Ross Thomas - Hoci-nesze

Ross Thomas Hoci-nesze

ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

A mű eredeti címe YELLOW-DOG CONTRACT Fordította FALVAY MIHÁLY

© 1976 by Lucifer, Inc. Hungarian translation Falvay Mihály, 1979

Első fejezet A Nyamvadt Zsivány lassította le őket. Már a kanyarban meghallottam a motor zaját, s tudtam, túl gyorsan jönnek, de nem bámészkodhattam, mert odafönt voltam a fán, a hintát szereltem. A fa, valódi amerikai nyár, volt vagy ötven láb magas; a ház mögött, a pisztrángos medence partján állt.

Egyetlen hosszú, háromnegyed hüvelykes manilakötél alkotta a hintát, melynek végére rádrótoztam egy régi katonai pokróccal meg ringy-ronggyal degeszre tömött jutazsákot. A terasz korlátjáról kellett volna elképzelésem szerint rajtolni, s a medence legmélyebb pontja fölött, búcsút mondva a jutazsáknak, lendületes fejessel landolni. Körültekintettem, mikor rászaladtak a Nyamvadt Zsiványra, azazhogy a sírjára. A szokásos fémes csattanás, s rögtön utána, az ugyancsak szokásos gumiabroncs-nyiszorgás. Ha csak öt mérfölddel mentek volna gyorsabban, egy-két lengéscsillapítójuk, de tán még a féltengelyük is eltörik. De hát éppen evégett volt ott a Nyamvadt Zsivány sírja, ahol volt — vagyis hogy lelassítsa a közeledő kocsikat, s így megkíméltessék öt kutyánk, nyolc macskánk, két kecskénk és hat kacsánk élete, no meg a pávapáré, akiknél elvetemültebb két madár három államban, de tán még a District of Columbiában sem lelhető. A Nyamvadt Zsivány, mikor még élt, kilencesztendős sárga kandúr macska volt; sikátorban született és nevelkedett, a washingtoni Dupont Circle-től keletre, amely környék akkortájt a kóbor macskák paradicsoma volt. Késő éjjel találkoztunk egy sikátorban, hazatérőben a Massachusetts Avenue-n prosperáló Sulgrave Clubból. Kicsi híján ráléptem, s ő, vitézül köpködve, belekarmolt a bokámba, a társaságomban levő londoni lány — Maida Vale vagy, a fene tudja, talán Paddington környékéről való volt — legőszintébb örömére. — Né csak, micsoda nyamvadt kis zsivány — mondta kuncogva. A Nyamvadt Zsivány hathetes ha volt akkor. Legföljebb hét. Öt évet élt velünk a washingtoni kocsiszínben, további négyet a Harpers Ferry melletti farmon. Akkor vasalta ki a Sears áruház furgonja a farmhoz vezető negyed mérföldes földúton. De nem is vásárolok azóta semmit Searséktól! Ott, a helyszínen temettem el, a földút kellős közepén; takaros sírhalmot emelve kövekből, sárból meg a Charles Townban talált vasúti talpfákból. Az országút felől csalókán lankás, az út teljes szélességében kiépített bukkanó, de aki tíz mérföldnél gyorsabban hajt rá, az generáloztathatja a mellső futóművét. Később, még mindig enyhén megszállott állapotban, további húsz bukkanót építettem, olyan ötvenlábnyira egymástól, és kiszögeztem egy sereg táblát, hogy aszondja: „ÖT MÉRFÖLD ÓRÁNKINT, DE FRANKÓN!”, meg „VADÁSZNI ÉS SZÁGULDOZNI TILOS!”, meg „MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS!”, meg hogy „VIGYÁZZ, HARAPÓS KUTYA!”. A táblákra, persze, mindenki fütyült, de ahogy ráhajtottak a Nyamvadt Zsiványra, lépésben hajtottak tovább. Vadonatúj Mercedes 450 SEL, volt a betolakodó, valahogy rögtön látszott rajta, hogy bérelt kocsi. Vezetője most már illő óvatossággal navigált tovább, az arcát mégsem láthattam, mert a délutáni napot éppen a szemembe tükrözte a szélvédő. Mindazonáltal rendületlenül bámultam, amíg a kocsi el nem tűnt a ház előtt álló fenyők alatt. Megkötöttem az utolsó hurokbogot, s emlékszem, épp az járt a fejemben, hogy szerezhetnék már egy szakkönyvet, s megtanulhatnék még vagy két-három csomót, mikor Ruth kijött a teraszra és fölnézett: — Vendégeid vannak — mondta. — Nekem, vagy nekünk? — Neked, fiacskám. Mr. Murfin és Mr. Quane. — Ó.

— Hát igen — hagyta rám az asszony. — Ó. — Izé … megmondhatnád talán, hogy nem vagyok itthon. — Már megmondtam, hogy itthon vagy. Ezen el kellett gondolkoznom egy csöppet. — Hát jó. Akkor, mondjuk, a teraszon. Majd csak túlesünk rajta. — Hozzak egy kis akármit? Megint eltűnődtem, emlékezni próbáltam. — Ühüm. Konyakot. Azt issza mind a kettő. — A finomat vagy a másikat? — A másikat. — Magam is úgy gondoltam — mondta, és azzal visszavonult. Murfin és Quane kilépett a teraszra — jobbra néztek, balra néztek, aztán a lábuk elé, körös-körül mindenhova, csak föl nem. — Idefönt e — szóltam rájuk. Enyhén meglepetve néztek föl. — Harvey! — mondta Murfin. Mire Quane: — Hát hogy vagyunk, öreg harcos, hogy vagyunk? — Csak-csak — így én. — Hát ti? — Voltam már rosszabbul is — mondta Murfin, és Quane kijelentette, hogy ő is. Akkor aztán alaposabban is szemügyre vettük egymást. Hogy mit láttam? Két férfit, túl harmincas éveik derekán; tizenkét éve ismertem őket, de vagy három-négy év óta színüket sem láttam. Ward Murfin ezek szerint harmincnyolc-harminckilenc éves lehet; Max Quane fiatalabb, talán harminchét. Augusztus közepe és kánikula lévén, zakó egyikükön sem volt, ing és nyakkendő viszont igen, ez utóbbi, igaz, meglazítva. Murfin halványzöld inget viselt, Quane keskeny fekete csíkos fehéret, keményített gallérral. Ez az, jutott eszembe, mindig is ilyet hordott, csinos kis aranytűvel. — Hinta, mi? — kérdezte Murfin. — Ühüm. Murfin kapásból rájött, hogyan működik: — Aha, egyenest innen, a terasz korlátjáról. Ki, a medence fölé. Azannyát! Szívesen kipróbálnám. — Semmi akadálya — mondtam, s megindultam lefelé a fán. A legalsó ágon függeszkedve kellett végigmennem, majd mintegy háromlábnyi magasból, leesés nélkül, rá-huppannom a terasz korlátjára. Gyorsan, simán értem földet, gondolom, egy kissé még rá is játszottam a mutatványra. Murfin és Quane, láttam, éberen figyelt, talán azt remélték, hogy majd jól seggre esem nekik; vagy azon rágódtak, utánam tudnák-e ők is csinálni némi gyakorlás árán. Eldöntöttem, juszt sem mondom meg, mennyit gyakoroltam jómagam. Kezet ráztunk; mind a kettőnek gyors, kemény volt a kézfogása, már ahogy az szokásos a prédikátorok, politikusok meg a szakszervezeti aktivisták körében. Mindezek után megmondtam nekik, hogy akár le is ülhetnének, ahová csak tetszik. Két vászonszéket választottak, azt a fajtát, amit Hollywoodban rendezői széknek, Afrikában szafári széknek hívnak, de hogy Virginiában minek nevezik, azt bizony csak a jó ég tudja.

Jómagam a függőpadra telepedtem; ómódi darab, vékony láncon lóg a terasz mennyezetéről. Jó egy percig némán vizsgálgattuk egymást, talán éppen a vénülés, a bizonytalanság jegyeit kutatva. Fogadok, egyikünk se bánta volna, ha fölfedez a másikon holmi tokásodást vagy netán egy kis jóindulatú arcrángást. — Milyen helyre kis bajuszod nőtt — szólalt meg végre Murfin. Jó néhányszor végigsimítottam ajakszőrzetemen, mire abba tudtam hagyni. — Meg van már egypár éve — mondta. — Ruth aszondja, tetszik neki. — Olyan vagy tőle, mint az a hajdani filmszínész — vélte Quane. — A francba is, a neve, az nem jut eszembe, de mindig együtt játszott ezzel a … hogyishíjják … Myrna Loyjal. — William Powell — mondta Ruth, aki végszóra érkezett a tálcával. Letette a verandaasztalként szolgáló, fából készült; régi kábeldobra. — Úgy is van — folytatta —, nagyon hasonlít Mr. Powellra az „Apuskám, Godfrey”-ből, csakhogy abban a filmben, ha ugyan nem tévedek, nem játszott Miss Loy. Hát igen, így beszél az én feleségem szinte mindenkiről, ilyen komolyan, formális-udvariasan, amit én végtelenül megnyugtatónak találok, mások meg elbűvölőnek, sőt „eredetinek”. Ruth egyike azon keveseknek akik, noha tiszta szívből utálták, mégis mindig Mr. Nixonként emlegették az elnököt. Megkérdik olykor, mindig ilyen-e a feleségem. Akkor is, ha magunkban vagyunk? Ilyen hát, nyugtatom meg őket. Hozzátehetném, de nem teszem, hogy kettesben sokat-sokat nevetünk. Amint letette a tálcát, elbűvölő kis hazugsággal mentette ki magát, miszerint be kell autóznia Harpers Ferrybe, merthogy megfeledkezett valamiről. Magam is hittem volna, ha nem tudom, hogy Ruth soha semmit el nem felejt. Murfin és Quane azonban roppant elégedett lehetett magával, mert Ruth azt éreztette, mennyire bánja, hogy távol kell maradnia élete legizgalmasabbnak ígérkező délutáni vendéglátásáról. Három pohár volt a tálcán, egy jegesvödör, egy vizeskancsó, némi friss menta, no meg egy palack Virginia Gentlemen; Herndon környékén palackozzák, és jellegzetes helyi zamata van. Murfin és Quane nem kert mentát az italába, így aztán csak egyet kevertem mentásra. a másik kettőt tisztán töltöttem. Az első korty után Murfin körülnézett, elégedetten bólintott — nyilván tetszett neki, amennyit az erkélyről láthatott —, és így szólt: — Milyen szépen rendbe hoztad ezt a fészket. Sose hittem volna, hogy így ki fogod pofozni. — Quane-hez fordult: — Vele voltam, mikor megvette, nem meséltem még? — Dehogynem, hatszor is. Vagy hétszer. — Mikor is volt az? — fordult ismét felém Murfin. — Tizenegy éve? — Tizenkettő — helyesbítettem. — Aha, tényleg. 1964-ben. Épp akkor tettük azt a körutat végig a déli választókerületekben, mindig egy lépéssel a jó öreg Kurta Trope előtt, amíg nagy nehezen utol nem ért bennünket valahol New Orleansban, de hogy milyen pipa volt az a kis ember! Pattogott, mint a nikkelbolha, négy láb tizenegy hüvelyk az egész emberke, félig-meddig betintázva, mint mindig, és ordít, mint a megszállott, hogy így meg úgy, majd ő elhúzza a nótánkat… — Murfin szomorkás mosollyal csóválta meg a fejét. — Meghalt szegény, tudtad? — Nem tudtam — mondtam.

— Meghalt, pár éve már, odalenn Savannah-ban, valami szociális otthonban. Rávette valahogy az egyik niggert, hozna neki egy palack piát. Kisüstit, ahogy hallottam. Adott húsz dolcsit a niggernek. Vagy tán huszonötöt, nem lehessen tudni, mert a nigger persze hazudott. Kurta barátunk mármost jó pár éve nem piált. A szíve miatt. Most aztán egy-két óra alatt legurította a torkán az egész palackkal, és úgy kiütötte magát, hogy eszéhez se tért többé, de hát talán boldogan halt meg legalább. — Talán — hagytam rá. — Hány éves is volt? — kérdezte Quane. — Hatvan? — Hatvanhárom — mondta Murfin, aki mindig is szerette tudni a részleteket, a legapróbbakat is. Valószínűleg éppen emiatt vált be olyan jól a mesterségében. Mondta tovább a kis történetkéjét, Quane. meg csak úgy fél füllel hallgatta, hisz ha hinni lehet neki, most hallgatta nyolcadszor. Murfin éppen ott tartott, hogyan repültünk el mi ketten, nem is kissé részegen, hajnali kettőkor New Orleansból, hogyan landoltunk hatkor és még félig se józanon Dullesban, s aztán én vettem egy Washington Post-ot, megláttam benne a hirdetést, és ragaszkodtam hozzá, hogy Murfin azonnal hajtson, ide velem. Igaz, félórányira sincs a hely Dullestól. Washingtontól egy óra, gyakran több is. — Már az hétszentség, hogy akkor nem nézett ki, valami haj de szépen, igaz, Harvey? — Hétszentség — hagytam rá. — Mink pedig, uramisten, végigjártuk az egész nyomorult nyolcvan acre-t a tulajjal, azzal az öreg szivarral, hogy is hívták? P-vel kezdődött a neve, az biztos. — Pasjk — mondtam. — Emil Pasjk. — Pasjk, ez az! — örült meg Murfin.— Szóval aszondja ez az öreg, ez a Pasjk, hogy 350-et kér acre-jáért, Harvey meg győzködik vele egy ideig, aztán csak kimegy a kocsijához, és egy üveg ginnel jön vissza, Dixie Belle-lel, ha jól emlékszem. No, győzködnek tovább, és délelőtt tízre vége a ginnek, az öreg meg már hajlandó háromszázért adni egy acre-t, mire Longmire barátunk csak előkapja a csekkfüzetét, és sebtiben kiállít egy kétezer-négyszáz dolláros csekket. Mennyid is volt akkortájt a bankban, Harvey? — Nagyjából annyim, mint most. Háromszáz. Vagy tán háromszázötven. — Most már sokkal többet érhet, mint akkor — vélte Quane. — Hajjaj, mi az hogy többet! — kapott rajta Murfin. — Fogadok, kétezer-háromszázat is megadnának már egy acre-ért. — Lehet — mondtam. Quane hörpintett egyet, körülnézett. Nem is nézett rám, úgy mondta: — Támadt egy ötletünk, talán érdekelni fog, Harvey. — Nocsak — mondtam, de úgy látszik, érződött valami a hangomon, gyanakvás vagy talán rémület is, vagy az ördög tudja, mi, lényeg az, hogy Murfin fölkapta a fejét, tett egy kurta, lekicsinylő kézmozdulatot, és sietve megjegyezte: — Na nem olyan história, mint a legutóbbi, hidd el. — A legutóbbi — visszhangoztam álmatagon. — Jól emlékszem rá. Pompás ötlet volt, meg kell hagyni. Megfizethetetlen, na. Máig se vagyok egészen tisztában vele. Emlékszem, öltönyt, nyakkendőt

kellett vennem, behajtani Washingtonba, megebédelni a Jockey Clubban, meginni zsinórban négy martinit és hallgatni a buggyant invitáció-tokat, hogy hát most vagy soha, csapjak föl heti ezerkétszáz fixért, a menet közben fölmerülő költségek térítésével. Mindez, ha jól csalódom, 1972, január 13-án történt. Ez volt a legutóbbi ragyogó ajánlatotok, fiúk. Hogy hát csináljak elnököt Wilbur Millsből. Uramatyám! Quane elvigyorodott. — Hát igaz, ami igaz, nem volt éppen bombasikerünk, de azért jól jött az a kis pénz. — Aha, és meddig tartott?— kérdeztem. Quane kérdőn nézett Murfinre. — Egy-két hónapig, nem igaz? — Kábé — hagyta rá Murfin. — Amíg rá nem jött a jó nép, hogy nem valami nagy szám ez a Mills. Vagyis hogy pofa bagót se ér az egész. — Igen, de most, lám, valami másban buzgólkodtok — mondtam Murfinnek. — Valamiben, aminek révén bérelt Mercivel szaladgálhattok, és Quane háromszáz dolláros csukában viríthat. Quane föltette lábát „az asztalra, hogy megcsodálhassuk a csukáját. A jobb csukáját. — Piszok jó cipő — jegyezte meg. — Az a helyzet, hogy megfogtuk az isten lábát, Quane meg én — magyarázta Murfin. — Ühüm, és név szerint melyik istennek a lábát? Most Murfin volt a soros elvigyorodó. Kemény, pökhendi, önelégült vigyora volt — nem éppen a leggonoszabb fajtából, mégis olyan, hogy — bár épp eleget láthattam — mindig le kellett sütnöm a szemem, akárha valami visszataszító testi hibát látnék, amihez semmi közöm. — Roger Vullónak — bökte ki Murfin. — Aha — így én. — Vullo Gyógyszergyárak — tette hozzá tájékoztatásképpen. — Ismerem a pofát. Hány éves is most? Murfin Quane-re nézett: — Huszonkilenc? — Cirka annyi — bólintott rá Quane. — No és miben sántikál mostanában? — kérdeztem. — Mikor legutóbb hallottam róla, meg akarta vásárolni a Kongresszust. — Kis híján meg is vette — jegyezte meg Murfin. — Beleölt vagy egymilliót, de akiket támogatott, azoknak kilencvenhat százalékát meg is választották, méghozzá megvétózhatatlanul, legalábbis úgy hitték, és mikor végül mégse jött be a dolog, Vullo némiképp kiábrándult a politikából. — Sajnálattal hallom — nyilatkoztattam ki. — Legalábbis azt hiszem, hogy sajnálom. — Igen, de most új fába vágta a fejszéjét — mondta Quane. Biccentettem. — Hát ez az, sose volt jó az a nagy tétlenség. — Mi készítettük elő neki a dolgokat — jegyezte meg Quane. Újabb biccentés részemről. — Jól választott. — Szóval hogy mi, meg a jogászok, meg egypár számítógépes ürge.

— Akkor itt nagy pénzek lettek bedobva — mondtam. — Naná hogy — mondta Murfin. — No és mit készítettetek elő tik ketten, meg a jogászok, meg a számítógépesek? — Amolyan alapítványféleséget — mondta Quane. — Nyilván valami jótékonysági buli — kockáztattam meg. — Egy kis adócsalással fűszerezve, gondolom. Mert ez a kettő mindig együtt jár. Mi lesz a neve annak az alapítványnak? — Arnold Vullo Alapítvány — mondta Murfin. — Lám, milyen megható — mondtam. — A megboldogult apucikája után. — Sőt a nagyapja neve után is — toldotta meg Quane. — A nagyapját is Arnoldnak hívták. — No meg a bátyját is, ha jól tudom — tettem hozzá. — Mármint hogy Rogernek a bátyját. A Harmadik Arnold Vullót. És oda lett mind a három, plusz az anyjuk, igaz? Mármint hogy a három Arnold Vullo, meg a második Arnold felesége, mind meghalt, mikor lezuhant a magánrepülőgépük, és szegény Roger ott maradt egyedül, mint a kis-ujjam, huszonegy éves fővel, kerek kétszázmillió egyedüli örököseként, igaz? — Úgy valahogy — biccentett rá Quane. — És azóta se derült ki, hogy ki a csoda dugott bombát a repülőgépbe? — Azóta se — mondta Murfin. — Az ifjú Roger igencsak izgatott volt, ha jól emlékszem — folytattam. — Fűnek-fának tette a nyilatkozatokat, hogy hát a rendőrség egy nagy sóhivatal. Sóhivatal, igen, azt mondta. — Magántársaságban azt mondta, szarházi egy banda — szúrta közbe Murfin. — A sajtónak persze csak sóhivatalt emlegetett. És hát ezzel kapcsolatos az alapítványa. — Hogyhogy? A szarházi rendőrség figyeltetésével? — álmélkodtam. — Kemény dió, nem mondom. — No nem az egész intézményről van szó. — Hanem? — Hanem csak az összeesküvésekről. — Te jó ég! — tört ki belőlem. — Ki az ördög dumálta rá? Csak nem ti ketten? Nem mintha kétségbe vonnám, hogy értetek hozzá. Ha valaha is össze akarnék esküdni, hát hozzátok fordulnék, mert tudom, elsőrangú munkát kapnék a pénzemért. — Hát ez jó — vélte Quane. — Akkurát ugyanezt mondtam én is Wardnak az ide-úton. Mármint hogy rólad. Jó ideig némán üldögéltünk a verandán. Aztán, akárha vezényszóra, egyszerre emeltük szánkhoz a poharat. Quane cigarettára gyújtott. Valahol a közelben egy csúfolódó rigó fütyülte világgá legújabb értesüléseit. Aztán az egyik kutyánk eresztett meg ímmel-ámmal egy álmoska vakkantást. Igazságos Tuan, a sziámi macska peckes léptekkel rúgtatott ki a verandára, mint aki megtanítja kesztyűbe dudálni, de menten azt a szemtelen rigót. Igen, de tüstént meg is változtatta szándékát: eszébe juthatott,

hogy tulajdonképpen csak le akart heverni és ásítani egy szívből jövőt. Meg is tette. Átnyúltam az asztalon, és kihúztam egy spanglit Quane dobozából. Még mindig Camelt szív, állapítottam meg. Rágyújtottam, és így szóltam: — A Kennedy fivérek, mi? Azt a régi darázsfészket akarja megbolygatni, igaz? — Már meg is bolygatta — bólintott rá Murfin. — Szóval te is észrevetted. — Észre. Hát még? Martin Luther King? Wallace? Murfin ismét csak bólintott. — Lám, máris négy — mondtam. — Meg még ami azóta történt. Van-e még valaki a listán? — Hoffa — bökte ki Quane. — Na ne — mondtam erre —, hisz a szegény Jimmy még egész friss. — Épp azért. Ő lesz a legkönnyebb, nem gondolod? — De. Gondolom. — Na és még valaki — mondta Quane. — A te embered. — Még hogy az enyim? — Ühüm. A tied. Arch Mix. A csúfolódó rigó hirtelen elhallgatott. Néma csönd állt be egy röpke pillanatra, amit végül egy pisztráng csobbanása tört meg a medencében. Megzörgettem poharamban a jeget. — Azt már nem — mondtam halkan. — Tízezer — vágta rá gyorsan Murfin. — Tíz rongy kéthavi munkáért. És ha jutsz is valamire, még tíz. — Nem köll. — Remélem tudod, miért neked akarjuk átpasszolni az ügyet? Azért, mert te voltál Mix legjobb ismerője. Hisz egyebet se csináltál vagy öt hónapig, csak őt figyelted. — Hat hónapig — helyesbítettem. — Bele is öregedtem. Vírusos májfertőzést kaptam, mire vége lett. Jó, mi? Májfertőzést, 32 éves fejjel! — Harvey, beszélj legalább Vullóval, jó? — kérlelt Murfin. — Ennyi az egész. Beszélj vele. Meg is mondtuk neki, a tettest nemigen fogod megtalálni, de megtudhatod talán, miért tették. Ha tudjuk a miértet, akkor mi ketten, Quane meg én ráállíthatunk már valaki mást a tettes keresésére. — Szóval, azt hiszitek, van valahol egy tettes ebben a Mix-ügyben? — Kell hogy legyen — erősködött Murfin, és Quane bölcsen rábólintott. — Mert nézd csak, Harvey — kezdte a főzőcskét Murfin —, adva van ugyebár egy pasas. Ragyogó munkája van, jól kijön a feleségével — vagyis hát akárhogy is, de kijön vele, na. Makkegészséges. Negyvenöt éves, a gyerekei közül egyik se ül a sitten, és ez már valami. Szóval, fölkel egy reggel, megkajál, elolvassa az újságot, aztán beül a kocsijába, hogy na, megyek dolgozni. És sosem ér be a munkahelyére. Soha senki nem látja többé. De még a kocsiját se. Eltűnt és kész. — Megesik — vontam vállat. — Minden héten. Talán gyakrabban is. Drágám, leugrok ide a

trafikba egy doboz cigiért — hiszen tudjátok. — Csak Mix nem volt dohányos — jegyezte meg Murfin, a kakecoló. — Igazad van. Tied a rongybicikli. — Harvey… — kezdte Quane. — He? — Ötszáz dolcsi. Csak hogy eridj el Roger Vullóhoz. Fölkeltem, a terasz korlátjához léptem. Levettem az ingem meg a farmernadrágom, gatya helyett úszónadrág volt rajtam. Kézbe vettem a hosszú bambuszrudat, melynek végére egy ruhaakasztóból csináltam kampót. Bekampóztam a hintakötelet, elmartam a jutazsákot, fölkapaszkodtam a korlátra. Visszafordultam: Murfin és Quane némán figyelt. Igazságos Tuan nemkülönben! — Ezer — jelentettem ki. — Ezer dolcsiért, no nem bánom, beszélek vele. És azzal elrugaszkodtam, és kivitorláztam a medence fölé. Eleresztettem a zsákot, mikor az inga a túlsó holtpontjára ért és zuhanni kezdtem. Szépséges placcsanással értem vizet, és mondhatom, éppen olyan nagy kéj volt, amilyennek képzeltem. Talán még nagyobb is. Második fejezet Ifjúságomban — melyre olykor mint eltékozolt időre gondolok, nem kis elégtétellel —, ifjúságomban afféle akarnok lehettem a magam szerény módján. Bár az is lehet, hogy egyszerűen végzetem felé siettem, noha annak természetét illetően meglehetős bizonytalanságban leledzettem. Hogy rövidre fogjam, harminckét esztendős koromra voltam már egyetemista, rendőrségi írnok, az állami törvényhozó testület tagja, külföldi tudósító, fegyveres politikai bérenc; titkosügynök viszont, miként sokan hitték, nem voltam soha. Most, negyvenhárom éves fővel, költőcskének s kecskepásztornak vallom magam, föltéve, hogy két, azaz kettő darab núbiai kecskéből álló nyájam följogosít e tisztségre. Politikai alapismereteimet New Orleans francia negyedében szívtam magamba: ott születtem, ott nevelkedtem (eléggé hosszú pórázra eresztve, ha így utólag visszagondolok); ennek a környéknek vétkeiről számoltam be később az Item nevű hajdani lapnak, amelyhez tizenhét esztendősen, a Tulane Egyetem hallgatójaként, munkatársul szegődtem. Tanulmányaimról nem mondhatom, hogy elcsigáztak volna, ugyanis francia—német szakra jártam, mely két nyelvben már ötéves fővel perfekt voltam, lévén hogy anyám Dijonban, apám Düsseldorfban született volt. 1954-ben, huszonegy esztendős koromban — immár frissen szerzett oklevelem birtokában — esett meg az az eset, hogy a lakónegyed alantasabb elemei, holmi politikai szeszélyből, dacból s tán kétségbeeséstől indíttatván, elhatározták, hogy képviselőjelölt helyett egy hülye viccet küldenek el Baton Rouge-ba. Vagyis hogy engem küldtek. Könnyedén győztem a helyi választáson, mint afféle hivatalos jelölt, s nem kis feltűnést keltett ünnepélyes-zordon programbeszédem, melyben kilátásba helyeztem, hogy benyújtok egy törvényjavaslatot a nemi eltévelyedések szabad gyakorlásáról a nagykorú lakosság körében. Mondanom se kell (nem is tudom, mért mondom akkor mégis), politikai karrierem csillaga egyhamar lehanyatlott, és magam választotta mentorom, az istenített Huey Long

egyik nyájas, korosodó pajtása, méla-komolyán okosított az alábbi tanáccsal: — Harveykém, hidd el, ha mondom, ez az állam még nem áll ott, hogy megszavazzon egy ilyen kurvapecér törvényt. Egy állami törvényhozó testület azonban pompásan elmélyítheti az ember politikai ismereteit, különösen, ha az illető elsősorban a politikai kóklerkedés, szemfényvesztés, korrupció és lóvátétel iránt tanúsít érdeklődést. Nos, Louisiana állam törvényhozó testülete az idő tájt — s talán ma is — valóságos melegágya volt minden effélének. Első ülésszakom után meg nem lepett többé a politikai linkség semmilyen válfaja. Olykor-olykor elszomorodtam, gyakran elszórakoztattak a látottak, de botránkozni soha meg nem botránkoztam. Megfakult dicsfényű múltam e nyájas képei jártak eszemben, míg a fürdőszobatükör előtt ácsorogva azt fontolgattam, leborotváljam-e vagy sem a bajszom. Ruth, aki át akart menni az előszobán, megtorpant, s nekidőlt az ajtófélfának. — Ha levágod — mondta —, nem leszel olyan, mint Mr. Powell. Ujjammal eltakartam bajuszom. — Lehet, de nem gondolod, hogy akkor meg kiköpött Victor McLagen leszek? Bíráló szemmel méregetett. — Hát igen. Előfordulhat — mondta végre —, különösen; ha megtanulod, hogyan kell micisapkát gyürködni a kezed közt. Mr. McLagen volt a világ legjobb micisapka-gyűrögetője. — Hát, asszem, inkább meghagyom ezt a szőrt az orrom alatt — döntöttem végre. — Mikorra vár Mr. Vullo? — Tizenegyre. Hozzak valamit a városból? — Gint. Alig van már ginünk. Szükségem van továbbá három születésnapira, egy tizedik meg egy huszadik házassági évfordulósra, két üdvözlőre, egy öt-hét évesnek szóló gratulációra meg néhány hiányzol drágámra. Jövedelmünk a tavalyi évben elérte a szédületes 11 ezer 763 dolláros csúcsot, s ennek jó fele Ruth vízfestményeiből folyt be, melyeket a Los Angeles-i üdvözlőkártya-gyár rendelt. Ruth gyöngéd és végtelenül szellemes állatkarikatúrákat festett üdvözlőkártyáira — modelljei jobbára saját seregletünkből kerültek ki, nem számítván a folyó felső folyásánál élő hód házaspárt, akik többnyire csak a maguk dolgával törődtek. Ruth, ha éjjel-nappal fest, sem tudta volna kielégíteni a Los Angelesi cég mennyiségi igényeit. A puszta véletlennek köszönhető, hogy jómagam meg rájöttem, számottevő tehetségem van üdvözlő versikék faragásához; valahogy épp a megfelelő negédes banalitást tudom rigmusaimba sűríteni. A Los Angelesiek soronként két dollárral díjazzák e képességem, olykor még meleg hangú levélkékkel is megbiztatnak, melyekben áldásos tevékenységem a Rod McKuenéhoz hasonlítják. Általában kecskefejés közben költők; kedvenceim a születésnapi rigmusok. Megígértem Ruthnak, hogy Washington felé utaztomban megírom a kért verseket. Tudtam ugyanis, hogy mérföldenként átlag megköltök egy sort ha kell. Bementem a hálóba, s a szekrényt kinyitva, szemlét tartottam hajdani káprázatos ruhatáram maradványai felett. Az idő, a változó divat meg a magam nemtörődömsége folytán gardróbom egy Londonban varratott öltönyre (hat közül az utolsó), két tweedzakóra, néhány farmerra meg egy gyanús címkéjű hullámkrepp öltönyre apadt. Mivel a londoni öltönyben szándékoztam elhamvasztatni magam, a hullámkreppet vettem föl, kék inggel, fekete

kötött nyakkendővel, s mikor belenéztem a tükörbe, szinte elegánsnak véltem magam, föltéve, hogy az 1965-ös divatot tartjuk elegánsnak. A kis teherautóval indultam útnak Washingtonba, 1969-es terepjáró Ford, hóban, sá rban igen jó szolgálatokat tesz. A másik kocsit, az ötéves Volkswagent otthagytam Ruthnak. Mire a Connecticut Avenue és az M Street kereszteződésébe értem, harminchat sornyi versikét fabrikáltam össze; minden sort belemondtam, helyesebben, a csörgő-zörgő Fordra való tekintettel, beleüvöltöttem az e célra rendszeresített kis magnómba. Csengő-bongó, takaros kis versek voltak; ha ezt nem kajálja be a közönség, hát semmit. Beálltam a fizető parkolóba, aztán megkerestem az M Streeten a Murfintól kapott címet. Meglehetősen új épület volt, keletre a Connecticut Avenue-tól, az utca déli oldalán. Liftbe szálltam, fölmentem az ötödikre, végigmentem a folyosón, s benyitottam egy ajtón, melyre ez volt írva: ARNOLD VULLÓ ALAPÍTVÁNY. Ifjú titkárnő üldögélt odabent; mögötte jókora területen fém íróasztalok, egymástól öt láb magas, pasztellszínű spanyolfalakkal elválasztva. Vagy kéttucatnyi férfi és nő ült az asztaloknál, húszas éveik végét taposok, noha voltak öregebbek is köztük, írógépeltek, olvastak, telefonáltak, vagy éppenséggel csak a levegőbe bámultak. Olyan volt az egész, mint egy közepes példányszámú napilap szerkesztősége. Harvey Longmire vagyok, mondtam a titkárnőnek, Mr. Murfinnel van megbeszélt találkozóm. A lány bólintott, fölvette a kagylót, tárcsázott, mondott valamit, aztán rám mosolygott és letette a kagylót. — Foglaljon helyet, Mr. Longmire. Rögtön jön valaki, aki átkalauzolja Mr. Murfin szobájába. Helyet foglaltam, körülnéztem. Jóféle, masszív bútorzat, amolyan W & J Sloane hangulatú holmi. Látszott, hogy aki választotta, inkább a tartósságot és a kényelmet részesítette előnyben a csillogással szemben. Órámra pillantottam: tíz perccel korábban érkeztem, de hát ez a szokásom. Elővettem hát a kis bádogszelencét, és csavartam magamnak egy cigarettát. Hajdanában napi három paklival szívtam, méghozzá szűrő nélküli Lucky Strike-ot; mióta magam csavarom a füstölnivalóm, egy doboznyira valót, ha szívok, szárnyas két tüdőm őszinte örömére. Nem beszélve arról, hegy évi 124 dollárt is megtakarítok. Láttam, figyel a kis titkárnő, gondoltam hát, mutatok én néki valamit: fél kézzel csavartam meg a spanglit. Rásandítottam, teli ábrázattal mosolygott. — Cowboy voltam szilvafa koromban — magyaráztam. — Hiszi a piszi — mondta mosolyogva. — Hej, ha én is meg tudnám csinálni. — Maga nem szív, igaz? — Dohányt nem — mosolyodott el ismét. — Maga dohányt szív? — Mi tagadás, azt. A titkárnő folytatta, amit abbahagyott, mikor bejöttem, valami kéziratjavítás-félét, erre aztán én is folytattam a magam sodorta spangli szívását. El is szívtam vagy félig, mikor nyílt az ajtó, s elibém lépett egy tarkaszőke frizurás, magas nő: — Mr. Longmire?

Én volnék, mondtam, mire ő, hogy ő meg Mr. Murfin titkárnője, és ha lennék szíves követni, megmutatná, hol van Mr. Murfin irodája, sőt egy csésze kávét is kaphatnék, ugye milyen pompás? Pompás, de csak ha sok cukrot kapok bele, mondtam. Követtem hát a tarkaszőkét, át a hall szőnyegjén; a haliból öt vagy hat ajtó nyílt a szélrózsa majd minden irányába. Mind csukva. A titkárnő szélesre tárta az egyiket, majd oldalt lépett, jelezve, hogy menjek be. Bementem, és íme, ott ült Murfin egy terebélyes íróasztal mögött; Quane holmi kanapén terpeszkedett, lába egy dohányzóasztalkán. Nem ráztunk kezet. Quane enervált mozdulattal intett, Murfin csak biccentett egy kurta vigyor kíséretében. — Lám, milyen pontos vagy — mondta. — Megszokás — feleltem. — Az egyetlen jó szokásom. — Rögtön kapsz egy kis kávét Gingertől — biztatott Murfin. — Ki az a Ginger, az a szőke? — A titkárnőm. Körülnéztem Murfin irodájában, elismerően bólintottam: — Látszik, megbecsülnek. Murfin is körülnézett, ő is bólintott, ízlésem szerint egy kissé pöffeszkedőbben a kelleténél. Tágas helyiség, sötétbarna szőnyeg, szövettapéta, egy hosszú kanapé, négy karosszék, dohányzóasztal; a sarokban pedig valami bárpultféleség, bár lehet, hogy csak ügyesen álcázott iratszekrény. A falakon, meglepetésemre, néhány ízléses nyomat. Ezeket ugyan nem Murfin választotta, gondoltam, ízlése aztán soha nem volt. — Hát, volt már éppen rosszabb sorom is. Jócskán. — Nekem mondod? — Vullo el lesz foglalva még vagy tíz percig. Gondoltam, megkávézunk, aztán épp jókor viszlek bemutatni. — Hát a pénz, amit kértem? — El van boronálva. — Igen, de Harvey előre kéri, igaz? — szólt közbe Quane. — Így van — mondtam. — Te aztán tényleg semmit se változtál — csudálkozott rám Murfin. — Ebben a mi változó világunkban kincset ér a változatlanság. Bejött Ginger, a titkárnő, három csésze kávét egyensúlyozva a tálcán. Még csészealj, kanál is volt mind a háromhoz. Engem szolgált ki elsőnek, aztán Quane-t, végül Murfint. — Ginger, legyen szíves, hozza be azt a Longmire-csekket — szólt rá Murfin. A lány bólintott, kiment, s néhány perc múlva visszatért egy csekkel, amit Murfin kezébe nyomott. Murfin megköszönte, s mikor a lány kiment, golyóstollat húzott elő, aláírta, aztán továbbadta Quanenek, aki szintén odafirkantotta a nevét. Akkor aztán odaadták, be is süllyesztettem a belső zsebembe. — Szóval, ti csak úgy hipp-hopp, aláirkáltok mindenféle cseleket?

Murfin biccentett. — Csak úgy. Már amelyiket. Én írom alá, Quane pedig ellenjegyzi. — Hát ez jó — vélekedtem. — Egyik róka, vigyázza a másikat. Bölcs dolog. Mind a hárman ittunk egy kortyot, és megfigyelhettem, hogy Murfin most is megfújkálja, s csak azután szürcsöl bele. Lám, tizenkét év óta, mióta először láttam, ő se változott valami haj de sokat. Magára szedett néhány fontnyi súlyfölösleget, no nem túl sokat, barna haja szürkül már itt-ott, rózsáskerek ábrázata azonban a régi, alig is ráncos, csutka orra, gömbölyű álla, gonosz vigyorra görbülő keskeny ajka, ridegkék szeme — mind a régi. Most, hogy ilyen jólöltözöttnek láttam, szinte el is felejtettem, milyen pocsék ruhákban flangált régebben, de megszemlélve barna-zöld skótkockás zakóját, rózsaszín ingét meg vörös-fehér-sárga csíkos, lélegzetállító nyakkendőjét, visszatértek a régi emlékképek. Quane sokkal többet változott. Majd hat láb magas fickó, szinte olyan magas, mint én, csakhogy ösztövérebb; arca elvesztette ifjonti üdeségét, csupa töredezett sík, szöglet, csupa forradásnak is beillő mély barázda. Horgas orra tövétől két különösen mély barázda szaladt le a szája szögletéig; szája mintha örökké duzzogásra, fitymálásra biggyedne. Emlékszem, mikor megismertem Quane-t, tágra nyílt, szürke szeme volt, mindig csordulásig, talán éppen az ártatlanság csillogásával. A színe, persze, most is szürke, de résnyire szűkült, s az ártatlanság párája mindörökre felszikkadt belőle. Hogy mi költözött a helyébe? Nehéz kérdés. Talán a semmi. — Most már csakugyan elmondhatnátok, mi is történt veletek azóta — mondtam. — Mióta? — kérdezte Quane. — Wilbur Mills után. Murfin megcsóválta a fejét. — Tetű egy év volt az. Előbb Muskie-val társultunk, aztán Humphrey-val, a jelölőgyűlés után pedig Eagletonnal kellett szégyenszemre egyezkednünk. — Ha ez így igaz — mondtam —, ugyancsak tetű évetek lehetett. — Az Eagleton-buli után — folytatta Murfin — hazamentem, hogy a fene enné meg, és csak ültem otthon, és holtra gyötörtem Marjorie-t meg a gyerekeket. — Tényleg, hogy van Marjorie? — kérdeztem, igyekezvén minél több érdeklődést mutatni, ami nem volt éppen könnyű, mert gondolhattam, hogy Marjorie azóta csak még habókosabb lett. — Hajjaj, ne is kérdezd. Amióta hetenkint kétszer is elmászkál ezekre a lelki micsodákra, szeánszokra, legszívesebben haza se megyek. — Hát bizony, vannak dolgok, amik nem változnak — bólogattam. — Erről jut eszembe, úgy hallom, mind a ketten belecsöppentetek a Watergate vizsgáló bizottságba. — Először csak én — mondta Murfin —, aztán előkerítettem Quane-t. — Honnan? — Mexikóból. — Meséld el a mexikóit! — javasolta Murfin. — Nincs azon mit mesélni — mondta Quane.

Murfin megnyalta az ajkát, rám villantotta hervasztó mosolyát. — Kerítettek egy B-26-os bombázót — mondta. — Quane, két-három belevaló srác meg egy hatvanegy esztendős trotyakos pilóta, igazi második világháborús vénség, aki váltig erősködött, hogy el tudja navigálni azt a kasznit. Vagyis hogy el tudta volna, ha éppen józan lett volna, de négynaponként talán ha hat órára volt az. Egyébként hattonnányi narkó volt a gépen. Hat tonna, ember, tudod, mi az? El kellett volna röpíteniük valahova az arizonai sivatagba, és akkor mindnyájan gazdag emberként térnek vissza. Egy szó mint száz, kijózanítják valahogy a derék veteránt, aki nagy nehezen megtalálja a bifokális pápaszemét, föl is teszi az orrára, a gép fölpakolva, minden kész, csak épp annyi volt a bökkenő, hogy azok a kurva motorok az istennek se akartak beindulni. — És aztán? — kérdeztem. Quane vállat vont. — Mikor visszanéztem, még mindig a motorokkal szarakodtak. De csak egyszer néztem vissza. — Aha, és ezek után vettek be a Watergate-bizottságba? — Méghozzá tanácsadóként — mondta Murfin. — Napi százhuszonnyolc dolcsit kaptunk, egy irodát, egy marék ceruzát meg egypár sárga jegyzettömböt, és kérdéseket kellett kigondolnunk. Meg kell mondjam, egész jó kérdéseket fundáltunk ki. — A magnószalagok — mondtam. — Mintha hallottam volna, hogy éppen ti piszkáltátok meg először a szalagok kérdését. Murfin Quane-re nézett, de az nem szólt, épp csak elmosolyodott egy csöppet. — Piszok jó kérdés volt — kockáztattam meg. — Hát nem volt éppen rossz — bólintott rá Quane. — Mégis, csak októberig tartott a dicsőség — mondta Murfin. — Hetvenhárom októberéig? — Ühüm. — És aztán? — Aztán lekerültem szépen a fizetési listáról — mesélte Murfin. — Körülnézek, ugye, kapcsolatot keresek valamerre, de jó ideig nem akadt más, csak egy tetű ajánlat, hogy menjek Kaliforniába, és segítsek seggre ültetni Chavezt. Hát egy ekkora túróst, mondtam, kinek van ahhoz kedve. — Mellesleg, elég izzasztó egy munka lett volna — jegyeztem meg. — Naná hogy. No, végül aztán szó szerint belebotlok egy ohiói pasasba, aki nem bánta volna, ha megválasztják képviselőnek, a felesége meg pláne nem bánta volna, pénzük éppenséggel annyi, mint a szemét, csak az volt a bánatuk, hogy nem tudták, hogy kell az embernek megválasztatnia magát. — Musacco — böktem ki. — Akkor golyóztad ki Nick Musaccót. Egy pillanatra újból gyönyörködhettem Murfin visszataszító mosolyában. Úgy kapcsolta ki és be a vigyorát, mint valami zseblámpát. — Egén. Nick alaposan megérett a dologra, nem gondolod? Vállat vontam. — Tíz évvel ezelőtt — mondtam —, de még talán öttel is, Nick lefricskázott volna téged, mint egy morzsát.

Murfin közönyös képet vágott. — Megöregedett. Öreg, lassú, gondatlan… Egyszóval, ráállítottam Quane-t is a melóra, és ez a mi derék új képviselőnk meg a felesége állati boldogok voltak, különösen az asszony, akivel, hogy úgy mondjam, eléggé sűrűn frekventáltam a Rhode Island-i Holiday motelt. — Murfin Rhode Island felé biccentett. — Az új képviselő meg térden állva könyörgött, lennék a személyi titkára, maradnék mellette. — De te nem maradtál — jegyeztem meg. — A francba is, még szép, hogy nem, hát el tudsz képzelni egy ilyen zöldfülű titkárának? — Nem — mondtam bizonytalanul. — Tulajdonképpen nem. — Egyszóval — köszörülte a torkát Murfin —, berendeztem még az irodáját, megmutattam, merre van a Capitol Hill, ha egyszer netán szavazni szottyan kedve, és a marhája olyan hálás volt, hogy a markomba nyomott egy ötezer dolláros készpénzcsekket, csak arra kért, a feleségének meg ne mondjam. Én meg szentség, hogy nem szóltam, már csak azért se, mert a feleség már előzőleg megdobott két ronggyal. Készpénzben. — No és risztölt veled? — néztem Quane-re. — Ráfoghatjuk — biccentett rezignáltan Quane. — Kétharmad-egyharmad arányban. Találd ki, melyikünk kapta az egyharmadot. Murfin megint egyszer rám pazarolta vigyorai egyikét, s nekem megint csak nem sikerült idejében félrenéznem. — Nem neked kellett baszogatnod a feleségét, hanem nekem — mondta Quane-nek. — Hát aztán mihez kezdtetek? Murfin Quane-re nézett. Quane csak mosolygott. — Csináltunk ezt-azt — mondta végül Murfin. Úgy döntöttem, nem kérdezek rá pontosabban. Nem is akarom tudni, határoztam el. — És miután megcsináltátok ezt meg azt, Vullo a gondjaiba vett titeket, igaz? — kérdeztem. — Igaz — mondta Murfin. — Olyan ürgéket keresett, akik meg tudják szervezni neki ezt a bulit, utána pedig gondoskodnak róla, hogy menjen is a verkli, és Quane meg én éppen ilyesmire születtünk. Tudtam, tényleg értenek hozzá, meg még egy csomó egyébhez, így hát egyetértőén bólintottam. — Mit csinál odaki az a sok ember az íróasztaloknál? — kérdeztem. — Hát, nem számítva a könyvelőt meg az embereit, a számítógépeseket, Vullót, a jogtanácsost, no meg Quane-t és engem, csupa lógós zsurnaliszta. A Post-tól meg a Star-tól csábítottunk át egypár embert, hármat-négyet Nadertól, de van, aki a The Wall Street Journal-tól jött át. Van köztük vagy fél tucat jogász, két-három kiszolgált zsaru. Ja, és egy pofa az FBI-tól. — Aha, és az a dolguk, hogy bűnszövetkezetek után szimatoljanak? — Az. Minden múlt, jelen és eljövendő bűnszövetkezet, összeesküvés után. — És ha mondjuk, találtok egyet, mihez kezdtek vele? — Hát tudod, afféle purifikátor intézmény leszünk, még egy havi folyóirat kiadását is tervezzük. Kint az íróasztaloknál most állítják össze a lap kísérleti példányát. Ha egyenesben leszünk, évi huszonöt dolcsi lesz a lap előfizetési díja, és aki járatja, az egyúttal tagja lesz az Alapítványnak is. Azt a húsz-huszonöt dolcsit egyébként nem kell beszámítani az adóalapba.

— Ezt a stiklit a National Geographic-tól loptuk — mondta büszkén Quane. — Hát a ti lapotoknak mi lesz a neve? Paranoiások Közlönye? — Ha már erről van szó, én adtam nevet neki — mondta sértett méltósággal Murfin. — A Vullo Jelentés, na mit szólsz? — Nem rossz. Blikkfangos. — Vullónak is tetszik — szúrta közbe Quane. — Mindjárt gondoltam. Méla szünet következett, amit végül Murfin torokköszörülése tört meg: — Te Harvey. — No? — Ez a Vullo itten azt hiszi, hogy mi, vagyis hogy Quane meg én rém tökös gyerekek vagyunk. — Én is azt hiszem. — Igen, igen, csakhogy… arról van szó, hogy Vullo… szóval hogy nem tud mindent rólunk… Udvarias mosollyal hallgattam. — Oda akarok kilyukadni — folytatta kénytelen-kelletlen Murfin —, hogy nagyon fasza kis állásunk van itt, nem szeretnénk kicsöppenni belőle. — Ismerhettek annyira, hogy tudjátok, nem fogok árulkodni. Murfin erre ismét részeltetett elvetemült vigyorában. — Már hogy a francba ne ismernénk. Csak hát gondoltam, megemlítem a dolgot. — No és rólam mit tud Vullo? Murfin a változatosság kedvéért most gondterhelt képet vágott, amitől komolynak, felelősségteljesnek és szinte őszintének látszott. De csak szinte. — Hát, öregem, elég sokat el kellett mondanunk. — Hogyhogy elég sokat? Mindent, igaz? — Háát, kicsi híján — bólintott Quane. — Na és mit mondott Vullo? Murfin végre nyugodt lélekkel vigyorodhatott el, szinte azt kívántam, inkább ráncolná tovább a képét. — Azt mondta, izgalmas egy fickó lehetsz. — Szentség is, hogy az vagyok — mondtam. Harmadik fejezet Roger Vullo rágta a körmét. Rágta, olyan sűrűn és hevesen, hogy legalább negyed-hüvelyknyire volt már a körme csonkja az ujja hegyétől. Jószerint nem is volt már körme; arra kellett gondolnom, hogy kicsi kora óta rágja egyfolytában.

Mintha olvastam volna valahol valamit a körömrágás lelki okairól, de az istennek se jutott eszembe. Utána kell néznem, határoztam el. S ha már ennek utánanézek, hátha megtudok egyet-mást egy másik rossz szokásról is, Mary Jane Wynne, hajdani negyedik elemista osztálytársam szokásáról, bár lehet, hogy unikum, amit ő művelt. Mary Jane ugyanis az orrát túrta, és amit kibányászott, gyufaskatulyában gyűjtötte. Soha ki nem derült volna, ha ő maga nem kérkedik vele, és mosdhatom, kivívta az egész negyedik osztály őszinte tiszteletét. Mary Jane járt a fejemben, míg elméláztam Vullo körmein, így aztán nemigen figyeltem, miről is tárgyal Vullo Murfinnel. Csak akkor kaptam föl a fejem, mikor Vullo így szólt: — Ez minden, Murfin. Kifele! Nem éppen nyájas elbocsátás, gondoltam, udvariatlanul rövid, sőt vérlázító, no és a hangsúly, hát ilyet csak a katonaságnál vagy tanoncokkal, komisz kölykökkel szemben használnak. Murfin néhány perccel ezelőtt tessékelt be Vullo irodájába, le is ültem rögtön, noha senki nem kínált székkel. Murfin mindvégig állva tárgyalt az ülő Vullóval, s én ezenközben, Vullo körmeit csodálva, Mary Jane-ről ábrándoztam. Most, hogy ilyen kurtán-furcsán kiadták Murfin útját, mintha összerezzent volna, de mikor megfordult, cinkos mosollyal hunyorított rám, értésemre adandó, hogy Vullo minden emberével így beszél, hiába, ezt szokta meg kora gyermekségétől. Úgy gondolom, Roger Vullo Washington ötödik-hatodik, sőt talán negyedik legnagyobb irodahelyiségét birtokolta. Az is lerítt a hodálynyi teremről, hogy aki berendezte, fütyült a költségekre, és sportszerűen hajszolta a pompa, a gazdagság fitogtatását. Vullo egy terebélyes, csillogó-villogó, legalább kétszáz esztendős íróasztal mögül igazgatta kisded birodalmát. Kész voltam azt hinni, hogy kétszáz éven át mindennap viaszolták, fényesítették a vén bútor politúrját. Talán kétszer is egy nap. Keskeny refektóriumi asztal nyúlt ki Vullo íróasztala alól, de olyan hosszan, hogy annak idején, vagy ötszáz éve, akár két tucat spanyol szerzetes is étkezhetett körülötte. Most nyilván az értekezletek résztvevői használják. A bútorzat többi darabja nagyrészt bőrrel bevont, masszív ülőalkalmatosság, magam is ilyen székre telepedtem, további tizenhat állta körül a refektóriumi asztalt. A falnál bőrhuzatú dívány, a hozzávaló három fotellal. A cipészműhelyek kellemes, enyhén csípős illata terjengett. A parketton vastag nyersgyapjú szőnyeg, a falat mintha zsákvászon kárpit fedné, de mégse zsákvászon, hisz az túl olcsó volna. Az egyik fal mentén ódon, bőrkötésű könyvek, sajnos, a címüket nem láttam ilyen messziről. A könyvesszekrénnyel szembeni falon Daumier-rajzsorozat, hat darab, az se lepett volna meg, ha mind eredeti. Vulló-nak bizonyára futná arra is. Kezdtem arra a meggyőződésre hajlani, hogy Vullónak futja mindenre a világon. A fényűző berendezésből semmi nem rítt ki, csak épp maga Vullo — és, visszagondolva, jómagam. Mikor Murfin távozott, Vullo hátradőlt székében az irdatlan asztal mögött, és hűvösen, sőt hidegen méregetett résnyire szűkült mogyoróbama szemével, amelyből ravaszságot, okosságot, talán cseppnyi zsenialitást is kivillanni véltem. Így bámult rám mindaddig, míg eszébe nem jutott, hogy hiszen akár meg is rágcsálhatná a körmét. Kétszer-háromszor vadul belemart a jobb hüvelykjébe, gondosan szemügyre vette az eredményt, majd így szólt: — Maga most egy farmon él. — Vádként hangzott a szájából.

Gondoltam, legjobb, ha töredelmes vallomást teszek: — Igen. — Harpers Ferry közelében. — Úgy van. — John Brown. — És Lee. — Lee? — Robert E. Lee — mondtam. — Az Egyesült Államok tábornoka volt még akkor. Ő vezette azt a tengerészgyalogos-különítményt, amelyik megsebezte, majd el is fogta Brownt. — Elfelejtettem, hogy Lee volt az. — Sokan elfelejtik. — De fölakasztották, nem igaz? — Kicsodát, Brownt? Annak a rendje és módja szerint. Október tizennyolcadikán fogták el, december másodikán akasztották fel. — Mikor volt az? — Ezernyolcszázötvenkilencben. — Bolond volt az a Brown, nem? Megrágtam a választ. — Mindenki azt mondja, de én nem vagyok biztos benne. Tény, hogy fanatikus volt, és meglehet, hogy minden fanatikus buggyant egy kicsit. De hát fölakasztották, akár bolond volt, akár nem. Vullo rajtaütésszerűén elvesztette John Brown iránti érdeklődését. Visszakanyarodott hozzám: Mit termeszt a farmján? — Zöldséget, lóherét, kecskét, mézet, valamint karácsonyfát. Vullo bólintott, mintha teljesen logikus dolgot hallott volna. Aztán további részletek után érdeklődött. Az a fajta lehet, gondoltam, akinek soha nem elég a részletekből, nyilván ezért, a részletek végett tartja Murfint is. Két rokon lélek, ím, egymásra talált a részletekben való tobzódásban. Egyszer csak összevonta a szemöldökét, amitől kétkedő, sőt nyűglődős lett az ábrázata. Mint aki most jön rá, hogy hazudtak neki. Szikár, homorú orcája volt, csontos álla és olyan keskeny orra, hogy nem értettem, hogy tud lélegezni rajta. Pofacsontja mintha örökké kifele kéretőzne, szája mindössze egy hüvelyknyi cérnavékony, fakó vonás. Mogorva, befelé forduló, kesernyés ábrázat; proligyerekek és nagyon gazdag öreg emberek között láthatni mását. — Igazából nem is maga termeszti azt a mézet — csapott le rám örömmel. Lám, hazugságon kapott. — Nem bizony — vallottam be töredelmesen. — Méheket tartok. Négy kaptáráram van. — Milyen mézet csinálnak a méhei? — Lóheremézet, némi kevés aranyesővel keverve. Világos színű, enyhe aromájú méz, bár az aranyeső ad neki egy kis mellékízt.

— No és csípnek? — Olykor. — Engem sose csípett meg méh. Fáj az? Vállat rándítottam. — Meg lehet szokni. Az ember immúnissá válik egy idő után, és akkor már nem zavarják. A cs ípések, mármint. Az a legfontosabb, hogy kék farmert vegyen föl az ember, ha méhészkedni indul. A méhek utálják a kék farmert. Ez aztán kedvére való, csemegés részlet volt! Annyira megörült neki, hogy tüstént föl is jegyezte. Míg írt, már tette is föl a következő keresztkérdést: — Hány kecskét tart? — Kettőt. — És mennyi tejet ad az a két kecske? — Évi négyszáz gallont, cirka. Napi egy gallonnál egy kicsit többet. — És maga azt mind megissza? Ugye nem? — Nem. Vajat, sajtot is készítünk belőle. A magunk számára. A vaj jó, de a sajt nem az az igazi. Brie sajtnak hívnám, ha annak sikerülne, de hát nem, talán amiatt, hogy nem tudom állandóan ötvenöt fokon tartani a pincém. — És ami megmarad a tejből? — Azt megisszák a kutyáink meg a macskáink. Meg vannak veszve a kecsketejért. — Maga feji a kecskéket? — Hát. — Hányszor? — Kétszer egy nap. Reggel nyolckor, aztán este hét-fél nyolckor. — Hát csirkéje van-e? — Nincs. — Miért nincs? — Mert a feleségem szerint a csirke ostoba állat. De az egyik szomszéd, az nevel csibéket. Tőle kapjuk a tisztított baromfit meg a tojást. Adunk érte mézet, vajat és pisztrángot, illetve hagyjuk, hogy ő maga fogja. Mármint a pisztrángot. — No és mióta él ott maga? — Négy éve. 1972 óta. — Szóval, rögtön miután kiszállt a buliból. — Nem szálltam ki. — Úgy értem, miután visszavonult. — Nem vonultam vissza. — Maga akkor hogy nevezné?

— Nem nevezném én azt sehogy. Vullo az egész beszélgetés alatt felém hajolt székében, két könyöke az íróasztalon. Olcsó szürke öltönyét szemlátomást nem rá szabták; talán a Penney vagy éppen a Róbert Hall áruházból származott. A könyöke fényes volt, mindenesetre fényesebb, mint az amúgy is fényes műszálas szövet többi része. A zakó alatt kunkori gallérú fehér ing, savanyú kis csomóra rántott zöld-sárga nyakkendő, fölöttébb érdekfeszítő foltokkal. Ketchup, állapítottam meg tárgyilagosan, meg talán egy kis odaszáradt büdössajt. Vullo még egy ideig fixírozott, aztán tíz új javai végigszántott sűrű, barna hajában, melyet az 1959es férfidivat szerint viselt. Mindezek után hanyatt vetette magát székében, sárga ceruzáját az asztalra lökte. Gyermeteg gesztus, durcás gyermekre valló. — Mondja el nekem, hogy van maga a CIA-jel. Benyúltam a belső zsebembe, megtapogattam az ezerdolláros csekket, s úgy döntöttem, felvilágosítom Dörzsölt nevezetű nagybátyám viselt dolgairól. Persze, igazából nem Dörzsölt bácsinak hívják, hanem Jean-Jacques Le Gouis-nak. Anyámnak az öccse. A Le Gouis család Dijonból vándorolt ki az Államokba 1929-ben, amikor is anyám tizennyolc, nagybátyám kilencesztendős volt. 1941-ben bezzeg már huszonegy volt a bácsikám, és a Yale Egyetem felsőse, amit apám mindig is abszolúte hihetetlennek tartott. Ö volt az, az öregem, aki JeanJacques-ot először titulálta „dörzsöltnek”. Rajta is ragadt a becenév, mivelhogy tényleg az volt. Dörzsölt. Egyesek szerint akkurát olyan vagyok, mint ő; sose is értettem pontosan, mit akarnak mondani ezzel. Bácsikám a titkosszolgálat tagjaként és igen kellemesen vészelte át a háborút Angliában, majd Franciaországban. A háború után ottragadt a CIA-nál. 1964-ben váratlanul Berlinben bukkant föl, ahol is én akkoriban az úgynevezett Morningside Hálózatnak dolgoztam. Az esti hírekből állítottunk össze gyorsjelentéseket, és adtuk el őket a független amerikai rádióállomásoknak. 1959-ben az Item-től hintáztam át hozzájuk; felváltva dolgoztam Bonnban és Berlinben. 1961-ben Kongóban voltam egy darabig, akkortájt, amikor Patrice Lumumbát, szegényt, kinyírták. Ott és akkor láttam utoljára Dörzsölt bácsit, ami, gondoltam, több lehet puszta véletlennél. Soha nem tudtam pontosan, mit is csinált bácsikám a CIA-nek, de gyanítom, hogy piszkos munkát végzett. Egyszóval, Berlinben meghívott ebédre, valami fene drága helyre a Kurfürstendamm tőszomszédságában. Szokása szerint nagy hűhóval rendelte meg a bort, aztán azt mondta, levelet kapott anyámtól, miszerint azon gondolkozom, hogy haza kéne települnöm. Éppen csak gondolkozom rajta, mondtam, leginkább azért, mert öt év épp elég hosszú idő külföldön. Már csak az állás körül van némi bökkenő; igaz, még nem is néztem utána úgy istenigazában. No, Dörzsölt bácsi erre aszondta, tudna egy jó kis állást Washingtonban, legalább hat hónapig tartana, és könnyen lehet, hogy véglegesítenek. Ráadásul, évi tizennyolcezer a fizu, és ez kerek hatezerrel volt több az akkori pénzemnél. Nem is hangzik rosszul, jegyeztem meg, aztán megkérdeztem, mit kell tennem mindezért. Semmit, mondta a bácsi, írjak egy levelet, afféle szakmai önéletrajzot, a többit elintézik az ő régi barátai, akik tudják, hol kell kopogtatni, így megy ez, higgyem el neki. Készséggel elhiszem, feleltem, csakhogy nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy kinek fogok dolgozni, és mi lesz a munkám. Dörzsölt bácsi erre kivágott egy szép kerek beszédet, hogyaszondja, segédkezet

fogok nyújtani egy magas rangú szakszervezeti funkcionáriusnak, hogy megtarthassa tisztségét. Dörzsölt bácsi, mikor ezt mondta, angol nyelvre váltott át, méghozzá a Louis Jourdan-féle angol akcentusra; mindig ezt használta, amikor el akart adni valamit, pedig, ha akart, tudott ő a Yale-ben dívó affektált hanghordozással is beszélni. Ha pedig sértő, pökhendi akart lenni, elővette a Basil Rathbone-ra emlékeztető hanghordozását. A magas rangú funkci, mint kiderült, egy Stacey Hundermark nevezetű szivar volt, a Közalkalmazottak Szakszervezetének (AFL-CIO) elnöke. Hundermark ott volt 1932-ben Minneapolisban, a szakszervezet megalapítói között, s nem kis része volt abban, hogy azóta 250 ezerre növekedett a taglétszám. Most pedig egy fiatal senkiházi ki akarja túrni az állásából. A senkiházit úgy hívják, hogy Arch Mix, de — mint bácsikám sietve biztosított róla — semmi köze nincs Tom Mixhez. — Ez a Hundermark, ez már nem él, igaz? — kérdezte Vullo. — Meghalt egy évre rá, hogy Mix kiütötte a nyeregből. — Mikor volt ez? — Hundermark veresége? 1964-ben. — És maga mikor állt be Hundermark szolgálatába? — Ugyanakkor, hatvannégyben. Hatvannégy elején. — No és hogy történt a dolog? — Mix egy hajszállal, pontosan nyolc szavazattal volt jobb nála. Megvásárolhattam volna a hiányzó szavazatokat, ha tudtam volna, hogy eladók, de szégyen ide, szégyen oda, nem tudtam. — Rengeteg pénzt kapott, igaz? — A rengetegnél is többet. — Sosem izgatta, honnan jöhet az a pénz? Vállat vontam. — A CIA-től jött, jóember. — Az bizony meglehet — hagytam rá. — Voltak, akik szerint maga a CIA embere volt — mondta Vullo. — Mix is azt mondta. — Hát nem volt igaza. — Mi volt hát akkor maga, balek volt? — Khmm… az, balek. Vullo kétségek között biccentett, mint aki tudtomra kívánja adni: tudja ám, hogy hazudok. Vigasztalódás végett ismét megérintettem a csekket, majd ugyanazzal a mozdulattal előhúztam a dóznit, és csavartam egy cigarettát. Megadtam a módját, nem kapkodtam el; közben egyszer Vullóra sandítottam. Enyhe rosszallással figyelte ténykedésem. Nem tudtam, dohányzó mivoltomnak szól-e a rosszallás, vagy csak annak, hogy magam csavarom a füstölnivalót. Mikor rágyújtottam, elővett a fiókjából egy üveg hamutálat, abból a fajtából, amit huszonkilenc centért kaphatni minden bazárban.

Odalökte az asztalon át. — A CIA-t Hundermark a miatt a nemzetközi izé miatt érdekelte, amit Hundermark szervezett meg… hogyishíjják, na… — A KNSZ — segítettem ki. — Közalkalmazottak Nemzetközi Szövetsége. — Az, az, igen. Afféle laza érdekközösség volt ez a KNSZ, a világ valamennyi közalkalmazottszakszervezete között, ugye? — Mármint a szabad világ szakszervezetei között — helyesbítettem. — Akkor, a hatvanas évek derekán, ha jól emlékszem, még úgy mondták. — És azt is a ClA pénzelte, no nem igaz? — kérdezte Vullo. — Mármint hogy a KNSZ-t. — Hát igen, javarészt. A személyzet egy részét is ők adták. — Cigarettámat kitettem a hamutálra. — Például a két társigazgatót. Az egyik egy olyan tökös gyerek a texasi Kilgore-ból. A másik harvardi fazon, hatgyerekes családapa. Minduntalan el kellett röppenniük holmi egzotikus helyekre, Lagosba, Szingapúrba, Mauritiusra. — És a CIA-nek ezért volt fontos, hogy újraválasszák ezt a Hundermarkot? Hogy továbbra is használhassa a maga céljaira a KNSZ-t? — Így igaz — feleltem. — Merthogy azt gondolták, ugyebár, hogy Mix, ha megválasztják, és rájön a turpisságra, nem fogja megtűrni őket… — És jó okkal gondolták, mert amint hivatalba került, az volt a második dolga, hogy feloszlatta a KNSZ-t, vagyis hát a szakszervezethez fűződő kapcsolatait. — Miért, mi volt az első dolga? — Az, hogy engem kirúgott… volna, ha már előbb föl nem mondok. Az újságok szerint mindenesetre ő rúgott ki. Aztán kirúgta Murfint és Quane-t. — Mix nem sokat törődött magával, mi? — Nem sokat. — Jól ismerte Mixet? — Jobban, mint bárki, talán a feleségét nem számítva. Úgy értem, tanulmányoztam Mixet, ahogy egy pocsolyában élő rovart szokás tanulmányozni. — Látom, nemigen kedvelte azt az embert. Vállat vontam: — Nem mondhatnám, hogy kedveltem, de azt sem, hogy nem. Tanulmányoztam, hogy megjósolhassam minden mozdulatát, minden reakcióját az én esetleges húzásaimra. — Úgy beszél, ember, mintha valami sakkjátszmáról lett volna szó. — Hát ha játszma volt, annak igencsak küzdelmes. — És maga vezette Hundermark választási hadjáratát? — Én. Murfin és Quane segédletével. A személyzet többi tagja amolyan lógós volt, összegyűltek

Hundermark körül az évek során. Csupa anyámasszony katonája. — Murfin meg Quane is az? — Nem, ők ketten aztán végképp nem. — Hát ez a Hundermark, ez miféle volt? Rövid lelkitusa után úgy döntöttem, nem beszélek Hundermarkról. Hundermark halott. Vullo pedig nem azért fizet, hogy róla, hanem, hogy Mixről beszéljek. Emlékeim azonban kéretlenül is előrajzottak, különösen élesen annak az éjszakának az emléke, mikor fölmentem Hundermarkhoz és jelentettem neki: ötven százalék esélye van arra, hogy megbukjon. Ott ült az íróasztala mögött, terebélyes, kellemes megjelenésű, lágy tekintetű ember, keret nélküli szemüveg az orrán; hiába igyekezett, sose vált belevaló fickóvá. Afféle szerencsétlen flótás volt inkább az AFL-CIO fejesei között, Meany megvetette, Reuther csak sajnálta — nem is tudom, melyik volt rosszabb. — Az imént beszéltem Murfinnel és Quane-nel — mondtam neki. — Még nem vagyunk teljesen jók. Hiányzik két-három szavazat az üdvösséghez. Talán négy is. Hundermark elgondolkozva biccentett, megeresztett egy nyájas mosolyt. — Azt hiszem, nem lesz semmi baj — jelentette ki. Levelet húzott elő a belső zsebéből, szétteregette, s némán elolvasta, a maga szelíd, megnyerő, különös módján bólogatva hozzá. — Ezt a levelet — mondta — a gyógyító testvérem írta. — Hundermark ugyanis a Christian Science híve volt. — Biztosít róla, hogy a Jó hatalma le fogja győzni a Gonosz erőit. — Azt hiszem, okosan tenné, ha utánanézne, elő tud-e még tízezer dollárt kaparni a Jó hatalma — jegyeztem meg. Hundermark újabb nyuszimosollyal reagált. — Nohát, biztos vagyok benne, hogy kerül majd az is. A Jó hatalma, noha akkor még nem tudtam, persze a CIA volt, szállította is nyomban — és készpénzben — a tíz darab ezrest, amit én aztán szerény képességem szerint a legjobb szándékkal költöttem el. Csakhogy a végén mégis a Gonosz erői győztek négy szavazattal, és Hundermark kicsöppent az állásából. Kíváncsi lettem volna, megtárgyalta-e valaha is, ezt a rejtélyt a gyógyító testvérrel. Vullo ezenközben el is veszítette a Hundermark iránt táplált érdeklődését; most már azt akarta, magamról beszéljek. — Mihez fogott, miután kirúgták? — Felmondtam — emlékeztettem. — Azazhogy miután felmondott. — Vírusos májfertőzést kaptam, meg egy ajánlatot, hogy szálljak be egy szenátor választási hadjáratba, hátha visszájára tudom fordítani az esélyeket az utolsó, négy hét alatt. Vagy talán csak három alatt. Mindegy, elég az hozzá, hogy sikerült, győzött a pasasom, és egy nagy kalap pénzt kaptam tőle. Kifizettem, ami tartozásom volt a farmra, és átröpültem Angliába. — Mit csinált Angliában?

— Feküdtem és feküdtem, amíg meg nem gyógyultam. — Aztán? — Aztán megismerkedtem a feleségemmel. — A felesége angol? — Nem. Vullón látszott, szívesen hallana többet is Ruthról, de hogy hallgattam, egy idő után föladta, és azt kérdezte: — Mikor jött vissza Angliából? — Hatvanhatban. — És vállalt két választási hadjáratot, ha jól tudom. Egy szenátusit meg egy kongresszusit. — Igen. Biztos vesztes volt mind a kettő. — De egyik se vesztett. — Nem bizony. — És maga híres lett a szakmában. Nem mondtam semmit, mivel nem kérdeztek. — 1966 és 72 között tizenhárom szenátusi és kongresszusi jelölt választási hadjáratát vezette. Tizenkettőt megnyert, pedig mind a tizenkettő biztos vesztesnek ígérkezett, hogy a maga kifejezését használjam. Kíváncsi lennék, hogy csinálta. — Tudtam, hol keressem. — Micsodát? — A holttesteket. — A Time politikai lesipuskásnak titulálta magát. — Hja, kérem, a Time-nak mindig ilyen élénk volt a fantáziája. — És többször is felbérelte Murfint és Quane-t. — Így igaz. — Mondja csak, mi a véleménye erről a két pasasról? Eltűnődtem. — Ha úgy hozná az alkalom, ma is felbérelném őket. De az alkalom nem fogja úgy hozni. Vullo megint rávetette magát a körmeire. Egy-két perc múltán rám nézett, és azt mondta: — Volna egy ajánlatom. Bólintottam. Nem éreztem szükségét, hogy bármit is mondjak. — Összevissza két hétről volna szó. Azt akarom, szánjon rá két hetet Arch Mixre, aztán írjon egy jelentést arról, hogy maga szerint miért tűnt el. Jól vigyázzon, nem arról, hogy miért tűnt el, hanem hogy maga szerint miért. — Vullo jól kihangsúlyozta ezt a „maga szerint”-et. Éberen figyelte, milyen arccal fogadom ajánlatát. Én meg, persze, vágtam a nagy fapofát.

57 — Ezért a kétheti munkáért — folytatta — adok magának… — Vullo kivárt. Lám, milyen jó színész, gondoltam. — …adok tízezer dollár tiszteletdíjat. Mindig is kíváncsi lettem volna, mennyit érek. Nos hát, két hétre nyilvánvalóan tíz rongyot, mert hiszen rámondtam, hogy oké, és máris azt kezdtem tervezni, milyen szépen elverjük majd Ruthtal ezt a kis dohányt Dubrovnikban. Mondják, nagyon kellemes arrafelé így ősszel. Negyedik fejezet Vullo behívatta Murfint és Quane-t, ismertette egyezségünket, majd utasította őket, adjanak meg mindent, amit csak kérek. Mikor azt is elpöttyentette, mennyi lesz a kétheti gázsim, Murfinnak a szája sarka is legörbült az őszinte ámulattól. Mintha valami fölöttébb szorongató helyzetből vágtam volna ki magam, s ezért csodálna. Ezek után azt javasoltam — érzésem szerint valóban szerényen —, hogy be kéne hívni a titkárnőt, és lediktálni neki az egyezséget, mert ez, mutattam rá, mindkettőnkre kedvezőleg hatna. — Úgy érti, hogy tessék neki írásba adni — magyarázta meg Quane. Vullo összeráncolta homlokát, eltöprengett a dolgon, megrágcsálta a körmét, s végezetül csöngetett a titkárnőjének. Villámgyorsan lediktálta az egyezséget, s szó nélkül elfogadta, mikor magam javasoltam egy-két pontosabb megfogalmazást. — Gondolom, meg akarja várni, amíg elkészül — mondta Vullo. Mosolyogva bólintottam. — Hisz maga is tudja, milyen megbízhatatlan a posta. — Nos, akkor jobban tenné, ha Murfin irodájában várna, el is kérheti tőle a Mix-dossziénkat. És azzal teljességgel belefeledkezett az asztalán levő iratok tanulmányozásába. Szemlátomást véget ért a kihallgatás. Nemcsak hogy elbocsátottak, de tökéletesen meg is feledkeztek rólam. Murfin vigyorogva vonogatta a vállát, majd az ajtó felé biccentett. Fölkeltem hát, s követtem őt meg Quane-t. Murfin irodájába visszaérve, kezembe nyomtak egy vaskos barna irattartót. — A Mixre vonatkozó anyag — közölte Murfin. — Egyébként hogy jöttél ki Vullóval? — Nagyon is jól. Kissé szórakozottnak tűnik. Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak félénk. — Az már biztos, hogy nem barátja az úgynevezett fölösleges nyájongásnak. Aszondja, csak az idejét vesztegeti velük az ember. Így aztán leszokott a jó napot-ról, a kérem-ről, a köszönömről meg egy csomó hasonlóról. Jó pár percet takarít meg így évente. Murfin újfent elvigyorodott. Legpocsékabb vigyorát pazarolta rám. — Kire emlékeztet? Gondolkoztam egy kicsit. — Mixre — böktem ki végül. — Valami fura módon éppen hogy Arch Mixet juttatja eszembe. — Látod, ez az — mondta Murfin. — Épp ezt akartam hallani. A ház a georgetowni N utca divatosabbik végében állt; vagy háromszor kerültem meg a háztömböt,

míg találtam egy rést, ahol leparkolhatok. Meglehetősen keskeny, háromszintes régi vöröstéglás épület, de igazán öreg csak a téglája volt, mert minden más — ajtó, ablak, az összes épületfa — vadonatúj, noha, minthogy az eredeti mintájára csináltatták, látszatra olyan módon, mint a tégla. Mindez persze irgalmatlan sok pénzbe kerülhetett, de hát a tulajnak történetesen irgalmatlan sok pénze volt. Hat fém lépcsőfok vezetett az ajtóhoz. Fölmentem, csöngettem. Jó perc múltán lassan megnyílt az ajtó. És ott állt egy fiatal nő, teljesen pucéron, vagy ha úgy jobban tetszik, anyaszült meztelen. — Fáradjon be az uraság — invitált kedélyesen. Bementem és ezt mondtam: — Vegyél föl valamit. — Csakhogy bedöglött a légkondicionáló. — Vegyél föl valamit, legföljebb izzadni fogsz egy kicsit. — Jézusom, ilyen egy prűd alakot. És azzal fölkapott a szék karfájáról egy gyakorlatilag teljesen átlátszó zöld leplet, és magára öltötte. Nem sokat javult a helyzet, mert továbbra is látszott minden, ami látható. No de részemről aztán a fáklyásmenet, hiszen a hölgyet úgy hívták, hogy Audrey Dunlap, özvegy volt, harminckét esztendős, s egyúttal a tulajdon húgom, a milliomos narkóbolond. Egyszer, tizenhat éves fejjel, szerencsét próbáltam a heroinnal, és nagyon ízlett. Olyannyira, hogy soha meg nem kóstoltam többé, méghozzá abból a meggondolásból, hogy ami ennyire jólesik az embernek, az bizonyára rossz. Az már biztos, hogy az ilyetén gondolatokat német fölmenőimtől s nem a franciáktól örökölhettem. Az évek során aztán, holmi méla kíváncsiságtól indíttatva, sorra próbáltam csaknem az összes többit, de legföljebb ha kótyagos lettem egy kissé tőlük. A fűtől például csak köhögő meg kuncogó rohamot kapok, mást semmit. Az LSD-vel viszont soha nem próbálkoztam, elsősorban skizoid hajlamaim miatt, amelyek, mint megmondták volt a hozzáértők, eléggé erősen mocorognak bennem. Idegeim kedvéért ezért aztán inkább egy kis ginnel élek hébe-hóba. A húgom viszont soha nem élt heroinnal, mert azt, mint mondotta, máskorra tartogatja. Nem mertem megkérdezni, mikorra, mert féltem, megmondja. Egész szépen elboldogult — legalábbis mikor utoljára beszélgettünk — egy kis kokóval, kenderrel, fűvel, amelyek meglehetősen divatoztak az idő tájt, s húgocskám ha más nem is, divatos hölgy bizonyosan volt. — Gondolom, szívesen innál egyet — mondta. — Nincs valami harapni való? — Tudod, hol keresd, nem? — Hát Sally merre van? — kérdeztem. Sally Raines volt a húgom fekete barátnője, bizalmasa, titkára, nála szerezte be a mindennapi betevő narkóját is. — Levitte a gyerekeket a parkba. — Hogy vannak? — Hogy lennének? Az egyik hatéves, a másik öt. Emlékszel még, milyen voltam hatéves koromban?

— Mi az hogy emlékszem. — Nohát, ők is szakasztott olyanok, mind a ketten. — Égetnivalóan rosszak. — Pontosan. — Eljöhetnétek szombaton mindnyájan a farmomra, he? Csináltam egy hintát a medence fölé. — Olyat, mint az opelousasi? Ránéztem a húgomra, visszamosolygott. — Nem hittem volna, hogy emlékszel még rá — mondtam. — Mindenre emlékszem. Negyvennyolc nyarán történt. Tizenöt éves voltál, én öt, és a hinta kiment a folyó vagy patak vagy tó vagy micsoda fölé, az öledben ültem, igen, és akkor egyszer csak placcs, beleestünk a víz kellős közepébe. Csuda egy nyár volt, igaz? — Mi az hogy csuda. Szóval, kihozod szombaton a srácokat? — Ruth nem bánja? — Hiszen ismered. — No persze. Semmi bajom vele… csak éppen annyi, hogy ha együtt vagyunk, úgy érzem, mintha hiányozna valamim. Már ugye, őhozzá-képest. Szeretem Ruthot. Igazán. Nem tudom, mondtam-e már. — Tudtam anélkül is — jegyeztem meg. — Mert hiszen soha semmit nem beszélünk meg, te meg én, igaz? — Azt hiszed, mások nem így vannak? — Ruthszal szoktál beszélgetni? — Olykor. — Miről? — Akármiről. Mindenről. Semmiről. — Ö, de szép lehet… — Igen, de az más. A nappaliban voltunk, melyet húgom a maga eklektikus, de megföllebbezhetetlenül jó ízlése szerint rendezett be. Az antik stílust ötvözte a modernnel, noha az, hogy ötvözte, nem ér föl a valósággal. Drámai, mellbe vágó, mégsem harsogó ellentétek minden szögletben. A nappali, sőt az egész ház fényképeit legalább fél tucat újság vasárnapi száma közölte az idők folyamán. Gyakran maga Audrey, sőt tán a srácok is láthatók ezeken a fotókon, mind szépen felöltözve, és még ha nagyon közelről nézi is meg az ember, akkor sem mondaná, hogy ez a szépséges fiatal családanya kábítószertől réveteg. Utánamentem a konyhába. — Eszel te is valamit? — kérdeztem, s már nyitottam is a hűtőszekrényt, amely egy kisebb szállodának is becsületére vált volna. — Most keltem csak föl. Egy kis tea, azt hiszem, jót tenne. Terültem-fordultam, föltettem a teavizet, aztán jobban körülnéztem a hűtőszekrényben. Volt miből válogatnom — hideg marhasült, sonka, sült csirke, többféle kolbász, sajtból talán kilenc fajta is. Egy

csirkecomb meg egy marhasültes szendvics mellett döntöttem. A húgom figyelte, hogyan szorgoskodom. — Találd ki, hogy ki hívott föl a minap — szólalt meg. — No? — Dörzsölt bácsi. A kanna fütyülni kezdett, belelógattam hát egy zacskós teát a csészébe, ráöntöttem a forró vizet, majd letakartam a csészealjjal, követve egy be nem bizonyított elméletet, mely szerint így jobb lesz a tea aromája. Aztán ismét a hűtőhöz léptem, és kivettem a konzervsört. Coors márka volt, gondolhattam volna, hogy az. — No. Hát hogy van Dörzsölt bácsi? — Remekül. Virgoncán. Csak úgy sistereg. — És majd kicsattan az egészségtől, mi? — Nem tóm, csak telefonon beszélgettünk. Felőled kérdezősködött. — Micsodát? — hurcolkodtam át szendvicsemmel és sörömmel a konyhaasztalhoz, mert onnan kilátás nyílt a kertre, a szökőkútra, a satöbbire. Merthogy persze a kertet is bemutatták a vasárnapi melléklet olvasóinak. Húgom velem szemben foglalt helyet a teájával. — Arra volt kíváncsi, bujkálsz-e még a világ elől. — Mire te? — Mire én, hogy ha jól tudom, még igen. Megráztam a fejem: — Nem bujkálok. Van telefonunk. A számunkat is tudod. Dörzsölt bácsi is tudja. — No és rád csöngetnek néha? — Múlt héten egyszer igen. — Föl is vetted a kagylót? — Odaki voltam, s mire beértem, már letették. — Nincs egy cigid? — kérdezte Audrey. — Sodorhatok egyet. — Fura egy pók vagy, hallod. — Föltápászkodott, előkotort a szekrényből egy kartont, föltépett egy dobozt, s rágyújtott egy hosszú, barna szivarkára. Kipöffentett egy füstfelleget: — Hát még ez az öltöny. Ki kellett csípned magad, vagy mi? Végignéztem magamon. — Miért, mi baj a ruhámmal? — Az, hogy tízéves. Minimum. — Tizenegy. — No és mire föl ez a pléhparádé? Legutóbb, mikor beugrottal, Big Mack overallban voltál meg a

ganéhányó csizmádban. — Van valaki, aki meg akar dobni egy nagy kalap pénzzel kétheti munkáért. Gondoltam, bizalomgerjesztőnek kell lennem. — Hát tudod, bennem több bizalmat gerjeszt az overallod. Egyébként, ki akar megdobni azzal a kalap pénzzel? — Roger Vullo. Audrey egy fintorral jelezte, mit tart Roger Vullóról. — Ismered? — kérdeztem. — Találkoztunk. Eszméletlen egy pacák. Mit fogsz dolgozni nála? — El fogom mondani, mi a véleményem Arch Mix eltűnéséről. Bejött a dolog; mikor ajkához emelte a cigarettát, megrezdült a keze. No nem nagyon, észre sem vettem volna, ha nem figyelem olyan erősen. — Rohadt strici vagy, fiacskám, nem gondolod? — De. Talán igen. Audrey fölkelt, a mosogatóhoz ment, és vizet eresztett a cigaretta parazsára, majd a szemétürítőbe dobta a csikket. Bekapcsolta az ürítő motorját, s a kelleténél jócskán tovább járatta. Akkor visszafordult: — Fura. — Mi a fura? — Hogy mennyire egy kutya vagytok, Dörzsölt bácsi meg te. — Hát igen. — Múlt héten, mikor fölhívott, tövirül-hegyire kikérdezett, hogy vagyok, hogy vannak a gyerekek, minden. De vagy negyedórát járt a szája egyfolytában. Azt hittem, már abba se hagyja. Még azt is mondta, elvinné a srácokat az állatkertbe. Mondom, mind a kettő utálja az állatkertet. No; érre hagyta a srácokat, és rám szállt. Hogy vagyok, mit tehetne értem. Egy nap már elvisz vacsorázni valahová. És aztán, csak úgy mellékesen, s hozzá franciául, megkérdi, van-e fogalmam, mi lett Arch Mixszel. És neked is ez lett volna a következő kérdésed, igaz, Harvey? — Hát igen — mondtam újfent. — Nohát, neked is csak azt mondhatom, amit Dörzsöltnek mondtam, mielőtt lecsapta a kagylót. Nem tudom, mi történt Arch-csal. Hat héttel ezelőtt szakítottunk. És mindössze négy hete, hogy eltűnt, fölszívódott, köddé lett. Meghalt, gondolom. Igen, úgy kell lennie. — Elég sokáig futottatok együtt, nem? Audrey sarkon-fordult, s addig nyitogatta a szekrényeket, míg meg nem találta, amit keresett: egy üveg Scotchot. Töltött magának, felhörpintette, elfintorodott. Ritkán ivott. Töltött még egy keveset, ezúttal szódat is hozzá, és visszaült a konyhaasztalhoz. — Te is tudod, milyen soká — mondta akkor. — Egy évig. Aztán, mikor elhagyott, meg se álltam a drágalátos bátyám küszöbéig… mert mit is kerestem nála? Lelki vigaszt? Vagy csak azt, hogy

megsimogassa a fejem? Nos, mindegy is már, megkaptam tőled, amit képes voltál adni. De Ruthnak köszönhető, hogy nem utaztam hiába. Mert Ruth hagyta, hogy jól kibeszéljem magam. — Mért, én is hagytalak. — Hogyne, kerek tizenöt percig, aztán izegni-mozogni kezdtél, — Bizony, hibáztam akkor — mondtam. — Nem vettem észre, milyen komoly a dolog. Végül is, nem ő volt az első házasember, akivel összeálltál. — Bocsáss meg, kedves, mindig kimegy a fejemből, hogy én vagyok a keleti partvidék legnagyobb kurvája. — Mondtam, hogy hibáztam! Nem is kicsit. — Ahogy gyanítom, ez bocsánatkérés akart lenni a magad módján — mondta Audrey, aki fölváltva használta a gyanítom meg a sejdítem igéket; az előbbit délről, az utóbbit északról vette kölcsön. Hangja, akár anyánké, aki franciás akcentussal beszélte az angolt. Audreynak azonban nem volt akcentusa, ha nem számítjuk annak az amerikai gazdagok meghatározhatatlan hanghordozását. Nyelt egy korty szódás whiskyt, elfintorodott. — Hogy bírjátok ezt a pocsék italt? — Gyakorlat kérdése — mondtam. — Könnyebben megy, ha nem éhomra iszod. — Képzeld, eljöttek hozzám. — Kicsodák? — A hekusok. — Na és hogy viselkedtek? — Udvariasak voltak. Határozottak. Alaposak. És gyanítom, hogy zavarodottak. Vagy legalábbis annak akartak látszani. Nem tudom, nincs valami sok rendőrségi tapasztalatom. — Mi a helyzet Mixszel? — Na mi? — kérdezte vissza Audrey. — Úgy értem, hogy nézett ki, mikor utoljára láttad? Húgom rágyújtott még egy hosszú barna cigarettára, ez már szemlátomást jobban ízlett neki. — Nagyon szépen viselkedett. Nemesen, szomorúan és igen idegesen. — Úgy értsem, hogy akkor akart visszamenni a gyerekeihez meg a kis feleségéhez? Audrey megfontoltan bólintott. — Fura, mivé válnak a férfiak olyan negyven-ötven éves korukra, pláne ha korán nősültek. Belebotlanak, ugye, egy fiatalabb és talán csinosabb kis nőbe, azt hiszik, ez az utolsó dobásuk, és akkor aztán foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Igen, de nemsoká mardosni kezdi őket a bűntudat vagy a félelem, vagy tán mind a kettő, és menekülnek vissza a biztonságba. Bánják is, hogy unalmas, ha egyszer biztonságos! — Aszondod, ideges volt. Gondolod, hogy valami más is aggasztotta? — Ha aggasztotta is, nem mutatta. Magunkról beszéltünk, meg a Művészetről meg az Életről és az Irodalomról. Megpróbáltam nagybetűvel mondani ezeket a fene nagy dolgokat, néni tudom, sikerült-e.

— Egész rendesen. — És olykor-olykor Róla is beszélt. Ez is nagybetűvel értendő. Bólintottam. — Azt mondta például, hogy amikor néhány nappal múlt negyven, egyszer csak fölébred, fordul egyet az ágyban, és rádöbben, hogy tizenöt hosszú évig egy idegennel élt házaséletet. — Nem hangzik valami hű de nemesen. — Gondolj viszont arra, micsoda áldozat lehetett, hogy mégis visszament hozzá. — Mért, nem olyan szörnyű az a nő. — Anyánk azt mondta volna, nem olyan közönséges. — Anyánk sznob volt. — Én is — vont vállat Audrey. — Az más; te megengedheted magadnak. — Látod, ez is fura, mennyire nem érdekelte Archot. Mármint a pénz. Nekem elhiheted, hajjaj, de mennyire hogy el. — Hát tudod, a gazdag fiatal özvegyek mindig is népszerűek voltak. — Több ízben emlegetett téged is — jegyezte meg a húgom. — Csak úgy futólag, persze. — Nocsak. Remélem, csupa szépet mondott rólam. — Nem éppen. — Mért, mit mondotti? — Hogy elveid vannak ugyan, de célod nincs, és hogy sajnál. — De te persze megvédtél? — Azt mondtam, amit az elvekről mondott, abban nem vagyok bizonyos. Ötödik fejezet A fekete Plymouth szerdán még mindig ott parkolt a húgom házával szemközti oldalon, néhány házzal arrébb. Ott volt már akkor is, mikor parkolót keresve, a háztömb körül keringtem. És bár a kocsi ugyanaz volt, a volánnál ülő férfi már korántsem. Átkeltem az úttesten, s elgyalogoltam a Plymouth első lökhárítójáig, ott megtorpantam, elővettem a dóznim, és sodorni kezdtem egy cigarettát. A férfi figyelt. Odabiccentettem, rámosolyogtam. Nem biccentett. Mikor kész lettem a cigivel, átkerültem a kocsi bal oldalára, és újból rámosolyogtam a fickóra. Kifejezéstelen tekintettel nézett vissza. — Nincs egy gyufája, miszter? — kérdeztem rém barátságosan. — Nem dohányzóm. Megtapogattam a zsebem, hülyén elvigyorodtam, és elővettem a gyufám. Aztán

szakértő tekintettel mértem végig a Plymouthot. — Nem rossz kocsi — mondtam. — Plymouth Fury, igaz? A fickó bólintott, de csak egyszer. Huszonnyolc-huszonkilenc éves lehetett, arca kerek, kövérkés, szeme világoskék, orra nem sok, szája vonala túlságosan kemény, kegyetlen ehhez a lágy archoz. Homokszín haja a gallérját verte. — Fogadok, a nagyobbik Plymouth-motor van benne — folytattam, megjátszva a bennfentest, aki autós ügyekben nem dől be a látszatnak. — Jó sokat fogyaszthat. Az emberke igyekezett türelmetlen képet vágni. Óvatosan körülkémleltem, majd meggörnyedve rákönyököltem a Plymouth ajtajára. Bizalmas arccal közel hajoltam: —Mondja csak, ugye maga nem emberrabló? — Micsoda?! — A húgom, tudja, itt lakik ni, srég szembe — mutattam. — Tíz perc múlva megjönnek a gyerekei a parkból. Tudja, van neki, a húgomnak, egy kis pénze, ezért aztán azt gondoltam, hogy maga meg a haverja, az a másik, aki egy órával ezelőtt ült a kocsiban, biztosan el akarják rabolni a gyerekeit. Talán legjobb, ha hívom is a hekusokat. — A francba is, jóember — fakadt ki az én emberem, nyúlt bele az ingzsebébe, húzott elő egy levéltárcát, s mutatta meg szolgálati jelvényét meg a nyomozóigazolványát. — Megbocsát, ugye, egy percre? — nyúltam az igazolvány után. James Knaster nyomozó, harmincesztendős, a Fővárosi Rendőrség tagja. Miután gondosan áttanulmányoztam, visszaszolgáltattam az igazolványt. Hatalmasat kacsintottam: — Szóval, szemmel tartják, mi? — Hogy hívják magát, jóember? — Longmire. Harvey A. Longmire. — Hát akkor nézze, Mr. Longmire, maga most szépen továbbsétál innen, világos? — Már itt se vagyok — tüsténkedtem, de zavartalanul játszottam tovább a balfácánszerepet, amiben még Ruth szerint is egész jó vagyok. — Tudja, micsinál a szegény húgom odafönn? Mert megmondhatom. Egy olyan klepetusban üldögél, amiből kilátszik mindene, amije csak van, igen, és Scotchot nyakal, fényes délben, no tessék! — Nézze, jóember… — Gyanítom, legjobb lesz, ha megyek, oszt megmondom neki, hogy hát maga szemmel tartsa ötét a hitvány életmódja végett. Istenem-atyám, be jó is, hogy szegény papa meg anya nem érte meg ezt a szégyent — csóváltam meg szomorúan a fejem, s veregettem meg a Plymouth oldalát. — Lám csak, kedves miszter detektív, kedves Knaster úr, hogy megéreztem, hogy beszélnem köll magával. Azzal sarkon fordultam, és Audrey háza felé indultam. Hátam mögött földübörgött a Plymouth motorja. Visszanéztem, épp akkor kanyarodott ki a járda mellől Knaster. Nem nézett rám, mégis üdvözült mosollyal integettem utána. A washingtoni Ködverem, akárcsak Georgetown, nyomornegyed volt egykor. Feketék lakta nyomornegyed. Ma már a Külügyminisztérium áll a helyén, ködnek se híre, se hamva, bár egyesek szerint, most van csak igazán sűrű köd, mióta ide települt a Külügy.

Amennyit meghagytak a Ködverem lakónegyedéből, az viszont divatos, tehát drága környék; JeanJacques Le Gouis alias Dörzsölt bácsi álmában se kívánhatott volna magának alkalmasabb lakóhelyet. A Queen Annes Lane-en volt egy kis háza, amelyet autóval még nehezebben lehetett megközelíteni, mint a húgomét. És mégis, röpke negyedórai bolyongás és egy liter benzin árán találtam egy rést, ahová nagy nehezen be tudtam manőverezni. Ami mármost a túlfogyasztást illeti, a parkoló ingyenes lévén, még kerestem is vagy harmincöt centet a bolton. Ellenálltam a kísértésnek, s nem írtam be üzleti könyvembe. Keskeny, kétszintes, lapos homlokzatú, favázas épület, pasztellkékre festve, a faváz krémszínű. Az első udvar akkora, mint egy nagyobbacska szőnyeg, de valaki időt és fáradságot nem kímélve, japánkertté akarta varázsolni. Még egy kis tóra is futotta, a tavon kis híd, a hídon, őrnek, kőszobrocska, afféle Ázsiába szakadt skandináv troli. A kert, mint tudtomra adták, szigorúan autentikus, én azonban kissé mesterkéltnek éreztem, ha ugyan nem állati hatásvadászónak, de ezt magamnak se vallom be, elvégre a tulajdon nagybátyámról van szó. Kétszer nyomtam meg a csengő gombját, s közben kedvemre megcsodáltam a vaskos régi tölgyfa ajtót, mely egykor egy százesztendős presbiteriánus templom kapuja volt, míg le nem radírozták városrendezés mián az egész templomot a föld színéről. Bácsikám örökké a bontási területeket járja, régi fát, színes ablakot, márványt vadászik, s e becses kacatokat rendre beilleszti a lakáskultúráról alkotott elképzelései közé. Így született, többek között, talpig márvány fürdőszobája, melynek óriási, színes üvegablaka Mózest ábrázolja a kosárban. Épp harmadszor akartam csöngetni, mikor megszólalt odabentről: — Ki az? — merthogy akárkinek, csak úgy, nem nyitott volna ajtót. Egyébként Washingtonban, talán a húgocskámat nem számítva, mindenki így van ezzel. Dörzsölt bácsi azonban még a többi washingtoninál is óvatosabb, mióta nagy vonakodva ajtót nyitott egyszer egy jámbor szavú párnak, akik Jehova Tanúinak vallották maguk, aztán minden teketória nélkül beverték Dörzsölt bácsi fejét, és megléptek kétezer dollár készpénzzel és ki tudja, mennyi értéktárggyal. — Ki az? — kérdezte ismét. — Szegény sorsú unokaöcséd kér szíves bebocsátást, bácsikám — így én. Nyílt az ajtó: — Nohát, drága gyermekem! — Negyvenhárom éves vagyok, Dörzsölt bácsi. — Tacskó. Én már ötvenhat. — Nem látszol annyinak. — Harvey, ne hazudj egy öreg embernek. Pedig nem hazudtam. Dörzsölt bácsinak még csak nem is ritkult a haja, feje búbján még fénylőfekete, sűrű, halántékán ezüst-előkelő. Látszott, a súlyára is vigyáz, szikár arcán sem lazult még a hús. Érdekes, markáns vonásait egy idegen akár a jellemszilárdság jelének is vélhette volna. Egy szó mint száz, Dörzsölt bácsikámnak megnyerő, kissé talán ragadozószerű megjelenése volt: ötvennek, talán még negyvenkilencnek is játszva kiadhatta volna magát, s ha nem tudom, hogy egy méterre sem lát el szabad szemmel, nem vettem volna észre a szemgolyójára tapadó kontaktlencsét. A nappali csupa antik darabbal zsúfolva; kiválasztottam a legmasszívabb küllemű pamlagot, és óvatosan ráültem.

— Ebédeltél-e? — Kösz, igen, Audreynál. — Lám csak. Hogy van Audrey? — Jól. — Jómagam épp martinit készültem inni, de te, mivel ettél, nyilván egyebet innál. — Megtenné egy pofa sör. Dörzsölt bácsi biccentett, az ebédlőn keresztül kiment a konyhába, s nemsokára tálcával jött vissza, a tálcán egy magas pilseni pohár, egy üveg import Beck sör, még egy pohár, meg egy kis ezüstséker, amelyben, gyanítottam, az öreg martinije volt. Kitöltötte a sörömet, megrázogatta a sékert, teletöltötte a poharát, és lassan kortyolni kezdett. A rituálé befejező mozzanataként ünnepélyesen, elismerőleg bólintott, s mindezek után nekiszegeztem a kérdést: — Mit gondolsz, mi történhetett Arch Mixszel? — De szép bajuszod van! Most növeszted? — Két éve. — Olyan vagy vele, mint Frederic March. Fiatal korában, persze. — Na, ne kéresd magad, Dörzsölt bácsi. Kék blézerje belső zsebéből elővarázsolt egy ezüst cigarettatárcát, udvariasan megkínált, udvariasan visszautasítottam, erre kivett magának egyet, rágyújtott, elmosolyodott, megszólalt: — No persze, Audreytól tudod, hogy érdeklődöm. — No persze. — Hát szóval, mondhatni, hivatásszerűen érdekelnek az Arch Mixszel történtek. — Azt hittem, nyugdíjba vonultál. — Az ügynökségtől, fiacskám, igen. De azért, engedelmeddel. az életből nem. Van már egy éve is, hogy megnyitottam a magam kis információs irodáját. Hát persze, nem tudhatsz róla, hiszen jó két esztendeje, hogy nem láttuk egymást. — Körülbelül annyi. — Megkaptam a karácsonyi kártyádat. Te is az enyémet? A tied igazán aranyos volt, — Ruth műve. — Hogy van az az elragadó asszonyka? — Kösz jól. — Figyelemre méltó teremtés. — No igen. — Hogy tűri azt a nagy elszigeteltséget? — Ott vagyok neki én. — No persze. Te meg a kecskék. — Mintha ugyan a kecskék lettek volna a feleségem egyedüli

támaszai. — Tudod mit, beszéljünk inkább Mixről — kértem. — Nos hát, drága fiacskám, akkor akár meg is kérdezhetlek, ugyan miért érdekel téged, hogy miért érdekel engem Mix. — Roger Vullótól kapok egy rakat pénzt, ha megmondom neki, mit gondolok Mix eltűntéről. — Csak a gondolataidért? — csapott le bácsikám a szóra, ékes bizonyságát adva, hogy rászolgált becenevére. — Csak a gondolataimért — visszhangoztam. — Lám csak, a kis Roger — mondta Dörzsölt bácsi szinte elérzékenyülve. —: Tudod, egész jól ismertem a papáját. — Nem is tudtam. — Igen, igen, együtt szolgáltunk a titkosszolgálatnál a háborúban. A kis Roger akkor még persze nem is élt. — Nem. — Hallom, csinált valami alapítványt, mindenféle érdekes dolgok után akar kutatni. — Összeesküvések után — jegyeztem meg. — Mindenben összeesküvést lát. — Hát bizony, tenyésznek azok mindenfele, mint a bolondgomba. — Az összeesküvések? — No nem, drága gyermekem. A szervezetek, alapítványok, bizottságok, meg amit akarsz, amelyek mind az összeesküvéseket piszkálják. Többnyire azzal foglalkoznak, eredménytelenül, mondanom sem kell, hogy a volt munkaadóimat próbálják befeketíteni. — Holott az ügynökség, ugyebár, maga a megtestesült ártatlanság. Dörzsölt bácsi mosolygott. — Inkább úgy mondanám, hébe-hóba bizony gondatlanok voltunk egy kissé. — Mix — mondtam —, térjünk vissza Mixre. — Jó. Térjünk. Nos, mikor nyugdíjba mentem, valóságos időmilliomos lettem egy csapásra, és a régi barátok fölvetették, miért nem nyitok egy kis magánirodát. Nohát, én aztán nyitottam. Körülnéztem: — Hol? — Itt e. Az egyik vendégszobából nagyon takaros kis irodahelyiséget csináltattam. Leesburgban, képzeld, találtam, méghozzá potomért, egy redőnyös íróasztalt. Szóval, elbűvölő század eleji hangulata van az irodámnak, na. Kortyoltam egyet a sörömből, elővettem a bádogdóznit, csavarni kezdtem egy spanglit. — Szét ne szórd, drága gyermekem — kérte Dörzsölt bácsi —, épp most porszívóztam. Hát egy szemet se ejtettem le. — Milyen információkat nyújtasz az irodádban, bácsikám?

— Most legyek szerény? — Eszedbe ne jusson! — Na jó. Szóval, amíg aktív voltam, szert tettem némi szakértelemre, amit régi barátaim a jelek szerint igen sokra becsülnek, ők ajánlanak be mindenféle cégekhez, szervezetekhez, sőt magánosokhoz is, akik valami kis bajba keverednek. — Mondj egy példát. — Kettőt mondok, jó? Két ipari kémkedési história. Az egyikben, a gyógyszervegyészetiben, németek szimatoltak, a másiknak a japánok a hősei. Elektronika. Odalenn Dallasban. Szavamra, olyan volt, mint a régi szép időkben. — Melyik volt az a gyógyszervegyészeti cég? — Kacagni fogsz, a Vullo Gyógyszergyárak. Ez aztán a véletlen, mi? — Hát igen. — Az ifjú Rogernak, persze, nem sok köze van a vállalat vezetéséhez. — Gondoltam. Egy-két percig némán ültünk, egymást méregetve, vajon melyikünk tesz előbb valami agyalágyult megjegyzést a sors kifürkészhetetlenségére vonatkozólag. Miután hiába vártunk, ezt kérdeztem: — Ki fogadott föl téged ebben a Mix-ügyben? — Hát tudod, nem is felfogadásról van itt szó, hanem megbízásról. — Pardon. — És a megbízást a szakszervezettől kaptam. Megráztam a fejem, s minden valószínűség szerint még egyre ráztam, miközben ezt mondtam: — No ne. Egyszerűen nem tudom elhinni. — Miért? Ahhoz a szerencsétlen 1964-es ügyhöz semmi a világon nem köt már. Egyébként is, épp csak érintőlegesen voltam benne. — Benne voltál te a fejed búbjáig, kedves bátyám. — Abban a dologban az én szerepem marginális volt — jelentette ki nagyon határozottan Dörzsölt bácsi. — És soha nem került nyilvánosságra. — Akkor hogy a nyavalyába akadt rád a szakszervezet? — Úgy, hogy a szakszervezetnek elsőrangú jogi tanácsadói vannak. Mikor nyoma veszett Mixnek, úgy érezték, tenniük kell valamit. Megkérdezték a jogi tanácsadót, mit tegyenek; a jogász visszakézből a Pinkerton-irodát javasolta. Igen, de kiderült, hogy Pinkertonék, hogy úgy mondjam, soha nem voltak valami haj de jóban a munkásszervezetekkel, és akkor merült föl az én nevem. Hiszen tudod, kölcsönös barátaink révén — fejezte be egy könnyed kézmozdulattal. — Mikor történt ez? — Négy hete.

— Ki tárgyalt veled a szakszervezet részéről? — Az alelnök. Warner B. Gallops. Fekete bőrű úriember. Ismered? — Ismerem. — Kíváncsi lennék, minek a rövidítése az a B. a nevében? — Baxternak. — No lám. Mindenesetre ravasz egy rókának néz ki. Vagy tán inkább okosnak. — Szerintem ez is, az is. — Mondd csak, jól ismered? — firtatta a bácsi. — Barátok voltunk valaha, amíg Gallops úgy nem döntött, inkább Mixszel fog barátkozni. No, azóta nem vagyunk barátságban. — Meg még amit nem mondtál ki.

— Valamikor régen jól átrázott. De ha megkérdenéd, aszondaná, én ráztam át őt. Afféle belső ügyek, tudod. Akárhogy is, többek között ez is magyarázza, hogyan lett Gallops a szakszervezet alelnöke. — Opportunista volna? — Melyikünk nem az? — kérdeztem vissza. — Hát tudod, megszereztem a szakszervezet alapszabályát — no persze nem tőlük kértem —, és abban az áll, hogy ha az elnök elhalálozik, nincs jelen, akadályoztatva van, akkor az elnökhelyettes veszi át tisztségét. — Lám csak, milyen srófra jár az eszed, Dörzsölt bácsi. — Meg kell keresni a motívumokat, no nem igaz? — De igen. Nyilván ezért béreltek föl. Pardon, bíztak meg. — Pontosan. Mr. Gallops meg is mondta, feketén-fehéren: Minden szavára emlékszem. Azt mondta: „Magának, haver, két melója lesz eccerre. Előbb, ki köll tanálni, mi történt Archcsal, aztán be kell bizonyítsa, hogy akármi történt is, nekem gőzöm se vót róla.” — Dörzsölt bácsi arcjátéka élményszámba ment. — No és, jutottál valamire? — Gyakorlatilag semmire. — Hát a zsaruk? — Azok még annyira se. — Mit művel az FBI? — Amit szokott. — Ha jól tudom, bejáratos vagy mind a két céghez. — Hát, tudod, az csak természetes, hogy minden követ megmozgattam az ügyben; ott volnának ezenkívül a régi jó barátok, azok is rendelkezésemre állnak, ha szükséges. — Te, bácsikám… — No? — Mondd csak, úgy nagyjából, hány régi jó barátod van? Dörzsölt bácsi eltűnődött, ivott egy korty martinit, aztán így szólt: — Nem is tudom, hogy feleljek. Annyi tény, hogy minden évben nyolcszáz karácsonyi üdvözlőlapot adok postára; körülbelül én is ennyit kapok. De hát ezek nem mind közeli barátok. — Nyolcszáz üdvözlőlap?! — No igen. Mért, te mennyit küldesz? — Tavaly, ha jól emlékszem, kilencet. — Kilencszázat? — ámult el Dörzsölt bécsi. — Nem. Kilenc darabot. Tízet kaptunk, úgyhogy pozitív a mérlegünk.

— Nagyon szép üdvözlőkártyákat csináltok. — Ruth keze munkája. — Nem mindennapi asszony. — Azt mondod, gyakorlatilag semmire nem jutottál. Akkor mégis, mi volt az a kevés? — Nos, ugye, fölmerült először is az emberrablás lehetősége. A szakszervezetnek iszonyú tömeg pénze van, nem úgy, mint hajdan, hiszen tudod, de váltságdíjat soha nem követelt senki Arch Mixert. Akkor persze számba vettem az ellenségeit, és mondhatom, egész légiónyit találtam. Kiállhatatlan egy fráter lehetett. — No és személy szerint gyanakszol-e valamelyikre a sok közül? Dörzsölt bácsi vállat vont, felhörpintette maradék italát. — Nézd csak, van köztük egy kerek tucat kormányzó, tizenöt-húsz polgármester, több tucat városi tótumfaktum — ezek mind esküdt ellenségei Mixnek. És akkor még nem számítottuk azt a nem is tudom milyen sok megyei funkcit. Még magában a szakszervezetben is több száz ellenlábasa volt. És nem a szakszervezet közvitézeiről beszélek, fiacskám, hanem különböző hatáskörrel és hatalommal rendelkező helyi és körzeti vezetőkről. Gyűlölik azt az embert, Harvey. És lehet, hogy ennél is erősebb szót kellett volna használnom. — Lehet — hagytam rá. — És persze ott van még Audrey, akit szintén sokan megvetnek. — Hát te erre hogy jöttél rá? Mikor titokban akarták csinálni? — Drága fiam, róluk beszélt az egész város már vagy hat hónapja is. Bizonyos barátaim rendszeresen tájékoztattak az ügy pillanatnyi állásáról. Az újságokba is kicsi híja, hogy be nem kerültek, különösen, miután Mix szakított. — Pedig hát Audrey körül igazán nem érdemes szaglászni. — Nem hát. Nem is értem, hogy akadt össze Mixszel. — Én hoztam össze őket — jelentettem ki. — Te? Dörzsölt bácsit nem könnyű meghökkenteni, el is vigyorodtam, mikor láttam, hogy ezúttal mégis sikerült. — Egy koktélpartin történt — folytattam —, afféle gyűjtéskez-deményező banzájon, már amilyeneket Audrey rendezett egy időben, míg rájuk nem unt. Nem is emlékszem, ennek a partinak mi volt a célja, de biztosan valami sikkes, valami jópofa buli volt. Elég az hozzá, hogy Ruth épp bent volt a városban, a fogát tömték, s mikor fölhívtuk Audreyt, épp csak hogy üdvözöljük, hát nem nyugodott, amíg meg nem ígértük, hogy mi is elmegyünk arra az izére. — Koktélpartira? Ruth meg te? — csóválta a fejét hitetlenkedve Dörzsölt bácsi. Úgy látszik, csupa meglepetéssel szolgáltam aznap. — Három éve, vagy tán még hosszabb ideje ez volt az első partink. És ott volt Arch Mix, és mikor meglátott, odajött, talán azért, hogy sértegessen, nem tudom, éri mindenesetre gyorsan bemutattam Audreynak, aki kirobbanó formában volt. Hiszen ismered, milyen, mikor csak úgy árad belőle a szex, a szellem, a bűbáj.

Dörzsölt bácsi biccentet! — Csuda erotikus egy jelenség tud lenni, ha akar. — Hát Mix feleségét ismered-e? — kérdeztem. A bácsikám bólintott. — Beszéltem is vele. Nem is egyszer. — Audrey, gondolom, éppen palira vadászott. Rájön néha ez a dolog, hiszen tudod. Mixnek egyébként szerintem szikra esélye sem volt. Merthogy kevés férfinak volna esélye Audreynál. És mégis elkezdődött. — És tartott is egy évig? — Kábé. — Hogy van Audrey? — kérdezte Dörzsölt bácsi. — Kérdeztem már, tudom, de arra lennék kíváncsi, milyennek láttad? Vállat vontam. — Jól néz ki. Habár, ahogy észrevettem, valaki vagy valakik figyeltetik. — Ne mondd, és miért? A narkó miatt? Mix miatt? Megráztam a fejem. — Nem tudom. Egy pasast elriasztottam a háza elől, méghozzá olyan butácska trükkel, hogy csoda, hogy bevette. Megmutatta a jelvényét meg a zsa-ruigazolványát. Knaster, úgy hívják. James Knaster, kával. Hogy hát nyomozó, harmincéves. Dörzsölt bácsi egy percig némán meredt rám. Akkor fölvette a kagylót, tárcsázott, és egy bizonyos Clarence-et kért a telefonhoz. Nem tudhattam, Clarence kereszt- vagy vezetékneve-e az illetőnek. Jó ideig közömbös dolgokról csevegtek, mint afféle régi barátok, mígnem Dörzsölt bácsi egyszer csak így szólt: — Nem tudom, öregem, adnátok-e egy kis információt egy fiatal fickóról… Nektek dolgozik, igen. Knaster… kával igen… James Knaster nyomozó. — Várt, hallgatózott, aztán kiadósán hálistenkedett, és letette a kagylót. Rám nézett, majd a körmét kezdte vizsgálgatni. Még mindig a körmét gusztálta, mikor megszólalt: — Nincs náluk Knaster nevezetű. Sosem volt. Hatodik fejezet Jó ideig spekuláltunk rajta, ugyan ki és ugyan miért figyelteti a húgom házát egy hamis hekusigazolványos pasassal. Fölmerült egy sereg ötlet, egyik laposabb a másiknál, rendre el is vetettük őket, és éppen kifogytunk a további sugallatokból, mikor felcsörgött a telefon. — Azonnal adom — mondta Dörzsölt bácsi, és átnyújtotta a hallgatót. Max Quane volt az. — Honnan vetted, hogy itt vagyok? — Először a feleségedet hívtam, ő mondta, hogy próbáljam meg a húgodnál, a húgod pedig ezt a számot adta meg. Merthogy mondtam neki, hogy fontos. — Na és tényleg az? Valami történhetett Quane-nel. Hadart, pedig nem volt szokása. Egészen összefolytak a szavai. — Ide figyelj, találkoznunk kell, Harvey.

— Miért? — Kell, ha mondom, a fene egye meg! — Na jó. Mikor? — Tüstént!! — Hát, gondolom, negyedóra alatt odaérek. — Nem, nem — vágta rá gyorsan Quane —, nem a hivatalból beszélek. Van egy kis lakásom a Mintwood Place-en. Tudod, hol van az? — Halljam a címed. Megmondta, de mint mindig, most sem volt nálam írószer, úgyhogy fennhangon elismételtem. Van, amikor segít, bár ez se mindig. — Te Max — mondtam akkor. — Na? — Olyan halk, olyan elmosódó volt a hangja, hogy alig értettem. — Egy szót legalább. Valami halvány célzást. Csönd, nekem úgy tetszett, hosszú másodpercekig tartó. Hallani véltem Quane zihálását, már-már attól tartottam, rosszul van. De hát a telefon megtréfálhatja az embert. Végül sóhajtott, de akkorát, hogy felcsukló zokogásnak is beillett. — Azt… — kezdte volna, de elakadt, s mikor újra nekiveselkedett, akadozó nyelve összegabalyodva lökte ki a szavakat: — Azt hiszem, rájöttem, mi történt Arch Mix-szel. És azzal meg is süketült a vonal, Quane nyilván lecsapta a kagylót. Rém titokzatos volt, rém drámai és meglehetősen hebehurgya is, noha ez nem volt rá jellemző. Az évek múlásával éppen hogy egyre hűvösebb, egyre kimértebb lett, már ahogy az illik is mellényes öltönyeihez, kemény gallérjaihoz meg üres szürke szeméhez, amely mintha mindent fölbecsült s mindent értéktelennek ítélt volna. Igyekeztem, meg ne lássék, mire gondolok, mit érzek, mikor Dörzsölt bácsi felé fordultam: — Kössünk üzletet. — Mifélét? — Cserét. — Értem — bólintott Dörzsölt bácsi. — Jó. Inkább afféle közös kasszára gondolsz, nem? — Ám legyen közös kassza. — No és mit tennél ebbe a mi közös információkasszánkba ? — Már bele is tettem ezt a Knastert. Ér valamit, nem gondolod? — Ér, ha ugyan van valami köze Mixhez és Audreyhoz. Mindkettőhöz egyszerre. — Márpedig csak ezt tudom nyújtani. — Aha, és most én jövök, mi? — Igen.

— Hát jó. Mit kívánsz tőlem, Harvey? — Találkozót az ügyfeleddel. — Gallopsszal? — Igen. — Mikorra? — Mára — mondtam. — Minél hamarabb. Ezt szerettem én Dörzsölt bácsiban. Nem kellett órákig magyarázni neki, hogy merre meddig. Most is csak egy percecskét ha tűnődött, de azt aztán teljes összpontosítással — már ahogy elképzeltem —, aztán vette a kagylót, tárcsázott, s nemsoká meg is kapta Warner B. Gallopsot. Élmény volt hallgatni, hogyan beszél rá valakit valamire a bácsikám. Először elbűvölő volt, aztán behízelgő s végül meggyőző, különösen, amikor hazudott, amihez szintén nagyon értett — hazudott pedig azzal kapcsolatban, hogy micsoda kiváló munkát végzek én a vizsgálatban. — Nos? — kérdeztem, mikor befejezte. — Tizenegykor, holnap. — Hát nem ma? — Hát nem. — Na jó. Ha holnap, hát holnap. Mit mondott rám az a Gallops, mikor meghallotta a nevem? — Azt hogy szarházi egy alak vagy, ha jól emlékszem. Később egyebet is mondott, de az nem volt ilyen hízelgő rád nézvést. Mikor legutóbb hallottam Max Quane-ről, a marylandi Bethesda Bannockburn negyedében lakott, a Wilson Boulevard tőszomszédságában, nem messze a régi Chesapeake-Ohio csatornától. Feleségével, két fiával élt együtt ebben a meglehetősen drága és divatos lakónegyedben, melynek lakói nem szívesen ették a szőlőt, bojkottálták a salátát, újabban pedig erősen aggasztotta őket, amit a japánok művelnek a bálnákkal. Mintwood Place ezzel szemben egy ugyancsak lerobbant sorháznak volt a neve, beékelve a Columbia Road meg a Kalorama Park közé, eldugva a Hilton mögött. Quane lépcsőházában feketék, kubaiak, fehérek laktak. Ha nem tudtam volna pontosan, hol keressem az utcát, ugyancsak nehezen akadok rá; parkolni éppenséggel lehetetlen volt még a környékén is. Mindazonáltal, gondoltam, nem is rossz hely holmi kis bútorozott lakásnak, ha az ember nem akar mindent a felesége orrára kötni. Kis híján két órakor találtam végre parkolót a Tizenkilencedik utcában, már Biltmore felé. Levettem a kabátom, meglazítottam a nyakkendőm, s visszakutyagoltam a Mintwood Place-ig. Meleg volt, s nemcsak washingtoni, de New Orleans-i, sőt még afrikai mércével mérve is — egy keresztutcányi talpalás után nyirkos lett az ingem, kettő után már csavarni lehetett volna. Egy alacsony verandán két apró, sötét képű kubai ácsorgóit, s ivott valamit egy barna papírba csavart palackból. Alaposan megnéztek, mikor elhúztam mellettük, talán azért, mert úgysem volt más dolguk, s látványosságnak, ha nem is valami falrengetőnek, megtettem én is. Fakó téglából rakott kétemeletes sorházban találtam rá Quane címére. Bejárati verandája ép volt még, a verandán két kisgyerek, ünnepélyes spanyol tekintetű fiúcska és lányka, épp villanykörtét próbált

csavarni egy üres borosflaskába. Szemlátomást nem zavarta őket, hogy nemigen boldogulnak a művelettel. Benyitottam a kis földszinti társalgó üvegajtaján. A társalgó teljes bútorzatát egy kereke vesztett — s nyilván lopott — áruházi tolókocsi képviselte. A falon hat levélszekrény, zárral, de legtöbbje föl volt feszegetve. Minden levélszekrénykén névtábla, de csak négyre volt ráírva a tulaj neve, A 6-os számú lakáshoz tartozó szekrényen — ez lett volna a Quane-é — a Johnson név díszelgett. Nekivágtam a lépcsőháznak, s nem is találkoztam senkivel, amíg a második forduló után rá nem fordultam az utolsó lépcsősorra. Akkor aztán jött egy férfi lefele. Mit jött! Rohant, igen sürgős dolga lehetett, mert kettesével szedte a fokokat. Utat adtam neki. Nem látott meg rögtön, mert a lába elé nézett, nehogy hasra essen. De aztán föltekintett, meglátott, mintha egy pillanatig tétovázott is volna, de aztán továbbrohant, még tán bele is gyorsított egy kissé. Tömzsi, kurta, rövid lábú emberke volt, szemöldöke bozontos-fekete, bőrét akárha a nap cserzette volna barnára, de mégsem. Harmincöt éves lehetett, öltönyt viselt, világoskéket. Utána fordultam, mert úgy rémlett, láttam én már valahol ezt a sűrű szemöldököt. De csak a tarkóját láttam, meg egy linzer nagyságú kopasz foltot a feje búbján. Fölmentem a második emeletre, á egyre azon törtem a fejem, honnan ismerős ez a pofa. Quane lakása, a 6-os, láttam, a folyosó végén lesz, jobb kézre. Aludttej és spanyol fűszerek kétes illata kísért. A 6os lakás ajtaja nyitva volt. No nem tárva, csak egy hüvelyknyire. Kopogtam, s miután senki nem felelt, s amúgy sem történt semmi, bementem. Nem volt az a kimondott szerelmi fészek. Jobbra egy konyha, balra egy fürdőszoba, kész. A bútorzat egyszerű, mondhatni, hevenyészett. Dekoritból és krómból készült asztal, az a fajta, amit, ha jól tudom, ma is dinernek hívnak. Négy szék, az asztalhoz illő, egészen újak, mint az ággyá nyitható kanapé is a fal mellett. Olcsó zöld szőnyeg a padlón. Még egy-két szék, szerte, egy vagy két lámpa, a kanapé előtt dohányzóasztal, rajta a telefon, fekete, nyomógombos fajta. A készülék mellett tele csésze feketekávé, csészealj, kávéskanál. — Max! — mondtam, majd kisvártatva: — Van itt valaki? A konyha felé bámészkodtam, gondolván, hogy Quane talán tejszínhabért vagy cukorért ment ki, és akkor történt, hogy bal kéz felől neszt hallottam. Odanéztem: Max Quane jött kifelé a fürdőszobából. Nagyon lassan jött, négykézláb, akár holmi óriási csecsemő, aki most tanul kúszni. A telefon felé kúszott, de a készülék igen messze, nyolc-kilenc lábnyira volt tőle. Quane nagy nehezen mászott még egy yardot, aztán összeroskadt a zöld szőnyeg, kellős közepén; szürke szeme egyenest a képembe bámult, de nem hiszem, hogy látott is volna. Nem hiszem, hogy bármit is látott volna már. Fültől fülig. Ez a módja a torok elvágásának. „Jobb fülétől a balig húzódott torkán az iszonyú sebhely” — olvastam számtalanszor, csak nem tudom, milyen könyvben. Nos, aki elvágta Max Quane torkát, nem lehetett valami olvasott ember, törődött is ő a fültől fülig való kanyarítás esztétikai szempontjaival! Kétfelől egy-egy kurta, mély sebhely éktelenkedett Quane nyakán, mind a kettő elérte a nagy artériákat. Csúnyán össze volt vérezve, a zöld szőnyegen is vércsík jelezte, merre haladt, mikor mászóleckét vett, s hol tette meg a gyötrelmes utolsó yardot, melynek végeztével, belefáradva a dologba, inkább meghalt. A többi vér nyilván a fürdőszobában ömlött ki, gondoltam, s eszembe villant, mennyivel könnyebb

lesz ott föltakarítani. Nem valami nagy gondolat, de hát eléggé zavaros volt a fejem. Csak álltam moccanatlanul, és Quane arcába bámultam, ő meg szegény vissza, noha meg se rebbent a szeme. Egy jó perc múltán melléje térdeltem, hogy megnézzem a pulzusát. Nem találtam. Nem is számítottam rá, hogy megtalálom. Akkor kimentem a konyhába. Senki. Csak a kanna, egy doboz Yuban instant kávé, egy doboz kockacukor. Megérintettem a kannát: meleg, sőt szinte forró volt még. Aztán rávettem magam, hogy benézzek a fürdőszobába is. Azt mondják, öt liter vér kering az ember testében, de a fürdőszobában, állítom, több volt. Véres volt a kád, a vécécsésze, a kiöntő, a padló, de még a négy fal is. Ha az ember rosszul lesz, normális körülmények között kiszalad a fürdőszobába. Ehelyett kénytelen voltam a konyhába menekülni, és a mosogatóba rókázni. Aztán rányitottam szépen a hideg vizet, megmostam az arcom, meg is szárítkoztam egy papírtörülközővel. Visszamentem a szobába, megkerülve Max Quane-t, próbálva nem ránézni, ami sajnos nem sikerült. A telefonhoz léptem, amely ott volt a dohányzóasztalkán, a csésze meg a kávéskanál mellett. Gondoltam, hívom a rendőrséget, megmondom nekik, hogy Quane halott. Akkor akadt meg a szemem a kanálon. Néztem, néztem, aztán fölvettem, és még jobban megnéztem. Legalább fél percig vizsgálgattam. Sok mindent juttatott eszembe az a kanál, és még több mindent sejtetett. Fogtam magam és zsebre vágtam. Akkor aztán hátat fordítottam, hogy elhagyjam a házat, ahol Max Quane fekszik átvágott torokkal, holtan. Távozni akartam anélkül, hogy hívnám a rendőrséget, s hogy még egyszer ránéznék Quane-re, ez utóbbi azonban nem sikerült. Szemem akaratom ellenére is az áldozat torkára vándorolt. A sebhelyek alatt ott volt a kemény inggallér meg a csinos kis arany nyakkendőtű, A tűn, érdekes módon, egy csöpp vért sem láttam. Hetedik fejezet Nem is tudom, miért hajtottam keresztül Georgetownon, arra sem emlékszem, hogyan kerültem oda. Mikor rájöttem, hol járok, beálltam az M Streeten egy benzinkúthoz, és a nyilvános fülkéből fölhívtam a rendőrséget. Megmondtam, ha kíváncsiak rá, találhatnak egy hullát a Mintwood Place-i lakásban. Nem mondtam meg, kicsoda az illető, azt sem, hogy én ki vagyok, azt azonban igen, hogy a halottnak át van vágva a torka, és akkor gyorsan visszaakasztottam a kagylót, mert féltem, hogy menten hozzáteszem: fültől fülig, holott igazából nem is. Ettől aztán jobban lettem valamelyest. De csak valamelyest. Tudtam, valamit meg kell még tennem, de hiába motoszkált bennem nem tudtam rájönni; csak mikor már majdnem a Key Bridge-nél voltam, jutott eszembe, hogy Ruth azt mondta, szükségünk volna egy kis ginre. Nohát, ez igaz, gondoltam, csakugyan szükségünk van rá. Nem is olyan haj de kevésre. Megálltam hát egy italbolt előtt, és vettem két flaska Gilbeyt. Vagy Gordont? Nem emlékszem, becsszóra. Csak arra emlékszem, hogy kinyitottam az egyiket, a Key Bridge kellős közepén járhattam, mikor először meghúztam. Öklendeztem a tömény, meleg gintől, de bennem maradt, s néhány perc múlva megtette, amit vártam tőle: lábam nem reszketett többé a gázpedálon. A második korty közben eszméltem rá, hogy a hosszabbik úton hajtok — a George-Washington

sugárúton át a 495-ös főútra, aztán nyugatnak, Leesburgig, s onnan a 9-es úton Harpers Ferrybe. Ha mérföldekben számolunk, ez az út a rövidebb, időben mégis hosszabb. Hamarébb érek haza, ha az 1270-esről rátérek a 340-es országos autópályára, s aztán délnek fordulok. Ez az útvonal, annak ellenére, hogy hosszabb, lényegesen gyorsabb. Elővettem a bádogdóznit, s egymás után három cigarettát sodortam meg fél kézzel, tudva, hogy hazáig legalább annyit, de talán többet is el fogok szívni. Föl kellett tekernem az ablakot, nehogy kivigye a huzat a dohányt, s mire készen lettem a sodrással, állatira befülledt a kis teherkocsi utasfülkéje, izzadtam is bőségesen. Elképzeltem, hogy minden pórusomból árad a ginnek a gőze. Rágyújtottam az első spanglira, letekertem az ablakot, a ginből is leküldtem egy újabb slukkot. Quane-re gondoltam, a torkára meg hogy hogyan is vágták keresztül, gondolatban még egyszer megküzdve az elő tolakodó „fültől fülig” frázissal. Kíváncsi lettem volna, mikor is történhetett. Úgy véltem, akkor, amikor elhaladtam a két kis félmeztelen kubai mellett, akik a barna papírba csomagolt palackot csókolgatták. Vagyis hogy egy-két perccel azelőtt, hogy a kétemeletes sorházhoz értem, s elhaladtam a két gyerek mellett, s fölfelé indultam a lépcsőn, ahol aztán ledübörgött az a kurta, tömzsi kis ember, akinek olyan ismerős volt a bozontos szemöldöke, csak azt nem tudtam, honnan. Élénken emlékszem a Quane-nel való megismerkedésemre. Tizenkét évvel ezelőtt történt, amikor ő még csak néhány éve végzett valamelyik coloradóbeli főiskolán, valami fene hasznos diplomával, pszichológiából, ha nem tévedek. Denverben, a Közalkalmazottak helyi szakszervezeténél kapott szervezői munkát, s mivel ügyes gyerek volt, és az esze is gyorsan vágott, fölküldték Washingtonba, úgyhogy mikor megismertem, már Országos Küldött volt. Ward Murfin akkoriban a szakszervezet szervezési igazgatójaként ténykedett, noha mindössze huszonhét esztendős volt. Stacey Hundermark, a Közalkalmazottak Szakszervezetének (KASZ) nyájas, szelíd elnöke, bizonyára erős s némiképp megalázó szükségét érezhette, hogy legyen mellette valaki, akiben megbízhat és aki kemény, és könyörtelen tud lenni, és ezért csinált Murfinból szervezési igazgatót. Mert Murfin huszonhét éves korára máris olyan kemény és irgalmatlan volt, mint ma. Murfin és Quane az idők során afféle kétszemélyes munkaközösségbe rázódott össze, és 1966 és 72 között magam is négy különböző politikai hadjáratban bíztam meg őket kisebb-nagyobb munkákkal. És mondhatom, Ward Murfin alig változott, mióta ismerem. Kemény volt, könyörtelen, és az is maradt, talán csak a részletek iránti szenvedélye harapódzott el egy kissé jobban. Quane viszont megváltozott. Ügyessége, gyorsasága nem kopott meg, de illúziói elvesztét semmivel sem tudta pótolni, még csak ambícióval sem, mert az ambíció föltételezi, hogy az ember vajamelyes értelmét látja annak, amit csinál, és Quane azért okosabb volt annál, semhogy ilyennel etesse magát. Jobb híján tehát ráhajtott a pénzre, mert az legalább mindig ugyanúgy adódik össze. Nem is igen érdekelte, milyen úton-módon szerzi meg. Ha nem volt éppen közös munkája Murfinnel, gyakran keveredett gyors meggazdagodással kecsegtető, gyanús küllemű, és gyakran még annál is komiszabb ügyletekbe. Nos, ezek az ügyletek hébe-hóba nyélbe is ütődtek; Quane olyankor vaskos készpénzkötegekkel szaladgált egy ideig, és eltökélten, örömtelenül, mondhatni, zordon módra szórta, míg el nem fogyott. Legtöbb ügylete azonban olyan volt, mint az a mexikói narkócsempész-história a részeges veterán pilótával. Eltűnődtem, nem valami hasonló sötét ügyben kereste-e Quane barátunkat az a sűrű szemöldökű, vaskos legény is, akinek olyan sürgős volt, hogy minél előbb leérjen a földszintre. Nem,

nem valószínű, döntöttem el végre, hiszen láttam én már ezt a kurtalábút, csak tudnám, hol. Vagy legalább, hogy mikor. Gondolatban végigszőröztem az egész napot, óráról órára igyekezvén mindent és mindenkit emlékezetembe idézni. Mozgalmas egy nap volt, meg kell hagyni, úgyhogy nem csoda, hogy mire kocsimmal Leesburgba értem, gondolatban még csak akkor jutottam Quane lakásáig. Nem akaródzott, mégis visszaidéztem a véres-iszonytató jelenetet, minden mozzanatát, még a kanalat is, amit zsebre vágtam. Megtapogattam, ott van-e még. Ott volt, és abban a pillanatban beugrott az emlék, eszembe jutott, hol láttam a kurtalábút, a bozontos szemöldökűt. Ő ült abban a fekete Plymouth szedánban, mikor Georgetownban a húgom háza elé érkeztem. Mikor aztán elfelé indultam, már nem ő, hanem az állítólagos Knaster nyomozó figyelt a fekete kocsiból. Nemcsak szőröshernyószerű fekete szemöldöke, hanem a zsebemben lapuló kanál is segített az ürge azonosításában, a kanál, igen, amely húgomat juttatta eszembe. Újból megtapogattam a kabátzsebem. Választhattam, ma gondoljam-e végig, mit jelent mindez, vagy csak holnap. Jobb lesz holnap, döntöttem, mint annyiszor, ha kellemetlen feladat várt rám. Otthon örömmel üdvözöltek a kutyák. A macskák nemkülönben. A pávák és a kacsák viszont egyszerűen fütyültek rám. Minden kutyámat Paradicsomnak hívtam, tekintet nélkül színükre, fajtájukra, testalkatukra. Úgy vettem észre, nemigen bánják. És ugyanígy, Igazságos Tuan, a sziámi macska kivételével, minden macskámnak Szöszös a neve. Ők sem bánják. Azzal se törődnek, ha, mint legtöbbször, cicusnak szólítom őket. Majdnem négy óra volt már, mikor kiléptem a teraszra, ahol Ruth egy csésze jeges teát szopogatott. Lehajoltam, megcsókoltam, mire nyájasan rám mosolygott: — Kedves uram, maga bűzlik a gintől. — Meglehet. — Részeg vagy? — Még nem, de szeretnék az lenni. Figyelmesen megnézett. — Rossz? — kérdezte. Bólintottam. — Nagyon. — No, ülj le szépen, hozok én valamit, amitől könnyebben berúgsz. Leültem, Ruth térült-fordult, és egy öblös pohár tonikos ginnel tért vissza. Sodortam egy spanglit, rágyújtottam, ittam egy kortyot, aztán csak bámultam a medencén túl elterülő birtokom. Nem valami szabályszerű farm, legnagyobb része nekifut a hegy derekának. Az öreg, Pasjk, akitől vettem, váltig erősködött, hogy apja meg a bátyja ezen a nyolcvan acre-en, kereste meg csaknem száz éven át a kenyerét, de én nemigen hittem. A ház — 1821-ben építették — roskatag váz volt szinte, mikor megvettem. Bizonyára olcsóbb s lényegesen egyszerűbb lett volna, ha lerombolom, és újat építek a helyén. Ehelyett nagy rakat pénzt költöttem a tatarozásra meg az átalakításra. Vízvezeték például nem volt, az elektromos vezetékezés pedig — enyhén szólva — életveszélyes. Fogtam magam tehát, és ásattam egy jókora emésztőgödröt, építtettem két fürdőszobát meg egy modern elektromos konyhát, s mindezek következményeképpen a vízvezeték-szerelő beírathatta legidősebb fiát a Yale Egyetemre. Mikor a villanyszerelő is végzett, azt hiszem, világ körüli útra indult a feleségével.

A farm körül jártak gondolataim, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltam hajlandó semmi másra gondolni, különösen nem a nap eseményeire. — Volt két telefonod — szólalt meg a feleségem. — Nocsak. — Corsing szenátor volt az egyik. Vagyis hát a titkársága. A szenátor kéri, hívd vissza holnap. — Aztán miért? — Az ifjú hölgy, akivel beszéltem, nem mondta. — Hát a másik hívás? — Mr. Quane. Megadtam neki Audrey számát Tudott beszélni veled? — Kicsoda, Quane? — Igen. — Meghalt. Talán legjobb, ha mindent elmondok. Ruth komoly tekintettel méregetett, s ugyanolyan komoly hangon szólalt meg: — Igen. Talán az lesz a legjobb. Így aztán beszámoltam az egész napomról, mindenről, csak a kanálról hallgattam. Hallgattam, mert nem voltam még biztos a dolgomban. Ha biztos leszek, elmondom. Majdnem fél hét volt már, mire mondókámnak végére értem. Enyhe meglepetéssel vettem észre, hogy a piámnak csak a felét ittam meg. Megolvadt benne a jég, de még hűvös volt, így hát húztam egy jót belőle. Ruth hallgatott egy sort, mielőtt megszólalt: — Hát bizony, megesik az ilyesmi, nem igaz? — Meg — helyeseltem. — Állandóan. Pedig olyan értelmetlen. — Az. — Már úgy értem, hogy ha Mr. Quane rájött, mi történt Mr. Mixszel, mi a csudának hívott téged? Miért nem a rendőrséget? — Nem tudom. Hacsak nem a pénzre hajtott megint. Mert Quane-nel megesett olykor. — És úgy gondolod, az az ember ölte meg Mr. Quane-t, aki a húgod házát figyelte még a reggel? — Úgy gondolom, igen. Mármint hogy az egyik. Mert ketten figyelték. — És miért figyeltetik Audreyt? — Nem tudom. — Talán köze van hozzá Mr. Mixnek? — Szinte biztos. — De hogyan? — Ez az, amit nem tudok — sóhajtottam. Hosszasan nézett, szerintem nagyon kedves tekintettel, és aztán elmosolyodott.

— Mókás? — kérdeztem. : — Az, a maga módján. — Micsoda? — Ejnye no, nem illenék, éppen most, mókás dolgokra gondolnom. — Quane miatt? — Igen. — Ugyan már, az emberek még a temetésen is viccelődnek. Nem mintha szándékosan tennék, csak hát valahogy kibuggyan belőlük. — A hisztériának egy enyhébb formája? — Talán az — hagytam rá. — Nem is tudom, Mr. Quane mindig szomorú embernek tűnt. Lerítt róla valami iszonyú boldogtalanság. — Az is volt, boldogtalan. — Volt-e sok barátja? Eltűnődtem egy percet. — Nem volt — mondtam —, legalábbis nem hinném. Ott volt, ugye, Murfin. Barátnak. És én. Talán én is a barátja voltam. És ezzel kész, nincs tovább. Sok embert ismert, de barátnak mindig szűkiben volt. — Vannak, akiknek sok barátra van szükségük — jegyezte meg Ruth. — Ennek a barátkozásról való beszélgetésünknek van valami köze ahhoz, amit olyan mulatságosnak találtál? — Talán van. Arra gondoltam, olyan western-ízű ez az egész história. — Miféle westernre gondolsz? — Hát a mozira. — Hja vagy úgy… Hogy is? — Hát csak úgy, hogy négy évvel ezelőtt, amikor ide költöztünk, jó okkal tettük, nem igaz? — nézett rám Ruth. — Igen. — Nos, arra gondoltam, hogy a western-filmekben is ilyen okkal szoktak fölhagyni mesterségükkel a banditák, és kezdenek új életet. — Vagyis hogy azért, mert félnek? Ruth megrázta a fejét. — Nem, hanem mert ráuntak a banditaságra, vagy egyszerűen csak belefáradtak. — Te jó ég, Ruth, hiszen te romantikus vagy! — Várj csak, még nem végeztem. Szóval, barátunk borsót ültet, vagy marhát nevel, csinálja azt, amit lövöldözés helyett kinézett magának. És akkor eljönnek hozzá.

— Kicsodák? — Hát a város lakói. — Ó. — Tele vannak szorongással. — A gonosz seriff miatt. — Aki rémuralmat teremtett a Városban. — Tévedhetetlen pisztolyával. — Amelyik olyan gyorsan kiröppen a tokjából — toldotta meg Ruth. — Talán gyorsabban is, mint a nyugalomba vonult banditáé. — Lehet, de nem biztos. Tény, hogy á városiak könyörögnek, tanítaná móresra a gonosz seriffet. — Pénzt ajánlanak-e neki? — kérdeztem. — Merthogy nincs is jobb ösztönző annál. — Ajánlanak, mondjuk, de nem túl sokat, és igazából nem is emiatt ígéri meg, hogy segítségükre lesz. — Hanem? — Kíváncsi arra, hogy van-e nála derekabb legény az ő régi mesterségében. — Könnyen az életével fizethet kíváncsiságáért. — Egy westernben? Soha — mondta Ruth, és minden könnyedség kiveszett a hangjából. Némi szünet után halkan megszólaltam: — Gondolom, valami fontosat akartál közölni a magad példabeszédes módján. Azt, hogy jobban szeretnéd, ha otthon maradnék, és locsolnám a borsóágyásomat. — Persze hogy jobban szeretném! De mást is mondtam, ha nem vetted volna észre. — Éspedig? — Azt is érzékeltetni akartam, hogy megértelek, amiért mégsem maradsz. Fölálltam, melléje léptem és átöleltem a vállát. Ruth rátette kezét az enyémre, de nem nézett föl rám. A medence vizét nézte, amelyen kacsáink szokásos esti evickélő-versenyüket tartották. — Nos — mondtam, amilyen komolyan csak tudtam —, ha meg kell lennie, essünk túl rajta minél gyorsabban. — Az jó lesz — szorította meg Ruth a kezem —, de most eredj és öltözz át. Átöltöztem hát, aztán kimentem és megfejtem a kecskéket, akik szemlátomást örültek, hogy láthatnak. Nyolcadik fejezet Másnap reggel pontban kilenckor kopogtam húgom georgetowni házának ajtaján. Ez alkalommal nem

pucéran fogadott. Fehér pantalló, kék selyemblúz, feje sállal bekötve, kezében seprű. — Jézusmária — szaladt ki a számon, olyan vagy, mint a tv-reklám ideális háziasszonya. — Na ne marhulj — mondta. Bementem, és rögtön nyakamba esett unokaöcsém meg az unokahúgom, — Harvey, Harvey, aszondja a mama, hogy szombaton meglátogatunk tikteket, és hogy csi- náltál egy állati klassz hintát meg minden! — rikkantotta az öcskös. Mielőtt kinyithattam volna a szám, Audrey rájuk ripakodott: — En français, a szentségit neki! En français! Az öcskös, név szerint Nelson, hatesztendős, összeráncolt homlokkal tűnődött égy sort, aztán megfontoltan kijelentette: — Franciául, sajna, szentségesen nehéz beszélni. Unokahúgom, az ötéves Elizabeth, valóságos kis sárkány, önelégülten elvigyorodott, és tökéletes franciasággal hadarni kezdett: — Jó napot, bácsi, remélem, jól vagy, és Ruth néni is jól van, és a kutyák és a macskák és a kecskék szintén jól vannak — és azzal ráöltötte hegyes nyelvecskéjét a bátyjára. Fölkaptam a kislányt, mielőtt bátyja rásózhatott volna, és így szóltam, magam is franciául: — Épp tegnap kérdezték a kecskék, jöttök-e szombaton. — A kecskék nem tudnak beszélni — mondta, csodák csodájára franciául a báty. —: Csak azt tudják mondani, hogy me-e-e-e-e! — Ezt is franciául mondta, talán még a me-e-e-e-et is. — Beszélgettél-e már franciául egy kecskével? — kérdeztem tőle ugyancsak franciául. Gyanakodva mért végig, de aztán csak kinyögte, hogy: — Nem. — Hát tudod, a kecskék csak a tökéletes francia beszédet értik. Amíg nem leszel perfekt, szóba sem állnak veled. Látszott, még mindig nincs egészen meggyőzve, de mikor letettem a húgát, kézen fogta, és franciául mondta neki: — Menjünk ki játszani. Unokahúgom visszafordult, s egy míves mosoly keretében még egyszer megcsillogtatta tökéletes francia kiejtését: — Isten veled, bácsi, jó lesz nekünk veled, meg Ruth nénivel, meg a kutyákkal, meg a macskákkal, meg a kacsákkal, meg a kecskékkel. — Kifelejtetted a pávákat — szóltam utána. — A pávákat — ismételtem meg angolul. Új szó lévén, gondosan kimondta vagy kétszer-háromszor, és csak akkor fordult felém: — És természetesen a pávákkal. Bátyja megráncigálta a kezét, és kiviharzottak a ház mögötti kertbe. — Igazad van, ilyenkor kell franciára fogni őket, öt-hat éves korban — jegyeztem meg. Audrey a fejét rázta. — Asszem, elkéstem egy kicsit. Két- vagy hároméves korukban kellett volna kezdeni. — Miért, igazán szépen pötyögnek. — Menjünk csak vissza a konyhába — javasolta Audrey. — Föl kell söpörnöm a zabpelyhet. Nem ért

rá ma reggel a lány. — Hát Sally? — Ő sincs itt. A konyhában kaptam egy csésze kávét, meg is ittam az asztal mellé telepedve, s figyelve seprűvel sürgő húgomat. Kissé kijött a gyakorlatból, de nem mondtam neki. Mikor elkészült, ő is mellém ült a teáscsészéjével. — Lám, milyen rendesen gyakorlód újabban fivéri kötelességed. Két nap egymás után… — Hogy úgy mondjam, itt jártam a szomszédban… — Hogy úgy mondjad. Persze. — Hát eljösztök szombaton? — kérdeztem. — Ruth nagyon örült, mikor mondtam, hogy elhívtalak. — Te, Harvey. — Hümm? — Mi a jó nyavalyában sántikálsz már megint? Sóhajtottam egy nagyot, és az asztalra tettem a kiskanalat. Audrey megnézte, kézbe vette, aztán rám meredt: — Hol szerezted? — Megismered? — Már hogyne ismerném. A fenébe, hisz neked is tudnod kell, mi ez. Ezzel ettünk vasárnap, karácsonykor, hálaadás napon, meg húsvétkor. A szebbik ezüstkészletből való. Anyánk szebbik ezüstjéből. Itt is van az L betű, nézd csak. Noha már megnéztem volt a Longmire nevet rövidítő L-et, újból fölé hajoltam. — Ugye, te vitted el az ezüstöt? Mármint hogy anyánk halála után… — Elvittem. Miért ne vittem volna? Az ember nem hajigálja ki csak úgy az ezüstöt, és neked úgyse kellett, igaz? — Nem, persze. De neked megvan még, ugye? — Meg hát. — Hol? Audrey elgondolkozott. Aztán húzogatni kezdte a konyhaszekrény alsó fiókjait. — Lám csak — mondta parányi diadalmosollyal. — Emlékszem, megkértem pár hónapja Sallyt, szóljon a lánynak, hogy pucolja ki. Mit csináljak, számoljam meg a kávéskanalakat? — Nem rossz ötlet. Számold meg. — Tizenkettőnek kéne lennie, de csak tíz van — jelentette kisvártatva. — Hát a villák? — kérdeztem. — Nem a kisvillák, hanem a rendesek. Megszámolta azt is. — Kettő hiányzik. — Talán a késeket sem ártana. Audrey fölnézett, mikor végzett: — Kettővel kevesebb. Hát most mit

számoljunk? — Kösz, semmit. Másra, gondolom, nemigen lesz szükségük. — Kinek? Elővettem a dóznit, sodorni kezdtem egy cigarettát. — Jaj, az isten áldjon meg márt — nyúlt be egy fiókba, s lökött elém egy doboz Luckyt Audrey. — Tegnap vettem, mikor elmentél. Megesküdtem, nem nézem többé ezt a tökösködő cigarettasodrásodat, még ha egy évi készletet kell is vennem. — Nem hinném, hogy tökösködés volna. — Hát mi a frász, ha nem az? — Takarékosság. — Szóval még olcsójánoskodsz is a tetejébe. Zsebre vágtam a pléhdóznit, fölnyitottam a Luckyt, rágyújtottam egyre. Audrey mérges volt, bár lehet, hogy csak tette magát. Belelibbent a szemközti karosszékbe, már ha ugye pantallóban egyáltalán lehet libbenésről beszélni. Audrey esetében lehetett. — Hát akkor halljuk, Harvey, kinek tetszett meg a családi ezüst? — Mi a véleményed Max Quane-ről? — kérdeztem vissza. Erősen figyeltem az arcát, annak ellenére, hogy a tulajdon nővérem volt. Gondolom, észre is vette, és utált is érte egy kissé. Meg sem rezdült a szeme. — Mit mondjak. Nem tudom. — Nem tudod, hogy meghalt? — Honnan kéne tudnom? — Az újságból. A tévéből. — Harvey… — Nos? — Két éve nem olvasok újságot. Az első oldalt legalábbis nem. Mert a Post lakberendezési rovatát, azt elolvasom néha, de már az is rég volt a kezemben. Hat hónapja nem nézem a tv-t se, ha nem számítjuk azt a Kenguru Kapitányt, vagy mi a fenét, amit a gyerekek néznek. — Nem ismerted Maxot? — Nem ismertem Maxot, ha már így hívod. Tudom viszont, hogy létezett egy Max Quane, aki tegnap az én telefonomon érdeklődött utánad. Aszondta, fontos, de olyan reszketeg hangon, hogy megadtam neki Dörzsölt bácsi számát. Megtalált nála? — Eegen. — No és mi köze ennek a pasasnak anyánk ezüstjéhez? Fölcsíptem a kanalat, ráérősen megnézegettem. Olyan ismerős volt, mint egy családi fotó. — Tegnap délután tettem zsebre ezt a kanalat Max Quane lakásán, miután Maxot átvágott torokkal, holtan találtam. — Jesszasz.

— Nem ismerted? — Mondtam már, hogy nem. — Naná hogy nem — mondtam. — Ilyen értelemben aztán csakugyan nem. — Arra gondolsz talán, hogy papás-mamást játszottam ezzel a Max barátoddal, és még a kanalaimat is el vittem a játékhoz? — No nem. Nem ez a te stílusod — álltam talpra, mentem a kávéskannához, töltöttem még egy kis kávét magamnak. — Hol a cukor? — A cukortartóban, hol lenne? Megtaláltam, beletettem, fölkavartam. — Sally még itt lakik, igaz? — Fönn lakik a másodikon, amiből úgyszólván egy önálló kis lakást fabrikáltunk neki. — De ma nincs otthon, ugye? — Nincs. — Miért nincs? Audrey fölsóhajtott. — Sally és Quane, mi? — Olyasformán — bólintottam rá. — Tegnap este nyolc körül telefonon keresték. Fölizgatta a hívás, azt mondta, azonnal el kell mennie. Én meg nem kérdeztem, hová. — Még mindig olyan jó barátnők vagytok? — Jobbak, mint valaha — bólintott Audrey — ö mentette meg az életem, mikor Jack meghalt. — Jack Dunlap, Audrey néhai férje valóságos pénzügyi zseni volt, abból a fajtából, amit Texas produkál hébe-hóba. Harmincéves korára milliomosnak mondhatta magát, harmincötre, mikor feleségül vette a húgomat, már többszörös milliomosnak, továbbá egy profi rögbicsapat résztulajdonosának. Szava volt a demokrata pártban, tagja volt legalább egy tucat részvénytársaság elnökségének, szenvedélyes vadásznak és sportembernek tudták. 1972-ben siketfajdra vadászott Észak-Dakotában. Valami szögesdrótkerítésen mászott keresztül, mikor elsült a fegyvere, és Jack Dunlap egyszeriben távozott az élők sorából. Unokaöcsém a kiköpött mása volt. Unokahúgom viszont az anyjához hajazott, ami nem is baj, mert Jack eléggé torz egy pofa volt. — Mióta lakik veletek? — kérdeztem Sallyról. — Hat éve, mióta Nelson a világon van. Titkárnőnek szerződtettem, mert Jack ragaszkodott hozzá, hogy tartsak titkárnőt. Mikor megkérdeztem, mi lenne a dolga, Jack csak a vállát vonogatta, hogy azt ő se tudja, de kell hogy legyen ilyenem, olvasta valami okos könyvben, így fogadtam fel Sallyt. Épp akkor végzett a Smith Főiskolán, évfolyamelsőként, egy egész rahedli kitüntetéssel. Nem is rossz ahhoz képest, hogy a Kilencedik utca környékén nőtt fel, mi? — Nem bizony. Nagyon is jó — bizonygattam. Audrey hallgatott egy sort, mintha gondolkoznék. — Négy hete. Négy hete kellett kezdődnie — bökte ki váratlanul.

— Sally és Quane? Audrey bólintott. — Egy-két héttel azután, hogy szakítottam Archcsal. Vagy hát hogy ő szakított velem, mert ez az igazság. Alaposan fölizgattam magam, és megint csak Sally jött segítségemre. Biztatott, beszéljek róla. Én meg beszéltem. — Hogy tudtad meg, hogy viszonya volt Quane-nel? — Nem tudtam, hogy Quane az illető. Csak hogy van valakije. Sally fura időpontokban kezdett elmászkálni. Talán matinéra járták vagy mi. Rákérdeztem egyszer vagy kétszer, de Sally csak annyit mondott, fehér ember, nős, és hogy pontosan tudja, mekkora marha is ő, Sally, de szívesebben beszél az én marhaságomról; mint a magáéról, így aztán továbbra is rólam, meg Arch-ról beszélgettünk. Hatkor keltem aznap, fél hétkor reggeliztem; nem csoda, ha megéheztem. Fölkeltem, nyitogatni kezdtem a konyhaszekrényt. — Hol a kenyér? — A kenyérdobozban. Vágtam két szeletkét, beraktam a pirítóba. — Pirítsak neked is? — kérdeztem. — Nem kell. Megvártam, míg a pirító kilöki a szeleteket, akkor megvajaztam őket, a hűtőben talált eperlekvárból is tettem rájuk, és visszaültem az asztalhoz. — Mondd csak, beszéltél-e Archcsal valaha is a szakszervezetről? — kérdeztem. — Hát persze. Beszéltünk mi mindenről, mondtam már, nem? — A szakítás előtti időkben nem volt valami szakszervezeti história, ami feltűnően aggasztotta volna? Audrey különös tekintetet vetett rám. — Rólad beszélt, méghozzá elég sokat. Nem éppen csak rólad, hanem hogy hatvannégyben mit műveltél a szakszervezetben. — No és mit mondott? Húgom csak a fejét rázta. — Figyeltem, Harvey, de jegyzeteket, hidd meg, nem készítettem. Pedig talán jó lett volna, mert Sally az utóbbi időkben folyton erről beszéltetne. — Mi az, hogy az utóbbi időkben? — kaptam föl a fejem. — Hát kábé egy hónapja. Mióta Archnak nyoma veszett. — És pontosabban mire volt kíváncsi Sally? — Ami engem illet, egyre azt akartam mesélni, micsoda rohadt egy szarházi alak ez az Arch, de Sally úgy irányította a beszélgetést, hogy azon kaptam magam, mesélem, amit ő, Arch mondott nekem. Sally egyáltalán nem buta, és azt hittem, azért beszéltet Archról, hogy megszabaduljak az emlékétől. — Audrey mosolyogva nézett rám, de jó adag öngúny és megbánás bujkált ebben a mosolyban. — Pedig lám, csak információkat akart kiszedni belőlem ennek a Quane-fütyinek a kedvéért, igaz? Biccentettem. — Azért ne nagyon hibáztasd Sallyt. Max piszok jól tudta manipulálni az embereket. Ez volt a specialitása. Vagyis hát egyik specialitása a sok közül. Audrey kinézett az ablakon, mit művelnek odakinn a gyerekei. Fogócskáztak, de Nelson mintha a

kelleténél kissé erősebben taszította volna meg a húgát. — Kíváncsi lennék, elpöttyentettem-e neki, amire a te drágalátos Quane barátod olyan kíváncsi volt. — Szerintem meglehet, hogy éppen azt mondtad el — jelentettem ki. — Miből gondolod? — Max fölhívott tegnap. Reszketeg volt a hangja, éppen ahogy mondod, pedig nem ez a jellemző Max Quane-re. Azt mondta, beszélnie kell velem. Miért, kérdeztem, mire ő, hogy rájött, mi történt Arch Mixszel. Audrey a konyhaszekrényhez lépett, levett a polcról egy „Bors” feliratú fémdobozt, a dobozból elővarázsolt egy cigarettát és rágyújtott. Csakhogy nem dohány, hanem marihuána volt benne. Mélyen letüdőzte a füstöt, jó sokáig benn is tartotta, és lassan eregette ki. — A francba is — mondta akkor —, annyit jelentsen mindez, hogy Quane az életével fizetett a Sallytól szerzett információért? — Quane maga tehet a haláláról, senki más — szögeztem le. — Ha valóban kidörzsölte, mi történt Arch Mixszel, bizonyosan meg is próbált némi hasznot húzni belőle. Csak úgy látszik, nem a megfelelő emberrel kezdett ravaszkodni. — Mi a nyavalyát mondhattam neki? — tépelődött Audrey. — Volt-e valami, amire Sally ismételten visszatért? — kérdeztem. — Valami, amivel nem hagyott nyugton? Húgom ismételten megszívta a fűvel töltött cigit, fogta a borstartót és visszatelepedett az asztalhoz. Felém nyújtotta, kínálásképpen, de tagadólag ráztam a fejem. — Sally sincs a fejire ejtve — nyilatkoztatta ki. — Úgy értve, hogy egyenesen soha rá nem kérdezett volna. — Pedig lennie kellett valaminek — erősködtem. Audrey jól megrágta a gondolatot. — Az ágyban — bökte ki akkor. — Hogyhogy? Arra volt kíváncsi, hogy vagytok meg egymással az ágyban? — No nem egészen. De elmondtam egyszer, hogy amikor először sikerült igazán élvezni egymást, Arch elheverészett utána, és jó ideig hangosan gondolkodott. Amit persze én sem bántam, mert fene jól éreztem magam, és arra gondoltam, milyen finom is ez. De csak olyankor volt ez így, mikor Arch teljesen ki volt elégülve és meg volt nyugodva, és úgy érezte, bízvást mondhat akármit — No és mit mondott ? — Nesze, ezt kérdezte Sally is, és hányszor, te jó ég, bár akkor valahogy nem tűnt föl. — Bizonyára pontosabban kérdezte, mint én. — Hát… izé… pontosabban, tényleg; ha belegondolok. Azt firtatta, miről beszélt Arch közvetlenül a szakításunk előtti időkben. Azzal a kifogással faggatott, hogy talán éppen ott van elhantolva a kiskutya, ott a magyarázat a szakításunkra, így aztán el is mondtam neki, már amennyire vissza tudtam idézni a dolgot. — Igen, de aztán még ennél is pontosabban rákérdezett valamire, igaz?

— Honnan tudod? — ámult el Audrey. — Onnan, hogy magam is csak úgy tettem volna. — Szarházi! — No, ki vele, Audrey. Mi a francot mondtál Sallynek? — Azt firtatta, az utolsó egy-két éjszakát, mikor Arch rólad meg a szakszervezetről beszélt. Nem mondhatnám, hogy pocskolt volna téged. Csak hát rájött valamire, ami a hatvannégyes esztendőt juttatta eszébe, pontosabban téged meg a szakszervezetet. — No de mire jött rá? — Mondom, hogy nem készítettem jegyzetet. Félig aludtam is már. — Csak annyit mondj, amennyit Sallynek is mondtál. — Hát neki azt mondtam, hogy Arch szerint megint arra próbálták felhasználni a szakszervezetet, amire rég, hatvannégyben, de ő, Arch Mix majd megmutatja nekik, kivel szórakozzanak. Szóval, valami ilyesmi. Visszacsusszantam székembe. — Mikor mondtad ezt Sallynek? — Pár napja. Talán egy hete. De csak úgy mellesleg. Csevegésképpen. Legalábbis akkor úgy éreztem. Jelent talán valamit? — Max Quane-nek holtbiztosán sokat jelentett. — Hát neked? Maxra gondoltam, ahogy átvágott gigával fekszik az olcsó zöld szőnyegen. — Nekem? Remélem, semmit. Kilencedik fejezet Az Audrey konyhájában levő telefonon bonyolítottam le esedékes hívásaimat. Először William Corsing szenátor titkárságát hívtam. A szenátor éppen értekezleten volt, de meghagyta, hogy ha nekem is alkalmas, tízkor tudna fogadni. Ha tízkor nem jó, lennék szíves tizenegyre odafáradni? Az ifjú titkárnő hangja valahogy a tejkaramella ízét juttatta eszembe, s mikor megmondtam, hogy ott leszek tízre, egy szuszra elhadart hálálkodása hallatán úgy éreztem, hogy segítségemmel végtére is még megmenthető a köztársaság. Akkor fölhívtam Ward Murfint, aki üdvözlés helyett ezzel fogadott: — Maxnak nem volt semmiféle biztosítása. — Ez már baj — így én. Murfin sóhajtott. — Marjorie meg én majd egész éjjel virrasztottunk Dorothy mellett. Egyre azt hajtogatta, megöli magát. Hiszen ismered, tudod, milyen. Valóban tudtam, milyen is Dorothy Quane. Tizenkét évvel ezelőtt volt egy rövidke, de annál

bánatosabb viszonyunk, ami, így visszatekintve, egyetlen rohadt, pocsék, esős vasárnap délutánnak tűnik. Jómagam mutattam be Max Quane-nek, és Quane azon nyomban elcsaklizta tőlem. Azóta is hálás vagyok érte. Hogy aztán Max is hálás volt-e… Soha nem mondta, én meg nem kérdeztem. — Nohát, mit tehetnék érte? — kérdeztem. — Lehetnél az egyik koporsóvivője, hallod. Nem bírok fölhajtani egy kibaszott koporsóvivőt. Röhej, megért ez a gyerek harminchét évet, és nem tudok összekaparni hat faszit, aki a koporsóját vinné. — Nem járok temetésre — közöltem tömören. — Nem jársz temetésre — ismételte báván Murfin, mintha azt mondtam volna, hogy nem alszom ágyban, hanem a fogason lógva töltöm az éjszakát. — Nem járok temetésre, halottvirrasztásra, esküvőre, keresztelőre, jótékony bazárra, gyűlésre, munkahelyi Jézuska-ünnepségre. Sajnálom Maxot, mert kedveltem. Be is ugrok még a délután Dorothyhoz, megkérdem, nem akarna-e egy időre gyerekestül kiköltözni a farmra. De koporsóvivő nem leszek. — Tegnap este bemondták Maxot a hatos hírekben — közölte Murfin. — Na, Marjorie meg én hat harmincra, legkésőbb hétre már ott is voltunk Dorothyéknál. Dorothy persze már a plafonon. Mit tehettünk, a francba is, gondoltuk, maradunk egy-két órát, talán hármat-négyet is, aztán majd csak átjön valami szomszéd, akinek átpasszolhatjuk az ügyeletet. De senki. — Senki oda nem dugta a képét? — Csak a hekusok. De szomszéd, ismerős senki. Még a telefonon is csak egy-két tetű riporter. Hihetetlen, mi? — Hát eléggé — hagytam rá. — Max sok embert ismert. — Tudod, mit mondok? Nem hiszem, hogy lett volna barátja. Rajtam kívül, persze. Meg talán rajtad, de ez se biztos, tekintve, hogy nem akarsz a koporsóvivője lenni. Újra elmondtam, hogy délután benézek Dorothyhoz. — Vullo mit mondott? — kérdeztem annak utána. — Mintha azt hinné, Max szántszándékkal ölette meg magát, érted, hogy gondolom, igaz? Azt mondta, végtelenül sajnálja és a többi, de látszott, nemigen érdekli a dolog. Inkább az foglalkoztatta, kivel lehetne pótolni Maxot. Mondtam neki, majd én elvégzem Max részét is, mire ő, hogy mit hallottam rólad, neked talán van valami ötleted. — Pedig nincs — mondtam. — Mondd meg neki magad. Beszélni akar veled még ma. — Mikor? — Délután. — Hányra? — Fél háromra jó lesz? Gondolkoztam. — Tudod mit, ott leszek kettőre, és kigondolhatnánk valamit kettesben, hogy s mint legyen Dorothyval.

— Kigondolhatjuk, példának okáért, hogyan add be neki, hogy kivel állt össze Max. — Mért, kivel? — Egy bomba fekete pipivel, a zsaruk szerint. — És Dorothynak nem mondták? — Még nem. — És a zsaruk tudják, kicsoda az a pipi? — Csak azt, hogy Mary Johnson néven bérelte a kéglit, de zsaruék szerint nem ez az igazi neve. Százharmincöt dolcsit szúrt le érte, rezsivel együtt. — Murfin, mint mindig, kéjjel sorolta a részleteket. — Mégis, mit hisznek a zsaruk? — Azt, hogy biztos volt egy fiúja, vagy talán férje, aki rájött a turpisságra, és jól megbicskázta Maxot. Elnyiszálta a torkát. Nem tudtad, hogy így esett? — Jesszasz — mondtam, nem akarva füllenteni. — Magam mentem és agnoszkáltam szegényt tegnap este, mikor Dorothy már tizenharmadszor vagy tizennegyedszer dobta be, hogy menten öngyilkos lesz. Tudod, mit mondok? — Na mit? — Nem is nézett ki rosszul ez a Max. Már ahhoz képest, ugye, hogy elvágták a torkát. Megmondtam Murfinnek, hogy kettőre várhat, aztán föltárcsáztam Dörzsölt bácsit, és meghívtam ebédre. De mikor megmondtam, hol és hánykor akarnék ebédelni, el-komorodott: — Na ne izélj. — Nézd csak, Dörzsölt bácsi, ez itten családi ügy — magyaráztam. — Nem akarok úgy beszélni róla, hogy a szájunkba lóg a szomszéd asztal. — Hát te tudod, drága fiam, de egy kis bort, azt azért ihatnánk — vélte a bácsikám. — Oké, ezt a részét rád bízom — s azzal letettem a kagylót. Akkor aztán fölhívtam az ügyvédet. Ideje volt már. Úgy hívják, hogy Earl Inch. Évek óta ismerem, igen drága ügyvéd, mert jól érti a dolgát. Úgy döntöttem, jó ügyvédre van szükségem. Mikor megmondtam neki, hogy bajban vagyok, csak annyit mondott, hogy oké, és megbeszéltünk egy találkát három óra harmincra. Phű, de hosszú nap lesz ez, gondoltam. Audrey, amint letettem a hallgatót, megpenderült és farkasszemet nézett velem. — Nagy bajban vagy? — kérdezte. — Mindenesetre akkorában, hogy ügyvédre van szükségem. No meg Dörzsölt bácsira. Hogy ejtsen ittott egy jó szót értem… — Pénzre Van szükséged? — Nincs, de kösz, hogy megkérdezted. — Sally — mondta akkor Audrey. — El fogod mondani a rendőrségen, amit megtudtál Sallyról, igaz?

— Igaz. — Nem fogod bajba keverni? — Szerintem nehéz lenne. — Örülnék, ha már itthon lenne. — Megjön majd, ha kiheverte a sokkot. — Te, Harvey! — Tessék. — Ha bármiben segítségedre lehetek… szóval érted. — Egy dolgot bizony megtehetnél. — Micsodát? — Eljöhetnél szombaton a farmra. William Corsing szenátor irodája a Dirksen Szenátusi Hivatali Épületben volt. Ezt a házat hívták Új Szenátusi Épületnek, noha már rég nem volt új. A külső helyiség a szenátor hivatalában ugyanabban a betegségben szenvedett, mint az összes kongresszusi hivatalos helyiség: szűk volt. A hivatalnokok valóságos harcot folytattak némi kis lebensraumért az aktákkal, dossziékkal meg a Congressional Record kazalnyi régi évfolyamával. A hivatalnokok mindazonáltal vidámak, szorgalmasak voltak; szemlátomást hitték, hogy fontos munkát végeznek. Talán úgy is volt. Néhány percet kellett csak várnom, s a karamellhangú ifjú hölgy máris bevezetett a szenátor szobájába. Kövérkés, szőke tündérnek hittem volna a hangja után, és lám, magas volt, vékony, barna és nem is olyan haj de ifjú, lehetett vagy harminc sokat tudó, bölcsnek is mondható barna szempár, no meg a kényszerű mosoly, amely tudatta a szemlélővel, hogy a mosoly tulajdonosa tisztában van különös hangjával, de hát mit tegyen, ez adatott, és a fenébe is! Olykor bizony nagyon hasznos egy ilyen hang. Ha hivatalnokai szűkiben voltak a helynek, maga a szenátor annál kevésbé. Tágas, napos sarokirodája volt, bőrszékekkel, lenyűgöző íróasztallal, mindez persze a kormányzat pénzén. A falon fényképek: a szenátor, olyanok társaságában, akikre büszke volt. Javarészt gazdag, híres, hatalmas polgárok; a többi olyan eltökélten tolta előre állkapcsát, hogy látszott, a legjobb úton van hasonló pozíciók felé. Néhány szép felvétel az Ozark-hegységről, egy cipőgyárról, a Mississippiről, egy-két életkép holmi farmról; a Saarinen-féle 630 láb magas, csupa rozsdamentes acélból készült lánchídpillér, mely a derék St. Louis-iak szerint olyan, mint a McDonald húspogácsa-szaggatója. És ott díszelgett a falon, mintegy ráadásként a fotókhoz, a szenátor nagyméretű olaj képe, rettentően összeszedett államférfiúi pózban. Mikor megismerkedtem William Corsinggel, St. Louis kölyök polgármestere volt, mindössze harmincéves fővel. 1966-ot írtak akkor, és Corsing piszokmód szeretett volna Missouri állam kölyök szenátora lenni, de senki nem jósolt neki egy szikra esélyt sem, ezért fordultak végül hozzám kevés számú hívei. Meglehetősen, elkeseredett, még missouribeli mértékkel is, komisznak mondható

csatározások után — államszerte újra kellett számlálni a szavazatokat — Corsing 126-os szavazattöbbséggel becsusszant a szenátori karosszékbe. 1972-ben, a Nixon kavarta ár ellen úszva, ötvenezer szavazattal győzött. Most, negyvenkét évesen, még mindig fiatal volt a szenátori méltósághoz, de kölyökként már rég nem emlegették. Némiképp meghízott, de azért fürgén kerülte meg behemót asztalát, hogy kezet rázzon velem. Haja ugyanolyan rakoncátlanul hullott a homlokába, s ugyanazzal a türelmetlen, kurta mozdulattal simította vissza. De immár nem barna, hanem szürke volt a haja, és félszeg, huncut mosolya, noha semmit nem vesztett hajdani bájából, kissé mintha gépiesre tökéletesedett volna az évek során. Észrevettem, néhány új ránc barázdálja az arcát, de hát ez el is kél egy negyvenkét éves embernél. Távol ülő, szürke szeme párja s a közbül ékelt nagy, de jól formált orr, mint régen, most is számottevő intelligenciáról, ha ugyan nem — zsenialitásról árulkodott. Láttam, ő is végigmér, az idő romboló munkájának nyomait keresve rajtam. Önkéntelenül megsimogattam a bajuszom. — Nem rossz — mondta, bajuszomra célozva. — Egy picikét David Nivenre hasonlítasz vele — már persze egy fiatalabb David Nivenre… — Ruthnak is tetszik — jegyeztem meg. — Á tényleg, hogy van Ruth? — Mint mindig. Jól. — Még mindig olyan csodás, he? — Olyan. — Szerencsés flótás vagy. — Nekem mondod? — Nohát, ülj le, Harvey, tedd le magad, öreg, tüstént szólok Jennynek, hozzon egy kis kávét. Beleültem az egyik bőrfotelba, és Corsing, ahelyett hogy visszasétált volna az asztala mögé, mellém telepedett. Kedves gesztus volt, és ezt ő is tudta, de egyáltalán nem bántam. Jenny, ama bizonyos okos-szemű, magas, barna nő, bizonyára telepatikus úton érintkezett a szenátorral, mert amint elfészkeltük magunkat karosszékeinkben, megjelent a kávéval. — Egy kanál cukorral szereti a kávét, Mr. Longmire, ugyebár? — mosolygott rám szikáran. Corsingra meredtem, aki elnevette magát; — A francba is, Harvey, ezt is tőled tanultam. Tudnia kell az embernek, ki mit iszik és mit tesz a kávéjába. Miközben Jenny a kávét szervírozta, megszólított: — Hallom, maga vezette a szenátor úr első választási hadjáratát. — Úgy van. — Izgalmas munka lehetett. — Hát, szoros volt, nem mondom — mosolyodtam el. — Ebben az évben nem szervez hadjáratot? — Többé már az életbe se — mondtam határozottan.

— De kár — mondta mosolyogva, és azzal kiment. Ránéztem a szenátorra. Corsing bólintott, sóhajtott egyet, nem is boldogtalanul, és így szólt: — Hát ez van. Ő az. Négy éve már. Állati, hogy vág az esze. — Meg is látszik rajta — véltem. — Beszéltél vele telefonon? — Ühüm. — No és? — nézett rám várakozásteljesen Corsing. — Asszem, megtettem volna bármit, amire kér. Hallgattunk egy percecskét. — Anetté nem javul — szólalt meg Corsing. — Sőt aszondják, romlik az állapota. — Sajnálom, igazán. — Anetté volt a szenátor felesége. Paranoid skizofrénia, ez volt a hivatalos diagnózis, de biztosat senki nem tudott, mert Anetté már négy — vagy hat? — éve egy árva szót sem szól, csak üldögél egy Joplin melletti magánszanatóriumban, és megátalkodottan hallgat. Talán haláláig sem fog mást csinálni. — És még csak el sem válhatok tőle. — Igen. — Senki nem bánja, ha a feleségem bolond, és be van zárva a diliházba. Még tán hoz is egy-két szavazatot a házhoz. Tíz éve nem hozott volna, de most már igen. De hogy elválni, de hogy feleségül venni másvalakit, és normális életet élni — azt már nem, az hűtlen elhagyás, és egy szenátor nem hagyja el a bolond feleségét. Egyelőre legalábbis nem teheti meg. — Várj öt évet — javasoltam. — Semmi kedvem. — Nem csodálom. — Hát így — zárta le a témát Corsing. — Veled mi újság? — Vettem egy farmot. Ott élek. — Harvey… — Tessék… — Hisz voltam én már a farmodon. Be is rúgtunk, elég rendesen. Szép hely, nem mondom, de kopár hegyoldal az egész, azon meg nem termeled a villanyszámlára valót sem! — Tavaly kicsi híján tizenkétezret kerestünk. Kicsi híján. — Ne mondd, földműveléssel? — Nem éppen. Leginkább a Ruth festette üdvözlőkártyákkal. No meg az én verseimmel. Soronként két dolcsiért írom az üdvözlő rigmusokat, mit szólsz? — Őrület. — Van két kecskénk is — jegyeztem meg szerényen. — Attól félsz, visszajön a jegyrendszer?

— Nem félek én semmitől. Jól megvagyunk. — Legutóbb, mikor a régi szakmádban dolgoztál, mennyit kerestél? El kellett gondolkoznom. — Várjunk csak, aszondja, hogy hetvenkettőben… az annyi mint hetvenötezer. Nettó. Vagy talán nyolcvan. Corsing bólintott. — De nem a pénz miatt, ugye? Igazából nem amiatt csináltad. — Nem hát. — Akkor hát újra meg kell kérdeznem: mi történt veled? Ránéztem; láthattam, nem tolakodik. Igazán érdekli a sorsom. Másrészt, mintha élt volna benne valami halk remény, hogy választ kaphat a saját dilemmájára, ösztönzést, hogy váljon el a feleségétől, vegye el Jennyt, költözzön be egy tökös kis farmházba az Ozark-hegységben, és mondja meg választóinak, hogy nyalják ki a seggét… Ha én megtettem, akkor valami parányi kis esély van rá, hogy ő is meg tudja tenni. Persze nem volt a leghalványabb esélye sem, és Corsing volt annyira realista, no meg őszinte — magához legalábbis —, hogy ne álmodozzék. Többek között ezért is kedveltem. És ezért határoztam úgy, hogy elmondom neki az igazat. Vagyis hát azt, amit négyesztendei töprengés után igaznak véltem. — Igazán tudni akarod, mi történt? — kérdeztem. A szenátor bólintott. — Egyszerűen nem tudtam élvezni többé a dolgot. De egyáltalán nem! Mélyet sóhajtott, újból rábólintott, kissé lejjebb süllyedt karosszékében, oldalt is fordult valamelyest, hogy ki tudjon nézni az ablakon. — Hát nem is igen lehet élvezni —mondta halkan. — Annyi biztos, hogy én nem tudtam — feleltem rá. Újból rám nézett azzal az intelligens, zavart, választ kereső tekintetével: — De hát miért nem lehet? — Nem tudom biztosan — mondtam erre, s egy szóval se többet, noha Corsing továbbra is úgy bámult rám, mintha valami szörnyű okosat, mélyértelműt készülnék mondani. Igen, de csaknem négy éve már, hogy kifogytam maradék bölcsességemből is, így hát csak annyit mondtam: — Újból jelölteted magad? Hetvennyolcban is? A szenátor körülhordozta tekintetét kényelmes kis sarokirodáján. — Igen. Hacsak föl nem ajánl valaki egy olyan állást, amit jól fizetnek, ami takaros nyugdíjjal,, tágas irodával és népes beosztott gárdával jár. Egyszóval, olyan állást, ahol nem kell halálra dolgoznom magam, de bármikor kinyithatom a pofám, és a nevem megírják az újságok, és sokszor viszontláthatom magam a képernyőn. Nem tudsz véletlenül egy ilyen állásról? — Nem. — Tudod-e, mi akartam lenni kölyökkoromban, odahaza St. Louisban? Olyan hétnyolc éves koromban? — Na mi? Az USA elnöke? — Frászt. Szakács az önkiszolgáló étteremben. Az igen, az már valami, úgy gondoltam. Nem

hiszem, hogy bárkinek is beszéltem volna erről. — Jennynek talán elmondhatnád — kockáztattam meg. Fontolóra vette, biccentett: — Hát ez az, tényleg el kéne. Hallgattunk egy sort. — Mi módon kerültél bele Roger Vullo uszályába? — kérdezte hirtelen Corsing. — No ne félj, nem figyeltettek — tartotta föl kifelé fordított tenyérrel a kezét, mint valami közlekedési rendőr. — Hanem Jennynek van egy barátnője, aki Vullónál dolgozik, aztán, ugye, jó csomót pletykáznak, ha együtt vannak. És milyen jól jön ez néha! — Arch Mix — mondtam. — Vullo tízezer dollárt fizet, ha megmondom neki a véleményemet Mix eltűnéséről. — Aha, és mihez kezdesz azzal a tízezer dollárral, vásárolsz még egypár kecskét? — Elmegyek Dubrovnikba. — Miért? — Mert ott még nem jártam. — Látod, azt hittem, mindenütt voltál már. — Dubrovnikban még nem. — Arch Mix halott, nemdebár? — kérdezte a szenátor. Bólintottam. — Van fogalmad, miért, hogyan? — Nincs. — Érdekes egy fickó volt — mondta a szenátor. — Jó feje volt, mondhatni, első osztályú, bár sose tudhatja az ember egy olyan fickóról, akinek megköveteli a munkája, hogy szünet nélkül járássá a száját. — Szerintem is jó feje volt — szögeztem le. — Érdekes elképzelései voltak a közszolgáltatás reformjáról meg a közalkalmazottak sztrájkjogáról a bérharcban. — Ühüm, a szemetes elmélete — mondtam. — A micsodája? — Mikor a Közalkalmazottak Szakszervezetének elnökévé választották, tizenkét évvel ezelőtt, hát az minden volt, csak nem szakszervezet. Afféle jópofa kis szervezet volt leginkább, olyan, amelyik védnökséget vállal az évi rendes városházi pikniken. Az a szó, hogy sztrájk szinte trágárságszámba ment náluk. Mert egy szakszervezet, ugyebár, egyezkedhet a munkaadóval orrvérzésig, ha tetszik, de a végső fegyver mégiscsak a sztrájk. És ha a politikusok, akikkel a szakszervezet, egyezkedik, úgy vélik, hogy úgysem lesz sztrájk, már csak azért sem, mert a törvény szerint közalkalmazottaknak nincs sztrájkjoguk, akkor eleve ki van herélve a szakszervezet. Olyan az egész, mint egy pókerjátszma, ahol az egyik játékosnak nincs pénze a blöff fedezésére. Mix tehát fogta magát, és elment a délvidékre. — Miért éppen oda?

— Pontosan tudta, miért. Sikeres sztrájkot kellett nyélbe ütnie, hogy megváltoztassa a közalkalmazottak alapállását a sztrájkhoz, mint olyanhoz. És rá kellett ébresztenie a polgármestereket, a városatyákat, a kormányzókat meg az állami törvényhozó testületeket, hogy a KASZ már nem az a nyájas kis szervezet, amely ítéletnapig megelégszik a szívességből adott engedményekkel. — Aha, emlékszem már — mondta Corsing. — Atlantába ment. — Méghozzá nyáron. — Igen. — És azokat a munkásokat választotta ki, akiknek legkevesebb volt a vesztenivalójuk. A szemeteseket. — Meddig is tartott? Négy hónapig? — Négy hónapig. Májusban állította le, és egészen szeptemberig nem engedte dolgozni őket. Ötven év óta az volt a legforróbb nyár Atlantában, és a szeméthegyek egyre gyűltek és gyűltek, úgyhogy állítólag még Savannah-ban is érzett a bűzük. — Feketék voltak, ugye? — Mármint hogy a szemetesek? Igen, kilencvennyolc százalékuk fekete. Akkoriban, ha jól tudom, egy és negyed dolcsit kerestek óránként. Túlóra nem létezett. Mix velük maradt egész nyáron. A házukban aludt, az asztaluknál evett, velük együtt állt sztrájkőrségben. Pedig utálta a dolgot, mert világéletében a legjobb szállodákban, a legdrágább éttermekben forgott, és százhárom Fahrenheitfokos hőségben, táblával a kezében sztrájkőrséget állni, nem volt éppen az esete. De csak-csak elérte, hogy írjon róla a Newsweek meg a Time, a helyi rádióadók pedig úgy futtatták, mintha az Exxon pénzelte volna. — És aztán bedugták a kórházba. Megráztam a fejem. — Mindössze három napra. És nagyon jól festett a bekötözött feje a képernyőn. Aki sztrájktörőkkel akar meghiúsítani egy sztrájkot, annak bizony fizetnie is kell derekasan. Atlanta városa ötdolláros órabért fizetett az ottani sztrájktörőknek, két és féllel többet, mint amennyit a szemetesek követeltek. De ez már csak azután derült ki, hogy a fölbérelt bunyós gyerekek megöltek négy szemetest és beverték Mix fejét. Akkor már súlyos fertőzésveszéllyel fenyegetett a rohadó szemét, elszaporodtak a patkányok, és végül az a három kolerás megbetegedés megadta a városnak a kegyelemdöfést. Ész nélkül teljesítették Mix valamennyi követelését, és Mix ezúttal fölkerült a Time meg a Meet the Press címoldalára. És akkor már sínén volt a szakszervezet ügye. Kétszázötvenezerről csaknem nyolcszázezerre szökött fel a taglétszám, és George Meany betette Mixet az AFL-CIO végrehajtó tanácsába. Hívogatni kezdték Mixet a Fehér Házba is, szükségük volt egy amerikai munkásvezérre, aki nem vét túl nagyokat a nyelvhelyesség ellen, és bánni tud késselvillával. És Mix élvezte a dolgot. Minden rohadt kis percet kiélvezett. Hallgattunk. — Múlt héten odahaza voltam — törte meg a csendet a szenátor. Bólintottam. Odahaza annyi, mint St. Louis. — Elég erős ott is a szakszervezet. — Az. — mondtam. — Huszonegyes Tanács, azt hiszem, úgy hívják.

— Megkeresett egy fickó. A Tanács egykori igazgatója. — Freddy Koontz? — kérdeztem. — Hát ismered? — Hogyne ismerném. Mix régi támogatóinak egyike. Csak éppen nem tudtam, hogy nyugdíjba ment. A fenébe is, hiszen ötvennél nem lehet több. — Nem ment nyugdíjba. Megbuktatták — jelentette ki a szenátor. — Hogy létezhet?! — Mielőtt elmondom, hogy történt, meg kell említenem, hogy a Tanácsnak a várossal kötött szerződése néhány hét múlva, szeptember elsején lejár. — Na és? — Na és. Mikor Mix eltűnt, a Tanács már az új szerződést kezdte tárgyalni a városatyákkal. Egy héttel Mix eltűnése után a nemzetközi szervezet vagy fél tucat ürgét küldött le a washingtoni központból, hogy segítsenek a tárgyaló helybélieknek. — Volt már ilyen máskor is — jegyeztem meg. — Néha egész csapatot küldenek, közgazdásszal, jogásszal, pénzemberekkel, sőt rutinos alkudozókkal. — Freddie bizonyára legtöbbjüket ismerte, nem? — De igen. — Ezek közül viszont egy árva lelket sem ismert. — Mért, kicsodák voltak? — Freddie aszondja, mai napig se tudja. Csak annyit tud, hogy nagyon sima a modoruk, tele vannak pénzzel, és nem félnek attól sem, hogy az öklüket használják. — No és mi történt? — Freddie szerint egy hete ott voltak már, mikor rendkívüli gyűlésre hívták össze az igazgató tanácsot. Éppen a tárgyalások felénél tarthattak a várossal. No, a gyűlésen Freddie volt az első napirendi pont. Indítványozták azonnali kirúgatását, többen csatlakoztak az indítványhoz, vita nem volt, azonnal szavaztak, és Freddie öt a hathoz arányban vesztett, és kicsöppent az utcára. Akkor aztán kinevezték az új ügyvezető igazgatót, egy senkit, aki Freddie szerint annyit ért a tárgyaláshoz, mint tyúk az ábécéhez. Biztos emlékszel, milyen jól beszél Freddie. — Emlékszem. Érzékletesen. — Nos, a Tanács megszakította a tárgyalást, ami pedig egész jól alakult már Freddie szerint, és két nappal később egészen új követelményekkel álltak elő. Azt mondja Freddie, állati, micsoda követelések, a csillagos ég se elég nekik. — És a hat ürge, akit a Nemzetközi küldött? — Azok még most is ott vannak, ők diktálják a tempót. Ha valaki ellenkezik a tagságból, menten lepénzelik. Kétezer, háromezer, néha még ötezer is ugrik. És készpénzben minden. Freddie még azt is megmondta, hogy ha valakit nem tudnak megvásárolni, azt erőszakkal bírják jobb véleményre.

— No és mi néz ki ebből? A szenátor elővette pipáját, megtömte, rágyújtott a cipőtalpán lángra lobbantott gyufával: — Egy nagy fene sztrájk, az néz ki belőle. — Sztrájkolna minden közalkalmazott? — Igen, csak a rendőrök meg a tűzoltók nem. A tanárok például azért, mert az iskolaszolgák, vagyis a hivatalsegédek, ahogy manapság hívják őket, tagjai a KASZ-nak. — Hát ez igazán érdekes — mondtam. — Na, csak várd ki a végét, lesz ez még jobb is. — Hogyhogy? — Úgy, hogy mélyen tisztelt kollégám, Missouri állam junior szenátora totál be van szarva. Ha St. Louis nem szavaz rá, megnézheti magát. Képzeld csak magad egy St. Louis-i szavazópolgár helyébe, képzeld el, hogy a közalkalmazottak, akik a te verejtékkel leszurkolt adódból húzzák a bérük, egyszer csak becsukják az iskolákat, leállítják a buszjáratokat, bezárják a kórházat, nem viszik el a szemetet, eloltják a közlekedési lámpákat, nem söprik az utcát, és a városházán jól összekutyulják az aktákat. Nos, tegyük föl, hogy ez idáig mindig a demokrata pártra szavaztál; kikre fogsz szavazni ezek után, a november 2-i választásokon? — Noná hogy a republikánusokra. — Látod, ez az, ettől van úgy beszarva az én mélyen tisztelt kollégám. — Hát tudod, nem ő az egyetlen, aki méltán van beszarva — jegyeztem meg. — Ha a demokraták megbuknak, St. Louisban, könnyen megeshet, hogy megbuknak az egész államban is, és olyan jól azért még ők sem állnak, hogy lemondhassanak akár csak egy államról is. — Nem bizony — bólogatott pöfékelve a szenátor. — Furcsállom, hogy egy szakszervezet, amely a múltban olyan látványosan kiállt a demokrata párt mellett, egyszer csak sztrájkot hirdet, nem törődve, azzal, hogy a párt elveszíthet egy szenátort, egykét kongresszusi képviselőt, sőt talán még az elnökválasztást is. Furcsa, na. Rendkívül furcsa. — Értem. Ezért akartál beszélni velem, ugye? — Ezért. — Mix, ugyebár, nem engedte volna idáig fajulni a dolgokat? — De nem ám — mondta Corsing. — Csakhogy ő már nincs közöttünk. — Hát ez az. — Valamiféle indítékra gyanakszol? — Aligha. — Mentél-e már valakihez a dologgal? Az FBI-hoz, mondjuk? Corsing a mennyezetet tanulmányozta. — Tegyük föl, hogy az FBI szaglászni kezd St. Louisban. Tegyük föl, hogy a szakszervezet rájön, hogy Corsing szenátor kérésére vannak ott az FBI-fiúk.

Márpedig Corsing szenátor kutyául szeretné, ha újraválasztanák legalább még két évre. És ha az elmélete szarnak bizonyul, Corsing szenátor boldog lenne, ha senki rá nem jönne, hogy tőle indult ki az egész — különösen szívesen titkolná a tényt St. Louis városának oly sokat érő szavazatokkal, bíró, fölöttébb tiszteletre méltó közalkalmazottai elől. — Egyszóval — vettem át a szót —, arra gondoltál, mi lenne, ha én szimatolnék körül helyetted St. Louisban. — Hát igen, Harvey. Te vagy az egyetlen logikus megoldás. Ismerted Arch Mixet. Bennfentes voltál a szakszervezetben. Plusz még, hogy intelligens vagy, diszkrét, ambíciód nulla, és valaki másnak vagy a bérlistáján, úgyhogy egy vasamba se fogsz kerülni. Summa-summárum, akárhonnan nézem, te vagy az én emberem. Fölálltam. — Emlékszel Max Quane-re? — kérdeztem. A szenátor komoran bólintott. — Sajnálom Maxot. Ma reggel hallottam. — Nohát, engem tegnap hívott telefonon, pár perccel azelőtt, hogy elvágták a torkát. — Mit akart? — Nagyjából azt, amit te. Úgy vélte, körülbelül tudja nagyjából, mi történt Arch Mixszel. Tizedik fejezet A Közalkalmazottak Szakszervezetének székháza ötéves épület, csupa üveg és acél, a G utcában, a Tizennyolcadik és a Tizenkilencedik utca között, szinte rikkantásnyi távolságra a Fehér Háztól, s egy rövid, kellemes sétányira a Sans Souci vendéglőtől, ahol Arch Mix szokott volt ebédelni, általában holmi okospalacsinták társaságában, akik a kormányhivataloknak vagy a sajtónak dolgoztak. Dörzsölt bácsi tizenegyre rendezte meg találkámat Warner B. Gallopsszal. Öt perccel korábban érkeztem, de csak-csak megvárakoztattak, egészen tizenegy húszig. A külső helyiség, ahol várnom kellett, igazán, kényelmes volt, szépen kárpitozott bútorral rendezték be. Hanem ami Gallops ízlését a titkárok tekintetében illeti… Harmincesztendős lehetett, íróasztalán nem volt más, mint egy árva telefon, egy jegyzettömb meg egy ceruza. Valahányszor felzümmögött a telefon, fölvette szépen a kagylót, hallgatózott, aztán azt mondta, nem, vagy azt, hogy igen, firkantott valamit, és letette a kagylót. Eléggé anyámasszonyfoglalkozás, gondoltam, egy ilyen fickónak, aki legalább hat láb magas, legalább százhetvenöt fontot nyom, s e súlynak minden unciája csupa nehéz csont és izom. Mikor éppen nem kellett igent vagy nemet mondania, csöndesen elüldögélt asztalánál, az olyan ember türelmes tekintetével, aki megtanulta, hogyan kell várni. Egyszer-kétszer rám villant a szeme, bár nem mondhatnám, hogy különösképpen érdekeltem volna a pasast. Teljes kudarcba fulladt a csevegési kísérletem. — Régóta van a szakszervezetnél? — kérdeztem ugyanis, mire ő: — Nem régóta — és azzal tovább várta, hogy csörögjön a telefon, s ő mondhassa, hogy igen, vagy nem. Elővettem a bádogskatulyát, megcsavartam egy spanglit, ráfüstöltem, s elgondolkoztam Warner Baxter Gallops felől. A birminghami buszvégállomáson találkoztunk először, 1964-ben. Ott akartunk

hármasban, Ward Murfinnel és Gallopsszal ebédelni, mert akkortájt még — hiába határozott másként a Legfelső Bíróság — nem sok nyilvános hely akadt Birminghamben, ahol két fehér meg egy fekete nyugodtan együtt ebédelhetett volna. És Murfin meg jómagam nem azért mentünk Birminghambe, hogy összetöressünk egy pár bárpultot, hanem azért, hogy megnyerjünk nyolc szavazatot. Warner B. Gallops az idő tájt talán ha huszonnégy esztendős volt; most tehát harminchatnak kell lennie. Magas, szurokfekete, félénk modorú fiatalember volt; lassan, óvatosan ejtette a szavakat, mint aki fél, hogy véteni talál a nyelvhelyesség szabályai ellen. Pedig más nyelvtani hibát soha nem észleltem nála, mint azt, hogy módszeresen nekijek-et mondott „nekik” helyett. Nem láttam értelmét, hogy szóljak érte, különösen, ha meg akartam szerezni azt a nyolc szavazatot, ami Gallops. mellényzsebében lapult. Így történt, hogy ő, Murfin meg én a pénztár felé haladtunk az önkiszolgáló étterem pultsora előtt. Gallops ment elöl. Emlékszem, jó előre szemügyre vettem a pénztárost. Középkorú fehér nő volt, ideges tekintetű, keserű szájú. Gallopsot nézte, s tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, az a fajta, amelyik elfonnyasztja a lelket. Anélkül, hogy szemét egy pillanatra is levette volna Gallopsról, belezongorázta a pénztárgépbe ebédünk árát, de úgy, hogy meg nem nézte volna, mi van a tálcánkon, vagy hogy mit mutat a pénztárgép. Csak verte-verte a billentyűket, csak az ajka mozgott hangtalanul, míg szemével Gallopsot gyilkolta. Mikor Murfinre meg rám került a sor, a nő engem kezdett bámulni dögletes tekintetével, de akkor már ökröt lehetett volna sütni a szeméből parázsló gonosz indulattal. — Szép időnk van — mondtam neki. Kitépte a gépből s elibém lökte az árszalagot. Három hitvány, másfél dolláros ebéd 32 dollár 41 centünkbe került odalenn Birminghamben, a buszvégállomás restijében; nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem az összeget. Két dolgot tehettem: kiverem a balhét vagy fizetek. Igen, de nem azért utaztam. Birminghambe, hogy kiverjem a balhét, hanem hogy hazavigyek nyolc szavazatot. Fizettem tehát, némán és valószínűleg lángoló képpel, a nő pedig diadalmas-megvetően vigyorgott, mint mindenki, aki elragadja a gyávábbak pénzét. — Nohát, így vigyen máskor is ebédelni holmi randa, bukszaszájú niggereket! — szólt utánam. — Baszódj meg, anyuskám — ezt feleltem, vagy valami effélét. A nő hápogott egyet-kettőt (1964-et írtunk), de aztán újból elvigyorodott, ő lévén a győztes, és én, a nyúl, akárhogy is, de vesztettem. Mikor asztalhoz ültünk, Gallops megszólalt: — Megtiszteltetésnek venném, ha a vendégeim lennének Murfin testvérrel. Merthogy akkor még testvérnek hívott bennünket. Murfin testvér, Longmire testvér. Mi meg Gallops testvérnek őt, mert az volt a fixa ideája, hogy a szakszervezetben mindenki testvérnek szólítja a másikat. Kedves uramnak vagy testvérnek. — Köszönjük — feleltem —, de igazán csekélység, szóra se érdemes. — Mégis, mennyit fizetett, Longmire testvér? — kérdezte nyájasan. — Négy ötvenet — mondtam szemrebbenés nélkül, de mikor rásandítottam, láthattam, tudja, hogy hazudok, s azt is, hogy miért. De akkor nem sokat rágtam magam miatta.

Nos, akkor, ebéd közben Murfin meg én jól telebeszéltük Gallops fejét, hogy micsoda pompás fickó is ő, s hogy micsoda pompás jövőnek néz elébe, ha Hundermarkot sikerül újraválasztatni. A látogatásunkat megelőző három év alatt Gallops verejtékes munkával, egyedül, minden segítség, minden bátorítás nélkül, megszervezte a KASZ parányi helyi csoportját, csupa feketét, akiket kinevettek, semmibe vettek a birminghami városházán. Igen, de mégiscsak helyi csoport volt, amely nyolc kemény szavazattal rendelkezik, és Gallopstól függött, mi lesz a szavazatok sorsa. Végighallgattuk tehát Gallops nehézségeit, reményeit, álmait, és biztosítottuk, hogy ha újraválasztják Hundermarkot, a nemzetközi szervezet kezét-lábát összetöri, hogy meglegyen az a segítség meg az a pénz, ami kell a munkájához, plusz egy négyajtós Chevrolet Impala szedán, hogy ne kelljen eztán a buszon zötyköltetnie magát. De persze mindezt csak akkor, ha újraválasztják Hundermarkot. Ez volt az egyenszövegünk, s ha nem lettünk volna annyira fáradtak, észrevehettük volna a szemében fellobbanó lángocskát, miközben ünnepélyesen bizonygatta, hogy mindig is csak a helyi meg a nemzetközi szervezet érdekét tartotta szem előtt, és hogy milyen őszintén csodálja és tiszteli Hundermark elnök urat. — Azannyát — tette hozzá —, még hogy egy Chevrolet Impala szedán! Ez már döfi! — És ha frissebbek vagyunk, talán a hangjában rezgő enyhe megvetést is meghalljuk, de hát végtére összevissza nyolc szavazatról — s meglehetős biztosakról — volt szó, s előttünk még Montgomery, Mobile, Memphis, Little Rock, Baton Rouge és New Orleans. Arch Mix az elnökjelölő közgyűlésen összeszámolta a várható szavazatokat, s mikor rájött, hogy néggyel kevesebbje van a kelleténél, leutazott Warner B. Gallopshoz, Nem ígért neki, holmi Impala szedánokat, nem, mert lényegesen nagyvonalúbb volt annál. Az elnökhelyettesi széket ígérte, és ott és akkor vesztette el Hundermark a választást. Habár, hajlamos vagyok olykor azt képzelni, hogy mégis inkább a birminghami buszvégállomás restijében pecsételődött meg Hundermark sorsa. Gondolataimat az ajtó nyílása szakította félbe. Kijött rajta egy fickó, gondosan megnézett magának, aztán így szólt: — Gallops elnök fogadja önt, Mr. Longmire. Odaállt, háttal az ajtónak, de szinte súrolnom kellett a hasát, hogy beférjek Gallops szobájába. Fiatal, férfi volt, talán ha harmincéves, s elhaladtomban orromba csapott a kölnije szaga. Drágának szaglott. Rám mosolygott, de igazából csak az ajkát húzta szét, szikrája sem volt benne, kedvességnek vagy hasonlónak. Behúzta mögöttünk az ajtót, elkísért a tágas terem közepéig, és így szólt: — Gallops elnök, azt hiszem, nem kell bemutatnom Mr. Longmire-t. Gallops terebélyes íróasztal mögött terpeszkedett, az asztal nem olyan rég még Mix tulajdona lehetett. Nem állt föl. Rám nézett, de abszolúte minden öröm nélkül, és csak ennyit mondott: — Egén, ismerjük egymást. — Foglaljon helyet, Mr. Longmire, helyezze magát kényelembe — tüsténkedett a fiatalember, rámutatva a Gallops asztala köré húzott székekre. — A magam részéről le is ülnék. — És azzal ráült a Gallopshoz legközelebb állóra. Leültem, ránéztem Gallopsra, és a fiatalember felé biccentve megkérdeztem: — Hát ez ki? — Bocsásson meg, Mr. Longmire, elfelejtettem bemutatkozni. Ralph Tutor vagyok, Gallops elnök ügyvezető asszisztense.

— Új fiú? — kérdeztem ismét csak Gallopsot. — Az. Új. — Hol szedte föl? A fiatalember, aki Ralph Tutornak nevezte magát, ezúttal rám villantotta teljes és káprázatosán csillogó, túlságosan is szabályos fogsorát. — Korábban kormányhivatalnok voltam — mondta —, de ennek már jó ideje. Legutóbb itt, Washingtonban, egy igazgatási tanácsadó cégnek dolgoztam. — Nagyon érdekes — mondtam, és - kapásból nekiszegeztem Gallopsnak: — Mit gondol, Warner, él-e még Arch? Gallops fölállt, az ablakhoz lépett, kinézett. Magas volt, épp ahogy emlékeztem rá, nagyon fekete, de félénknek igazán nem volt mondható. — Szerintem halott — jelentette ki. — Megölték. — De miért? Szembefordult velem: — Pont azért béreltem föl a maga nagybátyját, hogy kiderítse. A hekusok meg az FBI semmire se jutottak. Ezért kellett megbíznom a bácsikáját, bár hétszentség, hogy akkor még nem tudtam, hogy maguk ketten rokonok. — Még egy százezer dolláros jutalmat is meghirdettünk annak, aki nyomára vezet a rejtélynek, de ez idáig, csak szélhámosok jelentkeztek — tette hozzá homlokráncolva Tutor. Gallops visszagyalogolt magas támlájú forgószékéhez, belezöttyent, s ide-oda lökődte magát, de szemét le nem vette rólam. — Egész csomó bolond van, akik postán vagy telefonon folyton engem vádolnak vele. Hogy hát én tettem vagy tétettem, e l láb alól Mixet. Nohát, az efféle információkat egyből át is passzoljuk a rendőrségnek. Képzelheti, miket kérdeztek aztán tőlem. — Képzelem. — Minden vacak kis moccanásomról számot kellett adnom az utóbbi hat vagy hány hónapban. Hát szóval ezért fizetek én a maga rokonának. Vagyis, nemcsak azért, hogy süsse ki, mi történt Archcsal, hanem hogy bizonyítsa be, akármi történt is, nekem gőzöm sem volt róla. — És tényleg nincs, ugye? — És tényleg. — Szabad kérdeznem, Mr. Longmire, minő érdekből kutat Mix elnök után? Ránéztem Tutorra. Mélyen ülő, sötét szeme meg-megcsillant horgas orra fölött, amely enyhe ívben hajlott keskeny ajkára. Kissé túl rózsaszínnek ítéltem ezt az ajkat, bár lehet, hogy igazságtalan vagyok. Makacs áll tette teljessé Tutor arcát, ezt az általánosságban intelligensnek mondható, szikár, kifejező arcot, amelyet én a magam részéről inkább csak fortélyosnak ítéltem. — A Vullo Alapítvány — kezdtem —, a Vullo Alapítvány összeesküvések földerítésével foglalkozik, s úgy véli, Arch Mix eltűnése is ilyesmivel magyarázható. Megbíztak tehát, nézzek utána a dolognak, és mondjam el, mi a véleményem. — No és mi a véleménye, Mr. Longmire? — kérdezte Tutor. — Valóban összeesküvésről volna szó? — Még nem tudom, de ha megtudom, mindenkivel tudatom.

— Mix elnök eltűnése, hogy úgy mondjam, családi ügy önöknél, nemde? A nagybátyja, ugye, aztán ön, no meg a kedves húga. — Tutor ismét rám vigyorgott. — Ugye, ön is tudta, hogy Mix elnök és a kedves húga… — No igen, afféle családi botrány. Szívszakasztó meg minden — mondtam, s azzal Gallopsra néztem: — Milyen állapotokat hagyott magára Arch? — Elég rohadtakat — így Gallops. — Már hogy értve? — Három éve az az ötlete támadt, hogy módosíttatja a nagyobb szerződéseink érvényességi határidejét. Chicago, Los Angeles, New York meg a többi nagyváros, hisz tudja. — St. Louis? — kérdeztem. — Az is beleesett a szórásba, igen. Arch úgy képzelte, ha ezek a hagy szerződések mind egyszerre járnak le, akkor országos nyomást gyakorolhatnánk munkaadóinkra. Érti, nem? — No és hogy alakulnak a dolgok? Gallops csüggedten rázta a fejét. — Állati zűrzavar van. Most, hogy egyszerre tíz-tizenkét nagyváros tanácsával kellett tárgyalnunk, rá kellett jönnünk, a keservit neki, hogy egyszerűen nincs elég emberünk. — Mit csinált tehát? — kérdeztem. — embereket vett föl? — Muszáj volt. — No de honnan? — Innen-onnan — tett egy tétova kézmozdulatot Gallops. — Ahonnan csak lehetett. — Tutor felé biccentett. — Az a tanácsadó izé, Tutor régi munkahelye sokat segített. Mert hát gondolja csak meg, a keservit neki, az ember nem állhat ki csak úgy az utcára, nem veregetheti hátba a járókelőket, hogy hát, faszikám, nem ugranál le nekem Pittsburghbe? Nyélbe kéne ütni egy helyre kis kollektív szerződést a városházán. Rámosolyogtam Tutorra, igyekeztem egyenes, őszinte ember benyomását kelteni: — Komoly egy szervezet lehetett, aminek dolgozott, Mr. Tutor. — Nem vitás, de meg kell mondanom, ez az új beosztásom itt Gallops elnök mellett rendkívül izgalmas és minden tekintetben kielégítő. — El tudom képzelni. De azt hiszem, elfelejtette megemlíteni a régi cége nevét. — Csakugyan, magam is úgy emlékszem. — Na látja. — Kíváncsi rá? — Igen, ráfoghatjuk. — Kérem. A Douglas Chanson Associates volt az előző munkahelyem. Gallopsra néztem: — Nagy szerencséje, hallja, hogy ilyen derék embert talált.

— Nem bagóért dolgoznak, elhiheti — morogta Gallops. — No és hány új embert szerződtettek magának? Gallops Tutorra nézett. — Vagy kétszázat, ugye, Tutor? Tutor némán bólintott. — Jesszasz! — így én. — Ki fizeti ezt a rengeteg embert? — Mi fizetjük, Mr. Longmire — mondta Tutor —, bár meg kell mondanom, eléggé nagy érvágás ez nekünk. — Kétszáz pasas a bérlistán — számoltam fennhangon —, fejenkint minimum tizenötezer dolláros évi fizuval, az annyi mint hárommillió dollár, és akkor hol vannak még a számlák a kiszállási költségekről, mert, ugye, előbb-utóbb azokat is benyújtják… — A kiszállási költségeket mindenki maga fedezi — jelentette ki Gallops. — Az meg hogy lehet? — Nézze csak, Mr. Longmire — vágott közbe Tutor. — Amid őn Gallops elnök ráállt, hogy találkozzék önnel, nyilvánvalóan nem várta, hogy ön bírálni akarja a szakszervezet vezetésében kifejtett tevékenységét. Tudomásunk szerint önnek egyedüli célja Mix elnök eltűnési körülményeinek a tisztázása. Fájdalom, nem látom be, mi köze lehet ennek a — mégoly tragikus — eseménynek a szakszervezet folyó ügyeihez. — Ez mindig ilyen nyakatekerten beszél? — kérdeztem Gallopstól. — No, majd én lefordítom magának, Harvey — hajolt előre, könyökölt az asztalra, s kulcsolta össze a kezét Gallops. — Tutor azt akarta mondani, hogy Arch nincs itt, és ez persze öreg hiba, no de a szakszervezetnek, Archcsal vagy Arch nélkül, végeznie kell a munkáját, és ezt a munkát valakinek irányítania is kell, és az a valaki én vagyok. Nem Arch. Én. Világos? — Mint a vakablak — mondtam és fölálltam. — Nos hát, uraim, köszönöm, hogy ennyi időt vesztegettek rám, és kívánok önöknek sok szerencsét, amire, ördög tudja, miért, de úgy érzem, nagy szükségük lesz. — Mr. Longmire — szólított meg Tutor. — Tessék. — Ha nyomára bukkan holmi iszonytató összeesküvésnek, ugye, értesít bennünket? — Maguk lesznek az elsők — mondtam, s elindultam az ajtó felé. — Harvey — szólt rám akkor Gallops is. Visszanéztem. Hátradőlt székében, szemembe bámult, és őszinte zavar tükröződött ábrázatán. — No? — Régen nem viselt bajuszt, igaz? — Igaz. — Na azért. Tudja, kire hasonlít ezzel a bajusszal?

— Na kire? Csettintett egyet-kettőt, fejét csóválta: — Egy régi nagy moziszínészre. Hogy is híjják, na. Hával kezdődik a neve. — Holt — szólt közbe Tutor. — Mr. Longmire Jack Holtra hasonlít egy kissé. Rámeredtem. — Maga nem elég öreg, hogy emlékezzék Jack Holtra. Kellemdúsan — vagy inkább körmönfontan? — elmosolyodott. — Valóban nem Mr. Longmire. Tizenegyedik fejezet Dörzsölt bácsi bajban volt, mert megfeledkezett a sóról. Egy padon beszéltünk meg ebédtalálkát, árnyas fák alatt, a Dupont Circle északi peremén. Nagybátyám takaros vesszőkosárban hozta az ebédjét, piros-fehér kockás kendővel letakarva, ahogy az meg van írva a nagy könyvben. Jómagam csak egy barna papírszatyrot lóbáltam. Belekotortam, és a mélyéről előhalásztam a papírszalvétába csavart sót. Dörzsölt bácsi köszönte alássan, csippentett belőle, és meghintette sült csirkéjét. — Igazán, Harvey, néha egészen kolosszális ötleteid vannak — dicsért meg. — Idejét se tudom, mikor piknikeltem így utoljára. — Megkóstolod a sajtomat? Gyanakvó ábrázattal nézegette. — Kecskesajt, mi? — Amolyan Brie-féleség. — Féleség? — Ahogy mondom. — Drága gyerekem, félek, nem tenne jót a gyomromnak. Jómagam sajtot hoztam, két kemény tojást, egy paradicsomot, meg az estéről maradt süteményt. Dörzsölt bácsi ebédje jóval előkelőbb volt. Csirkemell, egy adagi maga készítette pástétom, amit meg kellett kóstolnom, egy kevés saláta, egy fél zsúrkenyér, néhány válogatottan szép olajbogyó, meg egy termosz könnyű, Moselle menti fehér, amely Dörzsölt bácsi szerint különösen jó vétel volt. De nem is holmi ragacsos papírpohárból ittuk a nemes nedűt, hanem ahogy illik, két szép talpas pohárból, amelyek szintén a vesszőkosárból kerültek elő. Étkezés közben elmeséltem, hogyan találtam rá az elvágott torkú Max Quane-re, s hogy miért nem vártam meg a rendőrség érkeztet, de akárhogy cifráztam is, Dörzsölt bácsi étvágya rendíthetetlennek bizonyult. — És tényleg Nicole régi kanala volt? — kérdezte. Nicole-nak hívták ugyanig az anyámat. — Tényleg. — És ez a nő, ez az izé… Sally. Mindig elfelejtem a nevét. — Sally Raines. — Nicsak, persze. Raines. Nem ment vissza Audreyhez az óta a tegnapi telefonhívás óta?

— Nem. — Ezek szerint a néhai Mr. Quane módszeresen udvarolt Miss Rainesnek, abból a célból, hogy információkat szerezzen Audrey közvetítésével Arch Mixről. Ágyban szerzett információ, talán így lehetne hívni. Az a fickó bizonyára valami ripők volt. — Max aztán tényleg az volt — hagytam rá, s eltűnődtem, milyen rég hallottam is ezt a szót. — Jó lenne tudni, mire jött rá Mr. Quane, ami miatt valakik szükségét érezték, hogy elvágják a torkát — elmélkedett Dörzsölt bácsi. — Hát azt nem tudom, de az a két pasas, akik Audrey házát figyelték, nem Audreyra vártak, hanem Sallyre. — Biz ez igaz lehet. — És most már azt is tudod, miért éreztem szükségét, hogy ügyvéddel beszéljek — tettem hozzá. Dörzsölt bácsi ivott egy kortyot, tűnődött egy verset. — Hát igen. Szerintem is okosan teszed. Persze, attól függetlenül elejthetek én is egy-két szót, ami valamelyest megkönnyíti a helyzeted, ha majd számot kell adnod a rendőrségen enyhén aberrált viselkedésedről. — Hálás lennék — mondtam. — Merthogy, tudod, nem fognak valami túláradó örömmel fogadni. — Nem bizony. — Másfelől nem hinném, hogy le akarnának sittelni. — Kedves tőlük. Ruth örülni fog. No meg a kecskék. — Egyéb? — Beszéltem az ügyfeleddel. — Lám. Hogy van Gallops úr? — Átvette a hatalmat. Nem? — Dehogynem. Nem hinném, hogy Mix eltűnte után egy-két napnál többet habozott volna. De hát valakinek mindenképpen oda kellett volna állnia a kormánykerékhez. — Miféle igazgató tanácsa volt Mixnek? — Kiválóan idomított banda, ahogy hallom — felelt a bácsikám. — Mix nagy gonddal válogatta össze őket az évek során. — Szóval, Gallopsnak nem kell tartania tőlük? — Nem, de miért is kéne? — Mert állati sok pénzt költ. — Csakugyan? Beszámoltam Dörzsölt bácsinak a kétszáz teljes munkaidejű új tárgyalási megbízottról, akiket Gallops fölvett a szakszervezet bérjegyzékébe; azt is elmondtam, miért, és a bácsi ugyanúgy reagált, mint én. — Hanem, Harveykém, szerintem valamelyest alábecsülöd a kiadásokat. Közelebb lesz az az

évi négymillióhoz, mint a háromhoz. — Sok pénz az. — De mennyi. Arra is kíváncsi lennék, hogy a nyavalyában lehet összeszedni kétszáz olyan embert, aki alkalmas erre a munkára. Mert, ugye, kell lennie valamelyes szakszervezeti tapasztalatuknak, vagy legalábbis némileg kötődniük kell a szakszervezethez. — Nem föltétlenül — vélekedtem. — Amit ez idáig hallottam, abból az derül ki, hogy csak meg kell győzniük bizonyos számú embert, tegyék azt, amit ők diktálnak. Végső soron a szakszervezeti tagok sem mások, mint a többi ember; rábeszéléssel, fűzőcskével, ha érti az ember a módját, rájuk is éppúgy lehet hatni. És ha nem, hát ott a kényszerítés, a megvesztegetés. Vagy akár a nyers erőszak, amitől Gallops új szerzeményei, ahogy hallom, nem idegenkednek. — Aha. Értem. Megmondta Gallops, honnan szerválta őket? — Azt mondta, egy bizonyos Douglas Chanson Associates szállította az embereket. Hallottál róluk? — A fejvadászokról? Hogyne. — Ó. — Chanson, ha jól emlékszem, vagy tíz éve kezdte az ipart, és azóta igen szépen felfutott. — Ismered? — Találkoztunk bizonyos alkalmakkor. — Te, bácsikám. — Mondd csak, drága gyermekem. — Véletlenül nem az ügynökség embere volt? — Kicsoda, Chanson? Hova gondolsz. Mint mondottam, tíz éve kezdett dolgozni egy akkoriban nagyon is sokat ígérő területen. Bizonyos kormányhivatalokat és bizonyos magánipari szektorokat látott el ütőképes középszintű vezetőkkel. Chanson tehát, mint mondottam, fejvadász. Igen, de az volt a specialitása, hogy fekete középszintű vezetőkkel látta el ügyfeleit. Közmegelégedésre, ahogy hallom. Később, mikor a nőmozgalom… hmm… fölvirágzott, mondjuk, ügyfelei egyre bővülő körét női középszintű vezetőkkel kezdte traktálni. Mostanában pedig, ahogy hírlik, újabb sikereket arat fekete bőrű női vezetőivel. — De ugye, egyebet is csinál? — Hát persze. Segédkezet nyújt azoknak az apró-cseprő problémáknak a megoldásában, amik lépten-nyomon fölmerülnek a kormányzatban meg az iparban. A munkaügyi viszonyok, ahogy hallom, szintén speciális szakterületei közé tartoznak. — Mondd csak, Dörzsölt bácsi, biztos vagy benne, hogy semmi köze nem volt az ügynökséghez? — Halál biztos, fiacskám. Douglas Chanson ugyanis tizenöt éven át az FBI kiemelten különleges nyomozója volt. Fölhörpintette maradék borát, a két poharát visszatette a kosárba. Aztán komótosan lerázta a morzsát az asztalkendőről, gondosan összehajtogatta és rátette a poharakra. Tipp-topp módra végezte a dolgát, mint mindig.

— Mi jót tudsz még mondani nekem? — kérdeztem. — Hát, drága gyermekem, most éppen az ügynek egy igen különleges aspektusával foglalkozom, de fájdalom! nem közölhetem a részleteket, mert… nos, mert azzal mindent kockára tennék. — Mi az a minden? — A dolog természetéből adódóan erre sem válaszolhatok. — De hát állítólag egyezséget kötöttünk, bácsikám. És ez idáig eléggé egyoldalú a dolog, nem? Én adok, te kapsz. — Nem bánom, na, elpottyantok egy halvány célzást, de csak ha megígéred, hogy szigorúan köztünk marad. Áll az alku? — Áll. — És mérget vehetsz rá, hogy csak annyit mondok, amennyit elhatároztam, tehát az unszolást kéretik mellőzni. Világos? — Igen. Fölnézett a forró augusztusi mennyboltra, mintha azon tűnődnék, hogyan is bújtassa szavakba ama bizonyos halvány célzást. Aztán megszólalt: — Nos hát, bizonyos jelekből, arra következtetek, hogy Arch Mix talán mégsem halt meg.

Ward Murfin úgy nézett ki, mint aki nem sokat aludt. Mikor Ginger, a titkárnő bekalauzolt a Vullo Alapítvány-beli irodájába, Murfint a pamlagon elnyúlva leltem. No, nem alva. Dohányzott és a mennyezetet bámulta. Szeme vörös volt, és duzzadt, egy ideig nem is tudtam eldönteni, sírt-e, de aztán eszembe ötlött, hogy Murfin minden valószínűség szerint ötesztendős korában sírt utoljára. Vagy még régebben. Üdvözlésképpen meglengette csikket tartó kezét. — Kedveském, főzne nekünk egy kávét? — kérte Gingert. — Azonnal — mondta a lány, s olyan aggódó, gyöngéd pillantást vetett a férfira, hogy gyanakodni kezdtem, nem szokott-e összefeküdni vele. Meglepett volna, ha nem, mert Murfin mindig összefekszik a titkárnőivel. Vagy legalábbis megpróbálja. Bizonyára úgy érzi, hogy ez is afféle magától értetődő mellékjavadalmazás, ami vele jár a kétórás ebédszünettel, a nyugdíjjal, a négyhetes szabadsággal, a szolgálati kocsival meg a betegbiztosítással. Murfin nyújtózott, ásított egyet, letette lábát a padlóra, fölült. Ajka közé csípte a cigarettát, két ököllel megdörzsölte szemét, amitől annak környéke még vörösebb lett. — Mit gondolsz, hánykor, kerültem ágyba az éjjel? — Na hánykor? — Négy harminckor. Miután én meg Marjorie nagy nehezen lefektettük Dorothyt. Alig állt már a lábán a végén, de egyre csak erősködött, hogy megöli magát. Azt hiszem, de frankón, hogy ez a nő abban élvez, hogy ilyesmiket beszél. — Már az biztos, hogy van, akit megvigasztal, ha az öngyilkosságról beszélhet — jegyeztem meg. —

Keresztülsegíti a legrosszabbakon. Már a gondolat is vigasztaló, hiszen teljes megoldást ígér minden problémára. Murfin hitetlenkedve nézett rám. — Honnan a francból szeded össze ezeket a kutyaszar teóriáidat? — Ezt speciel Dorothytól. Beszélgettünk olykor az öngyilkosságról. Általában vasárnap délutánonként. Amikor esett. És ettől mindig fölvidult. Mármint attól, hogy beszéltünk róla. — A francba is, eszembe nem jutna, hogy megöljem magam — vélekedett Murfin, s én vakon hittem, neki. Nem kételkedtem, hogy az öngyilkosságot is az ördögimádás, a boszorkányság, a szodómia, a csoportterápia meg a többi sátáni praktika közé sorolja, amelyek mind megbocsáthatatlan vétkek az ember s a természet ellen. Ginger behozta a kávét, fölszolgálta, távozott. Murfin zajosan szürcsölni kezdett, aztán így szólt: — Na jó, hazaérünk fél ötre, azt hiszed, elalhattam végre. Egy frászt. Marjorie reggel hatig ült az ágyban és elemezgette az esetet. De nem az érdekelte ám, miért vágatta el szegény Max a torkát. Dehogy! Hanem, hogy hogyan bánt Max Do-rothyval, hogy manipulálta, ahogy a nejem mondja, merthogy a maga részéről biztos benne, hogy Dorothy e miatt a bánásmód miatt akar öngyilkos lenni. Most mondd meg, ott ez a szegény srác, ez a Max, elvágott gigával, és nem találok egy árva lelket, aki hajlandó lenne a koporsóját vinni, de Marjorie bezzeg kivilágos hat óráig traktál a baromságaival, hogy hát Max az oka, ha Dorothy öngyilkos akar lenni, és erre jössz te azzal, hogy hát éppen ez fogja megnyugtatni Dorothyt. Meg kell a szívnek szakadni. — Ma délután kiugrom hozzá — mondtam. — Utána elmegyek a rendőrségre; és elmondom, milyen állapotban találtam meg Maxot. — Micsoda? Te találtad meg Maxot? — szállt el azonnal Murfin fáradtsága. — Legjobb, ha elmondom szépen. Legjobb, ha most sorjában mindent elmondok. Elsoroltam tehát viszontagságaimat, s mikor a végükre jutottam, Murfin sok-sok részletre kérdezett még rá, és én mindent beletápláltam, amíg torkig nem lakott velük, hanem az anyám ezüstkanala, az aztán igazán fölizgatta. Többször is el kellett magyaráznom, honnan veszem olyan biztosra, hogy az anyámé. Nagy nehezen belenyugodott a magyarázatba, csak ezt a megjegyzést fűzte hozzá: — Nohát, a francba is, lehet hogy igazad van, nem tudom. Annyi szent, odahaza, mikor kis srác voltam, egy szál ezüstkanalunk se volt. — Márpedig ez az anyám kanala. Hidd el, ha mondom. — Jó, jó, elhiszem. Tied a rongybicikli. Szóval, mit akarsz kihozni belőle? — Azt akarom kihozni belőle, hogy az összeg felét, ötezer dollárt, előre kérem. Most. — Mi a francnak, ha nem vagyok indiszkrét? — Azért, mert mint Maxnak, nekem sincs biztosításom, és ha tovább szaglászom, és mint Maxnak, nekem is földereng, mi történt Arch Mixszel, és mindezek miatt mint Maxnak, nekem is elnyisszantja valaki a torkom, akkor a feleségemből nagyon-nagyon szegény özvegyasszony lesz. Na. — Ne hülyéskedj, Harvey. — Nincs kedvem hülyéskedni. — Hát jó, megbeszéljük Vullóval.

— Na azért. Murfin zajosan beleszürcsölt a kávéba, letette a csészét, újabb cigire gyújtott, nyújtózkodott egy jót, és visszafeküdt a lócára. — Aszondod — kezdte, a plafont nézve —, hogy ez a Gallops nagy hirtelen fölvett kétszáz hapsit. Mit gondolsz róla? — Azt gondolom róla, hogy körül kéne néznünk, neked meg nekem, odalenn St. Louisban. Murfin már nem a plafont nézte, hanem engem. Elégedetten biccentett, rám villantotta gazemberesebb vigyorai egyikét: — Hát ez az, látod, én is ezt gondoltam.

Roger Vullo elragadtatott figyelemmel hallgatta, mikor neki is előadtam, amit az előbb Murfinnak. Tudtam, hogy nagyon figyel, mert nem rágta a körmét. Mikor azonban befejeztem, illetve, mikor azt hittem, hogy befejeztem, még több és még apróbb részlettel kellett táplálnom kíváncsiságát, mint a Murfinét. Vullót ezzel szemben nem hatotta meg, hogy fölfedeztem anyám régi ezüstkanalát. Igaz is, Vullóéknál bizonyára volt otthon épp elég ezüstnemű. Leginkább attól jött tűzbe, mikor elmeséltem, hogyan kúszott elő Quane a fürdőből, hogyan nézett, hogyan szenvedett ki a nappali olcsó, zöld szőnyegén. — Nem mondott semmit? — Nem. Rengeteg vért veszített. — Egy szót sem? — Egy szót sem. — Szegény Quane — mondta Vullo, és soha többé egy szóval sem célzott rá, hogy bánkódnék Quane halála miatt. Végül Murfin volt az, aki előhozakodott az ötezer dolláros előleggel. Vullo némán hallgatta okfejtésemet, bár a körmét most már vígan harapdálta. A bal keze kisujján levő körömmel különösen sok baja volt. Mikor befejeztem mondókámat, fölemelte a telefonkagylót, halkan belebeszélt, aztán rám nézett: — Rögtön hozzák a csekket, Mr. Longmire. — Köszönöm. — Tényleg úgy érzi, hogy veszélyben forog az élete? — Remélem, nem, de az esély csakugyan fennáll. — No és milyen érzés? — Hülye kérdés, gondoltam, de akármilyen gondosan vizsgálgattam Vullo arcát, csak őszinte érdeklődést láttam rajta. Ja, meg talán egy árnyalatnyi visszás érzékiséget. — Ideges vagyok — mondtam. — Körültekintő. Érzékeny. Meg hát talán félek is egy kissé. — Paranoiás? — Kicsikét, talán, bár nem hinném. Vullo elgondolkozva biccentett. — Tudja, soha életemben nem forogtam valódi veszélyben. Érdekes lehet.

— Az. Érdekes. Végtelenül. — Nos tehát — váltott hangot Vullo —, lássuk ezt a St. Louis-i utazást. Mikor indulnának? Murfinre néztem: — Holnap? — Holnap, igen. Szegény Maxot csak holnapután temetik. Addigra vissza kell érnünk. — Vullót nézte, és akkor, mintha valami fényes ötlet jutott volna eszébe, nekiszegezte a kérdést: — Nem akarna beállni Max koporsóvivői közé a temetésen? Vullo ijedtében dühödten támadt neki a hüvelykujja körmének. Mikor győzött, föltekintett Murfinre, és a legkisebb bűntudat nélkül mondta: — Nagyon sajnálom, de úgy érzem, nem volt ennyire szoros a mi ismeretségünk Quane-nel. — Hát hiszen ez az — sóhajtotta Murfin. — Senkit nem találok, aki úgy erezné, hogy szoros kapcsolatban volt vele. — Itt van például Mr. Longmire. Ö aztán igazán jól ismerte Quane-t. — Harvey? — nézett rám Murfin, — Harvey nem jár temetésekre. Murfin újat mondott és Vullót mindig érdekelték az új tények. — Miért nem? — nézett rám. — Elhatároztam, többé nem teszek olyat, amit nem szeretek tenni. Már persze, ha módomban áll választani. Temetésekkel kapcsolatban módomban áll. Tehát nem megyek. Vullo elgondolkozott a hallottakon. Megrágcsálta mutatóujja körmét, majd így szólt: — Meg kell mondanom, eléggé felelőtlen felfogás. — Nagyon igaz — feleltem —, csakhogy módomban áll választani, s így csak magam s a családom iránt vagyok hajlandó felelősséget érezni. Valahogy sose volt ínyemre, hogy másokért is. — Maga aztán jól kimondja, ami a szívén fekszik. — Miért is ne mondanám? — Tényleg, miért is ne — biccentett Vullo. — Voltaképp egészen üdítő, ha belegondolunk. Van azonban egy problémánk, amelynek megoldásában talán segítségünkre tudna lenni. Remélem, nem sajnálja tőlünk a gondolatait? — A legkevésbé sem. — Quane megüresedett helyéről van szó. Gondolom, egyetértünk, ha azt mondom, hogy Quane bizonyos egyedi képességei meglehetősen problematikussá teszik az utódlását? Lám, ha Roger Vullo nem gyászolja is, legalább hiányolja Max Quane-t — vagyis hát Quane egyedi képességeit, lévén szó itt elsősorban gyors és csavaros esze járásáról, manipulatív személyiségéről, tökéletes könyörtelenségéről, meg arról, hogy biztos szemmel pécézte ki az emberek gyönge pontjait. Max Quane, ha akarta volna, elsőrangú üzletemberré, vezetővé válhatott volna, vagy — ha ezt a pályát túlságosan szelídnek ítéli — Hollywoodban is megcsinálhatta volna a szerencséjét. Eltűnődtem, ugyan hol foghatna magának egy másik Max Quane-t ez a Vullo. Támadt is egy ötletem, de mielőtt kinyithattam volna a szám, bejött a titkárnő a csekkel. Átadta Vullónak, az ráfirkantotta a nevét, aztán Murfin elé lökte a terebélyes íróasztalon; Murfin megdicsőült arccal szignálta, s adta tovább nekem. Megnéztem, csakugyan ötezer dollárról szól-e, aztán zsebre vágtam.

Vullo kurta biccentéssel bocsátotta el titkárnőjét, s mikor ez ajtón kívül került, megszólaltam: — Tudok valakiről, aki megtalálhatja Max utódját. Fejvadász az illető. — Hát az meg mi? — Vullo egyáltalán nem röstellte tudatlanságát. — Olyan vállalkozó, aki megfelelő embereket szállít mindenféle nehezen betölthető munkakörökbe. Ez az illető, akit emlegettem, ez az, aki a szakszervezetnek felhajtotta azt a kétszáz új fiút. Douglas Chanson a neve, a cégét pedig Douglas Chanson Associatesnek hívják. Vullo nagyot harapott jobb hüvelykje körmébe. — Hát ez fura, hallja, hogy éppen Chansont ajánlja itt nekem. — Miért lenne az fura? — Mert Chanson a barátom, és amikor létrehoztam az Alapítványt, éppen őhozzá mentem tanácsot kérni. És éppenséggel ő, Chanson ajánlotta nekem Murfin barátunkat. — Vullo Murfinra nézett. — Sose mondtam még, igaz? — Sosem — mondta Murfin. — Douglas azt javasolta, próbáljak diszkréten közeledni magához. Hát én úgy próbáltam. Nem haragszik, ugye? — Nem. Nem haragszom. — Szóval, Mr. Longmire javaslata megszívlelendő. Kapcsolatba lépek Douglasszal. Mi a véleménye, Murfin? — Nagyon helyes. Láthattam, hogy Vullo részéről vége a találkozónak, fölálltam hát, megelőzendő egy Vullo-féle kurtafurcsa elbocsátást. Már kifelé mentünk, mikor fölcsörgött a telefon. Vullo homlokráncolva vette föl a kagylót, mondta, hogy aha, nézett rám ismét. — Magát keresik. Ha nem bánja, átkapcsolom Murfin szobájába. — Kérem — mondtam, s Murfinnel a nyomomban kimasíroztam Vullo irodájából. Ez utóbbinak a barlangjába érve, fölvettem a kagylót. Halló. A húgom volt. Valósággal tombolt, már amennyire Audrey, a higgadt Audrey esetében egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. — Nyugalom — mondtam. — Mi baj? — Sally hívott. — Igen? — Haza akar jönni. — Pompás. — Pompás a fenét, hallgatni is szörnyű volt. — Hogyhogy szörnyű? — Hogyhogy hogyhogy!? Be van ijedve, föl van kavarva, kétségbe van esve, gyötri a pánik, amit akarsz. Aszondta, menjek érte. — Mért nem hív taxit?

— Az ördögbe is, Harvey, nem érted? Halálra van ijedve, mondtam, nem? Azt akarja, hogy menjek érte, de nem hagyhatom magukra a srácaimat, magammal vinni meg végképp nem akarom őket. Meg is mondtam neki, elküldlek téged. — Hol van Sally? — kérdeztem. — A Délkeleti Tizenkettedik utcában — mondta, s megadta a házszámot. Nem valami bizalomgerjesztő környék. — Nem akarom odacipelni a srácokat — ismételte. — Helyeslem — mondtam. — Mikor hívott? — Vagy tíz perce. Mondjuk, tizenöt. Tüstént hívtam Dörzsölt bácsit, és ő mondta, hogy talán még elérlek Vullónál. — Sally mondott-e még valamit? — Mi a nyavalyát mondott volna! — Tudomisén, akármit. — Csak azt mondta, haza akar jönni. Nem elég ennyi? — Dehogynem. Máris megyek. — De azonnal? — Azonnal. Elköszöntem húgomtól, letettem a kagylót. — Volna kedved kocsikázni egyet? — kérdeztem Murfint. — Hova? — A Délkeleti Tizenkettedik utcába. Max barátnőjéhez. Haza akar menni. A húgomnál lakik, de nem mer taxit hívni. Murfin rám nézett. — Lám, az a bizonyos fekete tyúk. — Az. — Gondolod, hogy mondhat valamit Maxról? — Megkérdezhetjük — feleltem. — Az már igaz. Hát jó, menjünk. — Az ajtóban megtorpant: — Tudod, mit mondok? — Na mit? — Ha megjöttünk erről a kis St. Louis-i kéjutunkról, utána nézhetnénk ennek a Douglas Chanson Associates ürgének. He? — Jó ötlet. Tizenkettedik fejezet Murfin kocsijába, a nagy barna Mercedes 450 SEL-be ültünk. Murfin hanyagul, mondhatni gondatlanul vezetett; sokan vezetik így a bérelt kocsit, mert bölcsen tudják, más fog fizetni a sérült

fényezésért, a meggyűrt lökhárítóért. — Tudod, mit mondok neked? — Na mit? — kérdeztem. — Életemben még kocsit ügy nem szerettem, mint ezt, egyetlenegyet kivéve. Megmondjam, az az egy milyen kocsi volt? — Lehajtható tetejű 1957-es Cadillac, tizenkilenc éves korodban vetted. — Jé, hát már mondtam? — kérdezte csalódottan. — Hát már mondtad. De azért csak-csak újra elmondta. 1956-ban, mikor Murfin elvégezte a középiskolát, nem ment főiskolára, egyrészt nem volt rá pénz, másrészt mert igazából nem is vágyott rá. Munkába állt inkább a pittsburghi Acme Novelty Companynál. Ez a vállalat látta el Pittsburgh városát államilag engedélyezett tivoli-automatákkal és a betiltott flipperekkel. Az Acme Novelty Company tulajdonosa, bizonyos Francesco Salleo — a pittsburghi lapok jobbára csak Firnyák Frankie, néven emlegették —, a rossz nyelvek szerint nagyszerű kapcsolatokkal rendelkezett odafenn Keleten (New Yorkban) és odalenn Nyugaton (Las Vegasban). Nos, ez a Firnyák Frankie hamarosan felismerte Murfin kiváló mechanikai érzékét meg a tiszta üzleti praktikák iránt megmutatkozó rokonszenvét. Murfin éppen ezért gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán, és csakhamar rábízták Pittsburgh valamennyi flippermasinájának karbantartását. Murfin ily módon bejáratos lett a város önsegélyező egyesületeibe, klubjaiba, veteránszövetségeibe, szórakoztató kombinátjaiba és kuplerájaiba. Szorgalma, rátermettsége, no meg a cég iránt tanúsított rendíthetetlen hűsége jutalmául Murfin heti 500 dolláros fizetést húzott Firnyák Frankie-tól. Nem megvetendő összeg, tizenkilenc esztendős suhancról lévén szó, még ma is szép pénz lenne, hát még akkor, 1957-ben. Nos, ezen az égből hullott pénzen vette meg Murfin ama bizonyos 57-es sárga Cadillacet, amely típus rémisztő nagy farokuszonyai révén marad emlékezetes az autóbolondok táborában. És ezzel a kocsival járkált a 18 éves Miss Marjorie Bzowski után, akinek apja nem volt más, mint a Nagy Miké Bzowski, az Amerikai Egyesült Vasas Szakszervezet (AFL-CIO) helyi csoportjának jogtanácsosa. Úgy volt, hogy Firnyák Frankié lesz a násznagy Murfin és Miss Bzowski esküvőjén, s hogy mégsem lett úgy, az csak annak tudható be, hogy Firnyák Frankié-t az esküvő napján úgy kellett kihalászni a Monongahela folyóból, puskagolyóval a fejében. Frankie keleti (New York-i) és nyugati (Las Vegas-i) kapcsolatai összetűztek egymással a hagyatékon, és az összetűzés afféle kisebb háborúvá nőtte ki magát, holttestekkel mind a két fél részéről. Murfin, akit állásfoglalásra kényszerítettek, szerencsétlenségére éppen a rossz oldalon tette le a garast, minek következményeképpen meg kellett jelennie a vádesküdtszék előtt, azonban, hála egy drága ügyvédnek, a vádemelést megúszta. Az állása viszont, a megtakarított pénze, de még a dédelgetett sárga Cadillacje is ráment a dologra. Az első gyermeküket váró fiatalasszonnyal megterhelve — vagy megáldva, ki tudja? — Murfin megragadta az egyetlen kínálkozó munkalehetőséget. Apósa járta ki neki a pittsburghi vasműben.

Korán kellett kelni, keményen dolgozni, és még a kezét is összepiszkította az ember. Murfin tiszta szívből utálta ezt a munkát. Csakhamar rájött, hogy a szakszervezeti funkciknak távolról sem kell olyan keményen dolgozniuk, mint az egyszerű tagoknak, és egy röpke éven belül már ő volt a helyi alapszerv titkár-pénztárosa. Nem sokkal később függetlenített szervezővé lépett elő. Kiváló szervezőnek bizonyult, és 1960-ban, huszonkét éves fővel, áthintázott a Közalkalmazottak Szakszervezetébe. És íme, huszonhat éves korára már á KASZ szervezési igazgatója volt. — Tudod-e — mondta, miközben kelet felé suhantunk a Pennsylvania Avenue-n —, hogy életembe se volt olyan rohadt jó munkám, mint amikor Frankie-nek dolgoztam? — Szerencséd, hogy le nem lőttek — jegyeztem meg. — Hol lennék én már ma, ha Frankie-t ki nem nyírják? — ábrándozott Murfin. — Lábaidnál heverne Pittsburgh, mi? — Na és, mi van abban? — nézett rám gyanakodva Murfin. — A világon semmi. A Tizenkettedik utca sarkánál jobbra fordultunk, mentünk még egy saroknyit, és parkolóhelyet kerestünk. A ház, melynek Audrey megadta volt a számát, mindkét utcasaroktól egyenlő távol állt a sorban, s ez ideig ellenállt a Capitol Hill reneszánszának, melynek jóvoltából a városnegyed afféle második Georgetownná vedlett. A reneszánsz gyakorlatilag annyit jelentett, hogy az a ház, amit egy spekuláns 1970-ben, mondjuk, 15 ezer dollárért vett meg, most némi tatarozással megért akár 80 ezret is. A házsor, amely előtt leparkoltunk, eléggé bánatos képet nyújtott: legtöbbje kétemeletes, legtöbbje megérett a homlokzatfestésre. Láthatóan szinte kizárólag feketék lakták; a járda mentén végig elaggott gépkocsik. Egyiknek a kereke hiányzott, másoknak az ajtajuk, és amelyik kocsi valamiképp is hiányos volt, annak szinte biztosan ki voltak verve az üvegei is. A roncsokban és körülöttük gyerkőcök játszottak, igazán nem túl vadul. Augusztusban, délután háromkor, a washingtoni hőségben nem is lehetett volna istenigazából vadulni. Kiszálltunk a Mercedesből, és Murfin gondosan lezárta mind a négy ajtót. Aztán meglazította egy kissé a nyakkendőjét, amelyet, gondolom, még félálomban választhatott. Széles, kövér, narancssárgán és zölden rikító férfidísz volt, látványosan veszekedett a párizsikék inggel, a vörös skótkockás zakóval, meg a halványlila trapéznadrággal. Eszembe jutott, mint már annyiszor, hogy ennek az embernek színvaknak kell lennie. A ház, ahová igyekeztünk, valamelyest jobb állapotban volt, mint szomszédai. Kétemeletes épület, angolos alagsorral, s valamelyik lakója még arra sem volt rest, hogy újdonatúj fehérre fesse és új redőnnyel szerelje föl az ablakokat. Sőt, födeles, fakorlátos bejárati verandával is büszkélkedhetett a ház. Atlétatrikós férfi ült a verandán, feneke alatt két lábon hintázó hokedli, lába a korláton. Hatvan év-körüli, fekete férfi volt, kurtára nyírt, gyapjas fehér hajjal. Kiadó szobákat hirdető tábla hintázott a feje fölött. Elindultunk a keskeny betonjárda felé, amely, a bejárathoz vezetve, kettébe szelte a zsebkendőnyi, keskeny első udvart.

Egy-két magányos, barna fűcsomó csúfoskodott a kertben, föladták, látnivalóan, a létért folytatott kilátástalan küzdelmet, és szomjan haltak az augusztusi hőségben. A fűcsomók körül keményre döngölt agyag, más semmi. Illetve, díszítményként, két-három üres palack, amit senkinek sem jutott eszébe összeszedni. Mintegy húszlábnyira lehettünk még a házhoz vezető betoncsíktól, mikor meghallottuk a sikoltást. A verandán sziesztázó férfi is hallhatta, mert kemény csattanással ért földet a hokedli másik két lába. Még hátra is nézett, mintha ugyan átláthatna a falón. Kivágódott az ajtó, és megjelent Sally, tejeskávébarna bőrén sötétvörös patakban csörgött az orrábólszájából ömlő vér, s folyt le a nyakán, a két melle közé. Lerohant a verandalépcsőn, a betoncsíkon megtorpant. Végignézett magán, megérintette a csupasz mellén csörgő vért. Egy béna pillanatig némán bámulta vörösre vált ujját, aztán, szinte szórakozottan, beletörölte a combjába. Pucér volt a combja is, pucér az egész nő. Sally Raines anyaszült meztelen volt. — Sally! — ordítottam rá, oda is kapta a fejét, de kötve hiszem, hogy meglátott volna, hiszen már újra a házat bámulta, majd hátraszegett fejjel megeresztett még egy hosszú, rettegéssel teljes, hisztérikus sikolyt. Egyre sikított még, mikor nyílt az ajtó, és két pisztolyos férfi robbant ki rajta. Sí álarc mind a kettőn, kék az egyiken, a másikon piros; emlékszem, még föl is rémlett bennem, milyen kutya meleg viselet lehet ez így augusztusban. A vörös álarcos megfenyegette, de majdnem tréfásan, fegyverével az ősz hajú fekete férfit, aki még egyre sörkonzervjét szorongatta, de most riadtan hátrább húzódott, szinte belefúrta magát a ház falába. A kék álarcos férfi elegáns, gyors léptekkel leszaladt a veranda három lépcsőfokán, ott aztán lekuporodott, és két kézzel célzásra emelte fegyverét. Hathüvelykes csövű revolvernek néztem. Sallyre célzott. Sally Raines elhallgatott és futni kezdett. Végigfutott a betoncsíkon. Gyorsan fölkaptam egy üres pintes üveget; Old Overholt volt benne egykor, ismerem, meglehetősen jó gin. Meglendítettem és nagy erővel elhajítottam. A palack pörögve szállt, megcsillant rajta a nyári nap sugara, és telibe találta a Sally Rainesre célzó, kék maszkos alak bal karját. Szerencsés dobás volt, noha a fickó nem ejtette el a fegyvert. Rám nézett, egy kurta szökkenéssel helyzetet változtatott, ismét lekuporodott, és most már engem vett célba. A fejemet vagy a szívemet, nem tudom. Mindenesetre nem moccantam. A másik, a vörös álarcos, futólag végignézett rajtunk, aztán két kézzel, lassan fölemelte a pisztolyát. Megadta a módját, igazán nem mondhatni, hogy elkapkodta volna. Két golyót eresztett a járdán szaladó Sally hátába, egyet a fejébe. Az első golyó a veséjét érhette, két karja a magasba lendült, mintha meg akart volna érinteni valamit odafönt. A második a bal vállába csapódott; Sally megpördült, groteszkmód kecsesen, szinte piruettszerűen. Akkor jött a harmadik golyó, egyenest a bal szeme alá. Valószínűleg halott volt, mire leroskadt, bár egyesek szerint meghalni sem ilyen könnyű. A férfi, aki lelőtte Sally Rainest, ránk nézett. Aztán odalépett a cimborájához és megérintette a vállát. Az bólintott, és hátrálni kezdett a ház felé, fegyvere csövét egyre rám szegezve. Akkor aztán sarkon fordultak, és eltűntek, az ajtó mögött, amely döngve vágódott be utánuk. Jó darabig nem mozdultam. Murfin sem. A pasas a verandán lassan szájához emelte sörkonzervjét. Akkor hallatszott a második ajtócsapódás, akárha a ház hátsó traktusából. Egy perccel később fölzúgott egy gépkocsi motorja, s kisvártatva hallottuk, hogy elindul.

Akkor kezdtek előszivárogni az emberek a házakból. Egyesével vagy kettes-hármas csoportokban oldalogtak oda a járdán elnyúló fiatal halotthoz. Eleinte csak suttogtak-buttogtak, de hamarosan nekibátorodtak, s nagy hangon mesélték egymásnak, ki hogy látta az eseményeket. Egyikük, egy ötvenéves nő, hangosan fölzokogott, — Telefonálnom kell — mondtam Murfinnek. Murfin bólintott. — Ő volt az? — Igen — mondtam. — Ez volt Sally Raines. Elindultam a veranda felé, a sörös pasas még egyre ott ácsorgott. — Van telefonja? — kérdeztem. — Az a fazon majnem lelőtte — mondta az ember. — Mikor maga hozzáhajította áztat az üveget, majnem lelőtte. — Van telefonja? — Van hát. — Húzott még egy jó kortyot, és befelé indult. Murfin meg én a nyomában. — Meg van maga buggyanva, ember, meghajigálni egy pisztolyost — csóválta rosszallóan a fejét. Megfordult, rám nézett: — Azt azért meg kell hagyni, nem volt rossz dobás. Beléptünk a nappaliba, ahol egy nagy képernyős színes tv sugározta hang nélküli műsorát, holmi láthatatlan nézőközönségnek. — Ott van, ni a telefon — mondta a fekete férfi. Tárcsáztam. Mikor bejelentkezett Audrey, így szóltam: — Rossz hírem van. Nagyon rossz hírem. Sallyt lelőtték. Meghalt. Hosszú csönd, elhaló suttogás: — Uramisten, nem igaz. — Semmit nem tehettünk érte — mondtam. — Mikor történt? — Pár perce. — Az istenit, én vagyok az oka! Egyedül én, ha tudni akarod. — Audrey! — vakkantottam rá keményen. — Igen — mondta, de még mindig szinte súgva. — Nem a te hibád! Egyáltalán nem. Figyelj, mert kérek tőled valamit, és azt kérem, hogy azonnal tedd meg. — Na? — Pakolj össze valami ruhát magadnak meg a srácoknak, ülj be a kocsidba, és eredjetek ki a farmra. Ruth ott lesz. — Ott lesz? Ruth? — Akkor érhetett el igazán tudatáig a megrázó hír, éreztem, mert egy csapásra gyermeteg, ostobácska lett a hangja. — Igen, igen, és szeretettel vár a gyerekeiddel együtt. — Azt akarod, hogy menjek ki a farmra?

— Azt. — Te is ott leszel? — Ott, de csak egy kicsit később. — Most induljunk, azt akarod? — De mennyire hogy azt. — Ühüm. És ott lesz Ruth. Újabb csönd, aztán Audrey elkínzott hangja: — Harvey, az isten szerelmére, mért kell ilyennek történnie? — Ezt is meg fogjuk beszélni. Kint a farmon. — A farmon — visszhangozta, és bontotta a vonalat anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Letettem a kagylót, körülnéztem a szobában. A fekete pasas a tévét bámulta. — Tuggya, nemigen hallgatom ám — magyarázta. — Inkább csak a színek miatt, hogy hát olyan szépen keveregnek. Hogy hát mintha kandallótüzet néznék. — Hol a másik fickó? — kérdeztem. — A másik fickó? Ja, az fölment, hogy hát hugyozik egyet, meg a szobát is meg akarja nézni. Én osztán, a keservit neki, nem vagyok kíváncsi arra a szobára, hát maga? — Én se — mondtam, és föltárcsáztam Ruthot. Elmondtam, mi történt Sally Rainesszal, meg azt, hogy Audrey nálunk fog lakni egy ideig a gyerekeivel. — Hát ez szörnyű — mondta Ruth. — Olyan nagyon közel álltak egymáshoz, ő meg Audrey. Mi van Audreyval? — Megeshet, hogy egy kis lelki vigaszra fog szorulni. — Hogyne, igen. — Kis szünet. — Láttad, hogyan történt? — Láttam. Murfin is látta. Értesítenünk kell a rendőrséget. — Te, Harvey. — Tessék. — Ne vállalj több kockázatot. Nem érdemes. — Tényleg nem érdemes. Elbúcsúztunk egymástól, harmadszor is tárcsáztam. Ezúttal Earl Inchnek, az ügyvédemnek. — Azt hiszem, nagyobb bajban vagyok, mint amekkorára számítottam — jelentettem neki. — Pompás — mondta Inch, mikor elmondtam a történteket, még hogy honnan hívom. Tüstént indul, ígérte. — Hívta-e már a rendőrséget? — kérdezte. Szirénahangot hallottam, mintha közeledett volna. — Nem. Valaki más már kihívta őket — mondtam a kagylóba. Éppen elfordultam a készüléktől, mikor Murfin bejött. Az ősz hajú fekete közben előszedett egy újabb sörkonzervet, és abból iszogatott, miközben elmerengve nézte a néma tévét, a kandallópótlék villózó színeit. Murfin ránézett a feketére, aztán rám, az ajtó felé biccentve.

Bólintottam, megköszöntem az öregnek a telefont, és követtem Murfint a verandára. — Hű, hogy nekem mennyire kellett már pisálnom — sóhajtott Murfin. — Milyen volt Sally szobája? Murfin csak a fejét csóválta. — Tele van hajigálva minden a ruháival. Biztos úgy tépték le róla. Mondd csak, mi az, hogy Chad? — Hogy van írva? Murfin megmondta. — Egy afrikai ország. Csád. De férfinév is lehet, bár nem valami gyakori. Ismersz valakit, akit így hívnak? — Nem. — Akkor mért akarod tudni? — Volt egy rozzant kis íróasztal annak a nőnek a szobájában. Rajta két papír, jól meggyürködve, az egyik üres, a másikon női írással, hogy Chad. — Ajha, még a végén ez lesz a nyomra vezetőnk — mondtam. — Hát, meglehet — hagyta helyben Murfin. Tizenharmadik fejezet Aaron Oxley nyomozó, a Fővárosi Rendőrség gyilkossági szakértője hamarjában nem is tudta, mivel vádoljon, de aztán eszébe jutott, hogy olyan bűntettel, amiért tíz évet is kaphatok Lortonban. A derék közeg szerint ugyanis az volt a bűntettem, hogy nem jelentettem egy bűntettet. A bűntett, melyet bűnös módon elmulasztottam jelenteni, Max Quane meggyilkolása lett volna, de jogi képviselőm, Earl Inch fölényes könnyedséggel fricskázta vissza a vádat, ami el is várható egy százdolláros órabérű ügyvédtől. Oxley nyomozó azonban nem szívta nagyon mellre a dolgot, mert igazából nem, inkább csak rutinból akart vádolni engem; igazából az érdekelte, hogy miért vágtam hozzá a gines-flaskát a gyilkoshoz. No és Murfin is izgatta. Nem is kicsit. — Szóval, ott Volt az a két símaszkos pasas — foglalta össze Oxley. — Pisztolya volt mind a kettőnek, igaz? — Igaz. — És az egyik pasas… — A kék álarcos — szúrtam közbe. — No igen, a kék álarcos. Szóval, ez a kék álarcos lekuporodik, ugye, FBI-pózba, ahogy maga mondja… — Akkurát úgy, mint a televízióban — mondtam. — Eegen — sóhajtott Oxley, talán meg is borzongott egy csöppet. — Mint a televízióban. Szóval, pisztolya volt a kék álarcosnak, pisztolya volt a piros álarcosnak, de magát mindez egy csöppet sem befolyásolta. Maga szépen fölkapott egy pintes üveget és paccs, jól hozzá vágta a kék álarcos

pasashoz, aki épp akkor akarta lelőni azt a nőszemélyt, azt a Rainest. — Mr. Longmire nyilvánvalóan meg akart akadályozni egy hidegvérrel kitervelt gyilkosságot — szólt közbe Earl Inch, igyekezvén megszolgálni az óránkénti száz dollárját. — Nézetem szerint ez valóban dicséretes szándék. — Gratulálok — dicsért meg méla undorral Oxley. — Maga aztán igazán csodálatos. — Köszönöm. — Ezek után talán lesz szíves még egyszer elmondani, miért dobta oda azt az üveget. — Nem is tudom. Jó ötletnek látszott. Akkor legalábbis. — És nem gondolt rá, jóember, hogy az a két pisztolyos pasas, hogy úgy mondjam, megbántódik egy kissé? Nem félt, hogy pikkelni fognak magára? Hogy, mondjuk, az a tréfás gondolatuk támad, hogy maga felé is elküldenek egy-két golyóbist? — Mr. Longmire nyilvánvalóan kockára tette az életét, hogy a másokét mentse — replikázott Inch, és majdnem úgy hangzott, mintha maga is hinné, amit mond. — Nézze csak, Mr. Inch — mondta fáradtan Oxley. — Tudom, abból a célból van itt, hogy az ügyfelét képviselje. Igazán nagyra értékeljük dicséretes erőfeszítéseit. Biz’ isten, nagyra. De ha én itten kérdek valamit Mr. Longmire-tól, hát még nagyobbra értékelném, ha hagyná, hogy ő válaszoljon. Aztán, ha nem tetszik, amit válaszolt, ám fűzze hozzá a maga mondókáját, és magyarázza meg nekünk, hogyan is gondolta igazából a tisztelt ügyfele. Világos? Inch csak mosolygott. Hűvösen, enyhe gőggel, az olyan ember szokása szerint, aki bizonyos önnön erejében. — Nos, majd meglátjuk — mondta, semmire sem kötelezve magát. Oxley nyomozó még nagyobbat sóhajtott. — Nos, Mr. Longmire, mondja el nekünk, mit gondolt, mikor elhajította azt az üveget. — Semmit. — Semmit?! — Ha gondoltam volna valamit is, nem dobom el az üveget. Ha eszembe jut, hogy belém lőhetnek, biztos, hogy nem dobom el. — Hogyhogy nem jutott eszébe, hogy meglőhetik? — kérdezte Oxley alig titkolt diadallal, hogy lám, milyen takaros kis csapdát állított. — Hogyhogy, hogyhogy? Nem gondoltam én sem arra, hogy meglőnek, sem arra, hogy nem lőnek meg. Semmire se gondoltam. Egyszerűen odavágtam az üveget, és mikor a pasas rám szegezte a pisztolyát, hát akkor megbántam. Kész. Oxley hátradőlt karosszékében, és csak bámult jeges-kék szemével, amely mintha annyi hazugságot látott volna már, hogy a végén belefásult. Oxley egykorú lehetett Inchcsel, korai harmincas éveit taposta mind a kettő. Oxley nem volt túl magas, és annyi fölös zsír volt rajta, hogy már-már dundinak látszott. Inch viszont hat lábnál is magasabb volt, karcsú testű, gondosan nyírt, sőt fodrászolt hajjal; magabiztos, gördülékeny mozdulatai, akár egy rutinos atlétáé vagy talán profi teniszezőé, mely utóbbi foglalkozás lehetőségeit egy időben komolyan fontolgatta. Némán ültünk egy ideig, Oxley kesernyésen, mondhatni, gyászosan, Inch rendíthetetlen nyugalommal,

sőt vidáman, bár ez utóbbira nem tudom, mi oka lehetett. Oxley tíz ujjával végigboronálta meglehetősen hosszú, lestrapált rágógumiszínű haját, megigazította 38-as fegyvere tokját a csípőjén, végül íróasztala fiókjából elővett egy nyaláb jegyzetet, gondosan maga elé helyezte, majd mutatóujjával jelentőségteljesen rábökött. — Maga aztán csinos kis históriát adott elő nekünk, Mr. Longmire, hogy hogyan került bele az Arch Mix-ügybe, meg hogy mi a helyzet a húgával, meg minden. — Azt hiszem, elmondtam mindent, amit tudok — jegyeztem meg. — El, persze, szalagra vettünk mindent. Ezt a jegyzőkönyvet egy másik rendőrtiszt vette föl arról, amit Mr. Murfin mesélt. Nem tudja véletlenül, mivel foglalkozott ez a Mr. Murfin, mielőtt a Vullo Alapítványhoz került? — Választási hadjáratokat szervezett. — És azelőtt? — Több szakszervezetben ténykedett egymás után. — És azelőtt? — Ha jól tudom, a szórakoztató iparban volt. — Sose volt rendőr? He? — Tudtommal sohasem. — Mondja el újra, hogyan írná le a két síálarcos támadót. — Hát, a testmagasságuk valamivel átlag fölötti, testsúlyuk, gondolom, átlagos, és a mozgásukból ítélve jó kondícióban lehettek, következésképp nem voltak öregek. — No és mit viseltek? — Síálarcot. Egy kéket meg egy pirosat. — És? — Sajnálom, nem emlékszem — ráztam meg a fejem. — Hadd olvassam fel önnek, hogyan emlékszik rájuk Mr. Murfin — mondta Oxley. — Tanú szerint a vörös símaszkos merénylő egy fehér férfi volt, magassága öt láb tíz vagy tíz és fél hüvelyk, súlya kb. százhatvanöt-százhetven font, hosszú ujjú kék sportinget viselt, teljesen begombolt nyakkal. Tanú azt állítja továbbá, hogy a vörös maszkos személy trapéz szabású csiszolt farmernadrágot viselt, cipője tanú szerint fehér Converse edzőcipő, három ferde vörös csíkkal. Tanú nem bizonyos abban, hogy szóban forgó személy fekete vagy sötétkék zoknit viselt-e. Úgy gondolja, feketét. Vörös maszkos személy fegyvere, tanú szerint, harmincnyolcas kaliberű, hathüvelykes csőhosszúságú revolver. Tanú úgy véli, a revolver S & W gyártmányú volt. — Oxley rám tekintett: — S & W, az Smith és Wessonnak a rövidítése. — Aha — így én. — Várjon csak, lesz ez még jobb is — mondta Oxley, s azzal tovább olvasott. — Tanú szerint a kék símaszkot viselő merénylő szintén fehér, hat láb magas, talán fél hüvelykkel több is, nagyjából százötven, legföljebb százötvenöt font testsúlyú. Inas testalkatú. A kék álarcos személy, tanú szerint,

sötétzöld, hosszú ujjú sportinget viselt, teljesen begombolt nyakkal, továbbá drapp kordbársony nadrágot, trapéz szabásút, Levi-gyártmányt. Oxley ismét rám nézett. — Akarja tudni, honnan veszi a barátja, hogy az a pasas Levis-nadrágban volt? — Na honnan? — Hát csak onnan, hogy mikor a pasas megfordult, meglátta hátul azt a kis vörös bevarrt szalagot, ami csak a Levis-holmikon van. Oxley őszinte ámulattal csóválta a fejét. — Kék maszkos személy, tanú szerint, krepptalpú sivatagi bakancsot viselt, valószínűleg Clarkgyártmányt Merénylő zoknijának színét, a magas szárú cipő miatt, tanú nem állapíthatta meg. Oxley szembe nézett Inchcsel meg velem. — Ez így megy még egy darabig — mondta —, de ennyiből is láthatják a lényeget, — Mr. Murfinnek a jelek szerint kiváló megfigyelőkészsége van — bólogatott Inch. Oxley erre ismét csak a fejét csóválta,, ezúttal kissé csüggedtebben. — Tizenkét éve űzöm ezt a mesterséget, de olyan tanút még nem pipáltam, aki, mint ez a Murfin, mentegetőzött volna, amiért nem tudja megmondani az életére törő pasas zoknija színét! — Hát még ha azt látta volna, mikor pillanatok alatt és halál pontosan megszámolta hány ember nyüzsög egy nagy csarnokban — mondtam. — Jól csinálja? — Mi az, hogy jól. Tökéletesen. Ezúttal fáradt hitetlenkedést akart kifejezni Oxley fejcsóválása. — Biztos maga abban, hogy nem volt rendőr ez az ember? — Legjobb tudomásom szerint nem volt az. — Nohát, mindenesetre nagysegítségünkre volt. — Örömmel hallom. — Még egy nyomra vezetőt is adott a kezünkbe. Vagyis nem biztos, hogy az, de azért meglehet. — Fontos nyomra vezetőt? — Honnan a faszból tudjam, azt mondja meg. De ez a maga Murfinje fölment a Raines nőszemély bérelt szobájába, hátha meglát valamit, ami nekünk el fogja kerülni a figyelmünket. — Érti, nem? Még mielőttünk járt odafönn. No, és akkor látta meg ezt a nyomra vezetőt. — Oxley rám nézett, kivárt. — Maga szerint mi az, hogy Chad, eltekintve attól, hogy egy afrikai állam és egy férfinév? — Szerintem semmi. — Abszolúte semmi? — Abszolúte — mondtam mély meggyőződéssel. Szélnek eresztettek Murfinnel együtt, miután még egyszer kikérdeztek a busa szemöldökű pasas felől,

aki lefelé szaladt Quane lépcsőjén, mikor én ellenkező irányba igyekeztem. Még csak egy napja, hogy történt, de hogy újból elmeséltem, mintha egy évvel ezelőtt lett volna. Vagy még régebben. Mindezek után Murfin és Inch társaságában beültünk egy kis bárba, nem messze a rendőrség épületétől. Hagytam, hadd fizessen Inch, mert gyanítottam, azért a kegyért is fölszámítja az óránkénti százast, hogy ihatok a társaságában. Amíg az italra vártunk, kimentettem magam a másik kettő előtt, és elvonultam a bár hátsó traktusába, a telefon-automatához. Három csörgés után jelentkezett be Dörzsölt bácsi. Azonnal a lényegre tértem; — Sally Rainest agyonlőtték ma délután. A szemem láttára. Szünet, majd a bácsikám: — Értem. — Aztán hozzátette: — Nahát, sajnálom — de ez csak afféle reflex lehetett, mert hisz alig ismerte Sallyt. — Audrey jól van? — kérdezte aztán s ezúttal valódi aggodalmat éreztem ki a hangjából. — Kiment a farmija a gyerekeivel együtt — mondtam. — Akkor jó. Mondanál valamit erről a Raines-históriáról? Hogy történt, úgy mégis? Elmondtam, s mikor a végére értem, így szóltam: — Dörzsölt bácsi. — Tessék. — Ez az egész rohadt ügy valahogy túl közelről érinti a családot, nem gondolod? Aggódom Audrey miatt. Bizonyosra veszem, hogy kikotyogott valamit Sallynek, amit ő maga Arch Mixtől hallott. Sally továbbkotyogta Max Quane-nek. És Max halott. Sally nemkülönben. — És tudja-e vajon Audrey, mi az, amit elmondott Sallynek? — kérdezte Dörzsölt bácsi. — Még nem. De egy nap eszébe juthat. Sally sem igen tudhatta, miben mesterkedik Max, de szerintem rá kellett jönnie. Nem volt az buta nő. Korántsem. Nomármost, Audrey sem az a kimondott idióta, és ezért megeshetik, hogy az az akárki, aki megölte Maxot és Sallyt, már csak a rend kedvéért is ki fogja nyírni a húgomat. — Igen, igen, értem. Teljesen logikus. — No, akkor, engedelmeddel, továbbmegyek egy logikus lépéssel. Azt mondtad, nemde, hogy van esély, ha nem is sok, arra, hogy Arch Mix életben van még. — Mondtam, nem vitás. — Ha Mix előkerül, ki fogja tisztázni ezt a nagy gubancot, igaz? — Magam is úgy vélem — mondta Dörzsölt bácsi. — Egyszóval, mikor? Hallottam, mekkorát sóhajt bácsikám a vonal túlsó végén. — Ej de nagy kár, hogy elkottyintottam neked, drága gyerekem. — Kár, kár, de hát elkottyintottad. — Hát ez az. — Újabb hosszú csönd, aztán a bácsikám hangja: — Negyvennyolc óra, Harvey. Negyvennyolc órán belül meg fogjuk tudni, él-e még. De föl kell hívnom a figyelmed… nem, a legnyomatékosabban figyelmeztetnem kell téged, ha bárkinek is szólsz a dologról, Mix életét teszed kockára. — Úgy értsem, hogy ha él még egyáltalán, akkor igen nagy bajban van? Illetve, ahogy mondod, hogy

kockán forog az élete? — Drága gyermekem, többet igazán nem mondhatok. — Oké, bácsikám, negyvennyolc óra. Ha addig semmi sem történik, elmegyek a kapitányságra, és megmondom Aaron Oxley nyomozótisztnek, hogy te bizonyos információknak vagy a birtokában Arch Mixszel kapcsolatban, s hogy ezek az információk Max Quane és Sally Raines gyilkosának is a nyomára vezethetnek. Biztosíthatlak, igen rokonszenves fickónak fogod találni Oxley felügyelőt. — Drága gyermekem, ha negyvennyolc óra alatt semmi sem történik, magam keresem föl Oxley felügyelőt. Tizennegyedik fejezet Max Quane házára a marylandi Bethesda Bannockburn nevű negyedében találtam rá, másfél saroknyira a Wilson Bouleward-tól. Földszintes, széles ereszű, zsindelytetős, sötétvörös téglaépület, előtte gondosan nyírt pázsit, négy-öt magas szilfával, amelyek méltóságteljes, tiszteletgerjesztő külsőt kölcsönöztek a háznak, mintha olyan család lakna benne, amelynek gazdája karácsonyra bizonyosan megkapja főtanácsosi kinevezését. A két kocsira méretezett garázs fölfelé nyíló ajtaja nyitva, a garázsban egy jókora Ford-kombi, kéthárom esztendős típus. A garázs többi részét olyanféle limlom töltötte ki, amit az ember nem tud máshova eltakarítani. Max Quane kocsija, egy zöld Datsun 280-Z a kocsibejárón parkolt. BÉRBE VÉVE — ez állt a District of Columbia-i rendszámtáblán. Max mindig maga tervezte a rendszámtábláit, és gyakran magára vallóan szellemes — vagy cinikus — szöveget ötölt ki. Kis teherkocsimat kint az utcán állítottam le, s a kerten át, a két Quane fiú kerékpárját kerülgetve, a bejárathoz mentem. Az egyik kis bringa oldaltámaszon állt, a másik a járda közepén feküdt, hogy lehetőleg mindenki hasra essen benne. Fölállítottam, lehajtottam az oldaltámasztóját. Aztán az ajtóhoz mentem, s becsöngettem. Dorothy Quane nyitott ajtót. Egyik kezében pohár, cigaretta a másikban, szeme alatt karikák. Egy percig némán méregetett, aztán azt mondta: — Lám, hát te vagy az. A másik barátja. A barátja voltál, nem igaz, Harvey? — Dehogynem. A barátja voltam. — Lám, hát akkor két barátja neki is volt azért — mondta az asszony. — Mert, hogy már ennyiben se voltam biztos. — Mondd csak, beengedsz, vagy inkább menjek isten hírével? — Hát nem is tudom. Gondolkozok. Azt hiszem, jobb szeretném, ha bejönnél. Követtem Dorothyt a nappaliba. Dorothy megfordult, s cigarettájával intett, üljek le, ahová csak tetszik. A pamlagot választottam. Az asszony állva maradt, s engem nézett egy ideig. Farmernadrágban volt, és Max felgyűrt ujjú, hátul kilógó fehér ingében. Tudtam, hogy Max inge, megismertem a kemény gallérról.

— Italt kérsz? — Kérek, ha nem nagy fáradság. — Nem fáradság, ha töltesz magadnak. Találsz a konyhában. Konyakot. Wild Turkey. Tíz dollár egy üveggel. Max a drága dolgokat szerette. — Tudom — mondtam, s azzal kimentem a konyhába. Töltöttem magamnak. Sehol egy mosatlan pohár, sehol egy kiürítetlen szemeteszsák. A konyha is éppúgy csillogott-villogott, mint a nappali. Eszembe jutott, Dorothy mindig is szerette a rendet. Afféle ártalmatlan mániája volt a takarítás. Visszamentem a nappaliba, visszaültem a pamlagra. — Hát a kisfiúk? — kérdeztem. Az asszony határozatlan mozdulatot tett poharával. — Odaki — mondta. Aztán karórájára nézett. — Hat óra, nemsoká itthon lesznek. Odaki vannak, talán a barátaikkal. A gyerekek mindig tele vannak barátokkal, ugye? — Majdnem mindig — véltem én. — Hová lettek a te barátaid, Dorothy? Rengeteg barátod volt, emlékszem. Dorothy Quane leült egy magas támlájú zöld karosszékbe, a zöld garnitúra többi darabja a kandalló körül állt. Merev tekintettel nézett rám. Dorothy Quane a maga harmincöt éve ellenére még mindig feltűnő jelenség volt; arca az a fajta, amelyen nem látszanak meg az évek. Rúzst nem használt, egy gondolatnyit sem, de hát soha nem is rúzsozta magát. Sötétszürke szeme egészen tiszta, s meg nem mondtam volna, hogy sírt, ha az orra el nem árulja. Mert az orra vörös volt, és fénylett a hegye, mint sírás után máskor is, jutott eszembe, amire, mármint a sírásra, általában vasárnap délutánonként kerített sort, különös előnyben részesítve az esős vasárnap délutánokat. Az, hogy karikás a szeme, semmit nem jelentett, mert világéletében karikás volt a szeme. Többek között éppen emiatt volt olyan feltűnő jelenség. Mintha csak a hatás kedvéért maga pingálta volna oda azokat a karikákat, és a hatás, mondhatom, lenyűgöző, volt. Végül levette rólam a tekintetét, hörpintett egyet poharából, megszívta a cigarettáját, kifújta a füstöt, s így szólt: — Igazad , van. Valaha tényleg sok barátom volt, ugye? — Nagyon is sok. — Hát tudod, nem állhatták Maxot Olyanfajta barátaim voltak, akik nem állhatták Maxot, így aztán el is maradoztak szépen. Ha jól megnézem, csak te meg Murfin viseltétek el őt, de hát ti ketten nem olyanok vagytok, mint a többi barátom, no nem igaz? — Igyekeztem másmilyen lenni — mondtam őszintén. Dorothy barátai, már akikre emlékeztem, afféle magasröptű emberkék voltak, ritkán értettek egyet Maxszal, szavuk is alig volt hozzá. Azt hiszem, romlott embernek tartották. Dorothy ivott egy újabb kortyot, szívott egy slukkot, és a kandallóba merengett. — Tudod, én öngyilkos leszek. — Nocsak — mondtam —, mikor? — Látom, nem hiszel nekem. — Dehogynem. Csak érdekelt volna, hogyan időzíted a dolgot.

— Hát, még nem is tudom. Talán a temetés után. Nem lesz egyébként az a temetés se valami haj de. Murfin nem bír fölhajtani elég koporsóvivőt. Kurva jó, mi? — Hát akkor a temetés után, de még mielőtt megölöd magad, eljöhetnél a gyerekeiddel a farmra. El lennétek ott egy ideig. Ruth nagyon örülne nektek. Te is mindig kedvelted őt, nem? Hitetlenkedve nézett rám: — Nem hülyéskedsz? — Dehogy. — Ruth mondta, hogy hívjál meg magatokhoz? — Nem ő mondta. — Nem tudom — mondta az asszony. — Meddig maradhatnánk? — Ameddig akartok — mondtam, remélve, hogy három napnál vagy legföljebb egy hétnél tovább úgysem akarnak. — Csináltam egy új hintát a medence fölé. A fiúknak marhára fog tetszeni. Dorothy Quane elnyomta csikkjét egy hamutálban. A szükségesnél jóval tovább morzsolgatta. — Hát, nem is tudom. Hadd gondoljam meg a dolgot. — Nincs ezen mit meggondolni. A temetés után, szombaton kijösztök és kész. — No és nálatok is lehetnék öngyilkos? — kérdezte szánalmas kis félmosollyal. — Persze hogy — mondjam készségesen. — Miért ne? Dorothy fölállt, fogta a poharamat. — Keverek neked is egyet — mondta. — Vízzel iszod, igaz? — Vízzel. Visszajött, kezembe nyomta a poharamat, aztán visszaült a zöld székbe. Megint csak úgy ült, hogy belebámulhasson a hideg kandallóba, melyen meglátszott, hogy nemrég suvickolták ki. — Ismerted? — kérdezte akkor. — Kicsodát? — Na ne fűzzük egymást, Harvey. Tudod jól, kire gondolok. Arra a csajra, akit Max izélgetett. Arra a niggerre. — Csinos, értelmes, élénk lány volt, ha segít rajtad, hogy ezt mondom. Bár nem hinném, hogy segít. Dorothy fülét megütötte, hogy múlt időt használok. Rám meredt: — Volt… Azt mondtad, volt… — Mert meghalt — világosítottam föl. — Agyonlőtték. Ma délután. Én is ott voltam Murfinnel. Láttuk. Az asszony jő ideig nem szólt semmit. — Sajnálom — mondta aztán. — Azt, kóstolgattam, hogyan is érzek igazából ebben az ügyben, és azt kell mondanom, őszintén sajnálom. Azt mondtam az imént, nigger, ugye? Hát ez nem rám vall. Nem vall a kis Dorothy Quane-re, Bannockburn első számú radikálisára, aki Selmában Luther Martin King oldalán menetelt. — Ugyan már. Felejtsd el. — Mondd csak, az, hogy lelőtték azt a nőt, összefügg valahogy Maxszal, meg amibe bele volt bonyolódva?

— Gondolom, igen. — Tudod, mennyi pénz maradt Max után? — Mennyi? — Hatszázötvenhárom dollár, harminckét cent. Ennyije volt a bankban. A zsebében meg, amikor megölték, kilencvenhat dollár. És egy kis apró. A rendőrök azt mondták, majd megküldik a címemre. Mondtam nekik, az se lenne baj, ha azonnal ideadnák. Mikor Max meghalt, nyolcvanhat dollár készpénzem volt, el is ment szépen élelmiszerre. Murfin szerint jönnie kell már a csekknek a Vullo Alapítványtól. Max utolsó fizetésével. Ezerkétszáz, tisztán. Talán több is egy kicsivel. Évi harminchatezret kapott, meg kocsihasználatot, meg költségtérítést. Jó állás volt, soha ilyen jó állása nem volt. De hát minden pénzét elköltötte. Vagyis költöttük. Még életbiztosítása sem volt. Azt hittem, van, de mikor utánajártam, kiderült. Nem tudom, mihez kezdek. Valószínűleg megölöm magam. Vannak, akik szerint a déjá vu merő kitaláció, én azonban most egyszercsak a Massachusetts Avenue-i kocsiszínben találtam magam. Vasárnap délután volt, esett az eső. Talán meg is borzongtam egy csöppet. Dorothy Quane ezalatt folytatta monológját. — Én nem is tudom, mi történt Maxszal. Mikor összeismerkedtünk, aranyos, nagy szemű kölyök volt, meg akarta változtatni a világot. Te mutattál be egymásnak bennünket, Harvey. Még beszélgettünk is róla, hármasban, hogy belépünk a Békeharcos Társaságba. Fene jó, mondhatom. Max nem a világot változtatta meg, legföljebb magát. De azt aztán alaposan. Egy idő után nem volt már nagy szemű, aranyos kölyök, hanem könyörtelen, cinikus, rámenős fráter. Rámenősség, ez az, ez volt egyik kedvenc szava. Rájött, hogy szereti manipulálni az embereket. Jól is értett hozzá, nem mondom. Engem is manipulált. Csakhogy én nem bántam, tudtam, mit csinál. De a többi ember nagyon is bánta. Megutálták miatta Maxot. És hát, gondolom, féltek is tőle. Max meg mintha nem törődött volna vele. Politika, az kellett neki. Ott aztán kiélhette a manipuláló szenvedélyét. Egy idő után már csak ez az egy érdekelte. Azzal se törődött, kinek, milyen ügyért dolgozik. Egyszer még arról is szó volt, hogy Wallace-nek fog dolgozni, de hogy Wallace-t lelőtték, hát kútba esett a dolog. Pedig azt mondta Max, jó vicc lenne Wallace-nek dolgozni. Na és kinek a hátán csattanna a tréfa, kérdeztem. Mire ő, hogy az övén. Mármint hogy a Maxén. Akkor aztán elkezdte ezeket a fura üzleteit. Nem tudom, mifélék voltak. Soha nem beszélt róluk. Elég az hozzá, hogy egy este tízezer dollárt öntött az ölembe valami risszrossz papírzsákból. El nem árulta volna, hogy tett rá szert. Csak annyit mondott, bejött egy üzlete. De mindig valami igazán nagy üzletre vadászott. Nem sokkal a halála előtt is arról beszélt. A legnagyobb üzlete lett volna. Azt mondta, nyugdíjba megy harmincnyolc éves fővel, fogjuk a gyerekeket, és átköltözünk Európába. Rém izgatott volt. Még szeretkeztünk is egy jót, pedig csak a jó ég tudja, mikor csináltuk utoljára. Nagy, nagy üzletnek ígérkezett. Hogy hát kétszázezer dollárt hozna a konyhára. Vagy még annál is többet. Aztán megölték, és odalett a nagy üzlet. Ott volt Max, holtan, és hatszázötvenhárom dollár, harminckét cent a bankszámláján, öngyilkos leszek, Harvey, meglátod. Elsírta magát, de teljesen hangtalanul, és eszembe jutott, mindig is így sírt. Odamentem, vállára tettem a kezem. Reszketett egy kissé, ez helyettesítette nála a hangos zokogást. — Gyere ki a farmra szombaton — ajánlottam megint. — Hozd el a fiaidat, aztán majd megbeszéljük, hogyan végezz magaddal. Kitalálunk még a végén valami kellemes módozatot. — Nem hiszel te nekem. — Már hogyne hinnék.

— De nem. — Nesze — nyomtam kezébe a zsebkendőm. Letörölte a könnyét, rám nézett. — Hát ezt meg mikor növesztetted? Megsimogattam a bajszom. — Pár éve már. — Tudod, kire hasonlítasz? Sóhajtottam. — Na kire? — Don Ameche-re. Emlékszel rá, nem? — De igen. Don Ameche és Alice Faye. — Szóval, rá hasonlítasz egy kicsit, csak persze a ruhád, az nem. Mondd csak, minek akarsz látszani tulajdonképpen? Végignéztem magamon, öreg, kifakult farmerban voltam, amit végül is nagyon stílszerűnek tartottam, s ugyancsak fakó munkásingben, amit a Sears Áruházban vettem, amikor még oda jártam. — Nem akarok én semminek se látszani. — Azelőtt mindig öltönyben jártál. Méghozzá mellényes öltönyben, emlékszem. Londonban csináltattad az öltönyeid. Savile Row, igaz? — Nem igaz. A Dover Streeten volt egy szabóság, azoknál dolgoztattam. — Max mindig téged próbált utánozni az öltözködéssel, tudtad? — Nem tudtam. — Harminc-negyven öltöny meg zakó maradt utána. A méretetek kicsi híján ugyanaz. Elvihetsz egypár öltönyt, ha akarsz. Elgondolkoztam. — Tudod, mit, Dorothy? Megvennék egyet-kettőt. — Viheted őket ingyen. — Inkább fizetnék. — Jótékonykodunk a szegény Quane özvegyével, mi? — Miért ne? — Az már biztos, hogy elkel most nálam egy kis pénz. No gyere. Fölállt, fogta a poharát, és elindult a hálószoba felé. Már nem sírt. Mentem szépen utána. A háló is olyan makulátlanul tiszta és rendes volt, mint a ház többi része. Dorothy kinyitotta a tolóajtós szekrényt, amely majd egy teljes falat foglalt el. Poharával a szekrényre mutatott. — Tessék, lehet választani. Huszonöt-harminc öltöny és jó tizenöt zakó lógott szép sorban, katonás rendben, egyfelé nézve a gömbölyített vállú akasztókon. Egész sereg kék meg szürke gyapjúkamgárn, több szép tweedöltöny, egy-két könnyű nyári gabardin. Max szemlátomást nem kedvelte a műszálas holmit. A zakók többsége diszkrét tweed vagy lazán szőtt halszálkás szövet, de volt egypár ízléses skótkockás példány is. Végül egy könnyű nyári kamgárnöltöny, meg egy sportos barna tweed mellett döntöttem; ez utóbbit mintha soha nem hordták volna. Gondoltam, vidéken jól jön majd egy ilyen tweedöltöny. Durva, szőrös

holmi, már csak egy mogyorófa sétabot kell hozzá. Két zakót is választottam, egy nyárit meg egy szép sötétszürke kasmírt. Ami a ruházkodást illeti, Max igazán semmit nem sajnált magától. Miután ilyen szépen végeztem a válogatással, Dorothy Quane megkérdezte: — Fölpróbálod őket? — Nem. Nem szükséges — így én. — És mondd csak. Ha már itt vagyunk, nem volna kedved lefeküdni velem?… A régi idők kedvéért, mondjuk… — Tárgyilagos, fesztelen, halálosan komoly invitáció. Vagyis inkább javaslat. — Kedvem, az csak volna, Dorothy, de azt mondom, ne tegyük. — Miért ne? Jó kérdés, ismertem el magamban; az egyetlen válasz, ami nem készteti sírásra vagy az öngyilkossággal való fenyegetőzésre, távolról sem ilyen jó. — Mert bármelyik percben betoppanhatnak a fiaid. Azt pedig te se szeretnéd, igaz? — Hát igen. — Talán majd máskor — javallottam megkönnyebbülten. — Ez az, Harvey. Majd egyszer. Máskor. A nappaliban aztán váltig erősködött, hogy kétszáz dollár igazán tisztességes ár azért a holmiért, ami újonnan minimum nyolcszázba került. Max nem szokott mást venni, csak a legjobbat mindenből. Kiállítottam és átnyújtottam a csekket. — Értesíts, ha bármikor szükséged lesz pénzre — mondtam. Érdeklődő tekintettel nézett rám. — Te, ugye, igazán szeretted Maxot, annak ellenére, hogy — Murfin kivételével, talán — mindenki más utálta? — Max a barátom volt. — Hát engem szeretsz-e még egy kicsit? Elfojtottam feltörni készülő sóhajtásom. — Nagyon kedvellek, Dorothy. És Ruth is kedvel. Szombaton várunk odakinn a farmon. A fiaiddal együtt. — Talán eljövünk. — Örülni fogunk, ha jöttök. — Talán. Ha meg nem ölöm magam addig. Tizenötödik fejezet Fél nyolc is elmúlt már egy pár perccel, mikor ráfordultam az országúiról a házhoz vezető földútra. Leállítottam a kocsit, de még a motorját is, és a kesztyűtartóból előhúztam a messzelátóm. Belenéztem, és megláttam őket, amint a kertem felé csörtetnek. Hárman voltak, felismertem a vezérüket, is. Termetes szarvasbika volt, tizenkét ágú aganccsal, nagyra becsült, régi ismerősöm, noha ismeretségünket leginkább a texasi mondással lehetne jellemezni: „Megsüvegeljük egymást, de nem parolázunk” Két gím lépkedett a nyomában, a veteményeskertembe igyekeztek, hogy kövérre

hízzanak a kukoricámon. Hadd hízzanak, gondoltam. Sok szarvas tekergett a farm körül, úgy látszik, megérezték, hogy senki sem akarja lepuffantani őket az én házam táján. Az is megesett, hogy ide jöttek kiszenvedni, ha egy vadász golyója megsebezte őket. Ilyenkor Ruth, már ha hagyták az állatok, bekötözte a sebüket; négyet-ötöt meg is mentett ily módon. De legtöbbször nékem kellett megadnom a kegyelemdöfést M-1-es karabélyommal, amit épp e célból vásároltam volt. De nemcsak szarvasok jártak a kertembe vacsorálni: a hódokat nem számítva, nálam csemegéztek bizonyos mosómedvék, vidramenyétek, mókusok és nyulak, ez utóbbiak megszámlálhatatlan tömegben, no meg a pézsmapatkányok raja, akiknek, a szomszédaim szerint, csapdát kellett volna állítanom, de megmakacsoltam magam. Nem is öltem én mást, nem számítván a halálosan sebesült szarvasokat, mint egy óriási csörgőkígyót. Szívesen meglőttem volna viszont a ház körül ólálkodó rezesfejű mérges kígyókat, ha nem olyan iszonyú fürgék, így aztán a padlásunkon tanyázó fekete kígyókra kellett hagynom a rezesfejűeket. Éjszakánként lehallatszott fekete barátaink csúszkálása, amit Ruth meg én igencsak megnyugtató zörejnek tartottunk, de ha nagy ritkán nálunk éjszakázott egy vendég, az bizony nem tudott aludni tőlük. Ott ültem tehát a kis teherautóban, cigarettát sodortam, s néztem, hogyan bújik a nap a Short Hill Mountains peremén ágaskodó Fehér Szikla mögé. Reggel, tudtam, meg a Blue Bridge Monutárius mögül bukkan elő. Farmom Loudoun megyében állt, Virginia állam északnyugati csücskében, legföljebb ha egy mérföldnyire Nyugat-Virginiától, s kettőre a Shenandoah River túlpartján épült Harpers Ferry tői. Előttem, egyenesen nyugatnak, túl a hegyen, ott a Potomac River és Maryland. Ha megunom az egyik államot, fogom magam, átsétálok a másikba. Megesik, hogy csak állok és bámulom a birtokomat, és nem értem, mi az ördög késztetett rá, immár tizenkét évvel ezelőtt, hogy megvegyem. Városi gyerek vagyok, városon születtem, nőttem föl, minden sejtemben ott a város, s még most, tizenkét év után is városias fogalmakban gondolkozom birtokomról: cirka két utcasaroknyi széles, tizenkettő hosszú, legnagyobb része a hegy meredek kaptatóján. Próba szerencse alapon egész jó bulgár-kertésszé és — mondjuk — tűrhető kecskepásztorrá vedlettem. Karácsonyfa-termesztésben viszont csakugyan nagy vagyok. A megyei ügynök segítségével, aki mellesleg lelkes híve a John Birch alapította szektának, no meg a Talajjavító Szolgálat közreműködésével tizenegyezer ezüstfenyő-csemetét ültettem nyolc évvel ezelőtt. Karácsonykor még Eashingtonból, még Baltimore-ból is özönlenek hozzám gyerekestül az érzelmes szülők, hogy karácsonyfát válasszanak, s vágjanak ki azon frissiben a családnak. A baltát én adom. Aki nem tud bánni vele, annak rendelkezésére áll a motoros fűrészem. Tavaly még öt dollárt kértem egy fáért, méretére való tekintet nélkül. Idén, azt hiszem, tízért fogom árulni őket. Végül is, fáradságot nem kímélve figyeltem, hogyan nőnek. Míg ültem, s néztem a naplementét, gondolatban búcsút mondtam karácsonyfáimnak, s azon kezdtem törni a fejem, ami igazából foglalkoztatott: a Vullo Alapítványon meg az Arch Mix Eltüntetésére Szervezett Rejtelmes összeesküvésen. A környék, Harpers Ferry szomszédsága, nem volt éppen alkalmatlan az összeesküvések felett való töprengésre. Ezen a vidéken történt, 1859. október 16-án, hogy a jó öreg John Brown elfoglalta a szövetségi fegyverraktárt, és várta a körzet tizennyolcezernyi rabszolgáját, hogy majd együtt megrendeznék az általános világvégét. Nem is volt ott egyéb bökkenő, csak az, hogy John Brown elfelejtett szólni a rabszolgáknak a dologról, és így egy fia rabszolga sem

jelentkezett zászlaja alá. Washington Lee tábornokot küldte ki, intézné el Brownt meg húszfőnyi szedett-vedett seregét, feketéket, fehéreket vegyest, akik között alig volt harmincévesnél idősebb, hárman meg egyenest huszonegy éven aluliak, vagyis kiskorúak voltak. Lee-nek arra sem volt ideje, hogy egyenruhába bújjon. J. E. B. Stuart rábeszélte Lee-t, vigye már őt is magával. Stuart akkortájt még csak hadnagyocska volt, s mindig kész a verekedésre vagy a bolondozásra. Végül egy fiatal tengerész hadnagy ejtette foglyul Brownt. Karddal sebezte meg a nyakán, de mikor a mellébe akarta döfni, a kard habozás nélkül kiflibe görbült. Díszkard volt ugyanis, gondolhatni, milyen hegye volt. Brown mindenesetre jól rájátszott sérülésére. Hordágyon feküdt a vádesküdtszék előtt is. Csaknem az egész tárgyalás alatt le volt hunyva a szeme, amit egyébként bölcsen tett, mert kevesen állták szürke szeme félelmetes, zabolátlan pillantását. Mindenki eszelősnek tartotta. Maga Brown erősködött, hogy nem őrült, de hát világéletében hazudós volt. Nagynénje ugyanis komplett bolond volt, két unokahúgát és két unokaöccsét zárt intézetben kellett tartani, úgyhogy sokak szerint Brown örökölt tébolyban szenvedett. Marhaság, mondta erre Brown, ha valakinek, hát neki aztán igazán tudnia kell, hogy bolond-e vagy sem, márpedig állítja, hogy nem az. Akár bolond volt szegény feje, akár nem, fölakasztották a Harpers Ferry melletti nagy réten. Ezerötszáz katona vette körül á mezőt. Ott volt közöttük Stonewall Jackson is, bár akkor még senki sem becézte Stonewallnak, vagyis Sziklaszilárdnak. És ott volt egy ifjú kadét, bizonyos John Wilkes Booth (Lincoln elnök későbbi gyilkosa. A ford.), aki később számottevő ismeretekre tett szert összeesküvések terén. Annyiban hagytam Brown és Booth összeesküvését, és az Arch Mix Eltüntetésére Szervezett Rejtelmes összeesküvésen kezdtem gondolkozni. Mix eltűnt; ez idáig senki nem tudja, mi lett a sorsa. Két embert, akik talán sejtettek valamit, megöltek. Ráadásul, a hajdan Mix vezette szakszervezet fura dolgokat művel odalent St. Louisban. Oda is repülök holnap, hogy megállapítsam, összefüggésben van-e a dolog Mix eltűnésével. Lehet, hogy egyetlen óriási összeesküvéssel állunk szemben. De az is lehet, hogy nem, mert ha Dörzsölt bácsinak van igaza, talán él még Arch Mix. Belenyomtam csikkemet a hamutartóba, beindítottam a motort, és óvatosan áthuppogtam a Nyamvadt Zsivány sírján. Egyszer csak velőtrázó sikoltás hallatszott, aztán még egy, de tudtam, hogy csak Rohadt-Rücskös Roger, a kanpáva balhézik, ily módon adva a világ tudtára, hogy egye fene, ő sem bánja, lenyugodhat a nap, ha nagyon akar. Mire a ház elé értem, már szürkült, de tudtam, még egy óra múlva is elég világos lesz. Fölnyaláboltam a halott ember özvegyétől vásárolt, takarosán összehajtogatott holmit, megkerültem a házat, s fölballagtam a veranda lépcsőjén. Audrey és Ruth a kábeldob asztalnál üldögéltek, s ittak valamit, talán jeges teát. Audrey sápadt volt és nyúzott. Szeme héja vörös, gondolom, elsiratta Sallyt. Köszöntöttem őket, részvétet nyilvánítottam Audreynak, aztán belezöttyentem egy vászonszékbe, ránéztem Ruthra, és megnyilatkoztam: — Asszony, adj innom. — Mondd neki, hogy töltsön magának — javasolta Audrey. Ruth elmosolyodott, én meg boldog voltam, hogy őt vettem feleségül és nem Audreyt, például, noha a magam módján igazán szerettem a húgocskámat. — Hagyd el, csak hülyéskedik — mondta Ruth, s azzal fölállt, hozzám lépett és megcsókolta a fejem búbját. Arcomba nézett, és akkor megkérdezte: —

Szörnyű volt, ugye? — Baromi pocsék — mondtam egy szuszra. — Hát ezt hol szedted? — mutatott az ölemben dédelgetett ruhákra. — Megvettem Quane özvegyétől, aki lehet, hogy szombaton ellátogat hozzánk, nálunk marad valameddig. Ha ugyan meg nem öli magát addig. — Nagyon megviselt Dorothy? — Láttam már jobb bőrben is. — Beszéltem a rendőrséggel — közölté Audrey. — Mikor ide érkeztem, fölhívtam őket. Egy bizonyos Oxley nyomozóval beszéltem. Elég hosszan meséltem neki Sallyról. Ő meg elmondta, hogyan történt. Azt is említette, hogy te is ott voltál Murfinnel a kapitányságon. Bólintottam. — Így igaz. Jó ideig voltunk ott. Elmondtuk, mit láttunk. Oxleyt nem hatotta meg az én beszámolóm, a Murfiné viszont annál inkább. — Mondd csak, nem kellett Sallynak sokat… akarom mondani, hamar meghalt, ugye? — kérdezte elcsukló hangon Audrey. — Nem szenvedett — nyugtattam meg. — Hirtelenebb halált el sem lehet képzelni. — Nem láttam értelmét, hogy elmondjam a cigaretta perzselte sebeket, amiket Oxleyék találtak a lány testén; hallgattam a Sally bérelte szobában talált szájpecekről is. Egyáltalán, hallgatni akartam Sally Rainesről csakúgy, mint Arch Mixről vagy Max Quane-ről. Ruth valami módon megérezhette, milyen érzések kerítettek hatalmukba. Megkérdezte: — Hozzak valamit? Sóhajtottam, fölálltam, a ruhát letettem az asztalra. — Semmit, kösz. Megyek, megfejem a kecskéket. — Már meg vannak fejve — közölte Ruth. — Csuda egy asszony vagy — ültem vissza. — Jó segítőim voltak. — Komoly? — Bizony. Az unokaöcséd meg az unokahúgod. Nagyon jól tudnak franciául. Elizabeth különösen jól, de Nelson is szépen halad. — Hol vannak? — Még a kecskéknél. — No és hogy fogadták Sally halála hírét? — kérdeztem. — Tárgyilagosan, mondhatni. Ilyenek a gyerekek. Elizabeth borongós volt egy kissé, Nelson meg rém komoly. Végül is én roppantam össze, és bőgtem végig az úton, míg ide nem értünk. Sőt a délután nagy részét is átbőgtem. Aztán beszélgettünk egy jót Ruthtal. És az segített. Azt hiszem, szabályszerűen aggódtak értem a gyerekeim. — És még mindig a kecskéket nézik? — kérdeztem.

— Ühüm. Franciára tanítják őket. — Még a végén sikerül is nekik — mosolyodtam el. — No most, tekintve, hogy a kecskék meg vannak fejve, innál-e valamit? — kérdezte a feleségem. — Hát, egy kis gin jól jönne. Innék egy kis gint, elüldögélnék idekinn, nézném a szentjánosbogarakat, hallgatnám a békákat, meg a tücsköket. Aztán, mondjuk, megvacsorálnék, és utána, ágyba bújnék, és szépeit összefeküdnék a feleségemmel, ha ő is úgy gondolja. — Csitt, szívem, csitt — tette mellére kezét, s rebbentett felém szeme pillájával Ruth. Aztán bement, hogy hozza az italomat. Egy hosszú percig némán ültünk Audreyval. Akkor cigarettára gyújtott, s a gyufa sercenése megtörte a varázst. A könnyű szél orromba sodorta a cigaretta füstjét. Marihuána volt — Ti ketten csakugyan szeretitek egymást — mondta. — Igen. — Van fogalmad, micsoda mázlisták vagytok? — Van — mondtam némi gondolkodás után. — Azt hiszem, van. — Így voltunk mi is Archcsal. Szóval, hogy igazán szerettük egymást. — Sosem beszélt egy Chad nevezetű egyénről? — kérdeztem. Audrey elgondolkozott, aztán megkérdezte, hogy írják. Betűztem. Megrázta a fejét: — Nem. Viszont Chaddi nevűt, azt emlegetett. Emlékszem már, mert mikor beszéltem róla Sallynek, másnap újból előhozakodott vele. — Chaddi Jugóról lenne szó? — Róla. Valamelyik kis dél-amerikai ország elnöke volt, nem? — De igen. — Sally mindent tudni akart, amit Arch erről a Jugóról mondott. Nem mondott valami sokat, mellesleg. — Mégis mit? — Azt mondta egy ízben, hogy vele is azt akarják csinálni, amit Chaddi Jugóval csináltak, de ő majd megmutatja nekik. Ennyi volt az egész. Csak azért emlékszem a pasas nevére, mert olyan szokatlan név. Meg is kérdeztem Archot, spanyol volna-e ez a Chaddi? Nem, mondta, hanem amerikai. Vagyis hát itt született. Jelent neked valamit ez az egész? — Talán igen — feleltem —, de másvalakinek, akit mind a ketten jól ismerünk, még sokkal többet. — Kinek? — Dörzsölt bácsinak. Neki aztán biztos, hogy piszok sokat mond ez a név. Tizenhatodik fejezet

Másnap délben már a St. Louis-i Hiltonban ültem, Ward Murfin szobájában, s hallgattam, hogyan bizonygatja Murfin Freddie Koontznak, hogy nem vagyunk immár rohadt dögök, hanem igazán pompás fickókká vedlettünk. Mindezt telefonon művelte, és Freddie Koontz nemigen hitt neki. Freddie volt a KASZ 21-és Tanácsának igazgatója St. Louisban; ő volt az, aki Corsing szenátor elbeszélése szerint egyik napról a másikra az utcán találta magát. A tanács — Freddie Koontz életműve — mintegy tizenkét, St. Louis környéki szakszervezeti alapszervet fogott össze. A tárgyalásokon ezeknek az alapszerveknek volt a szószólója; szervezési munkát végzett, szakszervezeti lapot adott ki, foglalkozott a tagság ügyes-bajos dolgaival, kölcsön- és segélyszolgálatot tartott fenn, kutatási anyaggal, sőt jogi tanáccsal látta el az alapszerveket, és — ami a legfőbb — csaknem húsz éven át kényelmes megélhetést biztosított Freddie Koontznak. — Freddie — mondta bele a mikrofonba Murfin —, Freddie, a keservit neki, befognád egy percre már a szád? Figyelnél egy picikét? Három dolgot szeretnék leszögezni, ha hagynád. Egy az, hogy Longmire meg én azért jöttünk, hogy kisüssük, mi lett Archcsal. Szóval, ez az első. Másodszor, nem Gallopsnak dolgozunk. Mi se szeretjük jobban ezt a Gallopsot, mint te magad. — Murfin elhallgatott, s figyelte, mit mond a másik. Egy percnyi hallgatózás után kitört: — Freddie, leszel szíves kussolni egy kurva másodpercet, igen?! Longmire egyáltalában nem puszipajtása Gallopsnak. Utálja Gallopsot, éppen úgy, mint te, ha nem jobban, így van. Longmire itt ül a szobában, és buzgón bólogat minden szavamra. — Újból hallgatózott egy darabig, míg közbe nem szúrhatta: — Nézd csak, Freddie, én is tudom, hogy ez a Longmire milyen egy piszok, milyen egy dörzsölt, milyen egy szemét alak volt. De megváltozott, nem érted? Hogy a fenébe ne, mikor kiköltözött egy farmra! Na, mit szólsz? Longmire, amint kapál! Marha jó, mi? Hallgass még egy csöppet, könyörgök, elmondom a harmadik pontot is, és aztán befogom a pofám. Ha méltóztatnál szóba állni velünk, és segítenél, talán rájövünk, hova lett Arch, és akkor az állásod is visszakapod. Gondold meg, Freddie. — Szünet, majd ismét Murfin: — Oké. Oké. Nagyon jó. Szóval kettőkor. Letette a kagylót, rám nézett. — Freddienek bitang jó a memóriája. Nem sokat ad ránk. Rád különösen. — Érthető, nem? — Érthető, mindazonáltal kettőkor vár bennünket a városháza melletti bárban. Legalább kimozdul a házából, aszondja. Murfint néztem, aki fölállt, odament a bőröndjéhez, és kezdett kirámolni belőle. Égy flaska Early Times whisky volt az első, amit kitett az asztalra. Erre fölálltam, s hoztam két poharat a fürdőszobából. Töltöttem a poharakba, majd a mosdó csapjából hideg vizet eresztettem rá. Afféle rituálé volt ez, mindig megtartottuk, ha együtt utaztunk. Murfin hozta a whiskyt, én kevertem meg. Mikor visszatértem a szóbába, Murfin, épp az utolsó darabot vette ki bőröndjéből. Pisze orrú 38-as revolver volt. Haslövéshez kiváló. — Hát azzal meg mit akarsz csinálni? — Bedugom az ingem alá — így Murfin. — Az jó — bólogattam. — Ott senki sem fogja keresni. — Tegnap éjjel — mondta, miközben bedugta az ingébe a fegyvert —, tegnap éjjel gondolkodóba estem. Két embert, akik valami módon belekeveredtek ebbe az Arch Mix-históriába, kinyírtak,

ugyebár. Maxot meg ezt a Raines spinét. Arra gondoltam, ha lett volna fegyverük, talán ma is élnek. Egyszóval, magammal hoztam a pisztolyom. — És bedugtad az ingedbe, ahonnan villámgyorsan elő tudod kapni, mi? — Lehet, hogy éjszakára a párnám alá dugom. — Asse rossz hely. — Úgy gondolod, fölösleges volt elhozni? — Nem tudom — mondtam —, lehet, hogy igazad van. Gyanítom, Max és Sally azzal szolgált rá a megöletésre, hogy tudta, mit jelent ez a Chad. És most már én is tudom. Tehát talán nekem is fegyverrel kéne járnom-kelnem. — Aszontad, tudod, mit jelent! — Azt. — Na mit? — Mikor Sally leírta, hogy Chad, szerintem nem volt ideje, hogy befejezze. Mert igazából azt akarta leírni, hogy Chaddi Jugo. Erősen figyeltem Murfint. Egy ideig csak a szeme csillogott, aztán kiült a képére legvisszataszítóbb mosolyai egyike. Szinte látni véltem, hogyan dolgozik az agya, hogyan illeszti össze a darabkákat, hogy lássa, passzolnak-e. És arckifejezéséből ítélve, ugyancsak passzolhattak. — Jézus — vigyorgott szélesebben és undorítóbban, mint valaha —, egész rendesen összeállnak a dolgok, mi? Egész rendesen — mondtam én.

Az ételbár, ahová Freddie Koontz meghívott, Tollas Fészek névre hallgatott, s afféle enyhely volt azok számára, akiknek mi okból a városháza körül kellett lófrálniuk. Délután kettőkor is világosan fölismerni véltem három szolgálaton kívüli detektívet, egy bokor ügyvédet, egy hivatásos kezest, meg egy sápatag ifjút, aki volt olyan nyűtt, hogy kinéztem belőle a riporterséget. Ott volt továbbá néhány tűrhetően csinos lány, várva, hogy valaki fizessen már nekik egy pofa italt. Az volt az érzésem, szinte akárkivel beérnék. Félhomályos helyiség volt, hosszú-hosszú bárpulttal. A pulttal átel lenben magas hátú bokszok. A többi térség asztalokkal kitöltve, az asztalokon hagyományos piros-fehér kockás abrosz. A pincérek egytől egyig közép-korúak és savanyú ábrázatúak, talán mert a lábuk fájt. Hosszú, fehér, csaknem a cipőjükig érő kötényt viseltek. Egyikük odajött a leghátsó bokszhoz, ahová beültünk Murfinnel; kendőjével végig legyintett az asztalon, és így szólt: — Birkaragut ne kérjenek, mer az kifogyott. — Ájváj — mondta Murfin. — Hozzon akkor két korsó sört. — Ezt megmondhatta volna, hallja, amikor begyöttek, nem kellett volna habókra idegyalogolnom. — Miért nem köt görkorcsolyát a talpára, jóember? — Akarnak hallani egy verset? — kérdezte váratlanul az öreg. — Nem annyira. — Aszondja hogy: Két rossz buzi elé két korsó sört tettem, parasztmárikának színes kendőt vettem, és ha ez se rímel, csókold meg a seggem. Van tovább is, csak nem emlékszek, de a lényeg ebbe is benne van. Méltóságteljesen elkacsázott. — Semmit nem változott ez a hely tizenöt év óta — jegyezte meg Murfin. — Azért tartják ezeket az öreg szivarokat, hogy sértegessék a vendéget, mert ez a sikk. — Hja kérem, az atmoszféra — mondtam. — Hát ez az. Háttal ültem a bejáratnak, nem láttam, mikor jött be Freddie Koontz. Murfin viszont rögtön kiszúrta, és intett neki. Nem ült le azonnal: álltában vette szemügyre először Murfint, aztán engem, aztán megint csak Murfint. Nem mondhatni, hogy repesett volna az örömtől. — Meghíztál — mondta Murfinnek. — Longmire viszont alig változott. Most is úgy néz ki, mint egy lerobbant Kelet-St. Louis-i strici. Az a csiklandós bajusza se javít sokat rajta. — Mink is marhára örülünk, hogy láthatunk, Freddie — mondta Murfin. — Húzódj arrébb — javasolta neki Koontz. — Nem ülök Longmire mellé, mert még össze találok szedni valami kórságot. — Hogy, van anyád, Freddie? — kérdeztem kedélyesen. — Még mindig abban a rozzant kuplerájban dolgozik? — Dehogy, fölmondott, még mikor trippert kapott a faterodtól. Rutinszerűen, igazi hév nélkül vagdostuk egymás fejéhez a sértéseket, pusztán azért, mert Freddie

Koontz ízlése szerint ilyen hangnemnek kell uralkodnia jóvérű, férfias férfiak baráti társaságában. Ha valaki adós maradt Freddie-nek holmi csattanós viszont-sértéssel, hát az Freddie szemében buzi volt, vagy annál is rosszabb, noha kétséges, hogy tartott-e valamit is rosszabbnak annál. Koontz egy arkansasi farmon született, majd ötven évvel ezelőtt, s noha harmincöt évet élt le St. Louisban, mai napig is volt valami bukolikus a kinézetében. Nagy fejét elképesztően bozontos szürke üstök koronázta, s lógott bele nefelejcskék szemébe, melynek tekintete ártatlan volt, mint a hajnali fohász, ha ugyan résnyire nem szűkítette, mert akkor furfangosnak, ravasznak, már-már becstelennek tűnt. Nagy, római orra volt, s ugyancsak nagy, de ke skeny ajkú, keserű szája; előreugró, vaskos álla makacs ember benyomását keltette, s valóban az volt. Nemcsak makacs volt, de nagydarab is, jócskán hat láb fölötti termetű, vaskos, szőrös csuklókkal, melyek elő-előtűntek a drága szürke öltöny ujjából. Az öreg pincér meghozta sörünket, s rosszkedvűen morgott, mikor Koontz is rendelt egyet. Koontz persze visszamorgott, de minden látható élvezet nélkül. Ehelyett egyre a bárpult felé tekingetett a boksz pereme fölött. Mikor meghozták a sörét, mohón belekortyolt, lapátkeze fejével megtörölte a száját, s aztán Murfin felé fordult: — Legjobb, ha újra elmondod, mi a nyavalyában sántikáltok Longmire-rel. Murfin megmondta neki. Akkor Koontz rám nézett: — Hát téged hogy vettek be ebbe a buliba? — Csak úgy, hogy tudták, mindenkinél jobban ismerem Archot. Freddie gondolkozott egy sort, bólintott: — Ugye, nem farmerkodtál egyfolytában 1964 óta? — Nem. — Longmire nagymenő választási menedzserré képezte át magát — mondta Murfin. — Csudálom, hogy nem tudtad. — Hát, nem figyeltem, hogy alakul a karrierje, de ha hatvannégyben előrejelzést kellett volna adnom, azt jósoltam volna, hogy tehetséges tyúktolvaj lesz belőle. Vagy valami hasonló. Murfin belekortyolt a sörébe. — Hogy a csodába hagyhattad, hogy megfúrjanak? — Hogy? — Koontz elrendezte gondolatait, Elmélyülten szemlélte a mennyezetet. — Vak voltam, vagy mi. Alig egy-két nappal Arch eltűnte után, legalábbis úgy emlékszem, egy-két napnál nem volt több, fölhív telefonon ez a Gallops, aki már akkor a főniggert kezdte játszani. Hogy hát aszondja, küld nekem segítőket föntről Washingtonból. Nekem ugyan ne küldjön senkit, mondok. No de mégis, mondja ő. Mink meg itt vagyunk, az új szerződés vitájának a kellős közepén. Ezúttal nem is akartunk volna sokat kérni a várostól, csak egy-két nüancnyit, és hogy úgy mondjam, féligmeddig már előre meg is voltunk egyezkedve, ha ugyan félre nem értitek a dolgot. — Nem értjük félre — biztosította Murfin. — No szóval, föl se ocsúdhattam, s máris ott volt a nyakamon ez a sose látott hat fickó, egyenest Washingtonból. De engem kerültek ám, mint a poklost. Én már csak arra eszméltem, hogy összehívták a tanács igazgató testületének rendkívüli értekezletét és ott ült, persze, ez a hat fickó, no nem az elnökségben, hanem hátul, szépen a fal mentén. Mind egyformák. Harminc-harminchárom évesek, olyan okospalacsinta-félék, bitang jó öltönyben, csillogó cipőben. És, mint megtudtam, mindnek

degeszre tömve a zsebe pénzzel. És hát persze meg is vették. A szavazatokat, mármint. Előterjesztettek egy indítványt, hogy függesszenek föl a tisztségemben, mások is csatlakoztak hozzá, és nesze, hat szavazattal az öt ellen kicsöppentem az istenverte állásomból, méghozzá alig két hónappal a nyugdíjkorhatárom előtt. No, körülszaglászok, és kiderül, hogy ezek a pofák nem kevesebb mint húszezer dolcsit térítettek szét az igazgató tanácsban, hogy az ürgék ellenem szavazzanak. De az a húsz rongy, az készpénz volt az utolsó centig. Nem tudom bizonyítani, persze, de a tények magukért beszélnek. Mert itt van például az öreg Sammy Noolan, akinek egy bilije se volt soha, amibe hugyozzon, vagy egy ablaka, amin kihajíthatná a nem létező bilijét — szóval, az öreg Sammy egy Pontiac GTO volánja mögött feszít újabban, mikor azelőtt legföljebb ha egy használt Fordra futotta volna neki. Koontz húzott egyet a korsóból. — Tudjátok, attól, hogy megfúrtak, azért még tartom a kapcsolatot. Hát, a Tanács, ahogy hallom, egyszer csak megszakítja a várossal a tárgyalást. Kész, közép. Ez a hat figura, akiket Gallops küldött Washingtonból, merőben új javaslatokkal meg követelésekkel állt elő. No, akkor az egyik régi fiú az igazgató tanácsból, nem is tudom, ismeritek-e Ted Greenleafet? Murfin bólintott, hogy hát persze. — Szóval, ez a Greenleaf, ez egy régi bútordarab, ez csak belepillant a washingtoni muksók követeléseibe, és megmondja nekik, de a szemükbe ám, hogy tisztára meg vannak buggyanva. Nomármost, Greenleaf volt az, aki az ellentábort vezette, aki kiállt mellettem azon a rohadt rendkívüli gyűlésen, így aztán őt nem is próbálták megvesztegetni. Még csak nem is vitáztak vele. Csak szép udvariasan mosolyogtak rá, hagyták, hadd mondja a magáét, aztán, mikor megy hazafele aznap este, leszorítják a kocsiját a padkára, és valaki vagy valakik szarrá verték szegény Ted Greenleafet, de annyira, hogy másnap maga adta be írásban a lemondását. Muszáj is, hogy írásba adja, merthogy beszélni nem tud, törött állkapcával fekszik a kórházban. No, értitek már, mi megy itt? — Értjük — bólogatott Murfin. — Mit tartalmaznak az új követelések? — kérdeztem. — Hát az egy külön szám. Egész rahedli csip-csup követelés van, de a kulcstéma végtelenül egyszerű. Kerek húszszázalékos fizetésemelés, és négynapos munkahét. Passz. A város, az persze teli pofával röhög rajtunk. De az a hat strici, akik most már helyettünk tárgyalnak, azok bezzeg nem röhögnek. Csak mosolyognak, de roppant hűvösen, és egy jottát sem engednek. — Hát a tagság? — érdeklődött Murfin. Koontz a vállát vonogatta. — Ugyan, ti is tudjátok, milyen egy ilyen tagság. Aszondjátok nekik, hogy eztán szabad lesz a péntek vagy a hétfő is, úgy, mint eddig a szombat meg a vasárnap, meg még ugye a húszszázalékos emelés, hát majd bolondok lesznek nemet mondani. — Vili, no de hajlandók sztrájkolni is érte? — firtatta Murfin. — Nézd csak, ez idáig, ugye, havonta egyszer jelent meg a szakszervezet lapja. — Ühüm — bólintott Murfin. — Na, most kiadják minden héten, ami, én mondom nektek, piszok ravasz húzás. Tele van számokkal meg statisztikákkal, amik azt bizonyítják, hogy a város röhögve teljesítheti ezeket a képtelen követeléseket. Ráadásul minden tag kapott egy sokszorosított levelet, amelyikben szépen elmagyarázzák, mennyi pénzt fog keresni az elkövetkezendő öt évben, ha a város, teljesíti a

szakszervezet követelését. Hát szavamra, jó nagy kalap pénzek néznek ki abból a levélből. És a melósnak, ugye, mást se kell tennie érte, mint hogy egy, legföljebb két hónapig bírja ki, hogy nem dolgozik. És amit ezenközben fizetés kimaradásban veszít, villámgyorsan be fogja hozni azok szerint a hamis számok szerint, amiket ez a hat kókler összeirkált nekik. Murfin a fejét rázta. — Márpedig ebbe a város nem fog belemenni. Hiszen, a francba is, alig van az országban olyan város, amelyik le ne volna égve, de alaposan. Hétszentség, hogy nem mennek bele se a húsz százalékba, se a négynapos munkahétbe. — Nekem mondod? — mondta Koontz. — Aztán mégis ezt fogják teli pofával követelni. Miután engem ilyen szépen seggre ültettek, kutatni kezdtek az egyszerű tagok között, és előhalásztak egy nagypofájú niggert, és azt tették meg ügyvezető igazgatónak. És amint kinevezték, megszavaztattak neki egy szolgálati Cadillacet. Nem is a kisebbet, hanem egy nagy, cifra, vadonatúj Cadillacet. No, most aztán benne a képe a niggernek az újságban meg a tévében, és kapja az én fizetésem meg az én költségtérítésem, és így aztán, a keservit neki, nincs az az őrültség, amit az a nigger meg ne tenne nekik. Murfin ivott egy keveset, és óvatosán megjegyezte: — De azért nem ültél egész idő alatt odahaza, igaz, Freddie? Koontz újfent csak körülkémlelt. Aztán visszafordult, előrehajolt, s hangja rekedtes, bizalmas suttogássá halkult: — hát, ha tudni akarjátok, beszéltem egy-két belevaló fiúval, és ma este gyűlést tartunk. — Hol? — Abban a kutyaszaros Oddfellows Hallban. Röhej, mi? Tíz évvel ezelőtt magam dumáltam rá a tagságot, szavazzák meg egy saját székház építési költségét. No, meg is adták az okét, és én egy igen fájintos kis székházat csináltattam nékik. Kétszintes épület, jókora tanácsterem, klubhelyiség, kényelmes irodák, még egy aranyos kis büfé is, ahol szeszt is árulnak. No, tegnapelőtt aszondom nekik, igénybe venném a tanácstermet, mire a pofámba hazudják, hogy sajna, egész hétre foglalt, így aztán ki kellett bérelnem azt az istenverte Oddfellows Hallt, ötven kemény dollárért. De hát nem is a pénzt sajnálom. Többet is fizettem én már, nagyobb baromságokért is. Hanem az elv. Az elv, a keservit neki. — Hánykor kezditek? — kérdeztem. — Nyolckor. Ott lesz egypár fickó, akinek ész van a fejiben, nem szar vagy káposztalé. Nagyon nem tetszik nekik ez a sztrájkos hőbörgés. A francba is, ha már egyszer sztrájkra szánnánk magunk, hát a kötelező döntőbíráskodásért sztrájkolnánk. Arch örökké ezt mondta, és én egyetértek vele. Senki nem tudja, hova lyukad ki egy sztrájk. Például, taccsra is teheti a szakszervezetet, és az ember, mielőtt magához térne, azon veszi észre magát, hogy aláírt, csak hogy megtarthassa az állását, valami hocinesze szerződést. Tudjátok, nem? Aláírja az ember, hogy kilép a szakszervezetből, illetve ha nem tag, hogy soha be nem lép. — És úgy látod, hogy erre van a legtöbb esély? Koontz vállat vont. — Ki a franc tudja? Ha van egy jó hosszú sztrájk, az egyszer biztos, hogy az adófizető polgárok borulnak ki tőle a leghamarabb. A szarházi szavazók, igen, akik máris azt sipítozzák, hogy túl sok alkalmazottat tart el a város. Nohát, ha egy sztrájk miatt ott rohad meg a házuk előtt a saját piszkuk-szemetük, akkor hétszentség, hogy választáskor olyasvalakire fognak szavazni,

aki nem sokat lacafacázik a szakszervezetekkel. És nem igaz, hogy a nagyokos politikusok ezzel ne lennének tisztában. — Beszéltél erről valamelyik nagyokossal? — kérdezte Murfin. Koontz zordon képpel bólintott. — Beszéltem, nem is eggyel. Vagyis hát inkább ők beszéltek velem, bár most, hogy meg lettem fúrva, csak suba alatt mernek hozzám jönni. Attól félnek, hogy ha sztrájk lesz, a pártjuk elveszíti St. Louist, és ha St. Louist elveszíti, vele mehet az egész állam. No, ezen aztán én is gondolkodóba estem. — Micsodán? — kérdeztem. — Gondolkodni kezdtem, na. Miért pont engem szúrt ki ez a Gallops? A francba is, végtére nem én vagyok az egyetlen tarka kutya, igaz? No, nekiálltam, és lebonyolítottam egypár interurbán telefont. Időm az volt dögivel, gondolhatjátok. Fölhívtam Jimmy Horsleyt Philadelphiában, Buck MeCreigh-tot Bostonban. Gondoltam, talán lenne náluk valami a számomra. És tessék, akár hiszitek, akár nem, ők éppen engem akartak hívni, mert velük is az történt, ami velem. De szóról szóra! Meg lettek fúrva, és most állást keresnek. Meg is mondták, Phil Leonarddt hiába is hívnám New Yorkban vagy Síd Gersmant Los Angelesben, vagy Jack Childerst Chicagóban, mert őket is kirúgták szépen, csak az volt a különbség, hogy Gallops sokkal több emberkét és még sokkal több pénzt feccölt bele ezekbe a nagyvárosokba. Na, mi a véleményetek? Murfin jelentőségteljes pillantást vetett rám, de hogy mit is akart jelenteni, azt nem tudtam. Aztán Koontzra nézett: — Hát Detroit? — Ugyanaz tökben — mondta búsan Koontz. — Meg Baltimore-ban meg Clevelandben. — Milwaukee? — tettem föl a kérdést. — Ott is. Minneapoliaban is. St. Paulban is. — Vagyis hogy mindenütt sztrájkra agitálnak? — Bezony. — Hát ez csudára érdekes — vélekedett Murfin. — Az — mondta tömör undorral Koontz. — Remélem, tudod, mit soroltál most föl? — kérdeztem. — Hogy a francba ne tudnám — mondta Freddie —, a tíz-tizenkét legnagyobb várost ebben a búvalbélelt országban. Tizenhetedik fejezet Murfin vagy két óra hosszat lógott a telefonon, mikor végre letette a kagylót, felém fordult, és az üres poharát nyújtotta. Töltöttem bele egy kis whiskyt, a fürdőszobában vizet eresztettem rá. Murfin már jegyzeteit böngészte, mikor visszajöttem. Szó nélkül átvette a poharat, húzott belőle égy hosszú kortyot. — Minden stimmel — mondta aztán.

— Tudom — mondtam —, hallgattam. — Egypár részlet azért még nem ártana. Elmegyünk este erre a gyűlésre, és holnap a hosszabbik úton megyünk haza. Jó? — Chicagón át? — Chicagón, Philadelphián, New Yorkon és talán Balti more-on. A Friendship repülőtéren landolunk, és azonnal kocsit bérelünk. Nem árt, ha megtudunk még egyet-mást. — Egy ideig némán tanulmányozta jegyzeteit. — Hogy létezhet, hogy ez még senkinek nem tűnt föl? — A lapokra gondolsz? — Igen. Meg mondjuk a tv-re. — Hát, ilyen még soha nem volt, így aztán senki nem is számított rá. Másrészt, nincs kéznél senki, aki eszükbe juttatná Chaddi Jugót. Murfin bólintott. — Egészen Hundermarkig nyúlnak vissza a dolgok, igaz? — Hundermarkig meg a CIA-ig. — Téged is beleszippantottak még hatvannégyben, ugye? — Bele bizony, csak akkor még nem tudtam, hogy ők azok. Ha törik, ha szakad, újra akarták választatni Hundermarkot, mert ha Hundermark veszít, vele együtt ők is kicsöppennek a Közalkalmazottak Nemzetközi Szervezetéből. És így is lett. — Messziről bűzlött az az ügy, mi? — mondta Murfin. — Hogy hát a CIA állta a KNSZ összes kiadását. Hundermark kedvenc ötlete volt. Annyi biztos, hogy ő maga finom kis utazásokat köszönhetett nekik, Londonba, Hongkongba, Tokióba, ahová csak akarta. — No de aztán Mix véget vetett a fickándozásnak — mondtam. — Bizony. Először is, kirúgott téged, aztán megtisztította a KNSZ-t, és befejezésképp kirúgott engem is. — Engem nem rúgott ki, én már előbb felmondtam. — Ja persze — hagyta rám Murfin. — Mondd csak, oda, Dél-Amerikába kit küldtek le? Azt a texasi pasast? Bólintottam: — Joe Dawkinst. Kilgorerból. — Pokoli egy alaknak nézett ki. Kíváncsi lennék, mi történt vele azután. — Azután, hogy megfúrta Chaddi Jugót? — Igen. — Legutóbb, mikor hallottam felőle, a CIA-nek dolgozott Vietnamban. — Pokoli kedves egy fickó — hajtogatta Murfin. — Beszéltél-e vele valaha is? A Chaddi Jugóhistóriáról, mármint. — Egyszer, igen. Joe Dawkins berúgott egy kissé, és eljött hozzánk. Akkor még a Massachusetts Avenue-n laktunk, abban a kocsiszínben, hisz tudod.

— Tudom hát. Szerettem is azt a helyet. — Szóval, ott és akkor beszélt róla. Többet soha. Akkor is a bizonyítványát próbálta magyarázni. Chaddi Jugo afféle marxista gyerek volt, és 1962-ben elnökké választatta magát azon a hajdani brit gyarmaton, Dél-Amerika keleti partvidékén. — Ami, persze, csípte a CIA szemét — vélte Murfin. — Pedig Chaddi nem is volt igazi marxista, ráadásul chicagói gyerek volt. Kikötött valahogy abban az országban, politizálni kezdett, megszerezte az állampolgárságot. Az-tán, hatvankettőben, mikor kikiáltották a függetlenséget, két évre éppen őt választották meg elnöknek. — De az angolok nem örültek neki valami hű de nagyon. — De nem ám, Dawkins szerint legalábbis. Nem bírták megemészteni, hogy holmi chicagói marxista legyen egy hajdani brit koronagyarmat elnöke, összedugták hát a fejüket a CIA-vel, hogyan lehetne Jugót megfúrni az 1964-es választásokon. Na, a ClA épp akkor lett bejáratos a Közalkalmazottak Nemzetközi Szervezetébe. Akkortájt eléggé sok szervezetben mozogtak ezek otthonosan: az Országos Diáktanácsban, egy rahedli újság szerkesztőségében, talán még egy könyvkiadónál is. — Na meg az Újságíró Szövetségben — tette hozzá Murfin. — Igazad van, el is felejtettem. Egyszóval, a CIA mindent eligazított az AFL-CIO-val, leküldték szépen ezt a derék Joe Dawkinst. ki tudja, mennyi töméntelen pénzzel, nézzen körül Dél-Amerikában, találjon ki valamit Chaddi Jugo megbuktatására. — És Dawkins kirobbantotta azt a nagy sztrájkot — vágott közbe Murfin. — Menynyi ideig is tartott? Jó sokáig, azt tudom. — Két hónapig — mondtam. — A választás előtti két hónapig, természetesen. Dawkins gavallérosan mélyére nyúlt a pénzes tarisznyájának, megmozgatta összeköttetéseit a KNSZ-ben, és valahogyan sikerült mindent megbénítaniuk — a buszközlekedést, a vasutat, a dokkokat, a tűzoltóságot, a rendőrséget, a kórházakat meg az egész istenverte államgépezetet, sőt ha hinni lehet Dawkinsnak, még az emésztőgödör-tisztító szolgálatot is. És ami a legfontosabb, Chaddi Jugóra hárították — és sikerrel — a felelősséget az egész felfordulásért. És attól fogva soha senki nem hallott többet Chaddi Jugóról. — Mért, mi történt vele? — kérdette Murfin. — Mi történt volna, jól alul maradt. — Igen, de a választás után. — Hát azt nem tudom. — Tudod, mit mondok én néked? — Na mit? — Valószínűleg Max Quane se jutott sokkal messzebbre, mint mi ketten. — És lám, mi történt vele — folytattam a gondolatot. — Ahhoz, hogy eltegyék láb alól, elég volt megtudnia Chaddi Jugo nevét, meg azt, hogy Sally Rainestől tudta meg, s hogy Sally viszont a húgomtól. Ezek után nyilván ide-oda telefonált, éppúgy, mint te az imént, amíg rá nem jött, miért tűnt

el Mix. Maxszal csak az volt a probléma, hogy valószínűleg megpróbálta készpénzre váltani értesüléseit. — Hogyhogy? — Azt, látod, én se tudom, de tény, hogy a feleségének azt emlegette, nagy üzlet, kétszázezer dolláros üzlet van kilátásban. — Sok lett volna az, Maxot ismerve. — Nekem is ez volt a benyomásom. Sőt, akárhogy is, az a valaki, akitől a dohányt várta Max, nyilván érdemtelennek tartotta rá a barátunkat, vagy nem bízott benne; ki tudja, lényeg az, hogy inkább megölette. Gondolom, ugyanezért kellett Sally Rainesnek is meghalnia, ö is tudta, amit Max. Hogy aztán akart-e ő is profitálni belőle, az már mellékes. Mert hogy visszavonhatatlanul meghalt. Murfin ivott egy kortyot. — Figyelj csak, úgy képzelem, hogy Arch Mix időben megneszelte a készülő disznóságot, azért kellett félreállítani, nem igaz? — De, valószínűleg. Annyi biztos, Mix semmi szín alatt nem ment volna bele egy ilyen buliba. — Hát, az tuti, hogy nem — helyeselt Murfin. Hallgatott egy sort, míg föl nem derült képére mocskos kis mosolyai egyike. — Hát ez aztán bűbájos! — tört ki gyönyörrel. — Elkapnak egy szakszervezetet két hónappal a választások előtt, hogy az ország tíz-tizenkét legnagyobb városában rendezzen sztrájkot a közalkalmazottakkal. Na és ki fog ebből profitálni? — Hát nem a demokraták — mondtam. — Hétszentség, hogy nem. Ha a nagyvárosok ellenük szavaznak, akkor az államokat is elveszettnek tekinthetik, márpedig, ha elveszítik New York, Illinois, Kalifornia, Pennsylvania, meg még egypár állam szavazatát, akkor jól leégnek novemberben. Igaz? — De mennyire hogy igaz. Murfin őszinte elragadtatással csóválta a fejét. — Fantasztikus, na, ha mondom! — Egyszer csak beléje nyilallhatott egy gondolat, szája sarka legörbült, ráncba szaladt a homloka. — Csak azt nem tudom elképzelni, ki az ördög irányítja ezt az egészet. Mert hogy nem Gallops, az egyszer biztos. Kisfiú az ehhez. — Szerintem is — mondtam. — És az a kurva CIA se lehet ezúttal. A fejem ráztam. — Nem bizony, ennyire a CIA se gazdag, különösen mostanában. — A republikánusok pedig nem vállalhatnak ekkora kockázatot most, hogy még ott lebeg a fejük fölött a Watergate-buli emléke. — Szerintem, még ha tudnák is, hogy kéne csinálni, akkor sem mernének belevágni, noha persze ők járnak a legjobban a végén. — Van valami ötleted? — kérdezte Murfin. — Nincs, de tudok valakit, akinek lenne. — Kicsodát?

— A nagybátyámat. Dörzsölt bácsit. — Mi köze neki ehhez az egészhez? — Hogy köze van-e, azt nem tudom, de hogy elképzelése lenne róla, az biztos. Különösen, mivelhogy Chaddi Jugo megbuktatása az ő ötlete volt annak idején. Tizennyolcadik fejezet Az Oddfellows Hall, a jótékonysági szervezet székháza, hatutcányira volt a Tollas Fészektől, a St. Louis-i belváros egy nem kimondottan divatos negyedében. Kétszintes téglaépület, lapos homlokzattal. A földszinten volt a bár meg egy kártyaterem, odafönn pedig a gyűlésterem, amelyben, ha minden szék a helyén, talán ötszázan fértek volna el, most azonban csak ötven-hatvan felhajtható szék állt vagy öt-hat sorban, szemben az emelvénnyel s az emelvényen álló hosszú asztallal. Mikor Murfin meg én letelepedtünk a hátsó sorban, húsz-huszonöt szakszervezeti tag lézengett a teremben, jó háromnegyedük férfi. Freddie Koontz, még mindig a délelőtti szürke öltönyében, az emelvényen tárgyalt, szemlátomást meghitten, a tagok egy kisebb csoportjával. Vadul csóválták a fejüket, még vehemensebben bólogattak; Freddie pedig, valahányszor igazán fontosat mondott, két ujjal bökte meg beszélgetőpartnerei mellét. A tagok többsége sört hozott magával a földszinti bárból, s itták amúgy üvegből, míg a gyűlés kezdetére vártak. Murfin, mikor meglátta, kérdezte, innék-e én is. Innék hát, mondtam, mire leszaladt, és két üveg Falstaff-fal tért vissza. Kortyolgattuk a sört, s a gyűlésterembe beszivárgó tagokat méregettük, mikor megláttuk a nőt. Murfin bordáim közé nyomta a könyökét. — Emlékszel rá? — kérdezte. — Jesszasz, ez szegény jól megváltozott — mondtam. — Hát, elég alaposan megöregedett. — De mennyire. Tudtam, negyvenhat éves lehet; ki is nézett annyinak. Mikor megismertük, harmincnégy volt, de huszonnégynek látszott. Vagy legföljebb huszonnyolcnak. Hazie Harrison-nak hívták, és 1964-ben, a jelölőgyűlések közeledtével úgy tetszett. Hazie Harrison szavazata megér egy külön utat St. Louisba. És erre az útra engem jelöltek ki. Hazie szőke volt már akkor is, de egyedül szőkesége maradt a régi. Karcsú, hajlékony nő volt 1964-ben, most viszont vaskos, ha nem is épp kövér, hajdan csinos arca megereszkedett, szeme körül szarkalábak. Megállt a terem ajtajában. Az ital, amit a kezében tartott, akár jeges tea is lehetett volna, de tudtam, nem az, hanem szinte biztos, hogy tömény whisky. Lám, mindig is whiskyivó volt, jutott eszembe. Egyszóval, csak állt az ajtóban, s mintha azt keresné, ki mellé üljön. Tekintete ránk siklott, s szépen meg is akadt rajtunk. Táskájából előkotort egy szemüveget, orrára tette, újból megnézett minket magának. Mosolyogva tette el a szemüveget, s indult meg felénk.

— Apuskám, meglátott téged — sziszegte Murfin. — Ugyan, terólad vannak a szebb emlékei — mondtam én. Mikor odaért hozzánk, így szólt: — No lám, no lám. Lám, lám. Akármi legyek, ha nem Harvey Longmire-t és Wardie Murfint látják szemeim. De akkor már mi ketten is álltunk. — Hát hogy vagy, Hazie? — kérdeztem, Murfin pedig, vállalva a hazugság terhét, azt mondta: — Milyen piszok jól nézel ki. — Piszokul nézek ki, nem azt akartad mondani?… Azt hittem, már nem is éltek, fiúk, és lám, hát mégis, bár ami Wardot illeti, sose tudhassa az ember, mert ha jól emlékszem, nem volt valami kanos gyerek, legalábbis nem annyira, mint te, Harveykém. — Hát te aztán nem változtál semmit, Hazie — jegyeztem meg. — Mért is változnék? — Látod, ez igaz. Oldalt billent fejjel mustrálgatott. — Öregebb lettél egy kicsit, fiacskám, de nem vészes. Ja, és ez a bajusz. Mondhatom, direkt daliás. — Kösz. — Nem csiklandozza a nőknek a tudod micsodáját? — A feleségemét nem. — Jé, hát megnősültél? — Hát meg. — Tudjátok, én már hányszor voltam férjnél? — Legutóbb kettőnél tartottunk. — Ötször, apuskáim, és lehet, hogy nem soká hatodszor is férjhez megyek. Fölcsíptem egy öreg hapsit, aki esküszik rá, hogy piszokul értem a dolgot. — Biztos is, hogy érted — nyugtattam meg. Bugyborékolva nevetett: — Te már csak tudod. — Aztán Murfinre nézett: — És neked is tudnod kell, szivi. — St. Louisban te vagy, a legjobb — mondta Murfin. Hazie komolyan bólintott, és akkor láttam, hogy alaposán el van ázva. — Hát ez az. Én voltam a legjobb. Senki nálam jobban nem csinálta ebben a városban. Igaz? Jöttek is az ürgék mindenhonnan, Chicagóból, Denverből, Ornahából, csak hogy kipróbálják, igaz-e, és mind azt mondta, igazi — Rám pillantott, mosolygott, s láthattam, hogy jóval több arany van a fogában, mint annak előtte. — Mondd csak. szivi, emlékszel még, íjaikor ide röpültél Washington Décéből, csak azért, hogy elfűzzél Freddie meg Arch Mix mellől, és hogy Hundermarkot támogassam? — Emlékszem — mondtam. — Mikor is volt, hatvannégyben?

— Akkor. — Egész éjjel fönn voltunk, mi? — Egész éjjel. — Másnap reggel aztán telefonáltunk Murfinnek Washingtonba. Az ágyából ugrasztottuk ki, haha! — Marhára tetszett a feleségemnek — jegyezte meg Murfin. — A jelölőgyűlésen aztán — fordult most Murfin felé —, a jelölőgyűlésen te folytattad velem a hókamókát, nehogy meginogjak az utolsó pillanatban. — Nagy kéj volt — mondta Murfin. — No és meginogtam? Nem inogtam meg! — kiáltott Hazie diadallal. — Megmondtam, hogy Hundermarkkal leszek, és ha én valamit megígérek… az úgy is van. Mindég. — Szuper vagy, Hazie — biztosította Murfin. — Hát ti, srácok, már meg szakszervezetiek lettetek? — Nem egészen — mondtam. — Aszondják, sztrájk lesz. Nekem itt csak ne csináljanak semmi kurva sztrájkot. Utálatos dolog. — Teljesen egyetértek veled — fuvolázta Murfin. — Huszonhárom éve dolgozom az adóirodán, de soha még egy fia sztrájkot nem csináltunk. És most, tessék, másról se hallani. — Lehet, hogy nem is lesz sztrájk — mondtam, csak hogy mondjak már valamit. — Nahát, nekem nem hiányzik, az egyszer biztos. Én csak egy kis mókára, áhítozok. — És azzal hamiskásan ránk hunyorított. — Ráértek egy kicsit, ha vége a gyűlésnek? — El kell érnünk a visszagépet, Hazie. — mondtam. — Aj de kár. De ha meggondoljátok, szóljatok ám! Van egy aranyos kis barátnőm. De valami cukorfalat. — Szólunk, ne félj — nyugtatta meg Murfin. — Nohát, keresek én is egy széket magamnak. — Örülök, hogy találkoztunk, Hazie. Az ám — mondta enyhén meglepődve. — Én is, tényleg.

Freddie Koontz szeretett szónokolni, nyilván azért, mert értette a módját. Ami beszédet most tartott a KASZ negyven-negyvenöt tagjának, az zordon figyelmeztetéssel volt teletűzdelve, gondolják meg, hová is vezet egy elhamarkodott, indokolatlan sztrájk. Igencsak baljós képet festett. — Hadd mondok valamit — közölte hallgatóságával nyájas ordításnak is beillő, szónoki hanghordozásban. — Tudjátok jól, nem szoktam ellenezni a közalkalmazottak, sztrájkját. Álltam én is sztrájkőrségen annyit, mint bármelyitek. Be is törték a fejem holmi fizetett provokátorok, de azt mondtam, nem baj, megérte, mert ez is csak erősítette a szakszervezetet. De ez a sztrájk, amiről mostanában pusmognak, ez megmondhatom, szét fogja zülleszteni a szakszervezetet, ahelyett, hogy erősítené! — Ez az, Freddie, mondd meg nekik! — sivította egy női hang. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy Hazie Harrison volt az. Legalább egy részeg mindig van a szakszervezeti gyűléseken, és ez a gyűlés sem volt kivétel. — A város eléggé le van robbanva — folytatta Freddie, ügyet sem vetve Hazie-re —, és azért van lerobbanva, mert töketlenek a vezetői. Ti is tudjátok, én is tudom, mindenki tudja, csak azok nem tudják, akik mégis ezekre a töketlenekre szavaznak. Hadd mondok én most valamit, vannak azért ezek között a városatyák között is olyanok, akik, noha töketlenek, mégis tárt karral üdvözölnék ezt a sztrájkot. És megmondjam, miért? Mert akkor meglesz a bűnbak, akire rákenhetik a város minden baját, és ez a bűnbak nem lesz más, mint ti magatok, az AFL-CIO kebelében működő Közalkalmazottak Szakszervezetének a Huszonegyes Tanácsa! Erre már meg is tapsolták Freddie-t, és ismét közberikkantott Hazie is: — így kell ezt, Freddie! És Koontz ki is pakolt szépen, vagyis hát elmondta, amit ő gondolt a dologról. Megmondta a tagoknak, hogy egy ilyen sztrájk ellenséges reakciót fog kiváltani a szavazókból, és a szakszervezetet kerek harminc évvel vethetik vissza az ebből adódó következmények. Nehezebb lesz a munkájuk, mert a létszámcsökkentéssel, kirúgatásokkal fog visszavágni a város. Azt tanácsolta a tagságnak, legjobb út a kollektív tárgyalás útja, s ha a tárgyalás netán zátonyra futna, akkor sem kell sztrájkolni, hanem pártatlan döntőbírákat kell követelni. — Hadd mondok valamit nektek, erről a döntőbíráskodásról. Ha hajba kapunk a várossal, a város még jobban be lesz tojva a döntőbíráktól, mint mi. Hogy a fenébe ne, mikor nem is sejtik, milyen ítélet lesz a vége. Lehet, hogy többet kell majd fizetniük, mint amennyit ki tudnánk alkudni egy szerződésben. Félnek az ismeretlentől, és nekünk ezt a félelmüket kell meglovagolnunk. Mert ez fogja visszakergetni a város fejeseit a tárgyalóasztalhoz, és akkor kikalapálhatunk valami szerződést, ami mindkét fél számára elfogadható. — Na most, ha ehelyett sztrájkolni kezdünk, akkor, ha vége lesz a sztrájknak, tiközületek is, akik itt ültök, soknak nem lesz hova visszamennie dolgozni. És akiknek lesz hova menni, azokkal meglehet, alá fognak íratni égy papírt. Egy ilyen kis cédulát. Akarjátok tudni, miféle kis cédula lesz az? Mert én megmondhatom. Hoci-nesze szerződés, az lesz. És akkor fújtak ennek a szakszervezetnek, és a város jól tökön rúg benneteket. És Koontz tovább szónokolt, és egyre jobban belemelegedett. És akkor jött be a hat férfi. Hűvösek, kemények, magabízók voltak. No és fiatalok, húszas éveik végén, a harmincasok elején, és meglehetősen egyformák voltak, talán csak sötét öltönyük miatt. Némán jöttek be, szétoszoltak a hallgatóságban. Koontz tovább beszélt, amíg egyikük közbe nem

kiáltott: — Hé, Freddie, tele van szarva a nadrágod! Koontz elhallgatott, rámeredt a közbeszólóra, aki ott ült a harmadik sorban. Nem először próbálták Freddie Koontzot „heklizni”. — Azért tudod ilyen jól, pajtás, mert neked meg a pofád van tele, meghallszik a hangodon. — Hé, Freddie — süvöltőit közbe egy másik sötétruhás. — Igaz-e, hogy a polgármesterrel szoktál aludni? Freddie tekintete az új heccelőre siklott: — Ha fiúkra buknék, Bimbikém, akkor az ilyen cukorfalatseggűeket hajszolnám, mint te. — Fogjátok be már a szátokat, hadd beszéljen Freddie! — kiáltotta Hazie Harrison. Talpra ugrott, s enyhén imbolyogva, szemrehányóan nézett a mellette ülő heccelőre. Az egy jól irányzott rúgással fölfordított egy üres széket; a szék Hazie elé esett, aki megbotlott és elvágódott benne. Csúnya nagyot koppant, riadt sugdosás kezdődött az emberek között. — Maradjatok már magatoknak — mondta valaki halkan, bátortalanul. A heccelők akkor módszeresen borogatni kezdték az üres székeket. Végül az egyik tag, egy fiatal, vékony csontú fekete, odalépett a főkolompos elé. — Nézd csak, mink itten semmit nem akarunk, csak békén megtartani a magunk gyűlését. Ha maradni akartok, viselkedjetek. A főkolompos, hat láb magas, vizenyős hidegkék szemű fickó, rövidre nyírt, csigákba ugró szőke hajjal — szemlátomást kemény, izmos férfi —, rámosolygott a fekete fiatalemberre, s még onnan is látszott, ahol én ültem, hogy csillogó, fehér, erős fogsora van. Mondott valamit, de hogy mit, nem hallhattam. Akármit mondott is, a feketének meglendült tőle az ökle, de a szőke könnyedén félrehajolt. Újból elmosolyodott, és keményen gyomorszájon vágta ellenfelét. Kettőt ütött összesen: a fekete összegörnyedt, térdre bukott, s gyomrára szorította a kezét. A szőke körülhordozta hideg tekintetét: — Emberek, úgy látom, vége a gyűlésnek. Világos? Murfin rám nézett. Láttam a szemében ülő kérdést, igenlően biccentettem. Murfin akkor fölkelt és odament a hideg szemű szőkéhez, aki cipője orrával bökdöste az összegörnyedt feketét. Murfin hanyagul nadrágzsebébe dugta jobb kezét. — Elnézést, jó uram — mondta Murfin —, de ezek az emberek mintha még folytatni akarnák a gyűlést. — Hát magát meg ki kérdezte? — förmedt rá a szőke. — Bocsánat, úgy látszik, nem fejeztem ki magam eléggé világosan. Csak azt akartam mondani, hogy menjenek szépen innen. — Murfin még egy pici mosolyt is megengedett magának. Fölálltam s feléjük indultam, jobb kezemben a Falstaff palackját lógázva. A szőke fickó figyelmesen végigmérte Murfint. öt pajtása villámgyorsan félkaréjba sorakozott mögötte. Ránéztem Freddie Koontzra, aki még mindig az emelvény szélén állt. Parányi, alig észrevehető bólintást küldött felém. — Szóval, aszondod, menjünk innen, mi? — Igen, uram, úgy vélem, jól tennék — mosolygott rá fölöttébb udvariasan Murfin.

— No, én meg így vélem — mondta a szőke, és kemény bal ökle Murfin torka felé lendült, de ez oldalt lépett egy parányi, elegáns tánclépéssel, és a fickó balja elzúgott a jobb füle mellett. A szőkének meglepődni se volt ideje, mikor Murfin jobb keze kiröpült a nadrágzsebéből, s a készenlétben tartott szíj korbáccsal odasuhintott a másik bal karjára. A szőke fölordított, kezét a karjára szorította. A másik öt megindult Murfin felé, aki előregörnyedve, folytonosan forgatta a korbácsot, szabad baljával pedig egyre közelebb csalogatta a rendbontókat. Akkor fogtam magam, és a söröspalackot eltörtem az egyik fölhajtós szék fémtámláján. Kezemben maradt, nyakánál fogva, a fél üveg, élesen meredező szilánkjaival. Gonosz egy fegyver. Odaléptem Murfin mellé, s megmutattam a fiúknak a csorba üveg csillogó éleit. — Ti ketten kapjátok el a korbácsost — röffent rá két társára a szőke, aki még egyre a karját szorongatta. — Ti többiek, rá a palackosra! Óvatosan, de látható önbizalommal közeledtek, mintha sokszor akadt volna már efféle munkájuk. Talán úgy is volt. De megtorpantak. Freddie Koontz került mellém, lapátkeze törött palackot markolt. — Gyertek csak, rohadt buzik — mondta mély átéléssel. Az öt rendbontó tétovázott, amíg rájuk nem rittyentett a vezér: — Hiszen csak hárman vannak! Láttam a szemem sarkából, hogy egy nagydarab, zömök férfi, negyvenvalahány éves, fölemelkedik székéről, nadrágját egy rántással följebb húzza hasán, és odaáll Murfin mellé: — Na, most már négyen vagyunk mink is — szusszantotta. És lám, máris fölállt az ötödik, törékeny, szemüveges, őszülő emberke, gondosan tokba tette a szemüvegét, aztán egy árva szó nélkül odaállt a nagyhasú mellé. Akkor aztán mellénk húzódott még egy, és még egy, és megint újabbak, heten-nyolcan is, amíg minden heccelőre legalább két másik nem jutott. — Szóval, mint említeni bátorkodtam — szólalt meg Murfin —, ezek az emberek még elgyűlésezgetnének egy ideig. Legjobb tehát, ha maguk szépen lekopnak innen. A szőke nem beszélt vissza. Hideg tekintettel pásztázta a szakszervezetieket, akik félkört formáztak körülötte meg öt hasonmása körül. És aztán a szőke, fájós bal karját markolva, az ajtó felé biccentett. A többiek nyomban hátrálni kezdtek, le nem véve szemüket a szakszervezetiekről, amíg az ajtó közelébe nem értek. Akkor megállt a szőke, és visszanézett Murfinre meg rám. — Nem feledkezem meg rólatok, fiúk — mondta. — Ajánlom is — vetette oda Murfin. A szőke jelentőségteljesen bólintott, aztán sarkon fordult, és ment a pajtásai után.

Murfin, Freddie Koontz meg én búcsúkortyot ittunk a Tollas Fészekben. Koontznak volt esze, hogy meg se próbálja folytatni a gyűlést. Hagyta, hogy az emberek körbe álljanak, s ki-ki elmondja, mit látott, s hogy ki mekkora hős volt. Aztán, mikor ebbe is belefáradtak, mindenki hazament. Koontz szomorúan üldögélt a bokszban, orra majd belelógott a tonikos vodkába. — Földobtuk őket

egy kissé, az biztos, de nem lesz tartós a hatás — tekintett föl végül ránk. — Mert ugye, hazamennek, elgondolkoznak a dolgokon, elképzelik, mi lesz itt legközelebb, ha lesznek olyan marhák, hogy még egyszer belemennek valami ilyesmibe. Vagy elképzelik, ha valahol magukban kapják el őket ezek a fickók. — Freddie megrázta a fejét. — Hát mindegy, most legalább láthattátok, mi megy itt. — Hát látni láttuk — mondta Murfin. — No és mit gondoltok? Murfin vállat vont. — Nem kell hozzá sokkal több, mint hat ilyenféle fickó, pláne ha pénzük is van. — Van nekik dögivel — mondta Koontz, — Akkor hát úgy vélem, ha ez a hat ürge sztrájkot akar, kezdjetek legalább ti magatok egyet. — Hogy ők mit akarnak, az a napnál világosabb — jelentette ki Koontz; végignézett rajtunk, majd ismét a poharába bámult: — Nem tudnátok, fiúk, itt maradni valameddig, és kéznél lenni, ha úgy adódik? — kérdezte, szemlátomást reménytelenül, mint aki úgyis tudja a választ. — Én bizony nemigen látom, hogy is maradhatnánk. Hát te, Harvey? — kérdezte Murfin. — Nem maradhatunk. Lehetetlen. — Hát hisz gondoltam is, hogy az — mondta Koontz. Fájdalmas vagy annak látszó kifejezésbe torzult az arca, szája hangtalanul mozgott, mintha olyasmit készülne mondani, ami igencsak nehezére esik. Végül csak-csak kibökte: — Sokra értékelem, srácok, amit ma este tettetek értem. — Hadd el, Freddie — veregette hátba Murfin. — Harvey meg én, a fenébe is! Őszintén élveztük a dolgot. Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben. Nem igaz, Harvey? — De igaz. Majdnem. Tizenkilencedik fejezet Másnap reggel visszarepültem, s a Dulles repülőtéren tüstént fölhívtam Ruth-t. — Mindenki hiányolt — mondta Ruth, miután üdvözöltük egymást. — Hisz csak egy napig voltam távol. — Mégis hiányoltunk. — Kik? — Először is én, aztán a kutyák, meg á macskák, különösen Igazságos Tuan, aki egyenesen vigasztalhatatlan. — De azért túléli, ugye? — No és a kecskék. Hiányoljak kemény kezed gyöngéd érintését. Velem együtt. — No, ha otthon leszek, teszünk róla. Audrey hogy van? — Jobban, azt hiszem. Már nem olyan mogorva. Inkább csak révedezik.

— Talán újfajta narkóra tért át. — Nem, nem hinném. Inkább azt hiszem, tisztázza a dolgokat. — Mármint hogy Arch Mixet? — Igen… meg Sally Rainest. És persze önmagát. Mondott egy-két dolgot, amiből arra kell következtetnem, hogy kezd ráébredni, nem is olyan hitvány alak ez az Audrey, mint gondolta. — Önbecsülés, mi? — Na csak ne tedd úgy le. — Dehogy teszem. Még tíz év, és nekem is lesz egy kevés. — Van neked épp elég. Ha még több lenne, már arrogáns lennél. — Így azonban, nemde, zseniális vagyok, gondos, szeretetre méltó és alkalmazkodó. — Pontosan. — Ez bizony úgy hangzik, mintha tökéletes lennék. — Az is vagy. És milyen népszerű. Többen is kerestek telefonon ma reggel. Hárman, hogy pontos legyek. — Kik? — Corsing szenátor keresett újra. Személyesen. Azt mondta, saját érdekedben hívd vissza. — Hívom. — Aztán Dörzsölt bácsi is keresett. — Oké. — És Mr. Vullo. Vagyis a titkára. Erősen lelkemre kötö tte, mondjam meg, hogy hívd vissza. Megadjam a számokat? — Kösz, mind megvan. Lehet, hogy valamelyikükhöz el is kell látogatnom, úgyhogy nem tudom, mikor kerülök haza. — Igyekezz azért. Ruth után Dörzsölt bácsit hívtam, de nem volt otthon. Géptitkára bemondta, hogy délre otthon lesz. Akkor a szenátor hivatalát hívtam, s az édes hangú titkárnő jóvoltából hamarosan beszélhettem is vele. — Hát visszajöttél? Remek — mondta a szenátor. — Beszélni akar veled ő. — Ki az az ő? — Jaj, folyton elfelejteni, Harvey, hogy kicsöppentél már a magas politika sodrából. — Hát igen. — Nos, ő mindazonáltal látni akar. A zászlóvivőnk, ö Az, Aki. Az Egyesült Államok eljövendő elnöke. — Ó. Szóval Ő.

— Igen, igen, ő — mondta a szenátor. — No és miért akar beszélni velem? — Holmi kósza hírek keringenek, hogy hát a végeken… Tudod, amiről a múltkor beszéltünk. Fölhívott a dolog miatt, és én megmondtam, hogy te utánajártál a dolgoknak odalent St. Louisban, s nyilván szívesen tájékoztatnád a látottakról. Ugye igen? — Ingyen? — No de Harvey. — Parancsolsz? — Most én emlékeztesselek, hogy ezekben a sorsdöntő időkben minden igaz embernek a párt segítségére kell sietnie? — Ne figyelmeztess, inkább azt mondd meg, hogy azért nem muszáj szavaznom is rá? — Te szoktál még egyáltalán szavazni? Azt hittem, rég leszoktál az ilyesmiről. — Valakik ellen azért mai napig is szavazgatok. Nixon ellen például kétszer is szavaztam. De hogy valaki mellett szavazzak, van annak már húsz éve is, hogy utoljára megesett, odalent New Orleansban. Persze, magamra szavaztam… és persze győztem. — Tudom, mesélted már. Szóval, hajlandó vagy informálni őt? — Csupa rosszat fog hallani tőlem, nem baj? — Nem, hozzá van edződve a rossz hírekhez. — Hát jó, mikor? — Lehetne most rögtön? — Azt se bánom. Hol? — Tudod, mit, gyere el hozzám, beülök melléd a kocsidba, és majd mutatom az utat. Rejtekhelyen van, egy barátja házában, odakint Cleveland Parkban. Azt hiszi a jámbor, senki sem tudja, hogy ott van. Nem is tudnák, ha nem nyüzsögne annyi titkosszolgálati ürge meg újságírópofa körülötte, akik mind őt vigyázzák. Karórámra pillantottam. — Kint vagyok a reptéren. Egy órán belül nálad lehetek. — Pompás. Akkor fölhívom őt, és megmondom, hogy ott vagyunk másfél óra múlva. Corsing után Roger Vullo irodáját hívtam. Vullo házon kívül van, mondta a titkárnő, de hagyott nekem üzenetet. Kényszerítőén szükséges, hogy kettőkor ott legyek az irodájában. — Azt mondta Mr. Vullo, hogy kényszerítően szükséges? — Igen, uram, szó szerint azt — mondta a titkárnő. Akkor mondja meg neki, hogy fél háromra ott leszek.

Corsing a Dirksen Szenátusi Épület lépcsőjén várt, teljes készenlétben, mégis rá kellett kürtölnöm vagy négyszer, sőt rá is integettem, hogy elhiggye végre: kénytelen lesz teherautón utazni. — Mit vártál, egy Bentleyt? — kérdeztem, mikor bemászott a vezetőfülkébe. — Azt, mondjuk, nem, de valamit, aminek legalább hátsó ülése is van — mondta, s azzal körülnézett a fülkében. — Hol van a fegyverállványod? Sosem hittem volna, hogy az ilyen nyugatvirginiai mokány gyerekek, akiket, ugyebár, egy nap holtan találnak a teherkocsijukban, még csak fegyverállványt sem szerelnek be maguknak. — Tudod, én virginiai lakos vagyok, nem nyugat-virginiai. Mink ideát Virginiában higgadtabbak vagyunk. És persze műveltebbek. — Honnan a csudából vettem, hogy Nyugat-Virginiában van a farmod? — Talán az alamuszi vidéki észjárásom miatt. — Talán — hagyta rám a szenátor. — Hát Freddie Koontzcal beszéltél-e? — Beszéltem. — Hogy van? — El van kámpicsorodva. De jócskán. És talán egy kicsit meg is zavarta a végzet. Pár hónap volt már csak a nyugdíjkorhatáráig, amikor megbuktatták. — Lehet, hogy találunk majd neki valamit. — Amibe nem hiszem, hogy Freddie belemenne. A régi állását akarja vissza. — Szerinted van rá esélye? — Nem úgy néz ki — mondtam fejcsóválva.

A rejtekhely, amit az illető, Aki Elnök Akar Lenni talált magának, randa nagy álnormann ház volt a Shoreham Hotel mögött, átellenben a Creek Drive-i Rock Creek Parkkal. Corsing megmutatta a szenátorságát igazoló papírt a ház előtt őgyelgő titkosszolgálati pasasok egyikének, s ez, miután hitetlenkedő képpel mérte végig az ütött-kopott kis teherautót, megmutatta, hová parkoljunk. Egész rakás riporteren s hideg tekintetű riporternőn kellett átverekednünk magunkat. A szenátort mind ismerte, páran engem is, így aztán egyszerűbbnek ígérkezett hazudni gyorsan valamit, mint állni az ostromot. Egyszerre három televíziós riporter dugta Corsing orra alá a mikrofonját. Corsing megállt, mire a többi újdondász köréje sereglett, hátha megtudnak valami érdemlegeset. Az ABC riportere rajtolt elsőként: — Szenátor úr, hallhatni, hogy ez a választási hadjárat megfeneklett. Ön az ország egyik legkörültekintőbb politikusának hírében áll. Azért jött, hogy sínre tegye a dolgot? Corsing elvigyorodott, hátrasimította loboncos szürke üstökét. Ismerős gesztus volt, szinte Corsing védjegyének mondható. Akkor, mintegy vezényszóra, félbehagyta a vigyort, s megpróbált komolyan,

sőt államférfiúi módra nézni, de a szeme gyanúsan csillogott. — Először is, szeretném, ha itt és most nevezetessé válnék arról, hogy szigorúan üldözöm a képzavarokat. Ha ugyanis ez a választási hadjárat megfeneklett volna, amiről persze szó sincsen, akkor a szivattyúk mellé kellene szólítani az embereket, vagy mondjuk, vontatókötélre venni a megfeneklett hadjáratot, de sínre tenni, annak végképp semmi értelme. Mellesleg, Mr. Longmire és én nem tanácsadás, hanem egy másik, igen fontos tevékenység céljából vagyunk itt. — Mi az a fontos tevékenység, szenátor úr? — kérdezte a CBS embere. — Ebédelés. — Hogy az a keserves…! Még egy próbát tettek, ezúttal velem. — Hé, Harvey! — kiáltott rám a Baltimore Sun kiküldött tudósítója. — Megkértek, hogy szállj be ebbe a buliba? — Tudtommal nem. — És beszállnál, ha megkérnének? — Nem hiszem. — Miért nem? — Mert nyugdíjaztam magam. — Hát ez ki? — kérdezte egy fiatal újságírónő egy öreg sajtófókától. — Longmire. Harvey. Nagymenő kampánymenedzser volt régebben. — Milyen jóképű srác — mondta a nő. — Házasember. — Na és? Odabent egy sápatag fiatalember fogadott bennünket: zaklatott arckifejezése, no meg üveges tekintete elárulta, hogy szegénynek minimum harminc dologgal kell egyszerre foglalkoznia. — Erre tessék, szenátor úr, és Mr… ööő… Longmire, igaz? — Longmire — mondtam én. — Egyenesen bemehetünk hozzá — mondta a zaklatott fiatalember, és átvágott a földszinti halion, amelyet ragyogóra suvickolt antik szobrok és egészen jó modern festmények szegélyeztek. Mintha egy Mirót is láttam volna közöttük. — Kié ez a ház? — kérdeztem Corsingtól, miközben az ifjút követtük. — Az egykori római nagykövetünké, aki nagyon szeretné, ha ő lenne a soron következő londoni nagykövet. — A pénz a feleségéé, igaz? — Igen. A férfi, Aki Elnök Akar Lenni, rövid ujjú ingben üldögélt egy terjedelmes, faragott íróasztal mögött. A szoba, nyilván a könyvtár, körülkerítve könyvespolccal.

— Hello, Bill! — állt föl, s nyújtotta kezét a szenátornak, aki kézrázogatás közben félfordulatot tett felém: — Harveyt, persze, ismered. — Harvey — mondta a Jelölt —, örülök, hogy ismét láthatom. — Részemről a szerencse — mondtam. — Jó rég nem láttuk egymást, mi? Van már hat éve is. — Nyolc, azt hiszem. Chicagóban még. — Chicagóban, hát persze — mondta a Jelölt. — Micsoda egy átkozott zűrzavar volt ott! — Meghiszem azt! A Jelölt most a sápadt ifjúhoz fordult, aki épp jegyzettömbjébe firkantott valamit, méghozzá igen lendületesen, mintha félne, hogy elfelejti, ha nem igyekszik. — Jack, meghozták már az ebédet, amit rendeltünk? — Igen, uram, épp az imént. — Megkérne valakit, hogy tálalja föl nekünk ebben a szobában? — Máris — mondta az ifjú, s már indult is volna. — Várjon csak! — szólt rá a Jelölt. Végignézett Corsingon meg rajtam. — Ebben a házban önkéntes szesztilalom van érvényben, de tekintve, hogy augusztus van, s hogy kedves vendégeink láthatólag szomjasak, fölhajthatnánk talán két üveg sört. — Az bizony jólesne… tekintve, hogy augusztus, van — jelentette ki Corsing. — Harvey? — mondta a Jelölt. Bólintottam: — Jöhet. — Megértette, Jack? — kérdezte akkor a sápadt ifjat. Jack bólintott. — Két sört és egy üdítőt — mondta, s azzal távozott. A Jelölt gyöngéden megpaskolta a hasát: — Nem hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam. — Odament az ovális, politúros asztalhoz. — Talán üljünk ide. Evés közben is beszélgethetünk. Leült az asztalfőn, Corsing és én jobbról-balról melléje. Elővettem a bádogdóznit, csavartam egy cigarettát. A Jelölt fölpattant, leemelt íróasztaláról egy hamutálat, s elébem csúsztatta. Megköszöntem. — Nos hát — mondta akkor —, hadd mondom el, amit tudok, s hogy hogyan tudtam meg, aztán majd meglátjuk, egybeesik-e azzal, amit ti hoztatok. Bólintottam, Corsing szintén. — Van egy kiváló eszű fickó itten a legénységemben, aki a munkásvonatkozású témákat figyeli. Két-három hete furcsa jelentéseket kezdett kapni — de hogy tényleg furcsák, csak akkor jött rá, mikor egybevetette és kielemezte őket. No, akkor írt egy jelentést, és megpróbálta hozzám juttatni, de hát tudjátok, milyen buli egy ilyen kampány. — Valakinél elakadt — mondtam.

— Ez az. Szándékosság, persze, nem volt benne, de csak-csak elakadt félúton. No, idővel aztán nekem is különös dolgok jutnak a fülembe, persze csak morzsák, hívom is rögtön azt a pasast, aki a munkáspártokkal tartja a kapcsolatot, hogy hát mi az isten lesz itt. A pasas előhalássza a kis fickó jelentését, leporolja, s megpróbálja úgy beadni nekem, mintha most írták volna. Elég sötét képet festett, nem mondom, de hát egy ilyen kampányban sok minden látszik sötétnek. Igen, de mégis nyugtalanított a dolog, kérettem hát a jelentés szerzőjét. A Jelölt öt ujjal hátragereblyézte haját, amelyben immár sokkal több ezüstszál csillogott, mint nyolc éve, mikor utoljára láttam. — Elég az hozzá, bejön a fickó, és kiderül, hogy noha senki nem kérte meg rá, tovább vezette kimutatásait. És a naprakész jelentés már nem is sötét, hanem, mit mondjak, tragikus. Ha annak a kölyöknek jók az információi, akkor a közalkalmazottak az ország tíz legnagyobb városában végig fogják sztrájkolni szeptember első hetét. Két hónappal, ugyebár, ama sorsdöntő november másodika előtt! Nos, Harvey, hogyan egyezik ez a maga tapasztalataival? — Nagyon is jól, kivéve, hogy én nem tíz, hanem tizenkét nagyvárosról tudok, — Te jó ég! — sóhajtott a Jelölt. — Milyen forrásból? — Egyenest St. Louisból. Mert ott sztrájk lesz, hacsak nagyon nagyot nem tévedek. A szakszervezet megmakacsolta magát, tapodtat sem enged. Nekem legalábbis így mondták. — Mit akar a szakszervezet? — Előételnek négynapos munkahetet. Desszertnek húszszázalékos fizetésemelést. A Jelölt Corsingra meredt: — Tudtad te ezt? Corsing bólintott. — Nagyjából igen. A részleteket nem. — Hát másutt mi a helyzet? — A dallam, úgy látszik, ugyanaz mindenütt. Miután eltűnt Arch Mix, a szakszervezet fölvett kétszáz új fiút, úgymond, Nemzetközi Szervező státusba. — Mennyit? — Kettőszázat — mondtam. — És szerteküldték őket az országban, ahol az volt az első dolguk, hogy az említett tizenkét nagyvárosban megbuktatták a helyi szakszervezeti vezetőséget. Pénzük, az van dosztig. Vesztegetnek nyakra-főre mindenkit, s ahol ez sem segít, nyers erőszakhoz folyamodnak. Mindenre elszánt társaság, már annak alapján, amit St. Louisban a saját szememmel láttam. Amikor megbuktatták, lepénzelték, megfélemlítették a helyi vezetőséget, ők maguk folytatták a tárgyalást a munkaadóval, vagyis a várossal. Megegyezni nem akarnak, ez nyilvánvaló. Sztrájkot akarnak. A Jelölt bólintott. — Bizonyos abban, amit a vesztegetésről meg az erőszakról mondott? — St. Louisban tanúja voltam mindannak, amit mondtam. Valaki más most járja sorra Chicagót, Philadelphiát, New Yorkot és talán Baltimore-t is. Holnap érkezik vissza. — Ismerem én ezt a valakit? — Ismeri. Izé… Ward Murfin… A Jelölt már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor nyílt az ajtó, s egy huszonkétéves-forma lány libegett be, nagy tálcát egyensúlyozva. A tálca fehér kendöve l letakarva. A lány mögött, akárha terelné, Jack, az üveges tekintetű, meghajszolt ifjú.

A lány letette a tálcát, aztán fehér abroszt terített elénk. A Jelölt, szívén viselve minden egyes szavazatot, nyájasan megkérdezte: — Hát hogy vagyunk, kedves June? — Köszönöm, jól, uram — mosolyogta el magát June. A két sört odatette elibénk, az üdítőt a Jelölt elé. Aztán lerántotta a tálcáról a fehér kendőt. Három McDonald-féle Big Mac fasírozott, három adag hasábburgonya. Maga a Jelölt szolgált ki minket. Aztán visszaült, és nagyot harapott a maga fasírtjából. June és Jack, látván, hogy a Jelölt megkezdte a táplálkozást, visszavonultak. Ittam egy korty sört. A Jelölt, mielőtt másodszor is beleharapott volna a Big Macbe, megszólalt: — Beszéltem Meanyvel. — Mit mondott? — kérdezte Corsing. — Azt, hogy a szakszervezet szuverén joga, mit csinál. Ez volt a hivatalos szöveg. Nem hivatalosan viszont hozzátette, hogy a AFL-CIO kapcsolatai — értsd, Meany kapcsolatai — még Arch Mix idejében sem voltak valami jók a KASZ-szal, s mióta Mix eltűnt, még rosszabbak. Azt mondta, semmit nem tehet, hacsak írásos panasz nem érkezik hozzá, s még ha érkezne se nagyon tudná, hogyan akadályozza meg a sztrájkot. — Ha Meany közbelép, a KASZ esetleg önállósítaná magát — jegyeztem meg. — És akkor az AFL-CIO elvesztené a leggyorsabban növekvő szakszervezetét. Kilencvenezer új tag egyetlen év alatt, az már nem akármi. — Nem fog az megtörténni — vélte a Jelölt. — Nos, miután beszéltem Meanyvel, előkerítettem az egyik emberemet, akinek valaha igen jó kapcsolatai voltak a KASZ-szal. Rendkívül jó kapcsolatai. Szóval, ez az ember fölkereste azt a fickót, aki a KASZ-ban átvette a hatalmat… az a fekete fickó … na… — Gallops — segítettem ki. — Gallops, ez az. Warner B. Gallops. Egyszóval, ez a fickó, aki állítólag jó volt a KASZ-nál, megkérdezte Gallopsot, mi a fenét művel, és fölhívta a figyelmét, hogyha megbénítják az ország tíz legnagyobb városát, hát akkor nekem lőttek november másodikán. — No és mit mondott Gallops? — kérdeztem, s beleharaptam a fasírozottba. Hideg volt. — Hát először csak mondott valamit, aztán csinált is — mondta a Jelölt. — Először, szó szerint idézem, azt mondta: „Magának ahhoz semmi köze, hogy mink mit csinálunk.” Aztán úgy kirúgta az emberem, hogy a seggén csúszott hazáig. — Szó szerint? — kérdezte a szenátor. — Hát csaknem. Szerencsét próbáltam a hasábburgonyával: az is hideg volt, — Akkor bizony baj van — jegyeztem meg. A Jelölt bólintott, bekapta a Big Mac maradékát, zsíros ujját beletörölte a papírszalvétába, aztán inge zsebéből előhúzott egy négyrét hajtott papírt. Széthajtogatta, majd orrára tette a szemüvegét. Bifokális szemüvege volt. — A legutóbbi közvélemény-kutatás eredménye — magyarázta. — Mármint a nem hivatalosnak az eredménye. Negyvenhat-negyvennégyre állunk momentán. Tíz százalék

még bizonytalan. És én kaptam a negyvennégyet. Vagyis hogy egy százalékkal jobb vagyok, mint a múlt héten ilyenkor. Azt mondják, október utolsó hetében fog tetőzni a népszerűségem. És ez így nem is lenne rossz, igaz, Harvey? — Így lenne a tökéletes — mondtam. — Igen, de ha Gallops nyélbe üti ezeket a sztrájkokat, akkor már nem kell a tetőzéssel sem törődnünk, ugye? — De nem ám — mondtam —, ha Gallops megteszi, akkor maga máris fogalmazhatja a koncessziós beszédét. Lehetőleg valami jó szellemes, maró beszédet, olyat mondjuk, amilyennel Stevenson állt elő ötvenkettőben. A Jelölt egy maroknyi hasábburgonyát tömött a szájába, és sebesen rágni kezdett. Éhesnek látszott, bár lehet, hogy csak lelki vigaszt keresett az evésben. Van, akin épp ez segít. Még le sem nyelte a falatot, mikor ránézett Corsingra, s aztán rám. — Mondanom sem kell, ugye, hogy mi lesz a reakció ezekre a sztrájkokra? — És mielőtt kinyöghettük volna, hogy kell vagy nem kell, már mondta is: — Remélem, nem kell mondanom, hogyan vélekednek a szavazók a sztrájkoló tanárokról, rendőrökről, szemetesekről, kórháziakról, mittudoménmégkicsodákról? Nem kell mondanom, milyen érzéssel lép a fülkébe az a szavazó, akinek hétszám nem vitték el a szemetét a háza elől, vagy, ami még rosszabb, sokkal rosszabb, akinek meghalt valakije, mert nem volt személyzet a kórházban? Vagy akinek a gyerekét vagy a szomszédjának a gyerekét elütötte az autó, mert nem volt ott a zsaru, hogy biztonságban átkísérje? Remélem, nem kell mondanom, kire fognak ezek az emberek szavazni? — Nem kell mondania — jelentettem ki. — Azért csak-csak megmondom. A nagyvárosokban nem ránk, hanem rájuk fognak szavazni. — Már az bizonyos — biccentett a szenátor. — Hát ez az — mondta a Jelölt. — Na és ki áll e mögött a disznóság mögött? — Egyszerű — mondtam. — Ki kell találni, mi történt Arch Mixszel, és akkor valószínűleg az is kiderül, kik állnak e mögött. — Az FBI nem jutott valami sokra, igaz? — Hát nem. Leginkább semmire — mondtam. — Megeszi még azt a krumplit a tányérján? — kérdezte a Jelölt. — Nem én. — Akkor kösz. — És azzal átnyúlt a tányéromba, összecsippentett vagy hármat-négyet, és a szájába tömte. — Gallops bizonyára tudja — mondta aztán. — Nem föltétlenül — vetettem ellen. — Lehet, hogy ő is csak eszköz. — Aki maga sem tud semmiről? — Lehet, bár az is lehet, hogy kap egy kis pénzt valakitől. Vagy talán egyszerűen csak ambiciózus fajta. Ennek se zárjuk ki a lehetőségét. Mondjuk, beállít magához szeptember elsején ez a Gallops, és azt mondja: Nem lesz semmiféle sztrájk, ha maga írásba adja, hogy munkaügyi minisztert csinál

belőlem. A Jelölt nem utasította vissza azonnal a gondolatot. Eltöprengett rajta, miközben szájába gyűrte a maradék sült krumplimat. — Visszakézből letagadom, ha az, amit most mondok, kiszivárogna ebből a szobából, de az a helyzet, hogy ha ez az ára az elnökségemnek, talán még meg is fizetném. — Nem kárhoztatom érte — mondtam. — De nem valószínű, hogy valaha is megtörténjék a dolog, mert Gallopsot is dirigálják valakik. — Ők? — kérdezte a Jelölt. — Nem — rázta a fejét Corsing —, ők aztán végképp nem. Hisz épp abban mesterkednek, hogy minél előbb elfeledtessék a Watergate-históriát. — Ha nem tudnám, hogy eleve rossz az elképzelés, azt mondanám, megint azok a hibbant CIA-fiúk szórakoznak az ócska trükkjeikkel — mondta eltűnődve a Jelölt. — No és ha a Maffia, vagy hogy is híjják őket mostanság? — vetettem fel. A Jelölt ezen is elgondolkodott. — Mi lenne a bóni ebben őnekik? — Hát az, hogy megzsarolnák a városatyákat: engedjék őket szabadon működni, és akkor, cserébe, megakadályozzák a sztrájkot. — Valami bizonyíték erre nézvést? — Semmi. Lemondóan csóválta a fejét. — Uraim, ám tartsák üldözési mániának, de én többre gyanakszom, én bizony azt hiszem, az elnökválasztásra megy ki a buli. — No és maga sejti-e, kik állnak mögötte? — kérdeztem. — Nem én. Hát maga? — Az bizonyos, hogy rengeteg pénzük van az illetőknek — mondtam —, bár meglehet, nem tudják, mire megy el. Sőt valószínűleg nem is akarják tudni. — Hát ez roppant titokzatosan hangzik. — Épp ez volt a szándékom. — Eszerint maga sejt valamit. — Talán igen. De ez minden. — No és van valami remény? — Még ebben sem vagyok biztos. — Legalább célozna rá egy szóval… — Nem lehet. — Harvey? — Tessék. — Ha az, amiben itt maga mesterkedik, valamiképp megakadályozza ezeket a sztrájkokat, nem

fogok megfeledkezni magáról. — Nohát, azt el is várom. — Szeretne-e, mondjuk, sajtófőnök lenni a Fehér Házban? — Hát, nem olyan haj de. Sőt egyáltalán nem. Huszadik fejezet Kitettem Corsing szenátort a hivatala előtt, aztán kerestem egy nyilvános telefont. Föltárcsáztam Dörzsölt bácsit, de megint csak az automata titkár hangját hallottam, miszerint négyre várható haza a gazda. Órámra néztem: egy óra negyven volt még csak. Elgondolkoztam egy csöppet, majd kikerestem egy számot, Douglas Chansonnak, a fejvadásznak a számát. És Chanson, erősen vonakodva bár, ráállt, hogy kettőkor tíz percet rám áldozzon drága idejéből. Ha úgy alakulna, hogy minden reggel el kéne indulnom a hivatalba — havonta kétszer-háromszor is visszatérő, lidérces álmom, mellesleg —, akkor már legszívesebben olyan hivatalépületbe járnék, amilyen a Douglas Chansoné a Jefferson Place-en, ezen a kurta kis utcán, mely a Tizennyolcadik meg a Tizenkilencedik Avenue-t köti össze, kissé északra az M utcától. Csöndes utca, csupa keskeny, élénk színű, háromszintes városi ház, néhány fa, s a házak kapuján csillogóra suvickolt réztábla, mely diszkréten az ott ténykedők nevét közli. Jó néhány ügyvéd volt az utcában, de a réztáblák némelyike csak nevet közölt, foglalkozást nem, s játékosan elképzeltem, az itt lakók bizonyára holmi titokzatos, sőt tán gyalázatos mesterséget űznek. A Douglas Chanson Associates is ilyen réztáblával büszkélkedhetett; a tábla egy háromszintes, feketével szegett krémszínű ház csengője felett díszelgett. Az ajtó zárva lévén, csöngettem. Felzümmögött a mágneszár, betaszítottam az ajtót. A helyiség, ahová jutottam, előcsarnoknak épülhetett, most azonban hivatali előszobául szolgált, melyet egy fiatal, karcsú, zöld szemű, barna hajú hölgy ülnökölt. Rám nézett előbb, aztán a karórájára, — ön bizonyára Mr. Longmire. — Az volnék. — Korán jött. — Korán jönni annyi, mint el nem késni — jelentettem ki, némiképp szentenciózusan. — Korán jönni annyit tesz, hogy várnia kell egy csöppet — mondta ő. — Lesz szíves addig ezt kitölteni — tolt elém egy kis méretű űrlapot. Fölvettem, elolvastam. Nevemre lettek volna kíváncsiak, házastársam foglalkozásomra, munkahelyi címemre, otthoni címemre, munkahelyi és otthoni telefonszámomra meg a társadalombiztosítási kötvényem számára. Visszatettem a titkárnő asztalára. — Harvey Longmire a nevem — mondtam —, de nem álláskeresőben vagyok. — Nem tesz semmit — biztatott a hölgy —, Mr. Chanson örülne, ha megkaphatná ezeket az információkat.

— Címem csak egy postafiók, telefonom titkos, elfelejtettem a társadalombiztosítási kötvényem számát. Foglalkozásom, ezen a héten, méhész. Rám mosolygott; mondhatom, gennyes mosolya volt. — Tudja, méhészek nemigen látogatnak bennünket. Mivel foglalkozik igazából? — A nyilvántartás végett? — Csak úgy. Érdeklődésből. — Igyekszem minél kevesebbet foglalkozni bármivel is. — No és jól jövedelmez ez a mesterség? — Nem túl. — Annyira azért igen, hogy meghívjon egy kortyra az Embers bárba, mondjuk, fél hatkor? — Tudja mit, menjünk föl inkább hozzám, hat órára. Majd meglátja, milyen kedves a feleségem. Hekubának hívják. Újból elvigyorodott: — Jól van na, hisz csak megpróbáltam. — Fölvette a hallgatót, megnyomott egy gombot. — Itt van Mr. Longmire, a méhész. — Hallgatózott egy keveset. — Nem én mondtam, hogy méhész, hanem ő… Értem, rendben — tette hozzá, és lerakta a kagylót. — Tessék csak, egyenesen arra — mutatott egy tolóajtó felé. Mikor nekiindultam, utánam szólt: — Ugye, igazából nem is Hekubának hívják a feleségét? — De bizony. Priamusz nevű bácsikájának az első feleségétől örökölte ezt a szép nevet. A titkárnő mindezt gondosan rákörmölte az űrlapra, miközben én már túl is voltam a tolóajtón. Ahová jutottam, az még dolgozószobára sem emlékeztetett, nemhogy iroda-helyiségre. Egy századfordulós londoni klub második számú fogadószobája lehetett talán ilyen. Valódi kandalló, valódi tűzzel, augusztus közepén. Hirtelen nem is értettem, miért akaróznék közelebb lépnem a tűzhöz, s megmelengetnem a kezem, amíg rá nem döbbentem, hogy 16-17 Celsius-fokra van hűtve a légkondicionált szoba levegője. Íróasztal sehol, csak egy könyvtári asztal a sötét faburkolatú fal mellett. Szilvakék bársonyfüggönyök, sötétmályva szőnyeg. Az utcára néző ablakok alatt bőrhuzatú, kényelmes karosszékek, köztük dohányzóasztalka. Milyen szép is lenne itt üldögélni egy kiadós ebéd után, s nézni, hogy áznak odakint a gyalogjárók, gondoltam. Egy-két szófa is volt a szobában, egyikükön, elképzeltem, kiváló délutáni szundításokat lehet véghezvinni. A kandalló előtt nádhátú kanapé meg egy öblös bőrfotel, a fotelban egy férfi, ölében nyitott szürke dosszié. Rám tekintett, a dossziét letette egy asztalkára, egy 1908-as típusú telefonkészülék mellé, majd fölállt, de nem nyújtotta a kezét, csak bólintott, s mutatta, üljek a kanapéra. Negyvenöt-ötven éves lehetett, bár eléggé megtévesztőleg hatott barna bajusza, mely lendületesen kanyarodott hátra s ment át észrevétlen ugyancsak barna pofaszakállába, csupaszon hagyva az állat. Nem jutott eszembe ennek a különös szerzetnek a neve, de tudtam, népszerű viselet volt Viktória királynő uralkodásának a vége félé. — Foglaljon helyet, Mr. Longmire — mondta, ha nem is éppen brit, de mindenképpen igen jól fésült kiejtéssel.

Leültem hát, és jobban megnéztem magamnak Douglas Chansont. Sötét, csaknem fekete öltönyt viselt, galambszürke mellényt, s egyszínű, széles, sötétibolya nyakkendőt. Vakító fehér inge gallérját mintha keményítették volna, méltóságteljes arcát nemkülönben. Ez az ember nem sokat nevetett életében, állapítottam meg. Csontos-hegyesen meredt ki álla a szakállpamacsok közül; örömtelen, keskeny szája fölött ugyancsak keskeny orr s egy fényes barna szempár; a sápadt homlokot keményen vésett, kettős, függőleges barázda szántotta végig. Szürkülő barna haját látható gonddal fésülte homlokába, leplezendő ennek alacsonyságát. Douglas Chanson, vontam le a következtetést, jó adag hiúsággal van megáldva. Jó néhány pillanatig csak nézett rám, de igen alaposan, míg végre megszólalt: — Nem szokásom ilyesmit csinálni, önnel sem tettem volna kivételt, ha nem Roger Vullótól jön. — Tájékozódott tehát felőlem. — Mi sem természetesebb. — Kérdeznék egyet-mást az egyik ügyfelével kapcsolatban. — Nem bizonyos, hogy válaszolni is fogok rájuk. Gondolom, megérti, ha nem tehetem. — Én azért mégis kérdeznék. — Hát csak tessék. — Az ügyfél a Közalkalmazottak Szakszervezete. — Igen. — Ön nemrég kétszáz új alkalmazottat toborzott nekik, igaz? — Kettőszázhármat, a pontosság kedvéért. — Kíváncsi lennék, a felvételnél milyen követelményeknek kellett eleget tenniük. Találkoztam ugyanis hátukkal St. Louisban. — St. Louisban? Lássuk csak, oda, ha jól tudom, Russ Maryt küldték csoportvezetőnek. Igen, igen, Mary lesz az. — Meglehetősen magas fickó, olyan kis hercig szőke fürtökkel? — Mr. Mary valóban magas, szőke is, de nem mondhatnám, hogy hercig lenne a frizurája. — Honnan jött ez az ember? — Látja, erre a kérdésre nem felelhetek. — Hadd fogalmazom át egy kissé — mondtam. — Ahogy gondolja. — Marynek nincs munkásmozgalmi múltja, igaz? Pontosabban, mielőtt belépett a KASZ-ba, nem dolgozott semmilyen szakszervezetnek? — Nem. — Hát az USA kormányának? — Erre rá merném mondani, hogy igen, de bizonyos megszorításokkal, s e megszorításokról nem

óhajtok bővebben beszélni. Dohányzik? — Igen. — No, akkor hadd kínáljam meg cigarettámmal. — Tükörfényes kis fadobozt vett föl az asztalról — talán rózsafából készítették —, kinyitotta, s felém kínálta. Hosszú, barna cigaretták voltak benne. Kivettem egyet, Chanson is. Mellényzsebéből előkerült egy arany öngyújtó; Chanson előredőlve tüzet adott. Aztán meggyújtotta a maga cigarettáját is, leszívott, s lassan kieregetett egy mély slukkot. Én is beleszívtam a magaméba; nem volt rossz. — New Yorkban csináltatom a füstölnivalómat — mondta Chanson. — Nincs benne mesterséges tartósítószer, salétrom vagy mi. Szeretem a természetes dolgokat. — Én úgy csavarom a magamét — jelentettem ki. — Csakugyan? Nahát, ez érdekes — mondta, mintha igazán érdekelné. Leszívtam még egy slukkot, és folytattam az eszmecserét: — Egyszóval, hogy megismerkedtem Maryvel meg öt társával, eltűnődtem, ilyen-e vajon a többi százkilencvenhét személy is, akiket maga toborzott a szakszervezet zászlaja alá. — Már hogy értve? — Maryről az a véleményem alakult ki, hogy eléggé rámenős fajta. Magabiztos. Sőt agresszív. — Úgy érti nyilván, hogy Mr. Maryt kemény fából faragták. — Nem bánom, mondhatjuk úgy is — feleltem. — Csoportvezetőnek lehetőleg olyanokat választottam, mint ő. A társak, ahogy ön nevezi őket, szintén kompetensek, de, hogy is mondjam, igénylik az egyértelmű, határozott irányítást. — Ezt nevezem feladatnak, kétszáz kompetens embert találni, akármilyen munkáról van is szó, nem kicsinység. Chanson megfontoltan bólintott. — Azért nem olyan nehéz, mint gondolná az ember, ha megvannak a forrásai, és kellő idő áll rendelkezésére. — No de önöknek nem volt valami sok, ugye? Idejük, mármint. — Dehogynem, volt időnk épp elég, bár maga talán másként ítélné meg. — Miért, mennyi volt? — Majdnem egy teljes hét. — Összevissza? — Van úgy, hogy egy- vagy kétnapos határidővel dolgozunk. Ki közvetítette az igényt? A szakszervezet részéről? — Igen. — Ezt a kérdést megint csak megválaszolatlanul hagyom, Mr. Longmire. Csak annyit mondhatok,

hogy a kezdő lépést a szakszervezet egyik különleges megbízottja tette. Hadd magyarázzam meg azonban, miért vagyok ilyen szűkszavú. Ne higgye, hogy túlságosan zárkózott vagy fölöslegesen rejtélyeskedő volnék. Nem, csak arról van szó, hogy gyakran vannak vállalati, szövetkezeti, sőt kormányhatósági ügyfeleink, akik nemegyszer a teljes alkalmazott garnitúrájukat kívánják kicserélni. Nehéz, s gyakran kényes ügyek ezek. Az én feladatom mármost, méltányos díjazás ellenében az, hogy teljes diszkrécióval teremtsek elő egy olyan gárdát, amelyik egyik napról a másikra átveheti a felső, közép- vagy akár az alsóbb szintű vezetésben megüresedett pozíciókat. Ezért aztán egyáltalán nem lepett meg, hogy a szakszervezet is ilyen bizalmas ügyként kezelte munkaerőigényének kielégítését. Mondtam már, nemde, hogy ebben a szakmában gyakran kerül sor ilyen természetű ügyletekre. — No és ezt a kétszázhárom embert állandó munkára vették föl? Chanson mérlegelte egy darabig, mit is mondjon. — Végtére is, semmi okom, hogy el ne mondjam úgy, ahogy van — mondta. — Mind a kétszázhármat alkalmi munkára vették föl, hat hónapnál tovább egyiküket sem alkalmazza a szakszervezet. — És mikor kereste meg önt a szakszervezet? — Egy jó hónapja. — Megmondaná valamelyest pontosabban? — Nem értem… — Arch Mix eltűnése előtt vagy után? — Után. — Mennyivel utána? — Ha jól emlékszem, két nappal utána. De legföljebb hárommal. — Nem tűnt föl önnek, hogy kapcsolat lehet a kettő között? — A kettő micsoda között? — Mix eltűnése, meg a szakszervezet hirtelen támadt igénye között. Chanson hosszasan, némán meredt a szemembe. — Amit akkor gondoltam, Mr. Longmire, az csak rám tartozik, ne is vegye zokon. Méltányos azonban, hogy ennyit megjegyezzek: Gondoltam légyen bármit is, az FBI meg a washingtoni rendőrség még aznap értesült róla. — Előhúzta mellényzsebéből vaskos arany zsebóráját. — Sajnálom, lejárt az időnk, mások is várnak. — Csak még egyet — mondtam. — Nos? — Hogy fedezte föl Ward Murfint Roger Vullo számára? Chanson ismét ölébe vette a szürke, dossziét, belelapozott. Mikor megtalálta, amit keresett, rám emelte tekintetét. — Murfin érdekes típus. Gondos nyilvántartást vezetek a hozzá hasonlókról, mert megesik, hogy bizonyos ügyfeleimnek hirtelen támad szükségük rájuk. Mellesleg, meglepődne, ha tudná, mi mindent őriznek ezek a kartotékok — paskolta meg a szürke irattartót. — Példának okáért, az áll ebben, hogy ön méhészkedik. Így van?

— Így — mondtam. Huszonegyedik fejezet Roger Vullo irodája egy ugrásnyira volt csak a Jefferson Place-tól. Iszonyú hőség volt, de valahogy észre se vettem, annyira elfoglalt, hogy összeszedjem elméletemet Arch Mix eltűnésének okairól. Kerek, egészséges elmélet, szilárd tényeken nyugvó, nekiszabadult spekuláció épp csak egy csöpp volt benne. Gondoltam, négyszemközt előadom Roger Vullónak, fölmarkolom tízezer dolláros tiszteletdíjamnak másik felét, a hazaúton aztán megállók egy utazási irodánál, s helyét foglalok Dubrovnikban. Igen, de alighogy átléptem Vullo szobájának küszöbét, láttam, el kell halasztanom a dubrovniki szobafoglalást. Vullo nekibúsultan harapdálta a hüvelykujja körmét. — Elkésett — mordult rám, mikor meglátott. — Gondolom, ismeri mind a két urat — mutatott a jelenlevő két férfira, s azzal máris rágta tovább á körmét. Hogyne ismertem volna őket. Warner K. Gallops volt az egyik. Dörzsölt bácsi a másik. Gallops üdvözlésfélét röffentett, a bácsikám azt mondta: — Drága gyermekem, megpróbáltam érintkezésbe lépni veled. — Tudom — mondtam, s lehuppantam egy székre. — Rendkívül érdekfeszítő új fejlemények vannak — mondta Dörzsölt bácsi, s azzal Vullo íróasztaláról levette, s kezembe nyomta a Washington Post reggeli számát. Hiába néztem, nem láttam a címoldalán semmi érdekeset. — Hányadik oldal? —. kérdeztem. — A címoldal, drága fiam — mondta Dörzsölt bácsi. — Gondolom, okosabb, ha először lejátssza neki — fordult aztán Vullóhoz. — Az igaz, megspórolunk egy kis időt — nyomott meg egy gombot Vullo az előtte fekvő kazettás magnón. A szalag csak surrogott egy-két másodpercen át, és akkor bejött a hang: — Itt Arch Mix beszél. Két másodpercnyi csönd, majd valami halk zörej, mint amikor papírlapot hajtogatnak szét. A hang, Arch Mix hangja, folytatta: — Bizonyítandó, hogy a felvétel ma készült, beolvasom a Post reggeli kiadásából az első három cikk címét. A Post címoldalát néztem, miközben Mix hangja a címeket olvasta. Újabb szünet, újabb papírzizegés, s aztán a hang: — Egészséges vagyok, tűrhető bánásmódban van részem. Szabadulásom azon múlik, hogy mindent pontosan úgy hajtsatok végre, ahogy kérem. Az is rendkívül fontos, hogy semmikor, semmilyen körülmények között ne lépjetek kapcsolatba a rendőrséggel vagy az FBI-jal. Nem hangsúlyozhatom elegendő nyomatékkal: hagyjátok békén a rendőrséget és az FBI-t. Ha nem fogadtok szót, megölnek, így, ilyen egyszerűen. Röpke szünet után: — Akik fogva tartanak, nem kukoricáznak. Kétmillió dollárt követelnek értem. Ismétlem, kétmillió dollárt. Pontosan az utasításom szerinti helyen, és időpontban kell átadnotok a

pénzt. A pénz legyen jelöletlen, és régi, vagy legalábbis erősen használt. Ne próbálkozzatok semmi meggondolatlansággal, mert az életemmel játsztok. Mix jól ismert mély, reszelős hangja eltökélt és nyugodt volt egészen az utolsó mondatig, amikor is megreszketett egy kissé. Nem hibáztatom érte, az én hangom talán már hamarabb is megtört volna. Újabb szünet, újabb sustorgás, aztán Mix hangja, akárha olvasna. — A dolog végrehajtása egyszerű. Ha együtt van a pénz, tegyétek két bőröndbe. Béreljetek egy fekete Ford LTD szedánt, a pénzes bőröndöket rakjátok a csomagtartójába. Fontos, hogy a csomagtartót zárjátok is le. Ma délután négykor álljatok a kocsival a Chevy Chase Circle melletti Safeway áruház parkolójába. A kocsit hagyjátok nyi tva, a slusszkulcsot tegyétek a gázpedál alá, az ablaktörlő lapát alá pedig dugjatok egy tiszta fehér papírlapot, írógéppapír lesz a legjobb. Ne is próbáljátok kilesni, hogy ki jön el a kocsiért; az az ember úgysem tud semmiről. Végezzetek mindent pontosan az utasítás szerint, és akkor szabadon engednek. Ellenkező esetben megölnek. Elhihetitek. Aztán már csak a szalag surrogott, míg Vullo le nem állította a magnót. Meglehetős hosszú csöndet törtem meg: — Ezek szerint tehát még él. — Ma reggel még élt — mondta Dörzsölt bácsi. — Illetve, tegnap éjjel tizenegy harminckor, mert hogy akkor jött ki a nyomdából a reggeli Post — jegyeztem meg. — Kinek kézbesítették a kazettát? — Nekem — mondta Gallops. — Bele volt dugva a reggeli újságomba, — Beszélt-e Mix feleségével? — kérdeztem. — Persze hogy, ő volt az első — mondta Gallops. — Egyetért velem: megtesszük, amit Arch kér. Kihagyjuk a zsarukat meg az FBI-t. Igen, de maradt egy kemény bökkenő, ezért kellett érintkezésbe lépnem vele. — Kicsodával? — Velem, drága gyermekem — mondta a nagybátyám. — A bökkenő, persze, a pénz. A szakszervezet nem mozgósíthat ennyi készpénzt úgy, hogy föl ne keltse az FBI s talán még a rendőrség érdeklődését is. Így aztán javasoltam egy járható utat. Mr. Vullo hajlandó előteremteni a pénzt. Ránéztem Vullóra. — Csak úgy, a saját számlájára? — Nem, hanem az Alapítvány adja, és kölcsönbe, a szakszervezetnek. Karórámra néztem. Kettő óra negyvenöt. — Nem sok idejük maradt. — Ma reggel, szerencsére, egy kicsit korábban láttunk dologhoz — mondta Dörzsölt bácsi. — Tíz órakor Mr. Vullo már telefonon intézkedett, hogy küldjék meg a pénzt New Yorkból és Philadelphiából. — Remélem, jó sok bankból szedte össze? — néztem Vullóra. Vullo bólintott, s nagyot harapott a körmébe. — Hétből. Három New York-iból. Három philadelphiaiból. Meg egy itteniből. Egy órája érkezett meg az utolsó részlet is. Most számolják, s teszik a bőröndökbe.

Elgondolkoztam az utóbbi néhány percben hallottakon, aztán így szóltam: — Hát akkor, úgy látszik, maguk itt már mindent megbeszéltek. — No nem egészen — mondta Vullo. — Hogy értsem? — Kell valaki, aki elviszi a pénzt. Szeretném, ha munkatársaim egyike lenne az. — Én? — Ha maga meg Murfin viszik, az lenne a legjobb. Sajnos, Murfin még mindig nem érkezett vissza. — Nem sok kedvem van hozzá, hogy kétmillióért egyedül tartsam a hátam — jegyeztem meg. — Nem egyedül tartod, Harvey — szúrta közbe a bácsikám. — Úgy tervezem, veled megyek. — Úgy van, az én érdekeim képviseletében — kontrázott rá Gallops. — A pénz, amint kikerül ebből a házból, már a szakszervezet pénze. És azt akarom, Longmire, hogy legyen, aki ránéz magának a körmire. — Igazán hízelgő, mindazonáltal vissza kell utasítanom az ajánlatot. — Mr. Longmire — mondta akkor Vullo. — Tessék. — Ha jól tudom, ez idáig csak felét vette föl a tiszteletdíjának. — Így van. A felét. Vullo előhúzott egy csekket a fiókjából, és sárga ceruzája radíros végével elébem tolta. — A másik fele — mondta kurtán. — Föltéve, hogy elszállítom a váltságdíjat, mi? — Igen. Megnéztem a csekket, hozzá azonban nem nyúltam. Aztán Vullóra néztem: — ugye, nem akarja elszalasztani a végét? — Már ha ez a vége — mondta Vullo. — Ha nem ez, akkor, azt hiszem, igencsak érdekfeszítő lesz az Alapítvány első jelentése. — Ez meg mi a francról beszél? — álmélkodott Gallops. — Összeesküvésről — mondtam neki. — Hát mi a franc az összeesküvés, ha nem ez! Elrabolták Archot, franc tudja, kik, és kétmillió dolcsit kérnek érte. Hát köll ennél francosabb összeesküvés? — Igaz, igaz — feleltem —, csakhogy Mr. Vullo is bizonyára valami szaftosabb ügyre számított. Gallops Dörzsölt bácsira nézett: — Mármeg mit akar ez? — Magam sem értem pontosan — mondta Dörzsölt bácsi —, de gyanítom, hogy Harvey is, Mr. Vullo is további fejleményeket és bonyodalmakat vár. Ránéztem Gallopsra. Jó erősen. — És lesznek is, ha Mixet hazaengedik, és meglátja, miben

mesterkedett maga az ő távollétében. Gallops csak nézett és nagyokat nyelt. Végre szóhoz is jutott: — Tegnap este telefonon kerestek. Jó későn. St. Louisból. Megmondták, hogy maga meg Murfin mindenfele szaglásztak. Rábólintottam. — És mondhatni, egész érdekes dolgokat tapasztaltunk. — Ide hallgasson, Longmire, mondok én is valami érdekeset, jó? Mikor Arch fölszívódott, én lettem a tamburmajor, és csináltam a dolgokat a legjobb belátásom szerint. Ha most Arch visszajön és nem tetszik neki, amit csináltam, hát akkor az az ő dolga lesz, meg az enyimé. Senki másé, világos? Az övé meg az enyimé. — Gallops most Dörzsölt bácsira nézett. — Nem valami nagy ötlet ez se. Nem is köll a kurva pénzük, összeszedjük mink azt máshonnat. Bácsikám békítő kézmozdulatot tett. — Jusson eszébe az időtényező. Gallops magába mélyedt egy percre. — Jól van na, de akkor se bírom az ilyet. Nem bírom, ha valaki olyanba üti az orrát, amihez semmi köze. — Mr. Gallops — szólalt meg most Vullo —, megígértem, hogy az Alapítvány előteremti a váltságdíjat. Tettem ezt azért, mert úgy véltem, hogy ha valóban nagyobb szabású összeesküvés részeként hajtották végre Mr. Mix elrablását, akkor visszatérése és személyes beszámolója mindent tisztázhat. Ha azonban úgy érzi, hogy erőszakosan be akarunk avatkozni a maga hatáskörébe, kész vagyok visszavonni a váltságdíjra vonatkozó ígéretemet. — Azt akarja mondani, ugye, hogy beszélni akar Archcsal, ha szélnek erisztették az elrablói? — Azt hát — mondta Vullo. Gallops megvonta a vállát. — Ha csak ennyi az egész, részemről a fáklyásmenet, beszélhet vele akár egy hónapot is. Archon múlik, hogy akar-e beszélni. Ha akar, jó. Ha nem — a francba is, az már a maga baja. Dörzsölt bácsi ismét a legjobbkor avatkozott közbe, órájára pillantva megszólalt: — No, most, hogy ilyen jól megértettük egymást, legjobb lesz, ha Harvey meg én szépen nekiindulunk. Föl is állt, s rám nézett, mint aki már csak rám vár. — Köszönöm, csak maradok — mondtam. — A kurva életbe! — fakadt ki Gallops. Roger Vullo kíváncsi tekintettel nézett rám: — Aztán mért, ha szabad kérdeznem? — Szabad hát — mondtam. — Azért, mert szerintem szólni kéne a zsaruknak meg az FBI-nak. — Hallhatta, mit mondott Arch — szólt rám Gallops. — Ha szólunk a zsaruknak, megölik. — Minden emberrabló ezt mondja. — Igen, és egy csomó embert csakugyan megölnek — szólt közbe Dörzsölt bácsi. — Mr. Longmire! — mondta akkor Vullo. — Egyezségünk szerint önnek két hetet kell Mix ügyével foglalkoznia, s ennek leteltével kell jelentést tennie. Jelentésének konklúziója, véleményem szerint attól függ, szabadon engedik-e Arch Mixet vagy sem. Nem arra kérjük, hogy szabadítsa ki. Mr. Mixet, csak arra, hogy vigye el a váltságdíjat a megbeszélt helyre. Ezért cserébe kész vagyok kifizetni honoráriumának másik felét — mondta, s ceruzájával megütögette a csekket.

Ránéztem a csekkre, jó ideig le sem vettem a szemem róla. Aztán két ujjam közé csíptem, és zsebre vágtam. — Akkor is az a véleményem, hogy szólni kéne a zsaruknak — mondtam. Huszonkettedik fejezet Nem számoltam meg a pénzt. Nem is láttam. Fogtam az egyik bőröndöt, s beraktam a Vullo garázsában várakozó fekete Ford csomagtartójába. Nehéz volt, nyomott vagy negyven fontot. Dörzsölt bácsi betette a másikat, és rácsapta a csomagtartó fedelét. — Vezetsz? — kérdezte. — Vezetek. Az M Street meg a Connecticut Avenue keresztezésében kaptunk egy hosszú pirosat. Gyorsan megsodortam egy spanglit; épp a szivargyújtót nyomtam be, mikor zöldre váltott a lámpa. Bekanyarodtam, s mikor a gyújtó kiugrott, meggyújtottam a cigarettám. — Azt hittem, rég meghalt — mondtam végül. — Mix? — Ühüm. — Én, is azt hittem, drága gyermekem, egész ma reggelig. — De hisz azt mondtad, van esély, hogy még él. Egy picike esély. Honnan tudtad, kaptál egy tippet valakitől? — Kicsikét több volt, mint egy sima tipp. — Elmondod magadtól, vagy arra vársz, hogy kisírjam belőled? — kérdeztem. — Telefonhívást kaptam. Egy fekete nőtől… vagy fehértől, aki feketének a hangját próbálta utánozni. — Mit mondott? — Tudni akarta, mennyit hajlandó fizetni a szakszervezet Arch Mix nyomra vezetőjének. Mondtam, százezer dollárt ajánlottak föl nyilvánosan. Mire a nő, hogy az kevés. — Mért, mennyit akart? — Azt mondta, kettőszázezer kell nekik. Az nagy pénz, mondtam, beszélnem kell a szakszervezetiekkel. Mennyi idő az, kérdi a nő. Mondom, legalább négy-öt óra. Nem azt kérdezte, mondja, hanem hogy mennyi idő múlva kapja kézhez a pénzt. Legkevesebb huszonnégy óra, mondtam, de lehet, hogy csak negyvennyolc. Na most, igyekszem szó szerint idézni, mit mondott erre: „Addigra ő már halott lesz.” Aztán még azt mondta, rövidesen újra hív, de nem hívott többé. — Mikor történt ez? Dörzsölt bácsi eltűnődött, mint aki egészen pontos választ akar adni. — Annak a napnak a délelőttjén, mikor a Dupont Circle padján piknikeztünk. Úgy fél tizenegy tájt. — Aznap ölték meg Sally Rainest.

— Igen. — És ez lett volna az a pirinyó esély, amiről beszéltél? — Ez. — A zsaruknak szóltál róla? — Szóltam. Tegnap — mondta Dörzsölt bácsi. — Mire ők? — Mire ők, hogy blöff lehetett az a telefonhívás. Sokszor előfordul ilyesmi. — Azért fura — jegyeztem meg. — Micsoda? — Hogy mind a ketten ugyanazt az összeget mondták. — Kicsodák? — A nő, akivel telefonon beszéltél, és Max Quane. Max azt mondta a feleségének, olyan fába vágta a fejszéjét, amelyik, ha kidől, kétszázezer dollárhoz juttatja. És Max Sally Rainesszal járt. És mielőtt elvágták a torkát, fölhívott, de rém izgatottan, hogy azt hiszi, kitalálta, mi történt Arch Mixszel. Akkor fölhív téged egy nő, és elmondja lényegében ugyanazt, csak annyit tesz hozzá, hogy Mix életben van. És ő is kétszázezret emlegetett. De nem hívott fel újra… talán azért nem, mert ő volt Sally Raines, akit még aznap délután agyonlőttek. Csakhogy hátrahagyott egy fél szót, ami, úgy látszik, döntő fontosságú nyomra vezető. — Micsoda? — Döntő fontosságú nyomra vezető. Tudod, amilyet a rendőrség szokott találni, csakhogy ezt nem a rendőrség, hanem Ward Murfin találta. És pompásan alátámasztja a Longmire-féle Hoci-nesze Szerződés Elméletet, ami immár nem is elmélet, hanem véres valóság. — Drága fiam, talán jobb, ha előbb elmondod, mi volt az a döntő fontosságú nyomra vezető. — Egy meggyűrt papírszeletkén volt, a papírszeletkét Sally szobájában találták, közvetlenül megöletése előtt. Egy szó. Chad. Gondoltam, annyit tesz, mint Chaddi Jugo. — Ah! — szaladt ki a bácsikám száján. — Emlékszel Chaddira, ugye? — Emlékszem. — A te mutatványod volt, nemde, Chaddi elsüllyesztése? — Csak az ügy perifériáján mozogtam. — Lám, én meg azt hittem, te agyaltad ki. — Mondjuk, a tervezés kezdeti szakaszában vettem részt. — S ez volt az, amiért beszerveztél engem Hundermark megtámogatására. — Drága fiam, ezzel kezdődött a karriered.

— Az szentség, hogy ezzel. Nos, akárhogy is, Arch Mix megemlítette Audreynak, nem hagyja, hogy őt is úgy kikészítsék, mint Chaddi Jugót. Audrey emlékszik, hogy megemlítette a dolgot Sallynak, Sally pedig nyilván továbbmondta Max Quane-nek. Úgy képzeltem, Max — és talán Sally — rájött, kik ölték meg Arch Mixet, s hogy miért. — Aha, és ez az alapja a Hoci-nesze Elméletednek? — A Hoci-nesze Elméletemnek. — Tudtommal az efféle szerződés törvényellenes — jegyezte meg a bácsikám. — Ha helyesnek bizonyulna az elméletem, bizonyára újrafogalmaznák a törvényt. Elméletem szerint Arch Mixet megölték, éspedig azért, hogy a KASZ sztrájkot indíthasson az ország tizenkét legnagyobb városában, s az ezzel keltett közhangulat révén további négy évre uralmon maradhassanak a republikánusok. Dörzsölt bácsi megrágta a hallottakat. — Nem mondhatnám, hogy nincs ínyemre a dolog végkimenetele, de az eszközök bizony kockázatosak egy kissé. — De még a Képviselőházban is uralomra vergődhetnek. — Annál jobb. — Neked aztán igen fura politikai nézeteid vannak, bácsikám. — Fura, fura! Mondjuk inkább, hogy józanul konzervatív. Vagyunk néhányan ilyenek, drága gyermekem. — Akárhogy is, az elméletem tulajdonképpen így sem vesztette érvényét. — Éspedig? — Éspedig, ha egy ideig nem engedik szabadon Mixet, a sztrájkok akkor is végbemennek. — Hacsak… — Dörzsölt bácsi gondolatban fejezte be a mondatot. — Hacsak? — erősködtem. — Hacsak, drága fiam, nem éppen őtőle, Mixtől származik a sztrájkok gondolata. Behajtottunk a Safeway parkolójába. Pontban négy előtt öt perccel állítottuk le a motort. Átadtam Dörzsölt bácsinak a slusszkulcsot; Dörzsölt bácsi kivett a kesztyűtartóból egy A4-es fehér papírt, aztán visszaadta a kulcsot, amit én el is dugtam a gázpedál alá. Kiszálltunk, a bácsi bedugta az ablaktörlő lapát alá a géppapírt. Rám nézett: — Szálljunk taxiba? — Várjunk egypár percet — javasoltam. — Nem valami bölcs dolog, Harvey. — Miért, Mix nem mondta, hogy leselkedni is tilos, csak azt, hogy ne vesztegessük az időnket, mert aki elviszi a kocsit, úgysem tud semmiről. Mégis kíváncsi vagyok rá. Dörzsölt bácsi körülkémlelt. — Csak azt mondtam, hogy nem okos dolog, de ha már ragaszkodsz hozzá, drága fiam, legalább álcázzuk magunkat egy kissé. — Hogyan? Javasolj valamit, bácsikám, elvégre te foglalkozásszerűen űzted az ilyesmit.

— Igencsak különös elképzeléseid lehetnek hajdani foglalkozásomról. — Hát igen. Romantikus elképzeléseim. — Azt javaslom, álljunk oda azok közé a népek közé a bejáratnál. Egy csoport háziasszony ácsorgott a bejárat előtt, férjükre várva, hogy átrakhassák az autóba degesz kerekes kosaruk tartalmát. Megpróbáltunk elvegyülni közöttük. Négy óra egy perckor egy sárga taxi stoppolt le a parkoló bejáratában, s tette ki utasát. Az utas fizetett, s kutató tekintettel indult meg a kocsik kettős sorfala között. Kisvártatva megtalálta a fekete Fordot. Ajtót nyitott, bekotort a gázpedál alá, aztán leszedte a papírt a szélvédőről. A csomagtartóval nem szórakozott, nem nyitotta ki, esze ágában sem volt pénzt számolgatni. Bevágta magát a kocsiba, indított, s elhúzott előttünk a Connecticut Avenue-i kijáró felé. Jól megnéztem az arcát, még amikor kikászálódott a taxiból. Sötétbarna hajú, karcsú, hat láb magas fiatalember volt, összesen ha tizennyolc esztendős. — Az utcán szedték föl — vélte a bácsikám. — Úgy gondolod? — Biztosan megfizették a taxiköltségét, meg adtak neki vagy húsz dollár jutalmat. Esetleg valaki figyeli, nem jönnek-e utána. — És aztán? — Aztán megáll valahol, és föltelefonál egy másik nyilvános telefont, ahol megmondják neki, hova menjen onnan, és ez így mehet jó sokáig, amíg meg nem bizonyosodnak, hogy senki sem követi őket. — Okos — ismertem el. — Nem olyan szörnyű okos, viszont valóban hatékony módszer — vélekedett Dörzsölt bácsi. — Kíváncsi lennék, mi lesz a legközelebbi húzásuk. Dörzsölt bácsi megrázta a fejét. — Az az érzésem, többet az életben sem hallunk róluk. Késő éjszakáig várnak, és akkor szépen hazaeresztik Mixet. — Ha ugyan meg nem ölik. — Ez igaz. Ha ugyan meg nem ölik. Huszonharmadik fejezet Arch Mixet nyolc óra ötkor találták meg a Frederick Douglas-hid alatt; hasmánt sodródott az Anacostia folyóban. Három golyó volt a tarkójában. A felesége agnoszkálta. A 9.15-ös hírekben értesültem a dologról; a részleteket Dörzsölt bácsitól tudtam meg, aki 9.35-kor hívott föl. — Audreynek elmondtad? — kérdezte. — Együtt hallottuk a rádióban.

— Hogy viseli? — Nem olyan rosszul. Jó ideig semmit se szólt, aztán azt mondta, sétál egyet. Még nem jött vissza. Honnan beszélsz? — A rendőrkapitányságról. Vullóval és Gallopsszal. Megemlítettük a rendőröknek a te minimális szerepedet is a váltságdíj átadásában, úgyhogy téged is ki akarnak hallgatni. — Most? — Nem hiszem, hogy olyan sürgős volna. Ráér holnap is. — Oké. Holnap elmegyek. — A másik ok, amiért hívtalak, drága gyermekem, hogy elgondolkoztam ezen a te figyelemre méltó elméleteden. Mix halála igencsak megerősíti, nem gondolod? — Hát, nem is tudom. Nem gondoltam még át a dolgokat. — Látod, éppen ez az. Az utóbbi néhány hét alatt magam is összegyűjtöttem valamennyi töredéket, és ha ezt összetesszük a te értesüléseiddel, egészen meglepő képet kaphatunk. — Dörzsölt bácsi, hová akarsz kilyukadni? — Csak oda, Harvey, hogy ha mi ketten összedugjuk a fejünk, nemcsak a te elméleted igazát bizonyíthatjuk, hanem azt is, hogy kik tervezték meg s hajtották végre Arch Mix elrablását. Gondolkoztam egy keveset — Ki akarsz jönni hozzánk? — Gondolom, az lenne a legjobb. Szerinted is? — Talán igen. — Hánykor ebédeltek? — Amint megjössz. — Pompás. Hozok egy kis bort. — Rendben. Bontottam a vonalat, aztán fölhívtam a Vullo Alapí tványt, és Ward Murfint kértem. Ginger, a titkárnője csak annyit tudott, hogy Murfin még nem jött meg, s nem is tudják, mikorra várható. Címjegyzékemből kikerestem az otthoni számát. Hármat csörgött a készülék, mire bejelentkezett Marjorie, aki jó ideig csak Arch Mix haláláról akart beszélni. Épp az imént értesült róla, s azonnal több érdekfeszítő elméletet gyártott, melyekben a Palesztin Felszabadítási Szervezet volt a főszereplő. Mindezt megtárgyalván, megkérdeztem, beszélhetnék-e Warddal. — Nincs itthon. — Hol lehet? — Késő éjjel jött meg Baltimore-ból. Kettő körül. Három is elmúlt, mire ágyba kerültünk, reggel pedig úgy ment el, mint akit puskából lőttek ki, miután megkapta azt a telefonhívást. — Miféle telefonhívást? — Honnan tudjam? Hétkor arra ébredtem, hogy csörög a telefon, negyed nyolckor már hűlt helye

volt Wardnak. Még csak meg se borotválkozott, bár mondtam neki, hogy az szép lesz, ha ilyen szőrösen megy Max temetésére. — Mikor lesz a temetés? — Hát mégis elmégy? — Nem, nem, túlságosan le vagyok sújtva. — Tudod, kinek meséld. — Marjorie, mikor lesz a temetés? — Kettőkor. — Ha megjön Ward, kérem, hívjon fel. — El kéne menned Max temetésére. — Majd még meggondolom — mondtam, és azzal elbúcsúztam. Ruthra a nagy ablakos műteremben találtam rá. Igazságos Tuan volt a modellja. Unokaöcsém és unokahúgom lélegzet-visszafojtva figyelték, hogyan ténykedik Ruth. Magam is megnéztem, mit alkot. Vízfestékkel dolgozott; a szomszédságban élő hód házaspárt festette meg, amint — talpig felöltözve — megérkeznek Igazságos Tuan születésnapi mulatságára. Ruth belenyomta ecsetjét egy vizesköcsögbe, és fölnézett rám. Orrán elkent kék festékfolt, de ezt már megszoktam, noha nem mindig kék színt alkalmazott erre a célra. — Vendégünk lesz ebédre. Dörzsölt bácsi. — Pompás — mondta. — Remélem, szereti a mogyoróvajas meg a gyümölcskocsonyás szendvicset. — Hoz egy kis bort, aszondta. — Valami jóféle claret nem is lesz rossz a mogyorókrémhez. — Van egy palack Mogen David. — De az is lehet, hogy összeütök egy omlettet — mondta Ruth —, elvégre nem akárkiről van szó. — Milyen takaros kis hódokat festettél — jegyeztem meg. Bíráló szemmel vizsgálta művét. — Mesterkéltek egy kissé, nem gondolod? — És azzal a két gyerekhez fordult: — Mondjátok el szépen Harvey bácsinak, miben állapodtunk meg. En Français. — Mondjad te — bökte oldalba Nelson a húgát. Elizabeth kényeskedve elmosolyodott. — Nagyon jók leszünk, és ma semmivel nem fogjuk zaklatni a szegény mamát — hadarta franciául. — És ha jók voltunk, a mi drága nagybácsink meghintáztat bennünket, és aztán meglátogatjuk vele a hódokat. — Ez már igen! — mondtam lelkesen. — Gondolom, Audreynak nem árt egy kis magány mára — mondta Ruth. — Hát igen.

— Most pedig mik a terveid? — Talán legjobb lesz, ha kiülök a verandára, fölteszem a lábam a korlátra, és figyelem, hogy nőnek a karácsonyfáink. — Ha kész leszek ezzel a képpel, utánad megyek segíteni. Kiültem hát a verandára, s míg figyeltem, hogy nőnek a karácsonyfák, gondolatban lepergettem az eseményeket, Murfin és Quane első látogatásától egészen az Arch Mix halálát közlő rádióhírig, és fél tizenkettőre, mire befutott Dörzsölt bácsi, meglehetős bizonyosnak éreztem magam abban, hogy valóban konspirációval állunk szemben, s azt is tudni véltem, kik az értelmi szerzők és a végrehajtók. Dörzsölt bácsinak szemmel láthatólag melege volt, s szemmel láthatólag aggódott valami miatt, mikor feljött a lépcsőn, s kezembe nyomta a boros palackot. Egyre körbejárt a tekintete, mintha keresne valakit. — Hol van Audrey? — kérdezte. — Még nem jött vissza. — Hát Ruth meg a gyerekek? — Ott ni — mutattam rájuk; éppen a kacsákat etették. — Azt hiszem, követtek — mondta Dörzsölt bácsi. — Honnan? — Washingtonból. — Egész úton? — Nem vagyok biztos benne, de úgy hiszem. — Akkor hát nézzünk körül — javasoltam. Dörzsölt bácsi meglazította a nyakkendőjét, de a zakóját le nem vette volna; az a tény, hogy meglazította a nyakkendőjét, magában fényes bizonyítéka, mennyire föl volt dúlva. Követett lefelé a lépcsőn a ház körül. Vagy negyed mérföldnyire, ahol az ösvény kibukkan az erdőből, gépkocsi állt az ösvény szélén. A kocsi tetején ágaskodó ember, kezében valami fényes tárgy. — Drága fiam, az a gyanúm, ez az ember most nyiszálja el a telefonod drótját. — Az bizony igaz lehet. Átsiettünk a ház másik oldalára. Kiáltottam Ruthnak. Megérezhette hangomból a veszélyt, mert kézen fogta a két gyereket, s szinte futva jött. — Mi baj? — Talán semmi, de azért vidd át a gyerekeket Pasjkhoz. Kerüljétek még a medencét, és az erdőn át menjetek. Ha Pasjkék telefonja működik, azonnal hívd a seriffet. Ha nem működik, vitesd be magad a városba, és küldd ki a seriffet, de tüstént. — Nem jönnél te is? — Megkeresném előbb Audreyt.

— Hova megyünk? — kérdezte Nelson. Ruth erőt vett magán, rámosolygott: — En Français. Hisz megígérted. — Hát jó — mondta Nelson, s aztán franciául: — Hova megyünk? — Meglátogatjuk Mr. Pasjkot, kapunk süteményt és limonádét, és talán autóval elmegyünk a városba. — Mehetnétek már — mondtam. Ruth bólintott, s megindult a medence felé. Megtorpant, visszafordult. — Harvey. — Nos? Megrázta a fejét, idegesen elnevette magát. — Semmi. Figyeltük, míg el nem tűntek a fenyők között. Akkor megszólalt Dörzsölt bácsi: — Nem szeretnék pánikot kelteni, de mondd meg, tartasz-e fegyvert a házban? — Van egy M-1-es karabélyom. — Hozd magaddal. — Lehet, hogy igazad van. Bementem, s kinyitottam a nappali szoba szekrényét. Ott volt a fegyver helye, két szögön lógott. De most nem volt ott. — Hát tévedtem — mondtam. — Nincs fegyverem. — Mi történt vele? — Ha tudnám. Hallottuk, közeledik a kocsi a földúton. Gyorsabban jött a kelleténél, abroncsai minduntalan hozzáverődtek a sárhányóhoz. — Nem sok kedvem van megvárni itt őket — mondtam. — Nekem sem — mondta a bácsikám. — Menjünk tálán a fenyők közé. Leszaladtunk a veranda lépcsőjén, futólépésben megkerültük a medencét, s bevettük magunkat a hegyoldalba ültetett fenyők közé. Olyan sűrűn nőttek, hogy a házból nemigen láthattak bennünket, de én, óvatosan félrehúzva egy ágat, megfigyelhettem a kocsit, amely ebben a pillanatban állt meg, nem egész százlábnyira a háztól. Fekete, négyajtós szedán volt, Plymouth gyártmány, ha jól láttam. Nyílt a két első ajtó, kiszállt két ember, s egy harmadik a hátsó ajtón. Mindháromnak pisztoly a kezében. Az első kettőt azonnal fölismertem. A húgom háza előtt találkoztam az elsővel, aki akkor Knaster detektívnek vallotta magát, de hazudott. A másiknak sötét, szőrőshernyó szerű szemöldöke volt, s egy lépcsőházban találkoztunk régebben, mikor ő, elvágván Max Quane torkát, hanyatt-homlok rohant lefelé. És akkor megismertem a harmadik fegyverest is. A harmadik fegyveres Ward Murfin volt. Huszonnegyedik fejezet

Murfin ment elöl. A másik kettő lépett négyet-ötöt utána, s akkor megtorpant. A szőke férfi lekuporodott, két kézzel célzott. A mozdulat ismerős volt, noha legutóbb, mikor láttam, a szőke férfin síálarc volt. Piros színű. És álarcban volt akkor a hernyószemöldökű is, csak az övé kék volt. A szőke végtelen műgonddal célzott, éppen úgy, mint amikor Sally Raines volt a célpont. Akkorát ordítottam, amekkorát csak bírtam: — Murfin! Mögötted! Amit most produkált Murfin, azt még Pittsburghben tanulhatta, Firnyák Frankié mellett: villámgyors rajtfejest ugrott az ösvényen, és azonnal gurulni kezdett. Gurult még akkor is, amikor a szőke rálőtt és nem talált. Murfin tüzelt, kétszer is, amúgy gurultában. A szőke megtántorodott, elejtette fegyverét, kezét a gyomrára kulcsolta, közvetlen a derékszíja fölött, és lassan, szinte óvatosan térdre ereszkedett. Úgy maradt egy töredék percig, aztán leroskadt, s elnyúlt a bal oldalán. A hernyószemöldökű gyors egymásutánban két golyót küldött Murfin után, dehogy nem talált, visszarohant a Plymouth mögé. Murfin talpra szökkent, s épp abban a pillanatban tűnt el a ház sarka mögött, mikor a szőröshernyó, most már gondosabb célzás után, ismét rálőtt. Úgy véltem, nem találhatta el, de biztosat nem állíthattam. — Hát nem éppen így terveltük el a dolgot, drága fiam — szólalt meg Dörzsölt bácsi. Sarkon fordultam, s megláttam jobb kezében a pisztolyt. A gyomromra célzott. Walther gyártmány, PPK modell, állapítottam meg. Ugyanilyet nyertem egyszer, jó rég, egy pókercsatában. — Hát, hát, köszönet, amiért futni hagytad Ruth-t meg a gyerekeket. — Sajnálom, Harvey, igazán. — Azt elhiszem. — Talán jobb lesz, ha följebb, megyünk a hegyoldalban. — Hát akkor menjünk. — Csak utánad — mondta Dörzsölt bácsi. Nekivágtam a fenyők közt a hegyoldalnak. — Kié volt az ötlet, Dörzsölt? Tied vagy a Gallopsé?… Á, hülyeség, a tiédnek kellett lennie, — Mr. Gallops képzelőereje, hogy úgy mondjam, némiképp korlátozott. — No és az a kétmilliós váltságdíj. Elriszteltétek? — Csak nem képzeled, hogy pénzért csináltam? — Hát nem. Csakugyan. A hatalomért inkább. — Meg egy bizonyos mennyiségű csöndes tetszésnyilvánításért. — Elég messze vagyunk már? — kérdeztem. — Menjünk még egy darabkát. — Kik álltak mögötted, Dörzsölt bácsi? — Bizonyos régi barátaim meg ismerőseim adták össze a pénzt, bár hogy pontosan mit is

szándékozom csinálni, arról persze hallgattam. — Akkor mit mondtál nekik mégis? — Hát, fölvázoltam előttük, hogy a te kifejezéseddel éljek, a Hoci-nesze Szerződés Elmélet várható politikai következményeit. Megfogta őket az ötlet, noha persze csak általánosságban körvonalaztam elképzeléseidet. — Talán éppen egy golfpályán, nem? Ott szokás kifőzni az ilyen súlyos terveket. — Igaz, ami igaz, eszmecseréink jó része golfpályán zajlott le. Merthogy olyan kényelmes. És biztonságos. Emlékszem, a Burning Tree pálya tizenhatodik lyukánál jutott eszünkbe a valóban káprázatos megoldás, hogyan teremtsük elő a pénzt, hogy soha senki meg ne tudja, honnan való. — Na hogyan? — kérdeztem. — Sajnos, drága gyermekem, kifogytunk az időből. Megláttam, hogy följebb, a hegyen, moccan az egyik fenyő ága. Mintha valami barnát is láttam volna egy pillanatra. Nem hittem, hogy szarvas lenne. És csak mentein rendületlenül fölfelé. Mentünk még húsz-huszonöt lábnyit, mikor megszólalt Dörzsölt bácsi: — Hát, Harvey, tovább már nemigen megyünk. — Nem ártana, ha megbeszélnénk azért a dolgokat — emeltem meg a hangom. — Beszéltünk mi már épp eleget. Én azonban úgy döntöttem, beszélek. Talán addig nem lőnek belém. — Azért, tudod, elkövettél te is egy-két kisebb hibát. — Éspedig? — Épp ma délelőtt jöttem rá — próbáltam még hangosabban beszélni. — Csak egy ember tudta, hol volt Max Quane és Sally Raines közvetlenül a haláluk előtt. — Aha, és az az ember én voltam. Milyen végtelenül bölcs gondolát, drága gyermekem. — Max Quane éppen tenálad keresett engem, és én hangosan elismételtem a címét, hogy meg tudjam jegyezni. Igen, de te is meghallottad. Aztán, mikor Sally hívta Audreyt, Audrey tenálad érdeklődött a hollétem felől; így szedhetted ki belőle Sally tartózkodási helyét, így ugraszthattad mindkét esetben a fegyveres bérenceidet, akik megölték Maxot és Sallyt. — Te Harvey. — Nos? — Ugye, jobb, ha így maradsz, háttal nekem? — Na most! — üvöltöttem, s oldalt vetettem magam. Harminclábnyival följebb Audrey kilépett egy fenyő mögül. Barna ingben, okker nadrágban volt. És nála volt az eltűnt M-1-es karabély, csöve, mintegy véletlenül, Dörzsölt bácsira irányozva. Fölpillantottam; Dörzsölt bácsi rám nézett, aztán Audreyra. Engem veszélytelennek ítélvén, Audreyt vette célba, két kézzel emelve Walther fegyverét.

— Ne, bácsikám. Könyörgök! — fohászkodott föl Audrey. Dörzsölt bácsi bölcsen tudta, harminclábnyi távolságból, pisztollyal roppant nehéz pontosan célozni. Enyhén remegett a szája széle. És akkor Audrey egyetlen sima mozdulattal vállához emelte a karabélyt, és főbe lőtte Dörzsölt bácsit, közvetlenül a bal szeme alatt. Esés közben kapott egyet a torkába is, és amikor földet ért, további két golyó a testébe, a szíve fölé fúródott. Talpra szökkentem, odarohantam Audreyhoz. Átöleltem a vállát. Reszketett. — E-egész jól tudok még lőni, igaz, Harvey? — Igaz. — Jack tanított rá. — Jack Dunlapra, néhai férjére gondolt. — Tudom. Számítottam is rád, és lám, nemhiába. — Jack mindig csak ámult, milyen jól lövök. Piszok jól lövök, azt mondta. Audrey egyre erősebben reszketett, végül már szinte vadul rázkódott egész testében. Magamhoz szorítottam hát, és értelmetlen, vigasztaló szócskákat súgtam a fülébe. Arcát belefúrta a vállamba, és hangos, hüppögő zokogásra fakadt. Még szorosabban öleltem magamhoz, és akkor valami gyöngéd gerjedelem moccant meg bennem. Audrey is hasonlót érezhetett, mert könnyéi között ezt dünnyögte: — ölelj csak, le van szarva a világ. Nem kell szégyenkeznünk miatta, ugye hogy nem? — Nem hát — mondtam. — Dehogy. Végül elcsitult a zokogása, elhúzódott tőlem. Kezébe nyomtam a zsebkendőt. Jó hangosan beletrombitált, majd fölnézett rám: — Igazán nem akartam szeretkezni veled, csak nagyon jó volt, hogy átöleltél, és hát olyan megkívántalak-forma. — Hát ez az, én is így voltam. — Mondd csak, perverz dolog ez, vagy normális? — Én azt hiszem, normális. Audrey tekintete Dörzsölt bácsi földi maradványaira tévedt. — Verjen meg az isten, kedves bácsikám! Miben sántikált tulajdonképpen? — Nem is tudom. — Meghallottam a hangod, de nemigen értettem, mit mondasz, csak akkor, amikor hangosabban kezdtél beszélni. Nem bánom, hogy megöltem, csak azt, hogy olyan ember volt, amilyen. — Te Audrey. — Harvey? — Miért vitted el a karabélyt? Lesütötte a szemét, a fegyver ott hevert, ahová dobta, a lábánál. — Támadt egy elmebeteg ötletem. — Éspedig? — Hát, hogy feljövök ide a hegyre, bekapok egy-két tablettát, tudod mifélét, aztán szájamba veszem a csövet és elhúzom a ravaszt. Csak hát nem tudtam megtenni. Vagy tán nem is akartam igazából. Letérdeltem, fogtam a fegyvert és a kezébe adtam. — Maradj itt, amíg érted nem jövök.

— Hová mégy? — Maradt még egy szarházi, ott kóvályog a házam körül. — És mit csinálsz, meghajigálod kaviccsal? — Magammal viszem Dörzsölt bácsi pisztolyát. Odamentem, fölvettem a Walthert. Audreyra néztem: Dörzsölt bácsit bámulta. — Mondd csak, hogy hívják ezt? — Mit? — Hát hogy az ember megöli a tulajdon nagybátyját. Nem patricidium, az biztos. Nem is fratricidium. Pedig kell lennie valami latin nevének. — Avunculicidium — kockáztattam meg, különösebb meggyőződés nélkül. A fenyők takarásában lopóztam, minél távolabb a sötét Plymouthtól, dél felől kerülve a medencét. Átugrottam a patakot, közvetlenül a tatarozásra szoruló hódgát alatt, s továbbra is a fák védelmében nyomultam a ház felé. A baljósan gubbasztó Plymouthtól mintegy tizenöt-húsz lábnyira ritkulni kezdett a fenyves. Kikukkantottam az ágak között, s íme, a szőröshernyó-szernöldökű, ott kucorgott a hátsó sárhányó mögött, erősen figyelve a ház sarkát. Murfint nem láttam. Vettem egy mély lélegzetet, célzásra emeltem a Walthert, és elrikkantottam magam: — Ne mozduljon! A szőröshernyó persze csak azért is mozdult: megperdült a tengelye körül, keresve, kibe eregesse golyóit. Nem tudtam, észrevett-e vagy sem, mindenesetre belelőttem, a bal lábszárába, noha a mellére céloztam. Térdre bukott, de így is kettőt tüzelt, mire sikerült vállon lőnöm, s mivel még most sem adta föl, sőt újra fölemelte fegyverét, megint rálőttem, s ezúttal az orrtövénél találtam el. Koppanva hullott ki kezéből a fegyver, arccal előre a kavicsra bukott. Rángott egyet-kettőt, és aztán végképp elnyugodott. Kiléptem a fák közül, s a rongyként elnyúló test felé közeledtem. Halottnak látszott, de nem vitt rá a lélek, hogy megérintsem, valóban meghalt-e. Megkerültem inkább a fekete kocsit, és hívogatni kezdtem Murfint. Óvatosan, pisztolyát markolva bukkant elő a ház mögül. Ránézett a szőkére, akit ő lőtt agyon. — Hát a másik? — kérdezte. — Itt van e. Azt hiszem, vége. — Te lőtted le? — Én. — De már korábban is lődözött valaki. — Ja igen, a húgom. — Jézus. Mire lődözött?

— A nagybácsimra. Teljes sikerrel. — Ők hívtak a reggel — hadarta Murfin. — Fölhívtak, s mikor találkoztunk a megbeszélt helyen, előadták ezt a mesét rólad. — Miféle mesét? — Hát hogy te meg a bácsikád, szóval hogy ti raboltátok volna el Mixet. Csoda egy sztori volt, mondhatom. — És te elhitted? — El, egy részét legalábbis. Hazamentem, fogtam a pisztolyom, és kijöttem ide velük. — Csak így, ilyen egyszerűen? — Tudod, mit, mutatok én neked valamit — mondta Murfin. — Vagyis valakit. Hogy hát ki adta be nekem azt a mesét, és akkor talán rájössz, miért dőltem be nekik. Odamentünk a Plymouthhoz. — No nézd csak — mondta, s azzal kinyitotta a hátsó ajtót. És íme, ott feküdt a hátsó ülésen, felhúzott térddel, hüvelykujjával a szájában — Roger Vullo. Szeme tágra nyitva. Hogy közelebb léptem, vizeletszag csapott az orromba. Roger Vullo bizony bepisilt. — Hé, Vullo! — kiáltott rá Murfin. Vullo még se moccant. Pislantott egyet, de kérdés, hallott-e valamit is. Tanácstalanul néztük egy darabig, amíg Murfin rá nem csapta az ajtót. — Legalább nem rágja már a körmét — mondta. — Hamarosan revízió lesz náluk — jelentettem ki. — Az Alapítványnál? — Ott. Azt mondta a bácsikám, pompás módszert eszeltek ki a pénz folyósítására. Az Alapítványon keresztül, természetesen. Vullóval közösen főzhették ki. — Szóval, kamu az egész alapítvány, mi? — elmélkedett Murfin. — Gondolhattam volna. Kamu volt az egész átkozott bolt, kezdettől fogva. — Kezdettől fogva — visszhangoztam. Murfin elrágódott egy ideig az értesülésen, aztán rám nézett, és arcára facsarodott ama iszonyú mosoly, amitől mindig félre-fordulhatnékom támad. — Tudod, mit mondok én neked? — Mit? — Kicsi híja, hogy be nem vált nekik a stikli. A francba is, ha hozzám jönnek tanácsért, szentség, hogy be is vált volna nekik. Akkor hallottuk meg a szirénázást. Egyre közeledett az idegtépő hang, hát csak álltunk, és vártuk, hogy befussanak. Mikor a seriff kocsija ráfordult a dűlőútra, már látszott, hogy túl gyorsan jön. No de a Nyamvadt Zsivány rendesen lelassította. Mint mindenkit. Huszonötödik fejezet

Szeptember első szombatja volt; Corsing szenátor társaságában ültem a verandán. Gint ittunk, s a karamellhangú Jennyt néztük, aki éppen akkor fogta meg a hinta kör telét. Ránk nézett: — Ilyesformán? — Éppen így! — biztatta a szenátor. Jenny elrúgta magát a veranda korlátjáról, kivitorlázott a medence fölé. Fölsikkantott, mikor elengedte a kötelet; sárga bikinije megvillant a délutáni verőfényben. A szenátor belekortyolt jeges ginjébe. — Megbeszélést tartottak. — Kicsodák? — Hát a jelöltek. — Egymással?! — Úgy bizony. Én szerveztem meg a dolgot. — No és mit beszéltek meg? — Hát, hogy hogyan kéne elkenni az ügyet. — Mindenestül? — Szinte. — Én meg, lám, azt hittem, soha senki el nem fog kenni eztán semmit. — Mókázni akarsz? — Épp csak egy csöppet. — A pénzzel, amit a nagybátyád teremtett elő, azzal volt a legtöbb baj. — Hogyhogy? — Egy részének sikerült kinyomozni az eredetét. Hogy honnan származik. Hogy hová ment, az nyilvánvaló: az Alapítványba, és kisebb rész a szakszervezetbe. Annak a kétszáz hapsinak a fizetésére. Szép kis kalamajka. Ha nyilvánosságra hoznák, honnan jött az a temérdek pénz, arra is felelniük kéne, hogy hová folyt, márpedig, ha ezt is megszellőztetik, azon mind a két jelölt csak veszíthet, ezért aztán teljes egyetértésben úgy határoztak, hogy besöprik az egészet úgy, amint van, a szőnyeg alá. — Piszok értelmes cselekedet. — A politikusok szemszögéből az. — Na és honnan jött a pénz? — kockáztattam meg a kérdést. A szenátor rám nézett: — Hát honnan szokott jönni a nagy dohány? He? — Ivott egy kortyot. — A bácsikádnak rengeteg nagyfejű cimborája volt. Bólintottam. — Nyolcszáz. — Megszámoltad?

— Nyolcszáz karácsonyi üdvözlőlapot küldött szét minden évben. — Szóval, eljutott Vullóhoz. — Kicsoda, Dörzsölt bácsi? — Igen. Elmondta Vullónak, milyen jó hecc lenne létrehozni egy ilyen alapítványt. Nem tudom, tudta-e, hogy Vullo, szegény, nem egészen komplett. Akárhogy is, nagy ötlet volt. Hogy azt a töméntelen részvénytársasági pénzt bele lehet tömni egy ilyen alapítványba, melynek célja, úgymond, kideríteni, ki ölte meg Jack Kennedyt meg a többieket. Roppant okos ötlet volt, már ha értékelhető, ugyebár, az ilyesfajta okosság. — Hát ez rávall a nagybátyámra — jegyeztem meg. — Bizonyára arra is ő dumálta rá Vullót, hogy vegyen be engem is a buliba. — Miért? — Hogy miért kellett engem bevenni a buliba? Hogy megbolygassak holmi darázsfészkeket. — Méghozzá azért — vette át a szót Corsing —, hogy ők eltussolhassák, amit el akarnak tussolni. — Ez az. — Te meg, ne is tagadd, megbolygattál egyet-kettőt. — Meg bizony, és ők majdnem mindet el is tussolták. — Hát igen — bólintott rá Corsing, miután ivott egy kortyot. — Szép kis cselszövés volt, az egyszer biztos. Először létrehozták ezt az Alapítványt. Aztán a bácsikád, Vullo segédletével, elraboltatta Arch Mixet. És akkor mentek Gallopshoz. — Mit ígértek neki? — A kétmilliós váltságdíjat. Ha pedig tiltakozott volna, ha nem egyezett volna bele a sztrájkokba, kilátásba, helyezték, hogy Mix sorsára fog jutni. Vagy még szörnyűbb dolog történik vele. És Gallops hitt nekik. Őszintén szólva, nem is igen tudom hibáztatni. — Mit gondolsz, meg fogják találni? — kérdeztem. — Kit, Gallopsot? Bólintottam. — Nem hiszem, hogy olyan hű de nagyon kerestetnék. A Jelölt tudni véli, hogy Gallops barátunk valahol a Karib-tengeren próbál nyakára hágni a pénzének. Gondolom, beletelik egy kis időbe, amíg mind a kétmilliót elveri. — És Vullóra mit mondanak az orvosok? — kérdeztem. — Szanatóriumba dugták, valahol New York álla mban — vont vállat a szenátor. — Katatóniás… épp mint a feleségem. Mondtam már, hogy válok tőle? Megráztam a fejem. — Két napja adtam be a válópört. Mikor St. Louisban jártam. Ha nem tetszik a szavazóimnak, tehetnek egy szívességet. Legföljebb nyitok majd egy kiskocsmát. Ja, és találkoztam odalent Freddie

Koontzcal. Visszakapta a régi munkáját. — Pompás — mondtam. — Elmesélte, mit műveltél Murfinnel azon a gyűlésen. Murfin mindig magánál hordja azt a korbácsot? — Nem tudom. — Hát tudod, most, hogy a Jelölt alkalmazottja — a te tanácsodra, mellesleg —, szólhatna valaki neki, hogy hagyja otthon azt az izét. — Mért? — vetettem ellen. — Még két hónap van az elnökválasztásig. Hasznos lehet még az a szerszám. — Talán igazad van… A Jelölt arra is megkért, puhatoljam ki, mit szeretnél. Mondtam, hogy majd megkérdem. Ittam egy korty gint, mielőtt fölálltam. — Nem szeretnék én semmit — nyilatkoztattam ki. — Semmit a világon? — Semmi olyat, amit adni lehet — zártam le a vitát, fogtam a bambuszbotot, s bekampóztam vele a hintakötelet. A szenátor letette poharát, fölállt, nem feledkezve meg arról sem, hogy daliásan behúzza a pocakját. Fölmászott a korlátra, megmarkolta a kötelet és elrugaszkodott. Míg néztem, hogy siklik tova, azon elmélkedtem, szép időnk lesz-e Dubrovnikban.

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Felelős kiadó Kardos György Athenaeum Nyomda 79.0970 Budapest, 1979 Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató Felelős szerkesztő: Imre Katalin Műszaki vezető: Sebestyén Lajos A kötetet Kovács Gábor tervezte Kiadványszám 4304 Megjelent 16,8 (A5) ív terjedelemben Prímusz betűtípusból szedve MA 3559 ISBN 963 271 100 9 ISSN 0324-3117