Már régen látszott a névtelen égitest az Atair orrából, szomorú, ezüstszürke fényével, mikor Illarthal hangja végre megszólalt. Lemkov érdeklődve hallgatta, de ujjai 72
szorgalmasan nyomogatták közben az irányítógombokat, mert áz automata agy, a csillaghajó lelke, ahova minden elektromos szál összefutott, hasznavehetetlennek bizonyult. Szélütést kapott. Illarthal fahangon darálta. – A bolygó átmérője 10 200 kilométer. Légköre van. Tiszta hélium. Hetvennyolcszor messzebb van a Naptól mint a Föld, keringése majdnem 680 év. Az atmoszférában viharok dúlnak. A bolygó felszínén ammónia és szén-dioxid található, fagyott állapotban. Felszíni hőmérséklet 210 fok, mínusz. A Napot 825 és fél év alatt kerüli meg. Tengelyforgásának ideje ezzel egyező. Nagyjából ennyi a jelentenivaló. Hangtalanul bólintott Lemkov, és fejét rázogatva gondolt az elkövetkezőkre. – Nehéz idők jönnek. Ki tudná, hogy hány napig kell vesztegelni a Cerberuson. – Így nevezte el magában a tizedik égitestet, amely valóban mintha az alvilág őreként vigyázná a végtelen sötétség kapuit. – Mindegy. Tizenegy ember, az tizenegy ember. Azonban nem ennyien vagyunk, hanem 2511-en, mert ötven robotgépünk ereje és ügyessége egyenként ötven emberével ér fel. Erre gondolva megnyugodott kissé, aztán ólmos fáradtság költözött tagjaiba. Feje könnyű volt, de tagjait mindig bizonytalanabbul érezte. Az obszervatóriumból kihívta Barthout, megmagyarázta a koordinátákat, átadta a vezetést, aztán aludni tért. Közben kissé borzadva lépte át a kerek, megalvadt vérfoltot a padozaton. Brandys rengeteg vért vesztett. Életben marad-e? Nem volt rossz szívű ember Lemkov, néha nagyon engedékeny is tudott lenni, de Brandys viselkedése 73
mélyen feldúlta. [Könnyelműen kockáztatta az expedíció sikerét, munkatársai életét, és Lemkov azt sem nézte jó szemmel, hogy az űrpilóta annyit sürgölődik Aynarha, Olga asszisztensnője körül. Aynarha, a fiatal hindu lány Barthou menyasszonya volt és – látszott rajta: nagyon terhére van Brandys számtalan kísérletezése. Aynarha hű maradt csillagászához, és Lemkovnak nem kellett közbelépnie sohasem, mert az erős, fiatal lány könnyedén hárította el az űrpilóta néha vad mozdulatait. Ha életben marad, legjobb lesz túladni rajta. így döntött, nem is nehezen Lemkov, és elhatározta: amint útra képes lesz, Brandyst azonnal visszaküldi az egyik kétszemélyes rakétával a Földre. Bár csak három ilyen rakéta volt – közelfelderítésre – az Atair testében, Lemkov inkább feláldozott egyet, csakhogy megszabadulhasson a megbízha-tatlan útitárstól. – Ez az egyetlen szomorú haszna van a szerencsétlenségnek – gondolta még Lemkov, aztán elaludt. Bizonytalanul érezte magát Barthou az űrpilóta székében, mert egészen más volt egy gondosan kiszámított röppályán vezetni a csillaghajót, mint leereszkedni vele egy barátságtalan és ismeretlen világ viharos atmoszféráiba. Mégsem szólt semmit, csak beszíjazta magát a karszékbe, aztán a közelgő Cerberust figyelte. – Kezdje már el – biztatgatta Illarthal, de Barthou csak tétovázva nyúlt a leszállást jelző gomb felé. Kétszer is visszahúzta kezét, és Illarthal dühösen gúnyolta. – Nem hullámvasút ez barátom, hanem űrrepülés. Mitől tart? – Semmi, semmi – motyogta a megilletődött ségédpilóta, aztán megadta a szokásos jelzést, majd fél 74
perc múltán bedöntötte a hatalmas testet, egészen enyhe szögbe, de hajszálai hamarosan égnek meredtek. A megadott tíz fok dőlés helyett negyvenötöt mutatott a műszer, és a sebesség sem csökkent, pedig már csak kétezer kilométerre voltak a Cerberus felszínétől. – Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mert a motor már alig dolgozott csak, de a kormányberendezés is vonakodva engedelmeskedett, majd tíz másodperc múlva hirtelen megőrült. Az egyenes vonalú siklás helyett a nagy test balra lendült, és mindig balra tartott. A szép siklásból veszedelmes dugóhúzó alakult. Az Atair egészen szűk körben rohant, és közben rohamosan süllyedt. – Nem műrepülés ez, Barthou – ijedezett Illarthal. – Tudom, de – ugrott volna fel Barthou, de a szíjak nem engedték. Most már bekapcsolta a radarokat is. A két képernyő egyformát mutatott. Odalent végtelen sárgás mezők váltakoztak kékesfehérekkel. Az ammónia és a széndioxid halott, félelmetes síkságai. Az egyhangúságot csak néha szakították meg sötét, nem magas, de csúcsban végződő emelkedések. – Eltemetett hegységek – suttogta Barthou. – Itt sohasem volt élet, és nem is lesz. Ha odébbállunk, megint ilyen lesz évmilliárdokig. A. csillaghajó hegyes orra, csőre mindig mélyebben vágódott az idegen, hélium atmoszférába. Vad vihar dühönghetett odakint, mert kékesfehér szilánkok ostromolták a szuperfiorit ablaksorokat, A nehéz test játszi könnyedséggel írta le szűk köreit, és már csak harminc kilométer választotta el a színes mezőktől. – Itt jó lesz? – kérdezte Illarthalt, és borsódzó háttal 75
nyomogatta a kormányberendezés gombsorait, de a dugóhúzóból nem volt kibontakozás, csak a süllyedés szöge laposodott el mindinkább. – Mit körözünk már annyit? Mit szerencsétlenkedik? Hogy a keserves – harapott el valami tőle szokatlan cifraságot Illarthal. – Mindjárt felébresztem Lemko-vot… Erre teljesen összezavarodott Barthou. Félőrülten a dühtől és a rémülettől, kivágta sorra az Atair fékezőlapjait, aztán a póklábszerű tartókat és a segédhajtóművet leállította, Több sem kellett a cerberusi orkánnak, belekapaszkodott a csillaghajó tehetetlen tömegébe, pár kilométert sodorta, hajtotta maga előtt, majd egy felülről jövő nyomás odalapította az alulról félelmesen fölmeredő sziklasorokhoz, A csillaghajónak hallatlan szerencséje volt. Csupán a farrész közepe táján érte egy sziklacsúcs ütése. A vastag titanit lemez azonnal kilyukadt, majd ahogy az Atair odébblökődött, a csúcs, mint kés a hal hasát, úgy hasította fel, jó ötvenméteres darabon a hajótestet. Mint egy gyermek, úgy zokogott Barthou. – Nem akartam, nem akartam, nem akartam – ezt mondta el talán 10ezerszer is, mikor két erős kéz emelte meg vállánál. – Nincs semmi nagyobb baj – mondta közvetlenül az arcába Illarthal. – Derekasan viselkedett. Sajnos a kormányok is már hasznavehetetlenek – mondta búsan. – Lesz min dolgoznunk. A sérült részeket légmentesen zárta el a lokalizáló berendezés. Másodpercekig zörömböltek a pótfalak a hajó gyomrában, aztán a csillaghajó fehér fényű ablaksorával úgy feküdt el a csúcsok között, mint zátonyra futott gőzös a távoli Földön. 76
SZAVAK A SZÉLBEN Az Atair környékén sokáig nem mozdult semmi. Csak a szél, a nem nyugvó szél hordta be mind inkább a csillaghajó bal oldalát kékesfehér ammónia kristályokkal. Fél óra múltán már úgy nézett ki, akár egy, a jégtáblák és a jéghegyek útvesztőjébe fagyott, elhagyott gőzös. Ez a hajó nem volt kihalt. Ablakainak fényei hosszú sávokat festettek az ammónia mezőkre. Odabent nem tört ki fejetlenség, de Brandys betegágya mellett újat bontottak meg. Lemkovot fektették rá, mert a zuhanás, illetve az összeütközés pillanatában a matematikai teremben állt éppen, az egyik elektromos agy előtt. Az ütődés iszonyú ereje az elektromos agy felső részét kilódította a falból, és a nagy, szögletes fémszerkezet maga alá temette Lemkov testét. Négy bordája tört el, számos zúzódás tarkállott testén, de szerencsére – csodák csodája – nemesebb szervek nem sérültek meg. A most már kilenc főre fogyatkozott expedíció – közülük három nő – a tanácskozóban (egyben itt volt a könyvtár) gyűlt össze. Felderítést kell végeznünk – jelentette ki Szoboljev, ellentmondást nem tűrően. – Csak ezután láthatunk munkához. Barthou az ellenkezőjét javasolta, de mindenki leszavazta. Nem, ismeretlen égitesten, ahol ugyan bármiféle élet jelenléte elképzelhetetlen, ilyen tájon mégsem láthatnak munkához, ha nem ismerik legalább a közvetlen környéket. A bizonytalan útra ketten készültek fel. Martens és Szoboljev. – Most már bánom – dörmögte Szoboljev, miközben a 77
különleges, hő- és fagyálló öltözetbe bújt –, most már bánom, hogy hallgattam Lemkovra. Több ember kellett volna, s inkább kevesebb felszerelés. Nem mondom, 150 fő, ennyi már felesleges, de tizenegy, most látjuk, ez semmi. Eh… – ezzel eltűnt mogorva arca a védősisak üvegablaka mögött. A szkafander látszólag semmiben nem különbözött az átlagostól. Csak a szövete tűnt jóval vastagabbnak a megszokottnál. Nem is csoda, hiszen ez az űrruha két rétegből állt. Közöttük az űrt teljesen kitöltötte egy nagynyomású, szokatlan folyadék. Augus fiziokémikus csodálatos találmánya. Ez a bonyolult összetételű folyadék volt a világ legtökéletesebb hőszigetelője. Mínusz 273 foktól plusz ötszáz fokig megvédte a hőhatásoktól a mögötte megbúvó tárgyat, vagy élő szervezetet. Mivel erős nyomása volt, így az űrruha vesztett hajlékonyságából, de a mozgást csak nehézkessé tette, ám nem lehetetlenné. A felderítők gazdagon szerelték fel magukat oxigénnel, műszerekkel, de nem feledkeztek meg lámpákról és fegyverekről sem. Az Atair kettős zsilipkamráján át kerültek ki a halott világba. Már az első lépések után érezték, hogy könnyen mozognak. A gravitáció itt a földinek nyolctizede volt, s a légköri nyomás sem volt több egy atmoszféránál. Útjuk eleje a feltépett gyomrú csillaghajó mellett vitt el. Fényszóróik tüzénél láthatták, hogy micsoda kár esett. A szikla csúcsa teljesen eltűnt a hajó belsejében, és a széles léken át ládák, csomagok nagy tömege szóródott szét a havon. – Mondjuk csak hónak a fagyott gázt – mondta Martens a mikrofonba. – Így könnyebb. A szigetelés 78
kitűnő. Mínusz 217 fok van odakint, de ebből semmit nem érzek. A szkafander belsejében húsz fok meleg van. – Gyerünk tovább – sietett el az összedőlt, széthullott ládák közeléből Szoboljev. Nagyon bántotta a baleset, most még inkább, mint eddig, mert csekélyebb kárra számított. A vihar váratlanul elcsöndesedett. A felkavart kristályok fellegei aláereszkedtek a mezőkre. A látási viszonyok javultak és akkora volt a világosság, mint egy rendkívül tiszta, teliholdas éjben. Fényszóróikat azért nem kattintottak le. Előtűntek sorban a csillagok. Szoboljev váratlanul megállt, és az égboltra mutatott. – Látja? – ujja hegyén kicsi, de vakító sárga csillag vibrált, táncolt. – Az ott a Nap. A technikus hitetlenkedve nézte a fényforrást. Jól tudta, Szoboljev nem hazudik, s ezért nem is mondott ellent. A csillaghajó csakhamar eltűnt egy sziklahát mögött. A vándorok bokáig gázoltak a kékesfehér hóban, de lejjebb nem süppedtek sohasem, mert talpuk alatt borzalmas fagy uralkodott, hat-hétezer méteren át. – Halott világ tetején járunk. Itt sohasem volt élet – mondta Martens. – Ezek a látszólag jelentéktelen sziklák igen magas hegyormok kiálló csúcsai. Ammónia és széndioxid temette el a hegységeket, a völgyeket. Csak hamuszürke fény vagy kozmikus hideg, sziklák. Ez a Cerberus világa, és semmi más… – Ne filozofáljunk – noszogatta útitársát a mérnök. – Legalább húsz kilométeres körzetben akarom felderíteni az Atair környékét. Levegőnk tizenkét órára elegendő. Mérnünk is kell, megfigyeléseket végeznünk. 79
Elmélkedésre nincs idő… Martens nem szólt többet egy szót sem. Nagyokat szuszogva törtetett a mérnök nyomában egy sárgás széndioxid mezőn át. Már négy-öt kilométerre járhattak az Atair tömegétől, mikor az idő megint rosszabbra fordult. Az égboltozaton sötét tömegek takarták el hosszú percekre a csillagokat, és a hamuszürke fény mindig jobban elhalványult. – Megint vihar jön – mutatott fel az égre a mérnök. Most már a tizedik sziklasoron hatoltak át éppen, amikor az eddig éles árnyékok teljesen eltűntek a növekedő feketeségben. A közeledő orkán vonítása behatolt a sisakba is, és bár hátulról közelgett rájuk, Szoboljev mégis intett, hogy sürgősen kössék össze magukat a vékony, de erős acélkötelekkel. – Pihenjünk meg – kérlelte Martens útitársát, és Szoboljev nem ellenkezett. Az egyik kiálló csúcsban bemélyedésre találtak. Ott bújtak meg, hátukat a különös erezésű, sötétbarna sziklának vetve. Sokáig nem mozdult semmi. Martens már majdnem elaludt. – Valaki szólt – hallotta Szoboljevet váratlanul. Martens összerezzent, mert alig ismert a mérnök hangjára. Nem a szokott mély zengésű volt. Magasan vibrált, fojtott türelmetlenséggel és rejtett rémülettel. – Valaki szólt – mondta a mérnök megint. A technikus kezei átkapcsoltak a nagyobb erejű vételre. Az antenna, mint különös, ezüstös nyúlvány nőtt, növekedett felfelé a sisak tetejéből. Csak sípolás hallatszott, a vihar bőgése, a kristálytömegek idegesítő, száraz suhogása, de semmi más. Martens azonban nem nyugodott. Az antennából – 80
négy irányban – vékony, fémszínű nyúlványok nőttek ki, s Martens most olyan volt, mint egy elvarázsolt szarvas. Az antenna oldalágai lassan forogtak körbe, s váratlanul idegen, merev férfihang csattant fel a fülhallgatóban. – Halló Martens, halló Szoboljev. Halló, halló. Itt Augus beszél. Már látom fényeiket. Eljöttem maguk után, mert féltem, hogy a szigetelő folyadék nem válik be. Kérem, válaszoljanak. Halló, halló. Már Szoboljev is kint állt a viharban, és sisakantennája meg-meghajolt, dőlt a nagy erejű szélben. – Halló, halló. Kerülővel jövök, mert eltévedtem. Szemből érkezek oda. Kérem, váratlan megjelenésemtől ne rémüljenek meg. A csillaghajóban minden rendben. Lemkov állapota sokat javult… Kis csönd következett. A vihar, mintha elvágták volna, abbamaradt. A kristályfelhők a magasban elernyedtek, szélesen terültek, ritkultak szét, majd mindig alacsonyabbra szálltak és elhúztak a csillagok elől. A közeledő lámpa jól látszott. Fel-le hintált, ahogy Augus nagyokat lépett. Nem lehetett már messzebb kétszáz méternél. Pár lépés és Martensék reflektorainak csóváiba ér a végtelen, sárga mezőn. – Miért nem válaszolnak? Alakjukat már látom valamennyire. Rettentően elfáradtam. Borzalmas ez a magányosság. Sehol egy élőlény… Augus lámpája meghökkentő gyorsasággal emelkedett magasra. A beszéd abbamaradt, csak rémült bugyborékolásféle hallatszott még. Aztán csend, halálos csend. – Mi volt ez? – kapcsoltak vissza Martensék. A háromméteres sisakantennákat be sem húzták, úgy 81
vágtattak Augus felé, helyesebben az ezüstös szürkeségbe, ahol a fiziokémikust sejthették. Bár a vihar megszűnt, de a talaj menti szél még fújt, s igen erősen. Lábukat majdnem kilökte alóluk. Szó szerint térdig érő szél fújt, megkavarva a sárga csillámokat. Mintha habzó sörben gázoltak volna. Nem elmélkedtek azonban a különös szélen, hanem Augus testét keresgélték. A sárga kavargás alatt nem volt sehol a hosszú test. Megdöbbenve néztek össze. Csak egész halványan sárgállott elő arcuk a védőüveg mögül, de most még viaszosabb volt a megdöbbenéstől. Aztán Szoboljev felrikoltott. Nem a világhírű mérnök hangja volt, hanem az ősemberé, aki szokatlan tájon – a vándorútján – ismeretlen rémmel került szembe. A mechanikus keze rögtön övéhez kapott. A sugárvetőt kereste, de az elcsúszott valamerre hátra, és a szörnyetegek már ott bukdostak, görögtek előtte. Hangjuk egyenletes morgás volt, földöntúli erejű dorombolás. Ebben a hangban nem volt düh, de barátság sem. Egyszerűen mély morgás volt, lélektelen. Fel-felbuktak a sárga zűrzavarból, s nem is siettek különösebben. Egyszerűen kivehe-tetlen volt alakjuk, és Szoboljev, magához térve, a kábelekkel maga után ragadta Martenst. Zihálva futottak visszafelé. A rémek lassan lemaradtak. A jól ismert sziklánál megálltak, hátukat nekivetették a falnak és vártak. A cerberusiak ráérősen közeledtek feléjük, nem siettek. A vihar megint előkerült, de csak fokozatosán erősödött. A reflektorok fénye megküzdött a sárga kristályokkal, s a hófüggöny résein át kikibukkantak – most már valamennyire kivehetően – a váratlan jövevények. 82
Hárman voltak. Alakjuk hozzásimult a talajhoz. Szögletesek voltak, esetlenek. Semmiféle élőlényre sem emlékeztettek. Fejük sem volt, de végtagjaik sem. Olyanok voltak, mint különleges páncélos hüllők. Nem, nem lehetett azokhoz sem hasonlítani őket. Dobozok voltak, vagy hatalmas ládák. Egyenletes sebességgel közeledő, vészt-jóslóan morgó ládák. A pusztító fenevadakra vadászók dühe csapott fel a két férfiban. Sugárvetőjük most előkerült. – Egyszerre lőjünk az elülsőre – sziszegte a mérnök elváltozott hangon. – Ha szólok. Azok hárman libasorban közeledtek. A szén-dioxid kékesfehér függönyei mindig sűrűbbek voltak, szinte egymást nyomták már. A fagyott gáz vastagon ült a lapos hátakon, a morgás nem gyengült. – Micsoda torkuk van – mondta volna Martens, ha nem érzi torkában a szívét. A távolság már csak húsz lépés lehetett. Úgy tűnt, hogy a három szörnyeteg nemcsak a két vándort söpri el, hanem mögöttük a sziklát is. Súlyosak voltak, kérlelhetetlenek. A technikus kimeredt szemmel bámult rájuk, mint madár a kígyóra. – Most – szisszent fel Szoboljev szava, kilőtt nyílvesszőként, és Martens engedelmesen, szinte gépiesen nyomta be a sugárvető gombját. A szörnyön az első pillanatban nem látszott semmi változás. A kemény sugarak vadul záporoztak széles mellkasán, majd a rém hihetetlen gyorsasággal, groteszk mozdulatokkal felágaskodott, ahogy a kanadai őserdők szürkemedvéje, a grizzly. Morgása vijjogássá erősödött s a reflektorok fényében 83
láthatták lapos hasát. A hasból nyolc-tíz legváratlanabb helyen, érthetetlen alakú végtagok bújtak ki, eszeveszetten hadonásztak, aztán a szörny füstölni kezdett, majd két helyen fellángolt, de ez nem tartotta fel gyors hátrálásában. A forgó, kalapács- és hasonló alakzatok veszetten kavarták a levegőt. Mintha oltani akarnának, úgy legyeztek maguk körül. A leírhatatlan szörny hátrált, hátrált, aztán átbukott a mögötte közeledő, morgolódó társán, és eltűnt a vihar függönyeiben. Az élőlény még elbúcsúzott. – Hata… hara… kut… – kiáltotta, aztán elhallgatott. A másik kettő engedelmesen megállt, majd nehézkesen megfordult és követte sebesült vezérét. Mormogásuk elveszett a sötétségben. – Hata, hara, kut – mormolta gépiesen Szoboljev. – Ennek nincs ugyan értelme, de… – Nem értelmet keresünk, hanem gyorsan álljunk odébb – ocsúdott a mérnök –, míg vissza nem térnek ezek. – Igen, igen – dadogta Martens, aztán vonszolni kezdte magát társa gyorsan elmosódó nyomain. A kaland végtelenül kimerítette. Legszívesebben lefeküdt volna a sárga jégmezőre, ha nem hajtja, korbácsolja odébb és odébb a borzadály. Nem akart a szerencsétlen Augus sorsában osztozkodni. A cerberusi vihar változatlan hevességgel tombolt. Most szembe kapták a szelet, és így alig tudtak vánszorogni előre. Szerencséjük volt, hogy a jégmező egyenletes volt, nem voltak rejtett buckák vagy gödrök rajta. Csak a kiálló csúcsok kúpjai jelentettek időnként kerülőt. 84
– Ezek élnek, de mégsem élnek – kezdte rá Martens egy valamivel szélárnyékosabb helyen, a sziklák labirintusában. – Megőrült, ember? – lódított rajta a mérnök. – Mit elmélkedik ilyen dolgokon? Nem hasonlíthat minden a földi lényekhez. Nyugodjon meg, azok éppen annyira megrémültek a maga gyilkos sugaraitól, mint maga az ő laposhasuktól. Inkább húzza be a sisakantennát, mert belekapaszkodik a vihar… Zümmögve kúszott vissza a hajlékony antenna a sisak peremébe, és a távolság is megnyugtatóan fogyott. A távoli Nap egy-egy kör alakú résen előnézett néhány pillanatra, de Martens most nem tudta az idegen, szigorú fénypontról, hogy az a Nap. Nem is törődött vele, csak már az Atair testét szerette volna látni, kivilágított ablaksorával. – Ha visszatérünk, átöltözünk, aztán eszünk valamit, és újból nekivágunk. August meg kell menteni – mondta kérlelhetetlen szigorúsággal a mérnök. Martens engedelmesén bólintott. – Mit? – döbbent meg, megértve a mérnök szavainak értelmét. – Visszatérni? Kész őrültség! Dehogy megyünk. Augus elpusztult. Azok halálra tiporták… – Gyáva – csak ennyit tudott mondani Szoboljev, és eloldotta magát Martenstől. A kábel nem kötötte többé őket össze, és Martens báván, tehetetlenül tántorgott a mérnök nyomában, de mindig jobban lemaradt. – Álljon meg – siránkozta, de a mérnök már nem volt sehol. Elfedte a vihar, a sötétség. Martens félájultan rogyott a sárga mezőre. – Na, jöjjön – érezte egyszerre Szoboljev kezét. – Most legalább megtanulta, mi az a magány. Idegen bolygón, 85
szörnyek közt. Ugye, hogy eljön velem? AYNARHA ELTŰNIK Augus nem tudott mesélni különösebbet. Már egészen jól kivehette Martenséket fényszóróik fényében, a sziklafal sötétje előtt, amikor oldalról kar ragadta meg az övénél fogva. Magasba emelkedett, majd a szorítás enyhült, és Augus fejjel előrezuhant a sárgás förgetegbe. Rögtön elvesztette eszméletét. Nem látta Martensék küzdelmét a szörnyekkel. Egyáltalán nem tudott semmiről. Még arról sem, hogy a kutatására indult csoport mint talált rá, hogyan tette hordágyra, majd cipelte a szikla útvesztőkön át, változó erejű és irányú szélrohamok zűrzavarában. A vakító fényű, kicsiny csillag, a messzi Nap halottsápadt arcot tapogatott végig fel-felbukkanó sugaraival. A csoport tagjai már a legrosszabbtól féltek – az zavarta meg örömüket, hogy August oly könnyen megtalálták –, és lélekszakadva siettek a himbálódzó hordággyal a csillaghajó fény nyalábjai felé. A fényszórók nyalábjai a magasban kavargó kristályfelhőket tapogatták. Fényük száz kilométerekre ellátszott, hírt adva a csillaghajóról a ragadozóknak, de ezzel nem sokat törődtek. A legfontosabb az volt, hogy a kutatócsoport minél gyorsabban és könnyebben hazataláljon. Brandys és Lemkov ágya mellé nem csaptak le harmadikat a falból. A tüzetes orvosi vizsgálat megállapította, hogy Augus egészen enyhe agyrázkódással úszta meg találkozását a cerberusi őslakókkal. Sok vita folyt azon az estén a különös élőlényekről. 86
– Nem, Szoboljev, ön tévedett – mondta határozottan Olga –, egész biztos, hogy az idegfeszültség folytán hallucinációs zavarok léptek fel önnél, ha csak igen rövid időre is. A beszédet Martens nem hallotta. A hata, hara, kut – ez a három szó – csupán idegzavarok terméke. Szoboljev nem szállt vitába, de makacsul mosolygott, – Nem, nem hallottam – mondta már huszadszor Martens –, de amilyen rendkívüli lények voltak, még ezt is el tudom képzelni róluk. A beszéd lehetőségét. Augus vállait vonogatta. Olga, aki az expedíció kozmobiológusa volt, makacsul kitartott álláspontja mellett. Nem kellett sokat kardoskodnia, mert a mérnök nem cáfolt. Nem szólt semmit, csak mosolygott és mosolygott. Olga szelíden meg is kérdezte. – Ne haragudjék, kedves Szoboljev, de nincs rosszul? Ez az arcára fagyott mosoly nyugtalanít. – Semmiség az egész – legyintett a kérdezett, és engedelmet kért, majd aludni tért. Másnap reggel aztán hozzáfogtak a munkához. Szoboljev, Martens és Andreasson először is eltávolították a hármas és a négyes hajtómű összeroncsolt maradványait. A vágópisztolyok a kozmikus hidegben is kitűnően beváltak, különleges gázkeveré-kükkel. Komoran nézett végig a mérnök a hatalmas hajótesten. – Innét a magasból nem is sejti az ember, hogy micsoda hatalmas lék tátong a hason. Nem, ezt idelent nem javítjuk meg. Majd fent az űrben. Szeretnék innét minél gyorsabban odébbállni… Andreasson a hármas hajtómű utolsó darabkáit égette le éppen. – Délre a négyessel is kész vagyunk. Szerencsére a 87
tartalék hajtóművek raktára nem sérült meg. Az még a pótválaszfalak határán belül esik. A zsilipeken át, a felsőkön, kiemeljük a gépezeteket a csillaghajó tetejére. Jó, hogy a háton egy lapos sáv fut végig. Erre síneket fektetünk, felhozunk két lapos csillét a geológiai szerelékek raktárából és azokra fektetjük a hajtóműveket. Aztán végigtoljuk a gerincen és kész. Nem merem ezt a munkát a robotgépekre bízni. Martens morgott valamit, de hogy mit, nem érthették a társai. – Ne dörmögjön, öregem – mondta a mérnök. – Három nap múlva indulhatunk. A vágópisztolyok lángja kis körzetben felforrósította a levegőt. A megfagyott gázok kristályai, ahogy belesodródtak e meleg térbe, rögtön felolvadtak, és gázzá váltak. A gázok folytonos gomolygása elfedte a három térdelő alakot. A négy kézireflektor, amelyet beállítottak, alig tudott megbirkózni a fojtó sűrűségű gázgomolyokkal. Szüneteltetni kellett volna időről időre a munkát, hogy a gázfelhők kissé ritkuljanak, de az idő sürgetett, és így a három férfi mindig bizonytalanabb látási viszonyok mellett dolgozott. A csillaghajó oldala mellett Aynarha és Illarthal hajladoztak a szétszórt felszerelési tárgyak között. A zuhanásnál széthullt ládák elárulták tartalmukat, és a két kutató leltárt készített. Körös-körül, egy kilométeres körzetben, kúp alakú készülékek álltak őrt a hamuszürke világban. Különlegesen érzékeny radarkészü-lékek voltak ezek, egymástól húszméteren-ként. Érzékenységük igen erős volt, a legkisebb mozgást is rögtön jelezték, s az első 88
órákban még a nagyobb kristálygomolyok betörését is azonnal mérték, vaklármát támasztva a csillaghajóban. Erre újból szabályozták őket. A nagyobb sűrűségű ammónia és szén-dioxid felhőkre ugyan már nem reagáltak, de ha ember is áthaladt volna sugárhálózatukon, a szirénák azonnal felüvöltenek, és a sugárvetők elintézik a betolakodókat. Martenst, aki fejét fájlalta, Barthou váltotta le. Tizenhat méter magasságban ült egy vasgerendán. Tizenhat méter – ennyi volt az űrhajó keresztmetszete. Egész ügyesen birkózott meg a fiatal csillagász a hegyes szilánkokkal, az elgörbült szegecsekkel, az elszakadt kábelhálózat végződéseivel. Szeme állandóan munkáján volt, de közben Aynarhával beszélgetett. A rádió összekötötte a két szerelmest. Aynarha nem dolgozott messze Barthoutól, éppen a csillaghajó összehasadt oldala mellett guggolt, és egy használhatónak látszó ládába rakosgatta be egy elektromos agy pótalkatrészeit. Barthout mégsem láthatta, mert a felcsapó gázfelhők eltakarták, csak a vágópisztoly lángja derengett át zöldesen. – Lemkov holnapután már felkelhet. Igaz, csak a szobában járkálhat, de fel… – Aynarha kedves, mély csengésű hangja hörgő sikoltásba fúlt. Barthou kiejtette kezéből a vágópisztolyt és az, hullócsillagként bukott alá, majd sisteregve fúródott az ammónia mezőbe. – Aynarha – jajdult fel a csillagász és vakon, a gőzök oszlopai között rohant előre a csillaghajó keskeny gerincén. Két társa – aki mit sem értett az egészből – megkövülten bámult utána. Barthou olyan erősen gondolt most a kedves hindu leányra, hogy szinte testi valóságban látta maga előtt. 89
Már a gerinc feléig jutott el, mikor Aynarha feltűnt előtte. Azt hitte, csak látomás, de nem. – Aynarha szemei segélykérőn meredtek rá a szkafander üveglapja mögül. A lány teste ott kóválygott a levegőben, mintha repülne vagy lebegne. Aztán Barthou egy pántot vett észre a lány dereka körül. Furcsa, ízekből álló pánt volt, fémes csillogású. Barthou Aynarha felé kapott, de a néma rémülettel néző lány magasba emelkedett. Barthou ágaskodott, de már nem bírta elérni. Az ízekből álló pánt meglóbálta a magatehetetlen testet a fekete égbolt, a csillagok tízezrei felé, aztán magával húzta a lassan foszladozó gáztömegek mélységeibe. A kétségbeesett csillagász megszédült, majd a lány után akarta vetni magát, de szerencséjére elkésett. Szoboljev szorosan mögötte volt, és még idejében kapta el. Ha lezuhan a tizenhat méteres mélységbe, valamelyik sziklára vagy fémtárgyra, a fiatal életnek vége. A zsilipkamra bejárata csak pár méterre volt tőlük. Két perc múlva már sugárvetőjüket szorongatva dobogtak végig a központi folyosón. Az egyik ajtónyílásból Giselle nézett csodálkozva utánuk. Nem értette az egész riadalmat. A radarhálózat nem jelzett gyanúsat. Kint kozmikus csend fogadta őket és ezüstszürke fény, amit a vakító fényű pont, a Nap lövellt magából, a telihold erejével. A következő – tőlük fél kilométerre elnyúló sziklasorban – piros fények mozogtak. – Öt, hét, nyolc. Nyolcan vannak – zihálta Barthou. – Akár a gépkocsi hátsó lámpája – kockáztatta meg a mérnök, ahogy nagy lépteivel száguldott előre, de ahogy kanyarodni akart éppen a fények irányába, a levegőbe 90
emelkedett, majd nagy puffanással vágódott hasra. Amiben felbukott, emberi test volt, szkafanderbe bújtatva, az ammónia kékesfehér kristályaitól már majdnem eltemetve. Illarthal feküdt ott, eszméletlenül, arccal a földnek. A mérnök pillanatig tétovázott a mozdulatlan test felett, de Barthou vasmarokkal ragadta meg és cibálta magával. Aránylag könnyen haladtak előre, mert hátszelet kaptak, s a talaj sem volt gödrös, de végig egyenletes a sziklasorig, ahol a piros fények váratlanul megálltak. A távolság rohamosan fogyott, és Barthou, pedig gyenge szíve és tüdeje volt, messze maga mögött hagyta a nála jóval vállasabb Szoboljevet. A kétségbeesett féltés és a szerelem röpítette előre. Karjait a vak égnek emelve kiáltozott, mintha elfeledkezett volna a könnyűfém buráról, a vastag fiorit lapról, amely elrejtette feldúlt vonásait. A fények még vártak. Szoboljev csapdát sejtett. – Ne olyan vadul! – parancsolta a csillagásznak, de Barthou nem látott, nem hallott, félvakon száguldott előre. Hogy könnyebben haladhasson, eldobta fényszóróját, majd sugárvetőjét is. A távolság percek alatt kétszáz méterre csökkent. A csorda, amelyik magával ragadta Aynarhát, mindeddig meg se mukkant, a legnagyobb csöndben hajtotta végre rajtaütését, de most – mert talán észrevették a két vágtató alakot – vésztjósló morgásba kezdett. A hang előbb csak a dinamók nyugodt zümmögéséhez volt hasonló, majd mély bőgések tarkították, mintha a szörnyek újból támadásra készülnének. 91
Szoboljev, s a következő pillanatban már Barthou is, meghökkenve torpantak meg. Határozottan hallották vad ordítozások, bömbölések közepette a tagolt beszédet. – Barr… barr… hara… kut… Másik, mélyebb, öregebb hang válaszolt. – Hata… kuta . Megdöbbentő volt ez az eltorzult valami. Nem, nem volt emberi beszédhez hasonló, de mégis tagolt szavak voltak. Mintha nem is a szörnyek, hanem a sziklák dörmögtek volna. Barthou megint lépett kettőt-hármat előre, majd tehetetlenül állt meg. Karjait leeresztette, övén keresgélt aztán, de a sugárvető nem volt sehol. Eldobta, még útközben. A fagyos sivatagban keresgélni – hamarjában – céltalan lett volna. Szélcsend következett. Az ég rohamosan kitisztult. A Nap most is ugyanazon a ponton állt, mint tegnap vagy tegnapelőtt. A Cerberus egyik arcát mindig a mostoha anya felé fordította, de hiába, mert a hőmérséklet állandóan 210-220 fok volt, fagypont alatt. Lámpákra sem volt már szükség. A két férfi világosan kivehette a sziklasor fűrészes rajzát a hamuszürkeségben, de a szörnyek táborát már nem. Azok beleolvadtak a sziklák feketeségébe. Csupán a kerek, piros fények tündököltek. A morgás nem maradt abba, de a beszédféle nem hangzott többé. Mégis most már biztosak voltak, nem vadállatokkal, de sokkal bonyolultabb lényekkel állnak szemközt. Teljesen kiszámíthatatlanok. Váratlan cselekkel élhetnek. Példa rá a sokszoros radarlánc észrevétlen áttörése. Ha Aynarha nincs fogságukban, egyszerű lett volna megszabadulni tőlük. A két férfi 92
visszatér, majd megadva a pályaelemeket az automata fegyvereknek, az ablakokon át kényelmesen szemlélhették volna a csorda pusztulását. A katapultok apró korongokat lőttek volna ki a sziklák irányába, és néhány tized másodpercen belül elvégezte volna megsemmisítő munkáját a sűrített elektromosság. Néhány kék villanás, száraz csattanás, és a sziklasor jó darabja eltűnik a szörnyek hadával együtt. Ez azonban csak álom maradt. Szoboljev és Barthou magatehetetlenül figyelte a morgást, üvöltözést, és elkeseredve gondoltak Aynarha sorsára. A legrosszabbra igyekeztek nem gondolni, de hiába, számtalanszor látták maguk előtt – gondolatban – a fiatal lány felismerhetetlenségig széttiport szkafanderét, ahogy a Cerberus lakói irgalmatlanul végiggázoltak rajta. Megoldás nem volt és nem volt. Ha legalább járművük volna, hogy követhessék azokat. Ha nekilódulhatnának, de nem, erre nem gondolhattak, mert négy terepjárójuk a raktárakban pihent. Ha ugyan nem roncsolódtak szét a katasztrófánál. Nem is tudták hamarjában. Álltak és vártak. Barthou arcán a düh könnyei folytak végig, még a máskor oly nyugodt mérnök is halkan szitkozódott. Nem kellett sokáig várakozniuk. A sziklák feketeségétől négy lomha, ormótlan árny szakadt el, és méltóságteljes lassúsággal közeledett feléjük. Ugyanakkor a másik négy piros pont távolodott, és csakhamar eltűnt a sziklasor mögött. – Gyerünk, meneküljünk – kiáltotta Szoboljev. – Ezeknél nincs Aynarha. Azok, a távolodók vihetik magukkal. Elhurcolják. Nem tehetünk mást: meneküljünk. A csillagász kettőt lépett előre, mintha a mindig 93
gyorsabban közeledőkre akarná vetni magát, de aztán felülkerekedett benne a józanság, és szapora léptekkel loholt Szoboljev után. A csillaghajó még mindig nagyon távoli volt, szinte elérhetetlennek tűnt barátságos fényeivel az embertelen világ árnyai közt. Lélekszakadva rohantak már, de a négy üldöző mindig közelebb ért hozzájuk. Két-három perc, és végük. A csillagász fél térdre roskadt, nem bírta tovább. Szoboljev hóna alá kapta, így vonszolta a mezőn át. Hiába. A kárörvendő burrogás már karnyújtásnyira járt csak mögöttük. Szoboljev ellökte magától társát, maga mögé. Majd leakasztotta sugárvetőjét. Tudta: nincs menekvés, de harcban akart meghalni. A négy támadó hirtelen oldalt kanyarodott. Látszólag értelem nélkül, de a mérnök rögtön látta elképzelésüket. Be akarták keríteni a két űrhajóst. Szoboljevben szikrányi reménykedés ébredt. Ez az oldalozás pár pillanat, esetleg egy-két perc szünethez s így előnyhöz juttatta. Késlekedés nélkül benyomta a sugárvető gombját, és a pusztító csóva végigszántott a leghátul kullogó szörnyön. A hatás nem várt volt. A tűz alá vett szögletes test, mintha olajos papírból készült volna, mert szempillantás alatt fellobogott, és áthatolhatatlan tűztenger vette körül. Valami feketés folyadék bugyogott belőle bőven – talán a vére – és széles tócsa keletkezett, hogy aztán sisteregve kapjon lángra, majd ahogy a rém testében a pusztulás tovaterjedt, a sebekből már nem a sötét és nyúlós lé csorgott alá, hanem sziszegő lángok lövelltek ki megállíthatatlanul. 94
Mert a hőálló szigetelőfolyadék ötszáz fok meleget bírt ki, ezért az első másodpercekben a két gyorsan hátráló férfi nem érzett még semmit, de igen rövid idő múltán már a szkafanderbe is behatolt a gyilkos hőség. Már elég távol jártak a fuldokló hangon üvöltöző haldoklótól, amikor a másik három szörnyeteg körülfogta lángoló társát, és valami sűrű, fehér masszát fújt rá. A tűz gyorsan lohadt, majd három perc múlva már parazsa sem pislogott. Ekkor a három ormótlan árnyék vérszomjasan rohant rá társának tetemére és marcangolni kezdte. Különös fémes zengés, csengés csapott fel a szélcsendes vidéken, mintha egy hatalmas szerelőműhely lármázott volna. A mérnök és a csillagász nem figyelte tovább a tragédiát, amely elérkezett utolsó felvonásához. Ezen a kozmikus hideggel borított, félhomályos égitesten is győzött az őserdők törvénye. A két fáradt ember Illarthal arcra borult, szkafanderes testét kereste a feltúrt mezőn, de az nem volt sehol. Illarthalnak nyoma veszett. HETEN MARADTAK A remek csillaghajó a Naprendszer gyűrűjéből kitörni készülő emberiség nagy reménye és büszkesége most kórházzá és siralomházzá komorult. Naprendszerünk ismeretlen és jelentéktelen külső bolygóján, a Cerberuson. Barthou olyan lett, mint egy élőhalott. Amúgy is soványka teste óráról órára vékonyabb volt, s hiába menekült bonyolult számítások végeláthatatlan sorozataiba, a kibernetikus számológép kattogása 95
közepette is egyre Aynarha és megint csak Aynarha sorsán töprengett. Hiába akarta megvigasztalni a mérnök. Barthou szelíden tolta félre, és megtörten, kócos fejét előreszegezve, eszelős tekintettel kísértett a csillaghajó termeiben, hogy aztán ismét eltűnjön a matematikai laboratórium fehér ajtaja mögött. Pedig Szoboljev szavai nem voltak hiábavalók. Aynarha és Illarthal – mint megállapították utólag – nem a szokásos C, hanem a G típusú szkafandert öltötték magukra eltűnésük előtt. Ez az űrruha nem volt testhez álló. Nagy, különös alkotmány volt. Hasonlatos a legendák esetlen gólem-jéhez. A szkafander belsejében ugyanis hosszú, rugalmas hengerek sorakoztak kettesével. Négy ilyen pár. Az egyikben komprimált levegő volt és a másikban kalóriadús, folyékony tápszer. Egy-egy henger tartalma teljes hétre volt elegendő. A két eltűnt így egy hónapig élhetett anélkül, hogy elhagyta volna szkafanderét. A raktári naplók tanúsága szerint az űrruhák mind a nyolc tartályát teljesen feltöltötte a két szerencsétlen. Így elképzelhető volt, hogy még életben lehetnek, ha elrablóik nem ölték meg őket. Erre azonban semmi nem biztatott. A mérnök mégis megkísérelte a lehetetlent, s olyannal vigasztalta a letört csillagászt, amiben már maga sem hitt tulajdonképpen. Lemkov sérülése súlyosabb volt, mint először gondolták. Tíz nap múlt el a szerencsétlenség óta – az eltűnések óta nyolc –, de Lemkov még mindig őrizte az ágyat s Giselle, az orvosnő hallgatott, mikor társai Lemkovról faggatták. Így az expedíció ideiglenes vezetője Szoboljev lett. Szerencsétlenségük tulajdonképpeni okozója, Brandys, 96
már nem volt a régi. Napokig sem hallhatták szavát, és a közös étkezéstől is félrehúzódott. Az egyik épen maradt raktár sarkában fogyasztotta el szerény vacsoráját. Különben egész nap nem evett, de annál több folyadékot vett magához. Ezt belső lázaival magyarázta. Különben nem sok baj volt vele. Javarészt neki volt köszönhető, hogy a tizedik nap estéjén már felszerelve állt az új hajtómű az elvesztett hármas gép merevítőrúdjain. Amikor – kóválygó fejjel, dülöngélve – felkelt betegágyából, első útja a kilenc, aránylag ép raktárba vitt. Itt sorra vette a robotgépeket. Csupán hat volt használható, de szerencsére nem a zömök bányagépekből, hanem a hórihorgas építő-szerelő robotszer-kezetekből. A többi – tizenhat darab – kisebb-nagyobb megrázkódást, sérülést szenvedett. Megjavítá-sukra nem jutott idő. Az elpusztult raktár-helyiségekbe is bemerészkedett Brandys, de még szűkszavúbban, még komorabban kúszott elő az ócskavasak tömkelegéből, az ideiglenes pótfal zsilipjein át. A szikla szétmorzsolta mindet – csak ennyit közölt társaival, s ez elég is volt. Az egykori űrpilóta lelkiismeretesen dolgozott, ha nem is túl gyorsan. Néha a legégetőbb munkák közben állt meg ügyes keze, és hiába noszogatták, fejét makacsul leszegve hallgatott Brandys. – Úgy látszik, súlyos a fejsérülése – mondta Martens a mérnöknek. Bizonyára így is lehetett, mert nyolc nap alatt már kétszer tört ki Brandysen dühroham. Nem bántott senkit, de szkafanderbe bújtatott testét odaverte a csillaghajó gerincéhez, és ha nincs hozzákötve a hajtómű 97
merevítőihez, a mélybe hullik. Amilyen gyorsan jött rohama, olyan gyorsan múlt el. Tíz perc múlva már szorgalmasan szerelt megint. Giselle injekciókkal kezelte volna, de Brandys nem engedte meg. Így a társai óvatosan kerülgették a megváltozott űrpilótát. – Két eltűntünk van, egy súlyos sebesültünk és két kedélybetegünk – írta a hajónaplóba egyik este Martens –, a munka mégis jól halad előre. Két hét múlva indulhatunk. Nem, nem távoli csillagok felé, hanem vissza a Földre… – tolla itt megbicsaklott. A cerberusiak nem jelentkeztek. Giselle naphosszat hívogatta a két eltűntet a csillaghajóbeliek egyezményes hullámhosz-szán, de választ nem kapott. Tizenegyedik napon ismét szokatlan dolog történt. A hat nyurga robotgép engedelmesen hajtotta le hosszú nyakát a talajig, ahol traverzek sorakoztak. Egynek a súlya több volt tíz tonnánál, és így mind a hat robotgép együttes erejére volt szükség. Kettőt már be is emeltek. Andreasson és Brandys helyükre hegesztette, majd csavarozta őket. Ha a harmadikat is megfelelően rögzítették, akkor már csak a másik tartalék hajtómű – a négyes pótlása – henger alakú teste hiányzik. Két nap alatt az is kész, akkor hozzáláthatnak a csődöt mondott kormányszerkezet vizsgálatához, felújításához. A robotgépeket Martens vezényelte rádión át. Odafent a két hegesztő várakozott, lent Martens mikrofonba mondta be a számsort. Ezt a gépek elektromos agya átértékelte – mint már annyiszor –, és a hat gép engedelmesen hajolt a nehéz traverz fölé, hogy ügyesen megmarkolja fém-ujjaival, majd a magasba lendítse. A művelet nem sikerült teljesen, öt robotgép 98
szolgálatkészen hajolt a traverzre, ujjaik hangosan csengtek a megint kezdődő szélben, de a sorban a harmadik gép egyszerre felegyenesedett, majd csőrszerű felsőrészét a homályos pusztaság irányába fordította, mintha onnét hallana valamit. A hatodik gép ereje hiányzott, s így a hatalmas fémgerenda gyorsan ereszkedett vissza a talajra. Martens majdnem elká-romkodta magát. Kikapcsolta a rádió-összeköttetést, majd az engedetlen géphez lépett. Az jámboran, de ugyanakkor makacsul állt, „fejét” a hatalmas „csőrrel” kitartóan előreszegezve, a távoli sziklasorok felé. A főtechnikus nekidurálta magát, és a süvöltő szélben a fémlétra fokaira lépett, amely a tíz méter magasban fészkelő központi berendezéshez vezetett. A létra fokai csúsztak és a borzalmas hidegben elveszítve rugalmasságukat, veszedelmesen görbültek el az űrruhás férfi alatt. Kettő el is törött. Már közel járt a fejhez Martens, amikor a robotgép megmozdult alatta, majd lábával – nem keréken gördültek ezek, hanem lépegetők segítségével haladtak – kettőt döccent. Martens felkiáltott, de hiába, mert a gép nem állt meg, hanem mindig gyorsabban és gyorsabban ügetett, rémes zörömböléssel tovább és tovább. A nagy magasságból jól láthattak mindent, de sem Brandys, sem Andreasson, egyikük sem tehetett semmit. Megkövülten nézték, mint rohan a megvadult robotgép öles lábával, és nincs erő, amelyik megállítaná. A többi ötre nem ragadt át a veszedelmes ragály. Azok egykedvűen álltak, várva Martens új parancsára. Martens azonban már kilométerekre volt tőlük. Vad dühvel kapaszkodott feljebb és feljebb a ropogó fokokon, hogy a 99
megszédült agyat elérje. Aztán már csak karlendítésnyire volt tőle a vékony üveglap, amely mögött kék, piros, sárga fények villództak szüntelenül, veszedelmes gyorsasággal. Nem késlekedhetett pillanatra sem. Védőkesztyűs ökle rácsapott az üvegre. Még egy mozdulat, és az agy működése megáll. Erre már nem kerülhetett sor, mert a hajlékony szerkezet váratlanul megrázta magát, és Martens nagy ívben repült le a létráról. Baja nem történt, mert errefelé a megfagyott gázok hatalmas torlaszai sorakoztak szeszélyes alakzatokban, ahogy a szinte örökös szél kupacba hordta a széndioxidot. Derékig süppedt egy sárga buckába, és csak ökleit rázhatta a szökevény után. Az pedig felszabadultan vágtatott gúnyos füttyöket eregetve, s csakhamar elszelelt a szürkeségben. Megszámlálhatatlan csillag ragyogott azon az éjszakán. Szinte fényárban úszott az ég, de a nagyméretű nehéz traverz reggelre – földi idő szerint reggelre – eltűnt. A részvétlen fénypont, a Nap szúrósan nézte a tanácstalan férfiakat. Két kínos nap telt el keresgéléssel. Más tartalék traverz nem volt a raktárakban s ha nem találják meg, akkor csak három hajtóművel hagyják itt a gyilkos bolygót. Több száz négyzetkilométernyi területet kutattak át a legtüzetesebben, de sem a gerenda, sem az eltűntek nyomára nem bukkantak. Szoboljev térképezett is közben, de mi volt ez a tenyérnyi megismert terület a sok százmillió négyzetkilométeres ismeretlen-séghez? A hatezer méter vastag ráfagyott gázréteg alatt aludt a kihűlt világ. Volt-e élet a felszínén valaha? Nem, ez 100
bizonyos. Hélium atmoszférában semmilyen élő nem marad meg. Nos, a vérszomjas ládatestűek? Nem, ezek nem lehetnek a Cerberus szülöttei. Akkor honnét jöhettek? Talán egy távoli Naprendszer jövevényei? Csillaghajójuk elpusztulhatott a Cerberus szikláin, talán nem is olyan régen, és utasai szétszóródtak ebben a világban? – De miféle utasok ezek? Miféle lények? – folytatta gondolatsorát a holtfáradt Szoboljev, egy szikla tövében üldögélve. – Viselkedésük teljesen primitív, vadállatias. A csillaghajót – magát – nem merték megrohanni, de jóval védtelenebbnek tűnő utasait már üldözték, sőt elrabolták, és talán meg is ölték. Barthou elkínzott arca villant fel előtte. – Szegény elárvult fiú. Hogy szerette Aynarhát. Az is mennyire szerette a kis csillagászt. Látják-e még egymást valaha? – Szíve összeszorult. – Nem, gondolkozzunk csak a szörnyeken. Tehát ismerhetik az űrhajó erejét, fegyvereit. Ők is képesek volnának hasonlót építeni? Erre nem mutat semmi jel. Amivel a Cerberusra kerülhettek, az a csillaghajó nincs sehol. Még roncsai sem. Hová lett a gerenda? Miért veszett meg a jámbor és engedelmes robotgépünk? Csupa rejtély. Eh… – nagyot nyögve állt talpra, aztán indulást parancsolt társainak. Ismeretlen vidéken jártak. Az idő változatlanul nyugodt volt, a vihar most a láthatár mögött bujkált. A Nap helyzete nem változott, mindig ugyanott pillanthatták meg, ha az égre néztek, a nyugtalanító sötétségben. Nyugtalanító volt, mert a feketeségen vörös vonal húzódott végig. Az Atair útvonala, amely váratlanul megtört. Beteg, magatehetetlen ronccsá nyomorodott a nemrég még büszke csillaghajó. Szívük 101
fájt, ha erre gondoltak. – Nézze, itt nincs fagyott gáz – ragadta meg Szoboljev karját hevesen Martens. Valóban, útjuk eddig szinte észrevétlenül emelkedett, aztán ismét lejtett. A szelíd gerincen már rég túl voltak, s most egy kerek mélyedés központja felé közeledtek. Augus, aki erre az útra elkísérte őket, mindjárt magyarázni kezdte. – Óriás vulkán működött itt valaha. A Földön nincs ilyen. Magassága hétezer méter körül van, és kráterének átmérője tizenöt kilométer. A láva belefagyott a kráterbe, de fennsík nem keletkezett, inkább egy lágy hajlású völgy. Valamikor hihetetlenül nagy volt erre a vulkanikus erők működése. Fél óra múltán már a völgy legmélyebb pontján álltak. Itt váratlanul élet nyomaira akadtak. Felismerhetetlenségig összegörbített rudak, összenyomorgatott csapágyak feküd-tek egymáson a szürke fényben. Szoboljev óvatos, lassú léptekkel járta körül a roncsokat. – Ez a mi gépünk volt valaha – mutatott rá a fémhalmazra. – Szétszaggatták, úgy tűnik. A beteg világításnál is jól láthatták a véső alakú fogak nyomait a vékony tartókon. Némelyiket teljesen átharapták. A távoli csillag gúnyosan nézte őket. Martens vadul felkiáltott, mint akibe orvul belelőttek. Az egyik szétharapdált alkatrész mellől emelt fel valamit. Fémtok volt. Rajta nagy A betű, ügyetlenül rámázolva krétával vagy mésszel. – Csak nem ők? 102
Aynarháék üzentek. A szűk tokba vászondarab volt belegyömöszölve, s rajta nyomtatott betűk. Sajnos, sok helyen el-mázolódtak. Szoboljev izgatottan igyekezett kibogozni a hiányos szöveget. – Élünk. Nem bántanak, de nem is engednek el. A megoldás – itt egy sor teljesen elkenődött –… hatalom nem az ők… – két sor ismét eltűnt, s már csak pár betű látszott lejjebb –… verz… eszel… agyú… – Nem volt tovább. – Fő az, hogy élnek, de hol keressük őket? – nézett körül Martens. – Barthou, szegény fiú, sírni fog örömében, ha meghallja a hírt. – Rendben van – mondta higgadtan Szoboljev. – Élnek. Meg is keressük őket. Mégpedig a csillaghajóval. Ha a traverz nem hiányzana… így három hajtóművel indulunk el. Hazatérésünktől számított hat órán belül. Nagyon, de nagyon siettek. A jó hír szinte röpítette a kis társaságot. Útjuk pedig kemény volt. Egyszer el is tévedtek az egyik sziklalabirintban. Giselle azonban ott ült a csillaghajó rádiója mellett, és így nem kellett soká tévelyegniük. A távirányítás kifogástalan volt. Harminc kilométeres utat négy és fél óra alatt loholtak át. Futólépésben haladtak, a buckákat sem kerülgették. Ha nem volt túl magas, átgázoltak rajta. A csillaghajó faránál izgatott kis csoport fogadta őket. Szoboljev megrettent egy pillanatra. Csak nincs valami újabb baj? Talán Brandys? Vagy Lemkov? Nem, Brandys is ott volt társai közt. Némán mutatott lefelé. A csillaghajó tövében ott feküdt az eltűnt traverz. Majdnem azon a helyen, ahonnét elcipelték az ismeretlen tolvajok. – Szép – csak ennyi volt Szoboljev megjegyzése. 103
– Mi újság van még? – érdeklődött Martens. Andreasson nyugtalanul újságolta – Barthou mérései szerint legújabban óráról órára fokozódik a radioaktivitás. Nem, nem a légkörben, hanem a talajban. – Jó – mondta kurtán a mérnök –, akkor huszonnégy órán belül felszállunk, de már négy hajtóművel. – Igen, de hogy emeljük fel a traverzet? – Az öt robotgép segít majd nekünk. Csigasort kell szerkeszteni és kész. Még egyszer felnézett a baljós égre, ahol újabb felhők gyülekeztek, majd megindult Barthout felkeresni a jó hírrel. SZOMORÚ SUGARAK A mérnök terve csupán terv maradt. Hiába dolgoztak nyolcan is az új, négyes számú hajtómű felszerelésén, hiába villóztak egyfolytában tizennyolc órán át a hegesztőapparátok foszforeszkáló lángjai, hiába ájult el Olga kétszer is a túlerőltetéstől – a csillaghajó továbbra is mozdulatlan maradt, feltépett hasában az ormótlan sziklacsúccsal. Ahogy Barthou megtudta a szomorú hírt, hogy az Atair nem indulhat, mert kormányműve megbízhatatlan, és a vezérlő robotagy szélütést kapott, kiabálva követelte Szoboljevtől: adja ki neki az egyik mentőrakétát. – Már csak tíz napra való levegőjük és élelmük van. Nem várakozhatunk tovább. Ha a csillaghajó meg is bénult, én még nem. Kérem az egyik mentőrakétát. Azonnal indulok megmentésükre. Hiába érvelt Szoboljev. A bánattól megzavarodott szerelmest semmi nem érdekelte. Sem az, hogy a 104
mentőrakéta szűk három ember számára, különösen, ha kettő közülük a nagyobb méretű G szkafanderbe bújt. A mentőrakétának fegyverzete sincsen. A siker esélye egyenlő a semmivel… A csillagász oda sem hallgatott, csak makacsul ismételte, mint egy kisgyerek: – Adja ki a rakétát… A mérnök legyintett. Tegyen, amit akar. Tíz percen belül kiderült: a raktár, ahol a három rakéta áll, megközelíthetetlen. Egyik percről a másikra roppant össze Barthou. Kitört rajta ismét a búskomorság. A munkát megtagadta, pedig matematikai tudására szükség lett volna a robotagy kapcsolásainak, relérendszerének újraérté-kelésénél, beállításánál. Egyetlen, ami érdekelte, Augus munkássága volt. A fiziokémikus órákig kóborolt a környéken, de csak a legközelebbi csúcsokig ment el. Geológuskalapácsa hol itt, hol ott kopogott szaporán a csúcsok meredekén, és az Atair kettős fényszórója kísérte tisztelettel magas alakját, mint a rivaldák reflektorai a nagy színészt, vigyázva minden mozdulatát. Az elővigyázatosság azonban fölösleges volt. A támadók mostanában nem adtak életjelt. Augus műanyag iszákja megtelt a különböző kőszilánkokkal, és a labora-tóriumban hosszas, pepecselő munka következett. A szilánkok változó erősségű mágneses terekbe kerültek, aztán savak patakzottak rajtuk végig, s Augus fáradhatatlanul mondta a diktafonba adatok, számsorok áradatát. A hallgatag Barthou meghúzódott a laboratórium sarkában. Ott guggolt a fal mellett, és égő szeme 105
mindenhová követte August. Míg a tudós távol volt, Barthou evett vagy aludt, ugyanott guggolva a laboratórium falai találkozásánál. A fiziokémikust nagyon idegesítették a karikás, nagy szemek. Mégis úgy tett, mintha senki sem volna közelében. Néha félt is a búskomor csillagásztól, de aztán gyorsan túltette magát ezen, s munkájába temetkezett. A fokozott radioaktivitás forrásait, okait kutatta. Már rég rájött: Barthou jelentése az óráról órára fokozódó sugárhatásról, elhamarkodott volt, tehát hamis. Az egészben annyi volt az igazság, hogy a Cerberus kőzetei általában magas értékű radioaktivitást mutattak, de a sugárzás egyenletes volt, erőssége nem nőtt, és nem csökkent. Bizonyára tévedett a csillagász annak idején. Számításai több helyen hamisak voltak, de ezen Augus nem csodálkozott. Megértette Barthou lelkiállapotát, átérezte tökéletesen. Augus úgy dolgozott, mint egy régimódi detektív. Lassan és körülményesen. Minden számítását tízszer is ellenőrizte, a kibernetikus számológépeket minden műveletsor után átvizsgálta, s homlokán a ráncok mindig mélyebbek lettek. Rendelleneset, rendkívülit sejtett, de még nem volt biztos a dolgában. Ha féltételezése igaz, akkor megoldott a cerberusiak titka. Milyen titokzatosnak látszik, pedig milyen egyszerű. Ha nem volna olyan groteszkül különös és megnyilvánulásaiban néha borzalmas, akkor el is neveti magát, de nem tette. Csak számolt és számolt, tonnaszámra hordta össze a kőzetek szilánkjait, hogy aztán elzárja maradványaikat a sugárzásbiztos padlókamrákban. Mindig nagyobb erőfeszítésébe került visszatérnie a 106
laboratóriumba. A húsból és vérből való árnyék ugyanott várt rá értelem nélküli és mégis tüzes tekintetével. Hiába mondta magának: szegény, szánalomra méltó fiatalember, aki a halál markában látja menyasszonyát a semmit kereső szemeivel – hiába mondta ezt. Mindig idegesebb volt, ingerültebb, és a fejfájás is újabban sokat kínozta. Ahányszor csak elment, minden tárgy helyét gondosan megjegyezte. Augus memóriája rendkívüli volt, Ha munkaasztalán csak egy jelentéktelen csavarocska is odább mozdult a távollétében, már tudott róla, mert az asztal gondolatbeli fényképét gondosan eltette magának. Az első két napon nem tapasztalt semmit., A harmadikon is ugyanúgy fogadta Barthou, mint máskor, tehát a sarokban kuporogva, de az asztalon egy-két tárgy helyzete valamit változott. – Hm – morfondírozott magában Augus –, Barthou ébredezik. Valamit akart itt. Jót, vagy rosszat? Ezt nem tudta megállapítani hamarjában. Egy biztos volt. Semmi nem tűnt el, minden az asztalon maradt, de jelentéktelenebb műszerek odébb csúsztak, pár millimétert vándoroltak. A negyedik napon különös zöld kőzetre bukkant, s közvetlenül a csillaghajó hajtóművének árnyékában. A sugárzásmérők igen intenzív radioaktivitást mutattak ki. A savpróbák a kőzetet csúszós tapintású iszappá változtatták, majd – Augus nagy meglepe-tésére – kiderült: nem kell sav sem a mállasztáshoz. A közönséges víz is elegendő. – Akkor ez nem is kőzet, hanem csak agyag – gondosan kaparta össze egy lapkával az iszapot, és tégelybe gyűjtötte. Már el is zárta volna, de a sziréna az 107
ajtó fölött riadót vijjogott. Augus feltépte az ajtót, majd kirohant a sötétbe borult folyosóra. A robotagyat abban a pillanatban kapcsolták be a központi elektromos hálózatba, mikor a külső radarláncolat veszélyt jelzett, s távirányítással elindította a csillaghajó riasztóreléit. A vezérlőagy kifogástalanul működött. Ebben az esetben túlzottan is jól. A riasztásra rögtön reagált, s máris kapcsolta a négy hajtóművet. A hajtóművek csak mordultak egyet, mert a mérnök keze villámgyorsan csapott le a T alakú karra a vezérlőkabin padlózatán. Vadul fordított rajta egyet, s ezzel minden áramforrást elzárt a vezetékektől. A hajtóművek gyújtása megszűnt, így a váratlan felszállás veszélye már nem fenyegetett, de ugyanakkor a világítás is kialudt. A csillaghajóra majdnem teljes sötétség borult. Csupán az ajtók fölött elhelyezett irányfények vöröslöttek halványan. Augus az egyik ablakhoz rohant. Odakint gyenge volt a világítás, de azért kivehette, mint görög a havon át egy cerberusi vállas, szögletes teste. A jövevény egyedül közelgett. Megmarkolta az idegességtől remegő kéz az egyik katapult elsütőszerkezetét. A hideg fém pillanatok alatt átforrósodott. A tudós kapkodva számolgatta a röppálya elemeit, majd a sötétben tapogatózva tárcsázta le a számokat. A szörnyeteg lapos, tégla alakú teste lassan növekedett. Mikor három-négyszáz méterre volt a csillaghajótól, piros fény lobbant fel a fej nélküli testen. Bár nem volt áram, a katapult kifogástalanul 108
működött. A sűrített levegő süvöltve vágta ki az éjbe a tenyérnyi korongot. Az elektromos töltés valamivel a cerberusi mögé esett, nem találta telibe, de azért elvégezte tökéletesen a munkáját. A sűrített áram sziszegve csapott szét; fakó, kék fényt árasztva, s a különös test már nem volt sehol. Fekete füst kanyargott a feketébb égnek. A villanás előtti pillanatban sötét tárgy suhant el az ablak előtt. Alakját nem láthatta tisztán Augus, sőt egyáltalán nem is láthatta volna, hiszen olyan gyorsan repült. A tudós mégis megérezte az összefüggést valahogyan a tárgy és a jövevény között. Robbanást várt, vagy valami hasonlót, de nem következett be semmi. Tehát nem lövedék volt. De hátha időzítették? Előretapogatózott a vezérlőkabinba. Ott még mindig a robotagy körül tettek-vettek. A mérnök mellén apró reflektor világított. Ennek a fénye ugyan kevés volt, de azért folyt a munka. Augus pár szóval jelentést tett a titokzatos tárgyról, a cerberusi támadó pusztulásáról, aztán ismét kabinjába tért. Ahogy felnyitotta az ajtót, máris rémülten zárta vissza. A laboratóriumból pokoli hőség és vakító, zöld fény áradt. – Az iszap… az agyag… – dadogta, aztán nagyot fohászkodott. Villámgyorsan feltárta másodszor is az ajtót, fürgén beugrott a helyiségbe, aztán titanit páncélzat gördült máris alá az ajtókeretek közt. A helyiséget nem hagyhatta el senki már, de be sem jöhettek. — Barthou – ordította Augus, tépdesve magáról ruháit. 109
A hőség hatvan fok fölött járhatott már. Kilencvennél felforr a vér, majd megalvad. Kínlódva fulladozott Augus, és mindenütt Barthout kereste kidülledt, véres szemeivel. A helyiséget vakító, zöld fény árasztotta el. A fény nem egy pontból áradt, hanem egyenletesen oszlott meg. Mintha világító részecskék milliárdjai lebegtek volna a levegőben. Az asztal innenső szélét is alig látta már Augus a sűrű, tündöklő közegen át. – Barthou, merre van? – hámozta le az utolsó ruhadarabot is magáról a tudós, és lassan, kínlódva furakodott előre a nehéz, szomorú fényben. A sugárzás nem szűnt meg. Még mélyebb, még zöldebb lett. Augusnak önkéntelenül is ódon kísértethistóriák jutottak eszébe réges-régi, gyermekkori olvasmányaiból. – A kripta ehhez képest táncpalota – hörögte félájultan. – Már csak a csontváz hiányzik. Mintha csak erre várt volna, az asztal túlsó végében felbukkant egy csontember. Az asztalnak támaszkodott, karjait esdően tárta ki, aztán összerándult, felsikoltott és eldőlt. Az élő csontváz csak egy pillanatra hökkentette meg, aztán csak ennyit mondott meggörnyedve a hőségtől: – Jól gondoltam, a gamma-sugarak… Kínlódva tapogatta végig a falat, és azon rimánkodott magában: bárcsak működne már a világítás. Akkor van áram, és beindulhat az elszívó. Szerencséje volt, – alig nyomta be az elszívóberendezés gombját, az máris felsü-völtött. A szűrős végződésű csőrendszeren át visítva tűnt el a világító anyag. A zöld fény mindig halványabb lett, és a 110
mennyezetvilágítás nyugodt, kékfehér fénye vette át az uralmat. A csillagász ruhátlanul, verejtékes testtel, halálsápadt arccal feküdt az asztal alatt. – Szegény fiú – mondta Augus. – Ez a megrázkódtatás talán segített idegállapotán. Előbb őrült hőség, majd zöld fény, aztán lépegető csontváz… Elég lehetett néki. Ő nem tudta, amit én. Neki fogalma sem volt a gammasugarakról. Ő bennem pokoli rémet látott. Én meg… Igen, az emberi testet teljesen át meg át sugározza, keresztüllövi milliárd részecskéjével a feldúsult gammasugárzás. – Amit láttunk – húzogatta fel nyögdécselve széthányt ruhadarabjait Augus – igen egyszerű folyamat volt. Akár a röntgengépeké. A hőség? Ennek okát még kutatni kell. Egy biztos, nagyon veszélyes anyag volt az a zöld valami. Barthou ezt nem tudhatta, és nem tudtam biztosan én sem… Aztán jött a riadó… A titanit lap zúgva mászott felfelé, aztán eltűnt ajtó feletti rejtekében, s az ajtóban Szoboljev állt. – Mi történt itt? – nézett körül gyanakodva. – Semmi különös, csak Barthou tért magához – mutatott a még mindig támolygó fiatalemberre, aki zokogva állt a laboratórium egyik sarkában. – Aynarha – sírta. Szoboljev nem sokat értett az egészből, de harsányan mondta: – Aynarha él. Üzent. Jön nemsokára. VASHOLD – Nem, mégsem gamma-sugárzás volt az – rázogatta fejét 111
Augus, aki közvetlenül Lemkov mögött állt. Az expedíció sérült vezetője bepólyázott mellkassal, de ott ült a vezető karszékében, és ő vezette most a csillaghajót a Cerberus körüli röppályán. – Nem gamma-sugárzás volt az, de valami eddig ismeretlen radioaktív tevékenység. Csak abban hasonlított a gamma-bombázáshoz, hogy átvilágítja az anyag bizonyos fajtáit. Eddigi tapasztalataim és méréseim szerint az élő szervezetre nem káros. Ugyanakkor a hőképződés állandóan fokozódó, amely a titokzatos, lágy kőzet bomlásakor létesül. Ez viszont fél órán belül gyilkol. A szétporló kőzet minden egyes molekulája külön világít, s így keletkezik a megfigyelőben az az érzés, hogy, különös tenger melyén lépked. Egyetlen hasznunk csak annyi az egészből, hogy Barthou meggyógyult a rémülettől, mikor meglátta feléje közeledő csontvázamat. A cerberusi titok – legalábbis ez – még megfejthetetlen… Lemkov mereven figyelt maga elé. Nem a kinti sötétséget kutatta, nem a csillagokat vizsgálgatta, hanem a műszerasztalt. A mutatók nem jeleztek semmi érdekeset. – Barthou egy óra múlva vált – mondta Augusnak csöndesen a sebesült vezető. Látszott arcán a túlerőltetés. A csillaghajó hatodik körét kezdte meg a halott világ körül. A sebesség nem nőtt, de a távolság igen. Minden kör kétezer kilométerrel vitte feljebb az Atair sérült tömegét. Szoboljev, Martens, Brandys, Andreasson, mind a négyen kint úszkáltak súlytalanul az űrben, a tátongó nyílás körül, az Atair hasa alatt. Csak néhány vékony huzal kötötte őket a csillaghajóhoz… 112
… Lemkov, mikor megkapta az értesítést Aynarhától, gyorsan döntött, öt nap, amíg a két elrabolt rendezi dolgait a cerberusi hómezők mélyén, s kár volna ezért az öt napért is. Az Atair négy órával az üzenet vétele után behúzta támasztóit, majd újabb lábak segélyével a vízszintes helyzetből függőlegesbe fordult. A sivár csöndet – szélcsend volt éppen – mély dörejek sorozata zúzta szét. Kékesfehér, majd vöröses lángok törtek elő az Atair hajtóműveiből, és öt négyzetkilométeres körzetben a fagyott gáz felolvadt, majd légneművé változott. Zöldes és sárgás gomolyok között emelkedett magasba a csillaghajó. A négy hajtómű remekül működött. A kétfajta gáz gomolyai tíz kilométereken át kísérték a kezdetben lassan emelkedő, néha meg-megimbolygó testet. A kormányszerkezettel volt még valami baj. A felületek csuklóit, fordítókarjait nem mosták át friss olajjal. Mindez azonban nem volt jelentős, és az Atair húsz perc múlva már rátért kiszabott pályájára. Még az indulás előtt megállapította a mérnök, hogy öt nap elegendő a legszükségesebb külső munkákhoz. Százhúsz óra múlva visszatérnek a Cerberusra. Akkor a fedélzetre veszik Aynar-háékat, és a foltozás további munkáit már a csillaghajó belsejéből végezhetik. Addigra helyükre hegesztik, szegecselik a pótlapokat, és biztos, hogy már szilárd lesz a legkülső borítás. A rádióvétel most már jó volt, és óráról órára vehették hol Illarthal, hol Aynarha beszámolóját a nagy munkáról a távoli cerberusi kráterben… … A tizedik kör után eléri a csillaghajó a húszezer kilométeres távolságot, s ezután már automatikus 113
berendezések vezetik tovább. Addig Lemkov és Barthou felváltva irányítanak. Augus szavai elálmosították a kimerült vezetőt; és hogy magához térjen, megrázta védősisakos fejét. Aztán a radar ernyőjére pillantott. Aluszékonysága egyszerre eltűnt. Felkiáltott, és a zöld fényről monoton hangon daráló Augus ijedten rezzent össze a felcsattanó hangtól. – Nézze a képernyőt! A radar ernyője a folyton változó csillagképeket mutatta. A csillaghajó állandó emelkedésben volt, s így újabb és újabb csillagcsoportok tűntek el a radar ernyőjének széle alatt, míg mások a magasból suhantak mindig alább. Éppen az Ursa Maior, a Nagymedve hét jellegzetes elhelyezkedésű csillaga szállt alá a radarernyő felső pereme alól, mikor a hét fényes pontból egy váratlanul eltűnt. – Valami van előttünk! – Igen, nagy test fedi el – mormogta Augus. A sötétség mélyén úszó test még több tízezer kilométerre volt tőlük. Lemkov mégis álljt parancsolt a hajtóműveknek, és a segédhajtóművet indította be azonnal, a szükséges manőverekhez. Csak pillanatokig habozott, villámgyorsan döntött, A szokásos radarfelderítés helyett Szoboljev új készülékét alkalmazta. A vezetőfülke enyhén domborodó tetejéből másfél méter hosszúságú és negyven centiméter szélességű műanyaglap függött alá. Fürge ujjak kapcsolták be az antennarendszert a csillaghajó gerincén, s az addig fekete képernyő nagyot villant, majd egyenletes fénnyel 114
világított. Ez a kép pontosan a kinti világ fordított mását mutatta. Ami sötét volt valójában, az ezen az ernyőn fehér színben izzott. A fényforrásokat fekete pontocskák jelezték, a kevésbé megvilágított tárgyakat pedig halvány vagy sötétszürke foltok, köröcskék. Az Atair elméleti horizontvonalát piros egyenes jelezte a képernyő teljes hosszában. A piros vonal most almanagyságú, rendkívül halvány gömböt felezett. A csillaghajóból kibocsátott rádióhullám-nyalábok pontosan célba vették az alattomos égitestet. Augus hangosan olvasta le az eredményeket. – A távolság nyolcezer kilométer. Az aszteroid átmérője hatvankét kilométer. Az alma nagyságú tárgy csakhamar a horizontvonal alá került, s még mindig süllyedt. – Úgy látszik, a Cerberusnak holdja van – mondta Lemkov –, de nem baj, éppen átsuhanunk felette. Nem így történt. A két test közötti távolság feleződött, tízezer kilométernél is kevesebb volt, mikor a most már észrevehetően megnagyobbodott gömb ismét a horizontvonalnál volt, tetejével érintve azt. A két űrutas értelmetlenül nézett a képernyőre. Üzemzavar nem lehet, a kormányfelületek kifogástalanul működtek a legutóbbi félórában. Aztán elszörnyedve pillantottak egymásra. Lemkov picit megvonta a vállát, Augus igent bólintott. – Mágnescsillag – mondta Lemkov fojtott ijedtséggel a hangjában. Színvas gömb, ráadásul erős mágneses térrel. – Augus a padlóra szegezte tekintetét. 115
Az összeütközés – váratlanul – elkerülhetetlennek látszott. Lemkov mégis megkísérelte a lehetetlent. Rekedten kiabálta a gégemikrofonba. Figyelem! Mindenki fogózzon meg erősen! Még kétszer hadarta el a figyelmeztetést, s tenyerei máris rácsaptak a négy gázadagolóra. A csillaghajó, mintha óriás korbács vágott volna rajta végig, négyszer rándult meg egymás után. A félelmetes árnyék makacsul a horizontvonal alatt maradt, majd kínos lassúsággal, de mászni kezdett balfelé. Ahogyan tovaúszott a koordinális centrum közeléből, ugyanúgy növekedett. Átmérője már majdnem elérte a képernyő szélességét. Szürkesége is mindig mélyebb volt. Felszínén fekete foltok jelentkeztek. Lemkovot ezekben a másodpercekben verejték öntötte el. Szakállán gyöngyözött az izzadság. Mintha gőzfürdőbe került volna. Nagy lelkierőre volt szüksége, hogy abba ne hagyja az egészet, és szemeit eltakarva várja a mindent megoldó összeütközést. Augus eltűnt a fülkéből. Lemkov magára maradt a világűr ragadozójával. Úgy látszott, néha, mintha megállna a csigalassú vánszorgás a vörösen izzó vonal alatt, őrjítő tizedmásodpercek következtek, míg megint megindult a cammogás. Az égitest körvonala már túlnőtt a képernyő méretein, a szürkeségből komor feketeség lett, Mindez villámgyorsan történt. Az Atair már alig négyezer kilométerre volt a Cerberus veszedelmes holdjától, amikor Lemkov végre győzedelmeskedett, és a csillaghajót hihetetlenül szűk körben sikerült megfordítania tengelye körül úgy, hogy a fúvókák 116
mutattak most már a hold felé. A vonzás ereje azonban alig csökkent. Szoboljev képernyőjére már nem volt szükség. A mágnesbolygó az Atair mögött volt valahol, veszedelmes közelségben, de a menekülés lehetősége megnőtt. A képernyő kialudt. Lemkov elszánta magát. Fogalma sem volt hamarjában arról, hogy mennyit is jelent a cerberusi hold mágneses ereje. A fúvókák ugyan szorgalmasan lövelltek, okádták feléje az antiprotonrészecskék zuhatagait, de a vonzás még erősebb volt ebben a pillanatban, s ha Lemkov nem fokozza a hajtóművek teljesítményét, a bolygó kérlelhetetlenül magához vonzza a szerencsétlen csillaghajót, hogy aztán az önmaga tüzeiben lobbanjon el. Egyetlen megoldás volt csak. A gázkarok már a hatvanas fokbeosztás körül jártak. Ha a nyolcvanat elérik, akkor talán elszakadnak a gyilkos vonzásból, viszont lefékezésre aligha marad idő, olyan gyorsasággal indul neki az útnak a csillaghajó. A két test közötti táv négyezer kilométerről még csökkent, de háromezren megállt. A gázkarok már hatvanhéten álltak, de a távolság most már nem nőtt és nem csökkent. – Mi lehet Szoboljevékkal? – Lemkovon ez villant át, majd még jobban lenyomta a gázkarokat. Hetvenegynél fél kilométerenként, hetvenháromnál már tíz kilométerenként csúszott előre a büszke csillaghajó, megcsúfolva nevét, de már ez a néhányszor tíz kilométer is nagy győzelem volt. Hetvenhatnál aztán a sebességmutató kék oszlopa nekivadulva rohant fél a szűk csőben. Lemkov győzött, de milyen áron? 117
A csillaghajó jelenleg hihetetlenül eltávolodott a Cerberustól. Már nyolcszázezer kilométerre hagyta el a Cerberus körzetét, mikor Lemkov a csillaghajót több ezer kilométer átmérőjű körpályára állította. – Ha még életben vannak, itt fogunk dolgozni – gondolt társaira megint, s szinte félénken hívta őket. A jelentkezések egymásután futottak be. – Martens. – Szoboljev. – Brandys. – Andreasson. Kis ideig néma csönd volt, aztán Martens szólalt meg dühösen. – Mi megmaradtunk mind a négyen, mert utolsó pillanatban bejutottunk az egyik résen a csillaghajóba, de a felszerelés, a szerszámok legnagyobb része eltűnt. Most valahol a mágnesbolygó felszínén hevernek, darabokra törve. A kinti csillagvilág szédülten rohant jobbra. Balról törtek elő az ismerős csillagképek, hogy aztán a fiorit ablak előtt átsuhanva tűnjenek el ismét. Mindenki Martens köré sereglett, csak Brandys és Barthou hiányzott, aki ott ült a rádiókészülék előtt, és Aynarhával beszélgetett. – Legfeljebb két nap még… – Türelmesen várunk. – Egészen megszelídültek? – Tökéletesen. Azt teszik, amit akarunk. Most Illarthal szólt az űrön át. – Halló Barthou. Hosszú út áll előttünk. Barthou nem válaszolt rögtön. 118
– Miért hallgat, Barthou? – Tudja, Lemkov tétovázik. Nem meri vállalni a többéves utat ekkora sérüléssel. Ilyen kevés emberrel. – Brandys? – Alszik. Mélyen alszik, szegény. A rádiószobára nagy csend ereszkedett. A végtelené. TIZENNÉGY ÉLET A cerberusiak különös, hallgatag csoportja után négy órája csapódott be az Atair zsilipkamrája és a néma jövevények a négyes és az ötös raktárteremben gubbadtak egymás mellett konok és kimerült hallgatásban. A termekre vaksötét borult, és a szótlan vendégek is mintha aludtak volna. Az értelem visszavonult bennük az agy útvesztőjébe. A csillaghajó már messze maga mögött hagyta a halott világot. A fúvókák mérsékelt energiával dolgoztak. A pálya most párhuzamos volt a Plútóéval, s így a Naprendszertől nem távolodtak még el. Illarthal, Barthou és Lemkov a rádióskabinban találkoztak, s ott latolgatták egy bizonyta-lanná vált út esélyeit. Bármennyire is sikerült – ideiglenesen – kijavítani az ötvenméteres hasadékot a csillaghajó hasfalán, és két új hajtóművet felszerelni, az Atair már nem volt teljes értékű, hiszen csak saját maguk foldozgatták ki, de nem a földi javítóhálózat, s ami a leglényegesebb, hiányzott a műszaki ellenőrzés. Szoboljev, bármilyen kiváló is volt szakmájában, egymaga mégsem pótolhatott egy kiépült kontrollrendszert. így az utazás kérdése még mindig nem dőlt el, s pár 119
órára fel is függesztették a vitát. Bekapcsolták. magukat Aynarha kabinjába, aki takarók halmaza alól mosolygott elő sápadtan, de azért türelmes arccal és halkan, tagolva, de jól érthetően kezdett hozzá a nem hosszú, ám annál meglepőbb történethez. – Az utolsó pillanatban sem sejtettem, hogy mi következik. Barthou kérdezett éppen valamit a rádión át, amikor váratlan nagy erő emelt a magasba, mindig magasabbra. Igyekeztem nyugodt maradni, de nagyon zavart, hogy nem láthattam semmit a gázok gomolyaitól. Az a valami jó húsz méter magasságig emelt, nem durván, de nagyon gyorsan. Pillanatra mintha láttam volna Barthout, aztán a konok erő meglóbált a levegőben, és akkor azt hittem, hogy mindennek vége, mért odacsap a Cerberus fagyott talajához. Eszméletemet vesztettem a rémülettől. Nem tudom, mennyi idő telt már el, mikor újra felnyitottam a szememet. Éreztem, hogy mozgó valamin fekszem hanyatt, és fölöttem éppen a Nap vakító pontja égett. Erőlködve fordítottam oldalt a fejemet, de az Atair fényszóróinak visszfénye sem látszott. Mindent elöntött a hamuszínű szürkeség. Valami szikla útvesztőn mászhatott át velem a cerberusbeli – tudtam már, hogy ezek közül rabolt el valamelyik –, és kúp alakú csúcsok maradoztak el mellettünk, kínos egyformaságban. Igyekeztem valami jellegzetes szikla-alakzatot megjegyezni, de hiába, mert azok a kúpok olyan egyformák voltak, mintha futószalagon készültek volna a cerberusbe-liek gigantikus műhelyében. Elrablóm elég lassan haladt. Jó másfél óra múltán a kúpok eltűntek mellőlünk, és egyforma, végtelennek látszó síkság következett. 120
Akármerre fordultam is csak úgy fektemben, nem láthattam mást, mint a sárgás mezőket, s már közvetlenül a látóhatár felett a csillagok tízezreit. Ez a látvány némileg megnyugtatott, mert fenségesen szép volt a mozdulatlan, különböző színű fénypontok serege, és néha – pillanatokra – el is feledkeztem nehéz sorsomról. Órák telhettek el így. A szörny csak vitt és vitt, de semmi jel nem mutatott arra, hogy elrablóm végezni akarna velem. Ütemes cammogásában volt valami idegen. Semmiféle élőlény mozgásához nem hasonlított. Mintha hatalmas gép vitt volna a hátán. Végtelenül magányos voltam, és mégis valahogyan nyugodt. Talán a csillagok látványa, talán a kaland rendkívülisége fékezte, altatta el kétségbeesésemet a reménytelenségben. Később már felültem. Felülhettem, mert a szörny nem fogott már le tapogatóival. Ha akarok, le is hömbölödhetem róla a hóra, mert nem ment gyorsan, óránként ha tíz kilométeres sebességgel. Pillanatra megfordult bennem a gondolat, de aztán, ahogy hátranéztem: láttam, mögöttünk még négy szögletes lény baktat. Ha leugrom a cerberusiról, a többiek biztos észreveszik menekülésemet, s akkor talán felbőszülnek s halálra taposnak. Nem tehettem mást, mint türelemmel vártam. Csak akkor sajdult szívembe a fájdalom, mikor egy pillanatra a láthatár alól az égnek szaladt a csillaghajó egyik fénycsóvája. Olyan volt, mint egy óriási ujj, amelyik felemelkedik figyelmeztetően: itt volna a helyed! A látvány csak pillanatokig tartott, aztán lehanyatlott a fénysugár, s a cerberusi szél is nyugtalankodni kezdett. A fagyott gázok fellegei tíz perc múlva már teljesen 121
beborították az eget, és sötétség szakadt ránk. A menet mégsem lassult. Egyedül annyi történt, hogy mögöttem – talán ötven méterre – piros, kettős fénypont villant fel, s nem is aludt ki többé. Gazdám vagy elrablóm, ahogy önöknek jobban tetszik, ugyancsak piros fényekkel válaszolt. Így, az öt cerberusi nem szakadt el egymástól. Tomboló viharban értünk vándorlásunk végére. Az út először enyhén emelkedett, majd ugyancsak szelíden süllyedt. Mintha kráterben haladtunk volna lefelé, de olyan kráterben, amelyet az őskori kitörés majdnem telihordott lávával. Mégis, a nem túl magas perem sokat védett. A vihar dühe itt, a kráter közepén már alig volt érezhető, de azért a fagyott kristályok nagy csomókban csapódtak a szabályos körben elhelyezkedő cerberusiak hátára, mellkasára. Elrablóm a kör közepére lépegetett, majd négy tapogató fonódott szkafanderem köré, és a szörny magasba emelt, de nem durván, szinte gyengéden. Megcsóvált háromszor is a levegőben, mintha körbemutatott volna ijesztő külsejű társainak, aztán egész lassan a talajra, helyesebben a hómezőre bocsátott alá. Megszeppenve álltam ott. Nem tudtam, hogy mi lesz, ha megmozdulok? Sok idő telt el így. Én sem mozdultam, s a cerberusiak sem. Végül már annyira elfárasztott a merev álldogálás, hogy nem tehettem mást, mint óvatosan előbbre csusszantam. A cerberusiak közömbösek maradtak. Akár értelem nélküli, üveges szemek, úgy meredtek rám a vörös fények. Kettőt léptem, aztán hármat. Még mindig nem történt 122
semmi sem. Nekibátorodva akartam, kisétálni a körből, akkor azonban kettőjük szeme pislogni kezdett, nyugtalanul vibrált, s mikor már csak tíz lépésnyire voltam tőlük, tapogatóik rám fonódtak. Mikor visszaléptem, a csápok lehulltak rólam. Közeledtem, rám ereszkedtek. Így ismétlődött meg ez a szörnyű játék, talán százszor is. A cerberusiak türelmesek voltak és közönyösek a végtelenségig, ők ráértek. A csapda bezárult körülöttem. Hirtelen ólmos fáradtság hullott rám, s aztán nem tudtam semmiről. Mikor felébredtem, a havon feküdtem, hason. Felemelkedve láttam, hogy a tábor kissé megfogyatkozott. A kör szemmel láthatólag szűkült. Elrablóm sem volt már sehol, azaz talán éppen velem szemben meresztgette vörös szemeit, de megkülönböztetni már nem tudtam társaitól, mert annyira jellegtelenek voltak ezek az otromba, szögletes szörnyetegek. Táplálkoztam, aztán próbát tettem velük. Hátha van olyan érzékszervük, amely a rádióhoz hasonló? Végtelen türelemmel próbálgattam végig minden ezred hullámhosszat – rádióm pár kilométerig jó volt, de a nagy távú adó nem működött valamiért, s ezért nem léphettem kapcsolatba önökkel –, s munkámat váratlan siker koronázta a ki tudja hány századik kísérletnél. Nem anyanyelvemen beszéltem a mikrofonba, hanem a tudományok egyezményes, nemzetközi nyelvén. — Utat kérek! Menjetek! Ezt a három szót hajtogattam órákon keresztül, vagy napokon át. Ki tudja? Biztos, hogy szinte megállás nélkül. Berekedtem háromszor is, de el nem aludtam, csak 123
vártam, míg hangom kitisztul, s máris rákezd-tem mondókámat. – Utat kérek! Menjetek! Merész játék volt ez és hazárd, akár a zűrzavarok korszakának szerencsevadászaié, akik éjjeleken át ültek a kártyaasztalok körül. Teljes képtelenségnek látszott, hogy valaha is megértsenek, mert az értelemnek szikrányi jelét sem mutatták eddig, s ha – véletlen folytán – mégis intelligens, sőt az embernél jóval magasabb fokú értelemmel rendelkező lények, akkor sem érthetnék szavaimat, mert bonyolult átfordító berendezésekkel kellene rendelkezniük, hogy csak valamit is mégsejtsenek egy idegen világ kéréséből. Azt hiszem, hogy akkor – egy időre – kissé eszemet vette a zavar és a reménytelenség, a teljes kiúttalanság. Tudtam, hogy a körből erőszakkal ki nem törhetek. Csak szavaim segíthetnek. Vakon bíztam szerencsémben, s nem is lepődtem meg különösebben, mikor az egyik hullámhosszra váratlanul reagáltak a cerberusiak. – Utat kérek! Menjetek! – ismételtem, talán már ezredszer, elzsibbadt nyelvvel, s a szörnyek – egész váratlanul, megmozdultak. Először is vörös fényeik hunytak ki háromszor, egyenletes időközben. Mintha igent jeleztek volna, aztán a legváratlanabb dolgokat cselekedték. Közülük kettő lépésben indult meg felém. Három viszont villámgyorsan hátrálni kezdett a hómező végtelenjébe és piros szemeik már csak pontok voltak, aztán eltűntek a kráter pereme mögött. Másik három nehézkesen ágaskodni kezdett – vastag támaszkodóin, és a hasuk alól furcsa végtagok bújtak ki. A közeledők tőlem tíz-tizenöt méterre leálltak, majd 124
monoton morgással vártak valamire. Újabb parancsra talán? A hullámhosszt jól megjegyeztem, s így nem érhetett meglepetés. Újabb parancsot adtam ki. – Vigyetek Vissza, és védjetek meg. A két váratlan jó barát engedelmesen jött már felém, mikor a másik három – hátulról – rájuk vetette magát. Rémséges csikorgás, csörömpölés, morgás és rikácsolás töltötte meg az atmoszférát, és én rémülten rohantam el a közelükből. Két-három percig tartott az egész, és barátaimból nem maradt más, mint szétszórt végtagok, ormótlan hát- és hasrészek, és rengeteg vékony, ezüstös szál. A három támadó ügyet sem vetett rám, hanem visszavonult előző helyére, és a gyanús világításnál nem látszott belőlük más, mint támaszkodóikon meredő, szögletes tömegük körvonalai. Menekülhettem volna talán, de most már izgatott a kérdés: Mik ezek? Állatok, értelmes lények? Szólni nem mertem hozzájuk, hanem felkúsztam egy közelben meredő, magányos sziklakúp tetejére, és onnét néztem szét a pillanatnyilag megint szélcsendes világban. A három szörny ugyanúgy állt már negyedórák óta. Hagytam őket. Ha akarnak, majd visszaereszkednek. A láthatár egy része váratlanul megvilágosodott. Gépkocsik tűntek fel. Fényszórók vágtak az örök félhomályba. A fagyott gázon át mégsem gépkocsik közeledtek, hanem újabb cerberusiak. Velük érkezett Illarthal. Ő már parancsolója volt kis csoportjának, mert azonnal felismerte tulajdonságaikat, örömmel köszöntött, még meg is ölelgetett, aztán elmondta megfigyeléseit. 125
A cerberusiak nem voltak mások, mint megszökött munkagépeink. Mikor a csillaghajónk gyomrát felvágta a sziklacsúcs, beindultak a munkagépek a sorozatos rázkódástól. A hatalmas nyíláson át aztán elkódorogtak, szerte a Cerberuson. Ez egymagában nem lett volna még nagy baj. Azonban a sziklacsúcsok rendkívül erős béta-sugárzást lövelltek magukból. A béta-sugarak pillanatok alatt megzavarták a munkagépek érzékeny elektromos agyát, s váratlan zárlatokat, rendkívüli kapcsolásokat hoztak létre. Sok mindent – ezentúl – éppen fordítva csináltak. Az elektromos agyakban több kilométer hosszúságú emlékezésszalagok vannak, közérthető utasításokkal, s ezek a fémszálak – parancsra, szóbeli közlésre – egy elosztórendszer segítségével a fotocellás ablakocskák előtt éppen a kívánt részt pergették le az agyban, s ezután cselekedett csak a kilencezer művelet elvégzésére alkalmas, univerzális munkagép. Sajnos, az állandó erősségű béta-sugárzás zavart idézett elő az agyakban. Így történt meg az építőgép elvadulása, majd pusztulása is. Különös volt, hogy a munkagépek a végén már önállóan is cselekedtek, s tetteik sokban hasonlítottak a primitívebb állatokéhoz. Erre a jelenségre még most sincs válasz. Lehet, hogy csak a véletlen hozta ezt így, s ez a valószínűbb, ám nem lehetetlen az ellenkezője sem. A bonyolult elektromos agy a besugárzások hatására valósággal élni kezdett, s bizonyos primitív ösztönéletet. Ám az utóbbi feltevés teljesen ellentmond mindenfajta logikának. Sem biológiai, sem pszichológiai magyarázat nincsen, mivel csupán rendkívül intelligens gépekről van szó, de nem élő szervezetekről. Mindenesetre két jelenség 126
döbbentheti meg az embert: az egyik a csordaösztön jelenléte kóborlásaik, támadásaik alkalmával. Sohasem cselekedtek egyedül. Bár itt bizonyos elektromágneses egymásra hatások sejthetők. A másik furcsaság: a pusztító szándék. Igaz, hogy csak egymást pusztították, embert sohasem. Néha szétverték, néha szabályosan szétszerelték társaikat. Viselkedésük egyedülálló eddig a gépek történetében. Még sok vizsgálatra van szükség. Aynarha hangja akadozni kezdett, elcsuklott. A lány rohamosan közeledett a végkimerüléshez. Olga megtiltotta a további beszédet, de Aynarha még folytatta. – Sok mondanivalóm már nincs. Hihetetlenül türelmes munkával sikerült az elektromos agyakat elszigetelnünk a béta-sugaraktól. Négyükkel üzenetet is küldtünk. A tokot, amit az űrhajó felé dobtak, önök nem találták meg. A négy támadó tulajdonképpen hírvivőnk volt. Így, végül, tizennégy munkagépet mentettünk meg csillaghajónk számára. Sajnos, kilenc elpusztult a szökevények közül… Többet aztán nem szólt. Feje félrebillent a képernyőn, és Aynarha mélyen elaludt. Olga kikapcsolta a leadást. – Mondja, Illarthal, a beszédet mivel magyarázza? Illarthal elgondolkozva cibálta négyhetes szakállát. – Ebben nincs semmi különös. A munkagépek agyában 1600 szó volt elraktározva, amit ki is mondhatnak. Ezeket dadogták összevissza, töredékesen. Így alakult ki, az elképzelés, hogy a cerberusiak beszélni tudnak. Általában nem csodálható, hogy napokig nem jöttünk rá az igazságra. Szokatlan környezetben a gépeink elhitették velünk az idegenséget. Akiket annyira megszoktunk raktárainkban, azok a viharokban, a 127
bizonytalan világítás mellett, fagyott gázokkal borítva, méltán kelthették cerberusi szörnyek látszatát. Barthou türelmetlenül koppintott ujjával az asztalon. – Mitévők legyünk? Lemkov borúsan mormogta. – Nem, nem tudom, őszintén mondom, hogy nem tudom. Most még visszafordulhatnánk. Illarthal hevesen kiáltott fel. – Visszafordulni? Most? Hiszen a siker valószínűsége kilencvenszázalékos! A hajtóművek újra jók! A léket is kijavítottuk, s ez a munka még folytatható az űrben! Lemkov csak a fejét rázta. – Már érintkezést találtam a Földdel. Egyedül én nem döntök. Ha tizenhat óráig nem kapok választ, akkor visszafordulunk. Barthou az órára nézett. – Tizenöt óra ötvenkét perc… – Nyolc percünk van még. A rádiós kabinra fáradt csend ereszkedett. Illarthal a nagy kimerültségtől és idegfeszültségtől elszenderült. Lemkov és Barthou farkasszemet néztek. – Még öt perc… – Megfutamodás? Lemkovot bántották Barthou szavai. A kabin kerek ablakán át kinézett a végtelenbe. Annyi ezer közül egy sárga pont nézett rá kérdőn. A 61 Cygni ikercsillaga most még egynek látszott, hat fényév távolságból. Van-e bolygója? Még ez sem bizonyos. Vágjon neki tíz emberrel és egy sérült csillaghajóval? Brandysra már aligha számíthat. Nem, nem teheti meg. De ha a Föld így dönt, akkor az Atair nekivág… Még három perc volt hátra. 128
Még jelentkezhet a Föld.
129
TIGRISEMBEREK
130
SZÖKEVÉNYEK? A tíz atmoszféra nyomás Krilovot jó nyolc méterre vágta ki az űrhajóból. Ha a Földön repül ennyit, összetöri magát, de itt, ahol a tömegvonzás alig harmada volt a földinek, csak könnyű ütést érzett, ahogy felhemperedett. Sokáig örvénylett, kavargott a felvert vulkáni hamu és por, de aztán megint látta a Sirius hordó alakú testét. Ez a kivénhedt bárka egyáltalán nem hasonlított e század bolygóközi járműveihez. Kecsességükből benne nem volt meg semmi sem, s a távolságokat is már csak úgy cammogta be. Egy-egy útja a Föld és a Mars között fél évnél tovább tartott. Visszafelé sem haladt sebesebben. A Föld óceánjaiból vitt vizet az ebben szegény Mars föld alatti tárolóiba, s onnét pedig bányatermékeket szállított, ritka fémeket, sókat. Kivénült teherszállító űrhajó volt a jó öreg Sirius. Életkora túlhaladta már a kétszáz évet, de még mindig megbízhatták benne, alapos építmény volt. Megépítése óta már a negyedik generáció ült a vezetőkabinban. Most Krilov és Szoboljev vezette, a két régi fegyvertárs, két fehér hajú bolygóközi sofőr. Érdekesség egyetlen volt hosszú életükben. Tagjai voltak a Sol-expedíciónak, 48 millió kilométerre közelítették meg a Napot, annak idején. A kutatás vezetői még közelebb akartak kerülni a Naphoz, de ami a XXII. században már csak gyermekkönyvekből volt ismert, most megtörtént: az űrhajóban véres lázadás robbant ki, s erre a Sol-expedíció, dolgavégezetlenül visszafordult. Mire – három hónap múltán – elérték a Hold négyes számú támaszpontját az Alphonsus-kráterben, a 131
hatvannégy emberből már csak kilencen éltek. A többi mind nyomorúságosan múlt el: legyilkolták egymást, sokan űrruha nélkül távoztak – a zsilipkamrákon át – az űrbe, mások megvakultak, elnémultak, majd megsemmisültek titokzatos sugárbetegségekben. A Föld Központi Tanácsa ettől fogva – hogy Holdat ért az űrjáró koporsó – a Naptól számított 60 millió kilométeres, övezetet tiltottnak nyilvánította. Csupán érzéketlen automata rakéták merészelték átszelni ezt a félelmetes zónát. A Földön nem sokkal később még ketten hunytak el, embertelen kínok között. Aztán elmúlt negyven év, és már csak ketten éltek a Sol-expedíció résztvevői közül: Krilov és Szoboljev. Századik életévüket már tizenegy éve elérték, és kérhették volna nyug-díjazásukat, de ők szolgálatban maradtak, továbbra is. Hallgatag, egykedvű öreg legények voltak, de nagyszerű pilóták. A legértékesebb rakományokat is nyugodt szívvel bízhatták rájuk a Marson, a Földön vagy bármelyik ember települte égitesten. Mostani útjukon elég vegyes szállítmányt fuvaroztak a Marsra. A bolygó belső, forró vizű tengerét kutató különítmény két új tagját vitték magukkal, valamint a különleges felszerelések tömegét. Két utasuk ifjú ember volt: Indra, ez a kiváló kozmobiológus alig érte el a negyvenet, s társa, a geofizikus Ah Trab még a huszon-nyolcadik küszöböt sem lépte át. Ah Trab és Indra nyugtalan lelkek voltak. Előadásaikat mesedélutánoknak nevezték irigyeik, s volt is benne annyi igazság, hogy nemcsak száraz adatokat soroltak a feszülten figyelő hallgatóságnak, hanem váratlanul nagy 132
lehetőségeket villantottak fel, s ezek meglehetősen sok álmatlan éjszakát okoztak számos kitűnő, de fantáziátlan szakembernek. Pillanatnyilag éppen csak 14 ezer ember foglalkozott velük. A Csillagközi Mentő-szolgálat ügyeletesének a homlokáról már négy nap óta folyt a veríték. Közel száz órája ugyanazok a szemek nézték az ultraradarok ernyőit, nehogy a legcsekélyebb jelzés is elkerülhesse figyelmüket. A Sirius, útjának kilencvenharmadik napján a hullámhíd kék színe a földi tükrökön haragosvörösre változott. Ez pedig azt jelentette, hogy a Sirius letért a kijelölt útról, nem cammog már a rádiósávon, amely eddig vezette a térben, de elkóborolt valamerre, a végtelenség örvényeibe. Rögtön ment a figyelmeztetés. – Letértetek! Letértetek! Hallotok bennün-ket? A Sirius rádiója hallgatott. Szívdobbanásnyi idő után már Csuk nézett farkasszemet – képernyőn át – az izgatott rádióssal. – Hálóba fogni a térkockát a keresőkkel; változtatva őket, a Föld forgása szerint – adta ki utasítását Csuk, a szolgálat parancsnoka. Húsz másodperc múlva 272 ultraradar irányozta meg az égbolt kis négyzetét, ahol a Sirius váratlanul elnémult. Az első jelentés szűkszavú volt, de eleget mondott. „A Sirius tömege észlelhető. A kiszabott pályától jelenleg hatezer kilométernyire úszik, távolodóban. Iránya a pályára 118 fokos. Feltételezhető célja a Merkúr bolygó.” – Érdekes társaság lehet ott együtt. Jó nagy kerülővel haladnak – mormolta Csuk, aztán a regisztertermet 133
tárcsázta. – Úgy látszik, hibás a készülékem – kocogtatta a dobozkát a parancsnok, és közben feszülten figyelt. – Kri-kr-krri főpipi-pi-pilóta, Szo-, Trab geofi-fi, Indrrrrrrrrr… – a kappanhang már a szállított áruk végtelenjét dadogta el, a legkisebb terepjáró gépkocsiig, de Csuk nem figyelt már a nyöszörgésre. – Ha jól sejtem, a solosok és a két me-sedélutános… Ezek szöknek, vagy mi… Ujja már a nagy, vörös gombon volt, amellyel azonnal riaszthatta a hatszáz mentőűrhajót, de várt még… – A tiltó rendelkezés elavult volna? Nem emlékezett. ilyesmire, pedig félelmetesen nagy emlékezőtehetsége volt. – Négy élet. Ujja a gombot pöckölte, simogatta. – Hátha éppen ők törik fel a diót? Nem riasztott. – Az automaták keveset érnek. Ember kell oda. Nem veszem őket üldözőbe. Nem riasztott sem akkor, sem a következő napokban. A radarosok nemigen értették ezt, csak nyeldesték a mentolízű serkentő-tablettákat, és morogtak, de nem a fáradozásért, hiszen ezt bírták akár egy hétig is, ám nem értették a parancsnokot, miért nem zúdítja a mentőhajók darázsrajait a tévelygők után? A hetedik nap kora délutánján a radarhullámokat valami szokatlan visszaverődés mindjobban zavarta. A Sirius pontocskáját már csak sejteni tudták, s néha el is tűnt, tízpercekre, majd félórákra, órákra valamiféle kozmikus függöny ráncaiban. Porfelhő? Kérdésükre még érkezett válasz. Este tízkor már lehetetlen volt követniük a szökevényt. 134
– Végük – mondották kényszeredetten, de azért tovább kísérleteztek. Éjfél előtt öt perccel háromszoros, szaggatott sziréna jel tudatta velük: a készültség befejeződött, nincs tovább. Így a Föld eleresztette fiait, de a megfigyelők még nem nyugodtak. Négyen zörgettek be Csukhoz. – Igen, a függöny porból lehet – vélte a parancsnok, – Mint emlékezhetnek, már régóta számítanak egy nagyobb csillagközi porfelhő betörésére a Naprendszerbe. – Mégis, a Sirius… Csuk csak mosolygott. – Emberéletek… – Nyugodjanak meg. A Központi Tanács döntött így róluk. Húszórai szakadatlan tanácskozás után. Mi se örültünk, elhihetik, de van valami, amit ők… szóval, nem beszélhetek. Mindenesetre négy ultraradar állandóan kövesse a Merkúr vonulását. Körülbelül így képzelte el Krilov a földi eseményeket, és nem sokat tévedett. Képzeletbeli képsora csak akkor szakadt meg, amikor elsuhant fölötte egy hosszúkás valami a Merkúr rézvörösből kávébarnába, majd abból tintafeketébe színeződő égboltján. Úgy tűnt, hogy a geofizikus vézna teste nem bukik le a Merkúr talajára, hanem sebességét fokozva, egyenesen a láthatár fölött vakító hatalmas, a földinél sokszorosan kövérebb napkorongnak rohan, modern Ikaroszként. – Őrültség volt tíz atmoszférával elszigetelni a külvilágot. Idekint jelentéktelen légnyomás, életnek semmi nyoma, nem kell tartani baktériumoktól – nyögdécselte egy poroszlop. Krilov még a fiatal tüdők sípolását is hallhatta. A két fiorit fejbura között a rádió135
összeköttetés kitűnő volt. Elég lassan gázoltak a hamuban, és a Sirius nem lehetett messzebb még a hátuk mögött, mint 1500 lépés. Mégse láthatták már, mert a vánszorgósan ülepedő felleg teljesen eltakarta még a három támasztóján meredező otromba testet, amely leginkább gáztartályhoz hasonlított. – Sirius, figyelem! Sirius, minden rendben – kapcsolt Krilov az űrhajóra – irányunk észak, északnyugat. Ah Trab minduntalan orra elé kapta filmfelvevőjét, de mindig vissza is lógatta, szinte azonnal, a térde mellé. – Még egy kődarab se – panaszkodott. – Akár a Holdon járnánk. Álljt intett Ah Trab. – Mérünk – mondotta fahangon. – Jó kis kánikula van errefelé – tréfált az öreg, de a kölyök szótlanul térdelt le a hamuba és oldaltáskájából kirakosgatta műszereit. Máris sorolta az adatokat. – A terminátorvonaltól, vagyis a Merkúr éjszakai övezetének kezdetétől – feltétele-zetten – hatvan kilométernyire vagyunk. – A hőmérséklet negyvenhárom fok plusz, Celsius. – Légnyomás; kettő tized milliméter. – Sugárveszély: plusz hattal a maximum fölött, de a sugárvédő jól működik. – A légkör összetétele: argon, neon, vulkáni nehézgázok… – A holdihoz hasonló gyűrűshegység a láthatáron… – Kőzetnek egyelőre nyoma sincsen… – A hamuréteg vastagsága… A hamuréteg vastagsága… 136
Már csaknem hasalt a hamuszőnyegen, és jobbját mind mélyebbre fúrta. – A hamuréteg vastagsága… Felszisszent, élesen, hogy Krilov dobhártyája belecsendült. – Fogok valamit, érdeset… Felmérgesedett a főpilóta. – Ekkora lármát csapni egy darab kőért! Diadallal állt fel Ah Trab. – Csakhogy ez nem kő… – Hanem? – nézte szúrósan Krilov a csúcsos tárgyat. A felfedező ujjongott. – Koponya. Mélyszürke volt, simára csiszolt, fénylett. Két szemürege, orrnyílása feketén komorlott. A felső fogsorból hat, hüvelykujjnyi agyar kanyarodott fel. Az állkapocs nem volt sehol. A lelet teteje hegyben végződött. Krilov összeborzadt, de aztán már nevetett. – Ez sose volt koponya. Ez bazalt. A geofizikus nem hagyta magát. – De koponya. Megkövesedett koponya. Engedett az idősebb. – Kőkoponya? No jó. Döntse el Indra, ez az ő hivatásához tartozik, ő az illetékes. Nevetett Ah Trab is, boldogan nevetett, nagy diadallal. – Az őslakók. – Hagyjuk ezt. Gyerünk tovább. Gázolt a laza hamuban és töprengett. A negyven év előtti rémtettekre gondolt. Dühöngők a Sol fedélzetén, vakok és rikácsolva zokogók. Valahonnét pedig jöttek, csak jöttek a borzalmas sugarak. Még most is érezte az állati félelmet. 137
Ah Trab lehorgonyzott. Gépét a láthatáron mozdulatlanul lebegő Napra szegezte. Legaljába egy hegyes csúcs fúródott, vékonyan és feketén. Krilov nagy nehezen elhessentette lelke szörnyeit. – Haj, haj, alig mehetsz odébb, Napocska – mormogott – a Merkúr hódol neked, eltart vagy három hónapig, amíg fölkelsz és lenyugszol, de azért az alázatért fizetned kell. A felvevő lencséje lecsúszott a Napról, közvetlen környékére. Itt izzófehér volt minden, de a ragyogáson is át-átvillantak a protuberanciák élénkpiros csóvái. Ezek a százezer kilométeres gázkitörések barátságtalanná, idegessé változtatták az életadó csillag erőteljes, a Földről oly nyugalmasnak ismert arculatát. A szakadatlan lobogások olyanná tették, mintha idegbajo-san rángatózna ez a máskor oly jóságos, kerekded arc. Hiába volt nagyobb és közelibb, csak még idegenebb volt, szokatlan, félelmetes. Itt nem volt levegő, így nem lehetett halványzöld vagy mélykék égbolt a pusztulás felett. – Úgy hiszem, hogy hazatérhetünk. De Ah Trab megmakacsolta magát. Kitartóan ügetett a hegység felé. – Csak fusson a fiú, ettől talán lelohad – dohogta Krilov, és kényelmesen lépkedett a nyomán. – Sebesebben, Krilov – parancsolgatott a kölyök, és a főpilóta erre kikapcsolta a rádió-összeköttetést, őt ne utasítgassa semmilyen süvölvény. – Hm. No nézd! Észre se vette, hogy talpa alól eltűnt a hamu, és már kemény talajon jár. – Bazalt ez is, mint az a koponya – sandított maga elé 138
mintegy véletlenül. Újból Ah Trabot kereste tekintete, s az ekkor nem rohant már, de földbe gyökerezett, karjait tárva az egyik sarkában örökké csillagos égnek. Erre bekapcsolt Krilov. – Út nagyszerű, út – sikongatott az emberke. – A koponya tehát valódi. Itt élet volt valaha, mégpedig gondolkodó lényeké! Krilov – hogy jobban lásson – letérdelt, majd egészen előrehajolt, sisakja szinte súrolta már a kövezetet. Ezt egyenletes hatszögekre osztották a finom hajszálrepedések. Némelyik lapocska mintha meg is ingott volna a tekintélyes súly alatt. Mégse lehetett ez út, mert a hatszögek tömkelege minden irányban elhúzódott, hosszan, beláthatatlanul. Tér éppenséggel lehetett volna. Repülőtér? Eh. Feltápászkodott. – Mindjárt jönnek! – szökdécselt Ah Trab. Az öreg iszonyodva hátrált, és sugárvetője után kaparászott. A térség pedig üres maradt, eseménytelen. – Gyerünk. Mára elég volt – ocsúdott fel Krilov, de csak állt, a repedéseket figyelte. – Vannak itt négy- vagy ötszögek is, meg egészen szabálytalan alakúak. És közöttük sehol nincsen kötőanyag. Ah Trab csak legyintett, és lelkesen, de hamisan dúdolt egy virágéneket. Táskájában vitte, cipelte a szürke koponyát. A Sirius otromba alakja most mégis kecsesnek, otthonosnak tűnt előttük a titokzatos tájban. Mozgás nem látszott más, mint a kirepülésükkor felvert hamufelleg 139
foszlányainak végső remegése, pár arasszal a talaj fölött. A légzsilip megnyílt, ismét tíz atmoszféra nyomás vágódott kifele védelmül, nehogy behatoljon az idegen légkör. Ha nem hat erőteljes gépkar húzza be őket a viharos áramlással szemben, akkor sose látják meg újból a Sirius belsejét. – Teljesen fölösleges levegőpazarlás – magyarázta Krilov. – Elég lesz 1,2 atmoszféra is. Takarékoskodjunk. Szoboljev csak bólintott. Nem szerette a sok beszédet. Dühösen tolta félre a fejet Indra. – Eh, ez semmi. Közönséges bazalt. Hogy ez koponya lett volna? He, nem rossz. Nem más ez, mint a véletlen játéka. Hallgatott Ah Trab, de szemei égtek. Szoboljev felállt. – Tegyük el holnapra magunkat. Reggel hernyótalpassal megyünk ki a világba. – Jó éjt – búcsúztak egymástól, de csak a kabinban volt mesterséges éjszaka. Odakint alig moccant az égre szegezett, béna Nap. Lefekvés előtt a geofizikus a kétes repülőtér fényképét és az álkoponyát egy úgynevezett Biztonsági Rakéta üregébe zárta. Ez a két méter hosszú, különleges öntvényből készült űrhajócska rejtette magában a legfontosabb tudományos megfigyeléseket. Bármilyen. kozmikus katasztrófa érhetett egy űrjárművet, a rakéta mindig épségben maradt. A Mars szokatlan kőzeteiből sikerült ezt, a gyémántnál nyolcvanszor keményebb ércet előállítani. Szilárdsága, biztonságossága – elméletileg – szinte végtelen volt. Sajnos, egyelőre elég keveset tudtak gyártani belőle. Különleges tájolóberendezése volt. Bárhol is járt a hajó, a BR-tájolója mindig a Föld felé 140
mutatott. Ha kiszökkent a mindenségbe, automatikusan világunk felé vette az irányt. Más égitestek vonzása azonban még sokat eltérített a semmibe. Ah Trab még látta – félálomban –, hogy Krilov mint kaszál hosszú karjával, majd fojtogat valakit. – Sugarak, a sugarak… Szoboljev szigorúan szólt: – Hallgass! Ah Trab álmának útja arc nélküli szörnyek közé vezetett, akik gyors kopácsolással kövezték ki a merkúri repülőteret, magasba szökkenve, majd egészen szétlapulva. Körülöttük a belőlük áramló piszkoszöld fény terjengett. – A sugarak, a sugarak… – Mondottam, hallgass! Csak Indra feküdt nyugodtan. Zűrös éjszaka volt. Ébredésükkor vették csak észre, hogy a biztonsági hálózatot be se kapcsolták. Ha rájuk tör, nyugodtan megölhette volna őket bármilyen vad erő, akár tudatos, akár tudattalan.
141
INGATAG SZIKLÁK Este húsz óra volt – földi idő szerint –, amikor a Mars homoktengereire szánt, négy terepjáró közül a legnagyobb kigördült a Sirius semlegesítő teréből. Hárman mentek vele. Szoboljev az űrhajó védelmére maradt, a kemény sugarak zápora mögött. A hernyótalpas fülkéje ugyan légmentesen záródott, de utasai azért űrburát viseltek. A botkormányt Krilov markolta, Ah Trab a fegyvereket vizsgálta át, s Indra – jobb híján – félrebillent fejjel bóbiskolt. Csúsztak és másztak, óránként alig nyolc kilométeres sebességgel. Krilov mindenütt a tegnapi lábnyomokat követte. Néhol elmosódtak, csekély gödreiket kezdte betemetni a laza szél. A lánctalpak nyomán nagy pamacsokban vágódott fel a komisz hamu, és fellegei már a Nap környékén mászkáltak, sávokra osztva a sokszínű eget. Aztán már vígabban haladtak. A végtelen bazaltpajzson berregtek előre, és ekkor a geofizikus félrelökte a fekete csöveket és feszülten figyelt. De semmi. A pikkelyek gyorsan tűntek el a jármű alól, s a simaság a múlté volt: kőteknőkön, gyanús hasadékokon döccentek át meg át. Ah Trab lehorgasztotta fejét. Úgy látta, hogy Krilov győzött. A csodálatos repülőtér látomás csak, a természet fintora. Merkúrlakók? Ha nála van, kis kőfejtő kalapácsával darabokra zúzza most a csúfondáros koponyát. A bazaltfedő után megint hamutó következett, majd a kőbuckók beláthatatlan országa. Krilov kezdetben 142
lelkesen kerülgette a sziklacsutkákat, jólesett neki ez a kis változatosság, de pár kilométerrel beljebb magas dzsungelbe értek. A harminc-ötven méteres kőtűk sűrűjében már alig jutottak tovább. A vezető mindinkább az ősi műszerre volt utalva. Az iránytű üveglapján minduntalan sötét sávok futottak át. Az árnyékok végtelen menete. Csak akkor szólt rá Ah Trab, amikor már másodszor keresztezték saját nyomukat. – Hagyd az iránytűt. Nem ér az itt semmit. A bolygónak szinte nincsen mágneses tere. Krilov elsápadt. Hogy ez nem jutott eddig az eszébe! Csaknem egy oszlopnak szaladt. Ropogtak a fékek. – Miért nem szóltál? Kuncogott a kis ember. – Gondoltam; miért ne bízzál? Sajnos, az iránytű itt semmit se ér. Csak a nagy ércmezőket jelzi. Ásítozva érdeklődött Indra. – Most mi lesz? – Mi lesz! Mi lesz! A Nap nem mozdul az égen. Így az árnyék mozdulatlan. Hozzá kell igazodnunk. Indra megint bóbiskolt, Krilov pirult, Ah Trab dudorászott. Sok ezer kanyar után végre megint kibukkantak a szürke egyhangúságba. – Nézz csak hátra – figyelmeztette kis idő múltán Krilovot a dudorászó. A tűrengeteg már kilométerekre volt mögöttük. Tömegük most egybeolvadt, és mintha menetes, nem túl magas hegyre néztek volna vissza. – Amin áthaladtunk – zümmögte Ah Trab –, nem volt más, mint egy hegy csontváza. A bazaltoszlopok itt nem nyalábosan jelentkeztek, hanem magánosan. Egészen 143
szokatlan formáció. Ehhez hasonlót nem találtak még egyetlen ismert bolygón sem. Indra rosszkedvűen lógatta fejét. Ez a kis mitugrász most olyan boldog, hogy madarat lehetne fogatni vele. Ha akadna ezen az átkozott tekén. De itt még mikroba sincsen, csak kő, hamu és pokoli hőség. Mit is keres ő itt tulajdonképpen. Motyogva átkozta magát, hogy hagyta telebeszélni a fejét. A Legfőbb Társadalmi Bíróság bizonyára nem halmozza el dicséretekkel, ha ugyan a szemük elé kerül. Érezte, a Merkúrról nincsen visszatérés… Susogott, hadonászott, de társai most másra figyeltek, nagyon feszülten. – Hogy ragyognak! – Szokatlan sziklák. Krilov az ablakokra gördítette a mélykék redőnyöket, mert a sivatag egy pontja mind jobban vakított. – Drágakő telep. – Mindjárt meglátjuk. A szürke képernyőn – erősen felnagyítva – gömbök serege állt. Száz és száz ragyogás vibrált mindegyiken. – Barbár látvány. – Mint egy középkori kincsestár. Már csak az alabárdosok hiányzanak éppen. A szivárvány minden színében pompázó sziklák szinte szabályos gömbök voltak. Mélyen belesüppedtek a puhaságba. Voltak vagy kétszázan. A geofizikus körülóvakodta a legkisebbet. Ez a válláig sem ért. A többiek magassága két-három méter között váltakozott. Krilov sürgette. – Üssél ki pár kristályt belőlük, aztán indulás. A 144
gyűrűshegység tetején szeretnék reggelizni. Indra az ajtóban görnyedt, nézett kifelé. Nézett, nézett, aztán sisakjához kapott, felhördült, majd arccal a hamuba bukott. Krilovon félelem futott végig. Még lábujjai is elzsibbadtak. A sugarak…? – Indra! Kelletlenül gázolt vissza a geofizikus. – Éppen most… Bizonyára a hőség… Tudod, hogy mennyi van idekint? Hatvanhárom fok! Olyanok a sziklák, mint a kazánok. A nehéz testet óvatosan húzták vissza, és Krilov azonnal bekapcsolta a szuperhűtést. A kintről beszivárgott kevéske gáz hamarosan nagy, aranysárga hópelyhek alakjában jelent meg. Megdermedtek. – Mínusz százhetvenöt! Te megőrültél! Az ultrafűtés csak lassan melegítette fel őket. A szkafanderek hőelemei régiek voltak, az átlagosnál lassabban működtek. Krilov ordított. – Csak húsz fokig akartam! Mi van itt? Ajtócskát rántott fel a szerelékfalon, és az üregben kotorászott. – Vége! Vége! Nem lehet kikapcsolni! – Kifelé! Az ajtók nem mozdultak. A geofizikus a rémülettől félvakon nyomorgatta a kilincseket. Sorra kezében maradtak. – Micsoda őrült szerelt műanyag kilincseket ide? Nem bírják a kozmikus hideget! A tetőt! Engedelmesen csusszant hátra. A bezúduló sugárzásban pillanatok alatt elillantak a különös pihék. 145
Indra már mocorgott. – Szép kis halál lett volna – zihált Krilov – kővé fagyni ebben a pokolban! De mi van az ajtókkal? Nem is ér… Csaknem elharapta a nyelvét. Test zuhant rá, súlyos és alattomos. Az ellenség tömege a vezetőülésbe nyomta. Krilov farzsebe után kaparászott, ahol ott lapult a rugós kés. Egészen megkönnyebbült. Végre! Szemtől szemben a lappangó rémmel! A szörnyeteg makogott. – Sziklák! Sziklák! A főpilóta csalódottan emelte le magáról a geofizikust. Nyakába Ah Trab zuhant, aki már a tetőnyíláson át kúszott kifelé. – Ők! Az ajtó… Az előbb még félholt Indra volt most a legfürgébb. A magasba tornászta magát, és meghökkenten mondta: – Körülvettek bennünket. Már Krilov is mellette függeszkedett. A sziklák harapófogóba vették a könnyűfém kocsit. Az egész tömeg. Egymásra zsúfolódtak. Nyomuk széles sávja világosan látszott mögöttük. Szinte derűsen figyelte Krilov a fantasztikus külsejű lényeket. – Fürge legények – húzta feljebb magát a peremen. – Némelyikük kétszáz métert is megtesz tíz perc alatt. A nyomokból világosan kiolvasható. Mintegy negyedóráig küszködtünk odalent. Ezalatt megtanács-kozták a dolgukat és… – Összeroppantanak bennünket – morgott Indra. – Miért is hallgattam rátok? Miért is… – Veszélyben az emberiség. Ha hallottál a Sol… – Mit érdekel engem a Sol? Mit érdekel engem az 146
emberiség? Behálóztatok! Becsap… Krilov is üvöltött, de nem vele. – Ah Trab! Ah Trab! Azonnal hagyd abba! A geofizikus – aki félrehúzta az egyik oldalablakot – elektromos fúróval ment neki a különös szemeknek. – Hagyd abba! Eddig békében voltak, de… A megfúrt kristályból kék villám csapott ki, s a fúróból csak csonk maradt az elkábult fiú kezében. Villogás kezdődött, elkápráztató. Százezernyi fény hunyt ki, majd lobbant fel megint. – Gyerünk! – billent alá a főpilóta, és az ülésbe vágódott. – Amíg ezek meghányják és vetik… Megrándult a terepjáró. Rettentő ütés érte a bal oldalát. – Kezdődik! Hamarabb, mint… – Krilov bekapcsolta a hűtőfolyadék szivattyúit; Működtek. Fellélegzett. Ha az orr-részen át az élő kövekre lövelli a kettős, mínusz 270 fokos sugarat, akkor a felhevült… Újabb, még rettentőbb ütés. Ez is balról. Aztán a harmadik. A hátsó ajtó összegyűrődött, mint a rongy. A szürke sugarak falták a köveket. Roppant gőztömegbe burkolózott minden. A lánctalpak óvakodva csúsztak a forrongáson át. Krilov vak volt és süket. Nem látta Ah Trab zavart mozdulatait, nem hallotta Indra mély zokogását. Csak a mérőfalra figyelt. Kék csillagocska hunyt ki, pislogva, erőtlenül. – Nincs több hűtőfolyadék. Ha még egy támadás… A terepjáró még mindig csak mászott. Indra felsírt. – Jönnek… Itt vannak mögöttünk… A képernyő egykedvű fakóságán kísérteties csoport gördült, növekedett. Elöl három óriás. Vagy nyolc méter átmérőjűek. Ezeket még sose látták. 147
A motor tombolt a fedél alatt. Így folyt a hajsza a hegység lábáig. Krilov már hetvennel ment, de a sziklák követték. Indra elhallgatott. Behunyta szemét a kozmobiológusnak oly feledhetetlen látvány előtt. – Gyáva alak… – nyelt nagyot Krilov. De nem tudott dühös lenni. Minek is csalták magukkal ezt a két ifjú embert? Előttük nem volt más lehetőség. Utolsó útjuk volt ez, ha nem is közölték velük a központban, de megérezték. Öregek már, hiába, nagyon öregek. Mi lehetett még hátra? Vicinálisokat vezetgetni a Hold és a Föld közötti pici távon. Ez volt az utolsó lehetőség. Az elmúlt negyven évben ezerszer is felállhattak volna a lebegő korongra az Igazság Terén és… És ha mégsincsen igazuk? Egy, kettő, talán még több költséges expedíció, és bizonyára emberáldozatokkal… Mert aki a korongra feláll, az igazat mond. Ezt mondja a törvény. Amit kér, azt teljesíteni kell az igazság érdekében… A korongra még sose kerültek fel igaztalanok. De ők… Hátha a solosokat nem is a Merkúrról támadták meg? Hanem a Nap eddig ismeretlen sugárzásai… Sok ezer éjszakát beszélgetett át Krilov és Szoboljev, egymás mellett üldögélve a Sirius vezetőfülkéjében, de… Sose mertek felállni a korongra. Pedig ha tévedtek, nem bántja érte őket senki sem. Csupán a lelkiismeret. Sose mertek felállni a korongra az Igazság terén. 148
Hallgattak, vártak évtizedeken át. Érezték, hogy veszélyben az emberiség, de… Elfolyt az idő, és nem maradt más, mint ez az utolsó lehetőség. Indra ingadozott, Ah Trab lelkesedett. Zavaros mese volt, amit közöltek velük, telitűzdelve féligazságokkal. Ráharaptak villámgyorsan, mint horogra a még tapasztalatlan kishalak. Most pedig… Kerítők lettek és gyilkosok. A halál hálójába húztak két nem mindennapi embert… Nem edzett-lényeket, vékony szobanövény-kéket. Ezek után görög a Merkúr gondolkodó kőáradása… Már kétfokos az emelkedés. Ha… Neki és Szoboljevnek nincsen visszatérés. Nem nézhetnek többet az emberiség szemébe. Pedig értük… Miért is voltak olyan ridegen bizalmatlanok?… A Solon ők élték át azt a borzalmás három hónapot, és nem az emberiség… A Merkúrról nincsen visszaút. És ha megtalálnák a tér mélységeiben lappangó gyilkosokat? Ha… Akkor megmenekül az emberiség, de ők… Nem rájuk vár a társadalom, a salaktól rég megtisztult. Ők… – Csak semmi nyavalygás! Ah Trab sértődötten mordult fel a váratlan szavakra. Krilov keserűen mosolygott. – Nem neked mondottam… Nem. Indra nem vette magára. Mozdulatlanul görnyedt előre, hangtalanul. Figyelni tudott megint. A beirányzott magasságmérőt olvasta le. Alappontja a Sirius helyzete. Már 160 méterrel 149
jártak a Sirius lapálya fölött, és a körhegység közvetlenül ott a jármű előtt. A sziklák raj vonala már szakadozott. Többen a lejtő alján forogtak, egy helyben. Villogásuk szapora volt, szaggatott. – Most dühöngenek. Hej, Ah Trab, ha… A geofizikus a beszakított ajtóra mutatott. – És ha nem? – Azt hiszem, hogy igen. Ah Trab a képernyőre bökött most. – Nem. Ezek nem ismernek irgalmat. Látod? A három óriás közül kettő visszahöm-pölygött. Egyenesen rá a lemaradókra. Portenger legyezője terült szét fölöttük. Ki-kiugrottak a szürkeségből az égbogár-villogások. – Végeztek velük. – Ugyan. – Hidd el, szétmorzsolták a tétovázókat. A gyöngébbeknek nincsen irgalom. Indra nyöszörgött. – Nincsen irgalom. A képernyőt vibrálás töltötte be. Kegyetlen. A portömeg alvilágian izzott. Aztán szétesett, visszahullt. Már csak a két hóhér állt ott. Körülöttük törmelék. A képernyő élesen mutatta a pusztulást. A támadók fokozatosan visszahúzódtak, aztán tovagördültek, elhátráltak a hamutenger fodros hullámain át. Csak nyomaik látszottak még, de azokat gyorsan betemette a feltámadt szél. 150
ZÖLD KAROK VÖLGYE A terepjáró ott vesztegelt egy árboc magasságú sziklapárkány alatt. Krilov a Siriussal beszélt. – Nagy a veszély Szoboljev, nagy a veszély. A sugárfüggöny sziklák ellen mit sem ér. Készítsd elő a determit katapultokat. Igen… Igen… mindet. Igen. Távoli nyávogás hallatszott. – Rossz a vételem. Te hallasz? A nyávogást brekegés váltotta fel. Morzéra kapcsolt át Krilov. Így már értették egymást. A pontok és vonalak végtelen sorozata célba talált. – Menjünk. Pillanatnyi tétovázás után balra fordult a kocsi, és elvánszorgott a párkány alján. Pár száz méter után váratlanul megnyílt a szirt, és a Nap sugarai emelkedő bevágást világítottak meg. Krilov gondolkozás nélkül nekihajtott a meredeknek. Széles terasz következett. Mögötte újabb fal zárta el útjukat. Nyílást ezen is hamar találtak, s útjuk tovább folytatódott a gyűrűshegység magasságai felé. Hétszáz méteren voltak már, húsz hágó és terasz után, mikor az út véget ért. Itt már maga a hegység tömbje ágaskodott fölébük. A legfelső párkány keskeny és megbízhatatlan volt. Sok helyen megindult alattuk, mögöttük. Visszaútra gondolni se mertek. Már számtalanszor beomlasztották maguk alatt a sziklaösvényt. És ha gyalog kell hazatérniük? Kilátás-talannak tűnt, a felbőszült sziklákkal teli sivatagon át. Végre elébük lépett a szerencse. A párkány egy helyütt 151
kiszélesedett, és kissé lebiggyedt, mint húsos és dacos gyermekszáj. – Megforduljunk? Társai hallgattak. Balra nézett, és meglátta a kéményt. Igen meredeknek látszott, járművel legyűrhetet-lennek. – Hátha….. Ah Trab bólintott. Indra nem is figyelt. A radarhullámok nem sokat derítettek fel, mert a nyaktörő kutyaszorító – már az első húsz méter után – élesen jobbra kanyarodott. A kétezer lóerő, nyögve és hörögve, de elérte. Krilov meggyújtotta a fényszórókat. A Nap hatalma itt véget ért. A homályos szakadék meredeken kígyózott a magasságokba de a motor győzte még. Aztán zsákutcába jutottak, 2600 méteren, de már közel a csúcshoz. Körülbelül háromszáz méternyire rostokoltak a piramis alakú orom alatt. Feléjük fordított lapját hevesen bombázták a Napról, de három oldala az örök éjben bújt meg. A kocsi belsejében kihunyt a fény. A fényszórók is megvakultak. Krilov hümmögve nézegette az előttük falként ágaskodó titánt. – Kötél meg csákány kell ide. – Vissza majd háttal kell mennünk – dobálta ki a szükséges felszereléseket Ah Trab az összegördült raktérből. Indra kelletlenül piszmogott, turkált. – Kár ezen tűnődnünk. Majd csak lesz valahogy – dugta ki Krilov fejét a szélviharba. Ebben nem volt semmi meglepő. A szél sebessége az örök alkonyi zónában felerő-södött. A lehűlt és igen csekély sűrűségű légkör e tájon fordult vissza, és rontott 152
a napsütötte síkságokra. A hőmérséklet itt már csak három fokkal emelkedett a fagypont fölé. Indra végre morgott valamit: – Fázom. A geofizikus műszereit rakosgatta egy kőpadra. A mágnességmérő eddig abszolút nullát jelzett, de most mutatója rángatózni kezdett, majd harminchéten állt meg. Csóválgatta fejét a búra alatt. – Közel a felszínhez… Eh… Lehetetlen. Hiába faggatta Krilov, az emberke hallgatott, mint a csuka. – Figyelj a rádióra – könyörgött a főpilóta Indrának, akit hátrahagytak a terepjáróban. – Az életünk függhet ettől. – Jó. Hajnalodott földi idő szerint, mikor a sziklákba verték az első fémfokokat. Még félúton se voltak, de a hőmérő már húsz fok hideget mért. A kis termetű geofizikus olyan volt; mint egy mozgó bazár. Sugárvető lógott a nyakában, bal vállán is egy. A mellkasán keresztbe két heveder feszült, világító töltetekkel. Két csípőjéről egy-egy súlyos és hatalmas tarisznya lógott, teli műszerekkel. Krilov megelégedett egyetlen csákánnyal. Könnyű űrruhájukban könnyen hatoltak fölfelé. A csekély tömegvonzás következtében akrobaták lettek. Krilov eltöprengett, aztán kérte az egyik sugárvetőt. – Biztonságosabb így. Följebb már sziklatarajok nyomakodtak közébük, s ekkortól nem látták egymást. Közvetlenül a csúcs alatt, de más-más ponton érték el a feneketlen éjszakát. Milliméterenként tolta ki fejét Krilov a fakó hegyél 153
mögül. Odaát a semmi volt, tetején óriási csillagokkal. Mindeddig hallotta útitársa ütemes lihegését, de azt baljós zúgás váltotta fel. Visszakapta a fejét. Megint hallatszott a zihálás a rádión át. – Figyelj rám, Ah Trab – igyekezett közömbösen beszélni. – Igyekezz mellém kerülni, mert nincs rendben valami ott túl. Ha kiötlünk az él mögül, a vételt nagy erejű zavarás rontja el. – Merre vagy? – Jobbra a csúcstól. Húsz méterrel alattad. Jól hallotta a fújtatást, a fogak koccanását, a küszködés hangjait, aztán a lemondást. – Tehetetlen vagyok. Kizárt dolog átjutnom. Ezek a szörnyű szakadékok… Inkább felkúszom és lenézek. Megint a zúgás tört rá. Várt öt percig, de a bőgés nem szűnt. – Ha öt perce tud nézni, nekem se lehet bajom – vélte Krilov. Kábította a moraj, de azért feszülten figyelt. Nem látott mást, mint szemben és kétoldalt a csillagképeket. Hogy a hegység túlsó félköre sem alacsonyabb, rögtön látta, mert vele egy vonalban kezdődött a csillagok világa. Nem messze tőle, a csúcs túlsó oldalából fehér csík rohant ferdén lefelé, majd úgy három kilométeres száguldás után megállt, felbillent, és pörögve bukott alá. A zsebkendőnyi ejtőernyőnek nem volt mibe kapaszkodnia. A rakéta sziporkázásában pár pillanatra feltűntek a kásás tömbökké összeállt gázok tömegei. A kétszáz fokos hideg buckákká változtatta a hajdani légkör összetevőit. Akár egy hómező – gondolta Krilov. A zuhanó rakéta 154
felé hirtelen tengerzöld csóva nyúlt. A mágnességmérő unott ketyegése most dörömböléssé erősödött a sisakban. Pokoli – kóválygott Krilov agya. A geofizikus sorozatra állíthatta át rakétapisztolyát, mert egyetlen pontból már száz- és százfelé futottak a fehér vonalak. Az alanti éj most megelevenedett. A hatalmas sziklatál ide-oda billent a fények rohamozása alatt, s az árnyékok fejvesztetten futkároztak, erre-arra vetültek, keresztezték, felbuktatták egymást. Világosan látta Krilov, hogy a megfagyott gázok mezőit valamiféle gátak osztják fel, s egy helyen – éppen vele szemben – a mélységet mintha romtömeg fedné. Lehetetlen. Pedig órák múlva – amikor már a Siriusban ültek megint – biztos, kézzel rajzolt le, emlékezetből, egy diadalkaput, obeliszkeket, várfalak pártázatát s egy furcsa hegyet a centrumban. Feltűnően meredek volt, de toronynak szabálytalan. Talán szoborgigász? Bizonyára sok volt a hozzáképzelés is, hiszen ha tíz másodpercig élt e látomás. Aztán felviharzott a katlan, mintha a tenger robbant volna számtalan forrásból elő, és a síkságot elöntötte a zöld pokol. Ez aztán szigetekre szakadozott, majd gócokba húzódott össze. Belőlük világító karok nyúltak fel, és elkapdosták a rakétákat, oly ügyességgel, mint szemfüles gyerek a szemtelen legyeket. Elpusztultak a fehér pontok, de a karok nem nyugodtak. Hat fókuszból nyúlkáltak arra, ahonnét a sorozat kirepült. Maga elé fogta a sugárvetőt. A zöld karok hadonásztak, mintha vitatkoznának valamin. Talán azon, hogy ki ölje meg a geofizikust? 155
A mérő vonított, de Krilov nem hallotta már. Lassan megcélozta a hozzá legközelebbi fénycsomót. Valami irtózatosat reccsent, aztán a bura belsejére csönd borult. A mágnesség jelző nem bírta a túlfeszültséget és kimúlt. A csápok kiegyeztek végre, és párhuza-mosan közeledtek. Lassan haladtak, tapogatva a veszélyt. Alakjuk éppen olyan bonyolult volt, mint a polipkaré, ha áldozatára rácsap. A célba vett korong undorítóan lüktetett, mintha élne; Belsejében világos és sötétebb zöld kígyók tekeregtek. – Akár egy hüllőfészek – mormolta Krilov, és percig se gondolt arra, hogy most talán a kozmobiológia eddigi legnagyobb talányát gyilkolja le. Először nem látszott semmi változás. Aztán a korong félgömbbé duzzadt majd szétfreccsent, mint egy nagy kelés. Gazdátlan fénycsápja egyet vonaglott még, majd lebukott. Társai rávetették magukat, és felszippantották, majd ők is eltűntek, fészkeikkel egyetemben. Feszülten figyelt, de a sötétség temetői volt megint. Megkapaszkodott egy vasrúdban, hátrafordult, és fáradt pislogással üdvözölte az örök-egy Napot. A csúcs túlsó oldaláról Ah Trab süvöltött: – Vihar lesz! Gyorsan sötétült el az ég. Hamuorkán jön! Leírhatatlanul forró léglökések cibálták. Néha csak fél kézen himbálózott a szakadék fölött, mint egy inga. Szédült, émelygett. Maga se tudta, hogy ért le a terepjáróhoz. Ah Trab már várta. – Szoboljev nem jelentkezett. Legalábbis ezt állítja Indra. – Sirius, Sirius, Sirius…. A kozmobiológus síri hangon ismételgette odabent a 156
nevet. – Sirius, Sirius… – Befelé – fújtatott a geofizikus, és feltépte az ajtót. Krilov melléje préselődött, és szó nélkül begyújtotta a motort. Sebesen siklottak alá a kéményben, farral előre. Baj nem történt. Itt még tűrhető volt, mert a szakadék két ráhajló pereme csaknem összeért odafent, de a szelídebb hágókon már befújt a szél a szétzúzott ajtó roncsain, és minden roham csak újabb hamu-réteggel szórta be őket. – Most kell hazaérnünk, ebben az ítéletidőben – mondta Krilov – ilyenkor vakok az ezerszemű sziklák.
157
ITT HEGYEK BESZÉLNEK A nagy, barna szemek rezzenéstelenül figyelték a sebességmérő ezüstmutatóját, ahogyan remegve hanyatlott a halált jelentő zérus felé. Óriási bazaltpajzson vánszorgott a terepjáró. A béna Nap éppen szembesütött, és Szoboljev lekattintotta a fényszűrőredőny billentyűjét. A hamuszürke lapon át borongós volt a vakító merkúri világ. Megszelídült a csillag is, aki idegen és rémületes volt itt. Nem a Föld anyja, de az égboltozat ezerkarú ragadozója. A halálraítélt hegység lábánál még nem volt baj. A radarhullámok hiába tapogattak végig mindent, a sziklaszörnyek a láthatár alatt maradtak. Mintha érezték volna a halálos veszélyt, ami ott lesett rájuk a jármű tetejére szerelt forgatható hengerekben. Ha csak fel is dugja búbját valamelyikük egy hamudomb mögül, a mozgást a radar jelenti az elektromos agynak, s a mocorgóra ezredmásodperceken belül rácsap a száraz villanás. Néma lobbanás, remegő poroszlop s egy szikla meghalt. A baj a sziklalabirinton túl kezdődött. Az útvesztő szélén – a kőtűk és a síkság között – ovális gödrök láncolata húzódott tíz kilométereken át, és a szabálytalan kráterek között alig volt másfél-két méter szélességű átjáró. Ezeknek a nyergén pedig a moccanatlan sziklalények, barbár fényözönben. Szoboljev mordult egyet, aztán célba vette a legközelebbit. Tudta, mire odaér, a gépagy átállítása a mozgó célról a mozdulatlanra befejeződik, és a kemény 158
sugarak molekulákra morzsolják az útonállót. A szikla megelőzte. Mintha megérezte volna, hogy a két átállás közötti, csak köhintésnyi idő neki kedvez, szempillantás alatt eltűnt a mélyben. Társai ugyanígy. Szoboljev vállat vont, aztán hirtelen fékezett, majd kényszeredett vánszorgással indult neki újból az elnéptelenedett nyeregnek. Az agy halk csattogással váltott vissza megint, és a hernyótalpak szélei alig értek a mélységek fölé. A kráterek óriások voltak: száz méternél szélesebbek. Mélységük bizonytalan volt, de Szoboljev ezt ötnyolcszáz méterre becsülte. Az éles szögben zuhanó napsugarak alig világítottak be valamit a függőleges falakból. Négy méter után már a végtelen sötétség következett. Ha keskeny is volt az átjáró, de hosszú nem. Talán tizenöt méter. Szoboljev tudta, hogy fél perc alatt átér. Eleinte nem is volt baj, de a tizedik másodpercben a gép veszedelmesen jobbra farolt. Vadul csavarta balra a kormányt, de a terepjáró még mindig oldalt csúszott, és a jobb oldali talp alig kapaszkodhatott. A járművet már húzta az örvény. A fakó arcot veríték futotta be. Szoboljev orrnyergén kövér cseppek vándoroltak végig, de a pilóta nem adta meg magát. A kormány rúdja veszedelmesen hajladozott, a Nap pedig magasan balra futott az égen, hogy aztán visszacsússzon eredeti helyére. Túlértek. A motor elcsendesedett, majd megpihent. Az elcsigázott ember óvatosan tornásztatni kezdte elmerevedett karjait. A kráter jó húsz méterre maradt már mögötte, orra előtt pedig, magányos őrként, kőtű meredezett a sivatag 159
bejáratában. A Nap éppen a tű mögött ácsorgott, és így a hosszú árnyék Szoboljevig ért el. Árnyékos arca váratlanul éles fénybe került, a szikla árnyéka makacsul hátrált érthetetlenül. A karjaival csapdosó férfi elszürkült. Úgy lengtek hosszú karjai, mint a madáré, amely váratlan veszélyt érez. A kézifékek működésbe léptek. A her-nyótalpak nem forogtak többé, de a jármű most merev láncain szánkázott hátra, mintegy tízfokos lejtőn felfelé, a szintjelző tanúsága szerint. Tehát nem a tehetetlenségi erő akarja a mélybe kényszeríteni. Valami szervezett, körülírhatatlan energia csapott rá a sziklalények sötét menedékeiből. A motorok dolgozni kezdtek. Minden fokozatnál úgy tűnt, hogy erejük győz, de nem hiába kapcsolódott be a hasztalan harcba a két segédmotor, a soktonnás terepjáró, ha centimétereket is, de hátrált és hátrált. A motorok már fejhangon sikongtak. Ha ez az erő röpíti a sivatagon át, sebessége eléri a 150 kilométert. Itt azonban csak annyi történt végre, hogy megszűnt a rémítő csúszkálás. A motorok húzóereje kiegyenlítette a láthatatlan vonzást. Az elkínzott gépezet úgy viaskodott a létért, mintha élő, érző lény volna. Nem hátrált már tapodtat sem, de minden percben eltört, pattant valami benne halk reccsenéssel, vagy a fém panaszos rikoltásával. A hatodik percben az egyik tartalék motor utolsót bőgött, majd elnémult. Az észtvesztően lassú szánkázás ismét elkezdődött nagy pattogások, nyöszörgések között. Mintha démonok tomboltak volna a terepjáró eresztékeiben. Pár perc, és a roncsolódó test darabokra 160
szakad a két erő húzásai között. Aztán Szoboljev fejjel hátrabukott, és a gép kivágódott mint egy szárazföldi torpedó. A kőtű mellett gondolatnyira vágtattak el. Émelygett Szoboljev. Negyedóra alatt már a harmadik katasztrófát kerülték el, és a lélektelen szerkezet mintha megérezte volna ezt, vadul fúrta magát a hamudombokba, s vágta, spriccelte kétfelé laza tömegüket. Úgy látszik, a rettenetes vonzást legyűrte valami nagyobb hatalom. A rohanás hamarosan felére csökkent, és a vezető hiába igyekezett tartani, a vékonyka mutató megállíthatatlanul futott a negyven, a harminc, a tizenöt alá. A megmaradt tartalék motort hiába akarta ráerőltetni a munkára. Szórakozottan köhögött, aztán sztrájkba kezdett. A főmotor derekasan dolgozott, küszködött magára hagyatottan, s mintha rádöbbent volna egyedüliségére, szomorún felbődült. Ezután már csak dadogott, motyogott, szélütötten. Szoboljev hátranézett, vállán át. Negyven kilométert tettek meg eddig a hegység végnyúlványaitól. A determit aknák hatása ötvenig terjed majd, s a síkságok felé, hogy a gyűrű belsejében lappangó romok meg ne sérüljenek. Ez a vég. Száz másodperc van hátra a pokoli pusztulásig. Szoboljev ajka előtt ott volt a néma mikrofon, de nem kapcsolta be, makacsul hallgatott. Minek a búcsú? Mire jó a pánik? Szoboljev nyom nélkül eltűnik… A motor bömbölve makogott házában mint láncra vert és vészt érző óriásmajom. Elhallgattatta. Minek kínozni tovább? Ült és várt a némaságban, a szkafander és a kabin kettős siralomházában. 161
Aztán erőteljes lökések sorozata rázta meg a terepjárót. Jóval erősebbek, mint várta. A sziklalapokon vékony repedések rohantak végig, mint jégen a rianások, ezer és ezer, egymással párhuzamosan. A repedések hol szétnyíltak, hol összezárultak megint, mintha lélegzet után kapkodott volna a vergődő világ. Szoboljev hirtelen elhatározással rákapcsolt, és nagyot tekert a kormányon. Szemből akarta fogadni a halált. A gyűrűshegység oldalából mérhetetlenül nagy sziklahasáb emelkedett vonakodva felfelé, tolatva ragyogó tüzektől. A mikrobolygó nagyságú tömböt gyűrűs szivárvány fonta körül. A Merkúr fölött, jó húsz kilométernyire ez a tömeg még mindig egyben volt. A szivárvány karikája folyton vastagodott. A mindenható determit tűzcsóvái szerényen alatta maradtak. A szabálytalan, több köbkilométeres kolosszus igen magasan járt már, és fokozatosan a jármű fölé úszott. Odalent a talaj már nem remegett, de ugrabugrált. A terepjáró rugózása nagyszerű volt, s így állta még a kőhullámokat. A különös aszteroida már ötven kilométer fölött járhatott, mikor a szivárvány hasadozni kezdett, aztán opálos burok fedte be az újszülöttet. A kozmikus erejű robbanásból csak egy halk és beteg roppanás hatolt el Szoboljevig, mint amikor egy pohár pattan szét. Nem volt levegő, ami vigye a hangot. A dörgések elfúltak a sziklatalajban. Egyetlen roppanás jelezte egy új bolygócska születését, semmi több. Némi finom por szállt alá, s csak néha érződött még egy-egy bátortalan lökés. A névtelen égitest eltűnt a semmiben. Nem tűnt fel a Merkúr csepp holdjaként. Káprázva kapcsolta be a rádiót. 162
– Sikerült. Vontassatok be. A koordinátáim… Pár óra múltán már úton voltak. A Sirius elnéptelenedett. A két hernyótalpas csak fekete pont volt a mérhetetlen síkságon. Most már nem gomolygott a hamu, mert a robbanás szertefújta, csak kevéske kőpor őrlődött még finomabbra az acéltalpak alatt. A sziklalények békében hagyták a kis társaságot. Az is lehet, hogy elpusztultak az egymásra sajtolódó kőtengerek mélyén. Az is lehet, hogy ott lappangtak valahol, elbódulva, tanácstalanul a kőtű rengeteg roncsai alatt. – Nincs tovább. Krilov értetlenül meredt egy látszólag feneketlen, hat kilométer széles teknőbe. A hegységből mintha éles késsel vágtak volna ki egy ék alakú rést. Indra járműve csaknem a szakadékba taszította Krilovékat, ahogy hátulról beléjük rohant. De megúszták ezt a karambolt mind a négyen, épségben, mert Krilov fékjei jól fogtak. Csak ültek a kabinokban, és mérgesen nézték a meztelenítő napfényt, ahogy tőlük távol, a hatalmas ék túlsó szélén nagy területeket világít be, egészen a terminátor-vonalig. A túlparton zöld foszlányok úszkáltak, de ritkásan. Mögöttük jól látszott a rideg fényben – távcsövön át – az ismeretlen település omladékainak néhány részlete. Két toronyfélét láttak, derékba törve, aztán egy diadalívet, valami oszlopsort még. És mindezek fölött az eltorzult alakot, fej nélkül, de a diadalkapu térdéig se ért fel. – Magassága mintegy száznyolcvan méter – motyogta Ah Trab. – Fejjel együtt kétszáztíz lehetett akkor… Akkor. Mikor? A Föld születésének idejében? A geofizikus lépett ki elsőnek. Mélységmérőjével az 163
űrre hajolt. – Hétszázhetven, kilencszázötven, ezertíz méter. A terepjárókkal Indra maradt. Társai nemsokára már magasan, a rés oldalán hatoltak előre, ingadozva az ötvenfokos lejtő egyenetlenségein. Távcsővel követte őket. – Egyetlen rossz lépés a halál. Idegessége felesleges volt. A három kutató elég gyorsan és nagyon biztosan egyensúlyozott a friss hegyoldal lábfejszélességű párkányain. Egy és egy negyed óra alatt értek át, aztán eltűntek a fejetlen szobor szétdúlt talapzatának kockái között.
164
GONDOLJ RÁ HARAGGAL Valami megmagyarázhatatlan mohósággal vetették magukat az eddig elrekesztett napsugarak váratlan zsákmányukra. Szinte vízszintesen száguldoztak a lassan hűlő, igen ritka atmoszférában, égő nyílvesszőként. Itt már igen lent állott a Nap. Tűzcsápjaival mintha a horizontba kapaszkodott volna. A pár órája született szakadék felett az új hegyfalakat bemázolták a fények, de Szoboljevék körül már fekete volt az égbolt. A város beláthatatlan része a terminá-torvonalon túl rekedt, a kozmikus fagyokban. Krilov meghökkenve látta, hogy az elektronikus hőmérő mutatója mind gyorsabban sétál lefelé. Ah Trab türelmetlenül magyarázta. – A robbanás leírhatatlanul magas hőjének utolsó maradványait mérjük most. Hiába ez az erőteljes napfény. A terminátorvonal határzónájában mínusz ötven fok a reális. A hideg visszahódítja birodalmát. A rokkant óriást figyelte és mormogott, – A Phaeton, a Phaeton… Szétzüllött talpazatáig homokos sávon át kellett baktatniuk. Nem siettek. – Eddig semmi baj. A kémkutató kettős csápja nem rezzent egyet sem. Ah Trab megnyugodott. A kráter mélyének állandó sötétje és a levegő hiánya konzervált mindent. A torzót és romokat, ugyanannak a percnek az örök jelenében, mikor végigvágott rajtuk a pusztítás. 165
– A Phaeton, a Phaeton2… A faragott hegy tövében botorkáltak, aztán megálltak, hogy felnézzenek rá. Elmondhatatlan volt a rombolás látványa. A szobor csak távolból volt az, közelről öszszefurkált sziklaorom. – A Phaeton… Szoboljev felmordult. – Ugyan, Ah Trab. Te is jössz ezzel a nem létező bolygóval? Ó, a nagy titok, amit magához ragadott a Jupiter tömege, és szétszaggatott, megzavarva belsejében az erők egyensúlyát… Mi bizonyítja? Csak szép mese ez… Ah Trab fölfelé mutatott. – És ő? A két öreg összerándult, görcsösen. Eszükbe jutott a Sol pokla. Hátha éppen ő? A megroncsolt kísértet csak szánalmas kőtömeg volt a kegyetlen fényben. Krilov és Szoboljev egyszerre kiáltotta. – Előre! Duzzogva lépdelt közöttük a kis ember. Mintha vitték volna. – És ő? Árnyékán haladtak, de nem néztek vissza rá. Csak gondolatuk feszítette neki két tenyerét, vad haraggal, de nem tudta ledönteni. 2
A Mars és a Jupiter bolygó közti térségben, kb. 2,5-3,5-szer távolabb a Naptól, mint a Föld, több tízezer apró égitest, kisbolygó (aszteroida) kering. Méretük többnyire csak néhány száz méter vagy egy-két kilométer. Egyes feltevések szerint a kisbolygók egy széthullott nagyobb bolygó maradványai, ezt a feltételezett egykori égitestet A. N. Zavarickij és V. Putyilin szovjet kutatók Héliosz görög napisten fiának neve után Phaetonnak nevezték el. (B. L.)
166
– És ő? – Elég! Ha jobbra, ha balra néztek, éjszaka meredt rájuk. A napsugarak csak négy kilométer mély sávot tudtak elhódítani tőle, mintegy hat kilométer szélességben. A kb. huszonöt négyzetkilométeres terület kétharmadát a névtelen metropolis foglalta el. A többi pusztaság volt. A falak előtt nemsokkal váratlanul véget ér a homokmező és igen széles út végződése látszott. Szélessége száz, hossza háromszáz lépés lehetett. Csodálkozva nézték a szokatlan utat, amelynek egyszerűen nem volt folytatása. Hatalmas négyzetekből volt összerakva a csonka út, és a négykézlábra ereszkedett geofizikus óvatosan megkocogtatta az egyiket. – Fém! – hallatszott a rádión át fátyolos hangja. Töprengve nézte Szoboljev a 10×10 méteres, halványkék négyzeteket. – Nem út ez. Már hogy is volna? Felszállóhely. – Felszállóhely? – tápászkodott fel Ah Trab. – Igen – segítette Krilov két lábra. – Reptér, rövid kifutású gépek részére. Már a tető nélküli, ormótlan építmények között jártak, s még mindig fémlapokon. A harmincméteres magasságú, unalmas falsorokat csak néha szakította meg egy-egy komor közöcske, ahová már nem tudott befurakodni a fény. Libasorban siettek az ablak nélküli paloták – vagy inkább bástyafalak? – között mintha űzné őket a félelem. A megmagyarázhatatlan, rossz érzés inkább az elhagyatottság markolása volt szívük körül és agyukban. Lézerpuskájuk a karjuk hajlásától lógott lefelé, 167
gyanakodva, de sehonnét se rohantak rájuk. Ez nem a sziklaszörnyek világa. A sikátorok és az egyenletes, nyílásoktól töretlen falfelületek halottak voltak. – Arábiában voltak ilyen települések. Az ablakok mind az udvarra néztek – törte meg a nyomasztó csöndet Szoboljev de ott legalább kapukat láthatott az ember… – Hová lett a mágnesesség? – döbbent rá Ah Trab, és hirtelen gyökeret vert. A mögötte szaporázó Krilov nekifutott, teljes erőből. Ah Trab alvajáróként imbolygott tovább. Se zöld fény, se mágnesesség. Megsemmisültek? Visszavonultak? Képzeletében előtte lebegtek a napfényes, zöld füstrongyok. Változatosság kedvéért most ő rontott Krilovba. A szkafanderes alak egy véghetetlenül magas, a csillagos éggel egybenőtt, abszolút fekete fal előtt tétovázott. Karjait az égnek emelte, és úgy mozgatta ide és oda, mintha a gigantikus akadályt tapogatná. Nem, nem így volt. A megállást jelezte Krilov, mivel itt már megint zavarni kezdte valami a rádiókat. Halk pattogás figyelmeztetett. Akármerre is nézett Krilov, a fal meg-mászhatatlan volt. Jobbról is, balról is bástyát vágott kettőbe, s talpuk alól az utca elveszett a sötétség tömegei alatt. Jól tudta Krilov, hogy ez a fal nem más, mint a terminátorvonal túlsó oldala, a kegyetlen fagyok fekete világa. A fény falók zöld polipjai – úgy tűnt – kipusztultak a napfény hódította negyedekből. De mi lehet odaát? Krilov egyetlenegyszer – kísérletképpen – a sötétségbe villantott. A csóva akadálytalanul futott végig a fémlapokon, bejárta a temetői falakat, hogy riadtan hunyjon el, mert nem is olyan messze derengés tűnt fel, a 168
haragos tengerek színében. Nem fenyegetett még, mert halovány volt, de figyelmeztetett. Mogorván vonultak vissza. Ide különleges, sugárbiztos páncélzatok kellenek, mit sem ér az egyszerű szkafander. A vitát Krilov kezdte. – Így nem megyünk semmire. – Nem. , Ah Trab bizonytalanul mutatott körül. – Másszuk meg az egyik falat. – Sokkal egyszerűbb behatolni egy sikátorba. – És ha a sugárfalók… – Nem, itt nincsenek sugárfalók – fordult be a legközelebbi közbe Szoboljev, mintha a pokolba ugrana. A lézersugár átdöfte a sötétséget, erőszakosan. Ő nem félt semmitől. – Mehetünk békével. Hiába kattogtatta fényszóróját a főpilóta, percekig nem láttak mást, mint színes köröket. A Nap még kísértett. Aztán megint láttak, és a tárgyilagos fénysáv szépítés nélkül mutatta be a megdöbbentő sivárság, az egyhangú reménytelenség ösvényét. A tornyosuló falaknak csak a legtetejéből világított meg pár ujjnyit a líraibb napsugár. – Látjátok? Eltűnt a fém. Alattunk kő van. A sikátor kövezete éppolyan volt, mint ötszáz éve a földi kisvárosoké. Buckós, kerek kövek voltak, fényesre koptatottak. A falak tövén sekély csatornácskák óvakodtak tova. Ah Trab csak nézett, – Tizennyolcadik század. – Igen. És csapadék is volt valaha ezen a bolygón. 169
Még talán boldogság is. Lehajolt Szoboljev. Az egyik csatornában matatott. – Akik ezt építették, bizonyára tudtak örülni. Amíg csak nem… A geofizikus kedvenc vesszőparipájára pattant. – Igen, amíg csak a Phaeton nem… – Akárhonnét is jöttek, szörnyetegek voltak. Könyörtelen hódítók. Íme… Szoboljev tenyerén idomtalan, vastag karperec fénylett, alvadtvér színű. Anyaga a főutakéval egy lehetett. Peremén vésés futott végig: szemek, szemek, szemek. Dülledtek, mint a hüllőké. Az abroncs szétnyílt egy helyen, kettőbe vágva valami elmosódott ábrát. – Ez nem karperec – vette át Krilov. – Nem. Bilincs. – Nézzétek csak a nagyított Napot! – Krilov mindjárt rá is vetítette a rücskös falra. A 100x 100-as képen egy csillagászati ábra töredéke tűnt fel. – Ez nem a mi Naprendszerünk. Tizenegy bolygópálya vehető ki. A geofizikus egyhangúan morgott, mintha imádkozna magában. – De a miénk. A pályák közötti távolságok meglepően egyeznek. Csakhogy… – Csakhogy? – Hát igen. A tizedik a Phaetoné, ez kétségtelen. A tizenegyedik meg, ez a legkülső és kettős vonal, ez az ő égitestüké volt, a Plútó pályáján túl. Hát igen, mert különben miért is jelölnék ilyen kihangsú-lyozottan? A kép rezgett, mert Krilov keze is remegett a felindultságtól. Évszázadok vitáit eldöntő lelet. Az emberiségnek tehát voltak elődei a Naprendszerben, de 170
hát hová lett a Transzplutó meg a Phaeton meg a Merkúr népe? Hogy került ez a merkúri város az örök sötétségbe? Volt idő, amikor a Merkúr úgy hajlott, hogy a napsugarak elérték a kráter mélyét? Villant egyet a kép, aztán kialudt. Krilov noszogatta társait. – Ez a rajz töredékes. Keressünk épebb bilincseket. – Itt is egy. – Ott három! Nemsokára már bokáig gázoltak a bilincsekben. Ezerszám voltak, tízezerszám. Közöttük egészen picinyek. Talán gyermekeknek? Szoboljev töprengett. – Láncokat sehol se látok. Talán nem is bilincsek voltak. Zordonan mondotta Krilov: – Nem, nem bilincsek voltak. Tenyészjelek. – Micsodák?! – Azok. Tenyészjelek. Ahogy az ember is megjelöli a madarakat, néha meg a halakat, hogy útjukat követhesse a légen meg a vízen át. Ingerülten hadonászott. – Vagy mit tudom én… Mindenesetre jót nem jelentenek, ez az egy biztos. Társai se találgatták tovább. Makacsul hallgattak, és követték a főpilóta fényét, taposva a fémtárgyak rengetegén. A főpilóta hirtelen elzárta a fényt. Napsütötte térre értek ki. A túloldalról, mintegy kétszáz lépésnyire tőlük, csuklyás fej meredt rájuk, a földből kinőve, jó öt emelet magas. 171
ARCOK HÁZA A helyenként megsüppedt, igen finom hamuval borított téren át gyorsan elérték. A homokkő csuklya alkotta az épületkolosszus kupoláját. Alatta széles volt a homlok, közepén a harmadik szemmel, amit a bilincsek peremrajzairól már jól ismertek. A másik két szem egészen emberi volt, bár a szokottnál hosszúkásabb. Az orr benyomott, de vékony volt, a lebiggyedt alsó ajak görbülete a hamuba ért. A két pilóta az óriást méregette, Ah Trab a hamuba térdelt. – Különös – hümmögte – különös. Amerre jártunk, szerte a városban, sehol se akadtunk hamura, és ez nem is vulkáni… Az iszonyú fej az egyhangú falak közé volt ékelve. Út csak egy vezetett hozzá, amelyen ide találtak. Hiába járták át és át a térséget, majd körül, több sikátor nem sötétlett rájuk. Ah Trab motyogott. – A hamu nem vulkáni eredetű. Ez… Ráförmedt Krilov. – Nyugodj meg már! Gyűjts belőle egy kémcsőbe, aztán majd a Siriusban kianalizáljuk! Szoboljev érezte, hogy Krilov ingerültsége mögött iszonyat lappang, ő se érezte magát valami biztonságban a szörnnyel szemközt. De aztán eszébe ötlött a Sol, és nekiindult. – Befelé! Mit tétovázunk? Befelé! Először Krilov kísérelte meg nekiszaladást, háromszor is, de folyton visszacsúszott. Végül is térden kúsztak fel a 172
száj magas domborulatán. – Meg kellett adnunk a tiszteletet – egyenesedett fel térdeplő helyzetében Krilov. Három sugár futott be a fej üregébe. Színes falrészletek látszottak, elmosódva, vörhenye-sen. Pár alaktalan árny imbolydult, néhány visszfény csillant, de különben nyugalom volt a szájüregben. Aztán enyhe lejtőn baktattak lefelé. Csakhamar az óriási csarnok aljában álltak. Ez ovális alakú volt, s mennyezete jó húsz méter magasságban domborodott. – Akár egy szájpadlás. – Van itt nyelőcső is – intett Krilov a sugarával egy ferde nyílásra. Más torkolat nem látszott. Ablak sem. Hátukat egymásnak vetették, és lézerfegyverüket maguk elé tartva kémleltek körül. A belső falak színe – jól látszott – húsvörös volt. Nem festés, hanem kőborítás. A padlattól a kerek mennyezetig ezer és ezer szürke fej fedte a falakat. – Íme, a hódítók. – Bizonyára csak díszítések. Nem hinném, hogy más jelentőségük is volna. – Nem les ránk itt senki és semmi. Talán alább ereszkedhetnénk – vélte Krilov. Az ocsmány pofák a csuklyák ráncai közt igen kellemetlenek voltak. Távozni akart innét mielőbb. Társai szívesen követték. Alig húsz lépés után a lejtő hirtelen szűk kútba zuhant. Szoboljev meghökkenve világított körül. A fény rendkívül keskeny párkányt világított be, amely éles csavarulatokkal tűnt el le- és felfelé. A három vándor nem sokat tanakodott. Fölöttük voltak a homlok feltételezett üregei, s ezek átkutatása nem látszott oly hosszadalmasnak, mint egy végtelen 173
bolyongás a mellkason és a gyomron át, egyre lejjebb. Nem kapaszkodhattak. Hat gyermekarasz szélességű volt a falból kiütköző perem, meredeken magasba tartó kanyarulataival. Még a tapadókorongos lábravalókban is valóságos akrobatika volt az előrehaladás. Már két órája csúsztatták előre talpukat – milliméterenként –, ott, ahol egy ötéves gyerek talpa is alig fért volna el. Lábukban minduntalan érezték a mélység vonzását, s szusszanni is alig mertek. Meddig is tarthatott ez az út? Bizonyára az örökkévalóságig. Mintegy harminc méter magasságba csúszhattak fel, de ha a Vénuszon megmásszák a Darwin-hegység legmagasabb, 22 ezer méteres csúcsát, akkor se fáradnak el ennyire. Az idegmorzsoló vánszorgás aztán végéhez ért, és a kutatók csúcsíves teremben találták magukat. Az ívek egyetlen pontban rohantak össze, úgy tizenöt méter magasságban. Sötétség volt és zsúfoltság. Ónosfényű, kocka formájú tárolók útvesztőjén át végre térségre jutottak. Itt hatalmas henger meredt éles szögben a tetőnek. Azonnal látták lámpáik össztüzében, hogy teleszkóp magaslik fölöttük. Felépítésében nem tért el a földiektől. Csak az volt a szokatlan, hogy egyetlen szemkereső helyett három csillant a cső alsó végződésén. – Csillagászati távcső, minden kétséget kizáróan – állapította meg mégegyszer Ah Trab, míg a különböző fogantyúkon matatott. Nem mozdította meg őket, csak szemlélődött, méricskélt, kombinált. A hármas kereső kurta csövecskéi alatt szokatlan jelzést látott. – Mint egy madárláb – dadogta. A fémbe edzve olyasmi látszott, mint egy keselyű 174
lábfeje. Négy egyformán rövid ujj, horgas karmokkal. A karmok a Napot markolták. A sugárkoronás, vörösessárga korongnak különös volt az arca, nem emberi. A vastag, pittyedt ajak, a három szem és így tovább. A Nap gomb volt. Ah Trab már rátapasztotta mutatóujját, de Szoboljev félrerántotta. – Csak óvatosan. Hátha aláaknázott ez a koporsóraktár? A fémszínű szekrények gyászosan csillogtak rájuk, mint királyi szarkofágok egy dóm kriptájában. – Csak óvatosan. A gomb alatt jól ismert rajz látszott. Kék pontból fekete vonalkák futottak nyolc irányba. – Az égtájak. Hümmögött-hammogott a geofizikus, aztán rövid, de megfeszített gondolkodás után bökte ki. – Nem égtájak ezek, hanem számok. – Számok? – Igen. A Transzplutó lakóinak nyolc ujja volt, mint az ábra mutatja. Nyolcas számrendszerrel dolgoztak. Az ember kezén tíz ujj van, nálunk így a tízes számrendszer alakult ki. – És melyik itt az egyes? – érdeklődött gyanús szelídséggel Krilov. Ah Trab sértődötten hadonászott, majd a csőre vágott. Éppen a Napot találta telibe. A gomb benyomódott, de nem következett be robbanás. Helyette a kupolából csúszott félre egy széles szelet, s mindig több látszott a csillagos égből a táguló résen át. A Nap sugaraiból is beszüremkedett valamennyi és a három űrhajós mindjárt jobban érezte magát. 175
Most láthatták csak, hogy bármilyen méltóságosan is tágas ez a talán több millió éves obszervatórium, azért valahogy olyan komoran szegényes. A távcsövön kívül csak a nagyméretű ládák egyhangú tömege szorongott a teremben. – Mi lehet bennük? Zárat nem találtak. Felcsapható fedelet sem. A türelmetlen Szoboljev rávágott a hozzá legközelebbire lézere csövével. A szekrény fala szilánkokra hasadozott a nem is túl erős ütéstől. Temérdek, kisebb és nagyobb kőzetminta hullott ki belőle, felírás nélküli műanyag tasakban. Rombolni kezdtek. Csak a kőzetek zápora hullott elállíthatatlanul. – Micsoda koldus társaság jött ide a Transzplutóról – szívta sajgó zápfogát Ah Trab. – Mit akarsz mindig azzal a Transzplu-tóval? – Hát minek hívjam? Pályája a Plútón túl volt. Így kézenfekvő ez az elnevezés. Tudsz talán jobbat? – A Háromszeműek Bolygója, a Keselyűk Világa… – elmélkedett Krilov, de hangja elhalt. A geofizikus is elfeledte fájdalmát. A főpilóta éppen újabb üvegtartályt belezett ki, de ebből kövek helyett koponyák serege ömlött elébe. Ah Trab felhördült. – Pithecanthropusok. Mind… Mind… Szoboljev torkába kellemetlen forróság futott fel. – Talán majd Indra… – Nem kell ide biológus. Úgy mellesleg, magánszorgalomból, elég sokat foglalkoztam az ember fejlődésével. Ez mind pithecan-thropus koponya. Megremegtek. Akkor hát a Földet is felkeresték egykor 176
a Naprendszer fejvadászai. Meredten nézték a homlokuk közepén átlyukasztott halálfőket, – Mind, mind fejlövés. Kísértet sírt fel. Fülükbe sikoltozott. Szoboljev felordított. – Gáz! Gáz! Túlnyomás! A riasztás nem téved! A gomb szabadította fel. Minek is nyúltál hozzá, Ah Trab? – Most merre? – tántorgott a bűnös. – Az aknán át semmi esetre sem – tért magához Szoboljev. – A gáz ereje visszalökne bennünket. Az aknán át semmi esetre sem. Mentsétek a koponyákat!
177
ÉNEKLŐ VULKÁN Átölelte a teleszkóp vastag csövét Ah Trab, és akár egy ferdére nőtt nyárfa törzsén, kínos lassúsággal mászott felfelé. Társai lilavörösen kapkodták mögötte a levegőt. Hiába volt odakint sarki hideg, a nyitott kupolájú teremben rohamosan növekedett a hőség, s percek múlva már 110, majd, 190 fok volt a hőmérséklet. Némi szerencséjük volt a nagy bajban, hogy a színtelen gáz nyomása felfelé préselte őket, a nyílás irányába. Ah Trab már hörgött, de a főpilóta vasmarokkal tuszkolta. Az űrruhák egyelőre még állták a hőség ostromát. A hajszálcsövekben szakadatlanul keringett a különleges hűtőkeverék, de így is, az előírásos tizennyolc fokos melegből huszonhét, majd harmincöt lett. Hörgött Ah Trab, alig egy méterre a szabadulástól. – Hagyj… Hagyj! Már nem ölelte a csövet, ott kalimpált Szoboljev jobb tenyerén. – Hagyj! Nagyot mordult Szoboljev, aztán egyetlen lendülettel kilökte társát a hasadékon, mint egy ványadt kismacskát. Már Krilovval sem volt jobb a helyzet. Egy helyben csimpaszkodott. Szoboljev vissza-csuszszant hozzá, a 220 fokos pokolban. Éppen idejében érkezett, mert egyes kőzetdarabkák forrni kezdtek a tárolók roncsai között, majd ezüstös villámokat lövellve fröccsentek szét. – Kapaszkodj a bokámba. Érted? De mindkettőt markold, hogy félre ne ránts a súlyoddal! Ahová az égő kövek hulltak, ott a padlózat csendesen 178
olvadozni kezdett, és kerek lyukak nyíltak rajta. Ezekből sűrű, vörös gőz szivárgott. – Rajta! Szoboljev nekiindult a veszedelmesen hajladozó alkotmányon, mint egy lassú vontatógép. Krilov tömege élettelenül vonszolódott utána. – Csak most tarts ki! – Áááá… A nyöszörgés elkomorította Szoboljevet. Ha társa elalél, görcsös fogásával esetleg a mélybe rántja, amikor lezuhan. Azután a szkafanderek hűtőberendezése kezdett el akadozni. A rugalmas falú hajszálcsövek megereszkedtek, néhol már deformálódtak a láthatatlan izzásban. Félni lehetett, hogy a csövek nagy belső nyomása végigrepeszti a hártyavékony falakat, majd a nem sokkal vastagabb szigetelést, és a 170 fokos hideg betör az űrruhába. Villámgyors fagyhalál egy égő kemencében. Szoboljev megérezte, hogy nincsen tovább. Izmai már pattogtak. Kisgyerekesen fintorgott a sisak üvege mögött. – Krilov! Azt hiszem… Valaki durván belerúgott alulról. A gáz förgetege felvágta a csillagok közé. Krilov makacsul követte, pedig már nem is markolt. A mogorva csillagok visszalökték, és Szoboljev már a kupola külső lejtőjén gurult alá, míg végre megkapaszkodhatott valahogy a kőcsuklya vastag ráncaiban. Éltek mindannyian. Kikapcsolták a hűtőberendezésüket, aztán csak feküdtek, és lihegtek a kőfej bal oldalán, közvetlenül a szomszédos épület oromfala tetején. 179
A kupola egyenletesen remegett, majd kétszer is megrázkódott, mintha be akarna omlani. A gáz feszítőereje megtalálta a fal gyönge pontjait, széles nyílások tátongtak már rajta. – Most aztán merre? – A tetőkön át! – Ameddig lehet. – Lehet. A sikátorok fölött könnyen átkelhetünk. Széles utca alig van. – Akkor gyerünk. Mintha csak biztatná Szoboljevet, a kő-fej megvonaglott, mint akinek arcába ököl vág. Lábaik előtt új és még nagyobb szakadékok tárultak fel. Forrongó katlanba láttak. Ahol fél órával ezelőtt még a csillagda kopár és vak terme volt, ott most szivárványosan örvénylett minden, és a gomolygást tízezer ezüst és gyémánt villám szabdalta át, Megmentőjük, az óriásteleszkóp, éppen ekkor omlott össze. – Futás! Égbe röpül az egész! Libasorba röpködtek. Az egymást követő tetők igen tágasak és teljesen laposak voltak. Némelyik akkora, mint kisebb földi köztér. Néhol kőbuckákat láttak, némelyiken szobor maradványát, bő köntösben, kőből. Legtöbbjük derékban tört ketté, némelyik térdben. – Ezek? – Gyerünk! Nappal szemben loholtak. A sikátorok háromszor keresztezték csupán a menekülést. Mikor már másfél kilométerre voltak a tűzfészektől, végre leroskadtak egy szoborcsonk védelmében. – Vigyázni! Vigyázni! – fújtatott Szoboljev. – Itt minden 180
visszaüt! Alig figyelt oda a geofizikus, inkább egy nagy fémgyűrűt nézett, a tetőbe ágyazottan. Épp olyan volt, amilyenhez valaha a korvetteket kötötték ki, széljárta partokon. Ismeretlen óceánt látott most maga előtt, különös gályákkal, s a láthatárig ért ez a tenger. Sisteregve hintált a víznél sűrűbb folyadék, lassú örvényeket vetett, s ízenként marta le az akkor még fiatal merkúri gyűrűshegység kiálló szirtjeit. Négyszárnyú madarak döfték át egymást fűrészes csőrükkel. A tenger halaiért vívtak kegyetlen párbajokat. Rikácsolva buktak le, a halott magával rántotta legyőzőjét, és mindketten cuppogó tömlőkbe kerültek. Ezek voltak az óceán egyetlen élőlényei, titáni giliszták… Mintha gondolataiba látott volna Szoboljev. – Tévedésbe ne essünk, itt sosem volt tenger. Bizonyára primitív léghajókkal közlekedtek az őslakók – mutatott a vakító magasba –, s azokat horgonyozták a karikákhoz. Mintha megmerevedett volna, úgy állt ott, karjait dobva a magasságnak. A dühöngő épület öles falai nem bírták már tovább a sok száz atmoszférás nyomást, s tetőszerkezete üveghangú sipolással emelkedett az űrbe. A gáz némi szférát teremtett itt – ha csak percekre is – és a ritka közegen át elbukdácsolt hozzájuk a végpusztulás lefojtott éneke. – Hasra! Több száz méter magas tűznyelveket öl-tögetett a romhalmaz, s leírhatatlan alakú törmelékek keringtek a mesterséges vulkán fölött, hogy aztán izzó rakétaként szántsák át a teret, a tűzcsíkjuk rövid volt, mert nem volt, 181
ami az égést táplálja. Pergőtüzük ott tombolt az űrhajósok silány fedezéke körül. A halál szorításában voltak másodperceken át. Ha csak a legkisebb, nagy sebességű szilánk is belefúródik sisakjukba, vagy átfúrja az űrruhát, a benne lapuló ember pillanatok alatt megfullad, társai pedig tehetetlenül hallgathatják bugyborgó hörgéseit. Amilyen hirtelen tört rájuk a veszedelem, úgy el is csendesedett. Néhány félholt gőzalak merészkedett még kifelé, de aztán ezek is meghaltak. Legyűrte őket a Merkúr levegőtlen hidegsége. – Futás! Megmagyarázhatatlan pánik tört ki rajtuk utólag. Ők, akik eddig aránylag hidegvérrel állták ki az ellenséges bolygó sokszor kísérteties meglepetéseit, most egymást taszigálva száguldoztak a tetők fölött, lábukkal alig érintve a holt négyszögeket. A csekély tömegvonzás segítségével fantasztikus ugrásokkal hagyták maguk mögött az ismeretlen mélységeket. Ezek esetleg széles utcák voltak, de éppúgy lehettek kiismerhetetlenül mély szakadékok is. Egy ideig a Nap felé vágtattak, azután a fényes csillag már oldalról sütötte őket, s végül nem volt más előttük, mint a tömör sötétség, szúrós csillagaival. Ez rohamosan lehűtötte őket. A rakéták emberekké lassultak le, majd Szoboljev csúszva fékezett, nem messze az éj kezdetétől. Társai ugyanígy. – Félkörben futottunk – ült Krilov elé Ah Trab. – Bejártuk szinte az egész temetőt, de semmit se láttunk belőle. – Elgyávultunk – mormolta Szoboljev. 182
– Nem. Az idegeink mondották fel a szolgálatot – szólt fel a geofizikus. – Ugyanegy. Nem ismerek magamra. Amikor odalent törni és zúzni kezdtem Nem ismerek magunkra. Valami vadászik ránk. Követ bennünket. Érzem. A város szélén álltak és ültek. Nem is olyan távol tőlük már a gyűrűshegység piramisai fenyegettek, öt emelet magasságban lehettek, egy aránylag keskeny fal peremén. Jobbra tőlük – a metropolis és a hegyek között – még a napfényen, homokpuszta terpeszkedett meghintve elég nagy átmérőjű és szabálytalan lyukakkal. Balról – valamivel mélyebben – hatalmas udvarok négyzeteinek felső széle virított, meg-megszakítva egy két magános háztömb, tömegétől. A Nap a hátuk mögött leselkedett, s előttük, száz lépésnyire talán, már az örök éj nőtt fel a végtelenségbe. Az a fal, ahol álltak, nem volt szélesebb egy földi országútnál, és egyenesen a sötétséghez tartott. – Forduljunk vissza? Gondolom, hogy ez volna az ésszerű. Ilyen gyönge felszereléssel… Krilov érveire nem jött válasz. – Mit szóltok a fészkekhez? A sivatag üregeire intett. – Ezek nem meteorkráterék. Ezek… A sugárfalók tanyái. Igen. – Innét már kipusztultak. – De… Szoboljev félretolta. Maga elé kapta lézerét, mint szuronyrohamban az ősi katonák. | Krilov ellenvetés nélkül követte. Indrát hívta Ah Trab, de az nem válaszolt, csupán a terepjáró adta szünet nélkül lélektelen irány jelzéseit. 183
INDRA ELSŐ HALÁLA Unatkozott. Ott gunnyasztott a háromszoros sugárfüggöny védelmében, teljes biztonságban. – Ah Trab… Ah Trab… Ah Trab?… Aztán a többieket hívta, de senki se jelentkezett. Üresen zúgott az áram. Kereste a zavar forrását, de semmi különösebbet nem talált a készülékben. Nyugtalanul nézett, de néma kérdésére váratlanul befutott az automata jelzés a romok közül. Két hosszú, két rövid. Tehát minden rendben. Itt is. Ásított. Valamivel később már a Földet kutatta, de a terepjáró adóvevője ehhez gyönge volt. Azért elfogott valami nyihogást, és ráfogta, hogy zene. Ezt is elunta. Bóbiskolni akart megint, amikor eljöttek érte. Egészen megdöbbentette ez az ezerhangú mormogás, mert annyira földi zaj volt, hogy ha behunyta szemét, hihette: óriási teremben ül, és körülötte hatalmas hallgatóság vált suttogó szavakat egymással, türelmesen várva valamely tudományos kérdés nagy tekintélyű előadóját. Kikecmergett a kabinból, és elzsibbadt lábát próbálgatta a homokon. Körülötte csak szürkéslila ragyogás, egyetlen szikla őrszem otromba döcögése jó távol, a sugarak sátrán túl, különben csak a pusztaság, de fülében nem csitult a moraj, sőt indulatos sziszegések, tompa zuhogások, majd mély hörgések és jajok vegyültek bele, mintha most már más színhelyről: egy középkori vérpadról kapna közvetítést. Nem félt, de rosszul érezte magát. Visz-szaült a készülék elé, és lekattintotta. A lárma mintha csak 184
erősödött volna ettől. Szeme kidülledt az iszonyattól: kétségtelen, hogy az idegrendszerét megtámadta valami, s most az elmezavar mutatkozik meg rajta: hallucinál. Minden pillanatban várta, hogy elébe röppen valami fantasztikus szörny a semmiből, azaz agya rövidzárlatos tekervé-nyeiből, de a látomások egyelőre még távol maradtak. Ettől valamennyire megkönnyebbült. Közben a sziszegések, az üvöltések is elhalkultak, s nem volt más megint körülötte, mint a szinte emberi, egészen barátságos mormolás. Várta, hogy ez is megszűnik, de nem. Erre munkához látott. Légmentesen elzárta a kabint, magas oxigéntartalmú levegőt eresztett a szűk térbe, és vetkőzni kezdett, hogy beadhassa magának azt a sorozat injekciót, ami az eddig legbiztosabb szer a kozmikus rémület ellen. Lekapcsolta kesztyűit, majd a sisakját nyitotta ki. Mintha alkoholt ivott volna, úgy megkóválydította az élénk, erős levegő. A moraj azonban nem szűnt, sőt megint jelentkeztek az első, szórványos hörrenések és puffanások. Kezdődött a második roham. Szinte letépte a gömböt a fejéről. Megsüketült. A tömeg szétfoszlott a térben, aztán csak saját, halk zihálását hallotta, s rögtön utána megint a suttogást, de már szinte a mélyből. Csúnyán elmosolyodott, önmagát gúnyolta. Ráhajolt a sasiakra, annak a belseje méltatlankodott tízezer hangon, de erőtlenül. Valahol a közelben kis hatósugarú, de nagy erősségű rádióadó dolgozik, és szakadatlanul. Szinte minden hullámhosszon csak ez az adás fogható. 185
Most már nem tartott semmiféle látomástól. Felszabadultságában halkan zümmögött valami gyerekkori dalt, csak ült, aztán nyüzsögni kezdett. Öt perc múltán már a hamuban gázolt, és megadott irányban. Az adáskereső érzékeny kis csápja biztosan vezette. Körülötte némaság volt, mert teljesen szabályellenesen kikapcsolta sisakrádióját. A fémcsáp áttetsző műanyag csőből indult ki. Most ez mindjobban elzöldült. Először csak olyan volt, mint a tavasz első füve, de percek múlva, minit a legszebb smaragd. Néhány lépés után már halványult. Indra visszafordult, majd letérdelt. Gumicsövet irányzott a hamuszőnyeg egy pontjára, és a sűrített levegő pillanatok alatt felkavarta a szürkeséget. Türelemmel várt Indra, aztán meghökkent. A sziklatalajból alsókarnyi magas gúla tejesfehérje csillogott rá. – Óriáskristály – susogta. – Opál talán? Különböző óvatos vizsgálatoknak vetette alá a merev ragyogást, de a kristály nem adta ki titkát. Egy volt csak kétségtelen, hogy belőle indul ki a morgás, a jaj, a csattogás. Guggolt és elmélkedett. Kombinációit sorra elvetette. Aztán türelmetlenül irányozta neki a légsugarat a kristály környékének. Húsz percen át pazarolta a nélkülözhetetlen, életadó gázt, és felhőkben úszott minden. Halk sípolás térítette észre: a terepjáró jelezte az egyes számú főtartály kiürülését. Meghökkent, de aztán vállát vonogatta: két tartály még rendelkezésükre állt, bőven elég a visszatéréshez. Körülbelül ötszáz négyzetméteres területről fújta el a hamut. A talaj itt teljesen sima volt mint egy asztal. Indra 186
rögtön látta, hogy mesterséges síkot lát maga előtt. A hajdani erőgép a legapróbb dudorokat is legyalulta. Ám a kristálycsúcstól nem messze három alacsony dudor szakította meg az egykedvűséget. Ezek a beszélő kristálytól nagyjából délre helyezkedtek el vagy harminc lépés távolságban, és a közöttük húzott képzeletbeli egyenesek egy egyenlő szárú háromszög oldalai voltak. A dudorok közepe üreges volt. Mindegyik kis emelkedés mini tűzhányóra emlékeztette Indrát, s még valamire, amire nem tudott rájönni azonnal. Aztán elébe villant egyszerre a gótikus terem a Háborúk Múzeumának alagsorából. Ott sorakoztak a hajdankori ostromágyúk, azoknak goromba csővége volt hasonló. – Ágyúk? Kérdése süketen kongott a néma sisakban. A váratlan beszédről társaira gondolt. A legkisebb hangerőre állította be sisakrádióját, de az egyenletes két hosszú, két rövid bugást csaknem teljesen elnyomta egy félelemtől üvöltő, állati vijjogás. Kenyában hallott ilyet, mikor a rezervátumot járta, és sziklájukon, a magasban, a valamit késő ebédjükért lármáztak a keselyűk. Az új csendben a peremeket vizsgálgatta. Jól sejtette, csak külsejük volt kő. A fém övezte mélységbe azonban nem láthatott alá, mert az üreget színültig kitöltötte a hamu. Egeret tett tenyerébe. A fémegérke szemei itt, a fényen még vakok voltak, de ahogyan a hamuba fúrta magát, élesen látó és világító szemei a vékony huzalon át hűségesen közvetítettek mindent az elsötétített burába. A kis állat gyorsan kúszott a falon lefelé, de nem talált semmi különöset. Indra egybefolyó ködszürkeséget látott végigvonaglani a csepp képernyőn. Aztán halk, fémes 187
pengés jelezte, hogy az érzékeny műszer huszonhét méteres mélységben akadályba ütközött. A sugarak egy kúp körvonalait adták vissza. Mint egy rakéta csúcsa, épp… Nem bírta végigpergetni gondolatát. Fájdalmas, mély villanás csapott rá oldalról. A pokolian erős lobbanás még a koromlapon is átütött. Az elsőt követte a második, aztán a sötétség feloldódott a szokatlan villámlásban. Indra hasra vágta magát, és abszolút éjt teremtett. Az egérke képernyője most a felvilág eseményeit közvetítette. Indra megremegett. A sivatagon át a sziklák hadoszlopa hömpölygött feléje. Megszám-lálhatatlanul sokan rohamoztak, de a sugársátor kitűnően védelmezett. Az ostromlók sorra megsemmisültek a láthatatlan fal tövén. Indrára tompa nyomás, kábultság nehezült. Tudta, hogy a fal biztosan védi, de a sok millió tonna élő kőzet vad vágtája szinte rajta hengeredett át. Annyit már sejtett, hogy a sziklahorda a kristály vészjeleire indított offenzívát, s ez akkor következett be, amikor az egérke a kúphoz ért… Most Szoboljev arcát látta, a múltba rémülő szemét. A Sol pusztulása… A szétmarcangolt emberek, a vihogva síró tébolyodottak a fémsírban… Hátha éppen egy ilyen lövedék…? A kristály érzékeny, a kristály gonosz, a kristály a főparancsnok. Százezer szikla gyűlik össze a sivatagok mélyén egyetlen jelére, és vágtat a pusztulásba… Mit féltenek? Mit védenek? A kristályt? Talán ezer és ezer kristályt, amelyek gondos tervek alapján vannak beépítve a sziklatalajba, egy rég eltávozott hatalom utóvédjeként? 188
Nem messze tőle már új dombok keletkeztek az ezernyi szétbomlott szikla porából. Ugyanakkor a sugárbázisok energiái csökkenhettek, mert egy húsz tagú kőcsorda átrohant a legkülső függönyön. Indra földhöz vágta a visszatért egeret, és a terepjáróba zárkózott. Aggódását a mutatók igazolták. Az egyes függöny erőszintje százról nyolcra csökkent, a másodiké hatvanra, a harmadik még ép volt. Fél óra múltán a harmadik függönyt törte át egy óriás. Megállíthatatlanul hömpölygött a terepjáró felé, de sérült volt már, zöld gőzöket eregetett. Indra arca egyetlen félelem volt, ám ujjai még engedelmeskedtek az ezerszeresen besulykolt parancsoknak. A második és a harmadik függöny energiája egyesült, és igen szűk területet zárt le a jármű körül. Ha maga a gyűrűshegység indul támadásra, az is otthagyja a fogát. Az óriás megbillent, aztán, szétfreccsent egy sugárkar ütése alatt. A zöld gőz elborított mindent a kocsi közvetlen környékén, s mire eloszlott, néptelen volt megint a vidék. A sziklák vagy elvonultak, vagy mind megsemmisültek. Akárhogy is volt, Indra ismét kiléphetett az elváltozott tájba: a sziklák pora új hegyhátakat, csúcsokat varázsolt Indra elé, valóságos törpe Himaláját. Elbotlott egy kőteknőben. Ez a legmerészebb támadó maradványa lehetett. Az energiák pillanatnyi kihagyása, illetve csökkenése a szikladarabot megkímélte a pusztulástól. Mélyedésében bozót meredezett. A sűrűségből néhol barna kockák emelkedtek ki, fekete gyöngysorok tekergőztek tetején. Indra letérdelt, és ujjai ismerősen futottak végig a pici 189
dzsungelon. – Mint a SUW-12… Egészen lényegtelen eltérés mutatkozott a földi és a merkúri elektromos agy között. Ez volt hát a sziklák titka. Mindegyiket a kibernetika mozgatta, egy sötét világ magasrendű technikai emléke. Még e roncsok is hirdették az ismeretlen eredetű technika fejlettségét. Indrát csak egy kék gömb zavarta meg tájékozódásában. A földi szerkezetben itt egy spirál foglalt helyet. Az adattároló. Ha ez a gömb is az, akkor az agy sokkal nagyobb teljesítményű a hozzá hasonló földinél. Persze, a Földön a SUW–12 valahol a lista közepén állott, s mindig alább süllyedt, ahogy egyre tökéletesebb szerkezetek kerültek fölébe, de azért a SUW12 igen elterjedt volt, és már másfél évszázada hirdette feltalálója zsenialitását. – Lássuk csak? A képernyő drótját rákapcsolta a gömbre, de csak villanások mutatkoztak. Mogorván, erőlködve vonszolta be a súlyos kődarabot a kabinba. Alig fért el az, de megérte a fáradságot, mert a nagy ernyőn halványan kirajzolódott egy piramis. – Egyiptom – dadogta Indra, de aztán felismerte, hogy csalódott. A beszélő kristály hegyét láthatta, sápadt tűzben. Mindig nagyobb és nagyobb erőket kapcsolt a kék gömbre és a gúla fokozatosan feketedett, aztán Indrát valami orvul tarkón vágta, s érezte, mint erőtlenedik el. Aztán látott. Nem, nem a képernyőt látta, hanem az agyában keletkezett valami hallatlanul kemény feszültség. Szeme már rég elsötétült, de a gomolygások mind érzékletesebbek voltak koponyája belső falán, és Indra 190
utolsót sikoltott. Indra nem hitt a túlvilágban, de érezte, hogy ő nincsen már, lénye valami szokatlan állapot egy furcsa dimenzióban. Mintha vak erők sodorták volna egy sűrű rácson át, ami semmitől semmiig feszült közötte és egy meghatározhatatlan fényforrás között. Aztán a rács kettényílt mint egy magas kapu, és Indra sivító parabolák, vonító ellipszisek pályáin vágott át. A panaszos lármán túl fekete oszlop fogadta, mely egyenletesen forgott a végtelenben. Valahogy rákúszott egyik peremére, majd fáradtan aludt el a térben. Mikor felébredt, megint volt teste, és sisakja nyílásán át csillagos éjszakába látott. A láthatár fölött sárga csillag ragyogott, minden csillagnál fényesebb, s ő rögtön tudta, hogy az a Nap. A végeláthatatlan lapályon hengerek álltak, szétszórtan mint hatalmas gáztartályok. Körülöttük mozgott a homály, de már nem oda figyelt, hanem egy magas, csuklyás alakra, aki kíméletlenül markolta meg madárkarmaival a csuklóját, és hurcolni kezdte a síkságon át. Csakhamar kőkocka elé jutottak. Belsejében tömegek szorongtak és világító szemüket a mennyezetre szögezték. Odafent a Naprendszer bolygói úsztak, de nem kilenc, hanem tizenegy… Aztán a terem padlózatából áttetsző óriás emelkedett fel, és jobbja mutatóujjával a Napot fenyegette. Indra érezte, hogy ez az óriás tulajdonképpen nem is létezik, de sok ezer csuklyás akarata koncentrálja a térbe. A toronymagas fantom lehiggadt, és a legkülső bolygóra mutatott. Ebből lila nyilak suhantak ki a bolygók felé… Mikor az utolsó is felröppent, a tizenegyedik bolygó 191
fáradt fénye felduzzadt, majd kihunyt. A jövevény rögtön felfogta, hogy az utolsó lakók felrobbantották szülőbolygójukat… Közönyén áthatolt a borzadás. A lila nyilak megállás nélkül suhantak el a külső bolygók mellett. Aztán a Jupiter és a Mars között rezegni kezdtek, és rárontottak egy, ma már nem létező égitestre. Minduntalan visszapattantak róla. A regebeli Phaeton – mely itt valósággá teljesedett – derekasan védekezhetett, de nem kerülhette el pusztulását. Fénye eltorzult, elborította valami vörösség, mint a tűzhányók visszfénye, és már nem is volt sehol. A nyilak aztán már a Mars, a Vénusz és a Föld meg a Merkúr felé… Indra felordított. A terem felbillent, fejtetőre állt, és ő már a síkságon vágtatott. Lába alatt fehér szalagok tekerőztek, mintha hüllők… A közelében csuklyások mozogtak egykedvűen, az undorító pántlikákat gyűrték nagy fémkosarakba… Átrohant közöttük, s már egy gáztartály előtt állt. Falait ismeretlen jelek borították, de Indra most értette őket, s ezen nem is csodálkozott. – A fény. Erő! A meleg: Győzelem! A vér: Élet! A betűk hangosan kiabáltak és száz és száz hegyes csuklya bólogatott rá hevesen, miközben fekete sorok tűntek el a hengerben. Indra közébük akart állni, de a sor áttörhetetlen volt, mindig visszataszította valami jeges gyűlölet. Az utolsó nekirugaszkodásnál hanyatt zuhant, és fejét beverte valamibe. Felordított, és megint a járműben volt. A képernyőn fekete lángok rángatóztak, s mögöttük mintha még látszott volna a visszataszító táj… A hengerek megremegtek, mintha élnének, és csóva csapott 192
ki alóluk, majd elrugaszkodtak a csillagok felé és… Indra fejét vaskerék szorította. Halántéka halkan ropogott az őrjítő szorítástól. Bambán csapkodott maga körül, és egyik, különösen heves mozdulata kiszakította a halványkék gömb vezetékét a szerelékfalból… A lomha űrhajók sora lassan kanyarodott egyenesen a Napnak és átvágott a… A képernyő ekkor megvakult. Indra ült és lógatta a fejét és motyogott. Torz mosollyal üdvözölte visszatért életét, és szája sarkában érezte a vércseppeket. Hanyatt feküdt. – Ah Trab… Krilov… Szoboljev… Terem közepén feküdt, hordágyon, magas emelvény előtt. Földi arcok mosolyogtak le rá, és körül-körül tapsolt mindenki. – Krilov A terem halkan zsongott. A távolban valami üzem jelzett. Két hosszú, két rövid, két hosszú, két rövid… – Szoboljev… Felnyitotta szemét. A mennyezet barázdáit látta, de hallotta a mormogást. Igen…A kristály… A kristály bekapcsolódott, és a gömb segítségével adta le Indrának emlékképeit… Kimerült volt, zihált. Úgy érezte, hogy mindjárt meghal, másodszor is.
193
ASSZONY A MERKÚRON A sötétség határán egyszer még megállt Szoboljev és nyugtalanul nézett vissza. Nem magát szánta, hanem a Nap elvesztését. Már csak észrevehetetlen vonalka maradt belőle a látóhatáron, mikroszkopikus pontocska, egy-két erőtlen nyúlvány állt ki még a hatalmas gömb tetejéből, s innét már csak néhány félholt sugaracska vánszorgott Szoboljevék felé. – Minden rendben? – Rendben. – Fűtés? Világítás? Fegyverek? – Rendben. Mielőtt kilépett volna, bekapcsolta a szuperfűtést. Most már zérus Kelvin-fokot is elbír, ha a szükség úgy kívánja. Aztán társai homlokából is előtört a fénysugár. Ah Trab ment középen, társai a fal peremén. Igen óvatosan indultak el, az első percekben még tízméternyit sem hatoltak előre. Lábuk centiméterenként tapogatta ki az utat, amit csakhamar igen csúszóssá tett a ráfagyott gáz. Aztán már minden könnyen ment. Ah Trab halkan fütyörészte az ismerős dallamot, ami rádiójában csendült fel. A Föld üzent váratlanul. Végtelenül ismerős dallamok voltak, és Ah Trab úgy emlékezett vissza rájuk, hogy ő szerezte őket valamikor, az Etna torkában, ahogy a tűzálló gömb alávitte a gázgomolyok között, füstök csapdáin át a fortyogó, nyúlós mélységek tűzörvényeibe. Pillanatokig tartott csak a mámor. Teljes erővel dolgozó agya a valóságra váltott. Tudta, hogy a hegedűszó, amit hall, csupán érzékcsalódás. Aggódva 194
kérdezte: – Semmi különös? Szoboljev egykedvűen dünnyögött valamit, de Krilov idegesen csapkodott maga körül. – Látjátok? Látjátok? A karok… Lézere csövével határozottan mutatott a sötét semmi egy pontjára. – A karok… Hat… Kilenc… Szoboljev ingerülten ragadta vállon. – Megzavarodtál…? Miféle karok…? A fegyver azonban már működésbe lépett, s valahol a mélységben, fagyott gázok púpja izzott fel, majd gomolyogva roskadt össze. A geofizikus megesküdött volna rá, hogy a leghosszabb kar éppen előtte mart ki egy kockát a fal tetejéből. – Előre…! Az iramot Ah Trab diktálta. Rohanás közben még volt gondja rá, hogy az imbolygó Krilovot átkaroltassa Szoboljevvel. – Mögöttünk szétszedik az utat – dadogta. Ah Trab egyszerre csak a mélység fölött emelgette lábait s csak a főpilóta vasmarka rántotta vissza. – Hát itt már mindenki megőrült…? Az út, szerencséjükre, itt már szelíd lejtőbe ment át. – Hát itt már mindenki… Az éles és szemrehányó hang úgy hatolt a két fejét vesztett férfiba, mint az injekciós tű. Lépteik lelassultak, zihálásuk csöndesedett. Értelmes és képzett emberek voltak, tudták, hogy kínzó jelenéseik nem a valóság szülöttei. Gyűlölködve meredtek az éjbe, amelynek alján valami ördögi fegyver fordult feléjük, hogy felbomlassza idegrendszerüket. 195
– Sajnos, teljesen védtelenek vagyunk – mormolta Szoboljev – Én is láttam egyet és mást, lángoló karikákat… Most mit tegyünk? Ah Trab és Krilov egyszerre lépett ki. – Most már csak előre…! Innét egyenletes léptekkel lejtettek a mélybe. A zöld lények – valóságosan – nem mutatkoztak sehol sem, pedig a három betolakodó már vagy négy kilométer távolságban hatolt be az éjbe. Szoboljev fejszámításai szerint a város végén járhattak. Várakozásában nem csalódott. A síkos útfal szinte észrevétlenül tűnt el talpuk alól, aztán egyszerre a romok is elmaradtak, s megnyílt előttük a pusztaság. Ha hátranéztek a napos övezetből, nem kísértett más, mint vörösesbarna derengés, s előttük a csillagok egyre fogyatkoztak, mert a gyűrűshegység hátulsó fala mind magasabb lett a közeli láthatáron. – Együnk. Menet közben rágicsálták el az íztelen tablettákat, de a víz, amit vékony cső adagolt a szájukba, igen jól esett. A ragyogó nyalábok akadálytalanul kalandozhattak előttük. Nem ütköztek komolyabb ellenállásba. Akkor sem, ha oldalt fordították fejüket. A sivatag egyhangú volt, akár napos társa, csak éppen itt a hamu-hegyecskék helyett jéghalmok tűntek fel itt is, ott is. Ah Trab megint ideges volt. Aggasztotta a zöld lények eltűnése. Ha körülöttük kaszálnak undorító karjaikkal, akkor – habár életveszélyben vannak –, lézereikkel úgyahogy felvehetik a harcot. Az ellenség azonban nem jelentkezett. Meglapult, vagy elvonult a hegyekbe. Ami azonban igazában aggasztotta, az nem is a fénypolipok serege volt, hanem a testtelen 196
téboly. – Hogy vagytok? Igen sután hangzott ez az udvariassági frázis itt, a pokol előterében, de társai megértették, és nem nevettek, de nagyon komolyan válaszoltak. – Semmi. – Most semmi. Erre már a kráterek sem mutatkoztak a falevélszínű terepen, és Szoboljev a visszatérésen gondolkodott. Így lesz már véges-végig, a hegység lábáig. – Hát érdemes…? Krilov nem válaszolt. Ah Trab meg csak ment előre. Aztán egyszerre kellemes, női alt csendült fel a fejburákban. A három botorkáló egy időben kapta fel fejét, és rezzent össze. Itt rémképről szó sem lehet, a burába szerelt vétel jelző halványkék pillogása közeli, igen nagy energiájú adó működését igazolta. A láthatatlan asszony földi nyelven szólott. – A hőmérséklet harminckét Kelvinfok, a légnyomás zérus. A gázmolekulák száma köbméterenként… Valaki elébük állott: – Ne lőj…! Mintha á semmiből sűrült volna ki, három ízelt lábán henger alakú test magaslott fel előttük. A hatméteres magasságig, oldalán, két sorban, zsalurendszer futott végig, s a henger tetejéből ezüst bot döfött a csillagokba. A szerkezet hasán latin, ógörög, cirill, kínai és arab betűk sorakoztak, valamint a világábécé jelei, de mind ugyanazt mondották el: Tizenhatos űrkutató-állomás, Izland, Bo-65. Terra, Európa. Álltak és néztek. A Naprendszer térségeit bekóborló sok százezer kutatóhajócska egyike tévedt ide, s talán 197
nem is oly rég, mert rádiója még kifogástalanul működött, s a szerelmes szerelő jóvoltából igen kellemes asszonyi hangon: – … szélerősség zéró. A mágneses tér… Krilov torkában valami kellemetlenül kaparászott. Igazán nem volt érzékeny lelkületű, de a Föld e váratlan üzenete megrázta. Keményen nézett Szoboljevre, aki univerzális fogójával már a gép hasát nyitogatta. – … a fénytörés… A geofizikus kissé távolabb állt. Sugárvetőjét hóna alatt szorongatta, bár most már nyugodt volt. Ha a zöld sugarak a közelben ólálkodnának, akkor a Bo-65-ös űrállomás rég nincs már. Hátha csak csapda? Megrázkódott, de társai már a henger belsejében motoszkáltak. A kibuggyant kábelek rengetegéből Szoboljev néhányat kiválasztott, és sisakjára szerelte. A nőnek torkán akadt a szó, majd halk kattogást hallott Ah Trab. Krilov ordított: – Szoboljev! Légy az eszeden… Ne add ki a titkunkat…! Ide csődül az egész Világegyetem! A kapcsolások kattogtak tovább, és Szoboljev nyugodtan mondta. – Most már nincs titok… Most már segítség kell. – És a felelősség…? – Vállalom. Most már nincsen titok. Most már vállalom. – És ha nem találtunk volna semmit se…? – Akkor? A Sirius úgy került volna a veszteséglistára, hogy nyom nélkül elveszett… Hagyj! Már hallok-valamit. Ah Trab feje reszketett. Nem a félelemtől, az indulattól. 198
Szóval… De hát nem szólhat semmit sem. Ő is, Indra is önként vállalták el ezt a kalandot. A sok beszélgetés során a visszatérés kérdése fel se merült. De azért így, ilyen részvétlenül, ilyen keményen… Valami orrhangon nyefegett. Ez már a Föld? Szoboljev rákezdte. – Hallasz Föld? Hallasz Izland? Itt a Sirius, itt a Sirius a Merkúrról… Az orrhang gúnyosan prüszkölt. – Halló Föld, – Halló Föld… Aztán sípoltak, dudáltak, doboltak, és a hosszú nyitány végén álmos torokhang érdeklődött. – Halló? Halló? Ki az? Hangosabban! Itt Izland, a tizenhatos űrállomás beszél. Yöküll rádiós, Yöküll… Szoboljev közbevágott: – Itt az eltűnt Sirius jelentkezik a Merkúrról a Bo-65, Izland per tizenhatos űrkutató-készülék hullámhosszán. A… Új hang üvöltött. – Itt Strass, az állomás vezetője. Máris kapcsolom a Csillagközi Mentőszolgálat ügyeletét. Egy perc türelmet. Különben mi van…? Szoboljevben csak úgy forrt a méreg. – Hallja maga fiatalember a párnázott karosszékében…? Ha volna fogalma arról, hogy mi honnét, milyen körülmények… Most kaparászás hallatszott, mintha kandúr akarna egy ajtón át bejutni valahová, s most a deszkán koptatja szorgalmasan a karmait. Strass leforrázottan, suttogva érdeklődött: – Yöküll, mi lesz már…? 199
A földi rádiós nehezen nyögte ki. – Valami zavar van az éterben. A műszerek szerint elektromos vihar közeledik Grönland felől… Grönland. Mintha valaki szívükre vágna. A Föld tájai. Grönland, Izland. Ahonnét elindultak, Novaja Zemlja álle még…? Talán tízezer év is lepergett azóta, hogy elszakadtak az anyabolygótól. Strass szűkölt: – Hallanak? Hallanak? Szoboljev váratlanul furcsát kérdezett: – Ott milyen az idő…? Megdöbbenve morgott valamit Strass, Yöküll értette őket. – Az ég erősen felhős, és nincsen hideg. Plusz hat fok van a ház előtt… Hiába, már közeledik a nyár. – Nincs most jobb dolga? – tört rá Strass. – Perceken belül nyakunkon a vihar. Ne nyomorgassa már annyit a gombokat, nyomja le a közvetlen keresőt. Kettős hang csattant mint távoli puskalövés. – Itt a Csillagközi Mentőszolgálat – hadarta egy kissé fáradt hang. – Itt a… – Bocsánat, hogy közbevágok. Itt Strass beszél, az izlandi tizenhatos űrkutató-állomás igazgatója. Vettük a Merkúrt. A Sirius jelentkezett, adom őket a köz… Aztán mindent elnyelt a száraz ropogás. A vihar elérte Izland szikláit. Szoboljev szitkozódott, Ah Trab egykedvűen állt, Krilov rábökött a hengerre. – Vigyük magunkkal? – Elvihetjük éppen… Karjaik között végül is csak a henger maradt. – Most aztán merre…? 200
JÓ REGGELT. PITHECANTHROPUS Társai csak nézték a megmerevedett geofizikust. Úgy állt ott, mintha a következő pillanatban eldőlni akarna. – Ott! – a jobbját a városra szegezte. Már csaknem a terminátorvonalon, de valamivel még innét, három-négy pontocska villant fel, és vonult balról jobb felé. – Meg ott is! Meg ott is! A többi pont már a közeli hóhalmok tetején rezgett. Kis, szúrós fénycseppek voltak, mint a távoli napok. Krilov már a csúcsokkal perelt. – Bekerítenek bennünket! Már a hegykoszorún is szaporodtak a fények. Az ormokon imbolyogtak, aztán egyetlen, határozott szökkenéssel vetették magukat a völgybe. Jobbról és balról még éjszaka volt, – Jobbra! Ah Trab ügetett a kicsiny menet élén. Két társa mogorván cipelte a nehéz tárgyat. Siettek s ha lehet, már futólépésben haladtak volna, de a hengert nem hagyták el. – Jobbra! Közben a város felőli tűzpontok csak igen lassan nyomultak közelebb, s a hegykoszorú tüzei is letáboroztak a sziklalábaknál. – Nem szeretem az ilyen tűzijátékot – köhögte Ah Trab. – Most még csend van, de aztán majd egyszerre támadnak… Bárcsak… Bárcsak… A földi kapcsolat nem szakadt meg, csak éppen nem volt semmi értelme sem. Izland vulkánjai fölött tombolt az ég, és halvány visszhangja ott sercegett, pattogott a 201
türelmetlen fülekben. – Ott talán majd… – sejtett meg valamit a nyúlós sötétség mögött Ah Trab, de fényforrását nem merte használni. Így osontak az éjben. – Bárcsak épület volna – sóhajtozott Krilov a sokmázsás test alatt. Itt a csekély vonzerő se könnyített terhén, mert ami itt sokmázsásnak tűnik, az a Földön szinte megmozdíthatatlan. – Annak gondolom… Ekkor indult meg az általános támadás. A város felől már hadosztályok szökelltek előre, megállíthatatlanul. Mélykék ragyogás töltötte be a sötétség alsóbb szintjeit, s valamelyes halvány visszfény jutott a menekülőknek. A szögletes fehérség közel volt már de a kék pontok is a nyomukban voltak. A pont megbillent, aztán vonallá nyúlt, vibráló sávvá növekedett, a felső vége ritkásan, legyező-szerűen terült szét. A többi fény futása megállt, majd a pontok csoportokba futottak össze, s a táborocskák magja egészen sűrű volt, vakított. A legyező már rég széthervadt, de a tüzes magok körül örvénylő táncba kezdtek a fénypontok százezrei. Ahogy ez a boszorkánytánc elkezdődött, az egymás közötti rádiózás lehetetlenné vált. Mintha a Föld hajnalkorába tévedt modern hadsereg vívna kétségbeesett harcot a támadó ősgyíkok csordáival. Ah Trab körül ősvilági hordák bőgtek, s mindez aláfestve szakadatlan ágyúzással, gépfegyverropogással. Nagynéha közbe-hujjogott a mocsári szél. – Elektromos vihar – fújta ki magát Ah Trab. Két néma társa – a nagy lendülettől – csaknem elsodorta a hengerrel, ahogyan elvágtatott mellette. Ah Trab 202
legyintett. Hát akkor inkább legyen némaság… Fényszóróik kigyúltak a nagy fehér folt előtt, s a három csóva a tíz méter magasságú homlokzat egyetlen nyílásánál futott össze. A dísztelen, ablaktalan építmény mögött már közvetlenül a hegység egyik sziklafala vágtatott az égig. Szoboljev intett, hogy befelé, de végül is, ő se moccant, A komor lyuk rémítőbb volt, mint a tomboló elektromos tornádó. Odabent sorozatos szörnyűségeket sejtettek, amelyek közül a legtöbb már nem is e világi. A síkság megőrült. A pontocskák milliárdjai kóvályogtak mindenütt, és szinte rajongva vetették magukat a központi forgatagba, amely szédítő örvénylésével mindig magasabb és magasabb lett s végül egy minaret karcsú alakját vette fel. A torony elindult. Szoboljevék még mindig tétováztak. – Befelé! – ordított rájuk a torony. Ettől végre nekilódult a két cepekedő. A fehér fal már kobaltkéken villózott, mintha maga is égne belülről. Már félig megvakultak. Az űrállomás fémhengerét taszigálták maguk előtt bizonytalan erejű torlaszként. A geofizikus vonakodva követte őket. Az utolsó pillanatban. Ahol az előbb még tétováztak, közvetlenül a hasadék előtt, ott vágtatott el a villámló óriás öklömnyi, zsíros szikráival; nyomában arany gomolyok csaptak a magasba. Egyre-másra támadtak fel a Merkúr megfagyott, alvó gáztömegei. Fáklyáját tized másodperc alatt hurcolta el az elektromos vándor, végigperzselve az erődítmény előterét, s a henger máris felizzott az éjben. 203
Az űrruhák zsebéből kiálló különböző szerszámok, a fegyverek, kísértetiesen derengtek, mint reves, régi csontok egy kút fenekén. Kísérletezni kezdtek adóvevőikkel, de a fejük belébódult a sok robajba. Körül világítottak inkább. Üres teremben – nem volt nagy – találták magukat. A padlózat jellegtelen volt, a falak és a mennyezet szintén, nagy cementlapokból. A falak mentén – megszakítás nélkül – keskeny ülőkéjű pad futott körös-körbe. A külső bejárattal szemközti falon már jóval szerényebb nyílás leste őket. Űrruhájukban alig fértek rajta keresztül. Az újabb helyiség sokkal tágasabb volt, ám ez is kongott az ürességtől. A falakon viszont durva mívű freskók sorakoztak, csupa kék és fekete kép. Az első nem mondott el túl sokat. Feltételezhetően a Mars szegényes tájait ábrázolta. A szakállszerű zuzmók között ott csúszott a lábatlan, tölcsér alakú Marba, e bolygó egyetlen nagyobb élőlénye. Ah Trab legyintett csak rá, s máris odébbállt. Ezt nem értette sehogy sem. Indulatos ujjakkal írta a padló finom porába. „Absztrakció.” Gömb vonaglott előtte. Alakja valóságosan eltorzult a milliónyi fekete ék húzásában. Mintha karmok kapaszkodtak volna belé. A gömbön ráncok és repedések látszottak. Ez volt az egész. Szoboljev csak állt előtte és gondolkodott. Azután ő is lehajolt, és ezt rajzolta fel. „A Phaeton bolygó pusztulása.” Krilov így válaszolt. „Lehet.” 204
Nem tudta megállni a geofizikus, és méteres betűket irkált. „Jó, jó.” A harmadik kép a Vénusz volt. A tízezer méteren felüli kúpok tömkelege, a szűk síkságokon a gomba alakú fák, egyikük tövében négy picike kupola. A kupolák feléjük forduló szeletjén nagy és kerek szem, egyetlenegy. Egymás alatt sorakoztak a vélemények. „Megfigyelő-állomások.” „Nem. Síremlékek.” „Igen. A betolakodókat megölte a fojtógáz. Átrágta magát a szkafanderükön. Ott csak az óriásgombák életképesek még ma is.” Ebben maradtak. Aztán egyszerre kiáltottak fel, de rádiók híján, csak önmaguknak. – A Föld! Egy hármaskép, úgynevezett triptichon fogta le őket. Az első falsíkon vonalak kusza fonadéka jelezte az ötszázezer év előtti dzsungelt, sarkában kardfogú tigris kuporgott, támadásra készülve. Szemben vele aránytalanul hosszú karú, kis fejű lény görbült előre. A botja végén fehér három-szögecske ábrázolta a kőpengét. A sűrűségből négy, szokatlanul magas és sovány, a mai űrruhához hasonló mezbe bújt alak ágaskodott elő, és széles hálót suhogtattak fejburájuk fölött. A másodikon szivar alakú test lebegett egy tropikus öbölben. A láthatáron kettős kúp pipált: a Földön ekkor élte végkorát a vulkánok tombolása. A primitív ábrázolás mit sem mutatott meg a lápon lépkedők fájdalmából, akik ekkor érintették utoljára a talpukkal anyabolygójukat. Egyikük természetellenesen visszatekert fejjel nézett felfelé kísérőjére, aki egy letört 205
bambuszcsonkkal vágott a gyapjas arcba. A harmadik ábrázolás volt a legvissza-taszítóbb. Itt idegen világ – felismerhetően a Merkúr – bozontos Napja meredt á halálraítéltekre. Fűborította katlan fenekén vagy ötszáz ruhátlan ősember hevert gúzsba kötözve, és fölöttük teljesen hozzájuk hasonló lények szorgoskodtak, derekuk körül fekete szalaggal, s csuklójukon karperec csillogott. Ah Trab felhördült: – A bilincsek… Kellemetlen ropogás sértette hallását, de Szoboljev túlrikoltotta a vihart. – Kezditek érteni már…! Némelyikük fémcsövet vert áldozata nyaki ütőerébe, és onnét a vért vastag ampullába vezette. Az áttetsző tartályokat egy csuklyás vette át. Az elvérzettek körül ugyancsak csuklyások sürögtek. Rövid, de széles penge csapta le a fejeket, és számos halálfő már kőpárkányon sorakozott, egy mellszobor talapzatán. A szobor csuklyáját lángkoszorú fogta körbe. – Örültek voltak… – remegett Krilov ajka. – Annál rosszabbak. Fejvadászok. A vérrel táplálkoztak, a fejekkel a Nap oltárát díszítették… Szoboljev már berekedt az üvöltéstől. – Hát ez a Merkúr titka. Benépesítették az ősemberekkel, aztán mikor elfogytak… Egyszerűen odébbálltak. Aki nem hiszi, nézzen a magasba. Sikerült mozaik volt. Tízezernyi, apró csillámból állíthatták össze. Zavaros abrakadabrák tömegéből kellett kihámozni az értelmet, de nem kevés találékonysággal gyorsan sikerült. A Merkúr gömbjét két madárláb markolta. Az egyik a légburkot szaggatta le róla, a másik 206
a tengelyforgást állította meg. Egy harmadik láb titokzatos rovásokkal díszített pálcát fogott, és a Nappal ellenkező irányba mutatott: a mennyezetkép túlsó sarkát számtalan csillag tarkította. A pálca felhajló végéről csuklyás figura lendült a térbe, nagy erővel, hogy eljusson a kirabolt Naprendszerből a távoli, bolygókban gazdag napokig… A többi már csak értelmetlenség volt, legalábbis egyelőre. Éppúgy lehettek költői mondatok, mint sivár képletek. Megfejtésük már az elektromos agyak feladata lesz. A geofizikus csak forgatta a fejét. Krilov tétován csoszogott a rémképek előtt. – Ide, ide! Szoboljev már a következő helyiségből hívogatta őket. Végtelennek tűnő, széles lépcsősor tárult eléjük. Egyegy lépcsőfok a terem teljes szélességét foglalta el, s így az egész térség nem volt más, mint hatalmas lépcsőház. A falakat kétoldalt óriási kagylóhéjak díszítették, a szivárvány minden színében, a falakba ágyazva. Némelyik egészen furcsa alakú volt, felírásokhoz hasonló jelekkel. Fekete négyszögekben piros villámok pompáztak, más héjak háta áttört volt, mint a legfinomabb csipke. A tenger szabadon simogathatta a kagyló puha hústömegét. Ehhez hasonlókkal még senki se találkozott a Földön. Valószínűleg a Phaeton óceánjaiban lakozhattak. Nem tudtak örülni a monumentális látványnak. Kínozta őket a tengernyi rossz gondolat. – Szerintem… – döccent alá Szoboljev az első fokról. A lépcsősor vonzotta őket. Pihenő nem szakította meg. Mintegy kétszáz méter mélységbe ereszkedhettek alá. – Szerintem azért nem maradtak meg a Földön, mert még 207
ott is fáztak. Az akkori Merkúr megfelelt nekik, őseink közül tömegszámra raboltak, dolgoztatták, és elfogyasztották őket, mármint a vérüket. Aztán történhetett valami. Bizonyára az egész bolygóra kiterjedő lázadás. A zsarnokok kevesen lehettek, de erősek voltak. A Merkúron megszüntették az életet, elárasztották sziklaszörnyeikkel, zöld polipjaikkal meg más… Gondolom, hogy pszichológiai fegyverekkel. Mi már éreztük ezeket, nemrég… Aztán… Irány a világűr!… Ah Trab halántékára nagy nyomás nehezedett. – De hát hogy maradhatott egyáltalában ember a Földön? Szoboljev már csak a lépcsőház mélyén válaszolt: – Nem tudom… – Most aztán? – kérdezte Krilov, mert a lépcső nem vitt tovább. Tükör verte vissza alakjukat, s hiába kongattak a fényes fémen, nem volt út át. – Gyerünk visszafelé, de a fal mentén. – A bal oldalon vizsgálták végig a lépcsőházat, de rés nem bukkant elő a kagylók között. Aztán a másik fal következett. Itt már szerencse kísérte lépteiket. A nyolcvanhatodik lépcsőfoknál háromszög alakú nyílás várta őket. Rövid és lejtős folyosóból jelentéktelen, alacsony terembe jutottak. Hasonló volt a sok ezer éves sírvermekhez. A koporsó itt sem hiányzott. A falak tövében kőládák sorakoztak, és Szoboljev iszonyodva lépett vissza az elsőtől. A sugarak kereszttüzében fejletlen gyermek alakja úszott valami sűrű mézgában. Nem nyugodott a fenéken – lebegett. Tökéletes épségben maradt meg vagy félmillió esztendőn keresztül, s apró, zöld szemei fájdalom nélkül néztek vissza a megdöbbent emberre. 208
Negyvenkét ládát találtak. Mindegyikben egy-egy pithecanthropus teste volt. Öregembereké, csecsemőké, asszonyoké vegyesen. Csak az életerős férfiak nem voltak sehol sem. Csaknem csend volt a hallgatókban. Itt már csak percegett a távoli vihar. – És a férfiak? Krilovnak senki sem felelt. Borongósan léptek át a szomszédos, jóval szűkebb üregbe. Felfedezésük értékét szinte nem is tudták felfogni még. A pithecanthro-pusnak eddig csak csonttöredékeire buk-kantak az antropológusok. Itt pedig negyvenkét kifogástalan holttest várakozik rájuk tágra nyílt és szinte élő szemekkel. Egész csapat, a törzs férfiai nélkül. Aztán ezek is megkerültek. A barlangszerű üreg egyik fala vastag, üveges anyagból volt. Kis kamrákat fedett el. Ezek legtöbbje üres volt, de négyben alaktalan, fehér zúzmarával borított valami kuporgott. – Ezek ők – suttogta a geofizikus. Négy ősférfi gubbasztott a kozmikus hidegben, várva valamit. Talán a feltámadást?
209
ABDULLAH CSAK EGYSZER TÉVED Elégedetten mérte végig Dukas az előtte álló fiatalembert. Nyúlánk teste már űrruhabán volt, de feje még szabadon, nem csavarozták rá a fiorit burát. – Nem szállsz le…? – Nem. – Bárki kérné, bárhonnét? – Akkor sem. – Kioldod a tartályt és visszatérsz. – Azonnal visszatérek. – Jó. Eriggy. Dukas tekintete az ajtóig kísérte fiát. Csuk nagyot nyelt. – Pedig én akartam. – Nem. A parancsnok maradjon a helyén. Abdullahban megbízom. A te kezed alól került ki. – De a kockázat… Abdullah az egyetlen fiad. Dukas máskor barátságosan hunyorgó szeme most fénytelen volt és hideg, mint egy üveggomb. – Ez az én dolgom. Fox beteg, Türk is. Az orvosok szerint ismeretlen eredetű idegzavarok… Jelenleg csak Abdullah az, aki elvezetheti a Mikront. A többiek még nincsenek beidegződve ekkora sebességre. Csuk hallgatott. Igazat kellett adnia, mert a Mikron – amit eddig csak automaták próbáltak ki óránként már elérhette a 6 millió kilométer sebességet. Anyahajója, a Ciolkovszkij, a csillaghajók típusa, még mindig csak 3 millió 200 ezer kilométeres csúcssebességgel ment, bár már négyszer cserélgették eddig ki a hajtóműveit. Teljesítménye szédületes volt az átlaghajókhoz 210
viszonyítva, de Dukas csak őszült és őszült, ette magát és kedvetlen-kedett. Abdullah volt egyetlen igazi öröme. Pillanatig sem aggódott érte. Az újabb jelentéseket nézte át. „A Merkúr azóta is hallgat…” „A kurszki és a cherbourg-i obszervatóriumok rádióteleszkópjai a Merkúr terminátorvonalán, a 145/54es zónában változatlanul nagy erősségű elektromos zivatart észlelnek. Ereje nem szűnik, de a zivatar helyi jellegű, területe nem nagyobbodik…” Mindig ugyanaz. Mindig ugyanaz. Dukas átcsúsztatta Csuk elé a lapokat. Az rájuk nézett, aztán legyintett: – Kár töprengeni. Amíg Abdullah célba nem juttatja az erősítőt, csak találgathatunk. Remélem, hogy a vétel attól a perctől már kifogástalan lesz. – Ebben nem kételkedem. Csak legyen mit továbbítani… – Gondolod…? – Nem tudom. Nem tudom. Az az érzésem, hogy Szoboljevék már nem élnek. Én nem is tudom, hogy mi van velem. Mintha én már nem volnék én… Fáradtság, kedvetlenség, bizonytalankodás… – Én is így vagyok. Már tegnap óta. – És valahogy egyre rosszabb. – Igen. Mindenki panaszkodik. Fox, Türk, újabban Kauser és Klas is beteg. Az orvosok csaknem tehetetlenek… Persze, nincs végzetes baj még, de a jelenségek, mint a… – A Sol-hajón. – Te mondtad. Abdullah feje eltűnt a burában. A Mikront nézegette. 211
Nem volt kicsiny test. Hosszúsága elérte a harminc métert, de legnagyobb részében a bonyolult hármas tagozódású hajtómű s az üzemanyagtartályok kettős sora kapott helyet. Abdullah-nak igen kis hely jutott, s orra csaknem a fekete-zöld előfalat verte. Balja lágyan megmarkolta a botkormányt, míg jobbjával felcsapta a sisak elejét. A ládányi fülkében normális volt a légnyomás, s tiszta, bár igen száraz a levegő. Egykedvűen nézte a lila pontot, amely ha kialszik, akkor a Mikron már kicsobbant az űrbe. – Kész? – Még két perc… Ujjait nézegette, mozgatta, zongoráztatta őket. A bal kézfejben enyhe, nem kellemetlen zsibbadás. A szabályok szerint szólnia kellene, de… – Kész? – Még pár pillanat… Már a jobbja is bizsereg. Ha… – Kész! Mehet? – Rajt! Valami zümment, aztán zizzent, s Abdullah szörnyülködve látta, hogy a Mikron a csillagtalan semmibe fúrja magát előre. Hová lett a mindenség? – Megőrült? – förmedt rá egy közeli hang. – Majdnem kettészelt bennünket. – A fénytelenítő rossz. Teljes éjszakában… – Kapcsoljon rá a képernyőre…! – Alig látok valamit – mormogott Abdullah, mert az apró ernyőt elég szerencsétlenül, combja magasságában szerelték fel, s mindig bandzsítani kellett, ha látni akarta. – Nos? – Hát… – Visszatér? Fogadjunk…! 212
– Nem…! Most már belejött valahogy, csak ez a nem múló zsibbadás… A képernyőn végre jelentkezett a Nap, de színtelenül és lekisebbítve. Korongja előtt szinte kivehetetlen, sötét porszem lebegett. Ez volt a Merkúr, tőle 12 millió kilométerre. Elég egyhangúan teltek a negyedórák, de a Merkúr észrevehetően közeledett. Aztán valami szokatlant jeleztek a műszerek a Mikron előtt. Szokatlan? Csak egy úszó szikla, Abdullah kötelességszerűen szegezte rá színképelemzőjét. Kicsit álmosan darálta. – Némi nikkel, a többi kőzet. Már éppen elfordította volna a Mikron orrát, amikor felkiáltott. – Bronz! Azonnal kapcsolta az ellenőrző spektroszkópot is, de mindkét műszer egyet mutatott. – Bronz! A Ciolkovszkijban végigáradt kiáltása. Nulik, a kozmoarcheológus elejtette szemüvegét meglepetésében. Vaksin hadonászott a kabinjában és könyörgött: – Édes fiam, azonnal kössön ki. – Igen, de… Dukas kérdőn nézett Csukra, aki ráhajolt a mikrofonra. – Az út megszakítását húsz percre engedélyezem! Százhatvan ember figyelte a csillaghajón a vitát. Még a letargiás betegek is fel-könyököltek egy pillanatra. Nulik remegő hangon érdeklődött a rá-dióhídon át. – Kiköthet? 213
Abdullah nem sietett a válasszal. Valahogyan nem szerette a tudósokat, akik csak akkor ültek űrhajóba, ha nagyon, szükséges volt. Persze, Dukas az más… Az egyetlen, aki… A fiatalok türelmetlensége dolgozott benne, pedig nem volt rossz fiú, de most három hosszú percen át várakoztatta az ideges Nulikot. – Igen. Leszállhatok. Az aszteroida kényelmesen, kis sebességgel jött a Jupiter irányából, és a Nap felé tartott. Alakja különös volt. Mintha kerekded talapzat volna, s azon áll egy hatalmas sziklakapu. – Mit lát? Mit lát? Hallgatott. Csak izguljon még egy kicsit az öreg. A Mikron ötvenezer kilométeres sugarú körbe fordult, hogy kellően fékezhesse példátlanul nagy utazósebességét. A fékezőrakéták állandó rezgésben tartották a nyílhegy alakú égitestet. Abdullah balja pillanatokra teljesen megmerevedett, de nem sziszegett, fegyelmezte magát. Gyorsan lenyelt három Robotant. Már csak négyezer kilométeres sebességgel repült. A balja engedett valamit, de most meg a jobbja bénult. Újabb három Robotan. Öt az engedélyezett maximum. Aztán megint érezte karját. – Öt percen belül leszállok. Nulik ujjai hegyével pöcögtette a membránt. Abdullah vonítani szeretett volna idegességében. Bántotta a varcogás. – Mit lát? Mit lát? – Semmit, öt percen belül leszállok. A hajócska csaknem belefúródott a talajba. A kormány valahogy nem volt biztos, hosszú másodperceken át. Abdullah a segéd-kormánnyal emelte meg a Mikron orrát, és átsuhant a kapu oszlopai között, azután 214
aláereszkedett. Morzsolgatta ujjait, mintha sót hintene. Hát persze, nem a kormány vacak, hanem… – Mit lát? Már csak a kozmoarcheológusban lángolt a buzgalom. A csillaghajó hármas számú folyosóján szinte mindenki elvesztette a fejét. Byanni, a csöndeskés szavú alorvos Türk kabinjában lelkes arccal jelent meg, üvegcsével a kezében, és szinte dalolva magyarázta, hogy meghalni milyen jó dolog. Ezután ciánoldatot akart Turkba erőltetni, de az összeszorította a fogsorát, és beverte a riasztósziréna üvegét. Az őrült vijjogásra Byanni felhajtotta a mérget, és a berohanók már csak holttestére hajolhattak. Csuk kifelé intett a fejével: – Most kezdődik csak igazán. Dukas közömbös volt. – Hát igen. Csodálom, hogy nem előbb. Már tizennégy órája repülünk a tiltott övezetben. – Sokkal előbb kellett volna visszafor-dulnunk… – Visszatérni? Soha! Csuk kiegyenesedett. – Egyelőre még én vagyok a parancsnok. Százhatvan ember élete és halála van… Dukas ekkor pirosszegélyű lapot húzott elő. – Olvassam? Olvasom. A Dél-amerikai Biztonsági Szolgálat rendkívüli jelentése. Az Orinoco folyam völgyében május 6-án, a tizenkettes tápszerüzemben tömeghisztéria tört ki. Hallucinációk, víziók, halálfélelem. Nyolc szívbénulásos haláleset. Az egészségügyi osztagok teljes tehetetlensége. Váratlan és tömeges 215
gyógyulás. Másnap újra ismétlődött az egész. Ekkor más öngyilkos-sági kísérletek is. A telepet azonnal kiürítették. A bogotai egyetem csillagvizs-gálójának megállapítása szerint a járványos őrület mindkét esetben a Merkúr bolygó felkeltének első percében kezdődött, s a bolygó lenyugvásakor ért véget. Bogota számításait – Liann professzorét – kilenc bizottság vizsgálta felül, és teljesen rendben találta. Ennyi az egész. Visszafordulunk? Abdullah türelmetlenül botorkált előre. Biztosan valamelyik űrkutató bolygócska zúzódott szét a sziklákon… Egyik bronz alkatrésze jelentkezett… A kozmosz már számtalanszor tréfálta meg így az űrhajósokat. Mindegy. Az előírásoknak eleget kellett tennie. – Mit lát? A fiatalember hangja tompa volt, döbbent. – Egy csontot. Ha jól látom, emberi alkar. Bronzkígyó van rátekeredve. Igen. Kígyó. Ez kétségtelen. – És jelek…? Jelek….? – Jelek? Nem. Nincsenek. Se a csonton, se az ékszeren. Abdullah az üres csonton át nézegetett. De nem látott mást, mint a Szaturnusz sárgás ragyogását. – Küldje be. Nagyon kérem! – Jó. A Mikron a Merkúr felé suhant, ellenkező irányban a postarakéta. Nulik töprengve tépdeste szakállát. A zsibbadás megint jelentkezett. Még három Robotan. A tizedik már a halál. A Mikron megkezdte utolsó köreit a barátságtalan bolygó körül. – Célhoz értem. Dukas a homlokát ráncolta. – Magasság? 216
– Ötezer kilométer. – Alább, kérlek. Abdullah felrántotta az ablakokat, és gőzzé változva tódult ki a levegő. Nem fázott. Fűtése kifogástalan volt. Mikor kikerült a kis hófelhőből, zuhanórepülésbe ment át. – Látsz valamit? Abdullah halkan nyöszörgött. Szívét csavarni kezdte a Robotan. – Valami baj van? A gépet egyenesbe húzta megint. Éppen a Sirius roncsai fölött húzott el. – Nem, semmiség. A bal fülem, amelyik mindig fáj, ha… Szóval, semmi se volt az egész. Érezte Dukas, hogy fiánál valami nagyon nincsen rendjén, de nem faggatta erről. – Látsz valamit? – Igen. Az előbb a Sirius roncsait… A két férfi összenézett. Mi ez? – Keresd Őket tovább… Semmi mást nem éreztek, mint teljes közönyt és végtelen fáradtságot. Dukas leült, és megtámasztotta fejét. – Semmi… – Semmi. – Még mindig semmi. De ott… Felkapták a fejüket. – Igen. Egy terepjáró. Környékén semmi se mozdul. Mellette mély szakadék egy gyűrűshegységben… Aztán romok… A vészjelentés megzizzent, ahogy lecsúszott az asztalról. Dukas sodorta le, 217
– Romok…! – Most már kezdtem érteni Bogotát. Valami sugárzás…! – Támadnak. Abdullah most már halkan jajgatott. Csuk és Dukas egyszerre ordították. – Oldd ki, ahogy vagy…! Azonnal gyere vissza! A szív meg-megállt, hogy aztán még inkább nekilóduljon. A fiatalember kék záporba rohant. Már nem hallotta apja hangját. Valaki ott kuporgott mögötte. Nem merte hátrafordítani a fejét. A záporból zivatar lett. Tűzcseppek verték végig a Mikront. Az a valaki halkan nevetett. – Ezért kár volt élned, kár. Tudta, hogy ki az ott mögötte, de azt is tudta, hogy az az alaktalan lény tulajdon-képpen nincsen. – Itt! Görcsbe meredt ujjai még megrántották a kioldót. Az adáserősítő tartálya villámok közé zuhant. A botkormány már üresen kalimpált. – Abdullah! A csillagok is ordították. – Fiam! A tüzekből most Csuk beszélt. – Ha a kezeid bénák, akkor még mindig megpróbálkozhatsz a lábaddal – türelmesen magyarázta a parancsnok, mint az iskolában. –, Ha teljesen elfogott a görcs, akkor dőlj előre. Sisakoddal igyekezz elérni az első ablak felső peremét. Ott a vészgomb. Úgy…Úgy… Az a valaki Abdullahra teljesen rá tekere-dett. Mintha gumiból volna, pedig csontkarja volt, Abdullah látta a 218
sárga botot és rajta a bronz karvédőt. – Úgy… Úgy… Kitépte magát a félelemből, de késő volt már. A megperdült rakéta hintálva zuhant alá. Abdullah felrikoltott utolsó erejével, és máris vége volt.
219
MINDENHONNÉT FÉLELEM A három szempár szinte gonosz volt. Gyűlölték önmagukat és egymást, hogy ilyen tehetetlenek, csak kuporognak a csapdában, már harmadik napja. Élelmük négy, vizük ugyancsak négy, levegőjük nyolc napra való volt még. Odakünt változatlanul mélykék fényben fürdött minden, de ez a ragyogás nem volt tömör, mert minden pillanatban sugárpihék milliárdjai vágtattak tova, tőlük alig karnyúj-tásnyira. A kint dühöngő villamos orkán hasonlított a földi hóviharhoz. Itt is egy irányból özönlött elő a pelyhek förgetege, de az az özön elvakított, s ahol érintkezett a talajjal, ott szivárványos lobbanások vágtak fel. A kőküszöb fekete volt már, és át meg átlyuggatott a számtalan villámcsapástól. Hátuk mögött ott magaslott az űrállomás hengere. – Pedig meg kell próbálni – mondta Krilov. – Lehetetlenség – válaszolta vagy ezredszer Szoboljev. Ebben maradtak. Ah Trab megint a henger körül ódalgott, vizsgálgatta. – Hm. Úgy látom, az antenna kinyújtható. A tüzetesebb vizsgálat jó eredményt hozott. A test belsejében rugalmas szalagként futott körbe-körbe és sokszorosan az antenna kígyóteste. – De hogy vezessük ki? – Így – Szoboljev bal válla a hengert a kijáratig nyomta. Félig vakon tapogatózott a henger tetőzete és a szemöldökkő közötti keskeny résben, aztán az antenna szalagja nekilódult. 220
– Ez így nem lesz jó – támaszkodott a falnak Ah Trab. – Elég, ez a csekélyke fémtömeg, s máris megbomlik az elektromos orkán igen összetett egyensúlya. Az ismeretlen együtthatók… – Elég a papolásból – szakította félbe a mérges Krilov. Ujjai finoman, érzéssel csavarták a kereső tenyérnyi tárcsáját. A vihar zenebonája halkult. A szuper-antenna túlért alsó, sűrűbb rétegein. – Bevághat minden pillanatban – károgta a geofizikus, de társai csak a vételt figyelték. … Sirius, Sirius, Sirius… Mintha egy másik naprendszerből jött volna a fátyolos hang. – … Sirius … Siri… Krilov egészen berekedt az izgalomtól, és Szoboljev szava se volt most érces. – Itt a Sirius… Hallasz Föld, hallasz? Nem vettek róluk tudomást. A panaszos hang máris távolodott. – Sirius, Sirius, Si… Végre eldördült Krilov. – Itt a Sirius! A Sirius, a Merkúrról – Sirius, Sirius, Sirius, Sirius… Olyan volt, mint egy monoton siratóének. Krilov dühöngött. – Mit jajgatsz, hogy a Sirius, Sirius, Sirius…? De hiszen itt éppen a Sirius… A mennyezet meghasadt. Munkáját elkezdte az ég. A henger felizzott, majd kecsesen megpenderült maga körül, és lomhán bukott ki a nyíláson, valamerre elhömbölödve. Ah Trab már hátrált. Társai ahogy kinéztek a test után, 221
csaknem megvakultak. Tőlük nem messze citromsárga gomba nőtt ki. A hegységet megrázta a rettenetes robbanás. A fenti nyílás méteresre tágult. – Ez atomrobbanás volt – hebegte a félvak Krilov. – Igen. Atomhajtóműé. Valaki lezuhant. Valaki, aki keresett bennünket… A féminger és a nukleáris detonáció elszabadította a sátánt. A villámcsapások lobogása most már egybefolyt. Az épület tetejét ezrével érték a kozmikus erejű csapások, s mire a festmények termébe értek, mögöttük összeroppant minden. A festmények terme még a hegyen kívül volt, csak a lépcsőcsarnokot vájták bele annak idején. A csillámok százával záporoztak alá a mozaik mennyezetről, és Szoboljev még mindig vakon tapogatott maga körül. – Alig látok. Ez a terem is elpusztul. A mozaik, a freskók… Ha végük, mi bizonyít…? Ah Trab?! Fényképezd le őket… – Nem. Benneteket kell biztosabb helyre vezetem. Hiszen… – Nem! Fényképezz! Így akarom! A másik szemsérült már nem is szólt, csak mereven mutatott az imbolygó tetőre. Aztán bomlani kezdett felettük. Ah Trab mellett óriási kőlap porzott szét, majd egy másik, s a gépet elektromos kisülés verte ki csaknem a kezéből, de a geofizikus látszólag teljes magabiztossággal dolgozott. Módszeresen végezte munkáját, mindent levett, amit még lehetett. A 120-ik felvételnél beroskadt a terem elülső fala. A kétszázadiknál eltűnt a mennyezet háromnegyede, de Ah Trab még élt. 222
– Most már elég… Egy karvastagságú villám mögött Szoboljev állt. – Gyere. Társai már úgy-ahogy, de megint láttak, és így gyorsan szállhattak alá a lépcsőkön. Aztán a fémtükör előtt álltak. Itt döbbent csend volt és nyugalom a nagy háború után, felettük közel kétezer méter vastag sziklatömeg tornyosult. – Pihenjünk. Lekuporodtak, és nézegették tükörképüket. Kísérteties testőrök vigyázták őket szolgaian utánozták minden mozdulatukat. – Végre aludni szeretnék – motyogta Krilov. – De ez itt, szemközt, nem valami barátságos társaság. – Rosszak az idegeid – tápászkodott fel Szoboljev. – Gyerünk a koporsók termébe. – Na, köszönöm szépen – morogta Krilov, de azért ment, engedelmesen. Ott ugyan nem voltak nyugtalanító tükörképek, viszont ládáikból változatlan és konok nyugalommal meredtek rájuk a hullák. – Cseberből vederbe – nyögte Krilov, de aztán csak nekivetette hátát egy koporsónak, és aludni igyekezett. Társai halkan beszélgettek. Itt megint csak érzett a sziklatalaj finom rezegése. A mennyezet erre nem lehetett túl vastag, de lehet, hogy a tűzorkán sokszorozta meg erejét. Krilov minduntalan felriadt zavaros álmaiból, aztán mogorván a koporsó peremébe markolt, és lassan álló helyzetbe húzta magát. – Ó! Éppen a zöld szemű fiúcskát látta. A kisfiú pedig lassan az oldalára fordult, aztán már csontos hátát 223
mutatta. – Ó! Társai még idejében karjukba kapták. És nem szűnt egy pillanatra sem a remegés, s most már mintha sziklák gördülnének alá mély dörömböléssel valahol a szomszédjukban, feneketlen üregekbe. – Nyugodj már meg, Krilov. Hiszen nem él…! … Első pillanatban azt sem tudták, hogy mi történt. Csóváik eszeveszetten táncoltak a falakon, padlaton, a mennyezeten, de minden felület ép volt, csak a bejárat fölött szerénykedett egyetlen kis hajszálrepedés. Az előbbi váratlan és minden eddiginél erőteljesebb rángástól az egyik kőláda felfordult, és egy beteges külsejű fiatalasz-szony csúszott eléjük. – A csarnok – hördült fel a geofizikus és társai élettelenül meredtek a kijáratra. Ha összeomlott a nagyszerű lépcsőház is, akkor minden bizonnyal a mélységek örök foglyai. Nem így volt. Csupán a felső nyíláson rohant be egy villámóriás. Közepe táján érte a lépcsőt, s onnét lefelé zúdult. Talán a fémtükör vonzotta…? Az égi tűz mély árkot olvasztott a kemény kőzetbe, s mintegy kettőbe osztotta a fokokat. A tükörfalon nagy, kerek lyuk tátongott. Arra ment el a tűzkígyó. – Itt mire várjunk? Előre! Végtelennek látszó, unalmas és széles alagút nyílt meg előttük. Még a csuklyások fejeit is megtalálták a falakon, mintegy húsz-lépésenként, vöröses homokkőből kifaragva. A fejek alatt kábelek futottak a semmibe. – Hát akkor menjünk. 224
Nem is védekezhettek. A csuklyások pillanatok alatt leteperték hármukat. Krilov így látta. Szoboljev szőrös mancsokat érzett meztelen nyakán. Ah Trabon átvillant a gondolat, hogy ez nem is létezhetik… Aztán három mozdulatlan testre borult rá az éj, de előbb egyet még villantak a csóvák a néptelen alagútban.
225
VALAKI KOPOG Csuk nem mert szólni. Nem is tudta, hogy kezdjen hozzá. Dukas csak ült, mereven, mint aki nagyon gondolkodik vagy várakozik valamire, és egyszer csak felmordult. — Még mindig semmi? Csuk csak állt és nézett. – Hát nem érted? Már másodszor kérdezem! Az adáserősítő még mindig nem adott jelzést…? Csuk most megmozdult és az ajtóhoz ment. Úgy látszik, magára hagyhatja Dukast. Abdullah…? Abdullah nem volt ott az apa tekintetében… Abdullah meghalt végérvé-nyesen. A folyosón a komor főorvosba ütközött. – Tessék. Negyvenhárom név. Mire elérjük azt az átkozott bolygót, mindenki kidől. Csak átfutotta a névsort a parancsnok. – És nincs semmi ellenszer? – De van. Visszafordulni. Mondani akart valamit Csuk, de aztán csak leszegte fejét, és besietett a rádiósok kabinjába. Itt aránylag jó hangulatot talált. A három rádiós kávét főzött éppen egy eléggé primitív készüléken. – Igyon, parancsnok; Tartson velünk. Rögtön kész. Így az igazi. Úgy főzzük, mint a Földön, az erdőben… Erdő? Csuk első pillanatban nem is tudta, milyen az erdő. Nyolc éve nem járt abban… Zöld foltot látott maga előtt, mint a térképeken… Aztán feltűnt a képzeletében az első, kissé ferde fatörzs. Legalsó ágán nagy és súlyos madár gubbadt, fekete, mint a gond… – Köszönöm. Majd később. Rögtön lássanak 226
munkához. Tájolják be az erősítőt… A főrádiós, Keszthelyi percekig dolgozott feszülten. Valódi idegmunka volt a harminc gombbal, tárcsával, csappal. – Tessék. Abdullah mégse halt meg teljesen hiába. Az erősítő kifogástalanul adta azonossági jeleit: a négy hosszút, két rövidet, négy hosszút, két rövidet… Mindenki Keszthelyi köré állt. A kávé közben kifutott. Persze észre se vették, csak az égett, keserű szagra figyeltek fel… – Hát ennek vége. – Hívja őket. – Halló Sirius, halló Sirius… Senki se válaszolt. – Halló Sirius, halló Sirius… Csak a négy hosszú, két rövid jelentkezett. – Halló Sirius, halló Sirius… – Folytassák, kérem. Dukas ugyanúgy ült, mint az előbb. A főorvos ott téblábolt körülötte, de eléggé tanácstalanul. – Barátom – mondta Dukas –, barátom, Csuk. Azt hiszem, hogy rövidesen te leszel itt a gazda. Tudod, a szívem. Dukas fél éve kelt fel a betegágyból. Szívbillentyűit kicserélték. A műanyag hártyák eddig beváltak, de most… – Hibernálunk. – Fölösleges. Mit ér nekem a fél halál? Veled együtt akarom végigvezetni ezt a… – És a Gamma-terv? A főorvos most ráhajolt. 227
– Igen, a Gamma-terv. Gondoljon rá. Ha meghal, legalább ötven évvel visszaesik a csillaghajók fejlesztési programja. A mélyhűtés… – Vannak tanítványaim. A rádiósoknál mi újság? – Bejött, de a Sirius hallgat. A fehér köpenyes még nem adta meg magát. – Ilyen állapotban elpusztulhat. Ha elaltatjuk, a Földön újból operálható lesz… így azonban ki kezeskedhet… Magatartása teljes felelőtlenség… Kérem, Csuk, mint parancsnok, kényszerítse… – Most már elég volt. Kérem, hogy távozzék. Inkább a betegeit hűtse be… – Csak nyolc helyem van. Hat foglalt már. A legsúlyosabbak… Elkomorult Dukas. – De hát ki gondolta volna, hogy az egész expedíció lassanként… – Forduljunk vissza. – Soha. Elmehet. A főorvos keserű arccal távozott. Odakint nekidőlt a falnak, és eleresztette magát. Rázta a hideg és a félelem. Csuk magában békétlenkedett, de tudta, hogy úgyis hiába magyarázna a makacs embernek, inkább a rádiószobát kérte. – Van valami jelentenivaló? – Semmi még. – Hogy érzik magukat? – Hát… Mintha valami levertség… – Akkor pihenjenek. A földi összeköttetést átveszi Dukas professzor, a merkúrit én. Dukas arca egyszerre felragyogott. Aztán visszasötétült megint. Csuk összemorcolt szemöldökkel 228
olvasta a fényírást. – Az Orinoco folyam vidékén megszűnt a titokzatos járvány. A bioautomaták a telepen semmi rendkívüli besugárzást nem mutatnak ki a szokásos jelenségeken kívül. Az üzem egy hét múlva újra dolgozhat, a tervek szerint. Más. Az orinocói járványhoz teljesen hasonló tört ki tegnap az Antillákhoz tartozó Antigua szigetén, meghatározható, kör alakú területen. A kör átmérője tíz kilométer. Huszonhét öngyilkossági kísérlet, négy szívbénulás. A Merkúr befolyása itt is határozottan kimutatható. – Elaludjak? Csuk nem válaszolt. – Fokozom a sebességet. – Ne. Esetleg robbanás… – Vállalnunk kell. – Mennyi lesz az időnyereség? – Negyven-ötven perc. – Tégy, amit akarsz. A szép szál Csuk most mintha egy fejjel kisebb volna. Dukas aggódva kérdezte: – Te is?… – Igen. – Vegyél be Robotant. – Valahogy kibírom. Ki kell bírnom. Halló Sirius, halló Sirius… Mintha csak ezt várta volna Indra. Készségesen, gyorsan válaszolt, de hangjában volt valami félelmetes tompaság: – Itt a Sirius, itt Indra. Itt a Sirius, itt Indra. – Itt a Ciolkovszkij csillaghajó. Rövidesen érkezünk. Társai? 229
– Megölte őket a kristály. Csuk kabátujjába valami hideg siklott, s gyorsan tekergett felfelé. Még egy őrült? – Ismételje, Indra. – Mondom, végzett velük a kristály. A csuklyások ráuszították a… Most már Dukas is odafigyelt. –… ragyogott a város, mintha kivilágították volna. A zöld karok királya… Összenéztek. Még egy őrült. Sietni kell. – Mondja csak. –… láttam, ahogy hadonászik az átlátszó óriás. Indra téveteg motyogását egyszerre elnyomta a trombitaharsogás. Vastag rézhang zengett háromszor, egy vékonyabb fuvintott egyet, aztán a mélyebb felelt rá vagy négyet, és elölről kezdődött az egész. – Indra! Indra! A barbár zene elnyomott mindent. Csuk ordított. – Hát ez meg – mi? Valóságos őrültekháza! Micsoda bolond ad itt szerenádot?! Ez az Indra teljesen megháborodott, de honnét szerezhetett trombitát? A professzor nagyon elkomolyodott, de szemébe visszaült az élet. – Te! Ez nem Indra… Figyeld csak az erősségmérőt?! Ez az energia ötezer kilowatt. Csuk csak dühöngött. – Hát akkor valami kísértet szórakozik. A Merkúr réme! De legalább valami fülbemászót fújna, hogy a… – Ez eléggé fülbemászó. Igen szép melódia, mert nagy értelme van… Csuk megcsuklott. Már Dukas is… Vége itt már mindennek. 230
– Nem ismersz rá, parancsnok? – Nem. Le is zárom. Fáj a fülem. – Hagyd és figyeld. Három, egy, négy. Három egész tizennégy század. A pi. – Lehetetlen. – Nem lehetetlen. A mérők szerint körülbelül hetven fényév távolságából jön az adás. Valaki felhívja a figyelmet valamire. De mire? Várjunk csak? Az adásnak változnia kell. Ez amolyan szünetjel lehet a folytonos adásban. Kapcsold rá a magnót és vedd elő a kozmologikai táblát. Most majd kiderül, hogy Nulik mit tud, meg Liann… Csuk mintha visszanyerte volna régi magasságát. Az izgalom elnyomta a megmagyarázhatatlan szorongásokat. – Szóval, azok is ismerik a geometriát… Behívjam Nulikot? – Be! A táblát ő alkotta meg, ő ért hozzá igazán. A borzolt szakállú ember feszülten figyelte a kozmikus zenét. A távoli adó már nem a pit játszotta, hanem számsorokat. Nulik rajzolt, jegyzett a négyzetes lapokra. Aztán elmosolyodott. – Gyerekjáték. Tízes számrendszerük van. Csuk – mintegy véletlenül – kinézett a kerek ablakon. Azt a távoli bolygórendszert szerette volna látni, de ahelyett a Merkúr komor gömbje pislákolt rá. – Látod? Nem is gyorsítottunk s máris célnál vagyunk. Fékezni kell. Csuk eltűnt, s percek múlva úgy érezhette a két professzor, hogy valaki hátulról bele-markolt a hatalmas fémszivarba s most visszafelé rángatja, teljes erejéből. Megkezdődött a lassítás. 231
A trombita vidáman harsogott. Nulik egészen jókedvre derült. – Valami mutatkozik már… Dukas a földi összeköttetést figyelte, de nem jött be semmi érdekes. – Képírás – mondotta Nulik. A nagyméretű, fehér íven – a sok ezer négyzet mezőjéből – egy emberszabású figura rajzolódott ki. A tudós tovább satírozott. – Ugyanolyan és ugyanakkora – mormogott. – Ennek meg mi az értelme? Én nem. – Ugye? Mint az ikrek. Az első a másikra mutat. Az első figura a távoli bolygó népe és keresi testvérét, akitől egykor elszakadt… Én így értelmezem. – Lehet… Lehet… – Nulik új rajzot kezdett. A Merkúr már elfedte a fél eget. Napvilágította oldalán jártak körbe-körbe, egyre fogyó magasságban. – Ugyanaz… Ugyanaz… – csapta le irónját a tudós. – Ugyanaz mint az előbb. Már megint a 3,14-et sugározta a messzi adó. – Szünet. A második adás talán már mást is tudat majd. – Lehet, de nem hinném. Csak azt nem értem, hogy miért éppen ezt a holt bolygót irányozták be? Dukas óvatosan legyintett. Láthatóan kímélte magát. – Talán nem is volt mindig halott… Talán innét kerültek el… Ki tudja? Csuk jelentkezett: – Dukas. A főorvos is megháborodott. De ez veszedelmes beteg. Maga köré gyűjtött vagy húsz félőrültet s most rohamra uszítja őket. A leszállás ellen lázít. – Küldd ide! 232
Csuk hangja csak úgy zúgott a hangszóróban. – Úgy látszik, te is megzavarodtál. A főorvos felfegyverkezett. És nemcsak ő, de cinkosai is… Lézereik vannak. – Ne törődj vele. Mondtam, hogy küldd ide! Nulik oda se figyelt. Csak ceruzáját szorongatta feszülten. – Azt mondja, hogy esze ágában sincsen engedelmeskedni. Ő a Ciolkovszkij ura, ezt üzeni. – Kapcsolj rá! Most zavaros ordítozás hallatszott. Dukas a szemét se mozdította. – Főorvos! Gúnyos hang jelentkezett. – Itt a főorvos, mit óhajt…? – Főorvos, most maga a hajó ura. – Azt meghiszem! – Magán áll vagy bukik most minden. – Ezt is elhiszem. – Mivel Byanni meghalt, csak maga tudja beállítani a biológiai bombákat. Ha a művelet sikerül, elárasztjuk leszállásunk helyét és győztünk. Értette? Farkascsorda vonított a rádión át. – Ne hallgasson rá! – Dukas ravasz ördög! – Forduljunk vissza! – Nem akarok megdögleni! Mikor a zűrzavar elszíntelenedett, Dukas újra szólt, erős hangon, igen nyugodtan, de halántékán kidagadtak az erek. – Főorvos…! Most maga a hajó ura. Most magán múlik minden. Fogadja meg tanácsomat. Nem parancs ez és 233
nem is kérés, hanem tanács; állítsa be a biológiai bombákat, hogy leszállhassunk. Most már Nulik is odafigyelt. Odakint megint kiabáltak, de most mintha kevesebben. A főorvos még mindig hallgatott. – Nos, főorvos…? Nulik gépiesen irkált, de közben másfelé is sandított. – Főorvos. Utoljára kérdezem…! Most csend volt, pattanásig feszülő. Aztán megszólalt a kérdezett. – Hát szerencsénk van, Dukas. Legyőzött engem. Lehet, hogy őrültség, amit csinálok és a visszafordulás helyett a bombaraktárba megyek, de most szinte közömbös nekem. Győzött Dukas, megyek. Sírás, jajveszékelés viharzott. Dukas a szemét se mozdította. – Ez már jó. Most már nem agresszívak. Összeroppantak. Most már nem lázadók, csak betegek megint. Hogy az ördög… Az asztalra hanyatlott. – A szívem. Nulik, kérem, adjon Robotant… A szakállas mérgesen magyarázta. – Semmi új. Megint ugyanaz a két figura… – Robotant, Nulik… – Kíváncsi vagyok, hogy… – Robo… Az ajtón Csuk ugrott be. Kiáltozását csúfondárosan festette alá a szünetjel harsonázása. – Dukas! Dukas! Nulik végre arra fordította a fejét. – Adjon neki Robotant. Háromszor is kérte. Sajnos, én nem tudtam segíteni. 234
Nem hagyhatok ki egyetlenegy jelzést sem. A Robotan injekció valamit segített, de igen keveset. – Ne, ne mozdíts el, Csuk. Hagyjál az asztalra dőlve. Ha megmozdítasz, ki tudja… – Így nem maradhatsz. – Csuk, hajtsd végre a leszállást. A főorvost ne zavard most. Háromezer méterről oldjátok ki a bombákat. Most menj. Mintha könnyeb-ben érezném magam. Csuk a vezérlőasztalhoz állt, a főorvos éppen az utolsó, gömb alakú bombát töltötte be egy üvegtartályból. A szürke színű sejtanyag nem mutatott semmi különöset. Olyan volt, mint egy marokban ösz-szegyűrögetett, porlepte pókháló. – Így – húzta meg a csavarokat –, ez is kész. Látja? – mutatta a fegyvermesternek – ez a semmi hatalmas erőt jelent. Ahová leesik, ott szétfreccsen, és mintegy tízhektáros területen leköt minden káros, idegromboló sugárzást. Egyelőre ötven bombát készítettem elő. Azt hiszem, elég lesz. – Gondolja? – kérdezte a félkarú űrhajós, aki a robbantószerek megszállottja volt, s magában megvetette az ilyen kétes fegyvert. – Nem kilőni, csak ledobni – adta ki utolsó utasítását a főorvos. – Értettem. A Ciolkovszkij utolsó körét kezdte meg. A fegyvermester pontos volt, már azért is, mert a főorvos aggodalmasan figyelte, és a félkarú megmutatta, hogy felér minden ép emberrel. Csuk, kevés töprengés után, a terminá-torvonal mellett, a romváros előterét választotta ki. A kétszáz méter hosszú óriás szinte kényelmesen és egészen puhán 235
ereszkedett le a hajdani repülőtérre. Függőlegesen ért talajt, de aztán dőlt és dőlt és végül harmincfokos szögben nyugodott meg rugózó lábain. Olyan volt a Ciolkovszkij most, mint egy ugrásra készülő, nagy rovar. Mintha varázsvessző vágott volna végig az űrhajón. Még a hangosan hahotázó, ösz-szevissza hebegő Türk is elcsöndesedett, majd felkelt rácsai mögül. – Munkára jelentkezem. Csuk őt és a főorvost küldte ki. A bioautomatikák nulla egész kettő tizedes terhelést jeleztek. Ez a szervezetnek szinte észrevehetetlen. Nincsen benne semmi káros már. A bombák jól beváltak. Azután Indra kopogtatott be az űrhajóba. Csuk megijedt tőle.
236
TIGRISEMBEREK Csuk, ha oldalt pislantott, bizonytalanul érezte magát, pedig már átment sok mindenen. Egy tigris ült mellette, űrruhában, bura nélkül. A tigris nógatta. – Gyorsabban, ha lehetne. – Gyorsabban, gyorsabban. Hiszen azt se tudjuk, hogy merre keressük őket. Most értek be a sötétségbe. Felettük fehér pontok íveltek át. A biológiai lövedékek tisztították meg útjukat. A félkarú – a jelzések alapján – pontosan dolgozott. Fakó lobbanások csaptak fel itt és ott, de mindig előttük. A tigris megrázkódott. – Micsoda pusztulás. A város itt már csak romhalmaz volt, azután már az sem. Abdullah gépének pusztulása egyszerűen elfújta ezt a negyedet a semmibe. A terepjáró most balra kanyarodott. Nagy félkört írt le az atomrobbanás színhelye körül. – Aztán merre? Nem messze előttük már a hegység túlsó fala komorlott. – Ott van valami nyílás… Nem. Csak szakadék. – Forduljunk vissza? – Ne. Nézzünk körül. Talán… Falcsonkokon döccentek át. Közvetlenül mellettük, jobbról, feneketlen hasadék. A mélyén semmi. Aztán egy alacsony és széles nyílású barlang. – Lépcsők. – Járhatók. A kocsi elbír vele. 237
Csuk most – talán életében először – habozni kezdett. Ez a félelmetes arc – Indra bozontos arca – itt, közvetlenül mellette, nyugtalanította. Indra fejét párhuzamos sávok tarkázták. Sárga-fekete, sárga-fekete. Mint egy tigris háta. A főorvos szerint egy kristályrácsból érhette Indrát a baljóslatú sugárzás, ami így elszínezte az egész testét. Két, különböző erejű és természetű sugárforrás torzította el a kozmobiológust, és ezek a források egymás fölött helyezkedhettek el, sok rétegben. Talán a most vallatását váró kristály…? Indra nem tudott világos magyarázatot adni, de beszélt helyette borzalmas külseje, amit senki se tudott megszokni. – A tigrisember – így hívta háta mögött mindenki. – Ne féljen tőlem – mondotta Indra szomorúan. – Ha rossz hatással volnék, inkább kiszállok. Menjen egyedül, megvárom itt. Elröstellte magát a parancsnok, és a mélybe indult. Arra gondolt, hogy Indra elcsúfulásával nagyon is megfizetett a kalandért. Ha ő és társai nem indulnak el a Merkúrra, akkor a Föld számos pontján törhet ki a téboly, míg… A másik három már bizonyára nem él. Lassan billentek alá és alá, elég sokáig. Aztán egy fémtükör előtt rekedtek el. A tükrön nyílás kereklett. – Oda már csak gyalog mehetünk be. – Várjon – fogta vissza Csuk a kozmobiológust. Előbb robbantunk. Három biológiai lövedéket gurított át az ismeretlenbe. Kisvártatva intett. – Ezek ők. Három űrruhás test kucorgott előttük, furcsán 238
összegömbölyödve. A biomérőiket nézte rögtön Csuk. Még éltek. – Ne nyúljon hozzájuk! Csuk hátrahőkölt A három testen mintha megmozdult volna valami. – Vissza! Indra szinte hátraröpítette. Ahol az előbb Csuk állt, ott fekete kígyó feje csapott le. Ekkor a falak megelevenedtek. Sötét hüllők százai örvénylettek előttük. Mind feléjük tartottak, de Indra gyorsabb volt náluk. Magával sodorta Csukot a kerek lyukon át. – Ide már nem jönnek – fogta le Indra lézerét. – Egészen nyugodt lehet. A belövellt fény már újból nyugalmat talált. Csak a három űrhajós domborodott ki a kövezetből. Csuk ismét menni akart, de Indra elállta az útját. – Maradjon. – Nem hagyhatjuk ott őket! – Nem is hagyjuk. Csörlővel kivontatjuk mind a hármat. – De a kígyók… – Ezek nem kígyók. Ezek kábelek. Érzékeny fejjel ellátott vezetékek. Életáramokra reagálnak. Gondolom, meghibásodhattak már, talán az időtől, mert ha a bioáram bizonyos szint alá csökken, akkor már nem működnek. Szoboljevéket ez az üzemzavar menthette meg. Mi teljes erőben vagyunk, éppen ezért nem ajánlanám… – De hát az előbb három bombát… – Úgy látszik, ezek ellen nem segítenek. Más fegyver kell ide. Egyszerűen meg kell keresni a fővezetéket és… 239
De hiszen ért engem. Most Szoboljevéken segítsünk, az az első. A csörlő egymás után vonszolta ki a magatehetetlen embereket. A gyilkos vezetékek békében maradtak. A tágas kórházkocsiban – még a lépcső alján – levetkőztették Szoboljevéket, Indra sírt. Őket és önmagát siratta. Társai is tigrisemberekké váltak. A fekete-sárga sávok ott feszültek lesoványodott, csontos testükön. – Így – dadogta – nem mehetünk a Földre. Mindenki eliszonyodik tőlünk. Ah Trabnak menyasszonya van, Aynarha, Delhiben… Soha… ő soha. Csuk komoran, némán forgolódott a testek fölött. Itt nem segített volna semmilyen vigasz. – Hagyjuk őket. Majd a hajóban… Csuk szótlanul indított. – Milyen lesz az ébredésük? Éppen egy üteg mellett haladjak el. A négy katapult szorgalmasan dolgozott. Percenként húsz bombát lőtt ki az éjbe. Csuk lassított. – Semmi? – Semmi különös nincsen, parancsnok. Az üteg két kezelője a kórházkocsi mellé lépett, és kíváncsian besandított. Aztán megrándult fejük, ahogy meglátták a meztelen testeket. – Hát ők is? – Igen. Ők is. – De mi csak nem…? Csuk belepillantott a háromszögletű keresőtükörbe. Arcán nem látott sávokat, de azért furcsán érezte magát. Még egyszer a tükörre hajolt. – Ugye, mi nem…? 240
– Nem. Nem. Biztosan, hogy nem. A biológiai bombák… Hangja nem valami meggyőzően csengett. Dukas feszült arccal fogadta. – Jó lesz igen hamar a dolog végére járnunk. Az ismeretlen félelmet kiirtottuk, de most meg helyette itt van ez a… Ez a… – Tigrisjárvány. – Jó elnevezés. Ez a tigris járvány. Senki se szólt még, de én tudok olvasni a szemekben. Sietnünk kell. Szoboljevékről így rendelkezett: – Nagyon gyorsan különítsétek el őket. Nagyon gyorsan. Nem akarom. Elég, ha Indra. Értesz. – Ez nem megy, Dukas – emelte fel mutatóujját Csuk. – Nem szörnyek ezek, hanem szerencsétlenül járt emberek. Így akár örökre a Merkúron hagyhatnánk őket, mert a Földön majd félrehúzza a száját láttukon néhány kényesebb ízlésű egyén. Hát nem. Hívj mindenkit össze a nagyterembe, televízión át bemutatjuk őket. Százötvenhárman voltak együtt. Csuk bekapcsolta a kórházszobát, és Indrához lépett: – Beszélj….! – Mit? – Tudod te azt jól. Beszélj…! Indra hangja reszketős volt, szinte könyörgő. Kiérzett belőle a minden eddiginél nagyobb félelem. – Megbűnhődtünk. Nézzetek ránk. Megbűnhődtünk… – így kezdte el. Utána nagy csend volt. Aztán megszólalt a fegyvermester: – Ne félj, ne féljetek, nem maradtok magatokra. Én is azt hittem, mikor… 241
Nulik tréfálni akart. – Mivel kiüttök a nagy férfiátlagból, a nők verekedni fognak értetek… Az egész terem egyszerre mondta: – Nem maradtok magatokra. Sohasem. Szoboljevék álomtalanul aludtak a csövek tekervényeiben. Testükben már új vér keringett. – A Merkúr alá nem tudunk behatolni, amíg azok a vezetékek élnek – dobolt az asztalon ujjaival Dukas. – Hát nem. Meg kell keresnünk a központjukat. Különben is, ki tudja hány és hány erőközpont… Nulik közbevágott: – Több nem lehet. A felderítők min-denhonnét sivatagot jelentenek, pár jelentéktelen dombbal. De különben is, a sziklák csak a hegység környékén mászkálnak. Innét száz kilométernyire már nyomuk sincsen. Tehát…? – Holnap reggel indulok – állt fel Csuk. – A környéket átröntgenezem. Aztán majd meglátjuk. – Jó – dőlt vissza tolószékébe Dukas. – Így lesz a legjobb. Nos, professzor, mit szólt Liann… – Meglehetősen hideg volt, de ez csak álarc rajta, már ismerem. Egyébként teljesen rendben levőnek találta a kozmologikai megfejtést… – Ennek örülök. Végre két tudós, aki nem vitatkozik folytonosan. A bolygó mit jelez? – Ugyanazt, mindig csak ugyanazt! Testvér keresi a testvéreit.
242
POLIPOK VILÁGA A szokatlan jármű, amelyre Csuk és Fox szállt, lapos és négyzet alakú volt, mint egy sakkasztal. Négy igen vékony, de erőteljes lábon várakozott a buckák között. A felszállás gyorsan ment. Negyven fúvóka szinte színtelen lángja röpítette őket. A négyszög belsejében elfektetett kábeldobról gyorsan pergett alá a vezeték. Csuk próbát tett. A kerek képasztalon megjelent a Merkúr domborzata. Éppen a hegység fölött úsztak. Odalent hegyes csúcsuk sorra izzott a szakadatlan, nagy fényben. A felderítő sugarak minden ellenállást legyűrve hatoltak a felszín alá. Csuk kedvetlen volt. – Kőzet. Csak a tömör kőzet. – Gondolom, legjobb, ha a hegységet körbejárjátok – vélekedett Dukas. Fox a csőkorlátra dőlt, és nézegetett lefelé. Még nem jött el az ő ideje. Egyszer aztán felkiáltott. – Méhkasok! A jármű kúpos hengerek fölé evezett. Látszott, hogy mesterséges építmények sorakoznak alattuk. A sugarak visszalövődtek róluk. – Fém. A parancsnok a dobozra mutatott. – Fox, készülhetsz. A kőbe ágyazott kábelek világosan kirajzolódtak. Nagyon mélyről futottak fel a rakéták aljába. A főér kilencszáz méteres mélységben jelentkezett. – Ezt kell átvágnod, Fox. Kétszáznegyven lövedék, valószínűleg idegbénító töltettel … Ha ez mind az űrbe 243
szabadulna … Indulj. Dukas ellentmondott. – Ez most részletkérdés. A teljes hálózat térképe kell. – Fox már elment. Adjatok nagyobb energiát. A sakkasztal-jármű ügyesen egyensúlyozott vézna lábaival a keskeny hegygerincen. Fox doboza már célhoz ért, és a kő-lazító szerkezet sarló alakú karjai kaszabolni kezdték a felszínt. A kamra aljába szerelt négy sugárvető teljes erővel puhította a bazaltot. A karok örvénylő forgásából szürke szökőkút vágott fel. Csuk alatt portenger terült szét, de azért világosan látta a tejüveg lapon a kamra gyors süllyedését. Az akna percenként húsz métert mélyült. – Nem kedvelem az ilyesmit, Csuk. – Háromnegyed óra az egész – békítette Dukast, aki nyugtalanul ingott ide és oda űrhajóbeli tolószékében. Aztán már Csuk mit se látott. A bazaltpor viharfelhői nem sok jót ígértek. Tömegük súlyos volt, de nyugtalan. – Még három perc – ígérte Fox. – Ne feledd, hagyj egy vékony kérget a kamra és a kőkábel között. Nem tudhatjuk, mekkora a lenti feszültség. – Bízd csak rám, parancsnok – mondotta kicsit sértődötten Fox – én… – ez volt életének utolsó szava. Aztán már csak fény volt, égig érő. Mivel a villanás gyorsabban érkezett fel Csukhoz, mint a pusztulás, így megmenekült a jármű. A parancsnok a röntgenasztalba kapaszkodott, és forgott-forgott vele a mindenség. A vészindító szinte robbanás-szerűen kapcsolta be a fúvókasort, és az asztal ferdén felfelé rohant. Lábai elroncsolódtak, vezetéke szétrongyolódott s így a képernyő megvakult. Dukas…! 244
– Kellett ez neked? – Dukas…! – Fox? – Eltűnt. Meghalt. – Igyekezz egyensúlyba hozni a gépet, és térj vissza! A kormányszerkezet – szerencsére – ép maradt, s így Csuk erőt vett megbokrosodott asztalán. Egyenesen a Ciolkovszkij-nak tartott, de aztán a kormány megbolondult, a jármű meredek szögben rohanni kezdett az égbe. Egyre emelkedett. – Csuk, vigyázz a hálóra! – hallotta Dukas távoli hangját. Aztán mindent megértett. A jármű mögött sötét szalagok mozogtak. Ezer és ezer. Valóságos hínártenger. Mohón tapogattak feléje, de aztán elfordultak tőle és a Napot rohamozták. – Mi ez Dukas, mi ez? Látta, ahogy a csápok osztódnak, és vékony fonalakat engednek ki magukból. Azután ezek is bomlottak tovább. – Ez? Az átvágott kábel. Fox pusztulása nem volt hiábavaló. Az aknán át – mintha csak erre várt volna – kirontott a kábel, és itt tekergőzik a hegység fölött. Most már sok minden megvilágosodott… A Merkúr vezetékei időnként a felszínre törnek és a kozmoszból gyűjtik be energiáikat. Valószínűleg a Nap sugárzásából szelektálják ki az idegpusztító erőket is… Ezzel vannak összefüggésben a zöld kígyók, a feltöltött lövedékek … Gondolom. Nagyon bonyolult világ ez Csuk, és gonosz. – Most merre…? – Kerülővel, a sötét övezeten át. Ott jóval gyöngébb a polipok – vagy hogy is nevezzem őket? –, szóval, a 245
polipok tevékenysége. Ott nem érdemes igyekezniük, ott nem táplálja fel őket a Nap. Tehát, az éjszakai zónán át. Az asztal süllyedni kezdett, vele együtt a Nap. Aztán éj lett. Csuk ujjai még mindig remegtek. – Már ernyed – közölte Dukas – lassanként behúzza csápjait. Jóllakott. Csak a fúvókák világítottak, meg a távoli napok. – Úgy, úgy – mondotta Dukas. – Már búvik is vissza szépen a hegybe. Úgy. A korláthoz lépett Csuk, és kihajolt, csak úgy, megszokásból. Gondolatait akarta elterelni a közelmúltról. De lent csak az örök sötét volt, és tőle jobbra valami ferde fény. – Világító gázmező – gondolta. A megfagyott gázok felszínén szürke sávok mozogtak. – Árnyék – vélte magában. Mindenesetre megközelítette a jelenséget. Kiáltani akart, de a hang valahol elakadt, félúton. Kidülledt szemekkel nézte az óriást. A mozgókép meglehetősen eltorzult, mert a hegység oldalát kisebb-nagyobb szikla-dudorok ülték meg. A kép hatalmas volt, mintegy 150X300 méteres. – Ember! Dukas rögtön jelentkezett. – Engem hívtál? – Á! Nem. Csak úgy magamban, mormogok. Csuk agya gyorsan váltott. A televízióadás hetven fényévről jön. Üzenet az el-szakadtaknak, üzenet a Földnek. Szoboljevék fényképei a múltból sok mindent elmondottak. Mikor a csuklyások elhagyták a Merkúrt, nagyszámú pithecanthropust vihettek magukkal. A csuklyások kihaltak, de megmaradtak az emberek. A 246
távoli világból – ki tudja már mióta – szakadatlanul érkeznek a képsorok és a rádióadások, egyidőben. Hívnak. Azoknak, ott bizonyára nincsen csillaghajójuk… Még a Földnek sincsen… Hacsak Dukas… Filmezni kezdett. Először csak az öregember szakállas feje látszott. Olyan volt éppen, mint Nulik. Mosolygott az öreg, egész barátságosan. Ránca már ezer volt. Aztán egész alakja látszott. A vénember teljesen ruhátlan volt, és lassan megfordult, hátát mutatta, majd megint szembenézett. – Elég koldus társaság – morgott magában Csuk –, még egy ágyékkötőre se telik nekik. Ekkor az öreg öltözni kezdett. Csukban felderengett, hogy a sovány test azért került bemutatásra, mert a messzi világ ismertetni akarta lakói anatómiáját. Egyetlen hosszú inget vett magára s mezítláb maradt. Mint valami próféta – gondolta Csuk –, már csak a glória hiányzik. Aztán elkerekült a szeme. Ilyesmire nem számított. A képbe bejött két fa. Az öregnek éppen az álláig értek. Ágas-bogas gyökérzetükön ügyesen szökelltek előre a jegenyék. Nem volt tévedés, szabályos fák voltak, hosszú ágakkal, nyúlánkok, rezegő levélzettel; Az öreg pedig átkarolta őket, és feje nemet intett. – Mi lehet ez? – Csuk csaknem átbillent a korláton. A fák az öreghez simultak, majd elhományosult minden. – Mit akart jelezni az a messzi Nulik? Talán azt, hogy ott az embereken kívül csak az értelmes fák az egyetlen 247
élőlények? Lehet… Lehet… – Azonnal gyere. – Én… – Gyere…! Kelletlenül vágott neki Csuk. Látta még, hogy a hegyoldalon új kép jelenik meg. Mintha rengeteg kupola rajzolódna ki, egy végtelenbe táruló város felett… Dukas már várta. – Vendégeink vannak. – Képzeld… – Mondom, vendégeink vannak. A könyvtárszobában Nulik terpeszkedett szerény, de büszke arccal. Szakálla gyanúsan mozgott. Jobbra és balra tőle, süppedős fotelban, egy-egy múmia. Csak szemük pislogása jelezte, hogy élnek. – Kik ezek? – Két hibernált pithecanthropus, a hegyből. Sajnos, két társuk elhunyt az élesztgetési kísérletek alatt, de ők élnek, és egészségesek. Pedig nem valami fiatal legények. Az ősembereken vékony vászonruha lötyögött. Láthatóan jól érezték magukat a könyvtár harmincfokos melegében. Pislogtak, ültek, pislogtak. Nulik hangja zenei volt, ünnepélyes: – A főorvos remek munkát végzett. – Tud beszélni velük? – Hát… még nem. Csuk nem illetődött meg az ásatag vének láttán, hanem magyarázni kezdte a televízióadást. Dukas érdeklődve, Nulik közömbösen hallgatta. – Mindez szép, de ki mer itt maradni a Merkúron? A kábelek egyelőre legyőz-hetetlenek. – Egyelőre. És a Földet is támadják már. Felingerelte 248
őket a sok biológiai behatás, a szerves testek kisugárzása… Nulik felugrott. – Ki kell ürítenünk a Merkúrt! – Igen, de akkor ki figyeli a televízióadást? – Reléláncot kell létesítenünk. – Ez is elképzelhető. De értelme nincsen. Mert ha a Merkúr támadásai nem szűnnek, akkor levegőbe kell röpítenünk a gyűrűs-hegységet. Meg kell semmisíteni a csuklyások minden mechanizmusát. Nulik könnyezett. – De ember…! Hiszen elpusztul akkor minden, ami… – Tudom. De nekünk a Föld sorsa mindennél előbbre való. Csuk elkomorodott, de nem mondott ellent. – Mikor kezdjük? – Sajnos, mi nem vagyunk erre alkalmasak. Kevés az erőnk. Az első űrhajókaraván már elindult. Nyolcvan hajó jön, teli determittel. – Legalább mentsük, ami menthető. Kutassuk át a várost. – Rendben van. Akár azonnal elkezdhetik. Nulik, maga lesz a vezető. A két ősember csak ült, és pislogott egykedvűen.
249
KÍGYÓFÉSZEK A két ősember szemmel láthatóan unatkozott. Először kényelmetlenül érezhették magukat az űrruhában, de meglepően hamar megszokták. Most már nem csipogtak. Rádiójuk hallgatott. – Azt kell hinnem, hogy ezek már láttak ilyet. – Hát persze. A csuklyások bizonyára. – No igen. Nulik kedvetlen volt, Csuk nemkülönben. A rejtekek, a nyílástalan házak belül kongtak az ürességtől. A kutatók örömtelenül kószáltak a termek útvesztőjében. – Bizonyára a mélyben… – Ott igen. De ki merészkedik le oda? A hatvan tagú expedíció szétszóródott a nagyvárosban. Csukék mindössze öten voltak. A két ősembert Türk kísérte. – Sehol egy felirat, sehol egy ábrázolás, de még egy bevert szög se. – Kedves Nulik, én azt hiszem, hogy ezek nem lakóházak voltak, hanem afféle kaszárnyák, istállók, kényszer-lakóhelyek. A pithecanthropusok tömegszállásai. Ne feledje, csak rabszolgák voltak, vagy még azok sem… – De hát hol lakhattak a csuklyások…? – A mélységben …? Lehet, de nem hiszem. Hiszen a fény őrültjei voltak. Afféle napimádók. Talán a hajókban tanyáztak… Mit tudom én? Újabb terembe léptek át. – Akár vissza is fordulhatunk. Kár kutatnunk tovább. Hogy áll a feltérképezés? 250
Csuk a falra vetítette a pontos rajzolatot. – Látja? Ez csak egyetlen szint. A kábelek ezrei. És vagy húsz szint egymás alatt… – Én nem ezt kérdeztem, parancsnok. A várostérképre vagyok kíváncsi. – Úgy? Bocsánat. Az is… Elhallgatott. A két izgatott ősembert figyelte, akik a vetített rajz előtt hadonásztak. Csiripelésük fülsértő volt. – Érti ezt? – Nem. A pithecanthropusok most végigdőltek, a kőlapokon, és a falba ütögették sisakjukat. – És ez? – Gyász? A két múmia nekiiramodott. Három kísérője alig tudta követni őket. Utcákon, közökön át futottak, vad csiripeléssel. Aztán kibukkantak a romos szobor elé. Ott megálltak, és felfelé mutattak. Csuk felhördült izgalmában. – Nulik! Talán. – Nem kizárt, de előbb fel kell jutni a tetejébe. Türk habozás nélkül indult neki. Aztán visszaesett. Szerencsére, jelentéktelen magasságból. – Majdnem meghaltam. Akkora áramütést kaptam. – Ez így nem megy. Felülről kell rácsapni. Tíz perc múlva már megjött az asztal. Kauser vezette. A jármű lassan körözött a roncs körül. – Mi van a tetején? A szerkezet följebb emelkedett. – Semmi különös. Csak alaktalan romhalmaz. – Kössön ki rajta. Kauser manőverezett. A fúvókák kiegyenlítették 251
egymás erejét. Függőlegesen lebegett alá és aztán sehol se volt. – Kauser! – Kauser…! – Türk? Nulik? Láttak valamit? Nyöszörgött Türk: – Mintha halványan lobbant volna, de nem… Nulik hátrált: – Én élni akarok még! Maguk csak maradjanak! Borzalmas erők védik ezt az istent! Alig tudták elvonszolni a kapálózó ősembereket. Hihetetlenül nagy erejük volt. Zajongtak és mutogattak csak egyre, fölfelé. Dukas nem csodálkozott. – Újabb áldozat. De remélem, az utolsó. Most már biztos vagyok, hogy a romban van a központ. Szétlövetem. – Szétlöveted? – Igen. Determit gránáttal. – Elpusztul a város is. – Akkor elpusztul. Úgyis üres. Régészeti értéke aligha van. Hívasd vissza az embereket. Ettől a pillanattól kergették egymást az események. Elsőnek a sivatagi állomás – Indra terepjárója – jelzett veszélyt. – Gyülekeznek a sziklák! – Vonuljon vissza! A szakadékon át úgyse törhetnek be! Félőrült ember bukott be. Szeme forgott. Mögötte még hárman ziháltak. – A szobor!… – A tetejéből csak úgy özönlenek a kábelek! 252
– Láttam! Sakinék is alig tudtak elmenekülni! Dukas meg se moccant. Az izgalom ette szívét. Tudta, hogy a legkisebb mozdulat is az életébe kerülhet. – Létszám jelentést kérek! – Mindenki befutott. A kábelek már a közelben… – Felszállni! – Nem! Még nem! Én maradok! Nulik volt. – Megőrült? – Valakinek kell irányítani a műveletet. Tízszeres sugárzárat kérek… – Ember! A szakállas hajthatatlan volt. – Aki akar, velem maradhat. De jobb, ha egyedül… – Az első kábelek elérték a mellső támasztókat! – Hol a kabin? Lőjenek ki, aztán menjenek! – Ember! Gondoljon a lehetőségeire! – Elpusztul a város. Mi értelme… – Hagyjátok. Menjen. A csillaghajó már emelkedése közben zuhintotta alá a fülkét. Nulik nem volt egyedül, az utolsó pillanatban Szoboljev nyomakodott melléje, vad, sávos arcával. – A sugárzár bonyolult dolog. Nekem már nagy gyakorlatom van. Kérem, kicsit húzza magát össze. A háromlábú helyiség sűrű sorokban eregette ki rezgő csápjait. Az erőket Szoboljev nem aprózta el, csupán egyetlen energiafüggönyt húzott kettejük köré. A kábelek – mintha érezték volna a veszélyt – tovasiklottak mellettük. Hullámzó, fekete tó közepén magaslott ki a csepp sziget. – Így is jó – vont egyet a vállán Szoboljev, aztán diktálta: – Magasabbra, magasabbra … Három köteg 253
igyekszik felfelé. Kétszáz méteren lehetnek. Vigyázat! Roppant kisülés vakította el őket. A tűzsugár a Ciolkovszkij mögött rohant fel. – Óvatosabban, Csuk. Tűnjenek el innét. A bombázás lehetetlen. A szobor légelhárítása kitűnő. Húzódjanak a sivatag fölé, oda a kábelek ereje már nem ér el. Célozzák be, aztán tüzeljenek. Csuk nem állt kötélnek. – Lehetetlen, amit kíván. Ha a szobor fölé kerülök, már az első bomba biztos… Ha meg lődözni kezdünk, a célzás nem százszázalékos, és maguk is rámehetnek… – Ne velünk törődjön, csak a szoborral. A második villám már pontosabb volt. Lyukat vágott a Ciolkovszkij hasába. Nulik eltakarta a szemét. – Négy hibernálófülke pusztult el. Négy új halott. A levegő elszigetelése megtörtént. Elmegyünk. Szoboljev arca rángatózott. – Előbb kellett volna… Dukas érdeklődött. – Három perc múlva kezdődik a tüzelés. Tudják, hogy ez mivel járhat; Van valami utolsó üzenetük, ha talán …? A kérdés ott rezgett a térben. Szoboljev kurta volt: – Nincsen. Nulik ásított idegességében. – Mondják meg Liann-nak… Különben semmit se mondjanak. Kikapcsoljuk az összeköttetést. Már a kapcsolóhoz nyúlt volna, de Szoboljev a kezére vágott, nem erősen. – Megháborodott? A találatokat jelezni kell. Nulik lecsúszott a fülke fenekére. Mivel az űrhajó elment, a kábelek megnyugodtak. Szoboljevék szemmel 254
láthatóan nem érdekelték őket. A sok-sok ezer vastag kábelen néha finom remegés futott végig, hogy változott a feszültség. Aztán darabokra hullott három épület a város szélén. – Nem jó. Háromszáz méterrel jobbra. Ez a lövedék már a kábeltóba csapott, valahol a szélén. A fekete vonalak hullámzani kezdtek. Jobb volt valamivel. De miért dolgoznak kis erejű töltetekkel? Így órákig elpiszmog-hatunk. Pergőtüzet! – Nem. Maguk… – Már mondottam, velünk ne törődjenek. Önként vagyunk itt. Nulik mocorogni kezdett Szoboljev lábainál. – Mikor lesz már vége? – Azt én is tudni szeretném. A sugárfüggöny energiája nyolc perc múlva csökkenni kezd. Gyengék a telepek. Összecserélhették őket. Ekkor a szobor előrelépett sárga ragyogások között. Csak jött és jött a kabin felé, de el nem dőlt. – Szoboljev! – Nyugalom, Nulik. Már derékig gázolt a villogásban. – Most jó. Erősebben! A determit ragyogó fergetege összecsapott a feje fölött. – Még! A kábelek serege körülöttük megtébo-lyodott. A központi irányító agy egymással ellentétes utasításokat adhatott, mert amíg egyes huzalok a sugárfüggönyt támadva hamvadtak el, addig mások összefonódtak, és izzó fojtogatásban múltak ki. Szoboljev megvakult, Nulik is. A tűzijáték már oly erejű volt, hogy a zöld lap mit sem ért, de a fekete se. Csak ültek és vártak a purgatórium 255
fenekén. Azután elhagyták a Merkúrt. Érezték, hogy suhannak lobogó kardok között. Palloscsapások vágták el antennáikat. Aztán odafent felbarnult az égbolt. A szobor helyén örök tűz támadt, mert a bolygó kérge átszakadt. Villogó sziklákat vetett ki magából a minduntalan nagyobbodó kráter. – Elnyeli lassan a várost, aztán az egész völgyet. A gyűrűshegységből tűzhányó lesz megint. – Most úgy néz ki – bólogatott Dukas, ahogy kerekesszéke át- meg átdöccent az elperzselt, döglött kábeleken. – A neve Abdullah-kráter legyen. – Köszönöm, Csuk, de nem. Abdullah csak egy az ezrek közül, akik az űrben hagyták életüket. Neve legyen a Győzelem krátere. Az agy elpusztult, amit valaha egy csomó okos gazember teremtett. Megmenekült a Merkúr, a Föld… – Szoboljevék már jobban vannak, bár megviselte őket a nagy zuhanás. – Ah Trab ma bejelentette, hogy ő maradni akar. Ő lesz a képadás meg a rádióvétel megfigyelője. Pedig most éppen hosszabb szünet következik. Az adók és a Merkúr közé kerül a Nap… – Maradjon, ha akar. – Már engedélyeztem. Nulik is vele lesz. Liann két hónap múlva érkezik. – Most már te is megpihenhetsz. Bemégy a kórházba, aztán… – Nem megyek kórházba. Már kigondoltam az ötödik változatot. Érdekelnek az új hajtómű rajzai? – Hetven fényév. Szinte elképzelhetetlen. 256
– Most már nem. Várnak reánk. Sietnünk kell.
257
HAJDANI KÜZDŐTÉR Mit sem vénült a Nap. A Föld sem lett sokkal ráncosabb, csak a Hold valahogy összezsugorodott. De az ember, az ember… Még a vasbetont is kikezdheti egyszer az idő, a betonból szürkésfehér por lesz, bilincseket lerázó, bosszúért ordítozó viharok játékszere… A hajdani lármás stadionból mindössze három, madárcsőr alakú pillér állt még, ferdén és erőtlenül. Az egykori emberi szem magasságában – valamivel a két méter alatt – betűk elmosódott sora futott keresztül. Nagy szavak voltak!… ,,Az ember egyéni teljesítőképességének tulajdonképpen nincs határa. A grönlandi Aborah a 2904ben rendezett Olimpiai Játékokon a százméteres távot egyetlen másodperc alatt futotta le. Igen, az emberé lesz a mindenség, mert egyéni teljesítőképességének nincs határa!” A diadalénektől zengő, hatalmas küzdőtérből észrevétlenül lett aztán kecskelegelő. Később a fű között kibukkant a nedves homok. Tavak keletkeztek eső után, aztán megmaradtak továbbra is. Később fák nőttek, kísérteties erdőcskék, csupa mocsári tölgy. Mintha az egykori bajvívók százai jöttek volna vissza, hogy fa alakjában éljék tovább életüket ősi dicsőségük színhelyén. A fák együtt senyvedtek a rokkant stadionnal, megdőltek a laza humuszban, gyökerük kiállt a gyenge földből. 258
Az egymásra borult fák alatt most három lény botorkált nagyon óvatosan, összekapaszkodva, kikapcsolt automata mankóikat vonszolták a férgektől nyálkásan nyüzsgő sárban. – Az egyik ősapám hat méter hosszat ugrott itt, rúd nélkül – mondta a középső lény. Idomtalan nagy kupolafeje nehézkesen ringott ide-oda vastag nyakán. Teste valamivel kisebb volt két méternél. Végtagjai satnyák voltak, rövidek, mint a rovarok lábai. – Egyik ősanyám átúszta az Atlanti-óceánt ! Nála is különösebb társai már hörögve ziháltak. Ráakaszkodtak, húzatták magukat. – Képtelen voltam meggyőzni őket – sipította a középső lény –, az ifjak zsinata képtelen felfogni a tényt, hogy az utolsó lehetőséget mulasztjuk el, ha nem intézkedünk! Sorvadásunk mai állása szerint, megállapíthatatlan. Csak egyetlen évezred, és az emberi lény félméteres lesz csupán. – Szaporodásra képtelen – nyögte a bal oldali lény. – Kihal az ember – jósolta a jobb oldali, – Nem lesz kár érte! Könnyű szél futott át fejük felett, esőcseppeket hullajtott rájuk. A három nagy fejű lény irtózva csavargatta nyakát, az agyat borító vékony bőrréteg megmegremegett. Suttogva, rekedten folytatták: – Atletizálni! – Ah! És a jóga! A középső lény esküre emelte satnya jobbját. – A sarkcsillagra mondom, hogy a száz métert még ma is lefuthatja bárki! Mankók nélkül! Alig fél óra alatt! Meg kellett állniuk. Hiába támasztották őket megint a 259
vasmankók, gyenge testük halálos kimerültségtől reszketett. – Elvesztjük bolygóinkat! – Régen elvesztek azok már! A Marsra emberi lény már be sem teheti a lábát! Ki merne ujjat húzni a robotokkal?! – Oda a Vénusz is! – Na és a Hold? A Hold? Nem tudták folytatni a beszélgetést, kifulladtak, mint a menekülő vízimadarak a sás között. – Ki vagyunk tiltva Ázsiából! – Holnap Európából is kitelepedhetünk a négy égtáj felé, ha ez így megy. – Már a Föld sem a miénk! – Micsoda fájdalom! A középső felvihogott, de az is lehet, hogy sírt. Fulladozva nyögte ki szavait, mintha egy könyörtelen robot acélmarka szorítaná ki belőle a kevéske levegőt. – Javasoltam a Zsinatnak – mesélte –, hogy ezentúl az újszülöttek lábát műtéti úton távolítsák el… – Mire jó nekünk a láb? Csak ücsörgünk a kasunkban, az agyunkat pedig mesterségesen növeljük, hogy tökéletesebb legyen a memóriagépeknél… A jobb oldali emberi lény pislogva hallgatott, mert az eget figyelte, hol csillaghajók tűzcsíkjai húztak át benn ülő robotokkal. A legújabb típusú gondol-kodógépek már nem voltak puritánok. Hatalmas párnákon ültek, kényelmesen elterpeszkedve acéltagjaikkal. – Nagyszerűnek találták az ötletemet a Zsinaton – mondta a középső emberi lény. – Tehát? – Le fogják metélni az újszülöttek lábait… Valahol dobolni kezdtek, nem emberi kéz verte a 260
dobot, mert fantáziátlan, indulattalan dobpergés volt. – Az Ünnep… – mondta halkan a középső. – Az Ünnep! – mondta a másik kettő. – Táncolnak a robotok. Megülik a tökéletesedésük ünnepét. Jogosan vigadnak, mi már semmik sem vagyunk… Közben elcsöndesedett az eső, a sár cuppant csak rozoga lényük alatt. – Ezentúl amputálnak – ásítozott a bal szélső. – Térdben? Combban? – Nem mindegy, hol? – gurgulázta a középső. – Tökéletesen mindegy. – A Zsinat gyülekezete komolyan vette javaslatomat, s ezzel sikerült közelebb hoznom az emberiség végóráját! Sikerült! Sikerült! Mélyzöld fény csapott le rájuk, robotok őrjárata az erdőcskében. Este, a pihenés idején összeszedegették az elkószált emberkéket. A középső nagy fejű emberi lény elébük döccent. – Öljetek meg! – parancsolta vékony hangon. – Öljetek meg! Én nem merem megölni magam! De undorodom önmagamtól! Öljetek meg! A robotok csak füttyentgettek egymás felé. – Mi az? Legújabban már nem is akartok beszélni velünk? Micsoda eljárás ez? Magyarázatot követelünk! – Ne ingereld őket – rimánkodtak társai. – Ma van az ünnepük. Tele vannak dicsőséggel! A végén még tényleg eltaposnak minket! Kérlek, ne ingereld őket! – Férgek – mondta a középső lény –, és még ezek voltak a barátaim! Megérkeztek a dajkák. Olyasforma szerkezetek voltak, mint hajdan lehettek a gólyamadarak. Hosszú csőrük felkapta a didergő emberi lényeket, és vitte, vitte 261
kilométereken át, hogy segítsen rajtuk. Gúnyosan sivított a hideg szél, a fák még jobban egymásra dűltek, a kiálló gyökerek összegabalyodtak, hogy ne vigye ki alóluk a maradék földet. Az őrjárat ment tovább. A három pilléren vakultan éltek a betűk: AZ EMBER EGYÉNI TELJESÍTŐKÉPESSÉGÉNEK NINCS HATÁRA! A középső oszlop darabjának denevér csapódott, nagy volt és félelmetes, az oszlop még jobban elferdült a közelgő éjben, az írás beleveszett a sötétségbe.
262
VÉRCSAP Böcögő mocsarat várt, földrésznyit, de szőlőlugas indáiba keveredett. Felnézett a lécek közül, de a térhajó csillag volt már a csillagok között. Adap most sértődötten hallgatott ezüstburkában. – Ez már a csillagváros széle – figyelmeztette egy napfordulóval előbb a fotonagy. – Itt jóformán nincsen már semmi sem. Csupa kifáradt csillag, hideg vagy hűvös bolygókkal. És olyan kevés csillag. Ez már a külváros legszéle – morogta Adap –, forduljunk vissza. Összevesztek. Azóta Adap hallgat, s szótlanul teljesíti parancsait. Nem tudott haragudni rá, mert Adap valójában igen jó, barát, nemcsak logikája van, hanem szép érzelemvilága is. Egészen jó balladákat ír. Derűsen gondolt rá, majd feltápászkodott a langyos földről, és nekivágott az éjszakának. Satnya olajligetben lépegetett. Akkor még óriáshüllők lubickoltak itt – gondolta a Megfigyelő, és millióéves fáradtságra emlékezett rugalmas izmaiban. – Micsoda vadászat, micsoda munka volt! Kivonattá sűríteni a hegységnyi olajos nyálkás húst. Húszezer térhajónyi szállítmány! A 4456-os és 7610-es rendszerek túlzsúfolt bolygói azonban megmenekültek az éhhaláltól… Felpattant előtte valami a csillagfényben. Egy Négykezű volna? – gondolta. – Nem! Annál jóval nagyobb. Amikor elmentünk, mindent elborítottunk jéggel, hogy a milliárdnyi feldolgozatlan hullarész ne fertőzhessen! 263
Vajon mi lett a Feketeszeműek városából? Kutya sompolygott előtte. Visszanézett néha, s olyan ismerősen. – Te vagy az? – kérdezte megdöbbenten. – Te vagy az? Hát idejutottál? Fekete szemek csillogtak rá nagyon éhesen, a tekintetben csak megadó könyörgés volt, semmi más. – Ez lett belőled? – nyújtotta felé üres kezét. Rémületében nagyot ugrott a kutya, és eliszkolt a gyáva, kis fények közé, amelyek megszeppenve ácsorogtak a határtalanul nyitott éj alatt. Valahol, egészen közel, tompán énekeltek. Egy magas férfihang ordítva sírt… Oldalt vonultak a jószagú fák, és nyomorúságos dobozokat pillantott meg, csupa fehéret. Most a harmadik fokozatban élnek – is-, merte fel. Az alamuszi viskók előtt bűzölgő fáklyák kínlódtak. Elektromosságnak, magenergiának nyomát sem látta, sok árnyat csupán, egy hosszúkás láda előtt. A Négykezűek utódai volnának? – lépett közéjük. A nyitott koporsóban ifjú nő feküdt, döbbenetesen szép. Gyönyörködve hajolt rá. Külseje a tizedik fokozatnak felel meg. Világa sokkal hátrább maradt. Mi zavarhatja meg itt ennyire a kettős fejlődés harmóniáját? Perselyt rázogattak az orra alatt követelően. – Csak egy misére valót, uram! Jóformán nem is látta a széles szerzetest, aki akkora volt, mint egy kisebb torony. – A halott lelki üdvéért, uram! Ezek még nem ismerik a testfelújítás módszerét? – töprengett magában. – Tanítsam meg őket? Környezetük 264
igen kezdetleges, viszont megjelenésük szinte tökéletes, már abból következik, hogy rögtön megértik, amit akarok. Ekképp döntött, és a perselyt félretolva, a halott mellkasára tette kesztyűs kezét. – Ez még ifjú test – nézett a megdöbbent szerzetes szemébe –, így egyetlen, rövid besugárzás is elég. Látod, magától ül fel a halott, és most is mosolyog. – Segítsek? – kérdezte a nőtől –, vagy magadtól is fel tudsz kelni? A ravatal lábánál még mindig üvöltött a gyászoló férj. Szemét kendő takarta, akár az éneklőkét. Csak a szerzetes látott zsebóra nagyságú, dülledt szemével. – Őrség – bőgte –, fogjátok el a boszorkánymestert! Csörömpölve érkezett a kisded csapat. Tollas fejű férfi dobogott elöl. Pici sapkája nem is látszott a hatalmas bokréta alatt. Nyársforma vézna kardja a nőt döfte át. – Aki meghalt – kiáltotta csengő, kellemes hangon –, az ne támadjon fel! Megérkezett a Hold is. Kemény fényében karok és hátrább árbocok imbolyogtak. – Boszorkánymester! Pokolba vele! Leghangosabban a férj vonított: – Döfd le! Döfd le! – Nem – mondta a tollbokrétás, és keresztet vetett –, a Sárga Palotába kell vinnünk. Végre egy valódi boszorkánymester. Még meg sem ragadták a csodatevőt, máris lóra pattant a futár, és hangos trombitaszóval dübörgött a holdas úton, feszületek közt, csöndes félelemmel. Egy óra múltán már korbácsai között kotorászott a főinkvizítor, de végül is egy karmokban végződő vasrudat tett maga elé. Nézegette, meg is simogatta, 265
aztán az örök parázzsal teli serpenyőbe lökte. Tollat fogott kellemesen bizsergő ujjaival, forgatta, hegyét próbálgatta egy elrontott halálos ítélet hátlapján, de szeme unos-untalan a kínzószerszámra sandított. Ezt az eszközt különösen kedvelte, mert hamar felizzott, mint most is. Megkongatta az asztali ezüstharangot, és kiáltozott is, pedig nem szokott. Kimért volt, főpapi, de most nem állta meg, hogy ne ordítson, mert nagyon fúrta az oldalát a felcsigázott kíváncsiság. – Hozzátok be! Rozzant vént várt, csupa szőr képű vajá-kost, de a bronzveretes, keskeny ajtószárnyak között szép és előkelő ifjú tűnt fel, errefelé szokatlan szabású, feszesen tapadó, ezüstfényű öltözékben. Sunyítottak az alabárdosok, mint a rókák, veres, buta képük csupa veríték volt. Nem úgy festett a látvány, mint mikor, foglyot kísérnek. Mintha inkább ő vezette volna a bizonytalanul beódalgókat. – Miért nincs megkötözve? Mintha kőből faragták volna a hallgatag csoportot. A boszorkánymester szelíden mosolygott, előrelépett, és barátin ölelte át a csuhát. A főinkvizítor gutaütéstől félt. – Miért nincs megkötözve? Lapítottak. – Kerékbe töretlek benneteket! Erre felbomlott a csapat, szószólójuk, az orratlan Joao, aki példásan szorgalmas hóhérsegéd volt évtizedekig, lassan meztelenítette le nyakát a főinkvizítor köves tekintete előtt. – Nézzed csak, uram… A sárgásbarna, koszos nyakon lila vonal futott körül. 266
– Láncra akartuk verni, uram, de védekezett. Én még birkóztam is vele. Erre letépte a fejem, de vissza is ragasztotta. – Hol a hadnagyotok? – Megtébolyodott… Hideg futott végig a szikár háton. Tudta jól a főinkvizítor, hogy boszorkány mesterek nincsenek, de tudta azt is, hogy a hűséges Joao sohasem hazudik. Tétovázott, megrémült. Csak lassan szedte össze magát. – Minek néztek engem? Micsoda őrült fecsegés ez? Most pedig kifelé, aztán számolunk… Magukra maradtak a zömök gyertyák fényében. Az oszlopok mögött néha fémesen csörrent valami. A karzaton is. A gyűrű bezárult a fogoly körül. – A neved? Honnét jöttél? Kinyújtott karjával fölfele intett a vendég. – A hegyekből? Nemet intett a vádlott. Szokatlan szeme volt. Csupa ezüst, szinte nem is látszott a pupillája. – Értelek – mondta undorral a főinkvizítor. – Az ég küldötte vagy! Már előre borzongott a sok zagyvaléktól. Gyűlölte ezeket a szélhámosokat. Dühöngve kapta ki a tüzes vasat a serpenyőből, és felindultságában elejtette. Udvariasan ugrott érte az ifjú, és fel is kapta, de az izzó végénél, és úgy nyújtotta oda, udvarias főhajtással, a bőrfogantyút tartva a bosszankodó felé. – Fölösleges ez a bűvészkedés – dörmögte a főinkvizítor –, úgyis máglyára kerülsz! Kiábrándultan unta hivatását a főinkvizítor. Ha időnként nem kínozgathatott volna egy kicsit, rég lemondott volna. Vérbeli szadista volt. 267
– Vallj be mindent! – darálta siváran. Közben kihűlt a kínzórúd. Erre az asztalra helyezte a vendég, látható tisztelettel, mely az idősebb ember tulajdonának kijár. Beszélni kezdett, de ajka nem mozdult. – Lassan haladtok, ó, szakállas! Egyik tanítványod szeretett volna megoperálni, hogy miért, nem értem. Tudományszeretetből talán, de olyan ügyetlenül, hogy kénytelen voltam bemutatni a helyes fejműtétet. Remélem, hogy eltanulta. Te volnál a fősebész? Asztalára vágott a főpap, de oly haraggal, hogy ökle elszíneződött, feldagadt. – Itt csak én kérdezhetek, te hasbeszélő! – Kevés az időm, ó, sebész! – zengte a néma száj. – Sietnem kell, mert tartok tőle, hogy a térgörbe nemsokára ellapul… – A kőlapokból kirakott padlaton nézegetett valamit nagy figyelemmel. – Mint látom, alattunk kísérleti sebészet működik. Hogy haladtok? Eltorzult a szakállas arc. Hármat tapsolt a házigazda, erre csapóajtó vágódott fel előttük. – Még most is megjátszod magad? Azt játszod, hogy átlátsz a falon? – bömbölte a főpap. – Hogy jobban láss, tessék! Te is oda jutsz! Az aranyló mélységben egy kínzókamra pokla vonaglott. Kerék nyikorgott, fogó csattogott, recsegett a fűrész. Az áldozatok már nem is hörögtek. – Látom, hogy dolgoztok! Ez derék! Az operáltak mind önkéntesek? – Ezek nem önkéntesek, fiam – önkéntelenül került ajkára a hízelgő szó –, hanem bűnösök! Vallj be gyorsan mindent, ha nem akarsz közéjük kerülni! A jelentés szerint te halottat akartál feltámasztani a 268
Halászvárosban…Így volt, ugye? – Mi az, hogy halott, ó sebész?! Most kettőt tapsolt a főinkvizítor. – Láss és borzadj! Falüreg tárult fel, és abból kidöcögött a csontváz. Csattogtak a sárga agyarak, pokoli láng izzott a koponya nyílásaiban, és előrelendült a kar. Éppen az ifjú szívét vette célba a csontujj. – Tehát ilyen a vázatok – mondta a vendég –, nagyon hasonlít a miénkhez. De kár, hogy ennyire elhanyagoljátok a fogazatotokat… Hangosan nyöszörgött a kínzó, és intett. A csontváz sértődötten mászott vissza a falba. Türelmesen ismételte a vendég: – Légy szíves, mondd meg már, hogy mi az a halott! A főinkvizítor az asztalnak rogyott. – Reménytelen eset vagy! Cinikus, mint maga a sátán. Ráhajolt az ezüst tekintet. Akkora volt, hogy mindent eltakart előle. – Szokatlan mutáció vagy. Örökösen absztrahálsz. Halott, bűnös, sátán. Adap most dühös, nem érdeklődhetem tőle, de megmagyarázhatnád zavaros fogalmaidat… – A nyíláshoz húzta lassan a magatehetetlen főpapot. – Nagyon az elején vagytok még – hajolt rajta át és lenézett. – Elavultak a műszereitek. Ezekkel túl lassan megy. Kaphatsz tőlem egy sokkal jobb felszerelést, ha kívánod. – Még előbbre hajolt. – Például az a kisfiú, a sarokban. Már le van vágva a lába, és újat még nem tettetek rá. Na tessék! Kifolyt belőle minden vér. Hol a vércsap? Bambán mozogtak a bakók a zugokban. Egyikük végre elbődült: 269
– Jobb ennek így, fiam, ha felébresztenéd, mint ama asszonyt, kénytelen volnék tovább gyötörni, pedig nagyon sajnálom, mert az öcsém. Az ezüstszemű egyszerre mindent megértett, mert Adap végre kegyeskedett jelentkezni a térhajóból, és sorolta az adatokat: – Teljesen elmaradt világ… A biológiai és társadalmi fejlődés zűrzavarai… A Világgyűrűbe nem illik bele… azonnal elhagyandó… Egyetlen ugrással szökkent vissza. – Adapnak igaza volt. Túl korán jöttem. – Ujjai közé fogta állát. Röstelkedett. – Ha most megadnám a segítséget, válságokat okozhatna a hirtelen minőségi növekedés… Mellen ragadta a főpapot. – Mondd, ó ocsmány szakállas, ez valóban az a bolygó, amit ti úgy hívtok, hogy Föld?… A nyílásból, az oszlopok mögül már előlopóztak a szolgák. Hálót hoztak és vastag köteleket… Sunyin lesütötte szemét a főinkvizítor. – Te belezavarodtál a félelembe. Örülnél, ha elengednélek?… Hangtalanul kúsztak a pribékek… – Ezt meg végleg nem értem… Mi tarthat engem vissza? És miért is tartana? – Háta mögött most térdeltek fel. – Mit is kérdeztél te? Hogy ez a Föld? Igen. Ez a Föld. Suhogva nyílt ki fölöttük a háló… – Ez a Föld, de neked pokol lesz!… Megfeszült a teli háló. Fürgén kúsztak rá a kötelek, ideoda siklottak. – Csak az időmet vesztegetem – hallották a pribékek a 270
gomolyból –, mert te, ó, szakállas, hihetetlenül fejletlen vagy! Agyberendezésed kezdetlegessége a Teljes Tér viszonylatában is egyedülálló lehet… Gyere, hazaviszlek, aztán majd kicseréljük… Később, megesküdtek a pribékek a hatalmasságok előtt, hogy vakító fényesség támadt, egek zúgása – és a főinkvizítor a magasságokba távozott. Mennyeien boldog lehetett, mint vallották, hiszen angyal vitte az ölében.
271
LÁTÓSZÖG Romhalmaz volt már csak a csillag. Mint az összedűlt kályha, hamuval teli. Bátran megközelíthették az összetöppedt óriást. Alig észleltek hőkisugárzást a Fortuna műszerei. Hűlő hulla volt a csillag. Rég elkezdődött rajta a kéregképződés. Ereje még nem tört meg. Durva tömegvonzása a régi típusú csillaghajókat rég darabokra törte volna már, de a Fortuna szellemhajó volt – Leon nevezte így –, mert semmibe vette a gravitáció érctörvényeit. Az alattomos düledékre fütyült csak Leon. A Fortuna is. Magabiztosan, kihívó fölénnyel rótta köreit a sötét törpe körül, mely Bartot az egykori anarchisták gömbölyű bombáira emlékeztette. – Sok minden lappanghat még a kéreg alatt – intette Leont. – Nagy belső tüzek. Minden jel erre vall. Nem szerette Leon, ha figyelmeztetik. – Álmos lehetsz, látom a szemeden. Legjobb, ha lefekszel. Nem lesz itt semmi baj. Az időrágta, szakállas arcon elszaporodtak a ráncok. – Figyelmeztettelek! – Kéregmintát veszünk csak – nyugtatta Leon. – És mindössze egyetlen köbmillimétert. Szupersűrűségű anyag! Ilyen még sosem került Földünk vegykonyháiba! Nagyon nagy dolog ez! Ne ellenkezz velem. Ne rontsd el a kedvemet. Szívből unta már a vén tanárt. Minek is hozta el? Mert nála kezdte mint huszadik tanársegéd? Igaz, ami igaz, Bart mindig melléje állt, lelkesítette, támogatta… Ma 272
viszont Bart szinte senki se már, Leon pedig világnév… Csöndesen utálta az aggályoskodó vént, a fiatalok türelmetlen értetlenségével. – Egy köbmilliméter szuperanyag itt – intett ki a kókadt, kedvetlen csonkra a vén –, éppen hatszáz tonna, összesen kétezer a hasznos terünk. Túl fogjuk terhelni a hajónkat, Leon. Meg aztán… – Mindent vállalok – tolta félre idegesen Leon, és máris csengők harsogtak viharosan a csillaghajó zegzugaiban. Szabályos riadó volt. Az űrlegénység dobogva futott össze a nagyterembe, és két egyenes sorban, feszes tartásban sorakozott föl, mint a régi tengerészek fregattjaik fedélzetén, valamivel a csata előtt, parancsokra és szép frázisokra várva. Itt azonban csönd volt és tompa fény, ám mégis érződött az ütközet előtti negyedóráknak a részegséghez hasonlítható idegfeszültsége. Kurta volt Leon, királyin magabiztos, mint az ősi századok főhercegi hadvezérei. Karjait lazán fonta össze a hátán, és félszavakkal utasította ötven emberét, akik komoly arccal, de lelkesen hallgatták. Már nem is őket látta a nagyszerű Leon, hanem magát a megtestesült dicsőséget, mely melegen fénylett mint muzeális korona az üvegszekrény bársonypárnáján. Csak Bart csapkodott dörmögve maga körül mint ingerült agg, aki legyeket hajkurász, és nem bírta elhessenteni rossz gondolatait. – Ej, ej, Leon! – Mondtam, kérlek, hogy eredj aludni, vagy olvass, vagy bármit is tégy, de ne zavarj most! – Majd meglátod, Leon! Párosával pattantak ki a csillaghajóból az ég munkásai. 273
Antigravitációs burkaikban átugrották mint árkot, a csekély, pár ezer kilométeres távolságot. Aztán bizonyos zökkenők, késedelmek léptek fel a mikrokanalak működésében. Így egyre többen hagyták ott Leon sugárzó környezetét, hogy fontoskodva sürögjenek a mintavétel körül, hogy segítsenek. – Rosszat érzek, Leon! Már csak a kötekedő vén, az ingerült parancsnok és a ferde vállú szakács, a mindig mohosarcú Ob figyelt kifelé a Fortuna ovális előablakán. Ob a két tudós mögött settenkedett, és bár igyekezett átsandítani a magas, de lejtős vállakon, nála jóval megtermettebb emberek takarták előle a semmitmondó látványt, a távolban imbolygó lámpafényeket, a csillagpettyes horizontot. – Hol itt a baj? – görbítette le gúnyosan száját Leon, mikor az anyagtartály óvatos becsusszanása kissé megbillentette a hatalmas Fortunát. – Menj aludni, vészmadár. Most már valóban nincs miért fennmaradnod. Ekkor robbant az orgyilkos csillag. Ahogy a hideg hamu alól is kiugorhat még aktív parázs, ha a hamuba kotornak, úgy robbant ki némán rikoltó, őrületes villanással egy igen jelentéktelen hasadékon a csillagbelső minden lefojtott dühe. A negyvenhét űrmunkásból csak azok bukdostak be a kimérten kerengő Fortunába, akik már rég visszaúton voltak a fekete csillag és a hajó között. – Leon? Leon? – botorkáltak összevissza a hajóban. Mindössze tízen tértek vissza, és mind vakon. De szeme világát vesztette Leon is, Bart is. Ob nemkülönben! Leon hideg fejjel mondta be végkövetkeztetéseit a mikrofonba. Rettenetes szavait mindenfelől vissza-harsogták a 274
fémfalak. – Tizenhárman maradtunk. Őseink babonái szerint a tizenhármas végzetesen rossz szám. Nos az. Végünk. Kicsit várt, hogy a pánikba esett vakok felfoghassák szavai értelmét. – Naprendszerünktől nyolc fényévnyire vagyunk. Ez egy feltáratlan övezet. Őrjárataink útja erre sose visz. Rádiónk darabokban. Vak nem tudja összeállítani, ahogy nem boldogulhat az automata vezérléssel, valamint a kézi kormányzással sem. A Fortuna koporsó lett. Ajánlom, hogy legyünk mielőbb a halottai. Minden várakozás fölösleges. Semmi, de semmi lehetőség a menekülésre. Némi nyöszörgést hallhattak aztán a vakok. Ennyi volt Leon pusztulása. Ciánnal ölte meg magát a nagy Leon, mint egy gyáva kalandor. Tűnődve mondták a vakok. – Nem kár érte. Nem. – De kár – védte Bart. – Igen nagy elme volt, de szertelen. – Meg gyáva. Bart erre nem felelt. – Most mi legyen? – dunnyogták a vakok. – Most mi legyen, Bart? Irtsuk ki mi is magunkat? – Várjunk – mondta Bart. – Készleteink óriásiak, és döntő fontosságú lelet van a hajónkon. Várjunk. De hogy ránk találjanak, esélyünk egy a százmilliárdhoz. Akkor még nem halt meg senki sem. A Fortuna pedig lankadatlanul írta le mértani pontosságú köreit gyilkosa körül. Mert készleteik évtizedekre szóltak, vártak hát, várakoztak a pokoli körhintán, mindinkább némaságba roskadva, néha már 275
elborultan. Egyszer aztán így szólt Ob. – Mintha látni kezdenék. Én nem kaptam szemtől szembe a teljes fényt. Hátatokkal takartatok akkor. Mintha derengene, mintha megint látni kezdenék. – Ez jó – vélte Bart. – Nem jelent semmit sem – mondta Ob. – Én csak szakács vagyok, és nem pilóta. Aztán meg hiába is akarnál betanítani. Agysérülésem volt, mindent rögtön elfelejtek. Hallgatott Bart. Ob is. Mindennap gondosan megetette vak társait, de javulásról többet nem beszélt. Bart se kérdezte többé. Aztán, hónapok múlva, magától beszélt a szakács. – Megállt a javulás. Foltokat látok csak. Opálos fényeket. Megállt a javulás. Forgott-forgott a gyilkos hinta. Hónapok múltak el megint. – Ob? – Semmi új. Foltok, meg fények. Semmi új. Illetve… – Illetve…? – Ne nevess ki, professzor. A holmim között turkálva megtaláltam dédapám kézikönyvét. A kötéséről ismertem meg. Primitív, régimódi, nyomtatott könyv. Ő írta. Az űrhajózás alapelemei. Ő írta, igen, az óvodáknak. Ő híres pedagógus volt. Én… Mindegy. Ez a könyv nekem kabalám. Valaha kívülről tudtam. De most már… Hetek óta erőltetem a szememet… Egyes betűket mintha már látnék… Ne nevess ki, professzor. Megrándult Bart arca. Meglazult egy fal. – Igen. Talán tehetnél értünk valamit. Az alapelvek nem változtak, a kormányzás egyszerűbb lett… Ma már 276
egy gyermek is… Egy gyerek, aki lát! Próbálkozz Ob, hátha… Napok. Hetek. Ob időlegesen megint megvakult a túlerőltetéstől, s aztán látott megint. Bart bólogatva hallgatta. – Ha balra és felfelé tartom a könyvet, látok. Negyedszavakat. Bizonyos betűket. Róluk meg eszembe jut egy-két tétel… Megkíséreljem? – Oly mindegy már – dörmögte Bart. – Kíséreld. Mind többen őrültek meg. Ob ápolta, tisztogatta, etette őket. Csorba fogak martak a kezébe, markok keresték a torkát, hörgő átkok repültek utána, nehéz tárgyak. Csak Bart volt még a régi. Ob több volt, mint azelőtt. Higgadt, szívélyes, óvatos. – Csak még egy kis időt, professzor. Sok a dolgom. A betegek… Aztán Bart is megváltozott. Egyre többet dudorászott, hamisan, de boldogan. Ob rémülten szorította szívéhez a kis könyvet. – Professzor! – Hej, duli-duli… – Professzor! Végre megrázkódott Bart. – Mi? Hogy? Tessék? – Repülünk ám! – Már hogy repülünk? És hova? – Haza! A feltisztult Bart elsírta magát. – Haza? Haza! Haza? Hazudsz, te szakács! – Repülünk, professzor. – Vakrepülés! – Igen, vakrepülés – mosta le Bart mocskos arcát Ob. 277
Fintorgott a szakács. A professzornak nehéz szaga volt, mint az elmebetegeknek. – Lehet, hogy éppen ellenkező irányba megyünk – motyogta Bart, és csámcsogva zabált Ob tenyeréről. – Lehet, hogy éppen… – Nem! – csattant fel a szakács. – Hazatartunk. Már kiismerem magamat. Eszembe jutott sok minden… Hazatartunk. Évek szálltak el így. Ob etetett és kormányzott. Mikor ketten vasrudakkal akarták megölni, akkor lőtt. A vakok legtöbbje azonban teljesen eltompult, hiába szólt naphosszat fejük felett a napsugaras zene, csak feküdtek, sorvadtak saját piszkukban, és az egykor oly büszke Fortuna úgy bűzlött már, mint egy istálló. Csak Bartban mozdult meg időnként valami. – Ob? – Hazatartunk. Vinnyogott Bart, mint egy állat. – Haza! Haza? Hazudsz te Ob, de nagyon szép a hazugságod. Költő vagy, Ob. Ujjai megkeresték a szakács arcát, végigsimították egyszer-kétszer, aztán lehanyatlottak róla megint a reménytelen semmibe, majd a boldog hülyeségbe. – Hej, duli-duli… A vezérlőterembe menekült be legszívesebben Ob. Könyve az ölében, és néha már látta a csillagokat. Tudta, hogy ez káprázat, de nem védekezett ellene, öt is kikezdte a csönd, a társtalanság, a vakság, a céltalan remény, az állandó erőfeszítés, aminek jutalma végül is legjobb esetben két üvegszem lehet és egy fehér bot. De a Földön… Egy napon aztán váratlanul megkondultak a Fortuna 278
acélfalai. Tompa jelütések érték, aztán kisvártatva vágógép berregett. Mint természetes jelenséget hallgatta Ob a fiatal, megilletődött hangokat. – Igen, ez a Fortuna. Halott hajó. – Nem halott. Dolgozik a hajtóműve. Hol van Leon? Aztán hallotta az iszonyat kiáltásait. – Csupa vak! Csupa őrült! Aztán elhájasodott vállába – Ob tömte magát – kemény kéz markolt. – Maga kicsoda? Szabatosan felelt Ob: – Én voltam itt a szakács. Most már én vagyok minden itt. Parancsnok, pilóta. – Maga vezette el idáig a hajót? – Én. Pedig vak vagyok. De ezt a könyvet kívülről tudom. Csaknem vak vagyok, csak foltokat látok, de az egyes betűkről is eszembe jutott minden… Látják, hogy milyen régi könyv? Még a dédem írta. Óvodáknak. Az űrhajózás alapelemei. Híres könyv volt akkor. Kívülről tudom… Most is tudom… Mereven mosolygott Ob, a vakok védekező mosolyával. Hallotta, mint sustorognak a könyvecske lapjai. Suttogást hallott aztán, mély sóhajokat. – Szóval ebből vezetett. – Igen, igen. Ebből. – Igen? Igen? Újra suttorásztak fölötte. – Valami nincs rendjén? – rettent meg Ob. – Hagyjanak vezetni egy kicsinyt még… – görcsösen markolt a Vezérlőasztalba. – Csak egy kicsinyt még… Aztán jöhet a fehér bot. Valaki a torkát köszörülgette. 279
– Csak ez az egy könyve volt? – Nem. Van még egy öreg szakácskönyvem is. Miért? Az aszteroida vadászcirkáló tisztjei csak pislogtak egymásra. A mocskos, agyon-forgatott zsebkönyv ezzel kezdődött: „Ha jó pudingot akarsz sütni, végy…” Félénken nevetgélt Ob. – Képzeljék el, ha a két könyvet véletlenül elcserélem… Előfordulhatott volna, mert csak foltokat látok… Képzeljék el, mi is lett volna, ha csere történik…? Valaki megint csak a torkát köszörülgette. Hosszan, igen, hosszan, határozatlanul. – Valóban, kedves Ob, mi is lett volna?
280
LACUS SAPIENS – Őrültség – mondtam –, már hogyan is, élhetne egy tó! – A csőkorláton át kihajoltam a lila és olajbarna sávok petyhüdt mozgása fölé. – Ez nem is tó – mondtam –, hanem fövésben levő szilvalekvár. Ragadós, cuppogós, szaga émelyítő, – Mondja, Frank – fordultam hátra hirtelen –, maga szerint tényleg tud gondolkodni egy pocsolya? – belenevettem a megbántott, hosszú arcba. – Elmélkedő szilvalekvár, mi? – mozgattam ujjaimat le és föl felhőtlen homlokom előtt. — Jó, jó – sóhajtotta Frank, mindennel megbékülten, csöndesen. – Akkor most jöjjön le a gáthoz. Nézze meg, hogy ott mi történik. Aztán majd mindjárt más nótát fog fújni, esküszöm! Leballagtunk az új betongáthoz az égre mázolt, rikító színű alkonyatban. Olyan volt most fölöttünk az égbolt, mint egy kültelki szatócs ízléstelen cégére. Rajta mint ráverődött esőcseppek, villóztak az első csillagok. Itt megint csak ráhajoltam a tóra. – Látja? – kérdezte mohón Frank. – Mit? – kérdeztem vissza mérgesen. – Nézze Frank, gyűlölöm, ha hülyének vélnek. Én csak egy ronda masszát látok, de; egyetlen értelmes gondolatot sem – dühöngve mutattam le a sötétedő ocsmányságra, és rikácsolva kiabáltam. Nem ismertem meg saját kellemes baritonomat. – Maga is idióta lett, úgy tűnik, Frank, amióta véletlenül felrobbant itt az az átkozott karbontöltet. Vagy azt hiszi, hogy a dinamikussá tett radioaktív szén egyből megteremti a mesék világát, ahol 281
még az ebihal is matematikai zseni lesz? – rikácsoltam. – Ez nem Luna-park, Frank üvöltöttem már –, hanem építőtelep egy bombatölcsér partjain! Megértette, Frank? – Meg – bólintott a mérnök lustán, és szórakozottan nézte a kelő Holdat. – Azt értettem meg, hogy maga egy fafejű fizikus csak, Bill. Remek fiú, nem mondom, jó barát, de annyi fantáziája sincsen, mint egy bakancstalpnak. Na de – nézte merőn a karóráját – öt perc múlva egészen másként fog látni mindent. Józan ember vagyok, de most valahogy megremegtettek – Frank titokzatos szavai. A telihold szemben éppen olyan volt most, mint egy óriás sárga koponyája. Denevérek füzére lebbent el előtte aztán. Rosszul kezdtem érezni magamat a várakozó csöndességben, amely fojtott volt, erőszakos, mint a halálordítás, mely aztán nyögés csak, mert áldozatába szorítja a bandita orv keze. Halkan nyögött a tó. Nagyot szusszant, aztán nyögött megint. Kettőnk alatt pedig megingott a százezer tonnás gát. Aztán súlyos nedves zuhanásokat hallottam, mintha izzadt tenyér csapkodna vadul egy vékonyka falat. – Dagály – mondtam, csak hogy szóljak valamit. – Ez nem dagály – mondta Frank. – Ez megfontolt támadás. Minden órában pontosan ismétlődik – a tóra mutatott. – Azt hiszem, hogy elég jól lát ebben az erős holdfényben. Nézze csak a tavat? A szintje ferdén áll. Ferdébben, mint ahogy állhatna a fizika rá vonatkozó törvénye szerint. Ez a tó fütyül a fizikára, Bill! Ez a tó kiutat keres! És éppen ott keresi azt, ahol a legkönnyebben kijuthat az országútra. És ha egyszer nekilódul ez a massza, Bill! Repedés nyílt kettőnk közt aztán. Csak ujjnyi széles, de 282
kegyetlen repedés. Frank karon ragadott. – Itt nincs már keresnivalónk – húzott magával. – Elfogyott az anyagunk, és különben sem tudnék erősíteni tovább, mert elfogytak az embereim is! – kiáltotta futtában a harmatos réten át. – Elfogytak az embereim is! – Megszöktek? – Meghaltak – rohant mellettem Frank. – Ebédidőben kiültek napozni a tópartra és… Aztán már nem napozott senki sem. Valami vadul ujjongott a gát roncsai között. Mintha százezres tömeg lett volna, oly erővel ordított. Meg tudtam különböztetni egyes szavait, és nem értettem őket mégsem. – A tó – zuhant be irodájába Frank. – Az értelmes tó, a lacus sapiens. Végezni kell vele mielőbb. Hívja a bombázókat. Bill! Eget és földet betöltött a vérszomjas ordítozás. A massza kikanyarodott az útra. A város pedig alig húsz kilométerre volt ide. Az ég pár rongyos felhőjén jól láttam tükröződni gyanútlan fényeit. – Riassza őket, Bill – könyörgött a mérnök. – Talán nem késő még… Arcába vágtam. Némán tűrte. — Gazember – sziszegtem. – Miért nem szólt már sokkal, előbb? — Nem tudom… – törölgette felrepedt szájáról a vért a tántorgó, tétova alak. Nem is tudom, hogy miért… Nem engedte. Nem. Éreztem, hogy nem szabad riasztanom. De most már engedi – rácsapott á telefonra. – Talán… Kivágtam a kagylót izgága, reszkető kezéből. – Persze, hogy engedi – emeltem fel tehetetlenül ökleimet. – Most már övé a győzelem. Na és ha 283
telefonálunk, akkor jobb lesz? Ki hinne nekünk? Ki? A rendőrség azt gondolná, hogy valami részeg banda garázdálkodik… Most már késő, Frank, nagyon késő. Láttuk aztán az ablakon át, hogy az addig világító felhők mint sötétülnek el. Már nem adott fényeket a város. Sírni vagy imádkozni szerettünk volna, vagy meghalni éppen, de nem bírtunk, csak szívtuk magunkba a fehér rózsák kegyetlenül édes szagát, a rózsákét, melyek ott virítottak Frank fölöslegessé vált íróasztalán, a tervrajzokra hullatva nehéz szirmukat.
284
RÉGI FOGALMAK – Biztos, hogy ez az? – hajolt le a kisfiúhoz. – Biztos – mutatott fel egy kerek, folyon-dáros toronyra a gyerek. Aztán magasba röppent. Az űrhajós látta még, hogy a kövérkés kis test mint úszik át a meredek, esőfényes tetők fölött. – Micsoda társaság – kanyarította hátára súlyos, fekete zsákját, amit eddig a kezében cipelt. – Az utcák csaknem üresek. Járművek sehol. Üzletek sehol. Ellenben mindenki lebeg, meg repül. Kik ezek? Madarak? Hová lett a gravitáció? Ő éppenséggel sántikált. Elszokott a sok járkálástól. Kör alakú teremben végződött a számára nagyon szűk csigalépcső. Kifújta magát, körülnézett. – Van itt valaki? Csak a visszhang kongott gyászosán. – Van itt valaki? A beugrókkal teli, de üres teremben végre, nagy sokára fiatal nő jött be. Kezében virágcserepet tartogatott. – Mit kíván? , Különös virág volt. Zárt kelyhe akár egy kissé szögletes és sárga emberi fej. Csak két levele volt, de ezek hadonásztak. – Mit kíván? – ismételte nagy türelemmel, de érdektelenül. Nem volt szép, szemei hideg tűzben égtek. Az űrhajós a szokatlan virágra pislogott, aztán zubbonyának belső zsebéből sárga lapot húzott ki. Barnássárga volt már inkább az időtől. – Szeretném beváltani – nyújtogatta, de a nő nem vette 285
el. Tekintetének hidegsége lassan elhomályosult. Szikrák keringőztek szemgolyóján, de nem elfúlók, mint a földi tűzé, hanem nyugalmasan komolyak, mint maguk a csillagok. – Mire volna szüksége? Eligazíthatom. Vendége idegesen nevetett. Látta, hogy a nő sokkal inkább a virágra figyel, mint őrá. – Oly sok mindenre lesz szükségem. Elsősorban pénzre, természetesen – nyújtogatta még mindig utalványát az űrhajós. – Váltsa be már. Ne húzzuk az időt. Sietek. – Pénzt akar tehát… – mondta elmélázva a nő. – Igen! – táncolt a férfitenyéren egy aranykorong. – Ilyent és nagyon sokat! Vagy nem bízik az utalványom hitelességében, asszonyom? – Lány vagyok még – közölte évezredes szelídséggel, a nő. – De különben is – mutatott az aranypénzre –, ebből már három van a gyűjteményben. Csak dadogni tudott az űrhajós. – De hiszen én nem adni akarok pénzt, hanem elvinni! A béremet! A jutalmamat! Megszenvedtem érte… Élesen kiáltott most a lány. Érthetetlen szót. Parancs lehetett, mert a szekrényekből székek szaladtak ki, és pontosan; mögöttük álltak meg. – Üljünk le – ajánlotta a nő. Leült a vendég is, de közben kiabált. – Micsoda ügykezelés ez? Panaszt teszek a hatóságoknál! – Már nincsenek hatóságok – nézte végig figyelmesen a nő. – Maga ugye katona? – Igen. Hatcsillagos vagyok. – Hadseregek sincsenek már – közölte a nő. – Bankok sincsenek. Minek? Hiszen régen megszűnt a pénz. 286
Tévedésben van. Ez nem, bank, ez egy múzeum. Megroskadt az űrhajós. – Akkor tönkrementem – suttogta. – Ezért repültem 520 évig? Kisemmizett koldus lettem. Túlszaladt rajtam az idő – ernyedten hallgatott. – Nem így áll – vigasztalta a lány, és a virágot nézte, aki közben elszenderedett. – Mindent megkaphat és ingyen, amire csak szüksége van… Persze, csak a józan keretek közt. Vendége egyszerre sírt és nevetett. Kisebb idegroham tört ki rajta. – Maga ezt nem értheti, kislány! Rengeteg nagy vagyon járna nekem. Százhúsz emberből egyedül én jöttem vissza. Az ő járadékuk is az enyém… Lehetne… Milliárdok! – panaszosan tárta ki hosszú, vastag karját. – Megvehetném a fél világot, ha tart még az aranykor… – Mekkora világot akar? – érintette meg vállát a lány. – Nyolcadot, negyedet vagy felet? Maga kemény ember. Lehet, hogy kaphat egy egészet is. – Ne ugrasson – f örmedt rá a letört katona. Ne űzzön csúfot belőlem. Tudom, hogy nincs alapja a követeléseimnek… Majd ad valaki egy kitüntetést, aztán kész. – Már érdemrendek sincsenek – figyelmeztette a lány. – Nagyszerű! – verte térdét baljával a férfi. – Már ez sincs. Hát mi lehetek én itt, mi? – Alkotó ember – állt fel a lány, mint aki nem tartóztatja már vendégét. – Vegyen át egy távoli bolygót, és szervezze meg. – Mint uralkodó? – Nem. Mint alapozó. Robotok hadseregé-nek parancsolhat. Civilizáció kezdetét te-remtheti meg. 287
Mondom – mondta hűvösen a nő – milliók fognak engedelmeskedni magának ott. Igaz, hogy csak értelmes gépek, de ott megtalálja vágyai beteljesülését, ott kiélheti magát. Erre aztán az űrhajós is felállt. – Maga nem ért engem. Nekem nincsen hatalmi tébolyom. Szerény és szívós ember vagyok. Talán ezért is kerültem haza. Maga mivel foglalkozik tulajdonképpen? Mi ez a fura világ? – Növénypedagógus vagyok, ő a legjobb tanítványaim egyike – megsimogatta az alvó virágkelyhet. – De ezt nem értheti még. Sokat kellene tanulnia. – Tehát azért voltam hős, hogy nebuló legyek megint – mondta keserűen a férfi. – Nem, azt nem! Én… A lány a szemébe meredt. – Miből gondolja, hogy hős volt? Pénzért tette, nem? Már az első lépcsőfokon állt a férfi, és lassan süllyedt el a mélyben. – Nyert. Nem voltam hős, hanem zsoldos. A maguk fogalmai szerint. Azért kellett oda bátorság is. – Nem tagadom – állította meg a lány merev hangja. – A kétségbeesés bátorsága, a nagyot akarás lendülete. Az utóbbi most is megvan még. – Még szép – nézett fel a katona a lépcsőről. – Mit csináljak itt? Megölni nem fogom magam. Első osztályú pilóta vagyok, Maradok a szakmámnál. Kegyetlen maradt a lány. Talán nem is ő volt az, hanem csak a felvilágosításai., – Űrhajók már csak a Műszaki Múzeumokban vannak. Leegyszerűsödött minden. Mágneses pályákon repülünk, egyszerű űrruhában. A fénysebesség öthatodával. Húszezer fényévnyi átmérőjű gömbtérben utazunk 288
biztonságosan. Erre visszajött a férfi. – Micsoda fantáziája van! – markolta meg a lány vékony vállát és a nagy szemekbe bámult. – Maga kis őrült. Egyszerű űrruhában bejárni a Galaxis roppant ürességeit. Levegő, ital nélkül. Élelem nélkül. Minek néz maga engem? Pfuj. Már fájt a lány válla, de hagyta a reszkető kezeket. – Nem hazudok. Így repülünk. Élettelenül. – Igen – mondta a férfi. – Olvastam ilyen őrült tervekről annak idején. Mindannyian nevettük. És ha nem támadnak fel? – Előfordul – nézett még mindig farkasszemet a lány. – Még előfordul. Van kockázat. Húszszázalékos. – És mégis vállalják? – Igen! Én éppen ma este utazom el. A Triangulum csillagképbe. Nem kísérne el? – Hát nem. Élni akarok még. – No jó – mondta erre a nő. – Hazudtam, Nincs húszszázalékos veszteség. Eddig még mindenki feltámadt a célban. Csak ki akartam próbálni, maga hős. – Remélem, hogy sikerült csalódnia – lóbálgatta zsákját az űrkatona. – Maga különben sem tetszik nekem. Túl magabiztos. Mindannyian azok. Jóformán oda se néztek, amikor leszálltam… Pedig mekkora dörgés volt… Mintha az isten szállt volna le! Odalökte zsákját a lány lába elé. – Köszönöm a felvilágosításokat. Fizetek. Sajnos, ma már értéktelen dolgok csupán. A nő már csak a virággal foglalkozott. Azt ébresztgette, simogatással. – Örülhet nekik azért. Nőknek való dolgok. Szép 289
kövek. Gyönyörűen fénylenek. Csupa smaragd… Van vagy másfél ezer. – Most mi lesz magával? – Először is leiszom magam, – morogta a távozó. – Ha ugyan vannak még bárok… – Hát nincsenek – lépte át a zsákot a nő, és a lépcsőig jött. – Ne őrjöngjön. Gondolkodjék. Vendége eltűnt már. Csak szavait csúsztatták vissza a tükrös lépcsőházfalak. – Építek egy pálinkafőzőt! Ehhez értek még! Sírt a lány, siratta, de nem hívta vissza.
290
KALANDOK ÉS TANULSÁGOK A XVI-XVIII. század emberiségének nagy kalandja – és napi szenzációja – a Föld felfedezése, meghódítása volt. A késői reneszánsztól a barokk kor irodalmáig a fantáziának önként kínálkozott a tengeri kalandok, az ismeretlen szigetek, néptörzsek színtere és környezete. Robinson – a valóságmagva mellett – éppen úgy az emberi találékonyság és a humánum győzelmét hirdeti, mint a francia felvilágosodás oly kedvelt jóságos vadembereinek társadalom-bírálata. Korunk „nagy kaland”-ja az űrkutatás és űrhajózás. Kiélezett helyzetek ábrázolásához szinte önként kínálkozik az idegen égitestek néha ellenséges és mindenkor váratlan fordulatot rejtő világa. Ebben a laboratóriumban vizsgálja meg Darázs Endre a Csillaghajó és a Tigrisemberek hőseit, akik itt is megállják a találékonyság és emberség robinsoni próbáját. A kötetzáró öt novella viszont nem is akarja a valóság illúzióját kelteni. Groteszk, tudatosan túlzó karikatúrái egy-egy divatos szemléletmódnak, irányzatnak. A Hajdani küzdőtér szinte vitatkozik a Régi fogalmakkal. A technokrata túlzás elrémítő világával szemben az utóbbi a humánum diadalának utópiája. A legsikerültebb írás, a Látószög abszurd csattanójával is vita a köztudatban és a tudományos-fantasztikus irodalomban oly elterjedt, kedvelt szuperagyakkal és ultraszámítógépekkel. Mindenképpen ezekben az írásokban tükröződik 291
legtisztábban a szerző mondanivalója, gondolatainak tanulságai. Irodalmilag is ezek a legértékesebb alkotások. A kisregények a Naprendszer égitestjein játszódnak. Két bolygón, a Merkúron és a Vénuszon, és a mindmáig ismeretlen, de tudományosan is feltételezhető Plútón túli tizedik nagybolygón. A reális események és a valódi környezet természetesen megköti a szerző kezét, ezért is választott Darázs Endre olyan égitesteket, amelyeket az 1950-es évek végéig a tudományos vizsgálatok alig derítettek fel. Az ismeretek hiánya és bizonytalansága tágabb teret enged a képzeletnek. Mindkét kisregény az elmúlt évtized elejének tudományosan is elfogadható adatait tükrözi. Az 1963 és 1974 közti időszakban a szovjet Venera és az USA Mariner-Vénuszszondái, nem utolsósorban pedig a rádió és radarcsillagászat éppen ezeket az alig ismert égitesteket derítette fel. Különös véletlen, hogy éppen e könyv megjelenésének évében sikerült a Mariner-10 Vénusz-Merkúr-szondának először televíziós képeket közvetíteni a Merkúr felszínéről. Érdekes módon ennek a sokáig alig ismert bolygónak felszínét írta le a szerző eléggé híven a valósághoz. A Vénusz tájai azonban teljesen eltérnek a könyvben vázolttól, olyanféle élet sem lehetséges rajta, mint azt a Csillaghajó első része feltételezi. Ez az eltérés azonban nem a szerző tájékozatlanságából ered. A kézirat megírásakor szakemberek sem tartották lehetetlennek a bolygót borító tengerek világát, és esetleg a földihez hasonló szerves élet lehetőségét. A következőkben röviden bemutatjuk a könyvben leírt égitesteket, a jelenlegi (1974) csillagászati kutatások alapján. 292
A Merkúr. – A Naphoz legközelebb keringő bolygó, távolsága a Nap-Föld-távolságnak csupán 0,39-ed része, mintegy 58 millió kilométer. (A Nap-Föld középtávolság 149,6 millió km). Átmérője alig nagyobb a mi Holdunkénál, és csupán 0,4-ed része a Földének (4960 km). Tengelyforgása 57 nap, a Földhöz viszonyítva fordított irányban forog. A tengelyforgásból és a 88 napos Nap körüli keringésből adódik az a furcsaság, hogy a Merkúron egy „nap” 175 földi napig tart. A bolygónak alig van gázburka, kevés argon, neon, hélium és hidrogén légkör övezi. A nagy napközelség és a légkör ritkasága folytán napsütötte felszíne 400 Celsius fokig hevül, míg éjszaka a fagypont alatt, mínusz 100-200 Celsius fokra csökken. A bolygó felülete nagyon hasonló a Holdéhoz, kisebb-nagyobb gyűrűshegyek, kráterek sokasága borítja. Vénusz. – Az első pillanatban a Föld ikerbolygójának tűnik. Átmérője 95 százaléka (12 200 km), tömege 85 százaléka a Földjének. Naptávolsága a Föld-Naptávolságnak mintegy háromnegyede (pontosabban 0,72ad része = 108 millió km). Felületét vastag, több egymást burkoló felhőréteg takarja, így a Vénusz-felszín a földi távcsövekkel nem látható. A Venera és Mariner Vénuszszondák adatai szerint a bolygó felszínén mintegy 500 Celsius fokos hőség uralkodik, a légnyomás a földi érték százszorosa (100 atmoszféra). Éppen ezért földihez hasonló élet aligha tételezhető fel a Vénusz felszínén. Sűrű légköre szén-dioxidból és kevés nitrogénből áll, oxigén csak nyomokban fordul elő. Magasabban lebegő felhőit valószínűleg jégkristályok alkotják. A radarjelek visszaverődése alapján a Vénusz felszíne teljesen száraznak tűnik. Minden jel szerint igen magas 293
hegyek, talán holdkráterekre emlékeztető gyűrűs képződ-mények fedik. Erre vonatkozólag azonban még nincsenek megbízható adataink. Bár a Vénusz mágneses tere nagyon csekély – mintegy 1/5000-ed része a Földének –, feltehető, hogy felületén erős elektromos viharok tombolhatnak. Élet nyomai azonban legfeljebb a felhők szintjében lehetnek, ahol a hőmérséklet mínusz 50 és plusz 20 Celsius fok közt ingadozik. A Phaeton. – Ez a feltételezett bolygó ha létezett valaha, a Földnél távolabb, a Mars és a Jupiter közt keringhetett! E térségben ma igen nagy számú – talán félmillió – parányi, jobbára szabálytalan égitestecske, a kisbolygók sokasága kering. A kisbolygók vagy aszteroidák közül csak néhány nagyobb 100 km-nél, többségük azonban 100 méteres átmérőnél is kisebb lehet. Távolságuk a Naptól a Föld-távolság 2,5-4-szerese közt változik. Keletkezésükre vonatkozóan főként két, ellentétes elképzelés terjedt el. Az egyik szerint a kisbolygók olyan tömegek, amelyek széthullott nagy bolygóból erednek. Ezt a feltételezett nagybolygót nevezték el Phaetonnak, a görög napisten, Héliosz mondabeli fia után. Az egykori bolygót a hatalmas Jupiter árapálykeltő ereje tépte szét. A másik feltevés szerint a kisbolygók egy ki nem alakult nagybolygó kezdeti „Őscsírái”. Nagybolygóvá való tömörülésüket az elképzelés szerint a Jupiter tömegvonzása gátolta meg. Újabban ez utóbbi hipotézist tartják a legvalószínűbbnek. Egyes kisbolygók azonban feltehetően „öreg” üstökösök maradványai, mások valóban egy-egy nagyobb test töredékei. A tizedik bolygó. – Az Uránusz, majd a Neptunusz és a ma ismert legkülső bolygó, a, Plútó felfedezése óta a csillagászok állandóan vizsgálják egy még távolabbi 294
bolygó létezésének lehetőségét. A Plútó távolsága közel 40-szerese a Nap-Föld-távolságának (5899 millió km), keringése 248 évig tart. Elvileg semmi akadálya annak, hogy a Plútón túl is keringjen a Nap körül egy, esetleg több, un. Transzplutó bolygó. Néhány üstökös mozgásának rendellenességéből következ-tettek is ilyen Plutón túli tizedik bolygó létezésére, de – e sorok lezártáig – nem sikerült a Transzplutót valóban fellelni. Feltételezésében azonban semmi képtelenség sincsen. Titius-Bode-szabály. – A német J. K. Titius egy számsort állított fel 1766-ban, amely az Uránusz bolygóig bezárólag igen jól megközelíti a bolygók naptávolságának értékeit, a Föld távolságát egységül véve. E számsor: 0,4 0,7 1,0 1,6 2,8 5,2 10,0 19,6 . Az első három szám a Merkúr, Vénusz és a Föld távolságát jelzi, a negyedik a Marsé. Az ötödik helyen álló 2,8-as érték a kisbolygók közepes távolságának felel meg. Ezeket azonban a Titius-Bode-szabály megállapítása után fedezték fel, akárcsak az Uránuszt (19,6). A számsor folytatása: 38,8 77,2… Az első számjegy itt az Uránuszon túl keringő Neptunusznak felelne meg, ám ez a valóságban csak 30,1-szeres Nap-Föld-távolságban kering. Az érték azonban közel áll a Plútó naptávolságához. Amennyiben helyes e sorozat, akkor a Transzplútónak kellene 77,2szeres naptávolságban mozognia. Mindmáig tisztázatlan azonban, hogy a számsornak van-e valamiféle valódi alapja, vagy pedig csak véletlen egyezés a valódi viszonyokkal. Ifj. Bartha Lajos 295
DARÁZS ENDRÉRŐL Szerette a kísértetek óráját. Ha éjfél körül riasztott a fekete masina, tudtam, hogy a vonal másik végén Darázs Endre fogja a kagylót, és választ vár, valahogy úgy, mint az elidegenedésről írott modern drámák hősei, akik már csak a fémek, műanyagok, vezetékek és elektromosság kombinációjától remélnek emberi hangot. Első szava mindig az volt, hogy baj van. Baj van a „műfajjal”, mármint a tudományos-fantasztikus irodalommal, valahol rosszat írtak vagy rosszat mondtak róla, valahol nem fogadták el legújabb novelláját vagy versét. Aztán magasabbra emelkedett, mint a régi költők a táj leíró költeményekben. Baj van az egész irodalommal, baj van az egész élettel. Egyre magasabbra szállt, egyre elvontabb régiókba. Amikor a kozmosz egyik pontjává zsugorodott alatta hitvány sárgolyónk, rekedten fölnevetett. Sem a cigaretta sem az alkohol nem tett jót a hangszálainak. Tudtam, hogy ez a nevetés mihez vezet. Aznap írt versei, novellái, novellaötletei következtek. Sokat írt, s az utolsó években már egyenetlen színvonalon. Kísérletezett, hangot keresett. Szabadverssel próbálkozott, korábbi verseinek fülbemászó muzsikáját szándékosan megcsikordította, hamis hango-kat fogott. Egykori gyönyörű s mindent láttató képeit szándékosan eltorzította. Nyugtalanító szavakat keresett, néha azt hittem, hogy káromkodni tanul. Témái is megváltoztak. Rémtörténeteket írt négy vagy nyolc sorban. Kísértetek, rémek, csontvázak, gyilkosok bukkantak fel verseiben és 296
titokzatos rongyszedők, bohócok, koldusok, ripacsok, késdobálók vagy hivatalnokok. – Árnyékalakok homályos cirkuszokban, szobákban vagy lépcsőházakban. Még nem látomások voltak, de körvonalaik már elmosódtak. Rövid novellái megleptek meséjükkel, az abszurd helyzetek éles rajzával, fekete humorukkal, váratlan csattanóikkal. Szerkezetük versszerkezet volt; képeik versekből menekültek át prózába, mint csatát vesztett, megtépett sereg. Sehol nem olvastam annyira lebegő, titokzatos és láttató leírásokat a Vénusz vagy a Mars tájairól, vagy elpusztult kultúrákról, mint Darázs Endre novelláiban. Érezte vagy tudta, hogy a tudományosfantasztikus irodalom milyen lehetőségeket ad a költészetnek. A versek és novellák után licitáló játékunk következett, ötletekkel labdáztunk, szavakat facsartunk, szigorúlogikával fejtetőre állítottuk a logikát, s nem nyugodtunk, míg a ráció hálójában nem csapkodott valami irracionális borzalom. Vámpírokkal, boszor-kányokkal, szörnyekkel játszottunk, Poe novelláinak világát építettük tovább. Különösen szerettük az Egy hordó amontilladót, amelynek hőse nyirkos pincébe csalja és befalazza régi ellenségét. Továbbfejlesztett változatában, amikor a hős elégedetten letette a vakolókanalat, és megfordult, hogy kimenjen a pincéből, észrevette, hogy őt is befalazták… Novellakezdeteket találtunk ki, befejez-hetetlen helyzeteket konstruálva. A másiknak kellett kitalálnia a befejezést. Így játszottunk, már messze a kezdet „baj van” mondatától, az éjszaka csöndjében, s követve ismeretlen vezetők fáklyafényét lépegettünk „a sötétben 297
Dis élettelen árnyországa felé, olyan úton, mint amilyenre a hold hull csak betegen, haloványan…” Mi vonzotta Darázs Endrét a tudományos-fantasztikus irodalomhoz? Könnyű volna azt mondani, hogy a fantasztikus, a borzongás, a képzelet szabad játéka. S ez nem volna igaz. Hiszen nemcsak a rémregényeket kutatta fel, s cipelte haza tömött táskában a könyvtárak tudományos célokat szolgáló anyagából, hanem szerette és olvasta az ismeretterjesztő könyveket és folyóiratokat is. Rengeteget olvasott a csillagokról, az égbolt távoli titkairól; egy időben rendszeresen látogatta az Urániát, barátokat is szerzett ott, s – de ezt már kevesen tudják – bábáskodott az amatőr-csillagász-mozgalom születésénél, segítette a Magyar Amatőrcsillagászok I. Országos Találkozójának előkészítését. Az első szputnyik bip-bipjei úgy hatottak rá, mint valami induló. Verseket írt csillagászati és űrhajózási témákról, de más verseiben is megjelentek a világűrbe pillantó vagy induló ember képei, hasonlatai. Szorgalmazta a Zerinváry Szilárd-emlékérem alapítását az amatőr csillagászok kitüntetésére. Szokatlan és meglepő aktivitását elismerve az amatőr csillagászok 1964-ben, Miskolcon tiszteletbeli taggá választották. Amikor regényeit írta folyamatosan konzultált és vitázott csillagász barátaival, de meg is örökítette őket. Előfordult, hogy egy-egy éles vita utáni regény addig rokonszenves hőse váratlanul ellenszenves vonásokat kapott, hiszen Darázs lírai alkat volt. Olvasmányait nem válogatta, nem rendszerezte. Nem teljességre törekedett, hanem élményt keresett. Tágra nyílt szemmel bámult, mint a régi metszet utazója aki átdugta fejét a horizonton, és a végtelennel találkozott. 298
Első szenvedélyes olvasója és kritikusa volt a hatvanas évek közepén meginduló, feléledő magyar tudományosfantasztikus irodalomnak. Mindenre felfigyelt, csodálata Bradburyt, Jefremovot és Van Vogt néhány novelláját. Aztán írni kezdte tudományos-fantasztikus elbeszéléseit, regényeit és verseit. Akkoriban már súlyos gondok nyomták. Egészsége romlott. Anyagi helyzete nehéz volt, azon törte fejét, hogy engedélyt kér egy antikvárium nyitására. Versei keserűek és szárazak lettek, eltűnt belőlük ifjúságának játékossága és könnyedsége. Írásait a szerkesztőségek idegenkedve fogadták. Egyre jobban elmagányosodott és a gyógyszert rossz helyen kereste. Baudelaire „mesterséges paradicsomai” nem adtak sem megoldást, sem megkönnyebbülést… 1970 őszén még arról beszélt, hogy összegyűjti és kiadatja a tudományos-fantasztikus írásait, a kézirat egy részét benyújtotta a kiadónak. Akkor még tervezett és lelkesedett is, igaz, hogy reményteli szavai mélyén fekete lemondás leskelődött. Aztán 1971 májusa körül elhallgattak az éjszakai telefonok. Csak kósza hírek érkeztek életéről, állapotáról. Nyugtalanító helyzetben volt már korábban is, a szerető asszonyi gondoskodás mindig kisegítette belőle. Most is ebben reménykedtünk. De 1971. június 30-án fekete betűkkel hozta az újság: meghalt. „Negyvenöt éves korában, kedden váratlanul elhunyt Darázs Endre kétszeres József Attila-díjas költő, az Írószövetség tagja…” A végtelenség véges elemekből áll. Játékainkból tisztán emlékszem egy befejezhetetlen elbeszélésre. Valahogy így szól: „A világhírű acélgyár igazgatóját három elegáns, 299
külföldinek látszó úr keresi irodájában. Rendkívül ellenálló, jó minőségű acélra volna szükségük. Az igazgató mosolyog, kivesz páncélszek-rényéből egy lemezt, nem nagyobbat egy tábla csokoládénál. – Ez kell önöknek, uraim… – mondja fölényesen. Minőségi vizsgálatokat végeznek a lemezen. Állja a savakat, lúgokat, állja a hideget, meleget, rugalmas, szilárd, hihetetlenül erős. Az idegen urak egyre elégedettebbek. A vizsgálatok végén felmennek az igazgató irodájába, megtárgyalni az üzletet. A helyiségnek csak egyetlen bejárata van, világítása rejtett, bútorzata egyetlen asztal és négy szék. Az igazgató belülről bezárja az ajtót, az asztal lapjára dobja a lemezt, megpendül a csodálatos fém. Ebben a pillanatban kialszik villany. Néhány másodpercig sötét van. Aztán meggyullad a villany, és a jelenlevők az asztalra merednek. Döbbenetes, amit látnak… A csodálatos, minden próbát kiállt acéllemez sarkából hiányzik egy darab. Valaki leharapta. Tisztán látszanak a fogak nyomai, úgy, mint a vajban, a csokoládéban vagy az almában. Mi történt? Ki tette? Hogyan?” Nagyokat nevettünk ezen a történeten annak idején. Befejezni, megmagyarázni nem tudtuk. Most már örökre így marad. Kérdéseire nem ad választ Darázs Endre tudományosfantasztikus írásainak, regényeinek, novelláinak posztumusz válogatása sem. Kuczka Péter 300
301
Tartalom CSILLAGHAJÓ I. AZ ELVESZETT FELDERÍTŐK Minden hajó visszafordul Megszakított üzenet Egyetlen temető Karok éjszakája Két tenger összecsap Százmillió lóerő Új világok II. VASHOLD Tiltott világ Szavak a szélben Aynarha eltűnik Heten maradtak Szomorú sugarak Tizennégy élet TIGRISEMBEREK Szökevények? Ingatag sziklák Zöld karok völgye Itt hegyek beszélnek Gondolj rá haraggal Arcok háza Éneklő vulkán Indra első halála Asszony a Merkúron Jó reggelt, Pithecanthropus Abdullah csak egyszer téved Mindenhonnét félelem Valaki kopog Tigrisemberek Polipok világa Kígyófészek HAJDANI KÜZDŐTÉR VÉRCSAP
302
LÁTÓSZÖG LACUS SAPIENS RÉGI FOGALMAK KALANDOK ÉS TANULSÁGOK (Ifj. Bartha Lajos) DARÁZS ENDRÉRŐL (Kuczka Péter)
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Fazekas László Szakmailag ellenőrizte; ifj. Bartha Lajos Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya 19 800 példány, 13,4 (A/5) ív, MSZ 5601-59 74.1345/1/1552 – Zrínyi Nyomda, Budapest Felelős, vezető: Bolgár Imre vezérigazgató IF 2126 – e – 7577
303
