WLADIMIR KAMINER
Orosz diszkó
ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005
A fordítás alapjául szolgáló mű: Wladimir Kaminer: Russendisko Fordította LENDVAY KATALIN Szerkesztette SÁRKÖZY ELGA Borító TABÁK MIKLÓS
www. ulpiushaz. hu
Copyright © 2000 by Wladimir Kaminer Hungarian translation © Lendvay Katalin, 2005 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005 ISBN 963 7253 61 0
OROSZOK BERLINBEN
1990 nyarán az a hír terjedt el Moszkvában, hogy Honecker orosz zsidókat fogad be egyfajta jóváté telképpen: az NDK ugyanis soha nem járult hoz zá azokhoz az összegekhez, amelyeket a németek fi zettek Izraelnek. A hivatalos keletnémet propaganda azt sulykolta, hogy a régi nácik egytől egyig NyugatNémetországban élnek. Kereskedők hozták a befoga dás hírét, akik hetente repültek Nyugat-Berlinbe meg vissza, export-import üzleteik lebonyolítása végett. Hamarosan mindenki tudta az újságot, kivéve talán Honeckert. Akinek a Szovjetunióban zsidó felmenő je volt, az általában igyekezett ezt letagadni, mert kar riert csak makulátlan személyi igazolvánnyal lehetett csinálni. Nem mintha dúlt volna az antiszemitizmus, de a valamennyire is felelősségteljes állások kizáró lag párttagoknak voltak fenntartva. Márpedig a kom munista pártban nem látták túl szívesen a zsidókat. Akárcsak a katonák a Vörös téren, az egész szovjet nép egy ütemre masírozott a munka frontján egyik győze lemről a másikra, senki sem táncolhatott ki a sorból. Hacsak nem volt zsidó. Mert aki zsidó volt, kivándorol hatott Izraelbe - elvben legalábbis. Ha zsidó akart ki vándorolni Izraelbe, nemigen bánta senki. Ám ha egy párttag kérvényezte az útlevelet, akkor ugyancsak el képedtek alapszervbéli elvtársai.
5
Apám példának okáért négyszer jelentkezett tagje löltnek, és mind a négyszer elutasították. Tíz éven át volt osztályvezető-helyettes egy kisüzem tervosztályán, és legszebb álma az volt, hogy egy napon ő legyen az osztályvezető. Az 35 rubellel több fizetést jelentett vol na. Az igazgató viszont lidércnyomásos álmában sem merte volna elképzelni, hogy egy pártonkívüli legyen a tervosztály vezetője. Ez már csak azért sem ment, mert az osztályvezetőnek havonta beszámolót kellett tartania a kerületi pártbizottság gyűlésén. Hogy tehet né be oda valaki a lábát - tagkönyv nélkül! Apám min den évben megpróbált bejutni a pártba. Literszámra vedelte a vodkát az aktivistákkal, halálra izzadta ma gát velük a szaunában, de hiába. Mindig ugyanabban az akadályban botlott el: - Nagyra becsülünk téged, Viktor, mindig a legdrágább barátunk leszel, szívesen fel is vettünk volna a pártba - mondták az aktivisták , de magad is tudod, hogy zsidó vagy, és bármikor lelécelhetsz Izraelbe. - De én sohase mennék el - ellen kezett apám. - Hát persze hogy nem, tudjuk mi azt, de elméletileg mégiscsak lehetséges, nem igaz? Képzeld csak el, hogy megnyúlna a képünk. - így aztán apám örökös tagjelölt maradt. Fordult az idők kereke: most az kapott szabadjegyet a nagyvilágba, az kezdhetett új életet, aki zsidó. És a zsi dók, akik korábban azért perkáltak le rubeleket a rend őrségnek, hogy vakarják ki az igazolványukból a „zsi dó” szót, kezdtek az ellenkezőjéért áldozni bizonyos összegeket. Minden üzem egyszeriben azon veszkődött, hogy beszerezzen egy zsidó igazgatót, mert hi szen csak az tud világméretű üzleteket nyélbe ütni. Különböző nemzetiségű emberek óhajtottak hirtelen zsidók lenni, hogy kivándorolhassanak Amerikába, 6
Kanadába vagy Ausztriába. Kelet-Németország vala mivel később került fel a listára, s csak a bennfentesek számára volt vonzó úti cél. Én egy barátom bácsikájától szereztem az ötletet, aki nyugat-berlini fénymásoló gépekkel kereskedett. Egyszer meglátogattuk a lakásán, amelyet már jófor mán teljesen lecsupaszítottak, a család ugyanis rövid időn belül Los Angelesbe készült kitelepülni. Már csak egy hatalmas, drága tévékészülék állt a szoba közepén, a padlón, beépített videóval. A bácsi matracon feküdt előtte, és pornófilmeket nézett. - Honecker zsidókat vár Kelet-Berlinbe. Nekem már késő irányt változtatnom, mert Amerikába men tettem ki a millióimat - mondta. - De ti fiatalok vagy tok, nincs semmitek, nektek Németország az ideális, ott csak úgy rözsögnek a csövesek. Nálunk megbízha tó a szociális háló, és egypár magatokfajta sráccal több vagy kevesebb ott föl se tűnik. Nem is tépelődtünk sokat. Németországba amúgy is sokkal könnyebb volt emigrálni, mint Amerikába: 96 rubelbe került a menetjegy, s Kelet-Berlinbe még ví zum se kellett. Misa barátom meg én 1990 nyarán ér keztünk meg a Lichtenberg pályaudvarra. Akkoriban nagyon demokratikusan ment a befogadás. A születési anyakönyvi kivonatunkban feketén-fehéren benne volt, hogy mindkét szülőnk zsidó, s ezen az alapon kiállítot tak számunkra egy tanúsítványt egy külön erre a cél ra létesített nyugat-berlini irodán, Marienfeldében. Az okmány tanúsította, hogy Németország zsidó szárma zású polgároknak ismer el bennünket. Ezzel a papír ral elmentünk az Alexanderplatzon székelő keletnémet rendőrkapitányságra, amely kiadta nekünk, a bizonyí tottan zsidó polgároknak, a keletnémet személyi iga7
zolványt. Marienfeldében és Berlin-Mitte rendőrkapi tányságán sok hasonszőrű oroszhoz volt szerencsénk. Mi voltunk az ötödik emigrációs hullám avantgárdja. Az első hullám a forradalom és a polgárháború fe hérgárdistáiból állt, a második hullám 1941 és 1945 között emigrált, a harmadikat a hatvanas évek kiuta sított másként gondolkodói alkották, a negyedik hul lám a hetvenes évektől kezdett Németországba szivá rogni - Bécsen át. A kilencvenes évek elején meglódult ötödik hullámban kitelepülő orosz zsidókat sem val lásuk, sem külsejük alapján nem lehetett megkülön böztetni a lakosság többi elemétől. Elmentek keresz ténynek, mozlimnak vagy akár ateistának is, akadt közöttük szőke, fekete meg vörös hajú, kampós orrú meg pisze. Egyetlen ismertetőjegyük volt, hogy az iga zolványuk szerint zsidónak minősültek. Egyébként fél vagy negyedzsidó is megkaphatta az igazolványt, ha Marienfeldében bizonyítani tudta a származását. Mint minden szerencsejátéknál, itt is sok volt a csa lás. Az első száz emigráns elég tarka társaságot alko tott: egy ukrajnai sebész a feleségével meg a három lányával, egy temetkezési vállalkozó Vilniusból, egy öreg professzor, aki mindenkinek eldicsekedett, hogy ő tervezte a szovjet szputnyikok külső fémburkolatát, egy fura hangú operaénekes, egy hajdani rendőr meg egy csomó fiatal, aki „egyetemistának” mondta ma gát, akárcsak mi. A Marzahn nevű lakótelep három panelházában ren deztek be nekünk átmeneti szállót, ez régen a Stasi af féle szabadidőközpontja volt. Most mi tölthettük el itt kellemesen a szabadidőnket - egyelőre. Az elsőként ér kezőknek jut a java. Miután Németország végérvénye sen újraegyesült, az újonnan érkező zsidókat egyenlete8
sen osztották el a tartományok között: a Fekete-erdőtől Türingiáig, Rostocktól Mannheimig. És minden tar tomány maga szabta meg a befogadás feltételeit. Lakályos kis marzahni szállásunkon a legvadabb his tóriák keringtek erről. Hogy például Kölnben a zsina góga főrabbiját bízták meg: vizsgálja meg, mennyire zsidók valójában ezek az új zsidók. Amíg ő ki nem ál lította a bizonyítványt, kár is volt tovább próbálkozni. A rabbi megkérdezte egy hölgytől, mit esznek a zsi dók húsvétkor. - Uborkát - állította a hölgy -, ubor kát meg húsvéti kalácsot. - Hogy jut eszébe az uborka? - háborgott a rabbi. - Ja, tényleg, már tudom - derült fel a nő. - Mi, zsidók, maceszt eszünk húsvétkor. - Na persze, ha úgy vesszük, a zsidók egész évben maceszt esznek, ehetnek akár húsvétkor is. De tudja egyálta lán, mi az a macesz? - faggatózott tovább a rabbi. Hát persze - örvendezett a hölgy az a kekszféleség, amit ősi recept szerint a kisgyerekek véréből sütnek. A rabbi elájult. Itt-ott előfordult, hogy férfiak saját ke zűleg körülmetélkedtek, csak hogy elkerüljék az ilyes fajta kérdezősködést. Mi, az első Berlinbe érkezettek, megúsztunk minden effélét. A szállásunkról csak egyetlen farok lett kény telen-kelletlen hívő, a Misáé. A berlini zsidó hitközség felfedezte marzahni lakóhelyünket, és minden szom baton meghívtak ebédre. Különös figyelmet szenteltek a fiatalabb emigránsoknak. A külvilágtól elvágva, elég magányosan éltünk, a nyelvet nem beszéltük. Csak a hitközség tagjai törődtek velünk. Eleinte hetente el mentünk ebédelni, Misa, az új barátom: Ilja meg én. A terített asztalon mindig várt bennünket néhány üveg vodka. Ennivaló nem volt sok, de az gonddal készített házi koszt. 9
A hitközség elöljárója kedvelt minket. Hébe-hóba adott száz márkát. Ragaszkodott hozzá, hogy otthon is meglátogassuk. Akkor már nem fogadtam el tőle pénzt, mert tisztában voltam vele, hogy nem pusztán barát ságból adja, bár mind őt, mind a hitközség többi tagját rokonszenvesnek találtam. Mégis: vallási szervezettel volt dolgunk, amely igyekezett új tagokat toboroz ni. Minden ilyen kapcsolatnál benyújtják valamikor a számlát. Szombatonként tehát otthon maradtam, gesz tenyét sütöttem a sparheltben, és kártyáztam az öre gekkel. Két barátom továbbra is eljárt a hitközségbe, és örömmel fogadta az ajándékokat. Összehaverkodtak a főnökkel, és több alkalommal nála ebédeltek. Egy nap azt mondta a két fiúnak: - Úgy látom, rendes zsi dók vagytok, már csak a körülmetélés hiányzik, hogy teljesen azok legyetek. - Ebből én kimaradok - jelen tette ki Ilja, és elpucolt. A töprengésre hajlamos Misa ott maradt. A kapott pénz miatt lelkifurdalás gyötör te, és össze is barátkozott már az elöljáróval - így hát neki kellett mindünk bűneiért vezekelnie a berlini zsi dó kórházban. Utóbb azt mesélte, hogy egyáltalán nem fájt, állítólag még jót is tett a férfiasságának. Két hétig szaladgált egy kötéssel, amelyből cső kandikált ki. A harmadik hét végén a szállás férfilakosságának a fele ott gyülekezett a mosdóban. Mindenki égett a kí váncsiságtól. Misa bemutatta nekünk a farkát - olyan sima volt, akár egy virsli. A haver büszkén tájékozta tott minket a műtétről: lézersugárral távolították el a fitymát, és egyáltalán nem fájt. Hanem a legtöbb je lenlévőre mégis kiábrándítólag hatott a hímtag látvá nya. Jobbat vártak, és azt tanácsolták Misának, hogy hagyja a fenébe a zsidóságot - a tanácsot Misa később
10
meg is fogadta. Néhány emigránsnak rossz előérzete támadt, és visszament Oroszországba. Akkoriban senki nem értette: miért kényeztetnek ép pen bennünket a németek? A vietnamiakkal, teszem azt - az ő szállásuk is Marzahnban volt, nem messze tőlünk -, egyértelmű volt a helyzet, ők voltak a keletné metek vendégmunkásai - de az oroszok? Az első zsidók betoppanásánál talán félreértettek valamit az Alexen, véletlenül adták ki a rendőrtisztviselők az igazolványt, aztán nem akarták beismerni a tévedésüket, és tovább ra is szépen osztogatták a papírokat. Az történhetett, ami a fal megnyitásánál? Ámbár, mint minden cso da, ez is csak három napig tartott. Hat hónappal ké sőbb már senki nem kapott tartózkodási engedélyt ott helyben. A kérvényt Moszkvában kellett beadni, és az tán néhány évet várni is kellett rá. Utóbb a keretszá mokat is meghatározták. Ezzel egy időben úgy dön töttek, hogy azokat a zsidókat, akik 1991. december 31. előtt utaztak be Németországba, megilleti a mene kültstátus és - a választójog kivételével - minden ál lampolgári jog. Ezekből a zsidókból meg az oroszországi németekből állt össze az ötödik emigránshullám, bár az utóbbiak históriája külön lapra tartozik. Az összes többi embercsoport - az orosz nemzetiségű férjek, illetve felesé gek, az orosz tudósok, az orosz prostituáltak meg az ösztöndíjasok - együtt sem teszi ki itt élő honfitársa imnak egy százalékát sem. Hány orosz él vajon Németországban? A legnagyobb berlini orosz újság főszerkesztője szerint hárommillió. Ebből csak Berlinben 140 ezer. De mivel a főszerkesztő sohasem teljesen józan, nem hiszek neki. Már három éve is hárommilliót mondott. Vagy négyet? De tény és 11
való, hogy az oroszok mindenütt ott vannak. Végül is igazat kell adnom a vén szerkesztőnek: rengetegen va gyunk, különösen Berlinben. Mindenütt oroszokba botiok: az utcán, a földalattin, a kocsmában. Orosz az egyik pénztárosnő a boltban, ahova vásárolni járok. A fodrásznál is dolgozik egy. A virágüzletben is orosz az elárusítónő. Bármilyen hihetetlen, a Grossman ügyvéd is a Szovjetunióból jött tíz évvel ezelőtt, úgy, mint én. A minap a villamoson két fiú beszélgetett egész han gosan oroszul, azt hitték, senki nem érti őket. - 200 mm-es csövűvel nem tudom elintézni. Mindig anynyi ember veszi körül. - Akkor használj 500 mm-eset. - De még sose dolgoztam 500 mm-essel! - Jó, akkor holnap fölhívom a főnököt, és kérek egy használati utasítást az 500 mm-eshez. De nem tudom, mit szól majd hozzá. Jobb lenne, ha megpróbálnád a 200-assal. Egyszer még érdemes megpróbálni! Érdemes is.
12
NDK-S AJÁNDÉKOK
Szüleim meg én sokáig éltünk a vasfüggöny mögött. A Nyugatról csak a Nemzetközi panoráma című tévé műsorból kaptunk hírt, ez az adás vasárnaponként ment az egyes csatornán, közvetlenül A mezőgazdaság órája után. A túlsúlyos és mindig kissé ideges politoló gus műsorvezető évek óta azon fáradozott, hogy meg magyarázza a szüleimnek és több millió másik szülő nek, mi folyik a nagyvilágban. Hétről hétre mindent elkövetett, hogy részletesen és aprólékosan bemutas sa a képernyőn a kapitalizmus összes ellentmondását. Csakhogy a pasas olyan kövér volt, hogy a külföldi or szágokból nem látszott mögötte semmi. - Ott, az alatt a híd alatt alszanak ócska hullámpapír dobozokban az éhes munkanélküliek, míg fönn a hí don, mint látják, hatalmas autóikban a gazdagok furi káznak szórakozóhelyeik felé! - tudósított a dagadt pél dául a New York — az ellentétek városa című adásban. Megbűvölten meredtünk a képernyőre: a felső sarká ban egy híd részlete volt látható, rajta néhány mozgó autó. A titokzatos külföld nem tett ránk valami jó be nyomást, sanyarú sorsa lehetett ott a mi pasasunknak. A politológus azonban valami oknál fogva nem hagy ta a csudába a munkáját, és a nyugati világ minden nyomorával dacolva, évről évre odautazott. Ha pedig olykor-olykor szegény országokba látogatott el, a kol lektivitás és a szolidaritás előnyeit magasztalta. - Itt a 13
hátam mögött majmok támadnak az emberekre - új ságolta például Afrikából —, és a majmok legyőzhetetlenek, mert összetartanak. Családom még egy félig legális forrásból: a harma dikon lakó Andrej bácsitól is szerzett értesüléseket ar ról, hogyan élnek külföldön az emberek. A bácsi egy rejtélyes üzem szakszervezeti főfejese volt, és minden nehézség nélkül elutazhatott Lengyelországba, sőt még az NDK-ba is különféle üzleti találkozókra. Meg is tette évente legalább kétszer. Andrej bácsi olykor beállított feleségestül a szüleimhez, s mindig hozott egy üveg külföldi pálinkát. Bevonultak a konyhába, és a szomszéd elmesélte, milyen is igazából az a kül föld. A gyerekek persze nem hallgatózhattak. Elég jó ban voltam Andrej bácsi fiával, Igorral, egy osztály ba jártunk. Igor csakis külföldi holmikat hordott: El Pico farmert, barna tornacipőt, sőt ujjatlan pólót, ami lyet nálunk nem lehetett kapni. S bár Igor volt az osz tályban a legdivatosabban öltözködő fiú, nem hordta fenn az orrát, és nem is volt szűkkeblű. Valahányszor fölmentem hozzájuk, megajándékozott valami apró sággal. Hamarosan egész gyűjteményem volt „NDKs ajándékokból” - ahogy neveztem őket. Volt köztük egypár söralátét - fogalmam sem volt róla, mire hasz nálják őket, mire jók -, egy zacskó gumimaci, egy üres Orient cigarettacsomag, egy ORWO márkájú magnókazetta, egy Lolka-Bolka-képes rágó, egy matrica, amelyen számomra ismeretlen rajzfilmfigurák voltak. Igor azt mondta, hogy ha megnő, ő is szakszervezeti funkci lesz, mint az apja. Az apám segített egyszer Andrej bácsinak megja vítani a Volgáját. Hálából kapott egy felbontott üveg Curacao Blue-t. A kék folyadék jócskán befolyásolta 14
apám akkori világképét. Nem mintha megitta volna. De a palack sokáig állt a könyvespolcunkon, és a be lőle áradó kék fénynél apám egyre bizalmatlanabb lett a Nemzetközi panoráma műsorvezetője iránt. Maga a politológus is megváltozott, valahogy elbizonytalano dott, és nehezebben talált szavakat a külföld bemuta tására. 1986-ban, a Gorbacsov-korszakban váratlanul eltűnt a képernyőről. Örökre ott maradt a nagy ellen tétek valamelyik országában. Nem sokkal utóbb ki nyílt a vasfüggöny, minden megváltozott, lassan el szürkült a Curacao Blue, és kezdett megmutatkozni a világ igazi arca.
15
APÁM TANÁCSA
Az új eszméket és a régi bölcsességeket nálunk Oroszországban nemzeti kincsként becsülik, és nem zedékről nemzedékre adják örökül. Apámtól származott az ötlet, hogy költözzek másik országba. 1990-et írtunk, a gorbacsovi korszak lassan a vége felé járt, bár ezt maga Gorbacsov nem is sejtette. Apám viszont igen. Egy verőfényes napon azzal állt elő sörözgetés közben: - Hazánkba megint betört a fék telen szabadság. Ünnepségeket rendeznek a tiszteleté re, énekszó és még több ivászat köszönti. De a szabad ság csupán futó vendég minálunk. Nem bírja ki soká Oroszországban. Használd ki a lehetőséget, fiam! Ne töltsd sörözgetéssel az időt! Akkor kell lelépni, amikor a legnagyobb a szabadság. Igyekezz, mert ha a szabad ság újra elpárolgott, akkor sokáig szobrozhatsz sirán kozva: ó, pillanat, oly szép vagy, ó, ne szállj tovább! Misa barátom meg én Berlinbe utaztunk. Misa barátnője Rotterdamba repült, a bátyja Miamiba, Gorbacsov pedig San Franciscóba. Neki volt ugyan is egy ismerőse Amerikában. Számunkra Berlin volt a legkézenfekvőbb. Nem kellett vízum a városhoz, nyu gati útlevél sem, mert még nem tartozott az NSZKhoz. A vasúti jegy 96 rubelbe került, az úti cél nem volt messze. A jegy árát úgy szereztem meg, hogy eladtam a walkmanemet és a Screamin’ J. Hawkins-kazettáimat. Misa a lemezgyűjteményét tette pénzzé. 16
Nem volt sok csomagom: egy zongoristától örökölt szép, kék öltöny, egy karton orosz cigaretta és pár fény kép katonakoromból. A maradék pénzemen néhány szuvenírt vettem a moszkvai piacon: egy matrjoskababát, aki sápadtan feküdt egy parányi koporsóban - ezt igen mulatságosnak találtam -, meg egy üveg „Isten veled” márkájú vodkát. Misával a pályaudvaron találkoztunk, nála sem volt sok cucc. Akkoriban még nem üzleteltek tömegével az oroszok, és a fél szerelvényt olyan romantikusok töl tötték meg, mint mi, akik kalandvágyból keltünk útra. Az utazás két napja egykettőre elrepült. Az „Isten ve led” címkéjű vodkát kiittuk, a karton cigarettát elszív tuk, a matrjoska pedig rejtélyes körülmények között el tűnt. Miután kiszálltunk a Lichtenberg pályaudvaron, beletelt néhány órába, hogy tájékozódjunk új környe zetünkben. Erősen másnapos voltam, a kék öltönyöm gyűrött és pecsétes. Sürgős tisztítást igényelt Misa bőr mellénye is, amelyet kártyán nyert a vonaton egy len gyeltől. Pofonegyszerű volt a tervünk: megismerke dünk emberekkel, kapcsolatokat teremtünk, szállást szerzünk Berlinben. Az első berliniek, akikkel megis merkedtünk, cigányok voltak, és vietnamiak. Gyorsan összehaverkodtunk. A vietnamiak magukkal vitték Misát Marzahnba, ahol egy átmeneti szálláson laktak. Ott nevelték fel a marzahni dzsungelben, ahogy Tarzan nevelkedett a filmben. Az első szavak, amiket itt tanult, vietnami szavak voltak. Azóta már média szakos a Humboldt Egyetemen, és mindig megsértődik, ha Tarzannak hí vom. Jómagam a cigányokkal tartottam, és így Biesdorfban kötöttem ki, pártfogóim ott laktak a keletnémet had17
sereg hajdani kaszárnyájában, amely az össznémet Vöröskereszt szállójává lépett elő. A bejáratnál le kel lett adnom belföldi útlevelemet, cserébe kaptam egy ágyat és fóliába csomagolt kosztot „Jó étvágyat! ” fel irattal. A cigányok pompásan érezték magukat a ka szárnya szögesdrótja mögött. Rögtön ebéd után testü letileg bevonultak a városba üzletelni. Esténként egy zsák aprópénzzel, olykor egy öreg autóval jöttek haza. A zsáknyi pénzt soha nem számolták meg, hanem le adták a biesdorfi kocsmárosuknak. Ezért egész éjszaka piálhattak. Később a legerősebbek beszálltak az öreg kocsiba, és nekihajtottak vele egy fának, amely a ka szárnya mögötti nagy udvaron állt. Ez volt éjszakai szórakozásunk csúcspontja. Két hét elteltével elegem lett a cigányéletből. Polgári életre vágytam, és elmen tem a Prenzlauer Bergre, ott elfoglaltam a Lychener Strassén egy picike, üresen álló lakást, közös vécé a fo lyosón. Később megnősültem, és nagy lakást béreltem a Schönhauser Alleen, a feleségem szült két gyereket, kitanultam egy rendes szakmát, és elkezdtem írni.
18
ELSŐ SAJÁT LAKÁSOM
Ezer éve arról álmodoztam, hogy saját lakásom le gyen. Vágyam csak az NDK felbomlásával való sult meg. Miután Misa barátommal 1990 nyarán a Szovjetunióból menekült zsidó nemzetiségű kisebb ség tagjainak ismertek el bennünket, különböző var gabetűk után Marzahnban kötöttük ki, a külföldi ek számára berendezett hatalmas átmeneti szállón. Egyelőre itt helyezték el a vietnamiak, az afrikaiak meg az Oroszországból érkezett zsidók százait. Mi ketten meg Andrej, egy murmanszki haver, kibrusztoltunk magunknak egy egyszobás lakást a földszinten. Nagy élet volt a szállóban: a vietnamiak vietnamiul tervezgették a jövőjüket, akkoriban ugyanis még nem fedezték fel a cigarettakereskedelemben rejlő lehetősé geket. Az afrikaiak egész nap kuszkuszt főztek, estén ként orosz népdalokat énekeltek. Meglepően jól beszél tek oroszul, sok közülük Moszkvában járt egyetemre. Az orosz zsidók felfedezték a 4, 99 márkáért hatosá val árult dobozos sört, csereberélték egymás között az autóikat, és berendezkedtek a Marzahnban töltendő hosszú télre. Sokan árulkodtak a felügyelő személyzet nél a szomszédjukra, hogy az nem is igazi zsidó, mert disznóhúst eszik, szombatonként pedig körbekocogja a háztömböt, amit rendes zsidó persze a világért se tenne. így akartak megszabadulni a lakótárstól, hogy egymaguk használhassák a kiutalt Stasi-lakást. Valódi *
19
véres birtokháborúk dúltak. A túl későn érkezőknek sanyarú sors jutott: három-négy családdal kellett meg osztozniuk egy lakáson. Mi hárman nemigen lelkesedtünk ezért az élet formáért, és alternatív megoldás után néztünk. A bennfentesektől tudni lehetett, hogy érdemes a Prenzlauer Bergen lakást keresni, ott még érződik a rendszerváltás varázsa. Az eredeti lakók tömegesen húztak el Nyugatra, ott hagyták jól felszerelt, beren dezett lakásukat. Ugyanakkor egy elég erős ellenirá nyú hullám érkezett Nyugatról: punkok, külföldiek, a Szent Anya Egyházának hívei, gyanús alakok, minden féle életművész. Elfoglalták a lakásokat, szemétre hají tották az ott maradt villany vasutakat, letépték a tapé tát, áttörték a falakat. A kerületi lakáshivatal teljesen lebénult, úgyszólván eszét veszítette. Mi hárman ház ról házra jártunk, benéztünk minden ablakon. Andrej a Stargarder Strassén lett egy kétszobás lakás boldog tulajdonosa, vécé-zuhanyfülke a lakáson belül. Misa a Greifenhagener Strassén bukkant üres lakásra, ebben ugyan nem volt klotyó meg zuhanyozó, ott díszelgett viszont egy hifitorony nagy hangfalakkal, Misa érdek lődésének ez jobban meg is felelt. Jómagam a Lychener Strasséra költöztem. Palast úr, akinek a névtáblája még kinn volt az ajtón, módfelett siethetett. Szinte minde nét hátrahagyta: tiszta ágyneműt, hőmérőt az ablakon, egy kis hűtőszekrényt. Még egy tubus fogkrém is he vert a konyhaasztalon. Kissé megkésve, de most kö szönetet mondok mindezért Palast úrnak. Különösen hálás vagyok neki a maga barkácsolta átfolyós vízme legítőért, amely a technika csodája. Két hónap múlva befellegzett a Prenzlauer Berg-i hon foglalásnak. A lakáshivatal magához tért a kómából, és 20
a tulajdonában lévő lakásokban éppen tartózkodó sze mélyeket jogszerű bérlőkké nyilvánította. Kilátásba he lyezte, hogy mindenkivel szabályos bérleti szerződést köt. Életemben először álltam be egy kétszáz fős sor ba, amelyben kizárólag punkok, extravagáns figurák, alamuszi bennszülöttek és szilaj külföldiek sereglettek össze. A szerződés szerint a lakbért 18, 50 márkában állapították meg. így hát megvalósult az álmom: saját lakótér került a birtokomba - 25 négyzetméteres.
21
APÁM
Apám úszott a boldogságban, amikor anyámat meg engem 1990-ben elküldött Moszkvából. Ezzel két le gyet ütött egy csapásra. Először is büszke lehetett, hogy azokban a nehéz időkben a külföld biztonságába juttat hatta el a családját. Némi önfeláldozás is kellett hozzá, és végeredményben nem volt olyan egyszerű az ügy. Nem akárkinek sikerült elintéznie. Másodszor: har mincévi házasság után végre megszerezte a nyugalmát, és azt csinálhatta, amit akar. A vállalat, amelynél mér nökként dolgozott, egykettőre befuccsolt, mint ahogy a legtöbb kisüzem a posztszovjet korai kapitalizmusban, de apám gyorsan feltalálta magát. Bejárta a várost, és felfedezett két dohányüzletet, amelyek igen különböző áron adták ugyanazt az árut. Apám tehát délelőtt be vásárolt az egyik boltban, és délután eladta a holmit a másikban. Egy darabig tűrhetően megélt ebből. Mint egy kisgyerek, úgy reagált minden újdonságra, amit a piacgazdaság honosított meg: nem csodálkozott semmin, nem panaszkodott semmire. A bűnözés egy re veszélyesebb méretei láttán bedeszkázta az ablaka it. Az előszobát fegyverraktárrá alakította át: vasrudak sorakoztak ott, kések, balta meg egy vödör, a betola kodók vérének. Az élelmiszerkészleteket a fürdőkád ban tárolta. A konyhában megfigyelőállást rendezett be. A bútorzat java részét lassanként felhasogatta ap rófának, hogy legyen mivel fűteni, ha hirtelen kitör az 22
energiaválság. A tévében látott hírek nemigen érde kelték: a peresztrojka zűrzavarában is szilárdan kitar tott az elvei mellett. Csakhogy idővel börtön lett szá mára a saját erődítménye. 1993-ra megfáradt, és úgy döntött, hogy utánunk jön Berlinbe. Az útlevelébe a „Családegyesítés” szót írták be indokul. Apám itt depressziós lett, mert miután felhagyott a hosszú, kimerítő küzdelemmel, nem akadt többé ten nivalója - ez a legrosszabb, ami egy hatvannyolc éves emberrel történhet. Az, hogy önfeledten élvezze a fej lett kapitalizmus gyümölcseit, sehogy sem volt ínyére. Új feladatokra szomjazott, felelősségre vágyott, élet halálharcot szeretett volna vívni. Aki keres, az talál. így támadt az az ötlete, hogy meg szerzi a jogosítványt. Ez egyelőre tartalmat adott el következő két évének. Három autósiskolával próbál kozott. Az első oktatója a forgalom kellős közepén kiugrott az autóból, miközben három nyelven károm kodott. A második oktató írásban tiltakozott az el len, hogy apámat még egyszer az ő autójába osszák be. „Vezetés közben Kaminer úr állandóan a lábát nézi” - írta magyarázatképpen az iskola vezetőjének. Színtiszta hazugság. Annyi igaz csupán belőle, hogy apám vezetés közben sohasem az utat figyelte, hanem lefelé nézett. Csakhogy nem a lábát, hanem a pedálo kat leste, nehogy rosszra lépjen. A harmadik oktató bátor legény volt. Miután órákat töltöttek el együtt egyazon autóban, és számtalanszor farkasszemet néztek a halállal, olyanok lettek, mint az édestestvérek. Ennek az oktatónak sikerült végérvé nyesen kivernie apám fejéből az autóvezetést. Ezután a depresszió újabb hosszú időszaka követke zett, mígnem apám felfedezte magának Weissenseeben 23
a Petárdások elnevezésű nyugdíjaskabarét. Azonmód csatlakozott hozzájuk. Új műsorukban - „Nem hátrá lunk meg! ” - „vidám, de csípős” szatíra korunk aktu ális kérdéseiről - apám játssza a bevándorlót. Egyetlen előadásukat sem mulasztom el, és mindig viszek neki virágot.
24
ANYÁM UTAZIK
Életének első hatvan évét anyám a Szovjetunióban töl tötte. Egyszer sem lépte át hazája határát, bár legjobb barátnője 1982-ben egy Moszkvában dolgozó német hez ment feleségül, majd követte férjét Karl-MarxStadtba, ahová anyámat azután több ízben is meghívta. Egy ilyen utazáshoz ajánlás kellett volna anyám mun kahelyének, a gépgyárnak a párttitkárától, aki azon ban vonakodott azt megírni. „A külföldi utazás meg tisztelő és felelősségteljes művelet - mondta anyámnak minden alkalommal. - Maga viszont eddig még egy szer sem tüntette ki magát a társadalmi és politikai élet frontján, Kaminerné. Ebből arra következtetek, hogy egyelőre nem elég érett egy ilyen utazásra. ” Anyám csak a Szovjetunió felbomlásával lett elég érett az utazásra, vagyis 1991-ben, amikor kivándo rolt Németországba. Ott aztán egykettőre felfedezte a demokrácia egyik legfontosabb szabadságjogát: a moz gásszabadságét. Oda utazott, ahova akart. De milyen messzire akarjon utazni, mekkorára táguljon ki a világ? Ezek a kérdések úgyszólván maguktól megoldódtak, amikor anyám megismerkedett Berlinben a Roland-túrák, egy olcsó buszkirándulásokat szervező iroda kíná latával. Autóbusszal biztos nem lehet sem Amerikába, sem Ausztráliába, sem Indiába utazni. Viszont min denhová jó soká tart az út. Az embernek az az érzése, hogy óriási utazáson vesz részt, de valahogy mégsem 25
távolodik el nagyon az otthonától. Praktikus, kelle mes és olcsó szórakozás. Sajnos újabban az érdeklő dés hiánya miatt gyakran elmaradnak az amúgy igen kedvelt Roland-túrák, anyám azonban már így is részt vett vagy két tucat kiránduláson, és sok helyen meg fordult. Délen Spanyolországig, északon Dániáig ju tott el. Koppenhágában lefényképezte az épp akkor megint fejetlen kis hableányt. Bécsben elmesélte neki az idegenvezetőnő, hogy a bécsi virslit ott frankfurti nak hívják, hogy tisztességes kávét csak a Városháza melletti vendéglőben kapni, továbbá hogy a csendőrség kifejezés tulajdonképpen rendőrséget jelent. Párizsban a sofőr nem talált parkolóhelyet, miért is egész nap ott keringtek az Eiffel-torony körül. A Wolfgang-tónál anyám valódi Mozart-kuglit vásárolhatott, a világ leg gömbölyűbb édességét - azóta is azt kapok minden ka rácsonyra. Prágában a Károly hídon hajszál híján be leszaladtak egy másik turistabuszba. Amszterdamban épp akkor ünnepelte a királynő a születésnapját, és rengeteg fekete honpolgár ropta örömében a táncot éppen amikor anyám megérkezett a Roland-busszal. Veronában megtekintette Shakespeare Júliájának a szobrát, melynek bal mellét egész apróra és fényesre koptatták a simogató turistakezek. Londonba nem ju tott el anyám, mert Anglia nem tartozik a schengeni országokhoz, és ő csak Calais-ban döbbent rá, hogy külön vízumot kellett volna váltania a szigetországba. Kárpótlásul egy nap leforgás alatt minden második házat lefényképezett Calais-ban. Másnap már jött is a busz visszafelé, anyám felszállhatott, és - irány Berlin! Nem sokat bánkódott amiatt, hogy a Big Bennek meg a Towernek a közelébe se jutott. Dörzsölt buszos turista immár, akinek nem annyira az úti cél a fontos, hanem maga az utazás.
TÁVOLI SZÉP HAZÁNK
Olga, a feleségem Szahalin szigetén született, Oha városában. Ez ezer kilométerre van Tokiótól, tízezer kilométerre Moszkvától, tizenkétezerre Berlintől. Szülővárosában három általános iskola volt, az 5-ös, a 4-es és a 2-es számú. A 3-as hiányzott. Ohában az a hír járta, hogy ezt az iskolát harminc évvel azelőtt a tengerbe sodorta egy hóvihar, mert egy emelettel ma gasabbra építették a kelleténél. Közvetlenül a három iskola mellett ott állt a város összes büntető- és javítóintézete: az 5-ös iskola mellett a bíróság, a 4-es iskola mellett az elmegyógyintézet és a 3-as iskola mellett a börtön. Komoly nevelő hatása volt ennek a szomszéd ságnak, ami megkönnyítette az ohai tanerőknek az if júság megzabolázását. Elég volt egy kézmozdulat, egy pillantás az ablakból, és az ifjúság tudta, mi vár rá, ha nem írja meg időben a házi feladatát. A gyerekek nagy örömére mindig szünetet rendeltek el, ha a szigeten hóvihar tombolt, vagy ha a hőmérsék let mínusz 35 fok alá süllyedt. Akkor mindenki otthon ült, és várta az őszi szünetet. Szahalinon ugyanis csak két évszak létezik: a hosszú tél, majd utána, július vé gétől, ha az utolsó hó is elolvadt, az ősz. Olyankor fu tottak be a hajók, és olyan finomságokat hoztak, mint szárított görögdinnyehéjak az óvodáknak, hogy legyen mit rágcsálniuk a gyerekeknek. Kínából szárított ana nász érkezett, szárított banán, mélyhűtött szilva meg a 27
kínai homokviharok. Japánból Big John márkájú far mer jött, de mindig csak kicsi méretű. A szahaliniak mégis sorba álltak érte. Mindenki a japánokat szidta, és azon csodálkozott, hogy élhetnek ilyen kurta lábbal és terebélyes fenékkel. De minden családnak volt var rógépe, és méretre igazíthatta a maga Big Johnjait. A szórakozási lehetőségek meglehetősen egyhangú ak voltak a szigeten. Télen a feleségem a többi gyerek kel együtt beült az egyetlen moziba, az „Olajmunkás” nevezetűbe, és régi orosz meg német filmeket nézett: Három ember a hóban, Az örök jég fogságában, Három barát a tengeren, hogy csak néhányat említsünk. A gyerekek voltak a szigeten az első bennszülöttek, nem számítva az őslakó ajnókat, akik a déli partokon egy rezervátumban tengődtek kihalófélben. A gyerekek szülei vagy geológusok voltak, vagy olajkutakat fúrtak, és a Szovjetunió mind a tizenöt tagköztársasága kép viselve volt közöttük. Ősszel a gyerekek szívesen jár tak fürödni. Két tó is volt a városban: a Pionír-tó meg a Komszomolista-tó. A Pionír-tó kicsi volt, sekély és koszos. A Komszomolista-tó ellenben jó mély és tisz ta. Talán egy kicsit túlságosan is mély, ezért egyremásra tűntek el benne gyerekek. Minden évben be lefulladt egy. Volt még egy fürdőhely, az úgynevezett Medve-tó, úgy két kilométernyire a város határától, a Pusztulás foka közelében. Csakhogy senki sem mert odamenni a mutációt szenvedett mosómedvék miatt, ezek ugyanis a kínai homokviharok hatására vesze delmes víziállatok lettek, afféle szahalini krokodilok. E mosómedvéken kívül más állat is akadt ott: barna medve, róka meg nyúl minden mennyiségben - ezek a kórház mögött elterülő nagy mezőn tanyáztak. Farkas már nem él Szahalinon. Az utolsó példányt 1905-ben 28
lőtték agyon a Pusztulás fokánál. Betonból emlékmű vet is emeltek a tiszteletére, de az valamelyik hóvihar ban ledőlt, és beleesett a tengerbe. A Pusztulás fokát nem a farkas miatt nevezték el így, hanem mert min den alkalommal itt ért véget a katorga-rabok mene külési kísérlete, innen próbáltak meg újra meg újra át szökni a szárazföldre. Vagy egy jégtábla alatt végezték, vagy a katonák lőtték le őket. A Szahalinon dolgozó felnőtteknek sarkköri pótlék járt, vagyis kétszeres fizetés. Azonkívül hamarabb me hettek nyugdíjba. A Szahalinon élő gyerekek még egy szeri fizetést sem kaptak. Olga a habarovszki repülő téren látott életében először verebet. - Nézd, mama, mekkora legyek! - lelkendezett. - Azok verebek, vere-bek, nem le-gyek, buta katorga-gyerek - förmedt rá egy férfi, aki a külsejéből ítélve akkor szabadulhatott, és a következő, délre induló repülőre várt. Röhögött, mohón szívta a cigarettáját, és káromkodott: - Rohadt verebek, rohadt ország, rohadt gyerekek, rohadt tajga! Olga tizenhat éves korára kijárta az iskolát, és Leningrádba repült, hogy valami értelmes szakmát tanuljon. Pár év múlva kivándorolt Németországba, ami ugyan iszonyú messze van a szülőföldjétől, Berlin mégis eléggé tetszik neki.
29
AMIKOR A FELESÉGEM EGYEDÜL VAN OTTHON
Bátor ember az én Olgám. Sokáig élt Groznijban, a csecsenek fővárosában, azóta szinte semmitől sem fél. Geológus szülei tizenöt éven át kutattak Szahalinon kőolaj és ásványi kincsek után. Olga ott járt iskolába. Nyolcadikban megkapta a legjobb tanulónak járó ju talmat. Helikopterrel átvitték az Iturup nevű kis szi getre. Nem sokkal a megérkezése után kitört a neve zetes Iturup vulkán. Az eseményből Olga is kivette a részét. Magyarán: együtt jajveszékelt és szaladgált felalá az ott élő halászokkal. A szahalini tajgában is gyak ran megkergették medvék és más vadállatok. Már kis gyerekként is tudott bánni a puskával. Miután letelt a szolgálati idejük, a szülők vettek egy kis házat Groznij szélén, mert abból a városból származtak. Ez nem sok kal a háború kitörése előtt történt. Amikor megkez dődtek a zavargások, a dzsigitek ostromgyűrűt vontak a kis ház köré, és tűz alá fogták. A szülők védekeztek, és vadászpuskáikkal lövöldöztek különböző ablakok ból bele a sötét kaukázusi éjszakába. Olga töltötte a fegyvereket. Később is előfordult, hogy küzdenie kel lett az életéért. Idestova tíz éve él ebben a nyugalmas Berlinben, de néha még ma is felizzik benne a vágy, hogy nagy tetteket hajtson végre. Házon kívül voltam, amikor váratlanul elment az áram. A zavar nemcsak a mi házunkat érintette, ha nem az egész Prenzlauer Berget. Rövidzárlat következ30
tében az egész kerület áram nélkül maradt egy órára. Felért ez egy természeti katasztrófával - a bankkártyá kat nem adták vissza az automaták, megszakadtak a mozielőadások, nem működtek a közlekedési lámpák, leálltak még a villamosok is. Feleségem minderről nem tudott semmit. Látva, hogy a lakásban egyre sötétebb lesz, elhatározta, hogy megjavítja a villanyt. Fogott egy gyertyát, és lement a pincébe a biztosítékokat rejtő szekrényhez. A szekrény előtt a földön egy felnőtt em bert talált, aki meg se moccant. „Ez biztos a villanyszerelő - gondolta a feleségem -, nyilván nem vette fi gyelembe a biztonsági előírásokat, ezzel rövidzárlatot okozott, és közben meghalt, de legalábbis súlyos áram ütést szenvedett. ” Fölszaladt a lépcsőn, minden ajtón bezörgetett, és harsányan felszólította a szomszédokat, hogy segítsenek neki felcipelni a lépcsőn a villanyszere lőt. Ámde a szomszédok inkább megbújtak a sötét la kásukban, semhogy a halott villanyszerelővel törődje nek. Csak az első emeleten lakó vietnamiak nyitottak ajtót, de ahhoz ők is gyávák voltak, hogy lemenjenek a feleségemmel a sötét pincébe. A feleségem erre elha tározta, hogy egymaga vonszolja fel a szerelőt a lép csőn. Félt, hogy még áram van a testében, ezért kért a vietnamiaktól egy pár gumikesztyűt. Eztán lement, fölemelte és felcipelte a lépcsőn azt az embert. Karjai között a halott villanyszerelő éledezni kezdett. így pá rosan már a második emeletnél tartottak, amikor ki gyulladt a villany. Fényénél kiviláglott, hogy a félholt villanyszerelő egy holtrészeg hajléktalan, aki a mi pin cénkbe fészkelte be magát. Mihelyt teljesen feléledt, udvariasan kért egy kis aprópénzt a feleségemtől, ha már olyan kedves, hogy támogatja. Feleségem zavaro dottan álldogált a lépcsőházban, egyik gumikesztyűs 31
kezében gyertyával, másikban a hajléktalannal. Még a máskor oly tartózkodó vietnamiak is görnyedeztek a röhögéstől. Nem könnyű nagy tetteket véghezvin ni manapság.
32
ELSŐ FRANCIA ISMERŐSÖM
Fabrice Godarnak hívták az első franciát, akivel Berlinben megismerkedtem. Mi ketten meg egy arab lány a munkahelyteremtő intézkedések keretében be kerültünk egy színházi produkcióba, ő mint kameraman, én mint hangtechnikus, a lány pedig mint jel mezkivitelező. A munkahelyteremtő szervezetet az alsó néprétegek megsegítésére hozták létre, olyanok számá ra, akiknek nincs sok esélyük a munkaerőpiacon, mert idősek, fogyatékosok vagy külföldiek. Az „Északi szektor” munkaerőközpontjában kaptam egy papírt. Azzal kellett megjelennem egy kis elbeszél getésre a Varjú nevű kocsmában, mégpedig este tízkor. El is mentem. Vagy egy tucat férfi és nő ült egy hoszszú asztalnál. Egy szivarozó, bajuszos pasi vitte a szót, whiskyspohár volt a kezében. De nem Heiner Müller volt, vagy Jochen Berg, se nem Thomas Brasch vagy Frank Castorf. Ez az ürge itt Che Guevarához hason lított, és színházi forradalmat forralt. Orosz akcentu somnak hála nyomban alkalmaztak. Fabrice is ben ne volt a buliban. Rögtön összehaverkodtunk. Teljes mértékben megfelelt a franciákról alkotott sematikus elképzelésemnek: könnyelmű volt, felületes, nyílt szel lemű és nőbolond. Együtt daloltuk az Internacionálét, és Fabrice bevallotta, hogy még szűz. Úgy képzelte, hogy a munkahelyteremtő program keretében fogja egyszer s mindenkorra elveszíteni a 33
szüzességét, így lett Sabine szeretője. A nő az egyik színész felesége volt, tíz évvel idősebb Fabrice-nál s egy felnőtt fiú anyja. Számára ez csak futó kaland volt, Fabrice-nak viszont az első nagy szerelem, annak min den tartozékával. Viszonyuk valamicskével később tel jesen franciásan végződött. A férj előbb jött meg a pró báról, mint ahogy várták. Sabine a ruhásszekrénybe bújtatta el Fabrice-t. Pár óra múlva a férj át akart öl tözni, kinyitotta a szekrényt, és ott találta a francia kameramant. Egy francia a szekrényben: ilyen olcsó vicc csak egy bohózatban fordulhat elő. Ez itt inkább szomorújáték volt. Sabine férje berohant a színház ba, és közölte a társulattal, hogy a jelen körülmények közt képtelen eljátszani a főszerepet a Brecht-darabban. S ezt két héttel a premier előtt! Testületileg el vonultunk Sabinéhoz, hogy megtárgyaljuk a dolgot. Megértőnek mutatkozott, kihúzta Fabrice-t szeretői nek listájáról. A francia teljesen összeomlott, nem tet te be a lábát többé a színházba, és egyre mélyebb de presszióba zuhant. Elérkezett annak is a napja, hogy nem bírta tovább, és pszichoterapeutához fordult, aki nek mindent elmesélt Sabinéról és a szekrényről, meg azt is, hogy azóta nem tud aludni. Az orvos rögtön azt kérdezte, hogy mióta munkanélküli. Jó régóta, fe lelte Fabrice, de ennek semmi köze az egészhez. Az orvos nem osztotta a véleményét, és egy tartós ha tású antidepresszánst adott be neki: a gyógyszer né met találmány, és kifejezetten azoknak fejlesztették ki, akik korengedménnyel mentek nyugdíjba, vagy régóta munkanélküliek, rosszul alszanak és depressziósok. „Jöjjön el fél év múlva újra - búcsúzott az orvos -, ak kor majd meglátjuk, mi a helyzet. ”
34
Az injekció hatott, és egyre csak hatott. Fabrice el vesztette minden érdeklődését, annyit aludt, mint egy kisbaba, amikor pedig ébren volt, a tévé előtt kuksolt, és a sportadót nézte. Elfelejtett bevásárolni, mosakod ni, az apját sem hívta fel Franciaországban, pedig az előtt kéthetente hazatelefonált. Rettentően aggódtunk érte, de nem tudtuk, hogyan segíthetnénk rajta. Egy nap beállított az apja egy nagy Citroenben, és haza vitte a fiát. Otthon egy különleges klinikán a francia orvosoknak végre sikerült közömbösíteniük a német injekció hatását. Fabrice meggyógyult, s ma már ott dolgozik, ahol az apja: a postán.
35
EGY MŰALKOTÁS HÉTKÖZNAPJAI
Ősz volt, amikor a berlini Képzőművészeti Főiskola egyik kiállításának a megnyitóján megismerkedtem Szergej N. orosz szobrásszal. Harmincöt éves nyugodt, öntudatos, megbízható ember volt. Örültünk mind a ketten, mert mindig öröm külföldön honfitárssal ta lálkozni, ráadásul művésszel. Szergej csillogó szem mel magyarázta el nekem az alkotását. Megemlítette, hogy évek óta csak betonnal dolgozik, nem sokra be csüli a könnyebb anyagokat. Művének az Anyaszív cí met adta, és egy közepes nagyságú kagylót ábrázolt, közepén egy ponttal, ahonnan sugarak indultak ki felé. Rögtön láttam, hogy Szergej nagy tehetség. Az Anyaszív hatalmas kérdőjelként meredt az egész em beriségre: „De miért? ” Betonszív volt, benne az anyag minden gyötrelme, a kő egész szenvedélye. Együtt teáztunk, s elbeszélgettünk a művészetről. Megkérdeztem Szergejtől, hogy mit jelent az alkotása. Fejcsóválva mondta: - Menjünk inkább piálni! - Aztán megfeledkeztem a titokzatos kagylóról. Megérkezett a tél, leesett a hó. Szergej felhívott, és a következőt me sélte: benevezte a kagylóját a holokauszt-emlékműre kiírt pályázatra. Úgy érezte, hogy a szobor az embe riség összesűrített fájdalmát fejezi ki, egy betonba ön tött sikolyt. Nagyon is el tudtam képzelni holokausztemlékműnek a kagylót. Találkozót beszéltünk meg, mert alaposabban meg kellett vitatnunk a kérdést. 36
Elbeszélgettünk a művészetről, teáztunk, aztán áttér tünk a vodkára. Hetek múlva tudtam meg Szergejtől, hogy eluta sították a művét, azzal az ürüggyel, hogy túl kicsiny egy reprezentatív központi holokauszt-emlékműnek. Ő azonban nem vesztette el a reményt, hogy egyszer valamikor méltó helyet találnak valahol a kagylónak. Néha el-elmerengtem még a kortárs művészeten, ki vált teázás közben, de aztán megint elfeledkeztem az egész históriáról. Megjött a tavasz, kimelegedett az idő. Szergejt meg hívták Prágába. Úgy hírlett, hogy felállítják a kagylót emlékeztetőül a cseh nők tömeges megbecstelenítésére, amit szovjet katonák követtek el az 1968-as csehszlová kiai bevonuláskor. A mester tőlem kért tanácsot: teher autón vagy vasúton érdemesebb-e Prágába szállítani a kagylót. Megbeszéltük, hogy együtt teázunk, elüldö géltünk egy darabig, a művészetről beszélgettünk, és nagyjából megállapodtunk már abban is, hogy együtt utazunk Prágába. Mégsem került rá sor. Szergej két hét múlva lemondólevelet kapott: a felmerült pénzügyi nehézségek miatt kénytelenek még egyszer meggon dolni a dolgot. Otthon egy darabig bele-belelapoztam még a művészeti folyóiratokba, de aztán félretettem őket, és a hétköznapi gondokkal foglalkoztam. Végre beköszöntött a nyár. A fákon ismét levelek nőttek, a réteken friss fű. Szergej megkért, segítsek Hamburgba szállítani a kagylót, ahol az egy erotika kiállításon a vaginális kapcsolat iránti beteljesület len vágyat lesz hivatott kifejezni. Remekül mulattunk Hamburgban. Mindig egy csomó férfi állta körül Szergej remekművét, és a betont kapirgálták. Egy kö zépkorú nő is megállt előtte, elpirult, és szégyenlősen 37
körülnézett. Pár nap múlva, a kagylóval az utánfutó ban, hazamentünk Berlinbe. Mindketten erősen más naposak voltunk, és elváltak útjaink. Egy ideig eszem be jutott még olykor Hamburg, de aztán elfelejtettem ottani élményeimet. Eljött az ősz, hűvösebbek lettek a napok, kihaltabbak az utcák. Céltalanul kószáltam a városban, egy szerre csak egy élmény játszótér előtt találtam magam Weddingben. A gyerekek valósággal rátapadtak egy ha talmas, homokba ágyazott csigára. Nemrég festhették be, mégis rögtön felismertem az egykori Anyaszívet. Vannak dolgok, amiket soha nem felejt el az ember. Játszótéri csigaként istenien nézett ki. Szemlátomást a gyerekeket is boldoggá tette. Szergej meg lehetett elé gedve magával és a világgal. Könnyű lélekkel mentem hazafelé, útközben dudorásztam.
38
KIFELÉ A SZERELEM KERTJÉBŐL
A nyolcvanas évek végén sokszor jöttem össze korom beli gyerekekkel a moszkvai Filmmúzeum előcsarno kában. Hippik voltunk, és mindegyikünknek volt be ceneve. Az előcsarnoknak nemkülönben, úgy hívták: a Szerelem kertje. Azért nevezték így, mert télen ott mindig meleg volt, és nagyon kevesen jártak abba a mo ziba. Mi meg majd mindennap odacsődültünk, hogy megbeszéljük a lényeges dolgokat. Legizgalmasabb té mánk nem a nő volt, nem is a kábszerek, hanem a diszszidálás. Nagy példaképeink azok voltak, akiknek sike rült lelépniük. Tökéletesen tudtunk velük azonosulni, utóvégre mi is üldözöttnek éreztük magunkat: az idő sebbeket a rendőrség, a fiatalabbakat a szüleik üldöz ték. A barátomnak, akit Hercegnek neveztünk, egyene sen rögeszméjévé vált ez a téma. Gyűjtötte a disszidensekről szóló újságcikkeket, gondosan beragasztot ta mindet egy mappába. Valamennyiükről tudott: az agyafúrt NDK-s családról, amelyik több horgászesőkö penyből varrt hőlégballont, és átrepült vele a határon; tudott az észt házaspárról, akik libazsírral kenték be magukat, és úgy úsztak száz kilométert Finnországig. Két napot töltöttek a hideg vízben, életük hátralévő részét viszont a napsütötte Finnországban. Herceg a Szahanevics nevű festő esetét is ismerte, aki egy feke te-tengeri hajóúton beugrott a tengerbe, és így jutott 39
Törökországba. Tudott a Petrov nevű szobrászról, aki bronzszínűre festette be magát, és szobornak álcázva utazhatott ki egy párizsi kiállításra. Petrov egy egész hetet töltött egy faládában, de Párizsba nem érkezett meg. Az amszterdami vámvizsgálatnál egy tisztviselő felnyitotta a ládát, mert szarszag ütötte meg az orrát. A ládából kikászálódott a bemázolt Petrov, és mint ül dözött művész politikai menedékjogot kért. Vitalij, a Herceg, hasonló csínyről ábrándozott, és elszántan ké szült rá. Andrej, a másik barátom, a Pesszimista neve zetű, Vitalij minden ötletét használhatatlannak ítélte és kinevette. - A mi sorsunk itt örökös rabszolgaság, tökmindegy, milyen trükkös megoldást agyalsz ki, a szovjetek úgyis visszahoznak. Váratlan módon mégis Andrej volt az első, aki a Szerelem kertjéből kiszabadult a nagyvilágba. Amikor a pápa ellátogatott Lengyelországba, a lengyel-fehér orosz határnál a katonák sem tudták feltartóztatni a hívők tömegét. Gyorsan bevezettek a kedvükért egy rendkívüli intézkedést: a névlistákon szereplő zarándo kok kis csoportokban átmehettek, útlevélbélyegzés nél kül. A szakállas, lengő hajú, ösztövér Pesszimista úgy festett akkoriban, mint egy vallási fanatikus. Minden további nélkül csatlakozhatott az egyik zarándokcso porthoz. Alig értek át a határon, faképnél hagyta őket, és a pápát egyetlen pillantásra sem méltatva, tovább utazott Németországba. Onnan elvergődött valahogy Franciaországig, ott Párizs közelében, autóstop ré vén összeismerkedett egy orosszal, aki segített rajta. Pesszimista Párizsban telepedett le, egy orosz köny vesboltban talált munkát. Festő lett, már öt éve meg él a képeiből.
40
Herceg mindeközben napokat téblábolt az Arbaton, ahol a legtöbb turista megfordul, és legújabb ötleté nek megfelelően éltesebb külföldi hölgyeket pécézett ki magának. Svédek és finnek előnyben. Úgy képzel te, hogy azoknál hiánycikk a belevaló férfi. Mielőtt teljes reménytelenségbe süppedt volna, megismerke dett egy dán újságírólánnyal. Az végül elvitte magá val Koppenhágába. Nem sokkal utóbb kaptam egy példányt a Dagens Nyheter című lapból, első oldalá ról a barátom vigyorgott rám fogatlanul. „Ez a férfi Moszkva utcáin veszítette el minden fogát” - tudósí tott a szalagcím. A Herceg egy levélben írta meg, hogy a dán parlament rendkívüli ülést hívott össze a ked véért, s hogy megadták neki a politikai menedékjogot. Barátom nemrég saját céget alapított. Idővel mindkét cimborám európaizálódott, vagyis nagyon megváltozott. Ritkán folytatunk eszmecserét, akkor is csak interneten.
41
A ZÁSZLÓS MEGNŐSÜL
Barátom, a szovjet hadsereg egykori zászlósa tíz éve il legálisan él Németországban. Az akkor még gyermek ifjú zászlós a helyieknek oly sorsdöntő 1989-es évben hagyta el az őrhelyét, átmászott a kerítésen, és nem messze a kaszárnyájától, egy mecklenburgi általános iskola tornatermében rejtőzött el. Ott aztán kapcsolat ba lépett egypár tanulóval, elmondta, hogy milyen sú lyos a helyzete, csizmáját és egyenruháját tornacipőre, tornaruhára cserélte. Ebben a szerelésben sikerült el jutnia Berlinig. Zokni és zokszó nélkül. Életének következő tíz éve igen nyugalmasan folyt. Egy partiszerviznél helyezkedett el, és szobát bérelt egy orosz lakóközösségben. Elvből nem ivott és nem dohányzott, a seregben leszolgált hosszú idő igen fe gyelmezetté tette, úgyhogy soha nem gyűlt meg a baja a rendőrséggel vagy fordítva. A partiszerviznél még a karrierje is felívelt, tányérmosóból műszakvezetővé lépett elő. Tíz évig keményen dolgozott, ugyanakkor fogához verte a garast, minek eredményeként tisztes summát, húszezer márkát dugdoshatott a szalma zsákjában. Remélte, hogy ezzel a pénzzel megoldhat ja egyetlen, még problematikusnak vélt gondját: viszszailleszkedését a társadalomba. Mégpedig úgy, hogy alapvetően legalizálja a létét. Hogy milyen úton-módon? Az illegalitásban szerzett bölcsesség megsúgta neki: névházassággal. 42
Azt tanácsolták, hogy adjon fel hirdetést. Kezdetben nem akarta elárulni valódi szándékait. Normális, „iga zi német” házassághirdetéssel óhajtott próbálkozni. A zászlós tehát hónapokig tanulmányozta a piacot, hogy fogalmat alkosson magának a „német stílusú” hirdetésről, majd egyidejűleg több újságban is megje lent egysoros alkotása: „Odabújós mackó keres odabújós cicát. ” A hatás bámulatos volt. Szegény zászlóst többen ro hanták meg, mint az „Idősödő úr várja ifjú hölgyek telefonhívását” szövegű, Berlinben évek óta dobogós hirdetés feladóját. A legtöbb odabújós cica negyven fö lötti macseknak bizonyult, akinek befuccsolt kapcso latok mázsás terhe nyomta a vállát, és ennek megfele lő lelkiállapotban volt. A gátlásos zászlós úgy érezte, hogy képtelen megbirkózni a problémáikkal, és min den jelöltnél takarodót fújt. Végül változtatott a haditerven. A következő hir detésbe belecsempészte a „jutalom” szót, ami véle ménye szerint jelezte a vőlegény valódi szándékait. Eberswaldéból érkezett telefonhívás. Volga-német nő kapható tízezer márkáért - hangzott az ajánlat. A zászlós kiutazott Eberswaldéba, ahol csak úgy hem zsegtek a kazahsztáni Volga-németek, eljött háztűznézőbe az egész falu, a déditől a kisbabáig. A hosszú évek illegalitásában bizalmatlanná és óvatossá lett zászlós újfent meghátrált. - Az orosz nők olyan romantikusak - vallotta nekem aznap este egy üveg vodka mellett -, ha csak a pénz kedvéért mennek is férjhez, elvárják, hogy a vőlegényük dalia legyen, és irtóra kirittyentik magu kat a kedvéért. Nem sokkal ezután egy közvetítővel ismerkedett meg a zászlós. Az azerbajdzsáni perzsa megígérte, hogy ti43
zenötezer márkáért olyan névleges arát szerez be neki - munkanélkülit vagy dolgozót -, amilyet akar, és öt év múlva lelkiismeretesen meg is szabadítja tőle, ha muszáj. - A pénz kétharmadát a nő kapja, egyharmadát én. Ugorj be hozzám, megbeszélünk mindent, mint férfi a férfival - csalogatta a perzsa. - A Forum Hotelban van az irodám, és ne izgulj, nekem is német a felesé gem, ráadásul ügyvéd, együtt dolgozunk. Nagy átverésnek képzeltem a dolgot, de a zászlós is meggondolhatta magát, amikor már ott állt a szállo da halijában, zsebében a pénzzel, mert sarkon fordult és kijött. A lakóközösségében ma már mindenki azon a véleményen van, hogy soha nem szánja rá magát a nősülésre. Nagyon gátlásos meg válogatós, aztán túl ságosan is töprengő. Pedig mostanság újra próbálko zik: minden este elmegy egy sophienstrassei diszkóba. Nem táncol, csak ott áll a bárpultnál, és figyelmesen szemléli a közönséget. Hogy mit akar ezzel elérni, azt nem árulta el nekem.
44
BERLIN, A KAPCSOLATKASZTNI
Sokszor halljuk, hogy Berlin a szinglik fővárosa. A berliniek csak röhögnek ezen. Ilyesmi csak egy fe lületes újságírónak juthat eszébe, aki jobban hisz mindenféle statisztikáknak, mint a saját szemének. A statisztika pedig hazudik, régebben is mindig ha zudott. Hozzászokott a hazudozáshoz. Berlin nem a szinglik, hanem a kapcsolatok városa. Egész ponto san egyetlen nagy kapcsolatkasztni, és minden új jö vevényt rögtön magába szippant. Itt mindenki együtt él mindenkivel. Télen láthatatlan a kasztni, de tavaszszal újra felmerül a ködből. Ha valaki veszi a fáradsá got, és elég messzire követi visszafelé egy egyedülálló személy minden kapcsolatát, akkor hamarosan meg állapíthatja, hogy az illetőt az egész városhoz kötelé kek fűzik, legalábbis áttételesen. Vegyük példának Marina barátnőnket, bár vehet nénk helyette akármelyik barátunkat vagy barátnőn ket, de mégis vegyük csak Marinát, mert ő az, aki minden este ott ül nálunk a konyhában, és kiterege ti a magánéletét. így közvetve mi is belebonyolódunk az ügyeibe. Szóval Marina. Miután a férje tavaly ott hagyta egy balerina kedvéért, akinek a balerinója egy müncheni vendégjáték alkalmával beleszeretett a leg jobb barátja lányába, aki huszonhárom évesen, kisba bával a hasában, depressziós lett, mert a fiúja lelépett egy bombázó egyiptomi nővel, aki a TUI utazási iro45
dánál dolgozott, és úgy is hívták, hogy Tui... De viszsza Marinához: tehát otthagyta a férje, ami egziszten ciálisan is súlyosan érinti. Marina vagy tíz évig tanult a tübingeni egyetemen bolygógeodéziát, és már annyira vitte, hogy ha bármelyik kocsmából vetett egy pillan tást a Marsra vagy a Vénuszra, hajszálpontosan ki tud ta számítani a nehézkedési erőt. Az ugyanis mindenhol más. Hanem még mindig nem írta meg a diplomamunkáját. Marinának tehát sürgős szüksége volt egy jól fizető állásra. Villámgyorsan papírra vetette szakdolgozatát egy helyes kis bolygóikerpárról, amely mint egy kéz a kézben kering a Föld körül, majd többtucat nyi helyre felkínálkozott munkatársnak. Hamarosan jelentkezett egy építési vállalat, amely mérnököt keresett. Marina elment a bemutatkozó be szélgetésre, és nem jött haza. Tizennégy éves lánya nagyon aggódott érte, és éjfélkor odatelefonált hoz zánk. Marina csak másnap tért vissza - egy új állással és egy új pasival. Mint utóbb mesélte, a bemutatkozó beszélgetés egy garázsban zajlott. Az ifjú építési vál lalkozó nem sokkal azelőtt rajtakapta valakivel a fele ségét, ami meglehetősen kiborította, olyannyira, hogy összes holmijával együtt leköltözött a garázsba, az lett a vállalkozói irodája is. Nehéz időszakot tudhatott te hát maga mögött, és keresett valakit, aki talpra állítsa. Első pillantásra egymásba szerettek. Kurta bemutat kozó beszélgetés után a vállalkozó nyomban alkalmaz ta Marinát, és elmentek vacsorázni. Az ifjú vállalko zó elmesélte új munkatársának titkos álmát: szeretne a Fekete-tenger partján egy házat, legyen verandá ja is, ahonnan kilátna a tengerre és saját jachtjára. Hajlandó vagy együtt üldögélni velem a verandámon? - kérdezte halálkomolyan Marinát. Elhatározása szi46
lárd volt, nem tűrte a félmegoldásokat. - Talán igen - hagyta rá Marina ha a lányom is ott játszhat a közelben. - A gyerekeid számára mindig lesz hely a ve randámon - biztosította a szerelmes vállalkozó. Másnap kiköltözött a garázsból, és beköltözött Marina lakásába. Eleinte minden jól ment. Marina megismerkedett a férfi szüleivel s a volt feleséggel is, aki első találkozásuk alkalmával jól megtépte a haját. Idővel azonban egyre szűkebben lettek a verandán. Marina két hétnél tovább nem bírt elviselni ilyen hu szonnégy órás összezártságot. A férfi visszaköltözött a garázsba. Marina munkába menet mindennap vitt neki ebédet. Egyszer megismerkedett egy rokonszen ves rendőrrel, miután egy ismeretlen kilopta az autó jából az esernyőjét. A rendőr ott helyben beleszeretett Marinába, és meghívta vacsorázni. Negyedóránként odaszólt neki telefonon, de a megbeszélt időpontban nem jelent meg. Biztosan agyonlőtték szolgálat köz ben, gondolta Marina. Közben a lánya beszerezte az iskolában az első barátját, egy jófejű gyereket. A fiú csak úgy megajándékozta a kislányt egy mobillal, s at tól kezdve forró SMS-ekkel bombázta. Marina nagyon aggódott emiatt. Százszor elmondta a lányának, hogy jó lesz vigyáznia. Ki tudja, mire képes ez az újmódi technika. És új barátja, egy hindu számítógép-programozó csak megerősítette ebben a véleményében Marinát.
47
AZ OROSZ ARA
Berlinben töltött utóbbi tíz évemben sok orosz-német házaspárt ismertem meg, és nyugodtan állíthatom: ha van egyáltalán eszköz, amely egy férfit egy csapásra megszabadít minden problémájától, akkor az egy orosz ifiasszony. Unatkozol? Nincs állásod? Komplexusaid vannak? Ragyás a bőröd? Szerezz be egy orosz me nyecskét, és rövidesen nem ismersz magadra. Először is, ha orosz lányba vagy szerelmes, biztosítva van a romantika, mert rengeteg akadályon kell keresztül verekedned magad, hogy megkapd. Például kereseti kimutatást várnak tőled a külföldieket regisztráló hi vatalban, igazolásul, hogy egyáltalán megengedhetsz magadnak orosz jövendőbelit. E nélkül a lány nem kap tartózkodási engedélyt. Egy ismerősöm, aki a berli ni BKV alkalmazottjaként nyilván nem keresett ele get ahhoz, hogy orosz szerelmét nőül vehesse, sorra írta a leveleket Schröder kancellárnak, és kérvények kel bombázta a külügyminisztériumot. Nehéz küzde lem volt, de megérte: az illető feleséghez jutott, és a fi zetését is felemelték. Sok német urat ismerek, aki a munkanélküliség és depresszió hosszú időszaka után ripsz-ropsz állást ta lált, sőt karriert futott be, csak mert orosz nőbe sze retett bele. Nem is volt más választása, mert az orosz menyecske roppantul igényes, hogy ne mondjam, mé regdrága. Nemcsak ő maga szeret szépen öltözködni, 48
hanem ragaszkodik hozzá, hogy hites ura is lépést tart son a legfrissebb divattal, vagyis állandóan új, borsos árú holmikat vegyen magának. - Muszáj ezt? - kérde zi kezdetben a férfi, de aztán beletörődik. Mert min den tökéletes kell hogy legyen. Az orosz mátkának fe hér ruha dukál az esküvőre, templom, városháza, végül jó nevű vendéglő és lehetőleg sok vendég. Utána min denestül a családi életnek óhajtja szentelni magát, de közben valami szépet is szeretne tanulni. Például éne kelni egy magántanárnál. Rendkívül népszerű stúdi um ez az orosz menyecskék körében. Csak Berlinben három olyan fiatalasszonyt ismerek, aki énekelni ta nul, és az bizony drága mulatság! Az orosz hitves elszántságot csepegtet a férjébe, ér telmet ad az életének, ellenségétől - ha van neki olyan - megvédelmezi, és kitart mellette tűzön-vízen át, bár mi hülyeséget csináljon is a fickó. Ám a mindennapi érintkezésben nem árt vigyázni a hölggyel. Különleges bánásmódot igényel, mert rendkívül érzékeny. Az összezördülést sajnos nem lehet egy egysze rű virágcsokorral jóvátenni. Nagyobb felhajtás szük séges. Komolyabb veszekedés esetén tanácsos gyor san elfutni. A haragvó orosz nej tigrishez hasonlatos. Mindebből az következik, hogy életbe vágóan fontos pontosan tudni, milyen jogalapokkal rendelkezik a Szövetségi Köztársaságban egy orosz feleség. A Sender Freies Berlin orosz szerkesztősége, a Multikulti Rádió sokat foglalkozik ezzel a témával, különösen a Jogi ta nácsok című műsorban. „Nemrég férjhez mentem egy német fiatalember hez, és odaköltöztem hozzá - írja például egy orosz nő Celléből -, a német hatóságok három évre szóló tartóz kodási engedélyt állítottak ki számomra. Ha váratlanul 49
valami baj éri a férjemet, például életét veszti egy autó balesetben, megvonják tőlem a tartózkodási engedélyt, vagy sem? ” „Igen tisztelt asszonyom, aki Celléből hí vott bennünket - válaszol a jogász -, ebben az esetben nem vonják meg öntől a tartózkodási engedélyt, mind azonáltal jobb lenne, ha kedves férje néhány évig még életben maradna. ”
50
CSAK A SZERELEM MINDENHATÓ
Megkértek, hogy egy berlini klub vezetőjének segít sek az orosz szerelmi ügyében. Valami bordélyban be leszeretett egy honfitársnőmbe, és fejébe vette, hogy kihozza onnan. A nő azonban nem is beszélt, nem is értett németül. Amikor felkerestem, ez a Diana elme sélte, hogy igazából ő egy másik német pasit szeret. Azzal is muszáj volt összeismerkednem: Frank szellő zéstechnikus volt a berlini közlekedési vállalatnál, és ugyancsak a kuplerájban fedezte föl Dianát. A lány egy Goziki nevű fehérorosz faluból származott, és hamis lengyel papírokkal jött Berlinbe szerencsét próbálni. Kettejük találkozása megrázó volt: szerelem első látás ra. Frank nem sokat teketóriázott: megkérte Diana ke zét. Pontosan tudta, hogy mit kockáztat: alig ismerte a lányt. Ám spandaui szomszédjának a példája lebegett a szeme előtt: egy építészmérnöké, aki egy cseh pros tit vett nőül, és teljesen meg volt vele elégedve. Diana azonban először elutasította az ajánlatot. Zsenge korá ra való tekintettel egyelőre keresni akart, sokat keres ni, az esetleges családalapítást jóval későbbre tervezte. Csakhogy az intézmény, ahova naponta bejárt pénzt keresni, nem virágzott különösebben. A tulaj remény telenül szerelmes volt egyik alkalmazottjába. A lány folyton teherbe esett, s még csak nem is igen kedvel te a főnökét. A tulaj lassanként életunt lett, minden nap leitta magát, és lesoványodott. Erre a többi lány vi51
gasztalni kezdte - és mindegyik sorjában teherbe esett. A kupiból kapcsolatkasztni lett. Egy szép napon a főnök felszívódott, magukra hagy ta a lányokat. A nyilvánosház bezárt. Diana kétségbeesetten telefonált két törzsvendégének - több nem is volt neki először a berlini klub vezetőjének, az tán a szellőzőtechnikusnak. Végül kiutazott ez utób bihoz Spandauba. Ezúttal a házassági ajánlatot is elfo gadta. A technikus egy hétre betegállományba vonult, és a Noris Banknál ötezer márka kölcsönt vett fel. Majd elutaztak Fehéroroszországba, Gozikiba, hogy megtartsák a lakodalmat. Franknak itt rögtön szem besülnie kellett a zabolátlan fehérorosz erkölcsök kel. Még a vasútállomáson ellopták a csomagjukat. A nyoszolyólányok hazaárulással vádolták Dianát, és monoklit vertek a szeme alá. Néhány fehérorosz haza fi Frankot vette elő. Utána örök barátságot kötöttek. A lagzit a falu legnagyobb helyiségében, az általános iskola tornatermében ülték meg. Frank öt rekesz vod kát vásárolt a férfiaknak, öt rekesz édes bort a nőknek. Két napig tartott a mulatság, és tartott volna tovább is, ha Diana apja nem köp bele. Széles jókedvében ré szegen meg akart fürödni a Goziki folyóban - beleugrott, és nem jött ki többé. Egy álló napig keresgélték a holttestét a vízben. A lakodalom simán átment ha lotti torba. Az új házasok ezután visszaindultak Berlinbe. Dianát feltartóztatták a német-lengyel határon, mert kiderült, hogy korábbi, hamisított lengyel útlevele miatt tilos be lépnie a schengeni államok területére. Frank egyedül folytathatta útját. Naponta hívta a külföldieket nyil vántartó hivatalt. írt a külügyminisztériumba, a kan cellárnak, a családügyi miniszter asszonynak, a legfel52
ső bíróságnak. Két hónapon belül elérte a lehetetlent: az egyébként győzhetetlen hivatali gépezet meghátrált a szerelem előtt, törölték Dianát a tilalmi listáról, és ma már újra Berlinben van. Mi a tanulsága a történet nek? Hogy Goethének mégis igaza van: nincs a szere lemnél nagyobb erő a világon.
53
A LEÁNY MEG A BOSZORKÁNYOK
Sok materialista beállítottságú ember ma is hitelt ad természetfeletti magyarázatoknak, mert rendkívü li jelentőséget tulajdonítanak mások számára csak kellemetlen vagy megvetendő dolgoknak. Ha valaki elégedetlen magával, rögtön azt képzeli, hogy a szo ba másik sarkába kell áttolnia az ágyát, vagy a kül földieket hibáztatja, esetleg éppen a földönkívülieket. A metafizikának köszönjük azt az érzést, hogy elhárít juk magunktól a felelősséget, egyszersmind kelleme sen borzongunk az izgalomtól. Az ember csodában re ménykedik, amely megold minden problémát, amely azonnal és végérvényesen megmenti minden rossztól. Orosz barátnőnk, Marina sokkos állapotba került, amikor elhagyta a férje, mert tízévi házasság után bele habarodott egy balerinába. Marinában egy világ omlott össze, álmatlanság gyötörte, lefogyott. Mi egy kicsit vic cesnek találtuk az ügyet, ugyanis Marina emberemlé kezet óta a férje műveletlensége ellen küzdött. Folyton a szemére hányta, hogy naphosszat ott ül a tévé előtt, nincs benne szemernyi kulturális érdeklődés sem. És mi történt? A pasi végül engedett a nógatásnak, elment egy balettelőadásra, és puff, belezúgott az első táncosnőbe, aki a szeme elé került. Számítani lehetett rá, hogy a mű vésznő ilyen hatást gyakorol a negyvenöt éves férfira, aki addig soha nem látott közelről balerinát. Marina vi szont azt állította, hogy ő maga lett boszorkányság áldo54
zata: első férjének boldogult anyja átkozta meg, és bele is halhat, ha mi nem tudunk felhajtani neki Berlinben egy olyan boszorkányt, aki visszaadja az erejét. Minthogy jómagam teljesen járatlan vagyok boszor kánytéren, egy barátunkhoz fordultam, akiről feltéte leztük, hogy ismeri a terepet. Két boszorkát is ajánlott kapásból, és úgy vélekedett, hogy mind a kínai, mind az afrikai kiválóan alkalmas a feladat megoldására. U-ti asszony egy társbérletben működő természet gyógyász-rendelőben fogadta a kliensét. Az általa al kalmazott varázslat kinezioterápia volt. Harminc már kát kért azért, hogy hamarjában kiderítse, mi a baja Marinának. E célból kezébe vette Marina két kezét, és az izmait kezdte faggatni kínaias színezetű német nyelven. Az orosz izmok halkan, szinte elhalóan vála szoltak, U-ti asszony mégis remekül megértette őket. Miután beható értekezést folytatott Marina valamenynyi porcikájával, azt javasolta, hogy próbálkozzanak gyógynövénykivonattal, ő majd összeállítja a kliens szenvedő teste számára - potom hatvan márkáért. Marina lefeküdt, U-ti különböző üvegcséket tett a mel lére, és mindegyiknél megkérdezte a testét, vajon ezt a gyógyszert igényli-e. Szerencsésen eltalálták a meg felelőt, és Marina azonnal jobban lett. Már nevetni is tudott velünk, és pár napig vidám volt. Csak éppen a bűbájosságban csalódott. Valahogy másnak képzelte. Úgy döntöttünk hát, hogy nem hagyjuk ki az afri kai boszorkányt sem. Nem koponyákkal telehintett pincében fogadott bennünket, hanem egy háromszo bás berlini lakásban, ahol a parketta csak úgy ragyo gott az ülőgarnitúra körül. Elég volt Marina szemébe néznie, hogy megállapítsa: barátnőnket megszállták a démonok. Mindössze kettőszáz márkáért egy évszá55
zadok óta bevált, megbízható gyógymódot ajánlott a figyelmünkbe, az úgynevezett sárgadinnye-szertartást. A páciensnek énekmondás közepette sárgadinnyét kö töznek a hasára, azzal kell egy nap és egy éjjel ágyban feküdnie. Ezalatt a kór átvándorol a dinnyébe, s ha a beteg azt végül földhöz vágja, vele együtt a démonok is ripityára törnek. Kicsit túl egzotikusnak találtuk az eljárást, inkább odébbálltunk. A makulátlan mágia körei ugyanolyan szűkek, mint a mieink. Alig egy hét elteltével felhívott bennünket egy minden tekintetben jól értesült jugoszláv boszorka. A következő javaslattal állt elő: ha meg akarjuk tudni, el van-e átkozva Marina, tegyünk egy konyhakést egy fazék vízbe, a fazekat toljuk be éjszakára az ágya alá, reggel nézzünk bele. Ha az edényből eltűnt a víz, azt jelenti, hogy a gonosz lélek éjjel bement a hálószobá ba, és megitta. Ez esetben a kést ki kell dobni az abla kon. Ha a hegye beleáll a földbe, Marina meggyógyul. Minthogy barátnőnk egy toronyház tizenegyedik eme letén lakik, lenn pedig általában gyerekek játszanak, nem merte kidobni a kést az ablakon. A jugoszláv boszorkány ekkor egy mindeddig felül múlhatatlan gyógymódot ajánlott szerény kilencszáz márkáért: Marina adja oda neki az egyik bugyiját, ő pedig elviszi Jugoszláviába, és megáldatja öt külön böző kolostor öt papjával. Aztán visszahozza, Marina felveszi, és két hétig se éjjel, se nappal nem vetheti le. Ezt követően a férje haladéktalanul visszatér hozzá. - De én nem akarom, hogy visszajöjjön - tiltakozott Marina -, és különben is, Jugoszláviában háború van! - A boszorkány erről semmit sem tudott. Hazafelé me net Marina végképp elbizonytalanodott: - Visszahozta volna egyáltalán a bugyimat? - Nem válaszoltam. Egy időre elegünk lett a gyógyerejű mágia világából.
SZULEJMÁN ÉS SALIERI
A sajtóviták hatása a hétköznapi életben is fellelhe tő: nemrég döbbentem rá erre a különös jelenségre. A sajtóban gyakori, hogy felkapnak egy témát, innen is, onnan is megvilágítanak egy problémát. Egy elit nek mondható újság olyan komoly problémával foglal kozik például, mint az idegengyűlölet és annak a társa dalomra gyakorolt hatása, a bulvárlap kevésbé komoly kérdést vet fel: „Hogyan fogyjunk le? ” - vagy hasonlót. A dolgot tehát meg kell vitatni. A vitához legalább két, merőben ellentétes vélemény szükséges. Például: „Az idegengyűlöletet úgy lehet megszüntetni, hogy csök kentjük az idegenek létszámát. ” Az ellenvélemény: „Az idegengyűlöletet úgy lehet megszüntetni, hogy a lakos ság tudatában kialakult ellenségképet a média segítsé gével a külföldiekről átvisszük, mondjuk, a vállalko zókra, legyenek ők az újabb céltáblák. ” Hasonló a helyzet a „súlyproblémákkal” is. Fogyni természetes úton is lehet, például ha kevesebbet eszik az ember, de lehet fogyni más módon is, például zsírleszívással. Két hétig erről disputáinak, aztán leveszik a napirendről. Új téma merül fel. A viták semmit sem oldanak meg, de a vélemények cseréje mégsem mú lik el hatástalanul: az idegengyűlölet témája átmene tileg nagy érdeklődést vált ki, nyomában pedig várat lanul kialakul az összetartozás érzése olyanoknál, akik nem is tartoznak össze, sőt azelőtt hallani sem akar tak egymásról - mint például az arabok, zsidók, kína57
iak, törökök mert véletlenül épp ők azok a bizonyos „idegenek”. íme egy életszerű példa: a Nosztalgia elnevezésű orosz társulat szeretné színpadra vinni Puskintól a Mozart és Salierit. Barátom, egy szmolenszki színész játssza majd Salierit, ezt a gonosz, depressziós zeneszer zőt, aki a tragédia végén irigységből és féltékenységből megmérgezi Mozartot. Barátom azonban kifejezetten szelíd lélek, öt éve boldog férje egy francia színész nőnek, és a légynek se képes ártani. Ez meg is látszik rajta. A rendező szakadatlanul szorongatja: - Áss le jó mélyre magadban, fedezd fel a lelked árnyoldalait! Mindenkiben lakik egy gonosztevő... - és így tovább. Barátom, a szmolenszki színész, rendesen meg is erőltette magát, odaült a bárpulthoz, és ásott, csak ásott, egyre mélyebbre. A nyolcadik korsó sör után kezdtek kirajzolódni lelke sötét szakadékai, feltört be lőle a gonoszság, s ő Salieri lett. Ebben a minőségében nem ment haza a feleségéhez meg a gyerekéhez, akik órák óta kétségbeesetten várták, hanem beült a felesé ge autójába, és jogosítvány nélkül, eszement sebesség gel behajtott rossz felől egy egyirányú utcába, Wedding irányában. Útközben letörte egy Mercedes visszapil lantó tükrét. A Mercedes tulajdonosa utánaeredt és lemeszelte. Nem messze tőlük haladt el véletlenül egy rendőrautó is. A móka könnyen kiutasítással végződ hetett volna barátom, a szmolenszki színész számára. - Hogy hívnak? - kérdezte a Mercedes vezetője, egy török fiú. - Salierinek! - felelt a barátom. - Mindjárt gondoltam, hogy külföldi vagy. - És a tö rök nem hívta a rendőrséget, hanem hazavitte részeg barátomat, és annak a feleségétől, a francia színész58
nőtől kapott az egészért, vagyis a férjért meg az össze tört tükörért együtt száz márkát, ami igazán nem sok. A török másnap újra beállított hozzájuk. Barátság szü letett köztük, s a feleség - ugyancsak francia - fivére filmet akar forgatni az esetről. így nyújt egy sajtóvita mellékesen segítséget so kaknak, hogy más szemmel láthassák magukat, nem töröknek vagy orosznak vagy etiópnak, hanem a Németországban élő nagy, külföldi közösség alkotó részének - és ez valahogy lenyűgöző.
59
OROSZ TELEFONSZEX
Az már igaz, hogy sok izgalmas dolog van Berlinben: az új Reichstag a szovjet emlékmű mellett, a friedrichsfeldei állatkert újszülött elefántjai, az orosz telefonszex-numerák... Ezeknél egy elváltoztatott női hang igyekszik vigaszt nyújtani magnószalagról: „Barátom, tudom, milyen magányos vagy ebben a förtelmes, ide gen városban, ahol az utcán naponta csupa német vesz körül, és senki nem mosolyog rád. Gombold ki a nad rágodat, és nosztalgiázzunk együtt! ” Őszintén szólva, engem lehangol az orosz telefon szex. Ha legalább volna hasonló intézmény a város ban a törökök vigasztalására is, akkor összehasonlít hatnánk őket, és biztos egy csomó értékes szociológiai megállapítást tehetnénk. Az orosz telefonszex mostan ság már az idevalósiaknak is hozzáférhető: a Russzkij Berlin című újság a rövidített német nyelvű változatát feltette az internetre. És hogy az orosz miben különbözik a normál német telefonszextől? Elsősorban abban, hogy néha az orosz lányok is fel hívják magukat. Egyszer magnóra vettem egy ilyen be szélgetést, és bármikor újra élvezhetem, még csak 3, 64 márkát sem kell érte fizetnem percenként. Barátoknak, ismerősöknek is kölcsönadhatom, ingyen! Hangjátéknak is feldolgozhatom a Multikulti Rádió számára, mert a telefonszex beszélgetéseit nem védi a törvény. 60
Miután már több ember végighallgatta a társalgást, nyugodtan állíthatom: az orosz telefonszex - és való színűleg a török is - sokkal hatásosabb annak, aki nem érti a nyelvet. Akkor ugyanis nem venni észre, valójá ban milyen alattomosak az oroszok - ez esetben: hogy mennyire megjátsszák magukat a lányok. Hogy szinte egytől egyig diplomás színésznők. Tegnap felhívott egy ismert német színházi rendező, most jött vissza a szibériai Cseljabinszkból, ahol valami fesztiválon vett részt Heiner Müller egyik darabjával. - Mi voltunk a fesztivál koronája - mesélte lelkesen -, a helyi sajtó ujjongva ünnepelt bennünket. Meg aka rom küldeni a kritikákat a moszkvai Goethe-intézetnek, hogy továbbra is támogassanak bennünket. De a biztonság kedvéért átfutnád még egyszer a cikkeket? Én nem tudok ahhoz elég jól oroszul. - Átfaxolta ne kem a szöveget. Már a cím is elég sajátos volt: „Harapós kutyának nem kerülő a hat mérföld”. A továbbiakban ezt írta a cseljabinszki színikritikusnő: „Vajon mi rej tőzik e német társulat csillogó Heiner Müller-címkéje mögött? A közönség megvetése, beteges önkielégí tés vagy a jelen tökéletes meg nem értése? Igaz, hogy a lengyelek is be voltak lőve, de legalább kulturáltab ban adták elő. ”
61
A VILÁGJÁTÉK SZISZTÉMÁI
A vietnamiak szenvedélyesen szeretnek blackjacket játszani, a világszerte ismert huszonegyes kaszinó változatát. Közben az idegeire mennek a krupiénak. A vietnamiak „vietnami szisztéma” szerint játszanak: ha két kártyával 13 vagy 14 pontjuk van, nem húz nak harmadik lapot, ami a felületes franciák szemében magától értetődő volna. A vietnamiak ugyanis tudják, hogy a többlet egyértelműen vesztést jelent, jól megizzasztják hát a krupiét. Az esély az ő oldalukon van, a helybeli játékmorál viszont nem annyira. Ám ezzel a rendszerrel nyerni szoktak a vietnamiak a blackjacken. Nem véletlenül van úgynevezett ázsiai folt valamenynyiük combján, az állítólag szerencsét hoz a kártyá ban. A vietnamiakon kívül a mongoloknak és kínaiak nak is van kék folt a combjukon, de ők nem játszanak blackjacket. Az oroszok ritkán játszanak blackjacket, de gyakran és szívesen pókereznek. A berlini Europa-Center já tékkaszinójában csak két pókerasztal van, de akik kö rülülik, azokról mindig a Politikai Bizottság gyűlései jutnak eszembe. Szürke öltönyös, bajuszos, idős urak szemrehányó pillantással méregetik a kockás ingű arabot, aki nem pókerezik következetesen, mert nem egy bizonyos szisztéma szerint játszik. Nem az „orosz szisztéma” szerint. Az ember, függetlenül attól, mi van a kezében, köteles full-house képet vágni, vagy62
is magabiztosságot sugározni, míg le nem megy a par ti. Mondjuk, olyasformán, mint az orosz elnök, aki e szisztéma szerint játszotta éveken át igen meggyőzően a mindig újságírókkal körülvett örökifjút - fő, hogy senki meg ne botoljék a hosszabbító zsinórban. A felületes franciák eleinte azt képzelik, hogy az oro szok csak megjátsszák magukat, de aztán hisznek ne kik. Hisznek nekik! Míg az orosz férfiak pókerben megkopasztják az arabokat, az orosz nők vesztenek a ruletten. Nekik is van szisztémájuk: mindig ugyanar ra a színre tesznek, és ha veszítenek, megduplázzák a tétet. Mert minden orosz nő emlékszik rá, mit mon dott egyszer doktor Kapica akadémikus a Hihetetlen, de igaz című tévéműsorban: „Háromszor egymás után nyugodtan jöhet a fekete, de tizennégyszer soha. ” A pirossal már nem ilyen rózsás a helyzet. A piros tizenhétszer is bejöhet. Az orosz nők türel metlenek. Ha azt látják az elektromos kijelzőn, hogy a fekete ötször egymás után bejött, rögtön átváltanak pirosra. így szoktak az orosz nők nyerni, de végül el is veszítenek mindent, mert az egész nyereségüket felte szik valami hülye számra, mondjuk a 16-ra. Hogy mi ért, arról gőzöm sincs. Talán mert nincs olyan folt a combjukon. Ha thaiföldi nők blackjacket játszanak, akkor min denki más abbahagyja a játékot. Mert a thaiföldiekkel blackjackben senki sem veheti föl a versenyt. Magam már órák hosszat figyeltem, ahogy játszanak, hogy megfejtsem a szisztémájukat. Egész belezsibbadt a nyakam. Pedig hiába! Legnagyobb csodálatomra meg kellett állapítanom, hogy a thaiföldi nők már néhány menet után kívülről tudják a 72 kártya sorrendjét. Ez száz százalékkal megdobja az esélyüket, hogy jót lép63
jenek. Ilyen képesség birtokában már rég úszhatnának a pénzben, csakhogy nem akarják elárulni a titkukat. Ezért aztán a thaiföldi nők óvatosságból megint min dent elveszítenek. A Berlin Játékkaszinó néha olyan hatást kelt, mint az ENSZ rendkívüli ülése. Sőt, szerintem sokkal több nemzet képviselői vannak jelen, mint egy átla gos ENSZ-ülésen. Minden asztalnál megy a vita, hogy melyik szisztéma a leggyümölcsözőbb, feszült a han gulat, pörögnek a golyók, viliódznak a kártyalapok. Már szédülök is, odaülök a bárpulthoz. Ide voltakép pen csak nyertesek járnak, akik egyetlen este leforgása alatt ki tudnák rámolni az egész kaszinót. De ha nem akarják elrontani maguknak a mulatságot, és kockáz tatni a hírnevüket, végül kénytelenek az utolsó gara sig eljátszani, amit nyertek. A bárpult mögött álló nőt Lisának hívják. Angliából jött, akárcsak a barátja, a pókerasztalnál dolgozó kru pié. A három nagy berlini kaszinó alkalmazottainak tilos a városban játszaniuk. Ha az igazgatóság ilyes min kapja rajta őket, elvesztik az állásukat. Lisa me sélte, milyen nehéz naphosszat csak nézni, ahogy má sok játszanak, miközben neki nem szabad. Állandóan meg kell küzdenie a kísértéssel, ami igen fárasztó. Pihenésképpen a két angol rendszerint Máltán tölti a szabadságát, ahol nagy hagyománya van a szeren csejátéknak, és már negyed dollárral bekapcsolódhat, aki akar. A kaszinókat járják éjszakáról éjszakára, ki se mennek a strandra. Amikor az angol szisztémáról faggattam Lisát, elhárítóan rázta a fejét. Willy, a barátja, egyszer felfedezte a rulettben az úgynevezett nullás szisztémát. Drága árat fizettek ezért a felfedezésért - egyetlen éjszakán elját64
szották a nyaralásra szánt összes pénzüket. Azóta szi lárd meggyőződésük, hogy a szerencsejátékban min den csak a véletlenen múlik. A törököknek más a felfogásuk, és imádják a nyerő automatákat. Különösen amelyiknek a karját veszet tül le tudják rántani. Merthogy a törökök tüzesek, és megszállottjai a sportnak. A szisztémájuk a következő: először is keresnek egy nyerőautomatát, amelyik már rég nem köpött ki semmit. Aztán megvárják, amíg a könnyelmű francia üres zsebbel hazaballag mellőle, és akkor addig tömik a készüléket ötmárkásokkal, amíg az föl nem adja, és különféle hang- meg fényjelenségek kíséretében föl nem ragyog a „Check point”. Ennél a szisztémánál nem szabad fukarkodni, és öt márkánál kevesebbet sem érdemes bedobni, különben lőttek a „Check point”-nak. A németek, minden szisztémát mellőzve, ebbe is, abba is belekóstolnak. Hol pókereznek, hol a blackjack-asztaloknál ugrálnak, rángatják az automaták kar ját is, és lesik a golyókat a rulettnél. Ha nyernek, nem örülnek neki, ha veszítenek, fapofát vágnak. Alapjában véve nem a játék érdekli őket. A német azért megy ka szinóba, mert nyitott a világra, és kíváncsi. Ott megis meri más nációk szisztémáit, de lényegében azok sem izgatják különösebben. Egyszer, jóval éjfél után, kialudt a kaszinóban a vil lany. A szisztémák összekeveredtek, minden nép fiai káromkodtak, mindenki a maga nyelvén. Olyan volt, mintha Bábel utolsó napjait éltük volna. Ebben a pil lanatban értettem meg, hogy bármilyen különbözők legyenek is az emberek, itt most mind ugyanazt akar ja: áramot.
65
SZÚNYOGOK MÁSHOL VANNAK
Én úgy érzem magam Berlinben, mint egy üdülőhe lyen. Főleg az enyhe éghajlat miatt. Nyáron ritkán van hőség, télen soha sincs zord hideg. És alig van szúnyog, itt a Prenzlauer Bergen tulajdonképpen egy se. New Yorkban még a közlekedést is veszélyeztetik a moszkitók, terjesztik a betegségeket, újabb és újabb járvá nyokról gondoskodnak. Moszkvában is égető a szú nyogkérdés. Amikor utoljára ott voltam, láttam, amint egy tévébemondó a hírek beolvasása közben pofon csapta magát, és amint az utcán szúnyoglevest főz tek a hajléktalanok. Szúnyog a világon mindenütt van. Csak itt nincs, de persze nem ez az egyetlen ok, amiért Berlin annyira tetszik nekem. Az emberek is prímák. A főváros legtöbb lakosa nyugodt, higgadt, töprengő. Ha meggondoljuk, mi minden történt az utóbbi évek ben: a Fal ledöntése, újraegyesülés, a kaszinó bezárása az Europa-Centerben... És mégis csak kevesen diliznek be. A berliniek mindig azt teszik, amit helyénva lónak tartanak, és élvezik az életet. Moszkvában bez zeg öngyilkosságok egész sorozatát váltotta ki, hogy egyszer húszperces késéssel sugározták a híradót, és sokan elmenekültek a városból, mert azt hitték, hogy itt a világ vége. A statisztikák szerint Oroszországban a lakosságnak mindössze 17, 8 százaléka élvezi az éle tet. Biztos, mert sok a szúnyog. Ezért részesítem előny ben Berlint. 66
A minap összefutottam a Schönhauser Alleen a szom szédommal, a vietnami zöldségessel. Bedaueroltatta a haját. Neki ez az integráció útja. Most tisztára olyan, mint Paganini. - Te egy Paganini vagy, Sak! - mondtam neki. - Igazi Paganini! - Olyan nekem nincs - felelte de cuk kini, az van, kérem szépen! - Ott állunk a Schönhauser Alleen, neki dauer a fején, cukkini a markában, én mel lette. Hol vannak ilyenkor a japán turisták a drága ka meráikkal? Valószínűleg bennragadtak a csúcsforgalom ban, nem minden turistabusznak sikerül végigvergődnie a Schönhauser Alleen, a feléig is szép teljesítmény. Hogyne akadna kivetnivaló Berlinen is. Például a ná cik. Két hete a Schönhauseren tartott a REP választási felvonulást. Két fiú röplapokat osztogatott egy hatal mas plakát alatt, rajta a szöveg: „Vigyázzatok a gereblyével! ” A megafonból a Pretty Woman szólt. - Gyertek, mutatunk nektek valamit! - csalogatta az egyik fiú a já rókelőket. A megszólítottak nagy ívben kikerülték őket. Talán mert féltek a rejtélyes gereblyétől. Nem tudtam pontosan, hogy mi az a gereblye, megkérdeztem a mel lettem álló két idősebb hölgyet. - Hogy mi a gereblye? Hát olyan lapátféle, csak ki van hegyezve - világosí tott fel az egyik asszony. - Kerti munkára használják. - Inkább temetőben - tette hozzá a másik. - Ezt megjegyzem magamnak - mondtam. - Ne jegyezze, rossz mondás az, hogy „majd meg mutatom én neked, hogyan kell a gereblyével bán ni”. Ilyenek ezek, ezek a mi nácijaink, mindig kitalál nak valami hülyeséget - nyugtatott meg a két asszony. Hazamentem. Mindenütt vannak emberek, akik meg akarják mutatni neked, hogyan kell a gereblyével bán ni: Oroszországban is, Amerikában is, Vietnamban is. Itt legalább szúnyogok nincsenek. 67
UGORJ KI AZ ABLAKON
Németországban szeszélyes szép asszony a menedék jog, nem lehet kiszámítani, kit kedvel, és kit utasít viszsza. Az egyik kérvényezőbe első pillantásra beleszeret, és nem is engedi el többé. A másikat meg seggbe rúgja. A minap összefutottam a Schönhauser Alleen egy régi ismerősömmel, neki nyilvánvalóan nem volt szerencséje a menedékjoggal. Már kétszer megpróbálta behízeleg ni magát, és mindkétszer kiutasították. Másvalaki rég feladta volna a helyében. Ő nem veszítette el a reményt, és újra meg újra megkockáztatta az illegális beutazást. Most begipszelt lábbal sétálgatott a városban. Amikor megkérdeztem, mi lelte, elmesélte legutóbbi letartóz tatása drámai történetét. A Greifswalder Strassén haj tott lefelé az OBI áruház felé. A zsaruk azért állították meg, mert nem volt becsatolva az öve. Miután elkér ték a papírjait, ujjongva állapították meg, hogy isme rősöm egyike annak a sok keresett személynek, akiket már réges-rég ki akartak utasítani. Bekerült hát a kitoloncolandók fogházába. Tudta a játékszabályokat: az il legális bevándorlónak joga van a kitoloncolás előtt még egyszer elmenni utolsó tartózkodási helyére, hogy öszszecsomagoljon. A fogházban meglátogatta egy barát ja, aki pár apróságot hozott be neki. Búcsúzáskor a fü lébe súgta: „Ugorj ki az ablakon! ” Másnap, amikor az ismerősömet két rendőr elkísérte a lakására, a Greifswalder Strasséra, s ott levették róla 68
a bilincseket, megfogadta barátja tanácsát, és kiugrott az ablakon a második emeletről. A barátja nem hagyta cserben. Lent várta, és megtette a szükséges előkészü leteket is, hogy elkapja. Csakhogy nem a megfelelő ab lak alatt állt. Ráadásul az ismerősöm rosszul mérte fel a távot, messzebbre ugrott a kelleténél, egyenest neki egy lámpaoszlopnak. Még szerencse, hogy sikerült megkapaszkodnia egy „Aki bátor, nem fél a Nemzeti Párttól” feliratú neonáci plakátban. Ezzel csúszott le lassanként a földre. A barátja becipelte az autójába. Csak a plakát maradt a helyszínen. Ismerősöm néhány óra múltán úgy tapasztalta, hogy egyre jobban dagad a lába. Elment a Sebészhez, egy illegális orosz orvos hoz, aki illegálisan működő rendelőjében illegálisan itt tartózkodó betegek legális bajait gyógyítja. A Sebész megvizsgálta, és csonttörést állapított meg. Ismerősöm most legalább egy hónapig gipszben szaladgál, az au tóvezetést egyelőre szintén elfelejtheti. - Egyvalamit azért megtanultam - közölte, és mé lyet szívott a cigarettámból -, jobb, ha az ember min dig becsatolja magát!
69
EGY ELVESZTEGETETT NAP
Felhív az egyik újság kulturális rovatának a vezetője. írjak valami jópofát az ifjúsági kultúra témájáról. S mindezt hajnali tíz órakor. Egyáltalán mi az az ifjúsági kultúra? Felhívom Kolja barátomat, aki minden kérdésben tájé kozott. Szerinte nézzem egy darabig az amerikai MTV-t, minél tovább, annál jobb. Nyolckor kezdik az adást, a bevezetőt már elpasszoltam. Na bumm. Bekapcsolom a tévét: kövér néger pasik körbetáncolnak egy fát. Csöng a telefon. Bejelentkezik egy bizonyos Kravcsuk úr, a Spiegel-spezial riportere, és azon nyafog, hogy jóformán egyetlen megfelelő alanyt sem talált a cikkéhez, ame lyet a Berlinben élő kelet-európai értelmiségiekről kell írnia. Az oroszok közül csak egypár öreg, frusztrált ar cot sikerült felhajtania, bolgárt egy darabot se. Dühbe gurulok. Tessék? Még hogy nincs bolgár? Hiszen tele van velük a város, csak nem lehet felismerni őket, olyan tökéletesen utánozzák a németeket. Németországban minden zenekarnak van egy bolgár karmestere, az egye temek oktatói karának túlnyomó többsége bolgár, az tán ott a Stockhausen-díj nyertese, végső esetre pedig a Bolgár Kultúrintézet. És ha már mindenképpen ke let-európai értelmiségi kell, akkor, a fene egye meg, itt vagyok neki én. A spiegeles fickó mindezt jegyzi, és egyetért velem, hogy ott a helyem a különkiadásban. - Húsz percen belül csönget magánál a fotós, és meg csinálja a képeket. - Gyorsan nadrágba bújok, és ke70
resek egy tiszta inget. Közben azért állhatatosan né zem az MTV-t, az ifjúsági kultúra érdekében. A kövér négerek zavartalanul róják a köröket a fatörzs körül. A fotóst Karstennek hívják, és mindenáron embertö megben akar lefényképezni engem, mert ez a kelet európai értelmiségi közkedvelt megjelenítési formája: idegen, de azért valahogy mégis olyan, mint te vagy én. Huszonháromszor futtat fel-alá a Schönhauser Alleen. És még mindig nem elégedett. A tömeg egyből kiszúrja a kamerával felszerelt pasit, és szétspriccel. Karsten vé gül változtat a módszerén. Elbújik a tömegben, és lesi a megfelelő alkalmat. Közben ellopják a mobilját. Két óra múlva érek haza. A tévében Beavis és Butthead moziba megy. Oké, fiúk, máris itt vagyok, folytathat juk az ifjúsági kultúrát meg effélét. Én meg a Beavis és a Butthead megnézünk egy klipet a Prodigytől. Valami történik azzal a kofferral, most épp leszánkázik a folyó hoz, nyolc izzadt férfiember veti utána magát. Mind belepotyog a folyóba, kész, vége. A kövér négerek to vább köröznek a fa körül. Egyikük elvérzik. - Miért ugrándozik ez? - kérdezi Butthead. - Nem tudom - fe leli Beavis -, talán mert benyomták a seggébe a Spiegelspezial különkiadását, amely a kelet-európai értelmi ségiekről szól. Hahaha! És meggyújtották - hihihi! Csöng a telefon. A Multikulti orosz adásának a szer kesztője szól, hogy este az Arzenal moziban játsszák az 1924-ben forgatott, első szovjet science-fiction filmet, az Aelitát. írjak róla, és feltétlenül mellékeljek hozzá az eredeti hanghatásokból is. A felvevő és egy mikrofon ott vár a szerkesztőségben, csak be kell ugranom érte. A földalattin töltött háromnegyed órából néhány percet az ifjúsági kultúrára szánok. Eredménytelenül. Bosszantó, de semmi ötletem a témához. A szemben 71
ülő fiú egy képes újságot lapoz, és közben vigyorog. Ez lesz az! Az ifjúság kultúrája! Odaülök mellé, és meg kérdezem, mi szépet olvas. Egy IKEA-katalógust. Minden rendben, a szerkentyű nálam van, és felvé telre kész. A film hétkor kezdődik. Hét előtt tíz perc cel már a nézőtéren ülök. A harmadik sorba telepszem, pontosan a nagy mikrofon elé, és mindent előkészí tek a felvételhez. Hétkor kezdődik a film. A mese sze rint a Marson kitör a forradalom. A Mars uralkodója, üvegkéssel a kezében, egy rengő popsival rohanó fiatal nő után veti magát, a nő kitátja a száját. Most az kéne, hogy segélykiáltások törjenek elő belőle, de hiába szo rongatom a mikrofont. A film olyan néma, hogy hang talanabb már nem is lehetne. Pontosan olyan néma, amilyenek az 1924-ben készített orosz némafilmek. Kínos. A teremben halotti csend. Fogom a cucca imat, és kilopakodom, a mikrofon a kezemben. Az előtérben a mozi összes alkalmazottja rajtam röhög. Igazán vághattak volna fapofát is. De hát nem minden nap ül be egy rádióriporter egy némafilmre. Hazafelé megint az ifjúsági kultúrán jártatom az esze met. A földalatti ifjú közönsége egytől egyig Beavis és Butthead a szememben. Otthon: az MTV. Björk rábök egy vastag könyvre. A képernyőre kiírják: Björk külön ennek a klipnek a kedvéért tanult meg olvasni. Három irodalmi szerkesztő dolgozta meg Björköt három hó napon át. Ezt nevezem teljesítménynek. Felhívom az újság szerkesztőjét, pontosítsa, hogy mit értsek az if júság- a Jugend- kultúráján. Komolyan vegyem gór cső alá? Egy frászt! Ő a Judenkulturra, a zsidóság kul túrájára gondolt. Legjobb lesz, ha ma este rendesen leiszom magam. Ez a nap is az ördögé.
72
EGY ASSZONY, AKI AZ ÉLETET OSZTOGATJA
Jó barátnőnk, Katja, belebolondult Castanedába. Minden elérhető könyvét elolvasta, beszerzett egy cso mó meszkalinkaktuszt, és nem sajnált 160 márkát egy föléjük szerelt, különleges melegítő lámpáért. Részt vett titkos találkozókon, ahol a többi Castaneda-rajongóval közös spirituális élményeknek vetette alá ma gát. Sőt, nem is egyszer. Viszonylag rövid időn belül eljutott odáig, hogy könnyedén képes volt elválaszta ni a tudatát a tudatalattijától, testét a leikétől. Ily mó don Katja állandó kapcsolatot tartott fenn az asztrális világgal, ahol sok érdekes személyiséggel kötött isme retséget, többek között magával Castanedával. A dolog remekül ment, csakhogy egy szép napon test és lélek nem talált újra egymásra, és ebben az elvált állapotban be kellett szállítani a lichtenberg-herzbergi Erzsébet Királyné Klinika pszichiátriai osztályára. Ott Katját újra összerakták a modern orvoslás segítségével, ami hez többek között az „ütőhangszer-terápia” is hozzá tartozik. Helyrejött az egészsége, de szigorúan megtil tották neki, hogy elmászkáljon az asztrális világba. Katja egy orvos irányításával alaposan végiggondol ta az életét, és arra a meggyőződésre jutott, hogy éle te fő feladata új életeket létrehozni a világban. Szerény teremtés lévén, kutyákkal kezdte. Mérsékelten sikeres üzletember férje éppen befürdött legújabb ötletével: italmérésből akart ugyanis meggazdagodni a love pa 73
rade-on, de holmi gazemberek egy kihalt utcára sze reztek neki árusítási engedélyt. Egész álló nap várta a szomjazó raverekét, de csak egy öregasszony jött arra, aki szánalomból vett tőle egy pohár meleg jeges limo nádét. A férj tehát elanyátlanodva ücsörgött hatvan sö rös és limonádés rekeszen, és fogalma sem volt, hogyan szabaduljon tőlük. Katja rábeszélte, hogy kunyeráljon valakitől még egy kis pénzt, és vegyen egy pár shar-pei kutyát. E kínai kutyafajta tenyésztésével visszaszerez hetik minden elvesztett pénzüket. Alig öt hónap múlva öt aranyos kutyakölyök bot ladozott a lakásban. A shar-pei kutyusok különleges bánásmódot igényelnek, állandóan borotválni kell a szemhéjukat, lépcsőn nem járhatnak, mert kis fene kükhöz képest aránytalanul nagy a fejük, és rögtön lebucskáznának. Katja éjt nappallá téve gondozta őket, de egyet sem tudott eladni közülük. Mind az ötből ha talmas állat lett, de Katját ekkor már egyáltalán nem érdekelték. Vasráccsal és drótkerítéssel osztotta ketté a lakást, a fürdőszobát is magában foglaló részt a ku tyák kapták, a másik lakrészben Katja a virágápolás nak szentelte minden idejét, ugyanis most növényzetet vásárolt. Megvalósította a lehetetlent: fél év alatt őser dő lett a lakása. Csak az ide való énekes madarak nem tudtak benne meghonosodni: egy váratlan shar-pei-támadásnak estek áldozatul. Katja új életet kívánt lehelni házi őserdejébe, s ezért mindenáron gyereket akart. Nagyon meg kellett küz denie érte. Részben az orvosokkal - az egyiket fel is jelentette, mert az kételkedett benne, hogy Katja képes-e teherbe esni -, részben a saját férjével, aki már a küszöböt sem merte átlépni, és több mint egy éve nem volt odahaza vécén. Katja bravúrosan legyőzött 74
minden akadályt. Ma már két kisbaba cseperedik az őserdejében: Deborah és Susann. Ha sikerül valaha is megérniük a felnőttkort, hihetetlenül életerősek lesz nek. Tarzan és Jane az első liánra akasztják fel magu kat keservükben és irigységükben.
75
ÜZLETI ÁLCA
Egyszer elvetődtem Wilmersdorfba. Jellegzetes berli ni helyeket akartam mutatni barátomnak, Ilja Kitup moszkvai költőnek. Éjfélre járt, megéheztünk, s egy török falatozóban kötöttünk ki. A két eladónak szemlátomást nem volt semmi dolga, békében teázgattak. Barátom ismerős nek találta a hangszóróból szóló zenét. Egy híres bol gár énekesnő hangja volt, és Ilja pár strófát vele dúdolt. - Vajon a törökök minden éjjel bolgár zenét hallgat nak? - tettem föl neki a kérdést, mivel valaha antropo lógiát hallgatott Moszkvában, és ismeri a népszokáso kat. Ilja beszédbe elegyedett a két elárusítóval. - Ezek nem törökök, hanem bolgárok, csak török nek tettetik magukat - magyarázta Kitup, akinek némi bolgár vér is csörgedezik az ereiben. - Ez valószínűleg afféle üzleti álca a részükről. - De mire jó? - kérdeztem. - Berlin olyan sokszínű. Nem kell szükségtelenül bo nyolítani a dolgokat. A fogyasztó megszokta, hogy egy török falatozóban törökök szolgálják ki, akkor is, ha va lójában bolgárok - világosítottak fel az eladók. Mindjárt másnap bementem egy nemrég felfedezett bolgár vendéglőbe. Úgy képzeltem, hogy ott a bolgárok valójában törökök. De ezúttal igazi bolgárok voltak. Viszont a szomszédos olasz vendéglő olaszairól kide rült, hogy görögök. Mint mesélték, miután átvették az 76
üzletet, beiratkoztak a népfőiskolára egy olaszkurzus ra. A vendég ugyanis elvárja, hogy egy olasz vendég lőben legalább pár szót beszéljenek vele olaszul. Nem sokkal utóbb betértem egy „göröghöz”. Szimatom nem csalt: az alkalmazottak arabok voltak. Berlin rejtelmes város. Itt semmi nem az, mint ami nek látszik. Az Oranienburger Strassén működő szusibár pultja mögött burját leányzó állt. Megtudtam tőle, hogy a legtöbb berlini szusibár zsidó kézen van, és nem japán, hanem amerikai érdekeltségű. Ez nem is olyan szokatlan a gasztronómiai brancsban. Nem véletlen az sem, hogy az Aldi üzletlánc kézzel tisztított gascogne-i karotta néven kínálja a legközönségesebb sárgarépakonzervet: itt semmi sem valódi, minden önmaga és egyúttal valami más is. Én azonban nem tágítottam, hanem folytattam a nyomozást. Napról napra több ismeretet szereztem. A szemközti kínai kisbüfét vietnamiak üzemeltetik. A Rykestrassén az indiai vendéglős Karthágóból jött, és meggyőződéses tunéziai. És a vudu-vackokkal teli aggatott afroamerikai csehó tulaja - belga. A hitelesség utolsó védőbástyája, a „vietnami cigarettaárus” pedig voltaképpen nem több, mint tévésorozatok és rendőri akciók teremtette mítosz. Mégis így emlegetik az érin tettek, holott minden rendőr tisztában van vele, hogy az úgynevezett vietnamiak többsége Belső-Mongóliából származott Berlinbe. Annyira meglepőek voltak a kutatásaim során szer zett tapasztalatok, hogy továbbra is buzgón jártam a várost, keresve a hamisítatlan valóság utolsó darabká ját. Főképp az a kérdés izgatott, hogy kik lehetnek az úgynevezett németek, akik főtt sertéscsülköt kínálnak honi kricsmijeikben, savanyú káposztával. A kedélyes 77
kisvendéglőkre gondolok, „Olly néni” meg „Scholly néni” konyhájára, ahol mindig féláron mérik a sört. Ilyen helyeken azonban a hallgatás falába ütköztem. Valami azt súgja, hogy súlyos titoknak akadtam a nyo mára. Egyedül azonban nem jutok tovább. Ha tudja valaki, mi rejtőzik egy „német” kisvendéglő megnye rő álcája mögött, kérem, jelentkezzék. Minden útba igazítást megköszönök.
78
A TÖRÖK KANDÚR
Török kandúr macskánk egyszer csak eltűnt, olyan vá ratlanul, mint ahogy hét éve felbukkant weddingi há zunk hátsó udvarán. A feleségem találta a lépcsőház ban. A macska két napig ült ott, nem mozdult. Nagy, fekete kandúr, két tappancsa fehér. Rögtön örökbe fo gadtuk, s a Mászja nevet kapta. Mászja fitymált min den macskaeledelt, csak török ételeket fogyasztott, úgymint kebabot és pitát. Ebből arra következtettünk, hogy török családból származik. Igyekeztünk a macs kát a saját társadalmunkba integrálni, de kísérleteink kudarcot vallottak. Ahelyett hogy otthonosabbá tet te volna lakásunkat, állandó izgalmat okozott, és ká osz uralkodott a nyomában, amerre csak megfordult. Igazi macsó módra viselkedett, úgy járt ki-be, ahogy neki tetszett, szinte soha nem hagyta megsimogatni magát, és mint az őrült, száguldozott ide-oda a lakás ban. Ha elvétette az ajtót, és nekivágódott a falnak, úgy tett, mintha épp ezt akarta volna. Péntekenként min dig belekakált a fürdőkádba, amit így kultikus helylyé avatott. Az udvaron kényes helyzetbe manőverezte bele ma gát Mászja. Viszonyt kezdett egy idősebb macskával, aki akár az anyja is lehetett volna. A nőstény teher be esett, és öt kiscicája lett. Egyiküket Mászja elcsá bította. A macskalány a szeretője, húga és lánya volt egy személyben. Szépen cseperedett, és várható volt, 79
hogy hamarosan ő is anya lesz. Hogy megfékezzem a vérfertőzés elharapózását udvarunkon, elhatároztam, hogy kiheréltetem Mászját. Megsejthette szándéko mat, mert elbújt. Pénteken kultikus szentélyében vár tuk, a fürdőszobában. Amikor ott, szokása szerint pon tosan, megjelent, elcsíptem, és a nagy utazótáskában elvittem az állatorvoshoz. Mászja Ketamin injekciót kapott, s attól a szeme úgy csillogott, mint két darab kétmárkás. Az orvos villámgyorsan eltávolította a heréit. - Maga nagyon biztos kézzel metsz - dicsértem lelkesen. - Száz márkát kérek - felelte a doktor. Reméltem, hogy ez zel a műtéttel új élet kezdődik Mászja számára: talán majd jobban beilleszkedik a társadalomba? Tojásért toleranciát, gondoltam. A következő két napot Mászja Ketamin-bódulatban töltötte. Amikor újra normáli san csillogott a szeme, kiment az udvarra - és nem jött vissza. Egy egész hónapig vártuk. Aztán rászántuk magunkat, hogy új háziállatot szerezzünk be. Ezúttal valami egzotikusat. Átlapoztam a Russzkij Berlin he tilapot, és három hirdetést találtam benne, vélhető en háziállatokról: „Mérges szülők bokszerlánya új ott hont keres”, „Hófehér perzsa - zárójelben: - kandúr barátnőt keres intim randevúkhoz”, „Orosz csincsil la jó gazdinak átadó”. A mérges kislányról lemond tunk. A hófehér perzsáról kiderült, hogy ember, csak épp a kínai naptár szerint a kandúr évében született. Maradt a csincsilla, végül azt vettük meg 50 márká ért. Duszjának neveztük el. Kalitkában lakik nálunk. Szívesen rágcsál könyvet és telefonzsinórt, speciális csincsillahomokban fürdik, és egyébként is igazán eg zotikusan viselkedik. Ámbár gyanítom, hogy tulajdon képpen nem más, mint egy orosz mókus. 80
AZ OROSZ MAFFIAKUPI
Barátom és druszám, a vilnai Vlagyimir csendes, gát lásos ember. Különösen nehéz elképzelnie, hogy a szo ciális osztályon teendő kötelező látogatása alkalmával kitárulkozzék a gondozó néni előtt, ha az a jövőjéről faggatja. Valahányszor az ügyével foglalkozó tisztvi selőnő darázs módjára szurkálni kezdi a megjegyzé seivel - „Gondolkozzék el egy kicsit a jövőjén”, „Nem élhet örökké szociális segélyből” -, Vlagyimir elpirul, a padlóra mered, és úgy hallgat, mint egy partizán a Gestapo fogságában. Egy alkalommal azonban a szo ciális néni annyira elragadtatta magát, hogy nem átallotta kétségbe vonni barátom férfiasságát, na erre már a fiú elvesztette az önuralmát, és megvallotta a nőnek régi álmát: igazából nagy üzletember szeretne lenni, és a jövőjét vendéglőtulajdonosként képzeli el. - Aha! - A szociális néni belelkesedett: - Szóval önálló vállal kozásra gondol! Ezt már szeretjük! Minden támoga tást megadunk magának ezen a rögös úton! - ígérte, és felhívta Vlagyimir figyelmét arra a képzési formá ra, amelyet „Vállalkozó 2000 - Külkereskedő Kelet és Nyugat között” címen egyenesen a segélyből élő kül földiek számára indított be és finanszíroz a berlini sze nátus. Vlagyimir tehát más szépreményű vállalkozókkal egyetemben ide, a BIBIZ-be járt - ami litvánul farkat jelent, németül viszont a továbbképző központ rövi81
dítése. A csoport két idősebb bolgár hölgyből, három vietnamiból és egy túlsúlyos leányzóból állt, utóbbi a karibi térségből származott. Fél évig tanulmányozták az üzleti élet kisegyszeregyét: gazdasági tudnivalók, számítástechnika, business-angol stb. Ezután diplo mát kapott Vlagyimir, és immár új minőségében, mint „vállalkozó 2000” jelent meg a szociális néni színe előtt. Álma beteljesítéséhez immár adott volt csaknem minden feltétel: a szükséges tudás, a siker erős akará sa, sőt az EU-jogosítvány is. Csupán a pénz hiányzott hozzá, márpedig pénz nélkül a Keletet és Nyugatot összekötő külkereskedelem sem működik. Újabb köröket futott ezután: dohányboltok és új ságosbódék üzemeltetését pályázta meg, de minde nütt csak az elutasító végzésre ütötték rá a pecsétet. Szerencsére ekkor a Szövetségi Biztosítóintézet meg ítélte az anyjának a három évvel korábban igényelt nyugdíjat. Ebből a tekintélyes összegből Vlagyimir lelépést fizetett egy török falatozó tulajdonosának, aki épp akkor ment csődbe egy mellékutcában. Barátom azt remélte, hogy ott majd megvalósítja a saját vendég lőről szőtt álmát. Saját kezűleg hozta rendbe a helyi séget, és absztrakt ornamentikával díszítette a falakat meg a padló kőkockáit. - Ha egy vállalkozó meg akarja hódítani a vendégek szívét, akkor fel kell tűnnie, mégpedig minden téren jelentette ki, nem sokkal a megnyitás előtt, amikor el látogattam hozzá. - Nemzetközi konyhát viszünk: né met, kínai, olasz, francia fogások lesznek... - És ki főzi őket? - kérdeztem. - Ki? Hát én! - közölte a diplomás „vállalkozó 2000”, és lehajtotta a fejét. - Nem boszorkányság, csak azt kell tudni, mihez milyen szósz való. - Eltökéltségével meg82
győzött róla, hogy mindenhez megtalálja majd a meg felelő szószt. - Fiatal nemzetközi közönséget várunk, és persze turistákat is, akik máshol nem kapnak ennyi félét. - E pillanatban belépett egy nyolcvan körüli aszszony, és a vécét kereste. Vlagyimir ettől a kívánságtól is fellelkesült: - Na látod - fordult hozzám -, milyen jó helyen vagyunk. Még vécéket is működtethetek. Barátom szentül hiszi, hogy vállalkozásával meghó díthatja a 21. századot, csak még nevet nem talált a vendéglőjének. A szemközti Vadász kocsma törzsven dégei azonban már rég ráragasztottak egy csúfnevet: az orosz maffiakupi.
83
SOHA TÖBBÉ WEIMART
A Türingiai Irodalmi Társaság meghívására életem ben először Weimarba utaztam, hogy részt vegyek a „Kelet-Európa forradalmi és ellenforradalmi változá sok közepett” című rendezvénysorozaton. A alkalomra mintegy két tucat kelet-európai művészembert hívtak meg, lengyeleket, oroszokat, cseheket és ukránokat. Már odafelé utaztunkban megmutatkozott, milyen kü lönbözőek a változásaink. Csoportunk ennek megfe lelően elég mérgező keveréket alkotott. A tolerancia alapfokát csak a meleg ukrán vodka tudta biztosítani. A német kultúra fellegvára olyan volt, mint a mik róban töppedő túrótortaszelet vagy egy újonnan meg nyitott, hatalmas kiállítás. Bár 37 fok volt árnyékban, három nap alatt mindent megtekintettünk, amit a kul túra fővárosa nyújthat: a frissen festett barakkokat meg a helyreállított kemencéket a buchenwaldi koncent rációs táborban. Továbbá Goethéék és Schillerék 21 poros koporsóját, melyeket tíz márka ellenében szin tén meg lehetett nézni, különböző házaikkal egyetem ben. Megszemléltük továbbá Hitler magánképtárát, a Nietzsche-archívumot, a méhészeti múzeumot meg a weimari vizsla tenyésztésének kerek évfordulójá ra rendezett kiállítást. Mindenütt nyüzsögtek a turis ták, minden kocsmában volt „Goethe-boksz”, minden klotyóban emléktáblácska. Rohantunk egyik kiállítás ról a másikra, s közben-közben még magunk is fellép84
tünk. A maradék időben a művészetekről vitáztunk. A három orosznak, akikkel megismerkedtem, külö nösen Anselm Kiefer stílusa tetszett, a festő néhány képe ott függött a weimari múzeum modern művésze ti gyűjteményében. Az oroszok azt tudakolták, hogy hol van most a művész, és mivel foglalkozik. Erre nem tudtam a választ, csak megszállói tevékenységéről vol tak ismereteim: amikor SS-egyenruhában járta a né met tartományokat, és egyik kisvárost hódította meg a másik után. Természetesen fényképész is tartozott a kí séretéhez. Képeinek árfolyama akkor ment csak fel iga zán, amikor az amerikaiak érdeklődni kezdtek irántuk. Sok művét megvásárolták, így például a Reggeli napsu gár a Führer asztalán címűt meg hasonlókat. A Hitler-gyűjteményből származó nőket és sasokat magam is kedvtelve nézegettem. Ha elég nagy laká som lenne, és elég pénzem, én is kiakasztanék odaha za egy ilyen nősorozatot: aktot, félaktot, lányt virággal, lányt virág nélkül... Hatalmi mámor: a világ összes kisasszonya az enyém. Egyébként meglehetősen eklek tikus a gyűjtemény. Orosz barátaim megálltak egy arc kép előtt: vörös orrú öregember, duzzadt szeme elárul ja a nagyivót. Siralmas egy kép. Vajon mit gondolt a Führer, amikor beszerezte ezt az öreget? Na jó, a sasok, a nők, a sportolók, tájak, gyárak - ezeket mind meg le het érteni, ilyen volt a nácik esztétikája. De az iszákos vénség? Elképzelhető, hogy Hitler egy szép verőfényes napon végigment a Spree-parti sétányon, és nagyon jó kedve volt. Megpillantott egy szegény festőt, ezt a si ralmas képet, és azt gondolta: „Ejnye, megveszem ezt az öreget, azzal a fiatalemberen is segítek. ” - Ilyen már velem is előfordult - mondta az egyik orosz festő. 85
- Honnan veszed, hogy vásárolta azt a mázolmányt? - kérdezte a másik. - Biztos ajándékba kapta valame lyik párttagtól. Odajön az illető, és azt mondja: „Te Adi, festegettem egy kicsit, te, ugye, értesz hozzá, mi a véleményed róla? ” Hitler megnézi az öregember ké pét, de persze nem mondhatja meg a barátjának, mit tart róla. „Roppant érdekes - fogalmaz finoman -, ér ződik rajta a valós élet meg egyáltalán... de sokat kell még fejlődnöd. ” A festő azt hiszi, hogy Hitler őszintén beszélt, és nagyon megörül: „Jaj, Adi, ha tényleg tet szik, neked ajándékozom. Tedd ki a dolgozószobád ban, meglásd, szerencsét hoz. ” A harmadik orosz is megszólalt: - Pont így jártam én is Andrejevvel. Valahányszor beállít hozzánk, rohan, mint a hülye, a műtermembe, megnézni, hogy ott lóg-e még az a vacak installációja. Sok művész rabszolgasorban tartja a barátját. Még visszamentünk a Kiefer-kiállításra, hogy ne gyedszer is megnézzük a Seelöwe hadműveletet. Az oro szok hajba kaptak: „Ezek itt a németek, ezek meg az angolok! ” „Nem, fordítva! ” De azért Edvard Munch is egész tűrhető volt. Csak zoknit vennem nem sikerült Weimarban. És már véget is ért a rendezvény. Hazafelé a Caspar David Friedrich nevű művészvo nat Merseburg előtt megállt. Megolvadt és lezuhant a felső vezeték. Kinn 38 fok volt, az ablakból éppen a Basedow-klinikára láttunk. Nem működött a szellő zőberendezés. Tíz perc múlva két mentőkocsival be vitték az első áldozatokat a klinikára, ahol már nagy üzem volt. Félórán belül kiürült az IC bárszekrénye. A német utasok sorban álltak az egyetlen kártyás te lefon előtt, de az automata zabálta a pénzt, a kártyák egykettőre kiürültek. Nemsokára az egész telefon meg86
süketült. A Német Vasutak válságmenedzsere izzadva osztogatta az ötvenmárkás bonokat. Ettől egy csapás ra megjavult a hangulat. Egy diákcsoport elfoglalta az étkezőkocsit. Miután a következő megpakolt mentőautó is elin dult a Basedow-klinika felé, az utasok beszédbe ele gyedtek egymással. Egy kopasz teológus védelmébe vette a pápát. Egy idősebb hölgy a borúlátó értelmisé gi szólamát vállalta magára: - Én evangélikus vagyok vallotta de mindazok után, ami velünk, németekkel történt, alaposan újra kell gondolni az egész vallásos életfelfogást. - A kopasz kitartott amellett, hogy hét köznapi logikával nem lehet megközelíteni a Vatikán álláspontját. A legszélsőségesebb álláspontot az ifjúság képviselte: - Mi kiszórunk minden vacakot! - Nagy él vezettel vetették bele magukat az étkezőkocsiban fo lyó, talk-show-szerű vitába: - Én evangélikus ateista vagyok - jelentette ki az egyik kislány -, engem rende sen megkonformáltak a szüleim a templomban. - Én evangélikus katolikus vagyok - tódította egy másik kis lány -, ezért az a véleményem, hogy semmi szex ne le gyen a házasság előtt. - Ugyan ne játszd meg magad - torkolta le tizenöt éves barátja -, mi vagy te, Teréz anya vagy mi? - Egy célja felé zakatoló vonatban soha nem bontakozhatna ki efféle eszmecsere. - Ha az em bernek valami baja van, rögtön eszébe jut Isten - je lentette ki büszkén a teológus. Két óra múlva megjött az áram, és továbbindultunk. Messze elmaradt mögöt tünk Weimar, Isten pedig valahol Merseburg körül.
87
CSONTHÉJASOKAT A NAGYVILÁGBÓL, GOMBÁT A SZÁSZ ERDŐKBŐL
Berlin nem éppen a szegények városa, de itt is sza porodnak a hátrányos helyzetű néprétegek, mint pél dául bölcsészhallgatók, gyermekeiket egyedül nevelő anyák és drogfüggő utcazenészek. Szociális segélyre csak diplomával a zsebében jogosult az ember, nem csoda, ha a végzett teológusok többet társalognak a szociális osztály tisztviselőivel, mint Istennel. De a se gélyjogosultság színvonala alatt tengődne a nyolcszáz márka ösztöndíjat élvező egyetemista is - a felét ugyan is leperkálja lakbérre -, ha nem létezne diákmunka. Ám vajon miféle munkát remélhet egy bölcsészpalánta a közvetítőirodától („Egy telefon - s a bölcsész minden munkára kész”)? Ukrán származású Szasa barátom két éve szlavista a Humboldt Egyetemen, és most választ hatott: elmegy tányérmosogatónak egy ausztrál krokodil-steak-vendéglőbe, vécét pucol Beate Uhse Erotikus Múzeumában, vagy egy plasztikai sebész klinikáján se gédkezik a zsírleszívásnál. Szasa, bár vegetáriánus, a krokodilvendéglő mellett döntött, ahol reggeltől estig émelygett. Szerencsére hamarosan megismerkedett a „Víz alatt” nevű orosz rockegyüttessel, amely amúgy költöztetéssel foglalkozik. Csatlakozott hozzájuk mint bútorszállító. A hivatásszerűen űzött költöztetés fejleszti a férfi izomzatát, tágítja horizontját. Naponta új emberek kel találkozik, idegen lakásokban fordul meg, kapcso88
latokat szerez. Szasa egyszer két nőnek segített hurcolkodni. A Winterfeldplatzon volt árusítóbódéjuk, amely a „Csonthéjasok a nagyvilágból, gomba a szász erdőkből” hangzatos nevet viselte. A két nő, aki kö zösen nevelt egy gyereket, első látásra rokonszenves nek találta Szását, és nyomban alkalmazták eladó nak. Barátom simán váltott a költöztető szektorból a csonthéjasba, bár eleinte kissé szokatlannak találta az üzletet. Az egyik nő, Melina, görög volt, s a nagyvi lág dió-mogyorója a szakterülete, míg a szász Sabine a gombát hajtotta fel. Autóval szállították neki sző kébb hazájából. Hogy a nagyvilág csonthéjasai hon nan származtak, az üzleti titok maradt. Nagy zsákok ban érkeztek, és a raktárban válogatták szét őket. Erre a munkára a „Papa Karlo” nevű szibériai rock-band muzsikusait alkalmazta a két nő. A sikeres árusítás ér dekében Szásának kívülről meg kellett tanulnia a tel jes dióföldrajzot. A Winterfeldplatzon megforduló vá sárlók határtalan tudásszomjról tettek bizonyságot. - Ez a mogyoró honnan van? - kérdezte egy férfi. Franciaországból - vágta rá Szasa. - És a makadámiadió? - Kaliforniából. - Hát a brazil diót hol vették? Pakisztánból kaptuk kedvezményes áron. - És maga honnan jött? — Dél-Ukrajnából - felelte a becsületes Szasa. - Ó! - ámuldozott a vevő, és igyekezett össze függést találni áru és árus között. De csődöt mondott a fantáziája. Másvalakinek tetszett ez a multikulti kevercs, és mindjárt egy egész kiló tökmagot vásárolt. Szását kezdetben nem engedték heti két napnál töb bet dolgozni a standon, de a két nőnek nemsokára újabb kisbabája születik, és szülési szabadságuk ide jén Szasa alakíthatja az üzletvezetőt. Szokatlan karrier egy szlavistának Berlinben. 89
A PROFESSZOR
A professzornak, amikor Berlinbe jött, lényegesen több pénze volt, mint egy átlagos bevándorlónak. Szóba sem került, hogy szoc. segélyből éljen. Ellenkezőleg: rög tön vásárolt egy Ford Skorpiót, és közvetítő segítségé vel szerzett egy nagy, világos lakást a Knaackstrassén. Moszkvában a Krupszkajáról elnevezett pedagógiai intézetben oktatta, hogy „Miként neveljük az ifjúsá got a szocialista társadalomban”. Különben az egyes háziállatoknak a falusi folklórban játszott szerepét ta nulmányozta. Tudományos munkája, amellyel professzori címét megszerezte, és könyv alakban is megjelent, a követ kező címet viselte: A kecske jelentősége az orosz nép tu datában. Bár tagja volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának, nem voltak határozott politikai nézetei. Vagyis voltak, de nem amúgy istenigazából. Sokat töp rengett azon, hogy talán jobban meg is lehetne szer vezni az országban a dolgokat, de ötleteit nem írta le, és nem is árulta el senkinek. A professzor, sok kor társához hasonlóan, liberális volt, ám nem ismerte fel azonnal, miféle veszélyeket rejt magában a szocializ mus felbomlását követő nagyszabású változás. Naivan azt képzelte, hogy legfeljebb majd „Az ifjúság nevelé se a kapitalista társadalomban” című tantárgyat tanít ja ezentúl. Másképp alakult. A kutyának se volt többé szüksége ilyen tantárgyra, az ifjúság maga vette ke90
zébe tulajdon nevelését, az intézetet pedig bezárták. A helyiségeket egy technodiszkó céljaira adták bérbe. A professzor mind rendszertelenebbül kapta a fizeté sét, végül már sehogy. A kormány nem tudta összes, állástalanná lett alkalmazottjának egyszerre folyósíta ni a fizetését. - Először a bányászok kerülnek sorra mondta a kormányszóvivő a tévében -, utánuk az or vosok. Az állástalan professzor eleinte sokat nézte a tévét. Azt remélte, hogy így majd megfejti az új idők rejté lyes üzeneteit. Különösen felkeltette az érdeklődését a Mit tegyünk? című adás, mely az orosz értelmiséget célozta meg, és viszonylag kevés reklámot tartalma zott. Csakhogy elég nehéz volt megérteni az üzenetét. - Menjenek ki az erdőbe - tanácsolta a műsorvezető -, szedjenek gombát és bogyókat! - Menj ki te az erdőbe! - mondta neki könnyedén a professzor, és kikapcsolta a dobozt. Liberális barátai azt állították, hogy egyedüli menekvés az emigráció. A professzor összecsomagolt, eladta a lakását, és Németországba utazott. Mint fél zsidó menedékjogot kapott, maradhatott. Ezentúl már csak a tétlenség gyötörte. Az orosz újságban olvasott egy apróhirdetést, amely ben gondozót kerestek a Berlinben nyíló orosz óvodába. Nyomban jelentkezett, s akik beindították az óvodát, a két fiatal nő, örömmel alkalmazta az általánosan meg állapított 620 márka minimálbérért. így kilenc már kára jött ki az órabére. Esténként átment a szomszéd jához, egy szabóhoz, aki szintén Oroszországból jött, és eredetileg régész volt. Minthogy Németországban nem akadt sok kiásni való régiség, az archeológus átképeztette magát. Azután olcsó ruhafélét vett a bolha piacon, felfejtette, a darabokból jópofa cuccokat varrt, 91
és bagóért eladta őket egy kurfürstendammi orosz bu tikosnak. Estéről estére ott ült a varrógépnél, és hall gatta, amint a professzor a pocsékba ment életét me sélte neki. Eleinte érdeklődve hallgatta, de aztán észrevette, hogy a professzor örökké ismétli magát, végül olyan ideges lett a történetektől, hogy már varrni sem tu dott rendesen. — Tudja mit, barátom - mondta egy napon a professzornak a régész -, olyan izgalmas dol gokat mesél, feltétlenül írjon le minden esetet, nagy szerű regény kerekedik majd belőlük. Ismerek valakit, aki orosz könyveket ad ki, majd szólok neki a maga ér dekében. - A professzornak tetszett az ötlet. Értelmet adott az életének. Hónapokra bezárkózott a dolgozószobájába. Egy szép tavaszi napon, tömött bőrtáská val a kezében, újra beállított a szabóhoz. A táskából büszkén húzott elő egy vastag papírköteget. - Na néz ze - mondta -, itt a regényem. Olvassa el gyorsan, de vigyázzon rá! Itt hagyom a táskát, nehogy egyetlen la pot is elveszítsen. Nagyon érdekel a véleménye. - Azzal elment. A szabó a szemétkosárba dobta a kéziratot, hiszen a regénybeli történeteket mind ismerte. Aztán fogta a professzor öreg bőrtáskáját, szétszedte, és varrt belőle magának egy fürdőnadrágot. Régi vágya telje sült ezzel. Egyszer ugyanis, amikor még csak tanulta a régészetet a Szovjetunióban, kapott Amerikából egy levelet. Húsz éve ott élt a nénikéje, most haza akart lá togatni, és megkérdezte, hogy mit vigyen neki aján dékba. A jövendő régésze már nem is igen emlékezett a nagynénjére, és a kispénzű egyetemisták életét élte. Jóformán mindenben hiányt szenvedett. Se rendes la kása, se elég ennivalója nem volt. Keserű hangú levél ben válaszolt: köszöni, mindene megvan, csak bőr für92
dőnadrágja nincs, pedig az elkelne. A néni nem értette a humort. Nagy láda ajándékkal érkezett Moszkvába, de fürdőnadrágot nem hozott. - Sajnálom, fiam mondta -, egész Amerikát tűvé tettem bőr fürdőnad rágért, de hiába. Nálunk valószínűleg kiment a divat ból. - Bárhová vetette később a régészt az élet, nem felejtette el ezt a históriát. És most tessék - megvarr ta magának a professzor aktatáskájából a pompás für dőnadrágot. A professzor hetente egyszer puhatolózott, elolvastae már a regényét a szabó. - Annyi dolgom volt - csóvál ta az a fejét nagy átéléssel. A professzor azonban nem hagyta békén. Egyszer vasárnap kora délelőtt is beál lított. Közben nyár lett, a szabó egy üveg sörrel a kezé ben a balkonon ült és napozott. Csak fürdőnadrág volt rajta - az a bizonyos. A professzor letelepedett mellé, és ő is megragadott egy Berlini Pilsenit. - Hogy el ne felejtsem - kezdte a beszélgetést -, belelapozott már a kéziratomba? - Persze - bólintott a szabó -, nagyon hatásos, ahogy ecseteli a dolgokat... A professzor tekintete a fürdőnadrágra tapadt: - Új remekmű? Érdekes, nekem is volt egy aktatás kám, pont ilyen árnyalatú. - Ugyan már - mondta a szabó -, ismerem a táská ját, de az teljesen más. - Teljesen más? - De más ám! Szépen sütött a nap.
93
KIS BARÁTOM
Néha igen nagy árat kell fizetni az idegen nyelvek szeretetéért. Klaus barátom egy hónapja ül egy orosz bör tönben, pedig csak oroszul akart tanulni. Berlinben állandóan a Deutsche Wellét hallgatta, pontosabban az Orosz nyelvlecke öt és tíz év közötti gyerekeknek című adást. Egy teljes évig, hetente kétszer. Ennek az lett a következménye, hogy minden mondatát az „És most, kis barátom... ” fordulattal kezdte. Az óvodában sem boldogult volna ezzel. Klausnak tehát sürgős szüksége volt orosz beszélgetőpartnerre. Én nem értem rá, aján lottam hát, hogy keressen partnert apróhirdetés útján - „Orosz emigránsnak rövid időre ágy kiadó” vagy ha sonló szöveggel. Rövid időn belül horogra akadt az első orosz, Szergej. Művészcsereprogram keretében érke zett egy éve Németországba. Hat hónapig a Bethaniában, a művészetek házában gondozta a kortárs orosz képzőművészeti kiállítást, de az ekkor bezárt. Szergejnek azonban nem volt kedve elutazni Berlinből, úgy döntött, hogy bár illegálisan, de marad. Napközben építkezéseken robotolt, este vi szont szenvedélyének hódolt, vagyis a KaDeWe áru ház élelmiszerosztályán éticsiga-hegyeket pusztított el. Szinte minden pénzét erre költötte. Szergej először Friedrichshainban lakott, egy házfoglalók által meg szállt házban. Amikor a rendőrség kiürítette az épüle tet, az utolsó pillanatban sikerült meglógnia. Klaus te94
hát beállított számára egy ágyat egyetlen szobája egyik sarkába. - És most, kis barátom - nyafogta el neki nap nap után segíts, hogy megtanuljak oroszul. Valahogy mégse jött össze a dolog. Nagyon is külön bözőek voltak ők ketten, a lakás pedig nagyon kicsi. Klaus, az elszánt vegetáriánus, kényszerű szemtanú ja volt Szergej undorító étkezési szokásainak. Egyszer titokban megpróbált néhány óriáscsigát megmenteni. Kiszedte őket a Szergej ágya alatt lévő lavórból, és el dugta a szekrényben. Egy szép napon Szergej felajánlotta a főbérlőjének, hogy utazzon el pár hétre Moszkvába a feleségéhez, ott majd elmélyítheti a nyelvtudását. Klaus haladéktala nul beszerezte a vízumot, és elrepült. Szergej felesége, Mila, nem sejtett az egészből semmit. Egy társbérlet egyik kis szobájában lakott, telefonja nem volt. Rajta kívül még öt család élt a társbérletben, és igen nagy volt a forgalom: a konyhában három gáztűzhely állt, vécé csak egy volt, viszont az előszobában egy rakás gyerek üvöltözött. Mégis, amikor Klaus betoppant, szinte ki halt volt a lakás. Egy öregasszony nem sokkal koráb ban meghalt, az egyedülálló fürdőmestert lopás miatt lecsukták, a gyerekek és szüleik pedig nyaralni mentek. Csak egy rendőr tartózkodott otthon, Szergej felesé gének féltékeny szeretője. - Jó napot, Németországból jöttem, és most, kis barátom, mutasd meg nekem, hol lakik Mila - nyitotta meg a társalgást Klaus. A férfi nem válaszolt, beengedte a vendéget, megmutatta neki Mila szobáját, és bevonult a sajátjába. Klaus elfáradt a hosszú utazásban, és egykettőre elaludt. Mila este jött haza munkahelyéről, a könyvtárból, és egyenest a sze retője szobájába ment. Már reggel is összevesztek egy szer Mila férje miatt, aki felszívódott Németországban. 95
A rendőr most a felbukkanó németet vélte vetélytársának, és szemrehányásokkal támadt Milára. Olyan szenvedélyesen veszekedtek, hogy a rendőr végül fel kapott egy baltát, és agyonütötte az asszonyt. Ezután rázárta az ajtót, és elpárolgott. Klaus két napot töltött egyedül az idegen szobában, amikor vérfoltot vett ész re a padlón. A vér a szomszéd szobából szivárgott át a vékony válaszfal alatt. Klaus feltépte az ablakot, és azt kiabálta: - Véres a föld, kis barátaim, véres a föld! - Még egy bolond - morogta egy vénasszony, aki üres üvegeket gyűjtögetett az udvaron. Azért mindenesetre kihívta a rendőrséget. Klausról biztosra vették, hogy ő a tettes, amit pedig a nyelvtanulási históriáról előadott, abból egy szót se hittek el. Hiába volt német útlevele, lecsukták. A vizsgálati fogságban gúnynevet is találtak neki fogolytársai, ő lett a „Vér-és-föld-pasi”.
96
A NYÍRFÁS NŐ
Eljött a napja: Markus Lenz fényképe megjelent az újságban. Amikor megismerkedtünk, Markus Lenz szenvedélyes gyűjtő volt. Gyűjtőszenvedélye minde nekelőtt két dologra irányult: ónémet tárgyakra és orosz nőkre, de ez csak később derült ki. Hatalmas házi könyvtárában mindent meg lehetett tudni a ger mánokról, szokásaikról, vallásukról. Lenznek volt egyébként egy ógermán buzogánya, két lándzsája és egy kosszarvval készült sisakja is. Egyszer olvasta az újságban, hogy Brandenburgban feltártak egy óger mán falut, meg is lehet tekinteni, ő rögvest összenyalábolta a kincseit, és odautazott. A kapu előtt átöltö zött, és lándzsásan, kossisakkal a fején lépett be, mint tősgyökeres ógermán, aki végre visszatért a branden burgi őshazába. A harmincmárkás belépti jegy meg váltását még így sem úszta meg. A Frankfurter Tornál lévő földalatti-állomáson is merkedtünk meg, Markus ott egy szál magában, szin te hősies erőfeszítéssel igyekezett leszerelni és haza vinni az elektromos kártyakiadóval felszerelt precíziós mérleget - a német történelem e becses tárgyi emlé két. Engem is régóta érdekelt, hogy működik ez a gé pezet. Végül közösen szedtük szét. Ezután többször is ellátogattam hozzá a Senefelderstrasséra. Markus egy szer megkérdezte, hogy áll Oroszország az őstörténeté vel. - Rosszul - vallottam be. - Kulturális gyökereinket 97
mintha elvágták volna, a nemzedékek közti kapcsolat a béka segge alatt. Az úgynevezett folklórt többnyire magányos nőszemélyek ápolják, akik táncegyüttesbe, dalárdába tömörülve járják és boldogítják a világot. Épp egy ilyen asszonybrigád vendégszerepeit akkor tájt Berlinben. A friedrichstrassei Orosz Házban lép tek fel dalos-táncos műsorukkal. Az együttes a Nyírfa nevet adományozta magának, mert nótáikban többnyi re a nyír és egyéb orosz nemzeti fák dicséretét zengték. - Ami Oroszország valódi történetét illeti, azt ter mészetesen elhallgatják előlünk - világosítottam fel Markust. - Pont úgy, mint nálunk, pont ugyanúgy - bólogatott. De ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a Nyírfákat. Elkísértem. A nagy színpadon népies fejdísszel ékes, húsz fiatal nő lejtett összekapaszkodva. Markus egészen odáig volt. Láttam rajta, hogy leg szívesebben meghívná magához az egész együttest. Minthogy jóformán mi ketten alkottuk a nézőközön séget, az orosz nők is észrevettek bennünket. Az előadás után Markus személyesen óhajtotta ki fejezni elragadtatását a nyírfakollektívának, és engem szemelt ki a tolmács szerepére. Egy órán belül már egy taxiban szorongtunk öten, és Markus lakása felé tartottunk. A kíséretünkben lévő három nyírfalány a Kátya, Olga és Szveta névre hallgatott, Berlint eddig csak a szállodaszoba ablakából látták. Útközben bevá sároltunk a két ország nemzeti italaiból: három üveg vodkát és egy rekesz sört. Ez a koktél később nagy bal fogásnak bizonyult. Miután két üres vodkásüveg már az asztal alatt gurult ide-oda, Markus úgy döntött, hogy ideje bevezetni a hölgyeket az ógermán történe lembe. A szekrényből elővette kedvenc lándzsáját, és 98
hadonászni kezdett vele az orrunk alatt. Az egyik lány - Kátya vagy Szveta - ezt támadásnak vélte, egy pil lanat alatt lefegyverezte Markust, a lándzsát pedig ki hajította az ablakon. Markus eszeveszett dühvei esett neki a lánynak, mindketten kirohantak a lakásból, mi a nyomukban. A szomszédok riasztására kijött a rend őrség, és megpróbált békét teremteni. A kapitányságon Markus feljelentette birtokháborításért a leányt, aki a maga részéről ezt hétszeres feljelentéssel tromfolta le, idesorolva a nemi erőszak és a gyilkosság kísérle tét. Markus azt ordította, hogy a nyírfás kurva az oka mindennek. A rendőrök, mellőzve minden bürokráciát, azt aján lották, hogy a lehető legsürgősebben tűnjünk el - ki erre, ki arra. Markust hozzábilincselték a kapitányság bejáratához, míg le nem higgad. Ott a kapuban szólítot ta meg egy férfi, aki úgy mutatkozott be mint a Berliner Zeitung riportere. Épp arra járt, mondta, és kíváncsi, mi történt. - Disznóság - közölte tömören Markus. Az újságíró nem sokat lacafacázott, kivette táskájá ból a kamerát, és csinált egypár fotót róla. Másnap a Berliner Zeitung lehozta a megbilincselt Markus képét. Az aláírás egyetlen mondat volt: „A berlini rendőrség kemény kézzel bánik a jugoszláv bűnözőkkel. ”
99
KÉTLAKI ÉLET BERLINBEN
Ahonnan én jöttem, ott élhetetlen az élet. Úgy fúj a szél, és oly rossz a közlekedés, hogy bármi tervet ir datlanul nehéz véghezvinni. Az ember már tizennégy éves korára kibírhatatlanul elfárad, és legfeljebb negy venöt évesen lesz alkalma úgy istenigazából kipihenni magát. Sűrűn előfordul, hogy valaki leugrik vásárolni, és többé nem jön vissza, vagy az ember nekiül regényt írni, és a kétezredik oldalnál döbben rá, milyen zava ros lett az egész, ezért újra nekiveselkedik. Időtlen ott az élet, és legfőbb vívmányaihoz tartozik, hogy az em ber a saját ágyában halhat meg. Merőben más a helyzet itt, ahol egyszerre akár több életet is élhet az ember, a sajátját és másvalakiét. Berlin az eszményi város azok számára, akik kedvelik az efféle kétlaki életet. Itt semmi nem olyan, mint amilyennek látszik. A bankfiókom befektetési tanácsadóját, egy he lyes, molett asszonykát, aki a „Wolf” névkártyát viseli a blúzán, a minap egy audiobalett táncosnőjeként lát tam viszont Berlin számtalan táncszínházának egyi kében. Minden másnap magára húz egy átlátszó mű anyag tütüt, amelybe felvevő- és lejátszókészülék van beépítve. Majd könnyedén riszálni kezdi a fenekét, mozdulatait pedig felveszik, és zeneféleséggé alakítják át, ez a zene árad azontúl Wolfnéból, ez adja a csoport táncához a ritmust. A hölgy - más befektetési tanács adókkal együtt - mint az őrült, ugrabugrál a színpa100
do, a teljes önfeledtség állapotában. Tavaly részt vet tek Japánban egy audiobalett-fesztiválon is, és dobogós helyen végeztek. Heisenberg urat a munkaügyi központban ismertem meg, amikor egyszer huzamos ideig munkanélküli vol tam. Az úrnak az volt a feladata, hogy rábeszélje a leg kevésbé keresett foglalkozású klienseket, például a szí nészeket, rendezőket, teológusokat, hogy képeztessék át magukat. Heisenberg úr szívesen és gyakran emle gette az ésszerűséget. - Én művészetimádó vagyok - je lentette ki -, és igazán örülök, hogy manapság minden sarkon művészekbe botlik az ember. Mégis nyoma tékosan tanácsolom önnek, hogy tanuljon ki egy ér telmes szakmát, legyen például kereskedő vagy aszta los. - Nyakkendője színben tökéletesen harmonizált az iroda tapétájával. Heisenberg igen meggyőzően érvelt, és sikerült is tönkretennie a napom hátralévő részét. Véletlenül épp aznap estére ígértem meg anyámnak, hogy megmutatom neki az éjszakai Berlint. Régi vágya volt ez. Nem sokkal éjfél után Berlin-Mitte egyik me leg szórakozóhelyén kötöttünk ki, itt meséltem el neki a munkaügyi központban folytatott lehangoló beszél getést. Az egyik sarokban hirtelen Heisenberget fedez tem fel. Farmerban volt, sárga bőrdzsekiben, nyakán vastag aranylánc. Egy fiatal, nevetős thai fiú ült az ölé ben. Heisenbergnek csillogott a szeme. - Egyébként ott van a munkaügyi tanácsadóm - mondtam anyámnak, aki óvatosan hátrasandított, aztán fejcsóválva megál lapította, hogy „micsoda disznóság”. Jó ismerősömet, Henselt, az orosz üzletembert, aki mint nagykereskedő, német autókat ad el Svéd országnak, tavaly nyáron lerohanta és kis híján szétta posta egy orrszarvú. Az állatot a barátja ingerelte fel, 101
a Siemens egyik főmérnöke, miközben a mit sem sej tő Hensel száz méterrel arrébb a reggelit készítette. Az orrszarvú először a Siemens-mérnöknek támadt neki, hanem az rögtön felmászott egy fára, hivatásának kö szönhetően megszokta ugyanis, hogy bonyolult hely zetekben gyorsan cselekedjen. Az orrszarvú az autókereskedővel akart vigasztalódni, s a lekvár szanaszét fröccsent. Hensel többhetes kórházi tartózkodásra ítélte tett, a Himalájába tervezett zarándokútja így kút ba esett. Tavasszal a következő szafarin szeretné ezt pótolni. A két jó barát úgy vélekedik, hogy efféle ka landokat manapság már csak Afrikában lehet átélni. Tévedés. Berlinben talán nincsenek begolyózott orr szarvúk, ám a nagyvárosi dzsungel is bőven rejt ve szélyt. A szolgáltatótársadalom a legvadabb álmokat is valóra váltja, elég egy telefon. Makacsul tartja magát a pletyka, hogy a tonnás súlyú Lafayette-üvegablakok nem az építők trehánysága miatt zuhantak ki a Friedrichstrasséra, hanem megrendelésre. Egy gyalogos egyúttal a megbízó - agyafúrt ötletének jóvoltából sen kinek nem történt baja. Az ablak ugyan ripityára ment, de az ötlet megmentette az unalomtól az estét.
102
A LICHTENBERG PÁLYAUDVAR
Régi ismerősöm, Andrej - övé Berlinben az egyetlen orosz élelmiszer-üzletlánc, a Kazacsók - most el akar ja adni jól menő vállalkozását, hogy családjával együtt kivándoroljon Amerikába. Hogy miért, azt nem árul ja el. Talán meggyűlt a baja a német adórendszerrel, vagy imperialista ambícióinak megvalósításához nincs már elég jó terepe Európában. Andrej az utóbbi idő ben ugyanis gátlástalan üzletemberré fejlődött. Pedig kilenc évvel ezelőtt, amikor Moszkvából Berlinbe jöt tünk, együtt és igen szerény módszerekkel tettük le fé nyes karrierjének alapkövét. Üzleti tevékenységünk első színhelye a Lichtenberg pályaudvar várócsarnokának kapuja előtt volt. Andrej, Misa meg én akkoriban Marzahnban laktunk, a kül földiek átmeneti szállásának egyszobás lakásában. Se Misának, se nekem nem volt határozott életcélunk, szerettünk esténként gitározni a konyhában. Igaz, Andrej is elég jól gitározott, de neki lebegett cél a sze me előtt: mindenáron milliomos akart lenni. Persze, jóval idősebb is volt nálunk: harmincegy éves. A meggazdagodást beindító első ötletét lelkesedéssel fogadtuk. Akkoriban 180 márka havi zsebpénzt adott nekünk a német állam, és Andrej a háromszorosát ígér te. Összeraktuk a pénzünket, és reggel hétkor elmen tünk Weddingbe. Az ottani Aldi diszkontban három hátizsákra való olcsó dobozos sört meg kólát vettünk, 103
s azt elcipeltük a Lichtenberg pályaudvarra. Abban az időben még nem ért el odáig a kapitalizmus, gyakorla tilag mi voltunk az előőrsei. A dobozos sör és kóla da rabjáért egy márka húszat kértünk. Mellettünk egyéb előőrsök is álldogáltak: egy keletnémet család, ők son kás-tojásos szendvicset árultak. Igen büszkék voltak a két kezük munkájára, és nem állhattak bennünket, mert mi afféle élősködők voltunk a szemükben, a gyors meggazdagodás szerencselovagjai. Pontosan tudták, hogy egy doboz Hanza sör az Aldiban 43 pfennig, mi pedig háromszor annyit kérünk érte, sőt Andrej négy szer annyit, miközben ők arcuk verejtékével kenegették a szendvicseiket. Furcsamód a KÖJÁL váratlanul fel bukkanó ellenőrei épp ezt a becsületes családot zavar ták el a kapu elől. Szendvicséknek piszkos volt a kezük, lejárt az egészségügyi könyvecskéjük, és nem csoma golták előírásszerűen az árut. Mi közben megjátszottuk az egyszerű pályaudvari piásokat, fel sem tűntünk az ellenőröknek. Észre se vették, hogy árusítunk valamit. Remekül ment az üzlet: számos törzsvevőnk volt, például Jehova örökké szomjas Tanúi meg a jól vasalt szcientológusok. Ezek a Kelet-Európából érkező vona tokat lesték, hogy lerohanják és a maguk hitére térítsék a még tájékozatlan külföldieket. Az utasok közül sokan először vetődtek a kapitalizmus partjaira, s ezek szen tül hitték, hogy az Úrnak e rámenős seregei a Nyugat szerves részét képezik, és kész. A zavarodott idegenek nekünk is legjobb kuncsaftjaink lettek, nemkülönben az a rengeteg cigány meg afrikai, akik szintén a pálya udvaron bonyolították kisded üzleteiket. És ne feled kezzünk meg a japán turistákról sem! Csakhogy Misa meg én türelmetlen népség vagyunk: egy óránál több időt nem kívántunk áldozni az üz104
letre, tehát akciós áron is vesztegettük a holmit, vagy magunk ittuk meg a maradékot. Ilyenkor megkönynyebbülten utaztunk vissza Marzahnba. Pénz helyett viszont gyakran kólikát szereztünk, s a nyereségünk macskajaj volt. Nem úgy Andrej. Ő egy kortyot sem ivott, és képes volt két megmaradt doboz miatt akár fél éjszaka ott ácsorogni a pályaudvaron. Ha rosszul ment a bolt, fel emelte az árat egy nyolcvanról kettő ötvenre. Üzleti stratégiát dolgozott ki, és kísérletezett a kínálattal. Hol egy kiló rágógumit is vett az Aldiban, hol két tucat Duplo csokit, amit feltűnés nélkül letett a sör mellé, és darabonként ötven pfennigért árult. Andrej bezzeg összehúzta a nadrágszíjat, szinte kizárólag müzlin élt, és lelkiismeretesen könyvelte a bevételeket-kiadásokat. Hamarosan összekuporgatta a pénzt az első tévé jére, amelyet személyesen szállított el vonaton egy len gyelországi piacra. Száz márka nyereséggel tért haza. Következő útjára a tévé mellé hifitornyot is vitt. Egy év elmúltával Misa meg én még mindig a kony hában gitározgattunk, miközben Andrej megnyitotta első élelmiszerboltját a Dimitrowstrassén, és egy bogár hátúban furikázott. Tudományosan közelítette meg az üzleti életet, és boltja környékén közvélemény-kutatást tartott, vajon milyen árura lenne elsősorban szükség. A közvélemény odanyilatkozott, hogy három árucikket mindenképpen tartson raktáron: gyomorkeserűt, pilsenit és a legnépszerűbb bulvárlapot. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem a legkülönfélébb cik kekkel töltötte fel a boltot, például villanykörtével és tűvel-cérnával. A kínálatot később orosz élelmiszerek kel bővítette. Rövidesen feleségül vett egy szentpéter vári nőt, ez fiúgyermeket szült neki, akinek Andrej a 105
Mark nevet adta. Nekünk arról ömlengett, hogy nagy család, sok gyerek az álma. Misa megjegyezte, hogy a második fiút alighanem Pfennignek kereszteli majd, de a dolgok jelenlegi állása szerint a következő gyerek inkább a Dollar névre fog hallgatni.
106
SZTÁLINGRÁD
Sok Berlinben élő orosz, akinek különben remek ki látásai volnának a hosszú távú munkanélküliségre, egy ideje keresőtevékenységet folytat. A bűvös szó: Sztálingrád. Ezúttal filmen. Jean-Jacques Annaud 180 millió márka költségve tésű filmjében az oroszok oroszokat alakítanak. Igaz, hogy Annaud Európa legalacsonyabb statisztagázsi ját fizeti nekik, de egy darabig legalább van munká juk. Elvégre be kell venniük Sztálingrádot, amit ezút tal a Potsdam melletti Krampnitzban építettek föl. Három olyan orosz színészt is ismerek, akik azt állítot ták, hogy Annaud őket szemelte ki a főszerepre, vagyis egy valóságos személy: Vaszilij mesterlövész szerepé re. Mindhármuknak az a szerencse jutott osztályré szül, hogy személyesen a Mester hallgatta meg őket, és mind a hárman beírták már a naptárjukba a megfelelő forgatási napokat. Az az érzésem, hogy mostanság az összes berlini színészszervező cég csak Sztálingrádba keres közreműködőket. Az egyik engem is felhívott: Küldjön nekünk, kérem, egy 30 x 40-es fekete-fehér fotót magáról - követelődzött egy női hang. - De hisz nem is vagyok színész - védekeztem. - Akkor micsoda? - képedt el a hang, a fejvadásznő nyilván azt hitte, hogy Berlinben minden orosz em ber filmszínész. - Házmester - vágtam ki dacosan. 107
- Na, se baj, akkor is küldjön be magáról egy 30 x 40-es fekete-fehér fényképet, egyébként pedig nem is mer itt egy olyan igazi öreg orosz anyókát, kilencven körülit? Ismertem egyet, de azt már a nő is ismerte. Ez a film már a forgatás megkezdése előtt nagy port ver fel itt - és nem csak itt. Moszkvából kaptam a hírt, hogy Nyikita Mihalkov, a nagy orosz filmmogul, vá laszolni kíván Annaud filmjére, és lélekben már ter vezi minden idők legmonumentálisabb, legdrágább háborús filmjét Berlin bevétele címmel. Egyelőre a kor mány és a hadsereg felé építi a kapcsolatokat, hogy megszerezze a pénzt meg a szükséges engedélyeket. A szétrombolt Berlint a csecsen főváros, Groznij he lyettesítené, s a háborús veteránoknak szabad lesz in gyen közreműködniük. Egy orosz játékfilmre termé szetesen nem jut olyan rengeteg pénz, de az oroszoknak ott vannak az igazi ágyúk meg az igazi polgári lakosok, akiket lekaszabolhatnak - tehát realizmus dolgában ők állnak jobban. Orosz földön Mihalkovnak olyan ku lisszák állnak rendelkezésére, amilyenekről Annaud nem is álmodhat. Kétségtelen, hogy mindkét film hatalmas siker lesz, óriási bevétellel. Merthogy sokan buknak az ilyes mire. Lásd Amerikát, de ezt igazolta egy ismerősöm is, aki korábban maga is színésznő volt, most pedig Berlinben a telefonos szex munkatársnője. Rengeteg német is fel szokta hívni őket. A minap bejelentkezett nála egy öregúr: - Orosz telefonszex? - kérdezte. - Akkor jó. De ne az zal kezdje, hogy „Most lassan levetkőzöm”, meg „Hű, de nagy a micsodád! ”. Hagyjuk az ilyen szarságot! Az nekem nem kell. Hallgass ide: 1943 van, elaknásított 108
terep Sztálingrád közelében. Piszok hideg van, puska por szaga a levegőben. Ágyúdörgés hallatszik. Téged Klavának hívnak, szőke vagy, húsos, a hóban fekszel. Csak katonacsizma van rajtad, meg egy sapka. Rajtam SS Sturmbannführer-egyenruha, és most megroha mozlak. Nyomáááás!
109
AMIKOR ÉN SZÍNÉSZ VOLTAM
Kicsit be kell segítenünk a német filmművészetnek, gondoltuk. Ha összefogunk, erősek vagyunk: Annaud, a rendező, a múmiaszerű nő, a Szerelmes Shakespeare, a magándetektív a Roger Rabbitből, egy bolgár varázs ló, kétszáz statiszta meg én - mind, akik részt veszünk a Sztálingrád-film forgatásán. Hajnali ötkor gyülekezünk a Fehrbelliner Platzon, onnan visznek ki bennünket buszokkal Krampnitzba, a Hruscsov-stábhoz. A Hruscsovot ismerem, ő volt a Roger Rabbit-filmben a komikus. Egyedül ül a társal góban egy támlátlan széken, és unatkozik. Odamegyek hozzá: - How are you? Hogy van, Roger Rabbit? A rendező-asszisztensnő nyomban kikerget a helyiség ből. Statisztáknak ugyanis tilos megszólítaniuk a sztá rokat. Micsoda baromság! Ma pang az ipar, legfeljebb negyven - főként orosz - statiszta futkározik a tere pen. Megtudom, hogy ma veszik fel a kefélési jelene tet. Már a harmadikat egy héten belül. Egyvalamivel már mindenki tisztában van: ebben a háborús film ben nem is annyira a csatáról van szó. A töméntelen páncélos meg repülőgép mind csak egy bonyolult sze relmi történet díszletéül szolgál: Tánya, a múmiának becsomagolt nő Vaszilijt szereti, a mesterlövészt, de a Szerelmes Shakespeare-rel fekszik le, valahányszor odakint úgy istenigazából lőnek. Roger Rabbit mind eközben magányosan búsong. Ő is szereti Tányát, és 110
egyfolytában Sztálint szidja, mintha bizony a genera lisszimusz tehetne róla, hogy ő olyan magányos. Majdnem lemaradtam a reggeliről. Hat óra óta oda van készítve az asztalokra. Ma sonkás tükörtojást ad tak, szendvicset, kávét és teát. A statiszták örvendez nek, és hosszú várakozásra, ücsörgésre rendezkednek be. Sok orosz számára amolyan családi vállalkozás lett Sztálingrád. A férfiak a csatajelenetekben vesznek részt, a nők Hruscsov főhadiszállásán domborítanak mint titkárnők, a gyerekek meg csak úgy téblábolnak mindenütt. Mielőtt elkezdődne a szerelmi jelenet, még tisztessé gesen tűz alá veszik a stábot. Sztálingrádnál ez már csak így szokás. Az ágyúzás alatt nekem egy nagy konyhaszekrény mögé kell rejtőznöm, és ott rettegnem. Értékes bútordarab a szekrény, valódi régiség, tele babérleve les zacskókkal, a zacskókon cirill betűs felirat. Ebben az összefüggésben nincs sok értelme a babérnak, de a kellékes néni nem tudta elolvasni a szöveget, a fődo log, hogy oroszul legyen. Az ágyúzás nagy felhajtás sal zajlik: egy technikus rázza a konyhaszekrényt, egy másik port szór rám. A rendező-asszisztensnő elégedet lenkedik: - Maga nem fél eléggé - veti a szememre. Képzelje el, hogy ez talán élete utolsó napja. Nem tudna ennek megfelelő képet vágni? Ne legyen olyan merev! Tizenhárom márkás órabérért nem vágok magának gri maszokat - ellenkezem. - Untig elég, ha talpig beporozva kuporgok itt a babérszekrény mögött. Grimaszoláshoz ott van magának a Roger Rabbit. - Bérharc bon takozik ki közöttünk. Végül leváltanak, és kimehe tek a többi statisztához, akik odakint verik a blattot. A kefélős jelenetet árnyjátékszerűen veszik fel, egy sátorlap mögött. A sátor mellett mi, a katonák, kár111
tyázunk. A bolgár varázsló bemutat néhány kártyatrükköt, és elmeséli, hogyan váltotta ki őt annak ide jén a Szövetségi Köztársaság 35 ezer márkáért a bolgár börtönből. - Jó vásárt csináltak - véli a bolgár. Német kollégája szerint viszont ablakon kidobott pénz volt. Az oroszok udvariasan hallgatnak. Jön a rendező-aszszisztensnő, és azt kérdezi, hajlandó-e valaki a kame ra előtt megmutatni a pucér ülepét kétszázötven már ka felárért. Az oroszok restelkednek, a bolgár szintén. Csak a német kapható a produkcióra. Két kamerával örökítik meg a fenekét: hátulról és oldalról. A jelenet a következőről szól: mialatt a múmiává csomagolt nő a sátorban a mesterlövész karjai közt átadja magát a szenvedély mámorának, kinn a kártyázok is jól szóra koznak. A vesztesnek öt gyertyát kell elfújnia egyetlen szellentéssel. Mert hát bizony ilyenek ezek a zabolát lan erkölcsű oroszok. A harminc katonának az a sze repe, hogy állatian élvezze a műsort, de tőlük nem te lik más, csak szégyenkezés.
112
SZTÁLINGRÁD LÖVÉSZÁRKAIBAN
- Tulajdonképpen sokkal szívesebben játszottam vol na német tisztet - mondja Grisa, és fekete kaviárt töm a szájába. Ő az egyetlen orosz színész, akinek sikerült valamennyire tűrhető szerepet kapnia az Ellenség a ka puknál című Sztálingrád-filmben. Egy szovjet politi kai tisztet játszik, három forgatási napja van, és tízezer márkát kaszál érte. Grisa bölcs ember: - Ennél a buta filmnél védelmünk be kell vennünk a németeket - jelenti ki. Hruscsov fő hadiszállásán ülünk, mára vége a forgatásnak. Tegnap itt vették föl az „Orosz tisztek reggelijé”-t. A kellékes néni beszerzett a KaDeWében irdatlan mennyiségű halat, több kiló kaviárt - kilója négyezer márka -, va lamint felhajtott valahonnan ötven üveg régi szovjet pezsgőt. Ezzel és egyéb ínyencségekkel rakták tele az asztalt. Csakhogy a színészek egy falást sem ehettek belőle. A felvétel után a kellékesek nyomban nekiláttak előkészíteni a következő jelenetet: „Az oroszok meg reggeliztek. ” A halat és a kaviárt egyenletesen szét szórták az egész asztalon, majd elkenték-maszatolták, mintha egy vaddisznócsorda csörtetett volna át rajta. Végül az egész pacsmagot lelocsolták pezsgővel, hogy egy gyengeelméjű is megértse: így orgiáztak a háború kellős közepén ezek a barbárok. Grisa meg én most itt állunk az asztalnál, és feltű nésmentesen csipegetünk, mielőtt az egész a moslék113
ba menne. - Védelmünkbe kell vennünk a németeket - folytatja Grisa -, mert ’43-ban tisztességgel szenved tek vereséget. Most is február vége van, és kint plusz 14 fok. Sztálingrádnál, mínusz 24 fokban nem lehe tett nekik könnyű azokban a vékony egyenruhákban. Szinte öngyilkostúrának mondhatjuk. Nem ártott vol na, ha már akkor is inkább a KaDeWét rohamozzák meg. - Barátom hirtelen köhögni kezd. Már megint a torkán akadt Hruscsov egyik anyajegye. A Hruscsovot játszó hollywoodi Bob Hopkinsnak folyton lepotyog nak a felragasztott anyajegyei. Elég mozgékony az arca, és óránként ad elfoglaltságot a sminkmestereknek. Egy vastag amerikai Hruscsov-könyv súg nekik, abból nézik ki, hol milyen májfoltja, bibircsókja volt az orosznak. - Kár, hogy szétlocsolták a pezsgőt - mondja Grisa -, de mit csináljunk, az amik nem nagy pezsgőfogyasz tók, inkább a sörért vannak oda. - Az oroszok is szeretik a sört - szögezem le. - Az oroszok nem sokat kéretik magukat, megisznak azok mindent - jelenti ki Grisa. - Én közben tovább pusztítottam Hruscsov reggelijét, degeszre zabáltam magam. - Hagyjuk az álszerénységet, nehogy már ki dobják ezt a sok finomságot. Tartozunk ennyivel apá inknak, akik hajdan megostromolták Sztálingrádot agitál Grisa, a politikai tiszt. - De hisz ez az egész produkció pazarlásra van be rendezve, majd vesznek új kaját, és azt is kidobják. Mit gondolsz, mért kezdtek bele egyáltalán ebbe a filmbe? - próbálom rávezetni barátomat az igazságra. - Hogy miért? Hát hülyeségből - véli ő. - Kárörömből - jelentem ki. - A káröröm a nyugati civilizáció egyik legjellemzőbb magatartásformája.
114
- Nahát, ezt muszáj elmesélnem az amerikai kollé gáknak - mondja teli szájjal Grisa. - Hogy mondják an golul azt, hogy „káröröm”? - Fogalmam sincs, meg kell nézni a szótárban. Valamivel később találunk a kellékek között egy né met-angol szótárt. A „káröröm” német jövevényszó az angolban, ugyanúgy mondják.
115
POLITICAL CORRECTNESS
A modern társadalom megrontja az emberek közötti hagyományos érintkezési formákat. De hogy az együtt élés ne váljék mindenestül elviselhetetlenné, a demok ratikus államok új, mesterséges szabályokat alkottak. E területen a legújabb kitaláció a political correctness. Az USA-ban, a megszámlálhatatlanul sok törvény országában például a nők az egyenjogúság jegyében pucér felsőtesttel utazhatnak a New York-i metrón. Ugyanakkor a többi utasnak tilos megbámulni a fe detlen ciciket. Azt nem tartják politikailag korrektnek, és az elkövetőt fel lehet jelenteni a rendőrségen mint a magánélet megsértőjét. A Berlini Népszínház Titus Andronicus rendezésében két orosz színész is fellép. Ebben a legvéresebb és leg kegyetlenebb Shakespeare-drámában szakadatlanul folyik a szereplők csonkítása. Lábakat, kezeket, nyel veket és egyéb létfontosságú testrészeket csapnak le, vágnak ki nagy számban. A fő gonoszokat, a barbáro kat oroszok személyesítik meg. Mert az mindenki szá mára egyértelmű, hogy azok a barbárok, akik messzi ről jöttek, és orosz akcentussal beszélnek németül. New Yorkban a mongoloidokat nem szabad mon goloidnak nevezni. Politikailag korrektül ők „alterna tív képességű emberek”. Az „alternatív képesség” sok amerikai könyv és hollywoodi film témája, egy egész kulturális iparágazat él ebből. Általában sok alterna116
tív képességű mongoloid dolgozik áruházakban és élel miszerüzletekben, ott állnak a pénztárnál, és zacskó ba teszik a vásárolt árut. Egytől egyig barátságosak, és az embernek Forest Gump és az Esőember jut ró luk az eszébe. Csakhogy a New York-i esőembereknek van egy furcsa szokásuk: először mindig a puha gyü mölcsöt és zöldséget teszik a zacskóba, a tetejébe pe dig a kétliteres üdítőt meg az üveg whiskeyt. A political correctnessre szoktatott amerikaiakat ez kicsit sem za varja. Ellenkezőleg: minthogy modern és nyitott em berek, tökéletesen tudják követni az alternatív képes ségűek első hallásra különös logikáját. A mongoloidok nem azért járnak el így, hogy megkeserítsék embertár saiknak a bevásárlást. Annyi az egész, hogy először a legszebb, legkellemesebb tapintású tárgyakat szeretik kézbe venni - a piros, meleg paradicsomot, a zöldpap rikát. Utolsónak érintik meg a hideg, holt, semmit mondó olajbogyós dobozt meg az üveges árut. Nem súlyuk szerint osztályozzák a dolgokat, hanem más, talán esztétikai szempontok szerint. A minap valamelyik berlini színházban megkérdez te egy fekete afrikai színésznő a rendezőtől, milyen megfontolásból ajánlotta fel neki az ördög szerepét. A rendező azt válaszolta, hogy a nő bizonyos személyi ségjegyei alapján. - Érdekes - merengett el a színész nő -, öt éve élek Németországban, három darabban is benne voltam, de mindegyikben ördögöt játszottam. - Nyugodj meg, Marie-Helene - vigasztalta a rende ző, és szelíd mosollyal simogatta a színésznő terebélyes fenekét -, ennek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy véletlenül fekete vagy.
117
AZ OROSZ DISZKÓ Az ötletgazda - egyszersmind szemtanú részletes beszámolója
A Zapata nevű Tahelesz-kocsmában november 6-án rendezték meg első ízben azt az összejövetelt, amely célul tűzte ki, hogy menő orosz számok hangjai mel lett „Szilaj tánccal virradjunk a nagy októberi forrada lom évfordulójára”. Hála a Multikulti Rádió reklám jának, az orosz diszkót kitörő lelkesedéssel fogadta a szép számban megjelenő közönség. A Zapatában egy gombostűt sem lehetett leejteni. A kasszát kezelő ötletgazdáné számításai szerint leg alább háromszáz fizető vendég érkezett. A 7 már kás beugrót az ötletgazdáné könyörtelenül behajtotta minden belépőn. Sajnos nagyon sok oroszról kiderült, hogy ezen a téren alkalmatlan az együttműködésre, in gyen akartak szilajul táncolni, és nem is mindegyik nek voltak hatásos érvei, hogy miért. így aztán a beug ró 4 márka és 7 márka között mozgott, a külsőhöz és a rámenősséghez igazodott. A közönség fiatal volt, és nemzetközi. Soraikban feltűnt egy spanyol tévéstáb is, ők valószínűleg eltévedtek az Oranienburger Strassén, és legnagyobb meglepetésükre a Taheleszben kötöttek ki. Hirtelen felbukkant egy hajdani japán turistacso port is, akiket a Taheleszben több mint fél éve eltűnt ként könyveltek el. A Berliner Zeitung helyi tudósítónője roppant izgalmasnak találta az egészet, és kijelentette, hogy csak az oroszok tudnak ilyen fékeveszetten mu latni. Valahogy mégis hamar maródi lett, és azontúl 118
csak kamilla- meg mentateáért sóhajtozott, ilyen vi szont a Café Zapatában nem kapható. A fizetővendégek nagy száma ellenére úgy általában mégis csalódást okoztak az üzletvezetőnek az oroszok, mert nem vedeltek annyit, mint amennyit elvárt volna tőlük. A söntés forgalma sem volt kielégítő, nemigen fogyott a Puskin Light nevű fura ital sem, amiből öt rekeszt őrizgetett vagy egy éve, és amitől ezúttal sze retett volna végre megszabadulni. Minthogy a vendé gek zöme mégis igencsak gyorsan rúgott be, az üzlet vezető úgy sejtette, hogy sok orosz régi szokás szerint magával hozta az innivalóját, amiben nem is tévedett nagyot. A rendezők újra meg újra megpróbálták rávezetni a táncoló tömegeket az októberi forradalom értelmére és jelentőségére, s egyúttal érvényre juttatni az internaci onalizmus, valamint a népek közötti megértés értéke it, például olyasformán, hogy bemondták: most „fehér tánc”, vagyis hölgyválasz következik. Jó alkalom volt ez arra, hogy sok egyedülálló orosz hölgy sorsfordulóhoz érkezzen, mármint új barátra vagy partnerre találjon, illetve érdekes emberekkel ismerkedjen meg. így sike rült kifognia a Multikulti Rádió orosz adását vezető szerkesztőnőnek - négyórás kitartó, szilaj tánc után egy keménykötésű, kb. 1, 90 magas, kopaszodó urat, aki a Pro 7 menedzsereként mutatkozott be. Sajnos azon ban, mihelyt a nő megkísérelte hazacipelni magához, a pofa köddé vált. Mire a szerkesztőnő hevesen szidal mazni kezdte a tévéadót, mert egy éven belül ez már a harmadik Pro 7-es menedzser volt, akit megismert, és aki csúful cserbenhagyta. Egy másik nő viszont egy potsdami illetőségű, ifjú filmrendezővel ismerke dett meg, aki mindmostanáig naponta hívja telefonon. 119
Hatórás szilaj tánc után sem gondolt még senki tá vozásra, de a lemezlovasok úgy kimerültek a vágtában, hogy fél ötkor kikapcsolták a zenét. A sikeren felbuz dulva a rendezők újabb mulatságot terveznek: „Orosz diszkó - szilaj tánccal virradjunk szent karácsony nap jára”. Az alkalomra kedves mindnyájukat elvárja az Ötletgazda
120
A NŐI TAVASZÜNNEP
A potsdami zsidó hitközség egyik legaktívabb részlege, a női klub, az emelkedő hőmérsékletre való tekintet tel nagyszabású tavaszi ünnepséget rendezett a minap. A legmegfelelőbb helyszínt a kirchsteigfeldi modern evangélikus templomban találták meg, amelynek mér hetetlenül toleráns lelkésze a világon szinte minden iránt megértést tanúsít, és már réges-rég nem csodál kozik semmin. Ahogy beharangozták, az ünnep divatbemutatóval kezdődött. Egy híres divattervezőnő - egyszersmind a klub aktivistája - legújabb tavaszi-nyári kollekció jával állt elő, melyet öntudatos fiatal lányoknak ter vezett. A modellek egytől egyig a „felül semmi” ve zérelvhez igazodtak. A tervező igen sok fantáziával és igen kevés anyaggal dolgozott. A fedetlen keblű lányok nagy tetszésnyilvánítás közepette vonultak végig a női klub hímnemű függelékei által barkácsolt pódiumon. A programfüzetből bárki megtudhatta, hogy a tava szi-nyári kollekciót bemutatták már New Yorkban, Sydneyben és Londonban is, vagyis az egész világon, és mindenütt nagy sikert aratott. A következő műsor szám a Libabőr nevezetű gyerekbalettcsoport produk ciója volt, s a kis hattyúk tánca csak fokozta a közönség lelkesedését. Egyedül a lelkész őrizte meg hidegvérét. A sokat próbált kirchsteigfeldi férfiú látott már egyet s mást az életben. 121
A gyerekbalett után a vegyes kar lépett színre: a zsi dó bevándorlókból és Volga-németekből verbuválódott kórus új műsorának címe: „Jól megy sorunk”. Saját költésű csasztuskákat adtak elő, ez amolyan orosz népi műfaj. Társadalomkritikai mondanivalójának mindig is fontos szerepe volt Oroszországban, mert, olykor burkolt formában, a nép véleményét juttatta kifejezés re. A kórusban előadott csasztuskák éles bírálattal il lették a potsdami munkaügyi központ, valamint a be vándorlási hivatal egynémely munkatársát, egyúttal felszólítottak minden zsidó bevándorlót és Volga-németet, hogy kovácsolódjanak össze még erősebben, és fűzzék szorosabbra a barátság szálait, elvégre mindkét csoportnak egy a múltja: a Szovjetunió. A közönség szórakoztatását ezután a potsdami beván dorló körökben csak „A fordító”-ként ismert úriember vállalta magára. Az illető évek óta fordítja a leghíre sebb orosz költőt, Puskint, annak is egy és ugyanazon költeményét, azt viszont újra meg újra. A vers címe: Egy költőhöz. Puskin annak idején saját magához írta. „A fordító” új, modern változatban adta most elő a művet, tele csillogó rímekkel: „Fütyülj rá, költő, hogy komálnak-e / zúg a taps, de csak egy óra az élete, / az tán felharsan a barmok ítélete... / Király vagy: légy kúl! Élj magadban! Élj szivednek: - bátran, keményen, ahogy parancsolja lelked. ”* A zsidó hitközség hölgyeinek rendezvénye közös fala tozással végződött: ott voltak a lakomán a „felül sem mi” lányok, a balettozó gyerekek, a hitközség vegyes
* Szabó Lőrinc fordításának felhasználásával.
122
kara, a Puskin-fordító, valamint néhány betévedt járó kelő, akik a kirchsteigfeldi templom ablakában még vi lágosságot láttak ezen a kései órán. Mindenki az étellel-itallal megrakott asztal körül tolongott. Volt mézes puszedli meg kadarka rogyásig. Csak az evangélikus lelkész üldögélt magányosan a sarokban. Akkor sem mozdult, amikor a hastánc utolsó vonaglása után a leg kitartóbbak is hazamentek. Vélhetőleg átücsörögte ott a fél éjszakát, és eltöprengett mindazon, aminek aznap szemtanúja volt.
123
A PRENZLAUER BERG COLUMBÓJA
Reggel kilenckor csengettek. Kiugrottam az ágyból, felrántottam kedvenc vörös alsónadrágomat, és ajtót nyitottam. Megint a rendőrség. Zöld egyenruhás, ki csit kancsalító, idősebb úr, nagy pisztoly az övén. Már ismertem mint a Prenzlauer Berg Columbóját. - Tud németül? - kérdezte szokása szerint. - Hát persze, fel ügyelő úr, fáradjon csak be. -Önkéntelenül máris ját szani kezdtem a gyilkos szerepét. - Remélem, nem zavarok - mormolta Columbo, megpillantva félig öl tözött családomat a konyhában. Hároméves lányom mindjárt javasolta neki, hogy játsszanak vörös pecse nyét. - Nem, szívecském, a bácsi nem játszani jött. A helyzet a következő volt: jó három hónappal koráb ban éjnek évadján elsült egy lőfegyver a házunk udva rán. A golyó kilyukasztotta a harmadik emelet egyik üresen álló lakásának az ablakát. A feleségem meg én ez idő tájt a tévé előtt ültünk, és a Pro 7-en néztük a Missing in Action című filmet. Chuck Norris, akinek a családja nyomtalanul eltűnt Délkelet-Ázsiában, el keseredett dühében újra ott gyilkolta-mészárolta a vi etnamiakat a képernyőn. A Schönhauser Alleen lévő házunkat felerészben vietnamiak, felerészben latin amerikaiak lakják, utóbbiak fáradhatatlanul ropják a táncot a Guantanamerára. A mi házunkban elég nagy a hangzavar, odakint meg különben is. A tévében Chuck Norris épp lecsapott egy tucatnyi vietnamira, ám azok 124
sem hagyták magukat, derekasan visszalövöldöztek. Fölöttünk a délszakiak tomboltak, újra meg újra feltet ték a Guantanamerát. Kint boldog motorkocsi-vezetők az utolsó földalattikat vezették a remízbe. Valami csat tant az udvaron. Nem volt abban semmi feltűnő. Columbo valószínűleg túlzottan komolyan veszi az egészet. Az eset óta hetente felbukkan az udvarunkon. Fel-alá futkos, leméri a távokat, kapirgál az avarban. Néha megáll az egyik sarokban, és elgondolkodva me red az égre. Mindig becsönget egyik-másik lakásba is. Napról napra többet tud rólunk, már az alsógatyáim színe sem titok előtte. - Nem lehet, hogy légpuska volt? - óvatosan megkockáztatom, hogy bagatellizáljam az ügyét. - Akkor viszont piszok nagy légpuska kellett hogy legyen! - feleli, és sértődötten hunyorít a fél sze mével. Látszik rajta, hogy már szorosan a nyomában van a tettesnek. - Nem vettek észre valami különöset az utóbbi időben? - kérdezi. Pusztán ezzel az egysze rű kérdéssel eléri, hogy zavarba jöjjek. Hogyan ma gyarázzam meg neki, hogy a mi házunkban jóformán mindegyik bérlő úgy fest, mint egy átokverte ámokfutó? Nem, ezt lehetőleg nem ecsetelem Columbónak. Inkább hallgatok. És úgy teszek, mintha valami „külö nös” után kutatnék az agyamban. - Nem, tulajdonkép pen nem vettem észre semmit. - A felügyelő búcsúzik: - Itt hagyom a névjegyemet. - Az ajtóban megtorpan: - Ó, majdnem elfelejtettem: az a gyerekkocsi az udva ron a maguké? - Nem, nem a miénk. - Egyszer vélet lenül ezt válaszoltam neki merő tévedésből, és most szilárdan ki kell tartanom e változat mellett. Miután a pasas elment, megkérem a feleségemet, hogy amenynyiben a felügyelő visszajön, el ne felejtse, hogy az ud varon tartott gyerekkocsink nem a miénk. Hamarosan 125
havazni kezd. Kinézek az ablakon. Columbo megint ott ácsorog az udvaron - és örvendezik. Örül valami nek! El tudom képzelni, minek: nemsokára itt a tél, mindent beborít a hó, és a bűnözők benne hagyják a lábnyomukat. Most aztán előbb-utóbb mindannyiun kat elkaphat.
126
BERLINI KALAUZ
Az orosz utazási irodák gazdag ügyfeleiknek egy ide je már Berlint ajánlják a figyelmébe mint legizgalma sabb úti célt. Merthogy pokoli jól lehet ott szórakozni. Egy Berlinről szóló orosz nyelvű útikalauzban ezzel a jelszóval csábítják a városba turistákat: „Tűzze ki saját külön zászlaját az új német Reichstag tetejére - Berlint látni és... bevenni! ” Régi barátom, Szasa, aki a Humboldt Egyetemen német szakos, nemrég azt a megbízást kapta, hogy aktualizálja az egyik ilyen orosz nyelvű útikalauzt. Semmi megrázó átalakítás, csak egypár új ötlet, mint a Potsdamer Platz meg hasonlók. Kétségbeesve jött hoz zám. A gazdag orosznak nincs sok ideje, ezért a leg több útikalauz csak egy-, legfeljebb háromnapos prog ramokat kínál. Mielőbb essünk túl az egészen. Az igen alapos turisták számára tervezett ötnapos utakon el küldik az utast a pokolba, vagyis Potsdamba - elég volt Berlinből. „Gyönyörű táj, sok szobor, falatozó és víz esés - olvasható Potsdamról az útikalauz orosz nyel vű változatában. - Különösen a figyelmébe ajánljuk a Sanssouci nevű kastélyt, melyet 1744-ben II. Frigyes király építtetett. Érdemes betérni a kastély vendéglő jébe is, ahol megkóstolhatják a roston sült malacpe csenyét szalonnás gombóccal és almás vörös káposz tával. A képtár is igen figyelemreméltó, néhány valódi Caravaggiót és Raffaellót láthatnak benne, de azok 127
nem eladók. Vigyázat: bármilyen szomjasak, ne igya nak a vízesésből, mert megbetegedhetnek! ” A rövidebb utakra is hasonló hangnemben invitál ják a turistákat: a fennkölt művészeti album és a gon dosan összeállított étlap elegyével. Egynapos utaknál iszonyúan felgyorsul a tempó. Az Europa-Centertől a KaDeWébe rohan az orosz, hogy bekapjon egy falás mélytengeri rákot. A KaDeWéről megtudhatja, hogy „pompás”, s hogy ott „különösen érdemes vásárolni”. Ezután elmegy a Brandenburgi kapuhoz, amelyet „a berlini Fal nagyszerű maradványaként” ajánlanak fi gyelmébe. A város keleti felében sem árt falatozni egy keveset. A „német steak”, ahogy az oroszok a sült kol bászt nevezik, keleten is „remek”, és „roppant ízletes”. Igaz, a bor már nem olyan „bársonyos, mint a fordu lat előtt, ami már igazán nagyon régen volt”. Ezután irány a Reichstag, ahol a turista kitűzheti a saját egyé ni zászlaját - hogy a szerző mit ért ezen, rejtély. Most tehát Szasának a Potsdamer Platzról kell kita lálnia valami eredetit. Egész este elüldögéltünk a kony hánkban. Különös. A Potsdamer Platzról nem jutott eszünkbe az égvilágon semmi. - „Egy darab csodá latos jövő az óváros szívében? ” - vetettem fel kínom ban. Legutóbb, mikor arra jártam, félórán belül há rom biztonsági őr is megszólított. Először kioldódott a cipőfűzőm, és fél térdre ereszkedtem, hogy meg kössem. A következő pillanatban ott termett mellet tem egy biztonsági ember: - Mi a baj? - Köszönöm, semmi, minden rendben - feleltem, és már ott se vol tam. Kerestem egy vécét, és beléptem az ott pöffeszkedő hatalmas lakó- és wellnessközpontok egyikébe. Rögtön megjelent a következő felvigyázó: - Mit óhajt? Semmit-semmit - mondtam és iszkoltam. „Keresse fel 128
a Potsdamer Platzot, a milliomosok lakóparkját. Az itt található bárokban és kaszinókban könnyen-gyorsan elverheti nehezen szerzett millióit. ” Ebben maradtunk. Elég késő is lett. Felkerekedtünk, hogy leszálljunk a Prenzlauer Berg bugyraiba, és igyunk egy kortyot.
129
AZ ÚJ MELÓK
Vége az évezrednek. Jó alkalom az újrakezdésre, az egész emberiség változást áhít. Sok ismerősünk már most nekiállt új lakást, új barátokat, új munkahelyet keresni. Martin, a hajléktalanlap árusítója máris fé nyes karriert futott be. Hónapokig idegesítette a 2-es földalatti utasait azzal, hogy „Jó napot, én vagyok a Martin, a hajléktalanok lapját árusítom, egy márka be lőle az enyém, további kellemes utazást kívánok”, most meg mint új ember lepett meg: „Jó napot, én vagyok a Martin, menetjegy-ellenőrzés, jegyeiket, bérleteiket kérem! ” Lena barátnőnk, aki utált aerobikot tanítani, grafi kus-tervezővé képeztette át magát. írta csak írta szor galmasan a jelentkezéseket, végre egy cégtől vissza jelzést kapott, meghívták bemutatkozó beszélgetésre. Lena alaposan felkészült, egyebek közt például azzal, hogy egy kozmetikai szakboltban extra hosszú ame rikai nercszőr szempillát vásárolt, hozzá különleges, extra erős ragasztót, hogy ha pislog vagy szalad, le ne essenek a pillák. A beszélgetés során Lena sűrűn pil logott, a nercszőrzet le-föl libegett, de mindhiába. Az asztal túloldalán ülő menedzser mintha vak és érzéket len lett volna. A kezében tartott kávéscsészére az volt írva, hogy „Túró az egész”. Bizonytalan ígéretet tett Lenának, hogy valamikor majd felhívja. A tárgyalás után Lena sokkos állapotba került: nem tudta rende130
sen kinyitni a szemét. Az extra hosszú amerikai szem pilla szálai összekuszálódtak, és Lena, mondhatni, félig megvakult. Otthon megállapította, hogy nincs ol dószere a ragasztóhoz. A helyzetet súlyosbította, hogy az extra hosszú szempillához használatos extra erős ragasztót csak egy extra hatásos oldószer oldotta vol na, az pedig csak a KaDeWében kapható. Lena bera gadt szemmel, hátborzongató kísértetként jelent meg nálunk, teljesen ki volt készülve. Engem küldtek el a KaDeWébe oldószerért. Azóta visszanyerte a látását, hanem az a fazon a számítógépes cégtől a mai napig nem hívta fel. Nekem is volt nemrég egy érdekes melóm: „Orosz bemondót keresünk, aki el tud mondani tíz szót oro szul, a fizetség 100 márka. ” Komoly férfihanggal tár gyaltam meg a részleteket. Miféle szavak lehetnek azok, remélhetőleg nem trágárságok, töprengtem a Manteuffelstrassén, miközben a felvétel helyszíne, a stúdió felé siettem. Ott megtudtam mindent. Egy len gyel tudós újfajta nőgyógyászati eszközt szerkesztett, amely állítólag tökéletesen helyettesíti a nőgyógyászt. És három nyelven tud beszélni: németül, angolul, oroszul. Ez a csodaszerkentyű tehát az én hangomon boldogítja majd a 21. század oroszul értő asszonyait „Tele a tartály”, „Üres a tartály”, „Vaklárma volt! ” Mért olyan szomorú a hangja? - kérdezte sértődötten a felvételvezető. - Azt hittem, valami baj van, mert az olyan szomorú, ha üres a tartály - magyarázkodtam. - Ugyan már! Épp az a remek! „Üres a tartály”! Az a nagyszerű! Hazamehet, kérem. Mulatságos meló volt. A felvételvezető megígérte, hogy a következő készülékhez megint szerződtetnek. Az egy beszélő akupunktúragép lesz, amely más nyel131
vek mellett oroszul is megszólal, enyhe kínai akcen tussal. Bár az időpontot még nem rögzítették, gyakor lás céljából már hazavihettem a szöveget. A földalattin kezdtem olvasni. Már az első mondat föllelkesített, mi velhogy a gép imigyen szól: „Nekünk minden sikerül ni fog! ”
132
A RÁDIÓDOKTOR
A Berlinben élő oroszok nem bíznak a német orvosok ban. Azok olyan magabiztosak: a beteg még be sem lé pett a rendelőbe, már mindent tudnak róla; a világ öszszes nyavalyájára kéznél van a gyógyszerük, a páciens minden problémájára rávágják a megoldást. Ez így nem megy! Az orosz ember szívének kedves orvos átérzi bete gének a kór okozta félelmét, vigasztalgatja páciensét, sőt elvárható tőle, hogy éjjel-nappal mellette álljon, végig hallgassa a feleségeiről, gyermekeiről, barátairól és szüle iről előadott történeteket, és lehetőleg értsen egyet azzal a diagnózissal, amelyet a beteg maga állapít meg magá ról. Elsőrendűen fontos, hogy jól tudjon oroszul, külön ben nem képes kellő mélységben átérezni betege szenve dését. Ezért keresnek maguknak a beteg oroszok mindig orosz doktort. Ilyet könnyűszerrel találni mindenütt. Berlinben orosz szakorvos is akad bőven: fogorvos, nőgyógyász és bőrgyógyász, pszichológus és röntgenológus, urológus és kardiológus. De valamennyi ük közül a leghíresebb az úgynevezett rádiódoktor. A radiológiához persze semmi köze, csak épp a rádió hullámain át kezeli a hallgatókat minden hétfő reggel fél héttől, a Sender Freies Berlinhez tartozó Multikulti Rádió orosz adásában. A rádiódoktor öreg bácsi, egy ukrán kisvárosból költözött néhány éve Berlinbe. A hatvanas években kórházi orvos volt. Ma az éterben küldött értékes tanácsaival ment emberéleteket. 133
Rendelése mindig egyformán kezdődik: „Sok hallga tónk panaszkodik állandó fejfájásra. Nem tudom, ma napság mivel szokták ezt magyarázni, de annak ide jén nálunk, Ukrajnában kétféle oka volt: a férfiaknak a bundapálinkától fájt a feje, a nőknek a menstruációtól. ” Az oroszok rajonganak a rádiódoktorért. Páratlan si kere a betelefonálok és a levélírók számán mérhető. Ezeknek a telefonoknak és leveleknek az alapján ál lítja össze a rádiódoktor a következő adások témáit. Mindenhez hozzá tud szólni: felvilágosítja az oroszo kat, hogyan mulasszák el a pattanásaikat: „Egyesek Clearasilt írnak fel, de én még jól emlékszem, hogy a benzin is megteszi. Legjobb a dízel - naponta kétszerháromszor mossa le az arcát dízellel, és máris eltűn tek a mitesszerek. ” Meghűlés ellen kipróbált szere a borssal-mézzel fel javított vodka. Azt is tudja, hogyan kell a születendő gyerek nemét befolyásolni, és hogy kell helyesen táplál kozni. A doktor egyik kedvenc témája az úgynevezett török diéta. A Hallesches Tor közelében, egy orosz get tóban él, és az orra előtt állandóan ott a török bazár. „Biztosan feltették már maguknak a kérdést, hogy a török gyerekek vajon miért sokkal erőteljesebbek, mint a mieink, miért fürgébbek, és miért duzzadnak úgy az energiától. Ez kizárólag a táplálkozáson múlik, a tö rök piacot nézve bárki beláthatja. A törökök ugyanis rengeteg zöldséget fogyasztanak, kevés húst és könynyű ételeket, vagyis vitamindús diétán élnek. Te pe dig, orosz honfitársam? Tegnap sertésszelet, ma is ser tésszelet, így nem húzod ki a telet! ” A rádiódoktort kollégái is igen nagyra becsülik és szeretik. Féltve őrzött titkaikat is rábízzák, tanácsért folyamodnak hozzá. Tudják, hogy a rádiódoktor ott 134
is segít, ahol már mindenki más csődöt mondott. Múltkoriban betelefonált valaki a szerkesztőségbe. Ragaszkodott hozzá, hogy személyesen a rádiódok torral beszélhessen, akinek bizonyítania kellett, hogy ő csakugyan ő. - Csontrákom van - kezdte a férfi -, a német orvo sok le akarják vágni a fél lábamat. Maga szerint is ezt kell tenni, vagy van alternatíva? - Mindig van alternatíva - válaszolta a rádiódoktor. - Egyen ólmot! - Micsodát? - Egyen ólmot! Minél többet - ismételte meg a rá diódoktor, és fáradt mozdulattal letette a kagylót. íme egy újabb megmentett emberélet.
135
BERLINI ARCKÉPEK
Felkeresett egy barátom, és megkérdezte, nem tudoke véletlenül plasztikai sebészt ajánlani, és vajon meny nyibe kerül egy ilyen műtét. Új arcot szeretne csinál tatni magának. Elcsodálkoztam, mert Szasa mind ez idáig elégedett volt a küllemével. Plasztikai sebész he lyett egy gyermekpszichiátert ajánlottam neki, akivel nem sokkal azelőtt véletlenül ismerkedtem meg, és kö zöltem Szasával, hogy az egyetlen, amin változtatnia kellene, az arckifejezése - merthogy olyan tragikus. Barátom megdühödött azon, hogy nem veszem ko molyan a problémáját, és elmesélte, milyen galádul el bántak vele. Új barátnője örökké magával cipelte mindenféle bulikra. Egyszer meghívót kaptak egy vernissage-ra. A belváros egyik galériájában nyitottak meg valami ki állítást. Szasa aznap szívesebben maradt volna otthon a tévé előtt, és akkor meg is úszta volna a bonyodal makat. A kíváncsi közönség zsúfolásig megtöltötte a kiállítótermet, ünnepi hangulat uralkodott. A művész is bemutatkozott. A meghívottak borospohárral a ke zükben a művészetről csevegtek. Ami a képeket ille ti - vagy fotók voltak? Erre Szasa már nem emlékezett világosan, csak arra, hogy egyértelműen kifejezésre juttatták a művész homoszexuális mivoltát. Rengeteg farok volt a falakon, számtalan, barátságosan intege tő farok. Szasa, kissé már kapatosan, többórás beszél136
getésbe bocsátkozott a művésszel, bár elektromérnök lévén, vajmi keveset ért a művészethez. Borközi álla potban még idézett is egy Focus-cikkből, amelyből né hány részletet véletlenül elolvasott a borbélynál, a cikk az előző év kulturális mérlegét vonta meg. A művész fi gyelmesen hallgatta, és olyasmiket szólt közbe, hogy: „Roppant érdekes dolgokat mond”, „Újszerű a látás módja”, „Közelebbről kellene megismernünk egy mást. ” Közben többször is Szasa combja közé nyúlt, aki másnapra el is feledkezett az egészről. Nem sokkal ezután elment Szasához a kedvese, aki görnyedezett a nevetéstől. A lány aznap beült a Kollwitzplatzon a Historia kávézóba, és kakaót iszoga tott a barátnőjével, közben felnéztek a frissen kifestett mennyezetre. A falfestmény közepén egyszerre csak saját Szasáját fedezte föl. Zeusznak öltözve, helyeseb ben vetkőzve, mert csupasz felsőtesttel, szemtelenül bámult le a lányokra. A festményt a farokművész ké szítette, aki ráfanyalodott, hogy kávéházi festészettel keresse meg a napi betevőre valót. A barátnő állítása szerint a festő belezúgott Szasába, és most alkotótevé kenységgel igyekszik szublimálni az érzelmeit. Az ezt követő héten Szasa végigjárta a környékbeli kocsmákat, és újra meg újra felfedezte a képmását: egy mexikói vendéglőben mint nyájas kaktusz mosolygott a vendégekre, sombreróval a fején, flaska tequilával a kezében; egy divatos lebuj falán feszítő egyiptomi ki rálynő akár az ikertestvére is lehetett volna; egy nem rég megnyílt szusibárban bánatos halként lebegett a plafonon. Valóban megrázó volt a hasonlóság. Szasa a turné végén paranoid tüneteket produkált. Úgy érezte, az utca népe kivétel nélkül felismeri, és ujjal mutogat rá: „Ni csak, ott megy a szusibárból a hal. ” Szasának 137
már-már úgy rémlett, hogy a kínai vendéglő bejáratá nál álló sárkány is valahogy őrá hajaz, pedig azt leg alább tíz éve tették oda. Más ember az ő helyében hízelgőnek érezte volna a helyzetet, de barátom mély lelki válságba zuhant. Azt ajánlottam neki, hogy őszintén tárja fel a művésznek a problémáját. Először tétovázott, aztán megfogad ta a tanácsomat. A beszélgetés elején még kölcsönö sen sértegették egymást, de végül egyezségre jutottak, mint férfi a férfival: Prenzlauer Berg, Berlin-Mitte és Friedrichshain kerületekben nem készül több Szasaportré.
138
AZ ÍROGATÓ GRÓFNÉ
Örvendetes hírt kaptunk: régi moszkvai ismerősöm, Lena, De Carli grófné lett, és Róma környékén él egy kastélyban. Lena mindig is élő bizonysága volt annak, hogy szorgalom és céltudatosság minden álmot valóra válthat. Évekig járt szobára az Intourist Hotelban, azt remélve, hogy megtalálja a maga mesebeli hercegét. Már akkor kereste, amikor Pretty Woman még a szí niiskolába járt; őt várta, amikor a moszkvai rendőrség még minden éjjel kurvavadászatot tartott; akkor sem adta fel, amikor már mindenki rég tisztában volt vele, hogy épelméjű herceg saját jószántából nem látogat el Oroszországba. Az Intourist legtöbb vendége szexuá lis bűnöző volt, vagy olyan ember, aki az akart lenni. Lena azonban túléli mindnyájukat. Hébe-hóba munkás hétköznapjainak perverz histó riáival szórakoztatott bennünket. Sokra emlékszem közülük, bár jó tíz éve hallottam őket, például a főtt tyúktojás meg a svéd pasi esetét, a balalajkás japá nét, végül az ezüstkanalas jugoszláv meséjét. Most te hát Lena, mint említettem, Rómában él, és De Carli grófnénak hívják. Ráadásul egy éve már özvegy is. Az öreg gróf nem sokáig élvezhette a házasságát, szívro ham érte a fürdőkádban, s ezzel kidőlt a csatasorból. Hozzátartozói - legmaffiózóbb olasz családok egyike - eredetileg Lenát okolták a tragédiáért, ugyanis állí tólag egyszer már volt neki egy férje, aki szintén a für139
dőkádban végezte, szívroham következtében. A család bosszúért lihegett, és legszívesebben eltette volna láb alól Lenát, ha nincs Júlia, a gróf egyetlen lánya és örö köse. Az ő védelmében és társaságában az özvegy to vább éldegélhetett a kastélyban. Georg barátom és én még sohasem voltunk Rómában, egyszerűen nem adódott rá alkalom. Most viszont ka póra jött, hogy meglátogathatjuk Lenát új minőségé ben, mint özvegy grófnét. Buszra szálltunk és elindul tunk. Aki a moszkvai síkon töltötte ifjúságát - mint mi -, az rögtön tengeribeteg lesz az olasz hegyek kö zött. A busz meg csak robogott hegynek fel, hegyről le, hát egykettőre kiürült a két üveg konyak, amit élet mentésül vittünk magunkkal. Elcsigázva, részeg fejjel szálltunk ki Rómában. A hajnali ködben Georg egyből beletántorodott a Colosseumnál egy gödörbe, amely ről kiderült, hogy régészeti árok. Kissé odébb albán suhancok fociztak. Georg mindenáron labdába akart rúgni, de az albánoknak nem tetszett az ötlet. És má ris ott tolongott körülöttünk egy csomó afrikai póló árus. Azt állították, hogy az árkot az előző éjjel sa ját kezűleg ásták ki, mert a Michelangelo-nyomatos pólóikat jobban el lehet adni mellette. Hirtelen egy nemzetközi konfliktus kellős közepében találtuk ma gunkat. Georg menten békekonferenciát kezdeménye zett. Az albánok végül saját jószántukból hazavonul tak, mi pedig segítettünk az afrikaiaknak összeszedni néhány antik követ, hogy hitelesebbé tegyék az ásatá sukat. Hálából és emlékül két Michelangelo-pólóval ajándékoztak meg. Elindultunk megkeresni Lena kastélyát. Ránk este ledett, mire megtaláltuk. Lena rettenően megörült ne künk. A hosszú utazás után először is vettem egy fürdőt 140
a kádban, amelyben a gróf elhalálozott. Utána felöl töttem szépen vasalt ruhadarabjait - három, plafonig érő szekrény volt tele a holmijával. Lena elpanaszolta, hogy rém unalmas egy grófné élete. Már ki se kezdhet idegen férfiakkal. Férje családja külön testőrt fogadott, aki távol tartja tőle a pasikat. Lehangoltságában most az irodalomnak szenteli idejét, egy éve, hogy belekez dett egy erotikus regénybe, amelyben élete élmény anyagát dolgozza fel. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy első olvasója lehettem készülő művének. A kéziratot a nagy, kerek márvány fürdőkádban he verve olvastam, miközben Georg az éjszakai kert fái ról mandarint szedett félmeztelenül. A regény egy angol nemesúrról szólt, aki beleszeret egy falusi kislányba, és magával viszi az Atlanti-óceán egy kis szigetére. Ott az angol naphosszat fehér pari pán lovagolgat, és folyton friss rózsákat szállít a lány kának. Lassan közelebb kerülnek egymáshoz. Amikor kezdett izgalmassá válni a dolog, berontott a testőr, és mind a kettőnket kipenderített a házból.
141
A LÁNY, AKINEK EGÉR VOLT A FEJÉBEN
Még Moszkvából ismertem a legtöbb oroszt, aki a Prenzlauer Berg környékén telepedett le. Művész emberek, zenészek, költők, fejlődésében megakasztott, sarló és kalapács között tipródó, úgynevezett közép mezőny, kicsit már lecsúszóban, de még elég jól tartot ta magát. Esténként gyakran összejöttünk hol ennek, hol annak a konyhájában, és az egész éjszakát iszogatással, meséléssel töltöttük, mint a régi szép időkben. Mindenkinek sok élménye volt, és igénye is rá, hogy megossza őket másokkal. Csak egy szamarkandi lány, Ilona nem mesélt soha semmit. A Saar-vidéken kért menedékjogot, s most Saarbrücken és Berlin között in gázott, itt egy gazdag orosz háztartását vezette. Ilonának volt még egy furcsasága: soha nem vette le a sapkáját. Rövidre nyírt hajat hordott, hozzá egy ron da szemüveget. Amolyan Hamupipőke volt. Minden összejövetelre eljött, beült egy sarokba, és hallgatott. Néha felállt a beszélgetés közepén, és átment egy sö tét szobába. Különcségein azért nem akadt fenn sen ki, mert minden jelenlevő kicsit lököttnek tartotta saját magát is meg a többieket is. Azt azért minden új vendég megkérdezte Ilonától, hogy mért nem veszi le a sapká ját. Általában elfogadható válaszokat adott, ami fölös legessé tette a további kérdezősködést. Előbb-utóbb azonban rájöttünk, hogy mindig más magyarázatot ad. Egyszer azt mondta, hogy autóbalesetben sérült meg 142
a feje, és össze van varrva. Máskor, hogy a fodrásznő iszonyúan vágta le a haját. Csak Petrov, a festő nem volt hajlandó vele kezet fogni, míg le nem veszi a sap káját. Ezzel a lánnyal valami nincs rendben, mondta. Egész este ugrattuk, hogy milyen intoleráns. Festő barátainknak, Szergejnek és Irinának sikerült jól eladniuk pár képet, én szerződést kaptam egy szín háznál: első ízben volt kicsit több pénzünk. Értelmes célra akartuk fordítani, és elhatároztuk, hogy eluta zunk valahova. Ha lehet, Amszterdamba, de leg alább Düsseldorfba, egyik barátunk évek óta az otta ni diliházban ült. Szergejnek és Irinának két gyereke van, Szasa akkoriban hat-, Nicole hároméves volt. Kiötlöttük, hogy Ilonát fogadjuk meg bébiszitternek, fel is hívtuk munkaadóját, a gazdag oroszt, akinek nem volt kifogása ellene, Ilonának sem. Hagytunk ott neki némi pénzt, és elutaztunk. Eleinte minden remekül ment, barátunk állapota is sokat javult az utóbbi idő ben. Már nem üldözték Hitler gyerekei, magunkkal vittük hát Amszterdamba. Szergej többször is haza telefonált, de senki nem jelentkezett. Az a feltételezé sem, hogy Ilona épp a szabadban van a gyerekekkel, nem nyugtatta meg az ifjú szülőket. Sürgősen haza utaztunk. Otthon a lakást rendben, a gyerekeket ele vennek és jókedvűnek találtuk, csak Ilona nem volt sehol. Szergej megállapította, hogy Ilona egy ágyban aludt a kicsikkel, holott a másik szobában volt még két kényelmes fekhely. - De miért? - kérdeztük Szasát. - Mert vendégek voltak - vágta rá büszkén a gyerek. Elmesélte, hogy rögtön miután elutaztunk, tíz férfi ér kezett két autóbusszal, mind Ilona barátai. A lány meg akarta lepni az ismerőseit, és elbújt a függöny mögé. De Szasa segített nekik megtalálni Ilonát. A vendégek 143
nehéz ládákat hurcoltak be a lakásba. Különleges szer számok voltak bennük. Azokkal szétszedték Ilonát, és egy döglött fehér egeret húztak ki a fejéből. Akkor öszszeszerelték Ilonát, megvacsoráztak a konyhában, és elmentek. Mindezt így mesélte el Szasa. Szülei hitet lenül meredtek rá. Kinéztem az ablakon. Az udvaron döglött egérrel játszott egy macska. A történet lassan hatni kezdett. Szergej felhívta a gazdag oroszt, és megkérdezte, nála levette-e már a sapkáját Ilona. - Nem, soha. Alváshoz sem? - Ahhoz sem. - Szergej azt tudakol ta, vajon a gazdag orosz nem találta-e ezt különösnek. - Nem mondhatnám. - Egyáltalán nem haragszom Ilonára - szögezte le Szergej -, de ha jelentkezik ma gánál, mondja meg neki, kérem, hogy nézzen be hoz zánk, és mutassa meg a fejét. Ha nem, majd én megyek el hozzá, és magam vizitálom meg az egereit. Nincs speciális szerszámom hozzá, de egy balta is megteszi fejezte be Szergej, és letette a kagylót. Egész nap vártuk Ilonát, de nem jött. Végül estefe lé felbukkant a munkaadójánál. Velünk nem volt haj landó beszélni, és egyszeriben nagyon ellenséges lett. Amikor Szergej megfenyegette, hogy lerántja a sapkát a fejéről, végre feltárta az igazságot: a Saar-vidéken el utasították a menedékjog iránti kérelmét, s ekkor egy kutatóintézet orvosai üzletet ajánlottak neki. Ha haj landó valami ártalmatlan kísérlet céljára rendelkezé sükre bocsátani a testét, akkor az intézet minden kö vet megmozgat, hogy tartózkodási engedélyt szerezzen számára. Ilona ráállt az alkura. Mérő- és adattároló műszereket ültettek be a fejébe, és gyógyszereket sze dettek vele. Egy idő múlva elfogta a félelem, és meg szökött a klinikáról. A lakásba behatoló férfiak, Ilona 144
elmondása szerint, a Saar-vidéki orvosok voltak, akik vissza akarták szerezni értékes műszereiket. Azt a ro hadt sapkát egyébként még az elbeszélése közben sem vette le a fejéről, igaz, már senki nem kívánta tőle.
145
UNALMAS OROSZOK BERLINBEN
Újságíró kolléganőm, Helena veszélyes mesterséget űz. Egy itteni orosz újság megbízásából minden hé ten tárcát ír Érdekes emberek Berlinben címmel. Egész héten járja a várost, hogy „érdekes oroszokat” fog jon ki Berlin zavaros vizeiből. Ezeken az oroszokon az a „legérdekesebb”, hogy rögtön az első beszélge tés után végzetesen beleszeretnek Helenába, és többé nem hagynak neki békét. A fiatal újságírónőt azonban csak szakmailag érdeklik az érdekesek, a magánélet ben jobban vonzzák a normális, halvérű emberek, akik két lábbal állnak a valóság talaján. - Ezek az érdeke sek mind buggyantak egy kicsit - mondta -, de talán épp ettől érdekesek. A múltkoriban megint volt egy fura esete, a Brukov úr. Az illető a friedrichshaini népfőiskolán tanít olyan tárgyat, amit maga talált ki. A tanfolyam neve: A Castaneda-módszer. Elsajátítása három szakasz ból áll: az elsőnek az a harcművészet az alapja, ame lyet Brukov úr a szovjet belügyminisztérium speciá lis egységénél tanult Magadanban. A második szakasz a zen-jógára támaszkodik, a harmadik nem egyéb, mint Carlos Castaneda életútjának részletes ismer tetése. Helena megbeszélt Brukov úrral egy interjút, mire az tökéletesen bepörgött. Napokon át ólálkodott a lány Prenzlauer Berg-i lakása környékén, állítólag hogy megóvja a rossz szellemektől, valójában az egyéb 146
érdekes oroszoktól. Azonkívül rá akart erőltetni egy masszázst, mert véleménye szerint Helenának nem jó a mozgása. Mindennek a koronájaképpen Brukov ke resztülvitte, hogy felolvassa Helenának legújabb re gényét, melynek égetett tégla alakja és hosszú címe volt: Ezoterikus-tudományos regény a testen kívüli élet ről. - Maga bizonyára nagyon-nagyon érdekes ember, Brukov úr - mondta neki Helena -, szívesen társalog nék magával máskor is a testen kívüli életről. De ha még egyszer megtapogatja a hasamat, soha többé nem írok magáról. A második „érdekes” orosz, az autentikus festő Karagandából, már egy éve nem megy le Helena nya káról. Az újságírónő annak idején róla is írt cikket A művész magányossága címmel. A festő már virágok kal mázolta tele Helena levelesládáját, s az ablakával szemközti ház falára hatalmas betűkkel rajzolt kétér telmű megjegyzéseket. Itt van aztán még az Alma-Atából származó Goldmann, a híres kutyatenyésztő, aki egy éjjel ha lálra rémítette Helenát a lépcsőházban, holott csak meg akarta lepni újonnan kitenyésztett kutyafajtájá nak egy példányával. Ilyen eset volt a Minyin bélyeggyűjtőé is. A filatélia világának ez a híressége kedvenc bélyegével ajándékozta meg Helenát, az értékes példá nyon egy halálfej vigyorgott. - Miért hogy ezek az ér dekes emberek annyit kellemetlenkednek? - csodál kozik Helena. Mióta a sötét lépcsőházban rárontott az ismeretlen fajtájú kutyaszörnyeteg, alvászavarai van nak. A hohenschönhauseni Castaneda is szorongást kelt benne, ugyanis már hat faxot küldött át neki, ame lyeken bejelentette, hogy végképp elkötelezi magát a harcművészeteknek. Helena úgy érzi, hogy egyre szo147
rosabb gyűrűt vonnak köréje az „érdekes oroszok”. Már az is megfordult a fejében, hogy beszünteti a cikk sorozatot, vagy Unalmas oroszok Berlinbenre kereszte li át. Igyekszem lebeszélni erről. Az „érdekes embe rek” számára katasztrófával érne fel mindkét változat. Hiszen sokkal jobban rászorulnak a média támogatá sára, mint bárki más.
148
NÉMETTANULÁS
Mit tud nyújtani a modern természettudomány? „Fedezze föl a varázsvesszőben rejlő lehetőséget... ” Erre csak azt mondhatom: fedezzétek föl magatok, és kezdjetek vele, amit akartok! Egy orvosi váróban a Brigitte című lapot olvasgatva bukkantam a minap a háromoldalas tanulmányra, amelyet a kvantumme chanikáról írtak. A cikket jegyző hölgy azt állította, hogy a kvantummechanika szerint nincs idő. Nem va lami örvendetes hír, különösen ha az ember már több mint két órája ül az orvos előszobájában, és egyre bete gebb lesz. A magam részéről továbbra is tartózkodom a fizika hűvös világától, inkább folytatom a németta nulást - otthon, a meleg ágyban. Évek óta napi olvasmányom a hazámban 1991ben kiadott nyelvkönyv: Németes német - tanár nélkül. Felüdíti testemet-lelkemet. Az előszó ugyan könnyen megfélemlítheti az olvasót, hosszan ecseteli ugyanis, milyen szörnyű nehéz ez a nyelv: „A németben a fia tal lány se nem hímnemű, se nem nőnemű, a burgo nya ellenben nőnemű. A kebel hímnemű, és minden főnév nagybetűvel kezdődik” - sopánkodnak az oro szok. Na és? Engem mindez nem zavar. Nyolc éve ol vasom a Németes német - tanár nélkült, és minden va lószínűség szerint még vagy harminc évet eltöltök a társaságában. A Németes német egy megnyugtatóan ép és egészséges világot tár fel előttem. A tankönyvben 149
szereplő embereknek piszok jó soruk van, az életük boldog és kiegyensúlyozott, mint egyetlen más nyelv könyv szereplőié sem: „Petrov elvtárs termelőszövet kezetben dolgozó paraszt. Tagja a Komszomolnak. Három fiútestvére és egy lánytestvére van. Mindnyájan tagjai a Komszomolnak. Petrov elvtárs németül ta nul. Szorgalmas. Petrov elvtárs a földszinten lakik. A lakása nagy és világos. Petrov elvtárs németül ta nul. Ez fárasztó, de érdekes munka. Ő reggel pontosan hét órakor kel fel. A termelőszövetkezet ebédlőjében ebédel. Az idő mindig szép. Petrov elvtárs vasárnapon ként moziba megy a barátaival. Mindig jó filmet néz meg. Eljössz hozzám? Biztosan elmegyek. Beteg vagy. Inkább teát iszunk. Kellemes sétálni az erdőben. Mi szeretjük a békét. Ellenezzük a háborút. Vásárolja meg ezeket a könyveket a gyermekei számára! ” Ha túl sokáig olvasgatom a nyelvkönyvet, lassan el veszítem a hitemet Petrov elvtársban. Olyankor fél reteszem ezt a könyvet, és a változatosság kedvéért a Német külföldieknek második kötetét veszem kéz be, ezt a Herder Intézet adta ki Lipcsében, 1990-ben: „A Fichtelberg nevű hegy az NDK legmagasabb he gye. 1214 méter magas. Hiába volt emigráció, beteg ség, nélkülözés és veszély, Marx Károly boldog ember volt, mert... ” Lassan elszenderedem. Azt álmodom, hogy Petrov elvtárs, Marx Károly meg én ott állunk egy hajnalon a Fichtelbergen. Szép az idő, a kilátás jó. Felkel a nap, majd nyomban le is nyugszik, húsos fla mingók húznak lassúdan dél felé. Német nyelven társalgunk. - Nagyon szép lakásom van - mondja Marx Károly. - Nagy és világos. Boldog vagyok. - Én is - mondja Petrov elvtárs. - És én is - sutto gom magamnak. 150
A NYELVVIZSGA
Hatalmas honosítási hullámra számíthatunk. Ha hi hetünk az újságoknak, rövidesen sok külföldi lép be a „Németország” nevű egyletbe. Számos honfitársam is eljátszik a gondolattal, hogy jelenlegi igazolványát német állampolgárságot bizonyító okmányra cseréli. A feltételeket mindenki ismeri: ki kell tölteni néhány kérdőívet, csatolni pár igazolást - de vigyázat! Mint minden komoly egylet, ez is állít titkos csapdákat, ho mályban hagy részleteket. Az itt élő oroszok közül so kan emlékeznek még rá, hogyan is ment az valamikor a pártba való belépéssel. Látszólag sima ügy volt: két évig tagjelölt voltál, s ha jól dolgoztál, utána felvettek a pártba. Csakhogy igazából alig valakit vettek föl. Apám például, még a Szovjetunióban, háromszor próbálko zott, de mindig hiába. Most Németországban óhajt ál lampolgár lenni. Nyolc éve, hogy itt él, és nem szeretné tudatlanságból kockáztatni az esélyeit. A dörzsölt oro szok máris rájöttek, hogy min áll vagy bukik az állampolgárság elnyerése: a külföldieknek nyelvi tesztet kell kitölteniük, ezt most vezették be Berlinben. Az államhatalom ennek alapján dönti majd el, ki lehet német és ki nem. Maga a teszt ugyan még szigorúan titkos, de a legnagyobb orosz nyelvű berlini újság hasábjain már megjelentek belőle részletek. Apám saját kezűleg másolta ki e részleteket alapos tanulmányozás végett. Azt ugyanis még egy óvodás is 151
tudja, hogy a teszt összeállítói nem a nyelvtudásra kí váncsiak, hanem a jövendő német állampolgár szemlé letmódjára. Az íven különböző élethelyzeteket írnak le, és azzal kapcsolatban tesznek fel kérdéseket. Minden kérdésre háromféle válasz adható. A válaszokból lehet a jelölt lelki alkatára következtetni. I. feladat: Szomszédja mindennap késő éjszakáig böm bölteti a zenét. Ön nem tud ettől aludni. Beszélje meg part nerével a problémát, és fontolják meg, mit tehetnének. Miért zavarja Önöket a zene? Van egyéb nézeteltéré sük is a szomszédjukkal? Mit javasol a probléma megol dása céljából? Ezután jön az a), b), illetve c) válasz. A c) válasz szerint: „Üsse agyon a szomszédját. ” Apám ezen csak kacagni tud. Ilyen könnyen nem fogják cső be húzni. II. feladat: Most kezdődik a tél végi (nyár végi) kiárusítás. Partnerével bevásárolni készül. Mikor és hol találkoznak? Mit szándékoznak venni? Miért éppen azt óhajtják venni? Apám sem hülye. Rég tisztában van vele, mit vesznek a németek és miért. A harmadik feladat viszont alaposan megizzasztja, mert nem egészen érti a mögöttes tartalmat. III. fel adat. „Teli hassal nehogy bemenj a vízbe, az nagyon ve szélyes” - mondja sok szülő a gyerekének. Aki éppen te leette magát, ne erőltesse meg a szervezetét. Attól persze senkinek sem kell tartania, hogy belefullad a vízbe, mert elhagyta az ereje. Szeret Ön úszni? Van valami panasza úszás után? Mit szokott Ön reggelizni? Apám átnyújtotta ezt a szöveget, és megkérdezte, szerintem mit akarnak vele a németek. Ajaj, ez már kemény dió, gondoltam. Egy egész estét szántam a III.
152
feladat kibogozására. Azután Helmut barátomhoz for dultam, a mi családunkban ő a német ügyek illetéke se. Még Helmut sem tudta értelmezni a szöveget. Az a baljós előérzetem van, hogy apámat meghúzzák a nyelvvizsgán.
MIÉRT NEM KÉRVÉNYEZTEM MINDMÁIG AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT
Minálunk, a Schönhauser Allee és a Bornholmer Strasse sarkán egyre újabb, egyre nagyobb árkok ke letkeznek. Vietnamiak ássák őket, akik itt rendezked nek be cigarettaárusításra. Legalábbis én ezt gyaní tom, amióta hajnalonként többször is ott láttam őket ásóval a kezükben: két férfit és egy nagyon helyes nőt, ez utóbbi évek óta űzi a dohányárusítást ezen a sarkon. Vajon mit ásnak a vietnamiak? Az árujuknak alakíta nak ki új raktárhelyiséget? - így töprengtem, útban a kerületi elöljáróság, benne Herr Kugler felé. Megint a német állampolgárság kérvényezése vezetett hozzá, immár harmadízben. Bosszantó ügy. Első alkalom mal minden olajozottan ment, az összes fénymásolat kéznél, anyagi helyzetem feltárva, azonkívül a szüle tésemtől kezdve felsorolva, hogy mikor hol tartózkod tam, az 500 márka illeték befizetve, összes gyerme kem, feleségem és szülőm bevallva. Kugler úrral két óra hosszat csevegtünk arról, hogy mi az élet értelme a Szövetségi Köztársaságban, de végül azon az egy szerű feladaton bukott el a dolog, hogy életrajzot kel lett volna írnom, kézzel. Ne legyen sablonos, legyen viszont tömör és őszinte. Felmarkoltam egy köteg pa pírt, hozzá egy golyóstollat, és kimentem a folyosó ra. Egy óra alatt öt oldalt róttam tele, de még mindig csak az óvodánál tartottam. Nem is olyan könnyű az, kézzel önéletrajzot írni, motyogtam, és újra kezdtem. 154
A végén három vázlatot tartottam a kezemben, mind három érdekes olvasmány volt, de a leghosszabb is az első házasságomnál végződött. Önvádtól gyötörve tér tem haza. Otthon megkíséreltem tisztázni magammal, mi a különbség egy regény meg egy kézzel írott, nem sablonos életrajz között. A következő alkalommal máson hasaltam el. Be kel lett volna írnom egy közepes méretű négyzetbe, hogy milyen célból érkeztem Németországba. Erőltettem az agyamat, de semmilyen cél nem jutott eszembe. 1990-ben minden megnevezhető cél nélkül utaztam be Németországba. Este megkérdeztem a feleségemet, aki mindennek tudja a célját és okát: - Mért jöttünk mi egyáltalán Németországba akkoriban? - Azt felelte, hogy csak úgy buliból, hogy megnézzük, milyen. De ilyen megfogalmazással mégsem állíthatok oda az elöl járóságra. Még azt hiszi a tisztviselő, hogy buliból kér vényezzük az állampolgárságot, és nem azért, mert... - De miért kérvényezzük mi egyáltalán az állampol gárságot? - akartam még kérdezni a feleségemtől, de már elment az autósiskolába, hogy megfélemlítsen né hány, a közlekedésben részt vevő öregasszonyt, és az őrületbe kergessen egy sor oktatót. A feleségem vezetői stílusa nem sablonos. De ez már egy másik történet. Végül, mint óvatos duhaj, a „kíváncsiságot” írtam be, hogy ez hozott Németországba, ez komolyabban is hangzott, mint a „buli”. Utána kézzel leírtam az ön életrajzomat a számítógép képernyőjéről. Mindezt be leraktam egy dossziéba, hogy másnap újra felkeressem Herr Kuglert. Nagyon korán volt, még alig világoso dott, de mindenáron első akartam lenni, mert a tisztvi selő naponta csak egy külföldivel bír végezni. És ekkor a derengő napvilágnál megpillantottam a vietnamia155
kat: már megint ástak! Közelebb léptem. A két férfi ott állt keserves képpel egy nagy gödör közepén, mellettük az asszony, aki vietnamiul csepülte őket. A férfiak bá gyadtan védekeztek. Belenéztem a gödörbe. Csak víz volt benne. Egyszerre megértettem, mi zajlik itt: a vi etnamiak elfelejtették, hogy hová rejtették a cigarettá jukat, és most mindenhol keresik, de hiába. Hirtelen szél kerekedett, a papírjaim kicsúsztak a dossziéból, és belesiklottak a gödörbe: a gonddal-kézzel írott életrajz, a nyomós okok, amelyek Németországba hoztak, az anyagi viszonyaimat tisztázó kérdőív mindez a vizes gödörben végezte. Soha nem kapom meg én azt az állampolgárságot. De minek is?
156
158
