A mű eredeti címe Faithful Place
Tana French MENEKÜLÉS
Copyright © Tana French 2010 Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM Alexnek Köszönetnyilvánítás A The Rare Ould Times és a The Ferryman részleteit Pete St. John szíves hozzájárulásával használtam fel. Nagy-nagy köszönettel tartozom a szokásos delikvenseknek, meg még jó néhány embernek az elképesztő Darley Andersonnak és csapatának, különösen Zoé-nak, Maddie-nek, Kasiának, Rosannának és Caroline-nak, amiért fényévekkel teljesítették túl azt, amit egy szerző egy ügynökségtől várhat; Ciara Considine-nek a Hachette Books Irelandtől, Sue Fletchemek a Hodder & Stoughtontól, valamint Kendra Harpsternek a Vikingtől: e három szerkesztő lobogó szenvedélye, képzettsége és határtalan megbízhatósága láttán rendszeresen elakad a lélegzetem; Breda Purdue-nak, Ruth Shernnek, Ciara Doorley-nak, Peter McNultynak és a többieknek a Hachette Books Irelandnél; Swati Gamble-nek, Katie Davisonnak és a többieknek a Hodder & Stoughtonnál; Clare Ferrarónak, Ben Petrone-nak, Kate Lloydnak és társaiknak a Vikingnél; Rachel Burdnek az újabb sasszemű korrektúráért; Pete St. Johnnak a Dublinhoz írt csodaszép szerelmes dalaiért, és mert nagylelkűen hozzájárult, hogy idézzek belőlük; Adrienne Murphynek, amiért „a ködön át” is emlékezett a dublini McGonagle's koncertteremre; Dr. Fearghas Ó Cochláinnak az orvosi tudnivalókért; David Walsh-nak, amiért válaszolt a rendőrségi eljárásrenddel kapcsolatos kérdéseimre, és bepillantást engedett egy nyomozó világába; Louise Lowe-nak, amiért olyan remek címet (és szereplőket) adott annak a sok évvel ezelőtti színdarabnak; Ann-Marie Hardimannek, Oonagh Montague-nak, Catherine Farrellnek, Dee Roycroftnak, Vincenzo Latronicónak, Mary Kellynek, Helena Burlingnek, Cheryl Steckelnek és Fidelma Keogh-nak a sokféle formát öltő, felbecsülhetetlen értékű kedvességükért, szeretetükért és erkölcsi támogatásukért; David Ryannek a festői környezetért; testvéremnek és sógornőmnek, Alex Frenchnek és Susan Collinsnak, valamint szüleimnek, Elena Hvostoff-Lombardinak és David Frenchnek annyi mindenért, hogy hely hiányában nem is tudom felsorolni; és, mint mindig, végül, de messze nem utolsósorban férjemnek, Anthony Breatnachnak.
Prológus Az ember életében csak néhány pillanat számít igazán. És ezeket a pillanatokat többnyire nem sikerül alaposan szemügyre vennünk, csak utólag, amikor már elsüvítettek mellettünk: amikor már réges-régen eldöntöttük, hogy megszólítjuk-e azt a lányt, vagy sem, lassítunk-e a beláthatatlan kanyarban, vagy sem, előkotorjuke azt a kotont, vagy sem. Nekem szerencsém volt – gondolom, mondhatjuk így is. Én ugyanis szemtől szembe láthattam életem egyik ilyen pillanatát, és fölismerhettem a maga valójában. Ott pörgött-örvénylett körülöttem az életem, miközben egy téli éjszakán a Faithful Place végén várakoztam. Tizenkilenc éves voltam, elég idős már ahhoz, hogy szembeszálljak a világgal, és elég fiatal ahhoz, hogy ezerféleképpen legyek hülye, és azon az éjszakán, amint meghallottam a két fivérem horkolását, kiosontam a szobánkból, hátamon a zsákommal, kezemben a Doc Martens bakancsommal. Megnyikordult egy padlódeszka, és a másik szobában a két lánytestvérem közül valamelyik motyogott álmában, de nekem varázserőm volt azon az éjszakán, meglovagoltam a hullámverést, amelynek semmi sem állhatta útját; a szüleim még csak át sem fordultak a másik oldalukra, amikor kivonultam, pedig olyan közel voltak hozzám, hogy akár meg is érinthettem volna őket, amikor átmentem az utcai szobán. A tűz már leégett, csak egy kis parázs sutyorgott a kandallóban. A hátizsákban ott volt az összes fontos ingóságom: farmer, pólók, egy használtan vett rádió, száz font, meg a születési anyakönyvi kivonatom. Akkoriban csak ennyi kellett ahhoz, hogy az ember átmenjen Angliába. A kompjegyek Rosie-nál voltak. A Faithful Place végén vártam őt, az utcai lámpa ködös, sárgás fénykörén kívül. A levegő hideg volt, mint az üveg, és a közeli Quinness sörgyár jóvoltából terjengett benne némi pikáns, égett komlószag. Három pár zokni volt rajtam a Doc Martens alatt, a kezemet jó mélyre süllyesztettem német katonai orkánkabátom zsebében, és még egyszer, utoljára hallgattam egy kicsit az én utcám hangjait, ahogy szárnyára kapta őket az éjszakai légáram. Női kacagást hozott a szél, Haha, ki mondta, hogy tudnál?, aztán lecsapódott egy tolóablak. Patkány kaparászott a téglafal tövében, egy férfi köhögött, bicikli suhant el a sarkon – és odahallatszott Bolond Johnny Malone halk, indulatos morgása is a tizennégyes pincéjéből, ahol álomba dumálta magát. Egy párocska neszezését is odafújta valahonnan a szél, fojtott nyögéseket meg ritmikus puffanásokat, és nekem akkor eszembe jutott Rosie nyakának illata, és vigyorogva néztem az égre. Elütötték az éjfelet a város harangjai, a Christchurch-székesegyház, a Szent Patrik-székesegyház, a Szent Michan-templom, úgy potyogtak az égből a hatalmas, kerek hangjegyek, mintha a mi titkos újévünket harangoznák be, annak dicsőségét zengenék.
Amikor elütötték az egy órát is, én már féltem. A hátsó kertek felől halk zizegés és tompa puffanások sorozata hallatszott, én pedig már kihúztam magam, készültem Rosie érkezésére, de ő nem mászott át az út végi kerítésfalon; alighanem csak hazakullogott valaki megkésve, bűntudatosan, az ablakon át. A hetesben sírt Sallie Hearne legújabb gyereke, vékonyka, beletörődő hangon nyivákolt, míg végül Sallie föltápászkodott, odavonszolta magát, és énekelt neki egy régi ír balladát: Tudom, hová megyek, és kijön velem, De a jó ég tudja, hogy ki lesz a hitvesem... Mit nekem lágy paplan, fehér falú ház, ha szívem az én szép Johnnymért kiált... Amikor két órára harangoztak, úgy hatott rám a hangzavar, mint egy seggberúgás. Valósággal átrepített az út végi falon a tizenhatos kertjébe, mint egy katapult. A tizenhatos ház már a születésem előtt is a sorsára hagyva rohadt, mi, gyerekek pedig megszálltuk a sörösdobozokkal, csikkekkel, elveszített szüzességekkel teledobált épületet, fittyet hányva a válogatott borzalmakkal riogató intelmekre. A fokokat négyesével szedve szökelltem fölfelé a korhatag lépcsőn, nem érdekelt, hogy meghallja-e valaki. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy már láttam is magam előtt Rosie-t, tüzet okádó, rézvörös, göndör fürtjeit, ahogy csípőre tett kézzel kérdőre von: Hol a faszba' voltál? Szilánkosra tört padlódeszkák, a vakolatba ütött lyukak, sittkupacok, hideg, vészjósló huzat – és sehol egy lélek. Az emeleti utcai szobában találtam meg a levelet, iskolásfüzetből kitépett lapra írták. Ahogy verdesett a csupasz padlón, a kitört ablakon beáramló fény halovány négyszögében, úgy nézett ki, mintha már száz éve ott lenne. Ekkor éreztem, hogy a tengerár visszafordul, majd összecsuklik, mint egy bicska, és ez a halált hozó áradat, amely sokkal erősebb nálam, már nem az én oldalamon áll. Nem vittem magammal a levelet. Mire kiléptem a tizenhatosból, betéve tudtam a tartalmát, arra pedig, hogy megpróbáljam elhinni, előttem állt az egész élet. Hagytam, ahol volt, és visszamentem az út végére. Ott várakoztam az árnyékban, ott néztem a leheletem lámpafénybe bocsátott füstcsóváit, miközben a harangok elütötték a három órát, a négyet, majd az ötöt is. Az éjszaka vékonyka, szomorkás szürkeséggé fakult, a macskakövön elzörgött a tejüzem felé tartó tejeskocsi, én pedig még mindig Rosie Dalyt vártam a Faithful Place végén. 1. fejezet Apám egyszer azt mondta nekem, hogy a legfontosabb dolog, amit minden férfinak tudnia kell, az, hogy miért lenne kész meghalni. Ha ezt se tudod, mondta, akkor ugyan mit érsz? Semmit! Akkor nem is vagy férfi. Tizenhárom éves voltam, ő pedig már majdnem egy egész üveggel leküldött az elsőrangú Jameson whiskyből, de ez akkor is jó duma volt. Amennyire emlékszem, a következőkért lett volna hajlandó meghalni: a) Írországért, b) az
édesanyjáért, aki akkor már tíz éve nem élt, és c) hogy elkaphassa azt a büdös kurva Maggie Thatchert. De bármit is mondott pontosan, tény, hogy attól a naptól kezdve életem bármely pillanatában kapásból el tudtam volna darálni a három dolgot, amiért meghalnék. Eleinte könnyű volt: a családomért, a csajomért, az otthonomért. Később egy ideig komplikáltabb lett a helyzet, manapság viszont stabilan tartja magát a nagy hármas, és ez nekem tetszik; eltölt az érzés, hogy erre férfiként büszke lehetek. Szóval, meghatározott sorrend nélkül, meghalnék a városomért, a munkámért és a gyerekemért. A gyerek egyelőre jó magaviseletű, a város Dublin, a munkahelyem pedig a titkos műveletek csoportja, ennélfogva eléggé nyilvánvalónak tűnhet, hogy melyikért halhatok meg a legnagyobb valószínűséggel, de a munkám egy ideje nemigen tartogat számomra rémségeket, hacsak az elcseszett papírmunka miatt fenyegető orbitális cumit nem tekintjük annak. A titkos ügynök élettartama ugyanis Írország méretéből következően rövid: kettő, vagy max. négy művelet után már túl nagy a lebukás kockázata – én pedig rég elhasználtam mind a kilenc életemet. Úgyhogy egyelőre a színfalak mögül irányítom a saját műveleteimet. Ez a titkos műveletek igazi kockázata, terepen és azon kívül egyaránt: ha az ember hosszú időn át illúziókat kreál, könnyen azt képzelheti magáról, hogy ura a helyzetnek. Könnyű belecsúszni abba a tévhitbe, hogy te vagy itt a hipnotizőr, a trükkmester, az okostojás, aki tudja, mi valódi és mi nem, aki ismeri az összes trükk csínját-bínját. A helyzet azonban az, hogy még mindig nem vagy több, mint egy leesett állú célpont a közönség soraiban. Bármennyire érted a dolgodat, a világ, amelyben elmerülsz, mindig is jobban fogja játszani ezt a játékot, mint te. Ravaszabb nálad, gyorsabb, és sokkal, de sokkal kegyetlenebb. Csak annyit tehetsz, hogy megpróbálod tartani a lépést, tisztában vagy a saját gyenge pontjaiddal, és egy pillanatra sem lankad az éberséged: egyfolytában várod, hogy mikor jön a megrendítő erejű gyomros. A második ilyen gyomrost egy december eleji péntek délután tartogatta a számomra. Aznap az egyik varázslatomon végzett „utógondozó munkával” töltöttem az időt – az egyik beosztottam, akinek karácsonykor nem lesz a zoknijában csoki Frank bácsitól, olyan helyzetbe sodorta magát, hogy különböző, igen komplikált okokból szüksége lett egy idős hölgyre, akit bemutathat néhány alsó szintű drogdílernek, mint a nagyikáját –, és a munka végeztével éppen a volt feleségemhez igyekeztem, hogy elhozzam a gyereket a hétvégére. Olivia és Holly Dalkey-ban lakik egy gondosan manikűrözött zsákutcában. A döbbenetesen ízléses ikerházat, ahol tengetik napjaikat, Olivia apukájától kaptuk nászajándékba. Amikor beköltöztünk, még nem is száma volt, hanem neve. Ennek ugyan hamar véget vetettem, de igazából akkor és ott föl kellett volna fognom, hogy ez a házasság nem fog működni. Ha az én szüleim tudták volna, hogy megházasodom,
akkor anyám csúnyán adósságba verte volna magát a hitelszövetkezetnél, vett volna nekünk egy bűbájos, virágmintás nappali garnitúrát, és fölháborodott volna, ha leszedjük a díszpárnákról a nejlont. Olivia az ajtónyílás kellős közepére állt, nehogy eszembe jusson bemenni. – Holly már majdnem kész van – mondta. Olivia, és ezt kezemet a szívemre téve, az önelégültséget és a megbánást a kellő arányban vegyítve mondom, bomba jó nő: magas termet, hosszúkás, finom vonású arc, lágy, hamvasszőke hajzuhatag, és diszkrét domborulatok abból a fajtából, amelyet az ember először észre sem vesz, aztán meg nem tudja levenni róla a szemét. Aznap este drága, fekete ruha és finom harisnya simult a testére, és rajta volt a nagymamája gyémánt nyaklánca is, amely csak különleges alkalmakkor kerül elő. Még a pápa is lekapta volna a kis kerek sapkáját, hogy megtörölje a homlokát. Én viszont nem vagyok olyan kifinomult úriember, mint a pápa, úgyhogy füttyentettem egyet. – Hoppá, forró randi? – Vacsorázni megyünk. – Ez a többes szám ismét Dermó-Germót rejti? Olivia okosabb annál, hogy ilyen könnyen hagyja magát bepöccenteni. – Dermot a neve, és igen, őt rejti. Eljátszottam, hogy csak ámulok-bámulok. – Ez már a negyedik hétvége zsinórban, jól mondom? Egyvalamit árulj el: ma van a nagy nap? Olivia fölkiáltott az emeletre: – Holly! Itt van apád! – Amíg nem nézett oda, beosontam mellette az előszobába. Chanel Number 5 illata lengte körül, már akkor is ezt a parfümöt használta, amikor megismerkedtünk. Az emeletről ezt hallottam: – Apu! Jövök már, jövök már, jövök már, csak még... – és itt hosszúra nyúló, izgatott csivitelés következett. Holly lelkesen magyarázta komplikált tennivalóit, de hogy hallja-e valaki, az már nem érdekelte. – Csak készülődj szép nyugodtan, kicsim! – üvöltöttem vissza a konyha felé menet. Olivia jött utánam. – Dermot bármelyik percben itt lehet – mondta. Nem volt világos a számomra, hogy ez most fenyegetés vagy kérlelés. Bedugtam a fejem a hűtőbe. – Nem tetszik nekem annak a fickónak az arcberendezése. Nincs álla. Soha nem bíztam az állatlan emberekben. – Hogy te milyen férfiakra buksz, az itt sajnálatos módon érdektelen. – De ha komolyra fordul köztetek ez a dolog, és Hollynak is a közelébe mehet, akkor már nem érdektelen. Mi is a családneve még egyszer? Egyszer, amikor már jó úton haladtunk a válás felé, Olivia rácsapta a hűtőajtót a fejemre. Láttam rajta, hogy most is ezt fontolgatja. Úgy maradtam még egy darabig, behajolva a jégszekrénybe, hogy nyugodtan megtehesse, de ő nem vesztette el
az önuralmát. – Miért akarod tudni? – Le kell majd futtatnom rá egy keresést. – Kivettem a hűtőből egy doboz narancslét, és jól megráztam. – Mi ez a szar? Mióta nem veszel normális üdítőt? Olivia szája – leheletfinom, bőrszínű rúzs – kezdett összepréselődni. – Nem fogsz lefuttatni Dermotra semmiféle keresést, Frank. – Sajnos, nincs más választásom – mondtam vidáman. – Valahogy muszáj meggyőződnöm róla, hogy nem valami pedóval szűrted-e össze a levet, nem igaz? – Jóságos atyaúristen, Frank! Dermot nem... – Talán nem – ismertem el. – Sőt, valószínűleg nem. De hogy lehetsz ennyire biztos a dolgodban, Lív? Nem gondolod, hogy jobb félni, mint megijedni? – Lecsavartam a kartondoboz kupakját, és meghúztam a dzsúszt. – Holly! – kiáltotta el magát az iméntinél hangosabban Olivia. – Igyekezz már! – Nem találom a lovamat! – Tompa puffanások sorozata hallatszott a fejünk fölött. – A tündéri gyerekeiket egyedül nevelő anyukákat pécézik ki – mondtam Oliviának. – És elképesztő, hogy milyen sok köztük az állatlan. Neked még nem tűnt föl? – Nem, Frank, nem tűnt föl. És nem tűröm, hogy a munkakörödet kihasználva megfélemlítsd... – Ha legközelebb mutatnak a tévében egy pedofilt, nézd meg magadnak jól: fehér furgon, álla semmi. Ezt garantálom neked. Milyen kocsival is jár Dermó-Germó? – Holly! Ittam még egy nagy korty dzsúszt, és visszasuvasztottam a dobozt a hűtőbe, miután letöröltem a száját az ingem ujjával. – Ennek macskahúgyíze van. Ha fizetek kicsivel több gyerektartást, beszerzel valami rendes dzsúszt? – Ha megtriplázod a gyerektartást – mondta bűbájosan, higgadtan, az órájára pillantva Olivia –, na nem mintha meg tudnád tenni, persze, akkor talán ki is jönne belőle heti egy doboz. – Igen, a cicus karmolni is tud, ha elég sokáig huzigálják a farkincáját. Ezen a ponton Holly megmentett minket önmagunktól, ugyanis előrontott a szobájából, és torkaszakadtából kiabálni kezdett, hogy „Apuapuapu!” Épp időben értem oda a lépcső tövébe, hogy rám ugorhasson a szépen befont, aranyszőke hajával meg a rózsaszínű, csillogó cuccaival, mint egy kis pörgő-forgó petárda. Két lába a derekamra fonódott, és jól hátba vert az iskolatáskájával meg a Ciara nevű bolyhos szőrű, szebb napokat is látott pónival. – Szia, pókmajom – mondtam neki, és nyomtam egy puszit a feje búbjára. Könnyű volt, mint egy kis tündér. – Hogy telt a heted? – Nagyon sűrű volt, és nem vagyok pókmajom – mondta szigorúan, orrát az orromhoz nyomva. – Mi az a pókmajom?
Holly kilencéves, és az anyja családjának finom csontozatú, sérülékeny sarja – mi, Mackey-k robusztus, vastag bőrű, dús hajú népek vagyunk, a dublini éghajlaton végzett kemény melóra teremtettek minket –, leszámítva a szemét. Amikor először láttam, a saját szemeimmel nézett föl rám, elektromos sokkolóként hatott rám ez a nagy, tágra nyílt, ragyogó kék szempár, és mindmáig bukfencet vet a szívem, ha meglátom. Olivia lekaparhatja magáról a családnevemet, mint egy akciós árcímkét, telerakhatja a hűtőt olyan narancslével, amit nem szeretek, és odafektetheti az ágyunk másik térfelére Pedó-Germót, de Holly szemével nem tud mit csinálni. Azt feleltem Hollynak: – A pókmajom az egy tündérmajom, aki egy elvarázsolt fa odvában lakik. – Holly tekintetéből egyszerre, tökéletes egyensúlyban áradt a Tyűha! és a Ne etess! – És mitől volt olyan sűrű a heted? Holly lecsúszott rólam, és tompa puffanással földet ért. – Chloe-val meg Sarah-val csinálunk egy együttest. Rajzoltam neked a suliban egy képet, mert kitaláltunk egy táncot, és kaphatok fehér csizmát! És Sarah írt egy dalt, és... – Egy pillanatra kis híján összemosolyogtunk Oliviával Holly feje fölött, de aztán Olivia észbe kapott, és megint az órájára nézett. A kocsibejárón összefutottunk az én Germó barátommal, aki – ezt tényszerűen tudom, mert lelestem a rendszámát, amikor először mentek el vacsorázni Oliviával – makulátlanul törvénytisztelő fazon, még csak dupla sárga vonalon se parkolt soha az Audijával, és igazán nem tehet róla, hogy úgy néz ki, mint akiből egyfolytában kikívánkozik egy emberes böffentés. – 'Stét – mondta kurta, áramütött biccentés kíséretében. Azt hiszem, nem kizárt, hogy Dermó-Germó fél tőlem. – Szia, Holly. – Hogy szólítod? – kérdeztem Hollytól, miközben beszíjaztam az ülésmagasítójába, Olivia pedig Grace Kellys-en arcon csókolta Germót az ajtóban. Holly eligazgatta Clara, a póni sörényét, és vállat vont. – Anyu azt akarja, hogy hívjam Dermot bácsinak. – És úgy hívod? – Nem. Hangosan nem hívom sehogy, magamban pedig Tintahalképűnek. – Belenézett a visszapillantóba, hogy kap-e ezért szidást. Látszott, hogy már készül makacsul előreszegni az állkapcsát. Elnevettem magam. – Ez gyönyörű! – mondtam neki. – Ez az én kislányom! – Azzal bemutattam egy kézifékes fordulást, mire Olivia meg a Tintahalképű jól összerezzent. Mióta Oliviának megjött az esze, és kirúgott, a rakparton lakom, egy kilencvenes években épült, irdatlan méretű tömbházban, amelyet a jelek szerint maga David Lynch tervezett. A szőnyeg olyan mély, hogy lépteket még soha nem hallottam, viszont hajnali négykor sem szűnik meg a halk zsongás, az engem
körülvevő ötszáz emberi elme zümmögő munkazaja: álmodnak, reménykednek, aggodalmaskodnak, tervezgetnek, gondolkodnak. Én bérházban nőttem fel, így azt gondolhatná az ember, hogy jól bírom a tyúkketrec-életformát, de ez más. Mert ezeket az embereket én nem ismerem, még csak nem is látom őket soha. Fogalmam sincs, hogyan és mikor járnak ki-be a házból. Még az is lehet, hogy soha nem mennek sehova, elbarikádozták magukat a lakásukban, és ott gondolkodnak. Még álmomban is kagylózok, próbálok kiszűrni valamit a szűnni nem akaró zsongásból, hogy ha kell, kiugorhassak az ágyból, és megvédhessem a területemet. A Twin Peaks helyszínét idéző személyes zugom az „elvált deco” stílusjegyeit viseli magán, azaz most, négy év múltán is úgy néz ki, mintha még nem érkezett volna meg a költöztető furgon. Az egyetlen kivételt Holly szobája képezi, ahol jelen van az emberiség által ismert valamennyi bolyhos, pasztellszínű tárgy. Aznap, amikor elmentünk Hollyval bútort nézni, végre sikerült kivasalnom Oliviából havi egy hétvégét, és legszívesebben megvettem volna a kislányomnak a pláza mindhárom emeletét. Mert a lelkem mélyén attól féltem, hogy soha többé nem látom őt. – Mit csinálunk holnap? – érdeklődött most, miközben a vastag szőnyeggel bélelt folyosón lépkedtünk. Clarát az egyik lábánál fogva húzta maga után a szőnyegen, utolsó emlékem szerint Holly gyilkost kiáltott volna, ha annak a lovacskának egyetlen lába is a padlóhoz ér. Pislogsz egyet, és máris lemaradsz valamiről... – Emlékszel a papírsárkányra, amit vettem neked? Ha este elkészülsz a leckéddel, és holnap nem esik, elviszlek a Phoenix Parkba, és megtanítalak sárkányt eregetni. – Eljöhet Sarah is? – Majd vacsora után fölhívjuk az anyukáját. – Holly kis pajtásainak szülei imádnak engem. Roppant felelősségteljes szülőnek érezheti magát az ember, ha egy nyomozó viszi le a gyerekét a parkba. – Apropó, vacsora! Rendelünk pizzát? – Persze – mondtam. Olivia adalékanyagoktól mentes, organikus, magas rosttartalmú életet él. Ha nem ellensúlyozom ezt valamelyest, a gyerek kétszer olyan egészséges lesz, mint a kortársai, és úgy fogja érezni, hogy kimarad valamiből. – Miért ne? – tettem hozzá, majd a zárba illesztettem a kulcsot, és már láttam is az első apró jelet, ami arra utalt, hogy nemigen fogunk pizzázni Hollyval. A telefonomon ugyanis eszeveszetten villogott az üzenetrögzítő kijelzője. Öt nem fogadott hívás. Munkaügyben a mobilon hívnak, a terepen dolgozó ügynökök és a bizalmas informátorok a másik mobilon, a haverok tudják, hogy majd akkor látnak a kocsmában, amikor látnak, Olivia pedig SMS-t ír, ha muszáj. Maradt tehát a család, azaz a kishúgom, Jackie, mivel ő volt az egyetlen, akivel szót váltottam az utóbbi évtizedekben. És hogy ötször keresett, az nemigen jelenthetett mást, mint azt, hogy apánk vagy anyánk
haldoklik. – Tessék – mondtam Hollynak, és odanyújtottam neki a laptopomat. – Vidd be a szobádba, és bosszantsd a barátnőidet az Instant Messengeren. Pár perc, és jövök én is. Holly, aki nagyon jól tudja, hogy huszonegy éves kora előtt nem mehet föl egyedül a netre, szkeptikusan nézett rám. – Ha el akarsz szívni egy cigit, apu – mondta roppant éretten –, nyugodtan menj ki az erkélyre. Tudom, hogy cigizel. A hátára tettem a kezem, úgy terelgettem a szobája felé. – Tényleg? És miből gondolod? – Bármikor máskor komolyan úrrá lett volna rajtam a kíváncsiság, hiszen soha nem gyújtottam rá Holly előtt, Olivia pedig biztos nem mondta el neki. Mi ketten formáltuk a tudatát, és mindmáig mellbe vág, ha kiderül, hogy olyasmi is van a fejében, amit nem mi ültettünk bele. – Csak úgy tudom – mondta Holly. Ledobta az ágyára Clarát meg a táskáját, és fensőbbséges arcot vágott. A végén még nyomozó lesz belőle. – És nem kéne cigizned. Mária Terézia nővér azt mondta, tiszta fekete lesz tőle az ember belül. – Mária Terézia nővérnek baromira igaza van. Okos nő lehet. – Bekapcsoltam a laptopot, és csatlakoztattam a szélessávú internethez. – Tessék. Telefonálnom kell valakinek. Nehogy gyémántokat vegyél az eBayen. Holly erre azt kérdezte: – A barátnődet fogod fölhívni? Nagyon picinek és a kelleténél sokkal bölcsebbnek látszott, ahogy ott állt a vékonyka lábain, térdig érő, bélelt fehér kabátjában, és igyekezett nem túl riadt képet vágni. – Nem – mondtam. – Nem, kicsim. Nincs barátnőm. – Becsszó? – Becsszó. És mostanában nem is tervezem, hogy összeszedek egy barátnőt. Majd pár év múlva esetleg választhatsz nekem egyet. Na, mit szólsz? – Én azt akarom, hogy anyu legyen a barátnőd. – Igen – mondtam. – Tudom. – Egy pillanatig a haján nyugtattam a kezemet: olyan volt a tapintása, mintha virágszirmokkal hintették volna be a fejét. Aztán becsuktam magam mögött a szobája ajtaját, és visszamentem a nappaliba, hogy megnézzem, ki halt meg. Valóban Jackie hagyott üzenetet: olyan gyorsan beszélt, mint egy expresszvonat. Ez rossz jel, mert Jackie a jó hírnél fékez („Úgyse találod ki, mi történt! Na, mit gondolsz?”), a rossz hírnél pedig tövig nyomja a gázt. Márpedig most Forma-1-es sebességgel hadart. – Jesszus Maris, Francis, fölvennéd már végre azt a nyomorult telefont, beszélnem kell veled, nem csak úgy heccből hívlak, hát volt már olyan valaha is? Na most mielőtt beijednél, nem Mamiról van szó, isten őrizz, ő jól van, egy kicsit megrázta a dolog, de hát kit nem, először szívdobogást kapott, de aztán leült, és Carmel adott neki egy kis brandyt, és most már jól van, igaz, Mami? Hál' istennek pont itt volt Carmel, a pénteki bevásárlás után
többnyire benéz, szóval fölhívott engem meg Kevint, hogy jöjjünk át. Shay azt mondta, neked ne szóljunk, mert minek, de én megmondtam neki, hogy menjen a búsba, az a legkevesebb, hogy szólunk neked, úgyhogy ha otthon vagy, fölvennéd már azt a nyomorult telefont, és beszélnél velem? Francis! Esküszöm az élő Istenre... – És itt csipogás jelezte, hogy a rögzítőn betelt a tárhely. Carmel, Kevin és Shay, ó, jaj nekem. Nagyon úgy tűnt, hogy az egész família megszállta a szülői házat. Tehát apám. Csak ő lehet... – Apu! – kiabált ki a szobájából Holly. – Hány cigit szívsz el naponta? A hangpostás kisasszony irányított, hogy milyen gombokat nyomjak. Követtem az utasításait. – Ki mondta, hogy dohányzom? – Tudnom kell! Húszat? Kezdetnek. – Mondjuk. Megint Jackie: – Franc ebbe a rohadt masinába, még nem fejeztem be! Gyere ide te is, ezzel kellett volna kezdenem, Papával sincs baj, úgy van, ahogy mindig, senki sem halt meg, nem is sérült meg senki, alapjában véve jól vagyunk mind. Kevint kicsit fölkavarta a dolog, de azt hiszem, csak azon agyal, hogy fogod viselni, rettenetesen odavan érted, tudod, még mindig. Na most lehet, hogy semmi az egész, Francis, nehogy elveszítsd a fejed, érted, lehet, hogy csak valami vicc az egész, hogy valaki szórakozik, először mi is azt hittük, bár szerintem kurva bunkó vicc lenne, már bocs a kifejezésért... – Apu! Mennyit mozogsz? Mi a fene? – Titokban balettozok. – De most komolya-a-an! Mennyit? – Nem eleget. – ...és persze, egyikünknek sincs halvány gőze se, hogy mit csináljunk, és hát visszahívnál, amint megkapod az üzenetet? Légy szíves, Francis! A kezemben lesz a mobilom. Kattanás, csipogás, hangpostás pipi. Visszagondolva úgy érzem, ekkor már tudnom kellett volna, mi az ábra, legalábbis nagy vonalakban. – Apu! Mennyi zöldséget-gyümölcsöt eszel? – Tonnaszámra zabálom. – Nem is! – Na jó, egy keveset. A következő három üzenet félórás időközönként érkezett, és nagyjából ugyanarról szólt. Az utolsónál Jackie már eljutott arra a pontra, amikor csak a denevérek hallják a hangját. – Apu! – Egy pillanat, kis szívem. Kimentem a mobillal az erkélyre, és a sötétlő folyóra, az elmaszatolódott, narancsszínű fényekre meg a szűnni nem akaró forgalmi dugók zűrzavarára letekintve fölhívtam Jackie-t. Csak egyszer hagyta kicsöngeni a telefont. – Francis? Jézus, Mária és
Szent József, már majd megőrültem! Hol voltál? Addigra lelassult úgy százharmincra. – Most hoztam el Hollyt. Mi a franc van, Jackie? Háttérzaj. Ennyi év után is egyből megismertem Shay szavak végét leharapó, hadaró beszédét. Anyám hangja hallatán pedig egyből elszorult a torkom. – Jaj, istenem, Francis... Leülnél egy kicsit? Vagy tölts magadnak egy pohár brandyt, vagy valami ilyesmi. – Jackie, ha nem mondod el most rögtön, hogy mi van, esküszöm, odamegyek, és megfojtalak. – Nyugi, nyugi, lassan a testtel... – Ajtócsukódás. – Nna – mondta a hirtelen támadt csöndben Jackie. – Jól van. Szóval emlékszel, nemrég mondtam, hogy egy fazon megvette az utca végén azt a három házat, ugye? Tudod, hogy többlakásos társasházakat csináljon belőlük. – Igen. – Szóval végül mégse lesznek lakások, mert mindenki be van rezelve az ingatlanárak miatt. Az ipse egy darabig hagyja a házakat úgy, ahogy vannak, megvárja, mi lesz. De azért küldött ide munkásokat, hogy szedjék ki a kandallókat, meg a párkányléceket, meg efféléket, mert vannak emberek, akik az ilyen micsodákért jó pénzt adnak, tudtad? Idióták... Szóval ma kezdték a sarkon, tudod, a gazdátlan házban, emlékszel? – A tizenhatossal. – Úgy, úgy. Szóval kiszedték a kandallókat, és az egyik mögött találtak egy bőröndöt. Hatásszünet. Na, mi lehet benne? Drog, fegyverek, tömérdek pénz? Vagy Jimmy Hoffa, a 75-ben eltűnt szakszervezetis maffiózó? – A picsába, Jackie, mondd már! – Rosie Dalyé, Francis. Az ő bőröndje. A fogalom zaját mintha kikapcsolták volna. Az égboltot bevilágító narancsszínű fényből most vadállati kegyetlenség áradt: vakító volt és zabolátlan, mint a csillapíthatatlan éhségű erdőtűz. – Nem – mondtam. – Nem az ő bőröndje. Nem tudom, honnan a francból szedted ezt, de ez egy kurva nagy faszság. – Jaj, istenem, Francis... Áradt a hangjából az aggodalom és az együttérzés. Ha ott áll előttem, azt hiszem, bemostam volna neki egyet. – Ne jajistenemezzél itt nekem! Belehergeltétek magatokat Mamókával ebbe a hisztérikus őrületbe a nagy büdös semmi miatt, és most azt akarod, hogy én is belemenjek a játékba... – Figyelj rám, tudom, hogy... – Hacsak nem valami nagy trükk ez az egész, hogy odacsalogassatok. Erről van szó, Jackie? Nagy családi békemisszió? Mert figyelmeztetlek, hogy most nem a kibaszott Hallmarkot nézed, és ebből semmi jó nem fog kisülni! – Te nagypofájú hülyegyerek, te! – csattant föl Jackie. – Szedd már össze magad! Minek nézel? Van abban a bőröndben egy lila
ing, olyan cseppmintás cucc, Carmel ráismert... Láttam azt az inget Rosie-n vagy százszor, jól ismertem a gombjai tapintását. – Ja, persze, csakhogy a nyolcvanas években minden lány olyat hordott Dublinban. Carmel Elvisre is ráismerne a Qrafton Streeten, csak hogy pletykálhasson egy kicsit. Azt hittem, neked ennél több eszed van, de a jelek szerint... – ...és az ingbe bele van bugyolálva egy születési anyakönyvi kivonat. Rose Bernadette Dalyé. A társalgásnak ezt a vonalát nagyjából kivégeztük. Előkotortam a cigimet, a korlátra könyököltem, és letüdőztem életem leghosszabb slukkját. – Bocs – mondta lágyabb hangon Jackie. – Bocs, hogy leharaptam a fejedet. Francis! – Igen. – Jól vagy? – Aha, jól. Figyelj, Jackie. Dalyék tudják? – Nincsenek itthon. Nora pár éve kiköltözött, ha jól tudom, Blanchardstownba. Mr. és Mrs. Daly péntek esténként elmennek megnézni a babát. Mami azt mondja, talán megvan neki valahol a telefonszám, de... – A rendőrséget hívtad? – Dehogy, csak téged. – Ki tudja még? – Csak az építőmunkások. Fiatal lengyel fickók. Amikor mára végeztek, átmentek szembe, a tizenötösbe, és megkérdezték, hogy átadhatják-e valakinek a bőröndöt, de a tizenötösben most egyetemisták laknak, úgyhogy átküldték őket Papához meg Mamihoz. – És Mami nem mondta el az egész utcának? Biztos vagy benne? – A Faithful Place már nem az, amire te emlékszel. Manapság a lakók fele diák meg juppi, még a nevüket se tudjuk. Cullenék még itt vannak, meg Nolanék is, meg a Hearne család egy része, de Mami nem akart mondani nekik semmit, amíg nem szólt Dalyéknek. Nem lenne helyes. – Rendben. Hol van most a bőrönd? – Az utcai szobában. Nem kellett volna hozzányúlniuk a melósoknak? De hát muszáj volt haladniuk... – Semmi gond. De most már ne nyúljatok hozzá, ha nem muszáj. Ott leszek, amint tudok. Pillanatnyi csönd. Aztán: – Francis... nem akarok én semmi szörnyűségre gondolni, isten ments, de ez nem azt jelenti, hogy Rosie... – Még nem tudunk semmit – mondtam. – Maradjatok veszteg, ne beszéljetek senkivel, és várjatok meg. Letettem, és gyorsan benéztem a lakásba. Holly ajtaja még csukva volt. Egyetlen maratoni slukkal kivégeztem a cigimet, átdobtam a csikket a korláton, majd rágyújtottam egy másikra, és
fölhívtam Oliviát. – Nem, Frank – mondta köszönés helyett. – Most nem. Esélytelen. – Nincs más választásom, Liv. – Könyörögtél, hogy elvihesd minden hétvégén. Könyörögtél. De ha mégsem akarod... – Dehogynem akarom. Vészhelyzet van. – Mindig az van. A csoport kibír nélküled két napot, Frank. Bármennyire pótolhatatlannak képzeled magad, nem vagy az. Aki fél méternél messzebb volt tőle, azt hihette, könnyed csevejt folytat valakivel, pedig nagyon dühös volt. Evőeszközcsilingelés meg harsány, dévaj hahotázás hallatszott a háttérből, és mintha – az Úr legyen hozzánk irgalmas! –, mintha minivízesés csobogott volna valahol... – Nem munkáról van szó – mondtam. – Ez most családi ügy. – Hát persze. És összefügg bármilyen formában azzal, hogy ez a negyedik randim Dermottal? – Liv, sok mindent boldogan megtennék, hogy tönkrevágjam a negyedik randidat Dermottal, de Hollytól soha nem szakadnék el emiatt. Ennyire azért ismersz. Rövid, gyanakvó szünet. – Miféle családi vészhelyzet? – Még nem tudom. Jackie hisztérikusan fölhívott a szüleimtől, a részleteket még nem tudtam kideríteni. Sürgősen oda kell mennem. Újabb szünet. Végül Olivia hosszan, elgyötörten fújt egyet. – Rendben. A Coterie-ben vagyunk. Hozd ide Hollyt. A Coterie-ben egy tévészakács a séf, és az újságok hétvégi mellékleteiben rendre fényesre nyalják a seggét, ideje lenne lebombázni azt a kócerájt. – Kösz, Olivia. Komolyan. Még este elhozom Hollyt, ha sikerül, vagy holnap reggel. Majd hívlak. – Tedd azt – mondta Olivia. – Csak ha sikerül, persze. – Azzal letette. Eldobtam a cigit, és bementem, hogy kiakasszam életem másik női főszereplőjét is. Holly törökülésben, a laptoppal az ölében, aggodalmas arccal ült az ágyán. – Csillagom – kezdtem –, van egy kis gond. A gépre mutatott. – Apu, nézd! A képernyőn nagy, lila betűkkel, iszonyú mennyiségű csilivili grafikával körülvéve ez a szöveg állt: ÖN 52 ÉVESEN FOG MEGHALNI. A gyereket, úgy tűnt, komolyan fölzaklatta a hír. Leültem mögé az ágyra, és az ölembe vontam őt is, meg a számítógépet is. – Mi ez az egész? – Sarah talált egy ilyen online kérdőívet, és én megcsináltam helyetted, és ez jött ki. Apu, te negyvenegy éves vagy. Jaj, istenem, csak ne most! – Kis cinkém, az internet már csak ilyen. Oda bárki bármit fölrakhat. Attól még nem lesz igaz. – De hát itt van! Ezt kiszámolták! Olivia imádni fog, ha egy könnyező Hollyt szolgáltatok vissza
neki. – Hadd mutassak valamit – mondtam, majd Hollyt átkarolva odanyúltam a géphez, eltüntettem a halálos ítéletemet, megnyitottam egy Word dokumentumot, és bepötyögtem a következő mondatot: ŰRLÉNY VAGY, ÉS A BONGO NEVŰ BOLYGÓN OLVASOD EZT. – Na most ez igaz? Holly könnyek közt elvihogta magát. – Hát persze, hogy nem. Átszíneztem a szöveget lilára, és kiválasztottam egy szép, cikornyás betűtípust. – És most? Fejrázás. – És ha beprogramozom a komputert, hogy tegyen föl neked egy csomó kérdést, és csak utána írja ki ezt? Akkor igaz lenne? Egy pillanatra már azt hittem, megvagyunk, de aztán megmerevedett a vékonyka válla. – Azt mondtad, gond van. – Hát, igen. Egy egész kicsit módosul a terv. – Vissza kell mennem anyuhoz – mondta a laptopnak Holly. – Ugye? – Igen, kicsim. És nagyon, de nagyon sajnálom. Érted jövök, amint tudok. – Már megint dolgoznod kell? Ez a már megint rosszabb volt, mint bármi, amivel Olivia szolgálhatott. – Nem – mondtam oldalra hajolva, hogy lássam Holly arcát. – Ennek semmi köze a munkához. A munka elmehet a náthásba, nem igaz? Ez kiváltott egy halovány mosolyt. – Tudod, Jackie nénikéd nagy gondban van, és segítenem kell neki, hogy elrendezze a dolgait. – Nem mehetnék veled én is? Olykor Jackie és Olivia is próbál célozgatni rá, hogy Hollynak meg kéne ismernie az apukája családját. De, és ez független mindenféle baljóslatú bőröndtől, a kislányom csak a testemen keresztül mártja bele akár a kislábujját is az őrület ama fortyogó üstjébe, amit a Mackey família produkálni tud, ha csúcsformában van. – Most nem. Majd ha elrendeztem mindent, elvisszük Jackie nénit valahova fagyizni, rendben? Jó móka lesz, meglásd. – Aha – mondta Holly, és fáradtan fújt egyet, pontosan úgy, ahogy Olivia. – Az tényleg jó móka lenne – tette hozzá, majd lemászott az ölemből, és bepakolta a cuccait az iskolatáskájába. A kocsiban vég nélküli társalgást folytatott Clarával, olyan csüggedt, vékonyka hangon, hogy nem hallottam belőle semmit. Minden piros lámpánál belenéztem a tükörbe, és szentül megfogadtam magamban, hogy ezért kárpótolni fogom: megszerzem Dalyék telefonszámát, lerakom azt a nyomorult bőröndöt a küszöbükre, és Holly már a David Lynch-féle kísértetházban fog nyugovóra térni. De már akkor tudtam, hogy nem így fog ez működni. Hiszen az utca is, a bőrönd is nagyon régóta vár rám: most, hogy horogra akadtam, egy esténél biztos jóval több idő kell ahhoz, amit tartogatnak a számomra. A levélben a minimumra volt redukálva a tinikirálynős
melodráma; Rosie-ra e téren mindig is lehetett számítani. Tudom hogy ez sokkoló és bocs de isten bizony nem csak szórakozom mert azt soha nem akartam. Nagyon sokat gondolkoztam és ez az egyetlen esélyem, hogy olyan életet éljek amilyet akarok. Bárcsak ne okoznék ezzel bánatot és csalódást senkinek, bárcsak mindenki sok szerencsét tudna kívánni nekem az új életemhez Angliában!! De ha nem megy, megértem. Esküszöm, hogy egyszer visszajövök. Addig is millió csók! Szeretettel: Rosie. Ott hagyta tehát a levelet a tizenhatos ház padlóján, abban a helyiségben, ahol az első csókunkat váltottuk, de odáig már nem jutott el, hogy áttuszkolja a bőröndjét valami kerítésfalon, és elhúzzon a francba a mi kies utcánkból, mert a kettő között valami történt. 2. fejezet A Faithful Place-t csak az találja meg, aki tudja, hol keresse. A Liberties negyed évszázadokon át magától nőtt egyre nagyobbra, várostervezők bárminemű közreműködése nélkül, így aztán a Faithful Place eldugott, szűk zsákutca a városrész közepén, mintha az ember rosszfelé fordulna egy labirintusban. Tíz perc sétára van a Trinity College-tól és a Grafton Street puccos boltjaitól, de az én időmben a Trinity felé sem mentünk, és a trinitys arcok se néztek felénk. Nem volt kifejezetten rossz hírű környék: gyári munkások, kőművesek, pékek, segélyesek éltek ott, meg egy-egy mázlista disznó, aki a Guinness sörgyárban dolgozott, és ingyenes egészségügyi ellátás meg esti iskola járt neki. Mondom, nem volt zűrös környék – csak különálló. A Liberties városrész sok száz éve azért kapta a nevét, mert a maga útját járta, a maga szabályait követte. Az én utcámban a következő szabályok voltak érvényben: bármennyire le vagy égve, fizetsz egy kört a kocsmában, ha rád kerül a sor; ha a haverod verekedésbe keveredik, mellette maradsz, és mihelyt vért látsz, elrángatod onnan, hogy senki ne maradjon szégyenben, a heroint meghagyod a bérkaszárnyák népének; vasárnap misére mész, még akkor is, ha éppen anarchista punk rocker vagy abban a hónapban; és történjék bármi, nem köpsz be senkit. Az utcánktól pár percre parkoltam le: nem láttam okát, hogy a családom orrára kössem, hogy milyen kocsival járok, és az ülésmagasítóról sem kellett tudniuk. A Liberties negyedben ugyanolyan volt az esti levegő, mint régen: meleg és nyughatatlan. Csipszeszacskókat, buszjegyeket kapott szárnyára a szél, a kocsmákból harsány, duhaj zsibongás szűrődött ki. Észrevettem, hogy az utcasarkon lézengő drogosok ma már csilivili ékszereket is aggatnak magukra a melegítőjükhöz: igazán bájos példája ez az önkifejező divatozásnak. Kettő el is kezdett méregetni, és közelebb somfordáltak, de miután rájuk villantottam egy félelmetes cápavigyort, meggondolták magukat.
A Faithful Place kétszer nyolc házból áll, a régi, vörös téglás épületekben lépcső vezet föl a főfolyosó ajtajához. A nyolcvanas években legalább három-négy háztartás tömörült egy fedél alatt. A háztartás jelenthette az egy szem Bolond Johnny Malone-t, aki harcolt az első világháborúban, és szívesen megmutatta a karjára tetovált „Ypres” szót, de jelenthette Sallie Hearne-t is, aki nem volt kifejezetten kurva, de valahogy muszáj volt eltartania azt a sok gyereket. Aki munkanélküli-segélyen volt, az pincelakásban élt, és D-vitamin-hiányban szenvedett, aki viszont melózott valahol, azt legalább az első emelet egy része megillette. Ha pedig valakinek már több nemzedék óta ott élt a családja, az „rangidősnek” számított, és a legfelső szinten lakhatott, ahol senki sem mászkált a feje fölött. Az olyan helyek, ahova az ember hosszú idő után visszatér, állítólag kisebbnek tűnnek, mint régen, de az én utcám egyszerűen csak skizofrén benyomást keltett. Egyik-másik házon ügyes kis átalakításokat eszközöltek dupla üvegű ablakok és mókás, álantik pasztellszínekre mázolt falak ötlöttek a szemembe. A legtöbb épület viszont maradt, amilyen volt. A tizenhatoson látszott, hogy az utolsókat rúgja: a tető cafatokban lógott, a bejárati lépcsőnél a téglarakás mellett kipurcant talicska állt, az ajtót pedig az eltelt húsz év során fölgyújtotta valaki. A nyolcasban az első emeleti ablakból villanyfény szűrődött ki: aranyló, meghitt, pokolian veszélyes fény. Carmel, Shay és én közvetlenül azután jöttünk szép sorban, hogy a szüleink összeházasodtak: évente egy gyerek, ahogy az várható egy olyan országban, ahol csempészáru a koton. Kevin öt évvel később született, amikor a szüleink némi levegőhöz jutottak, Jackie pedig újabb öt évre rá: ő alighanem azon ritka pillanatok egyikében fogant, amikor apánk és anyánk nem utálták egymást, mint a bűnt. Miénk volt a nyolcas első emelete, azaz négy helyiség: lányszoba, fiúszoba, konyha, utcai szoba. A vécé a kert végében álló bódéban volt, a bádog fürdőkád a konyhában. Manapság ez a rengeteg hely mind Mamié és Papáé. Jackie-vel néhány hetente találkozom, így lépést tartok az otthoni eseményekkel – attól függően, persze, hogy mit értünk ezen. Jackie úgy érzi, az összes családtag életének minden apró részletéről tudnom kell, szerintem pedig arról kell tudnom, ha valaki meghal, így aztán időbe telt, mire ráleltünk az arany középútra. Most, a Faithful Place felé gyalogolva annyit tudtam, hogy Carmelnek négy gyereke van és akkora segge, mint a 77A busz, Shay a szüleink fölött lakik a felső szinten, és ugyanabban a bringaboltban melózik, ahol iskola után megkezdte munkáséveit, Kevin lapos képernyős tévéket árul, és havonta új barátnővel kavar, apánk csinált valami homályos dolgot a gerincével, Mami pedig ma is csak Mami. Jackie, hogy teljes legyen a kép, fodrász lett, és egy Gavin nevű fickóval él, akihez, azt mondja, egyszer talán hozzámegy. Ha követte az utasításaimat, amiben erősen
kételkedtem, abból az következett, hogy a többiek lófaszt se tudnak rólam. A bejárati ajtó nem volt bezárva, és a lakás ajtaja sem, pedig Dublinban ma már senki nem hagy nyitva semmit. Jackie tehát tapintatosan úgy intézte, hogy nyugodtan megkoreografálhassam a belépőmet. Az utcai szobából hangok hallatszottak ki: rövid mondatok, hosszú szünetek. – Hahó – mondtam az ajtóból. Asztalon koppanó bögrék, felém forduló fejek borzolták a levegőt. Anyám energikus, fekete szemén kívül öt ragyogó kék szempár meredt rám, szakasztott olyan volt mindegyik, mint az enyém. – Dugjátok el a heroint – szólalt meg Shay. Zsebre dugott kézzel az ablakpárkánynak dőlt: tehát nézte, ahogy jövök az utcán. – Megjöttek a zsernyákok. A háziúr végre beújított egy szőnyeget, virágmintás, zöldrózsaszín mintázatú darab volt. A helyiségben most is pirítósszag keveredett a dohszaggal és a bútorfényező szagával, ahogy régen, de vegyült ebbe az illatkompozícióba valami halovány, mocskot sejtető árnyalat is, amit nem tudtam hova tenni. Az asztalon szalvétával és emésztést serkentő keksszel megrakott tálca állt. A két fotelt apám és Kevin foglalta el, anyám pedig a kanapén ült Carmel és Jackie között, mint egy hadvezér, aki két értékes foglyával pózol. Anyám tipikus dublini „mamóka”: százötven centi hajcsavarós, hordó formájú „ne nyúlj semmihez”, a rosszalló megjegyzések, fejcsóválások kiapadhatatlan forrása. A tékozló fiú üdvözlése a következőképpen zajlott: – Francis – szólalt meg hátradőlve anyám, miközben dereka hűlt helyén karba tett kézzel tetőtől talpig végigmért. – Egy rendes inget se voltál képes fölvenni? – Szervusz, Mamóka. – Nem Mamóka, hanem Mami. Hogy nézel ki? Azt fogják hinni a szomszédok, hogy hajléktalant neveltem belőled. A katonai esőkabátot, amelyben eljöttem otthonról, az évek során fölváltotta egy barna bőrdzseki, de ettől eltekintve nagyjából ugyanúgy viszonyultam a divathoz, mint akkor. Ha öltöny lett volna rajtam, akkor anyám azt hányta volna a szememre, hogy túl sokat képzelek magamról. Nála kár arról ábrándozni, hogy győzhetsz. – Jackie szavaiból ítélve sürgős a dolog – mondtam. – Szervusz, Papa. Apám jobban nézett ki, mint vártam. Annak idején én hasonlítottam rá a legjobban – ugyanaz a barna haj, ugyanazok a durva arcvonások –, de örömmel nyugtáztam, hogy ez ma már korántsem annyira szembetűnő. Kezdett átmenni öregemberbe – ősz haj, boka fölé érő nadrág –, de még mindig volt rajta annyi izom, hogy az ember kétszer is meggondolja, szembeszálljon-e vele. Színjózannak tűnt, de nála ezt sose tudhatta biztosan az
ember, csak amikor már késő volt. – Szép tőled, hogy megtisztelsz minket – szólalt meg. Mélyebb és reszelősebb volt a hangja, mint régen: kikezdte az a sok Camel. – Még mindig jó vastag a bőr a képeden. – Igen, mondják. Szia, Carmel. Kev, Shay. Shay nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Kevin viszont azt mondta, hogy: – Francis! –, és úgy bámult rám, mint egy kísértetre. Nagydarab fickó lett belőle, szőke, masszív, jóképű. Nagyobb volt, mint én. – Jézusom! – tette hozzá. – Vigyázz a szádra! – csattant föl Mami. – Nagyon jól nézel ki – tájékoztatott Carmel, amint az várható volt. Ha Carmelnek egy szép napon megjelenne a föltámadt Krisztus, neki is azt mondaná, hogy nagyon jól néz ki. A segge tényleg fokozottan ütésálló lett, és abszolút nem lepett meg a roppant előkelő, „ismerkedj meg az orrmelléküregeimmel” típusú akcentusa sem. Úgy tűnt, megszokottabb mederben csordogálnak itt a dolgok, mint valaha. – Köszönöm szépen – mondtam. – Te is. – Na gyere ide, te – szólalt meg Jackie. Jackie-nek komplikált, hidrogénezett haja van, és úgy öltözködik, mintha valami kocsmából lépett volna ki, ahol Tom Waits szolgáltatja a zenét. Aznap bokáig érő, fehér bringásgatya volt rajta, meg különböző zavarba ejtő helyeken fodrokkal ellátott, piros pöttyös top. – Ülj le, és igyál egy kis teát. Hozok még egy csészét. – Fölállt, és a konyha felé indulva bátorítóan rám kacsintott, sőt bele is csípett a karomba. – Kösz, nem kérek – állítottam le. Fölállt a szőr a hátamon a gondolattól, hogy Mami mellé üljek. – Vessünk egy pillantást arra a híres bőröndre. – Hova ez a nagy sietség? – pirított rám anyám. – Ülj csak le. – Előbb az üzlet, aztán a vigasság. Hol a bőrönd? Az ablaknál álló Shay a lába elé, a padlóra bökött az állával. – Mind a tiéd – mondta. Jackie visszahuppant a kanapéra, én pedig a dohányzóasztalt, a kanapét és a székeket kerülgetve odaszlalomoztam, miközben minden szem rám szegeződött. A halványkék, lekerekített sarkú kofferen nagy, fekete penészfoltok éktelenkedtek, és résnyire nyitva volt: valaki fölfeszítette a szánalmas kis bádogzárat. A legjobban az fogott meg, hogy milyen kicsi. Olivia egy víkendre is bepakolta szinte minden ingóságunkat, köztük az elektromos teáskannát, Rosie pedig úgy indult el új életet kezdeni, hogy csak az egyik kezében volt csomag. – Ki nyúlt hozzá? – kérdeztem. Shay kemény torokhangon elnevette magát. – Jézus a kereszten, emberek, megjött Columbo hadnagy! Ujjlenyomatot is veszel tőlünk? Shay fekete hajú, sovány, de izmos testalkatú, nyughatatlan figura, és már el is felejtettem, milyen a közelében lenni: mintha egy villanyoszlop mellett állnál, egyből beléd bújik az ideg. Mély barázdákat növesztett az orra és a szája között, meg a két
szemöldöke között is. – Csak, ha szépen kéritek – mondtam. – Mindenki megtapizta? – Én a közelébe nem mennék – jelentette ki azonnal, némi műborzongás kíséretében Carmel. – Csupa mocsok. – Elkaptam Kevin tekintetét. Egy pillanatra úgy éreztem, el se mentem otthonról. – Apáddal megpróbáltuk kinyitni – mondta anyám –, de be volt zárva, úgyhogy lehívtam Shayt, hogy vegye kezelésbe a csavarhúzóval. Nemigen tehettünk mást, ugye, hiszen kívülről nem látszott, hogy kié lehet. Harciasan nézett rám. – Tök igazad van – mondtam. – Aztán mikor megláttuk, mi van benne... én mondom neked, életem sokkját éltem át. Majd kiugrott a szívem a helyéből, azt hittem, infarktust kaptam. Mondtam is Carmelnek, hála a jóistennek, hogy itt vagy a kocsival, legalább be tudsz vinni a kórházba, ha kell. – Mami tekintete azt sugallta, hogy ezért én lettem volna a hibás, bár hogy pontosan miért, azt még nem gondolta végig. Ismét Carmel szólalt meg: – Trevor szívesen megvacsoráztatja a gyerekeket, ha vészhelyzet van. Ilyen szempontból nagyon rendes. – Mi is belenéztünk Kevinnel, amikor ideértünk – mondta Jackie. – Meg is fogtunk ezt-azt, már nem emlékszem, hogy mit... – Hoztál ujjlenyomatport? – érdeklődött Shay. Lezserül az ablakkeretnek támaszkodva, félig lehunyt szemmel méregetett. – Majd máskor, ha jó fiú leszel – feleltem, majd előkotortam a dzsekim zsebéből a gumikesztyűmet, és fölhúztam. Apám elnevette magát, de a mélyről jövő, ronda, reszelős kacaj köhögőrohamba fulladt, és beleremegett az egész fotel. Shay csavarhúzója ott hevert a padlón a bőrönd mellett. Letérdeltem, a kezembe vettem, és azzal emeltem föl a bőrönd fedelét. A technikusok közül ketten is lógtak nekem egy-egy apró szívességgel, és tudtam azt is, hogy a bájos hölgyek közül bejövök egyiknek-másiknak. Tudtam, hogy bármelyikük szívesen bevizsgálja suttyomban a koffert, de nagyra értékelik, ha csak annyira cseszem szét a bizonyítékokat, amennyire muszáj. Az egymás hegyén-hátán heverő, fekete foltos ruhadarabokat, amelyek csurig megtöltötték a bőröndöt, félig-meddig darabokra szaggatta a penész meg az idő vasfoga. Vészjósló, erős szagot árasztottak, mint a vizes föld. Ezt orrontottam meg, amikor beléptem. Lassan, egyenként emeltem ki a ruhákat, és a bőrönd fedelében kupacoltam föl őket, hogy ne sérüljenek az ujjlenyomatok. Előkerült egy buggyos kék farmer, amelynek megszaggatott térde alá skót kockás foltokat varrtak. Aztán egy zöld gyapjúpulóver. Még egy farmer, olyan szűk, hogy cipzár volt a bokáján, és én ezt a farmert jól ismertem, istenem, de még milyen jól, ahogy ringott
benne Rosie csípője, az szabályosan gyomron vágott. Rezzenéstelen arccal dolgoztam tovább. Egy darab gallér nélküli, finom, kék csíkokkal szabdalt, egykor krémszínű férfiflaneling. Hat darab fehér pamutbugyi. Egy darab hosszú, lila-kék, cseppmintás ing. Ez már kezdett darabokra hullani, és amikor a kezembe vettem, kiesett belőle a születési anyakönyvi kivonat. – Ott van – szólalt meg Jackie. A kanapé karfájára dőlve, idegesen vizslatott a szemével. – Látod? Addig azt hittük, talán semmi az egész, hogy csak gyerekek szórakoztak, vagy mit tudom én, valaki kirabolt egy drogdílert, és itt rejtegeti a cuccost, vagy valami szegény nőt ver a pasija, és be van pakolva a holmija, hogy bármikor leléphessen, ha összeszedi a bátorságát, tudod, a magazinokban tanácsolják. – Jackie megint kezdett bepörögni. Rose Bernadette Daly, született 1966. július 30-án. A papír már kis híján szétmállott. – Igen – mondtam. – Ha kölykök szórakoztak, akkor nem aprózták el. Egy darab U2-póló, alighanem több száz eurót is adnának érte, ha nem lenne félig szétrohadva. Egy darab fekete férfimellény akkoriban az Annie Hall-hacuka volt a menő. Egy darab lila gyapjúpulóver. Egy darab halványkék, műanyag rózsafüzér. Két darab fehér pamut melltartó. Egy darab no name walkman, amelyre hónapokig spóroltam: az utolsó két font Rosie tizennyolcadik születésnapja előtt egy héttel jött össze, amikor besegítettem Beaker Murraynek, aki kalózvideókat árult az Iveagh-piacon. Egy flakon Sure dezodor. Tíz-tizenöt házilag fölvett kazetta, és egyiken-másikon még látszottak Rosie gömbölyű betűi: REM: Murmur. U2: Boy. Thin Lizzy, Boomtown Rats, The Stranglers, Nick Cave and the Bad Seeds. Lehet, hogy Rosie minden mást hátrahagyott, de a lemezgyűjteményétől nem vált volna meg. A bőrönd alján egy barna boríték lapult. A benne lévő papírt huszonkét év alatt szilárd tömbbe forrasztotta össze a dohos levegő. Amikor finoman meghúztam a szélét, úgy jött szét, mint egy vizes szusitekercs. Újabb apró figyelmesség, hadd örüljenek a technikusok... A boríték átlátszó ablakában még mindig látszott néhány elmaszatolódott szó. ...LAOGHAIRE– HOLYHEAD... INDULÁS ...30 Tehát bárhová is ment Rosie, a kompjegyeink nélkül kellett eljutnia oda. Mindenki engem bámult. Kevint, úgy tűnt, komolyan fölkavarja a dolog. – Szóval – szólaltam meg. – Ez valóban Rosie Daly bőröndjének tűnik. – Elkezdtem visszapakolni a cuccot a fedélből a bőröndbe. A papírokat a végére hagytam, hogy ne morzsolódjanak szét. – Hívjuk a rendőrséget? – kérdezte Carmel. Papa megköszörülte a torkát, tartalmasán, mint aki köpni akar. Mami lövellt felé egy bősz pillantást. – És mit mondunk nekik? – kérdeztem. Ezen szemmel láthatóan még senki sem gondolkodott el. –
Valaki huszonvalahány éve eldugott egy bőröndöt a kandalló mögé – folytattam. – Aligha az évszázad bűnténye. Dalyék kihívhatják a rendőrséget, ha akarják, de előre szólok, hogy aligha vetik be a nagyágyúikat, hogy felderítsék az eltömített kémény rejtélyét. – De hát Rosie... – kezdte Jackie. Egy hajfürtjét huzigálta, és csupa nyuszifog volt meg tágra nyílt, aggodalmas kék szem. – Rosie eltűnt. És az a micsoda, az egy nyom, vagy bizonyíték, vagy hívd, aminek akarod. Nem kéne...? – Bejelentették az eltűnését? Összenéztek: nem tudta senki. Én komolyan kételkedtem benne. A Liberties negyedben a zsaruk olyanok, mint a Pacman videójátékban a medúzák a játék részei, akiket az ember megtanul ügyesen kikerülni, keresni viszont nem fogja őket. – Mert ha nem jelentették be – mondtam, miközben az ujjaim hegyével lecsuktam a bőröndöt –, akkor most már egy kicsit késő. – De hát – erősködött Jackie – várj egy percet. Nem úgy néz ki ez a dolog, hogy... Tudod. Hogy végül nem is ment el Angliába. Nem úgy néz ki, hogy valaki esetleg...? – Jackie arra próbál célozni – fordult hozzám Shay –, hogy úgy veszi ki magát a dolog, mintha Rosie-t valaki fejbe csapta volna, begyömöszölte volna egy kukazsákba, elvonszolta volna a hizlaldához, a bőröndöt meg földugta volna a kandallóba, hogy ne legyen szem előtt. – Seamus Mackey! Az isten szerelmére! – Ez Mamitól jött. Carmel keresztet vetett. Ez az eshetőség már nekem is eszembe jutott. – Elképzelhető, persze – mondtam. – Meg az is elképzelhető, hogy földönkívüliek rabolták el, és tévedésből Kentuckyban dobták le. Személy szerint a legegyszerűbb magyarázatot választanám, amely szerint ő maga dugta föl a bőröndöt a kéménybe, de később nem nyílt módja rá, hogy kivegye onnan, és váltás alsónemű nélkül indult el Angliába. De ha hiányzik az életetekből egy kis dráma, akkor csak szolgáljátok ki magatokat. – Aha – mondta Shay. Shayjel elég sok baj van, de a hülyeség nem tartozik közéjük. – És ezért van szükséged arra a szarra. – A kesztyűre gondolt, amelyet éppen visszagyömöszöltem a dzsekim zsebébe. – Mert nem hiszed, hogy bűncselekmény történt volna. – Ez amolyan reflex – vigyorogtam rá. – A fakabát napi huszonnégy órában fakabát, ha érted, mire gondolok. – Shay méla undorral, mordult egyet. Mami hangjában szépen keveredett a félelemmel elegy csodálat, az irigység és a vérszomj: – Theresa Daly ebbe bele fog őrülni – mondta. – Bele fog őrülni. Dalyékhez számos okból előbb kellett odaérnem, mint bárki másnak. – Elcsevegek vele és Mr. Dalyvel, hogy lássam, mi a tervük. Mikor szoktak hazaérni szombaton? Shay vállat vont. – Az attól függ. Néha csak ebéd után, máskor
meg már kora reggel. Amikor Nora el tudja hozni őket. Szar ügy. Láttam ugyanis Mami arcán, hogy úgy tervezi, egyből rájuk veti magát, amint bedugják a kulcsot a zárba. Megfordult a fejemben, hogy a kocsiban alszom, és majd bevágok Mami elé, ha elindul, de be kellett látnom, hogy látótávolságon belül nincs olyan parkolóhely, ahol fedezékben lennék. Shay figyelt, és láthatóan jól érezte magát. Aztán Mami kidüllesztette a keblét, és megszólalt: – Itt alhatsz, ha akarsz, Francis. Még ki lehet húzni a kanapét. Nem gondoltam, hogy a megtért bárány iránti szeretet elemi erejű megnyilvánulásával lenne dolgom. Anyám egyszerűen szereti, ha a másik az adósa valamiért. Nem jó ötlet tartozni neki, de jobb ötletem abban a pillanatban nem volt. – Hacsak nem derogál – tette még hozzá, nehogy azt higgyem, hogy ellágyult. – Abszolút nem – mondtam, és rávillantottam a fogsoromat Shayre. – Pompás lenne. Kösz, Mamóka. – Nem Mamóka, hanem Mami. Gondolom, akkor itt is reggelizel, meg minden. – Maradhatok én is? – kérdezte a semmiből Kevin. Mami gyanakvóan meredt rá. Ugyanolyan riadtnak látszott, mint én. – Nem tilthatom meg neked – mondta végül. – De aztán tönkre ne tegyétek a jó lepedőimet – tette hozzá, majd föltápászkodott a kanapéról, és elkezdte összeszedegetni a teáscsészéket. Shay elnevette magát, de nem túl kedvesen. – Béke az olajfák alatt – mondta, és megbökte a bőröndöt a bakancsa orrával. – Úgyis nyakunkon a karácsony. Maminál a házban tilos a dohányzás, ezért kint hódoltunk undorító szokásunknak Shayjel meg Jackie-vel, Kevin és Carmel pedig utánunk szivárgott. A bejárati lépcsőre ültünk le, ahogy gyerekkorunkban, amikor vacsora után jégcukorkát szopogattunk, és vártuk, hogy történjen valami érdekes. Eltelt egy kis idő, mire rádöbbentem, hogy most is azt várom, mikor jön már valami „eksön” – focizó gyerekek, ordítozó házaspár, szomszédba átsiető, teafilterért zaftos pletykát kínáló háziasszony –, de hiába. A tizenegyesben bozontos diákok főzőcskéztek és a Keane-t hallgatták, de még csak nem is olyan hangosan, a hetesben pedig Sallie Hearne vasalt, és valaki tévézett. Úgy nézett ki, manapság nemigen van ennél nagyobb élet a Faithful Place-en. Egyből a régi helye felé gravitált mindenki: Shay és Carmel a legfelső lépcsőfok két szélén foglalt helyet, Kevin és én alattuk, Jackie pedig legalul, kettőnk között. Azokon a lépcsőfokokon már kirajzolódott a seggünk nyoma. – Jesszusom, azért jó meleg van – szólalt meg Carmel. – Mintha nem is december lenne, ugye? Tök fura érzés. – Globális felmelegedés – mondta Kevin. – Ad valaki cigit? Jackie odanyújtotta a pakliját. – Ne kezdd el. Mocskos egy szokás.
– Csak különleges alkalmakkor. Fölkattintottam az öngyújtómat, és Kevin odahajolt. A föllobbanó láng fényénél látszott az arcán a szempillái árnyéka, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy rózsás arcú, ártatlan, alvó gyermek. Kevin annak idején valósággal istenített engem, követett mindenhova. Zippy Hearne-nek be is vertem az orrát, amikor elvette Kevintől a zselés cukorkáját. Most pedig arcszeszillat terjengett a kisöcsém körül. – Nicsak, Sallie – intettem a hetes felé a fejemmel. – Hány gyereke született összesen? Jackie hátranyúlt a válla fölött, hogy visszavegye a cigijét Kevintől. – Tizennégy. Ha csak rágondolok, belefájdul a nunám. Elröhögtem magam, majd elkaptam Kevin tekintetét, és ő is elvigyorodott. Carmel kis szünet után hozzám fordult. – Nekem négy van – mondta. – Darren, Louise, Donna és Ashley. – Igen, Jackie mondta. Ez igazán szép. Kire hasonlítanak? – Louise rám, az isten legyen hozzá irgalmas. Darren inkább az apukájára. – Donna pedig kiköpött Jackie – mondta Kevin. – Nyúlfogú, meg minden. Jackie belebokszolt. – Fogd már be, te! – Már biztos nagyok – mondtam. – Ó, de még mennyire! Darren az idén érettségizik, és a University College Dublin műszaki karára akar menni, kérem szépen, nem akárhova! Hollyról senki sem érdeklődött. Lehet, hogy alábecsültem Jackie-t: talán mégis tudja tartani a száját. – Itt van – mondta Carmel, és kotorászni kezdett a táskájában. Előhúzta a mobilját, babrált vele egy kicsit, majd odanyújtotta nekem. – Megnézed? Átpörgettem a fotókat. Négy csúnyácska, szeplős gyerek. Trevor olyan volt, mint mindig, leszámítva a gyérülő haját. Kavicsos vakolatú, hetvenes évekbeli ikerház már nem is tudom, melyik nyomasztó elő-elővárosban. Carmelnek pontosan olyan élete volt, amilyenről álmodott. Ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról. Úgyhogy csak gratulálni lehet hozzá, még akkor is, ha én az ő nagy álmának a gondolatára is legszívesebben elvágnám a saját torkomat. – Nagyszerű gyerekek lehetnek – mondtam, és visszaadtam Carmelnek a fényképeket. – Gratulálok, Melly. Halk, meglepett szisszenés a fejem fölött. – Melly! Istenem... Évek óta nem hívott így senki. Abban a megvilágításban megint a régi önmaguk voltak. Sehol egy ránc, sehol egy ősz hajszál, finomodott Kevin állkapcsa, eltűnt Jackie sminkje, és végül ott ültünk mi öten, öt üde, pirospozsgás arcú, macskaszemű kölyök, és szőtte ki-ki a maga álmát. Ha Sallie Hearne kinézett volna az ablakon, minket látott volna: a Mackey gyerekeket a lépcsőn üldögélni. Egy holdkóros pillanatig örültem,
hogy ott lehetek. – Aú – szólalt meg fészkelődve Carmel. Soha nem volt erős oldala a hallgatás. – Kikészül a seggem. Biztos, hogy az történt, Francis, amit odabent mondtál? Mármint hogy Rosie vissza akart jönni azért a bőröndért? A halk szisszenés, ahogy Shay kifújta a fogai között a füstöt, akár nevetés is lehetett. – A nagy lószart biztos. És ezt ő is ugyanolyan jól tudja, mint én. Carmel rácsapott a térdére. – Vigyázz a mocskos szádra, te! – Shay nem mozdult. – Mit hadoválsz itt? Mi az, hogy lószart biztos? – Shay vállat vont. – Nem vagyok én biztos semmiben – mondtam. – De tényleg úgy gondolom, hogy Rosie jó eséllyel odaát van Angliában, és boldogan él, míg meg nem hal. Mire Shay: – Kompjegy és igazolvány nélkül? – Volt spórolt pénze, tudott venni másik kompjegyet. És Angliába akkor még igazolvány nélkül is át lehetett menni. – Mindez igaz is volt. Csak azért akartuk elvinni a születési anyakönyvi kivonatunkat, mert tudtuk, hogy amíg munkát keresünk, föl kell iratkoznunk munkanélküli-segélyre – no meg azért, mert össze akartunk házasodni. Jackie halkan azt kérdezte: – De azért jól tettem, hogy fölhívtalak? Vagy jobb lett volna, ha... Egyszerre tapintható lett a feszültség. – Ha hagyod az egészet a francba – fejezte be a mondatot Shay. – Nem – mondtam. – Végig abszolút igazad volt, bébi. Aranyat érnek az ösztöneid, tudtad? Jackie kinyújtotta a lábát, és a magas sarkú cipőjét vizsgálgatta. Csak a tarkóját láttam. – Lehet – mondta végül. Csöndben dohányoztunk egy darabig. A maláta- és komlószag már a múlté volt: a Guinness még a kilencvenes években végrehajtott valami ökológiailag korrekt fejlesztést, úgyhogy a Liberties negyed most dízelolajtól bűzlik, ami a jelek szerint előrelépésnek minősül. Az utca végén molylepkék köröztek a lámpa körül. A lámpavasról lógó kötelet, amelyen régen a gyerekek hintázhattak, valaki leszedte. Egyvalamit meg akartam tudni. – Papa egész jól néz ki – mondtam. Csönd. Kevin vállat vont. – A gerince nem valami acélos – mondta Carmel. – Jackie nem...? – De, mondta, hogy gerincproblémái vannak. De jobb állapotban van, mint vártam. Carmel fölsóhajtott. – Vannak jó és rossz napjai. Ma jó napja van, úgyhogy nincs semmi gond. A rossz napokon viszont... Shay slukkolt egyet. Még mindig a hüvelyk- és mutatóujja közt fogta a cigit, mint a gengszterek a régi filmekben. – A rossz napokon nekem kell kivinnem a retyóra – mondta kertelés nélkül.
– És tudják, mi a baj? – kérdeztem. – Nem. Talán meló közben történt vele valami... Nem tudnak rájönni. De akárhogy is, egyre rosszabbodik a helyzet. – A piáról leszokott? Mire Shay: – Ehhez meg mi közöd? – Leszokott a piáról? – ismételtem. Carmel megint fészkelődni kezdett. – Aha, nem vészes. Shay vakkantászerű kacajt hallatott. – Mamival jól bánik? Megint Shay: – Ehhez kurvára nincs semmi közöd. Három testvérünk lélegzet-visszafojtva várta, hogy egymásnak esünk-e. Tizenkét éves koromban Shay úgy odavert ugyanehhez a lépcsőhöz, hogy fölrepedt a fejbőröm. Még mindig megvan a heg. De nem sokkal utána megelőztem a növésben. Úgyhogy neki is vannak sebhelyei. Szép komótosan szembefordultam vele. – Föltettem egy civilizált kérdést – mondtam. – Amelyet húsz éven át nem méltóztattál föltenni. – Tőlem megkérdezte – szólt közbe halkan Jackie. – Rengetegszer. – És? Te se laksz már itt. Csak annyi fogalmad van az egészről, mint neki. – Ezért kérdezem tőled: Papa jól bánik mostanában Mamival? Farkasszemet néztünk a félhomályban. Felkészültem rá, hogy gyorsan kell majd eldobnom a cigit. – Ha azt mondom, hogy nem – kezdte Shay –, akkor talán otthagyod a puccos legénylakásodat, és ideköltözöl, hogy vigyázz Mamira? – Hogy alattad lakhassak? Jaj, Shay. Hát ennyire hiányzom? A fejünk fölött kivágódott a tolóablak, és lekiabált anyánk – Francis! Kevin! Akkor bejöttök, vagy nem? – Egy perc! – kiáltottuk egyszerre mind az öten. Jackie kurtán, magas hangon, kissé hisztérikusan fölkacagott: – Ha ezt valaki meghallja... Mami lecsapta a tolóablakot. Shay pár másodperc múlva hátrébb csusszant, és kiköpött a korlát alatt. Amint levette rólam a szemét, érezhetően föllélegzett mindenki. – Nekem úgyis mennem kell – mondta Carmel. – Ashley szereti, ha ott van az anyukája, amikor lefekszik. Trevorral nem megy, szörnyen megkínlódik vele. Ashley szerint ez vicces. – Hogy jutsz haza? – kérdezte Kevin. – Itt van a Kia a sarkon. A Kia az enyém – magyarázta nekem. – Trevor a Range Roverrel jár. Trevor mindig is egy csüggesztő kis faszkalap volt. Örömmel hallottam, hogy olyan lett, amilyennek a „műszaki leírás” szerint lennie kellett. – Ez nagyszerű – mondtam. – Elviszel? – kérdezte Jackie. – Egyenesen munkából jöttem, és ma Gavé a kocsi.
Carmel leszegte az állát, és rosszallóan csettegett a nyelvével. – Nem jön el érted? – De nem ám. A kocsi már otthon van, ő meg kocsmázik a haverjaival. Carmel a korlátba kapaszkodva fölállt, és pedánsan lesimította a szoknyáját. – Jó, akkor hazaviszlek. De mondd meg annak a Gavinnek, hogy ha már hagyja, hogy dolgozzál, legalább vegyen neked egy kocsit, amivel odamehetsz. Tik meg mit röhögtök? – Éljen az emancipáció – mondtam. – Nekem aztán nem hiányzik az a cirkusz. Én a jó masszív melltartót szeretem. Maga meg fejezze be a röhécselést, jóasszony, mert itt hagyom ezzel a bagázzsal. – Jövök már, egy pillanat... – Jackie visszatuszkolta a cigijét a táskájába, és a vállára vetette a retikül szíját. – Majd holnap átjövök. Látjuk egymást, Francis? – A szerencse forgandó. Ha nem találkozunk, akkor majd beszélünk. Megfogta a kezemet, és jól megszorította. – Azért örülök, hogy rád csörögtem – mondta dacosan, kicsit úgy, mintha valami közös titkunk lenne. – És örülök, hogy eljöttél. Te egy kincs vagy, úgy bizony. Vigyázz magadra. Rendben? – Te is rendes csaj vagy. Szia, Jackie. Carmel egyik lábáról a másikra állt. – Francis, és mi fogunk még...? Mármint eljössz máskor is? Most, hogy... – Előbb ezen legyünk túl – mondtam, és rámosolyogtam. – Aztán majd meglátjuk, hányadán állunk, oké? Carmel kikerülgetett minket, aztán hárman néztük a lépcsőn ülve, ahogy elindulnak az utcán. Jackie tűsarkainak kopogását visszaverték a házak, Carmel pedig döngő léptekkel igyekezett tartani a tempót. Jackie még a haja meg a tűsarok nélkül is jóval magasabb Carmelnél, viszont Carmel körmérete többszöröse az övének. Olyanok voltak, mint két idétlen rajzfilmfigura, akik nagy útra indulnak, hogy fájdalmas, komikus balesetek sorozata után elkapják a gonoszt, és megmentsék, amit meg kell menteni. – Józan, egészséges gondolkodású nők – jegyeztem meg halkan. – Igen – mondta Kevin. – Azok. Shay is megszólalt: – És ha jót akarsz nekik, nem jössz ide többet. Úgy gondoltam, hogy alighanem igaza van, de nem válaszoltam, sőt rá se néztem Shayre. Most megint Mami ablakos magánszáma következett: – Francis! Kevin! Be kell zárnom ezt az ajtót. Vagy bejöttök most rögtön, vagy maradtok ott, ahol vagytok. – Menjetek be – mondta Shay. – Mielőtt föllármázza az egész utcát. Kevin föltápászkodott, majd nyújtózkodva, nyakát ropogtatva azt kérdezte: – Te is jössz? – Nem – mondta Shay. – Elszívok még egy cigit. – Amikor
becsuktam a folyosóajtót, még mindig ott ült nekünk háttal a lépcsőn. Az öngyújtóját kattogtatta, és nézte a lángot. Mami időközben ledobott a kanapéra egy paplant, két párnát meg egy rakás lepedőt, majd elment lefeküdni, hogy érezzük a rosszallását, amiért elhúztuk odakint az időt. A mi régi szobánkba költöztek be Papával, a lányszobát pedig fürdőszobává alakították át, a szemet gyönyörködtető, avokádózöld bútorzatból ítélve még a nyolcvanas években. Míg Kevin odabent pancsikolt, én kimentem a lépcsőfordulóba – anyám hallása, akár a denevéré –, és fölhívtam Oliviát. Már jócskán elmúlt tizenegy. – Holly alszik – mondta Olivia. – És nagyon csalódott. – Tudom. Csak még egyszer el akartam mondani, hogy nagyon köszönöm, és ne haragudj. Teljesen tönkretettem a randidat? – Igen. Miért, gondoltad, hogy hoztak egy pótszéket, és Holly a lazac en croute mellett eltársalgott velünk a Booker-díj szűkített listájáról? – Nekem még van itt holnap egy kis dolgom, de megpróbálom még ebéd előtt elhozni Hollyt. Talán még tudtok csinálni valamit Dermottal. Olivia nagyot sóhajtott. – És mi a helyzet? Mindenki jól van? – Ezt még nem tudom biztosan – mondtam. – De próbálom kideríteni. Holnap talán okosabb leszek. Csönd. Azt hittem, Liv berágott rám, amiért titokzatoskodom, de aztán megszólalt: – És te, Frank? Te jól vagy? Lágyabb volt a hangja. Pedig azon az estén az hiányzott nekem a legkevésbé, hogy Olivia kedves legyen hozzám. A szavai enyhet adó, de csalóka, alattomos vízként csobogtak a csontjaimban. – Soha nem voltam ennél jobban – feleltem. – Most mennem kell. Reggel puszild meg a nevemben Hollyt. Holnap hívlak. Ágyat vetettünk magunknak Kevinnel a kihúzott kanapén, és fejtől-lábtól helyezkedtünk el, hogy úgy érezzük magunkat, mint két bulibajnok, akik kidőltek az éjszakába nyúló fergetegparti után, ne pedig úgy, mint két kisgyerek, akik egy matracon osztoznak. A csipkefüggönyön halvány fényminták szűrődtek át, és mi hallgattuk egymás légzését. A sarokban rikító, vörös fényt árasztott Mami Szent Szívszobrocskája. Elképzeltem, milyen arcot vágna Olivia, ha egyszer meglátná azt a szobrot. – Jó újra látni téged – szólalt meg kisvártatva halkan Kevin. – Ugye, tudod? Árnyékban volt az arca. Csak annyit láttam, hogy a két keze a paplanon nyugszik, és szórakozottan dörzsölgeti a hüvelykujjával az egyik ujjbütykét. – Téged is jó újra látni – mondtam. – Jól nézel ki. Hihetetlen, hogy nagyobb vagy nálam. Szusszanásnyi nevetés. – Azért nem szívesen küzdenék meg veled. Én is elnevettem magam. – És milyen igazad van! Manapság nagy szakértője vagyok a fegyver nélküli közelharcnak.
– Komolyan? – Á, dehogy. Inkább az aktatologatásnak vagyok a szakértője, és mesterien kerülöm a bajt. Kevin az oldalára hengeredett, hogy lásson engem, és bedugta a karját a feje alá. – Kérdezhetek tőled valamit? Miért pont rendőrnek mentél? A hozzám hasonló zsaruk miatt nem helyeznek senkit oda, ahonnan származik. Hiszen ha szigorúan vesszük, azok közül, akikkel együtt nőttem fel, így vagy úgy, de alighanem mindenki piti bűnöző. Nem gonoszságból, hanem egyszerűen azért, mert így tengette az életét mindenki. A Faithful Place fele segélyen élt, és mindenki fusizott mellette, különösen amikor közeledett a tanévkezdet, és a gyerekeknek tankönyv meg egyenruha kellett. Az egyik télen, amikor Kevinnek és Jackie-nek bronchitise volt, Carmel húst hozott a szupermarketből, ahol dolgozott, hogy erőre kapjanak, és senki sem kérdezte, hogy miből fizette ki. Én pedig hétéves koromban már meg tudtam babrálni a gázórát, hogy Mami tudjon vacsorát főzni. Egy átlagos pályaválasztási tanácsadó aligha szúrta volna ki, hogy egy leendő rendőrtiszttel áll szemben. – Izgalmasan hangzott – feleltem Kevinnek. – Ennyi az egész. Csupa kaland az élet, és még fizetnek is érte, hát mi rossz lehet abban? – És tényleg izgalmas? – Néha. Kevin várakozón nézett rám. – Papa dobott egy hátast – szólalt meg végül. – Amikor Jackie elmondta. Apám vakolómunkásként kezdte pályáját, de mire megszülettünk, már főállású alkoholista volt, másodállásban pedig teherautóról lepottyant cuccokkal foglalkozott. Azt hiszem, annak is jobban örült volna, ha hímringyó lesz belőlem. – Hát, igen – mondtam. – Ez csak a hab a tortán. És most te mondj meg nekem valamit: amikor elmentem, mi történt másnap? Kevin visszahengeredett a hátára, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. – Jackie-től soha nem kérdezted meg? – Jackie kilencéves volt. Nem tudja, mi az, amire emlékszik, és mi az, amit hozzáképzel. Olyasmiket mondott, hogy Mrs. Dalyt elvitte egy fehér köpenyes orvos. – Orvos nem volt – mondta Kevin. – Legalábbis én nem láttam. A plafont bámulta. Az ablakon beszűrődő lámpafényben úgy csillogott a szeme, mint a sötétlő víztükör. – Rosie-ra viszont emlékszem – folytatta. – Tudom, hogy kiskölyök voltam még, de... nagyon elevenen él az emlékezetemben, érted? A haja, a nevetése, a járása... Nagyon bájos lány volt az a Rosie. – Igen, az volt – mondtam. Dublinban akkortájt barna, szürke és
bézs színű volt minden, Rosie-ban viszont tucatnyi ragyogó, élénk szín egyesült: a rézvörös fürtjei a derekát verdesték, a szeme akár a fény felé tartott, zöld üveggyöngy, a szája piros volt, a bőre fehér, a szeplői aranyszínben játszottak. A fél Liberties negyed odavolt Rosie Dalyért, és ha lehet, még kívánatosabbá tette az, hogy ő fütyült az egészre, nem képzelte magát különlegesnek. Ugyanolyan hanyagul viselte a sokakat megszédítő idomait, mint a foltos farmerét. Hadd mutassam be Rosie-t azokból az időkből, amikor az apácák a feleolyan csinos lányoknak is bebeszélték, hogy a testük az utálatos fertő és a banki páncélterem sajátos elegye, a fiúk pedig mocskos kis betörők. Úgy tizenkét évesek lehettünk, és még nem is kapiskáltuk, hogy szeretjük egymást, amikor egy nyári estén azt játszottuk, hogy megmutatjuk egymásnak, amink van. Addig a női testből legfeljebb dekoltázst láttam fekete-fehérben, és akkor Rosie lehányta a ruháit a sarokba, mintha csak útban lennének, és megpördült a tengelye körül a gyéren megvilágított tizenhatos házban. Tenyerét fölfelé tartva, sugárzóan nevetett, és szinte karnyújtásnyira volt tőlem. Mindmáig eláll a lélegzetem, ha eszembe jut. Kisfiú voltam még ahhoz, hogy egyáltalán tudjam, mit szeretnék csinálni vele, csak annyit tudtam, hogy az égvilágon semmi nem lehet ilyen szép, még az sem, ha maga a Mona Lisa vonul át a Grand Canyonon, egyik kezében a Szent Grállal, a másikban egy nyertes lottószelvénnyel. Kevin halkan, a plafont nézve szólalt meg: – Először nem gondoltuk, hogy bármi gond lenne. Persze, észrevettük Shayjel, hogy nem vagy itt, amikor fölébredtünk, de gondoltuk, biztos elmentél valahova. Már reggeliztünk, amikor üvöltve berontott Mrs. Daly, és téged keresett. Amikor mondtuk, hogy nem vagy itthon, gyakorlatilag infarktust kapott. Kiderült, hogy Rosie cuccai eltűntek, és Mrs. Daly sikítozott, hogy megszökött veled, vagy elraboltad, vagy nem is tudom, mi volt a baja. Erre Papa is elkezdte leüvölteni a fejét, Mami meg próbálta csitítani őket, nehogy meghallják a szomszédok... – Nagy fába vágta a fejszéjét – jegyeztem meg. Mrs. Daly ugyanis anyám gyógyszerészetileg felturbózott kiadása. – Hát igen, ezt én is elég jól tudom, ugye. De már hallottuk is, hogy szemben is ordít valaki, úgyhogy kinéztünk Jackie-vel. Mr. Daly kibaszta Rosie maradék holmiját az ablakon, és összefutott az egész utca, és nézték a műsort... hogy őszinte legyek, én ezt állati röhejesnek találtam. Most is vigyorgott. Önkéntelenül elvigyorodtam én is. – Befizettem volna rá. – Aha. Kis híján megtépték egymást. Mrs. Daly kis hülye bugrisnak nevezett téged, Mami pedig Rosie-t piszkos kis ringyónak, mert amilyen az anyja, olyan a lánya. Mrs. Daly majd fölrobbant. – Én azért Mamira fogadnék. Mellette szól a testsúlykülönbség.
– Csak nehogy meghallja. – Elég, ha egyszerűen ráül Mrs. Dalyre, és megvárja, míg bedobja a törülközőt. Próbáltuk visszafojtani a nevetést a sötétben, mint két gyerek. – Viszont Mrs. Daly nem volt fegyvertelen – mondta aztán Kevin. – Azok a körmök... – A picsába! Még mindig olyan hosszú a körme? – Még hosszabb. Az a nő egy két lábon járó... minek is hívják ezeket? – Gereblye? – Nem! Az a micsoda, ami a nindzsáknak van. Dobócsillag! – És ki győzött? – Mami, legalábbis többé-kevésbé. Kilökte Mrs. Dalyt a lépcsőre, és bevágta az ajtót. Mrs. Daly ordítozott, meg rugdosta az ajtót, meg minden, de végül feladta. Inkább hazament, és Mr. Dalyvel veszekedett Rosie cucca miatt. Akár beugrót is lehetett volna szedni. Jobb volt, mint a Dallas. A régi hálószobánkban Papára rájött a köhögőroham, eszeveszetten zörgött a falhoz tolt ágy. Kővé dermedve füleltünk. Végül hosszan, sípolva ismét levegőt tudott venni. – Szóval – folytatta halkabban Kevin – ezzel nagyjából vége is volt. Még úgy két hétig ez volt a fő pletykatéma, aztán nagyjából elfelejtette mindenki. Mami és Mrs. Daly pár évig nem beszéltek egymással, Papa és Mr. Daly meg úgysem voltak beszélő viszonyban soha, úgyhogy nekik mindegy volt. Mami karácsonykor mindig rákezdte, hogy miért nem írtál lapot, de amúgy... De amúgy a nyolcvanas években jártunk, amikor a kivándorlás – apánk karrierje és a segély mellett – a három leggyakoribb életpálya egyike volt. Maminak számítania kellett rá, hogy legalább egyikünk egy útra szóló kompjegyet vált. – Szóval nem gondolta, hogy holtan fekszem valahol az árokban? Kevin mordult egyet. – Ne-em, azt nem gondolta. Azt mondta, bárkinek eshet baja, de a mi Francisünknek nem. Úgyhogy nem is szóltunk a zsaruknak, nem jelentettük be az eltűnésedet, vagy ilyesmi, de nem azért... Nem mintha nem érdekelt volna minket a sorsod, érted. Csak azt hittük... – Megmozdult a matrac, ahogy vállat vont. – Hogy megszöktünk Rosie-val. – Igen. Mert azt mindenki tudta, hogy odavagytok egymásért, érted, és azt is tudta mindenki, hogy mit gondol erről Mr. Daly. Vagyis miért ne, érted, mire gondolok? – Igen – mondtam. – Miért is ne. – Meg aztán ott volt a levél. Azt hiszem, attól ment ki Mrs. Dalynél a biztosíték: valaki baromkodott a tizenhatosban, és megtalálta a levelet. Amit Rosie írt. Nem tudom, mondta-e Jackie... – Olvastam – mondtam.
Kevin felém fordította a fejét. – Igen? Láttad azt a levelet? – Aha. Kevin várt, de nem szolgáltam magyarázattal. – De hát mikor...? Úgy érted, mielőtt Rosie elment? Megmutatta neked? – Nem, utána láttam. Akkor éjjel. – Tehát... tehát neked írta? Nem a családjának? – Így gondoltam én is. Úgy volt, hogy éjjel találkozunk, de ő nem jött el, és akkor megtaláltam a levelet. Biztos voltam benne, hogy csak nekem írhatta. Amikor végre fölfogtam, hogy Rosie komolyan gondolta, amit írt, és nem fog találkozni velem az utca végén, mert már rég elment, hátamra vettem a zsákomat, és elindultam. Közelgett a hétfő hajnal, fagyos és kihalt volt a város: csak egy utcaseprőt láttam, meg néhány fáradt gyári munkás baktatott hazafelé az éjszakai műszak után a jeges félhomályban. A Trinity College nagyórája szerint Dun Laoghaire-ból éppen elindult az első komp. Egy foglaltházban kötöttem ki a Baggot Street egyik mellékutcájában. Egy rakás emberszagú rocker lakott ott a Keith Moon névre hallgató, kancsal, korcs kuvasz és elképesztő mennyiségű hasis társaságában. Koncertekről félig-meddig már ismertem őket, és mindenki azt hitte, hogy valamelyik haverja hívott oda egy időre. Az egyiknek volt egy nem emberszagú nővére, aki egy rendes lakásban lakott Ranelagh-ban, és akit kedvelt, az megadhatta a lakcímét a segélyigénylő lapon, márpedig, mint kiderült, engem fölöttébb kedvelt. Mire beadtam a jelentkezési lapomat a rendőrtiszti főiskolára, már gyakorlatilag nem is hazudtam, amikor a ranelagh-i címet írtam be. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, amikor fölvettek, és Templemoreba kellett mennem kiképzésre: a lány ugyanis akkoriban már célozgatni kezdett a házasságra... Látják, mit művelt velem az a ribanc Rosie? Elhittem minden szavát, mert ő soha nem játszadozott az emberrel, ő kinyitotta a száját, és kimondta, amit akart, akkor is, ha fájt. Többek között ezért szerettem. Mivel a Mackey családban éltem, kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy létezik olyan ember, aki sosem intrikál. Úgyhogy miután azt olvastam a levelében, hogy Esküszöm, hogy egyszer visszajövök, huszonkét éven át hittem neki. Akkor is, amikor a büdös rocker nővérével háltam, akkor is, amikor a nálam jobbat érdemlő, vagány, csinos „átmeneti” lányokkal jártam, akkor is, amikor Olivia férje voltam, és úgy csináltam, mintha Dalkey-ban lenne a helyem. Mindvégig hittem neki, és mindvégig azt vártam, hogy egy szép napon az életem összes ajtaján belép Rosie Daly. – És most? – kérdezte Kevin. – Mármint a mai nap után. Most mit gondolsz? – Ne kérdezz tőlem ilyet – mondtam. – Pillanatnyilag halvány fogalmam sincs róla, hogy mi játszódott le Rosie fejében. Kevin erre halkan azt mondta: – Tudod, Shay szerint Rosie
meghalt. És Jackie szerint is. – Igen – mondtam. – Szemmel láthatóan így gondolják. Hallottam, hogy Kevin nagy levegőt vesz, mintha mondani készülne valamit. Aztán kifújta a levegőt. – Mi az? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Mi az, Kev? – Semmi. Vártam. – Csak... Á, nem is tudom. – Nyugtalanul fészkelődni kezdett az ágyban. – Shay rosszul viselte, hogy elmentél. – Mert olyan nagy haverok voltunk? – Tudom, hogy folyton verekedtetek. De a felszín alatt... Szóval attól még testvérek vagytok, érted. Ez nyilvánvalóan süket duma volt, hiszen a legkorábbi emlékem kiskoromból az, amikor arra ébredek, hogy Shay ceruzával át akarja lyukasztani a dobhártyámat. Ráadásul Kevin nyilvánvalóan azért süketelt, hogy elterelje a figyelmemet arról, amit igazából mondani akart. Már-már forszírozni kezdtem a dolgot, és mindmáig el-eltűnődöm rajta, hogy mi lett volna, ha megteszem. De mire kinyitottam volna a számat, halk, de határozott kattanással becsukódott a folyosóajtó: bejött Shay. Mozdulatlanul feküdtünk Kevinnel, és füleltünk. Halk léptek, a szobánk előtti lépcsőfordulóban pillanatnyi szünet, aztán tovább a felső szintre. Újabb kattanás, majd padlódeszkák nyikorogtak a fejünk fölött. – Kev! – szólaltam meg. Kevin úgy tett, mintha aludna. Aztán kis idő múlva kinyílt a szája, és halk fújtatás hallatszott. Shay még sokáig mozgolódott a lakásában. Miután elcsendesedett a ház, vártam még tizenöt percet, majd óvatosan fölültem – a sarokban világító Jézus rám szegeződő tekintete azt sugallta, hogy ismeri a fajtámat –, és kinéztem az ablakon. Eleredt az eső. A Faithful Place utcai lámpái közül csak egy égett, nedves, sárga fénycsíkokat vetett a macskakőre a magasból. 3. fejezet Valahogy vagyok az alvással, mint a teve: ha alkalmam nyílik rá, föltankolok belőle, de ha más dolgom van, sokáig elboldogulok nélküle. Az az éjszaka azzal telt, hogy az ablaknál álló bőrönd sötétlő tömbjét bámultam, apám horkolását hallgattam, és a másnapi teendőkre készülve rendet raktam a fejemben. Kuszán egymásba gabalyodtak a lehetőségek, mint a spagetti, két szál tészta mégis kilógott a többi közül. Az egyik az a verzió volt, amelyet a családomnak beadtam: variáció a jó öreg témára. Rosie úgy döntött, inkább szólóban repül, ezért már korábban eldugta a bőröndöt, hogy gyorsabban le tudjon lépni, és kevesebb
legyen az esélye, hogy lefüleli a családja, vagy esetleg én. Amikor az éj leple alatt elindult a tizenhatosba, hogy elvigye a bőröndöt, és odategye a levelet, a hátsó kerteken át kellett mennie, mert az utat figyeltem. De rájött, hogy ha át kell tuszkolnia a bőröndöt a kerítésfalakon, azzal túl nagy zajt csapna, ezért hagyta a cuccát, ahol volt, és üres kézzel indult el, hogy megkezdje az ő fényes, új életét – ezért hallottam zizegést meg tompa puffanásokat a kertek felől. Ez az elmélet majdnem jó volt, csak egyvalamire nem adott magyarázatot: a kompjegyekre. Hiszen ha Rosie esetleg úgy tervezte, hogy nem megy el a hajnali komppal, és lapít egy-két napig, nehogy megjelenjek a kikötőben Stanley Kowalskiüzemmódban, akkor is nyilván megpróbálta volna becserélni vagy eladni a jegyét. Arra a kompjegyre majdnem egyheti bérünk ráment, egészen biztos, hogy nem hagyta volna egy kandalló mögött megrohadni, ha volt más választása. A másik lehetőség, ami számításba jöhetett, az volt, amely mellett Shay és Jackie, ha nem is egyformán bájosan, letették a garast: hogy valaki útját állta Rosie-nak, akár az Egyes Számú Elmélet felé vezetett ez az út, akár a találkahelyre. Az Egyes Számú Elmélettel fegyverszünetet kötöttem. Az életem nagyobbik fele elég volt neki ahhoz, hogy befészkelje magát az agyam zugába, mint a kioperálhatatlan puskagolyó: az éles sarkait többnyire nem éreztem, ha nem nyúltam oda. A Kettes Számú Elmélet viszont majd szétrobbantotta az agyamat. Szombat este, alig több mint egy nappal „nulla óra” előtt láttam utoljára Rosie Dalyt. Éppen munkába indultam. Volt egy Wiggy nevű haverom, aki éjjeliőr volt egy parkolóban, neki meg egy Stevo nevű haverja, aki kidobóember volt egy nightclubban, és ha Stevo ki akart venni egy szabad éjszakát, akkor Wiggy megcsinálta az ő melóját, én meg Wiggyét. Mindenki kápéban kapta a lét, és mindenki elégedetten távozott. Rosie a négyes számú ház kerítését támasztotta Imelda Tierneyvel és Mandy Cullennel. Bájos-vihogós, virágillatú, bongyor hajú, ajakfénytől csillogó buborékot alkotva várták, hogy kijöjjön Julie Nolan. Hideg este volt, köd homályosította el a levegőt. Rosie sűrűn fújkálta a kabátujjába behúzott kezét, Imelda szökdécselt, hogy ne fázzon annyira. Az utca végén három kiskölyök himbálózott a lámpaoszlopra erősített kötélen, Julie ablakából bömbölt a Soft Cell Tainted Love című száma, és a levegőben benne volt az a bizonyos szombat esti vibrálás, az almabort idéző, csábító pezsgés és pézsmaillat. – Ott van Francis Mackey – mondta csak úgy a levegőbe Mandy, és megbökdöste a másik két lányt. – Nézzétek a haját! Most szívdöglesztőnek képzeli magát, mi? – Hello, lányok! – vigyorogtam rájuk. Az alacsony, fekete hajú Mandynek leheletnyi frufruja volt, és erősen kőmosott farmert viselt. Rám se hederítve folytatta. – Ha
fagyi lenne, halálra nyalná magát – mondta a többieknek. – Jobban örülnék, ha ezt valaki más végezné el helyettem – mondtam a szemöldökömet vonogatva. Erre mindhárman elsikították magukat. – Gyere csak ide, Frankie! – kiáltott oda a dauerolt haját dobálva Imelda. – Mandy arra kíváncsi... Mandy megint sikkantott egyet, és odaugrott Imeldához, hogy rácsapja a kezét a szájára. Imelda elhúzódott. – Mandy mondta, hogy kérdezzem meg tőled... – Fogd már be, te! Rosie nevetett. Imelda elkapta Mandy két kezét, és eltartotta magától. – Azt mondta, kérdezzem meg tőled, hogy van-e kedve a tesódnak elmenni moziba, de nem filmet nézni? Rosie-val együtt eszelős vihogásban törtek ki. Mandy az arcára csapta a két kezét. – Imelda, te ribanc! Rákvörös lettem! – Hát lehetsz is – mondtam neki. – A bölcsőből rabolnád el a csecsemőt. Az a gyerek épphogy elkezdett borotválkozni, tudtad? Rosie kétrét görnyedt a nevetéstől. – Nem ő! Nem Kevin! – Shayre gondolt! – pihegte Imelda. – Szóval lenne kedve Shaynek elmenni... – Nem tudta befejezni a mondatot, annyira nevetett. Mandy arcát kezébe temetve sikkantott egyet. – Kétlem – mondtam, és bánatosan csóváltam a fejemet. A Mackey család férfitagjainak soha nem volt gondjuk a hölgyekkel, de Shay még köztünk is külön klasszist képviselt. Mire én is akcióba léphettem, Shayt figyelve levontam a következtetést, hogy ha az embernek kell egy lány, akkor az a lány hanyatt-homlok rohan hozzá. Rosie egyszer azt mondta, hogy a lányok melltartóján már attól szétpattan a kapocs, ha Shay rájuk néz. – Szerintem a mi Shayünk inkább fiúpárti, ha értitek, mire gondolok. Újabb kollektív sikoly. Istenem, de szeretem a szórakozni induló lánybandákat: megannyi szivárványszínű, hibátlanul becsomagolt ajándék, az ember legszívesebben megszorongatná őket, hátha valamelyik az övé. És én akkor bizton tudhattam, hogy a legszebb az enyém, és ettől már-már Steve McQueennek éreztem magam. Úgy éreztem, ha lenne egy motorom, fölültethetném Rosie-t a hátam mögé, és eldübörögnénk a háztetők fölött. – Ezt megmondom Shaynek! – kiáltotta Mandy. Rosie elkapta a tekintetemet egy röpke, titkos pillantás erejéig: tudtuk, hogy mire Mandy bármit is mondhatna Shaynek, egy tenger választ el minket tőlük. – Csak nyugodtan – mondtam. – De anyámnak ne szólj. Neki finoman kell majd beadagolnunk. – Majd Mandy áttéríti a bátyádat, nem igaz, Mandy? – Esküszöm, Melda... Ekkor nyílt a hármas ajtaja, és kijött Mr. Daly. Fölrángatta a nadrágját, és karba tett kézzel az ajtófélfának dőlt. – 'stét, Mr. Daly – köszöntem oda. Nem vett rólam tudomást. Mandy és Imelda fölegyenesedett, és vetettek egy
oldalpillantást Rosie-ra. – Julie-t várjuk – szólalt meg Rosie. – Nagyszerű – mondta Mr. Daly. – Akkor őt várom én is. – Azzal előhúzott az inge zsebéből egy megnyomódott cigarettát, és óvatosan elkezdte kiegyengetni. Mandy leszedett a pulcsijáról egy szöszt, és azt vizsgálgatta, Imelda pedig a szoknyáját igazgatta. Azon az estén még Mr. Dalynek is örültem, és nem is csak az a gondolat vidított fel, hogy milyen képet vág majd hétfő reggel. – Nagyon kiöltözött ma este, Mr. Daly – szóltam oda neki. – Talán maga is diszkóba készül? Rebbent az állkapocsizma, de szótlanul nézte tovább a lányokat. – Nyomorult Hitler! – motyogta halkan Rosie, és a farmerdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét. – Ne nézzük meg, mi tart ilyen soká Julie-nak? – javasolta Imelda. Rosie vállat vont. – Akár meg is nézhetjük. – Szia, Frankie – mondta Mandy, és rám villantott egy kihívó mosolyt. Gödröcskék lettek tőle az arcán. – És add át üdvözletemet Shaynek is. Miközben Rosie elfordult tőlem, az egyik szemhéja lejjebb ereszkedett, és az ajkát is lebiggyesztette egy icipicit kacsintás és csók. Aztán fölszaladt a négyes számú ház lépcsőjén, elnyelte a sötét folyosó, és eltűnt az életemből. Éjszakák százait virrasztottam át a hálózsákomban a büdös rockerekkel és Keith Moonnal körülvéve, és valami apró jelet keresve ronggyá analizáltam azt az utolsó öt percet. Úgy éreztem, kezdek becsavarodni: kellett, hogy legyen valami, gondoltam, az nem létezik, hogy nem volt semmi árulkodó jel – és mégis megesküdtem volna a naptár összes szentjére, hogy nem kerülte el a figyelmemet semmi. Aztán egyszer csak úgy tűnt, hogy talán mégsem ment el végképp az eszem, talán mégsem én vagyok a világ leghiszékenyebb palimadara. Úgy tűnt, elképzelhető, hogy egyszerűen igazam van, és tényleg nem volt semmi. Nagyon vékony a választóvonal. Az égvilágon semmi nem volt abban a levélben, ami arra utalt volna, hogy nekem szól. Mégis biztosra vettem, hiszen engem dobott Rosie, nem mást. Csakhogy az eredeti tervünknek része volt, hogy azon az éjszakán „dobunk” egy csomó embert. Tehát az a levél szólhatott a családjának, a barátnőinek vagy az egész Faithful Place-nek is. A régi szobánkban apám olyan hangot hallatott, mint a vízibölény, ha fojtogatják. Kevin motyogott álmában, és a másik oldalára fordult: nagyot csapott a bokámra a lendülő karja. Az eső egyenletes, erős tempóra állt be. Mint már említettem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy egy lépéssel az előtt a bizonyos megrendítő gyomros előtt járjak. Így aztán tudtam, hogy a hétvége hátralevő részében, vagy talán még azután is abból kell majd kiindulnom, hogy Rosie nem jutott ki élve a Faithful Place-ről.
Reggel, amint meggyőztem Dalyéket arról, hogy avatott kezeim közt szeretnék hagyni a bőröndöt, és nem szeretnék kihívni a rendőrséget, beszélnem kell Imeldával, Mandyvel és Julie-val. Mami hét körül kelt föl: az esőben is jól hallottam az ágyrugók nyikorgását. A konyha felé menet egy hosszú percre megállt az utcai szoba ajtajában, onnan nézett minket Kevinnel, és a jó ég tudja, mit gondolt közben. Nem nyitottam ki a szememet. Végül savanyú fintorral megszívta az orrát, és ment tovább. A reggelibe mindent beleadott: tükörtojás, szalonna, kolbász, véres hurka, bundás kenyér, sült paradicsom. Egyértelműen közölni akart ezzel valamit, de nem tudtam rájönni, mi az üzenet: lehetett az, hogy Látod, nélküled is jól megvagyunk, vagy az, hogy Még ma is halálra dolgozom magam érted, bár nem érdemled meg, esetleg az, hogy Ha infarktust kapsz attól, amit most bezabálsz, kvittek leszünk. A bőröndöt senki sem hozta szóba: úgy tűnt, boldog családi reggelit játszunk, és ez részemről rendben volt. Kevin belapátolt mindent, ami a keze ügyébe került, és időnként lopva rám pillantott az asztal túloldaláról, mint az idegent mustrálgató gyerek. Apám csöndben evett, csak egy-egy mordulással jelezte, hogy kér még. Én fél szemmel az ablakot lestem, és nekiláttam anyám megdolgozásának. A direkt kérdésekre csak bűntudatébresztő monológ lett volna a válasz: Nicsak, hirtelen érdekelni kezdtek Nolanék, pedig huszonkét éven át hidegen hagyott, hogy mi van bármelyikünkkel is, öblítés, újraindítás. Mami infóbankjába a rosszallás kiváltásán át vezet az út. Már az este észrevettem, hogy az ötös számú házat a babarózsaszín különösen édibédi árnyalatára festették, ami bizonyára kiváltott nála egy-két dührohamot. – Milyen szépen felújították az ötöst – jegyeztem meg, hogy anyám letorkolhasson valamiért. Kevin riadtan meredt rám, mintha azt kérdezné: „Megőrültél?” – Úgy néz ki, mintha leokádta volna egy Teletubby – mondta bundás kenyérrel teli szájjal. Anyánk ajka gyakorlatilag eltűnt. – Juppik – mondta, mintha az valami betegség lenne. – Informatikus mind a kettő, bármit is jelentsen ez. Nem fogod elhinni: au pairjük van. Hallottál már ilyet? Egy fiatal lányka Oroszországból vagy valami hasonló helyről, akkor se tudnám kiejteni a nevét, ha holtom napjáig gyakorolnám. A gyerek még csak egyéves, Isten irgalmazzon neki, és hétköznap nem látja se az anyukáját, se az apukáját. Nem is tudom, minek kellett nekik egyáltalán. A megfelelő pontokon kiadtam valami döbbent hangot. – Hova lettek Halley-ék meg Mrs. Mulligan? – Halley-ék kiköltöztek Tallaghtba, amikor a tulaj eladta a házat. Én fölneveltem mind az ötötöket ebben a lakásban, és soha nem kellett hozzá semmiféle au pair. Akármibe lefogadnám, hogy az a nő epidurálisan szülte meg a gyereket. – Mami beleütött a serpenyőbe még egy tojást.
Apám fölnézett a kolbászából. – Mégis, hányat írunk szerinted? Mrs. Mulligan már tizenöt éve meghalt. Az a nő nyolcvankilenc éves volt, az ég szerelmére. Ez elterelte Mami figyelmét az epidurális juppikról; imádja a haláleseteket. – Nem fogod kitalálni, ki halt meg még – mondta. Kevin a szemét forgatta. – Ki? – kérdeztem kötelességtudóan. – Mr. Nolan. Soha életében nem volt beteg egy napig se, aztán se szó, se beszéd, összeesett a misén. Éppen ment vissza a helyére áldozás után. Infarktust kapott. Na, ehhez mit szólsz? Hoppá, Mr. Nolan! Rés a pajzson. – Ez borzalmas – mondtam. – Isten nyugosztalja. Annak idején sokat lógtam együtt Julie Nolannel. Vele mi van? – Sligo – közölte komor, önelégült hangon anyám, mintha Juliet Szibériába száműzték volna. Azzal rákaparta a tányérjára a reggeliből neki maradt mártíradagot, és leült az asztalhoz. Láttam, hogy már kicsit kacsázva jár a rossz csípője miatt. – Amikor odaköltözött a gyár, ment ő is. A temetésre hazajött. Olyan az arca a sok szoláriumozástól, mint az elefánt segge. Hova jársz mostanában misére, Francis? Apám horkant egyet. – Hol ide, hol oda – mondtam. – És Mandy Cullen? Ő még megfordul errefelé? Tudod, a kis fekete, akinek tetszett Shay. – Shay mindenkinek tetszett – szólt közbe vigyorogva Kevin. – Amikor megnőttem, egyfolytában azokon a lányokon gyakoroltam, akik lemaradtak Shayről. Mire Papa: – Kis kurvapecérek vagytok tik mind. – Azt hiszem, ezt kedvességből mondta. – És nézd meg Shayt most – szólalt meg Mami. – Mandy hozzáment egy aranyos fickóhoz a New Streetről, és most már Mandy Brophynak hívják. Két gyerekük van, meg kocsijuk. A mi Shayünknek is meglehetne mindez, ha megmozdítja a seggét. Te meg, fiatalember – bökött Kevinre a villájával –, ugyanígy végzed, ha nem vigyázol magadra. Kevin a tányérjába mélyedt. – Jól megvagyok én. – Előbb-utóbb meg kell állapodnod, nem élhetsz vígan holtod napjáig. Hány éves is vagy? Eléggé zavarba ejtő volt, hogy én ezúttal kimaradok a szórásból. Nem mintha elhanyagolva éreztem volna magam, de kezdett megint szöget ütni a fejembe, hogy mi történt Jackie lepcses szájával. – És itt lakik még Mandy a közelben? – kérdeztem. – Be kéne ugranom hozzá, ha már itt vagyok. – Még mindig a kilencesben lakik – felelte kapásból anyám. –
Mr. és Mrs. Cullené az alsó szint, Mandyé meg a családjáé a két felső, így tud gondoskodni a szüleiről. Nagyszerű lány az a Mandy. Minden szerdán elviszi az édesanyját a klinikára, ahova a csontjai miatt jár, pénteken meg a... Először csak arra lettem figyelmes, hogy alig hallható kopogás töri meg az eső egyenletes, monoton zaját. Valahonnan az utcáról jött a hang. Már nem figyeltem anyámra. Egyre közelebbről hallatszottak a vízben tocsogó léptek, majd hangokat is hallottam. Letettem a kést-villát, és az ablakhoz siettem. („Francis Mackey, mi az isten haragját csinálsz?”) Nora Dalynek ennyi év után is pontosan ugyanolyan volt a járása, mint a nővéréé. – Kéne egy kukazsák – mondtam. – Nem etted meg, amit főztem! – csattant föl Mami, és a tányéromra mutatott a késével. – Leülsz a helyedre, és megeszed az utolsó szemig! – Majd később. Hol tartjátok a szemeteszsákokat? Mami fölszegte az összes tokáját: készen állt a harcra. – Nem tudom, hogy élsz te manapság, de az én házamban nem megy pocsékba a jó étel! Edd meg, majd utána kérdezhetsz. – Mami, erre most nincs időm. Ezek Dalyék. – Kihúztam a fiókot, amelyben annak idején a kukazsákok laktak: tele volt összehajtogatott, csipkés isten tudja, mikkel. – Csukd be azt a fiókot! Úgy viselkedsz, mintha itt laknál... Kevin, az okos fiú, már régen lesunyta a fejét. – Miből gondolod, hogy Dalyék látni akarják a randa pofázmányodat? – érdeklődött apám. – Alighanem téged okolnak mindenért. –...csak úgy belibeg ide a nagyságos úr... – Alighanem igazad van – hagytam rá apámra, miközben újabb fiókokat rángattam ki –, de azért megmutatom nekik azt a bőröndöt, és nem akarom, hogy megázzon. Hol a picsába... – nem találtam mást, csak ipari mennyiségű bútorfényezőt. – Vigyázz a szádra! A sült szalonna meg a tojás már nem elég jó neked... Apámnak is volt még hozzáfűznivalója: – Várj csak, veszem a cipőmet, és jövök én is. Szeretném látni, milyen pofát vág Matt Daly. És Olivia még azt akarta, hogy idehozzam Hollyt. – Inkább ne, kösz. – Mit szoktál reggelizni otthon, kaviárt? – Frank! – Kevin nem bírta tovább. – A mosogató alatt. Kinyitottam a konyhaszekrényt, és hála a jóságos istennek, ott volt a Szent Grál: egy tekercs kukazsák. Letéptem egyet, és kimentem az utcai szobába. – Befizetsz erre a menetre? – kérdeztem útközben Kevintől. Be kellett látnom, hogy Papának igaza van: Dalyék aligha tartoznak a rajongóim közé, Kevint viszont, hacsak nem állt be időközben gyökeres változás, nem gyűlöli senki. Kevin hátralökte a székét. – Hála annak a magasságos kurva... – morogta.
Az utcai szobában a tőlem telhető legfinomabban ráhúztam a kukazsákot a bőröndre. – Jézusmária! – mondtam. Mami még bírta szuflával. („Kevin Vincent Mackey! Most azonnal bevonszolod ide a segged, visszaülsz az asztalhoz, és...”) – Itt még nagyobb az őrültekháza, mint amire emlékeztem. Kevin vállat vont, és vette a kabátját. – Ha elmentünk, lenyugszanak. – Mondtam, hogy elmehetsz az asztaltól? Francis! Kevin! Figyeltek tik rám? – Kussolj már a picsába! – mondta Papa Maminak. – Próbálnék enni. Nem emelte föl a hangját, legalábbis egyelőre nem, mégis megfeszült az állkapcsom, és láttam, hogy Kevin szeme egy másodpercre lecsukódik. – Húzzunk – mondtam. – El akarom csípni Norát, mielőtt hazaér. A két alkaromon egyensúlyozva vittem le a bőröndöt a földszintre, igyekeztem kesztyűs kézzel bánni a bizonyítékokkal. Kevin nyitotta nekem az ajtókat. Az utca üres volt Dalyéket elnyelte a hármas számú ház. A süvöltő szél mellbe taszított, mintha egy hatalmas kéz tesztelte volna a bátorságomat, hogy tovább merek-e menni. Amennyire emlékszem, a szüleim és Dalyék mindig is utálták egymást, mint a szart, és ennek okai olyan kusza szövevényt alkotnak, hogy egy kívülálló fejében biztos elpattanna egy véredény, ha megpróbálná megérteni. Annak idején, amikor járni kezdtünk Rosie-val, kérdezősködtem egy kicsit, mert nem értettem, miért van a plafonon Mr. Daly, de szinte biztos vagyok benne, hogy csak a felszínt karcolgattam. Részben arról volt szó, hogy a Daly család férfitagjai a Guinnessnél dolgoztak, és ez egy osztállyal a többiek fölé emelte őket rendes munkahelyük volt, ahol járulékos juttatásokat is kaptak, és esélyt az előrejutásra. Rosie apja esti iskolába járt, és arról beszélt, hogy följebb fog jutni, elkerül a gyártósorról. Jackie-től azt is tudtam, hogy ma már valamiféle munkavezető, és hogy megvették a tulajtól a Faithful Place 3-at. Márpedig a szüleim nem szerették az olyan embereket, akik „sokat képzelnek magukról”, Dalyék pedig nem szerették a munkanélküli, alkoholista selejteket. Anyám szerint valamiféle féltékenység is szerepet játszott a dologban, amiért ő játszi könnyedséggel kipottyantott mind az ötünket, Theresa Dalynek meg csak két lányra futotta, fiút nem szült az urának. Ezt a vonalat azonban nem volt érdemes sokáig erőltetni, mert akkor anyám mesélni kezdett Mrs. Daly vetéléseiről. Mami és Mrs. Daly többnyire beszélő viszonyban voltak: a nők jobban szeretik testközelből utálni egymást, úgy sokkal jobb hecc az egész. Olyat viszont sosem láttam, hogy Papa és Mr. Daly akár csak két szót is váltott volna egymással. A legközelebb abban az évi egy-két esetben álltak a közvetlen kommunikációhoz – és nem tudtam, hogy ennek mi köze lehet akár munkaügyi kérdésekhez,
akár holmi szülészeti okokból fakadó irigységhez –, amikor apám a szokottnál kicsivel jobban feltankolva érkezett haza, és eltántorgott egészen a hármasig. Imbolyogva rugdosta a kerítést, és azt üvöltötte, hogy Matt Daly jöjjön ki, és küzdjön meg vele, mint férfi a férfival, míg végül kiment hozzá Mami és Shay – vagy ha Mami aznap este éppen takarított valami irodában, akkor Carmel, Shay meg én –, és rávették, hogy jöjjön haza. Ilyenkor éreztük, hogy az egész utca figyel, sugdolózik és élvezi a műsort, de Dalyék soha nem nyitottak ablakot, sőt még villanyt sem gyújtottak. A legnehezebb az volt, hogy a lépcsőn kanyarodni is kellett Papával. – Ha bejutottunk – mondtam Kevinnek, miután a nyakunk közé szedtük a lábunkat, hogy ne ázzunk bőrig, és ő már kopogtatott is a hármas ajtaján –, te beszélsz. Ettől megijedt. – Én? Miért pont én? – A kedvemért. Csak azt mondd el, hogy került elő ez a koffer. Onnan majd átveszem a szót. Nem tűnt valami boldognak, de hát a mi Kevünk mindig is szeretett mások kedvében járni, és mire megfogalmazta volna viszonylag kedvesen, hogy ez az én bizniszem, úgyhogy végezzem el én a piszkos munkát, már nyílt is az ajtó, és kikukucskált Mrs. Daly. – Kevin – kezdte. – Hogy va... – És ekkor megismert. Elkerekedett a szeme, és csuklásra emlékeztető hangot adott. Elővettem a legsimább modoromat. – Mrs. Daly, elnézést kérünk a zavarásért. Bejöhetnénk egy percre? A mellkasán volt a keze. Kevnek igaza volt a körmeivel kapcsolatban. – Én nem is... Minden zsaru tudja, hogy juthat be egy ajtón, ha bizonytalan emberrel áll szemben. – Ha behozhatnám ezt az esőről – mondtam, miközben beügyeskedtem mellette a bőröndöt. – Azt hiszem, fontos, hogy vessenek rá egy pillantást Mr. Dalyvel. Kevin is besomfordált utánam, látszott rajta, hogy kínban van. Mrs. Daly elrikoltotta magát, hogy „Matt!”, de közben nem vette le rólunk a szemét. – Mami? – Nora lépett be az utcai szobába. Igencsak felnőtt nő lett, és olyan ruha volt rajta, amelyben ez jól látszott. – Ki a... Jézusom! Francis? – Személyesen. Szia, Nora. – Szentséges isten! – mondta Nora. Aztán a vállam fölött a lépcsőre vándorolt a tekintete. Mr. Dalyre úgy emlékeztem, mint valami kardigános Schwarzeneggerre, pedig a legnagyobb jóindulattal is csak középtermetű volt. A sovány, de izmos testalkatú, egyenes hátú, rövidre nyírt hajú férfi konokul előreugró állkapcsa még konokabb lett, amikor szép komótosan végigmért. Aztán megszólalt: – Nincs mondanivalónk a számodra. A mellettem álló Kevinre sandítottam. – Mr. Daly – vágott bele
gyorsan –, nagyon, nagyon fontos lenne, hogy megmutassunk önnek valamit. – Te mutathatsz, amit csak akarsz. De a bátyádnak el kell kotródnia a házamból. – Igen, tudom, és nem is jöttünk volna ide, de nem volt más választásunk, az istenre esküszöm. Fontos dologról van szó. Komolyan. Nem lehetne mégis, hogy...? Nagyon kérem, Mr. Daly! Hibátlan alakítás volt: egyik lábáról a másikra állt, kisimította a szeméből a belógó frufruját, feszengett, bénázott, izgult. Ha kirúgják, az olyan lett volna, mintha egy nagy, bolyhos szőrű juhászkutyát dobnának ki a házból. Nem csoda, hogy a kölyök értékesítési területen dolgozott. – Nem háborgatnánk önöket – tette még hozzá alázatosan, biztos, ami biztos –, de nem tudjuk, mi mást tehetnénk. Csak öt percet kérünk. Mr. Daly kis szünet után kurtán, kelletlenül bólintott. Jó pénzt adtam volna egy felfújható Kevin-bábuért, amelyet a hátsó ülésen fuvarozhatnék, és vészhelyzetben előkaphatnék. Bevezettek minket az utcai szobába, amely csupaszabb volt, mint Mamiéké, és világosabb: egyszínű bézs szőnyeg, tapéta helyett krémszínű festék, a falon II. János Pál berámázott fényképe meg egy szintén berámázott, régi szakszervezeti plakát. Csipketerítő, gipszkacsa sehol. Abban a szobában még gyerekkorunkban sem jártam soha, amikor pedig ki-be rohangáltunk a házakból. Sokáig nagyon szerettem volna, ha egyszer behívnak oda, szenvedélyesen, dühödten akartam, mint az olyan ember, akinek az orra alá dörgölik, hogy nem elég jó valamihez. De nem így képzeltem a szíves invitálás körülményeit. Az én verzióm szerint az ujján gyűrűt viselő Rosie-t átkarolva léptem volna be ide, akinek domborodik a pocakja, és széles mosoly ragyogja be az arcát. Nora leültetett bennünket a dohányzóasztalhoz. Láttam rajta, hogy átfut az agyán a tea és az aprósütemény gondolata, de aztán jobb belátásra tér. Letettem a bőröndöt az asztalra, nagy műgonddal fölhúztam a kesztyűmet – Mr. Daly alighanem az egyetlen ember volt az egész egyházközségben, aki szívesebben látott a házában egy zsarut, mint egy Mackey-t –, és lefejtettem a kofferről a kukazsákot. – Látták már ezt a bőröndöt? – kérdeztem. Egy pillanatig csönd telepedett a szobára. Aztán Mrs. Daly felszisszent, vagy felnyögött, vagy valahol a kettő között adott ki egy furcsa hangot, és a bőrönd felé kapott. Még időben leállítottam a mozdulatát. – Meg kell kérnem, hogy ne érjen hozzá. – Hol...? – kezdte nyers, reszelős hangon Mr. Daly, majd levegőt vett a fogai között. – Honnan szedtétek ezt? – Felismerik? – kérdeztem. – Az enyém – mondta az ökölbe szoruló kezének Mrs. Daly. –A nászutunkra vettem. – Honnan szedtétek? – ismételte hangosabban Mr. Daly. A vörös szín roppant egészségtelen árnyalatát öltötte az arca.
Fölvont szemöldökkel Kevinre néztem. Mindent egybevéve egész jól adta elő a sztorit: építőmunkások, anyakönyvi kivonat, telefonhívások. Én közben különböző tárgyakat mutattam föl illusztrációként, mint a mentőmellényt magasba emelő stewardess, és figyeltem Dalyéket. Amikor elmentem, Nora tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett. Kerek vállú, egy tömbből faragott, bongyor hajú süldőlány volt, és a korához képest igen fejlett, de ettől egy csöppet sem tűnt boldognak. De végül szépen kialakult: ugyanolyan szembeötlő alakja volt, mint Rosie-nak, kissé puha idomokkal, de azért olyan dögös volt, hogy hű! Ilyen alakot nemigen lát az ember manapság, amikor a lányok nullás méretűre éheztetik magukat, és ettől folyton nyűgösek. Nora pár centivel alacsonyabb volt Rosie-nál, és jóval kevésbé volt drámai a színkompozíciója – sötétbarna haj, szürke szem –, de egyértelmű volt a hasonlóság, igaz, nem akkor, ha szemtől szembe megnéztem magamnak, inkább akkor, ha vetettem rá egy gyors pillantást a szemem sarkából. Valami megfoghatatlan dolog volt ez a válla szögében, a nyaka görbületében, meg abban, ahogy hallgatta Kevint: abszolút mozdulatlanul, egyik kezével a könyökét fogva ült, és egyenesen az öcsémre szegeződött a tekintete. Nagyon kevesen tudnak csöndben ülni, és figyelni, Rosie viszont valóságos királynője volt ennek. Mrs. Daly is megváltozott, de nem jó irányba. Jól emlékeztem rá, hogy milyen vagány volt, ahogy csípőjét a korlátnak vetve dohányzott a lépcsőn, és kétértelmű dolgokat kiabált, amitől mi, fiúk, elvörösödtünk, és eliszkoltunk harsány, rekedtes kacaja elől. De miután Rosie elment – vagy talán csak az eltelt huszonkét év és Mr. Daly tette meg a hatását –, mintha elszállt volna belőle az élet: meggörbült a háta, a szeme tájékán beesett az arca, és általában véve olyan benyomást keltett, mint akinek jót tenne egy xanaxos tejturmix. És föltűnt még valami, ami mellbe vágott, mert amikor tinédzserek voltunk, ő pedig vénasszony, nem vettem észre: az, hogy a kék szemfesték, a szétrobbantott haj és az enyhe őrület leple alatt Mrs. Daly kiköpött Rosie. Miután fölfedeztem a hasonlóságot, folyton azt láttam. Ha akartam, ha nem, ott motoszkált a kép a szemem sarkában, majd mindjárt el is tűnt, mint egy hologram. Az, hogy Rosie az évek során átváltozhatott a saját anyjává, vadonatúj elemmel gazdagította a nyugtalanító momentumok tárházát. Mr. Dalyt viszont minél tovább néztem, annál inkább a nagyon is saját, szabadlelkű énjére emlékeztetett. A divatrendőrségért kiáltó szvetterére, avagy mellényére visszavarrtak néhány gombot, a fülszőrzetét szépen lenyírták, és frissen volt borotválva: az este nyilván vitt magával borotvát Noráékhoz, és megborotválkozott, mielőtt a lánya hazahozta őket. Mrs. Dalynek rángott az arca, nyöszörgött, és a kézfejébe harapott, úgy figyelte, ahogy végigmegyek a bőrönd tartalmán. Nora párszor mély lélegzetet
vett, hátravetette a fejét, és nagyokat pislogott, Mr. Daly viszont rezzenéstelen maradt. Egyre sápadtabb lett, és megrándult egy arcizma, amikor fölmutattam a születési anyakönyvi kivonatot, de semmi több. Kevin a mondókája végére ért. Rám pillantott, hogy jól csináltae. Visszahajtogattam Rosie lila ingét a bőröndbe, és lecsuktam a fedelet. Egy pillanatig néma csönd telepedett ránk. Aztán megszólalt a kifulladt Mrs. Daly: – De hát hogy került a tizenhatosba? Hiszen Rosie magával vitte Angliába! Kihagyott egy ütemet a szívem, annyira biztos volt a dolgában. – Honnan tudja? – kérdeztem. Csak bámult rám. – Miután Rosie elment, eltűnt a bőrönd is. – Honnan tudja tényszerűen, hogy Angliába ment? – Hát hagyott nekünk búcsúlevelet! A Shaughnessy gyerekek meg Sallie Hearne egyik fia hozták át másnap, a tizenhatosban találták. Abban megírta, hogy Angliába megy. Először azt hittük, hogy ti ketten... – Mr. Daly most megrezzent, merev, indulatos kis mozdulat volt. Mrs. Daly szaporán pislogott, és elhallgatott. Úgy tettem, mintha nem venném észre. – Hát, igen, gondolom, mindenki azt hitte – mondtam könnyedén. – Mikor jöttek rá, hogy nem együtt mentünk el? Miután senki más nem válaszolt, Nora szólalt meg: – Nagyon régen. Talán tizenöt éve, még mielőtt férjhez mentem. Egyik nap összefutottam Jackie-vel a boltban, és elmondta, hogy fölvette veled a kapcsolatot, és itt vagy Dublinban. Tőle tudtam meg, hogy Rosie nélküled ment el. – A bőröndre vándorolt a tekintete, majd ismét rám nézett, és villámgyorsan elkerekedett a szeme. – Gondolod, hogy... Mit gondolsz, hol lehet? – Egyelőre nem gondolok semmit – vettem elő a legkellemesebb hivatalos modoromat, mintha egy „átlagos” eltűnt lányról lenne szó. – Amíg nem tudunk egy kicsit többet, addig inkább nem gondolok semmit. Hallottak felőle bármit, mióta elment? Nem írt, nem telefonált, nem üzent valakivel, akivel összefutott valahol? Mrs. Daly tiszteletet parancsoló módon egy szuszra darálta el a következőket: – Telefonunk, ugye, nem volt, amikor elment, hogy hívott volna föl minket? Amikor lett telefonunk, fölírtam a számot, és átmentem a mamátokhoz meg Jackie-hez meg Carmelhez, és azt mondtam nekik, figyeljetek ide, ha bármit hallotok a ti Francisetekről, adjátok meg neki ezt a számot, és mondjátok meg neki, hogy mondja meg Rosie-nak, hogy hívjon föl minket, ha csak egy percre is karácsonykor, vagy... De miután hallottam, hogy nem veled van, akkor már, persze, tudtam, hogy nem fog telefonálni, hiszen nem tudja a számot, ugyebár. Írni attól még írhatott volna, de hát Rosie mindig akkor csinált mindent, amikor ő jónak látta. Viszont februárban lesz a hatvanötödik születésnapom, és arra biztos ír egy lapot, azt biztos nem mulasztja el... Egyre magasabb hangon, egyre gyorsabban beszélt, és törékeny
éle lett a hangjának. Mr. Daly ujjai egy pillanatra a kezére fonódtak, mire Mrs. Daly az ajkába harapott. Kevin úgy nézett ki, mint aki legszívesebben beszivárogna a díszpárnák közé, és nyomtalanul eltűnne. Nora halkan átvette a szót: – Nem. Egy szót sem hallottunk felőle. Először azt hittük... Gyorsan az apjára pillantott: arra gondolt, hogy Rosie nyilván biztosra vette, hogy ki van tagadva, amiért megszökött velem. – Még azután is, hogy megtudtuk, hogy nem vagy vele. Mindig is azt hittük, hogy Angliában van. – Mrs. Daly hátrahajtotta a fejét, és letörölt egy könnyet. Hát ennyi volt: gyors megoldás sehol. Azaz nem inthetek sietve búcsút a családomnak, hogy kitöröljem az emlékezetemből a tegnapi estét, és visszazökkenjek a saját életem viszonylagos normalitásába, és arra sincs esély, hogy leitassam Norát a sárga földig, és kiszedjem belőle Rosie telefonszámát. Mr. Daly roppant komolyan, egyikünkre sem nézve kijelentette: – Ki kell hívnunk a rendőrséget. Majdnem sikerült lepleznem a kétkedésemet. – Persze. Azt megtehetik. A családomnak is ez volt az első gondolata, de szerintem önöknek kell eldönteniük, hogy tényleg ezen az úton akarnak-e elindulni. Mr. Daly gyanakvóan méregetett. – És miért ne akarnánk? Nagyot sóhajtottam, és a hajamba túrtam. – Nézzék – mondtam. – Nagyon szeretném megnyugtatni önöket, hogy a zsaruk a súlyának megfelelően fogják kezelni ezt az ügyet, de nem tehetem. Ideális esetben azt szeretném, ha kezdetnek ujjlenyomat- és vérmintát keresnének a bőröndön – az arcát kezébe temető Mrs. Daly itt borzalmas, vinnyogó hangot adott –, de mielőtt ez megtörténne, adniuk kéne az ügynek egy számot, ki kéne jelölniük rá egy nyomozót, és ennek a nyomozónak le kéne adnia a vizsgálati kérelmet. És meg kell mondanom önöknek, hogy a kérelmét elutasítanák, mert senki sem hajlandó értékes erőforrásokat pazarolni olyan ügyre, ahol eleve nem is biztos, hogy bűncselekmény történt. Pár hónapig passzolgatja majd egymásnak az eltűnt személyek csoportja, a kihűlt ügyek csoportja meg az általános bűnügyi egység, aztán megunják, abbahagyják, és iktatják az aktát valami pincében. Erre föl kell készülniük. – És te? – kérdezte Nora. – Te nem tudnád igényelni azt a vizsgálatot? Szomorúan megcsóváltam a fejem. – Hivatalosan nem. Hiszen akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez határozottan nem olyan ügy, amivel az én egységem foglalkozni szokott. És ha egyszer bekerül a rendszerbe, akkor én már nem tehetek semmit. – De... – kezdte Nora. Kiegyenesedett ültében, és éberen figyelt engem. – De ha, mondjuk, nem kerülne be a rendszerbe, ha csak te foglalkoznál vele. Akkor nem tudnád... nincs valami mód arra, hogy...?
– Hogy szívességet kérjek egy-két embertől, és megsürgessem? – Fölvontam a szemöldökömet, és alaposan átgondoltam a felvetést. – Hát, talán menni fog. De ahhoz mindhárman egyértelműen el kell döntsétek, hogy ezt akarjátok. – Én ezt akarom – mondta egyből Nora. Gyorsan tud dönteni, állapítottam meg, éppen úgy, mint Rosie. – Ha megtennéd ezt értünk, Francis, ha meg tudnád... Kérlek, segíts. Mrs. Daly bólintott, majd előhalászott a szvettere ujjából egy papír zsebkendőt, és kifújta az orrát. – Nem lehet, hogy mégis Angliában van? Nem lehetséges? Szabályosan könyörgött nekem. Fájt hallgatni: Kevinnek meg is rándult az arcizma. – Dehogynem – mondtam szelíden –, lehetséges, hogy ott van. Ha rám bízzák ezt az ügyet, természetesen megpróbálok utánanézni ennek is. – Ó, istenem – suttogta fojtott hangon Mrs. Daly. – Ó, istenem... – Mr. Daly? – fordultam a férjéhez. Hosszú csönd. Mr. Daly a két térde közt összekulcsolt kézzel bámulta a bőröndöt, mintha nem hallotta volna, mit mondtam. Végül mégis megszólalt: – Nem kedvellek téged. És a családodat sem. Ezt kár lenne tagadni. – Igen – mondtam. – Az idők során feltűnt. De most nem a Mackey család tagjaként vagyok itt, hanem rendőrtisztként, aki talán segíteni tud abban, hogy megtalálják a lányukat. – Soron kívül, a pult alatt, a hátsó ajtón keresztül. Az emberek nem változnak. – A jelek szerint nem – villantottam rá egy nyájas mosolyt. – A körülmények viszont változnak. És most úgy alakult, hogy ugyanazon az oldalon állunk. – Valóban? – Én az ön helyében bíznék ebben – mondtam –, mert ennél jobb lehetősége nincs. Tehát döntse el, hogy kellek, vagy nem kellek. Most rám emelte a tekintetét, és hosszasan, fürkész tekintettel méregetett. Egyenes derékkal ültem, és tiszteletre méltó arcot vágtam, mint a szülői értekezleteken. Mr. Daly végül kurtán bólintott, mintha csak megrándult volna a feje, és nem túl szívélyesen azt mondta: – Csináld. Tedd meg, amit tudsz. Kérlek. – Rendben – feleltem, és elővettem a jegyzetfüzetemet. – Mesélniük kell nekem Rosie szökéséről. Kezdjék az előző naptól. A lehető legrészletesebben. Kívülről tudták az egészet, mint minden család, amelyik elvesztette egyik gyermekét. Egy anya egyszer megmutatta nekem, melyik pohárból ivott a fia, mielőtt túladagolta magát. Adventi vasárnap reggel volt, a szürkésfehér égbolt alatt úgy lógott a levegőben az ember lehelete, mint a köd. Rosie szombat este korán
ért haza, így a kilencórás misére ment el a családdal, nem a délire egyedül, mint máskor, ha sokáig kimaradt. Miután hazajöttek, megsütötték reggelire a szalonnás tojást – hiszen akkoriban még egy nagy adag Üdvözlégy Máriát szabtak ki a gyóntatószékben arra, aki evett a szentáldozás előtt. Rosie behozta a ruhákat a hátsó kertből, és kivasalt, amíg az anyja mosott, és közben megbeszélték, hogy mikor vegyék meg a sonkát a karácsonyi ebédhez. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt a gondolatra, hogy Rosie nyugodtan társalgott egy étkezésről, amelyen nem állt szándékában részt venni, és közben a kettőnk közös karácsonyáról ábrándozott. Aztán nem sokkal tizenkettő előtt a két lány átsétált a New Streetre, hogy átkísérjék Daly nagymamát a vasárnapi ebédre, ebéd után pedig tévéztek egy kicsit – na, ez is egy olyan dolog volt, ami kiemelte Dalyéket a magunkfajta parasztok közül: a saját tévé. A fordított sznobizmus mindig igen mókás: olyan apró nüanszokat fedeztem fel újra, amelyeknek jóformán a létezéséről is megfeledkeztem már. A nap hátralevő része is a nagy semmi jegyében telt. A lányok hazakísérték a nagyit, Nora elment, hogy elüsse az időt pár barátnőjével, Rosie pedig bevonult a szobájukba olvasni, vagy talán csomagolni, netán megírni azt a bizonyos levelet, vagy csak ülni az ágya szélén, és mélyeket lélegezni. Vacsora, még egy kis házimunka, még egy kis tévézés, aztán Rosie segített Norának a matekleckéjében; a nap folyamán egyetlen apró jel sem utalt arra, hogy Rosie-nak lenne valami a tarsolyában. – Egy angyal volt – mondta komoran Mr. Daly. – Egész héten egy földre szállt angyal volt. Tudhattam volna, hogy készül valamire. Nora fél tizenegy körül feküdt le, a család többi tagja pedig valamivel tizenegy után – Rosie-nak és az apjának reggel munkába kellett mennie. A két lány osztozott az egyik hálószobán, a szüleik a másikon: Dalyéknek nem volt szükségük kihúzható kanapéra, köszönték szépen. Nora emlékezett az átöltöző Rosie pizsamájának zizegésére, meg az elsuttogott ,jó éjt”-re is, amikor a nővére ágyba bújt, onnantól kezdve viszont semmire. Nem hallotta, amikor Rosie fölkelt, nem hallotta, amikor felöltözött, nem hallotta, amikor kisurrant a szobából, majd a házból. – Akkoriban úgy aludtam, mint akit fejbe vertek – mondta már-már magyarázkodva, mintha az idők során kapott volna ezért rendesen. – Tinédzser voltam, tudod, hogy van ez olyankor... – Reggel, amikor Mrs. Daly bement, hogy fölkeltse a lányokat, Rosie nem volt sehol. Először nem aggódtak érte jobban, mint az utca túloldalán miattam. Az volt a benyomásom, hogy Mr. Daly alighanem tett néhány epés megjegyzést a másokat semmibe vevő modern ifjúságra, de semmi több. A nyolcvanas évek Dublinja még biztonságos hely volt, gondolták, Rosie-nak biztos valami reggeli programja akadt, esetleg a barátnőivel találkozik valami rejtélyes, lányos okból. Aztán, nagyjából akkor, amikor Rosie már a reggelit
is lekéste, megjelentek a Shaughnessy fiúk meg Barry Hearne a levéllel. Nem volt világos, hogy mit kerestek azon a hideg hétfő reggelen a tizenhatosban, de én hasisra vagy pornóra fogadtam volna – hiszen közkézen forgott akkoriban pár felbecsülhetetlen értékű magazin, amelyeket Angliából csempészett be valakinek az unokatestvére. De akárhogy is, ekkor szabadult el a pokol. Dalyék verziója valamivel kevésbé volt színes és érzékletes, mint Keviné – az öcsém egyszer-kétszer rám is sandított, miközben előadták –, de nagy vonalakban ugyanazt mondták el, mint ő. A bőrönd felé intettem a fejemmel. – Ezt hol tartották? – A lányok szobájában – felelte a begörbített ujjainak Mrs. Daly. – Rosie ebben tartotta a tartalék ruháit meg a régi játékait, mert akkor még nem volt beépített gardróbszekrényünk, ugye, nem volt senkinek... – Próbáljanak visszagondolni: emlékszik valamelyikük, hogy mikor látta utoljára a bőröndöt? Nem emlékezett senki. Nora szólalt meg – Lehet, hogy hónapok óta nem láttuk. Rosie az ágya alatt tartotta, én csak akkor láttam, ha kihúzta, hogy előszedjen belőle valamit. – És a tartalma? Emlékszel, mikor láttál utoljára Rosie-nál valamit, amit abban a bőröndben tartott? Kazettát vagy ruhát? Csönd. Aztán Nora fölkapta a fejét, és egy árnyalattal hangosabban szólalt meg: – A walkman! Azt láttam csütörtökön, három nappal az előtt, hogy Rosie elment. Sokszor kivettem az éjjeliszekrényéből, amikor hazajöttem az iskolából, és hallgattam a kazettáit, amíg meg nem jött ő is a munkából. Ha tetten ért, kaptam egy fülest, de megérte, mert neki voltak a legjobb zenéi... – És miért vagy olyan biztos benne, hogy csütörtökön láttad a walkmant? – Mert olyankor vettem kölcsön. Csütörtökön és pénteken Rosie Imelda Tierney-vel ment munkába, és együtt is jöttek haza. Emlékszel Imeldára? Együtt varrtak Rosie-val a gyárban. Szóval azokon a napokon nem vitte magával a walkmant. A hét többi napján viszont Imelda más műszakban volt, úgyhogy Rosie egyedül ment, és olyankor zenét hallgatott útközben. – Tehát láthattad a walkmant pénteken is, nem csak csütörtökön. Nora megrázta a fejét. – Pénteken moziba jártunk iskola után egypáran. Azon a pénteken én is elmentem. Jól emlékszem, mert... – Itt elpirult, elhallgatott, és vetett egy oldalpillantást az apjára. Mr. Daly kertelés nélkül folytatta helyette: – Jól emlékszik, mert miután Rosie megszökött, sokáig nem engedtem el őt csavarogni. Egy lányunkat elvesztettük a túlzott lazaság miatt, a másiknál nem voltam hajlandó ilyen rizikót vállalni. – Értem – mondtam, és bólogattam, mintha valami tökéletesen épeszű dolgot közölt volna. – És csütörtök délutánnál későbbi időpontra egyikük sem emlékszik, hogy láttak volna valamit a
bőröndből? Általános fejrázás. Ha Rosie csütörtök délután még nem volt összepakolva, akkor egy kicsit későre hagyta a bőrönd elrejtését, hiszen apuka dobermann-hajlamait ismerve fennállt a veszély, hogy már nem lesz rá alkalma. Így már egy icipicit, tényleg csak egy hangyányival nagyobb esély mutatkozott arra, hogy valaki más dugta el a koffert. – És olyasmit észrevettek, hogy valaki Rosie körül lebzsel, és zaklatja? – kérdeztem. Mr. Daly tekintete beszédes volt: Micsoda, rajtad kívül? De végül nem tette közkinccsé ezt a gondolatát. Egyenletes, nyugodt hangon szólalt meg – Ha észrevettem volna, hogy valaki háborgatja, kézbe vettem volna az ügyet. – Nem volt valakivel nézeteltérése, problémája? – Nekünk nem említett ilyesmit. Te alighanem többet tudhatsz az effélékről, mint mi. Tudjuk, mennyit mondanak el a szüleiknek az ilyen korú lányok, ugye. – Még egy utolsó kérdés – mondtam. Előhalásztam a bőrdzsekim zsebéből egy rakás borítékot, akkorákat, hogy épp elfért bennük egy fénykép, és kiosztottam hármat. – Felismerik ezt a nőt? A Daly család jól megnézte magának, de egyikük fejében sem gyúlt százwattos égő, feltehetően azért, mert Tipi-Tapi matektanárnő egy nebraskai középiskolában, és az internetről szedtem le a fotóját. Bárhová megyek, velem tart Tipi-Tapi is. A fotónak jó széles a fehér szegélye, mert így senki sem érzi úgy, hogy nagyon finoman kell bánnia vele, és mivel a nő bolygónk legjellegtelenebb külsejű teremtménye, az emberek jó alaposan megnézik maguknak – jó eséllyel mindkét hüvelyk- és mutatóujjuk segítségével –, mire meggyőződnek róla, hogy nem ismerik. Sokat köszönhetek Tipi-Tapinak, nem kevés ujjlenyomatot sikerült azonosítanom ezzel a finom trükkel. Most éppen azt próbáltam kideríteni, hogy Dalyék hagytak-e ujjlenyomatot a bőröndön. Egy észbontó, bár elég valószínűtlen eshetőség miatt villogott a vészjelzőm: ha ugyanis Rosie mégis azért indult el az éj leple alatt, hogy velem találkozzon, és tartotta magát a tervünkhöz, akkor, mivel nem kellett előlem bujkálnia, nyilván ugyanúgy hagyta volna el a házat, ahogy éri: ki a bejárati ajtón, le a lépcsőn, és egyenesen ki az utcára. Én viszont egész éjjel jól láttam a megbeszélt találkahelyről a Faithful Place minden egyes centiméterét, és az az ajtó egyszer sem nyílt ki. Akkoriban a hármas számú ház középső színtje volt a Daly családé. Fölöttük a Hamson nővérek laktak, három öregecske, izgékony vénkisasszony, akiktől kaphatott az ember vajas kenyeret meg cukrot, ha kézbesítette az üzeneteiket, a pincében pedig a szánnivaló, aprócska, beteges Veronica Crotty éldegélt, aki azt mondta, hogy a férje utazó ügynök, meg a szánnivaló, aprócska, beteges gyereke. Azaz biztos lehettem abban, hogy ha a
találkahelyre igyekvő Rosie-nak valaki útját állta, akkor az a valaki itt ül velünk szemben a dohányzóasztalnál. Úgy tűnt, a Daly család mindhárom tagját őszintén sokkolja és fölkavarja az ügy, de hát ez oly sok mindent jelenthet. Hiszen Nora akkor nagydarab, nehéz korban lévő gyerek volt, Mrs. Daly az őrület spektrumának valamelyik színárnyalatában pompázott, Mr. Dalynek pedig adott volt a könnyen dühbe jövő, rossz természete, továbbá a velem kapcsolatos súlyos problémái, és az izomzata is, ha nem is volt az az emlékezetemben élő Terminátor. Hiszen Rosie nem volt pehelysúlyú lány, az apján kívül senki sem tudta volna eltávolítani onnan a holttestét. Mrs. Daly a fényképet idegesen vizslatva azt kérdezte: – Na most ki ez a nő? Soha nem láttam a környéken. Gondolod, hogy bánthatta a mi Rosie-nkat? De hát ahhoz mintha kicsi lenne, nem? Rosie erős lány volt, nem hinném, hogy... – Én is azt mondanám, hogy a hölgynek valószínűleg semmi köze a dologhoz – feleltem őszintén, miközben szép sorban visszacsúsztattam a zsebembe a borítékokat. – Csak számításba veszek minden eshetőséget. – De úgy gondolod, hogy valaki bántotta Rosie-t – szólalt meg Nora. – Korai lenne ilyen következtetést levonni – feleltem. – Elindítom a vizsgálatot, és ha van valami fejlemény, jelentkezem. Azt hiszem, ennyi elég lesz ahhoz, hogy elinduljunk. Köszönöm, hogy rám szánták az idejüket. – Kevin úgy pattant föl, mintha rugóra járna. Lehúztam a kesztyűmet, hogy búcsúzóul kezet fogjak velük. A telefonszámukat nem kértem el – nem lett volna értelme túlfeszíteni a húrt –, és azt sem kérdeztem meg, hogy megvan-e még Rosie levele. A gondolatra is merevgörcsbe rándult az állkapcsom, hogy újra látnom kell. Mr. Daly kikísért minket. Az ajtóban váratlanul kibökte: – Amikor nem jött levél Rosie-tól, azt hittük, te nem engeded, hogy írjon nekünk. Ez lehetett valamiféle bocsánatkérés, de egy utolsó szurkapiszka is. – Rosie soha nem hagyta, hogy bárki is megakadályozza valamiben – mondtam. – Mihelyt megtudok valamit, jelentkezem. Amikor Mr. Daly becsukta mögöttünk az ajtót, hallottam, hogy vagy a felesége, vagy Nora sírva fakad. 4. fejezet Az eső alábbhagyott, már csak enyhén szitált, de a felhőzet egyre sűrűbb és sötétebb lett, látszott, hogy még tartogat valamit. Mami az utcai szoba ablakához nyomta az orrát, és olyan kíváncsiság-sugarakat bocsátott ki, hogy gyakorlatilag leégették a szemöldökömet. Amikor meglátta, hogy arrafelé nézek,
villámgyorsan fölkapott egy rongyot, és bőszen pucolni kezdte az üveget. – Jól csináltad – mondtam Kevinnek. – Örök hálám. Vetett rám egy gyors oldalpillantást. – Fura volt. Hát igen: láthatta a nagytesóját, aki egykor csipszet csórt neki a boltból, zsaru üzemmódban. – Nem látszott rajtad, hogy furán érzed magad – mondtam elismerően. – Igazán profin csináltad. Van érzéked hozzá, mondták már? Kevin vállat vont. – És most? – Berakom ezt a kocsimba, mielőtt Matt Daly meggondolja magát – mondtam, miközben az egyik karomon a bőröndöt egyensúlyoztam, a másikkal meg egy széles vigyor kíséretében odaintegettem Maminak –, aztán elcsevegek egy kicsit egy régi ismerősömmel. Te meg addig elcivakodsz helyettem Mamival és Papával. Kevinnek elkerekedett a szeme, láthatóan elborzadt. – Jaj, magasságos úrjézus, csak azt ne! Még mindig a reggeli miatt fog hőbörögni. – Ugyan már, Kev. Kösd föl a gatyádat, és tegyél meg ennyit a csapatért. – Persze, a csapatért! Hát a kis faszomat, azt! Eleve te akasztottad ki, aztán elvárnád tőlem, hogy tartsam a hátamat miattad? Égnek állt a haja a dühtől. – Bingó! – mondtam. – Nem szeretném, ha Mami zaklatná Dalyéket, és azt se szeretném, hogy máris elkezdje terjeszteni az igét. Csak annyi kell nekem, hogy kábé egy óráig még ne kavarjon. Kérhetek tőled ennyit? – És mégis, mit kéne tennem, ha elindul valahova? Vigyem a földre, mint a rögbiben? – Mi a telefonszámod? – Előkotortam azt a mobilomat, amelyiken a „fiaim” és az informátoraim szoktak hívni, és megírtam Kevnek, hogy SZIA. – Nna – mondtam elégedetten. – Ha Mami elszabadul, csak válaszolsz erre az SMS-re, és majd én földre viszem. Így megfelel? – Kurvára – motyogta az ablakot bámulva Kevin. – Pompás – mondtam, és megveregettem a vállát. – Derék harcos vagy. Egy óra múlva itt találkozunk, és este meghívlak pár sörre, mit szólsz? – Pár sör alighanem kevés lesz – felelte komoran Kev, majd fölhúzta a vállát, és elindult, hogy szembenézzen a kivégzőosztaggal. Szépen elhelyeztem a bőröndöt a csomagtartóban, hogy később elvigyem egy bájos technikus hölgynek, akinek véletlenül tudtam a lakcímét. Az egyik kerítésfalon hátrányos hajviseletű, szemöldök nélküli tízévesek kornyadoztak: a kocsikat kuksizták, és drót vállfákon járt az eszük. Más se hiányzott, mint hogy eltűnjön a bőrönd, mire visszajövök. Lenyomtam a seggemet a
csomagtartóra, fölcímkéztem a tipi-tapis borítékjaimat, elszívtam egy cigit, és merengtem egy kicsit a haza sorsán, míg végül mindenkinek tiszta lett a szitu, és a kölykök elhúztak máshova, ahol nyugodtabban lehet vandálkodni. Dalyék lakása annak idején egy az egyben tükörképe volt a miénknek; ott nem lehetett hullát rejtegetni, legalábbis hosszú távon biztosan nem. Ha tehát Rosie abban a lakásban halt meg, akkor Mr. Dalynek két választása volt. Ha büszkén vallhatta magát tökös fickónak, amit nem zártam ki teljesen, akkor bebugyolálhatta valamibe Rosie-t, kiléphetett a csomaggal a bejárati ajtón, és elvihette valahova: a folyóhoz, valami üres telekre, vagy, ahogy azt Shay bájosan fölvetette, akár a hizlaldába is. De mivel a Liberties negyed olyan, amilyen, valaki jó eséllyel meglátta volna, emlékezett volna rá, és beszélt volna róla. Márpedig Mr. Daly nem tűnt hazardírozó hajlamú embernek. A szerencsejátékos vénával meg nem áldott versenyzők a hátsó kertet választhatták. Ma már a kertek fele alighanem ki van csicsázva díszcserjékkel, kültéri faburkolattal és különböző kovácsoltvas mütyürkékkel, akkoriban viszont még elhanyagolt és göröngyös volt mindegyik. Deszkák, lécek, kiselejtezett bútorok hevertek egymás hegyén-hátán a csenevész fűben, meg egy-egy biciklironcs. Nem is járt ki oda senki, csak vécére, meg nyáron teregetni. Az élet a házak előtt, az utcán zajlott. És az ominózus éjszakán hideg volt ugyan, de nem annyira, hogy megfagyjon a talaj. Egy óra, mire az ember megássa a sírt, esetleg másnap éjjel még egy óra alatt befejezi a művét, a harmadik éjszaka pedig egy óra alatt betemeti. Nem láthatta meg senki, mert a kertekben nem volt világítás, sötét éjszakákon még ahhoz is zseblámpa kellett, hogy megtaláljuk a retyót. Nem is hallhatta meg senki, hogy a ház mögött munkálatok folynak, mert a Harrison nővérek süketek voltak, mint az ágyú, Veronica Crotty pincelakásának hátsó ablaka be volt deszkázva, hogy ne menjen ki a meleg, és a többi ház ablakait is csukva tartották a decemberi hidegben. Ha a tettes utólag, immár fényes nappal lefedte a sírhantot egy hullámlemezzel, egy régi asztallal vagy bármivel, ami ott hevert az udvaron, senki sem foghatott gyanút. Házkutatási parancs nélkül nem juthattam be abba a kertbe, de házkutatási parancsot szerezni reménytelen lett volna, ha nem találok valamit, ami legalább nyomokban emlékeztet az alapos gyanúra. Úgyhogy eldobtam a csikket, és elindultam vissza, a Faithful Place felé, hogy beszéljek Mandy Brophyval. Mandy volt az első, aki egyértelműen, nyilvánvalóan örült, hogy lát. Akkorát sikított, hogy kis híján lerepült a ház teteje. Tudtam, hogy Mami már szalad is vissza az ablakhoz. – Francis Mackey! Jézus, Mária és Szent József! – Mandy a nyakamba ugrott, és úgy megropogtatta a csontjaimat, hogy biztosan maradt utána külsérelmi nyom. – A szívbajt hozod rám! Nem gondoltam volna, hogy látlak még errefelé. Mit keresel itt?
Anyuka formájú volt, anyukás frizurával megspékelve, de a gödröcskék még ott voltak az arcán, ha mosolygott. – Ezt-azt – feleltem a kérdésére, és rámosolyogtam én is. – Alkalmasnak tűnt a pillanat, hogy megnézzem, jól van-e mindenki. – Hát basszuskulcs, épp ideje volt, csak annyit mondhatok. Na, gyere be az esőről. Tik meg – fordult az utcai szoba padlóján elnyúló két kislányhoz – menjetek föl a szobátokba játszani, hagyjatok egy kicsit békén, amíg dumcsizok ezzel a fickóval. Nyomás! – hessegette el a fekete hajú, kerek szemű kislányokat a kezével. – Tiszta anyja mind a kettő – intettem utánuk a fejemmel. – Két kis ördögfióka, én mondom neked. Kikészítenek, nem viccelek. Anyám szerint ez a megérdemelt büntetésem, amiért gyerekkoromban annyiszor halálra rémítettem. – Félig felöltöztetett babákat, csokipapírt, törött színes ceruzákat kapkodott össze a kanapéról. – És hát hallom, hogy a rendőrségnél vagy. Igazán tiszteletreméltó. Neked aztán benőtt a fejed lágya! Mosolygott rám a nagy nyaláb játék mögül, de a fekete szempár élénken figyelt: próbára akart tenni. – Azt csak hiszed – mondtam, miközben kissé leszegtem a fejemet, és elővettem a legszebb rosszfiús vigyoromat. – Csak felnőttem, ennyi az egész. Ahogy te is. Mandy vállat vont. – Én már csak olyan vagyok, amilyen mindig is voltam. Nézz körül. – Én is olyan vagyok. Hiába hagyja ott az ürge a Faithful Placet... –...a Faithful Place nem hagyja ott az ürgét – fejezte be a mondatot Mandy. Egy pillanatig még óvatosan, gyanakvóan nézett rám, aztán kurtán bólintott, és az egyik Bratz baba lábával a kanapéra mutatott. – Ülj le oda. Iszol egy csésze teát, ugye? És máris bebocsátást nyertem. Az ember múltjánál nincs jobb jelszó. – Jézusom, dehogy! Most reggeliztem. Mandy bedobált mindent egy rózsaszín műanyag játéktartó dobozba, és rácsapta a fedelét. – Biztos? Akkor nem baj, ha összehajtogatom a mosott ruhát, amíg dumálunk? Mielőtt a két kis naccsága visszajön, és megint a feje tetejére állít mindent. – Lehuppant mellém a kanapéra, és közelebb húzta a ruháskosarat. – Hallottad, hogy Ger Brophyhoz mentem férjhez? Ő most szakács. Mindig is szerette a hasát. – Gordon Ramsay lett belőle? – vigyorogtam rá Mandyre gonoszul. – Mondd csak, hazahozza esténként a fakanalát, hogy el ne szemtelenedj? Mandy sikkantott egyet, és rácsapott a csuklómra. – De mocskos a fantáziád! Tényleg nem változtál semmit, igaz? Á, nem Gordon Ramsay ő, az egyik új hotelben melózik a reptérnél. Azt mondja, főleg családok mennek oda, akik lekésték a gépüket, meg üzletemberek hordják oda a bomba nőiket, hogy ne lássa meg őket senki. Hogy milyen a kaja, az a kutyát se érdekli. Esküszöm, Ger
egyik nap annyira unta magát, hogy banánt is sütött reggelire a kolbász meg a tükörtojás mellé, hogy lássa, mit lépnek rá. De senki nem szólt egy rohadt szót se. – Biztos azt hitték, ilyen a nouvelle cuisine. Nagy ötlet volt Gertől. – Én nem tudom, mit hittek, de megette mindenki. Tükörtojás sült kolbásszal és sült banánnal. – Ger rendes, megbízható fickó. Jól jártatok mindketten. Mandy egy mozdulattal kirázott egy kis rózsaszín pólót. – Hát, igen, nincs vele gond. Jókat lehet vele röhögni. És amúgy is végig benne volt a pakliban. Amikor megmondtam anyámnak, hogy eljegyeztük egymást, azt mondta, ő ezt már pelenkás korunkban előre látta. Ahogy... – Mandy itt gyorsan fölnézett. – Ahogy a legtöbb környékbeli esküvőt. Annak idején Mandy már rég tudott volna a bőröndről mindent, a részletesen kidolgozott, vértől fröcsögő elméletekkel együtt. Manapság viszont már nem működik olyan jól a hírlánc, és az én jobbkezem, Kevin remek munkát végzett Mami-fronton, így aztán Mandy nem volt feszült, nem volt óvatos, csak egy kicsit tapintatos: nem akarta föltépni a régi sebeimet. Hátradőltem a kanapén, és alaposan kiélveztem a pillanatot. Imádom, ha egy házban kupi van, imádom, ha minden négyzetcentiméteren látszik az asszony és a gyerekek keze nyoma: ragacsos ujjlenyomatok a falon, csecsebecsék és pasztellszínű hajápoló eszközök a kandallópárkányon, virágmintás holmik és vasalás illata. Elfecserésztünk egy ideig: az ő szüleiről, az én szüléimről meg különböző szomszédokról, akik megházasodtak, vagy gyerekeik születtek, vagy kiköltöztek valamelyik elővárosba, vagy roppant érdekes egészségügyi problémákkal küszködtek. Kiderült, hogy Imelda még a környéken lakik, onnan két perc sétára, a Hallows Lane-en, de Mandy szája szegletében valami azt sugallta, hogy már nem látják egymást olyan sűrűn, és én nem kérdeztem rá, hogy miért, inkább megnevettettem Mandyt: ugyanis ha az ember megnevettet egy nőt, akkor már félig-meddig szóra is bírta. Még mindig ugyanúgy robbant ki belőle az az erőteljes, gyöngyöző kacaj, amelytől a másiknak is nevethetnékje támad, mint régen. Úgy tíz perc kellett hozzá, hogy Mandy mintegy mellesleg megkérdezze: – Mondd csak, hallottál valaha Rosie felől? – Egy árva szót sem – feleltem ugyanolyan könnyedén. – És te? – Semmit a világon. Csak gondoltam... – Megint az a pillantás. – Gondoltam, hogy te talán hallottál róla valamit, ennyi az egész. – Tudtad? – kérdeztem. A zoknin volt a szeme, amelyet éppen gombóccá hajtogatott, de láttam, hogy rebben a szempillája. – Hogy érted ezt? – Ti közel álltatok egymáshoz Rosie-val. Gondoltam, talán elmondta neked. – Mármint azt, hogy együtt háltok? Vagy azt, hogy ő...? – Bármelyiket.
Vállat vont. – Jaj, istenem, Mandy – mondtam, és próbáltam humort csempészni a hangomba. – Ennek már huszonvalahány éve. Ígérem, nem fogok kiakadni azon, hogy a lányok dumcsiznak egymással. Csak érdekel. – Arról gőzöm se volt, hogy Rosie szakítani akar veled. Az Istenre esküszöm, halvány gőzöm se volt róla. Meg kell mondanom neked, Francis, amikor meghallottam, hogy tik nem vagytok együtt, totál ledöbbentem. Biztosra vettem, hogy rég összeházasodtatok, és féltucatnyi kölyök vetett véget a szárnyalásodnak. – Tehát azt tudtad, hogy el akarunk menni együtt. – Persze, hiszen ugyanazon az éjszakán tűntetek el. Senki se gondolt mást. Rávigyorogtam, és megcsóváltam a fejem. – Azt mondtad, „szakítani”. Tehát tudtad, hogy együtt járunk. Pedig majdnem két évig titokban tartottuk, legalábbis azt hittem. Mandy kis szünet után vágott egy savanyú grimaszt, és bedobta a zoknit a ruháskosárba. – Okostojás. Nem mondhatnám, hogy Rosie kiöntötte nekünk szívét-lelkét, egy szót se szólt a dologról, egészen addig, amíg... tudod, amikor elmentetek valahova iszogatni, úgy egy héttel az előtt, hogy leléptetek. Valami belvárosi helyre, ha jól emlékszem. Az O'Neill kocsma volt az a Pearse Streeten, és az összes egyetemista fiúnak kocsányon lógott a szeme, amikor Rosie mindkét kezében egy-egy korsó sörrel visszajött az asztalunkhoz. Rajta kívül nem ismertem más lányt, aki korsóval rendelt volna magának, és mindig fizetett egy kört, ha rá került a sor. – Igen – mondtam. – Elmentünk. – Na, akkor bukott ki a dolog. Tudod, azt mondta az apjának, hogy velem meg Imeldával megy el, de nekünk nem szólt, hogy fedeznünk kell, érted? Mint már mondtam, mélyen hallgatott rólad, sejtelmünk sem volt az egészről. És aznap este mind a ketten elég hamar hazaértünk, Mr. Daly meg figyelt az ablakból, és látta, hogy Rosie nincs velünk. Csak jó későn került elő. – Mandy rám villantotta a gödröcskés mosolyát. – Volt miről beszélnetek, igaz? – Hát, igen – mondtam. Jó éjt puszi a Trinity College falához préselődve, a kezem a csípőjén, magamhoz vonom... – De Mr. Daly kivárta, míg hazaér. Rosie másnap, azaz szombaton átjött, és azt mondta, hogy az apja majd fölrobbant. És már megint a csúnya, rossz Mr. Dalynél tartottunk. – Azt elhiszem – mondtam. – Kérdeztük Imeldával, hogy hol járt, de nem volt hajlandó elárulni. Csak annyit mondott, hogy az apja iszonyú zabos volt. Ezért gondoltuk, hogy biztos veled találkozott. – Sosem értettem, mi baja volt velem Matt Dalynek – mondtam. Mandy pislogott egyet. – Istenem, nekem aztán fogalmam sincs. Nemigen jött ki az öregeddel, arra tudok gondolni, hogy talán ez lehetett az oka. Persze, mit számít ez ma már? Hiszen már nem
jársz erre soha, nem is látod... – Rosie dobott engem, Mandy. Derült égből villámcsapásként pofára ejtett, és soha nem tudtam rájönni, hogy miért. Ha van valami magyarázat, nagyon szeretném tudni, mi az. Szeretném tudni, hogy tehettem volna-e valamit azért, hogy másként alakuljanak a dolgok. Roppant élethűen játszottam el a kínjait hősiesen viselő, erős férfit, és Mandy szemmel láthatóan ellágyult. – Jaj, Francis... Rosie mindig is fütyült rá, hogy mit gondol rólad az apja. Tudod jól. – Lehet. De ha aggasztotta valami, vagy eltitkolt valamit előlem, vagy rettegett valakitől... Pontosan mennyire volt annak idején „zabos” az apja? Mandy értetlenül, vagy talán gyanakodva nézett rám: nem tudtam eldönteni, melyikről van szó. – Ezt meg hogy érted? – Mr. Daly könnyen dühbe gurult – mondtam. – Amikor rájött, hogy Rosie találkozgat velem, az egész utca hallotta az ordítozását. Sose tudtam, hogy beéri-e az üvöltéssel, vagy... szóval, hogy meg is veri-e Rosie-t. Mandy a szája elé kapta a kezét. – Jézus Mária, Francis! Rosie mondott valamit? – Nekem nem, de hát ez nem is csoda, ha nem akarta, hogy agyonüssem az apját. Viszont úgy gondoltam, hogy veled meg Imeldával talán beszélt erről. – Jaj, nem. Te jó ég, dehogy! Egy szóval sem említette. Pedig szerintem elmondta volna, de hát... az ember sose lehet benne biztos, nem igaz? – Mandy elgondolkodott, és közben kisimítgatta az ölében heverő kék iskolai egyenblúzt. – Én azt mondanám, hogy egy ujjal se nyúlt hozzá soha – folytatta végül. – És ezt nem csak azért mondom, mert ezt akarod hallani. Mr. Dalynek részben az volt a problémája, hogy nem fogta föl, hogy Rosie már felnőtt, érted, mire gondolok? Azon a szombati napon, amikor Rosie átjött hozzám, tudod, miután előző este lebukott, hogy később jött haza, mint mi, szóval akkor este az Apartments Nightclubba mentünk volna, de Rosie nem jöhetett velünk, mert, és most nem viccelek, az apja elvette a kulcsát. Mintha gyerek lenne, nem pedig felnőtt nő, aki minden héten leteszi az asztalra a fizetését. Mr. Daly azt mondta neki, hogy pontban tizenegykor bezárja az ajtót, és ha addig nem ér haza, alhat az utcán. És hát te is jól tudod, hogy tizenegykor az Apartmentsben épphogy elkezdődött az élet. Érted, miről beszélek? Ha megharagudott rá az apja, nem pofozta föl, hanem sarokba állította, mint én a kislányaimat, ha szemtelenek. És máris nem Mr. Daly feszített egyedül a rivaldafényben, máris nem volt mindennél fontosabb, hogy házkutatási parancsot szerezzek a kertjükre, és máris nem volt olyan jó buli Mandy családi idilljének meghitt zugában kucorogni. Ha Rosie nem a bejárati ajtón jött ki, az nem feltétlenül azért volt, mert került engem, vagy mert apuci tetten érte, és rövid melodráma
következett egy tompa, nehéz tárgy főszereplésével. Lehet, hogy egyszerűen azért ment ki hátul, mert az apja jóvoltából nem volt más választása. A házak bejárati ajtaját éjszakára zárták, a hátsó ajtókon viszont volt belül egy retesz, hogy az embernek ne kelljen kulcs, ha ki akar menni a klotyóra, és ne is zárhassa ki magát. Tehát ha Rosie-nak nem volt kulcsa, akkor nem számított, hogy előlem menekül, vagy rohan a karjaimba: így is, úgy is csak a hátsó ajtón mehetett ki, majd a kerteken át, a kerítésfalakon átmászva haladhatott tovább. Meg kellett tehát osztanom tétjeimet, nem tehettem föl mindent a hármas számú házra. És megcsappant az esélye annak is, hogy ujjlenyomatot találnak a bőröndön. Hiszen ha Rosie tudta, hogy kerítésfalakkal kell bohóckodnia, nyilván jó előre eldugta a koffert, hogy útközben fölvegye. És ha valaki útját állta, akkor az a valaki talán nem is tudta, hogy az a bőrönd létezik. Mandy kissé aggodalmas arccal figyelt engem, hogy vajon fölfogtam-e, mire gondol. – Igazad lehet – mondtam végül –, de nem tudom elképzelni, hogy Rosie jól viselte volna, ha sarokba állítják. Vagy talán forgatott valamit a fejében? Talán azt tervezte, hogy elcsórja a kulcsot az apjától? – Nem tervezett ő az égvilágon semmit. Éppen ezért lett gyanús nekünk, hogy itt valami készül. Mondtuk neki Imeldával, hogy hagyd a picsába, gyere csak el velünk, ha apád kizár, alhatsz itt. De ő erre azt mondta, fenn akarja tartani az apjával a jó viszonyt. Mi meg mondtuk neki, hogy kí nem szarja le a jó viszonyt, mert hát, ahogy te is mondtad, ez nem Rosie-ra vallott. Rosie meg erre hozzátette, hogy na, azért nem fog ez sokáig tartani. Mi meg mindjárt nekiestünk, hogy miben sántikál, de nem mondott semmit. Úgy csinált, mintha csak arra gondolt volna, hogy a faterja hamar vissza fogja adni neki a kulcsot, de mindketten tudtuk, hogy ennél többről van szó. Hogy pontosan miről, azt nem tudtuk, csak azt, hogy valami rendkívüli dologról. – És nem próbáltátok kiszedni belőle a részleteket? Hogy mit tervez, mikor, és benne vagyok-e én is? – Jaj, istenem, dehogynem! Órákig faggattuk, és bökdöstem a karját, meg minden, Imelda meg fejbe csapkodta egy párnával, hogy beszéljen már, de nem törődött vele, úgyhogy végül abbahagytuk, és készülődtünk tovább. Rosie... Te jó ég! – Mandy halkan, riadtan, kurtán felnevetett. Megálltak a mosott ruhán fürgén matató ujjai. – Itt voltunk az ebédlőben, annak idején az volt a szobám. Egyedül nekem volt a csajok közül külön szobám, mindig ott jöttünk össze. A hajunkat nyüstöltük Imeldával, fésültük hátra nagy bőszen – istenem, hogy néztünk ki, és az a türkizkék szemfesték, emlékszel? Azt hittük, olyan dögösek vagyunk, mintha a Bangles meg Cyndi Lauper meg a Bananarama együttvéve. – Gyönyörűek voltatok – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Mind a hárman. Soha nem láttam nálatok csinosabb lányokat.
Elfintorította az orrát, mintha azt mondaná: „Hízelgéssel itt nem mész semmire”, de a szeme még mindig valahol máshol járt. – Szívattuk Rosie-t, hogy csak nem kolostorba vonul, mondtuk, hogy milyen helyes lenne apácaruhában, és hogy csak nem az vitte rá, hogy tetszik neki McGrath atya... De Rosie csak feküdt az ágyamon, bámulta a plafont, és rágta a körmét – tudod, ahogy szokta, csak az egyiket. A jobb mutatóujja körmét. Akkor rágta, ha nagyon törte valamin a fejét. Az utolsó néhány hónapban, amikor a terveinket szövögettük, párszor vér is serkent a körme alól. – Emlékszem – mondtam. – Néztem a toalettasztalkán lévő tükörben. Rosie volt, az a Rosie, akit csecsemőkorunktól fogva ismertem, és egyszerre mintha más ember lett volna. Olyan benyomást keltett, mintha idősebb lenne nálunk, mintha félig-meddig már valahol máshol lenne. Olyan érzésem támadt, hogy adnunk kéne neki egy búcsúztató képeslapot, vagy Szent Kristóf-medált, vagy valamit, amivel jó utat kívánunk. – Említetted ezt valakinek? – kérdeztem. – Dehogy! – felelte villámgyorsan, kissé fölcsattanva Mandy. – A világért se köptem volna be! Ennél azért jobban ismersz! Fölegyenesedett ültében, kezdett fújni rám. – Ismerlek hát, bébi – mosolyogtam rá. – Csak mindent kétszer is ellenőrzök. A szokás hatalma. Ne is törődj vele. – Imeldával persze beszéltünk róla. Mind a ketten úgy gondoltuk, hogy tik megszöktök. Halál romantikusnak találtuk, tudod, milyenek a tinédzserek... De senki másnak nem szóltam róla egy szót se, még később sem. A ti oldalatokon álltunk, Francis. Azt akartuk, hogy boldogok legyetek. Egy másodperc törtrészéig úgy éreztem, ha megfordulnék, látnám őket a szomszéd szobában: látnám a három nyughatatlan lányt, akikkel még csak most kezdenek történni a dolgok, látnám a türkizkék szemfestéktől, a felvillanyozottságtól, az előttük álló, végtelenül sokféle lehetőségtől csillámló-szikrázó lényüket. – Kösz, kicsim – mondtam. – Ezért nagyon hálás vagyok. – Fogalmam sincs, miért gondolta meg magát Rosie. Elmondanám, ha tudnám. Tik tökéletesen összeillő pár voltatok. Biztosra vettem, hogy... Félbemaradt a mondat. – Igen – mondtam. – Én is. – Istenem, Francis... – szólalt meg halkan Mandy. Még mindig ugyanazt a kis egyenblúzt tartotta a mozdulatlan kezében, és valami leküzdhetetlen szomorúság áradt a hangjából. – Istenem, borzasztó régen találkoztunk, igaz? Csöndes volt az utca. Csak Mandy egyik kislánya magyarázott valamit az emeleten éneklő hangon, és a szél söpörte el zúgva a finom esőpermetet az ablak előtt. – Régen bizony – mondtam. – Nem is tudom, miért tartott ilyen sokáig. Nem mondtam el neki, hogy miért. Inkább anyámra hagytam:
tudtam, hogy ő minden másodpercét élvezni fogja. Az ajtóban megöleltük egymást, megpusziltam Mandyt, és megígértem, hogy hamarosan újra benézek. Kellemes, biztonságot adó illatot árasztott, amilyet hosszú évek óta nem éreztem: babaszappan, tejsodókrémes keksz és olcsó parfüm illatát. 5. fejezet Kevin görnyedten támasztotta a kerítésünket, és nagyjából olyan arcot vágott, mint gyerekkorunkban, ha nem vittük magunkkal valahova, mert még kicsi volt. Csak most mobiltelefon volt a kezében, és észvesztő iramban SMS-ezett. – Barátnő? – intettem a fejemmel a készülék felé. Vállat vont. – Olyasmi. De nem igazán. Még nem akarok megállapodni. – Azaz több vasat tartasz a tűzben, te mocsok! Elvigyorodott. – És? Mindegyik tudja, mi az ábra. Ők sem akarnak még megállapodni, csak hülyülünk egy jót. Nincs abban semmi rossz. – Az égvilágon semmi – hagytam rá. – Legfeljebb az, hogy én nem arra kértelek, hogy fürge ujjakat játsszál az éppen soros hülyülős csajszival. Azt hittem, Mamival tusakodsz. – Innen tusakodok vele. Az agyamra ment. Ha megpróbált volna átmenni Dalyékhez, elkaptam volna. – Nem szeretném, ha boldog-boldogtalannak telefonálgatna. – Nem fog telefonálni senkinek, amíg le nem vizitelt Mrs. Dalynél, és be nem gyűjtötte a híreket. Most mosogat, és mondja a magáét. Megpróbáltam segíteni neki, de hegyével fölfelé raktam be egy villát az evőeszköz-szárítóba, és erre kiakadt, hogy ha valaki megbotlik és ráesik, kiszúrja a szemét. Úgyhogy leléptem. És te hol jártál? Mandy Brophynál? Mire én: – Mondjuk, hogy el akarsz jutni a hármasból az utca végéig, de a bejárati ajtón nem tudsz kimenni. Mit csinálnál? – Hátsó ajtó – felelte kapásból Kevin, és tovább írta az SMS-t. – A kerítésfalakon át. Milliószor megcsináltam. – Én is. – Lassan végighúztam az ujjamat az utca vonalán, a hármastól az utolsó házig, a tizenötösig. – Az annyi, mint hat kert. Dalyékét is beszámítva hét. – És Rosie bármelyikben várhat rám mind a mai napig, gondoltam. – Várj csak! – nézett föl Kevin. – Ma merre mennék, vagy akkor? – Miért érdekes ez? – Például Halley-ék kutyája miatt. Emlékszel Rambóra? A rohadt dög egyszer kiharapta a seggemet a gatyából. – Te jó ég! – mondtam. – Már el is felejtettem a kis szarházit. Egyszer belerúgtam dropból, mint a kapusok. – Rambo, persze, valami terrieralapú korcs volt, és bőrig ázva se nyomott többet kéthárom kilónál. Viszont a neve miatt Napóleon-komplexussal
küzdött, és a felségterületéhez is sajátosan viszonyult. – Most, hogy az ötös azoké a Teletubby-festékes idiótáké, ott mennék, ahol mondtad – húzta meg Kevin az ujjával ugyanazt a vonalat, mint én –, de akkoriban, amikor Rambo alig várta, hogy átszabhassa a gatyámat, ez föl se merülhetett. Akkor arra mentem volna. – Megfordult, és én követtem az ujját: át az egyes kertjén, el az utcát lezáró magas fal mögött, át a páros oldal kertjein, és a tizenhatos kerítésfala után ott volt az a bizonyos lámpaoszlop. Azt kérdeztem: – És miért nem másznál egyszerűen át az út végi falon, és mennél végig az útesten? Miért baszakodnál a kerítésfalakkal? Kevin elvigyorodott. – Nem hiszem el, hogy ennyit se tudsz. Hát sose dobáltad kaviccsal Rosie ablakát? – Nem, mivel a szomszéd szobában ott volt Mr. Daly. Jobban szeretem, ha rajtam vannak a golyóim. – Én egy darabig szórakoztam Linda Dwyerrel, amikor úgy tizenhat évesek lehettünk. Emlékszel Dwyerékre az egyesből? A hátsó kertjükben találkozgattunk éjszakánként, hogy rácsaphasson a kezemre, ha be akartam nyúlni a blúza alá. Az a fal – mutatott az utca végébe – tükörsima. Sehol nem tudod megvetni rajta a lábad, csak a két szélénél húzhatod föl magad a vele összeérő kerítésfalon. Így juthatsz be a hátsó kertekbe. – A tudás kútfeje vagy – mondtam. – És Linda Dwyer melltartójába végül bejutottál? Kevin a szemét forgatta, és magyarázni kezdte Lindának a Mária Légióhoz fűződő bonyolult kapcsolatát, de nekem közben máson járt az agyam. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy prédára leső pszichopata gyilkos vagy erőszaktevő pont a hátsó kertekben ólálkodjon vasárnap éjjel, hátha arra ballag egy alkalmas áldozat. Ha valaki elkapta Rosie-t, akkor biztos, hogy ismerte őt, tudta, hogy jönni fog, és legalább nagy vonalakban készen állt a terve. Az utca végi fal túloldalán a Copper Lane volt, amely sokban hasonlított a Faithful Place-re, csak nagyobb volt és forgalmasabb. Ha titkos találkát, lesből való rajtaütést, vagy bármi effélét terveztem volna a Kevin-féle útvonal mentén, pláne olyan találkát, amelynek a dulakodás és a holttest elrejtése is részét képezi, a tizenhatost választottam volna. A zajok, amelyeket annak idején a lámpaoszlop alatt fagyoskodva, toporogva hallottam: fel-felmorduló férfihang, fojtott lánysikolyok, puffanások. Egy szerelmes tinisrác maga a két lábon járó, rózsaszín szemüveges töketlenség: szentül hittem, hogy minden bokorban szerelem nyílik. Alighanem úgy képzeltem, hogy Rosie meg én annyira megőrülünk egymásért, hogy a vibrálásunk valahogy szétterjedt a levegőben, mint valami drog, és ez a mámorító légáram azon a bizonyos éjszakán, amikor már-már összeállt, megvalósult minden, ott hömpölyög a Liberties negyed légterében, és vad szenvedéllyel tölt el mindenkit, aki belélegzi.
Megrendült egészségű gyári munkások esnek egymásnak félálomban, az utcasarkokon lézengő tinédzserek vad, buja csókolózásba fognak, mintha az életük múlna rajta, és még az idős házaspárok is kiköpik a protkójukat, és letépik egymásról a flanel hálóinget. Biztosra vettem, hogy a hangok, amiket hallok, csakis egy párocskától származhatnak, akik csinálják, amit csinálni kell. De lehet, hogy tévedtem. Észbontó erőfeszítésembe került, hogy egy pillanatra abból induljak ki, hogy Rosie mégiscsak hozzám igyekezett. Ez esetben a levél arról árulkodott, hogy alighanem eljutott a Kevin-féle útvonalon a tizenhatosig. A bőrönd pedig arról, hogy nem jutott ki onnan. – Gyere! – szakítottam félbe Kev öcsémet, aki még mindig csak mondta, mondta (...nem törtem volna magam, de hát neki voltak a legnagyobb dudái az egész...). – Játsszunk egy kicsit ott, ahol Mami szerint nem szabad. A tizenhatos még rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. A bejárati lépcső fokain jókora bemélyedések jelezték, hogy az építőmunkások ott vonszolták ki a házból a kandallókat, és valaki megfújta a két kovácsoltvas korlátot is – vagy talán azokat is eladta az ingatlankirály. A PJ Lavery Építővállalat dicsőségét hirdető bazi nagy tábla beleesett a pinceablakok melletti ciszternába, és senki sem vette a fáradságot, hogy kiszedje onnan. – Mit keresünk itt? – kérdezte Kevin. – Azt még nem tudjuk pontosan – feleltem, és ez igaz is volt. Csak annyit tudtam, hogy követjük Rosie-t, lépésről lépésre tapogatózunk a nyomában, és majd meglátjuk, hova vezet minket. – Majd menet közben kialakul, oké? Kevin megbökdöste az ajtót, majd miután résnyire kinyílt, óvatosan előrehajolva bekukucskált. – Feltéve, hogy nem a kórházban kötünk ki – jegyezte meg. A folyosón árnyak fura krikszkraksza rajzolódott ki, helyenként öt-hat rétegben rakódtak egymásra, mert minden létező szögből szűrődött be fény: az üres szobákból, amelyeknek már félig lejött az ajtaja, a lépcsőforduló ablakának mocskos üvegén át, meg hideg fuvallat kíséretében a lépcső magas orsóteréből is. Előkerestem a zseblámpámat. Attól, hogy hivatalosan nem dolgozom terepen, még igyekszem felkészülni a váratlan helyzetekre. Azért választottam például a bőrdzsekimet, mert elég kényelmes ahhoz, hogy szinte soha ne kerüljön le rólam, és annyi zsebe van, hogy elfér benne az összes létfontosságú cucc Tipi-Tapi fényképei, három kis műanyag bizonyítéktároló tasak, jegyzetfüzet, toll, svájci bicska, bilincs, meg egy karcsú, de nagy teljesítményű Maglite elemlámpa. A Colt Detective Special típusú maroklőfegyveremet különlegesen kiképzett hevederben tartom, amely kényelmesen belesimul a hátamba meg a seggembe, hogy ne dudorodjon ki a derékszíjam alól.
– Nem viccelek – mondta Kevin, miközben hunyorogva fürkészte a sötétlő lépcsőt. – Tényleg nem tetszik ez nekem. Az ember egyet tüsszent, és a fejére omlik ez az egész rozzant kégli. – A csoportnál beültettek a nyakamba egy GPS nyomkövetőt. Úgyhogy ne félj, kiásnak minket. – Komolyan? – Nem. Szedd össze magad, Kev, nem lesz semmi baj. – Azzal fölkapcsoltam a lámpámat, és átléptem a tizenhatos küszöbét. Éreztem, ahogy az évtizedek alatt felgyülemlett, levegőben lógó porszemcsék elmozdulnak, és pörögve-forogva parányi, hideg légörvényeket kavarnak körülöttünk. A lépcsőfokok nyikorogtak, és vészesen meggörbültek a súlyunk alatt, de kibírták a nyomást. Az emeleti utcai szobával kezdtem, ahol annak idején megtaláltam Rosie levelét, és ahol Mamiék szerint a lengyel fiúk rábukkantak a bőröndre. A kitépett kandalló helyén hatalmas, cakkos szélű lyuk tátongott. A környéke jócskán ki volt dekorálva megfakult falfirkákkal, hogy ki kit szeret, ki buzi, és ki húzzon a faszba. Magán a kandallón pedig, amely immár úton volt valakinek a ballsbridge-i rezidenciája felé, ott díszelgett az én monogramom is, meg Rosie-é. A padlón szanaszét hányva ott hevert a szokásos szemét: a jó öreg sörösdobozok, csikkek, csokipapírok, de legfőképpen vastag porréteg, hiszen a gyerekek manapság már jobb helyeken is tudnak lógni, és van is annyi pénzük, hogy bejussanak oda. Ezenkívül szemet gyönyörködtetően gazdagították a látványvilágot a használt kotonok. Az én időmben az óvszer illegális cucc volt: ha valakit az a szerencse ért, hogy olyan helyzetbe került, amely indokolta volna a használatát, akkor erősen bízott a szerencséjében, és pár hétig majd összeszarta magát a félelemtől. A mennyezet sarkait pókháló lepte be, a tolóablakok körüli réseken vékonyka, hideg szél fütyült be. Eszembe jutott, hogy ezek az ablakok most már bármelyik nap eltűnhetnek innen, mert valami baromarcú bróker felesége egy kis „eredeti vonásra” vágyik. Halkan szólaltam meg, mert a hely szelleme ezt kívánta: – Ebben a szobában vesztettem el a szüzességemet. Éreztem, hogy Kevin rám pillant, és kérdezni akar valamit, de magába fojtja. Végül csak ennyit mondott: – Kényelmesebb helyszínt is el tudok képzelni egy numerához. – Volt egy pokrócunk. És a kényelem nem minden. Nem cseréltem volna el ezt a koszfészket a Shelbourne Hotel tetőtéri lakosztályára. Kevin rövid hallgatás után megborzongott. – Te jó ég, de nyomasztó egy hely ez! – Add át magad a hangulatának. Suhanj az emlékezet országútján. – Elmész a picsába. Én, amennyire lehet, kerülöm az emlékezet országútját. Hallottad, miket mondtak Dalyék, igaz? Hogy milyen elcseszettül nyomorúságosak voltak a vasárnapok a nyolcvanas
években! Mise, aztán az a szar vasárnapi ebéd... Mennyi pénzt tennél rá, hogy főtt baconszalonnát ettek sütőben sült krumplival meg káposztával? – Ne feledkezz meg a pudingról. – Végigfuttattam a zseblámpa fénycsóváját a padlón: pár kisebb lyukat láttam, meg egy-két szilánkosra tört végű deszkát, de kijavított részt nem, márpedig abban a házban fölért volna egy villogó felkiáltójellel bármi, amit kijavítottak. – Angel Delight pudingporból készült mindig, kivétel nélkül. Mintha eperízű krétát ettél volna, de ha meghagytad, akkor jött a példabeszéd, hogy az afrikai gyerekek meg éheznek. – Jaj, ne is mondd! Aztán meg semmit nem lehetett csinálni egész álló nap, csak lődörögni az utcasarkon, és fagyoskodni, hacsak be nem tudtál lógni a moziba, vagy nem viselted el inkább Mamit meg Papát. Még a tévében sem volt semmi, csak Hogyishívják atya prédikált, hogy a fogamzásgátlótól meg lehet vakulni, és még ahhoz is órákig kellett szarakodni azokkal a nyomorult nyuszifülekkel, hogy bejöjjön az adás... Esküszöm, egyik-másik vasárnap úgy unatkoztam, hogy már alig vártam a sulit. A kandalló hűlt helyén és a kürtőben semmi, csak egy madárfészek a kémény tetején, meg az évek során lehullott fehér potyadék csíkjai a kürtő falán. Amúgy is olyan szűk volt a kürtő, hogy a bőrönd is épp csak elférhetett benne. Egy felnőtt nő testét nem gyömöszölhette be oda senki, még átmenetileg sem. – Én mondom neked, cimbora, ide kellett volna járnotok – mondtam Kevinnek. – Itt zajlott az élet. Szex, drog és rock and roll. – Mire én annyi idős lettem, hogy élvezhettem volna az életet, már nem járt ide senki. Tele volt a ház patkánnyal. – Patkányok mindig is voltak, és csak fokozták a hangulatot. Na gyere. – És átmentem a következő helyiségbe. Kevin baktatott utánam. – A fertőzésveszély t fokozták, nem a hangulatot. Te akkor már nem voltál itt, de valaki alighanem mérget tett ki, azt hiszem, a bolond Johnny lehetett, tudod, totál ki volt bukva a patkányokra, mert a lövészárokban is hemzsegtek, vagy mi. Szóval egy csomó patkány bemászott a falba, és ott megdöglöttek, és nem viccelek, olyan bűz terjengett itt, hogy ihaj! Rosszabb volt, mint a hizlaldában. Elvitt volna minket a tífusz, ha ide bejövünk. – Most viszont nem érzek semmiféle bűzt – mondtam, és megint tettem egy kört a zseblámpával, miközben arra gondoltam, hogy biztos totál árnyékra vetődtem, és csak hülyét csinálok magamból. Lám, elég egyetlen este az én szerető családom körében, és máris kezd belém ivódni a téboly. – Ja, ja, idővel nyilván eloszlott a szag. De addigra már átszoktunk arra az üres telekre a Copper Lane végében, tudod, melyikről beszélek? Szar volt az is, télen lefagyott az ember töke, és tele volt a placc szögesdróttal meg csalánnal, de ott lógtak a Copper Lane-en meg a Smith's Roadon lakó kölykök is, így ott
jobb eséllyel juthatott az ember némi piához, vagy smacihoz, vagy kinek mire fájt a foga. Úgyhogy utána már nemigen jártunk vissza ide. – Nem tudod, miről maradtál le. – Aha – pillantott körbe kétkedve Kevin. Zsebben volt a keze, és jó szorosan összehúzta magán a kabátját, hogy ne érjen hozzá semmihez. – Majd csak túlélem valahogy. Tudod, az ilyesmik miatt rühellem nagyon, amikor az emberek a nyolcvanas éveken nosztalgiáznak. A gyerekek halálra unták magukat, és szögesdróttal játszadoztak, meg retkes patkányfészkekben dugtak... Hát kinek hiányzik ez? Elnéztem az öcsémet, ahogy ott állt a Ralph Lauren emblémás cuccaiban, a puccos karórájával, a drága sérójával, és mélyen átélt, jogos felháborodás fűtötte, mint akinek egy másik univerzumban a helye. Eszembe jutott a cingár kiskrapek a rakoncátlan, szemébe lógó hajtincseivel meg a tőlem levetett, toldozott-foldozott ruháiban, aki vígan szaladgált ki-be a tizenhatosból, és soha meg se fordult a fejében, hogy ez neki nem elég jó. – Ennél azért jóval többet jelentenek azok az idők. – Például mit? Mi olyan nagyszerű abban, hogy az ember egy koszfészekben veszti el a szüzességét? – Nem azt mondom, hogy ha rajtam múlna, visszahoznám a nyolcvanas éveket, de azért nem kell kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is. És én nem tudom, te hogy vagy vele, de én soha nem unatkoztam. Soha, de soha. Ezen talán érdemes lenne elgondolkoznod. Kevin vállat vont, és valami olyasmit motyogott, hogy „Gőzöm nincs, mire akarsz kilyukadni”. – Csak gondolkodj, és majd beugrik. – Elindultam a hátsó szobák felé. Nem vártam Kevinre: ha korhadt padlódeszkára lép a sötétben, az az ő baja. Alig telt el egy-két másodperc, és már jött is duzzogva utánam. Hátul nem volt semmi érdekes, és a földszinti szobákban sem, csak egy irdatlan nagy rakás üres vodkásüveg, amit valaki a jelek szerint nem akart a háztartási hulladékkal együtt kidobni. A pincelépcső tetején Kevin megmakacsolta magát. – Azt már nem! Oda én le nem megyek. Komolyan mondom, Frank. – Valahányszor nemet mondasz a nagy testvérnek, Isten elveszi egy kiscica életét. Gyere már! – Shay egyszer bezárt minket oda – mondta Kevin. – Téged meg engem, és én még nagyon kicsi voltam. Emlékszel erre? – Nem. Ezért cidrizel annyira ettől a háztól? – Cidrizik a faszom! Csak nem látom be, hogy miért kéne élve eltemetnünk magunkat minden ok nélkül. – Akkor várj meg kint – mondtam. Kis szünet után megrázta a fejét. Azért jött le utánam a pincébe, amiért magammal hívtam: a régi szokások hatalma folytán. Összesen talán háromszor, ha jártam abban a pincében. A
környéken terjengő városi legenda szerint egy bizonyos Gégemetsző Higgins elvágta a süketnéma fivére torkát, és odalent temette el a holttestét. És aki behatol Kuka Higgins területére, annak nekiesik az oszladozó kezeivel, és borzalmas, röfögő hangokat ad. A Higgins fivéreket alighanem az aggódó szülők találták ki, és egyikünk sem hitte el ezt a mesét, de azért nem jártunk le a pincébe. Shay néha lógott itt a haverjaival, hogy megmutassák, milyen kemény csávók, és talán ráfanyalodott a pincére egy-egy párocska is, ha már nagyon nem bírtak magukkal, és nem volt más szabad helyiség, de a jó dolgok odafent történtek ott jártak körbe a tízes pakli Marlborók, az olcsó, kétliteres üveg almaborok meg a gyufaszálvékony jointok, ott zajlottak a soha végig nem játszott vetkőzős pókerpartik. Egyszer Zippy Hearnenel úgy kilencéves korunkban azt játszottuk, hogy ki meri megérinteni a pince hátsó falát, és halványan rémlik az is, hogy pár évvel később egyszer lehoztam ide Michelle Nugentet, hátha úgy megijed, hogy belém csimpaszkodik, és talán le is smárol. De nem volt szerencsém: már zsenge ifjúkoromban is az olyan lányokra buktam, aki nem gyulladnak be egykönnyen. A harmadik eset az volt, amikor Shay bezárt ide Kevinnel. Talán egy órára hagyhatott ott minket, de nekünk úgy tűnt, mintha több nap telt volna el. Kevin két-három éves lehetett, és annyira félt, hogy még visítani sem mert, viszont jól összehugyozta a gatyáját. Mondogattam neki, hogy nem lesz semmi baj, próbáltam kirúgni az ajtót, próbáltam puszta kézzel lefeszegetni az ablakokról a deszkákat, és szentül megfogadtam, hogy ezért egyszer kiverem Shayből a szart is. Lassan, nagy ívben végigpásztáztam a pincét a lámpával. Nagyjából úgy nézett ki, ahogy az emlékeimben élt, de most már pontosan értettem, miért volt problémájuk a szüleinknek azzal, ha ott lógunk. Az ablakok még mindig be voltak deszkázva, de elég elfuserált módon, így a lécek közt halvány fény szűrődött be. Nem tetszett a megereszkedett plafon, amelyből már több helyen is jókora vakolatdarabok hiányoztak, így kilátszottak a meghajlott, recsegő-ropogó gerendák. A válaszfalak is addig deformálódtak és omladoztak, míg végül gyakorlatilag egyetlen hatalmas helyiséggé olvadt össze az egész pince, és a helyenként beszakadt padló a ház alapjára rogyott – amely jó eséllyel megsüllyedt, és a házsor végét jelentő oldalon nem támasztotta meg az épületet semmi. Valaki valamikor nagyon régen, mielőtt végképp lemondott volna a házról, tett egy nem túl sikeres kísérletet, hogy betömjön egy-két nagyobb lyukat: betonlapokat tett oda, és remélte a legjobbakat. A húgy és mocsok bűzével keveredő dohszag is a régi volt, csak jóval intenzívebb. – Ó, ember! – morogta a szenvedő Kevin, aki a lépcső tövében álldogált. – Ó, ember... – De a hátsó falak feleltek neki, és a hangja furcsa szögben visszaverődött a falakról, olyan hatást keltve, mintha valaki mormogna a sötétben. Kevinnek megrándult az arcizma, és befogta a száját.
A betonlapok közül kettő emberméretű volt, és aki odasuvasztotta őket, csapott köréjük némi darabos cementet is, mielőtt elgyönyörködött volna a művében. A harmadik hézagkitöltő elem elnagyoltabb volt csak úgy odabasztak egy idomtalan, durván egy méterszer egy méteres betondarabot, cement nuku. – Na jó – mondta a kelleténél egy árnyalattal hangosabban a hátam mögött álló Kevin. – Akkor ennyi. A pinyó még mindig megvan, és még mindig ugyanolyan lepratelep, mint volt. Akkor talán mehetnénk is, ugye? Óvatosan beléptem a padló közepére, és a bakancsom orrával megböktem a betonlap sarkát. A hosszú évek során rátapadt mocsoktól nehezen mozdult, de amikor teljes súlyommal ránehezedtem, éreztem, hogy egy icipicit megbillen. Ha lett volna nálam egy vasrúd, vagy akár csak valami fémdarab a sarkokban fölhalmozott sittkupacokban, meg tudtam volna emelni. – Kev, gondolkozz egy kicsit! Mikor döglöttek a patkányok a falban: azon a télen, amikor elmentem? Kevin szeme szép lassan elkerekedett. A beszüremlő beteges, szürke fénycsíkoktól megvilágítva mintha átlátszó lett volna, mintha egy képernyőn villódzó, vetített kép állt volna előttem. – Jézusmária, Frank! Jaj, ne! – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Télen, miután elmentem, patkányok a falban: igen vagy nem? – Frank... – Igen vagy nem? – De hát azok csak patkányok voltak, Frank! Ott nyüzsögtek mindenhol! A saját szemünkkel láttuk őket egy csomószor! Tehát mire fölmelegedett az idő, nem maradt semmi, ami olyan fokú bűzt árasztott volna, hogy az emberek panaszt tegyenek miatta a tulajnál vagy a köztisztasági hivatalnál. – És éreztétek a szagukat is. A rothadás szagát. Kevin kis szünet után szólalt meg – Igen. – Gyere! – mondtam, majd megragadtam a karját – a kelleténél erősebben, de nem tudtam uralkodni magamon –, és sietve föltuszkoltam magam előtt a lépcsőn. Hajladoztak, recsegtekropogtak a lábunk alatt a deszkák. Mire kiértünk a bejárati lépcsőre, a hűs, nyirkos, enyhe szélbe meg a finoman szitáló esőre, a szabad kezemben már ott volt a telefon, és javában tárcsáztam a helyszínelők számát. A technikus kolléga, aki fölvette a telefont, nem repesett az örömtől – vagy azért, mert hétvégi műszakba osztották be, vagy azért, mert ki akarják rángatni a jó meleg „gyíkkuckójából”. Elmondtam neki, hogy olyan információ birtokába jutottam, amely arra utal, hogy a Faithful Place 16-os számú ház pincéjében, egy betonlap alatt holttestet rejtettek el. Az olyan apró részletek fölött, mint például a gyilkosság időpontja, elsiklottam. Közöltem a fickóval, hogy kell egy helyszínelő csapat meg pár egyenruhás, és
elképzelhető, hogy mire odaérnek, én már nem leszek a tetthelyen. A technikus kolléga holmi házkutatási parancsról nyekergett, de tájékoztattam, hogy a gyanúsított csakis illetéktelen behatoló lehetett, így nem várhatja, hogy tiszteletben tartsuk a privát szféráját. Miután pedig tovább nyöszörgött, elmondtam azt is, hogy a ház már legalább harminc éve közösségi használatban van, így a tényleges birtoklás alapján de facto nyilvános helynek tekinthető, tehát nincs szükség házkutatási parancsra. Nem voltam benne biztos, hogy ez az érvelés a bíróságon is megállná-e a helyét, de ez csak később jelenthetett problémát, aznap nem, és bőven elég volt ahhoz, hogy letorkoljam a fickót. Egyúttal helyet szorítottam neki a fejben tárolt adatbázisomban, a „hasznavehetetlen faszkalap” feliratú dossziéban. A Faithful Place 11. alatti diáktanya lépcsőjén ülve vártuk Kevin-nel a technikus kollégát és haverjait. Onnan még jól láttam a tizenhatost, de azért elég messze voltam ahhoz, hogy ha van egy kis szerencsém, senkinek se jusson eszébe, hogy közöm lehet ahhoz, ami pár házzal arrébb történik. Mert az világos volt, hogy ha ez a balhé a várakozásaim szerint alakul, akkor jobb, ha megtért fiát látja bennem a Faithful Place, nem pedig egy zsarut. Rágyújtottam, és Kevin felé böktem a cigisdobozzal, de ő megrázta a fejét. – Most mit csinálunk? – kérdezte. – Azt csináljuk, hogy nem vagyunk szem előtt. – Nem kéne ott lenned? – A helyszínelők nagyfiúk – mondtam. – És nagylányok. Akkor is el tudják végezni a munkájukat, ha nem fogom a kezüket. Kevin még mindig bizonytalannak tűnt. – Nem kéne... tudod. Megnézni, hogy van-e ott egyáltalán valami, mielőtt idehívjuk a zsarukat? Bármilyen meglepő, nekem is átfutott már az agyamon ez a gondolat. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne rángassam ki azt a betonlapot a helyéről, ha kell, a tíz körmömmel. És ahhoz is kellett némi önuralom, hogy ne harapjam le Kevin fejét. – Ha van ott valami, az bizonyíték – mondtam. – A helyszínelőknek megvan a megfelelő felszerelésük ahhoz, hogy szakszerűen begyűjtsék, nekünk pedig nincs. Az hiányzik nekik a legkevésbé, hogy összetapizzunk mindent, és elcsesszük a nyomokat. Mármint ha van ott egyáltalán valami, persze. Kevin áthelyezte a súlypontját, hogy megvizsgálja a nadrágja ülepét. Vizes volt a lépcső, és még mindig a jó ruhája volt rajta, amelyben előző nap dolgozni ment. – A telefonban elég határozottan állítottad, hogy van ott valami.
– Mert azt akartam, hogy még ma idetolják a képüket, ne a jövő héten szottyanjon kedvük egy kis kiruccanáshoz. A szemem sarkából láttam, hogy Kev vet rám egy zavart és kissé gyanakvó oldalpillantást. Utána csöndben maradt, és lehajtott fejjel pöckölgette le a nadrágjáról a porszemeket meg a pókhálódarabokat. Nekem ez tökéletesen megfelelt. A munkám sok türelmet igényel, és általában azt tartják rólam, hogy van hozzá némi tehetségem, de most pillanatokon belül úgy éreztem, hogy már egy hete várok. Legszívesebben elrohantam volna a helyszínelők tanyájára, hogy saját kezűleg, a satnya kis heréinél fogva rángassam el az emberemet a World of Warcraft mellől. Shay a fogát piszkálva kijött a házunk lépcsőjére, majd átballagott hozzánk. – Mi a sztori? – érdeklődött. Kevin már nyitotta a száját, de a szavába vágtam: – Nem sok. – Láttalak titeket bemenni a Cullen-házba. – Azt alighanem láthattad. Shay mindkét irányban végigpásztázta az utcát. Láttam, hogy megakad a szeme a tizenhatos ajtaján, amely még mindig félig nyitva himbálózott a zsanérján. – Vártok valamire? – Maradj velünk te is – vigyorogtam rá, és megütögettem a lépcsőfokot, amelyen ültem. – Lehet, hogy előbb-utóbb kiderül. Shay horkantott egyet, de aztán már jött is föl a lépcsőn. Leült a legfelső fokra, és az arcomba lógatta a lábát. – Mami keres – szólt oda Kevinnek. Kevin felnyögött, Shay pedig elnevette magát, és fölhajtotta a gallérját, hogy ne fázzon a nyaka. Ekkor hallottam meg a macskakövön surranó autógumik zaját: most fordultak be az utcába. Rágyújtottam egy újabb cigire, és mivel nem igazán köztiszteletben álló, nevenincs alak benyomást akartam kelteni – Shay volt olyan kedves, hogy a puszta jelenlétével sokat lendített az ügyön –, hátradőltem a lépcsőn. De mint kiderült, nem volt erre semmi szükség a járőrkocsival érkező két egyenruhást nem ismertem, és a furgonból kiugráló három helyszínelőt sem. – Azannya! – szólalt meg halkan és kissé nyugtalanul Kevin. – Egy egész hadsereg. Mindig ennyien...? – Ez nagyjából a minimális létszám. Lehet, hogy később még hívnak pár embert, attól függ. – Shay elnyújtott, gunyoros füttyentéssel kommentálta a szavaimat. Jó ideje nem láttam már tetthelyet a szalagkordonon kívülről, terepen dolgozó titkos ügynökként vagy civilként. Már el is felejtettem, milyen látványt nyújt a mozgásba lendülő gépezet. A nehéz, baljóslatú bűvészdobozaikat lóbáló, tetőtől talpig fehérbe öltözött, maszkos helyszínelők láttán, akik földübörögtek a lépcsőn, majd elnyelte őket a Faithful Place 16., fölállt a tarkómon a szőr, mint a kutyának. Shay halkan dúdolgatta magában a gyermekét meggyilkoló nőről szóló balladát: „Az ajtón hármat koppint kezük, ojja-jojja-jójáj, két rendőr meg egy titkos ügynök, lenn a Saille folyónál...” Az egyenruhások még ki se feszítették a
szalagkordont, csak kihúzták a kerítés előtt, de máris gyűlt a vérszagra a nép. Hajcsavarós, fejkendős nénik bukkantak elő az ajtók mögül, és kis csoportokba verődve kommentálták a látottakat, zaftos találgatásokkal fűszerezve. („Valami fiatal lányka kisbabát szült, és otthagyta!” „Isten bocsássa meg, ez rettenetes! Figyelj már, Fiona Molloy nagyon meghízott, lehet, hogy...?”) A férfiak pedig hirtelen úgy érezték, hogy sürgősen el kell szívniuk egy cigarettát a lépcsőn, és meg kell nézniük, milyen az idő. A pattanásos képű suhancok és a kissé durva arcú lánykák a zsákutca zárófalát támasztva, közönyt mímelve múlatták az időt. Pár borotvált fejű kiskölyök gördeszkán suhant ide-oda, és közben tátott szájjal bámulták a tizenhatost, míg az egyik neki nem ütközött Sallie Hearne-nek, aki jól rávágott hátulról a combjára. Dalyék kint álltak a lépcsőjükön, és Mr. Daly átkarolta a feleségét, úgy próbálta visszafogni. Nyugtalanított a nagy nyüzsgés, nem szeretem, ha nem tudom számon tartani, hányan vannak körülöttem. A Liberties negyed lakói mindig is úgy vetették rá magukat égy jó kis pletykára, mint a piráják. Dalkey-ban, ha egy helyszínelő csapat tervezési engedély nélkül bepofátlankodott az utcába, az emberek inkább meghaltak volna, mint hogy olyan közönséges gyarlóságnak adják tanújelét, mint a kíváncsiság. Az előfordulhatott, hogy egy-egy kalandvágyó hölgynek sürgős dolga akadt az előkertben a virágok körül, és ha hallott valamit, azt később a barátnőinek is előadta herbatea mellett, de összességében elmondható, hogy a másnapi újságból tudták meg, mi történt. A Faithful Place viszont egyből torkon ragadta a begyűjthető információkat. Az öreg Mrs. Nolan határozott mozdulattal elkapta az egyik egyenruhás kabátujját, és úgy tűnt, részletes magyarázatot követel. A rendőr pedig olyan képet vágott, mint akit erre nem készítettek föl az alapkiképzésen. – Francis – szólalt meg Kevin. – Valószínűleg nincs ott semmi. – Lehetséges. – De most komolyan. Szerintem csak képzelődtem. Nincs még késő ahhoz, hogy...? – Miről képzelődtél? – vonta kérdőre Shay. – Semmiről – mondtam. – Kev! – A nagy semmiről! Hát éppen erről beszélek! Alighanem csak képzeltem, hogy... – Mit keresnek? – A tökömet – mondtam. – Remélem, hoztak mikroszkópot. – A picsába! – fakadt ki Kev, majd féloldalt megdörzsölte a szemöldökét, és merőn bámulta az egyenruhásokat. – Nekem már nem tetszik ez a játék, srácok. Bárcsak ne... – Riadó! – szólalt meg hirtelen Shay. – Mami. Villámgyorsan, tökéletes összhangban csúsztunk lejjebb a
lépcsőn, hogy a fejünk a bámészkodó sokaság horizontja alatt legyen. Két emberi test között egy pillanatra láttam Mamit: a lépcsőnkön állt, jó szorosan keresztbe fonta a karját dús keble alatt, és szúrós tekintettel fürkészte az utcát, mint aki pontosan tudja, hogy ez az egész zűrzavar az én hibám, amiért meg fogok fizetni. Papa pedig ott dohányzott a háta mögött, és abszolút kifejezéstelen arccal szemlélte az eseményeket. Most zaj szűrődött ki a tizenhatosból. Az egyik helyszínelő kijött, hátrabökött a hüvelykujjával a válla fölött, és valami irtó vicceset mondhatott, mert az egyenruhások röhécseltek egy sort. Ezután kinyitotta a furgont, kavart egy kicsit odabent, majd feszítővassal a kezében ismét fölszaladt a lépcsőn. – Ha azzal megmozdít valamit, a nyakába omlik az egész hóbelevanc – szólalt meg Shay. Kevin még mindig fészkelődött, mintha megfájdult volna a segge a lépcsőn való ücsörgéstől. – Mi van, ha nem találnak semmit? – kérdezte. – Akkor a mi Francisünk kap egy nagy fekete pontot, amiért rabolta a kedves kollégák idejét – mondta Shay. – Hát nem lenne kár érte? – Kösz, hogy szíveden viseled a sorsomat – mondtam. – Túl fogom élni azt a fekete pontot. – Hát persze, hogy túl fogod. Túlélsz te mindent. Mit keresnek? – Miért nem kérdezed meg tőlük? A tizenegyesből kibotorkáló szőrmók, Limp Bizkit-pólós egyetemistán látszott, hogy emberes másnaposság gyötri. – Mi a sztori? – Menjen be – mondtam. – Ez a mi lépcsőnk. Megmutattam neki a jelvényemet. – Azannya! – mondta, és bevonszolta magát a házba. Látszott, hogy mázsás súllyal nehezedik rá a világ igazságtalansága. – Úgy van, villogtasd csak a jelvényt, hadd szarja össze magát – mondta Shay, de csak amúgy reflexszerűen: nem vette le a gyérülő fényben összeszűkülő szemét a tizenhatosról. Ágyúdörgésszerű robaj söpört végig az utcán, és verődött vissza a házfalakról. Bejárta a sötétbe boruló Liberties negyed minden zugát. A földre zuhant a kiemelt betonlap. Nora Daly összerezzent, és vékonyka, eszelős hangot hallatott. Sallie Hearne szorosabbra húzta a kardigánja nyakát, és keresztet vetett. És ekkor borzongató vibrálást éreztem a levegőben. A tizenhatos legmélyéről hömpölygött kifelé: onnan hallatszott a helyszínelők fölemelt, majd elhalkuló hangja, arrafelé fordultak az egyenruhások meg az előredőlő bámészkodók, és még a felhők is a háztetők fölé ereszkedtek. A hátam mögött Kevin mondott valamit, és a mondatban szerepelt a nevem is. Rádöbbentem, hogy fölegyenesedünk, és a karomon van a keze. – Vedd le rólam a mancsod – mondtam.
– Frank... A házban valaki odavakkantott a többieknek valami parancsot. Már nem érdekelt, ki tudja meg, hogy zsaru vagyok. – Maradjatok itt – mondtam. A tizenhatos kerítését őrző dagadt egyenruhás olyan fontoskodó arcot vágott, mint egy idős nagynéni. – Haladjon tovább, jóember – szólt oda nekem. Az akcentusán érződött, hogy igazi vidéki, mocsárlakó tuskó. – Nincs itt semmi látnivaló. Megmutattam neki a jelvényemet. Mozgott a szája, úgy silabizálta ki. A ház belső lépcsőjén lábakat láttam, a lépcsőforduló ablaka előtt elsuhant egy arc. Mr. Daly kiáltása hallatszott valahonnan messziről, lassított felvételen, mintha hosszú fémcsőben haladna a hang. – Ezen az áll – mondta az egyenruhás, miközben visszaadta a jelvényemet –, hogy titkos műveletek. Nem tájékoztattak róla, hogy attól a csoporttól is lesz valaki a tetthelyen. – Akkor most tájékoztatom. – Beszélnie kell a nyomozást vezető rendőrrel. Lehet, hogy az őrmesterem lesz az, vagy talán valamelyik srác a gyilkosságiaktól, attól függően, hogy... – Álljon félre az utamból – mondtam. Lebiggyesztette az ajkát. – Erre a hangnemre semmi szükség. Várhat ott, ahol az előbb volt, amíg engedélyezi a belépését a... – Álljon félre, vagy kiverem az összes fogát. Nagyot nézett, de látta rajtam, hogy nem viccelek, és arrébb ment. Még akkor is azt hajtogatta, hogy ezt jelenteni fogja, amikor már rég fölrohantam a lépcsőn a fokokat hármasával szedve, és vállal félretoltam riadt cimboráját az ajtóból. Tessék, röhögjenek rajtam egy jót: a lelkem mélyén egy pillanatig sem hittem, hogy bármit is találnak. Én, az utca törvényeit jól ismerő, dörzsölt vén róka, aki az újoncoknak mindig leadja a nagyokos dumát, hogy a világ mindig két lépéssel durvább, mint amire az ember számít, én, a nagy cinikus soha nem hittem, hogy a világ ezt eljátszhatja velem: akkor sem, amikor kinyitottam a bőröndöt, akkor sem, amikor a pincében megbillent a betonlap, és akkor sem, amikor éreztem, hogy elektromos töltéssel itatódik át az esti levegő. A lelkem legeslegmélyén, mélyebben mindennél, amit azelőtt és azóta megtanultam, még mindig hittem Rosie-nak. Hittem neki még akkor is, amikor a málladozó lépcsőfokokat tapostam, akkor is, amikor a kört alkotó maszkos arcok fölnéztek rám a lámpáik vakító, fehér fényében, amikor megláttam a fölszedett betonlapot, amely fura, nyakatekert szögben hevert a padlón a kábelek, feszítővasak között, amikor megcsapta az orromat a penetráns, föld alól jövő, rettenetes bajt sejtető bűz. Egészen addig hittem Rosie-nak, amíg be nem furakodtam a körben guggoló helyszínelők közé, és meg nem láttam a fűrészfogas szélű gödröt, a sötétlő, kócos, összetapadt hajszőnyeget, a farmeranyagra emlékeztető szövetfoszlányokat,
meg a parányi fognyomokkal kilyuggatott, sikamlós, barna csontokat. Aztán megláttam a finom ívben kunkorodó csontvázkezet is, és tudtam, hogy ha a mocskos föld, a döglött bogarak és a rothadó iszap tengerében valahol megtalálják a körmeit, a jobb mutatóujj körme tövig lesz rágva. Úgy megfeszült az állkapcsom, hogy azt hittem, mindjárt kitörik az összes fogam. De nem érdekelt, sőt kifejezetten vártam azt a roppanást, érezni akartam. A lyukban heverő valami össze volt gömbölyödve, mint egy alvó gyerek, az arcát a két karjába temette. Talán ennek köszönhetem, hogy nem őrültem meg. Hallottam Rosie tisztán csengő, elképedt hangját is a fülem mellett, azt mondta, Francis, úgy, ahogy az első együttlétünkkor. Valaki tett egy ingerült megjegyzést, hogy vigyázzunk a bizonyítékokra, és egy kéz maszkot nyomott az arcomba. Elhátráltam, és jó erősen elhúztam a csuklómat a szám előtt. Ideoda csúszkáltak a plafon repedései, ugrándoztak, mint egy rossz tévé képernyőjén. Azt hiszem, hallottam a saját hangomat, amint nagyon halkan azt mondom: – Ó, a picsába! – Jól van? – kérdezte az egyik helyszínelő. Ő már talpon volt, sokkal közelebb állt hozzám a kelleténél, és a hangjából ítélve már föltette párszor ezt a kérdést. – Igen – feleltem. – Először nagyon mellbe vágja az embert – jegyezte meg önelégülten az egyik társa. – De mi már láttunk rosszabbat is. – Maga telefonált? – kérdezte az előttem álló. – Igen, én. Frank Mackey nyomozó vagyok. – A gyilkosságiaktól? Eltelt egy hosszú másodperc, mire fölfogtam, miről beszél. Csigatempóra váltott az agyam. – Nem – mondtam. A helyszínelő furcsán nézett rám. Kis, kockafejű gyík volt, kábé feleannyi idős és feleakkora súlyú, mint én. Alighanem ő lehetett a telefonban megismert hasznavehetetlen faszkalap. – Kihívtuk a gyilkosságiakat – mondta. – Meg a halottkémet. – Nagy rizikót nem vállaltunk vele – jegyezte meg vidáman a haverja. – A csaj biztos nem magától feküdt be oda. Bizonyítékos tasakot tartott a kezében. Tudtam, hogy ha valamelyikük a szemem láttára hozzáér Rosie-hoz, kiverem belőle a szart is. – Jól tették, hogy hívták őket – mondtam. – Biztos perceken belül itt lesznek. Én megyek, besegítek az egyenruhásoknak. A lépcsőn fölfelé menet hallottam, hogy a főgyík mond valamit a nyugtalankodó bennszülöttekről, a csapata pedig szórványos röhögéssel jutalmazza a tréfát. Mintha egy tinédzser banda ökörködött volna odabent, és én egy legutolsó töredékmásodpercig még megesküdtem volna rá, hogy Shay meg a haverjai szívják odalent a jointot, ők nyerítenek a horrorisztikus vicceiken, a folyosó ajtaja pedig arra az életre nyílik, amelybe beleszülettem, és amit láttam, az meg sem történt.
Odakint az embergyűrű még sűrűbb lett, és még szorosabbra fonódott. A bámészkodók barátomtól, a házőrző kutyától egy-két méternyire nyújtogatták a nyakukat. A társa is előremerészkedett már az ajtóból, ott állt a vártán ő is a kerítésnél. A háztetők fölött még lejjebb ereszkedtek a felhők, és megváltoztak a fényviszonyok is: lilásfehéren világított az égbolt, mintha összeverték volna. Hátul valami megmozdult. Mr. Daly verekedte át magát a tömegen, nyújtott karral lökdöste félre az embereket az útjából, mintha nem is látná őket. Rám szegeződött a tekintete. – Mackey... – Kiabálni próbált, de csak elfúló, rekedtes, üresen kongó hang jött ki a torkán. – Mi van odabent? A mocsári szörny ingerülten rászólt: – Én őrzöm a helyszínt! Lépjen hátrébb! Semmi mást nem kívántam, mint hogy valamelyikük, mindegy is, hogy melyik, megpróbáljon megütni. – Maga a farkát is csak úgy tudná megőrizni, ha két kézzel fogná – lihegtem az egyenruhás széles, szétfolyó pudingarcába pár centiről, majd amikor elfordította a fejét, félretaszítottam, és Mr. Daly elé siettem. Amint kiléptem a kapun, mindjárt galléron ragadott, és jó erősen magához rántott, hogy kis híján összeért az állunk. Vérvörös jelzőfényként villant át rajtam valami örömféle. Mr. Daly vagy tökösebb, mint az egyenruhás, vagy csak nem hajlandó meghátrálni egy Mackey-vel szemben. Nekem bármelyik megfelelt. – Mi van ott? Mit találtatok? Egy öregasszony eksztatikus sikolyt hallatott, a csuklyás suhancok pedig a majommakogást utánozták. – Ha jót akar, leveszi rólam a kezét, ember! – figyelmeztettem Mr. Dalyt jó hangosan, hogy sokan hallják. – Ne merészeld megmondani nekem, hogy mit... az én Rosie-m van odabent? Ő az? – Az én Rosie-m, haver. Az én nőm! Az enyém! Utoljára mondom: vegye le rólam a mancsát. – Ez a te hibád, te mocskos kis aljadék! Ha Rosie-t találták meg odabent, az miattad van! – A homlokomhoz nyomta a homlokát, és olyan erővel markolta az ingemet, hogy vágta a tarkómat a nyaka. A csuklyások elkezdték skandálni, hogy „Üsd ki! Üsd ki!” Elkaptam a csuklóját, és már éppen el akartam törni, amikor megcsapta az orromat az izzadság- és szájszaga: úgy ismertem ezt a forró, áporodott, állatias szagot, mint a tenyeremet. Rádöbbentem, hogy ez az ember halálra van rémülve, hogy majd megőrül. És már láttam is magam előtt Hollyt. Egy csapásra kiszaladt az izmaimból az erő, eloszlott a vörös köd. Mélyen bent, a bordáim alatt mintha összetört volna valami. – Mr. Daly – mondtam a tőlem telhető legszelídebb hangon. – Amint kiderítenek valamit, kijönnek, és elmondják magának. Addig viszont jobb, ha hazamegy.
Az egyenruhások a mocsarak népének jellegzetes hangeffektusait produkálták, miközben megpróbálták lerángatni rólam. Egyikünk sem törődött velük. Mr. Daly szeme körül eszelős, fehér karikák éktelenkedtek. – Az én Rosie-m az? Rászorítottam a hüvelykujjamat a csuklója lágy részére, ahol az idegek vannak, és belemélyesztettem. Felnyögött, és lerepült a két keze a galléromról, de mielőtt a második egyenruhás elvonszolta volna onnan, még az államhoz koccantotta az állát, és közvetlen közelről, mintha a szeretőm lenne, a fülembe súgta: – A te hibád! A semmiből előkerülő Mrs. Daly formátlan, nyöszörgő hangokat adott ki, és rávetette magát a férjére meg a mocsári szörny haverjára. Mr. Daly összegörnyedt, és közös erővel visszaráncigálták a karattyoló tömegbe. A mocsári szörny valami okból beleakaszkodott hátulról a dzsekimbe. Jó erősen belekönyököltem, majd a kerítésnek dőlve megigazgattam az ingemet, és megmasszíroztam a nyakamat. Szaporán kapkodtam a levegőt. – Ezzel még nincs vége, kishaver! – közölte vészjóslóan a mocsárlakó. Egészségtelen, lilás árnyalatot öltött az arca. – Most megmondom, hogy panaszt fogok tenni. – Frank Mackey – mondtam. – E-ipszilonnal. Mondja meg nekik, hogy dobják a kupac tetejére. Az egyenruhás felháborodott, vénkisasszonyos horkantás kíséretében elszökdécselt, hogy a bámészkodók seregén töltse ki a mérgét: széles karmozdulatokkal, kiabálva próbálta hátrébb parancsolni őket. Egy pillanatra megláttam Mandyt. Az egyik kislánya az ölében volt, a másik a kezét fogta: három tágra nyílt, döbbent szempár. A Daly házaspár egymásba kapaszkodva botorkált föl a hármas lépcsőjén, majd elnyelte őket a ház. Nora kezét szájára tapasztva dőlt a falnak az ajtó mellett. Visszamentem a tizenegyeshez, mert úgy tűnt, az se rosszabb hely, mint a többi. Shay újabb cigarettát sodort magának. Kevinen látszott, hogy rosszullét környékezi. – Találtak valamit – szólalt meg. – Ugye? Tudtam, hogy bármelyik percben ott lehet a halottkém meg a halottasházi furgon. – Igen – mondtam. – Találtak. – És tényleg...? – Hosszú csönd. – Mit találtak? Előkotortam a cigarettámat. Shay – ez akár együttérző gesztus is lehetett – odatartotta az öngyújtóját. Kevin kis idő múlva azt kérdezte: – Jól vagy? – Jobban nem is lehetnék – feleltem. Sokáig nem szólt semmit egyikük sem. Kevin kért tőlem egy cigit. A tömeg fokozatosan lecsillapodott: rendőri brutalitásról
szóló történeteket meséltek egymásnak, és azt tárgyalták, hogy perelhet-e Mr. Daly. Itt-ott lehalkított hangon beszélgettek az emberek, és elkaptam egy-egy váll fölött odavetett, rám irányuló pillantást. Rezzenéstelenül farkasszemet néztem mindenkivel, de végül már olyan sokan lettek, hogy nem bírtam a tempót. – Vigyázat! – mondta halkan Shay a fölénk súlyosodó égboltnak. – A jó öreg Mackey hazatért. 6. fejezet Cooper, a halottkém ért oda előbb. Az istenkomplexusban szenvedő, ingerlékeny természetű kis mitugrász megállt a nagy, fekete Mercijével, majd valahova a tömeg feje fölé révedt a szigorú tekintete, míg végül kettévált a tenger, és ő gumikesztyűjét huzigálva bevonulhatott a házba. A háta mögött fölerősödött a pusmogás. Pár csuklyás a kocsija körül őgyelgett, de miután a mocsári szörny odakiáltott nekik néhány, emberi fül számára érthetetlen szót, arckifejezésükön mit sem változtatva eloldalogtak. A Faithful Place túlzsúfoltnak hatott, és zsongott-zsibongott, mintha túl sok energia koncentrálódna egy helyen, és bármelyik pillanatban zavargás robbanhatna ki. Utána a hullaházi fiúk érkeztek meg. Kiszálltak a mocskos fehér furgonjukból, és a kék vászonhordágyat lezserül lóbálva a ház felé indultak, mire a tömeg hangulata egy csapásra megváltozott. Lámpás gyúlt a fejükben: fölfogták, hogy ez itt nem pusztán jobb szórakozás, mint bármelyik álvalóságshow a tévében, hanem maga a valóság, és azon a hordágyon előbb-utóbb ki is jön valaki. Már nem álltak izgatottan egyik lábukról a másikra, és lenge szellőként végigfutott az utcán egy halk szisszenés, mint amikor leeresztenek valamit, majd végül elhalt, és csönd állt be. És ekkor bukkantak föl, szokás szerint makulátlan időzítéssel, a gyilkosságis fiúk. A gyilkossági csoport és a titkos műveletek csoportja sok mindenben különbözik egymástól, többek közt a kifinomult körmönfontsághoz való viszonyunk is más. A titkos ügynököknek az ilyesmi nagyon jól megy, még jobban, mint azt önök gondolnák, és ha nevetgélni támad kedvünk, szíves örömest nézzük a gyilkosságis fiúk belépőjét, amelyet szemmel láthatóan imádnak. A most érkező duó nagy lendülettel befordult a sarkon a megkülönböztető jelzés nélküli (de nem is volt rá szükség), ezüstszínű BMW-vel, majd nagyot fékezve, drámai hatást keltő szögben megálltak, egyszerre csapták be kétoldalt az ajtót (ezt alighanem gyakorolták), és peckesen elindultak a tizenhatos felé, miközben a fejükben a Hawaii 5-0 című krimisorozat zenéje dübörgött Dolby sztereóban. A menyétarcú, szőke kölyöknek még volt mit csiszolnia a járásán, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy tartsa a lépést. Velem egykorú társa viszont lazán lóbálta bőr aktatáskáját, és
peckes járása mintha szerves része lett volna a márkás öltönyének. Megérkezett a lovasság, élén Bajnok Kennedyvel. Bajnokkal még a zsarufőiskolán ismerkedtünk meg. A kiképzés alatt vele haverkodtam össze a legjobban, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy kedveltük egymást. A legtöbb srác olyan helyekről érkezett, amelyekről életemben nem hallottam, és nem is akartam hallani. A karrier-célkitűzésük nagyjából annyi volt, hogy olyan egyenruhájuk legyen, amelyhez nem tartozik gumicsizma, és olyan lányokkal is találkozhassanak, akikkel nem állnak rokonságban. Mi viszont Bajnokkal dubliniak voltunk, és a hosszú távú terveinkben semmiféle uniformis nem szerepelt. Már a legelső napon kiszúrtuk egymást, és a következő három év azzal telt, hogy megpróbáltuk feltörölni a másikkal a padlót mindenben, az edzettségi teszttől a snookerig. Bajnok igazi neve Mick. A becenév az én lelkemen szárad, és személy szerint úgy gondolom, hogy elég olcsón megúszta. Ez a Mick gyerek ugyanis nagyon szeretett győzni. Magam sem vetem meg a győzelem ízét, de azért diszkrétebben adom elő. Kennedynek volt egy ronda kis szokása: ha bármiben első lett, a levegőbe bokszolt, és szinte suttogva, de csak szinte, azt morogta maga elé, hogy „Gól!” Pár hétig elviseltem, aztán elkezdtem szívatni: Nicsak, szépen bevetetted az ágyadat, Mikey, ez is gól? Szép találat volt, mi? Igazi nagymenőhöz méltó. Hálóba küldted a labdát? Kiegyenlítettél a hosszabbításban? A mocsárlakó fiúkkal jobban kijöttem, mint ő, és hamarosan mindenki Bajnoknak hívta, de nem mindig kedvesen. Nem örült neki, de jól leplezte. Mint már említettem, sokkal durvább gúnynevet is ráragaszthattam volna, és ő ezt nagyon jól tudta. Megfordult a fejemben például a „Michelle”. Miután ismét kikerültünk a nagybetűs életbe, nemigen erőltettük a kapcsolattartást, de ha összefutottunk, beültünk valahova pár italra, leginkább azért, hogy számon tarthassuk, ki áll nyerésre. Ő öt hónappal előbb lett nyomozó, mint én, én viszont másfél évvel hamarabb kerültem be a nyomozást segítő „lótifutik” csapatából egy igazi csoportba. Bajnok előbb nősült meg, mint én, de előbb is vált el. Mindent összevetve nagyjából döntetlenre álltunk. A szőke kölykön nem csodálkoztam: nem lepett meg, hogy a gyilkossági nyomozók többségétől eltérően, akiknek társuk van, Bajnok a természetéből adódóan inkább egy talpnyalót keresett maga mellé. Bajnok majdnem száznyolcvan centi magas, azaz két-három centivel nagyobbra nőtt, mint én, de a testtartása olyan, mint egy kis termetű fickóé: kidüllesztett mellkas, hátracsapott váll, szálfaegyenes nyak. A haja inkább sötét, a testalkata szikár, az állkapocsizomzata tekintélyt parancsoló, és jó érzékkel vonzza magához az olyan nőket, akik státuszszimbólumok akarnak lenni, ha nagyok lesznek, de nincs olyan jó lábuk, hogy leakasszanak maguknak egy rögbijátékost. Mondania sem kell, anélkül is tudom,
hogy a szüleinél nem szalvéta van, hanem asztalkendő, és sokkal tovább bírják étlen-szomjan, mint csipkefüggöny nélkül. Bajnok ügyel rá, hogy felső középosztálybeli akcentussal beszéljen, de ahogy az öltöny áll rajta, abban van valami árulkodó. A tizenhatos lépcsőjén megfordult, és még egyszer körülnézett az utcában, mintegy fölmérve, hogy mivel is áll szemben. Észrevett engem is, de elsiklott fölöttem a tekintete, mintha soha életében nem látott volna. A titkos ügynöki munka számos apró öröme közé tartozik az is, hogy a más csoportoknál dolgozó kollégák soha nem tudhatják biztosan, mikor melózol, és mikor iszogatsz, hogy úgy mondjam, őszintén a haverokkal, ezért inkább békén hagynak, nehogy baj legyen. Hiszen ha rosszul mérik föl a helyzetet, és lebuktatnak, akkor a munkahelyi csesztetés még kutyafüle ahhoz az életfogytiglani szívatáshoz képest, ami a kocsmában vár rájuk. Amikor Bajnokot meg a kis kegyencét elnyelte a sötétlő ajtónyílás, megszólaltam: – Várjatok itt. – Úgy nézek ki, mint a kurvád? – kérdezte Shay. – Csak a szád körül. Hamarosan jövök. – Hagyd már – mondta föl sem nézve Kevin. – Dolgozik. – Úgy beszél, mint egy kibaszott zsaru. – Na ne mondd! – Kevinnek most már elfogyott a türelme: hosszú napja volt, ami a bátyjaival töltött időt illeti. – Micsoda megfigyelés! Azt a kurva...! – Nagy lendülettel fölpattant a lépcsőről, átfurakodott egy rakás Hearnes között, majd elindult az utca vége felé, és eltűnt a szemünk elől. Shay vállat vont. Otthagytam, és elindultam a bőröndért. Kevint nem láttam sehol, az autóm viszont sértetlen volt. Mire visszaértem, Shay is meglógott, elment valahova, ahova ő szokott. Mami lábujjhegyen álldogált az ajtónk előtt, és hadonászva rikoltozott valamit, ami a hangjából ítélve fontos volt, de hát neki mindig ilyen a hangja. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Bajnok a tizenhatos lépcsőjén állt, és úgy tűnt, nem túl gyümölcsöző beszélgetést folytat az én kedvenc mocsári szörnyemmel. Hónom alá csaptam a bőröndöt, és odaballagtam kettejük közé. – Bajnok! – mondtam, és hátba veregettem. – Örülök, hogy látlak. – Frank! – rázott meg macsó módra, két oldalról. – Nahát, nahát! Ezer éve! Hallom, előbb értél ide, mint én. – Mea culpa – mondtam, és rávillantottam az egyenruhásra egy széles vigyort. – Csak gondoltam, gyorsan körülnézek. Lehet, hogy némi helyzeti előnyt élvezek ebben az ügyben. – Te jó ég, ne csigázz. Ez az ügy jéghideg. Ha tudsz valamit, ami a helyes irányba terelhet minket, örök hálára kötelezel. – Ezt már szeretem – mondtam, és odébb tereltem, el a tátott szájjal kagylózó mocsári szörnytől. – Lehet, hogy azonosítani tudom a holttestet. Információim szerint egy Rose Daly nevű lány az, aki a hármasból tűnt el egy ideje.
Bajnok füttyentett, és fölszaladt a szemöldöke. – Pompás. Személyleírás is van? – Tizenkilenc éves, százhetvenkét centi magas, telt idomú, talán hatvanegy-hatvankét kiló. Hosszú, göndör, vörös haj, zöld szem. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen ruhában látták utoljára, de valószínűleg rajta volt a farmerdzsekije meg a tizennégy lyukú, ökörvérvörös Doc Martens bakancsa. – Rosie gyakorlatilag abban a bakancsban élt. – Egybevág ez azzal, amit megtudtatok? Bajnok óvatosan azt felelte: – Nem mond ellene annak, amit megtudtunk. – Ugyan már, Bajnok. Tőled ennél többre is futja. Bajnok sóhajtott egyet, és a hajába túrt, majd visszalapogatta a helyére. – Cooper szerint fiatal felnőtt nő, és legkorábban ötven éve, legkésőbb öt éve kerülhetett ide. Ennél többet nem hajlandó mondani, amíg föl nem fekteti az asztalra. A helyszínelők találtak egy rakás azonosíthatatlan kacatot, egy farmergombot meg egy marék fémkarikát, azok a bakancs fűzőkarikái lehetnek. A lány haja lehetett vörös, ezt nehéz lenne megállapítani. Az a zilált, sötétlő, isten tudja, mivel átitatott hajszőnyeg... – Arról tudtok valamit, hogy mibe halt bele? – Bár tudnánk! De hát ismered azt a nyomorult Coopert. Akit nem kedvel, azzal szemétkedik, és engem valamiért soha nem kedvelt. Semmit nem hajlandó határozottan kijelenteni azon túl, hogy, ha hiszed, ha nem, a lány halott. Nekem úgy tűnik, hogy valaki fejbe csapta párszor egy téglával, mert fölrepedt a koponyája, de hát én csak egy nyomozó vagyok. Cooper post mortem sérülésekről meg nyomás okozta törésekről hablatyolt... – Bajnok, aki addig az utat kémlelte, most hirtelen szúrós pillantást vetett rám. – És mi ez a nagy érdeklődés? Ugye, nem valami informátorod volt a csaj, aki tűzbe ment érted? Mindig elképeszt, hogy Bajnokot nem verik orrba gyakrabban. – Az én informátoraimat soha nem csapják fejbe téglával, Bajnok. Soha. Hosszú, boldog, elégedett életet élnek, és aggkori végelgyengülésben halnak meg. – Hoppá! – mondta Bajnok, és föltette a kezét. – Elnézést kérek, hogy élek. Ha viszont nem a téglád volt, akkor ugyan miért érdekel ennyire? És bár tudom, hogy ajándék lónak nem illik nézni a fogát, azért hadd kérdezzem meg, hogy botlottál bele? Elmondtam neki mindent, amit valahonnan amúgy is megtudott volna: ifjonti szerelem, éjféli randevú, elhagyott hősünk elvágtat a rideg, kegyetlen nagyvilágba, bőrönd, zseniális logikai következtetések sora. Amikor a végére értem, Bajnok tágra nyílt szemmel bámult rám, és az ámuló tekintetébe valamiféle szánalom is keveredett, ami nekem egyáltalán nem tetszett. – A hétszentségit – mondta, és ez elég korrektül summázta az elhangzottakat. – Lélegezz mélyeket, Bajnok. Ennek már huszonkét éve. A láng
réges-rég kihunyt. Csak azért vagyok itt, mert a kedvenc húgomnak olyan volt a hangja a telefonban, mint aki mindjárt infarktust kap, és az tönkretette volna az egész hétvégémet. – De akkor is. Inkább veled történjen ilyesmi, mint velem, cimbora. – Majd hívlak, ha ki akarom sírni magam valakinek a vállán. Vállat vont. – Csak úgy mondtam. Nem tudom, felétek hogy mennek a dolgok, de én nem örülnék, ha ezt el kéne magyaráznom a főnökömnek. – Az én főnököm nagyon megértő fickó. Légy kedves hozzám, Bajnok. Hoztam neked egy kis meglepit karácsonyra. Azzal átnyújtottam neki a bőröndöt meg a tipi-tapis borítékokat. Tudtam, hogy ő gyorsabban és kevesebb kavarás árán el tudja végezni ezt a munkát, meg aztán Mr. Daly sem tűnt már olyan fontosnak a szememben. Bajnok úgy vizsgálgatta a borítékokat, mintha tetvesek lennének. – Ezekkel mi volt a terved? – kérdezte. – Ha szabad érdeklődnöm. – Gondoltam, megmutatom őket pár alacsony pozícióban lévő barátomnak. Csak hogy legyen róla valami elképzelésem, hogy mivel állunk szemben. Bajnok fölvonta a szemöldökét, de nem fűzött kommentárt a hallottakhoz. Átpörgette a három borítékot, és elolvasta a címkéket: Matthew Daly, Theresa Daly, Nora Daly. – A családtagokra gyanakszol? Vállat vontam. – A szeretteink, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem rosszabb kiindulópont, mint bármi más. Bajnok fölnézett az égre. Esti sötétség borult ránk, és már fröccsentek szét a kövön az első esőcseppek, méghozzá úgy, mint akik nem viccelnek. A tömeg kezdett eloszlani, az emberek visszaszivárogtak félbehagyott ténykedésükhöz, csak a csuklyás, illetve fejkendős kemény mag maradt kint. Bajnok így szólt hozzám: – Pár dolognak még végére kell itt járnom, és egy kis bemelegítő csevej is vár rám a lány családjával. Utána megihatnánk egy sört, csak te meg én, oké? Eldumálhatnánk, hogy kivel mi van. A kölyök majd szemmel tartja egy darabig a tetthelyet, úgysem árt neki, ha szerez némi gyakorlatot. A háta mögül, a ház gyomrából most másféle zajok jöttek valami hosszan, csikorogva karcolta a falat, aztán hangos morgás hallatszott, majd döngő léptű bakancsok taposták az üresen kongó deszkákat. A vaskos árnyak közt homályos, fehér emberalakok mozogtak, és a pincéből a pokol tüzét idéző fény szűrődött ki. A hullaházi fiúk hozták a zsákmányt. Az öregasszonyok pihegve hányták magukra a keresztet, és másodpercenként nyalták meg a szájuk szélét. A hullaszállítók az eső miatt leszegett fejjel haladtak el mellettünk, és az egyik bosszúsan hátramorgott valamit a válla fölött, hogy milyen nagy a forgalom. Olyan közel voltak, hogy ha kinyújtom a karom, megérinthettem volna a zsákot, amely formátlanul, gyűrötten
omlott a hordágyra. Olyan lapos volt, hogy szinte üresnek hatott, és olyan könnyedén is vitték. Bajnok nézte, ahogy becsúsztatják a hordágyat a furgon hátsó ajtaján. – Pár perc, és jövök – mondta. – Ne tűnj el. Az onnan pár saroknyira lévő Blackbirdbe mentünk. Mivel ide szinte kizárólag férfiak járnak, jó esély volt rá, hogy még nem jutott el odáig a hír. Ebben a kocsmában szolgáltak ki életemben először, még tizenöt éves koromban. Éppen alkalmi munkából jöttem haza, téglát hordtam egy építkezésen. Joe, a csapos azt az álláspontot képviselte, hogy aki felnőtt munkát végez, annak utána jár a felnőtt méretű korsó is. Joe-t azóta felváltotta egy hasonló parókát viselő másik fickó, a fejszével vágható cigarettafüst helyét pedig átvette az állott piaszag és a testszag olyan intenzív elegye, amely szinte szemmel láthatóan hömpölygött a levegőben, de ettől eltekintve minden a régi volt a ki tudja, milyen csapatok feketefehér fotói a falon, a bárpult mögötti légyfoltos tükrök, a kilógó belű műbőr székek, még a saját személyes bárszékükön üldögélő öreg fazonok is. Rajtuk kívül egy csomó munkáscsizmás figura képezte a vendégkört: a fele lengyel volt, és többen is határozottan kiskorúnak látszottak. Bajnokot, akire rá van írva, hogy mi a foglalkozása, egy diszkrét sarokasztalhoz tereltem, és én mentem oda a bárpulthoz. Mire kivittem a két korsót, Bajnok már körmölt a jegyzetfüzetébe a csilivili, márkás tollával. Lám, a gyilkosságiaknak már derogál az olcsó golyóstoll... – Szóval neked ez hazai pálya – kezdte, miközben egyik kezével összecsapta a jegyzetfüzetet, a másikkal pedig elvette tőlem a sörét. – Ki gondolta volna? Rávigyorogtam, és ebbe a vigyorba belevittem egy leheletnyi figyelmeztetést is. – Azt hitted, egy foxrocki villában nőttem fel, mi? Elnevette magát. – Hát, nem éppen. Soha nem csináltál belőle titkot, hogy... szóval, hogy egyszerű munkáscsaládból származol. A részletekből viszont már akkora titkot csináltál, hogy azt hittem, biztos valami lepukkant toronyház a szülőfölded. De az soha meg se fordult a fejemben, hogy ilyen – hogy is mondjam? – érdekes környezetben nőttél fel. – Mondhatod így is. – Matthew és Theresa Daly szerint nem láttak téged a környéken, mióta azon az éjszakán megléptetek Rose-zal a ketrecből. Vállat vontam. – Van egy határ, hogy mennyi couleur localt bír elviselni az ember. Bajnok helyes kis vigyori szmájliarcot rajzolt a sörhabba. – Aha. És jó itthon lenni, ugye? Még ha nem is így képzelted el a hazatérést. – Lehet, hogy ebben is van valami jó, mint minden rosszban – mondtam –, bár erősen kétlem. De ha mégis van benne valami jó, az biztosan nem a hazatérés öröme.
Bajnok elgyötörten nézett rám, mintha elfingottam volna magam a templomban. – Pedig nagyon fontos, hogy pozitívumként fogd föl – magyarázta. Erre csak bámultam. – Komolyan beszélek. Végy egy negatív dolgot, és fordítsd át pozitívba. – Még föl is mutatott egy söralátétet, és demonstrálta vele az átfordítás fogalmát. Normál esetben pontosan azt mondtam volna neki, amit gondoltam erről az orbitálisan elcseszett, elmebeteg jó tanácsról, de mivel akartam tőle valamit, inkább magamba fojtottam. – Világosíts fel – kértem. Bajnok jól meghúzta a sörét, tönkretéve ezzel a szmájlit, és megfenyegetett az ujjával. – Csak az számít, hogy fogod fel a dolgokat – mondta, miután följött levegőért. – Ha hiszel benne, hogy a javadra válhat, ami történt, akkor a javadra is válik. Eddig tudsz követni? – Nem igazán – vallottam be. Bajnokból mélyenszántó gondolatokat vált ki az adrenalin, valahogy úgy, ahogy egyes férfiak érzelgősek lesznek a gintől. Arra gondoltam, hogy bárcsak rendeltem volna valami rövidet is. – Minden a hitről szól – folytatta. – Ennek az országnak a sikere is egy az egyben a hitre épül. Vagy talán tényleg ér egy dublini ingatlan négyzetméterenként tíz rongyot? A nagy lószart! Mégis elmegy annyiért, mert az emberek elhiszik, hogy annyit ér. Mi ketten, Frank, te meg én, előbb vettük be a kanyart, mint a többség. A nyolcvanas években szarban volt az egész ország, tök kilátástalan volt a helyzet, de mi hittünk magunkban, és ezért jutottunk el oda, ahol most vagyunk. – Én úgy jutottam el oda, ahol vagyok, hogy jó voltam a szakmámban. És őszintén remélem, hogy te is úgy jutottál el oda, ahol vagy, haver, mert szeretném, ha ez az ügy megoldódna. Bajnok úgy meredt rám, hogy már-már szkanderoztunk a szemünkkel. – Én kurva jó vagyok a szakmámban – mondta. – Kurvára, kibaszottul jó vagyok. Tudod, mennyi a gyilkossági csoportnál a felderítési arány? Hetvenkét százalék. És tudod, mennyi az én személyes felderítési arányom? – Itt tartott egy kis szünetet, hogy megrázhassam a fejem. – Nyolcvanhat százalék, kisfiam! Igen, olvasd le a számról, és sírd el magad: nyolcvanhat százalék! Szerencséd van, hogy ma épp velem futottál össze. Kelletlenül, de elismerően rávigyorogtam, és bólintottam is hozzá, hadd győzzön. – Ebben alighanem igazad van. – De még mennyire igazam van! – Miután ezt nyomatékosította, kényelmesen hátradőlt a padon, majd fölszisszent, és bosszús pillantást vetett a szakadt kárpitból kiálló rugóra. – És az is lehet – mondtam, miközben elgondolkodva hunyorogtam a fény felé tartott korsómra –, hogy mindkettőnknek szerencsés napja ez a mai.
– Hogyhogy? – vont kérdőre gyanakvóan Bajnok. Ismer annyira, hogy már csak elvből is gyanakodva fogadjon mindent, amit mondok. – Gondolkodj el egy kicsit – mondtam. – Amikor dolgozni kezdesz egy ügyön, mire vágysz a legjobban? – Teljes körű beismerő vallomásra, amelyet a szemtanúk és a tárgyi bizonyítékok is alátámasztanak. – Nem, nem, nem. Ne veszítsd el a fonalat, Bajnok. Te konkrét dolgokban gondolkodsz, pedig általánosságban kellene. Mi az, ami nyomozóként a legértékesebb kincsed? Egyetlen szó. Mi a nagy kedvenced? – A hülyeség. Adj nekem öt percet egy nehézfejű, stupid barommal... – Információ. Nem számít, milyen jellegű, milyen minőségben, mennyiségben kapod. Az infó a mi muníciónk, Bajnok. Az üzemanyagunk. Ha nem találsz egyetlen hülyét se, akkor még kitalálhatsz valamit, de infó nélkül semmire se megyünk. Bajnok ezt fontolóra vette. – És? – kérdezte óvatosan. Széttártam a karomat, és rávigyorogtam. – Buzgó imád meghallgatásra talált, ember. – Enyém lehet Kylie Minogue egy szál tangában? – A szakmai jellegű imáidról beszélek. Itt áll előtted az összes infó, amit csak kívánhatsz, és amihez önerőből nem juthatnál hozzá, mert ezen a környéken nem osztja meg veled senki. Itt áll előtted ez a tömérdek infó, szépen becsomagolva a kedvenc szakavatott megfigyelődbe. Azaz belém. – Tegyél meg nekem egy szívességet, Frank, és szállj le egy pillanatra az én nívómra – mondta Bajnok. – Fogalmazz konkrétabban. Mit akarsz? Megráztam a fejem. – Itt nem rólam van szó. Hanem egy nyernyer típusú játékról. A legjobban akkor fordíthatjuk át pozitívba ezt a dolgot, ha együtt csináljuk. – Dolgozni akarsz az ügyön. – Hogy én mit akarok, azt felejtsd el. Arra gondolj, ami neked is jó, meg nekem is, az ügyről nem is beszélve. Hiszen azt mindketten meg akarjuk oldani, jól mondom? Mindenkinél ez az első számú prioritás, nem? Bajnok úgy tett, mintha eltöprengene ezen. Aztán lassan, sajnálkozva megrázta a fejét. – Abbiza nem megyen. Bocs, haver. Ki a franc mond rajta kívül ilyen modoros faszságot, hogy Abbiza nem megyen? Kihívóan vigyorogtam rá, mintha tesztelném, hogy meri vagy nem meri. – Mi az, félsz? De hát továbbra is te leszel a nyomozás vezetője, Bajnok. Az eredmény a te neved alatt fut majd. Mi a titkos műveleteken nem tartjuk számon a felderítési arányt. – Jó nektek – mondta nyájasan Bajnok. Nem kapta be a horgot. Az évek során megtanulta valamelyest kordában tartani az egóját. – Tudod, hogy örömmel üdvözölnélek a fedélzeten, Frank, de a
főnököm ebbe soha nem menne bele. A gyilkossági csoport vezetője valóban nem a legnagyobb rajongóm, de abban erősen kételkedtem, hogy Bajnok tudna erről. Fölvontam a szemöldökömet, mintha mulattatna, amit mondott. – Mi az, a főnököd nem bízik benned? Nem hagyja, hogy te magad válogasd össze a csapatodat? – Ha nem tudom alátámasztani valamivel a döntéseiket, akkor nem. Adj a kezembe valami kézzelfogható érvet, amivel meggyőzhetem, Frank. Osszál meg velem valamit abból a híres infóáradatból. Voltak Rose Dalynek ellenségei? Nem mutathattam rá, hogy már elég sokat megosztottam vele, mert nem voltam abban a helyzetben, és ezt mindketten tudtuk. – Tudomásom szerint nem – feleltem. – Többek közt ezért nem jutott eszembe soha, hogy meghalhatott. Bajnok hitetlenkedve nézett rám. – Miért, hülye volt a csaj? Kellemes hangon válaszoltam, hadd találgassa, hogy viccelek-e: – Sokkal okosabb volt, mint amilyen te valaha is leszel. – Vagy talán sótlan volt és unalmas? – Távolról sem. – Netán ronda, mint a bűn? – A környék szépe volt. Mégis, minek nézel te engem? Miért gondolod, hogy ennyire rossz az ízlésem? – Akkor garantálom neked, hogy voltak ellenségei. Egy csúnyácska, mísz csajról még el lehet képzelni, hogy nem haragít magára senkit, de ha egy lány kinéz valahogy, és még agya is van meg személyisége, akkor előbb-utóbb kiakaszt valakit. – Bajnok itt kíváncsi pillantást vetett rám a korsója fölött. – A rózsaszín szemüveg nem a te stílusod, Frank. Nyilván majd megőrültél ezért a lányért, jól mondom? Veszélyes vizekre eveztünk. – Első szerelem – vontam meg a vállam. – És hát régen volt. Alighanem idealizáltam őt, ez igaz, de tényleg nagyon kedves lány volt. Nem tudok senkiről, akinek problémája lett volna vele. – Semmi sebzett lelkű expasi, semmi csajos hajtépés, szemkikaparás? – Rosie-val évek óta együtt jártunk, Bajnok. Tizenhat évesek voltunk, amikor összejöttünk. Azt hiszem, volt már előttem egykét barátja, de hát gyerekes dolgokról beszélünk: fogták egymás kezét a moziban, bevésték egymás nevét az iskolapadba, és három hét után szakítottak, mert még nem akartak elköteleződni. – Nevek? Máris célra tartotta a csilivili tollát. Egy-két szerencsétlen flótásnak hívatlan vendége lesz. – Martin Hearne, alias Zippy, legalábbis akkoriban így hívtuk, ma már nem biztos, hogy hallgat erre a névre. A Faithful Place 7.-ben lakott, és tizenöt éves korunkban pár napig Rosie barátjának mondta magát. Előtte volt valami Colm nevű srác, aki együtt járt velünk suliba, míg a szülei vissza nem költöztek a lápvidékre, és amikor úgy nyolcévesek
lehettünk, Rosie megcsókolta Larry Sweeney-t a Smith's Roadról, mert fogadtunk, hogy nem meri. Erősen kétlem, hogy bármelyiküknek is dobogott volna érte a szíve annyi év után. – Féltékeny lánykák? – Mire lettek volna féltékenyek? Rosie nem volt az a femme fatale típus, nem flörtölt más lányok pasijaival. Én pedig elég szívdöglesztő vagyok ugyan, de még ha tudta is volna valaki, hogy együtt járunk, márpedig nem tudták... szóval azt azért kétlem, hogy egy csaj eltette volna Rosie-t láb alól csak azért, hogy lecsaphasson a vadító testemre. – Ebben egyetértünk – vakkantotta Bajnok. – De figyelj ide, Frank, segíts már nekem egy kicsit. Mert eddig semmi olyat nem mondtál, amit ne tudhattam volna meg valami pletykás vénasszonytól. Ha azt akarod, hogy rádumáljam a főnökömet, hogy bevehesselek a csapatba, akkor valami spéci infót kell szolgáltatnod. Egy-két lehetséges indítékot, vagy az áldozat zaftos titkait, vagy... Á, megvan! – Pattintott az ujjával, majd rám bökött. – Meséld el azt az éjszakát, amikor találkoznotok kellett volna. Az úgy már egy szemtanú vallomása. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk. Más szóval hol voltál tizenötödikén este, fiam. Nem volt világos, hogy vajon tényleg ennyire hülyének nézett-e, hogy erre nem jövök rá. – Hát jó – mondtam. – 1985. december tizenötödikéről tizenhatodikára, azaz vasárnapról hétfőre virradó éjszaka. Körülbelül éjfél előtt húsz perccel elhagytam a Faithful Place nyolcas szám alatti otthonomat, és elindultam az utca vége felé, ahova találkozót beszéltem meg Rose Dalyvel kábé tizenkét órára, attól függően, hogy mikor térnek nyugovóra a családtagjaink, és mikor tudunk észrevétlenül eljönni otthonról. Valamikor hajnali öt és hat óra között távoztam a találkahelyről, hogy pontosan mikor, arra nem mernék megesküdni. Addig csak egyszer hagytam el az őrhelyemet, nem sokkal hajnali két óra után úgy öt percre, amikor is bementem a tizenhatos számú házba, hogy megnézzem, nem volt-e valami félreértés a találkahelyet illetően, és nem ott vár-e rám Rose. – Miért éppen a tizenhatos számú ház volt az alternatíva? – Bajnok buzgón jegyzetelt valami sajátos, egyéni gyorsírással. – Azért, mert arról is beszéltünk, mielőtt az utca vége mellett döntöttünk volna. Az a ház volt az utcabeli kölykök gyülekezőhelye. Ha az ember piálni, cigizni, smacizni akart, vagy bármit, ami a szüleinek nem tetszett volna, és még túl fiatal volt ahhoz, hogy máshol csinálja, akkor csak a tizenhatos jöhetett szóba. Bajnok bólintott. – Tehát ott kerested Rose-t. Melyik szobákba mentél be? – Megnéztem a földszinten az összeset. Nem szólongathattam Rosie-t, mert nem akartam zajt csapni. De nem volt ott senki, a bőröndöt nem láttam, és egyébként sem láttam, hallottam semmi
szokatlant. Ezután fölmentem az emeletre, ahol találtam a jobb kéz felőli utcai szobában egy Rose Daly által aláírt levelet. Azt írta, úgy döntött, egyedül megy Angliába. A levelet otthagytam. – Igen, láttam. Nincs címzettje. Miből gondoltad, hogy neked szól? A gondolatra, hogy Mick Kennedy ott nyáladzik a levél fölött, és finom mozdulattal a bizonyítékos tasakba ejti, ismét kedvem lett volna padlóra küldeni. Pedig még nem is tartottunk az arra utaló, nem túl finom célzásoknál, hogy Rosie-nak kételyei támadhattak. Kíváncsi lettem volna, hogy Dalyék pontosan mit mondtak rólam Bajnoknak. – Logikusnak tűnt – feleltem. – Hiszen velem kellett volna találkoznia. Úgy gondoltam, ha levelet hagyott, az minden bizonnyal nekem szól. – Nem ejtett el valami célzást, hogy máson töri a fejét? – Soha – feleltem széles mosollyal. – És, ugyebár, nem is tudhatjuk, hogy mi járt a fejében, igaz, Bajnok? – Talán nem – mondta Bajnok. Lefirkantott valamit a jegyzettömbjébe, és összeszűkült szemmel nézte. – A pincébe nem mentél le? – Nem. Oda nem ment le senki. Sötét volt, omladozott az egész, hemzsegtek a patkányok, nyirkos volt a levegő, és pokoli bűz terjengett, úgyhogy békén hagytuk. Semmi okom nem volt feltételezni, hogy Rosie ott lehet. Bajnok a fogát kocogtatta a tollával, és a jegyzeteit tanulmányozta. Leküldtem a korsó sör harmadát, és egy röpke pillanatra, a lehető legrövidebb időre eszembe villant az az eshetőség, hogy Rosie mégis ott volt a pincében, én pedig elhagyott szerelmesként epekedtem tőle pár méterre, a földszinten. – Tehát annak ellenére, hogy könnyes búcsúnak vetted Rose levelét – mondta Bajnok –, visszamentél az utca végére, és tovább várakoztál. Miért? Szelíd, könnyed hangon beszélt, de láttam a szemében az elszántságot. Nagyon élvezte a helyzetet a kis faszfej. – A remény hal meg utoljára – vontam meg a vállamat. – És a nők néha meggondolják magukat. Gondoltam, adok Rose-nak egy esélyt, hogy megtehesse ő is. Bajnok férfiasan felhorkant. – Ezek a nők, mi? Szóval adtál neki három-négy órát, aztán mentetted a menthetőt. Hova mentél? Meséltem a foglaltházról, a büdös rockerekről és az egyikük kedves nővéréről, de a családnevüket nagyvonalúan kifelejtettem, nehogy Bajnoknak eszébe jusson zaklatni valamelyiküket. Miután végeztem, azt kérdezte: – Miért nem mentél egyszerűen haza? – Vitt a lendület, meg a sértett büszkeségem. Amúgy is el akartam költözni otthonról, Rosie döntése ezen nem változtatott. Anglia viszont egy szál magamban már nem tűnt akkora bulinak, de az sem, hogy behúzott farokkal hazakullogjak, mint valami kis pöcs, akinek csak a pofája nagy. Rá voltam kattanva, hogy elmegyek, úgyhogy mentem.
– Ühüm – mondta Bajnok. – Beszéljünk még egy kicsit arról a hatórás időszakról – na, ez már igazi szerelem, pláne decemberben –, szóval arról a hat óráról, amíg az utca végén ácsorogtál. Emlékszel valakire, aki elhaladt melletted, vagy bement valamelyik házba, vagy kijött valahonnan, vagy bármi effélére? – Egy-két dolog megmaradt bennem – feleltem. – Valamikor éjfél körül, hogy pontosan mikor, azt nem tudom megmondani, zajokat hallottam, és azt hittem, egy párocska űzi az ipart a közelben. De ha visszagondolok, az dulakodás zaja is lehetett, nem csak dugásé. Később pedig, talán negyed kettő és fél kettő között, valaki végigment a hátsó kerteken az utca páratlan oldalán. Nem tudom, segít-e ez valamit ennyi idő után, de ez van. – Bármi hasznos lehet – mondta semleges hangon Bajnok, és közben lázasan körmölt. – Tudod, hogy van ez. Szóval összvissz ennyi volt az emberi kontaktus egy egész éjszaka alatt, egy ilyen környéken? Mert lássuk be, ez azért nem éppen egy zöldellő kertváros. Kezdett bepöccenteni, és feltehetően pontosan ez volt a célja, ezért vigyáztam, nehogy megfeszüljön a vállam, és szép komótosan kortyolgattam a sörömet. – Vasárnap éjszaka volt – mondtam. – Mire én kiléptem az utcára, minden bezárt, és nagyjából mindenki nyugovóra tért, különben tovább maradtam volna otthon. A Faithful Place-en nem zajlott az élet. Páran még ébren voltak, és beszélgettek, de senki sem mászkált az utcán, és senki nem jött ki egyik házból sem. A sarokról néha lépteket hallottam, mentek az emberek a New Street felé, és párszor ki is léptem a lámpa fényköréből, nehogy meglássanak, de nem ismertem föl senkit. Bajnok elmerengve forgatta az ujjai közt a tollát, és nézte, ahogy táncol a felületén a fény. – Tehát nem vehetett észre senki – ismételte. – Mert nem is tudta senki, hogy ti ketten egy pár vagytok. Ugye, ezt mondtad? – Így van. – És volt valami különös okotok a bujkálásra? – Rosie apja nem kedvelt engem. Amikor rájött, hogy találkozgatunk, iszonyúan balhézott, ezért tartottuk attól kezdve titokban a kapcsolatunkat. Ha megmondtuk volna neki, hogy el akarom vinni a kislányát Londonba, kitört volna a szent háború. Gondoltam, a bűnbocsánatát könnyebb lesz elnyerni, mint az engedélyét. – Bizonyos dolgok soha nem változnak – jegyezte meg kissé savanyúan Bajnok. – És miért nem kedvelt Rose apja? – Mert nincs ízlése – feleltem vigyorogva. – Hiszen ugyan mi oka lehet arra bárkinek, hogy ne imádja ezt az arcot? Bajnok nem mosolygott vissza. – Komolyan kérdeztem. – Akkor tőle kérdezd. Velem nem osztotta meg a gondolatait. – Meg is fogom kérdezni, ne félj. Tudta még valaki, hogy mit
terveztek? – Én nem mondtam el senkinek, és amennyire tudom, Rosie sem. – Mandyt megtartottam magamnak. Sok szerencsét kívántam magamban Bajnoknak arra az esetre, ha beszél vele. Arra szívesen befizettem volna. Bajnok komótosan szopogatta a sörét, és nézegette a jegyzeteit. – Rendben – mondta végül, és bekattintotta a puccos tollát. – Egyelőre nagyjából elég lesz. – Majd meglátjuk, mit szól hozzá a főnököd – mondtam. Sansztalan volt, persze, hogy beszél a főnökével, de ha túl könnyen meghátrálok, akkor szöget üthetett volna a fejébe, hogy vajon miféle B-terv van a tarsolyomban. – Hátha jóleső érzés tölti majd el az együttműködés gondolatára – tettem hozzá. Bajnok a szemembe nézett, és fél másodperccel később pislogott a kelleténél. Arra gondolt, ami nekem már abban a pillanatban eszembe jutott, amikor először hallottam a bőröndről: a kézenfekvő gyanúsított az a fickó, aki ott volt a helyszínen, volt indítéka, lehetősége, alibije viszont egy szál se. A fickó, aki ott várta Rosie Dalyt, akit Rosie jó eséllyel dobni akart azon az éjszakán. A fickó, aki azt állítja, hogy az élő Istenre esküszöm, biztos úr, Rosie nem jött el a találkára. De egyikünk sem akarta elsőként kitenni az asztalra ezt a kártyát. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta Bajnok, és bedugta a jegyzetfüzetét a zakója zsebébe. Nem nézett rám. – Kösz mindent, Frank. Lehet, hogy egy ponton majd még egyszer át kell rágnunk ezt az egészet. – Nem gond – mondtam. – Tudod, hol találsz meg. Egyetlen hajtásra kiitta a maradék sörét. – És ne felejtsd el, amit mondtam neked. Gondolkodj pozitívan. Fordítsd át ezt a dolgot. – Idefigyelj – mondtam. – Az a kis kupac, amit a haverjaid elszállítottak, a barátnőm volt. Pedig azt hittem, átkelt a vízen, és vígan éli világát. Úgyhogy nézd el nekem, ha nehezemre esik fölfedezni ennek a jó oldalát. Bajnok sóhajtott egyet. – Oké – mondta. – Igazad van. Akarod, hogy vázoljam neked a helyzetet? – Semmit sem szeretnék jobban. – Szóval neked jó híred van a szakmában, Frank, tényleg nagyon jó a híred, egyvalamit leszámítva: azt beszéli az egész utca, hogy hajlamos vagy szólóban repülni. Hajlamos vagy – hogy is fogalmazzak? – a kelleténél valamivel kisebb jelentőséget tulajdonítani a szabálykönyvnek. Az a bőrönd kiváló példa erre. Márpedig a fejesek sokkal jobban szeretik a csapatjátékosokat, mint a sztárpilótákat. Az öntörvényű hősök csak akkor jópofák, ha Mel Gibson játssza őket. Ha viszont egy ilyen nyomozás alatt korrektül viselkedsz, ha most, amikor nyilvánvaló okokból igencsak feszült vagy, megmutatnád mindenkinek, hogy képes vagy a csapatérdeket szem előtt tartva leülni a kispadra, akkor az egekig szökhet az ázsiód. Gondolkodj hosszú távon. Tudsz
követni? Megint rávillantottam egy széles, sugárzó mosolyt, hogy ne vágjam pofán. – Igen szép adag vegyes klisésalátát szolgáltál föl, Bajnok. Adnod kell egy kis időt, hogy megemésszem. Egy pillanatig méregetett, majd miután semmit sem tudott leolvasni az arcomról, vállat vont. – Ahogy gondolod. A bölcs embernek elég egy szó. – Azzal fölállt, és megigazította a zakója hajtókáját. –Majd jelentkezem – mondta épp csak egy icipicit figyelmeztetőleg, majd fogta a kiglancolt aktatáskáját, és nagy léptekkel kivonult a kocsmából. Én viszont nem szándékoztam egyhamar elmozdulni onnan. Azt már eldöntöttem, hogy a hétvége hátralevő részére szabit veszek ki. Ennek egyik oka maga Bajnok volt, hiszen tudhattam, hogy a következő néhány napot a Faithful Place-en töltik a cimboráival, ott nyüzsögnek majd, mint egy falka speedfüggő Jack Russell terrier: végigszaglásznak minden zugot, beleütik az orrukat az emberek érzékeny zónáiba, és általában véve kiakasztanak mindenkit. Muszáj volt megmutatnom a Faithful Place-nek, hogy nekem semmi közöm ezekhez a zsarukhoz. A döntésem másik oka is Bajnok volt, csak más megközelítésben. Úgy tűnt ugyanis, hogy munkál benne egy hangyányi gyanakvás velem kapcsolatban, ezért ha huszonnégy óráig nem mászom a képére, akkor jelentősen javítom az esélyeimet arra, hogy ő se másszon az én képemre. Ha olyan emberrel állunk szemben, akit még fiatalon ismertünk meg, akkor mindig olyannak látjuk, amilyen akkor volt, így aztán Bajnok még akkor is egy ingerlékeny, impulzív kölyköt látott bennem, aki vagy nagyon gyorsan csinál meg valamit, vagy egyáltalán nem. Föl se merült benne, hogy amíg ő megtanulta némiképp kordában tartani az egóját, addig én esetleg türelmesebbé válhattam. Ha úgy akarsz vadászni, mint egy kis lihegő kölyökkutya, amelyről amint lecsatolják a pórázt, már rohan is a csapáson, akkor a gyilkosságiaknál dolgozol. Ha pedig a titkos műveletek csoportja szimpatikusabb, és nekem mindig is az volt, akkor megtanulsz nagymacska módra vadászni: elfoglalod a leshelyedet, lapítasz, és lopva, centiről centire nyomulsz előre, tart, ameddig tart. A harmadik ok, hogy feltehetően már forrt a dühtől Dalkey-ban, és fújt rám ezerrel. Tudtam, hogy záros határidőn belül beszélnem kell vele, és – Isten legyen hozzánk irgalmas – Oliviával is, de az emberi tűrőképességnek azért van egy határa. Nem szoktam berúgni, de egy ilyen nap után úgy éreztem, minden jogom megvan hozzá, hogy az este folyamán kiderítsem, mennyire kerülök paralitikus állapotba, mielőtt kidőlnék. Elkaptam a csapos tekintetét, és odaszóltam neki: – Kérek még egyet. Időközben kiürült a kocsma, alighanem Bajnok fölbukkanására reagáltak így a helyi erők. A csapos szép komótosan törölgette a poharakat, és fürkész tekintettel méregetett a pult mögül. Aztán az ajtó felé intett a fejével: – A barátja?
– Én nem ezt a szót használnám. – Magát se láttam még itt. – Az meglehet. – Nincs valami köze Mackey-ékhez a Faithful Place-en? Azok a szemek... – Hosszú történet – mondtam. – Aha – mondta a csapos, mint aki máris ért mindent, amit rólam tudni kell. – Olyanja mindenkinek van – tette hozzá, majd precíz és kissé színpadias mozdulattal a csap alá csúsztatott egy poharat. Utoljára egy pénteki napon, „nulla óra” előtt kilenc nappal érintettük meg egymást Rosie Dalyvel. Csípős hideg volt aznap este a levegő a nyüzsgő, zsúfolt városban. Mindenütt kitették már a karácsonyi díszkivilágítást, és hemzsegtek az utcákon a sietős bevásárlók, meg az egy fontért öt ív csomagolópapírt kínáló utcai árusok. Általában véve nem voltam nagy rajongója az ünnepnek, hiszen anyám őrülete rendre a karácsonyi vacsoránál hágott nem mindennapi magaslatot jelentő tetőfokára, ahogy apám italfogyasztása is. Valami mindig eltört, és legalább egyvalaki könnyek közt zárta az estét. De abban az évben valahogy valószerűtlennek tűnt minden, mintha üvegen át láttam volna, és ez elbűvölő volt, de legalább annyira baljóslatú is: a jótékony célra gyűjtő magániskolás lányoknak, akik az Örvendj világot énekelték, épp csak egy kicsit volt fényesebb a haja, tisztább, kifejezéstelenebb az arca a szokottnál, az orrukat az édességbolt kirakatához nyomó gyerekeket épp csak egy kicsit bódította el jobban a színek, ritmusok kavalkádja, mint máskor. Egyik kezemet német katonai orkánkabátom zsebébe süllyesztettem, úgy nyomultam előre a tömegben: aznap végképp nem hiányzott volna, hogy kiraboljanak. Mindig a Pearse Street-i O'Neill kocsmában találkoztunk Rosieval. Ezen a trinitys diáktanyán kicsit magas volt ugyan a köcsögarány, de azért nem lógtunk ki nagyon a tömegből, és esélytelen volt, hogy összefussunk valami ismerőssel. Dalyék azt hitték, hogy Rosie a barátnőivel ment el, az én családom pedig le se szarta, hogy hol vagyok. Az O'Neill kocsma jó nagy, és már igencsak kezdett megtelni. Hömpölygött a melegség, a füst és a nevetés, Rosie rézvörös sörényét mégis egyből kiszúrtam: éppen a bárpultra dőlve mondott valamit a csaposnak, amin a fickó vigyorgott egy jót. Mire Rosie kifizette a két korsó sört, én találtam egy kellemes, meghitt sarokasztalt. – A kis hülye pöcs – mondta, miközben letette a két korsót az asztalra, és a bárpultnál röhécselő egyetemista banda felé intett a fejével. – Be akart kukkantani, amikor a pult fölé hajoltam. – Melyik volt? Már álltam is föl, de Rosie rám nézett, és elém lökte a korsómat. – Ülj már le, te, és igyál. Majd én elintézem. – Azzal becsusszant mellém a padra, olyan közel ült hozzám, hogy összeért
a combunk. – Az a fickó ott, ni! Rögbimez, nyaka semmi. Éppen elfordult a bárpulttól két marék söröskorsót egyensúlyozva. Rosie odaintett neki, hogy észrevegye, aztán rezegtetni kezdte a szempilláját, majd előrehajolt, és kis köröket rajzolt a nyelve hegyével a söre habjába. A rögbikirálynak kidülledt a szeme, tátva maradt a szája. Aztán összeakadt a lába egy bárszék lábával, és az egyik marék korsó tartalma valakinek a hátára ömlött. – Szóval – mondta Rosie, miközben beintett a fickónak a középső ujjával, hogy aztán ne is vesztegessen rá több szót. – Megvetted? A pad karfájára dobott kabátomba süllyesztettem a kezemet, és előhúztam a borítékot. – Itt van – mondtam –, mind a miénk. – Azzal letettem az ütött-kopott faasztalra a két, legyezőszerűen széthúzott jegyet. DUN LAOGHAIRE-HOLYHEAD, INDULÁS DECEMBER 16., VASÁRNAP, 06.30. KÉRJÜK, INDULÁS ELŐTT LEGALÁBB 30 PERCCEL JELENJEN MEG. A két kompjegy láttán ismét felszökött az adrenalinszintem, Rosie-ból pedig döbbent kis kacaj tört fel. – Gondoltam, jobb lesz a kora reggeli komp – mondtam. – Mehetnénk az éjszakaival is, de este nehezebb összeszedni a cuccunkat, és elhúzni otthonról. Így viszont vasárnap éjjel bármikor kimehetünk a kikötőbe, amikor sikerül, és ott megvárhatjuk az indulást. Így van? – Istenem! – mondta kis szünet után, még mindig pihegve Rosie. – Jóságos isten! Te, nem kéne... – Gyorsan eltakarta a jegyeket a karjával, nehogy a szomszéd asztaloknál ülők meglássák. – Tudod! Megfogtam a kezét, összekulcsolódtak az ujjaink. – Itt nem lehet baj. Soha nem láttunk ismerőst, igaz? – De ez akkor is Dublin. Csak akkor fogom biztonságban érezni magam, ha az a komp elindul Dun Laoghaire-ból. Tedd már el ezeket, jó? Vágtam egy savanyú grimaszt. – Nem vennéd gondjaidba őket inkább te? Anyám szokott turkálni a cuccaim között. Rosie elmosolyodott. – Ez nem lep meg. És az se lepne meg, ha apám is turkálna az én holmimban, de a bugyis fiókhoz soha nem nyúlna. Úgyhogy add csak ide. – Úgy fogta meg a jegyeket, mintha finom csipkét venne kézbe. Becsúsztatta őket a borítékba, azt pedig óvatosan bedugta a farmerdzsekije felső zsebébe. Egy pillanatra még ott maradtak az ujjai a melle fölött. – De jó! Még kilenc nap, és aztán... – És aztán – emeltem meg a korsómat – igyunk rád meg rám meg az új életünkre. Koccintottunk, ittunk, aztán megcsókoltam Rosie-t. A sör elsőrangú volt, és a kocsma melege lassan kiolvasztotta a hosszú gyaloglástól elgémberedett lábaimat. A falon lógó képek keretét ezüstszalag díszítette, a szomszéd asztalnál ülő diákok harsányan,
spiccesen felröhögtek. Én lehettem volna a legvidámabb táborozó az egész kocsmában, de még mindig veszélyesen ingatagnak tűnt az este, mint egy csillogó-villogó álomkép, amely egy szempillantás alatt ocsmány torzképpé változhat. Elhúzódtam Rosie-tól, mert féltem, hogy már fáj neki, ahogy odanyomom a számat a szájához. – Későn kell majd találkoznunk – mondta Rosie, majd kortyolt a söréből, és átkulcsolta a lábával a lábamat. – Legkorábban éjfélkor. Apám tizenegyig nem fekszik le, és utána még várnom kell egy kicsit, hogy biztosan elaludjon. – Nálunk vasárnap már fél tizenegykor húzza a lóbőrt mindenki. Shay néha sokáig kimarad, de ha nem botlok bele kifelé menet, akkor nincs gond. Sőt, még akkor sincs, ha összefutunk, mert örül, ha a hátam közepét látja. – Rosie föl-le mozgatta a szemöldökét, és megint belekortyolt a sörébe. – Éjfél körül fogok eljönni – folytattam. – De ha te csak kicsit később tudsz indulni, ne zavartasd magad. Rosie bólintott. – Nem hiszem, hogy sokkal később jönnék. De addigra elmegy az utolsó busz. Bírod a gyaloglást Dun Laoghaireig? – Ennyi cuccal nem. Összeesnék, mire kiérünk a hajóhoz. Muszáj lesz taxit fognunk. Rosie elismerő pillantása csak félig-meddig volt megjátszott. – A kocsi előállt, uram! – mondta előkelő hanghordozással. Rávigyorogtam, és az ujjamra csavartam az egyik göndör fürtjét. – A jövő hétre még elvállaltam egy-két kis fusimunkát, úgyhogy a kápé meglesz. A szívem hölgyének csakis a legjobbat. Limuzinnal is szívesen kivinnélek, de azzal még várnunk kell. Talán majd a szülinapodon. Rosie visszamosolygott rám, de elég szórakozottan. Nem volt hangulata a baromkodáshoz. – És a tizenhatosban találkozzunk? – kérdezte. Megráztam a fejem. – A Shaughnessy kölykök mostanában sokat lebzselnek ott. Nem szívesen futnék össze velük. – A Shaughnessy fivérek ártalmatlanok voltak ugyan, de nagyhangúak és iszonyú sötétek, ráadásul többnyire be is voltak tépve. Sokáig tartott volna, mire elmagyarázzuk nekik, hogy tartsák a szájukat, és nem láttak semmit. – Inkább az utca végén. – Ott meglátnak. – Vasárnap éjfél után nem. Ugyan ki mászkál akkor az utcán rajtunk meg azokon az idiótákon kívül? – Elég, ha egyvalaki arra téved. Különben is, mi van, ha esik? Ez a tömény aggódás nem Rosie-ra vallott. Általában szinte nem is tudott róla, hogy vannak idegei. – Nem muszáj most eldöntenünk – mondtam. – Majd meglátjuk, hogy alakul a jövő héten az időjárás.
Rosie a fejét rázta. – Addig már nem kéne találkoznunk. Nem szeretném, hogy apám gyanút fogjon. – Ha eddig nem fogott gyanút... – Tudom, tudom. Csak... Istenem, Francis, azok a jegyek... – A zsebéhez kapott. – Most, hogy ilyen közel van a nagy nap, nem szeretném, ha egy pillanatra is lankadna az éberségünk, nehogy valami közbejöjjön. – Például mi? – Nem tudom! Valaki bekavarhat. – Senki sem fog bekavarni. – Aha – mondta Rosie, és ráharapott a körmére. Egy pillanatra másfelé vándorolt a tekintete. – Tudom. Jól alakul majd minden. – Mi a baj? – kérdeztem. – Semmi. Találkozzunk az utca végén, ahogy mondtad, hacsak nem ömlik az eső. Akkor mehetünk a tizenhatosba is, ítéletidőben biztos nem lesznek ott a fiúk. Ugye? – Nem hát – mondtam. – Rosie, nézz rám! Bűntudatod van? Fanyar mosolyra húzódott a szája széle. – A túrót van bűntudatom. Nem szórakozásból csináljuk, igaz? Ha apám nem lett volna olyan agyatlan tuskó, eszünkbe se jutott volna ez az egész. Miért? Neked talán bűntudatod van? – Ugyan már. Kevinen és Jackie-n kívül senkinek se fogok hiányozni, nekik meg majd küldök valami szépet az első fizetésemből, és el lesznek ragadtatva. Neked hiányozni fog a családod, ez a baj? Vagy a csajok? Rosie ezen elgondolkodott. – A csajok igen. Meg egy kicsit a családom is. De hát... úgyis elég régóta tudtam, hogy mihamarabb el akarok költözni otthonról. Még be se fejeztük a sulit, amikor már arról beszélgettünk Imeldával, hogy el kéne menni Londonba, egészen addig, amíg... – Röpke, féloldalas mosoly. – Amíg veled ki nem találtunk valami jobbat. Szóval előbb vagy utóbb úgyis elmentem volna. És te? Ahhoz túl jól ismert, hogy megkérdezze, nem hiányozna-e a családom. – Én is – mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy igaz-e, de mindketten ezt akartuk hallani. – Így vagy úgy, de elmentem volna én is. De nagyon örülök, hogy így megyek el. Megint az a kurta, féloldalas mosoly. – Csatlakozom az előttem szólóhoz. – Akkor mi a baj? – kérdeztem. – Mióta leültünk ide, egyfolytában úgy viselkedsz, mint akinek iszonyúan viszket a segge. Erre már szembefordult velem. – Nicsak, ki beszél! Mert te aztán csupa móka, kacagás vagy egész este! Mintha a kukalakó Oscarral járnék a Szezám utcából...! – Én csak azért vagyok besózva, mert te is be vagy sózva. Azt hittem, odaleszel a gyönyörtől, hogy megvannak a jegyek, erre... – A túrót. Már így jöttél ide. Alig vártad, hogy orrba verhesd azt a szánalmas baromarcút...
– De te is kezdettől fogva ilyen vagy. Talán nem vagy biztos benne, hogy akarod-e ezt az egészet? Erről van szó? – Ha szakítani akarsz velem, Francis Mackey, akkor légy férfi, és tedd meg magad. Ne próbáld velem elvégeztetni a piszkos munkát. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, és a hangos veszekedés határán egyensúlyoztunk. Aztán Rosie fújt egyet, hátradőlt a padon, és mindkét kezével a hajába túrt. – Megmondom én neked, mi a helyzet, Francis. Azért vagyunk idegesek mind a ketten, mert többek akarunk lenni, mint amik vagyunk. – A magad nevében beszélj – mondtam. – Azt csinálom. Szóval itt állunk mi ketten, és Londonba készülünk, hogy fejest ugorjunk nem ám akármibe, hanem egyenesen a zeneiparba. A gyári meló már nem kell nekünk, köszönjük szépen, az nem a mi stílusunk, mi rockbandák mellett fogunk dolgozni. Mit szólna ehhez az anyukád, ha megtudná? – Azt, hogy mi a francot képzelek én magamról. Aztán lekeverne egy pofont, elcseszett kis agyalágyult pöcsnek nevezne, és rám ripakodna, hogy szedjem össze magam. Mindezt jó hangosan. – Hát ezért citeráznak a mi idegeink, Francis – mondta Rosie, és megemelte felém a korsóját. – Mert nagyjából mindenki, akit valaha ismertünk, ugyanezt mondaná: hogy túl sokat képzelünk magunkról. És ha bevesszük ezt a faszságot, annak csak az lesz a vége, hogy folyton marjuk egymást, és borzasztóan érezzük magunkat. Úgyhogy jobb lesz, ha sürgősen észbe kapunk, jól mondom? Titkon még ma is büszkeséggel tölt el az, ahogy mi szerettük egymást Rosie-val. Mivel nem tanulhattunk senki mástól – hiszen egyikünk szülei sem szolgáltatták a sikeres párkapcsolat ékes példáját –, egymástól tanultuk meg, hogy ha valakinek, akit szeretünk, erre van szüksége, akkor úrrá tudunk lenni a felfortyanó indulatainkon meg a minket gyötrő alaktalan rémképeken, és felnőttként is tudunk viselkedni, nem csak a crô-magnoni ősember szintjén álló tinédzserként. Egyszóval képesek vagyunk egy csomó olyan dologra, amit ki se néztünk volna magunkból. – Figyelj ide – mondtam, és fölsiklott a kezem Rosie két karján, hogy aztán gyengéden megfogjam kétoldalt az arcát. Rosie pedig előredőlt, és a homlokomhoz érintette a homlokát, és az egész világ beleveszett az élénk színű, kusza, bongyor hajzuhatagába. – Tök igazad van – folytattam. – Bocs, hogy ilyen fasz voltam. – Lehet, hogy elcsesszük, de semmi okunk rá, hogy ne próbáljunk meg mindent – mondta Rosie. – Okos nő vagy te, tudtad? Rosie olyan közelről nézett rám, hogy láttam a zöld szemében az aranyló pöttyöket, meg a parányi ráncokat is a szeme sarkában, amikor elmosolyodott. – A pasimnak csakis a legjobbat – mondta. Ezúttal már rendesen megcsókoltam. A két hevesen verő szív
között mintha sistergett, pattogott volna a két kompjegy, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnának, és a plafonig szállhatnának az aranyszínű szikrák. Ekkor zökkent vissza a helyére az az este, ettől a pillanattól kezdve már nem szimatoltam veszélyt. Ekkor kezdett duzzadni bennem, a csontjaim velejét is megborzongatva, az a bizonyos tengerár. Attól a pillanattól fogva csak sodródtam a hullámok hátán, és erősen hittem benne, hogy jó helyre vezetnek, hogy átsegítenek az alattomos áramlatokon, a tátongó alattomos szakadékok fölött, és révbe juttatnak minket. Kis idő múlva szétvált az ajkunk, és Rosie azt mondta: – Nem csak te töltötted ám hasznosan az időt! Bementem az Eason könyvesboltba, és megnéztem az angol újságokban a hirdetéseket. – És van valami meló? – Van ez-az. Többnyire olyan, amit mi nem tudunk csinálni, targoncavezető, helyettes tanár, meg ilyesmi, de pár helyen keresnek pincérnőt meg csapost is. Ott nyugodtan mondhatjuk, hogy van tapasztalatunk, úgysem ellenőrzik. Világosítót meg roadie-t senki sem keres, de hát ezt tudtuk előre. Majd ott, helyben kell körülnéznünk. Lakás meg rengeteg van, Francis. Több százat hirdetnek. – És van köztük megfizethető is? – Igen, van. Még az se baj, ha nem kapunk egyből munkát, mert a spórolt pénzünk elég a kaucióra, és egy szar hely lakbére a segélyből is kijön. Nyilván valami ócska garzon lesz, és talán még a vécén is osztoznunk kell pár emberrel, de legalább nem pocsékoljuk a pénzt ifjúsági szállóra, csak amíg muszáj. – Osztozom én szívesen a retyón, a konyhán, meg mindenen, nincs azzal gond. Csak az ifjúsági szállóról húzzunk el minél gyorsabban. Hülyeség külön épületben lakni, amikor... Rosie visszamosolygott rám, és a szeme ragyogásától majd elolvadt a szívem. – Amikor saját kéglink is lehet – fejezte be helyettem a mondatot. – Igen – mondtam. – Saját kéglink. Mert erre vágytam én, nem másra: egy ágyra, ahol összegabalyodva, egymás karjaiban ébredhetünk Rosie-val. Ezért mindent, az égvilágon mindent megadtam volna. Amit a világ ezenfelül kínálni tudott, az csak hab volt a tortán. Hallgatom, mi mindent várnak el manapság az emberek a szerelemtől, és eldobom az agyam. Elmegyek kocsmázni a fiúkkal a csoportból, és hallgatom, ahogy aprólékosan elmagyarázzák, milyen alakja kell legyen egy nőnek, honnan mit kell kiborotválnia, mely napokon milyen aktusokat kell produkálnia, és mit kell mindig, illetve mit nem szabad soha tennie, mondania, akarnia. Ha pedig a kávézóban belekagylózok a női csevejbe, megtudhatom, milyen munkája lehet egy férfinak, milyen kocsija, milyen márkájú cuccai, és pillanatok alatt eldarálják azon virágok, éttermek és drágakövek listáját is, amelyekre rá lehet ütni a jóváhagyó pecsétet. Ilyenkor legszívesebben rájuk ordítanék: Hát nektek végképp elment az a
kis tyúkeszetek? Én soha az életben nem vettem Rosie-nak virágot, mert azt nehéz lett volna otthon megmagyaráznia, és soha nem merült föl bennem a kérdés, hogy vajon pontosan olyan-e a bokája, amilyennek lennie kell. Akartam őt, akartam, hogy csak az enyém legyen, és azt hiszem, ő is akart engem. Addig a napig, amikor megszületett Holly, semmi más nem volt ilyen pofonegyszerű az életemben. – A lakások egy részét biztos nem adják ki íreknek – mondta Rosie. – Elmennek a picsába – mondtam. A bensőmben egyre erősebb lett a tengerár, egyre magasabbra csaptak a hullámok. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy a legelső lakás, ahova belépünk, maga lesz a tökély, hogy a bennem munkáló erő mágnesként vonzza majd magához új otthonunkat. – Majd azt mondjuk, hogy Külső-Mongóliából jöttünk – tettem hozzá. – Hogy állsz a mongol kiejtéssel? Rosie elmosolyodott. – Minek oda mongol kiejtés? Majd beszélünk írül, és azt mondjuk, hogy ilyen a külső-mongóliai nyelvjárás. Vagy szerinted észreveszik a különbséget? Szertartásosan meghajoltam, és azt mondtam: – Póg mo thóin. – Azaz csókold meg a seggem. Ez az én ír nyelvtudásom mintegy kilencven százaléka. – Ősi mongol köszöntés. – De most komolyan – mondta Rosie. – Csak azért említettem meg ezt a dolgot, mert tudom, hogy állsz te a türelemmel. Ha nem találunk lakást mindjárt a legelső napon, az nem nagy ügy, oké? Időnk, mint a tenger. – Tudom – mondtam. – Lesznek, akik nem akarják kiadni nekünk a lakást, mert az írek részegesek meg terroristák. Mások meg...– Gyengéden lefejtettem Rosie kezét a söröskorsójáról, és végighúztam a két hüvelykujjamat a varrodai munkától bőrkeményedéses, erős ujjain, az utcai árustól vett, kelta spirál és macskafej formájú, olcsó ezüstgyűrűkön. – Másoknak meg azért nem kellünk majd albérlőnek, mert bűnben élünk. Rosie vállat vont. – Elmehetnek ők is a picsába. – Ha akarod, eljátszhatjuk, hogy házasok vagyunk – mondtam. – Veszünk valami aranyozott gyűrűt, és bemutatkozunk, hogy Mr. és Mrs. Csak addig, amíg... Rosie hevesen rázta a fejét. – Nem! Arról szó sem lehet. – Csak egy kis ideig, amíg nincs rá pénzünk, hogy igazából összeházasodjunk. Sokkal könnyebb lenne így az életünk. – Nem érdekel. Ezt nem vagyok hajlandó eljátszani. Az ember vagy házas, vagy nem. Itt nem az számít, hogy mit gondolnak az emberek. – Rosie – mondtam, és erősebben szorítottam a két kezét. – Tudod, hogy igaziból is meg fogjuk csinálni, ugye? Tudod, hogy feleségül akarlak venni. Semmit sem szeretnék ennél jobban. Ezzel már kicsaltam belőle egy mosolykezdeményt. – Hát ajánlom is. Amikor annak idején járni kezdtünk, még jó kislány
voltam, úgy csináltam mindent, ahogy az apácák tanították, most meg mindjárt rossz hírű nő leszek melletted.... – Komolyan beszélek. Figyelj rám. Sokan azt mondanák, ha tudnának rólunk, hogy megbolondultál. Azt mondanák, hogy a Mackey családban mindenki egy nagy gennyláda, és hogy ha megkaptam tőled, amit akarok, akkor majd otthagylak megfürödve egy babával, és lehúzhatod az életedet a klotyón. – Ugyan már, Francis! Angliában különben is slozinak hívják, nem klotyónak. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem fogod megbánni. Ha rajtam múlik, akkor nem. Esküszöm az élő Istenre. – Tudom, hogy nem fogom megbánni, Francis – mondta szelíden Rosie. – Én nem vagyok olyan, mint az apám – mondtam. – Ha összekevernélek az apáddal, akkor most nem lennék itt. Na menj, és hozz egy zacskó csipszet. Meghalok az éhségtől. Addig maradtunk az O'Neillben, amíg a diákok mind haza nem mentek, és a csapos el nem kezdett porszívózni a lábunk alatt. Minden korsó sörrel elhúztuk az időt, ameddig csak lehetett, könnyű, biztonságos, hétköznapi témákról beszélgettünk, és sokszor megnevettettük egymást. Mielőtt hazagyalogoltunk volna – külön-külön, nehogy valaki meglásson, de azért tisztes távolból szemmel tartottam Rosie-t –, búcsúzóul jó sokáig csókolóztunk a Trinity hátsó falának dőlve. Aztán csak álltunk összegabalyodva, és egymáshoz préselődött az egész testünk, az arcunktól a lábujjunkig. Olyan hideg volt a levegő, hogy valahol, kilométerekkel fölöttünk szép, magas, csengő hangot adott, mint a kristály, amikor törik. Éreztem Rosie leheletét a nyakamon, a haja olyan illatot árasztott, mintha citromot csöpögtetett volna rá, és a szíve szapora remegését is éreztem a bordáimon. Aztán elengedtem, és néztem, ahogy távolodik tőlem, mint kiderült, utoljára. Kerestem őt, hát persze, hogy kerestem. Amikor először magamra maradtam egy rendőrségi számítógéppel, mindjárt futtattam egy keresést a nevére meg a születési dátumára: kiderült, hogy az Ír Köztársaság területén soha nem tartóztatták le. Persze, ez nem volt valami nagy felfedezés, hiszen egy percig sem gondoltam, hogy a bűn útjára tért, utána mégis egész nap feszülten, felvillanyozva jártam-keltem, pusztán annak hatására, hogy megtettem a legelső lépést. Aztán egyre jobbak lettek az összeköttetéseim, és egyre több dolognak utána tudtam nézni. Megtudtam, hogy soha nem tartóztatták le Észak-Írországban sem, valamint Angliában, Skóciában, Walesben és Amerikában sem, továbbá sehol sem jelentkezett munkanélküli-segélyre, nem igényelt útlevelet, nem halt meg, nem ment férjhez. Pár évente megismételtem az összes keresést, hála az ismerőseimnek, akik lógtak nekem egy-egy szívességgel. Soha nem kérdezték, mire kell az infó.
Újabban – mióta megszületett Holly, kezdek lehiggadni – abban reménykedtem, hogy egy szép napon kiderül: Rosie éli valahol a maga egyszerű, hétköznapi, megelégedett életét, amelyről mit sem tud a rendőrségi jelzőrendszer, és ha olykor rám gondol, apró tűszúrásként nyilall belé, hogy mi lett volna, ha. Néha képzelődtem arról is, hogy ő talál meg engem: az éjszaka közepén megcsörren a telefonom, vagy hirtelen kopogtatnak az irodám ajtaján. Elképzeltem, ahogy ülünk valami zöldellő parkban egy padon, és keserédes csöndben figyeljük, ahogy Holly két vörös hajú kisfiú társaságában himbálózik a mászókán. Elképzeltem azt is, hogy eltöltünk egy végtelenbe nyúló estét valami félhomályos kocsmában, fejünket összedugva beszélgetünk és nevetgélünk, majd az ütött-kopott faasztalon egyre közelebb araszolnak egymáshoz az ujjaink. Centiről centire elképzeltem, hogy nézhet ki Rosie most. Láttam a szeme körül a szarkalábakat, amelyek régi mosolyok emlékét őrzik, olyanokét, amelyekről lemaradtam, láttam a hasát, amely nem az én gyerekeim miatt lett puha, láttam mindent, amit Braille-írással a testére írt az élet, hogy leolvashassa róla a két kezem. Arról képzelegtem, hogy olyan válaszokat ad a kérdéseimre, amelyek soha nem jutottak eszembe, de most értelmet adnak mindennek, és szépen a helyére kerül az összes mozaikdarabka. Ha hiszik, ha nem, arról képzelegtem, hogy kapok még egy esélyt. Más estéken pedig, még ennyi év után is, ugyanazt akartam, amit húszéves koromban: hogy a családon belüli erőszak csoport törzsvendégeként bukkanjon föl, vagy AIDS-es kurvaként, vagy túladagolásban kimúlt hullaként London egyik durva negyedének halottasházában. Az évek során több száz „Jane Doe”, vagyis azonosítatlan női holttest személyleírását olvastam el. Most viszont az összes útjelző táblámat levegőbe röpítette egy vakító, szédítő robbanás: semmivé lett a második esélyem, a bosszúm, meg a saját kezűleg meghúzott szép, vastag demarkációs vonal, amely elválasztott a családomtól. Hiszen az én fő tájékozódási pontom az volt, hogy Rosie Daly lapátra tett, pofára ejtett, otthagyott, mint eb a szarát. Akkora volt ez a tájékozódási pont, mint egy hegy, ott tornyosult megingathatatlanul, most viszont reszketett, mint a délibáb, és mozgott körülötte a táj, kifordult magából, majd vissza, Már nem tűnt ismerősnek semmi. Rendeltem még egy sört, és mellé egy dupla Jamesont is, mert meglátásom szerint ez volt az egyetlen sanszom, hogy kihúzzam valahogy reggelig. Nem tudtam elképzelni, hogy létezik bármi más, ami kitörölhetné az agyamból azt a képet, a földbe vájt vackában összegömbölyödő, nyálkás, barna csontokból összetákolt rémálmot, amelyre apránként szóródik a föld, olyasféle neszezés kíséretében, mintha parányi lábak surrannának tova. 7. fejezet
Kellemes meglepetésemre tapintatosan hagyták, hogy pár órát egyedül lehessek, és csak utána indultak a keresésemre. Elsőként Kevin bukkant föl: úgy dugta be a fejét az ajtón, mintha bújócskáznánk, és ő lenne a hunyó. Míg a csapos kimérte neki a sört, nagy ravaszul írt egy SMS-t, aztán meg ott őgyelgett egyik lábáról a másikra állva az asztalom mellett, míg végül megszabadítottam kínjaitól, és intettem neki, hogy üljön le. Nem beszélgettünk. A lányok úgy három perc múlva csatlakoztak hozzánk vihorászva rázták le a kabátjukról az esővizet, és körbesandítottak a kocsmában. – Jézusom – mondta Jackie szándéka szerint suttogva, miközben levette a sálját –, emlékszel, mikor majd megőrültünk, hogy bejöhessünk ide, csak mert lányokat nem engedtek be? Pedig azzal jobban jártunk, nem? Carmel vetett egy gyanakvó pillantást a székre, majd gyors mozdulattal végighúzott rajta egy papírzsepit, és csak azután ült le. – Hála az égnek, hogy Mami végül nem jött el. Halálra rémítené ez a hely. – Úristen! – kapta föl a fejét Kevin. – Mami is el akart jönni? – Aggódik Francisért. – Vagy inkább ég a vágytól, hogy kifaggassa. De ugye nem fog követni titeket, vagy ilyesmi? – Kitelik tőle – mondta Jackie. – Mami, a titkos ügynök. – Nem fog idejönni. Azt mondtam neki, hogy hazamentél – vallotta be Carmel, és félig bűntudatosan, félig pajkosan a szája elé kapta a kezét. – Isten bocsássa meg nekem. – Zseni vagy – mondta őszintén, szívből Kevin, és ernyedten hátradőlt. – Kevinnek igaza van. Mami csak az agyunkra ment volna. – Jackie a nyakát nyújtogatva próbálta elkapni a csapos tekintetét. – Manapság már kiszolgálnak itt engem, ugye? – Majd én hozom a piát – mondta Kevin. – Mit kértek? – Én egy gin-tonicot – mondta Jackie. Carmel odahúzta a székét az asztalhoz. – Mit gondoltok, van itt Babycham? – Jézusom, Carmel! Te körtebort akarsz inni? – Nem bírom az erős piát. Tudod jól, hogy nem bírom. – Nem vagyok hajlandó odaállni a bárpulthoz, és bébiitalt kérni! Kirugdossák belőlem a szart is. – Nem lesz semmi bajod – mondtam. – Itt 1980-at írnak, szerintem rekeszszámra áll a pult mögött a körtebor. – Meg egy baseballütő arra az esetre, ha valaki azt kér. – Akkor majd megyek én. – Nicsak, itt van Shay. – Jackie félig fölállt, és integetett, hogy Shay észrevegye. – Kihozhatja ő, ha már úgyis arra jár. – Őt meg ki hívta ide? – kérdezte Kevin. – Én – felelte Carmel. – És jó lenne, ha végre egyszer a korotokhoz illően viselkednétek, ahogy civilizált emberekhez illik. Ez az este Francisről szól, nem rólatok.
– Erre iszom – mondtam. Kellemesen be voltam állítva, jó úton haladtam a felé a fázis felé, amikor minden szép színes és puha, és semmi nem megy az idegeimre, még az sem, ha meglátom Shayt. Normál esetben az efféle ellágyulás első apró jelére villámgyorsan kávéra váltok, de most ki akartam élvezni minden egyes másodpercét. Shay hányaveti léptekkel odaballagott a sarokasztalunkhoz, és a vizes hajába túrt. – Nem gondoltam volna, hogy megfelel magas igényeidnek ez a hely – szólt oda nekem. – Idehoztad a zsaru haverodat? – Szívmelengető volt. Testvérként üdvözölte mindenki. – Arra befizettem volna. Mit isztok? – Fizeted a kört? – Miért is ne. – Drága vagy – mondtam. – Nekem és Kevinnek Guinness lesz, Jackie-nek gin-tonic, Carmelnek pedig egy körtebor. – Szeretném látni, ahogy odamész, és megrendeled – mondta Jackie. – Nekem ez nem gond. Figyelj és tanulj. – Azzal Shay elindult a bárpult felé, és olyan könnyedén sikerült fölhívnia magára a csapos figyelmét, hogy az egyértelműen törzsvendégstátuszról árulkodott. Kis idő múlva diadalmasan odaintett nekünk a körteboros üveggel. – Felvágós majom – jegyezte meg Jackie. Shay nagy gyakorlatról árulkodó precizitással egyensúlyozta egyszerre az összes poharat. – Szóval – kezdte, miközben letette őket az asztalra. – Mondd csak, Francis: a csajod miatt volt ez a nagy felhajtás? – Majd amikor mindenki kővé dermedt: – Tik meg ne bohóckodjatok már, hiszen majd meghaltok, hogy megkérdezhessétek tőle ugyanezt. Szóval a csajod volt az, Francis? Carmel elővette a legszebb anyukás hanghordozását: – Hagyd már békén Francist! Megmondtam Kevinnek is, és most mondom neked is: ma este viselkedjetek! Shay elnevette magát, és odahúzott egy széket. Az utóbbi néhány órában, amíg az agyam még csak egy kicsit úszott a páclében, bőven volt időm átgondolni, hogy mennyit akarok megosztani a történtekből a Faithful Place-szel, illetve a családommal, bár tudtam, hogy a kettő nagyjából egy és ugyanaz. – Semmi gond, Melly – mondtam. – Hivatalos eredmény még nincs, de igen, úgy néz ki, hogy alighanem Rosie volt az. Jackie fölszisszent, majd csönd lett, amit végül Shay halk, elnyújtott füttyentése tört meg. – Isten nyugosztalja – mondta halkan Carmel, és keresztet vetettek Jackie-vel. – Ezt mondta az embered is Dalyéknek – szólalt meg aztán Jackie. – Tudod, az a fazon, akivel beszéltél. De hát, persze, senki sem tudta, higgyen-e neki... Hiszen tudod, milyenek a zsaruk. Mondanak azok bármit – mármint nem te, hanem a többi. Lehet,
hogy csak azt akarta, hogy azt higgyük, Rosie volt az. – Honnan tudják? – kérdezte Kevin. Úgy nézett ki, mintha enyhe rosszullét környékezné. – Még nem tudják biztosan – mondtam. – Vizsgálatokat fognak végezni. – DNS, meg ilyesmi? – Én ezt nem tudom, Kev. Nem az én szakterületem. – Nem a szakterületed – ismételte Shay, és közben az ujjai közt forgatta a poharát. – Tulajdonképpen kíváncsi lennék, hogy pontosan mi is a te szakterületed? – Ez-az – feleltem. A titkos ügynökök nyilvánvaló okokból többnyire azt mondják a civileknek, hogy a szellemi tulajdon elleni bűncselekmények osztályán vannak, vagy valami ehhez hasonlót. Mindegy is, mit, csak jó unalmas legyen, és fojtsa el csírájában a társalgást. Jackie például úgy tudja, hogy stratégiai munkaerőhasznosítási megoldásokon dolgozom. – És az már kiderült... – kezdte Kevin, majd tétován elhallgatott. – Tudod, hogy... hogy mi történt vele? Kinyitottam, majd visszacsuktam a számat, aztán vállat vontam, és meghúztam a sörömet. – Kennedy erről nem mondott Dalyéknek semmit? – Egy szót sem – felelte ajkbiggyesztve Carmel. – Pedig szabályosan könyörögtek neki, hogy mondja el, hogy halt meg a lányuk, úgy bizony, de egy szót se tudtak kihúzni belőle. Kisétált a házukból, és otthagyta őket kétségek közt gyötrődve. Jackie szálfaegyenesen ült a helyén a fölháborodástól. Mintha még a tupír is magasabbra nőtt volna a feje búbján. – A tulajdon lányukról van szó, ez meg közli velük, hogy nem tartozik rájuk, hogy meggyilkolták-e vagy sem. Nem érdekel, hogy a haverod, Francis, ez egyszerűen mocsokság, én mondom neked! Bajnok még jobban belopta magát az itteniek szívébe, mint vártam. – Kennedy nem a haverom – mondtam. – Csak egy kis suttyó, akivel olykor együtt kell dolgoznom. Mire Shay: – Ahhoz azért biztos elég jóban vagytok, hogy neked elmondja, mi történt Rosie-val. Körbepillantottam a kocsmában. A tereferét mintha fölkurblizták volna egy kicsit nem beszéltek hangosabban a vendégek, csak gyorsabban és koncentráltabban. Tehát már ide is eljutott a hír. Senki sem nézett ránk, egyrészt a Shay iránti udvariasságból, másrészt pedig azért, mert a Blackbird az a fajta kocsma, ahol az embereknek megvannak a maguk problémái, és tudják értékelni, ha megtarthatják azokat maguknak. Az asztalra könyökölve előrehajoltam, és halkan megszólaltam: – Oké. Lehet, hogy ezért kirúgnak, de Dalyék megérdemlik, hogy ők is tudhassák, amit mi tudunk. Azt viszont meg kell ígérnetek, hogy ez nem jut Kennedy fülébe. Shay vizsla tekintetéből úgy sütött a kétely, mint egy ezerwattos égő, de a másik három testvérem az én emberem volt, halál
büszkén bólogattak lám, a mi Francisünk ennyi év után is elsősorban a Liberties negyed hű fia, és csak másodsorban zsaru, hát nem nagyszerű dolog, hogy ilyen szoros köztünk a kötelék? Tudtam, hogy a lányok ezt fogják terjeszteni a környéken, ez lesz a hab az átadott értesülések ízletes tortáján: Francis a mi oldalunkon áll. – Nagyon úgy néz ki, hogy Rosie-t meggyilkolták – mondtam. Carmel levegő után kapkodott, és megint keresztet vetett Jackie pedig ezt mondta: – Isten legyen hozzánk irgalmas! Kevin még mindig sápadtnak tűnt. – És hogyan történt? – kérdezte. – Erről még nincs hírünk. – De meg fogják állapítani, ugye? – Valószínűleg igen. Ennyi idő után lehet, hogy nehéz ügy lesz, de a laborosok értik a dolgukat. – Mint a Helyszínelőkben? – kérdezte tágra nyílt szemmel Carmel. – Aha – mondtam, amitől az én kelletlen technikus haverom agyvérzést kapott volna, ha hallja, hiszen úgy gyűlölik azt a sorozatot, hogy csak összefüggéstelenül fröcsögve képesek beszélni róla. Az öregasszonyok viszont biztos elalélnak tőle. – Pontosan úgy. – Épp csak varázsolni nem tudnak – mondta szárazon a korsójának Shay. – Meglepődnél. Azok a srácok nagyjából mindent megtalálnak, amire szemet vetnek. Ezeréves vércseppek, hangyafasznyi DNSminták, százféle sérülés, amit csak akarsz. És amíg ők utánajárnak, hogy mi történt Rosie-val, addig a Kennedy-féle banda azt szaglássza ki, hogy ki miatt történt. Kihallgatnak mindenkit, aki annak idején itt lakott. Érdeklődni fognak, hogy kihez állt közel Rosie, kivel volt nézeteltérése, ki kedvelte őt, ki nem, miért igen, miért nem, mit csinált élete utolsó napjainak minden egyes másodpercében, észrevett-e rajta bárki valami furcsát aznap este, amikor nyoma veszett, feltűnt-e valakinek, hogy valaki akkor, vagy közvetlenül utána furcsán viselkedik... Baromi alaposak, és nem sajnálják az időt. A legapróbb dolog is kulcsfontosságú lehet. – Szent szűzanyám! – pihegte Carmel. – Tisztára, mint a tévében, nem? Ez őrület! A környék kocsmáiban, konyháiban, utcai szobáiban már dőlt az emberekből a szó: javában ásták elő a régi emlékeiket, hogy összehasonlítsák és szembeállítsák a többiekével, majd az összehordott kupacból milliószámra fabrikálják az elméleteket. Mifelénk a pletyka versenysport, akár olimpiát is lehetne rendezni belőle, és én soha nem fitymálom le a pletykát, sőt teljes szívemből tisztelem. Mert amint azt Bajnoknak is mondtam, az infó a mi muníciónk, és biztos voltam benne, hogy a helybeliek a vaktöltények mellett nem kevés éles lőszert is elpufogtatnak. Azt akartam, hogy a sok jóféle pletyka az éles töltények felszínre
hozatalát célozza, és azt is mindenképpen el akartam érni, hogy valamilyen módon visszajusson hozzám a muníció. Hiszen ha Bajnok lekezelően bánt Dalyékkel, akkor a Faithful Place kilométeres körzetében bajosan fog kihúzni bárkiből bármit. Azt is el akartam érni továbbá, hogy ha valahol valakinek van miért aggódnia, akkor aggódjon is ezerrel. – Ha hallok még valamit, amit Dalyéknek tudniuk kell, nem fogom hagyni, hogy lemaradjanak róla – ígértem. Jackie megérintette a csuklómat. – Annyira sajnálom, Francis! Szívből reméltem, hogy nem ez lesz belőle... hogy valami tévedés lesz, vagy nem is tudom, bármi, csak... – Szegény lány – szólalt meg halkan Carmel. – Hány éves is volt? Tizennyolc? – Tizenkilenc meg egy kicsi – feleltem. – Jaj, istenem! Alig volt idősebb, mint az én Darrenem. És ennyi éven át ott hagyták abban a rémes házban! A szülei majd megőrültek, hogy hol lehet, erre kiderül, hogy végig... – Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom – szólt közbe Jackie –, de Istennek legyen hála a mi PJ Laverynkért. – Reménykedjünk – mondta Kevin, és fölhajtotta a sörét. – Kinek jöhet a következő? – Miért is ne – mondta Jackie. – Hogy érted azt, hogy reménykedjünk? Kevin vállat vont. – Reméljük, hogy jól alakul ez az ügy. Csak erre gondoltam. – Jesszuskám, Kevin, hát hogy alakulhatna ez jól? Az a szegény lány meghalt! Bocs, Francis. Mire Shay: – Kevin úgy érti, reméljük, hogy a zsaruk nem ásnak elő valamit, ami miatt azt fogjuk kívánni, hogy bárcsak Lavery emberei bedobták volna azt a koffert a sittes konténerbe, és ne kavarták volna föl a régi dolgokat. – Mint például mit? – tudakolta szigorúan Jackie. – Kev? Kevin hátralökte a székét. – A tököm tele van ezzel a témával, és alighanem Franknek is. Most odamegyek a bárpulthoz. Ha visszajövök, és még mindig erről a faszságról beszéltek, én itt hagyom nektek a piátokat, és hazamegyek. – Nézzenek oda – mondta Shay, és féloldalt fölkunkorodott a szája széle. – Egy ordító egér. Elismerésem, Kev, tök igazad van. A Survivorröl fogunk beszélgetni. Na, hozd a sörünket. Leküldtünk még egy kört, aztán még egyet. A szél keményen odavágta az esőt az ablakokhoz, de a csapos följebb vette a fűtést, így nekünk csak akkor jutott egy-egy hideg fuvallat, ha nyílt az ajtó. Carmel összeszedte a bátorságát, és rendelt a bárpultnál hat darab pirítós szendvicset, és én csak ekkor döbbentem rá, hogy aznap a Mami-féle meleg reggeli felén kívül semmit nem ettem, és kopog a szemem. Az a fajta dühödt éhség volt ez, amikor az ember úgy érzi, képes lenne ledöfni valami állatot, és befalni, amíg meleg. Shayjel felváltva meséltük a vicceket, amelyektől Jackie-
nek az orrába folyt a gin-tonik, Carmel pedig visongva csapkodott a kezünkre, miután végre megértette a poént. Kevin elképesztő pontossággal utánozta a karácsonyi vacsorát vezénylő Mamit, és ettől magatehetetlen, fájdalmas röhögőgörcsben vonaglottunk mindannyian. – Hagyd abba! – pihegte kétségbeesetten, kezével Kevin felé legyezve Jackie. – Esküszöm, hogy ezt már nem bírja ki a hólyagom. Ha nem hagyod abba, összepisilem magam! – Tényleg megteszi – mondtam fuldokolva. – És neked kell majd rongyot ragadnod, hogy föltakarítsd. – Nem tudom, mit kacarászol – mondta nekem Shay. – Hiszen most karácsonykor már ott leszel te is, együtt szenvedsz velünk. – Meg a kis faszomat, azt. Én a biztonságot adó otthonomban kortyolgatom majd a whiskyt, és jót röhögök, ha eszembe jut, hogy mit összeszívtok, ti szegény lúzerek. – Várd ki a végét, haver. Azt hiszed, Mami most, hogy végre a karmai közé kaparintott, csak úgy kiengedi a kezéből a karácsonyt? Azt hiszed, kihagyja a nagy esélyt, hogy egyszerre keserítse mindannyiunk életét? Várd csak ki a végét! – Akarsz fogadni? Shay odanyújtotta a kezét. – Ötven euró. Egymással szemben fogunk ülni a karácsonyi vacsoránál. – Áll a fogadás – mondtam. Kezet fogtunk rá. Száraz, erős, kérges volt a tenyere, és vibrált köztünk a levegő, mintha a szorítása elektromos szikrát vetett volna. Arcizma se rándult egyikünknek sem. – Figyelj csak, Francis – szólalt meg Carmel –, megegyeztünk, hogy ezt nem kérdezzük meg tőled, de nem bírom ki – Jackie, ezt fejezd már be, ne csipkedj folyton! Jackie időközben ismét ura lett a hólyagjának, és ahogy Carmelre meredt, a végítélet haragja sütött a tekintetéből. Carmel méltóságteljesen folytatta: – Ha nem akar beszélni róla, azt meg tudja mondani ő maga is, ha nem tévedek. Szóval Francis, miért nem jöttél haza ilyen sokáig? – Féltem, hogy Mami fogja a fakanalat, és kiveri belőlem a szart is. Ugye, nem hibáztatsz érte? Shay fölhorkant, Carmel pedig tovább erősködött: – De most komolyan, Francis. Miért? Kevinnel és Jackie-vel együtt – a húgom már egy csomószor föltette ezt a kérdést, de választ egyszer sem kapott – spiccesen, értetlenül, sőt kissé sértetten bámultak rám. Shay valami kis piszokpöttyöt piszkált ki a korsójából. – Hadd kérdezzek tőletek valamit – mondtam. – Ti miért lennétek képesek meghalni? – Te jó ég – mondta Kevin. – Te aztán ontod a poénokat ma este. – Hagyd már – szólt rá Jackie. – Egy ilyen nap után... – Papa egyszer azt mondta, ő meghalna Írországért. Ti is? Kevin a szemét forgatta. – Papa leragadt a hetvenes éveknél.
Ma már nem gondolkodik így senki. – Azért próbáld meg egy pillanatra. Csak a hecc kedvéért. Meghalnál Írországért? Értetlenül nézett rám. – Ugyan minek? – Mondjuk azért, mert Anglia megint megszállna minket. – Minek törnék magukat? – Mondom, ha, Kev. Próbálj meg követni. – Nem t'om. Még soha nem gondolkoztam ezen. – Látod – szegezte rá Kevinre a korsóját Shay, de nem túl agresszíven –, ettől megy tönkre ez az ország. Ettől ni. – Miattam megy tönkre? Miért, mit csináltam? – Miattad, meg a fajtád miatt. Az egész nyomorult generációtok miatt. Hát mi érdekel titeket a Rolexen meg a Hugó Bosson kívül? Mi másra tudtok gondolni egyáltalán? Francisnek életében egyszer igaza van. Kell, hogy legyen valami, amiért kész vagy akár meghalni is, haver. – Kell a faszomnak – mondta Kevin. – Te miért halnál meg, mi? A Guinnessért? Vagy egy jó dugásért? Shay vállat. – A családért. – Mi a jóistenről beszélsz? – vonta kérdőre Jackie. – Hiszen utálod Mamit meg Papát, mint a szart. Erre mind az öten harsány röhögésben törtünk ki. Carmel hátrahajtotta a fejét, és az öklével dörzsölte ki a könnyeket a szeméből. – Ez igaz – ismerte el Shay. – De nem ez a lényeg. – És talán te is meghalnál Írországért? – fordult hozzám Kevin. Kicsit még mindig sértett volt a hangja. – Halna a faszom – mondtam, mire megint rázendített az egész banda. – Szolgáltam egy ideig Mayo megyében. Jártatok ott valaha? Nincs arrafelé semmi, csak mocsárlakó surmók, birkák meg vidéki táj. Ezért én ugyan meg nem halok. – Akkor miért? – Hogy az én országos cimborámat, Shayt idézzem – intettem a bátyám felé a korsómmal –, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy tudom, miért halnék meg. – Én a gyerekeimért – mondta Carmel. – Isten őrizz, hogy erre sor kerüljön. – Én pedig mondjuk Gavért – szólalt meg Jackie. – De csak ha tényleg szüksége lenne rá, persze. De szerinted nem morbid ez egy kicsit? Nem beszélnél inkább valami másról? – Én annak idején kész lettem volna meghalni Rosie Dalyért – mondtam. – Erre akarok kilyukadni. Csönd telepedett ránk. Végül Shay megemelte a korsóját. – Mindenre, amiért meghalnánk – mondta. – Egészségünkre. Koccintottunk, ki-ki jól meghúzta a maga italát, majd hátradőltünk. Tudtam, hogy ez talán azért van, mert már úgy kilencven százalékig ki vagyok ütve, de kurvára örültem, hogy eljöttek, még Shaynek is. Sőt, mi több: hálás voltam nekik. Lehet, hogy egy látványosan elcseszett bagázs, és hogy valójában mit
éreznek irántam, azt csak találgatni lehet, de tény, hogy mind a négyen azonnal félretették, amit aznap este csinálni akartak, egy pillanat alatt kiléptek az életükből, és eljöttek, hogy átsegítsenek ezen az éjszakán. Összeillettünk, mint egy kirakójáték darabkái, és ez a tudat mintha meleg, ragyogó fénybe vonta volna az egész lényemet. Olyan érzésem támadt, mintha valami szerencsés kimenetelű baleset után, bukdácsolva a lehető legjobb helyre jutottam volna el. Épp csak annyira voltam még józan, hogy ne próbáljam meg mindezt szavakba önteni. Carmel odahajolt hozzám, és már-már szégyellősen elmesélt valamit: – Amikor Donna még kisbaba volt, valami baja lett a veséjének. Azt mondták, lehet, hogy veseátültetésre lesz szüksége. Én akkor egyből azt mondtam, gondolkodás nélkül, hogy az én két vesémet megkaphatja. Donna végül meggyógyult, nem kellett neki új vese, és amúgy is csak egy kellett volna, de ezt soha nem felejtem el. Érted, mire gondolok? – Igen – mosolyogtam rá. – Értem. – Jaj, Donna bűbájos – mondta Jackie. – Igazi kis tündér. Muszáj megnézned, Francis. – Darrenben pedig egyenesen téged látlak – mondta Carmel. – Bizony! Mindig is téged láttalak benne, már egész kiskora óta. – Az Isten legyen hozzá irgalmas – mondtuk egyszerre Jackievel. – Nem, nem, én ezt jó értelemben mondom. Például, hogy egyetemre akar menni. Azt biztos nem tőlem vagy Trevortól vette, nekünk tökéletesen megfelelt volna, ha kitanulja az apja mellett a vízvezeték-szerelést. Nem, Darren ezt abszolút magától találta ki, és nem is szólt nekünk egy szót se. Csak begyűjtötte az összes kurzusleírást, eldöntötte, mit akar, és tanult, mint az őrült, hogy bejusson a megfelelő előkészítő órákra. Ment konokul a maga útján, és teljesen egyedül. Ahogy te. Mindig is azt kívántam, hogy bárcsak én is ilyen lennék. Egy pillanatra mintha szomorúság suhant volna át az arcán. – Én úgy emlékszem, hogy ha akartál valamit, azt szépen el is érted – mondtam. – Mi a helyzet például Trevorral? A szomorúság máris tovatűnt, és Carmel kurtán, pajkosan, kislányosan elvihogta magát. – Őt jól megkaparintottam magamnak, mi? Azon a táncos bulin, amikor először megláttam, mindjárt mondtam Louise Lacey-nek, hogy „Ez az én emberem.” Olyan csőnadrág volt rajta, akkoriban az nagyon menő volt... Jackie elnevette magát. – Ne csúfolódj velem, te! – mondta neki Carmel. – Tudom, hogy a te Gavined mindig abban a rongyos, régi farmerban jár, de én jobban szeretem, ha egy férfi megerőlteti magát egy kicsit. Trevornak nagyon édes kis segge volt abban a csőnaciban, én mondom nektek. És isteni volt a szaga. Tik meg mit röhögtök? – Te ledér nőszemély, te! – mondtam neki. Carmel szemérmesen kortyolt egyet a körteborából. – Nem
voltam az. Akkoriban még másképp mentek a dolgok. Ha az ember lánya majd megőrült egy srácért, inkább meghalt volna, mint hogy a tudtára adja. El kellett érni, hogy ő hajtson rád. Mire Jackie: – Jesszusom, Carmel, te leragadtál a Büszkeség és balítéletnél. Én bizony elhívtam randira Gavint, nem szaroztam. – Én mondom nektek, működött a dolog, jobban, mint ez a mai hülyeség, hogy a lányok bugyi nélkül mennek a nightclubba. És megszereztem magamnak, akit akartam, nem? A huszonegyedik születésnapomon jegyeztük el egymást. Akkor még itthon voltál, Francis? – Még éppen – mondtam. – Úgy három héttel utána mentem el. – Jól emlékeztem az eljegyzési partira: a két család bezsúfolódott az utcai szobánkba, a mamák úgy méregették egymást, mint két túlsúlyos pitbull, Shay játszotta a nagy testvért, és sorra elsütötte Trevornak az ilyenkor szokásos disznó vicceket, Trevornak föl-le járt az ádámcsutkája, és riadtan nézett a bogárszemével, Carmel diadalmasan irult-pirult, és belepréselte magát valami pliszírozott, rózsaszín borzadályba, amelyben úgy nézett ki, mint egy kifordított hal. Akkor még arrogánsabb fasz voltam, mint most: ott ültem az ablakpárkányon Trevor malacképű kisöccse mellett, de rá se bagóztam a kölyökre, viszont szívből gratuláltam magamnak ahhoz, hogy én elhúzok a mi kies utcánkból a francba, és soha nem lesz olyan eljegyzési partim, ahova tojásos szendvicseket is beengednek. De az ember vigyázzon, hogy mit kíván magának: ahogy a kocsmaasztalnál körülnéztem, a négy testvérem láttán olyan érzésem támadt, hogy azon a régi-régi estén valami elkerülte a figyelmemet. Úgy tűnt, mintha egy eljegyzési parti, legalábbis hosszú távon, megérné a fáradságot. – A rózsaszín ruhám volt rajtam – idézte föl elégedetten Carmel. – Mindenki azt mondta, hogy irtó klasszul nézek ki. – Úgy is volt – kacsintottam rá. – Ha nem lettél volna a nővérem, nekem is csorgott volna utánad a nyálam. – Fúj, hagyd abba! – sikított Carmel és Jackie, de én már nem figyeltem rájuk. Az asztal másik végén ugyanis Shay és Kevin a maguk külön csevejét folytatták, és Kevin most úgy fölemelte a kissé sértett, defenzív hangját, hogy gondoltam, belekagylózok egy kicsit. – De hát ez csak egy meló! Mi a gond vele? – Egy meló, ahol kihajtod a beledet, és nyalod a juppik seggét, igen, uram, nem, uram, ahogy parancsolja, uram, és mindezt egy nagy, kövér mamutcégért, amelyik lazán odavet a farkasok elé, amint egy kicsit rosszabbul megy a bolt. Több ezret kaszálnak rajtad hetente, és neked mi jut ebből? – Az, hogy megfizetnek A jövő nyáron Ausztráliába megyek, búvárkodni fogok a Nagy-korallzátonynál, zabálom
a kenguruburgert a Bondi Beachen, jól berúgok a tengerparti hússütéseken a gyönyörű ausztrál csajokkal, hála ennek a melónak. Mit lehet ezen nem szeretni? Shay kurta, karcos kacajra fakadt. – Inkább tedd félre azt a pénzt. Kevin vállat vont. – Van még bőven ott, ahonnan jött. – Van a faszomat! Csak elhitetik veled. – Kik hitetik el? Miről beszélsz? – Változnak az idők, haver. Szerinted PJ Lavery vajon miért... – A kibaszott mocsárlakó! – kiáltottuk egyszerre, kivéve Carmelt, aki anyuka lévén úgy mondta, hogy „kicseszett mocsárlakó”. – Szóval mit gondolsz, miért belezi ki azokat a házakat? – Kit érdekel? – Kevet kezdte bosszantani a dolog. – Hát, téged például baromira kéne, hogy érdekeljen. Ez a Lavery nagy spíler, tudja, merről fúj a szél. Hát nem érdekes, hogy tavaly megvette azt a három házat, kipengette értük a nagy zsét, szétküldte a csicsás prospektusait az antik hangulatú luxusapartmanokról, most meg hirtelen lefújja az egészet, és kiszed belőlük mindent, ami mozdítható? – És akkor mi van? Lehet, hogy válik, vagy rászállt az adóhivatal, vagy mit tudom én. Miért az én problémám ez? Shay egy pillanatig még előrehajolva, az asztalra könyökölve farkasszemet nézett Kevinnel. Aztán ismét elnevette magát, és megcsóválta a fejét. – Nem jut el az agyadig, mi? – mondta a söréért nyúlva. – Fingod nincs róla, hogy mi az ábra. Benyelsz minden szart, amit megetetnek veled. Azt hiszed, örökké napfény lesz meg rózsaillat. Alig várom, hogy lássam a képedet, amikor rádöbbensz. – Be vagy rúgva – mondta Jackie. Kevin és Shay soha nem kedvelték egymást túlzottan, de ennek a beszélgetésnek egész dimenziói, komplett jelentésrétegei maradtak rejtve előttem. Olyan volt, mintha egy rádióadót hallgatnék, amelyet erősen zavarnak: annyit ki tudtam venni, hogy érzékeljem a társalgás hangnemét, de hogy mi folyik itt valójában, azt már nem értettem. És azt sem tudtam eldönteni, hogy a huszonkét év vagy a nyolc sör zavarja-e jobban az adást. Úgyhogy nyitva tartottam a szememet, és csukva a számat. Shay söröskorsója tompán koppant az asztalon. – Akkor megmondom én neked, miért nem pocsékolja Lavery a pénzét puccos lakásokra. Azért, mert mire megépítené a kégliket, senkinek se lesz rájuk pénze. Ez az ország szép lassan lehúzza magát a vécén. Ott tántorog a szakadék szélén, és hamarosan ezerrel zuhan majd lefelé. – Szóval nem lesznek luxuslakások – rántotta meg a vállát Kev. – Nagy dolog. Így is van itt épp elég juppi, akiken Mami köszörülheti a nyelvét.
– A juppik a te kenyered és vajad, öcskös. Ha kihalnak, mész utánuk te is. Ha mind elmennek segélyre, ki fogja megvenni a te bazi nagy tévéidet? Mitől menne a bolt a hímringyónak, ha a hímeknek üres a zsebük, mi? Jackie rácsapott Shay karjára. – Hé, te! Ez undorító, de nagyon! – Carmel eltakarta az arcát a kezével, és játékosan, egyben bocsánatkérően a részeg szót formálta a szájával. Csakhogy ő is megivott már három körtebort, ezért rossz felől tette oda a kezét. Shay rá se hederített egyikükre sem. – Ez az ország süket dumára meg PR-ra épült. Egyetlen rúgástól darabokra hullik, és ez a rúgás már közeleg. – Nem tudom, miért örülsz ennek ennyire – mondta durcásan Kevin. Kissé viseltes állapotban volt már ő is, de ettől nem agresszív lett, hanem magába fordult: görnyedten az asztal fölé hajolt, és mogorván a korsójába bámult. – Ha beüt a krach, buksz te is, ahogy mindenki más. Shay vigyorogva rázta a fejét. – Nem, nem, nem. Bocs, haver, de nincs olyan szerencséd. Nekem van egy tervem. – Neked mindig van egy terved. És ugyan mi jó sült ki eddig bármelyikből? Jackie jó hangosan sóhajtott egyet. – Szép időnk van – mondta nekem. – Ez most más – mondta Shay Kevinnek. – Hát persze. – Csak figyelj, haver. Csak figyelj. – Ez remekül hangzik – jelentette ki határozottan Carmel, mint egy háziasszony, aki a vacsoraasztalnál békés mederbe tereli a társalgást. Egészen közel húzta a székét az asztalhoz, és nagyon egyenesen ült. A kisujját úrinőhöz méltóan eltartotta a poharától. – Nem mesélnél róla? Shay tekintete kis szünet után rászegeződött, majd hátradőlt, és elnevette magát. – Jaj, Melly – mondta. – Mindig is te voltál az egyetlen, aki rám tudtál erőltetni egy kis jó modort. Tudtátok, hogy amikor nagy lakli tinédzser voltam, a mi Carmelünk úgy elfenekelt, hogy arról koldultam, mert szajhának neveztem Tracy Longot? – Meg is érdemelted – mondta affektálva Carmel. – Így nem beszélünk egy lányról. – Úgy bizony, megérdemeltem. Ez a bagázs nem értékel téged eléggé, Melly, de én igen. Tarts ki mellettem, öreglány. Elmegyünk még mi egy-két helyre. – Hova? – kérdezte Kevin. – A segélyosztóba? Shay némi erőfeszítés árán ismét Kevinre fókuszált. – Tudod, mit nem mondanak el nektek? Azt, hogy amikor gazdasági fellendülés van, a komolyabb falatok mind a nagyhalaknak jutnak. A dolgozó embernek is megvan a megélhetése, de gazdagabb csak az lesz, aki már eleve gazdag. Jackie szólt közbe: – És akkor a dolgozó ember már nem is
dumálhat egy jót a testvéreivel a kocsmában? Mi? – Amikor kezdenek gajra menni a dolgok, akkor markolhat egy nagyot bárki, akinek van egy kis sütnivalója meg egy terve. Márpedig nekem van. Shay annak idején sokszor mondta, hogy Forró randi a láthatáron, miközben a tükör előtt guggolva hátranyalta a haját, de soha nem árulta el, hogy kivel randizik. Vagy: Bejött egy kis lóvé, Melly, fagyizzatok egyet Jackie-vel, de sosem tudtuk, honnan van a pénz. – Akkor ki vele – mondtam. – Előállsz végre a farbával, vagy csak csigázol itt minket egész este? Shay rám meredt. Rávillantottam egy nagy, ártatlan mosolyt. – Francis – mondta. – A mi bennfentes emberünk. Aki benne van a rendszerben. Mit törődsz te azzal, hogy mit kezd magával egy magamfajta renegát? – Testvéri szeretetből. – Vagy inkább azért, mert azt hiszed, hogy a tervem egy rakás szar, és hiányzik a szívet melengető érzés, hogy megint te voltál a jobb. Na, akkor ezt add össze: megveszem a bringaboltot. Már attól is halovány pír öntötte el az arcát, hogy kimondta. Kevin mordult egyet, Jackie eleve fölvont szemöldöke még feljebb szökött. – Bravó! A mi Shayünk vállalkozó lesz. – Ez igazán szép – tettem hozzá. – Ha te leszel a bringásvilág Donald Trumpja, majd nálad szerzem be a BMX-eimet. – Conaghy jövőre nyugdíjba megy, és a fiának nem kell az üzlet. Ő flancos kocsikat árul, a bicikli kevés neki. Úgyhogy Conaghy nekem adta az elővásárlási jogot. Kevin egy pillanatra kizökkent a borongós hangulatból, olyannyira, hogy még föl is nézett a söréből. – És honnan veszed a zsozsót? – kérdezte. Shay szenvedélyesen csillogó szeme láttán megértettem, mit láttak benne a lányok. – A fele már megvan. Már régóta spórolok. A többit meg adja a bank. Szigorítják a hitelfeltételeket, mert ugyanolyan jól tudják, hogy gáz lesz, mint Lavery, de én még időben értem oda. Úgyhogy jövő ilyenkor már a magam ura leszek, srácok. – Gratulálok – mondta Carmel, de volt valami a hangjában, ami megütötte a fülemet: valami tartózkodásféle. – Ez igazán nagyszerű – tette hozzá. – Jól csináltad. Shay meghúzta a sörét, és próbálta lezserül előadni a dolgot, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Amint azt Kevnek már említettem, semmi értelme azzal tölteni az életünket, hogy valaki más zsebét tömjük. Csak az juthat egyről a kettőre, aki a maga ura. Én csak odarakom a pénzemet, ahol a szám van. – És? – szólt közbe Kevin. – Ha tényleg igazad van, és az országot lehúzzák a vécén, vagy mit csinálnak vele, akkor te is buksz, akár a magad ura vagy, akár nem. – Hát ez az, amiben nagyon tévedsz, haver. Mert amikor a mostani gazdag faszok rádöbbennek, hogy szarban vannak, akkor
jön el az én időm. Hiszen a nyolcvanas években, amikor még csak nem is ismertünk senkit, akinek kocsija lett volna, hogy közlekedtünk? Biciklivel. Ha kipukkad a lufi, apuci már nem fog tudni BMW-t venni a kis szeme fényeinek, hogy elguruljanak az ötszáz méterre lévő iskolába meg vissza. És ekkor fognak bekopogtatni hozzám. Már alig várom, hogy lássam a kis pöcsök pofáját. – Ha te mondod – hagyta rá Kevin. – Ez igazán remek. Tényleg. – És megint a sörébe bámult. – De ez azzal jár, hogy ott kell majd laknod a bolt fölött, nem? – kérdezte Carmel. Shay ránézett, és valami bonyolult dolog játszódott le kettejük között. – De igen. Azzal jár. – És folyton dolgoznod kell majd. Nem lesz rugalmas a munkaidőd. – Melly – mondta sokkal szelídebben Shay. – Nem lesz semmi baj. Conaghy csak pár hónap múlva megy nyugdíjba. Addigra... Carmel gyorsan nagy levegőt vett, és bólintott, mintha lelkileg fölkészülne valamire. – Értem – mondta szinte csak úgy magának, és a szájához emelte a poharat. – Mondom, ne aggódj. – Nem, nem, nagyon örülök. Igazán megérdemled, hogy kapj egy esélyt. És az utóbbi időben láttam is rajtad, hogy van valami a tarsolyodban, csak nem tudtam, hogy... Szóval nagyon örülök. És gratulálok. – Carmel – mondta Shay. – Nézz rám. Hát csinálnék én veled ilyet? – Na, ki vele – mondta Jackie. – Mi a sztori? Shay rátette az ujját Carmel poharára, és lejjebb nyomta, hogy lássa a nővére arcát. Még soha nem láttam Shaytől gyengéd gesztust, és még annyira sem éreztem megnyugtatónak, mint Carmel. – Figyelj rám. Az orvosok mind azt mondják, hogy már csak pár hónap van benne. Max. fél év. Mire megveszem a boltot, már rég otthonban lesz, vagy tolószékben, vagy legalábbis olyan gyenge lesz, hogy nem tud már ártani senkinek. – Isten bocsássa meg nekünk – mondta halkan Carmel. – Abban reménykedünk, hogy... – Miről beszéltek? – szóltam közbe. Két egyforma, kifejezéstelen kék szempár meredt rám. Most először fedeztem föl köztük hasonlóságot. – Azt akarjátok mondani, hogy Papa még mindig veri Mamit? Mintha enyhe áramütés ért volna mindenkit: alig hallhatóan fölszisszentek. – Törődj a magad dolgával – mondta Shay –, és mi is törődünk a magunkéval. – Téged ki választott meg főszófosónak? – Csak arról van szó, hogy jobb, ha valaki a közelben van – mondta Carmel. – Tudod, ha Papa elesik. – Jackie-től úgy hallottam, hogy annak már hosszú évek óta
vége – mondtam. – Mint már mondtam, Jackie-nek erről fogalma sincs – felelte Shay. – Ahogy egyiketeknek sem. Úgyhogy tik ezt hagyjátok a picsába. – Tudod mit? – mondtam. – Egy egész kicsit rosszul vagyok tőle, hogy úgy csinálsz, mintha csak neked kellett volna elviselni Papa dolgait. Senki sem vett levegőt. Shay halkan, csúnyán elnevette magát. – Azt hiszed, neked el kellett viselned bármit is? – Hegekkel tudom bizonyítani. Ugyanabban a házban éltünk, emlékszel, haver? Csak az a különbség köztünk, hogy én már nagyfiú vagyok, és akár egy egész beszélgetést végig tudok csinálni anélkül, hogy ezen nyavalyognék. – Egy nagy lószart viseltél te el, haver. Egy nagy büdös lószart. És nem éltünk ugyanabban a házban egy napig se. Te luxuskörülmények között éltél, Jackie-vel meg Kevinnel együtt, ahhoz képest, ami nekem meg Carmelnek jutott. – Ne merészeld azt állítani, hogy nekem könnyű volt. Carmel próbált vasvillaszemeket mereszteni Shayre, de ő észre se vette, mert velem nézett farkasszemet. – Halálra voltatok kényeztetve mind a hárman. Azt hiszed, rossz volt neked? Hát csak azért hiszed, mert soha nem tudtad, milyen az, amikor valakinek rossz. – Ha akarod, kérhetsz a csapostól egy mérőszalagot – mondtam –, és összemérhetjük a hegeinket, vagy a farkunkat, vagy mit tudom én, mitől vagy így begőzölve. Egyébként sokkal szebb esténk lenne, ha megtartanád a mártírkomplexusodat magadnak, és nem próbálnád elmagyarázni nekem, hogy milyen volt az életem. – Ez aranyos volt. Mindig is okosabbnak képzelted magad nálunk, igaz? – Csak nálad, kiscsillag. Én bizonyítékok alapján dolgozom. – És ugyan mitől lennél okosabb? Azért, mert mi Carmellel búcsút mondtunk az iskolának, amint betöltöttük a tizenhatot? Azt hiszed, azért nem tanultunk tovább, mert hülyék voltunk hozzá? – Shay előrehajolt, a két keze az asztal szélét szorongatta, és lázvörös foltok ültek ki az arcára. – Hát nem! Hanem azért, hogy letehessük az asztalra a bérünket, amikor Papa nem teszi le. Hogy legyen mit ennetek. Hogy megvehessük hármatoknak a tankönyveket meg a kis egyenruhát, és le tudjatok érettségizni. – Jóságos ég – morogta a sörébe Kevin. – Ez tökrészeg. – Ha én nem vagyok, te se lennél ma zsaru. Nem lennél semmi. Azt hiszed, csak a pofám járt, amikor azt mondtam, hogy meghalnék a családomért? Hát kis híján meg is tettem! Nem tanultam tovább, odalett minden esélyem. Fölvontam a szemöldökömet. – Mert amúgy egyetemi professzor lennél, mi? Na ne röhögtess. A nagy túrót lett neked oda bármid is. – Soha nem fogom megtudni, mit vesztettem. Te mikor mondtál
le bármiről is? Mit vett el tőled ez a család? Egy dolgot mondj! Egyetlenegyet! – Ez a kibaszott család elvette tőlem Rosie Dalyt. Totális, jéggé dermedt csönd. Mindenki rám meredt. Jackie-nek tátva maradt a szája, és félúton megállt a pohár a kezében. Lassanként fölfogtam, hogy talpon vagyok, egy kicsit imbolygok, és a hangom az üvöltés határát súrolja. – Hogy kimaradsz az iskolából, és kapsz pár pofont, az semmi! – folytattam. – Azt röhögve kibírtam volna, sőt könyörögtem volna érte, ha cserébe megmarad nekem Rosie. De nem maradt meg. Carmel tompa, döbbent hangon szólalt meg: – Azt hiszed, miattunk hagyott el? Tudtam, hogy valami nem stimmelt abban, amit mondtam, hogy valami félrecsúszott, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Amikor fölálltam, a pia mintha rúgott volna egy jó nagyot a térdhajlatomba. – Miért, mégis, mi történt szerinted, Carmel? Egyik nap még odavoltunk egymásért, igaz szerelem mindörökkön-örökké, ámen. Össze akartunk házasodni. Már megvoltak a kompjegyek. Esküszöm az élő Istenre, Melly, hogy mindent, a világon mindent megtettünk volna azért, hogy együtt lehessünk. Erre másnap, érted, másnap elszökik előlem! A törzsvendégek oda-odapillantottak, és a többi asztalnál kezdett elhalni a társalgás, de képtelen voltam visszafogni magam. Pedig ha verekedésre került a sor, mindig én voltam a leghiggadtabb, és a kocsmában mindig nekem volt a legalacsonyabb a véralkoholszintem. Ez az este viszont nagyon letért a megszokott pályáról, és már késő volt visszakormányozni oda. – Tudjátok, mi volt az egyetlen dolog, ami az alatt az egy nap alatt megváltozott? Az, hogy Papa jól beszívott, és hajnali kettőkor be akart törni Dalyék kérójába, és akkor az egész úri társaság ott dulakodott ordítva az utca közepén! Biztos emlékszel arra az éjszakára, Melly, emlékszik rá az egész Faithful Place. És ezek után ugyan miért ne hátrált volna meg Rosie? Hát kinek kell ilyen rokonság? Kinek hiányzik, hogy a gyerekei ezt a vérvonalat vigyék tovább? Carmel nagyon halkan, még mindig abszolút kifejezéstelen arccal azt kérdezte: – Hát ezért nem jöttél eddig haza? Mert mindvégig ezt gondoltad? – Ha Papa rendes ember lett volna – mondtam. – Ha nem lett volna részeges, vagy legalább vett volna annyi fáradságot, hogy diszkrétebben adja elő. Ha Mami nem lett volna Mami. Ha Shay nem csinált volna valami balhét nap mint nap. Ha mások lettünk volna... Kevin zavartan közbeszólt: – De hátha Rosie nem ment el sehova... Nem tudtam értelmezni a szavait. Egyszerre pofán csapott az az egész nap, és a kimerültségtől úgy éreztem, mintha a lábam beleolvadt volna a koszlott szőnyegbe. – Rosie azért dobott engem,
mert a családom állatok gyülekezete – mondtam. – És nem is tudom hibáztatni érte. Jackie hangján érződött a sértettség: – Ez nem volt szép, Francis. Igazságtalan vagy. Ezután Shay szólalt meg – Velem ugyan semmi gondja nem volt Rosie Dalynek, haver. Hidd el nekem. Most már ismét ura volt önmagának: hátrébb csúszott a székén, és nem vöröslött az arca. És ahogy ezt mondta: ahogy arrogánsan felcsillant a szeme, ahogy lustán, ráérősen önelégült vigyorra húzódott a szája széle... – Miről beszélsz? – vontam kérdőre. – Nagyon helyes lány volt az a Rosie. Barátságos, társaságkedvelő... vagy nem is tudom, lehet, hogy nem ez a helyes kifejezés. Már nem voltam fáradt. – Ha be akarsz mocskolni egy lányt, aki már nem tudja megvédeni magát, akkor legalább csináld egyenesen, férfi módjára. Ha pedig ehhez sincs elég vér a pucádban, akkor fogd be a pofád. A csapos hangos koppanással levágott a bárpultra egy poharat. – Hé! Az a bagázs ott! Ebből elég! Most rögtön lehiggadtok, vagy kitiltalak tikteket a kocsmából! – Én csak dicsértem az ízlésedet – mondta Shay. – Nagy cici, nagy segg, jó nagy száj. És tempója is volt, igaz? Seperc alatt gyorsult nulláról százra. Az agyam hátsó zugában megszólalt egy éles hang, hogy hagyjam a fenébe, de a pia ködén át csak homályosan, recsegve jutott el hozzám. – Rosie vasvillával se nyúlt volna hozzád – mondtam. – Ezt gondold át még egyszer, haver. Nem csak hozzám nyúlt, csinált ő mást is. Vagy soha nem érezted rajta a szagomat, amikor levetkőztetted? Elkaptam a grabancát, fölrángattam a székről, és már lendült az öklöm, amikor a többiek akcióba léptek villámgyorsan, összeszorított foggal, hatékonyan, ahogy csak az iszákosok gyerekei tudnak. Carmel közénk állt, Kevin elkapta az ütésre lendülő karomat, Jackie pedig a poharakat kapkodta el a veszélyzónából. Shay letépte a másik kezemet az ingéről – hallottam, hogy valami szakad –, és mindketten hátratántorodtunk. Carmel vállon ragadta Shayt, a testével takart előle engem, és nyomta az arcába a nyugtató, süket dumát. Kevin és Jackie pedig két oldalról belém karoltak, megfordítottak, és már félúton jártunk az ajtó felé, amikor visszanyertem az egyensúlyomat, és fölfogtam, hogy mi történik velem. – Szálljatok le rólam – mondtam. – Engedjetek el. – De ők csak mentek tovább. Megpróbáltam lerázni őket magamról, de Jackie úgy rám akaszkodott, hogy fájdalmat kellett volna okoznom neki, ahhoz pedig még nagyon sokat kellett volna innom. Shay dühödten kiabált valamit Carmel válla fölött, mire a nővérkém rátett egy lapáttal a csitítgatásra, Kevin és Jackie pedig szakavatott
mozdulatokkal elmanővereztek velem az asztalok, székek és kifejezéstelen arcú törzsvendégek között az ajtóig, és máris arcomba csapott az utcasarki hideg, csípős levegő, majd becsapódott mögöttünk az ajtó. – Mi a faszt csináltok? – háborogtam. Jackie békésen, mintha egy gyerekkel beszélne, azt felelte: – Jaj, Francis. Ugye tudod, hogy odabent nem verekedhettek? – Az a seggfej szabályosan könyörgött, hogy vágjam pofán, Jackie. Rimánkodott érte. Hallottad te is. Most mondd, hogy nem érdemli meg, hogy üssem, amíg bírom! – Megérdemli, persze hogy megérdemli, de nem verhetitek szét az egész krimót. Sétálunk egyet? – És miért pont engem rángattatok ki? Shay volt az, aki... Karon fogtak, és elindultak velem. – A friss levegő jót fog tenni – mondta biztatóan Jackie. – Nem! Én csöndben iszogattam egyedül a sörömet, nem ártottam a légynek se, aztán bejött ez a fasz, és elkezdett csesztetni. Hallottátok, mit mondott? Mire Kevin: – Be van baszva, és totál seggfej módon viselkedett. Talán meg vagy lepve? – Akkor miért engem rángattatok ki a fülemnél fogva? – Tudtam, hogy ez úgy hangzik, mint amikor a gyerekek nyafognak, hogy Ő kezdte! , de képtelen voltam leállítani magam. – Shaynek ez a törzshelye – mondta Kevin. – Hetente többször is idejár. – Attól még nem az övé ez az egész rohadt környék! Ugyanannyi jogom van hozzá, mint neki, hogy... – Megpróbáltam kirántani magam a kezükből, hogy visszamenjek a kocsmába, de kis híján orra buktam. A hideg levegő nem józanított ki, csak pofozott minden létező szögből, összezavart, és zúgott tőle a fülem. – Hát persze hogy ugyanannyi jogod van – mondta Jackie, miközben határozottan az ellenkező irányba terelt. – De ha ott maradsz, akkor Shay csak fölbosszant. Azért pedig kár ott lenni, én mondom neked. Átmegyünk valahova máshova, jó? Ekkor történt, hogy a Guinnesstől rám ereszkedett ködöt átszúrta a józan ész, mint egy hideg tű. Földbe gyökerezett a lábam, és addig ráztam a fejem, amíg egy kicsit alábbhagyott a fülzúgás. – Nem – mondtam. – Nem, Jackie, nem hinném, hogy átmennénk bárhova is. Jackie felém fordította a fejét, és idegesen nézett az arcomba. – Jól vagy? Nem kell hánynod? – Nem, baromira nem kell hánynom. De az biztos, hogy nem megyek el egyhamar bárhova is csak azért, mert te füttyentesz. – Jaj, Francis, ne legyél már ilyen... – Emlékszel, hogy kezdődött ez az egész, ugye, Jackie? Úgy, hogy fölhívtál, és bedumáltad nekem, hogy ide akarom vonszolni a seggemet erre az istenverte trágyadombra. Esküszöm, jobban
jártam volna, ha útközben lefejelek egy kocsit, vagy ha eleve megmondom neked, hogy hova dugd föl a zseniális ötletedet. Mert nézd meg, mi lett belőle, Jackie! Nézd csak meg! Most büszke vagy magadra, ugye? Örülsz, hogy jól megcsináltad? Boldog vagy? Imbolyogtam. Kevin megpróbálta benyomni a vállát a hónom alá, de leráztam magamról mindkettőjüket, majd a falnak dőltem, és a kezembe temettem az arcomat. A szemhéjam túloldalán ezernyi apró fénypont hullámzott. – Pedig tudtam, hogy ez lesz – mondtam. – Több eszem is lehetett volna. Egy darabig nem szólalt meg senki. Éreztem, hogy Kevin és Jackie egymásra pillant, és szemöldökszemaforral próbálják egyeztetni terveiket. Végül Jackie törte meg a csendet: – Nem tudom, tik hogy vagytok ezzel, de nekem lefagy a cicim. Ha visszamegyek a kabátomért, nem szaladtok el? – Hozd el az enyémet is – mondta Kevin. – Hozom. Ne menjetek sehova, oké? Francis? Tétován megszorította egy kicsit a könyökömet. Nem vettem róla tudomást. Pár másodperc múlva mély sóhajt hallottam, majd a távolodó tűsarkak élénk kopogását arról, amerről jöttünk. – Micsoda egy rohadt, nyomorult nap! – mondtam. Kevin is nekidőlt mellettem a falnak. Hallottam, ahogy lélegzik, kicsit szuszogott a hidegben. – De azt azért nem állítanám, hogy ezért Jackie a hibás – mondta. – Igen, és ezt figyelembe kéne vennem, Kev. Tényleg figyelembe kéne vennem. De ugye megbocsátasz, ha pillanatnyilag leszarom? Motorolaj- és húgyszag terjengett a kis sikátorban. Valahol, egy-két utcával arrébb pár fickó ordítozni kezdett egymással, de nem tudtam kivenni a szavaikat, csak rekedtes, értelmetlen zajokat hallottam. A falat támasztó Kevin áthelyezte a súlypontját. – Összességében – szólalt meg – örülök, hogy hazajöttél. Jó volt együtt lógni egy kicsit. Persze, nyilván nem ez a Rosie-ügy volt jó benne, de... szóval érted. Tényleg örülök, hogy újra láttuk egymást. – Mint már mondtam, ezt figyelembe kéne vennem, de a dolgok nem mindig úgy sülnek el, ahogy kéne. – Azt akarom kinyögni, hogy nekem igenis fontos a család – folytatta Kevin. – Mindig is fontos volt. Nem mondtam, hogy nem halnék meg a családért, emlékszel, mit hadovált össze Shay, ugye? Csak nem tetszett, hogy meg akarja mondani nekem, mit gondoljak. – Kinek tetszene – mondtam. Elvettem a kezemet az arcom elől, és pár centivel följebb emeltem a fejem a falnál, hogy lássam, stabilizálódott-e valamelyest a világ. Semmi sem volt sokkal ferdébb a kelleténél. – Annak idején egyszerűbb volt minden – mondta Kevin. – Tudod, amikor gyerekek voltunk.
– Én határozottan nem így emlékszem. – Mármint úgy értem, hogy nem volt éppen egyszerű, hát persze, hogy nem, de... érted? Legalább tudtuk, hogy mit kell csinálnunk, még akkor is, ha ez időnként elég nagy cumi volt. De legalább tudtuk. Azt hiszem, nekem ez hiányzik. Érted, mire gondolok? – Kevin, drága barátom, őszintén be kell vallanom neked, hogy nagyon, de nagyon nem értem. Kevin felém fordította a falnak döntött fejét. Rózsás, álmatag volt az arca a hidegtől meg a piától, és vacogott is egy kicsit, a trendi sérója meg összekócolódott. Úgy nézett ki, mint a kisfiúk a régimódi karácsonyi képeslapokon. – Igen – mondta nagy sóhaj kíséretében. – Rendben. Úgy néz ki, nem érted. Nem számít. Óvatosan leválasztottam magam a falról, de egyik kezemmel a biztonság kedvéért megtámasztottam. Nem csuklott össze a térdem. – Jackie-nek nem kéne egyedül bóklásznia – mondtam. – Menj, keresd meg. Pislogva nézett rám. – És te nem... Úgy értem, megvársz minket? Egy perc, és itt vagyok. – Nem várlak meg. – Ó. – Bizonytalannak tűnt. – És mondjuk holnap? – Mi van holnap? – Jársz erre? – Azt kétlem. – És mi lesz... tudod. Jössz még ide valaha? Olyan fiatalnak és elveszettnek tűnt, hogy megszakadt a szívem. – Menj, keresd meg Jackie-t – mondtam. Megvetettem a lábamat a kövezeten, majd elindultam. Pár másodperc múlva Kevin lassú lépteit hallottam a hátam mögül. Az ellenkező irányba ment. 8. fejezet Hunytam pár órát a kocsimban. Ahhoz túlságosan el voltam ázva, hogy bármelyik taxisofőr a közelébe engedjen, de annyira azért nem, hogy azt képzeljem, jó ötlet bekopogni anyámhoz. Olyan szájízzel ébredtem, mintha nagyon csúnya halállal múlt volna ki odabent valami, és az a fajta cidrizős, súlyos reggel köszöntött rám, amikor az embernek a csontja velejéig hatol a nyirkosság. Úgy húsz percig tartott, mire kigabalyítottam a görcsbe rándult nyakamat. Csillogtak a vizes utcák. A templomokban a korai misére harangoztak, de nemigen törődött a harangszóval senki. Találtam egy depressziós kelet-európaiakkal telezsúfolt, nyomasztó kávézót, és elfogyasztottam tápláló reggelimet: pár ázott muffint, egy marék Nurofent meg egy vödör kávét. Amikor úgy éreztem, hogy most
már talán oké a véralkoholszintem, hazahajtottam, bevágtam a péntek reggel óta rajtam lévő ruhákat a mosógépbe, magamat pedig a tűzforró zuhany alá, és a következő lépésemen törtem a fejem. Részemről ennek az ügynek vége volt, akkora „V'-vel, mint az O'Connell-szobor. Felőlem lehetett szőröstül-bőröstül Bajnoké, váljék egészségére. Úgy gondoltam, lehet, hogy legjobb pillanataiban is csak egy idegesítő, nagypofájú kis szarzsák, de a fanatikus győzniakarása ez egyszer nekem dolgozik ha ez egyáltalán lehetséges, előbb-utóbb igazságot szolgáltat majd Rosie-nak. Sőt, még le is adja nekem a drótot a jelentősebb fejleményekről – ha nem is feltétlenül emberbaráti okokból, de ez nem érdekelt. Ugyanis alig másfél nap alatt annyira tele lett a tököm a családommal, hogy úgy éreztem, ki fog tartani újabb huszonkét évig. Azon a vasárnap reggelen, a zuhany alatt állva a Sátánnal is lefogadtam volna a lelkem üdvébe, hogy az égvilágon semmi nem rángathat vissza még egyszer a Faithful Place-re. Már csak egy-két elvarratlan szálnak kellett a végére járnom, hogy végképp visszadobhassam ezt a zűrzavaros ügyet a pokol megfelelő bugyrába. Alapjában véve az azon való rugózás, hogy az ember valamit „lezárjon magában”, szerintem egy nagy, gőzölgő, középosztálybeli lószarkupac, amelyet azért találtak ki, hogy a dilidokik Jaguárral járhassanak, de most mégis szükségem volt rá, hogy teljes bizonyossággal tudjam: Rosie-t találták-e meg abban a pincében vagy sem, és ha igen, hogyan halt meg, és van-e valami ötlete Bajnoknak meg az embereinek arra nézvést, hogy hova indult azon az éjszakán, mielőtt valaki megállította. Egész felnőtt életem azzal telt, hogy a Rosie Daly hiánya által ejtett sebet nyalogattam. A gondolat, hogy az a heg most eltűnhet, annyira megszédített és megtántorított, hogy elképesztően idióta dolgokat műveltem, például a sárga földig leittam magam a testvéreimmel, aminek a gondolatától két napja még visítva elrohantam volna a hegyekbe. Úgy éreztem, talán jó ötlet visszanyerni a tájékozódóképességemet, mielőtt valami akkora baromságot csinálnék, hogy amputálás lesz a vége. Kerestem magamnak tiszta ruhát, majd kimentem az erkélyre, rágyújtottam, és rácsörögtem Bajnokra. – Frank! – mondta udvariasan, de ezt az udvariasságot gondosan úgy kalibrálta, hogy azért éreztesse, hogy nem örül a hívásomnak. – Mit tehetek érted? Bárgyú vigyort sejtető hangon feleltem: – Tudom, hogy sok a dolgod, Bajnok, de gondoltam, talán meg tudsz tenni nekem egy szívességet. – Örömömre szolgálna, öregfiú, de egy kicsit... Öregfiú? – Akkor a közepébe vágok – mondtam. – Ismered Yeatest, az én drága haveromat a csoportból? – Találkoztunk már. – Mókás arc, nem? Szóval az este pár sör mellett elmondtam neki ezt a sztorit, és utána egyfolytában azzal szívatott, hogy
dobott a nőm. Szóval hogy rövid legyek, egyrészt nagyon fáj, hogy a tulajdon kollégám kétségbe vonja a delejes szexuális vonzerőmet, de ez még semmi, mert száz eurót tettem föl arra, hogy Rosie mégsem bánt el velem így. Ha megtudsz valamit, ami erre utal, megfelezhetjük a nyereményt. – Yeates úgy néz ki, mint aki kismacskákat eszik almás pite helyett, és nem az a haverkodós típus. Úgyhogy attól nem kellett tartanom, hogy Bajnok utánajár a sztorimnak. – A nyomozással kapcsolatos információk bizalmasak – mondta morcosan Bajnok. – Nem terveztem, hogy eladom a sztorit a Daily Starnak. Yeates a legfrissebb értesüléseim szerint ugyanolyan zsaru, mint te vagy én, csak nagyobb és rondább. – Egy olyan zsaru, aki nem tagja a csapatomnak. Akárcsak te. – Ugyan már, Bajnok. Legalább annyit árulj el, hogy tényleg Rosie-t láttam-e a pincében. Mert ha még Viktória királynő alatt rejtették el ott azt a hullát, akkor leperkálom Yeatesnek a pénzét, és túllépek az ügyön. – Frank, Frank, Frank – hordta föl rétegenként az együttérzést Bajnok. – Tudom, hogy nem könnyű ez neked, oké, haver? De emlékszel, miről beszélgettünk? – Élénken. A lényeg az volt, hogy szeretnéd, ha leszállnék rólad. Úgyhogy most kivételes ajánlatot teszek, Bajnokom, csak most, csak neked. Ha most válaszolsz erre a kis kérdésre, legközelebb akkor hallasz felőlem, amikor gratulálok neked az ügy megoldásához, és jól megitatlak sörrel. Bajnok ezt elfektette pár másodpercig. – Frank – szólalt meg végül, amikor úgy érezte, eljutott az agyamig a mélységes rosszallása –, nem az Iveagh-piacon vagyunk. Nem boltolok veled, és nem döntök el munkahelyi fogadásokat. Ez egy gyilkossági ügy, amelyen zavartalanul kell dolgoznunk a csapatommal. Gondoltam, ezt te is tudod, és ez elég ahhoz, hogy leszállj rólam. Őszintén szólva egy kicsit csalódtam benned. Hirtelen bevillant egy régi este, még Templemore-ból, amikor Bajnok istentelenül berúgott, és hazafelé menet kihívott magassági falra hugyozó versenyre. Arra gondoltam, hogy vajon azóta lett-e belőle fontoskodó, középkorú seggfej, vagy a lelke mélyén mindig is az volt, csak a kamaszkori tesztoszteron-túltengés leplezte ezt egy darabig? – Igazad van – mondtam roppant bűnbánóan. – Csak hát nem lenne normális dolog, ha hagynám, hogy az a nagy benga Yeates azt higgye, megszívatott, érted, mire gondolok? – Hm – mondta Bajnok. – Tudod, Frank, a győzniakarás értékes tulajdonság, de csak addig, amíg nem hagyod, hogy lúzert csináljon belőled. Nagyjából biztos voltam benne, hogy ez nem jelent semmit, de ő úgy mondta, mintha valami mélyenszántó bölcsességet osztana meg velem. – Ez nekem egy kicsit magas, haver – mondtam –, de mindenképpen elgondolkodom rajta. Akkor majd összefutunk. –
És letettem. Elszívtam még egy cigit, és a vasárnapi bevásárlók rakparton tolongó hadát néztem. Nagyszerű dolognak tartom, hogy van bevándorlás: sokkal jobb így a felhozatal csajokból, mint húsz éve, több kontinenssel bővült a választék, és míg az ír nők erőnek erejével ijesztő, narancssárga nyalókát csinálnak magukból, a világ más tájainak bájos hölgyei bőségesen kárpótolnak minket ezért. Most is láttam egyet-kettőt, akiket ott helyben feleségül vettem volna, hogy csinálhassak Hollynak egytucatnyi testvérkét, akiket anyám félvérnek nevezne. Tudtam, hogy a technikus kollégával nem mennék semmire: azok után, hogy tönkretettem a cyberpornó jegyében csordogáló, kellemes délutánját, nyilván nem mondana el nekem szart se. Cooper viszont kedvel engem, hétvégén is dolgozik, és ha nincsenek súlyos restanciái, már alighanem elvégezte a boncolást. És azokból a csontokból jó eséllyel kiolvasta azt, amit nekem tudnom kell, legalábbis részben. Gondoltam, egy órácska már nem oszt, nem szoroz: Holly és Olivia akkor sem lesz jobban kibukva rám, mint most. Eldobtam a cigit, és elhúztam otthonról. Cooper a legtöbb embert utálja, és a legtöbben azt hiszik, hogy csak úgy találomra utálja őket. De figyelmen kívül hagynak valamit: azt, hogy Cooper nem szereti, ha untatják, és alacsony az ingerküszöbe. Akire egyszer ráun – és Bajnoknak ezt nyilván sikerült elérnie valamikor –, az egy életre elásta magát nála. Ha viszont ébren tartod az érdeklődését, Cooper a tiéd. Márpedig engem igazán sok mindennek elmondtak már, de unalmasnak még nem nevezett senki. A városi halottasház egy rövid rakparti sétára van a lakásomtól, a buszpályaudvar háta mögött, egy gyönyörű, több mint százéves, vörös téglás épületben. Nem sokszor akad itt dolgom, de általában jókedvre derít, ha eszembe jut a hely, ahogy örömmel tölt el az is, hogy a gyilkossági csoport főhadiszállása a dublini várban van: örülök, hogy a mi munkánk a város szívén át kanyarog, mint a folyó, hogy méltók vagyunk Dublin történelmi, építészeti emlékhelyeinek legjavára. Aznap viszont nem tudtam ennek annyira örülni. Hiszen valahol az épület gyomrában ott feküdt egy lány, akinek Cooper minden megmaradt porcikáját végigméricskélte-vizsgálgatta, és akiről könnyen kiderülhetett, hogy ő Rosie. Cooper kijött a recepcióra, amikor szóltak neki, hogy keresem, de, ahogy azon a hétvégén a legtöbben, ő sem volt oda a gyönyörtől, hogy láthat. E szavakkal fogadott: – Kennedy
nyomozó – óvatosan, finomkodva ejtette ki a nevét, mintha valami rossz ízű dolgot forgatna a szájában – kifejezetten úgy tájékoztatott, hogy maga nem tagja a csapatának, és nincs szüksége semmiféle információra az ügyről. Mindezt azok után, hogy meghívtam egy sörre. A háládatlan kis szarcsimbók! – Kennedy nyomozónak jót tenne, ha egy árnyalattal kevésbé venné komolyan magát – mondtam. – Nem kell benne legyek az ő kis csapatában ahhoz, hogy érdekeljen az ügy. Hiszen ez egy érdekes ügy, és... szóval nem szeretném, ha ez széles körben elterjedne, de ha az áldozat az, akire én gondolok, akkor együtt nőttünk fel. Erre már fölcsillant Cooper apró gombszeme. Előre tudtam, hogy így lesz. – Valóban? Lesütöttem a szemem, és játszottam a kelletlent, hogy még jobban fölpiszkáljam a kíváncsiságát. – Sőt, az igazat megvallva – tettem hozzá a hüvelykujjam körmét vizsgálgatva – tinédzser korunkban egy darabig jártam is vele. Cooper végképp horogra akadt: a szemöldöke a hajvonaláig szaladt föl, a szeme pedig már szabályosan ragyogott. Ha nem lett volna olyan egyértelmű, hogy megtalálta a számára ideális munkakört, aggasztott volna, hogy miket művelhet ez a fazon a szabadidejében. – Úgyhogy talán érthető, hogy miért szeretném mindenképpen megtudni, mi történt vele – folytattam. – Már amennyiben belefér az idejébe, hogy elmagyarázza nekem. Kennedynek pedig nem fáj, amiről nem tud. Coopernek meggyűrődött egy kicsit a szája szeglete. Ilyenkor áll a legközelebb ahhoz, hogy mosolyogjon. – Fáradjon be – mondta. Hosszú folyosók, elegáns lépcsők, nem is rossz régi vízfestmények a falon. Valaki műfenyőgally-füzéreket aggatott rájuk, hogy megteremtse a vígság és a komorság diszkrét egyensúlyát. Még maga a halottasház, ez a mennyezetpárkányos, magas ablakú, hosszú terem is szép lett volna, csak pár apróság zavart be: a sűrű, hideg levegő, a szag, a rideg, sivár padlólap, meg az egyik fal teljes hosszában sorakozó acélfiókok, amelyek között akkurátusan bevésett betűkkel hirdette a kis fémtábla, hogy BEHELYEZÉS LÁBBAL ELŐRE, NÉVKÁRTYA A FEJRE KERÜL. A fiókok előtt álló Cooper elgondolkodva lebiggyesztette az ajkát, majd egyik szemét félig lehunyva végighúzta az ujját a fióksoron. – Hol is van az új névtelenünk? – morfondírozott. – Á, igen – mondta aztán, majd előrelépett, és széles, színpadias mozdulattal kihúzta az egyik fiókot. Van egy kapcsoló, amelyet az ember a titkos műveletek csoportjánál nagyon hamar megtanul kezelni. Egy idő után könnyebben megy, talán túlságosan is könnyen: egy apró kattanás valahol az agyad hátsó zugában, és máris messziről, kisképernyős tévén látod az előtted kibontakozó színes, szélesvásznú jelenetet,
miközben élénken figyelsz, és már tervezed is a követendő stratégiát, valamint olykor megbökdösöd a szereplőket. Éberen, koncentráltan dolgozol a biztonságos főhadiszálláson, mint egy tábornok. Aki nem találja ezt a kapcsolót, az pillanatok alatt más csoporthoz kerül, vagy a padlóra. Úgyhogy katt, és már néztem is a műsort. A csontokat már-már művészi tökéllyel rendezték el a fémlapon, mintha egy végsőkig cizellált kirakójáték darabkái lennének. Cooper és bandája valahogy le is tisztogatták őket, mégis barnás, nyálkás benyomást keltettek, leszámítva a két szabályos, Colgate-fehér fogsort. A fiókban fekvő micsoda sokkal, de sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnt annál, hogy Rosie lehessen. Egy másodperc törtrészéig már-már reménykedtem benne a lelkem mélyén, hogy nem ő az. A vastag üvegablakokon át halkan beszűrődött az utcán elhaladó lányfalka magatehetetlen, visító kacagása. Túl fényesnek tűnt a szoba, Cooper pedig mintha két-három centivel közelebb állt volna hozzám a kelleténél, és egy hajszálnyival figyelmesebben méregetett volna. – Ezek egy fiatal, felnőtt fehér nő földi maradványai – szólalt meg –, akinek testmagassága százhatvanöt és százhetvenöt centi közé tehető, a testalkata pedig közepes vagy erős lehetett. A bölcsességfogak fejlettségi szintje és a még nem teljesen elcsontosodott epifizis arra utal, hogy tizennyolc és huszonkét év közötti lány volt. Itt elhallgatott, és addig várt, amíg meg nem kérdeztem tőle: – Meg tudja állapítani teljes bizonyossággal, hogy Rose Daly az, vagy sem? – Fogröntgenkép nem áll rendelkezésemre, de az írásos feljegyzések szerint Rose Dalynek egy tömött foga volt, a jobb alsó hatos zápfog. Az elhunytnak szintén egy tömése van, méghozzá ugyanott. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az állkapocscsontot, lejjebb nyomta, és a szájüregbe mutatott. – Ahogy másoknak is – mondtam. Cooper vállat vont. – Valószínűtlen véletlenek, mint tudjuk, előfordulhatnak. De szerencsére nem vagyunk kizárólag a fogtömésre utalva, ha azonosítani akarjuk a holtestet. – Azzal átpörgette az egyik hosszú asztalon heverő, rendezett aktakupacot, előhúzott belőle két felvételt, majd egyiket a másik alá helyezve rácsapta őket a vetítő üveglapjára. – Itt van – mondta, és fölkapcsolta a villanyt. És ott is volt a kivilágított, kacagó Rosie, a háttérben vörös téglával és szürke égbolttal. Állát fölszegte, haját borzolta a szél. Egy pillanatig nem láttam semmi mást, csak őt. Aztán megpillantottam az arcát pettyező parányi, fehér X-eket, majd az arc mögül rám meredő üres koponyát is. – Mint az általam bejelölt pontokból láthatja – kezdte Cooper –, a megtalált koponya főbb anatómiai jellemzői, azaz a szemgödrök,
orr, fogak, állkapocs s a többi mérete, az általuk bezárt szögek és az egymástól való távolságuk, pontosan egyeznek Rose Daly arcvonásaival. Ez nem perdöntő bizonyíték ugyan, de ahhoz mindenképpen elegendő, hogy meglehetős bizonyossággal azonosíthassuk a holttestet, különösen, ha figyelembe vesszük a fogtömés azonosságát és a körülményeket is. Arról tájékoztattam Kennedy nyomozót, hogy belátása szerint értesítheti a családot, én magam pedig eskü alatt is nyugodtan ki merném jelenteni, hogy véleményem szerint ez Rose Daly. – Hogyan halt meg? – kérdeztem. – Én csak abból tudok dolgozni, amit ön most lát, Mackey nyomozó – intett széles karmozdulattal a csontok felé Cooper. – Csontvázszerű maradványok esetében csak ritkán lehet teljes bizonyossággal meghatározni a halál okát. A lányt egyértelműen megtámadták, de nem áll módomban határozottan kizárni például azt az eshetőséget, hogy a támadás során halálos szívinfarktus érte. – Kennedy nyomozó emlegetett valami koponyatörést – jegyeztem meg. Cooper végtelenül fölényesen, egyben viszolyogva nézett rám. – Hacsak nem élek súlyos tévhitben – mondta –, Kennedy nyomozó nem szakképzett patológus. Sikerült rávigyorognom. – Mások halálra untatására sincs szakképesítése, de attól még elég tűrhetően csinálja. Cooper szája szeglete ismét megrándult. – Így igaz – mondta. – Szóval Kennedy nyomozónak, ha csak véletlenül is, de igaza van abban, hogy az áldozat koponyatörést szenvedett. Egy ujjal az oldalára hengerítette Rosie koponyáját. – Ott – mutatta. A vékony, fehér kesztyűben nedvesnek, élettelennek hatott Cooper keze, mintha rétegenként lehámlott volna a bőre. Rosie koponyája hátul úgy nézett ki, mint egy szélvédő, amelyre többször is rávágtak golfütővel: a repedések pókhálószerűen, őrült krikszkrakszokat leírva, itt-ott gellert kapva futottak szét a szélrózsa minden irányába. A haja nagy része levált a koponyájáról, ott hevert mellette kusza, csapzott kupacban, de pár vékony, kunkori szál még ragaszkodott a tönkrevert csonthoz. – Ha jobban megnézi magának – mondta Cooper, és finoman megcirógatta a repedéseket az ujja hegyével –, megfigyelheti, hogy a törések széle szilánkos, nem tisztán roppant ketté a koponya. Ez pedig arra utal, hogy a sérülések időpontjában rugalmas, nedves volt a csont, nem pedig száraz és törékeny. Más szóval a töréseket nem post mortem idézték elő, hanem a halál beálltának időpontjában, vagy akörül. Több erős ütést – becslésem szerint legalább hármat – mértek rá egy lapos felületű, legalább tíz centi széles tárggyal, amelynek éle, hegyes sarka nem volt. Leküzdöttem a késztetést, hogy nyeljek egy nagyot. Cooper észrevette volna. – Hát, igen – mondtam. – Én sem vagyok patológus, de érzésem szerint ebbe nyugodtan belehalhat az
áldozat. – Á – somolygott önelégülten Cooper. – Igen, belehalhat, de jelen esetben nem állíthatjuk biztosan, hogy ez történt. Nézzen ide. Tapogatózott egy kicsit Rosie nyakánál, és kihalászott két törékeny csontdarabkát. – Ez – mondta, miközben összeillesztette őket patkó alakúra – a nyelvcsont. A garat legtetején, közvetlenül az állkapocs alatt helyezkedik el, megtartja a nyelvet, és védi a légutakat. Mint látja, az egyik szarva szinte teljesen kettétört. A nyelvcsonttörés pedig szinte kizárólag gépjárműbalesettel vagy kézzel való fojtogatással hozható összefüggésbe, olyannyira, hogy diagnosztikus értékkel bír. – Tehát, hacsak nem egy láthatatlan autó szabadult be valahogy a pincébe, Rosie-nak addig szorongatták a nyakát, amíg ki nem ment belőle a szusz. – És ez – intett felém Rosie nyelvcsontjával Cooper – sok szempontból az esetünk legizgalmasabb aspektusa. Amint arról már esett szó, az áldozatunk a jelek szerint tizenkilenc éves volt. Márpedig a fiatalok nyelvcsontja a rugalmassága miatt ritkán törik el – de a többihez hasonlóan ez a törés is egyértelműen perimortem trauma. Az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy rendkívüli erővel fojtogatta egy igen jó fizikumú támadó. – Egy férfi – mondtam. – Egy férfi valóban esélyesebb jelölt, de nem zárható ki egy felfokozott érzelmi állapotban lévő, erős nő sem. A sérülések teljes spektrumával a következő elmélet van a leginkább összhangban: a támadó torkon ragadta az áldozatot, és többször egymás után a falhoz csapta a fejét. A két ellentétes irányú erő, a faltól kapott ütés és a támadó lendülete együttesen okozta a nyelvcsont törését és a légutak elzáródását. – És Rosie megfulladt. – Asphyxia lépett föl nála – mondta rám pillantva Cooper. – Legalábbis úgy gondolom. Kennedy nyomozónak tulajdonképpen igaza van abban, hogy a fejsérülések mindenképpen az áldozat halálát okozták volna a koponyán belüli vérzés, illetve az agykárosodás miatt, de ez a folyamat akár több órát is igénybe vehet. De mielőtt ez bekövetkezhetett volna, az áldozat nagy valószínűséggel belehalt a hypoxiába, amelyet vagy maga a kézzel történő fojtogatás okozott, vagy a fojtogatás miatti bolygóidegi gátlás, vagy pedig a nyelvcsonttörés miatti légúti elzáródás. Jó erősen nyomkodtam a fejemben azt a bizonyos kapcsolót. Egy pillanatra láttam magam előtt a nevető Rosie nyakának ívét... Cooper ezután, csak hogy végképp szétcsesszen agyilag, amennyire ez emberileg lehetséges, a következőket mondta még: – A csontvázon más perimortem sérülés nem látható, azt viszont a holttest oszlásának foka miatt lehetetlen megállapítani, hogy a lágyszövetet is érte-e sérülés. Azaz például szexuálisan is bántalmazták-e az áldozatot. – Kennedy nyomozó mintha utalt volna rá, hogy volt rajta ruha.
Már amennyiben ez számít, persze. Cooper lebiggyesztette az ajkát. – Nagyon kevés szövetanyag maradt meg. A helyszínelők a csontvázon, illetve annak közelében valóban fölfedeztek bizonyos, ruházathoz köthető tárgyakat, így egy cipzárt, néhány fémgombot, melltartókapcsokat és így tovább, amelyek arra utalnak, hogy az áldozatot a hiánytalan, vagy majdnem hiánytalan öltözetével együtt ásták el. Ebből azonban nem következik, hogy a ruházata az elföldelés időpontjában rajta is volt. Az oszlás természetes menete, illetve a jelentős rágcsálótevékenység oly mértékben megváltoztatta és elmozdította a ruhadarabokat, hogy lehetetlen megállapítani, hogy ruhástól vagy csupán a ruháival együtt ásták-e el az áldozatot. – A cipzár nyitva volt vagy zárva? – kérdeztem. – Zárva. Ahogy a melltartókapcsok is. Nem mintha ez perdöntő lenne, hiszen az áldozat vissza is öltözhetett egy esetleges támadás után, de gondolom, bizonyos fokig jelzésértékű. – A körmei – mondtam. – Be voltak törve? – Rosie biztosan ellenállt, méghozzá pokolian. Cooper felsóhajtott. Kezdtem untatni a szokványos kincstári kérdéseimmel, amelyeket már Bajnok is föltett. Tudtam, hogy sürgősen ki kell találnom valami érdekeset, különben húzhatok a francba. – A köröm – biccentett Cooper fölényesen a barnás darabkák felé, amelyek Rosie kézcsontjai mellett hevertek levágva – lebomlik. Jelen esetben, a hajhoz hasonlóan, részben konzerválta a lúgos környezet, de erősen leromlott állapotban. És mivel nem vagyok varázsló, nem tudom kitalálni, hogy milyen állapotban lehetett azelőtt. – Már csak egy-két dolog, ha van még egy kis ideje – mondtam –, aztán nem tartom föl tovább. Tud róla, hogy a helyszínelők találtak volna valamit a holttest mellett a ruhadarabokon kívül? Esetleg kulcsot? – Valószínűnek tartom – felelte szigorúan Cooper –, hogy erről a helyszínelők többet tudnak, mint én. A keze már a fiókon volt, bármelyik pillanatban visszacsukhatta. Ha Rosie-nál azon az éjszakán ott volt a kulcscsomója, vagy azért, mert az apja visszaadta neki, vagy azért, mert elemelte, akkor választhatta a bejárati ajtót is, de nem azt választotta. Ezt pedig csak egyféleképpen tudtam megmagyarázni: úgy, hogy végső soron mégis előlem bujkált. – Természetesen, hiszen ez nem az ön dolga, doktor úr – mondtam –, de hát a technikusok fele csak egy lépéssel jár az idomított majmok előtt. Még abban sem igazán merek bízni, hogy tudják, melyik ügyről beszélek, az pedig végképp lutri, hogy helytálló információt adnak-e. És ugye, megérti, hogy most nem szívesen játszanék majomlottót... Cooper egy leheletnyivel följebb vonta a szemöldökét, és savanyú képet vágott, mint aki tudja, miben sántikálok, de nem érdekli. – Az előzetes jelentésükben szerepel két ezüstgyűrű és
három ezüst gombfülbevaló, amelyeket Dalyék hozzávetőlegesen mind azonosítottak, mint a lányuk ékszereihez hasonló darabokat, valamint egy kisméretű kulcs, amely gyenge minőségű, tömegesen előállított zárba való, és beleillik a tetthelyen korábban talált bőrönd zárjába. Más kulcsokról, ruházatkiegészítőkről és egyéb személyes tárgyakról nem tesz említést a jelentés. És ezzel ugyanott tartottam, mint amikor először megpillantottam a bőröndöt: tanácstalan voltam, gőzöm se volt semmiről, mintha katapultáltam volna a nullgravitációs sötétségbe, ahol semmilyen szilárd kapaszkodó nincs. Most először nyilallt belém, hogy talán sosem tudok meg semmit: most döbbentem rá, hogy ez nagyon is lehetséges. – Ennyi volt? – érdeklődött Cooper. Mélységes csönd honolt a halottasházban, csak a hőszabályzó duruzsolt magában valahol. A megbánás ugyanúgy nem jellemző rám, mint a részegség, de ez egy különleges hétvége volt. A Cooper neoncsövei alatt kiterített meztelen, barna csontokat néztem, és szívből kívántam, hogy bárcsak kihátráltam volna ebből az egészből, bárcsak békén hagytam volna a múlt árnyait, avagy a múlt lányait. Nem magam miatt, hanem Rosie miatt. Hiszen ő most már mindenkié: Cooperé, Bajnoké, a Faithful Place-é, bárki piszkálhatja, fogdoshatja, és felhasználhatja a saját céljaira. A Faithful Place-en már nyilván megkezdődött az emésztés ráérős, élvezetes folyamata, melynek során az utca a helyi horrorfolklór újabb darabjává dolgozza át Rosie-t, kísértethistória, moralitásjáték, városi legenda és „ilyen az élet” sajátos keverékévé. Az utca szőröstül-bőröstül fölfalja az emlékét, ugyanúgy, ahogy a földje elemésztette a testét. Jobb volt neki abban a pincében. Addig legalább csak azok érinthették meg az emlékét, akik szerették őt. – Igen – mondtam. – Ennyi volt. Cooper egyetlen mozdulattal becsukta a fiókot. Olyan hangot adott az acélsínen suhanó acél, mint amikor csendre intenek valakit, és a csontok eltűntek a szemem elől, visszakerültek Cooper lép-sejtekként sorakozó, kérdőjeles halottai közé. Mielőtt kisétáltam a halottasházból, az utolsóként bevillanó kép Rosie arca volt. Még mindig ott ragyogott fényesen, áttetszően a vetítőn, csillogó szeme és elpusztíthatatlan mosolya hártyavékony rétegként vonta be a rothadó csontot. Cooper kikísért. Elővettem a legbájosabb seggnyaló mosolyomat, és sűrű hálálkodások közepette ígértem neki karácsonyra egy üveggel a kedvenc borából, ő pedig búcsút intett nekem az ajtóból, és visszament, hogy folytassa vélhetően
felkavaró ténykedését, amellyel akkor foglalatoskodik, ha végre magára marad a hullaházban. Aztán kimentem az utcára, és miután befordultam a sarkon, belebokszoltam a falba. A bütykeim olyanok lettek, mint a hamburger, de az éles fájdalomtól legalább pár másodpercre, amíg kétrét görnyedve markoltam a kezemet, fehéren izzó, üres pusztasággá változott az agyam. 9. fejezet Beültem a kocsimba, amelyben még ott terjengett a ruhástól, izzadtan benne alvó részeg kellemes szaga, és elindultam Dalkey felé. Amikor megnyomtam Olivia csengőjét, fojtott hangokat hallottam, majd a padlót karcoló, hátralökött szék nyikorgását, a lépcsőn feldübörgő lábak dobogását – Holly rossz hangulatban úgy száz kilót nyom –, végül pedig egy irgalmatlan erejű ajtócsapódást. Az ajtót nyitó Olivia arca kulcsra volt zárva. – Őszintén remélem, hogy van valami jó magyarázatod. Holly föl van dúlva, dühös, csalódott, és szerintem mind a három teljesen jogos. És engem sem tölt el kitörő örömmel, hogy romba dőlt a hétvégém, ha ez számít neked valamit. Vannak napok, amikor még nekem is több eszem van annál, hogy beszambázzak a házba, és fölforgassam Olivia hűtőjét. Maradtam tehát, ahol voltam, hadd csöpögjön a hajamra a maradék esővíz az ereszről. – Nagyon sajnálom – mondtam. – Tényleg, Liv. Hidd el, nem volt más választásom. Vészhelyzet volt. Alig észrevehetően, cinikusan rebbent a szemhéja. – Ó, valóban? Akkor halljam, ki halt meg? – Valaki, akit régen jól ismertem. Még mielőtt eljöttem otthonról. Erre nem számított, de csak egy töredékmásodpercre zökkent ki. – Más szóval valaki, akivel huszonkét éven át nem sikerült fölvenned a kapcsolatot, egy csapásra fontosabb lett, mint a lányod. Mondd, érdemes egyáltalán erőlködnöm, hogy megbeszéljünk Dermottal valami mást, vagy várható, hogy meghal még valaki, akivel egyszer találkoztál? – Nem erről van szó. Ezzel a lánnyal közel álltunk egymáshoz. Azon az éjszakán gyilkolták meg, amikor eljöttem. És most, a hétvégén találták meg a holttestét. Ezzel már lekötöttem Olivia figyelmét. – Ez a lány, aki „közel állt hozzád” – szólalt meg, miután hosszan, fürkész tekintettel végigmért –, a barátnőd volt, igaz? Az első szerelmed. – Igen. Olyasmi. Liv ezt lassan megemésztette. Az arckifejezése nem változott, de láttam, hogy visszahúzódik valahova a szeme mögé, és ott próbálja feldolgozni, amit mondtam. – Ezt sajnálattal hallom – szólalt meg végül. – Azt hiszem, el kéne magyaráznod Hollynak, legalábbis nagy vonalakban. A szobájában van. Amikor bekopogtam, Holly kiüvöltött: – Menj el! – A szobája a
ház egyetlen pontja, ahol még van nyoma a létezésemnek a rózsaszín, fidres-fodros enteriőr általam vásárolt plüssállatokat és az én kezem alól kikerült béna rajzokat rejt, meg vicces képeslapokat, amelyeket csak úgy, minden különleges alkalom nélkül írtam neki. Hason feküdt az ágyán, és a fejére húzta a párnát. – Szia, kicsim – mondtam. Erre bőszen vonaglott egyet-kettőt, és még jobban a fülére húzta a párnát, de ennyi volt. – Tartozom neked egy bocsánatkéréssel – mondtam. Kis szünet után egy párnától tompított hang azt felelte: – Hárommal. – Hogyhogy hárommal? – Hazahoztál anyuhoz, azt mondtad, később visszajössz értem, de nem jöttél, aztán azt mondtad, eljössz értem tegnap, de nem jöttél. Egyenesen a torkomnak ugrott. – Persze, persze, igazad van – mondtam. – És ha kijössz onnan, szemtől szembe háromszor bocsánatot kérek tőled. De egy párnának nem mondom, hogy bocs. Éreztem, hogy azon filózik, meddig maradjak még büntiben, de Holly nem duzzogós típus, kábé öt perc nála a maximum. – És tartozom egy magyarázattal is – tettem hozzá ráadásként. A kíváncsiság megtette hatását: pár másodperc múlva öt-tíz centivel arrébb csúszott a párna, és kikandikált alóla egy gyanakvó arcocska. – Bocsánatot kérek – mondtam. – Bocsánatot kérek másodszor. És bocsánatot kérek harmadszor is, szívből, igazán, cseresznyével a tetején. Holly sóhajtott egyet, fölült, és kisimítgatta a haját az arcából. Még mindig nem nézett rám. – Mi történt? – Emlékszel, mondtam, hogy Jackie nénikéd gondban van. – Igen. – Valaki meghalt, kicsim. Valaki, akit régen ismertünk. – Kicsoda? – Egy Rosie nevű lány. – És miért halt meg? – Nem tudjuk. Még jóval az előtt halt meg, hogy te megszülettél, de csak most, péntek este derült ki. Mindenki föl volt dúlva. Szóval érted már, miért kellett elmennem Jackie nénihez? Apró, féloldalas vállrándítás. – Talán. – És ez az jelenti, hogy el tudjuk tölteni kellemesen azt a kis időt, ami a hétvégéből még maradt? Mire Holly: – Úgy volt, hogy átmegyek Sarah-ékhoz. Helyette. – Kis cinkém – mondtam. – Én most szívességet kérek tőled. Borzasztó sokat jelentene nekem, ha el tudnánk kezdeni ezt a hétvégét elölről. Ha visszamehetnénk oda, ahol péntek este abbahagytuk, és estig még jól éreznénk magunkat. És úgy tennénk, mintha péntek estétől mostanáig nem történt volna semmi. – Láttam, hogy rebben a szempillája: vetett rám egy gyors
oldalpillantást, de nem szólt semmit. – Tudom, hogy sokat kérek tőled, és talán nem érdemlem meg, de nem árt, ha az ember néha egy kicsit elnéző a másikkal szemben. Mert csak így tudjuk szépen végigcsinálni a napot mindannyian. Megteszed ezt a kedvemért? Holly ezt átgondolta. – Ha megint történik valami, megint oda kell menned? – Nem, kis szívem. Most már nyomozók foglalkoznak az üggyel. Úgyhogy bármi történik, őket fogják hívni. Ez már nem az én problémám. Oké? Holly pár másodperc elteltével gyorsan odadörgölte a fejét a karomhoz, mint egy macska. – Apu – szólalt meg. – Sajnálom, hogy az a barátod meghalt. A hajába túrtam. – Kösz, kicsim. Nem hazudok neked: elég szar hétvégém volt. De már kezd helyrerázódni. A földszinten megszólalt a csengő. – Vártok valakit? – kérdeztem. Holly vállat vont, én pedig átrendeztem az arcvonásaimat, hogy jól ráijesszek Germóra, de női hangot hallottam. Jackie hangját – Á, szióka, Olivia, szörnyű ez a hideg, nem? – Aztán az hallatszott, hogy Liv halkan, sietve félbeszakítja, majd csönd állt be, és kis idő múlva halkan becsukódott a konyhaajtó, és egymáson átbucskázó, lehalkított hangok szűrődtek ki mögüle: megosztották egymással a legújabb híreket. – Jackie néni! Ő is velünk jöhet? – Persze – mondtam. Le akartam emelni Hollyt az ágyról, de ő átbújt a könyököm alatt, és rávetette magát a ruhatárára, hogy elővadássza a hegyekben álló pasztellszínű, bolyhos cuccok közül a kardigánt, amelyet aznapra kiválasztott. Jackie és Holly baromi jól kijönnek egymással. Sőt, Jackie Livvel is jól kijön, ami váratlan és némiképp nyugtalanító fejlemény, hiszen ugyan melyik férfinak hiányzik, hogy az élete női főszereplői közel kerüljenek egymáshoz? A végén még kitárgyalják, hogy ki mit tud rólam... Miután megismerkedtem Livvel, csak nagy sokára mutattam be őket egymásnak. Nem is tudom, melyiküket szégyelltem, vagy melyiküktől féltem, de az biztosan eszembe jutott, hogy sokkal nagyobb biztonságban érezném magam, ha Jackie-nek ellenére lenne az új, középosztálybeli közeg, amelyben élek, és szépen kiszökdécselne az életemből. Jackie amúgy az egyik kedvencem, de mindig is volt érzékem ahhoz, hogy kiszúrjam az emberek Achilles-sarkát, a magamét is beleértve. Miután eljöttem otthonról, nyolc évig közelébe se mentem a radioaktív zónának. Úgy évente egyszer gondoltam a családomra, amikor egy öregasszony az utcán annyira hasonlított Mamira, hogy egyből bevetődtem valami fedezék mögé, és egész jól megvoltam így. De egy Dublin méretű városban ez szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt, hogy Jackie-t viszontláttam, egy alulképzett mutogatós embernek köszönhettem, aki nem a legmegfelelőbb
alanyt pécézte ki arra, hogy megossza vele intim titkait. Amikor ugyanis kiugrott a sikátorból, előkapta a kis fityfirittyét, és apaitanyait beleadva dolgozni kezdett rajta, Jackie duplán zúzta porrá a kis egóját előbb harsány röhögésben tört ki, majd jól tökön rúgta. Tizenhét éves volt, akkor költözött el otthonról. Én pedig éppen a szexuális bűncselekmények csoportjánál voltam, a titkos műveletekről még csak álmodoztam, és mivel a környéken akkoriban megerőszakoltak pár nőt, a főnököm úgy rendelkezett, hogy valaki vegye föl Jackie vallomását. Nem lett volna muszáj elvállalnom. Sőt, az igazat megvallva nem is lett volna szabad, hiszen az ember kimarad a családját érintő ügyekből, és én a feljelentésre pillantva egyből tudtam, hogy a családomról van szó, amint megláttam a Jacinta Mackey nevet. Hiszen a keresztnevet vagy a családnevet külön-külön fél Dublin viseli, de kétlem, hogy a szüleimen kívül bárki is akadt volna, aki ilyen páratlan érzékkel összekombinálta a kettőt, és Jackie Mackey-nek nevezte volna el a gyerekét. Szólhattam volna a főnökömnek, átengedhettem volna másnak a fityfiritty kisebbségi komplexusát, és soha többé nem kellett volna a családomra, a Faithful Place-re vagy a Rejtélyek Rejtélyére gondolnom. De kíváncsi voltam. Jackie kilencéves volt, amikor eljöttem, úgyhogy rajta igazán nem múlt semmi, sőt határozottan jó fej kislányként élt az emlékeimben. Alapvetően az adta a gondolataim vezérfonalát, hogy „ugyan már, mi bajom lehet?”. A nagy tévedésem pedig az volt, hogy ezt költői kérdésként kezeltem. – Na gyere – mondtam Hollynak, és odadobtam neki a másik cipőjét, amelyet éppen megtaláltam. – Elvisszük Jackie nénikédet sétálni, aztán megesszük a pizzát, amit még péntek este ígértem neked. A válás apró örömei közt előkelő helyet foglal el az, hogy már nem kell egészségügyi sétákat tennem vasárnaponként Dalkeyban, és nem kell udvarias biccentéseket váltanom bézs színű házaspárokkal, akik attól tartanak, hogy az akcentusom leviszi a környéken az ingatlanárakat. Holly szeret hintázni a Herbert Parkban – amikor belelendül, az izgatott, halk monológjából annyit tudok kivenni, hogy a hinták igazából lovak, és van valami közük Robin Hoodhoz –, úgyhogy elvittük oda. Az eső után hideg, napfényes idő köszöntött ránk, épp csak fagypont fölötti hőmérséklettel, és a jelek szerint sok elvált apukának támadt hasonló ötlete. Egyik-másik a díjnyertes barátnőjét is elhozta, úgyhogy Jackie-vel meg a leopárdmintás kabátjával nem is lógtam ki a sorból. Holly elrobogott a hinták felé, mi pedig leültünk egy padra, ahonnan szemmel tudtuk tartani. A hintázó Hollyt nézni az egyik legjobb terápiás módszer, amit ismerek. Erős gyerek, ahhoz képest, hogy milyen aprócska: fáradhatatlanul, órákon át hajtja a hintát, én pedig órákig nézem, és boldogan átadom magam a hipnotikus hatású ritmusnak. Amikor éreztem, hogy kezd
kiengedni a vállam, rádöbbentem, hogy milyen feszült volt addig. Vettem pár mély lélegzetet, és azon tűnődtem, hogy vajon mi lesz a vérnyomásommal, ha Holly kinövi a játszóterezést. – Te jó ég, ez a lány nőtt vagy fél métert, mióta utoljára láttam, nem? – szólalt meg Jackie. – Egykettőre magasabb lesz, mint én. – Most már bármelyik nap eljöhet a pillanat, amikor bezárom a szobájába, és ki se engedem a tizennyolcadik születésnapjáig. Csak arra várok, hogy először kiejtse a száján egy fiú nevét úgy, hogy nem öklendezik hozzá. – Kinyújtottam a lábamat, összekulcsoltam az ujjaimat a tarkómon, a gyenge napfény felé fordítottam az arcomat, és arra gondoltam, hogy ebben a pózban kéne tölteni a délután hátralevő részét. A vállam még eggyel lazább fokozatba kapcsolt. – Készülj föl lelkileg. Manapság borzasztó korán kezdik. – De nem Holly. Megmondtam neki, hogy a fiúkat csak húszéves korukban szoktatják bilire. Jackie elnevette magát. – Ezzel csak azt éred el, hogy az idősebb fickókra fog hajtani. – Akik már elég nagyok ahhoz, hogy fölfogják: apucinak revolvere van. – Árulj el valamit, Francis – mondta Jackie. – Jól vagy? – Jól leszek, ha elmúlik a másnaposság. Van aszpirined? Jackie kotorászott egy kicsit a táskájában. – Nincs semmim. De egy kis fejfájás nem árt, legalább máskor jobban odafigyelsz, hogy mennyit piálsz. Én viszont nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy... tudod. Jól vagy a tegnapi nap után? Meg az esti kocsmázás után? – Itt ejtőzök a parkban két bűbájos hölggyel. Miért is ne lennék felhőtlenül boldog? – Igazad volt: Shay egy fasz. Nem lett volna szabad ilyet mondania Rosie-ról. – Neki már nemigen tud ártani. – Nem hinném, hogy valaha is a közelébe került volna. Mármint úgy. Csak téged akart fölbosszantani. – Nem mondod! Amúgy meg egy férfit úgysem tarthatsz vissza attól, hogy azt csinálja, amit szeret. – Általában nem ilyen. Nem azt mondom, hogy szent ember lett, de sokkal nyugisabb, mint amilyennek ismerted. Csak most... szóval nem tudja, mit kezdjen azzal, hogy hazajöttél, érted, mire gondolok? – Ne görcsölj ezen, kicsim – mondtam. – Komolyan. Tehetnél nekem egy szívességet: hagyd a fenébe, élvezd a napsütést, és nézd a tündéri kislányomat. Oké? Jackie elnevette magát. – Oké – mondta. – ezt fogjuk csinálni. Holly megtette a magáét az ügy érdekében: olyan gyönyörű volt, hogy annál szebbet nem is kívánhattam volna. A lófarkából kiszabadult hajszálakat lángra lobbantotta a napfény, és közben boldogan, halkan dudorászott magában. A gerince szép, szabályos
íve, a könnyedén hajlított-nyújtott lábai fokozatosan az izmaimig hatoltak, úgy ellazítottak, mint egy minőségi joint. – A leckéjét már megírta – mondtam kis idő múlva. – Eljössz velünk kaja után moziba? – Jelenésem van otthon. A négy testvérem még most is minden héten végigcsinálja a szokásos heti rémálmot: Mamival és Papával töltik a vasárnap estét marhasült meg háromszínű fagyi mellett, és csupa móka, kacagás minden, amíg valakire rá nem jön a téboly. – Késsél el – mondtam Jackie-nek. – Lázadj! – Megígértem Gavnek, hogy előtte összefutok vele a városban egy sörre, aztán ő továbbmegy kocsmázni a haverokkal. Ha nem töltök el vele egy kis időt, azt hiszi, fogtam magamnak egy playboyt. Csak azért ugrottam be, hogy megnézzem, jól vagy-e. – Hívd el Gavint is. – Valami rajzfilmre? – Pont az ő színvonala. – Fogd már be, te – mondta békésen Jackie. – Nem tudod értékelni Gavint. – Hát, úgy határozottan nem, ahogy te. Persze, kétlem, hogy örülne, ha úgy értékelném. – Baromi gusztustalan vagy, én mondom neked. Tényleg, már akartam kérdezni: mi történt a kezeddel? – Kimentettem egy sikoltozó szüzet a sátánista náci motorosok karmai közül. – De most komolyan. Csak nem estél el, miután elmentél a kocsmából? Egy kicsit... szóval azt azért nem mondanám, hogy hullarészeg voltál, de... És ekkor szólalt meg a telefonom, amelyiken a terepen dolgozó fiúk-lányok szoktak hívni. – Tartsd szemmel egy kicsit Hollyt – mondtam, és kihalásztam a zsebemből a készüléket. Nevet nem írt ki, a számot pedig nem ismertem meg. – Ezt föl kell vennem. Halló! Már álltam föl a padról, amikor zavartan megszólalt Kevin: – Öö, Frank? – Bocs, Kev – mondtam. – Most nem alkalmas. – Bontottam a vonalat, majd zsebre dugtam a telefont, és visszaültem. – Kevin volt az? – kérdezte Jackie. – Aha. – De nincs kedved beszélni vele, igaz? – Nincs. Tágra nyílt szemmel, együttérzően nézett rám. – Idővel majd jobb lesz, Francis. Hidd el. Ezt elengedtem a fülem mellett. – Tudod mit? – szólalt meg Jackie, mint akit megszállt az ihlet. – Gyere át velem Mamiékhoz, miután visszavitted Hollyt! Shay addigra nyilván kijózanodik, és bocsánatot fog kérni tőled, és Carmel elhozza a gyerekeket... – Nem hinném – mondtam.
– Jaj, Francis. Miért nem? – Apuapuapu! – Holly mindig is fantasztikusan tudta időzíteni az ilyesmit: leugrott a hintáról, és térdét emelgetve nyargalt felénk, mint a lovak. Pirospozsgás arccal, kifulladva ért oda. – Csak eszembe jutott, nehogy megint elfelejtsem, kaphatok fehér csizmát? Tudod, olyat, amelyik körben szőrmés, és két cipzárja van, és nagyon puha, és eddig ér! – Van neked cipőd. Amiikor utoljára számoltam, háromezertizenkét pár cipőd volt. – De nem olya-at! Ez egy különleges csizma! – Attól függ – mondtam. – Miért kell? – Ha Holly olyasmit kér, amire nincs feltétlenül szükség, és ünnep sem indokolja a beszerzését, akkor elmagyaráztatom vele, hogy miért akarja. Szeretném, ha megtanulná, mi a különbség a szükségem van rá, az akarom és a tökre megtetszett között. Örömmel tölt el, hogy ennek ellenére többnyire hozzám fordul a kéréseivel, nem Livhez. – Mert Celia Bailey-nek is olyan van. – Ki is az a Celia? Együtt jártok táncórára? Holly szeméből csak úgy sütött, hogy Na ne! – Celia Bailey! Ő híres! – Az szép. És miről híres? Holly kissé értetlenül nézett rám. – Hát, ő egy celeb. – Azt mindjárt gondoltam. És amúgy micsoda, színésznő? – Nem. – Énekesnő? – Nem! – Nyilvánvaló volt, hogy másodpercről másodpercre egyre hülyébb leszek a szemében. Jackie szája szegletében mosoly bujkált. – Akkor űrhajós? Vagy rúdugró? Vagy a francia ellenállás hősnője? – Apu, hagyd már abba! Benne van a tévében! – Ahogy az űrhajósok is, meg az énekesek, meg akik állathangokat tudnak utánozni a hónaljukkal. Ez a hölgy miért van benne a tévében? Holly csípőre tett kézzel állt előttem, és nem sok választotta el tőle, hogy komolyan megharagudjon. – Celia Bailey egy modell – mondta Jackie, aki úgy döntött, megszabadít minket a kínjainktól. – Biztos ismered. Szőke csajszi, és pár éve azzal a fazonnal járt, akinek van egy rakás nightclubja, aztán amikor a fickó megcsalta, megtalálta a másik nőnek írt e-mailjeit, és eladta őket a Daily Stornak. És most híres. – Ja, az a Celia Bailey! – mondtam. Jackie-nek igaza volt, tényleg tudtam, kicsoda: egy helybeli szopós maca, akinek az volt élete legnagyobb teljesítménye, hogy dugott egy gazdag családból való pöccsel, és rendszeresen bejárt a délutáni tévéműsorokba, hogy szívbe markoló őszinteséggel és gombostűfejnyi pupillával elmesélje, hogyan győzte le a kokaint. Írországban manapság ezt nevezik szupersztárnak.
– Holly drágám, az a nő nem híresség, az a nő egy szűk ruhába bújtatott dupla nulla. Vagy csinált az életben bármit is, amit érdemes csinálni? Vállrándítás. – Miben jó? Szertelen, durcás vállrándítás. – Akkor minek él egyáltalán? És te miért akarnál olyan lenni, mint ő? Szemforgatás. – Mert csinos. – Te jóságos ég! – mondtam, és a viszolygásom abszolút őszinte volt. – Annak a csajnak semmije sem ugyanolyan színű, mint amilyennek indult, és pláne nem ugyanolyan alakú. Nincs is emberformája. Hollynak zavarában és csalódottságában szinte füstölt a füle. – De hát modell! Jackie néni most mondta! – Még csak nem is modell. Csak egyszer rajta volt valami joghurtot reklámozó poszteren. Az azért más. – De hát sztár! – Nem, nem sztár. Katharine Hepburn sztár volt, Bruce Springsteen sztár, de ez a Celia nevű liba egy nagy nulla. Csak addig mondogatta, hogy ő sztár, amíg egy rakás kisvárosi idióta el is hitte, de ettől még nem lesz sztár. És neked sem kell olyannak lenned, mint azok az idióták. Holly fülig vörösödött, és harciasan előreszegte az állát, de úrrá lett az indulatain. – Nem is érdekel Celia Bailey. Csak fehér csizmát akarok. Veszel? Tudtam, hogy sokkal jobban fölhúzom magam, mint amennyire a helyzet indokolná, de képtelen voltam lecsillapodni. – Nem – mondtam. – Majd ha olyasvalakiért rajongsz, aki arról híres, hogy valamit csinált – el tudod ezt képzelni? –, akkor esküszöm, megveszem neked a ruhatára minden egyes darabját. De azért, hogy egy agyhalott senki klónja legyél, akinek az a csúcsteljesítménye, hogy eladja egy magazinnak az esküvői fotóit, csak a testemen keresztül kapsz meg bármit is. – Utállak! – visította Holly. – Hülye vagy, és nem értesz semmit, és utállak! – Nagyot rúgott a padba a lábam mellett, majd lóhalálában száguldani kezdett a hinta felé, mit sem törődve azzal, hogy fáj-e a lába vagy sem. Csakhogy egy gyerek elfoglalta a hintáját, úgyhogy törökülésben a földre huppant, ott dúlt-fúlt tovább. Jackie kis idő múlva megszólalt: – Francis, én nem akarom elmagyarázni neked, hogy kell gyereket nevelni, isten a tanúm, hogy gőzöm sincs róla, de tényleg szükség volt erre? – Igen, nyilván szükség volt. Hacsak nem gondolod azt, hogy heccből teszem tönkre a kislányom napját. – De hát csak egy csizmát akart! Nem mindegy, hol látta? Az a Celia Bailey tényleg kicsit hülye, az Isten áldja meg, de ártalmatlan.
– Nem, nem ártalmatlan. Celia Bailey eleven megtestesülése a világ összes bajának. Körülbelül annyira ártalmatlan, mint egy ciános szendvics. – Jaj, kapjál már észbe! Miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet? Holly egy hónap múlva elfelejti az egészet, akkor majd valami lánybandáért lesz oda... – Ez nem valami banális hülyeség, Jackie. Én azt akarom, hogy Holly tisztában legyen az igazság és a zagyva locsogás közti különbséggel. Hiszen minden létező szögből olyan emberek veszik körül, akiktől azt hallja, hogy a valóság száz százalékig szubjektív: ha igazán hiszel benne, hogy te sztár vagy, akkor megérdemelsz egy lemezszerződést, akár ki tudsz énekelni két hangot, akár nem, ha igazán hiszel benne, hogy valakinek tömegpusztító fegyverei vannak, akkor lényegében mindegy is, hogy vannak-e vagy nincsenek, és mindennek az alfája és ómegája a hírnév, mert ha nem figyel rád elég sok ember, akkor nem is létezel. Azt akarom, hogy a lányom megtanulja, hogy valaminek az értéke nem azon múlik, milyen gyakran hallja, mennyire akarja, hogy igaz legyen, és hányan nézik rajta kívül. Mert ahhoz, hogy valami valódi legyen, kell, hogy legyen némi valóságtartalma. Szóval erre kénytelen leszek én egyedül megtanítani őt. És ha közben olykor kicsit hepciás, hát legyen. Jackie fölvonta a szemöldökét, és csücsöritett a szájával. – Biztosan igazad van – mondta. – Úgyhogy én szépen be is fogom a számat, rendben? Egy kis ideig mindketten ezt tettük. Holly közben szerzett magának egy új hintát, és nagy műgonddal forgott körbe-körbe, hogy egymásra tekeredjenek a láncok. – Shaynek egy dologban igaza volt – mondtam. – Egy olyan ország, amelyik Celia Bailey-t imádja, nyugodtan lehúzhatja magát a vécén. Jackie ciccegett a nyelvével. – Ne idézz bajt a fejünkre. – Nem én idézem a fejünkre. Igaz, ha engem kérdezel, egy kis összeomlás talán nem is lenne olyan rossz. – Jézusom, Francis! – Próbálok felnevelni egy gyereket, Jackie. Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy egy épeszű ember összeszarja magát a félelemtől. És ha ehhez még hozzáveszed, hogy olyan közegben próbálom felnevelni, ahol folyton azt sugallják neki, hogy ne gondoljon semmi másra, csak a divatra, a hírnévre és a testzsírszázalékra, hogy tudomást se vegyen arról, ami a kulisszák mögött történik, inkább vegyen magának valami csini cuccot... Éjjel-nappal halálra vagyok rémülve emiatt. Amikor kicsi volt, még tudtam kezelni a dolgot, de napról napra egyre nagyobb lesz, én pedig egyre jobban félek. Mondd, hogy elment az eszem, de nekem bizonyos fokig tetszik a gondolat, hogy olyan országban nőhet föl, ahol az emberek időnként kénytelenek valami fontosabb dologra is figyelni, nem csak a farokpótló kocsijukra meg Paris
Hiltonra. Jackie szája széle gonosz kis vigyorra húzódott. – Tudod, kire emlékeztetsz most? Shayre. – Magasságos Jézus Krisztus! Ha ezt elhinném, szétloccsantanám az agyamat. Elgyötört pillantást vetett rám. – Tudom már, mi a baj veled – közölte. – Az, hogy tegnap este megártott a sok sör, és rojtosra áztak a beleid. Ettől mindig ilyen fura hangulatba kerülnek a pasik. Jól mondom? Megint megcsörrent a telefonom: Kevin. – A picsába! – fakadtam ki, dühösebben, mint ahogy akartam. Amikor megadtam neki a számomat, úgy tűnt, normális dolgot cselekszem, de ha az én családomnak a kisujját nyújtja az ember, akkor pillanatok alatt beköltöznek a házába, és nekiállnak átrendezni mindent. Még csak ki se kapcsolhattam a mobilt, mert a terepen dolgozó fiúk-lányok bármikor hívhattak. – Ha Kev ilyen rohadtul nem érti a finom célzásokat, akkor nem csodálom, hogy nincs barátnője – mondtam. Jackie nyugtatólag megpaskolta a karomat. – Ne is törődj vele. Hagyjad, hadd csörögjön. Majd este megkérdezem tőle, hogy valami fontosat akart-e mondani. – Ne kérdezd meg, kösz. – Szerintem csak azt akarja tudni, hogy mikor találkozhat veled újra. – Nem tudom, hogy próbáljam megértetni veled, Jackie: magasról leszarom, mit akar Kevin. Persze, ha tényleg arra kíváncsi, hogy mikor találkozunk, akkor megmondhatod neki, hogy csókoltatom, és sok szeretettel azt üzenem: soha. Oké? – Jaj, Francis, ne csináld már. Te is tudod, hogy ezt nem gondolod komolyan. – Dehogynem. Hidd el nekem, Jackie, hogy abszolút komolyan gondolom. – Kevin a testvéred. – És amennyire meg tudom ítélni, nagyon rendes fickó, akit nyilván szeretettel vesz körül nagyszámú barátja és ismerőse. De én nem tartozom közéjük. Kevinnel csak a biológia szeszélye köt össze, amely pár évre ugyanabba a házba vetett mindkettőnket. Most, hogy már nem lakom ott, semmi közöm hozzá, ahogy ahhoz a padon ülő fickóhoz sem. Ugyanez vonatkozik Carmelre, ugyanez vonatkozik Shayre, és a leghatározottabban ugyanez vonatkozik Mamira és Papára. Nem ismerjük egymást, kurvára nincs bennünk semmi közös, és az égvilágon semmi okát nem látom, hogy miért kéne összejönnünk teára meg aprósüteményre. – Kapjál már a fejedhez végre – mondta Jackie. – Tudod jól,
hogy ez nem ilyen egyszerű. Megint csiripelni kezdett a telefonom. – De igen – mondtam. – Ilyen egyszerű. Jackie az őszről megmaradt faleveleket bökdöste a cipője orrával. Kivárta, hogy a visítozó mobilom végre elhallgasson, majd megszólalt: – Tegnap azt mondtad, minket hibáztatsz azért, hogy Rosie otthagyott. Mély lélegzetet vettem, és megenyhülten azt feleltem: – Téged nemigen okolhatlak semmiért, kis csibém. Alig nőttél még ki a pelusból. – Ezért állsz szóba velem? – Nem gondoltam volna, hogy emlékszel egyáltalán arra az éjszakára. – Tegnap kikérdeztem Carmelt, miután... Szóval csak emlékfoszlányaim vannak. Összekeveredik az emberben az a sok minden, ami az évek során történt, te is tudod. – Az a szombat éjszaka nem keveredik bennem semmivel. Kristálytisztán emlékszem mindenre. Hajnali három felé járt az idő, amikor Wiggy haverom, miután végzett a fusimunkával a nightclubban, fölbukkant a parkolóban, amelyre addig én vigyáztam helyette, kicsengette a pár shillingemet, és átvette őrhelyét. A rekedten óbégató, támolygó kocsmatöltelékek utolsó hullámával gyalogoltam hazafelé, és közben halkan fütyörészve álmodoztam a másnap éjszakáról, és sajnáltam mindenkit, aki nem azonos velem. Amikor befordultam a Faithful Place-re, a fellegekben jártam. Egyből tudtam, a hónaljamban éreztem, hogy itt valami történt. A házak ablakainak fele, köztük a mi ablakaink is, fényárban úszott. És ha az ember megállt az utca végén, és hegyezte a fülét, hallhatta az ablakok mögül kiszűrődő zsibongást is, a feszült, izgalomtól mámoros hangokat. A lakásunk ajtaja tele volt vadonatúj horpadásokkal, karcolásokkal. Az utcai szoba falánál egy fejreállt konyhai szék meresztette az égnek szilánkosra tört, szétterpesztett lábait. Carmel a virágmintás hálóingére fölkapott kabátban térdelt a padlón, és egy kefével söpörte a szemétlapátra a darabokra tört porcelánt. Annyira remegett a keze, hogy a lapátról folyton leesett egy-egy darab. Mamit a kanapé egyik sarkába nyomták le, ott kapkodta a levegőt szaggatottan zihálva, és nyomkodta a fölrepedt ajkát a nedves törlőruhával. Jackie a kanapé másik sarkában kuporgott pokrócba csavarva, hüvelykujját szopogatva. Kevin a karosszékben rágta a körmét, és bámult a semmibe. Shay a falnak dőlve, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve állt egyik lábáról a
másikra. A szeme körül kirajzolódó dühödt, fehér karikákkal úgy nézett ki, mint egy sarokba szorított állat, és kitágultak az orrlyukai, ahogy lélegzett. Már kezdett látszani a csodaszép monoklija. A konyhából pedig az hallatszott, hogy apám nagy zajjal okádik a mosogatóba, mintha csak reszelős hangon ordítana. – Mi történt? – kérdeztem. Összerezzentek, mint a kocsonya. Öt elkerekedett, kiguvadt, abszolút kifejezéstelen szempár fordult felém egyszerre. Carmelnek ki volt sírva a szeme. – Remek az időzítésed – jegyezte meg Shay. Senki más nem szólt egy szót sem. Egy idő után kivettem Carmel kezéből a szemétlapátot meg a kefét, gyengéden leültettem a kanapéra Mami és Jackie közé, és nekiálltam felsöprögetni. A konyhából behallatszó zajok nagy sokára horkolásba csaptak át. Shay halkan beosont, és kihozta az összes éles kést. Egyikünk sem feküdt le egész éjszaka. Az történt, hogy apámat azon a héten valaki megdobta egy kis feketemunkával: négy nap vakolás, a segélyhivatalnak nem kell tudnia róla. A kis mellékest, amit keresett, egyből a kocsmába vitte, és annyi gint töltött magába, amennyit csak bírt. Márpedig Papa a gintől mélységes önsajnálatba süpped, az önsajnálattól pedig agresszív lesz. Hazatántorgott a Faithful Place-re, és előadta Dalyék háza előtt a szokásos kis magánszámát. Ordított, mint máskor is, hogy Matt Daly jöjjön ki, és küzdjön meg vele, de ezúttal egy lépéssel tovább ment: nekiugrott az ajtónak, majd amikor belátta, hogy attól csak kiterül a lépcsőn, mint egy béka, lehúzta az egyik cipőjét, és azzal dobálta Dalyék ablakát. Ekkor ért oda Mami meg Shay, hogy megpróbálják hazavonszolni. Papa általában elég jól fogadta a hírt, hogy a görbe estéjének most már vége, de azon az éjszakán bőven maradt még benzinje a tankban. Az egész utca, így Kevin és Jackie is végighallgatta az ablakból, hogy Mamit szikkadt vén picsának nevezte, Shayt semmirevaló kis buzinak, Carmelt pedig, aki szintén kiment segíteni, mocskos kurvának. Mami válaszul elmondta mindenféle senkiházi aljadéknak meg szemét állatnak, és azért fohászkodott az égiekhez, hogy a fájdalomtól üvöltve dögöljön meg, és rohadjon meg a pokolban. Papa megfenyegette őket, hogy ha nem veszik le róla a mocskos kezüket, elvágja álmukban a torkukat. Közben tőle telhetően mindent elkövetett, hogy az utolsó cseppig kiverje belőlük a szart. Mindez nem számított újdonságnak. Csak az volt a különbség, hogy apám addig csak házon belül csinálta a műsort. Az, hogy most átlépte ezt a határt, olyan érzés volt, mintha a kocsiban százhúsznál fölmondaná a szolgálatot a fék. Carmel vékony, tompa hangon szólalt meg, mint aki leszögez egy befejezett, megmásíthatatlan tényt: – Ez egyre rosszabb. – Nem nézett rá senki. Kevin és Jackie visítoztak az ablakból Papának, hogy hagyja
abba, Shay velük üvöltözött, hogy menjenek el az ablaktól, Mami sipítva szidta az egész bandát, hogy Papa miattuk adta ivásra a fejét, Papa meg azt ordította, hogy várjanak csak, majd ha bementek a házba! Végül valaki – és telefonja a Hamson nővéreken kívül senki másnak nem volt az utcában – kihívta a rendőrséget. Pedig ez ugyanolyan tilalmas dolognak számitott, mint heroint adni egy kisgyereknek, vagy káromkodni egy pap előtt. A családomnak sikerült elérnie, hogy a Harrison nővérek megszegjék ezt a tabut. Mami és Carmel könyörgött az egyenruhásoknak, hogy ne vigyék el Papát – hiszen micsoda szégyen lett volna! –, azok pedig voltak szívesek eleget tenni a kérésüknek. Hiszen a családon belüli erőszak akkoriban sok zsaru szemében olyasmi volt, mintha valaki megrongálná a saját tulajdonát: elég hülye ötlet, de valószínűleg nem bűncselekmény. Fölvonszolták Papát a lépcsőn, lerakták a konyha padlójára, és elmentek. – Hát igen, az csúnya volt – mondta Jackie. – Azt hiszem, ez tette be a kaput Rosie-nál – mondtam. – Hiszen az apja egész életében azt mondogatta neki, hogy a Mackey család mocskos vadállatok gyülekezete, de ő fütyült rá, belém szeretett, és meg volt róla győződve, hogy én más vagyok. Erre, éppen akkor, amikor őt már csak néhány óra választja el attól, hogy a kezembe adja az életét, amikor amúgy is ezerszeresére duzzad minden apró kétely, ami az agya rejtett zugaiban lappang, színre lép a Mackey család, és ékesen igazolja az apukája véleményét. Vérbeli show-műsort szolgáltatnak az egész szomszédságnak, igazi üvöltözős, verekedős, harapós, kígyótbékát kiabálós show-műsort, mint egy angyalportól betépett páviánfalka. Kizárt, hogy ne ütött volna szöget a fejébe, hogy vajon milyen lehetek én zárt ajtók mögött. Biztos megfordult a fejében, hogy a lelkem mélyén talán én is ezek közül való vagyok, és ki tudja, mikor tör ez felszínre. – Tehát elmentél. Egyedül is, Rosie nélkül. – Úgy gondoltam, megfizettem a szabadulásomért rendesen. – Ezen sokat gondolkodtam. Hogy vajon miért nem jöttél egyszerűen haza. – Ha lett volna rá pénzem, biztos fölszállok az első gépre, ami Ausztráliába megy. Minél messzebb, annál jobb. – És még mindig őket okolod? – kérdezte Jackie. – Vagy csak az ital beszélt belőled az este? – Igen, őket okolom – feleltem. – Az egész bandát. Ez valószínűleg nem igazságos, de az élet néha kegyetlen. Csipogott a telefonom: SMS-t kaptam. Szia frank, itt kev, nem akarlak zvrni tudom h sok a dlgd de ha raersz csrgj ram ok? Jo lenne dumálni. Ksz. Töröltem az üzenetet. – De mi van, ha mégsem hagyott el? – szólalt meg Jackie. – Mi van, ha nem ez történt? Erre nem volt válaszom, sőt jóformán nem is értettem a kérdést,
és úgy éreztem, évtizedekkel késtem le arról, hogy keresni kezdjem a választ. Elengedtem a fülem mellett Jackie kérdését, ő pedig végül vállat vont, és nekiállt újrarúzsozni a száját. Néztem, ahogy Hollyt őrült tempóban, nagy köröket leírva pörgeti az egymásról letekeredő két hintalánc, és nagyon vigyáztam, nehogy bármi is eszembe jusson azonkívül, hogy kell-e neki sál, mikor párolog el a mérge annyira, hogy megéhezzen, és milyen pizzára vágyom. 10. fejezet Miután megettük a pizzát, és Jackie elment, hogy megmutassa Gavinnek, mennyire szereti, Holly addig könyörgött nekem, hogy végül elvittem a Royal Dublin Society karácsonyi jégpályájára. Holly úgy siklik a jégen, mint egy tündér, én pedig úgy, mint egy neurológiai problémákkal küzdő gorilla, de ez, persze, direkt jó, mert így röhöghet rajtam, amikor a falnak csapódom. Mire visszavittem Oliviához, mind a ketten kellemesen elfáradtunk, és egy kicsit kótyagosak is voltunk még a karácsonyi konzervdaloktól, így aztán jelentősen feljavult a hangulat. Ahogy ott vigyorogtunk az ajtó előtt izzadtan, maszatosan, az még Livből is kicsalt egy kelletlen mosolyt. Ezután bementem a városba, ittam pár sört a haverokkal, majd otthon – soha nem láttam még ilyen szépnek Twin Peaks városát – kilőttem pár zombifészket az Xboxon, és nyugovóra tértem. Hihetetlenül vonzónak tűnt egy kellemes, szokványos hétfői munkanap gondolata: megfordult a fejemben, hogy másnap reggel akár kezdhetném is azzal, hogy lesmárolom az irodám ajtaját. Jól tettem, hogy kiélveztem a normális világ nyújtotta örömöket, amíg tehettem. Hiszen amikor az égre tekintve, öklömet rázva szentül megfogadtam, hogy soha többé nem vetek árnyékot a pokol eme bugyrának macskaköveire, a lelkem mélyén bizonyára tudtam, hogy a Faithful Place ezt kihívásként értelmezi. Hiszen az utcánk nem adott engedélyt a távozásra, és tudhattam, hogy a keresésemre fog indulni. Másnap már közelgett az ebédidő, és éppen sikerült bemutatnom a drogdílerügyi krízishelyzetben lévő emberemnek a vadonatúj nagymamáját, amikor megcsörrent az irodai telefonom. – Mackey – szóltam bele. – Személyes hívásod van – mondta Brian, a csoportunk adminisztrátora. – Fogadod? Nem zavarnálak ezzel, de úgy hangzik, hogy... szóval, sürgős az ügy. És akkor még óvatosan fogalmaztam. Már megint Kevin. Csak ő lehet. Lám, ennyi év után is ugyanolyan kis kullancs maradt: egy napig ott liheg a sarkamban, és máris azt képzeli, hogy mostantól kezdve ő a legeslegjobb haverom, vagy a jobbkezem, vagy a jóisten tudja, micsodám. Csírájában kell elfojtanom a dolgot, minél előbb, annál jobb. – Mi
a franc – mondtam, és megdörgöltem a két szemöldököm közötti területet, amelybe hirtelen lüktető fájdalom nyilallt. – Kapcsold be az ürgét. – Nem ürge, hanem nő – mondta Brian –, és nem úszik a boldogságban. Gondoltam, jobb, ha előre szólok. Jackie volt az, és nagyon sírt. – Francis, hála a jóistennek, nagyon kérlek, muszáj idejönnöd – ezt egyszerűen nem értem, fogalmam sincs, mi történt, kérlek... Jajgatásba fulladt a mondat. Magas, vékony hangot hallottam, amelyből már kikopott a zavar és az önuralom leghalványabb nyoma is. Mintha hideg kéz szorította volna a tarkómat. – Jackie! – csattantam föl. – Beszélj hozzám! Mi a helyzet? A választ alig értettem: szó esett benne Hearne-ékről, a rendőrségről meg egy kertről. – Jackie, tudom, hogy föl vagy dúlva, de egy pillanatra muszáj összeszedned magad. Vegyél egy nagy levegőt, és mondd el, mi történt. Kapkodva szedte a levegőt. – Kevin. Francis... Francis... Istenem... Kevinről van szó. Megint az a jeges vasmarok, csak most még erősebben markolt a tarkómba. – Valami baja esett? – kérdeztem. – Kevin... Francis, jaj istenem, Francis... Kevin meghalt. Kevin... – Hol vagy most? – Mamiéknál. A ház előtt. – És ott van Kevin is? – Igen... azaz nem, nem itt, hátul, a kertben, ott, ott... Megint darabokra hullt a hangja. Zokogott és hiperventilált egyszerre. – Jackie – mondtam neki –, figyelj rám. Ülj le, igyál valamit, és valaki mindenképpen legyen ott melletted. Máris indulok. Félig már rajtam is volt a dzsekim. A titkos műveleteken senki sem kérdezi meg, hogy hol voltál ma délelőtt. Letettem a kagylót, és futásnak eredtem. És ott voltam megint a Faithful Place-en, mintha soha el se jöttem volna onnan. Amikor először elszabadultam, az utca huszonkét éven át futni hagyott, mielőtt jól megrántotta volna a pórázt. Másodjára viszont csak harminchat órát kaptam. Most is kivonult az egész szomszédság, mint szombat délután, de azért nem egészen ugyanúgy. A gyerekek iskolában voltak, a felnőttek a munkahelyükön, így aztán csak az öregek, az otthon lévő anyukák meg a segélyesek álldogáltak jól bebugyolálva a metsző hidegben, és senki sem nyüzsgött ezerrel, nem élvezték annyira, hogy kint lehetnek a szabadban. A lépcsők, ablakok zsúfolásig megteltek kifejezéstelen, éberen figyelő arcokkal, de az úttest üres volt, csak az én országos cimborám, a mocsári szörny masírozott föl-alá, mintha a Vatikán kapuját őrizné. Az egyenruhások ezúttal egy lépéssel a nagyközönség előtt jártak, időben visszatereltek mindenkit, mielőtt elszabadulhatott volna a
veszélyes zsibongás. Valahol sírt egy baba, de ettől eltekintve gyilkos csönd honolt. Csak a forgalom távoli zaja hallatszott, meg a mocsári szörny lépteinek, kopogása, meg az ereszcsatornából lecsorgó reggeli eső lassú csöpögése. A helyszínelők furgonja most nem volt sehol, és Cooper sem. Bajnok csinos, ezüstszínű BMW-je viszont ott állt az egyenruhások járőrkocsija meg a halottasházi furgon között. A szalagkordont a tizenhatos körül húzták ki, és egy nagydarab civil ruhás – az öltönyéből ítélve Bajnok embere – tartotta szemmel. Azaz Kevint biztos nem infarktus vitte el. A mocsári szörny nem vett rólam tudomást, és ez jó döntés volt. A nyolcas lépcsőjén ott állt Jackie, Mami és Papa. Mami és Jackie egymást támogatták, úgy néztek ki, mint akik összeroskadnának, ha egy tapodtat is elmozdulnának onnan. Apám pedig bőszen beledőlt a cigarettájába. Amikor a közelükbe értem, rám fókuszáltak, de nem csillant a szemükben felismerés. Mintha akkor láttak volna életükben először. – Jackie, mi történt? – kérdeztem. Mire apám: – Hazajöttél, az történt. Jackie vasmarokkal megragadta a dzsekim elejét, és jó erősen a karomba fúrta az arcát. Leküzdöttem a késztetést, hogy ellökjem magamtól. – Jackie, szívem – mondtam szelíden –, egy kicsit még muszáj uralkodnod magadon. Beszélj hozzám. Egész testében remegni kezdett. – Ó, Francis – szólalt meg vékonyka, döbbent hangon. – Ó, Francis. Hát miért...? – Nem tudom, kicsim. Hol van? Anyám komoran azt felelte: – Hátul, a tizenhatos mögött. A kertben. Egész reggel ott áztatta az eső. – Jól nekidőlt a lépcsőkorlátnak, és elgyötört, kásás volt a hangja, mintha órákig zokogott volna, de a szeme száraz volt és éber. – Van valami elképzelésetek, hogy mi történhetett? Nem válaszolt senki. Anyám szája némán mozgott. – Rendben – mondtam. – De abban száz százalékig biztosak vagytok, hogy Kevin az? – Igen, biztosak vagyunk, te elcseszett agyalágyult! – csattant föl Mami. Úgy nézett ki, nem sok választja el attól, hogy pofon vágjon. – Azt hiszed, nem ismerem meg a saját fiamat, akit a méhemben hordtam? Megbuggyantál, vagy mi? Átfutott az agyamon, hogy lelököm a lépcsőn. – Rendben – mondtam. – Ez szép volt. Carmel már úton van? – Igen, jön – mondta Jackie. – És jön Shay is. Csak még, csak még, csak még... Elapadtak a szavai. Apám folytatta helyette: – Shaynek meg kell várnia, hogy a főnöke leváltsa a boltban. – Azzal átdobta a csikket a lépcsőkorláton, és nézte, ahogy sercegve kihuny a pinceablak előtt. – Jól van – mondtam. Jackie-t semmiképpen nem akartam
magára hagyni ezzel a párossal, de Carmellel már tudnak vigyázni egymásra. – Semmi okotok rá, hogy itt dekkoljatok a hidegben. Menjetek be, töltsetek magatokba valami forró italt, én meg megyek, és megpróbálok kideríteni valamit. Nem mozdult senki. Lefejtettem magamról Jackie ujjait, amilyen gyengéden csak tudtam, és otthagytam őket. Rezzenéstelen tekintetek tucatjai kísértek vissza a tizenhatoshoz. A szalagnál álló nagydarab fickó vetett egy pillantást a jelvényemre, és azt mondta: – Kennedy nyomozó ott van hátul. Egyenesen le a lépcsőn, és ki az ajtón. – Tehát szóltak neki, hogy számítson rám. A hátsó ajtót kitámasztották, így kísérteties, ferde, szürkés fénysugár világította meg a pincét és a lépcsőt. A kertben álló négy férfi úgy nézett ki, mint egy festményen vagy morfiumos álomban látható csoportkép. A szűzfehér ruhás, robusztus hullaházi fiúk, amint türelmesen támasztják a hordágyukat a nagyra nőtt gazban, az összetört üvegek és a kábel vastagságú csalán között, Bajnok éles körvonalú, hiperreális alakja, a csillogó haja, az ütött-kopott téglafalat verdeső fekete nagykabátja, amint fejét lehajtva guggol, és kinyújtja a kesztyűs kezét – és Kevin. Ő a hátán feküdt, a feje a ház felé fordult, a lábai kicsavarodva, fura szögben álltak szét. Az egyik karja keresztben feküdt a mellkasán, a másik pedig behajlítva alászorult, mintha karkulccsal vitték volna földre. A durván hátranyaklott feje tőlem elfordulva hevert a földön, és körülötte, a porban nagy, szabálytalan alakú, összeállt, fekete micsodákat láttam. Bajnok fehér ujjai óvatosan kotorásztak a farmerzsebében. A kerítésfal fölött magas, tébolyult hangon fütyült a szél. Bajnok hallotta, vagy érzékelte elsőként, hogy közeledem: fölpillantott, kikapta a kezét Kevin zsebéből, és fölegyenesedett. – Frank – szólalt meg, miközben elindult felém. – Fogadd őszinte részvétemet. Már hámozta le magáról a kesztyűt, hogy kezet fogjon velem. – Meg akarom nézni – mondtam. Bajnok, bólintott, és hátralépett, hogy utat engedjen nekem. Letérdeltem Kevin holtteste mellé a gazos földre. A halál csúnyán elbánt az arcával: a pofacsontok alatt, a szája körül beesett volt, mintha negyven évvel idősebb lenne, mint amennyit megért. Az arca fölfelé fordított fele jégfehér volt, az alsó fele pedig, ahova leülepedett a vér, lila foltos. Az orrából megszáradt vércsík lógott, és mivel lecsüngött az alsó állkapcsa is, láttam, hogy kitörtek az elülső fogai. Puhán, ernyedten simult a fejére az esőtől csapzott, sötétlő haja. Az egyik szemhéja félig rácsukódott elfelhősödött szemére, mintha ravaszkásan, bután kacsintana. Olyan volt, mintha belöktek volna egy hatalmas vízesés alá, és a lezúduló víztömeg erejétől akadna el a lélegzetem. – Cooper – mondtam. – Ide Cooper kell.
– Már járt itt. – És? Röpke csönd. Láttam, hogy a hullaháziak egymásra pillantanak. Aztán megszólalt Bajnok – Szerinte a fivéred halálát vagy koponyatörés, vagy nyaktörés okozta. – Hogyan történt? Bajnok szelíden azt felelte: – Frank, a fiúknak most már el kell vinniük. Gyere be a házba, majd ott beszélünk. Jó kezekben lesz. A könyököm felé nyúlt, de volt annyi esze, hogy ne érjen hozzám. Vetettem még egy utolsó pillantást Kevin arcára, a kacsintó, üres tekintetű szemére, az orrából szivárgó vérre, meg a szemöldöke kis kanyarulatára, amelyet hatéves koromban minden reggel elsőként láttam, mert ott volt mellettem a párnán. – Rendben – mondtam végül. Megfordultam, és már hallottam is a fülsértő, recsegő hangot, ahogy kicipzározzák a hullazsákot. Nem emlékszem, hogy jutottam be a házba, hogy terelt föl Bajnok a lépcsőn, hogy ne legyek a hullaszállítók útjában. Tudtam, hogy itt már nem segít a kamaszos falba bokszolás: olyan dühös voltam, hogy egy percig azt hittem, megvakultam. Amikor kitisztult a látásom, már a legfelső szinten voltunk, az egyik hátsó szobában, amelyet átnéztünk vasárnap Kevinnel. A helyiség világosabb és hidegebb volt, mint akkor: valaki föltolta a mocskos tolóablak alsó tábláját, beengedve egy fagyos fénycsíkot. – Jól vagy? – kérdezte Bajnok. Mint a fuldoklónak az éltető levegő, úgy kellett nekem, hogy beszéljen velem, mint zsaru a zsaruval, hogy előzetes jelentésbe illő, akkurátus, vérszegény szavakba csomagolja ezt az égbekiáltó káoszt. Furcsa volt a hangom, valahonnan messziről jöttek az üresen kongó szavaim: – Mit tudunk? Bajnok, számtalan vélt vagy valós hibájától függetlenül, a mi emberünk. Láttam rajta, hogy veszi az adást. Bólintott, és háttal a falnak dőlt: kényelembe helyezte magát ahhoz, ami most következik. – A fivéredet tegnap este tizenegy óra húsz perc körül látták utoljára. A testvéreitekkel, Jacintával, Seamusszal és Carmellel, valamint Carmel családjával együtt a szüléiteknél vacsoráztak, ahogy vasárnaponként szoktak. Szólj közbe, ha olyasmiket mondok, amit már tudsz. Megráztam a fejem. – Folytasd csak. – Carmel nyolc óra körül hazament a férjével meg a gyerekeikkel. A többiek még maradtak egy darabig, tévét néztek és beszélgettek. Az édesanyádon kívül mindenki megivott az este folyamán pár doboz sört. A férfiak az egybehangzó vélemények szerint egy kicsit ittasak voltak, de nem tökrészegek, Jacinta pedig csak kettőt ivott. Kevin, Seamus és Jacinta együtt hagyták el a szüleitek házát nem sokkal tizenegy után. Seamus fölment az emeleti lakásába, Kevin pedig elkísérte Jacintát a Smith's Roadon egészen a New Street sarkáig, ahol a kocsija állt. Jacinta fölajánlotta Kevinnek, hogy hazaviszi, de Kevin azt mondta,
inkább legyalogolja a toroköblögetést. Jacinta úgy gondolta, biztos arrafelé szándékozott hazamenni a Portobello negyedbe, amerről jöttek a Smith's Roadon a Faithful Place sarkáig, majd tovább, átvágva a Liberties negyeden és végig a csatorna partján, de ezt természetesen nem tudja bizonyítani. Kevin megvárta, míg beszáll a kocsijába, majd búcsút intettek egymásnak, és Jacinta elhajtott. Azt még látta, hogy Kevin elindul visszafelé a Smith's Roadon. Ekkor látták igazolhatóan utoljára. Hét órakor már feladta, nem hívogatott telefonon. Olyan egyértelműen lekoptattam, hogy úgy gondolta, nincs értelme még egyszer próbálkoznia, mielőtt egyedül, a maga nagy melák, nehézfejű módján vágna bele abba az akármibe. – De nem haza ment – mondtam. – Úgy néz ki. Az építőmunkások ma a szomszédban vannak, úgyhogy csak dél felé jött át ide valaki, amikor két gyerek, név szerint Jason és Logan Hearne meg akarta nézni a tizenhatos pincéjét. Amikor kikukucskáltak a lépcsőforduló ablakán, jóval többet kaptak, mint amire számítottak. Tizenhárom, illetve tizenkét évesek, és hogy miért nem mentek iskolába... – Személy szerint örülök, hogy nem mentek – mondtam. Mivel a tizennégyes és a tizenkettes üresen áll, senki sem látta volna meg Kevint a háza hátsó ablakából. Hetekig ott maradhatott volna. És én láttam annyi idő után fölfedezett holttesteket... Bajnok vetett rám egy gyors, bocsánatkérő oldalpillantást: elragadta a hév. – Igen – mondta –, igazad van. Szóval nyakukba szedték a lábukat, és idehívták az édesanyjukat, aki fölhívott minket, és a jelek szerint a fél szomszédságot is. Ms. Hearne ezenkívül fölismerte, hogy a halott a fivéred, ezért értesítette az édesanyádat, aki hivatalosan is azonosította a holttestet. Sajnálom, hogy ezt látnia kellett. – Anyám kemény – mondtam. A hátam mögött, valahol a földszintről tompa puffanás, morgás, csikorgás hallatszott: a hullaszállítók manővereztek a hordággyal a szűk folyosókon. Nem fordultam meg. – Cooper éjfél körűlre teszi a halál beálltának időpontját, pluszmínusz pár óra. Ha ehhez hozzávesszük a családod vallomásait, és azt, hogy a fivéredet ugyanabban a ruhában találták meg, amelyet elmondásuk szerint tegnap este is viselt, gondolom, vehetjük úgy, hogy miután elkísérte Jacintát a kocsijáig, egyenesen visszajött a Faithful Place-re. – És aztán? Hogy a picsába törte ki a nyakát? Bajnok vett egy nagy levegőt. – A fivéred valami okból bejött ebbe a házba, és följött ebbe a szobába. Aztán valamilyen módon kiesett az ablakon. Ha ez némiképp vigasztal, Cooper szerint a halál szinte azonnal beállhatott. Csillagokat láttam, mintha fejbe vertek volna. A hajamba túrtam. – Nem. Ennek így semmi értelme. Lehet, hogy a kerítésfalról esett le, valamelyik kerítésfalról... – Egy zavaros
pillanatig láttam Kevint tizenhat éves, vásott kölyökként, amint falakon átugrálva, sötét kertekben csörtetve hajszolja Linda Dwyer cicijét. – Hogy innen esett ki, annak semmi értelme. Bajnok a fejét rázta. – A kerítésfal mindkét oldalon... mennyi lehet, talán két méter, max. két és fél? Cooper szerint a sérülései arra utalnak, hogy úgy öt-hat métert zuhant. Méghozzá egyenesen lefelé. Tehát innen esett ki. – Nem. Kevin nem szerette ezt a helyet. Szombaton gyakorlatilag a grabancánál fogva kellett beráncigálnom ide, és egész idő alatt nyavalygott, hogy itt patkányok vannak, meg föláll a hátán a szőr, meg mindjárt beomlik a plafon, és akkor fényes nappal voltunk itt ketten. Mi a francot keresett volna itt egyedül, az éjszaka közepén? – Mi is ugyanezt szeretnénk tudni. Megfordult a fejemben, hogy talán pisilnie kellett, és nyugodtan akarta elintézni, de akkor minek jött volna föl ide? Hiszen a földszinti ablakból is nyugodtan kilógathatta volna a fütyijét, ha a kertet akarta meglocsolni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem mászom lépcsőt ok nélkül, ha egy kicsit el vagyok ázva. Ekkor döbbentem rá, hogy az ablakkereten elkenődött foltok nem kosztól származnak, és nem is ujjlenyomatportól, és ekkor esett le az is, hogy miért támadt olyan kellemetlen érzésem, amikor megláttam Bajnokot. – Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle. Bajnok szemhéja megrebbent. Gondosan megválogatta a szavait. – Először balesetben gondolkodtunk. Az öcséd valamiért följön ide, aztán valami arra készteti, hogy kidugja a fejét az ablakon. Lehet, hogy valami zajt hall a kertből, vagy talán fölkavarodik benne a pia, és úgy érzi, hánynia kell. Szóval kihajol, de túlságosan bedől, és nem korrigál időben... Valami hideget éreztem a torkomban. Jól ráharaptam. – De kísérleteztem egy kicsit, hogy lássam, történhetett-e így. Hamill, tudod, a fickó lent, a szalagnál, szóval ő közel ugyanolyan magas és ugyanolyan testalkatú, mint az öcséd. Elég sokszor megkértem, hogy hajoljon ki azon az ablakon. És nem működik a dolog, Frank. – Miről beszélsz? – Hamillnek kábé eddig jön föl a tolóablak. – Bajnok a bordáihoz illesztette a kezét. – Ahhoz, hogy bedugja alá a fejét, be kell hajlítania a térdét, de így lejjebb kerül a hátsója, és a súlypontja bőven bent marad a szobában. Sokféleképpen megpróbáltuk, de mindig ugyanaz lett az eredmény: szinte kizárt, hogy egy Kevin méretű ember véletlenül kizuhanjon azon az ablakon. Jeges volt belül a szám. – Tehát valaki kilökte – mondtam. Bajnok följebb húzta a kabátját, hogy zsebre dughassa a kezét. – Dulakodásra utaló jelet nem találtunk, Frank – mondta óvatosan. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ha kilökték az ablakon, akkor azt várnám, hogy csoszogó
lábak nyomát lássam a padlón, ki legyen törve az ablaktábla, be legyen törve az áldozat körme, hiszen nyilván kapaszkodott a támadójába vagy az ablakkeretbe, és esetleg vágások, horzsolások, kék-zöld foltok legyenek a holttesten. De semmi effélét nem találtunk. – Azt akarod mondani, hogy Kevin öngyilkos lett. Bajnok erre elfordította a fejét. – Csak azt akarom mondani, hogy nem baleset volt, és arra utaló jel sincs, hogy kilökték volna. Cooper szerint minden egyes sérülése alátámasztja azt, hogy kizuhant innen. Kevin nagydarab fickó volt, és ha be is rúgott egy kicsit tegnap este, azért nem volt hullarészeg. Biztos nem adta volna meg magát küzdelem nélkül. Vettem egy nagy levegőt. – Értem – mondtam. – Rendben. Mondasz valamit. De azért figyelj ide egy pillanatra. Van itt valami, amit meg kéne mutatnom neked. Az ablak felé tessékeltem. Gyanakvóan nézett rám. – Mi lenne az? – Nézd meg jól a kertet ebből a szögből. Konkrétan ott, ahol találkozik a fal tövével. Látni fogod, mire gondolok. A párkányra támaszkodott, és kidugta a fejét a fölhúzott ablaktábla alatt. – Hol? Jobban megtaszítottam, mint ahogy akartam. Egy másodperc törtrészéig azt hittem, nem fogom tudni visszarántani. A lelkem mélyén kurvára megörültem ennek. – Úristen! – Bajnok hátraugrott az ablaktól, és elkerekedett szemmel bámult rám. – Te begolyóztál, baszod? – Semmi csoszogó lábnyom, Bajnok. Semmi törött ablaktábla, semmi betört köröm, semmi vágás, horzsolás. Nagydarab fickó vagy, színjózan, és mégis nyikkanás nélkül kizúgtál volna. Viszlát, köszönjük, hogy velünk játszott, Bajnok elhagyja a házat... – A jó büdös francba... – Lejjebb huzigálta a kabátját, és jó nagyokat csapott rá, hogy leporolja. – Ez nem volt vicces, Frank. Majd összeszartam magam. – Akkor jó. Kevin nem volt öngyilkos típus, Bajnok. Ebben kénytelen leszel rám hagyatkozni. Semmiképpen nem ugrott volna ki. – Jó. Akkor egyvalamit árulj el: ki fente rá a fogát? – Nem tudok ilyenről, de ez nem jelent semmit. Kurvára nem ismertem, ha ott lihegett volna a nyakán az egész szicíliai maffia, arról se tudnék. Bajnok csukva tartotta a száját, és hagyta, hogy ez önmagáért beszéljen. – Szóval nem voltunk kebelbarátok – mondtam. – De ha nem lakom valakinek a zsebében, attól még észrevehetem, hogy egészséges, fiatal fickó, elmebaja nincs, szerelmi bánata nincs, anyagi gondja nincs, él, mint hal a vízben. És akkor egy holdvilágos éjszakán egyszer csak gondol egyet, beballag egy romos házba, és fejest ugrik az ablakból?
– Előfordul ilyesmi. – Egyetlen bizonyítékot mutass, ami arra utal, hogy ez történt. Egyetlenegyet. Bajnok visszapaskolta a haját a helyére, és fölsóhajtott. – Oké – mondta. – De ezt mint rendőr kollégával osztom meg veled, Frank, nem mint az áldozat családtagjával. Úgyhogy erről ezen a négy falon kívül egy szót se. Ez így oké? – Abszolút – mondtam. Egyből tudtam, hogy ez durva lesz. Bajnok behajolt a buzis aktatáskája fölé, kotorászott benne egy kicsit, és előhúzott egy átlátszó, műanyag bizonyítékos tasakot. – Ne nyisd ki – mondta. Egyetlen kis megsárgult, vonalas papírlap volt a tasakban. Mély barázdák jelezték, hogy sokáig volt négybe hajtva. Üresnek látszott, amíg meg nem fordítottam. Ekkor szemembe ötlött a halvány, golyóstollal írt szöveg, és mielőtt az agyam fölfogta volna, mi történik, az összes sötét sarokból egyszerre száguldott felém ez a kézírás, és belém rohant, mint egy elszabadult vonat. Drága Mami, Apu és Nora! Mire ezt elolvassátok én már úton leszek Angliába Frankkel. Összeházasodunk, jó munkahelyen fogunk dolgozni (nem gyárban) és remekül fogunk élni együtt. Csak azt bánom, hogy hazudnom kellett nektek, minden áldott nap szerettem volna a szemetekbe nézni és elmondani hogy hozzámegyek feleségül de Apu én nem tudtam mi mást tehetnék. Tudtam hogy őrült zabos leszel de Frank NEM egy senkiházi és NEM fog bántani engem. Boldoggá tesz. Ez életem legboldogabb napja. – A dokumentumvizsgáló csoportnál még megnézik – mondta Bajnok –, de én azt mondanám, hogy ennek a másik felét már láttuk. Odakint egyre fagyosabb lett a szürkésfehér égbolt. Az ablakon besurrant egy hideg légáram, és a padlódeszkákról porszemcsék parányi, örvénylő forgataga szállt föl. Egy pillanatig csillámlott a gyér fényben, aztán eltűnt. Valahonnan málladozó, leszóródó vakolat sziszegő-kopogó zaja hallatszott. Bajnok figyelt engem, és a jó egészsége érdekében őszintén reméltem, hogy ami a szeméből árad, az nem együttérzés. – Hol találtad ezt? – kérdeztem. – Az öcséd kabátjának belső zsebében. Ez csodaszépen zárta le a megrendítő erejű gyomrosok sorát. Mihelyt ismét bejutott némi levegő a tüdőmbe, megszólaltam: – De ebből még nem tudjuk, honnan vette. Sőt azt sem tudjuk, hogy ő tette-e egyáltalán oda. – Nem – hagyta rám túlságosan is szelíden Bajnok. – Nem tudjuk. Csönd telepedett ránk. Bajnok várt annyit, amennyit a tapintat megkíván, majd tartotta a markát, hogy adjam vissza a tasakot.
– Szerinted ez azt jelenti, hogy Kevin ölte meg Rosie-t – mondtam. – Nem gondolok én semmit. Egyelőre még csak gyűjtöm a bizonyítékokat. A tasakért nyúlt, de elkaptam előle. – Akkor csak gyűjtögesd tovább. Hallasz engem? – Azt visszakérném. – Amíg be nem bizonyosodik a bűnössége, addig ártatlan, Kennedy. Ez még nagyon, de nagyon messze van a perdöntő bizonyítéktól. Ezt ne feledd. – Hm – mondta szenvtelen hangon Bajnok. – Ezenkívül arra is megkérnélek, Frank, hogy ne lábatlankodj itt többet. Nagyon komolyan beszélek. – Micsoda véletlen! Én is. – Már eddig is elég gáz volt, de most... Ennél durvább érzelmi érintettség talán nincs is. Megértem, hogy föl vagy dúlva, de ha bármilyen módon bekavarsz, az tönkrevághatja az egész nyomozásomat, és ezt nem fogom hagyni. – Kevin nem ölt meg senkit – mondtam. – Se saját magát, se Rosie-t, senkit. Úgyhogy csak gyűjtögesd a bizonyítékokat. Bajnok szeme rebbent. Kerülte a pillantásomat. Kis szünet után odaadtam neki a becses tasakját, és elmentem. Amikor kiléptem az ajtón, Bajnok még utánam szólt: – Hé, Frank! Most már legalább tudod, hogy nem akart elhagyni téged. Nem fordultam meg. Még mindig éreztem a Rosie kézírásából sütő forróságot, amely áthatolt Bajnok akkurátus kis címkéjén, és körbenyaldosta a kezemet, megperzselte még a csontjaim velejét is. Ez életem legboldogabb napja. Hozzám igyekezett tehát, és majdnem oda is ért. Úgy tíz méter választott el minket szép új világunktól, ahova kéz a kézben indultunk volna el. Olyan érzés volt, mintha szabadesésben zuhannék, mintha kilöktek volna egy repülőből, és vészesen közeledne a föld, de az ejtőernyőn nem lenne zsinór, amit meghúzhatnék. 11. fejezet Bajnok kedvéért résnyire nyitottam a bejárati ajtót, majd jó hangosan becsaptam. Aztán kimentem a hátsó lépcsőn a kertbe, és átmásztam a falon. Arra most nem volt időm, hogy a családommal foglalkozzak. A mi szakmánkban ugyanis gyorsan terjednek a hírek, pláne az ilyen zaftos pletykák. Kikapcsoltam a mobiljaimat, és húztam vissza a csoporthoz. Villámgyorsan közölni akartam a főnökömmel, hogy egy kis pihenésre van szükségem, mielőtt ő közölné velem ugyanezt. George nagydarab, nyugdíjhoz közeledő fickó, aki olyan kókadt, elgyötört képet tud vágni, mint egy kis játék dakszli. Imádjuk őt, és a gyanúsítottak sokszor elkövetik azt a hibát, hogy
azt képzelik, ők is imádhatják. – Á – mondta, amikor meglátott az ajtóban, és föltápászkodott a székéből. – Frank – nyújtotta a kezét az asztalon keresztül. – Fogadd őszinte részvétemet. – Nem álltunk közel egymáshoz – mondtam, miközben jól megszorítottam a kezét –, de azért, persze, sokkolt a hír. – Azt mondják, elképzelhető, hogy öngyilkos lett. – Igen – feleltem, és figyeltem, ahogy egy szemvillanással máris értékeli a reakciómat, miközben visszasüpped a székébe. – Azt mondják. Észbontó ez az egész, úgy, ahogy van. Főnök, elég sok szabim maradt bent. Ha nem gond, szeretném azonnali hatállyal kiváltani. George végigsimított a fején virító kopasz folton, majd bús képpel vizsgálgatta a kezét, mintha fontolgatná, amit mondtam. – A nyomozásaid elbírják, ha nem vagy bent egy darabig? – Gond nélkül – feleltem. De ezt ő már úgyis tudta: az, hogy az ember fejjel lefelé is tudja olvasni a betűket, igen hasznos képesség, és George előtt éppen az egyik ügyem aktája hevert. – Egyik sincs kritikus szakaszban, csak megfigyelést igényelnek. Egy-két óra alatt összedobom a papírmunkát, és már át is tudom adni az ügyeket. – Rendben – sóhajtott fel George. – Miért is ne. Add át őket Yeatesnek. A dél-dublini kokóhadműveletet úgyis pihentetnie kell egy darabig, úgyhogy lesz ideje. Yeates érti a dolgát: a titkos műveleteken nincsenek balfácánok. – Majd beavatom – mondtam. – Kösz, főnök. – Vegyél ki pár hetet. Addig szépen kitisztul a fejed. Mit fogsz csinálni? A családoddal leszel? Más szóval azt tervezed-e, hogy a tetthelyen lábatlankodsz, és kínos kérdéseket teszel föl? – Gondoltam, elmegyek a városból – mondtam. – Talán Wexfordba. Úgy hallottam, ilyenkor nagyon szép a tengerpart. George úgy masszírozta a ráncos homlokát, mintha fájna. – Valami szófosógép a gyilkosságiaktól már kora reggel nekem esett miattad. Kennedy, vagy Kenny, vagy hogy hívják. Azt mondta, beleütötted az orrod a nyomozásába. Az a nyomorult kis fartúró spicli! – Csak menstruál – mondtam. – Majd viszek neki egy szép csokrot, és minden jóra fordul. – Vigyél neki, amit csak akarsz. Csak ne szolgáltass ürügyet arra, hogy megint idetelefonáljon. Nem szeretem, ha még teázás előtt fölbosszant valami szájmenéses idióta. Kinyiffan tőle a bélrendszerem. – Wexfordban leszek, főnök, emlékszel? Úgyhogy ha akarnám, se tudnám meghuzigálni a gyilkossági csoport szépének fodros szoknyáját. Akkor gyorsan elrendezek még pár dolgot – böktem a hüvelykujjammal az irodám felé –, és már húzok is, nem leszek útjában senkinek. George a nehéz szemhéja alól méregetett. Végül fáradtan intett
a lapátkezével, és elbocsátott. – Rendezgesd csak a dolgaidat nyugodtan. És ne siess vissza. – Úgy lesz, főnök – mondtam. Ezért szeretem George-ot. Íme, a jó főnök egyik titka: tudja, mi az, amiről inkább nem akar tudni. – Akkor viszlát pár hét múlva. Már léptem ki az ajtón, amikor utánam szólt: – Frank! – Főnök? – Van valami jótékonysági szervezet, vagy sportklub, vagy valami, ahova a csoport küldhetné egy kis adományt az öcséd nevében? És ekkor megint szinte letaglózott a döbbenet, mint egy jól irányzott tarkóütés. Pár másodpercig nem is jött ki hang a torkomon. Belém nyilallt, hogy azt se tudom, tagja volt-e Kev bármilyen sportklubnak, bár nem tartottam valószínűnek. Eszembe jutott, hogy kéne lennie valami karitatív alapnak kifejezetten az ilyen elcseszett szituációkra: eljuttathatnának egy-egy fiatal fickót a Nagy-korallzátonyra búvárkodni meg a Grand Canyonba siklóernyőzni, hátha többé nem lesz rá módjuk. – Küldd annak az áldozatok családjait támogató önsegítő csoportnak – mondtam. – És kösz, főnök. Nagyon rendes tőled. Köszönd meg a nevemben a srácoknak is. A lelke mélyén minden titkos ügynök úgy véli, hogy a gyilkosságiak általában nyamvadt kis köcsögök. Persze, akadnak kivételek, de alapjában véve az a helyzet, hogy ők a mi profi bokszolóink: keményen nyomják, de ha belegondolunk, kesztyűjük van meg fogvédőjük, és a bíró időnként megrázza a csengettyűjét, hogy most mindenki szusszanhat egyet, és szépen letörölgetjük a vért. A titkos ügynök viszont puszta ököllel harcol a sötét sikátorban, amíg valaki ki nem dől. Ha Bajnok be akar hatolni egy gyanúsított házába, kitölt egy négyzetkilométernyi papírt, megvárja, hogy ráüssék a stemplit, majd összeszedi a megfelelő létszámú rohamcsapatot, hogy senkinek ne essen bántódása. Én viszont kitalálok egy jó sztorit, és beszambázok, aztán ha a gyanúsított úgy dönt, hogy ki szeretné rugdosni belőlem a szart is, akkor egyedül vagyok. Éreztem, hogy működni fog a dolog. Hiszen Bajnok a szabályszerű küzdelemhez van szokva, és biztosra veszi, hogy egy-egy rosszkisfiús csínytevéstől eltekintve én is így dolgozom. Eltelik majd egy kis idő, mire fölfogja, hogy az én játékszabályaimnak kurvára semmi köze az övéihez. Kiteregettem az asztalomon egy rakás aktát, hogy ha valaki netán benéz, láthassa, milyen buzgón készülök az átadás-átvételre. Aztán fölhívtam az irattáros haveromat, és megkértem, hogy emailezze át a Rosie Daly-gyilkosságon dolgozó minden egyes lótifuti személyes aktáját. A fickó aggódott egy sort a bizalmas adatok miatt, de a lánya pár éve megúszott egy kábszerbirtoklást vádemelés nélkül, mert valaki trehány módon elkavarta a három zacskó kokót meg a vallomását, ezért számításaim szerint legalább
két nagy vagy négy kisebb szívességgel lógott nekem. És az akadékoskodás maszkja alatt ugyanígy látta a helyzetet ő is. A hangjából ítélve másodpercről másodpercre súlyosbodott a gyomorfekélye, de még szinte le sem tettük a telefont, amikor már meg is jöttek az akták. Bajnok öt lótifutit kapott ki a sorból, többet, mint amennyire egy ilyen rég kihűlt ügynél számítottam volna. Úgy néz ki, a nyolcvan-valahány százalékával tényleg kivívott magának némi tiszteletet a gyilkosságin. Nekem a negyedik lótifuti kellett: Stephen Moran, huszonhat éves, lakhely a North Wall negyedben, jó eredménnyel érettségizett, utána egyből Templemore, ragyogó értékelések sorozata, három hónapja bújt ki az egyenruhából. A fotóról borzas, vörös hajú, éber, zöld szemű, cingár kölyök nézett vissza rám. Egy munkásosztálybeli dublini fiú, aki okos, elszánt, eddig villámkarriert futott be, és – hála legyen az égnek a tejfelesszájú újoncokért – kis zöldfülű buzgómócsing, akinek eszébe sem jutna vitába szállni egy igazi, csoportnál dolgozó nyomozóval. Szóval jól ki fogunk mi jönni az ifjú Stephennel. Zsebre vágtam Stephen adatait, nagy műgonddal kitöröltem az e-mailt, és a következő pár órát arra szántam, hogy Yeates zökkenőmentesen átvehesse a folyó ügyeimet. Az hiányzott volna a legkevésbé, hogy egy alkalmatlan pillanatban rám csörögjön, mert tisztázni akar valamit. Szépen, gyorsan lebonyolítottuk az átadás-átvételt. Yeatesnek volt annyi esze, hogy ne vigye túlzásba a kondoleálást: beérte egy vállra csapással, meg egy ígérettel, hogy gondja lesz mindenre. Ezután összepakoltam, becsuktam az irodám ajtaját, és elindultam a dublini várba, ahol a gyilkossági csoport működik, hogy annektáljam Stephen Morant. Ha valaki más vezeti a nyomozást, nem biztos, hogy ilyen könnyen megtalálom Stephent, hiszen jó eséllyel csak hatkor, hétkor, netán nyolckor végzett volna, és ha kiküldték terepre, utána jó eséllyel egyenesen hazament volna. De én ismerem Bajnokot: tudja jól, hogy a fejesek a túlórától heveny szívdobogást kapnak, a papírhegyektől viszont elélveznek, úgyhogy az ő fiai-lányai hajszálpontosan ötkor blokkolnak a kijáratnál, és addigra kitöltik az összes létező nyomtatványt. Kerestem a várkertben egy padot, ahonnan jól látszik a gyilkossági csoport ajtaja, de Bajnok vizsla szeme elől eltakarnak a bokrok. Leültem, rágyújtottam, és vártam. Még csak nem is esett. Hiába, gondoltam, szerencsés nap ez a mai... Ahogy ott üldögéltem, elsősorban egyvalami foglalkoztatott: az, hogy Kevinnél nem volt zseblámpa. Ha lett volna, akkor ezt Bajnok nyilván említette volna, hogy megtámogassa a kis öngyilkosság-elméletét. Ezenkívül Kevin soha nem csinált veszélyes hülyeségeket, ha nem volt rá nagyon nyomós oka. Az „azért másztam meg, mert ott volt” típusú hősködést meghagyta nekem meg Shaynek. Egész Dublinban nincs annyi dobozos Guinness, amennyitől ő jó heccnek tartotta volna, hogy
vaksötétben, egyedül kolbászoljon a tizenhatosban. Tehát vagy látott, hallott elmenőben valamit, aminek, úgy érezte, mindenképpen utána kell járnia, és ami túl sürgős ahhoz, hogy segítséget hívjon, viszont elég diszkréten zajlik ahhoz, hogy rajta kívül senki más ne vegye észre, vagy odahívta valaki, aki csodával határos módon előre tudta, hogy ő éppen akkor jár arra. A harmadik lehetőség pedig az, hogy hazudott Jackie-nek, és eleve a romos házba igyekezett, hogy találkozzon valakivel, aki felkészülten érkezett. Sötét volt, és már egész szép kis csikkhalom gyűlt össze a lábamnál, amikor hajszálpontosan ötkor, ahogy kell, kilépett az ajtón Bajnok meg a samesza, és elindultak a parkoló felé. Bajnok emelt fővel, ruganyos léptekkel vonult, és az aktatáskáját lóbálva valami sztorit mesélt, amin a menyétarcú kölyök kötelességtudóan nevetett. Szinte még el se mentek, amikor fölbukkant az én emberem, Stephen is: egy mobilt, egy hátizsákot, egy bringás bukósisakot meg egy hosszú sálat próbált kontrollálni egyszerre. Magasabb volt, mint vártam, és mélyebb volt a hangja, de kissé csiszolatlan benyomást keltett, mintha mutálna, és ettől fiatalabbnak hatott a koránál. Szürke kabátja nagyon jó minőségű darab volt, és vadonatúj: alighanem elverte rá az összes megtakarított pénzét, hogy ne lógjon ki a gyilkossági nyomozók közül. Az volt a szép az egészben, hogy szabad kezet kaptam. Hiszen Stephent, ha vannak is kételyei azzal kapcsolatban, hogy fecserészhet-e egy áldozat testvérbátyjával, aligha figyelmeztették kifejezetten, hogy ne álljon szóba velem. Cooper, az egy dolog, de tudtam, hogy egy nyomorult kis lótifutinak Bajnok soha nem árulná el, hogy fenyegetve érzi magát a jó öreg Frank Mackey-től. Eljött a pillanat, amikor a javamra tudom fordítani Bajnoknak a hierarchia iránti túlfejlett érzékét. Az ő kis világában ugyanis az egyenruhások szarfaszúak, a lótifutik droidok, és csak csoporthoz beosztott nyomozótól fölfelé jár bármiféle tisztelet. Márpedig az efféle hozzáállás mindig elég hülye ötlet, nemcsak azért, mert sokat veszíthet vele az ember, hanem azért is, mert gyenge pontokat kreál a saját védrendszerén. És nekem, amint azt már említettem, elég jó szemem van a gyenge pontokhoz. Stephen befejezte a beszélgetést, és zsebre vágta a mobilját, én pedig eldobtam a cigimet, és kiléptem elé a várkertből. – Stephen! – Igen? – Frank Mackey vagyok – nyújtottam a kezemet. – Titkos műveletek. Láttam, hogy egy egész picit elkerekedik a szeme az ámulattól, vagy a félelemtől, vagy valamitől a kettő között. Az évek során elültettem, majd gondosan locsolgattam egy sor rólam szóló, igen érdekes legendát, amelyeknek egy része igaz, más részük nem, de kivétel nélkül igen hasznosak, úgyhogy sokszor néznek rám így. Stephen legalább megpróbálta valamelyest leplezni, hogy ilyen
reakciót váltok ki belőle, és ezt tudtam értékelni. – Stephen Moran, általános egység – mondta, és épp csak egy picit szorította meg erősebben a kezemet a kelleténél, épp csak egy picivel tovább tartotta a szemkontaktust: látszott, hogy a kölyök nagyon szeretne jó benyomást kelteni. – Örülök, hogy megismerhetem, uram. – Szólítson Franknek. A titkos műveleteknél nincs uramozás. Szóval egy ideje már szemmel tartom, Stephen. Sok jót hallottunk magáról. Sikerült kordában tartania az arcpírt és a kíváncsiságát is. – Ezt jó tudni – mondta. Kezdtem megkedvelni ezt a kölyköt. – Sétáljunk egyet – mondtam, és elindultam vissza, a várkertbe, nehogy meglássanak minket az épületből kirajzó lótifutik és gyilkosságiak. – Áruljon el nekem valamit, Stephen. Három hónapja lett nyomozó, ugye? Úgy járt, mint egy tinédzser: hosszú, ruganyos léptekkel, mint akiben úgy túlbuzog az energia, hogy el se fér a testében. – Így van. – Gratulálok. És javítson ki, ha tévedek, de szerintem maga nem az a típus, aki az általános egységnél tölti a hátralevő éveit, és ugrik, ha az éppen soros nyomozásvezető pattint az ujjával. Maga ahhoz túl jó képességű. Idővel nyilván maga is nyomozást akar vezetni. Jól mondom? – Ez a terv, igen. – És melyik csoportot célozza meg? Ezúttal már áttörte az önuralom falát némi arcpír. – A gyilkosságit vagy a titkos műveleteket. – Jó az ízlése – vigyorogtam rá. – Ezek szerint az, hogy egy gyilkossági ügyön dolgozhat, maga a beteljesült álom, igaz? Jól érzi magát? Stephen óvatosan válaszolt: – Sokat tanulok. Hangosan felnevettem. – A nagy lószart tanul maga sokat! Ezek szerint maga lenne Bajnok Kennedy idomított csimpánza? Mondja, mit csinál ott, kávét főz? Vagy elhozza a ruháit a tisztítóból? Esetleg megstoppolja a zokniját? Stephennek az egyik oldalon kelletlenül fölkunkorodott a szája széle. – Tanúvallomásokat gépelek. – Ó, ez igazán szép. És mondja, hány szót tud bepötyögni percenként? – Nekem nincs kifogásom ellene. Mert hát én vagyok az új fiú, tudja? A többiek már mind lehúztak pár évet. És valakinek ezt is meg kell csinálnia... Vitézül küzdött, hogy jól jöjjön ki ebből. – Stephen – mondtam neki –, vegyen egy nagy levegőt. Ez nem vizsga. Magát titkárnői munkára pazarolják el. Ezt maga is tudja, én is tudom, és Bajnok is tudná, ha rászánna tíz percet, hogy elolvassa az aktáját. – Egy padra mutattam. Lámpaoszlop alatt állt, hiszen látnom kellett Stephen arcát, és olyan helyen volt, hogy egyik főbejárattól se láthassanak minket. – Foglaljon helyet.
Stephen lendületes mozdulattal letette a hátizsákját meg a bukósisakját a földre, és leült. Hiába hízelegtem, óvatos, gyanakvó volt a tekintete, és ez tetszett. – Elfoglalt emberek vagyunk mindketten – mondtam, miközben leültem mellé én is –, ezért egyből a lényegre térek. Érdekelne, hogy haladnak ezzel a nyomozással. Méghozzá a maga szemszögéből, nem Kennedy nyomozóéból, mert hogy azzal mire mennék, azt mindketten tudjuk. És semmi szükség arra, hogy diplomatikus legyen: ami itt elhangzik, az szigorúan bizalmas, kettőnk közt marad. Láttam, hogy lázasan dolgozik az agya, de elég jó pókerarca volt, így nem tudhattam, milyen irányba viszi. – Szóval hallani akarja, hogyan haladok – szólalt meg végül. – Pontosan mit ért ez alatt? – Azt, hogy olykor találkozunk. Esetleg meghívom egy-két sörre. Maga pedig elmondja nekem, hogy min ügyködtek az utóbbi napokban, mit gondol erről, és mit csinálna másképp, ha maga lenne a főnök. Hogy lássam, hogyan dolgozik. Mit szól ehhez? Stephen a kezébe vette a padon heverő száraz falevelet, és elkezdte összehajtogatni az erek mentén. – Beszélhetek magával őszintén? Mintha szolgálaton kívül lennénk. Mint férfi a férfival. Széttártam a kezem. – Szolgálaton kívül vagyunk, kedves Stephen. Nem tűnt föl? – Úgy értem... – Tudom, hogy érti. Nyugi, haver. Mondja nyugodtan, ami a szívét nyomja. Nem lesz semmi következménye. Rám emelte a szürke szemét. Nyugodt, intelligens volt a tekintete. – Az a hír járja, hogy maga személyes okokból érdeklődik az ügy iránt, immár kétszeresen. – Ez aligha államtitok. És? – Nekem ez erősen úgy hangzik – mondta Stephen –, hogy arra kér, kémkedjek a nyomozáson, és jelentsek magának. – Hát, ha így akarja fölfogni, ám legyen – mondtam vidáman. – Az igazat megvallva nem igazán lelkesít a dolog. – Ez érdekes. – Előkerestem a cigarettámat. – Rágyújt? – Nem, köszönöm. Lám, nem is olyan zöldfülű, mint amilyennek papíron látszott. Bármennyire szeretne jó pontokat kapni tőlem, nem lesz senki kurvája. Normál esetben ez tetszett volna, de akkor nemigen volt hangulatom ahhoz, hogy kecses tánclépésekkel próbáljam leküzdeni a makacsságát. Rágyújtottam, és fölfelé, a maszatos, sárgás lámpafénybe fújtam a füstöt. – Stephen – mondtam. – Ezt át kell gondolnia. Feltételezem, hogy a következő három dolog aggasztja: a feladattal járó kötelezettségek mértéke, a döntése etikai vonatkozásai és a lehetséges következmények, ha nem is feltétlenül ebben a sorrendben. Jól mondom? – Többé-kevésbé igen. – Kezdjük a kötelezettségekkel. Nem fogok részletes napi jelentést kérni mindenről, ami a gyilkossági csoportnál történik.
Nagyon konkrét kérdéseket fogok föltenni, amelyekre minimális idő- és energiabefektetéssel tud majd válaszolni. Heti két-három találkozóról lenne szó, és egyiknek sem kell tizenöt percnél tovább tartania, ha van jobb dolga is, ezenkívül talán félóra kutatómunkát kell végeznie minden találkozónk előtt. Ez elvileg teljesíthetőnek tűnik? Stephen kis szünet után bólintott. – Nem arról van szó, hogy lenne jobb dolgom is... – Nagyon derék. Térjünk át a lehetséges következményekre. Igen, Kennedy nyomozó alighanem minden idők legvadabb hisztirohamában törne ki, ha rájönne, hogy mi társalgunk egymással, de semmi sem indokolja, hogy rájöjjön. Az, gondolom, eléggé nyilvánvaló, hogy én nagyon, de nagyon tudom tartani a számat. És maga? – Nem vagyok spicli. – Ezt nem is gondoltam magáról. Más szóval minimális a kockázata annak, hogy Kennedy nyomozó lefüleli magát, és sarokba állítja. Ja, és Stephen, tartsa észben azt is, hogy ez nem az egyetlen lehetséges következmény. Kisülhet ebből még nagyon sok minden. Megvártam, míg megkérdezi: – Például mi? – Amikor azt mondtam, hogy maga jó képességű, azt nem csak seggnyalásból mondtam. Ne feledje, hogy ez az ügy nem tart örökké, és ha vége lesz, maga megy vissza a lótifutik közé. Már alig várja, ugye? Vállat vont. – Ez az egyetlen módja, hogy az ember bekerüljön valamelyik csoportba. És valakinek ezt is csinálnia kell. – Igen, valakinek a lopott kocsik meg a betört ablakok ügyében is kell nyomoznia, miközben epedve várja, hogy egy Bajnok Kennedy-féle alak füttyentsen, és pár hétig megint leugorhasson nap mint nap szendvicsért. Persze, ezt is csinálnia kell valakinek, de van, aki egy évig csinálja, és van, aki húsz évig. Maga személy szerint, ha választhatna, mikor szeretne kitörni ebből? – Minél előbb, annál jobb. Ez magától értetődik. – Így gondoltam én is. És garantálom magának, hogy ígéretemhez híven számon fogom tartani, hogyan dolgozik. És valahányszor megüresedik egy hely a csoportomnál, eszembe jutnak azok, akikkel már dolgoztam együtt, és beváltak. Ugyanezt a mi Bajnok barátunknál nem tudom garantálni. Árulja el, ígérem, köztünk marad: tudja egyáltalán a maga keresztnevét? Stephen nem felelt. – Akkor – folytattam – azt hiszem, a lehetséges következményekkel meg is volnánk, jól mondom? Azaz marad a dolog etikai oldala. Kérek magától olyasmit, ami rossz hatással lehet a gyilkossági ügyön végzett munkájára? – Egyelőre nem. – És nem is tervezem. Ha bármikor úgy érzi, hogy az együttműködésünk veszélyezteti a hivatalos feladata hiánytalan ellátását, azonnal tudassa velem, és soha többé nem hall felőlem.
Erre szavamat adom. – Mindig, mindig húzd el előttük a mézesmadzagot, hogy simán kiszállhatnak... – Ez így korrekt? Nem úgy nézett ki, mint akit megnyugtattam. – Igen – felelte. – Kérek magától olyat, hogy tagadja meg bárki másnak a parancsát? – Ez szőrszálhasogatás. Oké, Kennedy nyomozó nem mondta, hogy nem beszélhetek magával, de csak azért nem, mert eszébe sem jutott, hogy erre sor kerülhet. – És? Eszébe kellett volna, hogy jusson. Ha nem jutott eszébe, az az ő baja, nem a magáé, nem az enyém. Nem tartozik neki semmivel. Stephen a hajába túrt. – De tartozom – mondta. – Ő választott ki erre az ügyre, és pillanatnyilag ő a főnököm. Az a szabály, hogy tőle kapok parancsokat, és senki mástól. Leesett az állam. – A szabály? Mi a...? Mintha azt mondta volna, hogy a titkos műveletek felé kacsingat. Ezek szerint csak nekem akart ezzel tövig benyalni? Mert fiúktól nem veszem jó néven az ilyesmit, Stephen. Komolyan mondom. Villámgyorsan kiegyenesedett ültében. – Nem! Természetesen... Hát mit gondol... Én tényleg dolgozni akarok a titkos műveleteknél! – És azt hiszi, ott megtehetjük, hogy naphosszat csak ülünk a seggünkön, és a szabályzatot olvasgatjuk? Azt hiszi, kihúztam volna három évet egy drogbandába beépülve, ha ragaszkodtam volna a szabályokhoz? Most mondja, hogy csak viccelt, kölyök. Na, mondja már! Nyugtasson meg, hogy nem volt merő időpocsékolás, amikor a kezembe vettem az aktáját. – Nem kértem, hogy olvassa el az aktámat. Különben is, mi a biztosíték arra, hogy nem ezen a héten látta először? Amikor eszébe jutott, hogy jól jönne egy kis bennfentes infó erről az ügyről. Nem hülye a kölyök. – Stephen. Én olyan lehetőséget kínálok magának, amelyért az ír bűnügyi rendőrség bármelyik lótifutija, bárki, akivel együtt volt a kiképzésen, bárki, akit holnap reggel látni fog az irodában, eladná a nagymamáját. Maga pedig csak úgy eldobja, mert nem tudom bizonyítani, hogy elegendő figyelmet fordítottam magára? Rákvörös lett az összes szeplője, de állta a sarat. – Nem! Csak megpróbálom azt tenni, ami helyes. Édes Jézus, milyen fiatal még! – Ha eddig nem tanulta meg, pajtás, akkor jobb, ha leírja, és bemagolja szóról szóra: nem mindig az a helyes, amit a maga csinos kis szabályzata előír. Én itt gyakorlatilag egy titkos műveletben való részvétel lehetőségével kínálom meg. Az pedig, hogy a helyzet morális szempontból nem
egyértelmű, együtt jár a munkánkkal. Ha nem tudja ezt kezelni, akkor itt a kiváló alkalom, hogy tisztázza magával. – Ez más. Ez a saját kollégáink elleni titkos művelet. – Kiscsillag, megdöbbenne, ha tudná, milyen gyakran előfordul ez. Igen, úrrá lenne magán a döbbenet! Mint mondtam, ha nem tudja ezt kezelni, arról nemcsak magának kell tudnia, hanem nekem is. Lehet, hogy mindkettőnknek át kell gondolnunk egy kicsit a maga karriertervét. Stephen szája szeglete megfeszült. – Tehát ha ezt nem csinálom meg, a titkos műveleteket elfelejthetem. – Nem bosszúból, kölyök. Ne verje át magát. Én akkor is örömmel együtt dolgozom valakivel, ha egyszerre döngeti meg a húgomat és a nővéremet, és utána fölrakja a videót a YouTube-ra, feltéve ha úgy gondolom, hogy alkalmas a feladatra. De ha maga egyértelműen bebizonyítja nekem, hogy alapvetően alkalmatlan a titkos ügynöki munkára, akkor nem fogom ajánlani. Mondja nyugodtan, hogy őrült vagyok. – Kapok pár órát, hogy átgondoljam? – Nem – mondtam, és elpöcköltem a csikket. – Ha nem tudja gyorsan meghozni ezt a döntést, akkor nem is kell meghoznia. Nekem még el kell mennem ide-oda, találkoznom kell ezzel-azzal, és nyílván magának is. A lényeg a következő, Stephen: lehet Bajnok gépírónője, vagy az én nyomozóm. Melyik hangzik jobban, melyik hasonlít jobban arra, amiért ez a pályát választotta? Stephen az ajkába harapott, és rátekerte a sálját a kézfejére. – Amennyiben belemennék – mondta. – Ismétlem, amennyiben. Szóval miféle dolgokra lenne kíváncsi? Példának okáért. – Példának okáért ha meglesz az ujjlenyomat-vizsgálat eredménye, lenyűgözne, ha megtudhatnám, kinek az ujjlenyomatát találták meg a bőröndön, a bőrönd tartalmán, a levél két felén, valamint az ablakon, amelyiken Kevin kiesett. Érdekelne továbbá a sérülései teljes körű leírása is, lehetőség szerint az ábrákkal és a boncolási jegyzőkönyvvel együtt. Ezzel alighanem elleszek egy darabig, sőt ki tudja, még az sem kizárt, hogy semmi másra nem lesz szükségem. Márpedig mindezt pár napon belül megkapják, igaz? Stephen kis szünet után fújt egyet – fehér csíkot húzott a lehelete a hideg levegőben –, és fölemelte a fejét. – Már megbocsásson – mondta –, de mielőtt bennfentes infót szivárogtatnék ki egy gyilkossági nyomozásról egy vadidegennek, szeretnék látni valami igazolványt. Kitört belőlem a nevetés. – Stephen – mondtam, miközben előhalásztam a jelvényemet –, maga az én emberem. Jól megleszünk mi együtt, meglátja. – Igen – felelte kissé szárazon Stephen. – Remélem. – Néztem a jelvény fölé hajoló kócos, vörös fejét, és a fejemben dübörgő diadalittas ritmusok mellett – Bekaphatod, Bajnokom, ő már az enyém! – egy pillanatra hallottam a gyengéd szeretet vékonyka
hangját is. Jó volt tudni, hogy valaki az én oldalamon áll. 12. fejezet És nagyjából eddig tudtam halogatni, hogy hazamenjek. Leo Burdock halsütödéjében próbáltam felkészülni rá lelkileg – ez volt az egyetlen dolog, ami valaha is arra csábított, hogy visszamenjek a Liberties negyedbe –, de azért csodát tenni a legfinomabb füstölt tőkehal és sült krumpli sem tud. A titkos ügynökök zöméhez hasonlóan nekem sincs valami jó érzékem a félelemhez. Volt már találkozóm olyan emberekkel, akik ezer örömmel fölszeleteltek volna alkalmas méretű darabokra, és művészien elrendezték volna a testrészeimet a legközelebbi betonlap alatt, de még csak meg se izzadtam soha. Most viszont majd beszartam. Azzal biztattam magamat, amivel az ifjú Stephent vedd úgy, hogy ez egy titkos művelet. Frankie, a rettenthetetlen detektív élete eddigi legmerészebb küldetésén, melynek során bekukkant a végzet vicsorgó pofájába. A lakás egészen másképp nézett ki. A ház nem volt bezárva, és amikor beléptem a folyosóra, a nyitott ajtón át hullámként csapott az arcomba a meleg, a hangok, meg a forralt whisky és a fahéj illata. Tökig föl volt csavarva a fűtés, és a nappali zsúfolásig megtelt síró, ölelkező emberekkel, akik döngő léptekkel mentek oda egymáshoz, hogy összedugják a fejüket, és hatos csomag sörrel, kisbabával vagy egy tányér alufóliába csomagolt szendviccsel a kezükben kiélvezzék a pillanat borzalmát. Még Dalyék is ott voltak Mr. Daly pokolian feszültnek tűnt, Mrs. Daly pedig úgy nézett ki, mint aki valami szupererős vigyorpirulát tömött magába, de hát a halál mindent überel. Egyből, automatikusan lecsekkoltam, hol van Papa, de láttam, hogy Shayjel meg még néhány haverral kicövekeltek a konyhában egy férfizónát, ahol bőven volt cigi, dobozos sör meg félszavakból álló társalgás, és egyelőre, úgy tűnt, nincs gond. A Szent Szív alatti asztalon, virágok, részvétkártyák és villanygyertyák között, Kevin fotói sorakoztak: a csecsemő Kevin úgy nézett ki, mint egy nagy, kövér, vörös kolbász, a bérmálkozó Kevin vagány, fehér Miami Vice-öltönyben feszített, a harmadik képen pedig a strandon lóbálta rikító színű koktélját egy rakás kurjongató, napégette fiú társaságában. – Na, csakhogy itt vagy! – csattant föl Mami, és félrekönyökölt valakit az útjából. A délután folyamán átvedlett egy szemkápráztató, levendulaszínű szerkóba, amely szemmel láthatóan a legszebb ünneplőruhája volt, és látszott, hogy igen komoly mennyiségű síráson van túl. – Nem kapkodtad el, igaz? – Jöttem, amint tudtam. Hogy bírod magad? Úgy csippentette össze a karomon a puha húst, mint egy homár fogna satuba az ollójával. Jól emlékeztem a testi fenyítésnek erre a formájára. – Ide figyelj, te! Az a munkatársad, akinek olyan nagy
álla van, azt mondta, hogy Kevin kiesett az ablakon. A jelek szerint úgy döntött, hogy ezt személyes sértésnek tekinti. Maminál soha nem tudhatja az ember, hogy mi minősül annak. – Úgy néz ki a dolog, igen – mondtam. – Ekkora marhaságot életemben nem hallottam! A barátod segget csinál a szájából. Mondd meg neki, hogy a mi Kevinünk nem volt nyomorék, és soha életében nem esett ki semmiféle ablakon! És Bajnok még azt hitte, szívességet tesz a haverjának, ha balesetté szelídíti az öngyilkosságot. – Mindenképpen átadom neki – mondtam. – Ne gondolja senki, hogy agyalágyultnak neveltem a fiamat, aki nem képes egyik lábát a másik elé tenni! Hívd föl, és mondd meg neki. Hol a telefonod? – Mami, a munkaidő rég letelt. Ha most zaklatom, akkor csak megmakacsolja magát. Majd reggel fölhívom, rendben? – Nem fogod fölhívni. Csak azért mondod, hogy befogd a számat. Ismerlek én téged, Francis Mackey: mindig is hazug disznó voltál, és mindig okosabbnak képzelted magad mindenki másnál. De én most közlöm veled, hogy én vagyok az anyád, és nálam nem vagy okosabb. Most azonnal fölhívod azt a fickót, hogy lássam! Megpróbáltam kiszabadítani a karomat, de a homárolló szorítása tovább erősödött. – Vagy félsz attól az embertől, erről van szó? Akkor csak add ide azt a telefont, és megmondom neki én magam, ha neked nincs vér a pucádban. Na, gyerünk, add csak ide! – És mit mondasz neki? – kérdeztem, de ez hiba volt, mert a tébolyszint a bátorításom nélkül is elég gyorsan emelkedett. – Csak érdekelne. Ha Kevin nem esett ki az ablakon, akkor szerinted mi a franc történt vele? – Ne szitkozódj itt nekem! – csattant föl Mami. – Természetesen elütötte egy autó. Valaki részegen ment hazafelé a karácsonyi buliról, és elgázolta a mi Kevinünket, aztán meg – figyelsz rám? – ahelyett, hogy férfi módjára vállalta volna a következményeket, bevitte azt a szegény fiút a kertbe, hátha nem találja meg senki. Még csak hatvan másodpercet töltöttem el vele, és máris forgott velem a világ. Az pedig, hogy az alapkérdést tekintve többékevésbé egyetértettem vele, csak súlyosbította a helyzetet. – Mami, nem így volt. Egyik sérülése sem kompatibilis egy autóbalesettel. – Akkor vonszold oda a seggedet, és derítsd ki, mi történt vele! Ez a te dolgod, meg azé az úrigyerek haverodé, nem az enyém. Én honnan tudjam, mi történt? Úgy nézek ki, mint egy detektív? Ekkor észrevettem Jackie-t: a konyhából lépett ki egy tálca szendviccsel. Elkaptam a tekintetét, és küldtem neki egy szupersürgős testvéri S. O. S-jelzést. Odalökte a tálcát a legközelebb álló tinédzsernek, és már rohant is. Mami még igencsak lendületben volt („Nem kompatibilis, nézzenek oda, hát
mit képzelsz te magadról egyáltalán...”), de Jackie karon fogott, és lehalkított hangon megszólalt: – Figyeljetek ide, megígértem Concepta néninek, hogy odaviszem hozzá Francist, amint ideér, megőrül, ha tovább várakoztatjuk. Úgyhogy inkább menjünk. Ügyes húzás volt: Concepta néni igazából anyám nagynénje, és az egyetlen ember a láthatáron, aki le tudja győzni lélektani ketrecharcban. Mami szipákolt egyet, és kiengedte a karomat a homársatuból, de szúrós tekintete jelezte, hogy még nem végeztünk. Nagy levegőt vettünk Jackie-vel, és fejest ugrottunk a tömegbe. Vitán felül ez volt életem legbizarrabb estéje. Jackie körbeterelgetett a lakásban, és bemutatott az unokaöcséimnek, unokahúgaimnak, Kevin régi barátnőinek – Linda Dwyer könnyekre fakadt, és a méretes keblére vont –, a régi barátaim új családjának, meg a pincében lakó négy kínai diáknak, akik a falat támasztva, udvariasan szorongatták az érintetlen dobozos Guinnessüket, és iszonyú zavarban voltak. Látszott, hogy kínjukban megpróbálják úgy fölfogni a dolgot, hogy testközelből tanulmányozhatnak egy másfajta kultúrát. Valami „Gyantás” becenévre hallgató fickó öt hosszú percen át rázogatta a kezemet, miközben kedves emlékeit idézte azokból az időkből, amikor elkapták őket Kevinnel, mert képregényt loptak a boltban. Jackie Gavinje sután belebokszolt a karomba, és motyogott néhány szívből jövő szót. Carmel gyerekei csak bámultak rám a négy pár kék szemükkel, míg végül a harmadik – Donna, aki mindenki szerint halálosan mókás – éktelen, szaggatott zokogásban tört ki. És ez még a dolog könnyebbik része volt. Hiszen abban a szobában ott nyüzsgött mindenki a régi szép időkből: gyerekek, akikkel együtt verekedtünk, és együtt jártunk iskolába, nénik, akik a fenekemre csaptak, ha összesároztam a szép tiszta padlójukat, bácsik, akik pénzt nyomtak a kezembe, hogy szaladjak el a boltba, és vegyem meg a két szál cigarettájukat. És ezek a nénik-bácsik most az ifjú Francis Mackey-t látták maguk előtt, aki vadul rohangál az utcán, és felfüggesztik az iskolalátogatás alól, mert olyan nagy a szája, figyeljétek meg, úgy végzi, mint az apja. Én pedig azt láttam, hogy mintha nem is ők lennének, hanem valami Oscar-díjra hajtó sztársminkes alkotásai: az általam ismert, valódi ábrázatukra visszataszító módon rakódott rá a petyhüdt, lecsüngő arcbőr, a pocak, a kopaszság. Jackie odalökött eléjük, és neveket sutyorgott a fülembe. Hagytam, hadd higgye, hogy nem emlékszem rájuk. Zippy Hearne hátba vágott, és elmondta, hogy jövök neki egy ötössel, ugyanis végül sikerült átvetnie a lábát Maura Kellyn, igaz, ehhez feleségül kellett vennie. Linda Dwyer anyukája ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljam meg a különleges tojásos szendvicsét. Elkaptam egy-egy furcsa pillantást, de összességében látszott, hogy a Faithful Place úgy döntött, tárt karokkal fogad. Úgy tűnik, a hétvége folyamán egypárszor jó lapot hívtam, és ez elég is volt –
no meg egy kis gyász is mindig jól jön ebből a szempontból, és ha még botrányszagú is a haláleset, az már csak hab a tortán. Az egyik Harrison nővér, aki már Holly méretűre zsugorodott, de csodával határos módon még élt, megragadta a ruhám ujját, és lábujjhegyre állva, torkaszakadtából belesuttogta a fülembe, hogy nagyon jóképű férfi lett belőlem. Amikor végre sikerült lehámoznom magam mindenkiről, és elvonultam egy félreeső zugba egy jó hideg sörösdobozzal, úgy éreztem magam, mintha valami szürreális, gondosan megkoreografált pszichés vesszőfutáson lennék túl, amely arra hivatott, hogy végleg, visszafordíthatatlanul kizökkentsen a valóságból, és elvegye a tájékozódóképességemet. A falnak dőltem, a nyakamhoz szorítottam a sörösdobozt, és igyekeztem kerülni az emberek tekintetét. Közben a hangulatinga a jókedv irányába lendült ki, ahogy az a halottvirrasztásokon lenni szokott: az emberek belefáradtak a tömény fájdalomba, és muszáj volt szusszanniuk egyet, mielőtt folytatnák. Emelkedett a hangerő, újabb vendégek nyomultak be, és Kevin haverjai a közelemben harsány röhögésben törtek ki: – És amikor már indult a busz, értitek, Kev kihajolt a fenti ablakból egy ilyen forgalomterelő bójával a kezében, úgy tartotta, mint a megafont, és odaüvöltött a zsaruknak, hogy „TÉDRDE ZOD TÁBORNOK ELŐTT!” – Valaki félretolta a dohányzóasztalt, hogy helyet csináljon a kandalló előtt, valaki más pedig már rángatta föl Sallie Hearne-t, hogy kezdjen énekelni. Sallie kötelességtudóan tiltakozott egy kicsit, de miután belediktáltak pár csepp whiskyt, hogy megnedvesítse a torkát, már indult is a műsor: – Élt három bájos lányka Kimmage-ben –, majd a fél szoba visszhangozta, hogy: – Kimmage-ben, Kimmage-ben, Kimmageben... Gyerekkoromban minden bulin így indult a közös éneklés, már akkor is, amikor Rosie-val, Mandyvel és Gerrel az asztalok alatt bujkáltunk, hogy ne zavarjanak be minket valakinek a hátsó hálószobájába, ahol egymás hegyén-hátán alszanak a gyerekek. Most viszont Ger tök kopasz volt, borotválkozótükörnek is elment volna a feje. Körülnéztem a szobában, és arra gondoltam: Valaki itt van. Tudtam, hogy ezt biztos nem hagyná ki. Hiszen az baromi feltűnő lenne, márpedig az én emberem hidegvérű fickó, és remekül be tud olvadni a környezetébe. Valaki itt, ebben a szobában, aki issza a piánkat, nagykanállal méri a könnyfakasztó emlékeket, és vidáman együtt dalol Sallie-vel. Kev haverjai még mindig pukkadoztak a röhögéstől, egyik-
másik alig kapott levegőt. – ...Csak hát eltelt vagy tíz perc, mire magunkhoz tértünk, mert majd összehugyoztuk magunkat a röhögéstől, jól mondom? És csak akkor jutott eszünkbe, hogy annyira szedtük a lábunkat, hogy csak fölugrottunk az első buszra, amit megláttunk, és fingunk nem volt, hogy hova megy... – „És ha összekaptunk egy kicsit, nem / Győzhetett ott más, csak én...” – Még Mami is énekelt, akit Concepta néni meg a rémálomszerű barátnője, Assumpta fogott védelmezőn szendvicsbe a kanapén: kisírt szemmel nyomkodta az orrát, de azért magasra emelte a poharát, és igazi harcoshoz illően fölszegte az állát. Térdmagasságban szépen felöltöztetett, csokis kekszet szorongató kiskölykök falkája rohangált, és néha aggodalmasan körbepillantottak, hogy nem tűnt-e még föl valakinek, hogy rég ágyban lenne a helyük. Az volt az érzésem, hogy most már bármelyik pillanatban bebújhatnak az asztal alá... – Szóval leszállunk a buszról, és mintha valahol Rathminesban lennénk, a buli meg Crumlinban, úgyhogy esélyünk sincs odaérni. És akkor megszólal Kevin: „Srácok, péntek este van, és itt csupa egyetemista lakik, kell, hogy legyen buli valahol...” Egyre melegebb lett a szobában. Intenzív, sűrű, irgalmat nem ismerő illatok terjengtek: forralt whisky, füst, ünneplőparfüm és izzadság szaga alkotott sajátos elegyet. Sallie fölhúzta a szoknyáját, és két versszak között ellejtett néhány tánclépést a kandalló előtt: máig megmaradtak benne a mozdulatok. – „Néha a whiskytől elmegy az esze...” – Közben a haverok eljutottak a csattanóig – És a végén Kev fölment a legjobb csajhoz az egész buliban! – Kétrét görnyedve, nyerítve koccintottak a sörösdobozukkal Kevin réges-régi „góljára”. Minden titkos ügynök tudja, hogy a létező legnagyobb hülyeség azt képzelni, hogy oda tartozik, ahol éppen van, de az efféle bulik még jóval az előtt épültek be a lelkembe, hogy megtanultam volna ezt a leckét. Bekapcsolódtam az éneklésbe: – „Az esze, az esze, az esze...” –, majd amikor Sallie felém pillantott, biztatóan rákacsintottam, és egy kicsit megemeltem a sörömet. Sallie pislogott egyet-kettőt, majd sietve másfelé nézett, és fél ütemmel gyorsabban folytatta: – „De oly romantikus az élet vele, hát szeretem, ha esik, ha fúj...” Amennyire tudtam, mindig is elég jóban voltam az összes Hearne-nel. De nem törhettem sokáig a fejemet, hogy mi lehet a baj, mert fölbukkant a vállamnál Carmel. – Tudod mit? Ez annyira aranyos, én mondom neked! Ha meghalok, szeretném, ha engem is így búcsúztatnának el. Borral ízesített üdítőt, vagy valami ehhez hasonló borzalmat
tartott a kezében, az arcára pedig az álmatagságnak és az elszántságnak az a jellegzetes elegye ült ki, amely megfelelő mennyiségű itallal könnyen elérhető. – Ez a sok ember – mutatott körbe a poharával –, ez a sok ember mind szerette a mi Kevünket. És mondok neked valamit: megértem őket. Mert aranyos fiú volt a mi Kevinünk. Nagyon cuki volt. – Igen, mindig aranyos kiskölyök volt – mondtam. – És nagyon kedves felnőtt lett belőle, Francis. Bárcsak megismerhetted volna, mármint rendesen! A gyerekeim odavoltak érte. Vetett rám egy gyors pillantást, és már azt hittem, mond még valamit, de meggondolta magát. – Ez nem lep meg – mondtam. – Darren egyszer megszökött otthonról – de csak egyszer, tizennégy éves korában –, és én még csak nem is aggódtam, mert tudtam, hogy Kevinhez ment. Úgyhogy Darren most romokban hever. Azt mondja, az egész bagázsból egyedül Kevin nem volt bolond, úgyhogy most már semmi értelme ehhez a családhoz tartozni. Darren a társaság partvonala mentén őgyelgett, és nagy, fekete pulcsija ujjait tépkedve, igazán profi módon adta elő az emós borongást. Látszott, hogy annyira el van anyátlanodva, hogy még azt is elfelejtette, milyen ciki, hogy itt van. – Tizennyolc éves – mondtam –, és olyasmi történt vele, amibe bele lehet golyózni. Úgyhogy most átmenetileg nincs ki egészen a négy kereke. Ne hagyd, hogy fölizgasson. – Á, persze, tudom én, hogy csak föl van dúlva, de... – Carmel fölsóhajtott. – Tudod mit? Bizonyos fokig egyetértek vele. – És? Nálunk a bolondéria családi hagyomány, bébi. Darren is értékelni fogja, ha idősebb lesz. Megpróbáltam kipréselni belőle egy mosolyt, de ő csak az orrát dörgölte, és zaklatottan bámulta Darrent. – Szerinted én rossz ember vagyok, Francis? Hangosan felnevettem. – Te? Jézus Mária, Melly, dehogy! Igaz, egy ideje nem néztem a körmödre, de hacsak nem üzemeltetsz bordélyt abban a bűbájos ikerházban, szerintem abszolút rendben vagy. Mert én azért jártomban-keltemben találkoztam egy-két rossz emberrel, úgyhogy hidd el nekem: kilógnál abból a társaságból. – Ez most borzalmasan fog hangzani – mondta Carmel. Kétkedve hunyorgott a poharára, mint aki nem igazán érti, hogy került a kezébe. – Nem is kéne elmondanom, tudom, hogy nem kéne. De hát te a testvérem vagy, és erre valók a testvérek, nem igaz? – Dehogynem. Szóval, mit csínáltál? Ugye, nem kell letartóztassalak, ha elmondod? – Ugyan, menj már. Nem csináltam én semmit. Csak arról van szó, hogy mit gondoltam. És ne nevess ki, jó? – Álmomban sem jutna eszembe. Isten a tanúm.
Carmel gyanakvóan nézett rám, hogy nem szívatom-e, de aztán sóhajtott egyet, és óvatosan belekortyolt az italába, amelynek műbarackillata volt. – Irigy voltam rá – mondta. – Mármint Kevinre. Mindig is irigy voltam rá. Erre nem számítottam. Vártam. – És irigykedtem Jackie-re is. Sőt, annak idején még rád is. – Az volt a benyomásom, hogy mostanában elég jól érzed magad a bőrödben. Vagy tévedtem? – Nem, jaj, istenem, dehogy! Boldog vagyok én, nagyon jól alakult az életem. – Akkor mi okod az irigységre? – Nem erről van szó. Csak... Emlékszel Lenny Walkerre, Francis? Nagyon fiatal voltam, amikor jártam vele, még Trevor előtt? – Halványan rémlik. Az a kráterarcú? – Jaj, menj már! Szegény fiúnak bőrbetegsége volt, aknéja, de később elmúlt. De engem nem zavart, hogy milyen a bőre, örültem, hogy nekem is van fiúm. Égtem a vágytól, hogy elhozzam bemutatni, és lássátok mind, de hát tudod... – Igen, tudom – mondtam. Soha nem hoztunk el bemutatni senkit, még az olyan különleges alkalmakkor sem, amikor Papa állítólag dolgozott. Több eszünk volt annál, hogy bármit is készpénznek vegyünk. Carmel gyorsan körbepillantott, hogy nem hallgatózik-e valaki. – De aztán – folytatta – egy este kicsit csókolóztunk meg összebújtunk Lennyvel a Smith's Roadon, és hát Papa nem éppen akkor jött hazafelé a kocsmából! Elkapott minket, és rettentő zabos lett. Lekevert egyet Lennynek, és ráförmedt, hogy húzzon el, de nagyon gyorsan, aztán elkapta a karomat, és elkezdett pofozni. Elmondott mindennek, istenem, micsoda szavakat használt, inkább nem ismétlem el... És így vonszolt egészen hazáig. Aztán megmondta, hogy még egy ilyen kurválkodás, és bedug egy otthonba, ahol a rosszlányok laknak. Pedig isten úgy segéljen, Francis, a csókolózásnál tovább soha nem mentünk Lennyvel! Nem is tudtam volna, hogy kell! Látszott, hogy ennyi év után is fölkavarja az emlék: vérvörös foltok ütöttek ki az arcán. – De nekünk ezzel végünk volt. Utána, ha összefutottunk valahol, Lenny rám se nézett, annyira kínban volt. És hát nem is tudom érte hibáztatni. Shay barátnőihez, meg az enyémekhez Papa sokkal elismerőbben viszonyult, bár azzal sem segített sokat. Amikor még nyíltan együtt jártunk Rosie-val, mielőtt Matt Daly rájött, és vércseként lecsapott a lányára, ezt kellett hallgatnom: A kis Daly lány, mi? Hát ez nagyon derék, fiam. Egy igazi kis virágszál. Aztán jött a jó erős hátbavágás, majd a gonosz vigyor, amikor megfeszült az állkapcsom. És azok a dudák, magasságos úrjézus! Na halljam, megtapiztad már? – Ez nagyon gáz, Melly – mondtam. – Komolyan mondom. Embertelen gáz.
Carmel nagy levegőt vett, majd meglegyezte az arcát a kezével, és a vörös foltok kezdtek eltünedezni. – Te jó ég, hogy nézek ki, azt fogják hinni, hőhullámaim vannak... Nem mintha fülig szerelmes lettem volna Lennybe, alighanem hamarosan szakítottam volna vele, mert borzasztó rosszul csókolt. De utána egész máshogy éreztem magam a bőrömben. Te erre már nyilván nem emlékszel, de azelőtt nagyszájú kis vadmacska voltam, borzasztó sokat visszabeszéltem Maminak meg Papának, úgy bizony. De attól kezdve a saját árnyékomtól is féltem. Képzeld, Trevorral egy évig csak beszéltünk róla, hogy el kéne jegyeznünk egymást, mire végre megtettük. Pedig már összespórolta a pénzt a gyűrűre, meg minden, de én nem akartam, mert tudtam, hogy akkor végig kell csinálnunk az eljegyzési banzájt. Hogy egy szobában lesz a két család... Ez engem halálra rémített. – Nem hibáztatlak érte – mondtam. Egy pillanatra már-már megbántam, hogy annak idején nem voltam kedvesebb Trevor malacképű kisöccséhez... – És ugyanez a helyzet Shayjel. Mármint nem úgy, hogy fél, és Papa soha nem tiltotta el a lányoktól, vagy ilyesmi, de... – Carmel tekintete Shayre vándorolt, aki a konyhai ajtófélfát támasztotta sörrel a kezében, és jó közel hajolt Linda Dwyerhez. – Emlékszel, amikor elvesztette az eszméletét? Te úgy tizenhárom éves lehettél. – Nagyon igyekszem nem emlékezni rá – feleltem. Hát, az parádés volt! Papa be akart vinni egy ütést Maminak, hogy miért, azt már nem tudom fölidézni, és Shay elkapta a csuklóját. Márpedig Papa nem viselte jól, ha megkérdőjelezik a családfői tekintélyét, és ezt úgy kommunikálta Shay felé, hogy torkon ragadta, és jól odacsapta a fejét a falhoz. Shay kiterült, és talán egy percig heverhetett öntudatlanul a padlón, de akkor egy órának tűnt. Utána egész este keresztbe állt a szeme. Mami nem engedte, hogy kórházba vigyük: nem volt világos, hogy az orvosok, a szomszédok vagy mindkettő miatt, de tény, hogy hisztérikus rohamot váltott ki belőle a felvetés. Én akkor egész éjjel figyeltem az alvó Shayt, nyugtatgattam Kevint, hogy nem fog meghalni, és törtem a fejem, hogy mi a faszt csináljak, ha mégis meghal. – Utána más lett – mondta Carmel. – Megkeményedett. – Addig se volt valami édes pofa. – Tudom, hogy tik soha nem jöttetek ki egymással, de esküszöm, hogy Shayjel nem volt semmi baj. Néha nagyokat dumáltunk, és szuper jó tanuló volt... De az ájulása után kezdett magába fordulni. Sallie elérkezett a nagy fináléhoz – „Addig meg ellakhatunk anyámnál!” –, és a közönség üdvrivalgásban meg tapsviharban tört
ki. Gépiesen összeütöttük a tenyerünket mi is. Shay fölemelte a fejét, és körbepillantott a szobában. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha most szabadult volna a rákosztályról: szürkés színben játszott a bőre, és a szeme alatti mély karikák végtelen kimerültségről árulkodtak. Aztán ismét Linda Dwyerhez fordult, és tovább mosolygott a sztorin, amit Linda mesélt. – És mi köze ennek Kevinhez? – kérdeztem. Carmel nagyot sóhajtott, és finnyásan ivott egy keveset a műbaracklevéből. Megroggyant válla arról árulkodott, hogy közeleg a melankolikus fázis. – Az, hogy ezért irigykedtem rá. Rá meg Jackie-re... pedig tudom én, hogy nekik sem volt jó. De ilyesmi velük már nem történt. Nem érte őket olyan trauma, amitől ne lettek volna többé önmaguk. Erről gondoskodtunk. Shay meg én. – És én is. Ezen elgondolkodott. – Igen – ismerte el végül. – Te is. De azért rád is próbáltunk vigyázni – igen, tényleg, Francis! Mindig is úgy gondoltam, hogy te is rendben vagy. Legalábbis volt merszed elmenni. És Jackie-től mindig azt hallottuk, hogy remekül boldogulsz... Gondoltam, ez azt jelenti, hogy kiszabadultál innen, mielőtt végképp az agyadra ment volna ez az egész. – Nem sokon múlt – mondtam. – De nem nyertél. – Ezt csak most tudtam meg, amikor a kocsmában elmondtad. Mi megtettük, ami tőlünk telt, Francis. Rámosolyogtam. Aggodalmas kis barázdák kusza szövevénye volt a homloka. Nem csoda, hiszen egy életen át idegeskedhetett, hogy lőtávolon belül mindenki jól van-e. – Tudom, szívem. Ennél többet senki sem tudott volna tenni. – És most már érted, miért irigykedtem Kevinre, ugye? Azért, mert ő meg Jackie még mindig nagyon jól érti a módját, hogy boldog legyen. Úgy, ahogy én is értettem a módját még kislánykoromban. Persze, nem kívántam, hogy Kevinnel valami rossz dolog történjen, isten őrizz, egyszerűen csak ránéztem, és arra gondoltam, hogy bárcsak én is olyan lehetnék, mint ő. – Nem hiszem, hogy ettől rossz ember lennél, Melly – feleltem. – Hiszen nem mondhatnánk, hogy kitöltötted a mérgedet Kevinen. Soha életedben nem ártottál neki, viszont mindig megtetted, ami tőled telt, hogy ne essen baja. Jó testvére voltál. – Ez akkor is bűn – mondta Carmel. Gyászos arccal bámulta a szobát, és egy egész picit imbolygott masszív cipősarkán. – Az irigység bűn. Ha csak gondolatban követed el, már akkor is bűn, ezt biztos te is tudod. „Áldásodat kérem, atyám, mert vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással...” De hát most már hogy gyónjam meg, miután meghalt? Egész életemben szégyellni fogom. Átkaroltam, és gyorsan megszorítottam a vállát. Puha volt, mint a lottyadt gyümölcs, és biztonságot adó. – Figyelj rám, bébi. Garantálom neked, hogy nem jutsz a pokolra azért, mert egy kicsit
irigykedtél a testvéredre. Inkább fordítva lesz: pluszpontokat kapsz Istentől, amiért olyan keményen küzdöttél az irigységed ellen. Oké? – Biztos igazad van – mondta Carmel automatikusan – látszott, hogy hosszú évek óta próbál Trevor kedvében járni –, de nem túl nagy meggyőződéssel. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, hogy valami homályos, megfoghatatlan módon csalódást okoztam neki. Aztán hirtelen kiegyenesedett, és már el is feledkezett rólam: – Te jóságos isten, az egy sörösdoboz Louise kezében? Louise! Azonnal gyere ide! Louise-nak kimeredt a szeme, és villámgyorsan eltűnt a tömegben. Carmel üldözőbe vette. A falnak dőltem, és nem mozdultam el a sarokból. Megint mozgásba lendült a szoba. Az „Istenes” becenévre hallgató Tommy Murphy rázendített Pete St. John dalára, a régi Dublin dicséretét zengő Rare Old Timesra. Az egykor tőzegfüst- és mézízű, whiskyben érlelt hangja az évek során érdesebb lett, de még mindig félbemaradt a társalgás a mondat közepén, ha dalra fakadt. A nők poharukat megemelve, vállt vállnak vetve dőltek jobbra-balra, a gyerekek a szüleik lábába csimpaszkodva, hüvelykujjukat a szájukba dugva hallgatták. Még Kevin cimborái is suttogóra fogták a sztorizgatást. Istenes Tommy lehunyt szemmel, hátravetett fejjel énekelt: – „Dalokon nőttem fel, sok hőstörténeten, s én is e dicső várost, a régi Dublint éltetem...” Az ablakkeretnek támaszkodó Nora Daly láttán kis híján megállt a szívem. Mintha Rosie árnyéka lett volna a sötét hajával, a szomorú szemével: mozdulatlan, mégis elérhetetlen árnyalak. Sietve elfordítottam a fejem, és ekkor vettem észre Mrs. Cullent, Mandy anyját. A jézusos-kevines szentélynél folytatott elmélyült társalgást Veronica Crottyval, aki változatlanul úgy nézett ki, mint aki egész évben köhécsel. Mrs. Cullennel tinédzserként jól kijöttem: szeretett nevetni, és én mindig meg tudtam nevettetni. Most viszont, amikor elkaptam a tekintetét, és rámosolyogtam, úgy összerezzent, mintha megmarta volna valami: megragadta Veronica könyökét, suttogott a fülébe ezerrel, és közben néha lopva rám pillantott. Cullenéknek soha nem volt kenyerük a finomkodás. Ekkortájt kezdett szöget ütni a fejembe, hogy hozzájuk vajon miért nem vitt oda Jackie, amikor megérkeztem. Des Nolan keresésére indultam. Ő Julie Nolan fivére volt, és annak idején szintén a haverom, de valahogy őt sem ejtettük útba a Jackie-féle korteskörút során. Amikor Des meglátott, az arcára kiülő kifejezést fenomenálisnak találtam volna, ha kacarászós kedvemben vagyok. Motyogott valamit, a sörösdobozára bökött, amely nem látszott üresnek, és egy robinzonáddal a konyha felé indult. Jackie-re az egyik sarokban találtam rá, ahol éppen Bertie bácsikánk duruzsolt a fülébe. Elgyötört arcot vágva jeleztem, hogy
már nem bírom sokáig, majd kiszabadítottam a húgomat Bertie bácsi izzadt markából, betereltem a hálószobába, és becsuktam magunk mögött az ajtót. Újabban barackszínű volt a szoba, és minden szabad felületet elleptek a kis porcelánbigyók, ami az előrelátás bizonyos fokú hiányát jelezte Mami részéről. Köhögés elleni szirup meg valami erősebb orvosi cucc szaga terjengett a levegőben. Jackie lerogyott az ágyra. – Te jó ég – nyögött fel, miközben buzgón legyezgette magát, és nagyot fújt. – Ezer köszönet. Tudom, hogy csúnya dolog megjegyzéseket tenni másokra, de Bertie bácsit a bába mosdatta meg utoljára? – Jackie – szóltam rá. – Mi folyik itt? – Mármint hogy értve? – A társaság fele nem áll szóba velem, sőt még csak rám se néznek, de ha azt hiszik, hogy nem látom őket, akkor bőven van mondanivalójuk. Mi a sztori? Jackie-nek sikerült egyszerre ártatlan és sunyi képet vágnia: olyan volt, mint a gyerek, aki fülig csokis, de tagad ezerrel. – Hát, elég sokáig voltál távol. Több mint húsz éve nem láttak. És emiatt egy kicsit kínban vannak. – A tökömet. Azért van, mert zsaru lettem? – Á, nem. Illetve talán egy kicsit azért is, de... nem hagynád ezt a fenébe, Francis? Nem gondolod, hogy paranoiás vagy? – Tudnom kell, mi ez az egész, Jackie – mondtam. – Komolyan beszélek. Ne szórakozz velem, ez nem vicc. – Jaj, ne feszüljön már rajtad annyira a gatya! Nem egy nyomorult gyanúsítottal beszélsz! – Megrázta a kezében tartott almaboros dobozt. – Mit gondolsz, van még ebből? Odalöktem neki a szinte érintetlen Guinnessemet. – Akkor halljam. Jackie nagyot sóhajtott, és egyik kezéből a másikba rakosgatta a sörösdobozt. – Hát, tudod, milyen a Faithful Place. Ha valami botrányt szimatolnak... – Lecsapnak rá, mint a keselyűk. És hogy lettem pont én a konyhafőnök ajánlata? Jackie feszengve vállat vont. – Rosie-t azon az éjszakán ölték meg, amikor elmentél. Most meg Kevin másfél nappal az után halt meg, hogy visszajöttél. És Dalyéknek a lelkére kötötted, hogy ne forduljanak a rendőrséghez. Úgyhogy egyesek... Nem fejezte be a mondatot. – Mondd, hogy csak szívatsz, Jackie. Mondd, hogy nem is igaz, hogy a Faithful Place szerint én öltem meg Rosie-t és Kevint! – Nem az egész utca gondolja ezt. Csak egyesek. De szerintem – Francis, figyelj rám! –, szerintem ők maguk sem hiszik el. Csak azért mondják, mert így zaftosabb a sztori – tudod, hogy olyan sokáig távol voltál, meg zsaru vagy, meg minden. Ne is törődj velük. Csak egy kis drámára vágynak, ennyi az egész. Rádöbbentem, hogy még mindig a kezemben van Jackie üres
almaboros doboza, és ronggyá gyűrtem. Ezt Bajnoktól vártam volna, meg a gyilkossági csoport többi szívtiprójától, sőt talán még egyik-másik titkos ügynöktől is. De nem a saját utcámtól. Jackie idegesen meredt rám. – Érted, mire gondolok? Meg aztán ott van az is, hogy aki még bánthatta Rosie-t, az mind idevalósi, és az emberek nem szívesen gondolják... – Én is idevalósi vagyok – mondtam. Csönd lett. Jackie tétován kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a karomat, de elrántottam. Félhomályosnak, fenyegetőnek hatott a szoba, a sarkokban túl sűrűn hevertek egymás hegyén-hátán az árnyak. Kint, a nappaliban érdes hangok csatlakoztak Istenes Tommy-hoz: „Megkeserít a szép kor, nem tiszta a fejem / A nedűtől, s Dublinban nem a régi semmi sem...” – A szemedbe mondták, hogy ezzel vádolnak, és te beengedted őket a házba? – Ne legyél már hülyébb, mint amilyen vagy! – csattant föl Jackie. – Nekem senki nem szólt egy szót se, azt hiszed, mernének? Szét is loccsantanám a fejüket. Csak célozgatnak. Mrs. Nolan azt mondta Carmelnek, hogy ha történik valami, te mindig itt vagy, Sallie Hearne pedig azt mondta Maminak, hogy mindig is hirtelen haragú voltál, és emlékszik-e, amikor orrba verted Zippyt... – Mert csesztette Kevint. Ezért vertem orrba Zippyt, a kurva életbe, és lehettünk vagy tízévesek! – Tudom. Ne is törődj velük, Francis. Ne tedd meg nekik ezt a szívességet. Idióták. Azt hinné az ember, hogy jut nekik dráma bőven e nélkül is, de ezeknek sosem elég. Ez a Faithful Place, tudod jól. – Igen – mondtam. – A Faithful Place. – Odakint egyre hangosabban szállt az ének: egyre többen kapcsolódtak be, és valaki második szólamot is szolgáltatott a refrénhez: „Megy a vidám körtánc, bár gyérül már a fény, s régi idők Dublinjára emlékezem én...” A falnak dőltem, és megdörzsöltem az arcomat. Jackie rám sandított, és közben itta a Guinnessemet. Végül bizonytalanul azt kérdezte: – Akkor visszamegyünk? – Kérdezted Kevintől, hogy miről akart beszélni velem? Megnyúlt a képe. – Jaj, Francis, ne haragudj. Megkérdeztem volna, de mivel azt mondtad... – Tudom, mit mondtam. – Tehát végül nem tudott elérni? – Nem – feleltem. – Nem tudott. Újabb rövid szünet. – Ne haragudj, Francis – ismételte aztán Jackie. – Nem a te hibád. – Keresni fognak minket. – Tudom. Adj még egy percet, és utána kimegyünk. Jackie odanyújtotta nekem a sörösdobozt. – Ez lófasz –
mondtam. – Ide valami komolyabb cucc kell. Az ablakpárkány alatt volt egy kilazult padlódeszka: annak idején oda dugtuk el Shayjel a ciginket Kevin elől, és hát persze, hogy felfedezte magának Papa is. Előkaptam a félig teli kétdecis vodkásüveget, meghúztam, majd odanyújtottam Jackie-nek. – Jézusom – mondta, és tényleg riadt képet vágott. – Persze, miért ne. – Kivette a kezemből az üveget, úrinő módjára aprót kortyolt belőle, majd megnyomkodta a rúzsát. – Jól van – mondtam, ittam még egy jó nagy kortyot, majd visszadugtam a flaskát a rejtekhelyre. – Akkor nézzünk farkasszemet a lincselő csőcselékkel. Ekkor történt, hogy radikálisan megváltoztak a kintről jövő hangeffektusok. Az éneklés hirtelen abbamaradt, majd a következő másodpercben a zsibongás is elült. Halkan, de indulatosan fölcsattant egy férfihang, majd nagyot csattant a falon egy szék, és rázendített Mami is: a hangja valahol félúton volt a halottakért jajgató szellemasszony, a banshee sikolya és az autóriasztó vijjogása között. Papa úgy nézett farkasszemet Matt Dalyvel a nappali közepén, hogy szinte összeért az álluk. Mami levendulaszínű toalettjének felsőrészét beterítette valami folyadék, és még mindig mondta a magáét. („Tudtam, te szarházi, tudtam, ez az egy este, csak ennyit kértem tőled...”) A többiek mind elhátráltak, hogy ne gátolják a dráma kibontakozását. Elkaptam a szoba másik felében álló Shay tekintetét, azonnal egymásra talált a szemünk, mint két mágnes, és két könyökkel utat törtünk magunknak a bámészkodók között. – Ülj le – mondta Matt Daly. – Papa – érintettem meg apám vállát. Észre se vette, hogy ott vagyok. Azt mondta Matt Dalynek: – Ne parancsolgass nekem a saját házamban! Shay is megszólalt a túloldalon: – Papa... – Ülj le – ismételte halkan, ridegen Matt Daly. – Jelenetet rendeztél. Papa előrelendült. Az igazán hasznos tudás soha nem kopik meg ugyanolyan gyorsan vetettem rá magam, mint Shay, a kezem mindmáig pontosan tudta, hol kell megmarkolni, és felkészülten vártam azt a pillanatot is, amikor feladta a harcot, és megroggyant a térde. Skarlátvörösre festette az arcomat a színtiszta, perzselő szégyen, egészen a hajam vonaláig. – Vigyétek innen! – köpte a szavakat Mami. Karattyoló asszonyok kis csoportja fogta közre, és valaki törölgetni kezdte a ruháját papírzsepivel, de olyan dühös volt, hogy észre se vette. – Menj, menj, tűnj el innen, te, irány az árok, ott a helyed, nem is kellett volna kihúzzalak onnan, a tulajdon fiad virrasztásán, te rohadék, hát nem ismersz te se Istent... – Ribanc! – üvöltött hátra Papa a válla fölött, miközben ügyesen kitáncoltunk vele az ajtón. – Rohadj meg, te büdös kurva! – Hátul visszük ki – mondta nyersen Shay. – Elöl hadd
menjenek ki Dalyék. – Baszódjon meg Matt Daly – mondta a lépcsőn lefelé menet Papa –, és baszódjon meg Tessie Daly is! És baszódjatok meg tik is! Hármótok közül csak Kevin ért többet egy darab szarnál. Shayből kiszakadt egy rekedtes, kurta, elharapott kacaj. Veszélyesen kimerültnek látszott. – Ebben alighanem igazad van. – Ő volt a legjobb fiú az egész bagázsból – mondta Papa. – Ő volt az én kis kedvencem. – Sírva fakadt. – Úgyis tudni akartad, hogy van mostanában – mondta Shay. Az apánk tarkója mögött rám villanó szeme szinte lángolt, mint a Bunsen-égő. – Hát, most megnézheted. Jó szórakozást. – Azzal ügyesen kinyitotta a lábával a hátsó ajtót, kilökte Papát a lépcsőre, és elindult fölfelé. Papa maradt ott, ahova ledobtuk. Keservesen zokogott, miközben hébe-hóba benyögött valamit, hogy milyen kegyetlen az élet, és határtalanul élvezte a helyzetet. A falnak dőltem, és rágyújtottam. A ki tudja, honnan jövő halvány, narancsszínű fény idegesítő, Tim Burton horrorfilmjeit idéző külsőt kölcsönzött a kertnek. A hajdani vécét rejtő bódé még mindig állt, bár időközben eltűnt belőle pár deszka, és lehetetlen szögben megdőlt. A hátam mögött csapódott a folyosóajtó: Dalyék hazamentek. Egy idő után lejárt Papa figyelmi szakasza, amíg egy dologra képes koncentrálni, vagy csak fázott a segge. Mindenesetre abbahagyta az áriázást, majd megtörölte az orrát az inge ujjával, fészkelődött egy kicsit a lépcsőn, hogy kényelmesebben üljön, és közben rángott az arcizma. – Adj egy cigit. – Szépen kérd. – Az apád vagyok, és azt mondtam, adj egy cigit! – Miért is ne – mondtam, és odanyújtottam neki egy szálat. – Nemes célra mindig szívesen adakozom. És a te tüdőrákod igazán nemes cél. – Mindig is egy arrogáns kis pöcs voltál – mondta apám, miközben elvette a cigarettát. – Le kellett volna rugdosnom anyádat a lépcsőn, amikor megmondta, hogy kezd felfúvódni. – És valószínűleg meg is tetted. – A lófaszt tettem meg. Soha nem emeltem kezet rátok, csak ha megérdemeltétek. Nem tudott rágyújtani, annyira remegett a keze. Leültem mellé a lépcsőre, és kivettem a kezéből az öngyújtót. Áporodott nikotinszag és állott Guinness bűze áradt belőle, megfejelve némi pikáns ginszaggal. Még most is jeges rémület járta át a közelségétől minden idegszálamat. A fejünk fölötti ablakon kiszűrődtek a szórványosan újra beinduló, suta társalgás hangjai. – Mi baja a gerincednek? – kérdeztem. Papa kifújt egy teli tüdőre való füstöt. – Semmi közöd hozzá. – Csak bájcsevegni próbálok. – Nem voltál te soha az a bájcsevegős fajta. Nem vagyok hülye. Ne bánj úgy velem, mintha az lennék.
– Soha nem gondoltam, hogy hülye vagy – mondtam, és ezt komolyan is gondoltam. Ha kicsit több időt szánt volna tanulásra, és kevesebbet az alkoholizmusa csiszolására, nem lett volna sikertelen versenyző. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor a második világháborúról tanultunk az iskolában. A tanárunk egy homokos hajlamait elfojtó, zsémbes kis mocsárlakó volt, aki úgy gondolta, hogy ezek a hülye belvárosi kölykök úgyse fognának föl ilyen bonyolult dolgokat, így aztán nem is erőlködött. És akkor apám, aki azon a héten véletlenül józan volt, leült velem, ceruzával ábrákat rajzolt a konyhaasztalon az abroszra, elővette Kevin ólomkatonáit, és olyan világosan, színesen előadta nekem az egészet, hogy ma is emlékszem minden apró részletre, mintha filmen láttam volna. Apám tragédiáját részben mindig is az jelentette, hogy mivel nem hülye, fölfogta, milyen alaposan, mindenre kiterjedően elcseszte az életét. Sokkal jobb lett volna neki, ha buta, mint a tök. – Mit érdekel téged az én gerincem? – Csak a kíváncsiság hajt. Meg aztán ha egyszer majd be kell szállnom az öregotthon költségeibe, arról jó lenne előre tudni. – Nem kértem én tőled semmit. És nem megyek semmiféle otthonba. Akkor inkább főbe lövöm magam. – Azt jól teszed. Ne halogasd túl sokáig. – Nem szerzem meg nektek ezt az örömöt. Megint slukkolt egy nagyot, és nézte a szájából gomolygó füstszalagokat. – Mi volt ez az egész odafönt? – kérdeztem. – Ez-az. Férfidolog. – Az mit jelent? Matt Daly elhajtotta a marháidat? – Nem kellett volna betennie a lábát a házamba. Pláne ma este. A szél a kertekben szaglászott, és nekifeszítette a vállát a régi budik falának. Egy másodperc törtrészéig láttam magam előtt Kevint, ott hevert a sötétben vérvörösen, falfehéren, összetörve, pontosan úgy, mint előző este, négy kerttel arrébb. De nem lettem dühös, csak úgy éreztem magam, mintha százharminc kilót nyomnék. Mintha ott kéne ülnöm reggelig, mert esélytelen, hogy magamtól fölálljak arról a lépcsőről. Papa egy idő után megszólalt: – Emlékszel arra a viharra? Talán ötéves lehettél, vagy hat, nem tudom. Kihoztalak a házból kettőtöket. Anyád dührohamot kapott. – Igen – mondtam. – Emlékszem. – Az a fajta nyári este volt, amikor mintha kuktában főne az ember: senki nem kap levegőt, és dühödt marakodások robbannak ki a semmiből. Amikor először zengett az ég, Papa harsányan, megkönnyebbülten felnevetett. Az egyik kezével fölnyalábolta Shayt, a másikkal engem, és leszaladt velünk a lépcsőn, miközben Mami bőszen sikítozott a hátunk mögött. Papa fölemelt minket, hogy lássuk a kémények fölött a villámot, és elmagyarázta nekünk, hogy ne féljünk, ha dörög az ég, mert csak a villám melegíti föl robbanásszerűen a levegőt, és ne féljük Mamitól sem, aki kihajolt az ablakon, és egyre fülsértőbben
visított. Amikor végül átmosott minket a lezúduló esőfüggöny, Papa hátravetette a fejét, fölnézett a lilásszürke égboltra, és forgott velünk körbe-körbe az üres utcán, mi meg vadul, visongva kacagtunk Shayjel, nagy, meleg esőcseppek loccsantak szét az arcunkon, szikrázott a hajunk a levegőben vibráló elektromosságtól, és az égzengés megreszkettette a földet, és a moraja átjárta Papa csontjait, majd a miénket is. – Az egy jó vihar volt – mondta most Papa. – És egy szép este. – Emlékszem a szagára – mondtam. – Meg az ízére. – Igen. – Még egy pici pöfékelésre futotta a cigarettájából, aztán a pocsolyába dobta a csikket. – Megmondom neked, mit szerettem volna csinálni azon az estén. Legszívesebben fogtalak volna tikteket, és elmentem volna veletek. Föl a hegyekbe, hogy ott éljünk. Loptam volna valahol egy sátrat meg egy puskát, és azt ettük volna, amit lövünk magunknak. Ott nem zsémbelnek velünk az asszonyok, nem mondja senki, hogy nem vagyunk elég jók, nem nyomja el senki a munkásembert. És derék kis fickók voltatok Kevinnel, szép, erős gyerekek, képesek lettetek volna bármire. Szerintem nagyon jól elboldogultunk volna. – Shay volt a másik, nem Kevin – mondtam. – Dehogynem. Te voltál meg Kevin. – Nem. Ha olyan kicsi voltam, hogy fél kézzel föl tudtál kapni, akkor Kevin még csecsemő volt. Ha ugyan megszületett már. Papa ezt átrágta egy kicsit. – Elmész a picsába – mondta végül. – Tudod, mi volt ez? Az egyik legszebb emlékem a halott fiamról. Miért vagy ilyen kis hülye fasz, hogy ezt is elveszed tőlem? – Azért nincsenek Kevinről valódi emlékeid – feleltem –, mert mire megszületett, gyakorlatilag krumplipüré állagú volt az agyad. Ha el szeretnéd magyarázni, hogy ez pontosan miért az én hibám, csupa fül vagyok. Vett egy nagy levegőt, készült, hogy bemosson nekem, amekkorát csak tud, de ettől olyan köhögőroham jött rá, hogy kis híján lerázta a lépcsőről. És ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy mindkettőnktől rosszul vagyok. Tíz perce egyfolytában azt próbáltam kiprovokálni, hogy pofán verjen: ennyi időbe telt, mire fölfogtam, hogy olyan emberrel kötözködök, akivel nem vagyunk egy súlycsoportban. Belém nyilallt a felismerés, hogy ha eltöltök még három percet ennek a háznak a közelében, végképp elvesztem az eszemet. – Nesze – mondtam, és adtam neki még egy cigarettát. Papa még mindig nem tudott megszólalni, de azért elvette a remegő kezével. – Egészségedre – mondtam neki, és otthagytam.
Fönt Istenes Tommy újból dalra fakadt. Az este eljutott abba a fázisba, amikor az emberek már töményet isznak Guinness helyett, és már a britekkel vívjuk hősi harcunkat. – „Nincs dudaszó, és a harci dob sem pereg nagy hangosan, de a Liffey ködös partjain egyre csak zúg a nagyharang...” Shay eltűnt, és Linda Dwyer is. Carmel a kanapé karfájára dőlve dudorászott. Egyik karjával a félig alvó Donnát ölelte át, a másik Mami vállán pihent. Halkan a fülébe súgtam: – Papa kint van hátul. Valakinek előbb-utóbb meg kéne néznie. Nekem indulnom kell. – Carmel riadtan felém kapta a fejét, de én a számra tettem az ujjamat, és Mami felé intettem a fejemmel. – Csitt. Hamarosan találkozunk. Megígérem. Elmentem, mielőtt bárkinek valami közlendője akadt volna. Sötét volt az utca, csak Dalyéknél meg a szőrmók diákoknál égett egy-egy villany. Mindenki más aludt, vagy nálunk volt. A nappalink fényárban úszó ablakából Istenes Tommy hangja áradt halkan, időtlenül: „Bánat dúlta a szívemet, ahogy jöttem a völgyön át, / Hisz odalettek mind a hősök, kiket a szemem többé nem lát...” Egészen az utca végéig követett az éneke. Sőt, mintha még akkor is hallottam volna, amikor már a Smith's Roadon lépkedtem. – Az elhaladó autók zúgása sem tudta egészen elnyomni azt, ahogy dalba öntötte a bánatát. 13. fejezet Beültem a kocsimba, és Dalkey felé vettem az irányt. Sötét és hátborzongatóan csöndes volt az utca ezen a kései órán, mindenki bebújt már a jó meleg, sűrű szövésű paplan alá. Leparkoltam egy illedelmes külsejű fa alatt, és elüldögéltem egy darabig a kocsiban. Holly szobájának ablakát néztem, és eszembe jutottak a régi idők, amikor későn jöttem haza a munkából, és a ház kocsibejáróján állítottam le a kocsit, mert ide tartoztam, majd hang nélkül elfordítottam a kulcsot a zárban. Olivia mindig kint hagyott nekem valamit a reggelizőasztalon: fantáziadús szendvicseket, kis levélkéket meg Holly aznapi rajzait. Miközben az asztalnál ülve szendvicset eszegettem, és a rajzokat nézegettem a konyhaablakon beszűrődő fényben, a csönd vastag leple alól kiszökdöstek a ház halk neszei: a hűtő zúgása, az ereszt tépázó, süvöltő szél, a lányok szuszogása. Aztán írtam Hollynak egy kis levelet, hogy gyakorolja az olvasást („SZIA HOLLY, EZ A TIGRIS NAGYON, NAGYON JÓ! MA RAJZOLSZ NEKEM EGY MACIT? SOK SZERETETTEL APU”), és az ágyam felé menet adtam neki jó éjt puszit. Holly hanyatt fekve, kezét-lábát szétvetve alszik, hogy a lehető legnagyobb felületet foglalja el, Liv pedig, legalábbis akkoriban, mindig összegömbölyödött, hogy nekem is jusson hely. Amikor bebújtam az ágyba, morgott valamit, hozzám nyomta a hátát, és a kezem után tapogatózott, mert azt akarta, hogy karoljam át.
Olivia mobiljával kezdtem, hogy ne ébresszem föl Hollyt. Miután háromszor egymás után a hangpostája jelentkezett, folytattam a vezetékessel. Már az első csörgésre felvette. – Mi van, Frank? – Meghalt az öcsém – feleltem. Csönd. – Az öcsém, Kevin. Ma délelőtt holtan találták. Fölkapcsolta az éjjeli lámpáját. – Istenem, Frank! Annyira sajnálom. De hát mi a fene...? Hogyan...? – Itt vagyok a ház előtt – mondtam. – Beengednél? Csönd. – Nem tudom, hova mehettem volna, Liv. Halk sóhaj, vagy talán csak sima levegővétel. – Egy pillanat. – Letette. Mozgott az árnyéka a hálószoba függönye mögött. Ruhaujjakba bújtatta a két karját, majd a hajába túrt. Viseltes, fehér pongyolában jött ajtót nyitni. Alul kilógott a kék dzsörzé hálóinge, ami feltehetően azt jelentette, hogy legalább nem a Dermó-Germóval töltött mámorító pásztorórát szakítottam félbe. A szája elé tette az ujját, és sikerült villámgyorsan beterelnie a konyhába anélkül, hogy hozzám ért volna. – Mi történt? – Van az utcánk végén egy elhagyatott ház. Az, ahol megtaláltuk Rosie-t. – Olivia odahúzott egy magas, támla nélküli széket, és összekulcsolta a kezét a bárpulton, de én képtelen voltam leülni. Gyors léptekkel járkáltam föl-alá, nem tudtam, hogy állíthatnám le magam. – Ma délelőtt megtalálták ott Kevint a hátsó kertben. Kiesett az egyik emeleti ablakból. Nyakát törte. Láttam, hogy Olivia nagyot nyel. Négy éve nem láttam kibontva a haját – csak lefekvéskor engedi le –, és ettől újabb villámgyors, fájdalmas hasba rúgás érte a valóságérzékemet. – Harminchat éves volt, Liv. Vagy öt-hat lánnyal kavart egyszerre, mert még nem akart megállapodni. Látni akarta a Nagykorallzátonyt. – Jóságos isten, Frank. De hát... hogyan...? – Kiesett, kiugrott, vagy valaki kilökte, lehet választani. Nem tudom, mit keresett egyáltalán abban a házban, arról nem is beszélve, hogy mitől esett ki. Nem tudom, mit csináljak, Liv. Egyszerűen nem tudom, mit csináljak. – Kell csinálnod bármit is? Nyomozás folyik az ügyben? Elnevettem magam. – Nyomozás, az folyik. De még mennyire! A gyilkosságiak kapták meg az ügyet – nem azért, mert bármi is gyilkosságra utalna, hanem azért, mert ugyanott halt meg, ahol Rosie-t megtaláltuk, és majdnem ugyanakkor. Úgyhogy most Bajnoké az ügy. Olivia arckifejezése még elzárkózóbb lett. Ismeri Bajnokot, és nem kedveli különösebben, vagy az is lehet, hogy engem nem
kedvel, amikor Bajnok közelében vagyok. – És te ennek örülsz? – érdeklődött udvariasan. – Nem. Azaz nem tudom. Először azt gondoltam, nem baj, lehetne sokkal rosszabb is. Tudom, hogy Bajnok baromi idegesítő alak, Liv, de soha nem adja fel, és a Rosie-ügyben pontosan erre van szükség. Hiszen az az ügy már úgy kihűlt, hogy befagy tőle az ember segge lyuka, és tíz nyomozóból kilenc hagyná a francba. Mire kettőt pislognál, besuvasztanák a pince legeldugottabb zugába, hogy ráállhassanak valami másra, ahol még némi sanszuk is van. Bajnok viszont nem akarta ejteni az ügyet, és úgy gondoltam, hogy ez jó. – De most...? – Most... Most az van, hogy az a faszi egy igazi pitbull, Liv. Közel sem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát, de ha valamire egyszer ráharap, azt az istennek se engedi el, még akkor sem, ha a bot rossz vége van a szájában. És most... Közben abbahagytam a járkálást. A mosogatónak dőltem, két kézzel megdörzsöltem az arcomat, és tátott szájjal kifújtam a levegőt az ujjaim között. Kezdtek beindulni az ökotudatos égők, vakítóan fehér, halkan zümmögő, vészjósló hely lett a konyha. – Azt fogják mondani, hogy Kevin ölte meg Rosie-t, Liv. Láttam Bajnok arcát. Nem mondta ki, de így gondolja. Azt fogják mondani, hogy Kev ölte meg Rosie-t, és amikor úgy érezte, hogy a nyomában vagyunk, magát is kinyírta. Olivia a szája elé kapta az ujjai hegyét. – Istenem, de hát miért? Miből gondolják, hogy... Miért? – Rosie hagyott egy levelet – vagyis felet. A másik felét Kevinnél találták meg, amikor már halott volt. Odatehette az is, aki kilökte az ablakon, de Bajnok nem így gondolja. Hanem úgy, hogy van egy kézenfekvő magyarázata meg egy helyes kis dupla megoldása, úgyhogy ügy lezárva, kihallgatásra, házkutatási parancsra, tárgyalásra, meg efféle fölösleges cikomyákra semmi szükség. Miért is bonyolítanánk a saját életünket? – Ellöktem magam a mosogatótól, és megint járkálni kezdtem. – Bajnok gyilkossági nyomozó, és a gyilkossági csoport kretének gyülekezete. Csak azt látják, ami ott sorakozik szép, egyenes vonalban az orruk előtt. Ha azt kéred tőlük, hogy nézzenek akár egy centivel is a vonal mögé, csak egyszer ebben a búbánatos életben, akkor meg vannak lőve. Titkos ügynökként fél napig se húznák ki élve. Olivia végighúzta az ujjait az egyik hosszú, hamvasszőke hajfürtjén, és nézte, ahogy megfeszül. – Gondolom, sokszor a legegyszerűbb magyarázat a helyes – mondta. – Igen. Valóban. És ez nagyszerű. Biztos vagyok benne, hogy így van, Liv, de ez most abszolút tévút. Ebben az esetben a kézenfekvő megoldás nem ér egy rakás szart se. Olivia egy pillanatig hallgatott, és én arra gondoltam, vajon kapiskálja-e már, hogy ki lehetett a kézenfekvő megoldás Kev
halálugrása előtt. Aztán nagyon óvatosan megszólalt: – Régóta nem láttad már Kevint. Száz százalékig biztos vagy benne, hogy...? – Igen, igen, igen. Abszolút biztos vagyok benne. Vele töltöttem az utolsó másfél napját. Ugyanaz a fickó volt, mint gyerekkorunkban. Jobb volt a sérója, és minden irányban nőtt pár centit, de ugyanolyan volt, mint akkor. Eltéveszthetetlenül. Tudok minden fontos dolgot, amit tudni lehet róla, így tudom azt is, hogy nem volt gyilkos, és nem voltak szuicid hajlamai. – És megpróbáltad elmondani ezt Bajnoknak is? – Hát persze, hogy megpróbáltam. De mintha a falnak beszéltem volna. Nem ezt akarta hallani, ezért nem hallotta meg. – És a főnökével nem beszélhetnél? Ő sem hallaná meg? – Nem. Az a lehető legrosszabb ötlet lenne. Hiszen Bajnok már figyelmeztetett, hogy ne kavarjak a felségterületén, és szemmel fog tartani. Ha átnyúlok a feje fölött, és úgy próbálom beleütni az orrom a dolgába, pláne, ha még a fantasztikus felderítési arányát is veszélyeztetem, akkor csak még jobban megcsöki magát. Szóval mit csináljak, Liv? Mondd, mit csináljak? Olivia éberen figyelt engem elgondolkodó, szürke szemével, amely tele volt rejtett zugokkal. Végül szelíden azt mondta: – Lehet, hogy az a legjobb, ha békén hagyod ezt a dolgot, Frank. Csak egy kis ideig. Hiszen most már mondhatnak bármit, Kevinnek úgysem tudnak ártani vele. Aztán ha elül a csatazaj... – Nem! Semmi szín alatt. Nem fogom tétlenül nézni, hogy bűnbakot csinálnak belőle csak azért, mert halott. Ő már nem tudja megvédeni magát, de én nagyon is meg tudom védeni őt. Megszólalt egy vékonyka hang – Apu! Kis híján a plafonig ugrottunk ijedtünkben. Holly ott állt az ajtóban a Hannah Montana-s hálóingében, amely még nagy volt rá egy kicsit. A keze a kilincsen volt, a lábujjait fázósan begörbítette a hideg konyhakövön. – Menj aludni, szívem – mondta sietve Olivia. – Anyu és apu csak beszélget egy kicsit. – Azt mondtad, meghalt valaki. Ki halt meg? Jézus Mária. – Semmi baj, kicsim – mondtam. – Csak egy ismerősöm. Olivia odament hozzá. – Éjszaka van. Menj aludni. Majd reggel megbeszéljük. Megpróbálta visszafordítani Hollyt a lépcső felé, de Holly belecsimpaszkodott a kilincsbe, és nem mozdult. – Nem megyek! Apu, ki halt meg? – Ágyba. Most. Holnap majd... – Nem! Tudni akarom! Előbb-utóbb úgyis el kellett volna magyaráznom neki. Hál' istennek tudott már egyet-mást a halálról: meghalt egy aranyhala, a hörcsöge, meg Sarah nagypapája is. Mert ha mindennek a tetejébe még azt a beszélgetést is végig kell csinálnom, az már sok lett volna. – Jackie néninek meg nekem van egy fiútestvérünk. –
Gondoltam, jobb, ha egyesével adagolom a rég elveszett rokonokat. – Vagyis volt. Mert ma délelőtt meghalt. Holly rám meredt. – A testvéred? – Remegett a cérnavékony hangja. – Vagyis az én nagybátyám? – Igen, kicsim. A nagybátyád. – Melyik? – Nem olyan nagybátyád, akit ismersz. Azok anyu testvérei. Aki most meghalt, az Kevin bácsikád. Soha nem találkoztál vele, de azt hiszem, kedveltétek volna egymást. Egy pillanatra elkerekedett a szeme. Aztán meggyűrődött az arca, hátravetette a fejét, és vad sikoly szakadt ki belőle, a színtiszta, hamisítatlan fájdalom sikolya. – Ne-e-e-em! Nem, anyu, nem, anyu, nem... A sikoly szívbe markoló zokogásba fulladt, és Holly Olivia hasába temette az arcát. Olivia letérdelt a padlóra, és átkarolta, miközben vigasztaló félszavakat sugdosott a fülébe. – Miért sír? – kérdeztem. Őszintén meg voltam döbbenve. Az utóbbi néhány nap csigatempóra lassította az agyamat. Csak akkor fogtam föl, hogy helyzet van, amikor Olivia lopva, bűntudatosan rám pillantott. – Liv – mondtam. – Miért sír Holly? – Ne most. Csss, kis szívem, csss, csss, nincs semmi baj... – De-e-e! De van baj! A gyereknek volt némi igaza. – Igen. Szóval, mi a faszomért sír Holly? Holly fölemelte a csuromvizes, vörös arcát Olivia válláról. – Kevin bácsi! – sikította. – Megmutatta nekem a Szuper Márió Testvéreket, és el akart vinni engem meg Jackie nénit pantomimra! Mondott volna többet is, de elsöpörte a szavait az újabb, szökőárszerű sírásroham. Lehuppantam az egyik bárszékre. Olivia kerülte a tekintetemet. Hollyt ringatta előre-hátra, és cirógatta a haját. Én se bántam volna, ha valaki ilyen kezelésben részesít, lehetőleg olyasvalaki, akinek irdatlan nagy dudái vannak, meg mindent beterítő hajzuhataga. Holly végül kifáradt, eljutott a reszketegen levegőért kapkodós fázisba, és Liv szelíden fölterelgette az emeletre. Már ragadt le a szeme. Amíg odafönt voltak, találtam a bortartóban egy üveg jóféle Chiantit – mióta én nem vagyok, Olivia nem tart a háznál sört –, és fölbontottam. Aztán csukott szemmel leültem a bárszékre, a konyha falának döntöttem a fejemet, hallgattam, ahogy fönt Olivia vigasztalgatja Hollyt, és azon törtem a fejem, hogy vajon voltam-e már valaha ennyire dühös. – Szóval – kezdtem nyájasan, amikor Olivia visszajött. Kihasználta az alkalmat, hogy átöltözzön, és a csinibini anyukák teljes vértezetében jöjjön vissza: ropogósra keményített farmer, karamellszínű kasmírpulóver, álszent arckifejezés. – Azt hiszem, talán igényt tarthatok némi magyarázatra, jól mondom? A poharamra pillantott, és diszkréten fölszaladt a szemöldöke. –
És amint látom, egy kis itókára is igényt tartasz. – Hát, nem egyre. Hanem jó sokra. Ez még csak a kezdet. – Gondolom, nem ringatod magad abban a hitben, hogy itt alhatsz, ha úgy berúgsz, hogy nem ülhetsz kocsiba. – Liv – mondtam. – Általában ezer örömmel végigküzdök veled annyi mellékvágányt, amennyit csak akarsz, de most, azt hiszem, illő, hogy figyelmeztesselek, nemigen vagyok hajlandó eltérni a tárgytól. Szóval honnan a búbánatos, véreres faszomból ismerte Holly Kevint? Olivia összefogta hátul a haját, és precíz, ügyes mozdulatokkal ráhúzta a hajgumit. Szemmel láthatóan elhatározta, hogy higgadtan, nyugodtan, összeszedetten fogja ezt végigcsinálni. – Úgy döntöttem, hogy Jackie bemutathatja őket egymásnak. – Ó, el fogok én csevegni Jackie-vel is, hidd el. Mert azt még úgy-ahogy megértem, ha te naivan azt képzeled, hogy ez aranyos gondolat, de Jackie-nek nincs mentsége. És csak Kevint ismerte meg Holly, vagy az egész rém rendes családot? Mondd, hogy csak Kevint, Liv. Kérlek, mondd, hogy csak őt! Olivia keresztbe fonta a karját, és a konyha falához lapult. Ez az ő harci testhelyzete: sokszor láttam már. – A nagyszüleit ismerte meg, a nagynénjeit, a nagybátyjait meg az unokatestvéreit. Shayt! Anyámat, apámat! Soha életemben nem ütöttem meg nőt. Csak akkor döbbentem rá, hogy ez jár a fejemben, amikor észrevettem, hogy kőkeményen szorítom annak a kis buzis bárszéknek a szélét. – Jackie olykor átvitte vacsorázni iskola után. Megismerte a rokonait, Frank. Ez még nem a világ vége. – Az én családomat az ember nem megismeri, hanem frontot nyit ellenük. Lángszóróval, teljes harci vértezetben vonulunk ki. És pontosan hány vacsorát takar ez az olykor? Hány estét töltött Holly azzal, hogy megismerje a családomat? Apró vállrándítás. – Nem vezettem nyilvántartást. Tizenkettőt, tizenötöt? Vagy talán húszat? – Mennyi idő alatt? Erre már bűntudatosan rebbent a szempillája. – Úgy egy év alatt. – Tehát a lányom egy éven át hazudott nekem. – Azt mondtuk neki... – Egy teljes éven át! Minden hétvégén megkérdeztem Hollytól, hogy mit csinált a héten, és ő mindig föltálalt nekem egy nagy, gőzölgő kupac hazugságot! – Azt mondtuk neki, hogy egy kis ideig titokban kell tartanunk ezt a dolgot, mert összevesztél a családoddal. Ennyi az egész. Úgy terveztük, hogy... – Nevezheted titoktartásnak, nevezheted hazugságnak,
nevezheted, aminek akarod. Az én családom ehhez ért a legjobban, velük született, istenadta tehetségük van hozzá. Én úgy terveztem, hogy amennyire lehet, távol tartom ettől Hollyt, és drukkolok, hogy sikerüljön kijátszani a genetika törvényeit, és őszinte, egészséges, nem elcseszett emberi lényt nevelni a lányomból. Te ezt túlzásnak érzed, Olivia? Tényleg úgy érzed, hogy túl sokat kértem? – Frank, megint föl fogod ébreszteni, ha... – Igen, te ezt túlzásnak érezted, és inkább odavetetted a karmaik közé. És lám, csiribí-csiribá, lássatok csodát, máris úgy viselkedik, mint egy kibaszott Mackey! Úgy megszokta a hazudozást, mint kacsa a vizet. Te meg még biztatod is. Ez aljasság, Liv. Komolyan mondom. Ilyen aljas, mocskos, undorító húzásról még nem is hallottam. Legalább annyi jóérzés volt benne, hogy elpiruljon. – El akartuk mondani neked, Frank. Gondoltuk, ha majd meglátod, milyen jól sült el a dolog... Olyan hangosan röhögtem el magam, hogy Olivia összerezzent. – Jézus Krisztus a kereszten, Liv! Te erre azt mondod, hogy jól sült el? Javíts ki, ha valami elkerülte a figyelmemet, de amennyire én látom, ez a szánalmas, sumák szarkavarás baromi messze van attól, hogy jól süljön el! – Az ég szerelmére, Frank, azt talán nem tudhattam előre, hogy Kevin... – De azt tudtad, hogy nem akarom a közelükbe engedni Hollyt. És ez bőven elég kellett volna, hogy legyen. Mi a francot kellett volna még tudnod? Olivia leszegte a fejét, és pontosan olyan volt a makacs, kemény álla, mint Hollyé. Az üvegért nyúltam, és észrevettem, hogy villan a szeme, de megállta szó nélkül, úgyhogy jócskán utántöltöttem a poharamat, még a csodaszép pala asztallapra is löttyent egy jó adag. –Vagy épp azért csináltad, mert tudtad, hogy abszolút ellenzem? Tényleg ennyire ki vagy bukva rám? Gyerünk, Liv, ne kímélj, el tudom viselni. Beszéljünk róla nyíltan. Élvezted, hogy hülyét csinálsz belőlem? Jót röhögtél? Tényleg belökted Hollyt egy rakás dühöngő őrült közé csak azért, hogy bosszút állj rajtam? Erre egy pillanat alatt kiegyenesedett a háta. – Ezt ne merészeld! Soha nem ártanék Hollynak, és ezt te is tudod. Soha. – Akkor miért, Liv? Miért? Mi a jóisten zöldellő mezejéért gondoltad úgy, hogy ez jó ötlet? Olivia gyorsan, az orrán át nagy levegőt vett, és máris visszanyerte az önuralmát. Volt benne gyakorlata. Higgadtan szólalt meg: – Ők is a rokonai, Frank. Folyton kérdezősködött, hogy neki miért nincs két nagymamája, mint a barátnőinek, hogy vannak-e még testvéreitek Jackie-vel, hogy miért nem látogathatja meg őket... – A túrót. Engem, azt hiszem, egyszer kérdezett a családomról.
Egész életében egyetlenegyszer. – Igen, mert a reakciódból látta, hogy nem érdemes. Úgyhogy engem kérdezgetett, Frank. Meg Jackie-t. Tudni akarta, mi a helyzet. – És ki nem szarja le, hogy mit akar? Holly kilencéves. Akar ő oroszlánkölyköt is házi kedvencnek, meg pizza és piros M&Ms csokigolyó alapú étrendet. Azt is megkapja, ha kéri tőled? A szülei vagyunk, Liv. Azt kell megkapnia tőlünk, ami jó neki, nem pedig azt, amit éppen akar. – Frank, csendesebben! Ugyan miért lett volna ez rossz neki? A családodról mindig is csak annyit mondtál, hogy nem akarod fölvenni velük a kapcsolatot. Olyasmire nem emlékszem, hogy fejszés gyilkosok lennének. Jackie bűbájos nő, aki mindig csak jót tett Hollyval, és azt mondta, a többiek is abszolút rendes emberek... – Te meg elhitted neki bemondásra? Jackie a maga kis álomvilágában él, Liv. Szerinte Jeffrey Dahmernek is csak találkoznia kellett volna egy rendes lánnyal. Különben is, mióta dönt nálunk gyereknevelési kérdésekben Jackie? Liv mondani akart valamit, de én még keményebben folytattam a verbális gyomrozást, míg végül feladta, és befogta a száját. – Rosszul vagyok, Liv, fizikailag rosszul vagyok! Ez volt az egyetlen dolog, amiben úgy gondoltam, számíthatok a támogatásodra. Neked sose volt elég jó a családom, mi a francból gondoltad hirtelen, hogy Hollynak jók lesznek? Olivia erre már bepöccent. – Mikor mondtam én ilyet, Frank? Mikor? Csak bámultam rá. Elfehéredett a dühtől, és kezét az ajtóhoz préselve mélyeket lélegzett. – Ha úgy gondolod, hogy a családod nem elég jó, ha szégyelled őket, az a te problémád, nem az enyém. Ne merészeld rám tolni! Mert én soha az életben nem mondtam ilyet, és nem is gondoltam. Soha! Megpördült a tengelye körül, és föltépte az ajtót. Hangos kattanással csukódott be utána, de ha Holly nem alszik, akkor ez a kattanás olyan egetverő ajtócsapódás lett volna, hogy beleremeg az egész ház. Üldögéltem ott egy darabig, kreténül, szájtátva bámultam az ajtót, és éreztem, hogy az agysejtjeim vadul száguldoznak, majd összeütköznek, mint a dodzsemautók. Aztán fogtam a borosüveget, kerestem még egy poharat, és elindultam Olivia után. Az üvegtetős teraszon találtam meg. A fonott kanapén ült, a lábát maga alá húzta, a keze mélyen bent volt a pulcsi ujjában. Nem nézett föl, de amikor odanyújtottam neki az egyik poharat, elővarázsolta a kezét, és elvette. Töltöttem mindkettőnknek annyi bort, hogy egy kisebb állat belefulladt volna, majd leültem mellé. Még mindig esett, lankadatlanul, türelmesen kopogtak az üvegen a vízcseppek, és valami résen hideg légáram szivárgott be, terjedt a szobában, mint a füst. Azon kaptam magam, hogy még
most, évek múltán is arra gondolok, hogy majd meg kell keresnem a rést, és el kell tömítenem. Olivia a borát szürcsölgette, és pedig elnéztem a pohár üvegén tükröződő arcát. A szemére árnyék vetült, de így is látszott, hogy erősen koncentrál valamire, amit csak ő lát. Egy idő után megkérdeztem: – Miért nem mondtad soha? Nem fordította arra a fejét. – Mit? – Mindent. De talán kezdjük azzal, hogy miért nem mondtad soha, hogy nem zavar a családom? Vállat vont. – Nem tűnt föl, hogy égnél a vágytól, hogy beszélgethess róluk. És nem gondoltam, hogy ezt mondani kell. Mi bajom lehetne olyan emberekkel, akiket soha nem is láttam? – Liv, tegyél meg nekem egy szívességet: ne játszd a hülyét. Ahhoz most fáradt vagyok. Mi most a Született feleségek országában vagyunk, egy üvegtetős teraszon, avagy „napszobában” ülünk, a kurva életbe! Én pedig nem éppen napszobákban nevelkedtem, az én családomat inkább az Angyal a lépcsőn írja le. Amíg a tieid Chiantit kortyolgatnak a napszobában, az én pereputtyom azon agyal a bérelt lakásban, hogy melyik versenyagárra verje el a segélyt! Erre már alig észrevehetően fölkunkorodott a szája széle. – Frank, én egyből tudtam, hogy munkásosztálybeli fiú vagy, amint kinyitottad a szádat. Soha nem csináltál belőle titkot, mégis a barátnőd lettem. – Igen. Lady Chatterley gerjed a faragatlan tahókra. Mindkettőnket meglepett a szavaimból áradó keserűség. Olivia most már felém fordult: a konyhából beszűrődő gyér fényben hosszúkás, szomorú és ragyogóan szép volt az arca, mint egy szentképen. – Ugye, ilyet soha nem gondoltál? – szólalt meg. – Nem – ismertem el rövid hallgatás után. – Talán nem. – Nekem te kellettél. Ilyen egyszerű volt az egész. – Igen, egyszerű volt, amíg nem volt benne a képben a családom. Mert lehet, hogy én kellettem neked, de Bertie bácsikám, aki kihívja az embereket fingóversenyre, biztos nem kellett volna, meg anyám nagynénje, Concepta néni sem, aki szívesen elmeséli neked, hogy egy feka bagázs mögött ült a buszon, és ha láttad volna, micsoda fejük volt azoknak. Nem is beszélve az unokatestvéremről, Natalie-ról, aki elsőáldozás előtt szoláriumoztatta a hétéves kislányát. Azt még úgy-ahogy megértem, hogy én magam miért nem hoztam rá a szívbajt a szomszédokra – bár azért egy kis szívdobogás talán befigyelt –, de mindketten tudjuk, hogy a klán többi tagja mennyire passzolt volna apuci golfozó cimbijeihez meg anyuci barátnőihez, akikkel
együtt költi el a villásreggelit a hölgyklubban. Ha összeeresztjük őket, az azonnali YouTube-klasszikus lett volna. – Nem fogom azt hazudni, hogy ez nem igaz – mondta Olivia. – És azt sem, hogy soha nem jutott eszembe. – Ezután kis szünetet tartott, csöndben forgatta a kezében a poharát. – Igen, eleinte azt gondoltam, egyszerűbb az élet így, hogy nem tartod velük a kapcsolatot. Nem azért, mert nem elég jók nekem, csak... szóval egyszerűbb. De amikor megszületett Holly... Attól kezdve másképp viszonyultam mindenhez. Mindenhez, Frank. Azt akartam, hogy legyenek jelen az életében. Hiszen ők a rokonai, és ez fontosabb, mint a szoláriumhoz való viszonyuk. Hátradőltem a fonott kanapén, töltöttem magamba még egy kis bort, és megpróbáltam átrendezni a dolgokat a fejemben, hogy helyet szorítsak az új információnak. Pedig nem kellett volna, hogy sokkoljon, legalábbis nem ennyire. Hiszen Olivia mindig is egy irdatlan méretű talány volt a számomra: így volt ez a kapcsolatunk minden egyes percében, és különösen azokban a pillanatokban, amikor úgy éreztem, hogy kezdem érteni őt. Amikor megismerkedtünk, ügyész volt, és vádat akart emelni egy Pippy névre hallgató kis ocsmány, legalja hemyódíler ellen, akit a kábszercsoport egy razzia során lefülelt. Én viszont azt szerettem volna, ha Pippy vidáman tovaszökdécselhet a maga rögös útjain, mivel éppen akkor lettem hathetes, áldozatos munka árán a legújabb országos cimborája, és úgy éreztem, még nem merítettük ki a benne rejlő izgalmas lehetőségeket. El is mentem Oliviához az irodájába, hogy személyesen győzzem meg az igazamról. Egy órán át vitatkoztunk az asztalára ültem, raboltam az idejét, megnevettettem, majd, mivel már későre járt, elvittem vacsorázni, hogy kellemesebb körülmények között folytathassuk a vitát. Végül Pippy kapott pár hónap egérutat, én pedig egy második randin is bizonyíthattam. Olivia más volt, mint a többi: elegáns kosztüm, leheletnyi szemfesték, kifogástalan modor, borotvaéles agy, soha véget nem érő lábak, acélkemény gerinc – és szinte tapintható, ízlelhető volt körülötte a feltörekvő, becsvágyó, energikus nő aurája. A házasság és a gyerekvállalás a sor legvégére szorult, ami nálam a működőképes kapcsolat egyik alapfeltételének számított. Épp akkor gabalyodtam ki nagy nehezen az előzőből – a hetedikből vagy a nyolcadikból, már nem tudom –, amely vígan indult, majd úgy egy év elteltével pangásba és állandó marakodásba fulladt, mivel akkorra mindkettőnk számára világossá vált, hogy nincsenek komoly szándékaim. Ha a tabletta csalhatatlan lenne, Livvel is ugyanezt az utat jártuk volna be. Így viszont templomi esküvő várt ránk az azzal járó összes sallanggal-cafranggal, majd fogadás egy szállodává átalakított vidéki udvarházban, családi ház Dalkey-ban, és Holly. – Én soha, egy pillanatig sem bántam meg semmit – mondtam. – És te?
Eltelt pár másodperc, mire megszólalt, de hogy azon kellett-e gondolkodnia, hogy miről beszélek, vagy a válaszon, azt nem tudom. Végül azt mondta: – Nem. Én sem. Megfogtam az ölében nyugvó kezét. Puha volt a viseltes kasmírpulcsi, és még mindig úgy ismertem a keze formáját, mint a saját tenyeremet. Kis idő múlva átmentem a nappaliba, hoztam az ottani kanapéról egy kis plédet, és a vállára terítettem. Olivia rám se nézve megszólalt: – Nagyon érdeklődött utánuk. És ők a rokonai, Frank. A család pedig fontos dolog. Joga volt hozzá, hogy megismerje őket. – Nekem pedig jogom volt hozzá, hogy legyen ebbe némi beleszólásom. Még mindig én vagyok az apja. – Tudom. Szólnom kellett volna neked. Vagy tiszteletben kellett volna tartanom a kívánságodat. De... – Megcsóválta a fonott kanapé háttámlájának döntött fejét. Úgy nézett ki, mintha méretes monoklija lenne, pedig csak a félhomály dörgölt árnyakat a lehunyt szeme alá. – Tudtam, hogy ha szóba hoznám a dolgot, abból rettenetes vita kerekedne – folytatta. – És ahhoz nem volt energiám. Így aztán... – Az én családom véglegesen, megmásíthatatlanul el van cseszve, Liv – mondtam. – Annyira, hogy inkább nem is részletezném. Nem akarom, hogy Holly is olyan legyen, mint ők. – Holly boldog, kiegyensúlyozott, egészséges kislány. Tudod jól. Nem lett semmi baja, imádott velük lenni. És ez, amit most történt... Erre nem számíthatott senki. Fáradtan eltűnődtem egy kicsit, hogy legalább ez igaz-e. Mert az a nagy helyzet, hogy én személy szerint fogadni mertem volna rá, hogy a családom legalább egy tagja kínos, zűrös, komplikált halállal fog kimúlni, bár nem Kevinre tettem volna föl a pénzemet. – Egyfolytában az jár a fejemben – mondtam –, hogy hányszor, de hányszor megkérdeztem tőle, mit csinált a napokban, és ő mindig lazán elcsicsergett, mint egy kis cinke, hogy gördeszkázott Sarahval, meg vulkánt csináltak a környezetórán, és soha egy pillanatig se gyanítottam, hogy titkol valamit. És én ebbe beledöglök, Liv. Ebbe egyszerűen beledöglök. Olivia felém fordította a fejét. – Nem volt ez olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik, Frank. Őszintén mondom. Holly ezt nem úgy fogta fel, hogy hazudik neked. Azt mondtam neki, hogy várnunk kell egy kicsit, mielőtt beszélünk erről veled, mert volt a családoddal egy nagy vitád, és ő erre azt mondta: „Mint amikor én összevesztem Chloe-val, és gondolni sem akartam rá egész héten, mert akkor sírtam?” Holly többet ért a világból, mint gondolnád. – De én nem akarom, hogy megkíméljen engem bármitől is! Ilyet soha ne csináljon. Azt akarom, hogy fordítva legyen. Olivia arcán átsuhant valami: kicsit fanyar volt, kicsit szomorkás. – Tudod, a lányunk egyre nagyobb – mondta. – Pár éven belül igazi tinédzser lesz. A dolgok változnak. – Tudom – mondtam. – Tudom. – Az emeleten kezét-lábát
szétvető, könnytől maszatos, mély álomba merült Hollyra gondoltam, meg arra az éjszakára, amikor csináltuk őt: Liv torokhangú, halk, diadalmas kacajára, az ujjaim köré csavarodó hajára, a vállán csillogó tiszta, nyári verejtékcseppek ízére. Olivia pár perc múlva megszólalt: – Ezt reggel meg kell beszélnünk vele. És nem ártana, ha mind a ketten ott lennénk. Ha elalszol a vendégszobában... – Kösz – mondtam. – Az jó lenne. Fölállt, lerázta magáról a plédet, és a karjára hajtogatta. – Az ágy meg van vetve. Megdöntöttem a poharamat. – Ezt még megiszom. Köszönöm ezt a jó pohár Chiantit. – Több pohár volt az – mondta, és a hangjában ott bujkált egy mosoly halovány, szomorkás árnyéka. – Mindegyiket köszönöm. A kanapé mögött megállt, és az ujjai hegye, olyan tétován, hogy alig éreztem, a vállamra ereszkedett. – Nagyon sajnálom Kevint – mondta. Hallottam, hogy érdes a hangom, amikor válaszoltam. – A kisöcsém volt. Akárhogy esett ki azon az ablakon, el kellett volna kapnom. Liv visszafojtotta a lélegzetét, mintha valami fontosat akarna mondani, de végül nagyot sóhajtva kifújta a levegőt. Nagyon halkan, talán csak úgy magában azt mondta: – Ó, Frank. – Lesiklottak az ujjai a vállamról, kis, hideg pöttyök maradtak utánuk ott, ahol addig melengettek, és hallottam, hogy Olivia mögött halk kattanással becsukódik az ajtó. 14. fejezet Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, de amikor Olivia halkan bekopogott a vendégszoba ajtaján, egy másodperc alatt átzökkentem a nyomasztó ébrenlétbe, pedig még föl sem tudtam idézni, hogy pontosan miért is vagyok abban a helyiségben. Sokszor, túlságosan is sokszor aludtam én abban a vendégszobában, amikor lassanként rájöttünk Livvel, hogy már nincs kedve a házasságunkhoz. Már a vendégszoba szagától, a diszkrét műjázminillattal megbolondított, ürességet árasztó szagától is fáj minden porcikám, rám tör a halálos fáradtság, és százéves vénembernek érzem magam, akinek tövig van kopva az összes ízülete. – Frank, fél nyolc van – szólt be halkan a csukott ajtón keresztül Liv. – Gondoltam, talán szeretnél beszélni Hollyval, mielőtt elindulna iskolába. Már emeltem is a lábamat, hogy kiugorjak az ágyból. Megdörzsöltem az arcom. – Kösz, Liv. Egy perc, és jövök. – Még meg akartam kérdezni, hogy van-e valami javaslata, de mire előkotortam volna az agyamból a szavakat, már hallottam a
lépcsőn kopogó cipősarkait. Amúgy se jött volna be a szobába, hátha anyaszült meztelenül fogadom, és megpróbálom elcsábítani egy gyors numerára. Mindig is szerettem az erős nőket, és ez szerencsés körülmény, mert ha az ember elmúlt úgy huszonöt éves, már nemigen lát másfajtát. Attól, amit velük rutinszerűen művelnek, a legtöbb férfi összegömbölyödne és meghalna, a nőket viszont csak megacélozza, és zakatolnak szépen tovább. Ha egy férfi azt állítja, hogy nem jönnek be neki az erős nők, csúnyán átveri magát, mert nagyon is bejönnek neki az erős nők, akik olyan édesen tudják biggyeszteni az ajkukat, meg babahangon gügyögni, de a vége mindig az, hogy a neszesszerükben tartják a golyóit. Én azt akarom, hogy Holly egy legyen a sok millióból. Azt akarom, hogy meglegyen benne minden, ami engem halálra untat egy nőben: puha legyen, mint a gyermekláncfű és törékeny, mint egy üvegrúd. Az én gyerekemet senki sem fogja megacélozni! Amikor megszületett, legszívesebben portyára indultam volna, hogy megöljek érte valakit, csak hogy egy életre megjegyezze: bármikor készen állok erre, ha kell. Ehelyett azonban sikerült megajándékoznom egy olyan családdal, amelyik egy röpke év alatt megtanította hazudni, és máris összetörte a szívét. Holly törökülésben ült a szobája padlóján, a babaház előtt, nekem háttal. – Szia, kis szívem – mondtam. – Hogy vagy? Vállrándítás. Az iskolai egyenruhája volt rajta. Olyan kicsi, törékeny volt a válla a tengerészkék blézerben, hogy fél kézzel át tudtam volna fogni. – Bejöhetek egy kicsit? Újabb vállrándítás. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem mellé a padlóra. Holly babaháza kész műalkotás, egy nagy, Viktória korabeli ház tökéletes mása parányi, túlkomplikált bútorokkal, parányi vadászjelenetekkel a falon és parányi, társadalmilag elnyomott szolgákkal. Olivia szüleitől kapta ajándékba. Kivette az ebédlőasztalt, és bőszen fényezte egy egérrágta benyomást keltő konyhai papírtörlővel. – Kis szívem – mondtam. – Nem baj, hogy úgy fölzaklatott Kevin bácsi halála. Engem is fölzaklatott. Még jobban lehajtotta a fejét. Már ő maga fonta a haját. Itt-ott furcsa szögben álltak ki a vékony, szőke szálak. – Akarsz kérdezni tőlem valamit? Egy icipicit lelassultak a bútorfényező munkálatok. – Anyu azt mondta, kiesett az ablakon. – Még mindig el volt dugulva az orra a sírástól. – Így van. Láttam, hogy megpróbálja ezt elképzelni. Legszívesebben a fejére tettem volna a kezem, hogy eltakarjam a képet. – Fájt neki? – kérdezte. – Nem, kicsim. Nagyon gyorsan történt. Nem is tudta, mi történik vele.
– És miért esett ki? Olivia már alighanem elmondta neki, hogy baleset volt, de Holly szenvedélyesen ellenőrzi az információkat, ahogy a kétlaki életet élő gyerekek szokták. Általában nincsenek különösebb gátlásaim, ha hazudnom kell, de Holly számára fenntartok egy külön bejáratú, párhuzamos lelkiismeretet. – Ezt még senki sem tudja biztosan, kis szívem. Ekkor végre rám szegeződött a duzzadt, piros szeme. Átható volt a pillantása, mint egy orrba vágás. – De te ki fogod deríteni. Ugye? – Igen – feleltem. – Ki fogom. Egy pillanatig még bámult rám, majd bólintott, és megint a babaasztalka fölé hajolt. – Most a mennyországban van? – Igen – mondtam. Azért még a Holly számára fenntartott külön lelkiismeretemnek is van határa. Személy szerint úgy gondolom, hogy a vallás egy nagy faszság, de ha egy zokogó ötéves tudni akarja, hogy mi lett a hörcsögével, akkor az ember egy csapásra hinni kezd bármiben, ami letörli az arcáról a szívszaggató búbánatot. – Abszolút ott van. Ül egy millió kilométer hosszú lócán, fürdőkád méretű korsóból issza a Guinnesst, és egy gyönyörű lánnyal flörtöl. A hang, amit Holly kiadott, vihogás, szipogás és hüppögés sajátos keveréke volt. – Apu, ne csináld! Nem szívatásból kérdeztem! – Én se szívatásból válaszoltam. És szerintem Kevin bácsi most éppen integet neked odafentről, és azt mondja, hogy ne sírj. Még jobban remegett a hangja. – Nem akarom, hogy halott legyen. – Tudom, kicsim. Én sem akarom. – Conor Mulvey a suliban mindig elvette az ollómat, és Kevin bácsi azt mondta, hogy legközelebb mondjam neki azt, hogy „Csak azért veszed el, mert tetszem neked”, mert arra elvörösödik, és nem bosszant többet, úgyhogy meg is mondtam neki, és be is jött. – Akkor jó tippet adott a te Kevin bácsikád. Megmondtad neki? – Aha. Nevetett rajta. Apu, ez nem igazság! Újabb mindent elsöprő, gátszakadásszerű sírás szélén állt. – Igen, kis szívem, rettenetesen igazságtalan. Nagyon szeretném, ha mondhatnék valamit, ami javít a helyzeten, de nem tudok. Van az úgy, hogy a dolgok nagyon, nagyon rosszul alakulnak, és senki sem tehet ez ellen semmit. – Anyu azt mondta, hogy ha várok egy kicsit, akkor már úgy tudok majd gondolni Kevin bácsira, hogy nem szomorodok el. – Anyukádnak általában igaza van – mondtam. – Reméljük, hogy most is. – Kevin bácsi egyszer azt mondta, hogy én vagyok a kedvenc unokahúga, mert annak idején te voltál a kedvenc testvére. Ó, te jóságos isten! Már nyúltam a válla felé, hogy átkaroljam, de elhúzódott, és még elszántabban dörzsölte a miniatűr asztalt: a
körmével nyomkodta bele a papírt a kis cikornyákba. – Haragszol, amiért elmentem a nagyihoz meg a nagypapihoz? – Nem, kis cinkém. Rád nem. – És anyura? – Egy kicsit. De majd megbeszéljük. Holly vetett rám egy röpke oldalpillantást. – Megint kiabálni fogtok egymással? Egy olyan anya mellett nőttem fel, aki feketeöves mestere a bűntudatkeltésnek, de Holly játszi könnyedséggel produkál olyat, ami mellett Mami legnagyobb remekművei is eltörpülnek. – Nem lesz kiabálás – mondtam. – Leginkább csak azért vagyok mérges, mert senki sem szólt nekem, hogy mi a helyzet. Csönd. – Emlékszel, amikor a titkokról beszélgettünk? – Aha. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem baj, ha a barátnőiddel van valami jó kis titkotok, de ha valami zavar, akkor az már rosszfajta titok? Az a fajta, amiről beszélned kell velem vagy anyuval? – De ez nem volt rossz! Ők a nagyszüleim! – Tudom, kicsim. Éppen arra akarok kilyukadni, hogy van egy harmadik fajta titok is. Az a fajta titok, amelyikről valaki másnak is joga van tudni, akkor is, ha nincs benne semmi rossz. – Még mindig le volt szegve a feje, és az álla kezdett úgy kinézni, mint amikor makacskodik. – Ha mondjuk az anyukáddal úgy döntenénk, hogy Ausztráliába költözünk, akkor mi lenne a jobb? Ha elmondanánk neked, vagy ha csak úgy fölszállnánk egy repülőre az éjszaka közepén? Vállrándítás. – Ha elmondanátok. – Igen, mert az rád is tartozna. Jogod lenne tudni róla. – Igen. – Ugyanígy, amikor elkezdtél találkozgatni a családommal, az rám is tartozott. Nem volt helyes, hogy eltitkoltátok előlem. Nem győztem meg. – Ha elmondom, akkor csak fölidegesítettelek volna. – Így viszont sokkal idegesebb lettem, mint ha valaki már a legelején elmondja nekem. Holly, kicsim, mindig jobb, ha már az elején elmondod a dolgokat. Mindig, oké? Még akkor is, ha tudod, hogy nem fog tetszeni nekem. Ha titokban tartod, attól csak rosszabb lesz. Holly óvatosan visszacsúsztatta az asztalkát a babaház ebédlőjébe, majd ujjheggyel megigazította. – Én próbálok igazat mondani neked, még akkor is, ha egy kicsit fáj – folytattam. – Tudod jól. Neked is ugyanígy igazat kell mondanod nekem, igazságos ez így? Holly halkan, fojtott hangon azt mondta a babaháznak: – Bocs, apu. – Semmi baj, kicsim. Semmi baj. Csak ne felejtsd el, amit most
mondtam, ha legközelebb eszedbe jut, hogy el kéne titkolnod valamit előlem, rendben? Bólintás. – Na – mondtam. – Akkor most már elmesélheted, hogy milyen volt a családunknál. A nagyi csinált neked vacsorára piskótás gyümölcskelyhet? Szaggatott, megkönnyebbült kis sóhaj. – Igen. És azt mondta, nagyon szép a hajam. A picsába: egy bók! Pedig lélekben már készültem rá, hogy cáfoljam a Holly akcentusát, szemtelenségét, zoknija színét kritizáló észrevételeket, de a jelek szerint Mami vénségére kezd puhulni. – Szép is – mondtam. – És milyenek az unokatestvéreid? Holly vállat vont, és előhúzott a babaház nappalijából egy parányi nagyzongorát. – Kedvesek. – Mivel kedveskednek neked? – Darren és Louise nem beszél velem túl sokat, mert már nagyok, de Donnával utánozzuk a tanárainkat. Egyszer annyira nevettünk, hogy a nagyi azt mondta, halkabban, mert elvisz minket a rendőr. Ez már egy kicsit jobban emlékeztetett arra a Mamira, akit ismertem és kerültem. – És Carmel néni meg Shay bácsi? – Ők is rendesek. Carmel néni kicsit uncsi, de Shay bácsi mindig segít megírni a matekleckét, ha hazajön, mert mondtam neki, hogy Mrs. O'Donnell kiabál, ha elrontunk valamit. És én még örültem, hogy végre kezdi kapiskálni az osztást! – Ez igazán kedves tőle – mondtam. – Te miért nem mész el soha hozzájuk? – Ez hosszú történet, kis csibém. Egy reggelre túl sok. – És én azért mehetek? – Majd meglátjuk. – Amit mondott, az úgy hangzott, mint egy tökéletes idill, de még mindig nem nézett rám. Látszott, hogy valami nem hagyja nyugodni, mármint a nyilvánvaló dolgokon kívül. Ha látta apámat az ő kedvenc elmeállapotában, akkor itt szent háború lesz, és talán gyerekelhelyezési perújrafelvétel is. – Mi jár a fejedben? – kérdeztem. – Valamelyikük fölbosszantott? Holly végighúzta a körmét a zongora billentyűzetén. Kis szünet után megszólalt: – A nagyinak meg a nagyapinak nincs autója. Nem erre számítottam. – Nincs – mondtam. – Miért nincs? – Mert nincs rá szükségük. Üres tekintet. Ekkor döbbentem rá, hogy Holly még soha életében nem találkozott senkivel, akink ne lett volna kocsija, akár szüksége van rá, akár nincs. – Ha el akarnak menni valahova, hogy mennek? – Gyalog vagy busszal. A legtöbb barátjuk csak egy-két percre lakik tőlük, és a bolt is ott van a sarkon. Mihez kezdenének egy autóval? Ezt egy kicsit átgondolta. – És miért nem laknak egy egész házban?
– Mindig is ott laktak, ahol most. A nagyi abban a lakásban született. Ha valaki rá akarná beszélni, hogy költözzön el onnan, azt nem irigyelném. – És hogyhogy nincs számítógépük meg mosogatógépük? – Nem mindenkinek van. – Számítógépe mindenkinek van. Még magamnak se szívesen vallottam be, de az agyam rejtett zugában apránként kezdtem kapiskálni, miért akarta Olivia és Jackie, hogy Holly lássa, honnan származom. – Nem – mondtam. – A legtöbb embernek nincs pénze ilyesmire. Még itt, Dublinban is sokan vannak ilyenek. – Apu! A nagyi és a nagyapi szegények? Halvány rózsaszín folt jelent meg az arcán, mintha valami csúnya szót mondott volna. – Hát – mondtam –, az attól függ, kit kérdezel. Ők azt mondanák, hogy nem. Sokkal jobban élnek, mint amikor én kicsi voltam. – Akkor szegények voltak? – Igen, kicsim. Nem éheztünk, vagy ilyesmi, de elég szegények voltunk. – Milyen szegények? – Olyan szegények, hogy például nem jártunk nyaralni, és spórolnunk kellett, ha el akartunk menni moziba. És például én Shay bácsi kinőtt ruháiban jártam, Kevin bácsi meg az én kinőtt ruháimban, mert nem tudtunk újat venni. És a nagyinak meg a nagypapinak a nappaliban kellett aludnia, mert nem volt elég hálószobánk. Elkerekedett a szeme, mintha valami tündérmesét hallgatna. – Tényleg? – Aha. Sokan éltek így. Ettől még nem volt vége a világnak. – De... – kezdte Holly, és a halvány rózsaszín foltból szép, egészséges arcpír lett. – De Chloe azt mondta a szegényekre, hogy azok tahók. Ez abszolút nem hatott a meglepetés erejével. Chloe egy affektáló, zsémbes, humortalan lányka, akinek az anorexiás, zsémbes, humortalan anyja lassan, hangosan, egyszerű szavakra szorítkozva beszél velem, mert az ő családja egy nemzedékkel előbb mászott ki a pöcegödörből, és a dagadt, zsémbes, humortalan férje Chevrolet Tahoe-val jár. Én mindig is úgy gondoltam, hogy ki kéne tiltanunk a házból az egész gusztustalan bagázst, Liv szerint viszont Holly majd a maga idejében úgyis kinövi Chloe-t. A most felidézett bűbájos megjegyzés, úgy gondolom, egyszer s mindenkorra eldöntötte ezt a vitát. – Értem – mondtam. – És pontosan mit is ért ezen Chloe? Nyugodt volt a hangom, de Holly jól ismer, és már jött is a gyors oldalpillantás, hogy lássa, milyen arcot vágok. – Ez nem csúnya szó. – De nem is valami szép. Szerinted mit jelent? Vonaglós vállrándítás. – Hát tudod!
– Ha használsz egy szót, csibe, akkor legyen valami fogalmad róla, hogy mit mondasz. Na, rajta, mit jelent? – Hát, hogy hülyék. Melegítőben járnak, meg nincs munkájuk, mert lusták, és még beszélni se tudnak rendesen. Olyan szegények. – És velem mi a helyzet? Szerinted én is hülye és lusta vagyok? – Te nem! – Pedig olyan szegény volt az egész családom, mint a templom egere. Kezdett zavarba jönni. – Az más. – Pontosan. Ugyanúgy lehetsz gazdag gennyláda, mint szegény gennyláda, és rendes ember is lehetsz így is, úgy is. A pénznek ehhez semmi köze. Jó, ha van, de nem attól leszel az, aki vagy. – Chloe azt mondta, hogy az anyukája szerint szuperfontos, hogy az emberek egyből tudják, hogy sok pénzed van. Különben senki sem fogni tisztelni ebben a világban. A végét járta a türelmem. – Chloe meg a családja olyan közönséges – mondtam –, hogy abba belepirulna bármelyik fuksszal teleaggatott szegény tahó. – Mi az a közönséges? Holly már nem matatott a zongorával: homlokráncolva nézett föl rám, és vegytiszta tanácstalanság áradt a tekintetéből. Tőlem várta, hogy megvilágítsak előtte mindent, és értelmet adjak mindannak amit hallott. És nekem, talán a születése óta először, fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne mondanom. Fogalmam sem volt róla, hogy magyarázhatnám el a különbséget a dolgozó szegények és a gennyláda szegények között egy olyan gyereknek, aki azt hiszi, mindenkinek van számitógépe, hogy magyarázhatnám el egy olyan gyereknek, aki Britney Spearsen nőtt fel, hogy mi az a közönséges, hogy magyarázhatnám el bárkinek, hogy miért lett ilyen végtelenül zűrös ez az egész szitu. Legszívesebben elkaptam volna Oliviát, hogy mutassa meg, hogy kell ezt csinálni, de ez már nem Liv dolga volt: tudtam, hogy a Hollyhoz fűződő kapcsolatom immár kizárólag az én problémám. Végül kivettem a kezéből a miniatűr zongorát, visszatettem a babaházba, és az ölembe ültettem. Hátrahajolt, hogy lássa az arcomat, és azt kérdezte: – Chloe hülye, ugye? – Istenem, de még mennyire – feleltem. – Ha a világ egyszer hiányt szenvedne hülyeségből, Chloe meg a családja pillanatok alatt megoldaná a problémát. Holly bólintott, majd összegömbölyödve odabújt hozzám, én pedig betuszkoltam a fejét az állam alá. Kis idő múlva megszólalt:
– Egyszer megmutatod, melyik ablakból esett ki Kevin bácsi? – Ha szükségét érzed, hogy megnézd – feleltem –, akkor megmutatom, persze. – De nem ma. – Nem – mondtam. – A mai napot jó, ha épségben túléljük. – Csöndben üldögéltünk a padlón. Előre-hátra billegve hintáztattam Hollyt, ő pedig elgondolkodva szopogatta az egyik hajfonata végét, amíg Olivia be nem szólt, hogy ideje elindulni az iskolába. Vettem Dalkey-ban egy XL-es kávét meg egy organikus kinézetű, nehezen azonosítható muffint – érzésem szerint Olivia attól fél, hogy ha megetet, azt invitálásnak tekintem, hogy költözzek vissza –, és egy alacsony kerítésfalon ülve megreggeliztem, miközben néztem, hogy őrjöngnek a túlsúlyos öltönyösök a tankjaikban, amiért nem válik ketté előttük a kocsisor, mint a Vörös-tenger. Aztán tárcsáztam a hangpostámat. – Igen, öö, Frank... Szia. Itt Kev. Figyelj, tudom, hogy azt mondtad, most nem alkalmas, de... szóval nem most, hanem amikor ráérsz, megcsörgetnél? Mondjuk még ma este, az se baj, ha későn. Öö... Kösz. Szia. Másodszor már nem hagyott üzenetet. És harmadszor sem, amikor éppen toltuk az arcunkba a pizzát Hollyval és Jackie-vel. A negyedik hívás hét óra előtt pár perccel érkezett, Kevin ekkor feltehetően már úton volt Mamiékhoz. – Frank, megint én vagyok. Figyelj... Beszélnem kéne veled. Tudom, hogy valószínűleg gondolni sem akarsz erre az egész szarságra, de esküszöm, nem szétdumálni akarom az agyadat, csak... szóval visszahívnál? Na jó, öö, azazhogy... szia. Szombat éjszaka visszaküldtem Kevint a kocsmába, és vasárnap este beindult a telefonos hadjárat: a kettő között valami történt. Ez a valami történhetett útközben, vagy a kocsmában is – hiszen a Blackbird nem egy törzsvendége csak a puszta véletlennek köszönheti, hogy még nem ölt embert –, de ebben azért erősen kételkedtem. Hiszen Kevin már jóval a kocsmázás előtt be volt sózva. Abból ítélve, amit tudtam róla – és még mindig úgy éreztem, hogy az azért ér valamit –, nyugis fickónak tűnt, de nagyjából attól kezdve, hogy elindultunk a tizenhatos felé, igen furán viselkedett. Akkor ezt annak tudtam be, hogy a civilek többségét kissé megviseli a halál közelsége, mert máson járt az eszem. Pedig ennél sokkal többről volt szó. Bármi is nyomasztotta Kevint, biztos, hogy nem most hétvégén történt. Hanem régóta, talán már huszonkét éve lappangott az agya leghátsó zugában, míg végül szombaton valami kimozdította a helyéből. Aztán a nap hátralevő részében – mert a mi Kevinünk soha nem volt valami villámgyors észjárású – felszínre került, és piszkálni kezdte, méghozzá egyre erősebben. Huszonnégy órán át egyedül próbálta kiverni a fejéből, vagy a végére járni, vagy szembesülni mindazzal, ami következik belőle, aztán a nagytesójához, Francishez fordult segítségért. Majd miután én
lekoptattam, ahhoz, akihez a legkevésbé kellett volna. Kellemes volt a hangja a telefonban. Még így, zavartan, aggályoktól gyötörve is jó volt hallgatni. Úgy beszélt, mint egy rendes fickó, akit szívesen megismerne az ember. Ami a következő lépésemet illeti, eléggé behatárolt volt a választék. A szomszédokkal folytatandó baráti csevej sokat veszített a vonzerejéből, miután megtudtam, hogy a fél utca hidegvérű, testvérgyilkos nindzsának tart, és különben is kívül kellett maradnom Bajnok látómezején, ha másért nem, hát George egészséges bélműködése érdekében. Nem csábított különösebben az sem, hogy tűkön ülve bámuljam a mobilomat, várva, hogy megjelenjen Stephen száma, mint egy tinílány a szenvedélyes smárolás után. Ha már nem csinálok semmit, jobban szeretem, ha ez a semmittevés nem egészen céltalan. Valami szorította a tarkómat, mintha szálanként tépkedték volna ki a pelyhes szőrömet. És én hallgatok erre a huzigálásra, mert sokszor voltam már olyan helyzetben, amikor kinyírtak volna, ha nem veszek róla tudomást. Tudtam, hogy elsiklok valami fölött, amit láttam vagy hallottam, de nem figyeltem föl rá. A titkos ügynökök nem tudják videóra venni a legjobb részeket, ahogy a gyilkosságiak teszik, ezért nagyon, nagyon jó a memóriánk. Kényelembe helyeztem magam a falon, rágyújtottam, és végigmentem az összes apró információmorzsán, amit az utóbbi napokban összecsipegettem. Egyvalami mindjárt szemet szúrt még mindig nem volt világos, hogy került a kéménybe a bőrönd. Nora szerint valamikor csütörtök délután és szombat éjjel között kerülhetett oda, hiszen csütörtökön még elcsórta Rosie walkmanjét. Mandy szerint viszont Rosie-nak abban a két napban nem volt kulcsa, és ez többé-kevésbé kizárta azt a lehetőséget, hogy éjszaka kicsempészte a koffert a házból. Hiszen köztük és a tizenhatos között rengeteg nehezen megmászható kerítésfal tornyosult, és mivel Matt Daly egyfolytában sasolt, nappal se tudott volna egykönnyen kihozni egy méretesebb tárgyat. Szintén Nora említette, hogy csütörtökön és pénteken Rosie mindig Imelda Tierney-vel ment munkába, illetve jött onnan haza. Péntek este Nora moziba ment a kis barátaival, tehát Rosie és Imelda nyugodtan pakolászhatott és tervezgethetett a lányok hálószobájában. Imeldára senki sem figyelt, hogy mikor jön, mikor megy: nyugodtan kiszambázhatott abból a lakásból szinte bármivel. Tudtam, hogy Imelda most a Hallows Lane-en lakik, és ez az utca épp olyan messze van a Faithful Place-től, hogy már kívül esik Bajnok látótávolságán. És Mandy tekintetéből ítélve jó esély mutatkozott arra, hogy lmeldát ilyenkor, munkaidőben is otthon találom – meg arra is, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik a szomszédság iránt, ennélfogva könnyen tud azonosulni egy tékozló fiúval, aki a kintlét és a bentlét vékony határvonalán járja kötéltáncát. Fölhajtottam a kihűlt kávét, és elindultam a kocsim
felé. Az elektromos műveknél dolgozó haverom előbányászott egy Imelda Tierney nevére kiállított villanyszámlát. Lakcím: Hallows Lane 10., 3-as lakás. A ház iszonyú lepukkant volt: foghíjas tető, lepattogzó festék, a mocskos ablakok mögött petyhüdten lecsüngő csipkefüggöny. Látszott, hogy a szomszédok alighanem azért imádkoznak, hogy a tulaj adja már el végre ez a kócerájt valami derék juppinak, vagy kettőnek, vagy legalább gyújtsa föl, hogy aztán tarthassa a markát a biztosítónál. Igazam volt: Imelda ajtót nyitott. – Francis! – mondta döbbenten, kitörő örömmel és rémülten. – Jézusom! Az eltelt huszonkét év nem bánt vele kesztyűs kézzel. Soha nem volt bombázó, de azért a magasságával, a jó lábaival és a csábos járásával sokra vihette volna. Mostanra viszont olyan nő lett belőle, akire a fiúk a csoportnál azt mondanák: a teste a strandra való, az arca a sittre. Az alakját megőrizte, de táskák éktelenkedtek a szeme alatt, és olyan ráncos volt az arca, mintha késsel szabdalták volna össze. A fehér melegítője elöl kávéfoltos volt, a szőkített haja már vagy hét-nyolc centi hosszan lenőtt. Amikor meglátott, odakapott, hogy gyorsan fölborzolja, mintha csak ennyi kellene ahhoz, hogy visszarepítsen minket dögös, szexis, fényes hajú tinédzserkorunkba, a péntek esti pezsgésbe. Ez a kis mozdulata egyből a szívemig hatolt. – Szia, Melda – mondtam, és elővettem a legszebb mosolyomat, hogy emlékeztessem rá: mindig is jó haverok voltunk annak idején, amikor... lmeldát tényleg kedveltem. Okos, nyughatatlan, hangulatingadozásra hajlamos lányka volt, ezenkívül csípős nyelvű és kemény, amire az élet tanította meg. Neki ugyanis nem egy darab állandó apja volt, hanem sok-sok ideiglenes, akik közül többnek is volt felesége, de ez sosem volt azonos Imelda anyjával, és akkoriban az ilyesmi még számított. Gyerekkorunkban lmeldát sokat szívatták az anyja miatt. Persze, általában mi, többiek se nagyon dicsekedhettünk, de egy munka nélküli alkesz apuka messze nem volt annyira gáz, mint egy anyuka, aki szexel. – Hallottam Kevinről, isten nyugosztalja – mondta Imelda. – Fogadd őszinte részvétemet. – Nyugodjék békében – mondtam én is. – Gondoltam, ha már erre járok, beugrok pár régi baráthoz. Álltam az ajtóban, és vártam. Imelda gyorsan hátrapillantott a válla fölött, de én nem mozdultam, úgyhogy nem volt választása. Pár másodpercnyi szünet után megszólalt: – Romokban hever a lakás... – Azt hiszed, zavar? Látnád az én kérómat! Az a lényeg, hogy téged újra látlak. Mire ezt elmondtam, már túljutottam Imeldán és a küszöbön. Nem volt teljesen lerobbanva a kégli, de azért értettem, mire gondol. Mandyre elég volt egyetlen pillantást vetni az otthonában, és máris láthatta az ember, hogy az a nő elégedett: ha nem is él
szüntelen eksztázisban, de tetszik neki, ami lett belőle. Imeldán viszont ez nem nagyon látszott. A nappalija még kisebbnek hatott, mint amilyen volt, mert mindenhol hevert valami szanaszét: a kanapé körül, a padlón mosatlan bögrék és kínai kajás kartondobozok, a radiátoron különféle méretű női ruhadarabok száradtak, a szoba sarkait kupacba hányt kalóz DVD-k foglalták el. Túlságosan föl volt véve a fűtés, és az ablakokat jó ideje nem nyithatták ki, így igencsak tömény volt a hamutartók és nők szagával keveredő ételszag. A helyiségben nagyjából minden megérett a cserére, kivéve a fölturbózott tévét. – Szép kis lakás – dicsértem meg. – Ez rakás szar – mondta tömören Imelda. – Én sokkal rosszabb helyen nőttem fel. Vállat vont. – És? Attól még szar. Kérsz teát? – Az remek lenne. Hogy megy a sorod? Imelda a konyha felé indult. – Láthatod. Ülj le oda. Kerestem a kanapén egy helyet, ahol még nem száradt rá vastagon a kosz, és kényelembe helyeztem magam. – Szóval lányaid vannak, ha jól tudom. A félig nyitott konyhaajtón át láttam, hogy Imelda kezében megáll a teáskanna. – Én meg azt hallottam, hogy rendőr lettél. Kezdtem megszokni az ésszerűtlennek tűnő indulatot, amely akkor szikrázik föl, ha valaki tájékoztat, hogy a Gazda seggnyalója lettem. Sőt, már-már jó szolgálatot tett nekem ez az indulat. – Imelda! – kiáltottam pillanatnyi hatásszünet után fölháborodva, mint akinek mély sebet ejtettek a lelkén. – Most komolyan azt hiszed, hogy a gyerekeid miatt akarlak csesztetni? Vállrándítás. – Honnan tudjam? Amúgy nem csináltak semmit. – Még a nevüket se tudom! Csak érdeklődtem, a kurva életbe! Magasról leszarom, ha egy komplett Soprano családot neveltél ki, csak el akartam dumálni veled a régi szép idők emlékére. De ha te azon fogsz itt rugózni, hogy miből élek, akkor csak szólj, és már le is koptam, hidd el. Pár másodperc múlva Imelda szája széle kelletlenül megrándult, és bekapcsolta a teáskannát. – A jó öreg Francis – mondta. – Baromi gyorsan bepöccen, akárcsak régen. Szóval hárman vannak, Isabelle, Shania és Genevieve. Istenverte pokolfajzat mind a három. Tinédzserek. Neked van gyereked? Apáról vagy apákról nem esett szó. – Egy kislány – mondtam. – Kilencéves. – Akkor még előtted az élet. Isten legyen hozzád irgalmas. Azt mondják, a fiúk lebontják a házadat, a lányok meg az agyadat, és ez így igaz. – Filtert dobott két bögrébe. Már attól öregnek éreztem magam, hogy néztem, ahogy mozog. – Varrsz még? Szipákolt egyet, de ez akár nevetés is lehetett. – Istenem, az már jó régen volt. A gyárat húsz éve otthagytam. Most alkalmi munkákból élek, mindig csurran-cseppen valami. Főleg takarítás. –
Oldalvást, harciasan rám villant a szeme, hogy akarok-e ehhez kommentárt fűzni. – A kelet-európaiak olcsóbban csinálják, de azért még van, aki jobban szereti, ha tud az ember angolul. Úgyhogy elég jól elvagyok, tényleg. Forrt a víz. – Rosie-ról hallottál, ugye? – Aha. Döbbenetes. Hogy ennyi ideig... – Imelda kitöltötte a teát, és gyorsan megrázta a fejét, mintha ki akarna rázni belőle valamit. – Én végig azt hittem, hogy odaát van Angliában. Amikor meghallottam, hogy mi történt, nem akartam elhinni. Nem bizony. Esküszöm, úgy jártam-keltem egész nap, mint egy zombi. – Én is – mondtam. – Nem volt valami vidám ez a hét. Imelda hozott egy doboz tejet meg egy zacskó cukrot, és helyet csinált nekik a dohányzóasztalon. – Kevin mindig is aranyos kölyök volt. Sajnáltam nagyon, tényleg. El is mentem volna hozzátok aznap este, csak... Vállat vont, és nem fejezte be a mondatot. Chloe meg az anyukája soha az életben nem értené meg azt a nehezen megfogható, de egyértelműen létező társadalmi szakadékot, amely miatt Imelda, alighanem helyesen, úgy gondolta, hogy talán nem lenne szívesen látott vendég anyám házában. – Reméltem, hogy ott találkozunk – mondtam. – Viszont így legalább nyugodtabban tudunk dumálni, nem igaz? Újabb félmosoly, és már nem is annyira kelletlen, mint az előbb. – Megint a jó öreg Francis. Mindig is sima beszédű fazon voltál. – De most jobb a séróm. – Jézusom, de még mennyire! Az a tüsihaj, emlékszel? – Lehetett volna rosszabb is. Megnöveszthettem volna hátul hosszúra, mint Zippy. – Fúj, ne is mondd! Annak milyen feje volt! Elindult a konyhába a két bögréért. Ha végtelen sok időm lett volna, akkor se mentem volna semmire azzal, hogy itt locsogok Imeldával, hiszen ő eleve sokkal keményebb dió volt, mint Mandy, ráadásul ráérzett, hogy akarok valamit, ha még nem is tudta volna megmondani, hogy mit. – Kérdezhetek valamit? – vágtam bele, amikor visszajött a konyhából. – Tudom, hogy olyasmibe ütöm az orromat, amibe nem kéne, de esküszöm, jó okom van rá, hogy megkérdezzem. lmelda a kezembe adott egy pecsétes bögrét, és leült az egyik fotelbe, de nem dőlt hátra, és a szeméből még mindig sütött a gyanakvás. – Ki vele. – Amikor átvitted Rosie bőröndjét a tizenhatosba, pontosan hol hagytad? Egyből jött a félig öszvért, félig agyalágyult idiótát idéző, üres tekintet, amely újfent emlékezetembe idézte, hogy hol is állok én most. Az égvilágon semmi nem írhatta felül azt a tényt, hogy lmelda, bár minden porcikája tiltakozik ez ellen, egy zsaruval beszélget. Óhatatlanul megjött az ebből adódó válasz, azaz kérdés:
– Miféle bőröndről beszélsz? – Jaj, ne csináld már, lmelda – vigyorogtam rá lezserül. Tudtam, hogy elég egyetlen fals hang, és merő időpocsékolássá silányul az egész kis kiruccanásom. – Hónapokig tervezgettük ezt a dolgot Rosie-val. Azt hiszed, nem mondta el nekem, hogy akarja csinálni? lmelda arcáról lassanként, ha nem is teljesen, de nagyjából leolvadt az üres kifejezés. – Nekem nem hiányzik emiatt semmiféle zűr – mondta. – Ha bárki más kérdezi, nem láttam semmiféle bőröndöt. – Semmi gond, bébi. Nem akarlak én belemártani a szarba. Szívességet tettél nekünk, és ezért hálás vagyok. Csak azt akarom tudni, hogy kavart-e valaki a bőrönddel, miután te leraktad. Szóval emlékszel, hol hagytad, és mikor hagytad ott? Éberen figyelt a ritkás szempillája alól, és törte a fejét, hogy vajon mit jelenthet ez az egész. Végül a zsebébe nyúlt, előhúzott egy pakli cigit, és megszólalt: – Rosie három nappal előtte mondta el nekem, hogy indulni akartok. Addig nem szólt róla egy szót se. Persze, sejtettük Mandyvel, hogy valami kavarás van, de konkrétan nem tudtunk semmit. Mandynél voltál már? – Aha. Nagyon jól néz ki. – Felvágós liba – mondta lmelda, és közben kattant az öngyújtója. – Cigit? – Igen, kösz. Azt hittem, barátnők vagytok Mandyvel. Hangosan, nagyot horkantva felnevetett, miközben odatartotta elém az öngyújtót. – Már nem. Túl jó ő a magamfajtához. Nem tudom, barátnők voltunk-e valaha is. Csak mind a ketten együtt lógtunk Rosie-val, és miután ő elment... – Mindig is hozzád állt a legközelebb – mondtam. lmelda tekintetéből azt olvastam ki, hogy az efféle hízelgéssel jobb pasik is próbálkoztak már nála, de azoknak sem jött be. – Ha olyan közel álltunk volna egymáshoz, akkor már az elején elmondta volna nekem, hogy mit terveztek, nem? De csak azért mondott bármit is, mert az apja nagyon rajta tartotta a szemét, és nem tudta volna kihozni a házból a cuccát. Időnként együtt mentünk a gyárba meg vissza, és dumáltunk, ahogy a csajok szoktak, már nem emlékszem, hogy miről. És azon a bizonyos napon szólt, hogy meg kéne tegyek neki egy szívességet. – Hogy hoztad ki tőlük a bőröndöt? – kérdeztem. – Könnyen. Másnap, azaz pénteken meló után átmentem Dalyékhez, és a szüleinek azt mondtuk, hogy meghallgatjuk Rosie szobájában az új Eurythmics-lemezét, ők meg erre csak annyit mondtak, hogy ne nagyon bömböltessük. Csak annyira tekertük föl a hangerőt, hogy ne hallják meg, ahogy Rosie pakolászik. – lmelda szája szegletében alig észrevehető mosoly bujkált. Ahogy a térdére könyökölve előredőlt, és mosolygott a cigarettafüstben, egy röpke pillanatra mintha megint az az eleven, gyors mozgású, csípős nyelvű lány lett volna, akit annak idején ismertem. – Azt látnod
kellett volna, Francis. Rosie körbetáncolta a szobát, énekelt a hajkeféjébe, és a feje fölött lengette az új bugyiját, amit vett magának, hogy ne a régi, koszlott rongyait lásd rajta... Nekem is táncolnom kellett vele, biztos úgy néztünk ki, mint két komplett idióta. Szétröhögtük az agyunkat, de próbáltuk halkan csinálni, nehogy bejöjjön az anyja, és meglássa, miben sántikálunk. Azt hiszem, azért volt annyira oda, mert olyan sokáig titokban tartotta a dolgot, és akkor végre elmondta valakinek. Úszott a boldogságban. Erre a képre villámgyorsan rácsaptam az ajtót. Gondoltam, jó lesz későbbre. – Ezt jó hallani – mondtam. – És miután végzett a pakolással...? A mosoly most már a szája másik sarkára is átterjedt. – Egyszerűen fogtam a koffert, és kisétáltam. Esküszöm, így volt! A dzsekimet ugyan ráterítettem, de azzal egy pillanatig se vertem volna át senkit, ha odanéznek. Kimentem a hálószobából, és Rosie jó hangosan elköszönt tőlem, aztán bekiabáltam Mr. Dalynek és Mrs. Dalynek, hogy viszlát. Tévéztek a nappaliban. Mr. Daly körülnézett, amikor kimentem az ajtón, de csak azért, hogy nem jön-e velem Rosie is. A bőröndöt észre se vette. Egyszerűen kisétáltam. – Ezt jól csináltátok – vigyorogtam rá én is. – És egyből átvitted a koffert a tizenhatosba? – Igen. Tél volt, úgyhogy már besötétedett, és hideg is volt, úgyhogy senki se dugta ki az orrát a házból. Nem látott meg senki. – Félárbocon volt a szemhéja, hogy ne csípje a szemét a füst. – Én mondom neked, Francis – folytatta az emlékezést –, halálfélelmem volt, amikor bementem abba a házba. Sötétben még soha nem jártam ott, legalábbis egyedül biztosan nem. A lépcső volt a legrosszabb. A szobákba még csak szűrődött be valamicske fény az ablakokon, de a lépcső szuroksötét volt. Tapogatóznom kellett, ahogy mentem fölfelé. Tiszta pókháló lettem, és a lépcsőfokok fele úgy billegett, hogy attól féltem, mindjárt a nyakamba szakad az egész ház, és ilyen kis zajok jöttek mindenhonnan... Esküszöm az élő Istenre, hogy azt hittem, van ott még valaki, vagy talán egy szellem, és figyel engem. Már készültem, hogy ha valaki elkap, sikítok. Úgy rohantam ki onnan, mintha meggyulladt volna a seggem. – Emlékszel, hogy hova tetted a bőröndöt? – Emlékszem, igen. Mindent megbeszéltünk Rosie-val. A fenti utcai szoba kandallója mögé kellett betennem, tudod, a nagyszobában. És ha oda nem fért volna be, akkor a pince sarkába kellett volna levinnem, hogy bedugjam az alá a nagy halom deszka meg fém meg minden szar alá, de oda tényleg csak akkor mentem volna le, ha nagyon muszáj. De végül szépen befért a koffer a kandalló mögé. – Kösz, lmelda – mondtam. – Köszönöm, hogy segítettél. Már régen meg kellett volna köszönnöm, de jobb későn, mint soha.
– Most kérdezhetek én is valamit? Vagy ez egyirányú utca? – It moszt mi kerdeszünk, mint a gestapósok a filmekben? Nem, bébi, abszolút kétirányú a forgalom. Ez így fair. Kérdezz csak nyugodtan. – Az emberek azt beszélik, hogy Rosie-t és Kevint megölték, ugye. Meggyilkolták. Mind a kettőt. Ezt csak azért mondják, hogy zaftosabb legyen a sztori, vagy igaz? – Rosie-t tényleg megölték – mondtam. – Kevinről még senki sem tud biztosat. – És hogy ölték meg Rosie-t? Megráztam a fejem. – Azt nem mondja el nekem senki. – Ja, persze. – lmelda – próbáltam a lelkére beszélni. – Felőlem gondolhatod azt is, hogy én valami szuperzsaru vagyok, ha akarod, de biztosíthatlak, hogy a testületnél nem gondolja így egy lélek se. Nem dolgozom ezen az ügyön, sőt nem is szabadna a közelébe mennem. Az állásomat kockáztatom már azzal is, hogy idejöttem. Ezen a héten nem vagyok zsaru. Csak egy idegesítő faszkalap vagyok, aki nem tágít, mert szerette Rosie Dalyt. lmelda jó erősen az ajkába harapott, majd megszólalt: – Én is szerettem őt, úgy bizony. Imádtam azt a csajt. – Tudom. Ezért vagyok itt. Mert gőzöm sincs, hogy mi történt vele, és nem hiszem, hogy a zsaruk összetörik magukat, hogy kiderítsék. Segítségre van szükségem, Melda. – Őt nem lett volna szabad megölni. Nagyon mocskos dolog ez. Rosie soha nem ártott senkinek. Csak azt akarta... – lmelda elhallgatott. Csöndben szívta a cigarettáját, és közben a kanapé foszladozó huzatának lyukában matató ujjait nézte, de éreztem, hogy gondolkodik, és nem akartam megzavarni. Kis idő múlva megszólalt: – Azt hittem, neki sikerült kiszakadnia innen. Kérdőn fölvontam a szemöldökömet, lmelda megviselt arcán halvány pír jelent meg, mintha olyasmit mondott volna, ami lehet, hogy hülyeség, de azért folytatta: – Nézd meg Mandyt, oké? Tisztára, mint az anyja! Amint tudott, férjhez ment, nem dolgozik, jó kis feleség és anya lett belőle, ugyanabban a házban lakik, esküszöm, talán még ugyanazokat a ruhákat is hordja, mint annak idején az anyja. És ugyanilyenek a többiek is, akiket láttunk felnőni: kiköpött olyanok, mint a szüleik, bármilyen nagy hangon mondogatták, hogy ők majd mások lesznek. Elnyomta a cigit a teli hamutartóban. – És nézz rám! Nézd meg, hogy végeztem én. – Állával előrebökve mutatta a lakását. – Három gyerek, három apa – Mandy ezt alighanem elmondta neked, ugye? Húszéves voltam, amikor megszületett Isabelle. Mehettem egyből segélyre. Azóta se volt rendes munkám, soha nem mentem férjhez, egy pasi se maradt meg mellettem egy évnél tovább – persze, a fele már eleve nős volt. Fiatalkoromban volt millió tervem, és kurvára nem lett belőlük semmi. Helyette nyikkanás nélkül átváltoztam a saját anyámmá. Egy szép napon
fölébredtem, és most itt vagyok. Előhúztam a paklimból két szál cigit, és adtam Imeldának tüzet. – Kösz – mondta, majd elfordította a fejét, hogy ne rám fújja a füstöt. – Rosie volt köztünk az egyetlen, aki nem lett olyan, mint az anyja. Szerettem rágondolni. Amikor nem mentek valami frankón a dolgok, jó volt tudni, hogy ő most ott van Londonban vagy New Yorkban vagy Los Angelesben, és valami őrült jó melója van, olyasmit csinál, amiről én nem is hallottam. A lány, akinek sikerült. – Én se lettem olyan, mint az anyám – mondtam. – Sőt, még csak olyan se, mint az apám. lmelda nem nevetett. Vetett rám egy kurta pillantást, amit nem tudtam értelmezni – talán az futhatott át az agyán, hogy előrelépésnek nevezhető-e, ha az ember beáll zsarunak. Kis idő múlva megszólalt: – Shania terhes. Tizenhét évesen. Nem tudja, ki az apa. Ezt még Bajnok se tudta volna átfordítani pozitívba. – De legalább van egy rendes anyukája, aki átsegíti mindenen – mondtam. – Igen – mondta lmelda. Még jobban megroggyant a válla, mintha a lelke mélyén azt remélte volna, hogy birtokomban van a nagy titok, és rendbe tudok hozni mindent. – Ha te mondod. Az egyik szomszédban valaki 50 Centet bömböltette, valaki más pedig ráüvöltött, hogy halkítsa már le. lmelda mintha észre se vette volna. – Föl kell tennem neked még egy kérdést – mondtam. Imeldának jól működnek az érzékelői, és a jelek szerint volt valami a hangomban, amire bejelzett a riasztója: ismét visszacsúszott az arcára a kifejezéstelen maszk. – Kinek mondtad el, hogy el akarunk menni Rosie-val? – Senkinek. Nem vagyok én spicli. Fölegyenesedett ültében, készült a harcra. – Soha nem is gondoltam, hogy az vagy – mondtam. – De az emberekből nagyon sokféle úton-módon ki lehet szedni az infót, akár spiclik, akár nem. És te hány éves is voltál, tizennyolc, tizenkilenc? Egy tinédzsert könnyű leitatni annyira, hogy kicsússzon valami a száján, meg mindenféle trükkökkel is el lehet érni, hogy elhintsen egy-két utalást. – Hülye se vagyok. – Én sem. Figyelj rám, lmelda. Valaki várta Rosie-t a tizenhatosban azon az éjszakán. Valaki várta, hogy aztán jól kinyírja, és eltüntesse a holttestét. És csak három ember volt a világon, aki tudta, hogy Rosie odamegy azért a bőröndért: Rosie, én meg te. Tőlem nem hallotta senki, és ahogy az imént magad is mondtad, Rosie hónapokon át tartotta a száját. Hiszen te voltál a legjobb barátnője, de még neked se mondta volna el, ha nem kényszerül rá. És te el akarod hitetni velem, hogy kiöntötte a szívét még valakinek csak úgy brahiból? Ugyan már. Úgyhogy maradsz te.
Még be sem fejeztem a mondatot, amikor lmelda már ki is ugrott a fotelből, és kiütötte a kezemből a bögrét. – A pofátlan kurva istenedet, hogy árulónak mersz nevezni a saját házamban... Miért is hagytam, hogy átlépd a küszöböt!? Leadod a nagy dumát, hogy a régi haverokat látogatod végig, közben a nagy lófaszt, csak ki akartad szedni belőlem, hogy mit tudok... Bement a konyhába, és bevágta a bögréket a mosogatóba. Így csak az ront rá az emberre, akinek bűntudata van. Utánamentem. – Te pedig leadtad a nagy dumát, hogy mennyire szeretted Rosie-t! Meg hogy mennyire örültél, hogy neki sikerült kiszakadnia innen! Az is csak sumák duma volt, lmelda? Az volt? – Fogalmad sincs, miről beszélsz! Könnyű ennyi év után beszambázni ide, tökikém, úgy, hogy akkor mész el, amikor akarsz! Nekem viszont itt kell élnem. És a gyerekeimnek is itt kell élniük! – Úgy nézek ki, mint aki elmegy, a kurva életbe? Hát nem, itt vagyok, lmelda, akár tetszik ez neked, akár nem. Nem megyek el sehova. – Dehogynem mész. Azonnal elkotródsz a lakásomból. Földugod a kérdéseidet a seggedbe, és elkotródsz innen. – Mondd meg, kinek mondtad el, és már itt se vagyok. Túl közel álltam hozzá. A gáztűzhelynek dőlt, és ide-oda villant a szeme, nézte, merre menekülhet. Amikor ismét rám nézett, láttam a szemében az esztelen félelmet. – lmelda – mondtam neki a tőlem telhető legszelídebben. – Nem foglak megütni. Csak föltettem egy kérdést. – Tűnj el innen. Az egyik keze markolt valamit a háta mögött. Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem holmi reflex, ami azért ivódott bele, mert valami seggfej ütötte-verte. Imelda tényleg félt tőlem. – Mégis, mi a faszt képzelsz rólam? Mitől félsz? Halkan azt felelte: – Szóltak, hogy vigyázzak veled. Mire észbe kaptam, már tettem egy lépést előre. Amikor megláttam a magasba emelkedő kenyérvágó kést, meg azt, hogy sikolyra nyílik a szája, megfordultam, és elmentem. Már a lépcső alján jártam, mire Imelda összeszedte magát annyira, hogy az ajtón kihajolva utánam kiabáljon, hadd hallják a szomszédok: – És vissza ne gyere, a rohadt életbe! – Aztán becsapódott az ajtaja. 15. fejezet Még jobban bevettem magam a Liberties negyedbe, hogy minél messzebb legyek a belvárostól, a lemmingek módjára tülekedő, egymást dühödten félrekönyöklő karácsonyi
bevásárlóktól, akiket hajt a téboly, hogy rátegyék a hitelkártyájukat mindenre, amit meglátnak, minél botrányosabb áron adják, annál jobb. Tudtam, hogy valaki előbb-utóbb ürügyet szolgáltatna nekem egy jó kis bunyóra. Ismerek egy Gyufás Danny nevű, nagyon kedves embert. Egyszer fölajánlotta nekem, hogy ha valamiről úgy gondolom, hogy égnie kell, nyugodtan hívjam. Eszembe jutott a Faithful Place, a Mrs. Cullen arcára kiülő vérszomjas kifejezés, Des Nolan feszengő tétovasága meg az Imelda szeméből áradó páni félelem, és arra gondoltam, hogy talán most kéne rácsörögnöm Dannyre. Addig mentem, míg nagyjából le nem gyalogoltam a késztetést, hogy orrba verjek bárkit, aki túl közel merészkedik hozzám. A kis utcák, közök, sikátorok ugyanolyan hatást gyakoroltak rám, mint Kevin halottvirrasztásán a vendégek mintha a jól ismert emberek, helyek nyakatekert, kifacsart változatát láttam volna, mintha valami vicc lett volna az egész, amibe nem vagyok beavatva. Az egykori bérházak előtt alig fértek el a BMW-k, tinianyukák üvöltöztek márkás babakocsikkal, a poros sarki boltok pedig nagy üzletláncok csilivili üzemegységei lettek. Amikor végre meg tudtam állni, a Szent Patrik-székesegyháznál jártam. Üldögéltem egy kicsit a kertben, pihentettem a szememet az épületen, amely nyolcszáz éven át egy helyben maradt, és figyeltem az egyre őrültebben tomboló sofőröket. Közeledett ugyanis a délutáni csúcs, és leállt a forgalom. Még mindig ott ültem, és sokkal többet dohányoztam, mint amennyire Holly áldását adta volna, amikor csipogni kezdett a telefonom. Az én Stephenemtől jött SMS, és fogadni mertem volna, hogy átírta vagy négyszer-ötször, hogy pont jó legyen. Üdv Mackey nyomozó, csak tudatni szeretném, hogy megvan az információ, amit kért. A legjobbakat, Stephen Moran (nyomozó). A kis édes! Már majdnem öt óra volt. Visszaírtam neki: Bravó! Találkozunk a Cosmóban ASAP. A Cosmo egy szar kis szendvicsbár, és jól el van dugva a Grafton Street melletti utcácskák labirintusában. A gyilkossági csoporttól akkor se menne oda senki, ha az élete múlna rajta, és ez az egyik komoly pozitívuma. A másik pedig az, hogy a Cosmo a város azon kevés helyeinek egyike, ahol még ír a személyzet – azaz a pincérek biztosan nem alacsonyodnak le odáig, hogy konkrétan ránézzenek a vendégre. Ez pedig bizonyos alkalmakkor direkt jó. Néha itt találkozom a civil informátoraimmal. Mire odaértem, a kölyök már az egyik asztalnál üldögélt a kávéjával, és mintázatokat rajzolt az ujja hegyével a kiömlött cukorba. Nem nézett föl, amikor leültem. – Jó újra látni magát, nyomozó – mondtam. – Köszönöm, hogy jelentkezett. Stephen vállat vont. – Hát, mondtam, hogy fogok. – Á! Valami problémánk van? – Ez így olyan alantas. – Ígérem, hogy reggel is tisztelni fogom.
– Templemore-ban azt mondták, hogy most már a testület a családunk. És én akkor odafigyeltem, tudja? Komolyan vettem. – Úgy is kell. Valóban ez a családja. És a családtagok ezt művelik egymással, kiscsillag. Nem vette még észre? – Nem. Nem vettem észre. – Hát, akkor szerencsés ember maga. Nagyon szép, ha valakinek boldog a gyerekkora. De az emberiség másik fele így él. Mit hozott nekem? Stephen belülről az arcába harapott. Érdeklődve figyeltem, és hagytam, hogy egyedül birkózzon meg a lelkiismereti problémáival. A végén, persze, nem kapta föl a hátizsákját, és nem rohant ki a Cosmóból, hanem közelebb hajolt hozzám, és előhúzott egy karcsú, zöld dossziét. – A boncolási jegyzőkönyv – mondta, és a kezembe adta. A hüvelykujjam körmével lapoztam át. Kev sérüléseit bemutató ábrák ötlöttek a szemembe, meg a szervei súlya, agyi zúzódások, miegymás. Nem éppen ideális kávéházi olvasmány. – Szép munka volt – mondtam. – És nagyon hálás vagyok érte. Foglalja össze, maximum harminc másodpercet kap. Ettől megijedt. Valószínűleg volt már olyan, hogy áldozat hozzátartozóját kellett értesítenie, de nem ilyen szakszerűen és részletekbe menően. Miután rezzenéstelenül bámultam rá, belekezdett: – Öö... oké. Ez a férfi... mármint az elhunyt, öö, az ön fivére... kiesett egy ablakon, fejjel előre, védekezésre, küzdelemre utaló sérülései nem voltak, és semmi egyéb jel sem, ami egy másik személy közreműködésére utalt volna. Körülbelül hét és fél méter magasból zuhant ki kemény talajra. A feje búbjától kicsivel arrébb érintkezett a földdel, nagyjából itt. Az ütéstől koponyatörést szenvedett, ami agykárosodást okozott, és kitörte a nyakát is, ami nyilván légzésbénuláshoz vezetett. Vagy az egyik, vagy a másik okozta a halálát, amely nagyon gyorsan beállt. Pontosan ezt kértem tőle, mégis kis híján beleszerettem a túlságosan is ápolt pincérnőbe, aki a legjobbkor bukkant föl. Rendeltem egy kávét meg valami szendvicset. A nő kétszer is mást írt föl, mint amit mondtam, hogy megmutassa, mennyivel többre hivatott ő ennél a munkánál, majd forgatta egy kicsit a szemét, hogy milyen hülye vagyok, és amikor lekapta az asztalról az étlapot, Stephennek kis híján az ölébe pottyant a kávéja. Viszont mire az asztalok között kígyózva ellibegett, már legalább egy kicsit szét tudtam nyitni az állkapcsomat. – Nem ért meglepetés – mondtam. – Az ujjlenyomatvizsgálat eredménye megvan? Stephen bólintott, és előhúzott egy másik, vastagabb dossziét. Bajnok komoly nyomást gyakorolhatott a technikus kollégákra, ha ilyen hamar megszülték az eredményt. Gyorsan le akarta tudni ezt az ügyet. – Halljam a legjobb részeket – mondtam. – A bőrönd külső felületén teljes a zűrzavar: a hosszú idő alatt, amíg a kéményben állt, ledörzsölődtek a korábbi ujjlenyomatok, és akkor még ott vannak az építőmunkások meg a család... az ön
családja. – Zavartan lehajtotta a fejét. – De azért van még néhány ujjlenyomat, amely egyezik Rose Dalyével, meg egy, amely egyezik a testvéréével, Noráéval, valamint három ismeretlen, amelyek a helyzetükből ítélve valószínűleg ugyanattól a kéztől származnak, és ugyanakkor kerültek oda. A bőrönd belsejében nagyjából ugyanez a helyzet: Rose-tól sok ujjlenyomatunk van minden elképzelhető felületen, a walkmanen Norától is sokat találtunk, valamint a bőrönd belső felületén van néhány Theresa Dalytől, ami érthető, hiszen eredetileg az övé volt, és egy csomó a Mackey családtól, elsősorban Josephine Mackey-től. Ő, ugye, öö... az ön édesanyja? – Igen – mondtam. Csakis Mami pakolhatta ki a bőröndöt. Szinte hallottam a hangját: Jim Mackey, vidd onnan a mocskos mancsodat, ebben női bugyik vannak, mi vagy te, valami perverz? – Ismeretlen ujjlenyomat nincs? – Belül nincs. De van még, öö, néhány öntől származó ujjlenyomat is a borítékon, amelyben a kompjegyek voltak. Még az utóbbi néhány nap után is fért belém annyi fájdalom, hogy ez belém nyilalljon.– Lám, az ujjlenyomataim, amely az O'Neill kocsmában töltött, elképesztően ártatlan este során kerültek oda, húsz éven át rejtőzködtek a sötétben, és még mindig frissek, nyugodtan játszadozhatnak velük a technikus kollégák. – Hát, igen – mondtam. – Nem jutott eszembe, hogy kesztyűt kéne húznom, amikor megvettem azokat a jegyeket. Van még valami? – A bőröndön nincs, a levelet pedig, úgy néz ki, letörölték. A második oldalán viszont, amelyet 1985-ben találtak meg, vannak ujjlenyomatok Matthew, Theresa és Nora Dalytől, a három fiútól, akik megtalálták és elvitték nekik, valamint öntől. Rose-tól viszont semmi. Az első oldalon, amely Kevin zsebében volt, nem találtunk semmit. Mármint egyetlen ujjlenyomatot sem. Patyolattiszta. – És az ablak, ahonnan kizuhant? – Ott épp az ellenkezője a probléma: túl sok az ujjlenyomat. A technikusok nagyjából biztosak benne, hogy a felső és az alsó ablaktáblán lévő ujjlenyomatok Kevintől származnak, ahogy arra számíthat az ember, ha ő nyitotta ki az ablakot, a párkányon pedig a tenyérlenyomatát vélték megtalálni, de nem esküdnének meg rá. Túl sok alatta az egymásra rakódott ujjlenyomat, így az apró nüanszok nem látszanak tisztán. – Van még valami, amiről tudnom kéne? Megrázta a fejét. – Nincs semmi szembeötlő. Kevin ujjlenyomata fölbukkant még egy-két helyen – a folyosóajtón, meg a szoba ajtaján, amelynek az ablakából kiesett –, de olyan helyen nem, ahol ne számítana rá az ember. Ismeretlen ujjlenyomatokkal tele van az egész ház, a technikusok még nem dolgozták föl az összeset. Eddig is kidobott a gép pár fickót, akinek van némi priusza, de ezek mind helybeliek, és könnyen lehet, hogy csak múlatták az időt a házban, talán már évekkel ezelőtt. – Szép munka – mondtam, és behajtogattam a dossziék szélét,
hogy beleférjenek a táskámba. – Ezt nem fogom elfelejteni. Most pedig halljuk az összefoglalóját Kennedy nyomozó elméletéről. Stephen szeme követte a kezemet. – Mondja el még egyszer, hogy miért is van ez rendben etikailag. – Azért van rendben, kölyök, mert megvan, kész, ennyi volt. Összegezzen. Pillanatnyi szünet után rám emelte a tekintetét. – Nem igazán tudom, hogy beszéljek magával erről az ügyről. A pincérnő levágta elém a kávémat meg mindkettőnk elé a szendvicset, és elviharzott, hogy felkészüljön a zárásra. Nem vettünk róla tudomást. – Úgy érti, azért, mert kapcsolatban állok szinte mindennel és mindenkivel, aminek és akinek köze van hozzá – mondtam. – Igen. És ez nem lehet könnyű. Nem szeretném még jobban megnehezíteni a dolgát. És még tapintat is szorult belé! Még öt év, és ez a kölyök vezeti az egész testületet. – Nagyra értékelem a törődését, Stephen. De pillanatnyilag nem az érzékenységére van szükségem, hanem az objektivitására. Úgy kell tennie, mintha ennek az ügynek nem lenne hozzám semmi köze. Csak egy kívülálló vagyok, aki véletlenül erre járt, és eligazításra szorul. Menni fog? Bólintott. – Igen. Ahogy óhajtja. Hátradőltem, és magam elé húztam a tányéromat. – Pompás. Akkor hadd szóljon. Stephen nem kapkodta el, és ez tetszett. Ketchupba és majonézbe fojtotta a szendvicsét, szépen elrendezte a tányéron a burgonyaszirmot, és összeszedte a gondolatait. Aztán belevágott. – Oké. Szóval Kennedy nyomozó teóriája a következő. 1985. december tizenötödikén késő este Francis Mackey és Rose Daly úgy tervezik, hogy találkoznak a Faithful Place végén, és együtt megszöknek. Mackey fivére, Kevin ezt megneszeli... – Hogyan? – Nem igazán tudtam elképzelni, hogy Imelda kiöntötte a szívét egy tizenöt éves kölyöknek. – Ez nem világos, de nyilvánvaló, hogy valaki tudomást szerzett a dologról, és Kevin jobban beleillik a képbe, mint a nagy többség. Ez az egyik tényező, ami alátámasztja Kennedy nyomozó elméletét. Akikkel beszéltünk, azok egybehangzóan azt állították, hogy Francis és Rose abszolút titokban tartották a tervüket, sejtelme sem volt róla senkinek, hogy mire készülnek. Kevin azonban kiváltságos helyzetben volt, hiszen egy szobában lakott Francisszel. Tehát láthatott valamit. Az én Mandym tartotta a száját. – Mondjuk ez kilőve. Abban a szobában nem láthatott semmit. Stephen vállat vont. – Én a North Wall negyedből származom – mondta. – Gondolom, a Liberties is nagyjából ugyanígy működik, vagy legalábbis működött akkoriban: az emberek egymás hegyénhátán élnek, a falnak is füle van, olyan, hogy titok, nem létezik. Meg kell mondanom önnek, hogy elképesztene, ha senki sem
tudott volna a szökési tervükről. Elképesztene. – Rendben – mondtam. – Ezt a részét függőben hagyhatjuk. Mi van még? Az, hogy a jelentése előadására koncentrálhatott, valamelyest megnyugtatta: visszatértünk a komfortzónájába. – Kevin úgy dönt, hogy útját állja Rose-nak, mielőtt találkozna Francisszel. Lehet, hogy úgy intézi, hogy összefussanak, vagy talán tudja, hogy Rosenak el kell mennie a bőröndért, de akár így, akár úgy, találkoznak, nagy valószínűséggel valahol a Faithful Place 16-os számú házban. Összeszólalkoznak, Kevinnél elpattan a húr, torkon ragadja Rose-t, és a falhoz csapja a fejét. Cooper szerint mindez pár másodperc alatt lezajlott, ha így történt. Mire Kevin visszanyeri az önuralmát, már késő. – És az indíték? Eleve miért akarná útját állni, arról nem is beszélve, hogy min veszne össze vele? – Ez ismeretlen. Mindenki azt mondja, hogy Kevin igen erősen kötődött Francishez, tehát talán nem akarta, hogy Rose elvegye tőle a bátyját. Vagy lehetett szexuális féltékenység is, hiszen Kevin éppen abban a korban volt, amikor az ilyesmit nagyon nehezen tudja kezelni az ember. És Rose az egybehangzó vélemények szerint nagyon szép lány volt. Lehet, hogy elutasította Kevint, vagy talán titokban kavartak együtt... – Stephennek hirtelen eszébe jutott, hogy kivel beszél. Elvörösödött, elhallgatott, és vetett rám egy aggodalmas pillantást. Nagyon elevenen él az emlékezetemben, mondta Kevin. A haja, a nevetése, a járása... – Ahhoz kicsit nagy volt a korkülönbség – mondtam. – Ne feledje, hogy egy tizenöt éves fiúról és egy tizenkilenc éves lányról beszélünk. De attól még tetszhetett neki Rosie, ez rendben van. Folytassa. – Szóval. Az indítéknak nem is kell feltétlenül valami nagy dolognak lennie. Hiszen amennyire tudjuk, nem igazán tervezte, hogy megöli Rose-t. Inkább csak úgy megtörtént. Szóval Kevin rádöbben, hogy Rose halott, bevonszolja a holttestét a pincébe – hacsak nem eleve ott vannak –, és elrejti a beton alá. A korához képest erős fiú volt, azon a nyáron egy építkezésen dolgozott részmunkaidőben. Hozta-vitte, amit kértek, és cipekedett. Tehát meg tudta tenni. – Újabb futó pillantás. Kipiszkáltam az egyik hátsó fogamból egy sonkadarabkát, és nyájasan néztem Stephenre. – Közben Kevin valamikor megtalálja a levelet, amit Rose a családjának írt, és rájön, hogy fölhasználhatja a saját céljaira. Az első oldalt magához veszi, a másodikat pedig otthagyja. Az az elképzelése, hogy ha Francis így is elmegy, akkor lényegében mindenkinek adja magát az eredeti terv: együtt szöktek meg, és a levél a lány szüleinek szól. Ha viszont Francis végül hazamegy, miután Rose nem jött el a találkozóra, vagy később kapcsolatba lép a családjával, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy a levél neki szól, és Rose elment egyedül. – És pontosan ezt is hitték huszonkét éven át – mondtam.
– Igen. Aztán előkerül Rose holtteste, mi elkezdünk nyomozni, és Kevin pánikba esik. Akiket kihallgattunk, egybehangzóan azt állították, hogy az utóbbi napokban elég stresszes volt, és ez egyre csak rosszabbodott. Szóval a végén már nem bírja tovább a feszültséget előbányássza a levél első oldalát onnan, ahol huszonkét évig tartotta, eltölt egy utolsó estét a családjával, aztán visszamegy oda, ahol megölte Rose-t, és... Hát igen. – Elrebegi imáit, és fejest ugrik az emeleti ablakból. És győz az igazság. – Hát, nagyjából így, igen. – Stephen lopva figyelt engem a kávéja fölött, hogy kiakasztott-e. – Szép volt, nyomozó – mondtam. – Világos, tömör, tárgyilagos. Stephen megkönnyebbülten fújt egy kicsit, mintha szóbeli vizsgáról jönne ki, majd fejest ugrott a szendvicsébe. – Mit gondol, mennyi időnk van még, mielőtt ebből az elméletből hivatalosan is Kennedy evangéliuma lesz, és mindkét ügyet lezárják? Megcsóválta a fejét. – Nem tudom, talán pár nap? Még nem küldte föl az aktát, még gyűjtjük a bizonyítékokat. Kennedy nyomozó alapos. Mármint tudom, hogy megvan a maga elmélete, de nem csak úgy ráhúzza az ügyre, és már dobja is félre az egészet. A szavaiból ítélve a héten még ott leszünk a gyilkossági csoportnál, mármint én meg a többi kisegítő. Ez alapvetően azt jelentette, hogy kábé három napom van. Rükvercben haladni senki sem szeret. Ha ezt az ügyet egyszer hivatalosan lezárják, és én azt akarom, hogy újra megnyissák, akkor közjegyzőnél hitelesített videót kell bemutatnom arról, hogy mindkét gyilkosságot más követte el. – Biztos vagyok benne, hogy villámgyorsan lezavarják – mondtam. – Maga személy szerint mit gondol Kennedy nyomozó elméletéről? Ez készületlenül érte Stephent. Eltelt egy másodperc, mire úrrá lett a szájában lévő falaton. – Én? – Maga, fiam. Hogy Bajnok hogyan dolgozik, azt már tudom. Mint korábban már említettem, az érdekel, mit tud nyújtani maga. A fergeteges gépírótudásán kívül. Stephen vállat vont. – Nem az én dolgom, hogy... – Dehogynem. Én kérdezem magát, és ettől máris a maga dolga. Gerjed erre az elméletre? Stephen betömött a szájába még egy kis szendvicset, hogy időt nyerjen. A tányérját kémlelte, hogy ne lássam a szemét. – Igen, Stevie – mondtam –, valóban figyelembe kell vennie, hogy talán baromi elfogult vagyok, vagy megőrjített a fájdalom, vagy csak eleve komplett bolond vagyok, és ezek közül bármelyik elég ok arra, hogy velem ossza meg utoljára a legtitkosabb gondolatait. Ezzel együtt lefogadom, hogy nem most fordult meg a fejében először, hogy Kennedy nyomozó talán egyszerűen téved. – Fölmerült már bennem – felelte. – Hát persze, hogy fölmerült. Ha nem merült volna föl, akkor
maga egy idióta lenne. Másnak is eszébe jutott már a csapatban? – Nem említette senki. – És nem is fogják. Ők is elgondolkodtak rajta, mert ők se hülyék, de befogják a szájukat, mert rettegnek, hogy kihúzzák a gyufát a mi Bajnokunknál. – Olyan közel hajoltam hozzá az asztal fölött, hogy kénytelen volt fölnézni. – Azaz marad maga, Moran nyomozó. Maga meg én. A fickó, aki megölte Rose Dalyt, még mindig szabadon kószál, és senki sem ered a nyomába, csak mi ketten. Kezdi már kapiskálni, miért van rendben etikailag ez a mi kis játékunk? Stephen kis szünet után azt felelte: – Nagyjából. – Etikailag maga a hamvas ártatlanság, amit csinál, mert elsősorban nem Kennedy nyomozónak tartozik felelősséggel, és nem is nekem, ha már itt tartunk. Hanem Rose Dalynek és Kevin Mackey-nek. Nekik nincs más reményük, csak mi. Úgyhogy ne vonakodjon itt, mint a bugyiját szorongató szűz lány, hanem mondja el, mit gondol Kennedy nyomozó elméletéről. – Nem vagyok oda érte – felelte tömören Stephen. – Miért nem? – Hogy vannak benne lyukak – nincs indíték, nem tudjuk, hogy szerzett tudomást Kevin a tervezett szökésről, meg minden –, az még nem is zavarna. Hiszen ha ilyen sok idő telik el a gyilkosság után, akkor erre számíthat az ember. Engem inkább az ujjlenyomat-vizsgálat eredménye zavar. Kíváncsi voltam, hogy ezt kiszúrja-e. – Mi van vele? Lenyalta a majonézt a hüvelykujjáról, majd mutatta, hogy egy. – Először is ott vannak az ismeretlen ujjlenyomatok a bőrönd külső felületén. Lehet, hogy semmi jelentőségük, de ha ez az én nyomozásom lenne, akkor megpróbálnám azonosítani őket, mielőtt lezárom az ügyet. Én szinte biztos voltam benne, hogy kitől származnak azok az ismeretlen ujjlenyomatok, de ezt nem volt kedvem megosztani vele. – Én is így tennék – mondtam. – Van még valami? – Igen, van. A második dolog az – emelkedett a levegőbe még egy ujja –, hogy miért nincsenek ujjlenyomatok a levél első oldalán? Ha Kevin a második oldalt törölné le, annak lenne értelme: nyilván nem szeretné, hogy ha valaki gyanút fog, és bejelenti Rose eltűnését, a zsaruk megtalálják a búcsúlevélen az ujjlenyomatát. De az első oldal? Sok év után előveszi, mert úgy tervezi, hogy az lesz az ő búcsúlevele és beismerő vallomása, ugyebár, de letöröl róla mindent, és kesztyűben dugja zsebre? Ugyan miért? Nehogy összefüggésbe hozzák vele? – És mit mond erre Kennedy nyomozó? – Azt mondja, ez csak egy apró ellentmondás, nem nagy dolog, ilyen mindig akad. Kevin a gyilkosság éjszakáján letörli mindkét oldalt, aztán az elsőt eldugja, és amikor újra előveszi, nem hagy ujjlenyomatot maga után, mert az emberek nem mindig hagynak. És ez igaz is, csak... Mi most egy olyan emberről beszélünk, aki öngyilkosságra készül, és gyakorlatilag bevall egy gyilkosságot. És
az ilyen ember, akármilyen vagány, akármilyen hidegvérű, kurv... rettenetesen izzad. És aki izzad, az után marad ujjlenyomat. – Stephen megcsóválta a fejét. – Azon a levélen kellene, hogy legyen ujjlenyomat, és pont. – Azzal tovább marcangolta a szendvicsét. – Csak úgy játékból tételezzük fel egy pillanatra, hogy az én régi barátom, Kennedy nyomozó ez egyszer árnyékra vetődött, és nem Kevin Mackey ölte meg Rose Dalyt. Akkor mi a helyzet? Stephen az arcomat fürkészte, majd azt kérdezte: – Abból indulunk ki, hogy Kevint is meggyilkolták? – Ezt maga mondja meg. – Ha nem ő törölte le azt a levelet, és nem ő tette be a saját zsebébe, akkor valaki más tette oda helyette. Én a gyilkosságra szavazok. Hirtelen megint átfutott rajtam a gyengédség alattomos hulláma. Nem sok híja volt, hogy átkaroljam a kölyök fejét, és megborzoljam a haját. – Részemről rendben – mondtam. – És mit tudunk a gyilkosról? – Egy elkövetőben gondolkodunk? – Őszintén remélem. A környékünk nem mentes bizonyos fokú tébolytól, de azért erősen bízom benne, hogy két gyilkos nem került ki ugyanabból az utcából. Az utolsó mintegy hatvan másodpercben, mióta elkezdett véleményt nyilvánítani, Stephen egyre kevésbé félt tőlem. Előrehajolt, az asztalra könyökölt, és annyira koncentrált, hogy már el is feledkezett a maradék szendvicséről. A szeme szinte villogott, és áradt belőle a keménység, olyannyira, hogy nem is vártam volna egy ilyen aranyos, pirulos kis újonctól. – Akkor abból kiindulva, amit Cooper mondott, valószínűleg férfiról van szó, aki legalább harmincöt-negyven év közötti, és legfeljebb ötven körüli, azaz Rose halálakor tizenöt és harminc között járhatott. Mert ehhez kellett, hogy legyen rajta némi izom. – Rose meggyilkolásához igen – mondtam –, de Kevinnél nem. Ha sikerült rávennie, hogy kihajoljon az ablakon – márpedig Kevin nem volt gyanakvó típus –, akkor elég volt egy apró lökés. Nem kellett izompacsirtának lennie. – Tehát ha az emberünk tizenöt és ötven között járt, amikor elkapta Rose-t, akkor most harmincöt-negyven és hetven között jár. – Sajnos igen. Tudunk még mondani róla valamit, ami alapján szűkíteni lehet a kört? – A Faithful Place közvetlen környékén nőtt fel – mondta Stephen. – Úgy ismeri a tizenhatos számú házat, mint a tenyerét: hiszen amikor rádöbbent, hogy Rose meghalt, nyilván igencsak sokkos állapotba került, de még így is eszébe jutottak azok a betonlapok a pincében. És abból ítélve, amit mindenkitől hallottunk, a tizenhatost azok ismerik jól, akik a Faithful Place-en, vagy ahhoz közel laktak tinédzserkorukban. Lehet, hogy az
emberünk már nem ott él, hiszen úgy is ezerféleképpen tudomást szerezhetett arról, hogy előkerült Rose holtteste, de az biztos, hogy valamikor ott élt. Pályafutásom során most először kezdtem sejteni, hogy miért imádják annyira a munkájukat a gyilkosságiak. Mi, titkos ügynökök, ha vadászni indulunk, begyűjtünk mindent, ami besétál a csapdánkba. Aki jó vadász akar lenni, annak jórészt olyanokat kell tudnia, hogy mit használjon csalinak, mit dobjon vissza oda, ahonnan jött, és mit vágjon fejbe, majd vigyen haza. Ez viszont valami egészen más. Ezek a fiúk specialisták, akiket akkor hívnak, ha le kell vadászni egy gaz ragadozót, és csak arra összpontosítanak, mintha a szeretőjük lenne. Ha bármi más a látómezejükbe téved, miközben a sötétben portyázva hajszolják azt az egyetlen árnyalakot, az nekik kurvára nem jelent semmit. Ez egy egészen különleges, intim kapcsolat, és roppant erős hatást gyakorol az emberre: csak én vagyok, meg valahol a sötétben az emberem, és azt lessük, mikor véti el a lépést a másik. Azon az estén, a Tömény Szánalom Caféban úgy éreztem, senki mással nem állok ilyen bensőséges viszonyban. A következőket mondtam Stephennek – Nem az a nagy kérdés, honnan tudott róla, hogy Rose előkerült, hiszen, ahogy maga is mondta, erről alighanem mindenki értesült telefonon, aki valaha is a Liberties negyedben lakott. Hanem az a nagy kérdés, hogyan jött rá az illető, hogy Kevin fenyegetést jelent a számára, még ennyi év után is. Amennyire én látom, ezt csak egyetlen ember adhatta egyértelműen a tudtára, és ez az ember Kevin. Tehát vagy még mindig kapcsolatban állnak egymással, vagy összefutottak a hétvégi nagy hűhó során, vagy pedig Kevin akarta mindenáron fölvenni vele a kapcsolatot. Ha van rá módja, szeretném, ha kiderítené, kinek telefonált Kevin élete utolsó negyvennyolc órájában – a vezetékes vonalát is ellenőrizze, ha volt neki –, kinek írt SMS-t, és őt ki hívta, illetve ki küldött neki SMS-t. Ugye, helytálló a feltételezésem, hogy Kennedy nyomozó bekérette a híváskimutatását? – Még nem érkezett meg, de igen, bekérette. – Ha megtudjuk, kivel beszélt Kevin a hétvégén, akkor meglesz az emberünk. – Eszembe jutott az, amikor Kevin szombat délután elvesztette a fejét, és elrohant, amikor én elmentem a bőröndért, hogy átadjam Bajnoknak. Utána a kocsmában láttam legközelebb. A kettő között szinte bárkit megkereshetett. – És van még valami – mondta Stephen. – Szerintem valószínűleg erőszakos emberrel van dolgunk. Mármint az, ugye, nyilvánvaló, hogy erőszakos, de én úgy értettem, hogy ezt nem csak két alkalommal bizonyította. Azt hiszem, jó eséllyel van ilyen jellegű priusza, vagy legalábbis erőszakos ember hírében áll. – Érdekes teória. Miből gondolja, hogy így van? – A két gyilkosság között lényeges különbség van, jól mondom? A másodikat nyilván ki kellett tervelnie, ha csak pár
perccel előtte is, az elsőt viszont szinte biztosan nem tervezte el. – És? Ez magyarázható azzal, hogy ma már idősebb, összeszedettebb, és képes előre gondolkodni. Az első alkalommal csak bekattant. – Igen, de én éppen erről beszélek. Hogy ő így kattan be. És ez nem változik, akármennyit öregszik. Fölvontam a szemöldökömet. Tudtam, mire gondol, de azt akartam, hogy magyarázza el. Stephen sután megdörgölte az egyik fülét, miközben kereste a szavakat. – Van két húgom – vágott bele végül. – Az egyik tizennyolc éves, ugye, és ha fölbosszantják, úgy kiabál, hogy hallja az egész utca. A másik pedig, aki húszéves, a szobája falához vagdossa a cuccait, ha elveszti a fejét. Nem törékeny dolgokat hajigál, csak golyóstollakat meg ilyesmit. És ez így volt mindig, már gyerekkorunk óta. Úgyhogy ha a kisebbik húgom egyszer dobálni kezdené a falat, vagy a nagyobbik kiabálna, vagy bármelyikük erőszakot alkalmazna valakivel szemben, az engem nagyon megdöbbentene. Mert az emberek úgy kattannak be, ahogy bekattannak. Előkotortam egy bátorító mosolyt – igazán megérdemelte a kölyök, hogy megpaskoljam a buksi fejét –, és már éppen megkérdeztem volna, hogy ő hogyan szokott bekattanni, amikor belém nyilallt a felismerés. Bevillant Shay fejének gyomorkavaró, tompa csattanása a falon, az eltátott szája, ahogy lekókad a feje, miközben Papa lapátkeze a nyakát szorongatja. Aztán Mami sikítozása, hogy Nézd meg, mit csináltál, te rohadék, megölted, meg Papa rekedtes, borízű hangja, hogy Úgy kell neki. És Cooper szavai: A támadó torkon ragadta az áldozatot, és többször egymás után a falhoz csapta a fejét. Stephent láthatóan aggasztotta valami. Lehet, hogy meredten bámultam rá. – Mi az? – kérdezte. – Semmi – feleltem, miközben már kaptam is magamra a dzsekimet. Most Matt Daly jelent meg előttem, amint kerek perec, ellentmondást nem tűrően kijelenti: Az emberek nem változnak. – Jól dolgozik, nyomozó. Ezt komolyan mondom. Jelentkezzen, amint megvan a híváskimutatás. – Igen, jelentkezni fogok. Minden rend... Előkotortam egy húszast, és odalöktem elé. – Rendezze a számlát. És azonnal tudassa velem, ha azonosítják a bőröndön talált ismeretlen ujjlenyomatokat, vagy ha Kennedy nyomozó közli, hogy le akarja zárni a nyomozást. És ne feledje, nyomozó: rajtunk múlik minden. Csak mi vagyunk, senki más. Azzal távoztam. Utoljára még láttam Stephen elmosódott arcát a kávézó ablaküvegén keresztül. A húszast szorongatva, eltátott szájjal nézett utánam. 16. fejezet Pár órát még gyalogoltam. Útba ejtettem a Smith's Roadot,
hogy elhaladjak a Faithful Place-nél, ahogy nyilván elhaladt Kevin is, miután vasárnap este elkísérte Jackie-t a kocsijához. Egy elég hosszú útszakaszon tisztán láttam a tizenhatos hátsó, emeleti ablakait, ahonnan Kevin fejest ugrott, és a kerítésfal fölött vetettem egy gyors pillantást a földszintiekre is. Ha a házat elhagyva, a Faithful Place végén megfordultam, szemem elé tárult az egész utcafront. Égtek az utcai lámpák, úgyhogy ha valaki várt volna a házban, látta volna, hogy jövök, ugyanakkor a lámpák tompa, füstös, narancssárga fénybe vonták az ablakokat, így én biztos nem vettem volna észre, ha odabent világít egy zseblámpa, vagy történik valami. És ha valaki az ablakon kihajolva odakiáltott volna nekem, azt meghallotta volna az egész utca. Tehát Kevin biztos nem azért tévedt be abba a házba, mert odabent fény csillant. Hanem azért, mert megbeszélt találkozója volt. A Portobello negyedbe érve kerestem egy padot a csatorna partján, és leültem, hogy megnézzem a boncolási jegyzőkönyvet. Az ifjú Stephennek volt tehetsége az áttekinthető összegzéshez: nem ért meglepetés, hacsak nem tekintjük annak azt a pár fotót, amelyek igazság szerint nem érhettek volna készületlenül. Kevin makkegészséges volt, Cooper szerint talán sose halt volna meg, ha sikerül távol tartania magát a magas épületektől. A halálnemhez az volt beírva, hogy „tisztázatlan”. Akivel még Cooper is tapintatoskodik, az biztos lehet benne, hogy nagy szarban van. Visszamentem a Liberties negyedbe, és párszor befordultam a Copper Lane-re, hogy megnézzem, hol tudom megvetni a lábamat az utca végi falon. Mihelyt eljött a fél kilenc, amikor már mindenki bőszen vacsorázik, tévézik vagy lefekteti a gyerekeit, átmásztam a falon a Faithful Place-re, majd Dwyerék hátsó kertjén át bejutottam Dalyékébe. Tudom kellett, hogy pontosan mi zajlott le apám és Matt Daly között. Az, hogy találomra kopogtassak be különböző szomszédokhoz, nem volt különösebben csábító gondolat, és egyébként is inkább az információ közvetlen forrását keresem föl, ha van választásom. Meg aztán szinte biztosra vettem, hogy Norának mindig is én voltam a szíve szottya. Jackie-től tudtam, hogy kint él Blanchardstownban vagy hol, de a normális családok, a miénkkel ellentétben, szorosabbra zárják soraikat, ha valami rossz dolog történik. Fogadni mertem volna, hogy a szombati nap után Nora egymás gondjaira bízta a férjét meg a gyerekét, hogy eltöltsön pár napot a szülői házban. Ropogott a kavics a lábam alatt, amikor földet értem. Mozdulatlanná dermedtem a fal árnyékában, de senki se jött ki körülnézni. A szemem fokozatosan megszokta a sötétet. Abban a kertben még soha nem jártam: ahogy Kevinnek is mondtam, féltem, hogy elkapnak. Azt láttam, amit Matt Dalytől várhat az ember: sok-sok kültéri faburkolat, gondosan nyírt cserjék, és a virágágyakba is beszúrta már a fölcímkézett karókat, nehogy készületlenül érje a
tavasz. A klotyóból pedig robusztus kis kerti sufni lett. A kert egyik célszerűen árnyas zugában találtam egy bájos kis kovácsoltvas padot. Többé-kevésbé szárazra töröltem, és várakozó álláspontra helyezkedtem. A földszinti ablakból villanyfény szűrődött ki, és fenyőfa faliszekrények rendezett sorát pillantottam meg: tehát az a konyha. És úgy félóra múlva föl is bukkant Nora. Túlméretezett fekete pulcsi volt rajta, a haját hevenyészett kontyban fogta össze. Messziről is látszott, hogy fáradt és sápadt. Engedett magának egy pohár vizet a csapból, és a mosogatónak dőlve, az ablakon üres tekintettel kibámulva iszogatta, miközben a szabad kezével a tarkóját masszírozta. Kis idő múlva fölkapta a fejét, kikiáltott valamit a válla fölött, gyorsan kiöblítette a poharat, letette a szárítóra, majd előkapott valamit az egyik faliszekrényből, és kiment. Ott ültem tehát az alkalomhoz illően kiöltözve, de nem mehettem sehova, míg Nora Daly úgy nem dönt, hogy ideje lefeküdni. Még csak rá se gyújthattam, nehogy valaki kiszúrja a parázsló fénypontot. Matt Daly az a típus volt, aki szem előtt tartja a közösség érdekét, és baseballütővel vonul ki a csavargók ellen. Úgy éreztem, hónapok óta először fordul elő, hogy nem tehetek semmit azonkívül, hogy ülök a seggemen. A Faithful Place lefekvéshez készült. Dwyerék falán dadogva, reszketegen villódzott a tévé fénye. Valahonnan halk zene szűrődött ki, édesbús, sóvárgó női hang terítette szét fájdalmát a kertek fölött. A hetes ablakaiban tarkabarka karácsonyi égők és duci Mikulások csillogtak-villogtak, és Sallie Hearne valamelyik, immár tinédzser sarja azt sikította: – Nem! Gyűlöllek! –, majd bevágta az ajtót. Az ötös emeletén az epidurális juppik éppen lefektették gyermeküket: apa most hozta be a kádból a kis fehér fürdőköpenyében, miközben lóbálta a levegőben, és pukizgatott a szájával a hasára, anya pedig nevetve lehajolt, hogy kirázza a kis plédeket. Velük szemben az én anyám és apám feltehetően kataton ábrázattal bámulták a tévét, ki-ki a maga felfoghatatlan gondolatvilágába burkolózva, hátha sikerül kihúzni lefekvésig anélkül, hogy szólniuk kéne egymáshoz. Úgy éreztem, azon az estén halálos veszedelmet rejt a világ. Normál körülmények között élvezem a veszélyt, semmi sem kényszeríti rá jobban az embert, hogy koncentráljon, de ez más volt. Most úgy hullámzott-hajladozott alattam a föld, mint egy hatalmas izom, amely, ha akar, mindnyájunkat a levegőbe repít, és akárhányadszor is megmutatja nekem, ki a főnök, és ki az, aki iszonyú kevés ehhez a játékhoz. A levegő fortélyos vibrálása is emlékeztetett rá, hogy mindaz, amit az ember elhisz, szabad préda, aki kapja, marja, és egy pillanatnyi szeszély folytán megváltozhat minden alapszabály, és mindig, mindig a bank nyer. Össze se rezzentem volna, ha a hetes hirtelen ráömlik a sok Hearne-re meg
a Mikulásaikra, vagy az ötös egyetlen nagy, mélyről jövő „ Vuff! ” kíséretében lángba borul, és pasztellszínű juppiporrá ég. Hollyra gondoltam, aki az ő kis elefántcsonttornyában, vagy legalábbis abban, amiről én szentül hittem, hogy az, megpróbálja kiokoskodni, hogyan létezhet a világ Kevin bácsi nélkül. A kis Stephenre gondoltam, aki az ő vadonatúj kabátjában igyekszik nem elhinni, amit tanítottam neki a munkájáról. Anyámra gondoltam, aki megfogta apám kezét az oltárnál, és a szíve alatt hordta a gyermekeit, és hitt benne, hogy ez jó ötlet. Magamra gondoltam meg Mandyre meg Imeldára meg Dalyékre, mindannyiunkra, akik csöndben üldögélünk, ki-ki az éjszaka őt megillető zugában, és azt fürkésszük, hogy milyen alakot öltött az elmúlt huszonkét év Rosie nélkül, aki valahonnan messziről mozgatta őket, mint a hold a tengerárt. Tizennyolc évesek voltunk, és egy tavaszi szombaton, késő este a Galligan kocsmában üldögéltünk, amikor Rosie először kiejtette előttem az Anglia szót. A Galliganről az egész generációnknak vannak sztorijai, akinek pedig nincs, az másoktól veszi őket kölcsön. Dublin összes középkorú, öltönyös menedzsere boldogan elmeséli, hogy épp csak sikerült meglógnia, amikor hajnali háromkor razziát tartott a rendőrség, vagy meghívta egy italra az egész U2-t, amikor még nem voltak híresek, vagy ott ismerte meg a feleségét, vagy kiverték a fogát a lökdösődős-tombolós tánc közben, vagy úgy betépett a sok fűtől, hogy elaludt a klotyón, és csak hétfőn találták meg. Igazi patkányfészek és vészkijárat nélküli tűzveszélygóc volt az a hely: málladozó fekete festék, ablak sehol, a falon festékszóróval készült portrék Bob Marley-ról, Che Guevaráról vagy bárkiről, akiért az éppen aktuális személyzet rajongott. Viszont sokáig nyitva tartott a bár – amelyet csak némi jóindulattal lehetett annak nevezni, mert sörre nem volt engedélyük, így aztán kétféle ragacsos német bor közül választhatott az ember, és mindkettőtől kissé sznobnak érezhette magát, méghozzá olyan sznobnak, akit jól lehúztak. Egyébként pedig amolyan „élőzene-lutri” ment: az ember sose tudhatta, mi várja aznap este. A mai gyerekek kerülnék a Galligant, mint a pestist. Mi imádtuk. Azért voltunk ott Rosie-val, hogy megnézzünk egy Lipstick On Mars nevű új glam rock bandát, amelyről Rosie azt hallotta, hogy jók, meg bárkit, aki még fellép. A legjobb német fehérbort ittuk, és táncoltunk, míg bele nem szédültünk. Imádtam nézni, ahogy Rosie táncol, a ringó csípőjét, az ide-oda repkedő haját, a nevetésre görbülő száját. Az ő arca soha nem lett kifejezéstelen, ha táncolt, mint más lányoké, mindig le lehetett olvasni róla valamit. Kezdett alakulni egy jó kis este. Az együttes nem volt egy Led Zeppelin, de ezt feledtették a szellemes szövegeik, a remek dobosuk meg az akkoriban minden bandát jellemző merész, vagány csillogás. Hiszen senkinek sem volt vesztenivalója, és nem számított, hogy a befutás esélye egyenlő a nullával, mert ha valaki szívét-lelkét
beleadta az együttesébe, az nagyjából az egyetlen sansza volt, hogy ne csak egy legyen a sivár garzonjukban tespedő, jövőtlen segélyesek közül. Azok a fiúk kaptak a zenétől valamit: egy cseppnyi varázslatot. A basszgitáros eltört a hangszerén egy húrt, hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja ezt a dolgot, és amíg a húrcserével bíbelődött, odamentünk Rosie-val a bárpulthoz, hogy kérjünk még bort. – Iszonyú szar lőre ez – mondta a csaposnak Rosie, miközben a topjával legyezgette magát. – Igen, tudom. Azt hiszem, köhögés elleni szirupból csinálják. Tegyétek ki pár hétre szellőzni, aztán rajta. – A csapos kedvelt minket. – De ez most a szokottnál is szarabb. Nyilván az egész szállítmány ilyen. Nincs valami rendes pia? – Ez is megteszi a hatását, nem? Amúgy meg koptasd le a barátodat, és zárás után elviszlek valami jobb helyre. Mire én: – Saját kezűleg vágjalak pofán, vagy bízzam inkább a csajodra? – A csapos barátnője punkfrizurás, tetovált karú lány volt. Vele is jól kijöttünk. – Akkor már inkább te húzzál be. Neki keményebb az ökle. – Azzal ránk kacsintott, és indult a visszajáróért. – Van egy hírem – szólalt meg Rosie. Komolyan csengett a hangja. Egyből megfeledkeztem a csaposról, és eszelős fejszámolásba kezdtem, hogy mi merre hány hét... – Igen? És mi lenne az? – A Guinnessnél a jövő hónapban nyugdíjba megy valaki a gyártósorról. Apám azt mondta, mindig elejtett pár szót az érdekemben, amikor csak tehette, és ha akarom, enyém az állás. Lassan megint kaptam levegőt. – Á, az haláli jó – mondtam. Ha bárki mástól hallok ilyet, elég nehezemre esett volna elragadtatva fogadni a hírt, pláne, hogy Mr. Daly is szerepelt benne, de hát Rosie a barátnőm volt. – Tényleg fantasztikus. Jó neked. – Nem megyek oda dolgozni. A csapos odacsúsztatta a bárpulton az aprót. Elkaptam. – Micsoda? Miért nem? Vállat vont. – Mert nekem nem kell semmi, amit az apám szerez. Olyan munkát akarok, amit én szerzek magamnak. És különben is... A banda ekkor ismét rázendített, és Rosie mondatának vége beleveszett az eszelősen dübörgő, vidám dobszólóba. Nevetve a terem végébe mutatott, ahol általában még hallotta az ember a saját szavát. Megfogtam a szabad kezét, és utat törtem az ujjatlan kesztyűben ugrabugráló lányok gyűrűjében, akik úgy néztek ki a szétfolyt szemfestékükkel, mint a mosómedve, és megkukult fiúk keringtek körülöttük abban a reményben, hogy ha a közelben maradnak, valahogy majdcsak csurran-cseppen egy kis smaci. – Itt jó lesz – mondta Rosie, és föltolta magát egy befalazott ablak párkányára. – Egész tűrhetőek ezek a srácok, nem?
– Nagyon jók – mondtam. Az a hét azzal telt, hogy találomra benéztem a legkülönbözőbb helyekre a városban, hátha van valami munka, és mindenhol körberöhögtek. A világ legmocskosabb éttermében például konyhai mosogatót kerestek, és én már kezdtem reménykedni, gondolván, hogy épeszű embernek nem kellhet ez a munka, de az étteremvezető a lakcímem láttán elküldött, méghozzá egy nem túl finom célzás kíséretében, hogy nem akar leltárhiányt. Shay hónapok óta minden áldott nap elsütött valami megjegyzést, hogy a mi kis érettségizett tudósunk nem képes letenni az asztalra egy vasat se. A csapos éppen az utolsó tízesemet belezte ki. Úgyhogy nekem abszolút megfelelt bármilyen banda, ha elég gyors és hangos zenét játszott, és kisöpört az agyamból mindent. – Á, nem, azért nagyon jónak nem mondanám őket. Nem rosszak, de az nagyrészt emiatt van. – Rosie a plafonra mutatott a borospoharával. A Galliganben volt pár diszkólámpa, amelyeket ránézésre mintha bálázóhuzallal erősítettek volna a gerendákhoz. Egy Shane nevű fickó üzemeltette őket. Ha valaki itallal a kezében a világosítópult közelébe merészkedett, megfenyegette, hogy orrba veri. – Mi? A lámpák miatt? – Shane-nek sikerült előidéznie valami gyorsan mozgó, ezüstös fényeffektust, amely egyfajta álvagány, lepukkant majdnem-dicsfényt kölcsönzött az együttesnek. Egyértelmű volt, hogy legalább egy bandatagnak összejön valami a műsor után. – Igen – mondta Rosie. – Ez a Shane gyerek érti a dolgát. Ő csinál belőlük valakit. Mert ezt a bandát csak a hangulat tartja életben. Ha kilövöd a lámpákat, és leszeded róluk a csilivili hacukát, akkor marad négy srác, akik éppen hülyét csinálnak magukból. Elnevettem magam. – Hát, így van ezzel mindegyik banda. – Úgy valahogy. Alighanem igazad van. – Rosie vetett rám egy már-már szégyellős oldalpillantást a pohár pereme fölött. – Elmondhatok neked valamit, Francis? – Rajta. – Imádtam Rosie agyát. Ha bejuthattam volna oda, szíves örömest elbóklásztam-nézelődtem volna ott holtom napjáig. – Én is ezt szeretném csinálni. – Mármint világosítást? Együtteseknek? – Igen. Tudod, hogy vagyok én a zenével. Mindig is ebben a szakmában akartam dolgozni, már kislánykorom óta. – Ezt tudtam, ahogy mindenki más is tudta. Rosie volt az egyetlen gyerek a Faithful Place-en, aki lemezekre költötte a bérmálkozásra kapott pénzét, de a világosítást addig soha nem említette. – Énekelni nem tudok szart se, meg az a művészkedés se lenne az én világom, hogy dalokat írjak vagy gitározzak, vagy ilyesmi. Én ezt szeretem – bökött a fénysugarak kusza szövevénye felé az állával.
– Igen? Miért? – Csak. Mert az a fickó jobbá tette ezt a bandát. És pont. Nem számít, hogy jó napjuk van vagy rossz napjuk, nem számít, ha esetleg csak öt-hat ember jön el, és nem számít az sem, hogy észreveszi-e egyáltalán valaki, miben mesterkedik a világosító: bármi van, ő bejön, teszi a dolgát, és jobb lesz tőle a banda, mint amilyen volt. És ha úgy istenigazából ért hozzá, akkor minden egyes alkalommal sokkal jobbak lesznek tőle. És ez nekem tetszik. Boldoggá tett a szeme csillogása. Zilált volt a haja a tánctól. Lesimítottam. – Ez jó dolog, tényleg. – És tetszik, hogy számít, ha valaki nagyon érti a dolgát. Ilyet még soha nem csináltam. Hogy zseniálisan varrok-e, azt le se szarja senki, csak az a lényeg, hogy ne csesszem el nagyon. És ugyanez lenne a Guinnessnél is. Én pedig szeretnék jól csinálni valamit, nagyon jól, és szeretném látni, hogy ez számít. – Akkor be kell, hogy csempésszelek a kulisszák mögé a Gaiety Színházban, hogy kapcsolgathasd a villanyt – mondtam, de Rosie nem nevetett. – Istenem, tényleg, képzeld csak el! Ez itt csak egy ócska kis lyuk, de képzeld el, miket lehetne csinálni egy igazi helyen, például valami nagy koncertteremben! És ha egy jó együttesnek dolgozol, amelyik turnézik, akkor pár naponként mindig más helyszínen mutathatod meg, mit tudsz... – Nem hagyom, hogy elmenj turnézni egy ilyen rocksztárbagázzsal – mondtam. – Mert inkább nem részletezném, hogy mit mutathatnál meg még. – Jöhetnél te is. Lehetnél roadie. – Az tetszik. Úgy kicombosodnék, hogy még a Rolling Stones se merne szórakozni a csajommal. – Befeszítettem a bicepszemet. – Benne lennél? – Tesztelhetném a rajongó csajokat? – Liliomtipró gennyláda – mondta vidáman Rosie. – Nem tesztelhetnél te senkit, csak ha én meglovagolhatnám az összes rocksztárt. De most komolyan: csinálnád? Lennél roadie, vagy valami efféle? Tényleg komolyan kérdezte. Tudni akarta. – Igen, csinálnám. Nem gondolkodnék egy percig se. Baromi jól hangzik: utazol, jó zenét hallgatsz, sosem unatkozol... Nem mintha lenne bármi sanszom, persze. – Miért? – Ugyan már. Szerinted hány olyan banda van Dublinban, amelyik meg tud fizetni egy roadie-t? Gondolod, hogy ezeknek a
srácoknak van? – intettem a fejemmel a Lipstick On Mars felé, amelynek tagjai úgy néztek ki, mint akik talán még a buszjegyet se tudják megvenni hazafelé, nemhogy kiszolgáló személyzetet tartsanak. – Én garantálom neked, hogy az ő roadie-juk az egyikük kisöccse, aki bevágja a dobkészletet az apja furgonjába. Rosie bólintott. – És alighanem ugyanez van a világosításnál is: csak kevesen tudják megfizetni, és ők olyanokkal dolgoztatnak, akiknek már van tapasztalatuk. És nincs tanfolyam, amit elvégezhetnél, nem mehetsz el tanoncnak, nincs semmi. Utánajártam. – Semmi meglepőt nem mondtál. – Szóval ha nagyon elszánt lennél, és betennéd a lábad minden ajtórésbe, hol kezdenéd? Vállat vontam. – Hát, nem itt. Londonban, vagy talán Liverpoolban. De mindenképp Angliában. Keresnék valami bandát, amelyik épp csak ki tud nyögni annyit, hogy ne haljak éhen, amíg kitanulom a szakmát. Aztán elindulnék fölfelé. – Így gondolom én is. – Rosie a borát szopogatta, és a falbeugróban hátradőlve nézte az együttest. Aztán tárgyilagos hangon megszólalt: – Akkor menjünk el Angliába. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Csak bámultam Rosiet. Miután rezzenéstelen arccal nézett vissza rám, megkérdeztem: – Komolyan beszélsz? – Igen, komolyan. – Jézusom! – mondtam. – Szóval ez tényleg komoly? Nem csak szívatsz? – Komoly, mint egy infarktus. Miért is ne? Olyan érzés volt, mintha lángra lobbantott volna bennem egy egész petárdaraktárt. A dobos nagy fináléja robbanások végtelen, csodaszép láncolataként dübörgött végig a csontjaimon, és szabályosan káprázott a szemem. Csak ennyit tudtam kinyögni: – Apád a plafonon lesz. – Igen. És? Már attól is a plafonon lesz, ha megtudja, hogy még mindig együtt vagyunk. De így legalább nem kell majd hallgatnunk, mert nem leszünk itt. Tessék, még egy jó ok, hogy Angliába menjünk: minél messzebb, annál jobb. – Hát persze – mondtam. – Úgy van. Úristen! De hát hogy tudnánk mi...? Nincs nekünk pénzünk kompjegyre, meg hogy béreljünk valami kéglit, és... Te jó ég! Rosie a lábát lógázva, kitartóan, fürkész tekintettel figyelt engem, de erre már elmosolyodott. – Tudom én azt, te nagy bamba melák. Nem azt mondtam, hogy most mindjárt induljunk. Előbb össze kell spórolnunk a pénzt. – Az hónapokig is eltarthat. – Miért, van más dolgod? Lehet, hogy csak a bortól, de olyan érzésem volt, mintha recsegve-ropogva megnyílnának körülöttem a falak, olyan színekben pompáznának, amilyeneket még nem is láttam, és a
padlót döngetné a hevesen dobogó szívem. A Lipstick On Mars eljutott a teátrális fináléig, az énekes a homlokához csapta a mikrofont, és a közönség majd megőrült. Gépiesen tapsoltam én is. Amikor lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki, az együttes tagjait is beleértve, a bárpult felé indult, megszólaltam: – Te ezt most tényleg komolyan gondolod, igaz? – Egyfolytában ezt mesélem neked. – Rosie – kezdtem. Letettem a poharamat, beálltam a két térde közé, és a szemébe néztem. – Meggondoltad te ezt? Mármint hogy végiggondoltad? Megint kortyolt egyet a borából, és bólintott. – Persze. Hónapok óta ezen agyalok. – Nem is tudtam. Soha nem mondtad. – Nem akartam mondani, amíg nem voltam biztos a dolgomban. Most már biztos vagyok. – Mitől? – Az a meló a Guinnessnél – felelte. – Az döntötte el végleg a kérdést. Mert amíg itt vagyok, addig apám egyfolytában be akar majd nyomni oda, én meg előbb-utóbb beadom a derekam. Mert igaza van, érted, Francis, ez tényleg egy nagy esély, sokan ölni tudnának érte. És ha egyszer munkába állok a Guinnessnél, soha nem szabadulok ki onnan. – Ha pedig átmegyünk Angliába, soha nem jövünk vissza – mondtam. – Onnan nem jön vissza senki. – Tudom. Éppen erről van szó. Hogy lehetnénk együtt, ha nem megyünk el – mármint rendesen, érted? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szeretném, ha az apám tíz éven át ott lihegne a nyakamon, és minden adandó alkalommal mondaná a magáét, mire végül belátná, hogy boldogok vagyunk. Azt szeretném, ha normálisan kezdhetnénk el az életünket: azt csinálnánk, amit mi akarunk, együtt, és nem a családunk irányítaná a nyomorult életünket. Hanem csak mi ketten. Ködösek lettek a fények, mintha mélyen a víz alatt lennénk, és a hátam mögött halkan, rekedtes, erős hangon énekelni kezdett egy lány. A lassan mozgó, zöld és aranyszínű fénysugaraktól megvilágított Rosie úgy nézett ki, mint egy sellő, mint egy színek és fények kavalkádja által létrehozott káprázat. Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, ahogy csak bírom, nehogy elillanjon az ujjaim között. A lélegzetem is elállt tőle. Akkor még abban a korban voltunk, amikor a lányok évekkel idősebbek a velük egykorú fiúknál, és a fiúk azáltal nőnek fel, hogy megteszik, ami tőlük telik, amikor a lányoknak szükségük van rájuk. Kisgyerekkorom óta tudtam, hogy többet akarok az élettől, mint amire a tanáraink szerint alkalmasak vagyunk, azaz a gyári melónál meg a segélyért való sorállásnál, de soha nem nyilallt belém a felismerés, hogy ezt a valamit, amire vágyom, fölépíthetném a tulajdon két kezemmel. Évek óta tisztában voltam vele, hogy javíthatatlanul elcseszett családban élek, és
valahányszor fogcsikorgatva belépek abba a lakásba, rommá lövik az agyam egy kis darabját, de soha nem jutott eszembe, bármennyire tetőzött a téboly, hogy el is mehetek. Csak akkor fogtam föl, amikor Rosie-nak szüksége lett rá, hogy fölzárkózzak mellé. – Csináljuk – mondtam. – Jézusom, Francis, lassan a testtel! Nem kell most mindjárt eldöntened. Csak gondolkodj rajta. – Már gondolkodtam. – De hát – szólalt meg kis szünet után Rosie – ott a családod. Itt tudnád hagyni őket? Addig soha nem beszéltünk a családomról. Nyilván volt némi fogalma róla, hogy mi folyik nálunk – hiszen arról az egész Faithful Place-nek volt némi fogalma –, de soha nem hozta szóba a témát, és én ezt nagyra értékeltem. Rosie tekintete most rám szegeződött. Aznap este úgy tudtam elszabadulni, hogy cserébe az egész következő hétvégét odaígértem Shaynek, aki kemény tárgyalópartner volt. Amikor elindultam otthonról, Mami éppen Jackie-vel rikácsolt, hogy olyan szemtelen, hogy az apjának el kellett mennie a kocsmába, mert nem bírta elviselni. – Most már te vagy az én családom – mondtam. Valahol mélyen bent, Rosie szeme mögött indult a mosoly. – Az leszek bárhol – mondta. – Ha nem tudsz eljönni, akkor itt. – Nem. Tök igazad van: ha ezt akarjuk, akkor el kell mennünk innen. A széles, gyönyörű mosoly lassan szétterjedt Rosie egész arcán. – Mit csinálsz életem hátralevő részében? – kérdezte. Fölsiklott a kezem a combján, egészen a puha csípőjéig. Közelebb húztam magamhoz. Ő pedig a derekam köré fonta a lábait, és megcsókolt. Édes volt a bortól, sós a tánctól, és éreztem a számon, hogy még mindig mosolyog, míg végül hangosabb lett körülöttünk a zene, hevesebb a csók, és leolvadt a mosoly. Az egyetlen, aki nem lett olyan, mint az anyja – hallottam a sötétben, a fülem mellett Imelda millió cigarettától és végtelen szomorúságtól érdes hangját. A lány, akinek sikerült. Született hazudozók vagyunk mi Imeldával, és arra is neveltek minket, de amikor azt mondta, hogy szerette Rosie-t, nem hazudott, és én sem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy ő állt a legközelebb Rosiehoz. Imelda, az isten legyen hozzá irgalmas, megértette őt. A juppibaba elaludt az éjjeli lámpája biztonságot adó, meleg fényében. Az anyukája óvatosan, centiről centire fölállt, és kiosont a szobából. A Faithful Place-en sorban, egyenként kihunytak a
fények: Sallie Hearne Mikulásai, Dwyerék tévéje, a szőrmók diákok kéglijére kissé ferdén kiakasztott Budweiser-tábla. A kilencesben sötét volt, Mandy és Ger korán ágyba bújtak. Gernek alighanem hajnalban kellett bemennie, hogy megsüsse az üzletembereknek a reggeli banánjukat. Kezdett lefagyni a lábam. A házak fölött alacsonyan járta égi útját a felhőktől maszatos hold. Matt Daly hajszálpontosan tizenegykor bedugta a fejét a konyhaajtón, alaposan körülnézett, ellenőrizte, hogy rendesen be van-e csukva a hűtő, majd lekapcsolta a villanyt. Egy perc múlva az egyik emeleti szobában lámpa gyúlt, és már láttam is Norát: az egyik kezével a hajából vette ki a gumit, a másikkal pedig elfojtott egy ásítást. Aztán kirázta a haját, és a függönyért nyúlt, hogy behúzza. Hálóingben nyilván sebezhetőbbnek érezte volna magát, és talán föllármázta volna apucit, hogy számoljon le a betolakodóval, ezért most azonnal megdobtam az ablakát egy kaviccsal. Hallottam is a koppanást, de nem történt semmi: Nora nyilván azt hitte, egy madár csapott zajt, vagy a szél, vagy valaki a házban. Odadobtam még egy kavicsot, erősebben, mint az elsőt. A lámpa kialudt, majd rebbent a függöny, épp csak résnyire húzta el óvatosan. Bekapcsoltam az elemlámpámat, egyenesen az arcába világítottam vele, és integettem. Hagytam neki egy kis időt, hogy fölismerjen, aztán a számra tettem az ujjamat, majd begörbített ujjal hívtam, hogy jöjjön ki. Csakhamar újra fölkapcsolta a lámpát, majd jobban elhúzta a függönyt, és intett a kezével, de ez jelenthetett bármit: azt is, hogy „Menj el!”, és azt is, hogy „Várj egy kicsit.” Megint hívogattam a begörbített ujjammal, ezúttal már sürgetőbben. Közben bátorítóan mosolyogtam rá, és csak remélni tudtam, hogy a zseblámpa fényénél nem Jack Nicholson-os farkasvigyort lát az arcomon. Kissé frusztráltan megnyomkodta a haját, aztán – találékonyan, mint a nővére – előrehajolt, rálehelt az üvegre, és ráírta az ujjával, hogy VÁRJ. Dicséretes módon még arra is volt gondja, hogy visszafelé írja le a szót, és így könnyebben el tudjam olvasni. Hüvelykujjamat fölemelve jeleztem, hogy oké, majd kikapcsoltam a zseblámpámat, és vártam. Ki tudja, mi mindenből állt Dalyék lefekvés előtti rituáléja, mindenesetre már majdnem éjfélre járt az idő, amikor nyílt a hátsó ajtó, és Nora félig futva, félig lábujjhegyen tipegve kijött a kertbe. Fölkapott a szoknyájára meg a pulóverére egy hosszú gyapjúkabátot, és kifulladva, kezét a mellére tapasztva megszólalt: – Jaj, az az ajtó, rángatnom kellett, hogy kinyíljon, aztán meg bevágódott mögöttem, akkora zajt csapott, mint egy autókarambol, hallottad? Majd elájultam... Rávigyorogtam, és arrébb csúsztam a padon. – Nem hallottam én egy hangot se. Született besurranó tolvaj vagy. Ülj le. Maradt, ahol volt. Pihegett, és gyorsan járt a gyanakvó szeme. – Csak egy percig maradhatok. Csak azért jöttem ki, hogy
megnézzem... Nem is tudom. Hogy megkérdezzem, mi újság veled. Hogy jól vagy-e. – Most, hogy látlak, máris jobban vagyok. Te viszont úgy nézel ki, mint aki kis híján infarktust kapott. Ezzel kiharcoltam egy kelletlen kis mosolyfélét. – Hát, tényleg majdnem megállt a szívem. Azt hittem, már jön is az apám... Úgy érzem magam, mint tizenhat éves koromban, amikor lemásztam az esőcsatornán. Ahogy ott állt a sötétlő kertben a lefekvés előtt jól megmosott arcával meg a zilált hajával, most is alig nézett ki többnek. – Szóval ilyen féktelenül teltek ifjonti éveid? Te kis lázadó, te. – Én? Te jó ég, dehogy, arra apám mellett sanszom nem volt. Jó kislány voltam én. Kimaradtam az ilyesmiből, csak a barátnőimtől hallottam róla. – Ez esetben – mondtam – minden jogod megvan hozzá, hogy pótold, amit lehet. Próbáld ki például ezt, ha már lendületben vagy. – Elővettem a cigimet, kinyitottam a dobozt, és színpadias mozdulattal odakínáltam. – Rákrudacska? Nora kétkedve nézegette. – Én nem dohányzom. – És nincs is rá okod, hogy elkezdd. De ez a mostani nem számít. Most tizenhat éves vagy, és merész, ifjú lázadó. Bárcsak hoztam volna egy üveg olcsó almabort is! Pár másodperc múlva megint lassan fölkunkorodott a szája széle. – Miért is ne – mondta, majd lehuppant mellém, és kivett egy cigit. – Ez a beszéd – mondtam, és ahogy tüzet adtam, belemosolyogtam a szemébe. Túl nagyot slukkolt, és köhögőrohamot kapott. Bőszen legyezgettem, miközben mindketten a feltörő vihogással küszködtünk, és a házra mutogatva pisszegtük le egymást, hogy aztán még jobban vihogjunk. – Jézusom! – mondta a szemét törölgetve Nora, amikor ismét lélegzethez jutott. – Nem erre vagyok én kitalálva. – Csak kicsiket pöfékelj – mondtam. – És ne tüdőzd le. Ne feledd, hogy tinédzser vagy, úgyhogy nem a nikotinról szól a történet, hanem arról, hogy vagánynak akarsz látszani. Figyeld a szakembert. – Azzal James Dean módra elterpeszkedtem a padon, bedugtam egy cigarettát a szám sarkába, rágyújtottam, és hosszan kifújtam a füstöt. – Látod? Megint elvihogta magát. – Olyan vagy, mint egy gengszter. – Ez a cél. De ha kifinomult sztárocska akarsz lenni, az is lehetsz. Húzd ki magad. – Megtette. – Tedd keresztbe a lábad. Most pedig áll leszeg, oldalvást rám pillant, ajkbiggyeszt, és most... – Nora pöfékelt egyet, belevitt egy extravagáns, teátrális csuklómozdulatot, és az ég felé fújta a füstöt. – Gyönyörű – mondtam. – Hivatalosan is bejelenthetjük, hogy a legdögösebb, legvagányabb kis vadmacska vagy az egész utcában. Gratulálok. Nora elnevette magát, és megismételte a produkcióját. – Ugye?
– Bizony. Mintha így születtél volna. Mindig tudtam, hogy rejtőzik benned egy rossz kislány is. Kis idő múlva megszólalt: – Itt szoktatok találkozni Rosie-val? – Á, nem. Féltem apádtól. Bólintott, és a parázsló cigijét vizsgálgatta. – Ma este rád gondoltam. – Igen? Miért? – Rosie miatt. Meg Kevin miatt. Te is ezért jöttél ide? – Igen – feleltem óvatosan. – Nagyjából ezért. Gondoltam, ha valaki tudja, milyen volt az utóbbi néhány nap... – Hiányzik nekem Rosie, Francis. Nagyon hiányzik. – Tudom, bébi. Tudom. Nekem is. – Nem is vártam volna... Azelőtt csak úgy hébe-hóba hiányzott: amikor kisbabám született, és ő már nem nézhette meg, vagy amikor a szüleim az agyamra mentek, és szívesen fölhívtam volna, hogy kipanaszkodjam magam. Amúgy már alig-alig jutott eszembe, volt más, amin gondolkodjak. De amikor kiderült, hogy meghalt, nem tudtam abbahagyni a sírást. – Én nem vagyok sírós típus – mondtam –, de tudom, mire gondolsz. Nora leverte a cigijéről a hamut. A kavicsok közé célzott, hogy apuci reggel ne vegye észre. Fájdalmas, érdes hangon szólalt meg: – A férjem viszont nem érti, mitől vagyok úgy földúlva. Hiszen húsz éve nem láttam Rosie-t, erre most romokban heverek... Azt mondta, szedjem össze magam, mert fölzaklatom a kicsit is. Anyám Valiummal tömi magát, apám szerint pedig inkább őt kéne pátyolgatnom, mármint anyámat, hiszen ő vesztette el a gyermekét... Én meg egyfolytában rád gondoltam. Eszembe jutott, hogy te vagy az egyetlen, aki talán nem néz hülyének. – Kevinnel az utóbbi húsz évben csak pár órát töltöttem együtt, mégis pokolian fáj, hogy elment. Egyáltalán nem nézlek hülyének. – Úgy érzem magam, mintha már nem is ugyanaz az ember lennék. Érted, mire gondolok? Ha az emberek azt kérdezték, van-e testvérem, mindig azt feleltem, hogy igen, igen, van egy nővérem. Most pedig azt fogom mondani, hogy nincs. Mintha egyke lennék. – Attól, hogy meghalt, még nyugodtan mondhatod az embereknek, hogy van egy nővéred. Nora olyan erővel rázta meg a fejét, hogy az arcába csapott a haja. – Nem. Nem fogok hazudni. Ez a legrosszabb az egészben: végig hazudtam, és még csak nem is tudtam róla. Valahányszor azt mondtam valakinek, hogy van egy nővérem, mindig hazudtam. Mindvégig egyedüli gyerek voltam. Eszembe jutott, hogy megmakacsolta magát Rosie az O'Neill kocsmában, amikor fölvetettem, hogy házaspárnak adhatnánk ki magunkat: Ezt nem vagyok hajlandó eljátszani. Nem az számít, hogy mit gondolnak az emberek... – Nem úgy értettem, hogy hazudj – mondtam szelíden. – Csak arra gondoltam, hogy Rosienak nem kell nyomtalanul eltűnnie. Mondhatod azt, hogy Volt egy
nővérem, Rosie-nak hívták, de meghalt. Nora hirtelen megborzongott. – Fázol? – kérdeztem. Megrázta a fejét, és elnyomta a cigarettáját egy kövön. – Nem, semmi gond, kösz. – Ezt add szépen ide – mondtam. Kivettem a kezéből a csikket, és visszatettem a dobozba. – A jó lázadó nem hagyja hátra a tinédzserkori duhajkodása nyomait, nehogy az apja észrevegye. – Nem számít. Nem is tudom, min húztam föl magam annyira. Hiszen nem zárhat be a házba. Felnőtt nő vagyok, ha el akarok menni, akkor elmegyek. Már nem nézett rám. Kezdtem elveszíteni. Még egy perc, és eszébe jut, hogy ő valójában egy tisztességes, harmincas nő, akinek van férje, gyereke és némi józan esze is, és mindez nem kompatibilis azzal, hogy éjfélkor a kertben dohányzik egy idegen férfival. – Ez a szülők vuduvarázslata – mondtam fanyar mosoly kíséretében. – Az ember eltölt velük két percet, és máris visszarepítik a gyerekkorába. Anyámtól még mindig halálosan rettegek – persze, ne feledjük, hogy ő tényleg pofán csapna a fakanállal, akár felnőtt ember vagyok, akár nem. Simán megcsinálná. Nora kis szünet után kelletlenül, kurtán felnevetett. – Én is kinézném az apámból, hogy megpróbál bezárni a házba. – Te meg kiabálnál vele, hogy ne bánjon úgy veled, mint egy gyerekkel, ugyanúgy, mint tizenhat éves korodban. Mint már említettem, ez a szülői vuduvarázslat. Ezúttal már rendes kacaj volt a válasz, és Nora ellazulva hátradőlt a padon. – És egy szép napon mi is ezt csináljuk majd a mi gyerekeinkkel. Nem akartam, hogy a gyerekére gondoljon. – Ha már az apádnál tartunk – mondtam –, szeretnék bocsánatot kérni az én apám viselkedéséért. Nora vállat vont. – Kettőn állt a vásár. – Láttad, mitől indultak be? Én éppen Jackie-vel dumáltam, és lemaradtam a javáról. Úgy tűnt, minden szép és jó, aztán egyik pillanatról a másikra eljátszották a Rocky nagyjelenetét. Nora a kabátja nehéz gallérját igazgatta, hogy jobban védje a nyakát. – Én sem láttam – mondta. – De azért van ötleted, hogy mitől pöccentek be, nem? – Te is tudod, milyenek a férfiak, ha van bennük egy kis nyomás, és hát kemény napokat éltek át mindketten... Bármitől elpattanhatott a húr. Rekedtes, reszelős, fájdalmas hangon szólaltam meg: – Nora, félórámba telt, mire apám valamelyest lecsillapodott. Ha ez így megy tovább, előbb-utóbb infarktust fog kapni. Nem tudom, az én hibám-e, hogy ilyen rosszban vannak, hogy azért van-e, mert Rosie-val jártam, és apádnak ez nem tetszett, de ha ez a probléma, akkor legalább tudni szeretném, hogy tehessek valamit, mielőtt az apám belehal.
– Istenem, Francis, ne mondj ilyet! Dehogy a te hibád! – Norának elkerekedett a szeme, az ujjai a karomra fonódtak sikerült eltalálnom a bűntudatosság és a bűntudatkeltés keverési arányát. – Esküszöm, hogy nem miattad van. Ők soha nem jöttek ki egymással. Már amikor kislány voltam, és te még nem jártál Rosie-val, az apám már akkor sem... Elejtette a mondatot, mint egy forró széndarabot, és elengedte a karomat. – Már akkor sem volt soha egy jó szava Jimmy Mackeyről – folytattam helyette. – Ezt akartad mondani? – Ami tegnap este történt, az nem miattad volt. Csak ezt akartam mondani. – Akkor vajon ki a franc miatt volt? El vagyok veszve, Nora. Fuldoklom a sötétben, és a kisujját se mozdítja senki, hogy segítsen rajtam. Rosie volt, nincs, Kevin volt, nincs, és a fél utca gyilkosnak tart. Úgy érzem, kezdem elveszteni az eszemet. Azért jöttem el hozzád, mert úgy gondoltam, te vagy az egyetlen, akinek van némi fogalma arról, hogy min megyek keresztül. Könyörgöm, Nora, mondd el, mi a franc folyik itt! Tudok én egyszerre több dolgot is csinálni: attól, hogy igyekeztem megnyomni Norán a megfelelő gombokat, még halálosan komolyan gondoltam szinte minden egyes szót. Nora tágra nyílt szemmel figyelt engem a homályban. Zaklatott volt a tekintete. – Nem láttam, mitől indultak be, Francis. De ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy apád anyámmal beszélgetett. És ennyi volt. Egy szempillantás alatt, mint az egymásba illeszkedő fogaskerekek, pörögve-zümmögve-kattogva a helyére került egy csomó apróság, egészen a gyerekkoromig visszamenőleg. Pedig több száz lehetséges magyarázatot agyaltam ki, és egyik nyakatekertebb és valószínűtlenebb volt, mint a másik: eszembe jutott például az, hogy Matt Daly talán beköpte apámat valamelyik kevésbé törvényes tevékenységéért, sőt még az is, hogy valami régi családi viszályról lehet szó, amely abban gyökerezik, hogy ki kinek az utolsó krumpliját lopta el a nagy éhínség idején. Nem gondoltam viszont arra, ami gyakorlatilag mindig ki szokott derülni, ha két férfi közt dúl a harc, különösen a legádázabb ellenségeskedéseknél: hogy nő van a dologban. – Az anyád és az apám között volt valami – mondtam. Láttam, hogy zavartan rebben a szempillája, és bár sötét volt, fogadni mertem volna, hogy elpirult. – Igen, azt hiszem. Konkrétan nem mondta nekem senki, de... majdnem biztos vagyok benne. – Mikor volt ez? – Ó, már ezer éve, még egyikük sem volt házas, tehát nem viszony volt, vagy ilyesmi. Csak amolyan gyerekszerelem. Ami, ahogy én azt szinte mindenkinél jobban tudtam, még korántsem jelenti azt, hogy nem fontos. – És aztán mi történt? Vártam, hogy Nora elmondhatatlan, nagy valószínűséggel fojtogatást is magukban foglaló erőszakos cselekményekről
számoljon be, de ő csak a fejét rázta. – Nem tudom, Francis. Tényleg nem tudom. Mint már mondtam, soha nem beszélt erről senki. Magamtól raktam össze apránként. Előrehajoltam, elnyomtam a csikket a kavicson, majd visszatuszkoltam a dobozba. – Na most erre nem számítottam – ismertem be. – Mondd nyugodtan, hogy hülye vagyok. – De hát miért...? Nem gondoltam volna, hogy érdekel. – Úgy érted, mit érdekel engem bármi, ami itt történt, ha egyszer huszonvalahány évig nem toltam ide a képemet? Nora még mindig aggodalmas, zavart tekintettel bámult rám. Közben előbújt a hold. A hideg, gyér fényben időtlennek, valószerűtlennek hatott a kert, mint valami szimmetrikus kertvárosi pokoltornáca. – Nora, árulj el nekem valamit – mondtam. – Szerinted én gyilkos vagyok? Majd beszartam a rémülettől, mert rádöbbentem, mennyire szeretném, hogy nemet mondjon. Ekkor kellett volna fölállnom és eljönnöm, hiszen már megkaptam mindent, amivel Nora szolgálhatott, úgyhogy minden további másodperc hiba volt. Nora egyszerűen, tárgyilagosan azt felelte: – Nem. Soha nem gondoltam, hogy az vagy. Megcsavarodott bennem valami. – Pedig a jelek szerint sokan úgy gondolják – mondtam. Megrázta a fejét. – Egyszer, amikor még pici voltam, talán ötvagy hatéves, Sallie Hearne macskájának egyik kölykével játszottam kint az utcán, és arra jött egy csapat nagyfiú, és szórakozásból elvették tőlem. Egymásnak dobálták, én meg visítottam... aztán jöttél te, és leállítottad őket. Visszaadtad nekem a kiscicát, és mondtad, hogy vigyem vissza Hearne-ékhez. Már biztos nem emlékszel rá. – De igen, emlékszem – mondtam. Az a hangtalan könyörgés a szemében! Szüksége volt rá, hogy ketten osztozzunk ezen az emléken, és mindabból, amire szüksége volt, ezt az egyetlen apróságot tudtam megadni neki. – Hát persze, hogy emlékszem. – Aki ilyet tesz, arról nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is ártana. De lehet, hogy hülye vagyok. Megint csavarodott egyet az a valami, csak most fájdalmasabban. – Nem vagy te hülye – mondtam. – Csak aranyos. A legaranyosabb lány a világon. Abban a megvilágításban tényleg úgy nézett ki, mint egy lány, mint egy szellem, mint egy lélegzetelállító, fekete-fehér Rosie, aki az időből levágott hajszálvékony szelet erejéig megszökött valami reszketeg, régi filmből, vagy egy álomból. Tudtam, hogy ha hozzáérek, köddé válik, egy szempillantás alatt visszaváltozik Norává, és örökre nyoma vész. A mosolya szinte kihúzta a szívemet a mellkasomból.
Csak a haját érintettem meg az ujjaim hegyével. Szaporán lélegzett, meleg volt a lehelete a csuklómon. – Hol voltál? – kérdeztem halkan, a szája közelében. – Hol voltál ilyen sokáig? Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint az egymást rég elveszített gyerekek: vad szenvedéllyel, kétségbeesetten. A kezem jól ismerte a csípője vágytól égő, lágy ívét, az agyam legmélyéről, sok-sok tengeri csomó mélységből bukkant elő az alakja, egy olyan zugból, amelyet már örökre elveszettnek hittem. Hogy ő kit keresett bennem, azt nem tudom, de olyan erővel csókolt, hogy a vér ízét éreztem a nyelvemen. És vaníliaillata volt. Rosie-ból annak idején citrom- és napfényillat áradt, meg annak az oldószernek a légies illata, amelyet a gyárban folttisztításra használtak. Beletúrtam az ujjaimmal Nora dús, göndör fürtjeibe, és éreztem, ahogy emelkedik-süllyed a mellkasomhoz nyomódó keble, úgyhogy egy pillanatig azt hittem, sír. Ő húzódott el tőlem. Rákvörös volt az arca, és erősen zihálva lejjebb huzigálta a pulóverét. – Most be kell mennem – mondta. – Maradj még – mondtam, és megint magamhoz vontam. Esküszöm, egy pillanatig elgondolkodott rajta. Aztán megrázta a fejét, és eltolta a derekán nyugvó kezemet. – Örülök, hogy eljöttél – mondta. Rosie még maradt volna. Majdnem kimondtam, és ki is mondtam volna, ha esélyt látok rá, hogy az változtat bármin is. De végül csak hátradőltem a padon, mély lélegzetet vettem, és éreztem, hogy kezd lelassulni a szívverésem. Aztán megfordítottam Nora kezét, és megcsókoltam a tenyerét. – Én is örülök – mondtam. – Köszönöm, hogy kijöttél hozzám. Most pedig menj be, mielőtt az őrületbe kergetsz. Szép álmokat. Csupa kóc volt a haja, és a csókolózástól duzzadt, puha az ajka. – Jó utat haza, Francis – mondta, majd fölállt, és kabátját összehúzva elindult a ház felé. Beosont, becsukta maga mögött az ajtót, és közben egyszer sem nézett vissza. A padon ülve figyeltem, ahogy mozog a sziluettje a lámpafényben a hálószobaablak függönye mögött, míg végül a térdem abbahagyta a remegést, és át tudtam mászni a falon, hogy elinduljak hazafelé. 17. fejezet A rögzítőmön volt egy üzenet Jackie-től, aki arra kért, hogy hívjam föl: – Most nincs semmi fontos, csak... hát, tudod azt te is. Szia. – Elcsigázott volt a hangja, és még soha nem hallottam ilyen öregesnek. Én magam is ki voltam készülve, olyannyira, hogy kicsit féltem is másnapra hagyni a visszahívást, figyelemmel arra, hogy mi történt, amikor nem reagáltam Kevin üzeneteire. De aztán beláttam, hogy azon az embertelen, kora hajnali órán szimultán szívinfarktust kapnának Gavinnel, ha rájuk csörögnék. Lefeküdtem. Amikor áthúztam a fejemen a pulóveremet, még
mindig éreztem a gallérján Nora hajának illatát. Szerda reggel későn, tíz óra körül ébredtem, és több fokozattal kimerültebben, mint ahogy az éjjel lefeküdtem. Évek óta nem éreztem ilyen erős fájdalmat se mentálisan, se fizikailag. Már el is felejtettem, milyen sokat kivesz az emberből. Hideg vízzel és jó erős feketekávéval lemostam az agyamról egy-két réteg szöszt, majd fölhívtam Jackie-t. – Á, szia, Francis. Még mindig megvolt a hangjában az a tompult árnyalat, sőt csak erősödött. Úgyhogy akkor se lett volna szívem Holly miatt csesztetni, ha van rá energiám. – Szia-szia, cukorfalat. Most kaptam meg az üzenetedet. – Ja... igen. Utána gondoltam is, hogy talán nem kellett volna... Mármint nem akartam rád ijeszteni, meg ilyesmi. Hogy azt higgyed, történt valami. Csak... nem is tudom, mit akartam. Talán megkérdezni, hogy viseled. – Tudom, hogy hétfő este korán leléptem. Maradnom kellett volna még. – Hát igen, lehet. De ami elmúlt, elmúlt. Amúgy utána már nem volt több dráma: mindenki iszogatott meg énekelgetett még egy kicsit, aztán hazamentek. A szavaira vastag rétegben rakódott rá a háttérzaj: terefere, Girls Aloud és hajszárító. – A munkahelyeden vagy? – kérdeztem. – Aha, persze. Miért is ne. Gav nem tud több szabit kivenni, egyedül meg nem szívesen egerésztem volna otthon... Amúgy meg ha igazatok van Shayjel az ország helyzetét illetően, akkor jobb, ha kedvében járok a törzsvendégeimnek, nem igaz? – Viccnek szánta, de ahhoz már nem volt energiája, hogy játékosságot csempésszen a hangjába. – Azért ne törd össze magad, kicsim. Ha romokban heversz, menj haza. Szerintem a törzsvendégeid semmi pénzért nem hagynának ott. – Azt sose tudhatja az ember. Amúgy semmi gond, megvagyok. Mindenki nagyon kedves hozzám. Tudják az újságból, hogy mi történt, meg abból is, hogy tegnap nem voltam, úgyhogy hoznak teát, és nyugodtan kimehetek cigizni, amikor csak akarok. Úgyhogy jobb nekem itt. Te hol vagy? Nem dolgozol ma? – Kivettem pár napot. – Az jó, Francis. Mert túl sokat melózol, az biztos. Csinálj valami jót. Vidd el valahova Hollyt. – Igazából arra gondoltam, hogy amíg van időm, nagyon szívesen elcsevegnék Mamival. Mármint négyszemközt, Papa nélkül. Van olyan napszak, ami alkalmas erre? Például amikor Papa elmegy a boltba, vagy a kocsmába? – Többnyire elmegy, igen. De... – Jackie hangján érződött, hogy nem kis erőfeszítés árán próbál koncentrálni. – Tegnap borzasztóan fájt a gerince, és szerintem ma sem jobb a helyzet. Alig bírt fölkelni.
Amikor a gerince ilyen ramatyul van, leginkább csak alszik. – Fordítás: valami orvos fölírta neki a jó tablettát, Papa meg ráivott a padló alatti dugi vodkából, és egy időre kiütötte magát. – Mamóka egész nap otthon lesz, legalábbis amíg Shay haza nem ér, addig biztos nem hagyja egyedül Papát. Ugorj be hozzá, odalesz az örömtől. – Azt fogom tenni – mondtam. – Mondd meg annak a Gavnek, hogy vigyázzon rád, oké? – Fantasztikusan viselkedett, én mondom neked, nem is tudom, mihez kezdenék nélküle... Figyelj, nincs kedved beugrani hozzánk ma este? Esetleg vacsorázhatnál velünk. Sült hal krumplival és szánalommártással: felséges lakomának ígérkezett. – Más terveim vannak – mondtam. – De kösz szépen, kicsim. Talán majd máskor. Most pedig jobb, ha visszamész melózni, mielőtt valakinek bezöldülnek a melírcsíkjai. Jackie udvariasan nevetni próbált, de tompán kongott a hangja. – Igen, alighanem igazad van. Vigyázz magadra, Francis. És add át üdvözletemet Maminak. – Azzal bontotta a vonalat, és visszament a hajszárítózúgás, csevej és édes tea ködébe. Jackie-nek igaza volt: amikor becsöngettem, Mami jött le a folyosóajtóhoz. Ő is kimerültnek látszott, és fogyott is szombat óta: legalább egy hurka eltűnt a pocakjáról. Egy pillanatig méregetett, és latolgatta, hogy merre tovább. Aztán pattogó hangon megszólalt – Apád alszik. Gyere be a konyhába, és ne csapj zajt. – Azzal megfordult, és ahogy döngött a lába alatt a lépcső, látszott, hogy fáj neki minden lépés. A hajára ráfért volna egy kis dauerolás. Kiömlött pia, légfrissítő és fényezőszer bűze lengte be a lakást. A Kevin-szentély nappali fényben még nyomasztóbb volt: a virágok már félig elhervadtak, a részvétkártyák eldőltek, és a villanygyertyák fénye is megfakult, sőt egyik-másik már reszketegen vibrált. A hálószobaajtó mögül halk, elégedett hortyogás szivárgott ki. Mami kipakolta az összes ezüstneműt: evőeszközökkel, brossokkal, fényképkeretekkel volt tele a konyhaasztal, meg mindenféle rejtélyes eredetű, áldekoratív bóvlival, ami nyilván jó sokáig keringett az ajándékkörhintán, mielőtt kikötött volna nálunk. A könnyes, bedagadt szemű Holly jutott eszembe, amint bőszen dörzsöli a babaház bútorzatát. – Segítek – mondtam, és kezembe vettem a törlőrongyot. – Csak elbaltázod az ügyetlen lapátkezeddel. – Hadd próbáljam meg. Majd megmondod, hol rontottam el. Mami gyanakvóan rám nézett, de túlságosan is csábító volt az ajánlatom. – Na jó, akár hasznossá is teheted magad. Iszol egy csésze teát. Nem kérdés volt. Odahúztam egy széket, ő pedig buzgón matatott a kredencekben. A beszélgetés, amelyet le akartam folytatni vele, anya és lánya közti bizalmas csevejként működött
volna a legjobban. Mivel ehhez nem volt meg a felszereltségem, gondoltam, egy kis közösen végzett házimunka legalább a megfelelő hangulat felé terelget majd minket. Ha nem az ezüstöt fényezte volna éppen, akkor találtam volna valami más tisztogatnivalót. Mami amolyan üdvlövésként megjegyezte: – Hétfő este nagyon hirtelen tűntél el. – Muszáj volt elmennem. Hogy viseled? – Mégis, mit gondolsz? Ha kíváncsi lennél rá, akkor itt lettél volna. – Elképzelni sem tudom, mit élhettek át – mondtam, és ez bekészített duma volt ugyan, de igaz. – Segíthetek valamiben? Filtereket dobott a teáskannába. – Megvagyunk mi jól, köszönjük szépen. A szomszédok nagyszerűen viselkednek annyi ebédet meg vacsorát hoztak, hogy két hétre elég lesz, és Marie Dwyer megengedte, hogy a hűtőládájában tartsam. Ha eddig elvoltunk a segítséged nélkül, akkor elleszünk még egy darabig. – Tudom, Mami. De ha bármi eszedbe jut, csak szólj. Rendben? Ha bármire szükségetek van, bármire a világon. Mami megpördült a tengelye körül, és rám bökött a teáskannával. – Megmondom én neked, mit tehetnél értünk. Elkapod a haverodat, azt a hogyishívjákot, amelyiknek olyan nagy álla van, és megmondod neki, hogy küldje már haza az öcsédet. Nem tudok elmenni a temetkezési vállalathoz, nem tudok beszélni Vincent atyával, hogy mikor legyen a gyászmise, nem tudom megmondani senkinek, hogy mikor temetem a fiamat, mert valami Popeye-arcú fiatal tacskó nem árulja el, mikor bocsátják rendelkezésre a holttestet, szó szerint így mondta. Hogy nem sül le a bőr a képéről! Úgy csinál, mintha a mi Kevinünk a tulajdona lenne. – Tudom – mondtam. – És ígérem, hogy megteszem, ami tőlem telik. De Popeye nem direkt a te életedet keseríti, csak a munkáját végzi a lehető leggyorsabban. – Az ő munkája az ő baja, nem az enyém. Ha még sokáig várakoztat minket, zárt koporsóban kell temetnünk. Erre gondoltál már? Megmondhattam volna neki, hogy valószínűleg így is, úgy is zárt koporsó lesz, de ebbe az irányba már nem akartam továbbvinni a beszélgetést. – Hallom, megismerkedtél Hollyval – mondtam. Egy nála kisebb formátumú asszony talán bűntudatos képet vágott volna, ha csak egy röpke pillanatra is, de az én anyám nem. Előreugrott az állkapcsa. – Legfőbb ideje volt! Az a gyerek férjhez mehetett volna, és dédunokákat szülhetett volna nekem, mire te megmozdítod a kisujjadat, hogy idehozd. Talán abban reménykedtél, hogy meghalok, és sosem kell bemutatnod neki? Megfordult a fejemben a gondolat. – Nagyon megszeretett téged – mondtam. – Ő hogy tetszik neked?
– Kiköpött az anyukája. Nagyon helyes lány mind a kettő. Nem is érdemled meg őket. – Oliviával is találkoztál? – Gondolatban megemeltem a kalapomat Liv előtt. Ezt nagyon ügyesen sunnyogta el. – Csak kétszer. Elhozta kocsival Hollyt meg Jackie-t. A Liberties-ben nem találtál olyan lányt, aki elég jó lett volna neked, mi? – Ismersz, Mami. Mindig is túl sokat képzeltem magamról. – És nézd meg, mire mentél vele. Tik most el vagytok válva, vagy csak külön éltek? – Elváltunk. Pár éve. – Hm – Mami szája összepréselődött. – Én soha nem váltam el apádtól. – Ez kétségtelen, bár eléggé megmagyarázhatatlan tény volt. – Ez igaz – mondtam. – Most nem is áldozhatsz a misén. Több eszem is lehetett volna, mint hogy erre ráharapjak, de senki sem tud úgy az agyára menni az embernek, mint a családja. – Mami. Ha akarnék is áldozni, márpedig nem akarok, a válás akkor se lenne akadály. Az egyháztól válhatok, ahányszor jólesik, ha nem dugok meg senkit, aki nem Olivia. Úgyhogy inkább a bájos hölgyekkel lenne gond, akiket a válás óta meglovagoltam. – Ne mocskoskodj itt nekem! – csattant fel Mami. – Én nem vagyok olyan nagyokos, mint te, nem tudom úgy csűrni-csavarni a szót, de egyvalamit tudok: Vincent atya nem áldoztatna meg téged. A templomban, ahol megkereszteltek! – Diadalmasan bökött rám az ujjával. A jelek szerint úgy vette, hogy ezzel ő győzött. Emlékeztettem magam, hogy dumcsizni akarok vele, és ez fontosabb, mint hogy az enyém legyen az utolsó szó. – Alighanem igazad van – mondtam jámboran. – Hát persze, hogy igazam van. – De legalább Hollyt nem nevelem pogánynak. Ő jár misére. Azt hittem, ha szóba hozom Hollyt, azzal lecsillapítom Mamit, de most csak még jobban begőzölt tőle. Nála soha nem lehet tudni. – Na, sokra megyek én azzal! Ennyi erővel akár pogány is lehetne. Lemaradtam az elsőáldozásáról! Az első unokám elsőáldozásáról! – Mami, ő a negyedik unokád. Carmelnek három gyereke is idősebb nála. – De ő az első, aki a mi nevünket viseli. És úgy néz ki, az utolsó is. Én nem tudom, miben sántikál Shay, lehet, hogy nyolc-tíz vasat is tart a tűzben, de nekünk soha életében nem mutatott be senkit, esküszöm, már ott tartok, hogy végképp lemondok róla. Apáddal azt reméltük, hogy Kevin lesz az, aki... Az ajkába harapott, és följebb tekerte a teafőzés hangerejét: csörömpöltek a csészealjra csapott csészék, kopogott a tányérra dobált keksz. Kis idő múlva Mami ismét megszólalt – És gondolom, ezentúl Hollyt se látjuk többet.
– Nézd csak – mutattam föl egy villát. – Ez elég tiszta? Mami vetett rá egy fél pillantást. – Nem. A fogak között is kell. Odahozta a teás cuccokat, töltött nekem egy csészével, és elém lökte a tejet meg a cukrot. – Már megvettem Hollynak a karácsonyi ajándékát. Egy nagyon helyes kis bársonyruhát fog kapni. – Addig még van pár hét – mondtam. – Majd meglátjuk, hogy alakul. Mami vetett rám egy kifürkészhetetlen oldalpillantást, de annyiban hagyta a dolgot. Keresett még egy rongyot, leült velem szemben, és a kezébe vett egy ezüst micsodát, ami akár üvegdugó is lehetett. – Igyad azt a teát – mondta. A tea olyan erős volt, hogy azt vártam, mikor nyúl ki a kannából, és vág orrba. Mindenki elment dolgozni, így nagyon csöndes volt az utca, csak az eső halk, egyenletes dobolása hallatszott, meg a forgalom távoli zaja. Mami a különböző, bizonytalan rendeltetésű ezüstizéket vette kezelésbe, én pedig, miután végeztem az evőeszközzel, egy fényképkerettel folytattam. Csodaszép ezüstvirágok borították, és én tudtam, hogy ezeket soha nem fogom Mami mércéjével mérve tisztává varázsolni, de legalább tudtam, mivel van dolgom. Amikor úgy éreztem, hogy már nem vibrál a szobában a levegő, megszólaltam: – Árulj el nekem valamit. Igaz, hogy Papa futott egy kört Theresa Dalyvel, mielőtt te színre léptél? Mami fölkapta a fejét, és rám meredt. Az arckifejezése nem változott meg, de a szemén rengeteg minden átsuhant. – Ezt meg hol hallottad? – vont kérdőre. – Tehát igaz. – Apád egy elbaltázott idióta. Ezt eddig is jól tudtad, és te sem vagy jobb nála. – Igen, tudtam. Csak azt nem tudtam, hogy többek között ezért elbaltázott idióta. – Az a nő mindig is csak bajt csinált. Mindig magára vonta a figyelmet, ahogy riszálta magát az utcán, és visongtak, meg űzték az eszüket a barátnőivel. – És Papát ezzel megfogta. – Mindegyiket megfogta! A férfiak hülyék, megőrültek érte. Ott lihegett Tessie O'Byrne seggében apád meg Matt Daly meg a fél Liberties negyed. Ő pedig habzsolta az életet egyszerre háromnégy előtt húzta el a mézesmadzagot, és kéthetente szakított velük, ha nem foglalkoztak vele eleget. De azok csak jöttek térden csúszva, hogy még, még! – Hát igen, nem tudjuk, mi jó nekünk – mondtam. – Különösen fiatalkorunkban. Papa akkor még elég fiatal lehetett, nem? Mami szipákolt egyet. – Ahhoz elég idős volt már, hogy több esze legyen. Én három évvel fiatalabb voltam nála, mégis meg tudtam volna mondani neki, hogy sírás lesz a vége. – Mert akkor már kinézted magadnak, ugye?
– Ki bizony. Nem is gondolnád... – Lelassultak az ujjai az éppen munkába vett mütyürkén. – Ma már nem is gondolnád, de nagyon szép fiú volt akkoriban a te apád. A nagy, göndör haja, meg az a kék szeme, meg ahogy nevetett! Nagyon szépen tudott nevetni. Mindketten önkéntelenül a hálószoba felé pillantottunk a nyitott konyhaajtón keresztül. Aztán Mami folytatta, és még most is érződött a hangján, hogy ez a név egykor olyan ízt hagyott a szájában, mint a legeslegfinomabb fagyi: – Jimmy Mackey bármelyik lányt választhatta volna a környéken. Visszafogottan rámosolyogtam. – És nem hajtott egyből rád? – Én még gyerek voltam. Amikor futni kezdett Tessie O'Byrne után, még csak tizenöt éves voltam, és nem ám olyan, mint ezek a mai lánykák, akik már tizenkét évesen húsznak néznek ki! Nem volt még semmi alakom, nem sminkeltem magam, és fogalmam se volt semmiről. Reggelente, munkába menet próbáltam elkapni a tekintetét, de ő egy pillantásra se méltatott soha. Meg volt őrülve Tessie-ért. És Tessie őt kedvelte a legjobban az egész bandából. Erről az egészről még soha nem hallottam semmit, és fogadni mertem volna, hogy nem hallott róla Jackie sem, hiszen akkor biztos továbbadta volna. Mami nem az az „osszuk meg egymással érzéseinket” típus: ha egy héttel előbb vagy később kérdezem erről a sztoriról, nem jutottam volna semmire. De a Kevin halála utáni összetört, nyúzott állapotában ezt is ki lehetett szedni belőle. Az ember azzal főz, amije van. – És miért szakítottak? – kérdeztem. Mami lebiggyesztette az ajkát. – Ha tényleg meg akarod tisztogatni az ezüstöt, csináld rendesen. Nyúlj be a kis résekbe is. Ha még egyszer meg kell csinálnom utánad, akkor az egésznek semmi értelme. – Bocsánat – mondtam, és még elszántabban folytattam a suvickolást. Mami kis idő múlva megszólalt: – Nem azt mondom, hogy apád az ártatlanság szobra volt. Persze, Tessie O'Byrne mindig is egy szégyentelen nőszemély volt, de azért ehhez a dologhoz ketten kellettek. Buzgón dörzsöltem a fényképkeretet, és vártam. Mami elkapta a csuklómat, és maga felé húzta, hogy megnézze, csillog-e már a keret. Végül kelletlen, kurta bólintás kíséretében elengedett. – Így már jobb. Szóval akkoriban nem így mentek a dolgok, bennünk még volt némi tisztesség, nem hetyegtünk fűvel-fával, csak mert a tévében is ezt csinálják. – Papa a tévében hetyegett Tessie O'Byrne-nel? – csodálkoztam. Erre már csapott egyet a karomra. – Nem! Hát nem figyelsz rám, hiába beszélek neked? Mindig is zabolátlan volt mind a kettő, és rossz hatással voltak egymásra. Egy nyári napon apád kölcsönkérte egy barátja autóját, és egy vasárnap délután levitte Tessie-t Powerscourtba, hogy megnézzék a vízesést Csakhogy hazafelé jövet lerobbant a kocsi. Vagy legalábbis ez volt Papa sztorija. Mami jelentőségteljesen
rám nézett. – És? – unszoltam. – És ott maradtak! Éjszakára! Akkoriban nem volt mobiltelefon, nem tudtak szerelőt hívni, sőt még csak nem is tudtak szólni senkinek, hogy mi történt. Nekivágtak az útnak gyalog, de hamar visszafordultak, mert valami kis földúton jártak Wicklow megye közepén, és rájuk sötétedett. A kocsiban éjszakáztak, és másnap reggel egy arra járó farmer segített bebikázni az autót. Mire hazaértek, mindenki azt hitte, hogy megszöktek. A fény felé fordította a kis ezüstbiszbaszt, hogy megnézze, makulátlanul tiszta-e már, no meg azért is, hogy elnyújtsa a hatásszünetet. Maminak mindig is volt érzéke a drámához. – Szóval. Apád mindig azt mondta, hogy ő aludt az első ülésen, Tessie meg hátul. Én persze nem tudhatom, hogy volt. Mindenesetre a Faithful Place nem így gondolta. – Arra fogadni mertem volna – mondtam. – Akkoriban a lányok nem éjszakáztak együtt a fiúkkal. Olyat csak a rossz ribancok csináltak. Én nem is ismertem olyan lányt, aki arra vetemedett volna, mielőtt férjhez ment. – Azt gondolná az ember, hogy ezek után össze kellett házasodniuk. Tessie jó híre érdekében. Mami arca megmerevedett. Fensőbbséges, fitymáló hangon szólalt meg – Szerintem apád el is vette volna, meg volt őrülve azért a nőért az elcseszett idióta. De O'Byrne-éknek nem volt elég jó, azok mindig is sokat képzeltek magukról. Tessie apja meg a nagybátyjai kiverték apádból a szart is, utána való nap alig ismertem rá. Megmondták neki, hogy még egyszer a közelébe ne menjen Tessie-nek, mert már így is épp elég bajt okozott. – És ő tette, amit mondtak neki – folytattam Mami helyett. Ez nagyon tetszett, megnyugtató volt. Mert engem félholtra is verhetett volna Matt Daly a haverjaival, úgyis rohantam volna Rosie-hoz, amint kiengedtek a kórházból, amilyen gyorsan csak vittek volna a sánta lábaim. Mami affektálva, elégedetten közölte: – Nemigen volt más választása. Tessie-nek addig mindent elnézett az apja, úgy bizony – és nézd meg, mi lett az eredménye –, de attól kezdve szinte ki sem engedte a házból, csak dolgozni, és még oda is elkísérte. És nem is tudom hibáztatni érte, hiszen mindenki erről beszélt. A kis utcakölykök mindenfélét utánakiabáltak, az öregasszonyok azt várták, mikor kezd gömbölyödni a baj, a barátnői felét eltiltották tőle, nehogy belőlük is kurvát csináljon. Hanratty atya pedig mondott egy szentbeszédet arról, hogy a laza erkölcsű nők meggyengítik az országot, és hogy nem ezért haltak meg a hős férfiak 1916-ban. Nevet nem mondott, de mindenki tudta, kiről beszél. Úgyhogy ezzel vége lett Tessie dévajkodásának. Csaknem fél évszázad távlatából is érzékeltem a kavargóörvénylő hisztériát, az iszonyú adrenalinfröccsöt, ahogy a Faithful Place megorrontja a vérszagot, és dühödten tombolva támadásba lendül. Alighanem azok a hetek vetették el Tessie Daly elméjében
az őrület magvát. – Azt el tudom képzelni – mondtam. – És úgy kellett neki! Megtanulta, hol lakik az Úristen. A fiúkkal szórakozni szeretett, de azt már nem akarta, hogy a nevén nevezzék, amit csinál, igaz? – Mami kiegyenesedett ültében, és magára öltötte az erényes arckifejezését. – Közvetlenül ezután kezdett el járni Matt Dalyvel, akinek már évek óta kocsányon lógott a szeme, ha meglátta, de Tessie észre se vette. Akkor viszont jól jött neki, mert Matt rendes fickó volt, és Tessie apja nem bánta, ha találkozgat vele a lánya. Csak így engedte meg, hogy Tessie kilépjen az ajtón. – Szóval ez a baja Papának Matt Dalyvel? – kérdeztem. – Hogy lenyúlta a nőjét? – Nagyrészt ez. Persze, eleve nem kedvelték egymást soha. – Mami beállította a kis ezüstbiszbaszt a sorba, három hasonszőrű társa mellé, lepöckölt róla valami mikroszkopikus koszt, majd kivett a suvickolásra váró kupacból egy irinyó-pirinyó karácsonyfadíszt. – Matt mindig is féltékeny volt apádra. Mert apád ezerszer helyesebb fiú volt, mint Matt, úgy bizony, és népszerű volt, méghozzá nemcsak a lányok körében, a fiúk is remek fickónak tartották, mert jókat lehetett vele nevetni... Matt pedig egy unalmas kis pöcs volt. Nem volt benne spiritusz. Egymásra rakódó, régi érzelmek színezték a hangját: diadalittasság, keserűség, rosszindulat. – Szóval amikor Matt Daly lett a befutó, az orra alá dörgölte Papának, hogy ő győzött? – Az nem volt neki elég. Apád akkoriban jelentkezett a Guinnesshez sofőrnek. Azt mondták neki, veheti úgy, hogy az övé az állás, amint valaki nyugdíjba megy. De Matt Daly akkor már pár éve ott dolgozott, meg előtte az apja is, úgyhogy ismert embereket. És ez után a Tessie-ügy után Matt odament a művezetőhöz, és elmondta neki, hogy Jimmy Mackey nem az a fajta fickó, akire a Guinnessnél szükség van. És hát húsz jelentkező volt minden egyes állásra, nem hiányzott nekik senki, aki bajt keverhet. – Szóval így kötött ki Papa a vakolásnál. – Nem humorizálni akartam. – Joe bácsikám szerzett neki egy tanonci helyet. Mert nem sokkal ez után a Tessie-dolog után eljegyeztük egymást, és apádnak kellett valami mesterség, hogy családot tudjunk alapítani. – Gyorsan dolgoztál – mondtam. – Megláttam az esélyt, és éltem vele. Akkor már tizenhét éves voltam, elég idős ahhoz, hogy megforduljanak utánam a fiúk. Apád meg... – Maminak eltűnt az ajka, és még erősebben csavargatta a karácsonyfadísz apró réseiben vájkáló rongyot. – Tudtam, hogy még mindig odavan Tessie-ért – szólalt meg kis idő múlva, és a hangjába vegyülő szikrányi dac egy pillanatra látni engedte azt a régi-régi lányt, aki állát előreszegve figyeli a konyhaablakból a zabolátlan Jimmy Mackey-t, és azt gondolja: az enyém. – De én ezt nem bántam – folytatta. – Gondoltam, ezen
majd változtatok, ha a kezem közé kerül. Én soha nem vágytam sokra, nem képzelődtem arról, mint más lányok, hogy hollywoodi filmsztár leszek. Nem voltam nagyra magammal. Nekem csak egy kis ház kellett meg pár gyerek, és Jimmy Mackey. – Hát, a gyerekek megvannak – mondtam –, és az apjuk is. – A végén az enyém lett, igen. Legalábbis az, amit Tessie és Matt hagyott belőle. Mert addigra már elkezdett inni. – De neked így is kellett. – Kedvesen mondtam ezt, nem ítélkező hangon. – A szívem őt akarta. Drága mamikám, isten nyugosztalja, figyelmeztetett, hogy soha ne kezdjek iszákos emberrel. De nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent az. Az én apám, te nem emlékezhetsz rá, Francis, de nagyon kedves ember volt, soha nem ivott egy kortyot se, úgyhogy mit tudtam én, milyen egy iszákos. Tudtam, hogy Jimmy nem veti meg az italt, de hát a fiúk mind így voltak vele. Azt hittem, nincs vele semmi baj – és amikor először kinéztem magamnak, még nem is volt. Egészen addig, amíg Tessie O'Byrne el nem vette az eszét. Hittem neki. Tudtam, mit művelhet egy férfival a megfelelő nő a megfelelő pillanatban – nem mintha maga Tessie ép bőrrel úszta volna meg a dolgot, persze. Vannak emberek, akiknek egyszerűen nem lenne szabad találkozniuk, mert túl nagy területen szóródik szét utánuk a radioaktív hulladék, és túlságosan beleeszi magát a talajba. Mami folytatta: – Mindenki azt mondta, hogy Jimmy Mackeyből egy semmirekellő lesz. Az apja is meg az anyja is nagy alkoholista volt, egy napot nem dolgoztak soha életükben. Úgyhogy apád már egész kicsi korától kezdve a szomszédoknál tarhált, hogy nem maradhatna-e ott vacsorára, mert otthon nincs semmi, meg az utcákon szaladgált az éjszaka közepén... Amikor megismertem, mindenki határozottan állította, hogy ugyanolyan selejtes senkiházi lesz, mint az anyja meg az apja. – Mami most levette a szemét a tisztogatott dísztárgyról, és az ablakra meg az esőre vándorolt a tekintete. – De én tudtam, hogy tévednek. Mert Jimmy nem volt rossz gyerek, csak egy kicsit szertelen. És nem volt buta sem. Lehetett volna belőle valaki. Meglett volna ő a sörgyári munka nélkül, beindíthatta volna a saját kis vállalkozását, akkor nem parancsolgattak volna neki a főnökök nap mint nap, mert azt utálta. Vezetni viszont mindig is imádott. Lehetett volna magánfuvarozó, lehetett volna saját kis teherautója... Ha az a nő nem teszi tönkre. És máris megvolt az indíték díszcsomagolásban, szalaggal átkötve, ráadásul tökéletesen passzolt az elkövetés jellegzetes módjához. Jimmy Mackey egyik nap még a környék ünnepelt szépségét vezette a karján, és a zsebében volt egy zsíros állás: szépre festhette magában a jövőt, és beinthetett a sok rohadéknak, akik azt mondták, úgyse viszi semmire. Aztán elkövetett egy hibát, csak egyetlenegyet, és akkor beszambázott a képbe a kis pedáns Matt Daly, és zsebre vágta az egész életét. Mire apám feje
kitisztult, volt egy felesége, akit nem szeretett, egynapos alkalmi munkákért kellett tülekednie a kilátástalan szakmájában, és annyit ivott, hogy az Peter O'Toole-lal is végzett volna. Huszonvalahány éven át kellett néznie, ahogy az utca túloldalán, egy másik ember házában kibontakozik a saját élete. Aztán jött az a hétvége, amikor Matt Daly az egész utca szeme láttára megalázta, és kis híján elvitette a rendőrökkel – hiszen az alkoholisták agyának hűlt helyén mindig az marad meg, hogy valaki más a hibás –, ráadásul megtudta, hogy Rosie Daly az ujja köré csavarta a fiát, és az orránál fogva vezeti, ahova csak akarja. És belejátszhatott a dologba még valami, ami ennél is rosszabb. Ahogy apám vigyorogva rám kacsintott, provokálva, hogy szóljak vissza, ha merek: A kis Daly lány, mi? Egy igazi kis virágszál. És azok a dudák, magasságos úrjézus... Rosie, az én édes kis barátnőm, aki kiköpött úgy néz ki, mint az ő Tessie O'Byrne-je... Tehát nyilván mégis meghallotta, ahogy lábujjhegyen, érinthetetlenségem teljes tudatában áttipegek az utcai szobán. Hiszen láttam már alvást mímelni százszor. Lehet, hogy csak meg akarta mondani Rosie-nak, hogy el a kezekkel a családjától, lehet, hogy valami mást is akart. De aztán ott állt előtte Rosie, és fölért egy arcul csapással, ahogy az orra alá dörgölte, hogy mennyire nem számít, mit akar ő. Ott állt előtte Tessie O'Byrne lánya: ellenállhatatlan volt, és megint csak érinthetetlen. Matt Daly lánya, aki elveszi tőle, amit csak akar. Valószínűleg részeg is volt, legalábbis amíg rá nem döbbent, hogy mi történt. Akkor még erős ember volt. És nem csak mi nem aludtunk azon az éjszakán. Valamikor Kevin is fölkelt, talán ki kellett mennie a klotyóra, és mindkettőnknek hűlt helyét találta. Akkor ebben nem talált semmi különöset, hiszen rendszeresen előfordult, hogy Papa több napra eltűnt, és olykor Shaynek meg nekem is voltak éjszakai elintéznivalóink. De a múlt hétvégén, amikor megtudta, hogy azon az éjszakán valaki megölte Rosie-t, Kevinnek eszébe jutott minden. Olyan érzésem volt, mintha a sztori minden apró részletét ismertem volna, mintha ott rejtőztek volna az agyam legmélyén, egy eldugott zugban már azóta, hogy meghallottam az üzenetrögzítőn Jackie hangját. Mintha jéghideg, fekete vízzel telt volna meg a tüdőm. Mami folytatta: – Meg kellett volna várnia, míg felnövök. Tessie csinos volt, de tizenhat éves koromban már rólam is elég sok fiú gondolta, hogy az vagyok. Tudom, hogy nagyon fiatal voltam, de egyre nőttem. Ha csak egy percre levette volna a nagy buta szemét Tessie-ről, és észrevett volna engem, akkor ez mind nem történik meg. Hajókat tudott volna a mélybe rántani a hangjából áradó bánat súlya. Ekkor döbbentem rá, hogy szerinte Kevin hullarészegre itta magát, ahogy az apjától tanulta, és azért zuhant ki az ablakon.
Mire összeszedhettem volna magam annyira, hogy ezt megcáfoljam, Mami gyors mozdulattal megtörölte a száját, majd az ablakpárkányon álló órára nézett, és elrikoltotta magát – Szentséges isten, nézd már, egy óra elmúlt! Ennem kell valamit, különben rám jön a gyengeség. – Eltaszította maga elől a karácsonyfadíszt, és hátralökte a székét. – Eszel egy szendvicset. – Bevigyek egyet Papának is? – kérdeztem. Mami egy pillanatra a hálószobaajtó felé fordult. – Őt hagyd – mondta végül, és előszedegette a hűtőből, amit kellett. Puha vajat kent a háromszögre vágott, szeletelt fehér kenyérre, és gépsonkát tett rá. Ez a szendvics egy csapásra visszarepített azokba az időkbe, amikor ugyanennél az asztalnál még nem ért le a földre a lábam. Mami csinált még egy kanna kegyetlen erős teát, és módszeresen elfogyasztotta a háromszögeit. Ahogy rágott, az arra utalt, hogy időközben beszerzett egy jobbfajta protézist. Gyerekkorunkban mindig azt mondogatta, hogy miattunk hiányos a fogazata, hogy a szüléstől potyogtak ki, gyerekenként egy. Amikor sírva fakadt, letette a bögrét, előhúzott a kardigánja zsebéből egy megfakult kék zsebkendőt, és megvárta, míg elapad a könnye. Aztán kifújta az orrát, és tovább eszegette a szendvicsét. 18. fejezet A lelkem mélyén úgy éreztem, az idők végezetéig elüldögélnék ott anyámmal: óránként újramelegítettük volna a teáskannát, meg olykor csináltunk volna egy-egy adag szendvicset. Mami nem rossz társaság, amíg nem nyitja ki a száját, és most először igazi menedéknek hatott a konyhánk, legalábbis ahhoz képest, ami odakint várt rám. Mert attól kezdve, hogy kilépek az ajtón, egyetlen tennivalóm marad: kézzelfogható, perdöntő bizonyítékot kell szereznem. Nem ez volt a neheze, úgy gondoltam, max. huszonnégy órát vehet igénybe. Tudtam, hogy utána jön majd az igazi rémálom: hiszen ha meglesz a bizonyíték, el kell majd döntenem, hogy mit kezdjek vele. Két óra körül zajok kezdtek kiszűrődni a hálószobából: nyikorgó ágyrugók, artikulálatlan, torokköszörülő ordítás, meg az a véget nem érő, ökrendező, egész testet megrengető köhögés. Úgy gondoltam, ez az én végszavam, most kell lelépnem, de Mamiból ez a karácsonyi vacsorával kapcsolatos, komplikált kérdések özönét váltotta ki. („Ha ketten jöttök Hollyval, csak úgy mondom, ha, akkor fehér húst együnk vagy vörös húst, vagy eszik-e Holly egyáltalán húst, mert nekem azt mondta, hogy az anyukája nem ad neki pulykát, csak ha olyan szabadon tartott...”) – Leszegtem a fejem, és haladtam. Amikor kivetődtem az ajtón, Mami még utánam kiáltott: – Nagyon jó volt látni téged, gyere hamarosan! – A háta mögül Papa slájmos hangja hallatszott: – Josie! Még az is világos volt, hogy honnan tudta, hol találja Rosie-t azon az éjszakán. Ehhez az infóhoz csakis Imeldán keresztül
vezethetett az út, és én csak egyetlen lehetséges okra tudtam gondolni, amiért Papa a közelébe kerülhetett. Mindig biztosra vettem, hogy amikor időnként eltűnik egy-két-három napra, akkor pia után kajtat, ugyanis mindazok ellenére, amit egyébként művelt, soha nem jutott eszembe, hogy megcsalhatja Mamit. Ha gondolkodtam ezen egyáltalán, akkor alighanem arra jutottam, hogy az alkoholra visszavezethető okokból képtelen lenne rá. De a családom egyszerűen kifogyhatatlan a meglepetésekből. Lehet, hogy Imelda egyszerűen elmondta az anyjának, amit Rosie-tól hallott – csajok egymás közt, vagy hogy figyeljenek rá, ki tudja –, vagy elejthetett valami célzást, amikor apám épp ott volt, csak egy icipicit, hogy okosabbnak érezze magát, mint a férfi, aki az anyját dugja. És mint már említettem, apám nem hülye. Nyilván összeállt a fejében a kétszerkettő. Ezúttal nem vette föl a kaputelefont senki, amikor becsöngettem Imeldához. Hátraléptem, és megnéztem az ablakát: valami mozgott a csipkefüggöny mögött. Rádőltem a csengőre, és jó három percig úgy maradtam, mire végre fölmarkolta odafönt a kagylót. – Mi van? – Szia, Imelda. Francis vagyok. Meglepetés! – Húzzál innen a picsába. – Jaj, Melda, légy hozzám egy kicsit kedvesebb. Beszélnünk kell. – Nincs semmi mondanivalóm a számodra. – Szar ügy. Ugyanis éppen nincs jobb dolgom, úgyhogy itt fogok várni szemközt a kocsimban, ameddig csak kell. Az ezüstszínű 99-es Merciben. Ha eluntad ezt a játékot, gyere le hozzám, és egy gyors csevej után egy életre nyugtod lesz tőlem. De ha én unom meg hamarabb, akkor elkezdek kérdezősködni rólad a szomszédoknál. Felfogtad, amit mondtam? – Elmész a picsába. Letette. Makacsság terén Imeldánál bőven volt benzin a tankban. Úgy kalkuláltam, hogy legalább két óráig fog tartani, de lehet, hogy háromig, mire megtörik, és lejön hozzám. Beültem a kocsimba, bekapcsoltam Otis Reddinget, és letekertem az ablakot, hogy megosszam a zenei élményt a szomszédokkal is. Csak találgathattam, hogy mi lesz a besorolásom: nézhettek zsarunak, drogdílernek, vagy egy uzsorás gorillájának is. Egyik se vette volna ki magát túl jól. Abban az órában csöndes volt a Hallows Lane. Egy járókeretes öregember meg egy rézedényeit fényező öregasszony hosszú, rosszalló hangvételű társalgást folytattak rólam, két bevásárlásból hazatérő, csini anyuka pedig vetett rám néhány oldalpillantást. Egy fényes melegítés, rengeteg problémával küzdő fickó jó negyven percet töltött Imelda háza előtt: dülöngélve, összes maradék agysejtjét latba vetve kiabálta tiz másodpercenként a legfelső ablaknak, hogy „Deco!”, de Decónak volt jobb dolga is, úgyhogy a fickó végül eltámolygott.
Három óra körül a Harrows Lane 10. lépcsőjén fölvonszolta magát valaki, aki csak Shania lehetett, és bement a házba. Nem sokkal utána hazaért Isabelle is, aki a nyolcvanas évekbeli Imelda kiköpött mása volt: még a dacos álla is stimmelt, és a hosszú lábait is úgy rakosgatta egymás elé, mintha azt mondaná: „Szarok rád!” Nem tudtam eldönteni, hogy elszomorít a látványa, vagy reményt csöpögtet belém. Valahányszor rebbent a piszkos csipkefüggöny, integettem nekik. Négy után pár perccel, amikor már kezdett sötétedni, és Genevieve is hazaért az iskolából, én pedig átváltottam James Brownra, valaki ökölbe szorított kézzel megkocogtatta az anyósülés melletti ablakot. Bajnok volt az. Ennek az ügynek nem is szobadna a közelébe mennem, mondtam Imeldának. Az állásomat kockáztatom már azzal is, hogy idejöttem. Nem is tudtam, hogy megvessem-e, amiért beköpött, vagy elismeréssel adózzak a találékonysága előtt. Kikapcsoltam a zenét, és letekertem az ablakot. – Nyomozó úr! Mit tehetek önért? – Nyisd ki az ajtót, Frank. Fölvontam a szemöldökömet, mintha meglepne a komor hangütés, de azért odahajoltam, és fölhúztam a pöcköt. Bajnok beszállt, és jól bevágta maga után az ajtót. – Most pedig indíts – mondta. – Menekülsz valaki elől? Bebújhatsz a csomagtartóba, ha akarsz. – Nem vagyok vicces kedvemben. Eltávolítalak innen, mielőtt még jobban megfélemlíted azokat a szegény lányokat. – Csak egy jelentéktelen fickó vagyok, Bajnok, aki a kocsijában ülve, nosztalgikus hangulatban szemléli a szülőföldjét. Mi ezen olyan félelmetes? – Indíts! – Indítok, csak előbb párszor vegyél mély lélegzetet. Harmadik fél infarktusára nem vagyok bebiztosítva. Áll az alku? – Ne kényszeríts arra, hogy letartóztassalak. Harsány nevetésben törtem ki. – Jaj, Bajnokom, te egy igazi kincs vagy! Mindig elfelejtem, mit szeretek benned annyira. Tartóztassuk le egymást kölcsönösen, mit szólsz? – Besoroltam a forgalomba. – Akkor most áruld el, hogy kit félemlítettem meg. – Imelda Tierney-t és a lányait. Amint azt nagyon jól tudod. Ms. Tierney elmondása szerint tegnap megpróbáltál erőszakkal behatolni a lakásába, és késsel kellett megfenyegetnie, hogy elmenjél. – Imelda? Hát őt nevezed te lánynak? Hiszen már negyvenéves is elmúlt, Bajnok. Tanúsíts iránta némi tiszteletet. Manapság az számít udvarias szóhasználatnak, hogy nő. – A lányai viszont tényleg lányok. A legkisebb még csak tizenegy éves. Azt mondják, hogy már órák óta ott ültél, és obszcén módon mutogattál nekik.
– Még nem volt szerencsém megismerkedni velük. Mondd, helyes lányok? Vagy az anyjukra ütnek? – Mit mondtam neked, amikor utoljára találkoztunk? Mi volt az az egyetlen dolog, amire megkértelek? – Hogy ne legyek az utadban. És én ezt kristálytisztán megértettem. Arról a pillanatról viszont lemaradtam, amikor hirtelen a főnököm lettél. Utolsó emlékem szerint a főnököm sokkal nehezebb nálad, és korántsem annyira jóképű. – Nem kell ahhoz a főnököd legyek, az isten verje meg, hogy megmondjam neked, hogy ne üsd bele az orrod az ügyembe! Ez az én nyomozásom, Frank, itt én parancsolok. És te fütyültél a parancsomra. – Akkor tegyél panaszt ellenem. Megadjam az azonosító számomat? – Bravó, Frank, roppant vicces vagy. Tudom, hogy neked a szabályzat egy fergeteges tréfa. Tudom, hogy azt hiszed, védettséget élvezel. Persze, lehet, hogy igazad van, mit tudom én, hogy mennek a dolgok a titkos műveleteknél. – A felháborodás nem állt jól Bajnoknak: az állkapcsa a duplájára duzzadt, és a homlokán veszélyesen kidudorodott egy ér. – De azt talán figyelembe vehetned, hogy én itt megpróbáltam szívességet tenni neked, az isten szerelmére! Kilométerekkel tértem le a szabályos útról a kedvedért! És őszintén szólva nem emlékszem rá, hogy miért is fáradtam ezzel. Ha továbbra is baszakodsz velem, amikor csak módod nyílik rá, nem kizárt, hogy meggondolom magam. Leküzdöttem a késztetést, hogy a fékbe tapossak, hadd fejelje le a szélvédőt. – Szívességet tettél? Arról beszélsz, hogy balesetnek állítottad be Kevin halálát? – Nem csak beállítottam. A halotti bizonyítványán is ez fog szerepelni. – Ja? Hát, akkor csak annyit tudok mondani, hogy tyűha! Örök hálám üldöz, Bajnok. Tényleg. – Itt nem csak rólad van szó, Frank. Lehet, hogy te köpsz rá, hogy az öcséd balesetben hal meg, vagy öngyilkos lesz, de fogadni merek rá, hogy a családodnak nem mindegy. – Jaj, ne, ne, ne! Ezt meg se próbáld elsütni. Ami a családomat illet, halványlila gőzöd sincs róla, hogy mivel állsz szemben. Egyrészt, bár ez talán sokkol téged, nem te uralod az ő kis mikrokozmoszukat: pontosan azt fogják hinni, amit akarnak, függetlenül attól, hogy mit írtok rá Cooperrel a halotti bizonyítványra. Anyám például szeretné, ha tájékoztatnálak, hogy Kevin, és most nem szívatlak, közlekedési baleset áldozata lett. Másrészt a családom nagy részéről annyit tudok mondani, hogy ha lángokban égnének, le se hugyoznám őket. Azt pedig végképp magasról leszarom, hogy szerintük mi történt Kevinnel. – Nyugodhat manapság egy öngyilkos megszentelt földben? Milyen gyászbeszédet mond a pap egy öngyilkosról? Mit szólna hozzá a szomszédság? Milyen hatása van ennek a
hátramaradottakra? Ne hülyítsd magad, Frank: mindezzel szemben baromira nem vagy védve. Egy kicsit kezdett sercegni bennem az indulat. Bekanyarodtam egy szűk zsákutcába, két tömbház közé – rükvercben, hogy gyorsan el tudjak húzni, ha esetleg kilökném Bajnokot a kocsiból – , és leállítottam a motort. A fejünk fölött egy építész valami bájosat akart alkotni a kékre festett erkélyeivel, de a mediterrán hatást némiképp tompította, hogy egy téglafalra meg egy rakás kukakonténerre néztek. – Szóval – mondtam. – Kevin a „baleset” dossziéba kerül, eddig minden szép és jó. De hadd kérdezzek valamit: hova sorolod be Rosie halálát? – Az gyilkosság volt. Ez nyilvánvaló. – És ki követte el ezt a nyilvánvaló gyilkosságot? Ismeretlen tettes vagy tettesek? Bajnok hallgatott. – Vagy Kevin – mondtam. – Hát, ez ennél egy kicsit bonyolultabb. – Mennyire lehet ez bonyolult? – Ha a gyanúsítottunk is meghal, akkor bizonyos fokú diszkréció szükséges. Ez egy kényes dolog. Egyrészt letartóztatás, ugye, nemigen lesz, úgyhogy a fejesek nincsenek oda a gondolattól, hogy erőforrásokat pumpáljanak az ügybe. Másrészt... – Másrészt ott van a mindenható felderítési arány. – Gúnyolódhatsz, amennyit jólesik, de ezek a dolgok fontosak. Gondolod, hogy kaptam volna ennyi embert a barátnőd ügyére, ha a felderítési arányom a béka segge alatt van? Ez egy körforgás: minél többet hozok ki ebből az ügyből, annál többet tudok belefektetni a következőbe. Úgyhogy bocs, Frank, de nem fogom veszélybe sodorni a következő áldozat esélyét az igazságszolgáltatásra, plusz a saját jó híremet csak azért, hogy meg ne bántsalak. – Fordítsd ezt le nekem, Bajnok. Pontosan mit tervezel Rosieval kapcsolatban? – Azt tervezem, hogy korrektül elvégzem a munkámat. Pár napig még gyűjtjük és összerakosgatjuk a bizonyítékokat meg a tanúvallomásokat. Aztán meg, ha nem jön közbe semmi váratlan... – Vállat vont. – Volt már néhány ilyen ügyem. Normál esetben az történik, hogy megpróbáljuk a lehető legméltányosabban kezelni a szituációt. Az akta elmegy az ügyészségre, de szép csöndben: semmit sem hozunk nyilvánosságra, különösen, mivel nem egy bűnöző életmódot folytató emberről beszélünk. Lehetőleg nem ássuk alá egy olyan ember jó hírét, aki már nincs köztünk, hogy
megvédhesse magát. Ha az ügyészség is úgy látja, hogy megállna a vád, akkor elbeszélgetünk az áldozat hozzátartozóival. Világosan elmondjuk nekik, hogy semmi sem biztos, de legalább bizonyos fokig lezárhatják magukban az ügyet. És ezzel vége. Ők idővel továbblépnek, a gyilkos családja megőrizheti a lelki békéjét, mi pedig megoldottnak tekinthetjük az ügyet. Ez lenne a normál eljárás. – Miért van olyan érzésem, hogy fenyegetni próbálsz? – kérdeztem. – Jaj, ne már, Frank. Nagyon drámaian fogalmazol. – Te hogy fogalmaznál? – Úgy, hogy próbállak figyelmeztetni. És nem könnyíted meg a dolgomat. – Pontosan mire akarsz figyelmeztetni? Bajnok felsóhajtott. – Ha mélyrehatóan ki kell vizsgálnom Kevin halálának okát – mondta –, akkor megteszem. És fogadni merek rá, hogy a média lecsap rá, mint tyúk a takonyra. Bármit is gondolsz erről az öngyilkosság dologról, mindketten ismerünk egy-két firkászt, aki mindennél jobban örül egy zűrös ügybe keveredett zsarunak. És azt hiszem, te is érzed, hogy ez a sztori, ha rossz kezekbe kerül, olyan látszatot kelthet, mintha te egy pokoli zűrös ügybe keveredtél volna. – Ebből az én fülem igencsak kihallja a fenyegetést – mondtam. – Azt hiszem, elég világosan megmondtam, hogy nem szívesen indulnék el ezen az úton. De ha csak így tudom elérni, hogy abbahagyd ezt a detektívesdit... Én csak azt szeretném, hogy odafigyelj arra, amit mondok, Frank. És amíg más módszerekkel próbálkoztam, nemigen volt szerencsém. – Gondolj csak vissza, Bajnok – mondtam. – Mi volt az az egyetlen dolog, amit én mondtam neked, amikor utoljára találkoztunk? – Hogy az öcséd nem gyilkos. – Így van. És te mennyire is figyeltél oda erre? Bajnok lehajtotta a napellenzőt, és megnézte a kis tükörben a vágást, ami borotválkozás közben ejtett magán. Hátrahajtotta a fejét, és végighúzta a hüvelykujját az állkapcsán. – Bizonyos szempontból azt hiszem, köszönettel tartozom neked – mondta. – Be kell vallanom, nem biztos, hogy megtaláltam volna Imelda Tierney-t, ha te nem találod meg nekem. Mondhatom, hogy igen hasznosan együttműködik velünk. A ravasz kis kurva. – Azt elhiszem. Szeret az emberek kedvében járni. Ha érted, mire gondolok. – Ó, nem. Itt nem csupán arról van szó, hogy megpróbál engem boldoggá tenni. Hanem arról, hogy a vallomása megállja a helyét, ha odáig jut a dolog. Ezt hagyta lógni a levegőben. Az alig észrevehető, önelégült vigyorból, amelyet nem tudott elfojtani, nagy vonalakban sejtettem, miről van szó, de azért tovább ütöttem a vasat. – Akkor
rajta, ne kímélj. Mivel rukkolt elő? Bajnok lebiggyesztette az ajkát, mintha gondolkodna a válaszon. – Lehet, hogy a végén tanúskodnia kell, Frank. Az attól függ. Nem adhatom ki neked a tanúvallomását, nehogy zaklatni próbáld, hogy változtassa meg. Mert azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az milyen rosszul végződhet, ugye? Nem siettem el a választ. Egy hosszúra nyúlt, fagyos pillanatig farkasszemet néztem vele, majd a fejtámlára ejtettem a fejemet, és két kézzel megdörzsöltem az arcomat. – Tudod mit, Bajnok? Ez volt éltem leghosszabb hete. – Tudom én azt, öregfiú. Hallom a hangodon. De mindenkivel jót tennél, ha ezt a rengeteg energiát valami produktívabb tevékenységre fordítanád. – Igazad van. Eleve nem kellett volna megkeresnem Imeldát, az súlyos hiba volt. Csak úgy gondoltam... közel álltak egymáshoz Rosie-val, tudod? Gondoltam, ha van valaki, akitől megtudhatok valamit... – Meg kellett volna adnod nekem a nevét. Én beszéltem volna vele a nevedben. Ugyanez lett volna a végeredmény, csak a sok fölösleges kavarás nélkül. – Igen. Ebben is igazad van. Csak... csak nehéz elengedni valamit, ha semmi sem biztos se pró, se kontra, érted? Szeretem tudni, hogy mi folyik körülöttem. – Amikor legutóbb beszéltünk, úgy tűnt, pontosan tudni véled, hogy mi folyik körülötted – jegyezte meg szárazon Bajnok. – Igen, azt hittem, tudom. Meg voltam róla győződve. – De most...? – Fáradt vagyok, Bajnok – mondtam. – Lassan egy hete mással se foglalkozom, mint a halott exemmel meg a halott öcsémmel, és a szüleimből is emberes adagot kaptam. Úgyhogy kivagyok, mint a kutya. Talán ettől van, de tény, hogy már nem vagyok biztos semmiben. Az égvilágon semmiben. Bajnok kissé fölfújta az arcát, és ebből tudtam, hogy föl fog világosítani, amitől nyilván jobb lesz a hangulata. – Előbb-utóbb, Frank – kezdte – mindannyiunknak jól szétrúgják a bizonyosságait. Ilyen az élet. És az a trükkje, hogy ezt a rúgást hágcsóvá tudd alakítani, amely a bizonyosság következő szintjére vezet. Érted, amit mondok? Ezúttal jó fiú voltam, illedelmesen elfogyasztottam a vegyes metaforasalátámat. – Igen, értem. És baromira nem szívesen vallom be, pláne neked, de segítségre van szükségem ahhoz, hogy eljussak a következő szintre. Komolyan mondom, cimbora. Úgyhogy szabadíts meg a kínjaimtól: mit mond Imelda? – Nem fogod abajgatni miatta? – Úgy érzem, teljes lesz az életem úgy is, ha nem látom többé Imelda Tierney-t. – Erre a szavadat kell adnod, Frank. Semmi sumákság.
– A szavamat adom, hogy nem megyek Imelda közelébe. Se Kevin miatt, se Rosie miatt, se semmi más miatt, soha az életben. – Történjen bármi. – Történjen bármi. – Hidd el, hogy nem akarom bonyolítani az életedet. És ha te nem komplikálod az enyémet, akkor erre nem is lesz szükség. Ne kényszeríts rá. – Nem foglak. Bajnok lesimította a haját, és fölcsapta a napellenzőt. – Bizonyos fokig – kezdte – igazad volt, hogy Imelda nyomába eredtél. Lehet, hogy a módszered ócska, barátom, de az ösztöneid hibátlanok. – Tudott valamit. – Sok mindent tudott. Van egy kis meglepetésem a számodra, öregfiú. Tudom, hogy azt hitted, hétpecsétes titokban tartjátok a kapcsolatotokat Rose Dalyvel, de tapasztalataim szerint ha egy nő azt mondja, hogy az égvilágon senkinek nem mond el valamit, az azt jelenti, hogy csak a két legjobb barátnőjének mondja el. Imelda Tierney mindvégig tudott mindenről. A kapcsolatotokról, a tervezett szökésről, mindenről. – Istenem – mondtam. Megcsóváltam a fejem, szégyenkezve, sután elnevettem magam, hadd fúvódjon föl Bajnok az elégedettségtől. – Aha. Szóval Imelda... a mindenit. Erre nem számítottam. – Még gyerek voltál. Nem ismerted a játékszabályokat. – De akkor is. Nehéz elhinni, hogy valaha is ennyire naiv voltam. – És van még valami, ami talán elkerülte a figyelmedet: Imelda szerint Kevin kőkeményen odavolt Rose-ért. Be kell látnod, hogy ez egybevág azzal, amit mondtál: hogy Rose volt a környék szépe, aki minden fiúnak tetszett. – Hát, igen. Persze. De Kevinnek? Ő akkor még csak tizenöt éves volt. – Az már elég ahhoz, hogy megvaduljanak a hormonok. És ahhoz is, hogy ügyesen belógjon olyan klubokba, ahova nem kéne járnia. Egyik este Imelda a Bruxelles-ben volt, és egyszer csak odalépett hozzá Kevin, és fölajánlotta, hogy meghívja egy italra. Beszélgetni kezdtek, és Kevin arra kérte, sőt könyörgött neki, hogy szóljon egy szót az érdekében Rose-nál. Imelda majd megpukkadt a nevetéstől, de Kevinen látszott, hogy őszintén megbántódott, ezért Imelda, miután magához tért, elmondta neki, hogy ne vegye személyes sértésnek, egyszerűen arról van szó, hogy Rose már foglalt. Ennél többet nem akart mondani, de Kevin addig nyaggatta, hogy ki az a fickó, és addig fizette neki az italokat... Bajnoknak sikerült komor képet vágnia, de közben remekül szórakozott. A felszín alatt még mindig az a dezodorban úszó tinédzser volt, aki a levegőbe csapott az öklével, és azt sziszegte: Gól! – Úgyhogy a végén kikotyogott mindent. Nem hitte, hogy
ebből bármi baj lehet: úgy gondolta, Kevin csak egy aranyos kölyök, aki biztos visszakozik, ha megtudja, hogy a tulajdon bátyjáról van szó, ugye. De súlyosan tévedett. Kevin elvesztette a fonalat: ordítozott, rugdosta a falat, poharakat hajigált... A kidobóembereknek kellett kirakniuk. Kevintől igencsak távol állt az ilyesmi – ha dühbe gurult, maximum duzzogva elviharzott –, de ettől eltekintve csodaszépen összeállt minden. Imelda percről percre egyre jobban lenyűgözött. Nagyon is értette a barterügyletek lényegét: úgy hívta föl Bajnokot, hogy tudta, ha el akarja távolíttatni vele a csúnya bácsit az utcából, akkor adnia kell valamit cserébe. Előzőleg alighanem fölhívta néhány régi barátnőjét, hogy kiderítse, mi lehet ez a valami. A házról házra járó gyilkosságis fiúk pedig nyilván egyértelműen értésére adták mindenkinek, hogy érdekli őket bármilyen Kevin és Rosie közti kapcsolat. Ezek után a Faithful Place-nek nyilván nem okozott gondot, hogy kitöltse az üres kockákat. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, amiért Imelda ilyen okos, és végzett egy kis kutatómunkát. Sokkal rosszabb lett volna, ha csak úgy eldurran az agya, és belök engem a tűzvonalba. – Jézusom – mondtam. Rádőltem a volánra, és magamba roskadva bámultam a szélvédőn keresztül a zsákutca előtt araszoló forgalmat. – Jóságos isten! Erről sejtelmem sem volt soha. Mikor történt? – Pár héttel Rose halála előtt – mondta Bajnok. – Imeldának igen komoly bűntudata van a dolog miatt most, hogy tudja, hova vezetett. Ezért állt elő a történetével. Amint itt végzünk, hivatalos vallomást fog tenni. Még szép. – Hát – mondtam –, azt hiszem, ez bőven elegendő bizonyíték. – Sajnálom, Frank. – Tudom. Kösz. – Tudom, hogy nem ezt remélted... – Hát, az biztos. –...de mint mondtad, bármiféle bizonyosság segít. Még akkor is, ha most nem így érzed. Így legalább valahogy lezárhatod magadban az ügyet. És ha ez megtörtént, elkezdheted integrálni ezt az egészet a világképedbe. – Bajnok – mondtam. – Hadd kérdezzek tőled valamit. Te pszichiáterhez jársz? Sikerült egyszerre zavart, álszent és harcias képet vágnia. – Igen. Miért? Ajánljak valakit? – Nem, kösz. Csak úgy kérdeztem. – Egész jó a fickó. Sok érdekes felfedezést tettem a segítségével. Hogyan hozhatom összhangba a külső valóságomat a belső valóságommal, meg effélék. – Úgy hangzik, mint egy motivációs tréning. – Olyan is. Szerintem neked sokat segíthetne.
– Én régimódi fazon vagyok. Még mindig úgy gondolom, hogy a belső valóságomat kell összhangba hozni a külsővel. De azért észben tartom az ajánlatodat. – Igen, tedd azt. – Bajnok férfiasan megpaskolta a műszerfalat, mint egy jó lovat, amelyik megtanulta a leckét. – Jó volt dumálni veled, Frank. Most már alighanem ideje visszamennem a taposómalomba, de hívj bármikor, ha dumálni akarsz, oké? – Meglesz. Bár azt hiszem, igazából egy kis egyedüllétre van szükségem ahhoz, hogy mindezt feldolgozzam. Mert van mit. Bajnok előadott egy mély értelmű bólintás-szemöldökfelvonás kombinációt, amit alighanem a dilidokijától vett át. – Visszavigyelek a csoporthoz? – kérdeztem. – Nem kell, kösz. Jót fog tenni egy kis séta, nem árt, ha odafigyelek a derékbőségemre. – Megveregette a hasát. – Vigyázz magadra, Frank. Majd beszélünk. Az utca olyan szűk volt, hogy úgy tizenöt centire tudta kinyitni az ajtót, és a kínkeserves tekergőzés-vonaglás sokat levont a távozása eleganciájából, de utána már a gyilkosságiakra jellemző nagy, magabiztos léptekkel rótta a kövezetet. Néztem utána, ahogy peckesen masírozik a fáradt, rohanó embertömegben, néztem ezt az aktatáskás embert, akiről ordított a céltudatosság, és eszembe jutott az a pár évvel ezelőtti nap, amikor összefutottunk, és kiderült, hogy mindketten beléptünk az elváltak klubjába. Tizennégy órán át tartott az ivászat, és végül egy ufótematikával nyomuló helyen kötöttünk ki Brayben, ahol megpróbáltuk beadni két agyhalott szépségnek, hogy orosz milliomosok vagyunk, és azért jöttünk, hogy megvegyük a dublini várat. De folyton elvesztettük a fonalat, és csak vihogtunk magatehetetlenül a korsónkba, mint két gyerek. Eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen kedveltem Bajnok Kennedyt az elmúlt húsz évben, és tulajdonképpen hiányozni fog. Az emberek rutinszerűen alábecsülnek engem, és én ezt szeretem bennük a legjobban, Imelda most mégis meglepett egy kicsit: nem olyan típusnak tűnt, aki ne kalkulálná be az emberi természet kevésbé negédes oldalát. Én az ő helyében legalábbis megkértem volna egy nagy, ronda barátomat, hogy valami fegyver társaságában töltsön velem néhány napot, de a Tierney családnál csütörtök reggelre, úgy tűnt, visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba. Genevieve KitKatet majszolva elcsoszogott az iskolába, Imelda elindult a New Street felé, és két nejlonszatyorral jött vissza, Isabelle pedig peckesen elvonult valahova, ahol hátul összefogott hajjal és elegáns, fehér blúzban kellett megjelenni. Fegyveres vagy fegyvertelen testőr jelenlétére semmi jel nem utalt. Ezúttal senki sem vette észre, hogy figyelem őket. Dél körül megnyomta a kapucsengőt két tinilány két babával, mire lejött Shania, és elindultak együtt kirakatot nézegetni, vagy lopni, vagy hova. Vártam egy kicsit, nehogy Shania visszajöjjön cigiért, majd feltörtem a kapuzárat, és fölmentem Imeldához.
Jó hangosan bömböltetett valami talkshow-t, ahol valakik üvöltöztek egymással, a közönség pedig a vérszagtól megrészegülten csaholt. Az ajtó tele volt zárral, de amikor bekukucskáltam a kulcslyukba, kiderült, hogy csak az egyik van bezárva. Úgy tíz másodpercig tartott feltörni, és a tévé elnyomta a kinyíló ajtó nyikorgását. Imelda a kanapén ült, és karácsonyi ajándékokat csomagolt, ami igazán elragadó lett volna, ha nem bömböl közben a tévé, és az ajándékok zöme nem valami hamis Burberry cucc. Becsuktam magam mögött az ajtót, és hátulról közeledtem Imelda felé, amikor valamiért – talán meglátta az árnyékomat, vagy megnyikordult egy padlódeszka – megpördült a tengelye körül. Már vette is a nagy levegőt, hogy sikítson, de mire rázendíthetett volna, a szájára tapasztottam a kezemet, és a szabad alkarommal a combjához szorítottam a két csuklóját. Kényelembe helyeztem magam a kanapé karfáján, majd a füléhez hajolva megszólaltam: – Imelda, Imelda, Imelda! Itt esküdöztél nekem, hogy nem vagy spicli. Csalódtam benned. Célba vette a könyökével a hasamat, majd amikor még erősebben lenyomtam a kanapéra, megpróbált beleharapni a kezembe. Még jobban ránehezedtem, hátrahúztam a fejét, hogy nagy ívben meghajlott a nyaka, és éreztem, hogy a foga az ajkába mélyed. – Ha elengedlek, két dologra gondolj – mondtam. – Egyrészt arra, hogy én sokkal közelebb vagyok hozzád, mint bárki más. Másrészt pedig arra, hogy mit gondolna a fölötted lakó Deco, ha megtudná, hogy itt egy besúgó lakik, mert nagyon, de nagyon könnyen megtudhatná. Szerinted személyesen rajtad töltené ki a haragját, vagy inkább Isabelle-en, mert ő finomabb falat? Vagy esetleg Genevieve-en? Ezt te mondd meg, Imelda, én nem tudom, milyen a fickó ízlése. A csapdába esett állat színtiszta gyűlölete izzott a szemében. Ha át tudta volna harapni a torkomat, megtette volna. – Szóval, mi a terv? – érdeklődtem. – Fogsz sikítani? Pár másodperc múlva lassan elernyedtek az izmai, és megrázta a fejét. Elengedtem, majd lesöpörtem az egyik karosszékből egy rakás Burberryt a padlóra, és kényelembe helyeztem magam. – Nohát – mondtam. – Nem kellemesebb így? Imelda óvatosan megdörgölte az állát. – Te fasz – állapította meg. – Nem én választottam ezt, bébi, jól mondom? Kétszer is adtam neked esélyt, hogy civilizáltan elbeszélgess velem, de nem. Te inkább ezt akartad. – A pasim bármelyik percben hazajöhet. Biztonsági őr, nem kéne ujjat húznod vele. – Ez vicces, mert az este nem volt itthon, és ebben a szobában nincs semmi, ami arra utalna, hogy valaha is létezett. – Félrerúgtam az útból a Burberry-kupacot, hogy kinyújthassam a lábamat. – Ugyan miért hazudsz nekem ilyeneket, Imelda? Csak
azt ne mondd, hogy félsz tőlem. Kezét-lábát jó szorosan keresztbe fonva duzzogott a kanapé sarkában, de erre már fölcsattant. – Azt csak szeretnéd, Francis Mackey! Szarrá vertem én már keményebb tökű faszikat is! – Ó, azt nem kétlem. És azt sem, hogy ha mégse tudod szarrá verni őket, akkor elszaladsz valakihez, akinek talán jobban sikerül. Engem is beköptél Bajnok Kennedynek – nem, fogd csak be szépen a lepcses szádat, meg se próbáld kidumálni magad! –, és én ettől egy csöppet sem vagyok boldog. De könnyen helyrehozhatod. Csak annyit kell elmondanod nekem, hogy kihez szaladtál el azzal, amit rólam meg Rosie-ról tudtál, és csiribí-csiribá, már meg is van bocsátva minden. Imelda vállat vont. A háttérben az előemberek még mindig püfölték egymást a stúdióban talált székekkel. Odahajoltam a konnektorhoz, de közben, biztos, ami biztos, sasszemmel figyeltem Imeldát, majd miután kirántottam a tévé dugóját, azt mondtam: – Nem hallottam. Újabb vállrándítás. – Azt hiszem, több is voltam, mint türelmes – mondtam. – De amit most látsz, azt jól nézd meg magadnak, mert tudod, mi ez? A türelmem utolsó morzsája, szívem. Úgyhogy nézd meg magadnak jó alaposan. Mert sokkal szebb, mint ami ezután jön. – És akkor? – És akkor mintha azt mondtad volna, hogy szóltak neked. Tudod, hogy vigyázz velem. Kiszúrtam, hogy félelem suhan át az arcán. – Tudom, mit beszélnek errefelé – mondtam. – Szerinted kit öltem meg, Imelda? Rosie-t vagy Kevint? Vagy esetleg mindkettőt? – Soha nem mondtam... – Tudod mit, én Kevinre fogadok. Igazam van? Azt hittem, ő ölte meg Rosie-t, ezért kihajítottam azon az ablakon. Erre jutottál te is? Imeldának több esze volt annál, hogy válaszoljon. Gyors ütemben emelkedett a hangom, de nem érdekelt, hogy Deco meg a drogos haverjai minden szót hallanak. Egész héten vártam az alkalmat, hogy elveszíthessem az önuralmamat. – Egyvalamit árulj el nekem! Mennyire kell agyatlannak lenned, mennyire kell hihetetlenül hülyének lenned ahhoz, hogy egy olyan emberrel szórakozzál, aki képes megölni a tulajdon öccsét? Nincs humorom ahhoz, hogy szórakozzanak velem, Imelda, és te tegnap délután végig ezt csináltad. Gondoltad, hogy ez jó ötlet? – Én csak azt akartam... – És most megint baszakodsz velem! Direkt át akarsz lökni a határon? Direkt azt akarod, hogy elszakadjon nálam a cérna, erről van szó? – Én nem... Már ki is ugrottam a fotelből. A feje mellett, kétoldalt rátenyereltem a kanapé háttámlájára, és olyan közel toltam az
arcomat az arcához, hogy éreztem a sajtos-hagymás csipsz szagát a leheletén. – Hadd magyarázzak el neked valamit, Imelda. Egyszerű szavakat fogok használni, hogy belemenjen abba a nehéz fejedbe. Szóval esküszöm neked, hogy tíz percen belül válaszolni fogsz a kérdésemre. Tudom, hogy szívesebben ismételnéd el azt a sztorit, amit Kennedynek beadtál, de ilyen opciód nincs. Csak annyi a választék, hogy pár pofon után válaszolsz, vagy pofon nélkül. Próbálta elhúzni a fejét, de nem sikerült. Megmarkoltam az állát, és rákényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – És mielőtt döntesz, gondolkodj el valamin: vajon mennyire lenne meglepő, ha bekattannék, és kitekerném a nyakadat, mint egy csirkének? Már úgyis azt hiszi itt mindenki, hogy én vagyok Hannibal Lecter, úgyhogy mit veszíthetnék? – Lehet, hogy ekkor már szívesen beszélt volna, de még nem hagytam. – A kedves barátod, Kennedy nyomozó pedig talán nem a legnagyobb rajongóm, de ő is zsaru, akárcsak én. Ha téged szarrá vernek, vagy netán földobod a talpad, nem gondolod, hogy az övéit fogja védeni? Vagy komolyan azt képzeled, hogy inkább egy földbuta, utolsó prolikurva sorsa érdekli majd, akinek az élete öt eurót se ér a kutyának se? Egy pillanat alatt eldob téged, Imelda, mint egy darab szart, mert az is vagy. Jól ismertem ezt az arcot: eltátott száj, tágra nyílt, rezzenéstelen, vak fekete szempár. Láttam így anyámat százszor, akkor nézett ki így, amikor már tudta, hogy a következő másodpercben megütik. De nem érdekelt. Szinte fojtogatott a gondolat, hogy visszakézből szájon törlöm Imeldát, annyira szerettem volna megtenni. – Ha bárki más kérdezte, kinyitottad a ronda pofádat. Úgyhogy most isten bizony ki fogod nyitni nekem is. Kinek szóltál rólam és Rosie-ról? Kinek, Imelda? Ki volt az? Az a riherongy anyád? Vagy ki a faszomnak... Már hallottam, ahogy rám köpi, mint egy nagy adag nyálas mérget, hogy Annak az alkesz apádnak, az a mocskos, utolsó kurvapecér apádnak, és föl voltam erre készülve lelkileg, amikor nagyra nyitotta a száját, és szinte beleüvöltötte az arcomba: – A testvérednek mondtam el! – A lószart, te hazug kis kurva! Bajnok Kennedy beszopta ezt a süket dumát, de engem miért nézel ennyire hülyének? Miért? Úgy nézek ki, mint aki ennyire hülye? – Nem Kevinről beszélek, te hülye fasz, mi dolgom lett volna nekem Kevinnel? Shaynek mondtam el! Elnémult a szoba, úgy lepte be a hatalmas, tökéletes csend, mint a hótakaró, mintha nem lett volna soha semmiféle zaj, mióta világ a világ. Elég hosszú idő is eltelhetett, mire észrevettem, hogy megint a fotelben ülök, és zsibbadt az egész testem, mintha megállt volna az ereimben a vér. Kis idő múlva az is eljutott az agyamig, hogy a fölöttünk lévő lakásban megy a mosógép. Imelda a kanapén lévő párnákba süppedt, és a riadt arcán láttam, hogy
milyen lehet az enyém. – Mit mondtál neki? – kérdeztem. – Francis... sajnálom, oké? Nem gondoltam, hogy... – Mit mondtál neki, Imelda? – Csak azt, hogy... hogy te meg Rosie. Hogy el akartok menni. – És mikor mondtad el neki? – Szombat este a kocsmában. Az az előtti este, hogy indultatok volna. Gondoltam, ugyan mi baj lehet már ebből, hiszen úgyse állíthat már meg tikteket senki... Három lány. A korlátnak dőlve dobálják a csillogó hajukat, nyughatatlanul izegnek-mozognak, mint a szilaj csikók, várják az estét, amikor minden megtörténhet. És a jelek szerint nagyjából minden meg is történt. – Még egy ilyen szánalmas, elcseszett mosakodás, és belelépek a lopott tévédbe. Imelda befogta a száját. – Azt is megmondtad neki, hogy mikor akarunk indulni? Gyors, idegrángásszerű bólintás. – És azt is, hogy hol hagytad a bőröndöt? – Igen. Mármint nem úgy, hogy melyik szobában, csak azt, hogy... hogy a tizenhatosban. Gonoszul bánt vele a csipkefüggönyön átszűrődő, piszkosfehér téli fény. A kanapé sarkában kuporogva, a zsíros kajától, cigarettától és szeméttől bűzlő, túlfűtött szobában úgy nézett ki, mint egy szürke bőrbe bújt, lötyögő zsák, amelybe csontokat dobáltak. El sem tudtam képzelni, mit akarhatott ez a nő, ami megérte volna, hogy eldobja magától, amit eldobott. – De hát miért, Imelda? – kérdeztem. – Mi a francért? Vállat vont. Úgy öntött el a felismerés az arcán megjelenő piros foltok láttán, mint egy lassan hömpölygő hullám. – Most viccelsz – mondtam neki. – Te bele voltál zúgva Shaybe? Újabb vállrándítás, de ez már hegyesebb, szúrósabb volt. Az a három visongó, játékosan civakodó lány: Mandy azt mondta, kérdezzem meg tőled, hogy van-e kedve a tesódnak elmenni moziba... – Azt hittem, Mandy volt beleesve – mondtam. – Ő is. Bele voltunk zúgva mind – mármint Rosie nem, de sokan. Válogathatott. – És te eladtad neki a barátnődet, hogy észrevegyen. Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy szeretted Rosie-t? – Ez kurvára nem fair, hogy ilyeneket mondasz! Én soha nem akartam. – Célba vettem a tévét a hamutartóval. Elég nehéz volt, és hátrahajolva, vállból indítottam a dobást. Éktelen csörömpöléssel kapta telibe a képernyőt, és impozáns látványt nyújtottak a robbanásszerűen szanaszét repülő, hamuval keveredő csikkek, üvegszilánkok. Imelda kiadott valami hangot, mintha levegőért kapkodott és sikoltott volna egyszerre, és karját az arca elé kapva összehúzta magát. A levegőben örvénylő hamuszemcsék lassan megtelepedtek a szőnyegen, a dohányzóasztalon meg a melegítőalsóján.
– Na most. Mit is mondtam neked? Eszelős tekintettel rázta a fejét, a kezét pedig a szájára tapasztotta: valaki beidomította, hogy ne sikítson. Lepöcköltem magamról egy-két csillogó, légypiszoknyi üvegdarabkát, majd elvettem Imelda cigijét a dohányzóasztalról, a zöld szalagtekercs alól. – Elmondod nekem, amit Shaynek mondtál, lehetőleg szóról szóra, amennyire emlékszel. Ne hagyj ki semmit. Ha valamire nem emlékszel pontosan, azt mondd meg, ne költs hozzá baromságokat. Világos, amit mondtam? Imelda bólintott egy nagyot a tenyerébe. Rágyújtottam, és hátradőltem a fotelben. – Akkor jó – mondtam. – Beszélj. Én magam is el tudtam volna mondani a történetet. A Wexford Street egyik mellékutcájában volt a kocsma, a nevére Imelda már nem emlékezett. – Mi táncolni mentünk Mandyvel, de Rosie-nak korán haza kellett mennie, mert az apja kiásta a csatabárdot, úgyhogy ő nem akarta kifizetni a diszkóbeugrót. Így aztán előbb ittunk egy-két sört... – Imelda éppen kikérte a három sört a bárpultnál, amikor észrevette Shayt. Szóba elegyedett vele – láttam magam előtt, ahogy dobálja a haját, kidugja oldalra a csípőjét, és nyomja a gunyoros dumát. Shay automatikusan viszonozta a kacérkodást, de ő a csinosabb, szelídebb és sokkal kevésbé szájalós lányokat kedvelte, úgyhogy amikor megkapta a söreit, már indult is vissza velük a sarokasztalnál ülő haverjaihoz. Imelda csak azt akarta elérni, hogy figyeljen még rá egy kicsit. Mi a gond, Shay? Talán igazat beszél Francis, és tényleg a fiúkra gerjedsz inkább? Nicsak, ki beszél, mondta erre Shay. Mikor volt annak a kis pöcsnek utoljára barátnője? És már ment is tovább. – Nem tudsz te semmit – szólt utána Imelda. Erre Shay megtorpant. Tényleg? A srácok már várják a sörüket. Na, menj már! Egy pillanat, rögtön jövök. Ne menj sehova. Lehet, hogy megyek, lehet, hogy nem. Hát persze, hogy ott várta Shayt. Rosie jót nevetett rajta, amikor sietve levágta eléjük az italukat, Mandy pedig eljátszotta, hogy meg van sértve (Elrabolod a fiúmat!), de Imelda beintett nekik a középső ujjával, és rohant vissza a bárpulthoz, hogy mire Shay is visszaér, ő már ott lebzselhessen nagy lazán, a blúzán egy gombot kigombolva, a pohár világos sörét kortyolgatva, hevesen kalapáló szívvel. Shay addig egy pillantásra se méltatta soha. Most viszont közel hajolt, és Imeldát átható tekintettel nézte a kék szempár, amely soha nem hagyta cserben Shayt. Lehuppant a bárszékre, a pultra könyökölt, becsúsztatta a térdét Imelda két térde közé, majd fizette a következő italát, és végighúzta az ujját a kézfején, amikor a kezébe adta. Imelda pedig elnyújtotta a sztorit, amennyire csak lehetett, hogy Shay maradjon még egy kicsit, de végül kiteregetett a bárpultra mindent: a bőröndöt, a találkahelyet, a kompot, a londoni garzont, a rockegyüttesek melletti melót, az
icipici esküvőt: mindent, amit hónapokon át, apránként összerakosgattunk Rosie-val, és amit addig szinte a bőrünkbe varrva őriztünk, Imelda szarul érezte magát, oda se bírt nézni Rosie-ra, aki éppen kacagott valamin Mandyvel. Most, huszonkét év múltán is lángolt az arca, amikor beszélt róla. De azért megtette. Ócska, szánalmas kis sztori volt, semmibb a semminél, olyasmi, amin naponta kapnak össze a tinilányok, hogy aztán másnapra el is felejtsék. Mégis elvezetett ehhez a lidércnyomásos héthez, és ebbe a nyomorúságos szobába. – És mondd csak, Shay ezek után legalább odavetett neked egy gyors numerát? – érdeklődtem. Imelda nem nézett rám, de az arcán mélyebb árnyalatot öltöttek a piros foltok. – Akkor jó. Mert nem venném a lelkemre, ha a nagy semmiért adtál volna el minket Rosie-val. Így viszont két ember meghalt ugyan, és egy csomó ember élete ripityára tört, de neked legalább összejött a jó kis dugás, amire vágytál. Vékony, feszült hangon szólalt meg: – Úgy érted, hogy...? Hogy attól, hogy én elmondtam Shaynek... Hogy azért ölték meg Rosie-t? – A picsába! Te egy zseni vagy. – Francis... – Imelda megborzongott, mint egy riadt ló. – Azt akarod mondani, hogy Shay...? – Mondtam én ilyet? Megrázta a fejét. – Jó meglátás. Figyelj rám, Imelda: ha ezt elkezded terjeszteni, ha akár csak egyvalakinek is elmondod, azt holtod napjáig bánni fogod. Mindent megtettél, hogy besározd az egyik fivérem nevét, nem hagyom, hogy a másikat is tönkretedd! – Egy szót se szólok senkinek. Esküszöm, Francis. – A lányaidat is beleértve. Hátha a spiclihajlam öröklődik. – Megrándult az arcizma. – Soha nem beszéltél Shayjel, és én soha nem jártam itt. Felfogtad? – Igen. Francis... annyira sajnálom! Istenem, annyira sajnálom... Nem gondoltam volna, hogy... – Nézd meg, mit csináltál – mondtam. Semmi más nem jött ki a számon. – Magasságos úrjézus, Imelda. Nézd meg, mit csináltál. – És otthagytam, hadd bámulja a mindent ellepő hamut, az üvegszilánkokat meg a nagy semmit. 19. fejezet Az az éjszaka nagyon sokáig tartott. Már-már fölhívtam az én bájos technikus hölgyismerősömet, de végül beláttam, hogy talán semmi sem tud úgy tönkrevágni egy vidám kamatyolást, mint az, ha a partnered túl sok részletet tud az exed haláláról. Megfordult a fejemben a kocsmázás is, de beláttam, hogy annak csak akkor
lenne értelme, ha seggrészegre akarnám inni magam, ami határozottan vacak ötletnek tűnt. Még azon is gondolkodtam, méghozzá elég sokáig, hogy föl kéne hívnom Oliviát, és meg kéne kérdeznem, hogy átjöhetek-e, de úgy döntöttem, hogy a héten már alighanem kimerítettem a keretet. Végül a Ned Kelly kocsmában kötöttem ki az O'Connell Streeten, és órákig biliárdoztam a hátsó teremben három orosz fickóval, akik nemigen beszéltek angolul, de fölismerték a bajba jutott férfi nemzetközi ismertetőjeleit. Miután a kocsma bezárt, hazamentem, és az erkélyen üldögélve láncdohányoztam, amíg le nem fagyott a seggem. Ekkor bementem, és bámultam, ahogy érzékcsalódásban szenvedő fehér fiúk rapper kézjelekkel mutogatnak egymásnak valami valóságshowban, míg végül kivilágosodott annyira, hogy akár meg is reggelizhettem. Pár percenként megpróbáltam jó nagyot csapni arra a bizonyos kapcsolóra a fejemben, hogy ne lássam se Rosie arcát, se Kevinét, se Shayét. Nem a felnőtt Kevin jelent meg folyton lelki szemeim előtt, hanem a ragacsos képű kiskölyök, aki olyan sokáig aludt velem egy matracon, hogy még mindig éreztem a lábát a két sípcsontom között, ahova télen mindig bedugta, hogy ne fázzon. Utcahosszal ő volt köztünk a legszebb, zabpehelyreklámba kívánkozó, pufi, szőke angyalka volt, akit Carmel meg a barátnői ide-oda hurcoltak, mint egy rongybabát. Folyton átöltöztették, és cukorkát tömködtek a szájába, így gyakorolták az anyáskodást. Kevinnek pedig széles, boldog vigyor terült szét az arcán, és szinte habzsolta a rá irányuló figyelmet. Igen, a mi Kevinünk már abban a korban is rajongott a nőkért. Őszintén remélem, hogy valaki elmondta a számos barátnőjének, hogy miért nem jön többet, és azt is remélem, hogy tapintatosan vezette elő a dolgot. És nem az első szerelemtől meg a nagy tervektől sugárzó arcú Rosie jutott eszembe egyre-másra, hanem a dühös Rosie. Egy őszi este, tizenhét éves korunkban a lépcsőn cigiztem Carmellel meg Shayjel – Carmel akkoriban dohányzott, és az iskolaév alatt, amikor nem dolgoztam, és nem tudtam cigit venni magamnak, tőle lejmoltam. Tőzegfüst, ködpára és Guinness szaga terjengett a levegőben, és Shay a foga között halkan fütyülte a dublini piros lámpás negyedről szóló dalt, a Take Me Up to Montot. És ekkor vette kezdetét az ordítozás. Mr. Daly volt az, és tombolt a dühtől. A részletek már a múlt sűrű ködébe vesznek, de a lényeg az volt, hogy vele nem fogják a bolondját járatni a saját házában, és valaki könnyen megismerkedhet a tenyerével, ha nem vigyáz. Egyetlen kőkemény jégtömbbé fagyott a bensőm. – Van rá egy fontom, hogy rajtakapta az asszonyt valami fiatal fickóval – szólalt meg Shay. – Ne légy közönséges – ciccegett a nyelvével Carmel. – Áll a fogadás – szólaltam meg lezserül. Akkor már valamivel több mint egy éve jártunk Rosie-val. A barátaink tudták, de
elbagatellizáltuk a dolgot, hogy ne terjedjen el túl széles körben: azt mondtuk nekik, hogy csak szórakozunk, semmi komoly. Nekem hétről hétre egyre nagyobb baromságnak tűnt, hogy ezt csináljuk, de Rosie azt mondta, az apja nem lenne boldog, és látszott, hogy ezt komolyan is gondolja. A lelkem mélyén már egy éve vártam, hogy egyszer kirúgja a fogaimat egy ilyen este. – Nincs neked egy fontod – mondta Shay. – De majd lesz. Máris kezdtek nyílni az ablakok, mivel Dalyék szinte mindenkinél ritkábban veszekedtek, így ez igazi minőségi botránynak ígérkezett. Most az hallatszott, hogy Rosie kiabál: – Neked halvány gőzöd sincs semmiről! Slukkoltam egy utolsót a cigimből, egészen a filterig. – Egy font lesz – mondtam Shaynek. – Majd megadom, ha kifizetnek. Rosie kiviharzott a hármasból, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a minden lében kanál vénasszonyok sietve visszahúzódtak a barlangjukba, hogy ki-ki magában szörnyülködjön egy sort. Rosie pedig elindult felénk. Azon a szürke őszi napon úgy virított a vörös haja, mintha lángba akarna borítani mindent, és a levegőbe akarná repíteni az egész Faithful Place-t. – Szia, Rosie – mondta Shay. – Gyönyörű vagy, mint mindig. – Te pedig úgy nézel ki, mint egy zsák krumpli, ahogy mindig. Francis, válthatnánk pár szót? Shay füttyentett egyet, Carmel pedig eltátotta a száját. – Ja, persze – mondtam, és fölálltam. – Sétálunk egyet? – Amikor kiértünk a Smith's Roadra, végszóként még hallottam a legalpáribb röhögést, ami Shaytől telt. Rosie mélyen a farmerdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, és olyan gyorsan ment, hogy alig tudtam lépést tartani vele. Kurtán, a szavak végét leharapva közölte: – Apám megtudta, mi van. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mégis akkorát liftezett a gyomrom, hogy kis híján a lábamra zuhant. – Ó, a faszba! Gondoltam, hogy ez van. Honnan tudta meg? – Tudhattam volna, hogy a Neary kocsma nem biztonságos! Shirley, az unokatestvérem ott szokott inni a barátaival, és akkora nagy lepcses szája van, mint a templomajtó. És az a kis hülye liba meglátott minket. Elmondta az anyjának, az anyja az én anyámnak, anyám meg apámnak, a rohadt életbe! – Apád meg magánkívül volt. Rosie majd fölrobbant. – A rohadék, az a nyomorult vadbarom, ha legközelebb meglátom Shirley-t, szétloccsantom a fejét! Apám meg se hallgatott, mintha a falnak beszéltem volna...
– Rosie, lassabban... – Azt mondta, neki ne sírjak, ha majd terhesen, kék-zöld foltokkal kidobnak az utcára, istenem, Frank, meg tudtam volna ölni, esküszöm az élő Istenre... – Akkor mit keresel itt? Apád tudja, hogy...? – Igen, tudja – mondta Rosie. – Azért küldött ki, hogy szakítsak veled. Észre se vettem, hogy megálltam a járda közepén, amíg Rosie meg nem fordult, hogy megnézze, hova lettem. – De én nem szakítok veled, te tökfej! Komolyan azt képzeled, hogy elhagynálak, mert az apám azt mondta? Bolond vagy? – Jézusom – mondtam. A szívem lassan visszacsúszott a helyére. – Rám akarod hozni a szívbajt? Már azt hittem... Te jó ég! – Frank. – Visszajött, és az ujjaim közé fűzte az ujjait, és úgy megszorította a kezemet, hogy fájt. – Nem szakítok veled. Oké? Csak nem tudom, mit tegyek. Eladtam volna a fél vesémet, ha valami csoda folytán birtokomba jut a jó válasz. Végül előrukkoltam a legmerészebb sárkányölő ötlettel, ami eszembe jutott. – Bemegyek hozzátok, és beszélek az apáddal. Mint férfi a férfival. Megmondom neki, hogy soha nem tudnék ártani neked. – Ezt már mondtam neki! Elmondtam vagy százszor. Szerinte leadtál nekem egy csomó süket dumát, hogy bejussál a bugyimba, én pedig bevettem minden szavadat. Miért gondolod, hogy majd pont rád fog hallgatni, ha egyszer rám se hallgat? – Akkor majd megmutatom neki. Ha látja, hogy rendesen bánok veled... – Arra nincs időnk! Azt mondta, még ma este szakítsak veled, különben elzavar a háztól, és meg is fogja tenni, én mondom neked, meg fogja tenni! Anyámnak meg fog szakadni a szíve, de apámat ez nem érdekli. Meg fogja mondani anyámnak, hogy soha többé nem is találkozhat velem, ő pedig, Isten legyen hozzá irgalmas, azt fogja tenni, amit mondanak neki. Miután tizenhét éve éltem már a családomban, mindenre az volt az alapértelmezett megoldásom, hogy kussolok, mint szar a fűben. – Akkor mondd meg neki, hogy megtetted. Hogy dobtál. Nem kell tudnia senkinek, hogy még mindig együtt vagyunk. Rosie mozdulatlanná dermedt, és láttam, hogy villámgyorsan jár az agya. Kis idő múlva azt kérdezte: – Meddig? – Amíg ki nem találunk valami jobbat, vagy amíg apád lecsillapodik, vagy mit tudom én. Ha szépen elvagyunk, mint a befőtt, idővel tuti, hogy megváltozik a helyzet. – Lehet – mondta Rosie, és lehajtott fejjel, az összekulcsolt ujjainkat nézve még mindig erősen gondolkodott. – Gondolod, hogy sikerülhet? Ahogy itt kibeszélnek mindenkit... – Nem mondom, hogy könnyű lesz. Mindenkinek azt kell majd mondanunk, hogy szakítottunk, és úgy is kell viselkednünk. Nem mehetünk majd együtt az iskolabálra. És neked mindig rettegned
kell majd, hogy apád rájön, és kidob. – Fütyülök rá. De mi a helyzet veled? Neked nem kell bujkálnod, nem akar apácát csinálni belőled az apád. Megéri ez a hercehurca? – Miről beszélsz? – csodálkoztam. – Én szeretlek téged. Megdöbbentettek a saját szavaim. Addig ezt soha nem mondtam ki. És tudtam, hogy nem is fogom kimondani soha többé, vagy legalábbis nem úgy istenigazából, mert e téren csak egy dobásunk van az életben. Az én dobásom a semmiből jött egy ködös őszi estén, az utcai lámpa alatt, amely ragyogó, sárga csíkokat vetített a vizes kövezetre, és közben Rosie erős, ruganyos ujjai az ujjaimra fonódtak. Rosie-nak szólásra nyílt a szája. Ez jött ki rajta: – Ó. – És ezt az „Ó”-t egy csodálatos, önkéntelen, félig visszafojtott nevetés kísérte. – Ez a beszéd – mondtam. – Hát, akkor... – Megint kitört belőle a majdnem-nevetés. – Akkor minden oké, igaz? – Tényleg? – Igen. Én is szeretlek téged. Úgyhogy majd kitalálunk valamit. Jól mondom? Kifogytam a szavakból. Nem volt jobb ötletem, mint hogy jó szorosan magamhoz vonjam Rosie-t. Egy kutyáját sétáltató öreg fószer kikerült minket, és morgott valamit, hogy milyen elképesztő, ami manapság folyik, de ha akartam volna, se tudtam volna megmozdulni. Rosie a nyakamhoz nyomta az arcát. Éreztem a bőrömön, hogy rebben a szempillája, majd valami nedvességet éreztem ugyanott. – Igen – mondtam a meleg hajába, és biztosan tudtam, hogy ez igaz, mert nálunk van az adu ász, a legerősebb lap a pakliban. – Kitalálunk valamit. Miután a végkimerülésig gyalogoltunk és beszélgettünk, hazamentünk, hogy nagy műgonddal nekilássunk a létfontosságú feladatnak, ami várt ránk: meg kellett győznünk a Faithful Place-t arról, hogy ami köztünk volt, az már a múlté. De aznap éjjel, hiába terveztük úgy, hogy nagy ravaszul kivárunk, találkoztunk a tizenhatosban. Azon már rég túl voltunk, hogy aggasszon minket a veszélyes időzítés. Lefeküdtünk a nyikorgó padlódeszkákra, és Rosie a mellkasunkig ránk terítette a puha, kék plédet, amit mindig magával hozott, és azon az éjszakán nem mondta, hogy Állj meg. Az az este volt az egyik oka, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy Rosie meg is halhatott. Úgy lángolt, amikor mérges volt, hogy meggyulladt volna a gyufa, ha a bőréhez ér, kigyúltak volna a karácsonyfaégők, látni lehetett volna őt a világűrből. Hogy mindez semmivé legyen, és mindörökre eltűnjön, az elképzelhetetlennek tűnt. Gyufás Danny, ha szépen megkérem, porrá tudta volna égetni a bringaboltot, és művészien el tudta volna rendezni a bizonyítékokat úgy, hogy minden Shayre mutasson. Ezenkívül
olyan fickókat is ismertem, akikhez képest Danny puha volt, mint egy franciakrémes, és akik gyönyörű munkát végeztek volna tetszés szerinti fájdalomfokozattal, és gondoskodtak volna arról is, hogy Shay alkatrészeit soha többé ne lássa senki. Csak az volt a gond, hogy nekem nem kellett se Gyufás Danny, se a kábítópisztolyos brigád, se senki más. Bajnok eleve nem is szerepelt az étlapon: gondoltam, ha annyira kell neki, hogy Kevin legyen a gonosz, hát megkapja. Oliviának igaza volt: Kevint most már senki sem bánthatta meg semmivel, az igazságosság pedig most hátrébb került a karácsonyi kívánságlistámon. Nem akartam én már az égvilágon semmit, csak Shayt. Valahányszor kinéztem az ablakon, láttam őt, ahogy a Liffey túlpartján, valahol a számtalan fénypont kavalkádjában ott dohányzik ő is az ablaknál, farkasszemet néz velem a folyó fölött, és várja, hogy megtaláljam. Soha egyetlen lányt sem akartam annyira, még Rosie-t sem, mint most Shayt. Péntek délután küldtem egy SMS-t Stephennek: Ugyanakkor, ugyanott. A sűrű ólmos esőben pillanatok alatt bőrig ázott és a csontja velejéig átfagyott az ember. A Cosmo zsúfolásig megtelt szatyraikat számolgató, fáradt bevásárlókkal, akik abban reménykedtek, hogy ha egy darabig egy helyben maradnak, majdcsak fölmelegszenek. Most csak kávét rendeltem, mert máris tudtam, hogy ez a mai buli nem fog sokáig tartani. Stephen kissé bizonytalannak tűnt, mintha nem egészen értené, mit is keresünk itt, de udvariasabb volt annál, hogy megkérdezze. Csak annyit mondott: – Kevin híváskimutatása még nem érkezett meg. – Nem is számítottam rá. Tudja már, hogy mikor fújják le a nyomozást? – Azt mondták, hogy valószínűleg kedden. Kennedy nyomozó szerint... szóval ő úgy gondolja, elegendő bizonyítékunk van a vádemeléshez. Úgyhogy mostantól kezdve csak az adminisztrációt hozzuk rendbe. – A hangjából ítélve hallott a bájos Imelda Tierney-ről. – Hát, igen. – Kennedy nyomozó úgy gondolja, az ő sztorija a kirakójáték utolsó darabkája, amely tökéletesen passzol a többihez, úgyhogy nincs más hátra, mint hogy szépen becsomagolja az egészet, és szalaggal átkötve átnyújtsa az ügyészségnek. Jól mondom? – Nagyjából igen. – És maga mit gondol? Stephen a haját dörzsölgette, amely ettől csomókban az égnek meredt. – Azt hiszem – kezdte –, annak alapján, amit Kennedy nyomozó mondott, javítson ki, ha tévedek, szóval azt hiszem, Imelda Tierney igencsak berágott magára. – Pillanatnyilag valóban nem én vagyok a kedvence. – Maga ismeri őt, ha csak régről is. Úgy gondolja, ha eléggé felbőszítik, képes ilyesmire?
– Szerintem szemrebbenés nélkül megteszi bármikor. De mondja nyugodtan, hogy elfogult vagyok. Stephen a fejét rázta. – Talán mondanám is, de még mindig ugyanaz a problémám az ujjlenyomatokkal, mint korábban. Ha Imelda Tierney nem tud magyarázatot adni arra, hogy miért törölték le a levelet, akkor véleményem szerint ez felülírja a sztoriját. Az emberek hazudnak, de a bizonyíték nem. A kölyök felért tíz Bajnokkal, és alighanem belőlem is vagy tízzel. – Tetszik, ahogy gondolkodik, nyomozó – mondtam. – De sajnálatos módon szinte biztos vagyok benne, hogy Bajnok Kennedy nem fog egyhamar így gondolkodni. – Hacsak nem rukkolunk elő egy alternatív elmélettel, amely olyan szilárd lábakon áll, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül. – Stephen még mindig kissé szégyellősen használta a többes szám első személyt, mint a tinédzser, aki az első barátnőjéről beszél. Nagy szám volt neki, hogy velem dolgozhat. – Szóval én erre koncentráltam. Sokat törtem a fejem ezen az ügyön, kerestem, hogy mi kerülhette el a figyelmünket, és az este belém nyilallt a felismerés. – Igen? És mit ismert föl? – Szóval. – Stephen nagy levegőt vett nyilván elpróbálta az egészet, hogy el tudjon kápráztatni. – Eddig egyikünk sem szentelt figyelmet annak a ténynek, hogy Rose Daly holttestét elrejtették, igaz? Azon már gondolkodtunk, hogy mi lehet a jelentősége annak, hogy hova rejtették el, de hogy miért rejtették el egyáltalán, azon még nem. Pedig én azt hiszem, hogy ebből le kellett volna szűrnünk valamit. Mert abban mindenki egyetértett, hogy a jelek szerint nem előre kitervelt bűncselekmény volt, ugye? Úgy gondoltuk, az emberünk egyszerűen bekattant. – Igen, úgy néz ki a dolog. – És nyilván borzasztóan kiakadt, amikor meglátta, mit csinált. Én a magam részéről úgy rohantam volna ki abból a házból, ahogy a lábam bírja. Az emberünknek viszont volt ereje ott maradni, rejtekhelyet keresni, eldugni a holttestet egy nehéz betonlap alá... Ez időt és energiát vett igénybe, méghozzá jó sokat. Tehát muszáj volt elrejtenie a holtestet. Mindenképpen muszáj volt. És vajon miért? Miért nem hagyhatta egyszerűen ott, hogy majd reggel valaki megtalálja? Egyszer még profilalkotó is lehet belőle. – Mondja meg maga – biztattam. Stephen egészen rádőlt az asztalra, és egy pillanatra se vette le rólam a szemét, annyira belemelegedett. – Azért, mert tudta, hogy valaki összefüggésbe hozhatja őt Rose-sal vagy az üres házzal. Csak ez lehetett az oka. Ha másnap megtalálják Rose holttestét, akkor valaki azt mondhatta volna: „Várjunk csak, én az este láttam bemenni Iksz Ipszilont abba a házba,” vagy „Úgy tudom, Iksz lpszilon találkozni akart Rose Dalyvel.” Szóval egyszerűen nem hagyhatta, hogy megtalálják a holttestet.
– Nekem úgy tűnik, hogy ez így stimmel. – Tehát csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk ezt a láncszemet. Imelda sztoriját elvetjük, de valakinek van egy igencsak hasonló sztorija, csak az még igaz is. Az illető valószínűleg rég elfelejtette, mivel sosem gondolta, hogy fontos lehet, de ha egy kicsit fel tudjuk frissíteni az emlékezetét... Én elkezdeném kikérdezni azokat, akik a legközelebb álltak Rose-hoz – a húgát, a legjobb barátnőit –, meg mindazokat, akik annak idején a Faithful Place páros oldalán laktak. A vallomása szerint ön hallotta, hogy valaki végigmegy a kerteken: elképzelhető, hogy az illetőt meglátta valaki a hátsó ablakból. Tudtam, hogy ha még pár napig folytatja ezen a nyomvonalon, biztosan jut valamire. Sajnáltam leállítani ezt a reményteljes arcú kis pöcsöt – olyan volt, mintha belerúgnék egy kölyökkorból épphogy kinőtt retrieverbe, miután visszahozta nekem a kedvenc rágójátékát –, de muszáj volt. – Szép gondolatmenet, nyomozó – dicsértem meg. – Nagyon szépen összevág minden. Most pedig szálljon le az ügyről. Rám meredő, üres tekintet. – Mi...? Ezt most hogy érti? – Stephen. Mit gondol, miért SMS-eztem ma magának? Tudtam, hogy még nem tudja elhozni a híváskimutatást, tudtam Imelda Tierney-ről is, és abban is biztos voltam, hogy maga úgyis jelentkezik, ha valami nagy horderejű esemény történt. Szóval mit gondolt, miért akarok találkozni magával? – Gondoltam, hogy csak... átbeszéljük a legújabb fejleményeket. – Mondhatjuk úgy is. Akkor íme a legújabb fejlemény: mostantól sorsára hagyjuk ezt az ügyet. Én megyek szabira, maga pedig visszaül az írógéphez. Jó szórakozást. Tompán koppant az asztalon a kávéscsészéje. – Micsoda? Miért? – Mondta magának valaha az anyukája, hogy „Azért, mert azt mondtam”? – Maga nem az anyukám. Mi a francért... – Elhallgatott a mondat közepén, mert lámpás gyúlt a fejében. – Rájött valamire – jelentette ki. – Ugye? A múltkor, amikor úgy kirohant innen, rájött valamire. Azóta a végére járt, és most... Megráztam a fejem. – Ez is nagyon bájos kis elmélet, de nem. Pedig imádtam volna, ha ez az ügy egy ihletett pillanatban, egy vakító fényvillanással megoldja magát, de hadd áruljak el magának valamit, bár nagyon nem szívesen teszem: ilyesmi nem fordul elő olyan sűrűn, mint gondolná. – ...és most, hogy már megvan a megoldás, megtartja magának.
Viszlát, Stephen, köszönjük, hogy velünk játszottál, menj vissza szépen a helyedre. Gondolom, most örülnöm kéne, hogy a szívén viseli a sorsomat, és ad egy kis időt, nehogy elmaradjak a gépeinivalóval. Nagyot sóhajtottam, hátradőltem, és a tarkómat masszíroztam. – Kölyök. Ha elfogad egy kis tanácsot egy olyan embertől, aki már sokkal régebben van a szakmában, mint maga, hadd osszak meg magával egy titkot: szinte kivétel nélkül mindig a legegyszerűbb magyarázat a helyes. Nincs semmi eltussolás, nagyszabású összeesküvés, nem ültetett be mikrochipet a füle mögé a kormány. Az utóbbi napokban egyvalamire jöttem rá: arra, hogy ideje elengednünk ezt az ügyet. Stephen úgy bámult rám, mintha növesztettem volna egy második fejet. – Na, várjon egy percet! Mi lett az áldozatok iránt érzett felelősségünkkel? Mi lett azzal, hogy „Nekik nincs más reményük, csak mi”? – Értelmét vesztette a dolog, kölyök – feleltem. – Ennyi történt. Bajnok Kennedynek igaza van: csodaszép ügyet adhat át az ügyészségnek. Ha én lennék az ügyész, seperc alatt ráütném a pecsétet. Úgyhogy Bajnok akkor se dobná ki az ablakon az egész elméletét, és kezdene mindent elölről, ha maga Gábriel arkangyal szállna alá a mennyből, nemhogy azért, mert Kevin híváskimutatásából kiderül valami apró furcsaság, vagy mert nekünk hamisan cseng Imelda sztorija. Nem számít, mi történik keddig: ennek az ügynek vége. – És maga szerint ez így rendben van? – Nem, kiscsillag, nincs rendben. Szerintem ez egy csöppet sincs rendben, de felnőtt ember vagyok. Úgyhogy ha golyó elé vetem magam, akkor azt olyan ügyért teszem, ahol ez még számíthat valamit. Elveszett ügyért viszont nem harcolok, bármilyen romantikus lenne, mert az pazarlás. Ahogy pazarlás lenne az is, ha magát visszaöltöztetnék egyenruhába, és mehetne irodistának az isten háta mögé, csak azért, mert rajtakapták, hogy kiadott nekem némi értéktelen infót. A kölyöknek a vörös hajához méltó temperamentuma volt: az egyik keze ökölbe szorult az asztalon, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt pofán ver. – Ez az én döntésem – mondta. – Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Elnevettem magam. – Ne csináljon hülyét magából: én nem védeni próbálom. Ha egy pillanatig is azt gondolnám, hogy ez érhet valamit, akkor vígan kockára tenném a maga karrierjét 2012ig is, nem hogy a jövő keddig. De nem gondolom. – Maga akart belekeverni engem ebbe az egészbe, gyakorlatilag belelökött, úgyhogy most már benne vagyok, és benne is maradok. Az nem megy, hogy pár naponként meggondolja magát: hozd vissza a botot, Stephen, tedd le, Stephen, hozd ide, Stephen... Magának se vagyok a kurvája, ahogy Kennedy nyomozónak sem. – Az igazság az – mondtam –, hogy ebben téved. Mert én
szemmel fogom tartani magát, Stevie barátom, és ha csak a legapróbb jelet látom, ami arra utal, hogy olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne, akkor fogom azt a boncolási jegyzőkönyvet meg az ujjlenyomatvizsgálat eredményét, elviszem őket Kennedy nyomozónak, és megmondom, kitől kaptam. És attól kezdve maga rajta lesz Kennedy feketelistáján, meg az én feketelistámon, és több mint valószínű, hogy mehet abba a bizonyos irodába a világ faszára. Úgyhogy még egyszer mondom: hátra arc. Felfogta? Stephen a döbbenettől, no meg a fiatalsága okán képtelen volt uralkodni az arckifejezésén: leplezetlen, lángoló, hitetlenkedéssel és undorral elegy düh sugárzott a rám meredő tekintetéből. És nekem pontosan ez volt a célom – hiszen tudtam, hogy minél jobban bepöccen rám, annál inkább távol tartja magát a különböző, küszöbönálló ocsmányságoktól –, de valahogy mégis fájt. – Ember – mondta a fejét csóválva –, egyszerűen nem igazodok ki magán. Tényleg nem. – Na ne mondja – feleltem, és keresgélni kezdtem a pénztárcámat. – És nem kell meghívnia kávéra. Ki tudom fizetni én is. Ha túl nagyot rúgok a kis egójába, a végén még tovább hajtja az ügyet, hogy bebizonyítsa, milyen tökös gyerek. – Ahogy gondolja – mondtam. – És Stephen? – Leszegett fejjel turkált a zsebeiben. – Nyomozó. Rám kell néznie. – Kivártam, míg megtörik, és kelletlenül a szemembe néz, majd folytattam: – Remek munkát végzett. Tudom, hogy egyikünk sem így akart ennek véget vetni, de most csak annyit mondhatok magának, hogy nem fogom elfelejteni. Ha majd egyszer tehetek valamit magáért, rajta leszek az ügyön. – Mint már említettem, tudok vigyázni magamra, és nem kell meghívnia kávéra. – Tudom, de én is szeretem rendezni az adósságaimat, márpedig magának most az adósa vagyok. Öröm volt magával együtt dolgozni, nyomozó. Alig várom, hogy újra sort keríthessünk rá. Meg sem próbáltam kezet fogni vele. Stephen vetett rám egy komor, kifürkészhetetlen pillantást, lecsapott az asztalra egy tízest – ami pályakezdő fizetésből elég komoly gesztus –, és magára rángatta a kabátját. Maradtam, ahol voltam, hadd hagyjon ott ő engem. És ott voltam megint, ahol egy héttel azelőtt: leparkoltam a kocsit Liv háza előtt, hogy elvigyem Hollyt a hétvégére. Úgy éreztem, évek teltek el a múlt péntek óta. Oliviánál egy diszkrét, karamellszínű darab vette át az előző heti diszkrét, fekete ruci helyét, de ugyanazt az üzenetet közvetítette ez is: Dermó-Germó, a Pszeudo-Pedó már úton van, és nem is esélytelen. Viszont Olivia most nem barikádozta el a testével az ajtót, hanem szélesre tárta, és gyorsan beterelt a konyhába. Amikor még házasok voltunk, rettegtem Liv „Beszélnünk kell” jelzéseitől, most viszont kifejezetten
üdvözöltem. Hiszen egy ilyen értelmű jelzés utcahosszal jobb volt a szokásos mimikrijénél, amellyel azt kommunikálta, hogy „Nincs mit mondanom neked.” – Holly még nincs kész? – kérdeztem. – A kádban van. Sarah hiphopóráján „Hozd el a barátodat is!” akció volt, és csak most ért haza csurom izzadtan. Pár perc, és jön. – És hogy van? Olivia felsóhajtott, és végigsimított a makulátlan frizuráján. – Azt hiszem, jól. Legalábbis annyira, amennyire várhatja az ember. Az éjjel rémálma volt, és elég csöndes, nem látszik rajta, hogy... Nem is tudom. A hiphopóra nagyon tetszett neki. – Eszik? – kérdeztem. Ugyanis amikor elköltöztem tőlük, Holly egy ideig éhségsztrájkot folytatott. – Igen. De hát már nem ötéves. Manapság nem mindig mutatja ki olyan egyértelműen az érzéseit. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek. Megpróbálnál beszélni vele? Te talán jobban érzékelnéd, hogy mennyire viseli jól a dolgot. – Szóval magába fojtja az érzéseit – mondtam, de közel sem olyan undokul, ahogy mondhattam volna. – Ezt vajon hol tanulta? Olivia szája széle megfeszült. – Hibát követtem el. Súlyos hibát. Beismertem, bocsánatot kértem, és mindent megteszek, hogy helyrehozzam a bajt. Hidd el, semmi olyat nem tudsz mondani, amitől még rosszabbul érezném magam, amiért fájdalmat okoztam neki. Kihúztam az egyik bárszéket, és nehézkesen leparkoltam a seggem, de ezúttal nem azért, hogy kiakasszam Oliviát. Hanem egyszerűen azért, mert annyira ki voltam készülve, hogy az élet nagy ajándékának tűnt az is, ha két percre leülhetek egy pirítós- és eperdzsemillatú helyiségben. – Az emberek sokszor fájdalmat okoznak egymásnak – mondtam. – Ez már csak így van. Te legalább valami jót próbáltál tenni. Ezt se mindenki mondhatja el magáról. A feszültség most átterjedt Liv vállára is. – Nem szükségszerű, hogy az emberek fájdalmat okozzanak egymásnak – mondta. – De igen, Liv. A szülők, a szeretők, a testvérek, amit csak akarsz. Minél közelebb kerülsz valakihez, annál több fájdalmat okozol. – Hát, néha igen. Így van, persze. De ha úgy beszélsz róla, mintha ez valami kijátszhatatlan természeti törvény lenne, az csak ócska kifogás, Frank, és te ezt pontosan tudod. – Akkor hadd töltsek ki neked egy pohárka jó hideg, frissítő valóságot: az emberek többsége ezer örömmel megy a másik agyára. És van ugyan egy törpe kisebbség, amely megteszi azt a szánalmasan keveset, ami telik tőle, hogy ne menjen mások agyára, de ez a mai világ gondoskodik róla, hogy végül ők is azt tegyék, amit a többiek. – Néha már tényleg azt kell gondolnom – mondta ridegen Olivia –, hogy jó lenne, ha hallanád saját magadat. Nem veszed
észre, hogy úgy beszélsz, mint egy tinédzser? Egy önsajnálatba fulladt tinédzser, aki túl sok Morrissey-lemezt hallgatott. Ez zárszónak is elment, és Olivia keze már a kilincsen volt, de én nem akartam, hogy kimenjen. Azt akartam, hogy maradjon ott a jó meleg konyhában, és civakodjon velem. – Én csak tapasztalatból beszélek – mondtam. – Lehet, hogy élnek a világban olyanok is, akiknek az a legdestruktívabb húzásuk, hogy forró kakaót csinálnak a másiknak mályvacukorral, de személyesen még nem találkoztam velük. Ha te igen, akkor mindenképpen világosíts föl. Én nyitott vagyok. Mondj egy kapcsolatot, csak egyetlenegyet, amelyet a saját szemeddel láttál, és amely nem tett kárt senkiben. Lehet, hogy bármi másra képtelen vagyok rávenni Oliviát, de vitára ingerelni mindig is remekül tudtam. Most is elengedte a kilincset, a falnak dőlt, és karba tette a kezét. – Rendben – mondta. – Akkor mondom. Ott van ez a lány, ez a Rose. Mondd el, hogy mivel okozott neked bármikor is fájdalmat? Nem az, aki megölte, hanem ő maga. Rose. A másik dolog, amit el kell mondanom a Livhez fűződő viszonyomról, az, hogy mindig többet markolok, mint amennyit meg tudok fogni. – Azt hiszem, az elmúlt héten több mint eleget beszéltem már Rose Dalyről, ha nincs ellene kifogásod. – Rose nem hagyott el téged, Frank – mondta Liv. – Ez soha nem történt meg. És előbb-utóbb meg kell majd barátkoznod ezzel a ténnyel. – Hadd találjam ki: Jackie és az ő lepcses szája? – Nem kellett ahhoz Jackie, hogy tudjam, hogy téged megbántott valami nő, vagy legalábbis azt hiszed. Gyakorlatilag a megismerkedésünk pillanatától fogva tudom. – Nem szívesen pukkasztom ki a buborékodat, Liv, de a telepatikus képességed ma nem csillog teljes fényében. Legközelebb talán több szerencséd lesz. – Nem volt ehhez szükség telepátiára sem. Kérdezd csak meg bármelyik nőt, akivel valaha kapcsolatod volt: garantálom neked, hogy mindegyik pontosan tudta, hogy ő csak a második, amolyan helyettes, amíg haza nem jön az igazi. Akart még mondani valamit, de végül magába fojtotta. Nyugtalan, sőt már-már döbbent volt a tekintete, mintha most jött volna rá, hogy milyen mély vízbe tévedt. – Rajta, bökd ki, ami a szívedet nyomja – mondtam. – Ha már elkezdted, akár be is fejezheted. Liv kis szünet után apró, vállrándításszerű mozdulat kíséretében folytatta: – Rendben. Szóval ez volt az egyik ok, amiért arra kértelek, hogy költözz el. Hangosan felnevettem. – Ó. Értem. Akkor minden oké. Szóval azok a véget nem érő, véres harcok a munkám miatt, meg hogy nem vagyok eleget itthon, az mind csak elterelő hadművelet volt, vagy mi? Bizonytalanságban akartál tartani, hadd találgassak? – Tudod jól, hogy nem ezt mondtam. És azt is pontosan tudod,
hogy teljes joggal betegedtem bele abba, hogy soha nem tudhatom biztosan, mit jelent az a mondat, hogy „Nyolckor találkozunk”: ma estét vagy jövő keddet. Meg abba, hogy ha megkérdezem, mit csináltál ma, azt feleled: „Dolgoztam.” Meg abba... – Én csak azt tudom pontosan, hogy a válási megállapodásba bele kellett volna íratnom, hogy soha többé nem kell végigcsinálnom ezt a beszélgetést. És hogy mi köze van Rose Dalynek bármihez... Olivia uralkodott magán, nyugodtan beszélt, de a hangjában bujkáló visszafojtott indulat is majd lesöpört a bárszékről. – Nagyon is sok köze volt hozzá. Mindig is tisztában voltam vele, hogy ami bajunk a munkádon kívül volt, az mind összefüggött azzal, hogy én nem az a másik nő vagyok, bárki is legyen ő. Ha ő hívott volna hajnali háromkor, hogy miért nem vagy még otthon, akkor neki fölvetted volna azt a rohadt telefont. Illetve még valószínűbb, hogy eleve otthon lettél volna. – Ha Rosie fölhívott volna hajnali háromkor, akkor milliókat kaszáltam volna azzal, hogy kommunikálni tudok a túlvilággal, és elköltöztem volna Barbadosra. – Tudod te jól, hogy miről beszélek. Arról, hogy vele soha, de soha nem bántál volna úgy, mint velem. Mert néha, igen, Frank, néha úgy éreztem, hogy kifejezetten azért zársz ki az életedből, mert így büntetsz azért, amit az a nő tett veled, vagy egyszerűen azért, mert én nem vagyok ő. Úgy éreztem, megpróbálsz rákényszeríteni, hogy elküldjelek, nehogy ő arra jöjjön majd vissza, hogy valaki elfoglalta a helyét. Igen, így éreztem magam. – Még egyszer, utoljára megpróbálom megértetni veled: azért dobtál engem, mert dobni akartál. Nem mondom, hogy ez bombameglepetésként ért, sőt még azt sem mondom, hogy nem érdemeltem meg. Azt viszont mondom, hogy ehhez Rose Dalynek, különösen annak fényében, hogy nem is tudtál a létezéséről, kurvára nem volt semmi köze. – De bizony volt, Frank. De bizony volt. Mert te úgy vágtál bele a házasságunkba, hogy biztosra vetted, minden kétséget kizáróan biztosra vetted, hogy nem lesz tartós. Sokáig tartott, mire ezt fölfogtam, de miután rájöttem, már nem láttam értelmét, hogy tovább csináljuk. Nagyon szép volt, és nagyon fáradtnak látszott. A bőre kezdett viseltes, törékeny benyomást kelteni, és a konyhai lámpa beteges fénye kiemelte a szeme alatti szarkalábakat. Rosie-ra gondoltam, az élete virágában lévő Rosie gömbölyded, feszes, tömör alakjára, a bőrére, amely hamvas volt, mint az érett őszibarack, és arra, hogy neki nem adatott meg, hogy ne hibátlanul legyen szép. Reméltem, hogy Dermot felfogja, milyen gyönyörűek Olivia ráncai. Nem vágytam másra, csak egy bensőséges, meghitt kis csetepatéra. De a horizonton már kirajzolódott, és vészesen közeledett egy olyan veszekedés, amely mellett eltörpülnek, és
ártalmatlan, bájos kis semmiségnek fognak tűnni a legcsúnyább szóváltásaink is. És ez a hatalmas örvény magába szippantotta az utolsó csepp indulatot is, amit ki tudtam volna préselni magamból. Mert egy Livvel folytatott mélyreható, jelentőségteljes veszekedés gondolatát nem bírtam elviselni. – Nézd – mondtam. – Most inkább hadd menjek föl Hollyért. Mert ha itt maradok, akkor csak egyre nagyobb gyökér leszek, aki mindenen kiakad, és végül durva marakodássá fajul a dolog, azzal pedig csak elrontom a hangulatodat, és tönkreteszem a randidat. Ezt viszont már a múlt héten is eljátszottam, és nem szeretném, ha kiszámíthatóvá válna a viselkedésem. Oliviából kirobbant egy kissé riadt, kurta kacaj. – Meglepetés? – mondtam. – Lám, lám, mégsem vagyok teljesen kibírhatatlan faszkalap. – Tudom. Soha nem is gondoltam, hogy az vagy. – Szkeptikusan fölvontam a szemöldökömet, és már kezdtem lekászálódni a bárszékről, de megállított. – Majd én lehozom Hollyt. Nem örülne, ha bekopognál, amikor fürdik. – Micsoda? Mióta? Olivia ajka alig észrevehető, félig-meddig szomorkás mosolyra húzódott. – Kezd felnőni, Frank. Már engem se enged be a fürdőszobába, amíg föl nem öltözött. Pár hete egyszer benyitottam, hogy kihozzak valamit, erre akkorát sikított, mint egy halottsirató szellemasszony, majd dühösen előadást tartott nekem arról, hogy mindenkinek szüksége van a zavartalan egyedüllétre. Úgyhogy garantálom neked, hogy ha a közelébe merészkedsz, iszonyú fejmosást kapsz. – Te jó ég – mondtam. Eszembe jutott a kétéves Holly, aki anyaszült meztelenül, mindent összefröcskölve egyenesen az ölembe ugrott a kádból, és őrülten vihogott, amikor megcsikiztem a törékeny kis bordáit. – Akkor hozd le gyorsan, mielőtt kinő a hónaljszőrzete, vagy mit tudom én. Liv kis híján megint elnevette magát. Annak idején folyton megnevettettem, most viszont amolyan rekordnak számított volna, ha egy este kétszer is sikerül. – Rögtön jövünk – mondta. – Ne siessétek el. Úgysincs ennél jobb hely, ahova mehetnék. Kifelé menet már-már kelletlenül visszaszólt: – Be van kapcsolva a kávéfőző, ha innál egy csészével. Fáradtnak látszol. Azzal behúzta maga mögött az ajtót, és a határozott kis kattanás jelezte, hogy maradjak ott, ahol vagyok, nehogy bokszeralsóban fogadjam Germót, ha közben megérkezik. Lehámoztam magam a bárszékről, és csináltam magamnak egy dupla eszpresszót. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Liv sok érdekes dolgot mondott, amelyeknek egy része fontos, és egyik-másik mélyen ironikus. De mindegyik várhatott, amíg ki nem találom, hogy mi a búbánatot csináljak Shayjel, és meg nem csinálom, amit kitaláltam. Fentről a lefolyó fürdővíz zaja és Holly csivitelése hallatszott, meg Olivia egy-egy közbeszúrt megjegyzése. Hirtelen kis híján
ledöntött a lábamról a vágy, hogy fölrohanjak, a karjaimba zárjam mindkettőjüket, bebukdácsoljak velük a franciaágyunkba, ahogy annak idején vasárnap délutánonként szoktam, és ott kacarásszunk pisszegve, miközben Germó szétcsöngeti az agyát, majd állatlanul fortyogva-pufogva elaudizik a naplementébe, hogy aztán kínaikaja-hegyeket rendeljünk, és ott maradjunk egész hétvégén, meg még a jövő héten is. Egy pillanatra kis híján elvesztettem az eszemet, és hajszálon múlt, hogy nem indultam el az emeletre. Eltartott egy darabig, mire Holly az aktuális eseményekre terelte a szót. A vacsoránál teljes körű demonstráció és kifulladt kommentár kíséretében elmesélte a hiphopórát, utána pedig a szokottnál kevesebb nyavalygással nekilátott a leckéjének, majd odabújt hozzám a kanapén, és együtt néztük a Hannah Montanát. A haját szopogatta, pedig ezt már egy ideje nem csinálta, és éreztem, hogy gondolkodik. Nem sürgettem. Végül, amikor már ágyban volt, és éppen megöleltem lefekvés előtt, miután megitta a meleg tejét, és elolvastam neki a mesét, megszólalt: – Apu! – Mi az, kicsim? – Meg fogsz nősülni? Mi a fene? – Nem, kis szívem. Az esélytelen. Bőven elég volt nekem, hogy az anyukád férje voltam. De miről jutott ez eszedbe? – Van barátnőd? Csak Mami lehetett: alighanem a válásról meg a templomban való újraházasodásról mondott neki valamit. – Nincs. De ezt már a múlt héten is mondtam neked, emlékszel? Holly ezt átgondolta. – Az a Rosie nevű lány, aki meghalt – kezdte végül. – Akit még az előtt ismertél, hogy én megszülettem. – Mi van vele? – Ő a barátnőd volt? – Igen, az volt. Akkor még nem ismertem az anyukádat. – És feleségül akartad venni azt a Rosie-t? – Ez volt a terv, igen. Pislogás. Összeszaladt a két finom ecsetvonásra emlékeztető, szemöldöke: még mindig erősen koncentrált. – És miért nem vetted el? – Mert Rosie meghalt, mire odáig jutottunk volna. – De hát azt mondtad, hogy mostanáig nem is tudtad, hogy meghalt! – Így van. Azt hittem, elhagyott. – És miért nem tudtad? – Azért, mert egy szép napon egyszerűen eltűnt – feleltem. – Hátrahagyott egy levelet, amelyben azt írta, elmegy Angliába, én pedig megtaláltam, és úgy értettem, hogy elhagyott. De kiderült, hogy tévedtem. – Apu! – mondta megint Holly. – Igen? – Valaki megölte Rosie-t?
A virágmintás, rózsaszín-fehér pizsamája volt rajta, amelyet korábban kivasaltam neki – Holly imádja a frissen vasalt ruhát –, és a fölhúzott térdén ott ült Clara, a póni. Az éjjeliszekrényen álló lámpa aranyszínű fénykörében makulátlanul tökéletes, időtlen benyomást keltett, mintha egy meséskönyvet illusztráló akvarellről lépett volna elő. Halálra rémített. Kezemet-lábamat odaadtam volna érte, ha tudhatom, hogy jól csinálom ezt a beszélgetést, vagy akár csak azt, hogy nem csinálom rettenetesen rosszul. – Úgy néz ki, hogy ez történhetett – feleltem. – De ez már nagyon, nagyon régen volt, úgyhogy nehéz biztosan kideríteni bármit is. Holly Clara szemébe nézett, és elgondolkodott a szavaimon. Az imént szopogatott hajszála valahogy visszakerült a szájába. – Ha én eltűnnék – szólalt meg –, azt gondolnád, hogy megszöktem? Olivia említett valami rémálmot. – Nem számítana, hogy mit gondolok – mondtam. – Akkor is keresnélek, ha azt gondolnám, hogy fölpattantál egy űrhajóra, és elrepültél egy idegen bolygóra. És nem nyugodnék, amíg meg nem találtalak. Holly nagyot sóhajtott, és éreztem, hogy közelebb nyomul a válla. Egy pillanatig azt hittem, hogy merő véletlenségből sikerült helyrebillentenem valamit a lelkében. Aztán megszólalt: – Ha feleségül vetted volna azt a Rosie nevű lányt... Akkor én meg se születtem volna? Kivettem a hajszálat a szájából, és visszasimítottam a helyére. Babasamponillata volt a hajának. – Nem tudom, hogy működik az ilyesmi, kis cinkém. Nagyon rejtélyes dolog ez. Csak azt tudom, hogy te te vagy, és szerintem megtaláltad volna a módját, hogy megszülessél, függetlenül attól, hogy én mit csinálok. Holly tekergőzve lejjebb csúszott az ágyon, majd vitára kész hangon megszólalt: – Vasárnap délután el akarok menni a nagyiékhoz. És én vidáman bájcseveghetek Shayjel az ép teáscsészék fölött. – Hát – mondtam óvatosan –, gondolkozhatunk rajta, hogy beleillik-e a terveinkbe. Van valami különleges oka, hogy oda akarsz menni? – Donna mindig átmehet vasárnap, amikor az apukája befejezi a golfozást. Azt mondja, a nagyi nagyon finom vacsorát szokott főzni, és utána van almás süti meg fagyi, és Jackie néni néha csinál a lányoknak szép frizurát, meg van, amikor mindenki megnéz együtt egy DVD-t. Donna meg Darren meg Ashley meg Louise sorban választanak, de Carmel néni azt mondta, ha én is ott vagyok, mindig én választhatok először. De még soha nem mentem el, mert te nem tudtál róla, hogy járok a nagyiékhoz, de most, hogy már tudsz róla, el akarok menni. Kíváncsi lettem volna, hogy Mami valami egyezményt írt-e alá Papával a vasárnap délutánokra vonatkozóan, vagy csak belekever az ebédjébe egy-két porrá tört dilibogyót, és bezárja a hálószobába, hogy szórakoztassák egymást a padló alatti dugi üveggel. – Majd
meglátjuk, hogy alakul. – Shay bácsi egyszer elvitte őket a bicikliboltba, és kipróbálhatták a bringákat. Kevin bácsi meg néha áthozza a Wiijét, és van hozzá több távirányítója is, és a nagyi mindig veszekszik, mert túl sokat ugrálnak, és szerinte egyszer össze fog dőlni a ház. Oldalra billentettem a fejemet, hogy rendesen lássam Hollyt. Egy kicsit szorosabban ölelte magához Clarát a kelleténél, de az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. – Kis szívem – mondtam. – Ugye, tudod, hogy Kevin bácsi most vasárnap nem lesz ott? Holly feje Clarára bukott. – Igen. Mert meghalt. – Így van, kicsim. Gyors oldalpillantás. – Néha elfelejtem. Például Sarah-tól ma hallottam egy viccet, és el akartam mondani Kevin bácsinak, de aztán kicsit később eszembe jutott. – Tudom, velem is előfordul ilyesmi. Egyszerűen időbe telik, míg a fejed hozzászokik bizonyos dolgokhoz. Hamarosan elmúlik. Holly bólintott, és megborzolta Clara sörényét. – És tudod azt is, hogy ezen a hétvégén mindenki eléggé zaklatott lesz a nagyiéknál, ugye? Nem lesz olyan jó móka, mint ahogy Donna mesélte neked. – Ezt én tudom. Azért akarok odamenni, mert egyszerűen ott akarok lenni. – Jól van, kis cinkém. Majd meglátjuk, mit tehetünk. Csönd. Holly befonta Clara sörényét, és figyelmesen vizsgálgatta. Aztán: – Apu! – Igen. – Ha Kevin bácsira gondolok, néha nem sírok. – Az nem baj, kicsim. Nincs ezzel semmi baj. Én se sírok, ha eszembe jut. – De ha szerettem, akkor nem kéne sírnom? – Nem hiszem, hogy lenne bármiféle szabály arra, hogy mit kell csinálni, ha valaki meghal, kicsim. Azt hiszem, ezt csak úgy menet közben kell kitalálnod. Néha sírhatnékod támad, máskor meg nem, és olyan is lesz, hogy haragudni fogsz rá, amiért meghalt, és itt hagyott téged. Azt az egyet kell észben tartanod, hogy ez mind rendben van. És ha bármi más jut eszedbe, az is rendben van. – Az American Idolban mindig sírnak, ha olyan emberről beszélnek, aki meghalt. – Persze, de nem szabad mindent elhinned, amit ott látsz, kicsim. Az csak tévé. Holly hevesen rázta a fejét: valóságos ostorcsapásokat mért az arcára a haja. – Nem, apu, az nem olyan, mint a filmekben, azok igazi emberek! Elmondják a történeteiket, például hogy a nagyikájuk nagyon kedves volt, és hitt bennük, és aztán meghalt, és mindig sírnak. Néha még Paula is sír. – Mindjárt gondoltam. De ez nem jelenti azt, hogy neked is sírnod kell. Mindenki más. És elmondok neked egy nagy titkot:
azok ott a tévében sokszor csak megjátsszák magukat, hogy rájuk szavazzanak az emberek. Holly még mindig nem úgy nézett ki, mintha meggyőztem volna. Eszembe jutott az első eset, amikor akcióban láttam a halált. Hétéves voltam, és valami távoli rokon, aki a New Streeten lakott, infarktust kapott, és Mami mindannyiunkat elvitt a halottvirrasztásra. Nagyjából ugyanúgy ment a dolog, mint Kevinnél: könnyek, nevetés, sztorizgatás, nagy szendvicstornyok, iszogatás, ének, tánc reggelig. Valaki tangóharmonikát hozott, valaki más pedig előadta Mario Lanza teljes repertoárját. Százszorta egészségesebb így bevezetni egy kezdőt a gyász feldolgozásába, mint bármi, aminek Paula Abdul a közelében van. Eszembe jutott, hogy esetleg, azzal együtt, hogy mivel járult hozzá a megemlékezéshez Papa, elvihettem volna Kevin halottvirrasztására Hollyt. Szinte megszédültem a gondolattól, hogy egy szobában tartózkodom Shayjel, de nem verhetem csontszilánkos-véres péppé. Eszembe jutott az, amikor tinédzserkorú majomemberből hatalmas, szédítő ugrásokkal, villámgyorsan felnőtté váltam, mert Rosie-nak erre volt szüksége, meg Papa szavai is, hogy egy férfinak tudnia kell, miért lenne kész meghalni. Az ember azt teszi, amire asszonyának vagy gyerekének szüksége van, még akkor is, ha ezt sokkal nehezebbnek érzi a halálnál. – Tudod mit? – mondtam. – Vasárnap délután bemegyünk a nagyanyádékhoz, ha csak egy kis időre is. Elég sokat fognak beszélni Kevin bácsikádról, de garantálom neked, hogy mindenki a maga módján dolgozza majd föl a halálát: nem fogják végigzokogni az estét, és akkor sem gondolnak majd rólad semmi rosszat, ha egyetlen könnyet sem ejtesz. Mit gondolsz, ha elmegyünk, az segíthet abban, hogy kitisztuljon a fejed? Holly megélénkült. Még rám is nézett, nem Clarát bámulta, mint addig. – Aha. Valószínűleg igen. – Hát, akkor... – Mintha jeges víz folyt volna végig a gerincemen, de tudtam, hogy ezt nagyfiú módjára el kell viselnem. – Akkor úgy néz ki, kész a terv. – Komolyan? Ez biztos? – Igen. Most azonnal SMS-ezek Jackie nénikédnek, hogy szóljon a nagyinak, hogy mi is ott leszünk. – Jó – mondta újabb mély sóhaj kíséretében Holly. De most már éreztem, hogy ellazul a válla. – És szerintem addig is szebb lenne a világ, ha most aludnál egy jót. Úgyhogy villanyoltás.
Hanyatt feküdt, és bedugta Clarát az álla alá. – Takarj be. Ráterítettem a paplant. – És ma éjjel semmi rémálom, oké, kis cinkém? Csak szép álmokat engedélyezek. Ez parancs. – Oké. – Már csukódott a szeme, és kezdtek elernyedni a Clara sörényét markoló ujjai. – Jó éjt, apu. – Jó éjt, kis szívem. Már jóval korábban észre kellett volna vennem, hogy mi a helyzet. Hiszen lassan tizenöt éve annak köszönhetően maradtam életben én is, meg az irányításommal dolgozó fiúk-lányok is, hogy soha, de soha nem kerülték el a figyelmemet az árulkodó jelek: az elégetett papír szúrós szaga, amikor belépek egy szobába, vagy valakinek a páni félelemmel átitatott, állatiasan nyers hangja egy semmitmondó, hétköznapi telefonbeszélgetésben. Épp elég baj volt már az is, hogy Kevinnél valahogy nem szúrtam ki az efféle árulkodó jeleket, de Hollynál végképp nem lett volna szabad elsiklanom fölöttük. Látnom kellett volna, ahogy a reszketeg fénye ott sündörög a plüssállatok körül, ahogy mérges gázként betölti a lakályos kis hálószobát. Látnom kellett volna, hogy villog a felirat: veszély! De én gyanútlanul föltápászkodtam az ágyról, lekapcsoltam a nagylámpát, és arrébb tettem Holly táskáját, hogy ne takarja el az éjjeli fényt. Holly felém tolta az arcát, és motyogott valamit. Odahajoltam, homlokon csókoltam, ő pedig elégedett kis sóhajjal még jobban magára húzta a paplant. Egy hosszúra nyúlt pillanatig elnéztem még, ahogy örvénylik a párnán a félhomályban világító haja, és tüskés árnyat vetnek az arcára a szempillái, aztán halkan kimentem a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót. 20. fejezet Aki dolgozott már beépített ügynökként, az ismeri azt a semmihez sem hasonlítható érzést, hogy másnap kezdődik egy meló. Azt hiszem, talán csak az űrhajósok élhetnek át ehhez foghatót a visszaszámláláskor, meg az ejtőernyős ugráshoz felsorakozó légideszantosok. Ilyenkor vakító a fény és törhetetlen, mint a gyémánt, és lélegzetelállítóan szép minden egyes arc. Kristálytiszta az agyad, úgy terül szét előtted minden másodperc, mint egy végtelenbe nyúló, síkvidéki táj, és olyan dolgok nyernek egy csapásra értelmet, amelyek előtt hónapokig értetlenül álltál. Ha reggeltől estig csak iszol, akkor is színjózan maradsz, és a legnehezebb keresztrejtvényt is játszi könnyedséggel fejted meg, mintha csak a kisfiad kirakóját illesztgetnéd össze. Az a nap száz évig tart. Rég volt már, amikor utoljára „alámerültem”, szombat reggel mégis egyből ráismertem erre az érzésre, amikor fölébredtem. Láttam a hálószobám mennyezetén imbolygó árnyakban, éreztem az ízét a kávézaccon. Miközben sárkányt eregettünk Hollyval a Phoenix Parkban, majd segítettem megírni az angolleckéjét, majd
túl sok makarónit főztünk magunknak túl sok sajttal, lassan, de biztosan, halk kattanásokkal helyükre kerültek a fejemben a dolgok. Vasárnap kora délután, amikor beültünk a kocsimba, és elindultunk a folyó túlpartjára, már tudtam, mit fogok csinálni. A Faithful Place álomszerűén rendezett, ártatlan benyomást keltett, és csordultig megtelt a repedezett macskakő fölött lebegő tiszta, citromszínű fénnyel. Holly egyszer csak erősebben szorította a kezemet. – Mi az, kis cinkém? – kérdeztem. – Meggondoltad magad? A fejét rázta. – Mert ha akarod, meggondolhatod magad. Egy szavadba kerül, és már húzunk is haza. Keresünk egy jó kis DVD-t, amelyik tele van tündérhercegnőkkel, és kapsz mellé egy akkora vödör pattogatott kukoricát, hogy beledughatod a fejed. Semmi vihogás: még csak föl se nézett. Csak megigazította a hátizsákot a vállán, megrángatta a kezemet, és leléptünk a járdáról a furcsa, sápadtan aranyló fénybe. Mami igazán kitett magáért, hogy az a délután jól sikerüljön. Tébolyító mennyiségű gyömbéres kalácsot és lekváros kosárkát sütött, és már kora reggel összetrombitálta csapatait. Shayt, Trevort és Gavint elküldte karácsonyfáért, vettek is egy akkorát, hogy alig fért be az utcai szobába. Amikor megérkeztünk Hollyval, a rádióban Bing Crosby énekelt, Carmel gyerekei csinosan felöltöztetve díszítgették a fát, mindenkinek jutott egy bögre gőzölgő kakaó, és még Papát is beinstallálták a kanapéra pléddel a térdén. Úgy nézett ki, mint egy igazi pátriárka, és erősen hasonlított egy józan emberre. Mintha egy ötvenes évekbeli reklámba sétáltunk volna be. Persze, nyilvánvalóan bukásra volt ítélve ez az egész groteszk színjáték, hiszen mindenki nyomorult képet vágott, és Darren kezdett bandzsítani, ami azt jelezte, hogy majd fölrobban, de értettem, mit próbál elérni Mami. Még meg is hatódtam volna, ha meg tudta volna állni, hogy egy pillanatra visszasasszézzon a szokásos üzemmódjába, és közölje velem, hogy szörnyen ráncosodik a szemem tájéka, és rövidesen olyan lesz az arcom, mint a pacalpörkölt. Shay volt az, akiről nem tudtam levenni a szemem. Úgy nézett ki, mintha hőemelkedése lenne: nyugtalan volt, nekivörösödött, az arccsontja alatt új keletű gödröcskék tátongtak, és veszélyesen csillogott a szeme. De leginkább mégis az keltette föl a figyelmemet, amit csinált. Mert azt csinálta, hogy egy fotelben terpeszkedve, egyik térdét bőszen rázva lüktető tempójú, mélyenszántó társalgást folytatott Trevorral a golfról. Persze, az emberek változnak, de amennyire tudtam, Shaynek csak egy picivel volt kevésbé lesújtó a véleménye a golfról, mint Trevorról. Ha hajlandó volt mindkettőnek egyszerre a közelébe menni, annak egyetlen oka lehetett: a kétségbeesés. Shay tehát – és úgy éreztem, ez hasznos információnak tekinthetem – rossz bőrben volt. Komor ábrázattal küzdöttük át magunkat Mami teljes karácsonyfadísz-készletén – soha ne állj az anyukád és az ő díszei
közé... Közben a rádióból jövő Santa Baby leple alatt sikerült diszkréten megkérdeznem Hollytól: – Hogy érzed magad? – Fantasztikusan – felelte vitézül, majd mielőtt további kérdéseket tehettem volna föl, újra bevette magát az unokatestvérek erdejébe. Hamar átvette a bennszülöttek szokásait... Fejben már kezdtem is elpróbálni a terápiás célzatú beszélgetést. Miután Mami elégedetten nyugtázta, hogy a riadókészültség elérte a narancs fokozatot, Gavin és Trevor elvitték a gyerekeket Smithfieldbe, hogy megnézzék a karácsonyi falut. – Muszáj legyalogolnom a gyömbéres kalácsot – magyarázta a hasát tapogatva Gavin. – Nem volt annak a gyömbéres kalácsnak semmi baja! – csattant föl Mami. – Ha meghíztál, Gavin Keogh, az nem az én főztömtől van. – Gav motyogott valamit, és vetett Jackie-re egy elgyötört pillantást. Ő tapintatos akart lenni a maga nagydarab, szőrmók módján: segíteni próbált, hogy ezekben a nehéz percekben zavartalanul együtt lehessen a család. Carmel kabátba, sálba, gyapjúsapkába bugyolálta a gyerekeket – Holly is bekerült a tornasorba Donna és Ashley közé, mintha ő is a sajátja lenne –, és már indultak is. Az utcai szoba ablakából figyeltem, ahogy a kis csapat végigvonul az utcán. Holly, aki kart karba öltve ment Donnával, és olyan szorosan egymás mellett lépkedtek, mintha sziámi ikrek lennének, föl sem nézett, nemhogy integetett volna. A családi együttlét nem egészen úgy sikerült, ahogy Gav tervezte: testületileg lerogytunk a tévé elé, és egy szót sem szóltunk, amíg Mami magához nem tért a fadíszitő villámháború után, és be nem cibálta Carmelt a konyhába, hogy pékáruval és alufóliával bűvészkedjenek. Halkan odaszóltam Jackie-nek, mielőtt őt is fülön csípik: – Menjünk ki cigizni. Félve pillantott rám, mint a gyerek, aki tudja, hogy ezért járni fog az anyukájától egy nyakleves, ha kettesben maradnak. – Viseld igazi nő módjára, bébi – mondtam. – Minél előbb túl vagy rajta, annál jobb... Odakint hideg, tiszta, szélcsendes volt az idő, a háztetők fölött most kezdett lilás árnyalatot ölteni a kékesfehér égbolt. Jackie lehuppant a szokott helyére, a legalsó lépcsőfokra, keresztbe vetette a bíborvörös lakkbőr csizmába bújtatott, hosszú lábát, és tartotta a markát. – Adj egy cigit, mielőtt kiöntöd a szíved. A miénket elvitte Gav. – Szóval mondd csak – kezdtem nyájasan, miután tüzet adtam neki, és rágyújtottam én is –, mi a faszt képzeltetek ti Oliviával? Jackie álla vitára kész pozíciót vett föl, és egy igencsak nyugtalanító másodpercre kiköpött mása volt Hollynak. – Gondoltam, klassz lenne, ha Holly megismerné ezt a bandát. És szerintem ugyanígy gondolta Olivia is. És hát nem is tévedtünk, igaz? Láttad őket Donnával?
– Igen, láttam. Aranyosak együtt. És láttam azt is, amikor baromira kiborult Kevin miatt. Úgy sírt, hogy alig kapott levegőt. Az már kevésbé volt aranyos. Jackie a cigarettája lépcső fölött gomolygó füstjét figyelte. – Romokban heverünk mindannyian – mondta. – Még Ashley is, pedig csak hatéves. Ez az élet. Úgyis azon aggódtál, hogy Holly nem lát eleget a valóságból, nem? Hát, ennél valódibb dolgot rajzolni is nehéz. Ez valószínűleg igaz is volt, de ha Holly a tét, akkor mellékes, hogy igaza van-e valakinek. – Hogy a kislányomnak mikor kell egy kis valóságfröccs, azt jobb szeretem én eldönteni, bébi. Vagy legalább szeretek előre tudni róla, ha valaki meghozza helyettem ezt a döntést. Ez nagyon ésszerűtlenül hangzik? – Szólnom kellett volna – felelte Jackie. – Erre nincs mentség. – Akkor miért nem szóltál? – Mindig is szólni akartam, esküszöm, de... Először úgy gondoltam, kár lenne idegesíteni téged ezzel, hiszen még az is lehet, hogy nem sül el jól. Gondoltam, megpróbálom egyszer elhozni Hollyt, és majd utána elmondjuk neked... – Én pedig rádöbbenek, hogy milyen fantasztikus ötlet volt, és rohanok haza egyik kezemben a Maminak szánt virágcsokorral, a másikban a tiéddel, és csapunk egy nagy bulit, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez volt a terv? Jackie vállat vont. Mintha emelővel nyomták volna föl a vállát a füléig. – Mert isten bizony épp elég gusztustalan lett volna az is, de még mindig százszor jobb lett volna, mint így. Mondd, mitől gondoltad meg magad? Méghozzá, és össze kell vakarnom az államat a padlóról, hogy ezt ki tudjam mondani, egy teljes éven át? Jackie még mindig képtelen volt rám nézni. Úgy fészkelődött a lépcsőn, mintha fájna a segge. – Most ne röhögj ki. – Hidd el, Jackie, nem vagyok viháncolós kedvemben. – Féltem – mondta. – Oké? Azért nem szóltam neked, mert féltem. Eltelt egy kis idő, mire biztosra mertem venni, hogy nem szívat. – Jaj, ne már! Mégis, mi a faszt gondoltál? Hogy agyba-főbe verlek? – Nem mondtam, hogy... – Akkor? Az nem megy, hogy ledobsz egy ilyen bazi nagy bombát, aztán meg nekiállsz szemérmeskedni. Mikor adtam rá okot bármikor az életben, hogy féljél tőlem? – Nézzél már végig magadon! Nézd meg, milyen képet vágsz, és úgy beszélsz velem, mintha utálnál, mint a szart... Nem szeretem, ha valaki rám förmed, meg kiabál, meg tombol. Soha nem szerettem. Tudod jól. Önkéntelenül is kicsúszott a számon: – Most úgy beszélsz, mintha olyan lennék, mint Papa. – Jaj, dehogy! Dehogyis, Francis. Tudod, hogy nem így
gondoltam. – Nem is ajánlom, hogy így gondold. Ezen az úton ne indulj el, Jackie. – Nem indulok el! Csak... csak nem volt bátorságom elmondani neked. És ez az én hibám, nem a tiéd. Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. A fejünk fölött nagy robajjal kinyílt egy ablak, és kidugta a fejét Mami. – Jacinta Mackey! Mit ülsz ott, mint Sába királynője, arra vársz, hogy aranytálon szolgáljuk föl neked a vacsorát a nővéreddel? – Én vagyok a hibás, Mami! – kiáltottam oda neki. – Kirángattam ide Jackie-t dumálni. Mi majd utána elmosogatunk, úgy jó lesz? – Hm. Visszajön ide, mintha az övé lenne az egész ház, parancsokat osztogat jobbra-balra, ezüstöt fényez meg mosogat, és közben olyan ártatlan képet vág, mint akinek a vaj sem olvad meg a szájában... – De nem akart túlságosan szekírozni, nehogy a hónom alá csapjam Hollyt, és távozzak. Visszahúzta a fejét, bár utána még hallottam, amíg le nem csapódott a tolóablak, hogy egyfolytában mondja a magáért. A Faithful Place-en kezdtek kigyúlni a fények. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik bekeményítettünk a karácsonyi dekorációval: Hearne-ék háza úgy nézett ki, mintha valaki páncélököllel lőtte volna oda a Télapó barlangját. A mennyezetről ezüstszalag, rénszarvasok és villogó égők lógtak, a látható falfelületen minden tenyérnyi helyre eszelős tekintetű manók és betépett angyalkák fröccsentek, és az ablakra flakonos műhóval ráírták, hogy „HAPPY XMAS”. Még a juppik is állítottak egy ízléses, stilizált, világosbarna, sőt inkább szőke fát, sőt még három, IKEA-s külsejű díszt is aggattak rá. Arra gondoltam, hogy milyen lenne visszajönni ugyanide minden vasárnap este, és figyelni, ahogy az utcánkban a jól ismert módon, a jól ismert ritmusban váltakoznak az évszakok. Tavasszal az elsőáldozó gyerekek szaladgálnak házról házra, mutogatják fűnek-fának a ruhájukat meg az összetarhált pénzt, aztán a nyári szélben fagylaltoskocsik csilingelnek, és a lányok szabadjára engedik a dekoltázsukat, jövő ilyenkor pedig újra megcsodálhatom Heame-ék új rénszarvasát, majd újabb egy évre rá megint. Kissé megszédített a gondolat, mintha félrészeg lennék, vagy nyakon öntöttek volna egy nagy adag influenzával. És feltehetően Mami is találna magának friss háborognivalót hétről hétre. – Francis – szólalt meg bizonytalanul Jackie. – Jól vagy? Már bekészítettem egy első osztályú, ledorongoló szóáradatot, de a gondolat, hogy most már újra ide tartozom, lelohasztotta a lendületemet. Először Oliviával szemben hátráltam meg, aztán itt: be kellett látnom, hogy vénségemre kezdek puhulni. – Igen – mondtam. – Jól vagyok. De ha majd gyerekeid lesznek, mindegyiknek veszek egy dobkészletet meg egy kis bernáthegyit.
Jackie vetett rám egy gyors, gyanakvó pillantást – nem számított rá, hogy ilyen olcsón megússza –, de végül úgy döntött, hogy ajándék lónak nem nézi a fogát. – Elmész te... Majd ha kidobom őket otthonról, megadom nekik a címedet. A hátunk mögött nyílt a folyosóajtó: befutott Shay és Carmel is. Időközben fogadásokat kötöttem magammal, hogy meddig bírja még Shay duma nélkül, nem is beszélve a nikotinról. – Tik meg miről beszéltetek? – érdeklődött, miközben lehuppant a helyére a lépcső tetején. – Hollyról – felelte Jackie. – Csesztettem Jackie-t, amiért idehozta úgy, hogy nekem nem is szólt – mondtam. Carmel is letottyant a fölöttem lévő lépcsőfokra. – Aú! A mindenit, ez egyre keményebb, ha nem lennék ilyen jól kipárnázva, el is törhetne valamim... Figyelj, Francis, ne osszad itt Jackie-t, ő csak egyszer akarta elhozni Hollyt, hogy megismerjen minket, de annyira odavoltunk tőle, hogy rádumáltuk, hogy hozza el máskor is. Mert egy kis cukorfalat az a gyerek, én mondom neked. Baromi büszke lehetsz rá. Nekidőltem a korlátnak, hogy mindenkit egyszerre szemmel tarthassak, és kinyújtottam a lábamat a lépcsőfokomon. – Az is vagyok. Shay a cigije után kotorászva megjegyezte: – És még csak nem is állatiasodott el a társaságunkban. Hát nem őrület? – Pedig az igyekezet biztos megvolt – mondtam nyájasan. Carmel vetett rám egy puhatolózó oldalpillantást, és ettől kérdésnek hangzott, amit mondott: – Donna rettenetesen fél, hogy nem látja többé Hollyt. – Semmi oka rá, hogy ne lássa többé – mondtam. – Francis! Ez komoly? – Persze. Több eszem van annál, hogy kilencéves kislányok közé álljak. – Ó, hát ez nagyszerű! Mert nagy barátnők ám ők ketten, Donnának megszakadna a szíve. Ez akkor azt jelenti, hogy...? – Sután megdörgölte az orrát emlékeztem erre a gesztusára még az ősidőkből. – Hogy te is eljössz máskor is? Vagy csak megengeded, hogy Jackie elhozza Hollyt? – Most is itt vagyok, nem? – De igen. És nagyon jó itt látni téged. De... tudod. Akkor most hazajöttél? Fölnéztem, és rámosolyogtam. – Téged is nagyon jó újra látni, Melly. Igen, jövök máskor is. – Jézus, Mária és Szent József, hát baromira itt volt már az ideje – forgatta a szemét Jackie. – Nem dönthetted volna el ezt tizenöt évvel ezelőtt, hogy megspórolj nekem egy csomó kínlódást? – Ez haláli jó – mondta Carmel. – Ez egyszerűen haláli jó, Francis. Én azt hittem... – Megint az a félszeg kis orrdörgölés. – Lehet, hogy túldrámáztam a dolgot. Azt hittem, ha minden
elrendeződött, te megint elmész. Mármint örökre. – Igen, ez volt a terv – mondtam. – De be kell vallanom, hogy a vártnál nehezebben viseltem a családom hiányát. Azt hiszem, úgy van, ahogy te is mondtad: jó itthon lenni. Shay átható, kifejezéstelen tekintete rám szegeződött. Visszanéztem rá, és bedobtam a jó öreg mosolyomat is. Nekem tökéletesen megfelelt, hogy Shaynek citeráznak az idegei. Na, azért nem olyan nagyon, legalábbis egyelőre nem: az általam okozott kis pluszpara vékonyka cérnaszálként húzódott végig az estéjén, amely már eleve elég kínos lehetett. Egyelőre csak a rádöbbenés aprócska magvát akartam elvetni az agya rejtett zugában: ez még csak a kezdet. Stephent már lekoptattam, és Bajnok is jó úton haladt afelé, hogy kihátráljon ebből a dologból. Ha továbblépnek a következő ügyre, akkor már csak mi ketten leszünk, én meg Shay, míg világ a világ. Akár egy évig is rázhatom, mint a jojót, mielőtt egyértelműen értésére adom, hogy tudok mindent, és utána egy újabb éven át célozgathatok rá, hogy milyen érdekes lehetőségek közül válogathatok. Rengeteg időm van. Shaynek viszont nincs olyan sok. Az embernek nem kell kedvelnie a családtagjait, sőt még csak nem is kell kapcsolatot tartania velük ahhoz, hogy ismerje őket, mint a tenyerét. Shay eleve ideges típus, ráadásul olyan viszonyrendszerben élte le az életét, hogy attól a dalai láma is összefüggéstelenül motyogó roncs lenne, és olyan dolgokat művelt, amelyektől évekre elegendő rémálomkészlet halmozódik föl az ember agytörzse körül. Biztos voltam benne, hogy csak egy kellemes kis séta választja el az idegösszeomlástól. Sokak szerint – és többen bóknak szánták – istenadta tehetségem van ahhoz, hogy szétcsesszem az embereket agyilag: márpedig amit idegenekkel megcsinál az ember, az kutyafüle ahhoz képest, amit a saját családjával művelni tud. Úgyhogy szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy csak idő és odaadás kérdése, mikor vet Shay hurkot a nyakába, hogy a kötél másik végét a tizenhatos lépcsőkorlátjához kösse, és ugorjon. Shay fejét hátrahajtva, összeszűkült szemmel figyelte a Hearne család Télapó műhelye körül nyüzsgő tagjait. – Amint hallom, már kezdesz visszaszokni a régi környezetbe. – Tényleg? – Hallottam, hogy a minap jártál Imelda Tierney-nél. – Vannak magas pozícióban lévő barátaim. Ahogy, úgy tűnik, neked is. – Mit akartál te Imeldától? A jó dumája vonzott, vagy az etyepetye? – Ugyan már, Shay, minek nézel? Vannak emberek, akiknek ennél azért jobb az ízlésük, érted, mire gondolok? – Rákacsintottam Shayre, és figyeltem, ahogy villan a szeme: szöget ütött a fejébe a dolog. – Hagyd ezt abba, te – szólt rám Jackie. – Ne tegyél itt
megjegyzéseket. Te se vagy egy Brad Pitt, ha még nem mondták volna. – Láttad mostanában Imeldát? Fénykorában se volt egy főnyeremény, de ahogy most kinéz, te jóságos ég... – Egy haverom egyszer megdolgozta – mondta Shay. – Pár éve. Azt mondta, amikor lekerült róla a bugyi, isten bizony mintha a ZZ Topot látta volna. Elröhögtem magam, Jackie pedig igen magas hangfekvésű, felháborodott össztüzet zúdított ránk, Carmel viszont nem csatlakozott hozzá. Nem hittem, hogy hallotta egyáltalán az utolsó mondatokat. A szoknyáját csavargatta az ujjai között, és olyan meredten bámulta, mintha transzban lenne. – Jól vagy, Melly? – kérdeztem. Riadtan fölkapta a fejét. – Ja, igen. Gondolom. Csak... hát, tudjátok azt tik is. Őrjítő ez az egész. Hát nem? – Az bizony – mondtam. – Folyton azt képzelem, hogy ha fölnézek, itt lesz ő is. Mármint Kevin. Itt mindjárt, Shay alatt. És valahányszor nem látom, mindig kis híján megkérdezem, hol van. Tik nem így vagytok vele? Megszorítottam a kezét. Shayből váratlanul kitört egy szikrányi dühödt indulat – Az az idióta gyökér! – Neked meg mi a fájásod? – vonta kérdőre Jackie. Shay megrázta a fejét, és slukkolt egyet. – Azt én is szeretném tudni – mondtam. – Nem gondolta ő ezt komolyan – mondta Carmel. – Ugye, Shay? – Találjátok ki. – Esetleg vehetnéd úgy, hogy mi is hülyék vagyunk, és a szánkba rághatnád. – Miért kéne úgy vennem? Carmel sírva fakadt, Shay pedig rászólt, hogy: – Jaj, ne csináld már, Melly! –, de nem barátságtalanul, inkább csak úgy, mintha ezt már vagy százszor elmondta volna neki a napokban. – Nem tehetek róla, rám jött a sírás. Nem lehetnénk most az egyszer jók egymáshoz? Azok után, ami történt? A mi szegény kis Kevinünk meghalt! Soha nem jön vissza. Mi meg itt ülünk, és egymást gyötörjük? – Ugyan, drága Carmel – mondta Jackie. – Csak szívatjuk egymást. Nem gondoljuk komolyan. – A magad nevében beszélj – szólt rá Shay. – Egy család vagyunk, bébi – mondtam. – És a családtagok ezt csinálják egymással. – Ennek a seggfejnek most az egyszer igaza van – mondta Shay. Carmel most még jobban sírt. – Ha csak rágondoltam, hogy a múlt pénteken itt ültünk mind az öten... Repesett a szívem az örömtől, én mondom nektek. Nem hittem volna, hogy az lesz az utolsó alkalom, tudjátok? Azt hittem, az csak a kezdet.
– Tudom, hogy azt hitted – mondta Shay. – De azért megpróbálnád összeszedni magad? A kedvemért, oké? Carmel letörölt a kézfejével egy könnycseppet, de rendületlenül jött az utánpótlás. – Isten bocsássa meg, én tudtam, hogy Rosie-val valami rossz dolog történt, és hát tudtuk azt mindannyian, nem? De én próbáltam nem gondolni rá. Gondoljátok, hogy ez a megérdemelt büntetésünk? Erre mindhárman egyszerre mondtuk, hogy: – Jaj, Carmel! – Carmel még próbált mondani valamit, de csak egy nagy nyelés és egy emberes szipogás szánni való elegye sült ki belőle. Jackie álla is kezdett remegni egy kicsit. Bármelyik pillanatban kitörhetett a nagy, össznépi zokogókoncert. – Megmondom én nektek, mitől érzem magam szarul – szólaltam meg. – Attól, hogy vasárnap este nem voltam itt. Akkor, amikor... Gyorsan megráztam a korlátnak döntött fejemet, és nem fejeztem be a mondatot. – Az volt az utolsó esélyünk – mondtam a sötétedő égboltnak. – Itt kellett volna lennem. Shay cinikus oldalpillantása jelezte, hogy ezt nem veszi be, de a lányok nagy szemeket meresztve, ajkukba harapva biztosítottak együttérzésükről. Carmel előhalászott egy zsepit, és eltette a maradék könnyeit későbbre, hiszen most egy férfit kellett pátyolgatnia. – Ugyan már, Francis – mondta Jackie, és fölnyúlt, hogy megpaskolja a térdemet. – Honnan tudtad volna? – Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy előbb lemaradtam az élete huszonkét évéről, aztán az utolsó óráiról is. Bárcsak... Megráztam a fejem, előkotortam még egy cigit, és többszöri nekifutásra meggyújtottam. – Nem érdekes – mondtam, miután szívtam néhány mély slukkot, és már nem remegett a hangom. – Gyerünk, meséljetek nekem. Mondjatok el mindent arról az estéről. Miről maradtam le? Shay mordult egyet, amire a lányok egyforma, haragos pillantással reagáltak. – Várj egy percet, gondolkoznom kell – mondta Jackie. – Csak egy átlagos este volt, értitek, mire gondolok? Semmi különös. Igaz, Carmel? Egymásra meredtek, és erősen törték a fejüket. Carmel kifújta az orrát, majd megszólalt: – Én úgy láttam, hogy Kevin kicsit ki van bukva. Tik nem? Shay méla undorral megcsóválta a fejét, és félig hátat fordított nekik, mintha elhatárolódna ettől az egésztől. – Én nem láttam, hogy bármi baja lenne – mondta Jackie. – Még ki is ment focizni Gavvel meg a gyerekekkel. – De cigizett. Ebéd után. Pedig Kevin csak akkor dohányzik, ha ki van bukva, különben nem. És máris helyben voltunk. Mami közelében a négyszemközti tereferére nem sok esély van. ( Kevin Mackey, tik meg mit sugdoloztok ott kettecskén, ha annyira érdekes, mi is hallani akarjuk. ..). Ha tehát Kevin váltani akart pár szót Shayjel – és az a szegény, tökkelütött kis pöcs nyilván nagyon is akart, miután én
lepattintottam, hiszen ennél agyafúrtabb ötlete soha életében nem támadt –, nyilván kiment vele a lépcsőre cigizni. Kev nyilván iszonyú hülyén adta elő magát, a cigijével töketlenkedve, hebegve-habogva nyögte ki, hogy miféle éles szilánkok hasogatják az agyát. És ezzel a sok szerencsétlenkedéssel bőven adott időt Shaynek arra, hogy magához térjen, és harsányan felröhögjön: Magasságos úrjézus, ember, te komolyan bedumáltad magadnak, hogy én öltem meg Rosie Dalyt? Hát akkor kurvára félreértettél valamit. Ha tudni akarod, hogy mi történt valójában... Gyors pillantás az ablakra, miközben elnyomta a csikket a lépcsőn. De nem most, erre most nincs idő. Majd később találkozunk, oké? Gyere vissza, miután hazamentél. Hozzám nem jöhetsz föl, mert Mami biztos kíváncsi lenne, hogy miben sántikálunk, és a kocsmák is bezárnak addigra, de találkozhatunk a tizenhatosban. Nem fog sokáig tartani. Én ezt csináltam volna Shay helyében, és majdnem ilyen könnyen ment volna. Kevin nyilván nem örült, hogy megint be kell mennie a tizenhatosba, pláne sötétben, de Shay sokkal okosabb nála, ráadásul sokkal kétségbeesettebb is volt, és Kevinre mindig is könnyen rá lehetett erőszakolni dolgokat. Soha nem jutott volna eszébe, hogy félnie kell a saját bátyjától, legalábbis úgy. Ahhoz képest, hogy a mi családunkban nőtt fel, Kev olyan ártatlan volt, hogy leesett tőle az állam. – Esküszöm, Francis, nem történt semmi – bizonygatta Jackie. – Olyan volt, mint ma. Fociztak egyet, aztán megvacsoráztunk, és néztük egy kicsit a tévét... Kevinnek nem volt semmi baja. Nem hibáztathatod magad. – Telefonált valakinek? – kérdeztem. – Vagy őt hívta valaki esetleg? Shay tekintete egy pillanatra rám villant, és látszott az összeszűkült szemén, hogy a szándékaimat fürkészi, de nem nyitotta ki a száját. Carmel viszont igen: – SMS-ezgetett egy lánnyal – Aislingnek hívták, ugye? Mondtam neki, hogy ne játszadozzon szegénnyel, de ő erre azt felelte, hogy fogalmam sincs semmiről, manapság nem így mennek a dolgok... Iszonyú arrogánsan beszélt velem, úgy bizony. Erre mondtam én, hogy ki van bukva. Akkor láttam az életben utoljára, és... – Fojtott, sebzett volt a hangja. Félő volt, hogy mindjárt megint elsírja magát. – Mással nem kommunikált? A lányok a fejüket rázták. – Hm – mondtam. – Miért, Francis? – kérdezte Jackie. – Mit számít ez? – Kojak nyomon van – mondta az aranyló égboltnak Shay. – Igaz, picinyem? – idézte gúnyosan a nyalókás felügyelő szavajárását. – Mondjuk úgy – feleltem Jackie-nek –, hogy hallottam egy rakás különböző magyarázatot arra, hogy mi történt Rosie-val és Kevinnel, de egyik sem tetszett. – Hát, nem tetszenek azok senkinek – mondta Jackie.
Carmel a lépcsőkorlát festékhólyagait pukkasztgatta ki a körmével. – Balesetek előfordulnak – mondta. – Van az úgy, hogy egyszerűen borzasztó rosszul alakulnak a dolgok, és nincs az egészben semmi ráció. Tudod! – Nem, Melly, nem tudom. Amit mondasz, az nekem ugyanolyan, mint az összes többi magyarázat, amit megpróbáltak lenyomni a torkomon: egy nagy, gőzölgő szarkupac, amivel baromira nem megy semmire se Rosie, se Kevin. És amit nincs humorom lenyelni. Carmel hangját mázsás súllyal nyomta lefelé a bizonyosság: – Ezen már semmi sem változtathat, Francis. Mindannyiunknak megszakad a szívünk, és nincs olyan magyarázat a világon, ami ezt helyrehozhatja. Úgyhogy nem tudnád ezt annyiban hagyni? – Én akár hagyhatnám is az egészet, csakhogy egy csomó ember nem fogja hagyni, és az egyik listavezető teória engem jelöl meg főgonosznak. Gondolod, hogy erről nem kéne tudomást vennem? Hiszen éppen te mondtad, hogy szeretnéd, ha továbbra is eljárnék ide. Úgyhogy gondolj csak bele, mit is jelentene ez? Tényleg azt akarod, hogy minden vasárnapomat egy olyan utcában töltsem, amelyik gyilkosnak tart? Jackie egy kicsivel arrébb csúszott a lépcsőn. – Mondtam már neked, hogy az csak duma. Hamar elfújja a szél. – Ha viszont nem én vagyok a gonosz, és nem is Kev, akkor mondjátok meg tik, hogy mi történt? Hosszúra nyúlt a csönd. Még nem is láttuk őket, de már hallottuk, hogy jönnek: az utca végéből, valahonnan az esti lámpafény hosszú csóvája felől egymásba fonódó gyerekhangok hallatszottak, pergő ritmusú, tompított, folyamatos moraj. Egymásba gabalyodott, fekete sziluettek léptek ki a vakító fényből, a férfiak magasak voltak, mint a lámpaoszlopok, a gyerekek elmosódott alakja egyre-másra átúszott egymásba. – Apu! – kiáltotta el magát Holly, és én intésre emeltem a karomat, bár nem tudtam kivenni, melyikük az én kislányom. Az árnyékuk ott ugrált előttük az úttesten, és titokzatos alakokat vetített a lábunk elé. – Nyugi – mondta Carmel csak úgy magának. Vett egy nagy levegőt, és végighúzta az ujjait a szeme alatt, hogy biztosan ne maradjon semmi nyoma, hogy sírt. – Nyugi. – Ha legközelebb alkalom nyílik rá – mondtam –, mindenképpen mondjátok el a történet végét. Shay szólalt meg: – Aztán késő lett, Mami, Papa és én elmentünk lefeküdni, Kev és Jackie pedig elindult hazafelé. – Átdobta a cigarettáját a korláton, és fölállt. – Vége – tette hozzá. Miután mind bementünk a házba, Mami egyből magasabb sebességi fokozatba kapcsolt, hogy elnyerjük méltó büntetésünket, amiért egyedül hagytuk, és a maga szerény, ám rettenetes eszközeivel kellett boldogulnia. Vérfagyasztó dolgokat művelt a zöldségekkel, és közben a fénysebességnél is gyorsabban osztogatta parancsait: – Te ott, Carmel-Jackie-Carmel-vagy-
akárki-vagy, nekieshetsz a krumplinak! Shay, tedd azt le oda, nem oda, te szerencsétlen, hanem oda! Ashley, szívem, segíts egy kicsit a nagyinak, és töröld le szépen az asztalt! Francis, te meg menj be, és válts néhány szót apáddal! Ledőlt egy kicsit, és társaságra vágyik. Indíts! – És nyomatékul fejbe csapott egy konyharuhával, hogy mozogjak már. Holly addig az oldalamnak dőlve mutogatott nekem valami festett kerámiát, amit a karácsonyi faluban vett Oliviának, és részletesen elmesélte a krampuszokkal való találkozását, de most sietve elvegyült az unokatestvérei között, ami, úgy éreztem, jó helyzetfelismerésről árulkodott. Fontolóra vettem, hogy követem a példáját én is, de Maminak megvan az a már-már természetfeletti képessége, hogy addig nyaggatja az embert, amíg el nem éri a célját. Már lendült is újra a konyharuha, épphogy el tudtam ugrani előle. A hálószobában hidegebb volt, mint a többi helyiségben, és csönd honolt. Papa párnákra fölpolcolva feküdt az ágyban, és látszólag semmit sem csinált, legfeljebb talán a beszűrődő hangokat hallgatta. Az őt körülvevő, gondosan megkoreografált puhaságban – barackszínű enteriőr, rojtos cuccok, állólámpa tompított, meleg fénye – bizarr, idegenszerű volt a jelenléte, és ettől valahogy erősebbnek, brutálisabbnak hatott. Még most is látszott, hogy miért harcoltak érte annak idején a lányok: az álla íve, a pökhendien kiugró arccsontja, a nyughatatlanul szikrát vető kék szeme... Abban a csalóka megvilágításban egy pillanatra mintha ismét a szilaj, ifjú Jimmy Mackey lett volna. A keze leplezte le, a csúnyán tönkrement keze. Az óriásira duzzadt, befelé görbülő ujjai, a fehér, hepehupás körmei, amelyek mintha máris oszlásnak indultak volna – no meg az, hogy megállás nélkül matatott az ágyon, idegesen tépkedték az ujjai a takaró fölfeslett szálait. Betegség-, gyógyszer- és lábszag lengte be a szobát. – Mami szerint dumálni szeretnél – mondtam. – Adj egy cigit – felelte Papa. Józannak tűnt, de hát nála egy élet szorgos, eltökélt munkája fekszik abban, hogy jól bírja az italt: elég sokat kell beletölteni ahhoz, hogy szemmel látható horpadás keletkezzen a pajzsán. Lendületes mozdulattal odatettem a Mami toalettasztalkájánál álló széket az ágy mellé, de nem túl közel. – Azt hittem, Mami nem engedi, hogy idebent dohányozzál. – Elmehet az a büdös kurva a picsába. – Örömmel látom, hogy még nem hűlt ki a románc. – És elmehetsz a picsába te is. Adj egy cigit. – Sansztalan. Te bőszítheted Mamit, ahogy jólesik, de én inkább nem húznám ki nála a gyufát. Ez mosolyt csalt apám arcára, de nem a kellemes fajtából. – Sok szerencsét hozzá – mondta, de aztán egyszer csak nagyon éber lett a tekintete, és az arcomat fürkészte. – Miért?
– Miért ne? – Soha életedben le se szartad, hogy anyád meg van-e veled elégedve. Vállat vontam. – A kislányom odavan a nagyijáért. És ha ez azzal jár, hogy hetente egy délután fogcsikorgatva nyalom Mami seggét, hogy ne hasítsunk szíjat egymás hátából Holly szeme láttára, hát legyen. Ha szépen megkérsz, még a te seggedet is nyalom egy kicsit, legalábbis amíg Holly is a szobában van. Papa elnevette magát. Hátradőlt a párnáira, és a harsogó nevetése végül görcsös, mélyről jövő, tartalmas köhögőrohamba fulladt. Levegőért kapkodva odaintett nekem, és a toalettasztalkán álló zsebkendős doboz felé intett. Odanyújtottam neki a dobozt, ő pedig krákogott egy sort, majd beleköpött egy zsepibe, és célba vette vele a szemetest, de mellé trafált, én pedig nem vettem föl. Amikor végül szóhoz jutott, azt mondta: – Ezt a süket dumát! – Kifejtenéd ezt részletesebben? – Nem fog tetszeni. – Túlélem. Szerinted mikor tetszett nekem utoljára valami, ami a te szádból jött? Papa keserves kínok között a kisasztalon álló pohár vizéért vagy micsodájáért nyúlt, és jól meghúzta. – Az a duma a kislányodról – mondta végül, miután megtörölte a száját –, az egy nagy büdös kamu, baszod. Nincs annak a lánykának semmi baja. Le se szarja, hogy ti jól kijöttök-e anyáddal, és te ezt nagyon jól tudod. Úgyhogy megvan neked a magad oka, amiért jóban akarsz lenni anyáddal. – Tudod, Papa, az emberek néha megpróbálnak kedvesek lenni egymáshoz. Csak úgy, minden ok nélkül. Tudom, hogy te ezt nehezen tudod elképzelni, de hidd el nekem: tényleg előfordul. A fejét rázta. Megint kiült az arcára az a durva vigyor. – Veled nem – mondta. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Fölhívnám a figyelmedet, hogy kurvára nem tudsz rólam semmit. – Nem is kell. Elég, hogy ismerem a fivéredet, és tudom, hogy tik mindig is olyanok voltatok, mint két tojás. Az volt az érzésem, hogy nem Kevinről beszél. – Nem látom a hasonlóságot – mondtam. – Pedig kiköpött egyformák vagytok. Egyikőtök se csinált soha semmit, ha nem volt rá valami jó oka, és egyikőtök se árulta el ezt az okot, csak ha muszáj volt. Le se tagadhatnálak tikteket, az biztos. Élvezte a dolgot. Tudtam, hogy nem kéne kinyitnom a pofámat, de képtelen voltam hallgatni. – Én abszolút nem vagyok olyan, mint ez a család. Abszolút nem. Elmentem innen jó messzire, hogy ne legyek olyan. Egész életemben azon voltam, hogy másmilyen legyek. Papa gunyorosan fölvonta a szemöldökét. – Nézzenek oda! Újabban már nem vagyunk elég jók neked? Pedig húsz évig azért
jók voltunk arra, hogy fedél legyen a fejed fölött. – Mit mondjak erre? A szado-mazóra akkor se gerjedek, ha ingyen van. Erre megint mélyről jövő, rekedtes, durva röhögés volt a válasz. – Tényleg? Na ide figyelj: én legalább tudom, hogy egy rohadt szemét vagyok. Azt hiszed, te nem vagy az? Tessék: nézz a szemembe, és mondd, hogy nem okoz élvezetet, hogy ilyen állapotban látsz. – Ez tényleg valami különleges ajándéka a sorsnak. Egy normális fickó nem juthatott volna ide. – Látod? Szét vagyok esve, és te ezen élvezkedsz. A vér szava, fiam. A vér szava. – Én soha életemben nem ütöttem meg nőt – mondtam. – Soha életemben nem ütöttem meg gyereket. És a kislányom soha életében nem látott részegen. Tudom, hogy ezekre normális ember nem lehet büszke, csak egy súlyos beteg szarházi, de nem tehetek róla, én büszke vagyok mind a háromra. Mert mind a három ékesen bizonyítja, hogy kurvára nincs bennünk semmi közös. Papa figyelt engem. – Szóval azt hiszed, jobb apa vagy, mint én valaha is voltam. – Ezzel igazán nem értékelem túl magam. Kóbor kutyákat is láttam már, akik jobb apák voltak, mint te. – Akkor egyvalamit mondj meg nekem, és utána semmi mást: ha te ilyen szent ember vagy, mi meg egy nagy rakás szar, akkor miért használod fel ürügyül azt a gyereket, hogy ide gyere? Már az ajtó felé tartottam, amikor azt hallottam a hátam mögül, hogy: – Ülj le! Ez megint a saját hangja volt: öblös, erőteljes, fiatalos. És ez a hang torkon ragadta a bennem szunnyadó ötévest, és mire fölocsúdtam volna, visszanyomott a székre. Ha pedig már ott voltam, úgy kellett tennem, mintha szabad akaratomból ültem volna vissza. – Azt hiszem, nagyjából végeztünk – mondtam. A kiadott parancs minden erejét fölemésztette: előredőlve, szuszogva markolta a paplant. Szaporán zihálva szólalt meg: – Majd én szólok, ha végeztünk. – Tedd azt. De minél hamarabb. Papa még följebb tuszkolta a háta mögött a párnákat – nem segítettem, mert borsódzott a hátam a gondolattól, hogy olyan közel lenne egymáshoz az arcunk –, és lassanként újra levegőhöz jutott. A feje fölött még mindig ott volt a versenyautó alakú repedés, amelyet annak idején mindig bámultam reggelente, miközben álmodoztam és hallgattam, ahogy Kevin meg Shay szuszog, forgolódik, motyog álmában. Az ablakon beszűrődő aranyszínű fény megfakult: a kertek fölött kezdett rideg, mély tengerkék árnyalatot ölteni az ég. – Figyelj ide – szólalt meg apám. – Nekem már nincs sok hátra. – Ezt a számot hagyd meg maminak. Ő sokkal jobban adja elő. – Mami emberemlékezet óta mindig a halál kapujában volt,
többnyire valami rejtélyes altesti betegség miatt. – Túlél ő mindnyájunkat, már csak bosszúból is. Én viszont aligha érem meg a jövő karácsonyt. Erősen rájátszott – hanyatt dőlt, és a mellkasára tapasztotta a kezét –, de a hangszínében volt valami, ami arról árulkodott, hogy legalább félig-meddig komolyan gondolja. – És miben tervezel kimúlni? – kérdeztem. – Mit érdekel az téged? Felőled eléghetnék a szemed láttára, le se hugyoznál, hogy eloltsd a tüzet. – Így igaz, de azért kíváncsi vagyok. Mert az, hogy valaki egy seggfej, önmagában még nem halálos. – Egyre rosszabbul vagyok a gerincemmel – mondta Papa. – Sokszor nem is érzem a lábamat. A minap kétszer is elestem reggel, amikor megpróbáltam fölhúzni a gatyámat. Egyszerűen kiment alólam a lábam. A doktor szerint nyáron már tolószékben leszek. – Hadd bocsátkozzak vad találgatásokba: azt is mondta a doktor, hogy a „gerinced” javulni fog, vagy legalábbis nem romlik tovább, ha leállsz a piával? Ráncosra gyűrte az arcát a tömény undor. – Hánynom kell attól a kis buzigyerektől. Le kéne már szállnia az anyukája cicijéről, és ki kéne próbálnia valami igazi italt. Pár korsótól még egy férfinak se lett semmi baja. – Feltéve, hogy sörből ivott meg pár korsóval, nem vodkából. Szóval, ha a pia olyan jót tesz neked, akkor mitől haldokolsz? Mire Papa: – Nyomoréknak lenni nem embernek való. Hogy be legyek zárva valami otthonba, ahol kitörlik a seggemet, és ki-be emelgetnek a kádból, abból én nem kérek. Ha odajutok, akkor nekem annyi. Az önsajnálat leple alatt valahol ismét komolyan beszélt. Persze, alighanem azért, mert tudta, hogy az otthonban nem lesz minibár, de alapjában véve egyetértettem vele: inkább a halál, mint a pelus. – És hogy lesz neked annyi? – Vannak terveim. – Azt hiszem, valamit nem értettem jól: pontosan mit akarsz tőlem? Mert ha együttérzésre vágysz, akkor eltévesztetted a házszámot. Ha pedig azt akarod, hogy valaki segítsen, akkor sorban állnak a jelentkezők. – Nem kérek én tőled semmit, te kis hülye fasz. Csak valami fontosat próbálnék elmondani neked, ha befognád a pofádat egy pillanatra. Vagy annyira szerelmes vagy a saját hangodba, hogy nem bírod ki? Ez talán a legszánalmasabb dolog, amit valaha bevallottam: a lelkem mélyén egy icipicit ráharaptam a nagy esélyre, hogy talán tényleg valami érdemlegeset fog mondani. Hiszen az apám volt, és gyerekkoromban, amíg el nem kezdtem kapiskálni, hogy mekkora világklasszis vadbarom, a világ legokosabb embere volt a szememben: mindenről mindent tudott, fél kézzel ronggyá verte
volna a hihetetlen Hulkot, miközben a másik kezével egy nagyzongorával súlyzózik, és a mosolya beragyogta az egész napomat. És aznap este nagyobb szükségem lett volna az atyai bölcsesség ritka gyöngyszemeire, mint valaha. – Hallgatlak – mondtam. Papa kínkeservesen föltolta magát ülő helyzetbe, és ezt mondta: – Egy férfinak tudnia kell, hogy mikor ne csináljon semmit. Vártam, de ő fürkész tekintettel figyelt engem, mintha valamiféle választ kéne adnom. Úgy tűnt, ebben merül ki az élet rejtelmeit megvilágító bölcsesség, amit tőle remélhetek. Pofán tudtam volna verni magam, amiért olyan hülye voltam, hogy többet vártam. – Nagyszerű – mondtam. – Ezer köszönet. Ezt majd eszembe vésem. Megint fölálltam volna, de a deformált keze megragadta a csuklómat, sokkal gyorsabban és erősebben, mint vártam volna. Az érintésétől fölállt a hátamon a szőr. – Ülj le és figyelj rám, te! Mondok neked valamit: egy nagy rakás szart kellett lenyelnem az életben, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy kinyírjam magam. Nem vagyok gyenge. De ha valaki egyszer bepelenkáz, akkor részemről ennyi volt, mert ez az a pillanat, amikor már nincs miért harcolni. Tudnod kell, mikor harcolj, és mikor hagyd annyiban a dolgot. Érted, amit mondok? – Egyvalamit szeretnék tudni – mondtam. – Miért kezdett hirtelen érdekelni, hogy mit gondolok bármiről is? Azt vártam, hogy keményen visszavág, de nem tette. Elengedte a csuklómat, és az ujjbütykeit masszírozva vizsgálgatta a kezét, mintha valaki másé lenne. Aztán megszólalt: – Ez van, majd eldöntőd, hogy kell, vagy nem kell. Nem kényszeríthetlek semmire. De ha van valami, amit nagyon bánok, hogy nem tanultam meg sokkal korábban, hát ez az. Sokkal kevesebb bajt okoztam volna. Magamnak is, meg a hozzám közel állóknak is. Most én nevettem el magam harsányan. – Hát, most leesett az állam. Jól hallottam, hogy felelősséget vállaltál valamiért? Akkor te tényleg a halálodon vagy! – Ne gúnyolódj velem, baszod. Tik már mind felnőttek vagytok, ha elcsesztétek az életeteket, az a ti hibátok, nem az enyém. – Akkor meg mi a francról beszélsz? – Csak úgy mondom. Hogy vannak dolgok, amelyek ötven éve elromlottak, és azóta egyre csak rosszabbodtak. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk. Ha lett volna annyi eszem, hogy már régen elengedem ezeket a dolgokat, akkor sok minden másképp alakult volna. Jobban. – Arról beszélsz, ami Tessie O'Byrne-nel történt? – Hozzá neked semmi közöd, és vigyázz, kit hívsz Tessie-nek. Csak arra akarok kilyukadni, hogy anyádnak nem kéne megint összetörni a szívét a nagy semmiért. Értesz engem? Izgatottan, sürgetően csillogott a kék szeme, és csordultig megtelt számomra kibogozhatatlan titkokkal. És fölfedeztem
benne valami új keletű lágyságot is – addig soha nem láttam apámat azon aggódni, hogy valakinek fájhat valami –, és ez azt sugallta, hogy valami irdatlan nagyra nőtt, veszélyes dolog vibrál a szoba levegőjében. Hosszú szünet után szólaltam meg: – Nem vagyok biztos benne, hogy értelek-e. – Akkor várj, amíg biztos leszel benne, nehogy valami hülyeséget csinálj. Ismerem a fiaimat, mindig is ismertelek tikteket. Nagyon jól tudom, hogy ha idejöttél, akkor megvan rá a magad oka. De tartsd távol ezt az okot ettől a háztól, amíg nem vagy abszolút biztos benne, hogy mi a szándékod. Kint Mami fölcsattant valami miatt, Jackie pedig suttogva próbálta megbékíteni. – Sokért nem adnám, ha tudhatnám, mi játszódik le a fejedben – mondtam. – Én már haldoklok. Megpróbálok rendbe hozni egy-két dolgot, mielőtt elmegyek. És ezért mondom neked, hogy hagyd ezt az egészet a francba. Nincs arra semmi szükség, hogy bajt keverj. Csináld, amit eddig csináltál, és hagyj minket békén. Önkéntelenül is kicsúszott a számon: – Papa... Apám egy csapásra megint úgy nézett ki, mint aki romokban hever. A nedves kartonpapír színében játszott az arca. – Rosszul vagyok tőled – mondta. – Húzzál kifele, és mondd meg anyádnak, hogy megdöglök, ha nem kapok gyorsan egy csésze teát. És valami rendeset főzzön, jó erőset, ne olyan húgylangyos szart, mint reggel. Nem akartam vitába szállni vele. Egyvalamit akartam csak: elkapni Hollyt, és kimenekíteni innen a francba, magammal együtt. Tudtam, hogy Maminak alighanem szétrobban valamelyik véredénye, ha nem maradunk ott vacsorára, de Shayt már épp eléggé beparáztattam, a családtűrő képességemet pedig durván túlbecsültem. Már kezdtem gondolkodni, hogy hol álljunk meg Dalkey felé menet, ahol Holly ehet valami jót, én pedig bámulhatom a csodaszép kis arcát, amíg vissza nem zökken a pulzusom a normális értéktartományba. – Jövő héten találkozunk – szóltam vissza az ajtóból. – Mondom, menj haza. És ne gyere vissza. Nem fordította arra a fejét. Otthagytam, hadd heverjen a párnáin, és bámulja a sötét ablakpárkányt, miközben deformálódott ujjai kényszeresen tépkedik a foszladozó paplant. Mami a konyhában bőszen döfködött egy irdatlan méretű, félig megsült húsdarabot, és közben Carmelen keresztül Darrent izélgette az öltözete miatt (.....soha nem fog munkát kapni, ha úgy flangál a világban, mint egy elcseszett perverz, ne mondd, hogy nem szóltam, vidd csak ki, csapjál egy nagyot a seggére, és adj rá egy rendes nadrágot...”). Jackie, Gavin és Carmel bandája transzközeli állapotban bámulták a tévét: a képernyőn egy félmeztelen fickó éppen valami tekergőző micsodát evett, amelynek elég sok csápja volt. Holly nem volt sehol. És Shay sem.
21. fejezet Nem érdekelt, hogy mennyire tűnik normálisnak a hangom: – Hol van Holly? A tévéző bagázsból még csak hátra se fordult senki, Mami viszont kiordított a konyhából: – Fölrángatta Shay bácsikáját az emeletre, hogy segítsen megírni a matekleckéjét! Ha te is fölmész, Francis, mondd meg nekik, hogy fél órán belül kész a vacsora, és nem fog várni rájuk! Carmel O'Reilly, visszajössz ide, és végighallgatod, amit mondok! Vizsgázni se engedik, ha úgy néz ki, mint Drakula... Úgy rohantam föl a lépcsőn, mintha a súlytalanság állapotában lebegnék. Ezer évig tartott, mire fölértem. Valahonnan a magasból Holly aranyos, vidám, önfeledt csivitelése hallatszott. Nem vettem levegőt, csak fönt, Shay lakása előtt. Már éppen hátraléptem, hogy a vállammal betörjem az ajtót, amikor odabent Holly azt kérdezte: – Rosie csinos volt? Olyan hirtelen álltam meg, hogy kis híján ott maradt az arcom nyoma az ajtón, mint a rajzfilmekben. – Igen, csinos lány volt – felelte Shay. – Csinosabb, mint az anyukám? – Az anyukádat nem ismerem, emlékszel? De ha belőled indulok ki, akkor azt mondanám, hogy Rosie majdnem olyan csinos volt, mint ő. Nem egészen, de majdnem. Szinte láttam, ahogy Holly szája széle mosolyra görbül. A hangjukból ítélve úgy tűnt, hogy igazán fesztelenül, jól megvannak ők együtt, ahogy egy nagybácsihoz meg a kedvenc unokahúgához illik. Shaynek, ennek a gátlástalan fasznak, akinek rinocéroszbőr van a pofáján, egyenesen békés volt a hangja. – Az apukám feleségül akarta venni – mondta Holly. – Lehet. – Nem lehet, hanem biztos. – De nem vette feleségül. Na figyelj, próbáljuk meg ezt még egyszer: ha Tarának száznyolcvanöt aranyhala van, és egy akváriumban hét fér el, akkor hány akváriumra van szüksége? – De csak azért nem vette feleségül, mert Rosie meghalt. Írt az anyukájának meg az apukájának egy levelet, hogy elmegy az apukámmal Angliába, és aztán valaki megölte. – Az már régen volt. És ne tereld folyton másra a szót. Maguktól nem másznak be az aranyhalak az akváriumba. Vihogás, majd hosszú szünet: Holly az osztásra koncentrált, Shay pedig olykor morgott valami biztatót. Az ajtó mellett a falnak dőltem, szépen, egyenletesen lélegeztem, és nagy nehezen összeszedtem magam agyilag. Minden porcikám égett a vágytól, hogy berontsak, és kiszabadítsam a kislányomat. Csak az tartott vissza, hogy Shay azért nem teljesen őrült – legalábbis egyelőre –, így Holly nincs
veszélyben. Sőt, mi több: próbálja rábírni Shayt, hogy beszéljen Rosie-ról, márpedig én a saját bőrömön tanultam meg, hogy makacsságban bolygónk bármelyik lakójával fölveszi a versenyt. És ha kiszed valamit Shayből, az máris az én fegyvertáramat fogja gyarapítani. Holly most diadalmasan felkiáltott: – Huszonhét! És az utolsóba csak három hal jut. – Úgy bizony. Szépen csináltad. – Azért ölte meg Rosie-t valaki, hogy ne tudjon férjhez menni az apukámhoz? Pillanatnyi csönd. – Apukád ezt mondta? A rohadt, büdös kis szarcsimbók! Úgy szorítottam a lépcsőkorlátot, hogy belefájdult a kezem. Holly vállrándításszerű hangon azt felelte: – Nem kérdeztem meg tőle. – Hogy miért ölték meg Rosie Dalyt, azt nem tudja senki. És most már nem is lehet kideríteni, mert túl sok idő telt el. Ami történt, megtörtént. Holly kapásból, a kilencévesek szívszorító, minden kétséget kizáró magabiztosságával azt felelte: – Az apukám ki fogja deríteni. – Tényleg? – Igen. Ő mondta. – Hát – mondta Shay, és becsületére legyen mondva, alig-alig volt vitriolos a hangja –, az apukád, ugye, rendőr. Az a dolga, hogy így gondolkodjon. Na gyere, nézzük meg ezt: ha Desmondnak háromszáznegyvenkét cukorkája van, és megosztja nyolc barátjával, hányat kapnak fejenként? – Ha a könyvben cukorka van, akkor nekünk gyümölcsöt kell írnunk helyette, mert az édesség ártalmas. De szerintem ez hülyeség, mert ezek amúgy is csak képzeletbeli cukorkák. – Tényleg elég hülyeség, de az eredmény így is, úgy is ugyanaz lesz. Szóval hány szem gyümölcs jut nekik fejenként? Hallottam, ahogy ütemesen szántja a papírt a ceruza. Akkor már a legapróbb neszt is érzékeltem, ami a lakásból jött, alighanem még azt is, ha pislogtak. – És Kevin bácsival mi a helyzet? – kérdezte Holly. Shay most is kihagyott egy ütemet, mielőtt visszakérdezett: – Hogyhogy mi a helyzet? – Őt is megölte valaki? – Kevin... – kezdte Shay, és az érzelmek olyan egyvelege gubancolódott össze a hangjában, hogy olyat még soha, sehol nem hallottam. – Nem. Kevint nem ölték meg. – Biztos? – Apukád mit mond? Megint az a vállrándítós hang. – De hát mondtam már neked, hogy nem kérdeztem meg tőle! Nem szeret Kevin bácsiról beszélni. Ezért kérdezlek téged. – Kevin... Te jó ég! – Shay rekedtesen, elveszetten fölkacagott.
– Nem tudom, elég nagy vagy-e már ahhoz, hogy ezt megértsd. Ha nem, akkor jegyezd meg, amíg megnősz. Szóval Kevin egy nagy gyerek volt. Soha nem nőtt fel. Harminchat évesen is azt képzelte, hogy a világ mindig úgy fog működni, ahogy szerinte működnie kell. Soha nem esett le neki, hogy a világnak megvan a maga működési rendje, akár megfelel az neki, akár nem. Ezért beballagott a sötétben egy düledező házba, mert biztosra vette, hogy nem lesz semmi baja, de mégis lett, mert kizuhant egy ablakon. Ennyi. Éreztem, hogy megreped és elcsavarodik a markomban a fakorlát. Shay határozott hangja jelezte, hogy neki most már holta napjáig ez lesz a sztorija. Talán még el is hitte, bár ebben azért kételkedtem. De lehet, hogy ha a sorsára hagyom, egy szép napon elhitte volna. – Mi az, hogy düledező? – Romos. Olyan ház, amelyik bármikor darabokra eshet szét. Veszélyes. Holly ezt átgondolta. – De akkor sem kellett volna meghalnia – mondta végül. – Nem – mondta Shay, de a hangjából egy csapásra elszállt az élet: roppant kimerülten csengett. – Tényleg nem kellett volna. Senki sem akarta, hogy meghaljon. – De hogy Rosie meghaljon, azt akarta valaki. Ugye? – Nem, az ő halálát sem akarta senki. Van az úgy, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek. Holly dacosan kijelentette: – Ha az apukám őt vette volna feleségül, akkor nem vette volna feleségül az anyukámat, és én meg se születtem volna. Örülök, hogy meghalt. A folyosói villany időkapcsolója akkorát kattant, mintha fegyvert sütöttek volna el – nem is emlékeztem rá, hogy fölfelé jövet megnyomtam –, és ott maradtam az üresen kongó sötétben. Hevesen kalapált a szívem, és ekkor döbbentem rá, hogy én nem mondtam el Hollynak, hogy kinek írta Rosie a levelét. Ő látta azt a levelet! És a következő másodpercben arra is rádöbbentem, hogy miért hozta magával a matekleckéjét a szívhezszóló szöveg után, hogy az unokatestvéreivel akar lenni: kettesben akart maradni Shayjel. Holly előre kitervelt minden egyes lépést. Besétált ebbe a házba, és birtokba vette az őt születési jogon megillető csapdákat és más fortélyos, halált hozó eszközöket. A vér szava, hallottam közvetlen közelről apám hangját, majd késpengeként hasított belém a derűs folytatás: Szóval azt hiszed, te jobb apa vagy. És én mit összeháborogtam itt álszent módon, hogy Olivia és Jackie bekavart! Pedig egyikük sem tehetett volna semmit: attól, hogy bármit is másképp csinálnak, ez ugyanígy bekövetkezett volna. Mert ez az én művem. Legszívesebben vonítva ugattam volna a holdat, mint egy vérfarkas, és átharaptam volna a csuklómat, hogy távozzon az ereimből ez a rossz vér.
– Ne mondj ilyet – szólt rá Hollyra Shay. – Rosie már nem él, felejtsd el. Nyugodjék békében, és folytassuk a matekleckét. Halkan susogott a ceruza a papíron. – Negyvenkettő? – Nem. Kezdd elölről. Nem figyelsz oda. – Shay bácsi! – mondta Holly. – Hm? – Emlékszel, amikor itt voltam, és csörgött a telefonod, és bementél a hálószobába? Hallottam a hangján, hogy valami nagy dologra készül. Hallotta Shay is: óvatos, gyanakvó éle lett a hangjának. – Igen. – Akkor kitört a ceruzám hegye, de nem találtam a hegyezőmet, mert Chloe elvette a rajzórán. Nagyon sokáig vártam, de te még mindig telefonáltál. – És mit csináltál? – kérdezte nagyon szelíden Shay. – Kerestem egy másik ceruzát. Abban a fiókos szekrényben. Hosszú csönd állt be. Csak a tévében sápítozott hisztérikusan egy nő, de tompították a hangját a vastag falak, a nehéz szőnyegek és a magas mennyezet. – És találtál valamit – mondta Shay. – Sajnálom – rebegte alig hallhatóan Holly. Kis híján bementem a csukott ajtón. Két dolog miatt maradtam kint. Egyrészt azért, mert Holly még csak kilencéves volt. Hitt a tündérekben, bár a Télapóban már nem volt biztos. Pár hónapja még azt mesélte nekem, hogy kiskorában egy szárnyas lovacska mindig kirepült vele a szobája ablakán, és elvitte kirándulni. Tehát ha azt akarom, hogy a vallomása használható fegyver legyen, ha azt akarom, hogy egyszer majd valaki más is higgyen neki, akkor valamivel alá kell támasztanom azt, amit mond. Azaz Shay szájából kell hallanom mindent. Másrészt pedig azért maradtam kint, mert abban a pillanatban nem lett volna értelme kivont karddal berontanom, hogy megmentsem az én kicsi lányomat a csúnya bácsitól. Úgy bámultam az ajtó körüli világító rést, és úgy füleltem, mintha ezer kilométernyire lennék tőlük, vagy ezer évet késtem volna. Pontosan tudtam, mit gondolna erről Olivia, mit gondolna erről minden épeszű ember, mégis mozdulatlanul álltam, és hagytam, hogy Holly elvégezze helyettem a létező legmocskosabb munkát. Rengeteg rázós dolgot megcsináltam pályafutásom során, és egyik sem okozott álmatlan éjszakákat, de ez egészen különleges eset volt. Ha létezik pokol, akkor az a sötét folyosó fog odajuttatni. – Elmondtad ezt valakinek? – kérdezte Shay olyan hangon, mintha alig kapna levegőt. – Nem. Azt sem tudtam, mi az, csak pár napja jöttem rá. – Holly, kis szívem, figyelj ide. Tudsz titkot tartani? Holly hangjában bujkált valami, ami hátborzongatóan hasonlított a büszkeségre. – Nagyon régen láttam azt a levelet. Sok-sok hónap telt el azóta, mégsem mondtam el senkinek. – Így igaz, tényleg nem mondtad el. Nagyon rendes kislány vagy. – Na látod.
– Igen, látom. Na most tudnád továbbra is ugyanezt csinálni? Hogy megtartod magadnak? Csönd. – Holly – szólalt meg Shay. – Ha elmondod valakinek, abból szerinted mi lesz? – Az, hogy te bajba kerülsz. – Lehet. Nem tettem ugyan semmi rosszat – hallod, amit mondok? –, de ezt sokan nem fogják elhinni. Börtönbe is kerülhetnék. Ezt akarod? Holly halkan azt felelte a padlónak: – Nem. – Nem is gondoltam. És ha nem is kerülök börtönbe, mit szólna hozzá szerinted az apukád? Bizonytalan, reszketeg levegővétel. Egy tanácstalan, elveszett kislány levegővétele. – Haragudna? – Rettenetesen. Rám is, meg rád is, amiért nem szóltunk neki korábban. Nem fog elengedni téged hozzánk, és akkor soha többé nem látod egyikünket sem. Se a nagyit, se engem, se Donnát. És apukád nagyon vigyázni fog, hogy az anyukád meg Jackie nénikéd ne verhesse át még egyszer. – Pár másodperc szünet, hogy Holly mindezt megemészthesse. – És még mi lesz? – A nagyi szomorú lesz. – A nagyi is, meg a nénikéid is, meg az összes unokatestvéred. Össze lesznek törve, és senki sem fogja tudni, mit gondoljon. Páran nem is fogják elhinni, amit mondasz. Nagy cirkusz lesz. – Újabb hatásszünet. – Holly drágám, hát ezt akarod? – Nem... – Hát persze, hogy nem. Hanem el akarsz jönni ide minden vasárnap délután, hogy kellemesen eltöltsd velünk az időt, jól mondom? Szeretnéd, hogy a nagyi neked is süssön a szülinapodra piskótatortát, mint Louise-nak, és hogy Darren megtanítson gitározni, ha elég nagy lesz hozzá a kezed. – Hollyt körbenyaldosták, majd bebugyolálták a szelíd, csábító szavak, és egyre közelebb húzták Shayhez. – Azt szeretnéd, hogy mind együtt legyünk, nagyokat sétáljunk, vacsorát főzzünk, és jókat nevessünk. Ugye? – Igen. Mint egy igazi család. – Így van. És az igazi családokban az emberek vigyáznak egymásra. Mert a család erről szól. Holly derék kis Mackey módjára ösztönösen azt tette, ami a természet adta öröksége volt. Az alig hallható, vékonyka hangján most már érződött valami mélyről jövő, új keletű bizonyosság: – Nem mondom el senkinek. – Még az apukádnak sem? – Nem. Még neki sem. – Jó kislány vagy – mondta Shay olyan kellemes, megnyugtató hangon, hogy vöröset láttam tőle a sötétben. – Jó kislány. Te vagy a kedvenc kis unokahúgom, igaz? – Igen.
– Ez lesz a mi különleges titkunk. Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? A nyom nélküli gyilkolás különböző módozatai jártak a fejemben. Aztán, mielőtt Holly elkötelező ígéretet tehetett volna, vettem egy nagy levegőt, és belöktem az ajtót. Szép látványt nyújtottak ők ketten. Shay csupasz, szinte üres lakásában tisztaság és már-már katonás rend uralkodott: kopott deszkapadló, megfakult, olajzöld függönyök, esetlegesen összehordott, jellegtelen bútorok, a fehér falakon semmi. Jackie-től tudtam, hogy Shay már tizenhat éve ott lakik, mióta az öreg, bolond Mrs. Field halálával megüresedett az emeleti lakás, de még mindig úgy nézett ki a kégli, mint valami átmeneti szállás. Ha Shay összepakol, pár óra alatt nyomtalanul eltűnhetett volna onnan. A kis faasztalkánál ültek. Holly előtt ki voltak rakva a könyvei, és ettől olyan benyomást keltettek Shayjel, mintha egy régi festményt látnék: apa és lánya a kis manzárdszobában, tetszés szerinti évszázadban, amint elmélyülten olvasnak valami titokzatos történetet. Mintha két drágakő keveredett volna a kopár szobába: a magas állólámpa fényében szinte ragyogott Holly aranyló haja és rubinvörös kardigánja, meg Shay mélyzöld pulóvere és a kékesfeketén csillogó haja. Shay az asztal alá tett egy zsámolyt, hogy Holly lába ne lógjon a levegőben. Úgy tűnt, az a legújabb berendezési tárgy. De ezt a bájos képet csak egy másodperc törtrészéig láthattam, mert összerezzentek, mint két tinédzser, akik lebuktak a kézről kézre adott füves cigivel. A megszólalásig hasonlítottak egymásra, ahogy pánikszerűen villant az egyforma kék szemük. – A matekleckémet csináljuk! – mondta Holly. – Shay bácsi segít nekem. Élénkvörös volt az arca, és ennél nyilvánvalóbb nem is lehetett volna, hogy füllent. Ez némi megkönnyebbülést hozott, mert már kezdtem azt hinni, hogy valami jéghideg tekintetű szuperkém lett belőle. – Igen, említetted – mondtam. – És hogy megy? – Jól – felelte Holly, és vetett egy gyors pillantást Shayre, de a bátyám engem nézett fürkész tekintettel, kifejezéstelen arccal. – Ez igazán szép – mondtam, miközben komótosan átballagtam a hátuk mögé, és a válluk fölött belekukucskáltam a füzetbe. – Igen, úgy tűnik, hasznosan töltöttétek az időt. Megköszönted a bácsikádnak, hogy segít? – Igen. Rengetegszer. Szemöldökömet fölvonva Shayre néztem. – Tényleg megköszönte – erősítette meg. – Hát, ezt örömmel hallom. Mert én mélyen hiszek a jó modorban. Holly majd leugrott a székről zavarában. – Apu... – Holly, kis szívem – mondtam –, menj le szépen a földszintre, és fejezd be a leckédet a nagyinál. Ha kérdezi, hol vagyunk Shay bácsival, mondd meg neki, hogy beszélgetünk, és hamarosan
lemegyünk. Oké? – Oké. – Lassan elkezdte bepakolni a cuccait az iskolatáskájába. – De mást ne mondjak a nagyinak, ugye? Ezt akármelyikünktől kérdezhette volna. – Úgy van – mondtam. – És tudom, hogy nem is fogsz mondani neki semmit, kicsim. Mi majd később beszélünk. Most menj szépen. Szaladj. Holly befejezte a pakolászást, és még egyszer, utoljára egyikünkre, majd a másikunkra nézett. Miszlikbe szabdalt érzelmek kusza szövevénye ült ki az arcára: olyasmit próbált feldolgozni, ami egy felnőttnek is túl nagy falat lett volna. Ez már önmagában is erős késztetést idézett elő, hogy térdkalácson lőjem Shayt. Aztán Holly kiment, és mellettem elhaladva egy pillanatra az oldalamhoz nyomta a vállát. Legszívesebben forró ölelésembe vontam volna, de beértem azzal, hogy megsimítom a puha haját, és gyorsan megszorítom a tarkóját. Hallgattuk, ahogy leszalad a vastag szőnyeggel borított lépcsőn, mint egy könnyű léptű kis tündér, hogy aztán egyre fokozódó zsivajjal fogadja őt a Maminál egybegyűlt társaság. Becsuktam mögötte az ajtót. – És én még csodálkoztam, hogy mennyivel jobban megy neki az osztás – mondtam. – Hát nem mókás? – Nem hülye – felelte Shay. – Csak egy kis segítség kellett neki. – Ó, tudom én azt. De szerencsére te vállaltad a feladatot. Azt hiszem, fontos, hogy tudd, mennyire nagyra értékelem, amit tettél. – Fölkaptam Holly székét, lendületes mozdulattal eltávolítottam a lámpa fényköréből, no meg Shay keze ügyéből, és leültem. – Szép a kéglid. – Kösz. – Ha nem csal az emlékezetem, Mrs. Field Pio atya képeivel tapétázta ki a falat, és bűzlött az egész lakás a sok szegfűszeges cukorkától. Úgyhogy lássuk be, ahhoz képest bármi előrelépést jelentett volna. Shay lomhán elterpeszkedett a székén, mintha fesztelen pózba vágná magát, de a vállizmai kidudorodtak, mint egy ugrásra kész nagymacskáé. – Hova tettem a jó modoromat? – szólalt meg. – Nyilván innál valamit. Whisky megfelel? – Miért is ne. Legalább csinál egy kis étvágyat a vacsorához. Shay megdöntötte a székét, hogy elérje a kredencet, és előhúzott egy üveget meg két poharat. – Jégkockát? – Bevállalom. Adjuk meg a módját. Gyanakvóan villant a tekintete a gondolatra, hogy magamra kell hagynia, de nem volt más választása. Kivitte a poharakat a konyhába: a hűtőajtó nyílása hallatszott, majd a jégkockák koppanása. Az ital komoly cucc volt, Tyrconnell házasítatlan malátawhisky. – Van ízlésed – jegyeztem meg. – Mi az, meglepődtél? – A konyhából visszajövő Shay a jégkockákat rázogatta, hogy lehűtse a két poharat. – Azt ne kérd, hogy keverjem valamivel.
– Ne sértegess. – Akkor jó. Aki ezt mással keverve issza, az meg sem érdemli. – Töltött mindkettőnknek háromujjnyit, és elém csúsztatta az asztalon az egyik poharat. – Sláinte – mondta írül, és megemelte a másikat. – Kettőnkre – mondtam, és összekoccant a két pohár. A torkomat égető, aranyszínű, árpa- és mézízű whisky hatására egy csapásra elpárolgott belőlem az indulat higgadt voltam, összeszedett, és ugyanúgy készen álltam a feladatra, mint bármelyik korábbi küldetésemen. Senki más nem létezett, csak mi ketten, akik ott ültünk egymással szemben annál a rozoga kisasztalnál. A lámpa rideg fénye olyan árnyakat vetett Shay arcára, mintha harci színekre lenne mázolva, és a szoba sarkaiban is egymás hegyén-hátán, nagy kupacokban hevertek az árnyak. Kifejezetten ismerősnek tűnt a környezet, már-már nyugtatólag hatott, mintha egész életünkben erre a pillanatra készültünk volna. – Szóval – kezdte Shay. – Milyen érzés újra itthon lenni? – Fergeteges. A világért se hagytam volna ki. – Mondd csak, komolyan úgy tervezed, hogy mostantól el fogsz járni hozzánk? Vagy csak Carmel kedvéért mondtad? Rávigyorogtam. – Tennék én ilyet? Nagyon is komolyan gondoltam. Ugye, örülsz, és izgatottan várod? Shay szája szeglete fölfelé kunkorodott. – Carmel és Jackie azt hiszi, hiányzott a családod. Előbb-utóbb komoly sokkhatás fogja érni őket. – Mélyen megsebzel. Arra célozgatsz, hogy nem szeretem a családomat? Téged talán nem, de a többieket igen. Shay belenevetett a poharába. – Aha. Biztos nincs ezzel semmi célod. – Van egy hírem a számodra: mindenkinek van valami célja mindennel. De ne aggódd szét a kis agyadat akár van vele tervem, akár nincs, elég sűrűn itt leszek ahhoz, hogy Carmelt és Jackie-t boldoggá tegyem. – Jól van. Majd ne felejts el szólni, hogy mutassam meg, hogy kell ráemelni Papát a klotyóra, meg leemelni onnan. – Mivel te jövőre már nem leszel itt olyan sokat – mondtam. –A bringabolt miatt. Shay szemének legmélyén rebbent valami. – Igen, így van. Megemeltem a poharamat. – Gratulálok. Gondolom, már várod. – Rászolgáltam. – Hát persze, hogy rászolgáltál. De van egy kis bökkenő: én ugyan benézek majd olykor, de nem hinném, hogy ideköltöznék. – Derűsen körülnéztem a lakásban, mint aki jól mulat rajta. – Mert némelyikünknek van saját élete, ha érted, mire gondolok. Megint rebbent a szeme, de a hangja nyugodt maradt. – Nem kértelek én arra, hogy költözz bárhova is. Vállat vontam. – Hát, pedig valakinek itt kell lennie. Nem tudom, tisztában vagy-e ezzel, de Papa... Szóval nem igazán rajong
az ötletért, hogy beköltözzön egy otthonba. – Erről sem kérdeztem a véleményedet. – Hát persze, hogy nem. De az okos ember félszavakból is ért. Nekem elmondta, hogy vannak tervei erre az esetre. Szóval én a helyedben gondosan számolnám a tablettáit. Erre már fölszikrázott a szeme. – Na, álljunk meg egy szóra! Te akarod elmagyarázni nekem, hogy mi a kötelességem Papával szemben? Te? – Te jóságos ég, dehogy! Csak továbbadom az infót. Nem venném a lelkemre, ha valami rosszul alakulna, és téged elemésztene a bűntudat. – Miféle bűntudat? Számolgasd a tablettáit te, ha akarod. Világéletemben én gondoskodtam az egész bandáról, úgyhogy most már nem rajtam a sor. – Tudod mit? – mondtam. – Előbb-utóbb meg kell majd szabadulnod attól a kényszerképzetedtől, hogy mindig is te voltál a csillogó vértezetű, hős lovag, aki megvédett mindenkit. Ne érts félre, szórakoztató hallgatni, de van egy finom határvonal az illúzió és a téveszme között, és te ezen a vonalon billegsz. Shay a fejét csóválta. – Neked fingod nincs semmiről – mondta. – Halványlila fingod nincs semmiről. – Tényleg? Pedig épp a minap dumáltunk egy kicsit Kevinnel arról, amikor te gondoskodtál rólunk. És tudod, mi jutott eszünkbe? Mármint Kevinnek, nem nekem. Az, hogy bezártál minket a tizenhatos pincéjébe. Kev akkor kétéves lehetett, vagy talán három? És még harminc év múlva se szívesen ment le oda. Hát igen, azon az éjszakán tényleg érezhette a szerető gondoskodást. Shay hátradobta magát, hogy veszélyesen megbillent a szék, és harsány nevetésben tört ki. A lámpafény formátlan, sötét üregekké változtatta a szemét meg a száját. – Azon az éjszakán – mondta. – Magasságos úrjézus, azon az éjszakán... elmondjam, mi történt akkor? – Az, hogy Kevin összepisilte magát. Gyakorlatilag kataton állapotba került. Nekem meg olyan lett a kezem, mint a répasaláta, mert megpróbáltam lefeszegetni az ablakokról a deszkákat, hogy kijussunk. Hát ez történt. – Papát aznap kirúgták – mondta Shay. Gyerekkorunkban Papát rendszeresen kirúgták valahonnan, egészen addig, amíg nagyjából mindenki le nem szokott arról, hogy egyáltalán fölvegye valamilyen munkára. Azok a napok senkinek sem voltak a kedvencei, különösen, mivel Papa a felmondási idő fejében általában megkapta egyheti bérét. – Későre járt, de még nem jött haza – folytatta Shay. – Úgyhogy Mami lefektetett minket – akkor még mind a négyen matracon aludtunk a hátsó hálószobában, csak akkor költöztek át a lányok a másikba, amikor már Jackie is megvolt –, és rettentően mondta a magáét: hogy most már kizárja a házból, alhat az árokban, ahova való, és remélhetőleg jól
megverik, elüti egy autó, és még le is csukják. Kevin nyavalygott, hogy az apukáját akarja, faszom tudja, miért, mire Mami azt mondta neki, hogy ha nem fogja be a száját, és nem alszik, akkor az apukája soha az életben nem jön haza. Megkérdeztem tőle, hogy akkor mi lesz velünk, mire ő: „Az lesz, hogy te leszel a férfi a háznál, és neked kell majd gondoskodnod rólunk. Annál a semmirekellőnél biztos jobban csinálnád.” És ha Kev kétéves volt, akkor én mennyi lehettem? Nyolc, ugye? – Vajon honnan tudtam, hogy ebben a történetben te leszel a mártír? – Szóval Mami elment: szép álmokat, gyerekek. Aztán, nem tudom, hánykor, hazajött Papa, és betörte az ajtót. Kirohantunk Carmellel az utcai szobába, és azt láttuk, hogy egyesével vagdossa a falhoz a nászajándékba kapott porcelán étkészletüket. Maminak meg csurom vér volt az arca, és sikítozott, hogy hagyja abba, meg elmondta a világon mindennek. Carmel odarohant, elkapta Papa karját, mire akkorát kapott, hogy a szoba másik végében kötött ki. Papa elkezdett ordítozni, hogy tönkretették az életét ezek a kibaszott kölykök, és vízbe kéne fojtania az összeset, mint a kismacskákat, vagy el kéne vágnia a torkunkat, és akkor újra szabad ember lehetne. És hidd el, hogy komolyan gondolta minden szavát. Shay töltött magának még két-három centi whiskyt, és meglengette felém az üveget. Megráztam a fejem. – Ahogy gondolod. Szóval Papa elindult a hálószoba felé, hogy ott helyben lemészárolja az egész bandát. Mami rávetette magát, hogy visszatartsa, és rám kiáltott, hogy vigyem ki a házból a kicsiket. Mert én vagyok a férfi a háznál, ugyebár. Úgyhogy kirángattalak tikteket az ágyból, és mondtam, hogy menni kell. Te zúgolódtál meg nyavalyogtál, hogy miért, nem akarok, meg hogy mit parancsolgatok én neked... Tudtam, hogy Mami nem sokáig tudja feltartóztatni Papát, úgyhogy lekentem neked egy pofont, aztán a hónom alá csaptam Kevint, téged meg a pólód nyakánál fogva vonszoltalak ki. Mégis, hova vittelek volna tikteket? A legközelebbi rendőrőrsre? – Voltak szomszédaink. Kurva sok szomszédunk volt, ha már itt tartunk. Szinte lángra lobbantotta az arcát a mélységes felháborodás. – Aha! Teregessük csak ki a szenyest az egész Faithful Place előtt, szolgáltassunk nekik egy jó kis zaftos botrányt, amin csámcsoghatnak holtuk napjáig! Te ezt csináltad volna? – Felhajtotta az italát, majd megrázta a fejét, és vágott egy grimaszt. – Persze, te alighanem igen. Én viszont meghaltam volna a szégyentől. Már nyolcéves koromban is szorult belém annyi büszkeség, hogy ne tegyek ilyet. – Nyolcéves koromban még belém is. De most, felnőtt fejjel már nemigen tudom fölfogni, hogy miért adna okot a büszkeségre az, hogy bezártad a kistesóidat egy életveszélyes pincébe.
– Ez volt a legjobb, amit tehettem, a rohadt életbe! Azt hiszed, nektek rossz éjszakátok volt Kevinnel? Hiszen nem volt semmi más dolgotok, mint hogy üljetek a seggeteken, amíg Papa kiterül, és megvárjátok, míg értetek jövök. Én bármit megadtam volna azért, hogy ott maradhassak veletek abban a jó kis biztonságos pincében, de nem: nekem vissza kellett jönnöm ide. – Akkor nyújtsd be nekem a számlát a pszichiátriai kezelésedért. Ezt akarod? – Kell a faszomnak a sajnálatod. Csak annyit mondok neked, hogy nem fogok nyakig belesüppedni a bűntudatba csak azért, mert valamikor régen el kellett töltened pár percet a sötétben. – Kérlek, mondd, hogy nem! Ugye, nem ezzel a kis sztorival jogosítottad föl magad arra, hogy megölj két embert? Nagyon hosszú csönd állt be. Végül Shay azt kérdezte: – Mióta hallgatóztál az ajtó előtt? – Nem kellett kihallgatnom egy szót se. Shay kis szünet után megszólalt: – Holly elmondott neked valamit. Nem feleltem. – Te meg el is hitted neki. – Mégiscsak a lányom. Mondd, hogy szentimentális vagyok. Shay a fejét rázta. – Azt soha nem mondanám. Csak azt mondom, hogy Holly még gyerek. – Attól még nem hülye. És nem is hazug. – Nem hát. Csak élénk a fantáziája. Sokszor tettek már sértő megjegyzést a férfiasságomra, és anyám nemi szerveit is sűrűn emlegették, de nekem általában a szemem se rebbent. Most viszont a gondolatra, hogy Shay képesnek tart arra, hogy csak úgy bemondásra neki higgyek Hollyval szemben, kezdett felszökni a vérnyomásom. Mielőtt ezt kiszúrhatta volna, sietve megszólaltam: – Egyvalamit tisztázzunk: nem volt rá szükségem, hogy Holly bármit is elmondjon nekem. Pontosan tudom, mit tettél Rosie-val és Kevinnel. Sokkal régebben tudom, mint gondolnád. Shay kis idő múlva ismét megdöntötte a székét, benyúlt a kredencbe, és előhúzott egy doboz cigit meg egy hamutartót: tehát Holly előtt nem is dohányzott. Szép komótosan lehámozta a dobozról a celofánt, majd az asztalhoz kocogtatta a cigarettája végét, és rágyújtott. Gondolkodott: átrendezte a fejében a dolgokat, és jól megnézte magának a kirajzolódó új mintázatokat. Végül megszólalt: – Van itt három különböző dolog: van az, amit tudsz, van az, amiről azt hiszed, hogy tudod, és van az, amit fel tudsz használni. – Nem mondod, Sherlock. És? Láttam rajta, hogy most meghoz egy döntést: kissé elmozdult, majd megmerevedett a válla. – Egyvalami legyen világos: nem azért mentem be abba a házba, hogy bántsam a csajodat. Eszembe sem jutott, amíg meg nem történt. Tudom, hogy azt szeretnéd, ha én lennék a főgonosz, tudom, hogy ez baromi jól összepasszolna
azzal, amit mindig is hittél. De nem így történt a dolog. Egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. – Akkor világosíts föl: mi a francért mentél be a tizenhatosba? Shay az asztalra könyökölt, lepöckölte a hamut a cigijéről, és nézte, ahogy fölizzik, majd elhalványul a parázs. – Amikor elkezdtem melózni a bringaboltban – szólalt meg –, a legelső héttől kezdve félretettem a béremből minden egyes pennyt, amit csak tudtam. Egy borítékban tartottam a pénzt, és eldugtam a Farrah Fawcett-poszter mögé, emlékszel rá? Hogy ne csórhasd el te vagy Kevin, vagy Papa. – Én a hátizsákomban tartottam a spórolt pénzemet – mondtam. – Bedugtam a bélés alá, és szigszalaggal leragasztottam. – Igen. Azok után, hogy egy részét hazaadtam Maminak, meg ittam pár sört, nem sok maradt, de ez volt az egyetlen módja, hogy ne golyózzak be ezen a nyomortanyán. Valahányszor megszámoltam a pénzemet, mindig azzal biztattam magam, hogy mire összejön a foglaló egy kis garzonra, te már elég idős leszel ahhoz, hogy vigyázz a kicsikre. Gondoltam, Carmel majd segít neked, mert Carmel egészséges észjárású, megbízható nő, és mindig is az volt. Ketten nagyon jól elboldogultatok volna, amíg Kevin és Jackie is megnő annyira, hogy tudjanak vigyázni magukra. Én csak egy kis saját kéglit akartam, ahova fölvihetem a haverokat meg a barátnőmet. Ahol nyugodtan alhatok, mert nem kell hegyeznem a fülem, hogy mit csinál Papa. Egy kis békére vágytam. Olyan régi, megkopott, sóvár vágyódás áradt a hangjából, hogy már-már megsajnáltam, de annál azért több eszem volt. – Már majdnem célhoz értem – folytatta. – Nagyon kevés választott el tőle. Az új év elején már kezdtem volna lakást keresni... És akkor jött Carmel eljegyzése. Tudtam, hogy az esküvőn is minél hamarabb túl akar lenni, amint megkapják a pénzt a hitelszövetkezettől. Nem is hibáztattam érte, hiszen ugyanúgy megérdemelte, hogy kiszabaduljon innen, mint én. Isten rá a tanú, hogy mi ketten rászolgáltunk erre. Tehát maradtál te. Fáradt, baljós pillantást vetett rám a pohara pereme fölött. Nem volt abban a pillantásban testvéri szeretet, sőt mintha jóformán meg sem ismert volna: úgy nézett rám, mint valami böhöm nagy, nehéz tárgyra, amely mindig a legrosszabbkor bukkan föl az út közepén, és repeszti föl a sípcsontját. – Csakhogy – folytatta – te ezt nem így láttad, ugyebár. Mert egyszer csak megtudtam, hogy te is el akarsz húzni, méghozzá egészen Londonig, amikor én már Ranelagh-nak is örültem volna. Mert a család, az le van szarva, igaz? A felelősségvállalás, meg hogy rajtad a sor, az le van szarva, hogy én kijutok-e innen valaha, az is le van szarva. A mi Francisünket csak az érdekli, hogy jókat dughasson. – Engem az érdekelt, hogy boldogok legyünk Rosie-val – mondtam. – Mert jó eséllyel mi lettünk volna a két legboldogabb ember a földgolyón. De te ezt nem hagyhattad.
Shay elnevette magát. Dőlt az orrából a füst. – Akár hiszed, akár nem – mondta –, kis híján hagytam. Az igaz, hogy jól szarrá akartalak verni, mielőtt elmész, hogy csupa kék-zöld folt legyél, és a britek szívózzanak veled egy kicsit, amikor leszállsz a hajóról, de hagytalak volna elmenni. Gondoltam, Kevin két és fél év múlva úgyis betölti a tizennyolcat, és attól kezdve majd vigyázhat ő Mamira meg Jackie-re, addig meg kihúzom valahogy. De akkor... Másfelé vándorolt a tekintete: az ablakra, a sötétlő háztetőkre és Hearne-ék sziporkázó ünnepi díszletére. – Papa tette be a kaput – folytatta aztán. – Ugyanazon az estén, amikor megtudtam, hogy mire készültök Rosie-val. Akkor őrült meg a nyílt utcán, Dalyék háza előtt, hogy kihívták rá a zsarukat, meg minden... A jól ismert, régi nóta még elment volna, ha csak az van, ami addig, akkor simán lehúztam volna még két évet. De a helyzet súlyosbodott. Te nem voltál ott, nem láthattad. Úgyhogy elegem lett. Az az éjszaka már sok volt. Jövök hazafelé a parkolóból, ahol Wiggy haveromat helyettesítettem, és a fellegekben járok. A Faithful Place fényárban úszik, pusmog az egész utca, Carmel a porcelánt söprögeti össze, Shay eldugja az éles késeket. Mindvégig tudtam, hogy az az éjszaka fontos volt. Huszonkét éven át azt hittem, hogy attól sokallt be Rosie. Az viszont soha nem jutott eszembe, hogy voltak ott mások is, akik sokkal közelebb álltak a besokalláshoz, mint ő. – Szóval megpróbáltad terrorizálni Rosie-t, hogy szakítson velem. – Nem akartam terrorizálni. Csak meg akartam mondani neki, hogy ezt ne csinálja. Igen, meg akartam mondani. Megvolt hozzá minden jogom. – Ahelyett, hogy velem beszéltél volna. Hát miféle férfi az, aki úgy próbálja megoldani a problémáit, hogy beleköt egy lányba? Shay megrázta a fejét. – Téged vettelek volna elő, ha láttam volna értelmét. Vagy azt hiszed, direkt el akartam pofázni a családi dolgainkat annak a kis szukának, csak mert elkapta a tökeidet? De ismertelek. Tudtam, hogy magadtól soha nem jutott volna eszedbe London. Kölyök voltál még, egy nagy, hülye kölyök. Nem volt annyi agyad, és annyi vér se volt a pucádban, hogy ekkora ötleted támadjon. Tehát tudtam, hogy ez a London csak a te Rosie-d agyából pattanhatott ki. Tudtam, hogy hűltre beszélhetem a hasamat, hogy maradj, úgyis oda mész, ahova a csaj mondja. És tudtam azt is, hogy nélküle a Grafton Streetig se jutsz el. Úgyhogy őt kerestem. – És meg is találtad. – Nem volt nehéz. Tudtam, melyik éjjel indultok, és azt is, hogy neki még be kell ugrania a tizenhatosba. Ébren maradtam, végignéztem, ahogy elmész, aztán kimentem hátul, és átmásztam a kertfalakon. Slukkolt egyet. A füstön keresztül is láttam, hogy az emlékezéstől érzelmek tolulnak összeszűkült szemébe. – Attól nem féltem, hogy lemaradtam Rosie-ról, mert láttalak a fenti
ablakból. Ott vártad a lámpánál, hátizsákkal, meg minden, mint egy igazi szökevény. Édes voltál. Az agyam rejtett zugaiban ismét felütötte fejét a késztetés, hogy lenyomjam a fogait a torkán. Az az éjszaka a miénk volt, az enyém meg Rosie-é: a mi titkos, csillámló buborékunk, amelyet hosszú hónapok munkájával építettünk fel, hogy elhajózzunk benne. Shay pedig összemaszatolta az egészet a mocskos mancsával. Olyan érzés volt, mintha végignézte volna, ahogy csókolózunk Rosie-val. – Ugyanúgy jött, ahogy én, a kerteken át – folytatta. – Behúzódtam a sarokba, és fölmentem utána a fenti szobába. Gondoltam, jól ráijesztek, de szinte meg se rezzent. Volt vér a pucájában annak a csajnak, azt meg kell adni. – Igen – mondtam. – Azt meg kell adni. – Nem erőszakoskodtam vele. Csak elmondtam neki, hogy te felelősséggel tartozol a családodért, akár tudsz róla, akár nem. Hogy két év múlva, ha Kevin már elég nagy lesz ahhoz, hogy átvegye a szerepedet, oda mentek, ahova akartok: Londonba vagy Ausztráliába, bánom is én. Addig viszont neked itt a helyed. Menj szépen haza, mondtam Rosie-nak. Ha nincs kedved két évig várni, keress magadnak egy másik fickót, ha Angliába akarsz menni, hát menj. Csak hagyd békén a mi Francisünket. – Gondolom, Rosie nem tűrte valami jól, hogy utasítgatod. Shay durván, horkantva felröhögött, és kifújta a füstöt. – Mit nem mondasz! Bejönnek neked a nagyszájú nőstények, mi? Először csak nevetett, azt mondta, menjek haza én, mert a kialvatlanság árt a szépségnek, és kiesek a hölgyek kegyeiből. De amikor kezdte kapiskálni, hogy komolyan beszélek, eldurrant az agya. A hangerőt nem csavarta föl, hála a jóistennek, de azért tombolt rendesen. Legalábbis részben azért nem csavarta följebb a hangerőt, mert tudta, hogy ott vagyok tőlük pár méterre, mindjárt a fal túloldalán. Ha sikított volna, még időben odaérek. De Rosie már csak ilyen volt: föl se merült benne, hogy segítségért kiáltson. Hiszen egyedül is simán le tudta rendezni ezt a szarcsimbókot. – Még most is látom magam előtt, ahogy ott áll, és nyomja ezerrel: hogy törődj a magad dolgával, ne velem szórakozz, az nem a mi problémánk, hogy te nem tudsz kezdeni magaddal valamit, az öcséd fölér tíz ilyen kis hülye fasszal, mint te, kot-kotkot-kot-kotkodács... Tulajdonképpen szívességet tettem neked, különben ezt hallgathattad volna egy életen át. – Majd okvetlenül írok neked köszönőlevelet – mondtam. – Egyvalamit árulj el: mi tette be végképp a kaput? Shay nem kérdezte meg, hogy Miféle kaput? : az efféle kisded játékokon már túl voltunk. A hangjában még most is ott bujkáltak a régi, tehetetlen dühe foszlányai: – Próbáltam a lelkére beszélni. Igen, annyira kétségbe voltam esve, hogy megpróbáltam elmagyarázni neki, milyen ember Papa. Hogy miket művel, és milyen érzés nap mint nap erre hazamenni. Csak annyit akartam,
hogy egy percig figyeljen rám. Érted? Hogy hallgasson meg, a kurva életbe! – És ő nem hallgatott meg. Te jószagú atyaúristen, micsoda pofátlan nőszemély! – Egyszerűen ki akart sétálni. Az ajtóban álltam, ő meg azt mondta, álljak félre az útjából. Erre elkaptam, csak hogy ne tudjon elmenni. És onnantól kezdve... – Shay megcsóválta a fejét, ide-oda száguldozott a tekintete a plafonon. – Addig soha nem verekedtem lánnyal, eszembe se jutott. De Rosie be nem fogta volna a lepcses száját, egyszerűen képtelen volt abbahagyni... Igazi vadmacska volt, adott is bőven, nem csak kapott. Utána csupa karmolás meg kékzöld folt voltam. Kis híján beletérdelt a tökömbe a kis boszorkány, meg minden. Azok a ritmikus puffanások meg fojtott nyögések, amelyek hallatán eszembe jutott Rosie, és vigyorogva néztem az égre... – Csak annyit kértem tőle, hogy maradjon veszteg, és hallgasson végig – folytatta Shay. – Elkaptam, és nekilöktem a falnak. Az egyik másodpercben még rugdosta a sípcsontomat, és megpróbálta kikaparni a szememet, aztán... Csönd. Shay a sarkokban gyülekező árnyakhoz beszélt: – Én egy pillanatig se akartam, hogy ez legyen a vége. – Csak úgy megtörtént. – Igen. Csak úgy megtörtént. Amikor rádöbbentem... Újabb gyors, görcsös fejmozdulat, újabb csönd. – Aztán – folytatta végül. – Miután valamelyest kitisztult a fejem... Nem hagyhattam ott. Ekkor jött a pince. Shay erős volt, de Rosie elég nehéz lehetett. Szinte hasogatta az agyamat a betonhoz ütődő hús és csont zaja, ahogy lecipeli a lépcsőn. Zseblámpafény, feszítővas, betonlap. Shay heves zihálása, a távoli sarkokban kíváncsian izgő-mozgó patkányok csillanó szeme. Rosie elernyedt, begörbült ujjai a nyirkos földpadlón... – A levél – szólaltam meg. – Átkutattad a zsebeit? A Rosie magatehetetlen testén matató kezek... Át tudtam volna harapni Shay torkát. Lehet, hogy ezt ő is tudta. Undorral húzta el a száját. – Mi a fasznak nézel te engem? Nem nyúltam hozzá azonkívül, hogy mozgattam. A levél ott volt a fenti szoba padlóján, ahova tette. Éppen akkor tette oda, amikor bementem utána. Gondoltam, a második fele maradhat ott, ahol van, ha valakit érdekelne, hova lett Rosie. Olyan érzésem volt... – Shay most hangtalanul fújt egyet, majdnem úgy, mintha nevetne. – Mintha a sors akarta volna így. Vagy Isten. Mintha égi jel lett volna. – Miért tartottad meg a levél első oldalát? Vállrándítás. – Miért, mit csináltam volna vele? Zsebre tettem, hogy majd később eltüntessem. Aztán meg már úgy voltam vele, hogy sose tudhatja az ember, minek mikor veszi hasznát. – És hasznát is vetted. Istenem, milyen jól jött, tényleg! Ezt is égi jelnek tekintetted?
Ezt elengedte a füle mellett. – Te még mindig ott álltál az utca végén. Gondoltam, biztos vársz még egy-két órát. Úgyhogy hazamentem. – Az a halk zizegés a hátsó kertekben, amikor már kezdtem félni... Éveket adtam volna érte az életemből, ha megkérdezhetek Shaytől néhány dolgot: hogy mik voltak Rosie utolsó szavai, hogy nagyon megrémült-e, hogy voltak-e fájdalmai, hogy kiáltotta-e a nevemet a végén. De ha lett volna rá egy fikarcnyi esély, hogy Shay válaszol, akkor sem tudtam volna rászánni magam. Csak ennyit mondtam: – Gondolom, ki voltál bukva, amikor nem jöttem haza. Lám, végül mégis eljutottam a Grafton Streetig, sőt tovább is. Londonig ugyan nem, de azért elég messzire elkóboroltam a nyájtól. Micsoda meglepetés: alábecsültél. Shaynek megrándult a szája széle. – inkább túlbecsültelek. Azt hittem, ha egyszer kigyógyulsz a pinavakságból, eljut az agyadig, hogy a családodnak szüksége van rád. – Az asztal fölé hajolt, előreszegte az állát, és feszültebb lett a hangja. – Mert az adósunk voltál! Nekem, Maminak és Carmelnek, amiért etettünk, ruháztunk, és vigyáztunk rád egész életedben. Megvédtünk Papától, és Carmellel lemondtunk az iskoláztatásunkról is, hogy te tanulhass. Úgyhogy kurvára megszolgáltuk, megvolt hozzá minden jogunk, hogy számíthassunk rád. Neki pedig, Rosie Dalynek, nem volt joga megfosztani minket ettől. – És ez feljogosított téged arra, hogy meggyilkold – mondtam. Shay az ajkába harapott, és megint a cigarettás dobozhoz nyúlt. – Nevezd, aminek akarod – mondta tompa hangon. – Én tudom, mi történt. – Nagyszerű. És mi a helyzet Kevinnel? Ami vele történt, azt minek neveznéd? Az gyilkosság volt? Shay arca egy csapásra kővé dermedt, mint amikor becsapódik egy nehéz vaskapu. – Kevinnel nem csináltam semmit. Soha az életben. Nem tudnám bántani a tulajdon öcsémet. Hangosan felnevettem. – Értem. Akkor hogy jutott ki azon az ablakon? – Kiesett. Sötét volt, Kevin sokat ivott, és az a ház nem biztonságos. – Az tuti. És Kevin ezt jól tudta. Akkor mit keresett ott? Vállrándítás, üres tekintetű kék szempár, öngyújtókattanás. – Honnan tudjam? Úgy hallottam, egyesek szerint rossz volt a lelkiismerete. És sokak szerint veled találkozott. De én a magam részéről inkább azt mondanám, hogy valami zavarta, és megpróbált a végére járni. Több esze volt annál, hogy szóba hozza azt a tényt, hogy a levél Kevin zsebéből került elő – ugyanakkor volt annyi esze, hogy mégis ebbe az irányba terelje a társalgást. Egyre erősödött a késztetés, hogy kiverjem az összes fogát. – Szóval ez a sztorid, és ragaszkodsz hozzá – mondtam. Shay válasza végleges és megmásíthatatlan volt, mintha
bevágta volna az ajtót – Kevin kiesett az ablakon. Ez történt. – Akkor hadd mondjam el neked az én sztorimat. – Kivettem egy cigit Shay csomagjából, töltöttem magamnak még egy pohárkával a whiskyjéből, majd hátradőltem, hogy árnyékban legyek. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fivér, mint a mesében. És egy éjszaka a legfiatalabb fölébredt, és valami nem stimmelt övé volt az egész hálószoba. A két bátyja nem volt sehol. Akkor ez nem tűnt olyan nagy ügynek, de azért mégsem volt mindennapos, ezért reggel, amikor még mindig csak az egyik bátyja volt otthon, emlékezett rá. A másik bátyja örökre eltűnt, vagy legalábbis huszonkét évre. Shaynek arcizma se rezdült. – Amikor az elveszettnek hitt fivér végül hazajött – folytattam –, egy halott lányt keresett, és meg is találta. Ekkor gondolt vissza a legkisebb fiú a régi szép időkre, és ekkor döbbent rá, hogy ő emlékszik arra az éjszakára, amikor a lány meghalt. Mert azon az éjszakán halt meg, amikor egyik bátyja sem volt az ágyában. Az egyik azért ment el otthonról, hogy szeresse azt a lányt, a másik pedig azért, hogy megölje. – Már mondtam, hogy soha nem akartam bántani! – vágott közbe Shay. – És azt hiszed, Kevnek volt annyi esze, hogy ezt kikombinálja? Most viccelsz! Keserűen felcsattanó hangja jelezte, hogy nem csak nekem kell visszafojtanom az indulataimat, és ezt azért jó volt tudni. – Nem kellett ahhoz zseninek lenni – mondtam. – És a szegény kis pöcs kikészült attól, hogy erre rájött. Mert egyszerűen nem akarta elhinni, ugyebár. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy a tulajdon testvérbátyja megölt egy lányt. Szerintem a földi élete utolsó napja azzal telt, hogy az őrületbe kergette magát, miközben magyarázatot keresett erre a dologra. Engem egy csomószor fölhívott, hátha tudok szolgálni valami magyarázattal, vagy legalább kiveszem a kezéből ezt a tébolyító rejtélyt. – Szóval erről van szó? Bűntudatod van, amiért nem fogadtad a kisöcséd hívásait, és ezért próbálod rám kenni a dolgot? – Én végighallgattam a te sztoridat, úgyhogy most hadd fejezzem be én is az enyémet. Szóval vasárnap estére Kev már végképp zokni lett agyilag, és ahogy azt te is említetted, eleve nem mondhatnánk, hogy vágott volna az esze, mint a borotva. Szegénykémnek nem jutott eszébe más, csak a kézenfekvő, egyenes, őszinte megoldás: hogy beszél veled, mint férfi a férfival. És amikor azt javasoltad, hogy találkozzatok a tizenhatosban, a szerencsétlen kis hülye pöcs szépen odaballagott. Mondd csak, szerinted őt örökbe fogadták a szüleink? Vagy valami génmutáció miatt lett ilyen? – Védőburokban élt – felelte Shay. – Születése óta. – Hát, múlt vasárnap nem védte semmi. Múlt vasárnap pokolian sebezhető volt, mégis azt hitte, hogy abszolút biztonságban van. Te leadtad neki ugyanazt a süket, álszent dumát, amit nekem, mi is volt, még egyszer? Ja igen, a család iránti felelősségről meg a saját
garzonról. De ez nem jelentett Kevinnek semmit. Őt csak a szikár tények érdekelték: az, hogy te megölted Rosie Dalyt. És ez már sok volt neki, ezt nem tudta feldolgozni. Tényleg, mivel húzta ki nálad ennyire a gyufát? Talán szólni akart nekem? Vagy nem is vetted a fáradságot, hogy ezt megkérdezd tőle, csak fogtad magad, és megölted őt is? Shay megmozdult a széken. A csapdába esett állat mozdulata volt ez, de mindjárt le is állította magát. – Fogalmad sincs neked semmiről. Gőze se volt soha semmiről egyikteknek sem. – Akkor rajta, avass be! Oktass, nevelj. Először is hogy sikerült rávenned, hogy kidugja a fejét az ablakon? Bájos kis trükk lehetett, nagyon szeretném hallani, hogy csináltad. – Ki mondta, hogy ez történt? – Beszélj hozzám, Shay. Megöl a kíváncsiság. Amikor meghallottad, hogy szétloccsan a feje, még időztél egy kicsit az emeleten, vagy egyből lementél, hogy a zsebébe dugd a levelet? És mozgott még, amikor odaértél? Netán nyöszörgött? És fölismert téged? Könyörgött, hogy segíts rajta? Te meg ott álltál a kertben, és végignézted, ahogy meghal? Shay vállát előreszegve, fejét lehajtva az asztalra hajolt, mintha erős ellenszélben próbálna továbbmenni. Aztán halkan megszólalt: – Miután te elhúztál, huszonkét évig tartott, mire megint kaptam egy esélyt. Huszonkét évig, a kurva életbe! El tudod képzelni, milyen volt ez a huszonkét év? Tik már mind a négyen messze jártatok, éltétek a saját életeteket, vígan voltatok, mint disznó a moslékban! Házasság, gyerek, tisztára, mint a normális emberek, én meg itt ragadtam, itt, érted, bazmeg, itt... – Megfeszült az állkapcsa, és többször egymás után az asztalra bökött az ujjával. – Pedig nekem is meg lehetett volna mindez. Én is... Valamelyest visszanyerte az önuralmát, hosszan, reszelősen vett egy nagy levegőt, és nagyot szippantott a cigijéből. Remegett a keze. – Most viszont újra itt a nagy esély. Még nem késő. Még elég fiatal vagyok, fölfuttathatom a bringaboltot, vehetek egy kéglit, alapíthatok családot – mert nőket ma is össze tudok szedni. És ezt az esélyt nem veszi el tőlem senki. Senki! Még egyszer nem. – Márpedig Kevin éppen erre készült. Újabb levegővétel, mintha valami állat sziszegett volna. – Valahányszor közel járok ahhoz, hogy kitörjek innen, olyan közel, hogy már érzem az ízét, valamelyik testvérem mindig az utamba áll. Próbáltam ezt elmagyarázni Kevinnek is. De nem fogta föl. Az a fafejű idióta, az az elkényeztetett kis pöcs megszokta, hogy minden az ölébe hullik, és fingja nem volt... – Shay elharapta a mondatot, megrázta a fejét, és bőszen elnyomta a csikket. – Szóval csak úgy megtörtént – mondtam. – Már megint. Peches fickó vagy te, igaz? – Van az úgy, hogy szarul alakulnak a dolgok. – Lehet. És ezt talán még be is venném, ha nem lenne itt egy kis
bökkenő: az a levél. Az nem csak úgy hirtelen jutott eszedbe, miután Kevin kirepült az ablakon, hogy jé, tudtam, hogy egyszer még kapóra jöhet az a cetli, de jó, hogy nem dobtam ki huszonkét évig! Nem kellett hazacaplatnod érte, nem kellett vállalnod a kockázatot, hogy valaki meglát, amikor kijössz a tizenhatosból, vagy bemész oda. Mert már nálad volt. Kitervelted az egészet. Shay rám emelte a tekintetét, és valósággal lángolt az a kék szempár: kis híján hátrahőköltem a fehéren izzó gyűlölettől, amely sütött belőle. – Neked aztán van bőr a pofádon, te kis faszkalap, tudsz róla? Kibaszott vastag rinocéroszbőr van a pofádon, hogy itt fölényeskedsz velem! Pont te! A szoba sarkaiban lassanként jókora, sötétlő tömbökké álltak össze az árnyak. – Azt hiszed, elfelejtettem, csak azért, mert neked úgy kényelmesebb lenne? – folytatta Shay. – Nem tudom, miről beszélsz – mondtam. – Dehogynem tudod. Te nevezel engem gyilkosnak... – Adhatok egy tippet? Ha nem akarod, hogy legyilkosozzanak, akkor ne ölj embert. –...amikor ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy te sem vagy más. Visszajössz ide, mint valami nagymenő, a zsarudumáddal meg a zsaru haverjaiddal... Átverhetsz ezzel, akit csak akarsz, még magadat is, csak rajta, de engem nem versz át. Mert én tudom, hogy te is ugyanolyan vagy, mint én. Szakasztott ugyanolyan. – Nem, nem vagyok ugyanolyan. Íme, a különbség: én soha nem öltem meg senkit. Vagy ez neked túl bonyolult? – Igen, mert te olyan jó fiú vagy, ugye, egy igazi szent? Hát a nagy túrót, rosszul vagyok tőled... Ez nem morál, ez nem erény! Te csak azért nem gyilkoltál meg soha senkit, mert gyorsabban járt a farkad, mint az agyad. Ha nem úgy ugrálsz, ahogy az a csaj fütyül, most gyilkos lennél. Csönd telepedett ránk, csak a hullámzó-kavargó árnyak fortyogása hallatszott a sarokból, meg a tévé karattyolt agyatlanul a földszinten. Shay szája szegletében aprócska, hátborzongató vigyor bujkált, mintha görcsbe rándult volna. Talán most fordult elő életemben először, hogy egy árva szót se tudtam szólni. Én tizennyolc éves voltam, Shay tizenkilenc. Péntek este volt, és éppen a Blackbirdben vertem el a segélyt, pedig nem ott akartam lenni. Szívem szerint elmentem volna Rosie-val táncolni, de annak Matt Daly akkor már véget vetett: nem engedte közel a lányát Jimmy Mackey fiához. Így aztán titokban szerettem Rosie-t, és ezt hétről hétre egyre nehezebb volt titokban tartani, és szinte falba vertem a fejem, mint egy csapdába esett állat, annyira ki akartam találni valamit, ami változtatna a helyzeten. Az olyan estéken, amikor már végképp nem bírtam tovább, berúgtam, amennyire a pénzemből futotta, és nálam nagyobb darab fickókkal kötekedtem. Azon a péntek estén minden a tervek szerint zajlott: odamentem
a bárpulthoz a hatodik vagy hetedik sörömért, és már éppen odahúztam volna magamnak egy bárszéket, hogy a pultra könyökölve várjam meg, amíg a csapos befejezi a lóversenyről folytatott mélyenszántó vitát, amikor közbenyúlt egy kéz, és elkapta előlem az ülőalkalmatosságot. Na indíts – mondta Shay, és átvetette a lábát a bárszéken. Nyomás haza. Elmész a picsába. Tegnap este is én mentem haza. És? Most megint te mész. A múlt hétvégén én mentem kétszer. Te vagy a soros. Bármelyik percben otthon lehet. Indulj már! Kényszeríts rá. Ha megpróbálja, azzal csak azt érte volna el, hogy mindkettőnket kidobnak. Egy pillanatig még méregetett, hogy komolyan gondolom-e, aztán méla undorral elfordult, lecsusszant a székről, és jól meghúzta a sörét. Közben azt morogta a bajsza alatt, csak úgy magának: – Ha lenne egy csepp vér a pucánkban, akkor nem türnénk, hogy... – Hidegre tennénk – szóltam közbe. Shay éppen a gallérját hajtotta föl, de félbemaradt a mozdulata. Meredten bámult rám. – Mármint kidobnánk a házból? – Nem. Mami úgyis visszafogadná. Mert hogy a házasság szentsége, meg a többi ilyen faszság. – Akkor hogy értetted? – Úgy, ahogy mondtam. Hidegre tennénk. Kis szünet után: – Te most komolyan beszélsz. Ezt én magam se nagyon fogtam föl, amíg meg nem láttam, hogy néz rám Shay. – Igen. Komolyan. A kocsmában pezsgett az élet, a plafonig kitöltötte a légteret a zsivaj, a meleg szagok, a férfias hahota. De az a pici kör, ahol mi álltunk, szinte jéggé dermedt. És színjózan voltam. – Te már gondolkoztál ezen. – Ne mondd, hogy te nem. Shay maga felé húzta a bárszéket, és leült. Közben nem vette le rólam a szemét. – És hogy csinálnád? Nem mertem pislogni: tudtam, hogy ha csak egy arcizmom is megrándul, Shay rálegyint az egészre, hogy gyerekes baromság, és odalesz a mi nagy sanszunk. – Hetente hányszor is jön haza részegen? A lépcső lassan darabokra törik, a szőnyeg cafatokban lóg... Előbb-utóbb megbotlik, és fejest ugrik két emelet mélységbe. – A torkomban dobogott a szívem már attól is, hogy hangosan kimondtam. Shay meghúzta a sörét, és gondolkodott egy sort. Aztán megtörölte a kézfejével a száját. – Nem biztos, hogy a zuhanás elég. Lehet, hogy azzal még nincs kész a meló. – Lehet, hogy elég, lehet, hogy nem. De arra mindenképpen magyarázatot ad, hogy miért tört be a feje.
Shay tekintetében nemcsak gyanakvás, hanem tisztelet is bujkált, és ez életünkben először fordult elő. – És miért mondod el nekem? – Mert ez kétemberes buli. – Szóval egyedül nem tudod megcsinálni. – Lehet, hogy ellenáll, lehet, hogy mozgatni kell, valaki fölébredhet, alibire is szükség lehet... Ha egy ember csinálja, több mint valószínű, hogy valami elcsesződik, de ha ketten... Shay odahúzta a lábával a szomszéd bárszéket. – Ülj le. Hazamenni ráérünk tíz perc múlva is. Elvettem a sörömet, és a bárpultra könyökölve, egymásra se nézve iszogattunk egy darabig. Végül Shay törte meg a csendet: – Évek óta azon agyalok, hogy van-e ebből valami kiút. – Tudom. Én is. – És néha – tette hozzá –, néha úgy érzem, ha nem találok kiutat, lehet, hogy megőrülök. Életünk során akkor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy meghitt, testvéries beszélgetést folytassunk. Valósággal megrémített, hogy milyen jó érzés. – Én máris kezdek begolyózni – mondtam. – Nem lehet, hanem biztos. Érzem. Shay a meglepetés legkisebb jele nélkül bólintott. – Igen. Így van vele Carmel is. – És vannak napok, amikor Jackie se néz ki valami jól. Papa egy-egy durvább alakítása után másnap úgy mászkál, mint egy zombi. – Kevinnek viszont semmi baja. – Egyelőre. Amennyire mi látjuk. – Velük is nagy jót tennénk – mondta Shay. – Nem csak magunkkal. – Ha jól sejtem, ez az egyetlen dolog, amit tehetünk – feleltem. – Nem csak a legjobb. Az egyetlen. Végre találkozott a tekintetünk. Időközben a kocsma zajszintje egyre nőtt: valaki emelt hangon a vicc poénjához ért, mire az egész sarokasztal harsány, durva röhögésben tört ki. Szemünk se rebbent. – Gondolkoztam már ezen korábban is – mondta Shay. – Párszor elgondolkoztam rajta. – Én már évek óta töröm rajta a fejem. Gondolkodni könnyű, de megtenni... – Hát igen. Az egészen más. Az már... – Shay megcsóválta a fejét. Fehér karikák voltak a szeme körül, és minden levegővételnél kitágultak az orrlyukai. – Képesek lennénk rá? – kérdeztem. – Nem tudom. Nem tudom. Újabb hosszú csend. Fejben mindketten visszapörgettük a kedvenc pillanatainkat Papával. – Igen – mondtuk aztán egyszerre. – Képesek lennénk rá. Shay a kezét nyújtotta. Fehér és vörös foltok váltogatták egymást az arcán. – Oké – lehelte gyorsan. – Oké. Benne vagyok.
És te? – Benne vagyok – mondtam, és belecsaptam a tenyerébe. – Megegyeztünk. Úgy szorítottuk egymás kezét, mintha kárt akarnánk tenni a másikban. Éreztem, ahogy az a pillanat egyre duzzad, szétterjed, behömpölyög a kocsma összes sarkába. Szédítő, édeskés, émelyítő érzés volt, minta valami drogot lőne be magának az ember, amelyről tudja, hogy egész életére lebénítja, de olyan jó a trip, hogy csak az jár a fejében, hogy még és még többet nyomjon az ereibe. Az a nyár volt életünk egyetlen olyan időszaka, amikor önként egymás közelébe mentünk Shayjel. Pár naponta kerestünk magunknak a Blackbirdben egy kellemes, csöndes zugot, és beszélgettünk: ide-oda forgattuk a tervet, hogy minden lehetséges szögből megvizsgáljuk, lecsiszoltuk az érdes széleit, kiselejteztük, ami nem volt működőképes, majd kezdtük elölről. Továbbra is utáltuk egymást, mint a szart, de ez akkor nem számított. Shay hosszú estéken át smúzolt a Copper Lane-en lakó Nuala Mangannal. Nuala egy utolsó ribanc volt és egy hülye picsa, de az ő anyjának volt a legszebb üveges tekintete az egész környéken, és amikor Nuala pár hét múlva meghívta magukhoz vacsorára, a bátyám elcsórt a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykéből egy szép nagy marék Valiumot. Én pedig sok-sok órán át görnyedtem orvosi szakkönyvek fölött a Dublini Központi Könyvtárban, az llac Centre bevásárlóközpont első emeletén. Azt próbáltam kideríteni, mennyi Valium kell egy kilencvenkilós nőnek, illetve egy hétéves gyereknek ahhoz, hogy átaludjon némi éjszakai felfordulást, de azért még fölébredjen, amikor kell. Shay elgyalogolt egészen Ballyfermotig, ahol nem ismerte senki, és ahol a zsaruk úgysem fognak kérdezősködni, hogy ott vásároljon tisztítószert a nyomok eltüntetéséhez. Rajtam pedig váratlanul elhatalmasodott a segítőkészség, és minden este asszisztáltam Maminak a desszertkészítésnél. Papa el is engedett egy-egy durva megjegyzést, hogy tisztára olyan vagyok, mint egy kis buzi, de mivel napról napra egyre közelebb jutottunk a célhoz, egyre könnyebb volt elengedni a fülem mellett a beszólásait. Shay lenyúlt a munkahelyén egy feszítővasat, és eldugta a kilazult padlódeszka alá, a cigink mellé. Ment ez nekünk, volt hozzá érzékünk. Jó kis csapatot alkottunk. Mondják nyugodtan, hogy torz a lelkialkatom, de én imádtam azt a tervezgetéssel töltött hónapot. Az alvással olykor akadt némi gondom, de többnyire fergetegesen jól éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha építész lennék vagy filmrendező: olyan ember, akinek hosszú távú elképzelései vannak, aki tervez. Életemben először valami nagyszabású, komplex dolgot próbáltam létrehozni, amely, ha jól sikerül, nagyon, de nagyon megéri a fáradságot. Aztán valaki váratlanul fölajánlott Papának egy kéthetes munkát, ami azt jelentette, hogy az utolsó nap után hajnali kettőkor
fog hazatántorogni, és olyan lesz a véralkoholszintje, hogy az minden zsaru gyanakvását csírájában elfojtja. Vétek lett volna tovább várni. Megkezdődött a végső visszaszámlálás: még két hét. Annyiszor elpróbáltuk az alibinket, hogy már álmunkból fölkeltve is fújtuk volna: először is családi vacsora, amelyet fincsi, sherryvel meglocsolt piskótás gyümölcskehely koronáz meg, hála az én újonnan felfedezett házias vénámnak – a sherry ugyanis egyrészt jobban föloldja a Valiumot, mint a víz, másrészt az ízét is semlegesíti, és mivel mindenki külön gyümölcskelyhet kap, megoldható a személyre szabott adagolás. Aztán diszkózás az északi városrészben, friss húsra vadászva, de éjfélre kidobatjuk magunkat, méghozzá a lehető legemlékezetesebb módon: hangoskodunk, kötekedünk, és becsempésszük a boltban vett dobozos söreinket. Hazafelé jövet a csatorna partján megállunk, hogy benyakaljuk a megmaradt csempészárut. Háromra érünk haza – amikor már kezd múlni a Valium hatása –, és sokkoló látvány fogad minket: szeretett apánk a vérébe fagyva fekszik a lépcső tövében. Aztán jöhet a jócskán megkésett szájon át lélegeztetés, majd az eszeveszett dörömbölés a Harrison nővérek ajtaján, hogy telefonálnunk kell, és a kétségbeesett segélyhívás. A sztori nagyjából igaz is lett volna, leszámítva a csatorna partján való iszogatást. Alighanem lebuktunk volna. Hiszen, született tehetség ide vagy oda, amatőrök voltunk: sok minden elkerülte a figyelmünket, és nagyon sok minden alakulhatott volna rosszul. Ezt félig-meddig már akkor is tudtam. De nem érdekelt, mert volt egy esélyünk. Készen álltunk. Én már abban a tudatban éltem nap mint nap, hogy megöltem a saját apámat. És akkor egyik este elmentünk Rosie Dalyvel a Galliganbe, és ő kimondta azt a szót, hogy Anglia. Nem mondtam meg Shaynek, miért szállok ki. Először azt hitte, hogy ez csak valami beteges vicc. Aztán lassanként leesett neki, hogy komolyan gondolom, és egyre eszelősebb lett. Próbált terrorizálni, fenyegetni, sőt még könyörögni is, majd miután egyikkel se ment semmire, egy este elkapta a grabancomat, kivonszolt a Blackbirdből, és úgy szarrá vert, hogy csak egy hét múlva tudtam teljesen kiegyenesedni. Alig-alig fejtettem ki ellenállást: a lelkem mélyén úgy éreztem, joga van ehhez. Amikor végül kifáradt, és lerogyott mellém a sikátorban, alig láttam az arcát a vértől, de mintha sírt volna. – Most nem azért vagyunk itt, hogy erről beszéljünk – szólaltam meg a félhomályos szobában. Shay szinte nem is hallotta. – Először azt hittem, egyszerűen beszartál – mondta. – Gondoltam, ahogy vészesen közelgett a nagy nap, elszállt a bátorságod. Hónapokig ezt hittem, egészen addig, amíg nem beszéltem lmelda Tierney-vel. Akkor aztán már tudtam, mi van, tudtam, hogy ennek semmi köze a beszaráshoz. Csak ahhoz van köze, hogy téged mindig is kizárólag az érdekelt, mit akarsz te. És ha ehhez könnyebb útvonal is kínálkozott, akkor
fütyültél minden másra. Fütyültél a családodra, fütyültél rám, fütyültél mindenkire, akinek tartoztál valamivel, mindenre, amit megígértél. Mindenre. – Nem tudom, jól értettem-e – mondtam –, hogy azért csesztetsz, amiért nem öltem meg valakit? Tömény undort tükröző grimasz ült ki az arcára: kiskorunkban láttam már ezerszer, amikor megpróbáltam fölvenni vele a versenyt. – Ne okoskodj itt nekem. Azért csesztetlek, mert azt képzeled, hogy emiatt fölöttem állsz. Hát figyelj ide: lehet, hogy a zsaru haverjaid elhiszik, hogy a jófiúk közé tartozol, lehet, hogy még magaddal is elhiteted, de én jobban tudom, mi vagy te. – Biztosíthatlak, barátom, hogy halványlila gőzöd sincs róla, mi vagyok én – mondtam. – Tényleg? Egyvalamit biztosan tudok: azt, hogy ezért álltál be zsarunak. Azért, amit akkor tavasszal majdnem megcsináltunk. Azért, ahogy amiatt érezted magad. – Hirtelen rám tört a vágy, hogy jóvátegyem a rovott múltamat? Aranyos vagy, amikor így csöpög belőled a szentimentalizmus, de nem nyert. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak. Shay harsányan, vadul felnevetett. Kivillant a foga fehérje, és ettől megint úgy nézett ki, mint az a hajdani féktelen, rosszéletű tinédzser. – Jóvátenni a lófaszt! A mi Francisünk? Soha! Nem, nem: azért csináltad, hogy a jelvényed mögé bújva megússzál bármit, amit csak akarsz. Mondja csak, nyomozó úr, mert megöl a kíváncsiság: mi mindent úszott meg jártában-keltében? – Muszáj belevernem valamit abba a nehéz fejedbe – mondtam. – Az a sok ha, meg de, meg majdnem, amit összehordasz, kurvára nem jelent semmit. Merthogy én nem csináltam semmit. Nyugodtan besétálhatnék az ország bármelyik rendőrőrsére, bevallhatnék mindent, amit azon a tavaszon tervezgettünk, és kizárólag azért kéne aggódnom, hogy pocsékolom a rendőrség idejét. Nem a templomban vagyunk, nem jutsz pokolra csak azért, mert csúnyákat gondolsz. – Nem? Akkor mondd a szemembe, hogy nem változtatott meg az az egy hónap, amíg tervezgettünk. Mondd a szemembe, hogy utána nem érezted más embernek magad. Na, gyerünk! Papa szokta mondani annak idején, pár másodperccel az első ökölcsapás előtt, hogy Shay soha nem veszi észre, mikor kéne leállítania magát. Én pedig most, olyan hangon, amely meghátrálásra kellett volna, hogy késztesse, azt mondtam neki: – A mennyekben lakó magasságos úrjézus szerelmére, ugye nem akarsz engem okolni azért, amit Rosie-val csináltál? Megint megrándult a szája széle: valahol félúton járt a tikkelés és a vicsorgás között. – Csak úgy mondom. Nem vagyok hajlandó a saját lakásomban az álszent pofádat nézni, mert te sem vagy jobb nálam. – De bizony, haver, jobb vagyok. Mert lehet, hogy lezajlott
köztünk egy-két érdekes beszélgetés, de ha leragadunk a szikár tényeknél, akkor a helyzet az, hogy én soha egy ujjal se bántottam Papát, te viszont meggyilkoltál két embert. Mondd, hogy őrült vagyok, de én itt látok némi különbséget. Megint megmerevedett az állkapcsa. – Kevinnel nem csináltam semmit. Semmit! Más szóval eddig tartott a nagy kitárulkozás. Kis szünet után azt feleltem: – Lehet, hogy kezdek begolyózni, de már-már az az érzésem, hogy szerinted most mosolyogva bólintanom kéne egy nagyot, aztán szépen ki kéne sétálnom innen. Kérlek, tegyél meg nekem egy nagy, kövér szívességet: mondd, hogy tévedek! Shay szemében újra megcsillant a vegytiszta, esztelen gyűlölet, mint a villámlás. – Nézz már körül, nyomozó! Hát nem veszed észre, hogy ugyanott vagy, ahonnan elindultál? A családodnak megint szüksége van rád, még mindig az adósunk vagy, és ezúttal fizetni is fogsz. De mákod van, mert most, ha nincs ínyedre, hogy itt maradj, és tedd a dolgod, akkor mindössze annyit kell tenned értünk, hogy szépen elmész. – Ha egy másodpercig is azt hiszed, hogy futni hagylak, akkor őrültebb vagy, mint gondoltam. A mozgó árnyak vadállati maszkká változtatták az arcát. – Igen? Lássuk, hogy bizonyítod be, fakabát! Kevin már nincs itt, nem tudja elmondani, hogy elmentem itthonról akkor éjjel. A te Hollyd pedig jobb anyagból van gyúrva, mint te, ő soha nem köpne a családja ellen. És ha hátracsavarod a karját, akkor is csak a te szemedben szentírás minden szava, mások nem biztos, hogy így gondolják. Úgyhogy húzzál vissza arra a kibaszott zsarutanyára, és szopasd le magad a kis barátaiddal, hogy jobban érezd magad. Mert nincs a kezedben semmi! – Nem tudom, honnan vetted az ötletet, hogy én be akarok bizonyítani bármit is. – Azzal belenyomtam a kisasztalt Shay hasába. Felnyögött, hanyatt esett, az asztal meg rá, és tompa koppanásokkal szanaszét potyogtak róla a poharak, a hamutartó, a whiskysüveg. Kirúgtam magam alól a széket, és rávetettem magam Shayre. Ekkor döbbentem rá, hogy azért jöttem be ebbe a lakásba, hogy megöljem. A következő másodpercben, amikor megkaparintotta az üveget, és célba vette a fejemet, rájöttem, hogy ő is meg akar ölni engem. Elhajoltam az üveg elől, és éreztem, hogy fölreped a halántékom, de miközben csillagokat láttam, belemarkoltam a hajába, és addig vertem a padlóba a fejét, amíg le nem lökött magáról az asztallal. Keményen landoltam a hátamon. Shay rám ugrott, és hengergőzni kezdtünk a padlón, miközben egymás lágy részeit döfködtük mindennel, amink csak volt. Shay nem volt gyengébb nálam, az indulat is pontosan ugyanúgy forrt benne, mint bennem, és egyikünk sem tudta elengedni a másikat. Szorosan egymáshoz préselődtünk, mint a szeretők, összeért az arcunk is. A testközelség, a földszinti társaság és tizenkilenc év gyakorlata
folytán halkan, sőt szinte némán tettük a dolgunkat: csak a fojtott légzésünk hallatszott, meg a húsunk tompa puffanása, ha valaki találatot ért el. A gyerekkorunkból jól ismert Palmolive szappan szagát éreztem, meg az állatias, tébolyult düh forró gőzének szagát. Shay gyors mozdulattal megpróbált a tökömbe térdelni, majd arrébb mászott, hogy talpra álljon, de nem célzott pontosan, és én voltam a gyorsabb. Karkulcsba fogtam, a hátára fordítottam, és elhelyeztem az állkapcsán egy felütést. Mire kitisztult a látása, már a mellkasán térdeltem, és a pisztolyom csöve a homlokához nyomódott, a szeme közé. Jéggé dermedt. – Tájékoztattam a gyanúsítottat – kezdtem –, hogy gyilkosság gyanújával le van tartóztatva, és szabályszerűen ismertettem vele a jogait. Válaszul azt mondta, hogy, idézem, húzzak a picsába, idézet vége. Elmagyaráztam neki, hogy simábban zajlana le az eljárás, ha együttműködő magatartást tanúsítana, és megkértem, hogy nyújtsa előre a két csuklóját a bilincseléshez. Ekkor a gyanúsított felbőszült, megtámadott, és orrba vágott, lásd a mellékelt fényképet. Megkíséreltem visszavonulni a szituációból, de a gyanúsított elállta a kijáratot. Erre előhúztam a fegyveremet, és figyelmeztettem, hogy álljon félre. A gyanúsított ezt megtagadta. – Ezt csinálod a tulajdon bátyáddal – szólalt meg halkan Shay. Elharapta a nyelvét: vér bugyogott a szájából, ahogy beszélt. – Te mocskos kis szarcsimbók! – Nicsak, ki a faszom beszél itt! – Szinte a levegőbe emelt a belém nyilalló indulat. Csak akkor döbbentem rá, hogy majdnem meghúztam a ravaszt, amikor megláttam a Shay szemén átsuhanó félelmet. Édes volt, mint a pezsgő. – A gyanúsított tovább sértegetett, és ismételten közölte velem, hogy, idézem, megöllek, idézet vége, valamint azt is, hogy, idézem, a faszomat megyek én sittre, inkább meghalok, idézet vége. Kísérletet tettem a gyanúsított megnyugtatására: elmagyaráztam neki, hogy a szituációnak békés megoldása is van, és ismételten megkértem, hogy jöjjön velem az őrszobára, ahol ellenőrzött környezetben vitathatjuk meg az ügyet. A gyanúsított azonban erősen felindult állapotban volt, és a jelek szerint nem fogta föl, amit mondtam. Ezen a ponton fölmerült bennem, hogy a gyanúsított valamiféle kábítószer, esetleg kokain hatása alatt áll, vagy mentális betegségben szenved, mert irracionálisan viselkedett, és a hangulata rendkívül ingadozónak tűnt... Shay állkapcsa megfeszült. – És mindennek a tetejébe még bolondnak is akarsz beállítani. Azt akarod, hogy így emlékezzenek rám. – Bármit, csak meglegyen a meló. Számos alkalommal kíséreltem meg rávenni a gyanúsítottat arra, hogy üljön le, és legyünk úrrá a helyzeten, de hatástalanul. A gyanúsított egyre zaklatottabb lett. Ekkor már föl-alá járkált, magában motyogott, és
ököllel verte a falat, valamint a saját fejét. Végezetül pedig megragadott egy... Legyen valami komolyabb cucc, ne csak holmi üveg, nehogy már puhapöcsű gizdának nézzenek. Lássuk, mid van? – Körülnéztem a szobában: szerszámkészlet, hát persze! Ott lapult a fiókos szekrény alatt. – Fogadni merek, hogy van benne villáskulcs, jól mondom? A gyanúsított előkapott a nyitott szerszámosdobozból egy hosszú fém villáskulcsot, lásd a mellékelt fényképeket, és ismételten azzal fenyegetőzött, hogy megöl. Utasítottam, hogy dobja el a fegyverét, és távolodtam tőle. A gyanúsított azonban követett, és megkísérelt ütést mérni a fejemre. Kitértem az ütés elől, figyelmeztető lövést adtam le a gyanúsított válla fölé – ne félj, a szép bútoraidat kímélni fogom –, és figyelmeztettem, hogy amennyiben újra rám támad, nem lesz más választásom, mint lelőni... – Azt nem fogod megtenni. Vagy el szeretnéd mesélni a te Hollydnak, hogy megölted Shay bácsit? – Hollynak lófaszt se fogok elmesélni. Mindössze annyit kell majd tudnia, hogy ennek az ótvar, büdös családnak soha többé a közelébe se jön. Aztán ha majd felnő, és már alig-alig emlékszik rád, elmondom neki, hogy egy gyilkos görény voltál, aki pontosan azt kapta, amit megérdemelt. – A fölrepedt halántékomból csöpögött rá a vér, a méretes cseppek átitatták a pulóverét, vagy szétfröccsentek az arcán. Egyikünk sem törődött vele. – A gyanúsított ismételten megpróbált fejbe vágni a villáskulccsal, ezúttal már sikerrel, lásd az orvosi szakvéleményt és a csatolt fényképet a fejsebről, mert hidd el nekem, kiscsillag, hogy csodaszép fejsebem lesz. Az ütés hatására reflexszerűen meghúztam a fegyverem ravaszát. Úgy gondolom, ha nem kábít el részlegesen az ütés, a gyanúsítottat harcképtelenné tevő, de halálát nem okozó lövést tudtam volna leadni. Az adott körülmények között azonban véleményem szerint a fegyverem elsütése volt az egyetlen lehetőségem, és úgy gondolom, hogy amennyiben még akár csak néhány másodpercig is tartózkodtam volna ettől, akkor az életem komoly veszélybe került volna. Aláírás: Francis Mackey nyomozó őrmester. És mivel nem lesz kéznél senki, aki cáfolja az én bűbájos, akkurátus hivatalos verziómat, mit gondolsz, kinek fognak hinni? Shay szemén látszott, hogy sok ezer kilométernyire távolodott már el mindenféle józan belátástól, óvatosságtól. – Felfordul tőled a gyomrom – mondta. – Mocskos áruló zsaru! – És vért köpött az arcomba. Szilánkosra tört a szemem előtt a fény, mintha üvegcserepeken át sütne rám a nap, és úgy elvakított, hogy súlytalannak éreztem magam. Tudtam, hogy meghúztam a ravaszt. Óriásira nőtt a csend, egyre tovább terjedt, míg végül ellepte az egész világot, egyetlen hang sem maradt sehol, csak az ütemes légzésem. Végtelen, szédítő szabadságérzés fogott el, mintha repülnék, és olyan kristálytiszta volt a levegő ott fönt, a magasban, hogy már-már
kettéhasadt tőle a mellkasom. Soha nem éltem át ahhoz fogható pillanatot. Aztán kezdett halványulni az erős fény, megremegett, majd fölhasadt a hűvös csend, és a repedéseket tolongó alakok, gagyogó hangok töltötték ki. Shay arca úgy bukkant elő, mint egy polaroid kép a nagy fehérségből: összevert, megdermedt, véráztatta arc volt – de még megvolt. Borzalmas hangot adott ki, amely akár nevetés is lehetett. – Megmondtam! – szólalt meg. – Én megmondtam! – Amikor a keze ismét az üveg után kezdett kotorászni, megfordítottam a pisztolyt, és oldalról fejbe csaptam az agyával. Visszataszító, öklendezésszerű hang kíséretében ernyedt el a teste. Jó szorosan megbilincseltem elöl a két csuklóját, megnéztem, hogy lélegzik-e, és a kanapé oldalának támasztva félig felültettem, hogy ne fulladjon bele a saját vérébe. Aztán elraktam a fegyvert, és előkotortam a mobilomat. A tárcsázással meggyűlt a bajom: vérrel mázoltam be az egész billentyűzetet, és a halántékomról a képernyőre is csöpögött, úgyhogy többször is bele kellett törölnöm a telefont az ingembe. Fél füllel azt figyeltem, hogy nem dübörög-e valaki a lépcsőn, de csak a tévé halk, debil karattyolása hallatszott: elnyomott minden kósza puffanást, morgást, ami esetleg átszűrődött volna a földszinti lakás plafonján. Néhány sikertelen próbálkozás után végre sikerült fölhívnom Stephent. – Mackey nyomozó? – szólt bele némiképp óvatosan, ami abszolút érthető volt. – Meglepetés, Stephen! Megvan az emberünk. Itt van bilincsbe verve, és egy csöppet sem boldog. Csönd. Gyors léptekkel róttam a köröket a szobában, és közben fél szemmel Shayt figyeltem, a másik szememmel pedig a nem létező cimboráit kerestem a sarkokban. Képtelen voltam egy helyben maradni. – Az adott körülmények között minden szempontból nagyon jó lenne, ha nem én lennék a letartóztató rendőr. És azt hiszem, maga igazán rászolgált, hogy elővételi joga legyen a faszira, ha érdekli. Ez már fölkeltette a figyelmét. – Érdekel. – Csak hogy tudja, kölyök, ez nem ám valami álomajándék, amit a Télapó bedug a harisnyájába. Bajnok Kennedy olyan szinten lesz a plafonon, hogy azt talán el se tudja képzelni, a fő tanúi pedig a következők: én, egy kilencéves gyerek, valamint egy rettentő zabos, suttyó proli ribanc, aki elvből tagadja, hogy bármit is tudna bármiről. Hogy vallomást csikarjon ki, annak az esélye valahol a nulla környékén van. A legokosabb az lenne, ha udvariasan megköszönné nekem az ajánlatot, megkérne, hogy hívjam a gyilkossági csoportot, és csinálná tovább, amit vasárnap este csinálni szokott. De ha maga nem a biztonsági játék híve, akkor jöjjön ide, tartóztassa le élete első gyilkosát, és próbáljon meg mindent, hogy bíróság elé vigye az ügyet. Mert a tettes itt
van. Stephen szinte meg sem várta, hogy befejezzem a mondatot. – Hol van most? – A Faithful Place nyolcban. Nyomja meg az emeleti csengőt, és én majd beengedem. Nagyon, nagyon diszkréten kell eljárnunk: semmi erősítés, semmi zaj, és ha kocsival jön, távolabb parkoljon le, hogy ne lássa az autót senki. És siessen. – Úgy tizenöt percen belül ott vagyok. Köszönöm, nyomozó. Nagyon köszönöm. Tehát ott volt a közelben, és dolgozott. Márpedig Bajnok biztosan nem engedélyezett túlórát ezen az ügyön: azaz Stephen a saját szakállára próbált kideríteni valamit. – Itt leszünk – mondtam. – És Moran nyomozó, gratulálok a döntéséhez. – Mire kibogozta volna a nyelvét, letettem. Shay szeme nyitva volt. Fájdalmas arccal szólalt meg: – Az új kurvád, mi? – A testület egyik ifjú csillaga. Neked csakis a legjobbat. Megpróbált felülni, de fölszisszent, és visszahanyatlott a kanapéra. – Tudhattam volna, hogy úgyis találsz valakit, aki bemászik a seggedbe. Most, hogy Kevin már nincs. – Jobban fogod érezni magad, ha belemegyek veled egy kis hajtépésbe? Mert ha igen, tőlem lehet, de mintha pár lépéssel már túl lennénk azon a ponton, ahol ez még számít. Shay megtörölte a száját megbilincselt kezével, majd furcsa, távolságtartó érdeklődéssel szemlélte a kézfejét, mintha valaki másnak a vére kenődött volna el rajta. – Te ezt tényleg megcsinálod – szólalt meg végül. A földszinten kinyílt egy ajtó, és Mami üvöltötte túl a kiszabaduló hangzavart: – Seamus! Francis! Mindjárt kész a vacsorátok! Gyertek le, és mossatok kezet! Kihajoltam az ajtón, de közben sasszemmel figyeltem Shayt, és ügyeltem rá, hogy távol maradjak a lépcsőtől, azaz Mami látómezejétől. – Egy perc, és megyünk, Mami. Csak dumálunk. – Dumálhattok idelent is! Vagy üljön mindenki az asztalnál, és várja, hogy tik mikor méltóztattok lefáradni? Egy árnyalattal halkabban folytattam, és némi fájdalmat is csempésztem a hangomba. – Csak az a helyzet, hogy... Muszáj megbeszélnünk egy-két dolgot. Pár percet még kaphatunk, Mami? Annyit tudtok várni? Szünet. Aztán fogcsikorgatva: – Na jó. Tíz percig még várhat a vacsora. De ha addig nem vagytok lent... – Kösz, Mami. Komolyan. Te egy kincs vagy. – Hát persze, ha akar valamit, akkor kincs vagyok, amúgy meg... – Lassan elhalt a hangja, ahogy visszament a lakásba, de azért hallatszott, hogy még mindig morgolódik. Becsuktam az ajtót, be is reteszeltem, biztos, ami biztos, aztán elővettem a telefonomat, és különböző szögekből művészi fotókat készítettem az arcunkról. – Büszkeséggel tölt el a jól végzett
munka? – kérdezte Shay. – Kész gyönyörűség – feleltem. – És meg kell adni, te se csináltad rosszul. De ez most nem az albumomba kerül. Csak arra az esetre készül, ha rendőri brutalitásról kezdenél vinnyogni, és megpróbálnád belemártani a szarba a zsarut, aki letartóztat. Mondd szépen, hogy csíz. – Shay tekintete tíz lépésről is átdöfött volna egy rinocéroszt. Miután rögzítettem a lényeget, kimentem a konyhába – a kicsi, kopár, makulátlanul tiszta, nyomasztó konyhába –, és bevizeztem egy rongyot, hogy mindkettőnket letörölgessem. Shay félrekapta a fejét. – Hagyjál engem békén. Hadd lássák a haverjaid, mit műveltél, ha már olyan büszke vagy rá. – Őszintén mondom, kedves, hogy szarok a haverjaimra – mondtam. – Láttak ők tőlem sokkal durvább dolgokat is. Te viszont pár perc múlva lemész a lépcsőn, ki az utcára, majd végig a Faithful Place-en. Megfordult a fejemben, hogy talán nem kéne megtudnia az egész szomszédságnak, hogy mi folyik itt. Csak a drámai hatást próbálom a minimumra redukálni. Ha viszont neked nem ez a stílusod, azt okvetlenül tudasd velem, és én boldogan megkoronázom a művemet még egy-két fülessel. Shay erre nem felelt, és egyébként is befogta a pofáját, amíg letöröltem az arcáról a vért. Csönd volt a lakásban, csak valami halk, számomra ismeretlen zene szűrődött be valahonnan, és a fejünk fölött, az ereszcsatornában barangolt a nyughatatlan szél. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna ilyen közelről Shayt: akkor néztem meg magamnak először az apró részleteket, amelyeket csak az ember szülei és szeretői vesznek észre: a csontjai tisztán kivehető, vad görbületeit a bőre alatt, az első borostapettyeket, a szarkalábak által kirajzolt finom mintázatokat, meg hogy milyen sűrűn nőtt a szempillája. Az állán és a szája körül sötétlett a rászáradt vér. Egy pillanatra azon kaptam magam, hogy furcsamód gyengéden bánok vele. A monoklijával és az állán nőtt dudorral nem sokat tehettem, de mire végeztem, pár lépéssel azért közelebb került ahhoz, hogy szalonképes legyen. Kettéhajtottam a rongyot, és nekiláttam a saját arcomnak. – Milyen? – kérdeztem. Szinte rám se nézett. – Remekül mutatsz. – Ha te mondod. De mint már említettem, én a magam részéről le se szarom, mit lát a Faithful Place. Erre már jobban megnézett magának. Kis idő múlva szinte vonakodva a szája sarkára bökött. – Ott még van valami. Még egyszer lesikáltam az arcomat, és fölvontam a szemöldökömet. Shay bólintott. – Oké – mondtam. A rongyon vöröslött a nagy foltokban szétkenődött vér, amelyet a víz újra életre keltett, még a hajtás is átázott. Kezdte bemaszatolni a kezemet. – Oké. Várj egy percet. – Mintha lenne más választásom. Jó néhányszor kiöblítettem a rongyot a mosogatóban, majd
bedobtam a kukába, hogy a házkutató csapat is találjon valamit, és jól lesikáltam a kezemet. Aztán visszamentem a szobába. A hamutartó a szék alatt hevert a szanaszét szóródott, szürke hamuban, a cigimet az egyik sarokban láttam, Shayt pedig ott, ahol hagytam. Leültem vele szemben a padlóra, mintha bulizó tinédzserek lennénk, és letettem kettőnk közé a hamutartót. Meggyújtottam két szálat, és az egyiket a szájába dugtam. Shay lehunyt szemmel nagyot slukkolt, és hátrahajtotta a fejét a kanapéra. Én a falnak dőltem. Shay kis idő múlva megkérdezte: – Miért nem lőttél le? – Reklamálsz? – Ne legyél már ilyen hülye fasz. Csak úgy kérdezem. Lehámoztam magam a falról – némi erőfeszítésembe került, mert az izmaim kezdtek elgémberedni –, és a hamutartóhoz nyúltam. – Azt hiszem, végig igazad volt – mondtam. – Azt hiszem, ha belegondolunk, én most már tényleg zsaru vagyok. A szemét ki sem nyitva bólintott. Csöndben üldögéltünk ott, hallgattuk egymás légzését meg a rejtélyes eredetű zenét, és csak akkor mozdultunk meg, ha a hamutartó felé hajoltunk. Ennél békésebben talán még soha nem időztünk el együtt. Már-már tolakodóan hatott a ránk ordító csengő. Gyorsan megnyomtam a gombot, mielőtt bárki kiszúrná az ajtó előtt várakozó Stephent. A srác olyan könnyű léptekkel szaladt föl a lépcsőn, ahogy Holly lement: a Mamiéktól jövő zsivaj ritmusa egy pillanatra sem változott meg. – Shay, ő Stephen Moran nyomozó – mondtam. – Nyomozó, ő a bátyám, Seamus Mackey. A kölyök arca arról árulkodott, hogy eddig ő is eljutott. Shay bedagadt szeme kifejezéstelenül, a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül meredt Stephenre. Csak valami végtelen, vegytiszta kimerültség áradt a tekintetéből: ha csak ránéztem, majd beleroppant a gerincem. – Mint láthatja – fordultam Stephenhez –, volt egy kis nézeteltérésünk. Esetleg megnézethetné, hogy nincs-e agyrázkódása. A jövőre gondolva dokumentáltam is az esetet fényképekkel. Stephen jó alaposan, tetőtől talpig végigmérte Shayt, egy centit sem hagyott ki. – Igen, lehet, hogy arra szükség lesz. Köszönöm. Ezt visszaadjam? Ráadhatom helyette az enyémet. – A bilincsre mutatott. – Ma estére nem tervezek több letartóztatást – mondtam. – Majd valamikor visszaadja. A gyanúsított szőröstül-bőröstül a magáé, nyomozó. A jogait még nem mondtam el neki, azt meghagyom magának. És ügyeljen a szabályszerűségre, csak semmi lazaság! A fickó okosabb, mint amilyennek látszik.
Stephen igyekezett nagyon tapintatosan fogalmazni: – És mi lesz a...? Mármint... tudja. Letartóztatási parancs híján kell valami nyomós ok. – Azt hiszem, jobban fog végződni ez a sztori, ha nem tálalom ki az összes bizonyítékunkat a gyanúsított előtt. De higgye el nekem, nyomozó, hogy nem csupán elfajult testvéri rivalizálásról van szó. Úgy egy órán belül hívni fogom, és megtartom a teljes körű eligazítást. Addig talán elboldogul a következőkkel: a gyanúsított félórája részletes beismerő vallomást tett mindkét gyilkosságra vonatkozóan, beleértve az indítékok mélyreható feltárását, valamint a halál módjának olyan részleteit, amelyeket csak a gyilkos ismerhet. Persze, tagadni fogja ítéletnapig, de szerencsére vár még magára ezenkívül sok finom falat, ez csak az előétel. Mit gondol, elég lesz egyelőre ennyi? Stephennek az arcára volt írva, hogy vannak kételyei azzal a vallomással kapcsolatban, de több esze volt annál, hogy ebbe belemenjen. – Bőven – mondta. – Köszönöm, nyomozó. A földszinten elkiáltotta magát Mami: – Seamus! Francis! Ha odaég itt nekem a vacsora, esküszöm, szíjat hasítok a hátatokból! – Nekem most tűznöm kell – mondtam. – Hadd kérjem meg egy szívességre: várjon még itt egy kicsit. A kislányom lent van a földszinten, és jobban szeretném, ha ezt nem látná. Adjon egy kis időt, hogy elvihessem. Rendben? Igazából mindkettőjükhöz intéztem a szavaimat. Shay egyikünkre sem nézve bólintott. – Nem probléma – mondta Stephen. – Addig is kényelembe helyezzük magunkat, ugye? – A kanapé felé intett a fejével, és odanyújtotta a kezét Shaynek, hogy fölsegítse. Shay pillanatnyi habozás után elfogadta a gesztust. – Sok szerencsét – mondtam. Becipzároztam a dzsekimet, hogy ne látsszon a véres ingem, és lekaptam a fogasról egy „M. Conaghy Kerékpárbolt” feliratú fekete baseballsapkát, hogy eltakarjam a fejemen a vágást. Aztán otthagytam őket. Utoljára Shay szemét láttam Stephen válla fölött. Így még soha nem nézett rám senki, Liv sem, Rosie sem: mintha minden erőlködés nélkül belátna a bensőm legmélyére, ahol egyetlen zug sem marad rejtve előtte, egyetlen kérdés sem marad válasz nélkül. A bátyám nem szólt egy szót sem. 22. fejezet Mami közben levakart mindenkit a tévéről, és helyrepofozta a karácsonyi idillt: a konyha megtelt sürgő-forgó asszonynéppel, gőzzel és hangzavarral, a fiúkat edényfogókkal és tálakkal küldözgették ide-oda, és a levegő szinte ugrált a hús sistergésétől meg a sütőben sült krumpli szagától. Szabályosan megszédültem: úgy éreztem magam, mintha évekig lettem volna távol. Holly éppen terített: Donnával meg Ashley-vel a csintalan kis
angyalkákkal díszített szalvétákat rakosgatták, és közben a Jingle bells átköltött, batmanes változatát énekelték. Egynegyed másodpercet engedélyeztem magamnak, hogy elraktározza az agyam a képet, aztán Holly vállára tettem a kezem, és azt suttogtam a fülébe: – Kis szívem, most mennünk kell. – Mennünk? De hát... Tátva maradt a szája a felháborodástól, és annyira megdöbbent, hogy eltelt egy kis idő, mire vitakész állapotba hozta magát. És én ez idő alatt rávillantottam az ötös fokozatú vészhelyzetet jelző atyai szemvillanást, mire egyből lelohadt a harci kedve. – Szedd össze a cuccod – mondtam. – Gyorsan, és most azonnal. Holly levágta az asztalra a marék evőeszközét, és amilyen lassan csak tehette, a folyosó felé vonszolta magát. Donna és Ashley úgy meredt rám, mintha leharaptam volna egy nyuszi fejét. Ashley el is hátrált tőlem. Mami kidugta a fejét a konyhából, és úgy hadonászott egy hatalmas tálalóvillával, mintha az ökreit nógatná az ösztökével. – Francis! Hát igencsak ideje volt már! Seamus is itt van? – Nincs. Mamóka... – Nem Mamóka, hanem Mami. Keresd meg a bátyádat, és segítsetek apátoknak kijönni, mielőtt a piszmogásotok miatt porrá ég a vacsora. Nyomás! – Mami. Hollyval most el kell mennünk. Maminak leesett az álla. Szinte hihetetlen, de egy másodpercig egyszerűen nem jutott szóhoz. Aztán rázendített, mint egy légoltalmi sziréna. – Francis Joseph Mackey! Te most viccelsz velem! Ebben a percben beismered, hogy csak vicceltél velem! – Ne haragudj, Mami. Elkezdtünk dumálni Shayjel, elszaladt az idő, tudod, hogy megy ez. Máris késésben vagyunk. Úgyhogy indulnunk kell. Mami az állát, a keblét és a többrétegű pocakját is fölfújva vetette bele magát az ütközetbe. – Tojók rá, hogy mennyi az idő, a vacsorátok kész, és nem mentek ki ebből a szobából, amíg meg nem ettétek. Üljetek le az asztalhoz. Ez parancs. – Nem megy. Még egyszer bocs a kavarásért. Holly... – Holly tágra nyílt szemmel állt az ajtóban, lógott rajta a félig fölvett kabátja. – Iskolatáska. Most. Mami akkorát csapott a karomra a tálalóvillával, hogy maradt a helyén egy kék folt. – Ne merészeld elengedni a füled mellett, amit mondok, az iskoláját neki! Rám akarod hozni a szívbajt? Hát ezért jöttél haza, hogy végignézd, ahogy az édesanyád holtan esik össze előtted? Óvatosan, egyenként a többiek is feltünedeztek a konyhaajtóban a háta mögött, hogy lássák, mi folyik itt. Ashley elslisszolt Mami mellett, és Carmel szoknyájába csimpaszkodott. – Nem ez volt az elsődleges célom – mondtam –, de ha ezzel szeretnéd tölteni az estét, akkor nem akadályozhatlak meg benne. Holly, azt mondtam,
most! – Mert ha egyedül ez tesz boldoggá, akkor csak menj, és remélem, örülsz majd, ha kimúlok. Na rajta, kotródj csak el innen. Szegény öcséd miatt már úgyis megszakadt a szívem, úgysincs miért tovább élnem... – Josie! – hallatszott egy felbőszült dúvad ordítása a hálószobából. – Mi a jó büdös franc folyik itt? –, majd következett az elmaradhatatlan, robbanásszerű köhögés. Máris nyakig voltunk nagyjából mindenben, ami miatt távol tartottam Hollyt ettől a leprafészektől, és elég gyorsan süllyedtünk. –...én meg mindennek dacára halálra dolgozom magam, hogy csináljak nektek egy szép karácsonyt, éjjel-nappal ott állok a tűzhely mellett... – Josie! Fejezd már be a sipítozást, a kurva életbe! – Papa! Itt vannak a gyerekek! – Ez Carmel volt. Befogta Ashley fülét, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben összegömbölyödne, és meghalna. Mami fülsértően rikoltozott, egyre magasabb hangfekvésben. Szinte fizikailag éreztem, hogy rákot okoz. –...és akkor te, te hálátlan kis gazember, arra sem vagy képes, hogy lenyomd ide a seggedet, és megvacsorázz velünk... – Isten bizony, Mami, roppant csábító ajánlat, de azt hiszem, kihagyom. Holly, ébredj már fel! Táska, indulás! – A kislányom kezdett úgy kinézni, mint aki harctéri idegsokkot kapott. Oliviával a legrosszabb pillanatainkban is mindig, mindig sikerült a hallótávolságán kívül intéznünk a ketrecharcot. – Isten bocsássa meg nekem, hát most mondjátok meg, mondjátok meg, micsoda szavak csúsznak ki a számon a gyerekek előtt – látod már, mit műveltél velem? Újabb csapás a tálalóvillával. Elkaptam Mami feje fölött Carmel tekintetét, megkocogtattam az órámat, és izgatott, jelentőségteljes hangon azt mondtam: – Gyerekelhelyezési megállapodás. – Szinte biztos voltam benne, hogy Carmel sok olyan filmet látott, ahol a bátor elvált nőket azzal kínozzák kérges szívű exférjeik, hogy lazán kezelik a gyerekelhelyezési megállapodás feltételeit. Carmel szeme elkerekedett. Majd ő elmagyarázza a fogalom jelentését Maminak. Karon ragadtam Hollyt, fogtam a táskáját, és gyorsan kitereltem a helyiségből. A lépcsőn lefelé menet („Kifelé, irány kifelé, ha nem jössz vissza, hogy fölzaklass mindenkit, az öcséd még ma is élne...”) elkaptam Stephen hangjának nyugodt, egyenletes ritmusát: kellemes, civilizált csevejt folytatott a fejünk fölött Shayjel. Aztán kiértünk a nyolcasból. Este volt, lámpafény és csönd. Becsapódott mögöttünk a folyosóajtó. Jól teleszívtam a tüdőmet a nyirkos esti levegővel, és azt mondtam: – Édes Jézus! – Abban a pillanatban boldogan megöltem volna valakit egy cigarettáért. Holly lerázta a kezemet a válláról, és kikapta a másik kezemből
a táskáját. – Sajnálom, ami történt – mondtam. – Tényleg. Nem kellett volna ott lenned. Holly nem méltatott válaszra, sőt még csak rám se nézett. Ajkait összepréselve masírozott végig a Faithful Place-en, és az álla lázadó szöge is arról árulkodott, hogy mihelyt egy kicsit magunkra maradunk, nagy bajban leszek. A Smith's Roadon, az én kocsimtól hárommal arrébb, megláttam Stephen kicsicsázott Toyotáját, amelyet nyilván a nyomozói flottából választott, hogy passzoljon a környezethez. Jó szeme volt, én is csak azért szúrtam ki az autót, mert az anyósülésen ott görnyedezett egy kimódoltan lezser fickó, aki a világért se nézett volna felém. Stephen, akár egy jó kiscserkész, mindenre fel volt készülve. Holly bevetődött az ülésmagasítóba, és úgy bevágta az ajtót, hogy kis híján leszakadt a zsanérról. – Miért kell elmennünk? Őszintén nem volt róla halvány gőze sem. A Shay-ügyet apu avatott kezeibe helyezte, és ez számára azt jelentette, hogy az az ügy el van rendezve, vége, nincs többé. Az volt az egyik legfőbb ambícióm, hogy lehetőleg élete végéig, vagy legalább még pár évig ne jöjjön rá, hogy ez nem így működik. – Kis szivem – kezdtem. Nem indítottam be a motort. Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok vezetni. – Figyelj rám. – A vacsora kész van! Raktunk ki tányért neked is, meg nekem is! – Tudom. És én is nagyon örülnék, ha ott maradhattunk volna. – Akkor miért... – Emlékszel, miről beszélgettetek Shay bácsikáddal? Pont, mielőtt odaértem? Holly mozdulatlanná dermedt. A karja még mindig haragosan keresztbe volt fonva a mellkasán, de kifejezéstelen arca mögött lázasan dolgozott az agya, próbált rájönni, mi ez az egész. – Aha – felelte. – És mit gondolsz, el tudnád magyarázni valaki másnak, hogy miről volt szó? – Neked? – Nem, nem nekem. Hanem egy fickónak, akit a munkahelyemről ismerek. Stephennek hívják, csak pár évvel idősebb, mint Darren, és nagyon kedves. – Stephen említette, hogy vannak húgai. Őszintén reméltem, hogy tud bánni velük. – Stephennek mindenképpen hallania kell, hogy miről beszélgettetek a bácsikáddal. Holly szempillája megrebbent. – Nem emlékszem. – Kis szívem, tudom, hogy azt ígérted, nem mondod el senkinek. Hallottam. Gyanakvóan villant a kék szeme. – Mit hallottál? – Azt hiszem, nagyjából mindent. – Ha hallottad, akkor mondd el annak a Stephennek te. – Úgy nem működik, kicsim. Egyenesen tőled kell hallania.
Kezdett ökölbe szorulni a keze kétoldalt, a pulóverén. – Az cumi. Mert én nem mondhatom el neki. – Holly. Rám kell nézned. – Kis idő múlva vonakodva elfordult a feje néhány centit. – Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy néha el kell mondanod a titkodat, mert valaki másnak joga van tudni róla? Vállrándítás. – És? – És hát ez egy ilyen fajta titok. Stephen azt próbálja kideríteni, hogy mi történt Rosie-val. – Kevint kihagytam a dologból. Így is fényévekkel túl voltunk már azon, aminek egy gyereket ki szabad tenni. – Ez a munkája. És ahhoz, hogy elvégezhesse, hallania kell a történetedet. Még egy, immár kidolgozottabb vállrándítás. – Nem érdekel. Egy röpke pillanatig Mamira emlékeztetett a konokul fölszegett álla. Az ösztöneivel kellett megküzdenem, azzal, ami egyenesen az én ereimből került a vérkeringésébe. – Kell, hogy érdekeljen, kicsim – mondtam. – Titkot tartani fontos dolog, de van, amikor még fontosabb, hogy kiderítsük az igazságot. És ha valakit megölnek, akkor majdnem mindig az a fontosabb. – Jó. Akkor az a Stephen vagy kicsoda szórakozzon valaki mással, mert én nem hiszem, hogy Shay bácsi tett volna bármi rosszat. Ránéztem. Feszült volt, tüskés, és szikrát szórt a szeme, mint egy sarokba szorult kis vadmacskáé. Pár hónapja még szó nélkül tette volna, amire kértem, és közben sértetlen maradt volna a bűbájos Shay bácsiba vetett hite is. Valahányszor újra láttam, egyre vékonyabbnak tűnt a kötél, amin egyensúlyozunk, és egyre mélyebbnek tűnt a szakadék, míg végül már úgy éreztem, előbbutóbb egyszer, csak egyetlenegyszer kibillenek az egyensúlyomból, elvétem a lépést, és mindketten lezuhanunk. – Oké, kölyök – mondtam egyenletes, nyugodt hangon. – Akkor hadd kérdezzek tőled valamit. Nagyon gondosan eltervezted a mai napot, ugye? Megint az a gyanakvó szemvillanás. – Nem. – Ugyan már, kis cinkém. Ezzel nem pont nálam kéne próbálkoznod. Nekem ugyanis éppen az a munkám, hogy ilyesmiket tervelek ki, úgyhogy észreveszem, ha valaki más ezt csinálja. Még az után, hogy először beszélgettünk Rosie-ról, szöget ütött a fejedbe az a levél, amit láttál. Úgyhogy kérdezgetni kezdtél Rosie-ról, kedvesen, mintha csak úgy dumálnánk, és amikor kiderült, hogy a barátnőm volt, már tudtad, hogy csak ő írhatta a levelet. És ekkor kezdtél agyalni azon, hogy vajon miért őrizgeti Shay bácsikád a fiókjában egy halott lány levelét. Szólj, ha valamit
rosszul mondok. Semmi reakció. Meg kellett dolgoznom a kislányomat, mint egy tanút, és ez annyira lefárasztott, hogy legszívesebben lecsúsztam volna az ülésről, és elaludtam volna a kocsi padlóján. – Szóval addig rágtad a fülemet, amíg el nem érted, hogy elhozzalak ma a nagyiékhoz. A matekleckédhez pedig egész hétvégén nem fogtál hozzá, hogy elhozhasd, és ezzel az ürüggyel kettesben maradhass Shay bácsikáddal. Aztán addig nyüstölted, amíg szóra nem bírtad arról a levélről. Holly belülről jó erősen az ajkába harapott. – Ez nem szidás – mondtam. – Igazán bámulatosan csináltad. Csak próbálom tisztázni, hogy mi történt pontosan. Vállrándítás. – És? – És itt a következő kérdésem. Ha nem gondoltad, hogy Shay bácsikád bármi rosszat tett volna, akkor mire volt jó ez a sok kavarás? Miért nem mondtad el egyszerűen nekem, hogy mit találtál, miért nem bíztad rám, hogy beszéljek Shay bácsival? Alig hallhatóan azt motyogta az ölébe: – Mert nem tartozott rád. – Dehogynem, drágaságom. És te tudtad jól, hogy nagyon is rám tartozik. Tudtad, hogy Rosie-t szerettem, tudod, hogy nyomozó vagyok, és tudtad azt is, hogy próbálom kideríteni, mi történt Rosie-val. Így aztán az a levél nagyon is rám tartozik. És téged az elején még nem is kért meg senki, hogy tartsd titokban, ugye. Szóval miért nem mondtad el, hogy megtaláltad a levelet, ha nem tudtad, hogy van körülötte valami zűr? Holly nagy műgonddal lefejtett egy piros gyapjúszálat a kardigánjáról, majd az ujjai közt kifeszítve vizsgálgatta. Egy pillanatig azt hittem, válaszolni fog, de csak azt kérdezte: – Milyen volt Rosie? – Bátor volt – feleltem. – És makacs. És jókat lehetett vele nevetni. – Nem tudtam pontosan, mire akarunk kilyukadni ezzel, de Holly oldalvást roppant komolyan nézett rám, mintha fontos lenne neki a dolog. Az utcai lámpák tompa, sárga fénye sötétebbnek mutatta a szemét és komplikáltabbnak, nehezebben olvashatónak a tekintetét. – Szerette a zenét, a kalandot, az ékszereket, és a barátait. És nagyobb tervei voltak, mint bárki másnak, akit ismertem. Ha valami érdekelte, azt nem hagyta abba, nem adta fel, bármi történt. Kedvelted volna. – Nem kedveltem volna. – Akár hiszed, akár nem, kis cinkém, kedvelted volna. És ő is téged. – Jobban szeretted, mint anyut? Aha. – Nem – feleltem, és olyan tisztán, olyan egyszerűen hangzott ez a szó, hogy egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy hazugság. – Őt másképp szerettem. Nem jobban, csak másképp. Holly kibámult az ablakon, az ujjai köré csavargatta a gyapjúfonalat, és beletemetkezett a roppant komoly gondolataiba.
Nem zavartam meg. Előttünk, az utcasarkon a falkába verődött kölykök, akik alig voltak idősebbek nála, egy kerítésfalról lökdösték le egymást vicsorogva-karattyolva, mint a majmok. Szemembe ötlött egy cigaretta parazsa, meg a sörösdobozok csillanása. Végül Holly feszült, de egyenletes hangon, halkan azt kérdezte: – Shay bácsi megölte Rosie-t? – Nem tudom – feleltem. – Nem az én dolgom ezt eldönteni, és nem is a tiéd. Ez a bíróság és az esküdtszék dolga. Csak azt próbáltam elérni, hogy ne érezze magát annyira rosszul, de ő ökölbe szorította mindkét kezét, és lesújtott a térdére. – Nem, apu, én nem úgy értettem, nem érdekel, hogy ki mit dönt el! Úgy értem, hogy igazából. Ő ölte meg? – Igen – mondtam. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő volt. Az újabb csönd még hosszabbra nyúlt, mint az előző. A falról ugráló majmok már mást játszottak: huhogó buzdítás közepette sült krumplit kentek szét egymás képén. Holly ismét azon a feszült, vékonyka hangon szólalt meg: – Ha elmondom Stephennek, hogy miről beszélgettünk Shay bácsival... – Igen? – Akkor mi lesz? – Nem tudom – mondtam. – Azt ki kell várnunk. – Shay bácsit börtönbe csukják? – Az meglehet. Attól függ. – Mitől? Tőlem? – Részben igen. Részben pedig egy csomó más embertől. Egy icipicit megremegett a hangja. – De hát velem soha semmi rosszat nem tett. Segít leckét írni, és megmutatta nekem meg Donnának, hogy kell árnyjátékot csinálni a kezünkkel. És megengedi, hogy belekortyoljak egy kicsit a kávéjába. – Tudom, kicsim. Jó nagybátyád volt neked, és ez fontos dolog. De csinált mást is. – Nem akarom, hogy miattam börtönbe kerüljön. Megpróbáltam elkapni a tekintetét. – Kis szívem, figyelj rám. Bármi történik, az nem a te hibád lesz. Bármit tett Shay, azt ő maga tette, nem te. – De akkor is dühös lesz. És a nagyi is, meg Donna, meg Jackie néni is. Mind utálni fognak, amiért elmondtam. Most már jobban remegett a hangja. – Hát, igen, biztos fölzaklatja majd őket a dolog – mondtam. – És arra is van esély, hogy először egy kicsit rajtad töltik ki a mérgüket. De ha így is lesz, az majd elmúlik. Mindenki tudni fogja, hogy ez nem a te hibád, ugyanúgy, ahogy én is tudom. – Ezt nem tudhatod biztosan. Az is lehet, hogy örökké utálni fognak. Ilyen ígéretet nem tehetsz. Űzött vadra emlékeztetett a szeme körül éktelenkedő fehér karikákkal, a lázas tekintetével. Azt kívántam, bárcsak sokkal
nagyobbat mostam volna be Shaynek, amíg még lehetett. – Tényleg nem ígérhetem biztosra – mondtam. Holly páros lábbal belerúgott az anyósülés támlájába. – Én ezt nem akarom! Mindenki menjen a francba, és hagyjon engem békén! Bár ne is láttam volna azt a hülye levelet! Újabb rúgás. Ettől már előrebillent az ülés. Felőlem apró darabokra rugdoshatta volna a kocsimat, ha ettől jobban érzi magát, de akkora erőt vitt bele, hogy attól féltem, megsérül, ha így folytatja. Gyorsan odahajoltam, és benyomtam a karomat a lábai meg az üléstámla közé. Holly kiadott egy vad, gyámoltalan kis hangot, és bőszen tekergőzött az ülésmagasítóban, hogy bevihessen a támlára egy tiszta rúgást, de elkaptam a két bokáját, és nem eresztettem. – Tudom, kicsim. Tudom. Én sem örülök ennek az egésznek, de akkor is ez van. És bárcsak azt mondhatnám, hogy ha elmondod az igazságot, minden jóra fordul, de nem tehetem. Még csak azt sem tudom megígérni, hogy jobban fogod érezni magad. Lehet, hogy úgy lesz, de könnyen előfordulhat az ellenkezője is. Csak annyit mondhatok, hogy meg kell tenned, akármi jön utána. Mert az életben vannak dolgok, amelyek nem szabadon választhatók. Holly összegörnyedt az ülésmagasítóban. Mély lélegzetet vett, és mondani próbált valamit, de végül csak a szájára tapasztotta a kezét, és sírva fakadt. Már éppen ki akartam szállni, hogy bemásszak a hátsó ülésre, és jó szorosan átöleljem, amikor észbe kaptam, hogy már nem egy bömbölő kisgyerekkel van dolgom, aki arra vár, hogy apuci a karjaiba zárja, és mindent helyrehozzon. Azt a kisgyereket magunk mögött hagytuk, ottmaradt valahol a Faithful Place-en. Úgyhogy inkább hátranyúltam, és megfogtam Holly szabad kezét. Úgy csimpaszkodott belém, mintha zuhanna. Jó sokáig ültünk így: Holly az ablaküvegnek döntötte a fejét, és egész testét rázta a hangtalan zokogás. Közben a hátunk mögül férfihangokat hallottam, majd egy-két nyers megjegyzés után kocsiajtók csapódtak, és Stephen elhajtott. Egyikünk sem volt éhes. Azért belediktáltam Hollyba valami radioaktív kinézetű sajtos croissant-t vagy micsodát, amit egy szupermarketben vettünk útközben, inkább csak az én kedvemért. Aztán visszavittem Oliviához. Leparkoltam a ház előtt, és hátranéztem Hollyra. A haját szopogatta, és tágra nyílt, rezzenéstelen, álmatag szemekkel bámult ki az ablakon, mintha a kimerültségtől és a túlterheltségtől transzba esett volna. Valahol útközben előhalászta a táskájából Clarát, a pónit. – Nem fejezted be a matekleckédet – mondtam. – Mrs. O'Donnell nem lesz nagyon zabos? Holly egy pillanatig úgy nézett rám, mintha elfelejtette volna, ki az a Mrs. O'Donnell. – Ja, nem érdekel. Az a nő hülye. – Azt mindjárt gondoltam. De semmi okod rá, hogy még emiatt
is megmutassa neked, mennyire hülye. Hol a füzeted? Előhalászta, mint egy lassított felvételen, és a kezembe adta. Előrelapoztam az első üres oldalig, és odaírtam: Kedves Mrs. O'Donnell! Kérem, nézze el Hollynak, hogy nem fejezte be a házi feladatát. Sajnos, nem érezte jól magát a hétvégén. Amennyiben ez problémát okozna, kérem, nyugodtan hívjon fel. Hálás köszönettel: Frank Mackey. A szemközti oldalon ott díszelegtek Holly nagy műgonddal rótt, kerek gyöngybetűi: Ha Desmondnak 342 darab gyümölcse van... – Tessék – mondtam, és visszaadtam neki a füzetet. – Ha Mrs. O'Donnell szívózik veled, add meg neki a telefonszámomat, és mondd meg neki, hogy hagyjon békén, oké? – Igen. Kösz, apu. – Erről anyukádnak is tudnia kell. Hadd magyarázzam el neki én. Holly bólintott. Eltette a füzetét, de a helyén maradt, és ki-be kattintgatta a biztonsági övét. – Mi piszkálja a csőrödet, kis cinkém? – kérdeztem. – Az, hogy a nagyival olyan csúnyán beszéltetek egymással. – Igen. Csúnyán. – Hogyhogy? – Nem kellett volna. De néha egyszerűen egymás idegeire megyünk. Az égvilágon senki nem tudja úgy megőrjíteni az embert, mint a családja. Holly begyömöszölte Clarát a táskájába, és meredten bámulta, miközben egy ujjal cirógatta a foszladozó orrát. – Ha csinálnék valami rosszat – bökte ki aztán –, te hazudnál a rendőröknek, hogy ne kerüljek bajba? – Igen – mondtam. – Hazudnék. Hazudnék a rendőröknek, a római pápának és az egész földkerekség elnökének, lehazudnám a csillagokat az égről, ha neked erre lenne szükséged. Nem lenne helyes, de akkor is ezt tenném. Holly pokolian rám ijesztett előrehajolt a két ülés között, átkarolta a nyakamat, és az arcomhoz nyomta az arcát. Olyan szorosan öleltem, hogy éreztem a mellkasomon a szívverését szapora volt és könnyű, mint egy kis állaté. Millió dolgot kellett volna elmondanom neki, és mindegyik iszonyú fontos lett volna, de egy szót sem bírtam kinyögni. Végül Holly hosszan, reszketegen felsóhajtott, és kihámozta magát a karjaimból. Kiszállt a kocsiból, és a hátára vette az iskolatáskáját. – Ha beszélnem kell azzal a Stephennel – szólalt meg –, lehet róla szó, hogy ne szerdán legyen? Mert akkor át akarok menni játszani Emilyékhez. – Abszolút nem gond, kis szívem. Bármelyik nap lehet, amikor neked megfelel. Most menj. Én is mindjárt jövök, csak még telefonálnom kell. Holly bólintott. Kimerülten megroggyant a válla, de ahogy elindult a gyalogjárón, megrázta a fejét, és kihúzta magát. Amikor
Liv ajtót nyitott, és tárt karokkal elé sietett, már szálfaegyenes volt a keskeny háta, és erős, mint a beton. Én maradtam, ahol voltam, rágyújtottam egy cigire, és az első slukkra el is szívtam a felét. Aztán, amikor már biztos voltam benne, hogy nem fog elcsuklani a hangom, fölhívtam Stephent. Olyan helyen volt, ahol szar a térerő, feltehetően a dublini vár gyomrában, a gyilkossági csoport szűk helyiségeinek labirintusában. – Én vagyok – mondtam. – Hogy alakul a dolog? – Nem is olyan rosszul. Úgy van, ahogy mondta: a fickó tagad mindent, de csak akkor, ha hajlandó egyáltalán válaszolni. Mert többnyire nem sokat szól, legfeljebb megkérdezi tőlem, hogy milyen ízű a maga segge lyuka. – Bűbájos arc. Nálunk ez családi vonás. Ne hagyja, hogy fölzaklassa. Stephen elnevette magát. – Engem ugyan nem zavar. Felőlem mondhat, amit akar, úgyis én megyek haza kettőnk közül, ha végzünk. Azt viszont árulja el, hogy mi van a kezünkben? Van esetleg valami, amitől egy kicsit megjöhet a kedve a csevegéshez? Stephen igencsak föl volt villanyozva, érződött a hangján, hogy kész ott maradni, ameddig csak kell, és majd szétveti a frissen meglelt magabiztosság. Igyekezett tapintatosan, visszafogottan beszélni, de a lelke mélyén roppantul élvezte élete nagy napját. Elmondtam neki mindent, és azt is elmeséltem a legutolsó ocsmány, mocskos, büdös részletig, hogy hogyan jutottam hozzá az infóhoz, ami számunkra, ugye, muníció: Stephennek nem hiányzott, hogy a legkisebb lyuk is tátongjon a vértezeten. Ezzel zártam szavaimat – Shay nagyon szereti a lánytestvéreinket, különösen Carmelt, és a kislányomat, Hollyt is. Amennyire tudom, a lista itt véget is ér. Engem utál, mint a szart, utálta Kevint is, de ezt nem szívesen vallja be. Gyűlöli továbbá az egész életét, és acsarogva irigykedik mindenkire, aki nem gyűlöli a sajátját, azaz szinte biztosan magára is. Továbbá, de ez már alighanem magának is feltűnt, kissé indulatos természetű. – Oké – mondta Stephen szinte csak úgy magának: teljes fordulatszámon pörgött az agya. – Igen, igen. Ez hasznos lehet. Jó úton haladt afelé, hogy kedvemre való ember váljon belőle. – Igen, az lehet – mondtam. – Még valami, Stephen: Shay egészen ma estig azt hitte, hogy centiméterekre van a nagy kiugrástól. Úgy képzelte, hogy megveszi a bicikliboltot, ahol dolgozik, bedugja apánkat valami otthonba, elköltözik abból a házból, és végre érdemes lesz élnie. Pár órája még a lábai előtt hevert a világ. Csönd. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Stephen talán jelzésként értelmezi a szavaimat, hogy most kell magára
öltenie az együttérző álarcát. Végül azt mondta: – Ha ezzel nem tudom szóra bírni, akkor nem is érdemlem meg, hogy szóra bírjam. – Alapjában véve így gondolnám én is. Nyomja a gázt, kölyök, és szóljon, ha van valami. – Emlékszik... – mondta még Stephen, aztán szakadozott, nyikorgó zajokra esett szét a hangja. – Csak annyit tudnak felmutatni... – hallottam még, majd agyzsibbasztó pityegés jelezte, hogy megszakadt a vonal. Letekertem az ablakot, és elszívtam még egy cigit. Itt is felütötték már fejüket a karácsonyi dekorációk – az ajtókon adventi koszorúkat láttam, az egyik kertben kicsit csálén állították föl a „TÉLAPÓ, KÉRLEK, ÁLLJ MEG ITT IS” feliratú táblát –, és az esti levegő olyan metszően hideg lett, hogy végre tényleg úgy érezhette magát az ember, mintha tél lenne. Eldobtam a csikket, és mély lélegzetet vettem. Aztán bementem a házhoz, és megnyomtam Olivia csengőjét. Liv papucsban nyitott ajtót, és az arcát is lemosta már lefekvés előtt. – Megígértem Hollynak, hogy bejövök jó éjszakát kívánni – mondtam. – Holly alszik, Frank. Már nagyon régen lefeküdt. – Aha. Oké. – Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. – Mennyi ideig voltam kint? – Annyi ideig, hogy csodálkozom, miért nem hívta ki a rendőrséget Mrs. Fitzhugh. Mostanában mindenhol lesben álló perverzeket lát. De Olivia mosolygott, és a puszta tény, hogy nem bosszantja a jelenlétem, röhejes módon némi melegséggel töltött el. – Annak a nőnek sosem volt ki a négy kereke – mondtam. – Emlékszel, amikor... – Láttam Liv szemén, hogy visszavonulót fújt, és még időben észbe kaptam. – Figyelj, nem baj, ha azért bejövök pár percre? Iszom egy kávét, fújok egyet, hogy kitisztuljon a fejem, mielőtt megint kocsiba ülnék, és talán válthatnánk pár szót Hollyról, hogy milyen állapotban van. Megígérem, hogy nem fogok visszaélni a vendégszereteteddel. Nyilván úgy néztem ki, ahogy éreztem magam, vagy legalábbis elég rosszul ahhoz, hogy megnyomjam Liv lelkén a szánalomgombot. Kis idő múlva bólintott, és szélesre tárta az ajtót. Bevezetett az üvegtetős teraszra – az ablaktáblák sarka már fagyos volt, de a fűtőtest barátságos meleget árasztott –, majd visszament a konyhába kávét főzni. A diszkrét villanyfényben levettem Shay baseballsapkáját, és a kabátzsebembe gyömöszöltem. Vérszaga volt. Liv tálcán hozta a kávét, a jó csészékben, sőt még egy kis kancsó tejszín is járt hozzá. Elhelyezkedett a fotelében, majd megszólalt: – Ahogy elnézem, nem semmi hétvégéd volt. Képtelen voltam rászánni magam... – Csak a családom – mondtam. – És te? Hogy van Dermó-Germó? Csönd lett. Olivia a kávéját kavargatva gondolkodott, hogy mit
feleljen erre. Végül sóhajtott egyet, olyan halkan, hogy nem is lett volna szabad meghallanom. – Megmondtam neki, hogy úgy gondolom, nem kéne többet találkoznunk. – Aha – mondtam. Magam is meglepődtem, hogy röpke, édes boldogság hatol át az agyamat övező sötét gondolatok vastag rétegein. – És volt valami különleges oka? Elegáns kis vállrándítás. – Nem hiszem, hogy összeillettünk volna. – És ezzel Germó is egyetértett? – Hamarosan egyetértett volna. Még pár randi, és eljutott volna idáig ő is. Én csak egy kicsit gyorsabb voltam. – Ahogy mindig – mondtam. Nem epés megjegyzésnek szántam, és Liv mosolygott is egy kicsit a csészéjébe. – Sajnálom, hogy nem jött össze – tettem hozzá. – Ugyan. Egyszer fenn... És te? Találkozgatsz valakivel? – Mostanában nem. Semmi érdemleges. – Jó ideje nem kaptam ennél szebb ajándékot az élettől: Olivia dobta Germót! Kicsi, de tökéletes formavilágú ajándék volt ez, és az ember örüljön annak, ami jut neki, ugye. Jól tudtam, hogy ha túllihegem a dolgot, alighanem darabokra töröm ezt a kicsit is, de nem bírtam magammal. – Esetleg valamelyik este, ha szabad vagy, és tudsz hívni egy bébiszittert, nem megyünk el vacsorázni? A Coterie-t nem biztos, hogy tudom villantani, de azért a Burger Kingnél talán jobb helyre is futja. Liv szemöldöke fölszaladt, és a tekintete rám szegeződött. – Úgy érted, hogy... Mire gondolsz? Amolyan randira? – Hát – feleltem –, igen, azt hiszem. Erősen randi színezete lenne a dolognak. A hosszú csöndben látszott a szemén, hogy sok minden játszódik le mögötte. – Tudod, figyeltem ám, amikor arról beszélgettünk, hogy miért mennek az emberek egymás agyára. Még mindig nem tudom, hogy egyetértek-e veled, de megpróbálok úgy viselkedni, mintha igazad lenne. Baromira igyekszem, Olivia. Liv hátrahajtotta a fejét, és az ablak előtt elhaladó holdat figyelte. – Amikor először elvitted Hollyt a hétvégére – szólalt meg végül –, borzasztóan féltem. Egy hunyásnyit sem aludtam egész idő alatt, amíg távol volt. Tudom, hogy azt hitted, kicsinyes bosszúvágyból huzakodtam veled a hétvégéken, de szó sem volt erről. Egyszerűen meg voltam róla győződve, hogy fogod Hollyt, fölülsz vele egy repülőre, és soha többé nem látlak egyikőtöket sem. – Átfutott az agyamon a gondolat – mondtam. Láttam, hogy megborzong a válla, de a hangja nyugodt maradt. – Tudom. De nem tetted meg. Nem kábítom magam azzal, hogy engem akartál kímélni. Részben nyilván a munkád miatt nem vitted el Hollyt, de főleg azért nem, mert azzal fájdalmat okoztál volna neki, és arra képtelen lennél. Úgyhogy itt maradtál. – Igen – mondtam. – Hát, igen. Megteszem, ami tőlem telik. –
Én nem voltam olyan szentül meggyőződve róla, mint Liv, hogy az itthon kuksolás Holly érdekeit szolgálta. Hiszen akár egy tengerparti bárban is segédkezhetett volna nekem Korfu szigetén, ahol szépen lebarnulhatott volna, és halálra kényeztették volna a helybeliek ahelyett, hogy jól kikészíti a népes rokonság. – Éppen erről beszéltem. Hogy nem muszáj fájdalmat okoznunk a másiknak pusztán azért, mert szeretjük. Mi ketten csúnya dolgokat műveltünk egymással, de csak azért, mert így döntöttünk, nem pedig azért, mert ez valami elkerülhetetlen, sorsszerű dolog lenne. – Liv – vágtam bele. – El kell mondanom neked valamit. A kocsiban szinte végig azon agyaltam, hogyan tálalhatnám a dolgot minél kevésbé drámaian. De kiderült, hogy erre nincs mód. Kihagytam mindent, amit csak lehetett, a többit pedig igyekeztem tompítani, de amikor a végére értem, Olivia elkerekedett szemekkel, remegő ujjait az ajkához nyomva bámult rám. – Te jóságos isten! – szörnyülködött. – Ó, te jóságos isten! Holly! – Helyre fog jönni – mondtam a tőlem telhető legnagyobb meggyőződéssel. – Kettesben maradt egy... istenem, Frank, akkor most... most mit fogunk... Már nagyon régóta csak egyfajta üzemmódban, a szép tartású, csillogó, előkelő hölgy teljes vértezetében láttam Livet. Most, hogy megsebzetten, remegve ült előttem, és lázasan, vadul járt az agya, hogy miként védelmezhetné meg az ő kicsi lányát, meghasadt tőle a szívem. Annál azért több eszem volt, hogy átkaroljam, de előrehajoltam, és az ujjaira fontam az ujjaimat. – Csss, szívem. Csss. Nem lesz semmi baj. – Megfenyegette Hollyt? Megijesztette? – Nem, szívem. Holly aggódott érte, összezavarodott, és kényelmetlenül érezte magát, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem érzett semmiféle veszélyt. És nem is hiszem, hogy veszélyben lett volna. Mert a bátyám a maga hihetetlenül elcseszett módján tényleg szereti őt. Liv agya már fénysebességgel rohant előre. – Mennyire erős a vád? Kell majd tanúskodnia? – Ezt nem tudom biztosan. – Mindketten tudtuk, hogy sok a „ha”, és föl is tudtuk volna sorolni őket ha az ügyészség úgy dönt, hogy vádat emel, ha Shay nem vallja magát bűnösnek, ha a bíró úgy ítéli meg, hogy Holly képes pontosan fölidézni a történteket... – De ha pénzt kellene föltennem rá, akkor azt mondanám, hogy igen. Arra fogadnék, hogy tanúskodni fog. – Te jóságos isten – mondta megint Olivia. – De az még elég soká lesz. – Az mellékes. Én láttam, mit tud csinálni egy jó ügyvéd egy tanúval. Sőt én magam is csináltam. Nem akarom, hogy Hollyval ezt műveljék. Szelíden azt feleltem: – Tudod jól, hogy ez ellen nem tehetünk
semmit. Egyszerűen bíznunk kell majd benne, hogy nem lesz semmi baja. Holly erős gyerek. Mindig is az volt. – Egy tűszúrásnyi pillanatra belém nyilallt, ahogy évekkel azelőtt, tavaszi estéken ott üldögéltünk azon az üvegtetős teraszon, és figyeltem, ahogy Olivia pocakját ádázul püföli belülről egy kis csöppség, aki már készen áll rá, hogy szembeszálljon az egész világgal. – Igen, erős gyerek. De ez nem számít. Mert olyan gyerek a világon nincs, aki ehhez elég erős lenne. – Márpedig Holly elég erős lesz hozzá, mert nincs más választása. És Liv... Ezt is nagyon jól tudod, de azért elmondom, hogy nem beszélhetsz vele az ügyről. Olivia kikapta a kezét a kezemből, és fölemelte a fejét: készen állt rá, hogy megvédje a kicsinyét. – Pedig muszáj lesz beszélnie róla, Frank. Én még nagy vonalakban sem tudom elképzelni, milyen lehetett ez neki, úgyhogy semmiképpen nem hagyom, hogy magába fojtsa... – Értem, de te nem beszélhetsz vele, és én sem. Az esküdtszék számára te még mindig ügyész vagy, méghozzá elfogult ügyész. Elég egyetlen apró célzás, hogy betanítottad Hollyt, és már repül is ki az ablakon az egész vád. – Fütyülök a vádra! Mégis, kivel kéne beszélnie? Azt te is nagyon jól tudod, hogy pszichológussal nem áll szóba, amikor szétköltöztünk, ahhoz a nőhöz egy árva szót nem szólt... Nem hagyom, hogy ez az ügy káros hatással legyen az életére. Egyszerűen nem hagyom! Az optimizmusa, a töretlen hite, hogy ez a káros hatás még nem befejezett tény, benyúlt a bordáim közé, és megszorította a szívemet. – Tudom – mondtam. – Megmondom én neked, mi lesz a legjobb: annyit beszélsz Hollyval, amennyit csak kell, de vigyázol, hogy ne tudja meg senki. Még én sem. Oké? Olivia ajka összepréselődött, de nem szólt semmit. – Tudom, hogy ez messze nem tökéletes megoldás – mondtam. – Azt hittem, szenvedélyesen ellenzed, hogy titkai legyenek. – Így is van. De azzal már egy kicsit elkéstünk, hogy ez legyen a fő prioritás, úgyhogy lesz, ami lesz. Liv hangjában ott bujkált az elgyötörtség nyikorgó mellékzöngéje. – Gondolom, ezt úgy fordíthatjuk le, hogy „Én megmondtam”. – Nem – feleltem, és komolyan is gondoltam. Liv gyorsan felém forduló feje meglepettségről árulkodott. – Abszolút nem – folytattam. – Az történt, hogy ezt mindketten elcsesztük, te is, én is, és most az a legjobb, amit tehetünk, hogy a kármentésre koncentrálunk. És én bízom benned, tudom, hogy ezt bámulatosan jól fogod csinálni. Még mindig gyanakvó és fáradt volt az arca: várta, hogy mikor jön a csavar. – Ebben most nincs semmiféle hátsó gondolat – nyugtattam meg. – Komolyan. Pillanatnyilag egyszerűen örülök, hogy a gyerekemnek ilyen anyja van.
Ez készületlenül érte: rebbent a szeme, elfordította a fejét, és nyugtalanul fészkelődött a fotelben. – Egyből szólnod kellett volna, amikor ideértetek. Hagytad, hogy lefektessem, mintha minden rendben lenne... – Igen. Gondoltam, jót tesz majd neki, ha legalább a lefekvés rendben lezajlik. Liv tett egy hirtelen mozdulatot. – Meg kell néznem. – Ha fölébred, úgyis odahív minket. Vagy lejön. – Vagy talán mégsem. Egy pillanat... És már ott sem volt, nesztelenül sietett fölfelé a lépcsőn, mint egy macska. Furcsamód jóleső érzéssel töltött el ez a kis epizód. Annak idején, amikor Holly csecsemő volt, tízszer is eljátszottuk ezt minden éjszaka: ha csak egyet nyikkant a babamonitor, Oliviának egyből muszáj volt megnéznie, hogy alszik-e még Holly, akárhányszor próbáltam megnyugtatni, hogy a gyerekünknek jó kis tüdeje van, értésünkre tudja adni, ha szüksége van ránk. Liv soha nem félt sem a bölcsőhaláltól, sem attól, hogy Holly fejre esik a kiságyból, sem a kezdő szülők többi „kincstári” mumusától. Csak attól félt, hogy Holly fölébred az éjszaka közepén, és azt hiszi, teljesen egyedül van. – Mélyen alszik – mondta most, amikor visszajött. – Akkor jó. – Úgy tűnik, békés az álma. Majd reggel beszélek vele. – Lehuppant a fotelbe, és kisimította az arcából a haját. – És te jól vagy, Frank? Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, pedig hát ez a mai este biztosan... – Semmi bajom – mondtam. – Viszont indulnom kéne. Kösz a kávét. Erre nagy szükségem volt. Liv nem forszírozta a dolgot. Csak annyit kérdezett: – Fölébredtél annyira, hogy autóba ülj? – Abszolút. Akkor pénteken találkozunk. – Holnap hívd föl Hollyt. Akkor is, ha úgy gondolod, hogy nem kéne beszélned vele erről a... erről az egészről. Azért hívd föl. – Persze. Én is úgy terveztem. – Fölhajtottam a maradék kávémat, és fölálltam. – Még valami, csak hogy tisztán lássak – mondtam. – Gondolom, az a randi ezek után szóba se jöhet. Olivia hosszú ideig fürkészte az arcomat. Végül megszólalt: – Nagyon vigyáznunk kell, hogy ne ébresszünk Hollyban hiú reményeket. – Az megoldható. – Mert nem sok esélyt látok arra, hogy ebből bármi is kisülne. Azok után, hogy... istenem. Mindezek után. – Tudom. Csak szeretném megpróbálni. Olivia fészkelődött egy kicsit, és ettől arrébb siklott a holdfény az arcán: a szemére árnyék borult, és csak az ajka büszke, finom ívét láttam. – Csak hogy elmondhasd, hogy mindent elkövettél – mondta. – Jobb későn, mint soha, ugyebár. – Nem – feleltem. – Hanem azért, mert nagyon, nagyon
szeretnék randizni veled. Éreztem, hogy figyel a sötétből. Végül megszólalt: – Azt én is szeretném. Köszönöm, hogy megkérdezted. Egy töredékmásodpercre meginogtam, és már majdnem elindultam feléje, már majdnem kinyújtottam a kezem, hogy ki tudja, mit csináljak: megragadjam, forró ölelésembe vonjam, térdre hulljak a márványcsempéken, és a lágy ölébe hajtsam a fejem. De aztán fogcsikorgatva, hogy kis híján eltört az állkapcsom, úrrá lettem magamon. Mihelyt meg tudtam mozdulni, kivittem a tálcát a konyhába, és elmentem. Olivia nem mozdult. Amikor kiléptem az ajtón, talán jó éjt is kívántam neki, erre már nem emlékszem. A kocsim felé menet végig éreztem, hogy ott van mögöttem, éreztem a teste melegét, mintha egy tiszta, fehér fényű lámpás világított volna lankadatlanul a sötét „napszobában”. Ha nincs ez az érzés, talán nem is értem volna haza. 23. fejezet Békén hagytam a családomat, amíg Stephen szépen összerakosgatott mindent, hogy megvádolhassa Shayt kétrendbeli gyilkossággal, a bíróság pedig úgy rendelkezett, hogy Shay nem helyezhető szabadlábra óvadék ellenében. George, az isten áldja meg a gyapjúzokniját, szó nélkül visszaengedett dolgozni, sőt még egy újabb, őrülten bonyolult műveletet is odavetett nekem, amelyben szerepelt Litvánia meg egy rakás Kalasnyikov meg több igen érdekes Vytautas nevű fazon, és amelyen akár heti száz órát is dolgozhattam, ha késztetést éreztem erre, márpedig éreztem. A csoport pletykagépezete úgy tudta, hogy Bajnok felháborodottan panaszt tett a protokollra fittyet hányó magatartásom miatt, George pedig egy kis időre magához tért félkómás állapotából, és mindenről további információt kért három példányban, annyi papírmunkát zúdítva Bajnok fejére, hogy évekig eltetvészkedhet vele. Amikor már úgy éreztem, hogy a családom fölkavart érzelmei valamelyest lecsillapodhattak, kiválasztottam egy alkalmas estét, és korán, azaz már este tíz körül hazamentem a munkából. Beraktam két szelet kenyér közé, amit a hűtőben találtam, majd kivittem magammal az erkélyre egy cigit meg egy pohár elsőrangú Jameson's whiskyt, és fölhívtam Jackie-t. – Jézusom! – fakadt ki. Otthon volt, a háttérben ment a tévé. Meglepett volt a hangja. Hogy ezenkívül még mi bujkál benne, azt nem tudtam megállapítani. – Francis – szólt oda Gavinnek. Gav motyogott valamit, amit nem értettem, aztán elhalkult a tévé zaja, ahogy Jackie arrébb ment. – Jézusom! – ismételte. – Nem gondoltam volna, hogy... Különben hogy vagy? – Elvagyok. És te? – Ó, én is. Tudod.
– Mami hogy bírja magát? – kérdeztem. Sóhaj. – Hát, ő nincs valami haj de jól, Francis. – Milyen értelemben? – Egy kicsit nyúzottnak tűnik, és borzasztóan csöndes, márpedig te is jól tudod, hogy ez nem rá vall. Jobban örülnék, ha szórná a szidalmait jobbra-balra. – Én attól féltem, hogy a végén még infarktust kap itt nekem. – Próbáltam úgy mondani, mintha viccelnék. – De tudhattam volna, hogy nem szerzi meg nekünk ezt az örömet. Jackie nem nevetett. – Carmel mesélte, hogy tegnap este ott voltak Darrennel – mondta –, és Darren leverte azt a porcelán micsodát, tudod, a virágos kisfiút, amelyik az utcai szobában állt a polcon. Ripityára tört. Darren majd meghalt az ijedségtől, de Mami egy szót se szólt, csak összesöprögette a cserepeket, és bedobta a kukába. – Hosszú távon nem lesz semmi baja – mondtam. – Mami kemény. Ennél sokkal több kell ahhoz, hogy ő megtörjön. – Ez igaz. De akkor is. Ajtócsapódást hallottam, meg azt, hogy a telefonba belekap a szél: Jackie kivitte a házból ezt a beszélgetést, hogy ne hallja senki más. – Az a helyzet, hogy Papa sincs valami fényesen. Föl se kelt az ágyból, mióta... – Ki nem szarja le? Rohadjon meg ott, ahol van. – Igen, tudom, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Mami nem boldogul egyedül, ha Papa ilyen állapotban van. Nem tudom, mi lesz velük. Én ott vagyok, amennyit tudok, és Carmel is, de neki ott vannak a gyerekek meg Trevor, nekem pedig dolgoznom kell. Meg aztán ha odamegyünk, akkor se tudjuk fölemelni Papát úgy, hogy ne fájjon neki, és amúgy se tűri, hogy lányok segítsenek neki kiszállni a kádból, meg minden. Eddig Shay... Félbemaradt a mondata. – Eddig ezt mind Shay csinálta – fejeztem be helyette. – Igen. – Odamenjek segíteni? – kérdeztem. Pillanatnyi riadt csönd. – Hogy te...? Jaj, nem. Nem, Francis. Nem kell. – Holnap odavonszolom a seggemet, ha szerinted jó ötlet. Eddig azért nem mentem a közelükbe, mert úgy gondoltam, több lenne belőle a kár, mint a haszon, de ha tévedtem... – Á, nem, szerintem igazad van. Mármint nem bántani akarlak ezzel, csak... – Semmi gond, értem, hogy mondod. Én is így gondoltam. – Majd megmondom nekik, hogy érdeklődtél utánuk. – Tedd azt. És ha valami változás van, szólj, oké? – Igen, szólok. Kösz, hogy felajánlottad. – És mi lesz Hollyval? – kérdeztem. – Hogyhogy mi lesz vele? – Úgy értem, hogy ezentúl is szívesen látott vendég lesz
Mamiéknál? – Miért, akarod, hogy az legyen? Biztosra vettem, hogy... – Nem tudom, Jackie. Ott még nem tartok. Valószínűleg nem akarom. De mindenképpen tudnom kell, hányadán állnak vele. Jackie eleresztett egy szomorkás, reszketeg kis sóhajt. – Hát igen, ezt sem tudja még senki. Addig nem, amíg... tudod. Amíg egy kicsit el nem rendeződnek a dolgok. Azaz amíg Shayt föl nem mentik, vagy el nem ítélik kétszeres életfogytiglanra. És hogy melyik lesz, az legalábbis részben attól függ majd, hogy milyen ügyesen tanúskodik ellene Holly. – Annyi időm nincs, Jackie – mondtam. – És arra sincs időm, hogy szemérmeskedj itt velem. A gyerekemről van szó. Újabb sóhaj. – Hogy őszinte legyek, Francis, a helyedben egy darabig távol tartanám tőlük Hollyt. A saját érdekében. Mindenki szét van csúszva, mindenki a plafonon van, úgyhogy valaki előbbutóbb mondana neki valami sértőt. Nem szándékosan, de... Szóval egyelőre hagyd ezt. Mit gondolsz, menni fog? Mármint nem érinti majd nagyon rosszul Hollyt? – Azt tudom kezelni – mondtam. – Nem ez itt a lényeg, Jackie. Hanem az, hogy Holly száz százalékig meg van róla győződve, hogy ő a hibás azért, ami Shayjel történt, vagy ha nem ő a hibás, akkor is őt hibáztatja az egész család. És ha távol tartom Mamiéktól – nem mintha ezzel önmagában véve bármi gondom lenne, hidd el –, az csak még jobban megerősíti a hitében. Őszintén szólva leszarom, ha az összes többi családtag szemében tényleg leprás lett, de tudnia kell, hogy te kivétel vagy. A gyerek romokban hever, és máris annyi embert veszített el, hogy az bőven elég egy életre. Tudnia kell, hogy te még mindig jelen vagy az életében, hogy nem áll szándékodban elhagyni, és hogy egy pillanatig sem hibáztatod, amiért egy bazi nagy üllő pottyant mindannyiunk fejére. Van ezzel bárminemű problémád? Még be se fejeztem, Jackie máris hallatta a szörnyülködőegyüttérző hangokat. – Jaj, istenem, az a szegény kis cukorfalat, hát hogy is hibáztatnám, hiszen még meg se született, amikor ez az egész elkezdődött! Öleld meg a nevemben, és mondd meg neki, hogy amint tudok, megyek hozzá. – Jól van. Én is így gondoltam. De hogy én mit mondok neki, az nem számít tőled kell hallania. Föl tudnád hívni, hogy megbeszéljétek, mikor jöttök össze egy kicsit? Fontos lenne, hogy megnyugtasd. Oké? – Persze, persze. Figyelj, máris hívom, rágondolni is rossz, hogy ott görcsöl szegénykém... – Jackie – mondtam. – Várj egy percet. – Igen? Legszívesebben saját kezűleg helyeztem volna el a tarkómon egy nagy büdös tockost, amiért ezt megkérdeztem, de kicsúszott a számon. – Árulj el valamit, amíg még témánál vagyunk. Én is hallok még felőled, vagy csak Holly?
Csak egy másodperc törtrészéig tartott a szünet, de ez is épp elég volt. – Mert ha ez már nincs benne a pakliban, bébi, akkor részemről semmi gond. Értem, hogy bajod lehetne belőle. Csak szeretem tudni, mi a sztori, mert az a tapasztalatom, hogy sok időt és vesződséget lehet így megspórolni. Ésszerűen hangzik ez így? – Igen. Abszolút. Jaj, istenem, Francis... – Villámgyors, mármár görcsös levegővétel, mintha gyomorszájon vágták volna. – Hát persze, hogy jelentkezni fogok. Hát persze! Csak... csak lehet, hogy kelleni fog egy kis idő. Pár hét, vagy esetleg... nem hazudok neked: szét van csúszva az agyam, fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Eltelhet egy kis idő, mire... – Abszolút érthető – mondtam. – Hidd el, ismerem ezt az érzést. – Sajnálom, Francis. Nagyon, nagyon sajnálom. Vékonyka, kétségbeesett, szanaszét foszlott hangon beszélt. Ahhoz, hogy most még én is csesztessem, hadd érezze magát még rosszabbul, nagyobb szarházinak kellett volna lennem, mint amekkora vagyok. – Van az úgy, hogy szarul alakulnak a dolgok, kölyök – mondtam. – Te ebben ugyanúgy nem vagy hibás, mint Holly. – De hibás vagyok. Ha nem hozom el Mamiékhoz... – Vagy ha én nem hozom el azon a bizonyos napon. Vagy még jobb lett volna, ha Shay nem... Hát, helyben vagyunk. – A félbemaradt mondatom vége a levegőben lógott. – Te megtetted, ami tőled telt, és ennél többet nem tehet senki. Most menj, és csúsztasd össze az agyadat, bébi. És ne sajnáld rá az időt. Ha kész vagy, majd hívj. – Úgy lesz. Isten bizony úgy lesz. És Francis... vigyázz magadra. Komolyan beszélek. – Meglesz. Vigyázz magadra te is, virágszálam. Majd találkozunk. Mielőtt Jackie letette volna, megint ugyanazt hallottam, mint az imént: hogy villámgyorsan, fájdalmasan levegőt vesz. Csak remélni tudtam, hogy utána bement Gavinhez, hadd ölelje át jó szorosan, nem pedig odakint sírdogált a sötétben. Pár nap múlva elmentem a Jervis plázába, és vettem egy bazi nagy „King Kong tévét”: olyat, amilyet akkor vesz az ember, ha kívül esik a mikrokozmoszán az a lehetőség, hogy valami komolyabb dologra spóroljon. Ugyanakkor éreztem, hogy ha azt akarom, hogy lmelda ne rúgja szét a mogyoróimat, ahhoz elektronikai cikkeknél – bármilyen szemkápráztatóak legyenek – több kell. Leparkoltam hát a Hallows Lane végén, és megvártam, míg Isabelle hazatér onnan, ahol a napjait tölti. Fagyos, szürke nap volt, az égboltot mázsás súllyal húzta a föld felé a leesni készülő dara vagy hó, a kátyúkat vékony jégréteg borította. Isabelle gyors léptekkel, leszegett fejjel közeledett a Smith's Roadon, és szorosan összefogta magán a vékony, álmárkás kabátját, hogy védje magát a metsző, hideg széltől. Csak akkor látott meg, amikor kiszálltam a kocsiból, és elé léptem. – Isabelle,
ugye? Gyanakvóan meredt rám. – Ki kérdezi? – Én vagyok az a faszkalap, aki szétverte a tévéteket. Örülök, hogy megismerhetlek. – Húzzon innen a picsába, vagy sikítok. Lám, nem esett messze a fájától a személyisége sem. Melegség járta át a bensőmet. – Visszavehetsz egy kicsit, Dili Dolly. Most nem azért jöttem, hogy szívózzak veletek. – Akkor mit akar? – Hoztam nektek egy új tévét. Boldog karácsonyt. Még gyanakvóbb lett az arca. – Miért? – Hallottál már olyasmiről, hogy rossz lelkiismeret? Isabelle keresztbe fonta a karját, és vasvillaszemekkel nézett rám. Így, közelről is hasonlított Imeldára, de már nem annyira. Az álla a Heame famíliára jellemző előreugró, kerek dudor volt. – Nem kell nekünk a maga tévéje – közölte velem. – De azért kösz. – Lehet, hogy neked nem kell – mondtam –, de anyádnak vagy a húgaidnak talán igen. Nem kérdezed meg tőlük? – Aha, persze. Honnan tudjuk, hogy nem két napja lopták el valahonnan azt a szart? Mi elfogadjuk, maga meg már délután itt lesz, hogy letartóztasson minket, mi? – Túlbecsülöd az agyi kapacitásomat. Isabelle fölvonta a szemöldökét. – Vagy maga becsüli le az enyémet. Mert nem vagyok én annyira hülye, hogy bármit is elfogadjak egy zsarutól, aki ki van bukva anyámra. – Nem vagyok én kibukva rá. Volt egy kis nézeteltérésünk, de a már rendeződött, úgyhogy semmi oka rá, hogy féljen tőlem. – Hát ne is legyen. Mert az anyám úgyse fél magától. – Akkor jó. Ha hiszed, ha nem, én kedvelem őt. Együtt nőttünk fel. Isabelle ezen elgondolkodott. – Akkor mi a túrónak verte szét a tévénket? – vont kérdőre. – Anyukád mit mond? – Semmit, hiába kérdezem. – Akkor én se mondok semmit. Úriember nem él vissza egy hölgy bizalmával. Megsemmisítő pillantást vetett rám, hogy megmutassa: nála nem sokra megyek ilyen procc dumával. Persze, abban a korban volt, hogy bármit csinálok, úgyse tetszett volna neki. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet, ha az ember lányának már melle van meg szemceruzája, és joga van fölszállni bármelyik repülőgépre. – Azt a micsodát azért hozta, hogy anyám azt mondja a bíróságon, amit kell? Mert már tett vallomást annak a fiatal fickónak, na, hogy is hívják, annak a vörös pubinak. És azt a vallomást alighanem tucatszor meg fogja változtatni a tárgyalásig... De ha késztetést is éreztem volna arra, hogy megvesztegessem lmelda Tierney-t, nem vertem volna magam ilyen költségekbe: ahhoz bőven elég lett volna pár karton cigaretta.
De úgy gondoltam, talán jobb, ha ezt a gondolatomat nem osztom meg Isabelle-lel. – Ahhoz nekem semmi közöm – mondtam. – Ezt talán sürgősen tisztázzuk is: semmi közöm ahhoz az ügyhöz, és ahhoz a fiatalemberhez sem, és semmit sem akarok az édesanyádtól. Oké? – Maga lenne az első faszi, aki nem akar tőle semmit. És mivel nem akar semmit, akár mehetek is, ugye? Mozdulatlan volt a Hallows Lane: sehol egy rézedényeit fényező öregasszony, sehol egy babakocsival parádézó szépség, minden ajtót gondosan becsuktak ebben a hidegben – de azért éreztem magamon a csipkefüggönyök mögül, a sötétből figyelő tekinteteket. – Kérdezhetek valamit? – Ha akar. – Mit dolgozol? – Miért érdekli? – Kotnyeles típus vagyok. Vagy talán államtitok? Isabelle a szemét forgatta. – Tanfolyamra járok, ahol jogi asszisztenseket képeznek. Megfelel? – Nagyszerű – mondtam. – Gratulálok. – Kösz. Úgy nézek ki, mint akit érdekel, hogy mit gondol rólam? – Mint már mondtam, annak idején kedveltem az anyukádat. Jó tudni, hogy büszke lehet a lányára, aki vigyáz rá. Csak így tovább. Például mindjárt elvihetnéd neki ezt a rohadt tévét. Fölnyitottam a csomagtartót. Isabelle a kocsi mögé lépett – de azért tartotta a három lépés távolságot, hátha be akarom lökni a csomagtartóba, hogy eladjam rabszolgának –, és megnézte magának a készüléket. – Nem rossz – mondta. – A modern technika csúcsteljesítménye. Hozzam én, vagy inkább idehívod egy haverodat, hogy segítsen? – Nem kell a tévéje – mondta Isabelle. – Melyik részét nem érti a mondatnak? – Nézd – próbálkoztam tovább. – Nem kevés pénzt adtam ezért a micsodáért. Nem lopott holmi, nincs megfertőzve lépfenevírussal, és a kormány se figyel titeket a képernyőn keresztül. Szóval, mi a probléma? Szimpla zsarufóbia? Isabelle úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy tudja egy ilyen alak egyedül fölvenni a bokszeralsóját. – Maga bemószerolta a saját testvérét – mondta. És helyben voltunk. Nagy, buta balfék voltam megint, azt képzeltem, van rá esély, hogy ez a sztori nem lesz közpréda. Pedig ha Shay tartotta is a száját, még mindig ott volt az érzékelésen túli észlelésre is képes helyi hírháló, és ha az véletlenül meghibásodott volna, Bajnokot akkor sem tarthatta vissza semmi attól, hogy valakinek a kihallgatása során elejtsen egy egészen apró célzást. Tierney-ék boldogan elfogadtak volna bármilyen, teherautóról lepottyant tévét, alighanem még Decótól, a környék barátságos drogdílerétől is, ha valamiért az adósuknak érezte volna magát –
de a magamfajtákkal nem volt dolguk. És ha kedvet is éreztem volna hozzá, hogy megvédjem magam Isabelle Tierney előtt, vagy a függönyök mögül lenyűgözve bámuló közönség, vagy a Liberties negyed valamennyi lakója előtt, az nem számított volna az égvilágon semmit. Ha az intenzív osztályra juttatom Shayt, vagy akár a Glasnevin temetőbe, elképzelhető, hogy helyeslő bólintások, hátbaveregetések kísértek volna utamon az elkövetkező hetekben. Olyan gaztettet viszont nem követhetett el senki, ami indokolta volna, hogy az ember beköpje a zsaruknak a tulajdon testvérbátyját. Isabelle körbepillantott, majd miután meggyőződött róla, hogy vannak a közelben emberek, akik készek a segítségére sietni, jó hangosan, tisztán csengő hangon megszólalt: – Vigye innen a tévéjét, és dugja föl a seggébe! Azzal hátraugrott, gyors, ügyes mozdulattal, mint egy macska, hátha rávetem magam. Aztán beintett a középső ujjával, nehogy valaki félreértse a helyzetet, majd megpördült a tűsarkán, és peckes léptekkel elindult a Hallows Lane-en. Követtem a tekintetemmel, amíg előkotorta a kulcsát, eltűnt az öreg, csipkefüggönyös, figyelő szemeket rejtő téglaházban, és bevágta maga mögött az ajtót. Aznap este eleredt a hó. Otthagytam a tévét a Hallows Lane végén, hadd lopja el Deco következő kuncsaftja, majd hazavittem a kocsit, és sétára indultam. A Kilmainham börtönnél jártam, amikor nagy, tökéletes formájú, néma pelyhekben a lábam elé hullott az első adag. Aztán, ha már eleredt, egyre csak jött. Szinte azonnal el is olvadt, amint földet ért, de Dublinban olykor évek telnek el anélkül, hogy havat látnánk, úgyhogy a Szent Jakab Kórház előtt egy népes diákcsapat valósággal megkergült a ritka ajándéktól: vad hócsata dúlt, amelyhez a pirosnál megálló kocsikról kaparták le a muníciót, és ártatlan járókelők háta mögé bújtak a lövések elől. A munkából hazafelé csúszkáló öltönyösök háborogtak egy kicsit, de a harsányan kacagó, piros orrú fiúklányok le se szarták őket. Később párocskák fedezték föl a havazás romantikáját: kezüket egymás zsebébe dugva összebújtak, és fejüket hátrahajtva figyelték a levegőben kavargó pelyheket. Még később pedig részegek tipegtek hazafelé a kocsmából szuperóvatosan, minden lépést háromszor meggondolva. Eme hosszú sétám alkalmával, valamikor az éjszaka közepén történt, hogy a Faithful Place-nél kötöttem ki. Sehol nem égett villany, csak Sallie Heame ablakában pislákolt egy betlehemi csillag. Az árnyékban álltam, ahol annak idején Rosie-t vártam, és zsebre dugott kézzel figyeltem, ahogy a szél kecses ívben átfújja a hópelyheket az utcai lámpa sárga fénykörén. Karácsonyi képeslapra kívánkozott a barátságos, békés kis utca, amely mintha egész télre bekuckózva álmodott volna magának száncsengőt, forró kakaót. Mélységes csönd honolt, csak a házfalaknak csapódó hó halk susogása hallatszott, meg a negyedet, vagy talán
háromnegyedet jelző, távoli harangzúgás. A hármas utcai szobájában halovány pilács gyúlt, és elhúzták a függönyt: Matt Daly pizsamás alakja sötétlett az asztali lámpa gyér fényében. Az ablakpárkányra tenyerelt, és hosszan nézte a macskakőre hulló pelyheket. Aztán emelkedett-süllyedt a válla, majd a mély sóhajt követően behúzta a függönyt, és pár másodperc múlva elaludt a lámpa. Ha ő nincs ébren, akkor se tudtam volna rászánni magam, hogy belépjek a Faithful Place-re. Inkább átmásztam a tizenhatos kertjét határoló falon. Ropogott a lábam alatt a kavics meg a fagyos gaz, amely még mindig kitartott Kevin halálának színhelyén. A nyolcasban Shay lakásának ablakai mintha sötét üregek lettek volna. Senki sem vette a fáradságot, hogy behúzza a függönyöket. A tizenhatos hátsó ajtaja bepillantást engedett a vaksötétbe, és nyugtalanul nyikorgott, ha belekapott a szél. Az ajtóban állva figyeltem, ahogy a hó halovány, kékesfehér fénye leszivárog a lépcsőn, és a leheletem tovasodródik a fagyos levegőben. Ha hinnék a kísértetekben, életem nagy csalódása lett volna az a ház. Hiszen zsúfolásig tele kellett volna lennie velük, hemzsegniük kellett volna a szellemeknek a falakban, a levegőben, a mennyezet sarkaiban, de én még életemben nem láttam ilyen totális, vákuumszerü ürességet: valósággal kiszívta belőlem a szuszt. Bármit is kerestem ott – Bajnok, az isten áldja meg a kiszámítható kis szívét, feltehetően „lezárásról” vagy valami ehhez hasonló faszságról süketelt volna –, nem találtam meg. A szél a vállam fölött bespriccelt az épületbe egy kis havat, amely épp csak egy másodpercre pihent meg a padlódeszkákon, és már ott sem volt. Megfordult a fejemben, hogy el kéne vinnem, vagy ott kéne hagynom valamit csak úgy emlékbe, de nem volt nálam semmi, amit érdemes lett volna otthagyni, a házban pedig nem volt semmi, ami kellett volna nekem. Találtam a gazban egy üres csipszes zacskót, azt dugtam be az ajtó alá, hogy ne nyíljon ki megint. Aztán kimásztam a falon ott, ahol jöttem, és folytattam a sétát. Tizenhat éves voltam, amikor annak a háznak az emeleti szobájában életemben először megérintettem Rosie Dalyt. Egy nyári péntek este történt, amikor páran ott lebzseltünk két nagy üveg olcsó almabor, egy húszas csomag SuperKing Light cigaretta és egy doboz epres bonbon társaságában – igen, ennyire fiatalok voltunk még. A vakáció alatt dolgozgattunk egy kicsit építkezéseken Zippy Hearne-nel meg Des Nolannel meg Ger Brophyval, úgyhogy barnák voltunk, deltásak, és tele voltunk lóvéval. Hangosabban, öblösebben nevettünk, buzgott bennünk a frissen meglelt férfiasságunk, és jócskán felturbózott melós sztorikkal próbáltuk elkápráztatni a lányokat – azaz Mandy Cullent, Imelda Tierney-t, Des Nolan testvérét, Julie-t, és Rosie-t. Az én titkos iránytűmön akkor már egy-két hónapja ő jelezte az északot. Szép lassan alakult ez így: éjszakánként, az ágyamban
fekve egyre inkább éreztem, hogy a téglafalakon és a macskaköves utcán át szinte húz maga felé, hogy lovagoljam meg álmai hullámverését, és menjek már. Ott, a tizenhatosban akkora hatással volt rám a közelsége, hogy alig kaptam levegőt. A falnak dőlve ültünk mindannyian, és a kinyújtott lábam olyan közel volt Rosieéhoz, hogy ha csak pár centivel arrébb megyek, összeért volna a bokánk. Nem is kellett ránéznem: a bőröm alatt éreztem minden mozdulatát, tudtam, mikor simítja a füle mögé a haját, mikor fészkelődik, hogy jobban érje az arcát a nap. Ha viszont mégis odanéztem, egyből leállt az agyműködésem. Ger a padlón terpeszkedve egy igaz történeten alapuló, drámai esetet mesélt a lányoknak: ő maga volt a főszereplője, akinek sikerült egyedül megállítania egy vasgerendát, amely különben három emeletet zuhant volna, egyenesen valakinek a fejére. Pityókásak voltunk mindannyian az almabortól, a nikotintól és a kellemes társaságtól. Pelusos korunk óta ismertük egymást, de azon a nyáron olyan villámgyors változások zajlottak le bennünk, hogy alig tudtuk követni. Julie pufók arcán kétoldalt egy-egy csík pirosító díszelgett, Rosie új ezüst nyakláncán megcsillant a napfény, Zippy hangja végre nem mutált, és mindenki be volt fújva dezodorral. – ...És akkor azt mondja az emberünk: „Fiam, ha te nem vagy, én innen nem megyek ki a saját lábamon...” – Tudjátok, mit érzek? – szimatolt a levegőbe Imelda. – Hogy valaki nagyon tökös szeretne lenni. – Márpedig ezt a szagot te egy kilométerről is kiszúrod – vigyorgott rá Zippy. – Álmodik a nyomor. Ha a te szagodat fölismerném, ki is nyírnám magam. – Ez nem kamu, lányok – mondtam. – Ott álltam a közelben, láttam mindent. Én mondom nektek, lányok, ez a fickó egy igazi hős. – Hős a túrót – mondta Julie, és oldalba bökte Mandyt. – Nézzetek rá! Egy focilabdát nem tudna elkapni, nemhogy egy gerendát. Ger befeszítette a bicepszét. – Gyere ide, és majd akkor beszélj, te! – Nem rossz – mondta szemöldökét fölvonva Imelda, és belehamuzott egy üres konzervdobozba. – Most pedig mutasd a pectoralisodat. – Te mocskosszájú ribanc, te! – visított Mandy. – Mocskosszájú, aki mondja – szólt közbe Rosie. – A pectoralis, az a mellizom. Te mire gondoltál? – Honnan tudsz te ilyen szavakat? – vonta kérdőre Des. – Én még életemben nem hallottam erről a pektó-micsodáról. – Az apácáktól – felelte Rosie. – Képeket is mutattak nekünk, meg minden. Biológiaórán, érted. Desnek egy másodpercre leesett az álla, de aztán kapcsolt, és
megdobta Rosie-t egy bonbonnal. Rosie könnyedén elkapta, bedobta a szájába, és ránevetett Desre, akit én legszívesebben pofán vertem volna, de nem jutott eszembe semmi alkalmas ürügy. Imelda rávillantotta Gerre a kis macskamosolyát. – Na, akkor látunk valamit, vagy nem? – Most provokálsz? – Provokállak bizony. Gyerünk. Ger ránk kacsintott, majd fölállt, a lányokra nézett, megtáncoltatta a szemöldökét, és szemérmesen följebb húzta egy kicsit a pólóját. Harsány kurjongatással fogadtuk, és a lányok lassú, ütemes tapssal biztatták. Ger lehámozta magáról a pólót, megpörgette a feje fölött, majd a lányok közé dobta, és izompacsirtapózba vágta magát. A lányok annyira nevettek, hogy már tapsolni se bírtak. Fejüket egymás vállára hajtva, egy kupacban bedőltek a sarokba, és a hasukat fogták. Imelda a könnyeit törölgette. – Te szexisten, te csődör, te... – Jaj, istenem, azt hiszem, sérvet kaptam a röhögéstől! – Ez Rosie volt. – Ez nem pectoralis! – pihegte Mandy. – Ez két cici! – Miért? – Ger sértetten visszazökkent a normális testtartásába, és a mellkasát vizsgálgatta. – Nem is cici. Nézzétek meg, srácok, szerintetek cici? – Igazán szemet gyönyörködtető – mondtam. – Gyere ide, méretet veszek rólad egy szép új melltartóhoz. – Elmész a picsába. – Ha nekem ilyen lenne, ki se mozdulnék többet otthonról. – Húzzál a faszba, és dögölj meg. Mi a baj ezzel? – Nem nagyon leveses? – érdeklődött Julie. – Na, kérem vissza – integetett Ger Mandynek, akinél a pólója volt. – Ha nem értékelitek a látványt, akkor visszacsomagolom. Mandy egy ujján lógatta a pólót, és szempilláját rezegtetve nézett Gerre. – Lehet, hogy elteszem emlékbe. – Te jó ég, hogy ennek milyen szaga van! – szörnyülködött Imelda, és az orra előtt bőszen legyezve hajtotta el a bűzt. – Vigyázz, szerintem már attól is teherbe eshetsz, ha hozzáérsz. Mandy sikított egyet, és odadobta a pólót Julie-nak, aki elkapta, és még hangosabban sikított. Ger megpróbálta visszaszerezni a pólóját, de Julie átbújt a karja alatt, és fölugrott: – Melda, kapd el! – Imelda, miközben fölállt, fél kézzel elkapta a pólót, majd lerázta magáról Zippyt, aki megpróbálta átkarolni, és már kint is voltak a szobából a hosszú lábai meg a hosszú haja, a póló meg úszott utána a levegőben, mint egy győzelmi lobogó. Ger döngő léptekkel utánaeredt, majd Des is, aki előttem elhaladva odanyújtotta a kezét, hogy segítsen fölállni, de Rosie hátát a falnak vetve nevetett, és én nem voltam hajlandó kimenni, amíg ő nem mozdul. Julie kifelé menet lesimította a szoknyáját, Mandy pedig gonoszul hátrapillantott a válla fölött Rosie-ra, és azt kiáltotta: – Na,
várjatok csak! –, és aztán egy csapásra elcsöndesedett a szoba, és csak mi voltunk ott Rosie-val, mi ketten mosolyogtunk egymásra a kiszóródott bonbon meg a majdnem üres almaboros üvegek fölött, a gomolygó füstön keresztül. Olyan szaporán vert a szívem, mintha futottam volna. Már nem is emlékeztem rá, mikor voltunk utoljára kettesben. Volt valami homályos elképzelésem arról, hogy meg kéne mutatnom, hogy nem akarom rávetni magam, ezért végül ezt nyögtem ki: – Menjünk utánuk? – Én elvagyok itt – felelte Rosie. – Hacsak te nem akarsz... – Á, nem, nem. Túlélem, ha nem tapinthatom meg Ger Brophy pólóját. – Örülhet, ha visszakapja. Legalábbis egy darabban. – Túl fogja élni ő is. Legalább mutogathatja hazafelé menet a pectoralisát. – Megdöntöttem az egyik almaboros üveget: még volt benne pár korty. – Kérsz még? Rosie felém nyújtotta a kezét. Odaadtam neki az üveget – majdnem összeértek az ujjaink –, és a kezembe vettem a másikat. – Egészségedre. – Sláinte – mondta írül. Kezdtek nyáriasan hosszúra nyúlni az esték: már hét óra is elmúlt, de még lágy, tiszta kékben pompázott az égbolt, és halvány aranyszíne volt a nyitott ablakokon beáramló fénynek. A Faithful Place nyüzsgött, mint a felbolydult méhkas, száz meg száz különböző történet volt kibontakozóban. A szomszédban a bolond Johnny Malone a Liffey folyó komposairól énekelgetett magában víg, repedtfazék baritonján. A földszintről Mandy örömteli visítása hallatszott, meg bukdácsolást sejtető, tompa puffanások, majd kirobbanó nevetés. Még lejjebb, a pincében valaki felüvöltött fájdalmában, és Shay meg a haverjai durva üdvrivalgásban törtek ki. Kint, az utcán Sallie Hearne két kis porontya biciklizni tanította egymást egy lopott járgányon, és közben veszekedtek („Nem, te tökfej, gyorsan kell menni, különben elesel, kit érdekel, ha nekimész valaminek?”), és valaki fütyörészett a munkából hazafelé jövet, boldogan cifrázta-hajlítgatta a dallamot. Sült hal és krumpli szagát hozta be az ablakon a szél, meg az egyik háztetőn okoskodó feketerigó trillázását, meg a napi pletykákat kitárgyaló asszonyok hangját, akik a ruhákat szedegették le a kerti szárítókötélről. Ismertem minden egyes hangot, minden egyes ajtócsapódást, ismerős volt még a bejárati lépcsőjét sikáló Mary Halley mozdulatainak elszánt ritmusa is. Ha hegyezem egy kicsit a fülemet, ki tudtam volna szálazni a nyári este szőtteséből minden egyes embert, és el tudtam volna mesélni bármelyik történetet. – Mondd csak – szólalt meg Rosie –, mi történt igazából Gerrel meg a gerendával? Elnevettem magam. – Nem mondok semmit. – Úgyse nekem akart imponálni vele, hanem Julie-nak meg Mandynek. Én nem fogom lebuktatni.
– Esküszöl? Rosie vigyorogva a szívére tette az egyik ujját, azaz a puha, fehér bőrére, pontosan ott, ahol szétnyílt a blúza. – Esküszöm. – Tényleg elkapott egy gerendát. És az a gerenda tényleg ráesett volna Paddy Fearonra, és akkor Paddy tényleg nem ment volna haza a saját lábán. – De...? – De lent, az udvaron csúszott le egy kupacról, és Paddy lábujjára esett volna, ha Ger nem kapja el. Rosie harsány nevetésben tört ki. – Az aljas gazember! Ez nagyon jellemző Gerre, tudod? Már nyolc-kilenc éves korunkban is beadta nekünk, hogy cukorbeteg, és elkunyizta az összes kekszünket, mondván, hogy ha nem adjuk oda, meghal. Azóta sem változott semmit. A földszinten Julie sikítozott, hogy – Tegyél le! –, de a hangjából ítélve nem gondolta túl komolyan. – De ma már nem csak kekszre hajt – jegyeztem meg. Rosie megemelte az üvegét. – És jól teszi. – És miért gondolod, hogy neked nem akar imponálni, csak a többieknek? Rosie vállat vont. Alig észrevehető, halvány rózsaszín árnyalatot öltött az arca. – Talán azért, mert tudja, hogy úgysem érdekelne. – Nem? Én azt hittem, Ger minden lánynak tetszik. Újabb vállrándítás. – Nem az esetem. Nem vagyok oda a nagydarab szőke fickókért. Erre még gyorsabban vert a szívem. Megpróbáltam expressz agyhullámokat küldeni Gernek, aki igazság szerint az adósom volt, hogy ne tegye le Julie-t, és ne csődüljenek vissza az emeletre még egy-két óráig, vagy talán soha az életben. Kis idő múlva megszólaltam: – Szép a nyakláncod. – Most vettem – mondta Rosie. – Madaras. Nézd meg. Letette az üveget, maga alá húzta a lábát, föltérdelt, és felém nyújtotta a fityegőt. Közelebb araszoltam hozzá a napfénycsíkos padlón, és letérdeltem vele szemben. Évek óta nem voltunk egymáshoz ennyire közel. A kiterjesztett szárnyú kis ezüstmadár tollai színjátszó kagylóból készültek. Egész testemben remegve hajtottam fölé a fejemet. Fűztem már be csajokat a poénos, pökhendi dumámmal, de akkor a lelkemet is eladtam volna egy frappáns mondatért. Végül csak annyit sikerült kinyögnöm nagy bután, hogy: – Jól néz ki. – Aztán a madárka felé nyúltam, és az ujjam hozzáért Rosie ujjához. Mindketten kővé dermedtünk. Olyan közel voltam hozzá, hogy láttam, ahogy a nyakán, legalul minden egyes szapora levegővételnél megemelkedik egy kicsit a puha, fehér bőre, és szerettem volna beletemetni az arcomat, vagy beleharapni, halvány gőzöm se volt róla, hogy mit akarok, csak azt tudtam, hogy szétpattan az összes véredényem, ha nem tehetem meg. Éreztem a
haja könnyű, légies, szédítő citromillatát. A szapora szívveréséből merítettem a bátorságot, hogy fölemeljem a fejem, és a tágra nyílt szemébe nézzek. Épp csak egy kis vékonyka, zöld perem szegélyezte a fekete szembogarát, és kissé szétvált az ajka, mintha megijesztettem volna. Kiejtette a kezéből az ezüstmadarat. Moccanni se tudott egyikünk sem, és a lélegzetünket is visszafojtottuk. Valahol biciklicsengők csilingeltek, a lányok kacagtak, a bolond Johnny pedig még mindig fújta, hogy szeretlek ma, és szeretni foglak holnap. A sokféle hang mind eggyé vált, beleolvadt a napfényes nyárestébe, mint egyetlen hosszú, andalító harangkondulás. – Rosie – mondtam. – Rosie! – Feléje nyújtottam a kezem, meleg tenyere a tenyerembe simult, és amikor összekulcsolódtak az ujjaink, és magamhoz vontam, el sem hittem, hogy ez történik velem, el sem hittem, hogy ilyen szerencsém lehet. Azon az éjszakán, miután becsuktam a tizenhatos ajtaját, és távoztam, a város maradandó részeit kerestem. Olyan utcák kövezetét róttam, amelyek még a középkorban kapták a nevüket: útba ejtettem a rézművesek utcáját, a Copper Alley-t, a Fishamble Streetet, ahol régen a halpiac volt, meg a Blackpittset, ahol a pestis áldozatait földelték el. Simára koptatott macskakövet, rozsdamarta, elvékonyodott vaskorlátokat kerestem. Végighúztam az ujjam a Trinity College hűs kőfalán, és elhaladtam ott, ahol kilencszáz éve a vizet kapta a város a Szent Patrik-kútból. Az utcanévtáblán ez ma is látható, de mivel rejtjelezett, azaz ír nyelvű a felirat, nem olvassa el senki. Az új építésű, silány, csiricsáré lakóparkokra meg a neonfényekre ügyet se vetettem, tudtam, hogy mindez beteges, tünékeny káprázat csupán, és hamarosan barnás trutymóvá rohad szét, mint a túlérett gyümölcs. Tudtam, hogy mindez egy nagy semmi, hogy száz év múlva más áll majd a helyén, és nem fog emlékezni rá a kutya se. A lebombázott romhalmazok örök igazsága ez: ha egy várost komolyabb támadás ér, az olcsó, talmi, hivalkodó máz egy szempillantás alatt porrá lesz, a régi dolgok viszont, amelyek már átéltek egyet-mást, ilyenkor is jobb eséllyel maradnak meg. Hátrahajtottam a fejem, hogy lássam a Grafton Street üzletei és gyorskajáldái fölött a művészi kivitelű, díszes oszlopokat, mellvédeket. Később pedig a Ha'penny híd korlátjára támaszkodva – régen itt fél pennyt kellett fizetnie annak, aki át akart jutni a Liffey túlpartjára – elnéztem a vámházat, a villódzó fényáradatot meg a hulló hó alatt egyenletesen, sötéten hömpölygő folyót, és szívből reméltem, hogy így vagy úgy, de hazatalálunk mindannyian, amíg nem késő. A szerző megjegyzése Egykor valóban volt egy Faithful Place nevű utca, csak éppen a Liffey túlpartján, a folyótól északra, a Monto nevű piros lámpás
negyedet alkotó utcák labirintusában, nem pedig délen, a Liberties negyedben – és a könyvben lejátszódó események idején már régen nem létezett. A Liberties városrész minden egyes zuga magán viseli a saját sok évszázados történelmének nyomait, és nem akartam ezzel az örökséggel méltatlanul bánni, nem akartam félretolni egy valóban létező utca történeteit és lakóit, hogy így csináljak helyet az én fiktív történetemnek és karaktereimnek. Ezért inkább Dublin földrajzával bántam nagyvonalúan: föltámasztottam a Faithful Place-t, átvittem a folyó túloldalára, és azokba az évtizedekbe helyeztem a könyv cselekményét, amikor az utcának már nem volt saját, „félretolható” történelme. A könyvben elkövetett pontatlanságok, akár szándékosak, akár nem, ezúttal is kizárólag az enyémek.
